Ennek a regénynek korábbi változata 1990-ben már megjelent „A Jövevény” címmel. Két dicsérő és egy levágó kritikán kívül nem írtak róla, és nemigen találkoztam olyanokkal, akik olvasták volna. Szidtam magamban az olvasókat, akik azt hitték, hogy az olvasásnál értelmesebb dolguk is van, meg a kritikusokat, akik bele se néztek.
Másfél évtizeddel később elolvastam és rájöttem, hogy én is sokat hibáztam. Ez a történet talált tárgy, de sem íróilag, sem emberileg nem voltam még elég érett, nem tisztogattam meg eléggé. Úgy döntöttem hát, hogy újraírom.
Nem felmentés, de a nyolcvanas évek második felében ki voltam tiltva a lengyel könyvtárakból, emiatt az anyaggyűjtés nagy nehézségekbe ütközött. A valódi problémát az okozta, hogy csak írás közben jutottam hozzá fontos anyagokhoz Elżbieta Cygielska révén, emiatt a szereplőim már a cselekmény kezdetekor tudták, amit én a megírás végére szedtem össze, és nem vettem észre, hogy az egészet újra kellene kezdenem. Attól is tartottam, hogy ilyen vaskos regényre nem lesz kiadó, s valóban: ha Osztovits Levente, az Európa Könyvkiadó igazgatója nem száll be, a Szépirodalmi Könyvkiadó hamarosan bekövetkező összeomlása a kéziratomat hosszú időre maga alá temette volna.
Azt sem önfelmentésként mondom, hogy véletlenül épp a csernobili felhőben repültem Varsóba, majd a felhővel vissza Budapestre, és dühömben, amiért mindjárt meghalok, az anyaggyűjtés közepén, felkészületlenül vágtam bele az írásba. Azt reméltem, talán van még fél évem, annyi idő alatt befejezhetem. Három év múlva fejeztem be először, húsz évvel később másodszor, ennyi volt a haladék.
A regény teljes cselekményét létező emberek élték meg, nekem annyi volt a dolgom, hogy a lehető legmélyebben értsem meg őket. Nem sejtették, hogy nagy történetet élnek meg naivan és szenvedélyesen; ab5ban a meggyőződésben hajtom meg előttük a fejemet, hogy megértően, elfogulatlanul és szeretettel bántam velük, a szerzőtársaimmal.
A régi változatban túl sok volt a szerzői szöveg, nagy részét kidobtam. Akkor szoktak fecsegni az írók, ha maguk elől is rejtegetik, hogy az ábrázolás nem megy. Az új változat majdnem húsz százalékkal rövidebb, de miután a harmada új, és a többi szöveget is átdolgoztam, tépelődhettem, hogy új címet adjak-e neki. A legtalálóbb címet Kemény Zsigmond, nagy elődöm a szekta-ábrázolás terén elírta előlem – „Rajongók” –, így lett „Messiások”. Tisztességből jelzem a régi címet.
Spiró György
6Amint ott hevert a fűben, egyszerre Hangot hallott:
Te vagy a Megváltó!
Felült. Szédült. A kora délutáni napfényben őrjöngött a természet: a sarjadó fű zölden tombolt, a domb szegélyén fehéren és lilán tébolyogtak a fák. Szíve hatalmasat dobbant, kihagyott, majd hevesen kalapálni kezdett. Az Ég tiszta volt, s irdatlan oszlopokban világos és sötét légnemű létezők zuhantak alá vízesésként, folyamatosan.
Ült, testét kiverte a veríték. Torka elszorult, jobbjával odakapott, kigombolta ingnyakát. Végigborzongott, fejbőre bizsergett. Mélyeket lélegzett, úgy érezte, a Hír agyonnyomja. A láthatatlan oszlopokban szüntelenül zuhantak alá a Szellemek, a Lelkek.
Én vagyok Jézus Krisztus, gondolta.
Harákolt, hogy lélegzethez jusson. Sehol senki. Nem volt tanú. De ott volt a fű, a vetés, a bokrok, a fák, s bennük a szellemek, a lelkek ezrei, s mind őt figyelték. Az Égből folytatódott a sugárzás, irdatlan oszlopokban verte a talajt a fény és az árnyék. Közöttük ott bujdokolhatott még a Leghatalmasabb Szellem, aki szólt hozzá.
Megfogta baljával a pulzusát. A szíve kalapált. Mélyeket lélegzett, szívét lassúbb dobogásra kérte. Még szédült, de tapasztalta, hogy baljának varázserejére testében megnyugvás árad szét, szíve lassul. Elengedte jobb csuklóját, bal kezének ujjait széttárta, szeme elé emelte, nézte. Varázserejű kéz. Balját egy fűcsomó fölé helyezte. Kezéből sugárzás indult a fűszálak felé, s a fűszálak, látta, boldogságukban gyorsabban kezdtek nőni. Kezének és a fűszálaknak szellemei kéjesen egyesültek.
Zengő edény volt egész teste, koponyája zengő barlang. Ő lett, akit Jézus Szelleme megérintett, akibe Jézus Szelleme költözött, az Úr edénye, az Úr eszköze, maga a Mindenség.
Csoda tétetett. Csodák hordozója a teste, csodák hirdetője az ajka. Orvos lett, az Úr hírnöke, az Úr angyala, amíg él a teste, a Szelleme pe7dig örök, mert Jézus Krisztus támadt fel benne, ahogyan meg van írva, ahogyan mindig várták.
Évezredek múltán is ünnep lesz e nap. Zarándokolni fognak e kies litván lankára, és hálaadó imával idézik őt, aki ezen a napon, 1828. május tizenegyedikén gyógyult ki önmagából.
Nem volt több dolga a dombon. Felállt. Győztesen nézett körül. A táj tudta, mi történt.
Megindult a völgy felé. A fűszálak meg se hajoltak a cipője alatt.
A Fény Szellemei záporoztak rá, a Sötétség Szellemei megfutottak előle.
Vilna kapujában pár rongyos alak szunyókált az árnyékban. Lépteit hallván egyikük felpislantott. Ő ránézett, és mosolytalanul, alig észrevehetően biccentett. Az alak megrezzent, oldalba bökte a mellette heverő társát, az felnyögött. Ő ment tovább, pár lépés után megállt, mindentudón visszanézett. Már hárman bámultak utána. Varázserejű baljával apró keresztet rajzolt feléjük, megfordult, ment tovább.
Megjelentem köztetek. A rongyosok ott a városkapuban már tudják. A többiek is meg fogják tudni.
Betért a Szent Bernát-templomba. Imádkozott. És ismét megszólalt a Hang, és ismét ugyanazt mondta.
Időben ért vissza, a többi fogalmazó még ebédelt. Asztalán akták tornyosultak, halandók peres ügyei: birtokháborítások, örökösödési viták, tolvajlások. Ma éjszaka is bent marad, hogy végezzen velük. Megszokták, hogy ügyet csak alapos előkészítés után tár a bíróság elé, elnézték, hogy gyakran éjjel is a hivatali szobájában tartózkodik s étlen-szomjan jegyzetel. Ártalmatlan őrült, mondogatták.
Rámosolygott az aktákra. A mögöttük sejlő vitatott vagyontárgyak, követelt pénzösszegek az Abszolút Igazságtól megérintve visszamosolyogtak.
Potrykowski hadnagy 1831-ben huszonhetedik évében járt, szülei nem éltek, két húga s egy fivére meg néhány távoli nagybátyja és nagynénje élt a Hazában, mikor döntenie kellett: hazatér-e, s mint a Felkelés tisztjét, esetleg elviszik Szibériába, vagy az emigrációt választja.
8A Felkelés immár fél éve elbukott, ő sokadmagával egy Kelet-Poroszországban lévő táborban unatkozott s folytatta végeérhetetlen vitáit társaival a változhatatlan múltról és a beláthatatlan jövőről. P. hadnagy középtermetű volt, szőke, sovány, arca beesett, és erősödött benne a meggyőződés, hogy az emigrációt kell választania. Hajdani vilnai egyetemi barátai, a harcostársai többsége már kijutott Franciaországba. Ha az elkerülhetetlen háború Franciaország és Oroszország között kitör, őrá szükség lesz. Néhány hónap, legfeljebb egy-két év az egész. Hogy háború lesz, bizonyos. Hogy honfitársai nem tűrik a cári elnyomást, nem kétséges. A Felkelés veresége átmeneti; az olyan tapasztalt katonákra, mint ő, hamarosan nagy feladat hárul.
De azért elszorult a szíve, amikor alá kellett írnia a nyilatkozatot, amit az emigrációba indulók elé tettek: „soha többé nem térek vissza a hazába”. Németül és lengyelül volt nyomtatva a nyilatkozat, az aláírás fejében német útlevelet kaptak. A szövegben az is szerepelt, hogy megveti a cári hatalmat, és soha amnesztiát el nem fogad; ezzel P. hadnagy egyetértett, s némi habozás után ezért írta alá. A papír, vigasztalta magát, csak papír; a háború majd úgyis semmissé tesz minden nyilatkozatot.
Az emigrációt választóknak fizettek 40 złotyt a parancsnokság épületében; Lelewel, a felkelő kormány demokrata minisztere küldte nekik Párizsból. Ötösével utalványt kaptak, amely négyfogatú kocsira volt érvényes Poroszországon át. A 130 fős csoporthoz Holtz bárót osztották be kísérőnek. Tisztek és kadétok voltak a csoportban, a sorkatonák tisztiszolgaként nyertek beosztást.
Január harmadikán indultak útnak Brandenburg felé. Hetedikén Dirschauban azt mesélték, hogy a krakkói lovasok nemrég összetűztek a poroszokkal, és felkötöttek egy orosz kémet, de aztán a poroszok kerekedtek fölül, és a krakkóiakat börtönben tartják. P. hadnagy és társai pénzt adtak össze honfitársaik megsegítésére és átadták Bulharyn őrnagynak, hogy ossza szét a rászorulók között.
Kilencedikén Schlochauban reggeliztek, a lakosok lengyelül beszéltek. Tizedikén Deutsch-Krone és Schloppe következett. Ott németül beszéltek, a nők és a gyerekek lócitromot hajigáltak rájuk, és azt kiabálták: polnische Schweine. P. hadnagy összeszorított fogakkal menetelt társaival 9zárt rendben. A porosz parancsnok utasítására szétkergették a sivítozó asszonyokat. Tizenkettedikén Landsbergben éjszakáztak. Itt közömbösek voltak a németek. Éjjel tűz tört ki, de eloltották. Óránként kiabálta az időt az őrszem. Tizenharmadikán Küstrinbe értek. A porosz városparancsnok félt, hogy túlságosan megnézik maguknak az erődítményt, úgyhogy a városon kívül éjszakáztak istállókban. Tizennegyedikén az Odera menti Frankfurtba érkeztek. Nagyon szép város, P. hadnagy kedvtelve nézegette, először örült indulása óta, hogy mégis a vándorlást választotta. Széles utcák, szép házak, tiszta terek, sok-sok ifjú ember, a gimnázium tanulói, mindez tetszett P. hadnagynak, bár a szállásért annyit kellett fizetnie, hogy nem maradt egy vasa sem, úgyhogy két napig, amíg a városban tartózkodtak, nem evett semmit. Dohánya azonban volt, két napig szívta a pipáját és vizet ivott hozzá. A frankfurti németek sem szimpátiát, sem ellenszenvet nem árultak el irányukban.
Tizenötödikén továbbindultak. A négy Gross testvérrel került egy kocsiba; azoknak nem volt dohányuk, de volt kenyerük, P. hadnagy teleette magát. Elterjedt, hogy a további német városokban már német–lengyel bizottságok várják őket, fehérneműt, ruhát, cipőt és pénzt adnak. Tizenhatodikán megérkeztek Lübenbe, az első szászok lakta városkába. Azt remélték, hogy többé rideg poroszokkal nem kell találkozniuk. Német tisztek estére baráti találkozóra hívták őket, noha kétnyelvű falragaszok óvták a lengyeleket az efféle találkozóktól, amelyeken, úgymond, a németek a lengyeleket gúnyolják. Így aztán nem mentek el, bár szász hölgyek és urak kérlelték őket. Tizenkilencedikén Torgau. Erős erőd. A templomban Lutherné Katalin sírja, mellszobra. Nagy Frigyes hétéves korában itt vívta meg első győztes csatáját. Állítólag német–lengyel bizottmány tevékenykedett a városban, de igen titokban tehette, mert nem került elő. Huszadikán Eilenburgban lőszergyárat láttak. Huszonegyedikén Lipcse. Még előtte átlépték az új porosz–szász határt. Munkások és diákok üdvözölték őket: „Éljen Lengyelország, éljenek a lengyelek!” Meghatódtak. Ahogy a város felé közeledtek, a kísérő tömeg egyre nőtt. Vivátoztak. P. hadnagynak könny szökött a szemébe. Egy széles térre vezették őket, ott egy szobor állott, azt mondták, egy lengyel hősé. Megnevezni nem tudták. Ott álltak a téren, a szászok ölelték, csókolták őket. Már kétszáznyolcvan főt 10számlált a csapat, útközben másfelől is csatlakoztak hozzájuk az emigrációba tartó kisebb csoportok. Húszasával szétosztották őket, a fogadósokat megkérték, lássák el a hősöket minden földi jóval. Megtörtént.
P. hadnagy megtekintette Józef Poniatowski emlékművét, a vezér itt fulladt az Elsterbe. Egyszerű tábla volt, sok lengyel írta rá a nevét; így cselekedett P. hadnagy is.
Lipcsében öt napig dőzsöltek. A németek ezt énekelték: „Nem halt még meg Lengyelország, s nem is hal meg, amíg lesznek németek”. A várost mind az öt estén díszesen kivilágították.
Aztán megint Poroszország. A Sachsen–Weimar–Eisenach Grossherzogtum területét megkerülték, mert Miklós cár húga volt a weimari hercegnő, s egy korábbi lengyel csoportot, hírlett, megalázott: a borospalackokat viasz disznófej zárta, és csak disznóhúst szolgáltak fel nekik. Erfurtban hűvösek voltak a németek.
Február kilencedikén érkeztek a Gothai Hercegségbe, I. Ernest birodalmába. A hercegség határán stábtisztek és adjutánsok várták az emigránsokat, volt köztük egy lengyel is; elkísérték Gothába, s a Herceg nevében a palotába szólították. A díszőrség tisztelgett. Dobok peregtek, fúvósok fújták. Díszmenet lépett el a kétszáznyolcvan emigráns előtt. A Herceg a palota lépcsőjén fogadta őket. Utat mutatott a szalonokba. Ott leülhettek, pihenhettek, majd asztalhoz hívattak. Pompás ebéd, a kiszolgálást a stábtisztek és az adjutánsok végezték.
Ebéd után a Herceg ajánlattal állt elő: aki belga szolgálatba kívánna állni, kérelmét adja a kezébe, ő azonnal átveszi seregébe a belga király nevében azzal a ranggal, amellyel odahaza szolgált. Minthogy pedig a Herceg sok egyetemistát lát a jelenlévők között, javasolja, hogy a jelenlévő valamennyi lengyel lépjen be a belga seregbe, a Herceg maga kíséri őket Belgiumba. A belga király ugyanis, Leopold, Gotha hercegének fivére. Ha pedig a jelenlévők közül bárkinek a birtokában találtatik a felkelés idején vert pénz, átváltja azt aranyra.
A belga seregbe nem kívánkozott senki, pénzt azonban átváltottak. P. hadnagy talált a zsebében 1831-ben vert tíz garast, odaadta az egyik adjutánsnak, aki Lajos-aranyat adott értük, egyenként negyven frank értékben. Végezetül a Herceg a lengyel egyenruhákról gombokat kért emlékül, elsősorban a négyes gyalogezred, a krakkói huszárok és a hu11szadik népfelkelő ezred gombjai érdekelték, de a többit sem vetette meg. Gombok záporoztak a körbehordozott ezüsttálcára.
Az egyik szalonban aranyozott keretben ott függött az összes lengyel hadvezér portréja, továbbá Franciaországban, Angliában és Németországban nyomott rézmetszetek, a Felkelés csatái. P. hadnagy némelyikben maga is részt vett, és elbámult, mennyivel nemesebbek e képek, mint amit ő e csatákból emlékezetében töredékesen megőrzött. A tárlókban temérdek lengyel pénz, fém és papír, gombok a különböző ezredek egyenruhájáról, kardok, egyenruhák szép rendben. A terem mennyezetén a lengyel Fehér Sas függött gipszből, alatta pedig felirat lengyelül, franciául, németül és angolul: „A hős Lengyelország szalonja”.
A vizit után a bálterembe vezették őket, ahol teát, kávét, sörbetet, cukorkákat, gyümölcsöt szolgáltak fel, valamint miniatúrákat, érmeket ajándékoztak nekik, és Lengyelország allegóriáját apró szobrocskák formájában. A Herceg Lengyelországra ürítette poharát, s a jelenlévőknek győzedelmes hazatérést kívánt. Beszédét gyakran szakították félbe tapsok. A Herceg gyűlölettel emlékezett meg a lengyeleket elnyomó tirannusokról. A jelenlévőket a világ és az évszázad hőseinek, a szabadság vértanúinak nevezte. A tirannusokról általánosságban szólt, nem említette sem Moszkvát, sem a poroszokat, sem Ausztriát. Oborski ezredes, a csapat parancsnoka remek pohárköszöntővel válaszolt franciául. Sorban ittak a Herceg, a kormány, a miniszterek, a hadsereg és a gothai nép egészségére.
Az ötödik gyalogosezred egyik őrmesterét nem közönséges sebesülés érte: a karabélygolyó a homloka közepébe fúródott úgy, hogy csaknem fele kívül rekedt. Midőn a katonák a háborús élményeikkel szórakoztatták az ámuldozó Herceget, Przybyszewski őrnagy a Herceg elé vezette az említett őrmestert, és megmutatta a homloka közepén díszelgő karabélygolyót. Igen megörült Gotha Hercege a látványnak, kedves szókkal fordult az őrmesterhez, engedné homlokából a golyót kioperálni s emlékül a Hercegnek adományozni. Cserébe életfogytig tartó gárdatiszti állást kínált a testőrségében, halálig tartó ötszáz gulden zsolddal. A jelenlévők átszámították: kétezer frank! Az őrmester habozott, majd kijelentette: hősiességéről e homlokából meredő golyó a tárgyi bizonyíték, és nem szívesen válna meg tőle. A Herceg lángoló arccal évi 12négyezret ígért életfogytig, az őrmester megingott, különösen, hogy szolgálata a palotaőri tisztségben merült volna ki. Végül is, sok lengyel tiszt győzködésére, ráállt. A Herceg vezető kirurgusa, a lengyel tábori sebészek segédletével ügyesen, pár mozdulattal, a homlok bőrét lefejtve, a golyót fájdalom nélkül, üdvrivalgás közepette kiemelte. Az őrmester egyszer sem kiáltott. A Herceg a golyót aranytálcára helyeztette a salátástálak és az édességeket tartalmazó finom mívű metszett kelyhek mellé. Nem múlt el öt perc, és az őrmester hányni-vetni kezdte magát, felugrott a székéről, kést ragadott, s mindenkit leöléssel fenyegetett. A közelében álló alabárdos pallosát elragadva hadonászott, és azt kiabálta: nix pardon. A többiek kénytelenek voltak lerohanni és lefegyverezni. Akkor eszét végleg elvesztette. A Herceg kísérete eltávolította, a hercegség legtudósabb doktorai a kezelését elkezdték. A Herceg az eseten könnyekig meghatódott. A bált befejezettnek nyilvánították, a lengyel vendégek városnézés örvén a palotát elhagyták.
A városban azt kiabálták: „Es leben die Polen, vivat!” A városlakók saját házukba invitálták őket. P. hadnagyot egy büntetőbíró, tanult ember és a lengyel szabadság és függetlenség ügyének rajongója cipelte otthonába.
Reggel a palota szalonjában a reggeli felszolgálása alatt mindvégig katonazenekar játszott. A Herceg búsan jelent meg, és elmondta: a szegény őrmester az éj folyamán szörnyű kínok között lelkét visszaadta Teremtőjének. Ezután a Herceg érzékeny búcsút vett vendégeitől, és dolgozószobájába vonult. Lengyel adjutánsa jelentős összeget osztott szét az egyetemisták és a kadétok között. A gimnazisták és a gyönyörű öltözékekben pompázó hölgyek elkísérték őket a városhatárig, ahol tapsban törtek ki, vivátoztak, szerencsés hazatérést kívántak és zokogtak.
A városban működő lengyel bizottmány jelentős összeget adott át Żurawski őrnagynak. P. hadnagy úgy hallotta, hogy Żurawski kezében, akit senki sem ismert, ezek az összegek elfolynak.
Február tizedikén indultak Eisenachba, a várost tiszteletükre kivilágították. Oborski ezredes és Żurawski őrnagy pénzsegélyt kapott a helybéli német–lengyel bizottmánytól; a pénz szétosztására nem került sor. Tizenegyedikén átlépték a Hessen–Kassel Hercegség határát.
13Hersfeldtől pár mérföldnyire gyerekekkel találkoztak, akik azt kiáltozták: „Éljen Lengyelország!”. Takarosan öltözött hölgyek és kisasszonyok tűntek fel, kezükben zászlócskák, kendőcskék. A város előtt állt a helybéli hatóság valamennyi magas rangú tisztviselője, ünnepélyes arccal. A kocsikat megállították. A polgármester magas támlájú fotelban ült egy emelvényen, ahonnét hosszú, ékes szózatot intézett a néphez. A kiejtését a németül tudók különösnek tartották, de a város lakossága értette, s gyakran szakította félbe vivátozva, tapsolva. A hölgyek és kisasszonyok virágot szórtak a lengyelekre. Az országút mentén sorakozott a tüzérség hat ágyúval, és százegyszer lőtt sort.
P. hadnagy ismét meghatódott, látva a német nép barátságát és szívélyességét. Szerte a világban hatalmas a szabadságszeretet; hazájának felszabadítása sem késhet soká. Mellette Zwierkowski hadnagy állt, aki halkan odaszólt neki: „El se tudom képzelni, milyen fogadtatásban részesültünk volna, ha történetesen győzünk”.
Zwierkowski ártatlan képet vágott, P. hadnagy nem tudta, gúnyolódik-e.
Az ünnepi beszéd után gyalog indultak a város felé, nehogy a derék németek magukat fogják be a lovak helyébe. A németek elszontyolodtak, szép tervük füstbe ment. Az ünneplés több órát tartott, az emigránsok jobban kifáradtak, mint az ünnepelni hajlamos németek.
Este hatkor értek a kivilágított városba. Az ágyúk huszonegy lövést adtak le. A lengyelek zokogtak. P. hadnagyot egy hölgy fogta kézen, a könnyeit látva így szólt: „Mily kár, hogy az Ön könnyeiből legalább egyetlen cseppet megőrizni s emlékül eltehetni nem tudok, de ha tehetném, értékesebb volna számomra, mint a legdrágább gyémánt”.
A bujdosókat magánházaknál szállásolták el. P. hadnagyot is sokan szerették volna házukban vendégül látni; végül egy doktor mellett döntött, vele latinul jobban tudott beszélgetni, mint a többiekkel németül. A doktor házában már vacsorához volt terítve, P. hadnagy bemutattatott a doktor feleségének s a feleség húgának, aki csinos teremtés volt, még kisasszony.
Este a városháza báltermében transzparensek, szép, csatajeleneteket ábrázoló festmények és zenekar fogadta a hősöket. Alkalmi verseket ol14vastak fel tiszteletükre. A köszöntő szavak után a felsorakozott hölgyek a legközelebb álló hősnek csodaszép csokrot adtak át pirulva.
P. hadnagy a doktor feleségének szép húgával előbb mazurkát, majd valcert, majd ismét mazurkát táncolt. A doktor ezek után P. hadnagyot karon fogta és a szomszédos szalonba vezette, ahol büféasztalok álltak. Ott már számos német és lengyel úr tartózkodott. Kezükben kelyhek, arcuk lángban. „Es leben die Polen, vivat!”, hangzott a német torkokból. S mert a lengyel válasz váratott magára, P. hadnagy hirtelen elhatározástól vezettetve az egyik asztalra ugrott, így kiáltotta: „Es leben die Hessen, vivat!”, s kelyhét kiürítette. Ugyanezt még kétszer megismételte; többször nem tehette, mert a németek vállukra emelték s a termen körbehordozták. P. hadnagy egyik kezében flaska, másik kezében pohár; érezte, sápadt arca veresen lángol, amit a német urak és hölgyek is észrevettek, mert így kiáltoztak felé: „A lengyel Bacchus! A lengyel Bacchus!”. A németek erre még jobban megörültek, P. hadnagy azonban a vállukon elszégyellte magát, s fészkelődve próbált leszállni. Ez némi nehézségek árán sikerült, az üldöző németek elől a bálterembe futott, a polgármester előtt veres arccal, dadogó németséggel szabadkozni próbált, ám a hölgyek elragadták, s Y. hadnagy tovább táncolt mazurkát, valcert és ismét mazurkát.
A bál reggel hétig tartott. P. hadnagy házigazdája, a doktor eltűnt. Reggel aztán a németek kávéházakba és ismeretlen házakba cipelték őket, étellel-itallal traktálták. P. hadnagyot délben kísérték szállására, alig állt a lábán. A doktort és a két hölgyet nagy felindulásban találta; mint kitűnt, reggel óta kerestették őt a városban hiába. Attól tartottak, hogy valamely konkurens német elcsábítja tőlük.
Reggelit szolgáltak fel, P. hadnagy csak nézte, enni nem tudott. A házigazda dolgozószobájába hívta, ahol tökéletes szabású öltönyt tárt elé. P. hadnagy felpróbálta, s nem győzött álmélkodni, hogy éppen őrá illik. A Felkelés kitörése óta először érezte civil öltözet békebeli simogatását.
Kora délután a doktorral s a két hölggyel városnézésre indult. A város nem volt nagy, sem különösebben csinos, ám rendkívül tiszta. Egyetlen lutheránus templom, apró főtér, emeletes házak a Fuldau fo15lyó mentén. A világ teremtése óta szabadsághősöket ily szeretettel nem hordoztak a tenyerükön, ugyanis a doktor, s mint később társaitól P. hadnagy megtudta, szinte valamennyi házigazda, hitvesi ágyát a hősnek átengedte. A doktor neje buzgón vetette magát a hősre; másutt a szülők féltve őrzött leányuk szüzességét áldozták fel a népek közötti testvériség, a világszabadság oltárán. A doktor nem tudta kiejteni P. hadnagy nevét, felesége s annak húga nem is kérdezte. A feleség után a húg következett a doktor P. hadnagy által meghevert ágyában, s P. hadnagy a húg leányi szenvedelmével még inkább meg volt elégedve. Így tartott ez február tizennegyedikéig. A németek igen szerették volna, hogy tovább időzzenek ott; a doktor P. hadnagynak felajánlotta sógornője kezét, s tekintélyes hozományt ígért hozzá; ám P. hadnagy a csábító ajánlatot kénytelen volt elutasítani. Nem gondolhat az ember házasságra, családi jólétre, midőn a Haza éppen sírba tétetett, és a Hon mezőit általános gyász borítja. Zokogva búcsúzott a doktortól s két hölgyétől, és szentül fogadta, a legékesebb latin fordulatok segítségével, hogy amikor a Hazát felszabadítandó visszafelé menetelnek a száműzetésből, Hersfeldet nem kerülik el.
A tizennegyedikére virradó éjszakát a bálteremben s időnként ágyban töltötték a hölgyekkel. „Immer zu, immer zu”, lihegte a doktorné P. hadnagy fülébe, miközben a húga kibontott hajával P. hadnagy szeméremtagját sepergette. A doktor dicsőült arccal ült mellettük a karszékben, kezében töltésre kész flaska, és boldogan danolászott. P. hadnagy addigra megszabadult belénevelt gátlásaitól, s e hihetetlen dolgok már nem ejtették ámulatba. Karjait feje alá téve, mélyeket sóhajtva engedte, hogy a hölgyek kedvüket töltsék rajta. A doktor huncutul időnként P. hadnagyra hunyorított, amire P. hadnagy pajkos hunyorítással válaszolt. „Mi tüchtig és szemérmetes életet élünk”, súgta a húg P. hadnagy fülébe, nyelvével a fülkagyló járatait követve, „nekünk ez ünnep”. „Most megint kibírjuk néhány évig”, suttogta a doktorné, „de kérlek szépen, gyere vissza hozzánk!”. Aztán ismét nekihevültek, P. hadnagy számára érthetetlen, bizonyára illetlen szavakat hangoztattak lihegve, a doktor kacagott, nézte őket, s a kéjtől vonaglókra ürítette poharát.
Reggel kialvatlan népek imbolyogtak a főtéren. A fúvósok hajnali négytől játszottak, fújták fáradhatatlanul. Az ünnepség tízkor kezdő16dött. Zárt sorokban álltak a szürke arcú, elcsigázott hadfiak, köröttük a legkülönbözőbb kocsik, díszesen befogva, a lovak felvirágozva. A hölgyek és kisasszonyok báli ruhában, kezükben virág. Csókolva adták át, csókjuk könnyekkel elegyült. A férfiak üvöltve zokogtak fel. Eldördült az első ágyúlövés. A csapat gyalogosan indult, a kocsik méltóságteljesen követték őket. A városhatárban százegy díszlövés. Akkor a lengyeleket egyesével a kocsikba parancsolták, mellettük német hölgyek s férfiak foglaltak helyet. A kocsisok helyén a bakon a házigazdák, a serdülő fiúk a legelső lovat ülték meg. Több mint kétszáz fogatot számolt össze P. hadnagy.
Indulás után elragadtatás kerítette hatalmába a fogathajtó németeket. Mind előzni akarta az előtte haladót. A kerekek egymásba akadtak, néhány kocsi felborult, beléjük rohantak a mögöttük haladók. Emberek estek ki a kocsikból s jajgattak az összetört deszkák közé szorulva, embereken gázoltak át a vágtató lovak. P. hadnagy doktora a kocsiból kiesve karját törte, a csont a bőrét átütötte. Egy gyönyörű ruhás, porban fetrengő hölgyön lovak s kocsik sora vágtatott át. A boldogság átadta helyét a jajgatásnak, sírásnak. A lengyelek, kik a kocsikban maradtak, hiába kérlelték a németeket, hogy a hajszát hagyják abba; azok vereslő arccal, ostort pattogtatva, lelkesülten üvöltve folytatták a vágtatást, mígnem egy faluba értek, hol úti céljukat sejtették.
Bizottmány fogadta őket, lakosok kiáltozták: „Es leben die Polen, vivat”; s a hajszába izzadt németek a fogatokról leszállva fogadóba kísérték vendégeiket, ahol sört szolgáltak fel. A Gasthaus nagytermében képek, valamint német és lengyel allegorikus ábrázolások voltak láthatók szépen kivilágítva, noha déli fél egyre járt. Az asztalokon étel, ital. A német kísérők vígságukat nem hagyták abba, s a szomorkodó lengyeleket is mindenáron vidámabbnak szerették volna látni. A lengyelek egymás közt megtanácskozták a dolgot, majd a németekhez fordultak, és arra kérték őket, fordulnának vissza, hogy a sebesülteket, kik az úton hevernek, összeszednék. Egyetlen falat kenyér le nem megy a torkukon, míg a sebesültek megfelelő orvosi ellátásban nem részesülnek. A németek erről hallani sem akartak, és próbálták őket sörrel jobb kedvre deríteni. A lengyelek erre kitörtek a Gasthausból, és megindultak gyalog az úton visszafelé. A németek, korsókkal kezükben, utánuk 17poroszkáltak. De amint ott gyalogoltak, egyszerre vad vágtatással kocsik húztak el mellettük: jobb érzésű németek száguldottak visszafelé a sebesültekért. Gyalogoltak tovább, s akkor aztán ugyanezek a fogatok egyszerre szembeszáguldottak velük, bennük a legázoltak, a sebesültek ültek, s ki mennyire bírta, a kocsiból kiáltozott és integetett. A menet zavarodottan megállt, majd célját vesztve visszafordult a Gasthaus irányába. Mire odaértek, a sebesültek, a törött karúak és lábúak, a vérző fejűek az egészségesekkel együtt ettek s ittak, s a belépőket viváttal fogadták. Tizenhét személy sebesült meg, de haláleset nem történt. A doktor a törött karját lengette P. hadnagy felé, és vereslő képpel nevetett. Így aztán általános ivászatnak adták a fejüket.
Február 16-án érkeztek a Majna menti Frankfurtba. P. hadnagy a Sonne fogadóban kapott szállást, ahol közölték, hogy mindent ingyen kap, s bármi óhaja van, azonmód teljesítik.
Megérkezésük másnapján a Sonne fogadóban lakó valamennyi szabadsághős névre szóló meghívót kapott. A litografált meghívót virágok díszítették; aláírás nem volt. P. hadnagy tört németségével a fogadóstól próbált felvilágosítást kapni a meghívás mibenlétére vonatkozólag, de a fogadós kipirult arccal, hevesen gesztikulálva olyan gyorsan és oly talányos dialektusban beszélt, hogy P. hadnagy kénytelen volt Gross kapitány tolmácsi segítségét kérni, aki szintén kapott hasonló meghívót.
A ház, amelybe a hősöket szólították, a köznyelvben az Európa-ház nevet nyerte, és bordély volt. Mint a fogadós elmondta, szépséges palota a Majna partján, gyönyörűen gondozott a kertje, és csodaszép hölgyek lakják, van közöttük néger és fehér és maláj és mindenféle. Az előtérből nagy szalonba invitálja az embert a kammerdiener, ahol a falakat a bennlakó hölgyek portréi fogadják. A portrék el vannak függönyözve; a vendég számára e függönyöket fellebbentik, majd ismét lebocsátják, mígnem a vendég választ egy szépséget magának. Ekkor a Madame elküldi a kammerdienert, kérdezze meg, a hölgy fogadóképes állapotban van-e. Ha nincs nála vendég, a szépség üzen, hogy fogad. A vendég leszámol ötszáz guldent a Madame-nak, a kammerdiener egy cselédlánnyal a hölgy előszobájába kíséri, s ott magára hagyja. Az ötszáz gulden a huszonnégy órás szolgáltatás díja; huszonnégy órán túl újabb összeg fizetendő, ha a vendég maradni óhajt; minden további 18nappal a díj ötven guldennel csökken, de soha nem szállhat napi százötven gulden alá. Az összeg magában foglal mindent: ételt, italt, csónakázást, sétát, színházlátogatást, kocsikázást, máriásozást, kártyázást, valamint amit hölgy férfinak juttathat. Mindezt kettesben kell lebonyolítani. Kevesebb, mint ötszáz gulden akkor sem fizethető, ha a vendég csak pár órát vagy ennél is kevesebbet tölt választottjával.
A szabadsághősök képzeletét felgyújtotta a fogadós elbeszélése, P. hadnagy pedig, noha a hasonló szórakozásokat megvetette, úgy érezte, hogy a kedves hangú meghívást visszautasítani illetlen volna. Különben is: nemsokára hazatérnek a felszabadított Lengyelországba, és ott ilyesmiben aligha lesz részük.
Körülbelül ötven hős találkozott a szépen kiképzett portál előtt a megadott időpontban. Megkönnyebbülten nevettek egymásra: titokban mindegyik félt, hogy egyedül kell a házba lépnie. A távol maradottakról mint gyávákról emlékeztek meg, akik nem érdemesek a tiszti rangot viselni.
A kapu feltárult, a kammerdiener beinvitálta őket, s abban a szalonban találták magukat, amelyben a lefüggönyzött festményeknek kellett volna függniük. Ám egyik portré sem volt lefüggönyözve! Rengeteg nő a falakon, s egyik szebb, mint a másik! Megkövülve álltak az ígéret kapujában. Megjelent a Madame, ízléssel öltözött, kortalan hölgy, és másik szalonba hívta őket.
A teremben hosszú asztal volt megterítve, az edények ezüstből, a kelyhek kristályból, a falakon gazdagon díszített aranyozott keretben történelmi ábrázolatok. A hősöknek helyet mutattak, leültek; közöttük egy-egy szék üresen maradt. A tisztek izgalmukban úgy ülték meg a széket, mint a lovat. Feltárult a szalon szárnyas ajtaja, a kammerdiener finoman, de jól hallhatóan így szólt: „Voici les mademoiselles”, és negyvenhat leány utánozhatatlan bájjal a terembe libbent. Rajtuk egyszerű fehér ruha piros övvel és piros szalagokkal. Mikor a tisztek meglátták nemzeti színeiket e gyönyörűséges, angyali teremtéseken, nem tarthatták vissza mélyről feltörő sóhajukat, melyben tisztelet és megbecsülés talán kevesebb volt, mint rendkívüli elragadtatás. Az angyali orcákon tartózkodás, szerénység és melankólia. Tartásukon, magaviseletükön szemérmesség uralkodott, s ha nem tudták volna, milyen házban ven19dégeskednek, a szűziesség istennőinek látták volna e leányokat. Illedelmesen meghajoltak a férfiak felé, s helyet foglaltak egy hosszú szófán, amely a falnál volt elhelyezve. A tisztek felugrottak helyükről, és ők is meghajoltak.
Némaság szállta meg a lelkeket. A Madame maga is megilletődve hallgatott, majd feltette a kérdést, ki milyen nyelven beszél. S míg a választ fogalmazták a tisztek, büszkén közölte, hogy a hősök hazájából két hölgy is jelen van a teremben, Varsó környékéről származnak. S néven nevezte őket, Korinnát és Stefanie-t, akik a szófán ülők közül kiváltak, és lángoló arccal álltak meg az asztal túloldalán. Két istennő állott előttük, egy szőke és egy gesztenyebarna. A tisztek lába földbe gyökeredzett. A Madame fejével intett a kammerdienernek, az tovább intett a cselédlányoknak, akik likőröket és röviditalokat hoztak tálcán, s a leányokat kínálták, ám azok közül egy sem akadt, ki alkoholt óhajtott volna inni.
Ekkor a Madame intésére a hölgyek az asztalhoz járultak, a tiszteket kézen fogták és egy további terembe vezették, ahol még hosszabb asztal állott még szebben megterítve. A tiszteket leültették, a leányok a tisztek között maradt üres székekre ültek, melyek meg voltak számozva, s ekkor látták, hogy a leányok vállán a bőrbe ugyanaz a szám van beégetve. P. hadnagy jobbján egy holland, balján egy olasz szépség foglalt helyet, utóbbinak P. hadnagy kiváltképp örült, mert gagyogott olaszul.
Az ebéd királyi volt, a februárban elképzelhetetlen primőrök: meggy, szőlő, zöldborsó is az asztalon díszelegtek. A borospoharakat minduntalan utánatöltötték, s a traktában a felszolgálókon és a cselédeken kívül a leányok is segédkezet nyújtottak. A desszert, a tészták, a cukorkák után a hölgyek eltávoztak, hogy a tisztek átadhassák magukat az ivászatnak. A Madame biztatta őket, s a pezsgőknek, a vörös- és fehérboroknak, a tokajinak s a likőröknek ellenállni nem lehetett.
Délután másik terembe vezették őket, ahol a leányok virággal várták, majd kávéval kínálták a hősöket. Aki kérte, a kávét rummal vagy vodkával fogyaszthatta. A szalonban karszékek, szófák találtattak, a szigorú rend felbomlott.
A kávé után zenészek lopakodtak a szalonba, eljátszották a Dabrowski-indulót, valamint a „Nézz, Kościuszko, ránk az égből” kezdetű polo20nézt. Egy leány kézen fogta Ludwik Jabłkowski hadnagyot, és megnyitotta vele a táncot. P. hadnagyot egy német leány kérte fel; a két lengyel leány Gross hadnagynak, illetve Garnysz doktornak ajánlotta fel kezét.
A tánc szünetében P. hadnagyhoz lépett olasz szomszédnője s olaszul így szólt hozzá, miközben virágcsokrát kezébe nyomta: „Ez annak a jele, hogy Ön csak velem táncolhat, vagy legföljebb azzal a kisasszonnyal, akit én engedélyezek. Elfogadja Ön választásom e jelét?”
P. hadnagy lelkesülten válaszolta, hogy e szép kezekből nyert csokor életének legszebb emléke lesz, más személytől csokrot elfogadni nem szándékozik.
A hölgy tovább beszélt: „Azon személyek, kik a mulatás és a kéj e palotájában megfordulnak, soha semmiben sem lehetnek kényszerítve. Az én választásom Önre esett, de az Ön választása nem esett-e valamely rivális társhölgyre?”
P. hadnagy rajongva felelte, hogy nem.
A hölgy így szólt: „Óhajt-e Ön gavallérom lenni azon időre, mit meghatározni az Ön feladata?”
P. hadnagy azt felelte, hogy haláláig, ha lehet.
Az olasz hölgy felsóhajtott, megszorította P. hadnagy kezét, s halkan szólt: „Nem bánja meg Ön; ám a halálig kifejezés nálunk nem honos, mi máról holnapra élünk, halállal nem gondolunk, nem beszélünk róla, és nem is halljuk meg.”
Ekkor jelet adtak, s kezdődött a mazurka. P. hadnagy szépséges Dulcinellájával ropta, s közben fülébe súgta, hogy e táncot varsói hölgy se táncolná jobban. Majd valcer, majd cadrilla, majd ismét mazurka. P. hadnagy keblét büszkeség dagasztotta, szőke haja repkedett, szürke szeme izzott, látván, hogy eddig egyedül az ő mundérját ékíti csokor, s a többi dáma egyelőre virággal kezében áll vagy táncol.
Midőn új valcert jelentettek be, az olasz lány azt súgta a fülébe, hogy fáradt és távozni kíván, de szeretné, ha P. hadnagy a kertbe kísérné. P. hadnagy meghajolt. A lakáj kinyitotta az ajtót, kiléptek a szépen gondozott kertbe, melyet a február dacára nyíló virágok ékítettek. A kertben ösvények, kioszkok, sétányok, fasorok, lugasok. Hó sehol, a nap tavaszi erővel ontotta sugarait. Egész januárban és februárban nem esett a hó, s ebben P. hadnagy a gondviselés kezét sejtette.
21Sétáltak a kertben, egymást gyöngéden derékon fogva. Olykor az olasz leány leült egy padra, P. hadnagy engedelmesen mellé ült, s kezét ismét a leány derekára helyezte bátyilag. Váltottak egymással pár szót a kertre és a februári tavaszra vonatkozólag; az olasz leány szerényen javítgatta P. hadnagy nyelvtani hibáit. A leány felvetette, mennének el csónakázni a Majnára, vagy kocsikázni Frankfurton át, avagy színházba, P. hadnagy azonban határozottan kijelentette: a nyilvánosságot nem kedveli, és örülne, ha kettesben tölthetné idejét a kedves lénnyel, amennyiben a leánynak ez szintén megfelel.
A kertben más párok is feltűntek andalogva, el-eltünedezve a bokrok, a fák, a lugasok mögött, s a tisztek egyenruhájához erősítve már ott csüggtek a csokrok. A leány így szólt: „Ön azt mondta, inkább kedveli a négyszemközti szórakozást; elkerülhetjük a nagyvilági hívságot, s bemehetünk a városba ketten, bár tömeg ott is van, vagy pedig visszatérhetünk a házba, apartmanomba.” Elhallgatott, s látszott, szégyen tölti el utóbbi javaslata miatt. P. hadnagy e pillanatot már alig várta, de ezúttal néma volt ő is, nem tudván, hogyan kérje a leányt illedelmesen, hogy ez utóbbi javaslatot megvalósulásba hozza. Ennyit nyögött ki: „Tegyen a Hölgy úgy, ahogyan kedve tartja, én mindenben szolgája s gavallérja leszek.” A leány megszorította kezét, és azt mondta: „Úgy hát menjünk haza.”
Beléptek a palotába. Az ajtónálló lakájhoz az olasz leány így szólt: „Kérem, a cselédem jöjjön hozzám.” A lakáj P. hadnagyhoz lépett, és azt mondta lassan, bár németül: „Doktorunk óhajtana beszélni az Úrral.” Az olasz leány félbeszakította: „Engedje be az urat, majd én beszélek a doktorral.” A lakáj meghajolt, ők pedig felmentek a lépcsőn.
Szép előszoba, hangulatos hálószoba, melyből nyílott hálószoba még egy. A leány a szófára ült, P. hadnagy mellé telepedett. Olaszul beszélgettek, pár német szót belevegyítve, s néha áttértek a franciára, amit P. hadnagy az olasznál jobban beszélt. A leány szintén nem beszélt jól németül, s ettől P. hadnagy önbizalma megnőtt: Európában tehát nem kell németül tudni, még a német fejedelemségekben sem. A cseléd észrevétlenül siklott, borokat, égetett szeszt, desszerteket helyezett az asztalra, majd szintén észrevétlenül, lábujjhegyen, távozott. P. hadnagy nem kóstolt meg semmit, a szép olasz lányt nézte. A leány a zongorá22hoz ült, és ihletetten, bár nem túl ügyesen zongorázott, P. hadnagy hallgatta, majd dúdolni kezdte Poniatowski herceg indulóját, a leány kereste hozzá a basszusokat, aztán P. hadnagy más dallamtöredékeket is előcsalt emlékezetéből, főleg moll dallamokat, hogy a hontalanok szomorúságát a leánnyal érzékeltesse.
A cseléd ismét megjelent, s halkan bejelentette, hogy kezdődik a bál odalent; ők azonban édes kettesben kívántak maradni, mire a cseléd meghajolt, és lábujjhegyen eltűnt.
Zanetta volt az olasz leány neve, éppen betöltötte a tizennyolcat. Két éve élt a házban. Mantuában adta el a nagynénje tíz évre. A leány zokogott, előadván keserű sorsát, s biztosította P. hadnagyot, hogy ha alkalma adódna, hogy a házat elhagyja, bizony az elsőt megragadná. P. hadnagy huszonnégy órát töltött együtt a leánnyal, s a búcsú is igénybe vett néhány órát. P. hadnagy aztán mélyeket lélegzett a palota előtt az utcán, ahol egyedül állt, mert társai már vagy még nem álltak mellette. Megvetette szegény Zanetta foglalatosságát, életmódját, feslettségét, őt magát azonban megvetni nem tudta, szerencsétlen helyzete szánalommal töltötte el.
A ház kétezer guldent ajándékozott a csapatnak azzal, hogy a mulatságban részt vevők a rájuk eső összeg kétszeresét kapják meg.
Február huszonkettedikén átlépték a német–francia határt. Egyszerű, festetlen faoszlop jelezte a határt, az volt ráírva: France. Reggel volt, szerda. Nem sejthették, hogy nem egyszerűen két állam határát lépték át.
Február 26-án adta Párizsban első koncertjét Chopin, nagy volt a lelkesülés; március 3-án este nyolckor érkezett P. hadnagy Besançonba. Párizsba szeretett volna kerülni, de az a magafajtának meg volt tiltva.
Besançon szép város, emeletes házak, széles utcák. Nyolc katolikus templomot számolt össze P. hadnagy az előőrs tagjaival, akik voltak tizenegyen. A városháza előtt ácsorogtak, amíg megkapták a szállásjegyüket. Hivatalosan senki sem fogadta őket. P. hadnagy egy parókakészítőnél aludt. Másnap déli kettőkor érkezett a csapat, száznyolcvan személy Oborski ezredes és Żurawski őrnagy vezetésével. A Nemzeti Gárda a városon kívül fogadta őket zenével. P. hadnagy felhasználta az 23alkalmat, és szállásjegyét másikra cserélte, a parókakészítő ugyanis szótlan embernek bizonyult, csupán annyit volt hajlandó közölni, hogy nem kedveli az idegeneket. Ötödikén újabb lengyel csapat érkezett, tisztek és altisztek. P. hadnagy is kapott Kniaziewicz tábornok januári felhívásának példányaiból egyet; a tábornok az avignoni táborban, az istállónak használt egykori pápai erődben összegyűlt lengyeleket felszólította, hogy katonai foglalatosságaikat ne hagyják abba. P. hadnagy meg volt elégedve a felhívás katonás jellegével.
Hatodikán közölték velük, hogy kaszárnyába kell vonulniuk. Ott már voltak korábban érkezett lengyelek Janowicz alezredes parancsnoksága alatt. A tisztek négyen-hatan kerültek egy szobába, az altisztek és közlegények negyvenen-ötvenen egy terembe. A kaszárnya kapujába függesztették ki a napiparancsot, melyet Janowicz ezredes és báró Mathieu ezredes, a francia garnizon parancsnoka írt alá. Felszólították őket, iratkozzanak fel a garnizon listájára, s a városból haladéktalanul költözzenek a kaszárnyába, különben sem zsoldot nem kapnak, sem a lengyel sereghez tartozónak nem fognak elismertetni, hanem csavargókként kezeltetnek és a városból kiutasíttatnak. P. hadnagy feliratkozott, rangját a Poroszországban kiállított útlevéllel igazolta. A szállását nem akarta feladni, mert összemelegedett szállásadónőjével, aki egyedül élt és még nem volt ötvenéves; másnap mégis búcsút kellett vennie tőle. A kaszárnyában az a kellemetlen meglepetés érte, hogy rangját az útlevél alapján nem ismerték el, így az altisztekkel és a közlegényekkel helyezték közös terembe.
A franciául értők körében izgalmat keltett a Journal des Débats aznapi száma. A francia parlamentben előző nap éles vita zajlott a lengyelekről, Lamarque tábornok kiállt mellettük, Thiers belügyminiszter azonban ellenségesen beszélt, s úgy látszott, ő képviseli Lajos Fülöp, a király hivatalos vonalát. P. hadnagy fordította a cikket, és megmagyarázta, hogy Franciaország elárulta a lengyel ügyet; Franciaország az oroszokkal tart. Amikor egy kadét megkérdezte, hogy akkor ők mit keresnek Franciaországban, P. hadnagy azt felelte, hogy a hivatalos vonal bizonyára nem egész Franciaországot képviseli.
Nyolcadikán újabb lengyel csapat érkezett; francia katonaság és a Nemzeti Gárda fogadta őket zenével; a nép azt kiabálta: „Vive la Po24logne, vivent les Polonais!” A kaszárnyában a további lengyelek érkezéséig elhalasztották a lengyel parancsnokok megválasztását. Párizsban a parlamentben ismét a lengyel kérdésről vitáztak, Lafayette tábornok szépen beszélt Thiers ellen.
Kilencedikén a szobákat és termeket újra elosztották. A diákokat és kadétokat elkülönítették a tisztektől. Külön terembe kerültek azok a tisztek, így P. hadnagy is, akiknek útlevelükön kívül más igazolásuk a rangjukról nem volt. Miután áthurcolkodtak, a Moniteur Universelt olvasták, amely részletesen beszámolt a parlamenti vitáról. Périer miniszterelnök megismételte, hogy Franciaországnak nem volt és továbbra sincs szándékában a lengyel ügybe avatkozni; Mauguin ellenben felszólította a franciákat, hogy minden európai forradalmat és szabadságharcot támogassanak.
Tizedikén a Besançonban levő lengyeleket összehívták a Katonai Tanács megválasztása céljából. Délután kettőkor össze is gyűltek a francia tüzérségi tanteremben. Oborski ezredes bevezető szavai után hozzáláttak, hogy megválasszanak tíz embert a lovasságtól, ugyancsak tízet a gyalogságtól.
Mindenki kiabált, mindenki neveket ordított, mások újabb neveket hangoztattak; ilyenek lehettek a régi szejmek. Ez két órát tartott. Lett húsz tagja a Katonai Tanácsnak. P. hadnagynak egyetlen ismerőse volt köztük, Ludwik Zwierkowski hadnagy a gyalogságtól. A húszaknak elnököt kellett választaniuk; az elnök Oborski lett. Ezt követően a Wołosowski őrnagy vezetésével Besançonba érkezett diákok a tizenötödik csapatból panaszt emeltek Oborski ezredes és Janowicz alezredes ellen, mert a német adományok nagy részét nem osztották szét; a kérdés tárgyalását elhalasztották. A lengyel „depó”, ahogyan nevezni kezdték, két részre osztatott: a lovasságra a tüzérséggel és a mérnökökkel Janowicz parancsnoksága alatt, valamint a gyalogságra Oborski parancsnoksága alatt.
Zwierkowski hadnagyot a választás után sokan vették körül; P. hadnagy távolabb ácsorgott, jelenlétével biztosítva, hogy rokonszenve iránta változatlan, ám jelezve, hogy törleszkedni hozzá tanácstagi tisztsége ellenére sem kíván. Zwierkowski hadnagy lerázta a gratulálókat, akik számtalan kérelemmel és követeléssel fordultak hozzá, és azt mondta 25P. hadnagynak: „Ez úgyis kutyakomédia, a dolgok nem itt dőlnek el.” P. hadnagy bólintott. Tudta, hogy Zwierkowski hadnagy bátyja, Walenty, a párizsi Lengyel Nemzeti Bizottmányban ténykedik; Zwierkowski hadnagy tudta P. hadnagyról, hogy a Bizottmányt vezérlő Lelewel demokratikus törekvéseivel szimpatizál; azt is sejtették egymásról, hogy az első adandó alkalommal belépnek a Besançonban működő titkos karbonárik közé. P. hadnagy aztán elindult kifelé, mert Zwierkowski hadnagyhoz újabb gratulálók léptek.
Attól kezdve naponta ülésezett a Katonai Tanács. Bulharyn őrnagy támadta a Tanács összetételét, megválasztásának módját és működését, noha a Tanács mit sem tett; kiállt Lelewel és a párizsi Lengyel Nemzeti Bizottmány mellett, vagyis Bem tábornok ellen; erre aztán Bem hívei Bulharynra támadtak, és hangzatos szólamokat hangoztattak; Oborski a két felet összebékíteni igyekezett.
Stafétát indítottak Párizsba Bemhez és a Lengyel Nemzeti Bizottmányhoz; háromszáz aláírást gyűjtöttek össze. Bem üzenetet intézett hozzájuk, miszerint további ezer lengyel harcos közeledik, már Bajorországban vannak. Zwierkowski hadnagy egy ízben P. hadnagy mellett elhaladva azt mondta: „Azt hiszem, világot fogunk látni”, majd továbbhaladt. P. hadnagy akkor még nem értette, mire céloz Zwierkowski. Szomorúan látta, mekkora ellentétek feszülnek a korábban s későbben Besançonba érkezettek közt, s hogy vetélkedés folyik a Koronából és a Litvániából származó lengyelek közt is. P. hadnagy Vilnában járt egyetemre, népfelkelőként kezdte, de aztán a Korona reguláris seregében harcolt, protekció híján saját erejéből küzdötte fel magát a hadnagyi rangig, és nem akart állást foglalni e csoportok vetélkedésében. Úgy érzékelte, Párizsban is folyik e vetélkedés Lelewelék és Bem között, s az éppen Londonban tárgyaló Czartoryski herceg és csoportja lesz a harmadik pólus; mindhárom csoport az emigráció kizárólagos vezetőjeként lép fel. P. hadnagy számára a demokrata Lelewel volt a legvonzóbb, de mert a maga sorsát a továbbiakban csak katonaként tudta elképzelni, megértette Bem szempontját is, aki társadalmi reformokkal nem óhajtott törődni, egyedüli célként a Haza katonai felszabadítását tűzve ki.
A Katonai Tanács titkárának Żylińskit és Hieronim Kajsiewiczet választották. Kajsiewiczcsel P. hadnagy korábban már találkozott. Nowa 26Wieś alatt súlyosan megsebesült, majdnem megvakult; orosz fogságba esett, az megviselte; egyébként verseket írt Mickiewicz modorában, Mickiewicz témáira. Kajsiewicz megtudta P. hadnagyról, hogy egy ideig szerzetben is élt, élénken érdeklődött, milyen az. P. hadnagy kurtán azt válaszolta, hogy súlyos tévedés. Kajsiewicz ennek nem örült.
Nekifogtak a becsületbíróság megválasztásának, minthogy a becsületbeli ügyek szaporodtak. Páran elutaztak Avignonba tájékozódni, ahol hasonló lengyel depó létesült. A Tanács ülésén szétosztották Lelewel tiltakozását, melyet Périer miniszterelnökhöz intézett a lengyel menekültek kedvezőtlen fogadtatása miatt. Két altiszt egyes altiszteket és sorkatonákat arra beszélt rá, hogy álljanak szolgálatba Algírban, az újonnan létesített francia idegenlégióban, amit épp a tétlenkedő lengyel hadfiak számára találtak fel nagylelkűen. A két altisztet letartóztatták; ők arra hivatkoztak, hogy Bem tábornok utasítására agitáltak; pár nap múlva, francia nyomásra, kiengedték őket.
P. hadnagy a kadétokkal és a diákokkal a d’Arènes nevű bástyába költözött. Hatvanketten voltak; levelet fogalmaztak Lelewelhez, eszközölje ki, hogy a hadiakadémián és a politechnikán folytathassák egyetemi tanulmányaikat.
Lelewel is, Bem is írt nekik naponta, mindkettő a maga szervezetét tekintette az emigráció egyetlen képviseletének. Az Arénában elhatározták, hogy naponta gyakorlatoznak, Kajsiewicz harmadmagával napi egyórás ingyenes francialeckét adott. A Tanács megtiltotta, hogy a kaszárnyát civilben hagyják el, a francia hatóságokat pedig kérlelte, a sorkatonák öt souért kapjanak természetbeni ellátmányt, a maradék egy sout kapják kézhez. Pénze a Tanácsnak nem volt, csak adóssága.
Március 28-án általános rangellenőrzést tartottak, a tisztek nem voltak képesek felsorakozni, Morand tábornok a stábjával megvetően nézte őket, káosz volt és lárma, az altisztek és sorkatonák mozdulatlanul álltak. Serawski tábornok azt ordította: az a tiszt, aki nem áll be a sorba, nem kap zsoldot. Ez eltartott két és fél órát.
Este a városban kitört a forradalom, hallották a tömeg kiabálását: „Vivent les Polonais! À bas les Carlistes! À mort les Carlistes!” A kaszárnyát bezárták. Másnap mesélték a városban rekedtek, hogy a karlisták ablakait bezúzták kővel, Lajos Fülöp király mellszobrát a St. 27Pierre téren, a templom előtt összetörték, és a nép este tízig carmagnole-t táncolt és republikánus dalokat énekelt, a polgármester és a prefektus próbált hatni rájuk, lövés nem dördült, úgyhogy a nép aztán elment aludni. A napiparancsban a franciák köszönetüket fejezték ki, amiért a lengyelek nem avatkoztak be. Aznap adta be Głowacki altiszt, civilben szabó, kérelmét, hogy a hadikötelékből távozhasson; pár nap múlva elutasították.
Harmincegyedikén gyászmise volt a Poroszországban lemészárolt fegyvertelen lengyelek emlékére. A Szent Péter-templomban az ágyútalpra díszes hímzést terítettek, a templom közepén urna állt, rajta díszes koszorú, alatta tábla: Martyribus pro libertate. Az oszlopokon két-két francia és lengyel lobogó, a francia zászló közepében gall kakas és a varázsszó: Liberté. Sok francia tiszt is ott volt, bár a stábból senki. A Libera eléneklése után a franciák és a lengyelek szentelt vizet hintettek az ágyútalpra. A beszédeket betiltották, azokat ötödikén a fegyverteremben mondták el, „Bosszú! Bosszú évszázadokig!” Kajsiewicz saját versét olvasta fel a depóban torzsalkodó koronabeliekről és litvániaiakról, megtapsolták. A gyűlés végén Oborski közölte, hogy a Tanács adóssága négyszáz frank, s kérte a tiszteket, önkéntesen adakozzanak.
Sokan kapták meg sosem létezett rangjukat, másokat, kiknek rangjához kétség nem fért, nem igazoltak. Leginkább a Litvániából származók és az ifjabbak jártak rosszul. Április elején fizettek zsoldot először, a századosok nyolcvannégy frank tizenhárom sout, a hadnagyok hatvan frankot, az alhadnagyok ötvenhárom frank tizenhárom sout kaptak, illetve kevesebbet, mert a Tanács közös költségek címén sokat levont, még a gyászmisét is megadóztatták.
A Journal des Débats kivonatosan közölte a Lengyel Királyság új alkotmányát: a cárt többé nem kell lengyel királlyá koronázni, mert úgyis az; megszűnik a szejm és a lengyel hadsereg; a Lengyel Királyság az Orosz Impérium része örökre. Sírtak és azt kiabálták: a Haza két éven belül szabad lesz.
Nyolcadikán ismét megjelentek a francia idegenlégióba verbuváló ügynökök. Hírlett, hogy muszka kémek. Mesélték: Párizsban kolera tört ki, és hogy a lengyelek a kútmérgezők, állítják a szabadság ellenfelei, mert a lengyelek közül nem kapta meg senki. A lengyeleket kiveszik 28a francia jog fennhatósága alól, és a belügyminisztérium ellenőrzése alá vonják, állampolgári jog nem illeti őket, csak kaszárnyában élhetnek, rendőri felügyelet alatt. Párizsban a lengyel képviselők panaszt tettek a Nemzetgyűlés vezetőinél, de hiába, az excepcionális jog jóváhagyatott, a lengyelek törvényileg megbélyegeztettek. Mikor Soult herceg biztosította a közvéleményt, hogy a lengyeleket nem küldik ki Európából, riadalom támadt, mert addig Európán kívüli száműzetésről szó sem volt.
P. hadnagy eltűnődött. Németországon a világszabadság bajnokaiként utaztak át, a besançoni depóban rabok lettek. Valahol a nagyvilágban, Párizsban, Londonban, Pétervárott, a fejük felett döntenek a sorsukról ismeretlen hercegek és grófok. P. hadnagy, a demokrata nem szenvedhette a hercegeket és grófokat, s maga is meglepődött, hogy sötétebb pillanataiban immár kívánja, bárcsak Czartoryski hercegnek, a demokrata Lelewel ellenfelének, sikerülne elérnie valamit Londonban.
Nézte P. hadnagy, miként igyekeznek társai egy-egy választmányba, egy-egy újabb bizottmányba befurakodni; hogyan üléseznek naphosszat; mily megvető pillantással méregetik azon halandókat, kik e hatalomból nem részesülnek; mintha lenne hatalmuk, s mintha a Hon sorsának jobbítását elérnék. Szomorú volt a húsvét, a franciák nem is ünnepelték, amitől még szomorúbbak lettek a lengyelek.
Huszonötödikén, a litván felkelés évfordulóján az Arénában megalakult a Testvéri Egyesülés Társasága; alapítói Bulharyn őrnagy, Kamieński kapitány, Kałusowski hadnagy, Michał Chodźko kapitány és Semenenko kadét; P. hadnagy is belépett.
A metzi polgárokat felháborította a lengyelek sanyarú helyzete, közadakozásból ötszáz frankot küldtek a besançoni depóba; a Tanács a közlegények és altisztek napi ellátmányát egy sou-val emelte.
Párizsban Bem harcba szállt, hogy a lengyelek tovább tanulhassanak a francia politechnikán; a franciák ellenezték, mondván: a lengyelek még lehetnek a francia nemzet ellensége, és a haditudományi jártasságot a trikolór ellen fordíthatják.
Április 30-án meghalt Smoliński alezredes a tizenhatodik gyalogezredből. Ez volt az első haláleset az emigrációban, amiről ők tudtak. Szép, fényes temetés volt. Többé senki sem kapott ilyet, pedig fürdés 29közben a folyóba fulladt Jan Antoniewicz, igaz, ő csak altiszt volt, ám nemsokára Bohdanowicz kapitány is szerény temetésben részesült.
Akkoriban gondolt először P. hadnagy arra, mi lesz, ha mégsem jutnak haza soha. Nyomorultul elpusztulnak valahol, a Haza a nevüket sem fogja ismerni.
Május tizennyolcadikán P. hadnagyot a Tanács irodáján összeszidták, amiért a rangját igazoló papírokat még mindig nem mutatta be. P. hadnagy szeretett volna tovább tanulni, és megértette, hogy tisztként a franciák veszélyes elemnek tarthatják. Az erélyes felszólításra másnap P. hadnagy átadta papírjait Zabiełło ezredesnek, aki azt ordította, hogy törölteti a hadseregből és civil állományba helyezteti; P. hadnagy némán állt vigyázzban, amíg az ezredes berekedt.
A Tanács figyelmeztetéssel fordult a besançoni vendéglősökhöz, hogy pénze nincs, az egyéni tartozásokat megadni nem áll módjában.
Párizsból a depóba érkezett Zaleski alezredes hírekkel és pletykákkal. Bem és csoportja öntelten, felfuvalkodottan viselkedik, a civileket megvetik, az alacsonyabb rangúakat gúnyolják. Bem több tábornokkal járt a királynál, hogy a lengyelek továbbtanulását kieszközölje, de Lajos Fülöp csak ígérgetett, nem csinál semmit. A tábornoki kar felbomlott, mert Bem egyeduralomra tör. A demokratákról is tudott rosszat mondani: mikor még új emigráns volt mindenki, Párizsban élőképet adtak elő; ott ült a nézők közt Lelewel a költő Słowackival; látták a színpadon Lelewel ábrázolatát cicomás, bíbor palástban, és ott ült a nézőtéren az igazi Lelewel lyukas cipőben.
P. hadnagy nem csinált adósságot, nem vett részt a vitákban, ellenben kapcsolatot létesített Zwierkowski hadnagy társaságában a besançoni karbonárikkal. Emiatt összevesztek Kajsiewiczcsel, aki demokrata volt ugyan, de a titkos szervezkedést megvetette. El is ment párizsi levelezőnek Kajsiewicz, bár pénzt nem kapott és nyomorgott.
P. hadnagy francia és olasz társaival úgy képzelte, Európa egyszerre fog felszabadulni a tirannusok uralma alól. Ez segítette, hogy nyomorát elviselje. Nehezebben tűrte a nőhiányt. Bármennyire vigyázott is egyetlen öltözet ruhájára, azon kopás mutatkozott. Pénze nem volt, hogy hölgyet kávéházba hívjon. Első napi szállásadónőjét felkereste egyszer, de más bérlőt találván nála, elkullogott.
30P. hadnagyot igen leverte Piotrowski alhadnagy ügye. Azt állították róla, hogy még Litvániában órát lopott volna, ám a katonai vezetés akkor az ügyet eltussolta. Híresztelték, hogy kardot lopott volna Zabiełło alezredestől; Zabiełło azt nyilatkozta, hogy a kardot ő ajándékozta Piotrowski alhadnagynak. P. hadnagy nem rokonszenvezett Zabiełło alezredessel, Piotrowski alhadnagyot nem ismerte, csak látásból; mikor azonban a megvádolt Piotrowskit nézte, ahogy álomkórosan, zavaros szemmel mászkál a depóban céltalanul, felrémlett benne, milyen is lehet, ha valakit bizonyítékok nélkül kiközösítenek. Lehet, hogy Piotrowski valóban lopott, de bizonyíték nincs; ha pedig nincs, akkor nem lopott. Szeretett volna odalépni a kóválygó Piotrowski alhadnagyhoz és szóba elegyedni vele, de nem tette. Tétovázását azzal magyarázta magának, hogy Piotrowskiban a közeledése fölösleges megrázkódtatást okozna. Éjszaka P. hadnagy átgondolta a dolgot, és úgy találta, hogy tétlenségének oka mondvacsinált. Elhatározta, hogy másnap megszólítja Piotrowski alhadnagyot. Másnap Piotrowski alhadnagy nem került a szeme elé. Ettől P. hadnagynak újabb álmatlan éjszakája támadt, gyanúba hozta magát, hogy szándékosan kerülte azon helyeket, hol Piotrowskival találkozhatott volna. Elhatározta, hogy másnap feltétlenül beszél Piotrowskival. De miről is beszéljen vele? Az óráról és a kardról nem. Akkor meg miről? Biztosítsa rokonszenvéről? Csak mert megvádolták? P. hadnagy nem volt bonyolult lelkű ember. Annyit tudott, hogy Hazájának szabadnak és függetlennek kell lennie, s hogy Európában győznie kell a forradalomnak, utána minden állam szabad lesz, és a nép fog uralkodni, választott képviselői útján. A vilnai egyetemen szorgalmasan tanult, és lelkesen olvasta a nála pár évvel idősebb vilnai egyetemisták írásait, Mickiewicz szép verseit, amelyekből a fenti emelkedett eszméket olvasta ki. Aztán kitört a Felkelés, beállt önkéntesnek egy partizánseregbe, ahol a kapitányi rangig vitte, majd átkerült a reguláris seregbe közlegényként, s bátorságáért fokozatosan a hadnagyi rangig vitte. Azok tiszta ügyek voltak, verekedni kellett a Honért, ő verekedett. De mihez kezdjen a Honért verekedett egymást marcangolókkal most, a depóban?
Reggelig tépelődött P. hadnagy, mit is kell ilyenkor becsületes embernek tennie. Végül úgy döntött, bármi történik is, megkeresi Piotrowskit és valamit, bármit, mond neki. Istenhez fohászkodott, noha nem 31volt vallásos. P. hadnagy így fohászkodott: Istenem, add meg nekem a tisztánlátást és az egyszerű, becsületes életet, míg meg nem halok.
A fohász kissé megnyugtatta, de aztán nem találkozhatott Piotrowski alhadnaggyal, mert küldöttségbe irányították a besançoni bíboroshoz. Rohan-Chabot bíboros ablaka alatt nemrég macskazene szólt, a franciák azt kiabálták: „Le a karlistákkal, le X. Károllyal”, mert hírlett, hogy a bíboros X. Károlynak vagy a törvénytelen fia, vagy a kuzinja. Egy bátor francia az ereszcsatornán felmászott a bíborosi palota harmadik emeletére s kitűzte a trikolórt. Nagy volt a tömeg öröme; azt mondták, a hős tűzoltó. A nép táncolt, s mint mindig, carmagnole-t. A tűzoltó forradalmár eltűnt, a katonaság nézelődött. Hát ehhez a püspökhöz küldték el P. hadnagyot többedmagával, és emiatt soha többé nem látta Piotrowski alhadnagyot, aki közben felakasztotta magát, fegyvere nem lévén.
A bíboros karcsú volt, csinos és világfias, negyvenéves múlhatott éppen, s mialatt a lengyel tisztek küldöttségével tört lengyel nyelven, de folyékonyan társalkodott, mert Napóleon seregében harcolt Lengyelországban és Minszk alatt meg is sebesült, ablaka alatt újabb tüntetés zajlott ellene, s ő zavart mosollyal kért elnézést a lengyelektől honfitársai kilengései miatt. Az ablakból láthatták, hogy kint a Nemzeti Gárda és a katonaság kordont vont, de beavatkozniuk nem kellett, mert esni kezdett, és a tömeg feloszlott. P. hadnagy eltűnődött, vajon érdemes-e tüntetni a két éve megdöntött X. Károly király és hívei ellen, mikor a mostani is eléggé szörnyűséges.
A depóban és a városban egyaránt nyugtalanság uralkodott. Bent némely tisztek a Besançonban nyitott Hősök Könyvébe a napóleoni háborúban elesett frankista, vagyis zsidóból áttért Berek Joselewicz nevét is be akarták írni, ami ellen Michał Chodźko tiltakozott. Odakint egy francia tiszt lengyel egyenruhába bújva kővel dobálta meg Chabert tábornokot, négy fogát kiverve. A tisztet elhurcolták, állengyelsége csak napok múlván derült ki. Hírlett, hogy a X. Károly elleni tüntetést maguk a karlisták provokálták, hogy átvegyék a hatalmat, de közbejött az eső.
Június elején hírek érkeztek a depóba a nagy párizsi tüntetésről, amely I.amarque tábornok temetésekor barikádharcba fúlt, nyolcszáz halottat számoltak össze a lázongók és a karhatalom oldalán összesen; 32állítólag pár lengyel is belekeveredett a kétnapos kis forradalomba. Ennek a depóban nem örültek: a király és a kormány erre a pár lengyelre hivatkozva még szigorúbb rendszabályokat foganatosíthat az egész emigráció ellen.
Párizsban összehívták a szejmet. Czartoryski a terv ellen érvelt, mert a franciák a szervezkedést az orosz nyomás miatt nem nézték jó szemmel. A volt felkelő szejm mind a harminchárom képviselője megjelent a párizsi előkészítő ülésen, tizenkilenc szavazat esett az ülésszak megnyitására, az ülésszak megnyílt, de az ellenzők a szejm ülését nem hivatalosnak minősítették, és e vita után a szejm meg is szűnt.
Híre ment, hogy a párizsi vezetők újabb leveleket írtak Amerikába, magának Jefferson elnöknek is, befogadnák-e a lengyeleket, ha a franciák kiutasítják őket; válasz nem érkezett.
Kajsiewicz, az új párizsi levelező azt írta: a lengyelek továbbtanulására a jelek szerint nincs esély. Jelezte, hogy az előző tudósító, Dysiewicz anyagi helyzete siralmas, nincs cipője, nem tud utcára lépni. Az avignoni tudósítók sincsenek jobb helyzetben.
Bulhak kadét kérte a Tanácsot, szereljék le és bocsássák el, Chateauroux-ba akar menni civilként. Metzből száz pár cipő érkezését jelezték, de csak ötven jött meg, a továbbiak érkezéséig a szétosztást elhalasztották. Egy párat a Tanács titkára, Zienkowicz, megtartott magának, ez felháborodást szült.
Július 4-én báró Mathieu depóparancsnok kifüggesztette felhívását, hogy a lengyelek jelentkezzenek az idegenlégióba. A Tanács összeült, és az Algírba való jelentkezést megtiltotta. P. hadnagy úgy érezte, hamarosan kitör egy szabályos francia–lengyel háború. A Tanács titkos forrásokból értesült, hogy a Gdańskból hajón érkező új lengyel menekülteket a franciák azonnal Algírba akarják továbbküldeni. A Tanács mérlegelte, küldjön-e Bordeaux-ba és Toulonba titkos ügynököket, hogy az ott kikötő hajóra feljutva a lengyeleket a veszélyről tájékoztassák. A bourges-i és avignoni táborba ilyen értelmű levéllel futárt indítottak. Párizsban Lafayette közbenjárására egyelőre nem száműzték Lelewelt, aki Párizst elhagyta és Lafayette birtokára, Lagrange-ba húzódott.
Lipski őrnagy jelentkezett az idegenlégióba, emiatt számosan párbajra hívták ki, mire Lipski a jelentkezését visszavonta. Párizsban aláírást 33gyűjtöttek, tiltakozván a lengyelek Algírba való irányítása ellen. A tiltakozást Bem nem írta alá. Szóval igaz, mondogatták, hogy az idegenlégiót Bem tanácsára létesítették a franciák.
P. hadnagy nagy nehezen engedélyt szerzett, hogy a városban vehessen ki szobát. Október 1-jén a des Granges utca hetvenkettő alá költözött az első emeletre, havi tizenhárom frankért. D’Homme tulajdonos asszonynál udvariassági látogatást tett, lányától francia–olasz nyelvkönyvet kapott kölcsön.
Havi húsz frankért ebédre is befizetett, és úgy döntött: jobban fog beszélni és írni franciául a franciáknál. Egy antikváriumban régi könyveket szerzett olcsón. Minden olvasott mondatot igyekezett franciáról franciára fordítani más-más stílusban; szinonimák finom jelentésárnyalatait kutatta; különböző szakmák szókincsét magolta; felüdülésül Montaigne-t és Voltaire-t olvasott és alexandrinusokban francia verseket szerzett. Napi egy órát fordított a torokban gurgulázó „r” kiejtésének elsajátítására, a torka bedagadt, hangját átmenetileg elvesztette.
Előfordulhat, hogy álruhában kell majd Franciaországban tevékenykednie, ha a karbonári társak ezzel megbízzák; nem szabad kiderülnie, hogy nem született francia. Saját kiejtését nem hallotta, kiejtése rossz volt, kemény, magánhangzói lengyelek, noha zenei hallása jó; gyakorolt, gyakorolt.
Szép nap volt, amikor P. hadnagy Voune szomszédasszonytól egy tál körtét kapott ajándékba.
Sokat esett októberben, P. hadnagy tanult és verseket írt franciául.
A Tanácsban egyhangúlag megszavazták, hogy sem Algírba, se máshová idegenlégiósként nem mennek, egy esetleges cári amnesztiát el nem fogadnak. Nagy reményeket fűztek a belga–holland háborúhoz, főleg, hogy a franciák beavatkoztak s megszállták Antwerpent: talán Oroszország is belép Hollandia mellett, s a kitörő általános európai háborúban a lengyelkérdés terítékre kerül. De hát előbb-utóbb békét kötöttek. Mégis tovább szervezték a lengyel légiókat különböző parancsnokságok alatt háború esetére. Lajos Fülöp ellen sikertelen merényletet követtek el. P. hadnagy szerelmes lett az általa Wiktorinának nevezett hölgybe, és hosszabb kapcsolatot folytatott bizonyos Adélával. Elfogtak egy lengyel tisztet, aki Bordeaux-ban órát, bundát, pénzt lopott, és a ci34tadellába zárták. A depóban ezüstkanalakat loptak. November 29-én, a Felkelés évfordulóján a franciák megtiltották a lengyeleknek, hogy gyülekezzenek, így szűk körben ünnepeltek, lengyel és francia beszédek hangzottak el, mindenki sírt.
Sokan meghaltak, Gastel tüzérségi alhadnagy, P. hadnagy jó ismerőse, a zseniális matematikus tüdővészben, mint a többség, bár bélgyulladásban is páran. Mások főbe lőtték magukat. Dunin alhadnagy Berkowicz alezredestől órát lopott, s amikor az alezredes az óráját Dunin szekrényében megtalálta és bejelentést tett, az alhadnagy pofon vágta az alezredest mint zsidót.
P. hadnagy nemcsak franciául írt, hanem lengyelül is. Mióta az emigrációba indult, naplót vezetett. Mindennap följegyzett valamit, többet vagy kevesebbet. Úgy gondolta, hogy a szabadságharcosok hányattatásainak történetét egykor majd szent könyvként olvassák a Hazában. Véletlenül fennmaradt kéziratát száznegyvenkét évvel később adták ki 3283 példányban. Egy évvel naplójának megkezdését követően szaporodtak az ilyen bejegyzései: „Semmi új.” „Ugyanaz.” „Gyakorlatozás.” „Szemle.”
Besançonban hó nem esett, csak eső. P. hadnagy, hogy szobájából kimozduljon, a Doubs folyó partján mászkált köpenybe burkolózva, ácsorgott a víz mellett, lelkét a nyűgöktől megszabadítani igyekezett. A folyóparton jutott eszébe, hogy talán ez az egész nem valóság; Lengyelország egyik pillanatról a másikra eltűnt, honfitársai mind elhaltak, s a világon már senki sincs, ki az ő anyanyelvét beszélné. Rettentő gondolat volt, és rendkívül valószerű. P. hadnagy megháborodva állt az idegen folyó partján, s e helyzet következményei végigcikáztak elméjén. Itt áll egymagában egy csupa idegenek által lakott világban, hol az ő egykori Hazájáról, annak múltjáról, kultúrájáról mit sem tudnak. Gajdolnak az idegenek mindenféle nyelveken, őrá, aki oly nyelven vezet naplót, melyet soha többé megérteni nem lesz képes senki, értetlen ámulattal néznek. P. hadnagy úgy érezte, Hazája mintha nem lett volna soha, nem lett volna szülőháza, nem lettek volna barátai és harcostársai; mintha csak az ő háborult elméjében fogant volna meg a beteg gondolat egy sosemvolt országról, sosemvolt népről. P. hadnagy tudta, hogy gondolata őrület, mégis végig kellett gondolnia, mit tehet ő ily helyzetben. Naplóját vezetni fogja. Elmegy könyvtárakba, a Hazájára 35vonatkozó könyveket, közleményeket feldolgozza és franciául kiadja. De nem: hiszen nincsenek Hazájáról sem könyvek, sem közlemények. Hiszen Hazáját csak az ő meggyötört elméje találta ki. Akkor az ő dolga az, hogy ennek a sosemvolt Honnak történetét megírja, mint egy mesét. És gyermekeket fog nemzeni idegen ajkú nőktől, s a gyermekeknek megtanítja azt a nyelvet, melyet rajta kívül más a világon nem beszél. Így álma a mesebeli Honról megvalósul, testet ölt, s egykor, sok nemzedék múlva, leszármazottai valódi Hont fognak alapítani valahol, talán magas, jól védhető hegyek közt, mert a síkságon háborúzni túlerővel szemben reménytelen, mint tapasztalta.
Látott maga előtt egy kemény, harcedzett, marcona népet, melynek birodalmát égig érő, járhatatlan hegyláncok védik. Ott mindenki az ő anyanyelvén beszél. A világon mindenütt beszélni fogják ezt a nyelvet az emberek, mert hatalmas és erős nép lesz az ő leszármazottaié, irodalmát mindenütt ismerni és csodálni fogják. P. hadnagy hónapok óta először kihúzta magát, mint erős nép fiához illik, és mosolygott, mert titka volt a jelenben élő vakok előtt, kik a Doubs folyó partján éppen nem mutatkoztak. Úgy érezte: nemcsak a múlt és a jelen, de a jövő lengyel Tacitusa is ő. Elhatározta, hogy sebtében naplójába vetett, stilizálatlan mondatait a tacitusi tömörség és világosság szellemében fogja átformálni. Népét meséjével teremti, szemben minden korábbi történetíróval, ki népének történetét passzívan jegyzetelte.
Amikor ábrándozásából magához tért, megrémült. Nem szabad valóságérzékét veszni hagynia. Látott már két megtébolyodást a depóban, mindkettő hadnagy volt, mint ő, mindkettő értelmes, művelt ember, sőt higgadtak és egészségesek is addig, mígnem váratlanul különös dolgokat kezdtek művelni és mondani; a társak szórakoztak rajtuk. Az egyik hadnagy Napóleonnak képzelte magát; szelíden, ám határozottan parancsolgatni kezdett előbb lengyel, majd francia főtiszteknek, mire gyógykezelésre elszállították. A másik hadnagy arra ébredt, hogy benne Pál apostol lakik; könnyes szemmel, lángoló szókkal határolta el magát előző, pogány életétől, mikor még Saulnak hívták, mire őérte is kocsit küldtek s elvitték.
P. hadnagy borzongott. Úgy érezte, lelkének mélyén baljós űr, gonosz seb képződött, melyből ártalmas gennyedés sugárzik lelkének még ép 36része felé, s nem lévén agresszív természetű, nem veszekedésben és verekedésben fogja betegségét nyilvánítani, hanem önlelkének, öntestének rombolásában. Belátta: magányba menekvése helytelen. Bármennyire értelmetlenek és unalmasak is a depóbeli viták és ülésezések, azokon mégis részt kell vennie, legalább azért, hogy anyanyelvét hallhassa; kevés valóság ez, mégis bele kell kapaszkodnia.
Hálát adott az Úrnak, hogy a rövid rémálomból felébredt; mérlegelte, vajon ne költözzék-e vissza az Arénába, majd úgy döntött: városbeli szobáját fenntartja ugyan, de napját mégis a kaszárnyában tölti, nyelvtanulási szenvedélyét pedig visszafogja.
Naplóját tovább vezette.
Álmait, rémisztő vízióját nem írta le, magáról a legszükségesebbet sem jegyezte föl. Feladatát abban látta, hogy tárgyilagos krónikás legyen.
Feljegyezte a jót és a rosszat.
Párizsban bált rendeztek a lengyelek javára, melyen minden osztály képviselve volt, húszezer frank jött össze. Avignonból sok foglyot szállítottak a besançoni citadellába az avignoni depó felszámolása során, ott ugyanis még nagyobb belső harcok folytak, negyvennél is több párbaj. Március 1-jén ismertették a Tanácsban az amnesztiát: aki akar, hazamehet Galíciába és Poznań környékére. A Királyság területére visszatérni szándékozók kérelmüket Pozzo di Borgo párizsi orosz nagykövethez adják be. Az amnesztia kihirdetését gúnyos fütty fogadta.
Slizynger alhadnagy március negyedikén főbe lőtte magát. Oka: a becsületbíróság előtt bevádolták, hogy egy vendéglőben a franciák az érdemrendjét letépték és a vendéglőből kihajították. Vádlói lengyel tisztek voltak. A becsületbíróság nem érezte magát illetékesnek. Slizynger francia bírósághoz fordult, mely ügyének vizsgálatát halogatta; fordult a depóban a Tanácshoz is, mely iránta jóindulattal nem viseltetett. Slizynger bátor ember volt, tucatnyi párbajt vívott; Napóleon alatt kezdte szolgálatát, felesége és gyermekei Varsóban maradtak, nyomorban.
A Tanács ülésén beszámoltak egy muszka kém elfogásáról. Pár tisztet elégtelen magaviselet miatt a tisztek listájáról töröltek. Elterjedt a híre, hogy a besançoni depót felszámolják, és Nantes-ba küldik őket, még messzebb a hazától. Ugyancsak híre ment, hogy a francia kormány 37őket katonának többé nem tekinti, s mivel már amúgy is a rendőrség fennhatósága alatt vannak, zsold helyett kegydíjat kapnak, azt is a prefektúrán.
Elterjedt, hogy Berlinben forradalom tört ki. Remélték, hogy egész Németország forradalmi lángba borul, s a lengyelek a haladás oldalán hadba léphetnek.
Antonini alezredesnél megjelent egy francia, a karbonári-mozgalom tagja, biztosította, hogy a forradalom hamarosan Franciaországban is kitör, és szükséges, hogy a lengyelek abban részt vegyenek. Antonini látta, hogy a kormány provokátorával van dolga; hidegen válaszolt.
A rendőrségre behívták a Tanács vezetőit, közölték velük: ezentúl a rendőrség felügyelete alá tartoznak. Ha bárki a département határán túl kíván utazni, engedélyt kell kérnie a rendőrprefektustól; ha nem így tesz, illetményét többé nem kapja meg.
Március 31-én a Graveille téren, a prefektus előtt gyülekeztek a lengyelek. Déli tizenkettőkor kezdődött az összeírás. Megérkezett du Verdier tábornok és Mathieu báró. A törzstisztekkel kezdték. A rendőrségi fogalmazó így szólította ki a sorból Małachowski tábornokot: „M. Małachowski”. Egy lengyel tiszt így szólt: „Mit gondol Ön? Małachowski az Ön szolgája? Ő a mi tábornokunk, aki számtalan szolgálatot tett Franciaországnak és hazánknak!” A fogalmazó erre így szólt: „Monsieur le général Małachowski”. A tábornokok álltak, a prefektus ült. Mikor Konarski tábornokot hívták, egy stábtiszt széket kerített, és alárakta. A prefektus nem szólt. Következtek az alsóbb rangúak. Kaptak két pecsétes papírt, az egyikre kapják a havi illetményt, a másikat mindig maguknál kell hordaniuk. Nevük szerepelt rajta, rangjuk nem.
A teremben ott állt Lajos Fülöp király mellszobra, valaki ráírta ceruzával: „A franciák cárja”, nyakába pányvát csomózott. Egyesek pipára gyújtottak, mitől a prefektus dühbe gurult, mások a kertbe indultak sétálni, honnét karabélyosok kergették vissza őket a terembe.
Április 2-án tudták meg a tarifákat. Miniszterek, dandártábornokok: havi százötven frank. Feleséggel, egy gyerekkel havi kétszáz, feleséggel, több gyerekkel kétszázötven. Brigádtábornokok, képviselők, politikai vezetők, bírósági elnökök száz. Feleséggel, egy gyerekkel százharmincöt. Feleséggel, több gyerekkel százhetven. Ezredestől lefelé kapitányig 38havi hatvan, családdal napi plusz negyven sou; kapitánytól lefelé altisztig havi negyvenöt, családdal napi plusz harminc sou, altisztek, közlegények, iparosok, földművesek napi hetvenöt sou. A lengyel altisztek és közlegények ugyanannyi zsoldot kapnak, mint addig.
Harmadikán újabb rendelet jelent meg: új menekülteket a depók nem fogadhatnak. A belügyminiszter engedélye nélkül a depót senki sem hagyhatja el. Aki az idegenlégióba akar lépni, alkalmassági vizsga után a katonai hatóság felügyelete alá kerül, és töröltetik a segélyezettek listájáról. Aki el akarja hagyni Franciaországot, jelölje meg a célországot, valamint a határállomást, ahol távozni szándékozik; útlevelét eszerint állítják ki. Az útra segélyt kap, maximum két hónap időtartamra, azzal a kikötéssel, hogy többé Franciaország területére nem lép, erről a távozó nyilatkozatot ír alá. Az útlevéllel rendelkezők kötelesek a határállomásra a legrövidebb utat választani. A depót elhagyván a visszamaradó napokra a segélyt már nem kaphatják meg. Amint a depót valaki elhagyja, a prefektúrán jelentenie kell. Aki a depóját engedély nélkül elhagyja, minden listáról töröltetik, és semmilyen hivatalos listára nem kerülhet fel. Ha egy vagy több egyén a depót önhatalmúlag elhagyja, a prefektusnak személyleírásukkal együtt jelenteni kell. Minthogy a menekültek olykor saját maguknak adományoznak rangot, s a kincstárat ezért fölös kiadás terheli, a rangok általános revízióját meg kell tartani. A rangellenőrzést minden département-ben bizottság végzi, melyben a prefektus elnökletével csak franciák vehetnek részt.
Elterjedt, hogy még a megnyirbált zsoldot is csökkenteni fogják.
P. hadnagy naplójában az eseményeket rögzítette, gondolatait nem. E napokban azon gondolkodott, hogyan is lehetséges, hogy egy egész nemzetet, mely szabadságáért felkelt, melynek múltja és kultúrája van, más, szerencsésebb nemzetek leírjanak a föld színéről. Ő már azután született, hogy Hazáját előzőleg háromszor is szétdarabolták. Senkinek nem volt jó ez, nem nyert vele senki semmit, mégis feldarabolták. Most talán azt akarják, hogy az állam megszüntetése után a népet is megszüntessék? Kit zavar az ő népe? Mi bajuk vele? Más nyelven beszélnek. És?
A depóban előadásokat tartottak vallásról, filozófiáról, Haladásról, Rációról, Fejlődésről lelkes diákok; olvasták és magyarázták a francia és német elmék nagyszabású konstrukcióit, s mindeme nagyszerű mű39vekből az tűnt ki, hogy az Ember fejlődik, tökéletesedik, magasabb régiókba hág, láncait, nyűgeit eltépve, lerázva. És remélték a Forradalmat Németországban és Franciaországban, sőt Oroszországban is, mert ez volt a forradalmak korszaka. P. hadnagy fülének kellemes volt e számos derűlátó koncepció, s néha megrótta önmagát, amiért átmeneti nyomorult állapotában komor gondolatok nyomasztják.
Azt olvasta, amiben megnyugvást talált. Ilyeneket írt Lelewel: „A Sors világnagy küldetést rótt miránk, mit ha méltón teljesítünk, hazánknak is úgy szolgálunk vele, mintha saját földünkön harcolnánk.” Worcell és Puławski írta: „Lengyelország a népek jövendő testvéri egyesülésének alapköve.” Avignonból, a depóból jött a röpirat, Bratkowski aláírásával: „A mi Emigrációnk a Lengyel Egyesült Államok. Európa irányában morális köztársaság vagyunk, oly sajátságos ideálnak megtestesülése, mit majdan minden népek megvalósítanak.” És megmondta Lelewel: „Ti, kik Európa és Franciaország függetlenségét véditek kebletekkel, jogot formálhattok itt, a francia földön arra, hogy néktek mind régi, mind új keletű, felhalmozódott adósságaikat leróják.” És kimondta Lelewel: „A lengyel hányódás Franciaországban arra hivatott, hogy a szabadságot hirdesse, apostoli zarándoklat gyanánt az emberiség ügyében.”
Voltak ők Franciaországban tízezren. Adolf Krosnowski jegyzéke csak 8550 nevet tartalmaz, de az nem teljes.
Hívták P. hadnagyot is, a besançoni depóból vonuljon ki Svájcon át Németországba, ahol forradalom készül, várnak rájuk, képzett harcosokra. P. hadnagy tusakodott, a célt bizonytalannak ítélte, s nem ment. Mikor kérdezte, ki ad nekik étket, ruhát, fegyvert Svájcban, s majd Németországban, válaszolni nem tudtak, a kérdést magát sem értették: ők megindulnak, mert forradalom lesz. Jelentette ez azt: forradalom lesz, mert ők megindulnak.
Április 7-én hajnali ötkor gyülekeztek a kivonulók. Ki vadászruhában, ki civilben indult Svájc felé. Egyenként vagy kisebb csoportokban mentek, s találkoztak More faluban, Besançontól egy mérföldnyire, ahol istentiszteletet tartottak ők háromszázan. Szívüket reménység töltötte, mert útra keltek. Aki a depóban maradt, imádkozott, hogy nekik sikerüljön. P. hadnagy is imádkozott érettük. More faluban Harczyński celebrálta a misét, a tisztek kórusban énekeltek. A lelkész a népek 40feltámadásáról és Krisztus életéről beszélt, mely olyan volt, mint a száműzötteké. Közeleg a feltámadás, mondotta.
Éppen húsvét volt aznap.
Oborski ezredes elmondta, hogy a Majna menti Frankfurtban április harmadikán kitört a forradalom, és minden német fegyvert ragadni kész. E bátor, szabadságszerető népet támogatni minden lengyel kötelessége. Megtapsolták. Határoztak a parancsnokok megválasztásáról. Tanácskoztak, várjanak-e pontosabb híradást a német forradalomról, vagy vonuljanak a segítségére azonnal. Kitűnt, hogy a németek bizonyos pénzösszeget küldtek. Oborski ezredes még ezt is mondta: „Hogy az úton mi történik és mi vár minket, azért, kollégák, kezeskedni nem tudok.”
Déli egykor a kivonulók nagyobb része Besançonba visszatért. Egyesek, hogy tovább maradjanak, mások, hogy holmijukat összegyűjtve, társaiktól elbúcsúzván este végleg kivonuljanak. Egyesek a depóból kifelé indultak, mások visszaigyekeztek. Este fél nyolckor More faluban magukkal hozott ételt és italt fogyasztottak, hazafias volt a hangulat. Vártak ott háromszázan Oborski ezredesre, akit vezérnek senki sem választott, de mindenki tudta, hogy Ő az. Amikor ismét megérkezett, felosztotta őket avantgarde-ra, korpuszra és arrière garde-ra; a korpuszban masírozóknak nem volt fegyverük, előttük s utánuk késsel, doronggal, lopott lőfegyverrel el voltak látva. Hatosával meneteltek. Az avantgarde-ot Oborski vezette, a korpuszt Szczepanowski alezredes, az arrière garde-ot Antonini ezredes. Másnap délben lépték át a határt, hol napi ellátmánynak és fegyvernek kellett volna őket várni, de nem várta. Aznap éjjel néhány habozó Besançonba visszatért. A többi továbbmenetelt. Végül lettek négyszázan.
A későbbi napokban még néhányan visszatértek, kihallgattattak, majd szabadon eresztettek, mert örültek a franciák, hogy legalább a többitől megszabadultak. A depóban új vezetőket jelöltek. Kétszer volt appel, délben és este hatkor. A depónak nem volt parancsnoka.
A városban a hitelezők megrémültek, a depóhoz siettek, nagy sírás-rívást rendeztek, mert sokan a tartozásuk kiegyenlítése nélkül távoztak. Kiabáltak, átkozódtak a hitelezők. Az összes tartozás harmincezer franknak mutatkozott. A depóban maradók arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a kivonulók a Haza és Szabadság hű fiai, a tartozást meg41adni azonban kötelesek lettek volna, mert aki a tartozását nem törleszti, szabad embernek nem nevezhető. Ezzel nyugtatták magukat a depóban kushadók.
Kilencedikén a prefektus előtti térre hívták a maradottakat, ott valamennyiük nevét felolvasták, távozottakét és jelenlévőkét egyaránt. Maradtak százon felül, és még néhányan, kik a környező falvakban voltak elkvártélyozva. A prefektus a kivonulókat elítélte; kötelessége volt. Tárgyalás kezdődött a fedezetlen számlákról. A prefektus közölte: minisztere utasítását várja.
Aznap Kalinowski őrnagy levelet kapott Frankfurtból, amely szerint az ottani forradalmat leverték, mindössze hatvan diák lázongott, a nép és a hadsereg ellenük fordult, negyven diákot megöltek vagy megsebesítettek. Megérkezett Frankfurtból három lengyel tiszt, akik a forradalmi eseményekben részt vettek és menekülni kényszerültek, a forradalom leverésének hírét megerősítették.
P. hadnagy a depóban őgyelgett, Zwierkowski hadnagy, elvbarátja és karbonári társa már nem volt ott, mert kivonult. Voltak percek és órák, mikor jobban szeretett volna a kivonultak közt lenni, azok legalább meneteltek valamerre.
Híre ment, hogy Dijonból is kivonult negyvenkét honfitárs Svájc felé, s a hegyekben táboroznak. Más depókból is kimasíroztak sokan, bár tudták már, hogy a német forradalom elbukott. Meneteltek, hátha kitör a forradalom Olaszországban. A depóban megparancsolták, hogy este nyolc után a kaszárnyát el ne hagyja senki.
P. hadnagy a hátrahagyott kacatok közt turkálva könyvekre bukkant. Egyikük A Lengyel Nép és a Lengyel Zarándoklat Könyve címet viselte, vékony, szép kötet volt, Párizsban nyomták, szerző a címlapon nem szerepelt, de P. hadnagy már hallotta, hogy a könyvet Mickiewicz Evangéliumának nevezik, és lelkesednek érte. Tizennégy példány küldetett belőle az éhes lelkűeknek, s az volt az egyik. A volt vilnai diákok üdvözlő táviratot és gyűrűt küldtek a könyv szerzőjének Párizsba. A könyvben valaki sorokat aláhúzott, a margóra felkiáltójeleket írt; most valahol Svájcban menetel.
P. hadnagy olvasni kezdte.
Biblikus stílusban íródott az első része, A Lengyel Nép Könyve, mely 42a lengyel történelmet foglalta össze; s bár P. hadnagy tudta: semmi sem volt hajdan sem ennyire egyszerű, ám a stíl, a nyelv, a szerző meggyőződése elragadta. Olvasta, hogy Európában megvolt hajdan a keresztény szabadság, de a királyok mindent elrontottak, mert beléjük költözött a sátán. A francia király bálványt emelt, az volt a Dics, az új aranyborjú. A spanyol király más bálványt emelt, az volt a Politikai Befolyásolás, az új Baal és Jovis. A németek emelték a Brodsinnt, a Jólétet, melynek korábbi neve Moloch. Az olaszok bálványa lett a Politikai Egyensúly. Ezekért küldték harcolni és vérzeni a népeket, és csak egyetlen vitéz állt nékik ellen, Kolumbusz. A porosz király bálványa volt az Állam Kiegészítése Körré. És a filozófusok támogatták ebben, még Voltaire is, meg Machiavelli és Ancillon. S hogy P. hadnagy e biblikus szövegben egy élő politikus, a lengyelfaló porosz külügyminiszter, Ancillon nevét olvasta, mintha tompa tárggyal tarkón vágták volna. Ki hitte volna, hogy a Ma biblikus rangra emelhető?! Ez a költő nagysága, merészsége. Irigylésre méltó, ha valaki költő.
És olvasta, hogy volt egy sátáni hármas, II. Friedrich porosz király, II. Katalin orosz cárnő és Mária Terézia osztrák királynő, ők a három istenkáromlás, az ő életük három bűntény, emlékük három átok. Állítottak hárman új bálványt, minek a neve Érdek. Egyetlen ember állt nekik ellent: Lafayette.
Csak a lengyel népnek nem volt bálványa soha, nem áldozott idegen bálványnak, hanem az Úrhoz mindvégig hű maradt, és szava arra, hogy „egoizmus”, nem volt. Más népet soha nem támadott, mert ha háborúzott, azért, hogy a kereszténységet védje. Az Úr ezért megajándékozta Litvániával, Litvánia és Lengyelország szépen egyesült, és ez lesz a későbbi egyesülések előképe.
P. hadnagy egyetértett ezzel, mert mi más lehet a történelmi fejlődés útja, mint szabad európai népek önkéntes, egyenrangú, testvéri társulása, hol határok és ellenségeskedések nincsenek, csak szabadság van?! Ezért indultak csatába ők, a szabadság harcosai, a Szabad Egyesült Európáért!
Írta Mickiewicz, hogy Lengyelhonban volt a szabad testvérek, a nemesek száma a legnagyobb a többi lakóhoz képest. P. hadnagy egyetértett vele. Igaz, hogy a három sátáni király a Hazáját széjjelszedte. Igaz, 43hogy a francia miniszterelnök, Casimir Périer, kinek mindkét neve maga a rontás, mert „béketörő” és „elveszejtő”, hagyta ezt. P. hadnagy szívében büszkeség kélt, mert akadt egy honfitársa Párizsban, ki ily hangon mert írni a franciák egy nemrég élt hatalmasáról.
És olvasta, hogy a lengyel nép testét megölték, és sírba tették vele az európai népek a Szabadságot. De hiába örültek, mert nem halt meg a lengyel nép, harmadnapra feltámad, Európa minden rab népeit felszabadítja. A három napból eltelt már kettő, Varsó két bevétele a muszkák által 1794-ben és 1831-ben. És harmadnap után több háború nem lesz.
A lengyel nép teste sírban, de lelke a zarándokokban él. P. hadnagynak könnyek gyűltek szemébe, zarándok volt ő is. És olvasta, hogy a zarándok nem rongyos vándor, nem száműzött, mert nem saját kormánya zavarta el. A zarándok a fejét büszkén felemelheti, mert azért kelt útra, hogy a Szentföldre: saját Honába eljusson.
Olvasta a kötet második részében, A Lengyel Zarándoklat Könyvében, hogy a zarándok csillaga az égi hit, mágnestűje a honszeretet. Zarándok, a te népednek megadatott a világ eljövendő Szabadságának öröksége! Ahogyan Krisztus Lázárt támasztotta föl elsőként, úgy fogja feltámasztani a Lázár-népet, a lengyelt. Te, lengyel zarándok, ki gazdag voltál hajdan, s ma szegény vagy, örülj, mert ez jó. Tudásod volt hajdan, s most mire sem mégy vele, és ez jó. Ne keresd idegen hercegek, hivatalok védőszárnyát, mert nemcsak kenyérrel él az ember. A kenyér, mit az idegenek adni bírnak, méreg. Voltaire, Hegel, Guizot, Cousin üres malmok. A szavak: „roi, lord, pair, ministre, professeur” mind, mind a csalót jelölik. Akit a muszkák ma megkínoznak, azok lesznek a szentek. Zarándokok, egész Európa tőletek tanul majd bölcsességet! Ma Európa minden hivatala: szégyen; Európa minden tudása: balgaság. Tizenkét tanítvánnyal indult Krisztus a hatalmas Róma ellen, fegyvertelenül, és győzött. Amit a zarándok az útján talál, a civilizáció, az mind hamisság, divatok és konyhák és kocsmák és színházak csupán, csodálni e gazdagságot nem kell, mert az embernek ennyi nem elég. A civilizáció keresztényi legyen. Az igaz lengyelek feladata nem civilizációt tanulni, de a többi népeket a keresztény civilizációra megtanítani.
Könnyezett P. hadnagy, olvasván: ki a Szabadság után ered, hagyja el 44Hazáját, életét tegye kockára. Ki Hazájában otthon ül és tűri az elnyomattatást, hogy életét megóvja, az elveszti Hazáját s életét. Aki Hazáját elhagyja, hogy védje a Szabadságot, az megvédi a Hazát és élni fog.
A nyugat-európaiak mily szűk látókörűek! Vélik, a maláriás levegő őket nem fogja fenyegetni, pedig fogja! Megállt az olvasásban P. hadnagy, sóhajtva elmosolyodott, mert így szólt a Könyv: „Nem mind vagytok egyformán jók, de közületek a legrosszabb is jobb, mint egy jó idegen, mert Bennetek vagyon a Szelleme a Felszenteltetésnek.” S bár P. hadnagy mélyen vallásos nem volt, meddő csontvelején átsuhant a kegyelem.
Nem kell a múlt bűneit és hibáit felhánytorgatni, mert a jó ember mindig a jót keresi; a jövőre kell felkészülnünk, s hátralépni csakis azért, hogy ugrás előtt lendületet vegyünk. A zarándokok szűnjenek meg összeesküvéseket koholni, ne tanácskozzanak, és ünnepeik ne forduljanak eszetlen evés-ivásba. Halottas ingben járjanak a zarándokok! A régi tisztek, kik már a Felkelés előtt ranggal bírtak, hagyjanak föl a Felkelés során kinevezettek pocskondiázásával. És szűnjék a viszály a hivatásos katonák és a felkelők közt, a mazurok és litvánok közt. A mélyre temetett Szolgálat a valódi, nem pedig a hivalkodó. A Honért való szolgálat mag; ki mutogatja, annak kezében kiszárad, ki pedig földbe ássa, annak gazdagon terem. Akik pedig panaszkodnak és kételkednek, nem láthatják meg az Ígéret Földjét. A beteg, fertőző ember az, ki nem hisz Lengyelország feltámadásában; hiába verekedett érte, ha hit nélkül, csupán a Dicsért tette.
Anglia és Franciaország nem más, mint Izrael és Júdea, a parlamentarizmus nem egyéb, mint ótestamentumi farizeusok és szadduceusok gyülekezete, kik nem tudják, mi a szeretet, s mi az, meghalni az igazságért. Titeket, északról jötteket haraggal fogadnak, amiként Jézust fogadták, az ács fiát, és azt mondták, nem taníthatja őket, tudós doktorokat. Azt mondják, ti jót akartatok a háborútokkal, de idő előtt cselekedtétek, mint ahogyan Jézusnak is szemére vetették, hogy szombaton gyógyított. Mert illik-e általános európai béke idején Oroszország ellen háborúzni?!
Buták ők, bálványimádók.
45Minden a szabad népeké legyen, nem egy-egy nemzeté, fecsegni pedig arisztokráciáról és demokráciáról fölösleges.
Legyetek tökéletesek, mint az Apostolok, és a népek hinni fognak néktek, és amit határoztok, az nemcsak a ti törvényetek lesz, de minden szabad népé. A jövő kormányáról vitatkozni kár, érezni kell a nemzeti ügyet. Hintsétek el a Haza szeretetét és az áldozat szellemét, és legyetek nyugodtak, a Köztársaság nagyra és szépre nő.
Hallhatjátok, mint beszélnek a zsidók és a cigányok, s a zsidó- és cigánylelkű emberek: Ott a Haza, ahol jó nekünk. A Lengyel pedig így szól a népekhez: Ott a Haza, ahol rossz nekem! Mert bárhol Európában a Szabadság elnyomatik, és harc folyik érte, a lengyel Honért folyik, és e harcban verekednetek mindőtök kötelessége.
Így szól a lengyel a franciához és az angolhoz: Ha ti, Szabadság gyermekei, nem jöttök utánunk, akkor az Úr kiveti magából törzsötöket, és a Szabadság védelmezőit felébreszti a kőből, vagyis a muszkákból és az ázsiaiakból.
Mikor pedig a Szabadság a világ trónján helyét elfoglalja, a népeket meg fogja ítélni.
A ti kőtöket kivetették a hatalmasok az európai építményből, ám e kő sarokkő lészen és homlokkő lészen a jövő épületén; akire pedig ráesik, azt porrá zúzza; aki pedig belebotlik, az elzuhan, és nem áll föl többé. Ama nagy európai politikai építményből pedig kő kövön nem marad, mert áttevődik akkor a Szabadság fővárosa máshová. A francia kormányok, a francia bölcsek, kik a Szabadságról papolnak, mind a despotizmust szolgálják, és meglakolnak érte, mert nem szereti majd őket sem a Szabadság, sem a tirannusok.
Olvassátok e Könyvet ti, Katonák, Testvérek a Hitben…
A Zarándok Imáját s a Zarándok Litániáját, melyek a Könyvet zárták, P. hadnagy éppen csak átfutotta, a sorok egymásra kapaszkodtak a szemei előtt.
Ennyi volt a Felkelés értelme: hogy valaki egyszer ilyen szépet írjon belőle. Elhatározta, hogy ha sorsa végre Párizsba vezérli, Mickiewiczet, a Költőt fölkeresi és lerója háláját, a Katonák nevében.
Eltűnődött, vajon mi történik, ha a Könyvet előbb olvassa. Könnyen a 46Svájcban menetelők közé kerülhetett volna. Mégis jobb, hogy így történt, mondogatta nyugtalanul magának.
Tizenharmadikán kaptak először leveleket Svájcból, tele voltak forradalmi hévvel. Két nap múlva is biztató levelek érkeztek, a svájci nép kedves, bár a kivonultak sok tekintetben hiányt szenvednek. Pénzük annyi van, amennyit Besançonból magukkal vittek, egy főre naponta tizenöt sou jut. Egy levél a depóban maradottakat muszkalelkűnek nevezte.
Tizenhatodikán már tele voltak a levelek panasszal. A parancsnokok sem tudják hová, miért menetelnek. Páran visszamenekültek a besançoni depóba. A hatóságnak azt mesélték, ismerősöknél mulatoztak falun. A hatóság szemet hunyt. Némelyek a dorbézolásról vendéglős által aláírt bizonylatot mutattak fel.
Tizenhetedikén híre jött, hogy a párizsi lengyelek a forradalomról s a kivonulásról álmodoznak, többen összepakoltak, útra készen állnak, s hol egy lakásban többen élnek, valaki mindig éberen őrködik.
A kormány rendeletileg tiltotta meg, hogy a kivonultakat az országba visszaengedjék.
Pár visszatérőt elfogott a zsandárság. A prefektúrán tizenöt nap elzárást kaptak, s becsületszavukat vették, hogy többé a depó kapuján nem lépnek ki.
A Chamars téren felolvasták Dwernicki tábornok levelét, melyben kéri, a tisztek önkéntesen zsoldjuk tizedét ajánlják fel a Svájcban tartózkodók segélyezésére. A javaslatról vita folyt, döntés nem született. Új Tanácsot kellett választani. Elhalasztották.
Svájcból nyomort festő levelek érkeztek.
P. hadnagy is kapott ilyet. A levél küldője bevallotta: eleinte megvetette a címzettet, amiért kivonulni nem akart, most azonban gratulál neki. Mindenkit óvjon hasonló vállalkozástól. Náluk demokrácia van: főtiszt, altiszt egyaránt napi tizenöt souból él. A klíma, akár Szibériában: állandóan havazik. Zwierkowski hadnagy félig megmászta a St. Bernard-hegyet, ott merít ihletet a masírozás további útirányát illetően. A levél szerzője szerint, kilétéről P. hadnagy a naplójában hallgat, a kaland szervezői Svájcban maradnának, ám a megélhetés biztosításának leghalványabb ötlete nélkül.
47Április 29-én a prefektus előtt szemlét tartottak. Sokan és sokat beszéltek, a lényeg az volt, hogy a korábban megállapított zsoldot csökkentik, alacsony rangúak havi negyvenöt frankot, magasabb rangúak hatvanat, tábornokok százat kapnak. A prefektus közölte: a mérnökök és tüzérségiek tanulásra Toulouse-ba jelentkezhetnek, így döntött a belügyminiszter, Bem kérésére.
Aznap visszatért Besançonba Aleksandrowicz hadnagy, akit zsandárok kísértek; zsoldját megvonták. Ez a sors érte Migurski kapitányt is. Emigránsnak, mondta a prefektus, többé nem tekinthetők, menjenek Belgiumba vagy Angliába és éljenek ott, ahogy tudnak; zsoldfizetés híján az országban nem maradhatnak.
Május 1-jén volt Lajos Fülöp neve napja. Napkeltekor huszonegy ágyúlövés. Reggel trikolórok az ablakokban. A Chamars téren térzene. Díszszemle. A Nemzeti Gárda ötödik lövészezrede azt kiabálta: „Vive le Roi!”; a többi ezred csöndben ácsorgott. Díszszemle után általános népi mulatság, falusi zenészek, nyíllal almába lőttek, három öl magas, szappannal bekent oszlop tetejéről órát, kanalat, egyéb apróságokat szedtek le az ügyesek. A részegek meg voltak elégedve. Folytak szerencsejátékok is. Szymanowski Marcin kapitány, francia szeretőjével oldalán, lengyel ulánus egyenruhásan spacírozott, amit a franciák dühödten fogadtak: az ünnep az övék, nem a lengyeleké! Ugyane kapitányt korábban már megverték a franciák, mert elszerette egy francia dobos ribancát. Este tűzijáték.
Parancsot kapott a besançoni prefektus, hogy a lengyeleket Normandiába és Bretagne-ba telepítsék át. Megparancsolta a prefektus, hogy Caenba, St.-Briec-be vonuljanak a lengyelek. Adassék zászlóaljanként egyetlen kocsi a holmik számára. Zászlóaljanként közös az útiparancs, nem kap egyéni útiparancsot senki.
Tiltakoztak a lengyelek, de üvöltöttek rájuk, kérelmüket elutasítván. Május 10-én elkezdődött a kivonulás Besançonból.
Május 16-án a mérnökök és tüzértisztek csodálkozva látták, hogy az előzetes ígéretek ellenére a messzi Normandiába vonulók listáján vannak ők is, holott továbbtanulásra jelentkeztek. Ki kellett vonulniuk nekik is.
És őrjöngtek Besançonban a meggondolatlan uzsorások.
48P. hadnagy Caenba került.
A többiek vagy Svájcban hányódtak, vagy más városba vetődtek. Párizst nem volt szabad érinteniük.
P. hadnagy immár másfél éve volt úton, és látta, a hazaút hosszabb lesz, mint gondolta. De tovább reménykedett, és naplóját vezette. A reménykeltő adatokat vadászta. Egy caeni polgár viseltes mellényt és két elhordott nadrágot ajánlott fel a lengyeleknek. Más egy frakkot adományozott. A caeni Pilote című lap kedvezően írt a lengyelekről, s támogatta az ideát, hogy a helyi egyetemen a volt vilnai és varsói diákok tanulmányaikat folytathassák.
Az emigránsok csak a külvárosban lakhattak, többen egy lakásban, ketten egy ágyban.
A francia kormány provokátorokat küldött közéjük, párat elfenekeltek.
Szeptember 6-án Caenba látogatott a király. A lakosok azt kiabálták, mi mást kiabáltak volna, hogy „Vive le Roi!” Az emberek az ablakokból nézelődtek kifelé, többek közt P. hadnagy is társával, Nowickival, mindketten egyenruhájuk zubbonyát hordták. A király észrevette őket, bámult fölfele, azok némán bámultak a királyra lefele. Soult marsall is bámulta a lengyeleket, oldalba lökte Gérard marsallt, az is felfele bámult. Így bámultak egymásra, amíg a lovak ünnepélyesen tova nem gördítették a kocsit.
P. hadnagy zuhanást érzett. Nem ő zuhant lefelé az ablakból, hanem zuhant az egész: a ház, a tér odalent, a távolodó királyi fogattal és a bámészokkal egyetemben. Megrázta a fejét, hogy a zuhanást megszüntesse, és az kisvártatva, hála az égnek, füléből kiment.
Tizennegyedikén megérkezett Svájcból Kolesiński doktor. A lengyeleket ott is depóba dugták. Mindegy, melyik depóban él az ember. Svájcban a vezérek úgy intrikáltak tovább, mintha még Besançonban lettek volna.
Újabb lengyelek érkeztek Caenba, kik addig az országutakon csatangoltak; Párizsba vagy Svájcba akartak szökni, de elfogattak és internáltattak. Bolond francia igehirdetőkről meséltek, akik mezítláb járnak télen is, maguk lyukasztotta rongyokat hordanak, és hirdetik, hogy ők az igaz igehirdetők. Hol kinevetik, hol meghallgatják, hol 49megetetik, megitatják őket. Találkoztak olyan bolonddal is, aki magát Pál apostolnak vélte, híveket gyűjteni vándorolt, de híveket nem talált, ám vándorolt tovább. Beszámoltak különös szektákról, sem szabadkőművesek nem voltak, sem karbonárik, politizálni nem akartak; hogy mit akartak, arról nem nyilatkoztak, vagy ha mégis, a lengyelek nem értették.
Huszonnyolcadikán fellépett a hírneves Bosco mágus, lengyel felesége volt, és a lengyel nézőket ingyen beengedte. Aznap és másnap szájtátva bámulta a nép a mágus emberfölötti tudományát, de aki kétszer látta, trükkjét az sem fejtette meg. Szemének sugarával tárgyakat mozdított el, feleségét eltüntette, elfűrészelte, újra előteremtette. A lengyelek örültek, hogy mindez nekik ingyen adatott.
A Párizsba szökött lengyeleket összefogdosták és Calvadosba kísérték. Eszmét cseréltek arról, ki mindenki cári ügynök és mióta. Akit megbélyegeztek, nehéz sora lett. Hírek jöttek a spanyol forradalomról. Lengyeleket is be fognak vetni, mert a franciák Izabellát támogatják bátyja, a monarchista Carlos ellen.
P. hadnagynak november elején pár társával együtt sikerült a caeni egyetemre beiratkoznia. Kérelemmel fordultak a kultuszminiszterhez, hogy a beiratkozási díjat elengedni méltóztassék; a kérvényt a rektorhoz juttatták el. Haladékot kaptak.
A rendőrség kóbor lengyeleket keresett, a kevésbé kóbor lengyeleket zaklatta, azokra haragudott. Nem érdemes a szabályokat betartani, vélték a kevésbé kóbor lengyelek, és haragjuk a kóborabb honfitársak ellen fordult. A kívánt hatás létrejött.
Akadtak kóbor németek, akik adósságokat csináltak, lengyelnek adván ki magukat.
Megérkezett a kultuszminiszter leirata: P. hadnagyot, három társával együtt, felvették a caeni egyetemre. P. hadnagy a tudományos és művészeti karon kezdhette meg tanulmányait. Úgy gondolta, francia diplomával a lengyel szellemet terjesztheti majd. Felvételük, vizsgáik és bizonyítványuk ingyenes elintézését a miniszter jóváhagyta.
A többiek a tanulmányaik megkezdésére az engedélyt nem nyerték el, és a felvettek mesterkedésére gyanakodva elhidegültek tőlük, holott csak azok négyen választottak veszélytelen tudományt: a művészetet.
50A Felkelés kitörésének harmadik évfordulóját szomorúan ünnepelték. Délelőtt tízkor misére mentek, majd a Belle Ville Hotel egyik szűkös termébe szorultak negyvennyolcan, köztük két nő; volt egy emigráns olasz is, hallgatott. A lengyel és a francia lobogó keresztbe kötve függött, más díszítmény a teremben nem volt. Ebédjük szerény, italuk almabor. Lisiecki kapitány, a demokrata beszélt, szidta Czartoryskit és a koronabelieket. Dworzecki alhadnagy viszont szépeket mondott. Még két beszéd és egy költemény volt mások által előkészítve, de visszaléptek. Aztán feloszlottak.
Megint tél volt, de ez sem igazi tél. Nem volt mit tenniük, párbajozgattak. December közepén öt társuk emlékére gyászmisét tartottak, akik a kivonulás során gyilkoltattak le. Új év lett megint, idegen földön. Öt duhaj lengyel, köztük Seweryn Pilchowski hadnagy, nagyhangú demokrata és karbonári, az újévi kocsmai hangoskodásáért postán emberi szart kapott ajándékba, gúnyos versike kíséretében.
Tizedikén értesültek, hogy egy porosz hajó Havre de Grâce-ban százötvenkilenc lengyellel a fedélzetén egy következő szállítmányra vár, hogy a porosz tömlöcökből kiebrudalt lengyelekkel Amerikáig meg se álljon. Ezer lengyelről volt szó, akik a porosz tömlöcökből nem akartak a Koronába visszamenni. Három hajóra kergették fel őket, miket a vihar szétszórt. Az Elisabeth nevű hajó léket kapott és Le Havre-ból továbbmozdulni nem bírt. A Marianne és a Union elevickélt angol kikötőkig. Akik Portsmouthban értek földet, angol területre bocsáttattak. Akik Harwichba értek, kétszázhuszonnyolcan, azokat Algírba vitték és az idegenlégióba sorolták. Tizenhatodikán az újságok megírták, hogy Le Havre lelkes ifjai titkon csónakokba szálltak, a hajót megközelítették, megrohanták, a lengyeleket, a szent szabadság bajnokait ölelték-csókolták, csónakjukra vették őket, és Le Havre-ba eveztek, hol őket vendégül látni szándékoztak, ám katonaság várt a parton, lövés nem dördült, de a szuronyok meredtek. A lengyelek mezítlen mellükkel a szuronyokra támadtak, a katonaság engedett, csak két lengyel sebesült meg és egy ifjú francia. A lengyeleket a helyőrségre kísérték s bezárták. Ám másnap a tüntetés oly heves volt, hogy a lengyeleket kiengedték s a lakosok közt szétosztották. Egyúttal staféta indult Párizsba, mitévők legyenek. De nem akadt minden lengyelre vendéglátó; a többit, har51mincat, bedugták egy bérházba, és őrizték. Aztán vagy harminc ifjú francia ebédet adott, erről a sajtó azt írta, nagy bál volt s húsz lengyel volt ott; nem tudták, mit kell tenniük. Aláírásokat gyűjtöttek a franciák is, a lengyelek is a képviselőházban, hadd maradjanak francia földön. Közben a hajóskapitányt, aki a lengyeleknek semmi rosszat nem akart, bizottságok látogatták és nyaggatták, és azt állapították meg, ami nem volt igaz, hogy a hajó elúszhat New Orleansig. Erre a tengerészek a hajó reparálását beszüntették.
Ugyanakkor Triesztből Marseilles-be érkezett egy osztrák hajó, fedélzetén huszonkilenc lengyellel, akik két évet ültek osztrák erődökben. A kormány Algírba akarta küldeni őket. Azok tiltakoztak, kiszálltak, egy hotelban asztalhoz ültek, a rendőrség összefogdosta őket, és a hajóra visszavonszolta. A tisztek közt volt egy öreg, Napóleon hajdani katonája, a Becsületrend Keresztjének kitüntetettje, valamint egy szép hölgy, mindkettőt bántalmazták. A tömeg azt kiabálta: „Vivent les Polonais!”, és a rendőrséggel összecsapott. Barikádok emeltettek. Köveket hajigáltak. Forradalmi jelszavak hangzottak. Este tizenegykor a katonaság és a nép elment aludni.
Így szabadultak meg a poroszok meg az osztrákok a lengyelektől; Afrikába is jutott belőlük.
P. hadnagy jegyezte az eseményeket. Sejtette, hogy sok-sok hasonló s egyre rosszabb év vár rájuk, míg meg nem halnak. Belátta, hogy egyetemi tanulmányainak értelmük nincs, a művészet és a tudomány nem divatos. Ott állt rangfokozatával, fegyver és Haza nélkül, és csak azzal volt ellátva, amivel a természet felruházta. Szegény lévén nedveit kiönteni nem tudta, mégis, egy este arra riadt asztala mellett, hogy legkínosabb gondjait okozó testrésze az egyetlen, amelyre támaszkodhat. A gondolat jobb kedvre hangolta. Meg kell nősülni, francia nőt kell elvenni, akkor lakása is lesz, családja is, és talán kevésbé idegennek fogják tekinteni. Szert is tett egy francia özvegyre, a szerencse rögtön rájuk mosolygott, nyertek együtt a lottón 4289 frankot, az adósságait kifizethette; ebben annak jelét látta, hogy ötlete életképes. Az özvegy azonban nem tetszett neki igazán. Ha valakinek a léte hímtagjától függ, legyen körültekintő.
P. hadnagy szerelmes lett a család eszméjébe, de az özvegy nem értett semmit. Az özvegy megkérdezte tőle, miért emigrált, ha cári katona le52hetett volna. P. hadnagy elnémult egy pillanatra. Elkezdte mesélni, milyen az. Éjjel, bejelentés nélkül megszállnak egy falut a cári katonák, összeterelik a férfiakat, és háromszor annyit gyűjtenek össze, mint amennyit éppen be kell sorozni. Levetkőztetik őket, a fogukat, seggüket vizsgálják, és kiválasztják a legerősebbeket. Elviszik őket, mindegy, van-e családjuk, van-e gyerekük, elviszik őket sok ezer versztányira, özvegyek és árvák maradnak utánuk. Van, aki megőrül és felfordul, van, akinek sikerül megszöknie és a tajgában bolyong évekig, de haza nem jut többé. Tart a szolgálat huszonöt évig. Aki nem hal meg, azt megtörik, masina lesz, gyilkoló gépezet, és elfeledi, hogy valaha emberi élete volt.
Hallgatta a francia özvegy, átélt két forradalmat, egy megszállást, egy restaurációt, mégsem értett semmit. P. hadnagy belátta, hogy ezek a franciák minden történelmi megrázkódtatás ellenére sem tanultak semmit. Otthagyta az özvegyet, aki ezt sem értette.
Abbahagyta az egyetemet, mert nem vezetett sehová.
Elise Lepailleur volt a lány neve, akit végül elvett feleségül. Kedves lény volt, bár vagyontalan. Fiút nemzett vele, a fiú nem volt hároméves, mikor meghalt himlőben. Már egész szépen beszélt lengyelül és franciául, és lehetett volna kapocs a két nép közt.
P. hadnagy nemzett még egy fiút, aki félvakra sikeredett; tőle öreg napjaira támogatást nem várhatott. Betegeskedett a felesége is. Nagy nehezen kieszközölte, hogy Caenból Párizsba költözhessen. Akkor már öt éve volt emigráns. Megpróbált az emigráns szervezetekben hasznos lenni; szíve továbbra is a demokratákhoz húzta. Azok sokat beszéltek hiába, de legalább P. hadnagy anyanyelvén. Tagja és titkára lett a Lengyel Emigránsok Egyletének. Ezért nem fizettek semmit. Lett lapjuk is, P. hadnagy a szerkesztője, kapott minimális fizetést, mígnem a lap két év múlva megszűnt, és a lakása sem lehetett szerkesztőség tovább. Naplójában P. hadnagy a lengyelséget egységre biztatta, és nyomorgott félvak, cseperedő fiával és betegeskedő feleségével.
Beiratkozott a bányamérnöki egyetemre, elvégezte nagy nélkülözések árán, de elhelyezkedni nem tudott, öregnek találták. Napokig és hetekig nem léphetett ki az utcára, mert nem volt cipője. Várta az összeurópai forradalmat, az nem jött. P. hadnagy tervet alkotott: vándorol53janak ki az emigráns lengyelek Amerikába, és a lakatlan pusztában alapítsák meg New Poland államát. Megfogalmazta az állam alkotmányát, igen haladóra sikerült. Nem érdekelte, mit írnak Amerikába vetődött honfitársai az ottani nyomorról.
Két világban élt, álmai világa volt a valós. Olyan szép Hazát, mint ő, rajta kívül egyetlen ember vizionált Párizsban: Mickiewicz, a Költő.
P. hadnagy megszerezte a szenzációt keltett Ősöket, ezt a különös drámai költeményt, de zavarta, hogy a műnek első része nincs is, egy vámpír által mondott, homályos előversengés után a második résszel folytatódik, azt pedig a negyedik követi. Hol a harmadik rész?! A második rész valami népi szertartás a halottak ünnepén, P. hadnagy gyorsan végzett vele, mert ilyen litván ünnep, tudta jól, nem létezik. A negyedik részben egy hulla látogat egy falusi paphoz, zagyvaságokat beszél, öngyilkos akar lenni, de nem sikerül neki, mert hiszen már úgyis halott; P. hadnagyot ez a rész sem rázta meg.
A negyedik rész után következett a harmadik. Ez a fontos, mondták neki. De a harmadik rész sem teljes, csak egy tervezett dráma első felvonása, amit nem követ a többi felvonás.
Ebben a harmadik részben tényleg van valami, állapította meg P. hadnagy. Letartóztatott diákok senyvednek Vilnában – valóban volt ilyen per a húszas évek közepén, magát Mickiewiczet is ekkor tartóztatták le –, majd Varsóba kerül az olvasó, ahol orosz előkelők és az őket kiszolgáló lengyelek dáridóznak és káromolják az Istent. Valakit villám sújt agyon, valaki megátkozza az oroszbérenceket, és a végén megint a második rész népi szertartásába csöppenünk. Se füle, se farka.
Az a vilnai per, amelyet az oroszok évekkel a Felkelés előtt koholtak, minthogy első volt e nemben, a lefogott lengyel diákokat diccsel övezte fel. Hősök lettek, noha nem tettek semmit, mert csak ártalmatlan verseket írtak és rajongtak a természetért. Ettől még sokuk életét tönkretették az oroszok, kiét húsz évre, ki pedig bele is pusztult. Mickiewicz fel akarta emelni a Felkelés nemzeti magasába az ő korábbi letartóztatásukat önigazolásul, mert a Felkelésben gyávaságból nem vett részt, de abban a vilnai koholt perben benne volt.
Az Ősök harmadik részében az egyik szereplő, Péter pap látomásában maga a Messiás jelenik meg. E Messiás „anyja idegen nő volt”, a 54száma „negyvennégy”. Mesélték a párizsi lengyelek: magának Mickiewicznek volt az anyja idegen, legalábbis a keresztneve szerint, ami Barbara, vagyis „idegen, barbár”; hozzátették: bizonyára frankista volt, vagyis zsidó, és az a titokzatos negyvennégyes szám a zsidóknál az Adam nevet jelöli, magát Mickiewiczet tehát.
Hogy egy mű írója egy alakjának a látomásába titkolja a saját messiási voltát! Ez végképp sok volt P. hadnagynak, és megértette demokrata társait, akik az arisztokratákhoz húzó Mickiewiczet ki nem állhatták, csak az volt különös, hogy e befejezetlen és befejezhetetlen, torzónak szánt zagyva művet mégis olvassák és vitatják, és a hiátusokba a maguk lelkét látják bele.
Meg volt sértve P. hadnagy. A vilnai diákokat kente fel nemzeti hőssé Mickiewicz azok helyett, akik, mint P. hadnagy is, a valóságos harcban vérüket hullatták a Honért.
Miért nem írtak drámát a Felkelésről?! Akár Mickiewicz, akár más! Igaz: a torzsalkodásokra, a Felkelés hibáira rámutatni, miután külső ellenség verte le, nem illendő; a belső meghasonlást feszegetni, mikor a lengyeleket magára hagyta a világ, árulás. S bár vitatkoztak, hisztériáztak az Emigrációban a pártok, ám művet az asztalra letenni nem tudtak.
P. hadnagy arra gondolt: neki magának kellett volna megírnia, a Napló vezetése helyett. De őt nem áldotta meg költői tehetséggel a Sors.
Ám a Pan Tadeusz, Mickiewicz elbeszélő költeménye, az örökre elvesztett haza idealizált képe, e szépséges, humoros elbeszélő költemény még a mérnöki lelkű P. hadnagyot is meghatotta. Végig nem is tudta olvasni soha, mert bárhol is fogott bele, rögtön megindultak a könnyei.
Ó, azok a régi nemesi vadászatok, bőséges étkezések, a lengyel vidék használati tárgyai, az udvarházak berendezése! A táj! És a szereplők: gazdák, bírák, katolikus pap, rokonszenves zsidó, kamarás, pohárnok, közjegyző, ülnök meg sok ilyen; agarászás, gombászás, uborkák közt szép leány! Nagy-nagy szép béke, derű, idilli humor! Medvevadászat, párbajparódia, életveszély, kocsmázás, népi bölcsességek vederszám! Újabb ételreceptek, meg az a békebeli földbérleti vagy földfoglalási vita! És Napóleon, akitől e derék, békés lengyelek a szabadságukat várták!
Derűs mulatozás a történet vége, az összes szereplő polonézt táncol 55bájosan; mintha nem a lengyel remények végét hozta volna el az a bizonyos 1812-es év. Mily hatalmas is a költészet ereje! Az életben csupa vereség várta a lengyeleket, de a boldogság és a remény, a megmentő francia seregre való örömteli várakozás a Pan Tadeusz végén az életvalóságot legyőzi.
Amit Mickiewicz gyönyörűségesen leírt, abból ő maga sosem részesedett, hanem csak messziről látta, és illatát is csak képzeletében szagolta. Így születnek talán a remekművek többnyire. Irigyelte P. hadnagy a Költő hatalmát, amiért meg tudta teremteni, amit a valóság nem volt képes létrehozni: a Hazát, a Szépséget, a Harmóniát. De főleg a Hazát. Gondolt rá, hogy felkeresi a Költőt, elmondta volna neki, mennyire hatott rá egykor A Lengyel Zarándoklat Könyve, de mindig közbejött valami, hol neki nem volt cipője, hol a Költő változtatott lakhelyet.
Gyárakban dolgozott P. hadnagy hajnaltól estig. 1848 januárjában börtönbe került, a forradalom kiszabadította. 1849-ben az egyik lengyel légióval Svájcon át Szardíniába jutott, de addigra az ottani forradalom is véget ért; visszament Párizsba beteg feleségéhez és félvak kamasz fiához. Ismét Amerikába akart kivándorolni, de lépéseket nem tett, és gyűlölte a királyok hatalmát.
Remélt egy irdatlan európai vérözönt, amelyben pusztuljanak halomra milliók, mindegy, mert csak egy összeurópai vérontás adhatja vissza Hazájának függetlenségét.
Így történt, de csak hetven évvel később.
Félvak fia eljutott a felosztott Hazába, letartóztatták, kiengedték, visszatért Párizsba, P. hadnagy hallgatta fia csapongó beszámolóját, irigyelte. Ő nem mehetett haza, nem élt ott senkije. Meghalt a felesége, eltemette. Öt évvel élte túl, és eltemették őt is.
1841-ben tíz éve senyvedtek már emigrációban a lengyelek. Foguk hullott, hónapos szobákban éltek, asszony nélkül éltek, a szűkös zsoldból éltek, a franciát továbbra is akcentussal beszélték, sőt egyre rosszabbul, mert jól nem is érdemes; amiben bíztak, amitől a Hon feltámadhatott volna, az általános európai vérözön nem jött, egymással torzsalkodtak, nem történhetett már semmi. És akkor történt valami.
56Mickiewicz megőrült. A lengyelség lelki vezére, a Költő, a Vátesz megtébolyodott!
Nem ő, hanem a felesége őrült meg, Celina, tébolydába vitték.
Celina is megőrült, de Mickiewicz is!
Hogyhogy megőrült Celina? Hát úgy, hogy agyába csapott a tej, a harmadik szülés után. Már négy éve is agyába csapott a tej, a második szülése után, akkor otthon kezelték, de most ez súlyosabb.
Nem csoda, hogy négy éve megőrült: a férje itt hagyta, elment Svájcba. Dolgozni ment, latint tanítani! Akkor se kellett volna: Eustachy Januszkiewicz maradt Celinával, mikor a második gyerekét szülte, a kiadó, a barát, a férj helyett! De uraim, Mickiewicz nem férj, hanem Költő, őt más mércével kell mérni! Örüljön a nő, aki vele élhet! Úgy látszik, nem örül eléggé, ha megőrült. Nem kellett volna elvennie, lengyel költő ne vegyen el frankista nőt, zsidó marad, hiába tért ki. De uraim, Celina ügybuzgó katolikus, nem is ő tért ki, már a nagyszülei kitértek mindkét ágon! Akkor sem!
Higgyék el, uraim, Mickiewicz is megőrült, ez a lényeg!
Mickiewicz, Antoni Gorecki és Izydor Sobański titkos szerződést kötött, Mickiewicz minden meghívását lemondta és leveleket írt mindenfelé, állítólag örömhírt kapott, és felesége tébolya nem nyomasztja. Ezt onnét tudni, hogy sosincs otthon.
Biztos Celinánál van a tébolydában, hol is?
Vanves-ban; van ott két jó nevű orvos, Voisin meg Falret, most ők a divatosak.
Nem ez a lényeg, hanem hogy Mickiewicz hírt kapott, hogy a Honba még ebben az évben visszatérünk!
Még az idén?
Még az idén!
Miféle hír? Jött valaki Párizsba? Kicsoda?
Nem Párizsba, hanem Nanterre-be, oda jár Mickiewicz.
Nanterre-be? Mi van pont Nanterre-ben, ami máshol nincs?
Uraim, nem abba őrült bele, hogy a felesége beteg, megszokhatta, hanem hogy ki kell állnia a Collège de France-ban előadni, és grammatikai hibákat követ el.
Ez nem igaz! Csak a kiejtése nem tökéletes!
57Tudják mit, én bámulom, hogy idegen nyelven így tud előadni! Én egyszer beszéltem francia sokaság előtt, még mikor divatban voltunk, hát az iszonyú, azóta is azt álmodom, hogy ki kell állnom, és se franciául nem tudok, se lengyelül, egy nagy lyuk van a koponyámban, a nyelvek kihulltak belőle, én is azon a lyukon át zuhanok kifele magamból, s közben a közönség mint farkascsorda vicsorog, és nem bírok felébredni az istennek se! És én csak egyszer próbáltam ilyet! Mickiewicz meg szegény ebből él. Ebbe bolondult bele.
Abba bolondult bele, hogy nem tud már írni. Kész van. Mikor írt utoljára? Hét éve. A Pan Tadeusz megjelenése óta hallgat, egyetlen sort sem írt. Neki is kiszikkadhat az agya, nem?
Abba is beleőrülhetett, hogy megnősült. Hetyegett a mamával, elvette a lányát, ezért bűnhődik! Azazhogy ezért bünteti a felesége! Szándékosan őrült meg, hogy férjét kínozhassa!
Azért nem ír Mickiewicz, mert nincs hozzá joga! Vannak nála mélyebben szenvedő lengyelek Szibériában, rájuk szállt a jog, hogy a szenvedéstől megtisztulva költhessenek! Ettől fél Mickiewicz! Részt se vett a Felkelésben! Gyáva volt! Arisztokratákkal vadászgatott Poznań környékén, amíg folyt a lengyel vér!
Uraim, mi is az otthon szenvedőktől félünk, pedig mi aztán részt vettünk a Felkelésben! Azt képzeltük, mikor idemasíroztunk, hogy mi vagyunk a kiválasztottak, Bem is ezt mondta, Lelewel is ezt mondta, el is hittük, hogy mi vagyunk a lengyelség avantgardja, és mivé váltunk? Demokraták lettünk vagy az arisztokrácia ügynökei, ülésezünk, mindenki benne van öt-hat bizottmányban, már mindenki mindenkit elárult, és közben a legnyomorultabb munkás is jobban él nálunk. Nincs már nekünk jogunk semmihez. Ólomszürkén bolyongunk a Szajna-parton, mint azok, akik az ópiumba csontig fogytak, csak nekünk az eszmék a laudánum.
Szóval nem hiszik, hogy megtörtént?!
De hát mi történt, az istenért?!
Az történt, hogy hazamegyünk, még az idén. Mickiewicznek mondták meg először. Jól tették. Ki másnak mondták volna?
Akárkinek! Miért, ki ez a Mickiewicz?! Mindenki húsz év Szibériát kapott, mikor a vilnai diákokat lefogták, csak őt engedték ki, hogy ked58vére utazgasson a muszkáknál! Miért ölelték éppen őt a keblükre?! Na miért?! Mert Czartoryski kiállt érte! Cöcöcö. Ne cöcögjön, nem muszka ügynök Mickiewicz, kikérem magamnak, nagy lengyel költő! Az, nagy költő, de az oroszok ellen soha nem írt semmit, megtiltották neki! Már hogyne írt volna, megírta az Ősöket, nincs az Ősök harmadik részénél oroszellenesebb mű a világon! Ugyan, csak lelkifurdalásból írta! Esett volna el inkább? Jobb lenne úgy nekünk? Akkor ki írta volna meg, amire csak ő volt képes?!
Nem ez a lényeg! A Hír a lényeg!
Niedźwiecki augusztus 12-én ezt írta Jackowskinak:
„Gondolj, amit akarsz, de itt bizonyosnak mondott hírt adnak tudtul, Mickiewicz, Gorecki és Sobański terjeszti, hogy még ebben az évben bizonyosan hazatérünk, és mindörökre a Hazába. (…) Gorecki, mondják, gyónni ment, és térddel földre esett, megcsókolta a földet, és köszönte Istennek, hogy a hányattatásunknak csodás módon végét vetette.
Mondhatnám, mi itt mind megtébolyodtunk. Igazat szólván, van ebben valami. Mert rendkívüli módon nyilvánosságra került a szívekből a remény, s mind valami őrült kórusba állt, mellyel az Úristen talán egyet is ért.
Viszontlátásra a Honban.”
Seweryn Goszczyński, a költő, ezt írta naplójába Párizsban, a Rue de Boulangers 36. szám alatt: „Fura emigrációs hírek, Antoni Goreckitől jöttek. Gorecki, Mickiewicz és Sobański valamely kihallgattatásra hívattak, hol nekik kinyilatkoztatták, hogy hat hó leforgása alatt Lengyelország olyan lesz, mint volt, és az emigráció hazatér. Az eseményhez nem lesz köze sem az arisztokráciának, sem a demokratáknak, de oly módon jön, ahogyan azt senki sem képzelte. A hír mesés színezetű; ennek ellenére szempillantás alatt szétterjedt a párizsi emigrációban, és az elméket a legszebb álmodozásra késztette. Mi lehet ez? Nem tudom, de én is különös örömöt éreztem.”
Bohdan Zaleskinek, a költőnek levelet írt Mickiewicz, vers is volt benne és kísérő szavak: „Mihelyt ezt a levelet elolvasod, ess térdre, és adj hálát az Úrnak. Nagy dolgok történnek itt. Az Emigráció már egyesült. Siess azonnal, azonnal, azonnal hozzánk, hogy szíved megörvendjen, hogy szíved boldog legyen, virágba boruljon, kizöldelljen. Nálam 59itthon virágok és tavasz, szívemben, lelkemben. Már napok óta irkálok neked mindenfelé, nem tudván, merre jársz. Józefet hívd Párizsba azonnal. Többet írnom nem szabad.”
Bohdan rohant a levéllel fogadott bátyjához, a nála tíz évvel idősebb Józefhez, akivel a névrokonság hozta össze egykor. Józef nem költő, csak bátor katona, józan ember, kérdezte, mire is vélje a levelet s a verset. Józef azt mondta: „Nem tört ki éppen háború sehol, hát kitört az elmeháború”. A két Zaleski kocsiba ült, és Párizsba vágtatott.
A vers, mit hosszú szikkadtság múltán a Költő szerzett, így szól:
Másolták sokan, olvasták még többen.
Jó, hogy megint verset írt a Költő; de valóban ő írta? Hiszen gyönge vers! Nem gyönge, ha Mickiewicz írta! De zavarosak a képei, ő nem így ír! De hátha most már így fog írni? Ezek a Dávid-himnuszok, ez micsoda? Az biztos, hogy csodáról beszél, valami csodát élt át, ez kétségtelen.
Jóval többen loholtak el a Költőhöz, mint szoktak, de várniuk kellett, mert a Költő nem otthon lakott, oda csak ügyeit intézni tért meg. Mikor befutott, hitetlenkedve hallgatták, és riadtan nézték, hogy teste is tüzel, nemcsak a szeme. Mondta a Költő, hogy indul Vanves-ba beteg 60nejéért, aki, biztosan tudja, másnapra meggyógyul. Hogy miként, arról nem szólt. Történt ez egyes források szerint augusztus 7-én, mások szerint augusztus 10-én.
Másnap Eustachy Januszkiewicz, a kiadója és régi barátja járt nála, elolvasta az új verset; bajszát csavargatva elnézőn mondta: „igen szép”. Olyan memóriája volt, hogy egyetlen olvasásra minden megmaradt benne, betéve tudta az összes verset, mit az utolsó másfél száz évben valaha lengyelül írtak.
Eustachy Mickiewicz rajongását alaptalannak látta. Megosztotta kétségeit öccsével, Romualddal, templomba mentek és együtt imádkoztak.
Nemrég Eustachy a Költővel egy francia jósnőnél járt, aki hirdeti, hogy a lengyelek még idén Honukba visszatérnek. Leverten utaztak vissza Párizsba, csaló volt a jósnő. S most Mickiewicz gyanúsan szilárdan állítja, hogy a Vendég, aki nála megjelent, az Úristen küldötte. Azt mondja, egész éjjel tusakodott vele, mint Jákob az angyallal. Igen kívánt már valamiben, bármiben hinni Eustachy, és egyedül is fohászkodott lefekvéskor hosszan.
Nem szokott gyanús látnokoknak bedőlni Mickiewicz, mert ő is látnok, sőt ő az igazi látnok! Ha most ennyire szentül hiszi Adam, hogy a Honba még az idén visszatérünk, az Isten áldja meg a hitét! Mikor semmi hinnivalónk nem maradt már, vajon szabad-e az új hinnivalónak nekitámadnunk?
Ezen rágódott Eustachy; attól azonban megrémült, hogy tegnap Adam a tébolydából Celinát az orvosok tiltakozása ellenére kihozta.
Adam zokogva mondta: Celina meggyógyult.
Igaz, amit pletykáltak: Eustachy már látta Celinát tébolyultan, ő ápolta négy éve, mikor Mickiewicz távol volt Svájcban. E téboly részleteit Mickiewiczen kívül ő ismerte egyedül és titkolta becsülettel; pár napja, mikor az őrület másodszor is kitört Celinán, a hívásra odarohant és a tébolydába szállítása mellett érvelt, be is vitték.
Nem lett volna szabad Celinát kihozni, belepusztulhat!
Adam elmondta: iszonyú volt a forróság, a vihar is kitört, mikor Celinát elhozta a tébolydából, az orvosok alig akarták kiadni, aláírattak valamit, hogy a férj felelősségére. Celina nem volt magánál. Nanterre-ben várta az az Ember és még néhányan. Kicsodák? A családja. Van annak 61az Embernek családja? Van. Van felesége, fia, sógornője, sógora, azok is vele laknak. De nem ez a fontos, mondta Mickiewicz, hanem hogy az az Ember rákiáltott Celinára, Celina ettől magához tért, akkor bevitte az az Ember Celinát a szobájába, fél óra múlva kijött, s mondta: Celina alszik, immár a gyógyulás útjára lépett, a többit a férjnek kell elvégeznie. Ő, Adam, akkor bement hozzá, Celina felébredt, és ép eszénél volt már!
Eustachy borzongott. Hogy a Hazába idén visszatérhetnek, az csak eszme, de Celina ember! Vele nem volna szabad kísérletezni!
Mondta Mickiewicz: a kezelés a továbbiakban abból áll, hogy először Celina meggyón egyedül, majd vele, a férjével együtt. Egy ideig Párizson kívül fog lakni Celina, a gyerekektől távol, mikor pedig Párizsba visszatér, napirendje szigorú lesz. Minden óra, minden perc legyen beosztva és szigorúan betartva, tanácsolta az az Ember; ha főznie kell, ne foglalkozzék mással; minden asszonyi foglalatosságának idejét örömmel várja, üres órái nem maradhatnak.
Ezek józan tanácsok voltak; Eustachy hallgatott. Aztán megkérdezte, hol esett meg e csodás gyógyítás. Mickiewicz habozott, majd titoktartást kérve elárulta: Nanterre-ben, a rue Rogale 25. szám alatt, a harmadik emeleten, mert ott lakik most az az Ember a családjával.
Túl konkrét volt a cím, ilyet bomlott elme nem tud kitalálni, Eustachy nem kérdezett többet.
Nem sokat beszélt erről Eustachy, de mindenki tudta és tovább is adta: Mickiewicz beállított Eustachy Januszkiewiczhez, és három órát beszélt vele, Eustachy azóta is kótyagos, és Párizs-szerte meséli, mert Mickiewicz nem kérte, hogy titkolja el, miszerint a mi szenvedésünk és Hazánk szenvedése véget ér, mindjárt beáll a világnak új megváltatása, a Szellem kiterjeszti hatalmát, és megéljük az igazi vígságot és lakodalmat.
Ez szép; de mit jelent?
Eustachy bevallotta, hogy mikor ezt hallotta, sírni kezdett, látván Mickiewicz elmeállapotát; de közben azt is látta, hogy egyébként mind testileg, mind lelkileg egészségesnek tűnik, és hivatkozott Goreckira meg Sobańskira, akik az örömhírnek szintén hitelt adtak.
Eustachy hozzájuk is elment, ragyogott a képük, pedig józan emberek, nem úgy, mint Mickiewicz; azok másokat tévútra vezetni nem 62akarnak, de nem is tudnának. Azok hárman a Saint Séverin-templomban pár napja együtt imádkoztak, utána pedig aláírták, hogy a Szlávság a szorongattatásban kínjai végére ért, az Úr a lélek áldozatát követeli, s ők már a Szent Raj katonái, a Népek Ügyének előharcosai.
Szent Raj? Népek Ügye? És ők a vezetői?
Słowacki, a költő találkozott Eustachyval, elvégre neki is a kiadója; meséli, hogy a tekintete és a beszéde zavaros; mindig ösztövér volt, hát most még ösztövérebb. Nem csoda, vélik a népek, kútba esett a házassága valami nővel, akivel tíz éve levelez, el akarja venni, a Felkelés után ismerte meg menekülés közben, azóta is menyasszonyának tekinti, de a hölgy csak nem jön Párizsba, Eustachyt ez megviseli, érthető. Igen, de Słowacki azt állítja, nem ettől van megzavarodva Eustachy! És mintha Słowacki utalt volna rá, hogy azt az embert ő gyerekkorából ismeri, megfordult náluk, őt is korrepetálta, sokat sétáltak a kertben. Ugyan, uraim, ki nem járt Słowacki mamájánál Vilnában egykor?! Még Mickiewicz is ifjan, tetszett neki Słowacki világszép mamája, na persze! Ettől gyűlöli egymást annyira a két vátesz-költő, Mickiewicz és Słowacki! Minden baj abból fakad, hogy ifjúkoruktól ismerik egymást az emberek, és kénytelenek egy nemzedékbe zárva élni, ez a baj, uraim!
Jan Koźmian elment Godlewski tisztelendővel Mickiewiczhez pontosabb hírekért, mik az Emigrációban terjedtek és eretnek színezetük volt. A Költő oly víg volt, mint talán még soha, kikocsizott velük Nanterre-be, s a rue Rogale 25. szám alatt a harmadik emeleten a gyógyult Celinát megmutatta. Látták, hogy amit a Költő állít, igaz. A sovány Celina ugyan tovább fogyott, de semmi őrültséget nem tett és nem mondott, még mosolygott is, sőt felismerte őket. Megrendültek a látogatók. Kérdezték, a gyógyító ember hol van. Felelte Mickiewicz, hogy sétál, vendégeket különben sem fogad. Másnap Godlewski tisztelendő sürgősen Rómába indult, hogy mindenről részletesen beszámoljon az ottani lengyel papoknak. Jan Koźmian azt írta Semenenko tisztelendőnek Rómába: „Szörnyű szerencsétlenség ránk nézve, ha Adam illúzió rabja lesz, mert közülünk sokakat megingat, sokakat elriaszt, ha ő hibázik. Ő meg fejét adja, hogy amit hirdet, igaz.”
Ludwik Plater is a Költőhöz sietett. Mint megírta az Angliában időző Czartoryski hercegnek, a Költő arca lángolt, és kijelentette: a lengyelség 63szerencsétlensége véget ér, Isten csodát tesz, nagyobbat, mint Jézus feltámadásakor.
Tizenhatodikán, hétfőn Niedźwiecki azt jelentette Zamoyski grófnak, Czartoryski herceg unokaöccsének: „A hazatérés láza, mely löketszerűn és váratlanul kélt, egyiknek egészségét, másiknak elméjét vette el. A lengyelek nem bírják elhinni, hogy Mickiewicz megőrült volna, ámbár mind tartanak attól, hogy így történt. Azt állítja, hogy saját szobájában (mely üres volt, lévén feleségét őrültek házába vitte) ifjú lovas jelent meg, és így szólt: »Jövök, hogy hírét hozzam: még ebben az évben hazatértek Lengyelhonba – menj, vedd feleségedet, mert a feleséged egészséges.« És most mindenkit gyónásra biztat. Egyesek pétervári forradalomra számítanak, és a cári család teljes kiirtására, mások azt terjesztik, hogy magyar küldöttek érkeztek Párizsba és a magyar koronát Czartoryski hercegnek felajánlották.”
Augusztus tizennyolcadikán Ludwik Plater azt írta a hírek iránt mind nyugtalanabbul érdeklődő Czartoryski hercegnek: „Mickiewicz azt állítja, hogy amit a jövőnkről jobban tud nálunk, azt nem holdkórostól meríti, de olyan embertől, kinek ő, Mickiewicz, a cipőfűzőjét megoldani sem méltó.”
Karol Sienkiewicz, a poéta-történész ezt jelentette Czartoryski hercegnek: „Nálam járt Mickiewicz. Testileg, lelkileg egészségesnek találtam, természetesen viselkedett, beszédes volt, s nyugodtabb, mint bármikor, de a próféciát a legerősebb belsőleges meggyőződéssel hangoztatta: »Ha Lengyelhon feltámasztásáról szóló szerződést látnék Franciaország, Anglia, Poroszország és Ausztria által aláírva, sem lennék olyan bizonyosságban, mint most vagyok.« Majd elmondta látomását s beszélgetését ama Lengyelországból érkezett személlyel, kit már Vilnában ismert némileg. Az jött el, s hirdette, hogy felesége meggyógyul és Lengyelország feltámad.”
Harmincadikán Ludwik Plater azt jelenthette Czartoryski hercegnek: „Nagy gonddal kutattam, vajon a háborodottság nem válik-e teljes és csalhatatlan valósággá. Eddig erre nem mutat semmi. Mickiewicz teljesen egészséges. Sobański jottányit sem változott. Gorecki szintúgy. E három közül egyik sem alkalmas, hogy másokat csaljon, tehát inkább őket csalják meg. Annak neve, aki Mickiewicznek a Honba való 64szerencsés visszatérésünket megjelentette, Towiański. Litvániából származó kisnemes, földbirtokos. Amit hirdet, azt neki is meghirdették, mondja. Hogy Európában óriási változások lesznek. Hogy a lelki erejével ténykedő ember, a Pápával egyetértésben cselekedve, eléri, hogy Moszkva megaláztatik, Lengyelhon pedig Franciaország segítségével függetlenségét visszaszerzi.”
Sok gondjához még egy járult hát az emigráció arisztokrata szárnyát vezető Adam Czartoryski hercegnek, a lengyel korona várományosának, a felkelő kormány egykori miniszterének, korábban a cári Impérium külügyminiszterének, aki egykor Mickiewiczet vátesz-költővé válni segítette. Hatalmas, országnyi birtokai nagyrészt Litvániában feküdtek és a Felkelés után a cár által elkoboztattak, de azért tetemes pénzt sikerült Nyugatra mentenie. Jön most egy furmányos oroszbérenc, hogy a lelki lengyelség vezérét tőle elrabolja. Legkésőbb 1841. szeptember elején kezdett e sanda cári ügynökről a francia titkosszolgálatnak jelentéseket továbbítani a Herceg.
Szeptember 26-án a Párizsban s környékén élő valamennyi lengyel honfitárs postán kézbesített, nyomtatott röplapot kapott: „Tisztelettel kéretnek a testvérek a Notre-Dame de Paris székesegyházban tartandó istentiszteleten részt venni szeptember 27-én reggeli fél kilenc órakor, azon célból, hogy fogadjuk és megköszönjük az Úr által ontott kegyet. Adam Mickiewicz.”
Volt, aki a röplapot kézhez kapván lengyel gyóntatójához sietett, mit tegyen, elmehet-e a Notre-Dame-ba. Mások a fogalmazás értelmét találgatták. Fogadni? Micsodát? Megköszönni? Kinek? Az Úr által ontott kegyelmet? Kire ontotta? És ontja kegyét az Úr? Írhatott ilyen homályosat Mickiewicz? Más írta a nevében?
Kérdezgették, más is kapott-e meghívót. Kapott. Mindenki kapott. Gondolhatták, és úgy is volt, hogy megkapta mind az ötezer párizsi lengyel.
Dicső székesegyház a Notre-Dame, és nem volt még benne lengyel istentisztelet. Most lesz! Ha másért nem, ezért is oda kell menni. S talán valamire végre fény derül. A Nanterre-ben házat bérlő Mickiewicz Pá65rizsban lót-fut, agitál, részleteket nem közöl. Beszélnek egy emberről, aki Nanterre-ben rejtőzik. De nem, ott már nincs, eltűnt, pedig keresték. Már a rendőrség is érdeklődött, s nem találta. A jövevény nevét is tudni: Andrzej Towiański, földbirtokos Litvániából, jogot végzett Vilnában, fogalmazó volt a bíróságon. Erényes ember és lelkileg emelkedett, mondta Korycki tisztelendő, aki személyesen ismerte. Igen, a vilnai bíróságon dolgozott, erősítette meg, és egy leánynevelő intézetben is tanított, Deybel úr műintézetében, soha nem volt rá panasz, tudomása szerint feddhetetlen.
A lengyel papok ezen törik a fejüket Rómában. Mickiewicz még szeptember harmadikán levelet írt Jelowickinak, a volt kiadónak, kit pappá nemrég szenteltek: „A hírek, melyekről érdeklődsz, igazak. Nemcsak én terjesztem, hanem Sobański Izydor és Gorecki is; az első a vélekedéseiben mindig eltért tőlem, a másikat egy éve nem láttam és nem is beszéltem vele. Nem valami összeesküvés hát ez köztünk, sem az én személyes ámításom, mint némelyek gondolják. De részletesebben nem írhatok, több okból sem. A helyszínen többet megtudhatsz. (…) Imádkozzatok érettünk, hogy a Kegyelem súlya alatt, mit meg sem szolgáltunk, össze ne rogyjunk.”
Kajsiewicz tisztelendő, a volt demokrata is kapott Mickiewicztől levelet; Rómában azóta is fejtik, mint rejtvényt. A Strasbourgban megjelenő lengyel vicclap, a Pszonka is többször visszatért az ügyre.
Mickiewicz verse a párizsi lengyel Nemzeti Újságban jelent meg A. M. költeménye B. Z.-hez címmel, olvasták, vitatták. Chopin azt mondta: „ezek megőrültek: hogy mi hazatérünk?!” De nem, Chopin azt mondta: „Mickiewicz és Sobański kemény koponyák, azokat nem lehet lóvá tenni”. Fontainebleau-ban van az összeesküvés magva. Összeesküvés? Összeesküvés. Nem Nanterre-ben? Nem, hanem Fontainebleau-ban. Błotnicki és Sienkiewicz járt Nanterre-ben Mickiewicznél, azok biztos tudnak valamit. Én beszéltem velük, ott ebédeltek Mickiewicznél, játszottak a gyerekekkel, cukrot olvasztottak, más nem történt. Stefan Grotkowski Párizsban kereste föl Mickiewiczet, hogy a katolikus hittől eltéríttetni magát ne engedje, a Költő szívesen és alázattal fogadta, és azt mondta: „Te tiszta ember vagy, jó úton jársz, és ha erről az útról letérnék, figyelmeztess”. De nem, Stefan azt meséli, hogy a Költő azt 66mondta: „Most töretik fel az Apokalipszis hét pecsétje közül a második”. Eretnek! Nem eretnek, ha Godlewski viszont úgy tudja, hogy a római lengyel papok állásfoglalása szerint a hír, mit Mickiewicz hirdet, magától az Úrtól való. Chopin azt mondta, hogy „Mickiewicz rosszul végzi, hacsak nem űz gúnyt valamennyiőtökből”. A Lengyel Demokrata megírta, hogy amit Eustachy Januszkiewicz, Sobański, Mickiewicz és Gorecki hirdet, az a valóságra semmiben sem hasonlító mese. Na és ők honnan tudják, mi az a valóság?
Oly jóleső izgalommal lehetett rohangálni s pletykálni! Ők, lyukas zsebű éhenkórászok, egy-egy pohár olcsó bor mellett a franciák kávéházában, a francia világváros bulvárjára kitett székeken abban a tudatban pletykálhatnak, hogy a legfranciább székesegyházban másnap lengyel mise lesz, lengyel szózat hangzik a nagyhatalmi szentélyben: ez önmagában több, mint amit a hitre vágyók a másnapi szózattól reméltek.
Fontosak lettek, nem a világváros, de önmaguk számára, és már ez csoda.
Ötezer ember falut tesz ki. Falunál is zártabb közösség, ha körötte ellenséges nyelvű a tenger, és ellenséges a nagyhatalmi kormány. Nem a franciák maguk, nem; azok inkább közönyösek. Persze nem mind: a Felkelés alatt a két–tíz frankos közadakozásból 648.455 frank gyűlt össze Lafayette kezében, ebből fegyvert vettek, hajón vitték, s nem rajtuk múlt, hogy nem érkezett meg.
Ötezer ember sok. A háromszáz lengyel Spanyolországban nem számít, szét vannak szórva. Azok háromszázan Belgiumban, ők csak tanya. Azok ötszázan Algériában zsoldosok csak. Azok ötszázan Amerikában szanaszét hányódnak, túl nagy ország. Azok háromszázan, kik Svájcba, Itáliába, Németországba, Skandináviába mentek, nem képeznek közösséget. És azok hatszázan Angliában, ahol szóba sem áll velük senki, ők csak egy nyomorult alvég. De Párizs nagy lengyel falu, ahol mindenki mindenkit ismer, és mindenki minden pletykát tud.
Az istentiszteleten nem lesz ott sem Czartoryski, sem Zamoyski, de ott lesznek a kémeik. Az arisztokrácia tehát mégis ott lesz. Nem lesznek ott a fődemokraták, de az aldemokraták ott fognak szaglászni, hogy az eseményt kigúnyolják, tehát a demokrácia is ott lesz. Ha elmegy az Arisztokrácia meg a Demokrácia, nekünk is ott a helyünk.
67Mindenki, aki Párizsban él és lengyel, ott lesz. Muszáj ott lenni, mert politikai vezérünk sok van, de lelki vezérünk csak egy, Mickiewicz, aki két házat visz újabban, egyet Nanterre-ben, egyet Párizsban, s mindkettőben nagy a nyüzsgés.
Az arisztokrata sajtó az új mételytől óv, a demokrata sajtó az új babonaság ellen kel ki. A homályos híreszteléseket terjeszti, cáfolván, mind a kettő. Így tudták meg a faluban a legtöbben, hogy valami történt, a gúnyos-dühödt cáfolatokból. Azt írta a Május Harmadika: a Lengyelország feltámasztásáról szóló hírek ártalmasak, mert ellenkeznek azon alapelvvel, miszerint csak saját fáradozásunkra számíthatunk. Mickiewicz homályos ideáitól ugyanígy óv a Lengyel Demokrata, meg Brüsszelben a Fehér Sas. Nem egy dobos poroszkál a falu főutcáján, hanem legalább fél tucat; örülnek a firkászok, végre van miről írniuk.
De fásultság is van a faluban. Annyiszor dobolták már őket össze hiába, a harangokat is félreverve, és a tíz év alatt soha nem lett semmiből semmi. Mit akarnak azok ott, Mickiewicz lakásán, vagyis két lakásán? Ki tudnak verekedni magasabb zsoldot? Ha igen, majd utána szóljanak. Á, azok is csak a szájukat jártatják. Jó dolgukban nem tudnak már egyebet kitalálni. Jó dolgukban?! Szűkölködnek, akárcsak mi! Ugyan, unatkoznak. Inkább kétségbe vannak esve ők is. Mindegy, az Emigrációban csak az első harminc év nehéz. Ismeritek a mondást: okos embernek az apja emigráns.
Szeptember 27-én pedig felzúgott az orgona.
A Notre-Dame nagyoltára előtt az első sorban ült a Költő, gyakorta tekingetett fölfelé. Jöttek az emberek, fejbiccentéssel köszöntek. Páran suttogva tárgyaltak. Körül lehetett nézni: hány igaz ember maradt Babilonban? Hatalmas a tér, elveszünk benne. Hányan is vagyunk? Egyesek számlálni kezdték hivatalból. Jan Koźmian kétszázat jelentett. A Május Harmadika tudósítója száznál abbahagyta, elég ezekből ennyi. A demokrata tudósító nem számolt, ő eldöntötte, hogy lapjában ötvenet ír, ez volt a felső határ, mit főszerkesztője jóváhagyott. Kamieński ezredes a szemmértékét használta, ő nagyon akarta, hogy sokan legyenek; úgy döntött, hogy hatszázan lehetnek.
Zúgott az orgona, a mise késett. Chełchowski egy oszlopot támasztott remegő lábbal, sápadtan; érdeklődve pillantgattak feléje, mert hír68lett: a hazatérhetés hírére bútorait eladta, lakását felmondta, egyetlen batyujával a rue du Four-Saint-Jacques 22. szám alatti ócska fogadóba költözött, hogy azonnal indulhasson, amint lehet.
A katedrális francia kanonokja kijött, két másik francia kanonok ténykedett körülötte. A mise halk volt, az orgona zúgott. Térdelni láthatták a fekete öltönybe bújt Mickiewiczet és azt a fekete kabátos alakot mellette, akiről már mindenki tudta, hogy a neve Andrzej Towiański. Egyesek azt is tudták, hogy hívei Mesternek titulálják. Suttogták: Mickiewicz szólította Mesternek először, s attól fogva mind a hívei, akik állítólag vannak már vagy két-három tucatnyian. Se nem magas, se nem alacsony, se nem kövér, se nem sovány, annyi idős lehet, mint Mickiewicz, lenyalt haja gyér, orra erős, álla szintén, szeme szürke, pillantása átható, de most nem néz semerre, csak maga elé, fekete kabátját nyakig begombolta.
Mickiewicz és Towiański az oltár két oldalán térdelt a lépcsőn, egymással szemben. Egész mise alatt görnyedt testhelyzetben maradtak, nem néztek fel. Mintha színpadon térdepeltek volna. Mickiewicz úgy térdepelt, mint aki térdepel. Alig hallható suttogás valahonnét: Adam mindent úgy művel, mint aki mutatja, hogy éppen műveli, a katedrán is így áll: mutatja, hogy tanít; az a másik ember azonban csak térdepel.
Psszt, psszt!!!
Halk volt a mise és hosszú. Sobański a többiek közé vegyülve ült, őt is bámulták, arca kialvatlan, kínlódás nyomai rajta. Távolabb ült Gorecki, szintén elvegyülve, őt is bámulták. Ők ketten voltak legelőször beavatva. Celina, a csodásan meggyógyult elmeháborodott oldalt ült imára kulcsolt kézzel, zárkózottan, magába süppedve, mint mindig. Mellette egy másik hölgy feketében, annak a Towiańskinak a neje, nem szép hölgy, nem karcsú, nem fiatal, arca durva, széles, és egy pattanásos kamasz, Towiański fia, mellette pedig egy középkorú házaspár, a férfi alacsony, tömzsi, alacsony homlokú, a felesége Towiański nejével akár össze is téveszthető, igen, mert a nővére.
Milyen törpék az oltár két oldalán térdeplők e hatalmas katedrálisban! És mi is mennyire törpék vagyunk! Alig vagyunk észlelhetőek az óriási légtérben. És ami odakint van, a templomon kívül, Párizs ege, a Földkerekség ege, mennyire végtelen! Mit számítunk mi, átmeneti, apró létezők?
69Celinát nézték a legtöbben és legkitartóbban, látszik-e rajta az őrület. Lefogyott. De nem, hiszen mindig sovány volt. Eszelős a pillantása. Messze van, szemét nem látni, de látták már közelről, mélyen ülő, nagy, sötét, riadt szeme volt, hát most sem lehet más. Mickiewicz haja oly különös, megőszült volna? Rosszul látni a félhomályban. De megőszült! Tavasszal még nem volt ősz. Megőszült, egyetlen nyár alatt?! Egyetlen hónap alatt?! Egyetlen éjszaka alatt?! Uramisten, Mickiewicz nevezetes, loboncos haja ősz! Még az ő prófétai testében is munkál az idő?!
A mise végén a térdeplők alázattal fogadták a szentséget.
A francia papok eltűntek. Towiański akkor a közönség felé fordult, hatalmas lett a csend, és így kezdte: „Testvéreim! Azért jöttem közétek, hogy üdvözöljelek, hogy réveteken fegyverszünetet kössek és Néktek a szenvedéseitek végét megjelentsem.”
Elhallgatott, majd csöndesebben mondta: „Itt a templom közepén vagyunk, jobb lenne, ha kicsit oldalt mennénk.”
Ez meglepő volt, Towiański szerénysége feltűnő. Nem tudták, hogy mit vártak, de nem ezt. Egymás után felálltak és utána indultak. Towiański a főbejárat felé tartott, ott jobbra fordult és megállt. A tömeg szorosan körbevette, a hátul állók lábujjhegyre álltak, nyakukat meresztgették. Towiański várt. Az orgona zúgott. Megértették, hogy a zengés beszüntetésére vágyik; mozgolódás támadt; nógatták egymást, küldjenek el az orgonistához valakit; egyikük bizonyára el is ment, mert a muzsika kisvártatva megszűnt. Akkor Towiański folytatta. A mozgolódástól, időnkénti suttogástól nem minden szavát lehetett érteni, és nem is beszélt emelt hangon, csak úgy beszélgetve, halkan, szerényen. Olyasmiket mondott egyszerűen, ám magabiztosan, hogy ők, az emigránsok szenvedték a legtöbbet, ezért illő, hogy elsőként ők értesüljenek a jó hírről, mit ő hoz, ki erre parancsot felülről kapott. Otthon élt Litvániában soká, és szenvedett a gyásztól és fájdalomtól. De történt, hogy neki felülről megjelentették: Lengyelhon és minden megalázott és megnyomorított nép szenvedése véget ér, ez az Égben már elintéztetett, megalapoztatott és bevégeztetett, és a cselekvés most veszi kezdetét a Földön. A megújulásnak maga Jézus Krisztus áll az élére. Ő, Towiański, paranccsal jött közéjük, hogy erről beszámoljon. Komolyan és őszintén mondja ezt, mint olyan ember, ki a szentséget most vette 70magához. Tanácsaival, szolgálataival mindenki rendelkezésére áll. Amit áldozni tud, azt szívének egyszerűségével és hevével áldozza. Bizalmat, hitet kér és a szívek lágyságát, mert kemény szívbe a biztatás szava nem hatol el. Mindebben őt semmiféle világi érdek nem vezeti, csak a lengyelség és az emberiség üdve.
Halkan beszélt, egyre halkabban, mint jó szónokhoz illik, aki tudja, a feszült figyelmet miképpen csigázza tovább.
S mondta: minden, ami a világban történik, az Égben előre el van döntve. A rosszat csak bizonyos határig tűri az Úr, s mikor elege lett belőle, szerét ejti, hogy hatalmát az embereknek megmutassa. Éppen ilyen idő jött el most. Eddig az Úr megengedte, hogy a Földön az emberek kormányozzanak; most már az igazságosság fog uralkodni Jézus Krisztus zászlaja alatt. Ez a pillanat, mikor bekövetkezett!
Ekkor térdre esett, és fejét a kövezetbe ütögette.
Váratlan mozdulata általános megindulást keltett, hátul még jobban ágaskodtak, s lökdösődtek is. Csend volt. Towiański felállt, és azt mondta, miközben Eustachy Januszkiewicz felzokogott, hogy e néhány szót nem másutt, hanem templomban akarta elmondani, mert ezek a megnyugtatás és öröm szavai. Eljött már az Úrnak Jubileuma; megjelenti hát a magasabb keresztényi korszak beálltát, mert tetszett az Úrnak a lengyel zarándokokat tízévnyi böjtöléssel előkészíteni a Hír fogadására. Mikor a Rossz a csúcspontját eléri, akkor siet az ember segítségére az Úr, és a mennyek kapuját kitárja. Érezni pedig a kegyet nem értelemmel lehet, hanem keresztényi szívvel. Ezzel ő nem mond mást, csakis az Evangéliumot; a Szentírás az ő lámpása és jogalapja, és annál magasabb rendű sosem száll le a Földre, esküszik. Az Emigrációnak szolgálva semmi mást nem tesz, mint annak szellemével egyesül, nem hoz mást, mint ami a szívekben úgyis rejtve van. Ne őneki higgyenek, a porszemnek, hanem ami mély érzelemként őbennük él. Később szóban és írásban az örömhírről részletesen beszámol, s kész minden lengyelt lakásában fogadni és minden kérdésre megfelelni, s kész hívásra bárhol megjelenni; és írásos művet készít minderről.
Elhallgatott. Csönd volt. Valaki halkan azt mondta: „Köszönjük”. Sokan sírtak. És nem történt semmi, hanem kifelé indult Mickiewicz Celinával és Towiański a nejével és a fiával, és a többiek is kifelé indultak; 71és odakint látták, hogy a fekete öltözetű ember a családjával a rá váró fiákerba száll és elhajt, és Mickiewicz másik fiákerba száll nejével, és szintén elhajt.
Ott maradtak sok százan egyedül, zavartan.
Mi volt ez? Mi történt? Történt valami?
Csoportokban tárgyalták az eseményt a Katedrális előtt.
Volt, ki a Költő miatt sajnálkozott óvatosan. Volt, ki megjegyezte, hogy Celina és Towiański neje könnyezett a mise alatt. Szigorú asszonynak látszik Towiański neje, szikár hölgy, ajka vékony, álla erőteljes, ám ellenszenvesnek nem mondható. Látták?! A mise alatt Mickiewicz végig megrendülten zokogott! Igen: mint árnyék, a beszélő mögött állt, és szürkévé lett, csapzott haja a szemébe lógott, és arcán a ráncok számosak és feszültek voltak egész idő alatt, s mintha nem is ez a fekete öltözetű ember beszélt volna, hanem a mögötte testőreként, súgójaként álló Költő.
Napóleon katonáira évezredek tekintettek alá a piramisok magasából; őrájuk e szépséges katedrálisról évszázados vitrázsok és szobrok. S ahogy fel-felnéztek a kőcsipke-költeményre, emlékezetükbe idézték, hogy még az imént bent voltak a szent hűvösségben, és teljes emberi joggal voltak odabent, és lengyel szózat hangzott. S érezték, iménti ottlétük örökre bent marad.
Nem tudni, mi történt, de történt valami.
Nem tudni, mi történt, de mert magyarázni kellett, egyre inkább történni kezdett.
A leghívőbb katolikusok még aznap összegyűltek. Korycki tisztelendő megismételte, hogy Towiańskit még Vilnából erényes és kiművelt lelkű embernek ismeri. Korycki atyát, aki a Felkelés alatt tábori lelkész volt, szerették, a többség mégis úgy döntött, hogy nem hihetnek olyasmiben, ami nem az Egyház hivatalos útján érkezik hozzájuk. Az Egyház tiszte megítélni, mi származik az Úrtól és mi nem. Elhatároztatott, hogy álláspontjukat Rómába a lengyel papoknak megírják. A levél elment Semenenko atya címére.
A demokraták több helyütt gyűltek össze, mert egymással is hadakoztak s gyűlölködtek, és valamennyi helyen abban állapodtak meg, 72hogy nem történt semmi, és a történtek fölött, mik nem történtek meg, viccelődve tértek napirendre. Aztán megint összegyűltek, hogy ismét megtárgyalják, mi történt, s bár nyilvánvaló, hogy nem történt semmi, újra állást foglaltak arról, ami szóra sem érdemes.
Czartoryski herceg szakértői szintén vitatkoztak. A Notre-Dame-ban történtek a lengyel emigrációra rossz fényt vetnek. De hogyan vet rossz fényt az, ami meg se történt?! Mondott Towiański valamit? Nem volt a beszédében semmi! Üres locsogás! Még csak eretnekséget se hangoztatott! Ez igaz, de Towiański téveszméi ellen mégis fel kell venni a harcot. Akár mondott valamit, akár nem, az ügy kényelmetlen. Már csak Mickiewicz miatt is, aki el van vakulva. Mickiewicz, sajnos, nem akárki. Sajnos, nagyra nőtt, jegyezte meg Zamoyski gróf, nem kellett volna hagyni. Ez meglepő volt: Czartoryski herceget bírálta ezzel az unokaöccse. De rögtön hozzátette, hogy most már nincs mit tenni. Túl sokan adnak Mickiewicz szavára, vélték mások, az óvatosság tanácsos. Így vitatkoztak, és a döntést a Herceg hazatértéig elnapolták, mert éppen megint Londonban tárgyalt a Herceg, aki egykor kihozatta a vilnai börtönből az ifjú költőt, versei megjelenését támogatta és azt is ő érte el, hogy az orosz elit legfelső köreibe száműzzék, ne pedig Szibériába, mint a többieket. Ha valaki nagyra növesztette Mickiewiczet, az valóban Czartoryski, amit a tanácsnokai a távollétében nem győztek sajnálni.
És ismét tanácskoztak a leghívőbb katolikusok, és a Rómából Párizsba siető Aleksander Jelowicki tisztelendő síkraszállt az álpróféta elleni küzdelem megkezdése mellett. Hallatlan és tűrhetetlen, hogy az Úr földi halandóhoz az Egyház hivatali ügymenetét megkerülve szóljon, amit ez a Vilnából szalajtott csaló állít. Jelowicki elővett egy levelet és megmutatta, mit írt neki szeptember elején a Költő. Azt írta, hogy a hírek, miket Aleksander úr kapott, igazak. (Úr, és nem atya! Ez gonosz szúrás, Jelowicki atyát pappá nemrég szentelték, korábban Eustachy Januszkiewicz társaságában a párizsi lengyel kiadót vezette, és a Költőért rajongott.) Azt írta Mickiewicz, hogy ő nem esküdött össze senkivel, hanem a többiektől függetlenül hiszi, amit azok is. S a végén azt írta a pimasz: „Imádkozzatok érettünk, hogy a Kegyelem súlya alatt, mit meg sem szolgáltunk, össze ne rogyjunk.” Ez maga az eretnekség!
Mások nem érezték annak.
73Jelowicki fölkereste a Költőt a rue d’Amsterdam 1. szám alatti lakásán. Nála találta az éppen távozni készülő Towiańskit. Nyájasan köszöntötte Towiański a tisztelendőt, aki megállt, és hebegni se tudott. Towiański elment. Jelowicki csak állt és remegett. Akkor látta Jelowicki életében először és utoljára a Mestert, akiről tudván tudta, hogy nézetei eretnekek. Látnia adatott az eleven Sátánt. Mert csak az ördög köszön ily nyájasan ellenségének, csakis a pokolfajzat ily hazug! Jelowicki tisztelendő egy életre megtanulta, hogy a Sátán nyájasan köszön és nyakig begombolt, fekete kabátot hord.
Egyedül maradván Jelowicki órákig győzködte a vakhitbe tévedt Költőt, hiába. Sőt a Költő próbálta Jelowickit megtéríteni! Jelowicki tisztelendő elhűlve hallgatta, miszerint a megvilágosodás, mit előbb Towiański, majd maga a Költő is átélt, azt parancsolja, hogy a népeknek ők a Legújabb Testamentumot hirdessék. E Legújabb Testamentum úgy épül az Újra, amiképpen az Új épült az Ótestamentumra. E hatalmas, világrengető változást egyetlenegy ember akarata és ereje okozza. Ez már benne volt az Apokalipszisban: hét pecsétje hét hatalmas férfiút jelent, kik az emberi nem újjászületését vannak hivatva elősegíteni. Az első ilyen férfiú Krisztus, és ideje, hogy a második is megjelenjék; a másodiknak jelenlétét érzik, jelentik, hirdetik ők.
Megsejtette Jelowicki, hogy a második férfiú ez a Towiański nevezetű csaló, s még az a példátlan eretnekség is felderengett benne, hogy őt az elvakultak Krisztussal egylényegűnek tartják!
Tudta, hogy e súlyos eltévelyedésért a Pápa is felelős. Azért válnak eretnekké e boldogtalanok, mert XVI. Gergely kilenc éve a Cum primum kezdetű enciklikában a lengyel püspökségnek a politikába való beavatkozást megtiltotta, az oroszok által levert Felkelést elítélte, s ezzel tekintélyét a lengyel bujdosók előtt elvesztette. Azért is lett Jelowicki pappá, hogy a Pápánál e szerencsétlen enciklika korrekcióját elérje. Mindeddig nem sikerült.
S most jön az Orosz Impériumból egy megveszekedett tébolyult, aki minden bizonnyal kém is, hogy a lengyelek igaz hitét Róma előtt befeketítse!
A Lengyel Demokrata is ekképpen gondolkozhatott, mert éles szavakkal bélyegezte meg a megvilágosodottakat, kik azt akarják, hogy 74tétlenül csodára várjunk, holott nem megvilágosodásra, hanem tettekre van szükségünk. A sorok közt ott bujkált, hogy ez csak a muszkáknak jó, az egész cirkuszt ők provokálják.
Általános volt a vélemény, hogy a történtekért, mik meg sem történtek, a felelősség inkább Mickiewiczet, mintsem Towiańskit terheli. Az utóbbi egy senki, egy önjelölt, fantáziátlan álpróféta, aki szónokolni se tud, a Költő azonban Dalnok, neki van hatalma a lelkeken.
Nem történt semmi, de Gorecki az Úr Ügyét, így hívták ekkor már irányzatukat a hívek, odahagyta, és ez megerősítette, hogy valami mégis történt.
Még szeptember 27-én, a Katedrálisban megesett vagy meg nem esett dolog után este Mickiewicz lakásán összegyűltek a hívek, és Towiański Mester kinyilatkoztatta, hogy az Úr Ügye ezennel kezdetét vette a földön. A Mester első pásztorlevelét, amit éjszaka írt, Mickiewicz másnap az ismét összegyűlt hívek elé terjesztette. A pásztorlevelet csak a szűkebb hívek olvashatták, mert addigra lettek tágabb hívek is, mint mozgalomban elkerülhetetlen, és azok nem olvashatták, minthogy nem is értesültek a gyülekezésről. Ott volt a rue d’Amsterdam 1. szám alatti lakásban Gorecki és Eustachy a szűkebbek közül; Sobański azért nem, mert az izgalmakba belebetegedett.
Elolvasták a pásztorlevelet a hívek és nem értették. Mickiewicz, úgy látták, érti, de nem szólt. Hallgattak. Eustachy megkérdezte, kinyomassa-e. Várjunk még, mondta a Költő tűnődve. A hívek hazamentek, maradt Gorecki meg a Költő, a szalonban ültek szótlanul, a Költő dolgozószobájába zárkózva rejtőzött pedig a Mester. Hallgattak, nem szólt Gorecki, nem szólt Mickiewicz. Aztán a Költő azt mondta, hogy bekopog a Mesterhez, és bemegy. Felállt és így is cselekedett, kezében a pásztorlevéllel. Ott maradt a karszékben Gorecki egyedül. Az előző napi istentisztelet és a Mester szavai óta szédelgett. Arra gondolt, hogy ott ül a karszékben ő, Gorecki, egykor tiszt, most emigráns költő, s a másik szobában ott ül maga Jézus Krisztus, vagyis az inkarnációja, mert ezt állítja Mickiewicz.
Nem azt nem értette, hogy Jézus eleven emberben visszatér, hanem hogy miért éppen őt, Goreckit tünteti ki azzal, hogy tanítványul fogadja. Ez lett gyanús. S akkor kijött a Mester szobájából Mickiewicz, kezében a teleírt lappal, s más olvasó nem lévén, Gorecki elé tette. Bámulta 75a kézírást Gorecki, s látta, a Mester nyilatkozata át meg át van huzigálva, s részben a Költő kézírásával átjavítva.
Gorecki lelke felmorajlott. Azt mondta előző este a Mester, hogy maga az Úr diktálta néki az igéket. És most az Úr diktálta szavakat áthuzigálják, átfirkálják! Felkiáltott Gorecki: „az Úristen igéi nem igényelnek javítást, az Úristen egyből tökéleteset diktál!” Felugrott és elrohant és megkönnyebbült, így lett ő az Úr Ügyének első árulója. És terjesztette, hogy mindez csalás, komédia, istenkáromlás.
Ezután a Mester a nyilatkozatot alázattal összetépte, mert jelet kapott az Úrtól, hogy a pillanat még nem alkalmas elveit írásban terjesztenie.
Tudomást szerezvén Gorecki kijózanulásáról, tépelődtek a hitetlenek, vajon mi okozza, hogy a szűkösebb elme a szitán hamarabb átlát, mint Mickiewicz a maga hatalmas elméjével. Úgy találták, Gorecki szíve egyszerű és szerény, míg a Költő szívét gőg uralja, ez vakítja el. S terjesztették, hogy amit Mickiewicznek neveztek, felerészben a Sátáné volt eddig is; mostani tévelygését a benne lakozó Sátán akarja, énjének az a fele, mely immár a jobbik énjét is megkaparintotta.
A vicclapban, a Pszonkában szeptember végén meg is jelent a Költő drámájának, az Ősöknek pár sora úgy ferdítve, hogy kitűnjék: az ördög maga a Költő.
Több hívet toboroztak az Úr Ügyének a hitetlenül gúnyolódó firkászok, mint a hívők.
Sajtót is sokan olvasnak, de templomba minden lengyel eljár, amióta egy-két templomban Czartoryski közbenjárására lengyelül is prédikálnak Párizsban. Úgy akarta az Úr, valamint földi eszköze, Czartoryski herceg, hogy a lengyel papok Towiański ellen prédikáljanak. Sok ellenséget juttat az Úristen mindazoknak, akiket hírnévvel akar sújtani. Minden lengyel templomba járt, így hát az Úr Ügyét az ellenségei a szószékről terjesztették, cáfolván.
Így vált a Mester mester volta egyre kétségtelenebbé.
Mit az Úr titokban tart, azt az Idő nyilvánvalóvá teszi.
Ezek magának a Mesternek szavai.
76Az ellenséges indulatúak mondhatják, hogy ezt egy gyermek is tudja; már szerdán tudja, hogy eljön a csütörtök. Ezzel a hasonlattal élt a történések távoli megfigyelője és a Mester tanainak bírálója, Zygmunt Krasiński, a harmadik nagy lengyel költő Mickiewicz és Słowacki mellett az Emigrációban, akinek szintén Eustachy volt a kiadója. Figyelmesen olvasta Párizstól távoli, ám szintén nyugati magányában a Mester rövid beszédét Krasiński, amit december nyolcadikán a párizsi Saint Séverin-templomban mondott el a hívek előtt; e templom szent helye lett az Ügynek, mert ott szignálták a hármak, Mickiewicz, Gorecki és Sobański az Úr Ügyének első aktáját. Krasiński úgy vélte, a Mesternek kevesebbet vagy többet kellett volna mondania. Oly szellem a Mester, vélte, aki hallotta a harangozást, csak nem tudja, melyik templomból. Ez szúrás a pravoszlávia felé. Csakhogy a szerda után valamely csoda folytán valóban a csütörtök jön el, s hiába, hogy ezt egy gyerek is tudja, ennél a felnőtt sem tud többet. Sőt nem is kell tudni igazából semmit. Hinni kell. S ha van már hithiány, ez a szerda, hit is lesz előbb-utóbb, az a csütörtök.
A távoli szemlélő nem érzi a lényeget: hogy részt venni boldogság. Habár talán érzi, és irigységből ellenséges. Nem azért lelkesülünk, mert méltó tárgyra találtunk, hanem mert képesek vagyunk lelkesülni. A Cél szinte semmi, a Mozgalom minden. Mennél homályosabb a Mozgalom célkitűzése, annál sugárzóbb az eszme, bűvkörébe annál ellentétesebb egyéneket von, s ezek csatlakozása a közömbösebb elméket is felcsiklandja.
Öröm és álmélkodás szabadul fel a Mozgalom kezdetén, nagy-nagy rácsodálkozás oly eszmékre, mikkel pár nappal korábban még senki sem foglalkozott volna, és még nagyobb a rácsodálkozás a régről ismert társakra, kik ugyanezen titokzatos Mozgalomhoz csatlakoznak, holott róluk a legkevésbé sem volt feltételezhető, hogy még bennük is szunnyad magva az Újnak, a Szentnek!
Lám, egyszerre mennyi társak támadnak az Emigrációnak olyan odvaiból is, miket rég leírtunk! A rút gyanakvás elnyomattatik; hiszen éppen ezen idejétmúlt emberi gyönge ellen szerveződik az Új Világ előhírnöke, az Új Eszme a Régi Világ sírját megásni az Új Szentségek Szövetsége nevében!
77Sokan vagyunk, egyre többen, s még többen a szimatolók.
Mi, akik belül vagyunk már, megértő mosollyal szemléljük borzolódó szőrüket, hegyeződő fülüket. Mi már látjuk, amit ők még nem, hogy lelkükben az Eszme megfogant, s lassan egész lényüket kitölti. Ők még védekeznek, de mi tudjuk már: hiába. Aki ma az Eszme hangoskodó ellenfele, hamarosan megvilágosodhat, mert a tagadással kezdődik a hit.
Ki tudja, nem lesz-e az Új Eszme rabjává még Jelowicki tisztelendő is akár?! Ő most a Mestert orosz ügynöknek nevezi, s ha bizonyítékot követelnek tőle a hívők, annyit tud csak mondani, hogy ha ténylegesen nem is ügynök a Mester, de „objektíve” az. Mi az, hogy objektíve? Kérdezte ezt tőle kiadótársa, Eustachy felháborodottan. Mondta Jelowicki komoran: tetteink a szándéktól függetlenednek, mihelyt közösségben értelmeztetnek. Kérdezte erre Eustachy: vajon a szándék tisztasága nem kedves-e az Úrnak?! Felelte borúsan Jelowicki: kétezer év alatt még egyszer sem derült ki, igazából mi kedves az Úrnak; miért éppen most derülne ki?! Elborult Eustachy homloka, s fájdalmasan jegyezte meg: hitetlen vagy, testvérem. Meglehet, ismerte el a nemrég fölszentelt Jelowicki tisztelendő komoran és dúltan.
Részt vett a Felkelésben Jelowicki, képviselő volt a szabad szejmben, és megnyugvást az Egyház szolgálatában remélt. Részt vett a Felkelésben Eustachy, a nevezetes Różycki ezredes stábfőnöke volt, most az emigráns alkotók kiadója, és megnyugvást az Úr Ügyének szolgálatában remélt. Homo novus volt a papok közt Jelowicki, homo novus a misztikában Eustachy, s mert életfordulatuk nemrég történt, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodniuk kellett. S látták, hogy a másik ettől kénytelen álláspontjához elvakultan, dühödten tapadni, s meg is értették a másikat, csak magukat nem volt szabad megérteniük. Különös tolerancia telepedett közéjük, éles szavaik mögött valódi düh nem ágaskodott. Annál fájdalmasabb volt látniuk, hogy a másik tévúton jár, s arról lebeszélhetetlen.
De hátha Jelowicki tisztelendő is jobb belátásra tér!
Hiszen ez az a Mozgalom, amely, mert új még, be sem szennyeződhetett!
S halljátok, hívek: meglátogatta a Költőt Karol Różycki ezredes! Hírlett, hogy egykori adjutánsa, Eustachy környékezte meg.
78Różycki vitéz hadvezér, kemény és határozott katona volt, amíg hadakozhatott; barátságos, szívélyes, szerény ember, mióta a franciák szűkös zsoldján él családjával. A tábornokok egymás közti áskálódó vetélkedéseiben nem vett részt, az idegenlégió nem csábította el. Várta, várta, hogy kitörjön a Hazában a Felkelés ismét, s akkor ő azonnal sietni fog oda, ahol legsűrűbb a csatározás. Így várt tíz éven át. De ha már ötvenkét éves az ember, és legjobb évei esnek a tétlenség áldozatául, a Felkelés pedig várat magára, bölcsesség helyett keserűség rakódik le a szívében. Fontainebleau-ban lakott, nem messze az egyik Bohdan Zaleskitól, és különös híreket kapván tőle, sietett a Költőhöz, hogy a másik ex-ezredes, Gorecki Ügytől való dezertálásának hiteles történetét hallja.
A Költő lakásába minduntalan érkezett valaki, a Költő parancsokat osztogatott, szervezett, véleményezett fáradhatatlanul, mint nemes ügy buzgó katonájához illik, arca ragyogott, s mintha magasabbá és erősebbé vált volna, mint valaha; s mind, aki jött, víg volt és eltökélt; hírrel jött, utasításért, és parancsot teljesíteni katonásan távozott.
Igazi főhadiszállás, igazi Mozgalom! Nem összeesküvés, hanem hadakozás, energia, céltudat. Nem próbálta azonnal csatlakozásra bírni Różycki ezredest a Költő, és csak szimatolni ment oda az Ezredes, de a csatlakozása a Mennyben meg volt írva már, függetlenül attól, vajon túl erős személyiségnek gondolta-e ama pillanatban az Ezredest a Költő, s hogy az Ezredes a Költő szellemi vezérségét irigyelte-e.
Már a francia újságok is az Ügyről cikkeznek, unalmukban ugyan, de mégis erről! És a párizsi prefektus vizsgálatot rendelt el a notre-dame-i jelenés ügyében! S kerestetik a Mestert Nanterre-ben, meg a Költő párizsi lakásán, de nem találják! A prefektust a szállongó hírek nyomán felelősségre vonja a belügyminiszter. Káromkodik a prefektus: mit képzelnek ezek, a következő francia forradalom pont egy habókos lengyel próféta miatt fog kitörni?! A belügyminiszter, a rendőrminiszter meg az egész bagázs úgy kapkod, hogy közben fogalma sincs, mi folyik valójában! Őket kéne letartóztatni forradalmi uszítás miatt, nem a lázongókat, mert fenntartva a tömegek számára tűrhetetlen létezőt, a forradalmat készítik elő! Így gondolta a prefektus, és keserűen utasította a nyomozókat, járjanak utána, mi volt ez a mise, amely előtt, alatt és után semmiféle rendbontás nem történt.
79Szegény Affre püspököt is addig zaklatták a nyomozók, mígnem a püspök úr megijedt, hogy a nem létező botrány híre eljut Rómába, ahol a pápa körül lebzselő léhűtők felfújják. Úgyhogy leveleket irkált a püspök úr: őt átejtették a lengyelek, két nappal a mise előtt kereste föl egy franciául törve beszélő asszony, nem is tudja, kicsoda; a bizalmával visszaéltek, és maga is mélységesen elítéli az egészet. Különben mondja meg a Pápa, mi történt a Notre-Dame-ban és mit is kéne elítélnie. De méltán remélhette a jó püspök, hogy a Pápa e dolgot nem fogja a szívére venni, van neki elég baja, számosak az eretnek csoportok mostanában, eggyel több vagy kevesebb nem számít. A Pápa óvatos, figyelmeztetni sem szívesen figyelmeztet, kiátkozni pedig vonakodik bárkit is; nem olyan időket élünk, hogy az Egyház a híveit elidegenítse magától.
A Londonból visszatért Czartoryski herceg elhatározta, hogy magához hívatja a Költőt, de előbb Eustachyt fogadja.
Eustachy Januszkiewicz demokrata volt, Lelewel lelkes híve, ellenezte Bem légiós terveit, ellenezte, hogy az emigránsok katonai fegyelemben éljenek, de két évvel a Felkelés leverése után, látván az emigráció demokratáinak meghasonlását, jó viszonyba keveredett a Herceggel, akiben ő is a lengyel trón várományosát látta. S ha nem lesz is király Czartoryski herceg, fordulhat úgy a sors, hogy az Orosz Impérium helytartója lesz Varsóban, elvégre volt már egykor, Sándor cár alatt, a Birodalom külügyminisztere. A Herceg vagyona földbirtokokban hevert ugyan orosz fennhatóság alatt, de egy részét ki tudta menteni pénzben, volt miből politizálnia, és időnként Miklós cár küldönceit is fogadta.
Eustachy megbízta öccsét, Romualdot, szerezzen be misztikus könyveket a kereskedőktől, s mielőtt a Herceghez ment, elolvasta és kijegyzetelte őket.
A Szent Lajos-szigeten az Hôtel Lambert-ben, Czartoryski hatalmas palotájában a lakáj a Herceg első emeleti dolgozószobájába vezette a kiadót, majd magukra hagyta őket. Prémgalléros házikabát volt a Hercegen, hogy kopaszságát szőrrel keretezze, fején a maradék hajat babérkoszorú-szerűre nyírták. Eustachy legjobb öltönyében feszített, bár lötyögött rajta, még jobban lefogyott az elmúlt hónapokban, kétoldalt lecsüngő bajuszát csomótlanra fésülte. Szépséges barokk asztalkához 80ültek, a tálcán lengyel sütemények és tea. Nagy megtiszteltetés, ha nem a szalonban, hanem dolgozószobájában fogadja vendégét a Herceg egymaga.
Eustachy a nagy útitáskáját a lábához tette.
Kérdezte a Herceg, valóban meggyógyult-e Celina.
Meggyógyult. Hihetetlen, de igaz. Tébolyának tünetei pontosan olyanok voltak, mint négy éve. A szoptatás megkezdésekor kezdődött a baj mind a kétszer. Négy éve hónapokig kezelték, de kikezelni nem tudták. Az az ember azonban, Mickiewicz így meséli, rákiáltott Celinára, aki megrázkódott, magához tért, és azóta is egészséges.
Ördögöt űzött ki belőle?
Eustachy habozik, majd kimondja: azt gyanítja, ez történt. Kérdezte Celinát, de nem felel, csak mosolyog.
Milyen volt az a démon?
Eustachy tépelődik, majd mondja: Mickiewicz homályosan fogalmaz, de érzékelteti, hogy nem Celina mamájának, Szymanowskának, a hírhedett zongoristanőnek a szelleméről van szó, akit pedig Celina joggal gyűlöl, mert elhanyagolta. Nem is Celina zsidó őseinek szellemeiről, mert a Párizsban élő Wołowskiakkal nem szakította meg a kapcsolatot, és Faucher miniszter úr neje született Wołowska, ugye. Démon volt, igen, ezt Mickiewicz elismeri, de nem mond többet, valami sötét személyes titka lehet. Hogy démon távozott belőle, azt Celina is állítja. Egyebet nem mond, csak boldogan, felszabadultan mosolyog. Gyógyítójába, úgy tűnik, plátói módon beleszeretett. Az orvosok ezt a lehetőséget előre jelezték, ám a gyógyító ezen érzelemmel nem élt vissza, mert a házaspárt arra utasította, hogy haladéktalanul szeressék egymást. Az utasítást betartották, ott, abban a nanterre-i házban együtt hált férj és feleség annak a napnak az éjjelén, mikor a tébolydából a feleséget kihozták, és ennek következményei már szemmel láthatók. Továbbá közösen mentek gyónni pár nap múlva, évek óta először. Ez talán jó jel.
Elhiszem, hogy az illető egyes embert gyógyítani képes. De következik-e ebből, hogy a világot is meggyógyítja?
Nem következik. Ámbár. A Mester, mert így nevezik a hívek Andrzej Towiańskit, nem művelt ember ugyan, de a világ hangulatát érzi. Eb81ben a táskában nagy misztikusok művei és életrajzai vannak – Eustachy kinyitja a táskát, és tucatnyi könyvet helyez az asztalra –, és amit Towiański állít, annak nagy része ezekben fellelhető. Itt hagyja a Hercegnek e könyveket tanulmányozásra.
A Herceg rémülten nézi a vaskos köteteket.
Szóban is beszámolhatok róluk, mondja Eustachy.
Köszönöm. Röviden, ha lehet.
Itt van a lengyel Grabianka, azt hirdette, hogy Izrael, az Úr Harcos Népe, tehát nem a zsidóság, hanem annak ideája, az ő vezérsége alatt fog újjászületni. Hatéves lányát Jehovának szentelte, mikor megvilágosult. Hangot hallott Grabianka, hogy álljon élére Izraelnek, erre Avignonba költözött, ami pápai birtok volt még akkor, a francia misztikusoktól Új Izrael királyságát átvette, csodavárát felépítette, Salamon tornyának elnevezte és telerakta menórákkal. Lettek hívei számosan, zarándokoltak hozzá messzi földről. Bevezette Grabianka a tizenhárom hónapos kalendáriumot, a kenyér és a bor szent volt, a vacsorákon ő ült középen, körötte tanítványai, bárányt ettek, a kenyeret borba merítve ették, a Szűzanyát istennővé avatta, hárman trónoltak hát az ő Mennyében: az Atya, s két oldalán az Anya és a Fiú. A csinos küllemű olasz Madame Dottini játszotta Máriát e gyakori utolsó vacsorákon, aki később Pétervárra került és ott szédelgett elit orosz körökben. Vizsgálta az ügyet az inkvizíció, de eretnekséget nem állapított meg. Nagy vagyonba került a Salamon tornyának építése és fenntartása, de francia arisztokraták is hódoltak Grabianka királynak. A francia forradalom idején, mikor a franciák a pápaságtól Avignont visszavívták, Grabianka segítette az éhező népet. Ellenségei azzal vádolták, hogy csaló, mint Cagliostro; de talán nem csaló volt Tadeusz Leszczyc Grabianka, inkább Swedenborg tanainak gyakorlatba ültetője, s akárcsak mestere, ő is közvetlenül tárgyalt az angyallal, kinek neve Agent Invisible, s hogy mit tegyen, tőle tudta meg. A hagyomány úgy tudja, hogy teli volt szeretettel, miként a nevezetes Hermész Triszmegisztosz annak idején, aki mondta, hogy minden az Úristen része, s ekként minden rész maga az Isten; ami teremtődött, magától lett, s létezni meg nem szűnik; sem az Úrnak, sem teremtményeinek nincs kezdetük, se végük.
82Megkapó történet, jegyzi meg a Herceg unottan.
Eustachy folytatja, jegyzeteibe nem pillant bele. A Zoroaszter Teleszkópja is hirdetett már oly eszméket, mint most Mickiewicz. Isten kettős természetű, Szezamoro és Szenamira, ami az Oromazesz meg az Arimanesz megfordítása. Az elsővel a Szolak, a másikkal a Szokok géniusz kapcsolódik, a Kalosz meg a Kokosz megfordításai, s mindkettőt szellemek tömege környezi, azok pedig kétfélék: magasabb értelműek s alacsonyabb értelműek. Előbbiek a planétákat vezérlik, utóbbiak a csillagokat, előbbiek az élet, a győzelem, a boldogság angyalai, utóbbiak a halál és a balsors angyalai, de mind magasabb létezők, mint az ember. Léleklátó emberekről Schiller is írt a regényében, címe Der Geistseher, kár, hogy nem fejezte be.
Igen, mondja a Herceg. Szempillája nehezedni látszik, Eustachy hadarni kezd.
Ezek itt Martinez de Pasqually könyvei, meg Jakob Boehme művei, valamint a közülük talán legnagyobb, Saint-Martin, a Philosophe Inconnu kötetei. Ezek meg itt leleplező irományok Giuseppe Balsamo, alias Cagliostro csalásairól, aki Varsóban is járt, bár menekülnie kellett. Kókler volt ez a Cagliostro, de mikor Londonban 1786-ban kiengedték a börtönből, azt mondta, hogy addig Franciaországba vissza nem tér, amíg a Bastille üres helye sétálásra való köztér nem lesz; ő ugyan nem tudott ott sétálni, római börtönében meghalt 1795-ben, de mi, lengyel emigránsok helyette sétálunk arrafelé manapság. Most Adam negyvennapos periódusokról beszél, Martinez pedig hirdette, hogy negyvennapos böjt után, mit magas hegyen, megfelelően megszentelt sátorban, tizenhárom szabadkőműves társaságában kell eltölteni, megifjodik az ember. És amit Adam most Towiański nyomán mond, hogy az ember a teremtésnek utolsó látható pontja, nos, ilyesmit állított Dom Pernety mester is, aki szerzetes volt, majd könyvtáros Berlinben, s ő volt Grabianka tanítója. Azt írja Dom Pernety, hogy az ember az egész természetnek mintegy tömörítése, s ha megismeri önmagát, magát a Teremtést ismeri föl; szelleme halhatatlan lényekkel van összekötve, teste pedig a rontó földiséggel. Egybecseng ez Swedenborg nyilatkozatával, miszerint a mítoszok mind emblèmes spirituels.
Figyelemre méltó, motyogja a Herceg elveszetten.
83Adam most azt mondja, hogy Krisztus hétszer jön le a Földre, ez idáig csak egyszer jött, tehát le fog jönni még hatszor. Pontosan ezt mondta Grabianka a Péter-Pál erődben, ahova a cár záratta a jelen század elején, s erre Pétervárott még most is emlékeznek. Saint-Martin pedig azt mondja, hogy ama nevezetes Agent Invisible diktálta neki legnagyobb művét, címe Des erreurs et de la vérité. Adam mindig állította, hogy ez igaz, minden nagy művet ilyen láthatatlan isteni küldönc diktál, nincs ebben semmi különös. Adam szerint Grabiankáról írta Balzac egyik regényét, címe La recherche de l’absolu, sokkal jobb, mint a későbbi unalmas társadalmi történetei, csak éppen Balzacnak sose diktált semmit az Agent Invisible.
Igen, Balzacot majd olvasnom kell, sokan ajánlják, veti közbe a Herceg.
Eustachy bólogat. Ez itt Simon Morin műve, a Témoignage du second avènement du fils de l’homme. Szerzőjét a Bastille-ba zárták, tanítását megtagadta, kiengedték, akkor azt mondta, hogy megbízatását magától Jézustól kapta, erre megint lecsukták. 1663-ban halálra ítélték, mert azt hirdette, nem a tanultságon múlik, eléri-e az ember a lélek legmagasabb szintjét, a purgatifból az illuminatifon át eljut-e az unitifbe, ami az Úrral való egyesülés állapota. Hirdette, hogy a Dics harmadik királysága már elkezdődött, és minden népek meg lesznek váltva, ha hisznek abban, hogy az ő, Morin személyében Krisztus jött el megint, és a Pápa is köteles az ő szavának hinni.
Mindattól szabadulnunk kell, vetette közbe a Herceg a leckét gépiesen, ami a Földhöz köt minket, meg kell vetnünk a tulajdon minden formáját, az Úr iránti szerelmünk váljék mezítelenné, s lelkünk az Úrban fog élni, és semmiféle közvetítőre nincs szükségünk. Ezt hirdeti Towiański?
Nem, ezt Morin hirdeti.
Vagy úgy.
Towiańskit csalónak mondják, folytatja gyorsan Eustachy, de Adamnak van szimata. Tavaly állított be hozzá Christian Albrecht, hirdette, amit szoktak, hogy a Millennium közel, ezt maga Isten üzente meg neki. A Bibliában járatos volt, a szász börtönben volt ideje olvasgatni; nem volt ihletés híjával, Adam mégis kirúgta; most Svájcban mászkál, fejét 84fehér lepelbe burkolja, néha piros inget húz, mintha lengyel lenne, pedig csak német. Megzavarta a fejét Mickiewicz németre fordított műve, A Lengyel Zarándoklat Könyve, abban olvasta, hogy a kötelezőn felöltendő gyászruha színe a fehér, s ezért jár mezítláb is, mint hírlik.
Sok a kókler francia földön, jegyzi meg a Herceg.
Valóban. Glouton, aki úgy írta alá közleményeit, hogy Christ du second avènement, csaló. Ganneau, ki a legnyomorultabb proletárok közt keresi a szövetségeseit, szintén csaló, annak ellenére, hogy Waterloo mezejét Towiańskihoz hasonlóan ő is a francia Kálváriának, a Szent Ilona-szigetet találón a francia Golgotának nevezte, és Napóleont ő is szentként tiszteli, mint Towiański. Szerencselovag csupán Labarre, aki Salomon le Sage – sa renaissance sur cette terre et révélation céleste című iratában, itt láthatja a Herceg Úr, Izrael elhivatottságát hangoztatja, és azt állítja, hogy Júdás ma is él, maga sem tudva erről; csaló ő is, mert ezt már a Mester tanításából meríti, hamisítva a Mester tanait. Naundorff is csaló, azt mondja magáról, hogy ő a Messiás, egyúttal pedig XVII. Lajos király is ő. Két éve alapította a Katolikus-Evangélikus Egyházat, azt tanítja, hogy Jézus nem Isten, és Szentháromság nincs, Jézus csak első az angyalok közt. Isten nem hármasság, hanem egyesség, minden lélek meg volt már teremtve a Föld teremtése előtt, ők az egész mindenkori emberiség, korlátozott számú szellemek szállnak a sok-sok testekbe, és változatlanok, így gyermeke mindenki az Úrnak. Az örökkévalóságban azért találkozunk, mert mindannyiunk kölcsön-szellemei amúgy is ott vannak mindig, s mondja, hogy a Föld a pokol, és nincs annál mélyebb pokol. Ezek itt az ő könyvei. A másik csaló pedig, Vintras, azt állítja, hogy két éve, szeptemberben Tillyben megjelent előtte Mihály arkangyal, tavaly májusban pedig maga Jézus, s parancsolta, vegye föl a Kegy Fehér Keresztjét. Adam most azt mondja, hogy a Fehér Kereszt igaz, de másképp; a magyarázattól elzárkózik, az pedig végképp hidegen hagyja, hogy pár hete, most júniusban, ennek a Vintras prófétának megjelent volna Szent József, és parancsolta, hirdesse Mária makulátlanságát, s azóta Vintras Illés prófétának nevezteti magát a híveivel. Vintras, avagy Pierre-Michel Mester szektája az Oeuvre de la Miséricorde néven emlegettetik, erről sajnos nincs írásos anyag.
Igen; és?
85Vintras hívei jelentkeztek, hogy egyesülnének velünk. Még nem döntöttünk. Vintras jelenleg ül, épp büntetőeljárás van folyamatban ellene, valami sikkasztási ügy, jó lenne megvárni a végét.
A Herceget ez az információ kicsit felébresztette. Miben különbözik, amit Towiański hirdet, attól, amit a saint-simonisták, a fourieristák, a kommunisták hirdetnek? A nyomorult proletárok Angliában és Németországban nem az Igazságosság eljöveteléért, nem a tulajdon ellen küzdenek-e?
Igen; csak ők nem tudnak a Szellemekről, nem eléggé kifinomult fülű és szemű emberek, látásukat a földi viszonylatok és célok elhomályosítják. Az Úr Ügye, ahogyan Mickiewicz felfogja, általános, mélységesen mély; nem doktrína, nem politika, nem ideológia, nem filozófia, hanem a legtöbb: vallás!
Bólogatott a Herceg, majd megkérdezte: nem cári ügynök ez a Towiański?
Azok állítják ezt, akik nem ismerik.
Ön ismeri?
Láttam néhányszor. Ha ügynök is, ihletett ember. Nem mindig tudni, egy ügynök kinek hajt hasznot valójában. Celinát meggyógyította. Nagyon féltettem Celinát, de Towiańskinak lett igaza. És nem sokat ír ugyan, kicsiny cédulákra olykor pár sort firkant, tele van helyesírási hibával, de költészet érződik belőle. Tanítja, hogy a színhely nem közömbös. A helyek, ahol fontos dolgok estek meg velünk, nem üresek többé, az események ott maradtak. Kövekbe, fűbe, fába itták magukat az eltávozott szereplők. Így vagyunk otthon ma is a Hazában. Emlékszik ránk a szülőházunk, a szellemünk átjárta, és kései nemzedékek is pendülni fognak, ha a szellemünk átitatta tárgyak szólnak hozzájuk.
Szép.
Napóleon szelleme pedig máig Waterloo mezején tanyáz! Hiába halt meg, hiába temették el Párizsban, ha valaki a császár szellemével vágyik egyesülni, legjobban teszi, ha Waterloo mezején eltölt pár napot imádkozva. A Mester megtette, neki meg is jelent a császár. Közülünk is oda készülnek sokan.
Jártam ott, sártenger.
Bizonyára.
86Velem nem társalgott a császár szelleme.
Eustachy bólogat, esze ágában sincs a Herceg hitképességét minősíteni, inkább Towiański nézeteire tér vissza. Azt mondja a Mester, hogy Jó és Gonosz szellemek vesznek minket körül, és harcolnak értünk. Azt mondja a Mester, hogy feladatunk szellemünket tökéletesíteni, és a túlvilági rokon szellemek segítő hatását befogadni. Azt mondja a Mester, hogy szellemünk ősi, már megtestesült korábban más emberekben, állatokban, növényekben, és a halálunk után odaát újabb megtestesülésre vár. Azt mondja a Mester, hogy a szellemek kitüntetett helye ma Párizs, a világfőváros, mert itt hirdettetik az Úr Ügye, és nem másutt. Ez a hely van most a szellemek által leginkább látogatva. Izrael földjén és nem másutt, nem Görögországban, nem Rómában jelent meg Jézus, és ma nem Ázsiában, nem a Balkánon, nem Angliában, hanem éppen Párizsban íratik meg a Legújabb Testamentum első fejezete. És nem a németek, nem az angolok, nem a muszkák, hanem azok élik ezt a fejezetet, akiket az Úristen kiválasztott erre, a lengyelek. Akik a legtöbbet szenvedtek.
Czartoryski a fejét csóválja. London legalább annyira világfőváros, gazdaságilag Párizsnál fontosabb, ott miért nem hemzsegnek a szellemek?
Talán azért, mert az angolok protestánsok. A németek is protestánsok, őket sem kedveli a Mester. A muszkák meg pravoszlávok, velük is baj van. A Mester a katolicizmuson belül akar maradni, és ez nekünk jó. Lehet, hogy ügynök a Mester, de különleges. A hívek örülnek, hogy őket választotta a Mester, és nem az otthoniakat. Azt jelenti ez, hogy az emigránsok az otthoni honfitársaknál többet szenvedtek, így méltóbbak náluk. Lehet, hogy ügynök a Mester, de az emigránsok önérzetét visszaadja. Ez nem muszka érdek. A Mester sokaságot is képes gyógyítani, nem csak egyes embereket. A Világ pedig váltsa meg magát.
Mivel győzte meg Adamot?
Eustachy habozik. Azzal, hogy azt mondja, amit Mickiewicz is mondott. A Mester penitenciaként rótta ki rá, hogy a saját műveit olvasgassa. Írt Mickiewicz sok mindent, de maga sem hitte el. Towiański elhitette vele.
Szóval sok Mickiewicz-művet olvasott.
87Úgy látszik. Megmondta, milyen testesülésekben volt és lesz Mickiewicz szelleme. Itt Eustachy a jegyzeteibe pillant, és szó szerint idézi: „Volt kővitéz, bátorságáról, szilárdságáról, könyörtelen életéről hírhedett. Volt szerzetes, kegyetlen lelkű, ki megkínzatott. És ő volt az Orléans-i Szűz! És Jézus Krisztus előtt próféta volt! És most is az; s midőn majd Jézus harmadszor is a Földre leszáll, akkor is az Ő prófétája lesz. És legutolsó életeiben szenvedni fog, mert az Úrnak ajándékát elveti.”
Kis csönd.
Harmadszor száll le Krisztus?
Harmadszor, mondja Eustachy, és elpirul.
Másodszor már leszállt?
Igen.
Maga Towiański ez a második Krisztus?
Igen.
Csönd.
Eustachy vívódik. Maga Celina árulta el neki a legsúlyosabb titkot, amit talán még a férje sem tud, hogy Towiański nem a második, hanem a harmadik eljövetele ama Hatalmas Szellemnek, mely elsőként Mózesben, másodikként Krisztusban testesült meg. Eustachy vívódik, de nem akarja a Herceg fejét megzavarni. Korai lenne. Nem kell idecitálni a zsidóságot, ráér. Különben sem ez a lényeg, gondolja Eustachy. És nincs is e mély titok elárulására felhatalmazva.
Mit szólt ehhez Mickiewicz? – kérdi a Herceg. – Adam maga kívánt Megváltó lenni, benne van az Ősökben, vagy rosszul olvastam?
Benne van. Ő maga mondta, hogy elégedettség s tiltakozás közt hánykolódott, mikor krisztusi lényegét a Mester feltárta előtte. Van Towiański állításában szerintem fenyegetés is. Meg is erősítette fenyegetését a Mester – itt Eustachy ismét a jegyzeteibe pillant –: „ötödik élete kezdődik most a Költőnek, ám lelkében ellenállás érződik; saját műveiből tanuljon végre; ma Jeanne d’Arcnak lenni kevés, ma a lélek mélyéről kell a tapasztalatot előkotorni.”
Az Ön előző életeiről mit mondott?
Nem vagyok fontos ember, rólam még nem mondott semmit.
Majd értesítsen, ha mond.
Eustachy nyel egyet, s folytatja. Jött Towiański után Vilnából egy fes88tő, Wańkowicz, aki még otthon az ifjú Mickiewiczet megfestette. Most Adam lakásában lakik, és fest. Towiański egyik első híve, és magával hozta az ostrobramai Szűzanya képét, amit még 34-ben festett. Érmet készített, az Úr Ügyében kiválóan ténykedők kapják meg a Mestertől, ilyen medált hord a nyakában Celina is, gyógyító erejűnek hiszik, az Istenanya van rajta, tenyeréből sugarak indulnak szerte. Witwicki, aki ellenséges az üggyel szemben, bevallotta a szintén ellenséges Seweryn Goszczyńskinek, hogy lábának gyógyulását a Mester tanácsára elmondott, a Szűzanya felé irányított imáinak köszönheti.
Ha fájni fog a lábam, ezt fogom cselekedni, közölte Czartoryski.
Eustachynak megsajdult a lelke e megjegyzéstől, de folytatta. Mickiewicz szerint az Úr Ügye emberekben van. Az Úr Ügyéhez nem tartozik semmi, ami az emberek közé állítható. Lélektől lélekig az Úr Ügye az út. Hivatalok, pártok, ügyletek, piac, kereskedés, pénz, kamat, hitel, parlamentarizmus, demokrácia, egyház, intézmények, minisztériumok, katonaság, rendőrség, mindez külső, mindez értéktelen, mindez csalás, mindez hamisság, akik pedig e külsőségekben elmerültek, azok lélektelen masinák, szemük üveges, öltözetük egyforma, mozgásuk darabos, ők az agyag, melybe a Teremtő nem fújt lelket. Boldogtalanok ők; tőke, szerencse, hatalom hiába pártolja őket. Ezt mondja Adam.
Szóval ez a Towiański Jézus Krisztus második eljövetele?
Eustachy lassan bólint.
Hallgattak.
Hogy van Romuald? – érdeklődött a Herceg kedvesen Eustachy öccséről.
Nálam lakik, de ételt nem fogad el tőlem. Nem akar dolgozni, büszke, a zsoldjából él. Én nem pénzelem, rosszat tenne neki. Dacol velem. Inkább apjának tart, mint a bátyjának. Ő is Towiański híve lett. Talán unalmában. Sokan vannak ezzel így.
És Adolf?
Eustachy boldogságában elpirul. Emlékszik száműzetésben senyvedő bátyjára a Herceg! Elmondta: nemrég kapott levelet tőle, augusztusban sikerült Omszkba kerülnie, ahol a bíróságon dolgozhat. Az sokkal jobb, mint eddig.
Remek. Tanuljon meg kirgizül.
89Eustachy meglepődött. Kérem?
Tanuljon meg Adolf kirgizül. Írja meg neki. Lázonganak a kirgizek az oroszok ellen, és soha nem is fogják abbahagyni. Érdemes legalább egy lengyelnek kirgizül megtanulnia.
Eustachy buzgón bólogatott. Megírja a bátyjának, megírja! Arra gondolt: messze néző tervei vannak Czartoryskinek. Fordulhat úgy, hogy az Impérium minden elnyomott népe egyszerre lázad fel az oroszok ellen, s akkor lengyel és kirgiz szövetséges lesz. A száműzetésben is lehet harcolni, mindegy, hogy Párizsban vagy Omszkban sínylődik-e az ember. Adolf meg fog tanulni kirgizül!
Itt hagyom a könyveket, mondta.
Czartoryski rémült, elhárító mozdulatot tett. Ez az épületes összefoglaló többet ért ötven kötetnél. Hálásan köszönöm. Na és a kiadó?
Nincs mit kiadni. Alig írnak a költők, kivéve a grafomán Słowackit. Ő, Eustachy Mickiewicz előadásait jegyzeteli gyorsírással, azokból egyszer lehet könyv.
Mikor kezdi idén az előadásait Mickiewicz?
Decemberben. Minden fontos, amit Adam mond. Már sokszor kiderült, hogy amit ő érez, mindenki azt érzi, csak nem tudja. Úgy gondolom, folytatta Eustachy tűnődve, hogy vele kell menni. Amit ő gondol és ír, az a lengyelség számára létszükséglet. Vele kell menni, óvó figyelemmel. Nem szabad magára hagyni.
Bólogatott a Herceg, és Eustachyt kegyesen elbocsátotta.
Íróasztala fiókjából kivett egy paksamétát, belelapozott. Skrzynecki tábornoktól kapta Brüsszelből, aki épp a belga légió felállítását vezeti, de az oroszok erősen támadják, és meg is fogják fúrni. Hiába próbálta Skrzynecki a Felkelés alatt a lengyeleket fékezni, az oroszokkal való kiegyezésben bízván, még most is támadják az orosz diplomaták Brüsszelben, nem szeretik, mert lengyel.
Pár éve Skrzyneckit valami német fürdőhelyen fölkereste egy őrült lengyel, és meg akarta téríteni. Egy éve Brüsszelben megint fölkereste, eszméit ismét Skrzynecki elé tárta, sőt le is írta, fél évvel azelőtt, hogy Mickiewiczet megtérítette. Napokig bolyongott a tábornok a térítővel Waterloo környékén, ott beszélt a térítő lyukat a hasába, akkor kérte a tábornok, hogy nézeteit a számára írja le, amit a térítő óvatlanul meg90tett. Jól tette Skrzynecki, hogy ezt az irományt, amely a Beszély címet viseli, azonnal elküldte. Minden mondatából süvít az eszelő. Ha ezt nyilvánosságra hozzák, Towiańskinak vége. De még korai közreadni. Legyenek minél többen ebben a misztikus körben a volt demokraták. Vannak most vagy negyvenen, legyenek százan-kétszázan. Merüljön el a tébolyban Mickiewicz nyakig, túl sokat képzel magáról, nem árt, ha kinevetik végre. Leközli ezt a hülyeséget bármelyik lengyel újság boldogan. A legjobb, ha a demokrata sajtó közli le. Milyen könnyelmű ez az elmebeteg megváltó! Ilyen adut adni az ellenségei kezébe!
Czartoryski visszasüllyesztette a kéziratot.
Ezután fogadta a Herceg Mickiewiczet, régi gyámolítottját, aki az Ügy lényegéről szintén beszámolt, nem tudván, hogy Eustachy már megtette. A Költőt a hatalmas, földszinti szalonban fogadta a Herceg, más nem volt jelen az irdatlan teremben. A Költő szeme égett, ősz haja frissen mosva lobogott. Hallgatott a Herceg, és szónokolt Mickiewicz. Érezte Mickiewicz, ki is mondta, hogy az Úr Ügyének szikrája minden lélekben ott van, csak a szélfúvás kell, hogy lángtengerré terebélyesedjék. Hatalmas harc ez, és századokig, a Harmadik Eljövetelig ez a harc lesz a végső!
Nem szólt semmit a Herceg, de késznek mutatkozott, hogy Towiańskit fogadja. A Mester végül nem ment el hozzá. Lebeszélték. De minek is ment volna. Neki világi hatalmasokkal nincsen dolga, az ő hatalma nagyobb azokénál.
Czartoryski az orosz kapcsolataitól megtudta, amit még tudni akart.
Az Orosz Impériumban Towiański múltját kezdték kutatni államilag. Kiszeljov, a párizsi orosz nagykövet Benkendorf cári titkosszolgálati főnök kérésére összeszedte, amit erről az obskúrus litvánról megtudott, és jelentését Pétervárra elküldte. Úgy véli, e litvániai lengyel nézetei a tébollyal határosak, ezzel a dologgal a III. Ügyosztály vezetőjének figyelmét fölösleges lekötnie. Csatolja Towiański jóslatát Lengyelország jövőjéről, mit a Notre-Dame-ban mondott el. Csatolja azt a szöveget, amit a Saint Séverin-templomban mondott. Csatolja a párizsi prefektus jelentését, mihez a francia külügyminisztérium jóvoltából jutott hozzá. Azt írja a prefektus, hogy Mickiewicz rajongása Towiański iránt abban keresendő, hogy feleségét meggyógyította. Mickiewicz professzor egyebekben istenfélő, igaz katolikus.
91A nagykövet nem szerette, ha Pétervárott jobban tudták, mi zajlik Párizsban, mint ő. Kiszeljov ki nem állhatta a III. Ügyosztályt. Minden jelentéktelen ügyben jelentéstételre sürgették, miközben a lényeges ügyek, melyekről önszántából beszámolt, süket fülekre találtak. Most végre fölfedeztek maguknak Párizsban egy veszedelmes agitátort, gondolta Kiszeljov gúnyosan.
Valójában Towiański veszélyességéről Benkendorfot a franciák tájékoztatták, ama meggyőződésben, hogy a próféta orosz kém; hívják csak az oroszok vissza. Benkendorf nem akart kémbotrányba keveredni, rémülten kerestette Towiański nevét a kémek kartotékjai közt, de nem találták, el is lettek csapva páran emiatt, holott nem hanyagul kerestek, csak Towiański nem volt ügynök.
Egyikükben sem merült fel, hogy valaki meghatalmazás nélkül, a saját szakállára kezdjen próféciákat hirdetni. Az ilyesmi nem volt racionális, nem volt számítható, nem volt gondolható. Igazából nem is érthető, miért utálta Kiszeljov a III. Ügyosztály főnökét annyira.
A politikus a számíthatóságban él, ez a hivatása, ez a végzete, ez a veszte. Ami ezen kívül esik, az a téboly. Gondolhatná-e nem egy Kiszeljov, hanem akár egy orosz Metternich, hogy a cári diplomácia érdemes tagja, bizonyos Aleksander Chodźko, ki Perzsiában szolgálta az Orosz Impérium érdekeit évekig, most Londonból hajdani iskolatársát, az oroszbarátnak ismert Mickiewiczet levelekben faggatja az Ügyről, s hogy fényes diplomáciai karrierjét odadobva eme „tébollyal határos” Ügyhöz csatlakozni fog? Nem, ez gondolhatatlan. Szembaját kúrálja Chodźko, csak túlságosan hosszadalmasan. Behívják a londoni orosz nagykövethez. Ott homályos érveléssel áll elő. A nagykövet hallgatja, nem érti. Mitől őrül meg egy szépreményű cári diplomata? Felfoghatja ezt egy másik diplomata?!
Leveleznek a diplomaták egymással, oroszok oroszokkal, franciák oroszokkal, oroszok angolokkal, s megint oroszok oroszokkal. A Mestert a párizsi orosz nagykövetségre behívják, mert útlevele orosz. Felszólítják: térjen vissza hazájába. Mire Towiański, mint Kiszeljov írta Benkendorfnak, kijelenti, hogy „égből kapott küldetéssel érkezett Franciaországba, célja az oroszok és lengyelek megbékítése; a cárnak feltétlen híve, de hazájába addig nem térhet vissza, amíg a küldetését 92nem teljesíti. A kérdéses személy misztikus hangja elárulja, hogy megbomlott az elméje.”
Ez a bomlott elme okozza, hogy Rómában a lengyel jezsuita rend, a Feltámadottak Gyülekezete most sürgősen mégis megalakulhat. A Pápa ugyan csak hat év múlva hagyja jóvá az alapító okiratot, sőt az már egy másik Pápa lesz, de a rend mégis e bomlott elme elleni küzdelem elismeréseként kezdheti meg működését, és a prior Semenenko lesz, a hajdani demokrata.
Gondolná Párizsban nem egy diplomata, de akármely épeszű katolikus hívő, hogy a dolgok így függenek össze?
Czartoryski herceg, a lengyel trón várományosa minderről értesül, emberei szorgosan gyűjtik az információkat. Nem tesz semmit a Herceg, várja, hogy a lengyel korona a fejére hulljon. Nem a szektába verődők szállítják a koronát, hanem a nemzetközi helyzet, amely érlelődik. Csak az a kérdés, hogy meddig él az ember.
Ha ketten gondolják ugyanazt, az nem is hasonló; ha sokan gondolnak hasonlót, az ugyanaz. Ezt az erőt érezte maga mögött a Költő, midőn 1841. december 14-én ismét a Collège de France hallgatósága elé állt, hogy megkezdje második tanévének előadásait.
Kedvetlenül, a megélhetésért tartotta előadásait az előző tanévben a Költő, meg azért is, mert hét éve nem írt már semmit, és azonnali sikerre, ami nélkül létezni nem tudott, csak így számíthatott. Irigyelték érte sokan. Az oroszokat az bántotta, hogy nem orosz tanít e francia egyetemen, a többi Párizsban hányódó szlávot az, hogy miért épp egy lengyel, a lengyeleket az, hogy miért éppen Mickiewicz. A liberális francia katolikusok harcolták ki ezt a kegyet a szűkölködő Költőnek, meg kellett köszönnie és meg kellett szolgálnia. Megtartotta előadásait szorgalmasan, ihlettelenül.
Eltökélten készült most a Legelső Tanítvány a második tanévre, s biztosra vehette, hogy elvbarátai a hallgatóság soraiban helyet foglalnak. Ott lesznek az Ügy iránt tartózkodást tanúsítók is; rájuk oly erővel kell hatnia, hogy csatlakozzanak. Prófétához méltó feladat.
Vakhívő támaszt nem a helyeslésben, hanem az elutasításban keres. 93A Költő az első előadására azzal a várakozással készült, hogy mindazt, amit elmond, félre fogják értelmezni, meg fogják támadni, ki fogják forgatni. S hogy ez valóban meg is történjék, úgy tervezte meg első az évi előadását a Költő, hogy abban csak az Ügyről ne legyen szó. Ha mégis támadás éri, alaptalan gyanúsítás legyen.
Mindenről beszélt hát a Költő a kényelmetlen, kemény padsorokkal ellátott előadóteremben Párizs közepén, a szlávokról és történetükről, mint az előző évben is, de arról, amit vártak, a megváltó jelenésről nem. Mégis vihar zajlott a hallgatók lelkében. Voltak e lelkek százötvenen, és erősen hitték, hogy mindaz, amit az Előadó mond, és amit Eustachyn kívül is gyorsírnak sokan, az Élet Könyvébe bekerül. Sok lengyel költő ült ott, és igen kívánták, hogy az ő nevük is említtessék.
S mikor azt mondta a Költő, hogy Ukrajnában ugyanazon forrásnál merített ihletet Zaleski, Puskin, Rilejev és Goszczyński, s hogy költészeteik a gyönyörű kozák rapszódia egészébe illenek, akkor Seweryn Goszczyński majdnem elájult, kopasz fejbőre forrón, lábszára hidegen felbizsergett, puffadt arca kigyúlt, üres gyomra összerándult.
A Költőt az ő művészete addig hidegen hagyta, fájt ez Seweryn Goszczyńskinek. Őt a Költő még csak nem is utálja, holott Słowackit igen! Keserű a bujdosó kenyere; még keserűbb, ha a többi bujdokló semmibe veszi. Holott a Felkelés kitörésének éjjelén a varsói Łazienki-parkban csaknem elfogta az orosz Nagyherceget, és megmentette a társait, mert oroszul mert szólni a cári őrökhöz a sötétben, ez legendás tette volt; de hát az Emigrációban hasonló érdemekkel sokan dicsekedhettek, és költő is akadt elég.
Goszczyński Ukrajnában bujkált álnéven, s mindössze három éve csatlakozott az Emigrációhoz, mikorra a zárt csoportok kijegecesedtek; nem fért be sehová. Három éve csak krumplit evett, vendégségben sem evett mást, és csak üres teát fogadott el hozzá, nehogy a gyomrát elkényeztesse. Nem volt váltás cipője, sem fehérneműje, nem volt lakása, még szobája is ritkán, többnyire más emigránssal osztozott egy-egy alagsori lyukon, egy-egy manzárdon. Nem volt reménye szeretőt szerezni, így hát a Nőről férfiasan lemondott, minden férfierejét a költészetbe öntötte. Berendezkedett, hogy késő öregkoráig éljen nyomorultan, magányosan, elismerés nélkül – s akkor váratlanul Puskin mellett 94hangzik el a neve! Puskin mellett van megörökítve a Költészet Annaleseiben! Halhatatlan költő lett! Mint a halhatatlanok!
Seweryn majdnem elájult; előzetes figyelmeztetés nélkül zúdította kegyét rá az Úr. Seweryn émellyel küzdve, a padba markolva megértette, hogy az Úr Ügye az ő ügye, és az az Ember azért jött, hogy őt is megváltsa.
Józef Bohdan Zaleski nem volt meghatva, az ő verseit szerette Mickiewicz. Zaleski szintén ukrán költőnek volt elkönyvelve, miként Seweryn Goszczyński is, aki Zaleski idilli-árkádiai énekét megvetette; mindketten lengyelül írtak egyébként. Zaleski demokratából a katolikusok közé lavírozott, a papok szeretetétől támogatva a vidéki élet magányát választotta, és gyermeki érintetlenségben dalolta csalogányi énekét. A pirospozsgás idős csecsemő Józef Bohdan nem volt meghatva, mert ő már korábban elhitte, amit Mickiewicz gyakorta mondott, hogy kettejük közül a nagyobbik költő ő, Józef Bohdan Zaleski. De azért büszke lett az említéstől ő is, és megerősödött meggyőződésében, hogy a litván látnok eretneksége ellen az alázat jegyében kikeljen.
Erre szolgált a szószék, melyre a Költő fellépett: híveket is, ellenségeket is toborozni; mindkét fajtára szükség van, hogy létezzék az Ügy.
Az említett további költők közül Rilejev és Puskin nem gondoltak semmit, akkoriban meg voltak halva. Szellemük ott szálldosott a teremben megidéztetvén, de hogy mit súgtak e szellemek, arról a Költő, kivel érintkezésbe léptek, hallgatott.
Szellemekről mégis ejtett szót a Költő, ez volt az a tárgy, melyre mindenki hegyezte a fülét. Most, most, most fog a titokzatos Ügyről próféciát mondani a Költő!
És mondta: valamennyi szláv nép ünnepélyes várakozásban van jelenleg, mind az általános, új ideára vár. A Nyugat szintén vár. Homályos e kor a francia költők számára, s nem tudni, vajon alkonyat-e avagy pirkadat. Lehetséges, hogy az idea, melyet a Nyugat világra hozni törekszik, s melyet a Szlávság sóvárog, közös idea lesz minden népek számára.
Itt megállt, a szellemek zsibongására fülelt, majd folytatta.
Előfordul, hogy midőn a tudományok fontos fölfedezésre törnek, egyszeriben ismeretlen ember jelenik meg, tudományokban járatlan, aka95démiák hatókörén kívül ténykedő, s a tudomány fejlődését megkerülve, azt megelőzi. Ilyen volt Kopernikusz, Kolumbusz, Montgolfier. Az ilyen ember néha tudományos testületeket megszégyenítő felfedezésre jut.
Sóhaj lúdbőrzik végig a termen. A titok titkosabbá tétele eléretett.
S mintha a Költő mögött állna valaki! Egy árny! Éppen fordítva, mint mikor a Notre-Dame-ban a Költő állott fekete árnyként a szónok mögött! A középmagas szónok mintha magasabbra lobogna álltában, mint valaha! Érzéki, puha szája mintha keményebbé vált volna! Ferde orra egyenessé! Tavaly még lágy volt az arca és megereszkedett, mint iszákosé, már-már egy vénasszony vonásai rémlettek fel rajta, s most mennyire férfias! Az ősz hajkorona mennyire jót tesz neki!
Francia gyorsírók és titkosrendőrök gyorsírnak szorgosan, az utóbbiak erőfeszítése van jobban honorálva. Kínlódnak, mert furán ejti a szavakat ez a kimondhatatlan nevű előadó, s bár nem beszél gyorsan, néha lehetetlen füllel kisilabizálni, logikailag kikövetkeztetni pedig reménytelen.
Nálunk, folytatja az Előadó, s hangja megremeg, a nép úgy hiszi, hogy a világ teli van bolygó szellemekkel, melyek azonban némaságra vannak kárhoztatva. Ha valaki ezen a katedrán találja magát, érezni fogja, hogy szellemek sokasága támogatja vagy támadja. A szlávok e katedrának jelentős hatalmat tulajdonítanak; úgy vélik, elegendő kimondani a Szót, s az dologgá válik. A szlávok úgy vélik: csupán a francia Géniusz fülébe kellene suttogni, s e rendkívüli hatalmasság rögvest munkához látna, s csodálkoznak is, hogy a szláv és a francia nép géniuszai közti beszélgetés eddig meg nem történt.
A szellemek, kik a tiráda kezdetén tapinthatólag megjelentek, elkedvetlenedtek, mert politikusi udvariassággá csökevényesedett az ihlet, és kisuhantak; igazuk volt, mindig igazuk van. Mégis a szellemek győztek. Hártyavékony a költészeti találékonyság és a lebírhatatlan hit közti határ, melyen a Szellemek ozmotikusan ki-be járkálnak. Elegendő felelőtlenül megidézni őket, máris megjelennek, s ha elmennek is, nem távoznak többé.
Mit éreztek ebből a termet elhagyók?
Ott volt köztük Celina, zárkózott, sovány arcát a bámészok tolakodó tekintetének kitéve. Ott volt egy Xawera nevű feltűnően csinos ifjú 96hölgy, szemtelen, kihívó pofijával, férfibolondítások ígéretével a szemében. A jól értesültek suttogták: Mickiewiczéknél lakik, a gyermekek nevelőnője, Towiański híve még Vilnából, nemrég érkezett Párizsba, énekesnőnek készül. Őt talán még Celinánál is vizslatóbban nézték. Ott voltak a lengyel klikkek tudósítói, kik annyira figyeltek minden lehetséges jelentésárnyalatra, hogy nem hallották az egészet, nem érzékelték a szellemek suhanását, csak Xawera Deybel ifiasszonyt itták a szemükkel, és gondolták, hogy ez a Towiański elhozta az egész pereputtyát, még a szeretőjét is, és a naiv Mickiewicz nyakába varrta őket.
S hogy a Tanból semmit sem ismertetett az Előadó? Így volt célszerű. S alighanem ő sem tudott a Tanból túl sokat.
Nem történt Párizsban semmi, mégis magnetikus erő középpontja lett a rue d’Amsterdam 1. szám egyik lakása, ahol rendkívüli számban adtak találkát egymásnak a halhatatlan szellemek, akik a mi testünkben lévő szellemekkel titkos jeleket váltva a Megváltás művét elősegítik.
Már-már azt hittük, semmi sem rosszabb, mint emigránsnak lenni, ám szerepünk váratlanul felértékelődött. Vilnából a Mesterrel együtt közénk érkezett Ferdynand Gutt orvosdoktor és felesége, Anna, ki a Mester nejének, Karolinának nővére. Nyugodtan élhettek volna otthon, nem üldözte őket senki, mégis idejöttek, sorsunkat megosztani, Towiański Mester híveiként.
Azt mondja Mickiewicz, a Mester Legelső Tanítványa, fogadjuk őket testvéreinkként. Hát akkor Isten hozta őket az emigrációban.
Ferdynand nem egyszerűen a Mester sógora, de Első Követője is, sőt előbb volt Első Követő, mint sógor. Alacsony, köpcös, csúf kis emberke, előreugró szemöldöke alól szúrósan néz, elvetemült diktátorjelöltek szoktak ilyen külsőt ölteni, s ha történetesen nemes a lelkük, előbb-utóbb rút külsejükhöz igazodik. De Ferdynand bizonyosan kivétel, mert a Mester híve. Orvosdoktor, s bár itt nem praktizál, bajainkkal talán hozzá fordulhatunk.
Celina nevetve mondja – nevet Celina! Celina nevet! –, hogy Pétervárott a Szymanowska lányok körül forgolódott Ferdynand tizenkét éve, 97el akarta venni magát Celinát is, akit végül Mickiewicz vett el, és a nővérének, Helenának is udvarolt, akit végül Malewski vett el. Mickiewiczet már akkor ismerte Ferdynand! Úgy ez régi ismeretség, jól van. Ugyan bánt minket, hogy mi a Felkelésben részt vettünk, megpörkölődtünk, míg Ferdynand lapult, de legyen a testvérünk, ha tényleg a Mester híve; mi azok vagyunk.
Ami a nővéreket illeti, ez a hivatalos megszólításuk, nos, Karolina asszonynak, a Mester nejének hangja rekedtesebb, mint szeretnénk, énekelve beszél, s ha szavainak nyomatékot akar adni, teste furán tekergőz, de az ihlettől lehet ez így. Kenetesen tud csak szólni, teli van, mint mondja, emberszeretettel, annyira szereti az Istent. Csontos asszony, erős állát előrevonyítja, vékony ajkait összeszorítja, nyakán az erek kidagadnak, hímzőrámáján Krisztus arcmása alakul, mint Veronika-kendőn, és újabb hímzésbe kezd, ha a soros Krisztus elkészült; istenfélő asszony minden bizonnyal. Hál’ istennek csak a felesége a Mesternek, és hál’ istennek nem a mi feleségünk.
Anna, a nővére, vagyis Anna nővér, a Mester sógornője, Ferdynand neje a Teremtés szégyene volna, ha nem tudnánk, hogy a Teremtés tökéletes. Széle-hossza egy, álla még előreugróbb, szemei még apróbbak, mint húga s férje megfelelő testrészei, s ha nem tudnánk, nem látnánk, hogy nőnek született az istenadta. De megmondták, hogy ő is a nővérünk, úgy is fogadjuk hát. Mintha apró malacszeme gyakran keresné Mickiewicz váteszi szemét, s mintha Mickiewicz, a Legelső Tanítvány, olyankor zavartan félrenézne, de tévedhetünk. Mickiewicz figyelmünket ismét felhívja, mennyire fontos, hogy Ferdynand testvért és Anna nővért tágra nyílt szívvel fogadjuk, s bennük ne a kései jövevényeket, de az Úr Ügyének élharcosait lássuk. Mi pedig, akik vagyunk már harmincan, és feltétlen engedelmességet fogadtunk ünnepélyesen, úgy szeretjük őket, ahogy kell.
Addig is sokan látogatták a Költőt, pipáztak vele és sakkoztak és beszélgettek órákon át, merítkezvén a szellemi és lelki lengyelségben, de azon estéknek csak enyhük volt, nem pedig szentségük.
Most a Teremtés megszentelt közepe lett ez az otthon, ahonnét a dolgokat egyáltalán nézni lehet. Hiszen ez a Színhely, ahol 1841. július 30-án a Vendég megjelent! A Csoda színtere! Az íróasztal! Mögötte trónol98hatott Mickiewicz akkor. A fotel! Abban ülhetett a Vendég. Vagy állt? A részletekről Mickiewicz nem beszél, a Mesternek pedig sok dolga van, erről kérdezni nem lehet.
Volt a világnak középpontja hajdanán, a ház, hol gyermekek voltak, messze az időben, messze a Hazában. S most, hogy váratlanul ismét atyai gondoskodásra leltek, és a gondokkal törődés felelőssége részben a Költőre, elsősorban pedig a Mesterre hárult, s nekik csupán annyi a dolguk, hogy a gondoskodást rajongással viszonozzák. Gyermekkori ízek, illatok élednek fel bennük hirtelen, egyesek még tulajdon kipárolgásuk rég feledett szagát is újra érezni tudják. Bizonyosnak lenni valamiben, valakikben; oly helyen tartózkodni, hol garantáltan nem bántják az embert; egyszerűen csak üldögélni s teázni, bármiről fecsegve, büntethetetlenül: enélkül huzamosan nem tud meglenni az Élet, enélkül minden csak töredék, kapkodás, rohanás a semmibe. A szempontot fel kell venni. Ha soká tengődünk szempont nélkül, megvakulunk. Ősemberi óvó, védő barlang kell nekünk, honnét az irányok egyáltalán kijelölhetők. A barlang homályában, védettségünk tudatában létrehozzuk a világ túl egyszerű képét, és mindent abba foglalunk bele, ahhoz hajlítunk, ahhoz törünk; ami pedig kerekké nézve nem fér bele, az nincs.
Így lesz minden körkörös, így lesz tökéletes a világ, ha van, ahonnét nézhetünk, másként nézni pedig nem tudunk.
Mozgalom vagyunk! Ellenségeink máris számosak! Azt ugyan nem tudjuk pontosan, mit is hirdet a Mester, de majd megtudjuk, addig is új híveket toborzunk az igazakból, ez pedig végképp lefoglal minket. A Mestert alig láthatjuk, rejtőzni kénytelen a francia csendőrség elől, akárcsak mi, annyi éve már! S nem is baj, hogy Mesterünket nemigen láthatjuk: nem csalódhatunk benne! Ez a félelem mocorog még bennünk is, akik pedig úgy dönthettünk végre, hogy többé hitetlenek nem leszünk. De éppen azt akarja a Mester, hogy e rettegést, ami emberhez méltatlan, leküzdjük. Feladatunkat nem körvonalazza, sőt üzeni, hogy a magunk útját magunk leljük meg, az ő segedelme nélkül: szabadságot bocsátott ránk a Mester, s még ezt is Mickiewicz, az ő Legelső Tanítványa révén közli. Ezzel ugyan a Közvetítő kivételes súlyt nyer az egyenlő hívek közt, de ki mást illetne e poszt, ha nem őt, aki a Mester megjelené99sét oly sok éve érzi, a műveiben meg is írta?! Lopva Celinát nézzük, elmebaja valóban elmúlt, jeleit hiába kutatjuk, gyanakvásunk bűn, le kell róla magunkat nevelnünk; és igen, valóban sugárzik Celinából valami földöntúli bizonyosság, amivel a Mester látta el, s ez ránk is átsugárzik.
Térben nem volt távol a Mester, csak ritkán látható. Mickiewicz annyit árult el, egyik francia ügyvéd barátjánál lakik. Nem kérdeztek többet a hívek. Mickiewicz hetente egyszer kereste föl, találkozásukról a híveknek beszámolt. Ámulva adta elő Mickiewicz: a Mester szobájából ki sem mozdul, napokig is megvan magányában, csöndes meditációjában odabent; ember ezt nem bírhatná ki. Ez is súlyos érv a Mester mester volta mellett.
Mesélte Mickiewicz: a Mester arcán mindig isteni komolyság és nyugalom! Mozdulatai magabiztosak, sosem szelesek! Maguk elé képzelték a Mestert a hívei, kik egyszer-kétszer ha láthatták, s megállapították, szép férfi a Mester; s gondolták, Ferdynandot az Isten talán azért állította melléje, hogy a Mester sugárzó szépségét kiemelje.
Kis cédulákra firkantott eszméket adott át a Mester a Költőnek, azokat otthon, éjjel a Költő silabizálta, értelmüket fejtette, s a híveknek költészetté dúsítva magyarázta. Mélységeket keresett e feljegyzésekben a Költő, annyira kereste, hogy fel is tárultak, és a hívek képzeletét is megragadta a feljegyzések tágas pontatlansága. Rosszul írt a Mester, de Mickiewicz azt mondta: a Mester keveset olvasott, szinte semmit, még a Bibliát sem ismeri kielégítően, eszméit darabosan, grammatikailag hibásan önti formába; ám mégis, sőt épp ezért, irdatlan mélyek e gondolatok, csodás szellemi szabadságból születettek!
Íme egy ember, ki tanulható tudással a fejét nem tömködte agyon, józan paraszti ésszel bír. Mit hatalmas elmék az évszázadok óta helyesbítgetett iskolás rendszerek elsajátítása révén értettek meg úgy-ahogy, azt a Mester eleve s jobban tudja. Jó ezt hallani. A hívek műveltsége sem rendszeres. Az ilyen információ felszabadító.
Bámulva mesélte Mickiewicz, hogy a Mesternek mindenről van megjegyzése, történelemről, politikáról, filozófiáról, költészetről, s mind igaz! S mondta Mickiewicz boldogan: a Mesternek nincs iróniája, nincsen humora, a viccet nem érti! A hívek pedig örültek, mert a kaján, meddő viccelődésbe belefáradtak.
100A Mester a céduláin valamennyi hívéről megüzente, kiféle. Belső szem adatott néki, mely az örökéltű, vándor szellemet az éppen élő testében meglátja, s előző állapotait is észreveszi! Összehasonlítgatták szellemeik előző életeit a hívek, s meg voltak elégedve: vitézek is, hősök is, lázadók is voltak már korábban szinte valamennyien. Halhatatlanok lettek a hívek hátrafelé, s bizton remélhették, hogy előrefelé is, holtuk után is, mindörökre!
Celina ismét depresszióba zuhant, és ez jól jött, mert ezt is előre megmondta a Mester! S meg is dorgálta a Költőt, amiért az Úrnak parancsait nem kellőképp teljesíti! Ettől van Celina rosszabbul! Megrémült Mickiewicz. Celina látta: férje nyomottabb az ő állapota miatt, mint ő maga, ettől jobb kedvre derült és állapota jobbra fordult; így gyógyított a Mester eredményesen.
Még ősz közepén a Költő lánya, a hatéves Maria hazatért a tengerről, és Władysław, az öccse is megjött. Celina Nanterre-ből visszaköltözött Párizsba, hasa már gömbölyödött.
Maria látta: apja korábbi szobájában egy rendetlen öltözékű, torzonborz, maszatos festő lakik és úgy él, mintha a többi szobába a családot ő fogadta volna be. Idegenek holmii hányódtak szerteszét. Apja haja ősz lett, és bottal járt, abba kapaszkodott, noha lába nem fájt, és meggörnyedt, mintha vén lenne már, mintha az öregséget próbálná, milyen is az. És folyton idegenek jöttek. A régi látogatókat sem kedvelte Maria, noha ajándékokkal kedveskedtek neki, ezek az újak azonban megrémisztették. Vele sem törődtek, a betegeskedő Władysławval sem.
Nemrég még egy mókust vett neki ajándékba az apja, mikor a hídon átment a Szajnán, előadására igyekezvén; ez télen történt, háromnegyed éve; a mókust a kabátujjába dugta, de megfeledkezett róla, és ment előadni; és előadott, és a mókus a kabátujjból ki akart szökni; akkor az apja a másik kezével a kabátujjat befogta, és úgy adott elő; és megkapta a mókust szerencsésen Maria. Más kérdés, hogy a mókus gonosz lelkű pára volt, ette a párnát, és Maria kezét megharapta, úgyhogy elvitték; mondták Mariának: vissza az erdőbe, ahol boldogan fog élni.
101Nemrég még ölben vitte az ágyba Mariát este a Költő, és hosszan mesélt neki szépséges meséket, haját fésülte, írni-olvasni tanította. Maria az S betűtől valamiért félt, az S betűt utálta, apja pedig az S betű szépségeire próbálta megtanítani. Mikor azt a pompás, bár piszkos templomot látták Strasbourgban, ahol a toronyba is felvitte a nyakában az apja, megígérte, hogy intézkedik, a templomot mossák végre le. Tirannusának nevezte őt az apja, és szerelmes verseket írt hozzá, miket később, hogy leánya el ne bízza magát, elégetett. A reggeli sétákon, még Svájcban, pókhálók fogságából szabadítottak ki rovarokat, bogarakat. Mikor Maria éjjel felriadt és felsírt, kérdvén, miért felejtett el felkelni a nap, valami megnyugtató mesét mindig kitalált az apja, és fel is kelt a nap.
Mindennek vége lett, a kártyacsatáknak is este, mikor Maria szülei a vendégekkel a rossz hívások miatt összeveszekedtek, a dühöt tréfásan mímelve, és apja sakkozás közben nem morgolászta többé azokat a vicces, értelmetlen versikéket, amiktől Maria boldogságában sikongatni szokott. Anyja is oly különös lett, már a törékeny egészségű Władysław sem érdekli többé. Jött ez a szép leány, ez a Xawera, kire ők rábízattak – kedves leány, lehet szeretni, de mindazon csodákat, miket az apja művelt, nem műveli. És idegenek ülnek fotelben, székben mozdíthatatlanul, vedelik a teát, jönnek reggel is, beállítanak délben, mikor az apja nincs ott, de mégse mennek el, vitatkoznak, pipáznak, lépéseik teleróják az egész lakást, még az ő gyerekszobájukat is. Ők felügyelet nélkül torkoskodhatnak, mert keksz, édesség jár nekik, de szeretettelen. Władysławnak, az öccsének a mamája lett hétévesen, mert mama nincs, és papa sincs!
Niedźwiecki meglátogatta Mickiewiczet, az ebéd kitűnő volt, bort és sört ittak, a Költő csak sört. Látta Niedźwiecki, nem kedveli hétéves lányát újabban a Költő. Ki is mondta Mickiewicz: korához képest túl okos Maria, az okosság az emberiség átka és megrontója, ezért legkisebbik lányát szereti csak, mert az még butácska, és reméli, butácska is marad.
Nagyot nyelt Niedźwiecki, és szeme megakadt az ifjú nevelőnőn, aki a családdal étkezett. Nem csoda. A férfiak minden Mozgalmakban Xawerára vágynak.
Nem tudják, hogy így hívják, csak homályos sejtelmük van a Nőről, akivel mindent szabad, akivel semmi sem szégyenletes. Ha eléggé ki102tartóak a Mozgalomban, meg is kapják. S ha nem is őt, Xawerát, hát egy másikat, aki mégis pont olyan, mert Xawera ért hozzá, hogy a többi nőket is megbolondítsa, a férfiakat a számukra hergeli föl, s e többi nők így válnak Xawerához hasonlatossá.
Ha kereskedelmi fellendülést óhajt egy kikötő, lányok ezreit szentelik a szerelem papnőjévé, az üzlet felvirágzik, a többi kikötő lemarad. A szerelem papnőjének lenni magas hivatás, egészen más, mint a frankfurti Európa-házban képzelhető, ahol az üzlet a lelki szerelemről nem tud, s a szellemiről még kevésbé. Az ókorban tájékozottabbak voltak a városvezetők; igaz, a vallásuk még nem kötötte őket, szeplőtelen foganásról sejtelmük se volt. A kereszténység minden vallások közül a leginkább dinamizáló, mert leginkább természetidegen mélyén végig ott lappang a legmagasztosabb papnői hivatás: a szerelem, a forradalom és Krisztus arájának lenni egyszerre. Xawera e szépséges női feladatokat egyesítette, ezért aki vele, a szent kurtizánnal egyesült, halálig s azon is túl csak őreá áhítozik jajgatván.
Történetünk vége után sok évvel összehívatta az Úristen Xawera egykori szeretőit odafönt, hogy kikérdezze őket róla. Vajon kíváncsi volt a Teremtő, miben is különbözött Xawera, az ő szolgálóleánya a szerelem görög istennőitől? Vagy egyéb ok mozgatta? Avagy Ő mozgatott egyéb okokat? Mindegy. Összetereltettek az elhunyt férfiak, köztük történetünk számos szereplője, s várakoztak az Úristenre évekig. Ez ott persze másként számoltatik, de sokáig várakoztak szemlesütve, közben felidézték magukban Xawera mindmegannyi porcikáit, ajkuk néma volt, ám lelkük jajveszékelése a poklok legmélyéig lehallatszott, el is némultak a forró olajban pörkölődő főbűnösök egy időre.
Aztán berobogott végre az Úristen, aki nem úgy festett, ahogy az élők meg a holtak képzelik, és a várakozók előadták, amit Xaweráról tudtak. Hüledezve hallgatta az Úristen, s megfordult a fejében, hogy leszáll a Földre és egy hölgyet sürgősen szűznemzésben részesít ismét; de aztán lemondott erről, nemrég alkotta meg Towiańskit, úgyhogy még újabb kétezer holdévet kellett várnia.
Xawera Deybel világos szemű, világos bőrű leány volt kétszeresen is: úgy is, mint szláv, és úgy is, mint germán. Nyilván annyira kívánkozott élni, hogy segítség nélkül, magától jöhetett a világra, és a köldökzsinórt 103is maga haraphatta el akkor még fogatlan, de már cuppanó ajkacskáival. Xawerát a szellemek, mikor ideje jött, felvilágosították, a férfiakkal miként is bánjék, mely napokon mit műveljen vélük, s e napokat ő maga miként számolja ki, s egyáltalán, a férfiakat hányféle módokon őrjítheti meg. Felhívták a szellemek Xawera figyelmét öntestének rejtelmeire, s tán ötleteket is adtak, ezen önmegismeréshez mily módon s mily típusú férfiak segítségét kérje, idősebbekét, fiatalabbakét vegyest, s ezekkel a Sors őt össze is hozta, különben érthetetlen lenne, miért kívánták őt a férfiak mindig annyira.
Szép is volt Xawera, de szép nő sok van, kívánatos kevesebb; Xawerának a szépségéhez az öntudata is megvolt. Ez az ő bölcs testének volt az öntudata, mi szellemére is átsugárzott, bizonyos szükséges tapasztalatok vértezték fel csinos porcikáit sok évvel előre; mikor pedig a Mesterrel Párizsba érkezett, hogy lengyel családoknál a gyermekek tanítgatásából élve, az énekesnői pályán a kezdeti lépéseket megtegye, mert kedves, bár szűk terjedelmű hangocskája is volt, az Úr Ügyének szolgálatára már teljesen fel volt készülve.
De azért legyünk realisták. Fokozatosan ébredt női mivoltára Xawera, a szép leány, lassan araszolt ki Towiański és Karolina nyomasztó pótszülői fennhatósága alól, és későbbi nemi kilengéseiért a Mester mindig atyai dühvel ostorozta, nem pedig férfiúival.
Azért került Xawera a Mester batárjába, amely Antoszwincéből, a Mester falujából 1840. július 23-án délután négykor indult Nyugatnak, mert a Mester a lányait (Maria, Waleria és Xawera volt a nevük) nem akarta magával cipelni hódító útjára, hanem Deybel úr – Xawera apja – vilnai leánynevelő intézetében hagyta őket, hol tanítani szokott. Egy lány kevesebb, mint három. Xawera Nyugatra vitele merő csereügylet jegyében történt tehát. Isten majd gondoskodik a lányainkról, mondta a Mester a nejének, mert ha életben maradnak, nagyszerű, ha viszont meghalnak, az is gyönyörű, hamarébb kerülnek az Úristen közelébe. Magvas eszme. Karolina asszony, maga is mélyen hívén a Gondviselésben, helyeselte, hogy Istent Deybel úr képviselje imádott lányai ügyében, ők pedig elvitték Deybel úr lányát magukkal, aki idősebb volt, mint az ő legnagyobb lányuk, kevesebb vele a gond. Jó viszonyt ápolhatott a Mester Deybel úrral, ha a harmadik lányát Deybel lányáról ne104vezte el. Deybel úr talán híve volt a Mesternek, talán nem, mindenesetre úgy gondolhatta, Xawera Nyugaton könnyebben válik énekesnővé, mint Vilnában. Vagy mást gondolt, talán már meggyűlt leánya túltengő nőiségével a baja. Nem tudjuk, fizetett-e a lányai neveléséért Towiański valaha Deybel úrnak, vagy abban állapodtak meg, hogy Xawerát, amíg gazdag nem lesz, eltartják, Deybel úr meg fölneveli Towiański lányait ingyen. Nyilvánvalóan a Gondviselés akarta, hogy Towiański három legidősebb lánya a felnőttkort megérte, bár jó két évtizeden át a szüleiket nem láthatták, és levelet sem kaptak tőlük. Aki Jézus Krisztus lányának születik, törődjön bele, hogy magára marad, elégedjék meg azzal, hogy Jézus Krisztus az apja.
Feleség korából származik Xawera Deybel első fennmaradt fényképe, tehát második fiatalsága idejéből, de azon is látható, pofija mennyire szemtelen. Szabályos babaarc, különösen álla gömbölydedsége miatt; kerekded rajta minden, ám szemöldökének íve, hossza hajszálnyira, izgatóan túlzott. Szemei nagyok, ám mégsem tűnnek annak, mert naggyá meresztgetni őket nem kívánja. Kicsit kifelé kancsalít, bal szeme a világot nézi, jobb szeme önmagát. Orra szabályos, épphogy fitos, se nem nagy, se nem kicsiny. Füle halántékához simul, kisded korában előrehallón lekötötték, és kissé nagyobb a szabályosnál, főleg a cimpa, mely emiatt csókdosásra kiválóan alkalmas. Hajviselete a fényképen egyszerű és szerény, magas homlokába két oldalról egy-egy fürt van bodorítva, haja sima és fényes. Az érzéki két orrcimpa alatt csipetnyivel lejjebb van felső ajka, mint várnánk, ennek azonban oka az lehet, hogy a fényképezkedés kedvéért egy helyben, hosszan ülni kényszerülve ajkát igyekezetében összeszorítja. Ha ezt észrevesszük, megkönnyebbülten felsóhajtunk: igen, ezek gyönyörű ajkak, csókolni születtek, lágyak, melegek, önzetlenek. S ne feledjük, hogy ez a kép másodvirágzásakor készült! Az ajakszorítás fegyelme a fényképezkedéstől függetlenül is kialakulhatott akkorra. Ettől olyan eltökélt Xawera orcájának összkifejezése. Takarjuk csak le előbb egyik, aztán másik fél orcáját! Ha a világba néző fél arcát nézzük, ártatlan gyermeklány arcává egészíthető ki képzeletben. Ha a befelé néző fél arcát látjuk, megborzongunk, mert kegyetlen, hideg, számító arccá áll össze, bár az álmodozás kifejezése így is megmarad. Dacos ez az összeszorított száj, mintha már nem 105akarná feltárni, odaadni önmagát a szemlélőnek, mintha már túl sokat adott volna addig. Xawera történetét ismerve, másodvirágzó ajkainak önvédelme jogosult.
Nem egészen derékig látjuk a fényképen Xawerát, egyszerű, ízléses, mély és szűk kivágású, sötét anyagból készült ruhában, a gombok a kebel alsó ívének felénél kezdődnek. A kivágás alatt fehér blúz, alig fodros, egyszerű ingnyak felhajtva, de nyakából egy kicsiny rész így is látszik, szép, arányos nyak ez, s bár tudjuk, hogy ilyen egyenes derékkal a fényképezkedés kedvéért kénytelen ülni, az is látható, hogy ez megerőltetésébe nem kerül; teste, bár alig látunk bármit is belőle, tökéletes.
Puttóarc, szemtelen; ártatlan és akaratos; álmodozó és számító szemek, kifelé s befelé egyaránt figyelők. Tökéletesen normális, ezt kell látnunk, különösen, ha Celina, Karolina vagy Anna fényképeivel vetjük össze, amelyek a téboly egymástól eltérő, de egyaránt markáns változatainak tankönyvi példái. Alig hihető, hogy e rémisztő hölgyek koszorújának tagja ő is. A vallási mánia, a depresszió, a skizofrénia ettől az arctól távol áll. Mímelte? Játszotta? Hazudta?
Nem bizonyos. Mert, immár nem a fényképre, hanem az elhunyt lelkek beszámolójára támaszkodva elmondhatjuk, hogy amit a teste folytonosan tudott, amiben szünetlen élt, maga volt az eksztázis.
Előbb tudta az általa kívánt férfiaknál, hogy ha ajakira csak épphogy csókot lehelnek, az ő szeméremajaki azonnal válaszolni fognak. Ha fülcimpájához véletlenül ilyen férfi ujjbegye ér, az ő benseje nedvdússá érik abban a szempillanatban. Ha álmodozó szemébe a kívánt férfiszem kapcsolódik, ő szinte rögtön az élvezet magaslatára röppen, s a kéjvágy a talpától a feje búbjáig testéből minden esetlegességet kiszorít. Ő erről nem tehetett, nem mímelte, nem hazudta, sőt palástolta jól nevelten, illedelmesen, de hát nem bírt ennen hajlandóságával tartósan szegényke.
Nem hazugság volt, hogy megtanulta kívánósságát a férfiak értésére adni. Ha a nősténygörcs a hatalmába kerítette, formás, kicsit vézna vállait előregörbítette macskásan, mintha már ölelne is a karja, noha karját nem mozdította. Olyankor sima hasában földrengés zajgott; s ha kívánás nélkül is e leheletnyi mozdulatot megtette, a földrengés magától beindult. S ha mozdulatlanul próbált ülni férfitársaságban, az izgalom 106akkor is kitágította pórusait, szívét kalapálásra, bőrét zihálásra bírva. Merő ígéret volt a teste, azon izmok pedig a bensejében, melyek gyűrűs összehúzódásra és kitágulásra, markoló-pulzáló simogatásra képesítve voltak, máris dolgozni kezdtek. E mozgás tanulható, fejleszthető, kevéssé álszent kultúrákban gyakoroltatják is, nos, ezek a zseniális izomcsoportok nála hosszantilag is működésbe léptek, s párálló, nedvesedő gyöngédséggel, rémülten keresték simogatnivaló, becézgetendő védencüket az ürességben. S habár hosszanti izomnyalábokat ama szervbe nem tervezett az Úr, Xawerának a teljesebb kéj kisajtolására olyanjai is voltak, legalább ennek a történetnek az erejéig.
Xawerának nem tudott hazudni a teste, ezért téved, ferdít, hamisít, rágalmaz mind, ki őt szajhának nevezi. Nem volt szajhaság, ha szeretője lakásába lépve őszintén s leplezetlenül annak lába közé nyúlt azonnal, övét megoldva, kigombolva, és hogy szoknyáját fellebbentve a belépést követő második félpercben már a férfi ölében ült széttett, formás, hosszú combjaival, s két finom kezével, hosszú, karcsú ujjaival a férfi heréit ballal, hímtestét jobbal a gyöngédség legmagasabb fokán simogatva, egyúttal ennen szeméremajakit és csiklóját is simogatta a legmegfelelőbb ritmusban, nem túl lassan, de nem is kapkodón, miközben tömötten gömbölyű, kicsiny seggecskéi a férfi combtövén támaszkodtak finoman remegve. S midőn a hímtestet becsusszantotta, kissé megemelkedve makkhegyére ült, s lassan, mint ki imát mond, alábocsátkozott, mintha vaj csusszanna késbe, és ama zseniális izmok boldogan megkezdték pulzálásukat, mitől a férfi a végtelenségig dagadt, s erre az izmok lágyan fokozódó simogatással válaszoltak, és Xawera milliméternyit emelkedett és süllyedt a férfi ölében, mintha azontúl az idő mit se számítana; az se volt szajhaság, hanem maga az elrendelés. Boldogságos barlang lett az ő benseje, falára forró cseppkőhullámok rakódtak lágyan, emlője, mely feszes volt, körte alakú, mondhatni pisze, visongva felmeredt, bimbója megtelt vérrel és érett gyümölccsé duzzadt. Xawera értett ahhoz, hogy könnyű testét észrevétlen úgy emelje meg, hogy a férfival csak a benne tomboló tag révén érintkezzék, minden szeretet-energiát oda összpontosítva, nem veszve el mellékes simogatásokban, álságos csókdosásokban, helyettesítő 107mozgalmasításokban. És úgy sem tett, mintha elsődleges célja a férfinak való boldogságszerzés lenne. Ő maga akart boldogságot, s ha az Isten úgy döntött, hogy az egyik nemigen megy a másik nélkül, nem ellenezte, hogy a férfinak is jó legyen, sőt. De hogy csak azért, vagy elsősorban azért? Ugyan!
S ama véges számú pozitúrák, melyek megválaszthatók, s mindnek vannak előnyei? Ő nem kényszerítette a férfira egyiket sem; alig észrevehető testsúlypont-áthelyezésekkel, ölelő, szerető egyensúlybontásokkal finoman vezette, s megint nem elsősorban a másik élvének érdekében. Hiszen ő jobban tudta, melyik férfi mely helyzetre való, mint amazok. És azt is tudta, hogy ő is mindig más, és a kölcsönös meglepetés, mit várt, ám előre sosem kalkulált, mert számító a legkevésbé sem volt, az örömöt csak fokozta. Semmi sem lehetett szemérmetlen, visszás, taszító, amit művelt, mert őszintén, lelkesen művelte. Ha ajaki a makkot illették, miközben finom ujjaival bensőjének gyűrűs és hosszanti izommozgását reprodukálta, s ha lágyan a heréket nyalta, s közben kitárta magát a férfi nyelvének, ujjainak, és könnyező szeméremajaki révén bensőséges beszélgetést folytatott vele, abban nyoma sem volt annak, mit a francia nők művelnek. Ez sem pótlék volt Xawera számára, hanem a szeretet nyilvánításának szintén alkalmas eszköze. S ha ajaki és ujjai megdermedtek is, és tétlenkedtek, mialatt ő szinte lövellte a nedveket magából rángatózva, a lihegés csillapultán ismét tevékenykedni kezdett önzetlenül, és tudta cselekedni ezt a végtelenségig.
Egyik hajdani szeretője az Úr előtt arról számolt be, hogy egy ízben tizenkét és fél órán át tartózkodott Xawera bensejében megszakítatlanul, s azalatt Xawera a csúcsra, szerény számítás szerint, legalább huszonnyolcszor jutott, és végig bírta szeretettel, végig bírta testileg-lelkileg, és minden perce e tizenkét és fél órának új volt. Abbahagyták volna már, vallotta e nyomorult pára töredelmesen, és meg is állapodtak szóban, hogy most megszakítják együttlétüket, míg hólyagjukon könnyítenek, s aztán folytatják, ahol abbahagyták; arról is beszéltek egyetértőleg, hogy éhesek is, szomjasak is már, és megállapodtak, hogy esznek-isznak kicsit, és aztán rögtön folytatják; de nem volt mód, hogy közös megegyezésüket a gyakorlatba áttegyék, elhagyta őket a szétváláshoz szükséges akarat, és pattanásig feszülő hólyaggal, korgó gyomorral, kiszáradt 108ajakkal folytatniuk kellett még sok-sok órán át; el-elszunnyadtak egymásban, és fel-felriadtak, és megállapították, hogy még mindig össze vannak olvadva, és nem győztek álmélkodni mindezen.
Elpirult az Úristen, ezeket hallván, és számtalan galaxis kívánós fekete lyukká omlott össze.
Oly férfiak, kik magukat tehetetlennek tudták, Xawera hatására nagy kanok lettek. Férfiak, kik úgy tudták, hogy ők a nőknek örömet okozni nem tudnak, tapasztalták üdvözülten, hogy Xawera az ájulásig élvezi őket. Valóban így volt, Xawera nem hazudott, nem alakoskodott; ki megkóstolta az ő testét, azontúl csak arra vágyott, de nem az ismétlésre, hanem mert tudván tudta, hogy Xawerával minden perc új.
Ki megkóstolta az ő testét.
Mert a lelkét nem tudta megkóstolni senki.
Volt-e Xawerának a testén kívül lelke is?
Szeretet volt benne, egyéb sem volt benne, mint szeretet, ám ez különös szeretet volt, nem a személynek szóló, kivel éppen egymásban tartózkodott, kit éppen lovagolt, kit éppen magára hágatott, hanem mindeneket befogadó szeretet; nem szajhai közöny, hanem valódi szeretet, csak éppen nem a kívánt férfi lelkéhez kötődő. Ha arcát figyeltük a fényképen és megjegyeztük, hogy vallásos rajongásra ez az arc nem való, most mégis azt kell mondanunk, hogy az őt eltöltő szeretet igazi, mély Istenszeretet volt. A Teremtés csodáját, a Teremtés testiségét, a Teremtés kéjét itta minden percében, s az Egyetemes Teremtés nyújtotta kéjekért ugyan a háláját a választott egyesnek rótta le, de az mégsem az egyesnek szólt.
A Szerelem és az Úr papnője volt igazán.
Amiként a pap sem egyeseket gyóntat és oldoz fel, hanem mindazon hívőket, kik rábízattak, és cselekszi ezt nem az egyesek iránti személyes szeretettől, hanem az Úrnak szeretetétől vezéreltetve, voltaképpen személytelenül, az Úrnak puszta eszközeként, nem pedig emberként, akként Xawera is az Úr kegyét és feloldozását osztogatta azoknak, akiket megkívánt, s kik tévesen azt hitték, hogy nem az Úrral, csak egy nővel egyesülnek.
Nem mintha hivatásának mibenlétével Xawera tisztában lett volna. Ő erről ugyanúgy nem tűnődött, ahogyan a férfiak sem tették; legföl109jebb abban nem tévedett, amiben a választott férfiak, hogy ugyanis ő nem kisajátítható, amit pedig minden férfi annyira akart. Nem elvből nem adta magát, hiszen odaadta magát teljesen, de nem arra volt teremtve, hogy egyetlen férfi asszonya legyen. Papnőnek volt teremtve, és ehhez nem kerekített ki elméletet, ami a legnagyobb kurvaság, és ami akkortájt bizonyos férfias nők körében kezdett divatba jönni. E. lények valami okból nem tudtak igazán nők, s majd asszonyok lenni, kitalálták hát maguknak, hogy ők szabadon libegnek férfiról férfira, és nem tartoznak egyikükhöz sem, csak önmagukhoz. Ez volt a kurvaönzés. Ezek a lények mind ráfizettek, önzésük céltalan volt, örömöt nem, csak idegbajt okozott. Xawera nem volt önző, és buja sem volt: papnő volt, szentebb, mint sok hölgyek, kik a „szent” megtisztelő címét asszonytalanságuk, erőltetett meddőségük révén, jogtalanul nyerték el.
Nem volt a papnő műfaja zavartalanul gyakorolható és elismert az ő idejében; a született papnők nem tudták, hogy azok, súlyos félreértések származtak ebből, és derűs lelkük óhatatlan megkeseredett.
Megkeseredtek a férfiak is, kik Xawerát szerették, mert nem értették, hogy ez micsoda, és sok minden mást követeltek Xawerától, mint amire született. Követeltek hűséget, kizárólagos bánásmódot, racionális belátást, elveik, bogaraik, mániáik megértését, támogatását és képviselését, s mert mindezeket Xawera nem nyújthatta, hanem csak riadtan igyekezett fokozottan nyújtani azt, amit tudott, másban magát kifejezni képtelen lévén, a választott férfiak előbb magukban, aztán Xawera háta mögött, majd a szemébe vágva lekurvázták. Xawera nem értette, miről beszélnek, sírt és fogadkozott, hogy megjavul, de hiába akart megjavulni, ha nem volt miből.
Xawerának emiatt gonosz lett a lelke. Volt tehát lelke, a kérdésre ez a válasz, ha valamije meggonoszodhatott. A gonoszság már egyesnek szól. Mert a Teremtés, ez könnyen belátható, nem gyűlölhető. Volt két egyenrangú lehetőség: vagy legyen Teremtés, vagy ne legyen. Lett. Nem mondhatjuk, hogy ez jó vagy rossz, imádni való vagy gyűlöletes, mert ha van Teremtés és mi beleteremtettünk, akkor csak imádhatjuk, mert Az vagyunk; létünk maga folytonos Imádás. Megölhetjük magunkat, szoktuk is, de akkor kilépünk az Imádásból abba, ami Nem-imádás – ám az sem Gyűlölet.
110Hanem az egyes ember gyűlölhető, méghozzá nagyon. És megtörtént, amire az értetlen, választott férfiak vágytak: Xawerának személyre szóló érzelmei lettek. A férfiak a céljukat elérték, s mint a célok elérésekor ki szokott derülni, ráfizettek.
Minderről azonban most, az Úr Ügyének hajnalán, a felfelé tartó szakaszban korai szólni. Most még öröm van és boldogság, még Xawera lelkében sincs gyűlölet; most még csak a Rezdülés, a Remegés, a Boldog Előérzet van benne, hogy csodák lesznek, pompás szeretkezések; és a férfiakban, kik az Ügyhöz csatlakoztak, még szintén csak az előérzete van a bujálkodalomnak, ami mozgatja őket is. Nemigen tudják még a férfiak, hogy Xawera a jutalom, még nem sokan ismerik, és azok sem ismerték fel. A Költő, akinek lakásába Xawera a Mester előrelátó tanácsára bekvártélyoztatott, már látja. Látja a leány nyakának pihés fénytörésében a testi lét pogány teljességét, de még hárít, Xawerát a gyermekek nevelőnőjének tekinti, s a felállított csapdába beleesni vonakodik; ugyanígy vonakodott a Felkelésben részt venni hajdan; aztán a bukott Felkelésnek magasztalója lett mégis; ennyit ér a ráció a Nőkkel szemben is. Még valaki neszelt fel, s bár nem érti még, mi folyik, de érzi: Maria, Mickiewicz kicsi lánya.
Hogy a férfiak minden Mozgalmakban Xawerára vágynak, és áldott az ő neve.
Xawera, kinek másik agyacskája a méhében vagyon, amiképpen a kecses dinoszauroszoknak is volt másik agyuk, a veséjük tájékán, mármint a növényevőknek, szerényen, ám öntudatosan viselkedik kezdetben, mert már sejti, hogy ő a Királynő. Nem a Mester jelölte ki erre a magasztos szerepre, ez nem jutott eszébe, gátlásos Messiás, prűd Megváltó a Mester, ő csak egy lányt látott benne, akit Európában körülhurcolva a saját elhagyott lányai felnevelését biztosítja. Egy felnőtt lány három bakfisért cserébe nem rossz üzlet. Holott a Sors ama szellemi Izrael Úrnőjének jelölte ki Deybel úr leányát, melyről Swedenborg meg a többi okos misztikus tűnődött, a maga nőhiányát így pótolván.
Ez igen mély idea, és a régi hívek közül sem érti mind, de ezúttal Xawera lesz Királynőként az Úristennek földi jelenléte, és réges-régi neve Sekinah. S bár nem tudja még, hogy vészes a jelenléte a Földön, minthogy a Sekinah, a Királynő, a Malkutban van, ami a Föld, minden sará111val együtt, már óvakodik Xawera, amíg tud, hogy a Malkuttól be ne sarazódjék.
Még valaki érkezett utólag Vilnából Towiański híveként, Gerson Ram, e történet főhőse. Aki nem ért el idáig az olvasásban, magára vessen, hogy ezt nem tudhatta meg. Szokatlan, hogy egy történet hatodát teszi ki a bevezetés, de az is szokatlan, hogy a főhős a regény utolsó harmadában eltűnik, és csak a legvégén bukkan föl megint. Ez most ilyen forma. Akinek nem tetszik, ne olvasson tovább.
Van egy nagyvilág a láthatáron túl, egy színes, hatalmas, de gyámoltalan nagyvilág, ahol az emberek tudatlanságuktól szenvednek; ám mihelyt meghallják, mi az igazság, megrázkódnak, és a Mestert egy emberként fogják követni.
Így képzelte Ram Vilnában, a kicsiny szép városban, ahol a szellemi életet a sulhojf udvarán a régi dogmákba bonyolódva élték a vak zsidók, és csipás szemük a megjelent Messiás meglátására nem nyílott.
S hogy abba a hatalmas városba, Párizsba hetekig tartó kényelmetlen, de reményteli zötykölődés után dél körül megérkezett, káprázó szemei majdnem megvakultak, mert váratlanul kétség támadt lelkében, vajon az a töméntelen népség, mely dolgára siet lökdösődve, s a kocsik csaknem egymást ütik el, oly eszeveszetten hajtják a lovakat a kocsisok, vajon ez a számtalan ember megütődik-e egy csapásra, meglátván az Embert, ki köztük él, immár hónapok óta?
Franciáktól tudakolta franciául, merre is menjen, s azok, ki hinné, franciául válaszoltak kivétel nélkül. Amit ő mondott, értették, amit viszont ők löktek ki gombócként a szájukból, azt ő nem. Csúnyán beszélnek franciául ezek a franciák. Kutatva nézett szemükbe Ram, vajon alkalmas ember találtatik-e köztük, kinek a lelke megrezdül a Hívásra. Továbbhaladtak közönyösen, Ram utánuk nézett, hogy legalább a járásukból próbáljon hitképességükről tudomást szerezni. De dölyfösen jártak, magabiztosan, oda sem figyelve tudták a szemből és oldalról jövőt elkerülni, mintha valami ördögi mechanizmusnak lettek volna részei, és felsóhajtott Ram, izzadó homlokát kézfejével megtörülte, és fohászkodott, hogy kétségeit űzze el az Úr.
112Sietett Andrzej úr, az ő ura címére, vágyva szellemi atyjának látását, teli fiúi rajongással és alázattal. Az volt a levélben, hogy a rue d’Amsterdam 1. szám alá menjen, ha megérkezik. A kocsi valami külvárosban tette le, mindenki kikászálódott, ő is fogta a csomagját. Indóház előtt állt, rá volt írva, hogy Gare St. Lazare. Siettek a franciák, mindenki ugyanazt mondta, Ram előbb-utóbb megértette: pár lépés. Sokan jöttek csomagokkal, a csúf épületbe siettek, sistergés, dohogás hallatszott, és a nyugati szél elborította őket füsttel. Ram utánuk botorkált, és hatalmas vaskocsit látott, az hányta magából a füstöt egy kéményen át. Már állt, mögéje hosszú kocsik voltak kötve, azokba másztak fel magas vaslépcsőkön a kofák és az urak. Bámészkodott egy darabig, aztán kiment az épület elé. A környék fel volt ásva, félig lerombolt épületek között botorkált, hosszú síneket fektettek le épp a munkások, vaskos deszkákat cipeltek, Ram bámult. Kerítések állták útját, megkerülte őket a sárban, a törmelékek közt; eltévesztette az irányt, ismét kérdezősködött, a franciák lustán mutogattak. Nem valami kies környék, különös, hogy itt lakik a Mester.
Valóban közel volt a megadott cím. Bement a kapun, egy legény ácsorgott az udvarban, kérdezte tőle, hol találja Monsieur Towiańskit. A legény ránézett. A lengyelt? Igen. A legény kiköpött, és a fejével intett.
Álmos tespedés és dohszag áradt a szegényes bérház köveiből. Ram bekopogott az ajtón, senki sem felelt, benyitott. Hosszú, sötét előszoba. Szép tágas konyha nyílt belőle, abban nem tartózkodott senki. Továbbhaladt az előszobában, az egyik ajtó mögül horkolást hallott. Várt egy kicsit, halkan bekopogott, a horkolás nem szűnt. Benyitott.
Hátán feküdt a takaróval fedett ágyon ruhástul egy férfi, ő horkolt annyira. Nem Andrzej úr. A szobában termetes vaskályha, székek, könyvespolcok, az íróasztalon mesés rendetlenség. Ram nem tudta, mit tegyen. Leült egy székre, a zsákját a lábához tette. Fekete nadrágban és fekete kabátban hevert a férfi, Andrzej úr szokott így öltözni, mégsem ő volt. Arca sovány és puffadt egyszerre, orra ferde, haja ősz és loboncos, álmában az orrán át próbált lélegezni, de szörcsögött, fel-felhorkanva a száján vett egy-egy nagy, hörgő lélegzetet, aztán megnyugodva ismét szörcsögött. Ram fülelt, kocsisok nógatták a lovaikat odakint, a széles 113utcán, egyszerre éles füttyszó harsant, az alvó felriadt, krákogott, kinyitotta a szemét, és Ramra bámult. Ram felállt. Az alvó felült, hunyorogva nézte.
Mondta Ram lengyelül, hogy Towiański urat keresi.
Mondta a férfi lengyelül, hogy nincs itt.
Pedig ezt a címet kaptam.
Kitisztult szemmel nézte már a férfi, elmosolyodott. Te vagy Gerson Ram.
Én vagyok.
Én pedig Adam Mickiewicz.
Ram visszazuttyant a székre döbbenetében, majd felugrott, hosszú köpenyét próbálta helyreráncigálni, amely a nyári melegben szinte ráolvadt, elvörösödött. A megtiszteltetéstől bénán állt és lélegzetet venni se bírt, annyira szerette a Költő verseit. Zavarában mondani kezdte a nagy poémát, a Pan Tadeuszt. A Költő az első sorok hallatán elmosolyodott, aztán elkomorodott, mert az ifjú ember nem hagyta abba; mondta, mondta hiba nélkül az első éneket, olajos szeme lázasan csillogott, és nem látszott, hogy abba akarná hagyni. A Költő visszahevert az ágyára, becsukta a szemét, jobb orrlika kitisztult, fejfájása enyhült. Kellemes orgánuma volt az ifjú embernek, és igazán szépen szavalta azt a hosszú-hosszú költeményt, bár kicsit zsidósan, de hát hogyan is szavalta volna. Úgy hallgatta saját sorait a Költő, mintha ennen utókorává lényegült volna; közben el is szenderült, de fel-felébredt, és lám, már a második éneket recitálta az a kellemes, bár recsegő bariton. Semmi hátsó szándék nem volt Ram szavalatában, csak az élvezet. Nem a Költő hiúságát akarta legyezgetni, csak zavarában nem jutott más az eszébe, és jó volt azt a költeményt fennhangon mondani. A fal felé fordult a Költő, horkolt, és Ram a harmadik éneket szavalta. Bejött közben egy nő, csodálkozva megállt, Ram kérdőn nézett rá, a szavalást abbahagyta. Sovány, sötét arca volt az asszonynak, mélyen ülő szeme alatt ráncok, fekete, egyszerű ruhát hordott, a haját a fejére simítva, kontyban, lénye rendezetlen. Felriadt a Költő, kérte a nőt, hozzon teát, a nő kiment. A cseléd lehet, gondolta Ram, és folytatta. A negyedik ének táján tálcán behozta a cseléd a csészéket, kicsit ő is hallgatta a szavalatot; s mikor az ötödik ének elején a Költő kipihenten felébredt, 114mosolyogva hallgatta a görbe lábút; nem volt már láza és nem fájt a feje, teát ivott, majd köhintett, és mondta: ha Isten adja, ennél szebbet is fog még írni. Valóban így gondolta a Költő, és volt ebben igazság: mely hatalmas elme állíthatná művéről, hogy az már a határ, min túllépni nem lehet? Megteáztak, a nyitott ablakon át füst áradt befelé, méltatlankodott Mickiewicz, hogy a nyugati szél idehozza, ő szereti a technikai fejlődést, a vasutat is, de nem szagolni mindennap, most még bővítik is a pályaudvart éppen errefelé, és több sínpárt létesítenek, mert a mostani csak Saint Germainig megy; hiába tiltakoztak a lakosok, lerombolták a házukat, nagy erő a tőke. És két új pályaudvart is elkezdtek építeni, innét keletnek, rengeteg a földmunkás, néha sztrájkolnak, de mégis épül, mert kardlapozzák őket, úgyhogy a keleti szél is füstöt fog majd idefújni. Ram pironkodva hallgatott, mert közben kiderült, hogy a cseléd nem cseléd, hanem Mickiewicz felesége, Celina, akiről még a vilnai zsidók is tudják, hogy mindkét ágon frankista. A kérdésre, hogyan utazott, alig bírt felelni, igen szégyellte magát, és szerette volna a Mestert látni végre.
Azt nem lehet. Rejtőzik a Mester, jó oka van erre, mondta Mickiewicz.
Mester? Így hívják itt Andrzej urat? Ram megütődött. Voltaképpen találó. Jézust hívták Mesternek a tanítványai, és Andrzej úrban az ő szelleme is benne lakozik.
Celina kihívta a konyhába, friss bagettel és sajttal kínálta. Ram két napja nem evett, gyomrát a postaállomásokon ingyen vízzel tömte meg, boldogan evett. Ült Celina, nézte a zsidó fiút. Görbe lábú, olajos képű, csigás barna hajú, bozontos szakállú, tömzsi ifjú, mélyen ülő szemei alól szúrósan, bizalmatlanul néz, rá van írva a hitközség. De Andrzej úr híve ő is. Rámosolygott. Ram megdermedt, nem mert tovább rágni. Egyél csak, mondta Celina. Ram lesunyta a fejét és evett. Csúnya nő, gondolta. Hogy vehette el akkora költő, mint Mickiewicz?!
Abbahagyta az evést. Elképedve bámult. Itt ül Párizsban, a Glóbus középpontjában a legnagyobb lengyel költő házában, és megetették! Végtelen Andrzej úr hatalma, áldott legyen!
Celina többször is megkérdezte, kér-e bort vagy teát, de nem hallotta. Celina megunta, kiment.
115Elveszhetett Ram számára némi idő, mert egyszerre sokan lettek a tágas konyhában, köztük Xawera is kigömbölyödve, szép ruhában, Ram felé biccentett, mintha alig ismerné, és libbent is tova. Kicsi és nagyobb gyerekek rohangáltak, és rengeteg vendég érkezett, mind teát ivott és dohányzott, nagyobb lett a bentről kiáradó füst, mint a kívülről befelé áradó. Voltak a vendégek közt jobban és rosszabbul öltözött férfiak, középkorúak és idősebbek, egyszerre beszéltek, arcukon izgalom, testük mosdatlanságtól, izzadságtól, izgalomtól párolgó. Egyszerre Ferdynandot vette észre, megörült, felugrott. Ferdynand nem volt boldog, de félrevonta, s megerősítette, hogy Andrzej úr rejtőzködik, őt most nem láthatja senki. Megérkezni tudni kell, emlékezett vissza Andrzej úr mély bölcsességére Ram; eszerint ő nem tud megérkezni.
E gondolat annyira lesújtotta, hogy azt sem vette észre: Ferdynand barátságosabban szól hozzá, mint valaha. Igaz, nem árulta el, hol rejtőzik Andrzej úr, s e titkolózás Ram szívében tőrt forgatott meg, ám hadarva felvilágosította az Ügy szívderítő állapotáról, miközben a szűkké vált konyhában lökdösték őket a többiek.
Andrzej úr hívei már számosak. A Kör, így nevezik, május elsején megalakult, hogy az Úr Ügyét a Földön diadalra vigye. Azóta háromszor volt felvétel az Úr Seregébe, és sokszor ülésezett már a Kör, van már Első Sereg, huszonnégy főből való, és alakul a Második Sereg, hogy majd legyen Harmadik és Sokadik; és Andrzej úr a tantételeit meghirdette a Kör előtt, és a hívek álmélkodva hallgatták, mert látták: bölcs ember, elhivatottsága kétségtelen. És a Kör megkapta a Lobogót, melyen Krisztus látható töviskoszorúsan, égre emelt szeműen, a leplet testén összefogó kezűen; és fölesküdött eme Lobogóra a Kör, és minden tag a francia nyelvű alapító okiratot aláírta; és a Kör teljes neve így hangzik: Az Úr Ügye Szolgáinak Köre, vagyis Le Cercle des Serviteurs de l’Oeuvre de Dieu.
Sőt már halottja is van a Körnek!
Ferdynand, az eltökélten korlátolt orvosdoktor hangjában büszkeség csengett.
Igen, a Körnek immár halottja is született, Wańkowicz hunyt el, Isten nyugosztalja, s a közös gyász a Kört oly szépen forrasztotta eggyé, hogy 116Wańkowicz halála nemes, nagy tett volt az Ügy érdekében. Kniaziewicz tábornok is megboldogult, sőt Wańkowicz aznap halt meg, midőn a tábornokot temették, így hát május közepén kétszer is összegyűltek a lengyelek a temetőben, és ha sok a halál és kevés az élet, a kétségek és fájdalmak olyképpen munkálnak az emberben, hogy mégis a hit erősbödjék, így a hívek eltökéltsége e gyászesetektől is nőtt, bár Kniaziewicz tábornok nem volt a Kör tagja, de halálával mégis segítette. Ferdynand piciny szeme csak úgy tüzelt előemberi, lapos homloka alatt, és ebből Ram megtudhatta, hogy a szép elmélet Andrzej úrtól való, Ferdynand csak visszhangozza, ettől Ram kissé megkönnyebbült.
Sajnálta, hogy Wańkowicz meghalt; ismerte a bogaras festőt, Andrzej úr régi hívét, és kedvelte is, bár képeit nem szerette, pont olyanok voltak, mint a katolikus festmények általában; de Andrzej úr híve volt, ez a lényeg, s a túlvilágon is az marad.
Hogy feszültsége oldódott, ismét Towiański holléte felől érdeklődött, de Ferdynand ismét kitérően válaszolt. Andrzej úr nem Nanterre-ben van, mondta. Ram nem tudta, merre is van Nanterre, sem azt, hogy az ő ura ott lakott volna. Andrzej úr Mickiewicznek, a Költőnek gondjaira bízta híveit, közölte Ferdynand, míg ő maga távol tartózkodik.
Ram nem kérdezte meg, hogy akkor ővele mi lesz.
Mindenki egy nagy szobába tódult, az ablakait becsukták, a pipázást és szivarozást abbahagyták, a vendégek egy részének szék jutott, azok többségét más szobákból hozták be, másik részük a szőnyegre ült vagy hevert fél könyökre dőlve hanyagul. Ferdynand és Ram későn érkezve az ajtóban állt meg. Celina, Xawera és Anna nővér, Ferdynand neje újabb főzet teát hordozott körbe, és teasüteményt is felszolgáltak. Mickiewicz kezdett beszélni, nagy lett a csönd. A Mester üdvözletét tolmácsolta, s hogy a lelkek megfeszített munkáját kéri most e nehéz, ám áldott pillanatban.
Ram figyelni próbált, de álltában elszundított, hátát az ajtófélfának vetve. Ferdynand ráncigálására ébredt. Mickiewicz épp őt mutatta be, mint a Mester régi, próbált hívét, egyik első apostolát, akire a világ zsidóságának megtérítése hárul. Ferdynand oldalba bökte, hogy lépjen beljebb.
Ram beljebb lépett. Mindenki őt nézte. Ram elpirult.
117Nézték a hívek csodálkozva. Egy zsidó. Hány éves lehet? Közelebb a húszhoz, mint a harminchoz, bár ezeknél a zsidóknál nem tudni, már tizenhárom évesen házasodnak. Fülei kajlák, lábai kurták, törzse tömzsi, ajkai húsosak, olajos haja csigás, álla erős, orra szintén, szakálla vöröses, fésületlen, rendezetlen, szeme barna, mélyen ülő, komor és elvakult. Mickiewicz szeretettel nézi. Azt mondja róla, nyomdász az apja Vilnában. Vannak a hívek közt régi vilnaiak, de tíz éve nem járhattak városukban, és Ram nevű nyomdászra nem emlékeznek. Hogy is emlékeznének, ők lengyelek, és a vilnai zsidókkal semmi dolguk nem volt. Azt mondja Mickiewicz, Gerson Ram megtagadta az apját, ezért lett ő Ram, míg az apja Romm néven ismert; nemrég halt meg. Azt mondja még Mickiewicz, hogy a Romm és a Ram név ugyanaz, csak az előbbi az askenázi, az utóbbi a szefárd változat. Mindegy, gondolják a hívek, csak valóban a Mester híve legyen a kajla fülű.
Ram mélységesen szégyelli magát, és amikor Mickiewicz más témára tér, visszafut az ajtóhoz.
Lehet, hogy nincsen még a szelleme a hatalmas feladatra megérve. Próbál az ő ura szellemével egyesülni, ahogy szokta, némán imát rebeg hozzá, ezzel a világot kizárja, és csak akkor ébred félálmából, amikor a vendégek szedelőzködni kezdenek.
Mickiewicz lép hozzá egy idősebb és egy ifjabb emberrel. Ferdynand és a felesége sehol, magára hagyták.
Mickiewicz bemutatja a férfiakat: Eustachy Januszkiewicz és öccse, Romuald.
Ram elszédül. A kiadó?!
A három férfi mosolyog. Eustachy magas, vékony, sápadt bőrű és sápadt hajú férfi, harcsabajsza kétoldalt lelóg. Az öccse alacsonyabb, ő is vékony, kopaszodik, sötétbarna bajuszkája ritkás, mulatságosan tágra nyitott, csodálkozó szemén csiptető, arca élénk.
Náluk fogsz lakni egyelőre, mondja Mickiewicz.
Ram hálát rebeg.
Kifelé indulnak, Celina rohan utánuk, két ujja közé csippentve hozza Ram batyuját. Foszladozó vászonzsák, alig van benne valami. Ram a legszívesebben elhajítaná, de meg kell fognia. Eustachy mosolyt nyom el a bajsza alatt. Romuald arcán nem látszik semmi.
118Kint gyalog indulnak a hívek szerteszét. Néhány kocsi is várakozik. Eustachy az egyik kocsihoz lép, a kocsis leugrik a bakról, kinyitja az ajtót. 9. rue de l’Echaudé, kiáltja Eustachy és beül. Romuald biztatóan int Ramnak. Ram felhág a lépcsőre, beügyetlenkedik, leül Eustachyval szemben, menetiránynak háttal. Romuald a bátyja mellé zuttyan. A kocsis pattint az ostorával.
Hangosan veri a kövezetet a patkó, a kerék, Ram az ülést markolássza a kezével, hihetetlenül sima, finom a huzat, selyem volna? Kinéz az ablakon, hogy ne lássa, amint őt nézik. Mennyi kocsi futkorászik Párizsban! Nagy térre érnek, hatalmas, díszes épület, megkerülik félhold alakban, Ram elképed. Az Opera, mondja Eustachy büszkén, mintha a tulajdona lenne. Csattognak tovább. Hatalmas házak, öt-hat emeletesek, széles utcák.
A Szajna, mondja Romuald.
Egy hídon csattognak át. Az Igazságügyi Palota, mondja Romuald. Aztán mintha megint híd következne. Ez valami sziget? Ott van a Notre-Dame, balra, ott volt az istentisztelet! Romuald hangja megremeg. Ram nem tudja, miről beszél, a nyakát hiába tekergeti jobbra hátrafelé, már csak a rakpartot látja. A Saint Michel. Ram csodálkozik, honnan tudja mindezt Romuald.
Vagy fél órája tart a kocsiút, pedig szinte vágtatnak, postakocsi sose hajt ennyire gyorsan, részegek ugranak szét, az út szélén sok magányos nő ácsorog. A Saint Germain, mondja Romuald, amikor balra fordulnak, mindjárt megérkezünk.
Mi lehet ezeknek a kocsisoknak a fejében, uramisten, ha tudják, ebben a Bábelben merre kell hajtaniuk?!
Megállnak. Eustachy lekászálódik. Romuald int, Ram az ölében szorongatott zsákkal kimászik. Eustachy nagy pénzjegyekkel fizet, a kocsis szalutál, visszaül a bakra.
Boltok tömege. Kávéházak, az utcán ülnek a népek, esznek és isznak. Kocsik száguldoznak. Ez a nagyvilág.
Minden ház hatalmas palota még ebben a szűkebb utcácskában is. A Gare St. Lazare környéke, ahol a legnagyobb lengyel költő lakik, ehhez képest szegényes külváros, mintha más országban lenne. Pár lépés innét az egyetem, mondja Romuald, és tíz perc sincs a Jardin du Lu119xembourg, vagyis a Luxemburg-kert. Tudok franciául, morogja Ram hirtelen feltámadó dühvel, fél év alatt megtanultam! Eustachy már a kaput nyitja, Romuald felkapja a fejét. Hogyhogy? Ram így felel: azt mondta Andrzej úr, hogy amíg a hívására várok, tanuljak meg franciául. Eustachy is ránéz. A kapu nyitva. Ram most látja, hogy Romuald zubbonya olyan, mint a munkásoké. Vajon miért? Betessékelik, Ram nem mozdul, Eustachy végül előre megy. Ram észleli, hogy szociális indulata feltámadt, mégsem mondhatja ki, amit gondol: fordítva kellene lakniuk, a Költőnek ezen a pazar környéken, és a kiadónak a nyomasztó indóház mellett. Romuald felnevet, mintha olvasna a gondolataiban, Ram gyorsan belép a homályba.
A lakás emeleti, bútorzata választékos, minden finom. Túl jól élnek a kiadók, és túl rosszul a költők, látja be Ram. Ez még a régi világ, holott munkál már benne Andrzej úr szelleme. Mégis Eustachy Januszkiewicz adja ki Mickiewicz és Słowacki, a legnagyobbak műveit kicsiny kötetekben, amelyek lopva, a cári őrséget megtévesztve, ládák, ruhák és éthordók fenekén utaznak a Zónába. Ha ilyen ember is Andrzej úr híve lett, akkor igaza van Ferdynandnak, az Ügy nem áll rosszul.
Eustachy bort tölt, Romuald felhajtja. Ram nem kér, ő nem szokott. A két Januszkiewicz kérdezgeti, de Ram feje lebillen.
Menjünk enni, rikkant Romuald.
A sarkon túli széles bulváron, a Saint Germainen találtak végre helyet az egyik vendéglőben. Romuald magyarázta, melyik étek miféle, Ram szórakozottan hallgatott és bámult. Eustachy figyelmeztette Romualdot, hogy Ram feltehetőleg csak kóser ételt eszik. Ram a fejét rázta: amióta Andrzej úr híve lett, eszik mindenfélét. Romuald megörült, csigákat és egyéb tengeri herkentyűket rendelt Ramnak, ő maga véres marhahúst evett, Eustachy pedig valami tésztát. Ram eszegetett, furcsa, idegen íze volt mindennek. A vendéglő nagy terme tele volt, diákfélék is nyüzsögtek benne, jó lehet itt egyetemistának lenni. Nők is voltak sokan, még egymagukban is. Virágárusok és hegedűsök járkáltak az asztalok között, a rohangáló pincéreket ügyesen kikerülve.
Eustachy a Mesterről kérdezgette. Ram szűkszavúan válaszolgatott, nem volt felhatalmazva, hogy az ő ura titkait elárulja, még a híveinek sem. Eustachy feladta. Kérdezte, valóban nyomdász volt-e Ram apja. 120Igen. Kiadó is? Igen. Na és mit adott ki, a Talmudot? Ram értetlenül nézett rá, majd bólintott.
És még?
A Talmudot, mondta Ram.
Eustachy nem firtatta tovább a dolgot, azt mondta, ő évekig élt Vilnában, ott járt egyetemre, mint Romuald is, de sose hallott erről.
Ram bólogatott.
Na és mit olvasott?
Ram lelkesen sorolta a lengyel, olasz, latin, ógörög műveket, Romuald abbahagyta a csámcsogást. Ezeket a nyelveket mind beszéli? Mit még?
Hát ugye jiddis az anyanyelve, úgyhogy németül is tud, meg hát héberül, mert azt nekik kötelező.
És oroszul?
Oroszul is, persze.
Eustachy kétkedve nézte. Ram elszégyellte magát. Nekik, gyerekeknek sok nyelvet kellett megtanulniuk, ő pedig, mint második fiú, még többet volt kénytelen. Nem volt kellemes, tette hozzá.
De hogyan?! – kiáltott fel Romuald.
Frajláktól, mondta Ram. A franciát nem, tette hozzá, az kimaradt, nemrégiben egyedül pótolta.
Eustachy tovább firtatta az olvasottságát, Ram felélénkült, a félig elpusztított tálat félretolta.
Eustachy elővette a maga közmondásos memóriáját. Hosszan vizsgáztatta a kajla fülű zsidót, Ram lelkesen válaszolgatott, Romuald zavartan pislogott és ivott. Amit Eustachy nem tudott, tudta Ram, viszont amit Ram nem tudott, tudta Eustachy. Két könyvtár veselkedett egymásnak, porfelleg támadt, elpenészedett borítók hullottak szét, egymást nem értő nyelvek nyelveltek el egymás mellett, és hullott a betű, mint a pelyva. Voltak egyező könyvek is e két gyűjteményben, azok fenekedtek csak egymásra igazán. Évszámok vagdalódtak össze, adathalmok lődöztek egymásra, eposzíró tollára való csata viharzott halott tudásból, és döntetlen lett, mint minden jelentős csata. Eustachy mély tiszteletet érzett az Úristen iránt, ki egy másik elmepalotát is felépített a maga szórakoztatására, és Ramban hasonló tisztelet kélt.
121Megkérdezte még Eustachy, mi mindent látott utazás közben Ram. Semmit. De megállt néhány állomáson, vagy nem? Persze, várta a következő kocsit. És nem nézte meg azokat a városokat? Nem. Miért nem? Ram csodálkozott: mit nézett volna meg? Úgyis minden megváltozik, mert itt van már Andrzej úr! Eustachy meghatódott, hogy valakinek ekkora hite van.
Másfél évtizeddel volt Ramnál idősebb Eustachy, a végzett jogász, tanári posztra joggal tartott igényt; Romuald a bátyjánál csak három évvel ifjabb, de mintha fia lett volna, oly kamaszmód éretlen és lángoló, az egyetemet nem fejezte be, közbejött a Felkelés. Romuald még ott az étteremben öccsévé fogadta Gerson testvért, s úgy határozott, az Úr Ügyébe személyesen vezeti be. Keblére ölelte Romuald Gerson testvért, s általa maga a Kör ölelte át! Ígérte: megtanítja franciául, mert ha tud is, biztosan nem tud. Majd ő elviszi a megfelelő helyekre.
Eustachy fizet, hazamennek.
Eustachy némi habozás után kinyit egy ajtót, kabátok, kéziratok, könyvek vannak a fülledt szobácskában, melynek ablaka nincs, de a földön akár két ember is elfér. Jó lesz itt? Csodálatos, morogja Ram, és semmivel sem törődve, zsákját a feje alá téve elnyúlik. Eustachy lábujjhegyen kimegy, becsukja az ajtót, aztán résnyire nyitja, hogy vendége meg ne fulladjon. Még visszaszól, hogy a konyhában lesz a reggeli, megkéri a cselédet, hogy ne pakolja el.
Ram végtelenül fáradt. Elmondja héberül esti imáját, köszönvén az Úrnak, hogy létezik a Világ, benne ő, Gerson, és hogy éppen akkor, mikor az ő teste él, jött el a Messiás, áldassék az Úr, de kimegy az álom a szeméből.
Látja Mickiewicz dolgozószobáját maga előtt. Ott fogadhatta Mickiewicz Towiańskit először.
Vajon úgy ütött rajta az ő ura Mickiewiczen is, mint őrajta? Nem lehet. Mickiewicz elé nem állhatott azzal, hogy „Te apagyilkos!” Mickiewicznek korán meghalt az apja, elitta az eszét, ezt Vilnában mindenki tudja, még a zsidók is.
Rémes gondolat jut eszébe. Hátha a Mester elárulta, hogy ő, Ram, kicsoda!? Ha másnak nem is, de a Költőnek igen?! Gerson testvér, a fris122sen érkezett, apagyilkos?! Szimpátiával fogadta Mickiewicz, csupa jót mondott róla a híveknek, de hátha tudja, és elmondja egyszer?!
Kegyelem az Úrtól, hogy ifjan minden bűnünk ellenére még képesek vagyunk elaludni.
Amikor délelőtt felébredt, senki sem volt a lakásban. Lábujjhegyen, hogy az eltávozott háziakat fel ne ébressze, körbejárta: négy nagy szoba, tele könyvekkel! A konyhában valóban meg volt terítve, Ram csak egy kis darabot tört a friss bagettből, máshoz nem nyúlt. Letáborozott az egyik szobában és olvasott. Este így, olvasva találta Eustachy. Szabadkozott, amiért elfelejtett kulcsot adni, Ram nem értette. Nem akart lemenni az utcára. Nem azért jött. Eustachy csodálkozott. Hát akkor miért? Hogy Andrzej úr művét segítse. Eustachy hívta, menjenek le vacsorázni, de Ram a fejét rázta. Romualdnak is haza kellett érnie, hogy a testvérek közös rábeszélésére beadja a derekát.
Romuald pár nap alatt bebizonyította, hogy Ram valóban nem tud franciául. Elvitte piacokra, ahol a kofák ismerősként üdvözölték, elvitte kocsmákba, amelyekben egymás mellett ültek lógó diákok és állástalan munkások, rundokat fizettek nekik is, kiabálva, egymás szavába vágva beszéltek, és Ram semmit sem értett. Elvitte színházba, ahol illetlen dalokat és táncokat adtak elő lengén öltözött hölgyek és kétes nemiségű urak, a szöveget Romuald fordította franciáról franciára. Csak én tudok közülünk franciául, büszkélkedett Romuald, az ötezer párizsi lengyel emigránsra értve, és ez igaz lehetett. Ram minden új szót, kifejezést az agyába vésett, hátha egyszer Romuald levizsgáztatja, de az csak öntötte rá a nyelvet, és cipelte Párizsban mindenfelé. Minden zsákutcát, minden zugot ismert, mert amikor Párizsba került, csaknem egy éven át minden áldott nap elindult hajnalban és hazaért késő éjjel, és a város azon napra magára rótt szegletét módszeresen bejárta.
Romuald káromkodott: máig szégyelli magát, hogy Párizsba került. A bátyja szólt Mickiewicznek, az meg Czartoryski hercegnek, vétesse fel őt is a listára, amit a franciák jóváhagynak. Ezt el kellett fogadni, szabadkozott Romuald, és megint káromkodott. Demokrata volt a két Januszkiewicz egykor, és Romuald az is maradt.
123Ram egy hét múlva összeszámolta, mennyi új szót tanult, nem volt több ötszáznál. Ennyi szót használtak a kocsmákban és a kabarékban. De ez valóban igazi nyelvtudás, be kellett látnia.
Romuald a kocsmákban is szerét ejtette, hogy a Mester tantételeit ismertesse. Ram azokat Vilnából s teljesebben ismerte, ám úgy hallgatta Romuald magyarázatait, mint aki Andrzej úr nézeteiről nem tud semmit, úgy érezte, ez az ő urának parancsa.
Romuald megvallotta, hogy a Mester papja kíván lenni. Kacérkodott korábban a gondolattal, hogy igazi pappá lesz, mint Kajsiewicz, Jelowicki meg a többi demokrata; ám látván azok keserveit, lemondott róla. Most azonban, hogy a Mester megjött, szemináriumba járni nem kell, latinul és olaszul biflázni nem kell, szabad lett a lelkészi pálya, s mennyivel magasztosabb, mint azoké, kik most a Mester ellen prédikálnak, a siketek és vakok! Helyeselte Romuald elhatározását Ram, és fáradtan hallgatta a fejtegetéseit. A vendégeskedés, úgy érezte, ezt is magába foglalja, hiszen ingyen lakott és étkezett Januszkiewiczéknál, és mással, mint udvarias figyelemmel, nem tudott fizetni. Addigra megtudta, hogy Eustachy nem a könyvkiadással szerezte a vagyonát, ritkán ad ki könyvet, és amit kiad, alig veszik, hanem jogi és befektetési tanácsokat osztogat a gazdagoknak jutalékért. Romuald a zsoldjából élt, bátyjától csak a lakhatást fogadta el, igaz, a bátyja egyetlen fityinget sem juttatott neki, de Romualdnak esze ágában sem volt dolgozni, úgyis katonaként lesz rá szükség nemsokára, mikor megindulnak vissza a hazába.
A hívek oly ideában egyesültek, magyarázta Romuald, mely köztük a szent tüzet megjeleníti, az egyes lelkekben tanyázó isteni szikrát fellobbantja. A Kabala is így tanítja persze, de ezt Romualdnak nem kell tudnia. S mondotta Romuald: Adam Kadmon, az Első Ember töredékei ők valamennyien, s az egész emberiség mindig ezt az emberfeletti, isteni, őseredeti Első Embert testesíti meg. Nem tudta Romuald, hogy ez sem Andrzej úr eredeti meglátása, és Ram nem világosította föl erről sem. S magyarázta lelkesen Romuald: mindenki testvér; nem a földi alacsonyságot kell a másikban észrevennünk, hanem azt, amivé a szelleme válik majd, a végső terméket, midőn a szellem, az örök, a vándorló, földi munkáját: megtestesüléseit évezredek múltán befejezte. Bólogatott Ram. S mondotta Romuald ihletetten: egyetlen ember ereje is ha124talmas, ha magát az Úr munkatársának érzi a többi lelkek ébresztésében; az igazi nagy erő a lelkek egyesüléséből támad, abból lesz a láng; az Úristen részecskéit kell szeretniük a többi emberben, hogy rabságukat leküzdjék, és ez a tevékeny istenszeretet; ez így is van, gondolhatta Ram, a rátörő álmossággal küzdve.
Lelkesen magyarázott Romuald testvér, a nemrég megtért, Ram testvérnek, a korábban megtértnek, Ram pedig megszerette érte.
Mickiewicz lakásán is órákon át időztek az új hívek a tan egyes pontjainál, miket a Költő közölt szűkszavúan, meg a Mickiewicz körül rajzó tekintélyesebb beavatottak. Ram hallgatott. Részvétele nem volt értelmetlen: így tudhatta meg, mit árult már el az ő ura, s mit tartott egyelőre vissza.
Elárulta már Towiański, hogy az ember az utolsó, még éppen látható pont az Univerzumban, melyen át a láthatatlan szellemseregek ténykednek. Az ember az egész Természet tömörítése, és szellemét rokon szellemek környezik. Ez a fajták harmónia-törvénye. Rokon a rokonnak örül. A szellemek halhatatlanok, és büntetésüket töltik az Űrben az újratestesülésük előtt. Újra emberben létezni szólítja őket az Úr, még ha tiltakoznak is e parancs ellen egyes rémült szellemek, kiknek előző testesülésükről az emlékük nyomasztó. Csak a már tökéletessé kimunkált szellemek nem kényszerülnek újra a földi-testi létbe, azok már szabadok, és az Úr asztalánál, örök fényben trónolnak mint angyalok. Tökéletessé válni: ez minden szellem útja. S ha majd minden szellem a maga tökéletességét eléri, a Föld maga válik Mennyé, és minden szellem szabad lesz.
Az ember rendelkezik szabad akarattal, noha korlátok között. Hatalmában áll a döntés: vajon a fényesebb vagy a sötétebb szellemek támogatását választja-e. A szellemek, jó tudni ezt is, lehetnek fényesek és sötétek, s ezek átmenetei. Így az élő ember a beléje költözött szellemet magasabbra emelheti vagy mélyebbre taszíthatja. A szellem a következő testesülésbe azon a fokon lép, ahová őt a neki lakást nyújtó ember az életében eljuttatta. S mert a rokon szellemek a testünkben lakozóért aggódnak és segélik, formálásában éppoly aktívak, mint mi magunk. A fényes szellemek támogatnak minket, a sötétek pedig a rabságukba akarnak ejteni.
A bennünk lakozó szellemeknek hosszú az előtörténetük. Lakoztak korábban kőben, növényben, állatban, s előző életükre emlékeznek, 125bármily magas fokra jutottak is közben. Két ember egymással szemben ezért soha nem két ember, hanem a bennük lakozó szellemek előtörténete és magasabb lehetőségeik hálózata; ezért is lehetetlen, hogy két ember viszonya bármikor kimerítőn ábrázoltassék.
Buzgón vitatták a hívek e tételeket. Ram a katolikus dogmákról csak közelítő tudással bírván a hívek merészségét becsülni nem tudta.
Pedig Jézus Krisztusról is elárult már titkokat az ő ura. Jézus az Úr utáni első szellem. Az áldozata révén nyitott ő hajdan kevéske tért a Fény Szellemei számára, hogy a sötét szellemek nyűgözte Földön tevékenységüket, szikra voltukban, megkezdjék. Csillagfény ő, sötét zarándoklatunkban így vezet minket, ki pajzsunk és erőnk. Imánk, alázatunk, szeretetünk, lelki munkánk eszköz, hogy az ő fényét őrizzük, szikráját melengessük magunkban, mígnem a sötét szellemek oszlopai is fényessé válnak, mert végül is ez a rendelése az Úrnak.
Üzente a Költő révén a Mester: akkora lett a hatalma, az Úr akaratából, mára a Rossznak, hogy az emberek szenvednek és kétségbe vannak esve; ezért elhatározta az Úristen, hogy Jézus fénye tisztíttassék meg és lángoltassék fel újra; a szomorú Föld vidulni fog; a szeretet lángja a Földet elborítja, s ennek most van itt az ideje.
Megmondta a Mester, hogy a Föld a Glóbusok közül az alacsonyrendűek közé tartozik, és alacsonyrendű szellemek is lakják emiatt; tudnivaló, hogy a Teremtésnek minden Glóbusain van élet, s ezek közül az alábbvalók egyike a Föld.
De most ideküldé Jézus fényét az Úr ismét, mert eltelt a kétezer holdév, ami kétezer égi évnek felel meg pontosan, ennyi a varázslat tartama, mindig ennyi a Periódus.
Az Úr kiválasztotta népét, hogy az Ő harcos népe legyen, miként egykor Izrael, melynek a neve azt jelenti: Isten Harcosa. Most is a legszenvedőbb népet választá ki az Úristen, hogy nagy sanyargattatása mélyén boldogan felrivalljon. A szorongattatásban a legjobb döntés az öröm választása. Az öröm tehát az, amit az Úr választott népétől követel, és ez a nép most: a lengyel!
Ettől igazán boldogak lettek a Mester üzenetét csócsáló hívek.
Mickiewicz tolmácsolta azt az üzenetet is, miszerint kiválasztotta már az Isten ama férfiút, aki az Úr Ügyét vezetni tartozik a Földön. 126Erős, nagy, fényes szellemű e férfiú, ennek már sokszor tanújelét adta; tanújelét adta ebben az életében mint dalnok, előző életeiben pedig mint próféta és király és jövendőmondó mágus; de nem az érdemei az igazi bizonyíték, hanem e bárd szenvedése és iszonytató bűnei, miket legújabb életében elkövetett. Ott támadnak a Pokol küldöttei, a rossz, a sötét, a gonosz szellemek, ahol legveszedelmesebb ellenségüket tudják, s veszekedetten vívnak érte a Fény Szellemeinek ellenében. Iszonyú rengés tehát, ami az ő lelkében harcolódik! Ez az igazi bizonyíték. A Pokol mind erősebben fogja támadni a választott férfit. Nem elég, hogy pennája elszáradt, nem elég, hogy felesége megtébolyult, nem elég, hogy kétségek mardossák, hogy honfitársai megtagadják, hogy vetélytársai elébe vágnak, hanem még ennél is iszonytatóbb megpróbáltatások várnak reá, mert ő a választott férfiú.
Ezt az első éjjel közölte a Vendég Mickiewiczcsel, s ő maga így hagyományozta a hívekre át.
Eszükbe jutott a híveknek, hogy a vetélytárs, aki Mickiewicz elébe vág, Słowacki lehet; tűnődtek, honnét tud e vetélkedésről a Mester.
És megüzente a Mester: van a szellemek közt egy kivételes szellem, kit az Úr kétezer holdévenként a Földre visszaküld; hétszer kell emberi testben lakoznia e szellemnek; és azután minden szellemek a Mennybe jutnak el; ez azonban a legnagyobb titok, erről szólni egyelőre nem tanácsos.
Ram nem mondhatta el, nem hatalmazta fel rá az ő ura, hogy ez a szellem testesült meg eddig Mózesben és Jézusban, s így Towiańskiban nem másodszor, hanem harmadszor öltött testet. Ram nem tudta, e mélységes titkot megosztotta-e már az ő ura valamely párizsi hívével. Azt sem mondhatta el, hogy a zsidó hagyomány szerint Mózes minden nemzedékben eljő, következésképp eljő minden nemzedékben Jézus is; ez a szellem az, kit a zsidók Messiásnak neveznek évezredek óta, csak hát lappangásra van ítélve általában, de most íme itt van.
A Mester kozmogóniájának sok részletét ismerték már a hívek; ám Ram tudta, hogy nem Andrzej úr tantételei a lényegesek, hanem Ő maga. Ez volt a legmélyebb tudása, mit titkolnia kellett újdonsült testvérei elől egyelőre. Lelkiismerete nem volt tiszta, noha dolgát megkönnyítette, hogy nem törődtek vele túlzottan.
127Nem tetszett a hívek többségének, hogy még egy régi híve jött Párizsba a Mesternek, mert ezekkel Mickiewicz kivételezik, ők pedig hátrébb soroltatnak, és az sem tetszett nagyon, hogy az új ember zsidó.
A Litvániából származók, mint a Januszkiewiczek, inkább megtűrik a zsidókat, mint a Koronából jöttek. Litvániában sok népség él együtt, a lengyelek sehol sincsenek többségben, csak a nagyobb városokban; ők a nemzetiségek orosz megalázását jobban érezték a bőrükön, úgyhogy a többi nemzetiség is közelebb áll a szívükhöz. De ők sem tudnak sokat a zsidókról, csak a külsőségeket: pajesz, cicesz, koszos kocsma, Mózes-idézet, Kahal. A Litvániából származók azért is tudnak többet, mert az ő városaikban sose voltak gettók. A Koronából jöttek azonban csak nagyon gazdag vagy nagyon szegény zsidókat ismernek, és a gazdag zsidók általában megkeresztelkedtek. Úgy képzeli a hívek többsége, hogy sötét, istentelen, pogány gödörből mászott ki ez a Gerson, ahol hemzsegnek a szurtos kölkök, mocsok és bűz van, kultúra, művelődés semmi. Gerson Ram szófukar, igen, atyja nyomdász volt, nemrég halt meg. Mást nem lehet kiszedni belőle, csak azt, hogy az ő urát imádja.
Elképzelik az Úr Ügyének hívei: sötét pincében görnyed a sajtó fölé Gerson ványadt testű, töpörödött lelkű apja, a házalók ilyenek, és biztos, hogy pincében van a kóceráj, mert a zsidó susztereké ott van. Odalent élhetett Gerson meg a sok szurtos testvére, úgy szaporodnak ezek a zsidók, mint a nyulak. Szegény Gerson testvért a legsötétebb babonaság vehette körül, csoda, hogy ebből ki tudott törni. Látnivaló, hogy kitört: úgy tud franciául, mint ők, akik tíz éve élnek francia földön. Ez zavaró, és gyűlöletet keltene, ha nem tudnák, hogy Gerson a testvérük. Enyhít a dolgon, hogy mégse tudhat nagyon jól franciául, ha Romuald azzal dicsekszik, hogy tanítja. Olvasott fickó, mondja Eustachy, s hogy a memóriája vetekszik az övével; ez isteni adomány, nem tehet róla. Mindezt egybevetve nyugtalanító jelenség. Szerencse, hogy Towiański híve lett, s ördögi adottságait eszerint jó irányban fejleszti, úgyhogy fogadjuk szeretettel. Jó látni, hogy Ferdynand meg Gerson nem kedveli egymást, noha a Mester régi hívei; kicsit biztosabban érezhetjük magunkat ettől mi, a Mester párizsi hívei.
Nem világos, mi lesz Ferdynand tiszte az Úr Ügyében. De ha Gerson 128Ram feladata, hogy az egész zsidóságot megtérítse, csak tegye, mi támogatjuk, és jó is, hogy a mi vállunkról leveszi e terhet.
Nem szokott megszólalni, de lángol a szeme, mikor az ő uráról mégis mond valamit. Minden vágya, hogy Andrzej úr igéjét hirdesse. Azt mondja álmodozva, hogy ott fog állni az ő ura mellett Jeruzsálem főterén, igéjét hirdetve; előre odaképzeli magát, szeméből könnyek törnek elő. Nyilván úgy képzeli, hogy ő szónokol, míg Towiański csak áll és hallgat. Van ebben valami, szeret hallgatni a Mester. Gerson szeme befele fordul, rázza a zokogás, máris ott van Jeruzsálemben, ajkai némán szavakat formálnak. Ram már látja, amint a zsidóság az évezredes csipát kitörli a szeméből, és, vélik a hívek, a keresztet végre tömegesen fölveszi. A megtisztulás könnyei is ezek, miket saját jövőbeli szereplésének előlegez meg a térítő, korai díjazás gyanánt.
Elérzékenyülése őszinte, a hívekre is átragad. Jó együtt sírni, együtt örülni, az egyéni föloldoztatásnál többet ér az együttes megtisztulás.
Úgy képzelik a hívek: apja elé állhatott Gerson, ványadt testű, töpörödött lelkű apja koszos kezét rongyba törülte, s mondta, nem ad pénzt. Súlyos veszekedés eshetett köztük, ha Gerson a zsidóságot el akarta hagyni. Töpörödött lelkű apja biztosan azzal érvelt, hogy zsidóból nem lesz szalonna, zsidó marad akkor is, ha kitér, mert mások zsidónak fogják élete fogytáig tartani. Nagy válságot okozhatott az öregben fia hitehagyása, ha belehalt; de mégis odaadhatta, amije csak volt, családszeretők a zsidók, ezt tudjuk. Hát így indulhatott napnyugatnak az Úr Ügyének zsidó szószólója.
Nem firtatják a hívek, hogy az Orosz Impériumból elmenekülni zsidónak még nehezebb, mint lengyelnek, holott lengyelnek is rendkívül nehéz. Gondolják: mégis volt valami vagyonkája az apjának, és az orosz hatóságot megkente, hogy a fiának útlevelet adjanak. Mintha ez olyan könnyű lenne.
Azt elárulta Ram, hogy járt az odesszai zsidók közt, ajkán az ő ura nevével. Szégyenkezve bevallotta, hogy térítése nem járt sikerrel; ígérte, hathatósabban fog működni, kudarca sok hasznos tapasztalattal látta el. Jó hallani, hogy ez az ördögi adottságokkal megvert kis kajla fülű már vereséget szenvedett egyszer. Legyen hát a testvérünk az Úr Ügyében, arasson hát velünk együtt diadalt.
129Ekként fogadták a hívek Gerson testvért, és lázasan magyarázták egymásnak a tantételeket. Többségüknek állása, munkája nem volt, dermedt tespedtségükből rántotta vissza őket élni és érvelni az Úr Ügye, legyen áldott.
Áldás, hogy az Úr Ügyének diadalmas földi vonulása megkezdődött! A negyvennégyes számú férfiú felülről a Parancsot immár megkapta, kerubok vigyázzák gondolatait és lépteit; a világ teremtése óta ily hatalmas Fény még nem volt! A Bárány így váltja meg a bűnöket: szeret, s a fényes szellemek oszlopainak tért nyit, számukra a Földön kicsiny pontokban: emberi lelkekben otthont létesít; és igen örvend e fejleménynek a Menny, mert amiképpen az élők függenek a Mennytől, akképpen függ a Menny az emberektől. Sok raboskodó szellem, kiket a Földszellem sötétje igéz, most elszabadulhat fogságából végre, évszázados szenvedése múltán; érzik ezt a kiválasztottak, álmodók s virrasztók egyaránt, az Úr mécsesei; ők a földi pontjai a Világosságnak; és meg fogja ugyanezt érezni Franciaország, mely fényesnek ugyan nem fényes, de a sötétségben legalább szürke.
Egyetértett mindezzel Ram, csak a negyvennégyes számmal nem volt megelégedve; el is határozta, hogy Mickiewiczet a tévedéséről felvilágosítja.
Mondta e szemináriumok alkalmával a papi ihletésű Romuald testvér: a Kör nemcsak a kor magaslatán áll, hanem annál is magasabban! Nekünk oly erényekkel kell bírnunk, miket megvalósítani évezredek múltán lehet csak! Oly ideális embertípus kidolgozása hárult reánk, kevesekre, mely mérce lesz sok-sok nemzedék számára szerte a Földön!
Ram testvérnek közben az járt a fejében, hogy ugyan ott alhat, ott ehet Januszkiewiczéknél, de szinte fogságban, mert zsebpénzt nem adtak; oda megy, ahová cipelik, azon kívül sehová; Andrzej urat nem láthatja; a Költőt ritkán láthatja, s akkor sem négyszemközt. Miért lakhat Xawera a Költőnél, ő meg csak Januszkiewiczéknél?! Oly távol van az ő ura itt, Párizsban!
Megérkezett Párizsba Ram, de nem volt mit tennie, és múltak a napok! Ugyan hol rejtezik, mit művel az ő ura, épp amikor leghívebb híve érkezik?!
130Napok teltek, sőt órák és percek, és Towiański nem volt sehol. Ram továbbra is kapott enni, sőt valami kevés zsebpénzt is, „amíg kialakul a helyzet”; az utcára mégis ritkán merészkedett le egyedül, nagy súly húzta le a lelkét, pedig ha az Úr Ügyének harcosa valaki, legyen türelemmel! Nyilván erre intette volna az ő ura, ha ott van, de nem volt, meg a Költő is megmondhatta volna, de annak nem volt ideje, túl sok minden történt akkoriban, csak Ram nem vette észre. Mert mialatt nem történt semmi, csak lopták a napot, közben a helyüket keresték, tolakodtak, tülekedtek, kidudorodtak a résekbe az amőbaszerű lények, a lelkek, hogy a Körnek a lélekelhalások után szilárd váza legyen. Alakulás folyt, nagyszabású, örvendetes! Ebben vett részt tevőlegesen Ram is, az idegen lakásban kushadván.
Eustachy elrohangált, jogi és pénzügyi dolgait intézte. Romuald ritkábban hívta, terhes lett a szótlan, humortalan vilnai zsidó. Ram naphosszat bámult ki az ablakon, szíve teli volt keserűséggel és céltalansággal, noha vissza a legkevésbé sem vágyott; szóval megszállták a sötét szellemek. Annyi szellem kavargott akkoriban Párizsban, miért ne lettek volna közöttük sötétek is elegen, kik mindig a leghívebb hívőt támadják, mert éles a szemük.
Bámult kifele Ram, a szűk utcában vígan harsogott az élet, s valamit mégiscsak megérzett: éber álmodozások billegtetik a háztetőket, alattuk forr a vágyak zavaros levese, és vájt fül kihallja a Város fortyogásából, vartyogásából a nagy-nagy Várakozást, persze csak akkor, ha bennünk is megvan. Vulkáni az élők természete, ne tévesszen meg minket az utcán trécselő csőcselék gondtalansága!
„Sátánt örvendeztető század ez a tizenkilencedik”, jutott Ram eszébe a Słowacki-sor. Emlék és képzelgés, olvasott és látott világ mind áthatja egymást, megannyi gyógyíthatatlan seb; valóságtartalmuk kétes, ám valóság, hogy egymásba gomolyognak; a legvalódibb valóság pedig törekvésünk, hogy Halhatatlan Szemmé guvadhassunk, legalább életünk idejére; csak hát ehhez az kell, hogy a tények kötele szorítsa el nyakunkat. Ram tényhiányban szenvedett, az ablakban kuporogván.
Eksztázis és letargia szirtjei közt hánykódik lélekvesztőjén, önszellemét testében cipelve a vallásos ember, és letargikus félálmában, így írta Swedenborg, adatik a mennyei fényt megpillantania. S hogy a Fény ki131tüntetettje legyen, előbb rabul ejti lelkét a Sötétség. Fény és Árny küzdelmének kimenete persze biztos, az Úrhoz emelkedés a szemléletből kiiktathatatlan, derűlátó minden egyistenhit; hogy jó, állítja, holott rossz; s mert állítja, hogy jó, azzá is éli azt, ami rossz. Az Úr akarja, hogy legyen Akarat, s hogy a Vágy előbbre való legyen mindannál, ami Való. Ram tudta, hogy a megváltatás nem egyetlen pillanat, hanem vonakodások, visszavonások, nekilendülések sorozata; elvileg tudta, de húzódozott meg is élni. Eustachy említette, hogy a Költő a Vendég távozta után kezdte meg harcát, mint Jákob, az angyallal. Jákobhoz elméne egy angyal, és társalogtak, és otthagyá magára kétségeivel Jákobot az angyal. És Jákob tusakodni kezde magával, és tusakoda a hajnal feljöveteléig. S most Ram a csípőjét érezte fájni, erre gondolván; s alighanem Mickiewicz is fájlalta akkor reggel a csípőjét, mert írva vagyon, hogy a forgója Jákobnak e harcban kiment a helyéből.
Azt írta Saint-Martin, az Ismeretlen Filozóf, Eustachy könyvtárában megtalálta Ram: „Azt mondottam én az Úrnak: harcolj énellenem, amiként Jákob harcolt az angyal ellen, mígnem az, aki én vagyok, megszentel téged.”
Rémületes kijelentés! Jákob és Isten szerepcseréje! Jákob szenteli meg az Urat, s nem fordítva! Ez ugyan Saint-Martin önkéntelenül bevallott istenülése volt, de megérezte Ram, hogy ez lehetett a Költő lelkének igazi tartalma azon a tusakodó éjjelen. Vendégének magát érezte hirtelen, s Vendégét a megváltandónak!
Valami hasonlót ő is érzett Vilnában, mikor váratlanul elébe toppant az Ismeretlen, rákiáltva: „Én vagyok Mózes!”
A csodára megérett ember is vonakodik a Csodának azonnal hitelt adni, s első tette a lázadás. Vérontás nélkül megváltás nincs, Swedenborg is vérontást követelt a negyedik stádiumban, ekkor a Belső Templom elérhető, ilyenkor már angyalokkal társalkodik az ember. Nem álom ez, nem is vízió, mert ezek alacsonyrendű működések; ez már az igazi Nézés. Ezt is Eustachy könyvtárában olvasta Ram, és eltűnődött.
Van szem, van tárgy, s a kettő közt a látvány: maga az Úr.
Az Úr, mert a zsidók állításával ellentétben neki is csak ember alakja van, maga is eshet tévedésbe, nem-tudásba, gondolta Ram, és meglepődött.
132Beleélte magát Andrzej úr lelkébe, lett erős szemévé az ő urának, és nézése sugarától a látszatot, e kötszert, a mögöttese átvérezte. Képzelte, hogy Andrzej úrként nézi az Úrnak Könyveit, és fellángoltak legott a betűk.
Felütötte Ram az Ismeretlen Filozóf könyveit ismét. Írta Saint-Martin: „Nem írhatsz le egyetlen verssort sem, mielőtt csodát ne tettél volna, mert a versnek más tárgya nem lehet, mint amit ünnepel.” Írta: „Ki a Fenső hatóságnak orákuluma kíván lenni, nem írhat le egyetlen sort sem, mielőtt maga csodát ne művelt volna.” Írta: „A profetikus költészet az egyetlen, mely a költészet nevet megérdemli; ez az, amely az isteni tüzet, mi bennünk megvan, gondolatainkba is beültetni képes.” Írta: „Nem elegendő az Úrnak hatalmában nem kételkedni, de szükséges, hogy saját erejében ne kételkedjék az ember.” Írta: „Krisztus eljövetele óta minden ember, a maga sajátos módján, képes Krisztusnál is tovább lépni.” Írta: „Minden ember képes és köteles szellemi hagyományt és szent szöveget létrehozni, mert a maga lényegét minden ember képes megírni.”
Eltűnődött Ram, mily feltűnően összeegyeztethető az ő zsidó hagyományával mindez, és örült.
Minden nemzedékben eljő az is, aki hajnaltájt az ablakban könyököl, és a virrasztás ragacsa köti a látványához. Néz, és nem néznek fel rá, néz, és nem ismerik fel. Mózes is eljő minden nemzedékben, de rejtezik. Körülnéz, és látja: korai még, és elszomorodik, és ennen Mózes voltát feledve az álomkóros seregekbe olvad. Épp ekképpen áll és virraszt az ablakban minden nemzedékben legalább egy, és reméli, hogy Mózesét meglátja.
Állt Ram a Januszkiewiczek egyik szép, ablakos szobájában immár, oda költöztették a gardróbból, állt kora hajnalban és bámult kifelé.
Madarak csivitelnek a kőrengetegben, érthetetlen, honnét van ennyi veréb, talán a lószar okozza. Teremt az Úr mindenféle lényeket, verebeket, patkányokat, lovakat, hogy ne érezze magát az ember annyira egyedül e Bábelben, s hogy legyen, ki ugyan az embert nem érti, de él, s az Úr akaratát öntudatlan teljesíti. Jó, hogy legalább a verebek, a patkányok nemzetköziek ebben az ellenséges törzsekre és népekre szabdalt világban, ahol még a vallás sem közös. Süketen, vakon, az álombéli ra133gacsot magukban cipelve indulnak munkába a Világváros lakói, támolyognak még, látni őket a lesből; pénzről álmodnak, hatalomról, bosszúról, új forradalomról, életjáradékról, tőzsdesikerről, tőzsdekrachról, az adóhivatal leégéséről, és nem értenek semmit, mert maguk is csak tört cserepei azon tükörnek, melynek mélyén ott szunnyad a valódi látvány, a Titok. Ezek a félálomban imbolygók nem értesültek róla, hogy eljött a Messiás. Talán a Végítéletről is csak megkésve értesülnének, hazug tucatregényekben tálalnák fel nékik az élelmes tollnokok, rekedt rikkancsok kiabálnák a többi hírek közt, és másnapra el is felejtenék.
Közönyösen trappolnak a kövezeten a kocsik elé fogott lovak, szájuk elé zabbal teli zsák van kötözve, trappolás közben is esznek, és hullajtanak a kövezetre verébeledelt, az ő szemükben néha látni: tudják. Tűnődve tekintenek az emberre, hallgatnak. Korai megszólalniuk. Nem néznek fel az ablakra ezek az értő lovak, a zablától nem is tudnának feltekinteni, a szemellenzőtől, ettől a speciálisan emberi találmánytól is nyűgözve vannak; biztosan ló és ló között is van különbség, s legalább egyikük tudja, hogy a Világváros valamely bugyrában Ott Van. Megjelent. Halleluja!, mondja a maga lónyelvén az illető, és jót harap a zabból.
Ram erre gondolván zavarba esik. Mi történik az állatokkal Azután? Avagy az Eljövetel csak az embernek szól? Majd meg kell érdeklődni az ő urától ezt is.
Ram nem számolt azzal, hogy ővele számolnak.
Számolt vele Towiański, ha Párizsba szólította. S mikor őt a Költő épp Romuald gondoskodására bízta, átgondolt káderpolitikát folytatott. Célszerű szétszórni a Mester újonnan érkezett híveit a párizsiak közt, el ne bízzák magukat. A legelső megváltottak gőgje minden gőgök közül a legrosszabb. Januszkiewiczéknél Ram szem előtt volt. Romuald, akinek heves természetét az emigránsok jól ismerték, az újonnan érkezett gyámjaként lelki foglalatosságot kap, a magánál fiatalabbat pásztorolva felnőttebbé válhat. Nem volt ez rosszul kitalálva.
Nem tudhatta Ram, hogy akkor sikerült Párizsba megérkeznie, amikor nagyon kellett.
134Már egy éve volt a Mester Párizsban, Isten malmainak fel kellett végre dübörögniük.
Mialatt Ram unatkozott, éppen hevesen múlott az idő.
Július elsején, pénteken a Költő előadására a Collège de France tantermébe Ram nem vonulhatott ki a többiekkel együtt, megtiltották. Mondta a Költő: ne lássanak a kopók velünk együtt, Gerson testvér, rólad még nincsenek akták, és ne is legyenek.
Egész nap otthon feküdt Ram, és Mickiewicz szellemével próbált egyesülni.
Este Romuald lelkesen számolt be az eseményről.
Ott volt az előadóteremben legalább nyolcszáz ember! Sapieha, meg Zamoyski gróf, sőt Czartoryski herceg és neje! Orosz grófok, angol urak, néhány német forradalmár! Różycki ezredes meg Kamieński ezredes! S mikor Mickiewicz sápadtan, lobogó hajjal berontott, dobogás és tapsvihar tört ki! És a végén is!
Jó, de miről beszélt?!
Romuald egy pillanatra megzavarodott.
A messianizmusról. Hogy az egyúttal szláv és európai kérdés is. Romuald megpróbált visszaemlékezni, beleizzadt. Azt mondta Mickiewicz, hogy a lengyel filozófia oly ideáját adja a messianizmusnak, mi egyetlen emberhez vonzódik. A lengyel messianizmus elismeri saját népének küldetését, mit azonban egyetlen embernek kell képviselnie. Beszélt a mongolokról. Dzsingisz kán szörnyű küldetéssel tört be Európába. Sok napon, sok éjen át böjtölt, imádkozott a szellemekkel társalkodva Ázsia csúcsán, és tatárul azt kiáltotta: „halla!”, és két világrész beléremegett. E kiáltásban volt a tónus, mely az erőt másoktól elvette s bámulatra késztette; kihullt a fegyver a szemben álló katonák kezéből, és a királyok messzire menekültek, csak hogy e kiáltást hallani ne kényszerüljenek!
Mi közünk nekünk a mongolokhoz?!
Hát az, felelte Romuald, hogy a mongol iga alatt nyögő moszkvai hercegek e dallamot elsajátították, s maguk is azt kiáltván: „halla”, elébb Moszkvának hercegségét, majd a környező tájakat megriasztva leigázták; ezt nevezzük orosz tónusnak.
Tónus?
135Tónus. Romuald minden erejét megfeszítve emlékezett. Igen. A tónus teszi a dalt. A hadvezér által mondott szavak nevetségessé válnak, mihelyt gyermek ismétli őket. A tónus a dolgok lényege. 1812-ben az oroszok éppen a franciák elől menekülnek, s egy orosz tiszt sebesülten fekszik egy kalyibában. Egy orosz csapat a kalyibára támad és rabol. A tiszt kiüzen a gazdával, a rablást hagyják abba. Gúnyolják a katonák a gazdát, és rabolnak tovább. Erre az ablakhoz viteti magát a tiszt, fejét kidugva egyet kiált, kiadva lelkéből ama tónust, mit az orosz hercegektől, vagyis Dzsingisz kántól örökölt. És a katonák, rémületbe görcsölten, a rablást abbahagyják! Magához szólít egyet közülük a tiszt, és erőtlen kezével veri, és az tűri. És köré gyűlnek a többiek, és parancsait lesik. Akik azonban a hangját nem hallották, rabolnak tovább. Hát ez a tónus.
De ez orosz dolog, mondja Ram.
Igen, de mondta Mickiewicz, hogy midőn Lengyelország gyönge volt, és Európa az orosz tónus ellen nem tudott mit kitalálni, megjelent Napóleon, és erősebb tónust intonált, mint az orosz! A lengyelség e dallamot meghallotta, megrázkódott, feléledt, és megindultak a lengyel divíziók! A miénk lett a tónus! Napóleoné!
Napóleont nyilvánosan dicsőíteni forradalmi tett Lajos Fülöp király országában, akinek szolgái a Napóleon-kultuszt hivatalból üldözik, miközben titokban a feltámadásáért imádkoznak, de ezt Ram nem érti.
Mi volt még?
Azt mondta Mickiewicz, nem sikerülhet háború, ha nem egyetlen fővezér irányítja a hadakat! Nincs oly műalkotás, mit ne egy mester hozna létre; nincs oly zenekar, mit ne a dirigens fogna össze. S mégis tartja magát ama tarthatatlan vélekedés, hogy az emberiség legnagyobb problémáit megoldhatjuk a fejetlen tömegek révén!
Valóban abszurd elképzelés, Ram bólogat. Nem tűnik fel neki, hogy ezt egy magát demokratának vélő ifjú mondja.
Romualdnak eszébe jut: a lengyel messianizmusnak kell megoldania az izraeliták népének kérdését is, mondta Mickiewicz!
Ezt pontosan mondd, kérleli Romualdot. Romuald izzad. Nem hiába választotta az izraeliták népe Lengyelországot hazájául, mondta Mickiewicz. A zsidók a legszellemibb nép az összes népek közt; fejlődésében azonban vissza van tartva. Régóta nem tapasztalván a Gondviselő 136ígéretének beteljesülését, földi vitákra tékozolta szellemét, s ebbe belenyomorodott. Ám soha a Messiást várni meg nem szűnt!
Ram bólint. És megmondta, hogy itt van?! És hogy minden népeké?!
Romuald habozik. Azt mondta, hogy hiszünk benne, foglalja össze tömören, és felsóhajt. Nem lehet azt a hangulatot visszaadni szóban.
Ram csalódottan hallgat. Az a gyanúja támad, hogy Mickiewicz szelleme nem egyesült az ő uráéval. Romuald vendéglőbe hívja, Ram nem megy. Romuald dühös lesz. Itt heversz naphosszat, már olyan vagy, mint egy hulla! Megmutatom a gázvilágítást, nappali fény van az Odeon környékén, gázlámpák tömege világít! Ram nem akarja látni. A Vendôme téren is van gázvilágítás, a rue Rivolin is van, éjfélkor is ropja a nép, mért nem akarod látni?! Mert hamarosan úgyis mindent elborít a Fény! – kiáltja Ram, és dacosan a gardróbba menekül.
Eme nevezetes előadással zárult abban a tanévben a Költő sorozata a Collège de France-ban. Kommentálták sajtószerte, társaságban, szalonokban, utcasarkon, prefektúrán, többnyire olyanok, akik ott se voltak.
Az Előadó oroszpárti. Amit mond, a judaizmus apoteózisa. Mindezt nem is ő mondja, hanem egy gonosz lélek szól belőle. A szöveget is az a gonosz messiás írta, a Költő csak felmondta. De nem, nem írta a gonosz messiás, hanem a távolból sugallta, képes rá, ekkora a gonosznak hatalma. Annyira át fogja hatni a Költőt a gonosz messiás, hogy előbb-utóbb saját hangját elveszíti és a messiás hangja fog kitörni a torkán, így szól a Sátán, tudjuk. De nem is a Sátán, hanem a muszka! A muszka akarja megfosztani így a lengyelséget tettrekészségétől, egyetértenek ebben a demokraták és Jelowickiék, ami nagy szó. A tétlen várakozást dicsőíti Mickiewicz. Az a gonosz ember, az a muszka ügynök nem buta, visszaél a vallás éhével. Kiátkozhatná végre a Pápa, ez a lengyelgyűlölő XVI. Gergely azt a gonosz muszkát; az se baj, ha vele együtt a Költőt is kiátkozza. Na igen, de Czartoryski herceg is elment az előadásra, úgyhogy mégse kéne kiátkozni, inkább beszélni kéne a fejével. Nem lehet! Hányan próbálták már, hiába!
Másfél hónap telt el mindössze azóta, hogy a Kört a Mester megalapította, s máris a kiutasítását fogalmazták illetékes helyeken. Dicséretre méltó gyorsasággal reagáltak a francia hatóságok, csakhogy a Mester a Körben s a Körön kívül soha nem beszélt másról, mint a szeretetről. 137Franciaországból való kiutasítását fogalmazták, előterjesztették, jóváhagyták, aláírták, áttették, elolvasták… S éppen e napokban méltóztattak Oroszországban a Mester birtokát elkobozni, örökös száműzetéséről a parancsot fogalmazták, előterjesztették, jóváhagyták, aláírták, áttették, elolvasták, széljegyezték… minthogy az ilyen ügyek még abban a lassú Impériumban is megfelelően gyors elintézést nyertek.
Érthető, hogy a radikális lengyel demokratákat: Lelewelt, Worcellt, Krępowieckit meg a többit a francia kormány kiutasította. Az Emigrációba érkezvén a francia baloldallal, a királyság ellenzékével kapcsolatba léptek, forradalmi felhívásokat adtak ki és nem rejtőztek, hanem a napvilágon esküdtek össze, ami ravasz fogásuk a sötétben bujkáló összeesküvőknek. De mi vétke volt a Mesternek? Még csak muszka kémnek se bizonyult! Forradalmi ideákat hirdetni óvakodott, a francia összeesküvőket kerülte, a lengyel összeesküvőket kerülte, tanait nyilvánosan nem terjesztette. Ugyan a felszólítás ellenére Oroszországba nem tért vissza, de ezt elkövették mások is. Lehettek persze a hívek közé beépülve, kik a Mester szűk körben elmondott szavairól jelentést fogalmaztak, s mert jelentenivalót a Mester nem mondott, hát kiszínezték, hogy mégis kinézzen valahogy. Ám számtalan szekta, párt, szerv, szervezet, sejt, sejtecske, csoportulat ülésezett, gyülekezett, suttogott és harsogott Párizsban és vidéken, hozzájuk képest a Mester a francia államérdeket illetően a legkevésbé sem volt veszedelmes. Mégis siettek őt és családját kiebrudalni.
Czartoryski herceg szólhatott valamely francia excellenciás úrnak, ugyan szíveskedjék már tenni valamit. Az orosz követségen nem értették a Mestert; nem szeretik a diplomaták, ha valamit nem értenek; ők is felszólalhattak ellene. A Feltámadottak is ügyködhettek. De oly sok feljelentést kellett akkoriban kartotékolniuk a franciáknak! Nem volt könnyű mérlegelniük, ki veszélyes igazán.
Később némely hívek kiötölték, hogy a Mestert azért utasították ki a franciák, mert megjósolta Lajos Fülöp legidősebb fiának, Orléans hercegének halálát, ami 1842. július 13-án délután Neuillyben kocsikázás közben esett. Szép legenda, a Mester ellenségei is felkapták. Csakhogy a kiutasítási rendelet reggel íratott alá, s akkor még élt a szomorú sorsú herceg.
138A Mester kiutasításának oka a Legelső Tanítvány volt.
Az előadások hallgatói azt hitték, hogy Mesterének nézeteit szajkózza a Költő. Mennyire alábecsülik a költőket a beavatatlanok! Képesek a költők, az ihletettek bárkinek a nézeteit szajkózni?! Nem, nem és nem! Először is kicifrázzák, másodszor is fellázadnak a penzum, s végül a penzumadó személye ellen. Gyilkos az indulat a Nagy Ihletettekben, bármennyire tutyimutyinak mutatkozzanak is magánéletük mamuszaiban. A Költő és Megváltója hatalmas mérkőzésének voltak szem- és fültanúi a hallgatók, akár kevésnek, akár soknak vélték, amit az Előadó mondott, és a küzdőtéren az egyik fél nem is volt jelen.
Hírhedett előadása lett ez a Költőnek, s noha az Úr Ügyéről nem mondott semmit, ám csupa olyan kijelentést tett, melyek hivatalosan nem voltak megbocsáthatók.
A Költőt védte a hírneve, és védték azok is, akik állandóan támadták ezért-amazért: az arisztokraták, a demokraták és a klerikálisok. A Mestert nem védte senki, csak a Költő. Gyanús védelem. Azonos hitet vallók küldik egymást máglyára a legszívesebben. Dehogy akarta a Költő a Mester kiutasítását tudatosan kiprovokálni, ellenkezőleg! Mégis vad dolgokat mondott, mármint aktuálpolitikailag, s ezekhez a Mesternek semmi köze nem volt. Tudta az Előadó, a hivatásos jegyzetelők kötelességüket derekasan teljesítik.
Óriási öröm, ha köztünk Megváltó él; boldogságos feladat Igéjét hirdethetni; de óriási a teher is, és könnyebbség, ha a magunk Róla szóló igéit az Ő felügyelete nélkül hirdethetjük. Nem baj, ha a Mester nincs közel; akkor a Legelső Tanítvány meg a Legmásodik Tanítvány meg a Legharmadik mind kicsikét feljebb rukkol.
Egyszer sem jelent meg Mickiewicz előadásain Towiański; Ferdynand végigülte mindet, s Mesterének beszámolt. Sosem nyilatkozott a Mester az előadásokról. De nem is úgy megy, hogy a Mester szájba rágja, mit mondjon a Legelső Tanítványa; buta Mester volna az ilyen.
Veszélybe sodorta Mesterét a Legelső Tanítványa, ám ha a Mester valóban az volt, aminek tartotta magát: mester, Tanítványát ismerte, és tudnia kellett, mi folyik. Sejtette a Mester, hogy kiutasítása készül, mert július elején rejtekéből Párizsba visszatért, váratlanul sokakkal találkozott személyesen, s azok mind a delejébe dőltek.
1391842. július 12-én megnyerte Juliusz Słowackit, tizenhatodikán Seweryn Goszczyńskit, e két költőből testvér lett egy csapásra. Megtérítésük a Legelső Tanítvány ellen történt, mert ők is költők voltak, Słowacki pedig Mickiewicz egyetlen riválisa. A Körbe építve őket a Mester Mickiewicz hatalmát korlátozta.
És otthagyta Párizsban Xawerát, és otthagyta Ram testvért üzenetvivőnek. Írta a Mester egy jegyzetében a Költőnek: „híreket majd a kicsiny izraelita révén kapsz”.
1842. július 18-án a Saint Séverin-templomban a hívektől a Mester ünnepélyesen búcsút vett, majd kocsiba szállt és rejtekére hajtatott, a hívek közül senki sem kísérte, s másnap családjával kocsin Brüsszelbe Senlis és Oostende érintésével eldöcögött.
Ekkor látta az ő urát Párizsba érkezése óta Ram először, szót nem váltottak, Andrzej úr futólag a fejére helyezte a bal kezét, Ram fejbőre szomjasan felbizsergett. Sűrű könnyeket hullatván búcsúzott a Messiástól, kezét még éppen sikerült megcsókolnia, mert már másokat áldott meg vele. Nem ment a többiekkel Mickiewicz lakására a Mester diadalát, azaz a franciák véghetetlen, szégyenletes rémületét megünnepelni, hazament Januszkiewiczék lakására. A templomból a Saint Germain bulvárra egy perc alatt, arról a rue de l’Echaudéra négy perc alatt elért, ezt a kicsiny körzetet már ismerte. Hosszan zokogott egyedül, boldogan, a remény a fejbőréből minden porcikájába beleáradt. Hamarosan újra látja az ő urát, a postásaként.
Megengedi az Úr, hogy a Rossz időnként, bizonyos mértékig gyümölcsöt hozzon. Lelkünket szorongás nélkül alkalmazzuk a Rossz látványához, mert gyümölcsei jelzik utunkat, mely a Rossz felszámolásához vezet. A Kör tartson ki az általános vízözönben, és emelkedjék fel az Úr által követelt teljes tónushoz. Ne panaszkodjunk. Ne várjunk viszontszolgálatokat az Úrtól, ki ilyet adni úgysem hajlamos.
Ezt üzente a Körnek a lengyelek Nagyasszonya: Mária, a Legszentebb Királynő parancsára a Mester, s midőn e szöveg elhangzott, a hívek igen meghatódtak.
Odvaikba a Költő lakásából hazatérvén elővették ama pugilláresze140ket, vagyis szépen kötött, üres, kicsiny jegyzetfüzeteket, miket köztük a Mester utolsó párizsi napjaiban személyesen szétosztott; azokba bölcs tanácsokat írt saját kezűleg, minden hívének mást, szellemére szabottat; és tanulmányozták e tanácsokat a hívek, és mélynek találták azokat, és megint igen meghatódtak. Kinek azt írta be a Mester: „Ki korán kel, hitet lel”, kinek azt, hogy „Ne feledd, hogy nem vagy egyedül”. Áldásos intelmek, lehetett zokogni.
Kézről kézre járt Juliusz Słowacki, az új testvér költeménye, mit a Mesterrel való találkozás rendített elő lelkéből. A címe: Uram, Jézusom, segélj meg engem; ilyenek voltak benne:
Szép, mondták a hívek, némelyek örömmel, mások, így látta Ram, savanyúan. Hasonlítgatták a Költő verséhez, ahhoz a csalogányoshoz, s vitatták, melyik a szebbik. Ram Juliusz testvérnek adta a pálmát, bár erről nyilvánosan szólni óvakodott. Az volt a többség véleménye, hogy nahát, még ezt a gúnyos, lelketlen, mindent s mindenkit csak kritizálni tudó, felelőtlen könnyűséggel ironizáló Juliuszt is megrázta a Mester! Ha más nem is, ez önmagában elegendő bizonyíték a Mester mester volta mellett!
Ennek Ram nem örült. Juliusz testvér mamájához, a szépasszonyhoz bejáratos volt ifjúkorában Andrzej úr, a gyermek Juliuszt hosszú sétákra csábította, mert Andrzej Towiański már akkor tudta, mivel gyógyít141sa a lelki bajokat, csak még nem szólt hozzá a Hang. Tíz évvel idősebb Juliusznál Towiański, és a gyermekre emlékezett. Nem tudta Ram, vajon Juliusz a felnőtt ifjúra emlékezik-e; nem kérdezte meg tőle, nem volt rá felhatalmazva, de óvatosan érdeklődött Eustachytól, miből táplálkozik vajon az ellenszenv Juliusz iránt, akiből pedig szintén testvér lett.
Ram szerette Juliusz testvér műveit, már amelyek hozzá, Vilnába eljutottak, s a Kordian című drámáról azt hitte, hogy Mickiewicz írta, mert névtelenül jelent meg. Mondta Eustachy, hogy épp ez volt a baj. Jobb lett volna, ha nem hiszik olyan sokáig még az Emigrációban is, hogy Mickiewicz műve, mert amikor kiderült, a lelkesedést már nem lehetett visszavonni. A művet továbbra is jónak mondták, a szerzőjét azonban tűrhetetlen figurának.
Hát nem jó, kérdezte Ram, hogy van még egy nagy tehetségű költő, és Mickiewicz nincs annyira egyedül?!
Jónak kéne lennie, felelte Eustachy; mégse jó. Talán most, hogy Juliusz is csatlakozott az Úr Ügyéhez. Úgy gondolja, hogy minden nagy lélek ellenséget vizionál magának, s így erőit a daccal növelve, magát ösztökéli a fenyegető meddőség ellen. Ha az ellenség, kit magának megtalál, valódi tehetség, akkor óriási erőfeszítésre kényszerül; elvileg az ilyen helyzet termékeny. Úgy érzi, szerencsésebb lenne, ha Słowacki más fajtájú tehetség volna, mint Mickiewicz; formátumos ember másfajta nagy formátumú alkotót üdvözöl, sőt szeret, csak a magafajtát nem tudja elviselni. Sajnos azonban Słowacki tehetsége Mickiewiczéhez pimaszul hasonló. Később is jött, a hely, amelyre igényt formált, a nemzeti váteszé, be volt már töltve. Hát elkeseredett, és támadott. Mickiewicz úgy érezhette, hogy irgalmatlan a trónkövetelő. A szellemikrek szerencsésen korbácsolták egymást gyorsabb ügetésre. Az ifjabb vágtatott sebesebben, kevesebb szál kötötte gúzsba még. Mickiewicz viszont megírta a népkönyvet, a Pan Tadeuszt. Erre Juliuszt befogadni még inkább vonakodtak, Juliusz hát még szabadabbá keseredett, ezzel az életet elveszítette, a poézist megnyerte.
Felkiáltójel minden nagy lélek, mondta Eustachy, lebeg fölfelé, egyre kiterjedtebben, ám alatta a pont egyre kisebb, a vonal és a pont közt az űr, a szellemi ugrás terrénuma nő; veszélyes felkiáltójelnek lenni, a vonal egészen elszabadulhat, a balloncsúcsú vonal fellebeg, eltűnik, s el142rugaszkodása színhelyén csak a pont marad. Ez talán a költészet Montgolfier-törvénye. Słowacki és Mickiewicz egyaránt e lehetőség fenyegetettjei. Mi hisztérikusan figyeltük őket, a költészettel mint kenyérrel éltünk, s reményeinket általuk próbáltuk gerjeszteni. Őket is mi gerjesztettük, össze mi ugrasztottuk, mint bennünket képviselő gladiátorokat. Áldás, hogy eljött a Mester, s ők mindketten hívéül szegődtek, így talán nem ölik meg egymást.
Egyébként, tette hozzá Eustachy, igaz, amit Mickiewicz mondott Juliusz költészetéről: „Csodaszép katedrális, csak nincsen benne Isten”.
Mickiewicz már neves ifjú költő volt, és Madame Bécu, Juliusz szép mamája házába gyakran járt, mikor a tízéves Juliusz első verselményeit látta, s azokról elragadtatottan nyilatkozott. De aztán Bécu doktort az Ősökben talpnyaloncként léptette föl, s villámmal sújtatta agyon, és ezen Juliusz, doktor Bécu mostohafia olyannyira felháborodott, hogy Mickiewiczet párbajban meg akarta ölni. Ram csodálkozott, erről nem hallott, ez már az emigrációban történt.
Hát igen, mondta Eustachy, mert Bécu doktor, a vilnai egyetem rektora, bizony végrehajtotta az oroszok minden követelését, és a letartóztatott diákokat nem védte meg. Ugyan nem is lett volna a hatalmában, de az egykori börtöntöltelék Mickiewicz elfogultsága dr. Bécuvel szemben érthető. A szépasszony a fiának nagy pénzeket küldözget Párizsba vér szerinti apja vagyonából, aki tüdőbajban halt meg, amikor Juliusz ötéves volt, úgyhogy szükséget nem lát Juliusz, méltatlan robotot egyedül neki nem kellett közülünk vállalnia soha. Ettől annyira gőgös. Mickiewicz meg hol latinul, hol franciául tanít, másra rendelt elméjét a végsőkig kifacsarva, ezért nem is költ már. Megnősült, családját el kell tartania. Juliusz szabad, nőhöz állítólag sosem ért, plátói szerelmekre gyullad olykor, szépséges mamája igézi most is. Neki könnyű, túl könnyű neki: nem feszélyezi a meddő kangörcs, az emigránsok szörnyű nyavalyája.
Ram megszégyenülten hallgatott. Neki sem volt még dolga nővel.
Nagy siker a Beniowski, mondta Eustachy; olvassa el Gerson testvér, és majd beszélgessenek róla.
Ram Słowacki poémájára vetette magát. Eustachynak ajánlotta Słowacki a legszabadabb alkotást, amit valaha lengyelül írtak. Micsoda 143merészség poémát kezdeni Beniowskiról, a kalandorról, megírni belőle öt fejezetet, s a főhős még mindig fiatal, még el sem indult Kamcsatkára, s hol van még Madagaszkár! Mit sem törődik Juliusz testvér szabályokkal, formával, cselekménnyel, jellemekkel! Kibeszél a műből közvetlenül csevegve, csepülvén élőket s holtakat válogatás nélkül! Egy örök kamasz fecseg minden földi nehézkedéstől eloldoztatván, fecseg és fecseg, és van akkora mázlija, hogy nem bír hibázni, az alvajáró biztonságával egyensúlyoz a végletek között, lába s pennája nem csúszik meg, fölénye, eleganciája páratlan, sem külső, sem benső cenzúra nem gátolja. Bántották, gyalázták, gúnyolták, és ő kétségbeesésében egészen szabad lett. Ha lesz még lengyelség valaha, a Beniowski című formátlan, töredékes poéma is lesz. Megsejtette Ram, mit érezhetett Mickiewicz, mikor elolvasta. Irtóztató féltékenységet.
Olvasta a poémát Ram, meg-megállt, visszalapozott, olvasta:
Élvezettel merült el Ram a fecsegésében újra meg újra, mert csak alkalom volt a hírhedett kalandor, Beniowski ifjúságának története a költő számára, hogy írhasson bármiről, főként arról, milyen is a helyzete az emigrációban. Kritizált Słowacki élőket, holtakat egyaránt magasrendű, lebegő iróniával, fölénnyel, miközben akkor szakította át az irónia finom függönyét súlyos, tragikus vallomással, amikor csak kénye-kedve diktálta. Minden ritmusa oly természetes! Minden ríme oly tökéletes! Ez nem is költemény, ez a lengyel nyelv tiszta zenéje! Mintha Mickiewicz csúcspillanatait varázsolta volna átlaggá Słowacki!
Tele volt firkálva a kötet, felkiáltójelek, kérdőjelek, cöcögések a margón, s pár név, némelyik áthúzva. Eustachy kommentárjai vajon? Hogy 144melyik kigúnyolt ember a valóságban kicsoda? Netalán cikket akart írni róla?
Akartam, mondta Eustachy, mikor Ram rákérdezett, de aztán jobbnak láttuk nem foglalkozni vele: ha elalszik a botrány, kevesebben olvassák el. Remek költő Słowacki, tette hozzá Eustachy, istenáldotta költő. Ram bólogatott. Csak hát, mondta Eustachy, Mickiewicz megmondta, hogy olyan katedrális Juliusz költészete, amelyből hiányzik az Isten.
Mégis csodálatos lehet, gondolta Ram, ha egy ilyen mű van valakinek ajánlva.
Mikor Ram a Beniowski-élményét a hívekkel meg akarta osztani, csak azt ismerték el, hogy Juliusz méltóképpen gúnyolta ki JBO urat, vagyis Józefat Bolesław Ostrowskit, ki minden demokrata bizottmányban benn ül, s közben a franciáknak jó pénzért besúg, Mickiewiczet mocskolni, orosz kémként följelentgetni meg nem szűnik, és a zsidókat frecsegve pocskondiázza. JBO megkapta a magáét, ezt elismerték, de a poémáról nem akartak vitába bonyolódni. Eustachy pontosan számolt be a helyzetről: valóban kínos, ha két vátesz támad egy emigrációban. Mélyen megrázta Ramot a Beniowski, de a Pan Tadeuszt, az ő lengyel Bibliáját mégsem Słowacki írta, hanem Mickiewicz.
Úgy érezte Ram, e nagy művek mögül kikandikáló szerzői arc ugyanaz. Olvassa az ember a Jelentős Szerzők műveit, s nem azt látja, aminek vízióját fölkeltik, hanem a mélyben a Szerzők makulátlan, szellemi arcát; és ezek az arcok hasonlók! Az olvasó talán a maga makulátlan arcát látja beléjük; ez lehet a befogadás törvénye. Aki az Úrral egyesül, egy lélek vele. Ezt Pál apostol is megmondta a korinthoszbélieknek írott első levelében. A két nagy költő már azelőtt egyesült a Mesterrel, hogy erről tudtak volna! Valós alapja a Csodának, hogy minden ember egylényegű!
Ezt a gondolatát a két költővel meg fogja osztani. Erre azonban nem keríthetett sort azonnal, mert a Mesterhez küldték, Brüsszelbe!
Érvényes orosz útlevele birtokában szabadabban lépkedhet a határokon át, mint az emigránsok, kik minden egyes utazás alkalmával az engedélyért kilincselni tartoznak. Ferdynandnak is orosz útlevele van, még nem járt le, de őt már figyelik a franciák.
Ismét együtt lehet a Mesterrel!
145Szóbeli és írásbeli üzeneteket kellett vinnie.
Az egyik dokumentum a Mester kiutasítása elleni utólagos tiltakozás volt, mit Charles Dûchatel belügyminiszter úrhoz intézett a Kör augusztus 7-i dátummal. Negyvenöten írták alá, köztük ő is, a hírvivő.
Negyvenöten, s nem negyvennégyen.
Az Ősökben a titokzatos Negyvennégyes szám illeti meg a Messiást. E titokzatos szám nagy hírnévre vergődött a lengyel költészet rajongói körében, sokat elmélkedtek róla.
Szétbontották többnyire e misztikus számot negyvenre és négyre. A Negyvenes számmal nincs is baj. Negyven napot és negyven évet töltött a Hegyen Mózes. Negyven napig esett az eső a Vízözön előtt. Negyven napon és negyven éjen át menetelt a Hegyig Illés. És mondá Jónás, hogy negyven nap múlva töröltetik el a Föld színéről Ninive. És mondá az Úr: negyven éven át vitáztam ezzel a néppel. Negyven napig böjtölt a pusztaságban Jézus. Miután feltámadt, negyven napig rejtőzött, míg megmutatta magát híveinek. Negyven az Idők Teljének száma, negyven a próbának ideje. Negyven év alatt töröltetik el az emlékezet, még egy világháborúé is.
Nyakatekertebben magyarázták a Négyes számot. Hogy mikor Mózes a Hegyről lejött, a száma állítólag a Négyes lett volna. Írták: az Úrnak száma Egy, a világnak száma Nulla, s közöttük a közvetítő száma éppen Négy. Saint-Martin így tudta, állítólag a Kabalából vette. Magyarázták: ha az Úr műveinek száma, a Tettek száma Negyven, akkor a Mű és a Közvetítő együtt teszi ki a keresett Negyvennégyet, s ez volna a Legelső Prófétának a száma. Meglehet; ám a bonyolult magyarázat mindig gyanús.
Van azonban egy igazi szám, Adam Kadmon, az Első Ember száma, és ez Negyvenöt.
Ez az Adam név betűiből adódik össze. A D meg az M együtt negyvennégy, és az első Alef, az egy.
Mickiewicz keresztneve Adam. Ha az Ősök Messiásában magára gondolt, mint sejtették, miért nem ruházta fel az Adam névből adódó misztikus számmal?!
Azzal ruházta fel, csak rosszul. Ő csak annyit tudott, hogy a zsidók a magánhangzókat írásban nem jelölik. Tudta, hogy a betűknek van szám146értékük; megkérdezte, mennyi a D meg az M; megmondták: a Dalet négy, a Mem negyven; megörült Mickiewicz, összeadta, kijött a negyvennégy. Azt hitte, ezzel Adam Kadmon számértékét írta le.
Nem tudta, hogy az első Alef számát hozzá kell adni, a második Alef számát viszont nem. Azért van ez így, mert az A, D, M betűk külön rövidítések a zsidó misztikában. A: az Adam; D: az Dávid; M: az a Messiás. (Azért kerül ide Dávid, mert az ő házából való Messiás az igazi.)
Ram e tévedést szóvá tette. Mickiewicz legyintett: ez már a drámában így marad.
A Mester kiutasítása ellen mégis negyvenöten tiltakoztak. A Körnek ennél több tagja volt már. Kihagyták Ferdynandot, pedig Párizsban volt. Kihagyták nejét, Annát, pedig ő is Párizsban volt. Netán a Mester régi híveit hagyták volna ki? Nem, mert Xawera aláírta. Berkowicz és Turowski a Kör tagjai voltak, s nem írták alá. Netán azért, mert zsidók? Nem, mert Ram aláírta, és ő volt zsidó igazán.
Azért írták alá a tiltakozást épp negyvenöten, mert ennyien magát Adam Kadmont, az Első Embert teszik ki együtt, a Tökéletes Teremtményt, akiből valamennyien vagyunk, ők negyvenöten tehát az egész emberiséget jelentik. Mickiewicz elfogadta Ram javítását, aminek a kajla fülű örült. A tiltakozás így hat igazán!
A Kör: a tökéletes emberiség teljessége, a Kör: a jövő, az évezredek múltán eljövendő mennybéli emberiség lángot vetett szikrája a Földön.
Nem kellett a Kabaláról mit sem sejtő testvéreknek elárulni, hogy a negyvenötös szám akkor is Teljesség, ha tudnak róla, s akkor is, ha nem.
Ez a tiltakozó levél lett a Kör első nyilvános tette. Boldogok voltak a hívek, akik aláírhatták. Ez a dokumentum nem a Mestert védte. Őt kiutasították, és egyikük sem hitte, hogy e tiltakozásra a franciák a Mestert díszes dilizsánszban, államköltségen visszahozzák. A Mestert, miután ő a Mester, védeni nem is kell, védi őt a magas hivatása. Ez a dokumentum a Kör meglétéről nyilatkozott. Hogy szimbolikusan ők az egész emberiség, és amit élnek, két síkon élik: mint egyének, s mint Adam Kadmon szimbolikus porcikái.
Franciák és lengyelek tanulmányozták az aláírók listáját, mert mindkét nyelven kinyomatták összesen ötszáz példányban, és a Pszonka, a 147gúnylap is leközölte. Összeesküvők kedvelt szokása, hogy nyíltan esküdnek össze; az aláírók teljes nevüket, sőt lakcímüket is megadták, rangfokozatukkal, vagy, ha nem volt, foglalkozásukkal együtt. Ami az őseredeti Első Ember egyik negyvenötöd porcikáját illeti, azt találjuk róla: „Ram G. aux Batignolles.” Se utcanév, se házszám, se foglalkozás. Holott a többinek van.
Ki lakik e lista szerint Batignolles-ban, a poros külvárosban, amely nem volt még Párizs része? Łącki Jules, rue Lemercier, 18, aux Batignolles. Radwański Nicholas, rue Lemercier, 18, aux Batignolles. Rutkowski Théodore-Ernest, 18, rue Lemercier, aux Batignolles. Ők tehát együtt laktak. Pilchowski Sevérin (comte), rue de la Paix, 32, aux Batignolles, ő külön lakott. De miért nincs Ram neve és lakcíme pontosan megadva? Holott Xawera lakcíme igen, és az Mickiewicz, Celina és Zan lakcímével egyezik!
S miért csak Ram G. néven szerepel? Hát, a Gerson túl zsidósan hangzott volna mégis. Szóban egyébként terjedt már a neve, Mickiewicz említette akkortájt a towianista-ellenes Witwickinek, hogy egy Gierszejn nevű zsidó (így írta le Witwicki) több igaz érzelmet nyilvánít irányában, mint Witwicki, aki pedig régi hű barátjának mondja magát.
Ha utcanév és házszám csak az ő neve mellett nincs, nem is Batignolles-ban lakott. Valószínűleg még mindig Eustachy Januszkiewicznél húzta meg magát, de ezt nem akarták jelezni. Ramot oly nagy becsben tartotta a Költő, hogy a francia kopók elől rejtegette. A többiek nem rejtőztek, minden adatukkal szerepelnek a listán. Egyenrangú lett Gerson Ram, sőt még egyenrangúbb.
Hatalmas jelentőségű okmányon szerepelt az aláírása oly fényes nevek közt, mint a költők: Mickiewicz, Słowacki (10 bis, rue Ville-l’Eveque), Seweryn Goszczyński (55, Boulevard du Mont-Parnasse), meg a két Januszkiewiczek, Różycki ezredes, Kamieński ezredes, Nabielak őrnagy, hogy a hadnagyokról már ne is beszéljünk. Világtörténelmi jelentőségű okmánynak azért nem nevezhető, mert több annál: történelmen kívüli tett, időtlen aktus, metafizikus szándék nyilvánítása; nem ért fel az aláírókhoz a napi politika fogságában vergődők gúnyolódása.
Ez volt az egyik okmány, amit Ram magával vitt Brüsszelbe. A másik talán még jelentősebb.
148Még július végén, kilenc nappal a Mester távozása után Malmaisonban időztek hatan: Mickiewicz, Słowacki, Karol Różycki ezredes, Mikołaj Kamieński ezredes, Ludwik Nabielak őrnagy és Stefan Zan hadnagy.
Ártatlan kiránduláson vettek részt, s még aznap Párizsba vissza is tértek. Słowacki a mamájának azt írta: „Szerető emberek vettek körül”. De nem írta meg, hogy még valaki jelen volt: maga Napóleon, aki szeretett ott időzni egykor, és szelleme azt a helyet a halála óta is gyakran látogatja. Josephine, Napóleon felesége lakott ama tizenhetedik századi várban 1799-től kezdve, ahová persze a lengyel zarándokokat nem engedték be, és a válása után élete végéig ott maradt.
Csakhogy mégsem egészen Napóleoné volt az a szellem, amellyel a vár falai alatt közösen, bensőségesen, imádkozván egyesültek. Mélyebb titkokba voltak beavatva, mint a Sereg közkatonái. Nemcsak azt látták, amit borzongva a többiek is, hogy a Mester mily feltűnően hasonlít Napóleonra, hanem azt is tudták, hogy ennek oka van. Tudták, hogy a Mester testileg jelen volt, mikor tavaly az Invalidusok templomában Napóleont díszesen eltemették. Utána elment még Londonba, Írországba, Brüsszelbe, s csak később tért vissza Párizsba, hogy Mickiewiczhez július végén beállítson, éppen egy éve.
Mikor Napóleon nevezetes temetésén inkognitóban ott ácsorgott a Mester a tízezernyi francia és ezernyi lengyel közt, szelleme Napóleon szellemével egyesült. Napóleon szelleme csaknem megváltói, mondja a Mester. S mert a Mester szelleme Napóleonéval egyesült, Malmaisonban nem Napóleon tökéletlen, hanem a Mester tökéletes szellemével egyesültek, annak a Jézusnak a szellemével, aki a világ legnagyobb hadvezére is egyúttal!
Ha Jézus-Napóleon velünk van, ki lehet ellenünk?!
A kirándulók egyike, Ludwik Nabielak a Felkelés kitörésének éjszakáján Seweryn Goszczyńskival és tizennégy más ifjú kadéttal a varsói Łazienki-parkban ólálkodott, az orosz Nagyherceget majdnem el is csípték, ez dicsőséges tettük volt. Nabielak derekasan verekedett a Felkelés végéig, harcolt Grochów meg Ostrolęka alatt. Költő volt és történész. Az Emigrációban a demokrata elveket képviselte, s még a szeretett demokrata vezért, Mochnackit is támadta, mikor reálpolitizálni 149kezdett. Kár, hogy Mochnacki fiatalon meghalt, s tovább nem reálpolitizálhatott. Nabielak hányódott Franciaországban, mint a többiek, szűkölködött, mint a többiek; s közben a Bari Konföderáció történetét kutatta, rengeteg anyagot összegyűjtve. Mikor a franciák végre megengedték, Montpellier-ben az École des mines diákja lett harmincöt éves fejjel. Tanulmányait Párizsban folytatta, bányamérnök lett. Úgy gondolta, mérnökökre szükség lesz a Hazában is; katonaként majd a függetlenségért harcol, mérnökként pedig a békében. Tanult és tanult, az emigránsok egymásra fenekedő gyűléseire nem járt; akkor már örült volna egy tertium datur megoldásnak a demokraták és az arisztokraták közt, akárcsak pár évvel korábban Mochnacki, és kiábrándult az Emigrációból. Legalább olyan nehéz életet élt, mint P. hadnagy.
Ekkor jelent meg a Mester.
A megváltott Nabielak elvégezte az egyetemet, Barcelonában kapott állást, a gázgyárat igazgatta. A Hispániában elesett Conrad francia tábornok lányát, Sophie-t vette feleségül, lengyelül megtanította, Zofiának szólította. Két gyermekük volt már, mikor 48-ban Párizsban kitört a forradalom, odasiettek, majd harcolni Galíciába indultak; mire megérkeztek, megszűnt a harc, visszavergődtek Párizsba, ahol kisebbik gyermeke meghalt. Nyomorban éltek, 49 karácsonyán Svájcba ment Towiańskihoz, majd visszatért Párizsba. 50 májusában munkát kapott a délfrancia Plessisben, bányavezető volt három évig. 53 márciusában újabb fia született, de nem volt még egyéves, amikor meghalt. A bányát bezárták. Aubinba ment szenet kutatni, majd Algírban lett főmérnök évi hatezer frankért plusz lakásért; váltólázat kapott, rossz volt a klíma. Visszatért családjával Franciaországba, nem kapott munkát, elment munkát keresni Poroszországba, nem kapott. A láz két évig kínozta. 56 májusában Spanyolországban kutatott ércek után, közben könyveket fordított lengyelre. 57 tavaszán megint Franciaországba ment, még beteg volt, elutazott a Mesterhez Svájcba, nála kigyógyult. Akkor már volt három lánya és egy fia. Damaszkuszban ajánlottak állást, nem fogadta el. Másik kecsegtető állásajánlatot is kapott, azt is elutasította, inkább Nîmes-ben lett gázgyárigazgató évi háromezer-ötszáz frankért plusz lakásért, és kapott minden új gázlámpa után 1 (egy) frankot. Lakott ott pár lengyel orvos és egy lengyel patikárius. Montpellier-be ke150rült, ott még több volt a lengyel, három évig bírta. 61-ben hírek jöttek Lengyelországból, hogy valami készül; 62-ben fölment Párizsba, hogy annyival is közelebb legyen; az újabb felkelés 63-ban kitört, ment hát Nabielak a Honba; ottragadt Lvovban, neje a gyerekekkel Párizsban, Maria lányuk már tanított, Genowefa kézimunkázott, könnyebben éltek, mint hasonló helyzetben 48-ban. 64-ben megint megszállták Galíciát, márciusban Nabielak visszament Párizsba. Irodavezető lett egy bankban, mellette folytatta huszonöt évvel korábban megszakított történészi kutatásait. Párizs külvárosában, Ternes-ben laktak, pénze omnibuszra nem volt, naponta egy órát gyalogolt az irodáig és egy órát vissza. Hajnalban kelt, este hatkor ért haza, akkor nekiállt írni a Bari Konföderációról. Nem volt pénze könyveket venni, kölcsönözte őket és lemásolta kézzel. Gyűjtötte, gyűjtötte az adatokat lelkiismeretesen, a művet nem írta meg. 71-ben megint forradalom tört ki Párizsban, Nabielak begyalogolt az irodába, mindent elrakott a helyére, az irodát bezárta. Be akart lépni a nemzeti gárdába, de öregnek tartották, csak a civil gárdába vették fel. A kommünt is leverték. Legkisebb lánya, Józia tüdőbajban meghalt. 75-ben Genowefa férjhez ment. Nabielak nem bírt többé dolgozni, kapott egyszeri kétezer frank végkielégítést. Kiköltöztek Courbevoye-ba, drágának bizonyult, akkor St. Mandéba mentek. Bőrbaja lett, megoperálták, a rák elborította az arcát, a homlokát, a szemét, megvakult. Seweryn nevű fia meghalt, miután feleségét elveszítette. Nabielak agyát is elérte a rák, meghalt 1883-ban, két lánya és a felesége virrasztott fölötte. Élt hetvenkilenc évet.
Zienkowicz úr, a Pszonka szerkesztője nem győzte gúnyolni a Mestert és híveit; Nabielak ezt írta neki 1842. augusztus 19-én, három héttel a malmaisoni kirándulás után:
„Nem kétséges, hogy olyan Lengyelország, amilyet kívánunk, amilyenért harcolunk, nincs még a valóságban. De a kezdeménye él már a forró lengyel szívekben, melyek bármely pillanatban készek újabb áldozatra és munkára. Aki eddig Lengyelországról, arról, amilyennek lennie kellene, csak közönséges ésszel, hideg fejjel volt képes gondolkozni, most vagy fejét veri a földhöz a muszka hatalom előtt, vagy ha a körülmények összjátéka emigrációba vitte, állat módján a merő anyagi ügyeskedésekbe van merülve.
151Akik az anyagi erőről fecsegnek és dicsőítik, elfeledkeznek a legfontosabb dologról: hogy annak az erőnek az alapja, egyetlen forrása a lelkierő. Semmis még a látszólag legerősebb test is, ha nem támogatja a megfelelő szellem. Amit pedig a hideg ész tébolynak nevez, gyakorta az egyetlen erő, mely az elesőt támogatni, az elesettet fölemelni képes. Lengyelország feltámadását illető ügyekben pedig, amíg hazánk ismét a szokott mederbe nem terelődik, a téboly az egyetlen politikai bölcsesség most és a jövőben – megváltásának a legvégső erőfeszítés az egyetlen eszköze.”
A Pszonka a levelet nem közölte. A lelkes Zawadzki úr elsárgult, foszladozó könyvében található, több mint negyven évvel a megírása után jelent meg, Nabielak halála után. Fölemelte a levelét körmölő, kétségbeesetten józan, harmincnyolc éves Nabielak a fejét, vajon értik-e, mit akar mondani. Arca szabályos, orra egyenes, kicsiny, barna bajuszkája gondosan nyírott, vékonyra borotvált körszakálla ápolt, barna szeme értelmes, elvakultság nem látszik benne, csak szomorúság.
Ram ezt a levelet nem vitte magával, de a malmaisoni szellemi egyesülés jegyzőkönyvét igen. Zan testvér fogalmazta, Mickiewicz írta alá. Zan testvér nemcsak azért lakott Mickiewiczék lakásában, mert nem volt hol laknia, hanem mert titkári feladatokat látott el a Költő mellett. Zan testvér volt Mickiewicz legbensőbb bizalmasa, bátyja pedig, Tomasz, aki az Ősökben is szerepel, mint az összeesküvő diákok vezetője, Szibériában ült soká, majd Pétervárott lett könyvtáros, nemrég tért vissza Litvániába.
Ami Stefan Mickiewicznek, az Ram Towiańskinak. Így látta Ram, és Stefan testvérre nem féltékenykedett.
Leírhatatlan boldogság árasztotta el Ram apátlan lelkét, mikor Brüsszelben a Mester elé állt – addig gyakorolta az ő urának a Körben hivatalossá vált Mester megszólítását, hogy elsajátította. Sétából tért meg épp a Mester a házba, és rámosolygott a kajla fülűre. Mosolygott a Mester! A Mester mosolygott! Őrá!
Le se vette a kalucsniját a Mester, sétálni hívta! Karolina asszony a fejét csóválta, a forró vizet a tűzhelyről levette. Kevésbé volt kövér, mint 152Párizsban. Ram rájött, hogy a gyermekét megszülte. Fiú, lány? Fiú, Oostendében született, Kazimierz, ezért töltöttek ott néhány napot Brüsszelbe menet. Ram úgy tett, mintha ennek is örülne. Immár második fia született meg a Mesternek. Ram remélte, hogy az ő fiúi voltát a vér szerinti fiak nem veszélyeztetik.
Boldogan lohol a Mester után, mardosó éhsége elmúlt.
Sétálj fiam naponta legalább két órát, tanácsolja a Mester. Ram megfogadja, hogy napi két órát sétálni fog. Hátrakulcsolt kézzel lépdel a Mester, Ram is hátrakulcsolja a kezét. A Mesternek hosszúak a karjai, Ram karjai kurták, kényelmetlen így haladni, de felemelő. A külvárosi házak között nagy a sár, a Mester nem kerülgeti a pocsolyákat, nyomában Ram is a tócsákba lép, lyukas cipőjébe befolyik a víz, áldott legyen.
Mond sok mindent a Mester, Ram nem hallja. A Messiás mellett lépdel! Mióta vártak rá hiába, s most eljött, épp az ő életében! Kegyelmes az Örökkévaló. Oldalt pislog rá. Éppen olyan a Messiás, mint egy ember. A megtévesztésig emberszerű. De a sugárzása hatalmas. Könnyezik Ram, szétmázolja az arcán, rászárad a szélben. Érdemes volt megszületnie.
Folyamatosan beszél a Mester. Egy csacsogó Messiás! Ram a kellemes duruzsolást észleli, mintha kályha zengene, s ettől átmelegedik. Mindig mondta a Mester, hogy az öröm hírét megjelenteni jött el; mennyire igaz! Minden igaz, amit a Mester mond, nincs is más valóság.
Nem kérdezi a Mester, mi újság a Körben, úgyis tudja. Arra figyel fel Ram, hogy Mickiewiczről beszél.
Nehéz megtörni a szellemét. Ősi szellem, félig pogány szellem. Úgy viaskodott Mickiewicz az első éjszakán, mint Jákob az angyallal. De megtört! Hajnalra meghajolt! Mert a megfelelő tónusban volt ő, a Mester, és a megfelelő mondatokat vágta a fejéhez, rajtaütvén. „Én vagyok Jézus!”, mondta bemutatkozás gyanánt, erre a pogány ember hátratántorodott, és azt mondta rögtön ezután a Mester: „Te anyagyilkos!”, erre Mickiewicz még jobban megtántorodott, és csak ezután mondta azt a Mester, hogy „Azért jöttem, hogy feloldozzalak, én vagyok az egyetlen a világon, aki megteheti!”, mire Mickiewicz majdnem elájult. A pogány lélekben seb nyílt, amelyen át a kegyelem behatolhatott. Ez a gyógyítás titka: sebet nyitni úgy, hogy a beteget még éppen ne öljük meg vele.
153Ram minden íze rázkódik. Neki azt mondta a Mester, hogy „Feloldozlak, te apagyilkos!”. Eszerint Mickiewicz az anyját ölte meg. Nem jut el a tudatáig, miért mondja el neki mindezt a Mester. Később fogta fel, hogy útmutatás gyanánt: hogy a zsidóságon így tudjon rajtaütni ő is, szellemi készültsége teljességében, néhány erős mondattal. Ehelyett felvillan benne Mickiewiczcsel esett első találkozása. Azt hitte, azért kedvelte meg Mickiewicz, mert ő hiba nélkül szavalta a Pan Tadeuszt. Tévedett: az anyagyilkos érezte meg a rokonlelket az apagyilkosban. Rokon szellem a rokon szellemet vonzza, ez a szellem-harmónia tétele, gyakran ismétli ezt a Mester; mennyire igaz!
Kérdezne részleteket, de a Mester Celinára tér. Azt kiáltotta Celinának, amikor a magába süppedettet elébe hozták, és a többieket kiparancsolta a szobából: „Én vagyok Mózes és Jézus egy személyben!” Celina meghallotta, tébolyából a nagy ütés nyomán nyílt ablakon át kitekintett, mert akkor is a megfelelő tónusban volt ő, a Mester. És mondta a megrázkódott Celinának: „Gonosz szellem nyűgöz téged, lányom, de én kiűzöm belőled!” És még azon az éjszakán ki is űzte. Nem Celina anyjának szelleme volt az, nem, Celina folyamatos tévedésben leledzett egész életében. Világias, bűnös asszony volt Celina anyja, a zongoristanő, de nem az ő nyughatatlan szelleme akar bosszút állni Celinán, hiszen az anya vétkezett a lánya ellen, elhanyagolván, hanem anyósának, a férje által meggyilkoltnak a szelleme. Meg is mondta a Mester Celinának: „Férjed okozza minden kínjaidat, megölte az anyját, az ő anyja áll bosszút rajtad is, őt űzöm ki belőled!” És kiűzte. Barbara asszony szelleme a rajtaütés után hetekig vinnyogott a túlvilágon, majd mélyen magába szállt, és a javulás útjára lépett. Többé nem fogja kísérteni fiát és menyét.
Ramot ez nem nagyon érdekli, csak az, hogy eszerint Celina is tudja: Mózes és Jézus szelleme egy, és most a Mesterben lakik. Celina szemében, tartásán nem látszik ez a tudás. Megtévesztő a külső. Ram bevési, nem szabad elfelejtenie.
A sarat tapodva arra a bizonyos estére gondol. Rajtaütött a Mester, váratlanul elébe toppant és azt mondta: „Megölted az apádat!” Ram megrázkódott, összetört, akkor ez az ismeretlen ember balját a feje fölé helyezte és azt mondta: „Én vagyok az egyetlen, aki megbocsáthat, és 154én feloldozlak”. Így történt annak a rettenetes tűzvésznek a másnapján. Akkor már eszméletlenül, bár nyitott szemmel, zihálva hevert az apja, így hevert még másfél éven át, de lényegében meg volt már halva. Így tudta meg Ram, hogy a Mester a Messiás. Nem tud erről sem Xawera, sem Ferdynand, még a feleségével sem közölte a Mester, egyszer ezt mondta, hát akkor Párizsban sem mondta el senkinek. Remélhetőleg Mickiewicznek se mondta el. Nem értenék, mi volt az a tűzvész, és hogyan halt meg az apja.
Nem meri megkérdezni a Mestertől, beszélt-e az ő megtéréséről valakinek valaha. De a Mester arról sem beszélt, hogyan térítette meg Ferdynandot vagy Xawerát. Ferdynandot nem is kellett megtérítenie, hiszen ő látta meg a feje fölött a glóriát jóval azelőtt, hogy a Mesterhez szólt volna a Hang. Xawera ama leányiskola igazgatójának a lánya, amelyben Towiański mester tanított, akármikor megütődhetett. Nem. Nem árulta el a Mester senkinek, dönti el Ram, hogy őt apagyilkosságban találta bűnösnek, és úgy oldozta fel. A Mester nem árulja el a híveit, nem adja ki a titkukat!
Tovább csacsog a Mester, térítéseivel büszkélkedik, Słowacki és Goszczyński szellemét is megtörte egy szempillantás alatt. Dicsekszik a Messiás! Ebből Ram annyit észlel, hogy bizalmába avatja a Mester, hálából újabb könnyek törnek elő a szeméből. A Mester látja, nem szól, így helyes. Megszokta, hogy így hat az emberekre.
Dicsekszik a Messiás, mert a világ fővárosából szégyenszemre kirúgták, és a Kör jómódú tagjainak: Eustachynak és Aleksandernek a kegyelemkenyerén él Brüsszel szélén. Azért Brüsszelben, mert Skrzynecki tábornokot próbálja ismét megkörnyékezni. Skrzynecki is bűnös lélek, a rajtaütésre alkalmas, sokan támadták a Felkelés alatt és után, megvádolták gyávasággal, hazaárulással, a cárral való paktálással, és tábornok! Néha már-már behódolt, aztán visszakozott. Most azonban mintha jobban megütődött volna, de kemény, önfejű szellem lakozik benne, nehéz kiűzni belőle. Katona azonban feltétlenül kell a Seregben. Erről a Mester senkinek sem beszél, és gyanítható, miért nem: neki kellene a hadakat vezetnie tábornokként, de nem ért hozzá. Különös Megváltó a Mester: hiába egyesült Napóleon szellemével, azért annyi józan esze maradt, hogy belássa: nem ért a katonáskodáshoz.
155Ramot a házban egy földszinti szobába vezetik, az a vendégszoba, mondja Karolina asszony. Ebéd egy óra múlva, szintén a földszinten. Ram egyedül marad, zsákját leteszi a padlóra. Fehérre meszelt szoba, egy faágy, egy asztalka és egy szék van benne, ablaka kicsi, a hátsó udvarra néz, düledező fakerítés, a szomszéd ház fészerének fala, tyúkok kapirgálnak. A falon feszület. Ram elfordítja a szemét, de vissza kell rá néznie. Tucatáru, vásárokban kapni ilyet. Templomban, mint a Saint Séverin-templom is, ahol a Mester a híveitől búcsúzott, könnyebb nem oda nézni, mert sok a látnivaló. De ebben a szobában nincs más.
A falon, nyugtatja magát Ram, voltaképpen a Mester előző teste függ. S ha ábrázolhatták volna Mózest a zsidók, most ő is a falon lógna. Mózesnek vannak dicső képzőművészeti ábrázolatai Itáliában, azokat jó lenne megnézni egyszer. Nem szabad egy emberkéz alkotta feszülettől irtóznia. Nem jelképnek kell tekintenie, amely az évszázadok során megterhelődött személyesen őellene, a zsidó elleni gyűlölettel, hanem a Mester előző életét idéző emlékeztetőnek. Lám, kétezer holdév után is emlékeznek az emberek a Mester szellemére, s mostani megtestesülésére ugyanígy fognak emlékezni újabb kétezer holdévig! Boldog ember ő, hogy a Mestert életben láthatja, egy fedél alatt lakhat vele, a Messiással, a Felkent Királlyal, kit az Örökkévaló figyelmeztetésül és szeretete jeleként e nagy időperiódusokban az éppen élő embereknek ajándékoz. Az a sötét vasfeszület a fehér falon nem neki szól, aki hisz, hanem olyanoknak, akik nem hisznek, de hinni fognak. Ez a megoldás.
Leül a székre, lenéz a padlóra, ültében így imádkozik.
Húsgombóc az ebéd tésztával. Ott ül az asztalnál a Mester, Karolina és a Mester idősebbik fia, a pattanásos kamasz Jan, aki némán sunyít. A csecsemő alszik. Ram nem kérdezi meg, miből készült a gombóc. Evett ő már nem tiszta ételt sokszor, gyerekkorában így lázadt először. A Mester jelenléte az ételt megszenteli.
Ebéd után a Mester felmegy az emeletre, ő ott lakik, és senki sem zavarhatja. Családtagjai a földszinten laknak, mint a vendég. A Mester szundít vagy elmélkedik vagy mindkettőt egyszerre, tanítványát nem utasítja semmire. Ram visszamegy a vendégszobába, eldől az ágyon. Fáradt, de nem tud elaludni.
156Lelkét vizslatja, miért érez ellenszenvet a pattanásos kamasz iránt, aki csámcsogva eszik. Inkább kedvelnie kellene, Vilnában otthon őt intették meg folyton, amiért nyitott szájjal evett, de ez sem segít, utálja a Mester fiát. Az apja lett a Mester, és könnyű volt, amíg kettesben találkoztak, már Ferdynand és Anna is zavarta, meg Xawera később, Karolina asszony még inkább, és a gyerekek aztán különösen. De ritkán látta őket, meg lehetett róluk feledkezni. Most együtt laknak. Különös, hogy a Messiás családos ember, és minduntalan gyerekeket nemz. Erre sose gondoltak a próféták. A Messiás ezt megoldja valahogy, de mit tegyenek a hívei?
Vajon a messiási szellem az ivadékokba is átkerül?!
Nem kerülhet át. Egyszerre csak egy Messiás van.
A Mester családtagjainak szellemei zavarhatják az övét, sejti meg az igazságot Ram, és felsóhajt. Még a Messiás hatalmas, hiánytalan szellemét is alacsonyrendűek veszik körül, és munkájában gátolják! S ha a Messiást nem tudják is akadályozni, a hívei ellen fordulnak! Érzi Karolina és a pattanásos kamasz szellemének alamuszi, rosszindulatú munkálkodását Ram, össze kell szednie magát. Vagy a csecsemő szelleme ellenséges vele szemben, akit nem is látott, és a neve békebontót jelent? Nincs tisztában Ram a saját szellemével, ezért küzdeni sem tud érte. Szellemünk természetét meg kell értenünk, szokta mondani a Mester. De hogyan?
Látott Ram Párizsban pugilláreszeket, ezekbe a Mester épületes tanácsokat írt a hívek számára, s némelyek szellemének rövid történetét is beleírta. Megkéri, hogy az ő szellemének történetét is tárja fel. Vilnában ez fel sem merült, a Mester biztosan azért nem közölte, mert ő, a híve, nem kérte.
Este adódik alkalom, addig Ram a szobájában kushad. A vacsorához a Mester ismét alászáll. Kedvesen érdeklődik, mivel töltötte Gerson a délutánt. Többnyire szigorú a Mester, de amikor kedves, ahhoz fogható kedvesség nincs! Meditáltam, mondja Ram. A Mester megörül. Homloka csak akkor felhősödik el, amikor Ram megkéri, tárja fel előtte szellemének előtörténetét. Érti a Mester, mi minden dúl tanítványa lelkében, s talán csalódott kissé, hogy éretlenebb, mint gondolta. Mégis bólint. Ram fellélegzik. Hamarosan mindent tudni fog!
157Másnap korábban indult sétálni a Mester, megmondta, csak ebédre ér haza. Sütött a nap, Ram kihevert a kertbe, a tyúkok békésen kapirgáltak körülötte, rokon lelket sejtve benne. Jó volt a kertben, nem találtak rá a házban fortyogó ellenséges szellemek, még a csecsemő visítása is alig hatolt el oda. Imádkozott, hogy kedvezőnek bizonyuljon szellemének múltja. Nem mindegy, miféle szellemet örököltünk, mennyire alacsony állapotból kell fölfelé taszigálnunk. Csak egyetlen lépcsőfok adatik életünkben, hogy a szellemünk állapotát javítsuk vagy rontsuk, óriási hát a felelősségünk az utánunk jövők iránt, akik az általunk megdolgozott szellemet öröklik. Ram nem tudja, mi lesz a lelet, de dühös mindazokra, akik a neki adományozott szellemet az előző megtestesüléseiben nem formálták kellően remekké. Utólag nem tehet semmit, azok a megtestesülések szétporladtak már, de vajon mi lesz, amikor minden test feltámad a maga épségében? Találkoznak vajon akkor a közös szellemmel bíró entitások: kő, növény, állat, ember, és felismerik egymást? S ha igen, vajon melyiküké lesz az immár tökéletes szellem? Avagy a szellem, osztódással szaporodván, mindegyikükbe egyformán beleszáll?
Ebéd közben szellemekről nem beszélünk, ebéd után a Mester fölmegy az emeletre, Ram ismét a szobájában kushad. Visít a csecsemő. Szerzetesi cella ez a szoba, azért nincs benne semmi egyéb. Sokan szeretnének a Körből idekerülni, a Mesterrel négyszemközt beszélgetni, kisugárzását személyesen, zavartalanul megtapasztalni. Nem a párizsi hívek, nem a híres költők és katonák jöhettek ide elsőként, hanem ő, régi híve Vilnából! Kivételez vele a Mester, annyira szereti! Jobban szereti bárkinél! Ezért is rak akkora terhet a vállára, az egész zsidóság megtérítését. Senkiben nem bízik a Mester ennyire!
Visít a csecsemő. Nem jó apának lenni. Hogy bírja ki ezt a Mester olyan gyakran? Ki gondolta volna, hogy a csecsemők nem hagyják aludni az embert, hogy ez az elsőrendű feladatuk. Ram egész éjjel nem aludt, mert a csecsemő szüntelen üvöltött. Aludt-e a Mester?
Délután kopognak, Ram felriad. A Mester lép be, maga a Mester! Arca ünnepélyes. Kis cédulát nyújt át, szabadkozva széttárja a kezét, ezt találta, a szellemmel egyesülvén. És kimegy.
Ram szíve feldübörög, gyomra megsajdul, tarkója nyilall.
Az ablakhoz áll, a cédulát olvassa.
158„Ősi szellem Ram testvéré.” Fellélegzik, bár szelleme nem is lehet másmilyen, minden zsidóban ősi a szellem. „Volt pálmafa, kecske, vízinövény, hal, rabszolga, római zsoldos, halász. Kemény szellem, noha olykor meginog.”
Ennyi.
Miért kecske?! – jajdul fel Ramban a szellem.
Nem mintha kifogása lehetne ellene, talán jobb, mint az öszvér, talán jobb, mint az áldozati bárány, de miért éppen kecske?
Rabszolga: igen. Minden zsidó rabszolga volt egykor. De római zsoldos? Azok a zsidókat mészárolták! Áruló testében lakozott a szelleme? És milyen vízinövény? Milyen hal? Miféle halász? Mekkora szerepet játszott a víz előző életeiben! Különös.
De ez a kecske!
Lengyelül van persze felírva a kecske, vagyis „koza”. Ram agyában feldereng, hogy a „koza” a tolvajnyelvben börtönt is jelent. Megborzong. Mickiewicz is használta ebben a jelentésben az Ősökben. Baljós szó. Milyen nyelven értenek a szellemek vajon? Tudnak lengyelül? Erről is meg kellene kérdezni a Mestert.
Eldönti, hogy ezt a jelentést el kell hessegetni. Épületben nem testesülhet meg szellem, mert ember alkotta tárgy, nem pedig isteni létező. A szellem legföljebb odajár. Marad a valóságos kecske. Nem is olyan nagy baj. A kecske igénytelen állat, sokat bír, tejet is ad, húsa is van, teherhordásra is alkalmas, ha muszáj. Ram elhatározza, hogy ha kecske jön szembe, alaposabban megszemléli, rokonaként.
Olykor meginog?! Ő soha nem fog meginogni! Hogy képzelhet róla ilyet a Mester?! Bár nem tehet a leletről a Mester; ha ilyennek találta a szellemét, nem az ő hibája.
Fekszik tovább a cellában, és azzal a halásszal próbál egyesülni, akiben a szelleme már lakott valaha. Tőle kapta olyannak, amilyen, mert ő az utolsó a sorban. Nem a vér szerinti apjától kapta, ez jó hír. Ez a legjobb hír, amit kaphatott. Ram örömében elsírja magát. Megszabadult az apjától végre! S bármilyen nyomorék, csökött testben is lakhatott a szelleme korábban, hálás azért a munkáért, amit a szellemén az ütött-kopott ladikjában valaha elvégzett. Hosszú, diadalmas láncban állnak ők, akiket a közös szellemük köt össze, s ha az a sorsa e szellemnek, 159hogy tökéletesedjék és az Örökkévaló mellett a Fénybe kerüljön, akkor mind tettek hozzá valami jót. A kecske is, a hal is, a halász is.
Felkel, az ablakhoz lép, kisandít a kertbe. Kecske előtt talán kakasban is lakott a szelleme, csak ezt nem látta a Mester, minden megtestesülést ő sem láthat. Kakast Ram nem lát, csak tyúkokat. Hátha tyúkban is lakott valaha. Ha Mickiewicz szelleme lakhatott Jeanne d’Arcban, akkor az övé is lakhatott nőstényben. Nem néznek rá a tyúkok, kapirgálnak, mulatságosan nyújtogatják a nyakukat. Ram nézi őket nagy-nagy szeretettel, a kapirgáló létformával egyesül.
Megőrizni a Mester lényét, minden pillanatban emlékezni arcára, hangjára akkor is, ha ismét távol lesz tőle – ezt gyakorolta Ram a cellában, magát a Mester láthatásától még Brüsszelben önként eltiltva, és végig a kocsiúton vissza Párizs felé.
Amikor a teljes Kör előtt a Mester rövid, szóbeli üzenetét átadta, amúgy is mély hangját még jobban elmélyítette, a Mester hangzó testévé, isteni vonó megszólaltatta hegedűvé lényegülvén. Látták a testvérek, hogy Ram testvér megrendülése őszinte, s bár semmi különöset nem üzent a Mester, csupán az örömhír boldogságának, a kölcsönös szeretetnek megóvására szólította fel őket, sokan sírtak, és az üzenetvivőt, a Mester apostolát ölelték és csókolták.
1842. október 14-én, Mickiewicz lakásán történt e dicső tette Ramnak, mint Seweryn Goszczyński testvér Naplójában följegyezte. Előtte Mickiewicz János Evangéliumából Krisztus szavait olvasta fel a kölcsönös szeretetről, majd felolvasta a Mester levelét is, melyben kitartásra szólított fel, és Rutkowski és Aleksander Chodźko testvérek mellére feltűzte az érmet. Érintettek zokogtak. Ram a szóbeli üzenetet térden állva zengte el, mert térdelt akkor is, amikor a Mester rábízta.
Boldog volt Ram, és Romualddal immár felszabadultan mászkált Párizsban, megbámulta a gázvilágított tereken az éji nyüzsgedelmet, és az egyik hajnalig nyitva tartó kocsmában egyszer még egy stampedli konyakot is ivott.
Váratlanul sújt örömmel is, bánattal is az Örökkévaló: ősz elején jutott Mickiewicz eszébe, hogy Ram testvér keresztelkedjék meg. S mert 160a Költőé volt az ötlet, aki a Kört a Mester által ráruházott teljhatalommal vezette, mindenki egyetértett vele.
Ram elnémult, amikor Eustachy a Kör nevében e kérést előadta, és nem is tért magához soká. Romuald lelkesedett az ötletért, a kihűlt, dermedt Ramot megölelte, megropogtatta, és azt rikkantotta, hogy ő szívesen megkereszteli.
Ram néma maradt napokig, a gardróbba húzódott. Eustachy és Romuald nem háborgatta, a léleknek időre van szüksége, hogy az újdonságot megszokja.
Ezt nem a Mester akarja. A Mester soha nem követelte volna. A Mesterhez kellene utazni azonnal. Nem lehet. Legalább levelet írni neki. Azt se lehet, a Kör megkerülése lenne.
Minek katolizáljon egy zsidó, amikor már a Mester híve, a hitbéli gátakat átrepülte, és a Legújabb Testamentumot éli?! Előbb élt a Legújabb Testamentumban, mint a testvérek! Miért kellene innét visszazuhannia az Új Testamentumba? Elhagyta az Ótestamentumot, az nem elég?! A Mester őt a zsidóság megtérítésére tartogatja, igehirdetőjének dolgát nem akarja megnehezíteni a katolizálással!
Három nap múlva beszélt erről Eustachyval, aki jóságosan végighallgatta, majd azt mondta: aki az egyház harmadik, legmagasabb szintjére kíván emelkedni, járja be az előző szintet is, legyen a zsidó előbb katolikussá, s majd onnét lépjen tovább.
Ram kétségbeesve kiáltotta: Én már két éve ott állok! A többiek eszerint térjenek meg zsidóvá, mert ők az első szintet nem járták be még!
Eustachy nem értette.
Ram sírva kiáltotta: Ha már eljött a Messiás, mit számít, kinek mi volt a vallása korábban?! A Messiás minden addigi vallást semmissé nyilvánít, korábbi imákat és törvényeket eltöröl, újakat alkot, mert ő a Messiás!
Mondta Eustachy: Nem Messiás a Mester, hanem a Megváltó, új alakban.
Az mindegy! Nem számít, miféle homályból ébreszt fel a Fény! Zsidóság, kereszténység nem létezik többé!
Mondta erre Eustachy: Katolikus a Mester, vagy nem? Hogy lehetne akkor Messiás?
161Mondta Ram: Nemcsak Izraelé a Messiás, hanem minden népeké, benne van az írásokban! Nem zárja ki a hagyomány, hogy a Messiás goj legyen! Bárki lehet Messiás, mert úgyis Ábrahámtól származik!
Mondta Eustachy: Nem butaság, amit Mickiewicz kér. A többi zsidó is meg van keresztelve, aki a Mester híve lett. Miért akar Gerson testvér különbözni tőlük? Ne támadják a Kört a Feltámadottak azzal, hogy zsidónak van benne befolyása.
Ram elhallgatott. Ez politika, alantas. Nem értik. Mit is nem értenek? Hogy négyezer éves múltját veszítené el. Hát nem elég, hogy a Mester iránti hűsége kétségtelen, hogy a világ másik végére rohant érte, szülővárosát és családját odahagyva?
Romuald sem állt mellé. Ferdynand hümmögött, nem foglalt állást. Ram akkor Xawerához fordult, ő hidegen azt mondta: én leszek a keresztanyád.
Már ez is el volt döntve.
Nem voltak vele őszinték. Azt hitte, egyenrangúként kezelik. Nem így volt. Megszerette Romualdot, s most Romuald is szorgalmazza a kitérését. Miért hagyta magát megszeretni Romuald?! Miért nem értik meg, hogy az ő útja más, mint az Európában kikeresztelkedő zsidóké, akik új vallást vesznek fel új névvel, de hit nélkül?! Ez a lapos, szellemtelen emancipáció útja, ennek a Mesterhez semmi köze! Politizálnak! A Mester közvetlen fennhatósága alól a Kör fennhatósága alá akarják vonni, el akarják a Mestertől távolítani! Egyházzá teszik a Kört, olyanná, mint a katolikus! Máris úgy nevezik Mickiewiczet, mint a Pápát a pápisták: Helytartónak! Ez azonban őrület! A Mester földi helytartóra nem szorul, mert maga is lenn van a földön!
Mondta Romualdnak keserűen: Ez éppen olyan, mintha nektek a lengyelségetekről kellene lemondanotok, hogy a Mester híveivé válhassatok!
Romuald aggódva nézett rá. A lengyelség létezik, jelentette ki.
Ram Mickiewiczcsel akart beszélni négyszemközt, Mickiewicz elhárította. Sok a dolga. Ez igaz volt, épp a Mesterrel levelezett arról, vajon bírnak-e a testvérek papi szentséggel. A Mester e forradalmi eszmét nem kívánta jóváhagyni, Mickiewicz állhatatosan szorgalmazta.
Nem bírja a lélek tépettségét huzamosan a test, Ram belázasodott. 162Romuald etette, itatta, Xawera is eljött, hozott süteményt. Ram nem bírt enni, féléberen hánykolódott. Mickiewicz is aggódni kezdett, beugrott Januszkiewiczékhez, állt a szoba ajtajában, sóhajtozott és elment. Rettenetes álmokat látott Ram, az egyiket 1842. október 17-én, de félt elmondani. Aztán mégis elmesélte. Megrémült az álomtól Romuald, és elmondta Mickiewicznek, aki azt írta erről a Mesternek: „Ram testét tűz emésztette, tán a megfelelő érzelemkiáradás bedugulása miatt; éjjelente aludni nem bírt, s egy hajnalon félálomban egy személyt látott, hosszú hajút, aki őt háromszor megáldotta, s eltűnt. Megrémisztette ez Ramot, bánatba zuhant, és súlyosan beteg lett; csak aludt, nem volt magánál, melle fájdalmától jajgatott.”
Elhallgatta Adam testvér, hogy ő meg Ferdynand az álom hallatán elájultak.
Megírta viszont, hogy Romuald testvér Xawera nővérrel együtt imádkozott épp a templomban – ez csak a Saint Séverin-templom lehetett, amelyet a Kör tagjai a magukénak tekintettek –, mikor megszállta az ihlet, s rájött, Gerson testvért azonnal meg kell keresztelniük, különben meghal. Kirohant a templomból, Xawera a nyomában. Összefutottak az épp arra sétáló Adam testvérrel – érdekes véletlen, Adam testvér nem magyarázta meg –, s mondták neki, Gersonhoz igyekeznek, hogy megkereszteljék. Adam testvér nem tudta, mit tegyen; bement a templomba imádkozni ő is; Romuald és Xawera Ramhoz sietett; mire Adam testvér odaért, Gerson már nem is orvost kért, hanem papot. Romuald és Xawera állt az ágyánál. Igen rosszul volt Gerson testvér, papot hívni, úgy látszott, nincs idő; de hogyan lehet utolsó kenetet zsidóra feladni?! Behozott azonban egy pohár vizet Xawera, hogy azzal kereszteljék meg. Adam testvér azt írta, hogy ő akkor elment. Xawera szerint Romuald igaz méltósággal és lelkierővel elvégezte Gerson megkeresztelését a pohár vízzel. Gerson keresztapja így lett Romuald, keresztanyja pedig Xawera.
Kapta a keresztségben Gerson a Jan Andrzej nevet – János lett Keresztelő János után, és András a Mester után. Történt e rendkívüli esemény 1842. október 22-én. Utolsó kenetet mégsem kellett feladni rá, mert Gerson testvér, azaz Jan Andrzej testvér a láztól elcsigázva elaludt, s pár nap múlva meggyógyult.
163Gyógyulásában a Mester segítette, ki más. Elárulta ugyanis Xawera a beteg Ramnak: a Mester követelte, hogy Keresztelő János nevét kapja, minthogy a Gersonban lakozó szellem egykor az övé volt. És akkor megértette Ram végre azt a sok vizet: a vízinövényt, a halat és a halászt! Ez a halász Keresztelő János, akinek ugyan feje vétetett, de hatalmas szellem lakozott benne, és Jézust is ő merítette meg!
Gerson testvér, vagyis immár Jan Andrzej testvér álmát Mickiewicz a Körben október 27-én ismertette. Seweryn Goszczyński testvér lakonikusan ezt írta a Naplójába: „Gerson hajnalban hosszú hajú fejet látott a ködben, mely háromszor vett tőle búcsút. E rendkívüli álom egyéb részletei.” A részletekről soha nem írt semmit, de ezt az álmot évtizedekkel később is említi Naplójában.
Azért nevezi Seweryn testvér Ramot még Gersonnak, mert Adam testvér a pap nélkül való keresztelést egyelőre titkolta, és a Körrel csak november 6-án közölte, akkorra gyógyulhatott meg Ram, attól kezdve említik Jan Andrzej néven.
Tudakolta később Mickiewicz a Mestertől, vajon a keresztelés érvényes-e így, avagy a lengyel tisztelendőkhöz kell folyamodni, hogy Ram testvért annak rendje és módja szerint megkereszteljék.
A Mester azt válaszolta, hogy kereszteljék meg Ramot újra, de francia papok.
Nem akarta az egyházat maga ellen kihívni a Mester, ezért kívánta, hogy Ramot az egyház felszentelt szolgája keresztelje meg.
A Mestert nem a Feltámadottak iránti gyűlölet vezette; ő a lengyel jezsuitákról soha rossz szót nem szólt, papi mivoltukat kétségbe nem vonta; aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel. Különleges esetekben a keresztelést meg lehet ejteni papi segédlet nélkül, sőt előfordulhat, hogy a keresztelő maga sincs megkeresztelve, az aktus mégis törvényes. Mickiewicz a levelében ilyen különleges esetről szól: a kitérendő éppen haldoklik, s nincs kéznél pap. A tét a lehető legnagyobb: a haldokló túlvilági lelki üdve. Romuald papi ténykedése ellen vétót az egyház nem emelhet, in articulo mortis történt a keresztelés. Mégis igaza volt a Mesternek, hogy Ramot kereszteljék újra: a különleges helyzet elmúlt, Ram nem halt meg.
Ám miért francia papot javasolt?
164A Mester Ramot a zsidóság megtérítésére tartogatta, igehirdetőjének dolgát akarta könnyíteni azzal, hogy kitérését nem szorgalmazta. Maradjon meg Ram zsidónak, úgy a zsidók közt könnyebben mozoghat, s kitérését, ha nem történt meg, nem kell eltitkolnia.
Ha azonban mégis megkeresztelték? A világon szerteszórt zsidókat lengyel zsidókként fogta fel a Mester, akik a hivatalos lengyel keresztelőről tudomást szereznének, de a franciáról nem.
Mickiewicz másként gondolkozott.
A Saint Roche-templomban Kajsiewicz tisztelendő minden héten a Kör ellen prédikál azóta, hogy a Mestert Párizsból kiutasították. Előző év július 12-én érkezett Rómából Kajsiewicz Párizsba, és másnap írták alá Towiański kiutasítását, minő véletlen egybeesés. Sok lengyel jár abba a templomba, és Kajsiewicz a Kört fáradhatatlanul szidalmazza. Nem történhet ez Czartoryski tudomása nélkül, aki a római Feltámadottakat, noha egykor demokraták voltak, mint Kajsiewicz is, támogatja. Affre, Párizs püspöke is bele lehet a dologba keverve, mert ha a szószéket a lengyel prédikátornak rendszeresen biztosítja, neki a Pápa üzenhetett személyesen. A Pápa az áskálódások hatására a Körrel szemben ellenséges. Mickiewicz úgy látta, nem árt, ha a Feltámadottak szívét a Kör iránt meglágyítja.
Úgy döntött: keresztelje meg Ram testvért a Kör esküdt ellensége, Kajsiewicz.
Némi levelezés után a Mester a tervet jóváhagyta.
Xawera ment el a templomba, és istentisztelet után a keresztelésre a meglepett, vöröslő fülű Kajsiewiczet mély alázattal felkérte. Kajsiewicz már látta Xawerát, bájai iránt nem maradt közömbös. Ezúttal szerény, állig begombolt, fekete ruha és fekete kabát volt Xawerán, haja lesimítva, rajta szorosan a szürke kendő. Akár egy apáca. Kajsiewicz lelke felujjongott, és boldogan igent mondott.
Jan Andrzej Ram testvérrel közölték: újra meg fogják keresztelni, ezúttal a Saint Roche-templomban. Az úton végig kell menni.
Ram fejet hajtott. Őneki egy lengyel pap nem árthat, őbenne Keresztelő János szelleme lakik, ezt immár új neve is garantálja, és hivatása az, hogy ezt a hatalmas szellemet tökéletesítse.
Sokan gyűltek össze a rue de l’Echaudé-ben, hogy Jan Andrzej test165vért az újabb keresztelésre felkészítsék, mert Kajsiewicz nemcsak megkereszteli, hanem ő is fogja meggyóntatni először. Nem mindegy, mit vall be neki Jan Andrzej testvér. A Körről fogja Kajsiewicz faggatni, s bármit mond is Jan Andrzej testvér, az a gyónási titok ellenére azonnal a Feltámadottak fülébe jut.
Tudja meg Ram testvér, kivel kerül szembe.
Verseket írt Kajsiewicz tízévesen, tizenhét évesen ötfelvonásos drámát, tizennyolc évesen regényt. Professzorai nagy jövőt jósoltak neki, ám kitört a Felkelés, ő beállt katonának, Chłopicki diktátor mellett szolgált, majd Dwernicki tábornok seregében. Fejbe vágták négyszer, egyik szeme majdnem kifolyt, fogságba esett, a partizánok kiszabadították, a többi menekülővel Besançonba jutott, ahol a koronabéliek és a litvániaiak kibékítésére írt költeményeket. Felverekedte magát Párizsba levelezőnek, fizetést ő sem kapott, cipője neki se volt, a szemét a párizsi Rothschild házi doktora, a zseniális Dupuytrain kirurgus háromszor operálta, az operációk költségeit Mickiewicz fedezte. Hitetlen ember volt e kitűnő sebész, halála előtt megtért, Kajsiewicz ennek jobban örült, mint a szeme világának, melyet általa visszanyert. Meggyőződéses demokrata volt Kajsiewicz, és indult volna hadakozni a Honba, de eltanácsolták: vagdalt szeméről fölismerhetik. Vasmunkás lett Poissonière-ben; szonetteket írt Mickiewicz modorában, elküldte neki postán, azok megnyerték Mickiewicz tetszését, még a Zarándoklat Könyvében is megemlékezett róluk. Mikor Párizsba került, Mickiewiczet gyakran fölkereste, de Párizsból kiüldözték a franciák Angers-ba más lengyelekkel együtt, mert ellenezték Bem tábornok terveit, aki a franciák támogatásával a portugál harcokba avatkozó lengyel légiót szervezett.
Ram bólogatott, hallgatott. Minden lengyel felkelő volt, minden lengyel tiszt volt, minden párizsi lengyel obsitos, ő pedig tízéves volt a Felkeléskor. Ez örökre el fogja választani tőlük, hiába lett Jan Andrzej már egyszer, s hiába lesz Jan Andrzej még egyszer.
Kajsiewicz majdnem megnősült, mesélték, és egyébként is imádta a nőket, de öt évvel a Felkelés leverése után a trappisták közé vetődött, és lelke megremegett. Látta, hogy a rendbéliek éjjel egykor kelnek, énekelnek reggel hatig kórusban, aztán mise, mezei munka, tizenegy166kor ismét ének. Látta: páran szemüket ki sem nyitják, befelé néznek. Ugyanígy énekeltek, mikor a forradalom alatt elűzték őket, így mentek énekelve Svájcba és hajón Amerikába. Hatvanan éltek a kolostorban, köztük nyolcvanéves aggastyánok is. Déli istentisztelet után elénekelték a „Parce nobis Dominé”-t, amivel a hívők vonultak egykor a guillotine alá. És dolgoztak ismét, este hatkor étkeztek, utána lefeküdtek. Enni alig ettek, és hallgattak, és egymással csak elöljárójuk engedélyével váltottak szót. Látta Kajsiewicz: nem vetkőznek le, celláikban szalmazsákokon alszanak. A falakon erkölcsi intelmek: „memento mori” és hasonlók, és minden fölöslegesen kiejtett szóról az Úr előtt be kellett számolniuk. Ha volt egykor családjuk, azzal minden kapcsolatot megszakítottak, nevüket megváltoztatták, és ha valamelyikük apja vagy anyja meghalt, azt az elöljáró tudta csak, az illetővel nem közölte, annyit mondott délben: „Valamelyik testvérünknek meghalt az apja, imádkozzunk”, és akkor boldogan imádkoztak, mert a halottnak már jó.
Kajsiewicz és társai: Jański, Gorecki, Semenenko, Duński, Ziemiecki elhatározták, hogy trappistaként fognak élni, sőt papok lesznek.
Eustachy közbeszólt: Mickiewicz akkor mondta Kajsiewicznek: „Magamnak is pappá kellett volna lennem, sajnos ezt a lehetőséget elherdáltam.”
Mivel herdálta el? – kérdezte Ram.
Viselős volt már Celina, felelte Eustachy borúsan.
Gyakorta vizionált Kajsiewicz, látomásait mindenkinek elmesélte. 1836. február 2-án látta Salamon templomában a Szent Szűzet imádkozni, bár Jézus nem volt ott. Reggelre kelve a St. Étienne du Mont-ba sietett, gyertyát gyújtott és megfogadta, hogy többé világi szórakozásban nem vesz részt.
Jańskinál lakott a Notre-Dame des Petits Champs 11. szám alatt, gyakran látogatta Mickiewicz és mások. Felváltva főztek, ha volt mit, és vendégeket fogadtak. Keltek reggel ötkor, imádkoztak, lengyel dalokat énekeltek, miként este is. Nyolckor volt a reggeli, Jański mondta az áldást, valamelyikük felolvasott a szentek életéből, reggeli közben némák maradtak; aztán munkálkodtak, ki mit tudott, tizenkettőkor elénekelték a „Święty Boże, Święty mocny” éneket, s aki akart, evett ke167nyeret; ötkor volt ebéd, fél hétig pihenő, majd este kilencig munka, akkor ima, fél tízkor takarodó; szombatonként gyóntak.
A hatóságok nem engedték, hogy szemináriumot végezzenek. De mellettük volt a Szent Szaniszló Kollégium, egy nyolcvanéves kegyes atya vezette, és támogatta őket. Végül is e derék atya közbenjárására felvették őket, a tanulásért nem kellett fizetniük, s mert felügyelhettek a világiakra, négyszáz frankot is megkerestek évente, és kevésbé mardosón éheztek. Ekkoriban dobta tűzbe Kajsiewicz minden költeményét.
Zamoyski gróf bejutott XVI. Gergelyhez, és elérte, hogy a Jański barlangjában vezeklőket Rómában befogadják. Óvakodni kell tőlük, figyelmeztették Ramot a testvérek: hiába voltak demokraták Kajsiewiczék, mert Czartoryskinek tartoznak hálával.
Rómában sem volt könnyű a sorsuk, panaszos leveleket irkáltak Párizsba. A Szentszéknek misszionáriusok kellettek, ám ők haza szerettek volna menni, és éppen azt nem engedték, hiába jártak közben értük az olasz nevet fölvett római lengyel jezsuiták. Nélkülöztek Kajsiewiczék, Lambruschini kardinális nem kedvelte őket. Végül kegyelemkenyeret kaptak az árvaházban, és járhattak a teológiára. Ott utálták őket, merthogy barbárok, latinul alig tudnak, olaszul semmit. Még nagyobb magány szakadt rájuk, mint Párizsban. De keményen dolgoztak, megtanultak latinul és olaszul. És előálltak azzal, hogy lengyel kollégiumot akarnak alapítani. Mickiewicz igyekezett őket lebeszélni, azt javasolta Kajsiewicznek, hogy vegyen föl más nevet, legyen például Kassiodorus, és lengyelségét rejtse a barátcsuklya alá.
Így éhezett Kajsiewicz és Semenenko tizennégy hónapon át. Kajsiewicz szembaja kiújult, fejgörcsök kínozták, vérzett az ínye, fogai hulltak. Párizsban Zaleskiék, akik most a Kör ellenségei, évi hatszáz frankot szedtek össze a számukra; ezen a pénzen küldte Jański Rómába Duńskit és Hubét. Először az árvaházban laktak maguk is; 1838 őszén átköltöztek egy parafiába. Próbálták őket segíteni a római jezsuiták, Suszyński és Ryłło. Ők harcolták ki, hogy a kollégiumban a franciáké mellett külön padot kaphassanak. Jó szívvel viseltetett irántuk a jezsuita Roothan generális, aki holland létére Fehér-Oroszországban volt novícius, és lengyelül is tud prédikálni.
39 őszén a volt tüzér, Kaczanowski is hozzájuk társult, és Jański is 168Rómába költözött, halálát érezvén, és meg is halt 1840. július 2-án. Kajsiewicz közben Mickiewiczcsel állandóan levelezett, a Költő harcolt, hogy pappá szenteljék a barátait, mozgósított érdekükben sok francia előkelőséget. Nem tudhatta, hogy egy év múlva megjön a Mester.
Affre, Párizs püspöke szívesen foglalkoztatta volna az ifjú lengyel atyákat, ám engedély nélkül nem ment; a Szentszék diplomatái a sürgetésére így feleltek: „Abbia pazienza”. Ezt a püspök megunván, a Pápánál az ügyet szóba hozta, mire a Pápa úgy döntött: ő maga fogadja gondjába őket, nem adja Affre kezébe. Monsignore della Porta tavaly december 5-én felszentelte Kajsiewiczet és Semenenkót a privát kápolnájában, és három nap múlva Kajsiewicz a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén a Santa Maria Maggiore-templomban Szent Jeromos maradványai mellett misét celebrált. Ez volt a leggyönyörűbb nap az életében, ezt minden héten, minden prédikációjában elmondja a Saint Roche-templomban, mert a Pápa visszarendelte Párizsba, egy nappal azelőtt, ugye, hogy a Mestert Párizsból kiutasították. Ez év elején lett pap Duński, Hube, Terlecki és Kaczanowski, és elhatározták, hogy együtt maradnak, és Semenenkót választják elöljárójukul. Nagyszombaton nevet is választottak maguknak: A Lengyel Feltámadottak Gyülekezete. A Szent Sebestyén-katakombában tettek esküt másnap.
Ha nem jön meg a Mester, még ma sincs Feltámadottak Gyülekezete, vélték a testvérek. Hiszen 41. július végén jelent meg a Mester a Költő lakásán, és akkor a Pápa még hallani sem akart lengyel rendről.
Megijedtek a Mestertől Rómában. A Mester ellen, a Kör ellen hozták létre a Feltámadottakat. Nem lesz Jan Andrzej testvérnek könnyű dolga Kajsiewiczcsel.
Ram bólogatott. Majd óvatos lesz, ígérte.
Nem mondta, hogy a keresztelésnél nagyobb megrázkódtatás már nem érheti. A második keresztelés csekélység az elsőhöz képest.
De nem csak gyóntatni fogja, hanem a katekizmusból is kikérdezi előtte!
Nem baj, mondta Ram.
Eustachy mosolygott. Nem lesz semmi gond, nyugtatta a többieket. Örült, hogy Ram felépült, még ha belefogyott is a megpróbáltatásba. Megkomolyodott a kajla fülű, amióta azt a bizonyos álmot látta. Nem 169tesz rosszat a lelki válság az ifjú embernek, nélküle felnőni nem is lenne képes.
Romuald azonban fel volt háborodva. Hogyhogy újra megkeresztelik az ő egy szem keresztfiát?! S miért éppen Kajsiewicz, a Mester és a Kör esküdt ellensége?! Ez önkéntes megalázkodás a Gonosz előtt! Ez nem a „dobd vissza kenyérrel” esete, ez önkéntes rabság! Próbált a lelkére beszélni a bátyja, majd a Költő is, hiába, Romuald őrjöngött. Mickiewicz feladni kényszerült a tervét, hogy Romuald legyen hivatalosan is Ram keresztapja, odamegy mint keresztapa és hőbörögni kezd, rikoltozik valami butaságot, botrány, nem jó. Erre a célra végül a semleges Mikołaj Radwański testvért jelölte ki, Romualdnak pedig megtiltotta, hogy Kajsiewicz atyával találkozzék. Romuald napokra eltűnt, munkásokkal ivott valahol. Ramot is hívta, de Ram nem ment, az Újszövetséget bújta, elvégre az a Mester előéletének második története. Nem árt, ha alaposan ismeri, és nem éppen egy pap miatt.
December elején találkozott Kajsiewiczcsel először.
A Saint Roche-templom közelében, a rue Saint Honoré egyik kis kávéházában várta az előzékenységből civilbe öltözött Kajsiewicz a megkeresztelendőt, Ram azonnal felismerte az összevagdalt szeméről. Kajsiewicz ültében kissé felemelkedett és kezet nyújtott. Nagyon zsidós volt Ram kinézete, de hát erről nem tehet, látta be. Leültek, Kajsiewicz bort rendelt. Ram a fejét rázta, ő nem iszik. Hátha mégis. Nem. Na jó, mondta Kajsiewicz, akkor csak én iszom. Talán egy kávét? Azt sem. Talán teát? Na jó.
Kajsiewicz teát is rendelt, ültek, hallgattak. Próbálta az ördögöt meglátni a kajla fülű, alacsony, olajos képű zsidóban a tisztelendő, de nem nagyon sikerült. Jelowicki azt mondta, Towiański maga a sátán. Lehet, Towiańskit Kajsiewicz sose látta. De ez csak egy meggyötört arcú zsidó ifjonc. Keresztény akar lenni. Szép dolog. Attól nem lesz kevésbé zsidós, de üdvözülni fog. Odaát nem adnak a külsőre, erről Kajsiewicz meg volt győződve, mint arról is, hogy odaát a jobb szemére ismét látni fog.
Kajsiewicz nem tudta, hogy ez a Gerson az Úr előtt már Jan Andrzej, és nem is tudta meg.
Ram a tisztelendő rossz szemére pillantott és megszánta. Csúnyán össze volt karistolva, a sebész talán a kardnál is mélyebben megszag170gatta. Szívesen megtérítette volna azonnal, de ettől Eustachy szigorúan eltiltotta. Romuald akkor nem volt jelen, különben üvöltött volna a bátyjával, mitől annyira gyáva. Szokott mostanában Romuald üvöltözni Eustachyval és másokkal, azt kiabálja, hogy egymaga is megtérítené az egész francia hadsereget, ha hagynák. Ram megsejtette: ha Kajsiewicz civilként érte volna meg a Mester Párizsba érkezését, most nem a Feltámadottak papja, hanem a Mester híve lenne.
A pincér hozta a bort és a teát. Kajsiewicz előbb a vendégének teát, majd magának bort töltött, és megköszörülte a torkát.
Ram várt.
Ugye, mondta Kajsiewicz, nekem most a katekizmusból kellene uraságodat kérdezgetnem.
Csak tessék.
Hol is kezdjük…
Akárhol.
Talán a korinthoszbélieknek írt első levél…
Ram mondani kezdte. Kajsiewicz bólogatott, aztán megdermedt. Ram szó szerint mondta, mondta. Kajsiewicz kiitta a borát, Ram mondta. Kajsiewicz újabb pohárral töltött. Ram mondta.
Igen, vágott közbe Kajsiewicz, látom, uraságod tudja…
Nem vagyok uraság, tiltakozott Ram, én csak egy Vilnából szalasztott zsidó vagyok.
Ismerte ura… Ismerte már ott is Mickiewiczet?
Nem. Kicsi voltam, amikor ő onnét elment. Különben sem érintkeznek ott a lengyelek és a zsidók.
Olvasott tőle valamit?
Mindent.
Kajsiewicz csodálkozott. Vilnában a zsidók Mickiewiczet olvasnak?!
Nem mindenki. Valójában senki. Sajnos.
Kajsiewicz fejével intett, igyék teát a megkeresztelendő. Ram engedelmesen belehörpölt.
Isznak Vilnában teát a zsidók?
Isznak.
Az kóser dolog?
Attól függ.
171Csönd.
Talán, mondta Kajsiewicz, a János evangéliumából…
Ram mondani kezdte a látomást a Jelenések Könyvéből. Kajsiewicz hallgatta, mindkét szemét behunyta. Ram mondta, mondta.
Kajsiewicz közbevágott: szó szerint megtanulta az Újszövetséget?
Szó szerint.
Az egészet?
Az egészet.
Szép dolog.
Nem nehéz, mondta Ram. Jézus történetének kivételével minden olyan benne, mint az Ószövetségben. A Jelenések Könyve például olyan, mint a Hénokh Könyve, csak rövidebb.
Azért, mondta Kajsiewicz, nem egészen olyan.
Dehogynem. A két vallás azonos. Egyetlen különbség van köztük: a zsidók szerint még nem jött el a Messiás, a keresztények szerint már eljött. Más különbség nincs.
Kajsiewicz erről nem akart vitát nyitni, megkérdezte: hiszi, hogy már eljött?
Hiszem.
Ezt mély meggyőződéssel mondta ki a jelölt, Kajsiewicz meghatódott. Az első ember, akit megkeresztel, és mindjárt egy zsidó!
Ram egy pillanatig habozott, elmondja-e, hogy a Mester az, aki ismét eljött, de az önfegyelem győzött, nem mondta ki. Pedig hogy örülne ez az ember, ha elhihetné! De el fogja hinni előbb vagy utóbb, nem kell siettetni. Néhány hét, néhány hónap múlva mindenki elhiszi.
Megkérdezte Kajsiewicz, Jézus isteni voltában hisz-e Ram. Ram meggyőződéssel felelte, hogy igen. Hiszi-e, hogy eljött, megölték és feltámadt? Igen. Csönd. Pál apostol szerint ez a hit alapja, más hinnivaló nincs is. A tisztelendő megnyugodott. Kajsiewicznak nem jutott eszébe, hogy megkérdezze, vajon Mózes és Towiański isteni voltában is hisz-e a jelölt, Ram pedig magától nem mondta.
Towiańskiról nem tett fel kérdést a tisztelendő. Nem akarta a jelöltet a kereszténységtől elriasztani. Valójában a csaló sarlatán nem érdekelte a tisztelendő atyát, csak Mickiewicz, akit rettegve istenített, imádott és irigyelt, s akinek halhatatlan voltát még ez a vilnai zsidó is érzi.
172Ram várta a Mesterre vonatkozó kérdéseket, voltak róla kész válaszai, ezeket a hívekkel egyeztette. Nem hazudott volna róla, csak nem mondott volna el mindent, így szoktunk a kínos kérdésekre válaszolni, amióta az ember névre rászolgáltunk. De a Mesterről nem érdeklődött a tisztelendő.
Megkeresztelte Ramot a tisztelendő 1842. december 15-én a Saint Séverin-templomban más lengyel papok segédletével. Nagy engedmény volt ez: nem a Saint Roche-templomban történt, ahol pedig rendszeresen prédikált. Sokan voltak jelen a towianisták, Romuald a távollétével tüntetett. Ram keresztapja Mikołaj Radwański lett, a keresztanyja pedig Xawera Deybel másodszor is. Ezt a szerény, csöndes, alázatos nőt vélik a római rendtársak boszorkánynak, szajhának, a családi boldogság szétdúlójának, a Pokol küldöttének? Nevetséges, gondolta Kajsiewicz, aki boldog volt, hogy papként működik; úgy érezte, mély lelki közösségbe került Rammal; remélte, ő lesz Jan Andrzej Ram mindenkori gyóntatója, igazi lelki atyja.
Meg is gyóntatta a keresztelő után Kajsiewicz hitbéli testvérét, Jan Andrzej Ramot. Ram meggyónt, és azt suttogta térdepelve, hogy bűnei közül ősi hitének mostani elhagyása a legsúlyosabb.
Ez igaz volt, Ram kétségbeesése őszinte.
Ült a gyóntatószékben Kajsiewicz tisztelendő, az újonc pap, hallgatta a katolikussá imént lett zsidó őszinte bűnbánatát, s nem tudta, mit mondjon erre. A zsidó kitérését, saját diadalát már jelentette Rómába, irigyelték is a többi Feltámadottak. Mormogott hát valamit, és Jan Andrzejt sebesen feloldozta.
A templom előtt a hívek ölelték-csókolták a megkereszteltet, Kajsiewicz nézte őket a templom kapujából elhomályosult szemmel, örömük láttán sírt, de nem mehetett közéjük, ettől sírt annyira.
Ram többé nem gyónt Kajsiewicznek, akinek fájt, hogy lelki gyermekével a kapcsolata megszakadt, és képzeletben hosszas vitákat folytatott vele. Amikor nem egészen egy évvel később Rómában alkalma nyílott a találkozásra, elhárította, maga helyett Edward Duński atyát küldte.
A magukra hagyott, szomorú apák sorsa ez.
173De miféle álmot is látott Ram még Gersonként, amitől Mickiewicz és Ferdynand elájult?
Gyönyörűek a nyelvekben a sokértelmű szavak.
Magyarul az „áldás” és az „átok” töve azonos.
A lengyelben azonos szó a búcsúzás, az áldás, a felszentelés, a keresztvetés: „żegnać”. Ezt a szót használta a Ram lázálmában megjelent alak háromszori kézmozdulatára Adam testvér a prze- igekötővel és Seweryn testvér igekötő nélkül. A lengyel ige a német „segnen” igéből jön, jelentése áldani, keresztet vetni. A német szó a latin „signum”-ból származik, jelentése jegy, bélyeg, nyom, jel, jelszó, zászló, istenkép, alak. Az ólatin „seignom” igenév „késsel levágott” jelentésű, és töve a „sica”: a tőr. Ott vagyunk az áldozott életnél, ott vagyunk a kéznél, mely gyilokkal vagy nélküle rámutat, megbélyegez, felszentel, életbe vagy halálba küld.
Bármikor időszerű a gyilok, a „sica”, ami a „secundo” töve, minek jelentése második, követő, hívő. Ahol ketten vannak, azonnal megjelenik a gyilok, az egyik a másikban hisz-kételkedik és lesújt. Ugyanebből a SEKW tőből van a „socius”, a szövetséges, ebből a „sequester”, a közvetítő; így épül gyilokra, megbélyegzésre, felszentelésre a mindenkori társadalom: a „societas”.
A fölemelt kéz mozdulata csak az összefüggések hálójában értelmezhető áldásnak vagy átkozásnak. Ugyan mifélék lehettek Ram álmának egyéb rendkívüliségei, melyeket említ Seweryn, de nem részletez? Kié az előködlő, hosszú hajú fej?
Álmok évadát élték a tettnélküliségbe, Mester-fosztottságba rokkant hívek ezen az őszön, ezen a télen.
Álmot látott Seweryn testvér 1842. október 4-én, kedden éjjel, miután napközben a rue de Ponthieu 30. alá költözött kietlen, külvárosi, hatodik emeleti manzárdjából Juliusz Słowacki testvér lakásába, ahol aztán ki is telelt. Sokat beszélgethettek este, amitől Seweryn testvér álmában egy hatalmas Könyvet látott, melybe a Kör alapítói voltak beírva ábécérendben. Felébredvén igyekezett a nevekre visszaemlékezni. Newton neve be volt írva, s rémlett, sok hírességé az ókorból és az újkorból. Vaskos volt a Könyv, és fehér oldalak is voltak hagyva egyes kezdőbetűk után a később érkezők számára, akik meg se születtek még. 174Az írás színes volt és díszes, némely nevek arannyal írva; talán azok neve is be volt vésve, akik ezt a regényt olvassák, s talán azé is, aki írta.
Pár nap múlva Adam testvérnek álmában Napóleon jelent meg és azt mondta:
„Franciák! Üdvözöljétek a Hangot, meg kell hallanotok, fel kell ismernetek! Ez a Hang így szólt: Mondd el nekik, hogy érkezem! Alászállok! Aki a franciák közül tiszta, meghall! Bensőjük megreszket! Negyedszázad múltán ismét nagy, jó nép lesz a francia, és engem halhatatlan csodatevőjének nevez! Magam teszem jóvá a hibákat, melyeket elkövettem! Csoda kell, hogy Franciaország éljen, az emberiséget megmentse és megvilágosodást hozzon a földgolyónak. Isten akaratából én teszem a csodát!”
Napóleon kissé együgyűen mondta fel a Mester eszméjét Mickiewicznek, mégis Mickiewicz álma volt a tehetségesebb, mert Seweryn testvérnek álmában sem jutott eszébe, hogy Napóleon meglátogathatja, sőt diktálhat neki. Adam testvér nem vonakodott álmát a Mesternek megírni, családjában pedig terjeszteni. Azt írta a Mesternek, hogy bizonyos kifejezésekre nem emlékezett pontosan, így az „illuminer le globe” helyett „éclaircir le globe”-ot írt, de kihúzta, érezvén, hogy ez nem franciául van. Mikor erről Xawerának beszámolt, Xawera megmutatta a pugilláreszét s abban azon szavakat, melyekről sejtette, hogy Napóleonra vonatkoznak; ott megtalálta Mickiewicz az „illuminer” igét, és a szövegbe betette. Xawera azt mondta, hogy pugilláreszébe e szavakat régebben diktálta neki Napóleon, csak eddig rejtegette; Xawera sem volt tehetségtelen misztikus.
Érdeklődött levelében Adam testvér, Napóleon szavait a Körben használhatja-e, és mire.
A Mester megengedte. Ám mielőtt válasza megérkezhetett volna, Adam testvérnek álmában megjelent Jézus, és diktált! Október 14-én lakásán Adam testvér a diktátumot a Kör teljes létszáma előtt felolvasta, némi bevezető Szent János-idézetek után.
Mondta volna Jézus Adam testvérnek: „Az Úrnak gyermeke a Gyűjteményes Ember: az Emberiség. Úgy neveltem őt, mint ti a gyermekeiteket, csak nagyobb szeretettel. Most ez a Gyűjteményes Ember kamasz, és háborúzni indul a Gonosszal. De az Úr szelleme, az én 175szellemem most emberré válik, és nem ismeritek fel őt, mert úgy tanít benneteket, mint szabad gyermekeket.”
Nagy volt a felindulás a hívek körében, mikor ezt hallották, ám Adam testvér a könnyeknek folyást nem engedett, hanem előállt jelentős tervével, milyen is legyen a Legújabb Testamentum szerint való böjt. Nem testi böjt lesz, hanem lelki. Tartama alatt tartózkodni kell élvezettől, játéktól, munkától, csupán az Úr Ügyének és a lengyelségnek gondolatával szabad foglalkozni. Vasárnap legyen a napja, és legyen a vasárnap ünnepnap is egyben.
Feltűnően programszerű ez az álom is, és jókor jött: a szürke élet helyett színesebb álmokat láttak a hívek attól kezdve. De hiszen Seweryn testvérnek pár hónappal korábban, 1842 júniusában már eszébe jutott, hogy „Élet az álomban” címmel regényt ír: főhőse álomkórban szenvedő ember lett volna, akinek az élettel semmi kapcsolata sincs, előző álmát elaludván ott folytatja, ahol felébredt, s csak álmában létezik. Kár, hogy nem írta meg.
Három nappal Mickiewicz Jézus-álma után álmodta rettenetes vízióját a keresztelésébe belebetegedett Ram.
Adam testvér álmodott Napóleonnal, Jézussal, Ram álmát követően pedig, Halottak Napján Szűz Mária diktált néki szép szavakat. Olyan, mint egy költemény, sóhajtották a hívek. Magas személyek; e jelenésektől senki el nem ájult. Van náluk is magasabb személy?
Van.
Maga az Úristen jelent volna meg Ramnak? Övé a hosszú haj, Övé a háromszori kézmozdulat, s Övé a köd?!
Volt már olyan tudás a Körben, melyben Mickiewicz osztozott Rammal, Ferdynanddal, Eustachyval és Celinával; mély és titkolni való tudás, és Mickiewicz, a gondos pedagógus, a körbéli hívekbe lassan, fokozatosan csöpögtette bele: hogy ugyanis Mózesben, Jézusban és Towiańskiban ugyanaz a szellem jött le a földre: a messiási szellem. Eretnek gondolat, de szép, ettől megrémülni nem kell, ennek örülni lehet.
De abban, amit Ram látott, kellett ennél mélyebb fenyegetésnek lennie, olyasminek, amiről maga a Mester sem tudott, különben Mickiewicz és Ferdynand nem rázkódtak volna meg, sem Ram, ki a Mester eszméit a legteljesebben ismerte. Romuald is megérthette, Ram elárul176hatta neki a titkot, mert ő is látott álmot ekkoriban, halálát jelentették meg a küldöncök. Megrémült, Adam testvérhez rohant. Adam testvér meggyőzte, hogy nem az ő halálát jelentették, hanem egy rég halott nagy emberét, aki valaha ő volt; ennek Romuald megörült, nem is halt meg, és 1865-ben végezte be életét 57 évesen.
Ragályos a látomásos álmodás, mely a bensőséges közösséget végigfertőzi, minden gondolataiba, érzelmeibe belefúrja magát, és kihalni csak a közösséggel tud. Kérdés, vajon a kihalást a fantazma okozza-e, mint a rák, vagy külső oka van. Kérdés, a fantazma véd-e külső erőszak ellen. Kérdés, igaz lehet-e egyszerre mind e két lehetőség.
Háromszor emelte áldásra vagy búcsúra kezét Ram álmában a hosszú hajú Alak. A Messiás, az Isteni Hírnök, benne volt Mózesben; Mózes, az ember meghalt. Benne volt a Hírnök Jézusban; Jézust, az embert megölték; feltámadt és felment az Égbe, vagyis megint nem él. Most benne van az Isteni Hírnök szelleme Towiańskiban. E három intés e három megtestesülésre érthető. De hátha e három intés mást jelent?! Hátha a léttől búcsúzik háromszor az Úristen? A Mózesben, Krisztusban, Towiańskiban való lététől búcsúzik így? De akkor nem az Isteni Közvetítő volt s van e hármakban benne, hanem maga az Úristen! S ha így van, nem az Isteni Ember halt meg Jézus testében a kereszten, de maga az Úristen!
Halni képes Isten! Meghalatásra ítélt Isten!
Ettől joggal ájulhat el a hívő.
Valahányszor a porhüvelyét megölték, az Isten a Mennybe visszamenni nem tudott! Lappangott alant kétezer holdéveken át, várva, hogy feltámadhasson a következő porhüvelyben újra, s most Towiański-Isten a híveit inti, nehogy a Mestert idő előtt megölni hagyják, aki, mióta először megtestesült, az emberlétet végzetesen megkívánván, már csak emberalakban létezhet a Földön, periódusonként el-eljőve, de ezen a létformán kívül nincs és nem lehet!
Emberré lett Mózesben az Isten; meghalt Mózesben. Eljött Jézusban ismét, Jézusban megölték. Azóta, kétezer holdéve, halott volt az Isten, s várta alant megbilincselve, tehetetlenül, hogy ismét eljöhessen. E lappangó időszakokban a világnak nem volt Ura, nem volt Istene! S valahányszor Isten az újabb életére bénultan vár, vak káosz uralja a min177denséget, pogány zűrzavar, vérontások, vérzivatarok dühöngnek, s az ember iránytalan csődjébe veszve tébolyog. Ember nincs is, csak a paródiája, midőn eljövetelre várva alant szenved az Isten.
Kedve támadt az Egyetlen Úrnak emberré válni, talán szeszélyből, talán kíváncsiságból, mint a görög istenek is megcselekedték. Tragikus vétke az Egyetlen Úrnak ez a kedvtelés, mert az emberi testiség foglya lett. Alant szenved, a Mennybe visszamenni nem tud, s hét ilyen eljövetelre van rászorulva, hogy kétezer holdévenként eljőve egy-egy gyarló emberi testben fejtse ki ténykedését, az emberiség egészét fölemelni segélve, hogy majd egykor az egész emberiséggel együtt a mennyei trónjára visszaüljön. Jogaiba az Isten így kerülhet csak vissza, az emberek összességének istenné válása révén. Az Úristen az emberre végzetesen reá van szorulva, mert könnyelműen emberbe költözött. Mózes, Jézus, Towiański álarcát vette magára, s többé az emberi arctól szabadulni nem bír. Az álomban igazi arcát mutatja. Nem Mózesé az, mert Mózes arca a tiltás miatt nem maradt fenn. Nem Jézus arca, az sem maradt fenn. Nem is Towiańskié az arc, a Mester kopaszodik, ennek a vizionált alaknak meg hosszú, csapzott haja volt. Megmutatta igazi arcát az álomban az Úristen, de emberarc az is. Az emberi szerep a Világmindenség Teremtőjéhez, Alkotójához hozzá van nőve letéphetetlenül.
Nem Ramtól búcsúzik háromszor, hanem eddigi háromszori emberi jelenlététől, mielőtt a mélybe, Towiański halálával, ismét letűnne.
Ha Towiańskiban az Úr van jelen, akkor másutt, rajta kívül Isten nincs.
Ez a borzalom.
Ettől a látomástól kezdve a Kör legfontosabb aktáiban a Mester nem mester többé, hanem maga az Úr.
A semmittévő, álmodó, télies lelkűvé sanyarodott híveket Adam testvér föleskette az Úr Ügyére. Föleskette először, föleskette másodszor, s mert úgy látta, hogy a Körnek még mindig nem megfelelő a dinamikája, föleskette harmadszorra is. Lelkesen esküdtek a hívek először és másodszor és harmadszor, mert eskütételeik alkalmával mindannyiszor 178nagy dolog történt: az, hogy esküt tettek. De többször fölesküdni már, érezhette Adam testvér, nem lehet.
Tanulmányozta Adam testvér a saint-simonisták családreformálási törekvéseit, Enfantin és Bazard ideáit, melyek a jövő társadalom őssejtjeire vonatkoztak, és Vintras szektájának felépítését is ismerte, mert Vintras hívei, prófétájuk bebörtönzése után, az Úr Ügyével a kapcsolatot keresték. Hetes csoportokra osztotta híveit Vintras próféta, vezetőit vérpiros zselatinnal szentelte föl. A közönséges hetes csoportok felett volt nála egy felső hetes csoport, abban kilencen voltak a prófétával együtt, közülük kerültek ki a Rejtélyes Hármak, egyikük a próféta maga; titkos, zárt gyűléseiken tévedhetetlen határozatokat hoztak, mert hitük szerint a Szentlélek itatta át őket.
Csalhatatlan emberek! Őrjítő idea. Nagy jövő várt erre az eszmére.
1843. január 22-én Adam testvér a híveket lakására ismét összehívta.
Ha szűk körben beszélgettek vele, olvadékony, szelíd, mélázó volt a Költő, akadtak szende diákos elpirulásai, kételyeiről is szólt, gyarló embernek mutatkozott, akit szánni, tehát szeretni lehet. Nagy társaságban azonban komoly, sőt komor volt, az Ügy pecsétje felhőzte homlokát, fejét kissé lehajtotta, a szellemek suttogására fülelve. Testét szemérmesen rejtő fekete kabátja, fekete pantallója, az Ügy egyenruhája titokzatosabb szándékokat, nagyobb elhivatásokat tett láthatóvá, mint a hasonló ruházatot viselő többi híveken, azok bánatára. Kabátja állig volt begombolva. A Mesteren kívül Franz Liszt hordozta így magát, s nyomában a virtuózok, kiket nősikolyok és hímnős ájulatok kísértek. És egyenruhában jártak a saint-simonisták is.
Sápadt volt a Költő, szemére hosszú pillái függönyzőbben hajoltak rá, ajaka húsosabb virágnak tűnt. Titkos, fekete lánggal égett a belőle áradó szerelem, és nemcsak a nők borzongtak meg tőle, de a férfiak alhasán is csiklandás borzolt végig.
Az íróasztal előtti üres térbe állt Adam testvér, a többi hívek ültek vagy egymáshoz szorulva álltak, csoda, hogy a szalonban elfértek. Csönd. A szónoknyi tér túlcsordult; megszólalt Adam testvér oly halkan, mint a Mester szólott a Notre-Dame-ban.
Mondotta: Nekünk hadseregünk, pénzünk, befolyásunk nincsen, csak hitünk van és tudomásunk igazunkról, hogy közöttünk a Mester 179megjelent, és ettől erősek vagyunk, aki pedig mást képzel, magát csalja meg.
Elhallgatott. Hatalmas volt a csönd. Mondotta: mindenkit felhatalmaz, hogy ha kételkedik az Ügyben, menjen el; ígéri, hogy ezt senki nem veszi észre.
Senki sem mozdult.
Adam testvér intett. Celina és Xawera nővérek kalapot hoztak, az íróasztalra tették, a kalapba papírdarabokat helyeztek, visszaültek, csönd.
Mondotta Adam testvér: A körülmények szükségessé teszik, hogy a Kör megszerveztessék. Vagyunk immár hatvanan. Hetes csoportokra, hét főből álló sejtekre oszlunk. Ezek lesznek a Hetek. A Körnek háromféle gyűlése lesz. Az első az egyetemes, melyen minden testvér részt vesz, fontos ügyekben. A másodikon a csoportok vezetői, vagyis a Hetek Őrei gyűlnek össze hetente egyszer a Legelső Tanítvány vezetésével. Külön üléseznek az egyes Hetek, olyan gyakran, ahogyan jónak tartják. Szükségesek e rendszabályok, nem nézi jó szemmel a francia kopóság, ha túl sokan gyűlünk össze itt vagy ott, fölöslegesen nem kell izgatni őket.
Szükséges a Hetek létesítése a hívek lelki épülése okán is. Kisebb csoportban bensőségesebben tudhatjuk szeretni egymást, mint nagy tömegben, felszínesen pletykálkodva. Formátlan szervezet nem szervezet. Az Úr Seregében vannak tábornokok, vannak kapitányok, vannak közlegények. Így látja ezt a Mester, aki a Hadúr. Kinevezni azonban senkit sem nevez ki. A hívek a Hetekben maguk választják meg Őreiket. Ez nem demokrácia, amit Nyugaton oly dicstelenül működtetnek, hanem annak tudása, hogy minden testvér része az Úrnak. Az Őr nem több másoknál, csak a feladata más. Csoportjában ő a többiek Első Testvére, Első Tanácsadója. Az Őrök a Legelső Tanítvány Tanácsnokai. Hatalmuk nincs, működésterük van. Hatalma csak az Úrnak van, de szabadságot ad nekünk, hogy belátásunk és lelkiismeretünk szerint éljünk.
Ha a testvérek a Mester tervével egyetértenek, a kalapból a Hetek tagjai összesorsoltatnak.
Hogyne értettek volna egyet a testvérek!
Izgatott, vigalmas zsiboly.
180Kit kivel hoz össze a vakszerencse?! Idegfeszítőbb a rulettnél is! A Hetekben más lesz az élet, sokkal-sokkal életesebb! Az összesorsoltak igazán fogják egymást szeretni! Nem úgy, mint eddig, ímmel-ámmal és távolról, hanem közelről és nagyon!
Adam testvér összesorsolta az első hét testvért, aztán a másodikakat, a harmadikakat, így sorsolt össze nyolc Heteket. Zaj, lárma, izgalom; pisszenések, ágaskodások, fülhegyezések, a nevek ismételgetései. Az összesorsoltak egymáshoz vonódtak, összeverődtek, a még össze nem sorsoltak felugráltak, csöndért kiabáltak.
A nővérek a Heteken kívül maradtak, az ő nevük nem volt a kalapban, fájlalták ezt sokan, de bölcs döntés volt, belátták.
Oly meggyőző volt, ahogy a vak véletlen a Hetek tagjait összehozta!
Adam testvér a második Hetekbe, Seweryn testvér a negyedik Hetekbe került, Juliusz testvér a nyolcadikba. Éji magányukban aztán, jegyzeteiket vizsgálgatva tépelődtek a testvérek, vajon az Úristen vezette-e Adam testvér kezét, vagy gyanús emberi szándék. Különös, hogy Adam Hetekjébe került a gyúlékony Romuald és a zabolátlan Pilchowski, valamint Zan testvér, Adam testvér önkéntes titkára. Mintha minden Hetekbe került volna legalább egy erős ember, ki az Úr Ügyének szolgálatában már kitűnt.
Örömteli csivogású lett az este. Ismét a tevékeny jövő boldogságában éltek, és úgy vélték, más mozgalmak belső rendjét nemigen ismerők, hogy amit ily keretek közt művelnek, példátlanul újszerű.
Mondta Adam testvér, hogy a Hetek az Őrüket maguk válasszák meg. Eddig köztestvérek voltak mind, ezentúl nyolcan Előtestvérek lesznek. Szerettek volna azok lenni valamennyien. Megmondta a Mester, hogy még nem tökéletes emberek ők, a tökéletesedés útjára nemrég léptek. Így is volt, a hiúság még nem égett ki belőlük egészen.
Mondta Adam testvér: a szavazás nem többségi, hanem egyhangú. Addig kell a szavazást folytatni, amíg a Hetek egyhangú döntésre nem jutnak.
Hogyan? A jövendő Őr önmagára szavaz?!
Igen. Ha valakit a többiek e posztra méltónak találnak, de ő magát nem, a döntés tökéletlen. Nem méltó Őr, akinek önmagában nincs hite. Legyen bátorsága önmagára szavazni, így kényes ügyekben a Hetekjét 181akkor is képviselheti, ha sürgősség miatt a Hetekjével nem tanácskozhat.
Szavazgattak a Hetek hetekig. Voltak számtalanszor megismételt szavazások, nyíltak és titkosak, voltak viták, dühösködések, vádaskodások, megbánások, lett végre élet a Körben; katonásdi volt ez is, gyermeteg, ősi, kinőhetetlen.
Húzódott a szavazgatás azért is, mert a Mester csak sokára hagyta jóvá az ötletet.
Egyik Hetek tagja sem lett Ferdynand, lévén a Mester melletti szolgálatokra beosztva; így iktatta ki a Kör életéből a Sógort, a Mester Brüsszelből Párizsig nyúló karját a Költő.
Ram a hetedik Hetekbe került.
Odakerült Boleski. Súlyosan megsebesült Ostrolęka alatt, kézművességet tanult az Emigrációban, a Felkelésről sokat fecseg. Nehéz lesz vele kijönni, mert Mickiewicz kivételével megveti, aki nem volt felkelő. Nem mentség, hogy Ram testvér tízéves alig múlt a Felkelés idején, s az sem, hogy zsidókat a Seregbe nem szívesen vettek föl.
Kunaszowski Galíciából jött, Adam testvér Eustachy által tisztába tett előadásait fordítja németre, ezzel az ürüggyel Adam testvér nyakára jár, kérdésekkel zaklatja, értelmez, pontosít, fontoskodik, a többi német fordító nem bírja elűzni. Ram testvért aligha fogja szeretni, mert beszél németül.
Kalinkowski hallgatag ember, róla szinte semmit se tudni.
Mierzwiński testvér nemrég került a Körbe. Tébolydában ült hónapokig, mert látomásai voltak. Kiengedték, vizionálásán kívül egyéb baja nem volt. A Mesterről hallván elment Adam testvérhez, az kihallgatta, kevély léleknek találta, rábeszélte, hogy imádkozzék, s adott neki egy érmet. Mickiewicz szerint látta mindazt, amit a Mester hirdet, csak hát zavarosan, mert nem Mester, csak ember. Seweryn testvér is kikérdezte, a látomások és a Mester nézeteinek hasonlósága mellbe ütötte, így aztán Mierzwiński fölvétetett, főleg, hogy a Mester parancsolta. Azt állítja, mostanában is látomásai vannak, szabálytalan előnyben van hát a többiekkel szemben, akik látomást nehezen hoznak össze. Meg kell gyógyítanunk, mondta Mickiewicz. Szép feladat, más Hetekben nincs igazolt tébolyult.
182Stypułkowski távoli rokona Adam testvérnek, ezen a jogcímen hozzájuk jár étkezni. Óhajtaná, hogy ne ő legyen Mickiewicz unokaöccse, hanem Mickiewicz az ő unokabátyja. Verselni próbálgat melankolikusan, segítsük, hogy nagy költő legyen.
Służalskival lesz a legnehezebb. Böhöm nagy fanyűvő harcsabajusszal, kopaszra nyírva szarmata szokás szerint, bár hajcsimbókot nem visel. Krampácsolgatott a vasútnál, bakter lett, majd felügyelő; most a készülő Gare de l’Est környékén dolgozik. Az első emigrációs hullám után érkezett, zsoldot nem ismertek el neki. Megveti, akinek pénzkereső foglalkozása nincs, és Ram testvérnek nincs. Szüntelenül adomázik, jó lenne mulatni a történetein, mint a többiek teszik, de nehezére esik Ram testvérnek: unja a lassú, részletező humorizálást, és a népfi történeteinek általában nincs is poénja. Rajong Adam testvérért Służalski, úgy hajlong előtte, hogy Mickiewicz magasabbnak érezhesse magát nála, ennek láttán Ramnak viszolygás támad a gyomra tájékán, és arra gondol, hogy nomen est omen, mert szolgát jelent a fanyűvő neve. Hűség, odaadás tükröződik Służalski szemében, ha a Költőre néz, megvetés és hideg űr tátong benne, ha Ram testvéren keresztülnéz. Adam testvér a kozák géniusz megtestesítőjét tiszteli benne, noha a kozákok oroszul beszélnek és nem lengyelül. Kicsit sokat gyilkolászták a kozákok a zsidókat; Służalski testvérrel lesz a legnehezebb.
Nem valami híres Hetek, a resztli.
A szürkeségben színvakok tenyésznek. Ismét hátrébb sorolódott Ram testvér, a Mester mellől a Körbe, a Körből a Hetekbe. Hiába keresztelkedett volna ki?! Föl is merült Ram testvér kishitű képzeletében: ez a Hetek olyan, mint a Kahal, a zsidóság önkormányzó, önkorlátozó tanácsa, amelynek szorításából Párizsig szaladt.
Ki lesz ennek a Heteknek az Őre? Most már azzal kell a legtitkosabb gondolatait megosztania, s nem Adam testvérrel, akit csak az Őrök láthatnak rendszeresen?! És még Mickiewicz is csak a Helytartója a Mesternek, de nem maga a Mester! S már Eustachy és Romuald is távol került? Romuald Mickiewicz Hetekjének a tagja, a Hetekjével fogja Párizs kocsmáit járni?
S maga a szavazgatás: földiség!
Érezte már úgy Ram testvér, hogy szűk páncél a testén a Kör; most, 183hogy hat köztestvér közé gyömöszölték hetediknek, ez volt a nyakán a hurok.
Inkább nyakába veszi Franciaországot és megtéríti az egész francia népet a Mester vallására egymaga! Szándékát bejelentette, Adam testvér a Mesternek megírta. Mégsem indulhatott téríteni, nem hagyta jóvá a Mester, másra tartogatta. Romuald sem indulhatott a kaszárnyákba téríteni, mert ő meg azt szerette volna.
Ram búsult, majd az örömelv értelmében átértékelte a helyzetét. Hetekbéli testvéreit szeretnie majdnem lehetetlen; ez jó; nem méltó feladat, amit megvalósítani könnyű!
Dac ébredt benne a méltatlan bánásmód miatt, és Seweryn testvértől megkérdezte, mennyit fizetett azért a manzárdért, amelyből Juliusz testvérhez költözött ősz elején. Havi hat frankot. Ahhoz képest sok, hogy Ramnak semmi pénze nem volt, de kevés, ha a szokásos árakat tekintjük. Egyik este megvárta Romualdot, s megkérdezte, mivel lehet pénzt keresni. Miért engem kérdezel, akinek nincs? Mert el akarok költözni tőletek, felelte Ram. Romuald sokáig hallgatott. Lehet pakolni hajnalban a piacon, mondta aztán. Az jó lesz, mondta Ram. Néhány sou naponta, mondta Romuald. Remek, mondta Ram.
Eustachy reggel marasztalta, nem zavarja őket Jan Andrzej testvér, így fejezte ki magát Eustachy. Látta Ram, hogy Eustachy megkönnyebbült. Megölelte, megcsókolta őket, mint testvéreit, és Seweryn régi, üres manzárdjába költözött. Szűk lépcsőn kellett felkapaszkodnia, csak lapjával fért el még ő is, noha lesoványodott, odafönt a hatodikon nem volt semmi, bútor végképp nem, még az ajtót is kivették valamikor, az ablak és a keret között ujjnyi rés tátongott, a parkettát rég eltüzelték, vízért és budira a belső udvarra kellett lemenni. Kívülről takaros volt a ház, a rue du Boulangers 36. szám alatt, tíz perc járásra a Luxembourg-kerttől, közel a Szajnához, nem gondolná az ember, hogy fent nyomortanyák vannak. Három ilyen manzárdszoba nyílt közvetlenül a lépcsőházból, a másik kettőnek megvolt az ajtaja, és kulcsra lehetett zárni őket, az egyikben egy négytagú görög család lakott, ki tudja, mikor és miért kerültek oda, franciául csak a gyerekek beszéltek, a másik szobát egy vénasszony bérelte, sose mozdult ki, a vizet a házmester hordta fel neki pénzért, a nő feküdt az ágyán és bűzölgött.
184Nem tart soká, gondolta Ram, a Mester műve már munkál a világban.
Háztetőkre látott az ablakból, amelynek résein át besüvített a téli szél. Fűtéssel a franciák nem bajlódnak, azt hiszik, nekik télen is mediterrán az éghajlatuk, és szimplák az ablakok. Az ilyen manzárdokba se kályhát, se kéményt nem terveztek. Utólag kezdte becsülni Eustachy fényűző lakásának kandallóját, pedig az is inkább díszként szolgált. Mickiewicz lakásában az ormótlan vaskályhák ontották a meleget.
Hány telet húzhatott ki ebben a manzárdban Seweryn Goszczyński testvér? Megkérdezte volna, de nem találkozott vele egész télen, más Hetekbe voltak osztva. A hajnali trógerolás Ramot kezdetben annyira megviselte, hogy a munka után enni is alig maradt ereje, és nehezen mászott fel a lépcsőn, hogy zsákján és egyetlen nadrágján elnyúlva, kabátjával takarózva álomba zuhanjon.
Akik sejtették, hogy Hetekjük Őrei ők lesznek, ujjongtak.
Różycki ezredes, a népszerűségben idősödő hadastyán orrcimpái izgatottan tágultak, mint harcmezőre érő paripáé; hadgyakorlat ez csak, de így is neki szalutál a többi hívő! Kétségtelennek látszott Seweryn és Eustachy Őr volta is. Juliusz testvér nem óhajtott Őr lenni, és ott volt az ő Hetekjében Nabielak; különben is halmozódtak Juliusz testvér sérelmei, főleg Adam testvér nyomasztotta, akivel két-három havonta továbbra is látványosan kibékült és összeölelkezett.
Örvendhettek az önjelöltek, és örvendhettek a kishitűek is, akik minden mozgalmakban a gerincet képezik, mivel magukban nincsenek meg. Hatvanan voltak a Körben, nagycsalád, de bensőséges összetartozáshoz túl sok. Most heten oly igaz szövetségre lépnek, amilyenre gyermekkoruk óta vágytak. Hét ember testvérisége rendkívüli kötelék. Egy jövőbe zárattak, egymást szimatolják, mintha még sose találkoztak volna, s a Hetekjükbe került utálatosoknak is tudtak örülni.
Adam testvér kiváltképp örült, a saját Hetekjének Őr-jelöltje: a sejtek létesítésével távolabb került a Körtől. Nem annyira, mint a Mester, de mégis. Lépcsőfokok teremtődtek közé és a köztestvérek közé. Szerepe új. A távolság titkos gyümölcsét a Mesterénél is nyalánkabban ízlelhette a lelke; győzelem volt ez a Mester felett, habár bevallhatatlan.
1851843 februárjában mondta el Aleksander Chodźko testvér lakásán, a rue d’Anjou 60. szám alatt, milyen legyen a Hetek tanácskozási módszere. A tanácskozás: ima. A szónokló testvért hallgatni úgy kell, hogy saját meggyőződésünkről teljesen megfeledkezzünk. Ha nem így teszünk, a tanácskozás terméketlen vitává fajul, a lényegről nem esik szó, mindenki a saját véleményének hangoztatásával akar kitűnni. Minden szólót úgy hallgassanak, mintha általa maga Jézus szólna!
Mondta: ne rendetlenül tartsák gyűléseiket, hanem szombat este. Sürgette, hogy az Őrök végre választassanak meg; a szavazgatás tehát még tartott. Nyomatékkal ismételte, hogy aki e posztra elhivatottságot érez, szavazzon magára; önmagunkra szavazni alázat, nem pedig dölyf, a szerénység ez esetben hamis.
Elrendelte, hogy a Hetek két-két testvért válasszanak, akik hozzá személyes szolgálatra lesznek beosztva, naponta váltva egymást. Nyolc Hetek volt, az ő Hetekjén kívüli hét Hetekből a hét minden napjára estek ilyen naposok. Az ügyeletes választottak ott lebzseltek Adam testvér lakásán napi huszonnégy órát boldogan, mert legalább hetente egyszer a közelében lehettek, s kaptak teát és édességet Celinától.
És kiadta Adam testvér a Heteknek, hogy dolgozzák fel a következő témákat:
1. A várakozás aluszékonyság miként ne legyen.
2. A reggelnek fajtasága igen fontos; aki a Sátántól a reggelt elragadja, az egész napot megnyeri.
3. Kell, hogy orcáinkon az Ügynek haladása lássék.
4. Gondolkodjék el minden testvér, magával mit is kezdene, ha váratlanul az egész Kör kihalna, s ő egyedül maradna meg?
A Hetek elaborátumai nem maradtak fenn, de ezek jó témák, hogy ügybuzgalomban teljék az idő, mely az emigrációban végtelenül lassan csordogál.
Hitbéli téma kidolgozását nem adta fel Adam testvér.
Nem azért gyűlnek szektába az emberek, mert vallási dogma vonzza őket. A magány elől menekülnek. Visszaadta önbizalmukat Towiański: megmondta, hogy az Úr választottai. Azt is megmondta, hogy a Honba visszatérnek. Ennyi elég, hogy napjaikat társak között elmorzsolják.
Ott ült Jan Andrzej Ram testvér is Aleksander testvér pazar, keleti fa186ragványokkal és szőnyegekkel megtömött ötszobás lakásában, a Gare Saint Lazare-tól kissé délre, nem messze Adam testvér lakásától, és örült, hogy megmelegedhet. Ugyan télen ritkán fagy Párizsban, de nagyon kellemetlen, ha az ember kihűlt, és sehol nem tud felmelegedni. Egy kupacban ült a Hetekbe tartozó testvérekkel, mert a többi Hetek is így ültek, és végtelen fáradtságot érzett. Arra gondolt: ő csak háromnegyed éve van itt, a többiek már több mint egy évtizede, és tíz évet ő nem fog így kibírni. Együtt ült a hetekbéli társaival, és végtelenül idegesítették. Még náluk sem sikerült megválasztani az Őrt, pedig hetek óta ezzel foglalkoztak. Henryk Służalski testvér hol két, hol három szavazatot kapott, feltehetőleg magára szokott szavazni, de ha rákérdeztek, hamiskásan hunyorgott és nem felelt. Boleski egyszer már kapott öt szavazatot, de utána megint csak kettőt-hármat. Talán ő is magára szavaz. Stypułkowski nem szokott szavazatot kapni, akárcsak ő, Ram sem. Kunaszowski néha egy, néha három szavazatot kap. Mierzwiński egyszer kapott három szavazatot, nem tudni, kiktől és miért, de többnyire egyet, vagy egyet sem. Kalinkowski soha nem szól egy szót sem, egyszer négy szavazatot kapott, egyszer kettőt, aztán sokszor egyet sem. Legyen már valaki Őr, és ne kelljen a képüket látnia többé, vagy legalább ne a szavazás céljából!
Most örült, hogy láthatja végre az összes testvért. Juliusz Słowacki sovány, meggyötört képét nézte lopva, a legnagyobb lengyel költő lenne, ha nem létezne Mickiewicz. Jó lett volna megmondani neki, hogy szereti a Beniowskit meg a Kordiant, de nem olyan volt a helyzet. Ott volt a két Eustachy, és most, hogy elhagyta a lakásukat, egyre jobban szerette őket, noha a döntést nem bánta meg. Jobb lett volna, ha azonnal önállósul.
Aleksander testvér nem érdekelte, túl gazdag a volt cári diplomata. Nagyon közel talált magának lakást Mickiewiczéhez, de azért Słowacki lakásától sem túl messzire. Eltűnődött Ram, vajon ez véletlen-e, vagy értékítélet van benne. Elvégre ott bérel magának szép lakást, ahol akar. Eszébe jutott: nem biztos, hogy Eustachy véletlenül lakik jó messze, a Szajna másik partján, a két költőtől voltaképpen egyenlő távolságban. Egyszer megkérdezi.
Amikor feloszlottak, Ram sajnálta, hogy sokáig nem lesz közös gyűlés.
Tévedett, hamar ismét összehívták őket.
187Érezte a távolból a léleklátó Mester, hogy a Hivatal nagyobb hatalomra tesz szert a lelkek fölött a kívánatosnál, és az ügyeleti rendszert pár hónappal később betiltotta. Fejet hajtott a Hivatal. De a Heteket nem tiltotta be a Mester, sem az Őrök heti üléseit; azokat vélte kevésbé veszélyesnek. Adam testvér pedig, kiben a lebírhatatlan költői fantázia, az alkotódüh a szervezés műfajában talált új teret, meghirdette a Legújabb Testamentum szerint való gyónást.
Gyónják meg a testvérek a bűneiket a Hetekjükben a másik hat testvér előtt nyilvánosan!
Ugyanott ült Ram, mint előző alkalommal, még mindig nem volt Őr náluk, de Boleski egyszer már kapott hat szavazatot, talán Henryk nem szavazott rá egyedül. Ramnak az a gyanúja támadt, hogy Mickiewicz, aki mindig hangoztatja, hogy a Hetek ügyeibe nem szól bele, ezúttal kivételt fog tenni, és Henryket megdorgálja. Erősen kívánta, hogy így legyen, a többi testvért elviseli valahogy, de ezt a drabális, üres tekintettel vigyorgó népfit leckéztesse meg végre valaki.
Mondta Mickiewicz: a gyónót feloldozza a többi. Új gyónó kezd gyónni, az előző a többi gyóntató közé kerül. Gyóntatott gyóntatóját gyónatja, gyónó és gyóntató az összes testvér, egyenlők mind az Úr előtt, egyesíti őket a Szeretet.
Eddig a lengyel papok gyóntatták őket, az Úr Ügyének ellenségei. Titkokat csaltak ki belőlük a Feltámadottak, s az Ügy ellen fordították. Így nem mehet tovább. Elvileg sem gyónhatnak az Új Testamentum szerint, hiszen már a Legújabb Testamentum érvényes, amit az életükkel írnak. A legújabb gyónás nem veti el az előzőt, de magasabb szintre emeli, a közösség elé viszi, s lényege a maradéktalan őszinteség. A Mester nem engedi, hogy a Körből bárki fölszenteletlenül pappá legyen, ezért is kellett Ram testvért még egyszer megkeresztelni; igaza van a Mesternek, mindig, mindenben a Mesternek van igaza; legyen hát nyilvános és közös a gyónás, rajta lesz az Úr áldása, mert megszűnt a hívő és a pap között a szakadék, egyenlők mind a Szeretetben, ez keni fel pappá az Úr Ügyének minden hívét!
Volt egymásnak gyónnivalójuk bőven, az Őr választása keserűséggel, csalódással telítette a lelküket ott is, ahol már megvolt az Őr.
De hogyan csinálják?!
188Megmondta Adam testvér: aki gyón, székben ül, a tónustartó pedig előtte áll és hallgatja.
Tehát van egy főgyóntató, a többiek meg körben ülnek; s aztán más ül a gyóntatószékbe, s más lesz a főgyóntató, aki áll?
Adam testvér helyeselt.
De ki szabja meg, melyik testvért melyik testvér gyóntassa?!
Döntsék el ők maguk.
Ram Hetekjében a következő szombaton Ksawery Boleski testvér végre hét szavazatot kapott, ő lett az Őr, és Boleski megmondta: a gyónáshoz húzzanak sorsot, a Végzet jelölje ki a párokat.
Ültek a szobában székeken, sámlikon, padlón mind a heten; középre széket tettek. Boleski kalapot vett elő, cédulákra felírta a hét nevet, a kalapba tette. Ki húzzon? Ezt is sorsolás döntse el? Húzzanak névsorban. Boleski volt az első. Kihúzta Kunaszowskit. Ő fog gyónni először. Üljön a székbe. Kunaszowski nevetett és beleült. Most Kalinkowski húzza ki a gyóntatót. Kalinkowski kihúzta Stypułkowski nevét. A többiek megkönnyebbültek.
Stypułkowski a szék mellé állt. Hosszú, fekete kabátját nem vetette le, Mickiewiczre akart hasonlítani. Most mi legyen? Kiáltotta neki Mierzwiński: vedd át a tónust, vedd át a tónust! Stypułkowski sóhajtott, elfordult, némán imádkozott. Csönd volt. Kunaszowski fészkelődött a székben. Kemény az ülőke, nem kaphatna párnát? Nem – mondta Boleski, az Őr. Első Őri tevékenysége volt e szigor, felkapták a fejüket a többiek. Boleski eltökélten nézett maga elé. Stypułkowski visszafordult. És most? – kérdezte. Kezdd el a gyóntatást – mondta komoran Boleski, az Őr.
Valld meg a bűneidet, testvérem! – kérlelte Stypułkowski édeskésen. Kunaszowski már nem vigyorgott. Gondolkozott. Csönd. Kunaszowski fészkelődött. Csönd.
Torkoskodtam – szólalt meg Kunaszowski. Csönd. Ez nem elég, érezhette meg Kunaszowski, hát hozzátette: tegnapelőtt lerészegedtem. Csönd. Ez sem elég. Stypułkowski, a Mickiewicz-imitátor szigorúan magasodott előtte és hallgatott. Nem egyesültem lelkemben a Mesterrel – mondta Kunaszowski, ezért ittam imádkozás helyett. Stypułkowski bólintott. Ígérem, hogy hibámat kijavítom – mondta Kunaszowski. 189Stypułkowski hallgatott, hallgatott mindenki. Ez még nem elég, hogy Kunaszowski feloldozást nyerjen. Kunaszowski izzadni kezdett. Meggyötörtem Adam testvért – mondta Kunaszowski, rosszkor mentem hozzá, hogy egy fordítási kérdéssel zaklassam. Stypułkowski bólintott, ez tetszett neki. Kunaszowski felbátorodott: Eustachy írta le a gyorsírásos jegyzetéből Adam testvér szövegét, de ő, Kunaszowski, aki jelen volt az előadáson, másképp emlékezett, Eustachyval hiába vitatkozott, hát megkérdezte Adam testvért, de Adam egyáltalán nem emlékezett az egészre, mert ihletből mondta, úgyhogy sok idejét elrabolta fölöslegesen. Stypułkowski kiesett a szerepéből, ilyen sokszor előfordul Adam testvérrel, mondta, ritkán emlékszik másnap, mit is mondott pontosan, mintha részeg lett volna, pedig nem iszik, Adam a saját lelkétől tud lerészegedni úgy, mint más a bortól. Boleski felmordult: ez nem tartozik a gyónáshoz, különben is kikéri magának a Hivatal nevében! Csönd támadt. Kunaszowski bevallotta, hogy a közös gyűlésen lengyelről németre tette át magában Adam testvér beszédét azonnal, ahelyett, hogy az értelmére figyelt volna, és főleg ahelyett, hogy a lelkével megemésztette volna. Stypułkowski bólintott, örömmel állapította meg, hogy ez valóban vétek. Csönd. Kunaszowski kínlódott a székben, próbált egyéb bűnös cselekedetet kiötleni, de nem volt fantáziája.
Ram rémülten gondolkozott, miféle bűnt találjon ki magának. Amit első gyónásakor Kajsiewicz tisztelendőnek mondott, itt nem fog működni. Éppen olyan katolikus, mint a többiek, zsidóságára nem hivatkozhat többé. Fohászkodott Ram: adj, Uram, valami bűnt, amit bevallhatnék!
Megkívántam felebarátom feleségét – suttogta Kunaszowski. Mélyebb lett a csönd. Stypułkowski körülnézett, kemény tekintetekbe ütközött. Tovább – mondta Stypułkowski. Mintha még magasabbá, fenyegetőbbé vált volna az alakja, nem hiába Mickiewicz rokona. De csak azért – folytatta Kunaszowski –, mert rég nem voltam férfi! Csönd. Ki az a nő?! – kérdezte Stypułkowski. Ezt nem kell bevallani – visította Kunaszowski. Mindent be kell vallani – jelentette ki Stypułkowski, és Boleskire nézett. Boleski, az Őr lassan bólintott. Mindent – mondta ki Boleski, az Őr.
Kunaszowski azt kiáltotta: De ha megnevezem, ha megnevezem… Ő nem tud róla, nem tehet róla! Nem hozhatom hírbe!
190Ez gyónás, mondta Boleski, a titoktartás a Hetek tagjait köti!
Henryk Służalski felmordult: az Őrök írásban mindenről beszámolni tartoznak Adam testvér előtt, a gyónásról is. Ő tudja, tegnap mondta neki Adam testvér, és a Kör előtt is be fogja jelenteni.
Ez új hír volt. Hallgattak. Boleski kérdezett volna valamit, de nem merte. Hát ez a következménye, hogy nem Henryk lett az Őr?
Megismételte Stypułkowski: ki volt az a nő?!
Kunaszowski összeharapta az ajkát. Anna nővér – mondta ki határozottan.
Senki sem mert vihogni. Anna nővér annyira csúf, hogy vele kapcsolatban nőiséget emlegetni blaszfémia. Stypułkowski arca elsötétült. Kunaszowski hazudik, ez nyilvánvaló. De mivel bizonyítsa be? Azt nem vághatta a szemébe, hogy Anna nővért a férjén, Ferdynandon kívül férfi nem bírhatja megkívánni.
Ram rémesen érezte magát. Mit valljon be, mit valljon be, amit az inkvizítorok elfogadnak?! Loptam, jutott az eszébe, ez az! Elloptam fél zsák krumplit! Nem kell igazolnom, mert azt mondom majd, hogy megettem!
Igazság szerint sokszor megfordult a fejében a piacon, hogy egy-egy almát, egy-egy répát ellop, nem vennék észre, de sose vitte rá a lelke.
Stypułkowski azt mondta: Nem vagy a Szentlélektől áthatva, testvérem!
Kunaszowski lehajtotta a fejét és azt mormogta: Nem vagyok áthatva, ez is bűn, ezt is megvallom.
Stypułkowski azt mondta: Kemény a lelked, testvérem, nem lágyítottad meg előttünk!
Kunaszowski készséggel elismerte.
Csönd.
Oldozd már fel – suttogta Boleski sápadtan.
Ego te absolvo – mondta Stypułkowski, kezét keresztvetésre emelve, de Henryk közbeszólt: Nem róttad ki a penitenciát! Stypułkowski elvörösödött és elnémult. A hallgatag Kalinkowski váratlanul megszólalt: lengyelül oldozd fel, a latin a régi gyónás kelléke! Boleski felugrott: Mi nem vagyunk lutheránusok, igenis latinul kell! Erről vita indulhatott, a görcs oldódott, végül elhatározták, hogy erről megkérdezik Adam test191vért. Kunaszowski gyónása feloldozás nélkül ért véget azzal, hogy visszatérnek rá következő szombaton. Kunaszowski felállván azt morogta: akkor én bűnben fetrengek egy hétig? De ezt nem akarta meghallani senki.
Ram már azt hitte, megúszta, de nem: Boleski a kalapnál termett, hogy húzzon. Tedd vissza a gyóntatót, rikkantotta Służalski. Boleski megállt, mintha vicsorgott volna, majd visszatette Stypułkowski nevét. Szemét behunyva keverte a cédulákat a kalapban, majd húzott. Henryk Służalski nevét húzta ki. Henryk testvér felpattant, a székbe zuttyant, vidoran nézett körül, ki meri meggyóntatni. Boleski felolvasta: Ram.
Ram halkan felnyögött. Fel kellett állnia, a székhez kellett lépnie. Magában a Mesterhez fohászkodott.
Testvérem, milyen bűnt követtél el?
Henryk rábámult, fejét hátravetve. Eltapostam egy virágot, mondta.
Ram visszagyűrte a felháborodását. Februárban, virágot? Számolt háromig, majd megkérdezte: Hol történt? Henryk szemét könny futotta el. A szemét ripacs, gondolta Ram. Batignolles-ban – mondta Henryk.
Ram várt egy kicsit, hátha valaki közbeszól, hogy virágot eltaposni nem gyónni érdemes bűn, de mindenki hallgatott. Henryk talán soha nem járt Batignolles-ban. Ramot megszállta az ihlet. Valóban bűnt követtél el, testvérem, mondta papos hangon, mert a virágnak lelke van, mely korábban emberben vagy állatban is lakhatott, és fájdalmat okoztál neki. Szándékosan tapostad el, vagy véletlenül?
Henryk erre nem számított, megzavarodott. Fejét félrehajtotta, gondolkozott, majd Ramra nézett laposan.
Nem is tapostam el – mondta.
Akkor hazudtál a testvéreid színe előtt – mondta Ram könyörtelenül.
Hazudtam.
Ez bűn. Miért hazudtál?
Csönd volt. Ram úgy érzékelte, a társak inkább ővele szimpatizálnak.
Mert bűntelen vagyok – mondta Henryk, és bűnre akartam szert tenni, amit bevallhatok, hogy teljesítsem, amit a Kör kíván.
Ram hallgatott. Henryk most igazat mondott, el kellett volna ismernie. Mielőtt megtehette volna, felpattant Kalinkowski. Hát bűnöznünk 192kell, hogy legyen mit bevallanunk?! – kérdezte. Akkor szaladjunk haza és bűnözzünk!
Bűnözünk mi eleget – kiáltotta Boleski, az Őr, csak nem tudunk róla! Te ülj vissza, és ne zavard a gyónást! Azért vagyunk itt, hogy ráébredjünk a bűneinkre!
Ramhoz fordult: gyóntasd tovább!
Ram a fejét rázta. Ő már befejezte. Majd feloldozza Henryket, mihelyt megmondják, milyen nyelven kell. És visszaült. Henryk még ücsörgött a székben, aztán felállt és visszaült a helyére.
Boleski a kalaphoz lépett, és húzott egy nevet. Mierzwiński. Nevezett felugrott és a székbe akart ülni. Boleski megfogta a karját. Jan Andrzej testvér fog gyónni, te pedig gyóntatod.
Hideg volt a csönd – Ram felállt, beleült a székbe. Mierzwiński nevetgélve állt előtte.
Ellenséges indulat kelt a szívemben egy testvérem ellen – szólalt meg Ram, ezt gyónom meg.
Mierzwiński tovább nevetgélt.
Ki az? – kérdezte Boleski.
Henryk testvér.
Hallgattak. Mierzwiński csak állt, a vihorászást abbahagyta.
Mi bajod van Henryk testvérrel? – kérdezte Boleski. Nem vonták kétségbe a jogát, hogy a vihogó gyóntató helyébe álljon.
Már nincs vele bajom – mondta Ram.
Ennek így semmi értelme – jelentette ki Kalinkowski –, hagyjuk abba.
Nem hagyjuk abba, jelentette ki Boleski, az Őr. Nem hagyjuk abba, amíg mindenkinek őszinte bűnbánat nem kél a szívében! Amíg ezt el nem érjük, vétkezünk Hazánk és a Mester ellen, vétkezünk a jövendő lengyelség ellen, amely úgy fog élni, ahogyan mi élünk! Amíg meg nem rezdül a lelkünk, ahogyan a Mester akarja, addig bűnben élünk…
Boleski hosszan szónokolt, élvezte a saját hangját, a testvérek elpilledve hallgatták, végül mindenki hazament, mert leégtek a gyertyák, és nem volt belőlük több.
Ram és Henryk nem szólt egymáshoz a búcsúzáskor.
És találkoztak egy hét múlva, és bűnöket találtak ki maguknak, meg193gyónták, a gyóntató lengyelül oldozta fel őket, addigra megtudták, hogy így kell.
Hasonlóan folyt a gyóntatás a többi Hetekben is.
Azt írta Adam testvér a Mesternek, hogy a Körben az elérzékenyülés általános, a szeretet temérdek, mint soha korábban.
Tépetlen idegzetű testvér nem maradhatott egy sem.
Az Őrökre valóban jelentéstételi kötelezettség hárult, mint Henryk megmondta, a testvéreik szellemi állapotáról, előmeneteléről írásban számoltak be Adam testvérnek, a Hivatalnak, és amit az Őrök írtak, abba a köztestvérek, akikről írták és akik az Őröket is gyóntatták, nem tekinthettek bele. Az Ügy aktái közé e titkos jellemzések bekerültek, Adam testvér ezekről levélben a Mesternek beszámolt. Elvégre akkor hivatal a Hivatal, ha a személyzeti ügyeket kézben tartja. Mondta Adam testvér: a Mesternek mindenről tudnia kell, ami a Körben történik, s a Körben az történik, ami a testvérek lelkében legbelül, mert ez a mi tettünk.
Nem volt mindegy a testvéreknek, mi marad fenn róluk az Úr Ügyének annaleseiben.
A látomásaikról, az álmaikról is számoljanak be a testvérek!
Beszámoltak. Ram Hetekjében Mierzwiński ontotta a látomásokat.
Ez a Lelki Felkelés, mondta Adam testvér; senki sem állította, hogy a Felkelés könnyű és veszélytelen!
Sőt még egy gyónást talált ki Adam testvér, a kimeríthetetlen képzeletű Helytartó.
Gyűjtsék össze az Őrök a hívektől a Helytartó bírálatát, s tárják elébe!
Mondta Adam testvér: Soha nem volt korábban, hogy alávetettjeivel szemben az uralkodónak magát igazolnia kelljen; most van. Az uralkodó kötelessége, hogy a bírálatot alázatosan fogadja, és ő ezt megteszi.
Összegyűjtötték az Őrök az Adam testvért illető bírálatot, elvitték hozzá. Ezek sem maradtak fenn, és a hívek káderlapjai sem: vagy maga Adam testvér égette el őket, vagy a fia, Władysław. Megkockáztatható azonban, hogy igen dicsérhették a hívek Adam testvér ténykedését és szellemének állapotát.
Ram viszolygott, de letagadta maga elől. Végül is a gyónás nem a katolicizmushoz rendelt intézmény, minden valamirevaló vallás ismeri, a haszidok is vallanak a rebbéiknek, csak nem gyónásnak hívják. Meg194fordult a fejében, mennyivel jobb volt Kajsiewicznek gyónnia magányosan, ezt is elnyomta. Egyre messzebb került a Mester, ezt sem akarta tudni. Trógerolt, evett és aludt, szombaton gyónt és gyóntatott, és elzsibbadt a lelke.
Történt, hogy egy huszonhárom éves ifjú megütődött és belátta, hogy ő a Tizenkettedik Imám, a Rejtett Imám. És elméne Sirázból Mekkába, és visszafele már hívek követék, és hirdeté, hogy Mohamednek küldetése véget ért, és ő az, a Rejtett Imám, kiben az új korszak elközelgett. Őrültnek nyilváníták és bebörtönzék és megverék. És elszökött, és Mahdinak mondta magát, vagyis Messiásnak. És hirdeté, hogy az Úr közvetítők útján nyilvánítja Elsődleges Akaratát, ez szólt őhozzá; ő ezen Akaratnak a Kapuja, és az is lett a neve, hogy a Kapu, vagyis a Bab. Hirdette hát a Bab, hogy amiként őhozzá, úgy másokhoz is fog szólni az Úr. És Tabriszban kivégzék.
Volt néki sok tanítványa, és mozgalmának élére a halála után olyan férfi állott, kinek neve azt jelenté: az Öröklétnek Reggele. Bagdadba szökött a Bab halála után két évvel, és tíz év múlva Andrianopole-ba. Békeszerető és elmélkedő volt az Öröklétnek Reggele, nem vezérnek való. Hanem volt neki egy féltestvére, akit úgy hívtak, hogy az Isten Gyönyörűsége, vagyis Bahaullah. És elteltek sok évek, mire Bahaullah megütődött és ráébredt, hogy Ő: maga Allah, vagyis maga az Isten. Szakadás állott be a Bab tanítványai és követői közt, a többség Bahaullah híve lett, ki Akrában halt meg, és mozgalma a halála után is terebélyesedett, hiszen nem halt meg, csak máshol van most, és eljön újra.
Lettek ebből felkelések. A Bab követői Jazdban és Zanjanban hadakoztak, és voltak sűrű vérontások. Bátrak voltak a Bab követői a harcban, költőnő is volt velük, neve azt jelenté: A Szemek Hűvössége. Művelt emberek közt terjedt a Babnak hite, kik láták, hogy az elmaradott Perzsia a külső nyomásnak ellenállni nem tud, és leszakad a világtól. És megszégyeníték a bábikat a durvalelkűek mindenütt: Sirázban, Jazdban, Kirmanban, Teheránban; a mecsetekben vitára hívták ki őket és kinevették és leköpdösték, ám a bábik hite terjedt, és vérbosszút esküdtek a Sah ellen. Sok művelt ember csatlakozott hozzájuk, a nép alig. 195És hirdeték a bábik a nemek egyenlőségét, az osztályok eltörlését, a művelődés szabadságát. Mindezeket átvette a bahaizmus, melynek eleven Istene volt. Nemcsak a Közvetítő, a Felkent jön le az egyistenhitekben a Földre, hanem maga az Úr is, kivédhetetlenül.
Nem régmúlt mese ez, mert százötven évvel később is létezett a bahaizmus szerte a világon, nemcsak Perzsiában. A Rejtett Imám, a Kapu, vagyis a Bab, akinek eredeti neve Szajjid Ali Mohamed, épp abban az évben lépett föl Sirázban, mikor Mickiewicz Párizsban a Hetek intézményét és a közös gyónást feltalálta.
Messze van Párizstól Perzsia, akadt azonban Párizsban az iszlámnak és Perzsiának tudósa, a lengyel Aleksander Chodźko, a volt cári diplomata.
Belső tanácsnoka lett Adam testvérnek Aleksander testvér, egykori vilnai iskolatársa, aki a Koránt ismerte, s azon kívül is sok mindent tudott. Mégsem volt a bahaizmus és a towianizmus között kapcsolat, hacsak az nem, hogy egy időben kezdődtek. De hát a mormon vallás is éppen akkor kezdődött, meg a kommunizmus is, amely szintén színtiszta vallás, legföljebb a Megváltó nem egy ember benne, hanem egy egész osztály, a munkás.
Nem szükséges, hogy hasonló mozgalmak közt közvetlen legyen az összefüggés, hogy pár lihegő küldönc összeröffenjen útközben egy fogadóban, egy oázisban, s nézeteik azonosságát örömmel megállapítván, a világot megerőszakolni hősiesen szétröffenjenek. Bőven elegendő, hogy hasonló körülmények között az emberek hasonlóan gondolkoznak.
Nem sejtették a Feltámadottak, hogy az álmessiások, a szekták és a kvázi-vallások kora jött el, hogy immár a nemzeti eszmében és a forradalmak korában élnek. Buzgón gyűjtögették a Mesterről az adatokat, és faggatták volna a gyóntatószékben híveit tovább, de azok már egymásnak gyóntak óvatosságból. A Mester ki sem volt még utasítva francia földről, midőn Skrzynecki tábornok Belgiumból elküldte Duński tisztelendőnek Rómába a Mester kézzel írott művét, mely a Beszély címet viselte. Ennek a másolata szunnyadt Czartoryski herceg íróasztalában. A szó elszáll, az írás megmarad. Egy Messiás ne irkáljon, hagyja a követőire.
196Rettenettel silabizálták Duński és Jelowicki tisztelendők a Mester betűit, szavait és mondatait éjjel és nappal; nem értettek semmit, csak az eretnekség csapta pofon őket, pokolbéli forróságot lövellve szemükbe minden szóból, minden betűből.
Szent borzalommal értesültek a Feltámadottak, miként látogatta meg Dionise Affre párizsi püspököt kétszer is a Költő. A püspök tiszta embernek találta a lengyelt és egzaltáltnak. Így a francia forrás: „A püspök úr áldását követelte, s hogy megkapja, teljes hosszában elhasalt a padlón.” Borzalom! A püspök mégis megáldotta, mert az előtte teljes hosszában elterültnek hitében kételkednie nem volt oka. Küldtek hát a Feltámadottak egy francia fordítást a pokoli irományból a püspöknek is.
Naiv ember a püspök, gondolták a Feltámadottak, mert a Saint Roche-templomot, ahol kiküldöttjük, Kajsiewicz a tébolyultak ellen prédikált, az őrültek a mise után, a szentbeszéd előtt mindig elhagyták. Azért is mentek oda, és nem a saját templomukba, a Saint Séverinbe, hogy demonstratíve, időben távozhassanak.
Annyit tehettek még a Feltámadottak, hogy elhíresztelték: van ennek a Towiańskinak egy istentagadó műve, ők ismerik. A suttogás terjedt. Adam testvér riadtan kérte levélben a Mestertől, küldje el a művet nekik is. A Mester először nem válaszolt, majd a sürgetésre visszaírta, hogy a műre csak homályosan emlékszik, az inkább afféle jegyzet lehetett.
Megtudták a hívek, hogy egy példány e műből, vagy inkább az egyetlen eredeti példány, a Feltámadottak kezébe jutott.
Eustachy testvér írt Jelowickinek: megveszi. Jelowicki tisztelendő, a volt kiadótárs visszaírt: a művet nem adja el, sőt ingyen osztogatja szét, hogy elképesztő eretnekségeiből a Kör tagjai, és nemcsak ők, okuljanak. Már nyomatott az irományból pár száz példányt facsimile, ám látván a Kör növekvő fanatizmusát, egyelőre visszatartja. Erős a gyanú, hogy Czartoryski herceg tanácsára tartotta vissza. Minél több őrültséget követnek el a hívek, annál nagyobbat durran az eretnek iromány.
Aztán Affre püspök tartotta vissza az ötszáz példányt, noha a Feltámadottak egyre szorították, adja ki.
Semenenko mindvégig lángot hányt a Kör ellen. Rendtársaihoz írott leveléből süt lélek- és kézreszketése: „Már dicsekvőleg használják ezt a 197nevet, hogy towianisták, egyre nagyobb az elhajlás az egyháztól, és mind egyetlen szellemmel vannak eltöltve. Adam sóhajt, mind sóhajt. Adam sír, mind sír. Adam megremeg, mind rángógörcsbe esik – egyetlen birkanyáj, ezek a Goszczyńskik, Słowackik, Bońkowskik, Kołyskók, Pilchowskik, ezek a hajdan fékezhetetlen vadócok, ezek most ukázra érzékenyülnek el vagy őrjöngenek fel…” Addig nyúzatott a szegény Affre püspök, hogy végül engedélyével a Beszélyt kommentárokkal ellátva terjeszteni kezdték.
Ideje volt, mert a Lengyel Napló támadta a szakadárokat és hamis prófétákat, a Revue Indépendante hasábjain Georges Sand védte, mert Chopin révén a lengyel ügyben érdekelve volt, a Pszonka pedig szünetlenül gúnyolódott rajtuk, úgyhogy túlságosan is létezett a Kör.
Leközölte két folytatásban, rövidítve, sajtóhibásan a Beszélyt a demokrata Lengyel Napló. A példány, amiből dolgoztak, nem azonos a Mester által írottal, Czartoryski bocsáthatta a rendelkezésükre, az arisztokrata a demokratáknak, tovább nem halaszthatta. Mondta Adam testvér mosolyogva, hogy ez nem a Mester szövege, de magányában nem mosolygott: azok a Mester tanai.
Levelet írt Skrzynecki tábornokhoz Adam testvér, küldje el számukra az autentikus szöveget. Kétségbeesett lépés, a Mester nem tudott róla. Brüsszelbe a levelet Aleksander testvér vitte lóhalálában, és Adam testvér tudta nélkül, a kézbesítés előtt, megmutatta a Mesternek. A Mester a levelet elolvasta, majd ennyit mondott: „Add fel postán”. Aleksander feladta. Skrzynecki tábornok nem válaszolt. Tudta a Mester, hogy a Beszély Adam testvért kétségbeejtette. És nem tett semmit. Ő volt a Mester, tudta, nem kell tennie semmit.
Az olvasó a Beszélyt ismeri, a Mester alaptéziseiről bőven volt már szó.
De hogy ezek a tézisek le vannak írva, ki vannak adva!
Zavaros, zagyva, összefüggéstelen, kaotikus, henye, homályos, rosszul megfogalmazott, kusza az egész, a Mester nem tudott írni, de mégis a Mesteré!
Nem volt Adam testvér számára új gondolat benne, a Mesterrel sokszor beszélt, sőt több részletet, mélyebb elveket ismert. De azok beszélgetések voltak, elszállók, csupán a lélek emlékezetében nyomot hagyók, bár tudjuk, ez az igazán mély nyom. Azok a társalgások a Mester kinyi198latkoztatásai voltak – s ugyan hogyan is hatna egy szépséges, templomi szentbeszéd leírva, a lelkipásztor hangjának visszhangos zengése, öblös muzsikája nélkül! Igazat mondott a Mestertől Brüsszelből visszatérő Aleksander testvér: a Mester szavai leírva, szemének tengermélye, vakító szürkesége nélkül, hangjának fel-lehajló dallama nélkül, egyenes nyaktartása, szigorúan összeharapott ajka nélkül, egész személyének sugárzása nélkül csak merő tartalom, csak szó, mit Igévé egyedül a Beszélő alkot, a Hallgatóval szoros szövetségben.
De most közzé vannak téve a Mester szavai, és idegen közegbe kerülvén idegenné váltak maguk is! Az Isteni Szózat ugyanúgy van kinyomva, mint a tünékeny, illanó politikai és társasági hírek! A Minőség meggyaláztatott! A Szellem a földiség börtönébe vettetett!
Lángolnia kellett volna a papírnak, ahol a Mester Igéi álltak, és nem lángolt. S hogy egyáltalán ama két lapszámon dátum van, év, hó, nap, ez a másik lehetetlenség – az Örök Igék bezárattak a Történelembe! Ez az, ami nem juthat eszünkbe, ha eleven, nagy sugárzású emberrel hoz minket össze a sorsunk: hogy még ő is a korral tűnik el. Ráadásul a Skrzyneckivel folytatott tizenhét napos beszélgetés írásos összefoglalásának dátuma is oda van írva: 1841. január 17., és ezt a bevezetés első sora megismétli.
Amíg a Mester beszél, az Igék szabadok, rájuk megkötés nem érvényes, mert Eleven Beszéd. Amit Jézus hirdetett, az is Eleven Beszéd. Sok évtizeddel később, a hagyományból jegyezték le az Ő szavait a tanítványai, kik Őt nem is látták, és minden újabb prófétanemzedék az Ő szájába adta, amit maga gondolt. Az Evangéliumok nem Jézus szerzeményei, Ő az ihletőjük csak. Ettől még az Evangéliumok szentek, de Jézus bennük a lapok túlsó feléről világol; olvasni nem tudjuk, de érezni igen, és ez a fontosabb.
Nem voltak buták a görög sétálva tanítók, ők sem írtak le semmit, csak a nebulóik.
Most úgy nézte a Beszély betűit a Költő, mintha Jézus írása nyomatott volna ki, és látnia kellett, hogy a műfaja: filozófia.
A nem túl hosszú szöveg szabályos kozmogónia; olyan, mint Swedenborgé vagy Hegelé vagy bárkié, aki csak szerző, csak ember. Érvényes, amiként más kozmogóniák is érvényesek; érvénytelen elmejátszado199zás, amiként más kozmogóniák is azok. Ha érvénytelen, mint költészet még lehet érvényes, hiszen költészet Swedenborg és Hegel és bármely filozófus rendszere, egyetlen nagy világhangulat, hatalmas kép, ihletett, szellemjárta végtelen mező. De a költészet nem válik Igévé.
Csapás, hogy a szöveg („szöveg”!) megjelent nyomtatásban: a Beszéd elevenségét megölte, a szellemet emberivé alázta.
Csapás, hogy a Mester nem őt, a Dalnokot méltatta rá, hogy nézeteit írásban elétárja, hanem egy tábornokot, egy gyáva hadvezért, egy habozó politikust, egy kapkodó, riadt, szerencsétlen alakot, aki a vezérségig véletlenül vitte, aki rossz döntést rossz döntésre halmozott, aki a Felkelést elherdálta, a lengyel függetlenséget kiharcolni nem tudta, s aki az Emigrációban sem ébredt rá, mihez is kezdjen magával. Egy nyomorult, hasadt lelkű embert keresett fel a Mester az Emigrációban legelőbb, s csak azután őt, a Dalnokot! A tábornokot vitte el Waterloo mezejére, előtte tárta fel a Titkot napokon át, s csak miután nem tudta meggyőzni, fanyalodott őrá, a Költőre!
Ez annyira fáj, hogy nem veszi észre Adam testvér a módszert, amit Towiański alkalmaz: a meghasonlott, lelkifurdalásos emberen üt rajta. Ramtól érdeklődhetett volna Mickiewicz, hogyan sokkolta a Mester, de gőgből elmulasztotta. Azt hitte, személyes megváltója a Mester, a csak neki szentelt égi ajándék, és továbbra is ezt akarta hinni.
Adam testvér féltette a Mester szövegétől az Úr Ügyét, a Mester Ügyét féltette a Mestertől magától. S bár láthatta, hogy minden szava a Mesteré, mégis írt Skrzyneckinek ismét, kérve a Beszély eredetijét, jelezve: az apokrif változattól tart, a szent változattól nem.
Holott tudnia kellett, hogy az apokrif a szent.
Ezért mondta a Mester Aleksander testvérnek, hogy csak nyugodtan küldje el Adam testvér levelét a címzettnek. A Mester tudta, hogy Adam testvér mitől fél, s tudta azt is: nem fél igazán. A Mester tudta, hogy aki az Úr Ügyében hisz, az nem kozmogóniában, filozófiában, vallásban hisz, hanem őbenne, aki pedig nem hisz, annak szeme a nyomtatott sorokról amúgy is lecsúszik. És Adam testvér hisz.
A Mester tudhatta, mi zajlik Adam testvér lelkében, Adam testvér nem. Ezért volt mester a Mester, és Adam testvér csak a Legelső Tanítványa.
200Nem tudjuk, mit gondoltak a Beszélyről a testvérek. Seweryn a kinyomatásáról Naplójában hallgat, mint minden, számára kínos ügyről. Juliusz Słowacki testvér bezárkózva elmélyülten tanulmányozta a Beszélyt, ihletet nyert belőle, s későbbi műveiben a Beszély tételeit variálta. Annál is nagyobb szüksége volt a Beszélyre, mert ő a Mesterrel Párizsban csak egyszer, futólag beszélt, amikor megtért, s többé sose látta.
Jan Andrzej Ram testvér átfutotta a kinyomott szöveget, de abban neki semmi új sem volt.
A Beszély miatt történt, hogy december 25-én a karácsonyi istentiszteleten a Saint Roche-templomban Romuald Januszkiewicz inzultálta Czartoryski herceget. Kajsiewicz miséje után esett Romuald a Herceg lábához, s kiáltotta: Istentől kapott parancsot, hogy, hogy – és itt jegyzeteibe pillantott piruló fülekkel –, hogy a Herceg az Úr előtt megjuhászodna, különben napjai hiába telnek, kémjeinek jelentéseit a Herceg vesse el! Egy papírlapot is átnyújtott Romuald, a Herceg zavarodottan állt, a papírlapot elvette, majd híveivel a templomból sürgősen távozott.
Romuald még aznap az Hôtel Lambert-be is be akart hatolni, de Zamoyski gróf kidobta. Romuald őrjöngött, ahogy szokta. Tudta vagy sejtette, hogy a demokrata laphoz a szöveget Czartoryski juttatta el.
Az esetet a lengyel emigráns sajtó felfújta, Kajsiewicz azonban pár nappal később a Saint Roche-templomban prédikálva a tettet meglepő módon egyetlen személynek tulajdonította, s a botrány ezzel kihunyt. Talán Czartoryski utasította, hogy ne lovagolja meg az ügyet.
A Körben Romualdot leteremtették.
Aleksander Chodźko testvér lakásán tartott ez ügyben beszédet Mickiewicz, szólván: Jézus azt mondá, aki közületek nem bűnös, lépjen elő; mi azt mondjuk, hogy aki közülünk állítja, hogy egész életében az igazságban élt, lépjen elő a Mester ellen; de amíg ilyen nincs, addig a Mester az egyetlen Mester és nála a Körnek iránya! Minden tettet, mely a Kör egészét érinti, a Körnek jóvá kell hagynia. A Kör egészében van jelen a Mester szelleme, nem a részben. Romuald a tettét a Kör nélkül követte el. Mi Új Egyház vagyunk, az egyháznak mintegy a harmadik emelete, mert az első volt a zsidó, a második a római katolikus; minden tettnek a Körön át kell mennie.
201Ezzel a dolognak vége lett.
Csalódott az emigráns sajtó, megint nem volt miről írnia. Csalódott Romuald, a gyűlölt Herceg nem tért meg.
Leginkább Czartoryski herceg csalódott: megjelent a Beszély, bizonyíttatott, hogy az eretnek álpróféta őrült, ám híveinek száma nem csökkent, de nőtt! Új emberek kérték a felvételüket a Körbe! A Kör nem hullott szét, ellenkezőleg! Kedvenc költője, akit ő tuszkolt a nagyvilágba, tébolyához továbbra is ragaszkodott! Ha sejtette volna az okos Herceg, hogy a Beszélytől megrémült egyik tisztelendő a Mester halálig hű híve lesz, a legnagyobb politikusi elme lett volna a történelemben, de nem sejtette. Amiből az a tanulság, hogy a politikusok nem értenek semmit.
A római Feltámadottak diadalünnepet ültek. A csaló, a szélhámos, a sarlatán, a muszka ügynök, az álpróféta, a zavaros elméjű álmessiás végre leleplezte magát. Még helyesen írni se tud! Alanyt állítmánnyal egyeztetni se képes! Immár nyilvánossá tétetett, miféle eretnekségeket hirdet! Most megnézhetik magukat a zárt falanxba rendeződött tébolyultak, akik Mickiewicz lakásán gyűlnek össze. Ennek az őrült látnoknak minden szava ellenkezik az egyház dogmáival! Le van írva, ki van nyomatva, hogy „Krisztus az Isten után az első ténykedő”! Őrült fogalmazás! Feljelentette magát az elővigyázatlan sarlatán!
Az ellenség korlátolt: a megsemmisítésre tör, s minden egyéb szempont kívül esik látkörén. Vak a gyűlölet, amiként a szerelem is az. Számíthattak-e arra a derék tisztelendők, valamint a demokrata újság szerkesztői, hogy ez az elmebeteg szöveg a hitet nemhogy szétzúzni nem képes, de erősíti? Nem. Ők Rómára függesztették szemüket, valamint a demokrácia tartalmatlan-szép jelszavára, hogy majd az Úristen földi intézete öklét rázza az eretnekekre egyfelől, és a fejlett XIX. századi tudományos gondolkodás nevetségessé tegye őket másfelől.
Ezt a hibát újra meg újra elkövetik mind a ráció, mind a tekintély hívei, s aztán keservesen csalódnak. Ők a Láthatóval, a tényekkel végzik számtani műveleteiket, nem pedig emberek lelkével. Az emberek lakta, ám nem általuk uralt világban a Vágyak a nyomósabb létezők.
A Mester tudta ezt, és ha mosolyogni képes lett volna, mosolygott volna az ellenség hasztalan igyekezetén. De mosolyogni elfelejtett, mi202dőn megvilágosodása érte, s ha volt is humora korábban, elpárolgott; ez már a mindenkori megváltók szervi gyöngesége, és szánalomra méltók emiatt.
A Mester Rómába megy! Az Úr Ügyét nem ott kezdeni azt jelentené, hogy megsértjük az Úr nevét. Az Igazság sosem fél az Észtől, mert az Ész is az Igazság felé vezető egyik ösvény.
Ezt üzente Aleksander testvérrel a Mester 1843 tavaszán, s most a Mester Rómába elindul, hogy az Úr Ügyének magát a Pápát nyerje meg!
Adam testvér is indul a Mestert Rómába elkísérni, beláthatatlan jelentőségű események elé néznek az Úr Ügyének hívei.
A Pápa messze van, a Pápát elképzelni nehéz, de ahogy a Mester a híveket megigézte, lenyűgözte, miért épp a Pápát ne tudná? Meg fog térni a Pápa! És akkor ők mivé is lesznek? A világ számkivetett szegényeiből a világnak parancsoló főapostolokká! Ennek részletei ugyan homályosak, de a zsigereket csiklandó, melengető érzet máris megvan. Ha a Mester megtéríti a Pápát, vajon akkor a Mester szolgája lesz a Pápa, avagy lemond a Mester javára, s a pápaság minden intézménye megszűnik, helyét a Körnek adva át? Igazából mindegy, mert a Mester fog regnálni a Földön és a lelkeken, és legrégibb elvbarátai gigászi feladatokat és méltóságokat kapnak.
Annak is lehetett örülni, hogy Adam testvér a Mestert Rómába elkíséri. Adam testvér nyomasztólag működik, bár magunknak is óvakodunk bevallani; egy kis vakáció nem lesz rossz. S amíg Adam testvér e mérhetetlen jelentőségű térítőúton időz, mi, szerény és alázatos szolgái, testvérei az Ügyben, végre kedvünk, hajlamunk, ihletünk szerint ténykedhetünk szabadon. Induljon hát Adam testvér mihamarább, s reméljük, Párizsba visszajőve munkánkat jóváhagyja, s vágyott szabadságunkra utólag áldását adja.
A Kört addig is vezetnie kell valakinek. Ki a méltó erre? Valamelyik Őr? Nem biztos, ők is csak egyenlők. Minden testvér lehetséges helyettes! Aki az Ügy legteljesebb tónusában van, az legyen a helyettes Helytartó! Szavazzunk erről? Mi, akik a demokratikus játszadozást megvet203jük, mint a Nyugat csalétkét? S ugyan mikor mondta meg eddig a többség hitelt érdemlően, mi az igazi érték, s kiben rejlik? Óriási tévedések forrása a többségi akarat! Ha ma a világot megszavaztatnánk, kicsoda a legtökéletesebb ember, ugyan ki szavazna a Mesterre az éppen élők közül? Csak mi hatvanan! Na ugye. Úgyhogy szavazni, azt nem.
A Tekintélynek kell döntenie, mondja meg Adam testvér. Tépelődését imáinkkal segéljük, de a döntést hozza meg ő; bármit dönt, elfogadjuk.
Július elején Adam testvér végigjárta a Heteket, a vezetői ténykedését bíráló fogalmazványokat összeszedte, ahogy a röpdolgozatot szedik be a tanerők. Seweryn nem bírált, hanem fogalmazványt írt az újfajta gyónás mikéntjét illetően, ezt a testvérek közt titkon terjesztette, el is jutott Adam testvérhez. Minthogy Naplójába betette, fennmaradt. Ezt olvashatta egyebek közt Adam testvér:
„Eme gyónásban nem úgy állunk Adam testvérrel szemben, mint ember az emberrel, hanem mint az Ügy hívei az Ügy Hivatalával szemben. Nem törekedhetünk lényegtelen sérelmeinket felhánytorgatni, de védjük forrón az Úr Ügyét. Ne panaszolkodjunk, ne dühöngjünk ellene, ne okítsuk ki őt, mert aki oktat, hatalmat akar, s ez nincs az Ügynek tónusában. A legszentebb Ügyet, hozzánk hasonló ember lévén, talán nem mindig szolgálta a legtökéletesebben, de kérleljük az Urat, adjon néki erőt e munka folytatásához.”
Hogy, hogy nem, a július 7-én megejtett szavazásnál, mert mégis kellett szavazni, Seweryn testvér helyettesül egyhangúlag megválasztatott.
Ezt követően Adam testvér elvirányt szabott Seweryn testvérnek, személyekre bontva. Nagy kitüntetés, hogy Seweryn testvér Adam testvér regnálásának elveibe beleláthatott!
Jeżewski fogadja az Ügyhöz csatlakozni óhajtó lengyeleket. A lengyelekkel való szolgálatra elsősorban Pilchowskit, a franciákkal valóra elsősorban Zant használni. A rendőrségi ügyek Bońkowskit és Eustachyt illetik. Falkowski jól ír. Rettel, Siegfrid és Kunaszowski semmire se alkalmas. Turowski legyen kevésbé papos.
Seweryn testvér óvakodjék azon testvérektől, kiket adott pillanatban éppen a Sátán küld. Miről ismerszik meg az ilyen? Ha jő a testvér, s te úgy érzed, minden erődet elapasztja, kiszívja, s távozása után minden 204erődet összeszedve alig bírsz foglalatosságodhoz visszatérni, úgy a testvért a Sátán küldte és az Ügytől értékes időt rabolt el.
Vezettessék pedig Nagykönyv az Ügy folyományairól, és abba mindent be kell vezetni.
Ram pedig induljon Jeruzsálembe, mikor ideje jön, és anyagilag tessék őt támogatni.
Adam testvér utazására Eustachy Januszkiewicznél közadakozásból összegyűlt a szükséges háromezer frank. Azt írta erről a Mesternek Adam testvér: „Nem kérdeztem, ki adta.” A Kör pénzügyeit a testvérek előtt homály fedte, ehhez Adam testvér ragaszkodott. A pénz, ha van, az Úr adománya, Ő az adományozót eszközként használja, az adományozónak hírvivői szerepe van, egyéb semmi. Amelyik testvérnek véletlenül van pénze, nem testvérebb másoknál! „Pénzről nem beszélünk”, óvta párszor Adam testvér a híveket. Eustachy, akinek a kiadó és gazdag ügyfelei miatt amúgy is kellett pénzügyekkel foglalkoznia, a kontók kezelésére magától adódott. A Mester éppily óvatos volt. Adományt akkor fogadott csak el, ha megbizonyosodott róla: a szándék nemes, és vigyázott, hogy soha adománynak írásbeli nyoma ne maradjon. Ne érveljen senki azzal, hogy anyagi áldozatot hozott.
Persze mégis tudták a testvérek, hogy Adam testvér utazására a pénzt Szweycer testvér adta, jól jövedelmezett a mániája, a fotográfia, a Mester belgiumi tartózkodását pedig Eustachy és Aleksander testvérek fedezték, soha egyetlen hivalkodó szóval sem utalva erre.
Adam testvér sem hivalkodott azzal, hogy előadásainak harmadik évfolyama kinyomatva gyorsan elkelt, s hogy a Körnek ő is pénzt keres.
1843. július 20-án délben Adam testvér Brüsszelbe elindult.
Csak Seweryn testvér ácsoroghatott a nővérek, Celina és Xawera mellett, mikor a kocsira Adam testvér felült. A kocsi elment, Seweryn testvér a lelkének pendülését érezte, amint a nővérekre nézett. Most e két nővér is az ő gondoskodására van bízva! Krumplievéstől buggyos tarkója beleizzadt.
Magyarázni kezdte a nővéreknek, hogy Adam testvér távozásával mélyebb cél is megnyilvánul, semmint az utazás: ők magukra hagyatva oly lelkierő birtokába juthassanak, amilyennel maga a Mester működik!
205Bólogattak a nővérek.
Ez a próba ideje, mondta Seweryn testvér.
A nővérek bólogattak.
Két nap múlva egyetemes gyűlést hívott össze Seweryn testvér, az Ügy története során először hívta a gyűlést össze ő, és össze is gyűltek az ő hívására! A Kör előtt Seweryn testvér állt, mint Adam testvér szokott, és ő beszélt, holott korábban mindig Adam testvér beszélt, és őt hallgatták a hívek, nem pedig Adam testvért!
Beszédén előzőleg két napig dolgozott. A Kör állapota, mondta Seweryn, mit sem változott Adam testvér elutazásával, mert a tónusban van a vezetés, nem pedig az emberben. A Hivatalnok személye változhat, a tónus azonos marad. A beszéd tizedik pontja úgy szólt: nem kell titkot csinálni abból, hogy a Kört most Seweryn testvér vezeti. Meghallgatták szépen a hívek, hazamentek.
Még aznap Seweryn testvér részt vett két francia nővér Celina és Xawera nővérekkel való találkozásán. Négy nővér, és ő egyetlen fivérként köztük! Valóban kivételes az Úr Ügye, ha így is szolgálható. A nővérek Vintras szektájába tartoztak, de vezérük épp börtönben ülvén, inkább az Úr Ügyében szerettek volna ténykedni.
Sokan voltak a hívek, Seweryn testvér a munkálkodás sűrű napjait élte. Mennyi feladat! Ott ül Adam testvér dolgozószobájában, onnét irányít! Mintha Adam testvér hivatalával a szelleme, az agya, a teste is belé költözött volna! Még az is megeshet, hogy tar koponyáján az ősz sörény kinő! És neki hozza be a teát Celina! Celina a teát neki hozza be!
Írta Adam testvér Brüsszelből, a Mester közeléből Sewerynnek: „A mi tevékenységünk vallási-politikai, a tónusunk krisztusi-napóleoni. A Pápa áldása e két tónus egységének szükségességét el fogja ismerni. Napóleon ott hibázott, hogy nem haladt a Pápán keresztül. Mi nem az egyház ága vagyunk, hanem a törzséből, egyazon gyökeréből növünk fölfele. A Mester nem azért jött, hogy a törvényt szétoldja, hanem hogy korunkban beteljesítse. Nem vagyunk sem öble, sem elágazása az egyház életének, de vagyunk a fősodra.”
Magasztos eszmék. Hanem a mindennapi ügyintézés más. Írni, levelezni; fogadni megtérő és téríteni induló testvéreket; lelki bajaikat meghallgatni, ha örülnek, velük örvendeni: megterhelő.
206Átnézhette a többi Hetek káderlapjait is Seweryn testvér, elborzadhatott a feneketlen titkok olvastán, minden testvér lelki szennyese tisztán állt előtte. Hogy Adam testvér mindeme szörnyű tudás birtokában is a Kört derűsen vezetni volt képes! Seweryn testvér imákkal edzette a lelkét, hogy ehhez a hadvezéri derűhöz fel tudjon nőni.
És a nővéreknek külön szolgálatot kell szentelnie, mert Xawera és Celina nővérek összekaptak, köztük a viszály elharapózott! S döntőbíróként ő lép fel, Seweryn!
Xawera nővér szép, ezt mindenki látja, bámulják, a szemük kiguvad, Xawera büszkén hordozza magát, Adam testvér gyermekeinek tanítását elhanyagolja. Igaza csak Celinának lehet, akit szépnek nem tart már senki, csak ő, Seweryn, aki Celina mamáját is ismerte futólag. Gyönyörű asszony volt a hírhedett zongoristanő, Szymanowska asszony, dús idomú, szenvedélyes, pórusaiból nemiség süvített, s akit útjában talált, forgószélként földhöz teremtette, még magát Goethét is, azt a hideg törpét, akiben csak annyi jó van, hogy az arca hasonlított a Mesteréhez. Celina azonban szebb a mamájánál: leányos, szüzességét szinte el sem veszítette, noha sokszor szült már, csontjain alig valami hús, a lényeget, a vázát nem fedi el, csontváza halálosan vonzó, akárcsak mélyen ülő szemeinek mérhetetlen mélye, így látja Seweryn, gyóntatólag beszélget hát Celinával, ki ellenáll, ám Seweryn testvér nem tágít.
Celina nővér szelleme kemény. Celina nővér a lelkét a Hivatalnak feltárni köteles, akár a férje viseli a Hivatalt, akár más, nem az ember számít, hanem a Hivatal. Felszólította Celinát Seweryn, hogy valljon; nézte sovány nyakát, sötét, gonosz szemeit, korán ráncosodó bőrét, a szarkalábakat, védtelen törékenységét, szagolta szagát, Celina nyakán lüktetett az ütőér, szája szép volt, kétfelől keserű ráncok ugyan, de szép száj, lényében állandó remegés, nyugtalanító. Várta szomjasan Seweryn, táruljon ki Celina lelke, a Mester előtt kitárult, mikor a Mester meggyógyította, de akkor sem a Mester előtt tárult ki, hanem az Úr előtt, és az Urat a Hivatal képviseli most, e Hivatal pedig ő, Seweryn testvér!
Látta Celina nővér, hogy azt kell mondania, amitől a férfi erősebbnek, atyailag óvónak érezheti magát. Fejét lehajtotta, hogy vékony nyakán, a nyakszirtjén a pihéin szembeötlőbben játsszék a fény, s töredel207mesen bevallotta, hogy csak a Mester utolsó levelét olvasván értette meg az Úr Ügyének lényegét; ezért is nem volt soha bátorsága a Kör előtt szólani; soha a tónust nem találta el, hogyan is viselkedjék, mint a Kör háziasszonya. Igen, közte s Xawera nővér közt diszharmónia van, ennek oka az, hogy Xawera nővér szelleme magasabb rendű az övénél, bár amint ő maga, úgy Xawera nővér sem végezte el a feladatokat, amelyeket Anna nővér rájuk rótt, márpedig Anna nővér szelleme még magasabb, és már-már Karolina nővér szellemének magasával vetekszik.
Seweryn ezekről a női dolgokról mit sem tudott, érdeklődött hát, mifélék, de Celina nővér általánosságokat mondott: lelküket emeljék fel, egymás elé kerülni ne akarjanak, nőiségükkel vissza ne éljenek, meg ilyenek. Seweryn ettől megrettent, s mondta, hogy érti. Celina elhallgatott, ült megalázkodón és töredelmesen, a fény tovább játszadozott nyakszirtjének pihéin és haján, mit koponyájára szorítva viselt, de így is látszott, mily hosszú és fényesen fekete. Nem érhette a vád, hogy nőiségével visszaélne. A nőiség e titkolása Seweryn testvért, aki Celina nővérben Adam testvér testét vizionálta, felizgatta. Hosszan magyarázta, hogy a szellemnek mi a hivatása, s nekünk a szellem irányában mi a hivatásunk. Celina hallgatta s tudta, mi ez, mert őneki ugyan Adam az Ügyet sose magyarázta, de épp így magyarázta Xawerának, aki pedig már Vilnában a Mester híve volt.
Seweryn izzadó tar feje, vaskos nyakának veresedése, szőrös ujjainak egymást-vakarása, tokájának remegése, mindeme nem épp gusztusos látványok Celina nővérnek nem voltak ellenére, így felizgulni a társaságában férfit rég látott. Rokon szellemek, a Mestertől tudjuk, egymást bátorítják; Seweryn testvér eszmefuttatásának hála, a két jelenlévő szellem egymásba is gabalyodott, de a szellemeik csupán, a szellemeik! Mert ez volt a Legújabb Testamentum szerint való cselekedet, és nagy volt a tiltás.
Rejtelmes asszony ült Seweryn előtt töredelmesen, titokzatos pedig nemcsak azért, mert Adam testvér misztikus testi-lelki társa, hanem még elmebeteg is! Illetve az volt korábban, s a kétesség bélyege homlokáról nem távozhatott. Irtóztató örvény, beláthatatlan mélyű kút elmebeteggel társalkodni! Nem is ember, inkább állati lény, ember alatti alakulvány, akivel szemben gátoltságunk szűnhet. A Teremtés öntu208datlanná alázott műve, egy rabszolganő, akivel bármi gyalázatosságot elkövethetünk! Nekieshetünk, a nyakába haraphatunk; nem több az, mint macskát meggyötörni!
Nem gondolta, nem sejtette ezt Seweryn; jó, hogy annyi más ügyet is kellett vinnie.
Még jobb, hogy nem tudta, miért gyűlöli Celina Xawerát.
Mert Xawera Mickiewicz szeretője lett. Ez így méltatlan fogalmazás persze. Nem a szeretője, hanem a megváltottja. Hiszen ha Towiański, Ram álma szerint, maga az Úristen, akkor Legelső Tanítványa Krisztussá rukkol előre, akit pedig Ő szerelemben részesít, azt nem földi, hanem égi szeretetben részesíti! E magasztos aktus szerencsés eszköze a nemi szerv, ám korántsem totemoszlopként, mit bálványként imádnak a pogányok, a megváltatlanok, hanem az áldásosztás szépséges karója, melyből a szeretetsugarak kilövellnek, bele a megváltandó testébe, amely Szellemmel telítődik, nem pedig testiséggel! Krisztusi tett, nem pedig pogány kamatyolás! Mire való a vallás, ha nem arra, hogy merjünk szeretkezni?!
Ram álmából értette meg a Költő, Xawera iránti gerjedelmének mi a mélye.
Gerjedelmet első pillanattól fogva érzett, amint megpillantotta. S ahogy a gyerekek nevelőnőjeként, szerényen suhant a szobákban ez az illatos, vonzó teremtés, takaros blúzocskájában, szerény szoknyájában, serényen és visszafogottan, látta őt egyszerű ruhája alatt a Költő mezítelenül, látta puha, átlátszó leplekben, látta díványon széttártan heverni, szemérmét kívánósan feltárva. Nem tudta nem látni, s nem tudott nem arra gondolni, vajon szoknyái alatt ugyanúgy nem visel-e alsóneműt, amint, mondják a romlottak, a francia nők sem szoktak. Irtózatos féltékenységgel nézte Xawerát lopva, szenvedve, szégyenkezve a Költő, vajon mit művelt vele Vilnában Towiański. Elképzelt minden létező állati üzekedési formát, aminek Xawerát a fekete testű, homlokán szarvakat viselő, vámpírfogakat növesztő pucér Towiański alávetette, és irtóztatóan kínozta a kangörcs. Szörnyű penitenciákat rótt magára rendszeresen, elhatározta, hogy soha többé ilyesmire nem gondol, de ahogy Xawerát megpillantotta, és hát ott lakott a lakásban ő is, odatelepítette a Mester, megint látta az ocsmány képzelményeket, heréje meg209telt sajgással, alhasa tüzelt, és hangtalanul jajgatott. A Mestert erről nem kérdezhette, semmi földi sár nem ér fel Őhozzá, de Ramot megkérdezhette volna óvatosan, szőrmentén. Nem tette, félt, hogy igaz, amit képzel. Teljesítette a Mester parancsát alázatosan, fegyelemmel, Celinával házaséletet élt, holott Celina a Mester lelki jegyese volt már, és ő mindvégig Xawera pucér testét képzelegte. Ezt kellett volna meggyónnia a Hetekjében Adam testvérnek, de nem tette. Ettől is bűntudata támadt, és átkozta magát, és zokogott, ha magára maradt.
Ebből a kínból szabadította fel Ram álma.
Celina vásárolni ment, ő pedig dolgozószobájába, ahol a gyerekek nem zavarhatták, behívta Xawerát, elébeállt, megváltói hímtagját előrántotta, hogy Xawerát áldásban részesítse. És látá Xawera, hogy mekkora, az előbőr nyomtalanul hátrahúzódott, az áldásosztásra e nemes szerv büszkén készen áll. Xawera igen óhajtott áldásban részesülni, térdre hullt, bevette mint ostyát, s mindazon cselekedeteket a legnagyobb alázattal és gyöngédséggel elkövette, amelyekről a Költő fantáziált, sőt azon felül is a képzelhetetleneket.
Magasztos egyesülés történt, s malasztját növelte, hogy a Férfi – krisztusi voltában azzá vált végre a Költő – gátlások és tiltások közepette nőtt fel, és fantáziáját szégyellve töltötte addigi életét. A kegyelem buzgárja fakadt fel, s tette a férfi és a nő egyesülését istenes cselekedetté.
De miért hagyta ott Xawerát is Celinával együtt a Költő, Rómába utazván? E mennybéli frigy jóváhagyását akarta elnyerni a Mestertől, aki nem más, mint az emberbőrben foglyul ejtett Isten? Inkább menekült. A férfitudatnak elég, hogy a nő megvolt, a vadászat eredménnyel járt. Ez nem krisztusi gondolat, de ősi. Némi pihenés az áldásosztóra is ráfér. A szentségben részesülő telhetetlen. Nincs olyan emberi test, akárha megváltói is, mely e szomjat csillapítani tudná. Amiképpen az Isten visszahúzódván teremti a Világot, akképpen a Megváltó is cselekedheti ugyanezt.
Seweryn testvér, a helyettes Helytartó e nagy titokba nem volt beavatva, és Celina, a Mester lelki menyasszonya, testi férjének törvénytelen viszonyáról nem szólt senkinek. Talán még örült is. Bűnös ember a férje, akit végre okkal gyűlölhet. Addig is gyűlölte, de lelkifurdalás210sal. Íme akarta az Úr, hogy lelkifurdalásától megszabadulhasson, és gyűlölhessen szabadon, boldogan.
Ott volt még Sewerynnek Ram ügye.
Azt írta Brüsszelből Adam testvér, hogy G. testvér szolgálata Stefan testvérrel, vagyis Zannal, a Mester áldását élvezi, indulhat a francia vidékre téríteni Ram, amit addig Zan egyedül művelt, az erre ajánlkozó Romuald helyett. Korábban, még Párizsban, Ram jeruzsálemi útját hagyta jóvá Adam testvér, az tehát halasztást szenved. Csakhogy Adam távozása után Eustachy kikelt Ram jeruzsálemi útja ellen, főként az nem tetszett neki, hogy a Kör fizesse, vagyis ő. Mondta Eustachy: Nincsen Ram lelkében tisztaság, ne utazzék a Kör pénzén sehová! Sokan adtak neki igazat. Miért éppen Ram terjessze az Igét a Szentföldön? Oda mások is el akarnak jutni! A Szentföld nem tesz föltétlenül jót az embernek, Juliusz testvér járt ott, mégsem látogatja mostanában a Kör és a Hetekjének gyűléseit; most is mit csinál? Otthon ül, és műveket ír! Ez a Kör és a Hetek elleni függelemsértés! Ne írjon, de dolgozzék a gőgös Lélek!
Seweryn számára Gerson maradt Ram, hiába keresztelték meg; Adam testvér is G. testvérről ír, nem J. A. testvérről, mint illene. Seweryn érti, hogy Jeruzsálembe olyan térítőt kell küldeni, aki a zsidók pogányságát és szellemi sötétségét ismeri, kemény lelküket megpuhítani képes; de ha nincs rá pénz, ne menjen. De miért ne mehetne a franciák közé téríteni? Tud olyan jól franciául, mint Zan. Ram azt mondja, őneki pénz nem kell, elmegy mezítláb. Hát menjen.
Igen, de azt is írta Adam testvér, hogy a Mester üzeni: G. testvér teljes tisztaságban, szellemében, érzetében egy időre pihenjen meg az ideában. Ebből egy kukkot sem értett Seweryn. Most hova menjen Ram, és hova ne menjen? Átadta Seweryn a levelet Zannak, ő pedig továbbadta Ramnak. És akkor Ram eltűnt. Nem mondta, hova megy, és pénzt sem kért senkitől.
Bońkowski is elment Kehlbe, mert a Mester parancsolta; ezt az ukázt Ferdynand adta át. Ferdynandtól tudták, hogy a Mester a családjával és Adam testvérrel augusztus 6-án Brüsszelből Róma felé indult. Minek hívja Kehlbe Bońkowskit a Mester? Arrafele megy Rómába? Rövidebb utat is választhatott volna.
211Ram július 29-én mondta Sewerynnek, hogy a franciákat téríteni mezítláb is elmegy. Ferdynand legkorábban augusztus 8-án adhatta át a homályos üzenetet Zannak, mert aznap ért Párizsba, két nappal azután, hogy a Mester és Mickiewicz Brüsszelből elindult. Adam testvér Ram időleges pihenéséről szóló levele augusztus 2-i keltezésű. Augusztus 18-án indult Ferdynand és neje, hogy a Mesterrel útközben egyesüljenek, aznap indult Bońkowski is Kehlbe; Ram akkor már nem volt sehol.
Csakhogy augusztus 15-én a Majna menti Frankfurtban jelentős esemény történt, noha Frankfurt a Brüsszel–Róma útvonalon feltűnően kívül esik. Augusztus 15-én Frankfurtban volt a Mester, ott lehetett Mickiewicz is, de nem volt ott se Ferdynand, se Anna, se Bońkowski, mert ők három nappal később indultak Párizsból.
Seweryn a Naplójában Ramról július 29-én szól, s legközelebb október 2-án, mikor levelet kap tőle Marseille-ből.
Hol volt Ram két hónapig?
Nincs nyoma, hogy Vilnából Párizsba menet járt volna Ram Frankfurtban; ha igen, akkor is csak átrohant rajta a Mesterhez igyekeztében. Most megérkezett, a postakocsiból kikászálódott; csomagja alig volt; indult a zsidónegyedet megnézni. Másfelé nézelődött, mint P. hadnagy történetünk elején, és az Európa-háznak a környékére sem vetődött el.
Adam testvér a Körben elmesélte, mily gonddal választotta meg a fogadókat a Mester; minél szegényesebb, egyszerűbb fogadókat! És mindenütt oly szerényen viselkedett! Mintha nem is ő lenne a Mester! És ezzel mind a fogadósok, mind a vendégek szeretetét és bámulatát elnyerte. Eszerint Ramnak nem kellett a Mester számára szállást foglalnia, mászkálhatott a régi zsidónegyedben kedvére, nagy események beálltát szimatolta a lelke, és nem valószínű, hogy tudta volna, Frankfurtba miért is idéztetett.
Boldogság, hogy a Hetekjéből elszabadulhatott, gyónásra a társak hetente nem kényszerítik, s remélte, álmában sem kísértik majd. S egyáltalán: látni, hogy más vidékek is vannak a Földön, nemcsak az a szű212kös, ragacsos, randa Párizs, ahol mindössze egy-két lakás adatott a lengyeleknek összeverődhetni, s azokon kívül idegen és ellenséges a tömeg! S végre ismét láthatja a Mestert!
Hiába nevezik Mesternek mások is, hiába akarják tőle elvenni, az ő személyes Mesterét maguknak kisajátítani: őt szólította a Mester Frankfurtba titokban, nem mást! Július 29-én a Kör színe előtt leteremtették, Eustachy azt mondta: nem érzi Ram testvérben a tisztaságot és a képességet, hogy vidéken térítsen – vagyis nem akar pénzt adni az útjára; sok testvér csatlakozott e véleményhez, kikről Ram addig nem sejtette, hogy utálják. Eustachy nem tudta, mi ez a „vidéki út”, és Ram nem volt a Mester által felhatalmazva, hogy megmondja nekik. Seweryn testvér órákig próbált e gyűlés után a lelkére beszélni, és idézte az általa Ram számára hozott, önhittségtől óvó intelmet, amit a Mester Brüsszelben fogalmazott június 30-án. Ram kívülről tudta, el is hadarta. Sewerynnek sem mondhatta meg, hogy a Mesternek lehetnek nála fontosabb tanítványai és tisztviselői, de szellemi fia csak egy van: ő. Erre büszke, nem egyébre, e büszkeség alapja pedig a mélységes alázat.
Íme, Bońkowski testvért is Németföldre szólította a Mester, de csak azért, hogy a gyerekeit és a csomagjait rábízza, amíg ő Rómát meghódítja, váratlan csapással beveszi! Bońkowski kiváló jogász, Lelewel műveinek németre fordítója, francia és lengyel lapok ismert levelezője, tartózkodó, komoly ember, Ram többször is találkozott vele Eustachy lakásán, mert Bońkowski pár lépésnyire, a rue Jacob 12. szám alatt lakott. De ami fontosabb: ő Mickiewicz gyermekeinek házitanítója. Alkalmas ember, hogy a Mester a gyermekeit rábízza, de semmi több! Bońkowski a gyermekszeretetét és a nyelvtudását tudja áldozni a Mesternek, de ő, Ram, a saját térítői lényét viszi, ezért tarthat az ő urával Rómába!
A frankfurti zsidónegyedet az előző században háromszor lőtték szét, utoljára Kleber tábornok, és háromszor perzselte fel tűzvész. Volt is vita, építsék-e újjá; újjáépítették, nem akarta a városi tanács, hogy zsidók és keresztények vegyesen lakjanak; nem akarták még a német polgárok, hogy a gettó kapuja nagyobb legyen, mint volt, sem azt, hogy a házakon új ablakokat üssenek a keresztény utcák felé. Hess, a városi építőmester előállt a tervvel: a hátsó udvarbéli kalyibákat rombolják le, 213hogy több legyen a fény és a levegő, és rombolják le a Judenmauert, vagyis a gettófalat, s rajta a tornyokat, és a házakat nyissák meg a Judengasséról és a Fahrgasséról a Wollgraben felé. A merész tervet a városi tanács hat éven át vitatta. Közben a zsidók az elzártságról kezdtek lemondani, olvasóegyletet alapítottak, Mayer Amschel Rothschild, a bankalapító az iskolához is adott pénzt, a Wollgraben 14. szám alatt épült fel, a zsidófalon kívül. A gettón kívül kezdtek házakat venni a zsidók, bár a zavargásoktól tartottak. Folyt a vita, milyen magas legyen a zsidófal. A gettó terjeszkedett a falon kívül, odabent a házakat felújították, és az Allerheiligengasse felé a falat megnyitották. A városi tanács végül úgy döntött, maradjon meg a keleti fal, de harminc láb helyett a magassága tizennyolc láb legyen, fölötte drótháló, több lett a fény. A felvilágosult német polgárok is folyamodványt írtak, hogy a fal eltöröltessék. Karl von Dalberg uralkodó habozott, végül megadta a zsidóknak a polgárjogot, nem tehetett mást, a Nagy Szanhedrin Párizsban összeült, Napóleon a zsidók teljes egyenjogúsítását megerősítette, s mikor Frankfurton átutazott, dicsőítő ódákat írtak hozzá a zsidók. Erről Ram bizonyosan tudott, ismerte a Napóleon-kultuszt Litvániából is. Bevezették, hogy a zsidók megszólítása is: Herr. Német családneveket kellett fölvenniük, fölvették. Voltak az idő tájt háromezren, a felénél kissé több a férfi. A teljes egyenjogúságot 1811-ben nyerték el, le kellett szurkolniuk kétszázezer forintot azonnal, kétszáznegyven-ezret részletekben. Polgáresküt tettek, szabad polgárok lettek, a gettó elvileg megszűnt, de a legtöbben benne laktak tovább. Dalberg udvari bankára Rothschild lett.
Véget ért a háború, a Szentszövetség megköttetett, és ami jogot lehetett, visszavonták. Fölmerült, hogy a zsidókat telepítsék ki Afrikába vagy Palesztinába. A Szenátusban zsidóellenes törvényeket hoztak. Ám 1818-ban egy őrült angol misztikus, Lewis Way a zsidók teljes egyenjogúsítása érdekében emlékiratot írt I. Sándornak, a cár személyesen fogadta, már elöntötte agyát a misztika. A németek angol cselszövényt gyanítottak, s a többi nagyhatalommal együtt a kérdést ismét napirendre tűzték. Egy évvel később Würzburg után Frankfurtban is volt zsidóellenes tüntetés, a Rothschild-házat is meg akarták ostromolni, a katonaság megvédte. A tüntetők azt kiabálták: Hep-hep. Már ők se tud214ták, honnét e zsidóriogató szólás, és azok se, akik a XX. században ugyanezt kiabálták. Ez annak a rövidítése, hogy Hierosolima Est Perduta, Krisztus után hetvenben kiabálták először a római katonák, akik Jeruzsálemet a Második Templommal együtt lerombolták. De aztán az eredeti, legkedvezőbb Dalberg-törvények léptek életbe ismét, így lett Frankfurt a német zsidók egyenjogúsodásának és a zsidó vallás reformálásának központja.
Mit tudott minderről a kajla fülű vándor? Legendákat talán. Nyilván kereste Rothschild palotáját, mesélhettek róla gyerekkorában a Nyugatot megjárt szerencsésebb zsidók, kik apjánál megfordultak. De palotát nem látott sehol. Pár utcácska volt a híres zsidónegyed, a falnak már csak a maradványa vette körül. A két-három emeletes házak a levegőtlenség érzetét keltették, pedig az udvarokból a tákolmányokat rég elbontották. Szép idő volt, nyárvég, az utcán éltek itt is a zsidók, mint Vilnában, és hangosan karattyoltak, mintha mindenki nagyot hallana. Nézte az arcokat Ram, litvániai zsidók is lehettek volna. Az asszonyok különböztek a vilnaiaktól, büszkébbnek látszottak, az idegennek a szemébe néztek dölyfös-gúnyosan, és jobban öltöztek. A férfiak közt voltak hosszú pajeszúak és simára borotváltak; kinek a fején volt kipa, kinek a fején nem, de polgári ruhában jártak, kaftános keleti haszidot nem látott, ez a primitív vallási irányzat Nyugat-Európában nem terjedt el, ezek itt rabbinikusok. A kézművesek, a cipészek, a szabók apró üzleteik előtt ültek sámlin itt is, az órás rövidlátón görnyedt a szerkezet fölé nyitott ajtajú kócerájában itt is. Tudta Ram az apjától, hogy a XV. században űzték el az őseiket Németföldről; eltelt négy évszázad, és ő visszatért; lehetett valami diadalféle a lelkében.
Nem tartozik sem valláshoz, sem nemzethez az ember, ha eljött a nemzetek fölötti, eleven Messiás, sőt a Messiásnál is több: maga az emberalakot öltött Úristen.
Szokott bennünk saját fajtánk iránt keserű megvetés ébredni, ha minket nem személyünkben, de vallásunk, fajunk, nemzetünk szerint ítélnek meg. Lenézték a nyugati zsidók a keletieket, vagy, rosszabb, sajnálták őket, a barbár elmaradottakat. Gőgös megvetéssel a szívében mászkált a zsidónegyedben Ram, magát Jan Andrzejnek szólítgatta, új nevével egyesült.
215És ott ült a szerény fogadó ebédlőjében, gyereksírás nem hallatszott, Bońkowski testvér ettől megkímélte. Ram nem kérdezte meg, vajon a Mester gyermekei a csomagokkal együtt szintén Frankfurtban vannak-e, vagy másutt, a Vatikánhoz közelebb. Mindegy, hol vannak átmenetileg: mihelyt a Mester a pápai trónra ül, a gyermekek és a csomagok úgyis odakerülnek.
Ült az asztalnál egy Isten és egy Félisten, a Mester és a Költő. Biztatóan, bizakodón nézték, amint a kenyeret befalja, tintát tettek az asztalra, tollat adtak a kezébe és egy szózatot a Költő keze írásával, hogy fordítsa németre. Ram lelke felujjongott. Nem Bońkowski testvér, a kiváló németes fordítja, hanem ő.
A szózat franciául íratott még Brüsszelben, a Mester és a Költő közös szerzeményeként, s csak jóval később lengyelül, mely változat Towiański műveinek összkiadásában szerepel. Közös mű volt, a Mester terjengősségéből semmit sem érezni benne, csak a szellemét.
Magára hagyták fordítani vagy ültek némán, szellemükkel segítve az ő szellemét, hogy németül jobban fogalmazzon, mint képes? Mindegy; magasztos érzés, hogy az Úristen szózatába, fordítójaként, a maga emberi nyelvtudásával belenyalinthat.
Ő, aki féltehetségek, a legveszedelmesebb emberek közt élte le utóbbi hónapjait, a legnagyobb szellemek alkotótársává lépett elő!
Nem tudhatta, kit érint meg a szózat, és aznap nem is tudta meg.
Lett abban a fogadóban kicsiny szobája neki is. És együtt vacsoráztak. Láthatta az Istent és a Félistent étkezni! Úgy falatoztak, mintha földi halandók volnának. Körülnézett Ram, mások szintén így falatoztak, de azok tényleg földi halandók voltak, és nem tudták, minő szellemek szálltak meg a fogadóban, csak tömték magukba az ételt és öblítették sörrel sűrűn lefele.
S hogy a Mesterrel és a Költővel étkezhetett, szent szolgálattá tette a rágását, a nyelését, az emésztését, ahogy a haszidok az élés minden mozzanatát megszentelték.
Aztán jó éjt kívánt, az ütött-kopott falépcsőn fölment, leült szobájában az ágyra, ült, üldögélt, vásott cipőjét levetette, kapcáját kitekerte, megszagolta, szellőzni az ágy végébe kiterítette, ingét levetette, a kilincsre felakasztotta, ült, még a fordításon gondolkodott, egy-két he216lyütt talán jobb megoldás is lehetséges lenne. Felállt, az ajtóban megállt, habozott, tegyen-e a Mesternek a hibákról említést, tűnődött, vajon tökéletlen fordításban is sugárzik-e a Mester szózata úgy, mint a Sugárzásnak Könyve, a Zohár?
Kell, hogy sugározzék.
A Fahrgasse, a Judengasse lesz a színtér? Nem a Mestert képzelte az összeverődő tömeg közepére, hanem saját magát. Ő olvasta a szózatot, és látta, az összecsődülők előbb nevetnek, aztán elcsöndesednek, s mire a felolvasás véget ér, csapatostul esnek a Mester lába elé csókolni a poros cipőjét, mert a sugárzás földre teremti őket. Elindul a Mester kifelé a negyedből, és követik mind a zsidók, kint csatlakoznak hozzá a keresztények, és ellepik a mezőket ezrek és ezrek! Ő pedig a Mestertől két lépésre leszakadva élen jár!
Hatalmas hadak élén Vilnába látta a Mestert bevonulni. Hajlongtak az elöljárók, az oroszok, a lengyelek, a zsidók meg a litván földművesek vezetői mind. Már lovon ültek, a Mester és leghívebb fegyverhordozói. És máris Rómába vonultak be diadallal, híveik a metszetekről ismerős tereket lepték el. Nem tudott e vízióktól elaludni, szíve zaklatottan vert, fel kellett ülnie az ágyban, aztán járkálnia, végül az árnyékszéket fölkeresnie. Foglalt volt, Ram toporgott a meleg éjszakában, tyúkok álmodtak az udvar ólaiban tyúkdiadalokról és tyúkistenekről, és macskák surrogtak át az udvaron, gyereksírással adva tudtul, hogy nekik is megvan a macskaistenük, és levelek borzolódtak, a levélistenük őket is élni parancsolta. Ram toporgott, langy volt a szellő, hála a Teremtőnek, aki levegőt is akart. Ram toporgott, aztán motozás bentről, fingás, nyögés, megint motozás, deszkanyikorgás, vaspántnyikorgás, Ram kissé félrehúzódott, hogy a kijövő elhaladhasson mellette.
A Mester volt az! A Mester!
A holdfényben is láthatták a levelek, a macskák, hogy Ram elpirult. Hökkent volt a Mester is egy pillanatra.
A Mester: ember! Ez sajgott végig Ram gerincén.
A Mester sem volt e találkozással megelégedve. Nem azért, mert meglesték, hanem mert aznapra már Ram testvértől elbúcsúzott, s most újabb búcsúszóra kényszerült. De erőt vett magán, még egyszer jó éjt kívánt, majd bement a házba.
217Állt a budi ajtajában Ram, és arra gondolt, hogy a Mester is meg fog halni. A benne lévő Istenszellem ki fogja bírni odalent, de ez a test nem lesz többé.
Képzelhetetlen, hogy az ő teste olyan savakból, vegyületekből van, mint az embereké, s hogy ezek bomlani készek; s mégis! Időbe, korszakba van zárva még a Mester is! De hát nem ettől kivételes az a kurta pillanat, amíg a Mester teste éppen létezik?! Boldogak azok a vegyületek, mik az ő szent testén haladnak végig. S ha a Mester orra hegyesen fog kimeredni a halálos ágyon, akkor minden pillanata súlyos azok életének, kik ővele voltak időhatárok közé zárva. Irdatlan felelősség a híveié: amit ma nem tesznek meg érte, mindörökre tétetlen marad.
Be kellett már akkor az árnyékszékre esnie – szent hely, a Mester boldogan távozó ürüléke szentelte meg! –; kábultan hagyta, hogy történjék, ami történik, s ment vissza a fogadóba tanácstalanul. Amíg a Nagy Tanácstalanságig nem jutunk el, éretlenek vagyunk. Azon az álmatlan éjszakán Ram sokat bölcsült. Érezte, hogy megesett vele valami. Nem kifejtve, nem tisztán keresztezték egymást a gondolatai, a végük ki is lógott a fejéből, ott tekeregtek a légben, valami szél is fújhatta őket, s talán nem is az ő fejében volt a végük, hanem kívül.
Most vált élménnyé az álombeli látomás, hogy az Úristen halandó. Élményt feldolgozni nem lehet.
Az ilyen átvirrasztott éjszakák után nem szoktuk tudni, miről is tűnődtünk voltaképpen. Elgyászolta a Mester porhüvelyét a tanítvány előre, hogy többé ne legyen rá gondja. Megtisztító az ilyen gyász is, noha képzelt. Reggel, mintha mélyen aludt volna előzőleg, egy felelősséggel vert és áldott ifjú férfi eltökéltségével húzta föl vedlett cipőjét; az ilyen megrázkódtatások gyakoriak, mert akarjuk őket.
És közösen reggeliztek, és láthatta a változást a Mester, mert nézte, a híve maga elé kenyeret, vajat, kalácsot, mézet megfontoltan vesz, és a kenyeret hivatástudattól eltelve keni meg; harapta a kenyeret a tanítvány, aztán felnézett; őt nézték. Különös volt látnia, hogy figyelik. Ram elmosolyodott.
Látá a mosolyát a Mester, és bólintott, s mintha egy pillanatra a szeme bepárásodott volna. Röpke volt a pillanat, talán nem is volt. De mégis. Elérzékenyült, hogy a híve ily hatalmas hivatástudattal étkezik, 218hogy étkezése őérte: a Mesterért való. Sejtette Ram, hogy másféle nézés a Költőé: idegen. Ebbe az étkező beleborzongott, és borzongása okáról tudott. Ám sejtette, hogy ilyesmit érzékelni korábban nem tudott, ez új adottsága; az álmatlan éjszaka, az előgyász ünnepi virrasztása tört fel a lelkében egy addig zárt fiókot, és az Úr akarta ezt, hogy szolgája teljesebben szolgálhassa Őt.
Akkor a Mester, mert mester volt valóban, a Költőt szólította meg. Menjen el a környékbeli lengyeleket látogatni. Válaszra nem váró hangon szólt a Mester. A Költő nem is válaszolt. Három nap, mondta a Mester kijelentőleg, mert parancsolólag nem is kellett szólnia. A Költő hallgatott, oldalvást pillantott Ramra, hallja-e a Mester tónusát; hallotta. A Mesternek a Félmester egy tanú jelenlétében vettetett alá. De hát ez volt az igazság.
És mondta a Mester Ramnak: vedd, fiam, a szózatot, vidd el a bankár Rothschildnak, és az Úr Ügyére térítsd meg.
A falatot még lenyelte Ram, de tovább harapni nem tudott.
A Mester kedvesen, a Költő várakozón nézte.
Megértette Ram a Mester hatalmas ideáját!
Mielőtt a Pápát az Úr Ügyének megnyeri, bűvkörébe vonja a hírhedett bankház fejét, az alapító Rothschild legidősebb fiát, a zsidó királyt, és általa az Úr Ügye a zsidókra átsugárzik!
Hiszen mondta még Vilnában a Mester, hogy eljut a cárhoz is és megtéríti, s általa mind az orosz milliókat!
E nagyszabású terv a kivitelezés korszakába ért!
Hát ezért kellett éppen őneki az Istenhez és a Félistenhez pont Frankfurtban csatlakoznia! Az ő hajdani zsidó szelleme az érintetlen zsidó-Rothschild-lelket meglegyinti, a Mester szelleme a pénz-zsidóság ereibe árad, s onnét a keleti zsidó milliókba!
Dicsőséges év, 1843, midőn az egész zsidóság és az egész katolikusság egy csapásra megtér!
A frankfurti Rothschild számára készült a szózat, és ő született átadhatni azt!
E villámlás fényénél látta, mennyire szeretné a Költő a Mester szűkszavú parancsát hosszan magyarázni, részleteit kifejteni, ezáltal a magáévá tenni, a Mestertől elcsenni, ám a Mester jelenléte némaságra inti. 219A Költő óvatosan ki van hagyva, el van távolítva; a szentség hatalmából van kiakolbólítva a Költő. E villámlásnál meglátta Ram, hogy a Költő egyéb dolgokra van tartogatva, a munkamegosztás szabályai szerint. Ő, Ram, továbbra is a zsidók térítésének első és egyetlen apostola a Mester számára, és e magas pozícióját mi sem veszélyezteti. Az ő apostolsága van akkora horderejű, mint a Költőé, aki a szellemi lengyelséget jelenti, s azon kívül mást nem. Adam testvér Félisten volta megingattatott, az ő gersoni (ezúttal nem jan-andrzeji) státusa pedig Adamé mellé emeltetett! Ezek egyenrangú küldetések, első angyalságok a Mester mellett! Még Ferdynand is ki van hagyva, hát még a Hetek Őrei és tagjai, kik lárvákként a porban nyüzsögnek alant!
Mesterhez méltó terv! A bankárt megragadni a szelleménél! A zsidóságnak egyháza nincsen, még papsága sincsen. Szétaprózott, vallásilag egymással szemben álló kicsiny közösségek torzsalkodása a zsidóság a Második Templom lerombolása óta. Haszidokat jelentenek föl rabbinikusok és viszont, nyuvasztják egymást ortodoxok és reformerek, évszázados elzárkózottságban maradni akarók és elzsidótlanodni, polgárjogot nyerni törekvők Nyugaton, rabbik és rebbék, caddikok és talmudisták, kitérők, mint a frankisták, és Majmonidész kései majmolói, kik egymásra is fenekednek. Nincs központja a zsidóságnak, a Mester mégis megtalálta a Centrumot, a szervezet szívét, ahol az egész kulimász megragadható! A bankár Rothschildot megtéríteni! Nem pénzt kunyerálni tőle, ahogy a zsidók szokták, sőt keresztények is, hanem a szellemét megrezdültetni, hogy e rezdülés az egész zsidóságon végigsöpörjön!
És ennek ő az eszköze!
Merő energia az ő tanítványi teste, edény, miben a Mester szózata, a Forrás körbeforog, és Rothschild szellemével egyesülve özönvízként kiárad!
Felállt az asztaltól Ram, a levelet a Mestertől átvette, és a küldetéstől részegen indult is már, mert a Mester semmiféle utasítást, mint járjon el, nem adott, nem szokott adni.
Őrá bízatott, hogy ezredéves félreértések tisztázódjanak, soha többé ne legyenek pogromok, gettók, elkülönülések, gyűlölségek, a lelkekben az Úr világossága gyúljék ki végre; s nem kell mást tennie, mint azzal a 220pénzbe-földiségbe bonyolódott bankárral elhitetnie a tényt, hogy a Messiás itt van, és egy külvárosi fogadóban várja.
Hiszen érezte a lelke e küldetést előre, mikor éppen Rothschild palotáját akarta megtalálni! Tudta az ő szelleme, mielőtt a Mester kimondta volna, mit tegyen Frankfurtban! Tudta! Mindig tudta! Lelki kezével a szellemét, mint jó kutyát, megsimogatta, az pedig kéjesen nyüszített.
Küldetéses embernek a legkönnyebb a sorsa a Földön. Célja nem önmaga, célja kívüle van, de mindig magával hordozza, bárhol is bujdokol. Nem a véletlen külső adottságok vezérlik, sem a világi hatalmak. Nem számít, hitét hányan osztják. Semmi az a pár tucat lélek Párizsban, ki a Mester Körét alkotja, az emberiség számosságához képest, és azok se mind vannak mélyen érintve. De hány híve volt kezdetben Jézusnak? Egy tucat. Az számít, mennyire erős, amit egy ember gondol. Aki a legerősebbet gondolja, az a Messiás, akire mindig vártak a zsidók, és akinek újrajöttét vallják a keresztények. Ez ugyanaz a Messiás. De még soha élő emberfia, Jézus sem merte mondani, hogy ő az. Jézusról a tanítványai mondták utólag. Úgy könnyű. És voltak próféták sokan, de Megváltó nem akadt közöttük. Ám jött a Mester, és mondta, hogy ő az. És ő lett. Lehetett volna Napóleon is, ha a francia nemzetvallás köréből kilép és a pápaságot nem kerüli el, de beleveszett a politikába, Messiás nem lett. A Mester lett a Messiás.
A gettó felé közeledve a küldetéses embert rokoni, segítő szellemek tömege várta, az ő szellemével egyesülve frissességet, erőt adtak az övének. Tán elholt, erényes zsidók szellemei köröztek ott, meg derék volt katolikusokéi, kik az egyházat reformálva protestáló új keresztény vallást alapítottak, mit ugyan a Mester nem sokra tart, de azért egyistenhit az is. A Küldött duzzadást tapasztalt minden izmaiban, boldogságos zsibongást minden csontjaiban. Nem tudta, hogyan is fog a palotába bejutni, nyilván Cerberusok és fogdmegek őrzik, még azt se tudta, hol van a palota, de tudta, hogy feladatát teljesíti, segítik a fényes szellemek, akikre magát rábízhatja.
Először is azt tanácsolták ezek a fényes szellemek, hogy kérdezze meg, merre van a palota. Megkérdezte. A felelet nem palotáról, hanem csak úgy Rothschild-házról szólt. Hát az arra van, a Fahrgassén. Intettek. És ott is volt a szerény, keskeny ház, kétemeletes, és ablakok a tető 221alatt. Úgyhogy a ház meglett volna. Oda kell bejutni. Nem látszott sem őr, se portás. Mit tanácsolnak a szellemek?
Egymással tanácskozhattak a szellemek, sugallat nem jött.
Ácsorgott Ram a ház előtt, zsebében a Mester szózatával.
Az ő szellemével lehet valami baj, süket lett a szelleme a sugallatra. Leült a házzal szemben, hogy szellemét a salaktól megtisztítsa, a fényes szellemek tanácsát meghallja.
Nem volt kétséges, hogy a házba bejut, a szózatot átadja, Rothschildot az Ügynek még aznap megnyeri. De nem mindegy, mikor, milyen lelkiállapotban lép a házba. Ült Ram kuporogva a bejárattal szemben, és magát mindentől függetleníteni igyekezett. Önráolvasás az ilyen, lehet értelmetlen varázsszavakat dünnyögni, lehet szemmel a házat bűvölni, szemsugárral a falai mögé hatolni, a szemsugárral a bent leledzőket kijövésre kényszeríteni, gondolatot, akaratot átvinni; mindent lehet, ha szellemünk tiszta és energiáink jól vannak egy sugárcsoportba összpontosítva. Elgyöngülnek ettől a láthatatlan kapuőrök, a bankárt legyezgető titkárok, a testőrök, sőt maguktól kell a kuporgóhoz alvajáróként kimenniük, beinvitálniuk, megvendégelniük, kikérdezniük. Ha elérjük a lebegés tiszta állapotát, maga Rothschild fog hozzánk kijönni, jövetelünk célja felől érdeklődni, csak a lebegésünk tökéletes legyen. S ha bárki a házba belép, tiszta tekintetünket magával viszi, tekintetünk rajta ragad, odabent pedig hatni fog. Csak tiszta legyen a tekintetünk.
Nagy munka ez, fáradságos, kitartást igénylő, és nem pihenhetünk meg, amíg célunkat el nem értük.
Mit nekünk hölgyek és urak vonulása, fogatok trappolása, árusok óbégatása! Mit nekünk por, augusztusi hőség, járókelők sanda oldalpillantása, a tekintetekben megvillanó gúny, hogy na, ez a toprongyos is csak kéregetni jött! Mit nekünk éhség, szomjúság, egyre perzselőbb napfény, árnyékok lassú vonulása, lárma, utcazaj, német kornyikálás! Sőt mit nekünk a házból kijövők és bemenők, hogy hátha ez maga Rothschild, vagy valami bizalmas embere! Felugrálnunk nem szabad, a salaktól kell magunkat megtisztítanunk, az utcakövön kuporogva úgy kell imádkoznunk, hogy annak hatása legyen.
Nem árt, ha ültünkben előre-hátra hintáztatjuk felsőtestünket, kabátunkat a fejünkre borítjuk, mintha imasál lenne, bár csak a naptól véd, 222és nem árt, ha hintázásunk véletlenül Kelet felé történik, mert zsidó módra kemény, kőszerű egyelőre a bankár szelleme, közelébe férkőznünk az ő nyelvén kell, különben nem érti.
Eközben ügyeljünk, hogy a Mester szellemével mindvégig egyesülésben maradjunk, a Messiásnak a külvárosból érkező sugárzása hozzánk eltaláljon, testünkben mint harangban a hangja összegyűljön, mert csak így sietnek segítségünkre a fényes szellemek.
Telhetnek így órák, félnapok, türelmetlenkednünk tilos, siettetnünk az Egyesülést káros, éppen mert a küldetésnek záros határideje van: aznap. Az igazán nehéz, hogy az ihletet időzítenünk kell. De nem szabad sietnünk, mert hosszú még az aznap.
Önvarázslással testünket megszüntetni, asztráltestté válni, merő szellemmé, szellemi füleinkkel a kóbor harmóniákat meghallani, a Korszak dallamát elkapni, újradúdolni, hogy el ne vesszen! Láthatatlanná válni nyomasztó földiségek elől, hogy ránk ne találjon a nyűg, legalább röpke időre! Szabadnak lenni! Adottságainknál tehetségesebbé válni! Ezt ismeri minden nyomorult alkotó, és nagy ritkán a diadalt is, amikor az önvarázslat sikerül.
Hullámzás ez az állapot: hol már-már sikerül merő szellemmé lényegülnünk, hol visszazuhanunk a látszat- és hallszat-világba, a zavaró ingereket felfogjuk és célunktól eltérülünk, s majd ismét az erőfeszítés, hogy minden érzékeinket becsukjuk és csak belülre figyeljünk. A megszólítandó számára az első mondatot összeállítani, hogy hallatán megrázkódjék, villám fusson a testén végig, többé a döbbenettől szabadulni ne tudjon. Első mondat! Németül vagy jiddisül hangozzék-e, és milyen szavakból álljon? De tömör legyen, felhívó, agyba vágó, lélekbe metsző! Soká lehet tűnődni az első mondaton. S követi majd ihlet szerint sok más, mielőtt az írott szózat átadódnék. Alakult az első mondat, közben dél lett és délután, benne volt a mondatban, hogy itt van a Messiás, csak körülötte voltak piszkosak a szavak, a makulák a lényegen.
És a felállás, a házba való berontás előképzete, mit még mozdulat nem követ! Minden mozzanat előre lejátszása! A becserkésző játék, amit macskakölyök éppúgy gyakorol, mint az egyéves gyerek.
A terv tetté váltása titok. A tudat elhomályosul. Pillanatnyi elmezavar, a szellemi megfeszülés tovább nem fokozható, mozdulatba ömlik a 223gondolatot nem lelő Erő. Akkor mint az alvajárók. Roham. Rettegés, de végre szünetel az életösztön. A szemből jövő pergőtűz sem valóság a lendülethez képest.
Ámokfutóként tört a házba Ram.
E fejletlen képzeletű korban milliomosokat ritkán raboltak el, értük váltságdíjat legutóbb Franciaföldön, a Napkirály idején követeltek, ideológiai okból le se mészárolták őket, csak a gyilkos indulatok fortyogtak a gondolat alatt. Volt olyan Rothschild-fivér, aki egész életében rettegett, de a vagyon tisztátalan eredetére következő büntetéstől tartott vallásosan, s nem attól, hogy megkéseli egy tébolyult, és ő sem a frankfurti Rothschild volt. Nem voltak testőrök a Rothschild-ház feje körüli szolgálatokra beosztva, Ram az orosz viszonyokat vetítette rá Európára. Ram lelki előkészülete mégsem volt hiábavaló, nélküle a házba belépni nem tudott volna, és az első mondatot a bankárnak nem képes velőtrázón odakiáltani.
Csodálkozhatunk, a milliárdos is ember. Nem tud egyszerre csak egyetlen ágyban aludni, nem tud egyszerre csak egyetlen nőbe hatolni, nem tud egyszerre csak egyetlen íróasztal mögött trónolni, nem tud egyszerre csak egyetlen ember lenni.
Elég unalmas milliárdosnak lenni.
Mindent meg tud venni. Meg tudja venni az ágyat és még húszat, az ágyast és még húszat, az íróasztalt és még húszat, de az ő napja is csak huszonnégy órából áll, huszonötödik órát nem tud venni a pénzén. Egy év alatt egy évet öregszik, sietnie kell, hogy a pénzét megforgassa, hogy a pénze pénzt fiaddzék. Kiélvezni, elverni a milliárdjait nem tudja. A pompás étkek száma véges, a műtárgyak, szőnyegek, csecsebecsék száma véges, unalmasak: megvehetők. Marad szenvedélynek a pénzt szaporítani tovább, ez benne az emberi: a játék, a céltalan élvezet. De mikor a napnak vége van és megint nem történt semmi, így fohászkodik a milliárdos: Adj nékem Uram Istenem egy megvehetetlen embert, megvehetetlen szeretőt, megvehetetlen barátot, megvesztegethetetlen ellenséget, valami mást, valakit, bármit, ami fölött nincs hatalmam! Mert még több hatalmat akar persze a szegény milliárdos, de másféle hatalmat, nem pénzből valót, hanem emberből valót; olyasmi fölött akar hatalmat ő is, ami ő maga, pedig tudhatná, hogy nem lehet.
224Kötelességtudóan pénzszaporító napja volt aznap is az öregembernek, unalmas és örömtelen, levelezéssel, tőzsdei hírekkel, politikával, futárok fogadásával és küldésével agyontömött nap, és akkor napnyugta előtt egy égő szemű, tébolyult, rongyos ifjú berontott a dolgozószobájába, és azt kiáltotta, hogy megjött a Messiás. Közleményébe gabalyodva el is hallgatott rögtön, az ajtóban állt odacövekelve, csak a szeme égett tovább. Ettől ne vidulna fel egy szikkadt lelkű szegény milliárdos? Végre valami érdekes!
Állt a rongyos ifjú zsidó az ajtóban, szeméből őrület sugárzott.
Felvidulva beljebb invitálta a jövevényt az öregember. Ram az íróasztal felé lépett, állt a szoba közepén, és szorgosan sugárzott. Az éppen élő legidősebb Rothschild tapintatosan, hogy a jövevény meggyőződését ne sértse, érdeklődni kezdett, kiféle-miféle az a Messiás.
Nehezen tudta az információkat a kajla fülűből kihúzni.
Az az Ember maga az Írás, akire a szétszóratásban mindig is vártak, és lengyel, és a zsidóságot megmenti, akárcsak a többi népeket, és egy külvárosi fogadóban várakozik éppen, átutazóban Rómába, mert a Vatikánban hamarosan a pápát téríti meg.
Ezek izgalmas hírek voltak, soha még ezekhez foghatókat a legidősebb Rothschild nem kapott.
Előbb-utóbb eszébe jutott Ramnak a levél, át is adta. Nem volt hosszú az üzenet, elolvasható terjedelműre húzta meg az ihletett Költő még a francia változatát. A szózat olvastán úgy határozott az öreg Rothschild: a Messiással találkozik. Mély benyomást írás nem tesz, még a zseniális mű sem akkorát, hogy tervezett napirendünket felrúgjuk érte; ahhoz emberből kell közvetlenül az isteninek sugároznia. A postás döntött, nem a levél, így rendelte az Úr, így akarta a Mester.
Nem tudjuk, házában fogadta-e Rothschild a Mestert, vagy másutt találkoztak; valószínűbb, hogy a bankár a kézbesítővel kocsiba ült és a Mester szállására elhajtatott, mert nehezebb kirúgni a kérelmezőt, mint faképnél hagyni.
Ram felloholt a Mesterhez az emeletre, a vén Rothschild leült egy asztalhoz. Kopott és takaros fogadó, ideális környezet egy Messiás számára. A bankár víg érdeklődése lohadni kezdett. Látott már futóbolondot eleget, mind pénzt akart tőle. Most már nem értette, hogy kerül oda. 225Mindegy. A kocsi odakint várakozik. Ha unalmas a Messiás, ott lehet hagyni.
Az ifjú őrült még mindig nem tért vissza. A várakoztatás ősi módszeréhez folyamodott volna a Messiás? Inkább lelkileg készült fel a Mester hosszasan, még nem volt a szelleme a maga tökéletességében, mikor a bankár érkezését Ram megjelentette. Várakozott az öreg Rothschild, és arra gondolt: lehet, hogy ilyen ócska fogadóban jő majd el egyszer az igazi Messiás. Ugyan pusztaságba, sivatagba képzelte el annak az Embernek a jöttét, ahogy most visszagondolt a maga Messiás-képzetére, tevék meg hiénák követnék és rongyos tömegek, afrikai vagy ázsiai falvak sejlenének a messziségben, de sehol sincs megírva, hogy városszéli fogadóba nem jöhet. Csodálkozva tűnődött az öreg Rothschild. Miért ne jöhetne a Messiás épp ide? Nem olyan utolsó hely ez a Frankfurt.
Csak az időpont nem egyezik.
Az idők végeztén jő el a Messiás, megjelenését pedig olyan szörnyűségek, szenvedések, kínok előzik majd, amilyenek most még nincsenek. Türelmetlen emberek gyakran hiszik, hogy ennél rosszabb nem jöhet; szokott jönni. De nem tudni, milyen messze esik e kor az idők végeztétől.
Gondolhatta Rothschild, hogy ha megjelenik a Messiás, először a szegények fogják észrevenni. Ha ő élne akkor, és úgy érezné, a vagyon még gyarapítható, nem tudná, hogy itt a világvége. Csak ha a család vagyona pillanatok alatt szertefoszlik. Addig nem.
De nem foszlott-e szét már régen mindaz, amiben ő hitt? Öreg volt már az alapító Rothschild legidősebb fia, és tudta, nemsokára ő is meg fog halni. Az is világvége lesz, az övé. De csupán az ő kedvéért nem fog a Földre a Messiás leszállni.
S ahogy ott ült a koszlott fogadóban Rothschild, elképzelte, hogy mégis eljön a Messiás, mert nem akarja az Örökkévaló, hogy kedves gyermeke ugyanúgy meghaljon, ahogyan szoktak az emberek. Számtalan jelét adta az Úr, hogy őt igazán szereti. Nagy vagyonba született, a vagyont mindvégig gyarapítania sikerült, noha nem ő volt a pénzügyi zseni, hanem öccsei közül kettő, de emberismerete, ösztöne neki volt a legjobb, ezért is utaztak őhozzá, aki Frankfurtban maradt, az öccsei Londonból, Párizsból, Nápolyból havonta egyszer, őt tekintve vezérük226nek, és majdnem minden üzlet sikerült. Miért vonja meg hát tőle az Úr e rengeteg kegyet, halni kényszerítve őt is?
Maga elé bámulva ült az öreg Rothschild, és életének végét egyre képtelenebbnek érezte. Görcsösen ragaszkodik az élethez, akinek nem a nyomorúságtól kell elbúcsúznia. Pedig annak sem mindig könnyű. Rothschild nem tudott megbékélni azzal, hogy teste nehezedik, lélegzete szuszogóbb, csontjai súlyosabbak lettek, fogai cserbenhagyják, háta fáj, nyaka ropog, ültéből felállni nehezen tud. Fizette a doktorokat, ám hitetlenül, nem tudnak azok semmit, különben nem halnának meg ők is, de meghalnak a doktorok, úgy kell nekik, sátánfajzat az egész bagázs, tudatlan kuruzslók. Ha tett már csodát az Úr, mikor az apja a tömérdek vagyont szerezte, tehetne még egy csodát, semmi az Neki, csak akarnia kellene.
Igen valószínű, hogy most sem jobb a Földön, mint az idők végeztekor lesz, és soha nem volt sem jobb, sem rosszabb úgy átlagosan; küldhetné az Úr a Messiást akár azonnal.
Sóhajtott az öreg Rothschild, és bánatosan mosolygott magán. Elég egy mitugrász vakhívő tébolyult szemét látnia, s máris megborzad benne a halandó része. Közel érezte magához a halált a legidősebb éppen élő Rothschild.
Az ifjú, tömzsi egyén lefelé szökellt a lépcsőn, az asztalhoz perdült. Mindjárt jön, jelentette. Addig is kér Rothschild úr valamit? Talán egy Messiást, adta fel a rendelést a bankár. A kajla egyén elmosolyodott. Kicsit közelebb hajolt, fejével a fogadós felé intett, aki poharakat mosogatott, s halkan mondta: kár, hogy ezek nem eléggé kóserek, kimaradnak belőle.
Rothschild összehúzta a szemét. Gúnyolódik a kölök? Túl sokféle értelmet érzett a válaszban. Ránézett az ártatlanul mosolygó kajla fülűre. Nem volt most a szemében se láng, sem őrület, csak diadal. Lehet, hogy a fullajtár érdekesebb, mint a Messiása.
De már jött lefelé a lépcsőn egy komoly tekintetű úr, fekete kabátja állig gombolva, mégsem izzadt. Méltóságteljesen lépdelt lefelé, akár egy hőstenor. Vastag ajkai beharapva, orra és álla határozott, szemei vakítóan szürkék, kopaszodása jelentőségteljes. Megállt az asztalnál. A fullajtár kiegyenesedett. Az öreg Rothschildnak is föl kellett csiko227rogva állnia. A komoly úr helyet mutatott. Rothschild biccentett, leült. Ram egy széket az asztaltól kissé távolabb vitt, s mikor a Mestere, ő is leült.
Kíváncsi volt Rothschild, mivel kezdi az álmessiás.
A komoly úr jó franciasággal kezdett beszélni. A bankár magasztos hivatásáról szólt, ami egyben kötelessége is; a levelet folytatta. Nem mondta ki, tudottnak vette, hogy ő a Messiás. Hogy Rothschildnak jutott a feladat a zsidóságot az igaz útra vezetnie. De ezt nem hízelkedve mondta, mint a pumpolók, hanem mint aki tudja. Rothschildnak nem volt kétsége, hogy e monológ meghallgatásáért a számlát utólag benyújtják, de a dolog nem volt ellenére, ilyen előadást még nem hallott.
Az a jó seft, ha a pénzéért embert kap az ember.
Nem a komoly úriember mondandója nyűgözte le az öreg Rothschildot, hanem a szilárd meggyőződése, hogy aki hívottjaként ott ül a fogadóban, már meg is van térítve. Hallgatta a komoly úriembert, és eltűnődött, vajon az igazi Messiás hogyan fogja kezdeni. Fokozatosan ismerik el őt Messiásnak az emberek, vagy egy csapásra? Mert ha emberben lesz a Messiás, egyszerre nem lehet a Föld minden pontján. Szónokolni fog az is? Beszéddel fogja elhitetni: ő az? Vagy elég a látványa? És a kételkedőknek mit fog mondani? Tűzzel-vassal fogják hívei a vonakodókat megtéríteni? Háborúság lesz majd körülötte, aki a békét hozza?
A Mester érzékelte, hogy Rothschild szellemét az ő messiási szelleme megérintette. Mesteri dolga e lélekrezdülést fenntartani, a bankár szellemét az aluszékonyságtól megóvni, az ébredés pillanatát a teljes éberségig fokozni. Nem tudta Rothschild, hogy az Úristen mire is szemelte ki őt, vagyonát felhasználni nem tudta, életét céltalanul tengette. Nagy megrázkódtatás, ha élete alkonyán az ember váratlanul hírt kap, miért is kellett élnie. Szeretettel nézte a megrázkódott embert a Mester, tapintatosan válogatta meg a szavait, hogy a kegyelem súlyos fénye az öreg szemét meg ne vakítsa, életének vékony falú edényét össze ne törje.
Ez a szellemes módja annak, hogy akitől kéregetünk, azt magunknál alacsonyabbnak érezzük, és magaslatunkhoz fölemelkedni azzal segéljük, hogy adományát kegyesen elfogadjuk.
228Ram e lelki áramokból nem sokat fogott fel. Látta, hogy az öreg milliárdos elmélázva hallgatja a Mestert, akiből ömlik a szó. Ilyennek nem látta még a tanítvány a Mesterét, nem látta térítőleg működni. Lenyűgöző a Mester magabiztossága.
Más volt, amikor őrajta ütött Vilnában. Őt nem térítette, hanem a legsúlyosabb, igaz váddal megvádolta és feloldozta. Ram már alig emlékezett arra az időre, mikor a Mestert nem ismerte; nem akart emlékezni. Az a természetes, hogy a Mester létezik, és a világ ehhez a tényhez fog igazodni előbb-utóbb. Rothschild is pedzi már.
Rothschild egyszerre odafordult hozzá, és kért egy korsó sört!
A Mesterre nézett Ram, és a Mester is kért egy korsóval! Ugrott Ram, és vitte az asztalhoz a két korsó csapolt barna sört, letette az Eleven Isten elé az egyiket, a Pénzvilág Feje elé a másikat, és azok belehörpöltek. Ram ismét odament a csaposhoz, és kevés pénzéből a két korsó árát kifizette. Hiú az emberi lélek. Nem hagyta ki Ram, hogy a világ leggazdagabb emberét ő vendégelje meg. Nem jutott eszébe, hogy a Kör adta össze a pénzét, vagyis a vonakodó Eustachy.
Mondta a Mester, hogy megy a Pápát téríteni, és mondta, hogy Gerson testvér Jeruzsálembe megy, az ottani zsidókat téríteni. Rothschild bólogatott, és ez azt jelentette, hogy az utazás költségeit fedezi. Hitte az öreg bankár, hogy a térítés eredményes lehet? Aligha. De hadd legyen a világban ilyen is egyszer. Talán kíváncsi volt, mire mennek ezek az eszelősök. Működött a pénzemberi ösztöne is. Minden mozgásokban benne lenni: ez a tőke első tulajdonsága, nem pedig a haszonelv. Ellenséges feleket háborúban egyaránt pénzelni üzlet. A békés újjáépítést hitelezni üzlet. A zsidóság egymással fenekedő vallási elágazásait egyformán segíteni szintén elkerülhetetlen. Az Örökkévaló terveit nem láthatjuk át. Alakulhat úgy is ez a tébolyult jelen, hogy egy ilyen Messiásra sakkjátszmánkban szükség lehet. Jobb, ha előbb vesszük meg olcsón, mint később drágábban.
És jó volt egy elhivatott őrülttel szemben ülni. Jó volt mesélni neki családi gondokról, jó volt titkokat elmondani, mert azokkal visszaélni úgyse tud. Jó volt nem fölérendeltnek lenni, vagy legalább úgy tenni, egyetlen kora este erejéig. Jó volt panaszkodni, emberi tanácstalanságról számot adni. Mikor az öreg Rothschild fiatalabb korában látta, mi229ként hanyatlik apjának, az alapító Rothschildnak az egészsége, és kitűnt, hogy ő sem halhatatlan, megrettent, hogy eszerint a fiai sem lehetnek azok. S hogy ettől valamiképpen a tőkehalmozásnak alá lett ásva a szilárd alapja, noha ezt gyakorolták a fiúk az apa halála után mindvégig. S talán azért is voltak az üzleteik annyira sikeresek, mert nem vették komolyan, inkább játéknak tekintették, szomorúan. És jó volt látni, hogy az álmessiás a vagyon iránti irigység nélkül hallgatja, és bólogat, és vigasztaló szavakat mond a szellem halhatatlanságáról és az ő rothschildi újratestesülésükről a jövendőben.
Nem kell hinnünk a nyugtató szavakban ahhoz, hogy nyugtatóan hassanak. Miért is ültek modellt türelmesen az amszterdami zsidók Rembrandtnak? Mert a festő bizonyos volt benne, hogy arcukban a sok ezer éve voltak, a bibliai legendás alakok arcát és szellemét látja, és hitte, hogy ezen szellemek halhatatlanok, s ettől gondolhatták a modellek, hogy ők éltek ezredévekkel korábban, s hihették, hogy majdan újra fognak élni; ezt az ő vallásuk így vagy úgy, de mindig állította, csak azt tiltotta, hogy róluk kép készüljön. Modellt ültek mégis, áthágva a törvényt, oly erős volt a vágyuk, hogy újra éljenek, s amíg nem testesülnek meg ismét, legalább az arcmásuk fennmaradjon. Sok mindent nem tudunk, de egy dolgot sohasem: halni, halottként lenni.
Rembrandtként ült modelljével, az öreg Rothschilddal szemben a Mester, csak ő nem a modellt akarta vászonra vinni, hanem a modellbe kívánta a maga képét belefesteni.
Mily titkok neszeztek még a szellemektől sűrű levegőben?
Folyhatott a Messiás meg a bankár között viadal, aminek Ram volt a tétje. Kicsit el akarhatta nyerni a tanítványt a Mesterétől a bankár, mert ott ült harmadikként, a harmadikok sorsa ez. De nagyon elnyerni nem akarhatta, mihez is kezdett volna vele.
A Költő, akinek létéről a bankár nem tudott, hiányával a tolongó szellemek közt helyet foglalt. Világos e történet előzményeiből és fejleményeiből, hogy a Legelső Tanítvány egyetértett a Mester frankfurti tettével. Nem vonta ki magát a Legelső Tanítvány, a Mester távolította el, más feladatra tartogatta. Ram még nem tudhatta, hogy mire. Ramra a Költő távollétében nagyobb feladatok hárultak, mint sejthette. Bármennyire elkábult is Ram a bankár csodás megtérítésének láttán, csak 230eszébe jutott, hogy a legnagyobb lengyel költő, a Félisten, a Kör vezetője e jelentős tettből kimaradt, ő pedig, a vilnai senki, bevonatott. Nem volt Ram lelkében hiúság, de legyeztetett, és fiúi volta megerősítést nyert.
Bizonyos, hogy megkönnyebbült ettől a találkozástól a bankár lelke, szokatlan, új dolog történt, kiléphetett rideg életkereteiből, s nem gondolt azzal, hogy másnapra az egészet elfelejti, és beáll a szokásos unalom.
Mikor a bankár távozott, Ram kikísérte, a kocsi ajtaját előtte kitárta. Visszanézett a fogadóra Rothschild tűnődve, s mielőtt a fullajtár rácsukta volna az ajtót, még atyai szigorral kiszólt: maga is jobban tenné, ha gründolna valamit. Aztán a kocsi elporzott.
Ram lelkében zavar támadt. Hát mégsem lett a bankár megtérítve? Ezt azonban nem gondolhatta huzamosan. Dolgozott benne a diadalérzet. Mikor pedig ágyba tért, hálát adott e szép napért az Úrnak, aki nem az az Úr, akit a zsidók, és nem az az Úr, akit a keresztények imádnak, hanem Maga az Úr, az ő ura, akit eléggé imádni még nem akadt megfelelően magasztos vallás.
Ram éppen Marseille-ben tekergett és a tengerben fürdött, mikor égi hangot hallott: „Ram! Ram! Rómába! Rómába!”, erre a tengerből kirohant, és rögtön el is indult. Így szól a Körben fennmaradt legenda. Mikor történt? 1843-ban. Közelebbit senki sem írt.
Seweryn testvér október 2-án kapott levelet Marseille-ből Ramtól, Naplójában rögzíti. A levél elveszett, tartalmát Seweryn nem jegyezte fel, talán mert túl fontos volt a hír.
A Mester a nejével, valamint Ferdynanddal és annak a nejével október elsején megérkezett Rómába. Aznap érkezett vissza Párizsba Adam testvér. Mickiewiczet nem vitte magával a Mester Rómába, de Ramot odaszólította, hová csak a régi vilnai híveit vitte el; Xawera hiányzott mindössze közülük, meg a festő Wańkowicz, aki halottként biztosan elkísérte őket.
Postán is tud érkezni az égi hang. El volt dugva másfél hónapra a világtól és a Kör százhúsz szeme elől Ram testvér, Párizsból feltűnően hiányzott. Nem akarta volna a Mester, hogy Ramból a hívek Rothschild 231megtérítésének örömhírét a gyónások alkalmával idő előtt kiszedjék? Ettől nem tarthatott, hívét ismerte, soha nem árulja el, amit titkolnia kell.
Egyáltalán, mit keres Ram Marseille-ben? Mi van ott, ami máshol nincs? Semmi. De kikötője van, gőzhajók járnak Livorno érintésével Civitavecchiába, onnét pedig kocsin lehet Rómába utazni. És feltűnően közel fekszik Avignonhoz. Márpedig Avignonban pápák ügyködtek ötszáz éve, szám szerint kilenc, és a szellemük azóta is ottan kujtorog. E Pápaszellemekkel tanácsos egyesülni, ha az éppen regnáló Pápa szellemét meg akarjuk rendíteni. Avignonban a pápaszellemek ott maradtak, velük a pápa megtérítése előre, edzés gyanánt, gyakorolható. Segítsék az Úr Ügyét a rég halott francia pápák.
Gerson-Jan-Andrzej testvér minden hagyomány gyűjtőpontja, az Ótestamentumé, az Újtestamentumé, a Legújabb Testamentumé. Menjen Avignonba, a pápaszellemekkel egyesüljön, s rejtve várakozzék az égi hangra.
Melyik pápa szellemét választotta Ram magának? V. Kelemen volt az első avignoni pápa 1305-től, elsővel egyesülni érdemes. XXII. János építette fel a nyári palotát. XII. Benedek új palotát építtetett, VI. Kelemen még szebbet emelt, mérnöke a nevezetes Jean de Louvres volt. VI. Innocent nem sokat tett hozzá, V. Orbán pompás kerteket létesített. Jött még XI. Gergely, VII. Kelemen és XIII. Benedek, vele 1423-ban e korszak véget ért. Gyanítható, hogy mind a kilencnek szentelt legalább egy napot.
Talán kapott e pápákról szóló könyvet Ram, hogy megismerje őket. A hatalmas, gótikus palota Napóleon idején kaszárnya lett és leromlott, mostanában pedig istállóként üzemelt, lóvásárlás örvén nem volt nehéz bejutni. Amit el lehetett lopni, ellopták, a freskókat nagy vásznakkal letakarták, talán hogy a lovak lelkét ne zavarják. Hogy pápai palota volt, csak a kereszt alakú lőrések mutatták. Kert rég nem volt sehol, csak mocsok, rendetlenség, ürülék, húgyszag, mint mindenütt, látta be Ram, ahol ateista demokrácia vagy álvallásos királyság bitorolja a lelkeket. Így is tekintélyes épület maradt, Erő és Idő sugárzott belőle, a nagyratörésében szánalmas emberi Végesség, amellyel szemben a Mester szellemének időtlensége áll. Volt mit az elholt pápák szellemének 232tudtára adnia. Tud-e hatni rájuk, hogy a most élő Pápát Rómában jobb belátásra bírják?
Ezt az erődöt alakították az emigráns lengyelek számára koncentrációs táborrá tizenkét éve, a romlásához ők is hozzájárultak, senyvedvén. Ramnak erről nemigen lehetett tudomása, vagy ha volt is, nem hatotta meg. Mást keresett kövekben, gyomokban, elhagyott latrinákban, lószarban: a pápák szellemét.
Olcsó fogadóban lakott, s az imádkozáson kívül az volt a legfőbb gondja, hogy borotválkozás közben a bőrét ne sebezze fel. Rothschildhoz még beállíthatott torzonborz szőrzettel, de Róma felé az avignoni kitérőn át közeledvén külsejét a keresztények külsejéhez kellett hasonítania. Az apostol a sokaságban tűnjön el, ha kopók üldözik. Nem tudunk róla, hogy üldözték volna, de az óvatosság nem árt. A külső a belsőre hatni tud, szelleme, így mondta a Mester, élvezni fogja, ha zsidóból keresztény lesz, és a pápaszellemek is szívesebben állnak szóba vele. Nem számít a megjelenés változtatása sokat, ha valaki már a Legújabb Testamentumban él, csak a borotva, csak az ne lenne annyira makrancos jószág. Haját, bajuszát és kecskeszakállát rövidre vágta, nyakán és arcán pedig másodnaponta végigszántott a borotvával, ami zsidónak tiltva van, de kereszténynek szabad. Diákos lett Jean André Ram külseje, belga diáknak nézték a kiejtése miatt. Hálával gondolt vissza a Romualddal töltött párizsi kószálásokra, melyek során franciául tényleg megtanult. Se lengyelnek, se zsidónak nem tartotta senki.
Az orosz útlevele lejárt, új útlevele francia volt immár. Új nevére szólt, a hivatalos keresztlevél alapján? Lehet. Miként tett szert francia útlevélre? Vagy Mickiewicz befolyásos francia barátai intézték el, vagy Rothschild tett róla úgy, ahogy a legsimább, pénzzel.
Egy hónapot tölthetett Avignonban, ez idő alatt a több száz éve halott pápákat egyenként akár háromszor is megtéríthette, velük napi tíz-tizenöt órát intenzíven társalkodván. Biztosan sikerült is néhányukat meggyőznie, ha Marseilles-be ment, hogy a levél vételekor azonnal hajóra szálljon.
Hogyan élt Ram Marseille-ben? Nem kellett lelkét a szigorú párizsi testvérek előtt hetente meztelenre tárnia, és a pápákkal való vitatkozást is kipihenhette végre, mert Avignonban már majdnem megbolon233dult, mint utólag riadtan konstatálta. Fürödhetett a tengerben. Nagy dolog a tenger, elveszni benne, lebegni, hátra fordulni, egyszerre lenni a tengerben és tükrében, az égben. Az elemekkel azonossá válni! A természet harmóniáját emberi zavaros mivoltunkkal, a pillanatnyival meg nem zavarni! Mindez isteni dolog valóban. Lehet, hogy Ram testvér úszni is megtanult. Nem volt ez az Úr Ügyének szellemétől idegen. A Mester nem tudott úszni, de Adam testvér igen, eretnekséget nem jelentett. Augusztus volt és szeptember volt, a Mediterraneum bőven ontotta Ramra kegyeit.
Csak az tudja a tengert imádni, aki tengertől fosztott földre születik. Vilnától messze van a tenger. Odesszában látott már tengert Ram, mikor az ottani gazdag zsidókat próbálta a Mester hitére téríteni, de azok nem fürödtek, a hajókat várták a kikötőben. És nem volt annyi ideje, mint most. A szabadság ráérősséget jelent. Lebeghetünk a tengerben, vagy a parti árnyékból bámulhatjuk a végtelen vizet álló nap, átélhetjük az időtlenséget órákon át, mert helyzetünk világos, célunk adva van. Semmi kötelesség. Előző térítéseink, az eleven bankáré és a pápa-szellemeké, fényesen sikerültek. A következő térítés sem lehet nehezebb. A kikötői népséget feladattalanul nézhetjük, és nem kell arra gondolnunk, hogyan is fogjuk megtéríteni.
Nézte a kikötői jövésmenést Ram, és somolygott magában. Nem tudják még, hogy hamarosan megrázkódtatás éri őket: Rómából maga a Pápa fogja az Úr Ügyét meghirdetni! Jó, hogy nem kell egyenként becserkészni őket, nem kell magyarázkodni, elveket ismertetni, lázítani, rábeszélni, téríteni, mindez fölülről jő, egyetlen átható pápai enciklikában. Bölcsen gondolta ki a Mester, a hathatósság legnagyobb művésze.
Úgy érzékelte a nyüzsgést, szinte az egész Föld anyagcseréjét, a temérdek árut, a ki- és berakodást, a szagok kavalkádját, a nyelvek sokaságát, a fajták garmadáját Ram, mint aki a történelmi régmúltba nyer betekintést. Ami a marseille-i kikötőben folyik, még a Megváltás előttről való, a Mester újabb megjelenése előtti kétezer éves, meddő periódusból. Így élt, tudatlanul és céltalanul, sok-sok nemzedék. Termeltek és szállítottak, hajóztak és bálákat pakoltak nyögve, vettek és eladtak, közvetítő kereskedelmet űztek, ittak és verekedtek, kurvákat hajku234rásztak, vámtiszteket kentek meg, kalózkodtak, csempésztek, színpompásan tenyésztek, vegetáltak. Ebbe a forgatagba bele is veszhetnénk, ha nem lenne eleven Messiásunk. Ők nem tudják még. De megtudják hamar. Akkor megrázkódnak – és mi lesz akkor? Megszűnik a kereskedés, a pakolás, a csempészés, az ivászat, a verekedés? A kurvák szentté válnak? Bizonyára. Egyetlen nyelven fognak beszélni a népek, eltűnnek a Messiás előtti barbár nyelvek. Melyik lesz ez a nyelv, a lengyel vagy a francia? Nem jó kérdés: egyetlen éjszaka alatt közössé válik minden ember anyanyelve, ez a csodák közül a kisebbek közé tartozik.
Nem lesz pénz többé, nem lesz nyerészkedés, uzsora, nem lesznek szegények és gazdagok, mindenki kényszer és nyereségvágy nélkül fog dolgozni, termelni és szállítani, s még az öreg Rothschild is boldog lesz, a vagyona nyűgétől megszabadul. De nem úgy, ahogy a kommunisták képzelik, erőszakkal, nem. Belül, az egyesek lelkében lesz az Irányító Erő, mely őket a többiek javára ténykedni készteti. Az általános testvériség, az Úrban való egyesülés megvalósul. A piacon még nagyobb lesz a bőség, mint most, és ő, Ram, nem fogja sóváran bámulni az izgató tengeri herkentyűket, miket most megvenni, megkóstolni nincsen pénze, hanem sétál a piacon, és amit megkíván, elveszi. Az Úr terített bőségasztala lesz a Földkerekség nemsokára, egy-két hét múlva! Akkor a kikötői kurvák közül a legszebbet, legsudárabbat, leghosszabb combút, legfényesebb hajút, legfitosabb mellűt, legperzselőbb szeműt, a legélvetegebbet, akit már ki is nézett magának, elveszi, és szent asszony lesz a felesége, és rengeteg kicsi Ramot fognak létrehozni együttes szép gerjedelemmel.
Annyira jelenvaló volt a közeljövő, hogy Ram nagy elhatározásra jutott. Ami pénzt Rothschild adományából a Mester juttatott neki, abból a hasán összespórolt annyit, hogy új cipőt vehessen, és meg is vette! Ez volt az első cipője, amit maga vett, és nem a Kör híveinek levetett cipői, a lyukasak. Borjúbőr cipőt, a lábára illőt választott, sem nagyobbat, sem kisebbet, és a lába kéjesen ficánkolt! Benne is aludt egy hétig, olyan finom cipő volt, a régit pedig a tengerbe hajította. Elhatározta, hogy pár hét múlva, a bőség beálltakor, amikor ingyen lábbelik közt fog válogatni, ezt a cipőt akkor se dobja el, megőrzi, amíg él, mert benne van a messiási sugár.
235Az első új cipő örömét nem ismerte szegény Rothschild, de megismerte Ram. Büszkén mászkált Marseille utcáin, az ő cipőjét nézte mindenki, és, mert új cipő volt, fel is törte a lábát.
Megszentelt várakozás ideje, szűkölködések tűnte, szárnyaló, derűs képzelmek áradása, verőfény, elhivatásunk biztos tudata! Jut ilyen még nekünk, számkivetett nyomorultaknak is időnként, hogy két csalódás közt a szellemünk visszaépüljön, mert erősen kapaszkodik belénk a szellem, testünket óvja, védi. A szellemnek az a jó, ha nem hazátlanul bolyong az űrben, hanem megtestesülve van, számára ez kéj és küldetés.
A tengerpart felől nézve egyre homályosabbá vált Rothschild megtérítésében a Mester szerepe, és előrébb nyomakodott a magáé. Már akkor eldőlt minden, mikor ő a levéllel a kezében a bankár szobájába berontott. Felnézett a bankár, ezt Ram egyre pontosabban látta, és máris meg volt térítve. Még a levélbe se pillantott, és meg volt nyerve. Különben hogyan is pillantott volna a levélbe egy elfoglalt világfi? Nagy oka van, hogy így történt. Visszamenőleg Ram meggyőződött róla, hogy az ő szelleme a tökéletességében volt, sőt sugárzott. Éppen úgy, amiként a Mesterből sugárzik a megváltói szellem. Meg se kell szólalnia a Mesternek, és aki előtte áll, meg van érintve, megrezdül, harangként zúg. Ilyen a messiási sugár, ami most az új cipőjében is benne van. Ott állt képzelgéseiben Ram a bankár szobájában újra meg újra, és érezte, hogy belőle a csodás sugár kiárad, s a bankár porhüvelye felfogja. Parttalan verőfény lett Ram teste belülről, a fénytől majd kicsattant, merő fény volt minden csontja, íze, porcikája, s ahogyan a parton sütkérezett, igazoltan dologtalanul, két hatalmas, egylényegű fény találkozott a bőre felszínén: egy kívülről, egy pedig belülről, és volt olyan hatalmas a belső, mint a külső.
Tudja ezt a Kabala: ami fönt van, az van lent is, ami kint van, az van bent is. A személyesen megtapasztalt igazság mégis igazabb. Hatalmasat épült hát Ram szelleme, midőn Rothschild megigazulását újra meg újra lejátszotta magában.
És jött az égi hang postán, és indult a hajó, hogy Civitavecchiából kocsin érjen Rómába a megadott címre a fénnyel tömött lelkű hívő.
Goethe Rómát dicsőítő könyvét vitte a Pan Tadeusz mellett iszákjá236ban, hogy majd annak helyszíneit látogatja végig, de amint a várost a kocsiból kihajolva már a szélén megszagolta, a könyvet az iszákba visszasüllyesztette, és nézett, bámult, szagolt, ízlelt, tapintott egy eleven Rómát. Sejtelme sem lehetett Goethének, a megváltatlan ódon klasszikusnak, milyen is a világszíntér, amit a Messiás jelenléte szellemít át.
Franciául tudakolta, merre menjen, olaszul válaszoltak és az irányt mutogatták lelkesen a vendégszerető itálok, sőt egy-egy sarokig vele mentek, úgyhogy látta, a Mester szelleme már jótékonyan irányítja őket, bár még nem tudják. A szerény albergót a Tiberis vatikáni oldalán, nem messze az Angyalvártól meglelte, fölment az emeletre, és ott állt ismét a Mester színe előtt feladatra készen.
Üdvözölte a Mester, és a Mester szeme a cipőjére tévedt, és a Mester homloka elredősödött. De nem szólt. Igen-igen elszégyellte magát Ram, és cipőtalpig elvörösödött.
Átfutott agyán a Mester intelme, mit még Párizsba küldött hozzá levélben, most a Pan Tadeusz lapjai rejtették az iszákban: „Az Ügy legsúlyosabb elárulása előbb munkálkodni, mielőtt magunkat átmunkáltuk volna. Első dolgunk legyen lelkünkben, hogy megalázkodjunk az Úr előtt és a Teremtés: Isten gondolatai előtt. Az önhittség, a gőg: szövetség a gonosz szellemmel.”
Ezt kérte számon komor pillantásával a Mester. Erre figyelmeztette Seweryn testvér még Párizsban, ezt mondta fel neki Ram kívülről.
„Át kell menni a nullán”, szokta mondogatni a Mester Vilnában, a lelket ki kell üríteni újra meg újra. S most Ramnak új cipője van, így hát nem tiszta a lelke, mert más is eltölti, nemcsak az Ügy. Azt mondja a Mester: számít ugyan, mit tesz az ember, de inkább az számít, hogy kicsoda. Nem azt mondja: ne tégy rosszat. Azt mondja: légy oly tökéletes, aki rosszat nem tehet.
Új cipőt vett, nem tökéletes ember még, volt hát miért szégyenkeznie.
Tépelődhetett, honnét vegyen elnyűttebb cipőt. De az a megalázkodás gőgje lett volna, belátta. Az egyetlen megoldás, ha új cipőjét mihamarább elnyűvi.
A Mester, kivárván tanítványa megtörését, megadta egy albergo címét, hol szoba várja, s mondta: majd utasítja, mikor ideje lesz.
237Elballagott Ram a Spanyol lépcső környékére, megvolt a szoba, lepakolt és nem tudta, mi a szándéka vele az Úrnak. Mert az Úr, vagyis a Mester, a terveit továbbra sem árulta el.
Lelki böjtöt tartott Ram másnap is meg harmadnap is, a szállodából nem mozdult ki, a spalettákat behajtotta, a szükségesnél többet nem evett. Lelkét tisztogatta bűnbánóan, most már naponta borotválkozott, és várt.
Várt a Mester is.
Ő sem járkált a Városban, az Örökben. Földi kéjek, színpompa, romvilág nem vonzotta. Ő nem turistaként volt jelen. Őslakóbb volt bármelyik olasznál: az ő Szelleme alapította a Vatikánt! A Jövendőmondás Helyét jelenti e szó. Az ő Szelleme onnét kétezer holdéve hirdeti a jövőt, amióta Jézus testét elhagyta. Otthon van a Mester Rómában nemzedékek óta. Minek mászkáljon utcákon? Azokat eleve ismeri. Minek találkozzék halandókkal? Szellemüket ő uralja.
A Pápához bejutni mégsem könnyű. De azt intézze el Ferdynand. Előszobázzon a nővérekkel együtt ő.
Nem a kudarctól tartott a Mester, magát az ügyintézésekből kivonva: mindenható szellemének teljességét földiségek ne tartsák vissza. Ferdynandot érheti kudarc, nem baj. A Mestert kudarc nem érinti úgysem. De a szellemét, azt ne zavarja semmi.
Elmélkedett szobájában a Mester, és a közeli Vatikánba irányította sugarait, hogy a Pápát közvetítők nélkül eltalálják. Egy kisebb szobában, négy kilométernyire, Ram testvér elmélkedett szorgosan, lelke a Mesterével vágyott egyesülni.
Ferdynand mászkált a nővérekkel, véletlenül lengyelekkel találkoztak, a Feltámadottak közül Hube és Terlecki tisztelendőkkel, akik ezt rendfőnöküknek, Semenenkónak sietve jelentették, Semenenko pedig értesítette a jezsuitákat. Őket a dolog nem lepte meg, a vatikáni rendőrség a Mestert érkezése óta figyelte, érkezéséről előre tudott. Várt a Mester. Várt a rendőrség is.
Tizenegy évvel korábban járt Rómában Lamennais abbé, hogy ugyanezt a XVI. Gergely pápát az egyház modernizálásának szükségességéről meggyőzze. Jól megvárakoztatták, a Pápa nem is fogadta. Az abbét a hívei elhagyták emiatt, a radikális újítások eszméjéről Lacor238daire és Montalambert lemondott, az abbé pedig az egyházzal szakított. De Lamennais abbé csak próféta volt. A Megváltó nem izgága próféta, akire az Idők Szűkössége hatni tud. A Megváltó várhat.
Tudta a Mester, mire vállalkozik. Még Brüsszelből írta a Költőnek: eddig a párizsi Emigrációban kőföldbe vetett, most Rómában sziklából fog nedvet facsarni.
Kőszikla az egyház, kőkemény a hierarchiája. Amíg névtelen senki az ember, a Pápa közelébe nem juthat. Ha van már a senkinek neve, eretnekként ebrudalják ki. Merev építmény az egyház, merevsége tartja fenn, merevsége a korhadásának oka, merevsége a gyöngesége.
Talpalt Ferdynand, a Mester számára pápai kihallgatást kérincsélt hasztalan.
Olcsó élelmiszert venni távozott csak szobácskájából Ram testvér, és elmélkedett naphosszat. Eltelt így három hosszú hét, mikor a Mester írásbeli parancsot kapott a pápai kormánytól, hogy a várost huszonnégy órán belül hagyja el. Ferdynand hozta a hírt, és rohant is tovább. Ram nem tudta, mit tegyen.
Akkor a Mester kimozdult, és elment Medici kardinálishoz, aztán Lambruschini kardinálishoz; utóbbi Lamennais abbét támogatta tizenegy éve. Mindketten magukból kikelve ordították: menjen Towiański a megbízójához, az orosz nagykövethez, ne pedig a Pápához.
Ilyen nagy volt a Feltámadottak áskálódásának hatása.
Mindkettőnek békésen felelte a Mester: „Az Úr előtt fogtok számot adni erről.”
Berontott a kilincselések utáni második napon Ferdynand a kicsiny szobába: Ram azonnal kerítsen kecskebakot a Mesternek.
Nem kérdezte Ram, minek a kecskebak, rohant.
Kecske! A kecskék szellemét az ő szelleme ismeri!
Elérkezett az ő ideje! Külvárosokban alkudozott kecskére, míg végül szerzett egyet, Tiberio névre hallgatott. Csökönyösségnek jelét nem mutatta, talán mert lengyelül szólt hozzá Ram, és ettől megriadt. Vezette a külvárosból a Via Nomentánán át a kecskét Ram, végigment vele a fél városon, ment, mendegélt a kecske, békésen nézelődött, örült, hogy végre láthatja Rómát, az Örök Várost. Nézték a járókelők, hogy kötőféken kicsiny ember kecskét vezet, de nem álmélkodtak, mert Ró239ma olyan város, ahol minden emberi, így a kötőféken vezetett kecske is lehetséges. Különben is tartottak tyúkokat a belvárosi házak hátsó udvaraiban még, a gazdag britek lóháton csatangoltak, a híres dombok oldalában, a romok között birkák legelésztek, úgyhogy amit Tiberio elpotyogtatott, beleillett az összképbe. Ram meghatottan ráncigálta a jószágot, a rokonát, hiszen megmondta a Mester, hogy az ő gersoni szelleme valaha kecskében is lakozott.
Az albergo belső udvarában éjszakázott a kecske, nehogy az enyveskezű olaszok elkössék.
Másnap reggel a két nővér, Ferdynand testvér és Ram testvér a csomagokat felvette, a Mester állig gombolt fekete kabátjában, fényes cipőjében a kecskére ült, és megindult Rómából kifelé.
Nézték a népek a komoly tekintetű, kopaszodó, középkorú kecskegelő urat meg a mögötte vonuló négy szolgáját, akik a csomagokat tisztes távolban vitték, két nő, két férfi, és megálltak és nézték. A kecskegelő úr fekete lakkcipője csillogott. Törökök lehetnek, arabok vagy albánok, azok vonulnak így, több feleséggel és szolgákkal, bár azoknak színesebb az öltözékük.
A kecske szelleme korábban élt lények szellemével volt egyívású, fényes szamárszellemek környezték Tiberio kecskeszellemét, egyikük feltétlenül Ram mostani szellemét munkálta hajdan; és így szállott Jézus szamarának szelleme is Tiberióba, és Jézus szelleme a Mesterbe. Így jutott el Jézus szamara Jeruzsálemből végre Rómába, a Mester kecskegelése jóvoltából, sőt a kecskegelés a krisztusi szamaragolásnál is alázatosabb, belátható. Így gondolta Ram.
Hát nem volt benne a Mesterben Jézus szelleme állandóan?
Nem ismeri az emberi lelket, aki ilyet kérdez. Hogy Jézussal valóban eggyé váljunk, ismét és újra egyesülni kell vele. A kommunió ilyen. Saját szellemünkkel is újra meg újra szükség egyesülnünk, hogy önmagunk legyünk. S hogy kecskére ült a Mester, nyilvánította, hogy ennen mestervoltát ismét meg akarja hódítani.
Így jutott el Jézus Krisztus szelleme Rómába, hová előző testesülése idején eljutni nem volt módja, csak a Golgota bizonyos állítólagos részeit szállították oda egykor.
Egy Csontváry kellene, hogy e képet méltón megfesse! Állig gombolt 240fekete kabátban középtermetű férfi kecskén az október végi verőfényben fürdő Rómában, haladtában a Porta del Popolo felé, s mögötte négyen a hívők elnagyolva. Csupa-csupa szín a kép, égő és lángoló színek, az élet színei, kápráztatóak! Vakító házfalak pirosló tetőkkel, és pálmák, cédrusok! Tébolyultan kék-lila ég! S mintha apró cédruskák lennének a málhát cipelő hívek, az elnagyoltak! S a kecskegelő férfi arcából a szemek fehér-szürkesége világítaná meg az őrjöngő tenyészetet, onnét áradna minden láthatókra a Fény! A férfi arca Krisztusé lenne, és volna szakálla is, vörhenyes, mert benne magát festette volna meg a festő.
Sejteni, az elnagyolt mellékalakok lelkében mi zajlott.
Ferdynand lelkében semmi. Ő oda s úgy ment, ahová s ahogy a Mester rendelte. Fiatalon úgy döntött, hogy hinni fog Towiański, a barátja isteni voltában, s ezzel az életét a haláláig megoldotta; nyugodtan mondta 1871. december 26-án Zürichben: „Most pihenésre van szükségem, akkorát fogok aludni, mint még soha”, és meghalt.
Karolina asszony érzett valamit: ő is szeretett volna kecskegelni, de csak egyetlen kecske volt.
Anna nővér a pokolba kívánta az egészet. Minden mindig nélküle folyt. Mindig hallgatnia kellett, és nyelnie, mint most is a port.
Ram lelkében mozdult csak meg valami, érteni vélte a Mester ideáját. Látta, bámészok nézik őket és vigyorognak. S egyszerre széthasadt ő maga; egyik felemása a bámészok közé vegyült, és megértette, mit és hogyan néznek és miért vigyorognak. Mert a Mester kecskén való zötyögése abban a tájban olyan, hogy azon vigyorogni nem lehetetlen. Milyen is abból a szempontból? Durcás vonulás, nem messiási!
Ez annyira szörnyű gondolat, hogy Ram megrázkódott a cipője talpáig, és fejét leszegte, hogy a bámészokat ne lássa, a Mestert ne lássa, csak ment, a málhát cipelve.
Nem illett a tájba az a vonulás.
Nem gondolhatott másra Ram testvér, csak arra, hogy a kecske szelleme alacsony, attól támadt ez a zűrzavar. Tán gonosztévők testében lakozott az a szellem, és ezt neki, a szintén kecskeszelleműnek, meg kellett volna éreznie. Ő hibázott, nem a bámészok, még kevésbé a Mester. És a kecske sem tehet róla, szegény, mert kissé botladozva, de szorgosan lépdel.
241Meglegyintette az eretnek gondolat, hogy ha netán a Mester úgy szállt volna kecskére, hogy senki se lássa, titokban, szemérmesen, vagy ha a Mester nem indult volna Rómába egyáltalán, várt volna másik pillanatra, másik pápára, kevésbé gonoszra, más korszakra!… De nem, nem és nem! A Mester nem várhatott, neki éppen ezen az ősi, pálmák és ciprusok által szegélyezett köves úton, ebben a kellemes, őszi verőfényben kellett kecskén himbálóznia, hiszen földi pályafutása, nem a szelleméé, hanem tragikusan testi személyéé, korlátok közé van szorítva. Az Úr mindig emberben akar megtestesülni, másként nem is tud létezni, csak így; ez az Úrnak vele fogant gyöngesége. És olyan sikeres volt a Mester útja addig! Csupa merő siker! A sikerek e halmazában megállni, az a biztos vereség.
Ezekről tépelődött baktatván Ram, összefüggéstelenebbül, mint lejegyezhető, és nem bírta ki, fel-felpislantott. Riasztó mélység tátongott a kecskén dőlingélő fekete alak körül és alatt. Homály, a ciprusok, cédrusok, pálmák sorát elnyelő, kápráztató. Ram nem mert belenézni. Elkapta a szemét. Lopva Ferdynandra nézett, nézi-e őt. Nem nézte. Úgy tesz, mintha nem engem figyelne, gondolta Ram, mert félt, és belsejének rettenetét, ahogy szoktuk, kívülre hárította.
Másképpen is el lehet gondolni a Mester kecskegelését, persze. Tiberio kecsketeste a császár-pápa szellemét is rejtheti. Pontifex maximus volt Tiberius császár, mint a császárok Augustus óta mind, és pontifex maximus a Pápa. Magán a Pápán kecskegel a Mester, az összes pápát végtelenül megalázva. Gyanús lesz így a kecske neve. Hátha csak erre az alkalomra keresztelték meg Tiberiónak, máskor más néven hívják. Erre nézve semmit sem közöl a towianista hagyomány.
A világ a négy hívőn kívül e látványt hamar elfeledte, napirendre tért, mint szokta; ám a Mester tanításából tudható, hogy e kecskegelés képe a tájba mindörökre beleég, s attól fogva a hely szelleméhez tartozik. Bárki jár arra később, megérzi. Ezt gondolta erősen Ram, hogy ne gondoljon arra, ami tiltva van.
A Porta del Popolo szigorú őrei útleveleiket ellenőrizték, őket a pápai állam fennhatósága alól elbocsátották, és ők mentek tovább Viterbo felé, mert úgy határozott a Mester, hogy Ronciglionéban fog éjszakázni. És szobájába szólította Ramot az ottani albergóban a Mester, a szobá242ban kettejükön kívül más nem volt, mikor a Mester egy levelet adott neki franciául írva, hogy azt kell a Pápának átadnia. Az Úr Jan Andrzej testvért jelölte ki e hatalmas horderejű tettet véghezvinni.
Jan Andrzej lett hát végre Gerson.
E levél átadása nehezebb lesz, mint a kemény lelkű Rothschildot megnyerni, és ez így van jól, mert közben Jan Andrzej testvér a szellemére jól vigyázott, szelleme megerősödött. E levél átadásától igen-igen sok függ, jövendő évezredek fejlődése múlik rajta. Jan Andrzej testvér, ha szellemére ügyel, oly hatalmas próféta lehet, amilyenek az evangélisták voltanak.
S akkor az egyik málhát a Mester felnyitotta, teveszőr köpenyt vett ki és bőrövet. Megértette Ram, mi az. És a Mester átadta e holmikat, s baljával áldólag a vállát, majd homlokát érintette. S mondta: menj vissza a kecskével Rómába, és étked vadméz és sáska legyen.
Ram testvér szédelgett, le kellett kuporodnia, hő lepte el, borzongott, fázott, mert Keresztelő Szent Jánosnak voltak ezek a ruhái, ezek az étkei. És ő eme lemetszett fejű Szent Jánosról nyerte a nevét a keresztségben.
Megértette, hogy a Pápát az Úr Ügyére ő fogja megkeresztelni.
Borzongató küldetés. Nagyságos küldetés. Ezért érdemes az Angyalvárba záratnia magát, és fejét, a lemetszettet, a tálcára fektetnie.
És hallgatta kiélesült füllel, hogy a lényeg nem a levélben van, hanem abban, amit a Pápa színe előtt ő fog mondani. És nem határozta meg a Mester, hogy mit mondjon. Mondja, amit a szelleme diktál.
Igen, suttogta Ram, a Mester balját megcsókolta, és a köpenyt meg az övet átvette.
Megáldotta a Mester ismét, balját Ram fejére helyezte, ott tartotta, Ram fejbőre zsibongott, apró villámok futkorásztak hajhagymái közt, elméje frissült, koponyája üres haranggá változott, melyben bévül az apró, sűrű kisülések már az elhangzandó szózatra vadásztak. A Legújabb Testamentum két lábon járó törvénykönyvévé lényegült a kajla fülű, mintha a hegyről lejővén Mózes nem a kőtáblát hozta volna, hanem egy rabszolgát, kinek agyába a parancsolatok be voltak vésve.
A Törvények a Mesteréi, de úgy mondhatja el a Pápának, ahogy éppen az ő eszébe jutnak. Átmennek e Törvények az ő belső tapasztalá243sán, így lesznek az övéi, hogy a Pápába a maga lényegeként öntse őket, mert másképp igazságot közölni nem lehet. A törvénynek a sugárzó személy a garanciája, és nem az értelme. A Törvény az Úrtól való, de erejét a hirdetői adják.
Visszaindult a kecskebakkal Rómába Ram teveszőr köpenyben, övvel övezetten és étlen, mert sáskát és mézet útközben nem talált, a Mester pedig eltöltött Ronciglionéban két éjszakát, majd a Vatikánhoz legközelebb eső Svájc felé nejével és Ferdynanddal és annak nejével elindult nagy nyugalomban, mert tudta, hogy a Pápához a Tanítvány bejut.
Nézett Tiberio Ramra a gazda háza előtt, és ha sírni tudott volna, sírva búcsúzik tőle. Szeretett volna sírni, mint az emberek, mert igen megszerette a kajla fülűt, ki végig kötőféken vezette, és ráülni nem jutott eszébe. Ember szeretett volna lenni Tiberio, mint minden ásványok, kőzetek, növények és állatok, de nem bírt. Így csak nézett rá nagy, bamba szemekkel, és nem neki szöktek könnyek a szemébe, hanem Ramnak.
Meglátta már a sírni akarást egy teve szemében a XX. század nagy írója, Andrej Platonov.
Hogyne szerette volna meg Tiberio a kajla fülű emberkét! Az első barátja volt neki ez az ember: vezette, de nem verte és nem ült rá! Kecskeértelemtől ne várjuk el, hogy felfogja: azért nem ül rá a Tanítvány, mert nem akar Mesterré válni. A Mester érintésétől szentté vált kecskehátat tanítványi ülepe nem illethette, mikor még a mesteri ülep nyoma ki sem hűlt. A kecske nem sejthette azt sem, hogy rokona ez az ember, ő csak a szemének hitt, gondolatok nem zavarták össze az észlelését.
Sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak; hanem a választottak kínjait, mikor ők választanak, kevesek ismerik. Hogyan is kezdje mostani, minden eddiginél nehezebb feladatát Ram, a hívő, a Mester törvényeinek Eleven Könyve, kit a Vatikáni Államba, mert reá a Feltámadottak nem ügyeltek, simán visszaengedtek? Miféle lelkiállapotot válasszon magának, mely őt a Pápához vezérli? Szellemünk állapota döntő, befolyásolni igenis tudhatjuk.
Nem akadt a Mester útjába fügefa, melyre rászólhatott volna, hogy száradjon el; és a kecskének nem volt vemhe, mint ama szamárnak, 244amelyik Krisztust szállította, sőt nem is szamár volt, de kecske. Nem tervezte a Mester, hogy negyven napot és negyven éjet tölt a pusztában, vagyis Ronciglionéban; nem kísértette a Mestert meg az ördög; nem felsőruha volt a kecskévé lett szamáron a nyereg helyett, hanem semmi; egyébiránt hasonló volt minden. És mindig dönteni kénytelenek a választottak, a megváltásban részesültek, hogyan is hassanak tovább. Úgyhogy Ram, mikor e hatalmas feladat reászakadt, mégsem volt egyedül: körötte hemzsegtek a múlt és a jövendő megváltottjai mind, mármint a halhatatlan szellemük, zümmögtek hallatlanul, dönögtek szorgosan.
Most jönnek jól az avignoni pápák, ismerte fel a Mester páratlan előrelátásának előnyét. Hozzájuk kell imádkoznia, és segíteni fogják.
Ismét albergóba költözött Ram, csak még olcsóbba, messze a centrumtól, közel a Via Appiához, hogy a lárma hallszata és az élet látszata könyvember-létében meg ne zavarja, szent edényi mivoltából ki ne tántorítsa.
Józan ész fel nem foghatja, hogy nem roppant össze a teher alatt Ram. Ha a Pápához bejutnia a Mesternek se sikerült, hogyan sikerülne akkor egy zsidóból kikeresztelkedett rongyos senkiházinak, egy Vilnából elbitangolt világcsavargónak, aki csak pörsenés a Földnek arcán?! Hanem amit józan ész felfogni nem tud, tudja minden bomlott elme. Hályogkovácsok sikerének titka a nem-tudás.
Szellemét ismét rendbe hozni köteles. Szünetlen lelki emelkedettségben, nem hunyó léleklángolásban, imádkozásban élt szobácskájában Ram soká, mert lehetetlen, hogy az Isten ne figyeljen rá. Imája nem a törleszkedő, kérincsélő ember fohásza volt, hanem azé, ki az Urat kényszeríti, imáját addig darálja, míg az Úr csodát teszen.
Az Úrnak létét nem elfogadni kell, hanem a szándékait megmásítani! Az Úristen lusta. Hagyta volna a dolgokat tovább folydogálni úgy, mint addig, ha a Mester, s nyomában ő, Ram, jobb belátásra nem bírja. S hogy ez ellentmond ama meggyőződésnek, hogy az Úristen nincs is fenn a mennyben, mióta a Mesterben emberként megtestesült? Nem baj, sőt hasznos az ilyen tisztázatlanság. Vallások alapja soha nem tiszta, s ha tiszta, már nem vallás, hanem erőtlen ideológia, izma fosztott eszmeváz.
245Kényszerítsük az Urat. Nem akarunk neki rosszat, sőt azt kívánjuk, hogy a Teremtése, s általa Ő maga is, jobbá legyen. Az Úr önmagára is csak folyamatban, az emberlét eseményeiben ismer, ez a Történelem. A Gondviselés-tanok hirdetői, a providencialisták, valamint az adventisták, kik egymást váltó korokban mind-mind a Nagy Események bekövetkezését várták s kívánták, bárha vér- s vízözön árán is, szintén ezen Isten-kényszerítés meggyőződésében cselekedtek. Az ember öntökéletesedését is akarták sokan, noha a Teremtményi Mivolt ezt aligha tette volna lehetővé, ám a Vágy, az Akarat, a Hatalom ösztöne oly végtelen! Hála érte az Úrnak, kit azonban kényszerítsünk még ennél is többre! Múlja felül az Isten önmagát! Éppen most, amíg mi élünk! Mi legyünk az elsők, kik meg se halnak!
Végül is a Teremtő akarja eszerint, hogy őt kényszeríteni akarjuk.
Hogy szerelmetes anyagcserét éppen Ővele ne folytassunk? Képtelenség!
Ram minderről nem gondolkozott, ő imádkozott, az Urat kényszerítőn. Adjon jelet az Úr, hogyan is juttassa ő, a senkiházi, a világrendítő levelet a Pápa kezébe. Pihenésképpen pedig az avignoni pápákhoz imádkozott. Kezdte az elsővel, a hét mindennapjára jutott egy, és még kettő a következő hétre; szerencse, hogy ilyen sokan voltak, változatosabb lett így az imádság.
Lehet imádkozni két napot, lehet hármat egyfolytában és böjtölni és belázasodni és látomásokkal eltelni, hanem az életösztön van annyira erős, hogy mégis élelem után és társaságért az utcára hajt minket. Támolyogva bolyongunk az emberek közt, és látomásaink közé elevenek keverednek. Fel-feltisztul látomásokkal vert agyvelőnk, és a külvilágot váratlan, fájó élességű képek és hangok formájában befogadja. De annyira fáj mindaz, ami kívülünk van, hogy odúnkba rémülten visszamenekszünk. Lihegünk, a veríték kiver, szívünk őrjöngve ver, lassan nyerjük vissza lélegzetünk tudattalan ritmusát. A nagy rémület végre enyhül, s az újabb böjti imádság következő napjaira áldásosan fel vagyunk készülve ismét. Két-három, imádsággal teli nap múltán ismét kirohan odújából az ember kétségbeesetten, mert hátha rossz helyen van az odú, eldugva a Csodák elől, és megesik a Csoda, csak nem ott, ahol éppen mi vagyunk. Loholunk a Csoda színhelye felé, a 246Csoda úgy csap le, mint derült égből a villám, és nekünk ott kell lennünk, midőn lecsap. Talán egy idegen szemhunyorításában, talán egy delnő delejes lépteinek lejtésében, bármiben, csak ott legyünk! És amikor így vágtatunk ismeretlen utcákon idegen városban, hol magányunkon kívül minden más kétséges, már az elmebaj határára értünk, a Csodára érett futóbolondok lettünk, lelkünk a Gondviselés behatására kitárva.
Mászkált imaszüneteiben Róma utcáin Ram, s bár jól tudta, hogy a Mester Rómába vissza nem jöhet, erősen remélte, hogy szembetalálkozik vele, és végre megmondja a Mester, kihez forduljon. S ha nem a Mester, legalább Ferdynand vagy Karolina vagy Anna jönne szembe! Nem jött egyikük se. Ram útvonalakat talált ki, a legvalószínűbbeket a Vatikán körül, hol, ha visszajön a Mester, bizonyosan megfordul, és napszakokat is kitalált, mikor menne arra a Mester, ha Rómába jöhetne mégis. Aztán új számításokat készített, és átkozta a butaságát, mert a vak is előre láthatta volna, hogy ott és akkor senki se jöhet szembe, és az új számítás szerint járt arra és akkor, de nem jött szembe a Mester. Akkor úgy gondolta, hogy a számítások elkészítésekor a lelkiállapota lehetett tisztátalan, visszarohant odújába lelkét tisztítani, új számítást készíteni, ezzel a Pápa megnyeréséről, a főfeladatról átmenetileg lemondott, elodázta, a Mester valószínűtlen római megjelenésével szemben hátrébb sorolta, így pihent meg a lelke a tébolyban.
Bárkit kívánt volna már a kajla fülű megváltott, annyira, hogy az utcára nem mert lemenni. Egy másik ember, ki szellemét megérti, ki lelkét megsimogatja! Ez a kívánság reménytelen, mert az ember kétségbeesett állapotában meg se látja a másikat. Ha már valahogy kihúzta magát a saját hajánál fogva a bajból, akkor igen. De addig lelki-szellemi pestist bocsát ki magából, ami a másik embert, a leghajlandóbbat is elijeszti. Az Úr akarja így, mert ez a próba, és aki nem állja ki, azt az Úr, ki nem kegyes, elejti.
Sugallatra várt Ram, a hangtalan odúban szellemek, látomások, hallomások özönöltek, csiviteltek, brummogtak, a pápák és ellenpápák kíváncsian várták, mit tesz az ágyán hanyatt fekvő álmodó, és vitáztak is egymással. Reménytelen a küldetése, mit sem tud egyházi hierarchiáról, lépcsőkről, instanciákról, befolyásos pápai tanácsnokokról. De ta247lán éppen ezért. Rothschild csak egyetlen ember és zsidó, azt megtéríteni könnyű, bejutni hozzá semmiség, hanem a Pápát évszázadok falai védik! Erődrendszer mélyén levegőtlen, ablaktalan, ólomfalú cellában rejtezik, ólomajtaján láncok, lakatok, ajtónállói a hit megégetett mártírjai. Őrzik Cerberusként, őrzik Kháronként üreges páncélban évszázadok óta, s talán nincs is a cellában senki, csak nevek a pápák, nem eleven emberek, ezért is nem meri a pápa, aki nincs, a Mestert, aki van, fogadni. Így vélekedtek a szellemek, Ram éhezésben, önsanyargatásban kifinomult füle hallotta őket az odújában, ahol az ágy alatt a borjúbőr cipő elhagyottan cincogott.
Kilenc napig folyt ez a rekollekció a források szerint. Nem véletlen, mert kilenc az avignoni pápák száma. Minden napra egy-egy pápaszellem volt rendelve.
A Mester bölcsessége nyilvánult meg abban, hogy Ramot küldte vissza Rómába, és nem Ferdynandot, aki evangélikusnak volt keresztelve. Frissiben megtértnek a Pápához bejutnia kétszeresen könnyebb: a Pápát inkább érdekelheti, és a bejutandó inkább fáradozik, mint ha már csecsemőként a katolikus hitre keresztelték volna.
Őrjöngött odújában Ram kilenc napon át magába szállva, és nem volt eléggé tevőleges az imája. De ha erősen imádkozik az ember, előbb-utóbb meghallgattatik. Valamelyik fohásztöredéke felhatott oda magasra, hol a pápaszellemek láthatatlan madarakként tanyáznak, és meghallotta Ram a csivitelő Hangot, a választ, hogy menjen a Szent Péter-székesegyházba.
Látta már kívülről, és nem szerette, túl nagy, túl hírhedett, túl birodalmi. De felöltötte teveszőr köpenyét, és odament. Előzőleg ételt-italt vett magához egy kis trattoriában, amilyeneket a szakértő Kardos G. György szerint rögtön Romulus és Remus viadala után gründoltak. Nem olyan a vakbuzgalom, ahogyan a kívülállók lefestik, attól még enni-inni jól lehet, sőt kell is, a test kielégültsége a szellemi készenléthez elengedhetetlen. Fanyar vörösbort is hörpinthetett a trattoriában Ram, melegség támadt a gyomrában, megvárta, amíg az első kéjes böffenetek lezajlanak, s csak akkor indult, hogy a Szent Péter-székesegyházban a Csoda rátaláljon.
Feje tiszta volt, szelleme a maga teljességében. Megállapította útköz248ben, hogy egy nappal hosszabb bezártságot már nem viselt volna el, a Hang az elmeháborodottságtól az utolsó pillanatban óvta meg.
November másodika volt, és langymeleg, a színek fáradatlan pompájukban, a paloták és a házak a maguk teljességében, úgyhogy akarta az Úr, hogy hívének aznap minden sikerüljön, épp a Halottak Napján. Csütörtök. Szerencsés véletlen – véletlen, vagy ezt sugallták a pápaszellemek? –, hogy e napon jóval többen gyújtanak gyertyát a székesegyházban, mint rendesen, s ha botrány történik, többen tanúsítják.
Ram körbejárt, bement, nézelődött, nem tudta, mit tegyen. Hűvös, homály. Hatalmas templom, szédítően magas. Szépnek nem szép. Ám az áhítat, mert templom, kötelező. A szenteltvíz. Meghintette magát és keresztet vetett. Már ment neki a keresztvetés, még Párizsban begyakorolta, mielőtt első gyónására ment. A letérdelés is ment, mintha mindig is katolikus templomba járt volna. Ő itt teljes joggal van jelen, Jehovának és a Mesternek hála. Ment előre, a templom közepére, ahol a hajók találkoznak. Megállt. Hátha itt most valakivel találkoznia kell.
Térdeltek a mellékoltárok előtt itt-ott, de nem túl sokan, délután volt, még aludták ebéd utáni álmukat a derék olaszok. Ram várt, nem jött senki. A főoltár előtt térdre esett, imádkozni próbált, de gondolatai szétfutottak. Nem az ima volt a küldetése. Megérezte, főt hajtott, felállt. Kifelé indult a templomból. A kijárat előtt megállt. A Hang ezt a templomot jelölte ki, elmenni nem szabad.
Állt. Nem történt semmi. Csalatkozott volna? Hamis hang volt, a Sátáné netán? Lelkének feszültsége feltámadt, könnyítenie kellett rajta. Ha már ott van, meggyón. Nem gyónt papnak, mióta kereszténnyé vedlett, s közben, a Mester érdekében, vissza zsidóvá is, most meg ismét kereszténnyé. Valakihez végre szólnia kellett, kilencnapos magányos lelki böjtje után. Áldott legyen a katolikus vallás, hogy a meghallgattatást intézményesítette. Odament a gyóntatószékek egyikéhez, melynek ablaka zárva volt, vagyis egy pap odabent kuksolt, fülének horgait a levegővízbe, emberhalra pecázón kieresztve, árván. Halkan szólalt meg odatérdepelve latinul; halkan jött a válasz olaszul belülről. Ram összeszedte minden tehetségét, s olaszba oltott franciasággal gyónni kezdett.
Meggyónta utóbbi napjainak eksztázisát, meggyónta, mely ügyben jár, milyen történelmi súlyú levél bízatott rá. Mindent elhadarhatott, 249csak azt nem gyónta meg, amitől a Mester eltiltotta, amit személyesen kellett a Pápának elmondania, amit nem is tudott, mert csak a Pápa előtt tudta volna, rögtönözve. Láz kerítette hatalmába; ahogyan ajkai a szavakat megformálták, úgy hatottak vissza a szavai őrá; gerjesztőleg tolultak a szavak az ajkára, s talán tényleg olaszul beszélt, nem franciául, ki tudja. A fakalitkából a gyóntató egyre szaporább lélegzését hallotta. A másik élőlény fújtatása elég volt, hogy meghallgatottnak és létezőnek érezze magát és küldetését.
Tudnia illett volna, hogy az Úristen fújtatását hallja odabentről.
Mikor lélegzetvételnyi szünetet tartott, a hang a feloldozást sebesen elmormolta, majd nyikorgás. Ram térdelt, gyónásába belefojtva, elcsigázva.
A gyóntatószék ajtaja kinyílt, kilépett a gyóntató, méltóságos, idős egyházi személy, arcvonásai feldúlva. Ram tovább követelte, hogy engedjék a Pápához a levéllel. Nem lehet, mondta a gyóntató, de üzenetet átad. Ram erősködött, hogy csak személyesen. A gyóntató ellenkezett. Erre Ram a hajók kereszteződéséhez futott, a székesegyház márvány padlatára vetette magát karjait kiterjesztve kereszt alakban, és felüvöltött. Összefutottak a népek. Rendészek próbálták a padlóról felemelni, Ram odatapadt és tovább üvöltött. Meg kellett ígérnie a gyóntatónak, hogy a Pápa fogadja.
Bemenekült valami ajtón a gyóntató.
Az őrök kicipelték a bazilikából, útlevelét ellenőrizték, római címét felírták, és elengedték, mert látták, hogy tébolyult. Igazán el volt Ram elméje borulva akkor. Érezhette, hogy nem jól cselekedett, és az Úr Ügyétől a Pápát a botrányokozással elidegenítette. Nem volt a szelleme a maga teljességében, amikor meggyónt. Az a Hang mégis a Sátáné lehetett, nem az Úré. Nem csoda, az avignoni pápák között ördögök is lehettek.
Iszonytató kétségek mardosták, mikor albergójába visszatámolygott, térdepelt és hangtalan jajongott, a fényes szellemeket szólongatta Kelet felől. A mellét verte, haját szaggatta, a Mesterhez fohászkodott és toporzékolt. Elernyedve víziókat látott. Összekaparta minden energiáját és a világ felé irányította, hogy a világot, ha már meg nem válthatja, legalább bosszúból megölje.
250Akkor szobájába jöttek más látomások között egyenruhások is, körülnéztek és nem értettek semmit. Útlevelét ellenőrizték és tanácstalanul suttogtak. A zavarodott, csapzott fickót bámulták és nem tehettek mást, mint amit rájuk bíztak: megparancsolták, hogy szombat délben menjen a Pápához a Vatikánba.
Nagy csönd lett, mert ez volt a Csoda.
Ram fejében, testében, minden porcikáiban az ünnepélyes, nagy csönd tovább tartott, még akkor is, mikor a vatikáni kapubejáratot a pápai rendőrök megnevezték, majd cédulára le is firkantották. Elhallgattak a rendőrök, Ram üvegesen nézett. Vártak, nem tudván, mit tegyenek. Végül egy főnökféle rendőr pár sort firkantott, hogy a címzett az üzenetet megkapta, és az elismervény aláírására kérte, amit az üveges szemű háborodott megtett. A rendőrök, feladatukat teljesítvén, a szobából kimentek, de lehetett bennük aggodalom, így az albergo előtt posztolni maradtak páran, és álltak váltásban két napon át.
Ők a hatalmas, ünnepélyes csöndet nem hallották, ami attól kezdve egész Rómát, minden épületét, fáit, vizeit, csatornáit, vízvezetékeit eltöltötte belülről, a Megváltás csöndjét, ami a látható dolgoknak belső, láthatatlan falára vetült és kitöltötte, mint csontot a velő.
De hallotta Ram. És hallotta a Pápa. Ők ketten meghallották ugyanazt.
Ami a Mesternek nem sikerült, amire a Költő hiába ácsingózott, az a kicsiny, kajla fülű vilnai ex-zsidónak sikerült, ki sem istent, sem embert, sem hierarchiát nem ismert, ki nem tudta, mit lehet és mit nem, csak a vakhite hajtotta előre.
Tűnődjünk el ezen a csodán, mert valóban megtörtént, s így elemezhető.
Bármit ígér is a gyóntató, betartania nem kell. Őrjöngő, vakhívő eretneket a Pápához bejelenteni? Na nem. A papot megtérítenie Ramnak nem sikerült, ezért is vágta kereszt alakban a padlatra magát, miként Mickiewicz a párizsi püspök, Affre előtt. A gyóntató pap nem járult hozzá a csodához.
Hanem a botrány valakinek jól jöhetett. Más papok is látták, s közöttük a gyóntatónak legalább egy ellenfele ott volt. Árgus szemek kísérik fontos színtereken a szolgálókat szüntelen. Valószínű, hogy a botrányt 251az illető gyóntató kárára besúgták, egy fokozattal följebb. Jó; de hogyan ment az ügy még följebb? Hát úgy, hogy eggyel följebb is marakodtak bizonyos szentéletűek, s a botrányt a maguk céljaira kihasználni igyekeztek. Így szokott üggyé kerekedni minden apró botrány, mit eltussolni semmibe se kerülne. De hogy jutott egészen föl?
Nem valószínű, hogy a Mester kiutasításáról szóló határozatot a Pápa látta volna. Eretnek szektavezérek oly sokan vannak, s a Pápa ideje oly kevés! Valahol Vizardelli kardinális, Lambruschini kardinális vagy Medici kardinális szintjén dőlhetett el a Mester kiutasítása. E két utóbbi főpap személyesen is fenekedett a Mesterre, orosz ügynöknek nevezték. Vizardelli kérte, hogy Hube tisztelendő annak a Towiańskinak az eretnek nézeteiről összefoglalást készítsen, amit Hube atya a titkárságra fel is terjesztett. 1843. október 18-án írta Hube atya, hogy Vizardelli elutazott, ezért Lambruschinihez ment, ott találkozott Acton kardinálissal, aki így nyugtatta meg: „Mindenről tudok, legyen nyugodt, majd én elintézem”, vagyis ő intézte Towiański kiutasítását. Nevezett kardinálisokig a Mester híre elhatott. De Ram híre nem. Ramot a Pápai Államból nem utasították ki, különben nem engedték volna vissza. Nem tudtak Ramról a kardinálisok, és a Feltámadottak is legföljebb csak annyit, hogy társuk, Kajsiewicz Párizsban tíz hónapja megkeresztelte, különben az ő kiutasítását is követelték volna.
Lehet, hogy említették a Pápának a lengyel eretnek kiutasítását; a Pápa egyetérthetett. De lehet, hogy nem szóltak. Mindegy. Annál csodálatosabb, hogy az eretnek szektavezér ismeretlen hívét a Pápa maga elé engedi.
Nagy oka lehetett a Pápának, hogy a vilnai exzsidót fogadja. Valami hallatlanul nagy oka.
De hogyan értesült a botrányról a Pápa, s milyen tálalásban?
Rendi hierarchiákban a tisztségek szigorúan el vannak választva, az emeletek között szűk a lépcső, és azt is fenemód őrzik, e kövült építményt azonban láthatatlan hajszálerek hálózzák be, életét azok biztosítják. Ha egy cár, egy diktátor, egy pápa csak azokra az értesülésekre lenne utalva, miket hivatalos hivatalai nyújtanak, soha meg nem tudna semmit, és regnálni nem lenne képes. De mindig vannak az építménynek apró kövecsei, mik szabadon mozognak a mozdíthatatlan termés252kövek között, fel-alá vándorolnak, mint a szabad elektronok, szaglásuk, hallásuk jó, és pletykálkodni szeretnek. Öltöztetője volt a Pápának? étekfogója? barátja? társalkodója? pennahegyezője? beszédírója? enciklikafogalmazója? Mindegy. Olyasvalaki lehetett, akinek meg volt engedve az árulkodás, akitől e bonyolult építmény titkai megtudhatók. Alacsony rangú lehetett e fontos személy.
A Pápának e személy a Bazilikában történt botrányról beszámolt, s arról is tudnia kellett, hogy kitért zsidó az illető, egy lengyel álmessiás híve, akit Rómából nemrég utasítottak ki. Ezt talán már a felelősségre vont gyóntatótól tudta meg.
És úgy döntött a Pápa, hogy fogadja!
Bizonyos, hogy egyszemélyi döntés volt, tanácsnokaival nem egyeztette. Azok lebeszélték volna. Minek a hívet fogadni, ha vezérét nem? Az sem érv, hogy egy frissen kitértet érdemes fogadni. Hihette bárki a Vatikánban, hogy a zsidóságot ez a senki fogja a keresztény hitre megtéríteni? Ugyan! Mind okos ember, ki oda fölkerül.
Mielőtt a Pápa döntött, alighanem elolvasta, amit az eretnek álmessiásról elolvashatott.
Hube atya foglalta össze a Mester nézeteit, ezt tudjuk; magát az előterjesztést nem ismerjük, de nyilván a Mester valamennyi eretnekségét ecsetelte. A Beszély volt a forrás, de nem a Nemzeti Újságban megjelent rövidített változata, hanem a teljes, amit a Feltámadottak facsimilében kiadtak.
Hube atya más tudnivalókat is beleírt a jelentésébe, miket a hívekből szedtek ki az atyák. Nem volt titok, hogy a Mester ifjúkorában szembajjal küszködött, s attól lett a képzelete ily buja. Pletykálták róla, hogy orosz ügynök. Az eretnek megrontotta a korábban hithű katolikus költőt, Mickiewiczet meg az Emigráció költőiből még néhányat. Hívei Krisztus újratestesüléseként imádják. Zsidókkal is kapcsolatban áll. Hívei szerint „boldog nyelv a lengyel, mert az Úr ezen a nyelven parancsol az égből” (ezt Turowski testvér mondta ki, aki a Feltámadottakkal a kapcsolatát ápolta, őket megtéríteni akarván). Leírhatta Hube atya, hogy Kajsiewicz és Duński atyák tavaly magától Mickiewicztől érdeklődtek Towiański lélekvándorlás-tana iránt, s a Költő azt felelte, hogy ez nem az indiai tan, azt ő ismeri; tehát csak zsidó lehet, írhatta Hube 253atya joggal. Hivatkozhatott Skrzynecki tábornok Kajsiewicz atyához nemrég írt levelére, mely szerint Towiański a szentekkel és Napóleonnal társalog, tőlük közvetlenül nyer tanácsokat.
Hube atya bizonyára sokat írt, nem tudván, hogy magas helyeken hosszú fogalmazványt elolvasni soha sincs idő. A Feltámadottak látköre nem volt tágas, számukra a lengyel álmessiás a legnagyobb Rossz volt, ami csak megeshet; a Pápa számos hasonló önjelöltről tudott.
Az ilyen eretneket az egyház jobb korszakaiban észre sem veszik, s ha észreveszik, hallgatással sújtják agyon. Igazán jó korokban megégetik. Szóval lepöccintik így is, úgy is. Amióta legújabban az embereket épelméjűekre és hibbantakra osztják, a lepöccintés sokkal egyszerűbb.
A Pápa tébolyultat nem fogadhat. Átkozza ki, vagy tudomást se vegyen róla.
De hogyhogy egyik hívét fogadni kívánja?! És nem is akárhogyan, nem a szokásos kihallgatáson, másokkal együtt! A Pápa egyedül akarta Ramot fogadni, de odarendelte a főembereit, hogy lássák és hallják! Szombaton délben! Kíváncsi volt talán, feláldozza-e elhagyott óhitének ünnepét, a szombatot új hitének oltárán a megkeresztelt?
Rendkívüli oka lehetett a Pápának, a Gergelyek közt a tizenhatodiknak, hogy ezt tegye.
Orosz és lengyel ügyekkel foglalkozott Mauro Capellari, aki Metternich támogatásával emelkedett kardinálissá, mikor az 1830-as forradalom Európán és a Pápai Államon is végigsuhant; s már ő volt a Pápa, mikor államában a lázongást az osztrákoknak kellett ismét elnyomniuk. Utálta a felkeléseket a Pápa. Üzente az örmény katolikusoknak, mikor a török ellen fölkeltek, hogy ne lázongjanak. És üzente a lengyel püspököknek, akik a Felkelés oldalára álltak: „Lázadások és zavargások idegenek az egyház szellemétől.” Üzente, hogy egyházi személyek világi ügyekbe ne avatkozzanak, a hívők legyenek engedelmes alattvalók, a cáréi.
Félt a Pápa, hogy az oroszok a lengyelekkel nem bírnak, és osztrák fegyvereket vonnak el az ő államából, ahol a nép lázong. Nem jött jól a Pápának a lengyel Felkelés. Az oroszok a lengyeleket lebírták, az osztrákok a Pápai Államban rendet csináltak; ezen megsértődtek a franciák, a Pápai Államba kicsit bevonultak, s mondták, addig Anconából 254nem mennek ki, amíg az osztrákok bent maradnak. Anconában időztek a franciák hat évig, az se volt kellemes.
Nem fogadott lengyel menekülőket államába a Pápa, csak ha orosz útlevéllel rendelkeztek. A Cum primum kezdetű enciklikában, 1832-ben kimondta: „Az Úristen által rendelt felsőbbségnek alattvalója lenni: másíthatatlan alapelv.” Felháborodtak a lengyel katolikus hazafiak. Aztán a Mirari Vos kezdetű enciklikában kikelt a Pápa minden újítás ellen, a lelkiismereti szabadság elve ellen, a sajtószabadság elve ellen, és nevezte a forradalmárokat Beliál, a Sátán fiainak.
Estek világi hatalmak fogságába pápák, voltak tűrhetetlen béklyók bogozva rájuk, de ennek a Pápának még kínosabb helytartóság adatott: megérte az Egyetemesség szétfajulását, ami ugyan a reformáció következménye, keserű gyümölcse mégis csak mostanra érett meg teljesen.
Nem az osztályok harca végzetes, azt az egyház kezelni tudta; nem a lázongások, riadalmak, azokban az egyház, önellenzékének révén, benne tudott lenni, alapja forradalmi, plebejus hit lévén, amit a kereszténységből teljesen kiirtani soha nem lehetett. Hanem a nemzeti idea, mely szintén a reformáció keserű gyümölcse! Ez a valláspótlékként működő napóleoni agyrém, ez a kapitalista csalás, ez maga a pogány többistenhit! Nemzetekre osztani a népeket! Ez teszi tönkre az Egyetemesség szépen kimunkált épületét!
Ó, régi szép békés korok pápái! Miért is kellett még utánuk is pápáknak születniük, midőn az egyház építménye már alá volt ásva, s körülötte a nemzetközi politika fenekedett reá!
De azért ne sajnáljuk annyira ezt a Pápát, végül is ő akart Pápa lenni.
A régi hatalmat visszacsikarni, a még létezőt megtartani, ez volt a mi Pápánk célja. Egy éve fogadta Jelowickit, ajándékul kapta tőle a częstochowai Szűzanya-kép másolatát, látszott rajta a két híres svéd kardcsapás, és akkor a Feltámadottak közé törekvő lengyel atyának bölcsen mondta a Pápa: „Ti csak Lengyelhonról akartok gondoskodni, én azonban minden népről.”
Jelowicki lehajtotta fejét.
S mondta a Pápa: „Ti elsősorban a politikai érdeketekről gondolkoztok, de én elsősorban a ti vallási érdeketekről.”
Hallgatott Jelowicki.
255S mondta a Pápa: „Törődjetek előbb Isten uralmával és igazával, s akkor mindent megkaptok.”
Sóhajtott Jelowicki.
S mondta a Pápa: „A ti háborútok vallási szellemmel nem bírt, jóváhagyni nem tudhattam.”
Kérdezte akkor Jelowicki, hogy ha ők az Úristenre való tekintettel kezdenének felkelést, és ha az Isten is az ő oldalukon állni látszana, megáldaná-e őket a Szentatya? Felelte a Pápa: „Hát kételkedtek ebben?!”
Úgyhogy pápamód regnált ez a Pápa is, csak az idők voltak nehezek. Jelowicki a Krisztus követése című könyvet ajándékozta a Pápának, a Pápa a könyvet kinyitotta, a lengyel szöveget bámulta, és azt mondta tökéletes pápasággal: „Nem értem, de érzem!” Ilyen volt hát ez a Pápa.
Fél éve ismét fogadta Jelowickit. Lengyelhonnak már rég nem volt egyetlen kardinálisa sem, holott háromra lenne joga, kérte Jelowicki, legalább egyet nevezzen ki a Pápa az ő protektorukul. Felelte a Pápa: „Legyen nektek elég, hogy maga a Pápa Lengyelhon protektora.” És mondta: „A hit üldözését a vérig és a vértanúságig kell viselni, de azt kivívni, provokálni nem szabad.” És mondta: „E században semmilyen keresztes háború nem járna sikerrel, mert azonnal egoista és politikai háborúvá válna.” Igaza volt a Pápának.
Tudta a Pápa, hogy a kitaszított lengyelek védtelenségük folytán bárhol a világon a szélsőségekhez csapódnak, ezért a jezsuiták alá rendelte a lengyel papokat. Taníttatásukat és felszentelésüket az emigráns királyjelölt Czartoryski herceg szorgalmazta, hogy legyen a társadalmi érdekű lengyel szélsőségesekkel szemben ellensúlya a másik szélsőségen. Nem bánta a Pápa, hogy a Feltámadottak a Herceget mégsem kedvelik, akit egyébként megáldott, mivel a Herceg csak politikus, és a hit terjesztése az ő horizontján kívül reked. Sejtette a Pápa, hogy a Feltámadottak a Herceget demokrata előéletükben sem kedvelték; az ellenszenvek világnézetváltás után is fenn szoktak maradni.
Okoztak néha gondot a Pápának a lengyel papok. Semenenko atya, a Feltámadottak priorja nőket gyűjtögetett maga köré, valami Julia meg Ludwika meg Melania neve merült fel, a dolgot elkenték. Roothan, a jezsuiták főnöke támogatta a Feltámadottak kérelmét, hogy Lengyelhonban, mit a térképen nem találni, missziókat létesítsenek; volt ott valaha 256huszonhét, s már csak kettő pislákolt. A Pápa elhárította a kérelmet, tekintettel kellett lennie a cárra.
Azzal feküdt és azzal kelt, hogy lent, hova ő el nem lát, ellenséges, fortyogó kulimász dagad emberi lelkekből, gyűlölendő, elvetendő, megzabolázandó, az egyházat fenyegető. Sejtette a Pápa, hogy az olaszok rajongani és lázadni kész tömegei az állami széttagoltságból ugyanúgy akarnak egyesülni, mint a protestáns németek a kiskirályságaik meg a kishercegségeik tömegéből. Az európai súlyegyen, az újkor e kényszeredett intézménye, minek fenntartásán ő is buzgólkodik a metternichi bölcs politikát támogatván, inog, korhad és fel fog borulni. Már-már az atlantiszi, tengermélyi egyház képét látta, fulladozott, és hűvös halak legyintették meg az uszonyukkal.
Mégis ki kellett a Pápának a lengyelek mellett állnia egyszer.
A lengyelség kérdése nem tartozik a pápára, de a hívőké igen, s mert a cár az Impériumában a katolikusokat feltűnően üldözte, egy évvel ezelőtt, 1842 júliusában a Pápa a cárral szemben felszólalt. A Fehér Könyvnek nevezett, Haerentem diu kezdetű enciklikában a siralmas állapotokat leírta, az üldözést és törvénytelenséget keményen bírálta, s noha a cár önmérsékletére és igazságérzetére hivatkozott, a lengyelségben új reményeket keltett. Örültek a lengyelek, csak a megrögzött demokraták hangoztatták csökötten, hogy a Pápa továbbra is a „trón és az oltár szövetsége” doktrínáját vallja, és olyan maradi, hogy még a gázvilágítást sem engedi Rómába bevezetni.
Kemény enciklika, de önmérséklettel megírva: mi mást is tehetett volna a Pápa, akinek az oroszokkal szövetséges osztrákok fegyverein kellett saját népe fölött ülnie? Nem volt könnyű helyzetben Santissimo e Beatissimo Padre Gregorio XVI, Pontifico Massimo ezen időkben.
Hibát azonban nem követett el. Lehettek ilyes-olyas reformelképzelései a Pápának is meg egyes kardinálisoknak is; vitáik is lehettek bőven; ezek anyagához eljutni nem lehet. Talán elkeseredetten vitáztak, mert a katolicizmus nemcsak az Orosz Impériumban leledzett siralmas állapotban, hanem mindenütt, még Itáliában is. Bizonyára felmerült a kérdés: „sto gyelaty”, hogy a cárok és az ellencárok nyelvén szóljunk. Ismerték az európai helyzetet, csak a vak nem látta, hogy forradalom söpör végig nemsokára az államok sokaságán; de mit tehet az egyház?!
257Öregedett XVI. Gergely, és nem sok éve volt hátra, hogy nagy pápa legyen.
Világi bíróságok alá fogják taszítani a püspököket szerte a világon, mint múlt év decemberében Oroszországban. Az iskolákat, a szemináriumok ellenőrzését, a birtokokat elveszik, a híveket a tébolyult nacionalizmus hitére esketik fel, és a Vatikánt lerombolják. A pápai önmérséklet nem segít, a látogatóknak osztott áldás nem segít, a politikamentes hintapolitika nem segít. Imádkozott kétségbeesetten a Pápa, imái nem hallgattattak meg.
Aligha jutott el a Pápához a lengyel emigráns Michał Chodźko költeménye, melyben feldarabolt hazáját Európa Rómájának nevezte a Pápa Rómájával szemben, s hazáját felszólította, tagadja meg Rómát, és Krisztust az egyházzal dacolva biztosította, hogy a népek Ővele vannak. Olvashatott azonban a Pápa számtalan hasonló őrült, eretnek fogalmazványt, az istentagadó irományok végtelen sokaságáról nem beszélve. A forradalmak kora ez, születtek a szekták, az új vallások szerte a világban, a Pontifex Maximus trónszéke alatt nem padló volt, hanem űr.
Környezetében mégsem voltak kétségbeesve, reformjavaslatokat fogalmazgattak, és örültek, hogy az Isten felvitte a dolgukat. Netán következő Pápa lehet belőlük, ezt latolták titkos álmaikban!
A pápai csendőrök szorgosan őrködtek egy szerény albergo előtt, noha a madárka a kalitkából ki se mozdult, csak imádkozott és elmélkedett, a levegőt tüdeje helyett a hasába szívta, ujját pulzusán tartotta, szívét lassúbb dobogásra kényszerítette, a végtagjait sorban megdermesztette, majd felolvasztotta, egész testét lehűtve a gondolattalanságot, a kiürülést gyakorolta, ahogy azt Pétervárott a keleti mágusoktól a Mestere megtanulta. Ezenközben ugyanígy imádkozott a Pápa a maga odújában, és kérte az Urat, hogy ez a véletlen ex-zsidó tébolyult segítse meg.
„Atyám, immár negyedik éve, hogy Isten parancsára, mit a legméltatlanabb előtt tárt fel, hazámat elhagytam, Isten akaratát nyilvánítandó a Népeknek, főként az embereknek, hogy az Isteni Irgalom, mit az emberiség századok óta vár, forrásától napjainkig elérjen.”
Így kezdődött a Mester Pápához franciául intézett levele. Az Úr Ügyé258nek addigi története volt benne, a tanaiból alig valami, eretnekség semmi, de az igen, hogy a Mestert Franciaországból elűzték és Rómából kiűzték – ettől nagyon meg volt sértve a Mester –, és így végződött:
„Lábadhoz helyezem kérésemet ezen izraelita által, akit tévelygésére ráébresztettem, Izrael irányában való küldetésemnek eleget téve, aki Párizsból érkezett Rómába lábadat csókkal illetni, s hogy áldd meg munkáját, testvérei megtérítését, amit belső hangja követel tőle.”
Ez a levél lapult Ram teveszőr köpenye ujjában, amikor a Vatikánba feldúltan elindult, és lábára még mindig újszerű borjúbőr cipője simult elhivatottan.
A Tiberis ugyanúgy folydogálhatott, mint mindig, de Ram aligha vett észre bármit is. Lenyűgözte a tudat, hogy az emberiség jövendő évezredeinek sorsa az ő lélekjelenlétén múlik.
A Pápa sem volt nyugodtabb.
Követték a pápai rendőrök a támolyogva lépdelő teveszőr csuhást, és nem értették, mitől olyan fontos személy. Haladtak a nyomában a Tiberis partján, ez volt a parancs.
Öltöztették a Pápát fehérbe, és látták, hogy a Pápa feszült és türelmetlen, valami iratba pislog bele, és csomagolták fehérbe a Pápát gyöngéden.
Ment Ram a Vatikán felé remegő térdekkel, szédelegve, és igyekezett nem arra gondolni, mit fog mondani a Pápának, mert amint egy mondatot kigondolt, már ott nyomakodtak a nyomában a többiek, hát lelkének ürességét próbálta elérni, és eltökélten lélegzett.
Ha a tudás bizonyosságával vagyunk megáldva, miként szabdaljuk fel közölhetősége végett mondatokra, időbeliségre, mikor ez a Tudás: tömb?! A Meggyőződés kő, a Meggyőzés folyó, nem lehetnek egylényegűek.
Van az Egész, a Mag, ami Gömb. A gondolatrendszer a Mag utáni egyetlen pillanat; ez a Foganás; az már maga a szövevény. Ezt logikus rendbe, egymásutániságba rendezni: a szövevény megbontása, torzítása, pontatlanság, sőt csalás. Ram feladata egy számára ismeretlen szobában lapult, önmagának és a feladatának a Pápa szeme láttára kell földrengéslökésként egyesülniük. Szállá gombolyítani le azt, aminek labdaszerűen kell nyugodnia, és úgy kellene hatnia?! Ha lenne elég idő, 259hogy amíg ő legombolyít, addig a Pápa felgombolyít, s mire ő a gombolyagot felszámolta, addigra a Pápa magában felépítette!
Van-e joga, hogy az Egészből részeket önkényesen kiragadjon? Az Egész Eszmerendszer végül is Ember: maga a Mester! Az Isteni Ember gondolattöredékeit kiragadva képes-e oly hatalmas ihlettel, a sajátjával átitatni, hogy az Isteni Ember a Pápa lelkében egyszerre, egészben képződjék meg, és leigázza?
Sejtést kifejtéssel bizonyítani? Tudást is csak néhanapján lehet.
Az Ember nem Tudás, de Sejtés. Hajdan hallott mese, rég olvasott könyv rendeződik tömbbé bennünk, s ha újra akarjuk teremteni, a magyarázkodó időrend reménytelen lapályára jutunk, mint amikor olyan művet ír az ember éveken át siralmas igyekezettel, aminek a Sejtése egyszer már megvolt, ám munka közben elhomályosult. Ezzel az Úristen is így lehetett, amikor a Teremtést összehozta, meg is látszik rajta; aztán toldozhatjuk-foldozhatjuk mi.
Olyan Emléket bevésni a Pápába, ami a postás legszemélyesebb Sejtése: ezt követelte a Mester! Olyan Könyvet olvasson fel, amelyet meg sem írtak, amely az ő személyes tartalma, élettapasztalatait előző lelki lényege, amire rálátása nincs; amit soha senki, ő sem fogalmazott meg szavakban! Sőt megtiltotta a Mester, hogy amit a Pápának mondani fog, azt előzőleg, odújában megpróbálja összerakni! Az első elmondás a legerősebb; a formátlanság hitele nagyobb, mint a rutinos, kipróbált, dermedt formáltságé!
Ezen a szombaton, 1843. november 4-én is olyan volt a Szent Péter-bazilika, a barokk, túltervezett, hivalkodó, hívságos oszlopokkal tűzdelt, hideglelős monstrum, mint mindig. Átvágott a téren Ram, a palotabejáratban svájci gárdisták ellenőrizték, várt rá egy csuhás, aztán a folyosókon vitte, vitte, vitte. És megnyugodott végre a küldönc, mert a csinos gárdisták a bejáratban olyan hosszan tanulmányozták az útlevelét, a világi, semmis papírt, melynek az Úristen előtt értéke nincs, hogy nevetés csiklandta tőle.
Megálltak végre egy ajtónál, a csuhás visszafordult. Ram a teveszőr köpenyén a kötelet megigazította. Kicsit még vártak, a csuhás egy majolika faliórát figyelt, s mikor teljes lett az óra, az ajtót némán kinyitotta és Ramot beengedte.
260Lilák közt egy fehér.
A XX. században írta Móricz Zsigmond, hogy a Pápa úgy ül a trónusán, mint az emberiség anyósa. Ramnak profán észlelete aligha támadt, mikor a Pápa kezét megcsókolta, rémület szorította el a gégéjét, és tagolatlanul, egyszerre akartak ajkára tolulni az összes mondatok, amikkel könyvemberként tartozott; mégis erőt vett magán, és megvárta, amíg a Pápa megszólítja.
Az jutott az eszébe, hogy a Mester azon a széken a fekete, állig gombolt kabátjában ülne. Mindjárt nem volt a fehér öltözékű Pápa olyan veszedelmes. Az csak egy pápa, nem a Messiás.
Kérdezte a Pápa nyájas olaszsággal, mi jót akarsz, fiam. Ram a levelet elővette, és latinul válaszolta, hogy ezt szeretné átadni, és Mesterének hódoló köszöntését hozza. Érezte, hogy a latin a megfelelő nyelv. Amit valaha beletöltött a fejébe, az mind ott van, sőt talán még olyan szavak és nyelvtani finomságok is eszébe fognak jutni, miket nem is tanult. A Pápa széke mellett ácsorgó egyik léhűtőnek átadta a levelet ihletetten, és hallotta a bőrével, hogy a lila kardinálisok magukban latinul álmélkodnak az ő talpraesettségén.
A Pápa a levelet a léhűtőtől átvette, a keze remegett, így maradt fönn a towianista hagyományban.
Megkérdezte a Pápa: Ugyan, fiam, ki a te Mestered? Vajon az-e, akit Messiásnak mondanak?
Megrökönyödve néznek össze a beidézett főlilák.
Ram pedig boldogságában, hogy hajlik a jó szóra a Pápa, kezdte mondani ész nélkül, ami az ajkára tolult.
Észlelte vajon közben, hogy a lila ruhások szörnyülködése nőttön nő, s hogy mozdulatokat tesznek, az őrjöngő eretneket eltávolítani intik, és ebben csak a rájuk is, a beszélőre is figyelő Pápa finom kézmozdulata akadályozza őket? Aligha. Ő csak a Pápa egyre nyájasabb, csaknem mosolygó, boldog, pirospozsgás, pufók arcát látta, a kicsi, élénk, érdeklődő malacszemeit. Hogy a Pápa lelke az ő szavait beissza, a Pápa lelki szemei a Mestert látják, jelentőségét megérti, jól érezte Ram. S mikor újabb és újabb részleteket mesélt a Mester messiási lényéről, keresztényeket, zsidókat és pravoszlávokat átölelő, egyesítő szeretetéről, a zsidók által várt Messiás és Jézus Krisztus második eljövetelének azonos261ságáról, a halotti csöndben a Pápa felszipogott izgalmában, mert értette mindezt a Pápa! Ugyan csak ember volt, de az érzékenyebbek közül való, és az ő tanítványi szavait beitta, mint szikkadt föld, mely soká várt esőre.
Érezte Ram, hogy a Pápát megtermékenyíti. Ékes latinsággal szólott, s mikor francia szavakat latinosított el, azt is ugyanúgy megértette a Pápa, és a dermedt csöndben fülelő lila szolgáloncai is mind. Mesélte Ram, mesélte Napóleon csaknem-messiási voltát, s mikor hibáját is feltárta, hogy ugyanis a világverő hadvezér az egyházat vétkesen elkerülte, bizony akkor már a Pápa sem szipogott, annyira figyelt!
Mondta Ram tovább, ihletében a Mester nagy rendszerét szálakká tördelve, de azért az a rendszer maradt, és hallani-, látni- és szagolnivaló volt, hogy a Pápa érti.
Akkor aztán Ram elhallgatott végre, s csak annyit kért, segélje őt a Pápa, hogy a tévelygő zsidókat a végre-valahára megjelent Messiás elfogadására bírja, és őket a keresztényekkel együtt a Legújabb Testamentum szerint való életre nevelje.
Csönd támadt a közepes méretű vatikáni fogadóteremben, hol minden drága, finoman megmunkált s mégis nehézkes. Ram nem nézett körül, nem a bámészkodás volt a küldetése.
És megszólalt a Pápa, olaszul szólt, tudván, hogy Ram úgy is megérti. Mondta, hogy igen-igen örvendezik a hallottakon, s hogy a jó hír hozóját megáldja. Letérdelt Ram, és a Pápa megáldotta. Álltak és bámultak a lila csuhájúak. S mondta aztán a Pápa, hogy mélyen meg van érintve; kérte a hívőt, maradna még pár napig Rómában, költségeit fedezik és biztonságára ügyelnek, mert ő e rendkívüli dolgokat megtanácskozza, és további információkra lehet szüksége. Úgy örült Ram, hogy a derék Pápát csaknem hátba verte.
Elbocsátották, kivezették. Táncos léptekkel haladt a hosszú, homályos folyosókon a csuhás után, és a befüggönyözött ablakok, a drapériák, a lambériák, a szőnyegek mind át voltak itatva a Mester szellemével. Teljesítette a megbízást! Az Úr Ügye a Vatikánban meggyökeresedett!
A diadal részegségében telt a három nap, míg az albergójában immár a Pápa költségén lakott, és a Mester pénzét megtakaríthatta. A fogadósra ráparancsoltak a pápai huszárok, hogy naponta háromszor adjon en262ni a vendégének, és adott is a fogadós, sőt a nyálkás, hűvös időben a kabátját mindenáron a ritka becsű vendégre akarta tukmálni, merő szeretetből, kevesellvén a teveszőr köpeny melegét, mert áthatotta már a fogadóst az Ügy, noha még nem is hallott róla!
Tekintélyes külsejű, értelmes képű papok kérdezgették Ramot az Úr Ügyének további részletei felől, s engedélyét kérve s elnyerve, jegyezgették is a szavait. Ők is igen-igen kedvesek voltak, és gyakran kiáltottak fel, hogy igen, ezt ők is pontosan így sejtették, noha megfogalmazni nem tudták volna. Csodálkozott Ram, hogy akkor a Mestert miért utasították ki Rómából, ennek hangot is adott; megnyugtatták, hogy a Mester nézetei felől félre voltak tájékoztatva. Kérdezte Ram, vajon a Mestert is fogadja-e a Pápa. Felelték: némi időt igényel, míg ezen a rettenetes vatikáni bürokrácián a nagy jelentőségű hírek átfutnak. Ram belátta, hogy valóban irdatlan lehet a bürokrácia a Vatikánban.
És a Feltámadottak közül is eljött hozzá valaki hétfőn, a sápadt, égő szemű, törékeny Edward Duński tisztelendő, vele lengyelül lehetett érintkezni. Jólesett lengyelül megszólalnia Ramnak, furcsa módon Párizsban, a Körben vált anyanyelvévé a lengyel. A saját ellenkezését nehezen tudta leküzdeni, mert Duński tavaly november 29-én, a Felkelés évfordulóján csak azzal a feltétellel lett volna hajlandó meggyóntatni Párizsban Stefan Zan testvért, ha otthagyja a Mestert. Duńskiról hírlett, azért küldték Kajsiewicz mellé Párizsba prédikálni, mert gyöngédebb természetű, s mégis megtagadta a gyóntatást egy katolikustól! Mondták, barátságban állt Mickiewiczcsel, mikor az Jański barlangjába járogatott a harmincas évek közepén, ahol a vallás felé tájékozódó demokraták jöttek össze; annál súlyosabb Duński vétke.
Duńskit a Beszély szövege annyira megrázta, hogy elájult tőle. Ezt Ram nem tudta, ám a Mester tételeit ismertetve észlelte, hogy Duński tisztelendő érti, sőt mintha eleve tudná, mit hirdet a Mester. Ettől Ram ihletbe jött, és úgy beszélt, mint korábban soha. Mondta Ram: Towiański Mester Ügye egyesíti a demokratákat, az arisztokratákat, a bölcseket és a balgákat, a papokat és a rabbikat, a katolikusokat és a protestánsokat; ez új, magasabb egyház! Nem volt ugyan feddhetetlen e vélekedés, mert protestánsok a Körben nem akadtak, és rabbi sem, hacsak magát nem számította annak, de látta: Duński még jobban elsápad, és 263remeg. Megérintette a Mester, a távolból sugárzó, az apostola szavait diktáló! Már hogyne érintette volna meg, ha egy Pápa is a Mester híve lett! Azzal jött a tisztelendő, hogy megtudja, unde malum, és már-már a Mester híveként távozik!
Leforrázta Ramot, hogy Duński, a szelíd, törékeny tisztelendő másnap, kedd reggel jeremiási siralomba csapott, Towiańskit a Sátán fattyának, cári ügynöknek, elmebeteg felforgatónak nevezte, apostolát agyalágyult, felelőtlen, éretlen álmodozónak, aki a lengyelségre végveszélyt idéz. Szerencse, hogy aznap olaszok is jöttek, a ziháló Edward atyát kitessékelték, a Pápa szívélyes üdvözletét tolmácsolták, és pénzt is adtak, hogy Ram a zsidókat téríteni Jeruzsálembe eljusson, jó utat kívántak, Róma határáig elkísérték, és integettek utána.
Ez volt a diadal édes falernumi óbora, megérdemelte a kajla fülű, megdolgozott érte.
Még többet fáradozott azonban a Pápa.
Visszakozásban és szorultságban teltek addig pápai évei, de nem bír a lélek tartósan védekezésben senyvedni, nem olyannak alkotta az Úr. Most minden önfegyelme elhagyta, évek óta növekvő, lebírhatatlan ideáját világra kellett hoznia. Mikor szombaton Ramot kivezették, a kardinálisokat maradni parancsolta. Azok amúgy is maradtak volna, meg voltak zavarodva. Ily képtelen eretnekségek talán soha még Pápa előtt nem hangozhattak el. Bizonyos, hogy egyesek a Pápát finoman, ám határozottan meg akarták róni. A többi udvaroncok kiparancsoltattak, csak a fehér meg a lilák maradtak a teremben. A székről a Pápa leszállt, lépdelt feldúlva fel-alá, és kipakolt.
Most a saját szemükkel láthatták, a saját fülükkel hallhatták, mi folyik a világban! Tébolyult napóleonok támadnak mindenütt! Ateista forradalmárok és őrjöngő eretnekek, lehet választani. Óriás szorultság volt, amiből Jézus Krisztus támadt, hemzsegtek akkor is a szekták, a próféták, az álmessiások dögivel, rettentő volt a nyomor, éhe a kenyérnek és éhe a hitnek, de mi az akkori éhség a mostanihoz képest?! S még akadnak, kik az egyház jelen helyzetében meg vannak nyugodva, az általános káosszal ki vannak egyezve! S a Pápát nyugtatgatják, hogy nem is ég a ház, nem is reng a föld, csak a Pápa vizionálja!
Fel-alá rohangált a lilák előtt a Pápa, és üvöltött.
264Nem a nemzetközi politika! Nem az európai súlyegyen! Nem a cár és nem az osztrákok! Hanem ami az emberek lelkében van, ami onnét gomolyog elő, az a rettentő, kétségbeesett erő, az a fékezhetetlen butaság, az a pogány és primitív hülyeség, amitől igazán félni kell! Bármikor jöhet egy eszelős, aki van annyira pogány és primitív, mint a milliók! Jöhet egy lengyel őrült, jöhet egy francia, jöhet orosz is, bárhonnét bármikor bárki, és ezt a hatalmas éhséget öt-hat szóval, öt-hat alaphazugsággal kielégíti! Jöhet egy semmirekellő, műveletlen marcona demagóg, és az egész világot lángba borítja! Ezt tessék végre belátni! Kívülről jönnek a megváltók, kívülről jött Napóleon, és kívülről fog jönni utána mind, aki Napóleon akar lenni, és olyan könnyű azzá lenni manapság! Tessék, ez a hülye lengyel álommessiás is, tetszenek tudni, kiket térített meg? A legnagyobb lengyel költőket! Vakon hisznek benne művelt, okos, egykor hithű katolikusok! Ez a kis szerencsétlen valahonnét az Impériumból, ez úgy beszél latinul, mint a Vatikánban kevesen! Egy mitugrász zsidó! És az a zavaros agyú felfuvalkodott álmessiás megtérítette! Képes lett volna ezt a háborodott mitugrászt a monsignorék közül bárki a katolikus hitre téríteni? Képes lett volna?!
Beismerő hallgatás.
A Pápa higgadtabban folytatta.
A lengyel zavarból lengyel messiás jön, a zsidó zavarból zsidó, az oroszból orosz, a franciából francia, az olaszból olasz. Metternichnek vége, hiába regnál még. Legyőzték a nemzetek, az osztályok, legyőzte a fejlődéseszme, és ezek mind ocsmányul párosodnak. Jönnek a forradalmak, és győzni fognak! Ez a világ, noha a nemzetek egymásra úgy fenekednek, mint eddig soha, egyetlen összefüggő nagyvilág! Tessék észrevenni! Jönni fog egy nemzetközi messiás, amint ez a lengyel messiás már ki is lépett a nemzete köréből, a zsidókkal és a franciákkal társul, az oroszokkal nyájaskodik, és legyőzi az egyházat!
Hatvan híve van, szólhatott közbe bárki.
Krisztusnak tizenkettő volt, felelhette más.
Elhangozhattak mindennemű dogmatikai érvek és ellenérvek, és beleveszhettek volna a politikába, ha a Pápa hagyja, de nem hagyta.
Ő nem őrült meg, ő tudja, hogy ez az André Maestro önmagában nem veszedelmes; ő tudja, hogy a többi lengyel szekták meg az ateisták meg 265a jezsuita lengyelek itt a Vatikánban elegendőek, hogy André Maestro ne legyen Napóleonná. André Maestro csak a fejlődéseszmét meg valami általános hitéhséget sejtett meg a világból; ez nem kevés; ezt olyan dogmatikává gyúrta össze, ami tud hatni a megzavarodott költőkre, de a népnek nevezett fejetlen tömegre nem. André Maestro nem különösebben olvasott, mégis túl művelt a tömeg értelmi szintjéhez képest. André Maestro becsületes a maga módján, egy tökkelütött moralista, egy életidegen idealista, aki csak azt nem veszi észre, hogy egyszerre több nemzeti eszmét szolgálni, a lengyelt, a franciát meg az oroszt, nem lehet. S ha ehhez még a zsidókat is hozzákeveri, kudarca bizonyos.
Megint csönd volt, mert aki Towiańskiról nem hallott, nem szólhatott, aki pedig hallott róla, egyetértett.
Ő csak annyit akar mondani, hogy az egyház nincs felkészülve az új messianizmus kezelésére. Az egyház tehetetlen mindazon jelenségekkel szemben, mik az utolsó száz-százötven évben történnek. Az egyházat kívülről és váratlanul érik a csapások, és az egyház minden csapáskor meg van lepve. Az egyház naponta elképed, hogy a nap keleten kel föl, és váratlanul éri, ha felhős időben elered az eső. Az egyház száz éve egyebet sem tesz, mint akarattalanul elszenvedi azt, ami történik. Az egyház a totális passzivitásba van visszaszorulva.
Erre sem igen lehetett mit mondani.
Megkérdezhette volna persze valamelyik püspöklila, hogy akkor minek hadakozik a Pápa a kopernikuszi világkép ellen és a szűznemzés dogmává emelése mellett, ám nem kérdezte meg.
Így dühönghetett a Pápa, és hallgathatták a bíbornokok szemlesütve, maguk is mindazt tudván, s várták, mikor indulhatnak már a villájukba hétvégére. Hanem a Pápa indulata nem szűnt, a csőd újabb s újabb képeit láváztatta, s mikor már ő maga is úgy érezte: elég, a végső tromfot kivágta.
S mondta: Mindaz, mi kívülről jön, megváltók és istentelenek ördögi támadása, vissza nem verhető, csak akkor, ha az egyház maga támad. Miként az ördöngősök hirdetik, hogy itt van az idő, azonképpen az egyháznak is ezt kell hirdetnie, sőt erőteljesebben. Általános keresztes háborút hirdessen az egyház mindazzal szemben, ami kívüle esik! Mikor erre jámborul bólogattak a bíborosok, meg arra is, hogy a papság min266den világi hatalmak és bürokráciák megkerülésével a milliók lelkéig hasson el, kimondta a Pápa a lényeget: hirdesse ki az egyház, hogy a mindenkori Pápa Krisztusnak nem földi helytartója, hanem ő maga Krisztus.
Nemigen foghatták fel azonnal a jámborak, mit mondott ki a Pápa.
Hanem aztán csak kitört a hangzavar.
Hogy micsodát?! Hogy a Pápa ne Őszentsége legyen, hanem Isten?! Hogy micsodát?! Hogy a vallás Napóleonja üljön a trónon, cserélődő testben? Hogy császáristen legyen, mint a római pogány császárkorban? Hogy Szentnégységgé alázzák a dogmát? Hogy a Szent Szellemnek mindig legyen aktuális emberalakja a Földön? Hogy a Megváltó mindig itt legyen valakiben?!
S mert valóban kétségbeejtő volt a pápaság helyzete, s ennek megfelelően a Pápa terve eszelős és forradalmi, miként a külvilágban a vallásos és ateista eszmék, a Pápa ideáját lepöccinteni nem lehetett. Belátták a főpapok, hogy a hétvégéjüknek lőttek, hozattak étket és italt, pártokra szakadtak, és maguk közt a javallatot tárgyalták. Talán más kardinálisokat is behívtak, és a Pápa, ki felülről vágyta az elvetendő valóságot megreformálni, trónszéke mellett kuporgott fáradtan és várakozva, mint önmaga udvari bolondja, s mikor a szolgák kérték, a székbe ülne be, mondta: ő addig nem, amíg csak emberalakban, s nem istenként tehetné.
Napokon át nem aludt a Pápa és környezete, elkeseredett szócsatákat vívtak és toporzékoltak asztalt verve. Istentelen káromlásokat is hallattak bizonyára, hiszen a vallásnak csúcsaira csak oly egyének jutnak fel, kik útközben hitüket el kellett veszítsék és az emberek közti társasági viszony vadállatiságát megtanulták. Ószövetségi lehetett az indulatuk; képmutató rejtőzködésnek, taktikázásnak helye nem volt; dönteni létfontosságú ügyben kellett.
Cárrá váljék-e a Pápa? Váljék-e Krisztusnapóleonná, ahogy Mickiewicz meghirdette?
Minél létfontosságúbb az ügy, annál siralmasabb a tárgyalás eredménye, mert mérlegelés folyománya. A ráció megragadja ugyan a lényeget, de csak azért, hogy számunkra elviselhetővé kiherélje. A Pápa javallta újítás leszavaztatott. De az ellenzők sem érték el, hogy a lengyel 267eretnek álmessiást a Pápa átkozza ki. A Pápa csökönyösen ellenállt. Nem mintha szívének csücske lett volna a Mester, hanem bosszúból, a főpapjai dühítésére. Ha nagy ügyben vereséget szenvedünk, kicsiny dologban makacsoljuk meg magunkat. Vintras a Pápát nem érdekelte, különben is börtönben ült zsarolás miatt; jó, Vintras lehet átkozott. De kiátkozni Towiańskit?!
Az elcsigázott Pápa gúnyosan mosolygott. Na de monszinyórék! Ennyire túlbecsülnek egy idiótát?! Kiátkozottá felkenni egy senkit?! Na és mondják csak, monszinyórék: tehet a Pápa indexre olyan eretnek művet, amely könyv alakban meg sem jelent?!
Az elcsigázott bíbornokok elnémultak.
Szarvashibát követtek el, a Beszélyt könyv alakban kiadni elmulasztották. Az újságbéli megjelenés nem könyv. Kiadták ugyan a Feltámadottak Párizsban a Beszélyt facsimilében, hogy a Kör tagjai lássák: az a Mesterük keze írása, de az egyház kéziratot nem tehet indexre. Nagyokat kaphattak a fejükre a Feltámadottak, amiért e fontos teendőről megfeledkeztek. A következő évben jelent csak meg a Beszély könyv alakban, Witwicki adta ki, ellátta magyarázó függelékkel is, de elkésett. Sok évvel utóbb az újabb Pápa indexre tette a Beszélyt, de akkor már nem volt érdekes.
Honnét sejthető ez a kataklizma? Onnét, hogy Ramot három napon át vatikáni papok látogatták és kérdezgették. Onnét, hogy néhány röpke évtizeddel később, 1871. júniusában a Pápa csalhatatlanságának dogmáját bevezették, márpedig a csalhatatlanság nem emberi kategória. Ha bevezették, az ötlet korábban fogant. Ha a Pápa csalhatatlanná lett, akkor ez az eredmény szélsőségesebb, istenítőbb javallatnak és dühödtebb ellenkezésnek volt az eredője. Kompromisszumok köttetnek a testületekben mindig. Azt kellett javasolnia az ortodox-forradalmi pártnak, hogy a Pápát eleven Krisztussá kenjék fel, és ebből lett annyi, hogy legalább a csalhatatlansága átment.
Szerdán, Ram fogadása után négy nappal, 1843. november 8-án a Pápa brevét bocsátott ki, amelyben Pierre-Michel Vintras szektáját elítélte.
Towiańskit nem ítélte el.
Tébolyt csak másik téboly orvosolhat. Nehéz azonban másik tébolyt akaratlagosan létrehozni, ellenáll az intézményi logika. Forradalmi 268eszme: az eretnekséggel szemben a legnagyobb eretnek maga az egyház legyen! Forradalmi eszme, amit megfúrtak a kardinálisok, ha a hegyek vajúdásából Vintras elítélése és Towiański hallgatással való mellőzése, ez az egérke jött ki.
Ha akkor a mindenkori pápákat eleven megváltókká felkenik, és az eleven megváltókra éhes millióknak lelki táplálékot adnak, Szellemi Cárrá emelve a Pápát, az egyház intézményét a Megváltó és a tömegek közül kiiktatva…!
Nem volt lehetséges az egyházon belül, csak kívüle a XX. században, bár annál pusztítóbban.
Egész Itália a Mesteré, a Mester szellemétől van átitatva, attól kápráztató, attól gyönyörűséges! Ezt érezte Ram, midőn Rómából észak felé elindult, s mert küldetését fényes sikerrel teljesítette: a Pápát az Ügynek megnyerte, már csak annyi dolga volt, hogy várja, a Pápa az Úr Ügyét a trónjáról mikor hirdeti meg. Szabadságolta magát a kajla fülű, hogy görcsbe rándult lelkét elernyessze és a következő teendőkre előkészítse.
A Mester úgyis hamarább tudja meg az örömhírt újságokból, szószékekről, piaci pletykálkodásokból, semmint ő Svájcba, a megbeszélt találkahelyre, Lausanne-ba érne.
Pénze volt, adott a Pápa. Ugyan a zsidók térítésére adta, de Ram bizonyos volt benne, hogy arra már nem kerül sor, a zsidók maguktól is meg fognak térni, a pápai szózatot hallván. Észak felé poroszkálván eldöntötte, hogy Itáliának legalább egy kicsiny részét bebarangolja, kényelmesen fog lakni, igazi éttermekben eszik és kávéházakba is beül, és nézelődik, mintha úr lenne. S ha már Rómát nem járta be – a romok nem érdekelték, nagyok voltak és romosak, némelyiket látta messziről, de nem látta se a Fórumot, se a termákat, se a Colosseumot, se a piramist, se a Campidogliót, csak annyit látott, hogy Rómában rengeteg a macska –, most észak felé gyalogolván eldöntötte, hogy ami város útjába esik, megnézi.
Ha kocsi jött, felszállt, és fizetett. A szeme hosszú idő óta először nézett a koponyájából kifelé. Kápráztató csudákat látott, a mediterrán élet 269vígságát, színességét, utcaiságát, az esti és éjszakai korzózást, a fajok keveredését, az arcok sokféleségét, és szíven ütötte az olaszok könnyedsége, barátságossága, mely közönséges sose volt, mert a tartózkodás szívélyes báját tartalmazta. Utazott kisvárosból kisvárosba Ram, és ahol kedve szottyant, éjszakára-kettőre megszállt. Sok helyütt az utcán éltek, az utcán árultak, az utcán étkeztek, akár a frankfurti zsidók, de a szűkösség, a bezápultság árnya nélkül. Hangosak voltak a népek és gyermetegek, lusták és vidámak, és Ram nem rítt ki közülük, mert rengeteg hozzá hasonló, olajos hajú, kajla fülű emberke csatangolt arrafelé. Úgy érezte: nem látogató a pálmák és a cédrusok alatt, nem kívülálló nézelődő a halpiacon, a kávéházak teraszán a verőfényben sütkérezve, hanem mintha oda született volna, s most visszakerült eredeti közegébe. Ősei arra kóboroltak egykor, az ő szellemük üdvözölte most, hiszen minden európai zsidó ősei átmentek Itálián, a későbbi szefárdok is, askenázik is, mert aki nem ment át, az elpusztult, vagy más népekbe olvadt.
Kétszeresen volt a Mester benne e tájban: messzi múltként és közeli jövőként. Sőt háromszorosan is, mert ő, aki néz, a Mester szellemétől van átitatva, és amit néz, azt tevőleg nézi: amire pillantása ráesik, a Mester szellemétől teherbe esik.
Ha bármelyik gyönyörűséges kisvárosban másodszor ült be ugyanabba a kávéházba, a pincér máris a törzsvendégnek kijáró tisztelettel üdvözölte, holmi napi dolgokról csevegett vele, nem kérdezvén, ért-e a vendég olaszul, csak mondta a magáét, és igaza is volt, mert a bizalomtól a vendég tényleg értett olaszul. Volt a pincérek közt magas és karcsú, született arisztokrata, volt tömzsi, guruló, bugyborékoló nevetésű egyén, meg mindenféle más, és valamennyiükben benne munkált a Mester szelleme.
Bármerre mászkált is Ram, a fehérneműk diadalt jelzőn lobogtak, a mindennapi lét örömeit hirdetve a házak közt kifeszített köteleken, a Mester fehér lobogói. S mikor a szép terecskék bármelyikén üldögélt, mintha folyamatos színielőadás nézője lett volna, mintha a rengeteg víg ember az ő szórakoztatására öltött volna magára fantasztikus jelmezeket és képtelen maszkokat; a saját arcukat öltötték magukra e kedves csodalények! Hevert Ram olykor valamelyik albergóban az ágyán a 270mennyezet játékait akár felhőket bámulva, és olaszos tétlenségbe merült, nem figyelt semmire, csak arra, hogyan tölti ki a boldogság a testét. Gyönyörűséges az életnek ez a kizárólagos jelene, Itáliában nem múlik az idő, legalábbis most, a Megváltás előtti pillanatban megállt, az öröklét előtti utolsó, döntő elhatározást latolva.
Ebben az Itáliában, amelyben forradalmak voltak készülőben, nem a romok lomhasága adta az örök-egy pillanat állandóságát, hanem a romok körül évszázadok óta cserélődő ugyanazok; az ugyanazon emberek és az ugyanazon macskák, mely utóbbiakból feltűnően sok volt mindenfele, öregasszonyok etették őket az ablakokból dobálva le a maradékot. Ugyanazok a macskák voltak, akiket Egyiptomban szent állatként tiszteltek. Mikor Ram egy álló napot töltött el a társaságukban egy amfiteátrum romjai közt, az árnyék lopakvása elől odébb-odébbhúzódva a macskákkal együtt, és volt belőlük legalább harminc, ráébredt, hogy ezek tényleg ugyanazok a macskák, akiket évezredekkel korábban az ősei Egyiptomban láttak, mert a macskáknak egyéni tudatuk nincs, a faj az, ami él.
Ugyanilyen macskaéletet éltek a kedves olaszok, s bár a halálnak itt-ott, kisebb-nagyobb városokban terjengős szertartásait látta, temetési meneteket utcákon a megfelelően jajgató, feketébe öltözött asszonyokkal, és a temetőkben hosszadalmas, áriaszerű sírbeszédeket hallott, a halál mégis hiányzott az olasz életből, elnyomta a lármás létezés, a burjánzóan obszcén.
Eszébe jutott Ramnak, hogy mikor a kecskét a gazdájához visszavezette, a régi, kicsiny Vesta-templom falán krétarajzot látott, és a gyengébbek kedvéért magyarázó feliratot: cazzo duro e lungo, és tényleg hosszú volt az odasikerített, ágaskodó férfi nemi szerv. Most, a Pápa megtérítése után, helyénvalónak találta e rajzot, és helyénvalóak voltak a barokkot előző, régi-szép templomok, melyek alagsorában pogány csarnokok álltak hajdan, s azokra hevenyészve, mégis évszázadokra húzták a keresztényt. Látta Ram, hogy ezek életes vallásnak terei; csak a barokkot nem bírta elviselni, a barokk templomokba aztán be sem tért, mind halott, hivatalos, pöffeteg, érzéki húscafatokkal negédesen érvelő, freskóktól csöpögő, cirkalmaival a félelmet az emberbe tápláló.
De a képek, a szobrok!
271Mindazt megnézte, ami cikcakkos útjába esett, s bár a mételyes levegőjű Firenzétől kínosan izzadt, szíven ütötte a szentség. A mélységesen bölcs Donatello! A Dóm mögött egy teremben sok szobra állt, az Apostolok kőszobrai, és mindnek téboly az arcán, mindnek másfajta téboly, de egészen olyanok, aminőket Ram is láthatott az őt környező eleven arcokon, lettek légyen franciák, lengyelek, zsidók. S a terem közepén a méternyi magasságú faszobor, Mária Magdaléna! Hegyes orrú, eszelős tekintetű nyomorult, gótikusan sovány asszony, hajának csigái a testét fedő szőrcsuhába mennek át; a szobor előtt Ram elsírta magát. Hogy ennyire mindent tudtak már évszázadokkal ezelőtt az emberek, s hogy ma sem, és soha nem lehet tudni mást! Könnyei nem a kétségbeesés, hanem az öröm könnyei voltak, mert ha mindig így volt s mindig így lesz, ha mindig bele kellett az életbe tébolyulni, akkor az éppen élőnek az jut ki, ami kijár, sem több, sem kevesebb. Az éppen élő, mindegy, mely korban s mely helyén a glóbusnak, ugyanazt az életet éli, mint előtte és utána a többiek, s így az Egyes az Egésznek tökéletes része, az Úristen mégis zseniálisan működik.
S hogy ez a gondolat a pillanatok múlva bekövetkező Megváltással nincs összhangban, azt a szobor előtt állva Ram aligha érzékelhette, mert le volt nyűgözve.
És Michelangelo öregkori hármas Pietàja, amely akkor a Dómban állott! Nikodémusz, a vén szobrász önarcképe, a kőből elnagyoltan kiemelkedve öleli át tanácstalanul a halott fiát tartó gyászoló anyát! De mintha maga az Isten lenne ez az öregember, egy tehetetlen Úristen! És a holt fiú lábfeje tisztességesen megmunkálva sincs! S mégis, Ő AZ! Ez a szobor igazán eszét vette a boldog kajla fülűnek, és belévéste, hogy az Úr Ügyének előfutárai közé Michelangelót is fölvétesse, csak el ne felejtsen szólni erről a Mesternek. A Mester előde volt Michelangelo, benne, s ezt a szobrász maga is tudta és gyönyörűen kinyilvánította, az Isten szelleme lakozott! Úgyhogy Napóleon előtt és Krisztus után volt még egy Megváltó, a bizonyíték róla e szobor!
Itáliában látta meg, hogy ami másutt: északon kivételes, ritka, hősies, és emiatt fázósan csodálják, s neve: művészet, valójában egyszerű, természetes, az emberrel veleszületett képesség a szépre, nélküle az élet nem is élet. Bármely apró település célja: városnak lenni, s nem falu272nak. A templom nem nyomorúságos tákolmány akkor sem, ha kicsike és együgyű. A képek és a szobrok apró városkák templomaiban éppoly gyönyörűek, mint a híresebb helyeken, ez a természetes, nem pedig a hiányuk. Számtalan a tehetséges, ihletett, látó ember, ha a viszonyok olyanok, hogy tehetsége megnyilvánulhat, belső látása kifejlődhet, s ha van is mit látnia. Igenis a tehetség az ember megkülönböztető jegye, nem pedig az, mit másutt, még abban a hírhedett Párizsban is tapasztalnia kellett, hogy a butaság, a sutaság, a merevség, a korlátoltság az ember. Nem, nem és nem! Az emberi a tehetség, az emberi a vígság, az emberi az ízletes, gusztusos hal, csiga, rák, herkentyű, az olcsó, ám zamatos veresbor, az emberi Itália, az eleven, nem pedig a romok, nem a barokk, nem a romantika, nem a Vatikán Itáliája.
Micsoda szerencse, hogy a Mester szelleme Itáliából soha ki nem halt, azon évszázadok alatt sem, amíg megtestesülve nem volt, s a Gondviselő Úr hiánya égbe kiáltott, bár üres volt az Ég! Mert a fény szikrái akkor sem haltak ki, midőn az Úristen átmenetileg nem létezett, csak lappangott téren s időn kívül a Seholban, és e szikrák fennmaradtak: a képek és a szobrok! Hívő képek, rajongó szobrok, mámoros lelkek művei! Ó mennyire, mennyire, mennyire emberben lakozik az Úr! S mikor az Ő ittléte szünetel, az ihletett emberek megtartják és újra élni segítik!
És enni, enni! Ez is a Megváltás csodája! Gyomra a rendszeres étkezéstől kitágult, ízeket ízlelt, illatokat szimatolt, s a kéjszerzési lehetőség egész lényét lefoglalta annyi böjt után. Pezsgett a szervezete, és egyéb kéjekre is vágyott, de még nem, még nem vetemedett reájuk, a nőket a Megváltás utánra tartogatta, hogy a megváltatlan s a megváltott világ közti különbséget érzékelni tudja. Azon tűnődött, mi lesz ő, ha a vatikáni trónra a Mester ül – a kardinálisa? A papi nőtlenség azonnal eltöröltetik, mint minden korábbi törvények, melyek az ember szabadságát a megváltatlan világban korlátozták.
Barangolt Itáliában Ram, minden érzékei tárva voltak, mindent megjegyezni igyekezett, hogy a Mesternek elmesélje, kinek táj, kép, szobor, étek s ital a tükre és öndicsérete.
„Az igaz szeretet csalhatatlan”, a Mester mondja ezt is; mennyire fog örülni a Mester, hogy Itáliában minden, minden, minden az ő mondásának igazát bizonyítja!
273Eldöntötte Ram, hogy mikor a Megváltás az egész világon beáll, Itáliában fog élni.
Minden helyei csábosak lesznek persze a Földnek egy csapásra, de Itália e nemes vetélkedésben előnnyel indul. Annyira otthonos az olasz nyelv, oly könnyen megtanulható! Adja Isten, tegyen róla a Mester, hogy a Föld lakóinak közös nyelve az olasz legyen! A Mesternek meg is pendíti, hátha magától nem jut az eszébe. Ki tudja, az éghajlatot változtatni lehet-e, kell-e az általános Megújulás után, de ha nem, s ha az egyetemes jólét nem jelenti, hogy Északon a hó és jég felolvad és az örök tavasz ott is beköszönt, akkor ő Itália éghajlatát fogja választani, ahol a november közepi télelő júniusi szépséges utótavasznak felel meg Vilnában.
Nem tudni, az Úr Ügyének a pápai trónról való meghirdetése egyben a halandóság eltörlését is magával hozza-e; a Mester erre nem gondolt, a halandóságot adottnak véve. Jó, ne legyünk halhatatlanok testünkben, ha már a szellemünk úgyis halhatatlan, legyen csak Halál továbbra is, annál értékesebb az Élet; ám erről tépelődni egy örökifjú tájban, éppen a Legnagyobb Áttörés előtt nem lehet, ifjan és boldogan nincs halál.
S látott más városokban további gyönyörűséges képeket és szobrokat Ram azon művészek kezéből, kik mind a Mester előfutárai voltak, bár nem tudtak róla.
Látott temérdek Bellini-Pietàt, Bellini-Madonnát, gyártotta ezeket szakmányban a festő, rendelésre sok-sok város számára; hanem az egyik nem olyan volt, mint a többi.
Ezen a képen a Madonna vén, a kín és borzalom ráncai arcán és homlokán, s ölében Jézus halva, és az Anyának feje félig lehajtva, és szemei, a látni nem tudók, csukva. A háttér a szokásos Bellini-háttér: városkép házakkal, templomokkal, a két alak körül a pázsitot átszelő ösvények, és lombtalanok a csenevész fák, de a bal oldali, levagdosott ágú fán a levelek mégis kihajtanak. Egészen olyan kép, mint a többi, csak Mária vén és csúf rajta. Hogy ezt meg merte tenni egyszer az áldott kezű festő, akinek többi képén a Madonna szép és fiatal, ahogy kérték, ahogy kanonizálták, s ahogy nem igaz!
Ram döbbenten állt e kép előtt, és mélységesen fel volt kavarva. Állt a kép előtt, és látva látta, hogy Mária hatvanéves; és az emberek döfölte 274Jézus ott fekszik nyugodtan-halottan a gyászoló Mária ölén, s a háttérben az ugyanolyan gyilkos emberek emelte szép templomok hirdetik bölcsen, amit a tragikumról közölni lehet. Nézte Mária ráncos arcát, néma gyászát az éppen élő, a legnagyobb fájdalmat, a természet ellen valót, mikor a szülő a gyermekét veszíti el. És mégis ebből a gyászból lettek a gyönyörű dómok! A lemetélt fa kihajt! És oly szerényen, szinte bújva jelezte a gyilkosságot a Krisztus mellén levő seb, hogy attól külön is zokogni kellett.
Támadtak e látszólag nyugodt, kiegyensúlyozott festménytől eszelős gondolattöredékei Ramnak, egész itáliai utazását alááshatták volna, de hát az volt megírva, hogy a kételyeket, mert fiatal még, hárítsa el, és a messiási korszak beálltát készüljön fogadni.
Lausanne-ban számolt be a diadalról a Mesternek, aki hallgatott.
Úgy hallgatott a Mester, komoran nézve a hideglelős szürke szemével, hogy Ram összetöpörödött a súly alatt. Amit ő, a balga, győzelemnek tartott, az a legsúlyosabb vereség, és egyetlen oka: ő. Az elbizakodottsága, vaksága, imáinak tökéletlensége, az avignoni pápaszellemek árulása, az új cipője. Hagyta, hogy megtévessze a Gonosz, aki a Pápa fehérében ült a sátánfajzat lilák között. Már akkor rájöhetett volna, mikor a Pápa Rómában marasztalta, de ő el volt telve önmagával. Holott a Pápát a Mester szelleme, mit az ő gersoni teste zárt magába, nem érintette meg, különben az ő jan-andrzeji lábai elé esett volna rögtön, elterült volna előtte kereszt alakban. Az lett volna a győzelem, és nem a nyálas nyájaskodása!
Nem értette, hogyan lehetséges, hogy még az olasz táj is hazudott. Azt hazudta a táj, hogy már áthatotta a messiási szellem. Hogy táj hazudni tudjon! Keserű tapasztalás.
De hogy is képzelte a Mester: a Pápa azonmód megütődik, és trónjáról a Mester javára lemond? Így képzelte, és hogy nem ez történt, abban ő, a tanítvány a vétkes. A Mester sose téved, a Mester csalhatatlan, a Mester terve isteni. Ő, az ember rontotta el.
Iszonyú volt a Mester haragja. Iszonyú volt Ram csalódása önmagában. Kétségbeesése emberalatti.
275Visszamegy Rómába és megöli a Pápát. Megöli a bíborosokat is, s mielőtt lepuffantanák, öngyilkos lesz. Semmi az, a túlvilágon boldogan ünneplik majd a közeli feltámadásra váró rokonszellemek. Miért is nem vitte magával a borotváját, a Pápa nyakát nyissz, egyetlen suhintással elmetszette volna, ha ellenkezik! Bevihette volna, a svájci gárdisták nem motozták meg! Vagy nekiesik a Pápának és megfojtja, lett volna lehetőség, miért nem tette meg! Akkor kellett volna, mikor a Pápa az apró, hazug szemecskéivel egyre lelkesebben pislogott! Félt a beste lelke, a gyáva ördög, ezért nem ellenkezett! Visszamegy, addig éljen, elvégre nincs kitiltva!
Förtelmes vérontást rendezett Ram képzeletben első lausanne-i éjszakáján álmatlanul, őrjöngve fetrengve, és leöldöste képzeletben az egész vilnai rokonságát is, ha már. Hajnalban ép gondolat villant az agyába: nincs lelkifurdalása a virtuális tömeggyilkolás miatt. S mintha a hajnal fénye azért derengett volna fel, hogy az emberiség maradék részének a zabolátlan bosszúálló megkegyelmezzen. Reggeli imájában megvallotta Ram az éjszakai bűneit. Megbánás nem volt a lelkében, a gyilkos indulat mégis kifújt belőle, maradt a helyén tehetetlen üresség.
Rengeteg cuccot csomagoltak az átmeneti lausanne-i szálláson, mert tovább kell utazniuk, de Róma helyett immár Soleure-be; az is Svájcban van, mondták. Kazimierz Towiański négykézláb mászkált és üvöltött, Jan Towiański dühödten pakolt. Sértetten pakolt Karolina és Anna. Ferdynand szótlanul mászkált üres pipáját szortyogtatva, sok éve leszokott a dohányzásról, a pipát szokta harapdálni haragjában. Bońkowski testvér nem volt sehol, visszaküldhette Párizsba a Mester, akárcsak Mickiewiczet. A Mester a szobájából ki se bújt, ő nem pakolt. Ferdynand a fogai közt szűrve mondta, hogy Kościuszko szelleméhez utaznak, ő majd segít, ha az élők képtelenek rá.
Ram szédelegve pakolt, örült, hogy megengedték, a szemrehányást szó nélkül fogadta.
Mintha a brüsszeli házban még nem lett volna ennyi csomag. Egy hajókoffer felborult, kéziratok ömlöttek ki belőle. Ferdynand rámordult, hogy szedje össze őket. Ram nekiállt. Nem akarta látni, de felismerte: Mickiewicz kézírása. Némelyik dosszié félig borult ki, némelyik teljesen. Más kézírások. Ez itt Seweryné. Ez Boleskié. A Helytartó és az 276Őrök jelentései. Mennyi iromány, és micsoda lelkiismeretesség: a dossziékon a Mester kézírásával témakör, személy és időpont akkurátusan följegyezve! Ram elpirult, nem akart a kifolyt lapokba beleolvasni, de muszáj volt, hogy ismét rend legyen; osztályozott, lapokat dugdosott a helyükre, lelke rengett.
Azzal foglalkozik a Mester, hogy e jelentéseket bogarássza? A földre szállott Isten ezzel tölti a drága idejét?! Ezen irományok java része följelentés mások ellen!
De mivel is kellene foglalkoznia inkább? A Mesternek tudnia kell, mi folyik a Körben! Ram soha nem képzelte el az Örökkévalót, amint lajstromozza, dobozolja és olvasgatja a hozzá szálló millió és millió fohászt, pedig mi mást is tehetne, elsőrendű kötelessége éppen ez! Szobájába zárkózva a Mester a híveivel ekként egyesül. Fáradságos, kimerítő, lélekölő munka, nem csoda, ha a Mester naponta több órányi magányos sétába menekül.
Karolina és Anna nővér nem szólt hozzá, némán, csapkodva pakoltak, és Ram hirtelen felfogta: nem az a baj, hogy nem térítette meg a Pápát és az egész Vatikánt, előbb-utóbb úgyis megtérnek, hanem az a baj, hogy az ő sátáni szellemeik időlegesen győztek a Mesteré fölött, mely az ő testébe volt éppen bezárva. Az a sápadt, lányos képű Duński, ő lehetett a Főgonosz, aki úgy tett, mintha a Mester eszméjét eleve értené! Halálos veszedelembe sodorta a mózesi-krisztusi-mesteri szellemet ő, a vilnai senki: a Gonoszt végtelen elbizakodottságában az ő ura szellemébe beengedte! Az ő gersoni teste a Gonosz által nyitott hatalmas, fájó, lüktető seb lett, melyen át a Rossz az emberiségbe árad, s amíg be nem heged, az isteni ténykedés fel van függesztve a Földön és minden Glóbuson!
Nem a Pápát kell meggyilkolnia, hanem saját magát. Ez az egyetlen gyógymód.
Felujjongott a Gonosztól még érintetlen része. Behegeszti a sebet ő maga. Nem vesz többé táplálékot magához.
Másnap is pakoltak még, harmadnap is, a lausanne-i Gasthausban ritkán mutatkoztak vendégek, ők maradhattak, a Mester talán valami hírre várt még. Ram alig vánszorgott, ételt és italt nem vett magához. Látták a nővérek, látta Ferdynand, hogy Ram testvér böjtöl, nem szól277tak, ez a legkevesebb, amit megtehet. A Mester nem jött ki a szobájából, az ételt bevitték hozzá, talán ő is vezekelt Ram rettenetes vétkei miatt.
Ötödnapra Ramnak már sem a teste, sem a lelke nem korgott, és hirtelen két világban érezte magát egyszerre.
Lett egy létező, bár a létezést meg nem érdemlő világ, benne házak, utcák, kocsik, boltok, emberek, meg a négy fal, ami éppen körbevette; és lett egy mélyen valóságos világ, amelyben a Megváltás mégis megtörtént. A megváltott világ része a Mester és ő maga is, kiben a Megváltás rég lezajlott, még Vilnában, mikor a Mester híve lett; eddig ezt nem vette észre, de most meglátta, hála az Örökkévalónak. Különös fények törtek elő álmatag bútorokból, szobazugokból; azok a tárgyak is meg voltak már váltva eszerint. Feltartóztathatatlanul csúszik, mászik, lopakodik előre ez a fény, az Új Világ derengése! Nem számít, hogy a Pápa nem tért meg, nem számít, hogy az ő gersoni vagy jan-andrzeji testében tanyát vert a Gonosz, s hogy szabaduljon tőle, kivégzi magát: a már megváltott világ felett nincs hatalma a Gonosznak, és nincs hatalma az ő személyes, múltbéli megváltottsága fölött sem, az a megváltottság megmarad, mert visszavonhatatlan.
Különös élességre tettek szert a tárgyak határvonalai, mikre ránézett. Kéjesebben domborodtak a domborulatok, homorodtak a homorulatok. Azok már az Új Világ tárgyai, önlétüket boldogan, teljesen élvezők. Megtapasztalta Ram, milyen is a Megváltás, amiről csacskaságokat olvasott, de elképzelni sehogy se tudott. Hát ilyen! Minden létezőt hatalmasabb létezésre késztető Erő! Minden ugyanolyan marad, amilyen, csak még inkább! Minden fokozottan lesz önmaga! A szép szebb, a randa randább! A fény fényesebb, a sötét sötétebb! Mert megmondta a Mester, miként küzdenek egymással a fényes és a sötét szellemek!
S hogy látomásait, mik nem víziók voltak, hanem létező dolgoknak a lelkifurdalásától ihletett másfajta észleletei, a Mester tanításával összhangba hozta, elnyugodott az elcsigázott, savanyú szájú Ram, és várta, hogy a túlnani fénybe átérjen, és az éhezéstől fájni a teste elfelejtett.
Mikor a fény még nem kezdett tündökölni, ordítva fájtak a porcikái, sejtjei emberi nyelven káromolni megtanultak. De midőn a fény kiterjedt, elhallgatott a teste. Nem a szemével látta, amit látott, hanem ízei 278ízesültek szemmé. Valóját kitöltő szelleme érzékelt helyette, és szelleme a burkát maradéktalanul töltötte ki. Így látta meg: a fény is szellem. Eddig is tudta, de most megtapasztalta. Mikor látni a szellemével kezdett, az időt elveszítette. Így tapasztalta meg, mit a misztikusoknál olvasott, de sosem érzett át: az idő nem múlik, hanem fényteli, anyagtalan pillanatként egyetlen tömbben van meg! Mindaz, ami volt s lesz, együtt van e Nem Múlásban, amely mégis fokozódás valahogy!
A Mester kegyelemből bocsáthatta rá e varázst, mert mikor Ram már mozdulni nem bírt és egyáltalán nem ürítkezett, békés örömmel várván az éhhalált, mely a fényvilágba való akadálytalan besurranás, belopódzás voltaképpen, beállított hozzá a Mester, s látva állapotát, hóna alá nyúlt, és a két nővér, Anna és Karolina óvatosan feltáplálta a csontig fogyottat.
Szükség volt rá, mert új térítőt fölnevelni hosszadalmas. Ferdynand adta át a Mester ideáját: Ram testvérben egyelőre erősebb a zsidó, mint a keresztény, ezért nem sikerült neki a Pápa megtérítése, ám ez bizonyos értelemben előny: a zsidóság megtérítése ezért sikerülhet, koncentráljon hát Ram testvér arra.
Ha a Mester gondoskodott arról, hogy a fényt meglássa, gondoskodott arról is, hogy ne lássa meg többé; ám az észlelet feledhetetlen, Ram porcikái tudták, amit tudtak. Nem hazudott az olasz táj, mert az is teletöltődött immár a fénnyel. Csupán a gyarló emberekkel lehet baj, és csak átmenetileg.
Boldogan indult Párizsba Ram a hallgatag Ferdynanddal: a Pápánál vallott kudarc ellenére az ő ura mégis bízik benne!
1843. november 28-án, kedden érkezett Párizsba Ferdynand és Ram Lausanne-ból, hozták a Mester Pápához intézett levelét, amelyet Ram kézbesített a címzettnek, de a híveknek e levél nem olvastatott fel azonnal. Adam testvér úgy döntött, hogy a Felkelés másnapi évfordulóján nem tartanak közös ebédet, túl sok a rendőrspicli. Másnap a Kör tagjai ott voltak a Saint Roche-templomban a misén, de Kajsiewicz prédikációja előtt kimentek, ne hallják, hogyan szidalmazza őket. Seweryn testvér este meglátogatta Adam testvért, aki betegeskedett.
279December 7-én minden Hetekből ketten meglátogatták a még mindig gyengélkedő Mickiewiczet, aki hosszan fejtegette, hogy a Kör szakadékba került, ezért nem ismerhették meg a Pápához írt levelet a testvérek, ezért nem tartott még beszámolót Ferdynand és Ram. Igen szoríthatták mégis a hívek Mickiewiczet, mert december 10-én a Kör előtt Adam testvér felolvasta végre a levelet, Ferdynand beszámolt a történtekről, és Ram is beszélt.
„Ferdynand a történtekből a Mester szellemének bizonyos feltárult titkait olvasta ki”, írta erről Seweryn testvér. „Ram testvér ugyanebben a szellemben számolt be útjának bizonyos részleteiről.” A gyűlést zárva Adam testvér azt mondta: „zárkózzunk most ennen belsőnk kolostorába, mert úgy jutunk el Napóleon erejéig”. S felkiáltott Adam testvér: „Nagy vagyok, igen, nagy vagyok, és ti is nagyok lehettek, ez a kötelességetek!”
Nem volt könnyű dolga Ramnak. Miként érzékeltesse, hogy a Megváltás minden ellenkező bizonyíték ellenére már beállt?! A Mester jelenléte is ezt bizonyítja, meg az ő hitük a Mesterben! Egy botor Pápa ezen mit sem változtathat! A Megváltás halad előre, és bejárja Európát! A Pápa keze, mikor a levelet átvette, reszketett, igen, s így utólag azt is látta Ram, hogy a Pápa el is sápadt, és lapos lett a teste, mintha pergamenből hajtogatva; meg volt a Pápa szelleme érintve, a vatikáni Gonosz csak később kerekedett fölül… De a harc tovább dúl, még a Vatikánban is fordulhatnak a dolgok, a Mester levele ott van letéve, és sugárzik. Kínlódik a Pápa, mert szellemének tökéletesítésén nem fáradozik eléggé, illő rajta szánakoznunk, testvérek, a magunk szellemét pedig tökéletesítsük tovább.
Nemigen mondhatott nagyon mást, hogy a vereséget diadallá fordítsa, vagyis úgy hazudjon, hogy maga se vegye észre, sőt maga is elhiggye. A towianista hagyományban a Pápa kezének remegése fennmaradt.
Számosan hívhatták a testvérek Ramot, tartson élménybeszámolót; Seweryn a Naplójába 1843. december 21-én ezt írta be:
„Ram testvér ma elmondta nekem egész utazását Párizsból való indulásától egészen a Rómában tett szolgálatáig. Elbeszélése tizenegytől fél háromig tartott. Egész útján az Úr rendkívüli gondoskodása kísérte, valahányszor az Istenre hagyatkozott, azonnal felülről származó segít280ség jutalmazta. Óriási tanulság ez számunkra, és én az ő mai látogatását azon lelki munkában, mivel most foglalkozom, az Úristen kegyének tekintem, melyet eléggé imádni nem tudok.
Ami engem még inkább megütött elbeszélése során, főleg később, az, hogy a teste az elbeszélés munkája miatt némileg elgyöngült. Egészen elfeledtem, hogy magam előtt Ramot látom és hallom; valahányszor elfordítottam a szememet tőle, nem az ő szokásos hangját hallottam, de mintha valaki más beszélt volna belőle. Ma éreztem csak meg e testvér szellemének egész nagyságát, főleg mióta Rómából visszatért.”
Az elbeszélés munka, el tud attól gyöngülni a test. Juliusz Słowacki gyakran érezte úgy, hogy csontjai törnek belé, de Ramnak nyomósabb oka lehetett, hogy rosszul legyen. Következetesen derűt sugárzó történetet faragni a folyamatos kudarcból! Másképpen látni a Mester kecskegelését, mint ott, a helyszínen! Szentté látni, és az ottani pálmákba is e sugárzó angyaliságot belevetíteni, a kecskét isteni adottságokkal felruházni utólag, s megérteni végre, hogy nem véletlenül volt a neve Tiberio: egy pogány, véreskezű császár szelleme kecskebakként nyert utólag keresztényi kegyelmet! Mindezt kitalálni nagy erőfeszítés.
Seweryn csak a mesélő izgalmát érezte, s a maga befogadó izgalmával rokonnak vélte. Nem tudhatta, hogy Ram fél a lelepleződéstől. Seweryn testvér Ferdynandra emlékeztette, aki mindent szűkagyúan fogott fel és minden ötletből rögtön dogmát faragott. Sőt Seweryn volt Adam testvér helyettese, amíg az a Mesterrel utazgatott; nem értette az ilyen ambíciókat Ram, neki hatalom nem kellett, és amit nem értett, attól ő is félt.
Nem volt a helyén Ram az általa mesélt történetben. Öntudatlansága legtetején, azon a hártyavékony, átszakadni mindig kész határon ott vibrált a tudatba törekvő alattomos sejtelem, a lebírhatatlan valóságérzék, amivel szintén megáld minket az Úr, hogy ugyanis ő, a mesélő, hazudik. Van, aki kibírja, van, aki nem; Ram nem bírta ki, sőt csalt, hangját eltorzítván, mintha nem is ő beszélne. Valóban más beszélt belőle, az, aki hazudik, ettől változott meg a hangja öntudatlanul.
Akitől félt, éppen akkor érezte a legközelebb magához.
Seweryn orrában ukrán mezők illata lángolt fel gyermekkorából, mikor bizalom volt benne és gyanútlanság, mert éltek még a szülei. Lát281hatta Ram, hogy vendéglátója szimatol, arcvonásai torzulnak, szeme veresedik, mintha szénanáthája lenne, s azt hihette, rajtakapta őt Seweryn a hamisságon. Amúgy is eltorzították azt az arcot a nélkülözés évei, a krumplievés, a nőtelenség, a magába szorultság; szörnyű volt e torz koponya, és rettegve mesélt tovább Ram, mint hitte, az inkvizítorának, nem sejtvén, hogy Seweryn a legmélyebb szeretettel szereti. Lehunyta Seweryn illattól bódultan a szemét, a mély zengésű hang testetlen, földöntúli, neki rendelt hang lett. Nem Ram szólott, hanem a testében sátrat vert Szellem. Akkor érezte meg Ram szellemének nagyságát Seweryn, mikor az önmagát múlta alul. Gyakorta megesik ez emberek között, és mély értelme van: mégis megtörténnek valahogy a dolgok, legföljebb nem az alkalmas időben, nem az alkalmas helyen, és nem egészen.
Mikor 1843. október 1-jén Adam testvér visszaérkezett Párizsba, a Mesterrel való szakításáról kezdtek pletykálni. Valóban úgy volt, hogy együtt mennek Rómába a Pápát megtéríteni, de Adam testvér mégse ment.
Ne értett volna egyet a Pápa térítésével? Dehogynem. Ám jelen kell lennie a Helytartónak a Földkerekség politikai központjában, Párizsban, hogy a világ Rómában bekövetkező szellemi fordulatának földi következményeit hadvezérként levezényelje.
Nem csak a kajla fülű Ram hitte, hogy a Megváltás napokon belül beáll, hitték nála okosabbak is, és nem kell csodálkoznunk ezen, mert a hit ilyen.
Várakoztak.
Estek nagy várakozások régebben is, később is, midőn a rendkívüli történelmi sűrűdésekben, e társadalmi ciklotronokban erősen bomoltak és hasadtak az elemek, talán hogy ember voltunk a céltalan kísérlet révén tanulmányozhatóbb legyen, de nagyobb várakozás aligha volt ennél.
Michał Szweycer testvér, a fényképészetbe habarodott egykori hadnagy mesélte el Ramnak Párizsban, mi történt, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, felajánlotta, hogy meg is mutatja. A masinájával azok282ban a napokban ott volt Mickiewicz lakásán, és fotografált. Kölcsönmasina ugyan, megvenni drága lett volna, azóta vissza is adta, de a képek az ő tulajdonát képezik.
Ram megrettent, de nem mondott nemet.
És megmutatta a képeket Szweycer testvér a lakásán, a rue des Martyrs 24. szám alatt, Mickiewicz lakásától félóra járásra északkeletre. Büszkén mesélte Szweycer testvér, hogy a súlyos masinát egymaga tolta talyigán mindennap oda és vissza, egymaga emelte ki és emelte a talyigára, a derekát most is fájlalja tőle.
Ram bámulta a padlón kiterített képeket, és végigborzongott a gerincén valami új elszörnyedés. Gégéjét zokogás fojtogatta.
Adam testvér lakásán az ormótlan vaskályha mellett a szalonban ott ültek, hevertek, álltak a testvérek és a nővérek örökké változatlan, örökké halálos dermedtségben nyitott szemmel, a pillanat foglyaiként. Mert, mesélte Szweycer testvér, naponta Adam testvér lakására járultak az Őrök, megjött-e már a Hír. És várták másnap, és harmadnap és negyednap. Nem volt bizonyos, hogy postán jő. Hátha pápai futárok lóhalálában ügetnek a négy égtáj felé. Lehet, hogy Affre püspök a Notre-Dame-ban előbb jelenti be, mintsem a Mester leveléből megtudnák. Be-betértek a francia misékre, hirdetik-e már. És visszamentek Adam testvér lakására, ő pedig, Szweycer, cserélte a lemezeket szorgosan. Pokolian drága egy ilyen lemez, és ő elhasznált, íme, huszonegyet! Hogy a képeken nem szereplők hol voltak? A közhívek a rue d’Amsterdam környékén osongattak, fel-feltünedeztek, néztek az ablakokra kintről, amelyek mögött az Őrök várakoztak és a Hivatal. Őket a lakásból nem lehetett felvenni. Próbálták elképzelni, hogyan várakoznak azok a jól ismert lakásban. Imádkoznak-e együtt a zászlószobában? Itt van: igen. Kapnak-e teát? Celina készített, de mozgást nem lehet lefotózni. Sakkozik-e Adam testvér most is valakivel? Nem sakkozott, kivételesen. Ugyanúgy szaladgálnak-e a gyerekek most is, mint általában? Maradt-e hosszú a hajuk? Mert Adam testvér nem engedte levágatni, litván szokás szerint a koszmósodásuk ellen így védekezett. Itt vannak, hosszú a hajuk.
Nyolcan vannak az Őrök, mint látható, persze nem egy képen, csak ha mindet összevetjük. Itt van Celina és Xawera, a két szent nővér; így 283várakozott Aleksander, az egyik Őr, plajbászát ugrásra készen szorongatva a kezében, Adam testvér szavait gyorsírván ekkor is jegyezte, sajnos a képeken hangok nem őrizhetők meg, milyen jó is lenne.
Ramban felmerült: Aleksander testvér nem is Őr, vajon ki helyett van itt?! Az ő Hetekjének Őre, Seweryn itt van, még a képeken is izzad, túl sok teát ihatott, evés helyett iszik annyit. Emitt sunyít Iwanowski, az első Hetek Őre. Eustachy, a hatodik Hetek Őre minden képen oszlopnak vagy karszéknek támaszkodva áll soványan és görnyedten, mint akit a jövő súlya egyedül nyom. Boleski itt van, Kolysko itt van, Karol Różycki ezredes itt van… De nem, mind a nyolc Őr itt van, mert Mickiewicz is Őr, meg a két nő, meg Aleksander: ez tizenegy. Ram Szweycerre nézett: ő volt hát a tizenkettedik, mert ennyien vannak mindig a tanítványok. A fényképész nincs rajta a képeken, ő a láthatatlan Szem, az Utókor. A gyerekek e misztikus létszámba még nem tartoznak bele.
Döbbenten nézte Ram a megörökített, megkövült lázas nem-cselekvést. A legnagyobb háborúság dúlt a világban épp a Mester révén; a csata eldőltét várták; úgy várakoztak, mint óvóhelyeken szoktak az emberek, úgyhogy teáztak, és a kályha mellé a fahasábok oda voltak készítve.
Micsoda tisztesség érte Szweycer köztestvért, hogy belül lehetett! Dwernicki generális és Różycki ezredes hadsegédeként harcolt, az emigrációban a vasútépítésen dolgozott, majd a fotográfiára vetette magát. Hő álma egy kis műhely, amelyben saját masinán készíti dagerrotípiáit. A mesterséget kitanulta, művészetnek tekintette, úgy öltözött, mint egy költő, mint Juliusz testvér, ingét a nyakán nem gombolta be. A teljességhez csak a masina és az üzletbérletre a pénz hiányzott. Adam testvérről már korábban is készített szép felvételeket. Most behatolt a szellemharc főhadiszállására; talán azzal a háromezer frankkal nyerte el e jogot, melyet ő adott Mickiewicznek az útra; és elkészítette a Legfőbb Tizenkettekről a képeit, hogy késő nemzedékek is lássák, milyenek voltak az Úr Ügyének apostolai, midőn a Legnagyobb Várakozás megesett velük.
Előre megtervezte Szweycer testvér, hogyan is állítsa őket csoportozatba, és ők engedelmeskedtek. Az egyik képen középütt, íróasztalánál a messzeségbe ábrándosan nézve Adam testvér, jobbján és balján szi284gorú rangsorban az Ügy vezetői. A lakás részletei fontosak, jelentős színhely: főhadiszállás! Az Ügy zászlaja három képen is jól látható kibontva, elredőzve. Emitt, a testvérek lábai előtt a waterlooi golyóbisok, kiáltja Szweycer büszkén. A fotográfus maga kaparta ki őket a mezőből, a Mester pedig megáldotta június elején, midőn Szweycer testvér Brüsszelben nála járt. E golyóbisokat a gránátdarabokkal, a nevezetes mezőn növő nyírfa ágával és az ottani fogadóból hozott két kenyérrel Adam testvérnél helyezte letétbe Szweycer testvér. A repeszeket és a kenyeret Adam testvér június 18-án és 19-én, a waterlooi csata évfordulóján szétosztotta a hívek között, csak a nyírfaágat tette el magának. Mondta akkor Adam testvér: e golyóbisok akkor vétetnek elő, midőn a Waterloonál félbeszakadt csatát folytatni fogjuk. A csata, lám, folytatódott, a golyóknak a képen a helyük.
Ki se lépett otthonából Adam testvér azon napokban, mesélte Szweycer testvér.
Milyen napokban?
November első felében, másodikától két héten át.
Ram reszketett. Miközben ő a Pápa megtérítésén fáradozott, s hagyta magát a Gonosztól megtéveszteni, Párizsban így várakoztak az Örömhírre a Legfőbb Tizenkettek. Ezt utólag látni borzalom.
Amott hever Xawera, emitt Celina. Milyen álmokat láttak ők, a félig húnyt pillájúak, amikor örökre megdermedtek?! Széken ül ernyedten Xawera, s talán épp vele, mostani szemérmetlen szemlélőjével, Rammal egyesül a küldetésben, s nem tudja még, hogy hasztalan. Azon a pamlagon Celina ül zárkózottan, talán épp a Mesterrel egyesül. Ott ülnek, állnak, hevernek, térdelnek imát mormolva, félig hunyt szemhéjjal azok, kik a legnagyobb csatát vívják. Az álomvadászó tétlenségben kihűl a test, lassul a szív, márvánnyá libabőrzik a határ, mely az emberi formát a tárgyakétól kontúrosan elkülöníti. Biztosan parancsba adta Adam testvér a tétlenséget, nehogy a mélyben, a tudatiszapban rejlő szellemsuhanásokat a testvérek elmulasszák. Tetszhalálba ringatják magukat a főtestvérek és főnővérek éppen. Szweycer kérésére a pamlagot az ablakhoz közelebb húzták, mint szokott lenni, hogy jobban essen rá a fény. Mickiewicznek mintha minden képen a kedvezőbb profilja látszana, amelyen kevésbé ferde az orra. Utólag szemlélve e dermedt 285pillanatokat, mintha szobrok között járna Ram, a szégyentelen kukkoló, egyedüli élőként az öröklétbe fagyott, imádságba ájult ülő, heverő és térdeplő várakozók között.
A régi világ utolsó pillanatát az új világ hőseiben megörökíteni valóban fotográfus lemezére méltó. Mégsem enyhült a zsibbasztó döbbenet Ram tagjaiban. Szweycer testvér a mélységélesség varázslatát dicsérte, a nagyszerű savak, a pompás szulfátok összetételét magyarázta, Ram fülében megragadt az ezüstszulfát, bár fogalma sem volt, hogy micsoda.
Ezeken a képeken halotti maszkok láthatók élőkről!
Sátáni lelemény: a szemlélő úgy nézheti a képen lévőket, hogy azok védekezésül nem nézhetnek vissza! Pontosan olyan visszaélés a teremtettek arcával és testével, mint amit regényíró művel, amikor egykor éltek titkos feljegyzéseiben turkál, s ezeket egymással összevetve olyan rejtélyek nyomára bukkan, amelyekkel a megélők maguk nem voltak tisztában.
Ramban keserves, görcsös nemi vágy éledt, ahogy Xawera és Celina mozdulatlan, kiszolgáltatott alakját nézte, ettől még inkább megrettent. Ők és mégsem ők. Borzalom, hogy kép a nézőre így hat. Igazuk volt az őseinek, a zsidóknak, akik a képkészítést megtiltották.
Xawera és Celina nővér kissé félrecsúszott öltözékben hever a képeken elomolva, a Megváltást befogadni, a Megváltástól megfoganni vágyva. A dermedtségtől látni csak, mert ha mozognának, fel se tűnne, öltözékük észrevétlen visszarendeződne. Xawera húsos ajka, Celina mélyen ülő, feneketlen szemének örvény-csábja, a ruhák fodrozódása, a csípővonalak hajlása istentelen bujaság.
Maria, a legnagyobb gyerek tűnt a szemébe. Milyen gyönyörű kicsi lány, hosszú haja már egészen nőies. Szembenéz a kamerával dacosan, ellenségesen, világosszürke szeme világít, perzselő, tiszta szem, és vád van benne. Olyan a szeme, mint a Mesteré, Uramisten! Ram lesütötte a szemét, de vissza kellett kapnia. Őt nézi Maria? Már abban az elmúlt pillanatban tudta, hogy később nézni fogja Ram testvér, aki soha meg nem szólította, észre nem vette? Irtóztató szeretet ébredt Ram testvérben a gyereklány iránt, és elhatározta, hogy egyszer Mariával elbeszélget.
286Hát így várakoztak, mialatt ő Rómában időzött.
Szégyenkezve fordult el a képektől Ram, szíve őrülten vert. Nem értette, festmények láttán miért nem szégyenkezett, holott azok is valaha élt embereket ábrázoltak. Miben tér el festett és fotografált portré? A festett portré is halott pillanatba fagyasztja az élőt. Talán az a különbség, hogy a festő, a gyarló ember maga néz és ábrázol elfogultan, tökéletlenül, a gép azonban lelketlen, és pontosabb, mint szabad?
Szweycer testvér érzékelt valamit, a technikai magyarázatot sértődötten abbahagyta. Ram szabadkozott: szörnyűség, hogy e várakozást nem volt képes beteljesíteni, most látja csak igazán. Szweycer fellélegzett: nem a dagerrotípiával van hát baja Ram testvérnek. Elmondta: november 18-án érkezett meg a hír, de nem a jó, az, hogy a Pápa nem fogadta, sőt Rómából kiutasította a Mestert. Ferdynand írta meg Marengóból, november 9-i dátummal; abban a levélben még nem volt benne, hogy Ramot a Pápa fogadta.
Ram elgondolkozott. A Feltámadottak érték el a Mester kiutasítását. Megtörtént október 24-én, több mint három héttel korábban. Hogyhogy a hírt a Mester ellenségei Párizsban nem kürtölték szét? Kajsiewicz tisztelendő három napon belül szokott értesülni, mi történik Rómában.
Ram elképedése jogos.
Elégedetlenül ír erről a Feltámadottak priorja, Semenenko: „Towiański nem haragudhat, amiért nem fejthette ki a tanait: ő kimutatta készségét, csak nem hallgattatott meg, tehát bizonyos mértékig fedezve lett.” A Feltámadottak többet akartak, a kiátkozását, és nem érték el. S noha a Kör sem győzött, valahogy sem így, sem úgy nem történtek meg a dolgok, nem dőlt el semmi. Nem jó érzés az emberi történet folyamatos megoldhatatlanságát érzékelnünk egy múló pillanatban. A felvillanó sejtést el szoktuk temetni, zavarodottságban nem tudunk élni, korábbi előfeltevéseink sáncai mögé vonulunk inkább, és hadakozunk tovább, mintha mi sem történt volna.
A Körben irtóztató csalódottságot, teljes összeomlást várna a lelki ügyekben tájékozatlan lélek, s mit látunk? Merő bizodalom a Mester le287vele, amit a Körhöz intézett a kudarc után. Eljő az idő, írta, és a franciákkal való összefogásra biztatott. Adam testvér azonnal kiadta a Heteknek a parancsait, hogyan fogadják a Mester Rómából való kiutasítását:
„A testvérek örvendjenek ezen eseménynek; minden győzelem a legyőzetett büntetése; a győztes a büntetés eszköze; a pápai kormány eljárása révén e kínos szereptől megkímélt minket az Úr. A Pápa bebizonyította, hogy a monarchák közül a legérzéketlenebb. Oroszországban a legnagyobb gonosztévők is kapnak kihallgatást a cártól; Napóleon magához hívatta német merénylőjét, és négyszemközt, zárt ajtók mögött tárgyalt vele.”
Másnap már azt mondta Adam testvér: a Pápa rá fog jönni, hogy a Mester szelleme győzött. Kevéssé viselte meg Adam testvért a kudarc, s nemcsak azért, mert nem személyesen érte. Megkönnyebbülést okozott a pápai vonakodás tudata. Félelmetes az ismeretlen világ, amelynek eljövetelét óhajtjuk; egyszerűbb a szörnyű, elviselhetetlen, megváltatlan világban élnünk.
Ebben, amiben élünk, legalább tudjuk, mi micsoda.
A lelkierőt nem lehet megtörni. A vereségben ismerszik meg a nagyság. Azt mondja Adam testvér: „Vártam a jelet, hogy összehívjam az egész Kört, de nem adatott meg, tehát a Gonosz fenyeget; a felénk szálló bomba elől el kell hajolnunk, és megyünk tovább.” És azt is mondja: „A Gonosz fenyeget; meg kell változtatni a Hetek gyűléseinek helyét.” A kopókra utalt, akik a Kört figyelték. De talán nem is a kopók miatt kell a rue d’Amsterdam 4. szám alatt, Aleksander testvér új lakásán gyülekezni, mely a Költő lakásával átellenben van. Ott ácsorognak a kopók, arcról ismernek mindenkit. Adam testvér nem vak, ő is látja. De a szellemeknek, azoknak a gonoszaknak, nincs szemük! Azok továbbra is az ő lakásába sereglenek, miközben mi a szemközti házban leszünk!
Földi hatalommal kibabrálni jó érzés. De még jobb, ha szellemekkel.
November 28-án elhozta Ferdynand a Mester levelét, és az állt benne: „Nagy dolgot művelsz, Adam! A tónus, amit a katedráról hirdetsz, legyőzi a terjedő rosszat!”
Azt mondja immár Adam testvér, hogy a Mester Rómába nem is a Pápa meggyőzése céljából ment. A szent anyaszentegyház világias in288tézménnyé lett, a Mester ne tudta volna?! Ő csak utolsó lehetőséget kínált a Pápának, hogy javuljon meg! Nem volna mester a Mester, ha a Pápától ezt az esélyt megtagadta volna! A Pápa a lehetőséggel nem élt, ezzel bebizonyította, hogy nem nála, hanem minálunk az igazság. Ez volt Isten akarata, mert ha mást akart volna, hiába áskálódtak volna ellenünk a Feltámadottak meg a vatikáni cári nagykövet!
Akinek közlendője van és nem közli, azt akasszák fel, mondja a Talmud.
Jó, hogy a Megváltás nem következett be, mert egy megváltott világban nincs miről beszélni. Így viszont annyi mondandója volt Adam testvérnek, annyi elhallgathatatlan közlendője a Megváltóról! A Pápa ellenállt, a franciaországi térítés felértékelődött, s benne az ő szerepe!
Előadásainak negyedik évét kezdve, lángoló orcával, villámló szemmel, csaknem önkívületben szónokolt, s még azokra is mély benyomást tett, akik őt és az Ügyet nem szenvedhették. Üsd a vándorbotodat a földbe, s ahol másnapra kizöldell, ott legyen otthonod; ez az ősi tanács bevált a Collège de France katedráján. Lombot hajtott az Ügy, és a hallgatókat jólesőn csiklandta, hogy e merész előadásokat az államnak hamarosan be kell tiltania, ők tehát jelentős esemény fül- és szemtanúi. Az Ügy ellenfelei szintén boldogan sápítoztak: volt min sápítozniuk végre. Rég nem történt Párizsban semmi, még egy kicsike forradalom se, noha a lelkek szomjazták a változást. Felnőttek már az ifjak, akik a korábbi forradalomra nem emlékezhettek; utálták a fennálló társadalom hazugságait, a páratlan gaztetteket, amelyek minden fennálló társadalom sajátjai egyébként. Az érzékelő sejtek már tudták, amit a tudatsejtek még nem érzékeltek, hogy közelít a következő forradalom, úgyhogy a francia hallgatóság magánkívül lelkesedett. Michelet professzor csodálatosnak nevezte a szláv–francia egyesülésről szóló Mickiewicz-előadást, az Üggyel szemben álló lengyelek pedig terjesztették, hogy a Költő a lengyelségét megtagadta.
Kellett a szenzáció mindenkinek.
A Költő névnapján a hívek Adam testvérnél összegyűltek, és Adam testvér kezét csókolták, előtte térdre omolva; ő dicsőülten tűrte. Van egy sugárzás, talán Svájcból, talán a Mennyből, évezredek távolából, a Paradicsom előtti létből, és arra a kézre, mint hímpor, a szokásosnál 289több tapadt belőle. A csókolt biztosan hitte ezt, és a Megváltatlanságban lubickolt.
Ram is kezet csókolt. Bár a Mester kezét csókolhatta volna! De Párizsban a Költő a Hivatal. Mickiewicz 1798. december 31-én született, Towiański pedig január elsejére virradóra éjfélkor, egy évvel Mickiewicz előtt. Szerencsés véletlen, hogy aki akarja, legalább Adam testvér születésnapját a Mester születésnapjaként ünnepelheti.
Szeressétek a franciákat, üzente a Mester, hirdette Adam testvér. Nem hódolt be a Pápa, hódoljanak be a franciák. Ám a parancsot végrehajtani nem könnyű. Azok a zavaros fejű, nagyhatalmi francia értelmiségiek, azok a hisztérikus ellenzékiek, a maguk nagyhatalmi voltába őrült vakok! Nekik az Úr Ügye csak játék, pletykatéma, a lengyel próféta előadása unaloműző csiklandás, mert van hazájuk! Támadják saját országukat, saját rendszerüket, saját királyukat, saját törvénykezésüket, hangzatos világszabadsági, világtestvériségi eszméket kiabálnak, miközben sejtelmük sincs, milyen az, ha valakinek nincs utálni való saját hazája, támadható saját rendszere, megvethető saját királya, gyűlölhető saját törvénykezése. A Haza ott van, ahol hóhérod az anyanyelveden kér bocsánatot, mielőtt kitöri a nyakadat. Mit tudnak erről azok a dölyfös nagyhatalmi franciák? Mit értenek ők Adam testvér beszédéből, amiért lelkesednek? Semmit, semmit, semmit!
Mégis szeretnünk kell őket, testvéreim.
Ezeknek a szabad honpolgárként forradalmárkodóknak, ezeknek a pelenkázott ellenzékieknek, ezeknek a szenzációra éhes semmittevőknek, nyüzsgöncöknek, heréknek az Úr Ügyéhez semmi közük! Mégis szeressük őket.
Adam testvér előadásain lép a Kör a világ színe elé, és a Mester is megüzente, hogy a franciákkal egyesülni kell. Adam testvér hivatása óriási, ezért a testvérekkel sokat foglalkozni nem tud.
Ott voltak tüntetni az előadásain szorgosan, de két előadás közt oly üresség várta őket, hogy talán mégis jobb lenne, ha a Megváltás megtörtént volna.
Keserűn írja év végi, összefoglaló tűnődései közt Seweryn, hogy bizonyos testvérek a Gonosz fogságába estek, a hívek közt szolgalelkűség, vak parancsteljesítés és effélék tapasztalhatók; az alázat egyeseknél 290csúszás-mászássá vált, s ki szellemileg a leglustább, az most annál nagyobb professzor, varázsló, doktriner, teológus. Ugyan kikre is gondolhatott? De megriadt saját gondolataitól Seweryn testvér, mert rögtön hozzáírta: „Magamat sem zárom ki ebből.”
Így zárult a 43-as év, mikorra az új megváltás ki volt tűzve, mely vagy elkezdődött, vagy sem; és kezdődött a nem kevésbé ígéretes 44-es év azzal, hogy január 5-én Adam testvér kimondta, amit a Körben tudtak a beavatottak, ám nyíltan meghirdetve még nem volt: „A Mesterben Krisztus szelleme vagyon.”
Nem egyszerűen a Szentlélek, hanem Krisztus tulajdon szelleme.
Még nem merte kimondani, hogy Towiański maga az Isten, majd később. De felszólította a híveket, hogy készüljenek a világ elé való kilépésre. A meggyőzésre készülni kell, hallgatóság nélkül is gyakorolni kell. Képzelje az igehirdető, hogy a király előtt, avagy kaszárnyában katonák előtt állván hogyan beszélne. Azt mondja a Mester: egyszer majd a kaszárnyákban is kell téríteni, de jaj annak, akinek ott egy arcizma is rándul! És parancsolta Adam testvér, hogy minden írásbeli ügyeiket francia nyelven terjesszék elő, mert ettől fogva a Kör hivatalos nyelve a francia.
Igaz, amit Adam testvér mond, hogy „a Mester nem lengyel, ő az Univerzális Ember”. De hogy éppen franciául?! Az Univerzális Ember nyelveken beszél, nem pedig egyetlen nyelven! Hát számítani fog, ki mennyire bírja a franciát?! Előtérbe nyomulhatnak lelkileg éretlen, ám a nyelvet jobban bíró testvérek. Ez politika!
Romuald hallgatott, mert franciának vélték, ha megszólalt. Ram hallgatott, mert belgának vélték. Zan hallgatott, mert spanyol vagy baszk származású franciának vélték. A többi testvér szégyenkezve hallgatott, mert őket lengyelnek nézték.
Adam testvér utasításba adta: a franciákkal érintkezni tilos, a franciákkal a kapcsolatot csakis Adam testvér és az ő Hetekje tartja, vagyis a második Hetek. Benne volt Romuald testvér, Zan testvér, Pilchowski testvér, Giedroyć testvér. De hát úgy mások is tudnak franciául, mint Pilchowski és Giedroyć!
A napi életben, mondta Adam testvér, minden francia fölényben van a lengyellel szemben. A napi életben szellemesnek kellene lennünk, ez 291egyikünknek sem megy. De nem is szabad, mert a feladatunk az, hogy lelki nagyságunkkal győzzük le őket. A Mester a családjával nem közönséges életet él; a családja számára ünnep, ha a Mester leszáll és velük kenyeret tör, abban mindig van valami szellemi. E példát kövessük, testvérek. Hajdan a lovagok páncéljukat sosem vették le, abban is aludtak. Mi se rakjuk le szellemi fegyvereinket egy pillanatra sem. Csak erős szellemi késztetéskor találkozzunk a franciákkal, mikor valamit adhatunk nekik. Hát ezért ne igen érintkezzünk szövetségeseinkkel, a franciákkal általában. Adam testvér, mondta magáról egyes szám harmadik személyben, nem professzor, hanem az Ügy orgánuma; egyebet sem tesz, mint az Ügyet szolgálja; és ez a szolgálat legfontosabb teendőnk most. Másnak közülünk nincs ilyen állása, ilyen hallgatóköre, úgyhogy nincs ennél fontosabb szolgálat.
Miután mindezeket kifejtette a testvérek előtt Adam testvér, Ram testvérnek is megadta a szót. Nagy kiváltság a Kör előtt beszélni; Ram testvér másodszor tehette meg.
Megfontoltan beszélt Ram, gombóccal a torkában. Nem szerencsés Adam testvér után szólani, és az se jó, hogy más aztán nem szólhat. Általánosságokat mondott kényszeredetten. Mindaz, mi a Mester Nyugatra érkezése óta bekövetkezett, elég erőt adhat a testvéreknek a további szolgálathoz. A kisebb szolgálatok elhagyhatók a nagyobbak kedvéért. Mondta még, hogy a szellemi emlékezet más, mint az anyagi, a lélek jobban tudja, mit kell megőriznie, mint az elme; adatok, számok, tanult dolgok kieshetnek belőlünk, ám lelkünkből akarattal sem tudjuk eltávolítani, amit megtapasztaltunk valaha, és így van ez jól.
Ilyeneket mondott, mert nem emlékeztek már a testvérek, milyen lelkesedés töltötte el őket, amikor a Mesterhez csatlakoztak, úgyhogy nagy volt a baj.
Pár hét múlva a franciákkal való kapcsolat ápolására Adam testvér Jeżewski testvért nevezte ki. Miért éppen őt? Azért, mert könyvkötő, ami konvertibilis szakma, és dolgozik Eustachy testvérnek, a kiadónak? Vagy mert kevésbé alkalmas, mint Ram testvér és Romuald testvér? Nem: így maradt a francia kapcsolat Adam testvér kezében továbbra is. Elég, hogy Ram a Mester régi híve, a Körben a lengyelhoni iz292raeliták képviselője, érje is be ennyivel. Romuald kedves fiú, de izgága, minduntalan felfortyan, diplomatának alkalmatlan.
Fájt Ramnak, hogy a Pápához bejutnia szabad, de együgyű franciák között az Ügyet terjesztenie nem; rágta Adam testvér fülét, engedje a franciák közt téríteni. Indult volna a zsidókat téríteni Jeruzsálembe azonnal, de nem mehetett, a francia szolgálat volt előtérben éppen, és nem volt meg az utazásra a pénz. Eustachy megmakacsolta magát: az ő kasszája sem feneketlen, szerezzen pénzt Ram, ha utazni akar. Kérjen a Mestertől. Kérjen Juliusztól. Adjon pénzt Aleksander. Mickiewicz rosszkedvűen felelte: Juliusztól pénzt a Kör számára nem kér, Aleksander új lakása pedig sokba került. Mondta Eustachy: nem kellett volna költöznie. De így közelebb van hozzám! Költözzem a rue d’Amsterdamra én is? – kérdezte Eustachy. Nem erről van szó. Hanem miről?
Nem kedvelte egymást Eustachy Januszkiewicz testvér, Mickiewicz kiadója, és Aleksander Chodźko testvér, Mickiewicz iskolatársa. A megváltott világban megszerették volna egymást, de hát a világ nem váltatott meg még. A Mestertől pedig azért nem lehetett pénzt kérni Ram útjára, mert a Mester svájci életét épp e két gyűlölködő testvér fedezte.
Ram napokig ki sem mozdult az odújából. Ez másik odú volt, a régit még római útja előtt felmondta, pénzpocsékolás fizetni, amíg nem lakik benne. Versailles-i parasztház egyik földes szobáját vette ki, Boleski, az ő Hetekjének Őre lakott benne nemrég, csak unta már az utazgatást. Ramnak megfelelt: meglett a kifogás, miért látja ritkábban a testvéreket. Imádkozott a Mesterhez, hogy a zsidók térítését a Pápánál vallott kudarca ellenére ne vegye el tőle, ne adja át Turowski testvérnek, a kikeresztelkedettnek, aki mostanában feltűnően tevékeny.
Tartattak Adam testvér profetikus előadásai, nagy tömeg látogatta a Collège de France nagytermét. Madame D’Agoult így írt Franz Liszt zeneszerző úrnak: „Voltam Mickiewicz előadásán, aki mélyebbre tévedt a vadonban, mint valaha. Talányos, homályos, feltáró, ékesszóló, őrült.” Ugyane hírhedett dáma a forradalmár Herweghnek ezt írta: „Feltétlenül hallania kell Mickiewicz előadásait. Talán túlságosan is látnoki, de hallatlanul izgalmas, küldetéses, hű és nemes”. Sokat irkáltak róla más híres francia dámák is, és nem volt súly nélkül való az unatkozó höl293gyek hírverése, kik az emancipáció első lépcsőfokára kidüllesztett keblekkel felálltak.
Január végén olyan hölgy is akadt, aki előadás után az ajzott, távozni készülő Szent Szószátyár lába elé vetette magát, nadrágját, cipőjét ölelte, csókolta, fennhangon zokogván. Ezen az előadáson Ram is jelen volt. Keblére emelte az előadó a hölgyet és megcsókolta, és a könnyei neki magának is megindultak. Emelkedett volt a jelenet, meghatódott mindenki, tapsoltak, dobogtak, sírtak a nézők, a rajzolók szélsebesen vázlatot készítettek. Celina és Xawera nővérek kevésbé voltak meghatva, ők tudták, hogy a hölgy ama kétes erkölcsű perszóna, Marie Lemoine, akit a bolond Rutkowski testvér szedett föl, és most a nő előző szeretőjével, hármasban él vele. Sürgősen elküldték Marie-t a Mesterhez Soleure-be, addig is megszabadultak tőle.
Soleure-ben lakik immár a Mester. A közeli Zuchwillben van eltemetve Kościuszko Tádé, a hadvezér, ott halt meg 1817. október 5-én, a templom mellett emlékműve is áll, szent az a hely. Ram utánanézett, ki volt ez a Kościuszko, kitűnt, hogy egy korábbi felkelés vezére; Vilnában a zsidók nem beszéltek arról a XVIII. század végi felkelésről, őket nem érintette. Soleure-ben az Úr Ügye a lelkes francia hölgyet jótékonyan keresztül-kasul át- meg átjárta, a Mestertől feje búbjáig és talpig szaturálva tért vissza Párizsba, és hozta a levelet, melyben a Mester őt Celina és Xawera nővérek barátságába ajánlotta, Rutkowski testvértől eltiltotta, s még sokáig kellett Rutkowskinak hadakoznia, hogy a Mester hagyja jóvá a házasságukat.
Mindenki e lábhoz esésről beszélt Párizsban, a lelkesültség hullámai hosszan verdesték a szenzációra szomjúhozó lelkek szikkadt partjait. E fölemelő jelenet után pár nappal Adam testvér elesett, karját kificamította, s erre való hivatkozással a következő előadást lemondta. Jókor jött a ficam, a hatalmas hatást nem rontotta le a Szónok azonnal. Csakhogy e karficamítás utáni napon, templomból jövet Celina a lépcsőn leesett, jajgatott, ölben vitték haza, nem moccant, orvosok vizsgálták, törést, ficamot nem leltek, de látták, hogy Celina állapota súlyos; Adam testvér felkötött karral komoran állott, vakációjának békéjétől meg lett fosztva.
Lehúzattak a redőnyök, Celina szenvedett, látogatókat nem fogadtak, Adam testvér még temetésre sem ment, pedig lett volna alkalma rá: 294Franciszek Wołowski, Celina anyai ágról való nagybátyja hunyt el, aki ugyan az Ügyet szidalmazta, de rokon volt, és a befolyását a franciáknál útlevélügyekben latba szokta vetni. Celina elment a temetésre, ott nem lett rosszul, csak amikor hazaérkezett, de akkor nagyon.
Celina három évvel később azt mondta Paszkiewicz testvérnek: „Adam a Mester számára sátán, mert kisebb szellem nála, Adam számára más testvérek sátánok, mert kisebbek nála.” Towiański pedig azt mondta egyszer Seweryn testvérnek: „Az a nagy ember, akit a felesége annak tart. A nő szellemileg nagyobb, mint a férfi. A ló szelleme sem vész földiségbe, az is magasabb rendű, mint az emberé.” S hozzátette még: „Senki sem veti meg jobban Mickiewiczet, mint Celina, mert ő ismeri a legjobban, s mivel felette áll, a saját dölyfe eszközéül használja.” Léleklátó volt a Mester, ismerjük el. S idézte a Mester a közmondást: „Ahol az ördög gyönge, oda nőt küld maga helyett.” Nagy igazság.
Hárman laktak immár Adam testvér lakásában a nővérek. Az Úr küldte abba a komor, elsötétített lakásba Marie-t, aki rosszullétre, karfelkötésre nem volt tekintettel, hanem Soleure-beli élményeit mesélte szüntelen, kiáradó lelkét visszatartani nem bírván. A Saint Roche-templomba is elment, ahol Kajsiewicz tisztelendő prédikált lengyelül, amiből Marie semmit sem értett, a szentbeszéd végeztével mégis rátámadt és két órát beszélt a lelkére; Kajsiewicz összeesett, úgy vitték el kézben. Ilyen körülmények közt tanácsos volt Adam testvérnek csodaszerűen meggyógyulnia. Celina újrakezdődő tébolya szintén visszaszorult, a redőnyöket felhúzták, és az Őröket ismét fogadták február 24-én.
Mondta pedig Adam testvér: a Mester áldását ezúttal Marie személyében küldi. A Legújabb Testamentum szellemiségét azért emberben küldi a Mester, mert az nem holt betű, hanem eleven és tevékeny. A Mester az áldásait soha nem írásban közli, hanem személyben küldi el; így volt ez addig is. Vannak a testvérek közt, kikre Marie rossz benyomást gyakorolt; bosszantja őket a magasabb szellem kihívása. Ugyanígy volt a farizeusok számára gyűlöletes Krisztus. És mi is hajlamosak lennénk Marie-t őrültnek kikiáltani, sőt megkövezni, ha lelkünket nem emeljük fel. A mi mai megrekedtségünknek bizonyítéka éppen az, hogy Marie nővér állapotát oly furának érzékeljük! Ha mi azok maradtunk volna, akiket a Mester megérintett, Marie természetes mó295don s feltűnés nélkül került volna a Körbe! Akit Marie lángolása riaszt, aki azt őrületnek tartja, az a franciaság tüzét keblében nem hordozza, félre lesz tolva, és elférgesülve elhullik. Senki arra ne hagyatkozzék, hogy a Körben már benne van. A Körből ki is lehet esni. S ha a franciáknál hidegebbek leszünk, kihullunk egészben!
Ez komoly fenyegetés. Kiesni a Körből, s egyúttal a Megváltásból is?! Akkor már jobb egy őrült nőt imádni. Ram nem imádta, inkább féltékenyen gyűlölte, az ő urának legújabb kegyencét.
Annyira hitt Adam testvér Marie erejében, netalán Celina és Xawera bosszantására is, hogy elküldte Lamartine-hoz, a forradalmár francia poétához, térítse meg. Lamartine rémülten menekült előle, pedig ha engedi magát megtéríteni, nagyobb Lamartine vált volna belőle tán.
Kereste a botrányt Adam testvér, a Lengyel Történeti Társaság tagjait farizeusoknak nevezte; a tagok felháborodtak, de mégse merték kizárni; és litografáltatni tervezte Wańkowicz festményét Adam testvér, melyen Napóleon Európa térképével kezében, menyasszonyi fátyolban, babérkoszorúsan, csizmásan, rajongva az ég fele néz, hogy az előadások hallgatói közt szétossza.
Egyik este Adam testvér a Saint-Louis des Invalides-ban megérezte, hogy a Mester szellemétől megkapta az oltáriszentséget, és a Körben kijelentette, hogy az áruló papok kezéből a szakramentumot ki kell ragadniuk végre, és megint a Tillyből való vérző ostyáról írt a Mesternek, azt tervezte, hogy Romuald testvér lakásán helyezik el az ostyát, ahol is kápolna lesz.
Hiába tiltotta a Mester, a börtönben csücsülő, immár pápailag kiátkozott Vintras ostyái, a vérzők, felmerültek. S éppen, mikor a Gazette de Tribunaux megírta: Meran tisztelendő rózsapomádét fedezett föl a Vintras használta oltárterítőn; nemcsak sikkasztott Vintras, de csalt is! Hát pont ezért. Ahol a sötétség szelleme támad, ott kell a fényes szellemeknek lábukat megvetniük, és az Úr Ügyének megtámadtatását ki kell provokálni, mert ez a végső harc. A börtönben csücsülő Vintras prófétának a Körbe áramlott hívei könnyekig meghatódtak, mikor Adam testvér bejelentette, hogy a vérző ostyának az Úr Ügye kápolnát emel.
Ram borzongott, odújába visszamenekült. Romuald ki-kivonatozott hozzá, enni-inni erőszakkal elcipelte, vagy vitt neki valamit. Vérző os296tyák miatt sok zsidó vérét ontották, jajongta Ram. Romuald erről nem tudott, örült, hogy olyan franciák is vannak már a Körben, akiket a bátyja nem kedvel. Mindjárt engednek minket téríteni, de addig is egyél! Ram sóhajtott és rágott.
Szervezett és lelkesedett Adam testvér folyamatosan, botrányokat kavart és családi perpatvarokat, és közben a Mesternek ezt írta segítségért esdeklőn: „Semmilyen irányt nem adtam, és tőled, Mesterem, nem kaptam.”
Nincs irány, Mester, nincs irány! A Mester pedig hallgatott.
Egyes embereket kétségbeesésük mélypontján tudott sokkolni a Mester, de Mozgalmat egyben tartani még úgy sem, hogy okosan a távolban húzta meg magát. Erre Mickiewicz lett volna hivatva, de nem tudta, hogy mitévő legyen.
Monsieur Villemain kultuszminiszter urat sokan és kitartóan tájékoztatták a Collège de France-ban folyó államrend elleni lázításról. Az egyház meg volt sértve az istentelen három professzor, Michelet, Quinet és Mickiewicz léte miatt, és arra készült, hogy az iskolákat az államtól visszaperelje. A prefektúrán az óvatos okosok úgy vélték, hogy azt a félbolond lengyelt ideje eltávolítani. Számos lengyel emigráns beadványokkal ostromolta a miniszter urat, a bomlasztó álmessiást és Körét följelentve.
Villemain miniszter úr felvilágosult elmének tartotta magát. Maradi királynak lett a minisztere, hát annál inkább. Sem az egyházzal, sem a reakciós körökkel, sem a rendőrséggel nem volt tanácsos ujjat húznia, mert a haladás ügyét szolgálta bársonyszékében, melyben csak nála rosszabb követhette volna; lássuk be, nem mindegy, hogy ugyanazt a rendelkezést haladó vagy reakciós miniszter hozza-e meg.
Nem jó kultuszminiszternek lenni, a rendőrség, a belügy és a pénzügy úgy bánik vele, mint a kutyával. Békeidőben elvi kérdésekben csattognak össze a fegyverek, éberen figyelik hát, merre tendál a kultuszminisztérium. Kultuszminiszter akkor ül székében viszonylag otthonosan, ha a király személye körüli fülbesúgók megsúgják neki, mit akar a király hallani.
297Monsieur Villemain azt tette, amit egy miniszternek tennie kell: az aktákat tologatta és elfektette, az élesebb helyzeteket öntompulásukat kivárva tompította, maga botrányt nem kavart. Nemsokára forradalom lesz, s neki, a liberális ellenzékinek, a voltaképpeni forradalmárnak, továbbra is bársonyszékében kell ülnie a nemzet számára hasznosan.
Mintha földcsuszamláskor a hajdani rezsimben szolgáltak viszonylagos érdemei számba vétetnének! S ezt egy olyan ember gondolta, aki az 1830-as forradalomra emlékezett! De ne rójuk meg, a miniszter is ember, neki is lehetnek illúziói.
Most megsúgták, hogy a Collège de France-ban garázdálkodó professzortriászra ideje lesújtani. Michelet és Quinet a közeljövőben miniszter is lehet akár, ellenük fellépni őrültség lenne, azt a kimondhatatlan nevű lengyelt azonban nem védi a francia jövendő. Behívatta hát a hivatalába 1844. március 19-én, kedden délelőttre. A húsvét előtti utolsó előadás aznap kora délutánra van kitűzve. Villemain úr íratott egy szerződést, amely a lengyelnek magasabb fizetést biztosít professzori címe meghagyásával, ám a tanítási kötelezettség alóli feloldozásával. Ez az ilyen ügyek civilizált elintézési módja.
Már tavaly augusztus közepén jelentette a rendőrprefektus, Delessert úr, hogy Towiański eltávolítása után a kilengések Mickiewicz vezetésével folytatódnak, és francia diákok beszervezése folyik.
Villemain úr akkor nagyot sóhajtott. Ezt a Mickiewiczet örökölte elődjétől, Cousin úrtól, aki a befolyásos Léon Faucher barátja, Faucher úr neje pedig lengyel, Wołowska, és nevezett Mickiewicz nejének nagynénje. Villemain úr nem tehetett róla, hogy a Faucher úrhoz hasonló befolyásos közgazdák lengyel származású, rajongó hölgyeket vesznek feleségül, akik azért annyira lelkes katolikusok, mert az őseik zsidók. Sóhajtott, a jelentést egyéb akták közé dugta, különben is tanítási szünet volt, ilyenkor diákokat beszervezni nem lehet, nyaralnak. Mire Mickiewicz úr késő ősszel újra kezdi előadásait, az egészre senki sem fog emlékezni, vélte a bölcs Villemain miniszter úr.
Villemain úr az elődje irodabútorait kidobatta, újakat rendelt, az irodát kifestette, távozzanak annak a baromnak még a spórái is. Odakint Párizsban azonban a lélek számtalan egyéb kártékony spórái virultak, így lett fél év múlva aktuális az ügy megint.
298Megjelent hát most a félnótás lengyel.
Monsieur le Ministre felállt, elébe sietett, kezét nyújtotta, hellyel kínálta. Monsieur le Ministre kedvesen, bűntudatosan és cinkosan mosolygott, mert tudják mind a ketten, miről is van szó. Szabadkozott Monsieur le Ministre, amiért egyáltalán hívatta Miskeves urat, igazán nem szívesen tette, nem mintha nem örülne, hogy végre elbeszélgethet Mixquvecs úrral; ő a maga részéről természetesen minden telhetőt elkövet, hogy az affér, mely korántsem súlyos, csak hát magas fülekig eljutott, kedvező elintézést nyerjen, és Musqueres úr az ügyből ne vesztesként kerüljön ki, hanem mintegy kedvezményezettként. Monsieur le Ministre mindvégig mosolygott, mint az egyívásúak közt magától értetődő, noha ő francia volt, az meg csak lengyel. Müsküvüs úr botot nyelve, komoran ült, holott abban a fotelben nehéz kényelmetlenül ülni, mert díszes, elegáns és süppedős, nem olyan, mint az előd által rendszeresített karszék.
Nos, folytatta Monsieur le Ministre, hogy a tárgyra térjen, de még mielőtt, esetleg teát, netalán kávét? Nem, köszöni, mondta Mesquevues úr. Nos, a legegyszerűbb, ha Mechquevech úr önként lemond kurzusának további megtartásáról, amelynek magas színvonaláról és rendkívüli népszerűségéről Párizsban mindenki tud. Fájdalmas döntés, és a fennálló rendszer legrosszabb bizonyítványa, hogy ilyesmire kényszerít egy európai hírű költőt és tudóst, de hát tudjuk, milyen is az, mikor magas fülekbe jut el valami – reméljük, óhajtjuk, hogy ez már nem soká marad így –; ám a professzori címet, címecskét meghagynánk. Eddigi fizetése úgyis botrányosan kevés, úgyhogy talán most végre alkalmunk nyílik felemelni. Bizonyosan lehetséges oly megoldást találni, hogy emellett Muesruevecs úr egyéb díjazott elfoglaltságot is találhasson. Nem lehetetlen, hogy a botrány felhangjai elrezegvén, Meusquivach úr ismét tarthat előadásokat a szláv irodalmak tárgyköréből. Egészen valószínű, Meuchquirich úr ezen előadásokban csakhamar ismét örömét leli, és hűséges hallgatósága szintúgy.
A miniszter elhallgatott, várta Müsquivicks úr válaszát. Mickiewicz komoran közölte, hogy ő a kötelességét teljesíteni köteles. Monsieur le Ministre megértőn bólogatott. Csönd, a vendég mereven ült, beharapott ajakkal hallgatott. Csönd. A miniszter úr lassan megértette, hogy 299ellenállásba ütközik, ezen elcsodálkozott. Akkor kijelentette a vendég, hogy az ő élete egyetlen eszmének van szentelve, s ő ezen eszméért életét is feláldozza. Erre Monsieur le Ministre a hagyomány szerint ezt mondta: „Két ember kell ahhoz, hogy egyikük mártír lehessen”. S még hozzátette, hogy mártírcsináló a kormányban nem fog találtatni.
Nem ücsöröghetett soká a fotelben kardot nyelve Adam testvér, sietett utolsó előadására. Várta, hogy Monsieur le Ministre közli: az előadást betiltja; dacolva mégis megtartotta volna; előadás közben cipelték volna el a fogdmegek, hatalmas tömeg szeme láttára! Gyönyörű szcéna lett volna, ám a miniszter úr nem mondta, hogy az előadás nem tartható meg, sőt vendégét előzékenyen az ajtóig kísérte.
Meggyőződése, hogy utolsó előadására készül, rendkívüli izgalomba sarkantyúzta Adam testvért, s ahogy a kultuszminisztérium cikornyás épületéből kilépett, máris ihletett állapotba volt kerülőben, és orrlukai szenvedélyesen szűkültek-tágultak.
Monsieur le Ministre dühöngött: semmiért diktált le egy szerződést, holott az ő ideje drága. Az különösen felháborító, hogy ki tudja hozni a sodrából egy jöttment, aki nem is francia. Visszaült karszékébe Villemain, a miniszter, a bosszú módozatain tűnődve, s arca egyszerre földerült. Nem fogja betiltani ennek a kótyagosnak az előadásait. Hadd higgye, hogy a mai előadása lesz az utolsó. Ma üldözött mártírként szárnyalóbban fogja zengeni a zagyvaságait. Hadd zengje, a francia gloire nem fog beleremegni. Lehet, hogy a vállukon viszik ki a teremből a zavaros fejűek, hadd vigyék. De nem ez lesz az utolsó előadás. Csak később fogja betiltani. Be se fogja tiltani. Jön a nyári szünet, és úgy alakul, hogy a következő szemesztert más kezdi helyette.
Még egyszer utolsó, nagy hatású előadást tartani nem lehet. Kínlódjék az idegen az utolsónak vélt előadás után, amiért újabb előadásokat tartani kényszerül.
Villemain miniszter úr hangosan nevetett, s nem tudta még, hogy ezen 1844-es év végén „egészségi állapota miatt” lemond. Jó tudni, hogy 1870-ig élt.
Megvolt az utolsó előadás, jött a húsvét, de nem jött a betiltás, és Adam testvérnek április végén újabb előadást kellett tartania. Nem volt 300mit mondania, csalódott a közönség. Várta a betiltást, de nem jött, s akkor május elején, betegségre hivatkozva, lemondta. Még mindig nem jött a betiltás, noha a nemzetgyűlésben sokan követelték, például Montalambert, aki azért támadta a professzortriászt, mert ő is hasonló eszméket hirdetett nemrég. Adam testvérnek május végén még két előadást kellett tartania, bár végképp nem volt már miről. A betiltást május 31-én írta alá Villemain, Monsieur le Ministre, mikor a félév úgyis véget ért. A professzori státuszt meghagyta, azt csak nyolc évvel később, a forradalom utáni sokadik miniszter törölte el.
Hát ilyen volt a találékony Villemain úr bosszúja.
De mert ama március 19-i előadást szánta a Költő-Előadó utolsó, legnevezetesebb fellépésének, s erre szellemileg és lelkileg fel is készült a Körrel egyetemben, hírhedetten hatalmas lett az előadás.
Így ír erről Adam testvér Svájcba Ferdynandnak:
„Miután kiöntöttem eszméimet a hallgatóságnak az új reveláció szükségéről, felhívtam a jelenlévő lengyeleket és franciákat: élő szóval tegyenek bizonyságot arról, hogy a kinyilatkoztatás létezik, majd pedig, hogy a Megtestesült Ige él, s hogy azt a Mesterben felismerték. A testvérek felálltak, s megfeleltek nékem hangzatosan. Voltak ott idegen franciák is, kik szintén felálltak és tanúságot tettek erről. Egy orosz is kiáltott: mi ezt magunkban hordozzuk! A többi hallgató a felhívástól megkövült és zavart lett. Senki sem mert ellenkezni. A terem tele volt, sokan az ajtón kívül álltak.”
Többen följegyezték az Előadó utolsó szavait: „Most pedig, testvéreim, szolgálatom az Úristen előtt és tielőttetek véget ért. Bárcsak e pillanat oly örömöt s oly végtelen reményeket ojtana belétek, mikkel én vagyok teli.”
Azt írta Seweryn testvér Nabielaknak, aki épp Spanyolországban talált állást: „Mindnyájan éreztük, hogy köztünk a Szentlélek. Sokan, kik a Körhöz nem tartoznak, e tűztől elragadtattak. Mindenki felugrott, mindenki így kiáltott: Igen! Tanúsítjuk! Tapsoltak, dobogtak. Olyan volt ez, mint valami villámcsapás, eredményét az ellenfelek arcán lehetett lemérni. Elbambulva elsápadtak, elképedtek, álltak vagy ültek egész idő alatt erőtlen, azt sem értvén, mi történt, és síri csöndben vonultak el.”
301Egy francia forrás így ír: „Egy hölgy, nem a szektából, a jelenet miatt idegrohamot kapott. Zokogás és sikítozás a nőhívek köréből. Egyikük összekulcsolta a kezét, majd karját az ég felé tárta és a professzor felé emelte. Egy másik nő megvárta, amíg a professzor lejön a katedráról, akkor a lábához vetette magát és cipőjét csókolta.”
Az utóbbi hölgy Marie volt, korábbi hőstettét ismételte meg.
Ram látta: a Mester elleni bűntény ez az előadás, a szcéna meg volt rendezve. A Helytartó fellázadt az Úr ellen üres, hiú szívvel. Amikor Mickiewicz a termet elhagyta, sokan utána tódultak, mások egy lengyel urat vettek körül, aki az izgalmaktól elájulva feküdt, és volt ott egy ifjú francia hölgy, aki végig sírdogált, s aztán egy székre hanyatlott és üvöltve zokogott.
Amióta világ a világ, az efféle szcénákat megrendezik. Ezt jól rendezték meg.
Celina nem volt ott, neki akkor betegnek kellett lennie, nehogy a férjét örülni lássa, nehogy vele kelljen örülnie.
A hívek Adam testvérrel és nagy tömeg bámésszal a Saint Magdalene-templomba vonultak imádkozni, ez is meg volt beszélve előre. Ram velük oldalgott. Adam testvér eszelősen nézett, és akik megszólították, azokkal eszelősen is beszélt. Méltóságos volt a tébolyult tekintete, ziháló lóéra emlékeztetőn tágulók az orrlyukai, s ha kérdezték, hogyan tovább, diadalmas fénnyel a szemében mondta, hogy több előadás nem lesz. Ezt érthették úgy, hogy ő nem tart, és úgy is, hogy nem hagyják. Aztán a rue d’Amsterdam 1. alá vonultak vagy ötvenen, és akkor már négy óra múlt. Erről a francia rendőrspicli jelentése fennmaradt. Franciát a hivatásos szem ötöt-hatot számolt össze. Honnan tudta, hogy franciák? Személyesen ismerte őket. És gratuláltak az Előadónak, ezt is leírta a hivatásos szem.
A Kör tagjai sokáig maradtak, mert Adam testvér nagyszerű dolgot cselekedett, s e szolgálat az Úr Ügyét hatalmasan lendíti előre. Adam testvér sugározta magából az elektromosságot, és Xawera nővér finom ujjacskáival a hajnaltájt álomba zuhanót addig simogatta, addig csiklandozta, míg Adam testvér, e hatalmas ember megérezte a maga férfiúi-megváltói hatalmasságát ismét, és Xawera nővér is megérezte, és 302nem szégyellte sem Xawera nővér, sem Adam testvér ezeket, mert meg van engedve a szerelem a szolgáló embereknek.
Így jutalmazta hát az Úristen szolgálatáért Adam testvért és Xawera nővért és mind a híveket.
A legkevesebb, amit a dicsőséges előadás után gondolni lehetett, hogy a franciák már meg vannak térítve. Talán nem mind, de a jelenlévők feltétlenül, és az Úr Ügyének szellemét Frankhonban hanyatt-homlok elterjesztik.
Április elején megérkezett Adam testvérhez az írás, amely a Mester tantételeit tartalmazta, s amelyért Adam testvér esengeni nem szűnt.
Íme a Mű, a Könyvek Könyve, a Szentírás következő Evangéliuma, az Új Megváltás írásos foglalata! Végre a hevenyészett Beszély után, amelyet a mihaszna Skrzyneckinek írt a Mester, az Igazi Mű, amit Mickiewicz sajtolt ki belőle! Megjött az Irány!
Címe: A Nagy Periódus.
Méltó cím, nagyszabású cím. Nagy időket élünk, az eddigi legnagyobbakat, most minden forradalmian változik meg, a voltak elmerülnek, a történelem véget ér! Mi vagyunk az első nemzedék, mely az Időtlen Időbe, a Teremtés előtti Határtalanba, a Halhatatlanságba, az Ősparadicsomba visszatalál!
Említette április 4-én az Őrizőknek Adam testvér, hogy a Mestertől „igen fontos írást kapott, de magának kell rajta dolgoznia és emésztenie”, és a harminc-egynéhány oldalnyi kéziratos művet éjszakánként elvonulva nagy titokban olvasta, újraolvasta, merengett fölötte, jegyzetelte, mélységeibe hatolt, újabb mélységekbe látott szédülőn, és önszellemének rezdüléseire figyelt, mert Kinyilatkoztatást úgy olvasni, mint bármi mást, nem lehet. Mióta az Úristen a kőtáblát Mózesnak átnyújtotta, nem látott emberi szem ilyet, ezt a Mester is tudta, mert a Mű végén a maga szellemét nyíltan Mózesével azonosította.
Itta magába a Kinyilatkoztatást Adam testvér, de nem beszélt róla senkinek, kerek egy éven át.
Igaz, hogy kísérőlevelében a Mester így szólt: „Néked, mint az Ügy 303miniszterének tartoztam egy írással, mely az Ügyet megvilágítja – elküldöm néked”, vagyis hogy más ne lássa, mert másoknak nem tartozott vele a Mester.
Különös, hogy egy Kinyilatkoztatást rejtegetni kell.
A kísérőlevélből harag érződik Adam testvér iránt, mintha csak az ő sokadszori unszolására íratott volna le mindaz. Nem érezte tán a Mester az isteni ihletettség boldogságát? Két nappal a Mű befejezése után morcos a Mester?! Sőt azzal is megvádolta e kísérőlevélben Adam testvért, hogy szellemének munkája nem teljes!
Nem úgy látta Adam testvér a Mestert, mint aki ül Soleure-ben a szobájában, a tollát rágja, fogalmaz, pacnit ejt, töröl, beszúr, homlokát ráncolja, vizet iszik, budira távozik, visszaül, járkál, latolgat, ideges, kibámul az ablakon, mint egy könyökvédős könyvelő, vagy mondjuk a regényíró, a tollnok, az alulfizetett fogalmazó. A Mesternek Isten súgja az igéit, pontosabban Isten szelleme, aki emberi alakot épp a Mesterben öltött. Századok, ezredek állnak előtte nyitva. Nem siet fogalmazásában a Mester, neki mindegy, a Szózat elhangozhat bármely időtlen pillanatban. Az ilyen kéziratban nincsen piszkozat, nincsen tisztázat, minden készen vetődik a gyatra papírra. Nem ír így senki más.
Javítgatta a Mester egyéb írásainak nyelvtani döccenőit Adam testvér, de hitte, hogy megnyilatkozásai irdatlan mélységből valók, ezért is hibásak grammatikailag: a mélyben nem a szűkös, emberi grammatika szabályai mérvadók, ott nagyobb a valóság, közel a Paradicsom!
A Mester hangja Isten orgánuma, mert Ő Maga Az.
Lehetett félsz Adam testvérben, mert a Kinyilatkozásra az Istent ő késztette, ami abszurdum.
A Nagy Periódus a Mester kézírásával nincs meg, csak másolatban maradt fenn.
Nem akarta később a művei közé sorolni A Nagy Periódust a Mester.
Csapdába hajszolta a Fiú az ő Atyját.
Hát nem az a módja, hogy a Messiás, a Szent Ember, a Próféta, a Testté Vált Ige társalkodik, jár-kel, beszélget, tanítványai pedig loholván mögötte, a szavait lejegyzik, a hitelesebb változatért egymással hadakoznak, élet-halál vitát folytatnak?! Hát nem az a módja, hogy a Mester beszél, a tanítványok pedig félreértik?! Ő írást maga után nem hagy, 304hanem az apostolpiócák a maguk érdekében a Messiás szavait és tetteit hamisítják, félremagyarázzák?!
Így és nem másként gyötrődik ki minden Hagyomány. A Félreértés: maga a Befogadás. Minden félrehallott szótag, elveszett igekötő, henye vonzat, vétlen vagy tudatos ferdítés úgyis ama nézetkörön belül marad, mely a Messiásé, azt egészíti ki gazdagon, életesen, gyönyörűen. Amit félreérteni, kiforgatni, csalárd módon hajlítani nem lehet, ami új elemeket magába fogadni nem képes, az nem is Alapmű!
Van kezdetben egy hatalmas gomolylátomása a Vallásalapítónak, amiként minden műnek ötlete is ilyen. A harc azért folyik, hogy az olvasóban a kész mű elolvasása után ugyanez a gomolygás maradjon vissza. Ami közben volt, a mű szövege, csak mankó, használat után eldobandó. A Vallásalapítónak az élete ez a zűrzavaros gomoly, aztán mások megírják az életét, a mondatait kikalapálják, hitelesíttetik, megfagyasztják, újra felolvad; így hagyományozódik át kései korokra az a gomolylátomás.
A Megváltó nem lehet önmaga íródeákja. Nem írhat lekerekített egészet. A töredékes, kihagyásos, tökéletlen, lyukacsos mű lehet csak eleven, mert beleláthatjuk magunkat.
A Messiás emberből emberbe közöltetik. Bölcsen mondta Adam testvér, hogy a Legújabb Testamentumot Marie személyében küldte el a Mester. Lehet szép a bőrbe kötött könyv is, a Könyvek Könyvét azonban eleven ember bőrébe kötni muszáj.
Mikor Adam testvér A Nagy Periódust olvasta titkon, azt tette, amit kell: önbőrébe próbálta kötni a művet, hogy hagyományként sugározzon. Nehezen ment, sőt nem ment sehogyan sem. Szent a Beszély szövege, az apokrif, a töredékes, következetlen: lyukaiba be tudott férkőzni az élet. Hanem A Nagy Periódus? Szikár vázra próbálta zagyvaságait felfűzni a Mester, legalábbis ilyen érzése lehetett az Első Olvasónak, ki ezért magát nyilván meg is rótta. Ami a Mestertől származik, határtalan mélységű. Nem azért olvasta Adam testvér a Művet újra meg újra, hogy megértse, hanem hogy a mélységet beleolvassa, hogy visszalopja belé a Titkot, amiben hinni lehet.
Hiába. Kínnal újra meg újra fogalmazott badarság volt benne zsákszám, titok nem volt.
305Jól érezte Adam testvér, mire lett volna szükség a harmincvalahány oldalas traktátus helyett: egy kiáltványra. Négy-öt pontban az alapelvek, mindenki szívéhez szólók, és kész. Akkor már a kiáltvány volt a műfaj. Sőt mindig a kiáltvány volt az igazi vallási műfaj. Pál apostol egyetlen vallanivalóban adta meg a kereszténységet: Jézus a Krisztus volt, megölték, feltámadt, és akik hisznek benne, maguk is feltámadnak. Ennyi a hinnivaló, más hinnivaló pedig nincs.
Kishitű volt Adam testvér. Azt hitte, pótcselekvéseket és eszméket kell a testvéreknek adnia, különben a Kör széthullik. Azt hitte, programtalanságban szenvednek, holott átmeneti programtalanságot minden mozgalom kibír, mert amíg a végszükség, amiből született, meg nem szűnik, a mozgalom se bír.
Mégis merész volt Adam testvér másfelől.
Midőn a Mester Párizsba érkezett, mindenkinél nagyobbat gondolt: azt gondolta, hogy ő a Megváltó.
Mostanában azonban már Adam testvér gondolta a nagyobbat, mert ő Új Vallást akart, papi tisztséget a híveknek, új szertartásokat, házi szentélyt, és a testvéreket, sőt Celinát is maga gyóntatta. Levonta a következtetést: ha köztünk van a Megváltó, a régi vallásoknak végük.
Mialatt a Mester A Nagy Periódust körmölte, Megváltónak lenni elfelejtett.
Atyai mesterem, a gyomláló nevű és szellemű író szokta mondogatni: „Ami nem radikális, az nincs is.” Jó mondás, maga az írás. Ami nem szélsőséges, az emlékezet kiveti.
A Beszély, a laza kotyvalék, megtörtént. A Nagy Periódus nem történt meg. Írjuk a Mester javára, hogy utóbb maga is belátta.
Mikor egy év múlva Adam testvér A Nagy Periódust magyarázni kezdte, a hívek nem tudtak odafigyelni, nekik többet mondtak a Költő költeményei, a Mester felbukkanása előtt írta mindet; azok a versek megtörténtek. Ram sem a Mester műveit hordozta az iszákjában, hanem az Aleksander Chodźko testvér által szerkesztett Mickiewicz Összest, amit 1844. április 2-án kapott ajándékba; Eustachy Januszkiewicz testvér adta át, és a két frank ötven centime költséggel Mickiewicz kontóját terhelte meg.
Egyetlen maradandó passzus van A Nagy Periódusban: hogy a Meg306váltás művét a Világnagy Férfiak segélik, s közülük az első Napóleon. Ez lett Adam testvér egyetlen fogódzója, ezzel lopta vissza a műbe a Titkot, amely őrá, a befogadóra vonatkozott. Kár, hogy nem a Mester találta ki ezt sem; Kleber generális mondása.
A szentség követelményei a következők: 1. A holtaknak feltámasztása. 2. Szóbeli közlekedés a holtakkal. 3. A tenger kiszárítása és a víz színén járás. 4. Víznek mézzé, zsírrá változtatása. 5. A föld összegöngyölítése, hogy a térbeli táv elenyésszék. 6. Fák, kövek és állatok beszédét értse. 7. Betegséget gyógyítson. 8. Vadállatokat szelídítsen. 9. Időbeli, térbeli táv a számára ne létezzék. 10. Állítsa meg az időt. 11. Könyörgése mindig hallgattassék meg. 12. Jövendölje meg a fenyegető veszélyt. 13. Tűrjön éhséget, szomjúságot. 14. Tudjon végtelen sokat enni. 15. A természetnek a természetétől eltérő szabályokat szabjon. 16. Soha semmi gyanús tárgy a testébe ne hatoljon. 17. A legtávolabb eső helyeket is lássa, miként függöny mögül. 18. Kinek a szemébe néz, haljon meg. 19. Isten semmisítse meg az ellenségeit. 20. Ezerféle színt és alakot tudjon váltani.
Ezekből Towiański tudta a második, hetedik, tizenkettedik, tizenharmadik és tizenhetedik pontot; részlegesen tudta a tizedik, tizenötödik, tizenhatodik és tizennyolcadik pontot. Az engedékeny keresztény középkori Európában ettől még bőven szentté avatták vagy megégették volna.
De nem tudott valamit, ami így hangzik: „A legnagyobb boldogság emberre nézvést hinni azokban, akik állítják, hogy Istennel érintkezésben vannak, még ha ez az állítás hazug volna is.”
Igaz, hogy e mondás Muhji al-Din ibn Arabi sejktől való, és az is igaz, hogy a húsz pont szintén a mohamedánok szentjeinek húsz kötelező jellemzője.
Az iszlám éppolyan nagy vallás, mint a zsidó és a keresztény, és ha egy vallás sok évszázadot, sok évezredet kibír, akkor abban minden megesik, ami vallásban megesni tudhat.
Towiański fel tudta kelteni azt a hitet, hogy Istennel érintkezésben áll; az egyesek lelki nyavalyáját kiválóan tudta orvosolni; de nem tudott hinni a hívőiben, és nem tudta, mennyire boldogok.
Elvesztette az önbizalmát, mert Ram nem térítette meg a Pápát.
307Érezhette a bajt Ram testvér, A Nagy Periódus születéséről mit sem tudván, mert iszonyúan szenvedett, hazugságot önhazugsággal tetézett, a múltat jobb múlttá felkérődzve gégéjét sav marta, fetrengett versailles-i szalmazsákján álmatlanul. A franciákkal való kapcsolatból kihagyták, hátrább sorolták, köztestvérré minősítették. Futott volna a testvérek elől Jeruzsálembe téríteni, de nem volt pénz. Mégis eljut Jeruzsálembe, erre kell készülnie. Nem vallhat még egyszer kudarcot. A Pápa megtérítésében nem segítették az aljas pápaszellemek, nem készült fel belőlük eléggé. A Jeruzsálemben tekergő mérhetetlen mennyiségű szellem előtt hogyan fog megállni? Miként egyesülhet a Jókkal, s miként futhat el a Gonoszaktól?
Kétségbeesett ötlet jutott az eszébe: felkeresi Juliusz Słowacki extestvért, aki a hívek közül egyedüliként, még a Mester párizsi megjelenése előtt Jeruzsálemben járt. Kétségbeesett ötlet, mert amíg Ram utazgatott, botrány támadt Juliusz körül, aki a Körrel szakított, bár fenntartván, hogy Towiańskinak továbbra is híve. Elítélte a Kör Juliusz extestvért, és Adam testvér őt, Ramot is kiátkozza, ha a fülébe jut, hogy a háta mögött a szakadárt meglátogatta.
Csakhogy Juliuszból is fel kell készülnie a látogatás előtt. Nem elég, hogy a Beniowskit olvasta, amelynek megjelent fejezeteihez Juliusz azóta is újakat ír, mint mondják; el kell olvasnia mindent. Áldotta a sorsot, hogy három éve megnyílt a versailles-i lengyelek adakozásából a Lengyel Bujdosás Könyvtára, amit maguk között vilnainak neveznek, mert mihelyt Lengyelország a függetlenségét visszanyeri, a könyvtár anyagát Vilnába viszik. Micsoda szerencse, véletlen nem is lehet, hogy Versailles-ban bérel épp szobát.
Felvágatlanul kapta kézhez azt a tizenegy kötetet, amelyet maga a szerző adományozott a könyvtárnak két éve. A könyvtáros nem ismerte Ramot, de mert lengyelül beszélt, megengedte neki, hogy helyben olvasson, és papírvágót is hozott.
Végigolvasta Juliusz extestvér verseit és drámáit három nap alatt. A versek közül némelyik megragadta, némelyik nem. A drámák zavarba ejtették: nem tudta megállapítani, melyik szereplő mondja ki a szerző véleményét, és ha netán egyik sem, akkor meg mi az értelmük. Magában bocsánatot kért Słowackitól, mert Mickiewicz drámai költemé308nyét, az Ősöket sem értette. Nem drámák alkotják a zsidó hagyományt, a drámaolvasás művészetének elsajátítását a Talmud tanulmányozása nem segíti. Talán ha járt volna színházban, át tudná fordítani az olvasott szöveget látomássá, de Romuald sose vitte el, pedig vaudeville-ekre gyakran vett jegyet. Ezek a Słowacki-drámák egyébként is különös művek, egymásra nem hasonlítanak, mesebeli alakok vagy történelmi figurák zagyválnak bennük hosszasan; hol hatalmas szenvedélyek mozgatják őket, hol viszont mintha kigúnyolná alakjait a szerző. A Marek pap című dráma egyik szereplője borzongatta csak meg: Judit bosszúból felgyújtja a családja házát, és mindenki bennég. A drámákat nem fogja szóba hozni, határozta el.
Hasztalan próbált a drámákra összpontosítani, gonosz szellemek akadályozhatták. A francia újságokat zizegve lapozó, asztmásan köhécselő könyvtárosban laknának, vagy a szövegből áradnak feléje? Nem olvasott rendszeresen lengyelül, Słowacki tirádáit olykor alig értette. Mickiewicz a Pan Tadeuszban köznyelven szól, azt lehet érteni.
A pestisesek apja című pár oldalas elbeszélő költemény azonban felkavarta. Egy karanténba zárt arab család minden tagja meghal pestisben egymás után, a történetet a mindenkijét elvesztő apa mondja el. Ennek a borzalomnak minden szavát értette, látta maga előtt a haldoklókat, a halottakat, és napokig nem tudott aludni tőle. Remélte, hogy a történet a költői fantázia terméke; meg fogja kérdezni, ha rákerül a sor.
Június 17-én, hétfőn reggel bevonatozott Párizsba. Két éve ezen a vonalon siklott ki a vonat, sokan meghaltak, csöpögött a vértől a vámpír-lelkű párizsi sajtó, az utaslétszám megcsappant, majd helyreállt, azóta nem történt baleset. Ram gyalogolni szokott, három mérföld a városhatárig, onnét öt a központig, meg lehet tenni három óra alatt, de frissen akart Juliusz extestvérhez betoppanni.
Látogatását nem egyeztette előre, nem jó, ha nyom marad róla. Nem volt biztos benne, hogy Juliuszt otthon találja a rue Ponthieu 30. alatt, ahová két éve költözött. Fél évig nála lakott ingyen Seweryn testvér, és a Kör egyik gyűlését is oda hívta össze, akkor járt Juliusz lakásában Ram. Juliusz is otthon volt, váratlanul sírni kezdett, erre mások is zokogásban törtek ki. Ram úgy emlékszik, az volt az ok, hogy valaki, ta309lán maga Juliusz megjegyezte: az emberi szellem büntetésül macskába vagy kutyába is kerülhet. Seweryn azt mesélte, hogy Juliusz a lakásán nem fogad senkit, hetente egyszer, csütörtökön kora reggel jön hozzá egy francia cseléd, takarít, mos és estefelé elmegy. Sok dolga van a cselédlánynak, mert Juliusz nagyon rendetlen, és újabban az öltözködését is elhanyagolja. Juliusz ezt a napot kávéházban vagy látogatóban tölti, nem szereti az idegen szagot. Csoda, hogy engem fél évig kibírt, mondta Seweryn. Már laktak együtt korábban, Neully-ben töltött Juliusz pár napot Seweryn szobájában, még a Mester érkezése előtt.
A pályaudvarról óvatosan oldalgott ki, körülkémlelt, nem látja-e meg valaki a Körből. Túl közel van Mickiewicz lakása. Ide érkezett három éve reményektől részegen, és mi történt azóta? Megismerte Párizst, még a Pápához is bejutott, de hagyta magát félrevezetni, nem volt képes a Mester szellemétől átitatódni. Jeruzsálem az utolsó esély.
Juliusz borzasan, csipás, vörös szemmel, háziköntösben nyitott ajtót, fejére piros török fezt tett, hogy mégis fel legyen öltözve. Nézték egymást néhány pillanatig. Juliusz mintha felderült volna. Gyere be, mondta, és előre ment a szalonba.
Ram felsóhajtott, szerencséjét sietve megköszönte a Mesternek.
Hajnalig dolgoztam, mondta Juliusz. Hány óra lehet most?
Ram nem tudta.
Teát kérsz?
Kérek.
Ezek a lengyelek állandóan teáznak, ki tudja miért. Juliusz eltűnt, Ram a szalonban álldogált. A kanapé fölé szerény keretű kézimunka volt felakasztva, sötét posztó alapon ezüsttel hímzett alakok, nő készíthette. Egy kislány, virággal a kezében, mintha tűnődne. Azt mesélték a Körben, hogy Juliusz soha nem volt nővel, házassági ajánlatot kapván mindig megfut, kizárólag plátói szerelmekre gerjed. Mondták, hogy anyjába szerelmes, aki gyönyörű asszony, mindenki beleesett, még Mickiewicz is egykor; most egy litván faluban él, ki se mozdul. Nemrég letartóztatták az oroszok, Zsitomirba szállították, ott vallatták, de pár hónap múlva hazaengedték. Mesélték, hogy a Mester is megfordult Juliusz extestvér mamájának híres szalonjában Vilnában húsz éve, mikor még maga sem tudta, hogy ő a Mester. Ram gyerek volt akkor; lengyel 310nemesekkel különben sem érintkezett Vilnában. Két világ él egymásról szinte semmit se tudva abban a Párizsból nézve kicsi városban, a lengyel és a zsidó, meg hát oroszok is, akikkel csak a lengyel elit érintkezik, a litvánokkal pedig, a vásározó jobbágyokkal senki. Kell egy hatalmas változás, hogy ez a képtelen helyzet megszűnjön végre.
Ezüsttálcán hozta be Juliusz a teát és a poharakat. Ülj csak le a székre, mondta, én a kanapéra ülök, mert a szemközti tükörből látom a fejem fölötti kézimunkát, az ad nekem erőt, amióta megkaptam. Heverek itt naphosszat, de látom.
A mamád készítette?
Juliusz bólintott. Két hónapja, mondta, azt álmodtam, hogy zsidó zenészek jöttek a szobámba, egy öreg a fiaival, leültek, egyik az ágyam fejénél, másik a lábánál, és erős hangon valami ukrán dalt énekeltek… Egy izraeli szellemkórus… Nem tudtam, hogy téged jelentenek be…
Ram zavarba jött, nem tudott mit mondani, az íróasztalhoz ült. Papírlapok tömege. Szakaszok sokasága, majdnem mind áthúzva. Sorok az olvashatatlanságig összefirkálva, mindössze egy-két tiszta sor. Ram megrémült.
Juliusz büszkén nevetett. Én dolgozom, mondta. Adam nem dolgozik, Czartoryski nem dolgozik, a papok nem dolgoznak, a demokraták nem dolgoznak, Lajos Fülöp nem dolgozik, Párizsban senki sem dolgozik, csak én!
Ez ennyi munkával jár?!
Juliusz nevetett, majd köhögött. Azt írta az egyik barátom egy levelében egy másik barátomnak, aki nagylelkűen nem mulasztotta el megmutatni nekem, hogy mire megjegyzi egy drámám címét, már jön is ki a következő… Erre írtam én a Beniowskiban, hogy egyesek szerint négy nap alatt írok új drámát…
Olvastam, vakkantotta közbe Ram sietve.
Fogalmuk sincs, mondta Juliusz, hogy mi ez. Hogy az ember közben gondolkozik! Ők fél percet se gondolkoztak életükben! Honnét tudnák a nyomorultak, mi a munka?!
Ram jobbnak látta, ha belekortyol a teába.
Egyszerre húsz témán dolgozom, mondta Juliusz. Tülekednek az ötletek, hagyom őket versenyezni, amelyik erősebb, legyűri a többit és 311megíratja magát. Néha szurkolok ennek vagy annak, de bejön helyettük egy obskurus harmadik. Kalandos egy életem van nekem! Azt írta Zygmunt egy barátomnak, hogy fantáziában kalandor vagyok, testileg viszont gyáva… És hogy épp ilyen gyáva volt Byron is, Shakespeare is, Goethe is… Megtisztelő…
Ki az a Zygmunt?
Hát Krasiński.
Ram nem hallott ilyen nevű testvérről, de még tábornokról sem, a teába kortyolt.
Mivel küldtek, mi kell nekik?
Nem küldtek, mondta Ram, magam jöttem.
Mindig akarnak valamit, mondta Juliusz. Folyton bele akarnak rángatni valami förtelembe. Nem értik, hogy én nem vagyok hajlandó. Sose fogják megérteni. Ezt még a Mester se érti.
Azért jöttem, mert…
Adam ellen hívott a Körbe a Mester… Ő is politizál, azt képzeli, megy neki… Holott én már rég elhatároztam! Két éve, július tizenkettedikén nem úgy álltam elébe, hogy térítsen meg, én addigra megfontoltam és eldöntöttem, de nem érti! Azt hiszi, hogy ő győzött meg engem, holott én győztem meg magamat! Engem nem lehet felhasználni! Towiański éppen úgy kártyázik velem, mint a demokraták, Czartoryski vagy Icek! Mindenki bölcsnek és ravasznak képzeli magát, holott olyan éttetszőek, mint a fátyol! Nabielak vitt el Towiańskihoz, és azt hiszi, ezzel jogot szerzett arra, hogy minduntalan a lelki üdvömre hivatkozhasson! Czartoryski kijelölte a fiát, hogy barátkozzék velem, holott kegyetlenül csepültem, most is csepülöm – én barátkoztam is Witolddal becsülettel, de közben mulattam magamban! Annyira átlátszóak ezek a játszmák! Adam legalább sakkozik, ő tud valamit erről, retteg is tőlem – de a többiek idióták, holott nyerni szoktam kártyán! Ebből sejthetnék, hogy én is tudok kombinálni, de fogalmuk sincs rólam!!!
Azért jöttem, mert…
Jó képet vágtam mindenhez! Az a szemét Ropelewski, az a bértollnok! Adam megsúgta neki, hogy vágja le a műveimet, és ő megírta, mert Adam gyáva volt! Ropelewski kihívott párbajra, én kiálltam, ő elbújt – és egy hét múlva Iceknél együtt teáztam Ropelewskivel, én mo312solyogtam, Ropelewski vicsorgott, és azt hitték, hogy hülye vagyok! Icek is, a pletykás vénasszony! Átvette a könyveimet terjesztésre, miközben mindenkinek megírta, hogy nem bírja a műveimet elviselni! Azt hitte, hogy nekem nem mondják vissza?! Azt írta a menyasszonyának, tudom idézni: „Słowackit nem tudom elviselni, és nem értem, miért olvassák – főleg a Beniowskit! Bár olykor kiszalad a tolla alól szebb gondolat, azonnal elrontja valami primitív, undorító kifejezéssel vagy hasonlattal; ez az ember annyira beképzelt, hogy azt hiszi, a Költészettel, ezzel a tiszta Istennővel találkozott…” És még neki ajánlottam a Beniowskit, én barom! Firenzéből elküldtem neki egy költeményt, kértem, névtelenül jelenjen meg, nehogy a mamámat otthon baj érje miatta – és meghirdette a nevemen! Elárult! Tiltakoztam, erre megint elárult, megint kiírta a nevemet! És nem érti, hogy mosolygok rá! A Körben is mosolyogtam! Nem mosolyogtam?! Láthattad, bárgyún és aranyosan mosolyogtam! Amit Adam nem mer kimondani, azt megírja száz embernek Icek, hogy én egy tűrhetetlen alak vagyok, egy tehetségtelen grafomán, és ugyan könnyedén verselek – én, könnyedén! látod az asztalon, mennyire könnyedén! –, de tartalmatlan minden, amit írok! És miért? Mert én írtam meg a forradalmi verseket 31-ben Varsóban, és nem Adam, aki Nyugaton lapult! Ezért lettem én a közellenség! Mindig félt tőlem, mindig tőlem félt egyedül, és meg is kapta a magáét a Beniowskival! Detronizáltam azt a litván barmot, azt az üres lelkű ripacsot, a vak is látja, kiféle, de nem merik beismerni! Halálosan megsértődött az a barom, mert nem kértem a Kör érmét – a többiek a kezét, a lábát csókolták, azt akarta a litván ripacs, hogy én is ezt tegyem! Ott voltál, láttad, egy éve! Olyan érmet kérincséljek, amilyet Seweryn, Boleski, Klukowski és Rajecki kapott?! Kik ezek?! Seweryn költő, csak rossz, de a többi?! Ugyanolyan érmet akart hozzám vágni Adam!
Juliusz még most is annyira el van képedve, hogy eláll a szava. Megszédül, ledől a díványra, mélyeket próbál lélegezni, oldalra fordul, hogy lássa Ramot, úgy mondja tovább.
Mindig azt akarták, hogy alázkodjam meg előtte, de miért?! Mert tizenegy évvel fiatalabb vagyok nála?! Tehetek én erről?! Fiatalabb, de tehetségesebb!
313Juliusz felnevet. Tudod, mit mondtam Adamnak a karácsonyi ünnepi beszédben? „Legyőztél engem, s én, haldokló oroszlán, lábadhoz esem. Én halandó vagyok, amiként a nagy emberek halandók, te azonban Isten vagy, halhatatlan. Életemnek két virága van, az egyik a gőg és irigység virága, mely hervad, a másik az irántad táplált szeretet virága, mely kivirul; hajolj le érte, és tépd le magadnak.” Ez nagy hatást keltett, ám akkor hozzátettem, amit előző héten találtam ki: „A tiéd akkor is, ha olyan, mint a légyölő galóca.”
Juliusz visítva nevet. Ram vigyorra húzza a száját.
Negyven ember előtt mondtam, úgyhogy ez fennmarad, erre lesz tanú! De ez nem volt nekik elég, Icek megszervezett még egy összeborulást pár nappal később, annyira tetszett neki, hogy megalázhat. Kitalálták, hogy én adjam át Adamnak a serleget, ezerötven frankba került, több mint Adam kéthavi keresete, úgyhogy őt is megalázták! Én feszengtem, de mielőtt átadtam volna, Adam felpattant és azt kiáltotta: „Rossz úton jártok mind; könyörögjetek, hogy kegyelmezzen nektek az Úr, mert ha megkegyelmez, elküld hozzátok egy embert, és annak az embernek szavai, tettei, gesztusai lesznek a Törvény, és nem lesz más Törvény többé!”
Most nem nevet sem Juliusz, sem Ram.
Aznap este történt, mondja kicsit lecsillapulva Juliusz, hogy délelőtt Adam a királyhoz volt hivatalos a Collège de France professzoraival együtt, a francia professzorok azt akarták, hogy ő, az idegen beszéljen helyettük, Michelet, Quinet meg a többi lánglelkű helyett, kik nem szívesen hajlongnak a varangy Lajos Fülöp előtt. Elmenni elmennek, de hajlongjon a lengyel. Adam e megalázó tisztességet azzal próbálta elhárítani, hogy ő csak óraadó, mégis el kellett mennie. Én nem mentem volna el, ő persze elment. Mentek díszruhában a király elé, Mickiewicz kölcsönzőből vette, próbálta órákig. Bevezették őket. Elbandzsított a fejük felett a király, és mondta: felettébb örül, hogy az urak komoly erőfeszítéseket tesznek az életkörülmények javítása, a szegénység enyhítése ügyében. Hallgattak a lánglelkű forradalmár professzorok. A király fecsegett még kicsit, rájuk mosolygott, majd bágyadtan intett: elmehetnek. Kint a talpnyalók széttárták a kezüket: a király a Párizs környéki polgármesterek delegációjának vélte őket.
314Ram nevet.
Nehéz napja volt szegény Adamnak, mondja Juliusz elégedetten. Délelőtt a király, este én a kehellyel…
Ram hallgat.
Puskin, mondja krákogva Juliusz, írt egy szép verset Adamról, úgy kezdődik, hogy „Itt járt közöttünk…” De azt elhallgatják, hogy a Kordian elolvasása után írta! Ő is azt hitte, hogy Mickiewicz műve, a nagy Puskin!
Juliusz csak úgy tudja abbahagyni a nevetést, hogy új sérelem jut eszébe.
Kitalálnak hazugságokat a mostohaapámról, mintha én tehetnék róla, mit tett és mit nem tett, amikor gyerek voltam! És még nekem nincsen lelkem! A költészetem olyan, mint egy szépséges katedrális, amelyből hiányzik az Isten! Ezt mondta nekik Adam, meg is írták százan, Icek minden héten elismétli valakinek, így megy tíz éve, és Adam le nem írna rólam egy megveszekedett sort sem! Kétszer említett az előadásaiban összesen, egyszer név nélkül elítélően, egyszer névvel, egy érdektelen hasonlatban! Kétszer! Amióta Zygmunt, az a másik idióta, körbekürtölte a világot, hogy két Isten van a lengyel költészetben, Adam meg én, azóta meg vannak zavarodva, mihez is tartsák magukat… Icek a legrosszabb, azt tudta nekem írni a Szentföldre, hogy próbálkozzam inkább prózával!… Én, akinél hajlékonyabb és gazdagabb lengyel nyelven nem dalolt senki, prózát írjak! És boldog lett, hogy nekifogtam… Azt hitte, nem fogom többé a süket fülüket a zenémmel megzavarni… De az Anhellit mégis poémaként kellett meghirdetnie a nyomorultnak, hiába írtam prózában, mert úgy is muzsikál!
Juliusz sokáig köhög, felül, Ram kínban nézi. Juliusz extestvér beesett arcán pirosas foltok, nagy szeme véreresen, lázasan tüzel, bőre vékony, papírszerű, fázósan összehúzza magán a nem egészen tiszta köpenyt. Mezítláb van, lábujjai soványan válnak el egymástól.
Ki az az Icek? – kérdezi Ram.
Juliusz meglepődik. Eustachy Januszkiewicz, mondja. Rólad is terjeszt mindenfélét, szenvedélyesen jól értesült, nincs nála pletykásabb vénasszony az Emigrációban, úgyhogy vigyázz vele. Beteg ember, a saját tehetségtelenségének áldozata, ő nem lehetett költő, hát kiadó lett, 315és halálosan gyűlöli a tehetségeket. Adamot is gyűlöli, csak sem ő maga, sem Adam nem tud róla. Celina aztán tudna erről mesélni!…
Juliusz annyira nevet, hogy megint elfogja a köhögés. A nyomorultak, mondja. Celinának engem kellett volna feleségül vennie! Mert ő igazából férfi, én hozzá képest nő vagyok! Adam sose fogja megérteni, ki a felesége! Celina ért engem, mert neki is volt egy világszép mamája… Ugyan őt a mamája utálta, csak gátolták a kölykei, engem pedig imád a mamám, de Celina legalább tudja, mi az, hogy anyahiány… Ebbe őrült bele… Én is ebbe őrülök bele, tizenöt éve… Soha nem beszéltem Celinával, a Körben sem, egyetlen szót se váltottam vele, de tudom, hogy Celina is tudja! Énnekem beépített emberem van Mickiewicz családjában, vele szemben, Celina! Nem tudok olyan súlyos bosszúfajtát kitalálni, amelynél borzalmasabbat Celina el ne követne Adammal szemben naponta!
Miért gyűlölöd Adam testvért? – szalad ki Ram száján. Juliusz extestvér nem neheztel, sőt örül.
Mert le akarta teperni a mamámat! Csakhogy a mamám hű volt a férjéhez! Adam az Ősökben ezért faragott moszkovita árulót a mostohaapámból! Lehet, hogy szemét ember volt dr. Bécu, lehet, hogy kiszolgálta a muszkákat, mikor lefogták az összeesküvőket, de ezt mégse kellett volna! Gyűlöli a mamámat, tehát engem is gyűlöl. Ő már nemzeti bárd volt, vátesz volt, szent ember volt és minden vacak költőt támogatott, az oltalmába vett, engem meg csak ócsárolt a maga alamuszi, gyáva módján, áskálódva, sugallva és súgva! Így áll bosszút a mamámon azért, mert nem feküdt le vele! Beteg ember a ti Adam testvéretek, súlyosan beteg!
Ramban felsejlik valami.
Ő az a doktor, akit Az Ősökben villám sújt agyon?
Ő az, a mostohaapám. Villám sújtotta agyon 24-ben, tényleg.
Juliusz remeg, félrenyeli a teát, köhög és nevet. Ha Adam tudta volna, hogy a muszka Novoszilcov a mostohanővéremmel táncolt Vilnában egy bálon, de megírta volna! De nem tudta… Ha tudta volna, hogy mikor Novoszilcov elutazott, mi kaptuk meg a szobáit a vilnai egyetemen, és ott laktunk vagy fél évig, már a mostohaapám halála után!…
De hogy sújtotta agyon a villám? – érdeklődik Ram.
316Nyitva volt az ablak, a délutáni szundikálására ledőlt, zsebkendőt tett az arcára, hogy ne zavarja a fény… A mamám hallotta lentről a horkolását, kért, hogy tegyek friss virágot odafönt a vázába… Felvittem a virágot, betettem a vázába, és nem csuktam be az ablakot, pedig már dörgött…
Juliusz felzokog, Ram dermedten ül.
Én öltem meg!… Be kellett volna csuknom az ablakot, akkor nem csap be a villám!… Féltékeny voltam a mostohaapámra… Apukának kellett hívnom… Tizenöt éves voltam, egy gyilkos kamasz! Apám sugallta a síron túlról… Szoktam ezt hinni, pedig apám szegény olyan ártatlan volt… Ma is belőle élek, a hagyatéka kamatait küldözgeti az anyám, ettől lettem vagyonos… Óvatosan kezelem ám a pénzemet, apám büszke lenne rám! A kamatok, az semmi, de a Párizs–Rouen vasút részvényei eddig minden évben fölmentek, fél évig megélnék az árfolyam-nyereségből! Szegény apám, milyen gyönge költő volt!
Juliusz sír, köhög, harákol.
Pedig mostanában, suttogja végre Juliusz, nem is fáj a mellkasom! Csak reggel meg este köhögök ennyit, napközben jobb… Szóval lementem a földszintre, kitört a vihar, hallottunk egy reccsenést, a mamám kérte, nézzem meg, mi történt… És fönt… És fönt… Rajta volt az arcán a zsebkendő, ugyanúgy, de egész testében rázkódott… Rázkódott az egész teste… Meg voltak égve a terítők az asztalon… Az orvosi műszerei, ott tartotta egy asztalkán az ablak alatt, el voltak görbülve… Egész testében remegett, holott már nem is élt…
Juliusz extestvér feláll, a komódból palackot vesz elő, kihúzza a félig kiálló dugóját.
Finom, mondja.
Nem iszom, mondja Ram.
Akkor hozok laudanumot.
Ram megijed, mert már eszébe jutott, hogy kipróbálja. Jaj, ne!
Juliusz végre ránéz, észreveszi, hogy ott van, lassan elmosolyodik. Meghúzza a félig telt üveget, visszaül a kanapéra.
Bocsáss meg, mondja. Egy hete nem beszéltem senkivel. Ma egy hete Reitzenheiméknél voltam, tudod, a könyvkereskedő, volt nála két idióta angol, halálosan untam őket, az üres fecsegésüket, az érdektelensé317güket, ezek az angolok egyformák, ezek valamennyien ikrek… Minek tanultam meg angolul?! Tiszta időpocsékolás!
Ram meggyőződéssel bólogat, az angolok reménytelenek, megmondta a Mester is.
Nem írt senki ezen a héten, mondja Juliusz. Nem írt a mamám, nincs itt az ideje, Zygmunttal pedig összevesztem, az egyetlen lénnyel, aki sejti, ki vagyok… Van egy nő, akit évek óta hajszolok, mamapótlék, de ő sem írt… Itt rohadok a lelkem szörnyeivel, és olyan sötét van itt, mint egy víz alatti barlangban, mint Capriban a Kék Barlangban… Bár ott jobb, mert alulról világít a Nap… Úszol a vízben, és a barlang falán csodás játékokat játszik a visszaverődés… Hát itt nem…
Juliusz kiissza az egész üveget. Ram nézi.
Na, mondja Juliusz. Miért jöttél?
Mesélj nekem Jeruzsálemről, oda készülök téríteni.
Megtéríted a zsidókat?
Meg.
Juliusz nevet. Nehéz lesz. Nincs Ügy, amelyre megtéríthetnéd őket, úgyhogy nem lesz könnyű.
Ram feláll. Bocsáss meg, hogy felébresztettelek.
Juliusz megrémül. Ne menj el. Kérlek. Én a Körben nem hiszek, de… Towiańskiban hiszek, igen. Ahogy Skrzynecki hisz benne, aki nem hisz…
Ram nem érti, áll.
Skrzyneckit többször is meg akarta téríteni Towiański, végül nem sikerült neki, de Czartoryskiéktól tudom, hogy a tábornok azt mondta: Towiański csaló, de visszatérített Istenhez, akit megtagadtam, mert annyi derék katonám pusztult el hiába. Újra hiszem Istent, úgyhogy hálás vagyok a csalónak, mondja Skrzynecki. Hát ezzel én is így lehetek.
Ram áll, nem tudja, mit tegyen.
Én fogom megírni, mondja zordan Juliusz, és felnevet. Nem Adam írja meg, hanem én! Megírom a lélekvándorlás világpoémáját, én fogom megírni, és nem más! Lemegyek a tengerhez, ott fogom megírni, és közben meg is gyógyulok, Pornicban mindenki meggyógyult eddig! Prózában írom, hadd legyen annak a szemét Iceknek igaza! Ez lesz az én bosszúm! Ki írt itt érdemlegeset az elmúlt tíz évben rajtam kívül?! 318Én írtam meg a Felkelést, én írtam meg a Konföderációt, a lengyel nemesség önveszejtő butaságát, én írtam meg az emigránsok nyomorát! Mit írt Adam?! Semmit! Mi az a nyomorult Pan Tadeusz? Vacak, ócska idill! Ilyenre áhítoznak a szembenézni gyávák, a hazugságot imádók, a szentimentális pityergők, ettől sikeres!
Ram habozik, majd visszaül. Ki kell szednie Juliusz extestvérből, miféle szellemek kószálnak Jeruzsálemben. Nem szabad hagynia, hogy eltérítsék a Juliusz extestvér szájából acetonszagot árasztó gonosz szellemek.
Mesélj nekem Jeruzsálemről!
Juliusz kiissza a bort, a gyomrát tapogatja, fáj. Enni kéne valamit, menjünk le.
Mesélj Jeruzsálemről!
Ugyan!
Rettenetes csalódás látszik Juliusz fáradt, beesett, lázrózsás arcán. Ha sokat vár az ember, mondja, sokat is kap. A Szentsír templommal egybeépített kolostorban laktam, és megengedték, hogy éjszakára bent maradjak… Este hétkor zárták be a templomot, ott maradtam egyedül, sírtam és ráfeküdtem a sírkőre… Negyvenhárom lámpa világított fölöttem… Aztán kimentem a kápolnából, leültem, olvastam a Bibliát tizenegyig… Fél tizenkettőkor egy fiatal pár jött be, ők is a kolostorban lakhattak, talán azért engedték be őket, mert megfogadták, hogy minden éjjel imádkoznak a sírnál… Bementek a kápolnába, elmondták az imát, megcsókolták a követ, kijöttek, és odajöttek hozzám, letérdeltek és egymás után megcsókolták a kezemet… És kimentek…
Juliusz elsírja magát, nézi a kezét, a vékony ujjait, hátha rajtuk van még a csókok hímpora. Ram kényelmetlenül ül a széken. Ő abba a templomba talán be sem mehet, Jeruzsálemben megint zsidó lesz átmenetileg. Juliusz vékony ujjait gyászolja Ram: nemsokára nem lesznek a világon ezek az ujjak.
Éjfélkor, mondja Juliusz, megkondult a görögök faharangja. Felébredtek a többiek is. Meggyújtották a lámpákat a görögök, meggyújtották az örmények… Anyai ágon én örmény is vagyok… Bejött a kopt pap, mert hozzá van ragasztva egy fatákolmány a sír fölé emelt kápolnához, az a koptoké, a sziklát egy repedésen át onnét is lehet látni, és ő 319is gyertyát gyújtott… Valahol a katolikusok kezdtek énekelni… A szentélyben előbb a görögök miséztek, aztán az örmények, és hajnali kettőkor jött Ryłło atya, hogy lengyelül misézzen a kedvemért… Amint megláttam, megszállt az ihlet, és rohantam, hogy letakarjam az orosz sast, mert a pravoszlávok az orosz címert a falra akasztották… A kabátomat dobtam rá, Ryłło atya így misézett… Háromkor feküdtem le a kolostorban… Jót aludtam, akkor még tudtam aludni…
Juliusz a szemét dörzsöli. Jó, hogy négy év múlva megjelent a Mester, mondja, levette rólam a kézcsók terhét. Negyven napig böjtöltem pedig, és meggyóntam Ryłło atyának, hogy tébolyult gőgöt ébresztett bennem a kézcsók, Jézusnak képzeltem magam, én nyomorult! Holott nem is vagyok vallásos! Gyerekként hittem utoljára, amikor azért imádkoztam Istenhez, hogy adjon minél nyomorultabb életet, legyek egész életemben megvetés tárgya, de cserébe adjon halhatatlan dicsőséget a halálom után… Ezt is meggyóntam…
Ram hallgat. Nem igazán hasznos információk ezek.
Biztosan besúgta, mondja Juliusz.
Kicsoda?
Ryłło atya. Jezsuita. Gyűlölnek, amióta kigúnyoltam a Pápát. Juliusz nevet. Senkinek nem támadt még ilyen ötlete, egy papagáj latinul kotyog közbe a pápai kihallgatáson!…
Kordian, mondja Ram.
Volt ott papagáj, amikor a Pápát térítetted?
Nem volt.
Nem is tért meg a Pápátok, ti szerencsétlenek! Ekkora hülyeséget! Megtéríteni a Pápát! Minek?! Adam beszélte rá Towiańskit. A Mesternek eszébe se jutott volna, ő látomásokkal operál, egy pápát nem lehet vizionálni, mert van! Most aztán magyarázhatjátok a bizonyítványt!
Ram nincs jól. Juliusz nyög, a gyomrára nyomja a kezét. Kénes víz kellene, az böfögtet, de elfogyott. Nyögdel, majd elvigyorodik.
Még mindig van belőle raktáron… A Kordianból … Tíz év alatt négyszáz példányt se vettek meg belőle… Sok nekik a három frank ötven… Ennyit ér a papagáj, pedig Shakespeare megdicsérne érte…
Juliusz teát iszik, fészkelődik a díványon, végre szellent, felsóhajt.
Mi az én kínom Towiański bajához képest?! Napokon át térdepelt, fel 320se állt, a szenteket korholta, amiért megcsalták, és próbált hatni rájuk, hogy teljesítsék, amit megígértek!
Hol?!
Itt, Párizsban, mielőtt kiutasították. Veszekedett a szellemekkel a Mester, üvöltözött velük napokig… Ez szép.
Mikor?!
Tavalyelőtt tavasszal. Négy hónap múlva mentem el hozzá, kértem, tekintsen a hívének.
Juliusz hahotázik. Ram végképp nem ért semmit. Hitetlen ember Juliusz, igaza volt Adam testvérnek, hogy kirúgta a Körből. Hitetlenül ment a Mesterhez, hitetlenül tért meg! Mire jó ez neki? Hogy lehet hinni és nem hinni egyszerre?!
Adam nem normális, mondja Juliusz. Megtéríteni a Pápát! Uramisten! Miért kell a fennálló intézményeket reszketve tisztelni? Gyáva alak, de ő szellemileg gyáva, nem pedig testileg, mint én! Hogy lehet ennyire korlátolt egy zseni? Ki érti ezt? Hogy ebbe Towiański hogy mehetett bele, rejtély. Hacsak Adam meg nem zsarolta valamivel.
Honnét tudod, kezdi Ram, hogy Adam testvér találta ki?
Ő maga büszkélkedett el vele.
Mikor?
Tavaly november 12-én, itt, ebben a szalonban, délelőtt tíz és tizenegy között. Ő ült a kanapén, és én az asztalnál.
Ram megdöbben. Ő akkor Itáliában csatangolt, és azt hitte, hogy a Pápában diadalmasan dolgozik a Mester szelleme. A Mester kiutasításának híre november 18-án ért Párizsba. Szweycer testvér szerint addig tartott a Nagy Várakozás. Azt is mondta Szweycer, hogy Mickiewicz ki se mozdult a lakásából. Juliusz szerint mégis kimozdult. Nem úgy esett az a várakozás, ahogy Szweycer lefotografálta.
Előző nap, mondja Juliusz extestvér, tizenegyedikén, megint gyűlést tartottak az ügyemben, mert vétót emeltem és közöltem velük, hogy nem hiszek a Kör csalhatatlanságában. Kołyskónak írtam meg november hatodikán. Úgy határoztak, hogy Adam szorongasson meg engem alaposan. Ezért jött el másnap. Hozott egy levelet Towiańskitól, az volt benne, hogy a szellemem, anélkül, hogy én magam tudnék róla, fölkereste Svájcban, és éppen erre kérte.
321Juliusz elismerően kacag. Tetszik neki Towiański ötlete, poétikusnak találja.
Még gyűlést is tartottak a várakozás alatt, gondolja Ram csalódottan. Szweycer képei hamisítványok akkor is, ha a modellek beleegyezésével készültek.
Így nem szabad várakozni. Nem volt őszinte a várakozásuk. Ő a legnagyobb harcot vívta Rómában, és a testvérek Párizsban lótottak-futottak, gyűléseztek, veszekedtek, nem támogatták szellemük megfeszítésével a Rómában ténykedőt. Ez is egyik oka lehet a kudarcnak, sőt lehet, hogy ez az ok.
Az volt a különös, mondja Juliusz testvér suttogva és teát inna, de elfogyott, hogy Adam mélyen hitt a saját ötletében. Mintha sugallatot kapott volna, annyira hitt benne. Mindvégig provokált, sértegetett, el akarta érni, hogy én adjam fel, én mondjam ki, hogy szakítok a Körrel. Persze hogy kimondtam, végre kimondhattam, meg is könnyebbültem, nem kell többé idiótákkal egy levegőt szívnom. Utólag tűnődtem csak el, mi lehetett Adam célja. Nem voltam én fontos ember a Körben, besoroltak Kołysko alá, egy senki, a nyolcadik Hetekben egyetlen tisztességes ember van, Nabielak, a többi futóbolond. A Körben majdnem mindenki az ellenségem, csak Romuald nem utál, nem is értem, miért nem… Aleksander elárulta az ifjúkori barátságunkat, elárulta a legjobb barátom emlékét, aki az esküvője előtt lett öngyilkos, mi hárman keleti nyelveket akartunk tanulni, ők tanultak is… Elárult mindent Aleksander, hogy Mickiewicz csicskása legyen! Icek másfél évtizede gyűlöl, Seweryn nem bírja elviselni, hogy tehetségtelen! Juliusz felnevet. Seweryn nálam lakott fél évig, ebben a lakásban… Az övé volt a hálószoba, az enyém a szalon. Én itt veszettül írtam a towianista drámáimat, Seweryn meg a hálószobában veszettül írta a Körnek a feljelentéseket, ellenem… Nem én mondtam fel neki, amikor kiderült, ő ment el magától, én vígan kibírtam volna… Mit nem bírok én ki?! Tudod, Ram testvérem, mi volt Adam célja? Hogy ne az élcsapattal kerüljek be a Megváltott Világba!
Juliusz nevet. Ez volt a célja! Hogy engem a Megváltás később érjen el! Lehetőleg soha! Időben akart kiszórni, nehogy az elsők között váltassam meg én is! Ezért hívott össze ülést az ügyemben november negyedikén!
322Ram megborzong: aznap járt a Pápánál.
Adam komolyan hitte, hogy a Vatikán meggyógyítható, ha Towiańskit közfelkiáltással pápává koronázzák! Támadt egy eszméje, és addig formálta hozzá a lelkét, míg valóságnak vélte!
Ram látja, sátán beszél ebből a nyomorultból, akinek nincs sok ideje hátra. Ezért nem tudott hát a drámáira figyelni. Nem a rossz szellemek akadályozták, hanem a jók: nem akarták, hogy Słowacki drámáiból a gonosz szellemek a szellemébe hatoljanak.
Hogy lehet nem látni, kiáltja Juliusz, hogy a Vatikánban hullák vegetálnak?! Az én latinul hadaró papagájom az egyetlen normális lény, akit oda lehet álmodni! Towiański végtelenül tiszta ember, neki víziói vannak, ő nem való a Vatikánba! Buta és korlátolt szellem, de érez! Őt a Vatikánba bolondítani?! Nem ezért jött! Nekem megmondta: akkor látta meg a Nyugat felé mutató Fehér Keresztet, amikor Vilnában is híre ment, hogy Napóleont eltemetik Párizsban! Napóleon szellemével akart egyesülni, ott is volt négy éve december 15-én az Invalidusoknál, mi is ott voltunk, én egy ház tetején ácsorogtam, úgy bámészkodtam, lehet, hogy őt is láttam a tömegben… Ennek van politikai értelme, de a pápák üres csigahéjak! A Vatikán halott! Őrültek ezek mind! Három hete Sándor cár lelki üdvéért imádkoztak, és azt képzelik, hogy a túlvilágon a Kör tagja lett! Egy cárért imádkoztak! És még én vagyok áruló, ha tiltakozom! Ezt nem a Mester akarta, ilyet nem akarhatott a Mester!
Ram bólogat, amikor Juliusz azt suttogja: ő megvédi a Mestert, ő védi a Mestert egyedül. Majd meglátod, fogadkozik Juliusz önellentmondó szelleme, megírom száz meg száz alakban!
Sátánfajzatok tépte szellem Juliusz Słowackié, Ram ezt jól látja, csak azt nem tudja, hogy az övé is ilyen lesz.
Történt, hogy Aleksander Chodźko testvért a párizsi orosz követségre bekérették. A nagykövet, a kiváló Kiszeljov úr, aki olyan jól szolgált, hogy vatikáni nagykövet lett később, megmutatta Nesselrode külügyminiszter úr levelét, melyben Aleksander Chodźko úr cári diplomáciai szolgálatról való lemondását írásban kérte indokolni, s egyúttal állásából fölmentette.
323Tizenöt évig szolgálta az ördögöt, így hívta az Impériumot Aleksander Chodźko, s ebből tizenegy évig Keleten. Mickiewicznek volt Vilnában egyetemi társa, s miután lecsukták és kiengedték őket, útjuk másfele kanyarodott. Londonban perzsát tanítva hezitált, mitévő is legyen, mikor a hírek elérték, hogy a lengyel Megváltó megjelent. Áhította a vallást Aleksander, írta Adam testvérnek: „Ihletre várok és a Te tanácsaidra”. Adam testvér segített útlevelet szerezni Franciaországba, és Aleksander három-négy nappal a Mester kiutasítása után ért Párizsba. Történt ez 1842 júliusában. A negyedik Hetekbe került, ahol Seweryn lett az Őr. A Hetekje is, az egyetemes gyűlés is gyakran ülésezett nála a rue d’Anjou 60. szám alatt, és a Felkelés évfordulóját az első évben ott is ünnepelték. Szónoklatairól nincs nyom, szófukar lehetett. A Költő egyik előadásának írásos változatát ő küldte el az érdeklődő George Sand úrhölgynek. 1843. április 23-án Brüsszelbe utazott a Mesterhez, a szavait szorgosan jegyzetelte, a Mester engedélyével a Körnek megküldte, némi lelkifurdalással, mert, mint Adam testvérnek írta: „Tudod, mi az a Mestert látni és hallani. Én most tapasztaltam meg először. Ilyen dolgokat csak imában lehet az Úrnak elismételni. Leírni vagy elbeszélni, amíg még az emlékezetben friss, a bűnözésre hasonlít. Azt jelentené, hogy lerázzuk szívünkről azokat a drága, égi harmatcseppeket, mik telítve vannak frissességgel, illattal, a lélek virágáról letöröljük a megtermékenyítő virágport, s ezt az Isten büntetlenül nem engedi. Azért, én drága Adamom, a benyomás alatt a legszívesebben hallgatnék.”
De azért elküldte a hallott dolgokat, mert az egész Kört illették.
Több mint egy hónapig ült a Mester lábainál, aztán a Költőnél ült így, és az ő szavait jegyezte le, mintha titkára, sőt társalkodónője volna. Nem volt meg közönség nélkül Adam testvér, és az volt Mickiewicz Aleksander testvérnek, ami a Mester Mickiewicznek: a Vezető, a Tekintély, a Csudálnivaló, aki az egykori vilnai diákok közül felporzott a költészet magasába, s noha neki is két füle volt és egy orra, mégis titkokkal teljes az élete, és olyan dolgok jutottak az eszébe, amilyenek másoknak soha.
Az Úristen nem adta meg Adam testvérnek Celinában a Társat, de megadta helyette a testit Xawerában és a lelkit Aleksanderben.
324Amikor a Mester már Rómába továbbindult, de Adam testvér még Lausanne-ban tartózkodott, odaérkezett szeptember 19-én Aleksander testvér; az Úr Ügye is szólította, de más is: az ott élő Jundziłł leányai közül Helenát el akarta venni. Akkor Adam testvér azt mondta neki: „Nősülni annyi, mint az Úr előtt vállalni a feleségnek az Úr felé való vezetését”; s megtiltotta, hogy az Üggyel szemben ellenséges családból való leányt elvegye. Fontos volt Adam testvérnek, hogy bizalmasát tőle holmi nők el ne vonják.
Mégis elvette a lányt Aleksander, csak később.
Körmölte Adam testvér mondásait Aleksander szorgalmasan, és sok-sok mondatot írt le, mint Adam testvér eszméjét, noha a Mester leveleiből vett szó szerinti idézetek. Gyakran visszatartotta Adam testvér, a Hivatal, e leveleket, hogy eleven könyvként sugározza azokat tovább; ennyire tévedhetetlen igazságforrásnak tartotta a Mesterét a Legelső Tanítványa, azt pedig a Legbenső Bizalmas.
Mickiewicz műveinek összkiadását Aleksander hatezer frankkal a kiadó Eustachy testvérnek meghitelezte, a jogot is megvéve; majd az ezerötszáz példány megjelenése után Eustachy fizet neki tizenötezer frankot. E jelentős hitellel Aleksander testvér az ördög szolgálatában szerzett pénzét az ördög ellen fordíthatta, lelkiismerete meggyógyulhatott, és Adam testvérhez még közelebb kerülhetett.
Izgatottan tárgyalta Aleksander testvér Adam testvérrel, mit is írjon, a cári szolgálattól miért vált meg.
Egyszerre azt sugallta egy hang Adam testvérnek, hogy fejtse ki Aleksander testvér az Úr Ügyét részletesen, méghozzá a cárnak!
Meg vannak már szinte térítve a franciák, A Nagy Periódus már sugárzik, noha még a dolgozószoba mélyén, ideje hát a cárt is megtéríteni. Megüzente a Mesternek az ötletét, és a Mester jóváhagyta. Térítsék meg Miklós cárt, aki a lengyel szabadságharcot leverte. S miért ne egy volt diplomatája tegye? Vezekeljen hosszú, önként vállalt rabszolgaságáért ezen a módon Aleksander testvér, és hitelesebb is a levél, ha nem valami senkiházi írja.
Gyaníthatóan eleve a Mesteré az ötlet szabadalma, Mickiewicz csak terjesztette. Megtéríteni az Úr Ügyére a zsidókat is, az oroszokat is: fennkölt eszme, habár racionálisan mérlegelve kivihetetlen. De hát két325ezer holdéve a görögök és a zsidók kiegyezését sem lehetett racionálisan megoldani, csak irracionálisan: új vallást teremtve. A Mester előde Pál volt, aki a látását szintén elvesztette átmenetileg.
Panaszosan emlegette Mickiewicz, hogy a Körben még egyetlen orosz sincs, noha van már francia, ukrán, zsidó és cseh. Mondta Aleksander testvérnek: „Ha úgy tudnál Kiszeljovval beszélni, hogy az megzavarodik, vagyis ha valamely testvér ilyen lélekrezdülést tudna egy ilyen muszkában előidézni, annak a jele volna, hogy már a Földön is üthetjük Oroszországot. Akkor azt mondhatnánk a mieink által a franciáknak: elég a zsoldotokból, megyünk hazánkat visszavívni. A te egyetlen ilyen pillanatodtól függene Lengyelország megváltása.”
És mondta Adam testvér: „Szolgáljunk az Úrnak úgy, ahogy a muszkák a cárnak.”
S kezdetét vette a munka a cárnak szóló levélen. Titokban dolgoztak, fogalmazta Aleksander testvér, fogalmazta Adam testvér, elküldték a Mesternek, aki javította, visszaküldte, s akkor még dolgoztak rajta ők ketten, és írták a levelet franciául.
Adam testvér eközben az Őrök figyelmébe ajánlotta a kérdést: mi lesz, ha eljő a pillanat, és a világ vezetője a Mester lesz? Vajon fogjuk-e úgy teljesíteni a parancsait, mint a káplárét a közlegény, a kapitányét a káplár? Legyünk jó katonák, kik a vezérüket érzik; csak a rossz katona nem érzi, hanem kritizálja vezérét.
Képzelegték a testvérek, hogy Varsóba végre belovagolnak. Későbbi olasz hívei a Mestert fehér lovon ábrázolták, felemelt jobbjában, a háttérben fehérlő kereszt origójában sugárzó kehely. A lovat a kép jobb szélén a Mesterre emelt tekintetű bajszos paraszt vezeti, nyilván Służalski; baloldalt az első sorban Mickiewicz, Celina és Różycki tábornok. Egy nyíl átdöfölte harcos a földön fektében balját emeli a megdicsőült, szemüveges, őszen kopasz, fekete lebernyeges, lovagló Mester felé. Ez az apoteózis a Mester halálának ötvenedik évfordulójára készült 1928-ban, éppoly gyönyörködtető, mint Mussolinié, s mint általában az apoteózisok; kár, hogy a ló később kiveszett a Vezérek alól. Az olasz towianisták aztán be is olvadtak a fasizmusba szépen.
Miközben elkészült az érme a francia diákok adakozásából, három profil egy érmén, a három nevezetes szabadelvű professzor: Michelet és 326Quinet és Mickiewicz, és csak Michelet haragudott meg, mert ő külön érmén szeretett volna szerepelni, írták a levelet a cárhoz.
S miközben a képviselőházban és a sajtóban tartott a vita a Collège de France-ról, nagyhatalmi francia férfiak támadták és védték a Költőt, íratott a levél. A Körből Turowski testvért kizárták, mert kiderült, hogy a Feltámadottaknak a Mester titkolni való tanaiból sokat elárult, noha jószándékúan (Ram fellélegezhetett), és íratott a levél. Az egzaltált Marie házasságra lépett Rutkowski testvérrel, a Mester végre hozzájárult, és egyéb szerelmek is estek, és a svájci Valais-ban térített a Mester ügyére Kamieński és Zan testvér, zajlott a mozgalmi élet, s közben született a levél, és felmerült a kérdés, vajon ki adja át, hol és kinek.
Kiszeljov a cárhoz aligha továbbítja, kivéve, ha az Ügy annyira megérinti, hogy a Mester hitére áttér. Nem lehetetlen, és nem is Kiszeljov úrtól függ a dolog, hanem attól, aki Kiszeljovot átsugározza. Úgy vélhette Adam testvér, hogy erre Aleksander testvér mégsem alkalmas, ő maga pedig az orosz követségre menni nem akart. Vigyék el a levelet inkább személyesen a cárnak. A Mestert nem szabad terhelni; nem tehető ki a Mester annak, hogy valahonnét megint elzavarják. De akkor ki vigye a levelet a cárnak?
Adam testvér gyakran fogadott a lakásán egy Csizsov nevű orosz utazót, akit a Költő hírneve csábított; sok időt vesztegetett rá Adam testvér, vélvén, hogy az együgyű utazó meggyőzése a cár meggyőzésének főpróbája. Csizsov úr csodálva bámulta a nevezetes költőt, de a postás szerepre nem bizonyult alkalmasnak, a levélről nem is tudott. Ram testvér sem lehetett a küldönc: próbaképpen francia spiritiszták közé küldték, hogy megtérítse őket, de nem tértek meg, mert, mint Adam testvér mondta, Ram elmulasztotta, hogy „villámként sújtsa őket”. Tanulság gyanánt mondta ezt a Költő a testvérek előtt; Ram lehorgasztott fővel ült.
Nyárelő! Sétányokon zöldellő fák! Lengébben öltözött hölgyek! Napnak áldott sugárzása! Náthának visszaszorulása! Langyos szellők a bulvárokon! Ezek mind az Úr jótéteményei közül valók, miket ebben az évben kétségtelenül azért bocsát reánk, mert a cárnak szóló levél kész és tökéletes. A levél átadásának külső időpontját az Úr szabta meg; hanem a belső időnek a külsővel egybe kell esnie. Az viszi el a levelet, akinek a szeme a Mester mélységesen átható, borzongatóan szürke szemé327vé válik, s akkor Lengyelhont a cár azonnal visszaadja. Semmi sem lehetetlen ilyenkor nyárelőn, semmi. A reményekért, a kizöldült fákért, a lengén öltözött hölgyekért hála az Úrnak, hála!
Csizsov úr a lehető legjobb benyomásokat szerezte Mickiewicz úr otthonában, ahol az oroszokat nem szidalmazták, a feltűnően hosszú hajú gyerekek szabadon bolondoztak és rajcsúroztak, kivéve a tíz év körüli, hallgatag kislányt, aki mélán borongva nézett. Celina asszony a vendég kérésére mazurkát zongorázott, egy feltűnően csinos lengyel hölgy szépen, bár kissé hamisan énekelt. Csizsov úr teológiai kérdéseket vitatott meg a házigazdával, teát ittak, és sakkoztak is, amíg a rengeteg lengyel emigráns meg nem érkezett, és mindennap megérkeztek, maguk közt izgatottan lengyelül tárgyaltak; Csizsov úr elbúcsúzott, kilépett az utcára, és egyre erősbödött az a benyomása, hogy a világon a legjobb dolog lengyel emigránsnak lenni Párizsban.
Nem tudhatta Csizsov úr, mi rejlik békésen sakkozó partnere lelkében. Adam testvér mondta: „Ki olyan feszültségben akarna élni, mint a Mester él szüntelen, tíz napig se bírná ki”, de feszültségben élt ő is, mert a Mester levélben sürgette: ideje a levelet elküldeni a cárnak. S írta még a Mester: az akcióban az egész Kör köteles részt venni; találják meg a tónust, mely az Oroszhonban lévő Rossznak legyűrését megkezdi, és Lengyelhon felszabadítását eléri. Csak az első akadályokat küzdjék le a testvérek, a többit majd a felsőbb szellemek elvégzik, ám azok az emberi részvétel nélkül tenni maguk semmit sem tudnak.
A cári rendszert megjavítani, az orosz szellemet rabságából kiszabadítani, egyúttal a független Lengyelországot visszavívni, a két szláv népet hivatásához visszavezetni, ezt nem érte el senki sem fegyverrel, sem szép szóval, sem törleszkedéssel, sem lázadással, sem palotaforradalommal, sem jobbágyfelkeléssel, de most a Mester megteszi, és a Kör e hatalmas cselekedetnek része lesz.
Noha mikor a Mester azt javasolta, hogy a levélben az orosz népet testvéri népnek nevezzék, amely a tűz átvételére elsőként jogosult, Adam testvér a Mestert megcenzúrázta, és a javasolt mondatot kidobta.
Lázadás!
A vátesz és a cenzor külön-külön működött benne, egymásra fenekedve, amiként legtöbbünkben nem egy, hanem sok ember lakozik; de 328hiszen a Mester is azt hirdette, hogy a minket körülvevő különböző szellemek egyszerre próbálnak befolyásuk alá vonni, s a mi szellemünk is többféleképpen hat rájuk vissza.
És elközelgett augusztus 15-e, csütörtök, Napóleon születésnapja. A francia kormány a Vendôme-oszlop környékét lezárta, a néhai császár vén obsitosainak aznapra tervezett lakomáját betiltotta; mindazonáltal reggel az Invalidusok templomában a Kör tagjai az istentiszteleten részt vettek, majd masíroztak keresztül-kasul Párizson emelkedett hangulatban, végiglátogatva azon helyeket, mikhez Napóleonnak köze volt, és sok ilyen hely akadt. De nem tudták még akkor a hívek, hogy e napi kelettel a Miklós cárhoz címzett levelet az orosz követségen két megnevezetlen testvér a követnek átnyújtotta.
Mégis megbíztak a követben.
Hogy ki volt a két testvér, azóta sem tudjuk. A nap kiválasztása helyes volt, mert ha a Mester Napóleonnal azonos, akkor e nap Jézus Krisztus születésnapja is, mert a Mester és Krisztus is azonos; nem maradt más hátra, mint a válaszra várni.
El is rendelt két hét munkaszünetet Adam testvér, s mikor az letelt, újabb két hét szünetet írt elő. Nem mondta, miért. De az Őrökkel közölte: ez az utolsó előtti, sőt talán az utolsó harc; legyünk készen, a győzelem hitével szívünkben.
Mialatt várakoztak, Ram testvér és Romuald testvér szeptember 7-én útnak indult Saulzoirba téríteni.
Miért épp akkor? Netán ők adták át az orosz követségen a levelet, s hogy ne beszéljenek róla a Körben, Mickiewicz elutaztatta őket? Vagy a tétlenséget nem bírták már elviselni, és a maguk szakállára mentek el? S miért épp oda? A Departament Nordból kaptak volna híreket, hogy a katonák lázadoznak, s ezt akarták meglovagolni? Annyit tudni, hogy kaszárnyákban igyekeztek a hitet éleszteni, és Napóleont dicsérték a franciáknak. Ennél államellenesebb provokációt nem lehetett kitalálni. Egy hét múlva értek vissza Párizsba, ahol várta őket a Franciahonból való azonnali kiutasítás.
Szeptember 15-én közölte a hírt Adam testvér az Őrökkel, és megmondta, hogyan kell értékelni. Diadalként, áldásként. Az ő szolgálatukban semmi bűn vagy vétek nem volt, így elutazásuk az Úristen áldásának 329pecsétjét viseli magán. Úgy akarja az Úr, hogy másutt szolgáljanak. Főleg Ram testvér számára áldásos e lengyel kereszt: ez köti őt végképp össze az Emigrációval és a sanyarú lengyel sorssal. Intés ez egyúttal, hogy hamarosan mindenkire ilyen, sőt súlyosabb üldöztetések várnak. Készüljünk fel idejekorán. Nem arról van szó, hogy készítsünk tervet: ide vagy oda akarunk utazni, ha innét elűznek, hanem a morális résenlétről.
Dublint vagy Londont tervezte megadni Adam testvér, mint hányattatásainak következő állomását tizenegy nap múlva, midőn Villemain úr ismét behívta, tehát menekülési tervet ő maga mégiscsak készített, de megóvta az Úr attól, hogy erre fény derüljön, mert Villemain úr fél év fizetett szabadságot ajánlott fel civilizáltan mosolyogva, amit a Költő végre elfogadott. Hogyne fogadta volna el. Mire a szabadsága lejár, már meg lesz váltva Ázsia és Kelet-Európa!
Szeptember 18-án Romuald és Ram elindult a párizsi száműzetésből az újabb száműzetésbe. Minthogy azonban a Mesterhez indultak Svájcba, nem is száműzetés volt az, ellenkezőleg: hazaindultak a Forráshoz, a Fényhez! De mert örökre távoztak Párizsból, sok testvér kísérte el őket a postakocsihoz. Este hétkor indult a Lafitte bank által üzemeltetett dilizsánsz, sírtak a maradók, sírtak az elutazók, mert örökre búcsúztak egymástól. Ez ugyan nem így lett, de úgy érezték akkor, úgyhogy felemelő esemény volt ez is a Kör életében.
Amit az Úr elrejteni nem akar, napvilágra jő: kiszivárgott, hogy valami üzenet ment a cárhoz. A túlfeszült Aleksander testvér nem tudta a titkot magába fojtani, vagy ismét a kézbesítő keresése indult meg tapogatózva? Nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy Pilchowski testvér ajánlkozott: a levelet a cárnak személyesen átadja.
Adam testvér habozott.
Amikor meghalt Lafayette tábornok, aki a lengyel ügyért a Felkelés alatt és azután is kiállt, s a Kör képviseltetni óhajtotta magát a temetésén, a szervezésben Pilchowski testvér elöl járt. Adam testvér az Ügy összecsavart zászlaját előhozta, kérte Pilchowskit, venné át és vezetné a Kört; ettől Pilchowski megijedt, elsápadt, nem merte átvenni, s mindenki hazament.
Most Pilchowski testvér kijelentette: elmegy a Mesterhez, átitatódni a szellemével. Nemrég erősen támadta Adam testvért, amiért Ville330main minisztert nem térítette meg; ő bizony Adam testvér helyében megtette volna! Jogos volt Pilchowski haragja: képesnek kellett lenniük akár a Sátánt is megtéríteni, nemhogy egy minisztert!
Adam testvér írt a Mesternek, Pilchowski testvért így jellemezte: „Lelkiereje óriás, az Ügynek tónusával még nem bír. Fizikailag nincs egészen rendben, de betegsége inkább lelki természetű; valamely idegen szellem, vagy azok egész csapatja szállta meg őt testének alsó részeiben, ettől igen szenved. Ha az Úr lehetővé tenné, hogy e szellemek fent, a torkán, a száján át eltávozzanak, egy csapásra kigyógyulna.”
Magáról ezt írta: „Sokáig nyomott és beteg voltam. Úgy látom, testi szenvedésem oka egy szellem műve, vagy éppen sokuké, akik engem folytonosan támadnak; egyiküket félálmomban láttam is; de úgy érzem, őrangyalom is közelít; két napja vagyok ebben a munkában éjjel; úgy érzem, köröttem e szellemek az én családomból valók.”
A Körben egyébként is betegségek terjedtek. Adam testvér úgy látta, hogy a betegségnek oka maga a beteg; aki meghűl, ne fogja azt a nyitott ablakra, mert miért nem csukta be; kinek a gyomra háborog, ne fogja az étekre, mert ő evett belőle; az irritáltság a gyöngeség jele; így dühöng a nemesség Lengyelhonban a muszka ellen: mert gyöngébb. Az egész Emigráció álmodozásban él most; éppen azért jött el a Mester, hogy e süppedtségből kihajszoljon minket a tettekbe; de ezt ma még a Mesteren kívül senki sem gyakorolja. De mindeme rosszak jók lesznek valamire. Jobb a Sátán által betört ló, mint a betöretlen, mert a csatában azt is használni lehet.
A Mester messziről mindezeket átérezte, írván: „A Kör siralmas állapotban van. Ha engem ma valaki megölne, igaza lenne. Nézzétek testvéreiteket, kik az Úr Ügyéhez való csatlakozásuk előtt egészségesek, vidámak, tevékenyek voltak, s most mizerábilis állapotban járnak-kelnek, szemük véres, sápadtak, félőrülten tébolyognak. Joga a világnak, hogy így kiáltson fel: látjátok, ezek ép emberek voltak egykor, most semmik, ezt tette velük az az ember – öljétek meg! Testvérek! Az Ügy azért van, hogy lelkileg mindenkit fölemeljen! Aki írt, annak most jobban kell írnia, aki szabó volt, jobban kell szabnia! Csak a szellemetek legyen ép, s akkor magatokkal ragadjátok az embereket, mert tiétek a szellem!”
331Isten azonban nem azért nyuvasztja a kiválasztottjait, hogy halálra gyötörje őket. November végén jött meg az áldás, midőn Pilchowski testvér a Mestertől Párizsba visszatért. Levelet hozott a Mestertől, az állt benne, hogy Pilchowski testvér szándékai, érzelmei tiszták, és Adam testvérrel egyesülnie kell. Jóváhagyta a Mester, hogy a levelet a cárhoz Pilchowski testvér vigye, ám csak azután, hogy Adam testvérrel szellemi egyletbe lépett.
Harminchat éves volt Pilchowski-Biberstein Seweryn gróf, a Felkelés demokrata hadnagya, aki a Mesterhez két éve Brüsszelben csatlakozott; Adam testvér Hetekjébe lett beosztva. Gorillai, csontos, hajlott testében hol lötyögött, hol megszorult a lélek, tekintetét elkapdosta, bélgörcsök kínozták, repedt hangján sokat beszélt, mániáihoz körmeszakadtáig ragaszkodott; állították róla, hogy laudanummal él, bár nem volt szürke a bőre; inni sokat ivott.
S most, november 28-án, egy nappal a Felkelés kitörésének évfordulója előtt ott hadonászott Adam testvér lakásában, és magyarázta, hogy nekik egymás előtt titkuk többé nem lehet, egymással úgy kell beszélniük, mintha egyedül, tükörnek beszélnének, s oly bensőségesen, miként az imában. Kettejük szelleme nemcsak rokon, de azonos is, mert megmondta a Mester, hogy egyetlen szellem két testben is lakozhat egyszerre. Adam testvérnek eszébe juthatott, hogy Swedenborg szerint három emberi szellemből lesz egyetlen angyal. Mondta Pilchowski, hogy ők ketten ikrek, egymás örömét és fájdalmát száz mérföld távolságból is érezni tartozók; közösségük szent és megbonthatatlan, mert a Mester ütötte rá pecsétjét.
Gondolta Adam testvér, hogy a Mester az ő körbéli hatalmának megnyirbálására találta ki ezt az egészet? Nem tudni. A legszívesebben kidobta volna Pilchowskit a lakásból, mert hallatlan erőtlenség kezdte a hatalmába keríteni, de hát az ő lelki kötésükre a Mester ütött pecsétet, erről a keze írása tanúskodott.
Adam testvér váratlanul feláll, mindjárt jön, mondja, kisiet a szalonból, szédeleg. Rosszullétét a szellemek okozzák, benne harcot vívnak éppen. Menni valahová. A gyerekekhez nem lehet, megijednének. Benyit Celina szobájába. Az ablaknál ül, hímez, felnéz, kezében megáll a tű, látja, férje nincs jól. Férje leül az ágy szélére, elhárító kézmoz332dulatot tesz, hogy Celina ne csináljon semmit, ül, mélyeket lélegzik. Celina nézi.
Xawera ugrott volna, hogy homlokára, mellére borogatást tegyen, kezével halántékát szorítsa, majd nyakát csókolja puhán. Xawera buzgalma női lett volna, de nem neki szóló, hanem bárkinek, aki rosszul van éppen. Celina fagyos közönye, ahogy ült és nézte, őszinte volt és személyes, lelkének mélyéről fakadó, és csak neki szólt.
Celina szótlanul hímez tovább, némán, diadallal, hogy más is tud rosszul lenni. S ahogyan neki sem segített más, csak a Mester, hát segítsen most is a távolból, és ha nem akar, ne segítsen. Nézi Mickiewicz az ágyról Celinát, akinek senki máshoz köze nincsen, csakis a Mesterhez; a Mester eljegyzett menyasszonya; belőle a varázsló az ördögöt kiűzte, és orvosába beleszeretett. Egy sziluett ül az ablaknál, kezének árnyképe preklasszikus zenemű nyugodtságával mozog; idegen; béke honol benne, és végtelen közöny.
Celina nem az ő társa; tudja ezt a Mester; elküldte helyette Pilchowskit, hogy ne maradjon annyira magányos.
Külön nemet kellene létesíteni a barátok számára, harmadikat a hím- és nőnem között, ezt javasolta Mickiewicz egy levelében ifjan, a görögök nyomán; ezt is tudja a Mester!
Mélyeket lélegzett Adam testvér. A sziluett az ablakban szép, kezének muzsikája dallamos. Domború a női árny hasa, szentkép, a nő érinthetetlen. A színek hiánya otthonos, a némaság áldás. Az idegen asszony más időben létezik, az élőt nem zavarja, nem nyomasztja.
Visszamegy szalonjába Adam testvér, nyugalom árad szét zsigereiben. Akkor és úgy bocsátja reánk a kegyét az Úr, amikor és ahogyan a legkevésbé várjuk. Gondolatokká lefejteni, mi történt, kell némi idő. A kegy a Mestertől ered, és hordozója Pilchowski. Az áldás átfogó, Celinát is magába zárja, és a cárt is!
A megoldhatatlan görcs el van vágva.
Adam testvér kerülte a Tettet. Mit kellett volna tennie? Amire Pilchowski vállalkozott: elmenni a levéllel személyesen a cárhoz, és megtéríteni.
Egyetlen szóval sem kérte Adam testvért erre a Mester, ő soha nem kért semmit senkitől, csak várta. Pilchowski ébredt először, mi a teen333dő; nem érzéketlen híve volt az Ügynek. Gyáván ingadozott Adam testvér, a lengyelfaló cárhoz elmennie nem akaródzott, menjen más, ne a lengyelség vátesze, pedig ez lett volna a legnagyobb áldozat, és az Ügyért a legnagyobbat kell áldozni! Homályosan célozgatott Adam testvér Aleksander rossz szellemi állapotára ebben az időben, mert Aleksander sem akarta meghozni ugyanezt az áldozatot, vélvén, hogy a levelet aláírván már meghozta. Megérezte a távolban a Mester, milyen nagy bajban vannak ők, talán még el is mosolyodott, szokásával ellentétben, mikor eszébe jutott, hogyan szüntesse meg az ő Legelső Tanítványának és e tanítvány Legbenső Bizalmasának lelki hányódását. Hát így!
Ha Pilchowski és Adam szellemei ikrek, akkor Adam testvér szelleme fogja megtéríteni a cárt, ám anélkül, hogy a teste ott lenne Pétervárott! Adam szelleme térít, ám erről az Emigráció és a Lengyelség nem fog értesülni, tettét félre nem értik, mert azt látják csak: a névtelen Pilchowski ment oda!
Mindent megoldó formula a Pilchowskival való szellemi ikerség!
Aznap este a Szent Szellemi Ikerség megköttetett; hogy ilyenek voltak az okai, valószínű; aligha közösködött volna saját szellemén mással a Költő, a büszke, ha vészesen rászorulva nincs.
Másnap a titkolózásnak vége lett. Összegyűlt az egész Kör Adam testvér lakásán a Felkelés évfordulóján, csak a Mesternél tartózkodók hiányozhattak azon hetvenkilencből, kiknek névsorát egy poznańi lap árulkodón leközölte. Nagy beszédet mondott Adam testvér, majd a Miklós cárhoz intézett levelet franciául felolvasta.
Hosszú levél volt; „Legfényesebb Úr!”, ezzel kezdődött, és Aleksander Chodźko alattvalói hűségnyilatkozatával, kit az Úr Ügye megérintett. Oroszország, írta cárjának az alattvaló, megőrizte a lélek őseredeti egyszerűségét. Krisztus kialudt vagy eloltott szikráját már csak a szláv népekben lehet megtalálni. Miközben másutt fejlettebb a szabadság és haladnak, fejlődnek, az Úristennek legfőbb ereje még mindig a szlávság. A Felkelés révén a lengyelek az úton megrekedtek, az Úr által rendelt útról letértek, az Úr vereséggel sújtotta őket. „A forradalmak nem sikerülnek a lengyeleknek, azok ellen fordulnak, akik kirobbantják őket”, állt a levélben. Napóleon az Úr zászlaját fölemelte, de túllépve hi334vatásán, az Úr kegyelmét elveszítette. „Az Úr megengedte, hogy Napóleon legyőzessék, ám az Úr akarata beteljesedett: a vallás és a politika összekapcsolásának ideája beleoltódott a Földbe”.
Írva állt, hogy a cárnak nagy a lelke, s hogy milliók megmentése bízatott rá. „Oly sok szláv nép vezetőjeként, kik a Te jogarod alattvalói, ma az Úr legfontosabb eszköze vagy a Földön”. Hivatkozott a levél I. Sándor, az elhunyt cár és más holtak szellemére, melyek valaha a szláv népeket vezették, s ma már az Úr akaratát a túlvilágon elismerik. Szó esett az Ige Orgánumáról, ama Férfiúról, akit elítélt a felséges cár kormánya, és elűztek Franciaországból és Rómából. Kéretett a cár az Igét meghallgatni; ha így tesz, alattvalói az Úr cárba helyezett gondolatának hódolva magukat a Felséges Úr nagysága és boldogsága érdekében feláldozzák. „Ne utasítsd el azon áldozat gyümölcseit, mellyel a lengyelek az emberiségért, a testvéri népért és a Te javadért áldozzák magukat”.
Döbbenten hallgatták a testvérek.
Akik a levéllel egyetértettek, ott maradtak; akik nem értettek egyet, elcsörtettek.
Másnap Adam testvérnél mint a Kör Hivatalánál Kamieński testvér feldúltan tiltakozott, és kijelentette, hogy a Mesterben többé nem hisz, mert a cárt Grand Monarque-nak nevezni szégyenteljes talpnyalás.
Iszonyú háborgásban volt Mikołaj Korwin Kamieński ezredes lelke, aki vitézül harcolt Grochów és Ostrolęka alatt. Az emigránsok sorsát nejével, Adamina Potockával derekasan tűrte, fiát a francia kereskedelmi flottába beadta, mivel a hadiflottától ők, lengyelek, el voltak tiltva, de azt remélte, fia majd a Szabad Lengyelország haditengerésze lesz. Nem lett, tizenegy év múlva elesett a francia seregben az olaszok ellen.
Nemrég Zan testvérrel a svájci Valais-ban térített Kamieński, bár hasztalan, a svájci polgárok világias forradalomban hittek. A Mestert is fölkereste, felüdült nála, de a Mester a cárnak címzett hódoló levélről egyetlen szót sem szólt! Most kételyek mardosták Kamieński testvért, vajon a Mester áldása rajt van-e a levélen, vagy csak Adam és Pilchowski hazudja. De akár megáldotta a Mester a levelet, akár nem, hogy álljon ő a lengyel utókor elébe e gyalázatos behódolás után?
Ez nem történhet meg! Kamieński fölkereste azokat, akikben szövetségest remélt. Seweryn testvért rossz állapotban találta, mert megint 335pipázott. A levélről nem mert véleményt nyilvánítani, de odaadta Kamieńskinek a Naplóját, hátha az segít.
Zan kitérően reagált és azt mesélte, sokat álmodik Adam testvér mostanában, szülőfalvát látja és élők s holtak szellemeit, akik a Kör legújabb fordulatáról keményen vitáznak vele; családjának tagjai ők, és Adam belebetegedett, de azt mondja: törekedjék mindenki jókedvűen cselekedni; Napóleont meglesték párszor, magányában az örömtől fel-felugrált! Így tegyünk mi is!
Kamieński őrjöngött. Nem ettől az ugrálástól lett nagy hadvezérré, és soha nem írt volna alázkodó levelet a cárnak!
Végigolvasta Seweryn Naplóját, benne volt a Kör alakulásától kezdve a hitért folytatott súlyos küzdelem, és nem volt benne hívság. Szégyenkezett Kamieński, hogy őbenne ekkora hit, úgy látszik, nincsen. Könnyezve adta vissza a Naplót Sewerynnek, kijelentetvén: iszonyú kísértésektől óvta meg.
Szerzőnek nagyobb diadala nem lehet.
De nagy hányattatásban volt továbbra is a lelke, virrasztott és imádkozott Kamieński testvér, míg sugallatot kapott végre, és remegő kézzel deklarációt fogalmazott:
„Teljes szabadságomból lépvén az Úrnak Seregébe, ezen szabadságommal visszaéltem, ezen szabadság számomra a legiszonytatóbb kísértésnek lett okozója. Ma erősen érzem, hogy az Úr Ügyét tovább nem szolgálhatom, míg a szabadosságnak maradok a rabja. Ezért a mai nappal szabadságomról lemondok, és ezentúl az én Mesteremnek, Andrzej Towiańskinak az akarata lesz az én akaratom minden tevékenységeimben.”
Kamieński lemondott a saját akaratáról!
A deklarációt átadta Adam testvérnek, a Mesterhez juttassa el, a Körben tegye közhírré.
Ettől megnyugodott.
Ő mint személy nincs többé, ő a Mester szellemének másutt tartózkodó edénye. Az akarattalanság áldott szabadsága ez. Fellélegezve rótta Párizs utcáit, családja aggódva várta otthon. Szánakozással nézte a többi embert, akik önös érdekeik és gondolataik csapdájában szűkölve vergődnek.
336Nem érdekelte, mi zajlik a Körben.
Juliusz Słowacki írásbeli vétót emelt az oroszosítási törekvések ellen? Jó. Michał Chodźko a Mesterhez utazott? Jó. Ferdynand megérkezett, és Batignolles-ban, ahol megszállt, Adam nélkül üléseznek némelyek? Jó. Adam testvér a deklarációt nem ismertette? Nem baj, a Mester úgyis azt cselekszi, amit kell.
Ám akkor Pilchowski is nyilatkozatot tett: urának és parancsolójának ismeri el Andrzej Towiańskit, s mint a jobbágya, mindenestül neki adja magát!
A francia szöveg szerint:
„Ezen okmány értelmében Andrzej Towiańskinak jobbágya lesz gróf Seweryn Biberstein-Pilchowski, a lengyel hadak tisztje.
Karol Różycki ezredes, Romuald Giedroyć herceg, valamint Michał Chodźko, a Lengyel Seregek tisztjei jelenlétében mint tanúk előtt:
Én, alulírott gróf Seweryn Biberstein-Pilchowski Terehowából, lengyel tiszt, jelenleg a Párizs alatti Batignolles-ban a rue de l’Eglise 18. szám alatti lakos, korábban lengyelországi lakos, a kijevi vajdaságban levő Terehowa faluban, Ukrajnában, a machnowieci járásban, elismerem Andrzej Towiańskit az én Mesteremnek és Uramnak, jogilag szolgájának és jobbágyának nyilvánítva magamat, és kötelezem magam, hogy szent kötelességeimnek Mesterem és Uram iránt mindenben eleget teszek, a következő feltételekkel.
Andrzej Towiański, Mesterem és Uram, a mai naptól az én személyem fölött és lengyelországi birtokaim fölött, valamint ezután beszerzendő valamennyi birtokaim fölött mindazon jogokkal bír, melyeket a régi Lengyelországban az urak bírtak az alattvalóik fölött, az egykori alkotmányok és szokások szerint.
Ezen jobbágyi nyilatkozatom személyes és életfogytig tartó. Ebből következik, hogy amint az én Mesterem és Uram, Andrzej Towiański, szívemből kívánt mennél hosszabb évei múltán a földet elhagyja, akkor én szabaddá válok, ami személyemet és birtokaimat illeti, és jogom van, hogy amennyiben kívánom, azokat a nevemre visszaírassam. Andrzej Towiańskinak, az én Mesteremnek és Uramnak gyermekei sem atyjuk életében, sem a halála után semmiféle jogot nem formálhatnak mindarra, amit ezen akta értelmében az ő atyjuk élvez.
337Magától értetődik, hogy amennyiben megnősülök és gyermekeim lesznek, őket az én jelen nyilatkozatom semmire sem kötelezi. De megígérem Mesteremnek és Uramnak, Andrzej Towiańskinak, hogy mihelyt gyermekeim a nagykorúságot elérik, őket felhívom arra, hogy szabad akaratukból apjuk nyomdokát kövessék…”
S a végén: „Jelen akta letétetik Adam Mickiewicznél a rue d’Amsterdam 1. szám alatt, ki felhatalmaztatik, hogy ezen aktáról másolatokat adjon ki.” Aláírás. Tanúk kézjegye. Párizsban, 1845. január 6-án.
Kamieński tajtékzott.
Pilchowski az ő szent sugallatát ellopta, elorozta! Adam segédkezett, mert a szabad akaratáról való lemondását nem ismerte más! Adam nem ismertette senkivel, hanem aljas módon átpasszolta Pilchowskinak, hogy tromfolja le!
Hallatlan bűntény, párja a történelemben nincs! Eget verő bűntény, és a Mester hallgat!
Paszkiewicz elloholt Kamieńskihoz és háborgott, amiért olyan birtokokat juttat a Mesternek Pilchowski, amelyek a cári Ukrajnában vannak, s azoktól Pilchowski rég meg van fosztva! Merő szemfényvesztés az egész! Holott azért harcolnak a jóérzésű emberek, hogy a jobbágyság eltöröltessék! S még akadnak a Körben, kik ezt a tébolyt demokratikus aktusnak nevezik! Hogy a szolgaság a legteljesebb egyenlőség, mondják! Botrány! Jeżewski a Legújabb Testamentum csillagának nevezte Pilchowskit, s hogy ezen új csillaglás a glóbust megreszketteti! És Adam leteremtette Aleksandert, mert kifecsegte, hogy Pilchowski oroszországi útjára a nyolcezer frankot ő adta!
Nyolcezer frankot, amikor évi 200 frankból tengődnek a magányosak, és a családosak átlag 400 frankból nyomorognak, amiben a hónapos szoba is benne van?!
Hosszan háborogtak; végül Kamieński január 30-án elment Pilchowskihoz, és bűnei nyilvános meggyónására szólította. Pilchowski fegyelmezetten állt, és mosolygott. Kamieński fejében megfordult, hogy kihívja párbajra, de ő, az ezredes, egy hadnagyot?! Inkább a hívekkel üvöltött, kijelentvén, hogy a Körből kilép, és rohadt moszkovita az egész bagázs.
S mert a Mesterhez készült a Legelső Jobbágy testvér, és ez alkalom338ból Adam testvér felszólította a híveket, tegyenek ismét írásos nyilatkozatot szellemi állapotukról, leült Kamieński testvér, fogalmazott két és fél héten át, és levelét február 16-i dátummal a Hivatalhoz eljuttatta.
Az Ügy kezdetén, írta, a szíveket a remény újjászületése örvendeztette, egymást elérzékenyülten ölelték meg; s oly szép volt az útjuk hazafelé Nanterre-ből! Az erdei lakoma, a közös ének, a lengyel táncok, az istentiszteletek a Saint Roche-templomban! Minő szabadsága a léleknek!
Később azt mondták, a tanácskozásokon nincs helye véleménymegoszlásnak, elv az egyhangú szavazás, a lélek szabadságát azonban semmi sem köti, nem szekta ők, egyszer felvett testvér a Körből el nem távolítható, a testvérek érzelmeiket szabadon közölhetik, szavukba vágni nem lehet, a Hetekre osztás csak a közlekedés megkönnyítését szolgálja, ezért is jelöltettek ki az Őrök; Adam és az Őrök hatalma a testvéri szereteten nyugodott.
Ám az első korszak után, amelyet Lengyel–Szláv korszaknak lehetne hívni, jött a következő, és jöttek a hivatalnokok. A másként gondolkodókkal való érintkezést az Ügyre nézve ártalmasnak találták, s megszakíttattak a kapcsolatok a családdal, a rokonokkal, az ismerősökkel. Ha a Kör tagja régi társához látogatott, ajtót mutattak neki a testvérei.
A szeretet nélkül levő Hivatal fölénybe került, mindenki lelke megdermedt, véleményét magába fojtotta; művi lelkesültségekkel táplálkoztak, felhívattak vizionálásra, álomlátásra, szellemek idézésére. Orációk jöttek, lábaknak csókolgatásai, egyes testvérek kiemelései, mások megalázásai, a semmi által nem indokolt lelki hierarchia, mely időről időre változott. Egy Bábel tornya nőtt ki ebből, s mikor már felfelé út nem volt, a Nagy Monarcha, Miklós cár lába elé zuhant a Kör a Felkelés évfordulóján, hogy a lengyel vérből gúnyt űzzenek.
Azt mondták, a Mester a tevékenységét nem kezdi meg, amíg a Szentatya meg nem áldja; az áldás nem jött; akkor a tervet megváltoztatták és a Mongol–Szláv ideára vetették magukat. A jobbágyi nyilatkozat megtételére bírt Pilchowski dolga lett, hogy a testvérek ebben az ideában egyesüljenek.
A levél szerzője kijelenti, hogy a Mesterben nem hisz, a Kör célját látva a Körrel haladni nem tud és erre nem is bírható rá; nyilvánosan az ellenségüknek tekinti magát. Ha még az őszinteség a Kör vezérelve, a 339Hivatal a testvérekkel ezt a levelet tudatni köteles. Talán megszólal még bennük a lengyel szellem, s megérezve a Lengyelhon felett tornyosuló veszedelmet, csalárdsággal megölni nem engedik.
Eljuttatta Adam testvérhez a levelet Kamieński, várt két és fél napot, nem történt semmi, akkor elvitte az egyik másolatot közöltetés céljából a Nemzeti Újság szerkesztőségébe, mert a Beszélyt is ők közölték ellenségesen.
Összeszaladtak az újdondászok, eltűntek a kézirattal egy másik szobában, Kamieński várt. Előjöttek és mondták, a nyilatkozatot valószínűleg közölni fogják, de nem tudják, mikor, s nem tudják, az egészet-e. Kamieński nem értette. Ő a tiszta igazat írta, miért kell ezt megkurtítani? De látta Kamieński, hogy az újdondászok arca víg, és inkább elment, hogy a kárörvendő pofájukat ne lássa. Megérezte, mily nehéz a renegátok sorsa.
Hazament Kamieński, gondolkozott, mit tehet még. A Mestertől kapott érmet és a Kör másolatban nála levő beszédeit a Hivatalnak visszaküldte, és Mickiewicztől a neki ajándékozott díszes pallosát visszakérte.
Ült otthon és várt, senkit nem fogadott, csak a szintén szakadár Benduskit, aki búskomoran mondta: Pilchowski javallatára a Körben a Mester neve: az Úr.
Az Úr?
Igen; ő az Isten.
Az óvatos Mickiewicz Pilchowskival mondatta ki, amit ő már csaknem három éve tudott.
Hallgatott magába roskadva Kamieński és Benduski, mert nagy volt a teher; ilyen mélyre süllyedt a Kör egyfelől, de hátha igaz Towiański Isten volta másfelől.
Tartott a Kamieński-nyilatkozattól a két iker, s már Juliusz extestvér hasonló tiltakozása és kéziratban terjedő, Mickiewicz és Towiański ellen írt versei is eljutottak hozzájuk, és gondolták, hogy a Kör ellenségei azokra le fognak csapni.
Kamieński nyilatkozata elkerült Czartoryski herceghez, az újdondászok az ő áldása nélkül nem merhették közölni.
Nem aludt éjjel a Herceg. Brüsszelben Lelewel, a demokrata, ujjongva 340fogadta Pilchowski jobbágyi nyilatkozatát, mert Mickiewicz végre lejáratódott. A Herceg kevésbé örült. Amíg lengyelség lesz, Mickiewicz műveit a magáénak fogja vallani. Nemzetek léte legalább annyira szellemi természetű, mint anyagi, főleg, ha meghúzott határai bizonytalanok. A Nyelvben van a Haza! Gyönyörű lengyel költeményeket ketten írtak azon időkben, és egyikük, a mindenki ellen gúnyosan handabandázó Słowacki a politikai játszmákból kiesett.
Bármit művel is nem költői léte idején Mickiewicz, ő a Hagyomány, s az ellene tévők eszerint ítéltetnek meg. Reálpolitikus volt a Herceg, és elkövette mindazon marhaságokat, mik reálpolitikusra kiróva vannak; de lengyel is volt, egészen reálpolitikus nem lehetett. Rossz fényt vet rá, ha Mickiewiczet támadja, akit zsenge korában, Vilnában, ő fedezett fel és ő támogatott.
Czartoryski habozott.
Neki használható Mickiewicz kellett, még az ő hercegi életében. Meggyöngített Mickiewicz kellett neki, s minden jó volt, ami abból az egyébként ártalmatlan, növényevő misztikus körből kilódítja. Jó, ha megérzi a Zseni: az eszelősök nem tudják megvédeni. Jó, ha magára marad.
De még habozott a Herceg.
Kamieńskihez zarándoklat indult, a misztika minden rendű és rangú ellenfelei szorongatták a kezét. Akadtak köztük őszintén örvendők, sőt mindenféle demokraták is mentek hozzá együtt, ami nagy szó, mert a demokraták szokták egymást a legveszettebbül gyűlölni.
Kamieński zordan tűrte, de a várakozást nem bírta, nyilatkozatát saját költségén pár tucat példányban február 20-án kinyomatta.
Egy hétre rá részleteket közölt belőle a Május Harmadika; ballont eresztett föl a Herceg. Talán arra várt, Mickiewicz rohan hozzá és esengve a lábához omlik, nehogy az egészet közöljék. Nem így történhetett, mert március 1-jén két lapban is megjelent a nyilatkozat egyszerre; a levél a Lengyel Demokratában, a levél és Pilchowski jobbágyi nyilatkozata gunyoros szerkesztőségi kommentárral a Nemzeti Újságban, valamint a hírrel, hogy Pilchowski, a Legelső Jobbágy, Pétervárra készül Miklós cárt megtéríteni.
Aznap utazott el a Legelső Jobbágy az Úrhoz.
341Nem lehetett könnyű a Kör tagjaként a párizsi utcán emelt fővel végigmenni.
Einsiedelnben lakott akkor az Úr.
Miért ott? Mert Soleure-ben csak az oda temetett Kościuszko szelleme ténykedik, és ő nem eléggé nemzetközi szellem. Ám a zürichi tónál, ahol az öböl mélyén Rychterswilben kötnek ki a hajók, amelyek az Einsiedelnbe vágyó zarándokokat szállítják, magát Szent Meinradot imádhatják, sőt van ott egy csodatévő erejű Szűzanya-kép is.
Meinrad német szerzetes a IX. században lakott az Etzel hegyén, majd a hegy lábánál az erdőben, s ahol ő rejtőzött hajdan, ott épült fel a kolostor, amelynek romjai mellé a Mester költözött. Etzel a hun Attila svájci neve, Isten Ostoráról van tehát a hegy elnevezve. A pogány hun szellemét szelídíteni és Isten felé fordítani járult oda a jámbor Meinrad testvér hajdan, egészen úgy, amiképpen Napóleon szellemét az Úr Ügye felé fordította a Mester; az Úr Ügyét e régi szellemek támogatásának megnyerni valóban kiváló az a hely.
Az Úr Ügyének megnyert Attila, lássuk be, többet ér, mint Kościuszko és Szent Meinrad együttvéve. Egy ókori Napóleon, akit holta után Szent Meinrad már megtérített!
Ott tartózkodott a Mesternél éppen Xawera; ott volt a Párizsból kiűzött Romuald; ott volt a Mester családja: neje, Karolina, s annak húga, Anna; ott voltak e család összes gyermekei. Nem volt ott Ferdynand, Anna férje, aki Párizsban ténykedett. Nem volt ott Ram sem, aki a jeruzsálemi zsidókat megtéríteni még 1844. november végén elindult.
Megérkezhetett Einsiedelnbe Pilchowski legkésőbb 1845. március 3-án, és másnap az Úr, mármint Towiański, rettentő írásos szidalomban részesítette Xawerát.
Xawera testét a szellem előtt nem hódoltatta, testét az Úrnak nem áldozta, az Isteni törvényt lábbal tiporta, ártatlanságát elvesztette, a Gonosz uralma alá hajolt, a Hivatalt segélni elmulasztotta, átok sújtja, az Úr Ügyének érmét bemocskolta, vissza kell adnia, s új érmet csak akkor kaphat, ha bűnös életét megjavítja, életét újra kezdi. Ha azonban az Ügyet ismét elárulja, szellemét ismét meggyilkolja, életét bujálkodás342ban, meddő álmodozásban és önkényben az Úr Igéjével szemben éli, sújtsa a szörnyű végleges átok, és reszkessen.
Három nappal később megírta az Úr Adam testvérnek, hogy Xawera ugyan „a te gyámolításodat nem utálja, sőt kívánja, de arra nem méltó, s míg új életének gyümölcseit nem adja, nálad nem lakhat”.
Pilchowski beárulta Xawera és Adam viszonyát.
Ne tudott volna erről korábban a Mester? Ne árulkodtak volna mások? Celina például, vagy akárki más, aki a Mestert látogatta? Nehezen hihető. Xawerát elvéve Mickiewicztől gyengíteni akarta a Mester a Költőt a végtelenségig. Úgy járt el a maga módján, mint Czartoryski.
Március 10-én ért vissza Xawera Párizsba; egy hét múlva visszaért Pilchowski is; akkor Xawera Pilchowskihoz költözött Adam testvér beleegyezésével; onnét március végén Adam testvérhez Xawera visszaköltözött; ettől az Úr éktelen haragra gerjedt.
Szerelmi bonyodalmak? Ó, nem; ők nem egyszerűen gondolkodtak; egyszerűen az emberek gondolkodni nem is képesek.
Pilchowski elmondhatta, hogy Adam testvér többé a Collège de France-ban nem taníthat. Villemain úr lemondott. Az új kultuszminiszter kevésbé fog neki kedvezni. Raczyński gróf, aki évente kétezer frankot küldött Mickiewicznek, hogy „a lengyel Homér ne kolduljon”, meghalt, örökösei a pénzt nem küldik többé.
Dehogyis árulkodott Pilchowski, csupán meggyónta az Úrnak, amit tudott. Saját akarata és vagyona nem is volt, mindene az Úrnál volt letéve! Ő csak látó szeme volt az Úrnak, egy hosszú kocsányon lógó szem, mely Einsiedelnből Párizsig elér!
Azt látta ez a szem, hogy Mickiewicznek nincs már katedrája és tekintélye, hogy a franciákat megtérítse és a Kört egybetartsa. Az Úr ezért elvette Mickiewicztől Xawerát, és Pilchowskinak adományozta. Tehet ilyet az Isten.
Nem mindegy, ki bírja Xawerát.
Rá kellett ébrednie a Mesternek lassanként, kicsoda az ártatlan leány, akit ő a saját lányai gondozásáért cserében Nyugatra cipelt. Kicsoda is ő? Hát Izrael királynője, az emberiség misztikus nőalakja, akiben az Isten nőként testesül meg. Mihelyt az Úr Ügye győzedelmeskedik a földön, Xawera az őt megillető valóságos királynői trónt elfoglalja.
343Addig Xawera azé, ki az Ügy tónusát a legteljesebben birtokolja. Amíg Adam testvér volt ez, Xawera az övé lehetett. A tónust most a cárt téríteni induló Pilchowski birtokolja, Xawerának nála a helye.
De miért nem a Mester birtokolja, hogyhogy Xawera nem az övé testestül-lelkestül?!
Nincs nyoma, hogy Xawera a Mester igéit spermatikusan fogadta volna be. Holott a Mester a nemiségnek ellensége nem volt. Távol állt a Mestertől Hamvas Béla mennyekig ható jajszava, hogy ugyanis mindent az Isten szúrt el, amikor a nemeket megteremté.
Wańkowicz Vilnában készült festményén az ifjú Towiański ajkai vastagok, érzékiek, szeme csábos, érzéki, orra jókora, már kopaszodik, valóban hasonlít Napóleonhoz. Öregkori fényképén Goethére vagy Tyutcsevre emlékeztető száraz arc, vékony ajkak, okuláréja mögött pillantása távolin szigorú. Átszellemítette a nemiségét a Mester. Érzékeit kicsapongni nem engedte, bár nejével számos gyermekeket nemzett. Neki a közösülés kevés volt, az emberek teljes és folyamatos bírására tört. Betölteni őket mindvégig, a halálukig, és azon is jóval túl, egészen! Ezért osztogatta Xawerát könnyedén, mert valamely híve révén, közvetve, úgyis ő részesült belőle.
Férfinak felettébb gyáva volt a Mester.
Nem is történt volna semmi baj. Xawera misztikus nőiségét megértvén Adam testvér Xawerát Pilchowskinak engedelmesen átengedte. Megkönnyebbült Adam testvér, írta is a Mesternek, hogy a Xawerával való kötés terhét Pilchowski a válláról levette. Elárulta a kedvesét? El. Ám nevének mocsoktalanságát kapta cserébe, mert Pilchowski megy alázkodni a cárhoz, őhelyette!
Nem rossz üzlet.
Csak Xawera nem értett az egészből semmit. Kétségbeesett, zokogott, kiabált, őrjöngött. Pilchowskit elviselni nem bírta. Visszamenekült a férfihoz, akit kívánt.
Ebből az a tanulság, hogy mit sem értenek a balga nők a legmagasztosabb eszmékből, csak kamatyolni és szülni akarnak ebben a tökéletlen világban, s ha rajtuk múlna, nem is lenne megváltva a világ sohasem.
Nézzük Adam testvér arcképét. A rajz egy 1844-es dagerrotípia nyo344mán készült; torzította a fényképész, talán Szweycer, tovább torzította a rajzoló, s még tovább torzítja, aki nézi. Valaha élt, rég halott embert nézünk, nézésünk ellen tiltakozni nem tud, visszanézni nem képes, holtában ki van nekünk szolgáltatva. Nézzük loboncos haját, tűnődőn felvont szemöldökét, magába merülő pillantását a színpadiasan, álmatagon lefelé nehézkedő szemhéjai alatt. Nézzük csak durcás ajkának ráncait, kissé túl széles orrlyukait, kínosan határoltra beretvált szakállának áll alatti fodrozatát, towianista mód nyakig gombolt kabátját, s meglátjuk: pózol, de nem azért, mert akkoriban hosszú ideig exponáltak, vagy mert hamisított volna a kordivatból élő rajzoló, hanem bensőleg pózol, prófétailag; a maszk nem idegen tőle, hanem a bőre. Jelentőségteljesen néz egy irányba: befelé. A világ neki annyi, hogy szemét elfordítja róla. Nézéstelen tűnődés van a szemében; ilyet sem egykori masina, sem későbbi rajzoló, sem utókori szemlélő hamisítani nem tud. Különös, jelentőségteljes, nyugtalanító arc, merő várakozás.
Őt szerette Xawera olyannak, amilyen, és visszaköltözött hozzá. Ártatlan képpel írta meg ezt Adam testvér a Mesternek, és Xawera szellemének javuló állapotát ecsetelte.
Úgy szerethették egymást, ahogy az emberek tudnak. Hogyne háborodott volna föl a Mester!
Képzelhető a Legelső Jobbágy haragja is.
Mickiewicz és az ő szelleme azonos, mégis a másik ikerhez megy vissza a nő! A külföldiek is csak a másik ikerhez zarándokolnak, legutóbb az a Bakunyin nevű orosz, aki a forradalmár Herweghgel bratyizik, és mondják, még népi cár is lehet belőle! Kołysko és Paszkiewicz testvérek pedig ajánlkoznak, hogy ők akarnak a levéllel a cárhoz menni, és erről a másik iker támogatótag írt a Mesternek! Miféle szellemikrek akkor ők?!
El volt keseredve a Legelső Jobbágy, az útra kapott óriási összeg egy részét elitta és eldorbézolta. Galád vádaskodás, hogy az egész összeget elverte, dehogy: miből vett volna birtokot később Ukrajnában, miután a pravoszláv hitre áttért és amnesztiát kapott?!
Valóban nem Pilchowski vétke volt, hogy az orosz vízum késett. Xaweráért harcolni nem szűnt, és nem volt könnyű a helyzet, amit a Mester a maga mesteri nagyvonalúságával egyszerűen javasolt megoldani, 345mert váratlanul Ferdynand is Xawera rajongójaként tűnt fel, Ferdynand! A Mester sógora! Ferdynand, aki orvosi jövedelmét egykor Vilnában a Mester küldetésére költötte, nyugati útját finanszírozta! Aki Andrzej Towiański nevezetű segédfogalmazó barátja feje fölött a glóriát meglátta, még a megvilágosodása előtt! Ezért is volt Ferdynand érinthetetlen. De hogy még Ferdynandban is felébredjen a kan?! A Mester sógornője, ennen felesége helyett Xawerával akarjon üzekedni?! Végromlása ez már az Úr Ügyének!
Xawera olyan állapotba került, mint Celina az őrülése előtt.
Kinek a tej csap az agyába, kinek a sperma. Zordon levelet intézett a Legelső Jobbágy a hívekhez április 8-án: a Mester felhívására nem feleltünk, a magasabb eszme és akarat teljesítve nincs; legyünk kommunióban Krisztussal és a testvérrel (vagyis a Mesterrel és Pilchowskival), kívánjuk és segéljük az Urat (vagyis a Mestert); nem volt tanulatlan towianista a Legelső Jobbágy. Pilchowski a maga keservéből fogalmazott, de sokan rezonáltak rá, mert nekik sem volt várandós a feleségük, mint Mickiewicznek, őket sem látogatták külföldiek, mint Mickiewiczet, a Mester tanait sem magyarázhatták ők, mint Mickiewicz, és Xawerával ők sem fekhettek össze; istenítélet szólt Pilchowski semmitmondó leveléből.
1845. április 16-án a rue Neuve Truffault 46. szám alatt, Różycki testvér lakásán az Őrök előtt Pilchowski beszélt. Adam testvér ott se volt, noha a gyűlés megtartásához hozzájárult. A késlekedő tettről beszélt Pilchowski, őt hallgatták az Őrök, és Adam testvér helyzete meg volt rendítve.
Nem halogathatta tovább Adam testvér, hogy a Mesterhez utazzon. Megérkezett hozzá a Mester levele, aki Xawera szellemének segítőjeként ismét Pilchowskit jelölte ki. Adam testvér a levelet elsüllyesztette, és május 17-én elindult a Mesterhez, és nála maradt június 12-ig.
Szintén május 17-én menekült el Párizsból Ram, aki jeruzsálemi útjáról május 9-én visszaért, és 15-én az Őrök előtt beszámolt.
Amíg Adam testvér távol volt, Różycki lett a Hivatal helyettese. Pilchowski a Körön belül szűkebb kört szervezett Egylet néven, Mickiewicz ellen. Xawera a francia Hetek nővéreiből nővéri Egyletet szerve346zett, és megint Pilchowskihoz költözött. Talán mégsem lehet egy nővel mindazt végigcsinálni, amit Adam testvér ővele. Kijelentette Xawera Różyckinek, hogy Celinát és gyermekeit gyűlöli. Celina ezt hallván elrohant Pilchowskihoz, kidobatott. Seweryn az Egylet tagja lett; sőt tagja lett Różycki is, még Aleksander is! Ez a bomlás.
Június 15-én, vasárnap ezt írta Naplójába Seweryn: „A Bűn Napja. Adja isten, hogy utolsó legyen!” Két héttel később ezt írta be: „A Bűn Napja.” S hozzátette: „Isten megadta, hogy az Egylettel való egyesülés által megerősödtem.”
Mi történt?
Megszűnt Adam testvér kivételes helyzete, hogy a nemiség csak az övé Celina és Xawera révén. A testvérek azzal a feladattal szembesültek, hogy ők is nőket birtokoljanak.
Sewerynnek a maga férfiasságát önmaga előtt immár bizonyítania kellett. Irtóztató feladat, mert ezt az egyén nem oldhatja meg egyedül, mint az imádkozást meg az írást. Seweryn pénztelen volt, bőven termő férfinedveit haja hullatásába tette át évekig. A férfiasság becse a Körben váratlanul megnőtt, kínok kínját élte át Seweryn.
Történt június 1-jén, hogy Celina a gyerekekkel olcsóbb lakásba költözött. Így is volt tervezve korábban, bár Mickiewicz most a Fényforrásnál tartózkodott, amiről a tervezéskor még nem volt szó. Batignolles-ban volt az új lakás, és nem sokkal előbb, hogy közel legyen hozzájuk, Seweryn is Batignolles-ba költözött április 8-án; aznap szült Celina, mint Seweryn följegyezte.
Adam testvérék új lakásának a rue Boulevard 12. szám alatt hatszáz frank volt az évi bére, kevesebb, mint az előző lakásé, és ott, a városfalon kívül, olcsóbb volt a hús, a bor, a világítás, a tüzelő, és gyalog csak két percnyire a városkapu. Kert is tartozott a házhoz. A földszinten szalon, étkező és gyerekszoba, az emeleten két szoba Adam testvérnek, egy szoba Celinának, még egy a gyerekeknek. A konyha a toldaléképületben, teteje lapos, ki lehetett rá lépni Adam testvér egyik szobájából. Erre a teraszra állították Napóleon gipszszobrát, amelyen egybevágóak voltak Napóleon meg a Mester vonásai. A szoborral szemben, lent a kertben állt egy breton katona gipszből, és Napóleonra emelte gipszkarabélyát.
347A költözésben sokan segédkeztek, Jeżewski hozott egy hatalmas madárkalickát, benne eleven fehér sas; Napóleon szobra mellé rakták. Rengeteg húst zabált a címerállat, Celina panaszkodott, a cselédek féltek a kalickát tisztogatni, odatipegett egyszer a piciny Jás, Celina megijedt és patáliát csapott, Mickiewicz kénytelen volt a sast eltávolíttatni, de ez később történt, amikor a kertbe már tyúkólakat telepítettek, most még a költözésnél tartunk.
Seweryn testvér is segített, az Erard-zongora szállítására ő felügyelt, s míg Celina szoptatott, boldogan, férfiként ténykedett, noha megsiratta a rue d’Amsterdam 1. szám alatti lakást, ahol otthon érezte magát. Remélte, majd annak a lakásnak a helyén épül föl az Úr Ügyének katedrálisa, hiszen tömegesen látogatták a fényes szellemek.
Celina szépségére Seweryn ismét fölneszelt. Nem esett meg köztük semmi, nem volt még a Kör annyira fellazulva, hogy Seweryn az Árnyat lebirkózza; és oly szűzies volt Celina, a szoptató! Földi vágynak nem lehetett céltáblája, s hogy a testetlenségbe távolítsa, képzelhette Seweryn, hogy Celina az öt gyermekét nem Adam testvértől, sőt nem is férfitól foganta.
Ha egy férfi magát Seweryn helyébe képzeli, kínzó vágyai kioltására egyetlen módot talál: elmegy egy kuplerájba. Bemegy, elveszetten áll, jön a madame, lenézően végigméri, valami szobába betaszigálja, ott omlatag húshalmot lát női ruhákkal körülbugyolálva megtévesztésül; de hát ő éppen ilyen megtévesztésre vágyik, valami mélységesen nem valódira. Nagy nehezen, félálomban a dolog megesik; menekül aztán kifelé, és igen sajnálja azokat a frankokat, mik erre a méltatlan szörnyűségre elperegtek; a Naplóban pedig este leírja, hogy a „Bűn Napja”, így gyónja meg esettségét kései koroknak.
Csakhogy a kíméletlen mozdulatok, amelyekkel az állati lény a spermáitól megszabadította, kísértik ébren s álmaiban. A férfit, akinek kötelessége, hogy az Úr Ügyének katonájaként magát tökéletessé tegye! Erről valakinek be kell számolnia az élők közül. A Felsőbbségnek. Oldozza föl, s ki más, mint Adam testvér? Az ő szelleme most Pilchowski testvér testében van jelen, ezen a jogon épp Xawerát bírja.
Megy hát Pilchowskihoz, és meggyónja, ami történt, és meggyónja azt is, ami nem történt meg közötte és Celina nővér között. Régóta sze348retné már Adam testvérnek meggyónni, s most meg is teszi, bár Pilchowski szeme néz rá eközben. De ha ikrek, akkor a gyóntató szellem ugyanaz. És szól Pilchowski: rosszul cselekedtél. Seweryn is tudja. De mond még mást is, hogyan oldozza föl magát Seweryn testvér, és annyira bölcs a tanácsa, annyira emberséges, hogy kétség nem fér hozzá: Adam testvér szellemével bír valóban, és megbocsát! És elfogadja tőle a pénzt Seweryn, hogy ismét bordélyba mehessen. Pilchowski nemes célra kapta Aleksander testvértől, a cárhoz való utazásra, de marad még belőle. Szent a Kör, szent lesz a Bűn is. Megy Seweryn a megadott címre, az általa megnevezett madame-ot keresi; a madame mutatja a leányok dagerrotípiáit, és igazat szólott Seweryn druszája, Seweryn Pilchowski testvér: közöttük van Celina! Illetve pont úgy fest, mint ő! Foglalt éppen, szent foglalatosságát űzi, várni kell. Nézi a képét, és az Úristen művének csodáin elmélkedik, és dicséri az Urat bölcsességéért. Bejut, nézi Celinát, ő az. Mind, aki él, halhatatlan, mindig volt és mindig lesz, így ismétlődünk nemzedékről nemzedékre az Úr kegyelméből. Képzelheti Seweryn: következő életei valamelyikében ez a nő lesz a felesége, boldog családi életben fognak egymásban kiteljesedni, s ez most mintegy főpróbája jövendő életei egyikének. És megesik a Bűn, de ez már nem olyan bűn, nem is bűn, legyen érte hála az Úrnak.
Eközben Pilchowski Egyletéhez csatlakozott Eustachy testvér is, a Kiadó, te jó ég!
És Różycki ezredes fia, Stanisław! És Jeżewski, aki Adam testvért egyébként imádta! És Paszkiewicz meg Zan is támogatta Pilchowski vezérségét, Zan, a Költő kebelbarátja Vilnából, a száműzött híres Zan öccse! Továbbá Wrotnowski, meg valamennyi francia testvér!
Kołysko tartott ki csak Adam testvér mellett következetesen, s aztán hozzá visszakozott az ingatag Aleksander testvér, aki az Egylethez egy időre szintén csatlakozott, Mickiewicz íródeákja!
Az Adam testvér elleni forradalomról mentek levelek a Mesterhez, nehogy puccsnak legyen minősíthető. A Mester Adam testvérnek Svájcban nem említette mindezt, hanem nyájas pásztorlevelekkel árasztotta el őt maga mellett, és az Úr Ügyének Szent Péterévé kinevezte. Az Egyletnek pedig megüzente, hogy azon a szervezkedésen nincsen áldás, és Pilchowskit sürgősen magához rendelte. El is indult július 10-én Pil349chowski Párizsból Svájcba. Adam testvér július 12-én érkezett Párizsba, úgyhogy éppen elkerülték egymást. Öt nap múlva Párizsba visszatért Pilchowski is, a Mester által legorombítva.
Nem vesztette el az eszét teljesen a Mester. Azért a lengyelség legnagyobb Költője, meg egy senkiházi bitang csaló Pilchowski, az mégsem ugyanaz.
Lassan derült fény az összeesküvésre. A felszámolására ráment sok-sok hét és izgalom.
Az Egylet tagjai írásban sorra önkritikát gyakoroltak, és Pilchowski is erre kényszerült. Nagy volt a káosz a lelkekben. Adam testvér ténykedett, szervezett, meggyőzött, meghallgatott, egyesével fogadta őket, többesével fogadta őket, Różycki testvér az Őri posztjáról lemondott, Adam testvér nem fogadta el.
De nem a hatalomvágy őrjítette meg őket, ez volt a baj: mindenki nőt akart.
Nem úgy van az, hogy kamatyolunk, kamatyolunk, csak mert jólesik.
A dolog ott kezdődött, hogy Mateusz Maks szíjjártó mesternek Vilnában két lánya született.
Karolina, a húg volt a kevésbé csúf, Anna, a nővér figyelmet nem keltvén senyvedett. Férjhez ment Karolina 1830. február 17-én, huszonkét évesen, de nem első udvarlójához, az alacsony termetű, szűk tekintetű orvoshoz, Ferdynand Gutthoz, aki a jobbágyokat ingyen gyógyítgatta, hanem a doktor barátjához, a középtermetű, érzéki ajkú, jelentős orrú és állú törvényszéki hivatalnokhoz, Andrzej Towiańskihoz. Mateusz Maks úr elhalálozott 1837-ben, feleségét négy évvel követvén, és abban a boldogságban, hogy Gutt doktor az idősebb lányt 1839-ben elvette, nem részesülhetett.
Fura esküvő volt: a korosodó Annát és a korosodó doktort a sógor eskette össze, noha papi jogosítványa nem volt. Ferdynand Gutt, a kálvinista, diszpenzációt adott, s feltehető, hogy később pap is egymáshoz kötötte őket. De az ifjú pár számára az első esketés volt az igazi, mert Ferdynand a barátjával, Andrzejjal még 1828 márciusának egyik éjjelén hosszan beszélgetvén, annak feje körül a glóriát meglátta. Andrzej Towiański megvilágosodása csak ezután, május 11-én történt. De már 350korábban nagy ember volt Andrzej Towiański, mert tanácsára Gutt doktor sok beteg jobbágyot gyógyított meg fizikai fájdalom szándékos okozásával, magyarán a betegeit verte.
Karolina kilenc gyermeknek adott életet, kinek még otthon Vilnában, kinek aztán Nyugaton, ebből hat volt lány és három fiú. Ferdynand és Anna házasságát áldás nem kísérte, mígnem Anna, közel a negyvenhez, 1845. januárjában teherbe esett.
Ferdynand január 1-jén utazott Svájcba Párizsból, ahová nem tudni, mikor tért vissza, de január 24-én megint Svájcba ment, s onnét vissza Párizsba február 10-én, úgyhogy volt alkalma a nemzést megejteni, ami leszögezendő, mert egyebekben igen nagy a homály.
Homályos, miért nem utazhat ezután nejéhez Svájcba Ferdynand, aki Párizsban április elején Xawera birtoklásáért harcol eszelősen, Adam testvér jelentése szerint. Meg lehetett bolondulva Ferdynand, mert Adam testvér júniusban azt jelenti a Mesternek: Ferdynand Badenban el akart csábítani egy nőt, állítván: ők, mármint Ferdynand és Adam, nagy emberek. Tud váratlanul az emberre szakadni az apaság, sőt az Úr akaratából a gyermekek többnyire maguk döntik el, mikor s mely méhben óhajtanak élni kezdeni, az aktustól függetlenül; Ferdynand hisztériája azonban nem szűnt, mert kerek egy évvel később, 1846. február 12-én ezt mondta a Mester Eustachynak és Romualdnak: „Ferdynand már egy éve másról sem írt nekem Párizsból, mint Xawera szemeinek csillogásáról ívnyi leveleket. Anna és Karolina e levelek olvastán testi betegségekbe estek”. Dühös volt a Mester mind Ferdynandra, mind Xawerára; utóbbiról ezt mondta: „Valahányszor Xawera nővérrel beszéltem, szemét behunyta, másképp őt nem is láthattam! Xawera, Izrael Királynője, nagy elhivatásnak készítettje, ma a Pokollal egyesülvén a kereszténység megölésére tör. Magnetizmussal kísért és áskálódik.” Amiből az következik, hogy a Mester sem lett volna közömbös Xawera szemének vonzása iránt, ha kinyitja.
Mit mond még a Mester? „Négy a hamis tónusok királya, a Menny ellenségeinek száma, akiket a Körben ismertek: Adam, Pilchowski, Ferdynand, Xawera.” Adam elvette a Mestertől a Kört; Pilchowski még mindig nem indult a cárhoz; Ferdynand megszökött a Mester terhes sógornője, azaz saját neje elől; Xawera meg Xawera.
351Ekkor mondta a Mester Adam testvérről, hogy „szelleme oly szorosan van a lengyel nemzettel évszázadokra összekötve, hogy amíg áldozatát az Istennek meg nem hozza, addig hiába álmodozni a Hazáról. Nélküle Hazánk nem lesz.” S hozzátette ezután: „Jobb nekünk Miklós cár, mint Adam, mert az a Földet, míg ez a Mennyet zárja el előlünk”. Nagy elismerés.
Egy foganáshoz, a szent kivételtől eltekintve, ketten kellenek, nézzük hát a nemző helyzetét.
Hátrányos helyzetben volt Ferdynand Gutt doktor, lengyelként a franciák közt nem praktizálhatott. A Körben utálták, mert a Mester árnyékaként uralkodni akart. Párizs és Svájc közt levélhordói szerepre volt kárhoztatva, holott leveleket hoztak-vittek mások is. A Mester unta régi hívét, pénzt már nem tőle kapott, és Adam testvért fel-felszólítgatta, gyötörje meg alaposan Ferdynandot. Adam testvér gyötörte, és Ferdynand jobb-rosszabb szellemi állapotairól jelentéseit a Mesternek, Karolinának és Annának megírta. Igen, Annának is, a nejnek, írt a férjről elítélően! Nem így képzelhette Ferdynand a jövőt a Mester oldalán odahaza, első híveként.
Távol tartotta magától Ferdynandot a Mester, a Körre bízva megtörését, ám Annát, nejének nővérét nem küldhette el a házából, és még teherbe is esett.
Nézzük az anya helyzetét. Őt illett volna a Mesternek elvennie, nem a húgát! S mikor a Mester Ferdynandhoz férjhez adta? Ferdynand nem őt vette el, hanem a Mestert sógorul! Elhamvadt volna Anna sértettsége, ha Ferdynand oldalán egy litván kisváros unalmas életébe szüli gyermekeit, de hát istenné lett a Mester, Karolina mellette szent asszonnyá lényegült; Anna pedig e rendkívüli dolgokból ki volt rekesztve.
Pokollá tehette volna férjének életét Anna, ezzel nagyon szépen eltelhet egy élet, de többet volt távol Ferdynand, mint közel, ami azért hátrányos, mert állandóan nem tudta gyötörni. A hozzájuk utazó hívek a Mestert keresték, Karolinának a tiszteletet megadták, de a sógornővel nem törődtek. Minden elnyomott szenvedély megleli a tárgyát előbb-utóbb. Húgát a Mester sugárzása védte, maradt Annának gyűlölnivalóul Xawera meg Celina, akik nem bántották. A legsúlyosabb sértés, ha tudomást sem vesznek rólunk; ezt a bűnt e hölgyek Annával szemben 352elkövették. Ferdynandot nem akarták elcsábítani, ez legalább akkora sértés. Mind Xawera, mind Celina bírta a Költőt; el kell venni tőlük!
A lélek háborgása mocsári jellegű, előember és lángész e tekintetben nem különbözik. Tétlenségre kárhoztatván képzelegni szoktunk, s vágyaink derűlátóak. Ami sikerült Xawerának és Celinának, neki is sikerülhet, gondolhatta Anna. Csúf nők, az élet szépséges parancsa ez, magukról mint kívánatos nőkről gondolkoznak, szépségüket emelkedettebbnek látván, mint a csábos idomokkal bírókét. Xawera szép, de üres. Celina vonzó, de tébolyult. Marie Lemoine, aki Adam testvér lábához omolt az egyik előadás után, csinos és egzaltált, de őt elvette Rutkowski. Adam testvérnek nincsen méltó társa, csak ő, Anna.
Anna lelkében érik a forradalom; érik benne a magzat; ki állíthatná, hogy egy-egy újszülött nem forradalom?! Sosemvolt, egyszeri, hatalmas, isteni alkotás! Nincs olyan, hogy terhes nő vallásossá ne válna, ha mégoly erős is benne a ráció.
Csoda minden foganás; hát még, ha valaki közel negyvenéves, és először éli meg. Szűz Máriává tette Annát a Szentlélek, amelynek hordozója nem a férje volt.
Ne érzékelte volna Anna változását a Mester, a léleklátó? Dehogynem. A Mester a Körtől el volt vágva, és a Körben Adam hatalma még mindig teljes. Pilchowskit Adam ikréül hiába kente fel, Ferdynandnak nincs súlya, mind a kettő megőrült, Xaweráért küzdenek. Celina, akit meggyógyított és aki Xawerát gyűlöli, sajnos nem tényező. Anna tébolyát muszáj volt kihasználnia.
Harcolt Xaweráért Adam testvér és Pilchowski testvér meg Ferdynand, és elküldték Nanterre-be Xawerát, oda, hol a Mester lakott korábban, hogy helyettük a Mester szellemével egyesüljön; de hiába, mert immár Siegfrid testvér is imádta Xawerát, az ő női kacsójából akarta az Úr Ügyének érmét megszerezni, és Kalinkowski testvér e bűnös Xawerát angyalnak nevezte! Még Szweycer is nyugtalan lett, szintén Xawera miatt! Pilchowski kijelentette, hogy Xawerát el akarja venni, „elégtételt szolgáltatandó neki”! Sőt megkérte a kezét Zan testvér is, noha elutasíttatott, mit Zan testvér nyugodtan fogadott, úgy érezte, a maga férfias tettét végrehajtotta. Akkor már Jeżewski testvérnél lakott egyébként Xawera.
353Tudta a Mester, mi vonzza a híveket Xawerához: hogy a Legelső Tanítvány szeretője, és a Legelső Jobbágy ágyasa! Azt képzelik, hogy Xawera testén át a Legelső Jobbágy vagy a Legelső Tanítvány magasába emelkedhetnek, harmadik ikerként! Ahol a Szerelem elszaporodik, ott Forradalom készül a Tekintély ellen.
Az volt a Mester feladata, hogy a forradalmat a távolból a tényleges hatalom gyakorlója ellen fordítsa. A hatalom azé, aki a nőket bírja: a vezérhímé.
Ezen az őszön megszaporodnak Adam testvér Annához írt levelei.
Korábban a Mester és Karolina voltak a címzettek, tudta Adam testvér, hogy felesége a Mestert befolyásolni tudja. Ám újabban Annának számol be a Hivatal, minden levele csupa merő alázat, csupa merő hízelgés. Eljuthatott a hír Anna őrületéről Párizsba, és Adam testvér sejtette: az őrület ragályos.
Írta a Mesternek júniusban, hogy Celina álmot látott, anyja jelentette meg neki, hogy Anna fiút fog szülni, egészségeset, s hozzátette Adam testvér: az álom annál is jelentősebb, mert Ferdynand nem volt ott az álombéli szülésnél. Valóban, Celina nem tudott arról, hogy Ferdynandot nemcsak Xawerától, hanem a saját terhes feleségétől is eltiltotta a Mester.
1845. október 27-én lányt szült Anna; köteles lett volna fiút szülni! A leányka neve Karolinka lett, a Mester neje után.
A Mester magához rendelte Pilchowskit, aki szeptemberben és októberben az Úrnál lakozott, és a Mester Úrként való megszólítását végre a magáévá tette.
De azt is magáévá tette, hogy ő a Megváltó ikre, maga is Megváltó tehát.
Adam testvér Pilchowskit, az ikrét a Mesternél fel-feljelentgette. Írta: Xawera nem érzi Pilchowskiban a szikrát. Írta: Pilchowski önkritikát gyakorolt néki, s mondta ikrének, a Költőnek: „Te vagy a Földkerekség Férfiúja”; vagyis nem a Mester az! Jelentette a Költő, hogy Pilchowski utálja a franciákat, és meggyűlölte a Mestert, éppen akkor, midőn jobbágyi nyilatkozatát tette irányában, s ezt be is vallotta néki. Szakítani akar a Mesterrel Pilchowski, jelentette a Költő; ki akar Pilchowski szabadulni az Emigrációból. Jelentette a Költő: Pilchowski és Ferdynand 354szövetséget kötöttek, kívül vannak a Körön. S bár egyik válaszlevelében, még július végén, a Mester megvédte Pilchowski testvért, Adam testvér nem szűnt jelenteni róla. Másokra is árulkodott Adam testvér; október 13-án Annának a saját feleségéről, Celináról jelentette, hogy „nem tud örülni, nem hisz az Ügyben, bár úgy tesz, ha kell”.
Már nagyon szeretett volna Adam testvértől szabadulni a Mester, akinek a világ azonnali meghódítása nem sikerült, és csak a Kör maradt. Karol Różycki testvért ajánlotta levelében a Kör vezéréül; szeptember 18-án indult el Karol testvér a Mesterhez Svájcba; de már előbb, augusztus végén hozta lwanowski testvér a Mester levelét Párizsba, és az volt benne, hogy Adam testvérben gyilkos a tónus, Pilchowski testvérben pedig despotikus. Együtt kell ejteni az ikreket, ha már ez az ötlet nem jött be.
Adam testvér írta, írta kétségbeesetten a feljelentő leveleit, miközben 1845. október 1-jén a Mester az Etzel hegyén Karol Różycki ezredes testvért az Ügy Vezérévé kinevezte.
Az Úr mindenütt látható, csak Jeruzsálemben rejtezik.
Jehuda Halévi, a kasztíliai orvos írta Kazárok című poémájában ezt; egész életében Keletre, az Országba vágyott, s midőn végre vénen odaért és zokogva a romokra omlott, egy beduin leszúrta a hagyomány szerint.
Ez a kivételes rejtőzés járt Ram fejében, mikor Einsiedelnből a Szentföldre 1844. november 20-án elindult. Távoli volt addig e feladat, és áhította szomjasan; közeli lett immár, és lelkét félelem töltötte el. Poggyászában ott volt a Mickiewicz Összes, valamint háromszázharminchét frank; ezt Romuald testvér jegyezte föl, aki az indulás előtti éjjelt Rammal átvirrasztotta és átbeszélgette; és vitte Ram a Mester két levelét is magával.
Az egyik hozzá, a hírvivőhöz szólt.
Írta a Mester: Jeruzsálem a zsidó ellenállás és vétkek csúcsa, hol a Föld rontó szelleme leginkább uralg, mert az ott élő zsidók magukat Krisztus szellemének át nem adják. Királylik ott Mammon, a nyerészkedés és Izraelnek minden vétkei. Megváltásukra eddig minden kísér355let megtört, ám most az igaz út Izraelnek megadatik, ez lesz Izrael istenszeretetének legutolsó próbája. Aki magát e szeretetnek át nem adja, megvettetvén és megaláztatván számkivetve hánykolódni fog; ám az Úr az ő alázatosainak Jeruzsálem és a mennyek kapuját megnyitja.
Ezt a levelet útközben el kell dugni, s majd Jeruzsálemből visszatérőben ismét felvenni.
A másik levél a frankfurti Rothschildhoz szólt, úgyhogy Dél felé először Északnak vette útját Ram.
Így kezdődött ez a levél németül:
„Az Isteni Parancsnak engedve szólok ismét Isten eszközéhez, Izrael megmentésének Isteni hivatalához – és tisztán állok Isten ítélőszéke előtt, Isten előtt és a Te lelked előtt, ó, testvérem – mert irántad való kötelességemet teljesítem ezzel…”,
és így végződött:
„…Elküldöm hozzád, ó testvérem, egy testvéremet, egy Izraelből való testvért – kit Isten korábban szolgálatába szólított – ki már izraeli szellemével az Úr Ügyének sok szolgálatokat tett – ki a római Szentszéket Isten iránti kötelmére felhívta – és aki ma az Érted való szolgálatra köteleztetett, testvérem. Mindketten hordozzátok az Isteni Eszmét – az Úr akarata, hogy izraeli szellemetekben egyesülve Istent szolgáljátok.”
Az csak valószínű, hogy Ram és az öreg Rothschild első találkozása megesett, ezúttal azonban biztos, hogy találkoztak.
Nem lehetett Ram nyugodt, mert a Mester a levelében elárulta, hogy híve a Pápához bejutott. Zsidót a Pápa nem fogad, az ő zsidósága kétes, és erről írás is van. Mi várja őt Jeruzsálemben, ha ezt Rothschild oda megüzeni?! De még mindig biztonságosabb Frankfurtban a bankárral tárgyalni és belőle az útiköltséget kiszorítani, mint ami később várja. Nagy terhet rótt reá a Mester, a legnagyobbat! Ám büszkeségre ad okot, hogy éppen őreá rakta a legnagyobb terhet a Mester! Tudta is az elméje, csak a zsigerei, a gyomra és a belei nem, mert azok rángatóztak.
Szórakozottak a milliomosok, és nemcsak az öregek; emlékezett Towiańskira Rothschild? Ha emlékeztették, talán haloványan igen, s valahol a papírok közt nyoma lehetett, hogy a Mesternek útlevelet ő szerzett, amivel Rómába a Pápához ment. Milyen volt a Mester útlevele? Francia nem, a Mester ki lett utasítva. Orosz sem, mert Kiszeljov nagy356követ az orosz útlevél lejártára hivatkozott, mikor a Mestert Párizsból kiutasították. Adam testvér feljegyzéséből tudjuk, hogy Rómába a Mester nem orosz útlevéllel ment. Hát akkor Rothschild szerzett neki németet.
Elmulatozott a Messiással egy estét annak idején Rothschild, akit zaklatni soha nem szűntek. Egyszer a Fahrgassén levő házába a második emeleti ablakon át egy kérelmezőlevelet dobtak be kőnehezékkel, pont a milliomos levesestányérjába. Megörült Mayer Amzel, a borítékba a nehezék helyébe egy aranyat tett, az ablakon kihajította, és a levest kanalazta tovább. Most pedig elszórakozott az ifjú hittérítővel, s bólintott, mikor a jeruzsálemi útiköltségre vonatkozó kérést hallotta, mert az a háromszáz frank, amit Romuald említ, csak a frankfurti útra volt elég.
Ilyen olcsó kémet Rothschild még életében nem látott, Jeruzsálembe küldött ügynökeinek ötször-tízszer többet fizetett. Mert hát kémként használta Ramot az öreg bankár, természetesen; nem kért tőle mást, mint hogy visszatérőben mesélne útjáról, megfigyelnivalót nem kötött a lelkére; a leghasznosabbak az olyan kémek, akik azt se tudják, mit árulnak el.
Azért is kedvelte a mulatságos őrülteket Mayer Amzel, mert egyszerű kérdésekkel lehetett zavarba hozni őket.
Lesz-e vagyonközösség, miután az Új Világ a föld kerekén beáll?
Az Úr Ügyéért tett szolgálatokat sem a Mester, sem a hívei nem feledik el, felelhette Ram, és többet aligha mondhatott, s azt a legkevésbé, hogy addigi vagyonok semmissé lesznek, s talán pénz se lesz többé, hanem általános paradicsomi jólét, mert az Ügy felé hajló mágnást elidegeníteni nem a térítő dolga.
Ha kocsmában üldögéltek, borocskát hörpölgetett Mayer Amzel, vizet pedig Ram; de történhetett ez akkor is, ha hűvös-homályos dolgozószobában ültek. Mayer Amzel akár itt, akár ott bizonyára somolygott. S mert a jó kérdező kegyetlen kérdező, megérdeklődhette, melyik nap volt, melyen Ram kikeresztelkedett. Kis hallgatás után meg kellett mondania Ramnak. Bólinthatott Mayer Amzel ismét: vigyázz akkor a szentföldi zsidók közt, fiam, mert aki ott keresztény térítővel szóba áll, azt a rabbik kiátkozzák, vásárolni nem vásárolhat, aki pedig kiszolgálja, maga is kiátkoztatik, a családját is átok sújtja, éhen hal az egész pe357reputty. Te elmész onnét, fiam, de ők ott maradnak, figyelmezzél hát erre.
Tudod, ugye, hogy a külföldről érkező adományokból él ott mind, és azt a rabbik vezette Kolel osztja szét? Hogyne tudnád; Vilnában a te atyád is szokott adakozni a helybéli Kolelnek. Óvatosan járj el, fiam, a Szentsír-templom közelébe pedig, ahol Krisztus sírját mutogatják, azért ne menj, mert ott a zsidókat agyonverik, és annyira még zsidó vagy, fiam.
Ha pedig megbetegszel, fiam, nehogy az Angol Misszió kórházába menj, ami ott az egyetlen kórház, mert az odavezető úton zsidók posztolnak, és a kórházba vonszolódó beteg zsidókat megkövezik; ennyire utálják a keresztény hittérítőket Jeruzsálemben a zsidók, mondta az öreg Rothschild elégedetten, és bort hörpölt, Ram pedig vizet ivott. Ha pedig elhalni találsz ottan, azért se menj az Angol Misszió kórházába előzőleg, mert ki benne huny el, azt nem temetik el a zsidók az övéik közé, fiam, Gerson, vagy hogy is hívnak téged a keresztségben. Volt ilyen eset, a hullát álló napig cepelték ide meg oda, mert senki elföldelni nem akarta, noha ottan két órával a halál beállta után mindenki el van kaparva, ilyen ott a törvény és a klíma.
Kérdezte Ram, járt-e ott a bankár.
Nem kell nekem a frankfurti házamból kimozdulnom, felelte az, hogy mindent tudjak.
S felkacagott az öreg Rothschild döcögősen: Montefiore angol–zsidó kórházat akar létesíteni! Na majd teszünk róla, hogy az zsidó–zsidó kórház legyen.
Nagy név Sir Moses Montefiore a zsidó füleknek. A Rothschild-vagyonba Montefiore be van nősülve, de valami ellentét mégis lehet köztük eszerint.
Azon brit eszmét helyesled-e, fiam, Gerson, vagy hogy is hívnak a keresztségben, hogy a zsidókat mind Palesztinába telepítsék vissza?
Nem, sugallta a választ Ramnak a távolból a Mester; az Új Világban mindegy lesz, ki hol él, mert az Új Világ lesz.
Helyeselte a választ az öreg bankár. Ám mi lesz, ha a te Messiásodnak elfogadása elhúzódik? Mert ez ugye nincs kizárva, fiam, Gerson, vagy hogy is hívnak mostanában? Nos, addig is, hol éljenek a zsidók?
358Nem tud róla, felelhette Ram, hogy a Messiás erről gondolkodott volna.
Pedig a zsidók erről gondolkoznak mostanság, fiam. Vallási szempontból a dolog egyszerű. Amíg a Messiás nem jött el, nincs értelme Palesztinát zsidó állammá tenni. Politikai szempontból vizsgálva a kérdést, és a politika, úgy tűnik, a mai világ vallása, s hogy e mai világ új-e, régi-e, ne méricskéljük, politikai szempontból tehát nem helyeselhető, hogy minden zsidót odatereljenek, a sok gettóból egyetlenegybe. Egy állam, édes fiam, könnyűszerrel leigázható, és összes lakói kiirthatók; megmaradna talán pár hírmondó, azok aztán rohanhatnának újraalapítani a Szétszóratottságot. Csak a Diaszpóra biztos, édes fiam, a Szétszóratottságtól vannak még zsidók a világon. Hol vannak a punok, hol a rómaiak? Hol lesznek az angolok, a franciák, az oroszok, a németek pár száz év, pár évezred múlva? Sehol, fiam, Gerson, de zsidók akkor is lesznek, mert nincsen államuk. A nemzetállam ennek a politikai vallású kornak a tébolya, fiam; minden népecske eszelősen államba tömörülni törekszik; ősöket és hősöket találnak ki maguknak visszamenőleg, mítoszokat gyártanak, nyelvet fabrikálnak, hogy azon ugyanazt állítsák, amit a másik a maga fabrikátumán; micsoda vakság! Egy olyan korszakban, mikor világpiac van már! Csak akkor maradnak meg a zsidók, ha egyfelől nem lesz államuk, másfelől kitérni és egyenjogúsodni, valamely nemzetállamba beolvadni nem akarnak, mert az a másik csapda.
Eszerint én a csapdába beleestem, állapította meg Ram vidoran.
Ugyan fiam, Gerson, biggyesztette ajakit Rothschild, amiben te hiszel, azt rég megalkotta és elterjesztette az Örökkévaló.
Ram nem értette.
A pénzről beszélek, fiam, s még inkább az uzsoráról; olyanok ezek, mint a te Messiásod.
Ezt a bakugrást végképp nem értette Ram; csak erre várt a milliárdos, hogy rögeszméjét elébe tárja.
Mi a pénz, fiam? A pénz nem egyéb, mint bizalom-sűrítmény. Hittel kereskedik a te Mestered; hittel kereskedem én is. Mi az a kis fémdarab? Semmi. A hit teszi váltóeszközzé, nem más. Mondják, a benne lévő arany. Miért az arany? Mert tartós, vélik. Mintha a régi ember racio359nálisan mérlegelte volna: ez a fém nem tartós, ez az arany igen, nosza, találjuk fel az aranypénzt! Ugyan, ugyan. Előbb volt pénz, mint aranypénz, fiam; lehetett kurta korszak, midőn az arany tartóssága önérték volt, de könyörgök! Mihelyt császárok képét verik rá, már nem is kell, hogy arany legyen! Akkor már a császárba vetett hit a garancia, hogy az érmét terményért elfogadják! Úgyhogy mi a pénz eredetileg, fiam? Isten könnye! Isten bánatos mosolyának szilárdulata! Isten könnyének csak gyönge mása a császár fizimiskája, fiam.
Ha már pénz van, tőzsdének is előbb-utóbb lennie kell, mert mi a tőzsde? A bizalom sűrített színtere, maga a mennyei Jeruzsálem, amiről a misztikusok álmodoztak! Bizalmat kelteni és bizalmat aláásni: ez a tőzsdézés. Részvény és váltó, az mind könny, mosolyé vagy keserűségé, és látni fogod, fiam, hogy Jeruzsálemben miféle pénz van forgalomban a külföldi pénzek mellett: egy négyszögletes fémlapocska, az van ráírva: bikkur holim, igen, „beteglátogató”. Kegyes egészségesek kapták, kik a nyomortanyákon fekvő betegekhez ellátogattak. A nép e lapocskákat pénzként kezdte használni, adnak érte javakat, árfolyama is van, Londonban ugyan nem jegyzik, de elég magas, többet ér egy piaszternél. Gazdaságilag haszontalan kegyes cselekedet emlékérme ez a lapocska, ám mert az Úristen túlvilági jutalma be van kalkulálva, abból már ebben a világban átsugárzik e lapocskára valami, több mint egy piaszter értékben, fiam!
Hát ez a pénz, és nem babona nagy vagyonról azt mondani, hogy az Úrtól való.
Elég nagy a római egyház vagyona, nemde, holott nem uzsorakamatból szerezték, e pokoli elmeszülemény alkalmazása nekik tiltva van; csupán azt kell belátnunk, hogy egy érme értékének nemcsak egyházi tizede a hittartalma, hanem szinte az egész; szinte, fiam, mert enni-inni kell, s azt meg kell valakinek termelnie. Van dologi csereértéke a pénznek, ki tagadná, hanem az kicsiny hányad, az csak a dologi tized; a maradék kilencven százalék a hit, amivel tőzsdézni lehet. A tőzsde, fiam, nem az értékpapírok cseréjének színtere, hanem a tévhitek adásvételének teátruma!
Mesélik, van egy őspénz Dél-Amerikában, hatalmas, malomkőszerű, kerek kődarab, ott áll mozdíthatatlanul a falu közepén; mindenki tud360ja, kié az a kő éppen, s ha átruházza másra, érte ennyi meg ennyi házat, földet, feleséget, rabszolgát kap. Tudják, kié az a kő, és érte ennyi meg ennyi háza, földje, felesége, rabszolgája lehet, eggyel sem több, eggyel sem kevesebb, és nem jut eszükbe, hogy összegyűljenek, a tulaj ellen fellázadjanak, megöljék és megegyék, s a kő tulajdonjogát más egyénre vagy akár az egész közösségre átruházzák.
Ez a bizalom, fiam, pénz nélküle nem hatékony. Mikor e bizalom meginog, a kerek kőből kerek kő válik, misztikus tartalma elpárolog, nem is működik akkor semmi, ez a forradalom. Sokáig forradalomban élni azonban nem lehet, a kerek kőbe a misztikus tartalom visszatér, vagy a helyébe másik követ állítanak, kereket vagy négyszögleteset, és akkor abba tér vissza a bizalom, és akkor megint lehet élni.
Ugyanilyen a bikkur holim feliratú lapocska; s hogy mi tartósabb, a kő avagy a pléh? avagy az arany? nem mindegy?
Nos, ami különös, hogy ugyanilyen hittartalom működteti az átkos uzsorát. Hogyan is?
Az uzsorás pénzt kölcsönöz rövid határidőre magas kamattal; a kölcsönkérő a fogát szívja, de kénytelen e feltételre ráállni, mert pénze nincs, s keményen dolgozik. Mondhatja az uzsorás: a kölcsönnel jót tett, az éhhaláltól mentett meg valakit. De mivel indokolja, hogy kamatot kér? Mondhatja: életet mentett, az Úristen művét segélte, és egy élet értékének csak töredéke, amit kamatként visszakap, és a nagyobb összeget is rögtön kölcsönadja, újabb élő élhetését segélve.
Igazat mond az uzsorás? Igazat. Ő nem eszik többet, mint ami egy emberbe fér. Hatalma nő, igen; pénze egyre több; minden pénze kihelyezve, igen; mind az Isten művét segéli; ez öncsalás, hogyne, önigazolás, s mégis, ha végigtekint az ember ezen az Új Világon, amiben élünk, bár ne minősítsük, mennyire új, látnunk kell: az összes államok, népek, csoportok, egyének hitelben élnek! Az egész emberiség! Ha minden kihelyezett hitelt egyszerre behajtanának, kiderülne, hogy az adósság az összes fizetőképességet többszörösen felülmúlja! Az egész emberiség deficites – de mihez képest? Ha nincs annyi érték, amennyi az adósság, hol a másik oldal? A földön nincs – tehát az égben van. Az emberiség a másvilághoz képest van deficitben! Az élet a nemlét fogyatkozása, folt a Semmin, s a kamatos kamattól a foltok 361nőttön nőnek! Amint ez nyilvánvalóvá lesz, be is áll a végítélet, a legutolsó vízözön! Úgyhogy a te Mestered, fiam, Gerson, azzá akar lenni, ami a pénz!
Nemigen tudta Ram a bakugrásokat követni, és Rothschild udvariasságból nem utalt rá, hogy Towiański tartóssága fánál, fémnél kétesebb; de azért somolyogva megkérdezte, ugyan körül volt-e Gerson metélve. Elértette a gúnyt Ram, és felelte, hogy nem, mármint az a régi, Mózes elsőszülötte, mert az após, Jetró, nem engedte; de a másodszülött, Eliezer, már körül lett metélve.
Szóval te vagy a Jövevény, mondta erre Rothschild, az öcséd pedig Isten Segedelme. Ram hallgatott, mert neki nem öccse van, hanem bátyja, egyébként azonban a Gerson jelentheti, hogy Jövevény, Eliezer pedig valóban jelenti, hogy Isten Segedelme.
Te vagy a Mennydörgős Jövevény, mormogta vidoran az öreg Rothschild, s volt némi igaza, mert a „ram” jelentése dörgés. Még elcsámcsogott az öreg Rothschild a vendégének nevén, mert a „ram” jelenti, hogy bivaly meg rénszarvas, melléknévként hogy magas és magasztos; jelenti még, hogy erő és hatalom; a „rom” pedig, és jiddisül így hangzik a nevük, annyit jelent, hogy magasság, büszkeség, dölyf és magasztalás.
Talán inkább Magasztos Bujdosó akarnál lenni, fiam?! – kérdezte az öreg Rothschild. Ram hallgatott; az ő neve jelentheti azt is, hogy bujdosó. De Mayer Amzel inkább amellett maradt, hogy Mennydörgős Jövevény, ezt hajtogatta vidáman, ennek felettébb örült, hosszan kuncogott rajta; öreg volt már.
A Gerson abból a mondatból van rövidítve, hogy „Idegen voltál ott Egyiptom országában”; a Gér az „idegen”, és a Sám az „ott”. A Gérsám névben annyira erős az idegenség, hogy ritkán adják gyermeknek a zsidók. Magyarra Károli Gáspár egyszer jövevényként, egyszer bujdosóként fordította.
Rothschild jó kedvében elárulta: ő szerencsétlen embert babonából soha nem fogad, a szerencsétlenség fertőző, mint a pestis; jó tanács ez, fiam, Gerson, ne feledd.
Ram megkérdezte, miért fogadta akkor őt.
Te nem lehetsz szerencsétlen, ha fogadtalak, felelte Rothschild. A szerencsétlenek vallásba menekülnek, és a szerencséseké a Föld, tette hoz362zá incselkedve; vagy ne tartsalak szerencsésnek, fiam, amiért nem égtél benn a tűzben?!
Sápadtan hallgatott Ram.
Nem jó érzés, hogy kétszeresen is a markában tartja a bankár. Ki fecsegte el? A Mester? De ő jelen volt, amikor Rothschild és a Mester társalgott, erről nem esett szó. Tudhat a tűzvészről Rothschild akárhonnét. Hallgatott Ram, és fülelt, mit sugall a távolból a Mester, de ő is hallgatott.
Felröhintett még egyszer az öreg Rothschild, Magasztos Jövevény?!, sóhajtotta, legyintett, majd mondta: menjél fiam a szabómhoz méretet venni, holnap édesanyámnak felolvasol, aztán operába kíséred.
Gudula asszony! Az alapító Rothschild még mindig élő neje! Az eleven legenda! Neki felolvasni, vele operába! Gudula asszonynál, remélte Ram, talán nem fenyegeti veszély.
Ketten lebzseltek az elegáns, lányos képű fiatalemberek Gudula asszonynál, mikor recsegő frakkjában, csikorgó lakkcipőjében feszengve Ram beállított, nyakát húzogatván, mert a gallér és a nyakkendő fojtogatta.
Fojtogatta más is.
Dühöngött a Mester, amikor Franciaországból kiutasíttatván megérkezett hozzá Romualddal. Azt kiabálta: Ram testvér megingott, nem volt képes meghozni az áldozatot, hogy lemondjon az elegáns ruháról, ezért űzték ki, most vezekeljen! Romuald mélyen hallgatott: tisztességes ruhában mászkált Valenciennes-ben ő is, nemcsak Ram, aki a hasán spórolta meg a ruhát, amelyben téríteni indult. Koldusokat elzavarnak a kaszárnyák környékéről, jól öltözött urak kevésbé tűnnek fel. Jellemző, hogy a Körből a Mesternek azonnal besúgták! Persze szembetűnő, ha olyan ember vesz rendes ruhát, akit addig rongyokban láttak. Romuald is nagyon jól tudta, hogy nem ezért jelentették fel őket, hanem mert az igazat hirdették: Napóleon feltámadt egy lengyel prófétában, és a francia sereg kötelessége, hogy vezéréhez csatlakozzék. Ha koldusként kiabálják, akkor is megbüntetik őket. Romuald gyáván hallgatott, Ramnak mégis kevésbé volt tiszta a lelkiismerete: addig rágta Mickiewicz fülét, hogy a spiritisztáknál elszenvedett kudarca ellenére Romualddal ő is a francia katonák közé mehessen, míg a Költő meg363unta és rábólintott. Azért akart pedig hevesen téríteni Ram, hogy kiűzzék, és nem azért, hogy sikerrel járjon. Áhította a kiűzetést, mert a testvérek ridegségét nem bírta elviselni, az ő Ura közelségére vágyott. Elérte, de nem tiszta szándékkal. Romuald erről semmit sem tudott.
Mindenki megfeddte Ram testvért, amiért a spiritisztákat nem térítette meg. De hát hogy lehet olyan hatökrök lelkére beszélni, akik halott rokonaikkal akarnak beszélgetni, ám fogalmuk sincs, mifélék a szellemek?! Majdnem megverték az idióták, amikor csalónak és Sátánnak nevezte az olasz asztaltáncoltatót, pedig a vak is láthatta, hogy ártó szellem ténykedik benne! Mickiewicz se tudta volna meghatni őket, sőt maga a Mester sem aznap!
Haragudott a Mester, de a zsidók közé mégis elküldte, és őt küldte el, mert a zsidóügyi minisztere ő, amiként Pilchowski az oroszügyi minisztere a Mesternek. Úgy is bánt vele az Einsiedelnben tartózkodó Pilchowski testvér, mint magával egyenrangúval; Mickiewicz sose volt erre képes. Nagyszerű idea a Mesteré: a zsidókat és minden oroszok cárját egy időben, párhuzamosan térítsék meg ők ketten! Ha e két hatalmas munka sikerül, nagyon fogja bánni a Pápa, hogy nem ő volt a Mester első nagyhatalmú térítettje.
Tüntető udvariassággal hajoltak meg Gudula asszony nemük fosztott ifjai a vetélytárs felé; Ram kihúzta magát, lekezelően hajolt meg és lehetőleg délcegen; mindjárt biztosabbak vagyunk magunkban, ha ellenség mutatkozik.
Csicsás ruhácskában ült a vénasszony, szalagok a derekán, zsidó főkötő a fején, lábacskáján cipellőcske, az meg a lábzsámolyon, mely odaadón, dorombolva kushadt a fotel elé. Vaksin hunyorgott az öregasszony, és a jövevényt nagyothalló harsánysággal felolvasni maga mellé parancsolta: olvass nekem, fiam, valami istentelent, Börnét vagy Heinét!
Az ifiurak állva feszengtek, Ram a zsámolyhoz macskásodott, vadonatúj frakkjával nem törődve, s egy könyvet fölvett, hogy majd fölolvas; ám Gudula asszony szüntelen fecsegésben tört ki egy-egy felolvasatási rohama közt. Összefüggéstelen fecsegésének megvolt a magva, ennen megóvott fiatalságának hangoztatása, mint erre az álldogáló ellenséges ifjak lelkes helyesléseiből Ram ráébredt.
364A könyvbe kapaszkodott, szemét a gót betűk szálkái karistolták. Figyelmét a felolvasás és a helyeslő felkiáltások közt megosztotta, s harmadik szemével látta, a vetélytársak elhűlnek jártasságán, keleti zsidótól nem vártak ilyet. S hogy egyáltalán, csak úgy a padlóra ül a frakkjában! Tudta Ram, hogy Gudula ősmamai szívét megnyerte.
Lapozgatott a könyvben, és találomra olvasni kezdte németül:
„Ebben a városban sok zsidó él, akiket keresztény polgártársaik gyűlölnek és zaklatnak. A vendégszínész, aki a kárörvendő keresztény lakosságot azzal ajándékozza meg, hogy jutalomjátékul »A velencei kalmár«-t választja, ugyanakkor a színházat benépesítő zsidók számára is tartogat valamit…”
Gudula asszony kacagott, mily jól találta el a jövevény az oldalt! Leintette, s a barátság közte meg az ifjú közt megköttetett. Meg voltak sértve a nyugati ifiurak, mikor Gudula mama elbocsátotta őket, és az operába a jövevénnyel indult.
Jiddisül ordított a kocsiban Gudula asszony, de nem hagyta abba azután se, hogy a kocsiból kiszálltak, és ordított az előcsarnokban is. Nézték őket az elegáns urak és dámák. Látta Ram, nem illik oda Gudula mama a csicsás ruhácskájában, fején a zsidó főkötővel, és pirult, egyébként is úgy érezte magát a frakkban, mintha meztelen lenne, és túl szoros rajta a bőre; feszengett a pillantásoktól, de leginkább egy másik pillantás zavarta, a Mesteré Svájcból.
Az urak meg a hölgyek nem Gudula mamát vizslatták, hanem őt, a tömzsi emberkét, vajon ki a sátáni vagyon mamájának legújabb gardedámja. Nem tudhatták az urak és a hölgyek, hogy az Ügy élharcosa a Mester szigorú pillantásának terhe alatt botorkál fel a lépcsőn a délcegen menetelő Gudula asszony mellett. Puha szőnyeg süppedt csábosan a lakkcipője alá; kínos volt. Beirányíttattak egy szűk, zárt helyiségbe, de jaj, mégsem zárt volt, hanem a szemközti ugyanilyen kalickákra nézett, és szemben a hölgyek és urak sokasága őket bámulta és távcsővel vizslatta, s még mindig a Mester pillantása volt a szigorúbb!
Nem volt a frankfurti operaház nevezetes épület, nem a híres Semper tervezte, mint a drezdait és másokat, miket sorra lebombáztak később; nem mintha a frankfurti elkerülhette volna a sorsát, hiába nem volt szép és nevezetes. A XX. század második felében vasbeton-üveg kalic365ka állt a helyén, mígnem egy őrült felgyújtotta s porig égett; aztán persze újjáépítették. Ram szemét azonban az a régi, ormótlan épület is elkápráztatta.
Itáliában láthatott volna szebbeket, de ott már az is nagy teljesítmény volt tőle, hogy templomokat bámult meg és képeket és szobrokat. Párizsban voltaképpen nem is járt, azokat az utcákat és házakat ismerte csak, amelyekben a Kör tagjai éltek és gyülekeztek, s ha megkérdezték volna, merre van a párizsi Opera, nehezen tudta volna felidézni, hogy érkezése első napján már látta. Térítőket a létező dolgokról ne kérdezzünk. Úgyhogy csodálta volna ő e nagy hodályt, e túlcicomázott oltártalan templomot őszintén, ha nem nézi Svájcból a Mester, ha a frakk nem betöretlen, s ha Gudula asszony nem üvölt szüntelenül a fülébe.
A páholyban azt magyarázta Gudula asszony, hogy ő tizenharmadikán utcára nem lép, és tűrhetetlen, hogy vannak utcák, hol tizenhármas számot viselő ház is akad. Dicsekedett, hogy ugyan írni-olvasni nem tud, mégis olvasott mindent, felolvasnak a csinos ifjak, és örülnek, mert meg vannak fizetve. Felolvastat magának naponta sok-sok órát, és nagyon jól tudja, miket írt az istentelen Börne, az istentelen Heine, meg a főistentelen Moses Mendelsohn.
Tanácsolta Gersonnak, hogy szakasztott olyan nőt vegyen feleségül, amilyet az ő néhai megboldogult férje, áldott legyen, mert a jó feleség fél vagyon, és a feleség ne kurválkodjék, vagy csak módjával és titokban.
Jiddisül ordította mindezeket Gudula asszony, érthették a németek, nem volt kellemes.
Akkor Gudula asszony a frankfurti opera intendatúráját kezdte csepülni. Minden új opera sok év késéssel érkezik. Ezek itt még mindig Spohrt játszanak meg Webert, pedig Drezdában nemrég bemutattak valami csudát, Kolo di Rienci a címe, valami Abner írta. Kevés a Donizetti! – üvöltötte fájdalmasan; szegény pára, nebach, most halt meg, hát nem szörnyű?! Megbuktatták az utolsó operáját az irigyek, és a nemes lélek belepusztult! De van egy új olasz mű, biztos láttad, Gerson fiam, mikor a Pápát az óhitre visszatérítetted, a Nabukodonozor, megtanultam a címét, hát ez a kedves ifjú talján szerzett egy újat, most az évad végén mutatták be Bécsben, az a címe, hogy Hernáni, de hogy menjek 366én olyan messzire?! A bécsi fiam látta, azt mondja, remek, de ezek itt ki tudja, mikor fogják előadni, azt én meg se érem, ezek itt direkt nem játszanak semmi jót, direkt nem játsszák a Halévy-darabot se, a Zsidónőt, itt ilyenek! Mondtam a fiamnak, béreljen zenekart és énekeseket, adják elő nekem, de sajnálja a pénzt, pedig van neki, a szarrágónak!
Ram beleizzadt a frakkjába.
Hanem a suhanás! A fényeső! Lent a favázas karámba terelt zenészek az ő gettójukban, mikor fölzengtek! És az a frakkos, fekete lángként hajladozó, ördögi tonzúrás alak, aki állva hadonászott, kinek az ujjaiból, a vékony botjából folyik ki a zene! És az épület titkos mélye! Piros függöny rejtette, s most megdöbbentő, sziklás táj tárult fel a helyén!
Ram ámult, miközben Gudula asszony a zenét túlharsogva azt kiabálta, hogy a hülye doktorok fiatalító csodaszereket akarnak rásózni, a sarlatánok! Tudd meg, fiam, nem fiatalnak kell lenni, hanem öregnek, de azt minél tovább!
Gudula asszony tudta, mit beszél, kilencvenéves volt akkor, és élt még négy évet.
Jó tanácsára nem figyelt az oktondi Ram, mert szépséges parasztleányok tűntek fel népviseletben, és énekelni kezdtek! Megvilágosodása támadt, megértette végre a Mesternek tervét Xawerát illetően.
Azt akarja a Mester, hogy egy ilyen hatalmas színházi tájra Xawera egyszer kiálljon, és az Úr Ügyének dicséretét énekelje! Ezért kell hát Xawerának énekórákat vennie! A szöveget majd megírja Adam testvér; s hogy a zenét ki szerzi hozzá? Lehet, hogy maga Chopin! Igen, ő lesz az!
Mesélték, egyszer George Sand lakásában adott koncertet Chopin, tűz ütött ki, mind menekültek, a tüzet eloltották, keresték Mickiewiczet, sehol se találták, mígnem rábukkantak a terem zugában, ahol Chopin játszott volt; ott ült és tovább hallgatta magában a zenét, s mikor mondták neki, tűz volt, felelte Mickiewicz: nem vettem észre, és elment. Igen, igen, írja meg Chopin az Úr Ügyének himnuszát!
Arra riadt, hogy Gudula asszony jiddisül ordítja a fülébe: add el ezt a frakkot, Gerson fiam, pocsékul áll rajtad, vegyél az árán szép nagy útitáskát, és ha nincs mit belepakolnod, mert nincs, hát tömjed ki papírral, mert akinek nagy az útitáskája, azzal csínján bánnak a muzulmánok, azok az emberevők.
367Jó lesz Frankfurtba visszatérni, miután a zsidók megtértek! – bizonyosan erre gondolt Ram 1844. november 21-én csütörtökön este a frankfurti operában, és hő imákban kérlelte az Urat, hogy segítse meg.
Az Úr megsegítette, mert úgy intézte, hogy a férfiember haja és szakálla naponta néhány mikronnal nőjön. Mire Ram Frankfurtból dilizsánszon Marseille-be, majd Málta érintésével gőzhajón öt hét alatt Sztambulba ért, a sötétbarna, csigás hajzatához veres, kemény állszőrzet társult, és a pajesza is meglehetős volt már, be lehetett fonni – haját rövidre vágta, hogy jól lássék a pajesz –, úgy festett hát kétszínűen, mint a zsidó zarándok mintapéldánya. Sztambulban a bazárban vett mindent, ami kellett, fehér inget, fekete selyemkaftánt, kipát és a kipát csak részben takaró, homlokba billentendő, keskeny karimájú fekete kalapot, meg egy hatalmas útitáskát, amelyben a Mickiewicz Összest és az útközben vásárolt könyveit cipelte, papír végül is, hadd legyen Gudula asszonynak igaza.
Szerencse, hogy a törökök a zsidókra nem fenekednek, járhatott Sztambulban a jelmezében békén, csak a pajeszával nem volt megelégedve, látszott, hogy nemrég nő. Húzogatta önkéntelenül, hátha megnyúlik; nem nyúlt meg, csak szálai szakadtak. Imát is mormogott közben, elvégre a pajesz a szükségben is kézre álló imarojt, és Salommal köszönt, ha zsidó jött szembe. Tíz napig várt hajóra Sztambulban, napközben olcsó szállásán rejtezett a belvárostól messze, a szegényes, falusias Papasz Köprüben, ahol csak törökök laktak, zsidó és európai nem vetődött arra, és a Mesterhez imádkozott. Imáit a kedves muzulmán háziak, a fizető vendégnek örülvén, meg-megakasztották, minduntalan enni hívták, nem értették, miért csak vizet és lepényt vesz magához. Péntek este, jó zsidóként, imaházba ment. Imádkozott és evett velük, kérdezték, honnét jött, mondta, Vilnából. Bólogattak a sztambuli zsidók, és meséltek az életükről. Némelyikük járt már Jeruzsálemben, és Ram kérdéseire terjengősen válaszoltak. Szavaikból úgy érződött, hogy Jeruzsálemben csak zsidók élnek; Juliusz extestvér Jeruzsálemben járva észre se vette őket.
Külsejében hasziddá kellett vedlenie, keleti kegyes zsidóvá, mert a haszidok szivárognak be Jeruzsálembe többen. Amikor köztük járt otthon lázadó gyerekként, nem úgy öltözött, mint ők, viszolygott a rabbinikus származását letagadni, s nem is vették volna szívesen. Akkor 368nem hazudott – most hazudni fog nekik? A jelmezével akkor is füllent, ha a Mester igéjét hirdeti. Szabad ezt?
Nagy árat kért a Mester: változzék vissza olyanná, sőt olyanabbá, amilyen volt, mielőtt a Mester megérintette volna, s lélekben is legyen haszid, ami sose volt, csak szerette volna őket szeretni. De ha most haszid lesz, kegyes, korlátolt, csökött zsidó, hogyan hirdesse nekik Jézust, aki a Mester?! Hogy fogja velük megértetni, hogy Mózes, Jézus és Towiański: Egy?! Bonyolult küldetés, akár bele is bolondulhat. Könnyű a színészeknek, szerepből szerepbe ugrálnak, de ő nem volt színész, egyszerre csak egyetlen hitben tudott tanyázni. Felszabdalta a napjait ösztönösen: nappalra haszid lett, éjjelre a Mesteré.
Január közepén ért Jaffába. Előbb nem volt értelme, mert még Sztambulban figyelmeztették, hogy január 10. előtt nem érdemes a Szentföldre megérkeznie, aznap van ugyanis Mohamed próféta születésnapja, nagy, vidám ünnep, és 1845-ben, vagyis iszlám időszámítás szerint az 1261-dik évben ez Muharram 10-ére esik, milyen érdekes; előtte az ünnepre készülnek az arabok, aztán megünneplik, utána kicsit még pihennek, és nehezebb utazni. Céljához közeledvén egyre lidércesebbek lettek az álmai. A múltjához közeledett, amit örökre otthagyott, volt hát félnivalója. S ha a térítés nem sikerül?! Hogy áll ő a Kör elé? A Körön kívül nincsen semmije. A Mester, hogyne, Ő van. De most az ő gyarló testéből mint hegedűből fog a Mester hangja szólani; s ha nem elég telt hangú a hegedű?! Ha siketek a zsidók, mint mindig?! Kizárólag az ima segíthet.
Zsidóként hányódik már a hajón a sok tucat zsidó és keresztény zarándokkal egy teremben Ram, fején imasál, homlokán tefillin, karján imaszíj, nadrágja övéről lecsüngenek az imarojtok, pingvin lett belőle, ahogy az ilyen kinézetű zsidókat a többi zsidó gúnyolja. Minduntalan fellohol a fedélzetre, körülnéz, lebukdácsol az ablaktalan terembe, legkeletibb zugába húzódik, és buzgón hajbókol déli irányban, Jeruzsálem felé. Hogy lássák is, persze, hisz nem tudni, ki figyeli ténykedését, s ki jelenti fel a Szentföldre érve. De azért is, hogy a zsidókkal az ima révén egyesülésbe jusson. Ezt követeli a Mester, aki mindig tudja, mit miért követel, de azzal már nem törődik, hogy híve a lelkével miként számol el.
A kikötőtől távol horgonyzott le a gőzhajó a veszedelmesnek mondott szirtek miatt. Nemigen vette észre Ram, hogy brit meg francia társasá369gok mily buzgón irányítják zarándokokkal telt gőzhajóikat Palesztinába. Ha a politika érdekli, kitalálhatott volna előre sok-sok évtizedet: hogy az angolok az Oszmán Birodalom szétverése céljából segítik a zsidók és a keresztények beáramlását, velük a franciák igyekeznek lépést tartani, szintén igényt tartván a területre, s tűnődhetett volna a nagyhatalmi politika áttetszőségéről. De nem észlelt semmit, küldetése volt.
S jöttek kicsiny sajkákban a törökök, hogy az utasokat a partra kiszállítsák. Tél volt elvileg, de olyan időjárás, aminőt Vilnában nyárnak neveznek, enyhe szellő fújdogált, felhőtlen az ég. Beszállt az egyik sajkába Ram is, kezében a tekintélyes táskával, melynek előző testesülése ama frakk volt. Dobálta kissé a szellőverte hullámzás a sajkát, de Jaffa közeledni látszott, mikor az evezősök váratlanul abbahagyták az evezést, előttük és utánuk egyszerre a többiek is a többi sajkában; gyatra, de érthető franciasággal mondta az egyik török, hogy a hullámzás életveszélyes, evezni félnek, inkább visszamennek a hajóra. Volt a sajkában trappista szerzetes kettő, ortodox pap egy, előkelő angol utazó szintén egy, azok rögtön sopánkodni kezdtek, csak Ram hallgatott. Még Sztambulban megtanulta: ha idegen nyelven szólalnak meg a törökök, és tudnak azok oroszul is, lengyelül is, előbb-utóbb baksis lesz belőle. Békésen és bután hallgatott, mint aki franciául nem ért, és az inge alá rejtett erszény felé kezét rebbenteni óvakodott. Sopánkodtak a kegyes utazók, mígnem az ortodox pap, aki ez ügyben leginkább a helyén érezhette magát, aprópénzt kapart elő, és a főevezősnek nyújtotta. Átvette az érmeket a főevezős, megszemlélte, megvetően elmosolyodott, és a tengerbe dobta. Ebből értett végre az angol utazó; mellényzsebéből utánozhatatlan eleganciával hüvelyk- és mutatóujja közé csippentett pár papírpénzt, s nyújtotta hanyagul; azokat a főevezős a Nap felé tartva megvizsgálta, majd inge alá dugta; hogy elsimult rögtön a tenger! Szégyenükben a veszélyes, víz alatti szirtek a tengerfenék alá süllyedtek! S diadalittasan láthatták, hogy sok sajka csak jóval őutánuk kezd a part felé közeledni, azokon buták ültek. Az angol úr szemében öröm villant, a rablók iránt meg is enyhült talán, amiért ilyen gyorsnak bizonyult a helyi szabályok megértésében.
Ott állt Ram Jaffa kikötőjében.
Útitársai lelkendeztek, hogy a Szentföldön állnak; az egyik trappista letérdelt és a földet csókolta. Észbe kapott az ortodox pap, követte. Az angol 370úr szenvtelenül állt, de nagy vihar kavaroghatott a lelkében neki is. Partra léptek a többi sajkából is, korábban érkezett zarándokok is mászkáltak a kikötőben, nem győzték hangoztatni, hogy a Szentföld felett hasonlíthatatlanul kéklik az ég, s mondták tájékozottan, hogy a város a nevét megszolgálta, mert héberül jáfó annyi, mint szép. Nagy volt az öröm, találkozott a jelen és a múlt; csak Ram maradt ki ebből, nem mintha zsidók nem értek volna földet vele együtt, de azoknak úti céljuk volt Jeruzsálem, neki viszont megszelídítendő vadállat. Indult volna rögtön tovább, de nem jár karaván naponta, márpedig egyedül életveszélyes, mondták, a beduinok miatt. Így azt sem úszhatta meg Ram, hogy őt is kifosszák kissé, mert terelték őket az előbukkanó törökök megnézni a várost, hegyre föl, hegyről le, a végén tartották a markukat, s a megittasult zarándokok nemhogy megtagadták volna, de egymást múlták felül a baksisjuttatásban. Volt okuk örülni: még azt a híres örmény kolostort is láthatták, amelyben Napóleon a pestises betegeket méreggel megölette.
Így vesztegetett el egy napot Jaffában Ram, s még a tömegszállásért is fizetnie kellett.
Szomjat oltó ecetes vízzel kínálták a zarándokcsoportot másnap az út előtt; egyedül Ram nem kért, megrovó tekinteteknek volt emiatt kitéve. Böjtölni akart az úton, és nem látta értelmét, hogy szomját akkor oltsa, mikor nem is szomjas. A törökök hátaslovakat, szamarakat és kocsikat ajánlottak az utazóknak. A tősgyökeres európaiak, így az angol úr is, a favázas nyerget találták legpoétikusabbnak, s abba másztak fel segítséggel; Ram megelégedett a kocsival. Lóra zsidó nem ülhetett, tiltotta a szultáni törvény, a szamár pedig Jézus állata, vagyis a Mesteré, akárcsak a kecske.
Sáron mezeje kihalt volt és terméketlen; a zötyögtető utat őrházak romjai szegélyezték elhagyatottan. Messziről Lidda tűnt fel, apró volt és jelentéktelen. Ramleh se volt nagy, egyetlen mecset meredezett fölébe. Kopár a Júdea-hegy, itt-ott csenevész bokrok kapaszkodtak a kövek közti szélhordalékba, vagy inkább csak hitték, hogy van ott pár porszemnyi föld, holott nem volt, de mégis e hit zöldelltette őket, és nagy esőkre emlékeztek csigalassúsággal a száraz patakmedrek alján. Néhány satnya kis olajfa küzdött a talajtalan életért; ezeket a lovas turisták nem látták, mert feneküket a nyereg rögtön feltörte, azzal voltak el371foglalva, s a szekéren ülő útitársak mintha a zötyögéshez szoktak volna kevésbé, mint Ram, úgyhogy ők se láttak semmit. Ram azonban nézte, nézte e kis bokrokat, és testvéri szeretet ébredt benne e haszontalan életű gyomok iránt, kik az Úrnak rendeléséből kilátástalanul, hősiesen hadakoznak, s megrótta magát, amiért mindenfélének elképzelte a Szentföldet, csak kopárnak nem. Holott nem is lehet a Szentföld, csak kopár.
Útitársai vaksi örömükben fel-felkurjongattak, hazulról hozott könyveikben és térképeikben elmélyedtek, viskóvároskák neveit ismételgették rossz kiejtéssel, Ram a gyomok növését fülelte, a gyomok pedig hálásan az ő zsigereinek rángásait puhították, oldották viszont. A hegycsúcsokra települtek a falvak, nem úgy, mint otthon, Litvániában, talán könnyebb védekezni így? Vagy a kecskék, a szamarak jobban érzik magukat a hegyoldalban legelészvén? E sovány kecskék, e sovány szamarak, ezek a beduin gyerekek a rongyaikban, a kocsik felé nyújtogatván vékony karjukat megszokásból, reménytelenül, az épp-hogy-létezésről téve bizonyságot, múltról, jövőről mit se tudnak, a Megváltatlanságba vannak dermedve ezredévek óta. Legfőbb ideje volt, hogy eljöjjön a Messiás.
Valaki felkiáltott: ott van! Ram felriadt, bámult, csak meredélyeket és mélyen lapuló völgyeket látott. Mindenki egy irányba nézett, és a magasabb hegyek közt lapuló egyik szerény dombon aranyosan csillant meg a napfény egy kupolán. A Szikladóm! – kiáltotta valaki. Csodálkozott Ram, hogy megérkezett Jeruzsálembe, amelyet cakkos városfal övezett, és minél közelebb döcögtek hozzá a lejtőn, annál kisebbnek látszott.
A Jaffa-kapun vitte be a batár Jeruzsálembe; nem csúnya, de a híres damaszkuszi kapu, a tornyokkal csipkézett, méltóbb lett volna fogadni őket. Leszálltak, fizettek, a várakozók megrohanták őket, koldultak, kiabáltak, s látta Ram: mocsok, nyomor, szemét, hulladék mindenütt, kóbor kutyák és macskák, összetett bűz, tucatemléktárgyak, fezek, kipák, menórák, keresztek, szőnyegek a földön, a boltokban, meg egykedvű török rendőrök: ez hát Jeruzsálem, ahol rejtezik az Isten.
Eltünedeztek a többi zarándokok, őket várták, vagy volt előre foglalt szállásuk. Ram állt a bűzben és szemétben, lábánál az útitáska. Felné372zett; tekintélyes bástya magasodott a lefelé vezető sikátortól jobbra, középkori erőd lőrésekkel, szürke, nagy kövekből összeróva az alja, a bástya tornyán félholdas zászló, és odafent, a magasban puskás őrök cirkáltak és bámulták a lenti sokadalmat. Volt ajánlólevele az öreg Mayer Amzel Rothschildtól, bárkinek felmutatja, földig hajol és megvendégeli – de jó lesz ez így? Nem tudta. Azt se tudta, ki a zsidóság feje, akinek a megtérítésével kezdenie kell. Az izgalmak után fásultság töltötte el, jótékonyan elfedve a kínos kérdést, vajon nem kellett volna-e útközben az útitársait megtérítenie.
Ott állt hát Jeruzsálem falain belül, hová a Mester szólította. Várta, hátha jön egy beduin késsel a kezében, és leszúrja, de nem jött, amiként a Mestert se akarta még megfeszíteni senki; mindig a Gonosz effajta vonakodásából adódnak a problémák. Jó lett volna azonnal visszaindulni Jaffába egy karavánnal, s onnét Európába, a Mesterhez, a Körhöz, amely a távolból szerető testvérek ölmeleg családjának érződött, de nem volt szabad megfutamodnia, s nem is a csalás volt tiltva, hanem mert magának kellett a feladat teljesíthetőségéről számot adnia.
Délután volt, álmukból kóvályogtak elő az emberek, vagy talán mindig ilyen álmosak itt? A városfalhoz belülről bódék voltak tapasztva, inkább csak tetők, és függönyök képezték az ajtókat. Nargilét, dohányt, kávét kínáltak bennük, pár zenész bóbiskolva gajdolt és valami húros hangszert nyiszált reszelősen. Nyitva voltak a konyhák, füstjük a tetőhiányon szállt fel, s a belső helyiségekben is tamburások, citerások lebzseltek. Kávéházak, ismerte föl Ram. A konyha mellett az egyikben egy hátsó szobát is látott, a földre terített szőnyegen valaki feküdt, mellé volt bekötve a lova. Így hát szállodák is ezek a kalyibák. Sok volt a koldus, olyasmit kiabáltak, hogy Habs, vagyis zarándok; odébb ment Ram, utána szóltak: Nyemca, vagyis német, szóval német zsidó; itt nem franknak hívják tehát az európai zsidókat, mint Sztambulban.
Ha már fölvette a táskát, el is indult az utcán lefelé a lejtőn, rögtön az elején elcsúszott egy dinnyehéjon, majd hasra esett, rájött, az egyenetlen, mindenféle létől csúszós kövezetre fél szemmel végig figyelnie kell. Kétoldalt fabódék keretezték a sikátort, bennük árusok lézengtek, kézművesek ültek és vízipipából csibukoztak, némelyikük kalapáccsal időnként gyöngéden odavágott valami fémlapra. Egy török kávét kínált 373a kőről, a szemek szétgurultak; egy másik papírba csomagolt áruval hadonászott, és egy európai zarándokkal alkudott a világ minden nyelvén egyszerre. Ram megállt. A tárgyalás úgy folyt, ahogy kell, a vevőjelölt fele árat ajánlott, a mohamedán jajongott, s az árut csomagolta kifele végtelen lassúsággal. Ram nem várta meg, mit rejt a csomag, továbbindult csúszkálva lefelé. Egy árus a vevőjének hátat fordítva, megvetően aludt a földön, a vevő a csecsebecsék között turkált; sok szappan volt kirakva, félkör meg hüvely alakúak, rajtuk a félhold, az Olajfák Hegyének rajzolata, mit Ram még a batárból látott, meg a Szentsír-templom, ahová zsidónak belépni tilos, itt kell lennie valahol közel, meg Rachel sírja, ami nem is Jeruzsálemben van. Ram fölvett egy szappant, megszagolta, pézsmaillata volt, visszatette. Párizsi, londoni és moszkvai újságok, néhány hetesek, néhány hónaposak. Odébb fazekak meg fazekasok vedlett szőnyegen, damaszkuszi selyem és elsőrangú angol szövet, francia és svájci gyártmányú vázák és órák, zárak, kulcsok, edények, kacatok. Aludtak fellahok is a földön, de azok nem árultak semmit. Takács mellett zöldség, gyümölcs, legyek. Valami keleti játékot játszottak elmerülve hárman, két részre osztott fatáblán dobókockával, a turistákra nem hederítettek. Mászkáltak arabok fehér lepelben és mezítláb. Egy-két lovas poroszkált, egy szamaragoló is feltűnt, alig bírtak a fal mellé vagy a bódékba húzódni előlük a gyalogosok, a boltosok a bódékban azonnal óbégatni kezdtek a világ minden nyelvén, portékáikat mutogatták. Üvöltött egy arab, félre kellett ugrani előle, mert nagy sebesen lilás hússal megrakott, vértől csöpögő taligát tolt felfelé, a kerekek ugráltak a kiálló köveken. Feltűnt néhány pólisi zsidó fekete kaftánban, szőrmesapkában, meg beduinok fehérben és kékben; egy ferences barát; várt Ram, miféle népek láthatók még, jött is egy szép, magas, fiatal, fekete szakállú, hosszú hajú pap, görög vagy orosz, és feltűntek sárga kerek sapkában a dervisek. Katonák összeláncolt rabszolganőket hajtottak a keresztutcán, arcukon fátyol, mezítláb botladoztak, odébb szerecsenek toporogtak céltalanul sok gyerekkel; jött három perzsa magas, csúcsos kalapban, maguk is magasak, sudárak, feketék. Odébb egy teljesen mezítelen sovány férfi, ráncos bőre a csontjaira szikkadt, nem figyeltek rá, kikerülték, törökülésben ült, kezével hadonászva, valamit gajdolva, himbálva magát, szent őrült lehet. Pár európai úr 374sétafikált, oldalukon európai dámák a legutolsó párizsi divat szerint öltözve – ezek mind, mind, mind arra várnak, hogy a Mester szelleme megérintse őket, és álomkórjukból végre a való életre ébredjenek!
Ezek az álmos emberek mégis túl békésen élték megváltás előtti életüket. Mikor Ram az utcát elhagyta és jobbra fordult, kicsit felfelé, még álmosabb létet tapasztalt: sok ház omladozott, úgy hagyták s laktak benne tovább. Vízhordó emberek és vízhordó szamarak caplattak ráérősen. A mezítlábas, mocskos kölkök nem úgy rohangáltak, mint Európában, hanem megfontoltan, koravénen; a macskák és a kutyák is időbőségtől betegen, lagymatagon turkáltak a szemétben. A bűz minden szaglási képzeletet felülmúlt, szinte lehetetlen, hogy a szemét bocsássa ki, noha szemét volt bőven. Valóban, később megtudta, a szefárd vágóhíd árasztotta a bűzt magából, rögtön a Nagy Szefárd Zsinagóga mellett, amely ebből a kis utcából nem volt látható; már a keresztesek idején ott bűzölgött, s azóta némi megszakításokkal folyamatosan, hiába kérték a zsidók, hadd telepítsék ki a városból, a törökök nem engedték, hadd bűzölögjön a zsidónegyed közepén. Emiatt voltak bedeszkázva a környékbeli ablakok éjjel-nappal, holott laktak mögöttük. Az alig vállmagasságú bódékban is laktak; az utcán bádogosok, gyapjúfonók ültek szunyókálva; egy pénzváltó vénember a mérlege előtt hevert, hátát a falnak vetve, félálomban bámult maga elé, s ember meg nem mondta volna, zsidó-e vagy török vagy arab. Ez itt az emberi világ pereme, ezen a városon túl már semmi sincs, az ember legjobban teszi, ha leül, lábát az űrbe lógatja és nem mozdul többé.
S hogy egyre kevesebb embert látott e keresztutcában Ram, utólag rájött, hogy az iménti kicsit forgalmasabb utca, az volt a híres jeruzsálemi bazár! Holott azt hitte, mellékutca! A bazárról való képzetét a sztambuliban alakította ki, ahol pezsgő és vérbő volt a Megváltás előtti élet; s mintha az ő küldetése attól függne, mennyire eleven a bazár, felsóhajtott panaszkodván: Uram, de nehéz lesz! Az Úristen azt a gondolatot küldte rá, hogy foglalkozzék csak a zsidók megtérítésével, ők a választottak, a többiekkel ne törődjék. Nem mintha nem ez lett volna a legnehezebb.
Azt látta a nap állásából Ram, hogy a város délnyugati részén, tehát a zsidónegyedben bolyong, vélte hát, hogy eleve odavezérelte az Úr; s ak375kor csodák csodája egy passzázshoz ért, a sikátor felett össze voltak építve a házak és sűrű volt a homály; hatalmas, kitárt rácsos kapu várta a sikátor bejáratánál. Ram bement, álmélkodva megállt, körülnézett, elborzadt: lehet, hogy ez a hírhedett Hos, ami arabul annyit tesz, hogy Akol?
Annak kellett lennie, ahogyan a bűzölgő lyukakat: az ablaknak nevezett nyílásokat elnézte. A hatalmas rácsos kaput, olvasta héberül, angolul és franciául, este bezárják a rablók és gyilkosok elleni védekezésül. Fekélyes öregek hevertek a kapualjakban, és csak hevertek. Sikamos volt a ledöngölt talaj, mintha kilégzések nehéz köpete, beteg csigák nyoma lett volna, és érződött, hogy kórok spórái tartják össze a köveket a falban. Kétezren élnek itt a jeruzsálemi zsidó hétezerből, Európából települtek vissza ebbe a nyomorba, ebbe a förtelembe, és boldogok. A nehéz félhomály a középkor sötétje maga. Ilyet nem látott még, igazi gettóban nem élt. Kimenekült a fénybe, és hálát adott az Úrnak, amiért a Host megmutatta, mert eddig úgy hitte, elfér ő is a többi ember közt, de most már látja, más vele az Úrnak rendelése.
Ment tovább fölfelé; egy félig romos épülethez ért, egyik nagy szárnya helyre volt állítva, kertjében kicsi fabódék a támfalhoz növesztve, zárva mind, de aránylag újak, mi lehet? Mászkált a gyomverte kertben, s egyszerre falhoz láncolt faalkalmatosságot vett észre, ilyet már látott Ukrajnában a falvakban: kaloda. Rájött, hogy a Hurva-zsinagóga kertjében jár. Mondták a sztambuli zsidók, hogy e Romzsinagóga kertjében van a kaloda, amelybe a szigorú askenázik a hit ellen vétkezőket megszégyenítésül kilakatolják. Hogy is hívják ennek a Romzsinagógának a rabbiját? Igen, Samuel Salant rabbi. Ellenlábasa a keményszívű Bardaki rabbi, aki a Romzsinagógával vetélkedve a Kertzsinagógát építette, mesélték a sztambuli zsidók. Felnézett Ram, és balra tőle, a dombon ott állt a Kertzsinagóga.
Bardakinak van a házában egy rituális fürdő, mesélték, és az ő mikvéje gyalázatos módon börtönként is szolgál, napokra odazárnak bűnösöket, mert noha Bardaki is askenázi, a Romzsinagóga kalodáját nem használja. Ekkora a fenekedés az askenázik között, vigyorogtak a szefárd zsidók Sztambulban: minden zsidónak szüksége van olyan zsinagógára, amibe nem jár.
376Leült a kaloda mellé, hogy összeszedje a gondolatait. A Pápához bejutnia könnyű volt; lehet, hogy ezer veszély leselkedett rá ott is, de nem ismerte őket. Rothschildhoz bejutnia könnyű volt, a veszélyeket ott sem ismerte. Itt túl sok veszélynek van a tudatában, és szellemét e tudás kalodában tartja.
Tiszta volt az ég Jeruzsálem fölött, sütött a téli nap a Romzsinagóga kertjére is kegyesen, de hiába, mert érezte a kalodarendszert Ram, amelybe világosság el nem hatol, amelyben az Akolnál is nyirkosabb sötét: a gettóbugyrok szövedéke sejlik. Századok és ezredek szövevénye, miből kitörést nem hozhat más, csak a Messiás. Hála Néki, hogy eljött.
Megvetik a szefárdok az askenázikat s viszont; marakodnak az askenázik; közülük a Kitörők, akik a vilnai Gaon vezetésével pár nemzedékkel előbb ide indultak, maguk között szintén veszekednek. Velük szemben állnak a haszidok, kik gúnyosan poricsnak nevezik őket, s azok őket hoszidnak. Vannak Jeruzsálemben fekete zsidók is, magrebiak, arabusok voltaképpen, de zsidók, s vannak karaiták páran, kik csak Mózes Öt Könyvét fogadják el. Ladinóul beszélnek, vagyis spanyolul a szefárdok, jiddisül, vagyis németül a poricsok meg a hoszidok, arabul a magrebiak. Nem egy faj ők, a kultúrájuk se közös, csak a vallásuk, de annak részleteiben és az imáikban szintén különböznek a maguk gettócskáiban. Kívülről mégis egyetlen nagy, elvont gettóba vannak besorolva. Porics volt Menahem Mannes Romm, a nyomdász, Gerson apja, aki mégsem tört ki a Száműzetésből, hanem úgy döntött, hogy marad, ahová született, a Zónában. Mitnagdim az ilyenek neve, vagyis Ellenzők, mármint a hoszid újítások ellenzői. Vannak aztán, nem Jeruzsálemben, hanem Európában képviselői a Haszkalának is, a felvilágosodásnak, a vallástalanságnak. Mindezen kilátástalanul bonyolult dolgok ellen lázadt fel Gerson Ram valaha.
Mindezen dolgok együtt vannak ebben a picike zsidónegyedben, ahol óriási a gabaly; nem csoda, kétezer év alatt csomósodott össze. Itt tényleg az Úrnak kell segítenie, Neki kell szolgáját megóvnia az icurtól, a tiltástól, amit ha kimondanak rá, könnyen a kalodában találhatja magát, amelyre most ültében hanyagul rátámaszkodik.
De nem a külső gabaly ejt minket kétségbe, hanem a belső. Összedőlhet köröttünk a világ, nem érint, legföljebb beledöglünk, ha lelkünkkel 377egyébként békében vagyunk. Ram egyre kevésbé volt önlelkével békében, mire Jeruzsálembe, a Béke Városába megérkezett. Úgy gondolta útjának elején, hogy ő a poricsoknál is kitörőbb, még a kitörők közül is kitört, sőt az istentagadók közül is kitört azzal, hogy meglett a személyes Messiása. S most itt ül a kalodára támaszkodva, ami neki a Zóna szimbóluma, minden rosszé, amit elvetett, amiből kitört több mint négy éve. Hogy a Rossz, ami a kaloda erezetébe beleette magát, ne húzza magához végleg, Ram feltápászkodott s továbbindult; lassan lépdelt, nehogy a gonosz szellemek, a lusta ragadozók felneszeljenek.
Elnehezedett táskával bolyongott Ram a zsidónegyedben. Jeruzsálem savanyú bűze húzta le a táskát, a könyvek megszívták magukat a súlyos légben bolygó titkos írásokkal és titkos számerőkkel a sok ezer éves misztikából. Nagy harc dúlt a könyvek lapjain az összeférhetetlen betűk és szavak közt, védekeztek a könyvek. Nehezült Ram lába is, ezerévnyi bolyongások fáradtsága szállt beléjük az ellenséges szellemek akaratából. Leült egy szélesebb utcán, szinte téren, ücsörögtek közel s távol férfiak törökülésben, vagy csak guggoltak, hátukat a falnak vetve, élvezve a téli napfényt. Hátát ő is a házfalnak vetette, mint a támadástól tartó emlősök, s igyekezett nem gondolni rá, hogy a kőfalból ellenséges szellemek szivároghatnak a gerincébe. Hogy örülnivalója legyen, ismét megállapította, hogy nem szomjas, kibírja három napig is víz nélkül, kipróbálta már az úton; nagy kegy az Úrtól, főleg Délen; az ő szelleme már tevében is megtestesült bizonyára. Lelki ténykedését jóváhagyta az Úr, mert nemsokára tevét vezettek át a téren, Ram főhajtással üdvözölte, s mintha a teve kíváncsian nézett volna rá, az emlékeiben kutatva, kérdvén: mit bámul ez az ember, aki egykor a férje vagy a fia volt.
Frankfurtban is ült a Rothschild-házzal szemben, de ott másképpen ücsörgött: ő akart bejutni valahová. Itt úgy ült, hogy őhozzá jussanak be mások. Remélte, hogy az önbizalom, amit elő kell magából csiholnia, falat kerít köréje: a fal mindig csábító, hogy mögéje bejussunk. Útitáskája volt a titkársága, várakozása a palotája. Feltünedeztek zsidók, törökök, örmények, szlávok, arabok, és eltünedeztek; Ram ült, és várakozásán felvidult. Kicsiny falu ez, mindenki mindenkit ismer, nemsokára az ő ücsörgése lesz a téma mindenütt. Nem tömhette el a bűz az 378emberek orrát annyira, hogy a kivételes jövevényt meg ne szimatolják. Akkor is őt figyelik, mikor az utcán senki sem jár. Teltek a tízpercek, a félórák, ezek ott lent Délen terjengősebbek, s mintha azt súgta volna a házfal: rólad pletykálnak már, légy türelemmel.
Hogy ihletét a közelben lakókra átvigye, lehunyta a szemét, és kérte emlékeit, jöjjenek, hogy küldetésének titkos kulcsát meglelje. Olyasmire vágyott, aminek „álom-kérdezés” a neve, sok nagy rabbi gyakorolta, és átvették tőlük a haszidok: elvonul a hozzá intézett kérdéssel a rabbi, s álmában az Úristen a választ megadja.
S meglátta a tavat.
Hosszú sorban úsznak a vadkacsák, le-lecsapnak a sirályok, függőlegesen zuhannak le a jégmadarak, s amikor felszállnak, és csőrükben hal vergődik, az első csapásokat nehézkesen teszik meg, csak utána ívelnek fel függőlegesen. Valószínűtlenül éles a kék, a zöld, a szürke; közelebb vonulnak a földhöz a felhők, de távolabbra tartanak. Nedves és hűvös a fű, a falu derűs, békés, mozdulatlan. Belépsz a tóba, hideg, gyorsan mélyül, tiszta, láthatod a halak surranását, ihatsz vizéből nyugodtan. Fekszel a fűben hanyatt, kondát hajtanak, nyájasan röförésznek a disznók. Tehenek ballagnak, legelik a füvet, téged kihagynak. Megszaglásznak a nagy testű kutyák, ismerősként üdvözölnek, belekapaszkodhatsz a szőrükbe, meghúzhatod a farkukat, vagy csak nézed, hogy loholnak egymás nyomában, s mikor a hátsó az elsőt utoléri, az hanyatt vágja magát, és a birkózás azonnal véget ér. Reggel van, este van, a színek egyformán élesek, mindig önmaguk, idegen szín nem vegyül beléjük, csak a harangszó, de az is tiszta, nincs benne repedtség. Kis késsel hasíthatsz a nyírfából háncsot, erős és hajlékony, betűket farigcsálhatsz bele, amilyeneket a faluszéli házban a táblába rakosgatsz ólomból, s nézed, a sajtó alól miként kerülnek ki a nyomtatott oldalak, s magad is markos leszel ettől és hatalommal bíró, mint a nyomdászsegédek, te is varázsolsz, mint ők, csak a fogantyúkat nem éred még fel nyújtózkodva sem. Megpaskolja arcodat a nagy szakállú Simha bácsi, aki néha kidöcög Grodnóból, háromórányi kocsiút, jó hosszú, és annyi útközben a látnivaló! Falvak, tanyák, állatok, erdők, madarak! Vissza kell vele menni nyár végén, és tőle haza, ám te könyörögsz, hadd maradj Ozarban, ahol a parasztok különös hangokat hallatnak, a beszéd379jüket nem érteni, és ők Ozar nevét is másképp ejtik: Ozeri, s magyarázzák a segédek, hogy szlávul azt jelenti: Tavak. Értelmetlen nyelvet használnak a parasztok, de nyájasan mosolyognak rád, s mint urat, meg is süvegelnek. És megengedik, hogy felmássz a templomtoronyba, megnézheted a harangot, az nem olyan érdekes, de messzire ellátni! Látni a tavat felülről! Alacsony az ég a síkság felett, és nincs a síkságnak vége sehol! És oly tiszták a színek, a kék, a zöld meg a szürke! Most, utólag, tudható, hogy azt a tavat már akkor magához ölelte a Messiás, és ebből a grodnói Simha Cimel nyomdász, a Rommék társa, meg a markos legények is részesültek, noha felnőtt voltukba vakultan nem vehették észre. Ott maradni, reggel és este bemerészkedni a tóba, tapicskolni a vizet, halak pofáját érezni a combodon, mintha vízi macskák bajsza lenne, nem térni haza Vilnába, vissza a tóhoz a kacsák, a gémek közé, a parti nyírfák törzsét ölelni, vissza!
Lengyel szó ébresztette, vagy jiddis, orosz, héber, ladinó? Mindegy, jókora a misung, amit az Úristen iderakott erre a nyomorú Földre. Latolgatta Ram, miért ezt az álmot bocsátotta rá az Úr és mit akar vele. Rosszat semmiképp sem akarhat, gondolta, s mintha az álombéli tó cseppjeit törölte volna le ajkáról, mintha álmában jóízű friss vizet ivott volna.
Felállt, Rothschild ajánlólevele a táskában tóbéli halként ficánkolt. Nem volt semmi különös a levélben, a rabbik jóindulatába ajánlotta az átadóját, de ennyi több mint elegendő. Ram elindult, hogy járókelőbe botoljék, akitől valamelyik nevesebb szefárd rabbi nevét megtudakolja. Voltak címei, Sztambulban ajánlottak hakhamot, vagyis szefárd rabbit, aki segíteni fogja. S hogy miért szefárd elöljárót keresett? Mert szefárd élt akkor Jeruzsálemben hatezer, askenázi meg csak ezer? Nem, a küldetéstől sújtott világbolyongók nem így számítgatnak. A szefárdok tudhattak Ramról és családjáról kevesebbet.
Kinél szállt meg? Nem tudni, de a Hakham Basinál, a szefárd főrabbinál aligha. Tekintélyes ember volt Hájim Gagin, és jobb, ha a térítő kevésbé exponált személynél húzódik meg. Hogy művelt családot keresett föl Ram, valószínű, mert mint atyja fiának kellett Jeruzsálemben szerepelnie, és Menahem Mannes Romm a legnevesebb nyomdász volt a Diaszpórában azon időben, kiadványai Jeruzsálembe is eljutottak, fő380leg a Babiloni Talmud, amit éppen tíz éve kezdett Min Romm rabbi Vilnában kiadni.
Ram Vilnából való távozása nem eshetett úgy, ahogy a Kör hívei elképzelték. Nem szegény, szűklátókörű ember volt az apja, hanem a szétszóratott zsidóság leggazdagabb nyomdásza.
Első jeruzsálemi estéjén Ram szőnyegen ül keletiesen egy gazdagon berendezett fogadószobában; több kicsi szoba is van a házban, mindegyiknek kupolás a teteje, nem díszítésül, hanem mert évezredek óta így építkeznek. A vendéglátó férfiak fején piros fez, Ram fején Sztambulban vett kapedli, a hölgyek kicsípték magukat, mert ritka becses vendég érkezett: a Talmud-kiadó fia Vilnából! A házigazda alacsony széken ül tekintélyesen, és törökmód csibukozik. Zaccos török kávét isznak, a vacsora megvolt már, és van az asztalkán nargile, sőt még tokaji bor is, és a gyertyák a díszesebb tartókban égnek, mert megérkezett Jeruzsálembe rabbi Min Romm fia.
Vannak könyvek is a szobában, s ott van a Babiloni Talmud addig megjelent négy kötete is, amit a vendég atyja nyomott, és ez a Babiloni Talmud eddigi legjobb kiadása, ha nem is az első.
Átlag másodnaponta érkezik bevándorló Jeruzsálembe, mióta a nagyhatalmak, az angolok, a franciák és az oroszok megegyeztek, de híres ember kevés van közöttük; és ez a Gerson Romm, ez még Rothschildtól is hozott levelet!
Elmúlott a vacsora, elmúlott az utazás felőli kérdezősködés, nem halasztható tovább, amit rögtön kérdezni szerettek volna a háziak, csak hát az illem nem engedte: ugyan miként is esett az a tűzvész?!
Ram tudta, hogy ez lesz az első kérdés. Szenzáció volt öt éve az a tűz Diaszpóra-szerte, s még a lipcsei Allgemeine Zeitung für das Judenthum is részletesen írt róla 1840. május 16-án, a tűz után hat héttel, márpedig ők csak nagy tüzekről számolnak be.
Valóban akkora volt a kár?!
Valóban akkora, kénytelen Ram válaszolni, mert az újság is közölte: kétszázezer ezüstrubel.
Nagy csönd támad, nagy-nagy nehéz csönd, számolnak a férfiak, mert a nők nem tudnak, amiként írni sem. Kijön egy szám, eláll a lélegzetük, újra számolnak, bele is izzadnak, mert elképzelhetetlenül nagy 381ez az összeg, ha pedig piaszterre átszámoljuk, még nagyobb, mert hússzal kell szorozni.
Négymillió piaszter!
Hogy ez mennyi? Kétmillió piaszter a szefárd közösség adóssága a törököknek, és az évszázadok alatt halmozódott ekkorára! Tíz évvel későbbi adat szerint, és ezt nyugodtan használhatjuk, akkor nem dívott az infláció, a szefárdok évi összes bevétele így oszlott meg: külföldi adományokból egymillió piaszter, Amszterdamból nyolcvanezer, temetésből, házasságkötésből, eskütevésből, rituális vágásból és az elhaltak utáni öröklésből félmillió piaszter.
A hatezres szefárd közösség két és fél évig meg tudna élni ebből a pénzből! A Hakham Basi évi ötezer piasztert keres, ő nyolcszáz évig élhetne belőle!
Döbbenten hallgatnak a férfiak, a hölgyek pirulva fészkelődnek, elkerekült szemmel bámulják a jövevényt, petéjük korai érésbe kezd: a legjobb parti ez a kajla fülű az egész Diaszpórában! Legalábbis az volt, amíg a nyomdájuk le nem égett. Bámulják, ég a fülük, a legnagyobb kujon lehetett volna ez a kurta lábú az egész Diaszpórában, de nem lesz már, mert a nyomdájuk leégett.
Ram nem mondja, a vendéglátók pedig nem kérdik, az egész hatalmas vagyon a Romm családé volt-e; persze hogy nem. Benne volt a leggazdagabb vilnai rabbik pénze, Jozef Eliasbergé meg Baruk Ryndzinskié, akit Schreibernek is hívnak, utóbbi adta a ház helyét az udvarában, a Zwolna és a Georgowski sarkán. Azt se mondja Ram, hogy ő abból a vagyonból jószerivel semmit se kapott volna, ki volt jelölve örökösnek a jóval idősebb bátyja, Jozef Reuben; annak az elsőszülött fia, Dávid csak tíz évvel fiatalabb nála, úgyhogy jutott volna neki, a másodszülöttnek abból a szép új nyomdából a korrigálás éhbérért mindhalálig.
Hogy a vendéglátók részleteket ne is kérdezzenek, meséli a tüzet. Öt éve történt, Ádár 11-ének éjjelén. Mire odaértek, már elharapóztak a lángok, sokan próbálták a tüzet lohasztani, vödrökből zuhintgatták a vizet, de túl sok benn az éghető anyag, a pincében bálákban a papír, a kész könyvek ezrei, fönn a bútorok, a faváz, a tetőszerkezet; háromemeletes ház volt, de a tűz a pincéből indulhatott, ezért nem maradt meg semmi, égtek a sajtók mind, szám szerint huszonöt…
382Huszonöt sajtó! Egek! Az egyetlen jeruzsálemi nyomdásznak, a haszid Izrael Baknak, aki az idén kezdte sokévi nyomorgó gyűjtögetés után, csak egyetlen sajtója van! Igaz, az a sajtó vasból van, Montefiore ajándéka, Bak két fasajtót hozott magával Berdicsevből, de 37-ben tönkrementek Szafedben a földrengéskor.
Na és mintha bennégett volna valaki…
Ketten.
Ram hallgat; érzik, nem illik több kérdést föltenni. Ha hősünk említi Mose Ryndzinskit, aki bennégett szegény, a másik áldozatot is említenie kéne, és akkor mit mondjon; hogy az ő maga volt?! Akkor el kéne mondani, hogy Mose a dúsgazdag rabbi Baruk unokaöccse, aki az üzletbe az ő révén családilag is betársult, és hogy a kétszázezer rubel veszteség elhanyagolható a remélt nyereség elmaradásához képest, ami csak milliókban mérhető.
Csönd van. Ram kénytelen hozzáfűzni, hogy az emberi csontokra harmadnap bukkantak, mikor a még mindig forró hamu alatt a maradék értékek után kutattak kétségbeesetten.
Az Úristen büntette azt az épületet, teszi hozzá, részben az igazsághoz híven, részben hogy ne a vendéglátók mondják ki; éppen csak felépült, éppen csak berendezték, éppen csak felavatták ünnepélyesen, és akkor rögtön!
Bort hörpölnek, hallgatnak, a hölgyek elszenesedett emberi testeket képzelegnek sápadva, borzadozva.
De valami azért megmaradt, segít a házigazda bölcsen.
Hát meg, a házuk, mert ők nem ott laktak. Megmaradt a grodnói nyomda, Simha Cimelé, amiben a Romm család részes, ott nyomják a Talmudot tovább, illetve Ozarban, kis falu nem messze Grodnótól, ott is vannak régi sajtók. És ami a lényeg, megmaradtak a kapcsolatok, az összeköttetések, a viszonteladók, az árusok, a piac; az ilyesmi nem tud elégni, és pénzben ki sem fejezhető; és megmaradt, ami a fejükben van, s annál fontosabb nincs is talán.
Ez igaz. Bólogat a házigazda hakham, rabbi ő, kell tudnia, hogy ami a fejben van, nem tud elégni, volt e tanulságra sok száz, sok ezer évnyi tapasztalat, s mi ehhez már csak azt a keveset tehetjük hozzá, hogy ilyen-olyan világégések után az égés előtti állapotot érik el a nemzetek 383mindössze pár év alatt, se többet, se kevesebbet, éppoly egyenlőtlenül, mint annak előtte. A kisasszonyok fészkelődnek, igen szeretnék kiszámítani, mennyi pénz maradt ennek a Gersonnak a fejében, de ezt a jelenlévő tudós férfiak se tudják, hát még ők, az analfabéta istenadták.
És a kedves családja?
Erről is szűkszavúan kell nyilatkozni, különben vége-hossza nem lesz. Annyit elmondhat, hogy atyja a tűzvészbe belerokkant: megütötte a guta, megbénult, beszélni nem tanult meg újra, magatehetetlenül feküdt, mígnem a következő év Tisri 28-án elhunyt. Ezt azért is említenie kell, mert érkezhettek Vilnából a Szentföldre, kik erről tudnak. A vendéglátók kórusban mondják: legyen áldott az Igazságos Bíró. Minden halálhír hallatán ezt kell mondani.
Látni való, hogy a témát Ram befejezettnek tekinti. Hadd véljék a házigazdák, hogy a nyomdát ő vette át. Ha rákérdeznek, arra tereli majd a beszélgetést, hogy a Talmud kiadása folytatódni fog, ami igaz, noha Ram nem tudhatta, hogy a teljes kiadás kilenc év múlva fejeződik be. De nem kérdezik meg, annál okosabbak, mert ha Ram itt van, akkor nem ő vette át a nyomdát.
Hogy ne kelljen egyéb részletekről beszámolnia, bőségesen ecseteli, miként idomította kicsiny korától nyomdásszá és kiadóvá az apja, aki kemény volt, s akit máskülönben alig látott hónapszám. Mellesleg ez igaz. Hároméves korától sok nyelven kellett tanulnia, sajnos a ladinó nem volt köztük, teszi hozzá szabadkozva; biztosítják: nem tesz semmit. De, de, milyen jó lenne most! Ugyan, hiszen héberül remekül megértjük egymást. De mégis! És ő, a négy-öt éves gyerek már silabizálta azokat a régi szép Talmud-kiadásokat, és szerkesztette, atyai segédlettel, az újat! Ez részben igaz. Az atyai segítség nem stimmel, viszont voltak rabbi Min Rommnak tudós emberei, akik a gyerekekkel foglalkoztak. Már nemcsak az atyai híres nyomda jogán van Gerson Ram tisztelve, de a saját tudósi jogán is.
Rabbi Min Romm? Nem volt gyakorló rabbi Gerson atyja, de minden tudós embert rabbiként tisztelnek a zsidók. A rabbi különben sem pap, papok a Második Templom lerombolása, 70 után nem maradtak. Ez az egyetlen vallás a világon, amelynek nincsenek papjai, és a vallási tételeket bárki okíthatja.
384Hogy tudományának nyomatékot adjon, Gerson fejből idéz tekintélyeket, akik egy-egy Talmud-passzust így vagy úgy értelmeztek, s belevész némely vitás apróságokba; a háziak feje le-lebillen, figyelni próbálnak, elszunyókálnak megint; nehéz dolog Délen estidőben tudománnyal foglalkozni; így talmudizálhatta álomba első este a háziakat Ram, kivédvén, hogy egyéb ügyekről szó essék.
Fekhelyén, a pici ablakú, de tiszta kamrában álmatlanul heverve, szapora szívdobogását lassítani igyekezvén azon töpreng, elővigyázatosan viselkedett-é.
Vagy tudják Jeruzsálemben, vagy sem, a szefárdok talán nem hallották, de a poricsok meg a hoszidok feltehetőleg igen, hogy hatalmas volt a botrány, és szörnyűséges a vérbosszú.
Szokás volt a Diaszpórában, hogy minden könyv terjesztését három rabbi és egy tekintélyes zsidó hagyja jóvá, nevük a könyvben felelős kiadóként szerepelt. Főleg arra ügyeltek, nehogy a gójokat sértő kitétel legyen benne, mert azt a közösségen torolják meg. A zsidó öncenzúra tiltotta meg a terjesztést a kiközösítés fenyegetésével, ha úgy alakult. Gyakran égettek könyveket, haszidokét az ellenzők, ellenzőkét a haszidok, reformistákét mind a kettő, még 1945-ben is égettek New Yorkban reformista könyveket nyilvánosan az ortodoxok, így lesz mindig, ezt a regényt is elégethetik. A négy cenzor ügyelt, hogy a piaci versengés tisztességes legyen, a nyomdák termékeit más nyomdák ne adják ki újra, amíg az előzőből van raktáron. Be is tilthattak könyveket az ad hoc négyek, és a Nyugaton kiadott könyvek keleti terjesztését sokszor megakadályozták, hogy a Zónában is virágozzék a nyomdaipar.
A legjobb üzlet a Talmudot kiadni, mert annak minden családban ott kell lennie. Mikor a keresztény püspökök a Talmud köteteit balga módon összegyűjtötték s elégették, a zsidó nyomdák felvirágzását segélték, és a szokványos pogromok is a zsidó nyomdászok kezére játszottak. A piac mégis véges; mi van, ha két nyomda adja ki egyszerre a Talmudot? Veszekedés. Történetünk előtt száz évvel így pereskedett az amszterdami Proops meg a sulzbachi Mesullam Zalman; utóbbinak a kijelölt Beth Din megtiltotta a nyomást, de ő nem engedelmeskedett, mondván, hogy pólisi volt a Beth Din, és döntését nem ismeri el ő, a németföldi; de hát a feljebbviteli fokon a prágai Ezekiel Landau a tiltást 385támogatta, és Proops nyert. Ám ez Nyugaton történt, ott ritkábban ömlik a vér.
Mikor 1835-ben rabbi Min Romm és társai a Babiloni Talmud újrakiadása mellett döntöttek, maguk mögött tudván a vilnai gazdagok erkölcsi támogatását és anyagi érdekeltségét, a szlavutai nyomdász, Mose Sapiro felháborodott, mert ő a Beth Din engedélyével már évtizedek óta nyomta a Talmudot, még volt raktáron belőle, de kevés, és éppen újranyomta volna. Rommék úgy kaptak engedélyt, hogy tanúk állították: a Sapiro-féle kiadás már elfogyott; érdekes módon ez a bizonyos kovnói Beth Din egyúttal az összes többi Talmud-kiadást is betiltotta.
Meghallotta ezt Mose Sapiro, felháborodott, loholt Kovnóba, és előadta, hogy neki még van raktáron, és a szedés is megvan. Vitte sok tekintélyes haszid rebbe tanúsítványát, sőt poricsokét is, mert Mose Sapiro mindenkivel jóban volt. Az engedélyezők közül páran engedélyüket visszavonták, például a vilnai rabbi Avraham Oboli. Loholt Sapiro tovább, és akadtak, akik az ő kiadását hagyták jóvá, és a készülő vilnait tiltották be. Gyűjtött száz haszid rebbét maga köré Sapiro. Akkor száz poricsot gyűjtöttek a Rommok maguk köré. Megszerezte Sapiro a galíciai rabbik támogatását, köztük volt Jakov Ornstein lembergi főrabbi, a volhíniaiak meg a lengyelek. A Rommok a litván rabbikat gyűjtötték maguk köré, a tekintélyes breszti és karlini rabbit is, meg Akiba Égert Eisenstadtból és Chatam Szófért Pozsonyból, akik nagy tekintélyek voltak.
Összeült a Beth Din Grodnóban, és Rommék kiadását hagyta jóvá, kötelezve őket a Sapiro-készlet felvásárlására. A haszidok, mert végül is haszid–porics háború lett ez is, fellebbeztek, és összeültek hárman, egyet Sapiro jelölt, egyet Romm, azok ketten behívtak egy harmadikat, de nem tudtak dönteni. Közben Romm már nyomta az első kötetet, de Sapiro is nyomta a magáét. Hatalmas volt a gyűlölség a táborok közt, felemlegették, hány haszidot jelentettek föl a poricsok két-három nemzedékkel korábban az oroszoknál, juttatva őket börtönbe, Szibériába, halálba, és Isten ellen vétkezőknek mondták a haszidokat ismét a poricsok. Hivatkoztak arra a haszidok, hogy Mose Sapirónak Pinkasz volt a felmenője, a Baal Sém legjobb tanítványa; ez súlyos érv, mert a Baal Sém alapította a haszidizmust. Közben a vilnaiak az orosz hatóságot igyekeztek lefizetni, pénzük nekik volt több, és egy szép napon Sapiro 386szlavutai nyomdájában az orosz hatóság az egyik munkást felakasztva találta.
Lefogták az öreg Mose Sapirót és fiait, az elsőszülött Smuél Abbát és Pinkaszt meg a többit, még ott Szlavutában megbotozták őket, és Moszkvába vitték börtönbe, ahol a nyolcvanéves Mose meg is halt. A fiai börtönbe vagy száműzetésbe kerültek, és történetünk jelen idejében is ott voltak már tíz éve. Smuél Abba és Pinkasz harminc évig ültek, és csak azért szabadultak 1875-ben, hogy szabadlábon halhassanak meg. Az összes szlavutai könyvet elégették, és minden héber nyomdát betiltottak az oroszok a Zónában, kivéve a Rommékét. Így végzett a Romm család a Sapiro családdal.
Így már nem volt nehéz meggazdagodniuk a Rommoknak, még akkor sem, ha a varsói területre nem törhettek be, a lengyelhoni zsidóknak voltak saját nyomdáik és piacuk, és a Zónából való könyvek behozatalát tiltották. De hát elég nagy a Zóna.
S most fektében Ram a szélütött apjának szemét látja, csak a szeme él, csak az mozog, és feneketlen gyűlölettel nézi őt, az árulót. Ez a merev arcban villogó szem, s alatta a mozdulatlan petyhüdtség táskái, ez rosszabb a fejbe vágott, még mozgó farkú halak szeménél. Ettől menekült a Mesterhez, aki jókor állt elébe, mint egy jelenés, és a halott szemektől megszabadította. Mégis ezeknek a halott szemeknek a rabságába küldte vissza a Mester, ebbe a megoldhatatlan gyilkos gubancba, hogy a Fénnyel átitassa. Hol vannak a fényes szellemek, hogy a rossz szellemektől megóvják ebben az éjszakában?!
Csak nézik apja szemei a sötétből vádlón, amiért a kisebbik fia, a lázadó, aki a pórul járt haszidok pártjára állt, rágyújtotta a vadonatúj nyomdát.
Jó volna elaludni, elernyedni, látni valami mást, álmot, látomást, a Mester csodáit; és nem szabad elaludni, mert egyetlen függöny választja csak el a többi alvótól, s ha álmában a kísértő szellemekkel találna feleselni, meghallják.
Imádkozni hangtalanul. Kérni az Istent, szabadítaná meg azoktól a merev petyhüdésben dermedő szemektől. Vagy legalább arra képesítené, így utólag, halott apját, hogy szemhéját gyorsabban bírja leereszteni kiszáradt, vörös szeme fehérjére, ne kelljen az asszonyoknak mindun387talan vizet csöpögtetniük beléje. Kérni az Urat, forgassa vissza az időt, és ölje meg apját a tűzvész éjjelén azonnal, ha már annak a tűznek lennie kell, és ne hagyja szenvedni még másfél hosszú éven át!
Vezérelje vissza emlékeit az Úr a párizsi Körbe, ahol Eustachy testvér, a kiadó, nem sejti: egy nála sokkal nagyobb kiadó fiát tisztelheti Jan Andrzej testvérben, bár talán azért bántja, azért idegenkedik tőle, mert ólombetűket szimatol ki belőle. Vissza a Körbe, ahol az ő előéletének halálos bűneiről senki sem tud semmit, csak a Mester, aki nem árulja el!
Nyomasztó a párizsi Kör, de maga a béke ehhez a jeruzsálemi éjszakához képest, amikor sem elaludni nem mer Ram, sem ébren maradni, mert muszáj az élőnek aludnia, hogy másnap hivatását: a térítést gyakorolni tudja. Aludni próbálni álmatlan éjszakát végighánykódva! Aki ezt nem ismeri, nem tud az emberi létezésről semmit.
Tudni való, hogy Jeruzsálemben nem magától kél fel a Nap.
A soros rabbi a Beth Midrasban, a Tudomány Házában egész éjjel virraszt a Talmudot bújva, s mikor megérzi, hogy itt az idő, felküldi a templomszolgát, a gabbait a zsinagóga tetejére. Kimászik a gabbai, néz, figyel, s a pirkadás első jeleire elkiáltja magát, akár egy müezzin, hogy „imára!”. Csak akkor mer előbújni a Nap, soha korábban. Fények gyúlnak e kiáltásra a zsidónegyed ablakaiban, megtartatik az első ima a sztambuli zsinagógában, ami ott van a Nagy Szefárd Zsinagóga épülettömbjében, amivel a Tudomány Háza egybe van építve, amiként a bűzölgő vágóhíd is. Háromszor ismételtetik meg a reggeli ima, ki ne maradjanak a későn kelők. Ezt az épületegyüttest röviden csak Nagy Zsinagógaként tisztelik. Van benne még egy épület, a Középső, vagyis a Medio. Arra a helyre épült, ahol a nevezetes Johanan ben Zakkai rabbinak volt tanodája egykor, s róla is van elnevezve. Az első században, a Második Templom lerombolása előtt ténykedett a nevezett rabbi; 1834-ben kezdték felújítani e zsinagóga-együttest, és amikor Ram ott járt, már majdnem kész volt.
Ott imádkozott kialvatlanul a Los Stambulisban első jeruzsálemi reggelén buzgón, hogy a zsidóságban mélyen megmerítkezve az ő nyelvükön tudjon szólni hozzájuk a Messiásról; látták szefárdok és askenázik egyaránt, mert a spanyol zsidók között német zsidók is imádkoztak.
Mivel teltek Ram első napjai Jeruzsálemben? Nem tudni.
388Fogadta őt a főrabbi: a Hakham Basi? Nem tudni. Találkozott olyan mutogatnivaló nevezetességekkel, mint a derék Mose Schnitzer, a csodatévő, aki amuletteket gyártott betegségek, meddőség ellen, s ezeket Bagdadba, Bombaybe, Algériába exportálta, valamint olajfából szobrokat faragott, továbbá a Holt-tenger mézgájából edényeket, szintén exportra, s mert mereno volt, vagyis írástudó, az Európában éppen épülő zsinagógák számára négyzetes, kegyes idézetekkel ellátott alapköveket gyártott és szép vagyonra tett szert? Nem tudni. Ellátogatott vajon Don Perezhez, aki gyönyörű kertet ápolt, volt benne sok virág és gyümölcs, még eper és uborka is, és ricinusolajat is sajtolt? Nem tudni, de biztos, hogy nem vesztegette az idejét fölöslegesen, ha két héten belül elérte a célját. Lázasan ténykedett, mert az ilyen ténykedés a lelki baj egyetlen gyógyírja, a lelkiismeret egyetlen altatója, az emlékezet egyetlen zsibbasztója.
Mikor a megfelelő csillagok feljöttek, január 17-én, pénteken, a szombat beálltakor vendéglátóival a Siratófalhoz biztosan elment. Ezen a napon Párizsban, a Körben tartott még a botrány amiatt, hogy Aleksander testvér elárulta: a pénzt Pilchowski cárhoz utazására ő adta; Adam testvér igen nehezményezte ezt; és megjött Szweycer testvér Rouenból, ahol lengyeleket térített, állítása szerint eredményesen.
A templomhegy felé ereszkedve a magrebi zsidók, a legnyomorultabbak viskóit övező mocsokban gázoltak, akiket a muzulmánoktól megkülönböztetni nehéz. Mesélték a kísérői: a törökök a falhoz járulást sokáig tiltották, az arra kószáló zsidókat megverték, az askenázikat most sem nézik jó szemmel, idén azonban a Hakham Basi az odajárulás jogát évi háromezer fontért megvette. Három éve a Nyugati Fal előtti negyvenkét láb hosszú, tizenöt láb széles területet kikövezték, s most a harc a többi rész kikövezéséért folyik, de biztosan megadja az Úr azt is. Mentek mások is piros fezben, vagy fekete kaftánban, vagy fehér lepelben, meg szőrmés sapkában, meg kipában, de a nők mind fehérben; mentek vének és mentek gyerekek. S még útközben meghallották a kiáltást: „ascender!”. A szombat beálltát jelentette meg így a müezzinszerű gabbai a Nagy Zsinagóga tetejéről, aki nélkül a Nap nem tudott volna lebukni. Odaértek. Egy mecset sandított a Siratófalra észak felől, lábuk alatt mocsok volt és szemét, és súlyos volt ott is a bűz.
389Hatalmas ódon kövekből volt a Siratófal összerakva, huszonhárom kősor, alul kilenc a nagy, négyzetes kövekből; előttük álltak fehérben vagy feketében, födött fejüket a falhoz dörgölve a férfiak, s hátrébb az asszonyok fehérben, kik közelebb nem léphettek, mert csak nők voltak. Vállig ért az első kősor, és onnét fel, fel a magasba a többi; a repedések közt gyomok nőttek, sőt fácskák, mint a sivatagban. Fejmagasságban a kőfal sima volt. Levették a cipőiket ők is, mert a Fal Mokem Kodes, Szent Hely, hová csak mezítláb járulhattak. Oldalt sorakoztak a cipők, a saruk, a papucsok, és hűségesen, izgatottan, alig hűlőn, pertliiket csóválván, maguk is könnyezvén talán, a lábakat visszavárták.
Ott volt a Siratófal a zsidóknak tilos szent mohamedán templom, a Szikladóm alatt, ami a Salamon templomának helyén épült. Benne van e Dómban a csodás szikla, ahol, ezt a Talmud is így tudja, egykor Ábrahám és Melchizedek áldozott. Izsákot ott akarta feláldozni Ábrahám, és ott állt Jákob lajtorjája. Tudni való, hogy ez a világ közepe, aki pedig nem tudja, az nem tud semmit. Ott tartják a frigyládát is, oda rejtette Jeremiás egy sziklarepedésbe, azóta is ott van, és ezt onnét tudni biztosan, mert sehol máshol nincs. Arra a repedésre van felírva a Sém, az Úr neve, amit kimondani tilos. A keresztények szerint Jézus a frigyládát megtalálta, s emiatt vihette végbe csodás gyógyításait. A mohamedánok azt mondják, a szikla alatti barlangban van a lelkek kútja, ahol a holtak heti kétszer összegyűlnek és tanácskoznak, és az utolsó ítélet napján a harsona, így hívják ők a sófárt, abban a barlangban fog megszólalni. Isten azon a sziklán trónol majd, ezért is mondta Mohamed próféta, hogy az ott mondott ima minden más imánál ezerszer többet ér. Ő maga is ott imádkozott, onnét ment fel a mennybe Borak nevű csodaparipáján, ma is látszik a sziklán a kerek nyílás, amit a fejével ütött. Fájdalmában meg is szólalt a szikla, azt mondta: Szálem Alejkum, mert nyelve van a sziklának, látszik is a kiékelődés, s hogy így történt, bizonyság a próféta lábnyoma, a szikla alatt jól látható. Mellette a jáspislemez, abba Mohamed tizenkilenc aranyszeget ütött, ezekből időnként eltűnik egy-egy, már csak három van benne, a negyedik kilóg, s mire az utolsó szeg is eltűnik, vége lesz a világnak. A Szikladóm előtti kupolás épületben volt Dávid ítélőszéke, aki Daud néven a mohamedánoknak is prófétájuk. Ez a trón láthatatlan lánccal van a menny390hez fűzve. A zsidók úgy tartják, hogy Salamon egy láncot erősített hozzá, amit minden vádlott köteles volt megérinteni, és ha esküszegő érintette, egy láncszem levált.
Sorba állva várakoztak, hogy a falhoz jussanak.
Volt a falnál előimádkozó, kántálta a hagyományos szöveget; „A romba dőlt palotáért; a szétdúlt falakért; letűnt uralmunkért; nagy férfiainkért, kik itten fekszenek; királyainkért, kiket megaláztak; papjainkért, akik eltévelyedtek; kincseinkért, amik elégtek”, s minden ilyen közleményre kórusban feleltek a falnál állók: „Ülünk magányosan és sírunk”. S mert vallás előimádkozók versengése nélkül nincs, odébb másik jó hangú egyén állt, az is előimádkozott, Sion Megváltóját közeledni kérve, s hogy összegyűlnének Jeruzsálem fiai, kérte, és jöjjön el a királyság Sionba mielőbb, kérte, s lakozzék végre békesség és boldogság Sionban, kívánta, és Jessze ága viruljon Jeruzsálemben, akarta. Akik hozzá álltak közel, utánamondták. Régi imák ezek, Ram várt, nem érezte, hogy mélyen meg lenne hatva, kívül volt ezen a dolgon, szégyenében lehajtotta a fejét, úgy várt.
A falhoz jutottak végre ők is, kántált a néppel együtt Ram, nem érzett semmit. S mikor a következők jöttek, indult ő is a cipőkhöz, vendéglátói felhúzták a magukét, de Ram csak állt mezítláb; a vendéglátók elmentek, Ram ott maradt, nem mintha tudta volna, mire vár.
Oldalt ácsorgott, éppen a minarettel szemben. Szeretett volna valamit megérezni végre, ám üres volt a lelke, levegővel töltve a csontjai. Nézte a zokogókat, unatkozott. Jöttek, jöttek a mindenféle öltözetűek, a helybéliek, a zarándokok meg közönséges utazók is, akik plajbásszal a kezükben a pompás keleti látványt mappákba húzogatták, a rajzokat majd Európában eladják. Viszolygott tőlük Ram, de maradt, talán csak az eltűnést gyakorolta, ami tömegben teljesebb, mint akármely magányos zugban.
S akkor valamit meghallott. Zokogást? Nem, mert zokogtak ott számosan. Mégis meghallott valamit, s mielőtt tudta volna, mi volt az, beleborzongott. Jobbra nézett, pár öregasszony állt ott és siratott, onnét jött a hang? Nem biztos; de miféle hang?
A zokogás és sírás függönyén át egyszerre azt hallotta meg Ram, hogy JAHVAH.
391S egyszerre meghallotta ugyanezt a múltból. Ezt mondták a nyomorékok Sztambulban, egy kolerában haldokló a gőzhajón, beszélni képtelen apja a halálos ágyán. Ezt mondták a panaszkodó zsidók a vilnai piacon: ajhvajh; ugyanezt, csak a paródiáját. Minden nyelveken ezt mondták fájdalmukban a népek, ezt a négy hangot: gyötrődő szájpadláshoz szorulás, a J; oldó sóhaj, a H; fogak alsó ajakra harapása, a V; légzésgörcs oldása, a H. Nincs is más hang zokogáskor, nem is lehet más hangokkal jajgatni; csak ez a négy hang van, a JHVH; ez pedig a Sém, a Név, Isten valódi neve, amit kimondani tilos, a Jahveh, a Jehovah.
Ram fülelt, de most már ezt hallotta mindenünnen. Hallgatta s látta a hihetetlent: a Siratófal tövében a nép az Úr nevét igenis kimondja, az évezredes tiltás ellenére. Nem azt zokogták, hogy Él, nem azt, hogy Adonai, nem azt, hogy Elohim; ezek az Úrnak kimondható nevei; azt zokogták, hogy Jahveh, amit kimondani tilos.
Körülnézett Ram, de senki semmit nem vett észre, bele voltak a siratásba feledkezve, akik pedig nem, a rajzolgatók, azok süketek voltak.
Az Úr tehát, eszerint, a Fájdalomnak Istene!
Ő az, kihez az ember fájdalmában híva szól.
Ő az, ki ezt a fájdalmat okozza.
Ő az, kiről hisszük, a fájdalmat megszüntetheti.
Egyetlen Isten Ő; nincs is hát a világban más, csak fájdalom és panaszolkodás; csak az embernek a kiszolgáltatottsága és kétségbeesése és zokogása és jajgatása és fájdalma van, és nem egyéb a világ.
S akkor meglátta Ram a régi-régi prófétákat: a haldoklók ágyánál ültek íróvesszővel a kezükben, hogy a másvilágra átlépő első szavát feljegyezzék. Ültek a próféták és fülelő segédeik, és a haldoklók jajgatását feljegyezték, mert hitték, hogy a távozó már Urával beszélget, Őt a valódi, titkos nevén szólítva, és gondolták, hogy ittlétbeli utolsó szavunk az ottlétbeli első. És lejegyezték a hangokat, és összegezték sok nemzedéken át, s látták, a négy hangból álló szó azonos.
És tanácskoztak a próféták, mihez kezdjenek ezzel a tudással, mely nem az övék, mert ők még nem haldokoltak, bár amennyit az Úrról biztosat élő tudhat, tudták; és megállapodtak, hogy ezt a tudást tiltásba csomagolják; átadják, de el is rejtve bölcsen.
Sok nemzedékeken át töprengve úgy találták a régi bölcsek, hogy az 392élet nem lehet jajgatás; nem mondhatja ki élő, amit csak halottnak szabad.
Mindezt egyetlen pillanatban látta meg Ram, és azoknak a régi prófétáknak a kipárolgása is az orrába szaladt. Szemét elöntötték a könnyek, odarohant a falhoz, fejét a kőbe verte, a tiltott hangokat üvöltötte, és zokogott, és apját, akitől Jeruzsálemben a legjobban félt, végre elsiratta.
Aki Jeruzsálembe érkezik, megbolondul mind; idő kell, míg visszabolondulnak, de vissza szoktak többnyire.
Ez az alacsony, veres szakállú egyén, aki újabban a kis haszid zsinagóga előtt ácsorog kapedlisan, hosszú fekete kabátban, orrlyukai tágulnak, összehúzódnak, kurta pajeszát csavargatja, húzogatja idegesen, és szeme mélyen süllyed a szemöldöke alá, ez pont olyan, mint aki megjött. Tudják ezt a haszidok, kik naphosszat ott ácsorognak dologtalanul és pletykálnak férfiasan, mert az asszonynak az a dolga, hogy a házból ne mászkáljon el. Ügyet sem vetnek a régebben érkezettek a jövevényre, már csak azért sem, mert őket nem hatja meg, hogy állítólag Rothschild ajánlólevelével bír. Nagy dolog! Mit ér vele? Ő is csak itt ácsorog eszelősen!
Így vélik a vének, így a tizenkét-tizenhárom éves kamaszok is, akik már nősek, s így a férfias ácsorgásban joguk van részt venni, alig esvén át a bármicvón. Itt ugyan a korai házasságnak nincs nyomós oka, nem úgy, mint a Zónában, ahol házas férfit az oroszok nem visznek el katonának, de ha már egy szokás kialakult, nem lehet megszüntetni többé. Némán észrevételezik, hogy a jövevény ácsorog, körbemászkál, eltűnik, visszacsámborog. Erről titokban sem tárgyalnak maguk közt, nem szükséges, egyetértőn nem beszél erről az összes ott pletykáló ivarérett hím, hanem beszélnek fontosabb dolgokról. Mindenről van véleményük, nyilvánítani nem is késlekednek, egyéb dolguk sincs, azért kapják az adományokat Amerikából, az Orosz Impériumból, Angliából és Amszterdamból, hogy nekik Jeruzsálemben mindenről véleményük legyen. A kétkezi munkások és a kereskedők, korabeli kimutatás szerint a jeruzsálemi zsidók huszonnegyed része, méltók a megvetésre.
393Nekik különben is fontos dolguk van: megtárgyalandó, miféle következményekkel jár, hogy a cár az Impériumban betiltotta a Kahalt.
Ram nem győz csodálkozni, honnét tudták meg ezt Jeruzsálemben ilyen gyorsan. Ő alig vette hírét Sztambulban, máris behajózott a Szentföld felé.
Hallja, mert egymást túlkiabálva tárgyalják, amit ő is tud, hogy a Kahalt Sándor cár is betiltotta negyven éve, de vissza kellett vonnia, mert Napóleon a zsidóknak megadta az egyenjogúságot. Hallja, amit még a hajón végiggondolt: nekünk most Nyugaton nincsen Napóleonunk, a cár ezt nem fogja visszacsinálni! S hallja az ellenérveket: Napóleonunk nincs, de van Rothschild, és vannak a franciák, vannak a britek, úgyhogy ennek a cárnak is meg van kötve a keze, a betiltást ez is vissza fogja vonni, uraim.
A Kahal!
Érdemes ezt ismernünk nekünk, késeiknek? Nem; csak hát benne élünk, és benne is fogunk élni, akármely nemzetbe születünk is.
Önkormányzati testület a Kahal, amelyet minden zsidó közösségben választani kellett a keresztény középkorban. Általában hat főből állt, de a legkisebb közösségekben is négyből. Megvolt Spanyolhonban, Németföldön, Lengyelföldön, hiszen a keresztény törvénykezés a zsidókra nem vonatkozott, meg kellett hagyni nekik a magukét. Rabbik voltak a tagjai meg a gazdagok; elvileg persze tekintélyes szegények is lehettek, de hol tekintélyes ember egy szegény?! még a zsidók közt is ritkán, különösen, hogy a választás joga csak a tanultakat és gazdagokat illette.
Miközben a Kahal betiltásával járó jövendő rémképeit festik maguk elé a jeruzsálemi haszidok, az eszelős jövevényre sandítanak, mert híre jár, hogy atyja a vilnai Kahal tagjaival össze volt nőve. A vilnai Kahal a Zónában a legbefolyásosabb, s noha most értelemszerűen azt is feloszlatták, azért az illegális hatalma megmarad.
Jól tudják a haszidok, amit a lengyelek nem, hogy Gerson a szomszéd faluba se mehetett el az oroszok bumágája nélkül, nemhogy Odesszába vagy Európába. Bumágát pedig a Kahal engedélye nélkül senkinek a kezébe nem nyomtak. Már azért nagy pénzt fizetett rabbi Min Romm mind az oroszoknak, mind a Kahal tagjainak, hogy nőtlen másodszülöttjét be ne hívják a hadseregbe, és a nyilvántartásokból ejtsék ki.
394A Kahal döntötte el, ki mely településen élhet a zsidók számára elhagyhatatlan határvonalon belül az Impérium nyugati felén, minek a neve Zóna. Az angolok a sápadt Pale nevet adták neki, a franciák a maguk szellemességével azt, hogy Yiddischland (ejtsd jidiszklan). A Kahal döntötte el, kinek a fiát vigyék huszonöt évre katonának. A Kahal vesztegette meg a csinovnyikokat, hogy hagyják a zsidókat békében; zsidók lakta területeken a cári bérezés ezt figyelembe is vette. A zsidó közösség költségeit a különadóból a Kahal fedezte, ennek neve korobka, megszavazták és behajtották keményen. A Kahal szabta meg, ki temethető el zsidó szokás szerint, ez pedig súlyos jog, mert minden közösség életében első helyen áll a temetés.
Nemzetállam kormánya volt a Kahal kicsiben.
A közösség gyűlölte és félte, mert a Kahal tagjai minden galádságot elkövettek, emberek voltak ők is, megvesztegethetők, s cselekedtek ama tudatban, hogy népük javát szolgálják, ami igaz is volt úgy, mint minden: részlegesen.
Mikor az oroszoknak Lengyelország nagyobbik részével a nemkívánatos gyümölcs, a zsidóság is ölükbe hullott, megijedtek, mi lehet ez, de aztán megnyugodtak, mert látták: a Kahal tagjai éppoly pici cárocskák a maguk szemétdombján, mint ők a magukén; jé, hiszen ez pont olyan, mint az obscsina, az orosz faluközösség! És tényleg olyan is volt.
Odafönt szép törvényeket bocsátott ki Katalin cárnő a zsidók védelmére, azokat odalent nem hajtották végre. A megszorítások után megint engedékeny törvényeket bocsátott ki Sándor cár, azokat is elszabotálták. Írattak a rendeletek ezerszám, de odalent soha nem hajtották végre se a jókat, se a rosszakat; a helyi cárocskák akkor se tudták volna elolvasni őket, ha akarják, írástudatlanok lévén. Mozdíthatatlan Gólem volt az a Birodalom, s mikor erre rájöttek a zsidók ott lent, ahol az élet megtörténik, sóhajtottak egyet, és hálát adtak a Teremtőnek, mert rossz ugyan az élet, de rosszabbá elvakult cárok alatt sem tud lenni. Cárok jöttek-mentek, a Kahal megmaradt és működött, és saját népét derekasan sanyargatta az érdekében. Büszkék voltak a zsidók, hogy a sorsuk a saját kezükben van, és mulattak az oroszok, amiért nem őket, hanem ennen választott elöljáróikat gyűlölik a zsidók; ezek is, azok is dicsérendő állami tettet hajtottak végre. Így történt ez a XX. 395században is, mikor a nácik a Zsidótanácsokra bízták a hitsorsosok deportálásának megszervezését, és a kápórendszer is ilyen, amiből az a tanulság, hogy nehéz a történelemben újat kitalálni, csak az ölés technikája tökéletesedik.
Ama Birodalom, s most nem a Harmadik Reichről beszélek, hanem amit nagy nehezen Péter cár hozott össze acsarkodva, oly órához volt hasonlatos, melynek óriás ingája hol balra, hol jobbra kileng, minden átlendülésnél fejek sokaságát leszakítva, ám a számlapon a mutató mégse moccan. Valahányszor felmásztak, mert felmásztak a kicsiny cárocskák, ha ijedten Európával, az ősellenséggel szembesültek, mint Péter elsőként észrevette, hogy önkezükkel lódítsák odébb ha nem az óramutatót, de legalább a percmutatót, akkor lemásztuk után az inga továbbra is ingott, azt meg nem állíthatták, de a mutatók továbbra is álltak. Nehézkes, ódon szerkezet volt ez az óra, fogaskerekei nyikorogva-csikorogva őrölték, ami közibük került, gabonát, ércet, embercsontot, mindent, csak az európai időt nem mutatták, mivel a fogaskerekek tudták, hogy nem is Európában vannak elhelyezve. A cárocskák, élet-halál urai, akik az európai idő mind gyorsabb múlását észlelték riadtan, kétségbeestek, és az óra számlapjára sűrűbben másztak fel. Előre vagy hátra lökdösték, ha nem is az óramutatót, legalább a percmutatót, és fáradtan lemásztak, s úgy érezték, tettek valamit, és álltak és bámultak. A hatalmas fogaskerekek pedig őrölték a gabonát, az ércet, az embercsontot, mindent, amit kell, és a teljhatalmú kicsi cárocskák sem győztek álmélkodni.
Hol egyenjogúsíttattak minden felekezetek, Katalin cárnő így löködte a percmutatót, hol meg üldöztettek, amiként az alapító Péter cár is eljárt az eretnek szektákkal szemben, és lenyírattak szakállak, pajeszok meg fejek, avagy, enyhébb korokban, derekasan megadóztattak. Ám odalent, ahol az emberek a fogaskerekek közé szorulva éltek, s maguk is e kerekek egy-egy fogai voltak, a fönti horderős változásokból mi sem volt érezhető. Odafönt a nyílt agyúak kémlelték a számlapot, s a mutatók álltak; odalentről a számlap nem volt látható, de jól érezték: nem telik az idő.
Megijedtek a Kahal alá vetett zsidók, mikor a pogromtalan Lengyelhonból a szibériás Orosz Impériumba elszállíttattak, noha ők szülőfa396lujukból tapodtat se mozdultak. De rájöttek, hogy továbbra is békén hagyják őket, csak a szokásos, otthonos középkori megkülönböztetések vannak ellenük foganatosítva, és katonának se visznek el minden ifjat, csak minden tizediket, ez nem is rossz arány. A Kahal fennen uralgott, mint addig, tagjait lehetett megvetni, gyűlölni, szolgálni, lefizetni, róluk viccelni, mint addig, hát így telt az idő, és évről évre újrakezdődött elölről. Amit eleik éltek, azt ünnepeiken, imáikban emlékezvén újraélték; ilyen volt az időszámítás a Góleszban, ahogy a Száműzetést, a Galutot jiddisül nevezték, hogy a córeszre rímeljen, és ilyen is marad mindaddig, amíg az Erecbe, az Országba vissza nem térnek, eljővén a Messiás. Addig pedig egy helyben menetelnek az évek, körbeforognak, kezdetükhöz minden ősszel visszatérnek, s nem is nagyon más ez a körkörös idő, mint amit az irdatlan orosz óra mutat, vagyis nem mutat.
Most mégis megszakadt az egy helyben topogó idő, mert Miklós cár a Kahalt betiltotta. A Jeruzsálemben toporgó haszidok a Zóna jövendőjének sötét képeit festeni nem restek, mert van rá idejük, és vállaikra, akik az Erecbe előőrsként visszatértek, a Zónában rekedt milliók balsorsa ránehezedik.
Kiürül a Zónában a zsidó közösségek tartaléka, ebek harmincadjára kerülnek az iskolák, a zsinagógák, mert az oroszok kezén, ez törvény, minden tönkremegy! Nem védi többé népét a Kahal, a zsidóság a helyi cárocskáknak védelem nélkül lesz kiszolgáltatva! E súlyos szavakon eltűnődnek csöndben, mert ez igaz. Búslakodásuk őszinte, noha gyűlölték a saját Kahaljukat odahaza, idevándorlásukban a Kahal ösztönző szerepet játszott. Ha megfértek volna a Kahaljukkal, ugyan vállalták volna-e a hosszú, gyötrelmes utat, amelynek még Jeruzsálemben sincs vége?! De más az egyéni tudat és más a közösségi, s most a maguk gyűlöletén felül kell emelkedniük, hogy a Kahalt megsirassák.
Mondja egy emelkedett lelkű bölcs: a rendelet értelmében a zsidók minden közös vagyonát elkobozza az állam, vallási célú pénzeiket maradéktalanul átadni kötelesek, a Kahal ingó-ingatlan vagyonát is átveszi az állam! Ez olyan, mint a zsidó adó volt, amit a rómaiak vetettek ki rájuk: amíg állt a Templom, oda fizették; lerombolták, és attól kezdve Jupiter kapta, csak sokkal többet, persze. Igaz ugyan, hogy a rendelet szerint az állami szervek e vagyonból valamicskét a zsidóknak saját el397határozásukból visszaszolgáltatnak, de hát, uraim! Ki tartja be a rendeleteket Oroszországban?!
Visszaemlékeznek a Zónára az erecbéli szabadok, s bólogatnak: úgy éltek abban a rabságban a zsidók, hogy rendeletek jönnek-mennek, időnként új neve van a cárnak, de attól a nyomorukat az utódaikra hagyhatták békén, s azok felnővén mondhatták imáikban tovább, hogy „jövőre ugyanekkor Jeruzsálemben”, mert semmi sem biztos a Zónában, csak az, hogy soha senki nem tart be rendeletet Oroszországban.
Hanem ez most más.
De vajon felfogják-e a Góleszben: a Rabságban rekedtek, amit ők innét, a szabadság birodalmából, oly világosan látnak? Nem fognak a Zónában tiltakozni, uraim. De fognak! Nem fognak. De fognak; már tiltakoztak is! Ugyan? Igen, például Sztarokonsztantyinovban már felébredtek a zsidók. Hogy hol? Mondom Sztarokonsztantyinovban! Jó, hallom én, Sztarokonsztantyinovban; de mért, mi történt ott? Hát az, hogy ráébredtek, mi történt; tegnap mesélték a Sundel rabbinál. Ne mondja; maga odajár, ahhoz a poricshoz? Oda; miért, tiltva van? Nincsen; mondtam én azt? Nem mondta, így a kórus.
Szóval, tegnap mesélték a Sundel rabbinál, hogy azok ott Sztarokonsztantyinovban írásban tiltakoztak a Kahal betiltása ellen, de a papírt átvenni sehol se akarták. Akkor a petíciót egy friss halott hitsorsos kezébe nyomták, a főutcán végigvitték té és tova, és kiabálták, hogy mivel a tiltakozásukat sehol se vették át, a túlvilágra frissen érkező az iratot magához az Úristenhez juttatja el!
Csönd lesz, elgondolkoznak a haszidok mélyen, hátha ez a megoldás; ki kéne próbálni itt is, Jeruzsálemben, mert itt se hallgatja meg őket senki, pedig ez az Erec. Kétkedő hang harsan, mert mindig van olyan: gondolja, hogy az Úristen a Kahalnak visszaállításáról, észbe kapva, gondoskodni fog? Nem én gondolom, ők gondolják. Na és mit gondol a Sundel rabbi? Valamit biztosan gondol, mert erősen vakarta a szakállát.
Jó, majd megkérdik a maguk csodarabbiit ők is, mit véljenek a dologról; kár, hogy itt minden halottat két órán belül eltemetnek. Helyes, ha a klímát meg a legyek és rovarok tömegét tekintjük, de ki fog egy épkézláb petíciót olyan rövid idő alatt megfogalmazni, hogy az Úristen is értse? Ha előre megírnak egy ilyen petíciót, akkor se lesz idejük a halott 398kezébe nyomni, mert szigorúan őrzik a szefárd temetőszolgák a hullákat, senki sem férhet hozzájuk. Hát, nemcsak a Zónában nehéz.
Sajnálatos, hogy a Zónában még rosszabbul fognak élni.
Csönd, részvevő bólogatás. Ram kihallja: ennél is sajnálatosabb, hogy a Zónából származó adományt, amiből ők Jeruzsálemben részesülnek, a Kahal többé nem szorítja ki se a gazdagokból, se a szegényekből. Viszont az askenázi bevándorlás nem fog csökkenni ettől. Erre bólogatnak, mert okos ember egyedül is megtalálja, kit kell az oroszok közül lefizetnie, most már nem áll a két becsületes üzletelő közé a sápszedő Kahal.
Sóhajok szállnak fel. Tudni lehet, hogy a helybéli Kahalra, a szefárdra gondolnak neheztelve. Ezentúl a haszidok, akiket egyenrangú zsidónak a törökök elismerni vonakodnak, még inkább a szefárdokra lesznek utalva, vagyis a szefárdokat támogató amszterdami Lehrenekre, akik a nyugati adományokat gyűjtik. Ebben nem is tévedtek, mert amiként jó tizenöt éve a Lehren-bankház a nyugati adományok kezelésének jogát megszerezte, hamarosan a vilnai adománygyűjtő központ is az ő ellenőrzésük alá került. S ki tud a világvégi Jeruzsálemből az európai számlákba betekinteni, nem kezelik-e a számukra gyűjtött alamizsnát hűtlenül?!
Megint sóhajok szakadnak fel, de most vissza a Hazájuk, a Zóna felé; ez itt a Hon, de az volt a Haza. Ott mindig biztos lehetett az ember, kit kell lefizetni, itt azonban?! Itt már csak a törökökben, azokban a rablókban lehet megbízni, uraim, de azok nem beszélnek se jiddisül, sem oroszul!
Óvatos célozgatások ezek; Ram érzi, hogy ha ő nem lenne köztük, nem tennének lakatot a szájukra. Gyanús ember ő, szefárdoknál lakik, az apja az egyenrangú Kahalok közül a leghatalmasabbnak, a vilnainak a tagjaival volt barátságban, akik élet-halál urai voltak, így vélik a haszidok, és nem is tévednek, csak a részleteket nem ismerik, amelyeket Ő a születése okán igen. Ismét zavarban van Ram, mint régen, amikor a Zónában járt a haszidok között, a barátságukra vágyva. Ettől a zavartól Európában meg volt óva, szinte el is felejtette. Üdülés volt a francia kaszárnyákban szónokolni a Napóleon-Messiásról: idegeneket igyekezett megtéríteni, és nem kellett irántuk éreznie semmit.
399Saját fajtánkat tudjuk csak gyűlölni igazán, mert azt várjuk, hogy eleve szeressen; az ellenség elvont, és amúgy is az a dolga, hogy utáljon.
Visszatérnek régi, egymást kizáró gondolatai a haszidokról. Nagyszerűek, sötétek, együgyűek, tehetségesek, sarlatánok által befolyásolhatók, zseniálisak. Elönti kamaszkorának minden indulata: a lelkifurdalás a családja miatt, az imádat, a gyűlölet és a megbántottság; s fohászkodik magában a Mesterhez, legyen a segítségére, ha már e zsákutcából kihúzta egyszer.
Látják a haszidok, küszködik magával a jövevény, igyekeznek nem odafigyelni. De mindig van, aki az ilyen szünetben elérkezettnek látja az időt, hogy a maga mániájának ismét hangot adjon; megszólal Joffele Becher Galíciából, s kezdi szokásos prófétai átkait minden gazdagokra szórni. A többi haszid nem szól közbe; amit Joffele mennydörög, azzal egyetértenek, és jó is, hogy valaki helyettük az átkokat kimondja. A hallgatás azonban nem feltétlenül beleegyezés. Ha a jövevény feljelenti őket, ők nem szóltak semmit. Joffelét nem fogják bántani, mindenki tudja, hogy Joffele ilyen, büntetlenül mennydöröghet.
Kiáltozza Joffele érces hangon: bűnösök a gazdagok a Góleszben és az Erecben egyaránt; bűnösök a szegények a Góleszben és az Erecben egyaránt, mert a gazdagok hatalmának magukat átadják; de a legbűnösebbek az erecbéli gazdagok és szegények, mert úgy élnek, mintha a Messiásnak el se kéne jönnie! A legbűnösebbek mi vagyunk, mert itt élünk Jeruzsálemben! Holott csak azt követően volna szabad itt élnünk, hogy eljött már a Messiás! De el fog jönni a Messiás, és minden bűnöket kegyetlenül megtorol! Keményen fog ítélkezni azok fölött, akik európai nyelveket tudnak, és a Talmudon kívül más könyvekbe is beleütötték az orrukat!
Ram lassan megnyugszik. Joffele ugyan őt is támadja, de nem tudja, hol sebezhető. Azon eltűnődik, persze, mihez kezdjen Joffele Messiás-hitével. Átfordítható ez a babonás hit az érvényesbe? Lehet egyszer Joffele a Mester híve? Nem könnyű, nem könnyű.
Mikor Joffele kifárad, hamarabb, mint ha valaki ellentmondott volna, némi csönd múltán szerényen a mostani szabadságukat kezdik dicsérni a bölcsebb haszidok. Barátságosan emlegetik a briteket, akik a zsidó bevándorlást gyámolítják. Az új konzul, Mister Finn, gój létére 400remekül beszél héberül, sőt még írni is tud. Aki orosz útlevéllel érkezik, s fél év múlva nem tér haza, brit alattvaló lehet, ha kéri, még csak elbocsátó bumága se kell az oroszoktól, bár adnak azok szívesen, szeretnek a zsidaiktól szabadulni. Mi lehet pompásabb, mint brit alattvalónak lenni Jeruzsálemben? Tőlük nem kérhet fejadót a szultán, amit a török alattvaló szefárdoknak fizetniük kell. Igaz, a Hakham Basi az askenázikon is uralkodik, és csak neki van zsidó bírósága, kettő is, amelyek határozatait a törökök mindig elfogadják, úgyhogy a fejadó helyett sokkal többet szorítanak ki a szefárdok belőlük, de ők mégis brit alattvalók, szép dolog az, mehetnének Londonba is akár, bár nem mennek, annyi pénz nincs a világon, hogy ők odamehessenek, de minek is mennének?! Jeruzsálemben jő el a Messiás! Negyven évvel korábban, mint másutt, meg van írva!
Hol lehet még főhivatásban imádkozni és elmélkedni? Na ugye!
S mert Joffele átkait a jövevény láthatólag nem vette magára, óvatos bizalom hatalmasodik el a haszidokon. S minthogy a jövevény Rothschild ajánlólevelével érkezett, amire egyébként köpnek, Rothschild is csak egy ember, pondró a Magasságoshoz képest, mind nyíltabban megindul a panaszáradat. Ram azon veszi észre magát, máris a lelkére kötötték, számoljon be Rothschildnak minden visszaélésről, ami a Szentföldön történik, és menjen el Amszterdamba is, a Lehren-bankházba, mert mivé lesz az adomány, amit onnét küldenek?! Semmivé, uram! Ellopják itt az egészet!
Itt a szegény zsidóság még inkább ki van szipolyozva, mint a Zónában!
Európában nem is sejtik, hogy a Halukkából itt külön Kadimát képeznek!
A Halukka az a pénz, amit Jeruzsálemben fejpénzként minden zsidó megkap, a csecsemő is annyit, mint a felnőtt meg a vén; eszerint a nagycsaládosok járnak jól, és nagy családjuk a haszidoknak van, mint mindenütt a világon a szegényeknek. Újabban azonban a Halukkából elvesznek egy csomó pénzt, nem tudni, mennyit, mert a szefárd elöljárók pénztárába nincs betekintése senkinek. Ezt az elkülönített alapot nevezik Kadimának, jelentése „Előre”, s ebből a Hakham Basi kegyeltjei ellenőrizetlenül kapnak! Mikor mennyit, rang szerint, ilyen-olyan szolgálataik fejében, állítólag a jövőért végzett tevékenységükért, de csak 401magukkal törődnek, a családjuk jövőjével! Bárcsak a tudomány számítana rangnak, de nem: olyan elöljáró is részesül belőle, aki a nevét leírni most tanulja izzadságosan!
Tessék megnézni, Panie Gerson, a ferenceseket! Azokat is Európából pénzelik, azok se művelnek mást, mint mink: imádkoznak, s mégis milyen jól élnek! Mert a keresztények sose találnak ki ilyen sátáni dolgot, mint a Kadima! Hiába imádkozunk mink, hogy gyöjjön mán a Messiás, nem fog, míg a Kadima érvényben van; tessen ezt elmondani Jevrópában mindenkinek!
Ram megígéri.
Az lenne a fáin, ha a pénzelosztást kivennék a szefárdok kezibül. Illetve osszanak csak a szefárdok a maguk fajtája körében, de nekünk legyen saját haszid kolelünk, és legyen saját porics koleljük a poricsoknak! Lám, a Kolel HOD tagjai egytül egyig tehetősek! Hogy ők kicsodák? Hát a Hollandusok meg a Deutschok, akik onnét gyüttek, Jevrópából. Ők közvetlenül kapják a pénzt Amszterdambul, a szefárdok ki vannak hagyva! Náluk nincs ám Kadima! Ők minden pénzt igazságosan elosztanak! Mer Jozef Schwarz, a rabbijuk, a hatalmas eszű ember, kivítta. Csak hatvan tagja van a Kolel HOD-nak, de azok jevrópaiak, azok igen, alle Achtung, nem pedig ázsiaiak, mint mink! Úgyhogy tessen szorgalmazni, ha visszamegyen Jevrópába, Panie Gerson, hogy gyüjjenek mán többen a mieink, mer mink csak hétszázan vagyunk, nebich, nem bírunk a szefárdokkal szembemenni!
Ram megígéri.
Az adomány nagy részét a hakhamok maguk közt kiosztják! Házakat vesznek rajta! De mit tehetünk mi? Aki szólni mer, a pénzosztáskor félrelökik, még kiátkozni se restek! Most képzelje! Megírjuk mi névtelen levélben becsülettel, mi folyik, de elfogják! És ha eljut is a Lehrenékhez Amszterdamba, áldott legyen a nevük, ők nem érzik át a mi sanyarú helyzetünket! Úgyhogy tessék nekik elmondani, Gerson úr, hogy itt nyomor van, miközben a rabbifeleségek smukkokban korzóznak! Illetve már nem, megtiltották nekik, hogy ékszert hordjanak nyilvánosan, akkora volt a felháborodás, de nem mindegy, otthon hordják-e, vagy a Mejdan ulicában?!
Nem egyszerű kérdés, hogy mindegy-e vagy sem; s mialatt erről vi402táznak, Ram megpróbálja összeszedni magát, elvégre téríteni érkezett. Azt kellene mondania, hogy van ember Európában, aki tudja, hogy Jeruzsálemben van a zsidó bűnök csúcspontja; igazuk van a zúgolódóknak; meg is tudják hamarosan; hogy mikor? Hamarosan, mihelyt az ő hírnöki szelleme ép lesz.
Körülötte a kiválasztottak, akik elődeik álmát beteljesítve Jeruzsálembe felmehettek végre, bánatosan emlékeznek vissza a Zónára, s megállapítják: a Kahal is harácsolt, de a kivetett adókból mégis fenntartott iskolát, árvaházat, szegényházat, kórházat, temetői egyletet, jótékony egyletet, zsinagógát, mindent! Tessék megnézni, itt mi van? Semmi!
Ebből persze ismét vita támad. Joffele azt a következetes nézetet képviseli, hogy mindent úgy kell hagyni romosan, ahogy van, amíg el nem jő a Messiás; majd felépíti a Templomot Ő, ha úgy akarja, s akkor magától lesz iskola is, kórház is, minden. Néhány megátalkodott haszid, kire a Haszkala eszméi hatottak már valamennyire, ellene veti, hogy a Zónában mindenkinek muszáj volt dolgoznia, a Kahal a keresetükből levághatta az adókat, de itt alig dolgozik valaki, itt miből vennék el az adót, hogy felépítsék azt, ami nincs és nem is lesz így soha?! A vitázóknak egész napra akadt tennivalójuk, odébb is vonulnak kissé, a maradók ingadozhatnak, tartsanak-e velük.
Képzelje, Gerson úr, itt minden elhunyt vagyona a Hakham Basi pénztárába vándorol, ha utód nélkül hal el! És az özvegy bevándorlási kérelmét csak úgy hagyják jóvá, ha igazolja, hogy örököse nincs!
Aki pedig dolgozni akar, mert volt a Góleszben böcsületes szakmája, nem teheti, mert nem kap a hakhamoktól Hafakát! Hogy az micsoda? Működési engedély, és mit gondol, minek a fejében osztogatják? Megmondom, mert sose fogja kitalálni: pénzért! Fél év itt lakás után kérhető, és családtagokra is kiterjed és öröklődik. Akinek asztalosi Hafakája van, azt a kölke akkor is örökli, ha a gyalut a fűrésztől nem tudja megkülönböztetni! A többi asztalos meg nem kap Hafakát, aszongyák neki: van már asztalosunk, te imádkozzál! Nemrég, képzelje Gerson úr, megsértődött valamin a sakter, az is szefárd, hogyne, és hetekig nem vágott semmit, nem volt hús! Mert neki van Hafakája, másnak nincs, és persze hogy visszaél vele!
403Nézzen körül, Gerson úr, vannak köztünk mesteremberek, de adományból élnek azok is, ahelyett, hogy dolgoznának! Próféta lett belőlük is, egész nap a Tórát magyarázzák!
Ez azonban nem népszerű nézet, mert a Tórát igenis naphosszat magyarázni kell, úgyhogy a nevezettek a fejüket csóválják, és némán mosolyognak.
Egy izgága, mindig akad ilyen a haszidok közt, karjait szétdobálva, szemét az égre emelve panaszolja: Jeruzsálemben egyetlen dolog van, amit el lehet adni, és az a vallás! Most meséljem el magának, uram, hányan tértek ki idefele útközben, és mennyit kaptak érte? Engedje meg, hogy ne kelljen megneveznem őket, de például a Sapir, a költő, aki Jeruzsálem pusztulásáról azt a hosszú poémát költötte, mikor tíz éve idejött, rögtön rohant a Brit Misszióba kitérni, és tudja, mennyit kapott? Nem mondom meg, de kérdezze meg a Munjét, aki ugyanannyit kapott, és megmondhatja a Penfe is, akinek az éremgyűjteménye van! Ismeri a viccet? „Jeruzsálemben az egyetlen jó üzlet kitérni; kár, hogy ezt is tönkreteszi a zsidó konkurencia.” Jó, mi? De a legjobb az egyik porics, aki még odahaza, Oroszországban ortodox lett; megérkezik ide, rohan a Misszióba, és anglikán lesz! Na mit szól? Hát nem egy koponya?! Nevet nem mondok.
Ram morfondírozhat, jó-e az Úr Ügyének vagy nem jó, hogy a haszidok a bizalmukba fogadták; amíg töpreng, árad a panasz. Jól figyelmezzen, uram, ezt most én fogom elmagyarázni, mert Slomo érti, csak elmondani nem tudja, Jicak el tudja mondani, de nem érti. Nevezettek vihognak.
Na, figyeljen. Mit gondol, miből van a vagyona Amzalagnak, netán Portugáliából hozta volna magával? Dehogy. Na és miből milliomos a Zadok Halévi, akit jeruzsálemi Rothschildnak hívnak? A három házából? Csakhogy nem is az ő házai! Tudja meg, itt az ingatlantulajdonnak az a neve, hogy Mulk, és ingatlana csak muzulmánnak lehet. Muzulmán a Zadok Halévi? Nem muzulmán. A Zadok Halévinek az a három háza Waqf. Most figyeljen, uram. A Waqf, az egy muzulmán tulajdonú ingatlan, amit egyszer egy zsidó már bérbe vett. Tízévi bért fizetett érte előre, ha a hakhamok megengedték, hogy kibérelje. Mármost a mi áldott szefárdjaink kifundálták, amiről maguk ott Vilnában nem is ál404modtak volna, a Hazakát. A Hazaka annyit tesz, hogy zsidó csak zsidótól bérelhet házat. Aki gójtól bérel vagy moszlimtól, ki van átkozva, és éhen döglik, mert kiszolgálni tilos. Mármost azt hiszi uraságod, hogy a zsidó bérlő kevesebbért adja ki a házát a zsidó albérlőnek, mint amennyiért ő bérli? Nagyon téved. Úgy gondolja uraságod, hogy ugyanannyiért? Megint téved. Mit gondol, mennyiért adja albérletbe a bérleményét? Többért? Eltalálta, gratulálok! Úgyhogy nem az a szegény gój vagy moszlim keres a bérleményen, aki a tulaj, hanem az első zsidó bérlő, aki továbbadja albérletbe. És lehet stejgerolni, ugyanis egyre több itt valahogy a zsidó, ház azonban ugyannyi van, mert építkezni tilos. És a hakhamok azt is kitalálták, hogy a Waqf, vagyis az első zsidó bérlet joga atyáról fiúra öröklődjék! Azok stejgerolják az árat, nem a mafla ottománok, akiknek fingjuk sincs az üzletről! Aki pedig most jön hazulról, annak sose lesz már itt ebből üzlete, mert az albérleti díjból baksist kapnak a hakhamok, azoktól a Pasa meg az emberei, így hát az első bérlők joga örökké fog élni, úgyhogy ez a rendszer sose fog megváltozni, uram, soha, garantálom magának, és mi hetedíziglen ki leszünk fosztva!
Azt suttogja valaki: a városon kívül talán… A falon kívül rengeteg a hely! Legyintenek páran, nem engedi a Pasa, tíz éve kiment pár pólisi a Heródes-kapun túlra, vettek pár viskót a Bab Hutában, de visszaűzték őket a szomszédok a zsidó gettóba, a Bab Huta az övék, a mienk meg az Akol.
De mégis… ha a városfalon kívül éjszakázna valaki!
Csönd támad. Nem tudni, ki mondta. Ram felfogja, miről szól a hallgatás: a városfalon túl éjszakázókat megölnék, s a hősök vérükkel szereznének jogot a zsidóknak arra a földre. Ha ez a módszer elterjed, átveszik a mohamedánok meg a keresztények, és sose lesz vége a háborúnak, akkor sem, ha eljön a Messiás.
Ezt valóban jobb nem feszegetni, több itt a mohamedán meg a keresztény együtt, mint a zsidó, de valamiről beszélni kell, hosszú a jeruzsálemi nappal. Nem múlott az idő a Zónában sem, de itt végképp nem múlik. Áldott legyen a jövevény, neki ezt az egész unalmas itt-létezést úgy lehet elmondani, hogy új lesz, kiszíneződik, mélyebb értelmet nyer, amiként a Szentírás is, ha tanulmányozzák; így esnek meg új és új dolgok Jeruzsálemben.
405Amitől Ram tart, nem következik be; ezek galíciai, volhíniai haszidok, az ő családjáról csak harangozni hallottak, inkább Rothschild kémjének vélik, akárcsak a szefárdok, de nekik kevesebb a vesztenivalójuk, kevésbé is nyájaskodnak vele, és ez inkább jó, mint kellemetlen.
Panaszaikból kifogyván már csak a mese kedvéért mesélnek tovább a karaitákról, akik csak kilencen vannak, és nagyon vigyáznak, hogy ne legyenek többen, mert azt hiszik, ha tízen lesznek, kiűzetnek Jeruzsálemből! Ezen lehet nevetni. Úgy tudja valaki, pár éve a Krímből jött volna egy csomó karaita, örültek is az itteniek, hogy meglesz végre a Minjan, a tíz férfi, aki az imádkozáshoz kötelező, és végre imádkozhatnak ők is, de meghaltak útközben pestisben, és nem lett ki a Minjan! De aztán megkönyörülnek a kipletykáltakon. Igaz, hogy csak földbe kapart zsinagógájuk van, a tetején négyzetes lyuk, azon megy be a fény, de a Tóra-tekercs helyén a könyvük szép, van vagy félezer éves, meg a szőnyegük is szép. Azon megint lehet mulatni, hogy a földbe vájt zsinagóga azonos azzal, amit a szektaalapító Anan ásott ki pont ezer éve, mert ezer éve csak földbe vájt zsinagógára kapott engedélyt Anan, mikor Babilonból ide jött. Ezer éve! Ezen megint nevetnek, s nem azért, mert ezer év sok, hanem mert a négyezerhez képest kevés. Ez már csak a mese kedvéért való mese, nem félnek már Ramtól a haszidok.
Az is a bizalom jele, hogy egy szakáll bizalmasan a füléhez hajol és belesercegi, hogy mindenki hallja: Uram, össze akarnak számlálni minket! Csak nem? De bizony, a Rothschildok! Hogy hányan vagyunk! A szakáll távozik a fülből.
Ram zsebében viszket az ajánlólevél, komoran bólogatnak a többiek. A helyzet komoly. Mikor a Zónában cári ukázra a zsidókat össze kellett számlálni, minden Kahal kevesebbet számolt, hogy kisebb legyen a fejadó; eszerint Jeruzsálemben fordított a helyzet, itt többet mondanak, hogy több alamizsnára tarthassanak igényt, és ezt valamelyik Rothschild megunta.
Felsóhajt Ram gondterhelten, s bizalmasan közli: egy népszámláláshoz sok számláló kell, nagyon sok. Eltűnődnek a haszidok, s látván, hogy Ram egyedül van, ő nem tudja összeszámlálni őket, megnyugszanak, és bizalmukkal végképp kitüntetik.
406Mikor a Szentsír-templomról beszélnek, az már nem is neki szól, ezt a mesét naponta elmondják egymásnak, nem tudnak vele betelni. A tiltás és az életveszély ellenére mégis bemerészkedtek zsidók; s ha nem ők, hát keresztény térítőkkel álltak szóba, azok mesélték; de még valószínűbb, hogy a mohamedánoktól tudják, akiknek szabad belépniük.
Szóval, odabent fegyveres török őrök ülnek, rögtön a bejárattól balra egy falmélyedésben, és ülnek, ücsörögnek fegyveresen éjjel-nappal, mert össze szoktak verekedni a gójok, főleg a latinok meg a görögök, és a mohamedánok választják őket széjjel, ki más? Ha két zarándokcsapat ütközik össze, olyan nagy a tumultus, hogy kellenek az ottománok. Pláne nagy a tömeg, mikor húsvét szombatjára a pátriárka bemegy a sírkápolnába, s bent van másfél-két órát. Eközben kinn várnak a görögök; a kápolna két oldalnyílásán dobják ki az égből alászállt tüzet, hogy a gyertyáikat a parázzsal gyújtsák meg, addig ottan tapodják egymást vitézül. Évszázadok óta ugyanaz a mohamedán család őrzi a keresztények főtemplomának a kulcsát, csak ők nyithatják ki, csukhatják be; ilyen a kereszténység; jellemző. És a Golgota alatt mutogatják a görögök Adam Kadmon sírját, képzelje! Szerintük a Megváltás ott fog megtörténni! S közben váltig állítják, hogy Melchizedek, Szálem főpapja is ott nyugszik. Mert a Golgota, vagyis egy szikla, be van építve a templomba, illetve a templomot odarakták, ahol a barlangot lefaragták, három-négy lépcsőnyi emelvény, egy kápolna van föléje építve, nagy sor áll körben, valami üveg alatt lehet megnézni, ott hasalnak a keresztény zarándokok és csókolják az üveget, mondják a muzulmánok, hogy feláll közben a fenekük, és az úgynevezett stációkból is be van építve néhány. És temérdek a mellékoltár, minden felekezetnek megvan a magáé, mind másmilyen, egy nagy misung az egész, ce nit? Hogy Krisztus sírja milyen? Hát van egy szűk előkápolna, jó díszes, abból nyílik egy kicsi kamra, van ott egy kétméternyi kőlap valami alacsony emelvényen, meg van repedve, a hasadékon be lehet látni, az is be van üvegezve, na és mi van bent, na mi van bent? Hát nincsen bent semmi, mert ha nem tudná, Gerson úr, harmadnapra feltámadt a tulaj. És mutogatnak egy kőlapot, amelyen a halott Krisztust gyolcsba tekerték volna, rögtön a bejárattal szemben, a kőlap persze csak háromszáz éves, de raknak rá a zarándokok ékszert, ruhát, akármit, hogy átmagnetizálják, és hazavi407szik és magukra rakják, hogy meggyógyuljanak ők meg a szeretteik, képzelje, micsoda babonaság!
A jövevény hallgat. Feltűnő a hallgatagsága, de könnyen magyarázható: Jeruzsálem rázta meg a velejét. Lehet, hogy ő is le akar telepedni, illetve úgy jött, hogy le akar, s most küszködik, na ja. Itt mindig kétségbeesésbe zuhannak az érkezők, első pillantásra megrendítő ez a Szent Város, koszos, kicsi és jelentéktelen, és az érkezők a Góleszbe vágynak vissza. De ezt ők csak hiszik. Nem a Góleszbe vágynak vissza, hanem Jeruzsálembe! Mármint a mennyeibe, amilyennek a Góleszben elképzelték. De aztán meglelik lassan ők is a földiben a mennyeit, muszáj nekik, Jeruzsálem a vándorút vége, innét nincs tovább.
Érőfélben van az újonnan érkezett lelke. A Nefes, a lélek, harcban áll a szellemével, minek a neve Ruah, és e harcból neki is, mint minekünk, régóta itt levőknek, a felsőbbrendű szellemi létbe kell eljutnia, minek neve Nesamah, oda mi már eljutottunk. Vannak persze magasabb rendű állapotai annak a nem testi etvasznak, ami a halhatatlan bennünk, tudja ezt a Zohár, a Sugárzás Könyve, tudták a bölcs kabalisták: a Hajjak meg a Jehidah, de ezeket már csak a választottak érik el. Jehidahja csak kettőnek volt közülünk eddig, Ábrahámnak és Dávid királynak, mint tudjuk. Úgyhogy a jövevénynek érik most a lelke, tusakodik magával, mert Jeruzsálem a végpont, innét nincs tovább. Gerson úr, vegye tudomásul, eddigi rabságai múltán itt látja meg az ember, hogy nem mással, de önmagával áll szemben, attól nem bír menekülni, és ez a legnehezebb küzdelem.
Nem jól gondolják a haszidok, bonyolult embert nem ismernek, maguk nem olyanok lévén.
Nekik azt igyekszik megbocsátani Ram, hogy nem tudtak Megváltók lenni testületileg, maguk közé nem fogadták be, és a családja vétkeiért utálták, amelyekről nem tehet. A haszid bölcsek pedig, akikért rajongott volna, tanítványukul nem fogadták a bűnből érkezettet, csak amikor álnéven kóborolt, és amint a származását elárulta, megverték.
Korán kezdődött ez. A jesivába, a zsidó iskolába járó szegény diákok napokat ettek a gazdag Romm családnál a Kahal könyvelőinek beosztása szerint. Egy asztalnál étkeztek velük, a gazdagokkal. Gerson még nem volt tisztában vele, hogy nem is olyan gazdag, mert véletlen és ké408sei gyerek, az örökség nemzedékekre előre el van osztva, és ő nem kap belőle. Azt azonban látta, hogy a szegény diákok nem butábbak nála, csak nem tömték a fejükbe a tudományt csecsemőkoruktól, mint neki. Már akkor irigyelte a nyomorukat, törleszkedni próbált hozzájuk, de magukba zárkóztak, nem feleltek, megszégyenítették, noha maguk az inkább megszégyenítettek. Kint éjszakáztak a sufniban továbbá a vándor zsidók, akik a szeretetházba nem fértek be. A Kahal bilétáival jöttek, így aludhattak náluk. Löktek nekik ételt az ólba, a házba nem léphettek be. Ez volt az első jegyrendszer a Zónában, követte később sok más, és a Zóna végül a gójokat is magába nyelte.
Gerson a feldunyházott ágyában nem bírt elaludni, de hozzájuk kimenni nem mert, és még szégyellte is magát emiatt. Taszítóan vonzó emberek háltak odakint: csavargók, batyuzók, drótosok, üvegesek, köszörűsök, csodabogarak, félőrültek, koldusok, hegedősök, gyilkosok, besúgók, próféták, eszelősök, hideglelősök, kiütésesek, köhögők, harákolók, krákogók, hörgők, torzak, sánták, vakok; azt mondták, ezek haszidok. Addigra a nyugati nyelveken, miket a fejébe vertek, titokban sok fennkölt eszmét összeolvasott egyenlőségről, testvériségről, és ki kellett volna közéjük mennie. Ha akkor kimegy, később aligha lázad. Nem mert kimenni.
Amikor a bármicvóra készült és a szövegét magolta, és nem volt a házban senki, csak az egyik cselédlány, a csúnya vaskos derekát hirtelen át akarta fogni. A lány sikított, az odújába berohant, bőgött, Ram utánabotorkált riadtan. Véres csík csorgott a lány lábán a rémülettől, tisztátalanná lett a leány. Ram azt hitte, attól a piciny érintéstől megfogant és rögtön el is vetélt. Megölte a gyereket ő, a nemzője, ez volt a legnagyobb szégyen. Haszid volt a lány, ő pedig, a porics, a helyzetével visszaélt.
Álmatlanul hánykolódva képzeletben az apja elé állt, és felelősségre vonta, amiért pár nemzedékkel korábban a talmudisták sok haszidot az oroszok kezére adtak. Nappal sosem állt elébe. Képzeletben apját a haszid nyomdászok meggyilkolásával vádolta, noha tudta, hogy a bűntény részese nem lehetett, gyerek volt az apja akkor. Képzeletében az apja meghajolt az érvei előtt, és mondta: menjél, fiam, Gerson a haszidok közé vezekelni helyettem. Képzeletében a haszidoktól már haza is 409tért, a nyomdát a bátyjától elszedte, a haszid Talmudot nyomta Vilnában a Sapirók beleegyezésével, és ő lett képzeletében az elsőszülött, felesége meg egy haszid rebbe lánya, vagy egy Sapiro-lány, és kibékültek az egymásra fenekedő zsidók.
Azt is képzelte, hogy nem rabbi Min Romm nemzette, hanem valamelyik vándor koldus a maga haszidságának teljében. Bizonyíték erre, hogy a Romm családban mindenki fontosabb nála, és csak anyja szereti óvatosan, jelét ritkán és titokban adva. Nem illett a képbe, hogy apja megdicsérte, valahányszor a házitanítók gyors előmeneteléről beszámoltak, s hogy a Talmud jegyzeteinek összegyűjtését, a legnehezebb munkát, amiben az ő kiadásuk a haszidokét felülmúlni tartozott, rábízta, pedig alig volt tizenhat éves.
Nem merte bevallani, hogy a haszidok közé akar menni, csak azt mondta, hogy világot látni indul, amikor eltökélten végre mégis apja elé állt. Nem örült az apja, de vállat vont, ez csak második fiú, és a bumágát a Kahaltól meg az oroszoktól megszerezte.
Ram úgy ment, mint a hatalommal bíró családok csemetéi, tudván, hogy a pereputty megvédi, ha baj van; ettől annyira lázadók. De nem fogadták be, akik az eleven vallást hirdették a könyvekbe száradottal szemben. Gyanakodni kezdett kudarcos vándorlásai során Ram, hogy apja e kudarcot előre látta. Álnéven próbálta szeretni őket, akikről előre eldöntötte, hogy szeretetre méltók, hiába: léteztek már a caddikdinasztiák, a csodarabbi hivatása apáról fiúra öröklődött, több volt köztük a dölyfös sarlatán, mint a kegyes ember. E szép panteizmus alapítójának, a Baal Sém Tovnak, a Jó Név Tudójának méltóságáról és emberségéről mit se tudtak, csak a tant böfögték újra, környezetükön élősködtek, és homályos jóslatokat rebegtek átszellemülten a hozzájuk folyamodó butáknak csirkéért, libáért, kásáért. Az igaz rebbékhez, hogyne lettek volna olyanok is, közel jutnia nem sikerült, kötődni magukhoz nem engedték, sejtvén, kicsoda. A legbölcsebbek a homlokáról olvasták le, hogy ennek az embernek a haszidizmus kevés lesz, mert túl könnyen kiismerhető.
Rabbi Min Romm nem sejtette, hogy a haszidokban csalatkozott a másodszülöttje; azt hitte, a Nyomda vonzotta vissza, amikor pocsékolni való idejét eltékozolván hazatért. Min Rommnak mindene volt a 410Nyomda; meg nem fordult a fejében, hogy másnak esetleg nem az. Nem az Istenben, nem a zsidóságban, hanem a Nyomdában hitt a hitetlen rabbi Min Romm, ezzel oldotta meg a hit és a hitetlenség dermesztő választását magában.
Téren, időn, tán valláson is kívül létezik egy Hatalmas Nyomda, valahol a dolgok mélyén s felettük láthatatlanul, és ennek könyveiben az Úr minden lehetséges igéi együtt vannak betűt öltve. A gyarló ember hivatása, hogy e Láthatatlan Nyomdához a létezhetőt közelítse. Talán atyjával, az alapító Barukh ben Jozeffel vetélkedett Min Romm, s elhalt atyja szellemének bizonyítgatta, hogy többre képes nála. Barukh Rommról annyi maradt fenn, hogy a nyomdáját Grodnóból Vilnába vitte, és négy év múlva meghalt. Szertelen ambíciókat hagyhatott a fiára, az ormótlan sajtóknál is ormótlanabbakat.
Aligha rebegett hálaimát rabbi Min Romm, amikor tékozló másodszülöttje hazatért, kajla füleit lekonyulva hordván, mert a Nyomda foglalta le aznap is a zord atyát, akinek erejét a munka feltételeinek kivívása merítette ki, hogy maradék öt százalék erejéből a Nyomdát üzemeltesse. Hasonló a produktív és improduktív munka aránya mindig e tájon, vagy még ennél is rosszabb.
Hónapokig kóborolhatott Gerson, de atyja úgy fogadta, mintha előző nap vadult volna el, és az aznapi munkát rögtön kirótta rá, mert létezik egy Hatalmas Nyomda láthatatlanul, s a láthatót még nem közelítettük hozzája eléggé. Min Rommot zavarta a családja, gyermekei észlelhetetlen anyjával együtt, akit akkor vett el kishitűen, mikor atyjától a csekély örökséget átvette. Később kiderült, hogy rangon alul kötött házasságot, de akkor már hiába. Nemzett hát örököst magának, jóval később nemzett egy megbízható korrektort is, és azt remélte, hogy az unokák, elsőszülöttjének három fia, előnyösen nősülnek. Lesz hát, aki a Nyomdát működtesse, és vevőkörét az egész Diaszpórára kiterjessze.
Spanyolcsizma volt Gerson lelkén a Nyomda, rabságának cellája a család, ahol mindenki fontosabb volt nála, kínszenvedés minden közös étkezés, minden közös ima, miket szigorúan együtt kellett végigcsinálnia a többiekkel, észlelhetetlen anyjával, dölyfös bátyjával, annak szintúgy dölyfös elsőszülöttjével, Dáviddal, s annak öccseivel, kikre előnyös házasulás várt. Bátyjának felesége is gőgös volt, Mirjam Motle, Gavriel 411rabbi lánya, Gersont észre se vette. Dávidot a bármicvója után rögtön kiházasították, a nevezetes Eliezer Landau lánya lett a felesége, gőgös az is, de meghalt, s akkor másik gőgös asszonyt vett el Dávid, Jozef Markavy lányát, Debórát, aki a nagy Smuel Straschun rabbinak az unokahúga. A rabbi fia, Matitjahu Straschun jelentős tőkével beszállt a Talmud-kiadásba, az öccse meg, Elijahu a Nyomda főkorrektora lett, Gerson főnöke tehát. Művelt fiú, de a memóriája gyengébb az övénél.
És kezdett utódokat nemzeni Debórával Dávid, azok is ott sivalkodtak az asztalnál. Rendszeresen ott evett a hosszú asztalnál rabbi Min Romm és a felesége, meg Jozef Reuben és a felesége, meg a három fia, Hajjim Jakob, Menahem Gabriel s a legidősebb David, annak felesége Debóra, meg a két legidősebb fiuk (a többi négy meg az egy szem lánya még nem volt meg), és náluk evett Matitjahu meg Elijahu, Straschun rabbi fiai, ez tizenkettő. Gerson lett a tizenharmadik. Gyakran jöttek az apósok, az anyósok, jöttek a napokat evő diákok, jöttek illusztris vendégek, húsz-huszonöt ember rendszeresen ott ült az asztalnál. Gerson leszegett fejjel rágott, és magát észrevétetnie csak egy-egy botrányos, idétlen közbeszólásával sikerült.
Nagycsaládban szokott lenni család bolondja; a Romm családban Gerson lett az. Kinevették, de féltek is tőle. Visszatérte után tekintete tovább sötétült, és a Nyomdát okolta, hogy nem panaszkodhatott az Úrhoz a mellőzöttsége miatt. Lelki nyavalyáiról nem beszélt, nem volt kimondható semmi abban a családban, és csak időnként mondott valami oda nem illőt, hogy jelezze, él.
Az apa-fiú viszony úgyis maga a téboly, és csak az anya-fiú viszony vetélkedhet vele. Merő anyagiság volt a Nyomda Gerson számára, merő szellemiség az apja számára, és kellemes adottság a többieknek. Haszontalannak látta a könyveket Ram, a beléjük nyomott betűk a Messiást sok ezer éve nem tudták elhozni. A Messiás ékkövei voltak a betűk az apja számára, aki a könyvek megjelenését furfanggal, hamissággal, csalafintasággal kiharcolta, báván vigyorogva hajbókolt a tőkéstársak előtt, és ha kellett, a haszidokat gyilkolta.
Vér tapad a könyvekhez, látta meg Gerson. Amúgy is csupa vérontásról szólnak a szent könyvek, és kiadásukat újabb vérrel érik el. Lázadván e rengeteg öldöklés ellen, azt álmodta Gerson, hogy a földbe sül412lyed az új nyomda, hullámzó mocsár nyeli el a bent levőkkel együtt, ébren pedig azt remélte, hogy építés közben összedől, és építőit egytől egyig agyonsújtja. De nem dőlt össze, erősek lévén a gerendák, a legjobbak a Zónában az ácsok.
Vágy, szándék és tett között hol a határ? Világi bíróság hiába mérlegel körültekintően, ítélete semmis az Úr szemében, aki mélyebbre lát, és lelkifurdalással sújt. Emlékeiben kutatva nem lát tűzi szerszámot a keze ügyében Jan Andrzej Ram. Első érzete a szégyen volt, amiért a haszidok megtették helyette, de nem látja az utat, amit rohanvást kellett a tűzhöz megtennie azon az éjszakán. Lehet, hogy ott volt, mielőtt a tűz kigyúlt, sőt ő gyújtotta meg? Utólag szeretné, vagy valóban megtörtént? Imádkozik a lángok melegénél, és a haszidok minden bűnét magára vállalja. A lángok csontvázára bontják az épületet, vak mélységeit elleplezve feltárják, fenséges és nagyszabású a látvány. Miféle szerzet az ember, ha a romlás látása kéjes boldogsággal tölti el? S mikor harmadnap Mose összeégett maradékát meglelték, Ram élénken képzelegte, milyen a tűzhalál, és olajat locsolt a szalmára, vagy a valóságban, vagy képzeletében. Ha gondolattal tűz csiholható, ha az idő visszafordítható, Mose Ryndzińskit ő gyilkolta meg.
Sokan ütöttek rajtuk a tűz után, kárörvendőn részvétüket nyilvánító vilnai tekintélyesek, akik az üzletből ki voltak hagyva, meg kóbor haszidok, akik a csapás sújtotta poricsok megtérítésére az időt elérkezettnek látták, és gajdoltak végeérhetetlenül. Jöttek vizslató oroszok, akik a bajt tetézni akarták és tetteseket szimatoltak, valamiért éppen őközöttük, akiket a tűz tönkretett. Voltak részvétüket őszintén nyilvánítók is, segélyalapot gyűjtők, hálás kosztosok, akik filléreiket ajánlották fel. Orvosok garmadája üldögélt a szélütött Min Romm mellett dologtalanul, képük aggodalmas, homlokuk gondoktól ráncos, tudástól fénylő, mert mimikával nyerhető a pénz. Nem akadt, aki kiseprűzze őket.
És akkor jött a Vendég.
Ránézett a Vendég, és mondta: abban a tűzben te égtél benn, Gerson Ram, te apagyilkos, adj hálát az Úrnak, mert az a tűz a te szellemed purgatóriuma. Mondta: ez volt eddig a zsidók közt a legnagyobb holokauszt; választott a te családod a választottak népében; azért sújtott pedig titeket ilyen csapással az Úr, mert célja vagyon ezzel.
413Más volt az Idegen, mint a többi sete-suta ügybuzgó, lassú volt a lépte és lassú a szava, és lengyelül beszélt. Mondta: amíg gettók léteztek, nem volt szégyen zsidónak lenni, hanem elrendelés; hogy a gettók fala ledőlt, szégyenné lett immár; de a szégyentől megmenekedtek ők és minden ivadékaik, ezért lett a tűz.
A szélütött rabbi Min Rommon nem tudott a Mester rajtaütni, nem hallotta a szavakat, sem örökösén, Jozef Reubenen, sem annak fián, Dávidon, vakok és süketek voltak a kegyelemre, ám Gerson megütődött, élete egy csapásra megoldódott.
Áll most Ram a jeruzsálemi haszidok közt, és szeretetének teljével hallgatja őket, a gyermekeket, mert gyújtogatni, gyilkolni gyermetegség. Beléjük rakhatott valamit gátul az Úristen, hogy ne tudjanak felnőni, és ezzel így vannak a többi népek is. Tudja ezt a felnőtt, akinek Messiása van, és megbocsátja.
Most is gyermetegen vidulnak, mesélvén: a keménykezű Bardaki meg akarta törni a szefárd monopóliumot, pénzt gyűjtött, önálló porics vágóhidat létesített, de amint kész lett, a szefárdok elterjesztették a muzulmánok között, hogy a poricsok vágás előtt a juhok nyakán a szőrt kitépdesik: kínozzák az állatot a poricsok! Úgy megrémültek a muzulmánok, hogy a porics sakter hiába hajbókolt Mekka felé az Allah Akbárt kiabálva, tönkrement Bardaki, negyvenezer piaszter a vesztesége! Ez ugyan a töredéke annak, amit a hallgatag jövevény családja vesztett a Zónában, de így is hatalmas összeg, Bardaki egész életében nyögni fogja, meg a poricsok is mind!
Felnőtté válhatásuk akadályaiba gubancolódva, lelki kalodáik sokaságában heherésznek a haszidok; de amint a hírnök a küldetéséhez felnő, egész valójukat megrázza majd a Hír! Őket is megváltja a Messiás, akit várni a Szentföldre vándoroltak, hol az Isten hozzájuk, hitük szerint, közvetlenül fog szólani, és az Ítélet előtti világvége elkerüli őket. Fel se kell támadniuk, mert meg se fognak halni, ha a Messiás ebben a nemzedékben jő el. Eljöhet bármely pillanatban, nemcsak akkor, ha teljesen tiszta vagy teljesen romlott a nemzedék, mint állították az Új Világ teljesülésének feltételeit hibásan számolgatók.
Az ő üdvük a hírnök szellemének érettségétől függ, ez nagy teher, és nem szabad elsietni semmit. Ihletett pillanat kell, és olyan színhely, 414ahová a segítő fényes szellemek összegyűltek. Ez még nem az a hely, nem az a pillanat. Tengődni fognak még pár napig megváltatlanul, a Kelippák: a Héjak zárják még őket magukba, mint sok-sok nemzedéken át mindenkit a Földön. Ma még a Pokol páncélzatában hajtják álomra a fejüket, s nem tudják meg, hogy a Messiás már itt van, és a hírnök személyéből sugárzik rájuk, bár tartózkodva még.
A Mester révén az ő testében összpontosul most a Sekinah, Isten Földi Jelenléte.
Ez a nőnemű szellemi létező lángolt Mózesnek a csipkebokorban, ez volt a lángoszlop, mely a Hazába vezette. Benne lakik az emberben, de az emberek közötti térben is ott van. Arámi fordításban ez a „Szó”, a „Dics”, az Újtestamentumban ez a „Szó” – magyarul tévesen az „Ige” – és a „Sugárzás”. Majmonidész szerint közvetítő Isten és a Világ között, Nahmanidész szerint Isten megannyi viszonya a Világhoz. Két bárka jött ki Egyiptomból: az egyikben József teste, a másikban a Sekinah. A Tabernákulumot – a Frigyládát – azért eszkábálták, hogy benne lakozzék. A száműzetésbe elkíséri a zsidókat, s mikor ők megváltatnak, maga is felszabadul. Addig a kiváltságosakra ereszkedik alá, de csak ha éppen vígak, mert Isten közelében nincs helye borúnak. Nevezik a keresztények Szent Szellemnek – magyarul tévesen Szentléleknek. Megkapják a harminchatok, kik minden nemzedékben a világot a vállukon viszik. A betegnek a fejénél helyezkedik el, a férfinak a jobbján, a rosszat cselekvőtől elszelel. Van fénye, néha hangja, olykor harangszó. Lehet szárnya, galamb képében jő. A szentekre Ő sugárzik, mert Ő az Úristen Arája, véle egyesülni vágyik, s ha ez meglesz, az lesz az Égi Tikkun, a Nagy Fölemelkedés. Addig valahányszor ihletünkben az Úrhoz emelkedünk, Ő tart velünk extázisainkban, mik által az Ő emelkedését viszont mi segéljük.
Ám ha a Mester megváltói szelleme maga az Úristen, és első eljövetele óta a mennybe visszamenni nem tud, s a Gonosz Szellemek láncát csak testesülései idejére bírja lerázni, hogyan is állunk e Nőnemű Jelenléttel? Nehéz dogmatikai kérdés, jobb a Megváltás utánra eltenni, különben is este van, Ram a haszidoknál ül a szőnyegen törökülésben, az Impériumból csempészett jófajta kóser vodkát isznak, s ha nem kóser, hiszik, úgyhogy azzá nemesül. Lengyel-ukrán dalokat énekelnek jiddisül és cigánydalokat oroszul. Érezni, hogy köztük van a Sekinah, hála 415érte az Úrnak. Együtt van azokkal, akiktől a leginkább félt. Velük eszik, velük iszik, mintha a Zónából ki se mozdult volna soha, és ha kilép az éjszakába, a vilnai sulhojfban, a zsinagóga kertjében találja magát.
Könnyeztek a becsípett haszidok, bennük is megképzett valamelyik sulhojf, amit otthagytak a Zónában, s még az is látta a magáét, akinek az apja, a nagyapja jött fel Jeruzsálembe. A Gólesz után, a Rabság után sajogva vágyakozni soha meg nem szűntek. Ez a honvágy. S mielőtt Ram feje végképp elnehezülne, egyszeriben megérti a Titkot: nem jöhetett el másutt a Messiás, csakis Vilnában!
Itt úgy hívják a Zóna zsidó fővárosát a haszidok, hogy Új Jeruzsálem! Így humorizáltak magukon a vilnai zsidók is, minduntalan azt mondogatták, hogy Vilna az Új Jeruzsálem, holott igazat beszéltek, csak nem tudták, hogy mennyire!
Vilna lett az Igazi Jeruzsálem, ezért ott jött el a Mester, és nem ebben a Jeruzsálemnek nevezett koszfészekben, az Ottomán Birodalom legszegényebb szegletében, ahol semmi sincs! Vilnában kellett eljönnie a Messiásnak, mert sehol sincs megírva, hol legyen a szellemi Jeruzsálem, és sehol sincs megírva, hogy a Messiás zsidó! Hiszen az első jeruzsálemi főpap, Melchizedek, még ő sem volt zsidó!
Feltárta volna a Titkot a vendéglátóinak azonnal, de nem forgott a nyelve, nem volt szokva az alkoholhoz. Ám kóvályogva is észlelte, hogy sokan nézik: nézi szigorúan a Mester, nézi féltékenyen a Költő, nézi a bátyja és az unokaöccse ellenségesen, nézik sokan a Körből, és odaátról kíváncsian figyeli az apja, mihez kezd a fia, a lázadó.
Másnap reggel, a Nagy Szefárd Zsinagógába igyekezvén, az úton ezt a verset mondta magában:
És imádkozott, mint a többi zsidó, és kiment a zsinagógából, és tudta már, merre menjen, és akkor ezt a verset mondta magában:
Szokott a költészet segíteni a rászorulónak, erre való; segített a két régvolt poéta, Halévi és Gabirol az Úr nevében térítőnek Jeruzsálemben.
Mose Rivlin hatvanévesen, négy éve érkezett Jeruzsálembe; addig Sklovban volt Maggid, vagyis Lélekvezető. Az ő atyja, Hillel, aki hét éve halt meg, még a század elején ment fel Vilnából Jeruzsálembe hetven askenázival, az ő atyja pedig, Benjamin alapította Vilnában a Hazon Ciont, és ő is elindult Jeruzsálembe, mikor Napóleon az oroszokra támadt, de útközben meghalt. 1847-ben majd Mose fia, Elijah Jozef is Jeruzsálembe érkezett, és ő lett az a nevezetes ember, aki elsőként éjszakázott a falon kívül. Az tűnik ki e család történetéből, hogy olyan az ember, mint a hal, eltekereg messzire, de ívni visszatér oda, hol állítólag kimászott a kaviárból.
A kopogásra ifjú, szőke ember lépett ki a házból burnuszban, mint egy beduin. Szólt valamit spanyolul, Ram rámosolyodott, és jiddisül kérdezte, írhatna-e kvittelt. A gabbai azt felelte, hogy bald. Visszament, előtűnt, hozta a papírt meg a plajbászt, Ram letérdelt a földre, firkantott pár szót a papírra, aláírta a nevét, a papírra tett néhány piasztert, így nyújtotta a gabbainak, aki megint bement. Ram felkelt, a térdét porolta, várt; megint kijött a gabbai, félreállt, Ram bement.
Székében ült a rebbe, köpenyének ráncai a térdén szépen elredőzve. A gabbai megállt a széktől balra. Illedelmesen köszönt Ram, és elhallgatott.
A rebbének emlékeiben kell kutatnia most, a róla hallottakat össze417geznie, hogy lelkét megérezze, magába fogadja, kínjait magára vegye, s mielőtt bármit is kérdez, az előtte álló életét végigélje.
Ram türelmesen állt. A rebbe ismét a kvittelbe nézett.
Beszédes az ilyen cetli, jósolni lehet belőle. Az állt rajta: „Az igazat hirdetni érkeztem Jeruzsálembe, csak nem tudom, hol kezdjem, ebben kérek tanácsot.” Nézte az írást a rebbe, tetszett neki. Rövid volt a közlemény, ami tudatta, hogy művelt, okos ember áll előtte. Fellélegzett a rebbe, mert a hosszú kvittel-szövegektől irtózott. Aki önmagával nincs tisztában, körülményesen és zagyván fogalmaz, ezért is terjengős a legtöbb iromány.
Állt Ram, állt a gabbai, ült a rebbe, hallgattak.
A rebbék némán szokták az elébük járuló lelkét befogadni, és a szemüket lehunyják, nehogy az esetleges külső a lényeg befogadását megzavarja. Egyes vak rebbék minden fontosat láttak, mint a nevezetes Lublini Látnok, aki meg tudta mondani az előtte állóról, hogy a lelke miféle inkarnációkon ment keresztül az évezredek során, vagyis tudta azt, amit Towiański. Így, hunyt szemmel tanulmányozta Ram lelkét Mose ben Hillel.
Sok bonyolult, szép dolog zajlik ilyenkor.
El kell a rebbének mélyülnie az állításban, hogy valaki az igazat hirdeti.
Ismerjük a legendát: Baal Sém Tov, vagy, másik változat szerint, a prágai Lőw rabbi az „Igazság” szót írta az agyagból emberré tapasztott Gólem homlokára, s mikor az fellázadt, csak úgy lehetett megzabolázni, hogy egy betűt a homlokán áthúztak, lett a szóból „Gazság”, s a Gólem porrá omlott. Ez hozzávetőleges fordítás, mert az volt a homlokára írva, hogy EMET, azaz igazság, az E betűt áthúzták, lett belőle MET, azaz halál.
Az előtte álló kegyes zsidó homlokán a feliratot silabizálja a rebbe, vajon az első E ott van-e vagy sincs. Az a dolga, hogy ezt hunyt szemmel meglássa.
Dolga továbbá, hogy elvesse az elébe járulóról szerzett tudását.
A haszid rebbének a porics Romm család ellensége, mert a pórul járt szlavutai nyomdász, Mose Sapiro felmenője volt Pinkasz, az alapító Baal Sém Tov személyes tanítványa, s könyve, a Midrasz Pinkasz, a ha418szidok szent könyve. De nem szabad erre gondolnia a rebbének, származásáért senki sem felel. Nehéz erre nem gondolnia, ő már caddik dinasztiába született, rebbe a születése jogán lett. Mégis arra gondol, hogy az Úr előtt mindenki egyenlő, legyen bár haszid, talmudista vagy edombéli gój; a Jehidahért vív a rebbében a Nefes és a Ruah, e harcnak ki van szolgáltatva, és jól teszi, ha hunyt szemmel a csatazajra fülel.
El kell feledkeznie a rebbének arról is, hogy ő Jeruzsálemben nem egyszerűen a közössége lélekgyógyásza, hivatalosan ezt a törökök nem is engedélyezik, hanem a zónabéli kegyes zsidóság meghatalmazatlan nagykövete. Haszid Kahalok szervezetlen szervezete delegálta, megbízatását a Kahal betiltása sem szüntette meg, tovább fog élni a Kahal a föld alatt. Az írásbeliségből a szóbeliségbe alányomott Kahalok diplomatája lesz, s tudjuk, a szóbeliség mindig erősebb. Ám a rebbe feladata emberibb, nehezebb, mint a diplomatáé.
Kiemelkedő Lélekvezető volt vajon Mose ben Hillel? Nem tudni. Sokukról legendákat költöttek, mondásaikat vaskos kötetekbe foglalták jó pénzért; ő nem tartozott közéjük. Ettől még lehetett igaz caddik, s amit az elébe járuló nyomorultakról tudnia kellett, tudhatta. Kisvárosi, falusi bajokat ismert meg Sklovban, zavarba csak művelt, világot járt emberek hozhatták. Ezúttal zavarban lehetett. Lehet, hogy ezt a Gersont az oroszok küldték a nyakára (divat volt orosz kémektől tartani, némi joggal). Lehet, hogy a szefárdok provokálnak általa. Lehet a törökök besúgója. Ám erre csak a diplomata gondolhat, a Lélekvezető nem. Éppoly bizalmat köteles az elébe járuló iránt tanúsítani, mint az őiránta, s ha az elébe járuló történetesen hazug ember volna, azt sem kezelheti hazugként. A legjobbat kell embertársunkról gondolnunk, és akkor olyanná is válik.
Az ilyen tiszta betűvetésű embereket otthon nagyobb rebbékhez küldte, maga velük mit sem kezdhetvén; ám itt nem volt kihez küldenie tovább. Fohászkodott hát némán a rebbe, bocsátana reá az Úr legalább kis időre nagyobb bölcsességet, mint amivel rendelkezik.
Védekező üléspontba volt kényszerítve a rebbe, noha látszólag trónolt, s előtte egy támadó kérelmező állott, csak látszólag alázatosan. Gersonról gondolni lehetett, hogy majd elmegy onnét, ám a rebbe immár máshová nem tudhatott halni, mint Jeruzsálem földjébe, úgyhogy 419neki az ott élőkkel és az odahaltak szellemével is számolnia kellett. Súlyos korlátozás a vándor szabadságához képest. Ezt már ihletetten gondolta a rebbe, akinek hunyt szemhéján belül Gerson Ram ábrázata úgy jelent meg, mint nyughatatlan vándoré.
Ram őszinte alázattal állt és várt, s fölényre tett szert. Hunyt szemmel ült a rebbe, neki kellett ihletét magából kiszorítania. A szoba falon túli pontját nézte merőn a szőke beduin, a gabbai. És eldöntötte magában Ram, fölényét szégyellve, hogy a rebbe kérdéseire kertelés nélkül azt fogja mondani, amit valóban gondol. Nézeteit, lelkét, szellemét kiszolgáltatja, aztán történjék, aminek történnie kell.
Még tartott a hallgatás, de máris létrejött a szent kapcsolat, amelyre a kérelmező haszid és a rebbéje vágyik. Ennek külön neve van, a Jehidut, ez a lélek legmagasabb állapota, amit egyedül senki el nem érhet, ez csak Ábrahámnak és Dávid királynak volt megengedve, ám kettesben igen; a Jehidut ugyanis a Jehidah többes száma. Megérezte a rebbe, hogy a kérelmező őszinte alázattal áll, s így ő, ki a Honban is a Rabság foglya maradt, Jeruzsálemben is a száműzöttségre jellemző rejtőzésben él, e Jehidutban végre önmaga lehet. Az ő neve is Mózes, vízből vétetett, és a magzatvíz ősóceánjába e kurta Jehidut idejére visszatalált, és szorongása, mi sose hagyta el, enyhült. Szorongott a rebbe világéletében, főleg, ha tanácsot kellett adnia, voltak gyomortáji és szívpanaszai, elhízott a szüntelen elmélkedéstől, és minden tanácsadást követően bűnbocsánatért esedezett. Most, érezte, nem szorong.
Megszólalt a rebbe, azt kérdezte, van-e Gersonnak felesége.
Gerson a kérdésbe belepirult.
Nincs.
Nősülj meg, tanácsolta a rebbe.
Ram hallgatott.
Túlkoros bóher vagy, fiam.
Tudom.
Hallgattak. Ihletett volt a kérdés. Ha a porig alázott Ram őszinte mert volna lenni, bevallja, hogy asszonytalanságban elcsorgatott magvaiból számosak a pokolfajzatok, akik a légben bolyonganak testet ölteni vágyva, spermára vadászva. Ezek a kurafiak a temetésekor a sírjához úgy kísérik, mint apjukat, és rátámadnak az ő majdan asszonytól szü420letett eleven gyermekeire. De nem vallotta be. Ebben a babonában amúgy sem hitt, csak mindig az eszébe jutott, valahányszor könnyített magán.
Létező harmónia a Jehidut, dinamikusnak kell hát elképzelnünk azt is. Kupán vágta egyetlen jól irányzott kérdéssel a kérelmezőt a rebbe, s ő került fölénybe. Ami a műveletlen, együgyű lelket csak fölkavarja, az a művelt, bonyolult lelket földhöz vágja. Ám a rebbe sem akart a fölényével visszaélni, némán hálát adott az Úrnak, hogy az elébe járult haszidot bölcs kérdéssel jó útra irányíthatta, ezzel meg is elégedett, és igen kívánta, a Jehidutnak lenne vége már.
Ram hallgatott. Ismerte a szép mesét: minden gyermek foganása előtt negyven nappal a mennybéliek összegyűlnek, s határozatot hoznak, ki legyen a társa az életben. Elmondhatta volna, hogy figyelt ő árgus szemmel, ki az a nő, aki neki van ítélve, de nem találta; ám nem a mentegetőzés volt jövetelének célja, és őt nemcsak a rebbe figyelte, hanem Svájcból a Mester és odaátról az apja.
Le kell küzdenie szégyenét, az csak az ő személyének a szégyene; az Úr Ügyének híveként kell a rebbével lelki társulásba lépnie.
Ő a rebbe szemében nem teljes értékű férfi, a nőtlen férfi soha nem egész; az Ügyet képviselő szellem azonban nemhogy nem töredék, de Istentől megszállt félangyal, mérhetetlenül több, mint amennyi egy férfi lehet. Félrevezette a rebbét, amikor magát Gersonként írta alá a kvittelen. Ő már ex-Gerson, és re-Gerson többé nem lehet. Ám a Jan Andrzej név is félrevezető. Az Úr Ügyének szempontjából közömbös a név. Aki az Úr Seregének katonája, névtelen is lehet, mert bármit hirdet, az a merő igazság.
Megszólalt hát Ram, s mondta: nagy hírt, örömteli hírt megjelenteni érkezett Jeruzsálembe, minthogy az igazságnak birtokában vagyon.
A rebbe végre kinyitotta a szemét, ismét a kvittelt vizslatta, s megkérdezte, minek kell ehhez ő.
Mert nem tudom, hogyan kezdjek hozzá.
Eltűnődött a rebbe, s mondta: ha ő az igazság birtokában volna, kiállna a Nyugati Fal elé és világgá kiabálná. De mert ő csak közönséges ember, az igazságnak birtokában nincs, nem is tudja hát, mit kell cselekednie annak, aki a birtokában van.
421Igazat szólt a rebbe. Az ex-Gerson a gondolatait összeszedte s mondta: úgy van ő a teljes igazsággal, hogy elkopik, ha gyakran magyarázza; lépten-nyomon nem hirdetheti, mert ihletettsége, az igazság öltözéke, szertefoszlik; engedje meg hát a rebbe, hogy ne most mondja el, amit hirdetnie kell, hanem egy imaházban, és kéri, jöjjön el a rebbe is, hogy hallja.
Eltűnődött a rebbe, majd az igazsághoz híven mondta: ő nem az a személy, akihez a kérelmezőnek fordulnia kell, ő engedélyt nem adhat, és tiltani se tud, mert felhatalmazása senkitől semmire sincs. Forduljon a törökökhöz, kérjen nyilvános helyiséget azoktól, vagy a szefárdoktól, mert ők el vannak ismerve.
Ram erre azt mondta: sokasághoz szeretne szólani, de bizonyos kiválasztott sokasághoz az Úristen választott népéből, s az idő még nem érett meg, hogy igazát a muzulmánokkal is közölje. Abban segítsen a rebbe, hogy a szefárdok zsinagógájába haszidok is elmenjenek.
Azt mondta erre a rebbe, hogy ezt soha nem tiltotta, mehetnek oda továbbra is.
Azt kérte erre Ram, küldené híveit oda a rebbe, mikor ő fog ott beszélni.
Felelte a rebbe, hogy a hívei oda mennek, ahová és amikor akarnak.
Érezte az ellenállást Ram, mentegetőzött, hogy korábban nem pontosan fejezte ki magát, mert nem ő van a teljes igazság birtokában, hanem más, akinek ő a tanítványa, és ez a másik ember a zsidóság megmentője.
Csönd volt, felneszelt a gabbai, nézte Ramot merőn, de Ram nem vette észre, ő a rebbével volt Jehidutba bonyolódva.
Elgondolkozott a rebbe, és mondta: nincs meggyőződve, miszerint a zsidóságot meg kéne menteni. Sokan akarták eddig, és sose sikerült. Akik viszont nem akarták a zsidóságot megmenteni, sőt ellenkezőleg, azoknak a szándékait mindig támogatta az Úr; így vannak ezzel a gójok is, akiket szintúgy senki se mentett meg eddig.
Ram felnevetett.
Csodálkozva nézett fel a gabbai, nem volt hozzászokva, hogy a rebbéje szellemes is lehet. Furcsálkodva bámult a jövevényre, aki a kiszikkadt rebbéből a szellemet előcsiholta.
422Helybenhagyta a rebbe válaszát Ram, hozzátéve, hogy vannak korszakok az Úr akaratából, mikor sok minden változik a világban. Hosszú ideig hallgatott az Úr, aztán megszólalt és törvényeit Mózesnek lediktálta. Megint hosszú idő telt el, és a Baal Sém Tov a haszidizmust feltalálta. Nem lehetetlen, hogy új és hasonlóképp hatalmas változás áll be, és éppen mostanában.
Semmi sem lehetetlen, hagyta helyben a rebbe, az Úr különféle formákat támogat, neki semmiféle alakzat ellen kifogása nem lehet, csupán azt nem képes felfogni, hogy a teljes igazság birtokába juthasson egy ember, bármily hatalmas is.
Mert az már az idők teljében lenne; így Ram.
A rebbe bólintott.
Mondta Ram: ő éppen erről szeretne szólni a sokasághoz, mert neki tudomása van róla, hogy az idő eljött.
Oly tömény sugárzás indult akkor a gabbaitól Ram felé, hogy odakapta a szemét. Nem is sugárzás volt, hanem az ellentéte: sugarakat befogadó vonzás. Állt a szőke beduin, s mintha Ram felől lángot gyűjtött volna maga köré: a Mester szellemét. De nem figyelhetett erre Ram, a rebbét kellett meghódítania, erőszakkal elszakította pillantását a gabbaitól, és visszairányította a rebbére, aki a szemét ismét lehunyta. Behunyta a szemét Ram is, hogy a rebbét magára hagyja. Hosszú volt a csönd, és láthatta a gabbai, hogy Ram pillái alól könnyek buknak ki, s a rebbére nézett, és annak csukott szemhéjai alól is könnyek szivárogtak elő.
Minél vénebb az ember, a csoda annál sürgetőbb. Fordítva szokták gondolni tévesen. Minden új nemzedék csodában reménykedve vág neki az útnak, de az ő csodavárásuk nem az igazi. Vélik: rengeteg idejük van a csodákat megérni, számukra csoda mindaz, ami voltaképpen lehető, csak nekik nincs belőle még. Bíznak, nem pedig hisznek. De amikor már tudni lehet, hogy pár év, pár hónap, pár hét a maradék élet, és a csoda nem jött el, sőt nem történt meg az sem, ami lehetőnek tűnt és nem csodának, csak akkor lehet a csodában türelmetlenül hinni igazán. Ez az Isten itala, étke, ebből tartja fenn magát.
Az érzelmek is erősebben akarnak felfakadni öregkorban. Nem is más az öregség, mint füstbe ment vágyak, egymásra halmozódott ku423darcok lerakódása az erekben, a porcokban, a zsigerekben, s ha nem így volna, az ember örökké is élhetne akár. Nem mondott sokat a rebbének Ram, voltaképpen nem mondott semmit, de annyi a rebbének elég volt.
A rebbe nyitotta ki előbb a vizenyős, kékes szemét, nem szégyenkezett, a kézfejével maszatolta szét püffedt, formátlanná álmodozott arcán a szó fakasztotta vizet. Nézte, nézte a hunyt szemmel imádkozó lelkes jövevényt, és szerette. A gabbai lángoszloppá vált testét nem vette észre ő sem. Ram is kinyitotta a szemét, a rebbe vereslő szemébe nézett, szája szélét rágcsálva bocsánatkérőn elmosolyodott, vállai kissé felhúzódtak, mintha azt mondaná: nem tehet arról, ami nélküle történt. A rebbe krákogott, ami azt jelentette, hogy jól van, fiam, menjél, beszélj a sokasághoz, majd én is küldök oda híveket.
Ram meghajolt, kihátrált a szobából, az utcán megállt. A gabbai követte, kint térdre esett, Ram kezét megcsókolta, felzokogott. Ram utolsó farkcsigolyáján túl a ki nem nőtt csigolyái is megborzongtak. Ebbe a kézcsókba az a rég holt kecske is beleborzongott, melyben a szelleme hajdan lakozott.
Nemcsak Juliusz testvér keze visel jeruzsálemi csókot, hanem az övé is.
A Lehetőség másik neve Öröm, és az Öröm bennünk lakozik. Okos emberek mondják: a fanatizmus a kétségbeesés átfordítása vaksággá; de kárhoztathatjuk-e azt, aki örülni akar? S noha tudjuk: egyik szélsőségből a másikba lengünk át, és végső soron minden életből megmarad a végletek köztese, a nulla, a szélsőségeken átingázottak többet tudnak a semmiről, mint azok, akik végig benne éltek.
Van egy fénykép, a már híres filmrendező Eisenstein aggódva nézi a királynői ruhába öltöztetett filmrendező-jelöltet, Mihail Rommot. Próbafelvételre készülnek a Rettegett Iván című film soha el nem készülhető harmadik részéhez. Nézi Eisenstein, eléggé nőies-e a markáns orrú, erős állú Mihail Romm, akinek a révén férfias királynőt akart ábrázolni. Hithű sztálinisták voltak e hírességek, bár csak Eisenstein pusztult bele, Romm pedig annyira kiábrándult Sztálin elvtárs halála után, 424hogy megalkotta a Hétköznapi fasizmus című dokumentumfilmet, amely közvetetten volt antisztálinista. Mihail Romm a mi Ramunk dédunokaöccse; fél mondatban említi Vilnát önéletrajzában, és az őseiről, Szibériába száműzött apja kivételével, hallgat.
Egy élet csak arra elég, hogy egy bizonyos hitből vagy egy bizonyos hitetlenségből kigyógyuljunk, többre nem futja. Ezt mondta egyszer rabbi Min Romm, de Gerson elfeledte, mert nem értette. Nagy hitetlenségből gyógyíthatta magát a Talmud-kiadással rabbi Min Romm. Azért töltötte ki láthatárát a Nyomda, hogy ne kelljen meglátnia semmi egyebet.
Mindenki úgy örül a létnek, ahogy tud, mert az „örülni” parancsa hatalmas. A hívő hittagadó lesz, ő ennek tud örülni. A hitetlenből megveszekedett hívő lesz, ő ennek örül. Egyik vallásból a másikba váltunk át, ezt kevesen ússzák meg. Hosszú életűek kínlódásainak kétes díja, ha a vallás és az ellenvallás megélése után belátják, hogy semmi sincs.
Örömöt volt köteles magából előcsiholni Ram, hogy kimondhassa végre: örömhírt jelenteni érkezett. Előcsiholta.
Kimondta a hírt. Nem tudni, kinek és hol mondta ki; nem tudni, mit gondolt az illető, de az, hogy örömhír, csak egy dolgot jelenthet. A Messiás eljövetele oly rég esedékes! Soha még annyira nem várták, mint ebben a nemzedékben! Mindig ebben a nemzedékben várják a legigazabbul. Ahol pedig Ram kimondta, az volt a legsúlyosabb száműzetés színhelye. Itt megvolt a Haza egykor, s most még sincs itt a Haza, holott idejöttünk! Ez az Ígéret Földje, de nem a Beteljesült Ígéreté. Azzá csak úgy lehet, ha Ő eljő.
De gyanakvóak az emberek, némi okuk is van rá; örömhír? miféle? honnét? kitől? hogyan?
Fekete lánggal ég a jövevény tekintete. Majd a zsinagógában elmondja. De mégis, csak nagy vonalakban… Nem, majd a zsinagógában. Akitől a nyilvános igehirdetést követelte, láthatott már tömérdek vallásba tébolyultat, egyebet se láttak Jeruzsálemben, de Ram mégis más, a Talmud és a Kabala tudósa, Rothschild ügynöke, netán revizora is, tartani kell tőle, és feltételezni, hogy szándéka nem is az övé.
Jó, hát beszéljen.
Miért pont ő?
425Ugyan, hát nem fecsegnek a zsinagógákban maflaságokat folyton?
De fecsegnek. Fölösleges a számukat növelni.
Erről hosszan lehet tanácskozni, s másokat is be lehet vonni. Méltánytalanság volna ezt vagy azt a hakhamot meg nem kérdezni. Tanácskoznak tehát, idejük van, más dolguk semmi.
Fontos emberek tevékenységének alapja a fontoskodás, amivel hatalmukat a közösség és önmaguk előtt, miként folyamatos teremtésével az Úr a világot, megerősítve fenntartják. Rothschild titkos megbízatással érkezett küldöncének kérelme az önújító fontoskodásra jó indokul szolgál.
Hátha az eszelős németföldi reformerek küldték, hogy az ortodoxia ellen szónokoljon. Frankfurtból indult ez a Gerson Romm, maga mondta. Ott van a reformerek főhadiszállása, ott tartják idén nyáron a reformrabbik a második egyetemes gyűlésüket, és mindent el fognak vetni, ami a zsidó vallást egyáltalán vallássá teszi! Csupa kis förtelmes, akarnok zsidó Luther! Zsinattá akarják magukat előléptetni! Ilyen még a zsidóság történetében nem volt! Diktálni akarnak az egész Diaszpórában! Azok az emancipálódást hirdető szédültek egy zsidó egyházat akarnak létrehozni, annyi évezred után! Ha ez megtörténik, vége a világnak, mert az intézményesített egyház a hitet megöli, puszta hatalmi formává alacsonyítja!
Másként szólva Jeruzsálem elveszti a jelentőségét, az itteni rabbik pedig mindenüket.
Ehhez a rémisztő kilátáshoz képest áldás, hogy az Úr a kereszténységet kifejlődni engedte, mely a szétszóratott zsidóságot külső kényszerrel összekovácsolta, zsidóságába újra meg újra visszagyömöszölte, s gyanítható, hogy nem is volt ezzel más célja az Úrnak.
Aggályos, hogy Rothschild levelével érkezett a szónokjelölt. Rothschildék gazdagok, megáldotta őket az Úr, helyes; támogatják a zsidóságot, szép; csakhogy a vallásuk kétes! Keresztény államok kitüntetéseit fogadják el, angolabbak az angoloknál, franciábbak a franciáknál, németebbek a németeknél! Az ő küldöncük ez a fickó.
Adtak pénzt a Rothschildok Jeruzsálemnek?
Adtak, de milyen keveset!
Jó, jó, de adtak, ez a lényeg.
426Nem szorulunk rá a pénzükre! Tartsák meg maguknak!
Jó, megtarthatják. De ha ők az európai bankrendszerbe beépülve nem volnának, vajon továbbra is kesztyűs kézzel bánnának-e velünk a nagyhatalmak? Mi lenne belőlünk, ha nem ők finanszíroznák a gójok békéit és háborúit?
Ugyan kérem, kicsodák ezek a Rothschildok? Sehol se voltak, amikor már több ezer éve létezett a zsidóság! Vegyék tudomásul: a legutolsó jeruzsálemi koldus is többet ér náluk, mert itt koldul!
Hány órát vitatkozhattak az illetékesek? Nem tudni. De két héttel Jeruzsálembe érkezése után Ram beszélhetett a sokaság előtt.
Derekasan munkálkodott a hírvivő. Onnét tudjuk, hogy az eseményt a Kör számára leírta és 1845. május 15-én Párizsban átadta.
Nézzük, mit ír Ram.
Elhallgatja, hogy Frankfurt érintésével indult a Szentföldre. Jeruzsálemben sok izraelitával megismerkedett, és közölte, hogy örömhírrel érkezett. Január 29-én reggel fél tízkor a Medras Zsinagógában több mint hatvan izraelita előtt beszélt, szerinte így:
„Közölhetem a hírt, mely az Úrtól való, melyre népünk annyi évszázada vár.” Mondta még: „Több mint négy éve, hogy az európai földön megjelent az Isteni Férfiú, és az Úr parancsára kinyilvánította más népeknek és Izraelnek, a mi testvérünknek, hogy az Úr immár megkönyörült rajtunk és hívja Izraelt az ő ügyébe.” Továbbá: „A mi népünk annyi évszázadon át nem értette meg az Úr Akaratát, de megkönyörült rajta az Úr, és ma elküldte néktek az ő Szolgáját, hogy elősegítse akaratának foganását és magyarázását és megvalósulását a Földön.” Bejelenti, hogy Izrael felsőbbrendűségének elismerése bekövetkezik. Már rég kötelességének érezte az öröm szavait közibük elvinni, „de mint Ember sok akadályba ütköztem és késlekedtem megtenni”. Ezért a zsidók bocsánatát kéri. S mondta volna: „Rajtatok, e szent város lakóin nyugszik természetesen ama forrás megkeresésének kötelessége, melyből az öröm Szavai kijöttek, valamint elfogadni azokat és egész Izraelben terjeszteni.” Hozzáteszi még: „Ilyen tartalommal és majdnem ilyen szavakkal szóltam a jeruzsálemi izraelitákhoz, elkerülve, mint láthatjátok, Testvéreim, bármiféle részlet érintését, melyekbe Izrael szelleme belekötni hajlamos, mert azonnal a nem megfelelő módon tolmácsolták 427volna azokat. Csak arról volt szó, hogy teljes tisztasággal, hittel és szeretettel Izrael szelleme felébresztessék és belső munkára szólíttassék.” A hatásról így ír: „Az Isten megáldotta a pillanatot. Az összegyűltek, egyesek többé, mások kevésbé, meg voltak érintve. A megindulás, elérzékenyülés csaknem általános volt. Néhányan rögtön magyarázatot kértek, amire azt feleltem: »Ma csak arról van szó, hogy a Szavaimat valamennyien a szívetekre vegyétek«.” Így folytatja: „Másnap a zsinagógából öt delegátus jött hozzám. Elmagyaráztam nekik néhány pontot sok napon át, minden részletet elővéve, amelyek Izrael jelen állapotát és jövőbeni hivatását illetik, s elmagyaráztam, melyek ma a kötelességeik és feladataik.” Ezután pedig: „A búcsúm tőlük úgyszólván lélekben térdre esve történt; nagy tömeg kísért el a városkapun túlra. Jeruzsálem elhagyása előtt szemtanúja voltam, hogy határozatot hoztak: azonnal írnak Lengyelországban lakó testvéreiknek és a Szentföldön lakó zsidóság gondnokának, aki Amszterdamban van, jelentve, amit tőlem hallottak, felszólítva őket, igyekezzenek közelebbről megismerni a kinyilatkoztatás szavait, s miután úgyis szoktak futárokat küldeni a különböző országokban lakó testvéreikhez, a Franciaországba indulónak főként ajánlják, legyen ott a forrásnál, ahonnét az én hozzájuk való küldetésem is ered.”
Hm.
Január 29-én beszélt Ram, szerdán. Lehet. De miféle zsinagóga az a Medras? Hiszen ez a Tudomány Háza, és nem zsinagóga, noha a Nagy Szefárd Zsinagóga épületének része. Füllentett néhány lépésnyit; bocsássuk meg neki. Jobban hat, ha zsinagógában beszél, mint egy tanteremben, és a testvérek úgyse tudják, mi az a Medras.
Hatvanfőnyi hallgatóság? Lehetett annyi. Odahívták őket? Erről Ram hallgat. Odaszervezhetett pár embert, de valószínűbb, hogy a negyedik reggeli imát követően a véletlenül még ott maradottaknak szónokolt.
Ha valóban mondta, hogy olyan hírt közöl, amire a népe annyi évszázad óta vár, akkor nyíltan megmondta, hogy megjött a Messiás. Mondhatta ezt ennyire nyíltan? Nem jó kérdés: azért ment oda, hogy ezt mondja. De nézzük csak. „A mi népünk” várja annyi évszázada, mondja, s utána Izraelt „a mi testvérünk” megtisztelő címmel illeti. Hol megkülönbözteti magát a zsidóktól, hol nem. Ügyes. Így kell jelen428tést írni a Körnek, bevallatlanul vallva be, hogy kikeresztelkedéséről nem szólt.
Nézzük tovább a szöveget: „…ma elküldték nektek az ő Szolgáját.” Ki ez a szolga? Ez a Szolga nem a Mester, így nagybetűsen! Ram jelentésében a Mester egyéb helyeken „Igaz Szolga” címen szerepel. Ez a Szolga most ő maga. Ram mintha Messiásnak önmagát nevezné! De akkor micsoda a Mester? Hát eggyel följebb kerül ő is, ő az Isten. Nincs kimondva, de látható.
Izrael felsőbbrendűségének elismerése következik: udvarolnia kellett, úgyhogy ez autentikus. És a mentegetőzés, hogy késlekedett az örömhírt megvinni, úgy is mint Ember, ismét nagybetűvel? Jogos, mert a Messiásnak első dolga legyen a szentföldi zsidókat fölkeresni! Ram, mint nagybetűs Ember, késlekedett. Nagybetűvel mondani nem lehet, de gondolni és leírni igen.
A jelentését körmölve Ram ismét jeruzsálemi igehirdetésének hangulatába éli bele magát, és messiási képzelgéseiről óvatlanul számot ad!
Miféle forrást keressenek meg a jeruzsálemi zsidók? Hát a Mestert keressék fel. Ram nevezi Forrásnak a Mestert először; a Kör dokumentumaiban ez később kezdődik, tőle veszik át. És azért keressék fel, mert ugyan másutt jött el az Isteni Férfiú, de hadd érezzék a szentföldi zsidók, hogy az Idők Beteljesülésében, legalább utólag, nekik is szerepük van.
Helyeselhető, hogy egyéb konkrétumot nem mond. Nem jó politikus, aki konkrétumot ígér, nem jó hírvivő, ki részletekbe vész. És a hatás? Hogy egyeseket megrázott, másokat nem? Ez biztosan igaz, mert mindig így van.
De mi az, hogy a zsinagógából másnap öten mentek el hozzá?
Miféle zsinagógából? Volt ott több zsinagóga. Hivatalos küldöttség, ezt akarja mondani. Öten? Lehet. És mi történik? Sok napon át faggatják. De miért nem valami hivatalos helyen? Mi az, hogy „hozzám jöttek el”? Szálloda, fogadó ott nem volt. Szóval vendéglátójának házában kérdezősködtek azok öten. Elmagyarázta volna, mik a zsidók kötelességei és feladatai? Túlzás; a Mester a párizsi Körnek sem szabott meg ilyet.
429Nem tér ki a kérdezősködés természetére, hanem azonnal búcsúját írja le; „nagy tömeg kísért el a városkapun túlra”. Túloz? Néhány lézengő lett volna a tömeg?
Térítésének értékét túlozza, mikor a küldöncök szétküldéséről beszámol? De nem: a szentföldi zsidóság amszterdami gondnokával majd valóban együtt megy Londonba ugyanezen év augusztusában.
Képzeljük magunk elé: véletlenül ott maradt népség előtt Ram arról beszél, hogy megjött a Messiás. Van pár elöljáró: hakhamok, rabbik, effélék. A nép egy része örvendezni kezd, hitelt ad a hírnek, más része a fejét ingatja, szakállát huzigálja. A szónok hadonászik, igét hirdet, tömzsi alakja megnyúlik, maga fölé magasodik, egyetlen fekete láng az egész emberke. S mindezt Jeruzsálemben!
Ha valaki nyilvánosan azt mondja, hogy megjött a Messiás, azzal foglalkozni kell. A népben a messiáshit erős. Óvatlanok voltak, akik Rothschild kémét szónokolni hagyták.
Berendelni azonban vallásbíróság elé, hivatalosan? Ne üssük erre a hivatalosság bélyegét, gondolhatják. Felkeresik hát ott, ahol lakik. Ám tenni kell róla, hogy a kérdezett el ne kóboroljon, igét többé nyilvánosan ne hirdessen.
Akárhogyan forgatjuk is Ram beszámolóját, bizony fogságban tartották jó pár napig Jeruzsálemben. Így az is érthető, hogy a kérdezgetés után azonnal a búcsújáról ír. Nem engedhették, hogy még egyszer szóljon a néphez.
De ha be kellett zárniuk, akkor a tömeg valóban sokaság volt, nem pedig egy-két tébolyult. Ott várakozhattak a jó hírtől ittasultak Ram börtöne közelében sok napon át, s mikor őt az illetékesek halkan kilopni próbálták Jeruzsálemből, a kapuig és azon túl is lelkesen elkísérték.
Zsidó börtön a szefárd főrabbi házában volt csak, de ha oda becsukják, annak híre megy. A kalodába bezárhatták volna a Hurva-zsinagóga kertjében, de ez sem ésszerű: odazárva bámészok tömegeihez beszélhet. Jobb becsukni eddigi szobájába. Becsukni? Hogyan? Megkötözni? Mihez? Összekötözni a lábait? Odacipelték volna azt az ütött-kopott kalodát a szobácskába? Vagy csak őröket rendeltek az ajtóba, hogy ki ne lopakodjék?
Hogy pár napig egy zárt helyről nem távozhatott, az bizonyos.
430„Koza”, írta Ram szellemének előző megtestesüléséről a Mester, vagyis „kecske” és „börtön”. A kecske megvolt Rómában, a börtön meglett Jeruzsálemben. Azt nem írta a Mester, hogy „klody”, vagyis „kaloda”. Paradoxul örülhetett Jeruzsálemben Ram, hogy a Mesternek, mint mindig, megint igaza lett. Nem Gerson örülhetett, hanem Jan, vagyis János, a zsidókat a vízbe merítve megtisztító. Csak éppen ez az új Keresztelő János most Jézusnak képzelte magát.
De miért nem dicsekedett el azzal, hogy csaknem vértanúságot szenvedett az Ügyért?
Mert a küldetésére rossz fényt vetett volna. Azt jelentette volna, hogy a jeruzsálemi zsidóságot nem térítette meg. Azt azonban bevallhatta a Körnek, hogy a gyanakvó elöljárók az állításait Európa-szerte ellenőriztetni fogják. Ez felfogható győzelemnek is akár.
Kik lehettek azok öten, a Faggatók?
Páratlan a számuk, ez hihető, könnyebb vitás ügyben szavazni. Szefárd lehetett a többség. Volt köztük haszid vagy porics? A haszidok voltak a kisemmizettek, vagyis a „nép”, s bennük a Messiás közeli eljövetelének hite erősen élt; különben is jelenthették a kémek, hogy a haszidokat lázította Ram, köztük bóklászván; haszid rebbe a Faggatók közt aligha volt. De legalább egy porics rabbi jelen lehetett, mint Zóna-szakértő. Két szakértő sok lenne, mert összevesznek, jobb, ha csak egy van.
Ha tekintélyes hakham adott Ramnak szállást, az öttagú bizottságba biztosan behívták.
Nagyot vétkezett, tegye is jóvá; ő lesz a legkíméletlenebb inkvizítor, különösen, ha az ő házában van a vizsgált személy fogva tartva, ami a lehető legegyszerűbb megoldás.
A Faggatók nyilván összeültek a Hakham Basi valamelyik hivatali helyiségében, hogy a rendkívüli helyzetet megtárgyalják. Nem kellett volna azt a fickót szónokolni hagyni! Ki a felelős?!
A vendégszerető házigazda harsoghatott a legszigorúbban a felelőtlenek ellen, akikben az éberség szünetelt. Nem foglalkozhattak ezzel túl soká, nem ez volt a dolguk, hanem hogy a botrányt eltussolják, nehogy a Pasa és a nagyhatalmak fülébe jusson a dolog, visszaélhetnek vele.
Mi történt? Nem történt semmi, de olyasmi történt, ami a napok rendes folyását megzavarta, és ez tűrhetetlen.
431Különleges bizottmányt nem azért szokás kiküldeni, hogy az igazságot felderítse, hanem hogy azt találja meg, amit a kiküldő eleve tud, és közhírré akar tétetni. Mit tudott a Hakham Basi? Hogy ármányos gazember furakodott közéjük, egy bújtatott keresztény a legrosszabb fajtából, amilyen csak egy zsidó lehet.
Mi a bizonyítandó? Ez.
Feltárandók Ram előéletének ocsmányságai, jellemének ferdeségei, hirdetett eszméinek antijudaista vonásai. S hogy honnét szerezhetők be az erre szolgáló bizonyítékok? Abban az idilli korban az emberek életének titkai nem voltak még központilag tárolva, a kívánt adatok nem voltak beszerezhetők mástól, csak a kérdezettől magától.
Tárja fel mocskos életét ő. Arról, hogy a Messiása csaló, szolgáltasson bizonyítékot ő maga.
Ram a Messiásról akart mesélni, a Faggatók is erről akarták faggatni; az Úristen művében időnként szünetel a diszharmónia.
Az Úristen ajándéka, hogy szobájába bezárták, így kell a rabnak felfognia, tehát így is fogja fel: hiszi, hogy a szónoklata után szobájából amúgy sem távozott volna, hanem böjtöl és elmélkedik és az érdeklődőket várja tisztult lélekkel. Csodálatosan egybeeshetett a szándéka azokéval, akik odazárták.
Vizet adnak, ételt adnak; Ram nem nyúl hozzá, böjtöl, s várja kérdezőit. Van gyakorlata, Rómában is így faggatták. De most jobban fog vigyázni, nem hagy sebet ütni a szellemén, hogy azon a Gonosz befurakodjék.
Mennek Ramhoz az öt Faggatók.
Köztük a házigazda komoran. Ramnak is komor a képe; ők most új kapcsolatban vannak, kapcsolatuk mélye most válik láthatóvá; nem emberek közti viszony, hanem szellemeké.
Salakmentessé lett a böjtölésben, fohászkodásban Ram szelleme, kérdezhetik nyugodtan.
Jegyzeteket fognak a Faggatók készíteni mind az öten. Ram készségét fejezi ki, hogy az ötből összesített hatodikat aláírásával hitelesíti.
Igen, feleli az első kérdésre, a Messiásról van szó, Ő jött el.
Kivételes pillanat, még akkor is, ha oly szelíd egyszerűséggel ejti ki ezt Ram, mintha azt mondaná: megjött az ószeres.
432Csönd van; nagy-nagy szeretettel nézi faggatóit Ram; nem is ő, hanem a Mester szereti őket belőle.
S mikor őszinteségétől zavarba esvén a Faggatók hebegve kérdik, hogy is képzeli ezt, feleli: eljött, igen, és ő a Dávid házából való Messiás.
Tudja a Hagyomány, megírja a Zohár, a Sugárzás Könyve, hogy két Messiás jő el: az első József házából való, a harcos, akinek Jeruzsálem falai alatt harcban kell elesnie, és őt követi a Dávidházi Messiás, aki a békét hozza. Ez a pontos válasz meglepőbb, mint az, hogy a Messiás egyáltalán eljött. Na és ki volt akkor a Józsefházi Messiás?! A válasz ismét meglepő: Izsák Luria.
Ezt már le kell írni; percegnek a tollak.
Ram indoklásul Luria, a nagy kabalista tanítványaitól idéz, akik tanítójuk messiási voltát ecsetelték, s hogy csak azért nem fedte föl magát, mert satnya volt a nemzedék.
De hát Luria nem Jeruzsálem falai alatt esett el!
De igen, feleli Ram.
Ugyan kérem! Egész életében betegeskedett, meghalt huszonnyolc évesen, a Szentföldön sose járt!
Ram elnézően mosolyog. Luria hatalmas szellem, benne a legnagyobb harcukat vívták a Fény és a Sötétség szellemei, ettől gyöngült beteggé a teste; harcát derekasan megvívta, egész életében ott állt Jeruzsálem falai alatt, és vívott, mert Jeruzsálem nem kívül van, hanem bévül. Amióta és ameddig a Diaszpóra létezik, minden zsidó így vívja meg a maga harcát, ki hatalmasabban, ki kevésbé, de megvívja, bárhol éljen is. Aki a leghatalmasabban vívta, az lett a Józsefházi Messiás; Luria vívta a leghatalmasabban.
Szép interpretáció. Látják a Faggatók, akik a csaló iránt ellenszenvvel viseltetnek, hogy a kajla fülű mégsem futóbolond, ahogy hitték, a dolguk nem könnyű. Ellenszenvük ettől csak növekszik. Lopják itt az Isten szent napját egy álnok szócsavaróval, ahelyett, hogy a dolgukat végeznék: békén imádkoznának! Igen sajnálják, hogy a zsidó vallásban eretnekséget kimutatni nem lehet, a sok ezer év alatt az ilyen kajla fülűek sok ezer szépséges interpretációját kitalálták ugyanannak a pár alapvető állításnak, és előbb-utóbb csaknem mind bekerült a Hagyományba, a Szóbeliségből az Írásbeliségbe, a Tiltottból a Kötelezőbe. 433Nem kifogásolható, amit Izsák Luriáról mond, nem is ő állítja először, ő csak újabb magyarázatát adja annak, amit már sokan magyaráztak, és minden szép magyarázat része a Hagyománynak.
Mégis jobb lenne, ha létezne zsidó egyház, legalább erre az egyetlen alkalomra, és megmondaná, mi eretnekség és mi nem az.
Jó, Luriáról ne vitatkozzunk; ám hogy képzeli Romm úr: miért nem jött el a Dávidházi Messiás eddig?
Eljött; ő volt a Baal Sém Tov.
Nahát!
A haszidizmus alapítójáról tett állítás végképp nincs a Faggatók ínyére, s nem is igen értik, mert tudomásuk szerint porics család sarja ez a kígyó, akinek a haszidokat gyűlölnie kellene. Ram türelmesen magyarázza: Baal Sém Tov volt a legtisztább ember a Földön, és maga mondta, hogy azért térhetett vissza a másvilágról ily páratlanul tisztán, mert előző életeiben rengeteget bűnözött.
De hol a bizonyíték, hogy ő volt a Dávidházi?!
Bizonyíték a szeplőtelen élete, hogy a békét hozta, az életnek minden mozzanatáról a szentséget állította, minden létezőhöz alázatosan lehajolt, minden létezőben az Úristen jelenlétét észrevette, és ezzel a világot meg is váltotta.
Mit mond? A világ meg van váltva?
Meg.
Na és azt mivel magyarázza, hogy még sincs?!
Az történt, hogy hozzá a halála után a tanítványai és a követői hűtlenek lettek, ő pedig a másvilágról elkeseredésében a Megváltást visszavonta. Igaza is volt. Tessék csak a mai haszidizmust megnézni!
Morfondírozhatnak a Faggatók, a létező haszidizmus pocskondiázása rájuk nézve kedvező-e vagy sem; inkább kedvező, mint sem; de azért nincs ez így rendben.
Hagyjuk békén Luriát és a Baal Sém Tovot; de talán szólna arról Romm úr, ki ez a harmadik Messiás, akiről a Hagyományban szó sincs?!
Kérem. A harmadik Messiásban a Baal Sém Tov szelleme támadt fel. Ezt a neve is mutatja, mert úgy hívják: Towiański. A lengyelben a Tov szó nem létezik, nem jelenti tehát azt, hogy Jó.
434Az ilyen szófejtések részei a Hagyománynak, mégis elhúzhatják a szájukat a Faggatók gúnyosan. Mindamellett a névre rákérdeznek és leírják.
S akkor Ram nyugodtan kimondja, hogy a Messiás nem zsidó.
A tollak percegése megszűnik.
Mármint netalán gój a Messiás?
Gój.
Szünet, szünet, szünet.
Na és miért nem a választott nép kebeléből való?
A választott nép bűnei miatt.
Ez a válasz sem minősíthető eretneknek.
Ram most már folyékonyan vall. A Messiás, tudjuk, minden nemzedékben eljő, akárcsak Mózes. Hagyományunk ellentmondó a tekintetben, vajon a Messiás szelleme is vándorol-e. A Hagyomány tud arról, hogy zsidó szellemek gójokban is megtestesülnek. A Messiás szellemének szabadsága minden más szelleménél nagyobb. A Messiás szellemének szabadságában van, hogy gójban testesüljön meg.
Veszedelmes eszmefuttatás, mert nincs kívül a Hagyományon. A Faggatóknak nem jó, ha Ram ennyire zsidó interpretációt kínál. Nekik az a jó, ha van mibe belekötniük, ezért előbb-utóbb meg is találják. Ram pedig, a balga, azt hiszi, észérvekkel hitet csepegtethet beléjük?! Mennél logikusabb egy kifejtés, annál hitetlenebb! És azt talán még ő sem gondolja komolyan, hogy el tudja velük fogadtatni, miszerint a Messiásnak gójként muszáj eljönnie!?
Bajban van Ram, a Faggatók ellenszenve nőttön-nő. Körülnéz a szobában, kupolás annak is a mennyezete, de van neki négy sarka; az egyik sarkon a pillantása fennakad. Vonzza őt az a sarok. Nézi, nézi, megborzong, szemébe könny szökik.
Némely Faggatók követik a tekintetét. A sarokban semmi. S akkor felhorkan egy jó ösztönű Faggató: ez azért mégis túlzás!!!
Illés prófétának szokás széket állítani az asztalhoz és elé a tálba ételt rakni, hogy a láthatatlan próféta vélük étkezzék. Amit Ram a tekintetével most művel, lelki terror ellenük, a Faggatók ellen. Odalátja a sarokba a Messiását!
Sőt ihletbe jön, és kérdésre nem várva mesélni kezdi, hogy mikor a 435Messiás a Vatikánba ment, a Pápa annyira megijedt tőle, hogy fogadni sem merte, tudván, hogy megtérítené, és a Vatikánból gyávaságból kiűzte.
A közlés érdekes, lejegyzik.
És elmeséli Ram, hogy a Messiás levelét személyesen ő adta át a Pápának. Hihetetlen közlés, óvatlan is némiképp, hiszen a Pápa zsidót nem fogad, de egyelőre nem ezen akadnak fenn a Faggatók. Hogyan? Levelet, a Pápának?! Ram pedig mesél; nem festi át a történteket túlságosan, csak annyira, hogy a néhai Solomon Molkho cselekedetéhez váljék hasonlóvá az övé. Nevezett Molkho, akit háromszáz évvel korábban Mantovában megégettek, koldusok közt ténfergett Rómában harminc napon át, s azon a hídon ácsorgott dühödten, mely az Angyalvárhoz vezet át, onnét szórta átkait Edom központjára. Hasonlóan ténykedett Rómában Gerson, bár nem átkot szórt az Ősgonosz Birodalmára, hanem a Mester levelét adta át a Pápának, és a messiási szellem ott attól fogva hatalmasan működik.
Ram érzékeli a Faggatók zavarát, jó úton jár, válaszait a Mester sugallja a sarokból, a Mester hangja mint Maggid szól belőle.
Mi is a Maggid? A haszidok a Lélekvezető csodarebbéket nevezik így, a bonyolult dolgok egyszerűsítésére törekedvén; a Maggid ugyanis eredetileg több ennél: angyal, kit az Úr a nagy rabbikhoz segítségül küld. A Maggiddal tanácskozza meg a rabbi, mit mondjon és kinek. Mikor a rabbi ihletbe jön, öntudatát gyakran el is veszíti, hangja elváltozik, mert az már a belőle szóló Maggid hangja. Ha nem jóságos a Maggid, ami bizony előfordul, akkor a neve: Dibbuk. Nem titkos része ez a zsidó hagyománynak, de a gójok nem ismerik. Nem sejtette Párizsban Seweryn, mikor Naplójában Ram ilyen állapotát megörökítette, hogy a Maggid szólt belőle.
A legjózanabb Faggató megkérdi, tud-e vajon Rothschild Ram vatikáni ténykedéséről. Tud. Ram nyugodt, Rothschild valóban tud róla. Csönd. Ott lóg a levegőben a kérdés, vajon Rothschild tudja-e, hogy gój a Messiás, de jobb nem firtatni, Rothschildot hagyjuk ki a játékból.
Na de mégis, kedves Gerson! Hogyhogy gój a Messiás? Mert egy dolog, hogy a Messiásnak szabadságában áll gójban jönni el, és másik dolog, ha valóban az!
436Finom distinkció.
És tényleg! Miért gój a Mester?!
Ezen Ram soha nem gondolkozott, most pedig fülel a csöndben, a Mester sugallatára vár, mondja meg ő.
Miért nem tűnődött el erről eddig? Jobb titoknak meghagyni, ami éltetni bír minket?
Fülel tehát, és meg van győződve róla: lehetetlen, hogy a Hagyomány erre az esetre is ne vonatkozzék.
Vonatkozik, csak nagyon kell akarni.
Megjön az ihlet, és egyszerre varázsos fényben átlátja az Egészet. Szokott lenni ilyen pillanatunk, csak többnyire hagyjuk szertefoszlani. A Nagy Összefüggések riadalommal töltenek el, mindennapjainkat megzavarnák, inkább meg se látjuk őket. Ram viszont látja: gójként emelkedik föl Edomból, a Gonosz Birodalmából, a Világ alsó félköréből a Mester, hogy az ott senyvedő isteni szikrákat kihozza magával!
Tudják a Faggatók, hogy az Isteni Fény töredékei, miután az Első Ember bűnözött, a Teremtésben szétszórattak. A legtöbb természetesen a zsidóknak jutott belőlük, ám végtelen jóságában gondoskodott az Úr arról, hogy nem zsidók szellemébe is jusson valamennyi. Megértik a Faggatók hirtelen, mert meglátják, amit Ram vizionál: amikor a gój Messiás a többi gój között senyvedett a Pokolban a megtestesülésre várva, az ott lévő szellemektől a Fény utolsó szikráit is elcsente, most pedig felhozta, és a Pokolban vezeklő gójoknak nem hagyott belőlük semmit! Erre zsidó Messiás nem is lett volna képes, ő nem a gójok között csücsült volna a Pokolban!
Olyan súlyos a csönd, mintha a színhely akarna beszakadni a lábuk alatt.
Ram látomása elszabadul, lelkesen festi, amit lát: Izrael bosszúálló Istene így fosztja ki a keresztényeket mindenükből! Megmártózik a Messiás szelleme az Edomba zárt gójok szellemében, és kirabolja őket. Ezért állítja Towiański Mester, hogy az ő szelleme Mózesé! Mózes szelleme nyert alakot Luriában, és Baal Sém Tovban, s most őbenne lakozik! Mikor a szikrákat Edomból összeszedi a Mester, az ott lévőknek mégis lehetővé teszi, hogy szikráik után a magasba felkívánkozzanak, és aki közülük akar, feljöhet! A Mester tanaiban minden úgy van, 437ahogy lennie kell; a Héjakat ugyan Kőnek nevezi, ám a lélek vándorlását ugyanúgy hiszi, mint a zsidók. A Mester sötét szellemeknek nevezi, amit mi Tohu néven ismerünk; ez a Formátlan Fény, ami a Cimcum, az Ősrobbanás után visszamaradt, vagyis a Gólem. A Rossznak átfordulása Jóvá, az a Pilpul szellemében történik, ami a talmudi és kabalai dialektika; Herr Professor Hegel örülne, ha hallaná.
Ram érvelése, érzik a Faggatók, nagyon zsidó dolog. Tekeri a közlései értelmét szükség szerint, pontosan úgy, mint a kétezer éves Szétszóratottság mesterművei. Az Alef betűnek ezerkétszáz értelme van, egy-egy Tóra-mondat sok száz különböző jelentéssel bír. S mert a betűk számok is egyúttal, az azonos számértékű szavak közt titkos, ám megfejthető kapcsolatok vannak, egy-egy fölfedett szókapcsolatból egész univerzum építhető fel, és minden ilyen bölcseleti képződmény jogos.
Hogy csodákat művel-e a Messiás? Hogyne. Kézrátéttel gyógyít, pillantással gyógyít, de nem szeret, neki magasabb hivatása van, semmint egyeseket megmenteni. Meg tudja mondani, milyen lényekben és személyekben testesült meg korábban bárkinek a szelleme, vagyis a Gilgul, mert ez a neve annak, ami testből testbe vándorol. Ez is bizonyság, hogy Luria újratestesülése ő, aki az arcból mondta meg, kinek mi a Gilgulja, és az illető lelki bajaira a gyógyítás módját eszerint adta meg.
Van-e a Messiásnak betegsége?
Fura kérdés, ám van benne logika. Luria egész életében betegeskedett, Mózes pedig dadogott. Jó lenne, ha dadogna a Mester, de nem teszi. Eszébe jut Ramnak, mesélte a Mester: ifjúkorában szembaj lepte meg, hetekre megvakult, majd látását minden beavatkozás nélkül visszanyerte; elmondja. A Faggatók aligha gondolnak a látását átmenetileg elvesztő Pál apostolra, egy keresztény arra gondolna először. A magát megvakító Oidiposzra végképp nem gondolnak, erre csak a modern tudósok, a nyomorult filozófusok és a képzeletszegény pszichológusok gondolnak, akik minden kósza ötletnek örülnek. De gondolhatnak a faggatók a Lublini Látnokra, és még inkább valakire, akinek a nevét sűrű feledés tiltása fedi.
Sebesen a Mester magánéletét firtatják, hátha van benne bűn; Ram magabiztosan válaszolhat: nincs, a Mester családi élete kifogástalanul rendezett, tudomása szerint hat gyermeke van.
438Mikor találkozott a Messiással először?
Az idő iszamos létező. Azt feleli, és őszintén így is emlékszik, hogy nyolc éve. Utánaszámolhatnak a Faggatók, ez ötezerötszáz-kilencvenhét, vagyis ezernyolcszáz-harminchét. Eszükbe juthat, amiről Jeruzsálemben hallott Ram először: ebben az évben volt az a hatalmas földrengés Szafedben és Tiberiasban, ami után a megmaradt zsidók Jeruzsálembe települtek. Sejthető, hogy némelyek a Messiást vajúdó Föld fájdalmának tekintették e csapást, s gyanítható, hogy némely rabbik erősen figyelik az akkor született gyermekeket, nincs-e közöttük a Messiás.
A Messiás Vilnában akkor jelent meg, midőn a Szentföldön a jöttét a földrengés megjelentette. Az emberek képesek úgy emlékezni, ahogy éppen jó nekik, egy-két év ide vagy oda nem számít.
Napokon át kérdezgetik, miért épp most jött el. Hát mert bármely pillanatban eljöhet; írta Halévi: „A Megváltás szempillantás alatt jő”.
Na és mivel bizonyítja a Messiás, hogy ő az?
Idézheti Ram végre a nagy kételkedőt, Majmonidészt, aki megírta: „Ne gondoljátok, hogy a Messiás jeleket és csodákat fog művelni, vagy bármely látványos tettet visz végbe, vagy feltámasztja a holtakat és hasonlók. Az igazság a következő: a Tóra minden törvényeivel és rendelkezéseivel örökké érvényes, és semmi hozzáadva nem lesz, sem elvéve belőle. Mikor egy király támad Dávid házából, aki szorgalmasan tanulmányozza a törvényt, és, mint előde, Dávid, jó tetteket hajt végre kitartóan az írott és a szóbeli törvényeknek megfelelően, és egész Izraelt felhívja, hogy jöjjön, és megvívja az Úrnak harcait, akkor róla feltehető, hogy ő a Messiás. És ha sikere lesz, és fel tudja építeni a Templomot, és össze tudja gyűjteni mind a száműzötteket, akkor bizonyos, hogy ő a Messiás.”
Ezt lehet mondani, van a hakhamok közt, aki ismeri ezt a passzust.
Mondja még Majmonidész: „Ne higgyétek, hogy a Messiás napjaiban bárminő eltérés lesz a dolgok szokott folyásától, vagy bármi változás a kozmikus rendben.” És bölcsen hozzáteszi: „Nincs ma senki, aki tudná, hogyan fog ez történni, s még a tudósoknak sincs hagyományuk e tekintetben, csak az Írás interpretációi, így hát nagy a különbség a véleményekben. Ám sem az események sorrendje, sem részleteik nem képezhetik hit tárgyát. Nem ajánlatos, hogy bárki legendákra és mesékre 439hagyatkozzék e kérdésben, és istenfélelmének vagy istenszeretetének sincs szerepe ebben.”
S mondhatja Ram, hogy a Mester a zsidó törvényeket ismeri, a Tórát ismeri; a haszid tanokat ismeri, a Kabalából sok mindent ismer, s mikor azt mondja, hogy a Legújabb Testamentumot alkotja meg, akkor az úgynevezett Újtestamentumból visszatér az Óhoz.
Akivel szemközt áll, arra jósága átsugárzik és meggyógyítja. Egyszerre szelídíti a Pápát, a cárt és Rothschildot. A lengyelség és a zsidóság békéjét hirdeti. Már eddig merő diadalmenet a vonulása, csak még a Templomot nem építette fel; de ha ezt akarják, a jeruzsálemi zsidóknak hinniük kell Őbenne, mert nem várhatják Tőle, hogy a Templom minden egyes építőkövét egyedül cipelje a helyére!
Hogy miért most jött el? Megírta a jeruzsálemi Nathan Sapira, hétezer zsidónak kell Palesztinában lennie, hogy eljöhessen a Messiás, és most már annyi van!
Ott jő el a Messiás, ahol a legnagyobb a pokolbéli Héjak hatalma, ma ez a Zóna. A Kahal betiltása bizonyítja ezt, mert újabb Hmelnyickij-vérengzések árnyát vetíti előre.
Megírta Suriel, hogy az Úr a hetes számot kedveli mindenekelőtt, és Párizsban az Úr Serege hét főből álló egységekre van osztva. A lelki böjt, amit a Mester bevezetett, nem egyéb, mint a Kavannah, az elmélyült meditáció, segítségével zsidó módra emelkednek fel az Úrhoz a száműzött lengyelek!
Dühödt ihletében elárulhatja Ram a Tetragrammaton titkos értelmét, amit neki, a Siratófalnál állónak a Mester Svájcból megsúgott. Azt mondja a Misnah, hogy „aki a Nevet a valódi betűkkel kiejti, nem részesül a jövendő világból”; és a Mester megsúgta neki a távolból, hogy senki nem részesült eddig a jövendő világból, mert életében legalább egyszer mindenki sírt vagy jajgatott, a JHVH betűket kimondván, a Feltámadást meg nem érdemelvén! A Mesternek hatalmában van ezt az igaz parancsot áthágni, mert ő a Messiás, és fel fogja menteni azokat, kik életükben sírtak és jajgattak és panaszkodtak, mert kegyelmes a Mester!
Letörhet a kezük a jegyzetelő Faggatóknak. Éjszakáikat álmatlanul töltik. Nem alszik a házigazda a szomszéd szobában, lelkében dúl a 440bűntudat, amiért házába ezt a fickót befogadta; a félelem, hogy ezért baja esik; a rettegés, hogy hátha a vendég igazat mond és a Messiásnál bemártja; a lelkifurdalás, hogy vendéglátóból világi parancsra inkvizítorrá lényegült, holott a vallás parancsa a feltétlen vendégszeretet. Ram is álmatlanul imádkozik, a Mestert szólongatja, többet már nem tehet az érdekében. Olyan ez, mint mikor a tűrhetetlenné lett házasságot önfeláldozóan végigcsináljuk és várjuk, hogy a másik rontsa el, mert szabadulni szeretnénk már mindenáron, de nem tehetjük másként, csak ha áldozatunkba belepusztulunk.
Úgy érzi, mindvégig vele volt az ihlet, minden tudása egyszerre áradt ki belőle, és meggyőzőbben halandó nem beszélhet. Ez igaz. Csak azt nem tudja, hogy hitet cáfolhatatlan észérvekkel fölkelteni nem lehet. Egy szó vagy kettő, ami a hitre áhítozónak megfelel, ez a térítés lényege. Aki nem akar hinni, azt nem lehet megtéríteni. Aki nincs kétségbeesve, azon nem lehet segíteni.
Mit művelnek a Faggatók, mikor nem faggatnak éppen? Talán behívnak olyanokat, akikkel Ram Jeruzsálemben beszélt, talán nem; a józan döntés az, ha nem, mert jobb, ha az ügy mennél szűkebb körben marad.
De hogy erősen vitatkoznak, a hallottakból mit kell a Hakham Basi elé terjeszteniük, igen valószínű. Régóta élnek együtt a kicsiny zsidónegyedben, köztük a sértettségek elmérgesedtek, s most szerét ejthetik, hogy vallási vita álruhájába rejtve törlesszenek egymásnak.
Amiként a hosszú béke mérgei gyülemlettek föl Vilnában a zsidók közt, és eredménye a nyomdatűz lett, úgy tüzelnek a Faggatók is egymás ellen.
Csakhogy a babonás népség ott csámborog Ram szállása körül, s már terjed köztük, hogy megjött a Messiás. A rabbik elleni gyűlöletnek fennhangon ad kifejezést a felcsigázott söpredék, a Faggatókat emiatt sürgetik, hogy vizsgálatukat fejezzék be már. Ők azonban még nem tudnak mindent. Persze nem kell tudniuk semmit, eleve tudják, hogy a fickó keresztény térítő, s ha Rothschildéknak valamiért kedves, a megkövezése helyett ki kell a Béke Városából utasítani.
Egyszerű, de mégsem. Azért őket jelölték ki Faggatóknak, hogy ha a Hakham Basi rossz döntést hoz, utólag rájuk kenje. Ki tudja, mik az Úr szándékai, meg azoké ott Európában, a Rothschildoké, a Lehreneké, a 441Montefioréké, akik a pénzt küldik. Ezért a Faggatóknak minél hosszabb jegyzőkönyvet kell produkálniuk. Le kell írniuk mindent, még azt is, hogy gój a Messiás; ám azt is, ami a hírnök közlései szerint a zsidós gondolkodására bizonyíték. Túlélni csak a legnagyobb elővigyázattal tud, aki az Ottomán Birodalomban él, aki a Zónában él, és aki zsidó bárhol él. Készül tehát a jegyzőkönyv éjszakánként, egyre terjedelmesebb, egyre zagyvább, s amiről Ram világosan nyilatkozott, annak benne kell lennie, de elkenve. Ügyelni kell arra is, hogy e jegyzőkönyvet a faggatott aláírja. Koronatanú nélkül munkájuk egy bikkur holim érmét sem ér.
Mondta a kitért zsidó Szent Ágoston: „Nem hinnék az Evangéliumban, ha a katolikus egyház tekintélye nem késztetne rá”. Szerencsés ember, neki volt tekintélyes egyháza. A Faggatóknak nincs. Ilyenkor átok a judaizmus hajlékonysága, ami másfelől áldás, mert ettől maradt fenn, meg attól, hogy szilárd nézetrendszerét újra meg újra felrúgták az egymással vitázó vallásfilozófusai, akik gyakran a szertartásokat is vonakodtak betartani.
Nagy a córesz, amibe a jövevény taszította őket. Folyamatos a baj.
Történt ezen események előtt száznyolcvan évvel, hogy Messiásuk támadt a zsidóknak. Úgy hívták, hogy Sabbataj Cvi. Övé a sűrű feledés, őt nem szabad emlegetni soha. Áthágott ez a Messiás sok törvényt, mert hitte, hogy ő Saddai, a Mindenható. Tiltott étkeket habzsolt, és hitték, hogy ő Mózes meg Bar-Kochba inkarnációja. Nagy botránkozásra összeházasította magát a Szaloniki zsinagógában a Tóra-tekerccsel, Sztambulban halat rakott bölcsőbe pólyában, Jézust fel akarta venni a próféták közé, és időnként úgy le volt törve, hogy a betűket se látta. Ram Towiański szembajának említésekor majdnem említette őt is, mint zsidó elődjét, de lenyelte. Máskor táncolt, énekelt ez a Sabbataj Cvi, és hirdette, hogy ő a Dávidházi Messiás, és hogy előtte a Józsefházi Messiás Abraham Zalman rabbi volt, akit a kozákok 1648-ban a zsinagógájában a népével együtt lemészároltak.
Lefogatta Sztambulban a nagyvezír, Gallipolliban toronyba záratta. Világszerte pénzt gyűjtöttek a zsidók, hogy kiszabadítsák, ezrek meg ezrek vándoroltak hozzá. Börtönében királyi pompában fogadta őket és lakomázott velük, mert az őrök le voltak fizetve; úgy hívták börtönét a 442zsidók, hogy az Erő Bástyája. Oda akartak költözni Európából sokan. A keresztények az adósságokat már nem akarták kifizetni, és leállt volna a kereskedelem, erre röghöz kötötték a zsidókat a rémült európai fejedelmek. Kelet-Európában a rabbik keményen harcoltak a messiáshitűek ellen, főleg Vilnában. A babonás nép hitte, hogy felhőn szállítja őket Jeruzsálembe a Messiás, s volt, aki toronyból felhőre átszállni akartában lezuhant. Vezeklésül sokan hóban fürödtek és belehaltak. Böjtöltek, a csecsemőket is böjtöltették, belehaltak. Nyolcszáz prófétanő őrjöngött Sztambulba gyűlve, nyitva voltak a házakban a héber könyvek, ahogy kell, a régi ünnepeket eltörölték, és újakat vezettek be.
Egyik nap az Erő Bástyájában megjelent a lengyelföldi Nehemiás, és állította, hogy ő a Józsefházi, úgyhogy Sabbataj Cvi nem lehet a Dávidházi, mert csak az ő halála után jöhet el. Három nap, három éjjel vitatkoztak, török szolgákkal könyveket hozattak, azokból idéztek egymás ellen, mígnem Nehemiás dühöngve kirohant, muzulmán lett, és vitapartnerét a töröknél följelentette. A rabbik kiátkozták, vándorolt a világban álruhában, álnéven, míg meg nem halt.
A Messiás nőkkel és fiúkkal üzekedett börtönében, aztán a díván elé vitték, a szultán tükör mögül nézte és hallgatta. Mondták Sabbataj Cvinek: vagy kitér, vagy megölik. Kitért. Aziz Mehemed effendi lett belőle, tiszteletbeli kapuőr, neje, a lengyelföldi kurtizán Sára pedig Fatima.
De nem szűnt meg ezzel a mozgalom, mert prófétája, a Nagy Ideológus gázai askenázi Nátán, Sabbataj Cvi hitehagyása után kitalálta, hogy a Messiás csak elrejtette magát, leszállt a Héjakba a szikrákat összegyűjteni, és azért esett mélyre, hogy még magasabbra emelkedjék.
Elment Nátán Rómába, ahol Molkho tettét ismételve átokkal teleírt tekercset dobott a Tiberisbe, és mondta Nátán: a Megváltás meg van kezdve, csak még nincsen készen, de a Sekinah már emelkedőben. Hirdette, hogy gójban is visszatérhet a Messiás. Mózes egyenes botja kígyóvá lett, és a fény nem egyenesen jő, hanem kör alakban. Mikor pedig Dulcignóban meghalt a Messiás, csak elsötétülés érte, fényfogyatkozás, amiből visszatér.
Üskübben halt meg Nátán, sírja a második világháborúig megvolt, a török sabbateánusok, a Dönmeh tagjai látogatták. Voltak sabbateánusok máshol is, a XX. század elején Prágában például, és egyebütt titokban.
443Sabbataj Cvi története el volt nyomva, de úgy, ahogy tevékeny vulkán alszik.
A Messiás aposztázisa után, amikor kétségbeejtő volt a csalódás, jött a Baal Sém Tov, a bölcs ember, és a messiási várakozással szemben a maga szép panteizmusát meghirdette, és a haszidizmust megalapította. De mert valami ellen hozta létre, a tébolyult mozgalom szerkezetét megőrizte, nem tudva róla. Később fel is bukkantak a kicsi messiások mint haszid rebbék: a caddikok. Sokat ismert közülük Ram, s talán tőlük hallott Sabataj Cviről először, mert a vilnai talmudisták hallgatva küzdöttek az emléke ellen. A Mester bizonyosan tudott róla, mert a gázai Nátán több ötletét átvette.
Volt-e Sabbataj Cvinek titkos híve a Faggatók közt? Ha igen, hihette, hogy a Messiás, aki hajdan elmerült Ismaelben, most Edomban támadt fel, vagyis a muzulmánok közé merült és a keresztényeknél bukkant fel, ez a Gerson Romm pedig a gázai Nátán inkarnációja.
Két eset lehetséges: vagy enyhébb elbírálást próbált Ram számára óvatosan elérni, vagy nem tett érte semmit, mert úgyis megsegíti a Messiásuk mindkettejüket. Eljárhatott úgy, mint Towiański, aki felesége súlyos betegsége idején emeleti szobájából végig nem jött le, „ekkora volt a bizodalma az Istenben”, írja Seweryn testvér lelkesen.
Nem kell nekünk az egyistenhitek között aggályosan válogatnunk, úgyis eljön mindben az Úristen emberalakban, ha a túl távolra távolított Istent szükségünkben közel akarjuk tudni.
Volt egy híres lengyel követője a hitehagyó zsidó Messiásnak, Jakob, aki nemileg szintén művelt mindenfélét, a Kabalát elutasította, csak a Zohárt fogadta el, a szentháromság tanával megspékelve, magáról pedig kijelentette, hogy ő Sabbataj Cvi inkarnációja, és az égből kapott parancsot, hogy a zsidóknak meg kell keresztelkedniük.
Akkora volt a hatása, hogy Lembergben több templomban egyszerre sok zsidó kitért. Örvendező lengyel nemesurak és nemeshölgyek lettek a keresztszüleik; maga Jakob próféta Varsóban tért ki, és III. Ágost lengyel király lett a keresztapja. Częstochowában raboskodott később Jakob tizenhárom éven át, mert rájöttek, hogy Törökhonban utaztában mohamedánként tündökölt.
Akkor szabadult, mikor Lengyelországot először osztották fel a nagy444hatalmak. Brünnben élt, majd Bécsben, ahol Mária Terézia tüntette ki kegyeivel, világszép leányát pedig, Évát a későbbi II. József császár. Aztán Jakobot onnét is elűzték, és 1791-ben halt meg, mikor Grodnóban létezett már a Romm-nyomda. Éva, aki a mozgalmat apja örökébe lépvén szent prófétanőként vezette, 1816-ban halt meg.
Sok híve volt Jakob Franknak, aki a vezetéknevét a töröktől kapta, mint európai. Ki tudja, nem épp e frankista mozgalom ellen lett-e annyira csökötten talmudista Ram nagyapja és apja. Jakob Frank ugyanis Podóliában az ottani püspök színe elé a zsidókat vitára hívta. A szegény talmudisták meg voltak riadva, a vitában vereséget szenvedtek, mert szólni alig szóltak. Annyira örült a püspök, hogy vígságában a Talmud valamennyi példányát Podólia-szerte elégetni ítélte, mint más püspökök is őelőtte, mint pár száz évvel korábban egy francia király. Égett a Talmud rengeteg példánya, úgy intézte tehát az Úristen ezúttal is, hogy a nyomdák járjanak jól, mert a Talmud iránti kereslet hirtelen megnőtt.
Így is összefüggnek a dolgok, semmi soha nyomtalanul elmúlni az emberi történelemben nem bír akkor sem, ha évszázadokra lenyomják a feledésbe, váratlanul kibukkan és hatni kezd. És úgy is összefüggnek a dolgok, hogy mindkét ágról frankista családból származott Celina, Mickiewicz felesége, amiről Ram is, Towiański is tudott.
Faggatták tehát napokon és éjeken át Ramot, keresték a botrányos pontokat, holott azért küldte oda a Mester, hogy egy csapásra megtérítse őket. Múlt az idő, és egyre kevésbé voltak megtérítve. Nem ezt várta tőlük a térítő. Ótestamentumi átkokat szórhatott rájuk Ram keservében, mert ha a Vatikánban a földhöz verte magát, úgy erre volt hajlama.
Vérmes család az övé. Apját guta ütötte meg a tűz miatt. Bátyját, Jozef Reubent, aki a Nyomdát átvette, 1858-ban szintén megütötte a guta, teher volt a Nyomda. Az ő idősebbik fiát, Davidot, akire a Nyomda szállt, 1860-ban a guta szintén megütötte, miután Pétervárott a Zóna-monopóliumot egész Oroszországra kiterjesztve megkapta, és éppen boldogan vonatozott haza; a monopólium elveszett. Több évi harc után 1863-ban David öccsei, Hajjim Jakob és Menahem Gabriel előtt David özvegye, Debora kezdte vezetni a céget Witwe und Brüder Romm né445ven, és a Diaszpóra legnagyobb kiadójává fejlesztette; fiai Amerikába települtek.
Nem kellemes szembesülnünk azzal a ténnyel, hogy a börtönünk valóban az, ami, és nemcsak gondolkodásunk teszi azzá. Ram a Faggatóit meg is fenyegethette.
Vigyék a Hakham Basi elé, mert ha nem, a Messiás jótéteményeiből csak ők nem fognak részesülni! Az életből kivettetnek, feltámadni soha nem fognak, sátánfajzatok marcangolják őket a véghetetlen idő végeztéig!
Fáradtak már a Faggatók is, nem örülnek, hogy a fogoly türelme fogytán. Átkait leírni nincs értelme, a Hakham Basi elé nem bocsátják. Álmatlanul vereslő hat pár szem a homályos szobában. Odakint a pletykálkodás nem szűnik, a Hakham Basi dühöng. Az ügyet le kell zárni. S a házigazda, ha ott volt, minden szigorát eltékozolta már, megadón ül a szobában, mely voltaképp az övé, de oly idegen lett e botránytól, hogy nem reméli az Úristentől visszanyerni, be fogja falaztatni, határozza el komoran, és szívéből a messiásvárás kivész.
Ram újra magyarázza a Mester hittételeit, hiába. Nem az a baj, hogy a Messiásról beszélt, hanem hogy egyáltalán mondott valamit.
Amíg az alamizsnát ingyen kapjuk külföldről, hogy csak imádkozzunk, addig rendben mennek a dolgok. Lehet, hogy a Messiás valódi. Való, hogy Mózes minden nemzedékben eljő. De ha mégse nőtte ki magát senki új Mózessé, akkor ebben az Úristen végtelen bölcsességét és irántunk való szeretetét sejthetjük.
Nekünk: rabbiknak, papoknak, ideológusoknak, pártvezéreknek, művészeknek, íróknak, értelmiségieknek elsőrendű érdekünk, hogy a szegényekkel elhitessük: az ő érdekük az, hogy mi legyünk a gazdagok, s ne ők. Aki a szegényeket e beléjük lehelt hittől meg akarja fosztani, nekünk esküdt ellenségünk, és a szegényekkel is rosszat tesz, mert szegényeknek lenniük kell az Úr akaratából, semmi értelme hát, hogy lázítsák őket.
Nem jó nekünk egy Messiás. Ha igazán Messiás, meglesz a segítségünk nélkül.
Fenyegetőznek, hogy futárokkal fogják Ram állításait ellenőriztetni, a fontoskodáshoz ez hozzátartozik. És előbb-utóbb Jeruzsálemből Ra446mot kiebrudalják. Észrevétlenül nem tudják kicsempészni; vakhívő rajongók valóban elkísérhetik a kapuig, sőt azon túlra is; róluk később kell határozniuk. Kiebrudalták. Ez volt a legjobb megoldás a megkövezése és az imádása között. Fogságot szenvedett, de nem kövezték meg; hihette, hogy a Mester Igéje termékeny talajra hullott. Mennél kietlenebb a pusztaság, a Hit magva annál jobban megtapad.
Mit láthatott a Városra visszanézve? Láthatta a Mestert, akinek a szelleme odabent már hatalmasan ténykedik. Ezt fogja jelenteni, és nincs, aki megcáfolná: Jeruzsálemben nincsenek lengyel Feltámadottak. A Franciaországba induló futár pedig, akiről a jelentésében szól? Vagy volt ilyen, vagy nem, de a Kör aktáiban nincs nyoma, hogy jelentkezett volna náluk.
Mielőtt Ram a szónoklatát a Midrasban megtartotta, ihletre és a Mester sugallatára várva tekergett, és a városból is kikóborolt. S ha már kiment, délkelet felé vette útját. Nem járt arrafelé senki.
Az Olajfák Hegye inkább domb, mint hegy, bár meredek. Olajfák se igen nőttek rajta, csak csenevész bokrok, csoda, hogy a szamarak legelnivalót találnak a kövek közt. A Getszemáné-kert kisebb volt, mint amilyenek a Párizs melletti Batignolles-ban a házakhoz tartoznak. Fentről került arrafelé Ram, a templomhegy északkeleti oldalától vezetett az ösvény. Alacsony fakerítés vette körül a kertet, fel volt parcellázva sok nadrágszíjra, így jutott minden keresztény felekezetnek belőle. A kertben állt egy régi olajsajtó, hadd higgyék a zarándokok, hogy eredeti. Nőttek olajfák, szám szerint hét, meg néhány ciprus; elég vaskos volt a pár száz éves fák törzse, hogy a vándor képzelete ezernyolcszáz évesre taksálja őket; azok alatt izzadt volna vért a Megváltó az elfogatása előtti éjjelen.
Sok szörnyűséges történetet ki szoktak agyalni a népek egyformán tehetségesen, minden vallásban hasonlóak a képek és a történetek, de hogy valakinek félelmében a pórusaiból izzadsággal kevert vér szivárogjon, olyat nem lehet kitalálni, csak valóban látni.
Ácsorgott a kertben az olajfák alatt Ram, nem volt még a kert kulcsra zárva, mint később, mikor nagyobb üzlet lett a zarándoklat. Ácsorgott 447ott, ahol félelmében Jézusnak vér szivárgott a pórusaiból az elfogatása előtti éjjelen. Állt a kertben Ram, de nem emlékeztette a Mesterére, hát továbbállt.
Leereszkedett a Kidron patak mély völgyébe, amit Jozafát-völgynek is neveznek; a patak, mely nyáron ki szokott száradni, most vékonyan csörgedezett; ősidők óta ez a temetkezés helye, mert másra nem alkalmas.
Botorkált a kövek közt, és láthatta Absalom sírját, görög oszlopok fölött piramis alakú csúcs, alsó kockarésze régebbi időből való, a sziklából vésték ki nagy szorgalommal. Fia nem lévén, utódtalan kétségbeesésében emeltette a legenda szerint Absalom e sírhelyet magának, gonosznak tartotta a nép. Az elhaladónak a sírra átkot és követ kell dobnia, főleg a gyerekeket biztatják erre. Látta Jakab sírját, amit szintén a sziklából vájtak ki, ott éhezett volna a keresztények szerint Krisztus a feltámadásáig. Egy igen nagy sírbarlang mellett látta Zakariás piramisát; ő volt az a Zakariás, akit a templom előtt köveztek meg. Bal felől az Olajfák Hegyén sovány szamarak és nyomorult beduinviskók elszórva, odébb a Botrányok Hegye, ahol valaha Salamon király áldozott sok nejével a pogány isteneknek. Tábla e hatalmas sírok mellett nincs, nehezen kibetűzhető felirat csak a nagy sírbarlangon, miszerint az Hezir főpap két fiáé, ezért Ram úgy bámulta őket, hogy nem tudta, melyik kié; és nem is azoké, akikről a legenda szól; nem tudni, kiknek emelték.
Visszafele indult volna, de nem vitte a lába. Leült egy kőre, gondolattalanul szemlélődött, de nem volt mit látni, csak köveket mindenütt. Jó hely, hogy az ember misztikus elmélkedésbe merüljön, de ehhez is gyönge volt éppen; s akkor megérezte, hogy a kő, amin ül, sima.
Lenézett oldalvást, s látta, sírkövön ül. Végignézett a völgyön, és látta, hogy a kövek, amiket a pusztasághoz szokott szeme addig nem is észlelt, mind-mind sírkő. Ezernyi, milliónyi gyom verte sírkő.
Bármily elcsigázott volt is Ram, felállt, lassan araszolva megindult, a kövekhez közel hajolt, a feliratokat silabizálta, remélve, hátha mégsem sírkő mind, de hát sírkövek voltak. Héber, arab, latin betűs feliratok, meg görög és cirill betűsek, s ki tudja, talán egyiptomi írások is lekoptak némely kövekről. Voltak jól olvashatóak, voltak elmosódottak; egyeseknek csak faragott alakjuk árulta el, hogy sírkő gyanánt szolgál448nak, és voltak, miket a természet csiszolt formátlanná, azok voltak a leginkább gömbölydedek s a legszebbek, szél, por, eső faragta ki őket, az ősieket. Az Elemek, a Legnagyobb Szobrászok működtek tehetségesen; azok tehát így voltak sírkövek.
Ram még mindig remélte, hogy talál a kövek közt természetes képződményt, de ahogy a völgyet járta és a meredek domboldalba felkapaszkodott, látnia kellett, hogy követ raktak kőre, sírt sírra, mindet emberkéz rakta oda, s hiába repedtek el, csiszolódtak le, emberi szellemtől átjárt voltukat makacsul őrizték. A Halottak Völgyében járt. Hallott róla eleget, tanították a messzi Vilnában is, hogy a Kidron patak völgyébe várják a feltámadást a zsidók, sőt a gójok is; most láthatta, hogy a mohamedánok is így vannak ezzel.
Azért van itt annyi sír Córdobából, Hollandiából, Kis-Ázsiából, Afrikából, Grodnóból meg mindenünnen, mert akik ide temetkeztek, ott akartak porlani, ahol a Feltámadás sófárjának első hangjaira előugorhatnak halottaikból, s nem akarják megvárni, míg a kürt hangja a távolabbi temetőkbe elér. A másutt feltámadottaknak is ide kell utazniuk, mert itt tartatik az Utolsó Ítélet. A másutt eltemetettek kötelesek a föld alatt idefúrni magukat. Bámulta a számtalan sírkövet, évszázadok, évezredek során szaporodtak el ennyire, de nem azt érezte, hogy uramisten, mennyi a halott, hanem azt, hogy micsoda ereje és hatalma van az életvágynak.
Ezek itt nem is az összes holtak. Ők az élet kivételezett jöttmentjei, mert volt pénzük és módjuk idehalni, vagy a csontjaikat az utódaik által ideszállíttatni. Őket nem jeltelen tömegsírba kaparták, nem leöldösték valahol, ők az életvágyukat nyilvánítani tudták a halálban. Ők a szerencsésebb holtak. Hónapokig zötyögtek szekéren és himbálóztak hajón a holtak, hogy idejussanak. Temérdek pénz, fáradság, hatalmas üzlet évszázadok, évezredek óta.
Ült hosszan Ram, és csak tűnődött.
A mohamedánok szerint a templomtéren álló kőoszlop meg az Olajfák Hegye közt vasdrót lesz kifeszítve, amin a feltámadottnak végig kell egyensúlyoznia, és ha nem sikerül, a drót alatti Pokolba zuhan. A jókat angyalok támogatják kétfelől szárnyasan, a gonoszokat senki. Azt is hiszik a mohamedánok, hogy a Jozafát völgyével délen határos Hinnom 449völgyében álló oszlopra áll majd fel Mohamed, ott fog ítélkezni, ott fogja húgát Jézushoz hozzáadni. Nemrég, pár száz éve ott szónokolt egy próféta azon az oszlopon, leszédült és szörnyet halt. Krisztus az Olajfák Hegyén tartja majd meg a maga ítélkezését, így hiszik a keresztények, de mindez megvan már Joel prófétánál, aki írta: „Egybegyűjtöm mind a nemzeteket és leviszem őket a Jozafát völgyébe és ott ítéletet tartok felettök”. Talán valóban tartattak ítéletek ebben a völgyben, midőn még Absalom meg sem született.
Látnivaló nincs sok e völgyben, hanem hinnivaló, az van. Ott nyugszik milliónyi hajdan volt ember hite és életösztöne a kőlapok alatt, és nem nyugszik az életvágy, nyugodni nem tud, az éppen élőkben lüktet. S ahogy ott ült Ram a Kasztíliából, Speyerből, Libanonból, Sztambulból, Pszkovból érkezett halottak közt, az ezernyi, milliónyi még látható s már láthatatlan név közt, belátta, hogy minden sírba teljes emberi élet van bezárva, s mind-mind megörökítésre érdemes élet. Zsidók, arabok, keresztes lovagok, gazdagok és még gazdagabbak, s mindnek volt külön története és élnivaló küldetése. A sírok közt elcsigázottan ülve oly alázatot érzett az életvágy ily tébolyítóan nagy megnyilvánulása láttán, mint korábban soha.
Ott ült Ram a hatalmas, kerítéstelen temetőben a templomhegy keleti fala alatt, szemben az Olajfák Hegyével. Senki sem járt arra, de ott voltak a holtak, és vágyuk sugárzott, az újra élni isteni parancsa, a legnagyobb parancs, bármely vallás nyugtató kitalációinál erősebb: pogányabb. Talán ebből akarnak részesülni az oktondi szamarak, sejtvén, hogy a silány fűvel töltekezve magát az életet kapják meg. Örömhírt közölni ment Jeruzsálembe Ram, de még nagyobb hírt jelentettek meg neki magának a sírok, noha nem tudta, hogy ez pénzben is kifejezhető: húszezer piaszter volt akkoriban egy sírhely ára, a Hakham Basi négyévi fizetése.
Napnyugtáig ült a Jozafát völgyében, zöngés hangokat bocsátva ki magából, de gondolata nem volt, fohásza nem az Úrhoz szállt fel, nem szólt senkihez, csak önmagához. Gyászolni nem gyászolt senkit, gyászolni csak imádott embert lehet, azt se bármikor; ezernyi, milliónyi ismeretlen halottat gyászolni lehetetlen. Magát az Életet sem sirathatta el, hiszen azok a sírok az életvágy miatt kerültek oda diadalmasan. 450Nem is a nyomorult állat vonyítása volt az övé, az állatnak a fájdalom fáj, halálról nem tud. S nem is a nyomorult ember vonyítása volt az, aki a halálról tud, noha nem tud többet az ember az állatnál, csak annyival, hogy sejti: ez a Titok. Az a dünnyögés a nyelvvel megáldott-megátkozott embernek a nyelv alattiba való visszavonulása volt, főhajtás a Teremtés Csodája előtt.
Napnyugtáig ült Ram, akkor a városba visszaindult, mert a kapukat este hétkor bezárják, és reggelig senkit nem engednek be. Úgy érezte, hogy a város falai mintha ezt a veszedelmes életvágyat nem mernék az élők közé beengedni, s azért éjjel védekezik a város, mert akkor gomolyog fel a nemlétből a zabolátlan erő, amit nappal a színek, formák, hangok jótékonyan elfednek, legalábbis megkönnyítik az éppen élőknek, hogy azokba vesszenek látásukkal, hallásukkal, s hogy a halálról se vegyenek tudomást. A város felé sietvén az a múló sejtelem szállta meg, hogy az ő valamennyi lelki és testi böjtje semmi ahhoz képest, amit a valaha éltek művelnek folyamatosan, akik ott maradtak a völgyben, hogy kövekként böjtöljenek a Feltámadásig.
Vajon egyenlőek vagyunk-e mi, testvérek az Ügyben?
Ezen tűnődött Naplójában május 6-án Seweryn testvér, s úgy találta, nem. Persze egyenlőek vagyunk, amennyiben az isteni ideát testesítjük meg, és ez a mi küldetésünk; hanem egyenlőek mégsem lehetünk, minthogy szellemünk évszázadok óta vándorol, s kinek idősebb, kinek fiatalabb szellem adatott földi létében; mindünk másként élte meg előző életeit, egyik többet, másik kevesebbet tett.
Szóval a tehetségről tűnődött kétségbeesve Seweryn testvér, mert a Körben megingott a tekintély, megindult a versengés a Nőért, úgyhogy forradalmi volt a helyzet, s mindenkinek nagy volt a szenvedelme.
Május 9-én ebbe érkezett bele Ram. Azért ilyen sokára, mert először a Mesternek tett jelentést, előtte pedig a négy heti karantént is le kellett ülnie valahol, féltek Európában a pestistől, a kolerától, nem alaptalanul.
Sok alkalma nem volt a Kör jelenében elmélyednie, mert másnap a rendőrség már kereste, bár nem találta. Seweryn azt írja a Naplójában, 451hogy csak május 11-én találkozott Rammal; lehet, hogy ez konspiratív bejegyzés, és Ram éppen őnála lakott.
Adam testvérrel Batignolles-ban nyilván még a megérkezése napján találkozott, hogy elébe tárja jeruzsálemi beszámolóját, valamint a Mester levelét, amit Svájcból hozott. A rendőrség annyira hiába kereste, hogy a Kör előtt a jelentését felolvasta, ez volt tizenötödikén, és tizenhetedikén a Mester pásztorlevelét is ismertette velük. Egy hétig konspiráltak a testvérek, Ramot rejtegetvén. Az említett kiemelkedő alkalmak kivételével nemigen beszélhetett velük, egy közös találkozója azonban volt a saját Hetekjével, mert egyszerre ő lett az Őr. Ezt onnét tudjuk, hogy Seweryn a következő év március 31-én jegyzi majd be Naplójába, hogy Ram helyett az Őr Służalski lett. Nem eshetett máskor Ram Őrré választása, mint e rejtőzéssel teli héten. Így honorálták áldozatos térítését, ő pedig egyetértett, hiszen Őr csak úgy lehetett, ha a titkos szavazáskor magára szavaz. Nagy megtiszteltetés, hogy a többiek is rá szavaztak, Służalskit is beleértve; sőt Boleski, az addigi Őr maga ajánlhatta fel a lemondását Ram javára. Sikerült Ramnak először magával, később a Mesterrel, majd a Körrel is elhitetnie, hogy a zsidók megtérítése sikerült.
A beszámolóját már ismerjük; de mit írt a Mester, aki a jeruzsálemi útról hallottakhoz valamit hozzáfűzni kénytelen volt, Mester lévén?
„Izraelnek segíteni csak keresztjét felvéve lehet, könnyítvén ama kőnek megsemmisítését, mely az ő lelkét nyomja. A katolikus egyház azt parancsolja neki, hogy higgye, miszerint Krisztus Isten volt, ezt Izrael nem érzi meg azonnal; tehát előbb meg kell neki mutatni, hogy Krisztus az igazat hozta el, s tudakolni, Izrael mit hoz fel ez ellen.
Izraelnek templomban megkeresztelkednie nem kell, megkeresztelődik az Új Szellem elfogadása által – Ram testvér ebben a formában eleget tett annak, ami az Úrtól rendelve volt, hogy ezt a világ tudomására hozza –, hogy nyilvánossá legyen, miszerint Izrael a Pápát, Krisztus Helytartóját, Krisztushoz fordulni hívta fel.”
Hogyhogy a zsidóknak nem kell megkeresztelkedniük?! S mi az, hogy Ram jeruzsálemi sikeréről semmit sem ír a Mester? Sőt, lám csak, utólag az lett a koncepció, hogy Ram testvér a Pápát a Krisztushoz fordulásra mint zsidó hívta fel! Hiába kereszteltük meg őt kétszer is? De ha 452Ram testvért a Mester meg Adam testvér láthatóan egyetértésben védelmezi, legyen Őr Ram, ha mind a Mester, mind a Hivatal így akarja.
Aki akart, hivatkozhatott Pálra, akit a Mester ugyan soha nem említ, de az eszményképe ő lehetett: Pál hasonlóképpen nem tartotta lényegesnek, hogy a görögök nazarénussá válva előbb zsidóvá legyenek.
Túl van ez az egész zsidó dolog dimenzionálva, gondolhatták a Körben sokan. Azok csak néhány millióan vannak a világban, mi azonban, nyolcvanan, mi a megváltottak vagyunk!
Most pedig meg fogjuk ismerni Monsieur Cyprian Robert magánzót.
Jelenünkben harmincnyolc éves, paraszt volt mindkét felmenője, se felesége, se gyereke, német újságcikkek fordításából él, ám megtanult szerbül, és a Török Birodalom szlávok lakta területein szeret utazgatni. Tavaly könyvet is írt, két vaskos kötet, a címe: Les Slaves de Turquie, Serbes, Mantenégriens, Albanais et Bulgares, leurs ressources, leurs tendances et leurs progrès politiques. Nem olvasta a kutya sem, nem is azért írta, hanem mert a kémszolgálat pénzén lehet csak utazgatni messzi tájakon, a tudós maszkját viselvén, és az imázshoz a könyvírás hozzátartozik. Nagy Kelet-kutató lett sok férfiúból, aki angol, francia, német kémpénzen utazott, és az illető akadémiáknak becses tagjai lettek; Monsieur Cyprian Robertnek nem ilyen sors volt szánva.
Emlékeznek, uraim, azt a lengyel költőt, azt a Mickiewiczet, fizetése meghagyásával szabadságoltuk, és a szláv tanszék megürült. Oda valakit ki kell neveznünk. Szláv a tanszék, szlávok versengenek érte, s nemcsak a Franciahonban élők, hanem a messzi Balkánról is. Lengyel emigránsból elég volt, az oroszok, az világpolitika, a kisebb szlávok ki tudja, kinek kémkednek. Nehéz ügy: kéne valaki, aki nem szláv. Van olyan egyáltalán?
Felmerül Prosper Mérimée neve. Másfél évtizede nagy feltűnést keltett A Guzla, avagy illír poémák című kötete; a versek ugyan hamisítványok voltak, de szépek, és szerzőjük horvátul valóban megtanult. A hamisítást elnézték neki, egy spanyol drámát is hamisított előzőleg, leleplezték és jót mulattak. A lengyelekhez annyi a köze, hogy Chopin előtt ő volt Georges Sand szeretője. Írt regényeket, útleírásokat, meg most, 1845-ben a Carment; minisztereknek volt a kabinetfőnöke, és Puskint is fordított nemrég. Pompás jelölt, csak vonakodik, nem akar 453eszelősöknek előadni, mondja. Az okosabbak persze sejtik, hogy Mérimée inkább szenátor szeretne lenni; az is lett nemsokára, a forradalom utáni ellenforradalmi rendszerben.
Még kérlelik Mérimée-t, de akkor Czartoryski herceg, a lengyel Emigráció feje kijelenti: van jelöltje, Cyprian Robert úr, tavaly januárban könyve is megjelent. A könyvből elég a címe, ellenőrizzük csak; tényleg van ilyen. Nosza, hívjuk be az illetőt.
Behívják. Nem valami lelkes. Próbálják rábeszélni. Azt mondja magáról, hogy ő nem literátor. Nem baj, olvasson el két-három könyvet, beszéljen arról. De ő nem tud csak szerbül, meg kicsit törökül. Ember, bőven elég! Azok a szlávok úgyis ugyanazt a nyelvet kaffogják, az oroszt! Tiltakozik, hogy nem; megmosolyogják. Jóember, biztos fizetést kap, nem kell többé cikkeket fordítgatnia éhbérért, mert a könyvéért úgyse kapott semmit, tudjuk. Azt mondja, jó neki így. Jóember, biztos egzisztenciája lesz! Tudja, mi az manapság, egyetemi katedrához jutni? Tudja; nem kell neki. Úgy tudjuk, nincs is saját lakása, és amit bérel, az egy odú, ugyebár, a Quartier Latinben. Jó neki az odú, mondja. Ejnye; nem szabad a parasztokat tanulni hagyni, ez lesz belőle. Na nézze, jóember. Megtilthatjuk, hogy Törökországban mászkáljon. Tiltsák meg; ő már mindent látott, nem is vágyik oda. Na figyeljen. Csak nem képzeli, hogy a szolgálatból csak úgy ukmukfukk ki lehet lépni? Hallgat a parasztja. Mit gondol, ki maga? Azt hiszi, nem csinálunk magából professzort, ha nem akarja? De csinálunk! Ám előtte lecsukatjuk egy kicsit mint török kémet, ha sokat ugrál! Na?
Március 25-én Salvandy kultuszminiszter úr, az áldott emlékű Villemain utóda a szláv katedrára kinevezte Cyprian Robert urat.
Hörög a lengyel Emigráció: egy ilyen senkit a szláv katedrára?! Mickiewicz után?! Gyalázat! Kicsit csöndesednek, mikor Czartoryski palotájából kisuttogják, hogy a jelölést a Herceg támogatta. Na de mégis, mondogatják halkabban, de keserűn. Kérdezgetik Mickiewiczet, mit szól. Ő megbecsülését fejezi ki Robert úr iránt; a könyvét ugyan nem volt ideje elolvasni, de bizonyára alapos munka. Ez szép; ám azt a trónbitorló franciát sose fogjuk szeretni, esküszünk!
Szegény Robert közben magolhat lóhalálában lengyelt, csehet, oroszt, biflázhat egyszerre három hasonló s mégis eltérő grammatikát, gyöt454relmek gyötrelme, oly könnyű összetéveszteni őket! Még rosszabb, hogy irodalmi műveket kell olvasnia, verseket tanulnia félig tudott nyelveken. Holott ő semmit se akart a világtól, csak kóborolni benne kicsikét, inni a pálinkát azokkal a kedves, vad rácokkal, hallgatni a többszólamú énekeiket, aludni velük a földön, nem mosakodni, nem váltani ruhát hetekig, elvegyülni köztük, akik egészen olyanok, mint a szülei voltak, isten nyugosztalja őket Normandiában. Mégis nekik volt igazuk, mikor a tanulástól bottal próbálták eltiltani.
Egy öltözet ruhát is kell csináltatnia, hogy ősztől a hülye sznobok elé kiálljon!
Érti, hogyne, hogy ez is világpolitika, annak a szolgálatában kell magasztos szólamokat zengenie literátori agyszüleményekről, amik a kutyát se érdekelnek. De hol írtak olyan szép hősi énekeket, mint amilyeneket az öreg rácok deszeteracban mondanak kívülről guzlakísérettel, és mondják órákon át?! Az igen! Azokban vér van, dúlás van, hősök vannak, és nem ez a sznob, kifinomult sápadtság, amitől ájuldoznak a schöngeistek. Még Goethe is megrendült tőlük, pedig gyatra német fordításban olvasta őket az a képmutató, őszintétlen alak. Hát még ha eredetiben hallotta volna! Összetépte volna az életművét; nem lenne kár érte.
Robert úr tudja és mélyen fájlalja, hogy bajt hoz a rácokra, a bolgárokra, az albánokra, a crnagorácokra, akik szépen megvoltak a török alatt, és sosem akartak világpolitikát csinálni. Amint a nagyhatalmak beteszik a lábukat, az a sok szép ősi, kemény népség fel lesz morzsolva. Jönnek a jöttment napóleonok, és oda is beviszik a nemzeti hülyeséget, fellázítják a szlávokat a nacionalizmus nevében a békés, lusta törökök ellen, mert ez a francia világpolitikai érdek. Nem mintha nem gyilkolnák egymást ősidőktől a délszlávok is, erről szólnak a gyönyörű énekeik, meg a szerelemről, mert ők is emberek; de ott még szemtől szembe megy a harc, tiszta a párbaj! Aki amilyennek születik, az olyan! De most odatódulnak a jöttment francia, német, angol fióknapóleonok, a bennszülöttekből is kreálnak egyet-kettőt házi használatra, és senki se lesz többé az, aki.
Ó, ha jóvá lehetne tenni, hogy a leigázásukhoz ő is hozzájárult némiképp! De nem lehet. Ha pedig nem a nagyhatalmi hazáját szolgálja, meg 455sem ismerhette volna őket, ez a bökkenő, s most nem tudná, kit és mit szeressen és sirasson.
Ha valahol a rendőrség nem kereste Ramot, az Cyprian Robert úr odúja.
Jó, hát jöjjön, akit Mickiewicz küld; ez már velejár ezzel a francos úri élettel.
Nézte Cyprian a vendégét, és megrökönyödését élvezte. A vendég megállt az ajtóban, körülnézett másik, harmadik szobát keresve, de nem volt. Volt abban a kajla tetejű padlásszobában egy jókora koffer, valami zsák a földön, és vadonatúj öltöny lógott az ajtóba vert szegen, más semmi. Zömök volt és kajla fülű a vendég, nem volt nála, csak egy vedlett útitáska. Hellyel kínálta vendégét Cyprian a padlón enyhe gúnnyal. A tömzsi lengyel nemes, mert lengyelben csak nemes van, azonnal le is ült, méghozzá törökülésbe, s mintha vidorabban nézegetett volna körül, mint az egy lengyel nemestől várható.
Cyprian ráült a kofferra, majd sajnálkozva közölte, hogy bundazsákja csak egy van, de abban hagyományosan ő alszik. Bólintott a Jan Andrzejként bemutatkozó lengyel nemes, szemügyre vette a bundazsákot, mert olyat még nem látott. Megkérdezte, nem túl meleg-e télen.
Cyprian eltűnődött. Amíg a választ mérlegelte, vendége határozottan kijelentette, hogy a koffer túl nagy.
Lenézett a kofferra, egyetlen vagyontárgyára Cyprian, amin ült; tényleg, kissé túlméretezett. Kinyitotta útitáskáját a lengyel nemesúrfi, volt benne pár megviselt könyv, kirakta őket a padlóra, s mondta, hogy neki ennyi a vagyona. Cyprian felállt, odaguggolt. Mickiewicz Összes lengyelül, annak köteteit már látta Cyprian, valami zsidó könyv, amihez nem értett, és néhány francia meg német regény, de nem voltak felvágva. Akkor felállt Cyprian, kinyitotta a koffert, és oldalvást megállt; a vendégnek, udvariasságból, fel kellett tápászkodnia s a kofferbe benéznie. Sok könyv, jegyzet, kézirat, pormacska. Bólintott a vendég, s a koffert, együttérző érdektelensége okán, lecsukta. Mondta a vendég, hogy ő ugyan lengyel katolikus, de vetkőzéskor ki szokott derülni, hogy zsidó. Na, mondta Cyprian enyhülékenyen, akkor menjünk le és igyunk valamit.
Lementek és ittak, hol az egyik fizetett, hol a másik; enni nemigen et456tek, hanem mikor a rác ételeket kezdte dicsérni Cyprian, a szalonnát, a razsnyicét, a csevapot, a muskalicát meg a rakiját, főleg a prepecsenicát, amihez képest a konyak poshadt állóvíz, akkor Jan Andrzej a török ételek értő taglalásába fogott, s lassan kiderült, hogy azok hasonló vagy azonos ételek. És a töltött káposzta, uramisten! Jó zsírosan, esetleg csülökkel, amit füstölni szoktak! A báránypörkölt! Bárány nyárson, rablóhúsként, a saslik, paprikával, hagymával, szalonnával együtt sütve! A töltött tök! A töltött padlizsán! Az ajvar saláta! Kérdezte aggodalmasan Cyprian, vajon ezek kóser ételek-e; megnyugtatta Jan Andrzej, hogy mind az, amit az Úristen jónak látott finommá tenni a teremtményei számára, ekképp a disznóflekken is az. Ittak; mosdatlanul illatozott a kávéházban Cyprian, s hozzá hasonlóan illatozott Jan Andrzej. Mindkettejük cipője egyetlen pár volt és vedlett; ó, mennyire elnyűvődött már az a hajdan csikorgóan szép új cipője Ramnak, mely a lelkét sokáig szorította betöretlenül! Szépen egymásra találtak veresedő szemmel, nehezülő fejjel. Ram mintha bátyra akadt volna kalandoztában végre, aki azonban nem tornyosul nyomasztólag fölébe, mint Jozef Reuben, akivel Cyprian egyidős.
Cyprian plajbászt vett elő, és a kávéházi asztallapra aprólékos alapossággal számokat rótt, s magyarázta, mennyivel olcsóbban jön ki így, hogy nem nősült meg, nem csinált porontyokat, hanem a bordélyokat látogatja rendszeresen; a kurvák sokkal kedvesebbek, mint egy feleség! S mire ezek a lányok megvénülnének, már el is tűntek a föld színéről, s helyettük ott vannak az új, a fiatal kedvesek! Jan Andrzej az asztalt kopogtatta szigorúan, tessék a kedvességet is pénzbe átszámítani. Úgy még olcsóbb, rikkantotta Cyprian, házsártos kurvával még nem találkozott; talán szerencséje volt.
Mindenki nyomot akar hagyni, morogta Cyprian elégedetlenül, a hülyék. Minek?! Én nem akarok nyomot hagyni! Jókedvében hívta vendégét, menjenek a lányokhoz. Ingadozott Ram, vendéglátóját megsérteni nem akarta. Ne habozzál, Kraljevicsu Marko! – kiáltotta Cyprian. De Jan Andrzej továbbra is habozott. Te is csak egy csóró csergar vagy, prijatelju moj! – biztatta Cyprian, remélvén, hogy e szavak lengyelül hasonlóan hangoznak; szard le a burzsoáziát te is! Üld meg a párizsi flasztert a szőrén te is! Ugyanazt a levegőt szívom, mint ők, ugyanazt az 457eget bámulom, mint ők, legalább háromszor annyi nőt baszok, mint ők, és tizedannyiba se kerül!
Nem volt mese, vele kellett menni. Cyprian kiválasztott neki egy kövér lányt, maga eltűnt egy szintén vaskos másikkal. Bement a szobába Ram a lánnyal, adott neki pénzt, s kérte, hagyná aludni egy félórácskát; a lány vállat vont és kiment. Ram ücsörgött a széken félálomban, mert a mocskos ágyra heveredni félt, s kérte az Urat, hogy méltó körülményeket teremtsen a szüzessége elvevéséhez, mikor sort kerít rá, de még a Megváltás teljes beállta előtt, ha lehet.
Aztán hazavonszolta Cypriant, és a bundazsákba próbálta belegyömöszölni, majd a bundazsákot ráhúzni igyekezett, hasztalan; így a padlón hortyogtak másnap délig, az újonnan kinevezett professzor meg a hittérítő, és úgy akarta az Úr, hogy egyforma fejfájással ébredjenek.
Boldogan lakott Ram az üres padlásszobában fogadott bátyjával, Cypriannal, s közben a Körben Őr lett, a kiválasztottak közül a leginkább kiválasztott nyolcak egyike, és a rendőrség hiába kereste.
Frankfurtba indult Ram megint, oda szólította a küldetése. Május 17-én szombaton indult a Mesterhez Adam testvér. Ram is a Mesterhez ment volna először? Nem biztos. Együtt nem utazhattak, Adam testvér hivatalos francia útlevelet kapott, Ramot üldözték. Hogy jutott ki Franciaországból? Talán a gazdagok szokását követve fogadott egy kényelmes kocsit, azzal az indóházhoz kihajtott, ott a kocsit a vaspályán ácsorgó egyik nyitott tetejű vagonra a lovak felhúzták, s ott is maradtak a vonatozás alatt végig a pofájuk elé kötött zsákból zabot eszegetve és a vagon padlatát le-leszarva. Fent utazott bundába burkolózva, fázósan a kocsis, a kocsiban pedig bent egyedül kinyújtózva, békésen szunyókálva Ram, és száguldott a vonat szélsebesen. A szegények ötvenen-hatvanan szorongtak a nagy csukott vagonok osztatlan légterében emeletes priccseken, őket alaposan ellenőrizték a határon a zsandárok, de a gazdagokat nem, azok gazdagok.
Június 4-én Seweryn a Naplójába beírta, hogy Ramtól levelet kapott Frankfurtból. Ez a levél elveszett. Szóval június 1-jén már ott kellett 458lennie. És ott maradt július legvégéig. Két teljes hónap. Nagy idő. Mit csinált ott két hónapon át?
Adam testvér július 12-én tért vissza Párizsba a Mestertől; ír Ramnak; Ram e levelet 22-én kapja meg; július 28-án válaszol Frankfurtból.
Azt írja Ram, hogy július 21-én a zsandárok ki akarták utasítani Frankfurtból, és a Testvérei nagy nehezen érték el, hogy nyolcnapi haladékot kapjon. Huszonötödikén összegyűltek, és megérezték, hogy három rabbival egyetemben Ramnak a francia követségre kell mennie. Aznap délután a hamburgi, a lipcsei meg a darmstadti rabbikkal, kik „civilizált emberek, franciául jól beszélnek”, a francia követségre el is ment. Az Ügyről félórás előadást tartott a diplomatáknak, azok meghallgatták, sőt a „legnagyobb alázattal” tették ezt. Mondta nekik Ram, hogy a Mestert kiutasítván a franciák rosszul cselekedtek, mert amit az Úr küldötte a franciákhoz vitt, azt Franciaországnak el kell fogadnia, ha nem ma, hát holnap, de az a nap közel; és ezzel Izrael is így van. A rabbik megerősítették, hogy Ram testvér nem forradalmi összeesküvésre szólítani érkezett, hanem a Vigasz igéit hozta, amire ők oly rég várakoznak, s ami nélkül létezni nem tudnak. Bemutatták igazolványaikat, miszerint felesküdött rabbik, és mondták a nagykövetnek, hogy ők ugyan németek, de egyetértenek azzal, amit Ram mond, nagy hivatás vár a francia népre, és úgy, ahogy most van, Franciaország meg nem maradhat. Előszedte volna a nagykövet a Ramról írott jelentést, amelynek értelmében tőle a francia útlevél elkobzandó, de mert a szavaitól igen meghatódott, imígy szólott volna: „Na uram, most mit tegyek magával? Mert hallom, Frankfurtból is eltávolítják, hát most hova fog menni?” Mire Ram azt felelte, hogy ő oda megy, ahová az Úr szólítja, és ahol az Úr Igéit hirdetni lehet. Erre odaszólt a nagykövet a titkárának, hogy Ram úr útlevelét adja vissza; vízumot nem adtak, írja Ram, de azt nem is kért.
Érdekes, hogy Ramnak, noha a francia rendőrök keresték, érvényes francia útlevele volt. Ki intézte el? A Körből egyedül Mickiewicznek voltak megfelelő francia kapcsolatai hozzá.
Írja még Ram, hogy pár napig nem tudta, hova is menjen, de az Úr és a Szentlélek megteszi a magáét, mert e levél írása előtti napon, vagyis 459július 27-én levelet kapott Amszterdamból; ez válasz volt arra, mit tíz nappal korábban ő küldött oda bizonyos Hers Lehrenhez. Ő az, akinek Jeruzsálemből az Ügyről írtak már a zsidók. Az öccse, Ekiwa válaszolt, hogy náluk pár hónapja nagy munka folyik, mióta a hírt Jeruzsálemből megkapták, s nem tudják, mitévők is legyenek, de érzik, hogy nagy lett az idő; imádkoznak és böjtölnek, s várják őt Rotterdamba, onnét a rotterdami rabbival Londonba mennek, ahol pár hete a bátyja már ezekről a hírekről tárgyal. Úgyhogy ő, Ram, másnap utazik Rotterdamba; Frankfurtban megtette, amit megtehetett, a többit az Úr és a Szentlélek végzi el; ő megy, ahová az Úr szólítja.
Nem jó mű az, amely a hétköznapoktól a legnagyobb általánosításig nem jut el; nem jó mű az sem, amely a legnagyobb általánosítástól a hétköznapokig le nem hatol.
Íme.
Történt 1842-ben Braunschweigben, hogy összegyűltek a reformokra áhító rabbik, és összevitatkoztak, mi érvényes még a zsidó hagyományból s mi nem; vajon a Talmud egésze meg a messiáshit elhagyható-e, a héber nyelvű imádkozás elhagyható-e. Képzelhető a forrongás! Az ortodoxok Palesztinát akarták hazájukként továbbra is, és a Messiásban hinni meg nem szűntek. A reformisták ellenben azt az országot akarták hazájukként vallani, ahol éppen éltek, a messianizmusból elegük volt, és a teljes szóbeli hagyományt: a Talmudot, a Zohárt és az egész Kabalát elvetni javasolták, a modern filozófiát az okítandó tárgyak közé felvenni óhajtották, sőt egyesek a szombatot vasárnapra átrakni javasolták. Aztán 1845. január 20-án Magdeburgban kitűzték a második Reformverein kezdetét július 15-ére, Frankfurt am Mainba.
Azért ment Frankfurtba megint Ram, hogy az összes német államból gyülekező reformrabbikat, vagy az ellenzőiket, az Úr Ügyének megnyerje.
Ram aznap hagyta el Frankfurtot, mikor e gyűlés résztvevői dolguk végeztével elutaztak.
Hat héttel e gyűlés kezdete előtt már ott volt a helyszínen. Sok dolga lehetett. S nemcsak ő sietett oda, hanem az ortodoxok számtalan ügynökei is, hogy e gyűlést megakadályozzák. Olyan híresség is találtatott közöttük, mint a holland Awroom Prins rebbe.
460Rebbe? Igen, rebbe; vagyis nyugati ortodox haszid.
Illetve nem egészen, rebbének csak szólították a haszidok, akik a Zónából, ha tehették, a békés Hollandiába seregültek, hol ötven éve polgárjogot nyertek a zsidók, s ott a Jooden Breestrat sarkán, rebbe Awroom házában, ami eredetileg vegyeskereskedés volt, laktak és ettek és csiviteltek ingyen. A Lehren-bankház látta el őket, melynek rebbe Awroom barátja és híve volt. Ott lakhattak több hétig, és a szentföldieket is vendégül látták, úgyhogy óriási volt abban a házban a tömeg, a zsivaj és a szabadság.
A Lehrenek már az első Reformverein ellen röpiratot bocsátottak ki. Meg is rótta őket a lipcsei Allgemeine Zeitung für das Judenthum: a Lehrenek a zsidóságot száz évvel akarják visszavetni! Dr. Philippson magdeburgi rabbi, a szerkesztő, a mérsékeltek közé tartozott a reformerek közt, mégis ezt közölte a lapjában. Különös: támadják a holland ortodoxok a német zsidók polgárjogért való folyamodványait, holott maguk Hollandiában már ötven éve elnyerték.
Amszterdamból 1845 tavaszán váratlanul eltűnt rebbe Awroom. Közben megjelenik két vaskos kötetben a reformokat támadó európai rabbik leveleinek gyűjteménye, szerkesztette rebbe Awroom és Hirschel Lehren, akit szintén rabbiként tisztelnek, bár nem az. Erec Izrael reformellenes rabbijainak leveleit csak a következő évben tudják megjelentetni. Rebbe Awroom meg a Lehrenek alapították harminchat éve a Pekidim és Amarkalim segélyegyletet a szentföldi zsidók számára, úgyhogy a szentföldiek le vannak kötelezve, és a kért leveleket szívesen megírják. Nos, rebbe Awroom a nyáron egyszerre Frankfurtban bukkan fel, s azon rabbik aláírását gyűjti szorgosan, akik a Reformverein ellen vannak. Terjed rebbe Awroom röpirata, címe: Hartelijke toespraak aan al zijn Israelitische broeders, vagyis Szívélyes felhívás minden izraelita testvérekhez, bármely országban éljenek is. Ellenzi az asszimilációs törekvéseket, a héber nyelv eltörlését, a Palesztinába való visszatérés óhajának az imákból való kivetését, a zsinagógákban az orgona használatát, meg ilyenek.
Nemcsak rebbe Awroom ténykedik ezen a nyáron Frankfurtban, hanem rengeteg ügynök, amit a reformisták feljelentésekben nehezményeznek; és ott ténykedik Ram. Nem volt olyan terebélyes a gettót már 461kinőtt zsidónegyed, hogy valahol össze ne akadtak volna e négy-öt-hat hét alatt ők, ilyen-olyan vakhívők.
És az öreg Rothschild? A reformgyűlés ügyében feltűnően hallgatag. A reformistákat aligha szíveli, de nem nyilatkozik róluk; a reformisták nem mulasztják el, hogy lapjukban, az Allgemeinében Rothschildéknak hódoljanak. Az ortodoxoknak ugyanakkor élénk kapcsolataik vannak a londoni Rothschilddal, aki az öccse.
Vajon fogadta-e Ramot az öreg Rothschild, amikor érkezését tudatták vele? Fel kellett keresnie Ramnak, az illem ezt kívánta. Azt látom, hogy Rothschild legyint: nem kell. Mi újat mondhat neki Palesztináról ez a csudabogár? Különben is, most nem fogadunk senkit; amikor mindenki politizál, mi nem politizálunk: úgyis mindenki a mi pénzünkön politizál.
Ram, a térítő, fellélegzik és tájékozódik. Nem mindegy, melyik párton üssön rajta, mint az ő családján a Mester, ahhoz ismerni kell őket.
Nagy a forrongás. Sok német városban nyújtottak be petíciókat a zsidók, egyenjogúsításukat kérvén, s azokat nem zsidók is aláírták sok helyütt. Zsidó közösségek gyűjtik a pénzt, hogy rabbijuk Frankfurtba utazhasson. Egymást terrorista módszerekkel vádolják a sajtóban a reformisták és az ortodoxok, intoleranciát, fanatizmust hánynak egymás szemére, morális inkvizíciót emlegetnek. A cikkek szerint egymást a gójoknál kölcsönösen följelentgetik; árulók itt, árulók ott. A vegyes házasság, úgy tetszik, Németföldön gyakorlat, mert eltérő nézetű rabbik kelnek ki ellene. Javasoltatik: legyen a Messiás ezentúl a Vaterland! A reformisták egyszerűsíteni akarják az istentiszteletet, s héber egyetem alapítását javallják Jeruzsálemben. Tudós rabbik nyilvánosan lehülyézik egymást: a másik a Szentírást nem ismeri.
Az Allgemeine a caddikdinasztiák ellen fortyog. Azt írják benne: ideje lemondani végre a földi messiásállamról. A Talmud számtalan előírása réges-rég elévült, elvetendő. Legyen zsidó szinódus valahára, reformista. Rabbik levelet közölnek: a gyűlést nem ismerik el, az nem egyéb, mint zsaroló gyülekezet. Leíratik: rengeteg zsidó nem tartja a szombatot, a zsinagógák üresen tátongnak! Vita: mely zsoltárok hangozzanak el nemzeti nyelven. Héber vagy német!? Reformista érv: a reformok célja a zsidókat vallásukhoz visszavezetni, amit az ortodoxia 462miatt hagytak el. Kezdődjék a szombati istentisztelet ne hatkor, mikor úgyse mennek el az emberek, hanem nyolckor, s ha még úgy se mennek el, hát legyen szombat csak négyhetente egyszer, úgy hátha mégis elmennek! Megírta Rambam, vagyis Majmonidész, hogy az Első Templom idején az imádságnak, éneknek, tanulásnak nem is volt rögzített ideje.
Kérdi a frankfurti közösség levélben: miként használtassék a női rituális fürdő? Használható-e orgona a zsinagógában? A polgári válás érvényesíthető-e vallásilag? Kaphatnak-e olyan nevelést a nők, mint a férfiak? Szabad-e cukrot és vajat enni pészahkor? Mi legyen a haldoklókkal? Szabad-e zsidót felboncolni?
Folyik a szervezés, hogy közadakozásból lakhassanak és étkezhessenek a gyülekvő reformrabbik.
Tűnődik Ram, miként is viszonyuljon mindehhez az Úr Ügye felől, s magánszorgalomból a kinyomott Zóna-beli híreket is átfutja. Mégiscsak onnét lépett meg, további indokokat keres, hogy jól cselekedett, s meg is találja.
Frankfurtban is megírták, hogy Oroszországban a Kahalt eltörölték, és az iskolák és zsinagógák sorsáról semmi hír. Újabb cári ukáz próbálja a zsidókat földművelésre késztetni, földönfutóvá tenni, adókedvezmények és sorozási könnyítések ígérgetésével. Varsóban rendelet jelent meg: zsidók többé nem bérelhetnek kocsmát és nem főzhetnek pálinkát. Oroszföldön a háromezer léleknél kisebb városokból a zsidók továbbra is tetszés szerint Belső-Oroszországba transzportálhatók. A zsidók kötelesek keresztény ruhában járni, tilos a pajesz, a cicesz, a gartni, a jermolka; aki mégis hordja, ha tízéves elmúlt és hatvanéves nincs még, minden darabért adót fizetni köteles, gazdagabb pajeszonként, ruhadarabonként ötven rubelt, kézműves öt rubelt, rokkant három rubelt évente. Újabb cári ukáz, az összes zsidót városokba gyűjtik, faluban, kisvárosban nem maradhatnak, ingóságot magukkal nem vihetnek, csak pénzt. A városbéli lakhatásért meghatározott összeg fizetendő; aki nem bírja fizetni, csak úgy bocsáttatik be, ha kitér. A régebbi újságokat lapozgatva megtudja Ram, hogy amikor ő elmenekült onnét, Herszonba erőszakkal telepítettek zsidókat, földmunkára kényszerítették a rokkantakat, véneket, gyerekeket is, sok százan belehaltak. Kósza 463hír, miszerint a cár még a harmincas évek végén kitalálta, hogy az összes zsidót telepítsék Szibériába jobbágynak, s ha a cárnál kissé bölcsebb pénzügyminiszter nem esdekel térden állva, hogy ne tegye, mert a deficitjük ettől még nagyobbra nőne, végre is hajtották volna. S mesélnek egy történetet a frankfurti zsidók frásztörősen, az újságba csak pár hét múlva, a rabbigyűlés után kerül: Odesszában kitűnt a seregszemlén két matróz, be is mutatták őket a cárnak, kitüntetés várta őket, de mikor a misére kellett volna menniük, nem mentek, mert zsidók voltak, erre megbotozták őket, ők az admirálisok szeme láttára a hajóról a tengerbe vetették magukat, és nem is bukkantak fel többé.
A többi hírrel nem törődtek a frankfurti zsidók, akik németek már, de ez a két szerencsétlen fájt nekik, ezen felháborodtak, mert nagyon jól értették, mi az, ha valaki jó katonája a rendszernek, és mégsem tüntetik ki.
A Zónából fusson, aki futhat; hanem a teendőivel nem került Ram tisztába e hírek által.
A reformisták németté akarnak válni, a zsidó vallásból sok régiséget elhagyni törekednek és a kereszténységhez közelítik, ez a Mesternek jó.
Az ortodoxok a messiáshit fenntartásán munkálkodnak, ez a Mesternek szintén jó.
De melyik jobb a Mesternek?!
A reformistákat vagy ellenfeleiket kell-e térítenie?
A protestánsokat a Mester utálja, vallásukat vallásnak nem is tartja, számára világi és földi az ő hitük; a Mesternek tehát nem jó, ha a zsidók protestáns németekké válnak.
A reformisták a messiáshitet is elvetik, ellenük kell hát felvenni a harcot.
Ám ellenfeleik, az ortodoxok, a maguk óhitéből jottányit sem engednek, bármiféle újítástól mereven elzárkóznak! Őket egy gój messiáshoz hajlítani hogyan is lehetne?
Két rossz közt választani nem a hittérítő, hanem a politikus dolga. Hittérítő a körülményekről nem vehet tudomást, neki csak azt kell éreznie, hogy akivel beszél, azon rajta tud-e ütni, mint őrajta a Mester. Oly sokféle a lelki nyomorúság az emberekben, miből szabadulni szeretnének! Dúskálni lehet a bajokban, ha kicsit odafigyel az ember. Elvi464leg nem lehet híveket toborozni a Mester számára a szembenállók közt, de a gyakorlatban muszáj. Megmondta a Mester, nem egyenesen, hanem homályosan, ahogyan szokta, de félreérthetetlenül: édes fiam, eredmény nélkül most már a szemem elé ne kerülj.
Tudta a léleklátó Mester, hogy a szentföldi térítés nem járt teljes sikerrel, s noha illik az Úrnak és a Szentléleknek időt hagynunk, hogy eredményesen ténykedjenek helyettünk, azért a Messiás türelmének is van határa.
Volt hát oka újabb kudarcát Ramnak jóvátennie, éjt nappallá téve ügyködnie. Ez az utolsó harc, s ha elbukik, a Mester eltaszítja.
Volt súlyos okuk a harcra Awroom rebbe ügynökeinek is. Válogatott egyének lehettek, a Zónából menekültek értelmesebbjei, akik a gyűlés megakadályozásán fáradoztak. Az első reformgyűlés után írásban tiltakoztak, s ha ezek ennyire fafejűek, s nem értettek a szóból, hát második gyűlés, az már nem lesz! Felkeresik a tekintélyes rabbikat az ügynökök, maga Awroom is végiglátogatja őket, hogy a gyűlés elleni tiltakozásra bírják őket.
E sorból a nevezetes frankfurti rabbik, mint Jost, Auerbach meg Stein, nem maradhattak ki. Stein tekintélyes ember, és mérsékelt a reformpártisága. Auerbach kompromisszumokra hajlamos, ő is meggyőzhető. Jost óvatos ember, nagy karriert akar befutni. Kellenek a tekintélyes rabbik Awroom rebbének, mert pápaság, zsinat és egyház híján a zsidóságban a rabbik megszerzett tekintélye dönt vitás esetekben. Mindenféle elbírálandó ügyben ad hoc bizottságokat szoktak összehívni, s azokba a legtekintélyesebb rabbikat delegálják Európa legkülönbözőbb szegleteiből. A reform szélsőséges követelői közt sajnos elismert tudósok is vannak, Geiger meg Fränkel például; kár értük, ám velük Awrooméknak nincs miről beszélniük, ők nem meggyőzendők, ők ellenfelek, sőt ellenségek.
A négyezer éves vallás létéről van szó! A kiválasztott nép legszentebb tulajdonát akarják sárba tiporni a meggondolatlanok!
Lehetetlen, hogy Awroom emberei bele ne ütköztek volna abba a borzas, kajla fülű illetőbe, aki a messiáshit mellett hevesen agitált ugyanazoknál, akiket ők is meggyőzendőknek tartottak.
Ki ez, akit ők Amszterdamból nem ismernek? Gondolhatták, ez is 465rebbe Awroom embere, talán szentföldi, vagy a Lehrenek küldték, ami ugyanaz. De mikor jobban odafüleltek, vagy mikor egy-egy meggyőzendő e fura figuráról megjegyzést tett, hallhatták, hogy nem egészen azt hirdeti, amit ők. Ők a messiáshit mellett agitálnak, ez az alak meg azt mondja, hogy már eljött a Messiás.
Erről Awroom rebbét értesíteni kellett, neki pedig döntenie, látni kívánja-e az illetőt, vagy e jelenséget úgy értékeli, mint a reformpártiak aljas cselvetését. Hiszen állíthattak ilyen kelepcét a megátalkodottak! A provokáció a legkevesebb, ami kitelik tőlük, az árulóktól!
Mikor többedszer jelentették a rebbének, hogy az illető sürögni nem szűnik, talán felrémlett neki, hogy nemrég Jeruzsálemből értesítették a Lehreneket egy ugyanilyen csudabogárról, kérdve, mire véljék. Lehet, hogy ez ugyanaz?
Ügynöke elvégezte, ami rá volt bízva, s jelentett. Rebbe Awroom szakállát tépdesve hallgatta. Mégsem a reformisták csalétke, hanem magánőrült. Ha nem az övék, akkor a miénk. Mikor éles a helyzet, a dolog ennyire egyszerű. Ezzel a csudabogárral bizonyítani lehet, hogy a csökött reformpártiság ilyen képtelen hiedelmekhez vezet. Szörnyedjenek el, akikben még eleven a vallás!
Nyíltan közösséget vállalni a tébolyulttal nem szabad. Jól jönne az idült reformistáknak, rögtön belekapaszkodnának, ahogy szokták. De hadd működjék a boldogtalan. Hirdesse, hogy eljött a Messiás, és gój! Hadd lássák ezek a gójjá lenni akarók, mivel jár az árulásuk! Ez lesz, ha a reformjaikat keresztülviszik, és a zsidó vallást gyökerestül kiirtják! S ha botrány kerekedik az eszement körül, annál jobb; minél több a botrány, annál nagyobb az esélye, hogy az ingadozók megriadnak, s a Reformverein elmarad.
Nagyon szegény, jelenti még az ügynök, éhezik.
Igazán éhezik?
Igazán. Megvendégeltem; falt a szerencsétlen, aztán az egészet kihányta, és remegett, és hideg veríték verte ki.
Nem jó, gondolja rebbe Awroom, ha ennyire éhes, nem tud kellőképpen működni. S megkérdi, vajon igazi fanatikusnak látszik-e az illető.
Nemcsak látszik, az. Sok őrült nyüzsög Frankfurtban, de ez a legőrültebb.
466Akkor jó, mondja Awroom rebbe, s kitalálja a módját, hogyan juttasson pénzt az éhezőnek, de bizonyíthatatlanul.
Így történhetett, hogy Ram nem halt éhen a frankfurti két hónap alatt, s ha másképp történt is, nagyon másképp nem történhetett.
Ilyesfajta gyűlés előtt a rosszullétig heveskednek a pártosok, s a rosszullétig ingadoznak a dönteni nem tudók. Ami Awroom rebbét illeti, célját nem érte el, mert a második reformgyűlés július 15-én megnyílt. A rebbe nem várta meg, sebeit nyalogatni és átkozódni messzire futott.
Ram azonban ott volt. Nem a gyűlésen magán, oda közönséget nem engedtek be.
Megnyílt a gyűlés 1845. július 15-én reggel kilenckor. Huszonnyolc német városból jöttek a rabbik, mindegyikből egy, Berlinből és Frankfurtból azonban hárman-hárman, és jelen voltak harmincan (páran elkéstek). Elnök lett a frankfurti Stein tizenkét szavazattal, alelnök a breslaui Geiger (tizenhat szavazat), titkárok a luxemburgi Hirsch meg a frankfurti Jost, altitkárok az alzeyi Adler és a frankfurti Auerbach, bár utóbbi sorshúzással, mert a birkenfeldi Einhorn is annyi szavazatot kapott, mint ő, hatot. Felolvasták a gyűlést támogató táviratokat, valamint hetvenhét rabbi közös tiltakozását, ennyit sikerült rebbe Awroomnak összegyűjtenie. Több mint kétszer annyi rabbi tiltakozott, mint ahány odament! Szép eredmény, csak haszontalan. Meghallgatták, tudomásul vették, s folytatták. Sokan levélben új imakönyvet s liturgiát kérnek. Salomon Hamburgból és Fränkel Drezdából ellene érvel. Megválasztatik a közleményszerkesztő-bizottmány: Salomon (tizenkét szavazat), Fränkel (tizenegy), a magdeburgi Philippson (tíz), s kezdődhet a történelmi jelentőségű vita.
A stuttgarti Maier terjeszti elő a jelentést. Hanyatlik a kultusz. Az ortodoxok és a radikális újítók egy pontban találkoznak, ugyanis hogy a rituálékon ne változtassanak. Az ortodoxok, mert ők ortodoxok. A radikálisok, mert szerintük már nem érdemes. Ő, Maier, úgy véli, az ima lélekből jön, tehát anyanyelven kell lennie, s nem héberül, ami már rég nem anyanyelv.
Ezt Philippson meg a schwerini Holdheim hosszan vitatja.
Második nap. Vita: kell-e héber istentisztelet? Kell-e még a messiás-dogma? Az arany közép szerint igen, de csak ha nem politikai és nem 467nacionalista. Kérdés: legyen-e orgona a zsinagógákban? Rossz kérdés, mert sok helyütt már van. Igen, de ma még csak meg van engedve, ám legyen ajánlott!
A hírneves Fränkel szólal fel. Elveket, elveket! Ő a pozitív-történelmi zsidóság nevében beszél! Túl nagy a szakadék köztünk és az Írás között; az Írásmagyarázat szubjektív, ma csak az önkénynek van ereje, ilyen most a korszellem, s minden egyéb átmeneti. Ámde! Ne osszuk két részre a zsidóságot! A héber a zsidósággal összenőtt, szükséges tehát!
Mások: nincs tiltás az Írásban, hogy más nyelven ne volna szabad imádkozni! Azon a nyelven kell imádkozni, amin az ember ért, így Salomon. Heves, hosszan tartó vita. Egyhangú szavazás: nincs törvényes előírás, hogy kizárólag héberül szabad imádkozni. Kérdés: javalljuk-e, hogy legyen az istentisztelet nyelve a német? Óriási vita, ki legyen-e a héber nyelv az imádkozásból zárva.
Hirsch: vigyázzunk, nehogy a vallás a művelteknek a műveletlenek fölötti elnyomását segítse! A hébert kizárni nem szabad! Könyörög, tanítsák meg a gyerekeket héberül legalább annyira, hogy könnyebb prózát megértsenek!
Holdheim ellenzi; más vallások is megvannak az egyetlen szent nyelv nélkül.
A braunschweigi Herzfeld a hébert ajánlja, mert ha nem értik, az ima misztikusabb.
Az oldenburgi Wechsler váltig állítja: nem ima az ima, ha érthetetlen.
Geiger: kizárólag anyanyelven történjék imádkozás, úgy válik valósággá. Ha ragaszkodunk a héberhez, olyan nacionalista jegyet tulajdonítunk neki, ami nem vezet jóra!
Harmadik nap. Löwengard szerint legyen a vallás alapja a lelkiismereti szabadság, a zsinagógák pedig a hamis prófétálástól mentesek.
Nem bírja a mellébeszélést Fränkel, szólásra emelkedik. Nem szabad a héber nyelvet az emancipációval együtt tárgyalni. A héber lehetővé teszi a szent szövegek megértését. Maradjon a héber kötelék, mely a zsidókat vallásukhoz köti. Már eddig is túl sok kötelék szakadt el. A zsidók nemcsak a Kinyilatkoztatás hordozói, hanem azon nyelvé is, melyen a Kinyilatkoztatás történt. Ezt most akkor is ki kell mondani, ha eddig erről törvény nem született.
468Salomon: az ima érthetetlen, ha héberül van.
Maier: a tanulókat nem tudják a héberre megtanítani, alig olvasnak.
Philippson közvetít: legyen a német rituális nyelv bevezetve, de maradjon a héber is. Az egyén imádkozzék németül, az istentisztelet tartassék héberül. Mi német zsidók vagyunk, ám a zsidóság nem lehet német, mert egyetemes. A héber valaha népnyelv volt, mostanra médium lett; legyen hát eleven úgy, mint a vallás közvetítője.
Trauenfels: az idegen nyelv ismerete felemelő.
Adler: ha a szent szövegek mind németre lesznek fordítva, a műveltség emelkedni fog. A héber primitív nyelv, tessék csak megnézni a konjugációját, mennyire szegényes.
Stein kijelenti, kell a héber.
Szavazás.
Objektíve szükség van-e a héberre? Igen tizenhárom, nem tizenöt, tartózkodás három, mert utóbbiak nem értenek egyet az „objektív” kifejezéssel.
Kérdés: tanácsos-e a héber használata az istentiszteletben?
Az igennel szavazó tizenhármak kijelentik, hogy igenjük ezt magában foglalja.
Jolowicz: a már létező közösségekben tanácsos, az ezután létesülőkben nem.
Einhorn és Rahn a héberre szoktatás ellen szól.
Wagner, Wechsler, Holdheim szerint a közösségekben se használják a hébert.
Adler úgy véli, akkor kell használni a hébert, ha a közösség többsége megszavazza.
Tízen igent mondanak erre.
Este a tiszteletreméltókat a Frohsinnba hívták, ahol zsidó hangászok adtak hangversenyt.
Negyedik nap. Fränkel nincs jelen. Felolvastatik a kilencvenéves Friedländer rabbi üdvözlő levele, aki csak hajlott kora miatt nem tudott jönni.
Vita: mennyi ima legyen héberül, mi a minimum? Philippson elnapolást kér, elvetik. Óriási vita, melyek az őseredeti imák, mert azokat kéne megtartani. Mi az, hogy őseredeti? A másik Adler szerint, ő a kevésbé híres Adler, ezt nehéz megállapítani.
469Ekkor bejelentetik: Fränkel azért nincs jelen, mert aznapi dátummal cikket közölt az Oberpostamtszeitungban!
Gyönyörű szó, érdemes a német nyelvre áttérni.
Azt írja Fränkel: felháborítja az előző napi szavazás. Hogy egyáltalán egy rabbigyűlésen szavazásra kerülhetett sor! Úgy kezelték a héber nyelvet, mint valami apróságot! A szent Ősöket megalázták! Ha az imákból is kiűzik, teljességgel el fog enyészni! Nem lenne a héber akadálya semminek, ha tisztességesen bírnák okítani. A gyűlés többsége úgy határozott, hogy a héber csak tanácsolt nyelv legyen; ez a zsidóság megsemmisítésére vezet, így hát az egész úgynevezett gyűlés semmis. Ő protestál, a gyűlés közegében megnyilvánulni nem is tud, tehát szakít.
Botrány! Botrány? Mégsem. Fränkelnek ez az álláspontja, istenkém, nem baj.
Schott rabbi írásban határolja el magát, jegyzőkönyvbe vétetik.
Ötödik nap. Miként kezeltessék az imákban a Messiás? Kell, de politikai-nemzeti jegyek nélkül, hangoztatják többen.
Stein: minél tágabb a messiásfogalom, annál általánosabb; ezért is kell az imákban megmaradnia, s ha imáinkban megmarad, hiteles lesz.
Einhorn: erősítenünk kell a kiválasztottság hitét, mert Izrael el van hivatva.
Hess ezzel szemben: minthogy a politikai messiáshit már kiveszett, az egészet el kell vetni.
A másik Adler: nem tudhatunk a jövőről bizonyosat, tehát ne is beszéljünk róla. Az imakönyvbe a messiáshitet fölvenni nem kell, de az eszme igenis legyen kifejezve.
Holdheim: a nemzeti már nem él a vallásban, távolítsuk hát el a politikait is, az egész talmudista előírástömeggel együtt. Mi nem a jövőről beszélünk, hanem a jelen tényeiről. Akik Palesztinába visszamenni nem kívánnak, azok is legyenek az imakönyvben kifejezve.
Hirsch: a messiáshit a zsidó vallás központja. Az Emberi Nem el fogja érni a célját a Földön, ez a lényeg; lesz isteni ország a Földön; ez az alap, ehhez a Talmud mit sem tett hozzá. Egy az Isten – Egy az Emberiség! Feladatunk annyi, hogy a mondatokat az imakönyvekben egymással kibékítsük.
470Maier: az eszmét magát meg kell tartanunk, csak imádkoznunk kell elővigyázatosabban.
Wechsler: a Remény területén mozgunk; vegyük tudomásul, a Hogyanról semmit sem mondhatunk. A kérdés az, kihagyhatjuk-e imáinkból a politikai-nemzeti államért való esdeklést.
Auerbach szerint az idea már a Talmudban tiszta, tehát meghagyandó.
Hatodik nap.
Formstecher a messiástant szükségtelennek nyilvánítja. Philippson szerint szükséges.
Szavazás: benne legyen-e a Messiás az imákban? Egyhangú igen. Újabb szavazás: kell-e imádkoznunk azért, hogy Palesztinában ismét létesüljön zsidó állam? Többségi nem.
Ezen a napon keresték fel Ramot a zsandárok.
Hetedik nap. Vita az áldozati kultuszról. Az imákból az áldozati kultuszt egyhangúlag kizárják. Maradjon-e emlék az imákban arról, hogy volt ilyen? Igen tizennyolc, nem tíz.
Nyolcadik nap. Betartassanak-e a Tórában felsorolt ünnepek vagy sem. A kompromisszum: hároméves ciklusokban olvasandó fel a Tóra, nem egy év alatt. További kérdés: szombaton és ünnepekkor miből és mit olvassunk fel? Nyitva marad.
Kilencedik nap. A Zsidóságbéli Reform Társaság megújítása. A társaságból Fränkel kilépett, erre hivatkozva Salomon is kilép, viszont Holdheim és Einhorn belép.
Határozatot hoznak, hogy a harmadik rabbigyűlést Breslauban tartják. Megalakul az új liturgiát kidolgozó bizottmány, tagjai: Stein (huszonegy szavazat), Geiger (tizenöt), Salomon (tizenegy), Maier (tizenegy), Philippson (tíz), Herzfeld (tíz); utóbbi kettő közt sorshúzás dönt, Philippson kiesik.
Tizedik nap. Mit lehet és mit nem szabad szombaton? Mi minden minősül munkának, amit tenni nem szabad? Ismertetik Fränkel felhívását a rabbigyűlés ellen, mit Mainzból bocsátott ki.
Ezen a napon ment volna a három rabbival Ram a francia követségre.
Tizenegyedik nap. Szabad-e a női rituális fürdőkbe folyóvizet csöveken át, pumpák segítségével szállítani? Van-e bibliai tiltás erre vonatkozólag, vagy csak tradíció? Mit szól ehhez a rabbiság? Stein kijelenti: 471a Tórában nincs szó arról, hogy a rituális fürdő nőknek kötelező. Ám a Biblia nem is tiltja a menstruáló nő fürdését. Szavazás: a pumpák és a csövek mellett szavaz tizenhét, tartózkodik három. Ekkor már csak húszan vannak jelen, laposodik a Reformverein.
Több száz frankfurti zsidó aláírásával üzenet követeli: tessék azonnal kimondani, hogy a Vaterland azonos Deutschlanddal. Ők büszkék a németségükre. „Hol van még egy ország, melyben ilyen rabbigyűlésre sor kerülhetett volna?!” A gyülekezet örvend és egyetért.
Tizenkettedik nap. Egyhangúlag megszavazzák zsidó teológiai fakultás létesítését. Bizottmány e célból is alakul, bekerül: Geiger huszonegy, Philippson tizennyolc, Stein tizennégy, Holdheim tizenegy, Salomon kilenc szavazattal. Megválasztják a breslaui gyűlést előkészítő bizottmányt: Geiger (ő úgyis breslaui), Philippson, Herrheimer és Holdheim.
Hirsch vezetésével imádkoznak a rabbik, s ezzel a gyűlés ünnepélyesen véget ér.
Másnap elutaznak a rabbik, és aznap utazik Ram Hollandiába.
Szép gyűlés volt, a középkor meg az újkor között billegett.
De kik jelentették fel Ramot, és miért?
Rebbe Awroom, miután a gyűlést meghiúsítania nem sikerült, visszament Hollandiába, csak ügynökeit hagyta a színhelyen. Hiába gyűjtötte össze kétszer annyi rabbi tiltakozását a gyűlés ellen, mint ahányan azon részt vettek, a gyűlés megtartásának ténye a reformisták győzelme, visszhangja pedig akkora, mintha sok ezer rabbi lett volna jelen.
A német hatóságnál Ramot csak a reformérzelműek jelenthették föl, a hatóság a gyűlésnek a jelek szerint kedvezett. Nem voltak a frankfurti hatóságok antiszemiták akkortájt.
De nem az a jó kérdés, kik jelentették fel Ramot, hanem hogy kik védelmezték, kik mentek vele a francia követségre, ha mentek egyáltalán, kérvén, hogy a gyűlés végéig maradhasson?
Ram azt állítja, hogy a hamburgi, a lipcsei meg a darmstadti rabbival ment oda.
Lipcsei és darmstadti rabbi a gyűlésen nem vett részt. Ez biztos, mert ha részt vettek volna, a reformista sajtó a saját érdekében boldogan közli.
472Odamehettek mint ellenzők, a gyűlés ellen agitálók? Nem tudni, de nem valószínű. Távolléttel kényelmesebb tüntetni.
Hamburgi rabbi azonban volt a gyűlésen, a neves Gotthold Salomon, akit mindenféle tisztségekre megválasztottak. Népszerű ember, már a század elején német nyelvű szabad iskolát létesített kollégáival, a gyakran emlegetett Fränkellel és Philippsonnal együtt; írt egy csomó művet, például az Über die Entfaltung des Inneren Lebens durch die Spraché-t; a német nyelvű istentiszteletnek volt a bajnoka. Tanulmányozta a korabeli protestáns prédikátorok stílusát, és a nyomukban nagy zsidó prédikátorrá növekedett ő is. Mikor 1818-ban új gyülekezet létesült Hamburgban, odahívták Eduard Kley rabbi mellé. Oly sikerrel szónokolt a zsinagógában, hogy Koppenhágába is elhívták vendégprédikálni, ám ő Hamburghoz hű maradt. Moses Mendelssohn, a zsidó felvilágosodás alapítója tiszteletére monográfiát írt a születésének százéves fordulóján 1829-ben. 1835-ben élesen vitázott írásban a rostocki Hartmannal, aki az emancipációt ellenezte. Német nyelvű imakönyveket és iskolai Bibliát is kiadott; egyik kiadványát a retrográd Isaac Bernays betiltotta, amitől Salomon rabbi becse csak nőtt. E második rabbigyűlés után részt vett a harmadikon, és 1858-ban ment nyugdíjba Hamburgban, ahol hosszú, felvilágosult beszédeket tartott.
Nem illik a képbe, hogy egy Zónából szalasztott fanatikussal, akinek gój a Messiása, a francia követségre siessen.
Nézem a jegyzőkönyvet, s látom, kilép a Reformtársaságból. Összekülönbözött volna a többiekkel? Nem, mert számtalan bizottságba beválasztják még ezután, és e tisztségeket el is fogadja. Csakhogy barátja volt Fränkel, aki a gyűlés ellen felhorgadt, s az iránta való szolidaritását éreztetnie kellett. Szép gesztus volt, de maradt a reformisták között, és a német nyelvért harcolt a héber ellenében, amit gyöngén beszélt.
Tartózkodott volna Frankfurtban netalán másik hamburgi rabbi, esetleg Salomon ellenlábasa, akinek semmi sem drága, csak hogy ellenkezését éreztesse? Erről nincs adat, de valószínűtlen.
Ram mind a három rabbit megnevezve hazudott. Megtehette. Ugyan ki tud a Körben arról, hogy az általa megnevezett városokban kicsodák a rabbik és mit képviselnek?
Térítése ezúttal sem sikerült. Rohan tovább, mert a Mester szeme elé 473nem kerülhet, amíg a zsidóságot meg nem térítette. Ezért nem ugrik be hozzá további utasításokért Svájcba. Ez az első ilyen eset.
Ha egyáltalán járt a francia követségen Ram, és netalán valóban odakísérte három rabbi, azok a Lehrenek meg Awroom Prins emberei lehettek, és nem rabbik, hanem amszterdami ügynökök.
A reformpártiságban lelkesen fővő Frankfurtot nemsokára úgy megdolgozták a Lehrenek, hogy egészen ortodox lett. Ez csak azt bizonyítja, amit eleve tudunk, hogy forgandó a szerencse.
Kétségbe lehetett esve Ram, amikor Frankfurtnak búcsút intett.
Amszterdam!
Amint megérkeztem, a helyi zsidó Gemeindét rögtön felhívtam, mert ott se volt sok napom a kutatásra, és érdeklődtem, kitől kaphatnék a Lehren családról felvilágosítást. Adtak egy másik telefonszámot. Felhívtam, a hölgy gagyogott angolul. Kérdezte, ki vagyok, mi vagyok. Mondom, szégyenkezve, mint kelet-európaihoz illik: író, Budapestről. Csönd. Mondom: az Magyarországon van. Csönd. Mondom: a Lehrenek érdekelnek. Azok kik? Mondom: zsidók, a múlt században éltek. Mire a hölgy: neveket senkinek sem szolgáltatunk ki. Én: mármint hogyhogy? Ő: Neveket nem! Csönd. Nem fér a fejembe, hogyhogy nem szolgáltat ki egy nevet, amelyet én mondtam neki. Aztán rájövök: terroristának vél, aki a nevezett családot ki akarja irtani. Mondom: ezek az emberek az 1800-as évek közepén éltek, rég meghaltak az unokáik is, most 1988-at írunk! Csönd, hallom a hölgy agytekervényeit dolgozni, hátha mégis élnek. Ki is mondja: akkor sem; és lecsapja.
Egy sokadik hölgy más számon végre időt szentel nekem, s kezdi mondani, kik voltak. Pillanat, mondom, kerítek egy tollat. Mire kerítek, a hölgy felvilágosító buzgalma megcsappan. Azt mondja: menjen inkább Izraelbe. Mondom: az nem olyan könnyű az én hazámból. Erre ő tömören: menjen könyvtárba. Én: hiszen éppen ezt akarom, de hová? Ő: könyvtárba; s letette.
Akadt végül az amszterdami Egyetemi Könyvtárban egy úr, aki minden lehetőt elém rakott a Lehrenekről. Kérdezte, mihez kell. Mondom: regényt írok. Küldjem el, ha kész lesz. Mondom: magyarul írom. Látom 474a szemén: micsoda őrület, miért nem választok alkalmasabb anyanyelvet? De nem akart megbántani, és némi habozás után azt mondta: „Nem baj.”
Nos, 1843-ban egy jó tollú újdondász azt írta, hogy a Lehrenek amszterdami irodája elképzelhetetlenül festői, naponta számtalan ügynökük gyűlik össze a házukban megszámlálhatatlan teológussal egyetemben, az utcán pedig kéregetők tolongnak. Hitelt adhatunk Karl Marx úrnak, éles volt a szeme.
A tömeg azonban viszonylagos. A Lehrenek gazdagok voltak, mint bankárokhoz illik, ám piacuk szűkös: csak a zsidók. Nem épültek be a keresztény bankrendszerbe, mint a Rothschildok, későn kezdték, Rothschildok már nem lehettek, csak Lehrenek. De jól működtek így is, megkaparintották a szentföldi adományok kezelését, s amíg gyűlt a betét, nekik kamatozott, mielőtt tovaküldték. Később Vilnát is bekebelezték, hála a Kahal betiltásának, nekik dolgozott a cár. Őket a reform-mozgalom, amely Palesztináról nem akart tudni, a legsúlyosabban fenyegette. A dologhoz tartozik, hogy 1830-ban meghalt az amszterdami főrabbi, Berenstein, s elvitáztak évtizedekig, hogy ki legyen az új. Addig a legidősebb Lehrent, Cvi Hirschelt tekintették rabbinak. Mikor 1873-ban lett végre főrabbi, Dünner, a legfiatalabb Lehren fivér, az akkor nyolcvanéves Akiba támogatta, úgyhogy nem akármilyen család volt az övék.
A portugál rítust követték, mint Palesztinában a többség. Reggelente ima után egy órán át a Talmudot tanulmányozták. A hajnali ima otthon fél ötkor kezdődött, a portugál zsinagógában negyed nyolckor, és lehetett benne imádkozni álló nap. A német rítust követőket szívesen gúnyolták, de azért ott állt az askenázi zsinagóga a portugál mellett, sőt kettő is egybeépítve, sőt az askenázi zsinagóga épült fel elsőként, ezért a második, a portugál, sokkalta nagyobb. Minden askenázit haszidnak gúnyoltak; képzelhető, mit éreztek a poricsok, akik szintén a Lehreneknél gyülekeztek, és küldték őket Amszterdamból Németföldre, a taníttatásukat fedezték, hogy az ortodoxiát védelmezzék és terjesszék.
Volt az ortodoxoknak egy nagy hátrányuk: kénytelenek voltak nagyobb városokban élni, mert rituális vágóhidat a közösségek csak ott bírtak fenntartani, míg a neológok megvoltak nélküle bárhol. Enni pe475dig, az Úristen rendeléséből, muszáj. Mennél nagyobb egy város, annál oldóbb hatású, ha már a gettórendszer kimúlt; és Hollandiában már 1795-ben polgárjogot nyertek a zsidók. Nem volt könnyű a gettórendszert, ha másutt nem, a fejekben visszaépíteni.
Nemcsak a németföldi elvetemültek voltak az ellenségeik, mert bizonyos Hartog Joshua Hertzfeld, Zwolle rabbija, a jiddis helyett hollandul kezdett istentiszteletet tartani, ami ugyan idegen fül számára csaknem azonos, de az ő fülüknek nem az, a lelküknek meg pláne nem. Ez a Hertzfeld négy éve összehívta a holland rabbikat, hogy reformjaira rábírja őket, mik enyhébb és óvatosabb javallatok voltak, mint a németföldiekéi, de így is kétségbeejtőek. Mi lesz, ha a zsidók holland fennhatóság alá kerülnek, és az ő bankjukból kicsúsznak?! Így vívta halálra sebzetten utolsó csatáját a középkor náluk akkor; ám ez a csata sosem ér véget; amikor ezt a regényt a befejezése után tizenhét évvel újraírtam, a középkor a hollandoknál is új erőre kapott, hát még tőlük keletebbre.
Úgy hívták a keleti zsidók Amszterdamot, hogy Mokum, vagyis a Város. Hívták úgy is, hogy Amszterdam hamehulala, vagyis Amszterdam, az áldott. Mikor a nagy portugál zsinagógát felépítették a hitehagyó Messiásban, Sabbataj Cviben csalatkozván, úgy kellett határozniuk: nem muszáj Palesztinába menni, ott kell élni, ahol van az ember. Reformista gondolat, de mivel az ortodoxok hirdették meg, most, 1845-ben is annak számít. Hiába hirdetnek ehhez egészen hasonló dolgot kétszáz évvel az ő felismerésük után most a német reformisták, azok reformisták így is, úgy is. A felvilágosultak Angliában a zsidó Jeruzsálem újjáteremtését szorgalmazzák, ami ugyan ortodox eszme, de mert reformisták hirdetik, reformista, ellenük is hadakozni kell. Ilyenek a pártállások a Történelemben többnyire, a gyűlölet az elveken táncos könnyedséggel lép át, s a háttérben mindig a piac rejlik, hadd legyen igaza annak a jó tollú újdondásznak.
A Lehrenek háza a Rapenburgerstraat 175–179. alatt nyúlt karcsún fölfele, mint a többi ház mellette. Földszintjén nagyobbak, az első és a második emeleten kisebbek az ablakok, és két kicsi tetőablak a tetején. Mindegy, zsidó vagy keresztény ház, egyformán drágák voltak a telkek, attól törtek soványan a házak fölfele, mint New Yorkban később sok tu476cat emeletnyire. Némelyik elferdült és úgy állt, mint a pisai torony, de évszázadokkal később is álltak, és nem voltak az ablakokon függönyök.
Ezt nem látta Ram, mert a sors a neki rendelt városok közül Amszterdamot kivette.
Isten tudja, nem jellemzőbb-e ránk az, amit nem láthattunk életünkben, mint az, amit látnunk adatott.
London-don-don-don!
A földkerekség szíve! Ide rohant vissza Nathan Rothschild ló- s csónakhalálban, a waterlooi csatamezőn a döntő fordulatot észlelvén. Vágtatott a lován Brüsszelig, majd kocsin Oostendébe, ahol viharos tengerhez ért, és nem akadt, aki átvigye, de Rothschild nem tágított, s kétezer frankért mégis átevickélt vele egy tengerész. Amint Doverben partra támolygott, rohant postakocsin Londonba, megjelent a tőzsdén sápadtan, összetörve. Ott már elterjedtek a rémhírek Wellington súlyos vereségéről, s látván a nábob Nathant sápadtan, betegen, kitört a tőzsdén a pánik, meredeken zuhantak az árfolyamok, Nathan is csak eladni akart, eladni… Másnap megjött Wellington győzelmének híre, és ott állt Nathan ragyogva, mert előző este, mialatt ő eladott, az ügynökei vásárolták fel az összes részvényt. Nyert a trükkel egyetlen éjszaka egymillió fontot.
Amióta egyetlen szűk háló a világ, muszáj, hogy valahol fővárosa legyen. Ram évtizedeiben, s ezekből minden élőnek kevés jut az Úr beláthatatlan akaratából, London ez a hely.
Milyen volt az a London, ahová Ram Akiba Lehrennel és a rotterdami rabbival áthajózott? Hát szűkös, természetesen, amiként Párizs is csak azokból az utcákból állott, ahol az Úr Ügyének hívei laktak és gyülekeztek.
Kicsike minden Világfőváros, téved, aki mást gondol, s jobb, ha e szomorú ténybe belenyugszik. Pici közösségbe csöppen az ember Babilonban is, az ő nyelvét beszélők közé, s azon kívül nem lát másikat. Ha a törzsi társadalmát a világvárosban elhagyja, többé a bábeli zűrben vele szóba senki sem áll, és elhaladnak mellette szótlanul, ha egy építmény tövében a lelkét kilehelni készül. Csak a jómódú bennszülöttek libben477hetnek át adott körükből néhány másikba fölfele, lefele és oldalvást; övék Babilon viszonylagos teljessége, de micsoda szűkös teljesség még az is! Ám ehhez bennszülöttnek, a nyelvi és vallási többséghez tartozónak, gazdagnak, a hatalom bársonyába születettnek kell lenni. Aki máshová született, magára vessen. A bábeli kisebbségbe születettnek a Toronyból pár utca, egy tér és egy imahely jut; a jövevény pedig örülhet, ha egy imahely közelében koldusként megtűrik.
Romuald szeptember végi leveléből tudjuk: Londonba augusztus 4-én érkezett Ram, és hetedikén már zsidó gyülekezet előtt, „egy jószívű rabbinál” beszélt az Ügyről.
Ez gyorsan ment. Sőt ez volt az első város, ahova kísérték.
Ennyi tapasztalat után Ram hivatásos térítő. Tudja, csak az az Ige hathatós, amit a hallgatóság megért, csak az az igehirdető szavahihető, aki azt mondja, amit a hallgatóság hallani szeretne. Ami a közönségünkben sejtelemként nincs meg, nem is tudás, és vele elvileg sem rendelkezhetünk. Utókorra ne hivatkozzunk, ők is csak emberek. Vannak koráramlatok, divatos sületlenségek garmadával, de mélyükben a mindenkori emberi tudás ott van, és nekünk oda kell lehatolnunk. „Hetven arca van a Szentírásnak”, mondták a régi bölcsek; igen, de az mégis ugyanaz a Szentírás. Rabbi Abraham Galanté szerint, aki Szafedben élt a XVI. században: „A Tökély magasába az jut, aki előbb lent járt a Pokolban”. Négy századdal később József Attila szerint: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”. Nem tudtak egymásról, de tudták, hogy van Tudás.
Mielőtt térítő beszédét Ram megkezdte, öt napot töltött Akibával Rotterdamban, s talán az első három londoni napot is vele meg bátyjával, Hirschellel töltötte. Miről társalogtak?
A Mesterről keveset, mondja el Ram, amit akar, a gyülekezet előtt. Sok följelentőlevelet kaphattak a Lehrenek Jeruzsálemből, s bőven volt idejük ellenőriztetni, ki is ez a Messiás. Nem valószínű, hogy Ramnak említették volna, nem is ez volt a dolguk, hanem hogy a rabbigyűlés körüli hercehurcákról kikérdezzék. Nagy vereségük volt a Lehreneknek, hogy a gyűlés megtartatott. Nem az ott jelenlévők száma, mert mi az a harminc rabbi a sok ezerhez képest?! Hanem hogy egyáltalán! E gyűlés határozataira hivatkozva nyugodtan elhagyhatják vallásukat 478a zsidók, állítván, hogy attól még zsidók maradtak. Ilyesfajta gyűlések határozatai hatékonyak szoktak lenni. Gondoljunk az 1793. május 3-i lengyel alkotmányra, amely életbe sose léphetett: erősebben hatott a XX. században is, mint bármely valóban bevezetett alkotmány.
Frankfurtról faggatta Ramot előbb Akiba, talán a rotterdami rabbival együtt, akinek a nevét nem tudom, majd később Londonban rabbi Hirschel. Ram pedig elmesélhette, kikkel találkozott, mi volt a véleményük. Miért ne mesélt volna? Kedvesen kérdezték, s nem is a Mesterről! Nemigen érezhette, hogy ezúttal a Lehrenek alulfizetett kémjeként működik, holott ez történt. Sok nevet kaphattak tőle a Lehrenek, a reformok ellenzőiét, meg az ingadozókét, utóbbiakat később meg is puhították.
És megszervezték a kedves Lehrenek, hogy 1845. augusztus 7-én egy londoni rabbi lakásán a Messiásáról beszéljen.
Ez volt az első város, ahol nem ócska fogadókban, olcsó kocsmákban, éhesen, a nyomornegyedekben csavarogva érezte meg a hely szellemeit, vagyis nem érezte meg. Semmit sem tudott azokról, akik a jószívű rabbi házába eljönnek. Ez volt első nyilvános beszéde, amelyre felkészülni nem tudott.
De annyit látott már addig, hogy azt hihette, itt is olyanok a zsidók, mint a Zónában, a Szentföldön meg Németföldön. Tapasztalt, sőt önhitt hittérítő volt már.
Romuald testvér pár héttel később Svájcban jegyezte fel, amit Ram beszédéről hallott. Hogy miután ama „jószívű rabbi” házában Ram „hatvan izraelita előtt beszélt, volt, aki közülük megtért, s volt, aki nem”. Gyanús fogalmazás. Nem keveri Romuald ezt a térítést a jeruzsálemivel véletlenül? De bizony keverheti. Lévén kitiltva francia földről, nem volt jelen, mikor Párizsban jeruzsálemi jelentését Ram előadta. Később, augusztus 11-én ott volt, de rögtön ment vissza Svájcba a Mesterhez, és Rammal nem találkozhatott szeptemberben, mert Romuald ott nyűglődött Svájcban, és próbálta Adam testvér utasítására a Valais kanton lázongóit az Úr Ügyére téríteni. Valószínűtlen, hogy az újabb hatvanfős hallgatóság híre Ramtól származna. Ha e beszédéről beszámolhatott volna a Körnek, eltérő számot talál ki, ötvenet vagy hetvenet, mondjuk.
479Különben is, sok egy lakásban a hatvan ember.
Maradjunk annyiban, hogy összegyűltek jó páran. Ez lehetséges, mert a Lehrenek vendége mégiscsak érdekes, s akit a Lehren-bank valahova előadást hallgatni meghív, annak ott a helye.
Talán volt, akit valóban érdekelt, miféle híreket hoz valaki a Szentföldről, Frankfurtból meg a Zónából egyszerre. Sok fontos személy érezhette kötelességének e csudabogarat meghallgatni, aki, hírlett, még a római Pápával is személyesen tárgyalt.
Ott kellett lennie a nevezetes Sir Moses Montefiore titkárának is.
E nem kevésbé nevezetes úr, Louis Loewe, vagyis Eliezer Ha-Levi, történetünk idején harminchat éves. Porosz-Sziléziában született, a bécsi és a berlini egyetemen tanult keleti nyelveket, időben eszmélvén rá, hogy nincs nagyhatalom, amely a keletre való terjeszkedést elkerülhetné. Jó érzékkel Londonba tette át székhelyét huszonnégy évesen, négy év múlva expedícióval elment Egyiptomba, ahol megtanult egyiptomiul meg núbiaiul, sőt etiópul is. Sok Nílus menti feliratot ő fejtett meg. Palesztinába zavaros időben érkezett, éppen lázongtak a drúzok, Szafedben ki is fosztották, nyomdakész jegyzeteit elzabrálták. Damaszkuszban értékes éremgyűjteményre tett szert, és sok ritka könyvet vett olcsón a karaitáktól Sztambulban. Utazásairól az Allgemeine Zeitungban hat éve részletesen be is számolt. Szintén 1839-ben Rómában véletlenül összefutott Montefioréval, a titkára és a tolmácsa lett, mert a Sir héberül épphogy csak hebegett. Elkísérte urát Damaszkuszba, a franciák által kirobbantott vérvád-lázongást lecsillapítani, ott arabra tolmácsolt. Főállásban a sussexi herceg keleti gyűjteményének volt a gondozója, és nevezetes könyveket írt, például The Origin of the Egyptian Language, meg a cserkesz nyelv szótára; ezek más nagyhatalmaktól elhódítandó népek voltak. Igen kedvelhette Sir Moses, akit Victoria királynő pár éve ütött lovaggá, Loewe urat, mert szinte nem is volt nyelv a világon, amelyre tolmácsolni ne bírt volna. Az ilyesmi magával hozza, hogy a tolmács-titkár az urának tanácsnoka lesz; szóval az európai és ázsiai zsidóügyekben, amelyekkel a Sir foglalkozik, végső soron Loewe hoz meg minden döntést, hatalma uráénál nagyobb.
A Szigetről nézve Porosz-Szilézia a Zónába szinte beleolvad. Mi tudjuk, hogy ez pontatlan, de a Szigetről nézve a kontinensen lévő határok 480azzá válnak, amik: értelmetlenné. Loewe úr hozott hazulról némi tudást erről a vidékről: nosza, szakértse hát ezt is. A keleti szakértőknek Nyugaton azt is illik tudniuk, amiről nem is hallottak. Minthogy a cár most a zsidóellenes törvényeket meghozta, elkerülhetetlen, hogy a Sir a cárt a visszavonásukról meggyőzni próbálja; az orosz nem keleti nyelv, de a titkár úrnak is utaznia kell az Impériumba a gazdijával. Loewe úrnak tehát meg kellett hallgatnia a Zónából szalasztott csudabogarat. Különben is, mondták, hogy a jövevény angolul nem beszél, csak jiddisül, németül és franciául; héberül jól tud, de héberül meg a londoni szefárdok nem tudnak. Ram latin, olasz, lengyel és orosz tudása Londonban nem konvertibilis. Emiatt kevesebb szefárd, mint askenázi lehetett abban a lakásban, melyben Ram újabb térítő szónoklatba vágott.
Mikor Loewe úr a rabbi házába lép, már vannak ott páran. Valamelyik Lehren is ott van; feltehetőleg a legfiatalabb, a most ötvenegy éves Akiba, ő levelezett Rammal, és nem a nála tekintélyesebb bátyja. Akibával, a bankárral Loewe úrnak pár röpke félhivatalos mondatot kell váltania; Sir Montefiore a neje révén a néhai Nathan Rothschild sógora, a bankügyek az este mélyén ott lappanganak. De ez nem tart soká; Loewe úrnak más ismerősöket is üdvözölnie illik. Fél szemmel észleli az egyik sarokban Mister Loewe azt az alacsony, tömzsi, szőrös képű, vadóc küllemű figurát, akin az öltöny rosszul áll; az előadó. A házigazda rabbi neje süteményt és italt kínál; Loewe úr szórakozottan vesz belőle, s fél szemmel látja, a vadóc idegen nem kér, sápadt, magába van merülve, szeme befele fordul. Nem lámpaláz ez: hangtalanul imádkozik. Részvét ébred a rideg Loewe úrban a vadember iránt, ő maga is lehetne ilyen, ha a Zónában született volna. De szólnak hozzá; előmosolyogva fordul a hang irányába, s mikor az illetőt megpillantja, előmosolya valódi álmosollyá szélesedik; teszi a dolgát a Titkár Úr.
Finom, halk trécselés, mit azok hangos hahotája s felkiáltásai törnek meg, kiknek erre pozíciójuknál fogva joguk van. Egynémely ifjabb, még kiszorítottságban leledző önjelöltek hangoskodásai. De nem tart soká, az idő pénz, mint ezt valakinek halk köhintése emlékezetükbe idézi. A halk zörejt a finom lármában nem is lehet meghallani, egy csapásra mégis mindenki elhallgat, helyét rangjának megfelelően elfoglalja ülve vagy állva. Loewe urat az ülhetés megilleti, de mosolyogva elhá481rítja, inkább áll a háziasszony foteljének fejtámlája mögé, és jól teszi, mert az a legbizalmasabb hely.
Ram, akinek a lelki valóságra, a Mesternek hála, abszolút hallása lett, engedelmesen odaáll a fogadószoba közepén terebélyesedő zongora mellé, mert itt az is van. Kölcsöncipője tudja, amit a lába nem, hogy ilyenkor a szőnyegbe kell süppedni. Még egyszer emlékezetébe idézi, amit Akiba közölt vele: itt negyven percig lehet előadni, egy perccel sem tovább; szemét a faliórára emeli, s beállítja magát negyven percre. Szellemileg egyesül a nagymutatóval, remélhetőleg a nagymutató érzi. A csöndben meghallja Ram, hogy az ő lángoló szavait ebben a szépen kivilágított, gazdagon berendezett, jól öltözött emberekkel teletűzdelt lakásban hűvös figyelem, okos és haszonelvű mérlegelés fogadja majd. Nem a tárgy miatt, hanem részben a Lehrenek széfjeinek köszönhetően, részben pedig azért, mert őbenne, aki esetlenül áll a zongora mellett, mint valami énekes, noha kölcsönnyakravalója igencsak szorítja, őbenne kuriózumot látnak, a régmúltból idetévedt őslényt, előember-félét, aki még csak angolul sem tud.
Mialatt a sarokban meditált és a Mesterrel igyekezett egyesülésbe jutni, hallotta, hogy ezek angolul beszéltek egymással, és nem héberül, nem jiddisül, még csak nem is ladinóul. Kihallotta a lelki jóllakottság böfögését és szellentését abból az érthetetlen nyelvből, melynek a szóhatárait sem képes kihallani a füle. Talán azt is megérezte, hogy ez csak társadalmi esemény, elmúltával el is felejtődik, és követik más, szintén múlóan érdekes társadalmi események hetente, kéthetente. S talán még azt is érzékelte, ha valóban nagy hittérítő lett, hogy ezek a békén éldegélő angol úriemberek, mert angolok már inkább, nem zsidók, ezen az estén keleti hitsorsosaik iránti lelki adósságukat letudják, és nem is való az este másra, mint hogy továbbra is nyugodtan tudjanak aludni.
Ő ásatási leletként áll a zongoránál, s vele szemben hallgatói felsőbbrendű lények, akik elődjüket tanulmányozhatják. A tiszteletteli némaság, amellyel megszólalását várják, nem az őiránta megnyilvánuló tisztelet, s nem is puszta udvariasság, hanem az udvariasok önbecsülése, a saját maguknak megadott tisztelet. A légben bolyongó hangulat nem az Ügy tónusa, s kérdés, ilyen közegben vajon belőle az Ügy tónusa megszólalhat-e.
482De beszélnie kellett. Az eljött Messiásról a mesét el kellett kezdenie és végig kellett mondania. A történetet magát, fenséges misztikuma nélkül, rövidre fogva, tárgyilagosan, tényszerűen, negyven perc alatt.
Érezte vajon, hogy Akiba, aki a lakásba vezette, s előzőleg öt napon át vele volt, most árulóként a részvétlen hallgatósághoz csatlakozott? Hogy ez történt, bizonyos. Lényünk lényege nagyobb társaságban nyilvánul meg a jellege szerint, s nem a négyszemközti dialógusban, mely csalékonyan felelőtlen szabadsággal és a tanútlanság részegségével ruház fel minket átmenetileg. Fordítva szokták gondolni és ábrázolni, szerepjátszásról, maszkokról fecsegnek; tessék az életben megfigyelni.
Augusztus volt és hűvös, a házigazda nyár lévén nem fűtött, és télen sem igen fűtenek, noha majd belegebednek, de megmondták nekik, hogy a partjaiknál folyik a meleget árasztó Golf-áram, ezért az ablakok is szimplák. Ha augusztusban hideg szél fúj és jégdara hulldogál, attól még nyár van, ami arról ismerszik meg, hogy nem fűtünk. Ilyen a bárgyú, minden nagyhatalmat ideig-óráig fenntartó mértéktelen bizalom az elrendelésben. Már csak a hideg miatt sem lehetett otthon a bőrében Ram azon az estén, és igen vágyakozott Itáliába.
Tudjuk szemünket lángoltatni, hevült testünkből a sugarakkal a hallgatóságot perzselni, lelkét ki-befordítani, velejüket összerázni, titkolt vágyaikat vak szemükbe vájni, mindent tudunk; de ha nincsenek titkolt vágyaik az önelégülteknek, mit tehetünk?! Halkan beszélünk, pontosan fogalmazni igyekezünk, érzelemmentes közleménybe zárva a gyúanyagot, miről másutt már kiderült, hogy az. A többi az Úristen meg a Szentlélek dolga. Minden főbb pontot ismertetett hallgatóságával visszafogott hangon Ram. Nem hallgatta el, hogy a Mester Mózes is, Jézus is egy személyben; vázolta a Kör felépítését, melyben lengyelek és franciák vannak elsősorban, de van már pár olasz, van egy cseh, van néhány zsidó; röviden elmondta, hogy a Mester levelét a Pápának ő adta át; Jeruzsálemről és Frankfurtról röviden szólt, azt a Lehrenek révén úgyis tudták.
Ha angolul tudott volna! De nem tudott. Franciául beszélt, és egy idős, lakáj kinézetű ember tolmácsolta a szavait. A francia mellett azért döntött, mert a műveltebb angol zsidók érthetik, németül kevesen tudnak, jiddisül és héberül senki. Azért is franciául beszélt, mert 483Romualddal a francia kaszárnyákban térítő szöveget már mondott; igaz, itt Napóleont említeni nem lett volna szerencsés. Nem jártak ugyan sikerrel a francia kaszárnyákban, mégis közelebb volt ott Ram a sikerhez, mint ebben a hűvös figyelemben. S bár franciául is tárgyilagos hangon, gyújtó hangsúlyok nélkül beszélt, a fordított angol szöveg dallamában saját lelkének muzsikájára végképp nem ismert rá. Reménytelen.
A nagymutató kegyes volt hozzá; mikor ideje jött, az előadó megköszönte a figyelmet, s hogy szívesen válaszol kérdésekre, fejezte be.
Ha ismerte volna a Nyugatot Ram, érzékelte volna, hogy előadása után, mert előadás volt, nem pedig lángoló hitvallás, a csönd a nyugati udvarias csöndeknél mélyebb. Akiba volt az egyetlen, akit a hallott történet nem ámultatott el, mert ismerte. De a többiek! Még Loewe úr is meg volt kövülve, noha mint poroszországi származék, aki utazónak is bevált, láthatott és hallhatott már mindenféle eszelősöket. Úgyhogy szép nagy csönd volt, az elképedés ritka emberi pillanata. De azért nyugati az ember, még ha zsidó is, hogy gyorsan ráncba szedje magát; a kérdezgetés kezdetét vette.
Érdekfeszítő előadás volt, köszönik. Ám nem derült ki, vajon az előadó maga ezt a Towiański nevű urat valóban a Messiásnak gondolja-e.
Nem annyira gondolja, inkább hiszi, hogy ő a Messiás; amióta megismerte, mindvégig ebben hitt.
Az előadó mintha a jelen idő és a múlt idő között tétovázna; pontosítaná ezt kissé?
Az előadó hallgat.
A kérdező a kérdését pontosítja: netalán most már nem hiszi?
Az előadó megfontoltan válaszol: Ha Towiański történetesen nem a Messiás, akkor az Úr Ügyének terjedési lassulása, ami a kezdeti páratlan lelkesedést követte, természetes dolog. Ő, az előadó, sok országban igyekezett Mesterének eljöveteléről az embereket meggyőzni, és ha őszinte akar lenni, nem sok sikerrel. Ennek lehet oka, hogy aki megjelent és azt mondta: ő az, mégsem az. De lehet oka a hittérítő alkalmatlansága, amiért azt a hasonlíthatatlan, páratlan jelenséget, aki a Mester, érzékeltetni nem tudta. Ám aligha a véletlen műve, hogy a lengyel Emigráció legkiválóbb tagjai, művelt, nagy tudású emberek, olyanok, 484mint a költő Mickiewicz, a költő Słowacki, volt ezredesek, hadnagyok, volt demokraták, volt katolikusok, a lengyel értelmiség krémje, mind elfogadta mesteréül a Mestert. Tegyük fel tehát, hogy ő a Messiás. A feltevés nem minősíthető abszurdnak, mert a Messiás bármikor megjelenhet. Ha ő az, először magának kell a tudatára ébrednie, majd fel kell tárnia, hogy ő az. Az első időben erről csak szűk kör értesülhet. Ha Towiański valóban a Messiás, akkor hittérítője kudarcáért nem felel. Sehol sincs megírva, hogy a Messiás messiási voltát minden nép vonakodás nélkül, egyszerre elfogadja.
Ismét idézheti Majmonidészt; ezt már ismerjük.
Az előadó így folytatja: a legutóbbi rabbigyűlésen, Frankfurtban, az egyik résztvevő kijelentette: jobb a jövőt nem kutatnunk, ezért a messiás-hitet imáinkból ne száműzzük. Helyesen vélekedett. Ha valaki az egyiptomi rabszolgáknak pár évvel idő előtt azt mondja, hogy Mózes, a fáraó kegyeltje fogja őket rabságukból kivezetni, hittek volna-e neki? Vajon maga Mózes tudta-e már akkor, hogy ő Mózes?
Ami őt, a hívőt illeti, nemigen tudja elképzelni, hogy ha ma eljön a Messiás, aki nem Towiański, nála emberségesebb, az egész világot, minden népet magához ölelőbb programmal léphetne föl. A Messiás a lehetetlent kell hirdesse, és Towiański Mester ezt teszi. Ami pedig a zsidóságot és kereszténységet illeti: midőn a messiáshit a zsidóságban kialakult, még nem volt kereszténység. Most van. Ha most jön el a Messiás, ezzel számolnia kell. Towiański Mester azt hirdeti, hogy e két vallás egy magasabb rendű harmadikban egyesülni fog. Hogy ez mikor lesz? A Mester azt mondja, a hetedik eljövetel után. Addig van hátra sok ezer év. De, mint a zsidók is, hirdeti, hogy mindig ugyanaz a szellem jő el. Ez most Towiański Mesterben lakozik, legalábbis képzelhető. Aki erősen képzeli, hívő. Ő, az előadó, úgy hiszi, hogy erősen képzeli.
Az eszmefuttatás nem kelt visszatetszést. Ám akkor az áruló Akiba szólal meg: Igaz, hogy Ön kitért?
Igaz.
Nem mondhat mást a térítő, de nem is akarja letagadni. S előadja, hogy először a Mester egyik híve keresztelte meg az Új Hitre, aki nem pap; utána keresztelte meg francia templomban lengyel pap. Az első keresztelés volt számára a fontosabb és érvényesebb, de tény, hogy hivata485losan is katolikus lett. Ehhez annyit fűzne hozzá, nem mentegetőzésül, arra oka nincs: ő arra a Legújabb Testamentumra esküdött fel, amely még nincs megírva, azt a Mester hívei a saját életükkel írják Párizsban és Svájcban, ahol a Mester időz. A Messiásnak új vallást kell hoznia; ennek kimunkálása hosszadalmas, és a hívekkel együtt történik. Azt is hozzáteheti még, hogy a Mester, aki katolikus, a katolikus egyházzal barátságos viszonyban egyáltalán nincs; ami őt, a térítőjét illeti, valószínűnek tartja, hogy az egyház a Messiást előbb-utóbb kiátkozza.
Ez mind érdekes.
Kérdés: Amennyiben elfogadjuk, hogy a Messiás bármikor eljöhet, mivel magyarázza Mister Ram, hogy éppen most jött el?
Csönd van. A kérdezett bólint, s olyasfajta mozdulatot tesz kezével, hogy várjanak pár pillanatig. Ram az emlékeiben kutat, hogy meditációinak végiggondolt, majd elnyomott válaszait visszaidézze. Erről tűnődnie kellett, mikor a Mesterben már erősen hitt, és saját kiválasztottságának okát kellett igazolnia magának. Sóhajt, kimondja.
Azért most jött el, mert minden világvallás szétesett.
A csönd most hosszabb. A válasz a zsidó vallást sérti. Igaz, a többi vallás sem jár jól. Megfontolandó, vajon a közleményben van-e igazságtartalom. Ha a maguk vallását nézik, van. A többi vallást nem ismerik belülről. Tény, hogy az istentagadás, vallástól függetlenül, terjed. A jelenlévők közül sokaknak lehet a térítőéhez hasonló véleményük, de a hely és az időpont nem alkalmas, hogy erről vitát nyissanak.
Loewe úr kérdezne, de sajnos egy hölgy megelőzi egy mellékes kérdéssel, mely így hangzik: miért történt ez így?! És kebléből fájón fakad a sóhaj fel.
Az előadó nem tudja. Senki sem tudja, az Úristen tudhatja egyedül.
Loewe gyorsan kérdez, mielőtt más teszi. Nem gondolja az előadó, hogy ebből a helyzetből, ha valóban ez a helyzet, amit nem tudunk, ám tegyük fel; tehát hogy ebből a helyzetből nem a Messiás eljövetele következik, hanem a szabadgondolkodás, az anarchia, az ateizmus terjedése?
Az előadó a fejét rázza, az este során először mosolyodik el. Nem gondolja. Ő olvasta az ateista műveket, a franciákat, a németeket, sajnos az angolokat még nem; sok bölcs megállapítást tettek, elsősorban a fran486ciák, akik a Nagy Forradalmat előkészítették. S mi következett éles elméjű valláskritikájukból? Először a halvány istenpótlék, a Legfelsőbb Lény üres tisztelete; ez a Legfelsőbb Lény csak öldökölni tudott. Abból egy ember vezetett ki a rendbe, úgy hívták, hogy Napóleon, és istenként kezdték imádni azok, akik nemrég azt hitték magukról, hogy ateisták. Egy Emberistent tiszteltek. A Messiást látták benne. Tévedtek; Towiański Mester őt majdnem-messiásnak nevezi; igazi Messiás azért nem lehetett, mert nem univerzális volt, hanem csak francia.
Az ő Mestere azonban, látván e veszélyt, meg egyébként is, természete okán, univerzális. Hogy nemzeti majdnem-messiások lesznek még szép számmal, azt ő, a térítő, nem tartja kizártnak. Születhet német Napóleon, francia Napóleon, orosz Napóleon, olasz Napóleon. Azért őket említi, mert e népek hitvilágát kissé megismerte, és ők hajlanak ilyesfajta hitre. Lehet, hogy minden népnek meglesz a vezérbálványa. Ez a katolikus egyházat szét fogja robbantani; ez lesz a többistenhit ismét. Teli van és teli lesz a világ forradalmakkal és adventista várakozással. Azért van ez így, mert úgy intézte az Úr, hogy legyenek nemzetek, s hogy az emberek lelkében legyen egy üres tér, egy kitöltésre váró sajgás, amely az Istennek van fenntartva, ahová az Istennek be kell hatolnia, az embereket, férfiakat és nőket egyaránt megtermékenyítve. Gyarló emberektől nem várhatjuk, hogy életük végéig hiába várakozzanak sajgó űrrel a lelkükben az igazi Istenre.
Nem tartja kizártnak, hogy az Úristen újra meg újra eljött emberalakban, de akkora volt a tiltás körülötte a keresztény világban, hogy dolgavégezetlenül távozott. A zsidóság nem véletlenül állítja, hogy Mózes minden nemzedékben eljő. Ő, az előadó, ezt a Messiásra nézvést is igaznak fogja fel. S nem ő egyedül. Akkora ma a várakozás az emberekben, hogy a haszidok minden caddikot Messiásnak vélnek. Látni való, hogy a túlvilág képzete megingott, az e világé elhatalmasodott; való, hogy ebből ateista törekvések is származnak; de vajon nem az Úr akarata munkál-e mindebben? Vajon nem azért hozott-e létre ekkora káoszt a fejekben, hogy meglássák végre Őt, emberalakban?
Tisztában van vele, hogy ez nem egészen az a Messiás, akiről a zsidó hagyomány szól. Az a Messiás csak hírhozó, csak közvetítő az Isten és az emberek között. A keresztények is óvatosak ez ügyben, Krisztus is487teni voltát igyekeznek kisebbíteni azzal, hogy Fiúnak nevezik, s fölébe Atyát helyeznek a biztonság okából, melléjük pedig odarakják a Szent Szellemet. Holott képzelhető, hogy az Úristen nem akar távol lenni már; képzelhető, hogy jó ideje nincs is távol, hanem folytonosan jelen van a Földön; s mert most a legnagyobb a várakozás, hogy emberalakban eljöjjön végre, most fedi fel magát. Hogy a zsidó hagyomány képzeteivel fejezze ki magát: nem a Sekinah emelkedik fel az Istenhez, hanem az Isten száll le, immár végérvényesen, a maga földi ottlétébe.
Ram nyíltan beszélt, ez volt térítésének legutolsó állomása. Angleterre jelentése: a világ vége; azon túl térítenivaló földek nem találtatnak. Amerika? Messze van és jelentéktelen.
Nem volt ez mind a Mester tanítása szerint való, de a térítőnek van szabadsága, hogy Mesterét megmásítva imádja. Tud logikus okfejtésbe bonyolódni a futóbolond hívő, eszelő és logika nincs egymással ellentétben, megférnek egy lélekben, s még másnak is jut hely.
E szép eszmefuttatás a hallgatókat nem rázta meg úgy, mint Ram, őszinteségi hullámába beléveszve, remélte. Oly méltatlan kérdések következtek, hogy leírni is szégyen! Például: érdeklik-e az ő Mesterét a szociális kérdések? A választ, hogy nem, nem találták kielégítőnek, s tovább firtatták. Mikor mondta, hogy az ő Mestere kizsákmányolók és kizsákmányoltak közös Mestere, sikert nem aratott. S a kérdés, hogy politikailag hol áll a Mestere! Hiába mondta, hogy a Mester politikán felül áll. Gondolja Ön, hangzott a gúnyos kérdés, hogy egy univerzális Mester a lengyelekben leigázóik, az oroszok iránt szeretetet fog ébreszteni, és viszont? Az oroszok a lengyel államiságot egyszerre visszaadják? Mikor a térítő azt válaszolta, hogy Mesterének kimondott célja ez, szájukat húzták s mondták: kibékülést hirdetni, mikor egy nemzet van államiságától megfosztva, objektíve a helyzet fennállását támogatja! Mi ez, ha nem politika, uram?! Cári politika! Bármely apolitikus nézet egy átpolitizált közegben merő politikává válik, vagy nem? S mikor elhangzott a kérdés, hogy milyen tömegbázisra számít a Messiás, Ramnak be kellett látnia, hogy ez itt nem megy. Válaszai rövidültek, a végén már csak egymást kérdezgették a kérdezők, válaszára nem számíthatván.
Súlyos volt a vereség, mert amennyire tudta, Ram lemeztelenítette magát, de hasztalan.
488Csakhogy augusztus 7-i beszéde után még Londonban maradt, csak szeptemberben érkezett Párizsba rövid időre. Marasztalták? Újabb információkat szedtek ki belőle? Megszánták volna? Biztos nem. Ő maradt volna minél tovább, hogy a Kör előtt hosszú, nehéz munkájára hivatkozhasson? A későbbiek nem ezt mutatják.
Megpróbálta volna megint? Házalt volna hitével házról házra? Miből élt közben? Miféle köröktől remélhetett volna támogatást? A katolikusoktól, akiket sok éve elláttak polgárjogokkal, s ennek az angliai zsidók örültek? Aligha: Ram a zsidók megtérítésére volt tartogatva, ő egyedül, a katolikusokkal mások tárgyaltak a Körből.
Visszatért volna a zsidó hitre, mint egyes lengyel kutatók állítják? Akkor a vilnai zsidó annalesekben szerepelne a neve, de nem szerepel, kihúzták mint meg sem született halottat, ahogyan hitehagyóval bánni kell; Jozef Reuben, a bátyja, rabbi Min Romm egyetlen fiaként van hangsúlyosan emlegetve minden megmaradt zsidó iratban. Seweryn testvér Jan Ramként említi, amikor utoljára ír róla, a Gerson név feledésbe merült.
Másnak kellett történnie.
Látom: Louis Loewe úr löncsölni hívja Ramot egy kedélyes kiskocsmába, ilyen-olyan ételeket ajánl, közölvén, hogy csak fél órája van, de némi tájékoztatást adni, úgy érzi, kötelessége.
Ami most következik, vagy megtörtént, vagy sem, de ilyen kurta kioktatásban, vagyis brífingben (írd: briefing) szoktak részesíteni keleti jövevényeket a tisztességesebb nyugatiak (a régebbi jövevények).
Azzal kezdhette Loewe ékes jiddis nyelven, hogy kijelentette: „Ha érdekli bármely nemzet karaktere, figyelje meg az ott élő zsidók szokásait”. Bölcs közlés, XIX. századi közlés. 1939. szeptember 1-jén Varsóban, a későbbi gettó egyik házában a nem sokkal utóbb elgázosított Chaim A. Kaplan ezt jegyezte fel: „Ha érdekli bármely nemzet karaktere, kérdezze meg a zsidókat, ők minden nemzet karakterét ismerik”.
Szerintem, Romm úr, mondja a titkár úr, fontos tudnia: az askenázi bevándorlás nehezítve van, mert a szefárdok az őshonosabb britek. Még a francia forradalom előtt kimondták, hogy útlevél és pénz nélkül nem jöhetnek ide askenázik; a francia forradalom alatt jónak látták a szegényebb askenázikat kipaterolni; nagy nyomorban éltek, mert egy 489vallásos zsidó csak négy és fél napot dolgozhat hetente, egy keresztény meg hatot. Melyik tulaj vesz fel vallásos zsidót?! Úgyhogy betörtek, loptak, gyilkoltak, és kirúgták őket. Annyira nem szeretik az askenázikat, főleg a haszidokat, hogy nem sokkal azelőtt, hogy én idekerültem, megszüntették a rabbinikus küldöttek támogatását. Addig minden saliah kapott pénzt, lakást, ajándékot; azóta semmit. Ennek ellenére még mindig jönnek a Szentföldről, a Pale-ből, de nem kapnak semmit.
Londonban húszezer a zsidó. Ötven éve is ennyi volt. Ez nem Amszterdam. Ezek itt vigyáznak magukra. A britek nem is annyira, a brit zsidók annál inkább.
Ram közbekérdez: mi az, hogy Pale?
Amit a franciák a maguk találékony szellemességével Yiddishland néven tisztelnek.
Ja! A Zóna!
Pale. Szép szó. Eleinte azt hittem, azt jelenti, hogy sápadt. Vagyis az a föld, ami alig látszik, gondoltam én. Kiderült, hogy a dolog bonyolultabb. A „pale” azt is jelenti, hogy elfoglalt körzet. Így hívták az Írországból az angolok által kihasított részt. Jelenti még, hogy határkaró. A szó gyöke „pag”, ami erődítmény, összekötés; ennek a gyökvonása a „pax”, a latin béke; ez abból jön, hogy „pagus”, kijelölt határ. Ebből ered az a szavunk, hogy pogány! Sőt az is, bár nem könnyű felismerni, hogy „peasant”, vagyis paraszt, maguknál jobbágy. Aki röghöz van kötve és rabszolga, az sápadt. De a Pale, ez a lényeg, nekünk, briteknek, azt a területet jelenti, amit az oroszoktól elhódítanunk nem érdemes, húzzák bár ott karóba akárhány hitsorsosunkat.
Ram kicsit elrágódik ezen, a marhahús is rágós, nincs húshoz szokva az utóbbi időben, és nehéz az angol sör, az első korty a fejébe száll.
A fő kérdés a brit zsidóknak a Rilif. Úgy írják, hogy re-li-ef. Azt jelenti: Mentesség. Mentesülni akarnak a zsidók az állami eskü szövegének végétől, ami úgy hangzik, hogy „upon the true faith of a Christian”. Azt kérik, hadd esküdjenek a Tórára. Arra hivatkoznak, hogy amikor Napóleon ellen az angol seregbe zsidók is beléptek, már megtehették. Szeretnék megkapni békében is, hogy állami hivatalt vállalhassanak. Egyes megyékben a helyi kormányzat már megengedi. Négy éve vitáznak erről a Parlamentben, és idén július 18-án Peel nyomására átment 490az alsóházban 91:11 arányban. A felsőházban el fogják húzni néhány évig, addig ez a fő téma, úgyhogy itt hiába jön a Messiás, várjon, amíg a Rilif meglesz.
Ram rág.
Miért támogatják a brit zsidók a Lehreneket a német reformistákkal szemben? Holott a németföldiek nem akarnak mást, mint ami itt rég megvan? Nemzeti nyelven imádkozni, vegyesen házasodni, állami hivatalt vállalni! Megmondom. Hogy ne legyenek németek. Ez fontos. A zsidók ne szaporítsák a németek számát, mert egy egyesült Németország a Brit Birodalom potenciális ellensége, rosszabb, mint a franciák, akiket szétvertek a forradalmak, és mi britek vagyunk. Hogy mi a vallásunk? Elhanyagolható. Lehetnénk katolikusok is, mindegy. Mi britek vagyunk, uram, és csak huszadsorban zsidók.
A titkár úr látja, némi homály maradt még a vendége fejében, siet eloszlatni.
Jogosan kérdi, ugyan miért védi Sir Montefiore oly látványosan a Zóna-beliek érdekeit, ha ő már nem annyira zsidó, mint brit. Nos, éppen azért, mert brit. A briteknek jobb, ha minden zsidó, bárhol él is, brit védelem alatt levőnek érzi magát. Még akkor is, ha ez a valóságnak nem felel meg, sőt. A Brit Impériumnak lehet egy hatalmas hadserege, az alaptalanul benne reménykedő zsidók seregei Németföldön, Ausztriában, Oroszföldön és a Közel-Keleten, de csak ha nem asszimilálódnak! Ez a lényeg. Franciaföldön asszimilálódtak, Sir Moses ott nem is ténykedik, a francia zsidók elvesztek. Az emberbaráti gesztus a legjobb üzlet: a legkisebb befektetéssel a legnagyobb hasznot hajtja. A brit támogatásban bízó zsidók bármikor felhasználhatók a németek, osztrákok, oroszok és törökök elleni aknamunkára úgy, hogy maguk sem veszik észre. Elég megszellőztetni – vagy csupán nem cáfolni –, hogy a Brit Impérium nem ellenzi, miszerint Palesztinában zsidó állam alakuljon, és a zsidók a brit szolgálatba loholnak ingyen. Mindezt persze vegye az én gonosz kombinációmnak. Sir Moses a legnemesebb lelkű férfiú, és elájulna, ha hallaná, mily ördögi cinizmussal nyilatkozom arról, ami az ő számára szent.
Ram le van sújtva.
Na. Maga kikeresztelkedett, remek. Zsidó közösségbe bejutni nem fog, jobb is. Ön katolikus lengyel, pompás. Ön politikai menekült, akit 491az oroszok üldöznek. Önre vonatkozik a „habeas corpus” elv, aminek alapján a britek kötelesek befogadni. Jobb ez irányú kérelmét mielőbb benyújtania, zavaros idők jönnek, Európa fel fog lázadni a bölcs Metternich ellen, nagy lesz a bevándorlók áradata, és akkor gátat emelünk. Szerencséje, hogy ön már nem zsidó, mert zsidóként fogadnák be a legnehezebben. Írja meg a kérelmét; meg fog lepődni, milyen gyorsan kap útlevelet. De siessen, mert Európa forrong. Az itteni lengyel Emigráció darázsfészek, kerülje el; maga különben is annak a Tohuvabohunskinak a híve, kimarnák maguk közül. Munkát szabadon vállalhat. Letehet állami esküt, hiszen keresztény. Önt szívesen fölveszik bárhova, heti hat napot fog dolgozni, magának a szombat nem ünnep. Dolgozhat heti kilenc napot is; ezt különösen becsülik. Ért maga valamihez? Mi a maga családja, nyomdász? Itt is vannak nyomdák.
Nem tudok angolul, szól Ram.
Megtanul. A szefárdok elfelejtettek portugálul, az askenázik elfelejtettek jiddisül, és mindenki elfelejtett héberül. De maga nem is zsidó! Az írek elfelejtettek írül, aq skótok skótul. Muszáj angolul tudni. A kiejtése miatt mindig utálni fogják, ne törődjön vele, az angolok is utálják egymást ezért vagy azért, ok mindig akad. Ha jó munkaerő, meg se kell szólalnia. De dolgozzék, mert segíteni senki sem fogja. Itt szabadság van, ami annyit tesz, hogy szabadon felfordulhat, oda se bagóznak. Másfelől azonban vagyont is kereshet, ha akar és képes. Rettentően magányos lesz, irtóztatóan szabad lesz. Rosszul képzelik a szabadságot a Zónában, de még Poroszországban is. A szabadság nem a nyájban lét büdös melege, és nem is a fegyelem. A Magány a Szabadság. Van, aki onnét jőve sose bírja megtanulni, de hát nem muszáj szabadnak lenni; az menjen vissza. Ha itt akar élni, a Messiását feledje el. Ha visszamegy a kontinensre, akkor persze legyen Messiása. Feudalizmus és fidelizmus együtt jár. Itt politika van, ott vallás van. Itt Haszon van, ott Igazság van. Nem mondom, hogy az egyik jobb vagy fejlettebb, mint a másik, csakhogy itt, az alja munkásokat kivéve, mégis jobban élnek az emberek, mint maguknál. Nem mintha vallás és politika ne játszana egybe, csak az a kérdés, melyiké a primátus. Egyébként itt éppoly barmok az emberek, mint ott. Ott az Igazságért, az Eszméért öldökölnek, itt a Haszonért. De a haszon kézzelfoghatóbb. És ha megkaparjuk, mit rejt 492az Eszme? Valaki a maga térítői útjait finanszírozta, befektetett a Hitbe, hogy majd kamatostul visszakapja, nem? Édességet kér?
Nem.
Még egy sört?
Nem.
Ha úgy dönt, hogy itt marad, nőjön fel, mert itt Atyát nem talál. De ha úgy dönt, hogy itt marad, a felnövésben az első lépést már meg is tette.
May I have the bill, please?
Még valami. Vannak itt nem hivatalos keresztény szervezetek, fenemód zsidóbarátok. Fel akarják támasztani a zsidó államot Palesztinában. Crybbace reverend és Bradshaw reverend vezeti, meg valami Mitford, civil. Láthatta Jeruzsálemben, hogy az anglikán püspök, Slomo Alexander kitért zsidó. Bizonyos Gawler úrnak, Dél-Ausztrália kormányzója volt, az a terve, hogy Palesztinát gyarmatosítsák a Zónából betelepülő zsidók, kicsiny településeket hozva létre, brit protektorátus alatt. Kormányunk ilyet sose mond, Gawler egy senki, nem kell komolyan venni, amit kikotyog, de valaki a szájába adta. A brit érdekek Ázsiában vannak, Romm úr, meg ott, ahol a Török Birodalom szét fog esni, amiért meg is teszünk mindent, Egyiptomban és Palesztinában. Háborúzni fogunk az oroszokkal, mert ők is akarják Ázsiát meg a Török Birodalmat. A Zóna és Lengyelország nekünk nem kell, értéktelen, az oroszoké meg a németeké, osztozzanak rajtuk; ott nekünk a zsidóság arra jó, hogy kémkedjen és bomlassza őket. Ausztria nem számít, be van zárva, hasznos tengere nincs, Dalmáciát majd elveszik tőlük az olaszok. De Palesztinában háború lesz, és értünk, britekért fognak hullani a zsidók meg az arabok, mert egymás ellen izgatjuk őket. Az iszlám soha nem bántotta a zsidókat, de nekünk érdekünk, hogy bántsa. Úgyhogy ez a jövő.
Az ártatlanul kék szemű, pufók Loewe titkár úr a ritkás, szőke haját simogatja és fizet. Ram hallgat. A világ, amely tele volt titkokkal, hagyományokkal, szellemekkel, most vacak, lapos politikai világtérképpé zsugorodott össze. Erről mit mondjon az ember?
Felállnak.
Mister Romm! Kivételesen ingyen adtam önnek tanácsot. Ne higgye, 493hogy más is megteszi, sőt én se teszem többé, ne is keressen, és nem is mondtam semmit. Isten áldja.
Ab hó 9-én döntötte el az Úristen, hogy a pusztai nemzedék az Ígéret Földjére be nem juthat. Ezen a napon gyújtotta fel a jeruzsálemi Első Szentélyt Nabukodonozor király. A huncut Titusz, a későbbi császár vagy a tanácsnoka, az áruló zsidó Josefus Flavius fogoly történetíró, vagy inkább a haverja, a jó humorú zsidó Tiberius Julius Alexander tömeggyilkos hadtápvezér ötletétől vezettetvén, ugyanezen a napon gyújtatta fel a Második Szentélyt Krisztus után 70-ben. A hozzájuk hasonló humoristák ezen a napon űzték ki Spanyolországból a zsidókat 1492-ben.
Méltán gyászos nap Ab hó 9-e, ami 1845-ben augusztus 11-ére esett.
Nem tudni, ott volt-e valamelyik londoni zsinagógában ezen a napon Ram, inkább nem; de Párizsban nem lehetett, ahol az ő további sorsára nézve súlyos esemény történt.
Még augusztus 1-jén Adam testvér magához hívta Różyckit, Zant, Jeżewskit, Giedroyćot és a naplószerző Sewerynt, tehát nem az Őröket, sőt szellemikrét, a tébolygó Pilchowski testvért sem. Mondta: „Hamarosan szolgálatot teljesítünk az egész Kör részvételével, hogy egyesüljünk Ram testvérrel és lelkünkben őt segítsük, akinek most fontos szolgálata van Angliában az izraelitákkal, kik már a holland izraelitákkal megegyeztek. Ezek a zsidók már értesültek a Mesterről, böjtölnek és imádkoznak, hogy az Úr megvilágítsa őket.”
Adam testvér Ram Frankfurtból hozzá írt levelére hivatkozik szó szerint, amit nemrégiben kaphatott meg.
Ezután ír augusztus 2-án levelet a Mesternek Adam testvér.
„Mesterem és Uram,
Ram fontos levelét másolatban küldöm. E levélből látom, közeleg az idő, mikor az izraelitákhoz felhívást intézzünk. Áldozataid Izraelt meghatották, Ram szolgálata pedig jel, hogy nyilvánosan kell tennünk valamit. Vajon a felhívás a Körtől vagy Tőled induljon-e ki? Vagy mind a kettő, külön? Nem tudom. Úgy tűnik, hogy Neked még nincs tered a hangos ténykedésre, hogy először a Körnek kell a felhívást kibocsátania, ám erre vonatkozólag Tőled várjuk az Ideát és a tónust.
494Közöltem a testvérekkel, hogy e napokban, talán tizenkettedikén, Jeruzsálem lerombolásának napján elmegyünk egy zsidó szentélybe és lelkünkben egyesülünk testvérünkkel, Izraellel…”
A levél végén pedig: „Ramnak keményen megírtam, hogy Londonban ne a bankár és a civilizált zsidó tónusát vegye föl. Kérleltem, hogy e kísértéstől óvakodjék; rémület fogott el, hogy ott Ramra nagy baj leselkedik.”
Adam testvér a hívekkel előbb közli tervét, mint a Mesterrel. Nem szép dolog. Eldönti, hogy e fontos ügyben a Kör lépjen föl, a Mester pedig hallgasson. Udvariatlan fordulat, hogy „Neked még nincs tered a hangos ténykedésre”. Írhatunk-e ilyen pökhendien az Úrnak?! A testvéreknek azt mondja, Ram londoni térítését segélik ezzel; a Mesterrel viszont közli, hogy elégedetlen Rammal. S mikor ezt írja, Ram még nincs is Londonban. Adam testvér előre kizárja, hogy Ram Londonban eredményesen működhet, sőt rémüldözik, hogy méltatlanul fog viselkedni.
Mi az, hogy „a bankár meg a civilizált zsidó tónusa”? Svájcban hallhatott bíráló szavakat Adam testvér Ramról; a lengyelek sunyító zsidócskát vártak, s nem az Úr Ügyének öntudatossá vált térítőjét. Ram is a gazdag zsidó fiú neveltetését kapta, és leszegett fejjel járni nem tanult meg. De hogy bankár lett volna? Ahhoz pénz kell, és nem könyöradományok, amelyekből nyomorúságosan utazgatott.
De a tények nem sokat érnek a politikában, és ez itt már politika. A zsidó ügyek Ram révén kezdettől fogva a Mester kezében vannak; ki kell venni belőle. Legkönnyebb, ha zsidóügyi miniszterétől megfosztjuk. Nem számít, hogy nemrég Őr lett, majd lesz másik Őr, mondjuk Służalski, Adam testvér rajongó híve, akinek a Mesterhez semmi köze. Ha a Kör Adam testvér vezetésével testületileg bevonul egy zsinagógába a nevezetes gyásznapon, legalább annyit tesznek a zsidók megtérítéséért, mint Ram, s ezzel az eddigi térítő érdemei elévülnek.
Eltávolítom régi hívedet, üzeni a Mesternek Adam testvér. Arról hallgat, hogy Ram helyére van saját jelöltje, Jakub Aaronowicz, akit nemsokára előbb a testvérek, majd a lengyel papok meg is keresztelnek, pont úgy, mint Ramot annak idején.
A Mester augusztus 5-én válaszol Bázelból; így kezdi:
495„Izrael megmozdulása, amit az Úr révén Ram művelt, s annyi vetésünk gyümölcsöt adni köteles – majd megnyílik számunkra a cselekvés mezeje, én pedig az Úr akaratát megadom.”
Vagyis: a Mester a tervet nem meri ellenezni, ám Ramot, hűséges hívét, megvédi. A továbbiakban a Mester pártfogolja a „szerencsés ideát”, ami a nagy emléknappal függ össze, s kívánja, hogy „az Isten könyörüljön meg Izraelen”, egyúttal pedig örül, hogy „Izrael számára kijelölte az embert – a testvért, akinek meg kell mutatnia, mit követel az Isten, hogy Izrael bűnei megbocsáttassanak, és jövendője boldog legyen”. Kétértelmű fogalmazás, mert jelentheti a „kijelölt testvér” Mickiewiczet, de jelentheti még mindig Ramot. Hosszasan fogalmazgathatta a mondatot a Mester, amíg ilyen szép homályos lett.
A Körben folyó leszámolásról semmit sem ír a Mester, csak Pilchowski és Ferdynand lelkiállapotát ítéli el, miről Adam testvér jelentett, és Xaweráról történik említés. Holott Adam testvér ekkoriban jött rá, hogy amíg ő júliusban a Mesternél időzött, Pilchowski vezetésével sokan fellázadtak ellene, s még leghívebb hívei is elhagyták. Alig hihető, hogy e lázadásról a Mestert ne értesítették volna. Azért tartotta Adam testvért sokáig Svájcban a Mester, hogy a lázadás visszafordíthatatlanná váljon.
Augusztus 11-én délelőtt Adam testvér, immár a Mester engedélyével, kiadja utasítását a híveknek, hogy „legyenek a rue Neuve St. Laurent 14. szám alatt este nyolckor, a zsinagóga kapujában. A portától balra, az udvarba menjenek, ott rögtön jobbra nagy ajtó van, s belül körben galéria a vendégek számára. A helyet bizonyos Prague úr és a kapuőrök megmutatják. Fedett fővel kell maradni. Imádkozni térdelés nélkül, a padokban ülve. A nők az emeletre mennek, ajtaja a bejárattól jobbra, ott leülhetnek, ahol akarnak. A szentély kicsi, alig lesz megvilágítva. Eltöltendő egy óra, majd Adam testvér három másik testvérrel a rabbihoz megy. (…) Ha az ima alatt Adam testvér úgy érzi, hogy el kell énekelnie az »Isten a mi menedékünk« kezdetű zsoltárt, ő kezdi, mi pedig őt követve elénekeljük az első strófát kétszer.”
Adam testvér kézírásával az utasítás nem maradt fenn, csak két hívő másolatában, ettől a többes szám első személy.
Seweryn testvértől tudjuk, hogy a rabbihoz Adam testvért kísérve Aaronowicz, Różycki és Romuald járult.
496Az utóbbi adat érdekes. A Mester lóhalálában Párizsba küldte Romualdot, aki, tudjuk, Franciaországból ki volt tiltva, akárcsak Ram. Szerencse, hogy útlevél-fotográfiákat csak húsz év múlva kezdtek rendszeresíteni; így is rejtély, miféle útlevéllel utazott Romuald, Ram legjobb barátja a Körben. Ram hiányában a Mester személyesen csak Romuald által képviseltethette magát az eseményen, mert kimaradni nem akart. Ott van hát Romuald, a Mestert és Ramot képviselve; ott van már az új Ram: Aaronowicz, és ott van Różycki ezredes. A szellemiker, Pilchowski az orosz ügyekre van fenntartva, akárcsak Aleksander Chodźko, a cárhoz írott levél aláírója; ők a zsidó ügybe nincsenek belevonva.
Öt nappal később így jelent Adam testvér a Mesternek:
„A zsidó szentélyben egyik legfontosabb munkámat végeztem el, megnyitottam az utat a francia testvérek számára. Az itteni zsidók talán a legalacsonyabbak. A rabbi leginkább azon háborodott fel, hogy Izrael gyászáról beszéltem neki. Mert ők itt csak élvezni akarnak, de fájni, az nekik a legnehezebb. Izrael gyásznapja a számukra a legnagyobb kihívás napja. Nem az Úr akarata nélkül választottuk ezt a napot. A rabbi többször félbeszakított és el akart menekülni, de megfogtam; utolsó szavaim ezek voltak: »Az országunk zsinagógái nevében szólok, melyekből szívet tépő jajgatást hallottunk, szólok a Kelet és a Mindenség zsinagógái nevében«, s ez kissé megindította a jelenlévő zsidókat…”
Augusztus 19-én a Mesterhez visszautazó Romualdot látja el tanácsaival Adam testvér, hogyan is térítsen Svájcban: „A kommunistákkal ne kerüld a beszélgetést, tartsd a tónust erősen, de ne keresd őket”.
Ekkor Ram még nem bukkan fel Párizsban.
Ettől kezdve a Mester leveleiből Ram neve hiányzik. Svájcban jegyzi fel szeptember 30-án Romuald, hogy a Vintras-szektából a Körbe átigazolt Bournier fivérek elbeszélése szerint szeptemberben Ram Párizsban járt és szörnyű állapotban volt, alig ismertek rá, „lelki züllésben” leledzett. Október 6-án Adam testvér azt írja Anna nővérnek Svájcba: „Ram írt Brüsszelből. Tele van rettegéssel, és nyugtalan, amiért nem írnak neki (holott én írtam párszor). Fura, milyen könnyen esik rémületbe és igazi zsidós reszketésbe a mi Ramunk. Eustachy válaszolt neki, én gyöngélkedtem.”
497Novemberben Karolina nővérnek ír Adam testvér Svájcba; küldi Ram Brüsszelből írt levelét (nem ismerjük); s közli: „Megéreztem és előre láttam, hogy a Rossznak nagy támadása éri Ramot Londonban, s erre figyelmeztettem is. Nem tudom, miféle helyzetben volt Ram testvér, de nem egyszer és nem kevéssé kellett hibáznia, ha innét olyan rossz állapotban utazott el, erejétől megfosztottan és szinte megzavarodottan, mint maga is ír erről.”
Írja még Annának Adam testvér, hogy „Ram szeptemberben járt Párizsban, szörnyű bukásban volt és rögtön elutazott”; s valami homályos pénzügyi manővereket is emleget vele kapcsolatban.
Mialatt Ram Londonban térít, Párizsban megfúrják, s némi habozás után a Mester nem emel vétót.
Aaronowiczot templomban szeptember 8-án keresztelték meg, de hogy Ram biztosan el legyen távolítva, Adam testvér szeptember 17-én azt írta a Mesternek, hogy egy másik, ifjú izraelitával is tárgyal, „ki az Úr Ügye iránt igen fellángolt; teste erős, belső tűz égeti, olykor beteges állapotba kerül. Tegnap dolgoztam vele, meghatódott, felszabadult, remélem, köztünk lesz.”
Mitől Adam testvér indulata Rammal szemben? Mi ez a túlbiztosítás?
Ram a Mester híve, nem a Költőé. Baj, hogy látta a Mestert és Legelső Tanítványát együtt. Amit látott, a Fiú teljes alávetettsége, kényelmetlenné vált, mikor a Fiú akarja Atyját maga alá gyűrni. A szemtanúnak nem bocsátanak meg. Ezt a szemtanúk sosem képesek megtanulni, ezért akad mindig szemtanú.
Létezik egy levél, senki sem publikálta, a fotóját 1987-ben elhoztam a párizsi Lengyel Könyvtárból, a dosszién ez áll: „dátum és hely nélkül”. Ram írta, 1845 szeptember végére datálom. Pár év múlva ismét kikértem a dossziét, Ram levele már nem volt benne, ellopták.
Egyik oldalán ez áll: „Az én Testvéreimhez”.
Másik oldalán a levél, de az már csak Adam testvérhez szól: „Kedves Adam testvér”.
Azt írja Ram, nagyon szeretett volna Adam testvérrel egyesülni, mert azt mondta neki Eustachy testvér, hogy Adam testvér Oostendéba megy, de miután ő, Ram, csak három nap szabadságot kapott (congé; a szó franciául szerepel a lengyel levélben), és másnap van a harmadik 498nap, nem tud Oostendéba utazni. „Isten látja, fáj a szívem és lelkem arra vágyik, hogy csak egy pillanatra egyesülhessen Adam testvérrel, de mit tegyünk, Testvérem, ameddig élünk, szolgálunk és kívánunk (? olvashatatlan) és legyünk fegyelmezettek és engedelmesek – semmi baj hát, drága Testvérem, az Isten kegyelmes, és lesz majd szíves minket összekapcsolni, mikor mi magunk sem várjuk majd már. Légy egészséges, óvjon az Isten és az Úr – búcsúzom tőled, én drága Testvérem. A Te Testvéred. Ram.”
Miért csak szeptember végén érkezett Ram Párizsba? Mert a pénzt az útra meg kellett keresnie. Mivel? Munkával. A francia útlevelét nem ítélhette biztonságosnak, vagy lejárt, úgyhogy útlevelet is kellett szereznie, a „habeas corpus” elvre hivatkozván.
Három év múlva, a forradalmak idején e szép elvet a britek a rengeteg menekült miatt felfüggesztették, és csak az ötvenes évek elején iktatták vissza, teljesíthetetlen feltételekkel. Keleti ágrólszakadtak többé nem kaphattak letelepedési engedélyt a Brit Birodalomban.
Későbbi híradások szerint Ram évekig gyári munkásként ténykedett. Miután tudjuk, hogy Párizsba, mihelyt tehette, visszament, Svájcba azonban a Mesterhez nem, a fizikai munkánál nagyobb gondja támadt akkor.
Ki szokott derülni, hogy amiben hittünk, nem is létezett.
Tévedhet-e a Messiás? Ha a programja nem válik be, nem is Messiás? Mentegethetjük, hogy Isten is meg Ember is; isteni része nem tévedhet, de emberi részének szabad; amikor azonban ezen rágódunk, nemhogy térítők, de hívők sem vagyunk már.
Aki Isten volt, először Ördöggé válik, az imádat tárgya a gyűlölet tárgyává. Csaló gazember a Mester, ez a legkevesebb, ami elmondható róla, illetve nem mondható el, nincs, aki meghallgasson. Folyik a nagy, belső leszámolás a Mesterrel. Ram képzeletében a Mester lehajtott fővel, alázatosan áll, majd Ram bocsánatáért esdekel, szemében a megbánás könnyei. Amíg a képzelet ezt láttatja, a Mester nincs legyőzve. Öt éve a Mesterhez fohászkodik, az ő szellemével egyesül minden bajában; még most is ezt teszi, őt dorgálja, nem mást.
499Mit csináljon az ember az imaidejében?! Átkozódik. Attól az még ugyanaz a szokás. Szerencse, hogy napi tizenhat-tizennyolc órát trógerol, és fiatal szervezetét elnyomja az álom. Meg lehet úszni pár napig ima nélkül, de az imaidő kiköveteli a maga jussát. Átkozza a Mestert, győzködi a Mestert, akaratát a Mesterre viszi át; a rabja még.
S mikor erre, a tudata alatt jó mélyen, de rájön, akkor rémül meg igazán; kihez szálljon imája-átka ezután?!
S hogy épp a rideg Albionban éljen atyátlanul, hazátlanul, hitetlenül tovább?!
Sosem oda megyünk mi, Zóna-beliek, ahova szeretnénk, hanem ahová épp lehet.
Vissza a Zónába kitagadottnak, ágyútölteléknek? Föl sem merülhet.
Megviseli az embert, ha a közeg nyelvét nem érti; de hogy az egész Sziget bizonyult részvétlennek a Messiás és a kontinens iránt, rettentő dühöt fakaszthatott Ram lelkében az angol nyelv ellen. Ez a legkönnyebb, a nyelv nem beszél vissza. Gyűlölhette az angolt Ram, pedig még nem tudta, hogy azon a nyelven a csecsemőt is magázzák, s hogy a gügyögő gyermekcse képes a mondókáját úgy kezdeni: „Feltehetőleg nincs egészen kizárva, hogy”.
Gürcöl valahol Ram, alszik valami hideg odúban, dühödten rág valami ehetetlen ételt, és a Messiásról elmélkedik kétségbeesetten. Saját térítői működését nevetségesnek látja. Nem is hitt a Mesterben soha, csak a bűntudatától szabadult meg a révén. Ez nagyobb újdonság az újsütetű hitetlennek, mint az, hogy a Mester mégsem Messiás. Hittérítői buzgalma erőltetett, túlhabzó, mesterkélt, puffasztott akarás volt, nem pedig meggyőződés.
Mellkasa hol itt, hol ott fáj, szorong, hasmenése van, szorulása van. Ilyesmi történt már vele, amikor váratlanul ki kellett keresztelkednie. A betegség eredete lelki, nem pedig testi, ezt nemcsak a Mestertől tudja, hanem a haszid kuruzslóktól is. A szervezete mindvégig tiltakozott a Messiás jelenléte ellen, csak nem akart tudomást venni róla, mert otthon a Messiás volt a könnyebbik út. Ha számba veszi, körbéli társai közül kik és milyen nyavalyákkal küszködnek, a Mesterrel ők is úgy lehetnek, mint ő.
Egy Messiás nem tévedhet annyit, mint a Mester.
500Nem tudja Ram, mit kéne az igazi Messiásnak tennie, hogy megtérjen a Pápa, s hogy Igéjére zászlaja alá sorakozzanak a zsidók, de nem is neki kell ezt tudnia, hanem a Messiásnak.
Towiański sem tudja.
Hit és hitetlenség határa bizonytalan, egy penge éle csupán. Múltunktól elszakadni ritkán szoktunk pálfordulással, az nem is szabadulás, hanem a szeretet átcsapása gyűlöletbe, szerkezete azonos. Rammal nem ez történt. A Körbe vágyott vissza Albionból. Barátok, testvérek közt szeretnénk lenni, vallani szeretnénk, vigaszra várunk, ám beszédtudás előtti állapotba süllyedtünk, lecsecsemősödtünk, elvakkantott, egyszerű utasításokat sem vagyunk képesek kifülelni, válaszolni pedig végképp nem tudunk: ez valódi megpróbáltatás.
Az első néhány londoni hétben lehetett a legtisztább a kapcsolata a Körrel, éppen akkor, mikor onnét Adam testvér kitúrta, Mickiewicz, akinek Összes Műveit éjjel a sötétben az ujjbegyével olvasta, mert világításra nem tellett. Talán sose szerette annyira Ram a lánglelkű poétát, mint akkor. Nem volt már Atyja, választott magának pótatyát. Gyáva döntés, de ilyenek a döntéseink többnyire. Mickiewiczhez fohászkodik üres imaidejében, a lélek dolga egyelőre meg van oldva. Valahányszor a Körtől távol mászkált, jobban szerette a testvéreit, mint közöttük. De most élte meg igazán, hogy a Kör lett a családja, és a Körön kívül nincsen senkije.
Biztos, hogy hosszú, képzelt párbeszédeket folytatott Londonban azokkal is, akik kedvelték, mint Romuald és Nabielak, s azokkal is, akik nem szerették, mint Eustachy és Służalski; a leghosszabban Adam testvérrel társaloghatott, és amint tehette, sietett Párizsba. Mickiewicz nem fogadta, Eustachy pedig, akire a kényelmetlen kádernek lerázását bízta a Költő, azt tanácsolta, hogy menjen Brüsszelbe, ott várjon, mert Oostendébe megy Mickiewicz nemsokára. Ram várt, hiába várt. Búcsúlevelét Mickiewiczhez intézte, nem a Mesterhez, és ment, ahová mehetett: a gyűlölt Londonba.
Bűnhődni az volt a legjobb színhely.
Bűnhődni, miért is? Mert a Tant, a Mesterét elhagyta? Mert a szülővárosát elhagyta? Mert a zsidóságát eldobta? Mert mellőztetését a családjában nem bírta? Mert apja halálában ha tevőleg nem is, de része 501volt? Mert egyáltalán a világra jött? Nem ezért, hanem mert bűnhődni kéj, altatja az elcsigázott lelket. A bűnhődés kevesebb energiát emészt fel, mint a belátás, hogy valami nincs.
Dideregve, vedlett kölcsöntakaróba burkolózva gubbaszt egy vaságyon Ram, vakoskodva angol szavakat bifláz. Éhes és szomjas, de főleg vacog. Éhezni lehet, szomjazni lehet, ha másod-harmadnaponta valamivel mégis jóllakik az ember, nem is éhezés az ilyen; de a didergés a csontjaiba, a velejébe költözik, s nem távozik akkor sem, ha pár órát fűtött helyiségben tölthet. A hideg lesz lényének középpontja, a didergés elleni küzdelem sejtjeinek fő gondolata, holott a didergés hasznos: melegít. Magára tekeri a takarót, életműködését lassítani próbálja, hogy átvészelje az őszt, a telet, a tavaszt. Csodálkozott volna Ram, akit a három-négy fokos fagypont feletti hőmérséklet annyira megviselt, hogy száz év múlva mínusz ötven fokot is kibírnak éveken át alultáplált, rabmunkába hajszolt emberek Kolimán, már aki kibírta; hárommillió nem bírta ki. Azok a Sapirók se bírták ki, akiket Min Romm juttatott Szibériába. Ott gubbaszt hát Ram a fűtetlen odúban, és angolabbul akar tudni az angoloknál.
Zsebében félpennykkel kocsmában fülel, a félig értett szavakat hangtalanul újramondja. Készül, hogy a legalacsonyabb osztály szesztől szédelgő és bűzölgő tagjait megszólítsa, de még nem meri. A bevándorló számára a szóba elegyedés eleinte oly elérhetetlen, mintha zártkörű klub tagja kívánna lenni egy frissen lovaggá ütött.
Szabadidejében mászkál a Cityben, didereg a bankok környékén, a tőzsde tájékán, szobrok magasodnak fölébe és dölyfös, nagyhatalmi épületek. Félrehúzódik a keménykalaposok elől, akik céltudatosan sietnek. Arckifejezésüktől, amit egy jól működő óramű egyformán fontoskodóra s derűsen tartózkodóra húzott fel, hogy pénzt ketyegjenek, jobban fázik, mint a nyirkos hidegtől.
Olyan a közegünk, amilyenek magunk vagyunk, ez a rokon szellemek törvénye, jól mondja a Mester. Akiben melegség van, melegséget von magához, és bárhol él is, Itáliában él; aki kihűlt, jövevényként Albionban vegetál.
Gégeszorulással, mellkasi nyomással, gyomorgörccsel ült a vaságyon Ram reggelente a hasmenése után, és belátta, hogy a szelleme halni vá502gyik. Másban előnyösebben testesülhet meg, véli a szelleme. Lemondott az életéről Ram, mert van úgy, hogy a Messiás az egyszerűbb, és van úgy, hogy a halál; de a teste nem tudott meghalni, nem volt rá megérve.
Nem tudta Ram, hogy a levelére választ nem küldő Adam testvér bajban van.
Adam testvér írta, írta Párizsból a Mesternek a feljelentő leveleit, miközben 1845. október 1-jén a Mester az Etzel hegyén Karol Różycki ezredes testvért az Ügy Vezérévé kinevezte.
Emlékszünk, az Etzel a hun Attila nevének svájciasítása, Meinrad szerzetes emiatt költözött oda a IX. században, és ott épült fel a kolostor Einsiedelnben. Szellemek által bőven látogatott hely; a Mester egy sziklamélyedésben szokott a sétái alkalmával meg-megállni és imádkozni, hogy a hegy méhébe zárt bűnös szellemeknek, akik bűneik miatt vezekelnek, segítsen; ezt Seweryn a Naplójában lejegyezte. Attila Napóleon előszelleme, s mert egy lengyel katonának kell Napóleon szellemét magába fogadnia, Różycki ezredes, a Felkelés hadvezére ehelyütt lett az Úr Seregének élére kinevezve, mint Isten Következő Ostora.
Nagyobb volt Różycki öröme, mint Napóleoné, mikor császár lett: Napóleon csak egy ország vezére lehetett, de Różycki minden szellemeké, a Jövendőnek is ő parancsol immár!
Ezt a megtiszteltetést utasította vissza pár éve Skrzynecki tábornok botorul.
Nem tudott Różycki kinevezéséről Adam testvér hat héten át, de mert próféta volt, egész októberben álmatlanságtól szenvedett, s még a lengyel jezsuitákat is fölkereste, akik előadásainak nyilvános megtagadását követelték tőle, hiába.
Adam testvér még azt hitte, Anna felől fenyeget a veszély, holott már volt Vezére a Körnek, s nem ő! Pásztorlevelet intézett a Körhöz október végén a Mester, két nappal azután, hogy csak leányt szült Anna, kárhoztatta Adam testvér öldöklő tónusát, valamint Pilchowski despotikus tónusát. Október utolsó napján elítélő dörgedelmet intézett Adam testvérhez a Mester, szemére vetvén, hogy nem akart „Anna nővér krisztusi szeretetjárma alá hajolni”. Másnap Karolina nővér, a Mester 503neje, rajongó verset írt Karol testvérhez, a Vezérhez, és igen dicsérték e költeményt az ott időző hívek, úgymint Karol Różycki testvér, Alix nővér, Eduard Bournier, Giedroyć testvér, Iwanowski testvér, Rettel testvér és Szweycer testvér.
Nagyon félt a Mester Adam testvértől; Pilchowski is, Karol Różycki is, Alix Mollard, a francia Kör vezetője is kellett neki ellene. Svájcban a jelenlévő hívek előtt kijelentették a szent nővérek, hogy a Mester után az Úr Ügyében Első Férfiú, a Vezér, értük, szüzekért, mindent megtett, őket a bálványimádás, az elnyomatás alól, értsd: a Vátesz nyűge alól felszabadította.
Ekkortájt mondta Adam testvér a Körön kívül álló Bohdan Zaleskinek szomorúan: „Aki a puskaport feltalálta, azt hitte, felrobbantja a világot; a világ nem robbant fel, de a por megmaradt; ez a helyzet a mi igazságunkkal is; nem annyi, amennyit reméltünk, de mindig lesz”.
A Mester utasítása szerint, ami a Karol testvérrel folytatott Új Beszélyben áll, egyesüljön az Ige a Tettel; egyikük neve Vezér testvér, másikuk neve Vátesz testvér, ketten teszik a teljes hivatalt.
Ismerte és becsülte Mickiewicz az ezredes Vezért, előélete feddhetetlen, hatalmi harcban kevésbé otthonos, mint a harcmezőn. Nem tőle tartott.
Mesterének gyávasága ejtette a Váteszt kétségbe.
Ha úgy látja a Mester, hogy elbitangolt tőle, feddje meg, rója meg, szidalmazza, átkozza ki akár! De ez a körültekintő, taktikázó óvatosság, hogy le is teszem a hivatalából, meg nem is, hogy a gyakorlati vezetést kiveszem a kezéből, de a szellemi vezetést nála hagyom, Mesterhez nem illő.
Karolina és Anna befolyása alá került a Mester. Az Úr hisztérikus nők visításaira dróton ráng! Hogy az Isteni Ember gyönge, s hogy híveit emberi módon kell gyűlölnie, ez volt a keserű tapasztalása a Vátesznek, és olyan mély bánat töltötte el, hogy a szidalmazásra engedelmes főhajtással válaszolt.
Megjött Svájcból a Vezér, megjött a francia Kör kinevezett vezére, Alix nővér, akit a Vátesz Alix fivérnek nevez találóan; és a Vátesz a híveket lakására, Batignolles-ba, a rue du Boulevard 12. szám alá összehívta, és a Mester döntését nyugodtan, nagy alázattal bejelentette.
504Léleklátó létére nem látta a Mester a Vátesz szellemét mezítelenül. Egyéb sem hiányzott a Vátesznek, mint vértanúságának tudata! Megfeddte, leszidta az Úr, s ő vért izzadhat kínjában; ez a kéj!
Összegyűltek a hívek november 30-án, Szent András napján a Vezér testvér lakásán, a rue Neuve Truffault 46. szám alatt, és az Úr Ügyének új, forradalmi korszaka megkezdődött. Nem november 29-én, a Felkelés évfordulója elhomályosult már, hanem a Mester neve napján, a Vátesz ötletére.
A Vezér térdre esett, úgy imádkozott, majd így kiáltott felállván: „Íme, a diplomám a vezérségemről az Ég s a Föld előtt!” A Krisztus képét viselő zászlóra vetette magát, Jézus segítségét kérte kiáltva, a zászlót markolta s keblére ölelte. Ezután a Vátesz olvasta fel az Új Beszélyt, melyben az Úr őt pocskondiázta, és saját gyöngéiről, miket a Mester kegyetlenül feltárt, hosszasan, élvezettel beszámolt.
Nincs többé külpolitika, csak belpolitika van. Pilchowski és Ram nincs többé, mintha nem csupán a cár és a zsidóság megtérítésének végrehajtása lett volna rájuk bízva, de az eszmét is ők fundálták volna ki. Csak a Kör van. A körbéli testvérek örültek, mert fontosabbá váltak, mint korábban.
A testvérek, mint a Nemzeti Újság januárban kajánul hírül adta, az Új Beszély szövegét a párizsi Emigráció tagjaihoz elvitték, bezörgettek, benyomultak, a szöveget állva ismertették, részleteit komoran, ünnepélyesen, fenyegető arccal felolvasták. Miután végeztek, a megriadt meglátogatottak nevét felírták, lakhelyét felírták, a napot és a napszakot, midőn a felolvasás megesett, szintén feljegyezték. Pár nap múlva egyikük visszatért, nem reszketett-e meg az illető lelke; s ha a vizitált ennek jelét nem adta, komoran sorsára hagyták.
Az élet törvénye, hogy a sejt megtermékenyülvén dagadni kezd, s vagy kifejlik, vagy elpusztul, de mindenképpen osztódik, míg teheti. A Vezér testvér által Krisztus zászlaja alá behívattak sokan, ők lettek Krisztus Katonái, voltak januárra tizenketten, és örültek, mert ez az apostoli szám.
A Mester nem örült, ő kevésbé volt misztikus ez ügyben. Bűne a Vezér testvérnek, hogy Krisztus Katonái közé többet besorozni nem bírt; és bűne a Vátesz testvérnek, hogy a Kör többsége továbbra is őrá hall505gat. Ennél is nagyobb bűne a Vátesz testvérnek, hogy Xawera ismét hozzá költözött.
Együtt ment a Vezér testvér meg a Vátesz testvér Czartoryski herceghez, hogy megtérítsék, és oly erővel beszélt a Vátesz, hogy a körülállók elsírták magukat. A Herceg is fel volt dúlva, de a Vezér beszédét, aki szintén szónoklatba fogott, már lábáról lábára hintázva hallgatta a Herceg, s még Zamoyski gróf is visszavitatkozott. Nem jól működött együtt a Hivatal két fele.
Számtalan tanújelét adta a Vátesz, hogy a Vezérrel békésen kíván együttműködni, mégis magához rendelte őket a Mester, a kérlelhetetlen, a hatalmas haragú.
Elment 1846. február 4-én Svájcba a Vátesz, Eustachy testvér kísérte; utánuk ment két nap múlva a Vezér.
Megérkezett Svájcba a Vátesz a Kiadó testvérrel február 8-án, ott kellett töltenie két teljes hónapot, és ott volt a Vezér is.
Párizsban Alix Mollard testvér lett a lengyel Kör vezetője is. Kemény kézzel vezetett, a gyűléseket rendben megtartotta, a szerepre alkalmasnak bizonyult. Xawerát utálta, Celinának kedvezett. Beléje bolondult Geritz testvér, és elcsábította. Alix aztán szakított vele, mert elszerette Łącki testvér. Geritz a fájdalmát Seweryn testvérnek meggyónta. Seweryn testvér meggyónta Geritz testvérnek, hogy Alixról kéjes álmai támadtak. Csodálkoztak a testvérek nagyon, s nem értették, hogy Alix, akit keménysége miatt nem nővérnek, hanem fivérnek gúnyolt Adam testvér, mitől lett nő hirtelen. Seweryn testvér sem értette, holott épp ekkor ébredt rá, hogy az Úr Ügyét vezetni ő a hivatott.
Svájcban tehát ott volt a Mesternél a Vezér, az Ügy szent nővérei: Karolina és Anna; ott bolyongott Eustachy, oda volt száműzve öccse, Romuald; megfordultak mások is, franciák, lengyelek. Xawera volt napirenden, mert úgy viselkedett a Vátesz korábbi jelentései szerint, hogy égbekiáltó. Olyan állapotba került szeretője, a Vátesz kémjellemzése szerint Xawera, mint Celina a betegsége előtt. És folyton összeveszett, hajba kapott Celinával. Állati módon gyűlölték egymást, ezek a kémjelentő Vátesz szavai. S mégis ott lakik nála ismét, ott zongorázgat a hívek füle hallatára! Ez a nő valóban a Sátán, amiként a kémjellemző Vátesz maga is pontosan tudta, úgyhogy a Vátesz lázadása az Úr Ügye el506len tudatos! A Váteszben is Sátán lakozik, mert hasonló a hasonlót vonzza, a Mester igaz tanai szerint.
Fegyelmezzék meg a Sátánnő rabját a Szent Asszonyok, ez volt Towiański terve. Nem engedte magához Mickiewiczet, hanem Zürichben Karolina és Anna szárnyai alá bocsátotta. A Vátesz feljelentéseit a besúgó és a besúgott távollétében tárgyalták.
Nagy kudarc származhatott ebből, ha így szólt a Mester a Szent Nővérekhez: „Adam a régi éjbe esett vissza, a veletek folytatott beszélgetése keresztényi áldozat nélkül való volt, nem a szívből, lélekből folyó, ahogy lengyelek közt szokás, nem a szellem kiáradása, hanem a földé, idegi és magnetikus gázok áradása… E keresztényietlen beszélgetés házunkat szalonná alázta, sértette házunkat.”
Karol testvért a Mester azonnal fogadta, őt, a Vezért a Szent Asszonyok igen-igen kedvelték.
Február 10-e körül eshetett e botrány.
Írta a Mester a Vátesznek pásztorlevelében február 12-én: „Tartozol, hogy amit elutasítottál, keresztényi áldozatoddal kivívjad az égtől, testvéred, a te szolgád segítsége nélkül (…), különben szellemként bűnöd színhelyén jajgatsz majd és ténykedsz a Föld és törvényei ellenében erőlködve testvéreidért, akiknek tartozol. Állati alakban, nehéz életben, emlékeiddel, a bűn látásával, tettre bénán – végül a sziklákban, bűnelkövetéseid közelében leszel, hol a mozdulás, élet, jajszó, vágy, a szellem szerelme alakulni köteles – sziklák, Pokol az ellenállás vége a Teremtő gondolata számára.”
Súlyos fenyegetés azért is, mert Kościuszko születésnapján vetette papírra a Mester.
Míg Mestere ellen lázadt a Vátesz, közben az elveszített, ködbe foszlott Honban felkelések törtek ki és buktak el. Poznańban lengyel összeesküvőket tartóztattak le épp az átok papírra vetésének napján, hat nappal később Krakkóban tört ki lázadás, tartott egy hónapon át, és lemészároltak a jobbágyok ezer nemest és földesurat. E felkelések a Mester ellenkezését elnyerték, a Vátesz a jogosultságukat elismerte. „A szlávok történelmében mindig ugyanaz ismétlődik. A parasztok soká tűrik az elnyomást, tűrnek, végül kiirtják az urakat”, mondta Aleksander testvérnek.
507Mulatságos, hogy épp a Kör szakadása idején készült el a towianisták teljes listája Párizsban. Így működik a történetírás: régvolt állapotot rögzít, soha folyamatot ábrázolni nem képes, soha az egyesig lehatolni nem bír, legföljebb neveket ismer. Száztizenöt név, több, mint a bolsevikok létszáma két évvel a hatalomátvételük előtt. Igaz, benne voltak az elhunytak és a kilépettek is, és Ram még a tagok között szerepel.
1846. március 17-én a Mester a nála időzők előtt a jelenlévő Váteszt nyilvánosan vámpírnak nevezte. Mi másnak is nevezhette volna? Az ő művein nőtt fel, és vámpírnak nevezte magára hasonlító romantikus hősét Az Ősökben Mickiewicz. A jelenlévő Rutkowski szerint mondta a Mester a Vátesznek: „Hagyd a többieket, testvérem. Anna nagyon is lehet bűnös, és mások is, de te ne foglalkozz mások bűneivel, mert megvannak a magadéi.” Vagyis visszabeszélt Mesterének a Vátesz, a Szent Nővérek egyikét pocskondiázva! Seweryn testvér később följegyezte, hogy azt mondta e vitában a Vátesz a Mesternek: „Küldd a pokolba Annát, és akkor szolgállak téged”. Rutkowski szerint azzal rohant ki a Vátesz, hogy az Urat elátkozta.
Ez akkora lázadás, hogy szép szó nem segíthet. Isten szörnyűséges álmot bocsátott hát Karolina nővérre, aki erről három nappal később a Vátesznek levélben beszámolt.
Ezt írta Karolina: „Adam testvér anyjával álmodtam, aki fiához rendkívüli erővel így beszélt: »Régi fásultságodban heversz, irányod nincs, akaratod nincs; a jövőbeni tett reményére hagyatkozol, de azt meg nem éred. Az Úristen hamarosan szólít, menekülj. Sokat elvesztegettél, maradt három napod. Meginogtál hivatásodban, léptél és hulla lettél. A rossz az áldozatod tételében gátol. Bűnöd alapja ellenállásod az álmatagságodban, ellenállásod az élet iránt.« Adam kővé vált. A gyászos anya hirtelen elment. Lelkiismeretedre bízom, testvérem, ezen dolgot álomnak, lidércnek vagy az Úristen hangjának vélni, mely a szellemek világából az emberhez szól – miként mind álmomban, mind éberen ennek véltem. Karolina. P. S. Éreztem, hogy az Úr szólítása Adam testvér halálát jelenti; a mai napon kívül már háromszor álmodtam, hogy Adam testvér meghalt.”
Megkapta e levelet a Vátesz március 20-án és „három napig élet s halál között lebegett”, mint Aleksander följegyezte. Maga a Vátesz mesél508te, hogy „halálra készült, végrendeletet írt, utolsó éjjelére készült”. Eustachy testvér, a másik szemtanú így fogalmaz: „Adam sokat szenvedett, súlyos harcát vívta”.
Ilyen rosszullétet nem lehet tettetni.
A legsúlyosabb érvet vette elő az álmot sugalló Mester: Mickiewicz anyját, akinek ártó szellemét Celinából kiűzte, akinek nyomasztó emlékétől Mickiewiczet megszabadította, akinek bosszúálló, gonosz természetét a túlvilágon jóságossá szelidítette.
Dacból szoktunk életben maradni, mert akiből a vetélkedés kivész, a halálnak megadja magát. Mickiewiczben a bizonyítás ördöge felébredt: téved az Isten! Ő, a bűnökben fetrengő Vátesz, ő lesz a hadvezér, nem pedig Karol Różycki ezredes!
Március 27-én színe elé hívatta a Mester a Váteszt, és másnap azt írta neki: „Az Úr akarata a mi múltunkat immáron bezárta”. S bár hozzátette: „Az Úr nagy jövőt adott nekünk”, s ennek beteljesítésére hívta fel a Váteszt, a szakítást a Mester mondta ki.
„Fáj az Istent romokban látni” –, mondja Juhász Ferenc Adyról. Láthatta romokban a Megváltóját Zürichben a Vátesz, bosszúszomjas keselyű-nőktől befolyásolva, hiúnak, sértettnek, féltékenynek, programtalannak, a honi felkelések iránt érzéketlennek, embernek.
Elvonult az összeszidalmazott Vátesz Einsiedelnbe meditálni, csakhogy ez is lázadás, mert Isten Ostorának, Attilának, a hunnak erejét hívta, idézte, igézte magába a Vátesz, és a kijelölt Vezér ellenében a vezéri szerepet magának elorozta.
Hiába hever romokban az Isten, ha továbbra is őellene lázadunk, romjaiból lelkünkben az eszményképét felépítjük.
Jobb, ha nem látjuk az élőt: tetszésünk szerint alakítjuk képzeletünkben, nem beszélhet vissza. Słowacki sem kereste a Mester társaságát, jól megvolt a saját lelkébe zárttal.
Április 7-én kurta levelet írt Urához a Vátesz: elutazik, teste fáradt, pihenni akar; a Vezértől várja a Mester írásos parancsolatjait. Amíg a Vezér Párizsba nem érkezik, addig ő semmit sem kezd. Így zárta levelét: „Örökre a tiéd.”
A romjaiban heverő Isten ott maradt Svájcban, a romjaiból felépült Isten a Vátesz lelkében, postakocsin Párizs felé zötyögött.
509Addig a Mesterrel vetélkedett a Költő, ez volt a harca, ez volt a tévedése. Most őbeléje költözött a Mester legmesteribb, legtöményebb lénye. Süllyedhet a Mester akármely posványba, nem számít, a Vátesz lelke megőrzi a lényegét, mint zárványt.
Sokszorosan nem értették a Váteszt.
Remélték, hogy Mesterét veszítve, Mesterétől eltaszíttatván a Költészetbe visszatér. Várták, hogy annyi év hallgatása után, újratermő vulkánként lávázza ki tépett lelkéből a műveket, a még nagyobbakat. Naiv remény. Alkotás és vallás rokonok; ám aki apostollá vált, miként is lenne képes az alacsonyabb rendű létezésbe, a költőlétbe visszavedleni? Apostolnak lenni: abban az a jó, hogy nem kell többé alkotni, a mindennapi gályarabság sutba vágható!
Várták a Feltámadottak, hogy a lengyel jezsuitizmushoz egykori hívük, barátjuk, pártfogójuk, rendjük kezdeményezője visszatér. Keblére ölelte volna szakadár hívét az egyház; nem értették a zárványcélú küldetéses embert.
A Mester csak Towiański volt, a Vátesz towianista.
Nem számított, mi történt a Körben, amely tekintély híján több részre szakadt. Voltak hívei Różycki Vezér testvérnek, aztán Seweryn testvér alakított ortodox Kört; Alix nővér férjhez ment, férje, a neológ Łącki testvér zeneórákat adott; mellesleg Mickiewicz eskette össze őket. Celinát a Mester magához hívta, a férje ellen még inkább fölhergelte, aztán visszament Párizsba, és nem tett semmit. Niewiarowicz testvér belebolondult Celinába, árnyékként követte, ebből se lett semmi.
Önkritika hullám söpört végig a Körön.
Marie Lemoine, Rutkowski testvér neje írásban gyónta meg, hogy eksztázisai, mint a Mickiewicz lábához való omlás is, színleltek voltak; a tébolydából anyját azért hozta ki, hogy Rutkowski, megszánván, elvegye; még a Mestert is meg akarta téveszteni, még Őt is! Szántszándékkal dühödt állapotokba hajszolta a férjét, percnyi nyugtot sem hagyott neki, hogy abba a pokolba taszítsa, amiben ő maga volt. De megjött Anna levele, aki őt leleplezte, és immár őszintén hiszi az Urat, hiszi a Mestert, és bocsánatért esedezik, és szentül fogadja, hogy a hamis eksztázisokat elvetvén, rajongása a jövőben igaz lesz.
510És megírta 1847. május 12-i dátummal Adam testvér a Mesternek a saját önkritikáját.
„Mesterem és Uram, (…) Midőn megjelentél közöttünk, még senki sem állt közéd s kiválasztott néped közé. (…) Később mi, mindenféle hivatalnokoskodással közéd és a Te Köröd közé furakodtunk. Öldököltük testvéreinket. A te Hivatalod gyilkolta a mi Hazánkat. Valahányszor mesternek képzeltük magunkat, a Mester szellemével nem rendelkezvén, annyiszor öltünk; a mesteri szellem pillanatokra jelent meg s tevékenykedett; mi azonban évekig hivatalnokoskodtunk; így a feléledés pillanatnyi volt csak, az öldöklés meg hosszú. A Hivatal, a föld szellemének szolgája, vagy inkább rabja, (…) az Igét nem a maga teljességében hirdette, s erre nem is volt képes, nem lehetvén a szellem és a forma tökéletességében, ami csak Néked van megadva. (…)
Az a megrezdülés, amit áldozatoddal kiváltottál, mely Istenhez tartozik, Tőle került a Te kezedbe, kinyújtott kezünkbe került. A közeledben a pillanatnyi fellángolásban, múló fellángolásban, mi olykor tettetett volt, e megrezdülést meg akartuk vásárolni. Áldásod nyomán, a Véled való szövetségben úgy véltük, jogunk van Hazánkra. (…) Örvendeni vagy szomorkodni parancsoltuk a testvéreket, szeretni vagy gyűlölni, gyakorta nem rendelkezvén magunkban a fájdalom vagy öröm azon érzetével, melyet érezni másokat felhívtunk! (…)
Mi, a felhívók, magunk is a hitnek hiányában szenvedők, kínunkban, a magányt elviselni képtelenül, mely magunkkal szembesítve semmisségünket megmutatta, testvéreinkre rontottunk, szenvedést okoztunk nékik, hogy kínjuk látványától tragikusan vigadjunk. Oda jutottunk, hogy mi, felhívók, hasonlatossá váltunk a gyöngülő tirannusokhoz, kik csak a vérfürdőben lelnek melegséget. Fürödtünk a testvéri lélekben! Mennél kevesebb szabadságot, erőt, életet éreztünk magunkban, annál erősebben hívtunk fel az életre. (…) Elvettük testvéreinktől utolsó szabadságukat is immár, amit még a tirannusok is tisztelnek, a hallgatás szabadságát… A testvérek pedig tanújelét adták az istenfélelemnek és az Irántad való tiszteletnek, mert a Nevedben mindezt elviselték, csak hogy a Körben maradhassanak, mit egyre szűkebbre és szűkösebbre vontunk körülöttük. (…) Inkább maradtunk hát kényelemből a 511Körben, mit a te áldozatod megteremtett, és benne, mint örökölt kis faluban uralkodtunk, igaz, nem sok lélek fölött, de legalább úrhatnámul.
Mikor pedig dühített már nehéz földi helyzetünk, a testvéreket lázongásokba kergettük, hogy forradalmat kezdjenek, nem kutatva, vajon ez az Isten szándékával egyezik-e, lehetséges-e. A vonakodó testvéreket renyheséggel vádoltuk; de magunk sem éreztünk kedvet az önkiszolgáltatásra, hirdetvén közben, hogy mi nagyobbakra vagyunk elhivatva. A lélekrezdülést földi helyzetünk előnyösebbé tételére akartuk kihasználni.
Midőn az Isten nem adta meg nekünk azt a kegyet, hogy a saját szellemünk, a saját arculatunk hívja rokonainkat az irántunk való figyelemre, lelkesedésre, tiszteletre: saját fizikai satnyaságunkat kiáltozással, szidalmazással pótoltuk, akit pedig nem tudtunk elrémíteni, azt távollétében gonosztévőnek és lázadónak bélyegeztük. Mert mindenkit, aki bármiben és bármikor nem értett velünk egyet, vagy, pontosabban, nem a mi visszhangunk volt, lázadónak nyilvánítottunk. Bevezettük a legsiralmasabb hatalmat, amilyen csak létezhet a glóbuson; olyan hatalmat, amilyennel a mi hazánkban a házvezetőnők, az intézők, az udvaroncok és a kiskirályok rendelkeznek; a legsiralmasabb hatalmat, mert ez a hatalom csak följelentést, büntetést ismer, és nincs panasztevés, sem védelem, sem kihallgatás, sem bíróság, sem ítélkezés; olyan hatalmat, amilyet a Gondviselés már a szláv földekről is elsöpör.
Ezt a hatalmat akartuk gyakorolni, összekötve a lelki hatalommal. Azért ismételgettük, hogy lelkünkből parancsolunk, mert éppen lélek, az nem volt bennünk érezhető. Az ilyen parancsokkal megdermesztett testvéreket minduntalan az Isten bosszújával fenyegettük; kihívtuk e bosszút; örültünk, ha testvérünket fájdalom vagy nyomorúság érte; eltaszítottuk, letapostuk. A farkasok neméhez váltunk hasonlatossá, kik sebesült társukat széttépik és felfalják.
Mindazon visszaélések, melyek Izrael régi zsinagógájában megtörténtek, s mindazok, miket a századok során az egyház elkövetett, köztünk is hamar gyümölcsöt hoztak. Lelkünk pedig rémülettel érezte előre a jövendő csíráit, oly visszaéléseket sejtvén meg, mik rosszabbak a mohamedán orgyilkosokénál, a jezsuita kolostorokénál és a szent inkvizíció tömlöceinél.
512Láttuk példáját, hogy a testvér bűneit, miket másik testvérnek szent egyesülésben gyónt meg, másoknak feltárták, a bűnhődővel való lelki egyesülés nélkül. A bűnözés történetében új mozzanat ez.
Mesterem és Uram! Mindezek után nehéz nekünk ahhoz a bizalomhoz, ahhoz az őszinteséghez visszatérnünk, amellyel indultunk évekkel ezelőtt, nélküle pedig nincsen lángolás, nincsenek tettek. És nem is térünk oda vissza, míg valamennyien meg nem érezzük, miben vétkeztünk, magában vétkét mindenki leküzdi és szellemét előítéletektől, megítéléstől és gyanúsítástól szabadon a testvérek elé nem tárja. Ezen dolgozunk. S közben a szellem szikráját megőrizni igyekszünk. A hitünket, reményünket és szeretetünket nem vesztettük el. Az Istenhez fohászkodni meg nem szűnünk. A Szűzanyát, a mi Anyánkat kérleljük, segítsen: mert minden gyermeki közül mi vagyunk a legnehezebb helyzetben. Az Isten kegyelmében bízunk. Az Isten haragjának titkait sok halandó érezhette, azok gyakorta nyilvánulnak meg; az Isten kegyelmének titkai gazdagabbak, mélyebbek, s magasabban vannak elrejtve. A Mennyei Atya váratlanul látogatja meg bűnös gyermekeit, és hirtelen vigasszal képeszti el őket. Így látogatott meg minket és képesztett el szerencsésen évekkel ezelőtt a Te köztünk való megjelenéseddel. Hisszük, hogy a Számára tudott pillanatban, a Számára tudott módon ismét meglátogat minket, és az Ő kegyelme valamiképp megvigasztal.
Testvéred, szolgád és tanítványod,
Adam Mickiewicz.”
Téboly tébollyal, vallás vallással, rom Messiás ép Messiással orvosolható; a gyógyító találkozás februárban esett, három hónappal az önkritika megírása előtt.
A Hölgy amerikai volt, neve Margaret Fuller, harminchét éves és szűz, beszélt görögül, latinul és minden európai nyelven, és a hírneves Emerson, kinek eszméit a Költő az előadásain szívesen idézte, a barátságával tüntette ki.
Emersonnak kötelessége lett volna e szép, szőke, törékeny hölgyet, kinek szeme feketén lángolt és minden pórusából érzékiség csapott ki 513forrón, szüzességétől megfosztani. Csakhogy Emerson feleségül oly hölgyet vett először, akinek tüdőbaja gyógyíthatatlan volt, halála pedig közeli. Miután a kívánt gyász eljött, Emerson végre magán is tapasztalhatta az egészség megromlását, ami reformlelkésznek, költőnek és szabadgondolkodónak felettébb javallott e romantikus korban.
Emerson feledni Európába megy, találkozik a hasonszőrűekkel; hazatér az USA-ba, szónoklatokat tart pénzért, elvesz egy puritán hölgyet és gyermekeket csinál neki. Hol tíz dollárért szónokol magasztos dolgokról, hol kevesebbért. Magas, karcsú, kék szemű férfi, és hirdeti, hogy nem Isten létezik, hanem Egyetemleges Agy, Legfelsőbb Szellem, Felsőbbrendű Lélek. Ilyen szavakkal szépen lehet játszani, a rajongó nőktől szavakba burkolózva meg lehet menekülni.
Szegény Margaret! Már másodszor is nős Emerson, midőn az általa alapított Transzcendentalisták körébe Margaret, a férfiasított, belép a lét alapértelmét kutatni, az emberi nem sorsát értelmezni, a francia utópistákat tanulmányozni, vallván a lélek halhatatlanságát, a fejlődést, a lélekvándorlást, a démonok létezését, valamint küzdve a szociális egyenlőségért és a nők egyenjogúságáért.
Volt folyóiratuk is, címe The Dial, vagyis számlap; Margaret szerkeszti két évig, utána maga Emerson; volt vagy háromszáz előfizetőjük. Az életben is gyakorlatoztak: Margaret farmot alapított, ahol minden volt, mezőgazdaság, varroda, suszteráj, asztalosműhely meg iskola; száz évvel később kibucnak hívták volna vagy kommunának. Margaret hitte, hogy szelleme legközelebb férfiban fog megtestesülni. Ezalatt ideálja, Emerson odáig merészkedett, hogy a cselédekkel egy asztalnál étkezett, vegetáriánus kosztra tért át, s kertjében maga gyomlált! A farm aztán csődbe jutott, Margaret pedig nem bírta szüzességét elveszíteni, kortársai szerint azért, mert a szerelmet iszonnyal kerülte; holott azért, mert Emerson ritka nagy balfácán volt.
Nemrég egy hamburgi születésű úrba a szép Margaret beleszeretett, csakhogy az úr, a plátói kapcsolatot testi térre átterelni nem tudván, elszökött. Mélységesen csalódott Margaret, az Amerika-szerte híres újságírónő, a befolyásos New York Daily Tribune irodalmi szerkesztője, és feledni, továbbá Nagy Férfiakat láthatni Emerson tanácsára a vén Európába utazott.
514Margaret vallotta, hogy oly adventi korban élünk, midőn egy férfi vagy egy nő, az Úristen küldötte, a Földre leszáll, s az Új Korszak beálltát bejelenti. Valamelyik látomásában, mik rendszeresen megszállták, egy szellem amúgy is Európát jelölte ki a Hírvivő leszállási helyéül.
Föllelni a Reprezentáns Férfiúkat, kik az Egyetemleges Agy valamely részét megjelenítik! Ilyen részek, Emerson az esszéiben kimutatta, Platón, Swedenborg, Montaigne, Shakespeare, Napóleon és Goethe! Angliában Carlyle és Mazzini voltak Margaret beszélgetőpartnerei, aztán Párizsba ment, mert hírlett, a Legfelső Világszellem bizonyos részei ott is megtestesültek. „Gyönyört okoz nekünk mindannak látványa, ami a rendeltetését teljesíti, legyen tejelő tehén vagy csörgőkígyó akár!”, ez a feltűnően mély emersoni mondat zengett Margaret lelkében párizsi férfiakkal társalogván, s elsősorban egy egzotikus, Európánál is távolibb világból, az észak-orosz pampákról származó költő iránt érdeklődött lázasan, akinek eszméi Boehme, Swedenborg és Saint-Martin nézeteihez közeliek, s férfi létére hirdeti, hogy nők is lehessenek pappá.
Végzetszerű volt ez a találkozás.
Mit is írt a nagy Emerson, akinek mindenről véleménye volt? „A Végzet mint természet és hajlam fölénk nő, mint a fű.” Szép.
S hogy ez az Északfényű Költő éppúgy rajong Napóleonért, mint Emerson, külön kegy a Legfelsőbb Agytól. Mert írta Emerson: „Bonaparte a tömeg bálványa, mert benne transzcendens fokban vannak meg a tömegember tulajdonságai és erői.” A Költészet Bonapartéjának mondják ezt a szibér pampákról Európába vágtatott férfiút; lássuk hát végre őt!
Más hölgyek is jelen voltak, mikor a Költő a szüzet fölkereste, de azokat nem látta, csak Margaret szellemét oly pőrén, mint Margaret önmagát soha. Igen lenyűgözte a törékeny szűzasszony pucér szelleme a Költőt, és leborult előtte. Mit beszéltek egymással, nem tudni, de több forrás állítja: a Költő úgy lenyűgözte Margaretet, hogy a szófára ájult.
Olvasta már a Költő előadásait Margaret, de más holt betűkön rágódni, és más az eleven szellemet az eleven test mélyén megpillanthatni! Bizonnyal ő is oly pőreségében látta a Költő szellemét, mint a Költő az övét. Két mezítelen szellem szemlélte egymást fázékonyan, az egyik a szófán, melyre a test reáájult, a másik karszékben vagy fotelban, avagy 515a szófa mellett féltérden szorongott a börtönéül kijelölt testben. A jelenlévők e mezítelen szellemeket nem látták, ők csak egy nőnek hevesen udvarló férfit láttak, a vaksiak.
Azt súghatta Margaret testének a szelleme, hogy íme, ez a Férfi, kit sóvárogva áhított, kinek szüzességét tartogatta; ettől lehet a szófára ájulni. És megérezte a Költő, hogy íme az Asszony, a Királynő, a Messiásnő! Szabad ilyet meglátnia annak, kinek eleven Messiása épp romokban hever.
Két libabőrös messiásszellem ült egymással szemben, a Király és a Királynő, egymás szellemét szomjasan itták, és mindegy is, mily szavak hangzottak el tószt gyanánt ezen ivászatban.
Még aznap intelmet fogalmazott a Költő Margaret számára, s leírta szellemét, amilyennek megpillantotta.
„Oly szellem ez, mely a régi világot ismerte, a régi világban vétkezett, s e régi világot az újban is ismerni törekszik. Támpontja a régi világban van, cselekvési tere az újban, békéje a jövendőben. Margaret az egyetlen nő, kinek megadatott, hogy megérintse azt, ami a jelen világában döntő, a jövendő világát pedig előre érezze. A Te szellemed, írta a Költő, össze van kapcsolva Lengyelhon és Franciaföld történelmével; Te a szellemek második generációjába tartozol; küldetésed a lengyel, a francia és az amerikai nőiség létrehozása. Megszerezted a jogot, hogy tudd és gyakorold a szüzesség jogait és kötelmeit, reményeit és szükségeit; első lépésed megtudni, vajon meg van-e Néked engedve, hogy szűz maradhass. El kell hoznod az Új Világnak századok óta érő izgató gyümölcsödet. Nyilvánítsd szellemedet pillantásaid, mozdulataid, tetteid által. Vond el, én Margaretem, vond el a rossztól a férfit, aki bátorító pillantást keres, tégy irányában sürgető gesztust, megerősítő kézfogást, mert hasonlót nem lel a jelen világban. Vond el az ilyen férfiakat a szellem minden tetteivel szembeszálló asszonyok pillantásától, gesztusaitól, akik érzik ugyan e szellem szükségét, de maguk szellemet nem adhatnak.”
Ezt írta első találkozójuk után a Költő.
A szellemek második generációja nem homályos fogalmazás: a Beszély értelmében Isten után az első sorban áll a Megváltó; szóval ott van Vele egy sorban Margaret szelleme. Nem regényírói kitaláció hát, hogy Margaret a Messiásnő. S hogy a Költő a Nőmessiást tanácsokkal merte 516ellátni? Hogyne, hiszen a Zárvány szólt belőle, a Mester lényege, a messiási. S az egész levél tónusa! Mintha a Mester intézte volna legelső hívéhez. Valóban a Mester írta ezt a levelet, bár nem a romokban heverő, hanem a Vátesz lelkében élő. Csak az a fránya kitétel, hogy szabad-e Margaretnak szűzként megmaradnia! Ez mégis csak azt jelenti, hogy e levél szerelmi vallomás.
Jól érthette a levelet a Szűz, mert Nő a XIX. században című nagy művében ezt írta: „Az embernek az a sorsa, hogy az idő haladtával saját létezése törvényét beteljesítse, s így egész élete végül úgy lesz tekinthető, mint élete egy angyalnak vagy hírvivőnek.” Messiásnőnek látta magát az unitárius apa adventistává lett gyermeke.
Áldás, hogy a Hírvivőt, akit magában Margaret addig csak sejdíteni mert, a Költő első pillantásra meglátta, és királynőiségét Csipkerózsika-álmából sikerült felébresztenie. Férfi szeretett volna lenni e Királynő soká, magát, ha lehetett volna, férfinéven szólíttatja, bár ezért megszólták volna abban a puritán Amerikában akkor.
Most beláthatta, hogy tévedett. Leveleiben sóváran tudakolta, milyen is az a Királynő, akit a Költő tárt fel benne. És nem értette, mitől válnak a Költő levelei az első után szárazakká, s hogy a találkozást a továbbiakban miért kerüli.
Mert a férfit egyetlen ihletett, szerelmes este kielégíti; meglátta az isteni, királynői nőiséget, és ez elég is. Mily boldogan lehet ébredni egy ilyen éjszaka után, ha nem történt következménnyel terhes ballépés! De a hódítás, az megvolt teljesen. További hódítások felé hajózik a férfi, a női lélek vámpírja.
Feltűnő, mennyire tűrhetetlen nőket rendelnek maguk fölé az alkotók, hogy nyomasszák, nyűvesszék őket, s minden kudarcukért a rémnőket tegyék felelőssé. Kényelmesebb így, mint szembenézniük azzal, hogy tehetségük nem határtalan. Nyűgnőnek ott volt Celina és Xawera. Margaret túl sok lett volna; még a férfi önfelmentési ösztönének is van határa.
Elvette aztán Margaretet a jóképű olasz d’Ossoli márki, akivel az Itáliába ringó hajón ismerkedett össze, sejtjeit életében először zsibongani érezvén. A Költőnek köszönhette ezt a nedves szűz. Gyakran van úgy, hogy más férfi számára munkáljuk meg a talajt, nincs is ebben kivetnivaló.
517Sajnálatos, hogy jött a Népek Tavasza, s Margaretnek pont akkor kellett szülnie, nehezen viselt terhesség után. Nem embernek való az ilyesmi; jobban intézte volna az Isten, vagy ama bizonyos Egyetemleges Agy, hogy az alanti televénybe a nő ikrát, a férfi pedig tejet bocsásson.
Szoptatós anyaként a Rómát védő lengyel légió sebesültjeit ápolta, s igen sajnálatos, hogy emiatt menekülniük kellett a csecsemővel, mikor a dicső franciák Rómát bevették. Az pedig lesújtó, hogy pár száz yardnyira az Újvilág partjaitól a viharban épp a hajó fedélzetén tartózkodtak, mikor a hullám mindhármójukat az óceánsírba sodorta 1850. július 19-én.
Ilyen sorsot szánt Margaretnek az Egyetemleges Agy! A Messiásnőnek, a Fiat szülő Szűznek! Pedig Margaret minden gondjai megoldódtak volna a New York állam közepén lévő Oneida-völgyben, ha az Egyetemleges Agy másként intézi a dolgokat. 1848-tól e szép nevű völgyben John Humphrey Noyes tisztelendő vezetésével kiváló társaság gyűlt össze, férfiak, nők, gyermekek vegyesen, építettek maguknak házat meg mosodát, konyhát, gyümölcstároló pincét, sütödét, létesítettek tehenészetet, hűtőházat, varrodát, maguk csináltak mindent, még a cipőt is, a munkákat rendszeresen váltogatták, és csak többes szám első személyben szólaltak meg. A tagokra képességeik szerint bizonyos kötelességek voltak kiróva, kiválasztódtak így könyvelők, gondolkodók és földművesek, sőt olyan nők és férfiak, akiknek testén osztozni szabad volt, és a gyermekeknek apja-anyja volt az egész társaság.
Ott megszabadulhatott volna Margaret a gyerekének és a csinos férjének nyűgétől, és lett volna, aminek Isten rendelte, a Közösség felszentelt kéjpapnője.
Sok minden nem érdekelte Celinát.
Nem érdekelte mindenekelőtt a férje. Talán ha a Mester ellen valóban fellázadt volna, akkor igen, de nem lázadt fel igazán, mert benne volt a Zárvány, amely Celinában régebbtől fogva rejlett. Nem ilyen-olyan vétkeiért, csalásaiért gyűlölte a férjét Celina, hanem mert ő volt kéznél, hogy rajta még a nyomorúságos gyerekkorát is leverje.
Izgatottan híresztelték a testvérek, hogy az osztrákok elfoglalták Ferrarát – kit érdekel, hol az a Ferrara? Reménykedtek a lengyelek, és az 518egyház védelmére jelentkezett Skrzynecki Brüsszelből és Bem Birminghamből, de az egyház elzárkózott, noha a Feltámadott Jelowicki is támogatta őket, mint mesélték – Celina főzött, amiből tudott, öten voltak már a gyerekek.
Férje levelet intézett a hívekhez: a krisztusi szellem politikai megjelenítését Rómában kell kezdeni, mert az egyház is, állam is – játék a szavakkal, a gyerekeknek enniük kell. Svájcban kitört a háború, a maradi katolikus ligát megverték, örültek a hívek, Celina nem örült, drága volt a hús. Hirdette a férje, amit a rendőrspiclik rögtön jelentettek, hogy a jelen francia hatalom rövid életű – minden hatalom rövid életű, és még mindig drága a hús. A Pápához akart menni a férje; Kajsiewicz és Jelowicki járt ez ügyben a reformpápánál, aki azt mondta, mint rögtön jelentették, hogy „jöjjön, kihallgatom venga pure, csak a nézeteit vonja vissza, mindegy, hogyan, csak nyilvánosan”; hát menjen a Pápához, attól még nem lesz olcsóbb a kenyér. Hallhatta Celina, mit mondott Michał Chodźkónak a férje. „Ha nem jött volna Towiański, meghaltam volna már tüdőbajban, mint Garczyński”. Ha nem jött volna Towiański, engem megöltek volna a tébolydában, gondolhatta Celina, s nem hatotta meg, amit a férje melankolikusan hozzátett, hogy „pár év múlva így is meghalok”.
Regélték, a Pápa áll majd az olasz szabadságharc élére, s hogy Czartoryskiékat IX. Pius unokaöccse, Luigi Mastai-Ferretti gróf támogatja, s hogy a Feltámadottakat a Kúriában támogatják, s bármikor bejuthatnak a Pápához; ez már a 48-as év elején volt, de a gyerekek továbbra sem táplálkozhattak kielégítően, és nehezen aludtak el.
Izgatottan tárgyalták a házban megforduló hívek, hogy Milánóban az olaszok bojkottálják az osztrák lottót meg az osztrák dohányt, mire az osztrákok csak azért is dohányoztatják a katonáikat az utcákon meg a nyilvános helyeken, mire az olaszok kővel dobálják őket, erre sortűz, pár tucat halott – Párizsban drága a dohány, Celina, nem dohányzik, férje pipázását utálja. Betiltották Párizsban Michelet előadásait, a diákok tüntettek. Szép, de ettől a férje nem kapja meg a teljes fizetését.
A férje Rómába akar menni, de a nunciatúra nem akar vízumot adni. Ne adjon. Palermóban kitör a felkelés! Átterjed Szicíliára! Nápoly is lázad! Általános olasz felkelés lesz! – hideg van, nincs mivel fűteni. És a 519férje megkapja a francia útlevelét. Bele van írva, hogy „negyvenhét és fél éves, egy méter 70 cm magas”; tévedtek, a férje már negyvenkilenc éves. Celina látja, a másfél éves tévedésnek férje gyermetegen örül. Megszánja, de nem mutatja; abból is veszekedés lenne.
Forradalom Nápolyban. Seweryn és Szweycer levelet intéz a férjéhez: mielőtt a Pápát téríteni indul, béküljön ki a Mesterrel, különben merényletet követ el az Úr Ügyével szemben. A férje megmutatja a levelet. Celina átfutja, hallgat. A férje, mint szokta, megsértődik. És indul Itáliába. Meleg ruhát nem visz, azt mondja, ott mindig meleg van. Januárban?! Fiát csak fázzék meg a hülye, mindig megfázik, nyáron is folyton csöpög az orra, szipog és harákol, mert ferde az orra.
Geritz kíséri el; délben indulnak; Celina kötelességtudón integet, mellette integet Xawera; hadd integessen. Fő gondja Celinának más: Maria, a legidősebb lánya Poznań környékén utazgat, írni kéne neki végre, de nincs pénz bélyegre. Kölcsönkérni utál, jönnek a kegyes, térítő szöveggel.
Jön a hír, hogy férje megérkezett Rómába; Geritz előbb ért oda, hogy a Santa Scala közelében vegyen ki lakást; ezt már a Mester akarta, mert e római lépcső a jeruzsálemiről nyerte nevét, ahol Krisztus ment Pilátus elébe, sőt állítólag Jeruzsálemből vittek oda pár lépcsőt vagy micsodát. Jön a híre, hogy mégse tud ott lakni a férje – Celina gonoszul fölnevet: a Santa Scala a Mesteré! Az egyéb híresztelések nem érdeklik, mert Czartoryskiék köréből szivárognak ki, azok ellenségek. A Feltámadottakkal tárgyal a férje. Tárgyaljon. Híre jön: a férje Makryna Mieczysławska nővérrel találkozik sűrűn. Lengyelhonból menekült Nyugatra e kegyes nővér, s beszámolt az otthoni muszka vérengzésekről látnoki szavakkal; Celinának nincs véleménye Makrynáról, csak azt tudja, hogy az ilyen szentekben az egész Hont látja a férje, irányukban lelkifurdalása határtalan.
És akkor Párizsban kitör a forradalom.
Február vége van. Gúnyosan mondják Celinának: na, a te Vátesz férjed azt hitte, Itáliában tör ki először, most igyekezhet vissza, le ne késse ezt is, mint a Felkelést!
Celina hallgat. A férje megjósolta, hogy a forradalom Párizsban fog kitörni, és a végén egy Napóleonida kerül trónra; ellenségnek ezt nem 520szabad mondani, barátnak szükségtelen. Nem forradalmat kirobbantani ment a férje Rómába, hanem hogy a Mester tanainak az új Pápát megnyerje, de erről végképp hallgatni kell.
Nem kellemes a várva várt forradalom, amely világforradalomba fog torkollni, és Lengyelország államiságát visszaadja, mert eddig sem volt miből megélni, ezután még kevésbé lesz. Władzio tízéves, sokat eszik; szerencse, hogy a közeli batignolles-i líceumba jár. De a nyolcéves Helena, a hatéves Aleksander meg a hároméves Jan otthon van, és Victoria, a leányanya cseléd sokba kerül. Xawera nem lakik Batignolles-ban, mert a szeretője, vagyis Adam, Itáliában utazgat. Mesélik az idősebbek, hogy minden forradalomban felmennek az árak. Szép dolog, hogy Lajos Fülöp lemondott, de mit fogunk enni?
Dekrétumot ad ki az Ideiglenes Kormány a munkához való jogról; ez Celinát nem érinti. Lengyelek tüntetnek bent Párizsban, Dupont del’Eure, Lamartine, Marrast a Tanácsházán kijelentik, hogy Lengyelországnak vissza kell nyernie önállóságát és Franciaország megtesz mindent, amit megtehet. Ismerjük az ilyet, szónokolni könnyű. Celina most leginkább annak örülne, ha a férje visszakapná a teljes fizetését, de azt mondják, ez még eltart pár hétig. Biztosan visszakapja a katedráját Mickiewicz, biztatják, de kicsit várni kell még – Celina krumplit kér kölcsön, és este a nyugtalan, beteges Jan ágyánál mesél, és Władzio egészsége is ingatag, megnyúlt az utóbbi időben, köhög. Betűvetésre oktatja Helénát és Aleksandert, ami Bońkowski tiszte volt korábban, de ő elmaradt, amióta a Mester és Adam szakított.
Megritkulnak a látogatók, Párizsban gyűléseznek a lengyel emigránsok. Kaján jóakaró akad, ki elviszi Batignolles-ba a hírét, hogy az Ideiglenes Bizottmányba való választáskor kik kapták a legkevesebb szavazatot: Słowacki kettőt, Lelewel hármat, Czartoryski hetet, de Mickiewicz is csak huszonnyolcat. A kaján vendég álságosan nyugtatgatja Celinát: lám, a férje népszerűbb, mint Lelewel meg Czartoryski! Holott a huszonnyolc szavazat is kevés.
Celina mosolyog. Tülekszenek, nyomakszanak az emigránsok, a megválasztottak azt hiszik, ők már a hazatérő lengyel kormányt alkotják – maflák; a független lengyel kormányt odahaza Towiański fogja kinevezni, sőt a Világkormányt is, mert olyan is lesz!
521Sokszor elmesélte a férje, hogyan fog mindez bekövetkezni. Sok jóslata nem vált be, de ez a víziója olyan bizonyos, mintha már megtörtént volna. Ott haladnak a lobogóval és a Fehér Kereszttel közvetlenül Towiański fehér lova mögött, a gyerekekkel együtt. A varsói Óvárosban a Szent János-templomban, ahol a lengyel királyokat koronázták, közvetlenül az oltár mellett állnak majd, amikor a Mester fejére helyezi a koronát az e célból Varsóba érkezett Pápa, Towiański pedig azonnal kinevezi a Világkormányt. Oroszok is lesznek benne, franciák is, amerikaiak is, a neveket a férje már összeírta, csak nem árulja el. Aztán visszajönnek Párizsba, itt jobb a klíma. Mondják a testvérek, hogy őket illeti meg a Szent Lajos-szigeten az Hôtel Lambert, ahol most Czartoryski lakik; nem jó ötlet, túl nagy palota, óriási személyzet kellene hozzá, ő már nem bírja elviselni az embereket. Legyen kisebb ház valahol errefelé, Batignolles-ban, csak rendesebb.
Kiiktathatatlan rituáléja lett az életüknek, hogy esténként a férje a jövőt festi, ő meg némán hallgatja. Főleg olyankor beszélt soká a férje, mikor más hallgató nem volt a közelben; hallgató nélkül félórát sem tud meglenni az a gyermeteg ember. A jövőről mesélt, és Celina úgy megszokta, ahogyan a kicsinyek az ő mesélését lefekvés előtt. Aztán jött Xawera, a férje még lelkesebben magyarázta a jövőt, Celina pedig Xawera melegét és szagát érezte rajta. Akkoriban kétkedő megjegyzéseivel szurkálta szárnyaló férjét, hogy bántsa, aztán erről is leszokott, de mese nélkül nem tudott meglenni, miként ima nélkül sem, és szövögette tovább féléberen férje álmait magában, és szeme befele nézett, mert ott volt a jövő.
Elterjedt Párizsban, hogy a férjét a Pápa fogadta, részleteket senki sem tudott. De mert nem hirdette ki a Pápa, hogy Towiański a világ ura, mindegy, mi történt a férje és a Pápa között. Megint többen látogattak ki Batignolles-ba, megint fontos lett a ház, mintha elözvegyülvén gazdagság szakadt volna a nyakába. Olyanok voltak a látogatók, mint Pénelopé kérői. Hallotta, férje légiót akar szervezni. Véleményét kérdezték, hallgatott. S mikor meghallotta, hogy a Szent Péter-bazilikából Szent András fejét ellopták, igazolva látta e hírekkel szembeni tartózkodását. A férje ellopta a Mester küldetését, helyette tárgyalt a Pápával, bosszúból, amiért az előző Pápát látni a Mester nem vitte ma522gával. Ha légiót szervez, akkor a Mester kijelölte Vezér, Karol Różycki testvér állását is el akarja lopni! De a Mester megérezte Svájcban, miféle gonosz ármányt művel Mickiewicz Rómában, s helytelenítése jeléül a saját fejét, Szent Andrásét, a szemek elől elrejtette!
Mosolygott Celina. Az eltűnt relikvia meg fog kerülni, nem az örök rejtőzés a Mester célja. És pár hét múlva meg is került! Örült Celina, de nem mondta senkinek. S mikor a forradalmi ifjúság kikényszerítette, hogy Michelet és Quinet professzorokat állásukba visszahelyezzék, és Mickiewicz mellett is tüntetett, ám Mickiewicz az állást mégse nyerte vissza, mosolygott Celina, mert a Mester megint legyőzte a férjét.
Gyűlölt férjével szemben a Mesternek drukkolt, amióta meggyógyította.
Forradalom tört ki Bécsben, Pesten, Berlinben, Velencében, Milánóban, Poznańban és Rómában, az osztrák címert elégették, Torinóban Carlo Alberto király hadat üzent Ausztriának. Forrongtak a lengyel elmék emigrációszerte, s hogy hová menjenek harcolni, miféle légiókat alakítva, latolták, mert a világszabadságharc élcsapata voltak; ezek természetes folyományai annak, hogy a Mester lejött a Földre. Március 24-én megérkezett végre Karol Vezér testvér Párizsba mulhouse-i önkéntes száműzetéséből, és minden hívet magához hívott, és odament Celina is, mert a Mester akarta így.
Megérezhette a Mester akaratát Rómában a légiót szervezni kezdő Költő, mert másnap a Feltámadott Jelowicki tisztelendőnek átadta előadásainak két kötetét franciául, hogy a pápai bíróság elé bocsássa eretnek nézeteit, és a Mester nála lévő írásait is átadta e célból. Este ismét a Pápa előtt állt a lengyel küldöttséggel együtt, a Pápát a towianizmusra rábeszélni igyekezett, s utána a lengyelek közt a lengyel légió fővezérének Karol Różycki ezredes testvért javasolta.
Jelölt volt még Zamoyski gróf, Czartoryski herceg unokaöccse, valamint a Feltámadott Jelowicki tisztelendő bátyja, Edward Jelowicki. A Légióba jelentkeztek rögtön huszonhárman, de a Vezér személyében megegyezniük nem sikerült.
Megérkezett Różycki Vezér testvér Párizsba, és a Kör vezetését a Mickiewicz kijelölte helyettestől, Łącki testvértől átvette. Mikołaj Kamieński ezredes, a szakadár, a Körre három éve kimondott rágalmait nyil523vánosan visszavonta és az Úr Ügyéhez ismét csatlakozott, a Légióba csapatot szervezett, csak még nem tudta, merre vezesse őket, Németország felé-e vagy Itáliába. Elindult háromszáz fővel, aztán megrekedt Strasbourgban. A Vezér testvér nem indult semerre, a Mester utasítását várta, Celina pedig kívánta, hogy a Mester Párizsba jöjjön végre, mert szelleme a Mesterével egyesülni vágyott.
Hírlett a Körben, hogy a Mester dühöng a Váteszre és dühöng Kamieńskire, mert ez a Légió még nem az a Légió, ez a harc még nem az a harc. Átment hozzá Kamieński Strasbourgból, a Mester lebeszélni próbálta vállalkozásáról, melyet könnyelműnek és világiasnak nevezett. Celina a francia szomszédoktól ismét krumplit és répát kért kölcsön, varrt, stoppolt, takarított, így teltek a napjai nehéz unalomban a Népek Tavaszának felfelé ívelő szakaszában.
Május közepén a lengyelek melletti rokonszenvtüntetést fegyverrel verték szét a világforradalmi francia kormány csendőrei. Pár nap múlva szigorú levelet írt a Vezér testvér a Vátesz testvérhez, aki az itáliai Lengyel Légió fővezéreként működött, jöjjön Párizsba azonnal.
Május 26-án a Mester a nejével Párizsba érkezett.
Sírt az örömtől Celina, s látta, mily nagy a Mester hatalma, mert akiket a Vezérnek visszatérítenie a neológok közül nem sikerült, azokat a Mester visszatérítette, még Zant és Eustachy Januszkiewiczet is, akik a férje leghűbb hívei! Szigorú levelet intézett a Mester a Váteszhez, hogy Párizsban a színe előtt azonnal jelenjék meg, olaszországi Légióját hagyja el. Engedelmesen válaszolta a Lengyel Légió fővezére, Mickiewicz, hogy amint lehet, indul, és útlevelét meg is szerezte.
Öt hét múlva megint kitört egy forradalom, ezúttal az alsó néposztályoké, mint szokás. Celina aznap Quinet professzorhoz ment, aki a Montparnasse-on lakott, és férje levelét vitte neki, tartalmát nem ismerjük. Celinának pénze kocsira nem volt, úgyhogy Batignolles-ból begyalogolt. A levelet átadta, s már vissza akart indulni, de az utcán tüntettek, barikádokat emeltek, mint rendesen, és lövések durrantak el. Quinet, a szabadság lánglelkű apostola kikémlelt az ablakon, a függönyt alig libbentve odább, mert szimata azt súgta, hogy megint készül valami. Mondta Celinának, maradjon náluk éjszakára, reggelre elmúlik az egész, leverik a csőcseléket, elég néhány rongyost lepuffantani. 524Celina mégis elindult, mert egyedül volt otthon a négy gyerek, neki haza kellett érnie.
Kilépett a kapun. Az utca képe megváltozott, macskakövek egymásra hordott halmazától, deszkáktól, liszteszsákoktól lett göröngyös, de haza kellett érnie a városhatáron túli Batignolles-ba. Látott a barikádokba kocsikat is beleépítve, kocsisok sehol, nyilván valamelyik oldalra álltak lövöldözni. Ahonnét Celina aznap délután elindult, ott díszelgett száz évvel később az Edgar Quinet metróállomás, Batignolles pedig már nem volt a térképeken jelölve, mert Nagy-Párizsba olvadt az ismétlődő barikádemelések és rombolások során.
Golyók süvítettek, honfiak céloztak szakértelemmel a barikádok mindkét oldalán; a rongyosoknak a rongy volt az egyenruhájuk, a reájuk lődözőknek az uniformis; mélyen franciák lövöldöztek a barikádok mindkét oldalán. Céloztak, lőttek, megint céloztak, megint lőttek volna, de mozdulatuk megszakadt, s elhűlve nézték, hogy egy asszony a golyó verte barikádokon magaslatról magaslatra szökken könnyű cipőben, fekete, towianista mód zárt köpenyében (ők nem tudhatták, miféle divat is az). Csodálkoztak a felkelők és a katonák, mily bátor e nő, azon még inkább, hogy golyó nem fogja! Hát persze, hiszen bámulták, ahelyett, hogy lelőtték volna. De minden csoda ilyen. Mintha Delacroix képének modellje ugrándozott volna a barikádon, az a híres szabadság-szimbólum, amit a felkelők és a lekelők jól ismertek, csak a keblei nem látszottak ki. Ámulva, istenfélőn bámulták a vézna asszonyt, s a történelem kis időre felfüggesztetett.
Celinának hullákon, elhullott lovakon kellett átgázolnia, estére ért Batignolles-ba, és a haja szála se görbült. Párizs püspökét azonban, aki a barikád két oldalán fenekedőket ékes szóval békítette, halálosan lepuffantották.
Nem sokkal később annyira forradalom lett, hogy kitört az ellenforradalom a maga szokásos terrorjával. A Champs-Élysées-n levő bérlakásból a Mestert 1848. július 11-én börtönbe hurcolták, az addigra odaérkezett Ferdynanddal együtt. Az volt a vád, hogy júniusban lövöldöztek a barikádokon; az ellenforradalom is kedveli a hazug vádakat. A párizsi lengyeleket inkább fölháborította, hogy Jerzy Zenowicz generálist is lefogták, aki egykor Napóleon stábjában volt adjutáns, ráadásul Koś525ciuszko rokona! Ezt a derék, franciahű embert vádolták azzal, hogy orosz pénzért lázadást szított! „Három véres nap harminc év békét biztosít”, mondta Metternich; bölcs mondás, de erre a korszakra véletlenül nem volt érvényes.
A Mester lefogása előtti napon érkezett Párizsba Mickiewicz. Őt nem vitték el, túl sokan tudták, hogy a júniusi sajnálatos eseményekben távolléte okán nem vett részt. A derék besúgóknak abban az idilli században még nem jutott eszükbe, hogy följelentéshez az is elég, ha leírják: ott lehetett volna.
Július 17-én a Vátesz kihallgatást kért a Lengyel Légió ügyében Cavaignac tábornoktól, aki a diktátori hatalmat gyakorolta. Másnap ment Cavaignachoz, akinek titkárával, de Foissy úrral, ismeretségben állott. A kiváló diktátor, aki a júniusi felkelést napóleoni módon vérbe fojtotta, szíveskedett engedélyezni a lengyelek toborzását, ám Towiański kiengedéséről nem akart hallani, mondván, hogy sok izgága lengyel vett részt az utcai harcokban. De nem is biztos, hogy a Vátesz a Mester ügyét szóba hozta, mert másnap a véreskezű diktátor a Mester két másik hívét fogadta, Fouqueré testvért és Nabielak testvért, és kérésükre engedélyezte, hogy a rab Mester a tömlöcben orvosi ellátást kapjon.
A Mester akkor már a Conciergerie-be volt bezárva, az Igazságügyi Palota belső börtönébe. Seweryn feljegyzése szerint eleinte jól érezte magát, a rabok közt több keresztényiességet tapasztalt, mint szabadlábon, s első tette az volt, hogy fázós rabtársára terítette köpenyét. Felesége látogathatta. A Mester a kórházba szállítás ellen tiltakozott, mondván: „az egészségem nem rám tartozik”. Aztán mégis hajlandó volt rabkórházba kísértetni magát. Ott nem ment neki fényesen, vallásosságát rabtársai gúnyolták, a golyhók. De a Mester szembeszállt velük, jövendő életeikben ilyen meg ilyen bűnhődés várja őket, mondta, erre megijedtek a golyhók, sőt egy rab festő lerajzolta, s a börtönparancsnoktól követelte, e rajzot húzzák le sok példányban s odakint terjesszék. Generálisnak kezdték a rabok nevezni a Mestert, annyira tisztelték! Erre a börtönparancsnok külön cellába tette, majd a látogatókat eltiltotta, úgyhogy mesteri módon viselkedett bent is a Mester. A látogatások betiltását a börtönparancsnok azzal indokolta, hogy ez a jele annak, ha 526valakit szabadon fognak engedni; főhajtás ezért a mondásért, a következő század cinizmusát vetíti előre.
A Mestert deportálásra ítélték, ami még abban az idilli XIX. században is rosszabb volt a halálnál.
Az ítélet ellen Różycki és Nabielak tiltakozott július 30-án Bertrand börtönparancsnok úrnál, sikertelenül. Bertrand azt mondta volna: „Towiański azért veszedelmes, mert évszázadokkal előzi meg az emberiséget”. Ez azonban inkább a testvérek fejéből pattant ki, annyira szép.
Augusztus elején függ a Mester feje fölött a végveszély. A Vátesz azt írja Karolinának, hogy jó ötlet Cavaignac diktátor mamájánál próbálkozni, magánál a Diktátornál veszélyes. Aztán sokáig semmi. Ezekben a hetekben látogatja meg Mickiewicz a Mestert a Conciergerie-ben (már nem Marie Antoinette cellájában volt ekkor, de megfordult abban is, és a lefejezett szegény királynő isteni lelkével békén egyesült). Nem tudjuk, mit beszéltek. Valamit elértek a testvérek, mert a rögtön deportálandók listájáról a Mestert kihúzták; mégis írt hát Mickiewicz a Diktátornak a Mester érdekében. Más hívek is írtak a Diktátornak; kérelmüket Xawera nem írta alá. De továbbra is raboskodik a Mester, akinek pedig a világforradalom élére kellene állnia.
Celina, akinek mennyei Vőlegénye volt a Mester, egyre fogyó türelemmel figyelte, mi folyik. Augusztus közepén betelt a pohár, elrohant Celina a véreskezű Diktátorhoz. Nem beszélte meg senkivel előre. Tudta, hogy de Foissy titkárt a férje ismeri. Lehet, hogy a titkár úr Celina útját az előszobáig egyengette, azon túl azonban aligha. Berontott a Diktátorhoz Celina, visított éktelenül, magas hangon, hogy a rettegett tömeggyilkos rémülten fogta be a fülét. Dermedten nézte a Tábornok, hogy a vézna kis asszony toporzékolva üvölti be a kint várakozó nagyhatalmú prefektust, Ducoux-t, s diktálja neki ékes franciasággal a Mester szabadulólevelét. Főként azon ámult a Tábornok, hogy a prefektus szuszogva, szolgálatkészen körmöli, amit ez a visító boszorka diktál. Leírta a szöveget a prefektus, a Tábornok-Diktátor odalépett, alákanyarította, hogy Cavaignac, s hogy a még mindig sipító fúriától megszabaduljon, elnézését kérte, amiért annak a Towiańskinak a szabadulása pár napig elhúzódik, de hát bürokrácia még diktatúrában is létezik, sajnos.
527Így szabadult ki a Mester. A Vátesz e történetet titokban tartotta, mert arról tanúskodott Celina tette, hogy benne a Mester iránti szerelem és odaadás nagyobb, mint bárki másban.
Szeptember 27-én a reggeli misén a Saint Séverin-templomban megjelent Towiański. Lefogyott, de arca nyugodtnak látszott. Mise alatt elaludt egy gyertya; mindenki Mickiewiczre gondolt, mint Seweryn testvér feljegyezte.
Mikor az osztrákokat Milánóból kiűzték, megtalálták az olaszok a bölcs Metternich kancellár Radetzky marsallhoz írott levelét; ez állt benne: „Mi ketten tudunk testek ellen harcolni. Fantasztikus lárvák ellen azonban anyagi erő nem elégséges, s közben minduntalan ilyen lárvákkal kell megütköznünk. A világot még attól sem kímélték meg, hogy egy liberális Pápát lásson!”
Ettől nem sikerülhet semmilyen politika soha.
De azért tegyük hozzá, a Milánóba ismét bevonuló Radetzky marsallt hatalmas evvivák fogadták lombard parasztok részéről, meg az, hogy „halál a földesurakra”. Metternich exkancelláron ez már nem segített. Az a bizonyos liberális Pápa pedig, istenkém, persze hogy reakciós pápa lett. Olyannak teremtette az Úristen Ádámot, hogy fennállót túl soká elviselni ne bírjon, de fennálló nélkül meglenni se tudjon. A fennálló megdöntését célzó felkelések a fennállót újrateremtik. Csupa merő kudarc fent és lent, hátul és elöl, és ömlik a vér, és e színjáték rettentő lenne, ha közben nem élnénk, de élünk, amíg ki nem nyiffantanak az Úristen rendeléséből.
De most még sok kicsi olasz állam létezik, s ezekben a maroknyi kicsi értelmiség éppen olyan világszabadságról szónokol, mint a maroknyi francia meg a maroknyi lengyel, hogy ugyanis e világszabadság kizárólagos vezető szerepe az övék. Ilyen a nemzetköziség. Ők ezt még nem tudják, csak élik.
Mit művelt Itáliában Mickiewicz?
Oly igen megriadtak a Vátesz római jelenlététől a Feltámadottak, hogy nagy szervezkedésbe fogtak lelki megtörésére. Nem az ateista demokra528tákra haragudtak, ateizmus vallásra még soha végveszélyt nem hozott. A majdnem-úgy-hívők a legveszedelmesebbek, és a Vátesz az volt.
Mikor február 7-én Rómába a Cavallieri kapun át a Költővátesz bement, már várták a légben bolyongó ellenséges szellemek. Geritz, akit szállodafoglalásra előreküldött, aligha kerített kecskét a Vátesz számára, a kecske a Mestert illette meg, de annak a Feltámadottak örülhettek, hogy a hozzájuk közel eső Minerva Hotelban szállt meg a Vátesz, az eretnekség magvetője.
Audienciát kért a Pápától a Vátesz, de az út a Feltámadottakon át vezetett. Gyónjon meg előbb a Vátesz, követelték. Szívesen, felelte a Vátesz, csak nem Jelowickinek. Erre persze ez lett a feltétel. Az ellenséget nem legyőzni kell, hanem megalázni. Előszedték a Feltámadottak végső adujukat: látogassa meg Makryna nővért.
Ihletett apáca volt Makryna Mieczysławska, aki négy évvel korábban bukkant fel Nyugaton. Párizsban az Impériumban élő katolikusok üldöztetését, meghurcoltatását, kínzatását elmesélte. Igen népszerű lett, imádunk szörnyűségekről hallani, és igaza is volt lényegében, mert a mese a valóságnál igazabb. A nővér azonban nem egyszerűen a valóságtól került távol, hanem az ihletett mesélés műfajától is, és Czartoryski herceg óvatosan kiebrudalta a köreiből. De túl népszerű lett addigra Makryna, a hazugságait kifordult szemmel kántáló. Jelowicki Párizsból Rómába vitte, és XVI. Gergely fogadta 1845. november 5-én. Makryna ihletett meséi közrejátszottak abban, hogy nyolc nap múlva, midőn a Pápa a cárt fogadta, a Pápa a lengyelséget védve szólott! Erre Miklós cár sírva fakadt volna! Annyira bojkottálták a kardinálisok a Cárt, hogy meg se látogatták a szálláshelyén, s mikor a cár a Villa Borghesét meg akarta nézni, nem nyitották ki, mondván, hogy elveszett a kulcs! Ne becsüljük le a mesemondók szerepét. De az is igaz, hogy Miklós cár biztonságára a Pápa testőrségének altisztje vigyázott, s oly igen vigyázott, hogy a cárt nem is ölte meg senki; Justyn Piotrowski volt a testőr neve, és végig egyetlen szóval sem árulta el, hogy lengyel. És az is igaz, hogy a pápaság meg a cárság között a konkordátum így is létrejött.
XVI. Gergely őrjöngött, amikor megtudta, hogy Makryna történetei kitalációk. S mert Semenenko érte el, hogy a Pápa elé bocsássák a Szent 529Asszonyt, előszedette a terhelő anyagokat a Pápa Semenenko ellen, ezek külön titkos dossziéban voltak őrizve. Jelowicki jelentette még 43 októberében, hogy Semenenko, a Feltámadottak priorja Julia Bartoszewicz, Melania Szołdrska meg Ludwika Moszyńska nővérekkel üzekedett, s belőlük lengyel apácarendet akar magának. Talán csak a Juliára vonatkozó állítások voltak megalapozottak, már a karmelitákhoz se vették föl a rossz híre miatt, s korábban a Sacré Coeurből is kiűzték, ez azonban a dolog lényegén mit sem változtat. Őrjöngött hát a Pápa, Semenenko tisztelendőt megfenyegette (mást nem tett), Makrynát pedig bedugták a Trinità dei Monti téren a Sacré Coeur-klastromba, és ott akarták felejteni végleg.
Az új Pápa mégis fogadni volt kénytelen Makrynát. A rendszer folytatólagos. Előző tévedéseket új tisztviselők sem vallhatnak be, amit ők sajnálnak leginkább. Tudta a liberális reformpápa, miféle asszony Makryna, de sok eszköze nem volt, mindet használnia kellett. És tudták a Feltámadottak, hogy a Váteszt a Mesemondónő vonzza és riasztja, meséiben hisz, a Szent Asszonyt rábeszélték, bírja rá a Váteszt, hogy gyónjon meg, s éppen Jelowicki atyának.
Elment Makryna cellájába a Vátesz, és a tekintete előtt villámsújtva állt. Tisztának látta a Mesemondónő szemét a Vátesz, és ettől tiszta is lett. Hitte a Vátesz, hogy Makryna oly kínzatásokon ment át, amilyeneken ő nem, sőt szemtanúja sem volt; ezt kellett hinnie, hogy jogát a költés szüneteltetéséhez fenn tudja tartani, amire a Mester imádásához volt szüksége. Vélte a Vátesz, hogy ő nem szállott pokolra eléggé, Makryna igen, Makryna az ihletett, s nem ő. Benne az egész lengyelséget látta egyetlen személyben. A Mester más, univerzális. Makryna tehetséges asszony volt, szeme a Vátesz nézésétől valóban tiszta lett és lengyel.
Esett e találkozás 1848. február 21-én, egy nappal a párizsi forradalom kitörése előtt.
Állt Makryna, midőn a Váteszt hozzá bevezették, és szólni nem szólt, hanem felsóhajtott mélyről fakadón, ettől a Vátesz szívét kések döfölték. Mondta a Vátesz: „Én vagyok Adam Mickiewicz, litvániai számkivetett.” És mondta Makryna: „Én pedig azon apáca vagyok, kit Litvániából a nagyvilágba, olasz földre vetettek ki.”
Három órát ült nála a Vátesz. Nem tudni, miről s miként beszéltek. 530Székéről a Vátesz leájult, majd Makryna elé esett, zokogva a lábát csókolta, mert az volt a lengyelség lába, s így kiáltott: „Mindent megteszek, amit parancsolsz, csak mutass utat, a lelkemet mentsd meg, mert azt inkább elcsigázták az évek, mint vándor testemet.” Makryna imádkozott érte, és előimádkozta néki: „Megtagadom Towiańskit”.
A Vátesz gépiesen utána imádkozta, legalábbis így írja le az esetet Krasiński, a harmadik nagy költő a Vátesz meg Juliusz extestvér után, nem tudni, mennyire hűen, mert nem volt ott. De hogy Makryna rábeszélte a Váteszt, hogy éppen Jelowickinek gyónjon meg, biztos, mert megtörtént.
Közben Jelowicki atya Castracani kardinálistól megtudakolta, miként is kell Mickiewiczet feloldoznia. A kardinális azt a feltételt szabta, hogy Mickiewicz ígérje meg: műveit és Towiański elmeszüleményeit az egyház bírái elé bocsátja, s ítéletüket, bármi lesz is, elfogadja.
Nehéz lesz, sápadozott Jelowicki.
Nem könnyű, bólogatott részvétlenül a kardinális, aki olasz volt, Jelowicki pedig csak lengyel, olasz kiejtése pocsék.
A Vátesz Makrynával járt misékre, mellette térdepelt, és levezekelte minden bűneit, holott egyetlen bűne volt: nem halt mártírhalált a Felkelésben, aminek következtében a gyönyörű műveit megírhatta.
És az a bűne, amivel Towiański rajtaütött, hogy megölte az anyját?! Arról Makryna nem tudott. És nem is valóság volt az, hanem lelkifurdalás.
De mire kellett a Vátesznek Makryna, ha benne volt zárványként lelkében a Mester?! Ha megtalálta már a maga Messiásnőjét Margaret személyében?! Gyermekei anyját Celinában, szeretőjét Xawerában?!
A lengyelséget akarta megkaparintani. Erre szolgált volna Makryna.
Azt hitték a Feltámadottak, hogy győztek, a balgák.
Nem mintha a Vátesz nem lett volna tévedésben. Még hogy ő akart igazán lengyellé válni! Az volt eleve. De ha ebben nem kételkedik, nem vált volna a lengyelség nagy költőjévé. Mikor a Feltámadottak az eretnekség bizonyítékait gyűjtögették tőle, hogy Towiański kiátkozását elérjék, nem látták meg az egymással párbajozó szellemek oszlopait körülötte. Túl sok rokonszellem nyüzsöghetett Mickiewicz körül, a tehetség már csak ilyen.
531Tudott már a Vátesz a párizsi forradalomról, midőn 1848. február 29-én ádáz ellensége, exbarátja, házassági tanúja, volt kiadója, Jelowicki előtt gyónni kezdett. Aznap harmadfél órát, másnap négy órát tartott a gyónás Makryna cellájában, s kintről, ezt Krasiński írja, aki nem volt ott, olyan visításokat és üvöltéseket lehetett hallani, mint mikor disznót ölnek. Gyónó s gyóntató egyaránt zokogva lépett ki; Jelowicki a feloldozást megadta.
Persze kiszivárgott némely részlet. Jelowicki követelte, hogy a Vátesz többé semmit a gyóntatója engedélye és tudta nélkül ne tegyen. Ebbe a gyónó nem ment bele, viszont műveit és a Mester nála lévő műveit az egyház bíráinak ítélkezésére átadta. Megígérte a Vátesz, hogy az egyház ítéletét, bármi legyen is, elfogadja.
Óvatos formula. Attól még a nézeteit fenntarthatja.
Megtagadta volna a Vátesz a Mesterét? A Feltámadottak így vélték. Csakhogy nem azzal a céllal adta-e át a Mester műveit, hogy azok az olvasókra villámként hassanak, őket megtérítve?! Mickiewicz a Mestert Rómába várta, a talajt a számára akarta előkészíteni. A Mester műveinek kéziratos másolatait adta át, és indexre az egyház csak kinyomatott műveket tehet.
Ügyes fogás; emiatt csak tíz évvel később tették a Mester műveit indexre.
Nem a forradalmi zűrzavar okozta e késlekedést, mert a Vátesz műveit a pápai cenzúra sürgősen betiltotta, 1848. április 15-i dátummal.
Hiába érvelt Jelowicki, hogy Towiański a nagyobb métely. A kardinálisoknak egyéb bajuk volt éppen, és ezt a hülyeséget belső lengyel ügynek tekintették. Aktuálpolitikailag nekik volt igazuk, a lényeget tekintve Jelowickinek; gyakran van ez így. Jelowickit elrémítette a perspektíva, hogy mi lesz a világból, ha bárki bármikor előállhat azzal az ötlettel, hogy hoppá, most jut eszembe, én vagyok az Isten Fia! Rémületét a következő század igazolta. Az egyházatyák a tüneti gyógyítással voltak elfoglalva, elég teher volt az is.
Hogy mennyire el volt már a bűnös eretnekség terjedve, jegyezzük meg, miről társalgott Rómában a Vátesz a nézeteit vitató Zygmunt Krasińskival.
Krasiński, tőle tudjuk, ezt mondta: „Isten volt Jézus, de a Földre le532lépve, hogy emberi feltételek közt fejtse ki lényét, istenlétéről elfeledkezett, és a maga erejéből, emberi verítékkel és munkával jutott ismét a magáról való emlékezetéhez.” Meglepődve nézett rá a Vátesz, és megerősítette, hogy ez igaz; így Krasiński. Mást nem mondott a Vátesz, különben vitapartnere följegyezte volna. Krasiński sose tudta meg, hogy amit ő Jézusról gondol, az Úristenre áll, s mióta a Földre másodszor is leszállt, szólíttatik Towiańskinak.
Fogadta pedig a Pápa a Váteszt március 5-én.
Részleteket nem tudni. Utána azt mondta a Pápa: „Szegény ember!” Más forrás szerint Hube atyának ezt mondta: „Őrült a ti költőtök”.
Kitörtek a felkelések az olasz városokban, és a Vátesz elhatározta, hogy maga veszi kezébe a Lengyel Légió felállítását. Tizenöt pontban az Alapelveket megfogalmazta, de nyilvánosságra később hozta, miután a Pápához más lengyelekkel együtt ismét elment március 25-én este. Forrongott már Róma is; észak felé csapatok vonultak az osztrákok ellen Durando generális és d’Azeglio márki vezetésével, őket a polgári gárda meg az önkéntesek követték Ferrari ezredes vezetésével. Durando serege pápai áldás nélkül vonult ki, bár a lobogó meg volt áldva; lobogót megáldhat a Pápa, sereget nem.
Március 25-én a Quirinalison, ahol IX. Pius lakott, megtörtént a kihallgatás.
Minden forrás említi, hogy a Vátesz elragadtatta magát és kiabált, csak azt nem tudjuk, mit mondott erre a Pápa olaszul, azt-e, hogy: „Halkan, halkan!”, vagy azt, hogy „Fiam, ne olyan hangosan, túlságosan felemelte a hangját!”. S midőn a lábai elé esett a Vátesz, talán valóban mondta a Pápa, hogy „Hadd öleljelek meg, fiam”. Kiáltotta-e a Pápa kedves szavaira a Vátesz, hogy: „De hát mi szenvedünk, atyám!”? Lehet. Olyasmiket adtak szájába később, miket valóban mondhatott. Eljött a szellem új korszaka, a Pápa teljesítse új kötelességét és támogassa Lengyelországot. Tudja meg a Pápa, hogy az Úristen szelleme ma a párizsi pórnép zubbonya alatt lakozik. A világmozgalomnak mégis Rómából kell kiindulnia, mert ha Párizsból indul ki, merő vérözönt okoz csupán. Kérte a Pápát, áldja meg a lengyel lobogót. És valóban felelhette a Pápa, hogy mint az összes hívők Pápája, nem akarhat háborút közöttük, és saját alattvalói zászlaját is csak ama feltétellel áldotta meg, hogy a pápai 533állam határát át nem lépik. S talán hamiskásan somolyogva valóban hozzátette: ő megparancsolta a seregnek, hogy a határt át ne lépjék, de ha továbbmennek, az nem a Pápa hibája. Ebből a jelek szerint nem értett a Vátesz, tovább erősködött a lengyel lobogó nyilvános megáldásáért, mire mondta a Pápa, hogy sajnos a körülmények; mit szólnának az orosz, porosz meg osztrák nagykövetek?! Ekkor emelte volna fel hangját a Vátesz, hogy „Krisztus nem törődött az evilági hatalmasságokkal, csak az igazsággal”, és erre mondta volna a Pápa, hogy „Fiam, elfeledkezel magadról”. De aztán privátim megáldotta a lobogót, és Szent András relikviájának darabját adta volna emlékbe a Vátesznek és ezüst kereszteket a Légió számára; ez azonban apokrifgyanús feljegyzés, mert Szent András ellopott fejét csak hét nap múlva találták meg, mikor emiatt egész nap zúgtak a harangok, és este díszkivilágítás is volt.
Mondják, Orpiszewski, Czartoryski herceg kezének meghosszabbítása végig a Vátesz ruhaujját cibálta hasztalanul.
Bármi történt is a botrányos kihallgatáson, a Feltámadottak bánatára április 8-án Antonelli kardinális külügyminiszter Adam Mickiewicznek, a lengyelek vezérének kiadta a közös útlevelet.
Szólt az útlevél Signor Adamo Mickiewicz Capoconduttore nevére, valamint a vele tartók nevére, a Körből Edoardo Geritz volt közöttük.
Ugyanekkor Párizsból elindult Lengyelhon felé az első csapat, bár fegyver iránti kérésüket Lamartine, a lánglelkű forradalmár költő, aki miniszterként azonnal reakciós lett, elutasította, de mi mást tehetett volna.
Rómában az Első Lengyel Sereghez csatlakoztak még ketten, így lettek tizenegyen a Váteszfővezéren kívül, vagyis tizenketten, ez az apostoli szám, aminek meg kell lennie, és több nem is lehet.
A Váteszfővezér Alapelvei így hangzanak:
1. A krisztusi szellem a szent római katolikus hitben szabad tettek által nyilvánul. 2. Az Evangéliumban megjelentett Isteni Ige a népek, a haza és a társadalom joga. 3. Az Ige őre az egyház. 4. Az Isteni Ige földi élettere a Haza. 5. A lengyel szellem az Evangélium szolgája, a lengyel föld társadalmával együtt a teste. Lengyelhon feltámad a testben, melyben szenvedett és száz éve a sírba tétetett. Lengyelhon szabad és független személyben támad fel, és a Szlávságnak kezét nyújtja. 6. Len534gyelhonban szabadságot minden egyisten vallásnak, minden szertartásnak s gyülekezetnek. 7. A szólás szabad, szabadon nyilvánul, jogi elbírálás gyümölcseként. 8. A nép minden tagja állampolgár, minden állampolgár egyenlő a jog és a hivatal előtt. 9. Minden hivatal választassék, szabadon adassék, szabadon vétessék. 10. Izraelnek, az idősebb fivérnek tisztelet, testvériség, segítség örök és jelen útján. Mindenkivel egyenlő jog. 11. Az élettársnak, a nőnek testvériség és állampolgárság, mindenkivel egyenlő jog. 12. Minden Lengyelhonban lakó szlávnak testvériség, állampolgárság, mindenkivel egyenlő jog. 13. Minden családnak háztáji föld a kommuna gyámsága alatt. Minden kommunának közös föld a nemzet gyámsága alatt. 14. Minden tulajdon tisztelete és érinthetetlensége, a nemzeti hivatal őrizete alatt. 15. Politikai, rokoni segítség lengyel részről a cseh testvérnek és a csehekkel rokon népeknek, az orosz testvérnek és az orosz népnek. Keresztényi segítség minden nemzetnek mint rokonnak.
Ez a korszak egyetlen érvényes műfaja, a kiáltvány.
Botrány lett e tizenöt pontból, a Légióba jelentkezettek közül sokan visszaléptek, mások másik légió szervezésébe fogtak.
Átadta Mickiewicz a kiáltványt Jelowicki atyának, nyomassa ki olaszul.
Jelowicki felterjesztette a pápai cenzúrára, ahol Ventura atya ténykedett, aki, szicíliai származású lévén, a forrófejű lengyelekkel együtt érzett.
Ventura atya az előző Pápának is barátja volt, meg a mostaninak is. Csodatévő hírében állott, a Sapienza egyetemen egyházjogot tanított, szabadelvű volt és az olasz egység szószólója. 1847. június 28-án nagy beszédet mondott az ír néptribun, O’Connell sírjánál, aki Genovában halt meg, útban Róma felé, a Pápa áldását kérendő népe számára. E beszédében Ventura atya a vallást a szabadságeszmével hozta össze, amiből nagy botrány lett, támadták a maradi papok; hogyne támadták volna, mikor ilyeneket mondott:
„Ha azon barbárok utódai, kiket egykor az egyház olajjal felkent s belőlük a keresztény monarchia csudáját hozta létre, most a pogány elemmel töltekezve, ama despotikussal, elutasítják a keresztény elemet, mely lényegénél fogva szabad, mert szerető, az egyház talán jól teszi, ha 535a demokrácia felé fordul, s megkereszteli e vad ősanyát, amiként a barbárokat keresztényekké tette egykor!”
És a néptüntetéseket úgy nevezte Ventura atya, hogy „szerelmi gerjedelem”, s az ellenfeleiket a „pokoli” jelzővel illette!
Ventura atya személyesen hagyta jóvá a tizenöt pont megjelentetését, és ki is nyomatott Simbolico politico polacco címen.
A főparancsnoki címért folyt a harc tovább. Ha Edward Jelowicki, a tisztelendő bátyja nyerte volna el, akkor nem Bécsben kellett volna a felkelők oldalán harcolnia, s a felkelés bukása után nem végezték volna ki.
Norwid is kihúzatta magát a légiósok listájáról, mihelyt a tizenöt pontot megismerte. Huszonhét éves volt, hat éve emigráns, és festő, noha szem- s fülbaj gyötörte. Nehezményezte a zsidók egyenjogúsítását, mert „végső soron a zsinagógába vezet”; nehezményezte a lengyelség felfogását, mert az „megsemmisít minden hagyományos hazafiságot”; ellenezte a kommunisztikus beütést, a női egyenjogúságról pedig úgy vélekedett, hogy tökéletes hülyeség.
Meg is írta Skrzynecki tábornoknak e forró április közepén Norwid, hogy Mickiewiczet, idézem, „a misztikus radikalizmusba annyira belesüppedve találtam, hogy abból már kimászni nem fog, vagy pedig akkora csaló, amilyenre még példa nem volt. Ez az ember szörnyűség Lengyelországra nézve. Szervezetében, úgy vélem, elpattant ama rugó, mely egyúttal zablaként szolgált. A Jó és a Rossz keveredik finoman misztikus formuláiban – vele kapcsolatban semmire sem támaszkodhatunk, legföljebb a rabjaivá válhatunk. Sokan azok is lettek. (…) A towianizmusban a Morál szörnyűségesen van felfogva. (…) A félresiklást tekintik áldozatnak – nagy különbség; a borzalmat vélik energiának – nagy különbség; a vallásszabadságot pedig úgy fogják fel, hogy a végén a szokások és az egyház szétszabdalása következnék be. Ahol senkinek sincs jogosítványa az elviselésre, a szenvedésre, a tűrésre, ott mind kibírhatatlanok, türelmetlenek, tűrésképtelenek lesznek, és ők ilyenek. A tulajdon kérdésében a kommunizmus felé hajlanak, a nemzet kérdésében pedig a politikai kommunizmus felé, ami nem más, mint pánszlávizmus. Mintha a számukra még nem létezne Haza. A nemzetet törzsként fogják fel. E felfogásból csak barbár hordák következnek, nem pedig a keresztényi nemzetfogalom.”
536Felfigyelt Norwid arra is, hogy „olyan emberiség számára, amilyenről Adam álmodik, törvény már nem is kell. Azonban ezen az alapon jogrendet adni a létezőnek, valamely misztikus fourierizmus nevében, igen ügyetlen dolog és hamis, és örülhetünk, ha véres nem lesz”.
Norwid sok képet festett Rómában, mutatta a kartonjait Bohdan Zaleskinek és Krasińskinak, akik a tehetségét dicsérték, de előttük a képeit rögtön szét is tépte. Mikor a nép a Pápa ellen fölkelt, belépett a pápai testőrségbe.
Nem sejtette Norwid, hogy ő lesz a legmélyebb lengyel költő. Nem sejtette, hogy a lengyel zsidókról a legszebb együtt érző verset ő írja, a lengyel nőről a legszebbet ő írja, hogy Bem tábornokot gyönyörűen ő siratja el. Nem gondolta, hogy majd Amerikában fát vág, Londonban és Párizsban magányosan nyomorog, s a párizsi Szent Kázmér-menedékház cellájában hat évig kuksol betegen, mígnem éhen vész.
A vitatott férfiú pedig, a Vátesz, azon ügyködött, hogy a tizenkettek zászlaját a Pápa elé megáldatni vigye, amiről Makryna minden eszközzel próbálta lebeszélni. Írt a Váteszfővezér Párizsba helyettesének, Łąckinak, úgy szólította meg, hogy „szolgatárs-testvér”. Írta: a Mester engedélyét várja, s akkor az Első Lengyel Sereg zászlaja az Ügy lobogója lesz. Az ideiglenes lobogón a glóbuson ezüst sas látszik, egyik oldalán a felirat: „Lengyel Sereg”, másik oldalán: „Szlávság”; vörös mezőben fehér kereszt, fehér mezőben vörös kereszt.
Április 5-én a Tizenkettek az András-napi körmenetben részt vettek, Geritz vitte a zászlót, ő tartotta a Vatikánban Péter sírja mellett, zászlóerdők meredeztek, a Pápa az oltárról áldotta meg mindet egyszerre. Beszédet akart mondani a Vátesz, hívei a Pápa útját el is állták, hogy a lengyel lobogót külön is áldja meg, de a Feltámadottak a tervről értesültek, odaállították Ciceruacchiót, a népszerű forradalmárt, akit később kivégeztek, és ő a botrányt megakadályozta.
Mikor a Bazilikából kimentek, a Nemzeti Gárdától a Vátesz megkövetelte, hogy a lengyel zászlónak tisztelegjenek; zavarba estek s megtették.
Elment aztán a Vátesz kérlelésére Ciceruacchio, vagyis Angelo Brunetti a Pápához, hogy a lengyel zászlót külön is áldja meg, de a Pápa csak a lengyeleknek küldte el az áldását általa. Ebből hosszú viták lettek, meg volt-e áldva a lobogó vagy sem.
537Április 10-én az Első Lengyel Sereg kimasírozott Rómából. Voltak tizenketten. Sokan búcsúztatták őket, köztük két tősgyökeres orosz herceg is, Grigorij Volkonszkij meg Jevgenyij Wittgenstein. Indult a Sereg a Sant Andrea della Valle-templom elől, mert Szent András a szlávok védőszentje, és a Mesternek is ez a neve, hál’ istennek. Kimasíroztak a Porta Cavalleggerin. Tudták már, hogy Ausztria mégsem esett szét, és Krakkóig így el nem masíroznak, de mégis Észak felé indultak, hogy felvegyék a harcot.
Azon a tavaszon számos csapat indult innen-onnan, teli lengyelekkel, hogy a Népek Egyetemes Szabadságharcában részt vegyen, de aligha volt vonulásuk olyan diadalmas, mint a Tizenketteké.
Vonult a Sereg, a Váteszvezér célja Svájc volt, a Mester lakhelye. Fogadták őket minden városban katonai tiszteletadással, lobogójukhoz őrséget kaptak, tiszteletükre zenét adtak, volt kivilágítás meg beszédek. Firenzében tüntettek az olaszok a Lengyel Sereg mellett, és istentisztelet volt a Santa Croce-templomban. A toszkán nagyherceg a Váteszvezér-Főparancsnokot fogadta, és adott nekik ezernyolcszáz frankot, mert olyan szépen mondta a Főparancsnok, hogy Ausztria és Oroszország hamarosan összeomlik.
Hívta a Főparancsnok a Körből Michał Chodźko, Bońkowski és Służalski testvéreket, és írta, hogy Xawera szabadon dönthet, jön-e, vagy Párizsban marad. Kérte Celinát, próbálja meg rábírni Pilchowskit, hogy ő is jöjjön, és bocsássanak meg egymásnak. El is indult Służalski, Michał Chodźko, Stypułkowski Itáliába.
Bolognában nagy volt a fény, a tömeg, a zene, hatalmas az olasz karnevál, és a lengyel Főparancsnok szónokolt. Modenában is megálltak, ahol a nép az elhagyatott palotákat fosztogatta épp; ott is ünnepet rendeztek a Tizenkettek tiszteletére; a Főparancsnok ismét szónokolt. Reggióban és Parmában szintén. Parmában az ottlétüket fizették, s még kétszázötven frankot is adtak. Lodiban küldöttség fogadta őket, egy diák elszavalta a Főparancsnok ifjúkori költeményét olaszul, címe Óda az ifjúsághoz, a Főparancsnok megölelte.
Aznap Rómában IX. Pius kibocsátotta Non semel kezdetű enciklikáját, amelyben kimondta, hogy mint az egyház feje, keresztény államok ellen nem háborúzhat, és Olaszhon egyesülését nem fogadhat538ja el. Nagy volt a felháborodás, de hiába, a forradalom lefelé indult a lejtőn.
Milánóba május 1-jén érkezett a Lengyel Sereg. Hírlett, hogy a várostól egymérföldnyire küldöttség várta őket, de ez tévedés, mert ez a küldöttség a rendőrség volt, és nem is egymérföldnyire, mint később írták, hanem tizennyolc kilométernyire, Melegnanóban. Féltek a Lengyel Seregtől, nem akartak nemzetközi bonyodalmat; ők igazán háborúztak, tizennyolcezer ember állt fegyverben a városban.
Megjött egy tucat lengyel; az lehet az előőrs, gondolták a rendőrök, s vártak. Hanem a sereg nem jött. Magyarázta az előőrs, közülük kettő olasz, hogy ők a Sereg. Nem hitték. Aztán el kellett hinniük. Csodálkoztak, hogy ez a Lengyel Légió. Ünnepélyesen a városba vezették őket, a Főparancsnok szónokolt, majd dr. Pavezi és dr. Griffini szintén. A Főparancsnokot megölelte Jan Berchet költő, majd a Lengyel Sereget az Ideiglenes Kormány feje, Casati köszöntötte. A tömeg csalódottan mozgolódott: ők sereget vártak, és akkor besomfordál tizenegy ember egy öreg, kicsi vezér mögött! Ez micsoda?! És a tizenegyből az egyik púpos! (Nem tudták, hogy neve Niesiołowski). De a szerenád este megvolt, és olyan az olasz nép, hogy mihelyt szerenádot kezd adni, felvidul; az olasz népnek hála, mégiscsak segítő hadsereg érkezett Milánóba aznap.
A városban tartózkodott a forrófejű, lánglelkű Mazzini, másnap a Vátesz-Fővezérrel találkozott; csak annyit tudunk, hogy megutálták egymást. Tükörképünk ritkán szimpatikus.
Nem volt könnyű hely Milánó, ott tényleg háborút viseltek, és a háború éppoly bonyolult, mint a béke. Tárgyalt a lengyel légió elismertetéséről a Fővezér, s megjöttek a testvérek, Chodkiewicz pénzt is hozott, felesége gazdag orosz nő lévén. Tábori papot kért Casati elnöktől a Főparancsnok, és a szláv foglyok közt is akart verbuválni, akik osztrák mundérban estek olasz fogságba; ezt elutasították az Ausztria ellen hadakozó milánóiak, csak a lengyelek toborzását engedték, háborúban is nagy úr a világpolitika.
Csodálkoztak az olaszok, hogy a lengyelek közt, akik számban gyarapodni kezdtek, több a főtiszt, mint a közlegény, és a tisztek túl magas zsoldot követelnek. A francia segítség is büdös volt az olaszoknak, akiknek zászlaján ez állott: „Dio, Alberto e Pio”, valamint a büszke köz539lemény, hogy „Itália egyedül is képes!”; ezt a lengyelek Metternich mesterkedésének tekintették, hibásan.
Gubbasztottak a lengyelek a San Gerolamo-kaszárnyában, s vártak. Kétnapi tárgyalásba tellett, mire megszereztek húsz galíciai ulánus hadifoglyot. Służalski ment a rabokért, a többi szláv, német és magyar közül nagy nehezen kiválasztotta őket, s vezette át a városon. Osztrák egyenruha volt rajtuk, az olasz köznép gúnyolta és megköpdöste őket. Megfürdették a volt foglyokat, az Első Lengyel Sereg mundérját kapták, a visszaúton az olasz köznép rajongott értük. Álmélkodtak a nemzetközi reakció volt katonái, mostantól a világforradalom hősei.
Csinos volt az egyenruhájuk, csak azt nem értették, mi az a fehér kereszt a mellükön.
Sok ezren kísérték el a hősöket a kaszárnyába, mellettük forradalmár papok masíroztak, s mikor megérkeztek, a nép dobogott, fütyült, úgyhogy a Főparancsnoknak meg kellett jelennie és szónoklatot rögtönöznie; aztán együtt étkezett a világforradalom újdonatúj hőseivel, és a boldogságtól zokogott, mint Michał Chodźko testvér lejegyezte.
Várták a Strasbourgban habozó Kamieńskit a csapatával, végül meg is érkezett, a Mester tiltása ellenére. Igaz, csak százhúsz embere maradt, mert az Alapelvek ismertetése után sokan megszöktek a csapatából; sebaj! Levél jött: Michelet és Quinet, a két lánglelkű professzor, a későbbi rakpart meg a későbbi metróállomás, nem segít Mickiewicznek állását visszaszerezni, mert gyáván a Pápa ítéletére bízta műveit. Ez se baj, hulljon a férgese.
Pár légiós a zsoldfizetés és a mundérosztás után megszökött. Mazzini hiába izgatott, a nép Carlo Alberto királyban bízott. Forradalmi volt a lombard kormány, de elgyávult és a reakciós Piemonttal egyesülni akart; puccsot szervezett a baloldal, de sikertelenül. Fogadta a király a lengyel Főparancsnokot, de külön Lengyel Légiót nem hagyott jóvá, akárcsak a háborúzó Kossuth sem Magyarországon később, a cártól való féltében. Collegno hadügyminiszter hatszáz főben akarta a Légiót maximálni, és követelte, hogy olasz zászló alatt szolgáljanak; dühöngtek a lengyelek, a csapatból harmincan dezertáltak. Összeolvadt népszavazással Lombardia és Szardínia, ami azt jelentette, hogy a forradalom aláhanyatlik. Jött a hír, hogy Vicenzát az osztrákok elfoglalták, és 540Durando a Pó mögé vonult vissza, a maga részéről a csatározást befejezve. Velence felé nyomult az osztrák előre, írtak onnét Milánóba, várnának ezer lengyelt. Kérte a Főparancsnok, nyilvánítsa ki a király az olasz és a szláv szabadságmozgalmak egységét, és hívja meg főparancsnokának Dembińskit vagy Bemet; szép szavakkal felelt a király, s nem tett semmit. Tervet nyújtott be a Főparancsnok-Vátesz, hogy a Lengyel Légiót ne használják fel az olaszok ellen és a francia respublika ellen, ismét megígérte a király, hogy aláírja, nem írta alá.
S akkor megjött a Mester levele, hogy Párizsba várja a Főparancsnokot.
A Főparancsnok fejet hajtott, és katonáit, akik benne bíztak, faképnél hagyva elment. A Mesteré volt a Légió, az Alapelvekben, a tizenöt pontban, ez ki volt mondva olyan nyíltan, amennyire lehetett, hogyne ment volna!
A légiója nem értette a Főparancsnokát.
Sok szép ötlete volt pedig a Főparancsnoknak. Javasolta a milánóiaknak meg a franciáknak, hogy a soknemzetiségű Ausztriát nyilvánítsák nem létezőnek; igaza lett, csak hetven évvel később. És elküldte Michał testvért a franciákhoz, segítsenek. Ha akkor a franciák az olasz forradalmat megsegélték volna, nem kellett volna leverniük nem sokkal utóbb! S ha Lamartine nem utálta volna a lengyeleket, nagyobb Lamartine lett volna tán!
Akkor búcsúzott el a Légiótól a Főparancsnok, mikor Cavaignac Párizsban a felkelést elfojtotta.
Elment június 25-én a Főparancsnok, elindult hadakozni Kamieński vezetésével az olasz szabadságért százhúsz fő, Milánóban maradt Siodołkowicz vezetésével negyvenöt plusz négy tiszt, köztük tizenhét lengyel, huszonnyolc szlovák és cseh, meg a zászló.
Úton volt még a Főparancsnok-Vátesz, mikor napvilágra került, hogy a Pápa titokban konkordátumot kötött a cárral, a forradalmat elárulva, népe bizalmával visszaélve.
Rossz jelnek vélte a Vátesz, jó jelnek a Mester. Forradalmár Pápában bízott a Vátesz, reakciósban a Mester.
A Mesternek határozatlan, rémült Pápa kellett volna, hogy rajta tudjon ütni. Ingadozó, nyomorult Pápa, akit ő segít Pápadespotává lenni. 541Hogy a cárral a Pápa kiegyezett? Remek! A cárt külön téríteni nem is kell, elég a Pápára hatni. Ezt a magasztos célt szolgálta a nemzetközi hadakozás, a Népek Tavasza és a Népek Nyara, ezt az egyetlen célt, csak nem tudták a népek, a Mester tudta egyedül, mert ő volt a Mester.
Megérkezett július 10-én Párizsba Mickiewicz, a Capoconduttore, s másnap reggel letartóztatták a Mestert.
Összefüggést kerestek e két dátum közt az ortodox testvérek, a Vátesz-Capoconduttore gyűlölői; nem volt igazuk. De azért valami lehetett abban, hogy a Mesterért nem mindent tett meg a Vátesz, s hogy a Mester szabadulása Celina műve, és nem az övé.
Hogyhogy arra volt ideje a Vátesznak, hogy a Mester mellé állt Eustachy Januszkiewicz testvérrel szakítson, de a Diktátor nyakára nem járkált? Arra is volt ideje a Vátesznek, hogy Czartoryskinál a Légióról tárgyaljon, arra is, hogy Xawery Branickitól a Légió céljaira kétszázezer aranyfrankot szerezzen. Hallatlan nagy összeg. Igaz, csak huszonkétezer frankot használt fel ebből, ez Michał Chodźko adata, más forrás tizennégyezer frankot említ; mindegy. S hogy mivel főzte meg az emigráns Branicki herceget a Vátesz-Főparancsnok? Krasiński úgy értesült, hogy még Rómában Franciaország külügyminiszteri tárcáját ígérte Branicki hercegnek a támogatásért cserébe. Krasiński ezt őrültségnek minősítette; de hát miért ne lehetett volna éppenséggel egy lengyel arisztokrata Franciaország külügyminisztere, amely az Egyesült Európai Respublika élén áll? Nem a Váteszen múlott, hogy Egyesült Európa nem lett.
Sok mindenre volt ideje a Vátesznek, a Légió számára a pénzeket kiutalta és könyveit szorgosan, ám a raboskodó Mesterért nem tett meg mindent. Próbára tette volna Mesterét a Vátesz, vajon krisztusi szellemének erejével a börtön falát átfúrja? A lelke mélyén a testi halálát kívánta volna? Inkább félt a Vátesz. Nem tanulta meg a diktatúra természetrajzát, noha egész életében abban élt.
Nem azért lesz diktátor valaki, hogy nyakra-főre öldököljön, azt minden hülye tud; hanem egyszer-másszor kegyelmet gyakorolni, életet nagylelkűen visszaadni: az a Kéj! Az a Hatalom! Ezért érdemes a tömeggyilkolászás hivatalnoki unalmát vállalni! Ezt nem tanulta meg a Vátesz; nem tudta Celina sem, de ő nő volt.
542Volt oka félnie a Vátesznek, de nem magát féltette, nem is a Mestert, hanem sokkal többet: az Úr Ügyét! Midőn július végén úgymond „falun tartózkodott”, vajon mivel foglalatoskodott? Valamivel biztosan. Előtte és utána lelkiismeretesen vezette a Légió pénzügyeit, mint könyökvédős Capoconduttore, ami önmagában hadművészeti tett. Falun sem lehetett tétlen. Az Úr Ügyének dokumentumait rejtette el, hogy megmaradjanak, és amelyek, mellesleg, a Mester ellen felhasználhatóak. Tartott még a forradalom, ellenforradalomként.
S miközben az olasz seregeket az osztrákok sorra legyőzték, Párizsban újabb s újabb pénzeket utalt ki a kasszából a Főparancsnok, újabb meg újabb lengyel légiósok indultak Itáliába a világszabadságért küzdeni, hogy a kivívása után hazamehessenek Lengyelországba. A Vátesz-Főparancsnok szép beszédekben búcsúztatta őket.
Służalski Strasbourgban húsz embert verbuvált. Mikor Milánót az osztrákok visszafoglalták, épp akkor indult oda harminckét légiós, ez volt a második csapat, és vitték a zászlót, az volt arra írva: „Per la nostra e la voltra libertà” egyfelől, ugyanez lengyelül másfelől; fehér és piros volt a zászló. Indult a harmadik csapat, tizenkét fő, Ciechanowicz vezetésével, majd Michał Chodźko vezetésével a negyedik, nem tudni, hány fő, és írta közben Klukowski Itáliából, hogy a „Lengyel Légió” név használatát megtiltották, és Genfből írta Nakwaski, hogy a Légiót ilyen körülmények között megszervezni, pontosabban meg nem szervezni óriási felelőtlenség; se pénzük, se ruhájuk. Itáliában sürgött Zamoyski gróf, a lengyel hadak vezére akart lenni; jövendő hadvezérek, figyelem: szervezze meg a hadsereget más, aztán lopjátok el a készet!
Kamieński arról írt kétségbeesve, mekkora a demoralizálódás a Légióban, aztán augusztus 6-án Lonato és Desenzano közt harcba vezette csapatát, melynek Első Lengyel Kompánia volt a neve, ketten elestek, hárman megsebesültek, köztük Kamieński ezredes testvér súlyosan. Klukowski és csapata Franciaországba szeretett volna visszamenni, de írta nékik a Capoconduttore-Próféta, hogy nem tanácsos, mert nehéz Franciaföldön az emigránsok élete. Livornóból írta Michał Chodźko, hogy a zsoldjuk csak öt sou naponta, s közben ott is kitört a forradalom, a tömeg a lengyeleket is be akarta vonni, páran bele is vonódtak. Novarából Witkowski jelentette, hogy a sebesült Kamieński helyettese, 543Wern beteg, és pénzük nincs; hangosan beszélik páran, hogy a Főparancsnok elfeledkezett róluk. Michał Chodźko Firenzéből írta, hogy sok az engedetlen, lazul a fegyelem, isznak, kívánatos a Fővezér jelenléte, s lehetőleg közlegényeket küldjön a Profèta-Capoconduttore, ne tiszteket, és ne részegeseket. Orłowski azt írta vádlón, hogy a Főparancsnok nem a Légióval törődik, hanem Towiańskival; a tisztek veszekednek, Siodołkowicz erőtlen. Párizsból Siodołkowiczot nevezte ki a Vátesz-Főparancsnok helyettes fővezérré; jelentette Siodołkowicz, hogy Michał Chodźko a saját zsebére ténykedik. Mikor a lábadozó Kamieński ezredes testvér nejével Vercelliba ért, kijelentette, hogy nem ismeri el Mickiewiczet vezérül, politikai képességeiben nem hisz, az nem Adam szférája, jobban tette volna, ha a szakmájánál marad, sőt mint Váteszt sem ismeri el őt, mert túl sokan pusztultak el miatta.
Rossz politikus, rossz hadvezér, rossz látnok volt a Költő azok szempontjából, akik a Légióban hadakoztak, vagy tétlenül, köpenytelenül éheztek ilyen-olyan olasz városban, s főként azok szempontja esik latba súlyosan, akik életüket vesztették. Igen, a Légió pénztárkönyvét körmölő Főparancsnok a teljes bizonytalanságba küldött embereket, a messzi, misztikus cél: a Mester Világbirodalma érdekében.
De nem így cselekednek-e a mindenkori jelentős hadvezérek?
Ebből a szempontból igazi hadvezér volt a Vátesz.
Hova lett a Világbirodalom várományosa, miután börtönéből kiszabadult?
A dicső 48-as év októberében húsz napon át volt együtt Párizsban és Montereau-ban a kiszabadult Mesterrel a Vátesz. Semmi nyoma diszharmóniának. Az egyetértés dokumentumait tüntethették el később, akik hozzájuk férhettek.
Aztán a Mester Avignonba ment, hogy Ram kísérletét megismételve az ott bűnhődő előző pápák szellemével társalogjon, értük imádkozzék, segítségüket elnyerje, hogy a mostani Pápára jótékonyan hassanak. Továbbra is a Pápa megtérítésére készült a Mester, és a Vátesz-Főparancsnok egyetértett vele. 1848 októberétől 1849. június végéig egyesül a Mester a pápák szellemeivel Avignonban; ott dől el minden. 1849. február 25-én meg is írja Mesterének a Vátesz, mi függ a Mester és a Pápa találkozásától: minden! Ez az, amit a földhözragadt Kamieński ez544redes, maga is véresen, a vérzőket és halottakat maga körül látván, fel nem foghatott.
Felépítette romjaiból Istenét a Vátesz. Lelkébe zárva átmentette a jövőnek, s most a Mesternek mesteri lényegét tanítványi lelkéből visszaadta.
Ezután teljesedjék az Úristen akarata.
A Légió pénztárkönyvét a Vátesz-Főparancsnok lezárja, Vátesszé visszavedlik, és Branicki herceg megmaradt pénzéből lapot alapít, Népek Tribunja címen.
Közben Zamoyski és Breański ellopja a Lengyel Légiót, de nem számít, a Légió csak földi tünemény. Tárgyal még más lengyel tábornokokkal a Vátesz, utálja Zamoyskit, hát fúrja, de a Légió nem érdekli többé. A fontos, a szellemi harc máshol zajlik, nem Itáliában: Avignonban.
Amíg a magyarok, a szabadságharcosok közül utolsóként, fel nem adták az orosz túlerő miatt, lehetett földi dolgokban is reménykedni, persze; remélt a Vátesz is: mikor a gyerekeknek az esti mesét mondta, így fejezte be: „Most abbahagyom a mesét és akkor folytatom, amikor Dembiński bevonul Bécsbe.”
De ő azt is látta, amit a többiek nem: hogy Avignonban számos Pápa-szellem éppen megtér a Mester akaratából!
Nem mindig az történik, ami látható, sőt; ám előbb-utóbb mindent láthatóvá tesz az Úr.
Azokban a napokban, midőn Celina a diktátor fülébe visítva a Mester életét megmentette, mert Vőlegénye volt a Mester, a pogány Xawera, aki a Mester fennhatósága alól magát végleg kivonta, megfogant, a gyümölcs pedig az Isten kiszámíthatatlan akaratából pontosan kilenc hónap múlva láthatóvá is vált. Az volt az Úristen rendelése, hogy Xawerát a foganásban a Vátesz segélje. Értsük meg az Úr szándékát, mielőtt elítéljük. Celina szelleme és lelke a Mesteré, tehát megmenti a Mestert; Isten a Mester életével jutalmazza Celinát. Igaza van az Úrnak, Celina lelkében volt erősebb a Zárvány. Megérti a Vátesz, fejet hajt, lelkéből a Zárvány-Mestert mind Celinának, mind az eleven Mesternek alázatosan átadja, mintegy visszaszolgáltatja, nála csak zálogban volt. És felszabadul. Sokféle a szabadság. Néha lelkünkben Felettesünkkel, máskor nélküle vagyunk szabadok. Xawera már korábban kivetette magá545ból a Mestert. A Vátesz most teszi meg. Semmi akadálya nem volt, hogy a legtökéletesebben egyesüljenek.
Akit magunkból kivetünk, képzeteink egére száll fel ismét. Ezt is mi akarjuk így. Legnagyobb lázadásunk sem lép túl a magunk szabta korláton, amíg dolgozik bennünk a létezés. Ezért nem akárhol szülte meg 1849 júniusában gyermekét Xawera, hanem Nanterre-ben, ahol a Mester lakott, s ahonnét az ő mesteri szelleme el nem távozik többé soha.
Több tucat halott és egy csecsemő a Légió mérlege.
Lángolás a forradalom, nyomában pernye szálldos.
A Légió pénzügyeit intézte a Vátesz, mikor a sok kérincsélő közt egy éhező lengyel nyomdász is besunnyogott hozzá. Azt mondta volna a legszívesebben a Vátesz: „Légy öngyilkos, jóember”; de nem mondhatta, lenyelte.
Nemcsak lelkek, városok, emberek égnek a forradalmi korban, hanem égnek a művek is. Azzal nyugtatta magát Bulgakov, hogy „Kéziratok nem égnek el”. Azt írta Hamvas Béla: „Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban. S a szerző halála után a cselédleány bátran kosárba gyűjtheti, konyhába viheti, hogy befűtsön vele. (…) A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. Ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek.”
Ebben a történetben másként fest a dolog.
Mikor Főparancsnok volt a Vátesz, Itáliában katonai köpenyhez hasonló kabátban járt; midőn lapszerkesztő lett Párizsban, munkásblúzban. Midőn Avignonban dolgozott az elholt pápák szellemén a Mester, angol útlevelet szereztek neki, aztán mégis visszament Svájcba; midőn újabb vészes fordulatokat vettek a francia események, svájci útlevele lett a Vátesznek, mégis maradt Párizsban.
1849. június 11-én Ledru-Rollin az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben megvádolta Napóleon Lajost, aki már elnök volt fél éve, óriási többséggel választotta meg a diktatúra után a nép, az isteni, hogy az alkotmány 546ötödik cikkelyét megsértve avatkozik be az olasz ügyekbe. Másnap megint vádolta Napóleon Lajos elnököt és minisztereit Ledru-Rollin, ami felhívás volt az általános népfelkelésre. Harmadnap azonban kevesen mentek ki az utcára, azokat szépen össze is fogdosták, megint megteltek a börtönök. Sok forradalmi lapszerkesztő is odakerült, megint hadiállapotot vezettek be Párizsban, az ellenzék vezetői emigráltak. Sok lapot betiltott az elnök, így a Vátesz lapját is, a Tribune des Peuples-t, és a Vátesz, aki pár napja a szerkesztőségbe már nem járt be, elbújt. Néhány szerkesztőjét elvitték, egyik ifjú szerkesztője, Armand Lévy Angliába szökött, a szerkesztőséget lepecsételték.
A Vátesz az egyik lelkes tanítványánál, Antonin Dessus-nál bújt meg, aki szállodába költözött. Ott lakott június 14-től július 9-ig a Vátesz a Régi Komédia utcában, a 18. szám alatt; találó nevet adtak az utcának. A ház első emeletén volt a Pinson étterem, a másodikon lakott a Vátesz. Lejárkált az étterembe a Vátesz ebédelni, vagy felhozatta az étket magának, még sétált is a környéken esténként békésen; áldott jó XIX. század! Állítólag dolgozott a konspirációs lakásban a Vátesz, írt. Dessus, a lelkes tanítvány időnként meglátogatta, postát vitt, beszélgettek. Egyszer azt látta Dessus, a lelkes baloldali diák, akiből később jobboldali klerikális lett, hogy a kályha telis-teli van kéziratokkal, azok égnek, holott nyár van. Csaknem elájult e szörnyű látványtól, szemébe könnyek szöktek; azt mondta a Vátesz: „Kedves barátom, hidd el, elmúlt a könyvek ideje.”
Ezekben a napokban szült Nanterre-ben Xawera.
Mi éghetett el? Egyes források szerint az a kézirat, amire Eustachy Januszkiewicz testvérrel kötött szerződést jóval korábban, címe: Lengyelország története; összefoglaló tákolmány lett volna a tudatlan Nyugat számára. Más források szerint a Vátesz sosem írta meg, csak az előleget vette föl, szerzőhöz illőn.
Valami azonban elégett. Ez volt az Első Égetés.
A Népek Tavasza szemmel láthatólag véget ért, és e végetérés nem szünetelt akkor sem, midőn következett a Második Égetés, az Első után hat évvel. Ennek a Vátesz másik hű diákja volt a szemtanúja, Armand Lévy. Sok ezer oldalnyi kézirat égett, francia szövegek is, de főleg len547gyelek. És Armand Lévy, Antonin Dessus diáktársa, aki tőle eltérően baloldali maradt, nehéz szívvel volt kénytelen az égetésben segíteni imádott Professzorát.
Mondotta a bölcs Omár a könyvekről: „Ha egyeznek a Koránnal, fölöslegesek, ha nem egyeznek, károsak.” Nem volt megírva a Legújabb Testamentum akkor, sőt még az én időmben se; azok a kéziratok nem lehettek fölöslegesek. S hátha az, ami elégett, maga volt a Legújabb Testamentum?!
Azt írja Władysław Mickiewicz, a Vátesz legidősebb fia, hogy Aleksander Chodźko jelenlétében is égetett műveket az apja, azok versek voltak; Aleksander ellopott belőlük negyed ívet. Megemlékezik a Második Égetésről is Władysław, és állítja, azért nem írt az apja éveken át, mert félt, hogy a towianizmus bizonyos titkait tárná fel.
Ha kéziratoldalak ezrei égtek, valamit mégis írt az apja.
„Az ember élete: lap egy könyv közepén; hogy megértsük, el kell olvasnunk az előző lapokat”, ezt a Vátesz mondta Aleksander testvérnek, és a lélekvándorlásra gondolt. Azonban élete során egyetlen emberben is vándorol a lélek, új meg új alakzatot ölt; hol ír, hol meg égeti, amit írt; mindkettőnek oka van.
Azt írja Maria Gorecka, a Vátesz elsőszülött leánya emlékiratában, hogy apja a művei közül az antiromantikus Pan Tadeuszt szerette, a messianisztikus Ősökről azonban úgy nyilatkozott, hogy jobb lenne, ha sosem írta volna meg. Megjött az esze és az irodalmi ízlése öregkorára. A Második Égetés táján mondhatta csak, mert az Első Égetés idején a tizennégy éves Maria Poznań környékén tartózkodott.
E két égetést ajánlatos elkülöníteni.
Hogy a Népek Tavasza le van verve, azt már 49 nyarán láthatta a Vátesz. A bizonytalan Franciaországban volt még a Mester, de már Mulhouse-ból ír június 29-én, hogy átmegy Svájcba, s át is ment. Nem kellett a Mesterre veszélyes iratokat a Vátesznek elégetnie. Azon műveit kellett elégetnie, amelyek váteszi voltát a történelem nem igazolta, és azokat is, amelyeket igazolt.
Egyfelől a hiúsága, másfelől a félelme gyújtotta meg a tüzet Dessus diák úr kályhájában.
548Tudjuk, hogy elégett az Ősök folytatása. Nemcsak szegény megboldogult Juliusz testvér variálta tovább Mickiewicz művét, hanem maga Mickiewicz is. Elégett a Pan Tadeusz számos további éneke. Akkor kellett elégniük, mert a Második Égetés idején már megtartotta volna őket. Bizonyosan elégett Dessus kályhájában A Jövő Története című utópia.
Azért égtek e művek, mert a Mester szerint költeni bűn? S mert aki maga Igévé nem válik, annak Igét hirdetni nincs joga, mint Saint-Martin tanítja? Aligha, ezek korábbi vélekedések. Towiański bevallotta Seweryn testvérnek egyszer, hogy ha nem kap másfajta elhivatást, maga is költő lett volna.
Netalán azért égtek Mickiewicz művei, mert ami a Nemzet számára közvetlenül nem hasznosítható, fölösleges?
A L’Histoire de l’Avenirt többen is olvasták, elhamvadt a kályhában. Az 1990-es években zajlik e terjedelmes mű cselekménye. Nagy fajháború dúl, a kínaiak Európát elözönlik. Európában kiépült a vasúthálózat, légballonok röpdösnek a milliós fővárosok közt, kicsiny dobozkákból távoli hangok hallhatók, képtávíró is működik, sok-sok ezer mérföld távolból is megjelennek arcok, valamint működik a csillagközi közlekedés; pompás világ, csak éppen a materializmus, a racionalizmus, a leplezetlen érdek uralja.
Nem tudni, mikor és mennyi íródott belőle. A Pétervárott írott első változatban az európai megújulást a nők és az ifjak vívják ki morális alapon, abban a változatban még oroszok is szerepeltek. Ezt olvasta Odyniec 1829-ben. Mikor 33-ban Párizsban Zaleski az egészet olvashatta, már más volt; talán azonos azzal, melyet Montalambert olvasott s várta boldog izgalommal a megjelenését, mígnem beállt egy aktuális „helyzet”, s ő maga beszélte le a Váteszt a megjelentetésről. Égesse el azonnal, javasolta rémülten. De pár év múlva még mindig megvolt a mű, és Eustachy készült kiadni. Akkor már másról szólt, egy hatalmas európai forradalom is le volt benne írva. A népek európai konföderációt alkotnak, közös a hadseregük, azzal győzik le a monarchistákat. Nagy vereség Belgiumban, a szövetségesek diadalmas vonulása Németföldön át Lengyelhon felé. Két forradalmi csapat, egy magyar és egy ukrán veresége. A szövetségesek mégis elfoglalják Berlint. Forradalom 549tör ki Angliában és Itáliában. Kitör a francia polgárháború, republikánusok hadakoznak a monarchisták ellen, a proletariátus két táborra szakad, egy többségire és egy kisebbségire, következik a Bourbon-restauráció, de egy Napóleonida a haladó seregek élén győz, és a köztársaságot bevezeti. Ez 1849-ben nem utópia volt, hanem a közeljövő látomása, sőt valóságos alak is említve volt benne, Mohamed Ali, az egyiptomi reformer uralkodó, akit a franciák, a Vátesz nagy bosszúságára, nem támogattak.
Volt A Jövő Történetének egy bizonyosan 42 után született változata, ezt látta Scovazzi, a Mester olasz híve. Nem regény volt, hanem poéma. A Költő egyes szám első személyben mint emigráns lengyel és örök zsidó vándor hányódik gyilkolhatatlan szomorú szellemként országról országra, korszakról korszakra a Jövő felé, és látja, hogy a káosz terjed, nép nép ellen, vallás vallás ellen támad, a nyomor és a szörnyűség nőttön-nő, a végén kitör az általános kannibalizmus. Scovazzi annyira letör e műtől, hogy nem tudott elaludni.
Nem tudni, ezeken kívül hányféle Jövő Története volt, de hogy az Első Égetéskor tűnt el mind, e Jövő váteszi sugallatú előjeleként, nagyon valószínű. Ekkor még a Remény Lángjai végezték a kannibáli robotot. Hátha mégsem úgy lesz, ahogy az utolsó változatban a Vátesz testvér előrevetítette, a Népek Tavasza bukását előre látván. Hátha az embereknek maguktól nem jut eszükbe, hogy azt cselekedjék, ami a műben írva van.
Erkölcsös tett volt az égetés.
Dessus, a butuska tanítvány, hihette, hogy a Költő-Professzor a könyvek idejének múlásáról szólván a tettek eljövetelét sürgeti.
Holott akkor már attól tartott a Vátesz, hogy sötét látomása a gonosz tettek megtörténtét elősegíti.
Az Írott Ige hatalmában az Első Égetés idején korlátlanul bízott. Ezért is kellett ezt és a hasonló műveit elégetnie. Nehogy hassanak, uramisten, jaj, nehogy ötletet adjanak a gyarló, fantáziátlan, de minden gonoszságra kész embereknek!
Még egy súlyos érv szólt az égetés mellett. A jövőnek e mindenféle történetei hallgattak a Megváltóról, a Mesterről. Ez bűn, ha az ember towianista.
550Hat év múlva szintén erkölcsös tett volt a Második Égetés, de az másról szólt.
A Második Égetéskor tűnt el a Kör Naplója, ami másutt, mint a Hivatalnál, vagyis Mickiewicznél, nem lehetett letétben. Bizonyítja ezt, hogy nem került elő, holott számosak voltak a hívek, s valamennyien buzgó másolók. Elégtek a Kör egyéb dokumentumai is, legalábbis azon részük, miket a Vátesz a jövő szempontjából veszedelmesnek, mert félreérthetőnek ítélt. Władysław Mickiewicz sok mindent megsemmisített a reá jutott hagyatékból, amit apjára nézve sérelmesnek talált, de az mind a Vátesz magánéletével függött össze, a nőkkel. A Kör azonban Władysław szemében szent volt.
A Második Égetéskor pernyévé lett ez a regény.
Miért kellett a towianizmus legfontosabb dokumentumait megsemmisíteni?
Szégyellte volna a Vátesz, hogy valaha egy sarlatánban hitt? Vannak szemérmetes hívők; többségük éppoly vak gyűlölettel esik neki a hajdani imádottnak kiábrándulása után, amilyen vak imádattal csüngött rajta egykor. De Mickiewicz nem volt lapos lelkű ember. S mikor a Második Égetésre elszánta magát, a Mester küldetésében akkor is hitt.
De látta, hogy a Második Eljövetel csak pillanat volt, s máris elhomályosul. Éppily rövid villanat volt az Első Eljövetel is, Krisztusé. Hatalmas világosság, a Fény Csodája, s aztán az egyház kiépülésének homálya, majd uralkodásának feketéje, századokon át, kétezer évig. Megint villant egyet az Úr a Földön, ismét emberben villant, e csillámlást elvakultan bámulta a Kör, és elkezdődik ismét a sötétség, tartani fog ismét kétezer évig, mire a Mester krisztusi szelleme egy felragyogásnyi, emberéletnyi időre a Földre újból leszáll.
Az idő előtt megvénült Vátesz mindenek veszte után a Második Eljövetel írásos dokumentumait olvassa éjszaka magányosan, saját múltját újraéli, hogy erőt merítsen a sötétség ismét beállott korszakában; s egyszerre megdermed. A Szent Iratokat hirtelen az utókor szemével látja meg, azok szemével, akik már a Sötétség Gyermekei, hinni nem képesek, e Szent Iratokat őrültségnek vélik. Ihletett költőszínész volt a Vátesz, megláthatta a számára szentet a vaksi értetlen gúnyolók szemével.
551Ő, aki egykor megírta A Zarándoklat Könyvét, címet is tud adni e szövegeknek a tudatlanok tudatával: A Téboly Könyve. Mi más lenne a vallástalan, hitetlen, szerencsétlen előemberek, a gazdasági és ipari pokol virágzásába születettek, a tömegbe lesüllyedtek számára a Mester és a Kör története, mint nevetség és őrület?
Krasiński írta: semmitől sem félt inkább Mickiewicz, mint attól, hogy kinevetik.
Csak hívő ember éget; hitetlenné vedlett ember a Szent és Titkos Dokumentumokat összegyűjti és jó pénzért eladja.
De mi marad meg, hogy kétezer év múlva, a Harmadik Eljövetelkor, az akkori hívekből a Szent Tűz ismét fellobogjon, immár fényesebben?
A Szikrák megmaradnak, de nem iratok, nem könyvek lapjain, hanem emberekben. Elegendő minden nemzedékben egy, aki a titkos tudást magában hordozza. Nem is kell leírni, szóban sem kell áthagyományozni semmit, a szellemek így is, úgy is szüntelen vándorolnak.
Végszükségben védekezik így a vallásos lélek, s a vereséget elfogadni nem tudván győzelemmé átfordítja. Annak érdekében kell a nyomokat eltüntetni, hogy mélyebbre ágyazódva maradjanak meg, a kétezer éves telet magként vészeljék át. Erről szólt a Második Égetés, amelyben a Vátesz legidősebb fia és a Vátesz rajongó tanítványa, Armand Lévy a lényegről mit sem sejtve segédkezett Párizsban buzgón, az Úr 1855-ik esztendejében.
Hogyan tör ki majd a forradalom?!
Ezt kérdezgettük egymástól aggodalmasan, akik ugyanebben a forradalmi korszakban éltünk.
„Hát úgy, hogy két kofa összevész, csődület támad, verekedés, Lajos Fülöp elszökik”, felelte a Vátesz prófétailag.
Hej, forradalmak, forradalmak, gyönyörűséges a ti kezdetetek!
Mellékutcákból indul a rengés, feketéllő tömegként zúdul a főútvonalakra, hullámzik a fekete, mint a szökkenős járásúak bizonyítják a XX. század eleji filmfelvételeken. Kapdossa kezét a fegyverét bátortalanul szorongató katonaság, és éppen arra gondol, milyen jó lenne néppé válva a tüntetők közt elvegyülnie, de csak áll, kissé ugrándozva, az 552egyenruhás csoportozat. Nagy összeölelkezések, össznépi nagy összeelegyedés! Tréfás-gúnyos jelszavak a táblákon, szellemes obszcenitások, lobogók kivágott címerrel, új címerrel; hej, ilyen-olyan trikolórok, hej, Egyesülés, Eggyélevés, Eggyéavatódás, nagysága apróknak, Együtt! Bámészok kétfelől a járdán! Suhancok, kamaszok az eltökélt meneten kívül, loholók, menetbe furakodók, menetelők! Rongyosok és elegánsak ugyanott! Egység! Emelkedett lelkületű hangyák! Eldobottnak érzett hangyalét a Legmagasztosabb Bolyban! Isten velünk van, a mi népünk Istene, a sok ezer éves, minden istenek közt a legősibb! Egyéni bonyolultságok üdítő lefokoztatása a tömeglét nagyságos együgyűségébe! Védő tömeg tagja lenni: kéj! Zárt falanxban nyomulni, nem félni, menni, elsöpörni, letapodni, luxuskirakatokat bezúzni, azokból semmit el nem lopni, nem rabolni, ó, az első két-három nap magasztos erkölcsisége! Boldog Forradalmak, kiket ekkor vernek le! Ti vagytok az emlék, a szilárd, múlhatatlan viszonyítási pont!
Legenda csak olyan felkelésből lehet, melyet túl hamar fojtanak el. Ember is könnyebben lesz halhatatlan, ha ifjan pusztul, megalkuvásai előtt; mikor még Terv, a Teremtő nagyszabású, tiszta elgondolása. Bárha a műveknek is a tervét, az érzetét lehetne a befogadóval közölni, a sejtést, mely teli volt gyönyörű, reményteli titkokkal! De hát minden remekmű tökéletlen, ha megvalósul; tökéletes csak fércmű lehet.
Lett a forradalmak korában az Úr rendeléséből olyan szerzet, hogy hivatásos forradalmár, és az volt Armand Lévy, a szigorú szemű, fekete szakállú fiatalember.
Anyuka kedvéért keresztelkedett meg Armand Lévy apukája egykor; választhatott Armand, mi ellen is lázadjon kamaszodván: anyuka katolikussága, apuka zsidósága, netán apuka kitérése ellen-e. De inkább lázadt végül apuka Napóleon-imádata ellen. Nem Napóleon volt az első, aki a zsidóknak a teljes egyenjogúságot megadta, már a jakobinusok kiharcolták előtte! De hiába érvelt ezzel a kamasz, mert apuka, Georges François Lévy, imádta a nagy Napóleont, előbb mint a Grande Armée katonai állomáshelyein szolgáló harmadosztályú beosztott, később mint a futárok és küldöncök osztályvezető titkára, sőt személyesen kézbesítette Napóleon postáját, s ezért a kis postamester a kegyeltje lett a parvenü hercegeknek s grófoknak! Büszkén vonult az oroszok földjén 553Georges François Lévy Moszkváig, kevésbé rátartian vissza, de ez rég volt, ez ellen lázadni nehéz.
Lázadjon Armand, aki 1827-ben született, atyja tisztsége ellen? Polgármester lett a postás atya Précy-sous Thilben, s köztiszteletben állott Semur-en Auxois-ban is, ahol Armand felcseperedett. A környéken hemzsegtek a fourieristák, közel volt Dijon, benne számos lengyel emigráns, és olvastak az emberek Leroux-t, Lamartine-t, Louis Blanc-t, Georges Sandot meg Saint-Simont; ráértek akkoriban olvasni a polgárok.
Armand nem tudta még, mi ellen is fog lázadni, mikor Párizsban találta magát, és lakott, hol egyebütt lakott volna, a Quartier Latinben, a rue de l’Est 17. szám alatt.
Kelet utcája! Jövővel terhes utcanév!
Michelet előadásait látogatta, azokat a feledhetetlen, poétikai hevületű történetfilozófiai szabad értekezéseket, s mert annyi minden ellen lázadoztak az elmék abban a Latin Negyedben, Armandnak az atyja ellen nem is kellett fellázadnia, ott volt halálos ellenfélnek Lajos Fülöp rendszere, az átkos, hinnivalónak a hazafiság meg a nemzetköziség. Lemosolyogta a fővárosból vidéki atyját Armand: ugyan hogy lehetett egy Napóleonban mint istenben, hinni?! És látogatta Michelet, Quinet és Mickiewicz előadásait, és istenként imádta a professzortrojkát.
Az elméket a nemzetköziség magasztos szelleme hatotta át, és Mickiewicz előadásain olyan nevezetességeket láthatott a hallgatóság soraiban, mint Montalambert és Sainte-Beuve, a német forradalmár Georg Herwegh, meg a chilei forradalmár Francisco Bilbao, akivel barátságot is kötött. Lassanként Michelet és Quinet fölé magasodott Mickiewicz középmagas alakja Armand szemében, mert Észak-Ázsiából jött, ahol egykor a havat az ő apukája is tapodta. Az egzotikum fontos része a bájnak; Armand el lett bájolva a Költő előadásai által. Ifjúi férfinedvei csak azt sajnálták, hogy Észak-Ázsia prófétája nem asszony. Hanem amikor a tanítványok közt egyszer őt is fogadta otthonában a Költőprofesszor, és meglátta a Költő legidősebb gyermekét, Mariát, aki kislány volt még, de nőnemű, az ifjúi nedvek reménykedőn felcsoborásztak.
Mikor 46-ban Mickiewicz előadásait a hatóság betiltotta, e disznóság ellen Armand is tüntetett, s emiatt diákjogát egy évre felfüggesztették. 554Szomorkodtak a szülei, de nem Armand, aki Michelet nyakán lógott, családi ügyeiben amolyan ingyenes magántitkári feladatokat látott el, és az ellen érvelt, hogy a Professzor a lányát Prosper Mérimée-hez adja, mert ügyes író ugyan, de maradiak a politikai nézetei! És sikerült a Professzorát lebeszélnie!
Oly magasztos volt, amit Michelet professzor hirdetett! A katolikus dogmák az Új Korszakban átadják helyüket a racionalizmus, az igazságosság és a szabadság eszméinek, és a Forradalom nagy dolog, csak vérontás ne legyen belőle!
Szépet mondott a galíciai felkelés hírére Michelet: „Imádkozom Istenhez, hogy győzzön az a nép, amelyikre mindnyájan gondolunk most. Mert hol is van a mi lelkünk? A Szajnánál? Nem, hanem a Visztulánál!” Lelkesen tapsoltak és dobogtak a teremben az ifjak, Lévy szintén.
Mikor a gyűlölt miniszter, Guizot megnyerte a demokratikus választást, az ellenzék ellentámadásul banketteket, vacsorákat rendezett, ezek szervezésében Armand tevékenyen tűnt ki. Tüntetett Michelet mellett 1848. február 3-án, ez már a Forradalom előszele volt. Az utópista kommunisták és a köztársaságpárti demokraták titkos gyűléseire is meghívták; egy huszonegy éves diák ilyen nagy időkben már veterán. Február 23-án hajnalban Armand levelet írt a nővérének, halála esetére Dél-Amerika Washingtonjára, Bilbaóra hagyta összes vagyonát, és elindult a postára, utána meg a barikádra. Attól kezdve minden csata előtt megírta a végrendeletét.
Quinet, a tudós professzor a Nemzeti Gárda ezredese lett, és a Tuileriákban sikerült Armandnak a gyűlölt Bugeaud képmásából megszereznie egy darabot, az orrát! És kiáltványt fogalmazott Armand a miniszterré választott Lamartine-hoz, akinek lánglelkű poézisa a lelkében lángot gyújtott, úgyhogy lánglelkű lett a kiáltvány is.
Hány gyűlés tartatott! Beszédek és határozatok! Klubok alakultak gombamód, s egyiküknek, a Club des Égalitaires-nek elnöke Armand lett, agitált és szónokolt! Ledru-Rollin pénzt adott, hogy vidéken is terjesszék az eszmét, és ők mentek! Párizsban olyanokkal tárgyalt Armand egyenrangúként, mint Leroux, Proudhon, Delezcluse! Beh gyönyörű napok is voltak azok!
555Mikor a lengyel emigránsok végigvonultak Párizson, hogy vérüket ontsák Hazájuk felszabadításáért, velejéig megrázta a látvány. Jelen volt, midőn a Collège de France-ban a katedrára tettek három karszéket, kettőbe a jogaikba visszaiktatott Michelet és Quinet a diákok hatalmas ovációja közepette beleült, a harmadik üres maradt, hát akkor dörgött csak fel a taps igazán, mert az a szék az Itáliában légiót szervező hősé, Mickiewiczé!
De mikor Lamartine észérvekre hivatkozott, amiért az Ideiglenes Kormány a lengyel állam visszaállításáért nem tesz semmit, s még azt is hozzátette a lánglelkű poétából külügyminiszterré vedlett kígyó, hogy Franciaország természetes szövetségese Oroszország, Armand-t mintha nem is kígyó, de reakciós bolha csípte volna meg!
Habozott Armand, mikor a Lengyelhonért küzdeni induló önkéntesek közé jelentkeztek legjobb barátai, Dessus és Hélie, Bilbao pedig Bécsbe utazott, hogy a lengyeleket segítse; nem tudta Armand, hol jobb a vérét ontania; végül Párizsban maradt, hogy ott is maradjon valaki, akinek szíve a lengyelekért dobog, és a reakcióval szembeszáll.
Hogyne keserítette volna el a reakció felülkerekedése, meg hogy a munkásokat más sem érdekli, csak a hasuk.
Mikor a május 15-i munkástüntetést leverték és egy csomó embert letartóztattak, elvitték Armand-t is. Egy forradalmárnak előbb-utóbb börtönben a helye, s ha olyanok is ülnek, mint Barbès meg Blanqui, akkor ez jó. Mégis sajnálta Armand, hogy az öntudatlan lázongók miatt ül ő is. Nem tudhatta, hogy a Gondviselés rendelkezett így felőle, mert mikor júniusban már fegyvert fogtak a munkások, és négy napig harcoltak keményen, és leverettek, és sok volt a halott, és több mint húszezer embert tartóztattak le, Armand rég börtönben ült, és a felkelésben való részvétellel nem lehetett megvádolni. Forradalomban ajánlható, hogy minél előbb csukják le az embert.
A vincennes-i erődben raboskodott, majd a Conciergerie-ben, ahol pár napig a halálraítéltek is megfordultak, a társaságra nem lehetett panasza; szabadon július 20-án engedték, professzorai közbenjárásának hála.
Keserűen csalódott október 4-én, mikor az új alkotmányt megszavazták, és négy évre Napóleon Lajost választották elnökké.
556Visszaállították a királyságot a gyávák! A munkához való jogot az alkotmányból kivették! Hiába volt a Forradalom?! A reakciós férgek! Cavaignactól, a diktátortól és Ledru-Rollintől, az igazi baloldalitól féltek a gyáva reakciósok, és a féleszű Napóleon Lajost választották meg! Egy pici öröme maradt csak Armand-nak, hogy az áruló Lamartine hiába kandidált, de ezt is megkeserítette, hogy a Párizsba visszatért Mickiewicz a változásnak örült, mivel előre megmondta, hogy Napóleonida lesz az új francia király.
Fájt ez Armand-nak, aki az elnököt gyűlölte, Észak-Ázsia költőprofesszorát imádta. Vitatkozott vele hevesen, és egyre gyakrabban fordult meg Batignolles-ban, már az ottani újabb házban, a rue de la Santé 42. szám alatt, ahol két kis kert volt, s a Professzor-Költő dolgozószobájából a házi zajt nem lehetett hallani, és Maria már tizennegyedik életévében járt.
Egzotikus teremtés: franciául úgy beszél, mint egy francia, atyjától és anyjától eltérően. Büszke volt erre Armand, meg sértette is. Jobban szerette volna, ha Maria franciasága tökéletlen. Ifjú férfinak süldőleány felett atyáskodni kéjes, ám elengedhetetlen, hogy a férfi a nőnél minden tekintetben tökéletesebb legyen.
Maria önálló volt és hajthatatlan, szeme áthatóan világosszürke. A fekete szemű Celina asszony, a mamája, azt állította, hogy egyik nagynénje szemét örökölte. Ó, ezek az északi szürke szemek, hol zöldesek, hol kékbe játszók, titkok nyilvánítói, titkok elfedői! Maria mintha mind atyját, mind a vendégeit részvétlenül, távolból szemlélte volna koraérett nőisége magasából, anyját pedig szerette bár, de nem tisztelte.
Azt is látta Armand, hogy húgainak, öccseinek Maria nem nővérük, de anyjuk; irántuk való gondoskodásában semmi mártíromság sincs. Erős leány Maria, tűrhetetlenül józan és koraérett, s a náluk tömegével megforduló forradalmár diákok az ő szemében mitugrászok. Armand ki akart tűnni közülük. Ilyen nőt igánk alá hajtani, betörni, ilyen, nálunk sokkal fiatalabb anyát találni: e késztetést lehet-e más szóval illetni, mint a szerelem?!
Szabadság, Szerelem! Melyikért öltözünk gondosan nyírott, tükör előtt hanyagra borzolt szakállba inkább, s a barikád tetejére lobogó nyakravalóval melyikért ugrunk? Sejtjük, hogy mind e két hatalmas 557vonzerő csalafinta, hűtlen, szeszélyes, kiszámíthatatlan, ésszerűtlen, de éppen ezért muszáj törekednünk, hogy mindkettőt meghágjuk!
S bár a Batignolles-ba látogató forradalmárok nem Maria áthatolhatatlan világosszürke szeméért tüzeltek, Armand úgy érezte, nagy sokasággal kell szembeszállnia. Micsoda nemzetközi társaság! Dumesnil és Dessus, meg Dél-Amerika Washingtonja: Bilbao, meg a román Brătianu testvérek, a szintén román Rosetti meg Golescu, az orosz forradalmár Ivar Golovin! Mindet Maria hívta meg a nevével ellátott kártyákon a batignolles-i estélyekre, zenét kellett hallgatniuk áhítatosan, egy cseh hegedűst, Celina asszony zongorázott, és Dumesnil felesége énekelt.
Nem úgy kell elképzelni, hogy a forradalomban szüntelenül lőnek. Lőnek is, hogyne, forradalom van elvégre. De az emberek kártyáznak, sakkoznak, pletykálnak, szeretkeznek, szóval élnek, mintha nem is forradalom lenne; ez persze csak az életben maradókra vonatkozik, de azokra feltétlenül.
Armand-nak, fájdalom, botfüle volt. Antonin Dessus, a barátja, jól hegedült. Képzelhető Armand fájdalma, sőt irigysége. Nagy elégtétel lehetett a számára sok évvel később, hogy Dessus-ből reakciós, klerikális nagyburzsoá lett.
Most azonban, a szépséges forradalom kellős közepén, Armand is hallgatta e házi hangversenyeket áhítatosan, és el kellett hitetnie magával, hogy élvezi. Akkoriban ünnep volt a zene, egyszeri vagy ritkán ismétlődő esemény, az áhítat helyénvaló, mert zenében zajlott az egyén lelkének forradalma, a titokzatos egyesülés az ismeretlennel, aki mi vagyunk. A zene volt az abszolútum, a zeneszerzők a szentek, kikben az isteni összhang a földre leszállt, s ebből az előadókra is átsugárzott valami. A zenét fogalmilag még csak kezdték magyarázni, amiből aztán a következő században a zene kínhalála következett.
Sok Mozart-, Beethoven- meg Schubert-mű hangzott el Batignolles-ban, és persze Chopin, aki a Lengyel Istent képviselte, s akinek nemsokára várható halála a hallgatóságot az Örökléttel kapcsolta össze. Ez is forradalmi érzet: a Mindenséggel lehet egyesülni. Ezt ugyan Armand fizikai füle nem hallotta, de a lelki füle igen. Ez a zene, amit romantikusnak neveztek el tanácstalanul, az ő alaptalanul dinamizált lelkükből lelkedzett, aminek nagyszerűségét későbbi, nyuszi korokban sem 558győzték bámulni a satnya, töredékes egyéniségű maradékok, akik a zene misztikus alapjával már nem lehettek tisztában. Ez a zene még ünnep volt.
Egy botfülű forradalmárnak nem az a dolga, hogy a többi zenehallgató fülelésének hamisságát vagy hallásának mélységeit meghallja, hanem hogy magával elhitesse: ő is hall úgy, mint bárki. Nagy erőfeszítés, ne rójuk meg a szegény társadalmárt, hogy e házi hangversenyek valódi mélye zárva maradt előtte. El volt foglalva azzal, hogy az átszellemült fülelést elérje, amit a többiek is színleltek, erről azonban csitt, mert Forradalom zajlik.
Miközben Armand az emberi bonyolultságból, ami a zene, nem fogott fel semmit, és a maga bonyolultságai elől menekülvén kiszemelte magának Mariát, hogy megoldhatatlan gondot okozzon magának, a többi gondot ekként orvosolván, lapot alapított Maria apja, Mickiewicz professzor, és találóan Tribune des Peuples volt a címe. Armand a sajtó barikádjára lépett, és büszke volt, hogy apró tudósításai név nélkül jelentek meg, mert erre is való a Forradalom: nevünktől, mint a trappista szerzetesek, megszabaduljunk, az Emberiség közösségében feloldódjunk! S mikor pár cikke alatt végre a neve is megjelent, hát erre még büszkébb volt Armand, mert erre is való a Forradalom: az arctalan tömegből kiemelkedjünk, nevünket széles körök felkapják és irtózással ejtsék ki!
Ó, azok a szerkesztőségi esték, éjjelek, hajnalok a rue Neuve-des-Bons-Enfants 7. szám alatt! A francia újságírók mellett ott voltak a lengyelek, az orosz Golovin, az olasz Ricciardi, a magyar Ladyslas Teleky, megfordult a híres orosz író, Herzen, a Kommunisták Szövetségének élharcosa, Herman Everbeck, a német szocialista Moses Hess, meg a nyomdászok is ott voltak, a hírhozók, a terjesztők, a szimpatizánsok!
Ó, a frissen nyomott, nedves újság, dohányfüst és ólom illata! A Nemzetközi Forradalom, a Haladó Európa egésze ott lüktetett a piciny szobákban, ők voltak a Megújhodás szíve!
Armand Lévy tördelte a lapot, a szedésre felügyelt, korrigált, a maga személyében máris visszavonva az átkos kapitalizmus legnagyobb bűnét, a munkamegosztást, és még azt is sikerült elérnie, hogy a nyomdászok majdnem munkásnak tekintsék, úgyhogy osztályöntudata is lett 559némileg! Mickiewicz exprofesszor Főszerkesztő levetette magasan gombolt fekete kabátját, és a munkások blúzát öltötte magára! Tüntetés volt ez, az elzárkózó értelmiség a munkássággal egyesült! Kihívás a burzsoák felé: itt a munkás, ide lőjetek! Azok pedig nem mertek lőni! Ha nem lőnek ránk, nem is fog a golyó!
Nem írt olyasmit Armand Lévy, amiért le kellett volna lőni.
Egyebet sem hirdetett, mint a gazdagok és a szegények, a burzsoák és a proletárok, a kapitalisták és a munkások, a királyok és a népek összebékítését; hirdette a vallásosak és ateisták, katolikusok és protestánsok, muzulmánok és keresztények, idealisták és materialisták békéjét, a tolerancia katekizmusát. Ettől még forradalmár volt, mert annak tartotta magát.
Armand ifjú életének csúcspontján, 1849 tavaszán ott lehetett Bourges-ban, ahol a 48. május 15-i tüntetés szervezői ültek a vádlottak padján, és ő felszólalhatott, mellettük tanúskodván.
Barbès, Raspail, Louis Blanc mellett szállhatott síkra a gyilkolni kész vérebekkel szemben! Szinte védőügyvédjük lehetett! E nagy férfiak amúgy maguk védekeztek, nem is védekeztek, de támadtak, kemény vádakat vágtak vérbíráik fejéhez, és sokévi deportálásra ítélték őket.
Az maga volt a diadal.
Volt vitája Főszerkesztőjével Armand-nak, de az is jó, hogy Professzorának ellene mondhatott. Armand a demokrata szocialisták programjával értett egyet, miszerint a köztársaság a többségi akarat felett áll, és az alkotmány megszegése esetén a népképviselő kötelessége, hogy az ellenállás példáját a népnek megadja. A Főszerkesztő viszont hevesen ellenezte, hogy a parlament alá rendeljék a legfelső végrehajtó hatalmat, aki akkor már Napóleon Lajos volt, mint elnök, és a szerkesztőség falára kiírta: „Itt az elnököt szidalmazni tilos!”
Végtelen vitákat folytattak a füstös, szűk szerkesztőségi szobácskákban, mert nagy kérdés, vajon a nép rendelkezik-e a bölcsességgel hatalmát gyakorolni, vagy csak egy királyszerű lény lehet bölcs. Armand ez ügyben lemosolyogta Professzorát. A Főszerkesztő a cárizmust ismerte meg fiatalkorában, a nyugati társadalmat, a demokráciát nem érti. Ez a hatalmas elméjű, megragadó kisugárzású férfi mégiscsak egy észak-ázsiai előember csupán, messze nem francia.
560Jó dolog forradalmárnak lenni; még jobb, ha az ember francia forradalmár; Armand azzal a Lévy vezetéknévvel a francia forradalmároknál is franciább és forradalmárabb.
Abban egyetértett Főszerkesztőjével, hogy a francia fegyveres erőt más népek szabadságmozgalma ellen bevetni bűn és alkotmányszegés. Franciaországnak minden tirannusellenes mozgalmat támogatnia kell; a munkához való jog alapvető emberi jog, a legkíméletlenebb tirannus a tőke, tehát eltörlendő; a művelődés a szabad államban kötelező, általános és ingyenes.
Ilyenek voltak a Viharkavarók. A Kényszerítők közé tartoztak, akik a Megváltást a korábbi századokban közelíteni igyekeztek, és a katasztrófák tisztító tüzében hittek. Az Úristen nézte őket és mondá: ezek az én fiaim. És látá az Úristen az Úristent, mert a tükörképe volt, és csodálkozott az Úristen, hogy ő ilyen, de mert a vezekléshez felsőbb fóruma nem volt, kénytelen volt odalent a porban, a fiaiban vezekelni.
Az a 49-es év! Armand pesszimista jóslata bevált, a reformpápa reakciós lett, és a szabadságharcos olaszokkal szemben a francia sereget bevetették, borzalom! De mégis öröm, mert megmondtuk előre, kiváló jósnak bizonyultunk. Ez katasztrófa, igen, de a kitűzött célt ez is közelebb hozza: most már mindenki láthatja, mire vezet a nemzetköziség-hiány!
A Pápa futásáról azt mondta a Főszerkesztő, hogy száz évvel hozza előre a pápaság bukását; ebben ifjú tördelőszerkesztőjével hasonló nézetet vallott, legalábbis a tördelő így értette. A magyarok a Főszerkesztőt zavarták, mert nem tudott róluk semmit, és a pánszláv koncepcióba nem fértek bele; csak midőn Falkowski megjött a magyarok oldalán küzdő lengyel seregtől Párizsba, próbált tájékozódni a világpolitikus Főszerkesztő; akkor már csak a magyarok harcoltak, úgy könnyű volt szeretni őket, s hogy őket is leverték, még könnyebb.
A június 13-i felkelés előtt a Főszerkesztő sürgősen megbetegedett, s mikor a Tribune des Peuples ajtaját lepecsételték, némely szerkesztőit börtönbe tessékelvén, Armand is elbújt. Fájlalta később, hogy kollégája, Dessus lakásán bujkált a Főszerkesztő, annál is inkább, mert Lévy Armand-nak saját lakása nem volt, csak hónapos szobái. Armand első három napjáról tudunk. Június 16-án Michelet följegyezte: „A. Lévy há561romszor itt aludt és itt vacsorázott.” Akkoriban naplót vezettek az üldözött forradalmárok, s nem gondoltak azzal, hogy naplót ne vezessenek. Lomha az emberi elme, a terror még évtizedekig habozik, míg az ilyen naplókat végre elkobozza, újabb évtizedekbe telik, míg e naplókat hamisítja, s megint évtizedek múlnak el hiába, mire a terror rájön, hogy az önkény önmagában is megteszi, hogy az Önkény: „Willkür an Sich”.
Nem tudjuk, hol vacsorázott ezután Armand, mert Belgiumba szökött; az Önkény még a határokat sem őrizte rendesen. Habár ezúttal az Önkény, a Despotisme, a későbbi századot meghaladó bölcsességet tanúsított: nem kell lezárni a határokat, különben a lázító elemek itthon rekedve tovább lázítanak.
Armand a Waterloohoz közeli Mont-Saint-Jean hegyre épült szállodából postán köszönőlevelet küldött Michelet-nek, amiért „a nehéz, embert próbáló napokban menedéket nyújtott” neki. A levél meg is érkezett. Ne találta volna fel a levélcenzúrát az Autoritarisme, vagyis az Önkény? Feltalálta, hogyne találta volna fel az Absolutisme, vagyis az Önkény, csak még nem volt elég szakolvasója hozzá, vagy ha volt is, nem volt elég erős az Autocratie, vagyis az Önkény. Mitől nem volt erős? Hát a forradalmárok hitétől, hogy az Önkény gyönge, s hogy naplóik és köszönőleveleik az újabb forradalom után hősi helytállásuk tárgyi bizonyítékai lesznek. Az ilyen hittől az Arbitrarisme, vagyis az Önkény, valóban meg tud gyöngülni, pláne, hogy megbízható kiszolgálói korábban maguk is ilyen vagy olyan Önkény ellen harcoltak, s nem is feltétlenül mint kettős ügynökök. Még a kiszolgálók is vezetnek naplót és leveleznek az idilli XIX. században, hogy az új forradalomban e dokumentumok az ő titkos önkényellenességüket bizonyítsák.
De azért a franciák nyomására még a XIX. században is kirúgták Armand-t és társait Belgiumból.
Angliába került, melynek nyara, emlékszünk, angolosan hűvös. Neki sem lehetett túl sok pénze. Nyilván fázott ő is. A földi javakban való szűkölködés a forradalmárt nem zavarja: ilyenkor levelez termékenyen igazán! Ismerjük néhány levelét, idézésüktől eltekintek. Londonban a Club des Proscrits tagja lett, s megint olyan szellemekkel ülhetett egy teremben, mint Louis Blanc, Ledru-Rollin meg Delezcluze. Szónokolni 562úgy, mint ők, nem tudott, hát a pénztárkönyvet vezette. Nem tekintette másodrangú foglalkozásnak; láthatta Párizsban, miként vezeti a Lengyel Légió pénztárkönyvét ideálja, a Professzor-Főszerkesztő-Főparancsnok.
A kemény terrort, ha terror óhajt maradni, lágy terror követi, így aztán Armand hamarosan visszatérhetett Párizsba, s tette, amit a konszolidáció bízvást elvárt tőle: szélsőségesen radikális kijelentésekkel vétette magát észre, élesen támadta a katolicizmust, miből áldásos álvita kerekedett a lágy terror szabadságában fürdőző exforradalmi sajtóban. Ez arra volt jó, hogy az istenadta közvélemény a túl radikális kijelentésektől rémülten, a forradalmi zűrzavarba immár beleunván, jóváhagyólag tűrje, hogy a kormány, a reakciós Falloux miniszter révén, az iskolákat a klérus kezébe visszajuttassa.
Ehhez a miniszterhez fellebbezett Mickiewicz, kérvén a Collège de France-ba való visszahelyezését. Falloux berendelte magához Észak-Ázsia lánglelkű Professzorát, de kiüzent, hogy nem tudja fogadni, és a titkára lökte a Professzor elé az írást, hogy visszahelyezését megtagadják. Megszégyenítették az egyik legfennköltebb szellemet! Előre kifundálták, hogyan fogják megszégyeníteni! Igen gyűlölte Falloux urat Armand Lévy, s fennen hirdette, hogy e gaztett a kitalálókra s végrehajtókra vet rossz fényt örök időkre, nem a megszégyenítettre.
A lágy terrort is szuronyok védik, könnyű ilyenkor rendeleteket aláírni, és az ellenzéki hörgést hangszerelni sem nehéz; Armand javára szól, hogy valamit érzékelt ebből, és a közszerepléssel felhagyott.
Úgy döntött: történész lesz. Az újabb forradalom reményét feladó forradalmár szükségszerű választása ez; illúziója, hogy múlt események közvetítésével a jövendő forradalmárnemzedék elméjét formálni tudja, megmaradt. Nem teljesen alaptalan illúzió, az Eszmét érdemes alakuló agyakba belecsöpögtetni. A jövendő forradalmárok agyát a nyomorultul képzeletszegény hatalom, a maga ijesztő szellemtelenségével, persze hatásosabban taszigálja a soros forradalom irányába, mint a felvilágosítók. Húsz-huszonöt év, és a termés beérik. Nem a hatalom birtokosainak egyénisége dönt, akadnak köztük fantáziadús egyének is, hanem az egész mérhetetlenül lapos és unalmas. Így akarhatja forradalmi időkben az Úristen, különben miért alakulna mindig így?! Jó, hogy Ar563mand ezt nem tudta, elszomorodott volna szerepének jelentéktelenségét belátva.
Forradalmár azonban a tudósi gyűjtögető szöszmötölésre ritkán alkalmas, lelke mélyén a tudományt megveti, magát kifejezni csak gyorsan megírható, azonnali hatást kiváltó cikkekben képes. Armand tehát megint cikkeket írt, amelyek közölhetetlen merészségéről meg volt győződve, s mikor mégis közölték, és a liberális-radikális olvasók lelkesedtek, örült. Azt hitte, az egyház történetében mélyedt el, holott a felszínén úszkált, mint ízes húslevesben a zsírkarikák, nem sejtvén, miféle zöldségek, húsok rotyognak alatta.
Armand a szellemének csillámait minden bekezdésben felragyogtatta: tudta, hogy minden bekezdésben ugyanazt kell elmondani, és ha négy bekezdést kihúznak is, az ötödiket, elbizonytalanodván, benne hagyják. Csodálkoztak hűséges olvasói, hogyhogy e klérusellenes cikkek átmentek a cenzúrán; pont ezért: csak csodálkozzanak az olvasók! Gondolhatták az olvasók, hogy mégis elértünk valamit; és a cenzorok is örültek, mert éppoly bölcs önkorlátozásuk volt e közölhetetlenül vad cikkek közlésének engedése, mint az Úristené, amidőn a világból kivonta magát.
A cikkekért fizettek, a forradalmár lakosztályt bérelt és vendéglőbe járt; ezt nem megróvólag jegyezzük meg, egy forradalmár ne éhezzen, mert az a rosszabb. Leleményes a cenzúra, valahányszor közölhetetlen cikkeket közölni enged, mert elhinti ezzel a gyanút, hogy a forradalmár nem egyéb, mint provokátor.
Hanem ez az Önkény, mit annyi sok szép francia szóval illethetünk, nem a valódi Proizvol mélye; ez már nem franciául van. Még működött névleg a nemzetgyűlés, pártok huzakodtak, s még csak a munkásosztály elnyomása volt a szuronyok hegyén ülők által szentesítve. Még baj nélkül tüntethettek a radikálisok, főleg a temetőkben; ilyen szép alkalom adódott az 51-es év márciusában, midőn a harmadik nagy professzor, a későbbi metróállomás neje elhalálozott.
Ott tolongott a temetőben az egész nemzetközi radikális baloldal! Szépek az ilyen temetések, jelzik: nem győzettünk le, vagyunk még, s hogy e jeladás épp gyászos alkalomkor történik, morális értékét emeli, sőt gyászunkat is enyhíti a csiklandás: a halott már biztonságban van, 564mi viszont az életünkkel játszunk. A túlélők pogány öröme, amiért túlélők, valamint a lelkifurdalásuk, amit bevallani nem lehet, a könnyek árján túlfolyhat.
És még mindig lehetett féltitkosan szervezkedni, a lágy terror ilyen: nem old meg semmit.
Armand-t néhány társával együtt bíróság elé állították, a vád: polgárháborúra uszítottak. December 3-ára volt a tárgyalás kitűzve. Pár napig vigyázott a szájára, ez lett a szerencséje. December 1-jén este is az észak-ázsiai Professzor lakásán lebzselt, az Assemblée Nationale vitáiról volt szó, és azt mondta a Professzor-Vátesz: „Ha az elnök ismerné nevének erejét és hagyományát, egyetlen bataillonra se lenne szüksége, hogy a szájtépőket kihajítsa, sőt pár darab csendőr is megtenné.” Ez volt este kilenckor, mint Armand a naplójában feljegyezte. Másnap reggel fél nyolckor rohant a Váteszhez, mert a jóslat bevált, Napóleon Lajos a nemzetgyűlést feloszlatta, az ellenzék vezéreit lefogatta, és Austerlitz évfordulójára, mintha a Vátesz sugallatát hallotta volna meg, népszavazást hirdetett, és az utcákra harmincezer katonát vezényelt.
A vezérei fosztott nemzetgyűlés még összeült hősien, és az elnök leváltását, aki államellenes bűnt hajtott végre, megszavazta, mire délután kétszázhúsz képviselőt a Quai d’Orsay kaszárnyáiba zártak. Az Ellenállási Bizottmányban Victor Hugo megpróbálta, amit lehetett, Armand is ott volt a szocialisták közt; addigra lőttek, pár százan meghaltak megint; hatodikán a Bizottmány már nem létezett, és december 10-én megejtetett a népszavazás, a hét és fél millió jogosultból öt és fél millió szavazott Napóleon Lajosra. Ismerte Észak-Ázsia Bárdja a francia nép géniuszát. Örömében Mickiewicz egész nap a Vendôme-téren sétált, nézte az oszlopot. A Kör számára szent volt az oszlop, mert a tetején egykor Napóleon szobra állt, a Bourbon-restauráció idején ledöntötték, beliliomozták; most megint rajta lesz a szobor.
Este családi körben a bort az elnökre ürítették. Azt mondta Mickiewicz, hogy még életében ilyen jót nem ivott.
Ezzel lett vége a forradalomnak.
Meg kellett várni a következő nemzedéket, hogy elölről kezdődjék az egész hacacáré.
Armand tárgyalása szerencsésen elmaradt.
565Kilenc évvel később önkritikusan leírta: „A forradalmárok sokat beszéltek és semmit se tettek. Ugyanígy a nép is: ünnepélyes felvonulások, de semmi cselekvés; a klubokban doktrínák, de semmi praktikum.” S így következtetett: „Amikor forradalmi kormány van hatalmon, többet kell tenni, mint beszélni, és ne feledjük: elég csak néha megszólalni, s aminek az érdekében szóltunk, annak megvalósítását máris lehetetlenné tettük.” Arany szavak.
Armand a csöndes diverzió vizeire evezett.
Ő, kit még a Club des Clubba is delegáltak 48-ban, történetünk vége felé Napóleon Plon-Plonnal tárgyalt, akiben Mickiewicz reménykedett, aztán, történetünk vége után három évvel, 1859-ben Genfben lapot alapított L’Espérance címmel. Volt a lapban „La Tribune des travailleurs” című rovat is, és munkásokkal együtt petíciót írt a kormányhoz, melyben a Napóleonidák iránt hűséget fogadtak, de szabad társadalmat kívántak. Plon-Plon támogatta a lapot, de Lévy csalódott benne, a lapot beszüntette; 1862-ben a nyomdászokat védte Párizsban a kormányzati üldözéstől; lett a Munkások Nemzetközi Szervezete Francia Szekciójának vezetője; újraindította a L' Espérance-t, a bonapartizmus, a nacionalizmus meg az internacionalizmus lett hármas jelszavává. 1857-ben indult Semurben és Chatillon-sur-Seine-ben a választáson, megbukott. 63-ban bírálta a Második Császársággal való kiegyezést; 69-től írt a Tribune populaire-be; nem tud valahogy e tribünöktől szabadulni. Keletre utazott a román zsidók érdekében. A szabadkőművesség meg az Internacionálé tagja volt. 1870 júliusában tért vissza Párizsba, szeptember 3-án tüntetést vezetett a Császárság ellen, másnap a Corps législatif elleni invázióban vett részt; Párizs VI. kerületében a Comité central républicain tagja lett, s megint lapot adott ki Le Patriote címmel. Később a jakobinus munkásdiktatúra és a partizánság ellen foglalt állást. Írják róla: „Nem választották be a Kommünbe, amelyet támogatott.” A Kommün bukása után Itáliába menekült, hol Mazzinit látogatta, és gyűléseken szónokolt. Kilenc évvel később, az amnesztia után tért vissza Párizsba, a Munkáspártba nem lépett be, de kisebb szocialista egyletekbe igen. Megint indult Semurben a választáson szocialista programmal, megint hiába. Sokat írt a románok meg a lengyelek érdekében. 1891-ben halt meg, a Montparnasse-on temette el a zsidó hitközség, ami furcsa, mert anyja nem zsidó volt.
566Eltengődött a Második Császárság tizennyolc hosszú évein át, hogy 71-ben a VI. kerület Köztársasági Központi Bizottságának lehessen pár napra a tagja! Végigvárt egy emberöltőt pár napért, s a Forradalom leverése után megint várt húsz évet, míg meghalt!
Ilyen a társadalmár élete.
Megrázta Armand-t, mikor apósjelöltje egy este így szólt: most az elnök a szakállakat le fogja vágatni.
Badarság, így Armand.
Ahogy a bojárok szakállát vágatta le a cár, így Mickiewicz.
Erről Armand nem hallott, apósjelöltje elmesélte. Mondta Armand: De hát ez itt mégsem Ázsia, és ez már a XIX. század!
Másnap Napóleon Lajos parancsára a professzorokat felszólították, hogy szakállukat, forradalmárságuk tüntető szőrképét vágassák le, különben állásukból repülnek. Volt, aki levágatta, volt, aki nem; repültek így is, úgy is. Armand mélységes tisztelete a Vátesz iránt ismét nőtt, és egy időre fekete szakállának láthatásától a deli nővé serdült Mariát, választottját megfosztotta.
Úgy érezte magát Armand, mint csiga a háza nélkül, kereszteslovag a páncélja nélkül, Abélard a heréi nélkül. S mikor Maria a pucér állú ifjat lemosolyogta, és annak pirulását a szakáll nem takarta el, szégyen volt, szégyen, szégyen! A Forradalom bukásának e szakállvesztés volt a legsúlyosabb következménye Armandra nézve.
Ó, magánélet zűrzavaros mocsara, nemiség kiáradása, lelkek tébolygása, te vagy a kemény diktatúra idején a kémény, hol a feszültségek, a reményekkel együtt, a diktatúra örömére füstbe mennek!
Quinet emigrált.
Michelet a párizsi életet imádó fiatal nejjel bírván, kinek esküvői tanúja Mickiewicz volt, maradt.
Mickiewicz örült, mert vágya, hogy Napóleonidát lásson a trónon, teljesült.
Nem értette Armand. Apja imádta Napóleont, a korlátolt kispolgár, de hogy egy hatalmas elme?!
Hallotta Michelet és Mickiewicz veszekedését, fájt neki. Mondta Michelet: a Nemzeti Archívumban, hol állást kínáltak neki, Napóleon Lajosra az esküt le nem teszi, inkább éhen hal. Kérdezte Mickiewicz: És az 567nem zavart, hogy Lajos Fülöpre letetted az esküt, aki Franciaországot szintén elárulta? Felelte Michelet dühöngve: Hát legyek hálás Napóleon Lajosnak, hogy puccsot csinált? Mire Mickiewicz: De hiszen nem kellett keresztülmennetek Antonius, Octavius és Lepidus proskripcióin, mindjárt megkaptátok Octaviust, mire panaszkodtok hát?!
Megrémült e hasonlattól Armand, aki a Fejlődés szellemében, professzorai tanításához híven, híve hitt.
Ebben a zűrzavarban az a legkevesebb, hogy társadalmár imádójához Maria nőül menjen. A forradalmár is ember, és a nézeteit az ágyban osztó hű társ a falat kenyérnél is szükségesebb számára. Egy töretlenül helytállóhoz nőül menni a minimum, amit egy szép, fiatal nőtől elvárhatunk, aki ráadásul nem is francia. Olyan gyermekeket létrehozni, akik a vallási türelmet és a nemzetköziséget mintegy vérükben hordozzák, forradalmi tett akárhogy is.
Látta Armand, hogy Mariát az üres lelkű ifjak nem érdeklik, s hogy a házimunkát tapintattal, észrevétlen, derűsen végzi, mentesítve a gyakran levert édesanyját; ideális feleség lesz, és férjét sose csalja meg.
Különös nyugalom honolt Mariában, tántoríthatatlan józanság. Csak a nevetése, az volt fura. Nem mindig és nem úgy nevetett, mint a társaság; velük nevetett, de mintha illemből, udvariasságból tette volna. Nincs neki humora? Éles szemmel vizsgálta Maria nevetését Armand, s nem értette, mi ez. Mosolygott is néha Maria, Armandra kicsit gyakrabban, mint másokra! Igen, ezt Armand nem csak képzelegte, így volt! De távoli maradt Maria mosolya, milyen is? Fátyolos? De mindenképpen messziről mosolygott; vagy pedig az volt messze tőle, akire nézett. Egyszer megborzongott Armand, holott nem is rá, hanem atyjára tekintett így vakító szürke szemével Maria, s mintha nem is távolság, de idő választotta volna őket el. Megfigyelte Armand, hogy Mickiewicz babonásan tart mindenkitől, akinek szürke a szeme; örült Armand, hogy az övé fekete.
Talán az emigránslét okozza, gondolta Armand. Hiába született Maria Franciaországban s hiába beszél úgy, mint egy francia, lengyel. Nyilván hazájába vágyik ő is. Talán ettől távoli a mosolya. De most, hogy a Népek Ősze beállott, tudhatná Maria, hogy amíg a Tél el nem múlik, nem lesz Lengyelország, s életét külföldön éli le!
568Zarándokoltak újabb, ifjabb emigránsok a nyomorgó, nyugdíjazott Költő-Professzorhoz; árgus szemmel figyelte Armand, nem nyílik-e Maria szeme egyikükre túlságosan, de mosolya irányukban is távoli maradt.
Ilyen volt a mosolya Mariának Itáliában is.
1852-ben Mariát egy Zofia Szymanowska nevű hölggyel Olaszhonba küldték a szülei, hadd utazgasson, és Armand meglelte a módját, hogy csatlakozzék. Olaszul Armand előbb kezdett tanulni, hát olaszra is tanította Mariát. Zofiát nem, ő nem akart megtanulni olaszul. Az is szép hölgy volt, festő, Mariának mije is? félnagynénje, mert Celinának a félhúga Zofia, aki Párizsba azért került, hogy a váteszi háztartásban segítsen. Celina atyja, aki elhunyt, a második feleséggel nemzette Zofiát, Celinánál tizenöt évvel fiatalabb, és pontosan annyi idős, mint Armand: huszonöt éves. Maria pedig tizenhét. Zofia is szép volt, és hajadon.
Két hajadonnal együtt utazgatni annyit tesz, mint eunuchként vigyázni rájuk. Lassan jött rá Armand, hogy nincs ennél megalázóbb szerep férfiember számára. Eleinte azt hitte, szabadon választhat a két gyönyörűség közt. Mariát régóta imádta, Zofia a túlérettség határát közelítette éppen, és kívánatos volt iszonytatón. Ő persze pocsékul beszélt franciául, egyáltalán nem mosolygott, keleti volt mindenestül és zárkózott, de épp e gyarlóságai miatt a nemiséggel besározni alkalmasabb célnak látszott. Okos volt a maga módján, s bár négy hónappal fiatalabb Armand-nál, felette is anyáskodott, nemcsak Maria fölött. Meg volt zavarodva Itáliában Armand és nem jutott arra a kézenfekvő gondolatra, hogy mind a két nő kell neki; ettől az eunuchot kifogástalanul alakította mellettük.
Mariának jó füle volt, Zofia nagyszerűen rajzolt; micsoda istenáldotta család, gondolta Armand irigyen. Celina gyönyörűen zongorázik, Mickiewicz nagy költő. Celina mamája, mondják, világhírű zongoraművésznő volt. Mindezt forradalmárunk azzal vélte helyrehozni, hogy az Itáliában felhalmozott töménytelen kép meg szobor szépségét ő magyarázta el a hölgyeknek.
Operába is jártak, ilyen alkalmakkor az operák lényegét tárta fel előttük.
569Veszekedett dühvel magyarázta a szépséget a botfülű Armand, aki maga két egyenes vonalat egymás mellé húzni nem tudott. Magyarázatai szerelmi vallomások voltak mindkét hölgynek; ők a tehetségesebbek, mégis Armand fogja megmondani nekik, megmutatni, a fejükbe verni, mi a szép, mi a jó! Ebből lett az a szörnyűség, aminek a neve esztétika.
Mikor az itáliai utazgatás a vége felé közeledett, Armand döntött: mégis inkább Maria. Neki, a szürke szeműnek voltak meghódítandóbban titkosak a titkai, és, így látta Armand, Zofia túl kemény.
Semmit sem értett Armand, elhitte, amit látott.
Zofia nyíltan utálta a forradalmárokat, Batignolles-ban lehetetlenül viselkedett velük, fukar volt, a szíve szakadt meg, ha a vendégeket meg kellett kínálni. Ókonzervatív, a Nyugatot nem értő, de eleve lenéző hölgy despotikus hajlamokkal megverve, amilyenek a Professzor-Vátesztől sem álltak távol, csak hozzá illettek, egy nőhöz nem. Így fordította le a lelki jelenségeket Armand, a társadalmiság elkötelezettje, a fogalmakkal dolgozó ideológia nyelvére. Egyszer emberi gondolat is átfutott az agyán, hogy ugyanis a gyakran levert Celina helyett Zofia kellemesebb társ lenne a Költő-Professzor oldalán, de rögtön elfelejtette, mert nem őrá személyesen és nem a világra társadalmilag vonatkozott.
52 őszén Armand visszatérhetett Párizsba, így döntött felőle a Második Császárság; 53 elején a két hölgy is hazatért Párizsba, és Armand továbbra is ott lógott a Professzor-Vátesz házában mint állandósult házibarát, akit még a kiszámíthatatlan, hisztérikus Celina is kedvelt.
Ó, azok a batignolles-i késő délutánok! A külső reakciótombolás hullámain Noé bárkájaként hánykódó kertes ház, a Béke Szigete! Tényleg béke honolt ott, mert a Professzor-Költő fél fizetését is megvonták immár, hadd forduljon fel a tetszése szerint, és nem bántották.
Tud barnamedve lenni, ha nagyon muszáj, életfunkcióit lassítva az ember, a történelmi telet átalussza, és álmodik valami szépet közben; a reakció éppen ezt akarja: álmodozzanak csak az emberek. De közben életben maradnak! Már akit le nem lőttek, már aki vízbe nem fojtja magát.
A vízbefojtódás esélyeit latoló franciák és lengyelek számára volt me570nedék az a ház, és válogathattak a férfiak, kire nézzenek a kedves hölgyek közül inkább, a bimbózó Mariára, az érett Zofiára vagy az izgatón hervadó Celinára, aki legutóbb két éve, a reakció telének elején szülte meg újabb fiát a Házigazda-Vátesztől. Más hölgy nem volt jelen, és Armand nem sejthette, hogy a múltból Xawera vulkáni pogánysága hullámoztatja a Béke Szigetét.
Szántszándékkal a valóságosnál megtörtebbre s öregebbre görnyed a magát bottal fényképeztető Mickiewicz, lassúbb a beszéde, elmélyíti a hangját, talán még szívverését is lassítani igyekezvén a hajdan Pétervárott tanult, keleti önráhatás módszerével, s még mindig nyugtalanító lényének energiáit befelé fordítván, önellentmondásainak idegszálait váltogatva egymáshoz csomózván fülel, miféle disszonáns vagy harmonikus hangzatokat adnak ki megpendítve.
Nem értette e látványos vénülést Armand; gyanakodott, hogy ez nem a biológia (szintén új, forradalmi tudomány) rendelése, és nem sejthette, hogy ez Don Juan, Casanova isteni önkorlátozása, új kalandtól való irtózása.
Armand rémülten tiltakozott, mikor Professzorának a gyűlöletes Második Császárság kegyelemkenyeret kínált. Megalázó! Szégyenletes! Nem lehet a lánglelkű Professzor az Arsenálban működő könyvtár portörlője és könyvkihordója! Nem szabad! Az éhenhaláshoz sem elegendő fizetésért Észak Byronja nem lehet szolga!
Napokig érvelt mint a család teljes jogú tagja, az exprofesszor önkéntes ingyentitkára, keményen kikelt Maria hallgatása, Celina passzivitása és Zofia támogató tétovasága ellen. Ha a családtagok e megszégyenítést eltűrik is, ő, e családtól idegen, nem tűrheti! Nem értette a konok, bár rokonszenvező csöndet, ami szavait követte.
Elfogadta mégis a segédkönyvtárosi állást a Költő, és a második batignolles-i házat is fel kellett adni. Behurcolkodott a kilenctagú család az Arsenálba, a szolgálati lakásba. Nem volt szűkös, csak sötét, földszint a rakparton, az előkertje zsebkendőnyi, és rácsok az ablakokon, hogy be ne törjenek.
A fizetésből nem jöttek ki, Armand kölcsön-kölcsönadott exprofesszorának, mert a szüleitől, akik éltek, kapott néha pénzt. Rettentő volt mind a kölcsönadó, mind a kölcsönvevő kínja, de mégis Armandé a na571gyobb, most már tényleg a feje tetejére fordult minden a világban, ha a Vátesz-Professzort neki kell kisegítenie.
Nézte Professzorát, s látta, nemcsak a haja ősz, de őszek a szavai, őszek a gesztusai; puffad a hajdan szikár test, megereszkednek az izmok, tán a csontok is lágyulnak már. Az egészségtelen, nedves lakás, a rossz levegő, a tüdőt próbáló könyvtári munka számlájára írta mindezt Armand, a társadalmár, nem sejtvén, miként is munkál a szellem átmeneti lakhelyén, a testben, maga alatt vágva az ágat, hogy jussát ismét kikövetelje az új, a friss, a reménytelibb megtestesülésben. Azt végképp nem sejthette Armand, hogy a szellem, a lusta, merő megszokásból ebben a testben is elidőzne még, ám vele szemben munkál egy szintén hatalmas, váteszi gyáva akarat.
Abban a lakásban is tartattak összejövetelek. Armand ette a lengyel és zsidó módon készített finomságokat. Kezdődött a szertartás délután ötkor, és nyolc felé utolsó fogásként Haydn, Mozart, Beethoven, Chopin tálaltattak fel. Celina is, Zofia is remekül főzött; Armand ízlelőbimbói fejlettek voltak, hála istennek, s ettől a zenét is le bírta nyelni. A botfülűekben is megrezdül előbb-utóbb valami, ha sok zenét hallgatnak, állítják a botfülűek.
Valamiképp Armand is kezdte élvezni a zenét, ennek örült, van hát fejlődés még ebben is! Áhítatos képpel ült, és Mariára pislogott, és latolgatta, eljött-e már az ideje, hogy megkérje a kezét, és tombolt a reakció egyhangú békéje odakünn.
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy vagyontalan kisvárosi ügyvéd. Őseitől csak a nemesi oklevelet örökölte, a megélhetésért dolgoznia kellett, ezért lett ügyvéd. A kisváros inkább nagyközség volt, benne az ügyvédnek rendes háza kis kerttel, és öt mérföldre a várostól tanyasi háza is volt, ott lakott a felesége, akit néha meglátogatott, és született tőle öt fia. A legidősebb púpos és sánta, a második makacs és zárkózott, a harmadik normális, a negyedik hasonlított a leginkább az atyjára, és a legkisebbik volt a legtehetségesebb, ötéves korában írt, olvasott és fejben számolt, de még nem volt hatéves, amikor meghalt.
Az ügyvéd sokat dolgozott, el volt adósodva, mert részt akart venni 572egy felkelésben, ami sokba kerül, de a felkelést leverték. Ahogy az idősebb fiúk cseperedtek, beköltöztek hozzá a kisvárosba, és iskolába jártak; anyjuk a tanyán élt, ritkán látogatta őket. Sokat dolgozott az ügyvéd, adósságai mégse fogytak, ivásnak adta a fejét. A kisvároson egyszer tűzvész söpört végig, és legidősebb púpos fia mentette ki őt a tűzből. Mások szerint az ügyvéd és púpos fia titkos, összeesküvő iratokat mentettek más égő házakból, és a maguk házába vitték őket. Közelgett a háború, az ügyvéd igen várta, háborúkban el szoktak a tartozások évülni; akkor már vért köpött, és mire a háború a kisvárost elérte, nem élt az ügyvéd, meghalt fiatalon; aznap egy tükör a házban elrepedt.
Maradt utána sok adósság, egy kertes ház, egy özvegy és négy fiú.
A három idősebb fiú iskolába járt, majd a nagyvárosi egyetemre. Aki tőlük útra kelt oda, előtte végrendelkezett, olyan messze volt az a nagyváros a maga pár tízezer lakosával, az ő kisvárosuktól nyolcvan mérföldnyire.
A háború véget ért, az elmék lehiggadtak, a lelkek nem. Szép nagy templomok álltak a városban, meg szép nagy paloták, bár a katedrálishoz vezető út nem volt kikövezve és bódék övezték. Régebben sokszor leégett a város, az olasz Palladio ízlésének megfelelően építtették újjá. A másodszülött fiú tanult a legjobban, bár írni későn tanult meg; igen félt gyermekkorában a betűktől, olyanok voltak, mint a pókok: ha rájuk lép az ember, a belsejük kifordul. Ez a fiú volt a lázadó, mint másodszülötthöz illik, leveleit úgy írta alá, hogy első keresztneve után ezt írta oda: Napóleon. Napóleon győzelmében reménykedett ugyanis az atyja, de meghalt, mielőtt a városba a császár bevonult volna. Aztán Napóleon megint bevonult, már menekülőben. Bámulta a másodszülött a visszavonulókat, közöttük egy díszesen öltözött francia tisztet, aki egy egész mécsest befalt. Nem tudtak aludni a visszavonulók, hetek óta nem aludtak, csak ültek a tűz körül. Kérdezte a másodszülött, miért hagyták oda hazájukat, s felelték azok: „Mert nem hagyhattuk magára a Vezért”. A ház kerítését a visszavonuló franciák eltüzelték, de a kapu megmaradt. Kemény volt az a tél; valahonnét egy nagy, fekete kutya került, egész télen ott lakott náluk, védte a rablóktól a házat, tavasszal a hóval együtt eltűnt.
573A nagyvárosban, ahol az Egyetem volt, egy kanonoknál lakott a másodszülött fiú; a kanonok vezetékneve az övével volt azonos, bár nem voltak rokonok. Nem szerette a kanonok családja a másodszülött fiút, attól tartottak, hogy az örökségre jogot formál netalán; szorongott ettől, de nem tudott máshol lakni a másodszülött fiú. A kanonok kövér volt, és folyton tubákolt; a másodszülött megőrzött egy festményt, amely a kanonokról készült, mert megszerette.
Verseket írt a másodszülött, mint minden diák. Első versét a nagy tűzvész ihlette. Az egyetemen Byront fordított, példaképét, s midőn a Childe Haroldból barátainak felolvasott, elájult az izgalomtól. Barátai sokan voltak, társaságot alkottak, és magukat úgy nevezték, hogy Sugárzók.
A Sugárzók húszan-harmincan ha voltak, a város környéki dombokra vonultak vasárnaponként sétálni, és Isten szabad ege alatt a plátói szerelemről beszélgettek. S miután ettek-ittak-beszélgettek, a városba visszatértek, az esti misén együtt vettek részt. Bámultak a templomban a hívők, nem volt szokás, hogy diákok csoportosan jelenjenek meg a miséken.
És volt nékik, volt nékik egy diáktársuk, ő volt a Vezérük. Úgy nevezte magát az a társuk, hogy ő a Fő, és úgy hívták őt, hogy a Fő. Imádták a Főt a Sugárzók, mintha istenük lett volna nékik, imákat is írtak hozzá. A Fő sokat és szépen beszélt az éteri szerelemről, a testi szerelmet tiltotta, és társait gyakorta földöntúli álomba magnetizálta.
És fölesküdtek a tízparancsolatra a Sugárzók, amit a Fő írt. Így hangzott:
„Én vagyok a Fő, aki téged a százados sötétségből és szégyenletes semmittevésből kiragadtalak.
Szeresd a Főt és a sugárzásnak jogát egész szívedből, felebarátodat pedig úgy, mint tenmagadat.
Ó, Fő! Légy kegyelmes, tanítsd nékünk a teóriádat!
A sugarak Atyja nevében, a Fiai nevében, a korszak szellemének és a szent barátságnak nevében. Ámen.”
Ezt az imát a Fő jelenlétében mondták el a Sugárzók. Az éter-méter a légies szerelem mértékegysége egytől százig, a májusi ünnepi dátum pedig azért került e tízparancsolatba, mert májusban vonultak ki a dombokra először, és az előre odavitt friss tejet itták. Reggel kivonultak, énekeltek, virágot gyűjtöttek, és az odakészített friss kenyérből falatoztak. Már mind ott voltak, mikor belső tanácsnokai körében a Fő is megjelent; messziről köszöntötték, mint a Sugárzók Mesterét; aztán leültek kört alkotván, a Fő a kör közepére állt, és azt énekelték: „Hej, élvezzük az életet, hiszen egyszer élünk”. A Fő is verset mondott, és akkor megint énekeltek a Sugárzók, az utolsó szakaszt kórusban ekként:
Tavaszt és feltámadást köszöntő dalokat is énekeltek, mik a Haza feltámadását is hirdették. Híre ment, úgyhogy a következő májusban már nem mertek kivonulni.
Aztán a Sugárzók megalakították az Erénykedvelők Társaságát, ennek vezetői a Tudománykedvelők Társaságát, és titkosan ténykedtek. Még többen lettek, csoportokra osztattak fel, amiket szövetségeknek 575neveztek; ezek az egyes katedrák szerint szerveződtek, csak a medikusoknak volt két szövetségük, mert ők voltak a legtöbben. És különböző színeket kaptak, a költők a rózsaszínt, a jogászok a zöldet. Mindenkinek dolgozatot kellett írnia valamiről, s a havi gyűlésen előterjesztenie. Minden szövetségben volt Vezető és Tanácsnok és Írnok, valamint két-két küldött, akik a többi szövetség ülésein részt vehettek. És titoktartást fogadtak valamennyien. Továbbra is a Fő volt a Fő, és ő nevezte ki a Hivatalnokokat, volt köztük Kancellár meg Vajdák meg Alvajdák, és volt nékik Archívumuk is; volt Kincstárnok, meg voltak Várnagyok, kik a Fő üzeneteit széthordták. A Fő udvartartása pedig tíz erénykedvelőből állott.
Ártalmatlan társaság voltak, csak hát az egyetem Kurátora, a kegyvesztett Nagyúr, félt, hogy az áskálódók e társaságot őellene akarhatják felhasználni; írt is titokban az egyetem rektorának, hogy e társaságot tiltsa be, vezetőire pedig, a Főre és a Poétára, a másodszülöttre, fokozottan ügyeljen. A diákok e titkos levélről nem tudtak, ők a hercegi Kurátorban a jövő királyi dinasztia alapítóját remélték. Mikor a hercegi Kurátor a Városba látogatott, személyesen fogadta a Poétát, akinek némely versei titkárának kezébe kerültek, s tetszését elnyerték. A Poéta, aki egy kisebb városban volt épp líceumi tanár, külföldi ösztöndíjat kért, de nem kapta meg, előbb legyen magiszter. Visszaűzetett hát a kisvárosba tanárnak a Poéta, és sugárzó barátai kiruccanásain csalogányként nem csattoghatott, hanem heti húsz órában tanított, ami megviselte. Szerelmi bánata is volt éppen, úgyhogy majdnem belehalt e száműzetésbe.
Előbb azonban a mamája halt meg a kisvárosi házban, ahová a tanyáról beköltözött, az Egyetemi Várostól nyolcvan mérföldnyire. Meghalt a Poéta mamája október 9-én, és tudtak erről az ő egyetemi barátai, de nem mondták meg a Poétának, féltek a rossz hír rossz hatásától, és visszament a kisvárosba a Poéta, és csak ott tudta meg a hírt állítólag.
Pontosan két hónappal ezután írta egyik sugárzó barátjának, az Erénykedvelők Kancellárjának: „Anyám volt az én legnagyobb sanyargattatásom és minden édességem, minden örömem! Nem tudtam neki segíteni, de azon reménnyel kecsegtettem magam, hogy egykor majd az én kedvező sorsom számára megkönnyebbülés és boldogság lesz. Egyedül maradtam.”
576Másik sugárzó barátja szerint, akit a hercegi Kurátor szintén a Rektor különös figyelmébe ajánlott, a Poéta istenítette anyját, s halála egybeesett a Poéta plátói szerelmének máshoz való férjhezmenetelével, s ezért a Poéta öngyilkos akart lenni, aztán inkább párbajra hívta ki imádottja férjét, aki azonban a kihívót rideg udvariassággal asztalhoz ültette és megvendégelte, mire a Poéta elsomfordált, ezt hajtogatva szöktében: „Micsoda szégyen! Micsoda szégyen!” Nem sokkal később a kisvárosban egy másik férjezett asszony miatt is párbajozni akart a másodszülött Poéta, ez a párbaj is elmaradt; arról azonban nem szól senki, miért nem volt ott imádott anyja temetésén a Poéta.
Mert nem volt ott.
Ott kellett volna lennie.
Törvény, hogy gyermek a szüleit méltón eltemesse. Legalábbis abban a korban ez volt még a törvény. A Poéta öccse a gyászhírbe csaknem belerokkant. A Poétáról nem tudunk ilyet.
Suttogták: egy patikusnak adta bérbe a házát a Mama, ebből élt, a Poéta azonban a házat el akarta adni, hogy a pénzen szűkös hazájából külföldre mehessen. Hogy anyjával és fivéreivel mi lesz, hogy a Mama miből fog élni, hogy a fivéreié is az a ház, neki csak az ötöde juthat, nem érdekelte. Mikor ezen összevesztek, a Mama még egészséges volt; ettől roppant össze? mert összeroppant, és meghalt ötvenhárom évesen.
Írta pedig a Poéta tovább a verseit, magáról nagyzoló kijelentéseket tett, ami nem baj, ám e kijelentésekhez felnőni kötelességének tartotta, s görcsösen nagyobbá, a legnagyobbá akart magasodni, azon társai fölé, akik szüleinek az ő apja egykor tartozott. A Fő mégsem lehetett már ő, ő csak Poéta lehetett. A magiszteri munkáját megírta, és továbbra is külföldre akart menekülni, ismét útlevelet kért, kérelmét felterjesztették a Kurátorhoz, aki ezúttal hozzájárult, de a döntés a Gubernátortól függött. A Gubernátor nem határozott, a Nagyherceghez terjesztette tovább, az a kérvényt újabb véleményezésre visszaküldte. Megint véleményezték, megint felküldték, tartott ez soká, mint az Impériumban mindig minden, végre a nagyhercegi jóváhagyás megjött. A Gubernátor érdeklődni kezdett, miféle könyvet adna ki a kérvényező; az a könyv addigra megjelent. De az igazán mulatságos az, hogy a kérelmező Poéta addigra hónapok óta börtönben ült.
577Jól sejtette a Kurátor-Herceg, hogy ellene pert fognak koholni.
Először tízéves diákokat vittek el huszonöt évi katonáskodásra ártatlan faliratok firkálásáért, s ezután tartóztatták le az egyetemistákat. A buzgó, perkoholó szenátor, a vizsgáló akkor már jobbára csak ivott, egy honfitársát halálra is itatta. A jamaicai arrakot kedvelte leginkább, siettek is bőséges készletet beszerezni, ahová csak érkezett.
A Fő és a Poéta letartóztatása október 23-ára esett. Pár diákot rákényszerítettek, hogy a rendőrség által előzőleg gondosan megfogalmazott vallomásaikat aláírják. A diákokat éjjel vitték el hálóruhában, vagy a templomból hirtelen, vagy az utcán léptek melléjük. Verték őket eleinte. Egyikük, mikor jöttek érte, leugrott a második emeletről, s lábát törte; másikuk a saját nyakát vágta el; harmadikuk anyja rögtön megőrült. Akinek a szülei sok pénzt tudtak a morc zsandárok markába dugni, azt elengedték.
Raboskodtak az egyetemi városban különböző helyeken a Sugárzók: a palotában négyen, a várban ketten, a rendőrfőnöknél hárman, egy másik előkelőnél csak egy, valami főtisztnél egy, a baziliánusoknál tizenketten, a Bernát-rendieknél tizenöten, a mezítlábasoknál tizenegyen, a dominikánusoknál tízen, a ferences rendieknél tizenketten, a lazaritáknál egy, a misszionáriusoknál heten, a piaristáknál kilencen, a Mindenszenteknél nyolcan. Nem voltak még az egyetemi városban a koncepciós perekre felkészülve, elmulasztottak börtönt építeni. Egy ismert költő neje gyűjtést indított a rabok számára. A Rektor lemondott. Nappal egyenként hallgatták ki őket, de éjjel együtt lehettek, vallomásaikat egyeztethették, sőt leveleztek is a másutt levőkkel. Nem volt még tökéletes a technika, de a Hatalomnak végül is csak Ügy kellett. Elegendő, ha sok embert letartóztat a Hatalom, a vallomás majdnem mellékes. A fővárosi hercegi kapcsolatot akarták kicsikarni belőlük, hogy a Kurátor ellen fordíthassák az ügyet; ilyen kapcsolat nem volt. Az előző rektor fia külföldön volt éppen, ott fogták el, átadták, a fővárosban a Nagyherceg személyesen hallgatta ki; ő az Erénykedvelők vezetőiről, a Tudomány-kedvelőkről is szólott elővigyázatlanul, de végül is nem ártott, mert a fővárosi kapcsolat megdőlt.
Bisogna essere volpe e leone; Machiavelli e bölcs javallatához tartották magukat a diákok hősiesen, s azt hitték, furfangosan járnak el ink578vizítoraikkal szemben. Nem tudhatták, hogy a Hatalom mást akar tőlük, olyasmit, amiről ők se tudnak; örültek ennen agyafúrtságuknak.
Megengedték, hogy egy gyóntatóatya bemenjen hozzájuk; az atya éjfélkor érkezett, meglepte a rab diákok vígsága, és így kiáltott fel: „Kecskék, vidám kecskéim, ti vagytok az én nyájam!”
Ez a szólás rögtön elterjedt a dutyin kívül.
Azért kellett megemlékeznem minderről, mert ugyan az Olvasó már tudja, hogy a kecske lengyelül dutyit is jelent, de azt nem tudja, hogy egy ifjú ember, Andrzej Towiański, ebben az egyetemi városban, Vilnában élvén, e szálásról értesült, amiként a Fő istenkénti imádottságáról is tudott, s ha később kecskén akart Rómából kimenni, talán ezért. Towiański Fő akart lenni már akkor, csak hát a Sugárzóknak megvolt a maguké, erre aztán maga is létrehozott egy titkos társaságot a Sugárzókéval szemben, mert mindenképpen ő akart lenni a Fő.
Azért tanított pedig pont a Deybel-házban később, azért csapott le a Deybel-házból, Xawery úrtól és Albina asszonytól 1818-ban született Xawerára a Mester, mert a Deybel-leányneveldében tartott előtte történelemórákat a bakfisoknak a Fő, akinek a neve Tomasz Zan, és számos bájos leányt magnetizált; nem világos, ez mit fed. Szibériában senyvedett aztán a Fő húsz évig, mert minden vádpontot magára vállalt hősileg. De ez a májusi időszak, ami a Fő tízparancsolatában le van írva! Talán ezért támadt éppen májusban a Mesternek a megvilágosodása! Tomasz Zannak, a tízparancsolatából látszik, volt humora és öniróniája. Towiańskinak se humora, se öniróniája.
A Fő öccse, Stefan Zan, aki az Úr Ügyének híve lett, maga is lefogatott. És az egyik letartóztatott Sugárzó fivére Giedroyć testvér; és a két Januszkiewicz testvér fivérét lefogták; és le volt tartóztatva Aleksander Chodźko testvér; és a lefogott Pieślak Alojzy fivére, Karol is testvér lett a Körben. És Sugárzó volt, bár nem fogták le, Ferdynand Gutt bátyja, Aleksander.
Vagy maguk voltak az Úr Ügyének későbbi élharcosai bebörtönözve az Erénykedvelők ügyében, vagy öccsükért, bátyjukért álltak jót utólag, szégyellvén, hogy abban az ügyben lefogva nem voltak. A gyermek Juliusz Słowackival ez a bizonyos Andrzej Towiański hosszú sétákat tett a városon kívülre, mert már akkor elve volt, hogy a séta gyógyere579jű, a Gubernátor pedig az a Novoszilcov, akit Mickiewicz lengyelfaló vadállatként ábrázolt Az Ősökben, és aki sajnos dr. Bécu úrral, Juliusz testvér villám sújtotta mostohaapjával valóban jó viszonyt ápolt. A vilnai egyetem Kurátora, könnyen kitalálható, Adam Czartoryski herceg; a Poéta pedig, a másodszülött, nem más, mint Adam Bernard (vagy ahogy akkoriban aláírta magát: Napóleon) Mickiewicz.
Armand Lévy, a forradalmár, lemosolyogta Professzorát, valahányszor olyasmit mondott, hogy jobb lenne, ha sose írt volna semmit. Magakelletés, vélte Armand. Holott Professzora tudta, mit beszél, mert száradó bogárként bele volt gabalyodva abba a hálóba, amit egykor pók korában maga szőtt. „Szenved az ember, az önmaga bakója, / kört von maga köré, s nyakára csomózza”, írta, mielőtt a Mestert megismerte volna; nem eresztette el sem múltja, sem művészete sem őt, sem nejét, sem gyermekeit soha, ez volt a képzelhető legnagyobb rabság, és Armandot is sújtotta, bár nem vette észre.
Végigrágta magát Armand a jövendőbeli apósa két nevezetes művén, mert mondták a lengyelek, hogy az a két nemzeti alapmű, melyekben a szerző halhatatlansága foglaltatik; a többit nem olvasta el. Ezeket is hiába. Francia fordításban olvasta e műveket, persze, Ostrowski úr igyekvényeit; nem tévesztendő össze a spicli J. B. Ostrowskival. Idegenszerű franciaság, pontos, de próza, a nagyhatalmi franciák már akkor is csak prózában fogadtak el idegen verses műveket a maguk nyelvén, vélvén, hogy tökéletes verselésük csak az ő őseredeti francia műveiknek lehet. Így is óriási dolog, hogy két vaskos kötetben megjelent Mickiewicz majd minden írása, az első kötet 41-ben, a második 45-ben; az elsőben volt olvasható a Les Aïeux, vagyis Az Ősök, a másodikban a Pan Tadeusz. Armand az Ősök negyedik részét verses fordításban is olvashatta, mert 51 márciusában a jó Dubois úrnak hála úgy is megjelent, de ha olvasta is, attól sem lett okosabb.
Nem társadalmárnak való a szépirodalom: aktuálpolitikára lefordíthatatlan.
Hallgatta Armand a házimuzsikálást az Arsenálban, és nézte, de nem látta meg az Erard zongorát, amin Celina játszott. Azért nem látta meg, mert sosem láthatta azt a régit, amely a Felkelés alatt, negyedszázada leégett.
580Az volt az első Erard zongora, mely Lengyelföldre eljutott, s amelyen Celina mamája, vagyis Maria nagymamája, a csodagyerek, a későbbi hírhedett Zenedáma Maria Szymanowska, lánynevén Maria Wołowska, nem mert játszani! Annak a zongorának nehezebb volt a billentyűit leütni, úgyhogy unokanővére, Tekla Wołowska lépett fel helyette.
Elsner, a varsói zenetanár, Chopin felfedezője hozatta a drága hangszert a híres francia cégtől bérleményként, mert a megvételéhez szükséges összeget hiába próbálta összekoldulni az illetékes helyeken. De a bérleti díjat nem fizették, mert változtak az idők, jöttek be Varsóba a szászok, a franciák, az oroszok, a zongora bent állt a felségesek hálószobájában, a felségesek cserélődtek, a zongora maradt. Klimpírozott rajta egy darabig Napóleon udvari főzenésze, Paër is. Az oroszok úgy jöttek, hogy maradtak, de a zongorát ők se adták ki, és a bérleti díjat ők se küldték el a francia cégnek. Sok évi lótás-futásába került Elsnernek, hogy a zongorát végre megszerezze, és égett a szégyentől az arca, hogy a bérleti díjat még mindig nem tudja elküldeni, mígnem a zongora elégett. Bánta is az Erard cég azt a zongorát, százszámra szállítottak olyat a világba. De a füstbe ment zongora miatt lett később Celinának ugyanolyan zongorája. Nagyobb óvatossággal kezelték, mint a könyveket, minden költözéskor költöztették a zongorát is, külön cég szakosodott erre; az utolsó ilyen költözéskor Armand is segédkezett, de nem tudta, mennyire baljós az a hangszer.
Hallgatta a házizenét Armand, és ellazulni igyekezett, mint a békén pipázgató Mickiewicz. Nem tudhatta Armand, hogy ugyanilyen békésen pipázgatott az ifjú Poéta, mikor, a barátai tudták, az öngyilkosság ötletét latolja.
Armand készen kapta a zongorahangokat. Mit tudta ő, hogy amiként az orgona a katedrális építőinek lelki tűzorkánja, akként a zongora a magánlélek katedrálisának lángja, s van akkora jelentőségű találmány, mint a gőzgép.
Celina és Mickiewicz végigélték a hangtechnika forradalmát, technika és lélek együtt fejlődött bennük. Klavikordok, klavicsembalók dívtak Mickiewicz ifjúkorában, és Celina mamája, a Zenedáma is játszott a főrangúaknál kezdetleges pianofortékon. Hatalmas változás volt, midőn megjelent a kézzel-könyökkel lökdösendő pedál helyett a lábbal 581nyomkodható! Forradalom, midőn a kalapács, e csodálatos elmeszülemény, már nem egyetlen húrt ütött meg, hanem három egyformát! A boszorkányos Erard fivérek kitalálták, miként kell a kalapácsot önmechanikával visszaugratni úgy, hogy ugyanazt a hármas húrt újra meg lehessen ütni! Ezekből a forradalmi ötletekből lett az a mennyei hangzás, mely a korszak emberének lelki tartalma.
Nem voltak korábban ilyen hangok, s lettek! Kitűnt, mennyi minden van a lélekben legbelül, ami addig sose volt!
E változásokat Armand nem élte végig, készen kapta; nem is tudta felbecsülni, micsoda.
Az a költséges fekete monstrum oly sok zűrzavaros értelmet gyűjtött magába lencsemód, s hevét gyújtólag oly erővel sugározta éveken át, hogy nemcsak Armand, de a végigélők sem tudhatták egészen, mit is sejtenek.
A Pan Tadeusz befejezésén dolgozott még Mickiewicz sietősen, tudván, hogy a legnagyobb lengyel költővé érett, de már rettegett a rémséges űrtől, ami rövidesen elnyeli, és megtette első lépéseit, hogy pappá legyen és szerzetbe vonuljon, s egyúttal elküldte követét Varsóba az üzenettel, hogy elvenné Celinát. Mikor a Nemzeti Vátesz üzenetét Celina megkapta, még aznap írt Párizsba, hogy hozzámegy, és 1834. június 28-án megjelent a Pan Tadeusz, és másnap megérkezett Párizsba Celina.
Armand nem ismerte azt a sötét tanácstalanságot, amiből az imádottja lett.
Morawski doktor, aki a házassági ajánlatot Varsóba vitte, ezt írja: „Celina is, Adam is igen hasonló hangulatban voltak, a megtapasztalt csalódás után bánat emésztette őket.” Szerelmi csalódásról van szó kétségtelenül. Arról Morawski hallgat, kiben csalódott Mickiewicz, és kiben Celina. Házasulandók: nem szerencsés csalódás után az első kósza másneművel házasságba ugrani.
Azt írja Celina nagynénje, Aleksandra Wołowska, bizonyos Faucher nevű őseredeti francia úr felesége, aki Lajos Fülöp alatt magas posztig vitte, hogy Celina délután ötkor érkezett hozzájuk Párizsba, egy óra múlva beállított Mickiewicz, de a kiszemeltek nem tudtak beszélni egymással, mert rengetegen nyüzsögtek. „Az első közös benyomás nem 582volt feszélyezettségtől mentes, rég nem találkoztak, és megértették, hogy újra meg kell ismerkedniük.” Több mint öt éve nem látták egymást, közük egymáshoz annyi volt, hogy mindketten ismerték Celina mamáját, a holtat.
Így fogadta Párizsban Celinát, a kislányból nővé idegenültet a Mama rajongó barátja, a Költő, akiben a költői véna, így érezte, kiszáradt.
Celina azt remélte, e házassággal a Magas Művészet birodalmába léphet, mit meghódítania magának nem sikerült, holott űzte, kergette mindenki. Mickiewicz lelki nyugalmat áhított, családi békét, amely megóvja, holott hányattatásaink nem a külvilágból valók többnyire, és anyát akart, miként egykor Celina mamájában, most már Celinában, de Celina e szerepet ritkán látott anyjától nem tanulta meg. Mickiewicz rabszolganőt akart, akit a maga képére gyúrhat, sikerült is szegénynek; és azt képzelte, hogy a házassággal biztosíthatja magának azt a lengyel–francia nagyvilági kört, amit Celina rokonsága szállít.
Szokatlanul tehetségtelen házasságközvetítőnek bizonyult ezúttal a Gondviselő; magasztos célja volt talán. De azért jobb, ha a házasulandók legalább egyike magabiztos személy.
Érezték a Nemzet Költőjének barátai, hogy valami nincs rendben, az első viszontlátás nem sikerült a huszonkét éves ara meg a harminchét éves vőlegény között. Baráthoz illőn aggódtak is, alig palástolván, hogy Celinában a méltó társat nem találják. Koránál éretlenebb volt Celina, de annyira mégsem, hogy ezt ne vette volna észre, úgyhogy a barátok mindent elkövettek, hogy a házasság ne sikerüljön. Nem sikerült, de megköttetett.
Celina születésnapján, július 22-én esküdtek össze, jelen volt a fél Emigráció. A Nemzeti Vátesz tanúja Aleksander Jelowicki volt, a demokrata érzelmű könyvkiadó, a Pan Tadeusz megjelentetője, akiből a csikorgó fogú gyóntató lett a Vatikánban, csak akkor ő se tudta, hogy Feltámadottként fog a frigyre lépők ellen küzdeni. Másik tanúja a vilnai diáktárs és rabtárs Domeyko, aki Chilébe vándorolt ki. Celina tanúja a vén Niemcewicz volt, aki pici leány korától imádta és térdén lovagoltatta, meg a Párizsban élő gazdag nagybácsi, Stanisław Wołowski doktor, a családi vagyon Nyugatra menekítője. Az eskető papnak is volt Virtuti Militarija, a litván légióban harcolt a Felkelésben.
583Házat béreltek és nyomorogtak, Celina zongorázott, Mickiewicz pipázgatva hallgatta, irigykedett Słowacki. És tartattak attól kezdve a házi zenélések, amelyek maradékából Armandnak is jutott. 1835 szeptemberében megszületett Maria, Armand választottja, és nyomorogtak ugyan, de minden rendben volt, és 38 júniusában megszületett az első fiú, Władysław, és minden rendben volt. Svájcba utazott a Költő, latintanári állással kecsegtették, s mire visszaért, Celinának „agyába csapott a tej”.
Előadták a Svájcból gyanútlanul Párizsba hazatérő Mickiewicznek, mi történt.
Celina, mesélte Eustachy Januszkiewicz, ki végig a tébolyodott mellett volt, azt képzeli, hogy ő a częstochowai Szűzanya, Lengyelországot neki kell feltámasztania, és férje a lengyel király kell legyen. Valamint, tette hozzá habozás után Eustachy, azt is képzeli Celina, hogy a zsidóságot is neki kell megmentenie. Megparancsolta Celina, hogyan imádják a barátok az Istent és hogyan őt, a Szűzanyát, és biblikus próféciák ömlöttek ajakáról órákon át szakadatlanul. Elfelejtette, hogy van két gyermeke, hogy a kisebbiket éppen szoptatja, a teje el is apadt, s nem vette észre.
A csecsemőnek dajkát kerítettek, a hároméves Mariát elvitték a Wołowski rokonokhoz, ne lássa az anyját tébolyultan. Őrködtek Celina ágyánál sokan, virrasztottak két héten át. Akkor Celina megkérdezte, szabad-e zongoráznia. Eustachy remélte, jót tesz, megengedte. Celina odaült a zongorához, verte a billentyűket őrjöngve, hányta-vetette magát, és zokogva, zsoltárokat rögtönözve énekelt.
Két órán át sírt e hírek hallatán a Lausanne-ból hazatért Mickiewicz, aztán összeszedte magát, bement Celinához. Kint a barátok füleltek; csönd volt odabent három órán át, de akkor Celina ismét sikítozni kezdett, megint doktorokat hozattak, azok tanácskoztak, két ápolónő ült Celina ágyánál éjjel, nappal barátok őrizték, az ápolónőket önkéntes lengyel hölgyek váltották fel, így ment heteken át.
Akkoriban csak azt látták, hogy Celinának elment az esze. Száz évvel később laktációs neurózisnak nevezték az ilyet. De jobb, hogy a doktorok Celina ágya mellett komoly képpel nem arról vitáztak, hisztéria vagy skizofrénia esete forog-e fenn, mert legalább semmi rosszat nem tettek.
584Odaadással, lemondással, alázattal ápolta feleségét Mickiewicz, a barátok csodálták, ez ám a keresztény! Volt egy álma Mickiewicznek, maga mondta el: látta a gyermeklány Celinát, mintha oltár elé vezetné, és a kínzatás minden eszközei fel voltak ruhácskájára varrva: kalapácsok, szögecsek, csípőfogók, korbácsok, fejecskéjén pedig töviskoszorú. Állította Mickiewicz, hogy az álmot még annak előtte bocsátotta rá az Isten, hogy Celinát megkérte; a dolog annál súlyosabb.
Imádkozott neje ágyánál Mickiewicz, és tudnia kellett, hogy felesége lelkében az ő férji lelkének cserepei tükröződnek, mik már maguk össze voltak törve. Ha úgy fogta fel Celina őrülését, mint aki a férje tébolyát vette magára, helyesen tette. Leginkább azonban azért imádkozhatott Mickiewicz, hogy a maga legalább annyira bomlékony agyát az Úr a végső cseppfolyósodástól megóvja, legalább az övét.
Nem történt köztük más, mint ami a házasságokban szokott: a férjről kiderült, hogy nem isten, a feleségről pedig, hogy megváltani nem bír.
Tizenhárom éves volt Celina, és már mindenki Mickiewicz verseit fújta körülötte, miket ő is kívülről tudott, mikor megismerte a diadalmas férfiút. Egy ilyen embert habozni látni, már az bőven elég. S hogy az első gyermek szoptatásakor még nem csapott Celina agyába a tej? Idő kell, hogy kitűnjék, az apaság és anyaság mindazon bajainkat, mikkel a házasságba léptünk, meg nem oldja, sőt. De hát előbb-utóbb kiderül, hogy semmi az életben meg nem oldható; mibe őrülnénk bele, ha nem ebbe? Mindenki azon a nyelven közli tébolyát, amelyen körülötte beszélnek; még tébolyunkban sem válunk szabaddá.
Valahogy magához tért Celina; Svájcba együtt utazott férjével. Latint tanított Mickiewicz Lausanne-ban, agyát az erőfeszítés a végsőkig kifacsarta, s belebetegedett. Így vágott vissza a tébolyért. Celina ápolta, arra az időre kénytelen volt egészséges maradni. Lausanne-ba szállíttatták az Erard zongorát, amilyen a Mamának sose volt. Fölösleges költségnek vagy rendkívüli alázatnak gondolták ezt a barátok, pedig bosszú volt. Játsszék a tehetségtelen Celina olyan pompás zongorán, amilyen a zseniális Mamájának nem jutott, és szégyellje magát. Kisebb rohamoktól eltekintve elvegetált Celina, s még Svájcban megszületett a harmadik gyerek, Helena; lesték a barátok, agyába csap-e megint a tej, nem csapott. Költöztek vissza Párizsba, mert Mickiewicz 585akkor kapta meg az állást a Collège de France-ban, és költözött a zongora megint; ott aztán agyába csapott a tej Celinának ismét, tébolydába kellett vinni.
Armand a megpróbáltatásokat alázatosan tűrő asszonyt ismert meg anyósjelöltjében, akinek tekintete férje tekintetéhez sorsszerűen hasonló; nem látta a fiatal Celina arcképeit soha.
Kreol szépség volt Celina, lángolóan fekete szemű, nyúlánk, titokzatos kislány, értelmes és nyílt tekintetű, anyjától, apjától és gyermekeitől is elütő; szürke bőrű, befelé néző, megtört öregasszony lett negyvenévesen.
Nem tudhatta Armand, hogy nemzetközileg hirhedett, ragyogó szépségű, hódító fiatal nő volt Celina mamája, Maria Szymanowska, a híres zongoristanő, Párizs, London, Moszkva, Róma, Pétervár, Varsó csillaga, Goethe utolsó szerelme Ulrike von Levetzow után, hozzá szólnak utolsó szerelmes elégiái. Londonban mondta a nagy Rossini Maria Szymanowskának: „Asszonyom, szerénységét éppen annyira csodálom, mint a tehetségét. Mikor zongorázik, Ön igazi szent, legalábbis olyan hölgy, akit a Szent Szűz fogadott oltalmába!” És a többiek is, Paganini! Mozart fia! Miket írtak, miket mondtak a gyönyörű Zenedámáról, míg a gyermek Celina anyátlanságban szenvedett Varsóban, mert anyuka a világot járta s koncertezett. Tíz-tizenöt évvel látszott fiatalabbnak a koránál a Zenedáma, amikor Mickiewicz megismerte; éppen annyi idős volt a Zenedáma akkor, mint megvénült, aszott lánya, Mickiewicz neje most.
Józef Szymanowski a Varsó alatti földbirtokával törődött, semmi mással, vadászott, az állatait nevelte, s mikor az ikrekkel, Helenával és Romualddal, vagyis Celina nővérével és bátyjával volt gyermekágyas a Zenedáma, férje büszkén cipelte be ölben hozzá az épp megszületett kiscsikót, és nem értette, felesége mit sikoltozik. A kiscsikóra büszkébb volt, mint az ikreire.
Celina születése után a mamája a szüleihez visszaköltözött. Hatéves volt Celina, mikor a szülei hivatalosan elváltak. A gyerekeket a Zenedáma szülei nevelték, a sörgyárosok, meg a rokonság, mialatt a zongora női Paganinija turnézott, s lett minden oroszok anyacárnőjének legelső udvari pianistája, a cárleány tanára. Feslő rózsabimbókként kísér586hették csak koncertekre, fényét emelendő, a Mamát jóval később Helena és Celina. Sem apja, sem anyja nem volt Celinának, nem tanulta meg, milyen a férfi, milyen a nő.
Niemcewicz Történelmi énekeihez a legnépszerűbb zenét a Zenedáma szerezte, ezek Chopinra is hatottak. Ezért lett épp Niemcewicz a házassági tanúja Celinának. Armand csak Chopin-zenét hallott, mikor Chopint zongoráztak az Arsenálban; honnan tudta volna, melyik téma való a Zenedámától? Ha a folyamatot nem ismerjük, a stációt sem értjük.
Nyolc évvel volt Mickiewicznél idősebb a Zenedáma, s moszkvai és pétervári szalonjában az Impérium elitjébe száműzött Mickiewicz egyre sűrűbb vendég. Oly látványosan pátyolgatta két leányát, a két csibéket a Zenedáma! Ott legyeskedtek, páváskodtak a Zenedáma körül az orosz és lengyel arisztokraták, sőt azok is, akik a szellem által lettek naggyá, a költők!
Kétértelmű helyzet volt ez is. Armand nehezen fogná fel, ami Varsóban történt egyszer. Már az anyacárnő első udvari pianistája volt Maria Szymanowska, mikor az anyacárnő középső fia, a varsói Nagyherceg egy spicli feljelentése miatt szeméttakarításra kényszerítette a Zenedáma atyját, vagyis Celina nagyapját, aki nevelte. S nem sokkal később a Nagyherceg szeme láttára egy bálon maga a cár, I. Sándor, a Nagyherceg bátyja, a szeméttakarító zsidó lányával, a pianistanővel tüntetően táncolt, és a szeméttakarítónak másnap nemességet adományozott!
Mi az, hogy zsidó? Armand körülnézne az Arsenálban, ahol mindenki katolikus, még ő is.
A Zenedáma szülei mindkét ágról a Wołowski névre hallgattak, mert egymás között házasodtak; ugyan már a felmenőik megkeresztelkedtek, de a keresztények még nem fogadták be őket, az óhitű zsidók pedig már nem. Frankisták voltak a Wołowski sörgyárosék, akik a világnak a lengyel zongoristanőt adták, ősük pedig Elijah Sor, mert „sor” héberül ugyanaz, mint lengyelül a „wół”, vagyis „ökör”.
Lett pedig ez az Ökör Illés annak a bizonyos Sabbataj Cvi álmessiásnak a híve; fia pedig, a rohatyńi Slomo ben Elijah Sabbataj Cvi inkarnációjának, ama bizonyos Jozef Franknak lett a híve, s a kikeresztelkedésben a mesterét követte.
Celina gyerekkorában ezt még mindenki tudta, és számon is tartotta.
587Celina papája, a deli lengyel földbirtokos, a szarmata öltözékű, lengyel bajszú Szymanowski úr, hát bizony ő is frankista családból származott, húga pedig katolikus énekek szerzőjeként lett népszerű. Celina kreol bőrszínét a Sabbataj-mozgalom egy titkon belopódzó szefárdja okozhatta abban a szőke askenázi nemzetségben. Örüljünk, hogy az ősök szenvedélyesen kívánták egymást, amiként az is szép dolog, hogy Marie Mickiewicz világosszürke árja szemekkel bír, mert e szemek tanúsága szerint Armand választottjában szintén ott bolyong egy titkos kéjű, gyönyörű éjszaka.
Istennek tetsző morajlás, kéjes keveredés mindez, amilyenről Maria Szymanowska sikerszerzeménye, a Le Murmure című szól, és maga is nagy kívánású hölgy volt, Isten nyugosztalja.
Nem törődtek a Zenedáma kétes származásával a lengyel és orosz arisztokraták, a frankisták krémjét könnyedén befogadták: ez is nemzetközi társaság volt, az is. Nem sokat értett volna ebből Armand, maga egy más nemzetköziség harcosa lévén; ő a feudális nemzetköziségről nem tudott, nem sejtvén, hogy a magáé is abban gyökeredzik. Megköttetett a hallgatólagos szerződés az archaikus földbirtok és a felívelő kereskedelmi-ipari tőke közt, amiből arrafelé az egész közép- és kisnemesség és a jobbágyság ki volt rekesztve. A kirekesztettek voltak többen, ők lettek a nacionalizmus hordozói, el is követtek mindent, hogy a hatalmat megragadják így vagy úgy. A pétervári és moszkvai arisztokrata társaság művelt, felvilágosult, határokkal nem törődő, nemzeti előítéletet nem ismerő, mondén világ volt, s azért is vonzotta a kisnemes ifjú költőt, mert ebben a szűk körben a szellemi teljesítmény a leszármazás becsét már-már elérte.
A szellemi teljesítmény megbecsülését később újra meg újra visszavonták, úgyhogy lassan már nincs mit visszavonni.
Elterjedt a pletyka, miszerint Mickiewicz édesanyja szintén frankista származék lett volna. De az Istenért: nem mindegy, miféle származék a mama, ha egyik fia nagy lengyel költő?!
A származása okán vonzotta volna a Zenedáma Mickiewiczet? Ugyan. A feddhetetlenül szláv Goszczyński is rajongva sétált odahaza, Ukrajnában huszonkét évesen a Zenedámával egy ligetben, s e sétát 588nem feledte. Volt oka a későbbi Seweryn testvérnek, hogy a későbbi Vátesz testvérre Celina miatt is, a Zenedáma miatt is féltékeny legyen, s hogy Celina vézna alakjába a Zenedáma dús bájait lássa bele.
Nem látta Armand polgártárs azokat a sárguló és porosodó rajzokat és festményeket, miket az Arsenál sötét lakásában még a pétervári időkből rejtenek a fiókok. Magával hozta őket Mickiewicz, magával hozta Celina, hogy adandó alkalommal felrobbanjanak.
A Zenedáma koncertjein ott feszítettek a festők, a Zenedáma pedig megfordult a műtermeikben.
Az a csípős nyelvű, mindent kifigurázó, csökötten ateista, cigányképű Orłowski, aki Puskint is, Mickiewiczet is lefestette! Azt írja róla Morawski doktor, hogy élete végén, ötvenvalahány évesen családját csapások érték, gyermekeire „a feldühödött tehén és az Ég nyilazott”; politikai megtorlás érhette őket; ám Orłowski, folytatja a doktor, „a bajban, lelki nyomorban, betegségben, szenvedésben, kétségbeesésben, halálos ágyán sem gondolt avval, hogy Isten létezhet a világban”.
És a másik festő, a másik atyai jó barát, Oleszkiewicz! Emlékének verset szentelt a Vátesz. Ő vezette be a misztikába, amire az ifjú költő fogékony volt, rettegvén, hogy nemzeti vátesszé tévedésből kenték fel, s ha egyszer eljön az igazi, a turpisság kiderül.
Celina is járt Oleszkiewicz műtermében Pétervárott, a Mamát kísérte el nővérével, Helenával meg vak nagynénjével, Júliával együtt. A vak Júlia azonnal megérezte, hogy a festő nagy ember, amiként Mickiewicz hangját hallva is megjósolta a jövőjét. Azért cipelte magával a két csibét a Zenedáma, mert egyedül modellt ülni félt. Celina is riadtan nézte a vézna testű, nagy fejű, madárképű embert, hosszú orra lelógott, álla kicsi, nagy szemei álmodozón néztek kétfelé. Hatalmas volt a műterem, de a sok tucat macska alig fért beléje, az utcán szedte fel őket a Festő, pontosabban a kóbor állatok maguk dörgölőztek a lábához és követték. Egy lengyel Faust műhelye volt az a pétervári rendetlenség, különös preparált lények spirituszban, misztikus ábrázolatok a meszelt falakon, kabalisztikus jegyek, a Zodiákus jelei, az Életfa, a polcokon súlyos, régi könyvek, francia, német, zsidó misztikusok művei, és korpuszok kőből, fából. Szabadon szálldostak a műteremben az utcán felszedett, meg589gyógyított verebek, a macskák álmosan bámulták őket, testvéreiket, a verebek szoborról szoborra szálltak.
Minden élőlényt szeretett a Festő, ha már az Isten létezni érdemesítette őket. Különös, állatszerű növények is tekergőztek a zavaros vízzel töltött edényekben, s hírlett, a növények nyelvén is megtanult a Festő, akit szomorúsággal töltött el, hogy az ember maga körül mindent tönkretesz; ez annak a jele, hogy az idők végük felé közelednek.
S mondá: „Dolgunk már csak az, hogy egymásba kapaszkodjunk, s főzzünk lekvárt télire.”
S mondá: „Kapaszkodnál tölgybe, eltaszít; kapaszkodnál káposztába, szétesik.”
A vizekkel is tudott társalkodni, megjósolta például a Néva 1824. évi nagy áradását. Annak másnapján érkezett Pétervárra Mickiewicz, a hatalmas pusztulást látta. Megjósolta a Festő a dekabrista felkelést meg a leverését is. Ha erről kérdezték, elmosolyodott, kezét a Szentírásra tette: „Semmit sem én tudok előre, hanem az Írás.”
És mondá tanítványáról, Mickiewiczről: „Még védekezik a szellem ellen, mint Jákob, de hiába. Választott edény, előbb-utóbb a kegyelem kitölti, és az ő révén másokra is átsugárzik.”
Húst nem evett, sőt mikor a növényi eledelt magához vette, előzőleg bocsánatot kért a répától meg a káposztától, mint bakó az elítélttől. Emésztés közben a lenyelt falatokkal lelkileg egyesült. Kívánta, éljen tovább, amit ő elpusztított. „A világon a legszebb vallás a nem evők szektájáé lenne!”, így kiáltott fel pár évvel később nem a Festő, hanem Słowacki egy levelében, ám e felismerés ott bolyonghatott már a lápi, mocsaras, északfényű légben Pétervárott.
A misztikára kevéssé hajlamos, szigorúan katolikus Morawski doktor is úgy ír róla, mint akinek a festésen kívül egyéb missziója is volt: „Ismeretlenül távozott közülünk, mert őt felismerni nem voltunk érdemesek. Nagy szerencse, hogy megkövezni nem akarta senki.”
Mikor Andrzej Towiański és iskolatársa, Ferdynand Gutt doktor Pétervárra ment a lápi leget beszívni, Oleszkiewicz már nem élt, ám a szelleme ott lappangott a tébolyult csinovnyikok tapodta kövezetben és a túl szépre tervezett épületek falában.
Nem tudjuk, miként lett látóvá a Festő, de azután történt, hogy szép590séges, imádott ifjú hitvese pár heti házasság után otthagyta, M. hercegnőhöz költözött és őt szerette.
Akkor nyíltak meg a mélyek a Festő vakká sírt szemeinek gödrében, lába alatt beszakadt a föld, s ő a mélyekbe zuhanva meglátta a mélyeket és magasakat egyszerre, s megnyíltak előtte a Mennynek kapui, és oly csudákat látott odaát, mint Swedenborg, a nagy mennyei realista.
Ezekről szólani óvakodott, és meg sem festette, mert vannak képek, miket lepingálni nem szabad. Bölcs ez a tiltás. A véletlen, henye szókkal határozatlanul jelölt körvonalak plántálandók át, hogy a fogékony lélek maga lássa meg a látomását, amely ettől lesz éles, kontúros, színes és saját. Ez a Mű valódi befogadása, így válik a vízió a másik emberben kitörölhetetlenné.
Tudta ezt Oleszkiewicz, aki szokványos tájképek, portrék meg szentképek mázolgatásából éldegélt szerényen, és szeméről a látás hályogja nagy fájással lehullott, s a még világtalanokat gyöngéden, óvatosan vezetgette. Olvasta a Bibliát héberül és görögül és latinul, olvasta a keresztény misztikusokat, ismerte a Kabalát. Tudta, hogy a Szentírás maga az Úr, titkai számosak és jelentései különbözők, s mi, olvasói, magunk is az Úr részei vagyunk, mert értelmezzük, ami írva van. Amit ember csak elgondolni képes, az mind az Úristen beszéde. Ki sem kell mondani semmit, mert közlés nélkül is nyilvánvaló. Hanem az Írást olvasni hangosan kell! Az eleven szó az Isten Igéje, különben halott! Olyan ez, mint a szótári alak, mely a ragozás során kél életre; a kimondókra reá van szorulva az Isten.
Nincs is olyan állítás, állította Oleszkiewicz, amely ne a Szentírás maga volna. Az ateisták is az Ő történetét mesélik újra, a tagadásban az állítás munkál tovább lappangva, még erősebben tehát. Hallván ezt, Orłowskit a guta kerülgette, Oleszkiewicz nevetett. Talán az ő vitáik okozták, hogy az ateistákat Mickiewicz nem utálta, sőt nekik majdnem mindent megbocsátott; mások a hívőkkel voltak így.
S mondá a Festő: „Minduntalan ismételgetvén: Miatyánk, azt reméljük, meghalljuk egyszer a választ: Mifiunk.” S mondá: „Nem lehet boldog az ember, míg az eleven fájdalom fáklyája meg nem gyúl benne.” S mondá: „A hívő ember sosem eshetik kétségbe, ki pedig az Urat szereti, egyetlen pillanatig sem bírhatja ki jajgatás nélkül.” Ezek ugyan 591Saint-Martin mondásai voltak, de a könyveit a Festő adta a költőpalánta kezébe, valamint Jakob Böhme könyveit is, s mert ő, a Festő idézte, az övé lett mindeme mondás.
Tudta, hogy az ember vallásos vadállat. Tudta a Bibliából: az emberfaj sárkányfog-vetemény. Tudta, hogy az ember, e rosszul összetákolt Jövevény, mindent tönkretesz maga körül, mielőtt a Teremtésből kivész.
Tanította a Festő a lélekvándorlás megannyi tanát, mert együtt volt Pétervárott a keleti és a nyugati misztika szépen. Sok ezer éves hathatós kuruzslások csodafüvei-csodagyökerei, tapintásos, bökdöséses, kézrátételes gyógylások léptek egymással frigyre. Soha pompázóbb tavirózsáit, vízililiomait, tiszavirágait ama csontig ható, mocsaras derengésnek, ami az ember Pétervárott, ahol alacsony az égbolt.
Ott porosodtak az Arsenál-beli lakás fiókjainak mélyén e festők kézvonásai, hogy ne a falakon lógva, ne magukat kelletően, hanem a mélyben fejtsék ki hatásukat.
A festő Norwid leírta, mely képek lógtak Mickiewicz dolgozószobájának falán. Egy Mihály arkangyalt ábrázoló metszet, eredetije a római kapucinusoknál. Raffaello képének másolata a Louvre-ból, címe: Mihály arkangyal harcra hív a Sátán ellen. Az ostrobramai Szűzanya másolata. Domenichino képének másolata, eredetije a Vatikánban: Szent Jeromos áldozása. Egy kis metszet, rajta Napóleon, még a tábornoki kinevezése előtt. Mickiewicz íróasztalán két, egymással birkózó gipszmedve, talán a muszka cárság szimbóluma. Egy ősz úr dagerrotípiája; talán Towiański; ezt nem teszi hozzá Norwid, aki nem ismerte.
Ezeket az ártalmatlan holmikat Armand is láthatta, és nem sejthette, miféle rettegés él választottjában, Mariában a zongora bendője s a fiókok mélye iránt.
A pétervári festők közül egyet Maria is ismert.
Ott lehelte ki lelkét apja dolgozószobájában, még a rue d’Amsterdam 1. szám alatt Wańkowicz, a bomló testű, bomló agyú vénember.
Hétéves volt Maria, mikor a negyvenkét éves Wańkowicz befejezte életét, de a bűz, amit a szobában hátrahagyott, újra meg újra Maria orrába csapott, valahányszor festményt kellett megpillantania, és minden képbe a haldokló, tébolyult Wańkowicz zavaros, vizenyős, szemrehányó szemét látta bele. Tudnia kellett, hogy ez a lidércember az ő papáját Vil592nában többször is lefestette, először 1821-ben, diákkorukban, aztán Pétervárott, ahol Wańkowicz Towiański híve lett, és testét a földnek megadni így érkezett hozzájuk Párizsba. Maria úgy látta, mindenkinek olyan a szeme, mint Wańkowicznak, ha zenél vagy képet mázol, és rettegett az öt vonalon rovarokként mászkáló, anyját megtébolyító kottafejektől, meg a fiókok mélyén vészesen sunnyogó mázolmányoktól.
Leginkább a vallásos témájú képektől rettegett Maria, a keresztre feszített korpuszoktól, a köröttük, alattuk kavargó túl sötét felhőktől, a túl testes sugárkévéktől, a mindig felfele pillantó, kifordult szemektől. Azok a tucat-Golgoták, melyeket a fiókok mélye rejtett, s amelyek ellen az élet nevében a festészet csak évtizedek múlva lázadt fel végre, s éppen Párizsban! De későn, mert addigra rabul ejtették Maria tündöklő szemét a tucat-Golgoták, a giccsesek, az erősek.
Maria az emlékiratában Wańkowiczról hallgat, holott ismernie kellett azt a képet, amelyen az ifjú poéta romantikus pózban egy sziklán könyököl, a szikla is sötét, a lebernyeg is sötét, jobbját napóleoni módon köpenye nyílásába rejti félig, szeme álmodozón fölfele néz, pofaszakálla hamisítatlanul puskini. 1827 decemberének végén kész volt e kép, 1828 májusában a pétervári akadémián kiállították Dowe, a divatfestő tábornokportréi mellett. Nagy kitüntetés; ezért a Mickiewicz-portréért Wańkowicz akadémiai aranyérmet nyert. Ábrázolva volt egy másik képen Sękowski, a nyelvzseni, minden létező és nem létező keleti nyelvek tudója arab ruhában, egyiptomi piramisra támaszkodva a cári terjeszkedés büszke szimbólumaként, feje fölött a légben gyík tekergett, amin a lengyelek vidultak, Sękowskit utálván. Feldühödött a hiú Sękowski, amiért nem az ő képmása kapta az aranyérmet, besúgta Wańkowiczot, hogy a száműzött lengyel összeesküvők megvették a pétervári akadémia döntnökeit, és vizsgálat indult. Nem vették meg a bírálókat, egyszerűen rossz volt az ízlésük, Wańkowicz képére meggyőződésből adták az érmet.
Fájdalmas, hogy e szelíd festőknek, a Zan-hiánytól szenvedtében Towiańskihoz csatlakozó Wańkowicznak, meg a növényeket lelkifurdalással fogyasztó Oleszkiewicznek ártalmatlan képei fenyegették a szelídnek teremtett Mariát halálosan, s hogy az apjánál egy évvel fiatalabb Wańkowicz lett a vég kaszása, megadó, esdeklő pillantása pedig a ret593tenet Maria számára. Ez már az Úristen csele, és csak remélhető, hogy a túlvilágon, miben mindhárman hittek, a félreértést tisztázták egymás közt, három szelíd néhaiak.
Nem ismerte Armand választottja elrendeltetését.
Amitől viszolygunk, azt muszáj szeretnünk; alázatosan így élhetünk csak, rettegésünket így háziasítjuk, a leselkedő rontással így szállunk szembe, s ha nemzeti hovatartozásunk bizonytalan, az előnytelenebbik mellett döntünk. Maria képre nézni félt, a zongorától félt, s ebből tudta meg, hogy az Úristen mire választotta.
Nem emberben testesült meg a küldetése. Az embereket ismerte Maria, túlontúl. Átlátni rajtuk, mintha bőrük, húsuk, csontjuk, porcogójuk áttetsző lenne, meglátni a szellemüket pőrén, ahogyan ők soha a magukét, belelátni agyukba, tekervényeik zegzugaiban könnyedén tájékozódni, mert a magunkéit keservvel, titkon virrasztva végigbolyongtuk már! Meghallani lelki mélyük muzsikáját! Ez a legnagyobb csapás, mi élőt sújthat, Kasszandra-sors, és a bölcs Kasszandra hallgat. Az Úr választ ki erre a sorsra, de jogosítványt nem mellékel hozzá.
Hánykódik a látó ember két kívánság közt: vagy adjon az Isten felhatalmazást is, vagy ha nem, vonja vissza az átlátás adományát! De nem teszi az Úr sem ezt, sem azt, ebben is tartózkodó az Isten, a Létesítő, a létesítés után visszahúzódó, az űrt hagyó.
Látta apja és anyja szellemét Maria. Az övékéhez képest Armand szelleme együgyű. Tudta magáról Maria, hogy akin átlát, arra ő veszedelmes, gondja volt hát magától Armand-t, kit kedvelt, megóvni. Szeretett volna lesütött szemmel járni-kelni, mert látta, hogy Armand vesztes forradalmakkal kecsegtető jövőnek néz elébe elvakultan a szűnni nem akaró forradalmak egyhangú korszakában. Két levert forradalom közti lapályos időben kellett volna őt megváltania, és Maria bizonyos volt, hogy e vágy az Isten szándékával szemben áll. Azt volt a legkönnyebb észrevennie, hogy nem belé, hanem apjába szerelmes a társadalmár, próbálta ezért öccse, Władysław barátsága felé taszigálni gyöngéden, maga helyett vérét ajánlotta, miként az Úristen maga helyett a teremtményeit. Jobban szerette Armand-t, mint az remélte, s leghőbben akkor szerette, midőn Armand megkérte, ő pedig szelíden visszautasította.
594A kikosarazás Armand-t elképesztette, de Maria szüleit is meglepte. Nem volt más kérő a láthatáron. Armand-t kedvelték. Armand szinte meg sem bántódott, annyira nem lehetett Maria nemleges válaszát komolyan vennie. Próbált vajon Armand reménybeli apósa vagy anyósa révén fellebbezni, traktálta-e sirámaival Zofiát, a festő nagynénit? Lehet. Armand úgy látta, Zofia és Maria bizalmas barátnők. Vak tud lenni a férfiszem, ilyen a hím Úristen öniróniája, aki a férfiakat, másolatait, a női jelenlét iránti érzéketlenséggel látta el.
Nem tudta még Maria, az Erard zongora és a fiókok mélyén sunnyogó mázolmányok kit fognak odavonzani hozzájuk, de már annak az embernek élt.
Meg is jelent előbb-utóbb. Tíz évvel volt idősebb Mariánál, és annak az Antoni Goreckinek a fia, aki a Mester első árulója lett, anyja pedig az a hölgy, aki a vilnai diákrabok megsegítésére a gyűjtést indította.
Tadeusz Gorecki hatéves korától apátlanul élt, mert apja Nyugatra menekült a családja nélkül. Apja helyett apja volt Vilnában a festő Wańkowicz, akitől a gyermek Maria annyira rettegett, Tadeusz apjának unokaöccse, bár csak három évvel fiatalabb nála. Wańkowicz tanította festeni Tadeuszt tizennégy éves koráig, majd Pétervárra küldte 1839-ben. Jól tanult Tadeusz, a híres Brjulov volt a mestere, 1849-ben aranyérmet kapott és engedélyt, hogy az Impériumból külföldre utazzék. Hálás volt Brjulovnak Tadeusz, meg is festette. És járhatott Hollandiában és Itáliában, Madridban a Prado képeit másolhatta. Spanyolföldön festette híres képét, melynek címe A haldokló utolsó áldozása. 1852-ben megint kapott ösztöndíjat Pétervárról Itáliába, a következő évben a pétervári Akadémia tagja lett „a történeti festészet műfajában tanúsított kiemelkedő munkásságáért”. Két év múlva ismét külföldre utazhatott, lemásolta Raffaello Szent Cecília-képét, ezért a Pápa külön áldását elnyerte. Még Brjulov kezdte a másolást, de meghalt, és Tadeusz fejezte be a pétervári Akadémia számára.
1857 novemberében vette el Tadeusz Gorecki Mickiewicz elárvult lányát. Maria ettől kezdve idős, beteg apósát ápolta, aki négy év múlva meghalt. Tadeusz másolatok és portrék festéséből tartotta el feleségét, majd két fiát és egy lányát szűkösen. Tanítania is kellett, hogy megéljenek. Aleksander Chodźko révén, aki a Collège de France-ban a szláv 595irodalmakat tanította, perzsa tanítványokra tett szert Tadeusz, amiért perzsa kitüntetést is kapott, az Oroszlán és a Nap rendjelét; hogy e kitüntetést viselhesse is, Pétervárott kellett az engedélyért kilincselnie.
Tíz évvel házasságkötése után már majdnem teljesen vak volt, Maria ápolta; és meghalt a férje negyvennégy évesen; két évvel élt tovább, mint Wańkowicz. Ott maradt Maria a három gyerekkel és öccseivel, húgaival egyedül és pénz nélkül, harmincnégy évesen. Lakásukban ott voltak Tadeusz képei, főleg a családról, mert megrendelést ritkán kapott, ott volt a falakon sok változatban Maria maga, meg Zofia Szymanowska és Maria öccsei; a fiókokban a Pan Tadeuszhoz szánt, félig kész illusztrációk, és nem volt mit eladni.
Gyermekeit Maria egyedül nevelte, az egyik fiú ügyvéd lett, a másik fiú orvos, a lány fiatalon halt meg. Armand ismét megkérte, megint elutasíttatott. Az özvegység óvó távolába vonta ki magát Maria, áldozatát immár csaknem teljesen letudván. Csatáiból az volt hátra még, hogy a szülei életét makulátlanná lássa és élje, a Mestert, a bűnözőt, hallgatásával megsemmisítse, és Xawerát, akit egykor szeretett, emlékezetéből kivesse. Könyvet írt, kemény szavakkal ítélte el a szülei magánéletében turkáló avatatlanok pletykálkodásait. Felháborodásában álság nem volt, valóban úgy emlékezett, ahogy szeretett volna. Maria a szülei minden bűnét magára vette, helyettük egész életében vezekelt, szüleit holtukban felmagasztalta, Isten és a lengyelség elé tisztán állította.
Mindazon rejtegetni való, emberi dolgokat, amelyekről ez a regény szól, Maria áldozata meg nem történtté tette.
De most még ott tartunk, hogy a komolytalannak tűnő kikosaraztatás után továbbra is Maria jövendőbelijeként jár az Arsenálba a makacs Armand, és annak is tekintik. Hangok fakadnak az Erard zongorából, békésen sakkozgat egymással Mickiewicz és Celina, és Celina gyakran győz. Idilli tünemény. Nem tudja Armand, hogy azért kell Celinának győznie, mert kislányként gyakran látta a felnőtt férfit mások ellen diadalmaskodni, és szereti megalázni. S a bot, melyet a székhez támaszt Mickiewicz? Nem tudhatja Armand, hogy a Vátesz-Professzor alkoholista apja, Mikołaj Mickiewicz, a könnyelmű ügyvéd is botba kapaszkodott, mikor a halálát közeledni érezte.
Nézte választottját Armand, s nem volt kétsége afelől, hogy keze még596is az övé lesz. Húszéves, érett nő, Celinánál magasabb, teltebb és erősebb, tenyeres-talpas, mégis kecses, haja gesztenyebarna, szép szeme tündöklőn, hol kékesen, hol zöldesen világosszürke, és bandzsasága pillantásának további titkosságot kölcsönöz. Szeme vágása kissé keleties, mandula. Hangja épp a szoprán s alt között. Válla és csípeje széles, combjai sejthetőleg hosszúak, keze nagy, szinte férfikéz, ám ujjai hosszúkásak, vékonyak. Bőre sötétfehér. Nyaka kissé vaskos, de az is hosszú, fejét félrehajtva hordja, mintha hallgatózna. Ámuldozva nézték Mariát a szülei is, felnőtt köztük egy idegen az Úr akaratából. Maria békésen tevékenykedett, a háztartást vezette, és tudta, hogy anyja Towiańskit szereti, mert Istent és embert összetéveszt, holott őket szétválasztani helyes. És tudta Maria, hogy rontó hatalmakkal teli a zongora, és a fiókok mélyére zárt képek kipárolgása ártalmas, és mindaz jelenvaló, mit anyja és atyja valaha megéltek.
Azt is tudta Maria, hogy Xawera szelleme az Arsenálban nincs jelen.
Nem azért, mert férjhez adták egy becsületes francia rendőrkomisszárhoz, Edmund Mainard úrhoz, akiből towianista lett, és Xawera gyermekét apjaként szerette. Hanem mert látta Maria: apja lelkében az ügy rég lezárult. Könnyen zárult le, és azért tartott sok éven át, mert könnyű volt, lelki teher nem sújtotta. Sem anyja, sem lánya nem volt Mickiewicznek Xawera, hanem az ágyasa, ezért nem érezte magát törpének vele.
S mert léleklátó lett Maria, akárcsak a Mester, érezte, hogy Celina szelleme apjáénál erősebb. Celina mostanában fogyni kezdett, aminek oka, hogy egy még erősebb női szellem munkál az Arsenálban. Maria hallgatott. Armand azt sem vette észre, hogy Mickiewicz újabban a bottal járás szokását, mintha feledékenységből, elhagyta. Maria hallgatott.
Armand továbbra sem észlelt semmit, hallgatta a zenét, a Béke Szigetén nyugalom honolt, odakinn a Második Császárság hazug békéje dúlt és tarolt. Már nem Hummel és Field kompozíciói hangzottak fel jövendőbeli apósa lakásán, melyek alig harminc éve még Haydn és Mozart és Beethoven műveivel azonos népszerűséget élveztek, de az ő hangzataik is ott bolyongtak Mickiewicz és Celina fülében kirázhatatlanul, s midőn a húsz éve ismétlődő repertoár egyéb darabjai kerülnek sorra, fel597rémlik bennük a hely, ahol először hallották, s az is, hogy kiknek a társaságában. Nem is arra emlékeznek, mi történt velük az idő tájt, hanem hogy ennél meg annál a hangzatnál mire vágytak, mit vártak az eljövendő élettől. A hangzatokban az egykori hallgatók hajdani vágya bennmaradt.
Voltak közös koncertélményeik hajdanán. Az anyanyelv szavainak beégődéséről nem tudunk, de mikor idegen nyelvet tanulunk, minden új szónak sajátos hangulata támad attól függően, mily helyzetben s kitől hallottuk a szót először. Idegen nyelvet úgy, mint az anyanyelvűek, beszélni nem is fogunk, érzelmi tapasztalásunk eltérő. A zenét azonban második anyanyelvként sajátítja el mindenki, ezért tolmácsolható azonos mű eltérő módokon. Mickiewicz és Celina zenei nyelve egyezett: hallották a Mamát zongorázni. Így egyesültek a zenében. Egyesülésüket észlelte Armand és irigyelte, s nem tudta, mily pokoli mélyeket irigyel, de hát ő sose látta a Mamát.
Kecses, kék szemű, sötétszőke hölgy volt Maria Szymanowska, a Mama, a Zenedáma, fogai akár a gyöngysor (volt már fogszabályozás, vaspántokat építettek a gazdag gyermekcsék szájába), tartása délceg (volt tartásjavító fémfűző), koránál mindig ifjabbnak látszott. Egyetlen tökéletlensége akadt, a rekedtsége, de attól kellett a férfiaknak végleg beléje bolondulniuk, mint Vjazemszkij herceg, meg akinek a herceg a verseit oroszra szépen fordította, az anyakereső Mickiewicz. Utóbbi ezt írta be 1829. újévre Maria Szymanowska emlékkönyvébe: „Sírfeliratom: Legyen zene. Porból vagyok, de nem térek meg a porba.” Nem tért meg a Zenedáma sem a földbe egészen, hiába vitte el a kolera egyetlen nap alatt Pétervárott 1831 júliusában, ott maradt Mickiewicz fülelésében és Celina billentésében, hogy belsejükből, visszajáró szellem, vezérelje őket.
Katasztrófa, hogy a Mama meghalt, s éppen, mikor a Felkelés leveretett! Úgy volt, hogy Celina férjhez megy bizonyos Erazmus Puchalskihoz, de visszament a parti, mert kiderült, hogy a menyasszony mégsem elég vagyonos; meg hát a Felkelés miatt a Pétervárott s Moszkvában csillagló lengyelek egy csapásra gyanúsakká lettek.
Más lett a világ a Felkelés után. Celina nővére, Helena Pétervárott maradt, s bár Mickiewicz féltréfásan írta neki, hogy várja meg, elveszi, le598csapott rá legjobb barátja, a száműzött rektorfi Malewski és elcsaklizta. Az Impérium szorgos polgárai lettek, mint Helena ikre is, Romuald, aki a Kaukázusban halt meg muszka tisztként fiatalon. Buzgó orosszá lettek a korábban lengyelbarát világfiak, sőt azzá lett a katonaorvos Jerzy Mickiewicz, a „rossz magaviseletű” öcs is.
Celina visszament a Wołowski nagyszülőkhöz és nagybácsikhoz-nagynénikhez Varsóba, ahol apja halt meg mindjárt. Sürgősen új nagy zenedámát akart a család produkálni, gyakorolt hát Celina sokat, és énekelni tanult. Gyakorolt naphosszat, az elhunyt Mamával versenyre kelve. Szép dolog a sörgyártás, de a muzsika még szebb, és, úgy látszik, jövedelmezőbb is. Pokoli teher nehezedett Celina gyönge vállaira. Addig a Mama udvarhölgye volt, s feladata, hogy jól menjen férjhez; immár a Mamát kellett volna felülmúlnia.
Ücsörgött a gazdagságban Celina, utcára kimenni félt, gyakorolt az ínhüvelygyulladásig. Elfut falura, visszatér, emeleti szobájából a család engedélyével le se jön. A Mama egykori zenerajongó hódolójáról, Novoszilcovról kiderült, hogy ott ártott a lengyeleknek, ahol tudott. Őket emiatt most oroszbérenc zsidóknak tartják a lengyelek. A kivételezett zsidókkal meg frankistákkal valóban politikai okokból barátkoztak a cári felsőbb hivatalnokok, Napóleon pedig az oroszok ellen nyájaskodott velük. Régi módszer, s mindig beválik, ahol a nemzeti gyűlölségnek gazdasági és jogi fosztottság az alapja. E cári módszer később is bevált: zsidóként szidalmazható gazembereket nevezett ki Sztálin elvtárs a lengyel meg a magyar kommunista párt élére, s emiatt a legteljesebben ki voltak neki szolgáltatva.
Celina nem komilfó a lengyelek körében, pláne, hogy Mamája már nem él. A gettó tájékára álmában sem merészkedik, pedig ott van tőlük nem messze, ahol a továbbra is jogfosztott nyomorultak tengődnek, akik őket alulról vetik meg s gyűlölik. Görcsösen gyakorol Celina, mert csak a zenével törhetne ki e fojtottságból saját jogon, de nem bír, nyűgözi sok-sok árny és rémisztő hiedelem.
Koncertjére nem kerül sor. Elmúlik húszéves, huszonegy, görcsösen gyakorol az egyszerre elhanyagolt és elkényeztetett kreol szépség, alig alszik, lefogy, emésztése rossz. Érzi: ő itt idegen. A kiterjedt Wołowski családból a mozgékonyabbak Nyugatra mennek a vagyon jó részével. 599Divat a vagyonmentés az arisztokrácia köreiben is, bár ők nehezebb helyzetben vannak, vagyonuk országnyi földbirtokokban hever, miket a cár tapod, de megoldják a feladatot ők is, menekül a pénz Nyugatra, ez az első ilyen típusú újkori kifosztódása ennek a zónának, követte sok más.
Megjelent Varsóban Mickiewicz követe, és Celina ész nélkül rohant Párizsba férjhez, hogy nemsokára agyába csapjon a tej először, aztán másodszor. Másodszor már tébolydába kellett vinni; akkor jelent meg Mickiewicz lakásán a Mester, aki a katasztrófa beálltát türelemmel kivárta. A küldetését Mickiewicz elhitte, Celinát a tébolydából Voisin doktor tiltakozása ellenére kihozta, és mikor a Mester Celinát, a zavarodottat meglátta, rákiáltott: „Én vagyok Mózes és Jézus egy személyben!”, és ezzel Celina lelkéről a szörnyű terhek nagy részét levette.
Ez is benne volt a zenében; Armand nem hallhatta ki.
Azt se vette észre, hogy létezik ujjrend egyáltalán. Celina ujjrendjében nemcsak a Mamáé volt benne, amit a Zenedáma egyedül kísérletezett ki, hanem Jan Renner ujjrendje is, akinek improvizációit Berliozé fölé helyezték a kortársak, s jósolták a csodagyerek Chopinról, hogy Renner nagyságát sosem éri el. Csak hát kurvát vett el Renner, ivásnak adta a fejét, s tönkrement; mégis maradt valami belőle, ő sem enyészett egészen el.
És Celina billentése, mert billentés is létezik! Háború dúlt a Mama billentése körül a húszas évek végén a varsói sajtóban, még a későbbi forradalmár, Mochnacki is hozzászólt Maria Szymanowska védelmében. A konzervatív nézetet bizonyos X. úr hirdette, így írta alá a cikkeit, mint tíz évvel korábban a színész Bogusławskit támadó írásokat, de erről van már egy vaskos regény. Mikor Maria Szymanowska billentését vitatták, másik botrány is kitört: egy ifjú vilnai költő első kötetéről vitáztak az újítás és a hagyomány jelesei, nem is a versekről, hanem a provokatív, szemtelen előszóról, a költő: Mickiewicz. Kettejük találkozása végzetszerű. S bár Mickiewicz Varsóba soha nem jutott el, állampolgárságot se kapott sehol a világon, és Maria Szymanowska meghalt kolerában, a billentése megmaradt, bilincs a lánya ujjain.
Kényelmesen ül karszékében Armand, a társadalmár, Celina zongorázik, valaki hegedül, valaki csellózik, Armand el-elszunyókál. Árad600nak Párizsba a világ minden tájáról a virtuózok, zenélnek termekben, lakásokban, a botfülű rajongónak három sarkot se kell mennie, s már koncerteznek valahol. Mintha a rousseau-i természeti törvények okoznák, hogy az ő életével a zene velejár. Nem sejtheti Armand, miféle utakat idéz fel a zene Mickiewiczben és Celinában.
Sártömeg. Útjelző karók alig akadtak ama tájon, amit Zónának nevezünk, mert a csumakok, a nyomorultak, azokat is eltüzelték. Az útirányt a kocsmában kellett az eltévedt kocsisnak megtudakolnia, s nem volt a kocsmákban semmi, csak egy nagy üres terem, meg az alkóv, ahova szalmát szórtak. Vodkát és buggyant sört lehetett kapni, kenyeret ritkán, élelmet az utas cipelt magával, sőt széket is, ha le akart ülni, s főzhetett a füstölgő kályhán és kedvére köhöghetett. Mesuresz nélkül nem volt tanácsos hosszabb útra indulni, ez a szolga zsidó neve, a lengyelek átvették. Egy mérföldnyi utazás kerek egy złotyba is belekerülhet, nagy pénz. Télen a kocsi kerekeit szántalpakra szögezték, úgy húzták a lovak, általában négy. Nyáron álló napot is kellett várni, hogy a legközelebbi faluból lomhán érkezők a kocsit a sárból ökreikkel kiemelni segítsék. Voltak fahidak a folyók felett, hanem előttük s mögöttük akkora a sár, hogy a hidat megközelíteni sem lehetett. Vert utak alig akadtak, nyilván most, mikor az Arsenálban Celina zongorázik, még most sincsenek. A legjobb út, Celina emlékezhet rá, Varsó és Poznań közt van, háromszáztizenkét kilométer, legalább hatvannégy óra. Négyen-öten-hatan szorongtak egy kocsiban, egymással szemben ülve, és zötyögtek, ha saját fogatuk nem volt. Magasan voltak a kemény ülések, létrán kellett felmászni, a létra mindig eldőlt, a beszállás félórát is eltartott. Fogatot bérelni csak az orosz hatóság engedélyével lehetett, azt külön meg kellett fizetni, ezt úgy hívták, hogy podorozsnaja. Sűrűbben lakott vidéken a fullajtár leszállt, előrement és fütyült, tudták is a népek, hogy vigyázat, kocsi közelít. Kiálltak oda, ahol az utat sejtették, és bámulták a kocsit soká. Kereskedők szaladtak, rossz portékáikat az elszelelők felé kínálgatván, meg a könyvárusok, akik a postavonalak mentén ődöngtek nagy táskával. Hideg és sár, tetvek és bűz a postaállomáson, és a kocsmákban hideg, kosz és bűz, mégis tömegesen utaztak a legeldugottabb falvakból is a nagyobb városokba a nemesek az évi vásárokra, s nemcsak az évi szerződéseket megkötni, hanem zenét hall601gatni. Muzsikát! Igazi koncertet! Azokon a koncerteken európai hírű virtuózok is felléptek, még Maria Szymanowska is! Amiért ekkora áldozatot kell hozni, ennyi pénzbe és fáradságba kerül, az megéri! Hiába csak egy dukát a jegy ára!
Sose tudta meg Armand, mennyit ér egy koncert.
De azt megérezte, hogy Celina egyre szebben játszik, s vélte Armand: a Második Császárság künn tomboló szörnyűségét helyrebillentendő. Mintha terhek lebbentek volna fel válláról, a gyöngéről, mintha a görcsök kioldódtak volna csontjaiból, a játszott zenével eggyé lett, a szerző lelkével lelke megbékélt, a holt szerzők lelkét a magáéban érezte meg, mintha az eszelős befelé fülelők minden kincse őbenne is feltárult volna.
Mikor ágynak dőlt s rettentő fájdalmai voltak és úgy kiabált, mint szüléskor soha, Armand nem értette. Miért nem kel föl, miért nem zongorázik? Finoman kitessékelték reménybeli anyósa szobájából.
Celina a fájdalomszünetben sóhajtva mondta férjének: szereti. Mickiewicz hallgatott. S kérdezte Celina értetlenül: „Miért nem voltam hozzád mindig ilyen?” Visszakérdezte Mickiewicz: „Miért nem?”
Mikor a doktor megmondta Mickiewicznek, ő pedig Celinának, mint előre kérte, hogy meg fog halni, Celina megnyugodott. A halálra békésen készült, mint egy katona. Aznap történt, mikor az arca is puffadni kezdett.
Azt írta később Mickiewicz: „A búcsú pillanataiban egyesültünk életünkben először. Mintegy megígérte nekem, hogy szellemével mindig segíteni fog engem és velem lesz. Miért nem volt így az életben?!”
Írta Duński Svájcba Karolinának és Annának: „A régi rossz, mely őt ráncigálta s másokat dühített, egészen kiveszett belőle; türelmesen, imádkozva tartott ki a végig. »Bár mindig ilyen lett volna!« – mondta az elérzékenyült Adam –, »mert oly sok tortúrát jártam vele végig!«.”
Mondta a férjének Celina: „Boldoggá tehettél volna, Adam, de nem voltál rá képes, én pedig nem akartam.”
Felszólította idősebb gyermekeit, éljenek istenfélőn. Kérte férjét, írja meg a Mesternek, hogy mindig hitt és mindig hinni fog benne. Férje szerette volna, hogy Duński gyóntassa meg, a Feltámadottak egykori papja, akinek erre jogosítványa már nem volt, mert a Mester híve lett, s 602emiatt Sibour püspök felfüggesztette, ám Celina szokott francia gyóntatóját kérte. Az egész család jelenlétében vette föl Celina az utolsó kenetet, az imádságot maga mondván. Vasárnap volt; látván Maria és Zofia fáradtságát, Celina éjféltájban aludni küldte őket.
Hryniewiecka asszony volt vele attól kezdve, együtt imádkoztak, beszélgettek. Reggel Celina megáldozott Mickiewicz, Władysław és Hryniewiecka jelenlétében. Kérte, jöjjön Aleksandra, Faucher úr neje, nagynénje a Wołowski-házból; jött is; elbúcsúzott tőle. A kisebb gyerekek riadtan lopakodtak be hozzá, láttukra Celina kétségbeesett, a legkisebb Józef ötéves se volt még.
Mariának meghagyta Celina, legyen Zofiával együtt Józef anyja.
Kérte, temetése szerény legyen, testét közös sírba rakják. Mickiewicz tiltakozott: „Szeretném tudni, hol vannak a csontjaid, temessenek engem is melléd”. Felelte Celina: „Neked az Úr megengedi, hogy Lengyelhont megláthasd.” És mondott még a Mesterről valamit, de a jegyzetelő Duński nem értette, micsodát.
Tankönyvi volt Celina haldoklása. Utólag emlékezték volna ilyenné? Inkább Celina igyekezett úgy halni meg, ahogy illik; haldoklásunkban sem válunk szabaddá igazán.
Nagy fájdalmában azt kiabálta Celina: „Végy már magadhoz, végy!” Mindenét elborította már a rák. Jól intézi ezt is az Úristen: oly teherré teszi életünket a végén, hogy a világból távoznunk boldogság legyen.
1855. március 5-én, hétfőn kora délután hárman voltak ágyánál, a cselédlány, Mickiewicz és Zofia. Akkor már nem tudott beszélni Celina, csak a kezét mozgatta, s mutatott férjére és Zofiára. Azt mondta akkor Mickiewicz: „Azt akarja, hogy kezünket egymás kezébe tegyük.” Zofia megrémült, s mondta, szerinte Celina a szobából a levegőre vágyik. Celina reményt vesztetten lehunyta a szemét, kezét leengedte, feküdt mozdulatlan. Zofia az ágytól ellépett, távolabb leült. Celina összeszedte magát, szemét kinyitotta, férjét és Zofiát ismét magához intette, intésével kezüket egymásba tenni parancsolta. S akkor Zofia, életében először, kezét Mickiewicz kezébe tette, mert Mickiewicz rászólt: „Ez a haldokló utolsó kívánsága”. Celina keresztet rajzolt a kezükre.
Celina testét koporsóba Armand és Władysław tette.
603Zavar volt a házban a temetés után.
Celina beszélni nem tudván is kimondta, amit kimondani tilos.
Parancs volt, az Úristen parancsa, de kívülről mondatott ki, nem pedig úgy, ahogy kell. Zavartan téblábolt a házban Zofia heteken át, zavartan intézte az intéznivalókat Mickiewicz, és az egyesülésüket kívánó halott Celina közibük állt.
Tépelődhetett Mickiewicz, vén-e már vagy sem. Zofia tizenöt évvel volt fiatalabb Celinánál, Mickiewicznél harminccal; a lánya lehetett volna. De Michelet ifjú felesége például! És Goethe öregkori szeretői! Niemcewicz, akit bimbózó lányok és viruló hölgyek nyolcvanéves korában is ajnároztak! Mikor ő csak nyolcvanéves lesz, Zofia már ötven!
A túlvilágról is úgy nézi Celina Zofiát, mint életében. Látta Mickiewicz, miként nézi Celina kihunyóban Zofiát lopva, irigyen, vágyakozva; belelátta a maga életének jobbik lehetőségét, azt, ami nem lett. Kinézte magának Celina Zofiát, hogy élete, a földi, benne folytatódjék. Úgyis közös volt az apjuk. De Zofia erősebb alkatú, életrevalóbb, a Wołowskiak vére nincs benne, őt a Zenedáma árnya nem nyűgözi, Zofiából hiányzik a zene.
Azt is tudta Mickiewicz, hogy Zofia őt társául kívánja. Ha másból nem, megtudhatta abból, hogy Maria a tizenhét éves Władysławot szép unokanővére ellen hergelte. Maria hűvös utálattal sújtotta Zofiát, s mikor a féltékeny Władysław az apja és Zofia ellen kikelni késznek mutatkozott, színük elé hívatta apját, és kipakolt.
Ez bizonyosan megtörtént; részletek nem maradtak fenn, de kitalálhatók. Elvégre puccs volt, hogy ők Celina láthatásától az utolsó napokban lényegében el voltak tiltva, akkor is, amikor ama végrendelkező gesztust Celina állítólag tette. Bűnös dolog, hogy Celina állítólagos áldását e kötésre Mickiewicz kiszivárogtatta. Hivatkozhatott anyja emlékére Maria, hogy a házasságot meggyalázni sem az életben, sem utána nem engedi. Elmondhatta Zofiát mindennek. Csak jó partit akar csinálni. Celina megszenvedett érte, ők, a gyerekek megszenvedtek érte, hogy a nagy lengyel költő rokonai legyenek: most jön egy idegen, és beleül a készbe?! A korkülönbséggel, ha okos volt, és az volt, nem érvelt Maria, de előadhatta, hogy Zofia egy nemzeti költőhöz nem illik: mindent vidékiesen, elmaradottan ítél meg, gondolkodása földhözraga604dott, fukarsága közbeszéd tárgya, Európában idegenül mozog, nyelveket nem beszél, hát társ az ilyen? Ilyen egy Vátesz társa? De a legjobb érvet biztosan kijátszotta: „nevetséges leszel!”.
Ha tudta Krasiński, és tudta a Mester, hogy a nevetségessé válástól retteg a Költő, hogyne tudta volna a lánya.
Nem tudjuk, mit felelt a vádakra Mickiewicz. Kívánhatta, hogy az utolsó tizenöt év, pont amennyivel Zofia fiatalabb Celinánál, ne történt volna meg. Ha ezt a tizenöt évet az életéből kitörölhetné, s kezdhetné elölről, de Zofiával! Akkor a Mestert sem ismerte volna meg.
Mitől van, hogy nem lehet újrakezdeni?
Maria érvelése vagy a gyász nem rázhatta meg; nem így működünk. Maria azt mondhatta csak: légy olyan, amilyennek lenned kellett volna; légy olyanná hátralévő életedben, amilyenné magad a legjobb műveidben fölemelted. Ugyanazt mondhatta Maria, amit Saint-Martin követelt, csak most már a műveknek utána. De hogy magát életében először szabadnak érezhette! Volt a közelben egy életteli nő, aki őt szabadon választotta, akarta! Aki tiltások ellenére szerette meg! Ehhez nem volt hozzászokva a Költő, a zavar napról napra nőtt, Zofia várt. Igen félt az élettől a Költő; így csak költők tudnak félni.
Maria ellenkezése érveket szolgáltatott a gyáva döntés mellett.
Az élet kívánása mégis oly erős!
Még tartott a függő állapot, mikor levelet kapott Zürichből a Költő, március 17-i kelettel. Megrendülten vette Celina halálhírét a Mester; reményét fejezte ki, hogy Adam testvér szenvedése immár elegendőnek bizonyult a krisztusi útra visszavezéreltetni. Hosszú levél volt, de az őszinte gyásztól megbicsaklott a végén a Mester tolla, mert jókívánságait Celinához és Adamhoz együtt intézte, mintha Celina élne még. Egyesülésüket forrón óhajtotta, mint testvértársuk és szolgájuk. Hitt a túlvilágban a Mester, hogyne, de Legelső Tanítványa kiérezhette, hogy a gyászhírt a Mester nem bírta felfogni.
Ugyanúgy akarta őt a Mester Celinához és múltjához kötözni, mint legidősebb lánya, aki a Mestert csak embernek, s e műfajban is gyarlónak tekintette.
Mickiewicz habozott, mint mindig, nem mondott sem igent, sem nemet, így volt kényelmesebb; Zofia pedig elutazott örökre, noha ő volt 605az, akit az Úr a Költőhöz rendelt; az Úr megengedte ezt, de meg volt rendülve bizonyára Ő is.
Mickiewicz sok levelet írt Zofiához aztán, változatlan érzelmeiről biztosította megkésve; e levelek lényegét Władysław letépte. Zofia férjhez ment egy költőhöz, aki festő is volt, Lenartowiczhoz. Üres lett a ház, noha nagyobb és kisebb gyerekekkel tömve, de az élet reménye végleg kiszökött belőle Maria akaratából, aki nem eleven embert akart, hanem a lengyelségnek szobrot, makulátlant. Apjában az életet megölte Maria, a számkivetettségben született, aki a vakká vált lengyel festőnek halálon túl is hű özvegye lett, akinek hontalan életében a Haza volt a parancs. Az tud vallásosan hinni a Honban, aki sose látta.
Mindebből csak Armand nem vett észre semmit, a társadalmár.
Az orosz a törökkel háborúzni fog! Az európai hatalmak a török oldalán be fognak avatkozni, hadba lép az egész világ, feléled a világforradalom, s meglesz Lengyelország!
Ennek Armand külön örült, mert Maria kezére várakozva csaknem lengyel emigránssá lett maga is.
Bölcsen tették a közben elhunyt Bem tábornok meg a többi lengyel s magyar hadfiak, hogy a levert Népek Tavasza után a törökhöz menekültek és mohamedánná lettek, előre érezvén, hogy a Porta és Pétervár összeütközik a világszabadság hajnalán. De hogy ennyire gyorsan?! Az elbizakodott, lomha nyugati hatalmak számára kényszerítőleg? Ezt még a vadul bízók is alig remélték.
Már megmondták a doktorok, hogy Celinának gyógyíthatatlan, ritka rákja van, Mickiewicz mégis felélénkült, íreket fogadott nagy számban, felújult a francia–ír szövetség eszméje az angolok ellen, amit még Ledru-Rollin javasolt. Latin nyelvű ódában szólította fel III. Napóleont a világszabadság képviseletére Mickiewicz. Ismét veszélyes lett a Költő-Professzor, leveleit a cenzúra feltépte. Stattler márványba szoborta Mickiewiczet, Szweycer ismét lefotografálta, Zofia Szymanowska a Költő-Professzor portréját megfestette. Visszatért a Portáról Wysocki, a forradalmár katona, és a lengyel demokratákkal egyezkedni kezdett, hogy a lengyel koronát Napóleon Jeromosnak, becenevén Plon-Plonnak 606ajánlják fel, aki el is fogadta! Kár, hogy a magyar forradalmár Klapka röpiratot írt a hivatalos francia politika és III. Napóleon ellen, Plon-Plon terveit támogatván, mert a szerzőséggel magát Plon-Plont gyanúsították meg, és kegyvesztett lett. Mindegy, forrtak az elmék ismét, és jöttek ifjú lengyel költők a Professzor-Forradalmárhoz, például egy Lenartowicz nevű, meg mások!
Kitör a világháború mégis, a Honából negyedszázada elűzött lengyel nemzedék megéri a diadalmas hazavonulást, e dicső nemzedék mégis honi földben nyugodhat!
Armand elképzelte, hogy a világforradalom diadala után Mariával Varsóban vagy Vilnában fog élni; más város nem jutott eszébe, ezt a kettőt hallotta emlegetni.
Tevékeny forradalmárrá lett Armand ismét, és csak az nyomasztotta, hogy a Professzor-Forradalmár nem őt, hanem másik önkéntes ingyen-titkárát, Henryk Służalskit tünteti ki a szeretetével inkább.
Behozhatatlan előnyökkel indult e versengésben Henryk, mert már a Felkelésben részt vett, a Professzor fővezérsége idején légiókat szervezett, amiért a francia vasút forgalomszervezői állásából menesztették, azóta bakterként dolgozik, kis házikóban ücsörög a saint-germaini erdőben, minden vonat elé kibattyog, s jelzi, szabad-e a pálya. Van egy jó kutyája, avval járja az erdőt, madárfészkeket fosztogat, nyúlra vadászik, Párizsba mindig teli táskával jön be. Armand nem tudott vadászni. Henryk kopaszra beretválta a fejét, ez valami ólengyel szokás, hatalmas bajsza kétfelől majd a füléig ér, ez is valami ódon szokás. Termete hatalmas, ereje herkulesi. Mikor alakját a franciák megcsodálják, hamiskásan ilyeneket mond: „Hazámban a törékenyek közé tartoztam”. Egyszer egy francia vendég megemlítette, hogy mikor az orosz sereg Párizst megszállta, látták, hogy a kozákok, akik közé magát Henryk valamiért számította, noha lengyel volt az anyanyelve, nos, a kozákok mécsest ettek; mondta erre Henryk: „Én civilizált kozák vagyok, én csak sztearingyertyát eszek”. Tudott dorombon játszani, kozáktáncot járni, régi lengyel anekdotákat ráérősen előadni, miket Armand nem értett, körülötte kacagtak a lengyelek. Látta Armand, hogy a Professzor számára Henryk a megtestesült Nép, ezzel nem bírt versenyezni.
Szerette volna Henryket szeretni Armand, de nem hagyta magát. 607Nem tudhatta Armand, hogy Henryk az olyan fajtájúakra, mint ő, azóta haragszik, hogy tíz éve a Hetedik Hetek Őre csak Ram távozása után lehetett.
Mikor Celina halála után úgy döntött a Professzor, hogy Sztambulba utazik, újabb légiót szervez és az orosz ellen maga is hadakozni fog, Henryk, a leleményes, nagy tábori sátrat kerített, a lakás legnagyobb szobájában a parkettára fölverte, belülre szalmát szórt, és a Professzor-Vezérrel benne éjszakázott. Szívta a fogát Armand, hogy e hízelkedésnek Professzora bedőlt, de örült, hogy Henryk mellett e nagy hadi vállalkozásba őt is magával viszi a jövendő apósa. Armand dühösen érvelt a kishitűekkel szemben, akik Mickiewiczet őrültségéről lebeszélni próbálták arra hivatkozván, hogy közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Ugyan! Rég nem nézett ki ilyen jól a Professzor! És hány sokkal vénebb nagy hadvezér volt már!?
Ekkor történt az égetés, amelyben Armand is segítkezett, Władysław mellett; sok ezer kéziratoldal égett.
Útra keltek, Czartoryski herceg az egyik fiát is velük küldte, Władysławot. Kivirult a Költő-Professzor a hajón, orrlukaiból a könyvtár porát kiprüszkölte, mint a hadiparipa. A könyvtártól Armand is szívesen szabadult, ahol történészi kutatómunkáját nagy fegyelemmel végezte. Sehol annyira erotikus teret, mint egy olvasóterem, melyben immár csinos ifjú nők is megfordulnak, és a polcokról a könyvbe zárt holt szerzők e hölgyek finom kezébe kerülni kívánkoznak síron túli nagy gerjedelemmel! Élőként érezte ezt Armand, akiben misztikus hajlandóság nem volt, és a múltból, a reménytelen kolumbáriumból, ami a könyvtár, előre akart menekülni, az életes jövőbe.
Megérkeztek Sztambulba.
Teli volt Mickiewicz lobogással, a lakáskörülmények nem izgatták. Az ifjú Czartoryski herceg szállodába ment; ők hárman, vagyis Mickiewicz, Armand és Henryk egy szobában laktak Perán, a Galata európaiak által kedvelt részén egy franciánál. Amíg Henryk és Armand szaladgált a városban, a nyirkos szobában három művet is elkezdett írni a Költő: egy történelmi drámát, egy képzelt lengyel hölgy képzelt emlékiratait, valamint egy drámai költeményt, címe A Betegek Társalgása; kolerások közt játszódott volna egy soknemzetiségű karanténban, 608melyből egy lengyel tiszt végül kikerül. Armand nem tudta, hogy hasonló művet írt már Słowacki. Ahogyan régen Mickiewicz műveit Słowacki, úgy írta most Słowacki művét újra Mickiewicz, lélekben így zarándokolt el Słowacki sírjához, amit 1849. április 6-án, amikor temették, elmulasztott. A lapjában megemlékeztek róla, de nem Mickiewicz, ő fontosabbnak tartotta, hogy aznap a reakciós politika olaszokhoz való viszonyát elemezze. Harmincan állták körül a koporsót, senki meg nem szólalt, úgy oszlottak fel.
Nagy volt a belső lendület a Professzorban, noha Towiański e földies küldetést ellenezte, akárcsak az olasz vállalkozás idején.
Tárgyalt Mickiewicz Sztambulban az ő nevével is páváskodó Czartoryskiakkal, de hamar összeveszett az ifjú herceggel. Egyezkedni kezdett a Sztambulban mászkáló lengyel demokratákkal, akik nyíltan utálták és Júdásnak nevezték, mert Czartoryski szolgálatába állt. Egyezkedett török hivatalosságokkal, lassúak voltak s kevéssé közlékenyek, ám ha valamit mégis mondtak, érződött, hogy mondataik mögött nem egyetlen hátsó szándék húzódik, de legalább három; még az is előfordulhatott, hogy az ötödik, végső hátsó szándék egyezett azzal, amit mondtak. Találkozott Mickiewicz mohamedánná lett lengyelekkel és magyarokkal, tárgyalt velük is, de nem lehetett tudni, melyikük hazafi, aki az iszlámot álcaként vette magára jó katolikusként, melyikük karrierista, s melyikük kinek az ügynöke, kettős-hármas orosz ügynök-e, vagy csak a Porta valamely hatalmasságának kémje. Mosolygós volt mindenki, ráérősen ücsörgött mindenki, mintha nem is dúlna háború, mely a Portára nézvést végzetes is lehet. Az lett; sok mosolygósak előre látták, de remélték, hogy legalább addig kihúzza a Török Birodalom, amíg az ő életük lepereg. Tárgyalt a Költő-Professzor nem is egy, de két légió felállításáról, az egyik lengyel–szláv lett volna, a másik pedig zsidó. Titkárai közül Henryk a Lengyel, Armand a Zsidó Légió létesítéséért ügyködött, ezért is voltak a Költővel ketten; nem értek el semmit.
Mickiewicz lendülete megszakadt.
Armand mindent megnézett a városban, Mickiewicz semmit.
Armand bódultan mászkált s jegyzetelt. Bámulta az Hagia Szophiát, kívülről megnézte az épülő új szultáni palotát, a Dolmabahcse-szerájt, 609már majdnem kész volt, egy kis török Versailles, addig ötmillió aranyba került. Mondták róla a cinikusak, hogy ilyet utolsó uralkodók építenek, midőn az identitásnak már vége, de Armandnak tetszett. Járt a híres bazárban, a Kék mecset szépségét megcsodálta, s megnézte a Jedikulét, a Héttornyot is, ahol lengyelek is raboskodtak hajdan. A Chóra-templomot nem láthatta Armand, akkor még dzsámi volt, a legrégibb keresztény mozaikok lemeszelve várták feltámadásukat. A Topkapi-szerájt se láthatta, mert még benne lakott a szultán, Abdul Medzsid. Az ott élő lengyelek mesélték, hogy három biztonsági zónára van osztva a szultáni lakhely, s közülük csak az elsőbe juthattak be páran. A legtitkosabb belső épületről, a háremről mégis csuda meséket tudtak. Sok pici szobából és egy áttekinthetetlen folyosórendszerből áll, teli van ajtóval-ablakkal, de sose tudni, melyik nap melyik ajtó s ablak lesz nyitva, melyik zárva, melyik mögött áll fegyveres őr s melyik mögött nem, ezt csak a szultán tudja. Mesélték, van bent egy tárgyalóterem, melyben kút áll, csőrendszer szállítja bele a vizet, a víz éjjel-nappal hangosan csobog, ezért az ott folyó beszélgetést lehallgatni nem lehet. Tetszett az ötlet Armandnak, a város is tetszett, s nem értette, mitől lett átmenet nélkül borongós Mickiewicz.
Pedig a hajón még oly derűlátó volt! Az a néhány koleraeset meg sem legyintette kedélyét! Hogyhogy borús lett e virágzó, illatozó-bűzlő, egzotikus, pompás városban? Annak is örülhetne Mickiewicz, hogy az ifjú Władysław Czartoryski herceget az angol nagykövet, Redcliff hűvösen fogadta, ám őt, a hírneves költőt, a nemzetközi forradalmárt kitüntető melegséggel! Mickiewicz legyintett: az ifjú herceg diplomata, Anglia így érezteti, hogy hivatalosan nem tesz semmit, ő meg, a költő, egy senki, hozzá lehetnek kedvesek. Armand tiltakozott.
Mégis elértek valamit. Lassan, nehezen, de mégis. Igaz, a francia nagykövet, Edouard Thouvenelu gyáva bürokrata, de a lengyel légiósokat mégis beengedik, ha nem is Sztambulba, de legalább Burgaszba, Szadik pasához! Mindjárt indulhatnak a sereghez Burgaszba!
Mickiewicz megörült. Elege volt az előszobázásból, az ígérgetésekből. És elindultak Burgaszba ők hárman, a Költő meg a két titkára Szadik pasához, eredeti neve Michał Czajkowski, beceneve Czajka; feleségét Słowacki plátóilag imádta egykor. Czajka a harmincas években regé610nyekkel vétette észre magát Párizsban, s csak később lett Czartoryski keleti ügynöke, és a mohamedán vallást azért vette föl, hogy a törökök ki ne adják az oroszoknak.
Szeretettel fogadta őket Szadik pasa, cipelte a Költőt vadászni, lovagoltatta jó lovon, etette-itatta; a Költőt nem zavarta, hogy Szadik a vallását és a nevét elhagyta, mert sose volt vallásos, úgy hát mindegy. Henryk jelentkezett a kozák seregbe, Armand habozott.
A vezéri sátorban lakott a Költő, egyenruhába bújtatták, ennek gyermetegen örült. A katonákkal együtt étkezett, a tábori kosztot fogyasztotta, mint hadvezérként Itáliában hét évvel előbb. Feltűntek e lengyel–kozák seregben az olasz légióból is páran, látásuknak Mickiewicz örülni látszott. Hogy a többiek veszte nyomasztólag hatott-e kedélyére, nem tudjuk, és azt sem, miként hatott a volt Capoconduttore látása a megmaradt légiósokra; kínos téma, a feljegyzések kerülik.
Látta Armand, hogy Szadik hízeleg Mickiewicznek, eszközként akarja felhasználni Czartoryski ellen, noha Szadik kenyéradó gazdája volt nemrég. Áskálódni kezdett azonban Zamoyski gróf, és a mások által megszervezett sereget el akarta lopni, akárcsak Itáliában hét éve. Így is lett később, Zamoyski a Szadik-sereg felét elcsábította a magasabb angol zsoldba. Czartoryski azt hozta fel Szadik ellen, hogy mohamedánná tért ki; ő utasította rá. E méltatlan viszonyok láttán úgy döntött Armand, hogy az arisztokraták bosszantására a kozák légióba felvéteti magát.
Ezek a kozákok nem egészen olyan kozákok voltak.
I. Péter alatt bizonyos Ignat Nyekraszov kozák atamán a katonáival fellázadt a cár ellen, menekülniük kellett, letelepedtek a Szurdzsa folyó melletti Enoszban, de az is közelinek bizonyult, így az 1828-29-es orosz–török háború után továbbmenekültek Anatóliába, a Kus tó mellé. Nyelvüket, szokásaikat megőrizték, s várták, hogy hazájukba visszatérhessenek. Szadik még Czajkowskiként sok évvel korábban vetődött közibük, s úgy vélte, ezek nem orosz kozákok, bár oroszul beszélnek, s a lengyelek természetes szövetségesei lehetnek. A nyekraszovisták meg akarták ölni, cári kémet gyanítva benne, amolyan zaporozsjeit, akikből sokat küldtek át. Czajka életét egy szökött orosz katona, a Pohrebiscsból való Prokop mentette meg, tanúsítván, hogy Czajkowski lengyel, és a Felkelésben a cár ellen harcolt. Erre a kozákok úgy meg611vendégelték, hogy csaknem abba halt bele. S hogy immár Mehmed Szadik lett Czajkából, e régi italozásra emlékezvén a kozákok hagyták magukat a török seregbe verbuváltatni, s még azt is eltűrték, hogy lengyelek is jöjjenek közibük. Jöttek Törökhonban tengődő lengyelek és más lengyelek is, kik nem haltak meg a görög szigeteken. Ez volt Czajka kozák serege. Oszip Goncsar volt a kozákok atamánjának a neve, a fényképen kezében tábla, rajta oroszul: „Életem keserű a földön, 1855.” Adott e derék kozák atamán ötszáz katonát Szadik pasának, és Mickiewiczet még Sztambulban ősi szokás szerint kenyérrel és sóval köszöntötte; amúgy a cárnak volt a besúgója.
A táborban Mickiewicz szinte kizárólag Szadikkal társalkodott négyszemközt. Miről beszéltek? Arról biztosan, hogy Karol Różycki legyen a légió fővezére. Czajka a Felkeléskor Różycki alatt harcolt, most is magasztalóan nyilatkozott az ezredesről, látván, hogy személye Mickiewicznek kedves, meg azért is, mert egy magányos vénemberrel könnyebben elbánhat, mint Zamoyskival.
A Vátesz testvér erősen akarta, hogy a Vezér testvér fővezér legyen.
A Vezér testvér eközben a Mester parancsára tétlenül, erkölcsileg feddhetetlenül várta a tettek idejét, ami a Mester szerint még nem jött el. Hat évvel később neszelt föl a Mester, mikor Lengyelországból hírek jöttek, hogy valami készül. Utasítására 1862-ben ment Párizsba a Vezér testvér, hogy kéznél legyen. Az újabb leverendő lengyel Felkelés 1863-ban ki is tört, otthonról hívták Karol Różycki ezredest, legyen ő a fővezér; a Mester végre áldását adta. Akkor a hetvenhárom éves Różycki elindult a Hazába, kísérte az ötvennyolc éves Nabielak Zürichtől; Prágán és Krakkón át eljutottak Lvovba, ott Różycki megfázott, ágynak esett. A Nemzeti Tanács elutasította követelését, hogy a lengyel sereg esküdjön fel a towianista elvekre, úgyhogy Różycki mégsem lett fővezér; élt még hét évet. De most, 55 őszén nem tudhatták, hogy így lesz.
Szép ősz volt, csak Armand unatkozott, vele senki sem törődött. Irigyen figyelte Henryket, aki a katonákkal megtalálta a nyelvet, a történeteivel traktálta őket, s azok nevettek. Armand, a forradalmár, lengyelül nem tudott, oroszul nem tudott, lovagolni nem tudott, a török koszt megfeküdte a gyomrát, a vodkától pedig, amit a mohamedán vallás tilt és a táborban vedelték, gyomorgörcsöt kapott.
612Fellélegezhetett, mikor a tábort váratlanul otthagyták és visszatértek Sztambulba.
Azt írta erről Mickiewicz Czartoryski hercegnek Párizsba: „Úgy éreztem magam a táborban, mintha hazám ölén lettem volna, és ha nem fog el a hirtelen gyöngeség, alig tudtam volna a tábortól elszakadni.”
Miféle gyöngeség?
Megint vérezni kezdett az aranyere, és elrontotta a gyomrát. Orvost hívtak, megvizsgálta, arrafele nem ritka a kolera, de nem az volt; mindenesetre azt tanácsolta, térjenek vissza pihenni Sztambulba.
De mit kellett volna kipihenni? Az üdülést? A nyúlvadászatot? Az őszi langymeleget? A lófuttatást? Az éneklést a katonákkal?
Gyermeteg, játszi katonáskodás volt, unta is Armand.
Összekülönbözött volna Mickiewicz Szadikkal? Dicséri abban a levelében, amit Lenoir úrnak írt. E befolyásos Kelet-szakértővel Hersfeldben találkoztunk, ő az a Zwierkowski hadnagy, aki savanyú megjegyzést tett P. hadnagynak a németek lelkesedésére, és a besançoni depóban demokrataként lázadozott, nem sejtvén, hogy Czartoryski herceg keleti ügynökeként, francia néven híresül majd el.
Visszatértek Sztambulba; de miféle gyöngeség miatt?
Mickiewicz törökül tanult. Egy örökké nyughatatlan elme miért ne akart volna törökül megtanulni? Lévy is tanulgatott. S miért ne szervezett volna Mickiewicz Lengyel Légiót, Zsidó Légiót, bármilyen légiót, ha a cár elleni küzdelmet fontosnak tartotta? Állították, azt gondolta, miszerint pár száz fős csapatok az orosz–török háború kimenetelére hatással lehetnek.
Nem ezt gondolta.
A nagyot gondolta, a legnagyobbat: hogy a Megváltói Szikrákat a Földön szimbolikusan szétteríti.
Az ő teste a Szikra hordozója, elvitte Európa délkeleti végére, és bármi lesz is, a Szikra ott marad.
Ugyanez a Szikra Európa északnyugati végén már ott van, szintén az ő váteszi volta révén.
Hogy hol?
Nem hazudott Eustachy testvér Ramnak tíz éve, amikor azt mondta, hogy Mickiewicz Oostendébe készül. A városnak már a neve is a nyu613gati véget jelenti, Mickiewicz valóban oda akart utazni, s mert a Körben folyó nagy lázadások miatt nem sikerült, maga helyett odaküldte Ferdynandot és Annát, akik a Népek Tavasza zűrzavarának idején a Kazimierz Ferdynand Adam névre keresztelték Towiański Mester fiát, aki Oostendében született 1842 júniusában, mikor a Mester a családjával, Párizsból kiutasíttatván, Brüsszelbe menet ott töltött pár napot. A keresztelővel sok évet vártak, hogy Mickiewicz a helyszínen lehessen a keresztapja. Az lett, bár távollétében.
Mickiewicz révén a Szikrák egész Európát, délkelettől északnyugatig, immár beborítják!
Szimbolikus a két légió, a lengyel és a zsidó. A kozákok révén az Úr Ügyébe a pravoszlávia is bevonatott, és a mohamedán Czajkát azért térítette Mickiewicz, hogy szimbolikusan mind a négy egyistenhit együtt legyen, és kétezer holdév múlva, a következő Eljövetelkor a Megváltót együtt segítsék.
Hűséges maradt Towiańskihoz Mickiewicz.
Towiański adta föl, nem ő. A Mester a Nagyból visszahátrált a Kicsibe, a Szellemből a Gyakorlatba, a Megváltásból a Politikába. Kudarcot vallott a Pápa, a zsidók és a cár megtérítése, maradt a csalódott Mester számára a Kör, azt akarta visszakaparintani mindenáron, és más eszköze nem volt, mint a hagyományosak: fenyegetés, zsarolás, kitüntetés, kinevezés, leváltás, szidás, a hívek egymás elleni kijátszása, szóval a káderpolitizálás, amit a pártokban gyakorolnak. Elleneznie kellett minden kezdeményezést, ami az ő pozícióját gyöngíti, és másokét erősíti. Mickiewicz volt a legerősebb, ő érezte magát megváltottnak leginkább, őt kellett gyöngíteni elsősorban. Az gyöngítette, aki megváltotta. Sikertelenül. Oly mélyen rendítette meg Mickiewiczet Towiański, amilyen mélyen Towiańskira nem hatottak a saját küldetéses víziói. Towiański magából csikarta elő a vízióit, Mickiewiczet egy másik ember mentette meg. Emberben közli magát az Isten, és azzal közli, akinek a befogadásra tehetsége van.
De mi az a gyöngeség, amely a Legelső Tanítványt megrohanta?
Talán éppen ez: a Küldetés vége.
Ugyanolyan rettentő üresség, mint a Pan Tadeusz befejezése után.
A Mester is azt tanítja: megérzi a Szellem, mikor fogytán az Akarat, s 614lefokozódni nem akarhatván úgy dönt, ideje a Testet elhagynia. Fájdalmas e folyamat, és nem azonnali, túl sok szállal kötődött össze Test, Lélek, Szellem az életidő alatt. Gyarló a legtöbb Szellem is, s van úgy, hogy átmeneti lakhelyét túlságosan megszerette. A válás fájdalmát nem is feledi soha, emlékét a következő testesülésbe magával viszi.
Lakástól is nehezen válunk meg, ha megszerettük, ha benne mind a jó, mind a rossz: az élet megesett velünk. Emlékekkel teli az ilyen lakás, szellemek suhognak tülekedve, bútorokat hiába rendezünk át, dobunk ki. Képzelhető a Szellem fájdalma, midőn a vendéglátó Testtől búcsúzik. A Szellem lusta: nehezen távozik a Testből, és Odaát is kényelmes marad, gyakran kancsukával kényszeríti az Úristen, hogy ismét földi testbe gyötörje magát.
Visszatértek Sztambulba.
Armand örült, a város volt az eleme. Akadt dolga bőven. A zsidó légió szervezését intézte, és Rothschild sztambuli bankáraival tárgyalt. Mondhatta nekik a tényt, hogy a Lengyel Légióban már van kétszáz zsidó. Bejutott Resid pasához, a Nagyvezirhez, meg Mehmed pasához, a hadügyminiszterhez is. Armand-t aztán Camondo és Alléon bankár urak elvitték Izrael Landau úrhoz, aki a párizsi Alphonse Rothschild váltóival érkezett Sztambulba; Landau úr kijárta, hogy Armand-t a török külügyminiszter, Fuad pasa fogadja. Pompásan alakult minden. Honnét sejthette volna Armand, hogy a töröknek esze ágában sincs zsidó légiót engedélyezni? Tudják: elég ígérgetniük, úgyis megkapják a pénzt. Hogy aztán a párizsi Rothschild minek támogatta a törököt az orosz ellen? Hadikölcsönök jól szoktak jövedelmezni. Miféle álláspontot foglalt el zsidóügyben a többi Rothschild? Egyik ilyet, másik olyat; a lényeg, hogy a tőke mindenben benne legyen.
Lehetett szó arról, hogy a párizsi Rothschild kap valami területet a töröktől Jeruzsálemben, így ez a zsidó légió is az Erec visszahódításának része lett volna, angolellenes céllal. Talán ezért támogatta Armand Lévyt, aki vezetéknevével élt, nem pedig keresztnevével, a sztambuli francia zsidó iskola igazgatója, Brunswick. Rothschild a hadikölcsönt megadta, zsidó légió pedig nem lett; katonája bőven volt a szegény, hát 615tékozló Portának, adófizetője kevesebb, a birodalomban élő nem muzulmánokat inkább alaposan megadóztatni határozott, semmint besorozni.
Armand a loholásai közben Mickiewicz lakásügyét is intézte.
Mickiewicz nem akart lakást keresni.
Egy lazarita kolostorban húzódott meg, nem volt kedve kijárni. Armand sürgetésére a Perán lévő Hotel Luxemburgba költöztek pár napra; aztán talált végre egy házat Armand, a központtól elég messze, a Jenisehir útnál, a Kalandzsi Kuluk és a Szakiz Agacsi szokak között, faház, de emeletes, környezete nyomorúságos, viszont lengyel nő adta bérbe.
Papasz Köprünek hívták e területet akkor; a Takszim tértől a Boszporusz felé indulva jobbra, meredek lejtőn lehetett később a Mickiewicz Múzeumhoz találni, bár az eredeti kőház, amelynek fényképe a párizsi Mickiewicz Múzeumban látható, 1870-ben leégett. Szegényes gyűjtemény, Mickiewicz eredeti halotti maszkjával és török íráspróbálkozásaival.
Könyökölt a Költő az emeleti szoba ablakában, és nézelődött kifele csöndesen. Faházak álltak szemben és körül, szűk utcácskák, s a meredek dombnak kapaszkodó, gyalogosnak vagy szamárnak szánt tekergő ösvény jobbra; az utcán vízhordó kordék, mert forrás a közelben nincs. A földön árusok ülnek, vénemberek bámulnak az emeleti ablakokból lefele naphosszat szótlanul, szurtos gyerekek zsivajognak, kávét hörpölnek a dologtalan férfiak odalent, s kiabálva társalognak; nézte a Költő csöndesen.
Onnét tudni ezt, hogy noha a környék teljesen leégett, amikor a ház is, úgy épült újjá, ahogy Keleten mindig minden: ugyanúgy. Az idő arrafelé kevésbé csomósodik össze és kevésbé tágul, mint Nyugaton. Az egyik legszegényebb negyede volt Isztambulnak ott jártamkor az a hely, és százharminc évvel korábban sem lehetett nagyon más. A Költőt a környék litván hazájára emlékeztette, ezt tudjuk, ezért szerette.
Kicsiny közösségben képes csak élni az ember, így van teremtve, az élettere hatvanfős falu, s ha valamely közösségben ennél több személy van, megdöglik benne az élet.
Hatvannál nagyobb létszámú színház nem működik. A Körnek is 616mindig hatvan tagja volt, cserélődők, de hatvan, s mikor többen lettek, baj lett. Hatvan fővel elvegetál egy pszichiátriai osztály, hetvennel az orvosok is megőrülnek. Hatvan főig sziget egy sziget személyes barátokkal, személyes ellenségekkel, ennél nagyobb létszám szörnyűség.
Hét évre van méretezve minden hatvanfős közösség, többet nem bír ki, szétrobban. Hét évig dolgozhatsz egy helyen, utána állj tovább. Hét év alatt múlik el a nemi vágy. Hét év alatt újul meg a szervezet minden sejtje.
Negyven év múltán minden eltemetett múlt feléled, elvész a történelmi tapasztalat. A bibliai negyven év a pusztában: éppen két nemzedék.
A bűvös számok igazat mondanak. Nem arra való az ember, hogy nagyvárosokban hányódjék magányába savanyodott, babonáit maga köré vizionáló, passzív és agresszív előember módján.
Alkalmas helyet talált a Költőnek a titkára, csak nem tudta, mire. Nem tudta, mivel jár, ha egy hontalan hazatér. Nyomorult, szegényes környék, mégis emberi, olyan, ahová őt nem engedték vissza. Nem kellett volna elhagynia Litvániát soha. Nem kellett volna a költőlét, a dicsőség, a lelki és szellemi hányattatás, nem kellett volna semmi. Csak egy észrevétlen, szerény életet végigélni valahogy.
Ha küldetését bevégzi az ember, belátja: nem volt értelme.
Testi bajt hűséges szolgái, Henryk és Armand nem észleltek. Henryk változatlan energiával alakította a Népet, Armand társadalmilag szervezkedett s tanult törökül, jiddisül és lengyelül egyszerre; ők éltek. Látták, hogy a Költő leballag az utcára, saslikot eszik, ízes csorbát kortyol, olajban sült padlizsánt, sült paprikát majszol vagy lepénybe sült kebabot, és olajos salátát sok hagymával, paradicsommal, olajbogyóval, vagy piláfot, és tűnődő, megértő mosollyal nézi, ahogy a törökök a felfordított csésze alján maradt zaccból jósolnak; látták a titkárai, csak azt nem látták, hogy ez a nyugalom.
Látták, a sarkon, a kovácsműhely ajtajában álldogál a Költő, nézi bent a tüzet, az üllőt, hallgatja a kalapács csattanásait. Szokott pipáját csibukra cserélve maga is az utcán ücsörgők közt üldögél, bár ő széken, azok a földön. Magyaráznak, mesélnek a kedves szomszédok hadonászva a kedves szomszédnak törökül, ő pedig bólogat, mintha értené; talán értette is.
617Elérkezik a pillanat, amikor nincs múlt, nincs jövő és nincs vágyakozás.
Megerőltette még a szellemét, hogy a Mester szellemével, mely Svájcban időz a testben, egyesüljön? Minek? Ez a megtestesülés lezárult, a csoda nem történt meg. Majd kétezer holdév múlva.
A betegség a szellemé, mondta a Mester, nem a testé.
Állították, hogy Zamoyski gróf és Szadik pasa vetélkedése döntötte volna romba a Költőt.
Mindig alábecsülik a Költőket.
A ház, ahol lakott, sötét volt és nedves; baktériumok üdülője, mondanák száz évvel később; ugyan.
Puffadt volt akkoriban a Költő; az ember a baját az ételre szereti tolni, hát eszik. Szeretett enni akkoriban a Költő. Volt fogadott szakácsa, egy lengyel, bizonyos Antoni Łepkowski, valamiért eltűnt, utána jött egy görög; a görög konyha se rossz.
Karol Brzozowski bóklászott a sztambuli utcán, s egyszerre látta: jön vele szemben a Költő! Haja ősz, arca puffadt, járása ingatag, de ő. Megálltak. S miközben beszélgettek, így emlékezett öreg korában Brzozowski, egy török lépett hozzájuk, s felindulva, tört franciasággal kérdezte: „Ki ez az ember? Ugye felszentelt látnok ő?” Igaz is lehet. Oly sok ihletett szent embert ismerhettek azon másik szép egyistenhit hívei életükben, hogy látásuk kifinomodott. Szétmálló arcon is látható a múltja. A szellem legutolsó vékonyka kisugárzása is mérhető a legérzékenyebb műszer által: általunk.
Az már a másik kisugárzás, bár keveredik még a régivel.
Burgaszba ír Szadik pasának a Költő, legyen a Zsidó Légió vezére Karol Różycki. Végrendelet, megbocsátás, felkenés.
Éjjel felriad, gyerekkoráról mesél Henryknek, a halott Celináról s gyermekeiről, az élőkről. A legkisebb, az ötéves Józef legyen a költő. Bárcsak falun cseperedne föl! Csakis úgy lehet nemzeti bárddá!
Jó volna gyermekünkben magunkat újrakezdenünk, de tudva, ami csak elhibázott élet múltán tudható.
Október végén esni kezd, zuhog, nem lehet az utcára társas csibukozás céljából kiülni. Hosszan fejtegeti Armandnak, miben téved Towiański: meg akarja várni az egyes ember tökéletesedését, s csak akkor kezdeni a 618tettet. Nagy hiba, mondja. Armand lejegyzi; fogalma sincs, mit ír le. Szörnyű fejtegetés: tévedni képes emberré lett a Mester. Ez a vallás vége.
Még török írást gyakorol; abbahagyja, céltalan.
Mesél Vilnáról. Czartoryski herceg jószágigazgatója szeretett volna lenni, ez volt a vágyai netovábbja kamaszkorában, s még ez se sikerült. Hazájából a nagyvilágba vágyott, orvosi igazolásokat hajszolva levelezett Kovnóból lázasan, a nagyvilágot megkapta, bárcsak ne sikerült volna.
Nézi már, nézi testéből kifelé emelkedve a szelleme, nézi, hogy a következő testesülés előtt megjegyezze.
November 29. közeleg, a Felkelés évfordulója. Jó lenne aznap. De nem. Három nappal előbb. Vele vitázó nagy utóda, Wyspiański közelebb került, de még ő is egy nappal előbb.
A rosszullét nem volt súlyos, elment hát a dolgára reggel Henryk is, Armand is, meg Kuczyński ezredes, a látogató. Bednarczyk vette észre, hogy baj van. Jött Gembicki doktor. Mire Henryk és Armand visszaért, a Költő visszanyerte az eszméletét. Hívtak még két orvost, Narkiewiczot és Szostakowskit; megjött a pap, Ławrynowicz; jött még egy doktor, Drozdowski. A házat bérbe adó Rudnicka asszony is ott volt. Gyógyszerrel tömték. Teste tüzelt. Nem értették a doktorok. A gyógyszereket nem akarta bevenni. „Mit akarnak tőlem?! Rúgd ki őket, elegem van!” Aztán a gyógyszereket, megszánva őket, mégis lenyelte. Fáj. Laudánummal kínálják. Nem kell, hadd fájjon. Nem értik a doktorok. Mi ez? Kuczyński ezredes visszatér. Felismeri. Jön Duchiński, meg Rudnicki kapitány, Perkowski kapitány. Nagy esemény, jelen kell lenni. Fáj. Szájába tömik a laudánumot. Fetreng. Még benne van a szellemből az utolja. Spiritusszal dörzsölik, fáj. Tiltakozik. Dörzsölik. A haldoklásban az a megalázó, hogy nem tilthat meg semmit. Hálát ad az Úrnak, mert ez új tapasztalat. Este kilenc. Látják, magánál van. Nyugodt. Lát. Ez nem kolera, néznek egymásra a doktorok. De micsoda?
Nézi őket. Megmondja nekik.
Nem hallják.
Legyinteni nem bír.
619Azt írja Naplójában Seweryn testvér 1855. november 30-án, pénteken: „Adam Mickiewicz meghalt Konstantinápolyban folyó hó 26-án este kilenckor, pár órás betegség után (kolera). Czartoryski telegráfon kapta a hírt. Nekem Wincenty Budziński mesélte, akivel a Palais Royalnál találkoztam. Épp a testvérek gyűlésére mentem Karol testvérhez, Andrzej Towiański névnapja alkalmából. Ott már tudtak Adam testvér haláláról, és úgy éreztek, amint kell. Valamennyi testvér keresztényi hangulatban volt iránta; fájlalják, hogy a halál a számára nem sajátságos úton érte; érzik, hogy e véget az okozta, hogy saját igaz misszióra nem vállalkozott. Vasárnap emlékére mise lesz a Saint Méry-templomban.
Voltunk ötvenvalahányan. Edward (Duński) felolvasta az általa s Karol testvér által írott, Andrzej Towiańskinak címzett levelet, volt benne hely még valamennyi testvér számára. Aztán ittunk Andrzej Towiański egészségére s arra, hogy kötelességeink az Ügyben teljesedjenek.”
Megkönnyebbült a hírtől Seweryn testvér, és december elején ilyeneket jegyez föl: „Grałężowski kedvezőtlenül vélekedik Mickiewiczről…”; majd: „Költeményt kezdtem Adam testvér halála alkalmából…” December 7-én pedig ezt jegyzi föl Seweryn testvér: „Meglátogattam Grałężowskit, nála találtam Bohdan Zaleskit. Persze a beszélgetés jórészt Mickiewiczről folyt. E beszélgetés felszabadító benyomást tett rám, és nagy tanulsággal szolgált. (…) Bohdan, a látszólag érzékeny és lágy, Adamra vetette magát, a gőgjére, a hibáira, amelyekről eddig nem is tudtam, oly tűzzel és szenvedéllyel, amilyet még sose láttam nála. Sőt kijelentette, hogy Adam gőgje és despotizmusa olyan pokoli volt, hogy ez tartotta vissza az Ügytől, amit neki pedig Adam maga nyújtott.”
Örültek a demokraták is, hogy a zavaros fejű költő nem zavarja többé köreiket; a demokraták szoktak a leginkább despotikus módon működni. Czartoryski azt akarta, hogy török földben, Adampolban nyugodjék a Költő, a lengyelségtől és a franciaságtól mennél távolabb, haló porában is őt, a Herceget szolgálva.
Sztambultól huszonöt mérföldnyire fekszik Adampol, a francia lazariták birtoka, 1842 óta bérelte Czartoryski, nevét azóta viseli a falu. Az ott élő lengyelek állampolgársága francia; van, kit a cserkeszek adtak el a kurdoknak rabszolgaként, és Szírián keresztül vergődött el oda, van, 620ki az orosz flotta valamely hajójáról ugrott vízbe és úszott a görög partra, s ott zsoldosként szolgált évekig, mígnem leszerelt és Adampolba ment. Járt ott Murad pasa is 1849-ben, mi korábbi nevén ismerjük: Bem apó. Ott ünnepelte 1850-ben huszonkilencedik születésnapját egy ambiciózus titkos író, Gustave Flaubert. Lakott ott két magyar hadirokkant is. A nyolcvanas években a Czartoryskiak a birtokot meg is vették; az első világháború után Adampol neve Polonezköy lett, lakói lengyel állampolgárok. 1937-ben Atatürk, akit ők rajongva szerettek, lengyel állampolgárságukat elvette. 1958-ban ment el az utolsó lengyel pap, Kot atya. A hatvanas években Ausztráliába, Nyugat-Németországba vándoroltak ki a legtöbben, a londoni Czartoryski-utód 1970-ben mondott le tulajdonjogáról. Oda akarta hát Czartoryski, a királyjelölt, a Költő bolygó szellemét zárni, és ezt nem akarhatták a demokraták, noha meg voltak könnyebbülve ők is.
A barátok azt kívánták, nyugodjék Mickiewicz Montmorencyban, Niemcewicz meg Kniaziewicz mellett. Szobruk a templomban látható, sírjuk a csinos temetőben. Ott nyugszik Celina is meg sok gyermeke, Maria nincs köztük. Mickiewicz is ott nyugodott aztán egy darabig – de mily nehéz volt Armand-nak koporsót szereznie, engedélyt a hulla kiszállítására! Akadékoskodtak a helyi hatóságok meg a franciák is, nem kellett nekik a forradalmár holtan se, a francia követségen okmányt követeltek, hogy nem kolerában halt meg; Armand dühödten ügyintézett, átkozódott, közben Henrykkel felváltva a szoba előtt is őrködnie kellett, a tisztelgőkkel kezet fogni, a halotti maszk öntésére felügyelni; de aztán, mikor a behajózási engedély végre meglett, akkor Armand elindult a házból.
Felfelé kaptatott, nem tudta, merre, lefelé botorkált, nem tudta, merre, soknapi álmatlanság után, ürességtől részegen imbolygott, nem volt se fájdalma, se fáradtsága, ment, vitte a mozgása, és a tengerpartra ért.
Leült a parton, ült a Boszporusznál. Szemben dzsámitornyok, balra a Topkapi-szeráj halma, pont átellenben a dombon felfelé kapaszkodó bazár. A vízen ladikok, révészek s halászok tették a dolgukat, a kikötött csónakokat ráérősen mosták, a kifogott halakat komótosan rakták dézsába, vergődtek a halak, hálójukat foldozták a halászok, a zsákmányt válogatták, ahogyan emberemlékezet óta. Éltek a halak, a farkuk tőlük 621függetlenül csapdosott, dobálták a testüket, ugráltak fel, a halászok hagyták, a zsákmány joga ez.
Ült a parton Armand Lévy, térdét felhúzta, kezeit a térde alatt egymásba kulcsolta, önkalodába zárva ült, kisebb volt, mint ember lehet, mintha görcs bántotta volna, de nem fájt semmije, csak üres volt; és ültek mások is a part legszélén, koszos fehér göthös macskák ültek izgatottan.
Ültek, ücsörögtek, egyikük-másikuk néha felállt, izgalmában a tengerbe majd beleesett, egyikük beugrott egy ladikba, a halász az evezőjével odacsapott, az elszánt macska visszaugrott a partra, leült, ült, a ladik felé bámult meredten, várta a könyöradományt tovább. Várt a többi macska is, üres szemmel néztek Armandra, ki ez a jövevény, szemüket visszafordították a vergődő halakra, vártak.
Ekkor jött két török. A maguk nyelvén kiabáltak, azon a nyelven halkan beszélni nem is lehet, jöttek, a macskákhoz értek, az egyik török egy macskába belerúgott s fölnevetett. A macska majdnem a vízbe esett, a többi felugrott, elvágtatott. A két török továbbment. A macskák lassan visszasomfordáltak, körülnéztek, megint leültek.
Akkor zokogott fel Armand.
Felnézett az egyik halász, feldobott egy kisebb halat, a macskák hersegve nekiestek.
Armand Lévy üvöltve sírt ültében. Két másik halász is odanézett. Látták, ül ott egy ember és sír. Visszafordultak munkájukhoz. Halandó az ember, s az élőnek olykor gyásza van.
Történt hét évvel korábban, 1848-ban, hogy Londonban egy Marlay nevű lelkes ír hölgy bizonyos összeget végrendeletileg a Kelet ír prófétájára, Mickiewiczre hagyott, aztán meg is halt. Évekig húzódott a végrendelet végrehajtása, s mikor semmi levél nem segített már, Mickiewicz találkozott a Párizson átutazó Rammal, aki megígérte, hogy közbenjár; meg is tette, a pénzt Mickiewicz meg is kapta, nem sokkal végzetes sztambuli utazása előtt.
A Körtől való elszakadása óta ekkor, 1852 márciusában járt Ram Párizsban először. Találkozott néhány testvérrel, azok igen borongtak 622szellemének világiasságán. Ram álmélkodva hallgatta Seweryn tesvért, aki épp annak örült a rue Suger 9. szám alatti szobájában, hogy Nabielaktól becses ajándékot kapott: a Mester hajszálát, amit Einsiedelnben nyírtak le még 1845. március 14-én, aznap, amikor egy fontos levelét írta, amelyben a hívek állásfoglalását kérte a cárnak írt levélre és Pilchowskira vonatkozólag. A hajszálat 1850-ben, Zürichben kérték el a Mestertől, s most Sewerynnek ajándékozták. Azt is elmesélte Seweryn, hogy tavaly néhány hónapig Nanterre-ben lakott, a rue Rogale 25. szám alatt, a harmadik emeleten, ugyanabban a lakásban, amelyben egykor a Mester, és egyesült a szellemével, mert azt a lakást a Mester szelleme azóta is szereti. Ebben a lakásban kiáltott rá Towiański Celinára, aki azonnal gyógyulni kezdett, és ebben a házban fogant Mickiewicz és Celina következő gyereke, Helena. Nem tette hozzá, ami pedig valószínű, hogy Xawera ugyanott szülte meg Mickiewicz gyerekét a forradalom alatt.
Ram megtekintette a gondosan üveg alá keretezett hajszálat, komoly képpel nézte, de elragadtatást nem mímelt. Azon tűnődött, hol is volt akkor ő, vajon még úton volt-e Jeruzsálemből Svájcba, vagy már Einsiedelnbe ért. Február elején rúgták ki Jeruzsálemből, csoda, hogy meg nem kövezték, utólag nem érti, hogy úszta meg; Egyiptomban négy hétig csücsült a karanténban, nem volt nap, hogy eszébe ne jutott volna Juliusz Słowacki verse, A pestisesek apja; Egyiptomból három hét alatt ért Svájcba – nem emlékszik a nyiratkozásra, valószínűleg azért nem, mert még nem érkezett meg a Mesterhez. Ha olyan gyerek lenne még, mint volt, és mint amilyenek a testvérek maradtak, most maró féltékenységet érezne, amiért más kapott hajszálat, ő meg, aki annyi mindent megtett a Mesterért, nem.
Ő közben felnőtt, a testvérek nem. Mégsem bánta, hogy felkereste őket, hogy ő jelentkezett Mickiewicznél hét hosszú évvel azt követően, hogy a Körből Adam testvér kirúgta. Különös részvét ébredt benne irántuk, amiben nyoma sem volt a viszontszeretet igényének. Seweryn mégis megsértődhetett, úgy érezhette, Ram lenézi vagy őt, vagy az ajándékot, mert ezt a találkozást nem jegyezte föl.
Ram késő este távozott a pici, alig bútorozott szobából, az ágyat és az asztalt Seweryn testvér bérelte, mint mindig. Két perc alatt kiért a Saint-623Germain-re, ez volt valaha az ő környéke, amíg Eustachy testvérnél lakott. Itt van a Saint Séverin-templom, ahol a Mestert búcsúztatták, és itt keresztelte meg Kajsiewicz. Könnyek szöktek a szemébe, de nem tudta, mit érez voltaképpen.
Aztán 1854 augusztus közepén Ram három napot töltött Párizsban Hannover felé, s mikor két hét múlva visszatért, útban Új-Grenada felé, ismét megállt Párizsban.
Augusztus 12-én fogadta Mickiewicz. Ram legnagyobb meglepetésére ott találta nála azt a lengyel papot, aki egykor Rómában, a Pápával való találkozás után faggatta, Edward Duńskit.
A Sátán fattyának és cári ügynöknek nevezte üvöltve a Mestert tizenegy éve a tisztelendő, s most ott áll Mickiewicz mellett civilben. Mickiewicz büszkén mosolyodott el: Edward testvér a Feltámadottakat otthagyta, a Mester híve lett, emiatt lelkészi engedélyétől megfosztották, köztünk világi papként ténykedik.
Megtérésem akkor kezdődött, mondta alig hallhatóan Duński, szeméből könnyek törtek elő, váratlanul letérdelt, és átölelte Ram térdét.
Ott térdelt a hitehagyott Ram előtt egy ember, az egyetlen, akit valaha sikerült megtérítenie. Zavartan állt, nem mert megmoccanni. Csönd volt. Mickiewicz jó érzékkel közelebb lépett, és felsegítette Edward testvért. Leültek, Mickiewicz az íróasztala mögé, Edward testvér és Ram egy-egy karosszékbe. Edward testvér letörölte a könnyeit, és rámosolygott arra az emberre, aki az ellensége volt, akinek hatalmas hite az ő akkori hitét megingatta, és Saulusból Paulust csinált belőle. Nagy kár, hogy ez az ember közben elvesztette a hitét. Nem is azonos azzal ez a mostani ember: az sovány volt, ez kövér, az fiatal volt, ez öreg, annak köpenye volt, ez úgy öltözik, mint egy kapitalista, mint egy angol: öltöny finom szövetből, nyakravaló, drága cipő. Mégis őt küldte egykor az Úr, mint angyalát; az igaz útra vissza kell téríteni.
Vékony, sápadt, áttetsző bőre volt Edward testvérnek, szeme lázasan csillogott, Ramot Juliusz testvérre emlékeztette. A kínos csöndben meg is kérdezte, mi van Słowackival. Meghalt tüdővészben öt éve. Ram ajkát beharapva bólintott. Duńskira is ez vár, gondolta. Duński szükségét érezte, hogy kissé remegő, de tárgyilagos hangon beszámoljon róla: Ram testvér helyét Jakub Aaronowicz vette át, de sajnos sokat ivott, és 624elmaradt a Körből. De a Kör él, nagyon is eleven, a testvérek kitartóan imádkoznak, és a Mester rendszeresen fogadja őket Svájcban.
Jó dolog imádkozni, mondta Ram, de olykor cselekedni sem árt. Az a baj, hogy nem vagytok a tett emberei.
Edward testvér hevesen tiltakozott: Adam testvér még hadvezér is volt a Népek Tavaszán, és sok testvér harcolt fegyveresen!
Na és mi lett belőle?
Nem az számít, kiáltotta Edward testvér, hanem az, hogy Towiański Mester Ügye egyesíti a demokratákat, az arisztokratákat, a bölcseket és a balgákat, a papokat és a rabbikat, a katolikusokat és a protestánsokat; ez új, magasabb egyház!
Ram majdnem elmosolyodott. Ezt ő mondta Duńskinak akkor, hétfőn a római albergóban, és Duński, úgy látszik, ezzel lett megfogva, ezért átkozódott másnap annyira. Azért emlékszik a saját szavaira pontosan, mert meglepte, hogy ilyet tudott kitalálni. Azt gondolta akkor, a Mester sugallta a távolból, de hát a Mester semmit sem tud sugallni a távolból, és ez nem is hívő érvelés: nem függ az igazság attól, hányféle ember hisz benne.
Óvatosan megjegyzi: temérdek ember próbált aranyat csinálni, egyik így, másik úgy, mégsem sikerült. Azért meri ezt mondani, mert kicsit beleásta magát a kémiába. Ezen az alapon a katolikusoknak van igazuk a Mesterrel szemben, mert ők vannak többen. Ezen az alapon népgyűlésen kellene megszavaztatni mindent, és amiben az utcaseprők is meg a lordok is megegyeznek, azt törvénybe lehet iktatni, de semmi mást.
Mickiewicz bosszús, Ram hangja nincs az Ügy tónusában. Duński legyint, csalódottságát hessenti el. Nem fogja hagyni, hogy aki megtérítette, az most eltérítse, nevetséges. Nem szól Ram érveire, dolga van, benéz még Celinához, sietve távozik.
Kedves ember, mondja Ram engesztelően Mickiewicznek.
Hívő szellem, mondja Mickiewicz szigorúan.
Ram bólogat.
Mickiewicz áradozni kezd Duński testvérről. Húszévesen állt katonának a Felkeléskor, emigrált, részt vett Zaliwski balul sikerült expedíciójában, belépett a demokraták társaságába, és pap lett, mint Kajsiewicz. Látomásai szoktak támadni, néha annyira rosszul lát, hogy írni 625se bír, csak diktálni. Az álmok jelentőségét érzi, önmagát azokból fejti meg. Hatalmas a szelleme, valahányszor orvoshoz kell mennie vagy levelet továbbítania, nem indul, amíg a Hang nem parancsolja. A Hang parancsolta azt is 48 szeptemberében, hogy induljon ahhoz, aki ellen addig prédikált! Testi betegségei megszűntek, elment Svájcba a Mesterhez, azóta boldog. Tudja és leírta, hogy a pápaság épp most roppan össze, mert önmagától elidegenedett. Most már Isten közvetlenül szólhat az emberhez, és megjelenhet előtte. A kegyelem közvetlenül éri az embert, és nélküle nem megyünk semmire, mert gyöngék, tökéletlenek, bűnösök vagyunk.
Ram bólogat.
Mickiewicz behunyt szemmel idézi Duński testvér szavait: „Akinek szolgálnia kell a hivatalt, maga nem lehet hivatalnok.” Mickiewicz felnevet, kinyitja a szemét. Ezt ellenem írta, mert 49-ben történetesen a Mester mellé állt a vitánkban. De szép.
Szép, mondja Ram csodálkozva.
Az is szép, amit a Feltámadottak ellen írt, mondja Mickiewicz, ismét behunyja a szemét: „Más életekbe beletúrni, azokkal játszani, másokat meggyőzni iszonyú kísértés, szörnyű következményekkel jár”. Mickiewicz kinyitja a szemét, és azt mondja: ezt ellenem is írhatta volna.
Ram meg van rendülve, de faarccal áll. Ilyen emberinek nem látta még Adam testvért. Most őszinteséggel csábít. Nem tud lemondani a csábításról, lételeme. Csak az a kár, hogy amire csábít, az nincs.
El kell hajolni a varázs mint puskagolyó elől. Duńskival az a baj, mondja Ram, hogy saját maga előtt akar kitűnni. Nem tud megülni a lelke a seggén. Mindig kell a lelkének új eleség. Szenzációra áhít minden pillanatban, hogy ne kelljen szembenéznie magával.
Mickiewicz hallgat, találva érzi magát. Ez a kis gúnyolódó zsidó nem fogja felzaklatni, elég baja van úgyis. Harag ébred benne, és határozottan úgy emlékszik, hogy a Kört Ram hagyta faképnél.
Ram a család felől érdeklődik. Celina beteg, ezért nem jött be. Rák. Hol itt, hol ott üt ki rajta.
Ram részvétet és haragot észlel magában egyszerre. Úgy mondta ezt Mickiewicz, mintha a vendég tehetne Celina bajáról. És kérkedve mondta, mintha ő haldokolna, nem pedig a felesége. Ez már az igazi 626Adam testvér, nyugszik meg Ram. Leveri rajtam, amiért Duński nem őelőtte esett térdre.
Megkönnyebbülten távozott: a gyerekek, így Maria hogyléte iránt nem kellett érdeklődnie.
Seweryn testvér azt jegyezte fel augusztus 15-én, hogy Mickiewicz szerint amit Ram Duńskiról mondott, az őrá magára, vagyis Ramra érvényes.
Két hét múlva, Hannoverből visszafelé Ram ismét felbukkant Párizsban, és 1854. augusztus 30-án este Romuald Januszkiewicz lakásán összejövetelt tartottak a tiszteletére. Romuald 48-ban, a forradalom idején visszatérhetett Párizsba, 49-ben Viganban volt, a Gard departemanban, mert oda írt neki levelet Karol testvér, aki épp a Mesterhez készült Svájcba, vagyis Romuald a Mester távozása után Franciaországban maradt. 1850-ben Romualdnak Párizsban látomása támadt; részletekről nem ír Seweryn.
Sokan jöttek el az estélyre a régiek közül, akik régiek maradtak; Mickiewicz nem volt ott, különben feljegyezték volna; Eustachy Krakkóban tartózkodott éppen.
Szweycer testvér csaknem akkora szenzációt keltett, mint Ram; őt is régen látták, pedig Párizsban élt, de minden idejét a fotográfiának szentelte. Mickiewicznek a bögyében volt Szweycer testvér, mint kiderült, pár éve rábírta, hogy egy csomó negatívját, amit a Körről készített, összetörje. Újabban azért haragudott meg, mert Szweycer botrányt csinált abból, hogy a róla, Mickiewiczről készült arcképet Iwanowski a fotográfus háta mögött odaadta egy festőnek, csináljon belőle litográfiát.
Szweycer dühöngött, a kép az ő tulajdona, ő készítette, Iwanowski egyszerűen ellopta! Iwanowski tiltakozott: először is Mickiewicz kérte, másodszor is visszahozta! Mickiewicz úgy vélte, a kép azé, akit ábrázol; ő ült modellt karót nyelve, mozdulatlanul, őt látják rajta, tehát az övé. A litográfiát darabonként 20 frankért árulták, de hogy ki kapott belőle és mennyit, az nem derült ki. Iwanowski állította, hogy ő egy centime-ot se kap; egyébként sem értette, mit nehezményez Szweycer: hát nem az a cél, hogy minél többen lássák a Váteszt? Tapé, a barátja elkérte, hogy elkészítse a litográfiát, miért ne adta volna oda? Szweycer beperelte Tapét és Iwanowskit, ami példátlan: egyik testvér a másikat! Tapé francia 627és nem testvér, ő nem érdekes, de Iwanowski igen. Kiszolgáltatni egy másik testvért a francia igazságszolgáltatásnak?! Elismerni ama francia állam bármiféle fennhatóságát, amely Iwanowski zsoldját is megvonta négy éve, a többi ötezer-háromszáz emigránséval együtt?! Általában Szweycer földies tónusa ellen foglaltak állást a hívek, noha, elismerték, Iwanowski szólhatott volna, hogy a fotográfiát elviszi.
Zan védte csak Szweycert, egy fotográfusnak is vannak jogai. Na persze, mondták gúnyosan, Einsiedeln fényképét kaptad tőle! Zan legyintett, és a fénykép felé fordulva halt meg öt évvel később.
Ram hallgatott. Iwanowski miatt rúgták ki tíz éve Párizsból. Iwanowski nem tudta tartani a száját, amikor részegen összeszólalkozott egy csendőrrel, és azzal fenyegette, hogy Salzoirból mindjárt jönnek a megtérített katonák, és Napóleon nevében megvédik. Bevitték a csendőrségre, Iwanowski tovább fenyegetőzött, erre kiverték belőle, kik térítettek Salzoirban. Hát Romuald és Ram. lwanowskit is kiutasították, de érte Mickiewicz közbenjárt, úgyhogy nagy nehézségek árán Iwanowski maradhatott. Romualdot és Ramot nem védte meg Mickiewicz. Ezt ők áldásnak vették: mehettek a Forráshoz. De lehet, hogy valóban áldás volt, gondolja most Ram, egykori testvérei láttán.
Romuald elborzadt, amikor Ram azzal dicsekedett: évi négyszáz font a jövedelme, de ha akarná, kereshetne ezret is. Szörnyű földiesség! Ramnak volt oka dicsekedni, a szefárdok jól fizetett londoni előimádkozójánál négyszer többet keresett. Romuald annyira kétségbeesett, hogy Ram kijelentését megírta Duńskinak, aki előző nap indult a Mesterhez Svájcba. Ram észlelte Duński hiányát, rájött, hogy a testvérek tapintatból nem akarták ismét összeereszteni őket, a hitehagyott térítőt a térítettel. Rákérdezett, bevallották: ezért rendezték az estélyt egy nappal Duński elutazása után. Ram meghatódott, de nem mutatta: az estélyt nem rendezhették máskor, mert ő másnap indul Új-Grenadába; Duński utazott el inkább sebesen.
A Mester neve az este folyamán nem hangzott el. Utaznak hozzá, fürdőznek a személyében, felüdülnek nála, mégsem emlegetik. Hitből és Mozgalomból időtöltés lett, és ez már így marad.
Seweryn is jelen volt; másnap pár soros intelmet intézett Ramhoz, miszerint elsősorban az Ügy szolgája legyen; emlékezzék rá, hogy meg628keresztelkedve megszűnt zsidó lenni, és a földi szerencse helyett az örök üdvvel kell foglalkoznia. Úgy látta Seweryn, hogy Ram megdermedt, elvesztette azt az érzékenységét, amit az első években tapasztaltak nála, a zsidó életbe, a zsidó rabságba esett vissza. Azt írja Seweryn, hogy erről győzködték a tegnapi estélyen, de Ram kitartott az álláspontja mellett, hogy a maga módján is szolgálhat az Úrnak – hogy mit értett ezen, Seweryn nem részletezi. Seweryn úgy látja, Ram fejlődésnek látja, ami visszaesés. Ram ugyanis azt mondta: mindent, amit tesz, felsőbb kegyelem ihletésére teszi, és Isten akaratát teljesíti, s ebben megingathatatlan. Írja Seweryn: „Mi nem erőltettük a dolgot, szeretettel és békességgel beszéltünk vele, testvéri módon meghagytuk lelkiismeretének szabadságát.” Valami tehát nyitva maradt közöttük.
Az intelmet ahhoz a képhez szánta Seweryn, amit majd Romuald fog ajándékozni Ramnak. A kép nem készült el időre, Ram loholt Új-Grenadába a biznisze után.
Egyes testvérekkel Ram azt követően is levelezett, hogy a Körből Mickiewicz kitette. Romuald gyakran rémüldözött Ram leveleinek tónusától, az egyik levél vétele után még Kościuszko sírjához is elrohant, hogy az extestvér lelki üdvéért imádkozzék; ez a 48-as forradalom előtt történhetett. New Castle-ból Ram 1850-ben azt írta Eustachynak, hogy azért kedveli őt különösképpen, „mert soha nem akart apostol lenni”. Nem tudom, örült-e a címzett. Egy évvel később azt is megtudta Ram, hogy Eustachy 1831 óta tartó, húszéves romantikus levelezés után csak feleségül vette Lariss báró leányát, Eugéniát, akit a Felkelés leverését követően, menekültében ismert meg Osiekben. Tűnődhetett Ram, gratuláljon-e vagy sem; szerinte várhatott volna a házassággal Eustachy, ha már húsz évig kibírta, s ily szép távoli célja volt, ami életét leélni segítette. Végül, úgy tűnik, nem gratulált, legalábbis nincs nyoma.
Nincs nyoma, hogy utazásai során Towiańskit fölkereste volna, noha egy hónappal a párizsi estély után kapott felszólító levelet a Mestertől, ezt Seweryntől tudjuk. Eszerint esze ágában sem volt fölkeresni.
1856 végén Romuald följegyezte: Ram évi harmincháromezer frankot keres. Mickiewicz a Collège de France teljes fizetésű tanáraként héttagú családot tartott el évi hatezer frankból, nála Ram öt és félszer keresett többet.
6291855 májusában Seweryn egy ideig jegyezte, mennyiből jött ki egy nap:
„Május 16, szerda. Tartalékaim: egy kis tea, kevés cukor, kevés vaj. Pénz egy frank. Reggeli – tea, tej – 5 centime, kenyér 20 cent. Ebéd 40 cent, dohány 20 centime. Május 17, csütörtök. Kávé a fogadóban 75 cent. Ebéd Boleskinél. Dohány 20 cent. Május 18, péntek. Kávé, a tegnapi megspórolt fele. Ebéd Karol Różyckinál. Bougie (gyertya) 50 cent. Május 19, szombat. Kávé a fogadóban 75. Ebéd Karol Różyckinál. (Zsebemben két napja 6 centime.) Május 20, vasárnap. Reggeli Rettelnél. Ebéd Nabielaknál. Május 21, hétfő. Kávé a fogadóban 75. Este a tea meg a zsömle 5 cent. Maradt a zsebemben 1 centime. Tovább május 21. Áthozat 2,75. A fogadóban kupica vodka 1 centime, gyertya 50. Május 22, kedd. Kávé 75. Május 23, szerda. Kávé 75, reggeli Rettelnél. Május 24, csütörtök. Ebéd Nabielak nejénél. Május 25, péntek. Ebéd Karol Różyckival. Gyertya 50, Niedziński megadta egy frank tartozását. Május 26, szombat. Ebéd Karol Różyckinál. A fogadóban vodka 1 centime. Május 27, vasárnap. Reggeli Rettelnél; ebéd Plessis-Piquet-ben. Május 28, hétfő. A fogadóban kávé 75. Vodka 1. Ebéd Nabielak nejénél. Május 29, kedd. A fogadóban kávé 75. Kölcsönkértem Bońkowskitól 60 centime-ot, Radeckitól 50-et, ebédre kifli 10 centime = 9,75. (?) Május 30, szerda. A fogadóban kávé 75, gyertya 50, vodka 2, ebéd 40 centime. Május 31, csütörtök. Kávé 75, ebéd Nabielak nejénél, áthozat 9,75 = 13,75 (?)”
A maradék Kör mind az ötven tagja fejedelmien élhetett volna Ram egyévi jövedelméből.
Az Ügyhöz akkor is megpróbálták visszatéríteni, amikor 1856 novemberében Párizsban a mozaikgyára részére salakot vett, amiből olcsón lehetett rezet kinyerni.
Mennyit ért ez a harmincháromezer frank Angliában? Ezerháromszázhúsz fontot. Tizenegy évvel a Körtől való elszakadása után Ram tizenháromszor keresett többet, mint a szefárd előimádkozó Londonban; nem alaptalanul állította, hogy évi ezer fontot is megkereshet, ha akar. Évi ötezer fontot meghaladó jövedelme csak négyezer embernek volt a huszonegymilliós Angliában, a főrendeket is beleértve. Ram, a képzetlen bevándorló, tizenegy év alatt bekerült a felső százezerbe.
1861. október 26-án jegyzi be Seweryn a Naplójába: „Jan Ram, egykori testvérünk, Párizsban van. Földi ügyben találkozott Nabielakkal. 630Koldusból pár évtized alatt milliomossá lett, Torino környékén kénbányát vett, és Nabielaknak felajánlotta a munkálatok vezetését. Nabielak nem utasította el, de mint az Úr Ügyének szolgájához szólt hozzá, mely Ügy mostanában Lengyelországban oly csodálatosan nyert visszhangot. A dolog függőben maradt, Nabielak elhatározta, hogy a rábeszélést folytatja. A jelen lévő Eustachy Januszkiewicz Nabielakot támogatta.”
Ez az utolsó feljegyzésünk Ramról.
Pár nappal később meghalt a kétéves Edward Januszkiewicz. Romuald talán a fia betegsége miatt nem volt jelen, amikor a legjobb barátját megpróbálták visszaterelni a Körbe.
Seweryn Goszczyński az ötvenes évektől nem ment többé a Mesterhez, de Nabielakkal, Różyckival, Szweycerrel barátságban maradt. Caenbe költözött, hogy olcsóbban lakjék, és fájó tagjait a tengerben gyógyítsa, majd a batignolles-i Lengyel Iskolába költözött, ott még olcsóbban lakott, később kölcsönlakásokban húzta meg magát. Różyckival és Nabielakkal levelet intézett II. Sándor cárhoz, az amnesztia ellen tiltakozva, ezt Eustachy és mások az oroszokhoz való közeledésnek tekintették. 57. április elején följegyezte, hogy meghalt Duński. 57 novemberében Nanterre-be utazott Romualdékhoz, akinek a felesége, Maria, Mozartot, Beethovent, Haydnt, Webert zongorázott, Zan pedig énekelt. Seweryn Mickiewicz árva gyerekei számára gyűjtött pénzt. 58 márciusában levelet kapott Ukrajnából testvérétől, Faustyntól, akit több mint harminc éve nem látott. Elbeszélő költeményeket írt, jó részük elveszett, például a Jeruzsálem pusztulásáról szóló. 59 januárjában kölcsönkapott Romualdtól 80 frankot, hogy batignolles-i lakását berendezze. Áprilisban Seweryn feljegyzi, hogy Romualdból előbújt a nemes, a származásával büszkélkedik, felesége pedig rendmániás. 59 májusában feljegyzi, hogy Służalski meghalt Törökországban. Feljegyzi, hogy számára nincs más Mester, mint Jézus, mert Towiański nem az. Ősszel véres hasmenést kap, és a zsoldját próbálja elintézni, hónapokkal később sikerrel jár. 60 januárjában Towiańskival és feleségével álmodik. Párizsban gőzfürdőbe jár. Január 20-án feljegyzi, hogy sárgaságban meghalt Skrzynecki tábornok. Február elején megfogadja, hogy alkoholt nem fogyaszt többé, mert árt a reumájának; nem tartja be. Június végén följegyzi: ember nem lehet csalhatatlan, csak a Teremtő. Novemberben 631így jellemzi a Kör tónusát: pápizmus, despotizmus, fanatizmus, vakhit, vakfegyelem, vallásos formába öntött testvérietlenség. 61 júniusában feljegyzi: a Kör halálát Towiańskinak és nejének imádása okozta; e bálványimádást megbeszéli a továbbra is towianista Nabielakkal. 63 januárjában tüdőbajban meghal Łącki, nyolc gyereket hagy hátra a legnagyobb nyomorban. Májusban Seweryn úgy dönt, hogy nem csatlakozik a lengyel felkeléshez. Júliusban Nabielak belga és Różycki angol útlevéllel Lengyelországba indul, Seweryn is kapna pénzt, hogy elutazzék, mégsem megy, mert nem hiszi, hogy a lengyel kérdés rövid úton megoldható. Május 31-én átnézi a Körre vonatkozó iratait, és sok anyagot eléget. Június 9-én írja: „Mi volt a haszna, hogy a towianizmushoz csatlakoztam? Enyhítette megvetésemet azok iránt, akik a cári rendszert elfogadták, mert láttam: a towianisták a cári járomnál súlyosabbat vettek magukra.”
A 63-as felkelés elbukott. Seweryn Goszczyński 1872. április nyolcadikán 35 frankért mindenét eladta, öt nap múlva Lengyelországba indult. Május 10-én ért Krakkóba, 12-én Lvovba, váteszként fogadták. Galícia városaiban utazgatott, lassan elfeledték, kölcsönökből élt, három év múlva meghalt.
1845-ben Ram úgy kezdte, ahogy Angliában kezdhette: betanított munkásként.
Az „éhező negyvenes években”, ahogy már akkor hívták, a bányákban a nők félmeztelenül tolták a csilléket, a vegyigyárakban rongyosan takarították a mérgező hulladékot; s bár 1819 óta gyereket kilencéves kor alatt alkalmazni tilos volt, és a kiskorúak elvileg csak heti hetvenkét órát dolgozhattak, a törvényeket nem tartották be ott sem. Szervezett, fegyelmezett sztrájkok még alig voltak, inkább a géprombolás dívott, meg „a leggyorsabb érvelés: a tűz”, ahogy Carlyle látta.
Ram nem értett semmihez, a legmocskosabb munkákkal kezdhette és legalul; napi tizenhat-tizennyolc órákat küszködött hol ebben a gyárban, hol abban, ahol fizikai erejét eladhatta. Társai többnyire írek voltak, a legszegényebbek, a hazátlanok, akárcsak ő, és katolikusok, akárcsak ő.
632Emigrációban sosem a többségi nemzethez csapódunk, nem lehet.
Általában írástudatlanok voltak az írek; közöttük tanult meg angolul Ram, s azt is megtanulta, hogy az írek angolul beszélnek, nem pedig írül, s csak ritkán botlott olyan ír emberbe, aki pár szót kihaló anyanyelvén mondani tudott volna. Ha valamit írniuk kellett, Ramnak mondták tollba, aki ott kínlódott velük, ott aludt közöttük a fabarakkban, hatvan-nyolcvan ember szuszogott az emeletes deszkaágyakon. Pokolként élték meg életüket az írek, mert szabad parasztnak születtek elvileg, és emlékeztek saját kis viskójukra könnyezve, melyből az angol infernóba űzte őket az ínség. Adományként fogadta e mindenütt egyforma barakkokat Ram, mert közepükön kályha füstölgött, a mocsokhoz, bűzhöz bolyongásai során hozzászokott, s bár testét a munka meggyötörte, mindennap evett, nem úgy, mint addig.
Kedvelte az íreket, s mikor már beszédüket értette, meglepte, hogy az írek legtitkosabb gondolatait eleve ismeri.
Egymillió ír tengődött akkoriban Angliában, s mire Ram angolul megtanult, odaát, az ő szigetükön kitört az Éhínség, a Fame, amit a Blight okozott, a Vetemény-rontás. A Szigeten élő nyolcmillióból a negyvenes évek második felében meghalt egymillió, s mire Ram meggazdagodott, emigrált másfél millió. Mintha a Zónában a zsidók fele éhen halna, másik felét elvinnék rabszolgának.
Hallgatta, a senyvedő ír munkások a szigetükről mily büszkén nyilatkoznak: az a legtökéletesebb sziget a világon, mert ovális formájú, belül pedig szép hegyes; nem olyan macskapicsacakkos a formája, mint az angol szigeté! Úgy van az, hogy ők adnak Angliának mindent, élelmet és rabmunkát egyaránt, ők, csak ők tartják el az angol világbirodalmat, s ha az Unió Anglia és Írország között megszűnne, összeomlana a Brit Világbirodalom. Van is nekik ilyen Visszavonási Mozgalmuk az Unió semmivé tételére, úgy hívják, Repeal movement. Az ír paraszt a legdolgosabb és leghozzáértőbb a világon, az ír a legbátrabb, legvirtusosabb katona, az ír nép a legvallásosabb faj, amióta Isten napja fölkélt. Az ír sziget telis-teli van ásványi kincsekkel, de az Isten mélyebbre rejtette azokat, nehogy az angol rablóhordák megtalálják. Aki az ír népet támadja, nem is ember, hanem csak állat. Húsz angol nő közül tizenkilencnek vak gyereke születik a házassága előtt! Ez az Úristen büntetése, 633Dzsonirem, ez biztos, megmondta az angol Alsóházban O’Connell, a halhatatlan ír!
Reverendnek is hívták Ramot, mert egy tekintélyes angol pap, John Ram nevezetű, nemrég vett el valami főrendi hölgyet, és erről sokat írtak a lapok. Az írek nem olvastak, a kocsmában hallották olyanoktól, akik tudtak olvasni.
Megtudhatta Reverend Dzsonirem, hogy Wellington véletlenül győzött Waterloonál, és az angol miniszterelnök, a zsidó Disraeli azonos azzal a tolvajjal, aki Jézus balján halt meg a kereszten. Napóleon feltámadását várták, hogy az angolokat tönkreverje végre, a Pápáról feddőleg nyilatkoztak, és magukat választott népnek tekintették, erre mérhetetlen szenvedésük a legjobb bizonyíték, mondták komoran. S valóban, nemigen volt köztük, akinek hozzátartozója éhen ne veszett volna. Látta Dzsonirem, hogy ír társai akkor is krumplit esznek, ha másra is telik; és szeszt ittak, s lerészegedvén úgy énekeltek, úgy táncoltak, úgy sírtak és úgy késelték egymást, mint az oroszok a Zónában, és temetni úgy szerettek, mint az Emigrációban a lengyelek; választottak voltak hát, mint a zsidók.
Óvatosan, tapintattal szedte ki belőlük Dzsonirem, miféle földbérleti rendszer van odaát az ínség szigetén. Olyan, mint sejtette, és második mondatuk után tudta, mi lesz a harmadik. A nagybirtokosok bérbe adják a földjüket, s bár tilos, a bérbe vevő parcellánként adja bérbe tovább. A bérlet nem örökölhető, a földből kisanyargatják, amit rögtön lehet; ha többletet termel egy család, a nagybirtokos elveszi, úgyhogy nem is termel többletet senki. Krumplit termeltek csaknem kizárólag az egész termékeny szigeten, a legigénytelenebb növényt. Hitték az írek, hogy minden gyerek azért születik, mert az Úristen személyesen garantálja megélhetését, és mondták nekik a papok is: szaporodjatok! Legyetek annyian, mint az angolok az áruló skótokkal együtt! És szaporodtak, mert igénytelen volt a krumpli, s mikor mégis beütött egy rossz termés, éhen haltak rögtön egymillióan.
Akkor Indiából hozott temérdek kukoricát szállítottak az angolok alamizsnaként az ovális szigetre, de elosztani nem lehetett, ellopták az elosztók maguknak; az angolok lelkiismerete jóllakott. Mintha az orosz jobbágyrendszert párosították volna a jeruzsálemi zsidó földbérlettel. 634Mikor ezt végiggondolta, még az írekénél is nagyobb éhínségek képzettek meg Reverend Dzsonirem lelki szemei előtt, mik a Zónában történhetnek; meg is történtek később.
Az ír munkások lelkifurdalással hagyták el szigetüket, mert a papok a kivándorlást hevesen ellenezték, és vakon hittek papjaiknak az írek. Látta őket tömegestül Manchesterben, ír volt ott majd minden gyári munkás. A munkanélküliek az Amerikába induló hajókra vártak csapatostul Liverpoolban, kicsi motyójukat magukhoz ölelve, az utcán éjszakázva. Szegénytörvényt fogalmaztak az angolok, megalázót, éhhalál ellenit mégis; hallotta Dzsonirem, hogy az a bizonyos O’Connell e törvény ellen van, helyesen, mert nem alamizsnát kell adni az embereknek, hanem jogot, hogy dolgozhassanak! Sajnos aztán kitűnt, hogy a Halhatatlan Ír azért utasítja vissza a szegénytörvényt, mert angol találmány, és az ír gazdagok jogát, hogy jótékonykodhassanak, elvenni nem szabad, különben a mennyországba nem juthatnak el.
Rajongva dicsérték a Halhatatlan Ír Férfiút Reverend Dzsonirem barakktársai, ő pedig magának tartotta meg sejtését, hogy a Halhatatlan Ír Férfiúnak érdeke, hogy minden maradjon úgy, ahogy van, amiként a többi ír földbirtokosnak is az a jó, ha éhen halnak százezrek, mert a szerencsétlenek indulatai a hódító angolok ellen fordíthatók a katolicizmus nevében, ámen, ők pedig jótékonykodhatnak könnyedén tovább, mint a hakhamok Jeruzsálemben.
Mikor a Halhatatlan Ír Férfiúról beszéltek a munkások, hangjuk elcsuklott, szemük bepárásodott, térdre estek, és imádkoztak hozzá, és zsoltárokat énekeltek az ő tiszteletére.
Szépek voltak az énekeik, ősiek, egyszerűek, és rengeteg balladát daloltak. Voltak a munkások közt népénekesek, akik dalaikat maguk szerezték, ámulva hallgatta őket Ram, és az ihletett dalnokokra nagy tisztelettel figyeltek a többiek, sőt helyettük is dolgoztak gyakran, hogy a bárdok pihenhessenek; mintha a dalnokok papok lettek volna! Azok is voltak.
Ismerős volt mindez, s mikor az ír társak a legmélyebben voltak kétségbeesve, a barakkban előhúzta Dzsonirem a motyójából A Lengyel Zarándoklat Könyvét, s a fontosabb passzusokat megpróbálta angolra fordítani. Jól fordított már lengyelről angolra Ram, csak éppen a nyelv, 635amelyre Mickiewicz szavait áttenni próbálta, az angol, immár az íreknek is anyanyelvük, mégiscsak a kizsákmányolóiknak volt a nyelve! S amit e nyelven nem maguk az írek költöttek, az nem lehetett az övék! Ezért volt a fordítás lehetetlen. Igen sajnálta Ram, hogy az írek anyanyelve nem a lengyel.
Érdekelni kezdte Ramot a Halhatatlan Ír Férfiú, O’Connell, tudakolta, kiféle.
Nagybirtokos volt Daniel apó, sikeres ügyvéd lett, évi nyolcezer fontot keresett, hatalmas összeg! De mikor a nép szószólója lett, harminc éve már, mozgalmára évi tizenháromezer fontot adtak össze a garasaikból a szegények! Nagy hatalma lett Daniel apónak, az angol Alsóházba így jutott be, s ott hangosan ásítozott, vagy közbekiabált és káromkodott hangosan. Miniszterséget kínáltak neki a gyáva angolok, ő büszkén visszautasította. Aki csak egyszer látta, nem feledi el: termete óriási, oroszlánfeje hatalmas, haja szénfekete, szeme húszmérföldnyire csillog, hangját annál is messzebbre hallani, és félmilliós tömegek előtt beszélt, de hogy!
Mondta, hogy az ír tenger szent, s hirdette, hogy szabadok lesznek az írek, és írek lesznek végre az írek. Híve lett az alsó papság, sok-sok ezer pap, s a szószékről az ő szavait visszhangozták a gonosz felső papsággal szemben. Daniel apó érte el a katolikusok egyenjogúsítását 1829-ben; és megmondta, hogy Írország gazdagsága kimeríthetetlen, és bármit mondott, a paraszt is értette! Évtizedek óta reggel négykor kel, százak várják háza előtt az ébredését, százak reggeliznek vele, és énekelnek, s az ilyen reggelit holtukig nem feledik!
Felszólította a népet Daniel apó, hogy a bankokból a betéteket vegyék ki, és megtiltotta, hogy angol árut vásároljanak; tönkre is ment Anglia!
Dzsonirem ugyan nem látja, hogy Anglia tönkrement volna, de lelkesen bólogat.
És hiába próbálkoznak az írek áttérítésével az angolok, mert Daniel apó nem akarja, hogy protestánssá legyenek, mert a legelső katolikus nép az ír! Hatalmas fáklyás felvonulások tartattak az ő tiszteletére nemrég, és fegyverrel vonultak fel az ő hívei, nevük Ribbonmen; titkos fegyveresek ők, bár van nyíltan fegyveres társaság is, az Orangemen, azok is melléje fognak állni, ha üt az óra. Félmillió fegyverese van Da636niel apónak, s ha üzen, mi is fegyvert ragadunk, és leszünk kétmillióan legalább! Most csak azért kushadunk, mert testvéreinket az áruló főpapok följelentették, de meglakolnak!
Vereséget szenvedett a választáson pár éve Daniel apó, mert csaltak a szavazatszedők! Azt hitték, ezzel vége van, a balgák! Rögtön tömeggyűlést tartott Daniel apó, voltak ott félmillióan! Akkor a tömeggyűléseket betiltották, Daniel apót elfogták és tömlöcbe dugták, ez két éve történt; nem sejtették a veszett birkák, kit is fogtak el!
Szolgáival, barátaival vonult be a börtönbe Daniel apó, és látogatták a hívei sokan, harmincszemélyes királyi lakomákat adott nékik Daniel apó! Ült az asztalfőn a tömlöcben, mit ült! trónolt! És mesélt, csudásan tud mesélni! Dőltek a nevetéstől a vendégek! Hát ez volt a richmondi piknik, mert így hívják Daniel apó rabságát hamiskásan. Még azok a balga birka angolok is belátták, hogy jobb lenne kiereszteni. Ki is szabadult. De azt már a Szűzanya végezte el, hidd el, Dzsonirem, megmondták akkor szombaton a templomokban is, a szószékről hirdették, hogy rabságából a Szűzanya vezérelte ki Daniel apót! Kilépett a tömlöce kapuján, s várta egy díszes kocsi, azon a trón, a kocsi tetején hárfa, a hárfás pengetett. Fia várta a hintóban Daniel apót, és Daniel apó a trónusba beleült, és megindult a menet, sok díszes kocsi vonult az övé mögött, az egyikben a bűnbánó attorney, akinek a Szűzanya megmondta, hogy vétkezett; kétszázezer fő vonult a sorban, hat mérföldön át, így vitték haza a kiszabadult Daniel apót!
Látják az írek, hogy mesének véli mindezt Reverend Dzsonirem, a lengyel; előhoznak szakadozott újságokat, írgyűlölő angol lapokat, átadják, maguk olvasni nem tudván, s lesik a hatást. Dzsonirem elcsodálkozik, mert úgy látszik, mégsem mese mindez, el is ismeri; az írek kérésére felolvassa, mi áll a lapokban, hát az, amit meséltek. Boldogan hallgatják az írek, amit úgyis tudnak; ezt szeretjük a legjobban.
Ram később még valamit megtudott e richmondi piknikről, ami 1844-ben esett, egy évvel az ő jeruzsálemi fogsága előtt.
Rájöttek az angolok, hogy hibáztak, kieresztették hát O’Connellt; tudták, a nép isteni csudát fog látni ebben, mégis ez volt a kisebbik rossz; az angolok így számolnak, azt nézik, mi okoz kevesebb veszteséget.
637De még a nagy O’Connell is hibázott! Mert kiballagott a börtönből, beült a legközelebbi batárba, s hazahajtatott; feleségét és gyermekeit igazán szerette. Hanem még hajnal előtt a hívei a házába betörtek, felverték, kocsiba tuszkolták, lóhalálában a börtönhöz visszavitték. Órákig könyörgött az észhez tért O’Connell a börtönigazgatónak, hogy cellájába engedje vissza; az igazgató végül befogadta; s csak másnap reggel kezdődött az a trónos-hárfás-ügyészes hajcihő; de úgy történt valóban.
Ha ismerte Ram Sabbataj Cvi diadalmas fogságának történetét, eszébe kellett jusson. Járt Írországban Towiański, mielőtt Párizsba visszament; be volt ott töltve a mesteri szerep, dühödten távozott.
Tűnődött Ram, ki a nagyobb csaló, Towiański vagy O’Connell. Towiański mégis jobb, a küldetését komolyan hiszi, O’Connell csak egy nagy dumás zsivány.
Jobb? Hátha fordítva.
Két éve élt már Angliában, amikor híre jött, hogy Genovában meghalt Daniel apó, a Halhatatlan Ír. Szívét Rómában temették el a Szent Agatha-kápolnában, testét Dublinban, a Glasnevin temetőben. Megírták az újságok, hogy hatalmas volt a temetés; imádnak temetni az írek. A mondásait idézték, idézték egyre; volt sok tetszetős mondása e hatalmas hordószónoknak, az egyik Ramnak különösen tetszett: „Human blood is no cement for the temple of human liberty”, vagyis: emberi vérből nem épül fel az emberi szabadság szentélye.
Daniel apó gyermekei s legközelebbi munkatársai az angol kormányhivatalokba beépültek, a földbérlet kérdését Daniel apó valahogy sosem érintette, a brit-ír Uniót visszavonni nem akarta, és a hívei százezrével haltak éhen s vándoroltak ki, hogy az Egyesült Államokban, szervezetlenek lévén, legalul kezdjék. Mindezt megtudván Ram bánatosan bólogatott. Ismerős.
Látott munkáslázadásokat vérbe fojtva Ram, látott vitriollal leöntött, megvakított művezetőket. A darabbér enyhítéséért ő is sztrájkolt: katolikus brit állampolgár volt már, vagyis ír.
Látta, az írek is a pubertás előtt házasodnak, mint a haszidok a Zónában és Jeruzsálemben. Látta, egymás ellen fenekednek az ír frakciók, és munkaadóik ellen összefogni nem tudnak. Látta Ram, igen jól jött az ír éhínség az angoloknak, akik az alamizsnát emberbarátilag valóban 638nagy mennyiségben küldözgették a tökéletes ovális szigetre: áradtak onnét az írek, az embermunka olcsóbb lett, a munkások összefogása nehezebb.
Észrevette Ram, hogy a feudalizmust a gyarmatokra exportálták a nagyhatalmi burzsoá angolok, s Írország azért járt oly látványosan rosszul, mert közel volt. Megtapasztalhatta, hogy az állítólag idejétmúlt feudalizmus a macskapicsacakkos angol szigeten is megmaradt a mélyben, amibe jól szituált angol állampolgár, szaglását féltve, az orrát nem üti. A művezetők rabszolgahajcsárok, a jutalékrendszert így állapították meg, s bár nem ők a legnagyobb, ám ők a legkegyetlenebb kizsákmányolók. Ezen az egyszerű trükkön alapul a polgári szabadság rendszere.
Nem úgy van a Fejlődés, a nagybetűs, ahogy a német filozófusok meg a romantikus francia szocialisták hirdetik, hogy emez a forma idejét múlván megszűnik, amaz a forma diadalmaskodik, hanem együtt van az életben minden, semmi sem veszett el, sem a törzsi viszonyok, sem a rabszolgaság, sem a feudalizmus, miközben odafent a legfejlettebb társadalomról, az alkotmányos monarchiáról, a parlamentről papolnak a győzők. Nyugodt lehet a győzők lelkiismerete, egy ilyen O’Connell-féle lázadót más országban rég felkötöttek volna, s ők, lám, milyen liberálisan jártak el! Na persze, náluk erős a tőke, bízhatnak benne, összerabolták a kincseiket korábban.
Az sem igaz, hogy Nyugatról Keletre haladva, fokozatosan egyre ócskább, elavultabb rabságba érünk. Megvan az Nyugaton is, csak furfangosabban kifundált hiedelmek fátyolozzák el.
Nincs adat, miként vergődött ki a munkáslétből Ram.
Felmérte volna, hogy addig hittel kereskedett, s most vegyi anyagokkal kell kereskednie? Felismerte, hogy nyelvtudása és különféle népek mentalitásának ismerete tőke, és okosan forgatva sikeres anyagbeszerző lehet, a Brit Világbirodalom dicsőségére? Így kellett történnie.
Londonban nyilván saját háza lett, s mert mégsem utazhatott állandóan, azt valakinek rendben kellett tartania. Mindezt már csak képzelem, mert nem akadtam John Andrew Ram – netalán Gerson Romm – mozaikgyáros bányatulajdonos nyomára sem Albionban, sem Itáliában, pedig kerestem.
639Elképzelem: sétál a jól öltözött, harmincöt éves üzletember egy partnere textilgyárában, semmit sem hallani a zajtól, zakatolnak a gépek. Mászkál a gépek közt, tizenhárom-tizenöt éves ír munkáslányok gürcölnek ott napi tizenhat órában. Kinéz magának kettőt, egy művezetői irodába hívja őket, s kikérdezi. A csinosabbik teljesen árva, nincsen senkije. A másiknak, aki tenyeres-talpas, mogorva, hallgatag és nem néz az uraság szemébe, maradtak testvérei Írországban, fizetése nagy részét oda küldi. Az árva lányt Ram visszaküldi, a másiknak felajánlja: alkalmazná házvezetőnőnek, s mond egy hatalmas összeget, mondjuk kétszer annyit, mint amennyi házvezetőnőnek dukál.
A lányt eddigi munkaadója elengedi, megparancsolván, hogy tisztálkodjék valahol, vegyen fel valami rendes ruhát, aztán jöjjön vissza. Teával kínálja üzleti partnerét, elfecserésznek a hírekről. Szépen fogadták a Krímben győzelmet aratott csapatokat. A „Pacific” tengeri gőzösről még mindig semmi hír. Behurcoltak Kanadából valami labdajátékot, az a neve, hogy baseball, sose lesz Angliában sikeres. Nem könnyű a társalgás, mert az irodában is óriási a zaj, hiába csukták be az üvegajtót.
Jön a lány, a tenyeres-talpas. Egyszerű a ruhája, de tiszta. Hozza a motyóját, szemét a földre szegzi. Felpillant, amikor kérdezik a nevét. Ram megkapaszkodik a szék karfájában. A lánynak világosszürke a szeme.
Ahol a pénz az egyenérték, ott semmi sem szégyenletes, feltéve, ha nem beszélünk róla. A lány hetibért kap, majdnem az egészet Írországban maradt öccseinek küldi. A háztartásra is hetente kapja a pénzt, vásárol, mos, főz, takarít, és hálát ad Istennek, ilyen szerencséről nem is álmodhatott.
Templomba a lány egyedül jár, rendszeresen gyón, a háziúr soha. Egyetlen különös szokása van: minden áldott nap, az üzlet menetétől függetlenül, ebéd után a szobájába vonul meditálni, akkor nem szabad zavarni.
Egyszer azt javasolja a háziúr, utazzék Írországba a lány az öccseihez nyugodtan, akár egy-két hétre is. Elpirul a lány, szemébe könny szökik, földszinti szobájába siet. Napokig készülődik. Megtakarított pénzéből ruhát vesz, utazótáskát, öccseinek ajándékokat, megveszi a vasútjegyet 640a tengerig, tovább nem lehet, Írországban alig van vasút. Az utazás előtti éjjelen nem tud aludni, próbálja maga elé idézni az öccseit, akiket sok éve nem látott, s nem bírja elképzelni őket. S bár nem olyan nap van, a háziúr hálószobájába kora reggel bekopog. A háziúr ébren van. Azt mondja a lány, hogy mégsem utazik. A háziúr azt mondja, legyen úgy, ahogy ő akarja.
Meg kellene csókolni a lány kezét. Kikászálódik az ágyból, ül a szélén hálóingben, magas az ágy, nem érnek le a kurta lábai, lóbálja. A lány áll, nem érti, ő szokott az úrhoz bebújni az ágyba, és most nem is olyan nap van. Inkább a haját fogom megsimogatni, határozza el Ram, de későn, a lány elsírja magát és lefut a lépcsőn.
Délutánonként Ram az emeleten félálomban Istenről és titkairól meditált.
Lett egy nagy kérdése: hogy mi is az az Egy.
Az Életfán a legfelső Szefira a Korona, s abban van az „Egy”, a „Pont” és ama kijelentés, hogy „Én Vagyok”. Azon túl semmi sem felfogható; azon túl van a „Nem”, a „Végtelen” és a „Korláttalan Fény”. Ram olyan matematikáról gondolkodott, amely a Nullától az Egyig nem jut el. Ram az „Én Vagyok” kijelentésről sunyin hallgató matematikát kellőképpen megvetette; ám ő is az „Én Vagyok” kijelentéstől szeretett volna szabadulni egy nem emberi matematika révén, ami lehetetlen. Ram Istent az emberi elme öntörvényeiben kereste, visszahatolni próbált oda, ahol a tévút, talán a Nyelv, indul, reménykedvén, hátha létezik olyan út, amelyik mégsem zsákutca. Túllépni az emberi logikán! Erről végül mindenki lemond, de az óhaj fel szokott merülni.
Vadászok mesélték Litvániában: a sas nem tud számolni. Ha a magaslesre ketten másznak fel, s aztán egyikük lemászik, a figyelő sas azt hiszi, a magaslesen nem maradt ember.
Hátha a sasnak van igaza.
Vagy: hátha mi is ilyen rosszul számolunk.
Spinoza Etikáját olvasgatta, látta Párizsban, hogy e mű margójára ellenséges széljegyzeteket írt Mickiewicz. És olvasgatta délutánonként a Mickiewicz Összest, leggyakrabban a Pan Tadeuszt; nem azért, mert abban egy rokonszenves zsidó is le van írva, bizonyos Jankel, hanem mert ilyen nemesi idillbe vágyott kirekesztett zsidóként. Sose létezett 641így az a lengyel nemesi világ, de egy nagy költő megírta, és ezzel lett valóság.
Nincs is Haza másképpen, csak Meseként.
Jól ment az üzlet, Ram heti egy napot a Brit Múzeum könyvtárában töltött, olvasott és meditált. Ücsörgött a könyvtárban számos nagy szakállú, zömök vagy nyurga, barázdált homlokú illető, olvastak, jegyzeteltek, szivarozni a folyosóra jártak.
Ram is szivarozott, úgy festett kövéren a kurta lábaival, mint a karikatúrák burzsoáábrázolásai. Szeretett beszédbe elegyedni bárkivel, a könyvtár volt a kávéháza. Egy tömzsi, nagy szakállút különösen kedvelt, könnyen föl lehetett hergelni. Német volt e forradalmár, szerinte a munkásosztály a kiválasztott, hogy a Kánaánba bejusson, ugyanis a Földre a Paradicsomot lehozza, legalábbis így értelmezte a forradalmár nehézkes nyelvezetű műveit a szivarozgató Ram. Mulattatta a gondolat, hogy Mickiewicz ennek az ártalmatlan úrnak a híveitől óvta a Svájcban térítgető Romualdot, bár nem tiltotta tőlük, mert sok mindenben egyetértett velük, csak azt kifogásolta, hogy nem értik: a nép hite csak egyetlen nagy emberben összpontosulhat.
Kérdezte a szerzőtől, nem túl keresztényi gondolat-e az övé: illik-e egy bizonytalan körvonalú társadalmi osztályt Krisztus tulajdonságaival felruházni, s vajon ez az utópia nem hasonlít-e kísértetiesen arra, mikor egy kiválasztott nemzetet tüntetnek ki ugyanezzel, például a zsidót, a lengyelt, az írt?
Látta a zömök, szakállas szivarozó, hogy zavaros elméjű, megveszekedetten reakciós kispolgárral esett találkozása, szemöldökét erősen ráncolta, de nem futott el, a vita volt az életeleme.
Mondta Ram: szép, hogy a Szerző Úr a gazdaságnak elsőrendű fontosságot tulajdonít, ám nem gondolja, hogy kissé egyoldalú ez így?
A Szerző Úr azt felelte, hogy nem gondolja.
Mondta Ram: ő úgy véli, egyetlen dolog érdemli meg a világon a tudomány nevet, ez pedig a vallástörténet; nevezzük egyszerűen embertannak. A vallásban láthatja meg magát az ember mint tükörben, és másra nincs is szeme. Amiképpen a kecske csak a kecskét érti, az ember csak az embert; hogy ásvány ásványt ismer-e, az már a titkok titka, s nem az emberre tartozik.
642Hüledezett a zömök nagyszakállú, ekkora szellemi sötétséggel könyvtárban még nem találkozott. Könyveket ajánlott a kérdezőnek, de kitűnt, hogy azokat olvasta. Lesújtotta a zömök nagyszakállút, hogy a könyvek ily silányul hasznosulnak.
Uram, mondta Ram, ön németnek született, noha ősei vallását tekintve zsidó; ez remek dolog, vájkál önben mind a zsidó, mind a német métely, mindkettő fennkölt gondolatok ihletője. Én messziről, az orosz zsidó Zónából jövök, eljutottam a Pápán keresztül Londonig; voltam nyomdász, hittérítő, munkás, kapitalista; elég nagy utat jártam be, és nem jutottam semmire. Hadd kérdjem meg öntől: vajon a cári rendszer nem éppúgy az emberre hasonlít-e, mint a mai angol, vagy a homéroszi költemények világa? Ami fejlett, bonyolult, ami bonyolult, gyönge, mert bomlékony; de minden berendezkedés azonos alapon áll, és mindig hasonlóvá alakul. Hagyni kell, hogy alakuljon, lehetőleg emberségesen; kényszeríteni sem Istent, sem társadalmat nem lehet.
Mi az, hogy emberségesen?! Az érdek dönt, uram!
Bevallom, uram, mondta Ram kis tűnődés után, én vadházasságban élek.
Magam is így vagyok ezzel, így a nagyszakállú.
A házvezetőnőm, nevezzük így, ír lány, pénzt és csomagokat küldözget a testvéreinek. Az a gyanúm, hogy szeretem a házvezetőnőmet; ő engem nem szeret, ő a családját szereti. Megbízom az ítéletében, ezért felvetettem, hogy küldenék ezt-azt azoknak, akiknek ő jónak látja, mert elég jól mennek az üzleteim, nekem pedig nemigen kell semmi. Eleinte húzódozott, aztán mondott egy-két nevet; most már elég sok embert tartok el, ötvenet-hatvanat, akik nélkülem éhen pusztulnának. Egyetlen kikötésem volt: soha nem akarom látni őket. Ne zaklassanak a hálájukkal, úgysem őszinte, mert annyit, amennyit elegendőnek tartanának, nem tudok küldeni. Nem áltatom magam azzal, hogy ettől a házvezetőnőm megszeret; megvettem a nőiségét, az elég szilárd kapocs; nekem a jótékonykodáshoz semmiféle érdekem nem fűződik, a lelkiismeretem diktálja. Úgyhogy az érdek, uram, mégsem mindenható.
A leggaládabb, legalávalóbb megoldás! Tétlenségre neveli őket! Azt képzeli, meg tudja így menteni a nyomorgó milliókat?!
643Azokat nem, csak néhány véletlen embert. Ha már a Teremtő élni parancsolta őket, hadd éljenek. Így tudom segíteni a Teremtés művét.
Tönkreteszi az erkölcsi érzéküket!
Én?
Megfosztja őket a harci képességüktől, az öntudatuktól!
Nincs nekik, csak babonáik vannak.
Leneveli őket a munkáról!
Nincs munka, éhen halnának.
Eltompítja az elméjüket!
Tompa az elméjük magától.
Ön megveti őket!
Nem, csak ismerem.
Sokat vitáztak szivarozva, de nem tudta magát megértetni Ram a tömzsi, szakállas úrral.
Ínyenc lett Ram, étkezni különleges éttermekbe járt, válogatott finnyásan, behozván sok-sok éves éhezéseit, ettől hízott el. Az éttermekbe az ír lányt nem vitte magával, étkezése volt az ő gyónása voltaképp. Isiásza, amit nagy fázásai idején szerzett be, kínozta; térde, háta, nyaka fájt, ujjait nehezen mozgatta, megdagadtak. Javasolták a doktorok, próbálkozzék fürdőzéssel, utazzék a déli tengerekre. Ram elment Skóciába, kinézett magának egy szép kis tavat, amely felett alacsony az ég, a tóban halak, kézzel is ki lehetne fogni őket, körül a falu csöndes, harang szól néha. Eltanácsolták a tótól Ramot a tudós doktorok, küldték Délre; vett is gyárat Itáliában, bár tudta, hogy a befektetés kockázatos, Itália egyesüléséért háború indul nemsokára. Habozott, hová is vonuljon majd vissza, Skóciába a tóhoz, vagy Itáliába, ahol minden otthonos.
Történt egy nap, hogy két férfi állított be a londoni házba; egyikük magas, orra egyenes, ősz bajsza és vékonyra borotvált körszakálla ápolt, szomorú barna szeme értelmes, másikuk alacsony, sovány, mulatságosan mozgékony arcú, ritkás bajszú, tágra nyílt szemén csiptető. A házvezetőnő nyitott ajtót; a jövevények lélegzete elállt, mert látták, hogy a nő tenyeres-talpas, mégis kecses, haja szőkésbarna, szeme világosszürke, szeme vágása kissé mandula, válla és csípeje széles, combjai feltehetőleg hosszúak, keze nagy, szinte férfikéz, ujjai mégis vékonyak, hosszúak, bőre sötétfehér.
644Megütődtek és furcsa, sípoló nyelven szóltak hozzá. Nem értette a nő, kérdezte angolul, hangja éppen szoprán s alt között, mit akarnak. Mondták, Mister Ramot keresik. A nő beengedte őket, s várakozni kérte. Hangjából az urak értettek, várakoztak. Öltözékük szegényes, kesztyűtlen ujjaikat fújkálták toporogva. Az asszony javasolta, a kandallóhoz lépnének közelebb, de hát az urak nem értettek angolul. French? – próbálkoztak az urak, az asszony a fejét rázta. Kiáltott valamit az asszony a maga nyelvén, aztán csönd volt. Az urak, az egyik magasabb, a másik alacsonyabb, bámulták az asszonyt, egymás közt a maguk sziszegő nyelvén tárgyaltak izgatottan; érezte az asszony, hogy róla beszélnek; furcsa volt.
Megjelent a falépcső tetején Ram, nézett lefele, a lépcsőn sántikálva lecsámpázott, és a két úr nyakába ugrott.
Az asszony oldalvást állt, nézte Ram érzelemkitörését dermedten, nem várt tőle ilyet. Azok hárman karattyolni kezdtek az idegen nyelven, állt az asszony mandulaszemét összehúzva, s elfogta egy sosem tapasztalt rettegés. Azok karattyoltak, az egyik férfi előhúzott táskájából egy mappát, kinyitotta, egy fénykép volt benne, valami férfi. Ram nézte, és kicsordultak a könnyei. Sose látta Ramot könnyezni az asszony, aki csak állt megdöbbenve. Beszéltek még aztán azon a sípoló nyelven, s mintha veszekedtek volna; Ram a zsebéből fontokat vett elő, a kezükbe akarta nyomni, de nem fogadták el, feldúltan elrohantak.
Állt Ram görcsös ujjai közt a fényképpel, és sírt. Nézte az asszony a képet. Komoly arcú, lobogó haját céltudatos büszkeséggel viselő férfi volt a képen, szemei álmatagok, befele nézők, orra ferde. Csodálkozott az asszony, mert kicsit az apjára emlékeztette.
Ram zihálva, hüppögve megszólalt, de mintha elfelejtett volna angolul, a szavakat kereste, nem találta, mindenféle nyelvek szavai tolultak ajkára egymást letapodván; bábeli nyelvzavara támadt, és a torony ledőltét az angol szenvedte meg leginkább.
Rémülten állt az asszony.
Aztán Ram mégis talált angolra emlékeztető szavakat, mert nagyon akart az asszonnyal valamit közölni. Bűn, a legnagyobb, hogy élő arcát így! holta után!; megcsúfolás, minden emberié; lefokozás; ördögi, hogy meghosszabbítás! lerontása az isteninek; amit adományozott! ember 645alatti létbe ezentúl! örökre! gyásztalanság! jogunk volt, visszaveszik; joga volt, hogy mibennünk! csak mesében szabad, csak mesében! zsidó tiltást megint! így többé valaha volt élő soha, soha, soha! a halála után senki; becstelenség, vége, vége!
Hallgatta a szózavart az asszony döbbenten.
Akkor leemelt egy könyvet a polcról Ram, de csak fogta, nem ütötte fel, fel-felcsuklott, orrát szívta, és azon a sípoló, érthetetlen nyelven szavalni kezdte:
Felajzva fülelt az asszony, de túl hosszúra nyúlt a szavalat, a váratlan gyöngédség kiapadt, medrét ellepte az unalom.
646