Spiró György Fogság 774 Magvető Budapest 2005 3-770
Spiró György
Fogság
Fogság
Regény
3 4
Első könyv
Rómától Jeruzsálemig
5 6

– Jeruzsálembe indulsz holnapután!

Uri felriadt.

Az apja állt fölötte.

Uri felhúzódzkodott a rongyain, a kezéből kicsúszott tekercset felvette a földről, és ültében bocsánatkérően felnézett. Zavart félmosoly jelent meg az ajkán, mint mindig, amikor rajtakapták, és mindig rajtakapták, akkor is, ha nem tett semmi rosszat.

Ácsorgott még az apja a félhomályos zugban egy darabig, az udvarról a szürke, februári délután megvilágította komoly, szakállas arcát, kiugró pofacsontjait, mélyen ülő szemeit, a falba vágott kicsi négyzet épp Uri bozontos, zsíros haja fölött fénylett. Komoran állt az apja, nem nézett rá többé, az udvart bámulta, aztán sarkon fordult, és az ajtónyílásra akasztott szőnyeget a vállával olyan erővel lökte félre, hogy abban benne volt a mélységes elégedetlensége a fiával, a saját helyzetével meg a Teremtéssel általában.

Uri még nem érkezett vissza a tudata felszínére, csak a szégyent érezte, amiért az apja rajtakapta: olvasás közben elaludt. El szokott aludni délutánonként, s noha semmi dolga nem volt, bármikor a vackába húzódhatott, és aludhatott is akár, mégis lelkifurdalást érzett. Mintha az olvasás magára rótt vezeklés, kínos kötelesség lett volna valamely ősbűnért, amit el se követett. Pedig szeretett olvasni, azt szeretett egyedül.

Kezében a tekerccsel felállt, fájós derekát nyújtogatta, a nyakát csavargatta, ropogtatta, a vállát húzogatta, hajladozott, és kibámult az ablakon.

Lucskos, nyirkos, hűvös a február eleje Rómában, Uri borzongott. A lelkében az álom képei úsztak még, mind mélyebbre merülve, mint az iszapba iszkoló halak a Tiberisben, és összeolvadtak az udvar homályos fényköreivel. Nem lehetett kellemetlen az álom, mert valami jó érzés bujkált még benne, valami reményteli kép, de már hiába 7próbálta visszahívni. Mintha álmában igazán élt volna. Emberek mászkáltak az udvaron, eléggé messze ahhoz, hogy ne tudja felismerni őket, csak a megsokszorozódott körvonalaikat látta. Nők lehettek ilyen idő tájt, mert a férfiak még a dolguk után jártak.

Urinak rossz volt a szeme.

Rossz volt a lába is, lábfejében, bokájában fájdalmat okozott a járás, meg gyakran fájt a dereka is kicsi kora óta, a jobb csípője nagyobbra sikeredett, mint a bal, de leginkább a szeme volt elátkozva: csak közelre látott élesen. Nem volt ez mindig így, tizenegy-tizenkét éves koráig mindent tudott, amit a vele egykorú fiúk, de aztán kimaradt a játékaikból, bizonytalanabbul mozgott náluk, hunyorgott, és olvasás közben egyre közelebb hajtotta a fejét a tekercsekhez. Eleinte nem zavarta, nem is vette észre, mert fokozatosan történt, csak a feje fájt gyakran.

Eusebius, a tanító, aki tíz-tizenöt másik fiúval együtt vele is foglalkozott az imaházban, ezért fizette a gyülekezet, megmondta Józsefnek, hogy szerinte Uri nem lát jól. József tiltakozott: az ő családjában senkinek se volt rossz a szeme, az ő fiáé sem lehet az. A tanító a fejét csóválta. Józsefnek csak az elsőszülöttje volt fiú, és a kisebbik lány születése óta a felesége már nem esett teherbe, értette a tanító, hogy nehéz a helyzete Józsefnek.

Aznap este az apja kérdőre vonta.

– Igaz, hogy te nem látsz jól? – kérdezte élesen.

A nagyszoba legtávolabbi sarkába ment és megkérdezte, hány ujját tartja fel. Nem volt tágas a nagyszoba, mégis messze volt a kéz, homály is volt, az olajmécses alig pislákolt, de füstölt, mint mindig, az is zavaró; Uri felsóhajtott és találomra azt mondta: kettőt. A csöndből megértette: tévedett.

Akkor romlott el a viszonya az apjával.

Addig ő volt az egyetlen fiú, az egyetlen egész ember, akit József nemzeni volt képes. Addig ő volt a kedvenc. Az apja boldog volt, amiért a fia előbb tanult meg írni és számolni, mint a kortársai, büszkélkedett vele, és az üzleti elgondolásaiba is beavatta, mintha már felnőtt ember volna.

Fél évvel később apja megismételte a kísérletet. Uri akkor becsületesen megmondta, nem látja, hány ujjat mutat az apja.

– Mert nem akarod látni! – kiáltotta dühösen József.

Urit ez a mondat azóta kísérti.

Attól kezdve az apja elbújt előle. Nem akarta látni, hogy a fia nem lát. A balzsamfa szárított gyantájának az orvosok szerint kedvező a hatása a hályogra és a rövidlátásra, s mivel József korábban balzsammal és datolyával is kereskedett, és még most is szállítottak neki néha 8ezekből a júdeai árukból, meghagyta Urinak, hogy a balzsamgyanta vízben oldott porával borogassa a szemét minden este. Uri szorgalmasan borogatta, a balzsam illata émelyítette, és a látása nem javult. Újabb fél év múlva, amikor Uri megint nem látta, hány ujját mutatja fel az apja, József közölte: ne borogasson többé, a balzsam drága.

Uri megkönnyebbült és kétségbeesett.

Holott olvasni tudott, sőt ha nagyon hunyorgott, szinte egészen jól látott távolabbra is, ha pedig a kezének ujjaiból kicsi tölcsért formált és azon keresztül nézett, egészen messzire is el tudott látni. Igaz, hogy nagyon kicsi körben, de tényleg egészen messzire. Sokat próbálgatta magányában, mert lassanként a kicsi vacokba vonult vissza, és az udvarra is alig lépett ki: a kicsi vackon belül mindent jól látott, ott minden közel volt. Nézdegélt kifelé az udvarra az ujjai közötti résen át, és így igen távoli szögleteket is meglátott.

Nagy volt az udvar, és nem is lehetett tudni, hol a vége. Igazából sem kezdete, sem vége nem volt sehol.

A házak a Tiberisen túl, amit latinul Transtiberimnek, a római zsidók pedig Túlnan néven emlegettek, mintha ők is máshonnét, az igazi Rómából néztek volna magukra kívülről sajnálkozva, sőt kissé megvetően, az udvaraikkal együtt eredetileg összeépültek. Egyetlen bonyolult, kiszámíthatatlanul kanyargó, elnyúló ház- és udvarrendszert képezett a régi Túlnan, s mert úgy építették a házaikat, mint otthon, Palesztinában valaha rég, vagyis kifelé csak egybefüggő fal létezett, és ablakok és szobaajtók csak befelé, az udvarra nyíltak, így hát végtelen, kívülről átláthatatlan földszintes, rendszertelen közökben erős kapukkal megtűzdelt, cikcakkos erődítményrendszer jött létre hajdan, titokzatos és egzotikus azok számára, akik a Transtiberim e részében nem voltak járatosak. De hogy nyomorultul élnek a zsidók, azt tudták: a Porta Capena környékén, a Via Appia elején leprás zsidók kéregettek, ezt láthatta akárki, és sokan vetődtek arra, lévén a közeli Via Ostiensisen kívül ez volt a déli kereskedelem kapuja, s mert ott olcsóbbak voltak a termények, mint a Forum környékén, fél Róma odajárt vásárolni. Azt is láthatták, hogy nyúzott, hajlott hátú emberek mászkálnak korsóikkal szakállasan, vedlett saruban, rongyos tógában: ivóvízért mentek, mert a Túlnant ellátó vezeték vize szennyezett, legföljebb öntözésre ha alkalmas, de hiába kérelmezték nemzedékek óta, nem kaptak jobb vizet a Várostól, és a jobb vízzel megáldott kerületekben pénzért kellett venniük a helyiektől, amit azok ingyen kaptak. A Tiberis elvileg iható volt, a zsidók azonban tisztátalannak tartották, minthogy időnként túl sok volt benne a hulla, és nem ittak belőle, s még mosásra se használták. A ciszternák vizét használták inkább, s akadtak megveszekedettek, az őseik vallási 9előírásait az átlagnál szigorúbban betartók, akik a más kerületekből származó vizet is tisztátalannak tartották, és családjuknak a használatát tiltották. Lehetett valami igazuk, mert az ólomcsövön érkező víz szürke bevonatot képezett a gyerekek bőrén, és az ilyenek lassúbbak és butábbak lettek a többieknél.

A leprásokkal egyébként rendesen bántak, a közösségből nem taszították ki őket, egy nagyobb hodályt jelöltek ki a lakhelyükként, a minimális ellátásukat biztosították, megkapták a cupát, amelyre a világ minden zsidó közösségében számíthatnak a legszegényebbek és a vendégek, de mert a leprások tisztátalanok voltak, többé a családtagjaik sem érintkezhettek velük, csak messziről, kiabálva társaloghattak, s kötelességük volt a betegeknek, hogy az egyszer használatos agyagedényüket, amellyel a közösség látta el őket, minden étkezés után összetörjék és három lábnyi mélységben elássák, az edénykereskedők örömére. Ettől még szabadon mászkálhattak és a zsidónegyed falain túlra is járhattak kéregetni, akárcsak a többi beteg ember. Imaházba nekik is kellett járniuk, de pap nemhogy nem érinthette, de még csak nem is láthatta őket, hogy tisztátalanná ne váljék, így aztán a leprások a templom deszkával elkülönített, sötét zugában ácsorogták végig az istentiszteletet; előbb érkeztek, mint a pap, és jóval utána távoztak. A papok tisztaságát a legősibb, legszigorúbb rendszabályok szerint védelmezték, mert nagyon kevés volt belőlük; őket, Áron leszármazottait, Júdeából küldték Rómába a nagyobb ünnepekre, hogy áldást osszanak, és aztán mentek is vissza Jeruzsálembe. Néhány lévitát is küldtek Jeruzsálemből az évtizedek során, akik papok nem lehettek, de a papok segédei igen: ők fújták meg ünnepekkor a sófárt, ők énekeltek és zenéltek, ők szedték be az adókat, és a rituális metszők meg a mészárosok is közülük kerültek ki; belőlük több volt Rómában, mint papból.

A papi és a lévita családok az előírt vallásos ténykedésen kívül nem szóltak bele a gyülekezetek életébe, nem úgy, mint Keleten: Rómában a gazdag és tekintélyes családok nem engedték át a lényeges döntéseket senkinek, így a római léviták közül sokan vissza is kéredzkedtek Jeruzsálembe, és a római magisztrátus szívesen elengedte őket. Jöttek a helyükbe látogatóba Jeruzsálemből mások, az alsópapság és az alsóbb léviták köreiből; ott sem mehetett fényesen minden papnak és minden lévitának; némi ügyintézési huzavonát követően általában beengedték őket Rómába, különösen, ha gazdag zsidó családok kezeskedtek a megélhetésükért. Ha ez megtörtént, a magisztrátus tisztviselői fellélegeztek: nem kell ingyengabonát juttatniuk a jövevénynek és családjának, mert hiszen családostul érkeztek az ilyenek, ez is volt a lényeg, amiért a Szent Várost odahagyták, és a tisztátalan 10diaszpórába utaztak; pár hét vagy hónap múltán azonban megunták a római klímát és visszamentek Jeruzsálembe, és vagy küldtek helyettük mást, vagy sem. Aztán néhány lévita család letelepedett és meggazdagodott, főleg a rituálisan tiszta olaj és bor révén, amelyeket Júdeából és Galileából importáltak.

Nem nagyon érdekelte a római nem-zsidókat, hogyan is élnek a zsidók a Tiberis jobb partján.

Sok kicsi etnikai zárvány élt Rómában, a kívülállók azokba se láthattak bele, és a zsidó enklávé nem tartozott a nagyobbak és jelentősebbek közé: lehettek akkor az egymilliós városban legföljebb harminc-negyvenezren, többségük a ritkás időközönként Rómába hurcolt rabszolgák lassanként felszabadult ivadéka. De volt imaházuk, szám szerint tizenkettő, ebből egy a Via Appián, ahol egy katakombájuk is volt: temetőjük a föld alatt – a majdani feltámadásra számítva nem égették el a halottaikat, mint a balga latinok –; hét imaházuk volt csak az ostiai út mentén; ez az az útvonal, amelyen a tengeren szállított áruk a szárazföldön Rómába érnek.

Az első, időközben Marcus Agrippáról, a zsidókat pártoló római nagyúrról elnevezett imaház, amelyet csaknem száz éve építettek, még állt, s bár Uriék nem oda jártak, József megmutatta a kisfiának, és elmesélte, hogy az első zsidó fogolyszállítmány tagjai nem voltak hajlandóak dolgozni, amíg a római rabszolgatartók bele nem törődtek, hogy ezek a rabok szombaton pihennek, vallási törvényeiket mindenáron betartják és imaházat is akarnak maguknak. Néhányat megöltek közülük emiatt, de a többi mégsem engedett. Uri tapsikolt örömében ezt hallván, és megfogadta, ő is lesz ilyen bátor, ha kell.

És annak is örült, amikor az apja elmondta: az urak a férfi és női rabszolgáikat összeboronálták, hogy ingyen gyarapítsák a rabszolgáik számát, de a zsidó férfiak erre csak akkor voltak hajlandóak, ha a nem-zsidó nők, akiket nekik szaporodásra kijelöltek, áttértek és zsidók lettek maguk is; később aztán, az egyszerűség kedvéért, a zsidó birodalomból importáltak nőket a számukra. Nagy Heródes, Marcus Agrippa barátja jó viszonyba került Augustus császárral és kieszközölte, hogy nőket szállíthasson Rómába. Voltak köztük prostituáltak meg tolvajok meg folyósok, de zsidó nők voltak, és az áttérésükkel nem kellett bajlódni.

A szállításuk azonban pénzbe került, mesélte az apja, és ezt semmilyen államhatalom nem szereti. Nagy Heródes és Augustus császár is belátta ezt, és ez a nőforrás hamarosan elapadt.

A római törvény szerint a rabszolgák ivadékai az uruk vallását örökölték, de a zsidók így nem voltak hajlandóak szaporodni, velük kivételt kellett tenni. A nem-zsidó rabszolgák, nem hivatkozhatván 11arra, hogy az ő vallásuk is ezt kívánja, ezeket a kedvezményeket nem kapták meg, és a zsidókat utálták, ami nem volt új dolog: amióta Nagy Sándor meghódította a Keletet, az ott élő nem-zsidók mindig haragudtak a kivételes elbánást követelő zsidókra, akik a perzsa uralom alatt kiharcolt előjogaikra hivatkoztak mindenütt. Más dolog, ha görög és zsidó egyaránt idegen – perzsa – uralom alatt áll, és más, ha a zsidók görög uralom alá kerülnek; ám ezt a zsidók évszázadok óta nem akarták elfogadni, amióta pedig mind a görögök, mind a zsidók római uralom alá kerültek, immár Rómát tekintették Babilonnak a zsidók, amelynek buzgóbban hódoltak a gyakorlatban, mint a görögök. A rabszolganők egyébként szívesen álltak zsidónak: tudták, hogy a zsidók, a görögöktől és a latinoktól eltérően, nem tesznek ki gyereket. Voltak zsidó hitre áttérő férfi rabszolgák is, őket az a számítás vezette, hogy a zsidó gyülekezetek hozzájárulnak a felszabadításuk összegéhez, és egy-egy zsidóvá lett rabot valóban ki is vásároltak. Őket a körülmetélés gondolkoztatta csak meg, fájdalmas procedúra ez felnőttkorban, és nem is mindig veszélytelen; ám a nőket a csikló kimetélése nem fenyegette, a római zsidók nem követelték meg, így hát rengeteg szír, görög, arab, etióp, abesszin, egyiptomi, germán, gall, hispán, thrák, illír és egyéb származású rabszolganő lett zsidóvá Rómában, az Egyetlen Isten dicsőségére, és szült zsidó gyereket a zegzugos nyomornegyedbe, amelynek Túlnan a neve. S mert a Transtiberim területén, amely akkoriban még körül sem volt kerítve, noha már a város részének tekintették a szervek, bár nem hivatalosan, nemcsak zsidók éltek, hanem mindenféle meghódított népség, gyakran csak néhány háznyira költöztek odébb a zsidóvá megtért, otthonukban fölösleges lányok, és a szülői házba visszajárhattak, ha akartak. Nem nagyon akartak: minden nem-zsidó szülő örült, hogy végre megszabadult tőlük, és ezt az értésükre is adták. Amúgy is a férj családjába került a nő örök időkre, és a szülei családjához nem kötötte többé semmi, ebben a latin és a zsidó törvény egyezett. Hálát adhattak ezek a lányok az Egyetlen Istennek, akinek a kebelébe megtértek, amiért a szüleik egykor nem tették ki őket farkasok vagy emberek prédájául, vagy nem fojtották meg azonnal a születésük után.

Így lett zsidó diaszpóra a birodalom fővárosában.

József ugyan méltánytalanságnak tekintette, hogy nekik idegen földön kell élniük, hiszen szigorúan véve mindenki, aki nem a Szent Földön él, tisztátalan, s nincs az a víz, amely ezt lemossa, de hát nem új dolog ez a zsidó történelemben, mondta, s felhívta Uri figyelmét arra, hogy a római zsidók igen hasznosak az otthoniak számára, akik ezt maguk is tudják: amolyan állandó, nagy létszámú követségként 12működnek ők Rómában, és ha ügyesen kereskednek, ha még több szállal kötik össze Rómát és a zsidóságot, amire már csak kényszerből is hivatva vannak, azt cselekszik, amivel a Teremtő a jelek szerint megbízta őket.

Csaknem egyetlen labirintusrendszer volt hát eredetileg ez a nagy, kiszámíthatatlanul kígyózó belső udvar, egy spontánul létrejött erődítmény tere voltaképpen, noha a leggazdagabbak udvarukat a közös udvartól magas fallal elzárták, sőt külön őrökkel is védették, ahogy ez történni szokott mindenütt, ahol Mammon az úr, legyen átkozott a pénz az idők végezetéig, s mostanában még inkább, mert egyre több a gazdag a római zsidók között, és még annál is több az egyre szegényebb; lehet e két jelenség között valamiféle összefüggés.

Az eredeti Túlnan a zsidó negyed közepén állt, köréje épültek az új házak, mostanában emeletes bérházakat is kezdtek építeni a gazdag vállalkozók, és József tartott attól, hogy az ő düledező viskójukat a környező kis házakkal együtt egyszer letarolják, és négy-öt emeletes bérházat húznak a helyébe. Ez történt a Túlnan velük közvetlenül szomszédos, nem-zsidó részeiben, ahol egyiptomiak, szíriaiak és kisázsiai görögök éltek éppoly nyomorultul, mint a zsidók többsége, és a zsidó területen éppoly otthonosan mozogtak, mint a magukén.

Azért épültek egyetlen szeszélyes, kiszámíthatalan térbe egykor az udvarok, mert ünnepek alkalmával a zsidó kétezer cubit, vagyis könyök, magyarán rőf távolságnál messzebb a házától nem mehet, a saját udvarát nem hagyhatja el. Körülbelül negyvennégy centiméter egy rőf, de az alkar méretétől függően lehet rövidebb is, hosszabb is, mert az alkar hossza, az a rőf. Nem mehettek hát a zsidók ünnepekkor az otthonuktól messzebbre, mint szűk egy kilométer, vagyis nyolcszáznyolcvan méter, ami nagyjából fél antik stadion, mert hiszen egy stadion egyenlő 1776 méterrel.

Sok volt a zsidóknál az ünnep: volt az évi négy nagy ünnep, ezek mind soknaposak, meg voltak a szombatok péntek napnyugtától szombat napnyugtáig, és az emberek akkor is tovább akartak menni, mint kétezer rőf, ami nagyjából száz lépésnek felel meg. Szerettek szomszédolni, trécselni, pletykálkodni, ami ünnepkor sem tilos, kivéve, ha munkavégzés, de a csevegés nem az, ezt a Teremtő is így tudja, aki maga is biztosan fecserészik a főangyalaival, hiszen a munkáját ama hat napon már elvégezte; így hát az emberek az udvaraikat egybeépítették, s akkor nemhogy kétezer rőfnyi távolságot, de akár tízezer rőfnyit is megtehettek, noha ünnep volt, elvégre a saját udvarukban maradtak, legalábbis ezt mondhatták a szigorú Teremtőjüknek, akinek ezen érvelés makulátlanságát el kellett fogadnia. Így játszották ki a Törvényt a római zsidók, akárcsak a többiek, az a 13körülbelül összesen ötmillió zsidó az akkori világon, vagyis hát éppenséggel így tartották be a Törvényt, mert hiszen a betűjét betartották.

E furfang szentesítésére külön szabály is született, a vegyítés törvénye, amelynek szép altörvényei is keletkeztek; ebből Rómában az élt, hogy az egykori Túlnan egyetlen udvarnak számít, s benne szombaton is, ünnepek alkalmával is mindazt lehet csinálni, amit az ember a saját házában tehet. Ádáz vita folyt arról, vajon a régi Túlnan falain kívül emelt új zsidó házakra is vonatkozik-e az udvarok vegyítésének törvénye; egyesek azzal érveltek, hogy egész Jeruzsálem egyetlen vegyített udvarnak számít, s benne szombaton is lehet szállítani bizonyos dolgokat; mások ezt ellenezték, mondván, hogy Róma nem zsidó város, és a Transtiberim sem az (Trasteberin, általában így mondták már akkor, az „s” előtti nazális eltűnt, s a szó végét elharapták, ebből lett nemsokára a „Trastevere”, ahogy azt a területet kétezer évvel később is hívták); egész Róma tisztátalan, a Túlnan is az, érveltek a vallás alapjaihoz visszatérni szándékozók, akik maguk is tisztátalanok voltak, hiszen a diaszpórában minden zsidó az; mindenesetre a régi Túlnan lakói a vegyítési törvény áldásait továbbra is élvezhették.

Ebben a túlnani udvarlabirintusban nem volt szükség arra a kegyes csalásra, amit Júdeában csaknem minden zsidó elkövetett azzal, hogy az ünnep beállta előtt kétezer rőfnyire tette ki az étket, jelezvén, hogy ott van a háztartása határa, s így ünnepkor az elesége távolságától további kétezer rőfnyire elmehetett. Ők is úgy tartották be a Törvényt, ahogy kellemesebb. Rómában ezt a furmányt nem lehetett alkalmazni, a kitett ételt azonnal ellopják; korrumpálja a külső világ a belsőt, rongálja a belterjes zsidó társadalmat a sokistenhívő, tehát istentelen római, és kéjeseket lehet lamentálni emiatt. Jellemző a latinok butaságára, hogy még az első császáruk is azt hitte: szombaton a zsidók nem esznek semmit, mintha a szombat böjtnap lenne!; ezen évtizedek óta nem győznek eleget kuncogni a római zsidók, akik az imaházaikban szombaton imádkoznak is, a Tórát is magyarázzák nekik meg a próféták írásait is, de a lényeg mégiscsak a közös étkezés, amelynek költségét a gyülekezet adójából fedezik. Az ünnepi étek nem lehet szűkös: bornak is, húsnak is muszáj lennie az étrenden, meg zöldségeknek és gyümölcsöknek is, a kovásztalan kenyérről már nem is beszélve; a szegény családok egész héten alig esznek valamit, de szombaton végre egész hétre töltekezhetnek, a gyülekezet jóvoltából ingyen.

Vallási – vagyis éhhalál elleni – oka volt tehát elsősorban ennek a sajátságos építkezésnek, de az erődítmény-jellege sem volt egészen oktalan.

14

Amikor tizenhat évvel korábban Tiberius császár úgy döntött, hogy az Ízisz-vallás meg a zsidó vallás hívei takarodjanak ki Rómából, a szagot kapott római csőcselék megpróbálta megostromolni ezt a titokzatos falrendszert, de mert nem láttak át rajta, nem bírtak betörni, a zsidók megvédték magukat a lapos tetőkről nyilazva és a dárdáikat hajigálva.

Házaikat mégis el kellett akkor hagyniuk, József is elmenekült Rómából a feleségével és a hároméves Urival.

Rómától húsz mérföldnyire, a kicsiny Aricciában húzták meg magukat egy lyukas tetejű istállóban, József trágyát hordott ki, szántott, a felesége almozott, Uri naphosszat a tyúkokat hajkurászta, hogy fél év múlva, hála a kegyes római nagyúrnak, a patrónusának, akinek a felszabadult apja révén a kliense lett, József a családjával egyetemben visszatérhessen a lerombolt, kirabolt házába.

A négyezer nőtlen zsidó ifjú kivételével, akiket besoroztak és Szardíniára vittek, állítólag azért, hogy valami rablóbandák ellen vessék be őket, de ott a klíma és a honvágy vitte el őket inkább, lassanként visszaszivárogtak a családos zsidók szinte mind, mindössze pár százat öltek meg a rablógyilkosok vidéken, és Tiberius császár többé nem adott ki hasonló rendeletet.

A házakat rendbehozták, a berendezést lassanként pótolták. Nem volt sok a pótolnivaló, szegények voltak a római zsidók.

Uri ebből az oda-vissza hurcolkodásból nem emlékezett szinte semmire, csak a tyúkszar szagára, meg arra, hogy az apja a nyakába vette, úgy vitte soká, és ez annyira jó volt, hogy még most, tizenkilenc évesen is szokott ezzel álmodni. Álmában arra szeretett volna ébredni, hogy az apja áll előtte, és azt mondja: „gyere, fiam, ülj a nyakamba megint”.

Ebből az ideiglenes kiűzetésből annyi maradt még, hogy Sára, az anyja most is fel-feljajdul, amikor egy-egy hajdani szép edény hiánya jut az eszébe, amit azok a nem-zsidó szabadosok, szintén az ő patrónusuk kliensei, akiknél elrejtették, nem adtak vissza, és hosszasan sopánkodik emiatt. Pedig az az igazság, hogy páran a letétbe helyezett értékeket becsülettel visszaadták, ma is ilyen edényekből esznek, mint az apja olykor meg szokta volt jegyezni. Ettől még Sára lamentál.

Apja mostanában már nem néz fel, morcan kanalazza az ételt, s ha felnéz is a feleségére, a felesége csúf, kendővel takart fejére, mélységes gyűlölet csap ki a szeméből. Nem a tolvajokat gyűlöli, hanem a feleségét. És hallgat. Rómában a zsidóknál nehéz a válás: kevesen vannak. Júdeában könnyű a válás, és ezt nemcsak mesélik, hanem ott törvénybe is van iktatva: ha valaki a feleségénél szebb nőt talál, ezt 15olyannyira alapos oknak tartják, hogy már válhat is; akkor is elűzheti a feleségét, ha az meztelenkedik, ami pedig házastársak között bizonyos alkalmakkor nem tilos; de hát Júdea nem a zsidóság végvára, hanem a nemzet teste, ott sok mindent lehet. Rómában unokatestvért is elvehet a zsidó, a latinoktól eltérően, mert úgy érzik, hogy kevesen vannak, s különben is ez az elv a régebbi; Júdeában és Galileában ez vérfertőzésnek számít és tilos, mert ők ott sokan vannak. Másfelől a római özvegynek nem kötelező az elhalt férje fivéréhez feleségül mennie, ami Palesztinában még mindig kötelező.

Apja soha nem beszélt erről a féléves hányattatásról. Mesélték, a kiűzetést négy aljas, bűnös zsidó okozta volna, akik Saturninus szenátor feleségét, Fulviát valamiképpen megnyerték, pénzt csaltak ki tőle, hogy a jeruzsálemi Templom számára drága szőnyegeket vegyenek, a pénzzel persze megléptek, Fulvia felháborodva számolt be erről a császárnak, ekkor dühödött volna fel Tiberius.

Uri másoktól hallott kombinációk alapján azonban inkább arra gyanakodott, hogy ez csak ürügy lehetett, és őket Germanicus miatt űzték ki Rómából.

Germanicus, a híres hadvezér a császár unokaöccse és fogadott fia volt, de Tiberius megorrolt rá, és elküldte Keletre. Germanicus elkövette azt a hibát, hogy Szíriából elindult Alexandriába, holott Egyiptom tiltott terület minden rangosabb római személy számára, lévén, ezt Rómában a legutolsó utcagyerek is tudja, Egyiptom Róma éléskamrája, onnét kapják az ingyen gabonát, amiből a polgárjogot nyert zsidók is részesülnek. Ha valaki Egyiptomot fellázítja, súlyos ínséget hoz Rómára. Antonius volt az utolsó, aki megpróbálta, de Augustus Actiumnál megverte, és a lovagokat és a szenátorokat Egyiptom látogatásától eltiltotta. Tiberius úgy vélhette, hogy Germanicus, Júdeán áthaladván, megegyezett az ottani zsidókkal, hogy mellé állnak, ha háborúra kerül sor Egyiptom és Tiberius között. Sőt biztosan így gondolta, különben a zsidókkal együtt nem űzi ki ugyanakkor az egyiptomiakat is, akik pedig a zsidóktól elkülönülve éltek a Transtiberimben. Germanicust aztán megmérgezték és meghalt. Mondják, az előző júdeai helytartót, Valerius Gratust is azért váltotta le a császár, mert Germanicusszal találkozott, holott aligha tehette volna meg, hogy a császár fogadott fiával ne találkozzék, amikor az Júdeában barangol. A dolog nem nagyon érdekes, egyik helytartó olyan, mint a másik, Rómából nézve különösen, mégis híressé lett ez az eset: a császár hétévnyi késlekedéssel váltotta le Gratust, ami nem a feledékenységének a jele, mondják a politikai elemzők, hanem éppen annak, hogy soha nem felejt, és előbb-utóbb bizonyosan bosszút áll. Nem volt szokása egyébként Tiberius császárnak, hogy a prokurátorokat és prefektuso16kat leváltsa, inkább helyben hagyta őket, mondván: „a jóllakott légy kevesebb vért szív, mint az éhes”.

Persze az is lehet, hogy az előző prefektus a Seianus-ügybe keveredett bele valahogy.

Másik példának Agrippinát hozzák fel, Germanicus nagy népszerűségnek örvendő özvegyét, akit tizennégy évvel a férje halála után halasztott éhen Tiberius. De nem is így történt, szól közbe egy másik politikai elemző, Agrippina Pandateria szigetén, ahová száműzték, éhségsztrájkolni kezdett, egy centurio kiverte a fél szemét, majd Tiberius parancsára tömni kezdték, de rosszul, és abba halt bele. Mindegy, megölték. A zsidók ugyanúgy ismerik a római pletykákat, mint a többi náció, és legalább annyi hites politikai elemzővel büszkélkedhetnek, mint a többi nép.

Urit érdekelte a történelem, érdekelte minden fordulatos mese, temérdek görög és latin auktort olvasott a zugban, ahol békén hagyták, és naphosszat álmodozott és kombinált. Azok a képek, amelyeket éber álmában látott, élesek voltak és fényesek, szinte tapinthatóak. Nagy dolog a képzelet, már ha valakinek jutott belőle.

Görögül azért tudott, mert a zsidó negyed lakóinak görög volt az anyanyelvük, a római zsidó gyerekek többsége görög névre is hallgatott. Palesztinából hozták magukkal, ahol a hellenizálás a nyelvben bizonyult a legsikeresebbnek, s utódaikra Rómában is áthagyományozták. A művelt latinok szebb görögöt beszéltek, de azért görög volt ez is; a zsidók ugyanazt a görögöt beszélték, mint a görögök, a kiejtésükről nem lehetett megkülönböztetni őket.

József és a családja kivételesen arámiul is beszélt otthon, ami a héberrel, a Szentírás eredeti, immár halott nyelvével rokon; volt valami összeesküvésszerű abban, ahogy az arámit használták; József úgy gondolta, hogy amíg csupán arámiul beszélő közvetítő kereskedőkkel is üzletelnie kell, csak tanulják meg ezt a nyelvet a gyerekei is, még jól jöhet nekik.

A római zsidók rég nem tudtak sem arámiul, sem héberül, és az előimádkozók héber szövegét az imaházban a hívek számára görögre fordították. Létezett már a Szentírás görög fordítása, a Septuaginta, amit hetvenkét zsidó fordított le a Fárosz szigetén, Alexandriában hetvenkét nap alatt vagy kétszáz évvel korábban, és otthon, egyedül imádkozván mindenki ezt a görög Tórát olvasta magának hangosan. Kívülről nem volt szabad a szent szövegeket idézni, nehogy az a végzetes hiba történjék, hogy valaki rosszul emlékszik és mást mond, mint ami írva van, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek az egész Teremtésre nézve. Az imaházban azonban, a közösség előtt, elvileg rögtönözve fordították a héber szöveget. Az persze nem 17volt tiltva, hogy valaki a Septuaginta aznapi adagját betanulja, de úgy kellett tennie, mintha a hébert értené, és azt fordítaná.

Uri gyerekként nemigen gondolt arra, hogy anyjának arámi tudása nem egészen magától értetődő, s hogy a többi anya jobban ragoz görögül, mint az övé. Kamaszkorában tűnődött el először azon, hogy anyjának Sára a neve, márpedig ezt a nevet, addigra megtudta, gyakran adták a zsidó hitre áttért prozelita nőknek. Akkor már nem volt jóban az apjával, és nem kérdezte meg, vajon zsidónak született-e Sára. Anyját meg aztán végképp nem akarta erről megkérdezni, vele soha nem volt jó viszonyban, anyja csak azzal törődött, hogy a férje meg a gyerekei a vallási parancsokat szigorúan és maradéktalanul tartsák be. Ha Sára nem zsidó volt eredetileg, amire vallási túlbuzgalma is utal, a frissen áttértek már csak ilyenek, akkor rabszolgának született, és József váltotta ki. Ha Józsefet üzleti ösztöne is vezette, akkor olyan rabszolganőt választott, aki tudott arámiul, tehát Szíriából vagy Babilonból származót. Uri úgy gondolta, hogy apja, aki kicsi korában elárvult, nem lehetett elég tehetős, hogy zsidó lányt kapjon, még a hozományról lemondva sem minősült eléggé jó partinak, ezért kellett rabszolganőt elvennie. A Palesztinában érvényes törvények szerint ebben az esetben ő, Uri, egy prozelita rabszolganő fia igen alacsony származású lenne odaát, az óhazában, mert az anyja származása illetné meg őt is. Ugyan nem lenne se rabszolga, se prozelita, izraelitának számítana, ám azok közt a legméltatlanabbnak. Milyen szerencse, hogy a zsidó Rómában született, ahol csak az apai leszármazás számít.

Latinul Urinak nem volt könnyű megtanulnia.

A zsidónegyed fiataljai csak törték a latint; nemigen jártak át a Tiberis másik partjára, ahol az igazi Róma feküdt, megelégedtek a Túlnan belterjes életével, ha pedig mégis átmerészkedtek, a görög anyanyelvükkel remekül elboldogultak. A Túlnan nem-zsidó lakói is görögül beszéltek, vagy pedig olyan nyelvet használtak, amit rajtuk kívül nem ismert senki.

Szokásuk volt a zsidóknak, hogy görög betűkkel írták a latint, az inkább kézre esett nekik. Persze a héber betűket is megtanulták, ők asszír írásnak nevezték, hogy legalább a Semát fel tudják olvasni maguknak, meg az ünnepi zsoltárokat szükség esetén, ha erre az imaházban éppen felkérik őket. Olykor a három ábécét egyetlen mondatban, sőt egyetlen szóban is keverték. Uri élvezte az ilyen keverést, ő nem hanyagságból vagy tudatlanságból, hanem játékból tett át héber ábécére latin vagy görög szöveget és viszont; kitalált magának rövidítéseket mind a három nyelven, hogy gyorsabban tudjon másolni, ha olyan tekercset kapott kölcsön pár napra, amely különösen érdekelte; 18ki-kihagyott magánhangzókat, diakritikus jeleket, úgyhogy rajta kívül a gyorsírását senki el nem tudta olvasni, és pár hónap múlva már ő maga sem. A tisztán héber szöveget bal kézzel írta jobbról balra, a görögöt és a latint jobb kézzel balról jobbra, maga se tudta, miért. Igen meglepődött, amikor olyan tekercshez jutott, amelyből kiderült: létezik már görög és latin gyorsírás, más is feltalálta, amit ő; boldogan tanulta meg azokat is.

Gaius Theodorus, írta le a hivatalos nevét hol így, hol úgy kiskorában, mert az Uriel nevet, ami azt jelenti, hogy „Isten az én fényem”, csak a családi körben használták; nem is tudta senki, hogy otthon erre a névre hallgat.

Apja sem József volt hivatalosan, hanem Lucius Ioses.

Uri nevében a Gaius a patrónusának első neve, József pedig a Luciust a patrónusa apjának nevéből vette át, aki József apját felszabadította. Ez volt a szokás: a szabados zsidók első neve, amely gyakran az egyetlen is maradt, a patrónusuk nevével volt azonos; így lett a római zsidóknak elsősorban latin, másodsorban görög nevük, és nem volt sémi neve szinte senkinek. Hogy Józsefnek az apja mégis sémi nevet adott, árulkodó: a rabszolgaságot nehezen viselte és visszavágyott Palesztinába, amelyet pedig sose láthatott, hiszen ő is Rómában született rabszolgának, sőt már az ő apja is.

Latin és görög nevük volt hát a római zsidóknak, de attól még zsidók voltak: tréflit nem ettek, a szombatot és az ünnepeket megtartották, és imádkoztak előírásszerűen és szorgosan.

Ha éppen nem olvasott vagy jegyzetelt, Uri a zegzugos, cikcakkos udvarban körülbelül a harmadik házig látott el szabad szemmel hunyorogva, és a hatodik-hetedik házig az ujjai között. Akart ő látni élesen, eleven sebként élt benne az apja megjegyzése, néha, reggel, szemét próbálgatván, jobban is látott talán, de aztán estére meg kellett állapítania, hogy aznap sem akart jól látni eléggé.

Deszkából eszkábált magának egy orrnyeregre helyezhető alkalmatosságot nemrég, hogy ne kelljen állandóan az ujjain keresztül néznie; két kicsi lyukat fúrt bele a szemei számára, és amikor feltette az orrára, a két lyukon keresztül szép, bár szűk képet kapott. Szép volt a kép, mert minden dolog élesebb lett így, és egymáshoz képest határozottabb helyszínű, mint amikor egy szemmel hunyorgott bele a hüvelykujja és mutatóujja által képezett lyukba, pont olyan, mint amikor mindkét szeme elé odaemelte a két öklét és azokon keresztül nézett. A deszkának megvolt az az előnye, hogy egy kézzel lehetett tartani. Ezzel az orrdeszkával azonban a vackán kívül nem mert mutatkozni, kinevették volna. Még az ablakához sem mert közel állni, sem ezzel az eszközzel az orrán, sem anélkül, mert tudták az 19udvarban, mindent tudtak, hogy ott szokott ácsorogni és bámul kifelé; csúfolták is emiatt, és az apja is felszólította, hogy ne tegye: „csúf dolog a kémkedés”, mondta ebből az alkalomból; úgyhogy Uri a zug mélyén, az ablaktól a lehető legtávolabb ácsorgott hosszasan, és remélte, a félhomályba kívülről nem látni be. Mesélték, hogy a gyönge szemű gazdag latinok ügyesen csiszolt gyémántot tartanak a szemük elé, azon keresztül néznek, és mindent jól látnak; ilyennel Uri nem találkozott, drágakövet sem látott még soha.

Félt, hogy teljesen meg fog vakulni.

Nem volt gyakori a vakság az udvarlabirintusban, és aki megvakult, az sem mászkált odakint, de hallani lehetett, hogy ezt vagy azt az embert az Úr haragja sújtotta ekképpen. A vakokat, a trachomások kivételével, nem különítették el, nem számítottak tisztátalannak, csak szerencsétlennek. Uri napokon, heteken és hónapokon át töprengett, ugyan mi is történt, vajon az Isten eleve vaknak rendelte-e, vagy egyszerűen, sok egyéb dolga mellett, nem figyelt oda rá, vagy netán a Sátán avatkozott közbe, vagy inkább a Fátum, a Sors okozza-e nagy baját – Urinak vegyes zsidó–latin–görög képzetei voltak, mert sokat olvasott. Azt végképp nem értette, miért nem született vaknak rögtön, ha már ez a sorsa – hogyhogy menet közben változtat a szándékán az Úr? Miféle meggondolások vezethetik Őt vajon? Kutatott addigi gyermeki múltjában Uri, de oly hatalmas vétket, amiért feltétlenül meg kellene vakulnia, az Isten iránti legjobb szándékkal sem tudott utólag felfedezni a tetteiben.

A legkézenfekvőbb magyarázat volt a legmerészebb: nem törődik az Úristen senkivel, még kiválasztott népének egyedeivel sem, Őrá csak a Teremtés műve volt bízva, meg az, hogy a kőtáblákat Mózes révén a népének eljuttassa. Ez a magyarázat nem Uri fontolgatásainak eredetiségéből fakadt: az Úristent a római zsidók, a zádokisták, akiket szaducceusoknak is neveznek, s akik csak Mózes öt könyvét fogadták el és semmi egyebet, a szóbeli hagyományból semmit, ilyennek képzelték el testületileg, s ez volt a jeruzsálemi főpapság hivatalos álláspontja is: a Teremtő nagyvonalúan megteremtette a világot, s benne az embert, hogy legyen, aztán magára hagyta, életébe a továbbiakban nem szól bele, mindenki azt kezd az életével, amit akar, természetesen csak a Törvény szabta kereteken belül, ám aki a Törvényt megszegi, arra persze lesújt.

Él az ember, ahogy tud, aztán meghal, és nincsen pokol, nincsen menny, ahogyan a primitív zsidók képzelik odaát, Palesztinában; nincsen lélekvándorlás, amiben a primitív, farizeus zsidók szintén hisznek, és nem támad fel senki, csak azt követően – bár akkor mindenki és azonnal –, hogy eljövend a Felkent, de ez még odébb van: 20nem szenvedtünk még eleget, hogy kényszerűen megtisztulni képesek lettünk volna már, mondta egyszer az apja, ellentétben a hiszékeny palesztinai zsidó földművesek, a lelkileg szegény am-haarecek buta, elvakult, korlátolt és káros képzeteivel, amelyekről borzongva és helytelenítőleg szoktak megemlékezni a Palesztinából a római zsidó negyedbe visszatérő kereskedelmi utazók.

A feltámadásról sokat töprengett Uri a vackán, és megállapította: ha szemernyi részvét van a Teremtőben, a feltámadást lehetővé teszi, s ő, Uri, sok szép, okos, bölcs emberrel fog találkozni majdan, akik az ő születése előtt éltek, s az ő halála után élnek majdan, és időtlen, tartalmas társalgást folytatnak a végítélet utáni, idő nélkülivé váló, illatos és fényes térben, ahol a testek súlytalanná, fájdalomtalanná válnak, és úgy fognak lebegni és szárnyak nélkül is úgy tudnak majd repülni az éppé varázsolt emberi testek, ahogyan legszebb álmaiban ő szokott, mintegy a végítélet utáni lét előzeteseként. Ez így ésszerű, így természetes, mert ha esetleg nem lenne feltámadás az idők végeztével, az egyes ember életének az égvilágon semmi értelme se volna.

Uri vagy az udvar életét bámulta hunyorogva, sejdítvén, hogy voltaképpen boldogan, amiért lát még, vagy pedig olvasott.

Tanítani nem kellett már semmire, ő taníthatott volna másokat, de ehhez nem volt kedve, holott még az apja is kérlelte. Ha már nem teljes értékű férfi, legalább haszna legyen belőle a közösségnek, és a tanárt meg is fizetik, ez sem utolsó szempont. A tanára, Eusebius is kérlelte, aki Urit szerette és képességeit becsülte, de hiába: Uri a közösséget utálta.

A többiek jól láttak, ő nem.

A többieknek nem fájt a fejük, a lábuk, a derekuk.

A többiek jól tudtak harapni, ő csak a jobb oldalon, mert baloldalt a fogai nem értek össze, és ott már el is kezdtek lötyögni, ami a korai fogvesztés előjele. Az pedig szörnyű, hogy a végleges metszőfogai annyira előremerednek, hogy a száját nem is tudja becsukni tőlük rendesen. Igaz, e metszőfogak miatt a nyelvével képzett résen át szépen tud fütyülni, és ennek olykor a csodájára járnak, de inkább nőttek volna szabályosan a fogai.

A többi korabeli fiú még nem kopaszodott, ő már tizenhat éves kora óta.

A többi nem volt szörnyszülött, ő igen. Nem látszott ugyan nyomoréknak, de ő annak érezte magát, és az is lett.

De nem csak a testi bajai miatt zárta be magát a vackába.

Vagy öt éve, amikor még jobban látott, nem sokkal a bármicvája után, tehát azt követően, hogy az imaházban ünnepélyesen férfivá avatták, elég gyakran mászkált át a Tiberis másik oldalára. Oda 21mehettek Rómában a zsidók, ahová csak akartak, és Uri, hála a nagyapjának, aki rabszolgaként a váltságdíjat kinyögte, megnősült, fiat nemzett s rögtön utána meg is halt, Uri, az unoka, már római polgárnak született.

Zsidó volt, ám teljes jogú római polgár is, aki a nem-római és nem-itáliai egyénekre kivetett adót a rómaiaknak nem fizette, sőt Róma fizetett őneki: az uraság közbenjárására odaítélték neki a tesserát – amely törvény szerint tizennégy éves korától járt neki, de a magisztrátus képes volt évekig húzni-halasztani a dolgot, ha nem dörrentek rá –, azt a kis ólomlapocskát, amelybe kicsi lyukat fúrt, s a tunikája alá rejtve, a nyakába akasztva hordta, el ne lopják, s kezével a mellén kényszeresen, rövid időközönként ki-kitapogatta.

Ennek felmutatására a Marsmezőn lévő legnagyobb kiosztóhelyen megkapta a római dologtalan szabadosok, a libertinusok, más néven a proletárok, a csupán nemzőképességgel rendelkező nincstelenek havi fejkvótáját gabonából. A húst a Tiberis jobb partján, otthon váltotta ki, kóser húst a másik parton nem lehetett szerezni; a bort is ott vételezte. Akadt jó pár kocsma odaát, amely azt hirdette magáról, hogy kóser ételt és italt is tart, ezektől a kocsmáktól azonban eltiltotta a közösséget a római gerouszia, más néven szünedrion, vagyis júdeai nevén a Szanhedrin, az egyes gyülekezetek rendszertelen időközönként ülésező felettes hatósága, érdekelt lévén abban, hogy mindenki csak a hivatalos transtiberisi zsidó mészárosok termékeit vegye, s hogy csak azt a bort igya, amelyet a nagyhatalmú római zsidó borkereskedők árulnak. A borral még a húsnál is jobban lehetett keresni, mert ünnepi alkalmakkor a borivás kötelező; a borkereskedők árulták azokat a tisztátalanságtól megszabadított, kétfülű, fehér agyagból égetett flaskákat is, amelyekből a bort inni kellett. Sok bort ittak a római zsidók és nem-zsidók, mert a bortól nem kaptak hasmenést, a víztől viszont gyakran. És valahogy úgy alakult, hogy a tiszta olívaolajat is éppen ezek a kereskedők szállították Palesztinából a római közösségnek, és az itáliai olaj használatát főbenjáró bűnnek minősítve megtiltották, és ezt a gyülekezetek közös vezetősége újra meg újra jóváhagyta, lévén e közös vezetőségben, a vének között bor- és olajimportőrök nagy számban találtattak.

Uri a tessera révén járó fejadagból rátartian jóval kevesebbet fogyasztott, mint amennyire a fejadag kiszabói feljogosították, ezért apja mellett ő is családfenntartónak érezhette magát. Azokon a napokon, amikor a tessera felmutatására az adagját kiszolgáltatták, vele volt egész családja, vagyis az apja, az anyja és a két húga; együtt cipelték haza a raktárból a számukra kiutalt élelmet. A gazdagabbak talyigával mentek, ők zsákokkal és sportulával, mert a talyiga 22drága. Ilyenkor Uri boldog volt, hogy a véletlen folytán, a sose látott nagyapjának hála, a családján segíthet. Apja se látta az apját, mert pár hónapos volt József, amikor Tadeus meghalt huszonöt évesen, a rabszolgák átlagéletkoránál öt évvel korábban; nem tehetett jót az egészségének, hogy a váltságdíjat hosszú évek kemény munkájával kinyögte.

Ha a havi kiosztás szombatra vagy zsidó ünnep napjára esett, ők az áldott emlékezetű Augustus császár most is érvényes rendelete értelmében hétfőn mehettek érte kivételesen, illetve az ünnep elmúltával; ezt a rendeletet Tiberius nem vonta vissza még akkor sem, amikor a zsidókat kiűzette. Akadtak tesserával rendelkező zsidók, akik azokban a hónapokban Róma környékén rejteztek, ám pofátlanul visszalopakodtak a Városba, és a magisztrátus ételosztói fogukat szíva, ám tiltó határozat híján kénytelenek voltak az adagjukat kimérni. Akadt olyan kiűzött zsidó, mesélték, aki a vonakodó hivatalnokot perrel fenyegette meg, és a hivatalnok engedett végül, pedig hívhatta volna a vigileket, hogy a hepciáskodó zsidót tartóztassák le. Bolond a világ, mindig bolond volt, és az is marad a Felkent eljöveteléig.

Igazság szerint József is lehetett volna római polgár, mert három gyereke született, és Augustus rendelete, amely szerint a háromgyermekes szülők kapjanak római polgárjogot, az érvényét nem vesztette el. Próbálta is rábeszélni az apját Uri, kérvényezze a polgárjogot a gyerekeire hivatkozva, a patrónus közbenjárására ő is biztosan megkapná, s azontúl neki is lehetne tesserája.

József azonban nem akarta.

Jó neki így is, mondta József. Uri erősködött, az apja végül kibökte: inkább megdolgozik a pénzért, mert akadhat nagyon nagy ügy egyszer, igazán fontos ügy, és majd abban kéri Gaius Lucius, a patrónus segítségét, addig nem akarja háborgatni, nehogy a nyomuló kérelmezőt időnek előtte megutálja.

Uri látta, hiába érvel, többé nem hozta szóba a dolgot. Eltűnődött, mi lehet az a nagyon nagy ügy. Csak nem újabb kiűzetéstől fél az apja?

Gyakran sétálgatott Uri magányosan odaát, a Tiberisen túli Rómában, az „igaziban” és bámészkodott. A folyón túlról érkezett odaátra; valahogy mindig valamely folyón túl laknak a zsidók, a nevük, a héber is ezt jelenti: Babilonban is az Eufrátesz túlsó partján laktak, mielőtt megengedték, hogy elinduljanak haza, Nyugatra.

Uri mászkált, bámészkodott, nem volt semmi dolga, fizikai munkára alkalmatlannak bizonyult. Akkor mondtak le róla végleg, amikor a gyülekezet tagjai rábeszélték Józsefet, adja tetőfedőnek, az könnyű munka. Urinak tériszonya volt, a legelső munkanapján leesett és 23eltörte a jobb karját. A karja összeforrt – szerencse, hogy a bal keze amúgy is ügyesebb volt, bal kézzel írt héberül és arámiul, ez alkalomból görögül meg latinul is megtanult ballal írni –, és azóta békén hagyták az apját.

Amikor a mészégetéssel jött elő József, mert az is jó szakma, Uri fellázadt és kiabálni kezdett: ő nemhogy mészégető, de üvegfúvó sem lesz soha, inkább meghal. Ez megrázta Józsefet, aki üvegfúvóként kezdte, vagyis voltaképpen aranyművesként, mert a zsidók tudtak csak hajszálvékony aranyábrázolatok köré üveget fújni az egész Római Birodalomban, és szó nélkül otthagyta a fiát, aki felháborodásában még percekig üvöltött és ugrált és azzal fenyegetőzött, hogy beáll dokkmunkásnak.

Ez komolytalan volt, a fájós lábával és a vacak derekával egy napig sem bírta volna a cipekedést. A bőrcserzésen kívül ez volt a legalantasabb munka, amit zsidók vállaltak. Rosszul fizették, de ha valakinek volt tesserája, az ingyen juttatásból és a dokkmunkási kiegészítő jövedelemből többgyermekes családot is eltarthatott. Meg hát a rakományt meg is lehetett csapolni, ha a hajcsár nem figyelt oda, és nem figyelt oda, ha a zsákmányból maga is részesült.

Zsidó szállítmányt zsidó munkás elvileg, a vallás szerint, nem csapolhat meg, de nem-zsidót igen. Nehéz azonban megállapítani, mi jön Júdeából vagy Alexandriából a zsidóktól, és mi az, ami nem tőlük jön. És nem is zsidó már az áru, ha nem zsidóhoz jut majd, hiába tiszta eredetileg, a célállomás bepiszkolja. A bér kevés, a család nagy, lopni a szükség tanítja meg az embert, amit nem az Isten idéz elő, hanem az Isten igéjét meghallani süketek. Az istentagadóknak kárt okozni istenes cselekedetként is felfogható. Pontosan annyit loptak hát a zsidó dokkmunkások, mint a többiek: amennyit éppen lehetett. S hányan loptak egy-egy rakományból útközben! És ez még semmi azokhoz képest, akik számításból hajtják fel az árat, azok vannak csak sokan!

De azért dokkmunkásnak lenni a zsidók közt is alantas foglalkozásnak számított. S mert tisztátalan árukat is ki kellett rakodniuk, megtisztulásuk elősegítéséért a papok is levették a sápot, akik senkinek sem engedték el a rituális fürdő adóját, ami pedig Palesztinában nem létezett, és Rómában sem az összes imaházban volt mikve.

A Tiberisen sajkák és sekély merülésű hajók hozták fel az árut Ostiából, hozták az árut éjjel-nappal, egymásba ütköztek, mintha megcsáklyáznák egymást, kereskedelmi miniháború dúlt a kikötői helyekért, éjjel-nappal folyt a pakolás a Tiberis mindkét partján, és prosperáltak a kocsmák és a kuplerájok. Részeg volt a parton és a hajókon mindenki, zsidók és nem-zsidók egyaránt, és nem is lehetett 24tudni, ki kicsoda, mert mind görögül ordított és káromkodott. S voltak ugyan csigás emelők is rendszeresítve a dokkokban, de a rakodás elsősorban mégis kézzel folyt. Pakolták és cipelték a bálákat, amelyeket szinte nyomtalanul nyelt el, falt fel ez a hatalmas város, s ürített ki magából a csatornákba, amelyek szintén a Tiberisbe ömlöttek. Nem csoda, hogy a zsidók óvakodtak inni belőle, és mosni se mostak benne soha, járvány idején pedig a dokkmunkásokat elkülönítették.

A járvány megállapítására a Palesztinában régóta ismeretes receptet használták: ha egy ötszáz fős közösségből egymást követő három nap alatt naponta háromszor három hullát visznek el, akkor az pestis. Ha kevesebbet, akkor az nem pestis, és karanténra nincs szükség. Letagadtak egyes gyülekezetekben hullákat a szegények ilyenkor, hogy a családfenntartók tovább dolgozhassanak, és csak később jelentették a haláleseteket; ez ellen az arkhiszünagogoszok erélyesen felléptek, valamint a léviták is, akik a temetések jól fizetett szakértői voltak; óriás perpatvarok keletkeztek mindebből másodnaponta, harmadnaponta; minden volt akkor is, ami szokott lenni mindenütt, ahol csak ember a többi ember által közrefogva, megbéklyózva él.

Még egy kísérlete volt Józsefnek, hogy emberi munkához juttassa a fiát.

Megüresedett a gyülekezetükben a grammateus állása.

Írnok a grammateus, jegyző és titkár, az arkhiszünagogosz jobbkeze, befolyásos egyén, mert a gyülekezet vezetőjének súgni és sugallni tud bármikor akármit; tud kicsit használni és tud nagyon ártani. Beteg is volt, feledékeny is volt az előző grammateus, Fortunatus, amikor meghalt, mégis a gyülekezet sok tagja kísérte ki a Via Appián lévő katakombához a testét, jelen volt a temető félkörívű, apró amfiteátrumra emlékeztető, lépcsőzetes bejáratában tartott temetési ünnepen József és Uri is.

Nem nagy egy ilyen zsidó gyülekezet Rómában, és ha valaki meghal közülük, az a kisvárosnyi 5-600 férfi a temetésen ott van, és nők és gyerekek is jelen lehetnek, mert Rómában a nők a férfiakkal szinte egyenrangúak, nem úgy, mint Palesztinában, ahol a nő semmit sem ér.

Hosszú volt az út, nem a távolság miatt, a Túlnan és a városkapun közvetlenül túl fekvő temető között lehetett vagy három-négy stadion mindössze, de hétszer kellett leülni útközben, először persze a Zsidó-hídon, amelynek a szigeten inneni részét hivatalosan Pons Cestiusnak, a szigeten túli részét Pons Fabriciusnak nevezik, s valaki, mindig más, hétszer ecsetelte hosszan az elhunyt érdemeit.

Nem ettől volt ez a temetés emlékezetes, hanem mert pap is volt éppen a gyülekezetben Jeruzsálemből, Philipposz. A Pészahot Rómában 25töltötte, és Pentékosztáig, vagyis Pünkösdig maradt, s ha már ott volt, a temetés alkalmával is megáldotta a népet. Nagy dolog a papi áldás, mert azt nem-pap nem mondhatja el; Uri is mindig borzongott, valahányszor egy-egy nagy ünnep alkalmával a méltó személy, Áron leszármazottja kimondta. Philipposz nem mehetett a holttest közelébe, s nemcsak nem láthatta a tetemet szállító kordét, de az árnyékot sem vethetett rá, mert tisztátalanná tette volna; a temető félkörívű bejáratában áldotta meg Philipposz a gyászolókat, szintén méltatva az elhunyt érdemeit, kifejezve reményét, hogy az általános feltámadás már nincsen messze, s az élőknek és holtaknak nem kell már sokáig nélkülözniük egymás társaságát; felolvasta az imát, a jelenlévők sírtak és áment mondtak rá, majd a papot elvezették, és a kordét csak akkor húzták a temető bejárata elé, amikor Philipposz már messze járt. A fehér vászonba csavart testet a lévita temetőszolgák, akik a beszéd alatt az ásójukra támaszkodva unottan bámészkodtak, a kapun át levitték a mélybe. A családtagok megszaggatták ruhájukat, majd bementek a kapun, hogy lássák, melyik lyukba helyezik a testet, s hogy a katakomba falába, a tufába vájt sekély, téglalap alakú mélyedésre ráhelyezzék a magukkal hozott vékony márványlapot, amelyen Fortunatus neve állt csak, meg az, hogy hatvanegy évet élt és grammateus volt. Fortunatus legidősebb fia a Tóra-tekerccsel ment le, fejét a nyaka közé húzva az alacsony bejáratban, a többi családtagnak égő fáklya és olajmécses volt a kezében, hogy a föld alatti járatokban lássanak is valamit.

József váratlan kijelentést tett ekkor: kérte, Uri csak akkor lépjen be a föld alá, amikor őt, az apját temetik, és ne lépjen be oda soha többé. Kérte, Sára és a lányok maradjanak kívül. Azt is kérte, a sírlapján ne legyen egyéb, csak egy menóra. Se a neve, se az életkora, semmi más. Ne legyen a sírlapjára festve vagy karcolva se madár, se sófár, se borosflaska, se lulav, sem etrog; semmi.

Urit megrázta, hogy az apja a haláláról beszél.

Nem sokkal később rájött, apja őt szemelte ki, hogy Fortunatus örökébe lépjen, és ezzel a vallomással már erre akarta előkészíteni lelkileg.

Noha apja érzelmi zsarolását megalázónak és alattomosnak érezte, a jegyzői munka nem lett volna ellenére. Kényelmes állás, nem is kell naponta ott lenni az imaházban, otthon is lehet körmölni a mindenféle érdektelen iratokat, csak az a kellemetlen, hogy az arkhiszünagogosz szolgája lesz, és nem beszélhet neki vissza.

Az arkhiszünagogosz nem pap, hanem polgári személy, aki tekintélynek örvend a gyülekezetében, például mert pénze van, és általában öt-tíz évre választják, hogy a gyülekezet dolgait intézze. 26Annianus, a mostani arkhiszünagogosz rátarti, hisztérikus ember, nehéz kijönni vele, viszont a grammateusnak jól fizetnek, kétszer annyit, mint egy tanárnak, és négyszer annyit, mint egy mészégetőnek. Igaz, hogy az üvegfúvók sokkal jobban keresnek, az ügyesebb kereskedők pedig náluk is jobban, de egy grammateus jó parti, válogathat a lányok között. Húszéves koráig csaknem minden római zsidó fiú megnősül, egy éve van hát még. Grammateusként szabadon válogathatna a tizenkét évesnél idősebb facér lányok között, és azok nagyon sokan vannak, és minden apa retteg, hogy vénlány marad a lánya. Uri irtózott a nősüléstől, de belátta, hogy a sorsát nem kerülheti el. Napokig izgatta, hogy szemelgethetne a lehetséges jelöltek között, a lányokra méricskélő szemmel nézett, idomaikat latolgatta, és rettenetes álmokat látott, és reggelente a tunikáját sietve kimosta. Sem Sára, sem József nem tett megjegyzést a kötélen száradó tunikájára soha, úgy tettek, mintha nem látnák.

Egyik este József dühöngve mondta: Honoratus a tizenhat éves idióta fiát akarja benyomni grammateusnak, pedig alig tud írni, a görögön kívül semmilyen nyelvet sem beszél, és számolni se tud. Honoratus gazdag, befolyásos ember, a szírek negyedében három bérháza van, és a felesége az unokahúga Tullius Basileusnak, a bankárnak. Honoratus fiát csak olyan ember tudná kiütni, mint Uri.

Uri nem szólt semmit, csak bólogatott. Gaudentius, a fiú annyira hülye, hogy a grammateus állására semmi esélye sincs.

József boldogan elmosolyodott, Uri hallgatását beleegyezésnek vette, minden követ megmozgatott, mégis az az idóta lett a grammateus, Annianus neki kedvezett.

Uri megnyugodott. Nem olyan jó dolog jegyzőnek lenni egy hisztérikus arkhiszünagogosz alatt. A nősülés is ráér.

Aztán Gaudentius, Honoratus idióta fia két hónappal később váratlanul meghalt, élt tizenhat évet, két hetet és három napot, rá is vésték a sírlapjára szépen, Uri a zugban imádkozott érte. Őszintén szánta azt a hülyét. Nem tehetett róla, hogy az Úristen kegyelméből semmit sem fogott fel az életéből.

József felélénkült és újra látogatni kezdte a gyülekezet befolyásos tagjait.

Aztán a gyülekezet befolyásos tagjai Annianus javaslatára úgy döntöttek: Honoratus majdan megszületendő fia legyen a grammateus, s amíg e fiú meg nem nemződik és meg nem születik, legyen e tisztség helyettesítve mások által, akik háromhavonta váltják egymást. Józsefet biztosították, hogy Uri e helyettesítők listájára előkelő helyen van felvéve, noha vaksi. József erre mondott nekik valami cifrát, így aztán Gaius Theodorust, Lucius Ioses fiát a listáról nyomban törölték.

27

Ettől kezdve Uri békében és biztonságban élt, és ha nem a zugban olvasott, odaát, az igazi Rómában tekergett.

Sok mindent látott és hallott, a kóborlásairól szívesen beszámolt volna az apjának, de az apja a vele való beszélgetést kerülte. Szívesen beszámolt volna a barátainak, de nem voltak barátai. Kinevették és gúnyolták a testi hibái miatt, és utálták, amiért jobban ír, olvas, számol náluk, és mégsem dolgozik.

Boldog, magányos kóborlásait az élete végéig folytatta volna, eléldegélt volna az állam és a patrónusa adományaiból, tengődött volna olvasgatva, élősködőn, gondtalanul és igénytelenül, ha nem történik valami.

Váratlanul, egyik napról a másikra zavargás tört ki odaát: letették Seianust, aki a Capri szigetén élő Tiberius császár teljhatalmú megbízottjaként despotikusan uralkodott (mármint a latin gazdagokon, mert a zsidókat nem bántotta: nem érdekelték); elfogtak egy csomó embert és a testőrgárda teljes vezetését lecserélték, sőt fel is koncolták már. A Forum közelében, az aranyművesek utcájában, a Via Sacrán bóklászott éppen Uri, szerette nézegetni az ékszereket, akkor kezdtek kiabálni a polgárok, és sodortatott a hullámzó tömeggel a Tiberis felé, lökdöstetett a Gemonia lépcső aljába, ahol a hullákat közszemlére tették ki. Ott látott hullát életében először, nem is egyet, legalább egy tucatot, többnek nem is volt feje már. Uri szeretett volna eliszkolni, de a tömeg nem engedte, sőt az első vonalba lökték, közvetlenül a velük szembeforduló és a tömeget visszafelé taszigáló katonák elé, amikor a hóhér és a segédei egy kamaszfiút és egy tíz év körüli kislányt hurcoltak a hajuknál fogva a lépcsőhöz; hosszú, szőke haja volt mindkettőnek, hurcoltatásra éppen megfelelő.

– Seianus gyerekei! – kiáltották a tömegben.

Uri közel állt a lépcsőhöz, úgyhogy látta.

A hóhér először a fiúnak esett neki, a fiú igen bölcsen nem tiltakozott, és egy csapásra lerepült a feje.

A kislány azonban sírva kiabálta: nem kétli, hogy elkövetett valami bűnt, és kéri, büntessék is meg érte, mint a gyermekeket szokták, de főbenjáró bűnt soha nem követett el, ne vegyék el az életét.

Csönd lett. A hóhér habozott.

A tömegben azt kiabálták:

– Szűzlányt megölni nem szabad!

Ez igaz volt, ennyire Uri is ismerte a római jogot, amelyet merőben önszorgalomból tanulmányozott, mert őket, saját kérésükre, a nagy Augustus engedékeny rendelete értelmében csak a zsidó jogra okították. Nem valami bölcs döntés, gondolta Uri sokszor, hacsak nem az volt a ravasz Augustus célja, hogy zsidóból ne lehessen ügyvéd.

28

A hóhér gondolt egyet, szétnyitotta a tógáját, az ágyékkötője alól előkapta a hímtagját és elkezdte a jobb kezével húzogatni, amíg meg nem merevedett. Nagy farka lett a hóhérnak, vagy félrőfnyi, a makkjáról a fitymája eltűnt, olyan lett a szerszáma, mint egy vízszintes, hosszú szárú kalapos gomba. A katonák nekiestek a kislánynak, letépték a ruháját, leteperték és kétfelé húzták szét a vékonyka lábait. A hóhér letérdelt és belevágta a hímtagját. A kislány sikított. A hóhér a tömeg ütemes biztatására egyre gyorsabban mozgott, a feneke fehéren villogott, aztán felüvöltött, megremegett, a fejét felszegte és lihegett. Kihúzta a farkát a kislányból, véres volt, büszkén felmutatta, ellépdelt a tömeg első sora előtt, akár egy győztes hadvezér, jobbjában a még mindig felmeredő véres farkával, a baljával integetve, a tömeg röhögött, majd a hóhér felvette a kardját, és megittasulva döfölni kezdte a kislány testét. Összevissza szabdalta, csak miszlikek maradtak belőle. Ezeket a darabokat dobták és rugdosták a lépcsőre, a többi hulla közé.

A tömeg, amely addig lelkesen biztatta a hóhért, elcsöndesedett. Ez még a római plebsnek is sok lett. A hóhér megérezte a hangulat változását, gyorsan magára csavarta a tógáját és a segédeivel együtt elinalt.

A tömeg némán, elégedetlenül oszlani kezdett. Egy koldus még felment a lépcsőre és az egyik fejetlen hullát kezdte megerőszakolni; erre aztán a maradék katonaság sürgősen a Tiberisbe dobálta a hullákat.

Uriról patakzott a veríték, didergett, a szíve kalapált, szédült, az izzadság a szemébe vette magát, csípte, a gyomra háborgott. Végig el akarta fordítani a fejét, de nem volt rá képes. Azt kiabálták: várjatok, most hozzák Seianus feleségét, nézzük meg, hogy gyászol, de ő futott, amennyire bírt. Útközben a saját lábára hányt. Nem emlékezett rá, melyik hídon ment át, vagy az Aemilius-hídon, vagy a Zsidó-hídon át kellett futnia, azok vezettek a zsidóvárosba. Bevette magát a vackába, és hetekig ki se mozdult.

Nem is mozdulhatott volna, megtiltották a vének.

Valaki meglátta a hídon, amint mocskosan, lihegve fut hazafelé, és jelentette. A vének összeültek és behívták az apját. József azzal védekezett, hogy Uri férfikorú, dolgozni nem tud, és oda megy, ahová akar. A vének azonban, akik hetvenen voltak, hogy a jeruzsálemi Szanhedrint nagy ritkán, csakis a legfontosabb ügyekben összegyűlve, méltó módon leképezzék, és az egyes gyülekezetek tekintélyes családfői voltak a tagjai, hosszas vita után arra a következtetésre jutottak, hogy bárki, aki ezekben a vészes napokban és hetekben odaát jár, ahol dúl a megtorlás, az egész római zsidó közösséget veszélyezteti.

29

– Nem keveredhetünk bele – mondták –, ez a latinok dolga, nekünk semmi közünk hozzá, és nem szabad, hogy az eszükbe jussunk. A fiad veszélybe sodort valamennyiünket, bár igaz, hogy nem szándékosan. Amíg nem üzenünk, a házadat nem hagyhatja el.

Józsefnek meg kellett hajtania a fejét.

Ebből az alkalomból váltott pár szót a fiával. Azt magyarázta neki, hogy mások is jártak odaát, de azok nem kaptak szobafogságot, jellemző, mert, mint mondta, „mi vagyunk itt az őshonosak, nem ők, és ezt sose fogják megbocsátani nekünk”.

Nem kérdezte meg, mit is tapasztalt Uri a felbolydult Rómában, az igaziban.

Uri némán hallgatta. Már kiskorában felvilágosították, hogy a római zsidó közösségben megannyi feszültség lappang, s hogy a „régiek” és az „újak” között ádáz vetélkedés folyik.

A régiek azoknak a leszármazottai, akik az első zsidó fogolyszállítmánnyal kerültek Rómába. Abban az évben hurcolták el őket Júdeából, amikor Pompeius elfoglalta Jeruzsálemet. De nem Pompeius ejtette őket foglyul, hanem Gabinius, aki az Alexandrosz mellett harcoló zsidók közül háromezret lemészárolt, másik háromezret pedig foglyul ejtett. Fájdalom, a római zsoldosok oldalán Arisztobulosz – Alexandrosz testvére – parancsára zsidó katonák is harcoltak a hitsorsosaik ellen; Nagy Heródes hatalomra kerülése ugyanígy történt később, római segítséggel, amikor megint zsidók mészároltak zsidókat tízezrével.

A Gabinius által elhurcolt háromezerben találtatott Uri ükapja.

Hozzájuk képest új jövevénynek számított Rómában az a harmincezer ember, akiket Cassius ejtett foglyul nem sokkal később, amikor Szíriából betört Júdeába, és elfoglalta Taricheait. A töredékük jutott el Rómába, a nagyobbik részt menet közben eladták vagy elhullott.

A még újabbak öt-tíz-húsz-harminc évvel később kerültek Rómába, az újabb és újabb, Nagy Heródesnek köszönhető vérontások következtében. S mert az újak lettek többen, a már megszervezett, kezdetleges római zsidó élet vezető posztjait a régiektől elorozták. „Beleültek a készbe”, mondogatta keserűen az apja, mintha személyesen tőle vettek volna el valamilyen fontos pozíciót, holott a dédapjától és a nagyapjától, akik rabszolga létükre kiharcolták, hogy imaházuk lehessen, s hogy a rabszolganők, akikkel utódokat nemzettek, zsidó hitre térjenek; a felmenőitől József sem vagyont, sem tisztséget nem örökölt. Uri unta ezeket a sirámokat, s még jobban unta, hogy ezek a feszültségek, amelyek három-négy nemzedékkel korábban keletkeztek, sehogyan sem tudtak kihunyni. Nem értette, miért olyan büszkék a „régiek”, akik azzal érvelnek, hogy ők több évet töltöttek már 30el a „római fogságban”; úgy gondolta, szerencséjük volt az őseinek, hogy a későbbi palesztinai vérengzéseket a véletlen folytán megúszták. Ha akkor Gabinius nem ejti fogságba az ükapját, ő valószínűleg meg se foganhatott volna.

A „régiek” még most is azzal bosszantják az „újakat”, hogy tolvajok és rablók ivadékainak nevezik őket, amit azok hevesen, gyakran vért is ontva tagadnak. Pedig Rómában mindenki tudja, hogy a tolvajokat Nagy Heródes rabszolgának adta el külföldre, s közülük a legtöbben az állandó rabszolgahiányban szenvedő Rómába kerültek. Addig a zsidóknál az a törvény volt érvényben, hogy a tolvajokat legföljebb hat évig lehet rabságban tartani, akkor is csak belföldön, zsidók szolgálatában, és az eltulajdonított holmi értékének négyszeresét kötelesek megtéríteni.

A tolvajokon kívül Nagy Heródes rablókat is eladott rabszolgának, s valóban nemigen lehetett utólag kibogozni, miféle bűnökért is kerültek Rómába a később érkezett zsidók.

A „régiek” azzal is érvelnek mindmáig, hogy ők a zsidó szabadságharcosok ivadékai, ellentétben a köztörvényes bűnözőktől származó „újakkal”, akik a „zsidó söpredékből” valók. Urinak ez ügyben voltak némi kétségei. Alexandrosz a saját testvére ellen verbuvált harcosokat, ez zsidó polgárháború volt, amibe persze Róma fürgén beleszólt, és el is veszett akkor a zsidó állam. Nem volt Uri ínyére, hogy szabadságharcosokat kreáljon olyanokból, akik véletlenül kerültek a vesztes oldalra, de ezt inkább nem hangoztatta. Azt a gondolatát sem osztotta meg senkivel, hogy amennyiben a „régiek” felmenői Róma ellen küzdő szabadságharcosok voltak, ugyan miért örülnek ők, a büszke ivadékok annyira, ha végre római polgárjogot kapnak. Az azonban meglepte, amikor hallotta, hogy az óhazában az egész, Rómában élő zsidó kolóniát árulónak tartják. Mit akarnak azok az őrültek, újabb Makkabeus-felkelést? Róma ellen, holott Róma nem bántja a zsidókat?!

Öt-hat éves korában Uri az egyik történeten erősen elgondolkozott. Hatévesen még zseni az ember, csak később tompul el, gondolta a vackában, ha erről olvasott.

Amikor Pompeius körülzárta Jeruzsálemet, a város igencsak meg volt erősítve, és a templomudvart a várossal összekötő hidat is lerombolták a zsidók, hogy a római ostromlók ne használhassák. Csak észak felől nem volt fal, ahol szakadék húzódik, és a védők nem hitték, hogy azt fel lehet tölteni. Pompeius mégis kezdte feltölteni, a zsidók meg felülről rombolták. Amit Pompeius felhúzott, azt a zsidók felgyújtották, így ment ez öt napon át. Csakhogy eljött a szombat, amikor hadi cselekményt végrehajtani tilos, hacsak nem közvetlen 31támadást kell kivédeni. Közvetlen támadás nem történt, Pompeius nem volt buta ember, így hát a zsidók békésen áldoztak a szombatnak, az ünneppel foglalatoskodtak a zsidó védők mind, és nem rombolták le a sáncot, amit aznap húzott fel Pompeius, és a rómaiak be is törtek másnap, így esett el Jeruzsálem.

A hit iránti csodálatos hűség példájaként idézték ezt az esetet a gyerekeknek, a rabszolgák ivadékainak a római zsidó negyedben, „inkább essen el Jeruzsálem, de a Törvény tartassék be”, mondták, és a tanítóknak könny szökött a szemükbe, és mindenki könnyezett, aki ezt a magasztos tapasztalatot az utódokra hagyományozta, és könnyeztek az utódok is derekasan. Uri nem könnyezett: az az eretnek gondolat jutott az eszébe, hogy talán jobb lett volna megszegni a Törvényt, és aznap is lerombolni a Pompeius által emelt sáncot; aztán csak megbocsátott volna az ő Egyetlen Istenük nekik, az Ő kiválasztottainak az engesztelő áldozatok hatására előbb-utóbb. Biztosan voltak mások is, akik ezt gondolták, de ennek a vélekedésüknek nem adtak hangot. Uri korán észlelte, hogy nem kell mindent kimondania, ami az eszébe jut. Egyszer jegyzett meg valamit ezzel kapcsolatban az apjának, aki meg is hallgatta, mert Urinak még jó volt a szeme; József a fejét ingatta, de nem utasította rendre. Eszerint az apja is gondolt erről a szomorú esetről valamit.

A zavargás keltette rémület elmúlt, Uri szobafogsága letelt, megint járhatott és járt is odaát, a zsidók a megtorlást testületileg megúszták, csak a dúsgazdag római elit nagyobbik részét végezték ki, a vagyonukat az államkincstár – Tiberius császári magánkincstára – számára jótékonyan elkobozva, de Róma, az igazi, Uri számára elveszítette a hímporát.

Pedig kifejezetten jó volt zsidónak lenni akkoriban Rómában, és rossz volt szenátornak vagy lovagnak lenni, jó volt szegénynek lenni, és rossz volt gazdagnak lenni, mert bárkit bevádolhattak, hogy elvegyék a vagyonát és kivégezzék, és minden feljelentésnek hitelt adtak azokban a hetekben; a szegényeket nem volt miért bevádolni, a szegények túlélték, kivéve, ha a patrónusuk ellen kellett vallaniuk a kínpadon. Noha csak rabszolgát volt szabad kínvallatni elvileg, szabadost nem, ettől a törvénytől ekkoriban nagyvonalúan eltekintettek. Módszeres volt a megtorlás, mesélték az igazi Rómában később, amikor már meg mertek szólalni; proskribáltak előre mindenkit, még Seianus hatalmának fénykorában; Seianus évekig vérengzett Rómában szabadon, és senki sem sajnálta sem őt, sem a családját, sem a barátait, amikor Tiberius végre megszabadította tőle a Várost.

Mindenki mondta a magáét, rémtörténetek keringtek egyre szebben kiszínezve, idejük volt a rómaiaknak, nem dolgoztak, pletykál32kodtak, és élvezték, hogy a világhatalom hírhedett centrumában éldegélnek ingyen. Tiberius maradt Capri szigetén, Rómába azóta sem tért vissza, Capriból az emberei révén irányította a világbirodalmat.

A zsidók élték a maguk életét, József kereskedett tovább, a patrónusa, Gaius Lucius szintén megúszta, pedig gazdag volt, nagyon gazdag. Azt mesélték a szolgái, hogy egyszer magához hívta mindazokat, akikről feltételezte, hogy a vagyonára pályáznak, királyian megvendégelte őket, elmagyarázta nekik, hogy a vagyonát nem ők kapnák meg, hanem Tiberius, és életük végéig szép havi apanázst helyezett nekik kilátásba, ha nem jelentik fel. Igaz vagy sem, a lényeg az, hogy nem jelentette fel senki.

Uri egyre ritkábban járt át az igazi Rómába, bezárta magát a vackába, olvasta a tekercseket mindenféle nyelveken, és rettegett attól, hogy a hóhér fénylő, gyorsan mozgó fenekét lássa maga előtt ismét, és a kislány vérző alhasát lássa és a kiforduló beleit, s hogy ettől az újra meg újra felmerülő képtől alantas vágyak nyűgözzék.

Uri rettegett az alvástól. Nem akart álmodni.

De el-el kellett aludnia, hol éjjel, hol nappal. És ilyenkor látta a képeket, és más rettentő képeket is látott a rongyokból tákolt fekhelyén; apja szemébe nézni nem mert, anyja és húgai szemébe nézni nem mert, csak a zavart félmosoly jelent meg az ajkán, amitől az apja undorodott; tudhatott az álmok borzalmas erejéről valamit ő is.

Tanulmányozta az Írást eközben Uri szorgosan, és úgy találta, hogy ő nem Onán módjára vétkezik. Az álmaiért nem felel, azokért a Teremtő felel. Mindent a Teremtő akar, a rosszat is ő akarja, a kínzó álmait is ő akarja – de a Teremtő jó, mert az álmok képei élesek, tiszták, álmában a szeme jó, és ezt is a Teremtő akarja. A Teremtő talán azt akarja, hogy ő, a Kiválasztott, lássa a Rosszat, lássa a Sátánt. Szemét azért rontotta el, mert szándéka van vele: lásson mélyebbre. Tanulmányozza az Írást. Az Írásokat.

Az Írást tanulmányozni zsidó gondolat, de Írásokat tanulmányozni nem az. Sokféle Írás létezett Rómában akkor, hozzájuk lehetett jutni, ha az ember akarta, és Uri akarta; márpedig vagy egyetlen Írás az Úré, vagy egyik sem az Övé.

Uri gyűjtötte a görög és latin műveket. A tessera révén kapott javak egy részét, amelyre a családjának nem volt szüksége, időnként eladta odaát, a pénzen tekercseket vett, és inkább nem evett, bár otthon úgyis részesült az étkezésekből, éheznie nem is kellett voltaképpen, így könnyű. A pompás közkönyvtárakat is látogatta, a belépésért nem kellett sokat fizetni, s lehetett olvasni egész délelőtt. Titokban arra vágyott: apja tiltsa el az olvasástól, ne engedje, hogy pogány írásokat tanulmányozzon, ne engedje, hogy végigolvassa a görög és 33latin költőket és filozófusokat, de apja nem tiltotta el, pedig sejthette, miket olvas. Nem tiltotta semmitől, lemondott róla.

Kitagadta, anélkül, hogy ezt kinyilvánította volna.

Csak azért, mert rossz lett a szeme.

Ő nemzett engem hibásan, gondolta Uri sokszor, hanyagul nemzett, oda se figyelve, és most engem hibáztat ezért.

De hát nemcsak őt nemzette az apja hibásan, a húgait se nemzette jobban. Idősebbik húga, Hermione buta volt, a kisebbik pedig, aki értelmesnek született, folyton köhögött, szörcsögött az orra, levegőért kapkodott, a krákogásával éjszaka mindenkit felvert és a nyivákolásával az őrületbe kergetett.

Urit a legkevésbé: ő egyedül aludt a vackában, az ablak alatt dideregve, apja és anyja a két lánnyal együtt a nagyszobában, ahol a tűzhely is volt, amelyen főztek. Uri nem csodálta, hogy így nem lesz több gyerek a családban. Meg is könnyebbült ettől: akkor hát nem lesz öccse, aki, ha egészséges lenne, mindent örökölne majd, ha az apja őt a rossz szeméért hivatalosan is kitagadná. Mégis ő fog örökölni mindent, bármennyire rokkant legyen is.

Az a négyszer öt rőfnyi kicsi zug, amelyet vékony, rothadó deszkafal és egy silány szőnyeg választ el az izzadmányos szüleitől és a nyirkos húgaitól, rá kellett ébrednie, kivételes adomány, amelyre soha nem tehetett volna szert, ha egészséges. Börtöncella, de önkéntes, maga a szabadság.

Álmatlanul forgolódott ugyan éjszakákon át a vackán, és a gyomrából maró savanygás mászott fel a gégéjébe folyton, s ha el-elszunnyadt, istentelen képek kísértették, és fulladozva, végső levegőtartalékából köhögve ébredt, mert a tüdejébe hatolt a savanyú, keserű nyálka; nem volt kihez szólnia, csak az Úrhoz, akinek lett volna a papja szívesen, de nem lehetett azzá sok okból: testi bajai okán sem, az ő nyavalyái közül egy is elég, hogy ne lehessen pappá, de elsősorban azért, mert nem Áron nemzetségéből származott, neki földet túró névtelen zsidó ősei voltak, akiket a hepciáskodó Alexandrosz egykor erőszakkal besorozott és római fogságba estek, két év híján egy évszázada; nem volt kihez szólnia, az Úr sem szólt neki vissza soha, amikor imádkozott; de ez a négyszer öt rőfnyi kicsi zug, ez kivételes adomány, ide nem jön be senki, itt olvashat, álmodozhat, tűnődhet kedvére, ki-kihunyoroghat az ablakon, és ez is élet, s ha megteremtette, az Istennek bizonyára tetsző.

Kihunyorgott az ablakon, fájó derekát ropogtatta, és most már eljutott a tudatáig, mit is mondott az apja az imént:

– Jeruzsálembe indulsz holnapután!

34

Jeruzsálembe, ó, Istenem!

És éppen én?!

Visszakuporodott a rongyaira, a kezében tartott tekercset, egy Itáliában épp divatos szír vándorfilozófus görögül írt művét óvatosan a döngölt földre tette, elfordult az ablaktól és maga elé bámult.

Mégis szeret engem az apám, ez volt az első éber gondolata. Kieszközölte, hogy Jeruzsálembe mehessek! Mégis törődik velem!

Annyira jó érzés volt ezt gondolni, hogy Urinak könnyek szöktek a szemébe.

Jeruzsálembe! Haza! Oda, ahol a Templom van!

Jeruzsálem felé néz minden imaház bejárata, amióta Templom van és amióta diaszpóra van; Jeruzsálem felé néz mindenki, aki a bimah, a szent szószék padozatára áll, hogy a Tórából felolvasson. Otthonukban Jeruzsálem felé hajladozva imádkoznak a világon mindenütt a zsidók; ő is Jeruzsálem felé hajladozva imádkozott naponta háromszor, délkelet felé, az északra néző ablaknak háttal, az ajtónyílást fedő szőnyeg melletti bal oldali zugban, ahol mást nem is cselekedett soha. Illetve dehogynem: onnét bámult kifelé az ablakon. Nem bámulhatott kifelé máshonnét, ha nem akarta, hogy meglássák, de az ott elvégzett imáktól az a sarok hatalmas erővel bírt, és nem számított, hogy erről nem tud senki más: ő tudott róla, és az emberekkel nemigen törődő Istennek is az a kötelessége, hogy lássa, elvégre ő a nyomorult életének egészével mást sem tesz, mint az Isten tudomására hozza: létezik. Hátha egyszer mégis besandít abba a zugba az Úr.

Azóta, hogy az ükapját Itáliába hurcolták, ő lesz az első a családban, aki Jeruzsálembe eljut. Mégis feléje fordult hát a nemtörődöm Istene figyelme.

Nem jutott el Jeruzsálembe az apja, a nagyszülei, a dédszülei, az ükszülei, senki, akit ismert vagy akiről meséltek neki, akiknek a nevét kicsi kora óta újra meg újra fel kellett mondania, hogy a törzsi emlékezet ne vesszen el. Sok-sok tucat halott ember nevét kellett az imáiba foglalnia mindennap.

Róma csak a nagyvilág közepe, de Jeruzsálem az Istené: a zsidó világ közepe, a Kiválasztottak Szent Városa, s mert Egy az Isten, az egész Teremtésnek is középpontja ekként. És ő el fog jutni oda.

Váratlan ajándék, s annál inkább váratlan, mert soha nem kérte, soha nem vágyott rá.

Ezen most el kellett tűnődnie.

Apja, akiről balgán és rosszhiszeműen feltételezte, hogy nem törődik vele és szívesen kicserélné egy ép gyerekre, a legnagyobbat ajándékozza neki most, amit egy diaszpórában élő zsidó csak kaphat: elküldi Jeruzsálembe.

35

Lelkiismerete háborogni kezdett. Hogyhogy nem kérte az Urat, hogy Jeruzsálembe vezérelje vissza? Miféle kishitűség kerítette a hatalmába őt, aki a kiválasztottak egyike, hogy ez eszébe se jutott? Hogyhogy eddig megelégedett azzal, hogy Rómában született és ott is él?

De azért ebben a lassan feltámadó és minden porcikájában szétáradó örömben az volt a lényeg, hogy „az apám mégis szeret engem”.

Ült Uri az ablak alatt, a szobácska mélye felé fordulva, és maga elé bámulva morfondírozott. Most február eleje van. Ha minden jól megy, április elején ér Jeruzsálembe… Talán éppen Pészahra! Pészahkor Jeruzsálemben lehet!

Megborzongott: megértette.

Az apja elintézte, hogy a fia annak a delegációnak a tagja legyen, amely az áldozatot viszi; ez a Szent Pénz, az aparkhai.

A delegációval megy Jeruzsálembe!

Négy nagy ünnepük van a zsidóknak évente, és a római időszámítás szerint a Pészah az első, a tavasz ünnepe, amikor az őszi vetés beérik. Ez a kovásztalan kenyér ünnepe, ezt vitték magukkal az ősök, amikor Mózes vezetésével Egyiptomból kivonultak. Erre az ünnepre mindenhonnét elküldik áldozatukat Jeruzsálembe a zsidók, bárhol éljenek is. Aki három napi járóföldre lakik Jeruzsálemtől, az áldozatát – húst, gabonát, gyümölcsöt – maga viszi oda. Akik távolabb laknak, elküldik a választott képviselőik révén. Akik pedig olyan távol élnek Jeruzsálemtől, mint a római zsidók – ilyenek például a Babiloniában, vagyis a Parthus Birodalomban, meg a görög szigeteken és az Egyiptomban élők –, azok a terményáldozat pénzbeli megváltását küldik el. Meg lehet pénzzel váltani a kötelező állat- és gabonaáldozatot mindenkor, ebben az esetben egyötöddel többet kell fizetni az áldozati állat vagy termény hivatalosan megállapított értékénél.

Évente egyszer, Pészahra küldenek pénzt a római zsidók Jeruzsálembe; pénzbeli megváltást küldenek, és nem azért, mert a termények megromlanának útközben, hanem mert a római zsidók mezőgazdasági termeléssel alig foglalkoznak, ami keveset termelnek, abból magukat meg a saját lévitáikat látják el. Kicsi kertekben termesztenek csak valamit, mert a római zsidóknak termőföldjük nem lehet sem a városon belül, sem kívüle. Teljes jogú római polgár sem gazdálkodhat Rómában és a város környékén, ha zsidó. Földje csak a közösségnek lehet, az is a városfalon túl: a temető. A Túlnan sem a zsidóké, hanem az államé, ilyen a törvény. A Via Appián lévő temetőt már kinőtték, azt bővíteni nemigen lehet, most folynak a tárgyalások a magisztrátussal, hogy valahol még egy temetőt nyithassanak; jelenleg a Via Nomentana a magisztrátus ajánlata, a zsidó negyedtől 36az van a legmesszebb, a zsidó elöljárók a közeli Monteverdén kérnek helyet, folyik a huzakodás.

Az áldozati pénzt választott delegáció viszi Jeruzsálembe. Nagy összegről van szó, s nem veszélytelen a vállalkozás: előfordult már, hogy a pénzszállítókat kirabolták és lemészárolták; olyankor a pénzt a római zsidók megint összeadták, és a legközelebbi Pészah alkalmával megint elküldték. Az aparkhai a fejenkénti fél sékel (didrachma, tehát két drachma, vagyis két dénár) adót és az önkéntes felajánlásokat foglalja magába. Boldogan fizetik meg a fél sékel adót húsz- és ötvenéves kor között a zsidó férfiak, mert vagy az Úr kiválasztottja egy nép tagja, vagy nem, de ha az, akkor becsülje meg magát.

A delegációk összetételét bölcs megfontolással állapítják meg.

Ahogyan az egész zsidó népesség, mind az ötmillió éppen eleven ember elvileg huszonnégy részre van osztva, éppen úgy, ahogy a jeruzsálemi papság, úgy a római zsidó népesség is huszonnégy részre van tagolva, és minden egyes vallási tevékenységet illetően szigorú rotáció érvényesül. Egy-egy nagycsalád huszonnégy évente jogosult arra, hogy a Pészah ünnepére igyekvő pénzvivők egyikét adja. Erről Rómában kilencvennyolc éve pontos könyvelést vezetnek. A papok egyetlen könyvelést vezetnek még ennél is pontosabban: a saját leszármazásuk könyvét, amelybe minden pap házastársa és utódai is be vannak jegyezve. Pap csak papi származású nőt vehet el, s ezt papírokkal mindig bizonyítani kell. Ha az utazás nem lenne veszélyes, a rotációt persze nem tartanák be szigorúan, és a leggazdagabb családok tagjait nyomnák be folyton a delegációba természetesen.

Uri nem tudta, és a Túlnan lakói sem igen tudták, hány tagja is van egy ilyen delegációnak. Nem közlik a vének azt sem, mikor és honnan indul egy-egy ilyen delegáció. Aki nagyon akarja, persze megtudhatja, vannak csalhatatlan előjelek, de a titkolózásnak közösségi varázsa van, és a kíváncsiak sem kérdezősködnek fölöslegesen. Szent dolog ez, és jobb, ha nem tud róla előzetesen senki. Azért is jobb, mert ki tudja, miféle gonoszok támadnak közöttünk, sohasem tétlen a Sátán; nem kell a gonoszok tudtára adni, mit jelentsenek az ellenségeinknek.

A Jeruzsálemből visszaérkezettek mesélhetnek.

Összegyűlnek az emberek az udvaron, ennek az átláthatatlan labirintusnak valamelyik kiöblösödő részén, és büszkén hallgatják, milyen gyönyörű is az a jeruzsálemi Templom, amelynek építését Nagy Heródes kezdte el, és még most is folytatják, huszonötezer munkás dolgozik rajta folyamatosan.

Csodás kalandokról, épphogy megúszott életveszélyes helyzetekről, elvetemült kalóztámadásokról, elraboltatásokról és csodás 37szabadulásokról számolnak be a visszaérkezettek, akik már mesélhetnek, hiszen az áldozati pénzt derekasan leszállították, és huszonhárom évig biztosan nem fogják szállítani újra. Mesélnek Júdea csodás klímájáról, az ottani ételek hasonlíthatatlan zamatáról, az ottani zsidók bámulatos erkölcsiségéről és helytállásáról, az ottani nők csodás szépségéről, a Haza páratlan kincseiről, valamint a palesztinai zsidók körében tapasztalható riasztó, barbár, babonás, orvosolhatatlan elmebajokról, amelyektől, Istennek hála, a római zsidó enklávé mind a mai napig, s ekként az idők végezetéig mentes.

Uri is hallgatott ilyen beszámolót tátott szájjal, s noha fel-felrémlett benne, ugyan miért nem maradt Júdeában a delegációk tagjai közül senki, ha már az a föld ennyire csodás, hanem hanyatt-homlok igyekezett vissza megvetett, pogány, tisztátalan Rómájába, hogy a száműzöttek keserű kenyerét egye, mindig megrótta magát a rosszhiszeműségéért, s ilyenkor egy-két Semával többet mondott el este, s néha még a Tefillahból is hozzátett valamit.

Delegátus leszek, mormolta maga elé Uri álmélkodva, boldogan.

Aztán eszébe jutott: öt éve az ő családjukból valaki már tagja lett a delegációnak. Mégsem ő az első, aki a családból hazamehet. Különös, hogy elfelejtette. Nem tulajdoníthatott fontosságot ennek a küldetésnek, ha elfelejtette.

Harmadunokafivére az illető, bizonyos Siculus Sabinus, a kovács, akit Uri csak távolról ismer, és aki az ő házukban nem is járt soha. Nagydarab, erős, bamba ember, akit hiába kérdezgettek a visszatérte után, mit látott, csak arról tudott beszámolni, hogy épp elegendő volt az élelem, viszont azóta, mint híres ember, még több megrendelést kap, mint előtte; megéri a zarándoklat üzletileg. Egyébként is jó szakma az övé, betegre keresi magát a bilincsekkel, az igazi Rómából rengeteg megrendelést kap, mert hiány van a rabszolgákból, amióta kevés a háború, és emiatt még kevésbé örülnek az urak, ha az a kevés is megszökik, és egyre rafináltabb bilincsekkel kötözik össze őket.

Siculus az ő nagycsaládjukba tartozik, s mert ő ment fel Jeruzsálembe öt éve, tizenkilenc évig más az ő nagycsaládjukból Pészahkor nem mehetne föl Jeruzsálembe a rotáció szigorú rendje szerint. De most mégis megy valaki, ő.

Itt valami nem stimmel.

Józsefnek nagyon nagy áldozatot kellett hoznia, hogy a fiát egy ilyen delegációba benyomja. Minden mégoly szigorú szabályozást is felrúg az Élet, ha a Teremtő nagyon akarja; de ugyan mit akar olyan nagyon a Teremtő, ha az ő apja kieszközölhette, hogy Siculus Sabinus 38nem oly régi küldetésétől az ő nagycsaládjukat illetően tekintsenek el?

A vénekkel Uri nem volt szívélyes viszonyban. Tudták a vének, hogy Uri művelt, sokat tud, s ha akarná, az imaházban megszégyeníthetné bármelyiküket; nem tette soha, de megtehetné, s emiatt meggyűlölték. Vele soha nem nyájaskodtak úgy, mint a többiekkel. Más gyönge szeműt, hiszen nem ő az egyetlen, pátyolgatnak, ajnároznak, őt soha. Várták talán, hogy hozzájuk fordul, támaszt keres valamelyikükben, ahogy a gyöngék szokták, ő nem tette. Várták talán, hogy valamelyikük gyülekezetébe átmegy. Elvileg nem csábítgatnak el egymástól híveket a gyülekezetek felügyelői, de igen örülnek, ha ilyen egyén adódik. Mindenki hiú, az arkhiszünagogoszok a leginkább, még a színészeket is felülmúlják. Uri ismert látásból néhány zsidó színészt, noha színházban odaát nem járt, ám ők még a zsidó negyedben laktak; hát azok éjjel-nappal színészek voltak, soha nem bírtak megszólalni természetesen, öblögettek egész életükben. De ahogy az elöljárók felöltik az ünnepi öltözéket, ahogy páváskodnak benne, ahogy ima közben a tagjaikat mozgatják, ahogy mutogatják, hordozzák magukat… Mintha kizárólag ők volnának a vallás letéteményesei, holott nem is papok.

Eléggé kiterjedt egy nagycsalád, hogy bárki mást válasszanak e küldetésre helyette, ha ideje jő, és Urinak nem volt kétsége, hogy nincs a római zsidó elöljárók körében egy sem, akinek róla kedvező véleménye lenne.

Miért küld engem az apám Jeruzsálembe fel? Mivel érte el?

Korán kellett kelni másnap, a patrónusához volt hivatalos az apjával, minden második reggel elébe kellett járulniuk. Gaius Lucius lovag minden volt rabszolgájának s azok ivadékainak a jelenlétét számon tartotta, a hiányzókról listát vezetett, és ha a hiányzásnak nem volt nyomós oka, kegyét tőlük megvonta. Nem jó, ha egy patrónus a kliensét kirúgja, mert az számos életfontosságú kedvezményből kimarad.

Gaius Luciusnál is mindennap volt salutatio, mint az összes gazdag római portán, de annyi volt a kliense, hogy kénytelen volt két részre osztani őket, különben nem fértek volna el a házában.

Uri egész éjjel nem aludt. Tunikáját átizzadta, az ablakon hideg szél fújt be, rongyaiba hiába burkolódzott, didergett.

Nem akart világot látni, nem akart dicsőséges küldetést teljesíteni, nem akart eljutni Jeruzsálembe, a zugában szeretett volna maradni örökre.

39

Nem fogja bírni a gyaloglást. Ha a társai messzire vetődnek tőle, soha többé nem látja meg őket a rossz szemével, eltéved, rablógyilkosok martaléka lesz. Nem fogja bírni az éhezést; nem fogja bírni az idegen ételeket, végzetes hasmenés jön rá, pestis viszi el, leprát szerez, maláriás lázba pusztul bele; nem tud helytállni, ha megtámadják őket; idegen hordák kényének-kedvének lesz kiszolgáltatva; elfogják és eladják rabszolgának.

Ki kell jelentenie, hogy erre az utazásra alkalmatlan.

Elképzelte, ahogy az apja elé áll és megmondja.

És látta, hogy apja éktelen haragra gerjed, és kitagadja. A kitagadást közzéteszik, a közösség megvonja tőle a támogatását, hivatalosan is kitaszítja, ezt az imaházakban kihirdetik, és étlen-szomjan döglődve kiszenved egy szeméttelepen.

A lelke mélyén Uri a kitagadtatást szinte áhította. Felmerült benne, hogy végre az igazi Rómában élhetne. Beállna írnoknak valami nagyúrhoz, s úgy tengetné életét azontúl magányosan. Nem muszáj éhen halni Rómában, nem szoktak a hajléktalanok sem. Elvinné magával a tesserát. Csúnya dolog lenne, de megtehetné. A zsidónegyedbe soha nem térne vissza, még imádkozni sem. Imádkozhat egyedül egy zsidó, attól még zsidó marad; csak a szombati és ünnepi imát kell valahogy megosztania másik kilenc hasonló kitagadottal. Az áldozati pénzt rendszeresen elküldi a Tiberisen túlra, és az Isten semmit sem vethet a szemére. Itt az alkalom, hogy megszabaduljon a pereputtyától, az anyjától és a húgaitól. Megszabadulna az apjától, aki úgysem szereti. Csak annyit kell tennie, hogy apja elé áll, és azt mondja: nem megyek.

Kucorgott az ágyán, a gyomra sajgott, felhúzta a lábát, karjával átkulcsolta a térdét, előre-hátra hajlongva szavak nélkül, halkan dúdolt valami imafélét, meg volt rettenve az utazástól, s főleg attól, ami most váratlanul az eszébe jutott.

A felrémlő szabadság súlyos sötétjétől szíve kalapált, és görcsbe rándulva savat hányt. Amíg az okádékot felmosta, s ezzel a fizikai cselekvéssel lelke háborgását lecsillapította, meghozta a döntést, de abban a tudatban, hogy nem is kellett döntenie voltaképpen. Izzadt testét a takaróval dörgölte, és a szokványos logikába menekült vissza.

Nem. A delegátusságot visszautasítani nem lehet, ha megbízták ezzel a gyülekezetek összeült vezetői, a vének, és megbízták vele, ha az apjával a döntésüket már közölték. Nem világos, ővele miért nem közölték, elvégre ő lesz delegátus, nem az apja. De hát miért is közölték volna ővele, még csak tizenkilenc éves, még a fél sékel adót sem fizeti, a valódi felnőttségig van hátra egy éve. Ha megéri, 40ha valahogy visszavergődik Rómába, jövőre fogja először leróni a fél sékel adót. Addig nem teljes értékű felnőtt, hiába avatták férfivá a bármicváján. Pár napja rótta le az apja ezt a fél sékel adót, Ádár 15-e óta gyűjtik Rómában, amiképpen az egész diaszpórában is az imaházakban; a gyülekezet kincstárnoka számolja meg ilyenkor a pénzt, és a többi gyülekezetben is ez történik; az összes húsz és ötven év közötti felnőtt római zsidó férfi évi kötelező adóját veszik át, váltják az érmeket, ők is adnak vissza, a pénzt a szolgák nagy zsákba gyömöszölik, és elviszik valahová, ahol aztán a főkincstárnok számolja át újra, s váltatja fel az aprópénzt nagyobb értékű érmekre. Uri elkísérte az imaházba az apját, és a kincstárnokot is látta. Nem sejtette akkor, hogy ezt a pénzt is, meg még sok-sok egyéb termény pénzbeli ellenértékét ő fogja abban az évben Jeruzsálembe vinni.

A vallásgyalázás legotrombább formáját követné el, ha e megtiszteltetést visszautasítaná. Uri nem kívánta a vallást meggyalázni, ő csak delegátus nem akart lenni. Attól ő még nagyon jó zsidó maradhat, a lábát megmossa, az imákat elmondja, a törvényeket betartja.

De hát ezt hiába is magyarázná.

Az ilyen megbízatás a lehető legnagyobb kitüntetés, a megbízott presztízsét emeli, jelentős erkölcsi tőke, amely akár még aprópénzre is váltható; sürgölődnek, forgolódnak, ügyködnek, sőt fizetnek is az ilyen megtiszteltetésért, ám többnyire hiába, mert a rotáció elvét be kell tartani.

A rotáció elve ugyan nincsen kimondva Mózes könyveiben, mint ahogyan nagyon sok egyéb sincsen benne, ami időközben hagyomány lett, szóbeli ugyan, de mégis erős, el kell ismerni azonban, hogy a rotáció is igen régi gyakorlat immár, Jeruzsálemben is eszerint élnek, a római zsidó közösségnek is ehhez kell tartania magát. A római vének nem kedvelik a jeruzsálemi főpapi családokat, mert Nagy Heródes hozta be őket Babilonból, miután a régi papi családokat egytől egyig kiirtotta; akkor már létezett a zsidó diaszpóra Rómában, s az akkori vezetőség úgy döntött, a félzsidó Nagy Heródes átkozott főpapjainak új rendelkezéseit nem fogadja el. Azóta persze elfogadják, de a rotáció elvét Nagy Heródes mészárlásainál régebben határozták el valakik valamikor, és az elv Rómában is eleven.

Visszautasítani a vének kegyét, akik a rotáció elvét az ő kedvéért megszegték? Lehetetlen.

Lázas félálomba süppedt.

Igen rossz bőrben volt, amikor az apja belépett a zugba.

Uri az átizzadt tunikájára kapkodva felvette a tógaszerű leplet, és a lábára rángatta a saruját. A szokottnál is nyomorultabbul festhetett, mert apja arcán megjelent az undor.

41

Miért küld engem Jeruzsálembe? – gondolta Uri elgyötörve, és apját követve kilépett a zugból. Gyomra fájdalmasan korgott az átvirrasztott éjszaka után. „Nem nekem való ez az egész”, szerette volna odakiáltani az apjának, felverve a még alvó zsidónegyedet.

A ház előtt beleléptek a rézedénybe, amelyben esővíz poshadt; egy kis padra ülve nyirkos vászonba törölték a lábukat, gyorsan felolvasták maguknak a Semát. A Tekercs mindig kéznél van: a zsidók kicsi bőrerszényben a homlokukra vagy a bal felkarjukra kötik a henger alakú bőrdarabot, ha nagyobb útra indulnak. Persze ha estig hazaérnek, nem vesződnek ezzel többnyire, csak azok, akik zsidóságuk bélyegét hivalkodva viselik mindig és mindenütt; ők a homlokukra kötik. A szemérmesek a köpenyük alatt viselik, a karjukon, ha útra kelnek. Uri nem szokta viselni, igaz, Rómát eddig nem is hagyta el. A Tízparancsolat a házak bejáratára szögezve is ott lóg, ez a mezuza. Rómában mindegy, hivalkodva hordja-e a homlokán egy zsidó a vallásának bélyegét vagy sem, annyi csudát látni Rómában, annyiféle viseletet, kultuszt, bőrszínt, hajszínt, őrületet, hogy nem törődnek ezzel a nem-zsidók.

Az apja a kezébe nyomta a sportulát.

Az ő kezében is volt egy.

Azoknak a javaknak a szállítására szolgált ez a szatyor, melyeket a kliensek a patrónusuknál szedhettek maguknak össze ingyen a reggeli alatt. Róma minden proletárja ilyen szatyorral mászkált naphosszat, a zsidók is. A zsidók gyakran vesszőből font, szalmával kibélelt kosarat is vittek magukkal, amit útközben vettek vagy találtak, abba tették bele, s abban vitték a piacra azt, amit éppen el akartak adni. Senki sem tudta, honnét ered ez a hagyomány, talán az óhazából, bár az onnét hazatérők állították, hogy az ottaniak nem mászkálnak kosárral a karjukon. Ez a szalmával bélelt kosár eredetileg a szombati étel melegen tartására szolgált, csak hát a téli Rómában ennek már nem volt értelme, és el is feledték, mire való. Ha egy szokás a kötelező olvasmányba nem vétetik fel, értelmét veszti, és mégis megmarad.

Gaius Lucius személyesen ellenőrizte, hogy klienseinek sportulái megfelelően degeszre vannak-e tömve, amikor távoznak tőle, s ha úgy találta, hogy nem, a szolgákkal további ételeket és italokat tömetett beléjük, jóságosan kacarászván. Szeretetre méltó akart lenni mindenáron. Súlyos baj lehet a lelkével, vélte Uri tízévesen, aztán elfelejtette, hogy ezt gondolta a jóságos patrónusáról.

Uri tizennégy éve, ötévesen járt először a patrónusa házában. Gaius Lucius lovag kedvesen fogadta, megcsipkedte az arcát, és Józsefet is vállon veregette; ezt a szokását azóta is megtartotta. Uri tisztelettudó vigyorra szánta magát, valahányszor a nagyúr keze az arcát illette. 42A lovag azóta kétszer akkorára hízott, nagy, puha, zsíros teste lett, hatalmas tokája, amely a dagadt tarkójával együtt kerekded keretbe foglalta a vereslő fejét, mint egy zsírsál, és a legdrágább selyemből vagy muszlinból készült tógákat viselte, mint a gazdag nők, volt e tógákból több száz darabos készlete, és naponta legalább ötször-hatszor cserélte őket, minden fürdés után újat vett magára. Tiberius császár épp Uri születésének évében betiltotta, hogy férfiak selymet és muszlint viseljenek, de azóta is viselték. Hatalmas fürdőépület tartozott Gaius Lucius házához négy nagy medencével, és szakavatott rabszolgák olajozták és dögönyözték őt és a vendégeit. Mielőtt a selyemre rákapott volna, gyapjú- és vászontógákat viselt, de soha nem volt hajlandó kallósok által tisztított leplet hordani; külön embere volt, aki a napi három-négy vadonatúj tógát beszerezte. A használt, ványolt tógákat a kliensei és a szolgái kapták, vagy eladták a gazdatisztjei.

Uri a selyemtől és a muszlintól iszonyodott, talán mert jelentős részük az apja jóvoltából került a nagyúr birtokába, de talán inkább azért, mert főleg nők hordták, akik a testüket a selyemmel és a muszlinnal úgy leplezték, hogy mutogassák.

József sokáig olyan árukkal kereskedett, mint a többiek: kézműves cikkeket szerzett be, épületfát, datolyát és balzsamot közvetített, és csekély, de biztos haszonnal adta tovább. Gaius Lucius megkövetelte, hogy felszabadított rabszolgái ne csak a reggeli ingyenadományok révén, hanem üzletileg is kapcsolatban maradjanak vele, ezzel jótékonyságot gyakorolt, hiszen biztos megrendelőjüknek számított, ám a szabadságukat is korlátozta ezáltal, mert megszabta, milyen cikkek beszerzésével foglalkozzanak. Emberségesnek gondolta magát, a rabszolgáival jól bánt, de a szabadosokkal sem bánt másképpen, mintha a szabadulólevelükért fizetett váltságdíjat nem vette volna át tőlük soha, holott azt húsz-harminc év alatt spórolták össze a lovagtól kapott napi aprópénzből. Igaz, a szállásért és az ellátásért nem kellett fizetniük, és nem éheztette őket.

– Ti vagytok az én igazi családom – mondogatta a lovag reggelente a salutatio céljára felépített új, nagy átriumában, karját színpadiasan az égnek emelte, és imát mondott a klienseiért. Két fia és a felesége ferdén mosolygott, ezeken a reggeli összejöveteleken nekik is jelen kellett lenniük. Százak láthatták, hogy a fiai és a felesége Gaius Luciust gyűlölik. Az új átriumban álltak a házi istenei: az elődeiről készített mellszobrok és maszkok. A lovag a legjobb görög szobrászokkal dolgoztatott, megengedhette magának.

Nagyon gazdag ember lett Gaius Lucius az elmúlt évtizedben, igazság szerint rég szenátornak kellett volna lennie, fel is szólították, hogy csatlakozzék az Egybegyűlt Atyákhoz, de ő inkább a klienseire, 43a lakomákra és különleges ünnepi játékok rendezésére szórta el a vagyonát, és az évi négy-ötszázezer sestertiuson kívül, amit Róma környéki ingatlanokba fektetett be, nem tett félre semmit.

Gaius Lucius egy salutatión, a gyermek Uri füle hallatára, azt mondta Józsefnek:

– Szerintem többet kereshetnél, József, ha selymet és muszlint hoznál be. Én minden mennyiségre vevő vagyok.

Nem kósza ötlet, nem udvarias kérés volt, hanem parancs. József elsápadt, bólintott, és napokig elveszetten téblábolt otthon.

Annyit Uri is konyított a kereskedelemhez, hogy selymet és muszlint a messzi Keletről behozni kockázatos vállalkozás. E két finom szálú anyagnak óriási divatja lett Rómában, ahol a mesés vagyonokat felhalmozó szenátorok és lovagok minden pénzt megadtak, hogy magukat és családtagjaikat kényeztessék, de ha egy-egy szállítmány a hosszú úton szerencsétlenül járt, a befektetett pénz elveszett, és igen nagy összeget kellett e két ritka anyag meghozataláért befektetni. A messzi Kínából és Indiából vagy Abesszínián, így Afrikán, vagy a Parthus Birodalmon, tehát Ázsián és Kis-Ázsián át vezetett a selyemút, az ottani vad törzsek birtokai között, s hogy a rablók a karavánokat békén hagyják, le kellett fizetni a törzsi vezetőket, akik rengetegen voltak, minden tizedik-huszadik mérföldnél másik törzs területének a határa kezdődik, mint mesélték. A megbízott helyiek aztán vagy átadták nekik a pénzt, vagy eldugták, s az utóbbi esetben a selyem nem jutott tovább. A provinciákon megtermelt termékek Rómában százszoros áron kerültek eladásra, de a selyem és a muszlin ára akár tízezerszeres is lehetett a távolság, a kockázat és a divat miatt. A szállítók értettek hozzá, hogy egyéb cikkek szállítóinak tüntessék fel magukat, a selymet és a muszlint összehajtották és a legképtelenebb helyekre rejtették, néha lenyelték és a célállomáson ürítették ki magukból, de megérte: többszörös volt az áruk, mintha ugyanakkora súlyú aranyat nyeltek volna. Aranyat is nyeltek egyébként, és sok minden egyebet, hogy a hivatalos és nem hivatalos vámosokat megtévesszék, akik az ártatlan, becsületes kereskedelmi utazókra is ennek megfelelően rótták ki a vámot: ha nem nyelt is aranyat, drágakövet vagy selymet, de megtehette volna. Ettől aztán inkább nyeltek is.

Értette Uri az apja félelmét, de azt is felfogta, hogy Gaius Lucius nem kíván lehetetlent. A Parthus Birodalomban, az egyik selyemút közbeeső állomásán rengeteg zsidó élt, ők nem tértek vissza Babilonból Júdeába annak idején, és a palesztinai és egyiptomi zsidók révén, Alexandrián keresztül tartották a kapcsolatot Rómával, illetve a másik nagy keleti kikötőben, Antiokhiában, a szír fővárosban éltek, s 44onnét kereskedtek. Évszázadok óta kialakult, szilárd, a zsidóságon belüli kereskedelmi kapcsolat volt ez, és a háborúk sem tudták megzavarni. Kereskedni mindig muszáj, legföljebb van idő, amikor edények, szépítőszerek és ennivaló helyett fegyvereket kell szállítani.

József nem vágyott nagy haszonra, engedékeny tárgyaló volt egész életében, a lánckereskedelem közeli és távoli résztvevőivel igyekezett szívélyes viszonyt ápolni, ezt hosszabb távú befektetésnek vélte.

Egyszer próbált újítani életében, amikor olyan üvegedényt látott a patrónusánál, amelyet nem lehetett összetörni, bármihez vágta is hozzá az ember, csak pattogott, mint a felfújt labda, a császárok és a gyerekek kedvenc játékszere, és eredeti formájára lehetett visszakalapálni. Itáliai termék volt, és a gyártóhoz könnyen el lehetett jutni. A zsidók idegenkedtek a törhetetlen üvegedénytől, elterjedt a vélekedés, hogy tisztátalan, noha nem is látták, de Gaius Luciusnak és más gazdagoknak bőven lehetett volna szállítani belőle. József el is jutott a feltalálóhoz, aki nem volt más, mint az a mérnök, aki pár éve egy régi, megdőlt oszlopcsarnokot helyrehozott: megerősítette a talapzatát, a többi részt gyapjúba csomagolta és összekötötte kötéllel, és csörlőkkel és rengeteg emberrel visszahúzatta. Nagy pénzjutalmat kapott Tiberius császártól, de valamiért a Rómából való kiűzetést is elnyerte. József már megállapodott vele a törhetetlen üveg forgalmazásáról, amikor Tiberius elé került az edény egyik példánya, a császár felmérte, hogy a találmány az addigi cserép- és aranyedények árát meredeken levinné, megkerestette az elbizakodott feltalálót és kivégeztette, a törhetetlen üveg készítését pedig betiltotta. Fennállt a veszélye, hogy a feltaláló minden ismerősét felkutatják és kivégzik, hátha megtudták a gyártási titkot. József a vének segítségét kérte, hogy töröljék el a nyomokat, amelyek őt a feltalálóval összekötötték. A vének úgy hallották, hogy zsidó a kivégzett feltaláló, valószínűnek is tartották, hiszen az üvegfúvás zsidó mesterség; nekik is érdekükben állt, hogy a zsidóságot ebben a kínos ügyben ártatlannak tüntessék fel. Nem tudni, mit tettek a vének, mindenesetre sem Józsefnek, sem a közösségnek nem esett bántódása a törhetetlen üvegedény miatt, a kivégzett feltalálónak pedig a nevét is elfeledték.

Uri még jól látott, amikor az apját Gaius Lucius selyem- és muszlinbeszerzésre buzdította, és koravén gyerek lévén nem csodálkozott, hogy apja a kételyeit megosztotta vele. Kivel mással osztaná meg, ha nem az egyetlen fiával? József zaklatottan, mégis józanul mérlegelt. Bár részleteket a selyemüzletről nem tudott, hiszen más típusú árukkal foglalkozott addig, feltételezte, hogy a selyemmel, mint a távoli cikkekkel általában, legalább két nagy maffia foglalkozik, s az egyik minden bizonnyal arab. Feltételezte azt is, hogy a zsidó és az arab 45maffia valamikor kiegyezett egymással, s ezt a kiegyezést meg-megújítják, mert Rómában a selyem- és muszlinellátás folyamatos, noha a mennyisége a nagy kereslet ellenére viszonylag csekély, bizonyára szándékosan, hogy az árat magasan tartsák. Ez is a maffiák kiegyezésére vallott. Ebbe a jól működő rendszerbe függetlenként belépni lehetetlen, valamelyik maffiához csatlakozni kell. Kézenfekvő a zsidó maffiát választani. Ennek azonban az a hátránya, hogy ő, mint névtelen római szabados kiskereskedő, a zsidók között semmiféle tekintéllyel nem bír, s mert a selyem óriási üzlet, egészen biztos, hogy a tekintélyes, dúsgazdag parthusi, szíriai, júdeai és alexandriai vezetők nyakig benne vannak, és azok soha nem fognak vele szóba állni.

Más a helyzet az arábiai törzsekkel. Ugyan feltehető, hogy az alexandriai és antiokhiai zsidókkal e nem-zsidó törzsek kapcsolatban állnak, de az alexandriai és antiokhiai görögök is részesülnek az üzletből, az ádáz görög–zsidó kereskedelmi vetélkedésnek hála. Hátha éppen a nem-zsidó láncba lehetne valahogy belépni. S mivel mással, mint pénzzel.

Ez volt József másik nagy ötlete, a rosszemlékű törhetetlen üvegedény után. Módszeresen végigházalta a római görög, szír, abesszin és arab kereskedőket, a fiával együtt ballagott át a hídon, és együtt bolyongtak a városban, ahol senkit sem lehetett egyhamar megtalálni, mert az utcáknak nem volt nevük, s a házakat sem számozták.

József azonnali készpénzt ajánlott a selyemüzletben való elhanyagolható, s kezdetben bizonyosan veszteséges részvétele fejében. Volt, aki tőkeerős lévén elutasította az ötletet, s volt, aki elfogadta, vagy mert éppen rászorult, vagy mert kapzsiság lakozott benne. Különös házakban fordult meg Uri az apjával, furcsa életmódokkal, elképesztő szokásokkal találkozott, s ekkoriban vált a meggyőződésévé, hogy mindenkivel a maga nyelvén érdemes beszélni. Uri csak arámiul és görögül tudott még akkor, akárcsak az apja, holott nem ártott volna arabul és egyiptomiul is tudniuk, mert jobb üzletet tudtak volna kötni. Az üzlet nem egyszerűen a haszonért köttetik, értette meg gyerekként Uri, hanem a mulatság és a társaság kedvéért legalább annyira, ha nem éppen inkább.

E vendégeskedések során ismerkedett meg az abakusszal, azzal a több rekeszre osztott táblával, amelynek egymás fölött lévő rekeszeibe kavicsokat helyeztek, és a tologatásuk révén hihetetlenül gyorsan tudtak számolni. Uri hamarabb jött rá a rendszerre, mint az apja: a legalsó rekeszben az egyesek, a fölötte levőben a tízesek, afölött a százasok helyezkedtek el és így tovább, és nagyon gyorsan, oda se figyelve lehet összeadni, kivonni, vagyis szorozni és osztani is ezen a módon. Az abakusz a tízes számrendszeren alapult, a helyiértékeket jelölte, bár 46ezt így nem mondta ki akkor senki. Otthon, az udvarban Uri a földre rajzolta a maga abakuszát, kavicsokat és fadarabkákat mindig lehetett találni, és büszke volt, hogy a számolásba fáradt apja néha kiballagott az udvarra és megkérte, számolná ki ezt vagy azt az összeget. A görög ábécé betűit használták egyébként a számolásra a zsidók is, az alfa volt az egyes, a béta a kettes, a gamma a hármas, a delta a négyes és így tovább, és nem volt könnyű az összeadás, a kivonás, a szorzás, az osztás, a négyzetre emelés és a gyökvonás hosszú betűsorait megfejteni. Uri a többi gyereknek és a tanítójának is el akarta magyarázni e csodálatosan egyszerű számológép működési elvét, de azok meg se hallgatták: az abakusz nem része a zsidó hagyománynak.

Apja szorongva tárgyalt, hajszoltan és eltökélten, partnerei ráérősen, élvezkedve csevegtek, akár hajlottak a megegyezésre, akár nem; szívesen múlatták az időt csacska beszélgetéssel, s az üzlet komoly részleteit nagyvonalú legyintéssel elhessintvén temérdek római pletykát meséltek Józsefnek és fiának halkan heherészve, döcögősen nevetve vagy harsányan hahotázva, a térdüket csapkodva, az élet furcsaságain ámulva-örvendve. Étellel és itallal is kínálták őket, apja többnyire elhárította, Urinak azonban innia kellett, rátukmálták, s gyerekként sokszor került ki e bérházakból, magánpalotákból, viskókból szédelegve, részegen.

Végül József közel százezer sestertiusért került bele a selyemüzletbe.

Őrült nagy összeg, ha meggondoljuk, hogy egy provinciát vezető prefektus évi fizetése ennek a két és félszerese, és lovaggá már négyszer ekkora vagyon birtokában válhat az ember. Ez a százezer sestertius nem József saját pénze volt, sose volt jelentős forgótőkéje, családjával napi néhány asból és a sportulából tengődött (Uri tesserája még nem volt meg akkor). Az összeg egy részét a római zsidó bankárok kölcsönözték évi negyven százalékos kamatra (az ilyen magas uzsorát mind a zsidó, mind a római törvények a legszigorúbban tiltották), részben pedig Gaius Luciustól kapta kölcsön mindössze évi tíz százalékos kamatra; ez két százalékkal volt alacsonyabb, mint a hivatalos római banki kamat.

József lefogyott, a szeme körül elmélyültek és elkékültek az árkok, éjszakákon át nem aludt, csak járkált az udvaron, és imádkozott Istenhez, hogy jó legyen a széljárás, a hajók ne süllyedjenek el – a hajók ugyan biztosítva voltak, a hajózó társaságok gazdagok lévén, de a szállítmány maga általában nem, a kockázatot a kereskedők viselték –, és imádkozott azért is, hogy a megállapodásokat tartsák be az arabok meg az egyiptomiak meg az alexandriai görögök, az egész megbízhatatlan banda, nem beszélve azokról a távoli törzsekről, amelyeknek 47még a nevét se tudni, amelyek valahol Tibetben, Kína és India között a nagy hegyek oldalában, sivatagi vidékeken szállítják az árut, valamint – ezért ajánlatos volt külön imádkozni – hogy a zsidó maffia ne figyeljen fel rá, és ne átkoztassa ki a római zsidó vénekkel. Volt ilyen próbálkozás, mint később kiderült, de mert a római zsidó vének jó része a zsidó bankárokhoz erősen kötődött, sőt némelyikük éppenséggel bankár volt, nem állt érdekükben József tönkretétele, és a dolgot a negyven százalékos kamat reményében elsimították.

A hitel lejáratakor Józsefnek nem volt annyi pénze, hogy a zsidókat is, a lovagot is kifizesse. Gaius Luciustól halasztást és újabb harmincezer sestertius hitelt kért, meg is kapta, abból és a keresményből kifizette a zsidó bankokat, és csak a harmadik év végén tudta Gaius Luciusnak a tartozását megadni. Addig mást sem tett, mint szenvedett és aggódott. Fellélegezni egyetlen napig se tudott: mihelyt a zsidó bankárok bezsebelték a kamatostul visszaadott kölcsönt, József átmeneti védettsége megszűnt, és a nyakára telepedett a zsidó selyemmaffia. Jutalékot követeltek az üzletből, noha József nem velük, hanem az arabokkal szerződött. József tőlük is haladékot kért, s miután kinyögte az adósságát Gaius Luciusnak, azontúl minden szállítmány után kénytelen volt a zsidóknak is leadni tizenöt százalékot, ami azt jelentette, hogy ő maga a selymen alig keresett valamit. Ezt persze senki nem hitte el neki, azt hitték, dúsgazdag, és csak a megtévesztés kedvéért él a családjával szűkösen. Igaz, a zsidók ettől kezdve nem bántották, sőt még az is előfordult, hogy egy-egy elakadt szállítmánynak a zsaroló hitsorsosok nézettek utána.

József évekig kínlódott, mígnem kitalálta, hogy megpróbálkozik egy harmadik úttal: a Parthus Birodalomból titokban Görögországon és Dalmácián keresztül szállíttat selymet, végig a szárazföldön, hogy a hajókatasztrófát kikerülje, a közmondásosan megbízhatatlan illíreket is bevonva. Az illírekkel üzletelni van akkora katasztrófa, mint egy borzalmas tengeri vihar, de ha évente egy-két szállítmány valami csoda folytán mégis átjön, már megéri. Ebbe a tervébe a kamaszodó Urit még beavatta, a lelkére kötve, hogy erről senkinek se szóljon, mert a dolog életveszélyes, ha a vének és a zsidó kereskedők megtudják. Valamennyire működhetett a dolog, mert József attól kezdve néha végig tudta aludni az éjszakát.

Józsefnek ekkoriban jutott az eszébe, hogy nem a selymet kellene behozni Kínából, hanem azt a növényt, amelynek a hihetetlenül vékony szálaiból készül; puhatolózni is kezdett, de az arab és görög kereskedők kinevették: ezt az ötletet már mások is felvetették, ám a kínaiak azt a selyemnövényt úgy őrzik, hogy még senki se látta, aki pedig túl merészen próbálkozik e csodanövény közelébe jutni, 48azt megölik. Meséltek egy megszállott antiokhiai szír kereskedőről, aki pókfonálból próbált selymet készíteni, de nem sikerült neki, és bánatában felvágta az ereit; kétmillió drachma maradt az árváira. Ezt néggyel szorozva megkapjuk, hány sestertius: nyolcmillió!!! – ez még talentumban is iszonyúan sok: 333 ⅓.

A lovag meg volt elégedve a József által szállított selyemmel és muszlinnal, és a rabszolgalányait is ezekbe a drága anyagokba öltöztette, általában csak kurta muszlinstólát adva rájuk, hogy a saját és a megbecsültebb vendégei vágyát felkorbácsolja. Meg is nőtt a szaporulat a rabszolgái körében. Uriban felrémlett, hogy a nagyapja sem feltétlenül zsidó apától származik. Mamzer, vagyis fattyú lehetett Tadeus, a nagyapa, aki a szolgasorból kiváltotta magát. Az is lehet, gondolta Uri borzongva, hogy én Gaius Lucius harmadunokaöccse vagyok; talán azért olyan kedves minden volt rabszolgájához és azok leszármazottaihoz, mert a tulajdon vérrokonait sejti bennük. Amikor erről megpróbált szót váltani az apjával, József annyit mondott: „rabszolganépek jól teszik, ha nem tűnődnek fölöslegesen”. Félig latin vagyok, félig perzsa, így vagyok zsidó, gondolta Uri tízéves kora körül, sőt etruszk is vagyok valamennyire, mert Gaius Lucius etruszk ősöket is számon tartott.

Bölcsek azok a népek, szűrte le a tanulságot gyermekként Uri, amelyek a rabszolgasorban anyajogot követnek. Voltak ilyen népek Rómában; a zsidók nem tartoztak közéjük. Uri mégis örült, hogy a zsidóknál apajog van érvényben: csúf és zsémbes anyjától iszonyodott, akárcsak az apja, és nem szerette, noha anyján időnként szeretetrohamok törtek ki, és még nagy kamaszként is össze-összenyálazta hisztérikusan a csókjaival. Ő csak az apját szerette, aki lemondott róla, mert elromlott a látása.

Indult hát kora reggel József és Uri a patrónushoz, jobbjukban lóbálták az üres, degeszre tömendő sportulát, és hallgattak. A sportula napi adagját pénzben is meg lehet váltani, 25 ast ért egy sportula, Gaius Lucius kliensei azonban ezzel nem éltek, mert ennél jóval többet érő élelmet tudtak a szatyrukba tömni. Általános irigység övezte a lovag klienseit, sokan jelentkeztek Gaius Luciusnál, vegye fel a pártfogoltjai közé, hiszen egy kliens több patrónushoz is tartozhatott, s ígértek mindenféle ellenszolgáltatást, de a lovag elhárította az ajánlkozást azzal, hogy az őseinek szolgált rabszolgák ivadékain kívül más kliensre nem vágyik. Nem nagyon tudták, mi az oka ennek. József tudta, el is mondta Urinak egyszer: Gaius Lucius nem az apjának a feleségétől született, aki meddő volt, hanem egy germán rabszolganőjétől. Ezt a nagy titkot Gaius Lucius az apjától, Luciustól a halálos ágyán tudta meg. Lucius megtehette volna, 49hogy a rabszolganőtől származó gyereket adoptálja, akkor is a gyerekre maradt volna a vagyon, de a titkolózást biztosabbnak érezte. Gaius Lucius reagálhatott volna persze úgy is, mondta József, hogy a többi rabszolgaivadékot meggyűlöli, sőt ez lett volna a természetes, de véletlenül nem úgy reagált. Urit apjának ez a közlése, vagy inkább a hang, amelyen mondta, meghökkentette. Tudhat a lélekről valamit. Szóval még germán vér is van bennem, gondolta Uri akkor, talán ettől vörösesszőke a hajam.

Apja komoran ballagott, súlyos gondok felhőzték a homlokát. Vörös, ragacsos szeméből ítélve ő sem tudott aludni aznap éjjel. Uri a háláját szerette volna nyilvánítani, ékes szavakkal illett volna megköszönni apjának a jeruzsálemi küldetése kieszközlését, de nem talált szavakat. Félt az utazástól.

Némán mentek át a hídon. A sziget elvileg lakatlan volt, mert az árvíz gyakran elöntötte, buján tenyésztek rajta a fák, a bokrok, s főleg a szúnyogok. Pár száz éve a hídtól délre építették Aesculapius templomát, amelynek a romjai még álltak, de gyógyerő aligha sugárzott belőlük. Uri sokszor érzett késztetést, hogy a híd közepén a régi lépcső nagy kőkockáin lemásszon, és az átláthatatlan növényzet közepén kicsi sátrat verve ott éldegéljen egyedül. El is képzelte, hogy halat fog a folyóból és azt eszi, de belátta, hogy ott sem lenne egyedül: csavargók vették be magukat a szigetre, amikor éppen nem volt víz alatt, és a betolakodókat szikével szokták fogadni.

Némán gyalogoltak egymás mellett északkeletnek, a hajnali, részegen álmodó, félhomályos, titokzatos igazi Rómába, s odaát a pálmafák között a színházak, a fürdők és a paloták hatalmas tömbjei sötétlettek.

Sokan háltak a másik parton így tél végén is. Volt, aki takaróba burkolózva aludt a földön, volt, aki anélkül. Ezekhez a hajléktalanokhoz, nyomorékokhoz, koldusokhoz képest ők, a Tiberisen túli nyomorult zsidó világ lakosai dúsgazdagnak számítottak. Nekik volt fedél a fejük fölött.

Ezt a megfigyelését is szerette volna megosztani Uri az apjával, de nem olyan volt a hangulat.

Az apja zordan gyalogolt, nem nézett a fiára, súlyos gondjai támadtak. Uri sejtette, hogy őmiatta, de nem értette az egészet. Mintha az apja nem tudná magától, hogy ő erre az útra alkalmatlan. Miért akarja mégis? Jót akar neki, a legnagyobb jót? Vagy így akar megszabadulni tőle?

Az igazi, alvó, hajnali Rómában így gyalogoltak ők ketten, apa és fia, mentek a gazdag patrónusukhoz, a puhány Gaius Luciushoz, aki a Capitolium aljában lakott, és aligha akadt a világot benépesítő zsi50dók közül, kivéve az alexandriai szerencsés, gazdag zsidókat, aki ne irigyelte volna őket a patrónusuk miatt.

Mire Gaius Lucius házához értek, már egész Róma talpon volt, a kliensek loholtak a patrónusukhoz; az ügyesebbek több patrónussal is rendelkezvén kiváltképp siettek, hogy a többieket is felkereshessék a délelőtt folyamán; mindenki loholt, hogy a rangban eggyel fölötte lévő patrónusát köszöntse, a lovagok a szenátorokhoz igyekeztek, s még a szenátorok is loholtak, hogy a konzul reggelijére odaérjenek, s már akadtak kliensek, akik a patrónusuk nyomában lihegtek a Forumra, ahová valamely bírósági vagy egyéb tárgyalásra kísérték őket. Egyik pillanatról a másikra felébredt a város, zaj lett és por, pedig a Nap még alig emelkedett a láthatár fölé.

Tucatnyi kliens lebzselt már a csarnokban a lovagot körülvéve, József megállt a bejáratban, és Uri is megállt mellette.

A nemrég épült új átriumban gazdagon voltak megterítve az asztalok, és volt belőlük abban a hatalmas térségben huszonkettő. Mindegyik asztalon más és más finomságok díszelegtek. Lehetett helyben, állva enni, vagy le lehetett heveredni a szőnyegekre és úgy eddegélni, mindenki rohanhatott, nyomulhatott és tülekedhetett, hogy a sportuláját étellel és itallal megtömje. A zenészek az átrium végében már rázendítettek.

A zsidók e bőségből részben ki voltak zárva. Húst és bort ilyen helyen nem vehettek magukhoz. Gyümölcsöket, bogyókat, füstölt vagy nyers halat betömhettek a szatyrukba. József arra tanította Urit, hogy a tülekedésben ne vegyen részt; ami marad, abból szemelgethet, de az sem baj, ha a sportula nem telik meg egészen.

Másodnaponta József és Uri nagyjából két napi családi ellátmánynak megfelelő eleséget tett bele a szatyrába. Hogy napi néhány asból kijöttek, abban ez a napi 25 asnál nagyobb értékű ingyenélelem benne volt, és immár öt éve benne volt az Uri tesserájára kapott élelem is.

De hát sok volt a kiadásuk: a házukért magas bérleti díjat fizettek a zsidó közösségnek, holott a házat Uri nagyapja építette saját kezűleg, még a házhelyet is megváltotta pénzzel, s a kiűzetés után József építette újjá saját kezűleg. Annál is különösebb volt ez az adó, mert a Túlnan területe soha nem ment át a zsidók tulajdonába. A római közigazgatás többre becsülte a parancsszóra beszedhető akármilyen magas bérleti díjnál, hogy a jövevényeket bármikor kiűzheti, és nem kell perekkel számolnia. Az igazán sok pénzt a zsidók vitték 51el: pofátlanul drágák voltak a kóser húst szállító és feldolgozó lévita mészárosok, meg a tiszta olajat és bort szállító kereskedők.

Más patrónusok megvetően és lekezelően bántak a klienseikkel, külön asztalhoz ültették és gyöngébb minőségű ételekkel és italokkal traktálták őket, mint amilyet maguk fogyasztottak. Gaius Lucius gyakran kifejtette: őt ne azért keressék fel a kliensei, hogy a jobb ellátásért hízelegjenek; hízelegjenek, ha akarnak, de ennél jobb ellátásról úgysem álmodhatnak.

József és Uri mindig olyan gyümölcsöket és halakat rakott el, amilyeneket Sára és a lányok szerettek. Ha maradt hely a szatyorban, s ha maradt még valami az asztalokon, csak akkor gondoltak magukra. József soha nem vett el olyasmit, amit valóban szeretett: hedonistának született, hát sanyargatta magát. Urinak elnézte, ha nyalánkságot tett a sportulába, de Uri érezte magán a pillantását, s az utóbbi években a gyatrább étkek közül válogatott magának ő is. A rákokat, csigákat, kagylókat jóízűen falatozó nem-zsidó klienseket irigykedve nézte: minden olyan élőlény, amely a csontozatát kívül viseli, a zsidók szerint tisztátalan, sajnos.

Ha Gaius Lucius nem ennyire bőkezű, József és családja éhezett volna.

Ezért az ajándékért azonban meg kellett fizetni: minden második reggel beszélgetésbe kellett elegyedniük a többi klienssel meg a rabszolgákkal, akik még nem tudták a szabadságukat megváltani, vagy pedig, és ez volt a gyakoribb, eszük ágában sem volt szabaddá válni. Nem annyira a sok évnyi takarékoskodás tartotta vissza őket a szabadságtól: látták, hogy a szabadság terhes, a szabadság idegesítő, a szabadság magányt és önálló döntéshozatalt jelent, és ők inkább uruk szeszélyeire bízták magukat. A felszabadult rabszolga nem lett római polgár, csak amolyan metoikosz: megtűrt idegen; még a fia sem kapta meg a teljes polgárjogot s vele az ingyenes ellátmányt biztosító tesserát: ez csak az unokáknak járt. Uri néha elképzelte, hogy rabszolgának születik, és azon kapta magát, hogy nem is lenne voltaképpen ellenére: kapna valamilyen könnyebb munkát, amit a rossz szemével, a rossz derekával, a rossz lábával is elvégezhet, takarítana vagy főzne, szabadidejében pedig heverne a fekhelyén egy zugban és olvasna. Azt csinálná, amit szabadon, de mégis jobb lenne: nem furdalná a lelkiismeret, hogy nincs rendben, amit művel, vagyis hogy a szabadságával nem kezd semmit.

Nem volt kellemes ezekkel a korlátolt, buta emberekkel évődni, az érveikre bólogatni, a bölcsességüket dicsérni. Barátságot kellett színlelniük, nehogy megsértődjenek rájuk, nehogy a féltékenységüket, irigységüket kiváltsák, mert ha mást nem, de ártani tudott a többi 52kliens és rabszolga: belesutyorognak valami gonoszat Gaius Lucius fülébe, és a nagyúr többé nem hívja meg őket az asztalaihoz. Látott már ilyen esetet Uri is.

Szürkének kellett látszani ebben a színes tömegben, butának és veszélytelennek. Akárcsak otthon, túlnan, a zsidók között.

Amióta József lett Gaius Lucius lovag udvari selyemszállítója, a többi kliens és idősebb rabszolga sosem mulasztotta el, hogy ilyen-olyan kicsinyke, elhanyagolható pénzügyi segítséget kérjen tőle az apjával, Tadeusszal eltöltött sokéves közös szolgaság, a sok-sok éves közös szenvedés, az évekkel korábbi állítólagos gyámolítás és segítség viszonzásaképpen. Azok is azt hitték, amit a zsidók, hogy József degeszre keresi magát, csak titkolja. Gaius Lucius maga is hozzájárult ehhez a képzethez, mert büszkén híresztelte, hogy egyik nap szólt Józsefnek, hogy hozzon be selymet a számára, s két héttel később már hozta is; ez nem volt igaz, de jól hangzott, és Gaius Lucius presztízsét emelte, hogy ilyen tehetséges kliense van.

A selyem akadályozta meg eddig, hogy az irigy kliensek és a még irigyebb ismerős rabszolgák, a barátok, ártani tudjanak nekik: Gaius Lucius nagyra értékelte József selyembeszerzési szolgálatait, s még inkább azt, hogy üzleti tehetséggel megáldott zsidó kliensével a többi nagyúr előtt büszkélkedhet. Amíg Gaius Lucius ezzel a százszor elmesélt buta mesével szórakozik, nincs esélye, hogy Józsefet megfúrják, és ezt mindenki tudja is. Mihelyt azonban Gaius Lucius kitalálja, hogy márpedig holnaptól csak vászonban vagy gyapjúban jár, Józsefre és családjára sanyarú idők várnak.

József egy sarokba húzódott és igyekezett minél kisebbnek látszani; Uri mellette állt és szemét hunyorítva bámészkodott. Várták, hogy Gaius Lucius hozzájuk érjen. Uri indult volna, hogy kezdje megtömni a sportuláját, de apja rámordult. Uri megállt. József a fejét rázta. Uri nem értette, vállat vont, ott maradt mellette.

A lovag egy csomó kliens kíséretében, frissen mosdva, frissen borotválva, egyik csodálatos, színeváltó selyemtógájában nyájasan mosolygott rájuk.

– Á, kedves József, á, édes Uri – mondta, és magához ölelte őket. Adott rá, hogy minden kliensének tévedhetetlenül tudja a nevét, sőt nemcsak a hivatalosat, de a családban használatos becenevét is; soha nem szorult a névmondó szolgák, a nomenclatorok segítségére.

Ritka kenőcsök tűrhetetlen illatai borították el őket, közülük Uri kiszagolta a balzsamot, amelyet kiváltképpen utált, de nem azért, mert júdeai termék volt: a szeme miatt nem bírta a szagát.

Ekkor rendhagyó kijelentést tett az apja, a tőlük elforduló lovagot megszólítván:

53

– Uram, a fiam néhány hónapig távol lesz a tűzhelyedtől, Jeruzsálembe indul holnap.

Gaius Lucius meglepetten visszafordult.

– Jeruzsálembe, tényleg? Az nagyon messze van!

– Ünnepre küldjük oda – folytatta az apja.

– Nagyon helyes – mondta Gaius Lucius, és elfordult, hogy odébbálljon.

– Uram! – szólította meg a lovagot József megint. Gaius Lucius csodálkozva, már-már türelmetlenül fordult vissza. – Kérlek, uram, ne említsd ezt senkinek, fiam utazása bizalmas természetű. Pészah ünnepére utazik oda.

– Persze, persze – mondta Gaius Lucius szórakozottan; látszott rajta, fogalma sincs, mi az a Pészah, és habozott is egy pillanatig, hogy megkérdezze, de látván a kliensek tömegét, inkább odébbállt. József kérése fölösleges volt: a lovag máris elfelejtette az egészet.

Uri hallgatott. Jól következtetett, hogy delegátus lesz, az apja kimondta. Apja is hallgatott. Aztán az apja azt mondta:

– Hozz neki ajándékot. Feltétlenül. Valami ritka különlegességet. Nehogy elfelejtsd!

– Dehogy felejtem el – mondta Uri.

Apjához léptek, Uri tisztelettudóan üdvözölte őket, József arcán megjelent az erőltetett, igyekvő mosoly, mint mindig, amikor olyanokkal beszélgetett, akikhez nem volt semmi köze. Házi pletykálkodás kezdődött, szolgák és kliensek beszéltettek ki, József mosolyogva bólogatott és figyelmet mímelt. Uri látta az arcán, hogy nagyon feszült. Nagy lehet a baj, gondolta Uri. Mi baja az apámnak, és miért kell nekem Jeruzsálembe mennem?

Egy kövérkés, vidám képű, résnyi szemű, borotvált, kopasz ember lépett a társasághoz, Uri undorodva nézte: Pancharius volt az, szintén Gaius Lucius lovag szabadosa, a rabszolga-kereskedő. Kitettek gyerekeket a rómaiak, az itáliaiak, mindenféle népek kitették a gyerekeiket, ha nem kellettek, főleg a lányokat, akik értéktelenek voltak, de fiúkat is szép számmal; csak a germánok és a zsidók tiltották ezt a gyakorlatot. Így lettek gazdag polgárok, lovagok és szenátorok nem kívánt gyermekei is rabszolgákká, és valódi származásukat sose tudták meg. Amióta béke honolt a világban, mert Augustus a további hódításról lemondván a határok megtartását tűzte ki célul, és ebben Tiberius bölcsen követte, nem áramlottak a legyőzött népek foglyai Rómába, mint egykor Uri ősei, és a fölösleges gyerekekért még pénzt is fizettek a szülőknek.

Pancharius bizalmasan megveregette József vállát, de mielőtt bármit mondhatott volna, József Urira mordult, a legközelebbi asztalhoz 54sietett, kinyitotta a sportuláját és pakolni kezdte bele az ételt. Uri követte, ő is pakolt. József válogatás nélkül tömte a sportulát, ez nem volt szokása. Uri megpróbált válogatni, ellépett egy szomszéd asztalhoz, hogy gyümölcsöket vegyen, de apja utána ment és megfogta a karját.

– Menjünk – mondta.

Uri pár szárított fügét gyömöszölt a szatyrába és követte az apját.

Az ajtóban az őrök meglepetten néztek rájuk, ilyenkor még senki sem távozik.

Az utcán József majdnem szaladt, az eltunyult Uri alig ért a nyomába, lihegett. József megállt és szembefordult a fiával, és a füle mellett messzire bámulva mondta:

– Tegnapelőtt Agrippa üzent értem és fogadott. Azt mondta, hallotta, hogyan szedtem össze pár éve százezer sestertiust. Azt kérte, sürgősen szedjek össze neki kétszázezer sestertiust.

József elhallgatott. Uri szédelegve hallgatta.

Agrippa!

Agrippa hírhedett ember, Nagy Heródes egyik unokája, a szenátorok kedvence, lakomákra hívja őket és ajándékokat osztogat, sőt a császár is fogadni szokta Capri szigetén.

– Te mit mondtál? – kérdezte Uri.

– Mit mondhattam volna?

– De mi történt?

– Összeszedtem. Tegnap reggel adtam át neki.

Uri körül megfordult a világ.

Apja mérhetetlen adósságba verte magát. Ki tudja, Agrippa mikor adja meg a tartozását, s hogy addigra mekkora összegre rúg majd a kamat, amelyre az apja a kölcsönt kapta. Biztos, hogy a kölcsönt magas kamatra adták. Amíg az apja él, a kölcsönt és a kamatokat törleszteni fogja, ők pedig nélkülöznek.

– Agrippa a bankároktól kérte a kölcsönt, de azok nem adtak, aztán némi tanakodás után engem ajánlottak, akkor üzent értem. Agrippától nem mertek volna kamatot kérni. Félnek tőle. Tőlem nem félnek.

Uri didergett.

– Mennyi a kamat?

– Húsz százalék.

Adhatták volna magasabb kamatra is, de így is nyolc százalékkal több a törvényesnél.

– Nem lehetne – kezdte Uri – a lovagtól, ugyanúgy?…

– Nem! – nyögte ki József, és szomorúan nézett a fiára. – Tisztességes ember ilyet nem csinál.

Uri azt akarta mondani, hogy tíz százalékos kamatra kellene 55kölcsönkérni Gaius Luciustól, és abból törleszteni a bankároknak, apja pedig elértette. Uri elvörösödött. Az apja fejében is megfordult az ötlet, ha ennyiből kitalálta. Én vagyok tisztességtelen?! Agrippa a tisztességtelen, aki állandóan el van adósodva!

Hallgattak. Valószínűtlen volt ez az egész.

– Nem tudom, kik lesznek a társaid az úton – mondta József –, de erről a kölcsönről tudni fognak. Nem fognak szeretni érte. Készülj fel a legrosszabbra.

Kis hallgatás után hozzátette:

– Nem tehetek róla, fiam. Nem volt választásom.

Uri azt akarta mondani, hogy Agrippának meg kellett adni, amit kért, különben bosszút áll, de bele se kezdett, mert látta, az apja nem figyel rá.

József leült a földre és összegörnyedve rágcsálni kezdett egy szárított datolyát. Uri melléje ült és átfutott az agyán, hogy apja mit kért Agrippától cserébe: hogy a fia delegátus lehessen. Agrippa üzent a véneknek, ők pedig sürgősen elfelejtették, hogy az ő nagycsaládjukból öt éve már járt valaki Jeruzsálemben. Agrippa nagy úr, félnek tőle a bankárok.

Mégis szeret engem az apám!

Uri izgalomba jött, benyúlt a sportulába és kivett egy fügét.

A járókelők ügyet sem vetettek rájuk, az utcán üldögélő két zsidóra, de ha éppen egymás belét ontják, az se keltett volna nagyobb figyelmet. Pedig most nagy dolog zajlott, így érezte Uri: éppen megbékélt a fiával az apja.

– Mit mondott, mikor fogja megadni? – kérdezte Uri.

József legyintett.

– Mindegy. Inkább arra gondolj, hogy fogod kibírni.

Eszerint az apja tudja, hogy szívesebben maradna otthon.

– Sose legyél fennhéjázó – mondta József. – Ha valamit jobban tudsz náluk, hallgass. Inkább higgyék rólad, hogy hülye vagy. Eleve utálnak, ne adj okot rá, hogy ki is mutassák.

Ez az a hang volt, mint régen, amikor még látott, és az apja a barátjaként kezelte.

Hallgattak, rágtak.

– Nagy dolog, hogy eljutsz Jeruzsálembe – mondta József. – Én már biztosan nem fogok.

Uri nem mert elaludni, félt, hogy nem ébred fel időben, de mégis aludhatott valamennyit, mert az apja rázta fel.

56

Uri első gondolata az volt, el ne felejtse átadni az apjának a tesseráját, amely átruházható, sőt adni-venni is lehet, de apja azt morogta: még este odaadtad. Uri a nyakához kapott, a tessera nem volt ott. Visszarévedt a lefekvés előtti hangulatára: úgy adta oda az ólomlapocskát, mint aki végrendelkezik.

Amíg a sötétben a tunikája alá felrángatta az ágyékkötőt, arra gondolt: a tessera nélküle többet ér, mint vele.

Apja ráterítette a köpenyét. Uri tiltakozott, apja megszorította a vállát. Téglalap alakú, varratlan szövetből volt a köpeny, négy sarkáról a kék, fonott rojtok előírásszerűen lógtak le. Urinak eddig nem volt köpenye. József vesz magának másikat. Ha lesz rá pénze.

Odakint lábukat a rézedénybe mártották, megtörölték, kevés vizet magukra, vagyis a ruhájukra spricceltek, majd délkelet felé hajlongva elmondtak egy Semát. Uri a homlokáról az imaszíjat nem tette vissza a földre, hanem a baljára tekerte, aztán József a jobbját Uri fejére tette áldón, álltak így egy pillanatig, majd József visszament a házba és visszahúzta a bejárati függönyt. Uri nézte a függönyt, ujjával megérintette az ablakfélfán függő mezuzát, könnyek szöktek a szemébe, de gyorsan elfordult és elindult.

Jeruzsálembe megyek elvégre, Őhozzá, az Ő Házába!

Igyekezett örülni.

Az öreg Simeon háza előtt öten álltak, lilásak voltak a holdfényben. Alig ért oda Uri, megjelent a hetedik.

– Én leszek a vezetőtök – mondta egy szálas, középkorú férfi –, Máté a nevem. Ostiában élek. Eddig ötször vezettem delegációt Jeruzsálembe. Minden parancsomat végre kell hajtanotok.

Ők hatan beleegyezően morogtak.

Máté kiosztotta a ház falánál heverő csomagokat. Azt mondta, ez a közösség ajándéka, és nyomatékosan figyelmezteti őket, hogy ami tartós, azt visszatérvén vissza kell adniuk, úgy vigyázzanak rájuk. Nem voltak nagyok a vászonzsákok, és nem is voltak különösebben súlyosak. Uri megtapogatta a magáét, egy köcsögfélét érzékelt benne, meg kerekded formákat, gyümölcsök lehetnek, és az ujjai alatt megroppant a macesztábla.

– A költőpénzünk nálam van – mondta Máté –, én fogok a fogadókban, a vámosoknak, a kordékért és a hajóért fizetni. Amikor visszaérünk, el kell számolnom, és a megtakarítást, ha lesz, vissza kell adnom.

Urinak az ajkán volt, hogy megkérdezze, vajon ki viszi azt a rengeteg pénzt, amit a római zsidók az ünnepre összeadtak, s amelynek a kézbesítésére őket választották, de lenyelte. A többiek sem kérdeztek semmit.

57

Talán ők sem tudják, mennyi pénzt is szállítanak. De biztos, hogy óriási vagyont. Érdemes lemészárolni őket érte.

Máté a hátára kerítette a zsákját és elindult. A többiek is felvették a csomagjukat, és mentek utána.

Kimentek a kapun, a két őr álmosan pislogott utánuk, mielőtt a kaput visszazárták volna.

Mellette meglett, erős férfiak lépkedtek ruganyosan. Ő volt a legfiatalabb. A legméltatlanabb. A leggyöngébb. Meddig fogja bírni a lába?

Balkezes lévén a jobb vállán vitte a zsákot, a vállával fel-fellökte időnként, hogy a súlyát érzékelje s kitalálja, vajon a pénz nála van-e. Sok száz talentumnak kell lennie, gondolta ismét, annak aztán van súlya. De a zsákja nem volt súlyos. Nem ő viszi.

Felváltva fogják vinni?

Szétosztották közöttük?

Emelgette a zsákját, úgy becsülte, nem lehet nehezebb harminc fontnál, vagyis négy unciánál. (Tíz kilogramm volt ez az én időmben.) Tíz-tizenöt unciányi élelmet szokott hazacipelni az apjával, amikor a fejadagját a tesserára megkapják. Mennyi sestertius fér el a zsákjában vajon, vagy inkább hány dénár, amely négy sestertiust ér? Mondjuk visznek ők heten 20.000 dénárt. A hetedét viszi esetleg ő. Egy dénár, az egy-nyolcvannegyed fontot nyom. Négy-öt unciánál nem nehezebb a zsákja. 2500-3000 dénár lehet nála.

De ugyan hol?

Csak létezik egy kipróbált rendszer, gondolta Uri, és menetelt, és a súlymértékek átszámolásába volt zárva teljesen. Csak nem hiába menetelnek ők, a világ teremtése óta a 3760-adik évben.

Eddig mindig eljutott az áldozati pénz Jeruzsálembe, és ha elrabolták, akkor újra összegyűjtötték és eljuttatták később. Ez így megy 98 éve, amióta az első zsidók Rómába kerültek. Már az első évben elküldték az áldozatukat a hagyomány szerint, és ez biztosan igaz. Kicsi összeg lehetett, néhány száz as mindössze, de megspórolták a gyomrukon, összeszedték és elküldték. Ők maguk nem mehettek, a fülüket átfúrták, rabláncba verve éltek. Nem-zsidókat bírhattak rá, azokat külön meg kellett fizetni. Megfizették. Elküldték. És azóta is minden évben. Egyre többet, ahogy a római zsidóknak jobban kezdett menni, és most már jó ideje ők maguk viszik, hivatalos engedéllyel.

Már odaát, az igazi Rómában jártak. Uri nem fordult vissza, hogy még egy pillantást vessen a túlparti zsidónegyedre, mert úgyse látott volna mást, csak elmosódó foltokat.

A Circus Maximusnál délkeletre fordultak. Csupa ismerős utca, Uri sose gondolta volna, hogy egyszer magas hivatással fog arra menni.

58

Némán meneteltek, mint akiknek fontos küldetésük van.

Kimentek a Porta Capenán. Az áruval megrakott szekerek már nyikorogtak befelé a piacokra.

A Via Appia elején, a zsidó imaháznál, a temető közelében megálltak.

– Most pihenünk egy kicsit – mondta Máté. – Aki akar, reggelizhet.

– Kinyithatjuk most a zsákot? – kérdezte egy férfi. Uri hunyorogva nézte. Erős ember volt, sűrű, fekete szakállal.

– A tiétek – mondta Máté –, a közösség ajándéka.

Uri a maceszt rágcsálta, az volt a kedvence. Voltak napok, amikor nem is evett mást, a macesszal a gyomrából fel-feltörő sav marását csillapítani tudta.

– Induljunk már tovább! – kiáltott fel egy zömök férfi.

– Nem cél, hogy halálra gyalogoljuk magunkat – mondta Máté. – Fogunk még sántikálni eleget. Várjunk.

Hallgattak, ettek.

– Vizet hol fogunk szerezni? – kérdezte a zömök.

– Lesz majd víz mindenütt, ahol megállunk – mondta Máté. – Bor is lesz.

Virradt. Egyre több szekér jelent meg az úton. Lassan poroszkáltak az ökrök, fulladoztak a nyakukat szorító szíjaktól.

Aztán egy üres szekér jött a Via Appián. Két ökör volt befogva eléje. Máté felállt, intett, a szekér megállt.

Máté felmászott a kocsis mellé előre. Ők hatan felkapaszkodtak hátra. A szekér megfordult és elindult dél felé.

Amikor a zsákját a dereka alá gyömöszölte, akkor kezdett Uri szívverése lanyhulni. Mindenki hallgatott, Uri nem merte nyíltan bámulni őket, társait a hosszú úton, akikkel hónapokig össze lesz zárva. A tájat bámulta, az útközeli ciprusokat aránylag tisztán látta, de a száz-százötven rőfnél távolabbi épületeket és növényeket már nem, zöldes, sárgás, barnás foltok voltak azok a számára, s felettük az ég a február ellenére tiszta kék. Uri hunyorgott, s mint szokta, főként a bal szemével, mert azzal látott jobban; a jobb szemét olvasásra használta inkább, meg a kicsiny tárgyak vizsgálatára.

Némán zötyögtek a szekéren. Uri megnyugodott: unalmas és eseménytelen is lehet ez az út, s ha a társai nem beszédesek, nem faggatják fölöslegesen, akkor talán ki fogja bírni velük. A jelek szerint ők is meg vannak illetődve, hogy ezen a megszentelt utazáson részt 59vehetnek. Uri lelkifurdalást érzett: kétszázezer sestertiust fizetett az apja, hogy ő most egy szekéren zötyöghessen, és mégsem örül igazán. Elhatározta, hogy örülni fog.

Nehezen gyűrte le a felháborodását, amikor belátta: körülbelül két és félszer annyi pénzt kölcsönzött az apja Agrippának, mint amennyit a római zsidók teljes évi áldozataként ők visznek Jeruzsálembe.

Nem gondolni erre.

Zötyögött a szekéren és elálmosodott.

Úgy érezte, burok veszi körül: a közeli, jól látható dolgokat mintegy a testére szorította a színes foltok szövedéke, s mert semmi érdekes nem volt közel, a látható világban, homályos bizakodás kerítette végül a hatalmába, hogy e hosszú úton akár még elmélkedni is lesz majd alkalma, úgy, ahogyan otthon, a kicsi zugában szokta, legföljebb a szeretett tekercsei nem lesznek kéznél, de hát azok java része amúgy is szó szerint megtapadt az emlékezetében. A látott világ ketrece kívül, s gondolatainak tere belül a rabok biztonságérzetével töltötte el: neki nincs is gondja semmire, ellátásáról, védelméről a társak gondoskodni fognak, s úgy látszik, még csak erőltetett csevegésbe sem kell bocsátkoznia velük, amitől pedig igen tartott.

Elvégre az ő kivételével, aki ezt a kitüntetést semmivel sem érdemelte ki, a társai bizonyára valamennyien rászolgáltak arra, hogy a jeruzsálemi ünnepi delegáció tagjai legyenek, a vének a rotációs sorsolást követően, az egyes gyülekezetek arkhiszünagogoszait meghallgatva, javaslataikat elfogadva – vagy olykor módosítva, ki tudja, hogyan zajlik ez pontosan a csak ritkán ülésező római Szanhedrinben – éppen ezek mellett az emberek mellett döntöttek, nyilvánvalóan alapos okkal; jobb, ha minél kevesebbet beszél velük, hogy testi-lelki alkalmatlansága ki ne derüljön túl hamar.

Ahogy Uri ott zötyögött néma társaival együtt a szekéren, bámulva a lassan hátramaradó közeli fákat – az ökrök nem húzták gyorsabban a szekeret, mint amilyen sebességgel ők gyalogoltak volna –, s ahogy e fák egyre bizonytalanabb körvonalú foltokká váltak a messzeségben, ráébredt, hogy ő az igazi Rómában és a Túlnan belső magvának egybefüggő, labirintusszerű udvarában a látása megromlása után azért mozoghatott továbbra is biztonságosan, mert korábbról származó emlékképeit rávetítette az aktuális látványra, pontosan tudta, mi hol van, és csak akkor esett zavarba, ha az igazi Rómában egy épületet nem talált ott, ahol az korábban állt, mert leégett vagy lerombolták és másikat építettek a helyére. Ilyenkor többször is megkerülte a helyet, hogy megjegyezze. Most azonban csupa új színhelyen fog megfordulni, amelyekről sem emlékképe, sem elképzelése nincs, és szomorúan kellett megállapítania: bizony mást kellett volna 60küldeni e nagy útra helyette, ő még a jeruzsálemi Második Templom szépségét sem fogja látni, még akkor sem, ha eléggé közel engedik hozzá, sőt ha netalán ott állhat közvetlenül az oltárkő mellett, amely épp a Templom előtt áll, mint mesélik. Az oltárkő közelébe kerülni óriási kegy, nagy a tülekedés, és a kicsi térségbe csak az igazán választottakat engedik be. Talán a római delegációt beengedik, bár az is lehet, hogy csak a vezetőjét.

Ha már ebbe a pénzszállító társaságba kerültem, hadd lássam meg ama nevezetes oltárt és ama gyönyörű Templomot közelről, gondolta erőlködve, mert nemigen észlelte, hogy a Templom és az oltárkő majdani láthatása boldogsággal töltené el. S bármennyire nem akarta is, eszébe jutott: most még visszafordulhatna.

Egyszerűen lelép a szekérről és elindul északnak, Róma felé. Még nincsenek messze. Vagy megvárja az éjszakát, s amíg a többiek alszanak, megszökik. És nem Rómába megy, hanem keres magának valami várost, eladja magát rabszolgának, nem ritka az ilyesmi, és ha szerencséje van, még azt is letagadhatja, hogy zsidó. Nem mindig tekintik meg a rabok körülmetélt péniszét elvégre.

Borzongott a gondolataitól, felrémlett benne, hogy már eszébe jutott ilyesmi, s némán fohászkodott, hogy egészen más jusson az eszébe.

Az jutott az eszébe, hogy ő Rómát jobban szereti, mint valaha gondolta. Honvágya támadt, holott még nem jártak messze. Elborzadt a jövőtől: minden órával, minden nappal távolabb kerül az otthonától.

Odaát, az igazi Rómában a külcsín mindennél fontosabb, a látszatra adnak, nem a lényegre, a bolondok, ez okozza majd a vesztüket egyszer, a Teremtő nem fogja az idők végezetéig tűrni a tűrhetetlent; most azonban úgy érezte, hogy odaát, az igazi Rómában felnőttként volt kezelve.

Bámulhatta a világ minden tájáról Rómába sereglett népeket, s jó közel somfordált hozzájuk, hogy alaposan szemrevételezze őket, így aztán a kipárolgásukkal is megismerkedett. Volt köztük a sötétfeketétől a mély- és halványsárgán át a tejfehérig mindenféle ember, volt mindenféle viselet, bizonyos tereken és sikátorokban óriási a tömeg, hihetetlen a nyüzsgés, és nagyszabásúak az épületek és a szobrok. Uri igen közelről szemlélte meg mindet, hogy jól lássa, a köveket is megszagolta, az épületek falát végigtapogatta, rendszeresen és módszeresen mászkált, és a fejében egész Rómát, ezt a hatalmas, egymilliós csodavárost minden szagával és minden apró, éppen még tapintható kiszögellésével együtt megjegyezte.

Tudta, melyik sikátorban érdemes minden második-harmadik lépésnél felnézni, mert várható, hogy szennyvizet vagy más mocskot 61öntenek a lent járók fejére; tudta, melyik sikátorban szeretnek vágtatni a szekeresek, a járókelőket eltaposva; tudta, hol hadonásznak az utcára települt borbélyok, és a késükkel oda-odaszúrnak a járókelőknek minden különösebb ok nélkül. Volt egy utca a Saeptán, amelyet soha nem érintett a kóborlásai során, mert ott egyszer egy bivalyerős illír óriás kötekedő kedvében váratlanul nekitámadt, és majdnem megfojtotta. Urinak szerencséje volt, éppen arra vetődött egy katonai tribunus a kíséretével és kiszabadította.

Az igazi Rómában a sok százezernyi korcs ember között az ő korcs volta eltörpült. Látszólag nem is volt korcs: nála roncsoltabbak, betegebbek, csonkoltak, fekélyesek, sebhelyesek, végtaghiányban szenvedő volt légiósok és kirúgott, használhatatlan rabszolgák nagy számban óbégattak és kéregettek mindenütt. Otthonos lett a Tiberisnek azon a másik oldalán, és szemtanúja sok mindennek, amitől zsidó kortársai el voltak zárva, mert épek lévén a Túlnan életébe már be voltak kapcsolva, és nem volt idejük az igazi Rómában mászkálni. Ő mászkálhatott, apja nem kérdezte, mihez kezd az idejével, és nem kérdezte más sem.

Teljes jogú római polgárként beszédbe elegyedhetett az igazi Rómában mindenféle emberrel, és igyekezett mindenkivel a saját anyanyelvén érintkezni. Remek nyelvleckék voltak ezek, s még fizetni sem kellett értük. Odaát kivirult, ragyogott, szerepet játszott, blöffölt; egy volt a római léhűtő proletárok közül. Otthon, a vackába húzódván pária volt a zsidók között, mert rossz volt a szeme, rossz a lába, rossz a dereka, és nem volt alkalmas a testi munkára. A zsidók között senki, ám az igazi Rómában egyenrangú ember, akit, ha mond valamit, éppúgy meghallgatnak, mint akárki mást, és éppen úgy nem törődnek a véleményével, mint akárki máséval. Otthon nem mert véleményt nyilvánítani semmiről, odaát fecsegett, ítélkezett, szónokolt és bármilyen társalgásba belepofázott. Volt egy zsidó énje, és lett egy római. Meglepődtek volna mindkét részről, ha a másik közegben látják. De nem látták.

Nem tagadta, hogy zsidó, ha kérdezték, de ebből nem következett semmi: „a zsidó is olyan, mint a többi, csak még hülyébb”, ez volt az általános, vállveregető vélekedés róluk, az egyetlen istenüket az összes többi isten fölé helyező, ateista, alaptalanul gőgös zsidókról, de nem volt e vélekedésben semmi ellenséges, inkább lenéző megbocsátás volt benne, inkább mulattak rajtuk a többiek: ebben a hatalmas, kozmopolita városban megszokták a polgárok, hogy sokféle nép vegetál a világon, s a maga vicces babonáival és röhejes szokásaival kivétel nélkül mind ott nyüzsög Rómában. Ahol a császárnak szálas germánok a legjobb testőrei, akik éppenhogy törik a latint, és ahol 62a mindenfelől zúduló filozófusok csak görögül szónokolnak, latinul nem, s ahová a világ minden tájáról érkeznek fényes delegációk, ahol számtalan levitézlett s ezért a trónjára visszakészülő szövetséges király éldegél a nagyszámú udvartartásával, s ahol minden hódolt nép istenei ott szoborlanak a Forumon, egyedül a zsidó Istent, az Ábrázolhatatlan Egyet kivéve, ott egy római polgárjogú zsidó nem sok vizet zavar, és indulatot nem kelt.

Uri csak azt szégyellte, hogy mocskos, mezítlábas, négy-öt éves zsidó gyerekek mászkálnak az igazi Rómában és csapatostul koldulnak. A gyerekeket a reménybeli adakozók lelki életében járatos felnőttek, az egykori kolduló gyerekek tanították ki, mit kell mondaniuk latinul és görögül, hogyan kell egy-egy gazdagabb urat vagy hölgyet körülvenni és erőszakosan kunyerálni tőlük, és hogyan nézzenek ki még nyomorultabbul, mint amilyenek; ezek a felnőttek aztán a napi bevételt a gyerekektől elszedték. Minden jóérzésű zsidó viszolygott ettől a gyakorlattól, de a vének nem tiltották, közülük egyesek alighanem részesültek a bevételből, nevek is röpködtek, sokszor talán alaptalanul, kik is nyerészkednek a gyerekeken.

Amikor kiderült, hogy rosszul lát, Józsefet is megkeresték, hogy Uri felügyelőként kövesse a kolduló kicsinyeket, nehogy az összekoldult pénzt elrejtsék valahol, de az apja üvöltve kergette ki őket a házából. Uri pontosan tudta, hogy az odaát császkáló, dologtalan zsidók közül kik azok, akik a kolduló gyerekcsapatokat tartják szemmel. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a rossz szemét áldotta, mert apja, amikor a vének a botrányos viselkedése miatt beidézték, a fia vaksiságára hivatkozhatott, s mondhatta azt, hogy azért háborodott fel annyira, mert úgy érezte, a fia köztudott fogyatkozásán gúnyolódnak. Józsefre ezúttal nem róttak ki büntetést.

Talán gyerekfelügyelőnek lenni is jobb otthon, Rómában, mint az ismeretlen felé zötyögni, gondolta most.

A kocsis mellett ülő Máté hátát nézte hosszasan. Megtermett, vállas férfi volt ez a középkorú ember, markáns, napszítta vonásokkal, haja sűrű és szőkésbarna, szeme kék, ahogy Uri még hajnalban megfigyelte. Jó lenne olyan erősnek lenni, mint ő, aki az utazásban van otthon.

Túl hosszúra nyúlhatott a csönd Máté számára is, félig hátrafordulva beszélni kezdett.

A társak bocsánatát kérte, amiért szavaival a szent elmélkedésüket megzavarja, de úgy érzi, tartozik nekik, hogy az életét röviden elmesélje, ha már a vezetőjük, s ettől mintegy a parancsnokuk is ezen az úton. Röstelli, hogy a római gyülekezetek közösségének küldöttségét nem római illetőségű ember vezeti Jeruzsálembe, ő csak itáliai 63polgárjoggal rendelkezik, de a vének úgy találták, ez a biztonságos megoldás, s eddig valóban az is volt; azon az öt útján, amikor ő volt a vezető, semmi baj nem érte őket.

Ostiában él, mint már mondta, s büszke a városára, amelyben a mintegy húszezer lakó között immár legalább kétezer zsidó. Van imaházuk, van fürdőjük az imaház mellett, mindenük van, ami csak kell, s a gazdagabb polgárok házában vagy mellettük további medencék is vannak.

Sokféle népség él abban a fontos kikötőben, amelynek fontossága csak növekedni fog; van benne szentélye Ízisznek, van szentélye a nevezetes Magna Maternek, Kübelének, meg sok más keleti istennek, Mithrasnak meg ilyeneknek, egy kikötőváros már csak ilyen; igen reméli, hogy nemsokára olyan zsidó imaház is épül majd, amelynek messze földről a csodájára járnak.

Van a latinoknak Ostiában csodaszép fürdőjük, pompás stadionjuk, négyezer főt befogadó amfiteátrumuk, tekintélyes levéltáruk, van a gazdagabb házakban padlófűtés, egyes zsidók házaiban is, és ezek egy része emeletes, jókora balkonnal ellátva, ahová ki lehet ülni esténként; nem dicsekvésből mondja, de az ő háza is ilyen immár, most készült el, nincs fél éve; igaz ugyan, hogy a városfalon kívül áll, a tengerparton, magától a várostól délkeletre, de az az extra muros terület – egyébként ingyen kapta a magisztrátustól, pontosabban az a terület nem is a városé, de ő azért írást kért és kapott is arról, hogy ott építkezhet – értékes lesz egyszer, talán még a városi telkeknél is értékesebb. Korábban egy bérházban lakott a gyerekeivel együtt, de azt a két szobát kinőtték, és a felesége tiltakozása ellenére a megtakarított pénzét ebbe a villába ölte, s eddig nem támadta és nem rabolta ki a házát senki. Nem messze van a házától a két mauzóleum és a Bona Dea szentély, a Porta Marinán szintén kívül; az új mauzóleumot nemrég avatták fel, ő még személyesen ismerte azt, akinek emelték, a nevezetes Cartilius Poplicolát, azon kalózok felkoncolóját, akik a kikötőben veszteglő valamennyi hajót ki akarták fosztani egyszer, de valamennyien rajtavesztettek. Méltóságteljes agg volt Poplicola, az új mauzóleum öröklétre szenderült lakója utolsó éveiben, szerette a társaságot és nagy lakomákat rendezett; ő, Máté, kétszer is járt nála, és elmondhatja, hogy Poplicola mind a kétszer végigsimította a kezével az arcát, mert élete alkonyára teljesen megvakult.

Uri megborzongott.

Ostia nevezetessége, folytatta Máté, a több tucatnyi márványülőkés, szobrokkal és fali mozaikokkal díszített nyilvános foricája, rengetegen szarnak ott egyszerre a népek egymás mellett s egymással 64szemközt, és közben isznak, esznek, társalognak, tréfálkoznak, olvasgatnak egymásnak hangosan; kívülről is igen csinos e nyilvános illemhely; ha arra járnak, feltétlenül keressék fel, mert tudomása szerint Rómában még nincs ilyen szarolda.

Áldott jó természetű feleségétől, folytatta, hat gyermeke született; négy fia közül három felnőtt, s már hajózik is. Ő maga két évtizeden át állt a zsidó flotta aktív szolgálatában, eleinte beosztott hajósként, majd kapitányként, és megszokta, hogy embereknek parancsol, ezért előre is a társak bocsánatát kéri, ha netalán olykor-olykor kurtán és keményen fog bánni velük, ezt nem a tisztelet hiánya okozza, csak az ő kényszerűségből megkeményedett lelke, elvégre senkin sem eshet meg a szíve egy tisztnek, ha evező rabszolgákat dirigál. A leggyakrabban Alexandriába szállított terményeket, illetve Alexandriából szállított cikkeket Kaiszareába, majd az alexandriai és egyiptomi vámot elkerülendő egyenesen Ostiába hajózgatott Kaiszareából a júdeai termékekkel; számos alkalommal vállalt bérfuvart Alexandriából Ostiába és vissza, és a görög szigetekre is elvetődött.

Miután a veszélyes ostiai kikötőt alaposan megismerte, a zsidó flotta vezetői felkérték, telepedjen le ott végleg mint a zsidó flotta képviselője, révésze és egyben raktárnoka. Miután igent mondott, a római hatóságok gyors egyetértésével elfoglalta az állását. Amint letelepett Ostiában, immár sok-sok éve, az itáliai polgárjogot azonnal megkapta, még csak fizetnie sem kellett érte.

Nos, ötödször vezet most delegációt Jeruzsálembe, és néhány információt, úgy érzi, tartozik elmondani.

Nála van a Tóra-tekercs.

Nála van a római magisztrátus pecséttel ellátott levele arról, hogy ő, Máté, ostiai polgár, öt társával együtt fontos küldetésben jár, és a római illetékeseknek őt és társait segíteniük és támogatniuk kell mindenütt.

Ekkor Uri felé fordult és szabadkozva mondta: azért nem hat társról szól az okirat, mert Gaius Theodorus az utolsó pillanatban került a delegációba, s az útlevelet már nem volt idő újraíratni; ez azonban semmiféle gondot nem fog okozni, ebben egészen bizonyos: a vámosok örülnek, hogy még egy utazó után lesz bevételük. Ilyenkor a plusz ember után többet kérnek, persze; ezt azért általában le lehet alkudni egy kicsikét.

Urit dermesztő szellő legyintette meg a gyomra tájékán, de mosolyra húzta a száját és bólintott.

Nála van, folytatta Máté, az a pénz, amit a vének a delegáció költségeire megszavaztak; ez minden útján így volt, és el is szokták költeni maradéktalanul; elszámolását eddig mindig szó nélkül elfogadták, 65noha valahonnét igen jól tudják a római vének, mi mennyibe kerül Rómán kívül.

Az út, folytatta, megfelelően elő van készítve. Megvannak a biztos helyek, ahol szállást fognak kapni. Magánházaknál és fogadókban fognak éjszakázni felváltva, amíg Itália földjén haladnak dél felé, bár lehet, hogy olykor a szabad ég alatt is, de csak ha jó idő van; nem cél, hogy betegen vonszolják magukat Jeruzsálemig. Messanánál hajón érkeznek Szicíliába, és újabb szárazföldi út után Szürakuszai kikötőjéből hajóznak át Kaiszareába a görög szigetek közelében, ahonnét az új hadi úton mennek Jeruzsálemig. Ez a legbiztonságosabb és a második legrövidebb út a tapasztalatok szerint, és ha semmi nem jön közbe, akár hat hét alatt megtehetik; mindenesetre, mint szokásos, erre még ráhagytak két hetet. Ebből persze az egyik hetet a szombatok teszik ki, amikor nem utaznak; úgy van kialakítva az útvonal, hogy a szombatokat lehetőleg zsidó családoknál töltsék, akik a delegációk fogadására fel vannak készülve, és örülnek, hogy velük ünnepelnek.

Felmerül a kérdés, tette hozzá, vajon miért nem hajón mennek Ostiából Kaiszareába, hiszen az volna a legegyszerűbb, sőt még ennél az útvonalnál is gyorsabb, ha kedvező a széljárás, és tavasszal kedvező szokott lenni. Nos, az Ostia és Júdea között közlekedő közvetlen járatok túl vannak terhelve árucikkekkel és embert nemigen szállíthatnak, vagy csak annyira magas áron hajlandóak erre, noha zsidók lévén e delegáció küldetésének fontosságával tisztában vannak, hogy az már a római közösségnek nem éri meg. Ostiából görög vagy latin hajón is el lehetne ugyan jutni Alexandriába, s onnét zsidó hajón Júdeába, de a kockázat, hogy valami baj éri őket, nagyobb, s akkor az alexandriai vámot is meg kellene fizetni, ami horribilis összeg, s az sem biztos, hogy nem várakoztatnák őket a kikötőben napokig, sőt hetekig.

Végezetül kifejezte meggyőződését, hogy jól fognak utazni, valamint hálát adott a Teremtőnek, hogy kiváló társakkal lehet együtt, akiket a vének nyilvánvalóan nem érdemtelenül választottak ki erre a magasztos feladatra.

Uri elpirult.

Miután bemutatkozását Máté befejezte, a többiek felélénkültek, s különböző kérdésekkel halmozták el.

Elsőként a zömök ember érdeklődött a nyilvános illemhelyről, hogy zsidók is látogatják-e vajon. Az igenlő válasz hallatán méltatlankodni kezdett, és vallásgyalázást emlegetett: csak a Teremtőnek van joga kiválasztottjait pucéran vagy méltatlan helyzetben látni, nem-zsidókra pedig egy zsidó szarása végképp nem tartozik. Há66borgására sem Máté, sem mások nem válaszoltak. A zömök ember a fejét csóválta és hörögve átkozódott. Uri nem tudta elképzelni, miféle foglalkozása is lehet.

Számos kérdés az ostiai kikötőre vonatkozott, főleg az az erős, fekete szakállú férfi érdeklődött iránta. Máté elmondta: a kikötő, ott a Tiberis torkolatában, szerencsétlen helyen fekszik, kitéve az uralkodó nyugati szélnek, s a partja nem alkalmas arra, hogy vihar esetén a nagyobb hajók be tudjanak futni. Ez a probléma nem létezett az elmúlt századokban, amíg kisebbek és sekélyebb merülésűek voltak a hajók, de ma már olyan nagyok, hogy a kikötőnek egyetlen előnye maradt, a Rómához való közelsége, az a húsz mérföld mindössze. Ezek a mély merülésű hajók nem tudnak már felhajózni a Tiberisen, mindent át kell pakolni a sajkákra, amelyeket veszedelmesen dobál a hullámzás, és rengeteg szerencsétlenség történt már úgy, hogy a kisebb hajók széttörtek a nagyobbak oldalán. Kétségkívül szerencsésebb Puteoli kikötőjének déli tájolása a szelektől védett öbölben, de ő biztos benne, hogy Ostia, ha a kikötőjét egyszer átépítik, Puteolit le fogja győzni, mert sokkal közelebb esik Rómához.

Látott terveket, hogyan kellene a kikötőt átépíteni, hol kellene a tengerfeneket mélyíteni, miféle hullámtörőket és hol kellene a parti vízbe telepíteni, de ezek igen drága munkálatok lennének, s megítélése szerint a császár, akinek e terveket már bemutatták, nemigen fogja rászánni magát arra, hogy belekezdjen. Magánvállalkozók erre nem fognak pénzt adni, a megtérülés túl hosszú, másfél-két nemzedéknyi a számítások szerint, ezt a római államnak kell tehát finanszíroznia. Nem is lesz ezekből a tervekből semmi, amíg egy nagyon nagy vihar szét nem szórja a kikötő előtt horgonyzó összes hajót, s azok a gabonarakományukkal együtt el nem süllyednek, Rómára éhínséget hozván; megítélése szerint akkor majd sürgősen hozzálátnak a kikötő átépítéséhez, de csak akkor. Igaz, tette hozzá nevetve, nekem az az érdekem, hogy a kikötőt ne korszerűsítsék, mert csak addig van szükség tapasztalt révészre; én az ostiai kikötő fogyatkozásaiból élek.

A fekete szakállú megkérdezte, hozzáférhetőek-e az ostiai kikötő átépítésének tervei valahol. Máté azt mondta, ő egy latin ismerősénél látta őket, aki a helyi levéltárból vette kölcsön.

Halk kérdés hangzott el arra vonatkozólag, vajon a kocsis süket-e. Máté felnevetett: nem, dehogy; egy süket kocsis sokba kerül, akár húszezer sestertiust is megadnak érte a gazdagok; de miután váltják egymást az úton, ennyi süket kocsist lehetetlen volna felfogadni; ám nyugodtan beszéljenek előtte s a következők előtt is hangosan, mert a kocsisok az információikat aligha tudják átadni a következő kocsisnak, nincs rá idejük, rögtön fordulnak vissza.

67

A beszélgetés görögül folyt, és a delegáció tagjai okkal feltételezték, hogy a kocsis ért görögül valamelyest, de erre a párbeszédre a kocsis nem reagált, félig szundikált a bakon.

Urinak eszébe jutott: hátha nem is ők viszik az áldozati pénzt, hanem más úton egy másik társaság, amelyik még kevésbé feltűnő, mint ők; ők csak a csali. Mert azért lerítt róluk, hogy zsidók; nem az öltözetük miatt, hanem mert ők nem borotválkozhattak, ellentétben a rómaiakkal, akik a köztársaság vége óta a szakáll viselését elhagyták, hogy rengeteg proletárnak és rabszolgának biztosítsanak megélhetést a borbélykodás révén.

Felmerült, vajon van-e fegyvernek minősülő tárgy a vezetőnél. Máté a fejét rázta: a tapasztalat azt mutatja, hogy fegyverrel veszélyesebb utazni, mint anélkül. „Aki fegyvert ragad, fegyver által vész el”, idézte Máté a közismert mondást, és hozzátette: aki fegyveres kísérettel utazik, szükségtelenül kelti fel a rosszindulatú emberek figyelmét.

Jó pár mérföldet megtettek már a Via Appián, amelyen a katonai őrhelyek három mérföldenként, vagyis háromszor nyolcadfél stadiononként álltak, nem mintha szükség lett volna rájuk, Hannibál óta Itáliában nem folyt háború, de nem árt, ha mindenki látja: Rómában katonai diktatúra van. Az úton gyalogosok, katonák, fuvarosok tűntek fel időnként, és a zsidókkal megrakott szekérre ügyet sem vetettek. Uri elcsodálkozott, milyen jól van megépítve az út, s ahhoz képest, hogy szekéren zötyögnek, akár olvasni is tudna, ha magával hozott volna valamilyen tekercset. Sajnálta, hogy erre, izgalmában, nem gondolt. De aztán belátta, hogy a többiek rossz néven vennék, ha olvasmányába merülne: feltételezhetnék, hogy megveti őket, és náluk okosabb emberrel, a szerzővel óhajt csak társalkodni.

Soha nem járt Rómán kívül, s a Via Appia végtelenbe vesző csíkja lenyűgözte. A többiek is így lehettek ezzel, mert egyikük – Iustus volt a neve, bemutatkozott – elmondta, hogy az apja, még fiatal rabszolga korában, dolgozott útépítésen, és nem győzte mesélni, milyen alapos munkát végeztek. Uri összehúzott szemmel nézte, s rájött, hogy látásból ismeri: az ő gyülekezetükbe tartozik. Kicsi, vékony, izgága ember, tanulatlan és korlátolt, a falazáshoz nem kell műveltség. Tagbaszakadt ifjak szokták erre a szakmára adni a fejüket; Iustus nyilván azért kényszerült erre, mert buta. Talán munkaszervezőként vagy anyagbeszerzőként foglalkoztatják. Ennyire én is vagyok érdemes erre az útra, gondolta Uri megkönnyebbülve. Aztán rossz érzése támadt: Iustus ismerheti Józsefet, s alkalomadtán pletykál is majd róla a többieknek.

Iustus elmondta: az utat az útmérők útmutatásai szerint először is ásókkal kijelölik, jól ledöngölik, jobbról és balról árkot húznak az eső 68levezetésére, mert ha az eső megfagy, szétrepeszti az utat; akkor két rétegben kőlapokkal borítják, és a közöket a cementum nevű anyaggal töltik ki. Ez a cementum három rész kavicszúzalékból és egy rész mészhabarcsból áll. A legjobb mésztufát Puteoliból lehet szerezni, de nem mindig sikerül. A fedő kőlapokra kavics szóratik egyenletesen, erre kiváltképpen ügyelnek, majd e réteg fölé nagy kőlapok kerülnek, a hézagokat murvával tömítik és úgy döngölik le, hogy balra és jobbra kissé lejtsen, megint csak az esővíz miatt. A kőlapokat rabszolgák faragják ki a kőbányákban, s onnét szállítják egymásra fektetve, készen.

– Merre is fekszik Puteoli? – kérdezte a fekete szakállú.

– Délre – mondta Iustus –, nagy kikötő, száznegyvenhárom stadion Rómától.

– Nem fogjuk érinteni – mondta Máté –, csak elhaladunk mellette.

Iustus még elmesélte, hogy az apja rettentően megizmosodott az útépítéstől, de egyszer megroppant a dereka az útépítés közben, és amíg élt, csak bottal tudott járni; eladni nem tudta a gazdája, hát engedte, hogy olcsón megváltsa magát. „Engem a botjával nemzett az apám”, mondta Iustus, kevéssé ízlésesen.

Ha Iustusnak az apja szabadult fel, még nem lehet római polgár, gondolta Uri. Vajon a többiek polgárok-e mind? Nem mintha a hatóságot nagyon érdekelné, miféle emberek araszolnak Rómából Jeruzsálem felé, de Uri mégis megnyugodott kissé, hogy nála jogilag értéktelenebb egyén is akad a delegációban.

Dél felé megálltak egy fogadónál, de nem étkezés céljából, hanem hogy igyanak, kezet és lábat mossanak és imádkozzanak. Naponta háromszor kell kezet és lábat mosnia és imádkoznia egy zsidó férfinak, bárhol tartózkodjék is. Máté kihozott a fogadóból egy nagy réztálat, a kútból vizet merített bele, és letette a földre. A társak a derekukat egyengették, a lábukat masszírozták, majd Mátét követve sorra beleléptek a réztálba, lelötykölték magukat úgy felöltözve és kiléptek belőle. Uri maradt utoljára, mint legfiatalabb, magára lötykölte hát tisztulásul a többiek minden mocskát. Aztán délkelet felé fordultak, és az imaszíjat vagy a karjukra, vagy a homlokukra csavarva, hajlongva imádkoztak egy sort. Vizet a köcsögjükből ittak, abba merte bele a vizet Máté egy kupával; mindegyikük köcsögje vaskos volt, durván megmunkált tucatdarab, meglepően nehéz, ahhoz képest kevés víz fért bele, Uri nemesebbet is el tudott volna képzelni magának. Máté visszavitte a réztálat, felkapaszkodott a bakra, ők pedig visszamásztak a szekérre, visszagyömöszölték a zsákjukba a köcsögöt, az imaszíjat, és indultak tovább.

Uri letört egy darab maceszt és rágcsálni kezdte, mert megfájdult 69a mellkasának közepe, s arra egy kis macesz jó. Most már Máté sem beszélt, talán el is szunyókált, Uri pedig azon tépelődött, vajon nem kellene-e bemutatkoznia neki is, s nemigen értette, hogy miután Máté bemutatkozott, vajon a társak, egy kivételével, miért nem mutatkoztak be őneki, ahogy illett volna. Vagy a vének már elmondták Máténak, kikkel fog utazni? Ha igen, ugyan mit mondhattak róla? Attól tartott, hogy a társai ismerik egymást, noha ennek nem adták jelét, de hát volt idejük ismeretséget kötni akkor is, ha különböző gyülekezetekből valók, elvégre felnőtt, dolgos emberek, ám őt nem ismerhetik, látásból legföljebb, s talán azt sem tudják, hogy Józsefnek a fia. Na majd Iustus elmondja nekik, és alaptalan kitalációkkal fogja traktálni őket.

Sajnálta, hogy az apja nem ment vele a találkozóhelyre, és nem segített, hogy a társakkal megismerkedjék. Vajon ezzel azt akarta jelezni, hogy megbízik benne és felnőttként kezeli, vagy ellenkezőleg, azt juttatta kifejezésre, hogy nem érdekli a sorsa? De az utóbbi nem lehet igaz, különben nem látja el tanácsokkal és nem ébreszti fel hajnalban: ahhoz virrasztania kellett. Urinak eszébe jutott, hogy az apja immár második éjszakáját virrasztotta át egymás után, és megsajnálta. A maga éjszakai kínjai most nem jutottak az eszébe.

Le-lekókadó fejjel zötyögött, mígnem arra ébredt, hogy megállnak. Máté vidáman és frissen ugrott le a kocsiról.

– Szeretek februárban utazni – mondta –, ilyenkor még lehet nappal közlekedni, nem úgy, mint a többi ünnepre menet. Nyáron nappal garantáltan megfő az ember.

Egy fogadóba tértek be, ahol Mátét ismerősként üdvözölték. Kezet és lábat mostak egy réztálban, megint imádkoztak, aztán leültek egy hosszú asztalhoz, és kisvártatva hozták nekik az ételt. Halat sütöttek frissen, bort és kenyeret szolgáltak fel hozzá. Latin volt a fogadós, de pontosan tudta, mit tálalhat fel a zsidóknak. Uri a halat megette, a kenyeret megette, a borát azonban felajánlotta a többieknek, mert ő csak vizet iszik. Csönd fogadta a közlését, pedig nem volt benne semmi sértő. Máté, érzékelve a váratlan feszültséget, köszönettel elvette és felhajtotta a borát.

Uri azt hitte, hogy a fogadóban éjszakáznak, de nem így történt: az ökrök vontatta szekérről egy szamár által vontatott kordéra pakolták át a zsákjaikat, s miután könnyítettek magukon, valamint ismét imádkoztak, megindultak a kordé mellett gyalog, továbbra is dél felé. A szamarat a kordé mellett gyalogolva Máté hajtotta, ők pedig poroszkáltak utána.

Urinak hamar megfájdult a lába, összeszorított foggal menetelt. Úgy érzékelte, hogy az országút bazaltkövei istentelenül kemények. 70Nem akart leszakadni a többiektől, akik, úgy látta, a fizikai terheléshez hozzászoktak és könnyedén menetelnek, pár lépéssel mégis lemaradt mögöttük. Uri a maga bajával volt elfoglalva, s csak jó idő múlva vette észre, hogy a társak kettesével-hármasával az elöl lépdelő Mátéhoz lépnek és halkan beszélgetnek vele. Amikor harmadszor tapasztalta ezt, észrevette, hogy Mátétól kissé lemaradva sunyi pillantásokat vetnek őrá, aki hátul kullog. Meggyorsította a lépteit, pedig már nagyon fájt mind a két lábfeje, és a dereka is sajgott. Ezek rólam sutyorognak, gondolta.

Erőlködött, hogy tompa zsibbadássá változtassa a fájdalmat és a sajgást, felnézett az égre, ahol ő a fénylő csillagok helyett csak homályos, egymásba érő, villódzó köröket látott, és látta a holdat, nagyobb és szélesebb folt volt, mint gyerekkorában, határozatlan, többszörös körvonalú, és a Teremtőjéhez fohászkodott némán, s megkérdezte tőle, ugyan mi a célja, hogy erre az útra vezérelte. Ugyan miért nem mást küldtél ide, erre a sötét, elhagyatott útra, Istenem?

Máté váratlanul megállt, a gyeplőt átadta Iustusnak, és bevárta Urit.

– Bírod még? – kérdezte.

– Bírom – mondta Uri.

– Még megyünk egy darabig, aztán leheverünk és alszunk.

– Bírom én – mondta Uri.

Némán mentek, Máté mellette lépkedett.

– Nem akarlak faggatni – mondta Máté –, de nem tudjuk, a családodból miért éppen téged jelöltek az útra.

– Én se tudom – mondta Uri.

– Nem baj – mondta Máté –, az úton meg fogsz erősödni.

– Biztosan – mondta Uri.

Mentek tovább.

Uri észrevette, hogy a társak közül hárman-négyen közelebb gyalogolnak hozzájuk, mint addig. Uri alkalmasnak találta a pillanatot, hogy bemutatkozzék. Elmondta, mintha csak Mátét akarná tájékoztatni, hogy Józsefnek, a kereskedőnek a fia, anyját Sárának hívják és két húga van; mást nem tudott magáról elmondani.

– Na és az apád – szólalt meg a fekete szakállú –, az apád Agrippának is selymet szállít?

Uri még nagyobb zavarba esett.

– Nem tudom – mondta –, apám üzleti ügyeibe nincs betekintésem.

Kijelentését helytelenítő morgás fogadta. Nem ezt kellett volna mondania. Már régen az apja keze alá kellene dolgoznia.

– Nem jól van ez így, tudom – szabadkozott –, de nekem nem jó a szemem…

71

– A kereskedéshez nem szem kell, hanem ész – jelentette ki a zömök.

Ez igaz volt, de Uri nem lett tőle boldogabb.

– Szóval semmit sem tudsz az apád ügyeiről – összegezte a dolgot Máté.

Talán csak le akarta zárni a terméketlen és kínos párbeszédet, de Uri megrovást hallott ki a szavaiból, és szeretett volna imponálni ennek az erős, határozott embernek.

– Azt tudom, hogy apám sok pénzt szedett össze Agrippának – mondta.

Közlését most csend fogadta. Uri megértette, hogy erről a kölcsönről mindenki tud, sőt bizonyára többet tud, mint ő.

– Na és Agrippa – mondta a fekete szakállú – ezért vette rá a véneket, hogy te gyere velünk?

Uri hallgatott. Ő aztán végképp ártatlan volt, amiért e kéretlen, kínos megtiszteltetésben részesült. Ezek azt hiszik, hogy törleszkedünk Agrippához, és boldog-boldogtalant lefizetünk, holott nincs egy vasunk sem. De hát ezt úgyse hinnék el.

– Agrippát sose láttam – mondta keserűen –, de talán hallotta valakitől, hogy sok nyelven tudok.

Amint kimondta, rájött, hogy még nagyobbat hibázott, mint az előbb. Már az út elején elkövette azt a bűnt, amitől az apja óvta: hivalkodott a tudásával, holott el kellett volna titkolnia.

– Nocsak – kapott az alkalmon a zömök –, milyen nyelveket beszélsz?

Nem volt visszaút, Uri felsorolta. Hallgattak és ballagtak a kordé nyomában.

– Nincs értelme egyiptomiul és héberül megtanulni, tiszta időpocsékolás – mondta Máté –, és latinul se muszáj. Mindenhol beszélnek görögül. Az arámi jól jöhet, ha vidéken akarsz bolyongani… de arra most nem lesz idő, az ünnep végeztével rögtön indulunk vissza.

Máté, a volt hajós nyilván sok nyelvet beszél, ez a tudás a számára természetes, tehát értéktelen. Nem nyertem el a szimpátiáját, vonta le a tanulságot Uri, és sajgott a lelke: nagyon szerette volna megnyerni ezt a határozott, erős embert. A többieknek pedig lehetővé tettem, gondolta aztán, hogy utáljanak.

Fogait összeszorítva lépkedett, fejét előreszegte, jelezve, hogy többet hiába is kérdezik. Elhúzódtak tőle, aztán Máté is előrement, és kivette a gyeplőt Iustus kezéből, aki útépítési szakértőnek bizonyult. Mert tényleg Iustus volt az, addigra Uri biztos lett benne, a kőmíves és házépítő, akinek a gyeplőt Máté kölcsönadta, az a Iustus, akinek a nagyapja egyszer följelentette Gaius Lucius apjánál az ő nagyapját, 72hogy lopott, pedig nem is lopott soha semmit. Ezt az apja mesélte egyszer.

Már félálomban gyalogolt, amikor Máté megállt, a szamarakat kifogta és egy fához kötötte. Kiszedték a zsákjukból az imaszíjat, a karjukra vagy a homlokukra tekerték, délkelet felé hajlongva imádkoztak, majd a zsákot a fejük alá téve leheveredtek. Kezet és lábat nem volt miben mosni, hát földdel dörgölték meg a végtagjaikat, mert a föld tiszta. Senki sem kérdezte meg Mátétól, vajon éppen ahhoz a facsoporthoz igyekeztek-e szándékosan, vagy nem értek el egy tervezett fogadóig. Miattam haladtunk lassabban, gondolta Uri. Ettől se fognak jobban megszeretni.

Már majdnem elaludt, amikor észlelte, hogy a többiek Mátéval suttognak. Rólam beszélnek, gondolta Uri, meg akarnak szabadulni tőlem, én vagyok a kerékkötő.

Mindegy.

Az első fogadó, amelyben megszálltak, kicsi volt és rozzant, de aránylag tiszta; hat férfi lebzselt benne tógában, egymás mellett ültek egy padon. Ők melléjük ültek, Uri fáradtan tornáztatta a lábujjait. Derekasan küszködött, keveset evett és kevesett ivott, nem bírt többet bevenni a gyomra; láthatták a társak, hogy zokszó nélkül szenved és igyekszik tartani velük a lépést.

A társak lapos pillantással méregették a férfiakat, odasandított, de ő nem látott semmi különöset. Ha rablók is, békések. Aztán, meglepetésére, e férfiak női hangon szólaltak meg. Összehunyorította a szemét: a tógás illetők nők voltak, de a tógát úgy hordták, mint Rómában a férfiak. Uri csodálkozott, mert a nők Rómában hosszú ujjú tunikában jártak. Eszerint hát ilyen a női divat vidéken.

Nézdegélte volna e nőket Uri, de ott voltak a társak, s előttük nem mert nyíltan bámészkodni. Addigra, Uri úgy érezte, megenyhültek az irányában, sőt beszélgetésbe is elegyedtek vele.

Megtudta a társak nevét addigra lassanként.

Egyiküket, egy izmos, büszke férfit, Alexandrosznak hívták és kereskedő volt; Józsefet, mondta, ismeri és jó véleménnyel van róla; ennek Uri igencsak megörült.

Másikuk a Valerius névre hallgatott és hüperétész volt a foglalkozása, vagyis az arkhiszünagogosz segéde, de nem grammateusként, hanem karbantartóként, ami jószerivel a takarítót jelenti; s így, bár senki és semmi, mégis ő számított a delegáció egyetlen vallási személyének. Uri sose látta korábban, Valerius a héber templomban 73teljesített szolgálatot, amelyik messze esett Uriék templomától, mert az Aurelia úton állt, a városfalon kívül, a Túlnan központjától nyugatra. A héber templomban is görögül beszéltek, pár nemzedékkel korábban talán még héber vagy arámi lehetett náluk az istentisztelet nyelve, innét származhatott a gyülekezetük neve, vagy pedig a folyón túli színhelyet jelölte, hiszen a „héber” jelentése: „túl a folyón”.

Az erős, fekete szakállú embert Plotiusnak hívták és ácsnak mondta magát. Többnyire hallgatott; Uri szívesen hallott volna róla többet.

A zömök, ugribugri kis ember tanító, a neve Hilarus. Hát persze, hogy tanító, azok kötnek bele mindenbe és mindenkibe. Uri hálát adott az égnek, hogy az ő tanítója nem ilyen volt.

Nem merte hát szemügyre venni Uri a nőket, de észlelte, hogy a vacsorára várva társai, ezek az erős, felnőtt férfiak vágyakozva bámulják őket, és Máté meg Plotius kivételével izgatottan izegnek-mozognak a lócán. Felrémlett Uriban, hogy a házasság netalán mégsem csillapítja a nemi vágyat maradéktalanul; Istenem, fohászkodott némán, miféle kísértések, csúf késztetések várnak még az életben engem?!

Még vacsoráztak, amikor négy latin ifjú esett be a fogadóba. Ruhájukat, ékszereiket tekintve gazdagok voltak, talán egyikük apjának vidéki házába igyekeztek, lovaikat a fogadó elé kötötték. A fogadóba lépve azonnal felmérték a helyzetet és a kókadozó dámák mellé telepedtek, akik felélénkültek, s mialatt a zsidók a táljukba meredve rágták az ételt, ők már ittak is. Amikorra pedig a zsidók befejezték az étkezést, a négy római ifjú és a hat nő felment a lépcsőn a fogadó emeletére.

Addigra Uri is felfogta, hogy a dámák hivatásosok. Olvasmányaiból tudta, hogy ami a fogadókban történik, a bíróság előtt nem számít házasságtörésnek. Hallgatott, hallgattak a társak is. Fentről hamarosan nevetés, ütemes sikongatás, ritmikus hörgés, valamint a padlózat dobogása és recsegése hallatszott.

Látott már Uri prostituáltakat Rómában, kedvenc városrészében, a Suburában járván őt is le-leszólították a rövid, ujjatlan tunikát viselő hölgyek, és két-három asért elbántak volna vele; közmondásosan olcsók a római kurvák, túl sok van belőlük. Uri mindig fejvesztve menekült, éppen mert apja jóvoltából mindig volt annyi pénz nála, hogy a szolgálataikat elfogadja. Most hálát adott az Istennek, hogy nincsen nála pénz, s e tiszteletre méltó dámáknak még akkor sem tehetne ajánlatot, ha pillanatnyi téboly kerítené a hatalmába.

Ők egy raktárépületben háltak, egymásnak szorulva feküdtek a földön, Uri sokáig nem tudott elaludni, a társak horkolását, szuszogását hallgatta, és arról képzelődött, ami a fogadó emeletén folyhat.

Látott már mezítelen férfiakat és nőket: a római szobrok nem vol74tak szemérmesek. A közkönyvtárban a festmények faunokat és nimfákat is ábrázoltak, azokon sem volt semmi, s még Helénára sem sok ruhát adott a festő, aki a daliás, csaknem teljesen meztelen, feltűnően meredt farkú Párisz oldalán ábrázolta.

Uri rettegett a nemiségtől, és ugyanennyire vágyott rá, hogy egy nő beavassa végre. Az igazi Rómában ténferegve nem hunyhatta be a szemét a nemiség nyílt megjelenései és ábrázolásai előtt. A gazdagabb római zsidó házakban is voltak emberszobrok, és voltak pucér nimfákat ábrázoló falfestmények is; ezeket Uri nem látta, nem lévén bejáratos sehová, de mesélték Túlnan-szerte; büntetlenül vásárolhattak meztelen Venust vagy Poszeidont ábrázoló szarkofágot a nem-zsidó szakboltokban a zsidók, és a lévita temetőszolgák e gyakorlaton nem akadtak fenn. A római véneknek az volt a véleményük, hogy állat- vagy emberábrázolat csak dombtetőn van tiltva, mert ott bálványként imádhatnák, bárhol másutt azonban meg van engedve. Sára nem győzött e fertelmes, barbár szokás ellen sipítva átkozódni, valahányszor a hazatérő, fáradt Józsefet kellett volna ellátnia étellel, itallal vagy tiszta öltözékkel, ami a feleségek feladata elvégre; az ember- és állatábrázolás általános tiltása Uri szerint is benne van a Tórában, és nem tudta eldönteni, vajon az írott törvényt vagy a szóbelit támogassa-e a lelkében.

Egy-egy római kocsmában ülve – jó idő esetén, ami nyolc-kilenc hónapig tart, a lócákat kitették az utcára, onnét lehetett bámulni órákon át a forgatagot, és nemigen volt ennél jobb szórakozás Rómában akkoriban – Uri a nőket nézegette, s elképzelte, melyikükkel miféle kinézetű gyermeket is nemzene és hogyan.

A távoli vidékekről származó, fekete bőrű, vad kinézetű nők, elsősorban az etiópok, kiváltképpen vonzották. Magasak voltak, karcsúak, díszes leplüket kecsesen viselték, nem is jártak, hanem hosszú lábukon ringva, akárha tulajdon gyaloghintójuk lennének, vonultak az utcán, holott át volt fúrva a fülük. Uri el-elábrándozott, hogy egy ilyen etióp nőt egyszer a zsidó vallásra áttérít, a rabszolgaságból kivásárol, és szekérderéknyi gyermekcsapatot csinál neki, Isten dicsőségére.

Alig volt Rómában kocsma, amelyben ne ücsörögtek volna nők is a férfiak mellett, e nők szintén hivatásosok voltak, és Uri ugyan elfordíthatta a fejét, de a fülét nem csukhatta be, hogy a pajzán megjegyzéseket ne hallja. Latin tudása szépen gyarapodott ezáltal. Szokás volt Rómában, hogy a házak falára erotikus rajzokat varázsoltak avatott kezek, ezeket sem lehetett nem látni. A Palatinus villáinak falait is meg-megszentségtelenítették olykor, ezek a rajzok azonban hamar eltűntek, a vigilek gyorsan lemosták. Mesélték nem-zsidó 75proletárok, akikkel Uri az igazi Rómában jó viszonyba keveredett, hogy a thermákban találhatók az igazi festmények, azokból minden figurát meg lehet tanulni, és a női személyzet nem olcsón ugyan, de kapható, hogy a kívánt figurát a vendéggel gyakorolja; Uri szerencséjének tartotta, hogy zsidó lévén ezekbe a fürdőkbe nem járhat, és igen vágyakozott, hogy mindet kipróbálja.

Későn aludt el, már majdnem pirkadt, és alig bírt a reggeli imához felkelni. Amikor a maceszt ki akarta venni a zsákjából, először nem találta, s megijedt, hogy valahol útközben kirázta. Aztán mégis megtalálta, de összetörve.

Kutattak a zsákjában.

Előző napi jó érzése elpárolgott.

Nem bíznak benne. Gyanakodnak rá.

De mit kereshettek a zsákjában, amelyet Mátétól kapott, és láthatták, hogy apja vedlett köpenyén kívül nem volt nála semmi, amikor az indulás színhelyére érkezett?

Reggeli ima után bőséges reggelit ettek, hogy bírják az utat; a nők ott darvadoztak a helyükön, a gazdag római ifjak már ellovagoltak. Uri mégsem őket bámulta, miként is festenek egy csoportos szeretkezés után, hanem rémisztő ürességgel a gyomrában tömte magába az ételt. A társai vidáman fecserésztek, hozzá is kedvesen szóltak, s nem észlelték, hogy Uri hangulata megváltozott.

Indulás előtt – megint egy teherhordó kordé várt rájuk, ezúttal két szamárral, tehát gyalogolni fognak – Uri Mátéhoz lépett és komoran mondta:

– Kutattak a zsákomban.

Máté ránézett. Tekintetében nem volt részvét, de rosszindulatot sem árult el.

– Elloptak valamit? – kérdezte.

– Nem – felelte Uri meglepetten.

– Akkor semmi baj – mondta Máté, és elfordult.

Uri kétségbe volt esve. Szeretett volna hasonulni ezekhez az erős férfiakhoz, tetszeni nekik, Mátét elfogadta volna személyes vezetőjének, mentorának szívesen, de gyanakszanak rá valamiért. Igaza lesz az apjának: eleve rosszindulattal viseltetnek iránta. Csak mert a nyomorult apja még rosszabb helyzetbe került Agrippa kérése miatt, mint valaha. És ezt el sem mondhatja nekik, úgyse hinnék.

Rágta magát, mialatt gyalogolt, emiatt a fájdalmat is kevésbé érezte a lábában. A tájat nem bámulta már, unalmas örökzöld ciprusok mindenütt, lankák, dombok, száraz, telelő szőlők, alvó vetések, lombjukfosztott ligetek, minden huszonötödik stadionnál posta, ahol a gazdagok válthatnak lovat és ahová ők nem térnek be, nem tilos 76ugyan, de ott minden drágább. Nem bámult meg már semmit, szemét nem hunyorgatta, csak keserűen morfondírozott.

Aztán eszébe jutott: hátha nem volt semmi szándékosság abban, hogy kiforgatták a zsákját. Egyforma zsákok ezek, valaki a sajátját össze is téveszthette az övével.

Ennek a gondolatnak megörült.

Biztosan ez történt, ő pedig meggyanúsította a társait, hogy kutatnak a zsákjában. Még azt a hibát is elkövette, hogy Máténak szólt emiatt. Adandó alkalommal bocsánatot fog kérni tőle.

Amióta elindultak, most árasztotta el a lelkét a derű először.

Mégiscsak pazar dolog az élet: fontos küldetéssel, kiváló társak között gyalogol Itáliában Jeruzsálem felé ő, a nyomorult kis római zsidó, összekötött szíjú szandáljával a nyakában, ő egyedül mezítláb a társak közül, mert drága jószág a szandál, óvni kell.

Igaza lesz Máténak: meg fog erősödni az úton. Máris könnyebben megy a gyaloglás. Máris erősödött a teste, máris kérgesedett a talpa. Igen valószínű, hogy a szeme is megjavul.

Az út menti fák sokszoros, egymásba villódzó körvonalait bámulta: a csupasz ágakat gyönyörű zöld lomb borítja majd, amikor, néhány hónap múlva, nemes küldetését teljesítvén, visszafelé gyalogol.

Lassabban haladhattak, mint Máté tervezte, mert az első péntek napnyugta, a szombat bejövetele a nyílt mezőn érte őket.

A kövezett utat elhagyták már, kordéjuk éppen nem volt, és Máté után gyalogoltak völgyeken és hegyeken át, vállukra kerítve a zsákjukat; Máté, úgy látszik, jól ismerte az útvonalat, amely a drága városi vámokat elkerülendő volt annyira cikcakkos.

Szép lombos fa alatt mondták el a szombat esti imát, s ezúttal a Tórából is felolvasta Máté a vonatkozó részeket – a Tóra-tekercs, amit kivett a zsákjából, kicsi volt, ám a két fahengere míves megmunkálású, talán a római vénektől kapta ezt is –, és felkérte Urit, fordítsa görögről arámira. Uri elpirult, ekkora megtiszteltetés még soha nem érte. Meglepte, miért éppen arámira kell fordítania, amit Mátén kívül senki más sem ért, de a Tórát fordítani mindenképpen magasztos feladat.

A tehetős római zsidó imaházakban a kijelölt előimádkozó mondatonként olvassa fel a Bibliát héberül, és valaki, egy erre előre felkért, szintén tiszteletre méltó személy, minden szombaton és minden ünnepkor más, mondatonként fordítja a hívőknek görögre, hogy értsék. A szegényebb, vidéki gyülekezetekben, mesélték, csak görög Tóra 77van, azt nem kell fordítani. A hívők az előimádkozóval csak az áment mondják együtt. Mindig van egy személy minden imaházban, hol a hüperétész, hol valaki más, aki egy nagy kendővel a kezében a bimah mellett egy másik pódiumon áll, és a kendőt mindig meglengeti, valahányszor a mit sem értő vagy figyelmetlen, aluszékony hívőknek az áment együtt kell kimondaniuk.

Uri arámira fordította a Septuaginta görög mondatait, holott mindenkinek görög volt az anyanyelve. A társak a megfelelő helyeken – Máté intésére – áment mondtak engedelmesen. Uri folyékonyan és választékosan fordított, az arca égett, büszke volt magára. Máté, aki nyilvánvalóan tudott arámiul, nem dicsérte meg. Aztán, amikor a maceszt kezdték falatozni, és egész napos pihenésükre készültek, Máté azt mondta – beszélgetni ilyenkor is lehet, csak dolgozni nem –, hogy vasárnap fogják látni azt a házat, amelyben ma éjszakáztak volna.

– Beköszönünk majd – mondta –, nehogy azt higgyék, baj ért minket.

Urinak ez volt az első szombatja életében, amelyet az otthonától távol ünnepelt. Korán ébredt, elmondta az imát, a harmattal lemosta a lábát, a tógájával letörölte, és a ki-kifakadó hólyagokat nyomkodta és a bőrkeményedések felszínét hámozta a körmével. Ez csak henye nyomkodás, könnyed, játékos hámozgatás, nem pedig orvoslás, biztatta magát, hiszen szombaton a gyógyítás, így az öngyógyítás is tilos. Nagy szerencse, hogy harmat szállt a tájra, de a vallás gondoskodik róla, hogy harmat híján is megtisztulhasson a kiválasztott nép fia: föld mindenütt van.

Jól intézte az Úristen, hogy hat nap után beiktatott egy pihenőnapot; látta Isten, hogy éppen hat napot bír ki az ember gyalogolván, és hetet már nem bírna ki.

Elvonult, hogy szükségét elvégezze, és látta, hogy a széklete véres: piros csöppek voltak rajta. Napok óta viszketett és sajgott a végbele, a gyaloglástól talán. Apját szokták végbélgörcsök kínozni, kiváltképp olyankor, amikor valamely bizonytalan üzleti ügyben tehetetlenül szorongott.

Uri a véres székletének megörült.

Úgy érezte, a közös baj távollévő apjával összekapcsolja, aki szintén szombatot tart otthon, s épp ez idő tájt indulhat az imaházba Sárával és a lányokkal, ahol szombat reggel az imádságot a gyülekezet tagjai közösen hallgatják, együtt a nők és a férfiak, és velük együtt a járni képes gyerekek. Hallani, hogy Júdeában a nők számára a férfiaktól elzárt helyet jelölnek ki, Uri nem értette, mire való e megalázó megkülönböztetés. Adandó alkalommal megkérdezi Mátétól egyszer.

78

Egész nap csak heverészett a füvön, jó meleg volt, a zsákját – a köcsögöt kivette belőle, a macesz épp most fogyott el, a gyümölcsöket rég megette – a dereka alá terítette; apja rossz köpenyével takarózott, hálát adván Józsefnek a megfogantatásáért, és nézte az eget. Zavaros, többszörös körvonalak homálylottak odafent kéken, fehéren, szürkéskéken egymásba folyva, beláthatatlanul. Azon túl van a menny, ahová élete fogytán, ha derekasan helytállt majd idelent, remélhetőleg feljut, s találkozik mindazon édes lelkekkel, akikkel rokon. Ez ugyan görög idea eredetileg, de a zsidók is átvették, igen helyesen, mert megnyugtató.

A társak sétálgattak, kettesével-hármasával beszélgettek, de nem mentek messzire, mert az már utazásnak számított volna, ami szombaton tilos. A fától, amely alatt a Tórát olvasták, kétezer rőfnél messzebb nem távoztak el. Ővele nem beszélgetett senki, de Urit ez most nem zavarta. Jól intézte az Úr, hogy a hetedik napon meg kell pihenni. Láthatta az Úr a rabszolgák nehéz fáradalmát Egyiptomban, és azt akarta, hogy a hetedik napon örüljenek még ők is. A lábfejét tornáztatta, fájt, de volt ebben valami kéjes is. A végbele pedig nem is fájt most, hogy feküdt: mintha a romlott vérrel a fájdalom is távozott volna belőle.

Édeni érintetlenségű táj vette körül, kies dombok és lankák, erdők és mezők, Campania áldott földje, s persze patak is csörgedezett a közelben, mert inniuk és rituálisan mosakodniuk muszáj volt; tudta Isten, hová kell patakot is varázsolnia.

Nem művelték meg egész Itáliát, rengeteg föld hevert parlagon, ez itt talán nem is volt senkié, vagy a császáré, ami ugyanaz. Ezeket a lankákat talán még nem is művelték meg soha, csak birkák vagy kecskék legelésztek olykor erre kóborolva, mint a jelek mutatták. Ilyesfajta tájakról irkálták verseiket a bukolikus latin költők, akiknek szemük lett a tájra, mert tömött városokban éltek.

Derű és iránytalan vágyakozás töltötte el Uri lelkét hevertében. A teremtett világgal volt kibékülve éppen, vagyis hát a Teremtővel voltaképpen, éspedig azért, mert a jövendőjét igen vágyta megélni most, azt, ami a számára elrendeltetett. Abban ez az utazás eleve benne volt. Hogyan is kerülne különben éppen most ide? S mert nem tett semmi rosszat, most így érezte, amiért büntetné az Úr, ez a jeruzsálemi út valójában az Ő ajándéka.

Akarta az Úr, hogy pogány olvasmányai közül szakadjon ki végre, váljék férfivá, és lássa meg a Templomot, amelyet a diaszpórából kevesen láthatnak csak meg, s hogy a hite – mármint hogy ő, Uri is kiválasztott, bármennyire nyomorultnak érzi is magát – megerősödjék. S már hogyne lenne az Úr választottainak egyike ő is, ha azokhoz 79tartozik, akik ma reggel a világon mindenütt ugyanazokat a passzusokat hallgatták a Tórából, amelyeket ő fordított arámira az imént.

Nem járt arrafelé egész nap senki, csak a madarak repkedtek és csiviteltek, de ha járt volna, s látott volna hét férfit tunikában – a köpenyt levethették, annyira meleg volt, korán jön a tavasz ebben az évben –, nemigen sejthette volna meg, mennyire boldogok.

Nem tudják a nem-zsidók, gondolta Uri, miféle boldogság is ez. Minden szenvedés ellenére, amit az Úr a választott népére mért, mégis ők az Ő választott népe: pusztán a létük okán értékesebbek, mint az összes többi. Ez a tudat biztonságot ad. Ez a tudat a garanciája annak, hogy mindig minden jól van és jól lesz, bármi rossz történt vagy történik is valaha. Amikor pedig eljő a Felkent, aki ugyan minden népnek a Felkent Papja lesz, de azért mégiscsak zsidó, a népével együtt ő, Uri is a kivételezettek között megy majd fel a Fényes Öröklétbe.

Most, hogy kevésbé sajgott a lába és nem görcsölt a végbele, ebből a finom, odaáti öröklétből ízelítőt kapott.

Vasárnap hajnalban, másfél nappal később értek a házhoz, mint kellett volna, de ennyi késedelem ekkora úton nem számít, mondta Máté nyugtatólag.

Négy, magas kőkerítéssel körülvett ház állt a településen, és kívülről semmi sem árulta el, hogy az egyikben zsidók laknak, pont olyan ház volt, mint a többi. El is tűnődött Uri, honnét tudják az Úristen meg a szolgái, az angyalok, melyik házba kell bekopogniuk, amikor ideje jő, de aztán arra gondolt: azok a lelket ismerik, falakon és testeken átlátnak, és érzékelik a hitet. Ha nem így lenne, igen nagyokat tévednének, de az lehetetlen.

A háziak megkönnyebbülve fogadták őket, igen aggódtak már értük.

Nagy család volt az övék, nagyszülőből három, szülőből kettő, gyerekből nyolc, a felnőttől a kisdedig; öt fiú és három lány. Saját tulajdonú földjük ugyan nem lehetett, bérelték, de rengeteg birkát tartottak, a gyerekek legeltették őket a legelőn, és ők is hajtották a megfelelőket a napi járóföldre lévő kikötőbe, ahonnét hajóval küldték fel Ostiába a római lévita mészárosoknak.

Melyik kikötő ez? Hát Dikaiarkhia, természetesen.

Uri megkérdezte, milyen messze van Rómától.

Plotius rábámult.

– Egyszer már mondtuk – jelentette ki.

Uri nem értette.

– A latinok Puteolinak nevezik – mondta Plotius. – Talán a sok kút miatt. Görögök alapították, és még ma is sok benne a görög.

80

Uri elszégyellte magát.

– Tudom már – mondta elpirulva –, büdös víz fakad a környéken, gyógyerejű… Cicerónak is volt itt birtoka…

A háziak elmondták: maguk nyírják a gyapjat, és maguk is fonják; a fonalat jó áron tudják eladni. Az egyik szobában hatalmas faszerkezet állt, a szövőszék. Nyilván a kislányok fonnak, édesanyjuk taníthatta meg rá őket. A konyha falán a markolatuknál szögre akasztva hosszú tőrök lógtak, arra az esetre, ha védekezni kell, de még sose kellett.

A delegátusok fogadására fel voltak készülve, és egész hétre elegendő maceszt sütöttek, alig fért a zsákjukba. Bort is osztogattak nekik, elkötött végű, viasszal lepecsételt tömlőkben.

Együtt imádkoztak, együtt reggeliztek.

Reggeli közben Uri megszólalt, egy latin vers részletét idézte emlékezetből:

„Rég, amidőn Tatius Titus országlott, a szabin nők
Földjüket ápolták, és soha nem magukat.
Náluk az erős, ép, jó anya fent, a magas padon ülve
Fonta az ujjaival gyorsan a nyers fonalat,
És kit a lánya terelt, ő zárta akolba a nyájat,
S ő maga rakta hasáb fákkal a rőzsetüzet.”

A háziak zavartan nevetgéltek. Uri rájött: nem tudnak latinul.

Társai, akik közül páran érthették, de aligha tudták, kinek a költeménye ez, hallgattak.

Uri bocsánatkérően, vöröslő füllel nevetett.

Ezt sem kellett volna.

Másnap a delegáció felcihelődött és indult tovább.

Jó lehet nekik, gondolta Uri. Igen fájlalta, hogy az este folyamán a család egyetlen tagjával sem beszélgethetett.

Mindenki folyton kiabált, egyszerre beszélt, egymás szavába vágtak, nevettek, viccelődtek, lökdösődtek. Megszokták, hogy mindenki üvölt, különben nem figyelnek oda rájuk, süketek is kissé emiatt, ez különösen tetszett Urinak. Jó nekik, gondolta, az ő otthoni görcsös némaságaikra, a házuk nyirkos homályára gondolva.

Egyszer ilyen családom lesz nekem is, határozta el. Azt is eldöntötte, hogy ha a jeruzsálemi Templom oltárához eljut, ott szent fogadalmat tesz erről, kerül, amibe kerül, mert ott a fogadalomért fizetni kell.

Derűje a gyaloglás alatt lassanként eloszlott. Végbelébe bele-belekapott a görcs. A lábfeje meg-megsajdult.

Vissza akart gondolni a szépre, amit ez a szombat hozott, és sötét sejtelem borzongatta meg: Máté azért kérte fel, hogy arámira fordítson, mert vizsgáztatni akarta. Hátha belesül. Mátén kívül arámiul 81nem ért a társak közül senki, de Máté tudni akarta, mit tud. Nem hitte el, hogy nyelveket ismer.

De ha mondtam, gondolta Uri kétségbeesetten, miért nem hitte el?

Unalmas és nehéz volt a gyaloglás, Uri szívesen olvasott volna közben akármit.

Az Acta Diurnát például.

Az Acta Diurna aznapi példányát szokta olvasgatni a patrónusa házában, amíg a többiek zabáltak és spájzoltak; az olvasó ember viszonylagos védelmet élvez, kevésbé háborgatják a fecsegésükkel az idióták. Már ötévesen rávetette magát erre a kézzel írott napi újságra, amelynek néhány példányát Gaius Luciushoz is kézbesítették a másolásra és terjesztésre szakosodott nagyvállalkozók. Szenátusi közlemények, törvények, bírósági határozatok és mindenféle egyéb hivatalos közlemények voltak ebben az újságban, és Uri imádta. Gaius Lucius észrevette a gyerek olvasási dühét, és kijelentette: az egyik példány csak és kizárólag Urié. Az évek során ez persze elfelejtődött, de Uri csaknem minden második nap végigböngészte az aznapi, és, ha megvolt még, az előző napi Acta Urbis császári rendeleteit, magisztrátusi intézkedéseit, a gazdagok alapítványairól szóló híreket, a házassági híreket és a halálozási rovatot, mert minden volt ebben az újságban, a világon az elsőben, aminek egy újságban benne kell lennie, csak a sport hiányzott belőle egyedül, amit Uri nem értett: ha ő szerkesztené az Actát, a stadionban folyó versenyekről naponta beszámolna, s ezzel a példányszámot meg tudná sokszorozni. Néha dühöngött, mert a másoló kézírása aznap hanyag volt, rosszul olvasható, vagy hemzsegett a helyesírási hibáktól.

Amíg Rómában élt, mintha róla is szólt volna az Acta Diurna, legalábbis így érezte, bár a hírek fontos emberekről számoltak be, akiket sose látott és soha nem is láthat; mégis, amit leírtak, Rómában történt, Rómára vonatkozott, vagyis őrá is, a római polgárra. De hát elment Rómából, egyre messzebb kerül tőle, és az Acta Urbis érvénye ott, ahol ő jár, semmis. Uri kétségbeesve gyalogolt: semmi értelme Rómától távolodni, ha minden vágya az, hogy hazakerüljön.

A tenger azonban, az nagy dolog volt.

Akkor látta meg életében először, amikor Rhegiumba érkeztek, hogy a keskeny szoroson, amelyet Szkülla és Kharübdisz néven emleget Homérosz, Messanába áthajózzanak.

Nem egészen igazi tenger volt, mert a túlparton Szicília közeli masszívumnak látszott, a tenger pedig csak nagyobbacska tónak, de 82mégis hatalmas víz volt, s amíg a hajóra vártak, Uri elvarázsoltan tocsogott a sekély, s a tél ellenére egészen langyos vízben, és a felszín fölé hajolva bámulta a fickándozó halakat. Megmerítkeztek a társak is, a déli imájukat elmondták és gyorsan kimentek a partra, köpenyükbe törülték magukat és felöltöztek. Uri tovább maradt: erős késztetést érzett, hogy nekivágjon a tengernek, s ebbe a hatalmas vízbe teljesen beleolvadjon, belehaljon, de fegyelmezte magát, és különben sem tudott úszni, mint ahogyan akkoriban szinte senki sem; bámulta hát a teljesen átlátszó vízben a csodás halakat, a burjánzó vízi növényeket és boldogan dúdolt magában. Nem törődött vele, hogy a társai a szárazon kinevethetik, a jóindulatukat már nem akarta elnyerni. Azt nem hitte, hogy a társai megkedvelték, de a jelenlétét megszokták, és nem váltott ki indulatot belőlük. Az utazás fáradalmaitól lefogyott, szikárabbá, inasabbá vált a teste, csípőjéről és hasáról a korai zsírpárnák leapadtak, a gyomrából immár napok óta nem szivárog fel a maró ecet, s még a köhécselést is abbahagyta. Talpán vastag, kemény bőrkéreg képződött, és a bokája, amely gyerekkora óta fájt, beletörődvén a megpróbáltatásokba, a sajgással felhagyott.

Amint Messanában a kompról kiléptek a partra, két zsidóval találkoztak, akik Szicíliából tartottak az itáliai szárazföld felé. Azok, látván, hogy ők is zsidók, megszólították őket, és égő szemmel követelték, hogy azonnal tartsanak bűnbánatot. Kapkodva, sietve beszéltek, az idők immár végképp elkövetkezett végéről szónokoltak és arról, hogy Kaiszareában immár elkezdődött, és most már mindenki előtt nyilvánvaló, amit az Úr akar, aki a véget akarja…

De hát mi is történt Kaiszareában voltaképpen?

Egymás szavába vágva magyarázták, hogy Júdea helytartója valami hadijelvényeket vitt volna be Jeruzsálembe, éjszaka, lopva, aranyozott pajzsok voltak, bevitette a palotába, mire sokan vonultak Kaiszareába, tüntettek a helytartó palotája előtt hat napig, majd bevették magukat a stadionba; katonákat küldött rájuk a helytartó, ők a földre vágták magukat kiterjesztett karral és követelték, hogy öljék meg őket, mert ők élve nem tűrik, hogy megszegjék a törvényt, erre a helytartó megrettent és hazabocsátotta őket, és a pajzsokat kivitette Jeruzsálemből.

– Ez már a kezdet! Szórjatok a fejetekre hamut! – kiáltotta egyikük, s társával együtt futva ugrott be a kompba.

Mulatságos volt, ahogy a lábacskáikat szedték ezek a nagy testű, egyformán szakállas és egyformán kopasz emberek. Semmi értelme nem volt a sietségnek: a kompról az árut még csak most kezdték a szárazföldre hordani, beletelik egy-két óra, mire a hajó visszaindul. De ezek ott akartak lenni rajta minél előbb, siettek.

83

Némán bámultak utánuk. Ők nem mehettek vissza, hogy részletek felől érdeklődjenek: a hajóra lépésért fizetniük kellett volna megint.

Máté nevetett:

– Futóbolondok – mondta.

A társak is nevettek.

Alexandrosz úgy tudta, hogy Júdeában, de főleg Galileában, mostanra várják az utolsó ítéletet sokan; hamis próféták állítják éppen ilyen égő szemmel, hogy napokon belül eljön immár a Felkent; e próféták követői szanaszét bolyonganak a két tartományban, és megtisztulást ajánlanak a közelgő utolsó ítélet előtt hol olajjal való kenegetéssel, hol vízbe való merítéssel, hol hetekig tartó bűnbánó böjtöléssel.

– Ahelyett, hogy tennének valamit – tette hozzá megvetően.

– Ártalmatlan maflák – mondta Máté. – Volt egyszer egy galileai próféta, aki aszálykor esőt csinált és kézrátéttel gyógyított, meg is kövezték Jeruzsálemben éppen Pészah után, még a születésem előtt, mert mégsem jött az eső.

– Az csak Honi lehetett – mondta Plotius. – Kört vont maga köré aszálykor, és addig nem lépett ki belőle, amíg meg nem jött az eső. Ő a körön belül böjtölt, a többiek kívüle, és biztatták egymást… Találkoztam egyszer az unokájával, annak is Honi a neve; a népek őt is csodatévőnek tartották, és minden aszálykor üldözték, állna bele a körbe ő is, de ő nem akart a körbe állni, ő nem varázsló, kiabálta, elbújt az illemhelyen, és elő se jött napokig…

Nevettek.

– Én egy pont ilyen Oniásról hallottam – mondta Alexandrosz.

– Ő az – világosította fel Máté –, görögül Oniás, arámiul Honi.

Hét szamarat béreltek a kikötőben, miután megfizették a fejenkénti egy-egy sestertius városhasználati vámot.

Nem volt könnyű a vámosokkal egyezkedni, mert a fejadón kívül két és fél százalékot követeltek a poggyászuk értéke után; hiába mondták, hogy nincs náluk semmi értékes, kipakoltatták velük a zsákjaikat, és meg is motozták őket. Nézték a vámosok az imaszíjakat, amelyekre kicsi skatulya volt erősítve, bennük a Sema bőrre írva és összetekerve, nézegették a durva agyagból készült, olcsó köcsögjeiket, és nem akarták elhinni, hogy ez mindenük. Miután látták, nincs más, fejenként még három-három sestertiust követeltek, nem tudni, milyen alapon. Máté lealkudta egy-egy sestertiusra, és nekiindultak az útnak.

Máté nevetett: nem vették észre a vámosok, hogy csak hat név van az útlevelükben hét helyett, és Urira kacsintott. Uri nem kacsintott vissza, továbbra sem volt boldog, hogy az ő neve az útlevélen nem szerepel.

84

Messanából, ebből a csinos kis városkából nem láttak semmit.

Uri az utazásnak ezt a formáját hamarosan a gyaloglásnál is kényelmetlenebbnek találta: a szamár göröngyös háta nem az ő érzékeny és vérzékeny alfelének való. Egymás mögött szamaragoltak, s miközben arra kellett ügyelniük, hogy a lábuk ne ütközzék minduntalan a talajnak vagy az útmenti fáknak és szikláknak, ülepük pedig felsebződött, a júdeai és galileai hiedelmekről cseréltek eszmét.

Uri konstatálta, hogy Máté, a hajós, Plotius, az ács és Alexandrosz, a kereskedő járatos a júdeai ügyekben valamelyest, a többiek éppen annyira tájékozatlanok, mint ő. Neki homályos családi regéken kívül semmi elképzelése sem volt, hogyan is élnek és mit is gondolnak az emberek Júdeában és Galileában.

Alexandrosz a mostani helytartó nevét is tudta, Pilátusnak hívják, kilenc éve helytartóskodik, ez idő alatt egyszer került összeütközésbe a zsidókkal, amikor új vízvezetéket akart építeni Jeruzsálemben, s ehhez a Templom kincstárából kért pénzt. Az új vízvezeték nem épült meg, mert a tömeg tiltakozott, és a főpap nem mert szembeszegülni velük.

– Tüntettek is a templomtéren emiatt – mondta Alexandrosz –, s ott a katonák nekiestek volna a tömegnek, és sokat meg is öltek volna a tiltakozók közül; én magam azonban senkivel sem találkoztam, aki jelen volt az esetnél. Nem szokás gyilkolászni a templomtéren – folytatta –, oda tömeg nem is tud bemenni, az oltár közelébe semmiképpen, nekem még sose sikerült, úgy őrzik, mint a szemük fényét.

– Azóta őrzik ennyire – szólalt meg Valerius, a templomszolga –, hogy a szamáriaiak emberi csontokat szórtak szét az oltárkő körül, hogy megszentségtelenítsék.

– Mikor volt ez? – kérdezte Uri.

– Régen – felelte Valerius.

– Tíz évvel azelőtt – mondta Máté –, hogy a zsidókat kiűzték Rómából. Nagy botrány volt, némelyeket alig lehetett visszatartani, hogy Szamáriába be ne törjenek.

Uri kiszámolta, hogy ez hét évvel a születése előtt történhetett.

Máté azt mesélte, hogy Pilátus nagy építkezésekbe kezdett, mihelyt kinevezték; Kaiszareában ő építtette fel a Tiberius császárnak szentelt templomot, a Tiberiumot, amint kinevezték, első dolga volt, hogy az alapkövét letegye; nemsokára látni fogjuk, mondta, nagyon nagy épület, és a hellén fogalmak szerint valóban szép is. Mesélte még, hogy a helytartó Jeruzsálemben, a templomhegy alatt stadiont is szeretett volna építeni, de erről a Szanhedrin lebeszélte.

– Aztán persze – tette hozzá nevetve – a Szanhedrin építtette fel, ez 85ellen már nem tiltakozott senki… Nem is lehetett volna, mert a Heródes által épített hippodromot alakították át, és azt már megszokták… De nemigen használják semmire, nem laknak ott görögök. Ünnepek alkalmával ott is elszállásolnak embereket, erre a célra megfelel.

Kérdezték, ő maga találkozott-e ezzel a Pilátussal.

Találkozott, nem is egyszer, aggályosan körültekintő, közvetlen, sima modorú ember, a légynek sem bír ártani.

– Ki van zárva – mondta Máté –, hogy a római hadijelvényeket belopatta volna Jeruzsálembe.

– Talán nem tudja, hogy ez nálunk tilos – vélelmezte Hilarus.

– Már hogy ne tudná – hördült fel Máté –, kilenc éve ott eszi a fene Júdeában, pontosan tudja, mit szabad és mit nem.

Hallgattak. Jobb lenne talán, gondolta Uri, ha nem ismerné a törvényeinket, ha ugyan az égő szeműek igazat mondtak.

– Én láttam egyszer Rómában – mondta Alexandrosz –, még mielőtt kinevezték helytartónak. Ott volt, amikor néhány ügyfelemmel találkoztam. Azt mondták, érdekli Palesztina, arrafelé akar kereskedni, mert hogy lovag.

– Lovag – erősítette meg Máté.

– Csak lovag, egy helytartó? – kérdezte Uri.

– Júdea harmadrendű provincia – mondta Máté –, oda elég lovagot küldeni.

– Amennyire emlékszem – folytatta Alexandrosz –, nem volt tájékozatlan az ügyeinkben. De hát ennek így is kell lennie, ha aztán Tiberius őt nevezte ki prefektusnak. Felteszem, akadtak más kandidátusok is.

Máté felnevetett. Uri látta, hogy feléje pillant, nevetvén. És a többiek is felnevettek. Mintha ellene nevettek volna. Nem értette. Rossz érzését elhessentette; eddig is fölöslegesen érzékenykedett.

Csönd lett, némán és gondterhelten szamaragoltak tovább.

– Ugyan, ezek eszelősök – szólalt meg Máté. – Nem történt Kaiszareában semmi, és nem vittek be Jeruzsálembe semmit, ami tiltva van. Képzelegnek, hogy történjék végre valami, amin izgulni lehet. Képtelen meséket regélnek nekem a hajósok egy-egy eseménytelen út után, legalább egy tucat szirént látott mindegyikük, és még Pluto is meg-meglátogatja őket, Proserpina társaságában. Az Ostiába érkező júdeaiak dicsérték a mostani helytartó mértéktartását: soha nem szól bele semmibe, nem próbál még többet lopni, mint amennyit amúgy is lehet. Nyilván üzletel a főpapokkal, ugyan miért is akart volna helytartónak állni különben; kilenc év alatt jól megszedhette magát, szépen megy az üzlet, minek rontaná el. A vízvezetékkel is csak jót akart. Abban neki volt igaza, nem a csőcseléknek.

86

– A Templom kincseiből akart vételezni! – csattant fel Hilarus, a tanító.

– Na és? – kérdezte Máté. – Ott őrzik a júdeai államvagyont. Nekünk épült volna meg, nem? Mi miért nem áldozunk egy új vízvezetékre? Sose lehet ellátni azt a tömeget, amelyik ünnepekkor összesereglik! Nekünk, mert delegátusok vagyunk, jut majd víz, de nekik?… A patakokban mosdanak lökdösődve, és utána hetekig nem lehet inni belőlük! Az maga a pokol, ott a Hinnom völgyében… Aztán hetekig tart az ürülék eltakarítása… A Templom építőit rendelik ki, azalatt nem is épül a Templom tovább… És rögtön jön a következő ünnep, és kezdődik minden elölről… Nem mintha nem lenne gyönyörűség látni azt a tömeget – tette hozzá óvatosan, amitől Uri egyszerre rosszul érezte magát.

Plotius egyetértett vele:

– Júdeában és Galileában néhány kerge őrültön kívül senkinek semmi baja. A helytartó nevét még ezek a kergék se vették a szájukra, szerintem azt se tudják, hogy hívják, sose látták, még csak nem is hallottak felőle. Az a jó helytartó, akinek a nevét se tudni. Ennek nem tudják, mert béke van. Jó rég van béke, hála legyen az Úrnak, az emberek megszokták, és elvannak vele. Majd meglátjátok ti is…

– A helytartóval nincsen baja senkinek – tette hozzá kis szünet után Máté, és elhallgatott.

Uri érteni vélte: a főpapi családokkal viszont baj van. És van is baj, valóban; nemzedékek óta főpaposkodnak, amióta Nagy Heródes legyilkoltatta az elődeiket; s ugyan nem a mostani főpapi családok gyilkoltak, de e szörnyű bűnténynek a haszonélvezői azóta is, és a nép nem felejt. Ha Rómában nem felejtettek, akkor Júdeában még kevésbé.

Ők hamar elfelejtették a két kerge zsidót, és szamaragoltak feltört üleppel és zsibbadó lábbal tovább.

Uri már nem tartott az utazástól. Bírja, és végig is fogja bírni. Amikor megerősödve, férfiként hazaér, apjának megcsókolja a kezét, amiért erre az útra befizette.

Egyszerre egy magas, füstölgő hegyet láttak jobbra, az volt az Etna; három napig látták füstölögni. Máté azt mondta, ez a füst semmi a jeruzsálemi oltár füstjéhez képest, majd meglátják; Plotius bólogatott: az is van ekkora. Valerius szívesen felmászott volna a tetejére, Alexandrosz is hajlott rá, de a többiek leszavazták őket. Urinak sem volt kedve fölösleges erőfeszítést tenni. A talpa megkeményedett 87ugyan – a saruját továbbra is a nyakában vitte –, de a lábfeje fájt. Azért kellett napi néhány órában gyalogolniuk, hogy a szamarak pihenhessenek, különben megmakacsolják magukat. Máté azt mondta: okos állat a szamár, ha látja, hogy az ember is jár teherrel a nyakában, néhány órát ő is hajlandó. Plotius olyan szamárról mesélt, amelyik az embert utánozván két lábra emelkedve járt, sőt értelmes szavakat is képes volt kinyögni, hüledeztek a társak, de Plotius idő előtt elnevette magát, az ugratásnak vége lett.

Catinát kikerülték, nem akartak vámot fizetni.

Szürakuszaiban a városkapuban fizették meg a vámot. Máté ugyan tudta, hogy a romos városfalon néhol át lehet mászni, de jobb nem kísérteni az Istent, hátha éppen akkor járőröznek arra a helyi vigilek.

A városhasználati díj ott is egy-egy sestertius volt fejenként, de a poggyász után öt-öt sestertiust kellett fizetnie Máténak, hiába bizonygatta, hogy ez az eljárás törvénytelen, mert a személyes poggyász nem adózik.

– Persze, hogy nem adózik – mondta a fővámos vidoran, akinek a fegyveres beosztottjai szorgosan kurkásztak a zsákjaikban. – Úgyhogy fejenként még öt-öt sestertius.

– Vallási kellék nem adózik – jelentette ki Máté, amikor az imaszíjakat babrálták a katonák, s ezzel sikerült tisztátalanná tenniük; majd meg kell meríteni a szíjakat.

– De a korsók adóznak – mondta a vámos.

– Két ast érnek legföljebb, annak a két és fél százaléka quadransban is kifejezhetetlen – mondta Máté.

– Nem baj – mondta a vámtiszt –, akkor is öt-öt sestertius fejenként.

– Összetörjük őket – mondta Máté eltökélten –, úgysem érnek semmit, nézze meg, nagy, durva darabok, majd veszünk helyettük másikat.

A vámtiszt nem jött zavarba.

– Akkor a cserepek után fognak adózni – mondta –, sőt a takarítás díját is meg kell fizetniük, az újabb öt sestertius.

Máté savanyú arccal előszedte a köpenye alól a nyakában lógó bőrzsákot és leszámolta a pénzt a fővámos kezébe, aki nevetett, és barátságosan megveregette Máté vállát.

Uri ismét eltűnődött: ugyan hol van az a temérdek pénz, amit állítólag ők visznek a jeruzsálemi Pészahra. Nincs az a pénz sehol. Mások viszik, és már rég odaértek. Vagy pedig Máté testére van tekerve egy zsák a tunika alatt. Nem értette, miért vitatkozott Máté a vámossal: a vámosok motozni is szoktak. De mégsem lehet a derekára tekerve: amikor Messanában megmerítkezett a tengerben, az ágyékkötőjén kívül nem volt rajta semmi.

88

Utólag jutott Uri eszébe, hogy a vámosok Szürakuszaiban sem nézték meg az útlevelet. Igaza lesz Máténak: nem számít, hogy hét delegátus helyett csak hat van beleírva.

Izgatott volt és csalódott is egyszerre. A romos városfal nem keltette azt az érzetet, hogy ez az a remek város, amelyet Arkhimédész védett a pompás találmányaival, s miközben a porba rajzolgatott, egy idióta ledöfte. Hol van az a hely vajon? Állított valaki emléktáblát?

A szamarakat leadták; a szamarakat üzemeltető társaság helyi képviselője, egy krétai gazember nem akarta átvenni az állatokat, arra hivatkozva, hogy leromlott az állapotuk, majd mégis hajlandónak mutatkozott, jókora plusz összeget követelvén; Máté a felére lealkudta. Támadt a társak közt némi vita, ugyan miért kell a szamarakat leadni és utólag megint fizetni, holott egyszer már fizettek értük; ott is hagyhatnák őket gazdátlanul a kikötőben, ez volt a közvélekedés, Máté azonban, először az úton, üvöltött velük: őneki évtizedes kapcsolata van ezzel a társasággal, s bármekkora gazemberek is, nem hagyhatja sorsukra a szamaraikat, amelyek egy árva csalánbokrot sem érnek, mert ha megteszi, soha többé nem fognak bérbeadni neki semmit, és rossz hírét keltik Itáliában és az egész Keleten.

Úgy tervezték, hogy másnap behajóznak, de kiderült, hogy a viharok miatt két járat kiesett, és olyanok is várnak, akik előbb érkeztek náluk. Máté káromkodott, de nem tudott mit tenni, hiába próbálta megkenni a kikötői hatóságot, amely az utasokat rangsorolta, a pénzt ugyan elfogadták tőle, de nem tudtak hajót biztosítani, így aztán, sok utánjárásra, kivett éjszakára egy raktárépületet.

Patkányok, egerek, bolhák, szúnyogok és más élőlények társaságában aludtak a puszta földön, de volt fedél a fejük felett. Csakhogy a raktárból reggel távozniuk kellett, három hajórakományt is vártak oda Alexandriából, s mert másnap sem tudtak továbbmenni, bárhogyan üvöltözött is a kikötői hatóság képviselőivel Máté, megint muszáj volt éjszakázniuk valahol.

Máté talált egy olcsó alagsort, de Valerius, a templomszolga nem volt megelégedve vele, és a zsákját sértődötten hátrahagyván, büszkén elvonult. Erre Hilarus, a tanító is közölte, hogy szarban nem fog még egyszer éjszakázni, ő nem akárki, ő tanító; vállára vetette a zsákját, és elfele indult, de Máté váratlanul megpofozta, elvette a zsákját és ráült. A többiek tanácstalanul ácsorogtak a hatalmas kikötőben, ahol rájuk mit sem hederítve zajlott az élet.

– Nem fogtok ti lázadozni nekem – üvöltötte Máté –, aki fellázad, azt megölöm!

Hilarus az orrát törölte, sírt, és úgy kiáltotta:

– Őt mért engedted elmenni, őt mért engedted elmenni???

89

– Mert otthon bevádolom – üvöltötte Máté –, és úgy kirúgják az imaházából, hogy a lába sem éri a földet!

Uri szerette volna Máté pártját fogni, ezét az erős, határozott és szilárd jellemű emberét, akit addigra megszeretett, noha nemigen beszéltek egymással. Szerette volna megvédeni ezt az erős embert ő, a gyönge ifjonc, csak nem tudta, mit is kéne ebben a helyzetben mondania vagy cselekednie, állt hát némán és tanácstalanul ő is.

Hilarus megtört és maradt, az alagsorba behurcolkodtak, s aztán, bezárva sok-sok lánccal az ajtaját, a láncok és a lakatok ott hevertek kulccsal együtt az egyik sarokban, mintegy a Gondviselő által előre odakészítve, elvonultak enni.

Máté javaslatára a köcsögjét mindenki magával vitte, hogy majd abba is vegyenek bort. Egy mocskos tavernába vonultak Máté vezetésével, aki értett hozzá, hogyan kell a lázadozó emberekkel bánni és a köznapi evést megszentelni; mocskos volt ugyan a taverna, tele kurvákkal meg förtelmes alakokkal a Nagy Tenger akárhány kikötőjéből, de a bor, az jó volt; s aztán kimentek a piacra, halat vettek, és ott is ittak bort, mérettek a köcsögjükbe és kimentek a mólóra, ott folytatták az ivást, és annyira berúgtak, ahogyan Uri soha nem sejtette, hogy lehetséges, amint azt sem sejtette, hogy a tengerbe fog rókázni. Szürakuszaiban megtette; Iustus, a kőműves tartotta a homlokát. Áldott legyen Szürakuszai mindörökké, ámen, annak ellenére, hogy a halat nem volt hol megsütniük, és reggelre megbüdösödött, úgyhogy ki kellett dobniuk.

Másnaposan, fejfájósan ébredeztek abban az alagsorban, amely egy néhai gazdag, leégett villa pincéje volt, ahol a megereszkedett tartályokból valószínűleg évek óta szivárgott valami borecetszerű bűzös folyadék, amikor Valerius bűnbánóan megjelent közöttük. Az arcát és a nyakát karmolások és harapások égő piros foltjai borították. Máté biccentéssel vette tudomásul a jelenlétét, és elment, hogy a kikötőben a behajózásukat valahogyan kieszközölje. Megbeszélték, hogy a mólón találkoznak.

Bezárták az alagsort és kimentek a mólóra, amelynek a végén magas világítótorony állt, a tetején egy kicsi szobában állandóan égtek a fáklyák, s úgy mondták a helybéliek, a tornyon belül van a csigalépcső, amelyen fel lehet oda mászni. Várakozás közben más léhűtőkkel is szóba elegyedtek, s lassanként kiderült, hogy a várakozásuknak a viharoknál súlyosabb oka is lehet: a görögök élnek azzal, hogy a zsidó flotta helyi képviselője új ember – a régit leváltották, talán túl sokat lopott –, és tapasztalatlanságánál fogva még át lehet rázni. A kikötő katonai parancsnoka, egy centurio, a görögöknek kedvez; a zsidók nyilván nem kenték meg eléggé.

90

Sok bajuk van a zsidóknak mostanában, ez volt a latinok, görögök, szírek, gallok és hispánok általános vélekedése; amikor megkérdezték, ugyan miért, a kaiszareai lázadásról és valami jeruzsálemi felkelésről hallottak hihetetlen meséket. Hogy Jeruzsálemben összetűztek volna a zsidók a római légióval, és elvették volna a hadijelvényeiket, s azokat most a Templomukban, annak is a legbelső szentélyében őriznék. Hogy a zsidók meg akarták volna kövezni a római helytartót a kaiszareai stadionban egy kocsiversenyen, s a helytartó alig úszta volna meg élve. És még hasonló képtelen történeteket meséltek a szürakuszai görögök és latinok és szírek és arabok és abesszinok és a többi népség.

A jeruzsálemi Templomba a római hadijelvényeket nem vihették be a zsidók maguk, a legbelső szentélybe egyetlen ember léphet be egyáltalán, a főpap, ő is csak évente egyszer, az Engesztelés napján, ami ősszel van, és most a tavasz közeleg. Az is rémhír lehet csak, miszerint a helytartót a zsidók a stadionban kocsiversenyen akarták volna megkövezni: feltűnnek a kövek a nézők kezében az őröknek. De azért nyugtalanító hírek voltak ezek, valami mégis történhetett Júdeában eszerint, s ők éppen oda igyekeznek.

Amikor Máté megtalálta őket a világítótoronynál, faggatni kezdték, ő mit tud. Máté elismerte, hogy a késedelmet valószínűleg nem az állítólagos viharok okozzák, a kaiszareai kikötőből az elmúlt napokban nem érkezett zsidó hajó, noha a tenger csendes, mint a Kaiszareát érintő görög hajósok tanúsítják; valóban igaz, hogy új helyi képviselője van a zsidó flottának, a régit leváltották, s az új fiú eléggé erélytelen, a katonai parancsnok azonban nem kedvez a görögöknek, ő, Máté, különben is lefizette már kétszer, de hogyan soroljon be a centurió zsidó hajókat a görögök elé, ha egyáltalán nem is jönnek napok óta?!

– Nem kellene inkább görög hajóra szállnunk? – kérdezte Iustus.

Nem volt rossz ötlet, több görög hajó is elment Kaiszarea felé az elmúlt két napon, kettő közülük Krétát érintve; Máté azonban a fejét ingatta: a görögök piszokul magas árat kérnének, és fennállna a veszély, hogy az úton kirabolják őket. Zsidó hajót kell keríteniük, a zsidók nem merik kifosztani őket, ha megtudják, hogy ők a delegáció.

– Ha nem így lenne, kifosztanának? – érdeklődött Uri.

– Semmivel sem vagyunk rosszabbak a többi kalóznépnél – felelte Máté önérzetesen.

Ezen nevettek, és a déli ima alkalmával valamennyien fohászkodtak az Úrhoz, hogy érkezzenek végre zsidó hajók Szürakuszaiba.

Jött aztán hajó három is, de Alexandriából, és oda is mennek majd vissza, kettő görög volt, egy zsidó. Beszéltek a görög hajósokkal, azok is hallottak már a jeruzsálemi botrányról; szerintük azonban 91a helytartó aligha adhatott ki olyan parancsot, hogy a templomtérre a római hadijelvényeket vigyék be, hiszen ez azonnali zsidó tiltakozást vált ki, és ezt ő is tudja; valamelyik cohors parancsnoka lehetett túlbuzgó talán. Néhányan közülük azt hallották, hogy Tiberius képmását is bevitték volna a Templomba. Ezt mások vitatták. Állítólag a zsidók az üggyel kapcsolatban levelet írtak Tiberiusnak, legalábbis az alexandriai zsidó főpap, az ottani Szanhedrin elnöke, Alexander, a gerousziarkhosz, aki egyúttal alabarkhosz is, ezt mondta volna. Alexander, az alexandriai zsidók főnöke azt is mondta volna, hogy a császár egészen biztosan meg fogja feddni a helytartót, sőt az is lehet, hogy leváltja, mert nem célja, hogy a Pax Romana a provinciákon veszélybe kerüljön. Dicsérték ezt az Alexandert az alexandriai zsidó hajósok, s bár nem mondták ki, éreztették, hogy ellenben a jeruzsálemi papi családok nem érnek semmit; a római delegáció tagjai pedig még azt is kihallották az alexandriai zsidók szavaiból, hogy ők ott Rómában szégyellhetik magukat, amiért nincs egy olyan hatalmas, a jeruzsálemi Templommal vetekedő imaházuk, mint Alexandriában a Bazilika, pedig erre az alexandriai hitsorsosok végképp nem tettek utalást. De gondolni biztosan gondolták, vélték a római zsidók. Plotius tudni vélte, hogy Alexander nem papi családból származik, hanem Egyiptomba telepített, köztörvényes zsidó rabszolgák leszármazottja, a papi cím tehát nem illeti meg; gerousziarkhosz lehet, alabarkhosz lehet, de pap semmiképpen, nem tudnak ezek a görögök semmit.

– Mi az az alabarkhosz? – kérdezte Iustus.

– Vámparancsnok – felelte Plotius.

Máté a rokonszenvesnek tűnő zsidó kapitányt megpróbálta rávenni, hogy Kaiszarea felé hajózzon vissza Alexandriába, és elég sok pénzt kínált neki, de a kapitány széttárta a karját: ő időre hajózik, és nem tudna elszámolni a négynapos késedelemmel, amit ez a kitérő okozna. S még ha Kaiszareában értékes árut tudna felvenni! – de nem tud: ugyan maradt hely a hajójában, de Júdeában nem terem semmi, amit érdemes lenne Alexandriába vinni.

Ezt Máté vitatta, mire a kapitány megkérdezte, ugyan miért nincsen rendes hajóközlekedés Kaiszarea és Alexandria között.

Máté vélelmezte, hogy az alexandriai vám miatt, amely arcátlanul magas, és a Júdeából érkező hajókra is pofátlanul kivetik.

A kapitány, az alexandriai zsidó patrióta azon a véleményen volt, hogy ez így helyes; járt ő már Jeruzsálemben, és az a két drachma kapuvám, amit minden zarándoktól beszednek, tipikus jeruzsálemi pofátlanság. Abból élnek, hogy a zarándokokat fosztogatják, a mikvehasználatért is két drachmát szednek, mintha kisebb pénz nem 92is lenne forgalomban odaát, és akinek nem igazolják, hogy hat napon át tisztult, ami tizenkét drachma, az nem léphet be a templomtérre. A szállás is piszok drága, mert az olcsó szállást legalább egy évre előre le kell foglalni, és egy hajós ezt nem teheti meg. Az étel olcsó, ezt nem tagadja, viszont pocsék.

A méltatlankodó kapitány azt ajánlotta, tartsanak vele Alexandriába, s onnét a szárazföldön menjenek Júdeába, olcsón elviszi őket a hajóján, s már másnap. Uri megörült, mert Alexandriát, azt a csodavárost szívesen megnézte volna. De Máté nem élt az ajánlattal, szerinte ez akkora késedelemmel járna, ami a küldetésüket veszélyeztetné; ráadásul ő még Alexandriából Júdeába nem gyalogolt soha és nem is akar, tevegelni semmi kedve, a sivatagban nem tud tájékozódni, a felelősséget nem vállalja, mert találkozott már olyanokkal, akik ezt az utat nagy keservesen megtették, és hajszál híján odavesztek. A Nílus Alexandria közelében nem hajózható, egészen Nikopoliszig kellene lejutniuk valahogy, és csak ott szállhatnának hajóra; Thmuiszban ki kellene szállniuk, és keletre fordulniuk gyalogosan; Herakleopolisz és Péluszion érintése nélkül nem képzelhető el az út, márpedig ezekben a városokban bizonyosan magas a vám; Péluszionnál lehet csak átkelni a nílusi gázlókon, s ott kezdődik a sivatag; erőltetett menetben is nyolc-tíz napig tartana, amíg a víztelen vidéken Gázába érnek, ha ugyan szomjan nem halnak addig; az Alexandria–Júdea gyalogútra csak jól felszerelt, hadtáppal ellátott katonaság vagy jelentős kereskedelmi karaván vállalkozzék, ne pedig egy néhány tagú pénzszállító delegáció.

Iustus csodálkozott, hogyhogy nem építettek eddig hajózható csatornát a Nílus és Alexandria kikötője között.

– Ha már a fáraók sem építettek ilyet – vélte Plotius –, akkor ennek csak egy oka lehet.

– Micsoda? – kérdezte Iustus.

A többiek nevettek, még Uri is, mert tudták a választ: ez még a piramisépítő fáraóknak is drága lett volna. Iustus megsértődött, és aznap nem szólt senkihez.

Alexandrosz azt mondta: lett volna pénzük a fáraóknak, hogy a Nílust a tengerpartig hajózhatóvá tegyék, csak nem akarták megkönnyíteni az ellenségnek, hogy a tengerpartot elfoglalván hajón hatolhasson az ország belsejébe. Urit meglepte ez a szempont, tűnődve nézett Alexandroszra, a kereskedőre.

Másnap Máté kora reggel elment „az ügyet intézni”, ők hatan céltalanul kószáltak a mólón. Hilarus, a tanító azon a véleményen volt, hogy nekik is tenniük kellene már valamit, mert szégyenszemre lekésik a Pészahot Jeruzsálemben.

93

– Máté remek ember, de határozottabban kellene a behajózást szorgalmaznia – vélekedett.

Plotius úgy vélte, hogy még csak három nap késedelmük van, s ez a két hétbe, amennyivel a biztonság kedvéért előbb indultak, belefér, még akkor is, ha útközben van hat szombat összesen.

Hilarus azt javasolta, válasszanak vezetőhelyettest maguk közül, és Máté távolléte idején az parancsoljon.

Alexandrosz tapasztalt utazóként rögtön ajánlkozott erre a szerepre. Iustus Alexandrosz pártját fogta. Valerius Hilarust javasolta. Várakozóan néztek Urira. Uri Plotius szemét kereste, aki elbámult a messzeségbe.

Nagy lett közöttük a feszültség váratlanul, Uri nem értette. Ha ő most akár Hilarus, akár Alexandrosz mellett szavaz, Plotius már csak annyit tehet, hogy a vezérhelyettes megválasztását megakadályozza azzal, hogy a másikra szavaz, s akkor az eredmény döntetlen, és nem történik semmi. De minek kell vezetőhelyettest választani, aki éppúgy nem tudja, mihez kezdjen, mint a többiek? És Máté úgyis előkerül hamarosan.

Plotius törte meg a csendet: közölte, ő most elmegy, és estig elmélkedni fog. Hilarus kiabálni kezdett, hogy mi van, ha közben befut egy hajó, s ők elindulnak, ugyan hol találják meg Plotiust?

– Estig nem lesz hajó – mondta Plotius –, mert ha érkezik is egy, azt kipakolják, bepakolják, és reggel előtt nem indul.

Ezzel otthagyta őket, és ment a mólón a város felé.

Urit nézték, akinek döntenie kell. Uri felsóhajtott és azt mondta, hogy ő is elmélkedni akar. És sietett Plotius után.

Plotius lassan ballagott, mintha be akarta volna várni. Amikor Uri melléje ért, biccentett. Együtt tűntek el a házak között.

– Feltűnően sok a buta ember a világon – szólalt meg az egyik sikátorban Plotius. – Nem muszáj mindig, mindenben engedni nekik. De összeveszni sem kell velük, nem tehetnek a butaságukról, a Teremtő végtelenül bölcs akaratából nem lettek okosabbak.

Uri álmélkodott, hogy ezt Plotius mondja, az ács, akinek szinte a szavát se lehetett venni egész úton, s hogy éppen neki mondja, aki jobbára szintén csak hallgatott.

Leültek egy kocsma mélyén; nem az utcára telepedtek, mint a helybéliek, mert erősen sütött a nap. Plotius nem kertelt, megkérdezte Uritól, ugyan hogyan került be az utolsó pillanatban a delegációba létszámfölöttiként.

Uri őszintén elmondta, hogy ez az apja ajándéka, amit Agrippától eszközölt ki a mérhetetlen összegű kölcsön fejében, s hogy ennek azért örül, mert eszerint az apja mégis a fiának tekinti, noha gyönge a 94szeme, és semmire sem alkalmas. Plotius bólogatott: észrevette, hogy Uri nem lát jól; de azért ács még lehetne belőle. Uri elmesélte, hogyan esett le a tetőről első nap, amikor dolgozni kezdett; Plotius nevetett: csak az esik le, aki nagyon akar. Uri tiltakozott. Plotius legyintett: a lélek jobban tudja, mit akarunk, mint mi magunk.

Plotius bort rendelt, Uri elé is letettek egy korsót. Uri tiltakozott: ő nem iszik. Plotius biztatta, igyék csak. Uri hát ivott egy keveset. Jó íze volt a bornak, erősen mézezték.

– Neked van saját pénzed? – kérdezte aztán Uri csodálkozva.

– Mindenki tart magánál – felelte Plotius –, rajtad kívül.

Uri elgondolkozott. Aztán megkérdezte, mit ért Plotius azon, hogy ő létszámfölötti.

– Hetekkel korábban megszületik a döntés – mondta Plotius –, ki megy a delegációval. Rólad az utolsó pillanatig nem volt szó. Nem is igen értettük, minek sóztak a nyakunkba egy gyönge, ifjú legényt.

Uri némán szürcsölte a bort.

– Veszélyes küldetés ez – mondta Plotius –, odafele még hagyján, de visszafele sokkal több pénzt hozunk, azért már tényleg érdemes legyilkolni minket.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy odafele csak az áldozati pénz van nálunk, visszafele azonban azt az összeget visszük, amivel a római hatóságot kenik meg a vénjeink, hogy római vagy itáliai polgárjogot adjanak a júdeai gazdagoknak. Meg is adják nekik.

Uri megdöbbent.

Nem osztogatnak a provinciák lakóinak polgárjogot a rómaiak; a jeruzsálemi Szanhedrin tagjai s azok családjai a lehetséges római polgárok köréből törvényileg ki vannak zárva. Júdeai vagy galileai alattvaló elvileg soha nem válhat római vagy itáliai polgárrá, s ez vonatkozik a szírekre és az egyiptomiakra is.

Szóval mégis el lehet intézni, s mivel mással, mint pénzzel.

Mivel mással, mint pénzzel. Ezt a fordulatot használta az apja, amikor a selyemüzletbe kellett beszállnia.

Küldetésüknek csak a fele magasztos tehát, és eszerint a kisebbik fele.

De honnét tudja mindezt ez az ács?

Uri a borát szürcsölte és hallgatott. Nem jutott eszébe, hogy megkérdezze: ha Plotius szerint valóban ők viszik az áldozati pénzt, ugyan hol lehet.

Jó foglalkozás az ácsé: a zsidó negyeden kívül is dolgozhat Rómában bárhol, s mert gyakran leégnek a házak, munka mindig akad, és meg is fizetik rendesen. A fényes jövő eme kilátásával próbálta 95rábeszélni az apja, hogy legyen tetőfedő, ami az ács munkájánál könnyebb, mindössze cserepeket vagy kőlapokat kell elhelyezni egymásra és egymás mellé. Munka közben Plotius felszedhetett néhány nyelvet, a megbízói akármely nációhoz tartozhattak, és sok mindent hallhatott jártában-keltében. Lehet, hogy jóban van egyes római vénekkel, köztük bankárokkal is, dolgozhatott nekik is, hatalmas házakat építenek bérbeadás céljából mostanában.

– Ezt mindenki tudja közülünk? – kérdezte Uri.

– Az a gyanúm, hogy igen – mondta Plotius. – Egy kis jutalék nekünk is jár belőle, elvégre megszolgáljuk. Szépen meg leszünk fizetve.

Uri hallgatott, a borát szopogatta.

Plotius nevetett.

– Nem szép dolog – ismerte el –, de ha már arra jár egy pénzszállító küldöttség, miért menjen vissza üres kézzel? S nekünk még védlevelünk is van.

– És ki adja oda nekünk a pénzt?

– Mindegy – mondta Plotius –, jön majd a helytartótól valaki egy jókora, csörgő zsákkal. Minket még abban az irdatlan tömegben sem lesz nehéz megtalálni, mi fontos delegáció vagyunk.

– Miért a helytartótól?

– Mert ő már addigra levette a sápot.

Uri eltűnődött. Hát így megy ez.

– Végeztél már ilyen munkát? – kérdezte.

– Nem. De hallottam, hogy így szokás.

– Na és az illető a listát is átadja, kiket kell Rómában polgárrá avatni?

– Kötve hiszem, hogy írásba adnák. Majd egy jó emlékezetű egyénnek elmondják a neveket, és megjegyzi. Nem sok nevet kell megtanulni, maximum húszat-harmincat.

– Nekem jó a memóriám – mondta Uri büszkén –, amit egyszer elolvasok, szó szerint tudom.

– Ki is néztem belőled – mondta Plotius.

Uri gúnyt hallott ki a hangjából és elszégyellte magát. Megint dicsekedett, hiába óvta az apja.

Hálás volt Plotiusnak az őszinteségért. Talán arra rendelte az Úr ezt a szürakuszai várakozást, hogy megtudjon a társairól végre valamit.

Kérdezett volna még ezt-azt ezzel az üggyel kapcsolatban, de nem mert. Plotius kitalálta, mire gondol:

– Nem szoktak a szállítók Rómában más neveket bediktálni, mint azokét, akik valóban fizettek – mondta. – Nem lehet benyomni senkit, aki nem fizet. Az ilyesmi előbb-utóbb kiderül, és súlyosak a követ96kezményei. Szabott ára van mindennek, ingyen nem lehet polgárjoghoz jutni. Gondold csak meg, mekkora szerencsénk van minekünk: úgy jutottunk római polgárjoghoz, hogy hozzánk vágták, amiért szíveskedtünk megszületni.

Uri bólintott. Neki tényleg szerencséje van; a nagyapjának köszönheti, aki belepusztult abba, hogy felszabaduljon, s hogy az unokája, akit nem is láthatott, teljes jogú római polgárrá váljék.

– A júdeai zsidók, akik római polgárjoggal bírnak, nem fognak tehát adózni többé, és szabadon mehetnek Itáliába – mondta okosan.

– Nem ez a lényeg – mondta Plotius –, nekik továbbra is minden zsidó adót meg kell fizetniük, és külön engedély nélkül nem hagyhatják el azt a provinciát, ahol eddig éltek. De kikerülnek a Szanhedrin fennhatósága alól, és a római törvénykezés alá tartoznak azontúl. A zsidó hatóság tehetetlen lesz velük szemben, le se fogathatja őket, ügyükben a helytartóhoz kell fordulni, aki messze van. A helytartónak a római magisztrátus megküldi az új római és itáliai polgárok hivatalos névsorát, ha azok Júdeában élnek. Attól kezdve a zsidó bíróság számára érinthetetlenek. Ez a nagy üzlet, mert ez a jogbiztonság, ami Júdeában nincs. Ez a megfizethetetlen.

Uri álmélkodott.

– Egyszer – mondta Plotius – Jeruzsálemben bevádoltak, és hogy ne citáljanak a Szanhedrin elé, bizonyítanom kellett, hogy római polgár vagyok. Megmondtam nekik, megijedtek, nem is mertek hozzám nyúlni, de erősen figyeltek, és a várost nem hagyhattam el. Írtam a helytartónak Kaiszareába, és két és fél hét múlva megjött a válasz, hogy valóban római polgár vagyok. Kaiszarea és Róma között a levelek két hét alatt megfordulnak, mert állami postán mennek. Úgyhogy a zsidók kénytelenek voltak békén hagyni.

– Mivel vádoltak meg?

– Nem emlékszem – mondta Plotius.

A választ Uri bölcsen elfogadta.

Aztán Plotius mondott még valamit, amire Uri nem figyelt fel akkor. Azt mondta Plotius mosolyogva:

– A római posta lassúbb a zsidónál. Jeruzsálemből Antiokhiába maximum másfél nap alatt eljut a hír, mert a hegytetőkön tűzjelek továbbítják; eljuthatna akár egy nap alatt is, de Szamáriát tanácsos kikerülni, mert zavaró jeleket gyújtanak azok a mocskok, hogy az üzenetet ne lehessen megfejteni.

Jó volt ücsörögni a sötét kocsma mélyén, Uri homályos, színes alakokat látott mozogni a napfényes utcán, sokan ugyanolyan sportulákat cipeltek, mint Rómában ők; itt is vannak hát patrónusok és kliensek, csak kevesebben; a sportula szakasztott úgy fest, mint Rómában, ez 97a divat, a divatot Róma diktálja, ez Urit büszkeséggel töltötte el; ott bent pedig Plotius derűs, gunyoros, mélyen barázdált arcát nézte a kócos, sűrű, fekete szakálla fölött. Jól látta ezt a közeli arcot, s mert jól látta, a rokonának is érezte. Ha nem tudná, hogy zsidó, ha Plotius borotválhatná az arcát, nemes római arcélnek is vélhetné a képét akárki, büszke sasorral a közepén. A kopaszsága végképp római jellegű, érdemes lenne szoborba formázni a fejét mint latin patríciusét. A rabszolga nagyapja vagy dédapja vérében patríciusvér is folyhatott valóban.

A bor feloldotta a görcseit, és Plotiust a szakmájáról kérdezgette.

Plotius elmesélte, hogy Rómában ácsként kereste a kenyerét, nem fizették rosszul, sőt, aztán pár éve az egyik jeruzsálemi megbízatása után ott fogták, hogy római stílusban építsen villákat a gazdagoknak, s mert a házépítés minden fortélyát még otthon, Rómában megtanulta, vállalta. Hatalmas villák épültek újabban Jeruzsálem közepén, és olyan szépek, olyan nagyok, hogy Rómában is a legjobbak közé tartoznának, s közülük nem egy az ő keze munkáját dicséri, majd megmutatja. A tehetős zsidók adnak arra, hogy a város közepén, főleg a divatos felsővárosban, és ne a szélén tüntessenek a gazdagságukkal, homo novus valamennyi, tette hozzá megvetően. Éveket töltött villaépítéssel Jeruzsálemben, kézről kézre adták a megrendelők, és igen jól fizettek, ő pedig alig költött valamit, mert Rómával összevetve Jeruzsálemben hihetetlenül olcsó az élet.

– Azok a gazdagok kereskedők?

– Nem – mondta Plotius –, földbirtokosok.

Óriási latifundiumok jöttek létre Júdeában az elmúlt másfél-két évtizedben, amióta béke van, mert a földet öröklő elsőszülöttek és a többi testvér általában nem tudnak megegyezni a föld felosztásában, hát inkább eladják, a pénzt szétosztják, mindenkire kevés jut, így a városba költöznek hajléktalan proletárnak; ettől oly nagy lett a földkínálat, hogy csak mélyen áron alul lehet eladni. Ugyanaz történik hát Júdeában, mint Itáliában, azzal a különbséggel, hogy Palesztinában a föld elvileg közös, illetve minden ötven évben újra fel kellene osztani, de hát ez már rég nem így van; több lett hát a gazdátlan föld Palesztinában, amit el kell lopni.

Akinek volt befektethető tőkéje, az mind földet vett, így a főpapi családok is, noha ez elvileg tiltva van nekik; nem is a saját nevükre vették, mégis az övék; a főpapi családok személyes tulajdona immár Júdea háromnegyed része, és hatalmas feláron a rómaiaknak is adnak el belőle, noha nem-zsidónak szent földet eladni végképpen tilos. Minden hetedik évben, ugye, parlagon kellene hagyni a földet, hogy magához térjen; senki se hagyja parlagon.

98

– Nincs olyan törvény – mondta Plotius –, amit át ne hágnának Júdeában. Rómában is áthágnak minden törvényt, ha tehetik, de Júdeában könnyebben tehetik.

Uri megkérdezte, miért nem maradt Plotius Júdeában, ha ennyire jól ment a sora, a családja hívta vissza netalán?

– Van feleségem, van fiam is, Plotius Fortunatus a neve, de ritkán látom őket, nem is nagyon hiányoznak – mondta Plotius –, megszokták, hogy ilyen a munkám, nem ők az oka. Az az oka, hogy Júdea érdektelen. Jeruzsálem porfészek. A Templom állítólag szép lesz, ha kész lesz, de ez badarság, semmit se látni belőle, évtizedek óta fel van állványozva. Rémes a tömeg, amely az ünnepekre beözönlik, és ragályos kórokat hurcol be. Jeruzsálem unalmas, semmi szórakozási lehetőség sincsen benne, csak a kurvák vannak sokan, de nyomorultak mind, azokban sincs élvezet. Rómában csaknem annyi zsidó lakik, mint Jeruzsálemben. Még a Transtiberim is érdekesebb, mint Jeruzsálem, ahol soha nem történik semmi, és nem is fog soha.

– De most történt.

Plotius legyintett:

– Lázongás mindig előfordul, főleg ünnepek idején, amikor rengeteg holdkóros özönlik be a városba, de a zsidó vigilek könnyűszerrel leverik. Nem tudom, bevittek-e hadijelvényeket a zsoldosok, de ha igen, ebből akkor sem Jeruzsálemben lett zűr, hanem Kaiszareában, és az görög város, nem a miénk, sose lesz az, hiába élnek benne a zsidók többségben mostanában.

– Mégsem járnak a hajók valamiért – mondta Uri.

– Máskor se járnak – mondta Plotius. – Kétszer is eltöltöttem heteket Szürakuszaiban hajóra várva, és majd megőrültem az unalomtól. Nincs sok zsidó áru, amit érdemes volna Itáliába szállítani. Datolya már máshol is van, a balzsamból nem fogy sok, csak fával érdemes kereskedni. Egész Palesztina Rómának irtja az erdőket. Júdeába inkább szállítanak, de nem szeretnek üres hajóval átjönni. Várnak odaát, amíg végre összegyűlik mégis valami. Vagy amíg összegyűlnek valakik.

Uri nem értette, Plotius csodálkozott is, hogy kénytelen megmagyarázni:

– A kémek. Fontos emberek, és tudnak fizetni. Szíriából jönnek, Babilonból, Arméniából, akárhonnét. Hadi és üzleti híreket hoznak. Mi is fontosak vagyunk, mert visszafele fontos pénzt viszünk. Visszafelé könnyen fogunk hajót találni Kaiszareában: lesz annyi pénzünk, hogy a kapitánynak üres raktérrel is megérje. Itt Szürakuszaiban sok árut tud bepakolni, és boldogan indul vissza, mert Júdeában megveszik. De itt, ha épp nincs a kikötőben júdeai hajó, senkit nem tudunk 99rábeszélni, hogy átvigyen. Mit hoz vissza Júdeából? Semmit. Az összegyűjtött fát a mi hajónk hozza majd; időbe telik, amíg kivágják a következő erdőt.

Uri eltűnődött.

– Lehet, hogy nem jutunk át Júdeába időben?

– Dehogynem – mondta Plotius –, Kaiszareából négy nap alatt hason csúszva is eljutunk Jeruzsálembe, az már csak kétszáz stadion. Csak adódik előbb-utóbb valami.

Uri elmerengett, imponált neki ez az ember. Aztán megkérdezte:

– Miért lettél a delegáció tagja?

Plotius nem válaszolt azonnal.

– Dolgom van Júdeában – mondta végül. – És így ti fizetitek az utamat, ti, római zsidók.

– Ez hogy megy, jelentkeztél az arkhiszünagogoszodnál, és ő javasolt?

Plotius felnevetett.

– Nem megy az csak úgy… Előbb a gazdagoknál kilincseltem a gyülekezetemben… Érdekeltté kellett tennem őket… Van a rotáció, ugye, s noha én még nem voltam delegátus, de a családomból egyesek már igen, nem olyan rég… Az utolsó pillanatban kerültem fel a listára, talán még nálad is később… Üzletileg ígérgettem nekik valamit.

Mást is utólag nyomtak be, nem csak őt. Lehet, hogy a többség így került be. Nincs mit a szememre vetniük, gondolta Uri megkönnyebbülve.

Este értek vissza a mólóra, a társak mind ott voltak, és Máté is közöttük. Izgatottan tárgyaltak éppen: Máté talált egy hajójavítót, akinek a dokkjában áll egy kész kétsorevezős. Két hét múlva jön csak érte a gazdája, addig a hajó térülhet-fordulhat Szürakuszai és Kaiszarea között. A mester titokban hajlandó odaadni a hajót, a visszaútra nem is kér érte pénzt, hiszen így is jobban jár, mint ha a hajó, amely nem is az övé, a dokkban állna; még evezősöket és tiszteket is verbuvál ingyen; azoknak persze az oda-vissza utat ki kell fizetniük. De kauciót kér, a hajó értékének a felét, amit persze visszaad, amikor a visszaúton ismét Szürakuszaiba érnek.

– Én nem szavazok – jelentette ki Máté –, nekem ehhez semmi érdekem nem fűződik; döntsetek ti.

Két véglet küzdött egymással, az egyiket Hilarus, a másikat Alexandrosz képviselte. Hilarust Valerius, Alexandroszt Iustus támogatta, akárcsak reggel.

Hilarus szerint az ajánlatot el kell fogadni, csak a kaució összegét kell lejjebb faragni, és erős szerződést kell kötni.

100

Alexandrosz ezt hülyeségnek tartotta: mi az, hogy „erős szerződés”: nem lehet megtámadhatatlan szerződést kötni egy tárgy használatáról, ha az aláíró fél nem is a tulajdonosa.

Hilarus azt mondta: meg kell érteni a hajójavítót, aki eszerint tudja, hogy a fele értékre biztosították a hajót; a mester csak annyit kér érte, amennyit a tulajdonos hajótörés esetén kapna, és a mester állíthatja azt, ha a hajó elsüllyed vagy nem ér vissza időben, hogy tőle ellopták. Ez belefér a keretbe, állította, és várakozóan Mátéra nézett, aki a fejét csóválta, jelezvén, hogy nemcsak hogy nem szavaz, de információt sem nyújt a delegáció pénzügyi lehetőségeiről.

Alexandrosz vázolta, mi történik, ha a mester által verbuvált tisztek meg a rabszolgák nem értenek a hajózáshoz, amire minden esély megvan:

– Mi fogunk csak evezni a viharos tengeren, mindössze mi heten, napi huszonnégy órában, és mielőtt zátonyra futtatnánk a hajót és elsüllyedvén megfulladnánk, az Úr kegyelméből megszakad a szívünk.

Uri megrémült.

Hilarus ezt hülyeségnek minősítette: ha a kapitány alkalmatlan, majd Máté átveszi a parancsnokságot, ez a szakmája elvégre. Mátéra nézett, aki megint a fejét ingatta. Hilarus hozzátette:

– Mi is tudunk verni úgy, mint a tisztek.

Uri megrémült: semmi kedve sem volt ütlegelni az evező rabszolgákat.

Valerius és Iustus helyeslő vagy helytelenítő morgásra vállalkozott, véleménynyilvánításra nem.

Plotiusra néztek.

Mintha én itt se lennék, gondolta Uri keserűen.

Plotius eltűnődött.

– Milyen az a hajó? – kérdezte.

– Alkalmasnak látszik – mondta Máté.

– Ha megvesszük, el tudjuk adni?

Uri nem értette, mit kérdez Plotius, a többiek azonban kapcsoltak.

– Ez az! – kiáltotta Hilarus. – Itt megvesszük, átvisszük, és ott felárral eladjuk!

– Helyes; de kinek? – kérdezte Máté.

Csönd lett.

– Mondjuk megvesszük – mondta Máté –, jó ötlet. A mester olcsóbban fogja adni, mint a tulaj adná; neki majd hazudik valamit, és szerez neki kártérítést, a mester így is keres egy rakás pénzt munka nélkül, ez rendben van. A tulajdonos sem jár rosszul, mert nem olyan biztos, hogy csak a fele értékre biztosította: tele van a világ hamis 101hajókatasztrófákkal, és a biztosítók nemigen tudják bizonyítani, hogy csalás történt; a tulajdonos megkapja a biztosítótól a teljes értéket, és még keresett is rajta: azt, amit a mestertől kapott. Ez is rendben van. Még az is lehet, hogy a tulaj és a mester összejátszik a biztosítóval szemben, szokták. Hadd keressenek. És hadd veszítsenek végre a biztosítók, azok a szemetek. Valahogy átvisszük, ez is rendben van. De ki veszi meg tőlünk Kaiszareában?

Hallgattak.

– Csak akad ott valaki – mondta Hilarus reménytelenül. Nagy kalandra vágyott a tanító, és fájt neki, hogy semmi se lesz belőle.

– Urit meg sem kérdeztétek – mondta Plotius.

A többiek rábámultak, Uri elpirult. Egyiküknek sem volt barátságos a pillantása. Mondani kell valamit.

– Nem értek a hajózáshoz – szabadkozott. – Általában semmihez sem értek. Mélyen sajnálom, hogy nem méltóbb ember jött veletek helyettem.

– Mindenkit méltónak teremtett az Úr – mondta Plotius –, aki az oktalan állatokat is megteremtette, mert célja volt velük. Mi nem sejtjük a Teremtő szándékait, de végzéseit elfogadjuk. Nos?

Mégis mondani kellett valamit.

– Nem jön jól egy ilyen hajó valakinek odaát? – kérdezte. – A zsidó flottának, esetleg…

– Ingyen adományként biztosan elfogadnák – bólogatott lelkesen Máté. – Talán meg is vennék, ámbár mélyen áron alul. De ezzel a veszteséggel nemhogy elszámolni nem tudnék, de ki se tudom gazdálkodni.

Csönd volt.

– És a rómaiak? – kérdezte Uri.

Máté felnevetett, a többiek is vele nevettek.

– A rómaiak – magyarázta Plotius – szépen átvennék a hajót, minket pedig lefognának azzal, hogy loptuk, és átadnának a Szanhedrinnek, hogy ítéljen el. Senki sem kelne a védelmünkre a jeruzsálemi vének közül. Rabláncon evezhetnénk az életünk végéig.

Uri felhorkant:

– Mi vagyunk a delegáció! Nekünk védlevelünk van! Mi római polgárok vagyunk!

Plotius hozzálépett és megpaskolta a vállát.

– Édes fiam, igen jó kapcsolatban áll a Szanhedrin a rómaiakkal – mondta –, igen-igen jó kapcsolatban, és ez így helyes. Ez a béke, legyen áldott. Rómából persze Júdeába loholnának páran az érdekünkben, szeretett családtagjaink nem adnák fel soha, és minden fórumon bizonygatnák, hogy a Szanhedrin nem is ítélkezhet fölöttünk, római 102polgárok fölött; szerető rokonaink előbb-utóbb be is tudnák ezt bizonyítani; a római hatóság aztán kerestetne is minket égen-földön becsülettel; ez eltartana fél évig, egy évig vagy még tovább, ha nagyon igyekeznek; azalatt azonban mi rég meggebedtünk egy gályán, talán éppen azon, amelyet a rómaiaknak mi ajánlottunk fel megvételre.

Uri nem adta fel:

– A Szanhedrin nem ítél el római polgárokat! Te mondtad!

Plotius felnyögött.

– Édes fiam – mondta –, a Szanhedrinben olyanok ülnek, akiket a főpap vitt be oda. A főpapot a római helytartó nevezte ki, és akármikor leválthatja, meg se kell indokolnia. Nem-vallási ügyekben a főpap úgy táncol, ahogy a helytartó fütyül, a bizalmasai pedig úgy táncolnak, ahogy ő fütyül. Azt hiszed, nem kapna a főpap sokezer sestertius hallgatási pénzt a rómaiaktól azért, mert egy zsidó tulajdonú hajót elcsakliztak? Megkapná a hajó teljes árát, vagy még annál is többet.

– Ez korrupció! – kiáltotta Hilarus.

– Ez a neve latinul – bólintott Máté.

Hallgattak. Plotius Urihoz fordulva mondta, de a többiek is erősen figyeltek:

– Mindemellett én messzemenően, meggyőződéssel támogatom a mindenkori jeruzsálemi főpapot és a Szanhedrint, bármi rosszat követnek is el, mert azoknál az eszelősöknél, akik zavaros eszméikkel és beteg képzeletükkel az ő hatalmukat rongálják és a békét, a vallásunkat, a zsidóság létét veszélyeztetik, mindenképpen jobbak.

A kérdéses hajót megtekintették ugyan másnap, de belátták, hogy nekik túl nagy, és a döntést elnapolták, hátha történik valami. Az alagsorból el kellett költözniük, az omladozó városfal mellett találtak egy elhagyatott, romos épületet, a földszintjét kitakarították. Nem volt valami biztonságos hely, de nem került semmibe és közel esett a kikötőhöz. Úgy döntöttek, hogy hárman mindig „otthon” tartózkodnak, a többiek pedig figyelik a forgalmat és tájékozódnak.

Uri a várost járva csodálkozott, hogyhogy egy ilyen jelentős kikötőváros ennyire elhanyagolt állapotban van: nemcsak a városfal omlott be sok helyen, de a szentélyek nagy részére is ráfért volna a renoválás.

Az egyik falra ragasztott papiruszhirdetmény előtt megállt.

Máté is megállt.

A hirdetmény azt adta tudtul, hogy az amfiteátrumban másnap 103fellép a híres-nevezetes Makedóniosz, és a téziseit személyesen fogja elmondani.

Uri izgalomba jött.

– Két műve is megvan nekem otthon – mondta. – Szellemes ember, jó lenne meghallgatni.

Máté nem szólt semmit.

– Nyolc ast kell fizetni a teátrumban – mondta Uri –, ide van írva.

– Látom – mondta Máté. – Nem olcsó.

– Nem megyünk el meghallgatni? – kérdezte Uri.

Máté rábámult. Uri látta, hogy csodálkozik, holott nincs előírás, amely tiltaná, hogy egy nem-zsidó filozófus téziseit egy zsidó meghallgassa, nem idegen szertartás papja elvégre.

– Én meghallgatnám – mondta Uri csökönyösen.

– Hallgasd meg – mondta Máté, és indult tovább.

Uri utána eredt.

– Nincs pénzem – mondta. – Adj kölcsönt nyolc ast, Rómában megadom.

Máté megállt, a tógája alá nyúlt, kis zacskót vett elő, amelyet a derekára kötözve hordott, kivett belőle egy sestertiust és Uri felé nyújtotta.

Uri habozott.

– Vedd csak el – mondta Máté. – Eljössz egyszer hozzám Ostiába, és meghívsz egy kancsó borra a legjobb kocsmában.

Uri megköszönte és elvette.

Fohászkodott, hogy másnap még ne jöjjön hajó. Imádsága meghallgattatott, ő pedig délután az amfiteátrum bejáratában az őröknek odaadta a pénzt, és várta, adjanak vissza. Az őrök odébb taszigálták, és hátulról is nyomták a belépni szándékozók, kénytelen volt továbbmenni. Veszített nyolc ast, mert egy sestertius az tizenhat as. Milyen jól jönne pedig az a nyolc as! Belekötötte volna az ágyékkötőjébe, és azzal a boldog tudattal nem költötte volna el, hogy bármikor megteheti.

Harminc sor futott körbe az amfiteátrumban, Uri korán érkezett, hogy az első sorok valamelyikében leülhessen, mert följebbről végképp nem látta volna a szónokot. Remélte, közel jön majd hozzájuk. Az amfiteátrum nem telt meg teljesen, de azért rendes közönség jött össze, és Uri megkönnyebbülve látta, hogy zsidók is vannak közöttük. Ezt majd elmondja Máténak, aki az ő pogány filozófia iránti érdeklődését mintha helytelenítette volna.

A félkörívek által közrefogott térség közepén deszkából ácsolt emelvény állt, hátul öt lépcsőfok vezetett fel rá, a szónok tehát oda fog felhágni, talán az akusztika miatt. Ha Uri néhány sorral feljebb 104ül, kilát a táj fölött a tengerre, a kékjét látta volna, legföljebb a horizontot nem, de mindenképpen a dobogóhoz akart közel ülni.

Kellemes koratavaszi délután volt, a porondon megjelent egy kis csapat, négyen hordszéket hoztak, abban ült a filozófus. Kopasz homlokát babérkoszorú ékítette. Nagy testű, vörös fejű ember volt, ezt a második sorból Uri világosan látta, mert a hordszéket körbehordták az első sor előtt, és a filozófus vidáman integetett a nézőknek, akik biztatóan kiabáltak feléje, mintha kocsiversenyző lenne. A szolgák mögötte loholtak, köztük egy kicsi emberke szedegette a lábát.

Az orvosa, mondták a tömegben, mindenhová vele utazik, és ha kell, akár szónoklat közben is eret vág rajta. Kiváló orvos, magánál Celsusnál tanult.

Uri csalódottan nézte, ahogy a nagy testű filozófus két szolga támogatásával nehézkesen mászik fel a lépcsőn az emelvényre. Bár a tógája redőit még a földön szépen rendbehozták, mégis rosszul állt rajta, idomtalanul nagy csípője kétoldalt kinyomta. Uri a tekercsek alapján másmilyen külsejű embert képzelt el magának: magas, szikár alakot éles vonásokkal, hegyes orral, gunyorosan villogó szemmel. Ennek tömpe volt az orra és dülledő a szeme. Igaz, hogy Szókratésznek is teljesen torz feje volt, turcsi orrú, mulatságos mellszobra ott áll a Capitoliumon, a többi nagy görög társaságában, akiknek szintén nem vonzó a külsejük, az egyetlen Eurüpidészt kivéve, aki gyönyörű férfi volt.

A tömeg zajongott, a filozófus mellé asztalkát tettek a dobogóra és egy amforát, amelyben bor lehetett. A segédek hátul félkörívbe álltak és áhítatos mozdulatlanságba süppedtek. Az orvos az emelvény mellett ácsorgott, szemét a szónokra szegezte. A filozófus felemelte a jobbját. A tömeg elcsöndesedett. Aztán a filozófus megszólalt, zengzetes, mély hangja volt, betöltötte a teret.

Humoros témával kezdte: a krokodil ember akar lenni, és megkérdezi a tevét, mint az ember szolgáját, ugyan melyek is az emberi lét differencia specifikái, a teve pedig sorolja, majd tanácsokkal látja el a krokodilt, hogyan legyen teve, mert az már majdnem ember. A második vagy harmadik mondat után Uriban felrémlett, hogy ezt a szöveget ismeri, s valóban tudta kívülről. Nevetgéltek az emberek, boldogan követték a nem teljesen szellemtelen, de nem is igényes szöveg fordulatait, és Uri rájött: nemrég egy másik szerző tekercsében olvasta ezt a mesét több hasonló mű között. Még mindig remélte, hogy téved, de szeme előtt megjelent a tekercs, és még arra is emlékezett, a tekercsen melyik szó hol helyezkedik el.

A filozófus úgy mondta a szöveget, mintha az ő szerzeménye lenne.

105

Uri körülnézett, az emberek önfeledten kacarásztak.

Plágium. Ellopta egy másik filozófus szövegét. Annyi fáradságot sem vett, hogy újat írjon, vagy legalább a saját régebbi szövegét mondja el.

Uri elszomorodott. S amikor a szónok, a megérdemelt sikert learatván, hajlongva ünnepeltette magát, majd ivott a borból, és felemelt karral csöndet kérvén új témába kezdett, nem lepődött meg, hogy ezt a mesét is ismeri. Ez egy másik filozófus vidám dolgozata volt arról, hogyan tetteti magát Zeusznak egy varga, hogy a barátja feleségét megszerezze, s az erényes hölgy miként is kéri magának Zeusznak a segítségét, aki aztán a hölgyet isteni szerelmében részesíti.

A közönség gyanútlanul nevetgélt, a hölgyek az illetlen fordulatoknál illedelmesen sikongattak kissé, mert gazdag, felékszerezett hölgyek is ültek a nézők között férjük vagy szeretőjük társaságában, és nem tiltakozott senki. Uri erős késztetést érzett, hogy a meglopott szerzők nevében felálljon és a tolvaj ellen mennydörögjön, de fegyelmezte magát, s megvetően nézte, ahogyan a különböző szerepeket a magát filozófusnak nevező kövér férfiú egy személyben eljátssza. Nem volt rossz ripacs, a női szerepben riszált, pipiskedett és magas hangon vinnyogott, miközben az alak jellemét is ábrázolta.

Felnőtt férfiak és nők élvezték a gyermeteg meséket, felnőttek, mégis tök hülyék.

Uri leverten ballagott haza. Kidobott tizenhat ast, ami nem is az övé, egy ilyen méltatlan bohóckodásért. Emlékeiben felidézte az imént látott filozófus ama két művét, és úgy találta, hogy azok, most feltámadt, elfogult ellenszenve ellenére, jó művek. Nem hasonlíthatóak a nagyok műveihez, de van bennük valami komolyság, valami méltóság, a szellemnek némi emelkedettsége. Borzasztó, hogy egy komoly filozófus pojácaként, mások szövegét elorozva keresi a pénzét.

Megpróbálta megbecsülni, mennyit kereshetett ezen a délutánon a filozófus. A harminc sor körülbelül kétharmadig telt meg; egy sorban elfér körülbelül 150 ember; lehettek ott tehát háromezren. Ezerötszáz sestertius. Költségei is vannak a filozófusnak, a teátrum bérleti díja, ki tudja, mennyi, talán ennek a harmada lehet, meg az állandó kísérőinek a fizetése, amit nem könnyű megbecsülni. A hordszéket nyilván helyben bérelte. Az állandó orvos biztosan drága. A szolgák mindegyike többe kerülhet naponta, mint Rómában az ő egész családja.

Nem lehet nagy összeg ennek a nyomorult tolvajnak a tiszta bevétele, ha ennyi léhűtőt kell eltartania. Mennyi maradhat meg neki személyesen? Legföljebb kétszáz sestertius. Ebből az ő családja persze hónapokig elélne. De azért ez nyomorult fizetség.

106

Vajon hogyan tervezi meg az itáliai körútját ez a pojáca? Minden harmadik-negyedik nap másik városban léphet fel. Lehet, hogy gazdag városokban nemcsak amfiteátrumban tündököl, hanem a tehetősek is meghívják a házukba; Szürakuszaiban sok a gazdag, a jobb villákból ítélve; lehet, hogy holnap magánházakban is hajlong, s azért még többet kap, mint a teátrumban. Az is lehet, hogy ilyen alkalmakkor komolyabb szöveget deklamál.

Platón vagy Arisztotelész nem művelt ilyesmit.

Uri kötelességének érezte, hogy másnap a filozófus előadásáról beszámoljon Máténak. Őszintén elmondta, mennyire csalódott benne, s hogy a filozófus mások műveit lopta el.

– Nekem tetszett – mondta Máté.

Uri elképedt.

– A legfelső sorban ültem – mondta Máté –, odáig is tisztán elhatolt a hangja. Láttalak a második sor közepén. Sokat forgolódtál, a közönséget bámultad.

Figyel, gondolta Uri. Követ és figyel. Mi vagyok én, kém, akinek a szürakuszai amfiteátrumban volt titkos találkám valakivel?

– Próbáltalak utolérni a tömegben – mondta Máté –, de a kijáratban megrekedtem, és mire átverekedtem magam, már nem voltál sehol.

Uri felsóhajtott. Megint rosszat feltételezett valakiről, holott valóban nagy volt a kijáratban a tülekedés.

Jött végre egy hajó Júdeából, péntek délután futott be, két-három órával a napnyugta, a szombat bejövetele előtt.

Valerius épp a kikötőben őrködött, ő jelentette rohanvást, hogy máris sikerült megegyeznie a kapitánnyal, aki vasárnap hajnalban felveszi őket, akkor indul vissza Kaiszareába. Máté nem volt boldog, hogy a hajófogás dicsőségét elorozták előle. Valerius repesett és részletesen leírta, milyen az a kétsorevezős, amelyen hajózni fognak. Uri csodálkozott, milyen gazdag hajózási szókincse van Valeriusnak, ő a felsorolt árbocfélék és vitorlafajták nevét sose hallotta addig. Valeriusnak, a templomszolgának a hajózás lehet a mániája. Meg is kérdezte, hajózott-e már valaha. Valerius azt felelte, hogy igen: Itáliából Szicíliába pár napja a kompon. De majd most, majd most, mondta, és a szeme eszelősen ragyogott. Uri kevésbé örült: jön egy kóbor kis vihar, és máris a tenger fenekén találják magukat. Most, hogy lett hajójuk, a legszívesebben visszafordult volna.

A júdeai hajó vagy százötven-kétszáz rőfnyi távolságban horgonyzott a parttól, és egy hatalmas, száz-százhúsz láb magas csigás 107szerkezettel húzták fel a hajó által szállított hatalmas rönköket, majd leeresztették a csónakokra, amelyek a rönkökkel kieveztek. A csigás szerkezetnek a tengerben volt a talapzata. Máté azt mondta, azért sem jön közelebb a hajó, nehogy a rabszolgák a vízbe vessék magukat és kiússzanak. Nem lenne ugyan sok esélyük, mert egymáshoz vannak láncolva, de nem árt az óvatosság.

Urinak feltűnt, hogy a hajón és a parton csak rabszolgák dolgoznak néhány hajcsár felügyeletével, és ezt szóvá is tette.

Iustus, aki Valeriusszal őrködött a parton, nevetett.

– Láttad volna, ahogy a partra ugráltak a matrózok – mondta –, és ahogy rohantak! Siettek, hogy a szombat bejövetele biztos helyen érje őket.

Máté is nevetett, pedig nem is látta:

– Mellettünk fognak ünnepelni – mondta.

Fél órával a szombat beállta előtt érkeztek a fűrészmalomba, ahová Máté vezette őket.

Amíg a Nap le nem hanyatlott, a rabszolgák – teljes családok: apák, anyák, gyerekek – szünet nélkül körbe-körbejárva forgatták a hatalmas, bordázott kereket, amelyhez rézsút másik, hosszú tengellyel ellátott kerék volt szorítva, s a tengely megvastagított végére erősített szíj forgatta meg a hatalmas körfűrészt. Mások a friss szállítmány gömbfáit fűrészelték négyzetesre: egy bevágott réssel bíró asztalon tolták a rönköt, amelynek a felénél a fűrész sisteregve kapott bele a fába és hasította le a fölösleget. Újabb rabszolgák a fölösleg aprításával voltak elfoglalva. Látott már malomban körbejáró lovakat Uri, és csodálkozott, itt miért nincs belőlük egy sem; Hilarus arra tippelt, hogy a rabszolgák takarmányozása olcsóbb.

A rönköket még Júdeában szárították ki, ott kedvező a klíma; nedves fát nem érdemes megmunkálni, mert később megvetemedik, és nemcsak az építészt, de a szállítót is beperelik, ha emiatt egy többemeletes bérház összeomlik, ami csaknem minden héten előfordul Rómában. Plotius magyarázta mindezt. S amellett, hogy drágábban lehet továbbadni feldolgozva, a négyzetes kiképzésnek az az előnye is megvan, hogy egymáshoz illesztve többet tudnak belőlük a következő, észak felé induló hajóra pakolni, folytatta aztán a fűrészmalom tulajdonosa, Áron, aki vendégül látta őket.

– Az lenne az igazi – mondta Máté –, ha négyzetes törzsű fák nőnének maguktól.

– Nem örülnék – mondta Áron –, mert akkor kevésbé jövedelmező szakmát kereshetnék magamnak.

Uri csodálkozott, hogy még a fűrészport is zsákokba gyűjtik. Máté megmagyarázta: azokat is Rómába szállítják, hogy felszórják vele a 108gazdagok háza előtt a sarat. Uri csodálkozott: még ez is Júdeából jön? Sokszor látta, ahogyan fűrészport szórnak Rómában a sárba. Nem gondolta, hogy ehhez a fűrészporhoz köze lesz egyszer.

Nem sokkal olcsóbb a fűrészpor, mint a gerenda, mondta Máté, a Júdeában kivágott erdők maradéktalanul hasznosulnak. Ő is rengeteg fát szállított életében; Júdeában majd megmutatja azoknak az erdőknek a helyét, amelyeket az elmúlt évtizedekben kivágtak: a fák hiányában a földet elfújta a szél, és a sziklák kiütköznek a talajból. De hát mit tegyünk, mondta, ha mást nemigen lehet exportálni Júdeából.

– Datolyát is lehet – mondta Uri.

– Eddig lehetett – mondta Máté –, de újabban betelepítették Itáliába is, sajnos.

Pontosan napnyugtakor a rabszolgák abbahagyták a munkát, hogy vasárnap kora hajnalban, az első fénynél kezdjék majd újra. Elvonultak egy nagy, istállószerű hodályba, ahol valamennyien laktak, s ahol a maguk szombatját ők is megünneplik. Nem volt rajtuk lánc, csak a fülük volt kifúrva; a legalább tíz lábnyi kőkerítést elnézve Urinak nem volt kétsége afelől, hogy nem tudnak megszökni. Az egyetlen kapuban két őr is állt, kezükben pajzs és dárda, azok nem zsidók voltak, így hát őrködhettek szombaton.

Uri eltűnődött, miért érzi magát kínosan, hogy a zsidó malomtulajdonos zsidó rabszolgákat tart. Rómában a zsidók már felszabadultak, és nem érkezett utánpótlás Palesztinából, évtizedek óta béke van. Hogy lettek ezek a zsidók rabszolgák mégis?

Plotiustól meg is kérdezte.

– Nem tudták az adósságukat kifizetni – mondta Plotius –, és családostul eladták magukat.

Uri megborzongott.

– Úgy gondolják – folytatta Plotius –, hogy kedvezőbb, ha a család együtt marad, és azt is gondolják, hogy zsidó házban jobban járnak. Nem mindig járnak jobban.

Uri elképzelte, hogy apjával és a húgaival körbe-körbeforgatja a bordázott kereket órákon át, és beleszédült. De nem érkezik faszállítmány Szürakuszaiba naponta. Talán nem csak szombaton pihenhetnek.

Lelkifurdalása támadt, hogy a rabszolgákat ő sem üdvözölte, holott a háznéphez tartoznak ők is. Na majd holnap este.

Hatalmas, igazi itáliai ház volt Ároné minden hozzávalóval: átriummal, konyhával, hálótermekkel, s a kertjében két nagy medence is állt, az egyik rituális tisztálkodásra – ők is megmerítkezhettek benne, valamennyien kaptak egy tiszta köténykét, ami a szemérmüket 109takarta –, a másikban pedig gyönyörű, különös formájú halak úszkáltak. A nem-zsidó rabszolgák, mert olyanok is voltak, egész éjjel kiszolgálták őket, rájuk a szombati tiltások nem vonatkoznak. A ház csatornázva volt, s akárcsak a gazdagabb római villákban, az árnyékszékben vízöblítést alkalmaztak. Uri az est folyamán háromszor is hosszasan ücsörgött az ovális agyagülőkén, az illemhely mennyezetig felcsempézett, Salamon-csomókkal díszített falát nézegetve, meztelen talpát a padlócsempe kellemesen melegítette: a padlófűtést az összes helyiségbe bevezették.

Áron középkorú, átlagos kinézetű ember volt, és igen meg volt elégedve az élettel. Két fia is velük töltötte a szombatot, fiatal felnőttek lévén már saját házukban laktak és önálló ipart folytattak, bár még nem nősültek meg. Uri úgy érzékelte, hogy az ő delegációjukat lenézik. Messze van Róma, nem sok közük van hozzá. Sikeres, jó házból való szürakuszai üzletemberek, akiknek a római zsidó közösség nem jelent semmit. Valószínűleg soha egyetlen tekercset sem olvastak el életükben. Ők se tudták volna, ha ott vannak az amfiteátrumban, hogy a szónok más műveit deklamálja. Boldognak látszottak.

Áron azt javasolta, sorsoljanak maguknak borkirályt. A társak lelkesen helyeseltek.

Uri nem tudta, mi ez a tisztség.

Kockát vetettek, ami szerencsejáték kelléke, s az a zsidóknak nemcsak szombaton, de mindennap tilos, ám most csak sorsolásra használták, és arra semmiféle tiltás nem vonatkozik. Több forduló után Valeriust hozta ki a véletlen. A templomszolga annyira örült a szerencséjének, hogy önfeledten ugrándozott és tapsikolt, mint egy gyerek, Uri bámulva nézte.

A nem-zsidó szolgák kihoztak egy hatalmas bronztálat, teleöntötték vízzel, hoztak még néhány nagy tálat meg egy tucat jókora amforát, és díszes murrhapoharakat raktak eléjük az asztalra.

Valerius megparancsolta a szolgáknak, hogy fele-fele arányban keverjék a vizet a borral. A nagy tálakat – a nevük keverőtál, mint kiderült – fele-fele arányban megtöltötték borral és vízzel, s ebből tölcséren át mindenkinek a poharába mertek egy nagy kanállal.

Akkor Áron azt mondta: itt az idő, hogy az imákat elmondják.

A két áldás közül az elsővel kezdték, mert a második a papi áldás, azt ők nem mondhatták el, aztán elmondták a Semát, majd a hét áldást, ami szombaton kötelező, végül elmondták a szombati kiddust, amire a magánházakban kötelezően bort kell inni.

Akkor Valerius azt mondta: mindenki egy hajtásra igya ki, aztán kapja meg a következőt.

Megtették.

110

Attól kezdve Valerius szabta meg, milyen arányban kevert bort és hányszor igyanak. Parancsának engedelmeskedniük kellett, hiszen ő lett a borkirály. A borkirályi tisztségről sem az írott, sem az íratlan Törvény nem mond semmit, tehát szabad borkirálynak engedelmeskedni szombaton.

Iszogatás közben társalogni és a kertben üldögélni szintén szabad. Uri át-átsandított a magas kőkerítésen túl sötéten magasodó emeletes épületre, amelyben a matrózok ünneplik a szombatot. Észrevette, hogy a többiek is oda-odanéznek. Olajmécses világított a pici ablakokban a függönyök mögött, akárcsak náluk, a kertbe telepített asztalon, és néha macskasivításhoz hasonló hangokat lehetett hallani. Talán van menórájuk nekik is odabent. Mert az ő kertjükben volt egy hatalmas, bronzból öntött, márványtalapzatú menóra, s mind a hét gyertyája égett.

– Már döfölnek – mondta Áron.

A többiek nevettek.

Urinak sejtése támadt, miféle is lehet az a szomszédos, sötét épület.

De azért megkérdezte. Az volt: a szürakuszai zsidó kupleráj.

A matrózok oda siettek annyira.

A bordélyház zsidó tulajdonban van, mesélte Áron, és zsidó nők laknak benne, lehetnek vagy három tucatnyian, így mesélik legalábbis, mert ő bizony sose látta őket. Gurgulázva nevetgélt, s a fiai ugyanolyan undorodva nézték, mint Rómában Gaius Luciust a fiai. Csak itt a feleség nem volt jelen; senki sem kérdezte meg, él-e, hal-e, vagy netalán Áron elkergette, kiadván neki a válólevelet.

A prostituáltak Júdeából és Galileából érkeztek, mesélte Áron, és érkeznek is folyamatosan; aki megszökik vagy meghal, azt azonnal pótolják, mert igen nagy a forgalom; van közöttük kicsi, nagy, sovány, kövér, nagy mellű, apró mellű, vékony combú, vastag combú, széles csípőjű, keskeny csípőjű, vörös hajú, fekete hajú, rövid hajú, hosszú hajú; akad, aki táncolni tud, akad, aki hárfázni, akad, aki szépen olvas fel, akad, aki teljesen hülye, de a szerelmi művészetben valamennyien járatosak. Elvált feleségek, zsoldosok által felcsinált gyereklányok, elhagyott vagy kiátkozott lányok, asszonyok, megerőszakolt szüzek, megesett nagymamák, tolvajok, eszelősök, varázslás miatt kiátkozottak, szóval szerencsétlen némberek egytől egyig, akik rég felfordultak volna, ha nem itt lennének, ahol fedél van a fejük felett, és ahol enni is kapnak, és nem is rosszat, nem is keveset. Nemcsak zsidó kuncsaftokat fogadnak, de a zsidó matrózok mindenkor előnyt és árengedményt élveznek, mert a tulajdonos a vallási parancsokat mindenben és mindenkor szigorúan betartja.

Csönd támadt, iszogatták a bort, és próbáltak nem a sötét, emeletes 111épület felé pislogni, amely ott magaslott a kert végében, a medencéken túl, a magas falon is túl, s ahová, Uri így érzékelte, vele együtt valamennyien vágynak.

– Szombaton a bukott nők sem dolgozhatnak, ha zsidók – szólalt meg Uri.

Ezzel Iustus is, Hilarus is élénken egyetértett: felháborítónak, sőt égbekiáltó bűnnek találták, hogy zsidó nők szombaton munkára legyenek kényszerítve, ráadásul egy zsidó által, még ha kurvák is.

Uri Plotiusra nézett, de az nem szólt. Valerius a fejét csóválta, és újabb, ezúttal egyharmad-kétharmad arányú keverést parancsolt, a kétharmad a bor volt.

– Nem is dolgoznak – mondta Máté és nevetett. – Szombaton a házasoknak házaséletet élni kötelező.

– Ez igaz, de ezek a nők nem házasok! Ezek ócska kurvák! – jelentette ki Hilarus, a tanító.

– De igenis házasok – mondta Máté, és hamiskásan nevetett. – Itt Szürakuszaiban az a szokás – Áron felé fordult –, javíts ki, ha rosszul tudom…

– Nem tudod rosszul – mondta vigyorogva Áron.

– …szóval úgy hallottam, hogy a matrózok bármikor beeshetnek a bordélyba, és minden további nélkül kiszolgálják őket. Ám ha éppen szombatra érkeznek, mert rossz volt a széljárás vagy fellázadtak az evezősök vagy meg akarták csáklyázni a hajójukat a kalózok és időbe telt visszaverni őket, akkor előre megírt házasságlevéllel fogadják őket szívélyesen, s ezeken az okiratokon csupán a kuncsaftok neve nincs kitöltve. A lányok neve be van írva szépen, csak a férfiaké hiányzik. Gyorsan kitöltik, miután a férfiak nőt választottak maguknak; a kupleráj tulajdonosa személyesen áldja meg az összes fiatal házast, és egész éjszaka törvényesen hentereghetnek. A szombatot úgy töltik, mint minden Istenfélő zsidó, és mert házasok, henteregniük kötelező is: Isten parancsát teljesítik szorgalmatosan. Aztán szombat este, amikor a Nap lemegy és a szombat véget ér, az előre megírt válási okiratba beírják a megfelelő neveket, aláírják mind a ketten, aláírják a tanúk is, azok is ketten vannak, és a továbbiakban törvényesen elváltnak tekintik magukat, mi tagadás, jogosan.

– Micsoda cinizmus! – szisszent fel Uri.

– Ugyan miért? – kérdezte Máté. – Valóban összeházasodtak. Sehol sincs leírva, hányszor köthet házasságot egy zsidó. És valóban elválnak. Minden a törvények szerint történik. Láttam ilyen házasságlevelet, nem is egyet, mert van, aki gyűjti. Többnyire persze elégetik, a valódi házasok mindenképpen, meg ne találják náluk véletlenül. A bordélyban nem marad bizonyíték. De az Úristen úgyis látja, amit 112látnia kell. És eddig egyszer se szólt közbe, nem sújtotta járvánnyal a házat, és sem földrengés, sem tengerár nem sodorta el, pedig elég régen üzemel.

– Amikor én idejöttem – mondta Áron –, akkor már megvolt, és annak majdnem húsz éve.

Ezen el lehetett tűnődni. Lyukacsos törvényeket adott az Úr a zsidóknak. Ennek persze örvendeni is lehetne éppenséggel.

– Ez a szürakuszai kupleráj a legemberségesebb, amelyről valaha hallottam – szólalt meg Plotius váratlanul. – A tulajdonos bevezette, hogy a férfiak nem előre fizetnek, hanem távozáskor, és pontosan annyit, amennyit a kéjnő mond, s akinek a státusa szombat estére valóban a frissen elvált feleségé. Itt nem verik a nőket, mert az a nő, akit vernek, bosszúból iszonyatosan nagy összeget mond be, és ha az ipsének nincs annyi pénze, a tulajdonos behajtja a többitől. Amíg nem fizettek valamennyien, senki sem mehet el. Vannak ott bivalyerős szolgák, akik a pénzt bárkiből kiverik. De erre nincs szükség, mert aki oda belép, a szabályokkal tisztában van. Állítólag előfordult, hogy a nő nem kért semmit. Persze ez csak legenda, a tulaj az ilyen nőt rögtön kitenné.

Itták a bort, kevés volt benne a víz.

– Cornelius, a ház birtokosa – mondta Áron – ugyanúgy Pater synagogae, mint én. Mozaikpadlót ajándékozott az imaháznak, tízezer sestertiusba került. Nem mint bordélytulajdonos, hanem mint kereskedő. Hiszen kereskedik elvégre. És adományát a közösség elfogadta.

– Előfordult már – kérdezte Uri izgatottan –, hogy a házasságot másnap este nem bontották fel?

Sem Áron, sem Máté, sem Plotius nem hallott még ilyen csuda esetről.

Hilarus határozottan helytelenítette, hogy a házasélet szentségéből a bordélyban gúnyt űznek, és azon a véleményen volt, hogy a törvénytudóknak kötelességük az ilyen esetekre vonatkozó tiltásokat előbogarászni.

Plotius felhorkant: nincsenek törvénytudók, csak papok vannak és hívők; a törvénymagyarázók kártékony emberek, mert nem Mózes öt könyvének talaján állnak, magukat önhatalmúlag vallási tekintéllyé tolták fel, holott erre semmiféle legitimitást nem szereztek az Úrtól.

Uri csodálkozott, micsoda vad tüzek égnek Plotius szemében, aki az imént maga is olyan törvényt magyarázott, amelyet nem az Isten nyilatkoztatott ki. Lehet, hogy Őneki terjesztették fel valamikor talán, de még nem hagyta jóvá, mert ha jóváhagyta volna, tanítanák.

Áron engedékenyebben viszonyult a kivonulóknak nevezett mesterekhez, akik odaát sokan vannak és legalább száz éve tanítják a 113népet: tanácsaikkal, törvénymagyarázataikkal tekintélyt szereztek, még a Szanhedrinben is ott ülnek, igaz, kisebbségben. Mind Jeruzsálemben, mind a többi városban jogi tanácsukat bonyolult esetekben a bíráskodásra választottak kikérik.

– Na és ebben az esetben mit tanácsol egy mester? – érdeklődött Uri.

– Nem tudom – mondta Áron –, de gondolom folytak a prostitúcióval kapcsolatban kemény viták a Szanhedrinben is. Eredmény nincs: a prostituáltakról csönd van. Mintha nem is léteznének. Pedig ők is zsidók, és rengetegen vannak odaát.

– Ez nem egészen igaz – mondta Iustus. – A prostituált, akárcsak a vámszedő, bíróság előtt nem tanúskodhat, még a saját ügyében sem. Hozatott tehát ellenük rendszabály.

– Ez igaz – mondta Áron –, de aki a prostituáltat használja, az tanúskodhat. Azt semmi hátrány nem éri. Holott nem a feleségével hál. Bűnt követ el, de nem büntetik. Mi ez, ha nem tanácstalanság? Egyes mesterek a prostituáltak védelmére kelnek odaát, és könyörületet kérnek a számukra, mert a prostituált a cupából sem részesülhet, vagyis a foglalkozásával képtelen felhagyni, különben éhen hal. Circulus vitiosus. De erről a főpapok eddig soha nem szóltak egyetlen szót sem.

– Van itt Szürakuszaiban pap egyáltalán? – kérdezte Hilarus.

– Néha van – mondta Áron –, odaátról szokott jönni néhány napra, ingázik, most éppen itt van, holnap reggel az imaházban megismeritek. De hamarosan visszamegy, Jeruzsálemben él a családja, közel a tűzhöz, ott osztják ki nekik az áldozati ételt, azok sose jönnek át. Van vagy nyolc gyereke neki, ha jól tudom…

– És ő mit mond erről a gyalázatos gyakorlatról? – kérdezte Hilarus, fejével a szomszéd épület felé intve.

– Nem mond semmit – nevetett Áron –, miért, mit kellene mondania? Tiltsa meg a matrózoknak, hogy nővel háljanak, miután hetekig hánykódtak a tengeren? Mondja nekik azt, hogy váltsanak át férfiszerelemre? Ezt nem mondhatja: súlyos bűnre beszélné rá őket. Úgyhogy hallgat. Azt persze nem tudom – tette hozzá –, hogy kitől és mennyit kap ezért a hallgatásért. Végtére is jogában állna ezt a házat elátkozni. De sose átkozta el. Ám arról sem tudok, hogy fizettek volna neki azért, hogy a házat átkozza el.

Ittak, mert Valerius ismét felszólította rá őket, és ő volt a borkirály.

– És mi történik – kérdezte Uri –, amikor a szombat a tengeren éri a hajót? A rabszolgák abbahagyják az evezést? A matrózok nem másznak fel az árbocra?

– Az ilyen helyzet más – mondta Máté –, életveszély esete forog 114fenn, és akkor dolgozhatnak, mert ilyenkor a kivételes törvény érvényes, miszerint nem az ember van a szombatért, hanem a szombat van az emberért.

– Ez nincs benne a Tórában – mondta Uri.

– De a hagyományban benne van – mondta Máté.

– Két év híján száz éve még nem volt benne – jelentette ki Uri –, amikor Pompeius elfoglalta Jeruzsálemet, mert a támadás ellenére mi szombatot tartottunk, ahelyett, hogy védekezvén a töltést romboltuk volna aznap is. Nem lehet ez régi hagyomány, ha azóta került bele. De hol van ez leírva?

– Le van írva – mondta Plotius. – Láttam vaskos törvénygyűjteményt Júdeában és Galileában, nem is egyet, amelyek nem a Tóra törvényeit tartalmazták, hanem a Tórára alapozott későbbi törvényeket. Vastag, lelakatolt ládákban őrzik őket, és annyira értékesek, hogy nem is nézhet beléjük akárki. Kérdeztem, mennyiért vehetnék egy ilyet, úgy néztek rám, mint egy hülyére: ezek annyira értékesek, hogy nincs áruk, nem lehet adni-venni őket, csak öröklés útján szállnak a mester kedvenc tanítványára, az elsőszülött fiára vagy a testvérére. Az új törvények elvileg nem rögzíthetőek, számos esetben ugyanis a Tóra törvényeivel ütköznek, tehát ezek a törvénygyűjtemények nincsenek. De a gyakorlat mégis az, hogy azok is ezekhez a jogi esetgyűjteményekhez tartják magukat, akik ilyen könyvet sose láttak. Ha bonyolult esetben kell bíráskodniuk a kijelölt bíráknak és végképp tanácstalanok, olyan mesterekhez küldik a követeiket a kérdéseikkel, akik ezeket a gyűjteményeket ismerik. Persze ők is csak hallomásból, ahogyan meg van engedve, ők ilyet sose láttak, dehogy… Aztán persze, a tanácsot meghallgatván, a belátásuk szerint döntenek a bírák, mert a nemlétező törvénykönyv szerint ítélkezni nem kötelező… De mégiscsak aszerint ítélnek többnyire… Rómában precedensjognak hívnák az ilyet…

Ez az a hiányos jogbiztonság vajon, amelyről Plotius mesélt?

Itták a tiszta bort, amelyet Valerius, a borkirály parancsolt a gégéjükbe éppen, s tudatuk annyira elnehezült, hogy másnap egyikük sem ébredt fel időben, az imaházba nem is mentek el, és a szombati istentiszteletből nem részesültek.

– Csak az ebédet sajnálhatjátok – mondta Áron, fejét vizes kendővel borogatván –, hozzájárultam a beszerzéséhez és mennyeinek kellett lennie. Viszont a prédikációt megúsztátok. A papunk hosszan és unalmasan tanítja az erényt, mást nem is igen enged szóhoz jutni ilyenkor, buta ember szegény, mit tegyünk.

Nagy szerencse, hogy ilyen esetekben kéznél van a Tóra, s abból fel lehet olvasni azt, ami szombaton esedékes. Felolvasni pedig bárki 115felolvashat, akit a közösség, legalább tíz férfi, erre kijelöl. Ők éppen tízen voltak férfiak Áronnal és a fiaival együtt, nem kellett hát a rabszolgákkal együtt imádkozniuk. Máté gyorsan kitekerte a görög Tóra-tekercset és felolvasta belőle, amit kell, és ők annyira már voltak józanok, hogy az áment jó helyeken mondják.

Ahol tíz felnőtt zsidó férfi van együtt, ott jelen van az Isten, pontosabban ott mindenkiben benne van a Sekinah, az Isteni Jelenlét, és emiatt az a hely szent. Szent hely lett hát a puszta férfiúi jelenlétüktől a fűrészmalom tulajdonosának a háza. Annyira mindenképpen szent lett, mint az imaház maga, sőt meg is merítkezhettek az ima előtt a medencében ismét, miközben az imaházban elhelyezett tálban csak kezet mostak a hívők, talán némi vizet spricceltek magukra hanyagul; és ők is nagy ebédben részesültek, ami a szombatnak mégiscsak a leglényege, mert úgy rendelte a Mindenható, hogy a hetedik napon az addig netán éhező zsidók is emberhez méltó élelemhez juthassanak végre.

Uri eltűnődött: szent hellyé vált-e a szomszédos bordélyház is a szombat alkalmából vajon? Biztosan van abban az épületben legalább tíz férfi, aki az előírt módon imádkozik éppen. Meglehet, a többségük Corneliusszal és családjával együtt jelen van a szombati istentiszteleten az imaházban, jókor mondja ki az áment, és betegre zabálja magát az ingyenebédből. S még az is lehet, hogy tegnap elvett feleségüket, akitől még ma el fognak válni, magukkal vitték, elvégre a nők és a gyermekek az imaházban egyenrangúak, csak nekik nem háromszor, csupán kétszer kell a Semát elmondaniuk: reggel és este.

Nem érheti a matrózokat és a kurvákat szemrehányás: betartják a törvényt.

Bölcs rendelése az Úrnak, hogy a Tóra a vallás lényege, nem pedig az imaház, ahol felolvasnak belőle. A Tórát felolvasni, amióta a diaszpóra létezik, bárhol lehet, ha van jelen tíz férfi, és annyi össze szokott gyűlni.

Így hát a bordélyház ügyében hallgatag, egyéb ügyekben szószátyár ingázó pappal nem találkoztak, sem a helybéli zsidó koldusokkal, akik az imaházak udvarát és kertjét ilyenkor – akárcsak a római imaházak környékét – fölös számban ellepik. Ám a törvényt ők, a római zsidó delegáció érdemes tagjai, noha a szombati, imaházi istentiszteletet átaludták, végeredményben betartották mégis.

116

Vasárnap kora hajnalban az evező rabszolgákkal együtt rakodtak be a hajóba mindenféle drága rakományt, ennek a fele luxuscikk volt, amire a júdeai gazdagok áhítoznak, meg főleg a feleségeik: ilyen-olyan olajok, amivel újabban Itáliában kenegetik a testet, ilyen-olyan testszépítőszerek, testfestékek és ékszerek ládikákban; minden bajt garantáltan gyógyító füvek nedves, frissen tartó hordókban, meg szárított és porított alakban zsákokban; tükröcskék, tégelyecskék, ifjító kenőcsök, székrekedést oldó szerek, hasmenést megfogó szerek, hajhullást gátló szerek, kopaszodást megszüntető szerek, levált körmöt újranövesztő szerek, pattanást és szemölcsöt kiirtó szerek óriási mennyiségben.

A szállítmány másik fele szicíliai bor volt és jókora zsákokban mandula. Ennyi mandulát Uri el se tudott volna képzelni korábban. Egyszer evett életében: pörkölt mandulával szórták meg vékonyan a sült halat a bármicváján.

Uri is cipelt kisebb csomagokat a pallón át a csónakba, amely az öbölben horgonyzó hajó és a part között ingázott; oldalvást pislogva bámulta közben a rabszolgákat, akik zokszó nélkül hordták, csak hordták a ládákat, tompa szemmel, érdektelenül, mintha malmot hajtó ökrök vagy öszvérek volnának. Amikor végeztek, leültek, amennyire a lánc engedte, kényelmesen; tízen-tízen voltak egymáshoz kötve, a római decimális rendszer újkeletű divatjának hála, amit a júdeai zsidók is átvettek; itáliai gyártmány lehetett a rabszolgalánc eszerint. Nyilván kényelmesebb, ha nem oldják le a láncaikat róluk, amikor imádkoznak. Eltűnődött Uri, vajon Istennek tetsző dolog-e, ha láncraverve imádkoznak hozzá; persze megszokhatta az Úr az ilyesmit az évezredek során.

Jött a hajcsár a segédjével, és kiosztotta az ételüket a kis tálkáikba, amit a bőrövvel összefogott tunikájuk alól vettek elő. Mohón szürcsölték és maszatos kézzel matattak benne. Uri arra gondolt, mi lenne, ha rabszolgának születik; éhen halna, ha nem moshatna kezet.

Nem köszöntem el Áron rabszolgáitól, jutott Uri eszébe, és kellemetlen sajgást érzett a gyomra tájékán. Mit gondolhattak ők a delegációról? Mit gondolhatott az urakról Tadeus, a nagyapja, a rabszolga?

Amikor álmosan, imbolyogva megjelentek a matrózok, a kapitány, aki nem tartott velük a bordélyba, hanem a hajón ünnepelte a szombatot a rabszolgákkal és a hajcsáraik egy részével együtt, kiadta a parancsot az indulásra. Uri eltűnődött, vajon vittek-e fel neki a hajóra prostituáltat, vagy fiúszeretője van a rabszolgák közül.

A hajnali imát az utasok már a hajón mondták el holtfáradtan a hajó orra felé délkeletnek, sőt már inkább keletnek hajlongva. A hajó orra furcsán festett: a hajlított, két oldalról egymás felé és felfelé szé117pen ívelő gerendák mintha össze akartak volna érni ott elöl büszkén, hegyesen, de csak egy tömpe, vastag rönkben találkoztak. Uri összehúzott szemmel nézte a rönköt, és lassan rájött: valamilyen szobor állhatott ott egykor, ahogy a római hajókon szokás, isten vagy istennő, de amikor a zsidók megvették, a szobrot lefűrészelték. Körülmetélték a hajót, gondolta Uri kajánul, aztán megrótta magát.

A hajó azért késett, mert a balzsamra vártak, valamiért nem jött meg a szállítmány időben. Galileából is vártak egy jókora adagot, és onnét mindig minden késik, azok ott nagyon ráérnek. A fát már rég felpakolták, de a balzsamnak most magas az ára, érdemes várni rá.

A kapitány is hallott róla, hogy Kaiszareában a stadionban volt valami tüntetés, de azt nem ők, kaiszareai zsidók szervezték, nekik semmi közük hozzá, ők valamennyien megfontolt és nyugodt emberek, azok Jeruzsálemből jöttek, de nem ezrek és százak, csak néhány tucat dühöngő csavargó; semmi bajuk nem lett, elmentek haza békével. Nem emiatt késtek, hanem mert nem jött meg a balzsam.

A hajó tele volt balzsamillattal, Uri undorodva próbálta kirázni az orrából, hiába. A hajó gyomrában volt a szállásuk, de ott ez a förtelmes szag még áthatóbbnak bizonyult, felment hát a tatra, leült a fedélzeten, hátát a parancsnoki állás falának vetve, és úgy aludt el ültében a szélben.

Arra ébredt, hogy a keze fázik és csikland. Odakapott, vonyítás volt a válasz. Kinyitotta a szemét, egy alacsony, rövid lábú, rövid szőrű, mulatságos pofájú, megnyúlt orrú, világosbarna kutya ugrott el tőle, de megállt vagy két rőfnyire, és várakozón nézte. Nemcsak kurták voltak a lábai, de görbék is, a hosszú farka jobbra-balra csapdosott. Urinak nem sok dolga volt állatokkal, legföljebb a macskákat kerülgette Rómában, ahol rengeteg van belőlük; a Túlnan lakói közül néhányan tartottak kecskét és birkát, a hagyományra való tekintettel, de keveset, mert nem volt hol legeltetni őket.

– Remus a neve – mondta egy matróz arámiul, éppen lemászott az egyik árbocról.

– Az anyja pedig Romulus? – kérdezte Uri jókedvűen, hogy a titkos családi nyelven szólhat.

A matróz nem értette, a fejét rázta, és eltűnt.

Uri cöcögött a kutyának, a nevén szólította, a kutya még lelkesebben csóválta a farkát, odatotyogott Urihoz és várakozóan nézte. Uri lassan kinyújtotta a megnyalt kezét és megsimogatta. A kutya hagyta, sőt erősen tolta a keze alá a homlokát, hogy simogassa még. Kurta lábacskái miatt nem tudta saját magát simogatni.

Uri a következtő imáig az ölébe fészkelt alvó kutyát simogatta.

Nem Remus volt az egyetlen kutya a fedélzeten, volt belőlük nyolc 118vagy kilenc, létszámukról megoszlott a matrózok véleménye. A rakományt fosztogató egerek és patkányok ellen valók. Mind ilyen kicsi testű, hosszú orrú kutya, átférnek a réseken. Minél kisebb egy ilyen kutya, annál jobb. Vadászkutyák voltaképpen, a rómaiak tenyésztették ki őket, és igen hasznosak. Nem kell etetni őket, hadd dolgozzanak, csak vizet kapnak néha.

Bárhová ment Uri, Remus követte. Uri arra gondolt: ez a kutya jobban ismeri, mint a társak, tudja, hogy megbízható, szerető ember. Vagy talán a magánynak van szaga, azt érezte meg?

A hajóra számtalan tömlő vizet, továbbá szárított fügét, sózott nyers halat, füstölt halat és szárított halat pakoltak az emberek számára, meg többszáz font kovásztalan kenyeret, amit vastagabbra sütöttek, mint a maceszt általában. Uri már estére megunta az egyhangú étket. Vizet visznek a tengeren, és halat visznek a tengerre. Még sincs a Teremtés tökéletesen kitalálva.

Felvont vitorlákkal, a kedvező északnyugati széllel haladtak keleti, majd északkeleti irányban, a kapitány azt mondta, tavasszal mindig jobb Szürakuszaiból Kaiszareába menni, mint fordítva. A rabok, akik a kétsorevezős hajó alsó szintjén eveztek – a felső sor üres maradt –, pihenőt kaptak. Uri lenézett rájuk. Ott hevertek egymáshoz láncolva a hajó gyomrában a félhomályban meztelenül. Levegőt és fényt felülről kaptak, onnét, ahol a létrán le lehetett volna menni hozzájuk, de a létra fel volt húzva éppen. Csak akkor bocsátják le, amikor a fegyveres hajcsárok az ellátmányukat leviszik, s amikor a szarral teli edényekkel felmásznak, a létrát is felhúzzák maguk után. Az egyik hajcsár mindig lent van velük, ő vezényli az evezés ritmusát; most is ott hever mellettük, ez a dolga. A hajcsárt váltani szokták, a rabokat nem.

A hosszú evezők be voltak húzva. Volt belőlük ott lent vagy negyven darab. Az egyik hajcsár észrevette, hogy Uri érdeklődve nézi a rabokat, és rögtön magyarázni kezdte görögül, hogy a felső teremben található evezők sokkal hosszabbak, s azokból húsz van.

– Ritkán használjuk – mondta –, mert azokkal nehezebb evezni; csak nagy vihar esetére valók, akkor sem haladásra, hanem a hajó stabilizálására. Olyankor a legjobb evezősöket vezényeljük fel.

Kopasz, izmos ember volt a hajcsár, a jóléttől már hízásnak indult. Uri nézte a széles pofahúsát és a tokáját, hízelgő törleszkedését visszataszítónak találta, de örült, hogy valakitől információkat nyerhet.

– Hogy lesz valaki hajcsár? – kérdezte.

A hajcsár meglepődött.

– Érdem és szerencse kell hozzá – mondta.

– Nem választhattál volna jobban jövedelmező, kevésbé veszélyes foglalkozást?

A hajcsár csodálkozott, aztán megértette, elvigyorodott.

– Boldog vagyok, uram, hogy hajcsár lettem. Nyolc évig gályáztam előtte odalent.

Uri némán nézte a lent fekvő testeket.

A hajcsár is rabszolga, csak vezetővé léptették elő.

A hajcsár további kérdésre várva alázatosan állt, és igyekvőleg meghajolt, hogy Uri sóhajtását is meghallja.

– Veritek őket? – kérdezte Uri, fejével lefelé intve.

– Muszáj – mondta a hajcsár. – A korbács nyelvét értik egyedül.

– Téged is vertek?

– Hát hogyne. Azt a nyelvet értettem egyedül.

– Gyűlölted azokat, akik vertek?

– Hogyne gyűlöltem volna. Ők is gyűlölnek engem azóta, hogy hajcsár lettem. De amíg gályáztam, nem gondoltam arra, hogy akik vernek, azok is gyűlölnek engem. Most már tudom, mert én is gyűlölöm őket. Ennek így kell lennie, különben nem bírnám ütlegelni őket.

Uri elfordult, összehunyorított szemmel a tengert nézte. Szürkéskék volt, fehér foltokkal. Valahol messze, a horizont elmosódott vonalán zöldes-barnás színek sziporkáztak, mintha durva szemcsékből rakták volna ki a mozaikot, az lehet a szárazföld. Még nincsenek messze a parttól.

– Itália partját követjük eleinte – mondta a hajcsár előzékenyen –, aztán átvágunk és a dalmát partok mellett hajózunk a görög szigetekig, majd Krétát érintjük, aztán továbbhajózunk a szíriai partig, és ott fordulunk délnek. Ha jó szelünk van, nem állunk meg Krétáig. Három hét az egész, vagy még kevesebb.

Uri a hajcsár fülét nézte, a lyukat, amely az évek során majdnem teljesen benőtt. Előbb is észrevehettem volna, gondolta.

Terhes volt neki a hajcsár jelenléte, de izgató is.

– Rabnak születtél? – kérdezte.

– Nem, dehogy, uram – tiltakozott a hajcsár –, mi, zsidók, ha nem tudnád, nem születünk rabnak.

Uri megszégyenülten hallgatott. Valóban nem tudta, hogy is van ez Júdeában.

– Volt nekem családom – mondta a hajcsár –, volt nekem munkám is: asztalos voltam; de megszállt az ördög, és megöltem a feleségemet meg az anyját, szekercével vertem szét az agyukat. A gyerekeimet is meg akartam ölni, annyira megszállt az ördög, de akkor már letepertek. A bíróság örökös rabszolgaságra ítélt, pedig meg is kövezhettek volna. Hálás vagyok a bíróságnak, uram. Meghagyták az életemet, persze ráadásbüntetésként, hogy sirassam az én boldogtalan kicsike 120porontyaimat, amíg élek, szám szerint hatot, akik atya és anya nélkül kénytelenek hányódni a világban… Azóta is keservesen siratom a sorsukat, és imáimban hőn kérlelem az Urat, hogy gondoskodjék felőlük… Ez az én nagy bűnhődésem, amitől a megkövezés megmentett volna…

Urit émelygés fogta el a készségesen valló hajcsár szavai hallatán, maga sem tudta, miért; talán a hangjának a színe volt förtelmes valahogy.

Odébb akart állni, tett is néhány lépést a párától csúszós fedélzeten, de a hajcsár ment utána. Uri visszafordult.

– Amikor rab lettél, nem jutott eszedbe, hogy megöld magadat?

A hajcsár megállt, meglepte a kérdés.

– Nem, uram – mondta némi gondolkodás után, és a hangja még magasabb lett a szellemi erőfeszítéstől. – Nem jutott eszembe. Megszállt az ördög, az tette, amit tettem, nem én. Nem tehetek róla, uram. A démont büntették, nem engem. A démon kiszállt belőlem azóta, érzem, de bűnhődöm, mert hagytam, hogy belém szálljon… Ez az én bűnöm, uram, nem figyeltem a démonra, és beengedtem a lelkembe…

Uri nézte a hajcsár zavaros szemét. A hajcsár Uri átfúratlan fülei mellett messzire nézett.

– Tudtad, hogy soha nem lehetsz szabad – mondta Uri. – Érdemes hát rabságban is élni?

– Nem tudom, uram – mondta a hajcsár, a saját visszaszerzett hangján. – Nem gondolkozik az ember. Él.

– Mégis éltetett valami – erősködött Uri.

– Meglehet, uram. Sőt igen valószínű. Bár, ami azt illeti, ha meg akarom ölni magam, nem lett volna mivel. De nem jutott eszembe. Amikor verni kezdtek a hajcsárok, és rögtön verni kezdtek, hogy tudjam, hol a helyem, az volt bennem, hogy én is hajcsár leszek egyszer. Hajcsár leszek, és visszaadom kamatostul. Nem nekik, nekik nem lehet, hanem az evezősöknek. És vissza is adom. Igen, uram. Ez így volt. És így is lett, uram.

Uri hunyorgott. A hajcsár ott állt előtte. Ha az arcába vágnék, gondolta Uri, engem nem róna meg senki, és ő nem merne visszaütni.

Különös.

Isten két egyforma teremtménye vagyunk, és mégsem. Hogy gondolta ezt a Teremtő voltaképpen?

– Őket is ez hajtja – mondta a hajcsár, fejével lefelé intve. – Nem lehet évszám evezni úgy, hogy az ember ne akarjon valamit. Hajcsár akar lenni mind. Ha nem most, akkor egy év múlva, tíz év múlva, húsz év múlva. Mert hajcsárnak lenni jó. Jobb verni, mint veretni. Mást ütlegelni, az maga a szabadság, uram. Aki nem ezt akarja, és 121nem akarja eléggé erősen, pár hét alatt megdöglik. A legerősebb ember is elpusztul, ha nem akar hajcsár lenni mindenáron. Ha nem él benne a bosszú szelleme.

Uri elfordult, nézte a tengert. Ha balra nézett, még látta a zöldesbarna foltokat, a partot. Ha jobbra nézett, csak a szürkés kékséget látta. Ki gondolná, hogy ezen a végtelen vízen túl mégis ott van Afrika.

Másfél napja hajóztak, amikor estefelé balra, a messzi parton hatalmas fények gyúltak, és valami tompán morajló zajongás hangjai is elhatoltak hozzájuk. A társak összegyűltek a fedélzet bal oldalán és a part felé bámultak. Bámult Uri is összehúzott szemmel, kezének ujjai között. Nem törődött vele, hogy a társakon kívül immár a tengerészek is látják, mennyire vaksi. Uri színes kis világítóbogarak tömegét látta a messzeségben, a kis fénykörök egymásba értek.

– Ma van a hajózás születésnapja – mondta Máté megindultan. – Ma van március nyolcadika.

– Kár, hogy nem maradtunk Szürakuszaiban még néhány napig – vélekedett Plotius. – Csuda dolgokat láthattunk volna.

Nemcsak Uri nem tudta, mi a hajózás születésnapja, hanem Hilarus és Iustus sem. Valerius, a templomszolga azonban tudta.

– Március nyolcadikáig – mondta Valerius – nem szokás hajózni, csak szükség esetén.

– Vagyis mindig – nevetett Máté –, a kereskedelmi hajók egész télen járnak.

– Igen, de személyszállítás nincs – erősködött Valerius. – És még mostantól is veszélyes, egészen május 27-ig, a Fiastyúk feltűnéséig. Onnantól kezdve az Arcturus feltűnéséig nyugodtan lehet hajózni…

– Szeptember 24-ig – mondta Máté.

– Igen. Szeptember 24-én köszöntenek be a napéjegyenlőségi viharok, október 5-én feltűnnek az esőt jelző Bakok, október 13-a táján pedig a Bika. Novemberben lemegy a Fiastyúk, és akkor a hajózásnak vége.

– A katonai liburnák, a gyorsjárású naszádok egész évben közlekednek – mondta Plotius.

– Szóval ebből annyi igaz – mondta Máté mosolyogva –, hogy március nyolcadikán minden tengerparti városban megünneplik a hajózás születésnapját. Szürakuszaiban ilyenkor gladiátorviadalok vannak, kocsiversenyeket tartanak és színházi előadásokat az amfiteátrumban – Uri felé fordult –, ahol az a mulatságos filozófus beszélt. Láttam én abban a teátrumban egyszer, március nyolcadikán egy előadást, valami görög vígjátékot adtak, erkölcstelen egy darab volt, és volt még sok minden, olyan táncok, hogy nem is illik mesélni róluk… Csuda dolgokat láttam én, bizony…112

Vágyakozva néztek a part felé valamennyien, ahol hatalmas fények éghettek, ha ők is látták, és csuda dolgok történülhettek az ünneplő tömegben bizonyára.

– Akkor mi még a veszélyes időszakban szálltunk hajóra? – kérdezte Hilarus rémülten.

– Bizony – mondta Plotius komolyan –, és az utóbbi két napban minden esélyünk megvolt, hogy hajótörést szenvedjünk. Csoda, hogy még élünk.

Nevettek Hilarus ijedezésén, Uri velük nevetett.

– Végig a part mellett fogunk haladni? – kérdezte Iustus. Talán azt remélte, hogy hajótörés esetén valahogy a partra tud evickélni.

– Végig – mondta Uri. – Le a dalmát partok mellett, a görög szigetek mellett, és csak Krétán állunk meg, útban a szír partok felé.

Kis csönd támadt. Plotius és Máté a partot bámulta. Uri megbánta, hogy megszólalt.

– De hát ez óriási kitérő! – mondta Iustus. – Miért nem Afrika partja mellett haladunk?! Máltán keresztül?!

– Kétsorevezőssel így szokás – mondta Máté.

Hüdrisznél hagyták el Itáliát, és jó széllel másfél nap alatt átértek az Adrián. Uri megnyugodott, hogy ismét a biztos part közelében fognak hajózni.

Látta, hogy Máté és Plotius összemelegedett, sokat beszélgetnek, s hogy a többiek irigyen nézik őket, és amikor lehet, hozzájuk lépnek beszélgetni. Be akarják nyalni magukat, hogy Mátéval és Plotiusszal triumvirátust alkossanak, gondolta Uri, és a kutyát simogatta.

A vihar a görög szigeteknél kapta el őket. Váratlanul támadt a szélvész, Uri fent állt a fedélzeten, és csodálkozott, mert messze voltak még a felhők, amikor a kapitány ordítani kezdett, és Máté üvöltve parancsolta le őt is az evezőtérbe.

Termetes rabszolgák másztak fel a létrán a felső evezőtérbe a hajcsárok parancsára, a láncaikat gyorsan leoldották róluk. Úgy látszik, viharban minden ember egyenlő, és nem kell szökéstől tartani. Helyükbe ők kerültek, a delegáció tagjai, és néhány matróz, akikre nem volt szükség a vitorlák bevonásához, mert arról a többiek gondoskodtak. Alexandrosz volt a delegációból az egyetlen, aki a felső térbe ment. Azt mondta, nagyon jól evez. Uri csodálkozott, bár ahogy Alexandrosz hatalmas hátát elnézte, igazat mondhatott. Lehet, hogy szökött rabszolga, és nem is igazi kereskedő?

Uri egy jobbos evezőt kapott, a mellette ülő Iustus egy balosat. 123Előttük hatalmas rabszolgahátak feszültek neki az evezőknek. Mögöttük ült Hilarus és Plotius. Az evezést addig vezénylő hajcsár is felmászott a felső evezőtérbe, és Máté kezdte vezényelni a ritmust. Jó hangon, jó ütemben kezdte, csak egy kurta pillanatra állt meg az evező a rabok kezében, s aztán rögtön követték a parancsait.

– Cseréljünk helyet – lihegte Uri Iustusnak az első pár húzás után.

– Nem – mondta Iustus határozottan. Pedig ő jobbkezes volt, neki is jól jött volna, ha cserélnek. Uri nem próbálkozott többé.

A lábához valami puha ütődött. Odanézett: a kutyája volt az, Remus. Szűkölt. Uri nem tudta megsimogatni, két kézzel kellett markolni az evezőt.

Az evezőnek síkos volt a markolata annak a rabszolgának az izzadságától, aki felmászott a felső evezőtérbe. Az evezőt a hajó oldalában e célból hagyott résen át lehetett kidugni és a vízbe meríteni; az evezőn a markolat közelében átfúrt lyukon vastag bőrszíj ment át, a szíj az evezőtér egyik gerendájához volt erősítve, hogy az evező ne zuhanjon ki a vízbe, ha elengedik.

Uri próbált abban a ritmusban evezni, ahogy a többiek, de inkább csak kaszálhatott a levegőben – az evezőlapátot nem láthatta, nem volt ablak az evezőtérben –, mert feltűnően könnyen ment neki. Aztán egyszerre egy hatalmas rántást érzett a karján, a vállában, a nyakában: egy hullám elkapta az evezőjét. Az evező kiesett a kezéből, fel kellett állnia az imbolygó hajón, hogy elkapja. Megszégyenülten ült vissza a helyére. Máté nem szólt rá, más dolga volt: vezényelt.

A következő másfél órában, amíg a vihar tartott, az evező sokszor rándult ki a kezéből. Hilarus és Iustus sem volt nála sokkal jobb evezős. Plotius kezéből egyszer sem esett ki. Valerius is jobban bírta náluk, vele csak annyi baj volt, hogy hányt.

Uri alig merítette vízbe az evezőjét, csak kaszált vele, mégis halálosan elfáradt. Amikor a vihar véget ért, és a hajó csöndesen ringott a vízen, s a rabok is megpihenhettek, Uri ott maradt fekve a padlón. A hajó egy helyben himbálódzott, a vitorlákat nem húzták fel még; a felső szinten evező rabok és a matrózok is pihenhettek; nem az volt a fontos, hogy haladjanak, hanem hogy magukhoz térjenek. Lemásztak a felső evezőállásból a rabszolgák, Urinak fel kellett volna kelnie, de nem bírt. Mellőle a létrán felmásztak a társak egymás után, de Urinak nem volt hozzá ereje, féloldalán feküdt. Máté hajolt föléje.

– Nem eveztél – közölte gúnyosan. – Figyeltelek.

Máté is felmászott a létrán.

Fel fogják húzni a létrát, és én itt maradok a rabszolgák között, gondolta Uri.

124

És Máté, felérve, valóban felhúzta a létrát. Máté, Uri így látta, gonoszul nevetett rá vissza.

Szét fognak szedni a rabok, megesznek.

Aztán leereszkedett a létra, de nem Máté eresztette le: a vezénylő hajcsárnak kellett lemásznia.

– Ne! – üvöltötte Uri, minden erejét összeszedve felállt, és reszkető végtagokkal felküzdötte magát a fedélzetre.

Odafönt majdnem leszédült a mélybe, ahogy visszanézett. A kutyát kereste. Nem volt sehol.

Savat hányt a síkos fedélzetre. Testének egész felszínén fájt a bőre. A szíve borzalmas sebességgel vert.

Odalent megint egymáshoz láncolták a rabszolgákat.

– Remekül helytálltatok – hallotta Máté gúnyos hangját. – Valamennyien.

Miért gyűlöl engem ennyire? – kérdezte magában Uri kétségbeesve.

Elveszetten bóklászott a vizes, csúszós fedélzeten, hamar fel fog száradni, ha továbbra is ilyen erősen süt a Nap. Nyílást vett észre a deszkák között, valami csapóajtót, amelyik fel volt hajtva. Eddig mindig csukva volt. Megállt, lehajolt, benézett a kicsi fülkébe.

A kapitányt látta felülről, a nagy, kopasz fejét megismerte, térdepelt és hajlongott. Uri hunyorgott, és a félhomályban különös, talán három láb magas csillogó szobrot látott meg egy asztalkán, az előtt hajlongott a kapitány.

Uri elképedt. A zsidó kapitány egy szobor előtt imádkozik?

Visszafojtotta a lélegzetét, és megpróbált úgy lejjebb hajolni, hogy a napfényt ne vegye el. A kapitány érzékelte, hogy valaki nézi, felpillantott. Uri megrémült, hátracsusszant, de a kapitány igen jó kedvében volt, hogy élve megúszták, és azt kiáltotta:

– Gyere le, bárki vagy is!

Uri lemászott a létrán.

– Ő mentett meg minket – jelentette ki a kapitány, és a szoborra mutatott.

Álló férfitestre kígyó tekeredett hétszer, spirálalakban, a férfi vállából szárnyak nőttek ki, a feje oroszlánéra emlékeztetett, baljában gömböt tartott, amelyen két, egymást metsző vonal futott körbe, jobbjában pedig kés volt.

– Az Ég Ura ő – mondta a kapitány. – Megmentett minket. Engem már vagy hússzor mentett meg, és apámat több mint ötvenszer!

125

Itallal kínálta Urit, erős volt, kaparta a torkát. A kapitány örült, hogy valakihez beszélhet, nem nézte, ki a hallgatója.

Így tudott meg ezt-azt Uri Mithrasról, aki a bikát megölte, és akit a kalózok meg a csillagjósok Rhodoszon és Tharszoszban az Ég Uraként tisztelnek.

A kapitánynak kalóz volt az apja és tharszoszi. De nem is kalóz volt, hanem egyszerűen tengerész, csakhogy az egész tharszoszi flottát kalóznak minősítették a rómaiak, pedig csak a királyuk hivatalos hadiflottája voltak ők, és amit el tudtak rabolni, azt elrabolták, akárcsak a római kalózok, akikkel vetélkedtek és olykor-olykor megcsáklyázták egymást. Végül aztán átvették őket a rómaiak, amikor győztek, és attól kezdve megbecsült kereskedelmi hajósokká minősültek át.

A kapitány apja tudós ember is volt, csillagjós és kapitány, a negyedik fokozatába jutott a Mithras-rejtélynek, de tovább nem juthatott, ahhoz nem tudott elég jól számolni, mert nagyon-nagyon okos emberek a beavatottak, csillagjós valamennyi, és mindent tudnak, és vannak nekik agyagtábláik és papiruszaik igen régről, és még azt is tudják, az apja mesélte, hogy valaha régen a Bikában volt a tavaszi és őszi napforduló, de Mithras úgy döntött, hogy odébb viszi, és ennek már vagy ezer éve. Számítgatják is a bölcsek, mikor fogja visszavinni a napfordulót a Bikába, mert ha elvitte, vissza is fogja vinni, és akkor beáll a kezdőállapot; ezt a tartamot hívják a Nagy Évnek, és mindenki mást mond, hány ezer évig tart. Nagy úr hát Mithras, aki az Észak-csillagot pontosan észak felé varázsolta, mert, így mondják a bölcsek, korábban nem ott volt, de Mithras az embereket ezzel a könnyen megtalálható, fényes csillaggal akarta tájékoztatni, hogy biztonsággal hajózhassanak.

És mesélt még ilyen dolgokat a kapitány Urinak, aki a felét se bírta követni.

Kérdezte Uri, vajon a Teremtő mit szól Mithras ténykedéséhez, aki eszerint az állócsillagokat odébb tudja vinni.

A kapitány azt mondta, hogy természetesen egy az Isten és örök, ő is zsidó és az apja is az volt, de ettől még egy Nagy Erő a csillagok, a Nap és a Hold teremtése után működni kezdett, és ha működhet, akkor ez nincsen a Teremtő szándékával ellentétben, áldott legyen. Szokták is a Teremtőt Napként ábrázolni, mint akinek Mithras, az oroszlánfejű és mennyboltozat-süvegű, alázattal áldoz. Némi habozás után hozzátette a kapitány, hogy ezen ábrázolatokon általában egyforma magas a Nap-Teremtő meg Mithras, aki valójában Perszeusz is, mert a perzsáktól jött; de nem ő az egyetlen tharszoszi zsidó, aki Mithrasnak köszöni meg, ha egy-egy vihar után ő maga vagy valamely családtagja életben marad.

126

Attól kezdve Uri néha lemászott a kapitányhoz, aki csuda dolgokat mesélt neki Mithrasról, a Felső és az Alsó Égboltozat uráról, akinek akkora az ereje, hogy a csillagképeket mozgatni tudja. El is határozta Uri, hogy Rómába visszaérvén az ottani Mithras-hívőktől megérdeklődi, hol lehetne e szép meséknek írásos nyomát megtalálni.

Vagy két hét múlva kikötöttek Krétán.

Uri nem ment ki a kikötőbe a többiekkel. Nem érdekelte Kréta, sziklás sziget, fehér kőházak, ott is élnek emberek valahogy. Plotius ugyan csábította, a krétai zsidók igen vendégszeretőek, mondta, és rendkívül gazdagok, de Uri vállat vont.

Előzőleg Máté és Plotius, akik már többször hajóztak arrafelé, sorolták a teljesen egyforma, sziklás, kietlen szigetek és a rajtuk lévő települések nevét. Néha Alexandrosz segítette ki őket, aki, mint mondta, kereskedő lévén szintén gyakran járt már errefelé. Uri csodálkozott: a római kereskedők nem szoktak utazni. Urinak homéroszi sorok jutottak az eszébe, és halkan skandálta őket. Ezeken a görög szigeteken istenek és félistenek születtek és halhatatlan hősök barangoltak. Összehúzott szemmel sem látott azonban sokat: fehér sziklák, valami zöldek és a távolban sötétebb foltok, amelyek magas hegyek éppen úgy lehettek, mint felhők.

Egy teljes napot álltak Phalaszarnában, Kréta nyugati kikötőjében, a rabszolgák mezőgazdasági terményeket pakoltak a raktér üres zugaiba, Uri a kutyáját simogatta és beszélt hozzá. A kutya néha úgy nézett rá, mint aki majdnem érti.

– Remus – mondogatta neki Uri, és a kutya hevesen, boldogan csóválta a farkát, mert a saját nevét értette.

– Uri – mondogatta neki Uri, magára mutogatván. A kutya erre is lelkesen csóválta a farkát, de homályló szemébe nézve Uri látta, hogy ezt már nem érti. Buta ez a kutya. Csak szeretni tud.

Mi értelme van egy kutya életének? Mi értelme van egy ember életének? Mit akart velünk a Teremtő?

A kapitány elhaladtában helytelenítő pillantásokat vetett feléjük: a fedélzeten ülő ember s az ölében fészkelő kutya felé, de nem szólt semmit. Római delegátus, fontos ember, hülye, de ártani tudhat. A hajón maradt matrózok hol görögül, hol arámiul ugratták: „kutyák lesznek az ivadékaid”. Uri nem hederített rájuk.

Kicsit sajnálta, hogy nem állnak meg Hérakleionban vagy Milétoszban, noha Rhodosz felé arra tartanak, ott talán ő is kiszállna. De hát Ithakában sem szállt ki, ahol szintén megálltak egy fél napra 127korábban. Nem tartotta tisztének, hogy Odüsszeusz nyomait kutassa. Ráadásul nem is biztos, hogy ez az Ithaka az az Ithaka; ezt Valerius, az elméleti hajós is megerősítette, aki végig hányt, mert nem bírta a hullámzást: Homérosz Ithakája valószínűleg északabbra, Leukasz szigetén feküdt.

Uri egyre kevésbé értette, mit keres ezen a hajón. Mit keres majd Jeruzsálemben? Ha már jót akart neki az apja, miért nem Athénba küldte? Ismerve a fia olvasási szenvedélyét, gondolhatta volna, hogy ott beveszi magát a könyvtárakba és boldogan hallgatja az akadémikusokat. Athénban is vannak zsidók, élhetne közöttük.

Vagy miért nem küldte Alexandriába? Az a legcsodálatosabb város a világon, ezt mindenki tudja.

A társai tajtrészegen tértek vissza a hajóra, alig álltak meg a lábukon. Derekasan imbolygott Máté és Plotius is. Az a két férfi, akinek a megbecsülését Uri el szerette volna nyerni. Nem rótta meg őket, inkább szégyellte, amiért nem tartott velük berúgni.

Egyszer nagyon be fogok rúgni, határozta el. Sokkal jobban, mint amikor a tengerbe hánytam Szürakuszaiban.

Rhodosz és Ciprus után Szidónban álltak meg, a termények egy részét, a mandulának a háromnegyedét kipakolták. Uri megkérdezte, hova visznek még mandulát. Máté rábámult.

– Az egészet itt kellett volna lepakolni – magyarázta tagolva, hogy Uri meg is értse –, de a kapitány azt hazudta, hogy közben felment az ára, és csak ennyit kapott a pénzért, amit a kereskedő előre odaadott. A maradék negyedet a kapitány majd máshol adja el, az már az ő tiszta haszna. A kereskedők sokáig üvöltöztek vele, a kapitány visszaüvöltözött, mindenki meg volt magával elégedve, aztán a kereskedők hagyták abba előbb: ez a szokás, be van kalkulálva.

Türoszban piperecikkeket raktak ki. Gazdagabb városok ezek, mondta Máté, mint bármelyik város Szíriában, Galileában, Szamáriában és Júdeában, persze Jeruzsálemet és Kaiszareát kivéve.

Rómánál egyik se gazdagabb, gondolta Uri, a római polgár.

Végig dél felé haladtak a part mentén.

Pészah előtt egy héttel érkeztek Kaiszareába. Valaha Sztratónosz Pürgosz volt a neve, vagyis Sztratón erődje; Nagy Heródes építtette át, és persze hogy a császárról nevezte el, mondta Valerius tájékozottan és boldogan, amiért többet nem fog háborogni a gyomra.

Bőven marad idejük, hogy a kétszáz stadionnyi utat Jeruzsálembe megtegyék, mondta Máté vidáman. Hálát adott Istennek, hogy a 128hosszú hajóút immár véget ért, s még pihenhetnek is néhány napot. Uri érezte, Máté megkönnyebbült, hogy megúszták az utat, pedig ő a tapasztalt hajós. De talán éppen ezért. Ezen Uri csodálkozott: ő végig nem érzékelte a veszélyt, még a vihar alatt sem: el volt foglalva az evezővel, és nem volt ideje megijedni. Az ifjak határtalan bizalmával viseltetett a Teremtő iránt, aki nyilván akar tőle valamit, ha már élni segítette, és nem kívánja, hogy fiatalon elpusztuljon.

Uri a társak kiáltozására eszmélt, hogy már látják. A hajó bal oldalán gyűltek össze valamennyien. Amit a távolban láttak, olyan nagy volt, hogy még Uri is látta hunyorgó szemmel: egy dombon emelkedő, hatalmas, kör alakú, fehéren villogó épület.

– Augustus temploma – mondta Máté. – Előtte Augustus szobra áll, és a római farkasé. Körben végig oszlopcsarnokos! Belülről is nagyon szép, hatalmas, kerek lyukon át kapja a fényt felülről. Még Nagy Heródes építtette, amikor Augustus megbocsátotta neki, hogy korábban Antonius szolgálatában állt.

A kikötő nagynak látszott, Plotius tudni vélte, hogy pontosan akkora, mint Pireuszé. De nem, nagyobb! – kiáltotta Valerius. És közölte a kikötőnegyed nevét is: Szebasztosz, Augustus császár görög nevéről.

Máté nevetett: találkozott olyan római zsidókkal, akik a kaiszareai kikötőnegyedet Szebaszté galileai várossal szokták összekeverni, nem tudván, hogy azt a várost a zsidók által földig rombolt Szamária városának helyén emelte Nagy Heródes.

A kikötő valóban nagy volt, egész hajóhadak befogadására alkalmas. A kikötőnek északra nézett a bejárata, mert Kaiszareában az északi szél a legritkább; a déli, Afrikából jövő, mindent beterítő homokot szállító széltől magas, egybefüggő kőpárkány védte.

A kikötőbe érve balra nagy, kerek tornyot láttak a tengerben, széles, négyszögletes talapzaton nyugodott, az volt a kaiszareai világítótorony, és csak a vízen, csónakokkal lehetett megközelíteni. Nappal lévén a legfelső emeletén nem égett a tűz. A móló kétszáz láb széles, mondta Máté, Nagy Heródes építtette ezt is, amiként az egész várost, mindössze tizenkét év alatt, és iszonyatos összegeket költött rá; az építőanyagot – a követ és a márványt – messzi vidékekről szállíttatta ide a mérnökökkel együtt. A móló a tengerbe húsz rőfnyi mélységre süllyesztett óriási sziklatömbökön áll, átlagosan 50 láb hosszúak, 18 láb szélesek és 9 láb magasak; ennek a mólónak itt jobbra „hullámtörő” a neve; a másik mólón tornyokkal ellátott kőfal húzódik, mint láthatják. Mielőtt e két móló építésébe fogott volna, Nagy Heródes kikotortatta az öblöt, a homokzátonyok eltűntek, többé nem fenyegetik a hajókat megfenekléssel; időnként azonban újra kotorni kell.

129

A legmagasabb és legszebb torony az alexandriai Fárosz kicsinyített mása, Augustus korán meghalt fiának, Drususnak a nevét viseli, ez hát a Druseion, magyarázta Máté. Valóban impozáns épületet bámulhattak meg közeledvén: négyszögletes volt és tizenhárom plusz három emeletes. A Druseionban szállhatnak meg a messzi földekről érkező hajósok, mondta Máté; ő nem lakott benne soha, sajnos, de sokszor járt benne: négy külön lépcsőház van kialakítva, minden fronton egy-egy, belül az udvarában kert van, és mindenféle üzletek is találhatók, amelyekben mindent meg lehet kapni; a nyolcadik emelet a prostituáltaknak van berendezve, de itt nagyon drágák a nők, legalábbis ezt mesélik az idegen hajósok. Az alexandriai Fárosznak is tizenhárom emeletes az alsó tömbje, folytatta Máté, de a felső hatemeletes, s még afölött is van egy torony, abban ég a tűz. Heródes talán az egészet le akarta másolni, de a felső szintek építése idején elfogyhatott a pénze. A Druseiontól indul a parton az a hosszú, széles sétány, innét már látszik is, amelyet paloták szegélyeznek, ezek mind csiszolt márványból épültek, s ezek fölött áll az Augustus-templom a két szoborral, amit már messziről láttak, a kikötőből hosszú, széles márványlépcsősor vezet oda.

– Amikor a Druseiont felavatták – mondta Máté –, Nagy Heródes rá akarta venni Augustust, hogy utazzon ide, de hiába.

– Érdemes megnézni azt is, mi van a föld alatt – mondta Plotius. – Olyan szélesek és magasak a csatornák, s akkora termek vannak bennük kialakítva, hogy akár lakomákat is lehetne adni bennük, amikor a víz éppen alacsony. Párhuzamosan épültek, egy keresztcsatorna is összeköti őket, az eső és a szennyvíz könnyedén le tud folyni, dagálykor beárad a tenger, és az apály minden szennyeződést kimos. Nincs szükség rá, hogy emberi erővel takarítsák.

Alexandrosz élénk érdeklődést tanúsított a csatornák iránt, ő mindenképpen megnézné, ha lehet.

Plotius elmondta: látta, amikor a Heródes által építtetett vízvezeték egyik szakaszát a rómaiak a duplájára szélesítették, mert nőtt a lakosság és több vízre lett szükség; azóta elkészült az egész. Hihetetlenül ügyes mérnöki munka ez a hétmérföldes vezeték: körülbelül ötszáz láb magasságú boltíveken nyugszik, egy helyütt a hegyből kivájt alagúton át vezet a városba, és a szem számára észrevehetetlenül lejt a hét mérföldnyi hosszúságban a forrástól a városig; sehol sincs a lejtésében hiba, szinte hihetetlen, hogy Nagy Heródes ilyet tudott építtetni, s hogy ezt a rómaiak később szintén hiba nélkül tudták a kétszeresére vastagítani.

Uri megjegyezte, hogy elvégre az összes vízvezeték ezen az elven működik, és Rómában ennél magasabbak is vannak.

130

– Igen – mondta Plotius dühösen –, de azokat nem a lusta és pontatlan Keleten építették!

Uriban feltámadt az ördög.

– Azt mondják, a piramisok is hihetetlenül pontos épületek. Egyiptom nem Kelet?

Plotius legyintett.

A kikötő bejáratával éppen szemben, a kikötő legdélebbi pontján, a stadion alatt hatalmas, a tenger felé, vagyis északra nyitott teátrum állt, Máté azt mondta, a legmagasabb pontjáról messzire el lehet látni, és nincs az a ladik, amit már húsz-harminc stadion távolságból ne lehetne észlelni. Tizenötezer ember fér el benne. Pilátus a festett gipszpadlót nemrég márványra cseréltette.

– Pontosan így kellene megépíteni Ostiát is – sóhajtotta Máté. – Nagy Heródesnek volt pénze, Augustusnak és Tiberiusnak nem volt…

– Nagy Heródes minden képzeletet felülmúló módon gyilkolt és rabolt – vélekedett Alexandrosz –, ebből lett a pénze. Nem kívánom a rómaiaknak, hogy ilyen áron jussanak szép kikötőhöz.

– Azért mégis nevetséges – mondta Máté.

Uri eltűnődött magában, ugyan gyilkolt-e többet Nagy Heródes, mint Tiberiusról mesélik. Először Seianusszal gyilkoltatott, aztán Seianust és a híveit gyilkoltatta le Macróval, az új testőrparancsnokkal; mondják, gazdagokat erőszakkal rávesz, hogy az ő javára végrendelkezzenek; alighanem neki is van elég pénze, hogy kikötőt építsen, ha akar.

Máté elmondta: abban bízik, lesz akkora szerencséjük, hogy Pilátus a Heródes-palotában fogadja őket; egyszer már fogadott egy általa vezetett római delegációt vagy hat éve; kevés kedvesebb, udvariasabb, tapintatosabb, a zsidók ügyeiben járatosabb rómaival találkozott, mint ő. De a lényeg mégis a palota, az a hatalmas és gyönyörű épület, amely a város déli végén áll egy tengerbe beugró sziklafélszigeten, közvetlenül a tenger fölött: a hossza 240 rőf, a szélessége 130 rőf, a közepén csodaszép oszlopsorok által körülvett medencével, az egyik oszlopon rajta van az eddigi római prefektusok neve görögül és latinul, érdemeik felsorolásával; ott éltek a helytartók valamennyien, Pilátus is ott lakik, és csak ritkán látogat Jeruzsálembe; az az épület valóban csodás. Jó lenne megint látni belülről.

– A palotánál is kiköthet hajó? – érdeklődött Alexandrosz.

Máté elgondolkozott. Ő nem látott arrafelé hajót, de voltaképpen, úgy véli, nem lehetetlen. Kicsit csodálkozva nézett Alexandroszra.

– Közvetlenül a palotába akarsz szállítani valamit? – kérdezte mosolyogva.

131

Alexandrosz a fejét ingatta, ő csak úgy érdeklődött.

– Biztosan azért helyeztette oda a palotáját Heródes – szólalt meg Plotius –, hogy szükség esetén hajón menekülhessen el, egy esetleges kikötői blokádot kikerülve.

Uri nem értette, mitől lett Plotiusnak annyira éles a hangja. Máté is érzékelhetett ebből valamit, mert a város ismertetését elkedvetlenedve abbahagyta, és a partot nézte merőn.

Uri örült, hogy megérkeztek, de a kutyától nem tudott elbúcsúzni, kereste, szólongatta, Remus nem volt sehol, talán bánatában bújt el valahová. Uri csodálkozott magán, majdnem sírt egy buta kutya miatt.

Amikor leléptek a pallóról a parton, Máté letérdelt és megcsókolta a talajt, amely itt márványlapokból állt. Uri habozott, majd látván, hogy a többiek is ezt teszik, letérdelt ő is. A lapot nem csókolta meg, az orra hegyével érintette csak. Hilarus és Alexandrosz könnyezett. Valerius is meg volt hatva, orrát a köpenyébe törölte.

Két sestertius vámot fizettek fejenként a görög vámosoknak. Máté előre figyelmeztette őket, hogy ezek nem olyanok, mint az itáliai görögök, azokkal lehet viccelni, ezek azonban a zsidókat gyűlölik. A zsidók hiába szaporodnak gyorsabban a görögöknél, mégsem az ő városuk ez igazából.

Jellemző, mesélte Máté, hogy a legnagyobb imaház egy görög kereskedő telkén áll, és a görög a telket nem adja el, arra pedig nincs mód, hogy kényszerítsék. Egyelőre nincs gond vele, de valahányszor újabb vételi ajánlattal keresik fel, azzal fenyegetőzik, hogy a szomszédos telkekre építkezni fog, mert azok is az övéi, és az imaház bejáratát eltorlaszolja. Kaiszareában és általában Júdeában ismerik ugyan a szolgalmi út fogalmát, de nincs pontosan meghatározva, mekkorának kell lennie. Nem lenne jó, ha csak egy sikátornyi utat hagyna a görög tulaj a zsidó hívőknek.

– Egy kicsi Alexandria – mondta Alexandrosz gúnyosan, talán az ottani görög–zsidó vetélkedésre célozva, de talán azért, mert feltűnően kevés hajó árválkodott a túlméretezett kikötőben.

Plotius megjegyezte, hogy Alexandriában a lakosoknak kevesebb, mint a fele zsidó, úgyhogy az összehasonlítás nem pontos. Alexandrosz közölte: ha Kaiszareában több a zsidó, mint a görög, akkor ideje, hogy a görögöket kiszorítsák; Máté ezt bolondságnak tartotta, mert akkor a szír városokban élő zsidó kisebbségen állnának bosszút a görögök; Hilarus azzal próbált az értelmetlen veszekedésnek véget vetni, hogy lelkesen hajtogatta: megérkeztünk, megérkeztünk.

Uri azon tűnődött, mialatt a mólóról a nagy épületek övezte sé132tányra értek, hogy rá kellene bírnia a társakat, a visszautat Alexandria felé tegyék meg. Lehet, hogy többe kerül a hajó, de rövidebb az út, és a többletköltség egy része megtérül.

Kaiszarea tele volt pompás épületekkel, hatalmas palotákkal és villákkal, amelyek a legszebb görög stílusban épültek. Egy kicsi Róma ligetekkel, színházzal, stadionnal, fürdőkkel. A város fekvése kedvező, a hegyoldal a város fölé emelkedik, s azon is szép, nagy épületek állnak. A kikötője felülmúlja Szürakuszaiét: talán kisebb, de rendezett és tiszta; telepített, egyformára vágott, gondozott datolyapálmák és ciprusok szegélyezik a sétányt. Volt egy része a sétánynak, amit lulavval és etroggal ültettek tele, Uri alig hitt a szemének, hunyorgott, közelebb ment, még jobban hunyorgott, hogy könnyezett is belé: a lulavot, ezt a pálmafélét, amelynek hosszú, vékony, sok kicsi levélből álló ága van, meg az etrogot, a cédruscitrát gyümölcsét addig csak rituális célokat szolgáló képeken vagy faragványokon látta a menóra és a sófár mellett, mint a zsidó vallás szimbólumait. Létező növények tehát! Engesztelés napja után öt nappal, Tisri 15-én, a Szukkot ünnepén, amikor az őszi aratásnak örülnek Palesztinában, a lulavot és az etrogot be kell vinni a Templomba, ez a hagyomány; a diaszpóra imaházaiba nem lehet bevinni, részben mert másutt egyik sem honos, részben mert Templom csak egy van, a jeruzsálemi; hírlik, hogy ezt csak az alexandriai zsidók nem hajlandók tudomásul venni, ők a maguk legnagyobb imaházába, a Bazilikába a lulavot és az etrogot pofátlanul beviszik.

Hatalmas templom mellett kellett elhaladniuk. A dór oszlopok előtt, a lépcső tetején magas kőpilléren Tiberius császár óriási márványszobra állt. Ő volt az, felismerhetően. Legalább olyan magas szobor, mint Augustusé Rómában.

– A Tiberium – mondta Máté. – Öt év alatt épült fel; Pilátus, amint kinevezték, azonnal építtetni kezdte, a terveket Rómából hozta magával, a helyét előre kinézték, egy csomó drága villát le kellett rombolni miatta, a tulajdonosok szép kártérítést kaptak, bár nem könnyen: a perek évekig elhúzódtak. Bent, az épületben szobra van Julius Caesarnak és Augustusnak, továbbá Iuppiternek, Venusnak és Priapusnak. Seianusnak is készült egy márványszobra, de amikor megbukott, Pilátus szétverette a fejét.

– A törzse el van rakva – mondta Plotius mosolyogva –, rossz nyelvek szerint a következő császár számára. Csak a fejet kell majd kifaragni, és csapolással a törzshöz illeszteni.

Uri közelebb ment a templomhoz, a társak megálltak, és türelmetlenül nézték, amint Uri felmegy a lépcsőn és körbejárja a szobrot.

Legalább hatvan lábnyi kolosszus. Alulról Tiberius kiugró állát 133látta csak jól, amely az orrát és arcának többi részét is eltakarta; a szobrász, akárki lehetett is, erőszakos, hatalmas állat formázott neki. Rómában az uralgó császár számos mellképét látni, Uri szinte személyes ismerősének tekintette már. Mégsem volt túl sok Tiberius-ábrázolás Rómában, uralkodásának első éveiben a császár megtiltotta, hogy szobrot állítsanak neki, aztán persze mégis megengedte, de a szobrászok lassan dolgoztak, és Itália számos városának megrendelését kellett teljesíteniük.

Uri kereste az egymáshoz illesztett márványtömbök szélét, de jól dolgozták el – vagy olyan magasan voltak, hogy már nem látta tisztán –, s a szobor közelről is egy tömbből faragottnak tűnt. Pedig nem lehet az. Mennyibe kerülhet egy ekkora szobor? Csak a márvány maga óriási összeg. Hát még a szállítása.

A lépcső tetején megállt, visszafordult a kikötő felé.

Egyenes vonalú utak, gondosan tervezett épületek, márvány, aranyozott tetők, vakítóan fehér oszlopsorok. Hunyorgott és az ujjain át nézett.

Hideg, barátságtalan város. Itt nincsenek sikátorok, véletlenszerű ki- és betüremkedések, tulajdonjogi okokból megtörő, kígyózó vonalak. Ezt a várost tervezték. Ez a város nem is él.

– Lesz időd megbámulni mindent – mondta Máté dühösen, amikor Uri visszaért hozzájuk. – Menjünk, várnak minket.

Kevesen jártak az utcán, nem siettek. Béke honolt mindenütt és unalom. Semmi sem sugallta, hogy ebben az álmos, csinos városban néhány hete rendzavarásra került volna sor. Túloztak a hírvivők, mint szoktak.

Felkapaszkodtak a hegyre. A társai is meg-megálltak és vissza-visszanéztek a kikötő felé. Magas kőkerítéssel védett, gazdag, sűrű növényzettel ékített kertek mellett haladtak el, a kertek mélyén hatalmas villák lapulhattak, amelyeket a kerítés és a növényzet miatt nem lehetett látni. Néhány ház bejárata mellett kis házacskák épültek az őrök számára. Uri különös ürességet tapasztalt a gyomrában. Volt ebben a csöndes, halott, birodalmi városban, a római helytartó székhelyében valami fenyegető, amit máshol nem érzett. Nem lehetett jó soruk a zsidóknak Nagy Heródes uralma alatt, aki ezt a várost kitalálta.

Nem volt teljesen néptelen a hegyoldal, megrakott szekerek kapaszkodtak fölfelé, néhol egy-egy gyalogos cipelt valamit a hátán vagy a fején; annyira elütött azonban ez az Augustus Caesarról elnevezett város minden addigitól, amit az út során látott, különösen pedig Rómától tért el ez a kicsiny, mesterkélt görög város annyira, hogy Uri most az eddigieknél is jobban szerette volna, ha nem ott lenne, ahol éppen van.

134

– Mindjárt megérkezünk – lihegte Máté –, de ha akarjátok, még egy kicsit följebb kapaszkodunk, mert odaföntről látni Jeruzsálemet.

Hilarus és Iustus előrefutott, s nyomukban a többiek is felkapaszkodtak a hegytetőre. Megálltak. Máté inkább kelet, mint dél felé mutatott. Az idő tiszta volt, a Nap hátulról sütötte őket, és a társak ujjongásából Uri arra következtetett, hogy valóban látják. Arrafelé fordult ő is, amerre ők, de nem látott semmit, csak a kék és a zöld egymásba folyó, villódzó végtelenjét.

– Látod?! – kérdezte tőle is ujjongva Valerius. – A Templom!!!

– Látom – mondta Uri.

Nem látta.

Elérkezett az idő, hogy imádkozzanak. Máté a korsójából vizet öntött a réztálba, egymás után megmosták a kezüket, elővették az imádkozás eszközeit, az imaszíjat a felkarjukra vagy a homlokukra tekerték, és Jeruzsálem felé fordulva, hajlongva mondták a Semát: „Halld, Izrael, az Örökkévaló Egy, az Örökkévaló a mi Istenünk”. Urinak úgy tűnt, Izrael nem hallja, senki sem járt a közelükben. Megrótta magát ezért a gondolatért: szent földön áll elvégre. Valerius, Hilarus és Iustus szétterjesztett karral hasra vetette magát, a többiek álltukban hajlongva imádkoztak. Alexandrosz sírt. Uri nem érzett semmit. Apjára gondolt: érezne-e bármit is, ha itt lehetne?

Lefelé ereszkedtek a hegyoldalban.

– Nem is láttad – mondta Plotius.

– De láttam – mondta Uri dühösen.

Plotius halk, helytelenítő, gurgulázó hangot hallatott. Bizalmas hang volt, a többiekhez nem jutott el. Uri összeszorította a fogát. Bánt, de figyel, gondolta. A bántás rosszul, a figyelem jól esett.

A kőkerítés, amelynek a kapujában megálltak, szőlővel volt befuttatva. Máté bezörgetett. Vártak. Máté megint zörgetett, hiába.

– Pedig a szolgák biztosan itt vannak – mondta Máté zavartan.

Lehet, hogy ott voltak, de vagy nem hallották, vagy nem akartak kaput nyitni.

Dörömbölt aztán a kapun sorban Alexandrosz, Hilarus, Valerius és Iustus, hiába.

– Kinél lesz a szállásunk? – érdeklődött Plotius, és a zsákját a földre téve nekidőlt a falnak.

– Simon mágusnál – felelte Máté. – Fontos ember. A helytartó feleségének az orvosa.

– Ó! – mondta erre Plotius. Várták, mond-e még valamit, de nem szólt, nem derült hát ki, ismeri-e.

Álltak, aztán leguggoltak, végül leheveredtek a kerítés mellett. A kerítés nyugati oldalán feküdtek, erősen sütötte őket a Nap.

135

Máté szabadkozott: ő úgy tudja, Simon itt lakik még; azóta bérli ezt a gyönyörű házat, amióta a helytartó feleségének a bizalmasa lett; ő semmiféle értesítést nem kapott, hogy Simon elköltözött volna; az utolsó két útján is nála szálltak meg, legutóbb fél éve Tisri havában, amikor az Engesztelés napjára vezetett delegációt; tudná, ha valami történt volna vele. De ha mégis elköltözött, akkor visszamennek a kikötőbe, van neki ott egy ismerőse, a zsidó flotta képviselőjének a titkára, együtt hajóztak évekig, nála biztosan megszállhatnak.

– Ne féljetek – mondta Máté –, lesz fedél a fejünk felett.

Volt még kovásztalan kenyerük, azt falatozták, volt még vizük a hajóról, azt itták, és félálomban hevertek a kerítés tövében.

Uri eltűnődött, miféle delegációt vezethetett fél éve Máté Jeruzsálembe vajon. Engesztelés napjára nem visznek pénzt, csak Pészahra. Folyamatos lehet Jeruzsálem és Róma között az információcsere meg az üzletelés; különös, hogy erről soha nem beszélt neki az apja.

Amikor a Nap nyugaton a tengerbe hanyatlott, megint Jeruzsálem felé fordultak és imádkoztak.

Máté nyugtalanul járkált.

Ők ültek, hátukat a kerítésnek vetve, és kedvetlenül, szótlanul nézték.

Uri arra gondolt: jó lenne, ha ezzel véget is érne a küldetése, ha most azonnal visszamehetne a kikötőbe, és felszállhatna az első Alexandriába induló hajóra.

Egyedül.

Bevenné magát abba a híres, hatalmas könyvtárba, amelyet hetvenhat éve ugyan felgyújtatott Julius Caesar és odaveszett sokezer év minden pótolhatatlan kézirata, agyagtáblája, kővésete, pergamen- és vászontekercse, de, hírlik, azóta mindent pótoltak, amit lehetett, s még a római zsidók közül is meggazdagodtak egyesek, akik az alexandriai könyvtár számára értékes kéziratot tudtak felajánlani. Újragyűjtik az egészet folyamatosan, s bár nem lehet mindent pótolni, azért az újjáépített alexandriai könyvtár ismét a világ leggazdagabb könyvtárának számít.

Elolvasná azokat a műveket, amelyekhez Rómában nem jutott hozzá.

Hosszú lista volt a fejében a feltétlenül elolvasandó művekről. Főleg matematikai munkák címét gyűjtötte ki azokból a római közkönyvtárakból, amelyekben maguk a művek nem voltak meg, csak az utalások. Aztán, ha már mindet elolvasta, felülne egy Alexandriából Ostiáig közlekedő hajóra, és megérkezne végre Rómába, az otthonába, leheverne a zugban, ahol fejére, fájós derekára, sajgó hátára dőlne a nyirkos, miazmás, leprás, maláriás, hűvös római levegő, 136és amikor belép hozzá az apja, hogy valamiért megszidja, mesélni kezdené neki, miket is olvasott, és az apja leülne mellé a vackára, és elvarázsoltan hallgatná, ahogy sose hallgatta addig. Ő, Uri, akkor mindazon szerzők lelkétől és szellemétől volna ihletve, akiket olvasott, akiknek a művei beléje csöpögtek és a vérévé váltak, és apja ettől a pazar, hatalmas emberi tudástól, mely a tulajdon fiából árad, meg lenne érintve végre, és napi gondokba süppedt lelke fölszabadulna. József nemigen olvasott, nem volt rá ideje. Uri azonban bizonyos volt, hogy nehéz sorsú apján a művek segíteni tudnának.

Lent, a kikötőben pazar fények gyúltak. A legfényesebb a kaiszareai Fárosz volt.

Máté az alexandriai Fároszról kezdett mesélni, amely a királyi kikötő bejáratában áll.

– Azt látnotok kéne! – mondta Máté. – Hajók százai horgonyoznak kétfelől, és irtóztatóan nagyok is vannak köztük, egyszer egy akháj ötsorevezőst is láttam. Alig lehet bejutni, mert mindig tömve van. Ha egy hajósnak nincsenek megbízható kapcsolatai a városban és nem tud „jó nevet” bemondani, hetekig rostokolhat a tengeren. Csónakok tucatjai cirkálnák révészekkel és vámosokkal a kikötő és a horgonyzó hajók között, és ha a kapitány nem fizet nekik irdatlan összeget, mert persze a saját zsebükre dolgoznak ők is, akkor a hajóját újra meg újra hátrébb rangsorolják, amíg meg nem jön az esze, vagy be nem evez ladikon a városba, és hitelt nem vesz föl egy bankártól…

Jó lett volna többet hallani Alexandriáról, de egyszerre szolgák tűntek fel a lejtős utcán tömött kosarakkal a fejükön, először a kosarak imbolygását látták, csak azután a fejeket; néhány fegyveres követte őket, s mögöttük nyolc rabszolga haladt felfelé egy díszes gyaloghintóval a vállán. Nyolc rab által cipelt hintó még Rómában is ritkaság, ott a gazdagok is beérik néggyel. A kapunál letették, oly finoman, mintha tojást szállítanának, és kiszállt belőle egy borzas, fekete szakállú, őszülő és kopaszodó, kövérkés, finoman redőzött tógát viselő alak, szemöldöke vastag volt és bozontos.

Ő volt hát Simon, a mágus.

Megérkezett a vendéglátójuk. Felálltak, hogy köszöntsék.

Simon nem szabadkozott, elvégre érkezhettek volna egy-két nappal előbb is, később is, bólintással üdvözölte őket, Mátét jó ismerőseként köszöntötte arámiul és meg is ölelte, bár mosoly nem volt az ajkán; a kaput kinyitották, és ők bemehettek végre.

Gyönyörű, gondozott kertben vonultak a szép kőház felé, amely nagyobb volt, mint a szürakuszai fűrészmalom tulajdonosáé.

Ők egy hatalmas, átriumszerű szobában kaptak helyet, derekuk alá fából készült lóca került, arra pedig finom lenvászonnal leterített 137matrac. Megmerítkeztek a díszes, csempézett medencében, imádkoztak, majd vacsorához gyűltek. Addigra Simon is átöltözött, tiszta tunikát vett fel. Haját és szakállát nem fésülte meg, szeme fáradtan dülledt kifelé.

Számtalan fogásból állt az étel, rengeteg és sokféle húst kaptak – Simon tudta, hogy a hajón hetekig nem ehettek húst –, és finom borokat szolgáltak fel. Rávetették magukat az ételre, Simon mágus mindenből csak csipegetett.

Uri körülnézett, a házban semmi sem utalt arra, hogy orvos a lakója.

Simon görögül kezdett beszélgetni velük, de nehezére esett a ragozás, az aorisztosz rejtelmei megviselték, és néhány pohár után áttért az arámira. Könnyen felismerhető tájszólása volt: galileai. Máté tudott arámiul; váratlanul kiderült, hogy Plotius is tökéletesen beszéli; hát persze, gondolta Uri, elég sok évet lehúzott Júdeában, bár furcsállta, hogy ez eddig nem volt nyilvánvaló; szóval Plotius is vizsgáztatott engem arámiból, amikor fordítottam akkor szombaton.

Hilarus értett héberül, úgyhogy többé-kevésbé tudta követni, miről beszél a házigazda; Iustus, Valerius és Alexandrosz számára egy zsidó szolga fordított görögre, s mint Uri odafülelve megállapíthatta, tökéletesen.

Simon tréfálkozni igyekezett, de nem állt jól neki a világfi szerepe, s láthatólag nem tudta maga mögött hagyni a gondjait. S bár nem kérdezte senki, ezekről kezdett beszélni.

Azért érkezett haza későn, mert az adósaitól próbálja behajtani a kintlevőségeit, és ez nem megy könnyen. Néhány hete immár szinte kizárólag ezzel foglalkozik, s be kellett látnia: a kölcsönzőnek nagyobb a kockázata, mint azt gondolta volna valaha. Ő szegény volt egész életében, gyalogos vándormágusként vánszorogta végig Galileát és gyógyított, ahol kérték, és pénzt nem is igen látott, mert ellátásért és szállásért dolgozott általában, mígnem váratlanul rámosolygott a szerencse: Pilátus, hallván eredményes gyógyításairól, érte küldetett, s megkérte, betegeskedő feleségét gyógyítsa meg. Sikerült is a hölgyet jobb állapotba hoznia, sok pénzt kapott a hálás Pilátustól; akkor elment, pár hétig a galileai falvakban gyógyított ismét, mígnem utolérték Pilátus emberei és a palotába szólították, ahol Pilátus nejének állapota időközben romlott; pár napi beszélgetés a hölggyel újra javulást hozott, Pilátus ottfogta, és azóta is folyamatosan pénzeli, igen nagyvonalúan. Most azonban úgy látszik, ez a gyógyítás már nem hatásos, állását nem sokáig tarthatja meg, és az összegyűjtött pénzét biztos helyen szeretné tudni. Nem fájlalja, hogy ezt a szép villát el kell hagynia, ő istállókban, ólakban is jól érzi magát, sőt hi138ányzik is neki a föld és az állatok szaga; hiányoznak neki az emberek, a falusi nép, amely hálásabb, mint a gazdagok, noha alig tud fizetni, vagy éppenséggel nem fizet még terménnyel sem, ha nincs neki. De ha már lett valami pénze, ne vesszen el.

Máté azt javasolta, fektesse be Simon mágus a pénzét földbe, az most olcsó, de biztosan megdrágul majd. Plotius mást javasolt: vásárolja fel egy jól menő bank egy részét, s akkor a bank nyereségéből az alaptőkéje arányában részesül, és pénze jóval nagyobb mértékben gyarapszik, mintha egyszerűen csak kamatozna.

Simon mágus a fejét ingatta: ő maradi ember, a kamatos kamat kiszámolását nem érti, nem is érdekli, ő a legbiztosabb helyen akarja tudni a pénzét, az pedig a jeruzsálemi Templom kincstára. Azt annyira jól őrzik, hogy ott biztosan nem vész el. Plotius elismerte, hogy ez igaz, és ő is tudja, hogy magánvagyonokat is tárolnak ott, ám a kincstárban nem számítanak fel kamatot. Nem számít, mondta Simon mágus, csak biztos helyen legyen.

Szóval, a kintlevőségeit próbálja mostanában behajtani, és bizony megbánta már, hogy uzsorakamatra adott kölcsön korábban, mert ha alacsony kamatra adta volna, már rég visszakapta volna. Megvan minden adósságlevele, három példányban fogalmazták két tanú jelenlétében, ahogy kell; az egyik nála van, a másik az adósnál, a harmadik a kaiszareai levéltárban, a Druseion mellett; de hát egy levéltárat bármikor fel lehet gyújtani, tőle az adósságlevelet el lehet rabolni, az adós a maga példányát megsemmisíti, s akkor a pénze elveszett.

– A Templom kincstára, az a biztos, mert azt soha nem hagyják felgyújtani a zsidók – mondta Simon mágus. – Ha akarom, egy részét átminősítem adománnyá, s akkor aztán végképp Istennek tetsző tettet hajtok végre, és talán a papok is békén hagynak azontúl, és nem próbálnak kiátkozni évente kétszer-háromszor amiatt, hogy segítek a betegeken, és kiűzöm belőlük a démonaikat.

Uri boldog volt, hogy a mágus minden szavát érti. Micsoda szerencse, hogy az anyanyelve arámi, és csak az apanyelve görög.

Sose gondolta volna, hogy egy mágusnak ilyesfajta gondjai vannak. Pontosan olyan, mint egy normális üzletember. Holott Rómában ezekről a mágusokról riasztó mendemondák terjednek, a kézrátételen kívül nem értenek semmihez, mondják, és sötét, gyanús varázslásokba bocsátkoznak, ahelyett, hogy Celsust tanulmányoznák.

– Súlyosbodott Pilátus feleségének a betegsége? – kérdezte Máté. – Attól tartasz, kirúgnak?

– Nem súlyosabb a baja, mint korábban – mondta Simon mágus. – Krónikus szeretetlenségben szenved, ami aztán különféle módokon üt ki a testén és a testében. Tudok vele társalogni, meghallgatom, 139a barátja vagyok, a pártfogója, a lelki atyja, de nem vagyok a férje. Gyereke nincs, a rokonai távol vannak, a szolgákkal nem kerülhet bizalmas viszonyba, a férje elfoglalt és nyugtalan, és az én iránta való részvétem kezdeti varázsa is elmúlt már, amitől oly látványos volt a javulása korábban. Megszokott engem és visszaesett. Én is megszoktam őt: már untatnak a nyavalyái. Túl jól ismerem, s emiatt semmi sem jut már róla az eszembe. Új orvos kell neki. Akárki, csak nem én. Akiben megint korlátlanul bízhat. Hit kérdése a gyógyulás többnyire. Pilátus okos ember, ő is tudja ezt. Nem várom meg, hogy ő mondjon fel nekem.

Uri ámulva hallgatta. Értelmes ember ez a mágus. Egy mágus, és úgy beszél, mint egy filozófus. Lehet, hogy mégis várják meglepetések ezen az úton.

– Pilátust is gyógyítod? – kérdezte Plotius.

– Nem – felelte a mágus. – Neki római orvosa van, igen helyesen. Az csapolja meg a vérét, szabja meg a diétáját, rója ki rá a fürdések sorrendjét. Ő ebben hisz, és miért ingatnám meg ebben a hitében? Én, egy zsidó? A feleségével kapcsolatban bevallhatta, hogy a görög orvoslás csődöt mondott, de saját magával kapcsolatban nem teheti. El se vállaltam volna a kezelését. Nem vagyok bolond, én falusi zsidókhoz szoktam, fogalmam sincs, mi bánt egy előkelő rómait; a latin orvos kencéi lehetnek gyatrák, de azt bizonyosan jobban tudja nálam, mire rándul görcsbe Pilátus gyomra. Sőt, mindvégig igyekeztem minél kevesebbet megtudni róla. Valahányszor a felesége pletykálni kezdett, közbevágtam és kértem, ne tegye. Biztos, hogy ezt elmondta a férjének, akinek ezáltal még inkább elnyertem a bizalmát, mint azzal, hogy a feleségét eleinte eredményesen gyógyítottam. Hát, ebből lett ez a villa – mutatott körbe. – Amúgy nem az enyém, csak bérlem. Nem akarok saját ingatlant, sose volt házam, és ne is legyen. Csak vesződség van vele.

A delegáció tagjai némán eszegettek és iszogattak tovább. Máté kivételével őket is meglepte a mágus. Ők se ilyennek képzeltek egy galileai sarlatánt. Máté is némán evett, de Uri jól látta, hogy csöndes, gúnyos diadal szikrázik a szemében.

Uri ennyire nyíltan fogalmazó emberrel még nem találkozott. Rómában csak gondoltak ilyesmit a zsidók, ha gondoltak valamit egyáltalán, de soha nem mondták ki. Nem fél ez a mágus, hogy valaki följelenti? Igen bízhat a tudományában, s főként abban, hogy Pilátus kedveli.

– Szóval mostanában Pilátus nyugtalan? – kérdezte végül Alexandrosz görögül.

– Úgy látszik – felelte Simon mágus görögül. – De már a tüntetés 140előtt izgatott volt. Korábban csak egy-két postást küldött Rómába vagy Antiokhiába hetenként, újabban naponta ötöt-hatot, és annyian is érkeznek hozzá. Nem tudom, mi baja, de történhetett Rómában valami.

A delegátusok egymásra néztek. Mi történhetett Rómában vajon? Amikor eljöttek, nem volt semmi. Az állami postások gyorsabban haladnak náluk, a postaállomásokon váltott lovakkal a Róma–Nápoly utat öt nap alatt képesek megtenni, s ha egyenesen Alexandrián keresztül hajóznak Kaiszareába, akár két hét alatt odaérhetnek. De ez mégsem jelentős különbség. Nemigen történhetett Rómában semmi, arról ők még Szürakuszaiban értesültek volna egy Ostia–Szürakuszai vonalon közlekedő hajó pletykás hírvivői révén, elvégre már Messanában hallottak a kaiszareai tüntetésről.

Máté éppen erről érdeklődött aztán: mi történt voltaképpen pár hete?

Simon elmondta: valóban jöttek Jeruzsálemből pár százan és Pilátus palotája előtt tüntettek napokig. Pilátus az ablakon kihajolva, az esetleges nyilaktól és dárdáktól mit sem tartva udvariasan kérte, hogy menjenek haza, de ott maradtak. Szétverethette volna őket a katonáival, három cohors és egy ala állomásozik Kaiszareában a kaszárnyában, de nem tette, sőt kiadta a parancsot, hogy egyetlen zsidó haja szála sem görbülhet, s megpróbált az értelmükre hatni nekik, az őrjöngőknek, miszerint a hadijelvényeken, amelyek bekerültek a jeruzsálemi palotába, nincsenek ábrázolatok, csak feliratok, Tiberius császár neve és az övé, ráadásul a zászlók össze is voltak csavarva, amikor a felsővárosban a Phaszael-toronyba vitték őket, mint eddig is mindig, amióta római helytartó tartózkodik ott; ezt eddig nem nehezményezte senki, tehát ő úgy gondolja, ilyen formában igenis bevihetők a zsidó vallás törvényei szerint.

Hiába érvelt azonban Pilátus, a tömeget felheccelték ellene.

Aztán a zsidók a stadionba vonultak, ott a fegyveresek valóban körbevették őket, mi mást tehettek volna; a zsidók a földre vetették magukat és követelték, hogy végezzék ki őket, de rohanvást megérkezett Pilátus, a katonákat a stadionból kiparancsolta, és azt mondta a zsidóknak: ugyan ez a császári tekintély súlyos megsértése, de a béke érdekében a hadijelvényeket visszavonatja. Ennyi történt. A haja szála sem görbült meg senkinek. Az elégedetlenkedők hazakotródtak, azóta csönd van.

– Igaz, hogy Tiberiushoz írtak panaszkodó levelet? – kérdezte Máté.

– Hallottam ilyen pletykát, de nem tudom. Állítólag Tiberius rögtön visszaírt és megszidta Pilátust. De hát ez is csak pletyka. Pilátus postásai nem szokták a leveleit felbontani.

141

– És azóta nyugalom van? – kérdezte Alexandrosz.

– Nyugalom van – mondta a mágus, és kételkedve ingatta a fejét. – Csak az emberekben nincsen nyugalom. Egyre több az eszelős. Hónapok óta nem jártam Jeruzsálemben és a két országban, ideje ezt a szép, hűvös villát magam mögött hagynom, ideje segítenem az olyan eszelősökön, akiknek a baját érzem és felismerem. Itt egyetlen eszelős van rám bízva mindössze, és azon sem tudok már segíteni.

Kis hallgatás után hozzátette:

– Túl régen van béke. Már a második nemzedék nőtt fel úgy, hogy nem látott háborút. Úgy látom, az emberek nem bírják elviselni a békét. Békében van idő gondolkozni, és az fáj. Túl sok a csalás, a hazudozás, mint mindig, de most van idő fennakadni rajtuk. Lassan ölő méreg a méltánytalanság, de öl. Békében a lélek rokkan, háborúban csak a test. Előbb-utóbb háború lesz. A lélek akarhatja így, amit a Teremtő belénk ültetett.

Alexandrosz felélénkült, a szeme villogott:

– És mit akar az Úr?

Simon mágus fáradtan nézett rá.

– Az Úristen ránk bízta, mit kezdünk egymással és önmagunkkal – mondta, ezúttal ismét arámiul. – Azt mondta: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ezt mondják a törvénymagyarázók is mind: ne tégy felebarátodnak olyat, amit magadnak nem kívánsz. Ez az Egyparancsolat, ebben még Hillel és Sammaj iskolája is egyetért. Aki azonban önmagát sem szereti, attól józan ésszel nem várható, hogy a felebarátját szeresse.

Ez volt a legkényelmesebb szállásuk eddig, és Máté megengedte, hogy napközben arra kószáljanak, amerre csak akarnak.

– Estére mind legyetek itthon – adta ki a parancsot. – Nem tudom, mikor indulunk. Van egy teljes hetünk, hogy odaérjünk.

Hozzátette még:

– Ne vigyetek magatokkal semmit, minden itt marad.

Ez a minden a zsákjukat jelentette, amiben semmi sem volt, csak a korsó, az imaszíj meg a köpenyük.

– Jeruzsálemben nincs elég szálláshely – magyarázta Plotius Urinak. – Sok százezer ember zarándokol az ünnepre, gyakran egymilliónál is több, és minket se könnyű elhelyezni, noha kivételezett személyek vagyunk. Minél később érkezünk, annál jobban örülnek nekünk. Nem baj, ha az utolsó pillanatig itt rontjuk a levegőt.

Uri örült, hogy egyedül maradhat, egyedül mászkálhat végre. 142S hátha Máté kieszközli, hogy Pilátus fogadja őket. Pilátus nem érdekelte, Gaius Lucius is sokkal gazdagabb lehet nála, egy provincia kormányzója nem nagy ügy; de Heródes palotáját megnézte volna belülről, ha már odavetődött.

A palota környékére eljutott, hatalmas épület volt, kívülről olyan impozáns, mint Máté lefestette. Nemigen volt esélyük, hogy belülről is megszemléljék: Simon mágus a hiteleinek behajtásával volt elfoglalva, nélküle pedig Máté nem állhatott a palota elé, hogy márpedig fogadja őket a helytartó. Fontos delegáció vagyunk, de nem Pilátus számára.

Ünnepi készülődésnek a kaiszareai zsidók körében nyomát sem lehetett tapasztalni. Persze nekik könnyű: elegendő, ha négy nappal az ünnep előtt kelnek útra. Máté nem szorgalmazta, hogy a kaiszareai zsidókkal felvegyék a kapcsolatot, annál szebb és kényelmesebb házban, mint Simoné, úgysem lakhattak volna. Bőséges reggelit kaptak, és a vacsora is remek volt: az ebédlőben állandóan meg volt terítve, és a szolgák gondoskodtak róla, hogy azonnal friss ételt és italt kapjanak, amint feltűntek egyedül vagy többedmagukkal. Uri napközben mégis éhezett: egyetlen as sem volt nála. Fogalma sem volt, mennyit érnek az itteni pénzek, és nem is látott ilyet, mert nem ülhetett le egy kocsma teraszán, hogy eddegéljen és iddogáljon.

A társak esténként főleg a pénzről beszéltek. Plotius és Máté próbálta nekik megmagyarázni, melyik mennyit ér; elalvás előtti mindennapos foglalkozásuk lett ez a második estétől kezdve, Uri hevert a fekhelyén, hallgatta őket, és átszámítási vitáikat egyhangú zsoltárdalolásként érzékelte. Rengeteg pénz van itt forgalomban, mint kiderült, szinte az összes, amit a Nagy Tenger vonzáskörében valaha vertek, és az átszámítás lehetetlenül bonyolult. Szela, szentély-sékel, rendes sékel, dínár. Tropaik, aszper, meáh, tresith, pondion, isszár, perutah, zuz, minah, sékel, dipondion, zuz, minah, sékel, dipondion, drachma, drachma, drachma, dínár, perutah, lepton, perutah, lepton – dúdolta magában Uri az ágyon a pénzneveket, amelyeket hallott, és álomba dúdolta e csodás szavakkal magát. Egyetlen átváltási adatot jegyzett meg: egy lepton az egynyolcad as, vagyis fél quadrans. Mulattatta, hogy a legkisebb római pénznek itt még fele is van, holott még ő, a római proletár sem számolt quadransban otthon, hanem asban, az pedig külön megnyerte a tetszését, hogy ennek a pici pénznek, a leptonnak két neve is van itt: a másik, a sémi neve a perutah. Azért jegyezte meg, mert a társak állandóan Hilarust ugratták, mondaná meg, hány perutah egy lepton, és a tanító mindig más átváltási számot mondott, de soha nem tudta azt mondani, hogy az ugyanaz a pénz.

143

Nagyon fájt Urinak, hogy Szürakuszaiban fél sestertiust pofátlanul elraboltak tőle; soha többé nem leszek ennyire mamlasz, fogadkozott keserűen.

Kora reggel minden társa elment hazulról, Uri úgy gondolta, ő sem maradhat a házban. Mind egyedül indult el és egyedül is érkezett. Uri nem kérdezte meg, mi az ördögöt csinálnak, teleette magát reggel, és késő estig céltalanul mászkált éhesen és szomjasan.

Látott egy imaházat, szép nagy épület volt, Rómában a legnagyobb imaház sem ekkora, talán erről mesélték, hogy görög telken áll; be is ment volna, de zárva volt. Sok zsidó él itt, hogyhogy zárva az imaházuk? Van talán másik is? Megkérdezte egy görögtől. Van másik, persze. Uri az útmutatás nyomán odament. Az is zárva volt.

Este megkérdezte. Máté megmagyarázta:

– Palesztinában csak a vásárnapokon tartanak nyitva az imaházak. Hétfő és csütörtök a vásárnap, ekkor jönnek be a parasztok a falvakból, hozzák a terményeiket, és ha el tudják adni, vesznek maguknak valamit. Akkor az imaházba is elmennek, ha már erre jártak. De nem imádkozni mennek be, hanem pereskedni, ami pénzbe kerül, így kevesebb pénzt visznek haza, mint amennyivel jöttek, akkor is, ha eladtak valamit. Imádnak pereskedni a palesztinai zsidók, az imaházak ebédlőjében ülésezik a bíróság, és késő estig tárgyalja az ügyeket. Szombaton is nyitva tartanak az imaházak, persze, de olyankor csak a helyi gyülekezetek tagjai eszik meg az ebédet, mert a parasztok, szombat lévén, nem jöhetnek be a városba.

– A hétfő és a csütörtök itt böjtnap is egyúttal – mondta Plotius. – Estig, ugye, nem szabad enni. Bölcsen döntöttek a mi eleink, nehogy a parasztok pereskedés vagy imádkozás örvén ingyenételt követeljenek a városokban.

Uri kísértést érzett, hogy egy bírósági tárgyalássorozatot végigüljön, aztán inkább a kikötő környékén kószált céltalanul. Hátha akad érdekesebb szórakozás, mint peres ügyeket hallgatni.

Egy falragaszt vett észre. A teátrumban egy Agathón-darab előadását hirdették, az érdekelte volna, a stadionban viszont, a kocsiversenyek szünetében fellép a neves filozófus, Makedóniosz.

Ugyanaz, akit Szürakuszaiban hallott.

Előttük indulhatott keletre Szürakuszaiból, és néhány város közbeiktatásával utánuk ért ide. Mástól lop ezúttal is, vagy végre a saját műveit olvassa fel?

Agathón drámái közül Uri egyet sem ismert. Azóta érdekelte ez a különös szerző, amióta olvasta, hogy Arisztotelész megrója a minden szabályt felrúgó drámáiért. Csak lehet bennük valami, ha Arisztotelész utálta. Feltétlenül meg kellene nézni.

144

Igen, de mit mond vajon a filozófus Kaiszareában a kocsiversenyek közti szünetben?

Egy nap van e két esemény, azonos időben. Melyiket válassza? Hát amelyikért nem kell fizetni. Kölcsönkérni semmi kedve.

Érdeklődött a kikötőben, kiderült, hogy mindkét rendezvény ingyenes.

Kaiszareában is van tehát proletariátus, szűrte le a tanulságot Uri. Csak azt nem értette, hogy a köznépet miért nem látja az utcákon kóborolni, pletykálkodni, fontoskodni tömegestül, mint otthon, Rómában. Rájött, mitől is halott ez a szépen megépített város valójában: a kikötőben nem mászkálnak dokkmunkások, nincsen forgalom. Még ezt a hideg fejjel kitalált várost is élet töltené be, ha szegények fecsegnének és randalíroznának benne.

A stadion mellett döntött. Agathón-művet otthon, Rómában is láthat még talán.

Kora délután volt, gyönyörű idő, az épület felé áramló tömeg nagy része katonákból állt. Fegyvert nem vittek, de katonai öltözékben voltak. Tisztjeik vezetésével vonultak, a civilek, a többségük zsidó, tisztelettel utat engedtek nekik.

Két bejárat vezetett az U alakú épületbe, s azon túljutva a vomitoriumok egyikén lehetett a felső és az alsó tribünt elválasztó folyosóra jutni. Minden egyes vomitoriumhoz külön lépcső vezetett, hogy a tömeg ne a nézőtéren, hanem már előbb kisebb csoportokra tudjon oszlani. Urit elbájolta a bejárati folyosók fölött függő felirat: Vomitorium I, Vomitorium II és így tovább; mintha e kapukból valami hatalmas erő a rossz ízű tömeget a nézőtérre hányná.

Amikor az északról számítva harmadik vomitoriumon át a nézőtérre ért, megállapította, hogy ebből a stadionból is messzire elláthatna a tengerre, ha jó lenne a szeme. Szívesen felkapaszkodott volna a felső szektorba, de végül úgy döntött, az alsó szektorban fog helyet foglalni minél lejjebb, hogy lásson is valamit. A katonák a felső tribünre rohantak, sasszeműek, így válogatják őket. Uri mellett, az alsó szektorban civilek foglaltak helyet.

A stadionnak kövezett volt a padlója, vastagon fűrészpor borította. Az észak felé nyíló U közepén egyenes, vagy három láb magas, öt-hat rőf széles, észak–déli fekvésű fal húzódott, amelynek tetején nyilván az előkelőségek, valamint a kocsiverseny bírái foglalnak helyet. A kocsiverseny fordulóját jelző csonkolt márványgúla a fal északi végén állt. A négy állású starthely a pályaszakasz déli végén helyezkedett el.

Világos, miért siettek a felső tribünre, annak is a felső soraiba a katonák: az alsó tribün nézői elől a fal a túlsó, nyugati pályaszakaszt részben takarja.

145

A stadionhoz délen, a közvetlenül szomszédos színházhoz tapadva kisegítő épületek: víztorony, istállók és öltözők csatlakoztak, valamint egy széles, a közönségtől két magas fallal elzárt bejárat: ott hajtanak majd be a versenyzők, hogy a starthelyre álljanak.

Mintha azt mondták volna, hogy Pilátus ellen a kaiszareai stadionban lázongtak a Jeruzsálemből jött zsidók.

Uri megborzongott.

Ez az a stadion.

Pár hete itt feküdtek, ezen a fűrészporral felszórt porondon a lázongó zsidók, itt követelték, hogy vágják le a fejüket.

Körülnézett, hunyorgott.

Áradtak befelé a vomitoriumokon át a nézők békésen, látványosságra éhesen. Nem emlékszik arra a lázongásra senki.

Az a két mulatságos alak, akivel Messanában találkoztak, azóta Rómába érkezett, és az egész Túlnanban hirdetik, hogy rémségek történülnek Kaiszareában. Bizonyára akadnak, akik hitelt adnak nekik, rémüldöznek, aggódnak, s a két hírvivőt étellel és itallal traktálják.

Ha egyszer hazajut, ezt is elmeséli az apjának, hadd mulasson.

Uri hunyorogva nézelődött és rájött, hogy a stratégiai megfontolás a stadion helyének kijelölésében is szerepet játszhatott: közvetlenül a tenger partján állt, akárcsak a Heródes-palota, rejtett hadikikötő hát ez is voltaképpen. Nem nagyon bízhatott a hatalmában Nagy Heródes, ha három rejtett kikötőt is épített ide, gondolta Uri; aztán évtizedeken át háborítatlanul uralkodott, és ezrével gyilkolászta az előkelő zsidókat, meg persze a saját családtagjait, elsősorban az imádott feleségét, meg a fiait mind.

Tizenöt sor volt a felső tribünön, és ugyanannyi az alsón. Uri megbecsülte, hányan férnek el egymás mellé szorulva egy sorban, hát körülbelül ötszázan, összesen 15–20 ezren. Semmi a római Circus Maximus 180 ezres befogadóképességéhez képest. Uri, akinek összeszorult a gyomra az ismeretlen katonák és civilek között és elveszettnek érezte magát, sokkal inkább, mint Szürakuszaiban, talán mert az még Itáliában volt, otthon, itt római fensőbbséggel nézett körül: neki mindenből több, nagyobb és szebb jutott. Nem mintha valaha belépni merészelt volna a Circus Maximusba, csak hallott róla, és sokszor elhaladt mellette. Fogadalmat tett: ha egyszer hazaér, a Circus Maximusba elmegy. Római polgár, jár neki.

A stadion nem telt meg teljesen, háromnegyed ház lehetett. A nézők kiabáltak egymásnak és az árusoknak, akik a felső és alsó tribünt elválasztó úton mászkáltak nagy kosarakkal, bort, lepényt, borecetben pácolt olajbogyót, mézet és csecsebecséket kínáltak, és rekedt146re üvöltötték magukat. Uri úgy látta, hogy a zsidók a nézők között mintha többségben lennének. Alexandrosznak lesz igaza, a város fele zsidó. Itt is járhatott már párszor Alexandrosz, gondolta Uri. Furcsa egy kereskedő az olyan, aki maga utazik.

Egyszerre Alexandrosz tűnt fel a közelben, megfelelő helyet keresett magának. Uri megdöbbent, mintha a gondolatai hívták volna ide, de meg is örült, és addig kiabált, amíg Alexandrosz meg nem hallotta. Az ő arcára nem öröm ült ki, inkább zavar, de aztán úgy döntött, hogy elvigyorodik, és a lábakon átküzdve magát leült Uri mellé. A szomszédok morogva szorítottak helyet.

– Nem gondoltam volna, hogy szereted a cirkuszt – mondta Alexandrosz.

– Nem is szeretem – mondta Uri –, a filozófus miatt vagyok itt.

Alexandrosz nem tudta, hogy a programban filozófus is fellép, ő csak a kocsiversenyekről és a birkózókról tudott.

– Ja – mondta Alexandrosz –, hiszen Szürakuszaiban is voltál az amfiteátrumban, valami filozófus miatt.

Uri meglepődött, ezt ugyan honnét tudja.

– Máté mondta.

Uri hallgatott. Minden mozdulatát megbeszélik a társak? Alexandrosz a nyakát tekergette, és főleg a felső tribünön ülő katonákat tanulmányozta.

– Ingyen kapnak mindent – mondta sötéten, fejével feléjük intve. – Még a bor is ingyen jár nekik. A civilek meg fizethetnek.

Urit meglepte a méltatlankodás.

– Néhány nap múlva – mondta Alexandrosz – ők is Jeruzsálemben lesznek. Mind a három cohors és az egész ala.

– Honnét veszed?

– Mindenki tudja.

– Te már jártál Jeruzsálemben?

– Nem. De mindenki tudja, hogy a négy nagy ünnepen mind a négy cohorsnak és az alának is ott kell lennie, a helytartóval együtt. Ilyenkor Kaiszarea kiürül. Ha valaki el akarná foglalni, ilyenkor tegye.

– Minek ennyi katona Jeruzsálembe?

– Félnek tőlünk – mondta Alexandrosz gonoszul nevetve. – Rettegnek a nyomorultak. Ha lenne bennünk egységes akarat, nekik esnénk és letaszítanánk őket a felső sorokból kifelé; mind szörnyethalna.

Uri jobbnak látta hallgatni, és a versenypályát elválasztó, két oldalról korláttal ellátott fal felé fordult, amelynek a déli végére épített lépcsőjén kezdtek felvonulni a notabilitások. A felső tribünön a katonák üdvrivalgással fogadták őket. A notabilitások úgy integettek és hajlongtak a közönség felé, mintha színészek volnának.

147

– Nagy senkik – mondta Alexandrosz. – Helyi quaestorok és aedilisek.

Másfél hónapja utazom a társaimmal, gondolta Uri, és semmit sem tudok róluk. Mi az, hogy félnek, „tőlünk”? Kik vagyunk mi voltaképpen, Alexandrosz meg én? És még kik tartoznak „miközénk”?

Sokáig tartott a kocsiverseny előkészülete, mindenféle hókuszpókuszokkal szándékosan húzták az időt, s miközben a nézők már a négy színt éltették – itt is a zöld érződött a legnépszerűbbnek, akárcsak Rómában, a katonák egyöntetűen azt biztatták, a zsidó polgárok meg, úgy hallatszott, inkább a kéket –, Uri, hogy valamit mondjon, megkérdezte, Alexandrosszal mehet-e majd, ha elintézi, hogy a csatornát megnézze.

– Már megnéztem – mondta Alexandrosz. Kicsit hallgatott, aztán hozzátette: – Tényleg nagyszabású építmény. Minden épület bele van csatlakoztatva, a nagyobbak tíz-húsz rőf átmérőjű lefolyóval. Odalent az egész várost be lehet járni. Ha jó a térkép, az ember mindig tudja, éppen melyik épület alatt jár.

– Ilyen térkép is van?

– Van, amolyan vázlat. Kellett az építéséhez, és kell a javításhoz. Rendszeresen javítgatják. Úgy is kell.

– A stadion alatt is van csatorna?

– Hogyne lenne. Itt alattunk vannak az illemhelyek. Ha befogod az orrod, akár fel is mászhatsz bármelyik szektorba odalentről. Az esőcsatorna is oda csatlakozik. Nézd meg, ott húzódik a porond mellett végig, és ott van a vizesárok a fal mellett két oldalról. Az istállók is be vannak kötve. Többe került a város odalent, mint amennyit látsz belőle idefent. Ez a magas torony itt balra, ez a stadion külön víztornya. Nézd meg: a fal tetején, a díszhely mellett ott a szökőkút, és működik… Mert a víztoronynál alacsonyabb… Minden fontosabb épületnek külön víztornya van, nem láttad? De vízvezeték csak egy van… Nem állíthatsz mellé őröket tízlépésenként, sok tízezer ember kellene hozzá, annyit nem bírnak kiállítani…

Idejön Rómából, a csatornák és vízvezetékek városából egy bivalyerős ember, állítólag kereskedő, és ez érdekli. Mi a csudával kereskedhet Alexandrosz? Sose beszélt erről. És mitől kellene egy tíz-tizenöt rőf vastag, öt-hat ember magas, kőből épült vízvezetéket megvédeni? Tőlünk netalán?

Uri nem észlelt magában késztetést, hogy ő ezt a remek vízvezetéket meg akarja bontani.

Óriási hangzavar támadt: délen megjelentek a lovak, a quadrigák, s bennük állva a hajtók. A starthelyhez hajtottak, ott megfordultak. Négy kocsi állt rajthoz, a négy színnek megfelelően. Az emberek fo148gadásokat kötöttek, a helyi fogadóiroda ügynökei a sorok között cikáztak és tesserákat osztogattak, amelyek pontos mibenléte Uri előtt rejtve maradt, hajtók és lovak nevei röpködtek, elkezdődött az őrület.

– Veszélyes pálya – mondta Alexandrosz izgatottan, Uri fülébe lihegve, orrlukai pulzáltak. – Maximum három és fél kocsira elegendő, takarékoskodtak. Itt vér fog folyni!

Uri meresztgette a szemét és hunyorgott. Meg nem tudta volna állapítani, hány kocsi fér el egymás mellett a pályán. Alexandrosz gyakorlott kocsiversenynéző lehet. A starthely előtt megjelent az indító a narancsvörös kendővel a jobbjában, a tömeg felüvöltött. Amikor az indító a feltartott kendőt teátrális mozdulattal eldobta, a négy starthely kapuját egy szolga egy csigás szerkezet révén egyetlen mozdulattal felrántotta, és megkezdődött az öldöklő küzdelem. Még nem ért a földre lebegve a kendő, s ők már vágtattak.

Rögtön az első félkör végén az egyik kocsi bal oldali kereke beleakadt a fordulást jelző gúlába és feldőlt, egy másik átgázolt rajta, két ló törött lábbal hevert, a hajtók egyikének a feje vérzett és az oldalán feküdt, a másik sántikálva, egy lábon ugrálva próbált a vizesárok felé menekülni; szolgák loholtak, hogy a széttört kocsikat a két versenyben maradt kocsi elől eltolják, a hajtókkal nem törődtek. A két másik kocsi előbukkant a fal mögül és ismét a nézőtér felőli hosszon vágtatott balról jobbra, lassítaniuk kellett, hogy a pályán keresztben heverő lovakat kikerüljék. Hajszálon múlt, hogy nem akadtak egymásba ők is. A közönség tombolt. Hét teljes kört vágtattak, és a zöld színű hajtó győzött. Véletlenül az, amelyiknek a többség szurkolt.

Mindenki üvöltött, Uri mellett felugráltak az emberek, a győztes hajtó diadalkört ment, fütyültek, tapsoltak, ordítottak. A győztes imbolyogva fellépdelt a falra és koszorút kapott. A sántikáló jobbról balra a starthelyig araszolt és eltűnt a kapuban, sántikálását fütty és fújolás kísérte. A véres fejű ott hevert a fal mellett eszméletlenül, otthagyták. A második helyezett zokogva hajtotta a fújtató lovait a starthely felé, és eltűnt az istállóba vezető úton.

Következett a második futam. Az egyik kocsi rögtön az indulás után felborult és széttört, a lovak megálltak, a kocsit lekapcsolták, a lovakat visszavezették a starthelyre, a hajtó gyalog menekült vissza, úgyhogy a megmaradt három kocsi már akadálytalanul vágtathatott. Az első futam ájultan heverő vérző fejűjét csak a második futam eredményhirdetése után vitték el ölben négyen. Őt is kifütyülték, bár aligha hallotta.

Aztán birkózók jöttek balról, felléptek az elválasztó fal déli végére, ahol a falon kétoldalt korlátot feszítettek ki kötélből, hogy le ne essenek. Mindkét oldalról jól lehetett látni őket. Fegyver nem volt 149náluk, ágyékkötőt hordtak csak, bármilyen ütés, fogás, rúgás, harapás meg volt engedve. Akkor lett vége, amikor az, akit félig agyonvertek, jelzett, hogy feladja. A győztes felállt, hosszan verte a mellét a jobb öklével, a földön fekvő ellenfélbe bele-belerúgott, a közönség minden rúgását boldog hujjogással nyugtázta. A győztes meghajolt a notabilitások felé, a közönség felé, majd imbolyogva lelépdelt a lépcsőn az istálló irányába. A vesztes ugyanarra távozott, leérve a porondra négykézlábra ereszkedett, úgy araszolt kifelé, a farát mulatságosan riszálva, a közönség röhögött és megtapsolta.

Jött két atléta, szintén a fal tetejére mentek fel, a notabilitások közvetlen közelébe, az egyik a másik atléta homlokán egyensúlyozott, hosszú botra mászott fel, mint egy majom, és egykezesen kézen állt. Hosszú percekig ott állt kézen, és nem történt semmi. Az unott, eszegető, iszogató és trécselő közönség akkor hördült fel, amikor az egyensúlyozó a botot a homlokáról ellökte. A kézen álló repült a levegőben, aztán két és félszeres szaltó után csodálatosan beleállt a lenti fűrészporba, rugózott párat és meghajolt. Taps, hangorkán. A két atléta elkotródott.

Ekkor a fal tetején ülő notabilitások felálltak, a lépcső felé vonultak és egymás után kezdtek lelépdelni. Erre tört ki az eddigi legnagyobb hangorkán, úgy ünnepelték őket, mintha kivételes haditettet vittek volna véghez. A notabilitások és a kísérőik kimentek a porondról az istálló felé. A tömeg felállva ünnepelte őket.

– Vége van? Szünet van? Mi történt? – kérdezte Uri értetlenül.

– Szerintem – mondta Alexandrosz izgatottan – most jönnek a nők…

Nem jött senki, várni kellett. A közönség ujjongott. De aztán valóban: a starthely felől tíz fátyolba burkolt nő loholt be, felrohantak a lépcsőn és a fal közepén megálltak.

A starthely felől zenészek ballagtak be a porondra, ütős és fúvós hangszerekkel muzsikáltak. A nők táncolni kezdtek, fátylukat eldobták, pallában illegették magukat, pallájukat ledobták, melltartóban és ágyékkötőben táncoltak, melltartójukat levetették, ledobták, a közönség vihogott, megjegyzéseket tett, a nők ágyékkötőjüket ilyen-olyan tekervényes mozdulatok kíséretében megoldották, ledobták, meztelenül lejtették kihívó táncukat, a legvégén hanyatt fekve, rángatózva. A közönség tombolt. Táncuk végeztével fátylaikat összeszedték, magukra borították és lerohantak a lépcsőn balra, az istálló felé. Taps. A zenészek lassan araszoltak utánuk. Szolgák loholtak be, az eldobált ruhákat összeszedték. Egy fiatal fiút igen megtapsoltak, mert az egyik ágyékkötőt az orrához dugta, teátrálisan szagolgatta, majd a lábai közé helyezte, s kifelé futtában fűrészelő mozgást végzett vele.

150

Alexandrosz fújtatott.

– Nem birkóztak – mondta csalódottan, inkább magának.

Uri nem tudta, kiknek kellett volna birkózniuk, a szolgáknak-e, vagy a nőknek.

Szünet következett, a notabilitások ismét megjelentek, méltóságteljesen felhágtak a falra és helyet foglaltak. Örömujjongás kísérte a vonulásukat: a közönség hálás volt, hogy az előbbi tilos műsorszám megtartását távollétükkel tüntetve engedélyezték. Uri megértette: ilyen erkölcstelenséget a helyi méltóságok nem nézhetnek, csak a plebs.

Zavarban volt. Életében most látott eleven női mellet először, s mindjárt húszat. Ugyan alig látta őket, hiába hunyorgott kitartóan, de annyit észlelt, hogy eléggé eltérőek, még egy-egy összetartozó pár egyes darabjai is képesek különbözni egymástól. Női ölet már látott, az vérzett, és álmaiban kiomló bél kígyózta körül. Ezekkel a keblekkel nem fog álmodni se jót, se rosszat.

Ezután lépdelt fel balról, az istálló felől érkezvén néhány kísérője társaságában a fal tetejére a filozófus. Az, akit Szürakuszaiban is látott. Most fehér csillagokat viselt a sötétkék selyemköpenyén, fején babérkoszorú díszelgett. Az alacsony termetű orvos megállt a lépcső aljában, onnét bámult felfelé.

Makedóniosz kezet fogott egy előkelőséggel, egy fent ülő hölgy előtt mélyen meghajolt, majd a közönség felé hajlongott. Ugyanúgy üdvözölték, mint a kocsiversenyzőket, az atlétákat és a nőket. Felhajtott egy pohár bort, aztán erős hangján, amelyet itt éppoly jól lehetett hallani, mint Szürakuszaiban, deklamálni kezdett.

Ugyanazt a két történetet mondta el, egyetlen szórenden sem változtatott.

A katonák nevetgéltek, egy-egy ócska fordulatnak gyermetegen örültek és közbekiabáltak. Nagyobb volt a sikere, mint Szürakuszaiban, csaknem annyira megtapsolták, mint a pucér nőket; a nők előbbi sikere rá is átsugárzott. A filozófus hálásan hajlongott, majd orvosa és egyik szolgája társaságában helyet foglalt a fal tetején, hogy végignézze a műsor csúcspontját, a döntőt, amelyben a két addigi győztes mérte össze a tudását. Mind a kettő zöld színben indult; mindenképpen a zöld győz, hogy a katonáknak meglegyen az örömük, gondolta Uri, és rá kellett jönnie, hogy ez nem lehet véletlen. Az első két futamot felváltva nyerték, úgyhogy a harmadik futamban döntötték el a versenyt. A második helyezett a földhöz verdeste magát, égnek emelt karral hadonászott és a lovait ütlegelte, hogy a közönség kiröhögje.

Színészkednek, előre megszabott táncot lejtenek. Ezek is pojácák. 151A filozófus is pojáca, a helyi előkelőségek is azok. Lehet, hogy a kocsitörések is előre meg voltak beszélve: legyen izgalom. A lovak lábát, Uri most gondolt erre először, nyilvánvalóan biztosították.

Alexandrosz a női műsorszám kivételével körbe-körbetekingetett a nézőtéren, arcán komor figyelem látszott. Nem engem kémlel, gondolta Uri, hanem mindenkit, aki jelen van.

Kifelé menet elvesztették egymást, bár nem beszélték meg, hogy együtt távoznának. Uri gondolt egyet, átugrott a nézőtér és a porond közötti vizesárkon, és megszólította a falról a lépcsőn lefelé szuszogó filozófust.

Csak ő lépett a filozófushoz, a tömeg a győztes versenyző körül tolongott, a tunikája díszesen szegett szélét mindenképpen meg kellett érinteni. A versenyző testőrei hátrébb taszigálták a rajongókat. Nagy volt a káröröm, amikor ketten a vizesárokba potyogtak, de azok is nevettek.

Uri gratulált a két rendkívül mulatságos történethez, és elhadarta, a filozófusnak mely műveit ismeri. A filozófus megállt, mellette türelmetlenül ácsorgott az orvos és a legyezőt lefelé tartó szolga, Uri érdeklődése nem volt ínyükre. A filozófus arcán szomorú mosoly jelent meg, amíg Uri a címeket sorolta.

– Régen írtam őket – intett lemondóan, és büszkén kihúzta magát. – Olyan művekkel ma már nem lehet sikert aratni, túl jók. Rettenetes a romlás mindenütt. Fiatal barátom, nem mondhatok mást: rettenetes.

Uri nem említette, hogy Szürakuszaiban ugyanezeket a lopott meséket már hallotta tőle, inkább a filozófus további útiránya felől érdeklődött. A bölcs elmondta, hogy innét északnak indul, Szidónban és Damaszkuszban már türelmetlenül várják, és onnét majd megszervezi a további turnét. Uri arra következtetett, hogy eszerint Alexandria felől jött.

– Szicíliából Afrikába hajóztam – mondta a filozófus –, Leptiszben és Kürénében volt fellépésem, de Alexandriában nem álltam meg… Túl sok ott az úgynevezett bölcselő, ott nem lehet tömegeket vonzani, egy Platónt, egy Arisztotelészt is kifütyülnének ma már, el vannak kényeztetve és el vannak durvulva, megvannak a maguk divatos, primitív helyi kedvenceik.

Uri az éppen készülő mű felől érdeklődött.

– Évek óta nem jut az eszembe semmi – mondta a filozófus bánatosan. – Amit valaha írtam, már azt is elfelejtettem. Nem tudtam gazdag mecénásra szert tenni, folyton utaznom kell, noha utálom, rosszul intéztem a sorsomat.

Uri hitetlenkedve rázta a fejét.

– Szóval Rómában még a zsidók is ismernek engem – sóhajtotta a filozófus boldogan. – Ki hitte volna. Egyszer talán fellépek még Rómában… Van vagy húsz éve, hogy utoljára ott jártam… Nagyon nagy volt a sikerem, elementáris. De hát akkor még volt kultúra, volt szellem a világban…

Lassan bandukolt Uri a civilek között a belváros felé, a katonák csapatokba tömörülve gyorsabban haladtak, keményen verték a bakancsuk szögecselt talpával a kövezetet, és eltűntek a laktanya irányában, amely óvatosságból itt is a városfalon kívül épült, mint birodalomszerte mindenütt.

Uri úgy érezte, hogy azoknak a zsidóknak a társaként, akik Júdeában adóznak a rómaiaknak, őt is meglopták. Eltűnődött, mennyi is lehet a fejadó meg a terményadó, amit minden palesztinai zsidótól beszednek, és amiből ezt az ingyenműsort finanszírozták. Még otthon hallotta, hogy itt is önadózás van, és csak minden tizennegyedik évben jelentik be az újonnan születetteket és a halottakat. De hány százalék lehet az adó? Adandó alkalommal megkérdezi.

A közelben ballagó zsidókat nézte óvatosan, észre ne vegyék, hogy bámulja őket. Ezen a megcsalatáson kívül nem érzett velük közösséget. Idegenek. Pedig azonos a vallásunk, gondolta Uri bizonytalanul, egy nép vagyunk, a kiválasztott.

Arra a kedves családra gondolt, amelynél még Campaniában éjszakáztak, Puteolihoz közel. A sok gyerekre, akik vidáman üvöltöztek egymással. A szövőszékre. A birkákra. Ha Isten adja, megint meg fogom őket látogatni, határozta el.

Úgy döntött, hogy ez ügyben fogadalmat tesz. Csodálkozott, milyen közel ért már a Templomhoz, ahol e fogadalom esedékes. Csak azt nem tudta elképzelni, miből veszi meg a fogadalomhoz szükséges áldozati galambot.

Unalmas napok jöttek. Uri egyedül mászkált a városban, a társak kora reggel eltűntek, és elhárították, hogy együtt menjenek. Miféle fontos dolguk lehet Kaiszareában?

Plotiust többször is látta messziről, ilyen sűrű, szénfekete szakáll és őszülő, a feje búbján kopasz fej nemigen akadt más a környéken. Összehúzott szemmel bámulta a kikötő környékét, Plotius a kocsmák teraszain iszogatott vénemberek társaságában, és elmélyülten beszélgetett velük. Többnyire zsidók voltak ezek a vének, de görögök is akadtak közöttük. Lepusztult arcú és testű, vénségesen vén férfiak. Ezek már nem fognak palotát építtetni maguknak. Plotius, az építész mit tudakol tőlük vajon?

153

Egyik este úgy döntött, megkérdezi. Imádkozás és vacsora után Plotius az egyik lugas felé indult egyedül, és Uri csatlakozott hozzá. Plotius megállt és bevárta, mint pár hete a szürakuszai kikötőben.

– Láttál az öregekkel, mi? – kérdezte Plotius.

Uri nyelt egyet. Plotiusnak jó a szeme, észrevehette, hogy figyeli.

– Igen.

– Na jó – mondta Plotius, és leült egy padra az egyik szőlőlugasban. Uri mellé ült. Meleg volt, a Nap épphogy lehanyatlott. Plotiusból borszag áradt. Egész nap itatta az öregeket.

– Azért akartam ennek a delegációnak a tagja lenni mindenáron – mondta Plotius –, noha engem itt legutóbb hamisan bevádoltak, és alig tudtam meglépni… Lopással vádoltak meg, engem! Na majd vigyázz magadra errefelé… Szóval, azért jöttem, mert érdekel a kaiszareai kikötő!

Szünetet tartott, várta a hatást. Uri hülyén bámult.

– Biztosan emlékszel, Máté mesélt az ostiai kikötőről, hogy mennyire veszélyes, át kellene építeni…

– Emlékszem.

– Én akarom átépíteni.

Uri továbbra sem értette.

– Ez a nagy üzlet, barátom – mondta Plotius. – Milliókat lehet keresni vele, valamelyik császárnak muszáj megcsinálnia egyszer. Puteoli messze van Rómától, Ostia közel, Ostiáé a jövő. Csak egy probléma van: a sós víz szétmarja a cementet… Illetve mégis lehetséges, mert Nagy Heródes mérnökei megoldották, éppen itt… Feltalálták a tengervízben megkötő cementet, csak azóta elfelejtődött a módszer. Latinok voltak az építők, Nagy Heródes hívta őket ide, kutattam utánuk Itáliában, rég meghaltak. De néhány ember, aki ezt a kikötőt a saját kezével építette, él még. Tőlük próbálom megtudni, milyen anyagot használtak.

Uri felvidult. Eddig is kedvelte Plotiust, de most már azt is tudja, miért. Ennek az embernek célja van. Pénzt akar keresni, nagy pénzt. Ez méltányolható törekvés.

– És megtudtál valamit?

– Nem sokat – mondta Plotius. – Óvatosan kérdezgetem őket, persze, per tangentem… „Ne tedd magad észrevehetővé a hatalom szemében”… ez igen bölcs júdeai szabály, még a titkos törvénykönyvekben is benne van… Annyit már tudok, hogy a négyzetesre faragott sziklákat fakeretbe foglalták, lesüllyesztették, s minden rést kitöltöttek valamilyen homokkal… A fa elrohadt, de a fakeretbe öntött homok megkötött… Azt mondják, két évszázada ugyanígy építették Cosa kikötőjét Itáliában. Jártam Cosában, a kikötője tönkrement. Ez a vizes cement, ahogy hívják, kétszáz évet nem bír ki… De négy-öt 154évtizedet biztosan kibír, ha Kaiszarea kikötője áll, és látjuk, hogy áll… Egy császárnak ennyi bőven elég. Azt mondják, vulkáni hamut hoztak ide Itáliából, néhány öreg váltig állítja, hogy a Vezúv hamuját, és az a neve, hogy puteolanum… Ketten is latinul mondták, pedig az a két öreg nem is tud latinul… Talán Puteoli környékéről hozták, a Vezúv valamelyik kitörésének a hamuja lehet. De valamilyen más anyagot is keverhettek hozzá, amely a tenger sóját érezve a vulkáni hamuval együtt a tengervízben szilárdabb lesz, mint a sziklák… De erről az anyagról még semmit sem tudok…

Elhallgatott, Máté lépett hozzájuk, leült melléjük a lugasban.

– Nem zavarok? – kérdezte.

– Dehogy – mondta Plotius. – Éppen azt mesélem Gaiusnak, hogy az ostiai kikötőt én akarom megépíteni.

– Hallottam – mondta Máté. – Mesélték az öregek, hogy a vízre kötő cement titka felől faggatod őket.

Plotius felnevetett.

– Akkor hamarosan Rómában is megtudják az én titkos tervemet – mondta vidáman.

– Tőlem nem fogják megtudni – mondta Máté. – De megnyugtatlak: ki van zárva, hogy azt a munkát neked adják. Túl nagy beruházás, óriási kenőpénzzel fogják megszerezni, lefizetik az egész szenátust, a testőrparancsnokot, a császárt… Kicsi ember vagy te ehhez.

– És ha csak én tudom a vízre kötő cement titkát?

– Akkor kiszedik belőled, aztán a Tiberisbe hajítanak.

Plotius elgondolkozott.

Uri nem tudta, örüljön-e, hogy jelen van. Vajon most fel kellene állnia, hogy ők nyugodtan beszélgethessenek egymással?

– Te mit gondolsz? – kérdezte hirtelen Máté.

– Én? – kérdezte Uri.

– Te, te – mondta Máté.

– Nem értek hozzá.

– Apád befolyásos ember – mondta Máté –, tudja ő, hogyan lehet a jó üzleteket megszerezni. Minél nagyobb a beruházás, annál többet lehet lopni. Ezért is ajánlatos minél nagyobb beruházáson dolgozni. A kikötőépítés olyan, mintha selyemmel kereskedne az ember, a többiek háta mögött, például Dalmácián keresztül, az illírekkel vesződve…

Uri hallgatott. Apjának minden titkát ismerik, és ha akarják, tönkreteszik. De rosszul ismerik az apját, mert ő nem lop, ő megdolgozik a pénzéért.

– Mit is mondtak, honnét származik az az anyag, Puteoliból? – kérdezte Máté. – Milyen messze van az Rómától?

155

– Nem tudom – mondta Plotius.

– Száznegyvenhárom stadion – mondta Uri.

– Igazán? – kérdezte Máté.

– Iustus szerint – mondta Uri.

– Az az anyag – mondta Máté – valakinek a birtokán volt, és az a birtok ma is valakié… Nagy Heródes megfizette az informátorokat, neki volt pénze. Neked annyi pénzed nem lesz, édes Plotiusom. Nem fogsz hozzáférni ahhoz az anyaghoz soha.

Plotius hallgatott.

– Ajánlok én neked egy biztosabb üzletet – mondta Máté. – Építsd fel az ostiai imaházat! A terület a tengerparton az enyém… Van már hozzá négy csodaszép görög oszlopom, csak az épületet kell köréjük keríteni… Nagyobb imaházat akarok, mint a déloszi!

Máté szemében téboly csillogott.

– Elültettél a házad kertjében négy kicsi oszlopot, locsolgatod őket és nődögélnek, mint a pálma? – érdeklődött Plotius.

– Nem állnak, mert vízszintesen ástam el őket a házam előtt – mondta Máté –, homokos a part, könnyen be lehetett temetni. Iszonyú mázlim volt, ingyen jutottam hozzájuk. Jött egy oszlopszállítmány Görögországból, de a megrendelő, egy etióp, nem sokkal előtte ment tönkre, és kiirtotta a családját, aztán magával is végzett; vagy harmincat a kapitány el tudott sózni féláron, de négy a nyakán maradt. Nem akarta visszavinni, sok helyet foglal el, sietett, nem volt ideje vevőt keríteni, mondtam neki: én elviszem. És odaadta ingyen. Nekem csak a szállításért kellett fizetnem. Elástam őket a házam előtt.

– Milyen magasak? – kérdezte Plotius.

– Tizenkét rőf és két láb, az oszlopfők miatt.

– Nocsak – mondta Plotius.

Egy szolga jött ki a házból, kérdezte, kérnek-e valamit. Máté bort rendelt.

– A legjobb márványból valók – mondta Máté büszkén.

– És hova dugod őket egy imaházban? – kérdezte Plotius.

– Nem mindegy? De legalább akkora legyen, mint a déloszi!

A szolga hozott pár kancsó bort és három finom poharat.

Máté Urinak is töltött. Ittak. Máténak tűz égett a szemében, a jövendő imaháztól előre meg volt részegülve.

– Mozaikpadló – folytatta Máté. – Körben kőpadok… Gyönyörű falfestmények… Mikve… Közel a tenger, ahogy kell… Kutat lehet ásni… Ciszternából megy majd a víz a konyhába…

– Milyen konyhába? – kérdezte Plotius.

– Szálloda is lesz egyúttal a zsidó tengerészek számára. Most nincs hol enniük és aludniuk, magánházaknál húzzák meg magukat, egy 156szobában hatan-heten. Mintha a hajó gyomrában hevernének egymás hegyén-hátán. Az enyém az ő imaházuk lesz, be se kell menniük a városba. Valamit nekik is kell enniük. Szerény térítés fejében majd főzünk rájuk, és nem csak szombaton. Sok tengerész, sok kicsi térítés, óriási haszon.

– Azért építettél magadnak villát a városfalon kívül, hogy imaház legyen a közeledben?

– Azért – mondta Máté. – És ha felépül, én leszek az arkhiszünagogosz.

– Ha felépítem, én leszek az arkhiszünagogosz – mondta Plotius. – Ez a feltételem, a béren kívül, amely persze megfizethetetlen.

Nevettek, ittak.

– Komolyan beszélek – mondta Máté. – Óriási üzlet, de ez meg is valósítható.

– Na és ki fogja finanszírozni? – érdeklődött Plotius.

– Én a négy oszlopot adom hozzá – mondta Máté. – Több ezer sestertiust érnek egyenként. A többit összeadják a zsidó tengerészek, nekik épül. Az ostiai zsidókat is megfejem, elvégre az övék is lesz. Eddig egy gyülekezet volt Ostiában, most majd lesz kettő.

– Ennyiből nem jön ki – mondta Plotius. – Arról nem beszélve, hogy nem érdekük még egy gyülekezetet létrehozni.

– Ahogy megérkezünk Jeruzsálembe, beszélek a főpappal, adjon a kincstárból.

– Hülyeség – mondta Plotius. – Sose támogattak imaházépítést a papok. Valahány imaház épül, annyival csökken a Templom súlya, s ezzel az övék is.

– Én azért megpróbálom.

Itták a bort. Uri meg volt illetődve, hogy nyíltan beszélnek előtte. Befogadták, felnőtt férfinak tekintik.

Plotius a levegőbe rajzolt.

– Mondjuk itt van a délkeleti oldal, ez néz Jeruzsálem felé, itt van a bejárat… Egyenesen kell továbbmenni, be a templomba… A bimah szemben van a bejárattal… Kell oda egy pódium, körben a padok… Hova rakjam a hülye oszlopaidat? A bimah fölé? Itt a bejárat, szemben a szentély… Jobbra vagy balra egy másik nagy terem, az iskola meg a bíróság számára…

– Balra – mondta Máté határozottan.

– Miért? – kérdezte Plotius.

– Mert így fér el, a tengerpart miatt.

– Nekem mindegy – mondta Plotius –, legyen a másik terem balra… De ha annyira szép az a négy oszlop, akkor azt a szentélyből is, a másik teremből is látni kell… Legyen éppen közöttük?

157

– Legyen – mondta Máté.

– De milyen tetőt csinálok? Lyukasszák át a hülye, két és fél emelet magas oszlopaid a tetőt?

– Olyan magas legyen az egésznek a teteje, mint az oszlopoké – mondta Máté.

– Meg vagy őrülve! Sehol nem láttam ilyen magas imaházat. Hat rőf, két láb!

– Az a jó – mondta Máté. – A miénk lesz a legmagasabb.

– Mániákus ember vagy te, Máté – mondta Plotius elismerően.

– Az vagyok – mondta Máté. – És a pénzt is össze fogom szedni. A római zsidókat is megfejem. – Urihoz fordult. – Adni fog a te apád is. És még sokan.

Uri hallgatott.

– Adni fog Agrippa is – mondta Máté. – Őt is megfejem.

– Ha Agrippa benne van – mondta Plotius –, akkor én kilépek. Mocskos gazember.

– Pénze mindig van.

– Hogy a szenátorokat meg a császárt megkenje, de zsidóknak még sose adott egyetlen árva ast sem. Nagy-Izrael királya akar lenni, amelyik nagyobb, mint a nagypapájáé volt.

– Agrippából sose lesz király – jelentette ki Máté. – Túl sokan utálják.

– De az alexandriai zsidók akarják – mondta Plotius. – Azoknak semmi se drága… Az se érdekli őket, ha Agrippa fellázítja azokat a nyomorult am-haareceket egész Júdeában!

– Nem fogja fellázítani őket – mondta Máté. – Nem is tud beszélni velük, egyetlen kukkot se tud arámiul.

– Majd az ügynökei megteszik – mondta Plotius. – Beteg lelkű ember, minden eddigi zsidó királynál nagyobb akar lenni… Ebbe már sokszor belepusztultunk. Legutóbb a nagypapája tett tönkre minket. Hogy Agrippa adna pénzt az ostiai imaházra? Ő Júdeát akarja, Galileával együtt, és semmi más nem érdekli!

Uri kínosan érezte magát. Megtisztelő, hogy nyíltan szidalmazzák előtte Agrippát, de most már neki is meg kell szólalnia.

– Köszönöm – szólalt meg Uri –, hogy nyíltan beszéltek előttem.

Kis csönd után Máté azt mondta:

– Igen. És?

– Tudom, hogy tudjátok, hogy apám pénzt adott neki, és megkérte, hogy én jöhessek veletek… De apámnak semmi pénze nem volt… Húsz százalékos kamatra vette fel a bankároktól, egész életében nyögni fogja… Agrippa a bankároktól kért kölcsönt, azok nem adtak, hanem apámhoz küldték, és ő nem mondhatott nemet…

158

Csönd volt.

Máté felnevetett:

– Egyetlen vacsorára költötte el Agrippa – mondta –, nincs a világon olyan madár, amelynek a nyelvéből ne szolgáltak volna fel pástétomot…

– Ott voltál? – kérdezte Plotius.

– Nem – mondta Máté –, de ismerek valakit, aki ott volt.

Uri megszédült.

Egyetlen vacsorára szórta el ezt az irdatlan összeget, az a szemét!

Plotius Urihoz fordult:

– Egy feltűnően okos kereskedő, amilyen az apád, nem szokott megbolondulni. Arra számít, hogy magas állás hull az öletekbe, amikor Agrippa lesz a király. Megtérül nektek ez a kölcsön, ha Nagy-Izraelt Agrippának ítéli a császár. Nagy rizikó, de apád úgy számított, hogy érdemes kockáztatnia.

– Apám nem olyan!… Mi nem vagyunk Agrippa ügynökei!…

Bort szopogattak. Uri nem ivott.

– Itt mindenki valakinek az ügynöke – szólalt meg Máté barátságosan. – Pénzt szállítani akármelyik barom tud. Ebbe a delegációba senki se került véletlenül. Közöttünk csak fontos emberek vannak.

Urit elöntötte a düh.

– Na akkor ki vele! – üvöltötte. – Ki kinek az ügynöke? Hadd halljam!

Máté és Plotius összerázkódott, ezt nem várták.

– Elmondom – mondta Máté halkan. – De ne üvölts, mert meghallják. Elmondjam?

Plotius vállat vont:

– Legalább én is megtudom.

Máté habozott, aztán vállat vont:

– Valeriust az arkhiszünagogosza nyomta be a delegációba, van nála egy csomó szerződés, földeket vesz a főnöke Júdeában… Az eladók aláírják, Valerius visszaviszi, aztán a következő delegációval a pénz is megjön az eladókhoz… Valerius nem keres semmit, de megtarthatja az állását, hüperétész marad élete végéig… Ahelyett, hogy elmenne hajósnak, és a belét is kihányná…

Máté nevetett, folytatta:

– Hilarus ékszereket vett Kaiszareában, itt olcsó, és ettől kezdve kitöri a frász, el ne lopják a zsákját…

– Megnézted a zsákját? – kérdezte Uri.

– Meg.

– Az én zsákomban is te kutattál? – kérdezte Uri elszántan.

– Én. Hiányzott belőle valami?

158

– Nem hiányzott. – Uri gyomrából kezdett visszafele szivárogni a bor. – Na és mit kerestél nálam?

– Agrippa levelét.

Uri elképedt.

– Logikus – próbálta enyhíteni a dolgot Plotius. – Agrippa kérésére kerültél a delegációba. Te vagy a hírvivője.

– Nem így van! – kiáltotta Uri. – Semmiféle levél nem volt nálam soha!

– Nem volt – erősítette meg Máté. – Akkor még nem tudtam, hogy jó a memóriád.

Uri a fejét rázta, nem értette.

– Száznegyvenhárom stadion – mondta oktatólag Plotius.

– Mi a száznegyvenhárom stadion?!

– Puteoli távolsága Rómától – mondta Plotius. – Egyszer hallottad, és megjegyezted. Oda se figyeltél. Úgy kérdeztem, mintha nem tudnám, Iustus mondta meg, és Máté azonnal másra terelte a szót. Ha valamit el kellett volna felejtened, ez volt az. De épp az imént te mondtad meg nekünk, hány stadion Puteoli Rómától. Agrippa jó futárt választott.

– Bocsánat – suttogta Uri, felugrott és a bokorba hányt, aztán megtörülte a száját és fogait összeszorítva visszaült közéjük.

Ezek végig őt kémlelték, őt vizsgáztatták. Hát akkor vizsgáztassák tovább.

– Hallgatlak, Máté. Alexandrosz?

– Kártékony vadállat – mondta Máté. – Római légiós szeretett volna lenni, de nem vették fel, mert zsidó. Bosszúból zsidó hadvezér akar lenni, és meg akarja verni a Római Világbirodalmat, egymaga. Most éppen fegyvereket vásárol a légiósoktól, a zsidók pedig barlangokba rejtik, hogy majd fellázadjanak…

– Milyen légiósoktól? – kérdezte Uri.

– A szebasztéi nem-zsidó cohorsok tagjaitól – mondta Plotius türelmesen. – Azok bejelentik, hogy sajnos elveszett, és kapnak helyette ingyen másikat. Dárdákat, kardokat, késeket… Van nekik 39 as napidíjuk, az évi 900 sestertius, de mert az ellátmányukat és a fegyverzetüket a római állam fizeti, és ezeket az ellátmányukból levonják, végül kevesebbet keresnek, mint a 25 ast érő sportulájával egy római proletár, aki nem csinál semmit, csak lopja a napot, akárcsak te! És neked még tesserád is van, ami nekik nincs! Kétszer többet keresel te, a dologtalan római proletár, mint ők, akik gyakorlatoznak, akiket bevetnek, ha valahol reng a föld, ha tüzet kell oltani, nekik családjuk nem lehet, és évtizedekig szolgálnak a hülyék, aztán minimális kegydíjjal letelepítik őket valahová jó messzire, hogy 160ne lázadozzanak! Nem csoda, ha üzletelnek és lopnak, amikor csak tehetik. Az elveszett fegyvert az állam újra megveszi, de annak az árát nem terheli rájuk, mert az állam hülye, és a bután könyvelgető hivatalnokai révén nem gondolkozik! Nem Alexandrosz az első, aki fegyvervásárlással foglalkozik feketén. Júdea tele van barlangokkal, és mindegyikük dugig van fegyverrel. Olcsón adják a zsoldosok, kupacokban veszik a zsidók. Manapság még csak rabolgatnak velük az útonálló hitestársaink, de ez a barom Alexandrosz erősen készül, hogy Róma-verő zsidó hadvezér legyen!… És hányan vannak még az ilyenek!…

Uri hallgatott, emésztette.

– Iustus énutánam kémkedik – mondta Máté, és nevetett. – Nem volt még delegáció, amelybe ne nyomtak volna be kémet. De hát nemigen lesz mit jelentenie… Hacsak rólad nem jelent valamit. Egy gyülekezetbe valók vagytok, ha jól tudom.

– Igen – mondta Uri. – Plotiusról tudom már, miért jött… Hát te, Máté?

Máté ivott egy kis bort.

– Nekem mániám az ostiai imaház… Ha felépül, aligha járok rosszul. Kicsi összeget fogok beszedni a szállóvendégektől, még kisebbet a terembérletért a bíróságtól, nagyon-nagyon keveset az iskola működtetéséért, de sok kicsi sokra megy, és a városból is mindenki az én imaházamba fog jönni előbb-utóbb, bizony. Én leszek a világon az első arkhiszünagogosz, aki ezzel a tisztével pénzt keres. Ahhoz azonban, hogy a zsidók építhessenek, béke kell. A Pax Romana kell hozzá, legyen áldott, és legyen áldott Augustus Caesar, aki kitalálta… Jegyezd meg: mindent el fogok követni, mindent, hogy a békét a hülye zsidók ne veszélyeztessék.

– Én is így vagyok ezzel – mondta Plotius.

Uri gyomrát újabb görcs szorította össze.

– Nekem is béke kell – mondta rekedten –, hogy olvashassak, mert semmi más nem érdekel. Felmondom nektek kívülről az egész görög és latin irodalmat. Velem aztán nem üzent senki senkinek. Esküszöm az Örökkévalóra, aki Egy, hogy ez így igaz.

Kis csönd után Plotius azt mondta:

– Ámen.

Simon mágus váratlanul Jeruzsálembe távozott, levélben kívánta, hogy továbbra is érezzék magukat jól a házában. A szolgák egy részét magával vitte, a többiek mindenben az ő szolgálatukra állnak.

161

Eszerint behajtotta a követeléseit, és sietett a pénzt a Templom kincstárában elhelyezni.

Aznap késő este tértek vissza a társak, együtt valamennyien. Uri ilyet még nem tapasztalt, eddig egyenként értek haza, és nem ennyire későn. Nem voltak vidám hangulatban.

Leültek a kertben vacsorázni, Hilarus az alexandriai zsidókat szidalmazta. Beképzelt, hülye banda, felveti őket a pénz, de a zsidósággal, azzal nem törődnek.

Máté és Plotius hallgatott.

– A szemetek – mondta Alexandrosz –, meg se hívtak vacsorázni.

Kiderült, hogy a társak a Druseionban jártak aznap, az Alexandriából Jeruzsálembe tartó delegációnál, amelynek volt pénze, hogy a legdrágább lakosztályokat vegye ki abban a csodaépületben, de meg se kínálták őket, semmitmondó udvariaskodások után elbúcsúztak és a legdrágább benti vendéglőbe vonultak, persze úgy, hogy a római zsidók ezt még éppen lássák.

Megalázó procedúra lehetett.

– Százharmincháromszor több pénzt visznek, mint mi – mondta Máté tárgyilagosan.

– Az mennyi?! – kérdezte Uri elképedve.

– Száz talentum kereken – mondta Máté. – Ebben persze egész Egyiptom adója benne van, nem csak az alexandriai zsidóké…

Hogy viszik azt a rengeteg pénzt, Uramisten?! Uri gyorsan kiszámolta: legalább százhúszezer font arany! Mivel viszik, tevekaravánnal?

Uri örült, hogy a gazdagok dölyfét nem tapasztalta meg.

Aztán rájött, hogy egyedül őt nem vitték magukkal. Nem szép gesztus. Összeesküdtek ellene a társak. Holott ő megesküdött, hogy nem hoz Agrippától üzenetet senkinek. Mégsem hisznek neki. Plotius sem, Máté sem, senki.

Rájött: talán az is gyanút kelt, hogy ő nem üzletel a helybéliekkel. Az ő fejükkel mi más oka lehet ennek, mint az, hogy őt, Agrippa kémét, remekül fizetik, és jelentéktelen üzletelésbe nem kell bocsátkoznia?

Legyen már vége, érjenek Jeruzsálembe, adják át a pénzt, tudják le az ünnepet, és térjenek vissza Rómába mihamarább.

– Kár, hogy a mágus nem beszélt a helytartóval – mondta Hilarus, miután az alexandriai zsidók pocskondiázása kifulladt. – Nem fog fogadni minket.

Iustus helyeselt: jó lett volna megnézni a palotát. De talán a visszaúton lesz még lehetőség.

– Be lehet oda jutni – vélekedett Alexandrosz. – A csatornából fel lehet kapaszkodni…

162

– Ne hidd, hogy nem őrzik – mondta Plotius komoran. – És jól teszik, hogy őrzik. S ha nem őriznék, majd én szólok nekik.

Alexandrosz gúnyosan nevetett.

Uri értette: azért vizsgálta végig a csatornarendszert, hogy megtudja, hogyan lehet támadást indítani belőlük a fontosabb épületek ellen. Tényleg bolond ez az Alexandrosz.

Ültek, bort szopogattak és megint a kaiszareai pénzekről és árakról beszélgettek. Milyen olcsó itt minden Rómához képest. Ebben a boltban ennyi és ennyi egy vég vászon, a másikban annyi, de nem ugyanaz a minőség; az itteni bor savanyúbb; a bárány húsa a kikötői tavernában porhanyósabb, mint a Tiberium háta mögött.

Urinak régmúlt ízek éledtek fel az ínyén, de nem bor és nem bárány íze volt az, hanem az egykori maceszé, amit gyerekkorában evett, amikor apja még a munkatársának tekintette és a kereskedelmi árrésről világosította fel, meg a minőség hamisításának kivédésére oktatta. Ezek az árak gyermeki dolgok voltak, nem vehetők komolyan. Komolyan csak a művek vehetők. De azért jobb lett volna talán, ha nem romlik el a szeme, és nem olvasott volna egyebet, csak a Szentírást, és őt is érdekelnék az árak.

Imádkozás és vacsora után együtt ültek a kert ház fölötti részén, a meredek terület legmagasabb pontján egy szőlőlugasban, a gazdagon terített, hosszú asztal mellett; minden volt azon az asztalon a tenger gyümölcseiből, ami kósernek számít, vagyis sok-sok hal, és semmi rák, csiga vagy kagyló. Ugyan ki dönthette el és mikor, tűnődött Uri, mert az Ötkönyvben erről nincsen szó, vajon a csonthéjúak miért nem ehetők, és a meszes héjúak közül kivételesen melyek miért igen, és mi is a héjak között a különbség, mitől csont és mitől mész, és miért kóser szinte minden, a sertést kivéve, ami a meszes csontját belül viseli. Ha a Teremtő úgy teremti meg az embert, hogy kívül csontpáncél fogja össze, és belül van a húsa, vajon akkor az ilyen ember nem is lehetne zsidó? Képzeletében a Teremtő helyébe lépve Uri teknőcembereket képzelt el magának és kígyóembereket és madárembereket, és a társaknak az árakról folytatott, zsongító társalgása nem jutott el a tudatáig.

Nyugaton vörös volt az ég alja a tenger fölött, pár perce nyugodott le a Nap; a pálmák és a ciprusok közül a kikötő környéki nagyobb épületek teteje látszott, a magas tornyok szinte teljes egészükben. A Druseion legfelső szintjein lévő pici ablakokban fények pislákoltak. Ott valakik laknak, élnek és szeretnek éppen. Az alexandriai delegáció dőzsöl, teheti.

Nem mintha mi nem dőzsölnénk, vallotta be magának Uri tárgyilagosan; sőt azok a dölyfös zsidók fizetnek a Druseionban, mi meg ingyen lakunk és étkezünk. Lehet, hogy nekünk a jobb.

163

Aztán emlékeztette magát: nincs olyan, hogy „nekünk”.

Ő ebből a közösségből ki van zárva. S ha meggondolja, mit mesélt a társak indítékairól Máté, Máté és Plotius esetleges szövetkezésén kívül itt mindenki maga van. Nem közösség ez a delegáció, de miért is kellene azzá válnia? A közösség gyűlöletes: a tagjai egymást figyelik, kémlelik, valamely közösnek gondolt elvek megsértésével vádolják, följelentik, akár halálra is ítélik. Igen remélte Uri, hogy a küldetésük befejezése után egyik társát sem látja soha többé.

Aztán rájött: közösség ők bizony, annak minden jellemzőjével bírnak, s még az is meglehet, hogy ő, akit mindenki kémlel, mindenki kitaszít, ő ennek a közösségnek az összetartó enyve voltaképpen, s épp az a bizonyíték erre, hogy ma nem vitték magukkal a Drusieonba, őt egyedül. Egymással vetélkednek, egymással szövetkeznek, egymást figyelik, de közös ellenségük csak egy van: ő. Eszerint, gondolta, én vagyok ennek a delegációnak a legfontosabb tagja, és azért nem vittek el magukkal, mert az alexandriaiak Agrippát támogatják, akinek, így hiszik, én vagyok a kéme.

Meglepő gondolat volt, el is hárította azzal, hogy majd valamikor, tisztább fejjel, eltűnődik róla.

A kaiszareai Fároszban égett a tűz, még Uri is látta sziporkázni homályosan. Augustus templomának és a Tiberiumnak is látszott az aranyozott teteje, rőten csillogtak az alkonyatban. A kertben tücskök-bogarak ciripeltek, madarak csiviteltek, meleg tavaszi este volt, béke, nyugalom, jólét. Uri az ujjai közül, kis résen át nézte a tájat. Most még valószerűtlenebbnek érezte, hogy éppen ott van, ahol van.

A küldetésük Jeruzsálemben pár nap múlva véget ér, és indulnak haza. Még mindig nem tudta, ki viszi a pénzt. Talán a legkisebb és leghülyébb. Hilarus vagy Iustus. Vagy én.

De az én zsákomban nincs.

Nem lehet, hogy Simon mágusnak adta át a pénzt Máté, és ő azért ment előre? Neki fegyveres kísérete van, nála nagyobb biztonságban lenne. Újabban, hallotta még Rómában, csak nem figyelt oda, valamilyen lepecsételt, aláírással ellátott hitellevélre is adnak pénzt a bankárok akárhol; hátha ilyen hitellevél volt Máténál, azt átadta Simonnak, aki a levelet Jeruzsálemben pénzre váltja és elhelyezi a kincstárban.

Uri a lábát tornáztatta, a derekát nyomogatta. A sétáknak és a bőséges, jó ételeknek hála napok óta nem görcsölt a gyomra. Az a kínos vita következmények nélkül múlt el, sőt mintha Máté is, Plotius is rokonszenvezőbbnek mutatkozott volna. Ugyan ma nem szóltak, hogy az alexandriai delegációval találkoznak, őt ebből kihagyták, de a közös megaláztatást ezzel megúszta. Könnyűnek és gondtalannak 164akarta érezni magát. Meg volt békélve a világgal, mert meg akart békülni vele.

– Igazából neked kellene Pilátussal beszélned, nem? – kérdezte Hilarus váratlanul.

Uri körülnézett, kit szólított meg Hilarus. De Hilarus őrá nézett áthatóan.

– Hogy nekem, kivel, micsodát?

– Neked kéne Pilátussal beszélned, vagy rosszul gondolom? – kérdezte Hilarus ismét.

Uri semmit sem értett.

– Mit mondhatnék neki? – kérdezte.

– Azt én nem tudhatom – mondta Hilarus.

Mindenki hallgatott. Uri végignézett rajtuk. Szemükben a jóindulatnak nyoma sem látszott. Uri megborzongott.

– Ezen az úton hallottam a nevét először – mondta Uri. – Fogalmam se volt korábban, ki a júdeai helytartó. Miről kéne beszélnem vele?

– Honnét tudjam? Te tudod – mondta Hilarus. – De te csak lófrálsz a városban. Nők pucér mellét bámulod naphosszat.

Csönd volt.

Uri nem nézett Alexandroszra. Besúgta, hogy ott voltam az amfiteátrumban. Az nem számít, hogy ő is ott volt, csak az számít, hogy én voltam ott. De miért?

– Ti végig kémkedtek utánam – fakadt ki Uri. – Miért? Mondjátok meg végre, miért?

Némán nézték.

– Miből gondolod, hogy kémkedik utánad bárki is? – kérdezte Máté lágyan, kedvesen, résztvevően, atyaian.

Hogy tud hazudni, Úristen.

Uri felállt, fogta a borral teli poharát és bement a házba. Leült az ágyra és a sötétbe bámult.

Miért nem hisznek nekem?

Uri azontúl kint aludt a kertben. A péntek estét velük és a zsidó szolgákkal együtt imádkozva töltötte, utána otthagyta őket, egész szombaton nem szólt hozzájuk, azok se hozzá. Akkor evett, amikor ők már végeztek, és kerülte a társaságukat, azok is az övét. A kertben barangolt és rágta magát. Valami pokoli nagy tévedésnek vagyok az áldozata, gondolta, egyetlen szavamat se hiszik.

Csak vége lesz ennek a kínnak nemsokára: jövő pénteken este beáll a Pészah. Legkésőbb csütörtökön meg kell érkezniük, mert, így 165hallotta, pénteken már senkit sem engednek be a városba. Legkésőbb hétfő hajnalban útnak indulnak. Vagy talán már vasárnap este. Még egy éjszaka, gondolta Uri, és indulunk.

A csomagját megint átkutatták. Az imaszíja bele volt gyömöszölve a korsóba, amelyben hosszú napok óta nem tartott semmit. Neki soha nem jutott eszébe, hogy a korsóba bármit betegyen, különösen nem az imaszíjat. Azt akarták, hogy lássa: kutattak. Máté volt vagy más?

Nem tette szóvá. Valaki fenyeget, gondolta, hazudott rólam valamit a többieknek, és azok elhitték. De micsodát?

Tépelődött, mi baja lehet vele Hilarusnak. Egész úton egyetlen szót sem váltottak. Ott eveztek a viharban egymás mögött. Hilarus az ő hátát látta. Ő egyszer sem nézett hátra, nem láthatta tehát Hilarus arcán a rémületet, ha ugyan volt rajta. Azért haragudhatna esetleg. De így? És nem is Hilarus hányt, hanem Valerius, az elméleti hajós.

Minél több időt töltök velük, annál kevésbé ismerem őket.

Megfordult a fejében, hogy Plotiushoz fordul tanácsért, aki Szürakuszaiban kedvesen és atyailag beszélgetett vele és áment mondott, amikor ő megesküdött, de visszatartotta valami. Plotius sem kelt a védelmemre, amikor Hilarus ezt a hülyeséget mondta, pedig ő tudhatná, hogy milyen vagyok.

Tudhatja?

Nem biztos.

Miért, ki vagyok én?

Megpróbált kívülről nézni magára. Hunyorgó, résnyi szemű, hajlott hátú, vörhenyes szakállú, vörösesszőke hajú, korán kopaszodó fiatal férfi, az álla csapott és féloldalas, az orra kiugrik, az úton lefogyott ugyan, de a kicsi pocakját nem vesztette el, és a tokáját sem; bal füle eláll; fészkelődve ül, mert vagy a végbele fáj, vagy a dereka; lomhán, kacsázva jár; álmában állítólag beszél, kiabál, vitatkozik; állandóan taknyos, köszörüli a torkát; nem lehetek valami épületes látvány, vonta le a következtetést. De mi rosszat lehet egy ilyen lehetetlen alakba belelátni?

Agrippa ügynöke, én? Ugyan. Nem gondolhatják komolyan, hogy egy ambiciózus Heródes-ivadék fontos üzenetet éppen egy ilyen nyomorult ifjoncra bíz.

A Teremtő olyannak teremtett, amilyen vagyok, és rám bízta, mihez kezdek az adottságaimmal. Megkeményítem a lelkemet. Elviselem a méltánytalanságot. Olyan erős leszek, mint még soha senki.

– Indulunk – mondta Máté.

Ott állt fölötte a kertben és nézte, akárcsak az apja Rómában, otthon, két hónappal korábban.

166

Uri azonnal feltápászkodott, de mire megköszönte volna az ébresztést, Máté visszament a házba.

Hajnal volt, vasárnap. Uri didergett, zsíros hajáról a dermedt ujjaival lefésülte a harmatot.

Szerdán, de legkésőbb csütörtökön Jeruzsálembe érnek. Kétszáz stadion mindössze, napi negyven stadionnal számolva öt nap. Ez három egész egyharmad stadion óránként, napi tizenkét órán keresztül; kicsit erőltetett menet, de meg lehet tenni, Itáliában már meneteltek ennyit és ilyen sebesen néhányszor. Milyen szerencse, hogy tavasszal és nyáron a nappali órák hosszabbak, mint télen. És most még országút is lesz a talpuk alatt.

Jól megépítették a Kaiszarea–Jeruzsálem utat, szélesebb is volt, mint a Via Appia, hogy nagyobb seregek vonulhassanak rajta, és harci szekereknek is jusson hely. Volt ebben a túl széles útban valami baljós: nem épp békés provinciát képzeltek köréje az építői. Azért építették, hogy római zsoldosok loholjanak rajta, bármely zsidó felkelést leverendő. Pedig békeidőben építették, és azóta is béke van, sok évtizede immár, és a zsidó vezetők, éljenek bárhol, mindent elkövetnek, hogy e béke örökké tartson.

Háború lesz. Mindenki erre számít, noha béke van; a hadi út építői is erre számítottak évtizedekkel ezelőtt. Simon mágus is látja ezt, és menti a pénzét, amíg lehet.

Az országút szélén vásott ruhában egyiptomi módra kifestett nők ácsorogtak. Fehérre volt mázolva az arcuk, a szemöldöküket sötét festékkel húzták ki, a szájukat pirossal kenték be. Uri még az arcukat is látta, mindössze két-három rőfnyire álldogáltak tőle. Felmérte a nők közötti távot: úgy harminc-negyven rőfnyire álltak egymástól. Eszelős volt a tekintete mindnek, öregnek és fiatalnak. Volt, aki mozdulatlanul, lemondó szoborként állt, volt, aki tagjait szétvetve lengette, volt, aki fütyült, volt, aki a szája szélét nyalta a nyelvével gépiesen, volt, aki a seggét riszálta, volt, aki kivette a mellét és mutogatta. A társak úgy tettek, mintha nem vennék észre őket. Uri bizonyosra vette, hogy a nők keresetét éppúgy lefölözik valakik, mint ahogy az ő apjától elszedik a selyemből származó nyereség jó részét. Azért hagyják ezeket a kurvákat életben, amiért az apját is Rómában: keresnek rajtuk. Amint nem hoznak hasznot, végeznek velük.

Jó lenne ezt megbeszélnie Józseffel. De ezt nem lehet megbeszélni.

Nem mondhatja az apjának, hogy kurvaként bánnak vele. Nem is ez a jó szó. Nem mondhatja meg az apjának, hogy rabszolga.

167

Azért jók a gondolatok, mert hosszasan lehet rágódni rajtuk, ami a gyalogolást elviselhetőbbé teszi. A szandálját megint a nyakában hordta, és a mezítelen, elszarusodott talpa tapodta a Kaiszarea–Jeruzsálem hadi utat. Hamarabb fájdult meg a bokája, mint Itáliában, azon a földes, göröngyös talajon; talán a kaiszareai egyhetes tétlenség okozza, gondolta.

Kezdetben csak ők heten gyalogoltak az úton, aztán egyre többen lettek: mentek Jeruzsálembe, az ünnepre. Pedig ezeknek az embereknek nem kötelező: háromnapi járóföldnél távolabb laknak a Templomtól. Noha sehol sincsen írásban rögzítve, de a Nagy Heródes óta Palesztina és Szíria gazdag városaiban is bevezetett, ötévenként megrendezett olimpiai játékok nyomán a hírhedett maratoni távot szokás egy napi járóföldnek tekinteni, ami pontosan 24 stadion. Ők, a delegáció tagjai átlag másfélszer ennyit szoktak talpalni naponta, de ők úgyszólván hivatásos gyaloglók, és a kicsi zsákjukon kívül nem cipelnek magukkal semmit, főleg nem állatokat, málhát, egyheti élelmet és kicsi gyerekeket.

Nem volt feltűnő a gyarapodás eleinte, de már délben többszáz fős zsidó csoportba keveredtek: a környező falvakból is erre a hadi útra tértek rá az emberek, hogy az úttalan utak göröngyeit kikerüljék a kordéikkal, szekereikkel és talyigáikkal.

Nem kérhetnek tőlük útvámot most, hogy az ünnepre mennek, gondolta Uri, a Pax Romana logikájába belelátva.

Családok és törzsek gyalogoltak együtt, s magukkal cipelték mindazt, amit áldozatként a Templomnak szántak. Kerekek csikorogtak, a szekereken növényi és állati termények. A nők fején kosár, áldozati termények azokban is. A gyerekek fején kisebb kosár, azokban is áldozati termények.

Legszebb ruhájukban meneteltek, zsoltárokat énekeltek, a zsoltárok egymásba gabalyodtak, hangzavar támadt. Legszebb ruhája legtöbbjüknek rongy volt, legjobb szandáljuk a mezítelen lábuk. Fekélyes a bőrük, sovány a testük, s a szekereket húzó barmok is soványak, bőrüket a csontjuk csaknem kifúrta; puffadt volt számtalan kicsi gyerek hasa a vékonyka combja fölött, és puffadt volt a marhák, a szamarak, a tevék hasa – ilyen nyomort Itáliában vagy Rómában Uri soha nem látott.

Ez az én népem?

Nézte az araszoló véneket és a kicsi, szét-szétbitangoló, mezítlábas kölyköket – hat-hét éves gyereknek már fel kell mennie az ünnepekre Jeruzsálembe –; a legkisebbek, az egy-két évesek apjuk nyakában utaztak, őket irigyelte: így utazott ő is az apja nyakában, amikor menekültek, és a család egyetlen gyereke volt még.

168

Nézte a komoly, imasálba burkolódzó családfőket, az arcukat elkendőző nőket; ilyen arcokat, ilyen vonulást Rómában nem lehet elképzelni, pedig ott minden van, ami elképzelhető. Ott minden zsidó a saját imaházába megy Pészah alkalmával, és derekasan megebédel. De itt tömeges zarándoklat történik, és a családok, úgy látszik, nemcsak az áldozati terményeket, de egész vagyonukat, minden marhájukat viszik magukkal, és visznek sátrakat is, vagy a hátukon, vagy a kordékon; félnek talán, hogy ha otthon hagyják, ellopják; a szekerek elé és oldalához lovak, csikók, szamarak, ökrök, marhák voltak kötve, és a szekerekre feldobálva a szárnyasok; ez nem lehet mind áldozati állat, csak nem merik otthon hagyni, az őrizetlenül maradt falujukban, mert ellopják a nem-zsidók vagy a zsidó rablók, hát viszik magukkal Jeruzsálembe egész vagyonukat, mindenüket, és aztán visszahajtják őket az ünnep végeztével, már amennyi e nagy erőfeszítés után életben marad a marhák, a gyerekek és a vének közül, és történik ez a népvándorlás évente legalább háromszor oda-vissza, mintha a letelepedett zsidó parasztok ősi, vándorló életmódjukhoz térnének vissza évente háromszor, mintha a kóborlás a vérükben lenne, és az ünnepek csak azért lennének törvényesítve, hogy ennek az ősi ösztönnek szabad folyást engedjenek.

Ősszel az Engesztelés napjára, amely a legszentebb zsidó ünnep, még többen vándorolhatnak Júdeában. Az a sátoros ünnep, a termés betakarításának ünnepe, a maradéktalan boldogság ünnepe, úgy is hívják, hogy Szukkot, a szalmával befedett sátorról, amelyet felvernek az emberek maguknak, de most is viszik, most is felverik majd valahol, csak ennek az ünnepnek Pészah a neve éppenséggel, és részben Mózes kivonulására emlékeztet, részben pedig arra, hogy a tél elején vetett árpa beérett.

Annyi sátrat és sátorrudat cipeltek, hogy Uri úgy gondolta: Palesztinában a legjobb szakma a sátorkészítőé lehet.

Hol fog ez a hatalmas tömeg sátort ütni vajon? Aligha a városban, az biztosan ki van kövezve, sőt mintha mondták volna, hogy a város kövezése folyamatosan tart Nagy Heródes óta. Ez az egyre nagyobb tömeg a városon kívül fog táborozni az ünnep három legfontosabb napja alatt, és sokan az ünnep teljes hetét is sátorban fogják tölteni. Pár napnyi félünnep van a teljes ünnepi napok között, de ez a tömeg a félünnep idején még ott lesz Jeruzsálem környékén, s csak azután indul haza.

Nézte az arcokat, és kevés kivétellel idegennek tűntek.

Sok volt köztük az olyan arc, amilyennel sem a római zsidók közt, sem az igazi Róma lakói közt nem találkozott. Leginkább az arabokra, az egyiptomiakra, a numidokra, az etiópokra és az abesszinokra 169emlékeztették. Ha a férfiak fején nem lett volna imasál, a nők fején nem lett volna kendő, némelyiken pedig még fátyol is, aligha nézte volna őket zsidónak. Rómában nem ilyenek a zsidók. Rómában rómaiak a zsidók.

Hol görögül, hol arámiul beszéltek, és csak a zsoltárokat énekelték héberül. Hibásan énekelték, szavakat torzítva, ragozást elvétve; nemigen érthették ezeket a zsoltárokat, elnyújtva, panaszosan danolászták, ahogy a szüleiktől hallották. Talán az a lényeg, hogy nem kell érteni, csak dúdolni, dünnyögni e zsoltárokat egy nyelv alatti, értelmetlen nyelven. Azon a nyelven kell szólni az Istenhez, gondolta Uri, aminek értelme nincs, azt talán megérti. Értelmes szavakkal aligha bíbelődik az Úr, túl sok a dolga, minden létező világ rá van bízva, nemcsak a mi földi világunk; a mennyei világban is sok baj lehet, összetűznek az angyalok egymással, és ott vannak az ördögök is, Isten különös bábjai, akiket azért teremtett, hiszen mindent Ő teremtett, hogy legyen kikkel bajlódnia unalmában; talán rájuk hárítja át a szükségesnek mutatkozó rossz ügyek felkarolását, hogy ne Őt szidalmazzák miattuk az emberek; talán az ördögök épp olyanok, mint Seianus volt, és az Úristen épp olyan, mint Tiberius császár. Nem figyel oda ránk az Úr, s ha egyáltalán hall valamit, csak a panaszolkodó, kántáló dallamot hallja. De ha mindenható, ebből azért értenie kell.

Nyugtalanító volt ez az egyre gyarapodó, egy irányban gyalogoló tömeg; Uri a lába elé nézett, aztán lehúzódott az út menti árkon túli mezőre, amely kevésbé volt kemény. Társai közül már a mezőn gyalogolt Plotius és Máté, nekik is megfájdulhatott a bokájuk.

Uri a lába elé nézett, nehogy göröngybe lépjen és a bokája kiforduljon; kerülgette a napszítta gyökereket, a csípős gyomokat, s hogy ne kelljen a környező világra gondolnia, matematikai problémákat húzott elő az emlékezetéből, amelyek gondot okoztak neki, amikor a zugban megpróbálta megoldani őket, s amelyekre a tanárának sem volt megoldása, mert aritmetikában és geometriában gyönge volt.

Azon tűnődött Uri, miképpen is lehetne bármilyen nagyságú prímszámot gyártani. Értelmetlen, elvont feladvány, semmi gyakorlati értelme, hogy az ember olyan számot keressen, amely egyen és önmagán kívül mással nem osztható, ezért is jó feladat; s amikor délután a gondolkodásba belefáradt és úgy érezte, ha folytatja, mindjárt megtébolyodik, másik feladványt adott magának: másik tökéletes számot akart keresni az egyetlen ismeretes tökéletes szám, a hatos mellé, olyat tehát, amely azzal a nevezetes tulajdonsággal bír, hogy az összetevőinek – az egynek, kettőnek és háromnak – az összege is, a szorzata is egyaránt kiadja.

Egyszerre lovasok jelentek meg a hátuk mögött és üvöltöttek va170lamit; kürtök recsegtek; a tömeg lehúzódott az útról és megállt. A szekerek is megálltak, de azok nemigen tudtak lehúzódni; a katonák dárdával döfködték a népet, hogy térjenek le az út menti árokba. Sok szekér megrekedt, némelyik felfordult, és a termény a földre borult. Nem mozdultak: majd később összekaparják.

Nagyon sok lovas jött. A kaiszareai ala, hallotta Uri. Az élen haladó hatalmas római sast vitt büszkén. Uri közvetlenül az út szélén állt, úgyhogy jól látta a sast meg a csapatzászlót. A lovasoknak lándzsájuk volt, oldalukon kard. Nem annyira délcegen, mint inkább tettrekészen ülték meg a lovukat, mintha háborúban forognának, és az őket körülvevő tömeg nem egy baráti, szövetséges provincia civil lakossága lenne, hanem vérszomjas, legyilkolandó ellenség, amely az ő hadi jelvényeikre feni a fogát. Ha valóban Kaiszareából verbuválták őket, helyi nem-zsidó lakosok ezek a lovasok, akiket az egyszerűség kedvéért görögöknek neveznek a zsidók, holott se nem görögök, se nem latinok: mindenféle szedett-vedett népség, amelyet csak az egyesít, hogy nem-zsidók, és a zsidókat utálják.

Uri jobbnak látta, ha odébbhúzódik a mezőn, nehogy egy elszabadult kardmozdulatba belefusson. Ha egy ilyen júdeai illetőségű lovas véletlenül lekaszabolná őt, a római polgárt, halállal kellene lakolnia. Annyira mulatságos volt a gondolat, hogy felnevetett. Parasztok komor tekintete rótta meg. Uri elharapta a nevetést és távolabbra ment. Képesek és azt hiszik, őket nevetem ki.

A lovasok mögött hosszan elnyúló gyalogos csapat jött hatos sorokban igen sebesen, az egyik cohors. Ilyen gyorsan csak katonák haladnak, ezek még a delegációnál is gyorsabbak voltak. Élükön a századosuk menetelt talpig vértben, az izzadság a combjára folyt.

– A kaiszareai gyalogság. Pilátus is jön mögöttük valahol – mondta Alexandrosz, és megnyalta a száját.

Az elővéd lovasai, akik nem az alában léptettek, visszafordultak és letértek az országútról, hogy utat engedjenek a gyalogságnak. Később majd megint előrevágtatnak, és megtisztítják az utat.

Az egyik katonai őrhely közelében ácsorogtak, négy katona a bódé előtt állt tisztelegve. Máskor bizonyára ők szedik be az útvámot.

Egy teljes cohors elhaladt, bakancsa sarkát keményen a bazaltköveknek verve, amikor feltűnt a gyaloghintó, közvetlenül előtte és mögötte dárdás, pajzsos lovasok léptettek.

Nyolcan vitték, akárcsak Simon mágus hordszékét, de ezek a legények magasabbak és erősebbek voltak. Uri úgy becsülte, akár hét lábnyiak is lehetnek. Díszes, a szegélyein kockaspirálos hímzésű fehér tunikában voltak valamennyien, futólépésben, egyenletesen mozogtak, pedig nem vezényelt nekik senki, a gyaloghintó rezzenéstelenül, 171tökéletesen vízszintesen szállt a vállukon, ezek a futók szakmájuk legkiválóbbjai.

Az elfüggönyzött ablakon nem lehetett belátni.

Abban a fülkében ül Pilátus, a helytartó. Alszik vagy olvas, de még levelet is írhat akár. Talán vele utazik az érzékeny lelkű felesége is.

Uri elvarázsoltan nézte a gyaloghintó hordozóit. Gyönyörű, erős testük volt, akár a legtökéletesebb görög szobornak, s még csak nem is izzadtak, nem is lihegtek a futástól. Felső karjuk volt annyira vastag, mint Uri combja. A combjuk legalább háromszor vastagabb az övénél. A vádlijuk akkora, mint másnak a feneke. A fenekük kicsi, a hasuk lapos, a mellük domború. Sűrű, tömött hajuk rövidre nyírva, arcuk simára borotválva. Lábukon a legjobb minőségű bőrcsizma. Előre néztek, az útról lehúzódó népség iránti megvetésből, saját kivételes fontosságuk tudatában.

Uri igen megkívánta, hogy olyan legyen, mint ők. Olyan erős, olyan szép, olyan buta.

– Szebasztéból és Tiberiászból válogatják őket – suttogta Máté. – A szülők rengeteg pénzt kapnak értük. Tízéves koruktól edzenek, és aki nem fejlődik megfelelően, azt csapathoz osztják be sorkatonának. A legfiatalabb hintóhordó tizennyolc éves. Huszonnégy éves korukban lecserélik és csapathoz osztják be őket. Harmincévesen leszerelhetnek, megkapják az elit légiósok obsitját. Zsidó nem lehet közöttük.

– Hamar elhíznak – mondta Alexandrosz megvetően. – A harmincöt évet nem szokták megérni. Gladiátornak nem valók.

Pilátus gyaloghintója elviharzott. Nyomában végtelennek tűnő sereg menetelt hatos sorokban sebesen: a másik két cohors. Előttük lovon a centuriójuk lovagolt a kíséretével. Különös zászlót vittek: a zászlórúd tetején menórán ült a római sas.

– Ezek is görögök? – kérdezte Uri furcsállkodva.

– Ugyan! – mondta Alexandrosz. – Ezek szamáriai zsidók, Szebaszté környékéről… Legalább annyira gyűlölnek minket, mint a görögök…

– A tisztek görögök – mondta Plotius halkan –, csak a közlegények szamáriai zsidók… A görög cohorsszal nem szokták összeereszteni őket, mert állandóan összeverekednek, a táboruk is el van különítve…

– Hol van ez a Szebaszté? – kérdezte Uri.

– Ahol Szamária városa állt. Heródes Antipász építtette fel a régi romokon… Amikor Tibériászba vitte a fővárost, Szepphoriszból…

– Temetőre építette Tibériászt – mondta Alexandrosz megvetően –, ott mindenki tisztátalan…

172

– Nem buta ember Heródes Antipász – mondta Plotius. – Szepphoriszból a régi elit nem megy tisztátalan városba, ezt lehetett tudni, úgyhogy Heródes Antipász kénytelen volt új elitet állítani, a régit így cserélte le, álságosan sajnálkozva, amiért a régiek nem hajlandók szolgálni neki…

Plotius nevetett.

Feltűnt egy ponyvával fedett harci szekér, négy ló vontatta, körülötte lovasok.

– Pilátus házi istenei – suttogta Máté. – Mindenhová magával viszi őket. Pedig nem voltak előkelők az ősei, ő csak benősült a lovagságba.

Állva nézték, ahogy a szekér odébbcsikorog.

– Korán megy Pilátus Jeruzsálembe az idén – mormolta maga elé Máté. – Igen korán.

Valami baj lehet Júdeában mégis eszerint.

Az út szélén most már hatalmas tömeg várta, hogy a zsoldosok elvonuljanak, s ők visszatérhessenek a hadi útra.

Hosszan vonultak a légiósok ütemesen csattogó bakancsban, teljes fegyverzetben.

Némán nézte a tömeg, ahogy a zsoldosok elvonulnak. A gyerekek is hallgattak. Ők is hallgattak, a római zsidó delegáció.

A mi népünk, meg a mi szövetséges hadseregünk. A mi népünket a mi seregünk letaszítja az útról.

Aztán a felfordult kocsikat visszafordították, a leesett állati és növényi terményeket visszapakolták, összesöpörgették, markukba véve visszaöntötték a sérületlen zsákokba; a nők összevarrták a sérült zsákokat, volt náluk tű és lenfonál; a gyerekek egy-két szemet hoztak a gabonából a kicsi, piszkos kezükben, azokat is a zsákokba pottyantották büszkén, és visszafordultak, hogy újabb szemeket keressenek; úgy látszik, gondolta Uri, valahol Jeruzsálem közelében fogják megőröltetni és meg is eszik, mert az ilyen termény papi szempontból tisztátalan.

A lesántult öszvérek és szamarak lábát idős emberek vizsgálgatták, némely lábat letört gally és kötél segítségével rögzítettek, a gyógyíthatatlan állatokat szekérre lódították, áldozati állat már nem lehet belőlük, nem épek, a léviták ilyet nem fogadnak el, de majd megeszik az ünnep alatt közösen ők maguk, és el is fognak számolni velük odahaza egyenként, és a zarándoktársak tanúsítani fogják, hogy minden úgy történt, ahogyan mesélik.

A tömeg visszafoglalta a hadi utat, de sokáig tartott a csend, a gyerekek is érezték, hogy most nem szabad sivalkodniuk.

Aztán persze megint felhangzott az ének, talán az útra csak most 173felérő törzsek énekeltek, akik ezt a viharzást nem látták, de az is lehet, hogy azok kezdték újra, akiket letaszítottak az árokba, a mezőre.

Bármi történjék is bármikor, zsoltárokat énekelni jó.

Magától alakult ki, mikor áll meg a tömeg kezet mosni és imádkozni. Talán az öregek jobban érezték az időt az ifjaknál. A delegátusok is megadták magukat e tömeges időérzékelésnek. Amikor a tömeg megtorpant, ők is megtorpantak. Amikor a tömeg vízzel spriccelte magát, Máté is megspriccelte őket. Amikor imádkozott, ők is imádkoztak. Amikor a víz elfogyott, az út menti földdel tisztították meg a kezüket, akárcsak a többiek. Úgy, mint Campaniában egyszer. De ez itt szent föld volt, a Haza földje, rituális szempontból eleve tiszta.

Volt ebben a sok-sok ezres tömegben valami felemelő, s egyúttal riasztó. Valami személytelen. Uri úgy érezte, hangyányi része lett a népnek, és nem tudta, hogy mit gondoljon erről. Belülről nézett ki a fejéből, de mintha felülről tette volna, sasként: látta önmagát is madártávlatból, éppen olyan kicsi volt, mint a többi. De mégsem olyan volt, mert a nép nem nézett magára felülről, gyerekek és vének, férfiak és nők magukba süppedve imádkoztak és vonultak. A Pészah Rómában nem ilyen. Kicsi és otthonos.

Uri azon kapta magát, hogy római nem-zsidó szemmel nézi ezt a hatalmas tömeget, amelynek pedig velük gyalogolván maga is a része. Mintha messzi, idegen népeket érdeklődve bámuló, dologtalan utazó lenne, akinek e történéshez semmi köze sincs. Mintha nem is köztük gyalogolna, hanem hordszékben ülne kényelmesen, és a magasból a lenti népségre csodálkozva és megvetően bámészkodna le. Mintha helytartó lenne, aki nem függönyzi el a kocsi ablakát, hanem érdeklődve nézi, kik fölött is uralkodik. Aki azt bámulja, miféle korhadásnak, rothadásnak, förtelmes élve enyészésnek vannak kitéve öregek és gyerekek, férfiak és nők, állatok és növények, és örömét leli abban, hogy csiklandva, kéjesen szemléli, miféle fekélyek borítják a testüket, és miféle rongyokban járnak. Nem mintha a római zsidók nagy része nem lett volna súlyosan beteg. Nem mintha általában a római proletárok nem szenvedtek volna számtalan nyavalyában. A betegség, úgy látszik, az élettel vele jár, csaknem mint az alapfeltétele. De ennyi torz arcot, ennyi ily mértékben hasonlóan torz arcot Uri Rómából sem annak zsidó, sem annak nem-zsidó negyedeiből nem tudott felidézni. A római zsidók szeme nem így csillogott, még ünnepkor sem.

Úgy bámulta őket, mintha kémkedni küldte volna közéjük valaki.

174

Ezek az emberek rajonganak. Boldogan menetelnek. Jeruzsálembe mennek fel, a Templomba! Rómában nem rajong senki, legkevésbé a szkeptikus, rabszolgautód zsidók. Zsidónak lenni Rómában tárgyilagosságot jelent: mindenkinek rossz, de a legrosszabb, halleluja, minekünk, áldott legyen érte az Úr neve. Holott Rómában zsidónak lenni, látnivaló, százszor jobb, mint itt, a Szentföldön, néha pedig jobb, mint a latinoknak az igazi Rómában, akik hatalomváltáskor alapos okkal rettegnek.

Én nem vagyok határtalanul boldog, amiért Jeruzsálembe menetelhetek a fájó lábammal és a szaggató derekammal. Én nem hiszem, Uri most ismerte fel, hogy az Úr a jeruzsálemi Templom legtitkosabb szentélyében lakik. Nem lakik Ő sehol, emberi alakja nincs, nem kell laknia sehol, ő a Minden, ő a Teremtés, aki magamagát teremtette meg, mert úgy akarta, és magát bennünk visszafogottan, sőt olykor bizonyára szomorúan szemléli. Rómában éppen úgy lakik, mint akárhol.

Ezek az emberek azonban mintha azt hinnék, hogy Ő ott lakik a Templomban, és Jeruzsálembe érve mintha a közvetlen közelébe juthatnának. Nem juthatnak. Nem juthat senki. Talán a Felkent, majd egyszer, aki az ő jobbjáról miközénk ereszkedik alá, hogy majd minket is az Úr mellé emeljen kegyesen. A Felkent eleve ott van, és eleve oda tart. De amíg a Felkent el nem jön, az Isten mindenütt van, ahol zsidók vannak, sőt ott is van, ahol nincsenek zsidók, elvégre minden embernek, minden teremtett állatnak Istene ő, csak a nem-zsidók erről még nem tudnak. De majd megtudják. Megtudják a postaállomások nem-zsidó szolgái, akik az épület elé kiállva, gyávaságukat vigyorgással leplezve, pedig megszokhatták volna már, ezt a borzalmas erejű tömeget bámulják, amint előttük békésen énekelve elvonul. Rettegnek, hogy a békés tömeg egyszerre megvadul. Ettől félnek. Megtudják a kurvák, akik szabályos távolságban állnak egymástól az úton, és e rémes szolgálattól, ha a Felkent eljő, ők is mentesülnek. Megtudják a katonai őrhelyek beosztottjai szintén. Azok is félnek. Nem-zsidók, de az Isten az ő egyetlen istenük is, csak még nem tudnak róla. Őket is meg fogja szabadítani minden bajuktól a Felkent. A földi jelenlétét, rémült szemükből látni, a Sekinát, ezt a mindent átható, mindent betöltő nőnemű Szellemet érzik. Csak még félnek tőle. Nem tudják, hogy örülniük kellene.

Kellemetlen érzése támadt Urinak, amiért ő sem örül igazán. Mintha nem volna zsidó. Holott ő kiválasztott, annak született. Bűn, hogy ennek nem tud eléggé örülni. De ezt a bűnét Isten, így érezte, kedvtelve mérte rá: ő lett a Mindenható szemévé, így érezte, aki látva lát. A rossz szemével. Hogy jelentse neki. Hogy a Felkent kéme legyen, 175aki imádkozva, fohászkodva, nyelv alatti nyelven énekelve megjelentse egyszer.

Ő küldött engem kémkedni ide, maga az Úr. És a gondolataimban talán már most is olvas. Látni talán nem látja, amit én, de a gondolataim feljuthatnak hozzá.

Az egyik közös, tömeges kézmosáskor megképzett előtte, hogyan is folyhattak nemrég azok a közös mosakodások a Jordánban, amit valamilyen János vezényelt, akit Heródes Antipász lefogatott, börtönben tartott, majd valamiért kivégeztetett.

Eljutottak ezekről a tömeges fürdésekről kósza hírek Rómába, fejüket csóválták Rómában a zsidók, nem értették. Minek a Jordánban teljesen megmerítkezni, bőven elegendő a kezet és a lábat megmosni minden imádkozás előtt, és a kezet minden étkezés előtt, és az egy lábnyi mély mikvében is meg lehet merítkezni tökéletesen. De mikvére sincs szükség feltétlenül. A római mikvék nem voltak a test teljes elmerülésére valók. Kezet és lábat lehetett bennük mosni csupán, ahogy a Törvény rendeli. Minek túlhajtani azt, amit a Törvény bölcsen és visszafogottan rendel?

Ez a Fürösztőnek nevezett János nem csinált voltaképpen semmit, gondolta most Uri. Ott volt, ahol a tömeg megtisztulni vágyván a Jordánban amúgy is meg szokott merítkezni. Rajongott az a tömeg, és a vallás parancsát túlteljesítette. Nagyon betegek lehettek azok az emberek, pont mint ez a mostani tömeg, és az őket kilátástalanul nyűgöző lelki nyavalyáiktól akartak megtisztulni annyira. János észrevette ezt és a rajongásnak élére állt. Mintha ő találta volna ki. Képtelenség. Ha most folyó állná az útjukat, belerohannának, hogy megtisztuljanak, s úgy érjenek Jeruzsálembe fel. Nekem is jól esne egy hűvös fürdő, gondolta Uri, és az izzadságot a homlokáról és a tarkójáról a tenyerével ismét letörölte.

Simon mágust kellene erről megkérdezni, ő is galileai, mint az a Fürösztő; lehet, hogy személyesen ismerte, nemrég végezték ki, talán egy éve sincs. Kár, hogy Simon előrement, hogy a piszkos pénzügyeit még időben, az ünnep beállta előtt elintézze.

Először a füst látszott, csak azután a Város.

Azt a füstöt nem lehetett nem látni, még Uri is észrevette. Felhő volt, mint a többi, de olyan, amelyiknek a föld felé tartván egyre vékonyabb a csíkja. Mintha köldökzsinóron függött volna az a felhő a Város felett. El lehetett képzelni ezt a felhőt fordítva is: az Isten teremtette oda a Város fölé, és magát mint dupla parabola formájú, 176vékonyodó emanációt bocsátja le kegyként a Város kitüntetett pontjára.

Az oltárkövön égő hús füstje száll fel vékonyan, s terjed szét aztán. A Templom előtti téren áll a magas, terméskövekből épített tűzhely, a tetejére, mondják, lépcsőn lehet feljutni, odafönt ég a máglya, oda viszik fel a léviták által szétdarabolt állatok testrészeit, és megsütik. Egész nap, hajnaltól estig égetik a napi szolgálatra kisorsolt papok az áldozati állatokat, amelyek húsa, bőre bonyolult törvények szerint hol csak a papokat magukat, hol a papi családok tagjait is megilletik, és egyes részeiből a léviták is kapnak.

Uri igen remélte, hogy hamarosan ott fog állni az oltárkő mellett, elég közel ahhoz, hogy alaposan megszemlélje, s majd odahaza az apjának lefesse.

Sötét és határozott kontúrú volt az a füst a horizont fölött közvetlenül, s bár a szaga nem jutott el hozzájuk, a tömeg a látványtól megittasult.

Isten kedvére tesz a zsidóság, amikor azt a rengeteg marhát elégeti, mint az Isten eledelét (noha a papok eszik meg, ám az ő közvetítői gyomruk révén mégis maga az Úr); a jóllakott Isten pedig megbocsátja kiválasztott népének bűneit, és élni és sokasodni hagyja őket.

A Város környéki mezőkön és dombokon mindenütt zsidók vonultak, sok százezer ember, hogy időben a Városba érjenek. Pedig még csak szerda délután volt. A delegátusok a vasárnap hajnali indulástól nagy igyekezetükben majdnem ötven stadiont is megtettek naponta, napi két maratoni távot, és csütörtök napnyugtáig bőven odaérnek, hogy őket, a kivételezetteket, beengedjék valamelyik városkapun.

A városfal is kivehető volt immár, és látható lett Heródes palotájának a teteje, pontosabban a mellette épült, igen magas tornyok teteje, meg a Templom teteje, és még több magas épület; mondták: a Phaszael-torony, mondták: a főpapi palota. Izzottak a súrló fényben, ezt a fényt Uri is látta, egybeolvadtak a szemében, közel voltak hát e két dombon épült paloták egymáshoz. Ez a város kicsi. Oda ennek a tömegnek a töredéke sem fér be.

Máté elmagyarázta: a huszonnégy részre osztott zsidóság a rotáció elve szerint jogosult magába a városba bejutni, és további bonyolult sorsolások révén döntik el, hogy a templomtérre, annak is melyik udvarába abban az évben mely törzsek jogosultak belépni. Ezt a városkapuban álló őrök tudják, és mást a városfalakon belülre nem is engednek. A törzsek vezetői márványtáblát, agyagtáblát vagy papirusztekercset visznek magukkal, hogy igazolják magukat, és az őrök e dokumentumok gondos átvizsgálása után irányítják őket erre vagy arra. Aki még nem járt Jeruzsálemben, vagy nagyon régen, az előnyt 177élvez. De aki a füstöt látja, noha a városfalon kívül rekedt, az a zarándoklatnak eleget tett, és úgy is éli meg, hogy a Várost és a Templomot is látta.

– Biztos, hogy mi be fogunk jutni? – kérdezte Hilarus idegesen.

– Biztos – mondta Máté –, nálam van az útlevelünk.

Megálltak, az emberek összetömörültek. Máté intett, hogy maradjanak szorosan mellette. Lassan csoszogtak előre, órák teltek el így. Urinak fájt a lába, a dereka, a nyaka: a menetelést megszokta, az ácsorgást nem.

Azért torpantak meg, mert másfél-két stadionnyira a városfaltól, kint a mezőn, a gondozott kertek és apró házak között zsidó rendőrök álltak egymástól hét-nyolc rőf távolságban, láncban, és egyes embereket, egyes családokat találomra ellenőriztek, némelyeknek a málháját, másoknak a ruházatát is átkutatták.

– Tőröket keresnek – magyarázta Máté.

– Ezt mindig így szokták? – kérdezte Hilarus.

– Nem.

Amíg az ellenőrzés tartott, a többiek nem mehettek tovább. A tömeg ugyan könnyedén elsöpörhette volna a rendőröket, de ez fel sem merült: álltak és csoszogtak az emberek, mint a birkák, és ha várniuk kellett, hát vártak. Ez már az ünneppel, az örömmel vele jár. Hiszen boldog ünnep a Pészah, a kovásztalan kenyér – az Egyiptomból való kivonulás – és az első tavaszi termés ünnepe; ez a rengeteg ember örülni és vigadni gyűlt össze, hát örömmel és vígan kell tűrnie az örömmel járó terheket is.

A megtermett rendőrök kitartóan válogattak a tömegben, Uri összehúzott szemmel figyelte a ténykedésüket. A vizsgálat hosszan tartott, és Uri hamarosan előre meg tudta tippelni, miféle embereket is fognak magukhoz inteni. A szegények közül az épebbeket meg is motozták, különösen, ha igen rongyosak voltak. A jómódúak közül azokat hívták ki, akik türelmetlenebbnek látszottak, mint az átlag. A nők közül az izgatottakat. A gyerekek közül a fegyelmezettebbeket. Volt ebben a válogatásban valamilyen, az emberi lélek ismeretéről tanúskodó rendszer, bár Uri nem értette, miért is kell egyes ünneplőket a júdeai közrend felforgatásának szándékával meggyanúsítani. Ez az ellenőrzés gyanúsítás volt a javából, akit pedig megmotoztak, azt gyilkossági szándékkal gyanúsították meg, nyilvánvalóan minden alap nélkül. Eszébe jutott, mit mondott Plotius Szürakuszaiban: Júdeában nincsen jogbiztonság, ezért is akarnak annyian római vagy itáliai polgárjogot nyerni.

A rendőrök sora elé értek ők is. Az egyik rendőr, szőke volt és fiatal, súrolta őket a pillantásával, és intett a fejével, hogy mehetnek tovább.

178

Máté odalépett hozzá, elővette az útlevelet és mondott neki valamit.

A szőke zsidó lepillantott az útlevélre, aztán felnézett Mátéra.

– Melyik? – kérdezte.

Máté Urira mutatott.

Erős markok ragadták meg Urit, a hóna alá nyúltak és a rendőrkordon mögé repítették. Uri mulatságosnak találta, hogy a levegőben kalimpál a lába, még fel is nevetett. Fejbe vágták. Elsötétült a világ, ezt még látta, és elámult, hogy van ilyen.

179 180
Második könyv
Júdea
181 182

Fájt a feje, de a hideg még rosszabb volt. Megborzongott, összehúzta magát, észlelte, hogy vékony réteg szalmán fekszik a kövön. Kinyitotta a szemét.

Félhomály volt a magas, boltíves helyiségben, két megtermett alak üldögélt a kövön felhúzott térdekkel, hátát a falnak vetve, és őt nézték.

– Ez micsoda? – kérdezte Uri görögül.

– Börtön – mondta az egyik alak arámiul.

Uri feltápászkodott, négykézlábra állt, a tagjait mozgatta, a nyakát tekergette. Nem tört el semmije. A tarkója erősen fájt, de tompán.

Kicsi, tenyérnyi rést hagytak az építők a terméskövek között nagyon magasan, ott jött be a fény. A helyiség ablaktól balra eső falában, az ablakkal szemközti fal mellett vaspántos faajtót vett észre, nyilván csak kívülről lehet kinyitni. Uri felállt, és megszemlélte az ablakot: a boltív alatt vágták a falba középen. Otthoni szokása szerint megtapogatta a falat, még meg is szagolta. Az ablak alatt kisebb terméskövekből volt egymásra rakva, mint a többi fal, és ez a fal a boltívig húzódott csak. A kövek közeit cementszerű anyaggal töltötték ki bőségesen, a cement le-lecsorgott és úgy szilárdult meg. Később húzhatták, mint a többit.

Végigtapogatta a többi falat is. Az ablakkal szemközti fal aljában ülésre alkalmas kiugrás húzódott végig: egyforma magasságú, közel négyzetesre faragott termésköveket raktak egymás mellé, a közöket kaviccsal és földdel kitöltve.

Mi a csuda lehetett ez a cella, mielőtt börtönné alakították?

Leült és megnézte magának a két alakot. Durva arcú fiatal legények voltak, ültükben is látszott, hogy erősek. Mind a kettőn tunika volt és köpeny. Ezért is vethetik a hátukat a hideg falnak. Hol a köpeny? Benne volt a zsákban. Az apja köpenye. Azt a köpenyt nagyon sajnálta.

183

– Mióta vagyok itt? – kérdezte arámiul.

– Este hoztak be.

Uri felnézett. Napsugarak játszottak az ajtó fölötti fal tetején, de csak az ajtó fölött, rézsút súrolva a falat, a többi részét árnyékban hagyva.

– Most reggel van?

– Délelőtt.

Keletre, vagy inkább északkeletre néz az ablak eszerint.

Uri a gyomra tájékát nyomkodta.

– Adnak itt enni?

– A reggelit átaludtad. Lesz vacsora.

– Nagyszerű – mondta Uri.

A szemeit próbálgatta egyenként, de a tarkóütéstől egyik sem lett jobb. Rosszabb sem.

Megkönnyebbülést érzett. Hálával gondolt Mátéra, aki feljelentette és börtönbe juttatta. Most vagyok a helyemen, gondolta, és boldogan felnevetett.

A két alak összenézett.

Uri előtt világosan állt az egész.

Lett volna idő Rómában a nevét rávezetni az útlevélre, hiszen Plotius megmondta: ő még később került bele a delegációba, és az ő nevét rávezették. Csak Uri neve hiányzott. Máté őt meg sem említette a magisztrátusnak az indulás előtti napon, hiszen csak akkor mehetett oda a hírrel, hogy hat társa lesz, nem pedig öt. Plotius neve rákerült a listára, pedig csak később dőlt el, hogy ő is jön. Őt, Urit, Agrippa kérésére már két nappal korábban rátették a vének a listára. Máté mégsem jelentette be. Megtehette volna, amikor Plotius ügyében intézkedett. Nem tette meg.

Máté előre eltervezte, hogy Agrippa feltételezett kémét Jeruzsálemben följelenti.

Voltaképpen megmondta előre Kaiszareában, akkor este, amikor Plotius társaságában boroztak. Persze nem fogalmazhatott világosan, de Plotius biztosan értette. Plotius is tudta, mi fog történni, de nem szólt semmit: egyetértett vele.

Nem fájt Urinak, hogy éppen az a két ember árulta el, akiket a leginkább kedvelt a társai közül.

Nem vagyok egy ilyen delegációba való. A börtön is jobb. Az legalább tiszta helyzet.

Uri észlelte, hogy nem fél semmitől. Biztosan kikerül innét, nem fenyegeti igazi veszély. Olyan kalandok várják, amilyenekről nem is álmodott. Melyik római zsidó mondhatja el magáról, hogy börtönbe csukták, és éppen Jeruzsálemben?!

185

Uri hangosan nevetett.

Nem kell többé gyanús szándékú, mocskos állagú, titkolózó, politikai és üzleti számítgatásokba vesző, sárba ragadt emberek között szorongania.

Soha többé nem leszek a tagja semmiféle delegációnak, határozta el. Nincs hatalom, amely erre kényszeríthetne.

Örült, hogy az ösztönei nem hagyták cserben. Végig érzékelte, hogy baj van. Szerette volna azt hinni, hogy rémeket lát, de nem rémeket látott, ellenkezőleg: mindig azt érezte, amit éreznie kellett.

Ép ember vagyok!

Mélyeket lélegzett. Fájt a tarkója, de erősnek érezte magát. Elmeséli majd apjának, hogy egyik napról a másikra felnőtté vált. Ez történt meg vele, éppen most.

– Mi itt a szokás, kihallgatják a rabokat egyáltalán, vagy hagyják élve elrohadni? – érdeklődött Uri vidoran.

Kis csönd volt, aztán megszólalt az ablak alatt ülő.

– Honnét jöttél?

– Rómából.

– Na né. Akkor figyelj. Ítéletet kell hozniuk, hát meghallgatnak. Először te mondod el, hogy így meg úgy, nem csináltál semmit, sőt ellenkezőleg, aztán jön valaki és bevádol, és ha vannak tanúk, meghallgatják őket is, és akkor a bíróság tagjai sorban véleményt mondanak. Falun három bíró elég, városban 23 bíró a legtöbb, és két szavazat többség kell a döntéshez. Elkezdik mondani a döntésüket a két szélen, a fiatalok, és a végén az öregek szólnak, a sor közepén. Te addig ott állsz velük szemben, a bűnbánattól hosszúra nőtt a hajad és gyászban vagy és bűnbánóan állsz, lehajtott fejjel akkor is, ha ártatlannak vallottad magad. Ha valamelyik melletted szólt, újra szólhat a szavazás előtt, de aki ellened volt, az már nem szólhat még egyszer. Aztán szavaznak. Ha felmentenek, rögtön elmehetsz, de ha elítélnek, aznap már nem hirdetik ki, csak másnap… de ha a következő nap ünnep vagy szombat, csak azután.

– Nem értem – mondta Uri. – Ha három bíró elég, hol van ott a két szavazat többség?

– Ott nincsen – mondta a másik. – Vagy egyhangú a döntés, vagy behívnak még kettőt, és attól kezdve kell a két szavazatnyi többség.

– Huszonhárom bíró? – kérdezte Uri. – Kisvárosban is?

– Nem olyan kicsik a városok! – mondta az ablak alatt ülő megbántva. – Ahol ötszáz felnőtt férfi van, az város!… Az legalább ezerötszáz-kétezer lakos, de inkább sokkal több! Nem kicsik a városok minálunk!

Egy lokálpatrióta, gondolta Uri vidáman.

185

– Ilyen sok bíró van egy városban? – kérdezte. – Vagy ügyvédek is akadnak közöttük? Hol ügyészek, hol ügyvédek eszerint?

Azok nem értették, mit kérdez. Uri megpróbálta körülírni, mi az, hogy ügyész, mi az, hogy védő, és mi az, hogy bíró. Lassan felfogták.

– Ilyenek nálunk nincsenek – mondta az ablak alatt ülő. – Vannak férfiak, szabók, kovácsok, ácsok, sátorkészítők, rablók, tolvajok, ilyenek. – Nevetett a saját viccén, majd folytatta: – Ha bíráskodni kell, a mester üzen, hogy jöjjenek. És akkor odamennek az imaházba és bíráskodnak. És ha nincs meg a két szavazat többség, addig hívnak be újakat, amíg nem lesz. A 23 a legtöbb, és ha még akkor se bírnak dönteni, az ügyet átteszik a Szanhedrinhez, ide a fejünk fölé… De azok se mind ülnek össze, azok is három fővel kezdik… És így tovább… egészen hetvenegyig. De nem szoktak ügyeket idehozni, a két szavazat többség előbb-utóbb megvan helyben.

– Én még nem hallottam olyat, hogy helyben ne tudtak volna dönteni – mondta a közelebb ülő.

– És az a mester… annak honnét van joga, hogy bíráskodni behívjon másokat? Ő az arkhiszünagogosz?

Ezt a szót nem értették, Uri megmagyarázta, hogy az imaház vezetőjére gondolt. A fejüket rázták:

– Hát ő a mester! Kész.

– Ebből él? – kérdezte Uri.

– Dehogy él ebből! – mondta az ablak alatt ülő. – Tilos neki tanításért, bíráskodásért, tanácsért pénzt elfogadnia! Neki is van foglalkozása, túrja a földet vagy meszet éget vagy bútort csinál… Azért mester…

– Vagy rabol vagy lop – mondta most a másik.

Nevettek.

Ez itt tényleg másik világ.

– Nektek volt már tárgyalásotok?

– Még nem – mondta az ablak alatt ülő.

– Nekem se volt még – mondta a másik.

– És mikor lesz?

Az ablak alatt ülő felnézett a fény felé.

– Hát vagy még ma, mindjárt, vagy a Pészah után.

– Ha ma nem – mondta a másik –, akkor több mint egy hét múlva: legközelebb a hétfőt követő hétfőn. Tizenegy nap múlva. Hétfőn és csütörtökön van törvénynap. Máskor nincs.

Szóval Jeruzsálemben is akkor ül össze a bíróság, mint vidéken: a vásárnapokon. Ha ma, csütörtök napnyugtáig nem jönnek, hogy kihallgassák, akkor ezt a Pészah miatt nem tehetik meg sem Pészah hétfőn, sem az utána való csütörtökön, mert azok félünnepek, és ak186kor is tilos törvénykezni. Sok mindent lehet félünnepkor, amit ünnepnap nem, például temetni vagy gyógyítani szabad, de bíróság nem ülhet össze.

Tizenegy napig nem szívesen ücsörögne itt. Jöjjenek inkább ma, tisztázódjék minden, aztán megy haza Rómába. Még nem tudta, hogyan. Persze ha enni adnak, azt a tizenegy napot végtére ki lehet bírni itt is.

– Mit követtél el? – kérdezte az ablak alatt ülő.

– Semmit – mondta Uri, és megint nevetett. – Nem fogjátok elhinni, de semmit.

– Nem is hisszük el – mondta a másik.

– Nem baj – mondta Uri. – Gaius Theodorus a nevem.

Azok hallgattak. Uri vállat vont.

– Ti miért vagytok itt?

– Mi is ártatlanok vagyunk – mondta az ablak alatt ülő gúnyosan. – De ők rablással vádolnak minket.

Rablók közé kerültem, mulatságos. És még csak ki se rabolhatnak, mert semmim sincs!

– Az elég súlyos vád – mondta Uri.

– Ugyan – mondta a másik –, legföljebb négy-öt évi rabszolgaságra ítélhetnek, és ha az letelt, váltság nélkül szabadulunk. Mi nem vacak tolvajok vagyunk, hanem rablók!

– Mármint őszerintük vagyunk rablók – tette hozzá az ablak alatt ülő gúnyosan. – De ezt még be is kell bizonyítaniuk!

Uri azt gondolta, nem jól hallotta, vagy talán ezeknek más a szóhasználatuk, úgyhogy megkérdezte, szerintük mi a különbség a tolvaj és a rabló között.

Azok ketten elképedve megint összenéztek. Az ablak alatt ülő aztán mégis megmagyarázta, előzékenyen ordítva és szótagolva, hogy Uri meg is értse: a tolvaj lop, a rabló erőszakkal vesz el.

Uri mégis jól hallotta, amit hallott.

– A rabló enyhébb büntetést kap, mint a tolvaj? – kérdezte csodálkozva.

Azok megint összenéztek.

– Zsidó vagy te egyáltalán?

– Persze.

– Akkor te hülye vagy – mondta a közelebb ülő, felsóhajtott, és elmagyarázta: – A tolvaj nemcsak lop, de az Örökkévalót is megsérti, mert az Ő képmása elől bujkálva, orozva cselekszi a rosszat, az Isten elől akarja a gonosztettét rejteni. A rabló viszont bátran, szemből támad, és nem sérti az Örökkévalót, mert nem bujkál előle! A tolvaj bűne hát a súlyosabb!

187

Szép, tiszta, vallásos magyarázat, gondolta Uri. Mások itt a törvények.

Rómában a rablót halállal büntetik a zsidók, a tolvajt pedig pár évi vagy örökös rabszolgaságra ítélik. Két fokozata van ennek: rabszolgaként maradhat a Túlnanban, vagy pedig eladják Itáliában, például Puteoliban, ahol híres rabszolgapiac működik, mert a kikötőjébe az egész birodalomból érkeznek az emberszállítmányok.

Ha római polgár a bűnös zsidó, a zsidó bíróságnak a római törvényszékkel a súlyosabb ítéleteket elvileg egyeztetnie kell, de a gyakorlatban a Curia minden zsidó ítéletre rábólint, van más dolga elég. A halálos ítéleteket is jóvá szokták hagyni a latinok, s ha egyszer-egyszer újratárgyalják is, sem az elítéltet, sem a tanúkat nem hívják meg rá, a döntés formális és jóváhagyó. Ezt a fölösleges újratárgyalási jogát azonban a Curia fenntartja magának, előfordulhat ugyanis, hogy egy zsidó halálraítéltet politikai okokból meg akarnak menteni, mert egy befolyásos szenátornak vagy magának a császárnak kedves a személye, mondjuk a színész-kegyence, a szeretője vagy valami hasonló, és akkor a Curia a sarkára áll, amíg meg nem vesztegetik kellőképpen.

– Mit kap itt a tolvaj? – kérdezte Uri.

– Halálra ítélik.

Újkeletű törvény lehet.

Rómában úgy tanulta, hogy régen a tolvajnak meg kellett térítenie a lopott tárgy értékének négyszeresét, és ha ezt megtette, futni hagyták. Nagy Heródes rendeletére aztán a tolvajokat eladták rabszolgának, így került egy csomó zsidó tolvaj Rómába, az „újak”. A római prefektusok ezt a gyakorlatot Nagy Heródes halála után beszüntették.

– Egyszer – mondta a közelebb ülő – láttam egy tolvaj kivégzését. Nem szép látvány.

– Megkövezték? – kérdezte az ablak alatt ülő.

– Megégették.

A közelebb ülő kedvtelve mesélte: összejött a falu minden lakója, nők is, gyerekek is, hogy lássák, ki voltak vezényelve, hogy tanuljanak belőle, ahogy a kovács vasat forral hatalmas tűzön egy edényben, s amikor a vas már folyt, a megkötözött, álló tolvajnak sálat tekertek a nyakába és kétfelé meghúzták. A tolvaj erős volt és sokáig bírta levegő nélkül, de aztán csak kitátotta a száját és levegőért hápogott; na akkor a kovács segéde beleöntötte a gégéjébe a forró vasat, szépen megitatta vele, hát el is égett a tolvaj bele, jött kifele a megnyílt mellkasán, a szétnyílt hasán keresztül az izzó fém, és még élt a tolvaj, de üvölteni nem bírt, mert a torka nem volt már meg neki, csak rángott és égett belülről kifelé, és elesni se bírt, tartották a sálat húzók kétfelől, és lett belőle egy lecsorgó fémszobor elevenen.

188

Uri borzongott.

– És mi van, ha nem nyitja ki a száját? – kérdezte.

– Akkor megfullad – mondta a közelebb ülő –, de mert égetés az ítélet, és nem fojtás, a hullának kifeszítik a száját, és a folyékony vasat akkor is beléje töltik, mert az volt az ítélet.

– Nem szívesen égnék meg – latolgatta az ablak alatt ülő eltűnődve. – Inkább a fojtás.

– Az se jó – vélelmezte a másik. – Ha rosszul csinálják, soká tart.

– A megkövezés is sokáig tart – mondta az ablak alatt ülő. – Dobálnak, dobálnak, és még mindig élsz. Akkor inkább fojtsanak meg.

– A legjobb – mondta a közelebb ülő –, ha karddal nyisszantják le a fejedet. Egy pillanat, és kész.

– Az idegen módi kivégzés – mondta megvetően az ablak alatt ülő. – Edomita kivégzésből nem kérek. A feltámadáskor aztán kereshetik a testemhez az elgurult fejemet az angyalok, még képesek és meg se lelik, vagy más testéhez ragasztják, egy kurváéhoz, mi? Na ne; fojtsanak meg inkább!

Különös hely ez a Júdea. Különös hely lehet Jeruzsálem is. Uri mosolygott: már benne van, noha nem látott még belőle semmit.

– Hol van ez a mi börtönünk? – kérdezte.

– Itten laknak fölöttünk a főpapok – intett a fejével az ablak alatt ülő a mennyezet boltívei felé. – Szép, jókora épület a szállásunk bizony. Azoknak se sokkal jobb, mint minekünk, közös házban lakunk velük mostan – és döcögve nevetett.

– Hol van ez a palota, a templomtéren?

– Nem. Ez itten a felsőváros. Közel van a Templom, innét északkeletre… Számolsz ötszázig, annyit lépsz, és odaértél.

Uri a résnyi ablakot bámulta, az ég kicsinyke, kék, elmosódó szeletét látta, a Nap már nem sütött be. Ezek a kedves zsiványok is tudják, merre van északkelet, és amikor az esti ima ideje eljön, arra fognak hajlongani. Mostantól kezdve neki sem Jeruzsálem felé kell hajlongani ima közben, hiszen ott van benne, a kellős közepén, hanem a Templom felé, amely itt van ötszáz lépésnyire tőle.

– Boltok voltak itt, ahol most mi ülünk – mondta a közelebb ülő, és feltápászkodott, hogy járjon egyet. Magas volt és izmos; nyugodtan fölvehették volna a zsidó rendőrségbe, és ha nem lenne zsidó, akár Pilátus hintóhordozói közé is. – A főpapoktól bérelték drágán. De aztán a kereskedők áttelepültek a Heródes-palota elé a piactérre, mert ott még jobban keresnek, ők is meg a főpapok is, nagyobb ott a forgalom, így hát ezekkel a boltokkal kezdeni kellett valamit, úgyhogy befalazták, így lett börtön.

– Kényelmesebb nekik így – vélte az ablak alatt ülő, és ő is felállt. 189Ő sem volt alacsony, de kövérkésnek látszott. – Újabban idefönt ülésezik a Szanhedrin, nem kell a vádlottakat messziről idevezetni, jobb, ha itt vagyunk alattuk, közös épületben. Nem kell egész csapat, mint régen, hogy végigkísérjen a Xüsztoszig. Pofátlanságunkban még megszöknénk nekik.

Urinak korgott a gyomra. Egy teljes napja nem evett semmit. A szükségét is elvégezte volna. Körülnézett.

– Ott van – mondta a kövérkés, és az ajtóval szemközti fal sarkába mutatott.

Négyzetes márványlappal letakart, széles nyílású korsó állt ott, a csáléra álló lap jelezte, hogy a korsó nem üres. Uri bajlódott, forgolódott, egyik kezében a felhúzott tunikáját, másik kezében a leoldott ágyékkötőjét szorongatva, amíg végre úgy tudott ráguggolni, hogy a mások kitüremkedő bélsara ne kenődjék a bőrére sehol. Háttal guggolt a raboknak, akik röhögtek rajta. Jobb lenne azért, gondolta, ha még ma kihallgatnának.

Teltek az órák, kint sötétedni kezdett.

– Na fiúk – mondta a kövérkés, és visszaült az ablak alá –, még tizenegy napig egymás szarába szarunk.

Kinyílt az ajtó, két őr lépett be, az egyik a fáklyával a kezében az ajtóban maradt, a másik letette a tálakat a földre. Az egyik tálban valami étel volt, a másikban víz. A nyurgább zsivány a korsó felé ugrott, hogy átadja az őrnek, de az intett, hogy most nem; az őrök kimentek és rájuk zárták az ajtót.

Kint már majdnem teljesen sötét lett, de annyit még lehetett látni, hogy a két zsivány belelötyköli a kezét a vizes tálba, majd a korsó felé fordul és hajlongva elmondja az esteli Semát. Uri vizet spriccelt a kezére és velük mondta. A korsó felé volt északkelet.

A két zsivány letérdelt a tál mellé és kutyamód megszagolta az ételt. Fintorogtak, a fejüket rázták. Aztán leültek a sarkukra és az ételmasszát a tenyerükkel a szájukba tömködték. Uri nem mozdult. A két zsivány befejezte, és elmászott a tál mellől. Uri a tálhoz mászott és ő is megszagolta, aztán beletúrt a mutatóujjával. Valamilyen lepény volt, lenyalta az ujját, talán csipetnyi méz is van benne, ilyet még nem evett. Most se sokat evett belőle, mert hagytak ugyan neki, de keveset.

A tenyerével mert a vízből, ivott.

Most kellene elkezdeni vacsorázni igazság szerint.

Széder este van. Bárányt kellett volna adniuk, mint a zsidó világban mindenütt.

Lehet, hogy adtak néhány harapásnyit, de a zsiványok kiették.

Semmit se látott. Ilyen lehet a vakság. Megijedt.

– Ti se láttok semmit? – kérdezte.

190

– Hogy az ördögbe látnánk, te hülye, ha sötét van! – mondta az ablak alatt ülő.

Uri megnyugodott.

Arra riadt fel, hogy zörögnek. Kinyílt az ajtó, két fáklyás őr között két másik egy idősebb, kövér embert vezetett be a két karjánál fogva; a fáklyák lobogtak a huzatban, a rab arcán és tunikáján ugráltak az árnyak. Az egyik őr a tőrével szétnyiszálta a kövér ember hátrakötött csuklóin a kötelet, aztán kifelé indultak. Uri gyorsan körülnézett, a társai ott ültek a helyükön. Az új rab állt, nem nézett semerre. Kopaszodott, ápolatlan volt az őszülő, loncsos szakálla, mezítláb álldogált. Az ajtót becsukták, és sötétebb lett, mint valaha. Hallgattak. Az új rab talpa alatt halkan reccsent a kőre szórt ritkás szalma, aztán Uritól balra leült és nagyot sóhajtott.

– Aludni se hagyják az embert – mondta az ablak alatt ülő.

Csönd volt, az új rab nehezen lélegzett.

– Megvertek? – kérdezte az ablak alatt ülő.

– Nem – mondta az új rab. Szép, mély hangja volt, s bár halkan mondta, hangosnak tűnt. Galileai lehet, a kiejtése szerint.

– Na aludjunk – mondta a másik, Uritól jobbra.

Csönd volt, ébren voltak mind a négyen.

– Mit tettél? – kérdezte az ablak alatt ülő.

– Botrányt okoztam – mondta az új rab.

Hallgattak.

– Nem elég nagy botrányt, sajnos – tette hozzá később.

– Mért nem alszunk? – kérdezte a másik dühösen.

– Te csak aludjál, mi beszélgetünk – mondta az ablak alatt ülő. – Mi volt az a botrány?

– Felmentünk a templomtérre, a nők udvarába, még kedden, hogy megvegyük a galambokat, és láttam, hogy csalnak. Mondtam nekik, hogy ne csaljanak, de tovább csaltak. Akkor rájuk borítottam néhány asztalt.

Csönd lett.

– És kedd óta hol aszaltak téged? – kérdezte az ablak alatt ülő.

– Sehol, mert elmehettünk. Kint lakunk a városon kívül.

– Nem értem, akkor, kedden, le se tartóztattak?

– Nem. Szerdán visszamentünk, és megint mondtam, hogy ne csaljanak, mert még mindig csaltak. Az őrök odajöttek, vitatkoztunk, aztán mi elmentünk haza. Ma jöttek csak este, oda, ahol lakunk, mondtam a többieknek, hogy fussanak szét, de nem üldözték őket, csak engem kaptak el.

– Nem értem – mondta a másik, Uritól jobbra. – Utólag kerestek meg, hogy lefogjanak? Mért nem fogtak le azonnal?

191

– Nem tudom – mondta az új rab.

– Nem lehetett valami híres botrány – mondta az ablak alatt ülő –, a rendőreink kevesebbért is azonnal lefognak, hát még a templomtéren. Elég egy rossz szó. Direkt jutalmazzák őket érte, pláne ünnepkor. Fejpénzt kapnak, tudom én.

– Mire mondod azt, hogy csalás? – érdeklődött Uri.

– Nyilván arra mondja – felelt az új rab helyett az ablaknál ülő –, hogy a pénzváltók a váltásért többet számítanak fel, mint a kalubon.

– Az micsoda? – kérdezte Uri.

– A pénzváltás díja: egy ezüst meah – mondta az ablaknál ülő –, vagyis egyhatod zuz. Tudod, mennyi egy zuz?

– Nem tudom.

A rablók lázba jöttek, mocorogtak.

– Egy zuz az fél sékel, vagyis egy zuz az egy dínár, vagyis ugyanannyi attikai drachma, vagyis négy sestertius… Egy ezüst meah, az két pondion… Na – folytatta az ablak alatt ülő –, akkor hány sestertius a kalubon, kölök?!

Uri megpróbált gondolkozni, de össze volt zavarodva.

– Perutahban kell neki megadni, az a legkisebb rézpénz – mondta a másik –, olyan már biztos volt a hülye kezében… harminckét perutah… ennyi a kalubon…

– A perutah, az más néven lepton – mondta Uri büszkén. – Ezt tudom.

– Nem is volt még más a kezedben, te nyomoronc – mondta a közelebb ülő megvetően.

– Szóval, hány sestertius? – kérdezte újra az ablak alatt ülő.

– Nem tudom – vallotta be Uri.

A rablók nevettek, alig tudtak betelni vele, hogy valaki nem tud számolni.

– Kétharmad – mondta az új rab.

Kis csönd támadt.

– Annyi – mondta az ablak alatt ülő kedvetlenül, hogy a játékának véget vetettek.

Hallgattak.

– Miért, ehelyett mennyit számítanak fel? – kérdezte Uri.

– Van úgy – mondta az ablaknál ülő –, hogy hét-nyolc pondiont is! Láttam én olyat is, hogy hat-hét tresithet! A hülyék meg észre se veszik! Jönnek a falvakból, és fogalmuk sincs semmiről!

– Hogy értsed, hülyegyerek: egy meah, az csak két pondion, és csak négyharmad tresith! Egyhatod zuz helyett akár háromnegyed zuzt is beszednek! Négyszer annyit! Jönnek a népek, fingjuk sincs, 192mi mennyi, pont, mint neked, a parasztoknak sosincs pénz a kezükben, csak ilyenkor, és jól átvágják őket!

– A nyereség felét a pénzváltók leadják a főpapoknak – mondta a másik, és mocorgásából ítélve felült. – Persze, hogy csalnak. De főleg a főpapok csalnak, a rohadt idegenek!

– A galambokkal is csalnak – szólalt meg az új rab. – Azért a galambért, amelyik a bárányt váltja ki, kétszeres árat kérnek, pedig ezt nem szabad. Mondtam nekik, csak egyszeres árat kérjenek, de hiába mondtam azt is. – Fáradt volt a hangja és lemondó. – Élősködnek az emberek hitén az orcátlanok. És a nyomorult emberek minden pénzt megadnak, mert a két galambnak az áldozathoz meg kell lennie…

– Az a harmadik-galamb-adó – mondta a másik gúnyosan –, így hívja a nép, és az is a főpapok zsebébe megy… Azok a legnagyobb tolvajok, a főpapok! Azért is élnek itt, a börtön fölött… Tudják, hol a helyük… Itt a helyük, velünk együtt. Nagyobb gazok nálunk, nagyobb szobáik is vannak emiatt!

Hallgattak. Uri sajnálta, hogy soha nem volt palesztinai pénz a kezében és nem figyelt, amikor a társak Kaiszareában a helyi pénzek értékéről vitatkoztak. Most hát megtanulta, hogy egy meah az kétharmad sestertius. Alkalomadtán elmondja nekik.

Elmosolyodott. Azokat ő már nemigen fogja látni, hála az Úrnak, legyen áldott.

– Galileából jöttetek? – kérdezte az ablak alatt ülő.

– Igen – felelte az új rab, felriadva.

– Ti ott is adóztok?

– Ott.

– Hoppá! Akkor ti önként váltottatok pénzt az áldozati galambok miatt, és akkor tőletek tilos kalubont kérni! Nektek ingyen jár a pénzváltás, hallod? Nektek ingyenes! Nem tudtad?

– Nem tudtam – felelte az új rab fáradtan.

– Ezt a pofátlanságot! – kiáltotta az ablak alatt ülő. – Micsoda szemét, aljas söpredék! De őket sose dugják be ide, mert leadják a sápot a főpapoknak! A szemetek!

Hajnalban a világosságra Uri felriadt. Az új rab halkan imádkozott, térdelvén a korsó felé hajlongva. A régiek a fal felé fordulva, a köpenyüket a fejükre borítva aludtak. Uri didergett, neki nem volt köpenye, fájt a dereka, a háta, a válla. Az új rabnak se volt köpenye, csak fehér vászontunikája, de nem látszott rajta, hogy fázna. Az ima melegítette talán. Ima közben Urira nézett. Ott ült tőle az öreg egy lépésnyire, a hajnali fényben tisztán látszott az arca. Őszült a borzas haja és a szakálla, és szép, tiszta, világos színű, talán szürke szem volt 193a puffadt arcába ültetve; valamikor jóképű férfi lehetett. Annyi idős lehet, mint az apám, gondolta Uri, és rámosolygott. Az új rab odabólintott feléje és folytatta az imát.

Aztán nyílt az ajtó, a fáklyások bejöttek, lerángatták a takarót az alvókról, belevilágítottak mindenki arcába, végül megálltak az új rab előtt. Az felállt. Kétfelől megfogták a karját és kivezették. Az ajtót kívülről megint bereteszelték.

– Na, aludjunk még – mondta az Uritól jobbra fekvő, és visszafordult a fal felé.

Reggelire friss vizet és maceszt kaptak, és végre kivitték a korsót. Az ablak alatt ülő megpróbálta Urit az összes Palesztinában használatos pénznem értékére megtanítani, de Uri hamar megunta, neki itt úgyse lesz pénze. A zsiványok megkérdezték, mit keresett Rómában, és honnét került oda. Uri elmondta, hogy a római pénzszállító delegáció tagja. Hosszan hallgattak erre a rablók.

– Akkor te római polgár vagy? – kérdezte a másik, a szikárabb.

– Az vagyok – mondta Uri.

– Mért nem mondtad meg nekik?! – kiáltotta a másik. – Téged a zsidók nem is foghatnak le!

– Nem volt alkalmam értekezni velük – mondta Uri –, mert fejbe vágtak.

– Mondd meg az őröknek, amikor este bejönnek – ajánlotta az ablak alatt ülő. – Meg fognak rémülni, és jobb helyre visznek, mint ez itt.

Uri a fejét ingatta. Nem nagyon hitte, hogy kedvezményben részesülhetne: Máté jelentette fel, a delegáció vezetője. De azt a tíz napot kibírja e rokonszenves rablók között valahogy. Köpenyt, azt kérni fog.

A nap második órája lehetett, amikor nyílt az ajtó és bejött öt katona. Megálltak a két rabló előtt. Azok feltápászkodtak.

– Kifelé – parancsolta az egyik katona.

– Péntek van! – tiltakozott a szikár. – Pénteken nincs bíráskodás!

– Kifelé – ismételte meg a katona, és dárdájának nyelével megtaszította.

Olyan gyorsan zárult be az ajtó, hogy Uri se köpenyt nem kérhetett, se a hálótársaitól nem búcsúzhatott el.

Ott maradt a cellában egyedül.

Felállt, járkálni kezdett.

Nemcsak köpenyt fog kérni, hanem olvasnivalót is. Egészen jól el194lesz itt, az se baj, ha az ünnep miatt nem hoznak be már senkit. Két hónapja, amióta útrakeltek, sem egyedül lenni, sem olvasni nem tudott. Tűnődött, milyen tekercset kérjen, s vajon azt beszerzik-e neki. De mindegy, bármi megfelel, csak jó hosszú legyen.

Alkonyatkor egy őr behozta az üres korsót, meg sok vizet és jó pár tábla maceszt. Uri felállt.

– Bocsánat, uram… nincs köpenyem… és olvasnivalót kérnék…

Az őr rábámult.

– Itt nem olvasnak – mondta, és kiment.

Uri elkedvetlenedett. Így hosszú lesz a tíz nap. Elhatározta, hogy megpróbálja fejből elmondani az Iliászt vagy az Aeneist. Főleg az Iliászt szerette.

Rettenetes kürthangot hallott, megdermedt, olyan volt, mintha egy halálra sebesített oroszlán bődült volna épp a fülébe. Mi ez? Csak nem a sófár hangja ilyen? Megkezdődött volna a Pészah?

Hétfőn reggelig nem jött be senki. Akkorra abbahagyta az erőlködést, majd beleőrült, valahányszor egy-egy sor folytatása nem jutott az eszébe. Látta maga előtt a betűket, de mintha épp a kérdéses soroknál kitörölték volna a folytatást, bosszantásul. Mégsem annyira jó a memóriája, mint gondolta.

Kedden odalöktek neki valami köpenyfélét, azonnal beleburkolódzott, érezte, láza van, köhögött. Vérzett az ínye, és a széklete is véres volt. Fájt a gyomra. Könnyedebben kellene vennem az életet, gondolta. Nem volna szabad szoronganom, ha ártatlan vagyok.

Szerdán elhatározta, hogy testgyakorlatokat folytat, mint a görögök szokták. Volt néhány görög típusú gimnázium Rómában, a kerítésen át be lehetett látni a kertjükbe; Uri összehúzott szemmel, olykor az ujjain keresztül bámulta, hogyan szökkengetnek, hogyan hajladoznak a gazdag római gyerekek. Most hát itt az alkalom, hogy erősítse a testét, van rá idő. Estig erőlködött, minden gyakorlatot megcsinált pár százszor, és annyira túlhajtotta magát, hogy egész csütörtökön csak feküdt.

Már csak három nap, gondolta péntek reggel. Hétfőn jönnek értem és kivisznek. Bármivel gyanúsítják is, nem fogják itt hagyni, állami koszton. Még mindig köhögött, de lelohadt a láza.

Péntek délután húst kapott, rendesen átsütött bárányt. És még egy korsót, és abban bor volt! Méltó módon ünnepelhette meg a szombatot, bár egyedül. Jó jel: nem feledkeztek meg róla. Nem akarják, hogy teljesen leromoljon.

A hússal együtt datolyát, fügét és szőlőt is hoztak, meg voltak mosva. És frissen sütött árpakenyeret is kapott, a nyúlós kása helyett! Uri kiszámolta, hogy ez három napi élelem lehet, a három teljes ünnepnapra, így is volt, két és fél napig nem jött be hozzá senki. Vasárnap 195este az őr, amikor a szép, nagy gyümölcsöstálat letette a földre, azt mondta:

– Éjjel jönnek érted.

Az őr kivitte az éjjeliedényt, és nem hozott helyette újat.

Na végre.

Járkált a cellában, végigtapogatta a falait. Meg akarta jegyezni ezt a helyet, hogy sose felejtse el. Felidézte a rablókkal és az új rabbal folytatott beszélgetéseit, hogy el ne felejtse. Meglepte, hogy rokonszenvet táplál irántuk, és e félhomályos, hűvös cellát is megkedvelte. Ez volt hát a lakásom Jeruzsálemben, gondolta, és már-már meg volt hatva.

Odakint szürkülni kezdett. Egyszerre megszólalt a sófár, úgy érzékelte, nagyon közelről hallja. Csakis a Templom tetejéről szólhatott. Irtózatos, átható, rekedt hangja volt.

Lefújták a Pészahot.

Éjjel jöttek érte. Nem kötözték meg, a könyökénél fogva vezették kétfelől. Egy lépcsőn felmentek az első emeletre, a falakon fáklyák égtek. Hosszú, széles folyosóra jutottak, díszes márványpadló volt a mezítelen lába alatt, meleg volt: fűtötték. Egy terembe vezették, és abban igazi ablak volt, Uri összehúzott szemmel bámult kifelé a sötétbe, hátha lát a városból valamit, de az őrök elfordították, elengedték, és kimentek.

Uri egy fiatalos tiszt előtt találta magát, katonai öltözékben volt, valami főtiszt lehetett, és szigorúan nézte. Odébb néhány katona ácsorgott, azok is tisztek lehettek.

– Mossák meg alaposan – mondta a főtiszt –, és kenjék meg rendesen.

Csönd volt. A főtiszt kicsit közelebb lépett, szimatolni kezdett. Uri az ajkába harapott, nem akart nevetni.

– Nem vészes – mondta a főtiszt. – Tegyék tisztába. Enni már ne kapjon.

Sarkon fordult és kiment.

Urit kivezették a folyosóra. Lementek egy másik lépcsőn, egy görög oszlopokkal és ápolt növényekkel díszített szép belső kertbe jutottak, fáklyák világítottak ott is, a kert egyik oldalán nyílott egy ajtó, bementek. Uri orrát megcsapta a gőzölgő víz illata. Felsóhajtott.

Langyos volt a márványmozaikkal falazott medencében a derekáig érő víz, boldogan merítkezett meg benne újra meg újra meztelenül. A medence körül álmos katonák ácsorogtak, az arcukat a távolságtól és a gőztől nem látta, de nem is érdekelték. Elfeküdt a víz felszínén, lebegett. A fürdőépület mennyezete áttetsző kristálypalával volt borítva, Uri elmosódó csillagok halvány villódzását látta.

Hagyták egy darabig élvezkedni, aztán fütty harsant. Uri kimá196szott, fehér lepedővel borították a testét és dörgölték. Átvezették egy szomszédos terembe, ahol olajjal az egész testét megkenték. Urit még soha nem kenték meg olajjal és nem masszírozták a tagjait; álmélkodott, mennyire kellemes. A haját is beolajozták, a fejbőrét erősen bedörzsölték, majd a kéz- és lábkörmeinek estek neki, durva, szemcsés anyaggal csiszolták óvatosan. Amikor kész voltak, egy következő terembe vitték, ahol szintén megmerítkezhetett a vízben, de az hideg volt, és nem engedték, hogy sokáig mártózzék. Füttyszóval kiszólították, finom, vastag, fehér gyapjútakaróval megint ledörgölték az egész testét és visszavitték az előző terembe, ahol ismét bekenték olajjal, más volt a szaga, mint az első kenetnek.

Egy idős tiszt szemlélte meg az eredményt, Uri állt meztelenül, a tiszt körbejárta, mint egy szobrot. A tiszt bólintott és kiment. Urira friss, illatos, patyolatfehér tunikát adtak, s föléje tógát, igazi tógát, amilyet a római patríciusok viselnek. Uri nem tudta volna egyedül elrendezni az egyetlen darabból álló, bonyolult ráncokba gyűrendő leplet, ám avatott kezek ezt is elvégezték, majd a tóga egyik végét a jobb kezébe adták, hogy fogja meg. Úgy festek, mint Augustus császár szobra, gondolta Uri. A lábára a legfinomabb bőrből készült sarut adtak, a szíjait finoman tekerték a bokájára, és alig húzták meg, amikor megcsomózták.

Egy fiatalabb katona szemlélte meg ezúttal az eredményt, a tógát kicsit feljebb húzta, átvetette a végét Uri jobb karján kifelé, és neki csak a visszahajtott csücsköt kellett a markába szorítania.

– Járkálj egy kicsit – mondta a tiszt arámiul.

Uri engedelmeskedett.

– Húzd ki magad – mondta a tiszt.

Uri kihúzta magát, úgy járkált tovább. Nem hitte volna, hogy egy saru ennyire kényelmes lehet.

– Itt várjatok, amíg jövünk – mondta a tiszt, és ő is kiment.

Ott maradt Uri kikészítve, előkészítve, felkészítve öt katona társaságában. Úgy gondolta, közkatonák lehetnek. Összehúzott szemmel bámulta őket. Egyszerre észrevett egy fiatal, szőke férfit.

Ő volt az, akinek Máté az útlevelet megmutatta. Uri merőn nézte. A férfi elfordult.

Ő is megismert engem, gondolta Uri.

– Hova visznek? – kérdezte.

Nem feleltek. Uri biccentett. Hülye kérdés volt, úgyis kiderül.

Megkordult a gyomra. Hiába kérne ételt, a főtiszt megtiltotta, hogy enni adjanak neki.

Akkor megjelent az a főtiszt, aki megszagolta. A többiek tisztelegtek, pontosan úgy, mint a római katonák, pedig ez zsidó katonaság 197volt, a jeruzsálemi. Mindenben Róma diktálja a divatot, gondolta Uri, a római polgár. Majdnem elnevette magát, annyira groteszk volt mindaz, amit műveltek vele. Igaz lesz, hogy sok nagy kaland várja meg.

A tiszt kifele indult, az öt katona Uri mellé lépett, kimasíroztak az udvarra, majd tovább.

Fáklyások csapata közt egy gyaloghintó várta négy szolgával, és neki abba a hintóba be kellett szállnia. Kérdőn fordult hátra, de megtaszították, valaki kinyitotta a hintó ajtaját, s neki, fejét lehajtva, be kellett másznia. Alig találta meg a helyet, ahová le lehet ülni, egyszerre felragadták a hintót, s már mentek is vele.

Lópaták dobogtak kétfelől. Nemcsak a hintó volt díszes, még díszkíséretet is kapott.

A hintó ablaka el volt függönyözve. Uri elhúzta az egyik függönyt, fatáblát talált mögötte. Ebből a hintóból nem lehet kilátni. Dühösen felmordult. Most lett először türelmetlen, amióta leütötték. Sose fogom látni Jeruzsálemet, gondolta.

Vitték egy darabig, aztán letették a földre. A lovak is megálltak.

– Utat a szagannak! – hallatszott a kiáltás.

Felragadták és vitték tovább. A lódobogás nem kísérte többé.

Szagan!?

Az a fiatalos főtiszt, az maga a szagan, vagyis a sztratégosz! A jeruzsálemi lévita főparancsnok, a huszonnégy divízió főnöke, aki minden ünnepi áldozáskor a főpap jobbján áll az oltárkőnél, és a Tóra-tekercset is ő adja a kezébe! A zsidó templomőrség főparancsnoka! Az itteni testőrparancsnok! A legfőbb zsidó világi hatalmasság!

Saját orrúlag szagolt meg a sztratégosz!

Fontos személyt rejthet ez a hintó, ha a sztratégosz halad a menet élén.

Kivel tévesztenek engem össze?

Letették és kinyitották a hintó ajtaját. Uri kimászott, felegyenesedett. Megpróbálta kevésbé görcsösen szorongatni jobb markában a tóga végét. Fáklyások állták körül. A sztratégosz rápillantott, aztán elfordult. Egy palota kapujában álltak, kétfelől őrök sokasága. Uri úgy vette észre, hogy a palotának két, egybevágó szárnya van.

– Pilátushoz, vacsorára! – mondta a sztratégosz, majd visszafordult és elindult. Az üres hintót felvették, visszaindultak vele, és a kísérők is elindultak a sztratégosz után. Keményen dobogott a csizmájuk, Uri lenézett, márványkockákon állt.

198

Uri körbepillantott. Jobb felől embermagasságnál magasabb kőfal húzódott, előtte görögös oszlopsor, hosszú és szép, fáklyák világították meg. Fölötte égbenyúló bástyák, igen-igen magasak, három is egymás mellett. Hátrafordult, nagy, masszív palota körvonalait látta. Mi lehet az?

Meglökték, be kellett lépnie a kapun.

Díszes márványlépcsőn haladtak fölfelé, hatalmas fáklyák égtek mindenütt, a lépcsőfordulóban embernél nagyobb márványszobor állt, talán Apolló.

Ha Pilátushoz vezetik, akkor ez Nagy Heródes palotája, ahol a helytartó Jeruzsálemben lakni szokott. És a három torony egyike, amit még kintről látott, bizonyosan a Phaszael-torony, amit Heródes az öccséről nevezett el. Mi is a másik kettő neve? Pedig már olvasta. Igen: Hippikosz és Mariamne! Az egyik a barátja, a másik a felesége volt Nagy Heródesnek, mielőtt megölette. Negyven, harminc és húsz rőf magasak, de melyikük mekkora? Pedig tudta!

Uriban gondolattöredékek, olvasott oldalak viharzottak, megpróbálta összeszedni magát. Vigyázni kell. Észnél kell lenni. Most nem ilyesmikre kell gondolni. Érdekes volt a fogolylétet kipróbálni, de nem kell visszakerülni a börtönbe, ha nem muszáj.

Az emeleten egy hatalmas, aranylemezekkel díszített tölgyfaajtó előtt álltak meg. Két szolga kétfelé kitárta.

Uri belépett. Az ajtót bezárták mögötte.

Hosszú, terítetlen, arasznyi vastag asztallapot látott és egy csomó díszes, alacsony heverőt. A falakon körben nagy fáklyák égtek, az asztalon díszes, hatalmas gyertyák. Hárman fordultak feléje, az asztal bal oldali végén hevertek félkönyéken és őt nézték. Uri nem tudta kivenni az arcukat.

Uri állt, mélyen meghajolt.

– Gyere, csak gyere – hallotta meg Máté hangját.

Uri összeszorította a száját, felegyenesedett, feléjük indult, majd tisztes távolságban megállt.

– Heverj ide mellém – szólalt meg egy vastag hang, szintén görögül. Tunikát hordott, csillogó gyűrűket viselt az ujjain, kopasz, borotvált, testes ember, és mosolygott.

Uri megkerülte az asztal végét és leült a mutatott helyre. Felnézett. Máté nézett vissza rá szemből nyugtalanul. Uri mosolyogva biccentett. Máté is elmosolyodott és bólintott, s mintha hunyorított is volna. Uri az asztalfő felé pillantott. Idős, ősz, szakállas ember feküdt az 199oldalán, díszes, keleties ruhában, hajadonfőtt. Uri ültében meghajolt feléje. Az idős ember biccentett.

– Mátét nem kell bemutatnom – mondta a kövér férfi –, ez a férfiú az asztalfőn pedig jó barátom, Galilea királya, aki szintén kíváncsi rád, kedves Gaius.

Uri fegyelmezte magát.

Az asztalfőn Heródes Antipász heverészik, mellette pedig Poncius Pilátus, a júdeai prefektus.

Heródes Antipász Nagy Heródes egyik fia, s így Agrippa unokabátyja. Vigyázni kell.

– Mélyen meg vagyok tisztelve, hogy ilyen fényes társaságba kerültem – közölte a jelenlévőkkel.

Sikerült nyugodt hangon megszólalnia.

– Heverj csak el te is nyugodtan – mondta Pilátus. – Nem faggatlak, mivel töltötted az ünnep napjait. Remélem, hogy a hosszú út fáradalmait immár kipihented. Sajnos nekem sok sürgős dolgom akadt, a Pészah a számomra nem ünnep, ilyenkor is dolgoznom kell, a hétköznapoknál is keményebben… úgyhogy csak most tudlak fogadni. Remélem, van étvágyad, szigorúan kóser étek lesz felszolgálva, hiszen három zsidó van jelen, s én, az egyetlen nem-zsidó, mint mindig, ezúttal is szívesen alkalmazkodom a szokásaitokhoz.

Uri lehevert és félkönyökre támaszkodott, ahogyan a vendéglátók. Kényelmetlen testhelyzet, el sem tudta képzelni, hogyan fog így enni: ahhoz szokott, hogy a sarkára üljön a földön, ha étkezik.

Szolgák nagy aranytálat hoztak és letették Heródes Antipász elé. Antipász mind a két kezét belemártotta, őt követte Máté, majd Pilátus, és Uri is megcselekedte. Kezüket az asztalkendőkbe törülték. Nagyon finom, fehér mappák voltak ezek, a saját anyagukból kacskaringós mintákat hímeztek beléjük. A magáét Uri alaposan megszemlélte, alakok nem voltak rajta, csak magukba gombolyodó vonalak, nehogy ábrázolásnak lássanak. Zsidó mappákat használ Pilátus.

Antipász felállt, és az asztal távolabbi vége felé fordult. Máté is felállt, arrafelé fordult. Uri is felállt, ő is a Templom felé fordult; pillantásával, szentségtörő módon, a küblit kereste. Pilátus fektében lehajtotta a fejét és magába merült, hogy ne zavarja őket. A három zsidó: a galileai király, az ostiai révész és a fiatal római polgár elmondta a Semát, majd visszahevert.

Urinak eszébe jutott: nem-zsidónál ők elvileg nem étkezhetnének, mert tisztátalanná válnak. De hát az úton is étkeztek nem-zsidóknál sokszor, és a fogadósok váltig állították, hogy csupa kóser ételt és italt szolgálnak fel. A diaszpóra eleve tisztátalan, és mégis élnek zsidók szerte a világban. Itt, az eleve szent és tiszta Jeruzsálem szívében, a 200félzsidó Nagy Heródes által épített és nem-zsidó által bitorolt palotában sűrűsödik hát össze a diaszpóralét minden kétértelműsége.

Szolgák jöttek és bort töltöttek a murrhapoharakba. Még nagyobbak voltak ezek a kristálypoharak, mint a szürakuszai fűrészmalomban: három-négy sextarius bor fért beléjük.

– Egészségetekre, kedves barátaim – emelte poharát Pilátus. – Egészségedre, kedves Gaius Theodorus.

Uri felemelte a teli poharát, elgyöngült karjának nehéz volt, remegett a keze, félfektében megkóstolta a bort, de éppen csak, és igen vigyázott, hogy ne öntse magára. Éhgyomorra könnyen berúg az ember. Észnél kell lenni, észnél kell lenni. Itt nem is keverik a bort vízzel!

Nem tévesztettek össze engem senkivel, Máté mindent elmondott rólam, azt is, ami nem igaz.

Hatalmas, gyönyörű tálakban salátákat és gyümölcsöket hoztak a szolgák, majd visszavonultak.

– Imádok enni – mondta Pilátus –, a feleségem hiába hajtogatja, hogy egyre hízom, és hogy az életmódom egészségtelen, és testgyakorlást alig folytatok. Tudom én, de mit tegyek, ha nem bírom ki a diétát?

– „Jobb az étkezést savanyúságokkal, salátákkal és hasonlókkal kezdeni, utána jöjjön a hús, sülve vagy főve” – szólalt meg Uri, mintha olvasná, a maga számára is váratlanul.

Nem nézett a szemközti oldalra, de észlelte, hogy Máté meg van lepve.

– Milyen igaz! – kiáltotta Pilátus. – Celsus is ezt ajánlja. Meg önmérsékletet. Sajnos azonban ma este sem fogok a sokféle húsnak ellenállni, és neked sem ajánlom, kedves Gaius. Szeretnék megint olyan sovány lenni, mint te vagy! Hogy nyugodtan falhassak, mert így is eszem, csak nyugtalanul! És gyakori hasfájások gyötörnek.

– Ez a déli szél és a tavasz miatt lehet – mondta Uri csevegve, Pilátus felé fordulva. – Celsus azt mondja, tavasszal azok a betegségek keletkeznek, amelyek a folyadékok mozgásával vannak kapcsolatban… – Maga előtt látta Celsus tekercsének szövegét, és észre sem vette, hogy latinra vált és úgy folytatja: – „A szemek folynak, vérzik az aranyér, gyulladt az étkezőcsatorna, epebaj, őrület, angina, orrfolyás léphet fel, begyullad a mandula… Gyakoribbak az ízületi bántalmak, az ínbántalmak… Ami pedig a fogyást illeti, az ember forró vízben fürödjék, amely egyben sós is…”

Csönd támadt, Uri körülnézett. Máté elképedve bámult rá. Antipász is merőn nézte. Uri elszégyellte magát.

– Bocsánatot kérek – mondta görögül –, hogy szóltam…

201

– Jól tetted! – helyeselt Pilátus élénken. – Az én orvosom is Celsus alapján áll, noha persze Cassiustól meg Eristratustól is átvett bizonyos eljárásokat… Minden január elsején megkapja az évi fizetését, nyolcvanezer sestertiust… Sok, sok, de ma drága a jó orvos, a császár orvosa évi háromszázezret kap, és kevesli, mint hallom, pedig nem csinál semmit, az a mázlista arkhiatrosz, mert Tiberius igen jó egészségnek örvendett egész életében, és most is remekül van, mint hallom… Én meg túlzabálom magam, és bizony olykor hánytatót használok, noha Aszklepiádész nem javallja…

– A purgálást sem pártfogolta – szólalt meg Uri ismét –, erre Celsus azt mondja, hogy az viszont hasznos, ha erős gyógyszereket kell kiüríteni… Persze azzal egyetért, hogy nem jó, ha a luxus kedvéért alkalmazzák.

Máté továbbra is elképedve nézte. Ő egy gátlásos, korlátolt zsidót ismert meg ebben a fiúban, és most kitört belőle a fecsegő római léhűtő. Máté a fejét rázta.

– Na és, kedves Gaius – mondta Pilátus, és teljes testével balra fordult, hogy most már meg is nézze magának –, mi a véleményed a lázról?

– Nem vagyok orvos, prefektus… Csak olvastam ezt-azt, és megjegyeztem… – Ismét latinul idézte: – Celsus szerint „a láz gyakran maga is védekezés, bármennyire különösen hangzik is.”

– Remek! – kiáltott fel Pilátus. – Kedves Máté, el vagyok ragadtatva a delegátusodtól!

– Okos fiú – mondta Máté.

Uri kiérezte hangjából a figyelmeztetést.

– Na de lássunk neki – mondta Pilátus, és vett a zöldségekből és a gyümölcsökből.

Mindenki előtt nagy murrhatál volt és szépen megmunkált ezüstkanál. Uri is vett magának gyümölcsöt, s közben a szeme megakadt a fényes, tükörsima asztallap felületén, amelyben a falakon függő fáklyák tükröződtek. Ilyen szép erezetet még nem látott. Gyönyörű gyűrődések voltak benne, amelyek néhol sötét rózsaszínű pávaszemekben sűrűsödtek össze. Végigsiklott a szeme a lapon. Egyetlen fából készült. Egész vagyont érhet.

– Mindig kedveltem a zsidókat – mondta Pilátus. – Számos okos, sőt bölcs ember van köztük. Amikor, Júdeába készülvén, tanulni kezdtem a zsidó vallás alapjait, meglepett, mennyire célszerű és emberséges parancsaitok vannak. Nem osztom azt a Rómában elterjedt nézetet, miszerint a superstitio káros. Nem lehet az, ha kétezer éven át segített egy népet fennmaradni.

Uri úgy érezte, Pilátus őszintén beszél. Persze hazudni is lehet ko202moly, megfontolt hangon, a politikusok a legjobb színészek; de miért mondaná, ha nem ezt gondolja?

Zöldségeket, gyömölcsöket rágtak, minden friss volt, zamatos. Csönd volt, csak a fogaik keltette hersegés hallatszott. Uri felismerte a fejes salátát. Volt ott még valami, amiből mindenki csak nagyon keveset evett, mi lehet az, talán mályva?

Pilátus eltolta magától a tálat. Erre Máté is így tett. Uri is. Antipász még vett magának egy keveset.

Szolgák ugrottak, a táljaikat újakra cserélték. Most látta meg Uri, hogy mindnek van szakálla. Zsidó szolgák tálalják fel az ételt, hogy ne váljék tisztátalanná.

Hozták a halakat nagy rakáson.

Párolva voltak és egyben. Hatalmas, különböző fajtájú halak, valamennyi pikkelyes és uszonyos, előírás szerint. Egy szolga, ő volt a scissor, egy lapos kanállal pár ügyes mozdulattal mindből kifejtette a gerincét. Egy másik szolga a halfejeket kicsi késsel lemetélte. Egy harmadik az uszonyaikat vágta le. A szolgák eltűntek.

– Közepes nehézségű étel a hal Celsus szerint – mondta Pilátus. – Ne vegyünk sokat, ezt javaslom, mert csodálatos borsos borjúbélszín és fantasztikus ecetes birkapecsenye vár még ránk, ha jól tudom.

Uri előtt megjelent Celsus szövege. „A legnehezebbek, amelyeket besóznak, például a makréla.” Hallgatott. Fogalma sem volt, hogyan fest egy makréla. Ezek itt különben sem sózva voltak, hanem párolva.

Gyakran járt a halpiacon Rómában, imádta a halszagot, amitől sokan undorodnak, és látott mindenféle csodás tengeri élőlényeket, fejeslábúakat, lábasfejűeket meg páncélosakat, de a nevét egyiknek se tudta, és nem is kérdezte soha, ő azokból úgyse ehet.

Érzékelte, hogy Máté elégedetten morog, s nem a halak látványától, hanem mert ő nem szólalt meg ismét. Felnézett rá. Máté a halakat bámulta, és mintha biccentett volna.

Szövetségben vagyunk, Máté meg én, gondolta Uri. Az a Máté, aki fejbe veretett és lecsukatott. Érdekes.

– Ezt a helyes kis halat külön a figyelmedbe ajánlom – mondta Pilátus, kanalával az egyik halra mutatva. – Tengeri márna a neve.

Uri megborzongott.

– Tiberius császárnak küldött ilyet egyszer valaki – mondta Uri –, és a császár megparancsolta, hogy inkább árverezzék el, és meglepné, ha Apicius vagy Publius Octavius nem venné meg… Octavius szerezte meg, ha jól tudom, ötezer sestertiusért…

– Nagyon jól tudod, kedves Gaius! – kiáltotta Pilátus boldogan. – Nagyon jól! Honnét az értesülés?

203

– Rómában a piacokon mesélték.

– Szegény Apicius – mondta Pilátus –, fel is vágta az ereit…

– De nem ezért – vakkantotta Heródes Antipász –, hanem mert százmilliókat költött lakomákra, és amikor rájött, hogy csak tízmilliója maradt, nem akart többé szegényen élni!

Mindenki nevetett, Uri is. Nevetés közben kívülről látta magát. A cinkosuk lettem, gondolta.

Mindenki vett magának halat, Antipász sokat, Pilátus rengeteget, Máté keveset, Uri még kevesebbet. Uri a márnát szerényen kikerülte, pedig Pilátus biztatta, kóstolja meg, ennek csak háromezer volt darabja.

– Hát bizony – mondta Pilátus –, ez a mi szerény vacsoránk hol van azoktól a nagy lakomáktól, amelyekről ódákat zengenek! Lucullus, ő aztán érthette a módját! Amikor Cicero és Pompeius bejelentés nélkül esett be hozzá, olyan vacsorát tálaltatott azonnal, amely kétszázezer sestertiusba került! Meg Quintus Hortalus, az ügyvéd, akinek csak a halastavai legalább hárommillió sestertiust értek! Na és Maecenas vacsorái! Szamárhússal traktálta a vendégeit! – Pilátus döcögve nevetett. – Apicius fügével tömette ki a libákat, úgy tálalta sülve… Ki fogom próbálni egyszer. És halmáj-szószban tálalta a márnát, izgalmas lehet… Flamingók, pávák és fülemülék nyelvéből készített pástétomot, Vitellius imádja az ilyesmit, ő mesélte nemrég… Itt van, barátaim, a garum, mind a négy fajtája; mártogassátok bele a halat, minden alkotóelemük kóser: olívaolaj, őrölt bors, bor és méz az alapjuk, tiszta mind… Van vizes, olívás, ecetes és boros, Sparturiából hozattam, congiusa ötszáz sestertius… Külön meghagytam, hogy zsidó olajjal készítsék el, ami tízszer drágább, mint a nem-zsidó olaj… De hát, mondom, hol van a mi szerény lakománk a nagyokéitól!… Agrippa is elkölt egy-egy vacsorára kétszázezret mostanában, mint hallom… fahéjas mártást is készíttet, holott az kenőcsnek jobb, mint fűszernek…

Uri hallgatta, izgalmat nem érzett, a kanalával befejezte egy haldarab megtisztogatását, kezével a kis tálba mártotta, kicsit lötybölte, majd a szájába helyezte.

– Remek – mondta lelkesen.

– Tengeri hal mind – mondta Pilátus –, mert a zsidók szerint a tenger tisztább, mint a folyók, bár azok is tiszták. Jól tudom?

– Jól tudod, prefektus – mondta Máté.

– Alig van bennük szálka – mondta Pilátus –, mert a szálkákat, meg kell mondanom, utálom. Minden fölösleges nehézséget utálok. Az étkezésben is. Nehézségek pedig vannak. Rómában sokan nem nézik jó szemmel, hogy én ennyire jó viszonyt ápolok a zsidókkal. 204Veletek mindig remekül kijöttem. Ha bármely feszültség támadt is közöttünk, soha nem az én hibámból, és hozzá kell tennem: nem is a zsidók hibájából. Az összes feszültséget Rómából keltették. Hála azonban az én isteneimnek és hála a ti egyetlen Örökkévalótoknak, eddig mindig sikerült e feszültségeket orvosolnom. Igen remélem, hogy ez így is marad.

Pilátus eltolta a tányérját. Máté is azonnal eltolta. Uri még vett egy haldarabot a szájába, de a garumban már nem mártotta meg. Antipász szép darabot vett magának a márnából és eszegetni kezdte. Csönd volt. Mindenki türelmesen várta, hogy Antipász megegye. Amikor lenyelte, ő is eltolta a tányérját.

A halas tálakban a feltálalt étel háromnegyede ott maradt. Ki fogja megenni? Kidobják a szemétbe?

Ugrottak a szolgák, a halas tálak eltűntek, és máris ott volt előttük három pecsenyés tál. Kegyetlenül illatoztak, gőzölögvén. Új tányérokat tettek eléjük.

Királlyal és helytartóval lakomázom. Nem lesz ennek jó vége.

– Felháborít – mondta Pilátus, mielőtt bárki vett volna magának a húsokból –, hogy közém és közétek akarnak állni valakik. Fegyelmezett ember vagyok, hála az isteneimnek és hála a ti egyetlen Örökkévalótoknak, és egyetlen provokációnak sem dőltem be eddig. Alacsony sorból származom, az önfegyelmet megtanultam, és máig nem feledtem el. A saját hibámból ezt a posztot nem fogom elvesztegetni. Leválthat a császár, de azért váltson le, hogy magasabb posztra állítson. A vízvezeték ügyében, noha a ti érdeketek lett volna, visszavonultam. Nem hagytam magam provokálni, amikor pár tucat elvakult rajongót felpiszkáltak egy hazugsággal, és ők Kaiszareába rohantak és tüntettek a palotám előtt; semmi bántódás nem érte őket. Ez a mostani Pészah feszültebb volt a szokásosnál, s nekem tartanom kellett attól, hogy újabb provokáció ér. Meg kellett előznöm. Három köztörvényes bűnöző zsidót keresztre vonattam, hadd lássák, hogy kemény is tudok lenni, és a türelmem véget érhet. Kajafás főpap szintén tartott tőle, hogy az ünnepet kétes elemek lázongásra akarják felhasználni, és kiadta nekem őket. Ők meghaltak; aki akarta, látta; aki nem látta, hallhatta. Sajnálom, hogy példát kellett statuálnom. Úgy látszik, üzenetem lényegét a zsidók megértették.

Pilátus húst vett a tányérjára.

– Minden zsidó tudja, hogy a személyes vagyonomból támogatom az északi városfal felépítését, noha a császár inkább ellenzi, mint támogatja. Nem tenném, ha konfrontációs politikát akarnék folytatni; miért építenék nektek falat, ha le akarom romboltatni?! Csak jót akartam a vízvezetékkel is, a stadionnal is, mindennel, 205amit javasoltam; valahányszor tiltakoztak a zsidók, visszavonultam: fontosabb a béke. De nem vonulhatok vissza állandóan! Nem szándékozom rendszeressé tenni, hogy a zsidó bíróság hatáskörébe tartozó ügyekben én ítélkezzem. Erre se jogom nincs, sem időm. De ez kivételes helyzet volt. Ne gondolják se Rómában, se Júdeában, hogy én, akit lágyszívű és kedves embernek ismernek, nem tudok odacsapni, ha kell.

Heródes Antipász megmarkolt egy sültet és a tányérjába tette. Vett magának Máté és Uri is.

– Heródes Antipász királyi barátommal – mondta Pilátus – elhatározásomat előre egyeztettem, és ő kifejezte egyetértését.

– Teljes mértékben – morogta Antipász, evés közben.

– Az ő mostani jelenléte – mondta Pilátus – számomra rendkívül fontos és becses. Együtt lakunk ebben a szép palotában most, és ennek a híre hamar elér az illetékes fülekig. Ha ugyan nem ért el máris. A leveleinkre nem mindig válaszolnak, de a mi mostani együttlétünket meg fogják érteni. A római zugpolitikusok, akik rossz híremet szeretnék költeni és a császárt ellenem szeretnék hangolni, rosszul járnak. Júdeában béke van és nyugalom, és az is marad. Galilea királyának és Júdea kormányzójának szoros szövetsége garantálja ezt.

– Ellenem is szervezkednek folyton – morogta Antipász, sötéten meredve maga elé –, ellenem is hergelnek tudatlan népeket, sőt nekem háborúznom is kell, a volt apósom ellen! Se testem, se lelkem nem kívánja. A szomszédaimat Rómából hergelik ellenem, Róma hűséges szövetségese ellen, mindig ez van. Békésen kushadnának az egymással határos provinciák örökre, ha nem lenne római belpolitika, amely egymásnak uszítja őket…

– Biztosíthatlak, prefektus… – kezdte Máté, de Pilátus közbevágott, Uri felé fordulva:

– Hoztál üzenetet Agrippától? Mit, és kinek?

Uri már várta a kérdést.

Máté lélegzése felgyorsult az asztal túloldalán.

– Igen – mondta Uri könnyedén. – Azt üzeni a főpapnak, a hivatalában hagyja, ha ő lesz a király.

Csönd lett.

Máté lélegzése megakadt.

Antipász fújt egyet.

Pilátus felmordult, aztán elhallgatott.

Csönd volt.

Uri a tálba nyúlt, vett magának egy szép borjúszeletet, és a tányérjába tette. Aztán felnézett.

Máténak rémült volt a szeme, Pilátust nézte. Antipász a fogait csi206korgatta. Uri jobbra sandított. Pilátus keserűen mosolygott maga elé, aztán felnevetett.

– Hát persze! – mondta. – Érthető! Na akkor együnk.

A vacsora végeztével Pilátus megveregette Uri vállát.

– Remélem, ízlett, kedves Gaius.

– Ennyi finomságot életemben nem ettem.

– Helyes.

Mátét és Urit a palota elé vezették. Ott álltak a templomtéren, sötét volt, szinte semmit sem lehetett látni, a Hold alig fénylett.

– Várjatok – mondta egy katona.

Máté megvárta, amíg a katona odébb megy, akkor kérdezte meg:

– Tényleg hoztál üzenetet?

Uri felnevetett:

– Bármit válaszolok, úgyse hiszed el.

Máté lassan bólintott. Csönd volt.

– Te sem fogod elhinni nekem – mondta Máté komoran –, de én mentettem meg az életedet. Börtönbe csukattalak, igen. De megmondtam a helytartónak, hogy valószínűleg Agrippától hozol üzenetet. Azért nem végeztek ki téged is, mert azt mondtam: tudsz valamit, ami kell nekik. Akik nem tudnak semmit, azokat megfeszítik. Rólad azt mondtam, tudsz valami fontosat. Megmentettem az életedet. Hallod?

Uri megborzongott.

Hazudik. Római polgár vagyok, azért engedtek ki.

De hátha mégsem?

Feltűnt egy hordszék négy hordozóval, kicsi volt és rozoga. Intettek Máténak, ő beszállt. A hordszéket felvették, elindultak vele.

Egy csapat katona maradt Urival a Heródes-palota előtt.

– Indulás – vezényelt egy tiszt.

Uri fegyverüket leengedve lóbáló katonák menetének közepén haladt az oszlopcsarnok mellett. A fáklyák fényében megnézhette magának a csarnokot: némelyik boltív alatt asztalok és székek álltak, némelyik üres volt. Felülről dobogást hallott, felnézett. Az oszlopcsarnok tetején katonák járőröztek.

Jobbról azt a nagy palotát látta, amely már megérkezésekor felkeltette a figyelmét. Ez lehet a Hasmoneusok palotája: kevésbé díszes, mint a Heródes-palota. Mögötte magas, sötét, lapos tetejű épületet vett észre, amelyet a Hasmoneusok palotájától legalább nyolc rőf magas kerítés választott el. Mi lehet az vajon?

Az oszlopcsarnok végére értek, és egy kapun kimentek a térről. Hatalmas, négytornyú erőd állt előttük, annak a fala mellett meneteltek.

207

Az Antonius-erőd!

Akkor az a lapos tetejű épület – az maga a Templom!

Bevonultak egy kapun, három katona kísérte fel a lépcsőn, mentek fel vagy öt emeletet, ez valamelyik torony lehet a négy közül; be kellett mennie egy ajtón; rázárták.

A szobában terrakotta mécses égett, pont olyan, mint amilyet Rómában használnak. Volt a szobában fekvőhely, rajta gyapjútakaró, valamint egy réztál, egy kancsóban víz, egy másik kancsóban bor, egy pohár és gyümölcsöstál szárított fügével, szárított datolyával és mazsolával. Ablaka is volt a szobának, de magasan, nem is ablak volt, a téglák között rendszeres közönként réseket hagytak, hogy bejöjjön a levegő vagy ki lehessen nyilazni. Szellős éjszaka volt, a szobában is lehetett érezni. Ez is börtön, csak előkelőbb.

Az Antoniában vagyok, mondta magának csodálkozva.

Nagy Heródes építtette ezt az erődöt, és Antoniusról, akkori pártfogójáról nevezte el. Átnevezhette volna, miután Octavianus legyőzte Antoniust és Augustus lett belőle, de mert az ő kegyét is megnyerte, nem nevezte át. Mondják, Augustus tisztelte a hűséget. Vagy inkább nem érdekelte a dolog.

Vizet öntött a tálba, megmosta a kezét, az arcát, és mint lefogása óta mindig, most is imaszíj nélkül imádkozott. Nem tudta, merre van kelet, találomra kiválasztotta az egyik sarkot, és arrafelé hajlongva mondta el a Semát.

Könyörgött aztán Istenéhez, ne jöjjenek rá, hogy hazudott.

Utólag verte ki a hideg veríték.

Ennek az ügynek még lesz folytatása.

Reggel a főpap elé bocsátják és a hazugságot meg kell ismételnie. Hazudnia kell megint, ha már egyszer elkezdte, mert ha az igazat mondja, hogy ugyanis semmiféle üzenet nem volt rábízva, akkor megkérdik, miért hazudott Pilátusnak. Az is bűn. Lehet, hogy még nagyobb. Lehet, hogy Agrippa errefelé kóborol, elébe vezetik, és Agrippa elámul: ezt az embert sose látta. Igen, de mondhatom azt, gondolta Uri, hogy apám adta át ezt az üzenetet nekem, neki meg valaki mondta, akiről azt hitte, hogy Agrippa embere… Nem jó. Apámat nem szabad belekevernem, úgyis elég baja van.

Pár pillanatig azt hitte, hogy megbolondul: talán mégis rábíztak egy üzenetet, ha annyian hiszik, csak elfelejtette. Miért került volna bele egyébként a delegációba? Eddig sem értette, most már végképp nem érti. Erőltette az agyát, de nem tudott visszaemlékezni rá, hogy 208bárki bármit rábízott volna. Apja aztán végképp nem mondott semmi erre utalót.

Létezik-e kínvallatás Jeruzsálemben? Miért ne létezne. Nem fogja kibírni. De akármit ordít is kínjában, nem fogják elhinni, és kínozzák tovább.

Nem jó jel, hogy továbbra is börtönben tartják.

Jó jel, hogy ez kényelmes börtön.

Talán Agrippa fontos emberének vélik, és nem akarnak az ő megkérdezése nélkül elbánni vele. De ha megkérdezik felőle, Agrippa legyint, ilyen embert nem ismer, és akkor a legjobb esetben a fejét veszik, egyetlen nyisszantás az egész. Két hét alatt fordul a posta Róma és Kaiszarea között… Két hete van hátra az életéből?

Újrajátszotta a vacsorát és úgy találta, egyszer sem hibázott. Pilátus őszintének tűnt; Máté csodálkozott, hát persze; és mind a hárman elhitték, hogy Agrippa ezt üzente a főpapnak. Hogyne hitték volna el, ha Agrippa olyan ember, amilyennek Máté és Plotius lefestette. Lehet, hogy valamelyikükkel Agrippa valóban üzent, sőt lehet, hogy szó szerint azt, amit ő kínjában kitalált.

Elgondolkozott, ugyan miért is mondta éppen ezt. Nem készült fel a válaszra, csak arra, hogy kérdezni fogják. Rögtönzött, és elhitték. Ha elhitték, igazat is rögtönözhetett akár.

De miért ezt rögtönöztem?!

Ki tudja, hogyan működik az emberi elme. Utólag már meg tudta indokolni magának a válaszát: Róma mindig hatalomban hagyja a helyi vezetőket, ha hűséget fogadnak, mert úgy véli: ha képesek voltak hatalmat szerezni, alkalmas emberek, a megfelelő helyi kapcsolatokkal. Lázadókkal csak akkor tárgyal Róma, ha a helyi hatalmat meg akarja dönteni.

Megkordult a gyomra. Keveset evett, nem akarta túlterhelni a gyomrát az éhezés után. Kísértést érzett, hogy gyümölcsöt vegyen a tálból. Eszébe jutott: hátha meg van mérgezve. De miért mérgeznék meg, ha feltételezik, hogy tud valamit? Azt ölik meg, aki nem tud semmit… Kegyetlen, de találó. Hátha azt hiszik, tud ő még többet is… De ha ki is akarják verni belőle!?…

Úgy döntött, a hazugsághoz egyelőre tartja magát. Ha szembesítik Agrippával, megmondja neki, hogy csak így tudta megúszni élve. Hátha megbocsát.

Olcsó itt az élet. Persze Rómában is olcsó. Eszébe jutott: csak nem azt a két kedves zsiványt, meg a harmadik rabot, a botrányokozót vonatta keresztre Pilátus!? De nem. Azoknak főbenjáró bűnük nem volt, a botrányokozás bizonyosan nem az, és még a tárgyalásukat se tartották meg. Biztos másokat végeztek ki, őket pedig másik börtönbe vitték.

209

Nagyon nem kívánta, hogy véletlen társai a börtönben, akiket meg sem ismerhetett igazán, már ne legyenek az élők sorában.

Hajnaltájban szunnyadt csak el, a takaró meleg volt és puha, belebugyolálta magát.

Délelőtt ébredt. Kezet és lábat mosott, imádkozott, vett a gyümölcsből, ivott egy kis vízzel kevert bort. Valószínűtlen álom ez az egész. Hogy kerül ő ide, pont ebbe a szobába, épp Jeruzsálemben?

Jöttek az őrök. Kivezették egy folyosóra, lekísérték a lépcsőn. Bevezették egy terembe, a kísérők visszahúzódtak a falig és becsukták az ajtót. Uri hunyorgott: széles, magas ablakon át vágott be a fény. Hárman ültek a teremben egy asztal szemközti oldalán, háttal a fénynek. Uri meghajolt és közelebb ment hozzájuk. Közeledvén felismerte a sztratégoszt. Két idős ember között ült, nem papi ruhát viseltek. Uri fellélegzett: nincs köztük a főpap, mert annak soha nem szabad nem-papi öltözékben mutatkoznia. Aztán eszébe jutott: a főpap aligha lép be az Antoniába.

– Gaius Theodorus – szólalt meg a sztratégosz arámiul, az idős emberek felé fordulva – Rómában született, 19 éves, a római delegációval érkezett, Agrippától hozott üzenetet a főpapnak. – Urira nézett. – Azt mondtad éjjel a helytartónak, azt üzente Agrippa, hogy ha király lesz, Kajafást a hivatalában hagyja. Ez volt az üzenet?

Uri felsóhajtott.

– Igen – mondta.

Kis csönd támadt.

– Ha a főpapot Kajafásnak hívják – tette hozzá bizonytalanul.

Megint csönd lett.

A sztratégosz bólintott.

– Ezért lettél a delegáció tagja? – kérdezte a sztratégosz jobbján ülő ember. Nem volt a kérdésben semmi éles, semmi vádoló.

– Ezért – mondta Uri.

– Honnét tudsz arámiul? – kérdezte a másik idős ember.

– Anyámnak ez az anyanyelve. Otthon ezt használjuk.

– Római polgár vagy? – kérdezte ugyanaz az ember.

– Az vagyok.

Csönd volt. A két idős ember a fejét ingatta.

– Ha római polgár vagy – szólalt meg a sztratégosz –, nem ítélkezhetünk fölötted. Államérdekből mégis meg kell vizsgálnunk, igazat mondtál-e. Ha nem mondtál igazat, s egyúttal bebizonyosodik, hogy valóban római polgár vagy, átadunk Rómának, az majd elítél.

Az egyik idős ember kérdezett valamit halkan, a sztratégosz elbizonytalanodott.

– Mikor érkeztél Jeruzsálembe? – kérdezte Uritól.

210

– Pészah előtt… talán szerdán…

A sztratégosz bólintott és az idős emberhez fordult:

– Eltelt az egy hét, megtisztultnak tekinthető.

Az idős ember is bólintott.

– Most kivezetnek – mondta a sztratégosz –, várj a sorodra.

Urinak a nyelvén volt, hogy inkább bevall mindent, csak ne kínozzák meg, de már tolták is kifelé. A folyosón megálltak. A két őr mellette állt, de nem markolták meg a karját. Vártak. Uri is várt.

Jobbról két őr egy sovány férfit hozott a karjánál fogva. Megálltak vele az ajtóban, kinyitották, bekísérték, becsukták az ajtót.

Uri behunyta a szemét és újrajátszotta a kihallgatását. Amikor véget ért, kinyitotta a szemét. Akkor hozták ki a férfit. Az a két őr is megállt, közöttük a férfi, a lába elé nézett és lihegett.

Jobbról két őr másik férfit hozott. Ugyanaz a procedúra. Uri újrajátszotta a kihallgatását, és amikor végzett vele, ezt a férfit is kihozták.

Ha ez bírósági tárgyalás, gondolta Uri, gyorsan elintézik itt az ügyeket.

Urival együtt nyolcan voltak már vádlottak és tizenhatan az őrök, amikor a sztratégosz kijött a teremből, mögötte a két idős ember. A sztratégosz elindult a folyosón balra. A vádlottak és az őrök megindultak utána.

Kiértek a palotából. Urit szembe csapta a fény. Alatta több emeletnyi mélység. Megszédült. Visszasandított. Az erőd harmadik emeletén léptek ki a Templomot körülvevő kettős oszlopsor tetejére. A fehér márványoszlopokat cédrusfalemezek borították. Felnézett az erődre. Négy magas tornyot látott a négy sarkában, a keleti és a déli magasabb volt, mint a másik kettő.

Előrefordult, dél felé. Az oszlopsor tetején volt ugyan mellvéd kifelé, jobbra, befelé azonban nem, és a mellvéd nem volt magas, csípőig ért, ki lehet esni rajta. Üresség támadt a gyomrában, pedig nem volt keskeny a kettős oszlopsor teteje, tíz-tizenkét rőfnyire becsülte, mégis szédült. Ezen a kőlapokkal fedett párkányon kell végigmenniük. Előrenézett, hunyorgott: az oszlopsor a Templom masszívuma mellett vezetett el, és a végén derékszögben egy hatalmas, igen hosszú, kétemeletes oszlopsorhoz csatlakozott, amelynek a felső emelete keskenyebb volt, mint az alsó; az lesz a királyi portál. Valahol az oszlopsor közepe táján, jobbra lent híd látszott: a nevezetes viadukt, amely a felsővárost köti össze a templomtérrel.

Lassan mentek, Uri balra nézett, bámulta a felállványozott Templom hatalmas épületét. Különös, fekvő T alakú épület, a túlsó, keleti hasábja magasabb, mint a T feléjük eső, nyugati szára, amelyhez kétfelől alacsonyabb szárnyak csatlakoztak. A Templom felett füst 211terjengett. Égetik a húst, áldoznak most is. Az oltár nem látszott a falról, a hatalmas épület takarta. Ahol a T alakú épület nem volt felállványozva, sötétfehéren és sötétsárgán csillogott. Ahogy közelebb értek, látta, hogy a hatalmas kőtömböket hol márványlapok, hol aranylemezek borítják. Feltehetőleg ilyen borítás készül az egész épületre, azért is van felállványozva. A T alakú épület lapos tetején ugyanolyan mellvédet vett észre, mint az övék az oszlopsor tetején, ki volt csipkézve kőből, talán hogy onnét is nyilazhassanak lefelé a katonák, ha kell.

Erőd ez a templom, azért ennyire masszív és ennyire magas, lehetett az alapjától száz rőf is akár. Rómában ennyire magas épületet nem emeltek, Iuppiter temploma a Capitoliumon sokkal alacsonyabb.

Üres térség terült el a Templomtól északra, az Antonia felé, ki volt kövezve, néhány ember kószált benne mindössze. Mi lehet az?

Oldalba bökte a mellette állót, és fejével kérdőn a tér felé intett.

– Az idegeneké – mondta az morcan.

Vagyis oda beléphetnek a nem-zsidók, ha meg akarják bámulni a zsidó vallás központi épületét, máshova nem.

Uri a sor közepén haladt, lehetőleg minél távolabb a párkány két szélétől. Jobbra nézett: a viadukton túl, egy hosszú várfal végén ott állt Heródes palotája; ott költötte el tegnap este a vacsoráját. Látta a két épületszárnyat, és meglepte, hogy az észak felé eső végén a három torony mennyire magas. A nyugatabbra fekvő a legmagasabb. S mintha mindhárom torony tetején házféle építmények lennének ablakokkal, tetőkerttel. Hunyorgott, nem látta jól, az éles napfényben a fehér márványtornyok kegyetlenül sziporkáztak. Nem én vagyok való ide, hanem aki lát. Visszanézett balra. Megint jobbra. A Templom a legmagasabb toronynál is magasabb, ezt meg tudta állapítani. Előírás lehet, gondolta.

Az oszlopsor tetejéről homályosan azt is látta, hogy a templomtér több rekeszre van osztva, s ezek között embernagyságnál magasabb, vegyes építésű, kövekből és téglákból emelt vaskos falak állnak, a teret több részre osztva. Uri mindkét kezét a szeme elé emelte, az őrei hagyták. A Templomtól északra, az Antonia felé eső nagy, beépítetlen, kikövezett tér keleti felén hatalmas oszlopokon kampóra akasztott, megnyúzott állatok lógtak. Az a mészárszék tehát, ahonnét az áldozati állatok darabjait felviszik az oltár tetejére. Uri hunyorgott, kelet felé, a túlsó oszlopsoron túl nem látott semmit, csak békésen zöldellő dombokat fákkal és kertekkel. Ott húzódhat a dombok és a templomhegy között a Hinnom völgye. Az áldozati állatokat onnét szállíthatják fel a mészárszékbe. Valahol odalent kell lennie az átvevőhelynek, ahol a lévita mészárosok az áldozati 212állatokat megvizsgálják, és amelyik nem bizonyul épnek, azt visszautasítják. Kellemetlen lehet, gondolta Uri; vajon mi a követendő eljárás ilyenkor? Pénzben kell megváltani, az értékénél egyötöddel többért? Vagy utólag másik állatot hoznak, ha nincs annyi pénzük? Hogy van ez?

Jobbra, a Heródes-palotától gyönyörű oszlopsor vezetett a következő építmény felé, a Hasmoneusok palotája irányában. Sötét, dísztelen épület. Nem látta jól, a szemébe sütött a nap. Azt a palotát nem fehér márvánnyal fedték.

Felmásztak a falon egy kétrőfnyi emelvényre: a viadukt fölötti kapu tetején jártak. Uri nem mert lenézni; az egyik rab halkan azt mondta: a Szanhedrin. Uri erőt vett magán és lenézett, négyszögletű épületet látott a viadukt aljához tapasztva, ott ülésezne a Szanhedrin? Ez a Faragott Kő Terme? Ez az épület a Xüsztosz? Nem merte megkérdezni. A volt rabtársai azt mondták, a Szanhedrin már nem ott ülésezik.

Hunyorogva kutatta, merre is lehet a főpap palotája, amelynek a cellájában raboskodott, de a háztetőktől nem látta, és különben sem ismerte volna fel. Sűrűn be volt épülve a felsőváros, csak a legmagasabb épületek tetőzete emelkedett ki belőle. Egyenes utcát Uri nem látott, szeszélyesen kanyarogtak a sikátorok, hatalmas házak mellett viskók álltak. A Túlnan és az igazi Róma itt össze van keverve. Különös volt a fal tetejéről belátni a kertekbe, némelyikben csillogó tükröt látott: vízmedencék. A gazdagoknak saját mikvéjük van.

A felsőváros magas védfalához támaszkodó hosszú, széles oszlopsor teteje szintén lapos volt, és a Heródes-palota első emeletéről kijárat nyílt rá. Mintha most is emberek mászkálnának az oszlopsor tetején, akárcsak tegnap este: igen, a zsoldosok, jobbjában mindnek dárda. Biztos ők a híres „jobbkezesek”. Talán a felsőváros piacterét figyelik, hogy közbeavatkozzanak, ha valaki fel találná borogatni a kereskedők asztalkáit. De nem is ott borította fel az asztalokat a rabtárs, hanem a templomtéren, a Nők termében, balra.

Uri megállt, visszanézett. A Heródes-palotától a városfal tetején keresztül át lehet gyalogolni a templomhegyet övező oszlopsor tetejére, amelyre az Antonia-erődből is nyílik kijárat: az, amelyen őket hajtották ki. Több század katona elfér a templomhegyet három oldalról körülvevő oszlopsor tetején, s akkor a királyi portikusz alsó szintjének széles tetejével még nem is számolt. Egészen biztos, hogy oda is át lehet sétálni a falon. Nagy Heródest nem csak a fényűzés óhaja vezethette, amikor ezt az oszlopsort megépíttette.

– Néznek minket – hallotta a sorból.

A rabok közül páran jobbra néztek, a Heródes-palota felé. Uri mozgó 213alakokat látott a palota előtti kicsi építmények körül, talán bódék? Ott van a felsővárosi piac? Tegnap este nem látott ott semmit. Lehet, hogy mozgó piac, és a kordéját, bódéját este mindenki eltakarítja?

Uri vádlott-társai lehajtották a fejüket, némelyikük kezével vagy karjával takarta el az arcát, ők látták, hogy odalentről, vagy egy stadion távolságból bámulják a fal tetején vonuló menetet. De jó szemük van ezeknek.

Ismét leereszkedtek az oszlopsorra, mentek a következő kiemelkedés felé, amely a következő bejárata volt a templomhegynek a déli fal szegletén. Alattuk a mélyben hosszú, széles, pihenőkkel szabdalt lépcsősor, falához jobb felől, a völgyben kicsi házak ragasztva.

Az oszlopsorhoz balról támaszkodó lépcsőhöz értek, levezetett a templomtérre. Keskeny volt és meredek, kőkorláttal ellátva; egyesével fértek el csak rajta. Uri belekapaszkodott a kőbe, két őr közé fogva lépdelt lefelé, végre lent találta magát a talajon. Fellélegzett. Szemben a monumentális királyi portál nyugati, belső oldalát látta, magas oszlopok tartották. De nem ért rá bámészkodni, mert a Templom felé lökdösték az őrök.

Téglalap alakú, nagy, üres téren trappoltak át, amelynek a feléig benyúlott a királyi portál árnyéka; lábuk alatt durva kövezet, nem pedig márvány, mint a Heródes-palota előtt; tizennégy lépcsőn mentek föl, és díszes, alacsony, mellig érő kőkorlátok között haladtak tovább. A talajba a tér közepén két széles lépcsőlejárat mélyedt, a lejáratot kőcsipkékkel kerítették el; nyilván föld alatti folyosón lehet a királyi portál alatt kijutni a szabadba dél felé. Arra van az alsóváros, az Akra, ahol a szegények élnek.

Újabb öt lépcső vezetett a Templomot körülvevő belső falhoz, amelynek meglepően szűk volt a feléjük néző bejárata.

Kettesével fértek be a kapun.

Téglalap alakú téren találták magukat, oszlopcsarnokok voltak a falhoz építve jobbról, s bennük alakok mozogtak; az építmény, amelyet az oszlopok kétoldalt körülvettek, kicsi erődítménynek tűnt, csukott bronzkapuja előtt őrök álltak, a kapu egyszárnyú volt és alacsony. Mi lehet az vajon?

Emberek álldogáltak, hajlongtak, imádkoztak, térdepeltek, sétáltak a téren, s közöttük nők is. Mind szépen volt felöltözve, arcuk komoly, ihletett, rájuk szigorúan néztek. Feltűnően rongyos koldusok is bóklásztak, némelyiknek mindkét lába hiányzott. Egyikük a csonkolt törzsét az izmos karjai végén óriásira lapult tenyerére támaszkodva sebesen, ugrálva vitte feléjük, míg az egyik őr rá nem mordult; akkor ugyanilyen sebesen távozott. Itt nem gyerekek koldulnak, mint Rómában, hanem felnőttek. Árusok ácsorogtak a talyigáik mellett, az 214egyikben a lábuknál kötélre fűzve élő galambok kushadtak mozdulatlanul, csak a fejük reszketését nem bírták megállítani.

– A Nők terme – hallotta a sorból.

Szóval eddig jöhetnek be a nők, ha zsidók, de csak ha nincs vérzésük vagy folyásuk.

Uri előtt megjelent a Nők terméről szóló egyik leírás, a kincseskamrának is itt kell lennie valahol, de hol? Csak nem az a kicsi, szűk bejáratú épület az? Abba nem fér el mindaz a temérdek pénz, ékszer, arany- és ezüsttál, amelyről legendák szólnak. Ide hozta a pénzét Simon mágus? Vagy ez az épület csak a lejárata a kincseskamrának, amelyet a templomhegy mélye rejt? Mondják, természetes barlangok és mesterséges alagutak húzódnak a templomhegy alatt, és kivezetnek a városfalon túlra.

Félkörívben néhány lépcső vezetett a következő, vaskos kapuig. A fal lehetett vagy negyven rőf magas, balról keskeny, meredek lépcső vezetett fel a tetejére, s ott Uri néhány nőt látott ácsorogni, mit nézhetnek vajon? Azonnal rájött, mert a füst keskeny csíkban lebegett fel a fal túlsó oldaláról. A Férfiak termében van az oltár; oda nem léphetnek be a nők, de az égetést a fal tetejéről, úgy látszik, nézhetik.

Felmentek a félkörívű lépcsőkön, szám szerint tizenötön. Uri felnézett. Irdatlanul magas és széles, kétszárnyú bronzkapu előtt állt, tömör arany- és ezüstveretek díszítették. A kapu egy-egy szárnyába mélyített bronzfogantyúkat négy-négy őr ragadta meg, s kezdte együttes erővel kinyitni.

Ez az a hang! Ez a Templom híres kapuja, amelynek a csikorgása Jerikóig is elhallatszik!

Meglátta az oltárt.

Tizenöt-húsz rőf magas, az alapjánál vagy ötven rőf széles, felfelé keskenyedő négyzet alakú emelvény, amelynek tetejére bal felől emelkedő vezetett fel. Óriási terméskövekből rakták össze, a négyzet szögeit kosszarv formában megcsavarták. Tetején ember hajlongott, égetvén a húst: az ügyeletes pap. Körben emberek álltak és imádkoztak.

A vádlottak felzokogtak.

Uri megborzongott.

Mégis láthatja. Kivételezett az a zsidó, aki a Templom belső terére jut, boldogtalan milliók halnak meg úgy, hogy sose látták.

Balra, az oltár déli oldalához kísérték őket, ott meg kellett állniuk. Csönd volt, aztán ismét a lassú csikorgás: a bronzkaput becsukták. Uri az oltárt bámulta: ott volt előtte tíz lépésnyire. Hatalmas, megmunkálatlan kőtömbökből építették minden más anyag használata nélkül, sokáig válogathatták és illesztgethették.

215

A nap hátulról sütött, ők a fal tövében, árnyékban álltak az árkád előtt. Milyen szerencse.

A sztratégosz balra sétált, megállt a Templom bejárata és az oltár között, ahol egy hatalmas fémtál nyugodott a földön. Ez lehet az aranytál, amelyben a papok mosakodnak. Uri hunyorgott, az arany sötét volt, nem csillogott, árnyék vetült rá.

Uri felnézett a Templomra: innét, az aljából látni csak, mennyire hatalmas.

Néhány lépcső vezetett fel a kapuhoz, amelyet eltakart az állványzat. A két idős ember, aki kihallgatta, az oltár délkeleti sarkánál állt meg, szembefordultak a sztratégosszal, aki kelet felé nézett. Odafent a fehér ruhás pap égette a húst, marhacombok lehettek talán, vékonyan szállt fel a füst, ez nem az ünnepi áldozás vastag, tömör füstje, amit a mezőkről is látni, hanem a mindennapoké. Lent három lévita ügyködött, a következő égetendő húsdarabokat készítették elő: olajjal locsolták. A mészárszéket, amelyet már az Antoniából kilépve észrevett, szemközt fal választotta el a legbelső udvartól, de nem olyan magas, mint a Férfiak udvaráét a külvilágtól. Uri látta a márványoszlopokat, amelyeken az állatok lógtak. A lábuknál fogva voltak felakasztva, a combjuk közepéig látta őket Uri, többi részüket a fal takarta. Van mit áldozni az Úrnak, ma sem fog éhen maradni.

A jobbra álló idős férfiak irónt és viasztáblát húztak elő a köpenyük alól.

Uri a vádlottak sorának közepén állt. Majdnem felnevetett. Rabként áll a zsidó vallás központjában. Micsoda őrült álom.

A sztratégosz intett. A sor bal végéről előretaszítottak valakit, az felsírt. Elindult a vádlott az idős férfiak felé jobbra, megállt, az egyik idős férfi intett, a rab remegő lábbal átlépett egy térdig érő márványkorlátot, amely, Uri most vette csak észre, az oltárt és a Templomot végig körülvette, s amelyen belül senki sem állt, csak a papnak a földről segédkező három lévita; még a sztratégosz és a két idős bíró is a korláton kívül állt meg.

Felhördültek a szertartást figyelő férfiak. Jobbról, a fal tetejéről felsikoltottak a bámészkodó nők.

Rogyadozva ment a rab, elhaladt az oltár délkeleti sarka mellett, ott északra fordult és eltűnt az oltár mögött; kisvártatva kibukkant az oltár mögül, jött az északnyugati oldala mellett fejét leszegve, elhaladt a sztratégosz mellett, de ő a korláton belül, befordult az északnyugati sarkon, elhaladt a többi rab előtt, megint megkerülte az oltárt, zokogott, alig tudott járni, de ment tovább. A két idős férfi merőn nézte. A harmadik kör végén, amikor a sztratégosz elé ért, az felemelte a 216kezét. A vádlott megállt, átlépett a korláton, a két őrhöz botladozott, azok megragadták, visszaállították a sorba.

A két idős férfi valamit írt a viasztáblára.

A következő vádlott szakasztott ugyanezt csinálta. Uri hunyorgott, semmit sem értett. Az arcukat nem látta jól, de a sírásukat hallotta, és azt is látta, hogy botladozva mennek körbe. Bűnbánatot gyakorlunk itt talán?

A sztratégosz ezúttal az ötödik kör után emelte fel a kezét. A rabot az őrei visszavitték a sorba.

Uri megszámolta: a legtovább egy idős férfi keringett az oltár körül, hétszer. Akkor megállt, a sztratégosz közelebb lépett hozzá, hosszan nézett az arcába, majd intett, és az őrök csak akkor vezették vissza a sorba.

A két idős férfi megint húzott néhány vonalat a viasztáblába.

Amikor Urira került a sor, kilépett ő maga, nem várta meg, amíg előretaszítják. Átlépett a korláton, hallotta a felhördülést és a sikolyokat, ment körbe az oltár körül boldogan, hogy közelről nézheti. Az északi oldalon a kövek között kicsi, zöld valamik látszottak, talán moha. A Templom kapuját is meg tudta nézni most: nem voltak rajta ajtószárnyak! és a kapu kerete sötét fém, mintha bronz lenne, de hát aranynak kell lennie. Nem volt rajta olyan pompázatos díszítés, mint a Férfiak udvarának bronzkapuján. Belül, egy homályos térség mélyén újabb kapu látszott, függönyök lógtak alá e belső kapuban, hímzett, földig érő kék, fehér, skarlát és bíbor színű függönyök; a skarlát a tűz, a fehér a föld, a kék a lég, a bíbor a tenger jelképe időtlen idők óta. A kapu fölött nem volt ott a sas, amelyet Nagy Heródes utolsó napjaiban merész zsidók levertek: a Templom tetejére kapaszkodtak fel valahogyan, onnét függeszkedtek le kötélen, úgy verték le a sast, és halállal lakoltak ezért. Uri felnézett: el nem tudta képzelni, hogy ott lógjon egy kötélen. A belső kapu mögött a terem sötét volt, ablak nem nyílott sehol; abban a külső teremben kell lennie az asztalnak, a drága menórának: a hétkarú arany gyertyatartónak és a füstölőedénynek, ezeket elhaladtában nem látta. Ebből a külső szentélyből nyílik a belső szentély, a „szentek szentje”, amelyben semmi sincs; azért nincs benne semmi, mert a Frigyláda eltűnt, még az Első Templom lerombolásakor, amikor Nabukadnecár egész Jeruzsálemet feldúlta, s mikor pár évtized múlva a Templomot a zsidók újjáépítették, már nem volt meg, az üresség a szentek szentjében erre emlékeztet. A belső szentély ajtaját látnia kellett volna, de nem látta a függönyöktől. Aranykapu az, mindenki tudja: embernagyságú arany szőlőfürtökkel van díszítve. Szeretett volna megállni, hogy megszemlélje a Templom belsejét, és közelebb is lépett volna, elvégre belül volt a bűvös 217korláton, de megérezte, hogy most nem lehet. Elhaladt az aranytál mellett, víz csillogott benne. Uri felnézett, jobbról állt a sztratégosz és őt figyelte. Uri felszegett fejjel elhaladt előtte, balra fordult, elért a jegyzetelő férfiakig, nem nézett rájuk, és újabb kört kezdett.

Hétszer ment körbe, s azalatt a Templom állványzatát, az oltárt, a fönt ügyködő papot, a lévitákat, a benti függönyöket, egyszóval mindazt, amit hunyorgó szemmel, elhaladtában láthatott, alaposan megszemlélte. Indult volna neki a nyolcadik körének, de Uri a két idős férfi tiltó mozdulatából észrevette, hogy történt valami. Megállt, visszanézett, a sztratégosz karja fent volt. Uri állt. A sztratégosz közelebb lépett a korláthoz, és az arcába bámult. Uri visszanézett rá. Milyen fiatal, gondolta Uri, öt-hat évvel lehet csak idősebb nálam, és máris milyen magas posztja van. Volt valami különös az arcában, talán a szeme: igen! Eddig nem vette észre: a sztratégosznak szürke volt a szeme.

A két idős férfi is közelebb lépett, megálltak, egyikük intett a fejével, amit Uri úgy értelmezett, hogy kifelé; átlépett a márványkorláton, megállt és rájuk nézett. Jó arcú emberek voltak, a szemük okos. Az egyiké barna volt, a másiké csaknem fekete. Őszes szakálluk ápolt. A soványabbnak igen barázdált volt az arca, és a jobb felén a nyakáig hosszú forradás húzódott. A másik tokás volt, de tekintélyes. Bámulták Uri arcát, mintha csodát látnának. Uri önkéntelenül rájuk mosolygott. Az idős férfiak szeme megrebbent.

A sztratégosz vakkantott valamit. Őrei Urihoz léptek, legnagyobb meglepetésére nem a sorba állították vissza, hanem a keleti fal felé, a bronzkapuhoz kísérték.

Innét Uri még kevésbé látta, mit csinál a többi vádlott. Körbejárták párszor az oltárt ők is, de hétszer egyikük sem. Uri szemben állt az oltár és a mögötte magasló Templom keleti oldalával. Hunyorogva, ujjain át nézve ismét megpróbálta megbecsülni, mekkorák is lehetnek. Aztán a bámész férfiakat nézte, akik izgatottan álltak, és az oltár körül keringő vádlottakat figyelték merőn. Őrá nem nézett senki, talán mert közel állt hozzájuk, és nem akartak tolakodón bámulni az arcába.

Amikor az összes vádlott körbejárta már az oltárt, a sztratégosz és a két idős férfi a bronzkapuhoz sétált. Az őrök odavezették a vádlottakat. Azok mintha megnyugodtak volna valamelyest, nem sírtak már hangosan visítva, csak szipogtak. Arcukon Uri beletörődést és kimerültséget látott.

Elhaladtában a sztratégosz megint belenézett Uri arcába. Uri biccentett neki. A sztratégosz zavartan elkapta a tekintetét, ment tovább.

218

Azon az úton vitték vissza őket az Antoniába, amelyen jöttek. Uri biztosabban lépdelt az oszlopsor tetején. Ő haladt a sor legvégén, mögötte két őr.

A folyosón megállították. A többiek végigmentek a folyosón és eltűntek a végén a kanyarban.

A sztratégosz odalépett Urihoz. Mögötte ott állt a két idős férfi. Urit nézték csodálkozva.

– Bocsánatot kérünk – mondta a sztratégosz –, de az eljárást le kellett folytatnunk. Amíg határozunk felőled, a vendégszeretetünket élvezed, de semmiképpen sem rabként. Ígérem, hamar döntünk. A döntés után szabadon mozoghatsz Júdeában.

Uri megkönnyebbült. Nem értette, miért kért bocsánatot a sztratégosz, de a számára nem is ez volt a fontos.

– Mikor megy vissza a delegációm Rómába? – kérdezte.

A sztratégosz, aki már indult volna, visszafordult.

– Ma reggel indultak el – mondta. – A vizsgálat miatt nem mehettél velük.

– És én mikor mehetek utánuk? Kaiszareában hátha utolérem őket, amíg hajóra várnak…

A sztratégosz habozott, aztán kimondta:

– Nem mehetsz utánuk, egyelőre. Egyedül veszélyes az út, és nincsenek fölösleges embereink, hogy elkísérjenek. Már megígértem, hogy hamar fogunk dönteni.

– Nem esik semmi bántódásod – szólalt meg a tokás idős ember. – Néhány hét, és mehetsz vissza Rómába. De itt is érdekes az élet.

Elvonultak. Uri az őrökre nézett.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte.

Az őrök nem feleltek.

Csinos kis szobába vitték ezúttal: volt benne egy római stílusú heverő, drága keleti szőnyeggel letakarva, meg egy szép kis asztal. A feltűnően keskeny ablak mellmagasságban kezdődött, és a Nap sugarainak eséséből ítélve keletre nézett, nem a templomtér felé.

Uri kinézett, kihajolt, hunyorgott.

Jeruzsálem látványát várta meg a templomteret, de csak az Antonia-erőd belső udvarát láthatta. Az első emeletről nézelődött, és a magas tornyok közti épületrész is volt vagy öt emelet magas. A belső udvar végig fel volt kövezve, Uri hunyorgott, nem volt az udvaron senki és semmi. Kicsik voltak az ablakok, mintha nyilazás céljából építették volna őket ilyenre.

219

Nem sokáig kellett várakoznia, jöttek az őrök és kivezették a folyosóra.

Lementek a földszintre, betessékelték egy szobába.

Fiatal, köpenybe öltözött zsidó ült egy asztal mögött, mintha púpos lett volna, vagy csak rossz volt a tartása.

– Üdvözöllek, Gaius Theodorus – mondta görögül. – Foglalj helyet.

Uri leült egy támla nélküli székre, szemközt az asztallal. Ez is milyen fiatal, három-négy évvel lehet csak idősebb nálam, gondolta Uri.

– Örömmel közölhetem – mondta a hivatalnok színtelen hangon –, hogy kérelmedet, miszerint Júdeát, őseid honát a diaszpórából ide visszavágyó társaidhoz hasonlóan alaposan meg szeretnéd ismerni, és zarándokként itt akarsz maradni egy időre, a főpapok méltányolták és kedvezően fogadták. Lakhelyedül egy rendkívül kellemes klímájú falut jelöltek ki, szép hegyek között fekszik, Bethzacharia a neve. Még ma útnak indulsz két kísérővel.

– Nem kértem ezt a kegyet – mondta Uri. – Haza akarok menni Rómába!

– Egyedül veszélyes – mondta a fiatalember nyugodtan. – A delegáció már visszaindult. Nem szeretnénk, ha épségedet kockáztatnád egymagad.

– Szóval engem száműztek! – kiáltotta Uri.

– A zsidó jogban ilyen büntetés nem létezik – mondta az ember. – Tűztől és víztől való eltiltás nálunk nincs. Téged nem ítélt el senki. Hogyan is tehettük volna: római polgár vagy, csak római bíróság emelhet ellened vádat.

– Most mégis ítélkezel fölöttem!

– Nem ítélkezem, csupán társalgok veled. S hogy megnyugodj: római polgár vagyok magam is.

– És a kihallgatásom?

– Az nem tárgyalás volt, hanem adatfelvétel. Az a lényeg, hogy a hazugságvizsgálaton ártatlannak bizonyultál.

Uri elképedt.

– Helyt álltál az állításodért – mondta a fiatalember, s némi tisztelet érződött a hangjában –, nem ütköztek ki piros foltok az arcodon. Ritkaság. Többnyire azokon is megjelennek, akik ártatlanok.

Uri szíve hatalmasat dobbant. Mélyet lélegzett és gyorsan kifújta.

Ha ezt előre tudja, az oltár körül kerengve a piros foltok az egész testén kiütköztek volna. Máris úgy érezte: lánggal ég az arca.

Csönd volt. Uri összeszedte magát.

– Pilátussal akarok beszélni!

– Sajnos, nem lehet. A helytartó reggel visszaindult Kaiszareába.

220

– Én is Kaiszareába akarok menni!

– Nincs emberünk, aki odáig elkísérne.

– De abba a faluba, oda elkísérnek?!

– Oda igen.

Uri tűnődött.

– Írhatok levelet az apámnak? – kérdezte.

– Írhatsz – mondta a fiatalember –, de semmi értelme: a delegátusok elmesélik Rómában, mi történt. Az történt, hogy téged is megragadott a Szent Föld varázsa, és úgy döntöttél, hogy néhány hónapot közöttünk töltesz. Idős emberek szívesen telepednek át a diaszpórából, hogy itt legyen a sírjuk, de lelkes fiatalok is jönnek szép számmal, nem is tudjuk mindet elhelyezni. Kérelmedben nincsen semmi rendkívüli, legföljebb az, hogy soron kívül bíráltuk el, és kedvezően. Én sem jeruzsálemi vagyok, én is kérelmeztem, hogy itt élhessek, a Templom közelében, de nekem évekig kellett várnom az engedélyre. Boldog lehetsz, Gaius Theodorus.

A fiatalember szavainak értelme gúnyos volt, de a hanghordozása nem. Uri kutatva nézett az arcába, bámulta, és azt vette észre: ott van előtte, látja, de a vonásait nem tudja megjegyezni. Mintha nem lenne arca. Talán mert a hivatalával egybe akar forrani. El van függönyözve a pillantása. Nem engem néz, az embert, hanem a feladatát. Erőltette a szemét, hogy lássa, sikerült. Olajos képű, fekete hajú emberke volt, kétfelé kancsalított.

– Apámnak szüksége van rám otthon – mondta Uri reménytelenül. – Kereskedő, és én vagyok az egyetlen fia.

– Itt is létesíthetsz kereskedelmi kapcsolatokat, amelyek a családod javára válnak – mondta a hivatalnok és felállt. Kurta lehetett a lába, mert alig lett magasabb. – Előny, hogy tudsz arámiul. A sztratégosz épületes júdeai tartózkodást kíván neked, Gaius Theodorus.

Észak felé gyalogoltak a damaszkuszi úton, Uri középen, kétoldalt a köpenybe burkolódzó, megtermett fiatal civilek.

Az egyiknek dárda, a másiknak kard volt a kezében, lábukon pedig olyan saru, amilyet a zsidó rendőrök hordanak. Vedlett saruik voltak, és a köpenyük sem valami új. Uri bokájára még mindig az a vadonatúj, finom saru volt tekerve, amelyet a vacsora előtt kapott. Megállt, az őrök is megálltak. Uri letérdelt, kibontotta a csomókat, levette a sarut, majd összebogozva a nyakába akasztotta és felegyenesedett. Az őrök laposan pillantgatva nézték a sarut, de nem tettek megjegyzést. Indultak tovább.

221

Észak felé gyalogoltak. Uri visszanézett Jeruzsálem felé, de hegyek és dombok élénkzöld vonulatai takarták. Nem sokat láttam belőle, gondolta, de az a kevés nem volt izgalmaktól mentes. Azt mondták az őrök, hogy a Bezethán: az Újvároson haladtak át – Uri abból se sokat látott, viskók és új, gazdag házak vegyesen voltak benne, Plotius igazat mondott. Azt látta még, hogy nincs utca, amely egyenes lenne.

Jólesett a gyaloglás, a börtönben az izmai megereszkedtek, a talpán a szorgos gyaloglással szerzett kéreg elvékonyodott. Ha valaha visszajut Rómába, mindennap gyalogolni fog néhány órát, és nem ül le a kocsmák teraszán soha.

Észak felé haladtak a damaszkuszi úton, amely nem kövezett római út volt, hanem szekerek, ökrök, szamarak, tevék és emberek által kitaposott poros földút. Uri felidézte magában Palesztina térképét, ahogy Sztrabón tekercseiben látta. Keletre esik most tőlük a Jordán, és ők Szamária felé mennek. Meg is kérdezte, vajon Szamáriába kísérik-e. Az őrök elcsodálkoztak a butaságán.

– Mi oda nem mehetünk, ott meggyilkolnak minket – mondta az egyik, a jobb felől gyalogló, a dárdás. Kemény vonásai voltak, az orra előre meredt.

A sok évszázados ellenségeskedés e két zsidó nép között még tart. Zsidók a szamáriaiak is, az ottani izraeliták a helyi nőket vették feleségül, azok áttértek, de sok évszázada nem szeretik a többi zsidót, a jeruzsálemi Templomnak nem adóznak, sőt külön templomot építettek maguknak a Gerizim-hegyen, amit pár nemzedékkel ezelőtt Hürkanosz király lerombolt. Arkhelaosz halála óta ők is a római helytartó fennhatósága alatt élnek, Júdea népével együtt.

– Lehet tudni, hol a határ? – kérdezte Uri.

– Lehet tudni – mondta a dárdás fapofával. – Amint arra eszmélsz, hogy meggyilkoltak, már át is lépted.

Itt sem mindenki ostoba, még akkor sem, ha zsivány vagy civil köpönyegbe bújt rendőr.

Letértek az útról, ösvényeken haladtak. Teraszos művelésű földeket látott Uri, emberek hajladoztak egymástól távol, nem látta, nők-e vagy férfiak, csak a hajlongásukat tudta kivenni a kalászos táblák között. Némelyikük alacsonyabb volt a többinél, gyerekek talán. Amit gyűjtögetnek épp, valami gabonaféle lehet. Ahol már le voltak vágva a kalászok, kisebb-nagyobb kupacokba gyűjtötték a szárakat, és vagy önmagukkal, vagy szalmával kötötték át őket. Aratnak, igen! Most kell aratniuk, elvégre Pészah a téli vetés beérésének ünnepe. Omer az az árpakenyér, amit Pészahkor sütnek az új termésből, előtte nem szabad az új termésből enni. Az volt hát az a fura ízű kenyér, amit a börtönben kapott, miután a többi rabot már elvitték.

222

– Ez itt árpa, ugye? – kérdezte.

A kardos őr gúnyosan vakkantott. Szűken mérték a szemét, csak résnyi volt. Lehet, hogy ő sem lát jól, és a hunyorgás végleg beette magát a szemhéjába.

– De búza is van, ugye? – kérdezte Uri reménykedve. Rómában csak búzakenyeret ettek, ahhoz volt szokva.

– Hogyne lenne – mondta a dárdás csodálkozva. – Másfél hónappal később érik be. Ezért van a Pünkösd, hát nem? Az árpát Nisszánban kezdik aratni, a búzát Ijár végefelé. Szivánban mind a kettőt aratják.

Ez jó hír volt, Uri megnyugodva baktatott.

Kicsi, lapos tetejű vályogházak közelében haladtak, ez valami falu lehet. A házakon csak ajtó volt, az ablakok a belső udvarra nyílhatnak, mint a régi Túlnanban, amelynek maradék viskói Uri gyerekkorában még álltak. Némelyik vályogház magányosan ácsorgott, másokat egymáshoz tapasztottak. A kerteket nem kerítették el, datolyafák, fügefák, szőlőtövek nőttek, meg néhány olyan növény, amilyet Uri még nem látott. A kertek többségében ciszterna állt, némelyikből agyagcsövek vezettek ki, öntöznek talán.

A gyümölcsfák és a szőlőtövek között néhány kertben fabábuk álltak, a szél rongyokat lebegtetett rajtuk.

– Ezek micsodák? – kérdezte Uri.

– Madárijesztők – mondta a dárdás.

Uri nem értette.

– Jönnek a madarak és megesznek mindent – mondta a dárdás. – De ha embert látnak, megijednek és elrepülnek. Ezekről a bábukról azt hiszik, hogy emberek! – mondta, és nevetett a madarak butaságán.

– Nem árt, ha emberek is ijesztgetik őket néha – mondta a kardos. – Különben megszokják, és rájönnek a csalásra. Nem olyan buták a madarak. A hollók különösen okosak, azok ellen az ilyen madárijesztő nem is véd.

– Sáskák ellen sem hatásos – mondta a dárdás. – Én már láttam sáskajárást, annál nagyobb csapás nincs a világon. Elszámolsz hatig, és mindent letaroltak. Nekimennek a szemednek is, hátha ehető.

– De csak ha nagyon éhesek – mondta a kardos. – Ha nem nagyon éhesek, akkor nem verődnek össze, és alig esznek valamit. Szokták tudni az emberek, mikor érik be az éhségük, és korábban szüretelnek, hogy megelőzzék őket. Szárazság idején sáskaügyelet van a tüzeknél. Másfél nappal előbb már lehet tudni, hogy megindultak. Akkor az egész falu rohan, és leszed mindent, akár a sáskák, akkor maguk az emberek a sáskák!… – A kardos nevetett. – Rosszabbak is, mint a sáskák! Buta népek, azt is letarolják, amit a sáska nem eszik! Ami nem 223érett meg, azt megfőzik, érlelik, párolják, lepárolják megint… Ilyenkor nem kenyér lesz az árpából, hanem sör… És nem mazsola lesz a szőlőből, hanem bor. Savanyú az ilyen bor, hiába is mézezed.

– Nagy szerencse, hogy a sakálok meg az oroszlánok csak húst esznek – vélekedett a dárdás –, különben az embereknek nem maradna semmi.

Uri megkérdezte, valóban vannak-e Júdeában oroszlánok.

– Vannak – mondta a dárdás –, a Jordán völgyében élnek, kell nekik a víz. De néha ide is felhúzódnak. Nem jó magányosan, fegyvertelenül kóborolni ezen a vidéken.

– A rablók veszélyesebbek – állította a kardos. – Az oroszlán két-három embert nem támad meg, tudja, hogy van fegyverük, de a rablók igen.

– De ők csak akkor – mondta a dárdás –, ha nincsenek előre értesítve, hogy hagyják békén a csoportot.

– Rablók is vannak erre? – érdeklődött Uri megrémülve.

– Vannak – mondta a dárdás –, sok a barlang errefelé, hát vannak. De nem kell félned, értesítették őket, hogy mi jövünk.

Uri a fejét csóválta, ezen a viccen nem tudott nevetni. Biztosan túloznak az őrök. Aligha annyira fontosak ők hárman, hogy az engedelmes és törvénytisztelő rablóbandákat értesítsék felőlük. És hogyan is értesítenék?

Azért megkérdezte, találkoztak-e már rablókkal életükben.

A kardos felvakkantott. A dárdás kis csönd után fapofával mondta:

– Naponta szoktunk.

Uri nevetett.

Egy csűrbe kéredzkedtek be éjszakára, kaptak vizet, kenyeret és tavalyi szárított fügét. Uri úgy aludt el, mintha fejbe verték volna, meg se nézte, kik látják vendégül őket.

Hajnalban keltették, alig bírt felállni, sajgott a gyaloglástól elszokott lábfeje, a combja és a feneke. Kedd van, gondolta Uri. Fatálból vettek vizet a kézmosáshoz, dél felé hajlongva mondták el a Semát, a két őrnek volt imaszíja, a bal karjukra volt tekerve a kicsi faskatulyával együtt a köpenyük alatt; Urinak még most sem volt imaszíja, az övét éppen viszik vissza a zsákjában a társak. A két őr hosszabban imádkozott, mint Uri, itt valamit hozzátesznek a Semához eszerint. Fülelt, de nem értette a mormolásukat. Vizet ittak és árpakenyeret ettek, pont olyan volt, mint a börtönben, és indultak tovább.

Délben egy pálma alá heveredtek. Nagyon meleg volt már, Uri az utolsó órában úgy haladt, hogy karjait a feje fölé borította. Az őreinek volt gyapjúsáljuk, a derekukra tekerve vitték addig a köpenyük alatt, ők azt tekerték a fejükre.

224

– Szárazság lesz az idén – mondta a kardos, fektében a ragyogó kék égboltot bámulva. – Ki fog égni minden. Éhezni fogunk.

– Most kellene esnie – bólogatott a dárdás –, Nisszán és Ijár között, és nem esik.

Uri találgatta, hol is lesz ő, mire Palesztinában kitör az éhínség. Csodálkozva tapasztalta, hogy semmiféle úti- és életcélja nem maradt, s már nem is lázadozik, amiért a végzet sodorja ismeretlen jövője felé. Nézte a tájat, amennyire egyáltalán látta, és az őt éppen körülvevő tájék ugyanúgy nem volt valóságos, mint Róma, amelyet két és fél hónapja elhagyott. Kedves emberek az őrök, kedves emberek voltak a zsiványok is a börtönben, kedves volt Pilátus, de ha véletlenül piros foltok ütnek ki az arcán, amikor az oltár körül bandukol, talán már nem is élne. Valószínűtlen ez az egész. Nem érezni a súlyát semminek.

Még erősen sütött a Nap, amikor az őrök felkerekedtek.

– Már nem vagyunk messze – mondta a dárdás biztatóan.

Alkonyodni kezdett, amikor egy épületcsoporthoz értek. Vályogházakból állt, fal nem vette körül.

Az őrök megálltak.

– Megérkeztünk – mondta a dárdás. – Jehuda ben Mordeháj mestert keresd, az asztalost. Már tud rólad.

– Ti nem jöttök tovább? – kérdezte Uri.

– Nem – mondta a dárdás –, sietünk vissza. Üdvözöljük Jehudát és a házanépét. Béke veled.

– Béke veled – mondta a kardos is.

– Várjatok! – mondta Uri, és leakasztotta a sarut a nyakából. – Fogadjátok el.

Kísérői meglepődtek. Egymásra néztek. A dárdás meghatódva szipogott.

– Köszönjük – szólalt meg a dárdás. – De melyikünk viselje?

– Ha eladjátok a használt saruitokat – mondta Uri –, vehettek belőle egy újat, és mindkettőtöknek új saruja lesz.

Ezen erősen elgondolkoztak.

A dárdás átvette a sarut, nézegette, bólogatott. A kardos is átvette, ő is megszemlélte, meg is szagolta.

– Nem kell tartanod tőlük – mondta Urinak a kardos –, nem annyira gonosz népek ezek, mint mutatni fogják. Én is paraszt voltam.

Uri békét kívánt nekik és elindult a vályogházak felé. Visszanézett, azok álltak és nézték. Uri intett, azok visszaintettek.

Uri a vályogházak között megállt, nézelődött. Sehol egy lélek. Megint hátrafordult, de a két kísérő már nem volt látható.

225

Jehuda ben Mordeháj mester nagydarab, erős ember volt, a szaga is erős, átható, akárcsak a hangja: nem tudott halkan megszólalni, csak üvöltve.

– Téged küldtek hozzám?! – kiáltotta a homályból arámiul, amikor Uri átlépte a küszöböt, fejét lehajtva, mert alacsonyan volt az ajtófélfa. – Micsoda satnya ember vagy te! Nem sok hasznom lesz belőled! Mi vagy te, asztalos?! Egy gerendát se bírsz te megemelni!

Uri szoktatta a szemét a sötéthez. A szoba udvar felé eső falába nagyon kicsi, csálé ablak volt vágva, talán a tolvajok ellen, nehogy akár egy gyerek is beférjen.

– Mondjad már, hogy hívnak, te vakarcs! – üvöltötte Jehuda ben Mordeháj.

Uri bemutatkozott, a hivatalos latin nevét mondta.

– Gaius – bömbölte Jehuda elégedetlenül –, Gaius, és hozzá Theodorus! Minden rossz Edomból származik, hát nem tudod?

Az edombéliek nem engedték át Mózest és népét a Kánaán felé, Edomot ki kellett kerülniük, át kellett evickélniük a Jordánon. De mikor volt az? Kétezer éve. A későbbi edomiták Ézsau leszármazottai, és sok borsot törtek a zsidók orra alá, rokon nép lévén, míg le nem rohanták őket az arabok, aztán a nabateusok, és akkor visszaolvadtak a zsidók közé; félig edomita volt Nagy Heródes – őt akarná Jehuda mester pocskondiázni? Ugyan miért?

– Na és mit akarsz tőlem? – üvöltötte Jehuda.

Uri tisztelettudóan ácsorgott.

– Na gyere, te bamba Theo, megmutatom, hol fogsz aludni!

Jehuda feltápászkodott az ágyáról, amelyen addig feküdt, szuszogott, és kinyomakodott Uri mellett a házból.

Uri utána baktatott. Jehuda az udvaron kapirgáló tyúkok felé rugdosott és szidta őket. Egy ól előtt megállt.

– Hajítsad ki a tyúkokat – üvöltötte –, majd ellesznek idekint! De ne gondold, hogy megszeretnek érte!

Uri a tyúkólat nézte. Ez lenne a szállása ezentúl? Be se tud mászni, olyan kicsike. Hülye humora van a mesternek. Körülnézett. Az udvar házzal szemközti végén nagy csűr állt, magas ajtóval ellátva, amelyen akár egy szekér is befér, és falétra volt a falának támasztva, azon lehetett felmenni a padlásra.

– Azt nem adom! – jelentette ki Jehuda határozottan. – Ott van az én műhelyem! Megmutatom, te félember! Nem mutatom meg akárkinek, érezd magad megtisztelve!

Jehuda előreviharzott, Uri követte.

Félig kész asztalok és székek álltak a csűrben, a székek ülőkéje szalmafonatból készült. A csűr közepén durva asztal állt, azon vas226ból és bronzból készült szerszámok hevertek meg vasszögek. A padló faforgáccsal volt ledöngölve. A falnak támasztva szekercék és deszkák álltak.

– Szép, mi?! – kérdezte Jehuda ben Mordeháj.

Uri morgott valamit.

– Mi, mesterek – mondta Jehuda elégedetten –, nem a törvénymagyarázatból élünk, van nekünk becsületes foglalkozásunk, amit fizetnek, és akinek nincs becsületes foglalkozása, az nem is magyarázhatja a törvényt! Nem vagyunk mi papok! Hogy van ez Edomban?!

Uri nem tudta, hogy volt ez Edomban valaha.

– Ki magyarázza nektek a törvényt?! – kérdezte Jehuda.

– Hol? – kérdezte Uri.

– Hát Rómában, te kelekótya!

– Nekünk Rómában a tanítók magyarázzák – mondta Uri.

– Tanítók!!! – kiáltotta Jehuda gúnyosan. – Tanítók!!!

Jehuda kivonult a csűrből, Uri utána. Megálltak az udvaron. Jehuda szembefordult Urival és megszemlélte. Ingatta a fejét, nem volt megelégedve a látvánnyal. Beleszimatolt a levegőbe.

– Büdös vagy – jelentette ki.

Uri felemelte a karját és megszagolta.

– Hát – mondta.

– Leszel te még büdösebb is – mondta Jehuda elégedetten. – Olyan büdös leszel, mint a rabszolgáim! Úgy is foglak dolgoztatni, ne félj!

Uri csak állt, korgott a gyomra, a pokolba kívánta Júdeát, Jeruzsálemet és egész Palesztinát, legyen áldott az Örökkévaló.

Jehuda visszaindult a házába. Uri követte, de Jehuda visszafordult, és gonoszul elmosolyodott.

– A tyúkól a tiéd – mondta határozottan. – De ha egyetlen tyúkomnak is baja esik, lemetélem a bögyörődet.

Jehuda beviharzott a házába, Uri ott maradt az udvaron.

Nem valami szívélyes fogadtatás.

Esteledett, végre hűvösebb szellő lengett. A tyúkok kapirgáltak. Uri a tyúkólat nézte. Ha itt lenne a kutyája, Remus a hajóról, remek vacsorával kínálhatná meg.

Négykézláb mászott be a tyúkólba, a bent lévő tyúkok nem értették a dolgot, közelről bámultak a szemébe, nem tanultak meg félni az embertől. Uri ugatni kezdett, a tyúkok végre eszük vesztve menekültek kifelé. Urinak kilógott a lába, amikor hasra feküdve elhelyezkedett. Jobb volt hason feküdni, összenyomva a gyomrát, amelyben tátongott az éhség. Kicsire nyomva tűrhetőbb az éhség.

Vigye az ördög az egészet.

227

Arra ébredt, hogy fázik és nagyon éhes. A börtönben legalább enni adtak. Nem mindig jobb szabadlábon.

Sötét volt még, nagy-nagy csönd körös-körül, csak valamilyen állatok vinnyogtak valahol messze. Rendszeres időközökben visítottak, ugattak egymás után, aztán elhallgattak. Sakálok talán?

Uri hátrálva, hason csúszva mászott ki az ólból, felült, felnézett. Fényes, többszörös körvonalú sziporkákat látott odafent, a csillagok.

Ha tyúkok vannak, tojásnak is kell lennie, gondolta.

Hasmánt visszamászott az ólba, tapogatózott. Végre talált egy fészket, három tojás volt benne.

Jehuda a tojásokról nem szólt, csak a tyúkjairól. A tojás nem tyúk.

Kezébe vette az egyik tojást, a bal oldali, kiálló szemfogával két kicsi rést ütött rajta, egyet felül, egyet alul, apja mesélte, hogy így kell, és a tojás tartalmát kiszívta nyersen. Fenséges eledel! Megkereste a másik két tojást, kiszívta azokat is.

Gyomra és egész lénye megnyugodott. Ezt kell kihasználnom, gondolta, amíg meg nem éhezem megint. Megparancsolta magának, hogy azonnal el kell aludnia.

Szerda reggel Jehuda ben Mordeháj a bokájánál fogva húzta ki az ólból.

Uri odakint ébredt fel, akkor is csak félig. Világos lett, konstatálta; az oldalára feküdt, összehúzta magát és tovább akart aludni.

Jehuda mester letérdelt és a fejét beszuszakolta a tyúkólba. Erre már Uri is felfigyelt. Jehuda hatalmas válla, erős háta és jókora segge hullámozva mozgott, akár egy kígyóé, amelyik éppen most nyelt le egy elefántot. Aztán Jehuda hason csúszva kihátrált az ólból, felült.

– Hol vannak a tojások?! – kérdezte szigorúan.

– Megettem – mondta Uri büszkén.

Jehuda arca ellilult.

– Meg fogod fizetni – sziszegte.

– Megfizetem – mondta Uri könnyedén.

– Darabjának négy perutah az ára! – jajdult fel Jehuda.

– Vagyis négy lepton – mondta Uri jólértesülten.

Jehuda bámult.

– Hát akkor fizess – suttogta.

– Semmim sincs – mondta Uri sajnálkozva. – Nem tudom kifizetni.

228

Jehuda elcsodálkozott. Ámulva nézett Uri szemébe. Csönd volt.

– Nincs pénzed? – kérdezte Jehuda, egészen emberi hangon.

– Nincs – felelte Uri. – Sose volt, amióta útra keltem.

A mester emésztette a választ. Végigmérte Urit tetőtől talpig, ahogy ott ült tyúkszarosan.

Jehuda mester felállt, leporolta a köntösét, állt az ülő Uri felett. Gondolkozott. Uri feltápászkodott.

– Neked nincs pénzed? – kérdezte ismét Jehuda mester halkan.

– Nincs – erősítette meg Uri vidoran. – Annyi a vagyonom, amit magamon hordok.

Jehuda mester erősen tűnődött és hosszasan. Uri nem tudta kitalálni, ugyan mire is gondolhat a szállásadója.

– Ingyen kapod tőlem ezt a szállást – mondta végül Jehuda mester, és a tyúkól felé intett a fejével. – Élelmet nem kapsz.

– Jó – mondta Uri.

– Kaphatsz a peából és kaphatsz a cupából – mondta Jehuda. – Ehhez tartsd magad. Tőlem nem kapsz semmit!

Jehuda nagy meggyőződéssel bólintott is a saját szavaira, mint aki törvényt szentesít, és indult.

Uri utána szólt:

– Mi az a pea?!

Jehuda megállt, visszafordult, a fejét rázta, mint aki a süketséget akarja kivetni a füléből.

– Te nem tudod, mi az a pea?!

– Nem – felelte Uri.

Jehuda mester megint elgondolkozott.

– Tessék tallózni – mondta végül, mint aki nagyon súlyos ítéletet hirdet ki, és bement a házába.

Tallózni, tallózni – ismerős szó, de mit jelent?

Tallózni… Tarlózni…

Uri egyszerre meglátott egy tekercset, s azon eléje ugrott a szó. Ruth Könyve!

Ruth, a zsidó hitre tért moabita özvegy Betlehemben elhunyt férje anyjával, Noémival a hulladék kalászokat gyűjtögette össze a tarlón, és fél mérőnyi szemet megsütött. Így nem halt éhen az anyósával Ruth, aki aztán férjhez ment elhunyt férje rokonához, Boázhoz, és Dávidnak, a legnagyobb zsidó királynak lett a dédanyja.

Mesélik Rómában: olyan Felkent érkezését várják Palesztinában, aki Dávid házából származik.

229

Uri körülnézett. Az udvaron titokzatos faeszközök hevertek, a kertészkedéshez kellenek minden bizonnyal. A ház falától nem messze kerek rézciszterna állt. Uri kezével vizet mert magának, megmosta az arcát, ivott; eszébe jutott, hogy ezért is fizetnie kell majd; aztán dél felé fordulva elmondta a reggeli imát. Ha az embernek nincsen imaszíja s azon nem lóg a törvényt rejtő kis doboz, végszükség esetén kívülről is elmondhatja, csak nagyon vigyázzon, hogy semmit ne tegyen hozzá és semmit el ne vegyen belőle. Uri sokadszor mondta el az imát kívülről, egészen megszokta. Rómában ez soha nem fordult elő.

Kiment az udvarból, állt a házak között tétován. Meleg volt, a tyúkszaros tunikáját szagolgatta. Jó, hogy azt a szép, ünnepi tógát izgalmában ottfelejtette az Antoniában, amikor a bíróság elé vitték, mert ha vele volna, most az is tyúkszaros lenne.

A környező földek mind a faluhoz tartoznak, és nyilván mind be van vetve árpával és búzával, mindegy, merre indul. Elindult nyugatnak. Vissza-visszanézett, hunyorogva próbálta megjegyezni a vályogházacskák ritmikus tetőzetének látványát, hogy majd kérdezősködés nélkül hazataláljon a tyúkóljába.

Völgyben feküdt a falu, a kertek és a szántóföldek hol lankásan, hol meredeken húzódtak fel az erdőig.

Sokan dolgoztak a mezőn. Uri megállt, hunyorgott, az ujjai között bámult.

Az árpamező több táblára volt osztva, némelyiken arattak, némelyik már le volt aratva, némelyiken még bólogattak a keleti szélben a kalászok érintetlenül. De nem csak árpamező lehet ez a sok kicsi tábla, mert másféle kalászok is bólogatnak, talán az a búza… Árpa és búza egymás mellett… Rémlett Urinak, mintha mesélték volna Rómában azok, akik nemzedékek óta nem vethetnek és nem arathatnak, hogy egy táblába soha nem szabad egyfajta gabonát vetni, de kettőnél többet se szabad, tehát kétfélét muszáj, s köztük sorközt feltétlenül hagyni kell.

Az egyik learatott táblán különös szerkezet araszolt: két jókora kőkerékre deszkákból ülőalkalmatosság volt szerelve, előtte két ökör haladt lassan, és a kerekek fölött guggolva gubbasztó, feje búbjáig köpenybe burkolódzó alak – talán egy nő – ráncigálta az istrángot. Lassan haladt a szerkezet, amelynek furcsa, deszkából készült alja volt, és csíkokat hagyott maga után a talajban, mintha a főpap mellén viselt kövek lennének a szerkezet aljára erősítve. Aztán az jutott Uri eszébe, hogy a főpap díszes, ünnepi viseletét és a mellén a köveket soha nem fogja látni. Vajon a társai látták-e Pészahkor? Ott álltak-e az oltár mellett valamikor? Vagy csak ő, Uri részesült e megtiszteltetésből, noha megkésve? Felnevetett.

230

Odébb jobbjukban sarlót tartó emberek metélték a baljukkal összefogott kalászok alatt a szárat, a kalásztalanított szárakat továbbra is markolták, a kalászokat a földre dobták, és haladtak tovább görnyedve, mintha úgy születtek volna, hogy további kalászokat markoljanak meg. Aztán amikor a baljuk már tele volt szárral, összekötötték, azt is ledobták, és baljukba újabb szárakat markoltak össze, hogy a kalászokat lemetéljék és a földre dobják.

Uri állt, figyelt.

Tallózni csak ott lehet, ahonnét a magvakat már elvitték, és a hulladék hever a földön, de ott az ökrök vontatta szerkezet araszolt. Tovább kell mennie.

Észak felé haladt, a domboldalnak.

Négy férfit látott az egyik learatott táblán, mind a négy elé két-két ökör volt fajárommal befogva, a járom hátrafelé álló rúdját a baljukkal fogták, jobbjukban két egymáshoz rögzített, hajlított bot fogantyúval ellátott tetejét markolták, és nyomták bele a földbe. Uri közelebb lépett. A hosszabbik bot aljára fémből készült, hegyben csúcsosodó lap volt szerelve, és a talajt oldalra lapátolta.

Ilyen hát az eke.

Itt már szántanak. Uri nem értette. Télen van a vetés ideje, miért szántanak most, aratás után?

Egy férfi lépett hozzá, fején kendő, kezében bot volt.

– Mit keresel itt? – kérdezte.

– Tallózni szeretnék – mondta Uri.

– Nem szabad – mondta a férfi. – Kotródj innen.

– Jehuda ben Mordeháj mester vendége vagyok – jelentette ki Uri. – Ő tanácsolta, hogy tallózzak.

– Te vagy Theo, aki tegnap érkezett? – kérdezte a férfi csodálkozva.

– Én vagyok – jelentette ki Uri.

– Jehuda mester azt mondta, hogy tallózz? – kérdezte a férfi hitetlenkedve.

– Azt mondta.

A férfi gondolkodott, közben a legyeket hajtotta el az arca elől. Trágyaszaga volt, arra gyűltek a legyek. Nekem is trágyaszagom van, jutott Uri eszébe, mert őt is körüldönögték a legyek.

– Ha ezt mondta, akkor csak tallózz – mondta a férfi végül. – De ne akadályozd a munkát.

– Hol van olyan mező, ahol tallózhatok? – kérdezte Uri.

– Ahonnét már betakarítottunk – mondta a férfi, elfordult és elsétált.

Uri állt. A férfi az egyik szántóhoz ment, mellette lépkedett egy 231darabig, aztán a botjával egyszerre rávert a jobb kezére. A szántó egész testében megrándult, jobbjával mélyebbre nyomta az ekét, erőlködött, kínlódott, a férfi még sétált egy darabig mellette, aztán megállt, elfordult és körülnézett, kinek a kezére vághat még oda.

Ez valami felügyelő, gondolta Uri. Hajcsár. A munkálkodók vajon rabszolgák-e mind?

Uri egy learatott táblához sétált, amelyen nem dolgozott senki. Lenézett a földre, leguggolt. A szalmakötegek mellett a talajban itt-ott egy-egy árpaszem, egy-két hitvány kalász hevert. Ezeket kellene összegyűjtenem? Hány szemből lesz fél mérő vajon? Sok az a fél mérő, 33 font, nem lehetett könnyű dolga Ruthnak.

Elhevert a földön, és a hátára fekve kiszámította, hogy egyhuszad mérő lisztből egy napig megélne, ha volna mibe gyűjtenie, lenne mivel megőrölnie, volna vize és élesztője, hogy tésztává gyúrja és megdagassza, és volna edénye, amelyben megsüsse.

Anyja gyakran sütött kenyeret otthon, olcsóbb, mint a pékeknél venni, Uri látta, hogyan csinálja, kisgyerekként buzgón gyúrta ő is a tésztát, jó volt gyúrni, kéjes érzés az ujjaknak, de az búzakenyér volt, és volt kosaruk, amiben a lisztet hazavigyék a piacról, és volt otthon víz, élesztő, volt gyúródeszka, edény, olaj, ha lepény készült a tésztából, és volt agyagból tapasztott kicsi kemence az udvaron, ha felfúvódó, kovászos kenyeret sütöttek, azt külön be kellett fűteni, Uri szívesen vágott fát hozzá.

Az ágyékkötőjét használhatná zsákként. Nincs rá szükség, meleg van.

De amíg összekapar magának egyhuszad mérőt, eltelik az egész nap, és mire élesztőt, vizet, gyúródeszkát és edényt szerez, két-három nap is eltelik, addig nem bírja ki éhen.

Lehet, hogy a pörkölt magvak is megtennék, mint Ruthnak, ahhoz nem kell víz, nem kell élesztő, de hol fogja megpörkölni?

Surrogó hangokat hallott, felkönyökölt.

Két vénségesen vén, rongyos öregasszony csúszott térden feléje, kicsi vászonzsákba szedegették az elhullott kalászokat. Az egyes magvakat még ők sem kaparták ki a földből. Csúf, ráncos arcuk volt, ritkás hajuk kilógott a kendő alól. Nagyon hasonlítottak egymásra, vagy nővérek, vagy a vénség és az ínség tette rokonná őket. Az is lehet, hogy anya és lánya, és egyidőssé értek az életük során.

Üres volt a szemük, amikor a heverő Urira néztek. Nem csodálkoztak, nem ijedtek meg, ránéztek, aztán tovacsúsztak a térdükön és szedegettek tovább. A peához joguk van.

A mostani Ruth és a mostani Noémi, gondolta Uri. Vagy pedig én csöppentem ezer évvel korábbra.

232

Ez a gondolat derűvel töltötte el.

Fájt ugyan az éhségtől a gyomra, de felült és hangosan felnevetett. A vénasszonyok megrezzentek, négykézlábra álltak, a fenekük nézett Uri felé, nem fordultak vissza, nem néztek rá, meg voltak dermedve, aztán, mert nem történt semmi, araszoltak tovább. Ugyanúgy nem ijedtek meg tőle, mint este a tyúkok. Uri nézte őket boldogan, amiért szűkös, egyszeri élete sok-sok nemzedékkel visszafelé kitágult.

Ez itt valami nagyon régi, ilyet Rómában nem látni. Lehet, hogy mégis megérte idejönni.

Nem fogok tallózni, határozta el. Dolgozni fogok. Csak megfizetik valamennyire.

Felállt, hunyorgott, a felügyelőt kereste. Nem látta sehol. Mindegy. Majd útbaigazítják.

A felügyelő némi huzavona után felfogadta napszámosnak. Pénzt nem kap Theo, de ebédet igen. Napnyugtáig kell dolgoznia érte.

Asszonyok és lányok társaságában kötözte nagyobb halmokba – mint megtudta: kévékbe – a földre dobott szalmát Uri napnyugtáig, fárasztó munka volt, de nem igényelt szaktudást, bár az ő tenyerét a szárak felsebezték, a nőkét meg nem. Lehet, hogy megvetnek, gondolta, mert ő köztük az egyetlen férfi, vállat vont, vessenek meg. Kora délután valóban kapott ebédet: két szelet borecetbe mártott árpakenyeret, mint a többiek. Az ecetes tálat két szolga hordozta körül az aratók között, harmadik társuk a kenyeret szelte lehetőleg egyforma vastagra, és az ecetbe mártván egyenként nyújtotta át nekik.

Uri az első kenyerét öt falásra bekapta. Nagyot böfögött. Pár pillanatra meg volt elégedve az élettel. A második kenyeret lassabban ette, és rájött, hogy ezt az eledelt utálja. Marta a nyelvét, a gégéjét, a gyomrát. Lassan magába gyűrte, de elhatározta, hogy legközelebb megkéri őket, ne mártsák a kenyeret ecetbe. Hogy bírják ezt az ételt? Ezen élnek napkeltétől napnyugtáig?

Akkor hagyták abba a munkát, amikor teljesen sötét lett. Uri semmit se látott volna, de mind a városkába tartott vissza, Urit a hangjuk, a kipárolgásuk vezette közöttük botladozva hazafelé. Fent volt a Hold, világított is valamennyire, és ők láttak; nélkülük Uri a mezőn éjszakázott volna.

Székelési ingert érzett, de nem mert félrevonulni, mert mire végez, messzire jutnak, és sose éri utol őket.

Uri megkérdezte, az ebédért végzik-e a munkát. Először nem értették, Uri azt hitte, rosszul ejti ki a szavakat. De nem: a kérdés volt értelmetlen. Persze, hogy az ebédért, mondták, amikor sokadszorra megértették. Pénzt? Nem kapnak. A férfiak igen. Kapnak napidíjat és 233ebédet. Ecetes kenyeret? Ecetes kenyeret. Mást nem? Nem, dehogy, ecetes kenyér jár.

– Milyen ember Jehuda ben Mordeháj mester? – érdeklődött Uri már a faluhoz közel, a végbelét minden erejével összeszorítva.

Az asszonyok nem szóltak semmit. A lányok közül páran gonoszul nevettek, de azok se mondtak semmit. Nem kellett volna megkérdeznem, gondolta Uri. De azért csak megkérdezte még:

– Nagy tudású ember?

Mentek a falu felé a sötétben csöndesen. Az egyik asszony azt mondta:

– Ő a mester.

A nők eltűntek a vályogviskók között. Uri leguggolt és úgy érezte, a beleit is a földre teríti, mindet; egész belseje távozik belőle egy csapásra.

Alig látott valamit, mégis elsőre odatalált a házigazdája portájához. Nem vagyok én elveszett ember, morogta félhangosan, diadalmasan, miközben a kezével hadonászva kihajtotta a tyúkokat az ólból, hogy maga feküdjön a helyükre hason.

Csütörtök hajnalban maga ébredt. Nem várta meg, hogy a lábánál fogva Jehuda húzza ki az ólból, hátrafelé araszolva kimászott, ivott a ciszternából, gyorsan elhadarta a Semát, és indult a mezőre.

Tyúkszarosabb vagyok, mint valaha, konstatálta.

Ma is rám fog találni Belzebub, a legyek ura. Belzebubnak nem a szeme, hanem a szaglása jó, jött rá, és ennek az újkeletű tudásának igen megörült.

A felügyelő azt mondta: megbetegedett az egyik szántó, álljon a helyére Theo.

– Nem tudom, hogy kell szántani – mondta Uri borúsan.

– Majd megtanulod – mondta a felügyelő.

Odavezette az egyik ökörpárhoz. Megmutatta, hogy kell jobb kézzel az eke szarvát lenyomni a földbe. Megmutatta, hogy kell bal kézzel a járom kiálló végét megragadni, és azt előrelöködve az ökröket indulásra bírni. Nehezen állította le a meginduló ökröket a felügyelő, üvöltött, hosszan ráncigálta visszafelé a járomrudat, mire az ökrök végre-valahára megálltak.

– Na – mondta a felügyelő.

Uri beállt az eke mögé. Jobbjával megfogta a szarvat, baljával az ekerudat.

– Ez az – mondta a felügyelő biztatóan.

234

– Egy pillanat – mondta Uri. – Mi lesz a mai fizetségem?

– Az ebéd – mondta a felügyelő.

– A férfiak pénzt is kapnak – közölte Uri jólértesülten.

– Te még nem vagy férfi, Theo – mondta a felügyelő tárgyilagosan.

Uri emésztette a választ; volt benne valami, még a fél sékel adót sem fizette meg ebben az évben, majd csak jövőre, amikor húszéves lesz.

– Jó – mondta Uri –, de kérem, hogy a kenyeret nekem ne mártsák ecetbe.

A felügyelő elgondolkozott. Hosszasan tűnődött, nem volt könnyű a kérés eszerint.

– Nem lehet – jelentette ki végül, szinte szabadkozva.

– Miért nem? – kérdezte Uri. – Az ecettől ég a gyomrom. Nem többet kérek, hanem kevesebbet!

– Nem lehet – mondta a felügyelő megint. – Az ecet jár.

Uri halkan felnyögött, aztán baljával megtolta a járomrudat. Az ökrök nem reagáltak. Uri erősebben ráncigálta meg a rudat. Az ökrök megugrottak.

– Nyomd az ekét a földbe! – üvöltött rá a felügyelő.

Uri majdnem hasra esett, akkora erővel húzták az ökrök.

– Nyomjad már, te barom! – üvöltötte a felügyelő.

Uri jobbjával megpróbálta lenyomni az ekeszarvat, a jobb válla megrándult, kifacsarodott.

– Nyomjad már!!! – kiáltotta a felügyelő, és a botjával Uri jobb öklére vágott.

Az ökrök megzavarodtak, fejüket a másik fejének verték, hörögtek, kétfelé akartak szaladni, hatalmas reccsenés hallatszott, Uri kezéből kicsúszott a járomrúd, az oldalára esett.

A felügyelő felvonyított és eltűnt.

Uri feküdt a földön, a jobb keze sajgott. A szájához emelte, megnyalta, sós volt, mozgatni próbálta, nem ment. Érezte, ahogy pillanatról pillanatra egyre jobban puffad és dagad. Ezzel a kézzel nem fog ma szántani. Éles fájdalom hasított a jobb vállába. A vállával sem fog szántani.

Összefutottak az aratók és óbégattak.

– Eltörött a járom, eltörött a járom! – kiabálták.

Újabb aratók jöttek, és ugyanezt kiabálták.

Nők jöttek és visították:

– Eltörött a járom, eltörött a járom!

Uri felült, a jobb kézfeje megdagadt és vérzett, a jobb vállát nem bírta megmozdítani. Álmélkodva nézte az összegyűlt tömeget, férfiakat és nőket, akik rémült arccal, kétségbeesve ordították: „Eltörött a járom, eltörött a járom!”

235

Ugyanezt óbégatta Jehuda mester házában egy élemedett nő, amikor Urit betámogatták, a kézfejét és a vállát vizes ruhába tekerték, és magának Jehudának az ágyára fektették: „Eltörött a járom, eltörött a járom!”

Uri addigra megunta az egészet.

Ki is mondta:

– Majd megjavítják…

Általános sivítás volt a válasz. A szoba tele volt szolgákkal, aratókkal, markot szedő nőkkel. Rémülten kiabálták:

– Megjavítani, a jármot?!… A jármot, megjavítani?!

Jehuda mester üvöltve űzte ki a népeket a házából.

Akkor már csak az élemedett nő sikítozott a járomról. Jehuda mester öklözni kezdte, nagy nehezen kipofozta a szobából.

Jehuda zihált, izzadt, lihegve leült Uri mellé az ágy szélére, az meg is billent, Urinak belehasított a vállába.

– Nagy bajt csináltál, Theo – mondta Jehuda kétségbeesve –, de nagy bajt csináltál nekünk!

– Szántani akartam, hogy ehessek – mondta Uri dühösen. – Éhes vagyok!

– Enni majd kapsz tőlem – mondta Jehuda –, de a járom, a járom!

– Majd megcsinálják – mondta Uri.

Jehuda mester felsírt. Uri felült az ágyon, álmélkodva nézte. Ez a hatalmas testű ember rázkódva zokogott.

– Jármot tilos megjavítani! – kiáltotta Jehuda mester, és felcsuklott. – Jármot tilos megjavítani! Nagy bajt hoztál ránk, Theo, aszály lesz, mert eltörted a jármot! Már eddig is csak keleti szél fújt, de most már biztosan az fog fújni őszig! Eltörött a járom, eltörött a járom!…

Oly nagy becsben állnak Júdeában az ökrök, hogy amikor valamelyikük megvadul és egy embert halálra öklel, elítélésénél nemcsak a gazdájának, hanem magának az ökörnek is jelen kell lennie, kérődzvén. Az illető ökör távollétében ítéletet hozni tilos, és ha nincs ott, a tárgyalást el kell halasztani. Ezt tanulta meg Uri, miközben a kezét és a vállát borogatták, és még azt is, hogy törött jármot nem szabad megjavítani soha; a fajáromnál kevésbé törékeny, tartós, fémből készült jármot pedig nem szabad alkalmazni, mert az az örök rabszolgaságot jelentené, amelyre sem állatot, sem embert nem szabad kárhoztatni, áldott legyen a Mindenható, aki ezt törvénybe foglalta. S ugyan ez nincsen leírva sehol, a Tóra nem tartalmazza, de ez a hagyomány, amit az Örökkévaló diktált, aki a rab emberek és állatok védelmezője, 236áldott legyen érte mindörökkön. És az a reccsenés, amikor a járom eltörött, az az Örökkévaló mindent halló füléig, mely sok imára kétségkívül süket, mégiscsak bizonnyal felhatolt, és megharagudott Ő, amiért az ő állatait az emberek kínozzák, s büntetésül aszályt bocsát idén a kiválasztottjai földjére emiatt. Egész Júdeában aszály és ínség lesz idén e reccsenés miatt, s talán még Galileában is!

Mindezt Jehuda mester magyarázta el, aki a saját ágyáról kiszorult, és ama sipítozó, élemedett asszony ágyában volt kénytelen aludni Uri lábadozása alatt, aki a hites felesége volt. Jó messzire tették egymástól a két ágyat, holott, elvileg, legalábbis Rómában állítják, Palesztinában közös ágyban kell férjnek és feleségnek hálnia. Vagy más a szokás Júdeában, vagy ezek már rég nem igazi férj és feleség.

Urinak fájt ugyan a válla – a kézfején a duzzanat már kezdett lelohadni –, de kéjesen hevert a kemény fekhelyen, az udvarra néző kicsike ablakon át a kinti kék és zöld fények villódzását bámulta, és a gyomra békésen muzsikált. Kapott ételt: élesztővel dagasztott kenyeret, amelyet a kérésére nem mártottak ecetbe, kapott zöldséget és kapott gyümölcsöt, és még bort is kapott. Igaz, csak mazsolabor volt, de jóízű. Lehet, hogy az Isten haragszik és joggal, de nem őrá, aki miatt a járom eltörött.

Úgy bántak vele, mint ritka kedves vendéggel, akinek a jelenléte megtisztelő.

Uri levonta a következtetést, hogy Jehuda mester bevezető gyanánt, nevelő célzattal éheztette két napig, de nem az a dolga, hogy a vendégét lassú tűzön megsüsse és megegye. Gondoskodásában volt valami erőltetett, többet mosolygott, többet viccelődött, mint amennyit az ő helyében Uri megengedett volna magának; kaphatott valami utasítást talán. Eltűnődött: ugyan mikor, ugyan kitől?

Uri tisztában volt vele, hogy őt ebbe a faluba száműzték, noha ilyen büntetési tétel, igaza lehet annak a jeruzsálemi emberszabású bábnak, Júdeában nincs. Nem értette, milyen úton üzenhettek Jeruzsálemből a mesternek, hacsak az ő kísérői nem tértek be hozzá, miután elköszöntek egymástól. Ez azonban nem valószínű: Uri hamar megtalálta Jehuda házát, és nyoma sem volt annak, hogy a kísérői ott jártak volna előtte.

Ma este bejön a szombat, gondolta. Holnap biztosan nem kell dolgoznom. Vasárnapra akár a vállam is rendbejöhet. Szántást aligha bíznak rám többé.

Két hete szombaton egyedül volt a börtönben, a két rablással vádolt csibészt meg a harmadikat már elvitték. Egy hete egyedül volt a börtönben, és nem tudta, hogy a helytartónál fog majd vacsorázni. Most meg itt fekszik az isten háta mögött egy júdeai faluban, aminek még 237a nevét se tudja, mondta ugyan a púpos hivatalnok, de nem jegyezte meg, és jól tartják, noha főben járó bűnt követett el: eltörte a jármot, és miatta lesz szárazság az idén. A fene se érti ezt az egészet.

Olykor összesűrűsödik az idő, máskor meg évekig egy helyben áll vagy alig csordogál. Meg nem tudná mondani, mi történt ebben vagy abban az évben Rómában, amióta Seianust és a gyerekeit kivégezték.

Júdeában az elmúlt három hétben összesűrűsödött az idő, vonta le a tanulságot Uri, és ezt egész valója erősen érzékelte; holott az eszével tudta, hogy az idő Júdeában, itt vidéken, évszázadok és évezredek óta áll, és állni is fog örökkön örökké; bármi történik is Rómában vagy a következő birodalom fővárosában, itt ugyanígy fognak vetni és aratni.

Délben előkerült Jehuda, szuszogva leült az asztalhoz, amely mellé padka volt állítva, az élemedett feleség főzött a tűzhelyen, Jehuda Uri felé sandított.

– Ha fel tudsz kelni, kapsz ebédet – mondta Jehuda.

– Nem a lábam fáj – mondta Uri, felkászálódott és az asztalhoz ment.

– Na, ülj ide mellém – mondta Jehuda.

Uri odaült.

– Mihez értesz egyáltalán, te vakarcs? – érdeklődött Jehuda.

– Hát, nem is tudom.

– Valamiért csak beraktak abba a küldöttségbe! – kiáltotta Jehuda.

– Beszélek néhány nyelven – mondta Uri.

Jehuda erősen gondolkozott.

– Minek? – kérdezte aztán.

– Hát, hogy olvassak ezt-azt – mondta Uri bizonytalanul.

– Nem kell olvasni, csak a Tórát – jelentette ki Jehuda. – Abban minden benne van. Vagy nem így gondolod?!

– A Tórában minden benne van – hagyta helyben Uri, lelkesen bólogatva. – Minden mást azért olvas az ember, hogy lássa, miféle eltévelyedések is léteznek a világon, és ha valakit meg kell győzni arról, hogy a Tórában minden benne van, jobb, ha előre tudjuk, miféle butaságokat fog mondani. Ha előre tudjuk, könnyebb az ilyen ember érveit megcáfolni.

Jehuda összevonta a szemöldökét, soká rágta a választ. A felesége nagy cseréptálat tett eléjük, frissen sült mazsolás tészta volt benne. A vénasszony aztán visszament a tűzhelyhez. Jehuda még mindig Uri szavain rágódott. Uri örült, hogy Jehudának nincsen humora.

– Nem kell őket meggyőzni – jelentette ki végül Jehuda. – Nem kell mindenkinek az Úr választott népébe tartozni, így is vagyunk elegen. Szóba se kell állni velük.

238

– Elegen vagyunk – bólogatott Uri –, de a diaszpórában mégsem vagyunk elegen, nem-zsidók vesznek körül minket…

– Ezért is vagytok ti tisztátalanok, ti mocskosak – mondta Jehuda. – De ha csupa zsidó élne is a diaszpórában, akkor is tisztátalanok lennétek, mert nem itt éltek, ahol mi.

– Irigylünk is titeket ezért, mester – mondta Uri tisztelettel. – Én például most magamat is irigylem, hogy itt lehetek nálad.

Jehuda elmosolyodott.

– Na, azért mondom.

Jehuda felállt, az imaszíjat a homlokára tekerte, hátul megkötötte, a szíjak elöl csüngtek alá a vállán, előírásszerűen. Urira pillantott.

– Hol az imaszíjad?

– A társaim visszavitték Rómába.

– Neked még imaszíjad sincs?! – horkant fel a mester. – Asszony! Imaszíjat ennek a gyereknek!

A mester felesége kiment a szobából. Jehuda körülnézett, az egyik sarokban kacatok közt takarók is hevertek.

– Asszony! – üvöltötte Jehuda.

A nő visszatért, kezében egy imaszíjjal, letette az asztalra.

– Cicitet varrjál egy takaróra, azonnal! Ennek a gyereknek még imasálja sincs!

– Most?! – jajdult fel a nő. – Sütöm még az ebédet!

– Nem sütsz te semmit, hanem varrsz, és nem pofázol vissza!

Az asszony nem felelt, a sarokba ment, a takarók közt kezdett turkálni.

– Na, és mondjad – ült vissza Jehuda –, ott voltatok Pészahkor az oltárnál, ti fontos delegátusok?

Uri is visszaült. Jobb igazat mondani, de mindent azért mégse kell.

– Én nem voltam ott – mondta –, de a többiek lehet, hogy ott voltak.

– Na és te mért nem voltál ott? Túl fiatalnak találtak, azért? Nem volt elég hely? Mi?

– Hát, lehet, hogy emiatt…

– Én még sose álltam az oltár mellett – mondta Jehuda –, sose kerül ránk a sor… Pedig már elmúltam negyvenöt éves! Sorsolás, rotáció, igazság? Ugyan! Csalnak azok mindig, ott a Szanhedrinben! Csalnak! Pedig minden évben háromszor odatalpalunk meg vissza, és mégse!

– Nem szép dolog – vélekedett Uri.

– Pocsék dolog! – kiáltotta Jehuda. – Hanem szerencséd, hogy nem álltál az oltár mellett, mert igen meggyűlöltek volna ezért a mieink. 239Így csak szánni fognak, amiért Edomban kell élned, te nyomorult, abban a gyűlöletes, förtelmes pokolban.

Uri bólogatott. Szóval Edom az Róma. Itt így hívják. Edomot szidják, azt lehet. Ha valaki följelentené őket, hogy Rómát szidták, nem mondana igazat, hiszen Edomot mondtak, nem Rómát. Ravasz.

Jehuda mester nem tudja, hogy börtönben voltam. Jobb is letagadni. A római delegáció tagját nem lehet börtönbe zárni, de ha mégis megesik, úgy kell tenni, mintha nem történt volna meg.

Jött az asszony a takaróval, a négy sarkára sodrott fonalakat varrt, az egyik szál közülük kék volt, előírásszerűen. Jehuda elvette, alaposan megszemlélte, bólintott.

– Na.

Az asszony agyagtálban vizet tett eléjük az asztalra.

Jehuda felállt. Az asszony visszament a tűzhelyhez.

Uri is felállt, baljával megfogta az imaszíjat, rajta volt a bőrdobozka szépen, aztán letette.

– Nem tudom feltekerni – mondta –, fáj a vállam.

– Asszony! – üvöltötte Jehuda, hogy rengett belé a vályogház.

Az asszony otthagyta a tűzhelyet és hozzájuk lépett.

– Mossál kezet, aztán tedd a fiú homlokára az imaszíjat!

Az asszony habozott.

– Mi van, te barom?! – üvöltötte Jehuda.

– Még nem voltam a mikvében – mondta az asszony halkan.

Jehuda hallgatott.

Nem tiszta a felesége, nem teheti fel az imaszíjat.

Uri arra gondolt: ha megfogta, noha tisztátalan, akkor az imaszíj se tiszta. Ebből bonyodalmak lesznek.

Lettek is. Jehuda elzavarta az asszonyt a mikvébe, mert van nekik mikvéjük a faluban, hogyne lenne, közös mikve, igazi dupla mikve, az egyik gazda kertjében áll, de nem az övé, hanem a közösségé, csak ő tartozik gondozni, és ezt gyakorta ellenőrzik is, főleg ő, Jehuda mester, akire még ez is bízva van.

– Mi az, hogy dupla mikve? – kérdezte Uri.

Jehuda mester szeme csillogott, miközben magyarázta.

A dupla mikve két medencéből áll, s amelyikben meg lehet merítkezni, abban a víz áll. A másik mikvébe, amelyben nem merítkeznek, forrásból töltik a vizet, messzi földről hozzák a nők, s mikor a merítkezős mikve tisztasága kétes, egy csövön át belebocsátanak a tiszta vizű medencéből valamennyit. Egytizednyi víz a tisztából a másik teljes tisztaságát megadja, ez a hagyomány.

Bezzeg Jeruzsálemben nem duplák a mikvék, hanem egyedülvalók. Vagyis azok nem tiszták bizony. Persze azt hiszik, hogy tiszták, a nyo240morultak. Nincs is Jeruzsálemben igazán tiszta mikve, de persze nem is kell, mert egész Jeruzsálem tiszta, ami igaz is. Nos hát, azokban a mocskos jeruzsálemi mikvékben merítkeznek meg a zarándokok, akiknek egy hétig kell tisztulniuk ott, hogy a templomtérre beléphessenek. Minden szerdán és minden pénteken nagy a nyüzsgés, a nyomakodás a jeruzsálemi mikvék körül, akkor kötelező a merítkezés.

Urinak felderengett valami.

– Mikor a templomtérre vittek, kérdezték előtte, mikor érkeztem, és megnyugodtak, hogy több mint egy hete ott vagyok…

Jehuda mester bólintott.

– Minden zarándok egy hétig tisztul, addig a templomtérre belépnie nem szabad. Addig laknia kell valahol, ennie kell valamit. Ebből él Jeruzsálem, az idegenforgalomból… Egy hétig költenek ott a zarándokok, jó sokat…

Jehuda mester nevetett.

Uri elmosolyodott.

– De nektek nem kell egy héttel az ünnepek előtt odaérnetek – mondta –, mert ti nem zarándokok vagytok.

Jehuda mester örült, hogy a vendége megértette a lényeget.

– Nekünk nem kell – erősítette meg. – A szíriai zsidóknak se kell. Antiokhia, mint a mondás tartja, Jeruzsálem elővárosa. Mi Jeruzsálemnek az előfaluja vagyunk, és tiszták, ha a törvényt egyébként betartjuk. Te melyik mikvében tisztultál Jeruzsálemben?

Uri mérlegelte a választ.

– Nem mondták a nevét.

– Hol volt? Én ismerem a várost.

– Hát, valahol odalent…

– Akkor az Akrában lehetett… Hogy festett kívülről?

Uri gondolkozott.

– Nekem rossz a szemem, mester – mondta. – Csak kartávolságnyira látok jól.

Jehuda felsóhajtott.

– Na, még ez is!

Uri sajnálkozva bólogatott. Együtt érzett a mesterrel, hogy ilyen lehetetlen egyént bíztak a gondjaira.

Jehuda mester eltűnődött, még fingott is igyekezetében, aztán azt mondta:

– Egyszer elviszlek egy közeli faluba, van ott egy vaksi ember.

Uri várta, hogy Jehuda tovább mondja, de annak más jutott az eszébe, és azt kérdezte:

– Ti ott Edomban, jártok mikvébe merítkezni?

Uri habozott.

241

Jobb nem hazudni, gondolta.

– Kevés a mikve – vallotta be –, mi kezet és lábat mosunk, és meghintjük magunkat vízzel…

– Vannak ott nagy pogány fürdők – mondta Jehuda mester –, hallottam.

– Vannak – ismerte be Uri –, de mi azokba nem járunk.

Annyira megörült ennek a hírnek a mester, hogy az imaszíjat személyesen merítette meg odakint a ciszternában, miután kezet mosott. Egyik szárát megfogta, és hatalmas köröket írt le vele a levegőben, hogy megszáradjon, s közben áldásmondásokat dúdolt. Saját kezűleg csomózta oda Uri homlokára; szépen el is rendezte a szíjakat elöl, Uri vállain. Így lett meg a három betű: az első a homlokon a bőrtokba van beírva kétszer is, ez az S, a második betűt a csomó adja ki hátul, ez a D, és a két szíj elöl a harmadik betű, a J, s e három kitüntetett pont szépen kiadja, hogy SDJ, vagyis Saddaj, azaz Mindenható.

Rómában nem egészen így van, ott két imaszíjat kell használni elvileg, az egyik a homlokra kerül, a másik a bal felső karra, és ott a J a karra tekert imaszíj csomója. Az utazás alatt csak egy imaszíja volt mindenkinek, de ez szükséghelyzetben, amilyen az utazás is, megengedhető.

Ez a rendeltetése az imaszíjnak: aki magán viseli e három betűt, maga is mindenhatóvá válik, akárcsak az Örökkévaló.

– Úgyis el kellett volna mennie a mikvébe – mondta Jehuda a feleségéről szabadkozva –, csak most egy kicsit előbb zavartam el. Nehéz ezekkel a félemberekkel. Nős vagy már, kölök?

– Nem.

– Nagyon vigyázz, kit veszel el, nagyon-nagyon vigyázz!

Uri megígérte, hogy nagyon fog vigyázni.

Az asztal előtt álltak. Jehuda Kelet felé fordult – Jeruzsálemben érzi magát, vette észre Uri, aki maga is Kelet felé fordult –, és jó hangosan, hajlongva, kántálva elkezdett imádkozni. Nem vette ki a kicsi bőrtokból az írást, hát Uri sem tette. Júdeában mégsem kötelező olvasni a Semát.

Uri is imádkozott, mondta a Semát fejből. Uri ismét hamarabb végzett, Jehuda folytatta, elkántált még jó pár áldást, amelyeket Uri ismert, meg néhány olyan mondatot is, amit sose hallott; az egyik arról szólt, hogy Dávid házából jő el a Felkent, az utána következő pedig arról, hogy „a mi holnapi kenyerünket add meg nékünk ma”.

Uri elgondolkozott. Nem lehet a holnapi kenyeret már ma megenni. Ez a kenyér nem valódi kenyér, ez a kenyér a lélek étke. Ez a mondás bizonyára a Végső Időre vonatkozik, amikor eljő a Felkent, s az előzővel összefügg.

242

Lehet, hogy az őrök is, meg a börtönben a rabok ezeket a mondatokat mondták, csak akkor még nem szokott hozzá a füle az arámihoz teljesen, és halkan motyogták el.

Végezvén az imával Jehuda leült. Uri odaült mellé.

– Ti ott Edomban, abban az átkozottban, abban a mocskosban, csak a Semát mondjátok el a Királynő bejövetele előtt?!

– Igen.

– A Mindenható rombolja le földig Edomot és vele együtt minden istentelent! – jelentette ki Jehuda, és nekilátott a kalácsnak.

Megették a kalácsot, ittak hozzá bort, Jehuda egymás után négy poharat ürített, Uri csak egyet.

– Ti ott Edomban, a Mindenható rombolja le földig, nem is isztok?!

– Keveset – mondta Uri pironkodva.

Jehuda fitymálva mérte végig.

– Meg is látszik rajtatok, ti satnyák.

Mire az asszony, immár megmerítkezvén visszatért, Jehuda ismét megéhezett. Az asszony szabadkozott, hogy a hús már készen lenne, ha nem kellett volna idő előtt a mikvébe mennie. Jehuda megint jól lehordta. Mialatt Jehuda magába tömte a húst, Uri visszafeküdt az ágyra, kellemesen böfögött és fingorászott, és úgy érezte, hogy amióta Rómából elindult, sose volt még nagyobb biztonságban.

Sokan töltötték meg a szobát alkonyatkor, Jehuda mester háza népe – a szolgák, a cselédek –, meg a vendégek a faluból, akik idejöttek a mester házába, hogy a szombatot, a Királynő bejövetelét méltóképp köszöntsék, és, mint kiderült, ott is aludjanak. Fontos ember Jehuda mester, ha hozzá jönnek péntek este, és nem ő megy el máshová.

Uri feküdt az ágyon, hunyorogva nézte őket a mécsesek fényében. Menóra nem volt a szobában, csak tíz olajmécses, füstölögve, büdösen égtek. Uri titokban káromolta az Urat, amiért gyönge látással verte meg, mert a sok-sok ember arcát nem látta jól, pedig ez kiváló alkalom lett volna, hogy a falu népességét megszemlélje. Valamit ettek, valamit ittak, Uri nem volt éhes, nem kelt föl. Páran, észlelte, közelebb osontak hozzá és kíváncsian nézték, Uri biztatóan rájuk mosolygott.

Elzsongította a zaj, a félhomály, és mély álomba zuhant.

– Ébresztő! – rikkantotta Jehuda mester. – Megyünk az imaházba!

Uri felnyitotta a szemét. A jobb vállát próbálgatta, alig fájt már.

A mester szobájában rengetegen mocorogtak, ott aludt a földön vagy két tucat férfi, nő és gyerek, a gyertyafüsttől és a kipárolgásuktól nehéz volt a levegő; ezeknek idegen a bűzük; Uri rájött: azért, mert 243szomszédos falvakból valók. Ott más az emberi kipárolgás. Ehhez, az ő faluja szagához már hozzászokott.

Imádkozás és gyors, pár falatnyi reggeli után a ház előtt találta magát.

Ott gyülekezett a falu szinte teljes lakossága, több tucat ember, nők, férfiak és gyerekek, és más házakban is aludtak idegenek a péntekről szombatra virradó ünnepi éjszakán, mert lehetett ott összesen vagy száz lélek.

Némelyikük arcát Jehuda mester megpaskolta, némely lányoknak és asszonyoknak rávert a fenekére, és elindult.

Uri a tömeg közepén ballagott.

A falu határában edények hevertek az úton, ezeket Uri korábban nem látta. Az edényeknél mindenki megállt, tört magának a maceszből, vett a friss zöldfügéből és ment tovább. Uri is vett magának egy kicsit. Rájött, miért éjszakáztak a faluban ennyien. Mert péntek délután még akármennyi távolságot megtehettek, de napnyugta után szombat napnyugtáig csak kétezer rőföt, és az imaház az ő falvaikból messzebb van, mint ebből a faluból. És azért a falu határában tették le az ételt még a sabesz beállta előtt, hogy jelezzék: ott a háztartásuk határa – és az imaház, ahová igyekeznek, ezek szerint innét számítva a kétezer rőfnyi távolságon belül van.

Mégsem különbözik ez itt a római Túlnantól annyira.

A szántóföldön mentek libasorban, a táblák közötti keskeny, alig észrevehető ösvényen. Uri megfigyelte, hogy a már learatott táblák szélén egy sorban a kalászokat otthagyták. Meg is kérdezte, miért végzik a munkájukat ennyire hanyagul. Az előtte ballagó középkorú, szintén mezítlábas férfi csodálkozva nézett vissza rá.

– Ez a pea miatt van – mondta.

– Hát nem az elhullajtott kalászokból van a pea? – kérdezte Uri.

– Nem – mondta a férfi. – Az csak úgy elhullott, nem szándékosan. De a mezők szélét nem szabad learatni, a szegények miatt.

– Egyhatvanad rész a pea – mondta egy férfi Uri mögött. – De azt nem olyan könnyű kiszámítani…

– Arra tartjuk a mestert, hogy döntsön, ha vitás a pea mennyisége – mondta az elöl haladó. – Nem mindegy, hogy egy tagban van-e a gabona, vagy két tagban, mert ha két tagban, akkor csak egy tag után kell peát hagyni…

– Nem mindig – mondta az Uri mögött haladó, és kivételeket kezdett sorolni.

Uri nem tudta követni a vitájukat, amit ettől kezdve szenvedélyesen folytattak a pea meghatározásának jogi finomságairól.

Taposták egymás nyomát a táblák között. Uri végig a lába alá né244zett, hogy a szúrósabb részeket kikerülje. Még szerencse, hogy nem haladtak gyorsan, Júdeában minden lassúbb, mint Itáliában. Ezek egy-másfél stadiont se haladnak óránként.

– Ti ott Edomban nem hagytok peát? – kérdezte később egy fiatalabb férfi, aki Uri nyomába ért.

– Hát – mondta Uri –, nem hagyunk, nem is hagyhatnánk: minekünk ott nincs is földünk…

Erre a kijelentésre a pea rejtelmeiről vitatkozók elhallgattak. Csönd lett, a távolabb ballagók is felfigyeltek.

– Nincs földetek? – kérdezte végre az előtte haladó, aki megállt, Urit is megállásra kényszerítve, s erre mögöttük megállt az egész sor.

– Nincs.

– Az nem lehet.

– Nincs nekünk ott földünk – mondta Uri. – Nem engedik.

– Átkozott legyen a vörös Boszra! – kiáltott fel a mögötte álló.

Átkot morogtak még páran. Uri meg volt zavarodva. Boszra Edom fővárosa volt, sok-sok száz évvel korábban. De miért vörös az a Boszra? Hacsak nem Edom akar vörös lenni, valamilyen régi sémi nyelven.

– Ha nincs földetek, miből éltek?

Uri sóhajtott.

– Kereskedünk – mondta. – Vannak iparosaink. Kézművesek… Építők… Dokkmunkások… Írnokok…

– Iparunk, az nekünk is van – mondta egy vastag hang hátul –, Jeruzsálem tele van mesterekkel, a legjobbak a világon! De föld nélkül nem lehet megélni, a föld az élet!

– Mit esztek ti egyáltalán? – kérdezte egy másik hang.

– Hát amit veszünk magunknak – mondta Uri.

– Ti… ti pénzért vesztek élelmet?!

A soron végigfutott a híre: azok ott Edomban pénzért vesznek élelmet maguknak, pénzért vesznek élelmet maguknak, pénzért vesznek élelmet maguknak!…

Hihetetlen.

– Hol veszitek az élelmet?!

– Boltokban, piacon…

Ez annyira furcsa volt, hogy nevetgélni kezdtek. Boltokban, piacon!

– Mennyi a vörös Boszrában egy mérő búza ára?!

Uri zavarba jött, nem tudta. A tesserájára ingyen kapják a gabonát, elegendő mennyiséget, hogy a család megéljen, de érezte, ezt most nem illendő elmondania. Nem értenék. Nem értenék az egész római rendszert.

245

– Hát olyan két sestertius – mondta bizonytalanul.

– Az mennyi zuzban? – kérdezték egyszerre több felől.

Uri felsóhajtott. Próbálta felidézni, mit is mondtak a börtönben a kedves martalócok. Találomra mondta:

– Egy zuz.

Nagy volt a felhördülés.

– Egy zuz! Egy zuz egyetlen mérő búza Edomban! Egy egész zuz egyetlen mérő búza a vörös Boszrában!

– Hülyék vagytok ti – jelentette ki mögötte a vastag hang. – Több mint hússzor többet fizettek érte, mint kellene!

Uri egyetértőn morgott és bólogatott. Nem tartotta tisztének, hogy a közvetítő kereskedelem rejtelmeibe beavassa őket, ő maga sem volt velük tisztában igazán.

– Gabonát se termeltek? – kérdezte valaki.

– Nem.

Ez már sok volt nekik, ezt végképp nem értették.

Valaki találgatni kezdte, hogyan jut el Edomba a gabona. Uri mosolygott.

– Egyiptomból érkezik a gabona – mondta –, egész Róma azt eszi.

Felhördültek.

Egyiptomból??? De hát azok ott nem vigyáznak a bálázással, biztosan nedvesség éri, és akkor tisztátalan! Uri védekezett: élnek ők ott elég sokan zsidók Rómában, a tisztasági szabályokat betartják, csak kóser húst esznek, csak zsidó olajjal főznek, az elöljárók igenis felelősséggel szabják meg, hogy mit ehet egy római zsidó és mit nem; ha ők nemzedékekkel ezelőtt úgy döntöttek, hogy az egyiptomi búza ehető, akkor az nem lehet tisztátalan.

Ellenségessé vált körülötte a hangulat. A diaszpórában mindenki tisztátalan, hát tessék, Edomot illetően ez most egyértelműen kiderült.

Nem kellett volna beszélni erről az egészről, gondolta Uri.

Ők nemrég jöttek csak ki Egyiptomból, mi pedig nagyon-nagyon régen, ismerte fel.

Valamit sürgősen ki kell találni.

– Az úgy van – mondta jó hangosan –, hogy az egyiptomi zsidók búzáját esszük mi, római zsidók, és ezt szigorúan ellenőrzik…

Nem ártott ezt kiötölnie, mert már kínos volt a helyzete. Ezt a közlést viszont emészteni kezdték, s közben a haragjuk lelohadt.

Megindultak megint, mert elölről kiabáltak, hogy mi van, miért álltak meg, hátulról pedig lökdösték őket előre.

– Miért nem lázadtok fel? – kérdezte valaki. – Disznóság, amit veletek művelnek!

246

Edom hosszadalmas, részletekbe menő szidalmazása következett, Uriról és az eredeti témáról megfeledkeztek, hála legyen az Örökkévalónak.

A szomszéd faluban állt az imaház.

Más falvakból is érkeztek a népek, és a kicsiny, vályogból vetett, szalmával fedett házikó előtt jólesően, ráérősen toporogtak és társalogtak. Sokszáz ember, férfi, nő, gyerek, ifjak és vének, szegények és módosabbak. Ennek a tömegnek a töredéke sem fér be az imaházba.

Jeruzsálembe se fér be az a milliónyi ember.

Az imaház előtt hosszú, durván ácsolt asztalok álltak, rajtuk fehér terítővel letakarva az étel, a szombati ebéd, amely ingyen jár minden zsidónak, aki abba az imaházba hivatalos. Ez Rómában is így van, csak ott az imaházba a gyülekezet tagjai beférnek. Uri kíváncsi volt, hogyan oldják meg Júdeában az imádkozást.

Úgy oldották meg, hogy a Tóra-tekercset, amelynek a lakhelye az imaház, kihozták, és a szabad ég alatt olvastak fel belőle. Nem ment be az imaházba senki, nem kivételeztek semmilyen csoporttal, mindenki odakint mondta rá az egyes versekre az áment. Az előimádkozó, egy fiatal férfi, a papi áldást nem mondta el; eszerint Júdeában vidéken szintén paphiány van. Talán ezért fontosak a mesterek, találgatta Uri, akikre a papi hivatásból a közvetítői szerep valamelyest áttevődött; de papi imát nem mondhatnak, áldást nem oszthatnak és nem járhatnak fehérben.

Gyerekek zsivajogtak, nők fecserésztek, miközben a közös ima folyt, ettől a szertartásnak lett valami üdítően fesztelen, életes jellege. Az előimádkozó héberül olvasta a Tórából az arra a hétre rendelt részt, és egy idősebb férfi két-három mondatonként fordította arámira, hogy a népek értsék. Nem fordított rosszul, Uri fülelt, hogy a zsivajban hallja, amit az idős ember mond; kezében nem volt tekercs, de egész héten erre készülhetett, mert mintha betanult szöveget énekelt volna. Az előimádkozó a fordítás ellenére sem bízott abban, hogy a nép figyel, és a kezében lévő kendővel intett, valahányszor a gyülekezetnek áment kellett mondania. Azt figyelte a nép, a kendőt, maga pedig nem imádkozott, csak az áment mondta.

Miután az olvasás befejeződött, az előimádkozó hozzáfűzött ezt-azt az elhangzottakhoz, mintegy magyarázva, ezt nem kellett fordítani, mert arámiul mondta. Nem volt fantáziadús egyén e fiatalember, Urinál csak négy-öt évvel idősebb; azt fejtegette, hogy ami elvész, nem vész el örökre, ami meghal, nem hal meg örökre; valaki 247megjegyezte a tömegben, hogy nemrég halt meg az anyja, s most biztosan őrá gondol.

Sámuel könyvénél tartottak éppen, hogy őszig a Tóra felolvasását befejezzék s majdan ünnepélyesen újrakezdjék; azt a részt hallhatta, aki véletlenül mégis odafigyelt, amelyben arról volt szó, hogy a Frigyládát, melyben az Úr és az Ő népének szerződése van, a filiszteusok elrabolják, de aztán visszaküldik, az Úr akaratát teljesítvén.

Silóból rabolták el a Frigyládát a filiszteusok, még a szent sátorban őrizték akkor a zsidók, ám csoda folytán hét hónap múlva visszakapták, megkerült hát e szentséges, réges-régi láda, mely a Mózesnek adományozott Tízparancsolatot és pár fontos szabályt tartalmazott, és arany volt a fedele, azon ült elvileg a Mindenható és társalkodott a szentélybe lépőkkel. Dávid király aztán bevitte Jeruzsálembe, és utóda, Salamon építette fel az Első Templomot, melynek a belső szentélyében állt a láda, csak később mégis eltűnt.

Eltűnődött Uri, vajon más is eltűnődik-e, hogy e láda megvan-e még valahol. A Második Templom belső szentélyében, amelybe ő sem láthatott be, a Frigyláda nincs ott, és azért is üres a Szentek Szentje, ahová a főpap is csak évente egyszer léphet be, hogy a Frigyláda magasságos hiányáról valljon. Rémlett Urinak, olvasta valahol, hogy annak idején Jeremiás a Nebó-hegyen rejtette volna el Nabukadnecár pribékjei elől, kiknek érkezését olyannyira áhította, bűnös hitestársai ellenében, átkokat szórva rájuk; s úgy rémlett, azt is olvasta, hogy Jezája rejtette volna el a templomhegy barlangjaiban; a lényeg az, hogy azóta sincs meg.

Különös, nagy esemény lenne, ha előkerülne, láttán igencsak felindulnának a népek.

Jehuda mester az ámenek között ismerősökkel tréfálkozott, nagy hangon beszélt most is; az előimádkozó szövegét jórészt miatta nem lehetett hallani; túlkiabálta a fiatal előimádkozót Jehuda mester, s Uri arra gyanakodott, hogy nem szándéktalanul: ő az úr itt, nem más, akkor is, ha nem ő imádkozik elő.

A gyerekek futkorásztak, az anyák megpróbálták lebeszélni őket, hogy idő előtt a fehér terítők alá nyúlkáljanak és az ünnepi kenyérből lecsípjenek maguknak, a kezükre is rávertek olykor, és a kutyák sem tisztelték az ünnepet, mert a gyerekekhez hasonlóan futkorásztak és zsidó kutyához méltatlan módon ugattak.

Amikor a Semával a közös szertartás véget ért, az előimádkozó két idős férfi kíséretében visszavitte a Tórát az imaházba, ahol nyilván betette a szekrénybe, kijött és kezet mosott egy eléje tartott tálban, amelybe szórtak valamit. Uri nem értette, miért teszi ezt, meg is kérdezte.

248

– Tisztátalan lett a Tórától – mondták körülötte értetlenkedve, amiért ezt valaki egyáltalán megkérdezi.

– A Tórától, tisztátalan?!

Uri meg volt lepve. Otthon, Rómában, a Tóra kézbevétele előtt kell kezet mosni.

Érdekes felfogás, gondolta, hogy a szentség bemocskolja az embert. Lehet ebben huzamos emberi tapasztalás. A római zsidók már elfelejtették.

Érdeklődött, mi az a dolog, amit a tálba szórtak.

Vörös üsző maradékának a hamuja, volt a válasz, az ilyen zsír tisztít a legjobban.

Uri elképedt. Benne van a vörös üsző Mózes könyveiben, eldarálják Rómában is, amikor odaérnek az olvasásban, de ezek itt Júdeában aszerint is élnek, ami írva van! Itt nem múlik az idő!

Az előimádkozó ivott a borból, s erre mindenki a borosflaskákhoz ugrott, töltöttek maguknak és egymásnak, és a flaskák pillanatok alatt kiürültek. Kaptak a borból a nők is, a gyerekek is.

Akkor aztán fellebbentették a fehér terítőket, és állva, sétálva mindenki enni kezdett. Árpakenyér volt az eledel, a frissen aratott árpából sütött kenyér, belemártogatták a borecetes edénybe és a hatalmas tányér sóba, minden asztalon volt belőlük legalább egy, és zöldségek is voltak az asztalokon, közöttük olyanok, amilyeneket Uri még sose látott, s miután a kenyér elfogyott, arra fanyalodtak a hívők. Hús nem volt, hús csak a nagy ünnepekre jár, kevés van belőle. Uri jól járt, két vastag szelet kenyeret tudott szerezni, a borecetben nem mártotta meg, de a sóban igen, és a zöldségekből, amelyek nem voltak népszerűek, többször is vett magának.

A borról lemaradt. Nem sajnálta. Ugyan szombaton bort kötelező inni, de mert a tülekedésben hamar elfogyott, nem ő vétkezett. Körbe-körbepislantott mégis, akad-e valaki, aki észrevételezi, hogy ő nem iszik, mert sejtette, ezek a kedves emberek még képesek, hogy vétket vessenek a szemére, és az ezért járó áldozatot Jehuda mester ki is rója rá, de nem törődött vele hálistennek senki.

Vidám volt a sokszáz fős tömeg, amely a közeli falvakból verődött össze a szombat alkalmából, és azért voltak vidámak, amiért Uri is: ezen a napon nem kellett dolgozniuk, és még ételt és italt is kaptak ingyen. Uri úgy vette észre, hogy szabadok és rabszolgák együtt étkeznek, közöttük ez alkalommal lényeges különbség nincs; végül is ez az ünnep lényege, gondolta, és a Pészahnak különösen ez az értelme, amely elmúlt ugyan, de első napján az Omer-számlálás, amely az ötvenedik napig tart, tehát pünkösdig, megkezdődött, és most tart a tizennegyedik napnál. Rabszolgaként jött ki Egyiptomból az a 249sok törzs, amelyekből később a zsidók népe lett, és erre nem árt emlékeztetnie magát. Legalább egyetlen napot, a szombatot élvezzék a rabszolgák is szabadon.

Közel volt még a Pészah, és Uri körül a környékbeli falvak lakói a zarándoklat élményeit vetették össze.

Erről a vidékről mindenkinek Jeruzsálembe kell vonulnia az ünnepekre, mert csak kétnapi járóföldre laknak, és vonultak is valamennyien. S hogy mennyi csudálatos élményben volt részük két héttel korábban, arról nem győztek mesélni.

Valakinek az úton odafelé tüske ment a lábába, és nem bírták kiszedni, és elgennyedt, és visszafelé vágták fel neki késsel, pedig még tartott az ünnep, pontosabban félünnepnap volt, és vita támadt, hogy fel lehet-e vágni neki félünnepkor. Az a nézet győzött, hogy úgy elgennyedhet a lába neki, mire az ünnep véget ér, hogy belehal, hát felvágták végül. Hogy üvöltött! Csuda volt. Azóta persze jól van, illetve nem egészen, a múlt héten beleállt az eke a lábába, és elgennyedt, de felvágták neki azt is, és tegnapelőtt már aratott.

Az egyik túl sok bort ivott, és beleesett egy ciszternába, és ott jajveszékelt, és sokáig nem bírták kihúzni, mert Jeruzsálemben igen mélyek a ciszternák, és úgy óbégatott, úgy átkozódott, mint Jeremiás próféta egykoron, akit ciszternába dobtak, mert nem szerették, és csak az utolsó pillanatban húzták ki a király kegyelméből, mint ezt a részeget is tíz nappal ezelőtt.

Ezen sokáig lehetett mulatni, és a történet egyes részeit el kellett ismételni újra meg újra.

Az idősebb férfiak ugratták a lányokat: látták ám, hogy tetszett nekik az a fiatal pap, aki az imádkozást vezette ott a völgyben, még azt is megtudakolták, hogy nőtlen! A lányok visítva tiltakoztak, dehogy akarnak ők papfeleség lenni, az ő fiuk nem lehetne pappá, a pap nem papi család lányát úgyse veszi el soha, nem akar a gyerekének rosszat; dehogy teszik ők azt a csinos papot tönkre, csak legyen neki papi családból való a felesége, de legyen csúf, öreg és házsártos, és álljanak ki szőrök a füléből, az orrából meg a segge lukából.

Ezen is jól mulattak.

Összevetették, ki hol tartózkodott Jeruzsálemben az ünnep alatt.

Vagy a Kidron völgyében, vagy a Hinnom völgyében táboroztak a környékbeli falvak lakói tíz napon át, és a városba meg se próbáltak bejutni, mert úgyse fértek volna be, és az őrök el is űzték volna őket, mert ebben az évben ez az egész környék nem volt jogosult a város falain belülre kerülni.

Manasszé, mondta valaki, már állt a templomtéren vagy húsz évvel ezelőtt.

250

Manasszét sokan ismerték, éppen erről volt nevezetes, hogy ott állt az oltárnál, kérdezgették is, mi van vele, itt van-e; valahol itt van a közelben, az előbb látták, hogy egy egész flaska bort egy szuszra kiivott; már hét unokája van neki, abból öt fiú, boldog ember Manasszé, csak egy kicsit hülye lett, mert öreg; nagyon hülye lett, nem csak kicsit, bizony-bizony, egyre boldogabb ember hát Manasszé, aki egyszer ott állt.

Uri visszarévedt, hogyan is talpalt ő a delegációval Kaiszareából Jeruzsálembe az országúton két hete, és mit is gondolt a Jeruzsálem felé igyekvő tömegről. Idegen népség volt az neki, egyetlen massza, sejtelme sem volt arról, hogy e tömeg egyedeinek nevük is van, s hogy egy bizonyos Manasszé is ott gyalogol közöttük, aki már állt egyszer az oltárnál, amelyen az ő törzsének állatait égették, és hét unokája van. Megkedvelte ezt a butuló Manasszét Uri, és kívánta, bárcsak találkozhatna vele egyszer.

Én már álltam a templomtéren, gondolta Uri. Irigyelnének, ha elmondanám.

Jehuda mester lépett hozzá, egy öregembert vezetett kézen.

– Itt van! – kiáltotta Jehuda diadalmasan, és elengedte az öregember kezét. – Beszélgessetek!

Azzal otthagyta őket.

Csönd volt. Az öregember hunyorgott. Uri tisztelettel köszönt és elhallgatott.

– Hát te vagy az a vaksi gyerek Edomból?! – kérdezte az öreg.

Uri morgott valamit.

– Áldassék a vaksiságod, Theo – mondta az öreg, és a kezét előrenyújtotta, eltalálta Uri arcát, és megsimogatta.

Uri megdermedve állt.

– Köszönöm – mondta aztán.

– A Mindenhatónak köszönd meg, gyerek – mondta az öreg, és közelebb hajolt Uri arcához. Résnyire hunyorította a szemét, hogy lássa.

Én is így szoktam hunyorogni? – gondolta Uri rémülten.

– Nem örülsz magadnak, te gyerek? – kérdezte az öreg.

– Nem mindig – mondta Uri óvatosan.

– Hiba. Megáldott engem a Mindenható, és téged is megáldott, csak még nem tudod… Nem láttam jól, hát nem vethettem, nem arathattam, így megtanultam olvasni… És olvastam sokat, és okos lettem, és megérezték ezt az emberek, és jöttek hozzám tanácsért a fáluból, és ma is jönnek, messzi falvakból is jönnek, és tudok segíteni rajtuk, mert sokat olvastam és sokat gondolkoztam, és tekintélyem lett… Mert ezt akarta tőlem az Úr, és én megértettem időben. Szeretnek 251engem az emberek, fiam. És téged is szeretni fognak, mert akarta az Úr, hogy rosszul láss. Légy hálás, fiam.

Uri szemét elfutotta a könny. Megfogta a vaksi öreg kezét és megcsókolta. Az öreg meglepődött, kutatva nézett Uri szemébe közvetlen közelről.

– Nem is látsz te annyira rosszul – állapította meg valamiből, és el is kedvetlenedett. De aztán megrázta a fejét, és azt mondta: – Légy büszke, hogy te is életre teremttettél egy kicsiny időre, fiam. És most kérlek, kísérj vissza az asztalhoz, mert ennék még.

Uri belekarolt az öregbe, az asztalhoz vezette, kezébe adott egy gyümölcsöstálat, állt, az öreg eszegetni kezdett, Uri nézte a ráncos arcát, a boldog képét, aztán köszönés nélkül odébbállt gyorsan.

Késő délutánig eszegettek a népek és csacsogtak vége-hossza nélkül, és nem volt semmi ezen kívül; akkor aztán valaki kiadhatta a parancsot, hogy az ünnep ott, a kicsiny imaház előtt véget ért, mert az egyes falvak lakói gyorsan elkülönültek, és különböző irányokba, zsoltárokat énekelve, hazaindultak.

– Na?! – üvöltötte Jehuda mester diadalmasan. – Van nálatok ennyire gyönyörű a szombat?!

– Nincs – felelte Uri meggyőződéssel.

Beletörődtek, hogy Uri bármiféle mezőgazdasági munkára alkalmatlan.

Szántania nem kell még egyszer, Isten őrizz, elég Júdeának egy évben egyetlen aszály, amit Theo hozott rájuk, mondták, de bujkált a hangjukban valami, amiből Uri az immár kiélesedett hallásával arra következtetett, hogy a járom eltörését mégsem tekintik olyan súlyos bűnnek, mint amilyen kétségbeesve óbégattak szertartásosan, és mintha az aszályt, amely kétségkívül tartott még, mégsem az ő nyakába akarnák varrni egészen.

Jehuda megtanácskozta a dolgot valamely módosabb gazdákkal, s úgy döntöttek, Uri a nők között kötözzön kévét ezentúl.

Rövid markolatú, csavart pengéjű, a pengén visszafele álló fogakkal bíró sarlót kellett a jobbjába fognia, bal kezében a kalászokat kellett tartania és a magvakat lefésülnie róluk, de ügyetlenül csinálta, ötször-hatszor fésült, míg a magvak nagy része végre a földre potyogott; a nők egyetlen húzásra majdnem minden magvat lesodortak, persze a kalász nagy részével együtt. Uri rájött, hogy neki fordítva kellene dolgoznia, a baljában a sarlóval, a jobbjában a kalászokkal, meg is próbálta, de azonnal ugrottak, hogy ezt nem szabad, ezt nem így kell.

252

Uri kedvetlenül leengedte a karját. Ha nincs megengedve Júdeában, hogy az ember balkezes legyen, akkor ő nem dolgozik.

A munkafelügyelő, aki úgy bánt vele, mint egy kényes, törékeny edénnyel, kitalálta, hogy a kisebb kévekötegeket kösse össze nagyobba, de Uri azt is lassan csinálta.

Hát akkor cipelje a kévéket.

Uri dereka és háta megfájdult, és erről nem átallotta a hajcsárt felvilágosítani, aki kénytelen-kelletlen a magvak összesöprésén szorgoskodó nők közé osztotta be.

Uri sejtette, hogy a felügyelő minden este jelenti Jehuda mesternek, mit ért el vele, hát semmit, és Jehuda mester a felügyelő minden újabb ötletét jóváhagyta.

A söprés jobban ment. A kiszáradt magvakat söpörték csak össze, zsákokba gyűjtötték, és szekereken vagy a hátukon a falu határában álló szérűskertbe szállították, ott aztán kirázták a zsákokból, azokat visszavitték a mezőre, mert zsák kevés volt, szállítani való mag pedig sok.

Ez a goren, mondták a szérűskert nevét, és legalább ötven rőfnyire kell a város vagy a falu határától lennie. Uri körbekémlelt, aztán megkérdezte, hol a falu határa, nem látja. Nevettek: a falunak képzeletbeli határa van, és attól ez a goren egészen pontosan ötven rőfnyire áll. A goren körül tüskés bokrok képezték a kerítést, ha szél kerekedik, azok között a magvak megakadnak. Ezért is nem lehet a goren magas, szeles helyen.

Elmesélték neki – „mert akkor még nem voltál velünk” –, hogy a földet előzőleg meghintették vízzel és ökröket eresztettek rá, hogy keményre tapodják. Több napig szórták vízzel, több napig taposták az ökrök, most már, látnivaló, igen jó az állaga.

Aztán nekiálltak, és lapátokkal a magvakat maguk körül szétszórták.

Tele voltak a magvak szálakkal, kalászmaradványokkal, vagy inkább sok mag volt a kalászokban; Uri nem tudta elképzelni, hogy fogják a magvakat ebből a szeméttengerből kiválogatni. De fordult vissza a többiekkel ő is, hogy zsákoljon.

Már vastag termésszőnyegben tapostak, amikor egyik reggel különös járgány jelent meg a szérűskertben, Uri rájött, hogy első nap már látott ilyet: két ökör vontatta a két kőkerékre szerelt deszkát, amely nyomokat hagyott maga után. De most meg is nézhette közelről és alulról. Egy nem túl széles, vagy két lábnyi és kétszer-háromszor olyan hosszú deszka volt a kövek tengelye alá erősítve, abba pedig alul bazaltkövek voltak applikálva rendszertelenül. A bazaltköveket a deszkába beékelték. Mondták a nők, hogy ennek az eszköznek 253„morag” a neve. A felügyelő, aki nem győzte azt a hajdani botcsapást jóvátenni, még azt is elmondta büszkén, hogy ezt az eszközt csak a zsidók használják a világon, sehol máshol nem ismerik. Máshol is csépelnek, persze, de úgy, például az arabok, hogy ökröket hajtanak a fekvő kalászokra, máshol meg, a szír falvakban, bottal verik ki a szemeket; persze a finomabb szemeket nálunk is, de morag, az csak nálunk van, és nagyszerű találmány, mert zsidó.

Uri nézte, ahogy az ökrök megindultak a kalászszőnyegen, és a deszkára alul felékelt bazaltkövek belevájnak a szőnyegbe. Uri lehajolt. A magvak nagy része kipergett.

Kétszer-háromszor haladt végig lassan ez az ökrösített fésű a termésen, aztán ment ki a mezőre, mert ahol a talaj kemény, ott is lehet használni.

Még mindig nem értette Uri, hogyan fogják a magvakat felszedegetni.

– Most így hagyjuk – mondta a felügyelő –, és megvárjuk a szelet.

Három napig zsákolt Uri, a dereka hozzátörött a munkához, amikor felneszeltek a szélre. Dél volt. Mindenki otthagyta a mezőt és szaladt a goren felé. Mire odaértek, a goren tele volt fanyelű, széles, vékony bronztálcás lapátokkal, mondták, az a neve, hogy „mizreh”.

Nők és férfiak nekiálltak, belelapátoltak a terményszőnyegbe, a mizrehet nagy lendülettel a fejük fölé emelték és a terményt feldobták.

Szállt a szélben a termés, ráhullt a fejükre, beletapadt a hajukba, prüszköltek, nevettek, aztán újabb lapátnyi termést dobtak fel a szélbe.

Uri is kapott egy mizrehet, azt csinálta, mint a többiek. Prüszkölt ő is, köpködte ki a szájából, fújta ki az orrából a szalmát és a magvakat.

Mire végeztek, a szél is elállt, addigra azonban ott körülöttük jórészt csak magvak maradtak, azok a nehezebbek, a könnyű szalmát és a kalászmaradványokat odébb fújta a szél.

Ügyes, gondolta Uri.

A felügyelő megkérdezte, akar-e Uri az őrök között lenni; ha igen, nem kell többé zsákolnia.

Uri azt mondta, hogy szívesen.

Nem kellett többé se zsákolnia, se lapátolnia, nappal aludt, alkonyatkor néhány férfival kisétált a szérűskertbe, és ott maradt velük hajnalig, amikor idős nők váltották fel őket, akik ugyan gyönge rablóknak se bírnak ellenállni, viszont rettenetes hangon tudnak visítozni, ami még hatásosabb.

254

Ennyi termés már megéri, hogy ellopják, adták a tudtára első éjjel, úgyhogy mostantól a búza megőrléséig minden éjjel őrizni kell a magot.

– Ki lopná el? – kérdezte Uri.

– A rablók – mondták csodálkozva, mintha közismert természeti jelenségről kellene felvilágosítaniuk.

Urit érdekelték a rablók, de nem szívesen nyilatkoztak róluk. Hogy vannak-e a közelben? Mindenütt vannak, ahol barlangok találhatók, és barlangok mindenütt találhatók. Ahol a Teremtő, áldott legyen az Örökkévaló, elmulasztott barlangot csinálni, vájnak maguknak. Valamit nekik is kell enniük, hát lopnak.

– A peából is kapnak? – kérdezte Uri.

A peából bárki kaphat, aki rászorul, és a rablók, ismerjük el, rászorulnak. Nem gazdagok a rablók, különben bankárok lennének Jeruzsálemben.

Ezen aztán lehetett nevetni.

– És mi nem lophatunk belőle? – érdeklődött Uri.

A kérdésen elcsodálkoztak. Hiszen a kicsépelt gabonát megmérték. Uri nem látta? Nem. Hát, erre külön munkásokat szerződtetnek; ez a gabona, amit ők most őriznek, meg van már mérve, holnap vagy holnapután elviszik a csűrbe, és ott is őrizni fogják. Ide majd az újonnan aratott termés jön, és ha azt is kicsépelték és szellőztették, megint őrizni kell. Ez így megy az aratás végéig, Ávig, Elulig biztosan.

Le lehetne rövidíteni a procedúrát, gondolta Uri, ha egyszerre aratnák le az összes táblát, és persze ha egyszerre is vetnék télen. Szóvá is tette. Nem értették, mit mond. Uri megismételte, hozzátéve, hogy nyernének egy csomó nyári hónapot, és mással is tudnának foglalkozni.

Nem szabad, mondták riadtan. Tilos minden magot egyszerre elvetni! Ha jön valami csapás, odavész az egész! Két hónapig tart a vetés emiatt, és két-három hónapig az aratás, de az összes vetőmag sose vész el, hála legyen az Örökkévalónak, aki meghagyta, hogy az összes magot egyszerre elvetni tilos.

Uri érdeklődött, kifélék is a társai, s azok elmesélték, hányféle módon lehet aratásra és földművelésre szerződniük azoknak, akiknek nincsen földjük, vagy mert rabszolgák, vagy mert nem elsőszülöttek, vagy mert a földet apjuk után tisztességesen felosztani nem tudván eladták és földtelenné váltak.

Sokan mennek Jeruzsálembe, hogy munkát találjanak, de Jeruzsálemben nincs munka: a templomépítők közé bekerülni lehetetlen, öröklődik az a munka, vannak vagy húszezren, közéjük bekerülni nemzedékek óta nem lehet. A templomépítők az utcákat is kövezik, 255ami a legújabb divat, a kövezők közé se lehet bekerülni emiatt. És nemigen van felvétel a zsidó rendőrségbe, mert azokat túl jól fizetik, és nem csinálnak a rendőrök semmit, csak felügyelnek a templomtéren, néha megverik a népet, de csak a három nagy ünnep alkalmával, amúgy meg süttetik a hasukat a napon.

És nincs felvétel az iparosok közé, akik emléktárgyakat árulnak az ünnepek alatt, és nem lehet Jeruzsálemben szobakiadó, akinek ott nemzedékek óta nincsen háza, pedig abból remekül meg lehet élni az ünnepek miatt.

Ennek ellenére sokan mennek Jeruzsálembe, főleg akik nem akarnak rablónak állni, hát inkább kéregetnek és az utcán hálnak, a szégyentelenek, ki-kiverik őket a városból, de meg is tűrik őket, mert amit kéregetnek, abból egy részt leadnak a rendőröknek, úgyhogy kéregetve ott lehet maradni, de a földtől azok a nyomorultak végképp elszakadtak, holott ez a föld szent, és a művelése szent, akkor is, ha rég nem a miénk.

Kérdezte Uri, újra felosztják-e a földeket ötven évente, ahogyan kell Mózes törvényei szerint; volt az őrségben egy öregember aznap, mondta, ő már hetven évet megélt, de még a föld újrafelosztását nem érte meg, és ha még egyszer hetven évet él, akkor se fogja megélni.

Senkinek se volt földje Uri őrtársai közül, paraszt volt mind, de nincstelen. A módos gazdák nem őrködnek éjjel.

Jehuda mester is földtelen, tudta meg, mert a földjét csak bérli, de nem műveli meg, hanem továbbadja bérbe; ezt szabad. Jó ember Jehuda mester és nagy tudós, mert a törvényeket tudja magyarázni. Igen szépen mennydörög az uzsorások ellen, és igaza is van, mert az uzsorások és a vámszedők a leggonoszabb emberek a világon, még akkor is, ha zsidók.

Jehuda mester is kölcsönöz pénzt, jegyezte meg valaki a sötétben, amikor egy felleg éppen eltakarta a Holdat.

Kölcsönöz, igen, jött a válasz a sötétből, de kicsinyke kamatra, és maga Jehuda mester magyarázta el nemrég, hogy azt a törvények szerint szabad.

Hosszadalmas vita indult, vajon Jehuda mester „arisz”-e, vagy „hokker”. Nem mindegy ugyanis. Az arisz egy-két évre bérli a földet, és a termény egy részét, rendszerint a felét, a tulajdonosnak adja. A hokker viszont úgy bérel, hogy nem terményhányadot fizet a tulajdonosnak, hanem fix mennyiséget, amit szerződésben előre kikötnek.

Hosszú távon, mondta valaki, mindegy, mert a jó és a rossz évek kiegyenlítik egymást, rövid távon azonban nem mindegy.

Igen, de Jehuda mester nagyon régen bérel földet.

256

Az ám, de nem tudni, kitől.

Kiderült: az éjszakai őrök nem tudják, voltaképpen kinek is a földjén dolgoznak az ecetes kenyérért.

Abban megegyeztek, hogy Jehuda mester nem lehet „szokker”: az pénzben fizet a bérleményért, és rövid időre.

Volt az őrök között „sattel”, aki a termés feléért szerződik egy idényre, és még éjszakai őrködést is vállal, mert nagy a családja, amelyhez a téli vetés után hazatér, és tavaszig nem csinál semmit.

Volt az őrök között „szakkir”, aki a bérelt földön él kis kalyibában, ellátmányt kap a felügyelő jóvoltából, és pénzt is kap, ha elmegy; van, aki csak egy hétre szerződik, van, aki hét évre, ez a két szélső lehetőség; de általában három évre szerződnek, főleg a magányosok. Ez az őr se nősült meg, pedig elmúlt harmincéves, nem is lesz családja már. Uri hajnalban megnézte magának, két foga volt mindössze, az ecetes kenyeret az ínyével morzsolta össze.

„Ikkar”, vagyis farmer egy sem volt Uri társai között. Annál több „poel”, aki napi bérmunkára szerződik. A poelek nem győzték hangoztatni, hogy a fizetést Uri, ha poelként dolgozik, előre köteles megkapni, négy-öt leptont egy napra, sőt ha jól alkuszik, akár hat leptont is kaphat, és kenyeret is kötelesek adni neki, másfél szeletet.

Volt köztük egy idősebb ember, a fiait kiházasította, a lányait, egy kivételével, már férjhez adta; ez az ember eladta a földjét, szép nagy föld volt, négy tag árpa és három tag búza, és visszabérelte az új tulajdonostól. Másképpen nem tudott volna hozományt adni a lányainak, és valamelyes támogatást a fiainak az önálló életükhöz. Már a háza sem az övé.

– Kié? – kérdezte Uri.

– Nem tudom – mondta az öreg. – Aki tőlem megvette, rögtön továbbadta, de most is neki fizetek, ő meg fizet az új tulajdonosnak, kérdeztem tőle, kicsoda, de nem mondta meg. Talán egy jeruzsálemi pap, aki a földemet majd az edomitáknak adja tovább.

– Visszaszerzik a földedet a fiaid neked – mondta a sötétből valaki. – Kiverik az idegeneket, és visszaszerzik!

– Hát szerezzék is vissza – mondta az öreg sötéten. – Apáim földje, zsidó föld, szerezzék is vissza!

Rongyosak és éhesek voltak Uri őrtársai, akárcsak ő.

Éjszakára nem jár kenyér, nem jár semmi, csak két lepton reggel, amikor váltják őket a nők. Ez azért lett hagyomány, és ezt minden reggel újra meg újra elmondták Urinak, mintha még sose hallotta volna, mert a nők nagyon tudnak sivalkodni, ha rablók támadnak rájuk, és nappal a rablókat könnyebb utolérni.

Urit érdekelte Jehuda mester megélhetése.

257

Kérdésére bizonytalan válaszokat adtak. Asztalos, igen, vagyis hát csak volt; rég a segédei dolgoznak helyette, és azokat szűkmarkúan fizeti, de hát jogosan, mert ő a mester. Tehetős ember, hiszen földet is bérel és dolgoztat rajta; ő maga nem dolgozik, mert a törvénynek a személyes letéteményese ő, és bizony jó mester, mert jól ítélkezik.

– A mester igazából bíró? – kérdezte Uri.

– Az hát, mi más lenne?

– És pap, az nincs errefelé?

Nem értették meg a kérdését ezúttal sem. Aztán csak megértették.

Pap három napi járóföldre nincs, pap csak Jeruzsálemben van, de ott sok ezer.

Voltak papok vidéken is régen, de nemigen jutott el hozzájuk a papi adó rájuk eső része, mert azt mind Jeruzsálemben gyűjtik össze, az összes áldozati terményt, ami a papoknak jár; jobb hát a papoknak, ha közel vannak a tűzhöz, ebből táplálkoznak elvégre, úgyhogy a papi családok sarjai vidékről is Jeruzsálembe mentek, és vidéken csak mutatóba maradt belőlük egy-egy.

De még ott sincsenek jó helyzetben valamennyien: éheznek papok Jeruzsálemben is, mert az áldozati termények elosztása sorsolás útján történik, és a sorsolás mindig vitatható; elveszik a magukét a főpapok, meg a kedvenceik, és a többiek a maradékot kapják. Maradékon élni nem jó.

Nincs ez a mesterek ellenére voltaképpen: vidéken a mesterek ítélkeznek, és előimádkozni bárki jogosult, aki olvasni tud. Vidéken a mesterek a nép vezetői, és csak Jeruzsálemben a papok. De bizony a nagy mestereknek még Jeruzsálemben is nagy a tekintélyük, mert a Nagy Tanácsban is ott vannak, de ott ám!

– Szokott Jehuda mester előimádkozni? – érdeklődött Uri.

Nem emlékeztek a társai, hogy valaha is hallották volna előimádkozni. De nem is ez a dolga. Magyarázza meg a törvényt, és ítéljen aszerint. Sok-sok peres ügy van, Jehuda mester alig győzi. Ezért is annyira nyugtalan és azért üvöltözik folyton, nyomja a vállát a felelősség. Meghízott, hogy elbírja a súlyt. A fiai is ezért futottak tőle messzi vidékre, a Jordánon túlra házasodtak. Elhagyták a fiai Jehuda mestert, nem bírták elviselni a dührohamait.

Jó volt ott éjszakázni közöttük, meleg takaróba burkolózva, mert noha hőség volt nappal, az éjszaka hűvös. A reggeli harmat meglepte Urit, nyalta a bokrokról, annyira tetszett neki, hogy még ebben a forróságban is fakaszt vizet az Örökkévaló.

Jó volt, hogy végre ugyanazt és ugyanúgy cselekedte, épp olyan szakértelemmel, mint ők. Éjjel virrasztani persze minden am-haarec tud, de Uri még náluk is jobban virrasztott: őt soha nem nyomta el az 258álom, azokat meg néha-néha igen. De hát azok nem akarták mindenkinél jobban csinálni, amit minden hülye tudhat.

Uri várta, kérdezgetik Rómáról, a nagyvilágról, és neki sok olyan kérdést is meg kell válaszolnia, amelyekről fogalma sincs, de nem ez történt: tudomásul vették, hogy Uri Rómában született, ott is él; elterjedt, hogy Rómában a zsidók mindent a boltokban vesznek, ez nehezen fért a fejükbe, de nem kérdeztek tőle ezen kívül semmit.

Azazhogy megkérdezték, beszélt-e a császárral.

Kicsit bizonytalanul ejtették ki a szót, és Urinak eszébe jutott, hogy talán nem is tudják, a mostani császárnak mi is a neve. De hát az ő szempontukból mindegy. Voltaképp a római zsidók szempontjából is mindegy. Császár, tehát császárkodik.

Mondta nekik, hogy nem beszélt a császárral, soha nem is látta, csak a szobrait.

Fejüket ingatták helytelenítőleg a júdeai parasztok.

A császár azért császár, hogy az alattvalóit ismerje, a panaszaikat meghallgassa és a jó tanácsaikat megszívlelje. És az is a dolguk a császároknak, hogy Isten helyébe ne lépjenek, és ne csináltassanak magukról szobrot, és a pénzre ne veressék rá a képüket.

Mondta Uri: de hiszen ők sem láthatták szemtől szembe a főpapot.

Az más. A főpap nem a császár.

De a helytartót se látták, erősködött Uri.

A helytartó csak helytartó, az nem számít.

Az a császár a ti császárotok is, mondta Uri. És ti se láttátok.

Nem a mi császárunk, hanem az övék.

Kiké?

Az edomitáké.

– Na és én, én edomita vagyok? – tette fel a kérdést Uri.

Ez nehezebb kérdésnek bizonyult, mint gondolták, két éjjel is kevés volt, hogy a végére járjanak. Mert hiszen emberformája van Theónak és zsidó, mint mi vagyunk, na de ott él a bűnösök között, akik Izraelnek ellenségei. Így hát maga is bűnös, mert tisztátalanok között él tisztátalanul.

Csakhogy most itt van. Itt nem bűnös vajon?

Itt nem bűnös, mert megtisztul közöttünk.

És ha visszamegy, akkor mi lesz?

Akkor megint tisztátalanná válik.

– Mindenki tisztátalan, aki a diaszpórában él, noha a vallását megtartja? – érdeklődött Uri.

Erről igencsak megoszlottak a vélemények, de a többség úgy gondolta, hogy igenis tisztátalan. Minden zsidónak ősei lakhelyén kell élnie, a Kánaánt az Örökkévaló adta nekünk, és a szétszóratás ellen 259mindenki a maga módján küzdjön. Ha élve nem is, de haló porában igenis térjen meg a Szent Földre.

Tanácsolták Urinak, ne menjen vissza Rómába, jó helyen van itt. Itt senki sem hal éhen, aki földet művel, lám, ő is kap napi két szelet kenyeret, pedig alig csinál valamit, már ne is haragudjék. És bort is ihat ingyen minden szombaton. Ha egyszer mégis megtanul szántani, napszámot is fog kapni, nem is keveset, és fél éven belül még sarut is vehet magának. Ha családot akar alapítani, megteheti, amúgy is benne van a korban. Van itt eladó lány rengeteg.

El ne mulaszd, figyelmeztették, hogy Engesztelés napján és a következő napokon, amikor Jeruzsálembe kell vonulni a sátrakkal – azt a hosszú ünnepet erről a környékről valamennyien végig ott töltik –, menj fel az Olajfák hegyére, mert ott az eladó lányok mindennap táncolnak ilyenkor, és zene is szól, és ott bárki kedvére válogathat közülük.

Nagyon szépen fel vannak öltözve ilyenkor a lányok, maguk varrják a fehér vászonruhájukat, és a környékbeli lányok is ott táncolnak ősz elején mind, sőt még azok is, akiket év közben otthon rejteget az apjuk, vagy mert csudaszép, és őrzi, mint a szeme fényét, vagy mert olyan iszonytatóan randa, hogy szégyelli. De a sátoros ünnepkor fent táncolnak ezek a lányok mind, a gyönyörűek is, a rútak is az Olajfák hegyén, és oda neked, Theo feltétlenül el kell menned. Nem fogsz ide feleség nélkül visszatérni, biztosíthatunk.

Igen megkívánta a júdeai békés éjszakában Uri, hogy lányokat nézegessen az Olajfák hegyén, amelyről nem tudta, hogy a börtöncellájához és az Antoniához képest merre is feküdhet, és válasszon magának közülük, és a házasélet kötelességének ne csak pénteken, de Isten minden egyes szent napján eleget tegyen.

Kérdezte, vajon ők az Olajfák hegyén választottak-e párt maguknak.

Ők nem, de sokan.

– Egyáltalán, kik nősek közületek? – érdeklődött.

Néhányan nősek voltak, a többség nőtlen. Sok pénz kell ahhoz, hogy valaki családot alapítson. De Theo megteheti, majd csak küld pénzt Edomból az apja.

Uri nem érezte tisztének, hogy a családja anyagi helyzetéről felvilágosítsa őket, úgysem értenék.

Kiderült: számos gazdag római zsidó családfő pénzzel támogatja az otthon maradott rokonokat, akkor is, ha sose láthatta azokat már az apja, a nagyapja sem. Messzire nyúló, láthatatlan családi pókhálók fonják be a Nagy Tenger partjait és provinciáit, és Uri már azon sem csodálkozott, amikor elmesélték, hogy Babilonból, a Parthus Bi260rodalomban élő tehetősebb zsidóktól is kapnak a közeli falvakban élő rokonok ilyen-olyan juttatást néha, olykor egészen váratlanul, s nem ritka, hogy a rokonsági fokot az évszázadok távolából a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudják már pontosan visszavezetni a mesterek, akiknek ezzel is foglalkozniuk kell, de mégis jön váratlan adomány a távolból.

Ezek között a műveletlen, éjszaka a termés felett őrködő, írástudatlan parasztok között Uri találkozott egy kivételes memóriájú csodaemberrel. A korát meg nem tudta volna mondani, Simonnak hívták őt is, mint a mágust, és a falut soha életében el nem hagyta. Megmaradt a fülében mindaz, amit valaha hallott, az emlékezete semmit ki nem tudott törülni magából, ilyennek teremtette az Örökkévaló, és a nyomorult sorsával meg volt elégedve teljesen. Alacsony volt, kopasz, pocakos, lusta ember, a szeme alatt nevetőráncok tömege, és bármiről került is szó, adomák sokaságát tudta magyarázatul melléje keríteni, a társak nem győztek nevetni. Simon nem szeretett virrasztani, de aratni sem szeretett, inkább nem evett napokig, vagy tallózott és a magvakat megpörkölte valahol. Családja nem volt és nem lakott sehol.

Simontól merte megkérdezni Uri halkan, ugyan mi is a neve ennek a falunak, amelynek a vendégszeretetét élvezi.

– Bethzacharia – mondta Simon.

Hiszen mondta az a púpos hivatalnok!

– Nevezetes falu ez – jelentette ki Simon, a hajléktalan. – Amikor a Hasmoneusok háborúztak, Mátyás fia, Júdás szövetkezett a rómaiakkal, és elfoglalta Jeruzsálemet, és új oltárt emelt; de Antiokhosz fia, Antiokhosz, ötvenezer gyalogos, ötezer lovas és száz elefánt élén Szíriából betört Júdeába, és elfoglalta Bethsurát, és lerombolta, itt volt közel, semmi se maradt belőle, és akkor pont itt, a hegyszorosban, ahol Bethzacharia fekszik, megütközött Júdással és a csapataival. És Júdás öccse, Eleázár kiszemelte magának a legnagyobb elefántot, amelynek, úgy vélte, a hátán Antiokhosz király ül, és megsebezte alulról a hasán az elefántot, és az összerogyott és maga alá temette. De az elefánton mégsem Antiokhosz ült, hanem egy közkatona, cselből. És a zsidók el is veszítették a csatát, és ezután foglalta el Jeruzsálemet Antiokhosz, de nem tudott vele mihez kezdeni, mert elfogyott az élelme, és visszakullogott Szíriába. De Júdás nem tudott élni a lehetőséggel, és egy másik csatában elesett, és a következő öccsét, Jánost is megölték…

– Mikor volt ez? – kérdezte Uri.

– Régen.

– Van nyoma a csatának?

261

– Van.

– Találtatok itt emberi csontokat, elefántcsontokat?

– Nem – mondta Simon, a hajléktalan. – Föld lett belőlük, fű lett belőlük, fa lett belőlük, árpa lett belőlük. Őket esszük azóta is, mi pedig élünk, ez a nyom.

Őrizte volna a kicsépelt árpát Uri az aratás végéig szívesen, de Jehuda mesternek a fülébe jutott, hogy Uri a többiekkel kedvtelve társalog, s hogy ne kérdezősködjék tovább, elrendelte, hogy Uri az őrködéssel hagyjon fel.

Így lett Uri madárijesztő.

Az rossz volt.

Nappalra osztotta be a felügyelő, nyilván nem a saját elhatározásából. Jó nagy mező volt Urira bízva, hogy a madarakat hajtsa el.

Álltak botokra eszkábált bábuk is a mezőn, de azokat a madarak megszokták, s mert a szél nem lebegtette őket, nem féltek tőlük.

Első nap Uri kitartóan szaladgált, ha madarat észlelt, a madarak odébbrebbentek, leültek egy fára, vártak. Amint Uri leült, a madarak leszálltak a mezőre magvat szedegetni. Uri loholt, a madarak felszálltak, leültek távolabb, vártak.

Még nem volt dél, és Uri már halálosan elfáradt.

Ült a learatott mezőn Uri, és nézte, ahogy a madarak táplálkoznak. Egészen közel merészkedtek hozzá, a pofátlanok, és ettek. Uri követ keresett és dobálgatta őket. Egyet se talált el.

A szomszéd mezőn is mozgott valami emberféle, elmosódó körvonalait Uri látta, felállt és odaszédelgett hozzá. Kicsi, talán hét-nyolc éves fiú volt azon a mezőn az eleven madárijesztő.

Neki parittyája volt, és körülötte vagy nyolc madárhulla.

Uri érdeklődött, hol lehet parittyát szerezni. A fiú megrémült, hogy el akarja venni az övét, Uri megnyugtatta, nem ez a szándéka. A fiú azt mondta, mindenki csinál magának.

– Mi lesz ezekkel a madarakkal? – kérdezte.

– Majd megeszik őket más madarak – mondta a fiú.

– Ezeket mi nem esszük?

– Ezek tisztátalanok.

A fiú indult, hogy újabb madár közelébe kerüljön a parittyájával.

Uri visszaballagott a saját mezőjére.

Miért gyűjti össze a leparittyázott madarakat? Kap értük egy-egy perutahot? Ellenőrzi ezt valaki?

Üldögélt, dobálgatta a madarakat, azok rá se hederítettek. Amelyik közelebb merészkedett, azt alaposan megszemlélte. Milyen randák voltaképpen. De milyen szabadok. Hevert aztán a földön, behunyta a szemét, várta, hogy jöjjenek és tépdessék a máját. Nem gondolta 262volna, hogy ezeket az élőlényeket ennyire meggyűlöli valaha. Nem is gyűlölet volt, hanem irigység.

Mondta este Jehuda mesternek, hogy ez neki nem megy, ő nem hétéves gyerek, adjanak más munkát. Jehuda mester komoran mondta, hogy gondolkozik róla.

Azt találta ki, hogy Uri rostáljon.

A felügyelő közölte a határozatot. Uri nem örült. Nehezményezte, hogy Jehuda mester ezt nem személyesen közölte vele, holott immár ott hált a mester csűrjében a székek és az asztalok között, ahol a mester segédei fűrészeltek és baltával csapdosták le a felesleget a fáról és csapolásokat, illesztéseket készítettek, és a mester be-benézett hozzájuk, dolgoznak-e egyáltalán, és bármikor szólhatott volna hozzá.

De hátha ez is kaland lesz. Ugyan nem tudta, hogyan kell rostálni, de az asszonyokkal addig keveset beszélt. Hátha mondanak ezt-azt ők is. Hátha érdekes lesz.

A rostálást nemcsak asszonyok, hanem fiatal lányok is végezték. Hajnalban kezdtek hozzá és napestig rostáltak. Drága a mécses, drága az olaj, éjszaka nem dolgoznak akkor sem, ha aratás van.

A szérűskert szélén folyt a rostálás. A magvak még a cséplés és a szellőztetés után is tartalmaztak hulladékot, ezért a „kevarah” következett. Kerek volt a rosta, az aljára rostokból készült hálót erősítettek; ültek a nők és keverő mozdulattal rázogatták; a magvak leestek a rések között, a hulladék ott maradt a felszínen, azt leszedegették, kikaparták, félretették, mert abból vagy takarmány lesz a szalmához keverve, vagy mozsárban törik meg, hogy a trágyához keverjék. A maradék pelyvát is félretették: az a tűzrakáshoz jó.

Minden hasznosul hát, amit az Örökkévaló az embernek adott, hogy hasznosítsa.

Ám ezzel nem volt vége, mert többször rostáltak, aztán a magvakat elszállították, s miután megőrölték – ezt is a nők –, finomabb rostára tették, úgy röcögtették, ez volt a szitálás.

Uri sose gondolta volna, hogy ennyit kell bajlódni a gabonával, amíg liszt lesz belőle.

A nők épp csak felpislantottak, amikor a felügyelő hozzájuk vezette Urit, és mondta, neki is adjanak egy rostát, aztán rostáltak tovább.

Uri megemelte a rostát, nehezebb volt, mint gondolta, és nézte, hogyan csinálják a nők.

Nem valami szépek, ezt megállapította, noha a fejükre kendőt borítottak, hogy ne süsse meg őket a Nap. Dúdoltak a nők rostálás közben önfeledten, kicsit hajladoztak is ültükben, és szedegették le a rostáról a szemetet, félreszórták, újabb adagot mertek a tenyerükkel a rostára, köröztek vele, rázták, a szemetet megint leszedegették…

263

Borzalmas munka, jött rá Uri. Naphosszat ezt csinálni, ebbe csak beleőrülni lehet.

Vagy őrültek voltak a nők, vagy hozzászoktak kicsi koruk óta; csinálták zokszó nélkül, dudorászva, és csak kora délután hagyták abba, amikor megjött az ebéd: az a két vastag szelet árpakenyér, amit a szolgák, mielőtt átnyújtották volna nekik, belemártottak a borecetbe.

Korsóban vizet is hoztak, egymás után meghúzták, a korsót letették, hogy majd később is igyanak belőle.

Urit a vízzel nem kínálták: férfi.

Uri elfogadta az ecetbe mártott kenyeret, az ecet mégiscsak jó a szomjúság ellen, ismerte fel.

Addigra már úgy érezte, leszakad a válla, a felső karja, és szétmegy a dereka. Az üléstől elzsibbadt a lába, nem is érezte már.

Fogait összeszorította, napnyugtáig szótlanul szenvedett és rostált.

Góliátok ezek a nők, ő meg közöttük Dávid, akinek nem jutott parittya. Egy rostáló Dávid. Nem lenne csoda, ha kinevetnék még ezek a nők is.

A nők körül nagy kupacba gyűltek a magvak, és másik kupacba a szemét; Uri körül kicsi volt mind a két kupac.

Vörös volt a lehanyatló Nap, amikor a nők abbahagyták. Abbahagyta Uri is. A nők zsákokba lapátolták a magvakat, a szemétre a szélein megcsomózott vászonlepedőt dobtak, hogy ne fújja el a szél. Uri nem tudott lapátolni, felkelni is alig. Rosszabb volt a rostálás, mint bármi, amivel korábban nyaggatták.

Nem szóltak hozzá egész nap, és egymáshoz se nagyon, férfi került közéjük.

Uri hazatámolygott a csűrbe és elvágódott. A vacsoráját nem kapta meg, mert addigra aludt.

Ki kell bírni, gondolta, amikor másnap hajnalban a szérűskert felé indult, miután Jehuda mester egyik segéde felráncigálta. A reggeli felől érdeklődött. A segéd, pattanásos képű kamasz, gúnyosan vigyorgott. Majd odakint, a nők között.

Gyűlöl engem. Ugyan miért? Jobb munkát végez, mint én. Mit számít itt, hogy római polgár vagyok?

Eltűnődött, ugyan mit szólna az a temérdek római proletár, ha az élelméért naphosszat rostálnia kellene. Bizony fellázadna mind, belebukna a császár.

Megkapta a rostáját, leült, tenyerével belemert a magvakba, a rostára szórta és rázogatni kezdte.

Nyilallt a még mindig sajgó jobb válla, a lábai zsibongani és fásulni kezdtek azonnal. Kora reggel volt. Mikor lesz itt este?

Rostált Uri csikorgó fogakkal, és azt kérdezte magától, ugyan miért 264kell neki minden megaláztatást szó nélkül eltűrnie. Más az ő helyében réges-régen fellázadt volna. Fellázadni, helyes. De miben állhat itt a lázadás?

Meg kéne szöknöm, gondolta.

Azt tudta, honnét. De hová?

Rómába, vissza? Ugyan miképpen?

Egyedül bolyongva, bárki támadásának kitéve?

Elfogják, Jeruzsálembe viszik, börtönbe csukják.

Mit és miért mértél rám, igazságos Örökkévaló?

Valószínűtlen, hogy idegen nők között ül Júdeában és egy buta, kerek tárgyat rázogat naphosszat, csak mert azok is rázogatják.

Azon vette észre magát, hogy dudorászik.

Ezek a nők naphosszat imádkoznak! És már imádkozom én is!

Meglepte a felfedezés.

Ebből vannak a zsoltárok talán. Ebből a borzalmas rázogatásból. Szótlanok lehettek a zsoltárok eleinte, csak később szerezhettek hozzájuk szöveget. Az Örökkévaló, az Egyetlenegy a szavakat nem érti, a kántálást viszont meg kell hallania. Kötelessége ez az Örökkévalónak, ha egykor szövetséget ajánlott a népnek. Én, gondolta Uri, aki az Örökkévaló népének tagja vagyok, e szövetségnek eleget teszek, mert napról napra megújítom. Tegyen eleget most már Ő is.

– Nem így kell – hallotta meg.

Hangja szerint idősebb nő szólt hozzá, az arcát nem látta, a kendő eltakarta.

– Hanem hogyan?

– Körkörösebben.

A nő folytatta a rostálást, Uri figyelte. Széles mozdulatokat végzett a nő, és a magvak a rosta egész terjedelmében lepotyogtak. Uri lenézett a lába elé. Kicsi volt az ő kupaca, mert a rostája közepéről bírtak csak a magvak lehullni. A nő lába előtt lévő kupac alapterülete valóban nagyobb.

Uri felnyögött.

Még nagyobb erőfeszítésre van hát felszólítva, holott így is leszakad a karja. Ezeknek a nőknek cirkuszban a helyük, ezek még az oroszlánokat is megfojtanák, a gladiátoroknál sokkal ügyesebben.

Uri letette a rostát.

Ült, mozdulatlanul.

Nem vagyok rabszolga, gondolta. Ha rabszolgaként tartanak, döfjenek le. Ebből elég.

Oldalra sandított. A nők rázták a rostát. Ebből lesz a kenyér, amivel élünk, ebből lesz az áldozati tészta, amivel a Mindenható él, amikor ünnepek idején az oltáron elégetik és a füstje felszáll, Hozzá.

265

Megkordult a gyomra, eszébe jutott, hogy késve ért a szérűskertbe, és nem kapott reggelit. Körülnézett. Nincs nyoma, hogy a nők kaptak volna, sehol semmi ételmaradék. Később hozzák.

Elszégyellte magát.

Ezek a nők, ezek is Isten teremtményei, akárcsak ő. És rázzák a rostát, és nekik is leszakad a karjuk, de rázzák. Borzalmas az életük. Erről éjszakánként a lustálkodó, el-elszendergő gabonaőrök, akikhez pár napig kivételezettként tartozott, nem beszéltek. Miért nem beszéltek erről?

Felvette a rostát. Tenyerével belemert a körötte heverő magszőnyegbe, a rostára szórta és rázogatni kezdte.

Dudorászott.

Hallja Isten, mit teremtett. Nézzen le és lássa meg és szégyellje el magát.

Nem könnyű megragadni a pillanatot, amikor egy közösség befogadja az embert. Utólag persze már lehet tudni, hogy befogadták, csak a döntő mozzanatot nehéz rekonstruálni. Uri arra tippelt, az volt ez a pillanat, amikor a rostát a második napon, miután dacosan letette, megint felemelte.

Nőiesítették voltaképpen.

Eltekintettek attól, hogy az Örökkévaló férfinak teremtette, vagyis ellenségnek. Némbernek tekintették attól kezdve, maguk közül valónak.

Rabszolgának.

Uri azonban tévedett, akkor még nem fogadták be, csak másnap.

Az történt akkor hajnalban, hogy Uri derék- és vállfájdalmaktól gyötörve, fogait összeszorítva nekikezdett a rostálásnak, rostált, rostált, és valahogy még rosszabbul ment a dolog, mint az előző napokban: alig maradt szemét a rosta hálóján, annál több lent, a magvak között. Uri kétségbeesve rázta körkörösen azt a nyomorult eszközt, és nem haladt.

Mellette az asszonyok, a lányok annyira a munkájukba mélyedtek, hogy még csak nem is dudorásztak. Rázogatták a rostát, de csöndben.

Urinak gyanús lett ez a csönd. Kutatva nézett rájuk, de az arcukat most még jobban elfedte a kendő, amit a fejükre borítottak. Uri felnézett. Alacsonyan állt még a Nap, meleg volt, de nem hőség. Semmi értelme, hogy a lányok és az asszonyok a kendőt reggel a fejükre borítsák. Ő a köntösét borította előző nap a fejére – a köntös vedlett 266volt, Jehuda mester adta neki –, de késve, addigra a kopaszodó feje búbja leégett.

Uri az ölében tartott rostára nézett. Felemelte, közel a szeméhez.

A rostokból font háló mintha megváltozott volna: nagyobbak lettek a lyukak. Uri alaposan megvizsgálta, ugyan mitől látszik ez így. Felfedezte, hogy minden második rostot eltávolítottak, sőt néhol kettőt is egymás mellől. A rostok a kerek, hajlított falemeznek az oldalához voltak ékelve, az ékek ott maradtak, de némelyiket meglazították és a szálakat kihúzták.

Átmegy ezen a rostán minden szemét, hiába dolgozott volna vele.

Felnézett. A nők a munkájukba mélyedtek.

Uri felnevetett. Egyre harsányabban kacagott. Valaki vagy valakik az éjszakájukat annak szentelték, hogy kiszúrjanak vele. Megképzett előtte ama szorgos asszony, aki azért virraszt, hogy a szálakat kihuzigálja, ahelyett hogy kialudná magát, s talán mások is jelen voltak és lelkesen nézték és még tanácsokkal is ellátták, hány szálat húzzon ki; ne csak minden másodikat, juthatott valamelyikük eszébe. Ekkora figyelemre nemigen méltattak még életemben, gondolta Uri, és röhögött.

Egyszerre nevetni kezdett az összes lány és asszony. Voltak vagy három tucatnyian. Boldogan kacagott az egész társaság.

Akkor egy asszony feltápászkodott és Urihoz vitt egy jó rostát. Uri megköszönte, elvette, megvizsgálta, jó-e, jó volt, nagy nehezen abbahagyta a nevetést és dolgozni kezdett.

Napokkal később ebédidőben Uri megkérdezte, mi történt volna, ha nem nevet a tréfán, hanem a felügyelőhöz rohan és beárulja őket. Rossz sorod lett volna közöttünk, hangzott a válasz.

Kedves, ősz asszony volt a válaszadó, ráncos volt az arca, de szép, különösen a mélykék szeme; Uri igen sajnálta, hogy nem fiatalabb húsz évvel, vagy ő nem öregebb annyival, mert szép pár lehettek volna ők ketten, de hát az Úrnak nem ez volt az akarata, legyen áldott.

Aznap tehát Uri rostált tovább, délben azonban, amikor az ebédet rágták, az idősebb nők mind fogatlanul, az öregasszony azt mondta Urinak:

– Nincs értelme, hogy rostálj velünk, Theo. Elvégezzük mi a te munkádat. Inkább szórakoztass minket valamivel.

– Jó – mondta Uri –, de mivel?

– Mesélj nekünk – mondta az asszony.

– Miről meséljek? Nem történt velem semmi érdekes.

– Ne is magadról mesélj – mondta az asszony –, hanem a világról meg a túlvilágról.

Uri eltűnődött. A világról csak-csak mondhat valamit, de a túlvilágról?!

267

– Nálunk Edomban – mondta – az emberek nemigen foglalkoznak a túlvilággal… Nem tudunk róla semmit.

– Tudnak róla mások – mondta az asszony. – Vannak itt tekercsek, csak mi nem tudjuk elolvasni őket. Az emberek silabizálják, de nincs idejük, fáradtak estére, amikor olvashatnának, befordulnak a falnak és horkolnak. Azt mondják, te tudsz olvasni. Olvasd fel nekünk ezeket a tekercseket, és mi közben dolgozunk.

– Na és ezt szabad? – érdeklődött Uri.

Többen is hangosan kiabálták, hogy nincs megtiltva, tehát szabad. Elvégzik ők Uri munkáját, a felügyelő nem emelhet kifogást.

Uri boldogan ráállt az alkura. Nem gondolta volna, hogy ebben az Isten háta mögötti faluban még tekercsek is vannak. Ugyan mifélék lehetnek?

Aznap még rostált, de másnap reggel az egyik asszony vastag tekercset nyomott a kezébe. Évekkel ezelőtt hagyta a faluban egy vándorpróféta, akit Jehuda mester sürgősen elűzött, mert pont olyasmiket hirdetett, mint maga Jehuda mester, ha megszállja az ihlet. Mondta az asszony: próbált olvasgatni belőle egykor rövid részeket a férje, de megunta, nehezére esik az olvasás, és azóta sem lehet rávenni, hogy folytassa. Pedig arról szól, ami a leginkább érdekel mindenkit, hogy mi lesz velünk a halálunk után.

Sok kézen átmehetett már a tekercs, a pergamen szélei letöredeztek, Uri óvatosan vette a kezébe, lefújta a rostáját és abba helyezte.

– Kezet szeretnék mosni – mondta. – Nem akarom bepiszkítani.

Két nő is ugrott, az ivóvizet tartalmazó korsókat hozták, hogy abból öntsenek vizet Uri kezére. Nagy dolog volt ez, ivóvíznek szűkében voltak, nagy a tudásszomjuk ezeknek a nőknek, nagyobb, mint a testük szomja. Uri kérte, óvatosan csorgassák a vizet, lassan és keveset. Így mosott kezet.

Mocskos volt a tunikája, a kezeit abba nem törölhette, lengette és fújta, hogy úgy száradjanak meg. Amikor szárazak lettek, óvatosan kivette a tekercset a rostából.

Ült a földön, ölében a lefújt rosta, kezében a tekercs. Nem volt annyira vaskos, mint a Tóra, de volt annyira vastag, mint Ovidius rövidebb, ám így is terjedelmes művei. Nem pálcára vagy husángra volt tekerve, csak önmagába. Bal öklét belefúrta a tekercs üres közepébe, jobb kezével pedig óvatosan, finoman húzta jobbra a lapot, csak annyira, hogy az első oldalt, amelyen két oszlopba írt a másoló, fel tudja olvasni. Nézte a szöveget: fejjel lefelé állt, és görögül volt. Visszatekerte, immár a jobb öklét fúrta a tekercs üregébe, és bal kézzel húzta ki; mikor a bal karjára tekeredett volna a tekercs, alul fogta 268meg a mutató és a hüvelykujjával, és úgy húzta óvatosan, gyöngéden tovább, hagyva, hogy baloldalt tekeredjen önmagába.

Eleinte lassan, akadozva olvasott, hozzá kellett szoknia a betűkhöz, a kihagyásokhoz, a nyelvezethez, amely görög volt ugyan, de régi, és héber szavak is elő-előfordultak benne, megnehezítve az olvasást. A görög szöveg szerzője héberből fordíthatta le, és ami szót nem tudott, azt beírta az anyanyelvén. A negyedik-ötödik oldalhoz érve szinte már hozzá is szokott. Amit nem tudott kibetűzni, azt kitoldotta a képzeletéből. Ha a következő mondatok a találgatásának ellene mondtak, visszament, és megint felolvasta magának, és megint arámira fordította, ahogy éppen bírta. A rostáló nők nem tettek szemrehányást, amiért visszaugrik a szövegben és pontosít. Örültek, hogy lelküket és testüket őrlő munkájukat a felolvasás feledteti.

Hénokh könyvét tartotta a kezében Uri, mint az első mondat olvastán megállapította.

Hallott már e tekercs létezéséről, de Rómában egyetlen példány sem volt belőle senkinél, vagy ha volt is, nem vallotta be, ilyesmit pedig a római közkönyvtárak sose gyűjtöttek.

„Hénokh, Matuzsálem atyja, megáldja azon Kiválasztott Igazakat, kik majdan a Szomorúság Napján jelen leendnek, midőn minden istentelen bűnös az útból félretakaríttatik…”

Hénokh Matuzsálem atyja, mint a Teremtés ötödik könyvében áll, és pontosan 365 évig élt. Járed volt az atyja, aki 162 évet élt. Isten úgy szólította magához, hogy Hénokh talán meg se halt, akárcsak Illés, akiért tüzes szekeret küldött, mert Hénokh is anélkül ment fel a mennybe, hogy meghalni látta volna bárki. Az ő fia, Matuzsálem 187 esztendeig élt, ő lett Noé nagyapja. Így áll a Tórában, és ezt a részt is felolvassák minden zsidó imaházban minden egyes évben valamelyik szombaton, amikor rákerül a sor, de mindenképpen ősszel, nem sok héttel azután, hogy a Tóra olvasását befejezvén ünnepélyesen azonnal újrakezdik, mert ez a rész a Teremtés könyvének elején található.

Segítette Urit a fordításban, hogy náluk is a Septuaginta volt használatos, a Tóra Alexandriában készült görög fordítása; náluk Rómában nem kellett a nép nyelvére fordítani a Tórát, mert a görög Tórát ismerte mindenki, és héber Tóra elvétve akadt csak egy-egy háznál. A Tízparancsolat azonban a mezuzában, amit az ajtófélfára akasztottak, meg az imaszíj dobozában lévő kicsiny tekercs mindig héberül volt írva.

269

Uri rájött, eddig nem tűnődött el, hogyan is élhet valaki 365 évet, pontosan annyi évet, amennyi nap van egy évben a római időszámítás szerint. A többi zsidó sem igen akadhatott fenn ezen a számon. Így áll a Tórában, és ha mese is, igaz mese, nem kell gondolkozni rajta.

„A Nagy Szent kivonuland lakhelyérül, s a Világnak Istene a Sinai Hegyre lépend fel majd onnét, és Seregével együttesen láthatóvá vál, és félni fogja minden ember, és az őrtállók megremegnek. A Föld teljességgel szétzúzandik majdan, és mindenek elvesznek, mik rajta találhatóak, és ítélet tartatik mindenkinek felette. Az igazakkal azonban Békét kötend Ő, és oltalmába veendi a Kiválasztottakat…” – olvasta Uri kínlódva, s bár a rostáló nők nem kértek helyesbítést, újra lefordította a kezdő passzust, hogy értelmesebb legyen.

Nem vehette észre, küszködvén, hogy nem a szavak értelme, hanem mély, szép zengésű basszbariton hangja, az értelem nélküli zene az, mely a nők munkáját áldásosan megsegíti, elméjüket andalító melegségbe bugyolálván: egy férfi hangja! aki ugyan félig-meddig gyerek még, de a hangja mégis a férfié, és nem a rostáló nők örökös csipogása.

Olvasta és fordította rögtönözve Uri, ami írva állott, az „Angyalokról szóló Könyvet”.

„Minekutána az emberek fiai megsokasodának, ama napokban szép és kellemetes leányaik születtek nékik. És midőn az Égnek szülöttei, az Angyalok megláták őket, vágyra gerjedének irántuk. Szemjasza vala a vezérük. Voltanak kétszázan, és összeesküvének vala átokkal. És Járed napjaiban felhágának a Hermon Hegyének csúcsára, és azért is Hermon e csúcsnak a neve, mert rajta tevék az esküt. És vezéreik voltavak Szemjasza, Urakib, Arameél, Akibeél, Tamiél, Ramuél, Denél, Ezekeél, Szarakujal, Azazél, Armersz, Batraal, Anani, Zakebe, Szamszafeél, Szartaél, Turél, Jomjaél, Araszjaél, ezek voltanak az ő fő-fő dekarkháik…”

Uri megállt. A nők rostáltak tovább ringatózva.

Uri megkérdezte, értik-e, mi az, hogy dekarkha, ami így állt a szövegben, és ő nem tudta arámira fordítani. Nem értették. Uri körülírta: tízes csoportok vezetői a nevezettek. A nők megadóan bólogattak, és várták, folytassa. Nem úgy tűnt, mintha a szöveg pontos megértésére vágytak volna. Mesét akartak hallani, a mesét nem kell pontosan érteni.

Uri megzavarodott, pontosan szeretett volna fordítani, ha már. Érezte, valami más van itt közte és a nők között, mint egy mese fordítása, de belegondolni félt, hát folytatta.

„Ők és a többiek feleséget vevének maguknak egyet-egyet, és ki270okíták őket a varázsolásra, az átokra, a gyökerek vagdalására, hogy a gyógyerejük titkát vélük megosszák. És teherbe esének azok a nők, és háromezer rőfnyi óriásokat szültenek, akik felemészték, miket az emberek szereztek. S midőn az emberek már semmit sem bírának adni nékik, szembefordulának az emberekkel és felfalák őket. Az emberek pedigleg madarakkal, állatokkal, csúszómászókkal és halakkal kezdének üzekedni, és felfalák egymás húsát és megivák egymás vérét…”

Uri megállt. Felnézett. A nők rostáltak, várták a folytatást. Nem látszott, hogy megrendültek volna ennyi szörnyűségtől. A mesében előforduló szörnyűség nem az életé. Az életben nemigen isszák egymás vérét az emberek, ám elképzelni pompásan képesek.

Uri folytatta.

„Azazél megtanítá az embereket, hogyan s miként készítsenek is vágókéseket, fegyvereket, pajzsokat és mellvérteket, és megmutatá nékik a fémeket, a megmunkálásukkal egyetemben, és a karpereceket, az ékszereket, meg a szemfestéknek a használatát, a szemhéjaknak a csinosítását, a drágaköveket, a festékeket…”

A nők felélénkültek és tudakolták, ugyan mifélék is ezek a szerek, de Uri kíméletlenül folytatta.

„Istentelenség, fajtalankodás, tévútra kerülés, az ösvények romlása. Szemjasza tanítá meg a ráolvasásokat, a gyökerek elvagdalását, Armarosz a ráolvasások feloldását, Barakél a csillagvizsgálást, Kokabeél az asztrológiát, Ezekeél a felhőknek az ismeretét, Arakiél a Földnek a jeleit, a morgását, Szamszafeél a Napnak a jeleit, Szeriéi a Holdnak a jeleit, és az emberek az Égig kiáltozának akkor és azontúl…”

Uri felnézett, a nők várták a folytatást, és rázogatták a rostájukat megadóan.

Nem valami ihletett, tehetséges szerző eszkábálta össze ezt a könyvet, Hénokh könyvét, gondolta. Arra sem emlékszik, kiket említett előbb a tízes csoportok élén. Folytatta a fordítást, ezt kérték tőle, és ez jobb, mint rostálni vagy szitálni.

„Mikhaél, Uriél, Rafaél és Gabriél letekintének az Égből, és láták a sok véreket és igaztalanságokat, és szóltanak az Úrnak. És erre az Úr elküldé Uriélt, menne egyenest Lámekh fiához, üzenvén általa: »Rejtőzz el, rejtőzz, küszöbön a Vég, az Egész Föld alászálland és Vízözön készül, hogy az Egész Földet elárassza. Meneküljön, aki bír, hogy ivadéka fennmaradna a Világ minden Jövendő Nemzedékeként«.”

Uri megállt. Uriél az ő beceneve. Megrázta, hogy leírva látta. Egyszerre több köze lett a szöveghez. Remélte, felbukkan még a neve. Folytatta.

271

„És Rafaélhoz így szólott az Úr: »Bilincseld meg Azazélt a kezénél és a lábánál fogva, és vessed a Sötétségre, csinálj neki egy lyukat a sivatagban Dudaélnál, és vessed beléje. Örökkön ott kelletik lakoznia, és arcát a Sötétséggel takard be, nehogy Világot lásson. És azonban a Nagy Ítélet Napján a Tüzes Tóba kelletik vetni őt. És gyógyítsd meg a Földet. Az Egész Föld meg van romolva. Azazél tanításának a hatása ez, és ezért az összes bűnt néki rovom fel.«”

Uri felnézett. Nem értette a szöveget. A nők inkább érthették, mert szorgosan rostáltak és várták a folytatást. Magasan állt a Nap, a nők fejét okkal fedte a kendő. Uri fejét égette a Nap, ajka kiszáradt. Csönd volt. Az egyik nő felnézett, levette a saját kendőjét és Urinak adta.

– Megszúr a Nap – mondta neki Uri.

– Köntösömet húzom a fejemre – mondta a nő, és úgy is tett. Uri hálásan a fejére tekerte a kendőt, és folytatta az értelmetlen szöveg olvasását. Még mindig jobb, mint rostálni.

„Szóla pedig az Úr Gabriélhoz: »Ronts rája a fattyakra, a kivetettekre, a szajhák ivadékaira, töröld ki az őrtállók fiait az emberek közül, és ereszd őket egymásnak, hogy harcban semmisítenék meg kölcsönösen egymást«. Mikhaélhoz pedig ígyen szóla az Úr: »Menj és kötözd meg Szemjaszát és minden társait, kik az asszonyokkal keveredtek. Ha fiaik agyonütik egymást, meglátják majd fiaik pusztulását, és akkor kötözd meg őket hetven emberöltőre a földnek a dombja alá, míg be nem következend a Végítélet.«”

Egész nap olvasott és fordított Uri, és egész héten át mesélte a tekercset, amelyet esténként a tulajdonosa visszakért és reggel megint odaadta, és amikor Uri zúgó fejjel a végére ért, a nők azt kérték, olvasná fel újra, de most jobban igyekezzék.

Újrakezdve a tekercset Uri a régies fordulatokat köznapibb arámira igyekezett fordítani. Nagy volt a nők csodálkozása, hogy egy tekercset többféleképpen is lehet olvasni, ők az akadozó első olvasásból emlékeztek erre-arra, és azt kérték számon ismét. Uri igyekezett megmagyarázni, hogy ez a szöveg nemzedékekkel korábban íratott, s hogy közben a görög nyelv is változott, s nyilván az arámi is, de ezt nem értették: ők ezt a nyelvet kapták a szüleiktől, azok is a maguk szüleitől, ez ugyanaz a nyelv. Uri nem erőltette a dolgot, inkább hagyta, hogy elterjedjen a faluban a híre: csudaember ez a Theo, elsőre tud jól olvasni, de másodikra nem.

A rostáló és szitáló nők – addigra már szitáltak is, ami a rostálás utolsó fázisa, az már az őrlés után következik, a malomból hozzájuk szállították vissza, és csak a frissen csépelt gabonát rostálták, ahogyan éppen érkezett – másodszorra mégiscsak jobban élvezték a mesét, és amikor Uri a végére ért, kérték, olvasná fel harmadszorra 271is. Addigra a felügyelő odaszokott hozzájuk, eleinte csak gyakrabban kereste fel őket, mintegy a munkát ellenőrzendő, a végén már ott ücsörgött közöttük és izgatottan hallgatta Hénokh kalandjait. Uri sejtette, hogy e fejleménynek a szántó férfiak örülnek, és szolgálatát alkalomadtán meg is hálálják, mert a jóvoltából ezekben a napokban a botozástól mentesültek.

Még valami történt.

Egyik nap Uri mellett egy fiatal, törékeny lány rostált, Uri észlelt valami sugárzást, de nem figyelt fel rá, estefelé azonban a kicsi lány levette a kendőt a fejéről, és Uri mellkasába mélységes, zsibongó fájdalom állt bele. Ilyen szépet még nem látott. Ovális arcocskája volt a lánynak, sűrű, fekete szemöldöke, szénfekete, hosszú haja, sötétbarna szeme, kicsi orra, szépséges ívű ajka, karcsú karja, vékony csuklója, hosszú, vékony ujjai, Uri felkönyökölt és megbabonázva nézte. A lány megérezte, ránézett a fekete szemöldöke alól diadalmasan és elnevette magát.

Uri megszégyenülve elfordult. Egész bensőjét égette a látvány. Dühös lett, mert utólag élesen emlékezett, hogy a kicsi lány egész nap őt babonázta. Most miért tesz úgy, mintha eddig észre se vette volna!?

Álmatlanul forgolódott Uri éjszakánként, a testét a munka nem törte már össze. Aludni szeretett volna, nem tudott. Félálmában Hénokh könyvét élte újra.

Nem rossz ötlet, tűnődött, hogy a nők, valahányszor gyermekük születésének örülnek, rögtön lássák meg e gyermekek csúf halálát, és előre gyászolják el őket sóhajtozván, és hiába kérjenek irgalmat a számukra.

Szép, hogy Hénokh szíve az emberekkel keveredő őrangyalokon megesik, és elvonul a Dán vize mellé és az Istenhez bocsánatért esedező levelet ír a nevükben. Az pedig már-már homéroszi, gondolta Uri, hogy e kérvényt az Úr színe előtt addig olvassa, amíg el nem alszik – nem az Úr, hanem a kérvény szerzője, maga Hénokh! Valaki az Úr elé kerül, a kérvényét olvassa fel, és közben elalszik!

Álmában Hénokh látomást lát, apokalipszist, ez szintén jó, gondolta Uri, és látta maga előtt a betűket, amelyeket immár kétszer felolvasott, de még inkább azt a jelenetet színesen és mélységében is élesen a szöveg mögül, amit a szerző is látott eszerint, Urihoz hasonlóan képszerű gondolkodással bírván.

Felhők hívják és köd szólítja Hénokhot, és villámok futása űzi és hajtja és szelek szárnya emeli fel, és így jut fel az égbe. Kristálykövekből épült fal elé ér, belőle lángnyelvek csapnak ki. Belép Hénokh a lángnyelvek közé és egy kristályból épült palotához ér, falai kristálypadozathoz hasonlók, és az alapja is kristály. Teteje csillagok és 273villámok pályájából van szőve, és tüzes kerubok nyargalásznak rajta, és tűztenger veszi körül, és kapui lángolnak. Belép Hénokh a palotába, mely forró, mint a tűz, és hideg, mint a hó. (A tekercs szerzője északabbra is megfordulhatott, gondolta Uri földhözragadottan, mint Palesztina földje.) A palotán belül másik, lángnyelvekből épült palota áll, és abban áll a trón, egy tüzes karika, mely Napot és lángkerubokat formáz. Eme trónuson ül a Hatalmas Fenség, ruhája ragyogóbb a Napnál és fehérebb a hónál. Ebbe a palotába már angyal sem léphet, test Őt nem láthatja. De tízezerszer tízezren állnak a parancsait lesve Őkörötte, aki bármit megtehet.

Hénokh is ott áll, és az Úr szidalmazza neki az elfajzott angyalokat, akik emberasszonyokkal keveredtek. És mondja: „A Menny szellemeinek a Mennyben van lakhelyük, és a Föld szellemeinek, kik a Földön születtek, a Földön van a lakhelyük. Az óriások szellemei gonosz dolgokat fognak művelni, és romlást okoznak mindvégig, amíg a Nagy Végítélet napja el nem közelg.” És üzeni az Úr nékik Hénokh által: „Nem lesz nyugodalmatok!”

Ennyi állt a Mennyről a tekercsben.

Uri töprengett, mit tudna még ehhez hozzátenni, de nem tudott. A Menny eszerint nem nagyon érdekes.

Annál érdekesebb a Föld és az Alvilág.

„Tovább vittek engem egy helyre, ahol az ott található dolgok olyanok, mint a lángoló tűz, és ha akarják, emberként jelennek meg.”

Pontosan emlékezett erre a mondatra Uri, elsőre is jól fordította le, és elgondolkozott.

Az ember mint láng, nem rossz. Az ember mint dolog, nem rossz. Dolgok emberi alakot öltenek, ha akarják. Ilyet sem a görög, sem a római költészetben nem olvasni. Tudott valamit az emberről az, aki ezt leírta. Platón örült volna, ha hallja, netalán a filozófiáját felül is vizsgálta volna.

Én is lángoló tűz vagyok, gondolta. Ki tudja, miféle dolgok öltöttek emberi alakot bennem.

„Láttam a nagy folyamokat és eljutottam a nagy folyóig, ahol minden test vándorol.” Miféle folyó, miféle vándorlás? Mi az, hogy minden test? Emberek teste?

„…Láttam egy mennyei tűzoszlopokkal telt, mély szakadékot, és láttam, hogy alattuk tűzoszlopok hulltanak le, sem mélységüket, sem magasságukat nem lehetett lemérni. Ezen szakadék mögött láttam egy helyet, amely fölött nem vala égboltozat, sem szilárdan összeillesztett föld, sem víz alatta, madár sem, hanem puszta és iszonyatos hely volt. Ott hét olyan csillagot láttam, mint a nagy, égő hegyeket. Ezt mondá az Angyal: »Ez az a hely, ahol Ég és Föld véget ér, ez a csil274lagok és a Menny seregének a börtöne. A csillagok felkelésük idején áthágták vala Isten parancsát, mivelhogy nem időben jöttek elő, erre megharagudék reájuk és tízezer évre megkötözte őket mindaddig, míg bűnük meg nem bocsáttatik…«”

Szép ötlet, hogy a vonakodó csillagokat megbünteti az Úr.

„…Nagy, tágas tér volt a hegységben, körötte a merev sziklák lefelé és oldalra terjedtek, három közülük sötét, egy világos, vízforrás a közepén, s mondá nékem Rafaél: »Ezen üregek azért vannak, hogy ide térjenek meg a megholtak lelkeinek szellemei, s itt legyenek Ítéletnapig.« S épp egy halott emberfiának a szelleme rítt, hangja az Égig hatolt. Rafaél mondá: »Ez ama szellem, mely Ábelből jött ki, akit Káin agyonüte vala, és addig rí, amíg Káin utódai el nem lesznek törölve a Föld színéről«…”

Ríhat még egy darabig, gondolta Uri.

Hénokh eljut az Igazságosság Kertjébe. Sok fát lát ott, nagyok, szépek, jó illatúak, s látja a Tudás Fáját, melynek gyümölcséből a szentek esznek, s általa nagy bölcsesség birtokába jutnak. Magyarázza Hénokhnak a kísérője, Rafaél, hogy ez ama fa, melyből ősapád és ősanyád eve, és felismerék, hogy meztelenek, s ki is űzettek eme kertből rögvest.

Félálomban hevert Uri, sok hónapja először jutott betűhöz, a fordítás felizgatta.

Amióta élni kényszerült, már-már nem is hiányzott a szellemi erőfeszítés, s most ebben az Isten háta mögötti faluban egyszerre egy látomásos, ősi tekercs görögül. Különös e véletlen. Mintha az Úr az eredeti pályájára vezérelné vissza.

Ennyire alaposan még semmit sem olvasott el. Nincs sok tekercs Júdeában, a Tóra van és néhány zsoltáros tekercs, ám ezek itt mélyebben hatnak, éppen mert nincsen más. Minél szűkebben mérik, annál hatékonyabb az írás.

Amióta felolvasóként alkalmazták, rosszul aludt.

De most azért sem bírt elaludni, mert a kicsi lányt látta, a bájos arcát, a vékony nyakát, a szemöldöke az orra fölött majdnem összeért, a karján sötét pillék voltak, szinte szőrös volt a karja, mégis nő volt mindenestül! Uri nyögött, a belsejét forrongó üresség izzasztotta. Irtóztató, boldog fájdalom.

Reggel elgyötörve kelt fel. Újra végigfordította a tekercset a nőknek, ma hát megint rostálnia kell?

Sajnálta, hogy nem hosszabb a tekercs.

Az Örökkévaló megkönyörült rajta: ott volt a tekercs az asszonynál, és kérték, olvasná fel megint, de attól a résztől kezdve, ahol a Felkent eljöveteléről van szó, mert azt igen megszerették.

275

Uri hálaimát rebegett, összehunyorított szemmel a kicsi lányt kereste, nem látta. Sóhajtott, és elmondta ismét a Bölcsesség Látomását, melyet Hénokh látott, aki Járed fia, aki Mahalalél fia, aki Kenan fia, aki Enos fia, aki Szet fia, aki Ádám fia. Újraolvasva és újrafordítva fölfedezte, hogy ez a rész újabb keletű lehet, mint a többi, mert ebben csak görög szavak álltak, héber nem keveredett közéjük. Talán nem is egyetlen szerző műve ez az egész.

Uri amúgy is zengzetes hangját tovább mélyítvén szinte turbékolva olvasott, személyesen a kicsi lánynak, aki nem is volt jelen.

„Midőn az Igaz megjelenik ama Kiválasztott Igazak előtt, kiknek műveit megőrzi a Szellemek Ura, és fény ragyog a szárazföldön lakozó kiválasztott igazaknak előtte – és hol lészen akkor a bűnösök lakása, hol lészen nyughelyük azoknak, kik a Szellemek Urát megtagadták? Jobb volna nékik, ha meg sem is születtenek volna. Mert midőn kinyilvánulnak az Igazak titkai, a bűnösök elnyerik méltó büntetésük, és a gonoszok elűzetnek a Kiválasztott Igazak színe elől.

S azontúl nem lesznek a hatalmasok többé a Földnek a birtokosai, nem tűnnek ki semmivel, s még arra sem lesznek képesek, hogy a szentek arcára rátekintsenek, mert a Szellemek Ura a saját világát ragyogtatja fel a szenteknek és a Kiválasztott Igaznak az arcán. Megsemmisülnek azon időben mind a királyok és a hatalmasok, és az Igazak és a szentek kezeibe adatnak át. S attól fogva egyetlen gonosz sem könyöröghet kegyelemért a Szellemek Urához, mert életük véget ér.”

Annyira szerették ezt a részt a bosszúszomjas nők, hogy Urinak negyedszer is fel kellett mondania. Abbahagyták a rostálást, bólogattak, fel-felkiáltottak: ez így lesz, ez így igaz.

Az óvatosabbak, akik e jóslattól féltek, kérték, folytassa.

De nem folytathatta, mert mondta egy asszony, Rachel volt a neve, hogy ő már látta, amint megnyíltak az egek és alászállt egy angyal, hogy a hatalmasok ellen intézkedjék végre. Mélyen ült Rachel szeme, huzamosan nézett egy irányba merőn, és aszott volt minden tagja. Az asszonyok megerősítették: igaz, amit Rachel mond, mert már nekik is mondta korábban. És mondta még Rachel, hogy álmában meglátogatta Gabriél, akivel Hénokh is találkozott. Óriás patkányokról beszélt Gabriél, Rachel nem nagyon értette, és nem jött többé az angyal, hogy megmagyarázza, de bizonnyal el fog jönni, mert a hangját ébren is hallotta már, ámbár röviden.

Egy másik asszony, Anna, azt mesélte, hogy neki egy próféta szólott gyerekkorában a Mennyekről, amikor haldoklott az anyja, hogy ott fenn puha derékaljon fog feküdni az anyja, és a kelések elmúlnak a hátáról és a lábának az üszkösödése begyógyul. Azóta elmúltak a 276kelései, mert ennek sok-sok éve, és álmában látja az anyját odaátról, és teljességgel egészséges, épebb, mint amikor itt élt.

Megerősítették mások: halottaink, amikor álmunkban beköszönnek hozzánk, épek, és Jehuda mester is megmondta, hogy ez nem véletlenül van így, mert ha jók vagyunk és tiszta a lelkünk, akkor a Mennyekbe igaz bepillantást nyerünk, ez a mi jutalmunk engedelmességünkért, és láthatjuk ilyenkor, milyenek is lesznek a szeretteink az ítélet után, amire odaát minden elholt sürögve készül, mert készen kell lenni akkorra, amikor minden test feléled; minden test tökéletes épségében lesz akkor, akárcsak egykor élete delén, legyen áldott az Örökkévaló, aki senkit sem betegnek támaszt fel majdan, mert az nagy és igazságtalan kegyetlenség lenne az Úrtól: betegnek feltámasztani akárkit?! ezt az Úr nem akarja.

De ha nem vagyunk jók és a lelkünket gonoszságaink nyűgözik, mondja Jehuda mester, akkor nem látunk semmit, vagy csak rémeket látunk. És amit a halottaink mondanak, arra oda kell fülelnünk, mert sokszor értelmetlenségnek tűnik a hadarásuk, pedig ők nagyon jól tudják, mit mondanak, csak fel kell érnünk ésszel, ami nehéz.

És mondták mások, hogy láttak ördögöt, mikor ennek vagy annak a betegnek a testéből kiűzték; igen randák, igen szőrösek, farkuk és patájuk is van nekik, és foguk a vadállatokéhoz hasonló.

Mesélték, hogy Jeruzsálemben sokakat száll meg csodás álom minden évben, ahol a Hinnomban fürdenek az ünnepek alatt, mert tudnivaló, hogy az elveszett Frigyláda ott van, nem veszett el, hanem bölcsen a Hinnom medrébe rejtették, mielőtt Babilonba mentek az eleink, és a víz alá rejtett Frigyládában ott van ma is az Örökkévaló, Ő küldi az álmokat a híveire oly forró sugárzás által, mint a Napé, és álmodják az igazat azok a hívek, akik a törvényt igazán betartják. És ők betartják, mert ugyan kevés, amit ők áldozni tudnak a javaikból, maguknak is kevesük lévén, de a szívükben ott az Úr iránti szeretet, az számít, nem pedig az áldozat nagysága, ezt is mondták már a vándorpróféták nekik vigasztalólag, amikor errefelé elvetődtek, és nagyon is igazuk lehet.

A józanabbak kérték Urit, hogy folytassa, nem a közönséges emberek álmaira kíváncsiak, hanem Hénokhéra. Uri folytatta.

„Ezen napokban leszáll a Magas Menny néhány kiválasztott és szent gyermeke, és magjuk egyesülni fog az emberek fiaiéval…”

– Lányaiéval – mondta valaki.

– Itt az áll, hogy fiaiéval – mondta Uri.

– Nők szállnak alá? Azok a mi férjeinkkel egyesülnek?!

– Nem tudom – mondta Uri –, én csak azt fordítom nektek, ami írva van.

277

A nők vitatkozni kezdtek, mifélék is a Menny kiválasztott gyermekei, az angyalok, vajon fiúk-e vagy lányok. A tekercs tulajdonosa úgy vélte, kinek fiúk jutnak, kinek lányok, aszerint, hogy ő maga micsoda nem. Egy idős, inas asszony, sípolva lélegzett, azt mondta, hogy a sátánok mind férfiak, az angyalok mind nők, mint ezt a Földön is láthatjuk. Fiatal lányok tiltakoztak, találkoztak ők már női bőrbe bújt sátánfajzatokkal. Egy vaskos, nagyhangú nő emlékeztette őket: amikor a tébolyult Juditot gyógyította az a mágus és az ördögöt sikeresen kiűzte belőle, azt mondta, hogy kanördög volt benne. – Na hiszen, hogy gyógyította meg, bele is halt! – Igen, de csak fél év múlva, és nem biztos, hogy ebbe a gyógyításba. – De igenis, a gyógyításba mindenki belepusztul, a legjobb nem gyógyítani senkit, hanem imádkozni érte!

Ebben egyetértettek: az imádság mindig segít, az orvoslás csak ritkán, és akkor sem bizonyos, hogy az.

Közeledett a felügyelő, a nők szorgosan rostáltak, Uri pedig folytatta. A felügyelő a féloldalára feküdt, a fejét a kezébe támasztotta, egy árpaszemet tett a fogai közé és rágcsálta.

„Láttam azt, kinek Ősöreg a feje, s haja olyan hófehér, mint a gyapjú, s mellette egy másik állt, orcája épp olyan, mint egy emberé, és orcája tele kedvességgel, mintha angyal volna, pedig nem az. Kérdezém az angyalt, ki ő, kérdezém ezen Emberfia felől, honnét származott. S mondá az angyal: Ő azon Emberfia, kinél az igazságosság lakik, s annak minden kincsét kinyilatkoztatja. A Szellemek Ura választotta őt magának, és sorsa minden sorsok közt a jóravalóságával kitűnik. Ez az Emberfia felállítja a királyokat trónusukról és a hatalmasokat fekvőhelyükről, és megoldja az erősek gyeplőjét és fogaikat szétmorzsolja. Letaszítja a királyokat, mert nem Őt magasztalják, nem Őt dicsőítik, nem ismervén el, kitől való a királyságuk. Szégyenpír lepi be az erősek arcát és sötétség lészen a lakásuk és férgek lesznek a lakóhelyükké…”

Csönd volt, sóhajtva lélegeztek.

„És látám az igazságnak kimeríthetetlen kútját, és a bölcsességnek sok kútja vevé körül, miből a szomjazók ihattak, és elteltek bölcsességgel. Azon órában jártam ott, midőn az Emberfia a Szellemek Uránál volt, és még a nevét is kiejtették az Ősöreg előtt. Bot lesz ő az igazak és szentek számára, hogy rátámaszkodván el ne essenek, és a népek világossága lészen ő és reményük a szomorú szívűeknek. E célból választatott ki és volt elrejtve eddig még az Isten elől is, mielőtt Ő a világot megalkotta volna, de most már mindörökkön a színe előtt marad…”

Kérdezte a felügyelő, mi a neve hát az Emberfiának.

278

Uri mondta, hogy ezt a nevet a szöveg nem tartalmazza.

Mondták, hogy márpedig tartalmaznia kéne.

Uri szabadkozott: ő csak olvas és fordít, ő nem tudja. Hozzátette: nem ért mindent ő sem.

Nem érti, hogyan lehetett az Emberfia már a Teremtés előtt megalkotva, és ki által. Létezett hát eszerint másik Teremtő, másik Teremtés, amit a mi Istenünk Teremtése lerombolt és újjáépített, és csak az Emberfia maradt meg abból a régiből? S hogy veszélyben forgott volna soká, és csak most bocsátotta volna meg a létezését a mi Örökkévalónk? S hogy az Úr, ki mindent megalkotott, vajon az alkotásból Mithrasnak is adott-e részt, aki a csillagokat ezer évenként elforgatja, s ekként a Teremtő mellé másik Teremtővé fellép? S hogy netalán e másik Teremtő neveztetik Emberfiának ebben a szövegben?

Kérdésére nem feleltek, nem értették, Mithrasról nem hallottak, s mert nem hallottak róla eddig, nem is akartak tudni róla, sok lett volna még egy név, sok lett volna még egy Teremtő, jól elvoltak azzal az Eggyel, aki büntet, és kiengeszteléséül áldozatot kell hozniuk Néki.

Uri eltette magának a gondolatait éjszakára és folytatta a mesét, amivel a hallgatóság nem győzött betelni.

„Lesütik majd szemüket a kezük tettei miatt a Föld királyai és az erősek, kik a szárazföldet birtokolják, mert félelmük és szükségük napján nem menthetik meg a lelküket… S mert a Választott immár a Szellemek Ura előtt áll, dicsősége örökkön örökké és hatalma nemzedékről nemzedékre megmarad… A Szükség Napján vész gyülemlik a bűnösökre, és az igazak győzedelmeskednek a Szellemek Ura nevében… Azon napokban a Föld mélye visszaadja azokat, akik összegyűltenek benne, a Seol visszaadja, amit átvett, a Pokol kiadja, amivel tartozik. És Ő kiválasztja közülük az Igazakat és szenteket, mert ez a megváltásuk napja. Azon napokban a hegyek úgy ugrándoznak majd, mint a kosok, és a dombok úgy szökellnek, mint a bárányok, kik jóllaktak tejjel…”

Jó volt mondani és nekik jó volt hallani, hogy Hénokh bizonyosan tudja: lesz feltámadás.

De nem mindenki számára ám!

„Egy nyílt torkú völgyet szemléltek szemeim, és mind adományokat és hódolatuk jeleit viszik neki, de az a völgy nem telik meg soha. És bűntetteket követnek el kezükkel és az igazak összes szerzeményét felemésztik a bűnösök, és el fognak pusztulni a Szellemek Urának színe előtt, és mindörökre elűzetnek Földje színéről. Mert láttam, hogy ott időznek mellette a büntető angyalok, és hogyan készítenek elő mindenféle kínzó szerszámokat a Sátán számára. Kérdém a békesség angyalát, aki velem jött: »Kinek a számára készítik azokat a 279kínzóeszközöket?« Mondá nékem: »Azok a föld királyai és hatalmasai számára vannak előkészítve.« És láttam egy tűzzel teli mély völgyet, és hozták a királyokat és a hatalmasokat, és abba a mély völgybe dobták őket. És készítének számukra mérhetetlen súlyú vasláncokat. Az angyal így szólt hozzám: »Ezek Azazél seregei számára készülnek, hogy megragadják és a kárhozat szakadékába vessék őket, és éles kövekkel fedjék az állkapcsukat, ahogy a Szellemek Ura meghagya nékik. És akkor megnyíl az összes víztartály, mely az ég felett van, és a kutak, mik az ég alatt és a föld alatt vannak, és minden víz összevegyül az egek fölötti vizekkel, mert az egek feletti víz a férfivíz, és a föld alatti a nőivíz. És egybegyűlnek az angyalok azon napokban, és Kelet felé fordulnak a parthusokhoz és a médekhez, csábítván királyaikat, hogy a nyugtalanság szelleme szállja meg őket, és elűzik őket trónusukról, és úgy törnek ki a népeik, mint oroszlánok a fekhelyükről és éhes farkasok a csordájuk közé, és felvonulnak, és a Választott országába lépnek, mely olyan lesz előttük, mint a szérű és mint a kitaposott ösvény. Ám Igazaim Városa akadály lesz a paripáik előtt, egymást kezdik öldökölni, és jobbjuk saját maguk ellen erősödik. Férfi nem ismeri fel testvérét, sem fiú az apját, míg holttestük a gyilkolás miatt megszámlálhatatlan nem lesz. Azon napokban kitátja torkát a Seol, és ők lesüllyednek és pusztulásuk végbemegy. A bűnösöket elnyeli a Seol a választottak színe elől.«”

Ez a rész nagyon tetszett a vérszomjas nőknek, és Hénokh kinyilatkoztatása még inkább.

„Jaj azoknak, akik bűn árán építik fel házaikat, mert elszakítják őket alapzatuktól és kard által esnek el, azok pedig, akik aranyat és ezüstöt szereztek, hirtelen ítéletben vesznek el. Jaj nektek, gazdagok, mert vagyonotokban bíztatok, és ki kell vonulnotok minden kincseitekből, mert gazdagságtok napjaiban nem gondoltatok a Legfőbbre. Úgy folyjon szét hazugságotok, mint a víz, és gazdagságtok nem marad meg nektek, hanem hirtelen eltávozik tőletek! Mindent jogtalanság árán szereztetek, emiatt ki vagytok szolgáltatva a kárhozatnak! Azon napokban az atyákat a fiakkal együtt ütik agyon, egyik testvér a másikat megölve bukik le, míg csak folyamként meg nem árad a vérük. Hajnali szürkülettől napestig fogják öldökölni egymást. A paripa szügyig gázol a bűnösök vérében és a szekér a csúcsáig merül el benne. Mondom néktek, bűnösök, ti megelégedtek azzal, ha esztek és isztok, embereket meztelenre vetkőztettek és kiraboltok, vétkeztek, vagyont szereztek és dicsőséges napokat láttok. Ti azt mondjátok: összes bűnünket nem kutatják, nem jegyzik, de az angyalok minden bűnötöket mindennap feljegyzik!”

Bólogatott a felügyelő, aki oda szokott csapdosni a husángjával ke280ményen, és egyetértőn sóhajtoztak a nők, és megnyugodva folytatták a rostálást, mert közel az ítélet napja eszerint, és ők Isten választott népe, ők igazak, mert nincsen semmijük, és ők életben maradnak, és halottaikat az Örökkévaló mind fel fogja támasztani, de addig is enni kell.

Uri a hátára fordulva hevert a mezőn, az olvasásba fáradt, könnyező szemét nyomogatta, a nők dolgoztak helyette. Aztán felállt, mintha pihenésül sétálgatna, és a kicsi lányt kereste, de minden nőnek kendő volt a fején, hiába bóklászott közöttük hunyorogva. Visszahevert hát szomorúan, hasra fordult, fejére vonta a köntösét és elaludt, mint Hénokh az Úr előtt.

Este Jehuda mester bement hozzá a műhelybe. Uri már megvacsorázott, frissen fejt tejet kapott a segédektől és puha kalácsot, felült a gyékényén és böfögött.

Jehuda mester szuszogva, nehézkesen leült.

– Ha ennyire jól tudsz olvasni, bizonyára írni is tudsz – mondta epésen.

– Tudok – mondta Uri.

– Akkor ezentúl írni fogsz nekem.

Jehuda mester szétnézett a műhelyében, félkész asztalok és székek hevertek szanaszét. Csóválta a fejét, rendetlenség volt valóban. Jehuda mester nem szólt. Uri se szólt. Nem tetszik a gazdának, hogy szórakoztatom a nőket. El vagyok tiltva tőlük. Soha többé nem látom azt a lányt.

Jehuda mester nehézkesen feltápászkodott, imbolyogva megállt. Nagyon kövér volt, a lábai alig bírták. Nem jó dolog a kényelem.

Uri tisztelettudóan felállt.

– Meddig maradok nálad, mester? – kérdezte hirtelen.

Jehuda mester mérlegelte a választ.

– Nem tudom – mondta, váratlanul őszintén. – Majd üzennek.

– Küldöttség jön hozzád az ügyemben Jeruzsálemből? – kérdezte Uri. – Annyira fontos személy vagyok én?

– Milyen küldöttség? Ugyan! Tűzjelekkel üzennek. Mint mielőtt megérkeztél.

– Előre tudtad, hogy jövök?

– Mindig tudjuk, ha küldenek valakit. Mindent tudunk róla.

– Máskor is küldtek már hozzád vendéget?

– Előfordult.

– Betűket is lehet üzenni?

281

– Minden betűt lehet üzenni. De vannak régi jelek is, bizonyos szavak összevonva… Nem értek hozzá, a tűzőrök dolga. Ezért kapják a bérüket.

Uri elrévedt. Mintha valahol, valamikor már meséltek volna a tűzjelekről. Szürakuszaiban talán?

– Gyorsan terjed a hír? – kérdezte.

– Gyorsan. Alexandriából Antiokhiába két-három nap alatt elér.

Uri előtt megjelent Szürakuszai: igen, ott mesélték. Plotius mesélte! Hol lehet most vajon?

Jehuda mester kifelé indult.

– Mester! Lehetek én tűzőr?

Jehuda visszafordult, a fejét rázta.

– Nem lehetsz. Öröklődő foglalkozás, akár a lévitáké.

Jegyzője lett Uri a mesternek, és rá kellett jönnie, hogy a mester mégis dolgozik néha, bár nem szeret.

A kérelmezőket a házában fogadta ebéd előtt, és odajárultak hozzá hétfőn és csütörtökön a bírák és a tanúk is. Ebben a faluban soha nem volt vásár, de a hozzájuk rendelt törvénynapokat itt is betartották, mint Palesztina-szerte. Tisztelettel tette le a saruját mindenki a küszöb előtt és mezítláb lépett be a házba. Urinak nem volt saruja, ő odakint egyik lábfejével a másikat vakarászta, mielőtt belépett volna.

A falubeli fiúk ezeken a napokon elgyalogoltak abba az imaházba, ahol a szombatot szokták ünnepelni, ott tanultak betűvetést egy tanítótól, aki a negyedik faluból járt oda, és akit ezért fizetett hét falu közössége; azért hét falué, mert a hét varázsszám. A lányokat itt, Rómától eltérően, nem tanították meg írni-olvasni és számolni: a lányok a mezőre és a háztartásba valók, jobb, ha buták maradnak, óvjon a Teremtő, neve áldott, az okoskodó nőktől.

Jöttek persze, a szombatot kivéve, e napokon kívül is a mesterhez egész héten, nemcsak a vásárnapokon mindenféle tanácsért a legkülönbözőbb időpontokban, és Uri látta, Jehuda nem jókedvéből, hanem mester volta okán senkit sem utasíthat vissza. Jöttek egészségügyi és tisztasági kérdésekkel, amelyekre Uri is tudta a választ, meg jöttek olyan bonyolult tisztasági kérdésekkel, amelyekről még csak nem is hallott, sőt meg sem értette őket; főleg azonban peres ügyekben jöttek, meg azért, hogy valakit följelentsenek.

Árulkodtak a szomszédra, mert tisztátalan ételt eszik, mert lopott, mert verekedett, mert csúnyán beszélt, mert nem hálta el a feleségével a péntek éjjelt, mert nem mosott kezet ima előtt; árulkodtak a fe282leségükre, mert mocskos szájú, mert odakozmálja az ételt, és panaszkodtak a gyerekükre és az anyósukra és az apósukra és hasonlók.

A mester békésen szunyókálva hallgatta meg őket, majd tisztelettel azt kérte, hogy legközelebb tanút is hozzanak, legalább kettőt. Ez többnyire elvette a följelentők kedvét, csak a töredékük jött vissza a két tanúval. De pár nap múlva beállítottak ismét valamivel, és a mester megint meghallgatta őket, ez volt a dolga, ezért volt ő a mester. Uri kezdeti lesújtó véleménye az árulkodókról lassan megváltozott: életformájuk a följelentés, amelynek általában nem lett következménye, és ezt már akkor sejtették, amikor a panaszolkodásba körülményesen belefogtak. A római zsidók nagyhatalmú gazdagoknak súgnak fülbe, és annak súlyosak a következményei.

Eljött a mesterhez két férfi hétfőn és csütörtökön, akik e két napon a mezőgazdasági munka alól mentesültek, és Uri mindig ugyanazt a két személyt látta, középkorú, erős férfiak voltak, Ezdrás és Jochanan, ők képezték a mesterrel együtt a háromtagú bíróságot.

Évekkel ezelőtt választották őket a mester mellé bírává a többiek, és a jelek szerint meg voltak velük elégedve. Őbennük meg lakhatott valami ördög, hogy évek óta minden hétfőn és csütörtökön ott ülnek a mesternél és ítélkeznek. Csakis a démonok mozgathatták őket, mert javadalmazásban nem részesültek, a bírák nem kaphatnak fizetést, sőt veszteséget szenvedtek, mert ezen a két napon nem dolgozhattak a földjükön. Nekik volt saját földjük, ettől is voltak tekintélyesek. Mások dolgoztak a törvénynapokon helyettük, de azért a munkásaik személyes ellenőrzéséről a közösség érdekében végzett munka miatt e napokon lemondtak, és ez köztudomásúlag veszteséggel jár.

Volt olyan ítéletnap, amikor nem kellett csinálniuk semmit, üldögéltek a hűs homályban, a mester feleségének kalácsát eszegették, bort szopogattak és vakaróztak, és csak a mester osztogatta a bölcs tanácsait kiabálva, ahogy szokta; de volt, amikor két-három ügyben is dönteniük kellett, olyankor erősen gondolkoztak, és a felelősség fénye ott ragyogott a homlokukon. A mester felesége csak a kalácsot szolgálta fel és a bort, máskülönben nem volt látható, a tanácskozásokon nem volt joga részt venni. Az ügyek intézését estebéd zárta, a mester felesége szolgálta fel morcos képpel, csapkodva, aztán kiment; az ételt és italt közösen fogyasztotta el Jehuda mester, Ezdrás, Jochanan és Uri; aztán a két bíró elment, Jehuda mester pedig Urit kérdezgette, mit gondol, jól intézték-e aznap az ügyeket, Istennek tetsző módon szolgálták-e a törvényt, és elégedetten hallotta, hogy igen.

Ilyenkor, estefelé jöttek be a házba a segédek és jelentették, mit végeztek aznap, elkészültek-e ezzel vagy azzal a székkel, heverővel, 283asztallal, el tudták-e adni és kinek; melyik szekerce vagy kés csorbult ki és sikerült-e megélezniük. Soha nem nagy ügyekről jelentettek, de mindig körülményesen, fontoskodva tették, és Jehuda mester is szívesen veszett el a részletekben, múlatván az időt, az élete idejét, pedig az drága.

A tanácsot kérők és a pereskedők is apróságokban voltak érdekelve, Uri csodálkozva hallgatta a kérdéseiket: kié egy kerítésen kívülre hajló faág gyümölcse; kié a kút vize, amely a birtokhatáron áll; kinek a tiszte a ciszternát megjavítani; ki fizesse meg az eltört korsó árát, vajon a rabszolga tulajdonosa-e, vagy a rabszolga maga; szabad-e a szomszéd áttévedt tyúkját levágni; mi a büntetése a pásztorló rabszolgafiúnak, aki elaludt, és egy juh miatta fellelhetetlenül elbitangolt, és a tulajdonosa mivel is tartozik; de volt néhány komolyabb eset is, amellyel a bírák hetekig foglalkoztak, mert nem volt könnyű a döntés, és minden körülményt aprólékosan meg kellett vizsgálni.

Ők hárman voltak hivatottak, hogy megállapítsák, az elébük hozott elsőszülött állat makulátlan-e, azaz papi áldozatra alkalmas, avagy hibás.

Azért hárman kellettek hozzá, mert egyikük sem volt rituális metsző, ilyen a környéken nem akadt. A kisbárányt, a borjat, a csibét és bármely tiszta állatot, amely elsőszülött volt, gondosan megvizsgálták, a fülét, vajon nem sérült-e, a száját, nem sérült-e, az orrát, nem sérült-e, a lábát, nem törött-e, a farkát, nem törött-e, valamint a szemüket is megvizsgálták alaposan, nem vizenyős-e, nem gyulladt-e, hogy a fehérje nem hatol-e be a fekete pupillába, mert az makula – de fordítva nem az, mert a fehérbe bármi hatol, a fehér tiszta szín. Uri jelenléte még alaposabb vizsgálatra ihlette őket, mint szokásos.

Akadt egy válási ügy, amellyel sokáig piszmogtak.

Meghalt egy férfi váratlanul, Ezékiel nevezetű, de özvegy felesége, Márta, három fiú és számos lány anyja, nem akart férjhez menni az elhunyt férje bátyjához, Tamáshoz, amit pedig meg kellett volna tennie, mert a sógorházasság, a chalica, kötelező.

– Hát itt még van ilyen? – kérdezte Uri.

Van is, meg nincs is, világosították fel, a törvény szerint van, a hagyomány szerint nincs, és a hagyománynak enged a törvény, lévén az Úr azt parancsolja, ne legyen egymásé két ember, aki nem kívánja egymás testét, mert abból gyarapodás nem lesz, holott azt parancsolta a Teremtő, hogy sokasodjatok, és ez a parancsa előbbre való, mint a sógorházasság, amely kötelező, persze, de ha meddő, nem ér semmit az Úr előtt.

Ilyenkor, magyarázta Jehuda mester, a szokásos eljárás szerint az 284asszony leveszi a férfi bal saruját és nyilvánosan kiköp előtte, jelezvén, hogy nem kívánja a sógorházasságot, és ezzel a csúf tettel a férje családjának a tulajdonából kikerül, mert a férje családja ezt a megaláztatást nem tűrheti el, és az özvegy az apja családjába tér vissza akkor is, ha az apja már rég nem él, de az oldalági rokonok kötelesek befogadni, mint tulajdonukat, hiszen a nő a férfi tulajdona az Úr akaratából, aki az állatokat is az ember alá rendelte. Ugyanez történik, ha az elhunyt fivére nem akarja elvenni az özvegyet: akkor is az özvegy veszi le a férfi saruját és kiköp előtte – régebben egyenesen pofán köpte, magyarázta Jehuda mester –, és az elvileg kötelező chalica ezzel érvényét veszti.

Csakhogy, ebben az esetben, Tamás, a báty a chalica megtörésébe beleegyezni nem hajlandó, mondván: tudomása van róla, hogy az öccse el akart válni a feleségétől, a válólevelet, a getet már meg is fogalmazták, két tanú alá is írta, csak az özvegy elsüllyesztette, de ő most megtalálta, ne kérdezzék, hogyan, mert itt van; a nőt elváltnak kell tekinteni, és a chalica nyilvános megtagadásától – a sarulevételtől és a kiköpéstől – el kell tekinteni. Ezt maga Tamás mondta el Jehuda mesternek, a két bírónak és a jegyzetelő Urinak, kérvén, hogy a mester döntsön, és a válólevelet, amelyet az öccse fogalmaztatott és két tanúval aláíratott, át is adta a mesternek.

Jehuda azt mondta, gondolkozni fognak az ügyön, és Tamás elment. Erős, sötét bőrű, sötét tekintetű ember volt Tamás, a fellépése fenyegető.

Végigtanulmányozták a válási okiratot mind a négyen. Arámiul volt írva, ákombákom betűkkel, de olvashatóan.

Uri most látott először válólevelet.

– Milyen? – érdeklődött Jehuda mester.

Uri a vállát vonogatta.

– Egy ilyen válólevélen ott kell lennie a férj és a két tanú aláírásának, meg annak, hogy ez micsoda, és milyen célból, mikor íratott – mondta Jehuda.

– Ezek ott vannak – mondta Uri.

– Hamisítvány – állította Jochanan határozottan.

– Az ám, hát persze, szerintem is! – élénkült fel Jehuda mester. – De mivel tudod bizonyítani?!

– Tamás mindig hazudik – mondta Jochanan –, akkor is, ha meg se szólal.

Ezdrás megerősítette. Nem kedvelik a bírák Tamást, vonta le a tanulságot Uri, és kíváncsian várta, vajon a kétes tárgyi bizonyítékot emiatt el fogják-e hanyagolni.

Megállapították azonban, hogy a kethuba szerepel a szövegben.

285

A kethuba az a vagyon, amit az elvált nő kap a férfitól, hogy semmiképp se maradjon nincstelen. A kethubát Rómában is ismerik, pletykálták a Túlnan lakói hetekig, melyik nő mennyi pénzt kapott a válásakor. Most azonban Uri azt olvasta, hogy földterületekről van szó. Meg is kérdezte, hogy van ez itt.

Jehuda mester hamiskásan nevetett.

– A kethuba nálunk mindig csak föld lehet – mondta. – Itt van a bibi! Na?!

Ezdrás és Jochanan megint végigbogarászta a válólevelet, de nem találtak semmi különöset.

– Vakok vagytok ti valamennyien – jelentette ki Jehuda mester elégedetten. – Itt az van írva, hogy a nő tizenhét qab földet és négy qab kertet kap! Na?!

Továbbra se tudták, mi ebben a különös.

– Na kérem – mondta a mester, nagy lélegzetet vett, arca fénylett, szeme ravaszkásan csillogott, akár egy római ügyvédnek, és nekifogott a magyarázatnak. – Van nekik három fiuk. Az elsőszülött kétszer annyit örököl, mint a másik kettő, ez négy rész, ebből két negyed az elsőszülötté. Volt az elhunytnak összesen hatvanöt qab földje és öt qab kertje, ide van írva. Ami a földet illeti, a hatvanöt qab földből levonjuk a nőnek járó 17 qabot, marad 48 qab; ebből kap 24-et az elsőszülött, és 12–12-t a két másik fiú. Ez rendben van, mert mindenkinek 9 qabnál nagyobb az örökrésze, ami minimálisan kötelező. Ami azonban a kertet illeti, marad a fiúknak összesen egy qab kertjük, ha az anyjuk négyet kap; holott a kötelező örökrész legalább fél qab kert. Ennél kevesebbet örökül hagyni nem lehet! Ezékiel, aki a birtokának nagyságával tisztában kellett, hogy legyen, nem hagyhatott Mártára négy qab kertet, mert úgy csak egy qab kert marad, és azt fél-fél qabokra négy részre felosztani nem lehet! Negyedekre igen, de hát fél qab a kötelező! Márta a törvény szerint csak három qabot kaphatott volna, mert akkor az öt qabból a fiúknak legalább két qab marad, egy qab az elsőszülötté, a másik két fél a másik kettőé. De nem így áll itt írva, vagyis a válólevél érvénytelen!

Ezdrás és Jochanan bután nézett, Uri utánaszámolt.

– Igaz – mondta Uri. – De számolhatott az elhunyt rosszul véletlenül.

– Számolhatott rosszul elvileg – bólintott Jehuda mester. – Ilyenkor jogunk van a válólevelet kijavítani, és a váló férfi aláírja, és a tanúk is aláírják. De ő már meghalt, és mi hiába javítanánk ki. Mi hát a teendő?

Kérdve kifejtő módszere volt Jehuda mesternek, és más módszere nem is volt neki.

286

Ezdrás és Jochanan nem tudta. Uri gondolkodott.

– Nem tudom – mondta végül.

– Hát ez az! – kiáltott fel Jehuda mester. – Hát ez az! Meghallgatjuk a nőt! Ez nem jutott az eszetekbe?!

Uri az ajkába harapott. Nem jutott az eszébe. Hogy egy buta, hangoskodó, fontoskodó mester szégyent hozzon rá! Dühöngött.

Üzent egy szolgával Jehuda mester az özvegynek, és az a következő bírósági napon meg is jelent. Szomorú, gyászba öltözött nő volt, úgy festett, mint egy vénségesen vén boszorka, pedig kiskorú fiai voltak, nem lehetett huszonöt évesnél idősebb. Előadta, hogy a férje nem akart elválni tőle, ezt a férje bátyja állítja csak, aki most, mint hallja, el akarja őt venni, holott sohasem szenvedhették egymást, nem is érti az egészet. Azt a válólevelet, azt ő sose látta.

Jehuda mester elküldte Mártát, az özvegyet, és behívta a válólevél két tanúját. Egérképe volt az egyiknek, patkányképe a másiknak, Uri megborzongott, amikor meglátta őket. Rongyosak voltak és igen büdösek.

A két tanú azt állította, hogy a válólevelet Ezékiel diktálta a jelenlétükben, és ők még életében, előtte írták alá, ott van a dátum is, tessék nézni, és jelen voltak, amikor a feleségének átnyújtotta.

Jehuda elbocsátotta őket.

– Na? – kérdezte.

Ezdrás szerint Márta igazat mondott, Jochanan szerint nem feltétlenül mondott igazat.

Uri megkérdezte, vajon a válólevél mikor érvényes.

– Jó kérdés – bólintott Jehuda mester. – A válólevél Hillel szerint akkor érvényes, ha a nő átveszi és elolvassa, és a birtokában van, hogy ismét férjhez mehessen. Sammaj szerint akkor is érvényes, ha csak felolvasták előtte.

– A két tanút lefizették – mondta Uri. – Csak azt nem értem, miért.

– Ez az! – kiáltotta Jehuda mester. – Tegyük fel, hogy Ezékiel nem akart elválni. A bátynak el kellene vennie az öccse özvegyét; ha elveszi, a teljes vagyon az övé. De Tamás tudta, hogy az öccse halála után Márta nem fog hozzámenni, és egészen biztosan megtöri a chalicát. Ezt Tamás nem akadályozhatja meg, és akkor nem kap semmit. De a hamis válólevéllel, amelyről nem tudjuk bebizonyítani, hogy utólag készült, meg tudja akadályozni, hogy anya és fiai között a viszony normális maradjon; viszályt kelt közöttük a hamis válólevél révén, valamelyik fiú vagy akár mind a három hozzá menekül, ő a gyámsága alá veszi őket, velük együtt megszerzi a nekik kötelezően járó örökséget, mert amíg felnőnek, ő kezeli, neki fial, és csak egészen keveset juttat az özvegynek, ami törvényes. Kisemmizi, és a célját 287elérte. Biztosan tetszett neki Márta, aki fiatalon szép volt, és mert akkor nem akart az ágyasa lenni, hát sok évvel később így áll bosszút rajta.

Uri ámulva hallgatta a mestert. Ez a buta, nagyhangú állat mégis tud valamit. Nem örült ennek a belátásának Uri.

– Szép lány volt Márta tizenkét évesen – bólogatott Jehuda mester elrévedve, és Ezdrás és Jochanan vele bólogatott. Áldották is az Urat, hogy szépséget is teremtett; ó, bárha teremtette volna tartósabbra csak egy kicsikét! Uri előtt felrémlett a fekete hajú kislány, az sem lehet sokkal idősebb, mint Márta volt, amikor még szép volt. Tizenöt év múlva vénségesen vén szipirtyó lesz belőle is.

– Mit tegyünk hát, hogy ezt a galádságot megakadályozzuk? – kérdezte a mester.

Uri gondolkodott, majd azt mondta:

– Ugyan valószínű, hogy a válólevél hamis, de tegyünk úgy, mintha valódi lenne. A nő kiköp a férje bátyja előtt, így nem lesz a felesége. Jóváhagyjuk a földtulajdonát, de kijavítjuk a kertre vonatkozó adatot. Négy qab helyett hármat kap.

– Mi nem javíthatjuk ki! – visította Jehuda mester. – Ezt csak a családfő javíthatja ki, aki most az elhunyt öcs bátyja, Tamás, mert nála idősebb báty nincs, neki csak öccsei vannak, és atyja sem él!

Hallgattak. Rómában sem könnyű bíráskodni, de úgy látszik, itt sem az. Pedig az itteni falusi bírák előnyben vannak: itt mindenki mindenkit a születése óta ismer és a családi viszonyaival tisztában van. Rómában nem könnyű felderíteni, egy nagycsaládnak ki is a feje.

– Egy dolgot tehetünk – mondta némi tűnődés után Jehuda mester. – Kerítünk két tanút, akik látták, hogy a válólevelet a báty hamisítja. Két tanú két tanúval szemben. Mind a négy tanú hamis. Nincs eszközünk arra, hogy Tamás tanúiról ezt bebizonyítsuk, de Tamásnak sincs, hogy Márta tanúiról bebizonyítsa. Ez egy kis pénzébe kerül az özvegynek, de megéri neki. Úgy döntünk a hamis tanúk meghallgatása után, hogy a válólevél ugyan eredeti, de hibás, és emiatt semmis. S mert az elhunyt nem tudja újraírni, olyan, mintha nem is létezne. Nem kérjük, hogy a családfő javítsa ki: nem kötelező. A nő sem kéri, kiköp előtte, és él a fiaival meg a lányaival békén.

Bölcs ember a mester, nem hiába mester.

A lassú beszédű Jochanan tisztelettudóan bólogatott, és addig bólogatott, amíg észre nem vették, hogy valójában a fejét rázza. Nagy nehezen meg is fogalmazta a kifogását. Így hangzott:

– Ha a válólevél hibás, ki kell javítani.

– Nem kell kijavítani – mondta pulykavörösen Jehuda mester.

288

– De ki kell javítani – mondta Jochanan.

Mindenki Ezdrásra nézett, aki nemcsak lassú beszédű, de lassú gondolkodású is volt. Sokáig tépelődött, majd megrázta a fejét. Jehuda mester dühösen felpattant és a méreteihez képest fürgén rohangált a szobában.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy kérdezzük meg Jozsué mestert?! – üvöltötte.

Ezdrás lassan bólintásra szánta el magát, és ezzel az ügy váratlan fordulatot vett, mert, mint Urinak megmagyarázták, most akkor el kell menni a hetedik faluba Jozsué mesterhez, hogy véleményt nyilvánítson.

Uri gyanította, hogy Jehuda és Jozsué nincs igazán szívélyes viszonyban. Mind a kettő mester, miért is kedvelnék egymást.

Felmerült a kérdés, kit küldjenek Jozsué mesterhez.

A két választott bíró erre nem vállalkozott, nekik éppen elég, hogy a hétfőt és a csütörtököt elvesztegetik, amikor aratás van.

Jochanan javasolt valakiket, de azokat Jehuda mester nem tartotta alkalmasnak, ezen Jochanan megsértődött, s ebből Uri arra következtetett, hogy Jochanan a rokonait vagy a fiait javasolta.

Ezdrás lassan és óvatosan nem javasolt senkit.

Jehuda mester Urira nézett.

– Elmehetek – mondta Uri –, de adjatok mellém valakit, aki ismeri az utat.

Örült, hogy végre megszabadul ebből a faluból. A többi falu se jobb, de legalább addig sincs éppen itt.

Jehuda mester azonban úgy döntött, Uri nem mehet.

– A gondoskodásomra vagy bízva – mondta neki, szinte szeretettel. – Nem tűrhetem, hogy bármi baj érjen az úton.

Uri erősködött, hogy semmi baj sem érheti, de Jehuda mester hajthatatlan maradt. Persze, gondolta Uri sötéten, ő az én börtönőröm, a tűzjelek révén ezzel bízták meg. Fél, hogy megszököm.

Végül elküldtek valaki mást, akit Uri nem ismert; fiatalember volt, de már nős, sokáig pusmogott Jehudával a sarokban, mielőtt útnak indult. Két nap múlva ért vissza, és megint hosszan pusmogott Jehuda mesterrel.

A következő bíráskodási napon, amikor a nebulók hajnalban lassan nekivágnak az útnak az imaház felé, hónuk alá csapva az agyagtáblát, amelybe majd betűket fognak karcolni, Uri a ház elé kiállva nézte őket, Jehuda mester megdicsőült arccal fogadta a két választott bírót.

– Megvan a megoldás – mondta diadalmasan.

Kalácsot eszegettek, bort ittak, és a mester beszélt. Sajnálkozva 289közölte, hogy a hírnök útja hiábavalónak bizonyult, Jozsué mester semmiféle érdemleges tanáccsal nem tudott szolgálni, noha Jozsuénak, mint ez köztudomású, a szóbeli hagyomány jelentős része írásban is megvan. De nem írásban kell meglennie a Tannak, hanem a fejben és a szívben, jelentette ki Jehuda mester, és bólogatott hozzá először ő maga, majd a két választott bíró is lelkesen.

Az Örökkévaló, közölte Jehuda, nem akarta, hogy ez a bonyolult ügy megoldatlan maradjon, s amíg a küldönc Jozsué mesternél időzött, akinek nem volt semmi ötlete, neki, Jehudának, álmában a Teremtő megsúgta a kérdésre a választ.

A válasz pedig ez: a válólevél eredeti, ehhez kétség nem fér, újabb tanúkat nem kell behívni, ám a kerti vagyonrész átruházásakor hiba történt, és ez a hiba arra vezethető vissza, hogy Ezékiel, nyugodjék békében, már nem volt ép eszénél, amikor a kethubát lediktálta. Ha pedig nem volt az ép eszénél, amikor a vagyonát lajstromozta, akkor joggal feltételezhető, hogy voltaképpen válni sem akart, hiszen hűséges felesége volt neki Márta, mint ezt bárki bizonyíthatja is. Ennek okából pedig az egész válólevél semmis.

Jehuda mester még hozzátette:

– Szerencséje Mártának, hogy Tamás, a hamisító, rosszul számolt. Csakis az Örökkévaló boríthatta el az elméjét, amikor a kert adatait elvétette, így az ítéletünket maga a Teremtő diktálta minekünk, legyen áldott.

Bölcs döntése volt ez Jehuda mesternek, bele is nyugodtak a felek, megnyugodott Uri igazságérzete is, de azért szívesen felkereste volna azt a Jozsué mestert a hetedik faluban, hogy megkérdezze tőle, az üggyel kapcsolatban valóban nem támadt-e ötlete, mondjuk valami olyasmi, hogy Ezékiel már nem volt az ép eszénél. És azon is eltűnődött, hogy vajon minden, kicsit is bonyolult ügyben a prekoncepció szerinti, elfogult ítélet születik-e vajon.

Jozsué mester neve hamarosan ismét felmerült.

Arra ébredt egyik reggel Uri, hogy Jehuda mester áll fölötte komoran.

– Elaludtam volna? – kérdezte Uri rémülten és felült.

Jehuda mester a fejét ingatta.

– Nem aludtál el, de mától egy hétig nem alhatsz a csűrben.

– Mit követtem el? – kérdezte Uri, kissé dühösen.

– Nem követtél el semmit – mondta Jehuda mester. – De így parancsolom. Mától egy hétig bent alszol a szobámban.

290

Vakarta a fejét Uri, nem volt ínyére a változás.

Napközben, mert nem volt ítélkezés, az asztalosok lassú, ráérős szöszmötölését bámulhatta, ez jó volt, mert odakint dühöngött a hőség. Rossz most a mezőn. Napnyugtakor bement a mesterhez.

A mester az ágyán hevert és a szoba mennyezetét bámulta. A felesége az ablaknál ült és vakoskodva varrogatott valamit. Mécsest még nem gyújtottak.

Amikor meglátta Urit, dühödten felpattant, felkapott egy takarót és kicsörtetett a házból.

– Megbántottam? – kérdezte Uri.

– Ő bántott meg téged, a vendéget, mert itt hagyott és vendégül se látott!

Uri nem értette a dolgot. Jehuda mester felült.

– Jozsué mester – mondta –, a nagyokos, úgy magyarázza a törvényt, hogy a menstruáló nőnek nem kell külön aludnia, pedig a hagyományból egyértelmű, hogy akkor a nőnek egy hétig házon kívül kell aludnia, mert tisztátalan! Jozsué mester hergeli a nőket ellenünk! A feleségemet is megőrjítette, ilyenkor egy hétig dühöng odakint a csűrben! Pedig a hagyomány egyértelmű, és ezt ő is tudja!

Bizalmasan tette hozzá aztán:

– Jozsué mester, a nagyokos, ellenem magyarázza a törvényt, kifejezetten énellenem! De én átlátok a szitán!

Uri kínosan érezte magát, és egyetlen kellemes álma sem volt egy héten át, amíg Jehuda mester éktelen horkolását kellett hallgatnia a másik ágyból.

Nem értette, minek száműzi erre a hétre Jehuda mester a feleségét, ha úgysem közös ágyban alszanak.

Rómában úgy tudták, hogy Palesztinában a házastársak közös ágyban szoktak aludni.

Örülhetne Jehuda mester felesége, gondolta Uri, hogy odakint alhat a csűrben, ott legalább csönd van. Minek csapkodott akkor dühösen?

Pentékoszta, azaz pünkösd ünnepéig, Sziván 6-áig jegyzősködött Uri Jehuda mester házában, ami a Pészah után ötven nappal van, akkor megkezdődött a búza aratása is, és mert az árpa aratása még tartott, minden kézre szükség lett, Uriéra is.

Pünkösd szép ünnep, a Hetek Ünnepének befejezése, virágot visznek be a házakba ilyenkor és bort isznak és imádkoznak, és az imaházba vonulnak és himnuszt énekelnek és a Tórát hallgatják, amelyből ilyenkor a törvényekre vonatkozó részeket olvassák fel és 291magyarázzák az előimádkozók, akik közt ilyenkor mesterek is feltűnnek, de a munka sürgős, másnap hajnalban kelnek és aratnak. Befogták Urit kalászt szedni, szalmát kötözni, az asszonyok között haladt a táblán, baljában a kalász, jobbjában a fésűs penge, hajladozott, akár az asszonyok, a dereka fájt, de nem panaszkodott.

A nők Hénokh könyvét akarták hallani tőle újra, és amit nem értettek belőle, annak a magyarázatát kérték, természetesnek véve, hogy Uri náluk sokkal jobban érti, elvégre ő olvasta fel nekik. Hénokh papja lettem, jött rá Uri csodálkozva. A tekercs nem volt ott, Uri emlékezetből idézte. Amikor az üveghegyről és a kristálypalotáról kérdezgették, megadóan ismertette velük ama látomást, amely benne kélt, amikor olvasta, s amely a nőkétől többé vagy kevésbé különbözött, az angyalokról pedig, amelyek létében ő maga nem hitt, különösen hosszasan kellett mesélnie, mert róluk a Hénokh könyve nem sok információt közölt. Mesélt Uriélről, aki maga is fényt sugároz, noha nem tud róla, hogy voltaképpen örökmécses van benne. Ezt ő találta ki, és a nőknek tetszett.

Azon vette észre magát, hogy egyre merészebben rögtönöz sosemvolt meséket a mezőn, s amikor ettől megriadt, annyira kérlelték és sürgették a nők, hogy folytatnia kellett. Beleolvadtak Hénokh könyvébe a görög és római mesék kiszínezve, módosulva, Uri mesélt, és maga is elcsodálkozott, a mesélés mennyire könnyen megy neki. Néha elakadt, mert neki is dolgoznia kellett, lihegett, a nők nem tágítottak, sürgették, folytassa. Uri egyszer azt találta mondani, hogy folytassa más, nem olyan nehéz. Ez felzúdulást keltett. Kiderült, a nők biztosak benne, hogy Hénokh könyvének titkos fejezeteit is olvasta már Uri ott Babilonban (Babilonban??? hát nem Edom már Róma neve??? – kiáltotta hangtalanul Uri), és tartozik ezt a tudását megosztani velük. Uri pedig folytatta, s valahogy mindig úgy alakult, hogy amikor egy ismert részt kellett újramesélnie, az első mondat után meglátott egy képet, akkor azt kezdte mesélni, erre a kép megelevenedett, s neki csak azt kellett elmondania, ami a lelki szemei előtt éppen lezajlik, mintha az a kép valóban létezne, és csak ő látná, és vakoknak mesélné. S mikor kérdezgették, ugyan honnét veszi e történeteket, már maga Uri is azt füllentette, hogy odahaza, Babilonban Hénokh könyvének egyéb részleteit is olvasta és hallotta. Erre megnyugodtak. Uri nyugtalan lett: van abban valami bűnös, hogy úgy mesél, mintha olvasná – s ugyan az ördögökben nem hitt, de mintha a Sátán diktálna neki.

Amikor nem mesélt, Uri hajladozva oldalvást bámészkodott, a kicsi, szépséges lányt kereste, és végre meg is pillantotta. A lány korsót vitt a fején, a vízhordókhoz osztották be hát, rámosolygott és odébbállt. Urit újra megbabonázta a két sűrű, összeérő szemöldök. Meg292kérdezte, mi a neve a lánynak. Némi habozás után mondták meg neki: Mirjam. Jehuda mester rabszolgáinak a lánya, maga is rabszolga, akárcsak a nővérei és a bátyjai mind.

Ébren és álmában állandóan azt a szépséges lányt látta maga előtt, egész benseje zsibongott, sajgó, bolondító, boldogító fájdalma lett és azon gondolkozott, hogyan vehetné meg. Érdeklődött, mennyi egy rabszolga ára, mert Itáliában nyolcszáz sestertiusnál kezdődik, vagyis annyi, mint egy marha ára, bár elérheti a százezret is, ha az illető valamihez nagyon ért. A sestertiusszal nem tudtak mihez kezdeni a nők, de a földmíves rabszolga árát tudták: negyven zuz.

Uri elszontyolodott: százhatvan sestertius Rómában sem kevés.

De aztán kiderült, hogy ez a férfi rabszolga ára; a nők feleennyit érnek. Fellélegzett Uri, és eltűnődött, hány éven át kellene napszámosként dolgoznia Júdeában, hogy azt a húsz zuzt, vagyis nyolcvan sestertiust összekaparja, és a szép kicsi lányt megvegye magának.

Egy jó munkás Jeruzsálemben egy dénárt is megkap, mesélték, amikor a kereseti viszonyokról érdeklődött; akárcsak Rómában, gondolta Uri; az napi négy sestertius; húsz napi bérért már lehet nőt venni!; egy tapasztalt napszámos azonban vidéken tizedannyit se keres, mint kiderült. Érdemes lenne munkásként dolgoznia Jeruzsálemben, ha vissza tudna menni oda valahogy. Egyelőre azonban ingyen dolgozott az ebédért, az ecetes kenyérért, amelyet úgy evett meg, ecetbe mártva, mint a többiek, mert sajdítja ugyan a gyomrot, de a pokoli hőségben az ecet a szomjat valóban csillapítja, és kevés volt a víz, hiába jöttek rendszeres időközönként, egymást követve, korsóval a fejükön a lányok egész nap az aratókhoz.

Munkásnak állni Jeruzsálemben!

Egyszer a felügyelő, aki továbbra is baráti viszonyt ápolt vele és nem mulasztotta el, hogy üdvözölje, valahányszor az arató nőket ellenőrizte, elmondta, hogy dolgozott ő munkásként Jeruzsálemben az utak felkövezésén, és megkapta a napi egy dénárt, de az élelemért és a fekhelyért csaknem többet kellett fizetnie ennél a napszámnál, ezért is jött vissza vidékre. Drága város Jeruzsálem. A munkások többsége nem is lakik sehol, az utcán alszanak, akár a koldusok, de az se jó, mert álmukban gyakran minden vagyonukból kifosztják őket. Ha az ember egy év alatt húsz-harminc zuzt meg tud takarítani, már örülhet.

Egy teljes évet dolgozni egy rabszolgalány kiváltásáért? Nem is lehetetlen.

Róma elsüllyedt a tudatában, nem volt más a világon, csak a jelen, az árpa- és búzatáblák egyhangú valósága, csak Júdea, és azon kívül semmi. Uri sejtette, hogy kezd megbolondulni, de nem nagyon bánta. 293Saját családról álmodott, a kicsi lány gyerekek sokaságát szüli meg neki, ő dolgozik, arat, szánt, vagy kitanulja az asztalosságot, és itt él élete végéig a kicsi lánnyal, aki soha nem fog megöregedni. Mintha nem a száműzetése napjait töltötte volna abban a faluban, s mintha e száműzetés nem érhetett volna véget bármikor.

Hevert Uri a mezőn, amikor ebédszünetben tehette, nem sokáig, és az eget bámulta.

Más itt a mennybolt, mások az embert körülvevő szellemek, más a múlt, a jelen és a jövendő, más a vallás, mint Rómában. Más képzetek nyűgözik őt is, más mesék. Hénokh van jelen itt, Rómában pedig Platón meg Ovidius. Hénokh nem érti Platónt és viszont. De mind a kettő jelen van ott, ahol érvényes. Itt nem érvényes semmi, ami a római zsidó negyedben igen. És mit sem tudnak Hénokhról a római zsidók.

Hogy van ez?

Az Örökkévaló megelégelhette a gyermeteg álmodozását, mert egyik délelőtt egy kalásszal megvágta a bal kezét, erősen vérzett, és az asszonyok azt tanácsolták, menjen haza Jehuda mesterhez, neki vannak növényi főzetei, amelyek a vérzést csillapítják.

Uri hazabandukolt a mezőről, jobbjával a bal kezének két vérző ujját szorítván, jól ismerte már az utat. Belépett a szobába, hunyorgott, a kinti verőfény után alig látott valamit, csak hörgést és sikító nyögdécselést hallott. Először a mester feleségét látta meg, az ablak alatt ült és szorgalmasan varrt valamit. A hangok az ágy felől jöttek, közelebb lépett, és akkor meglátta a hátán fekvő mestert, a lába meztelenül lógott ki a feltűrt ingéből, meglepően vézna lábszára volt a kövér mesternek, és a hasán a szép kicsi lány lovagolt meztelenül, önkívületben ugrált rajta ültében, a mellei rezegtek, a hosszú, kibontott fekete haja repdesett. A mester hörgött, a kicsi lány sikítozott és lovagolt, a mester felesége varrt.

Uri kővé dermedt. A mester észlelte, hogy valaki jött, fektében oldalvást Urira nézett és elvigyorodott.

– Helyes kis jószág, mi? És erre aztán senki se mondhatja, hogy kecske! – kiáltotta, a lány pucér fenekére vert egy jó nagyot és harsányan felnevetett. – Ha munkáskéz kell, gyártok én magamnak!

A mester felesége Urira pillantott. Mélységes, üres gyűlölet volt a szemében, amely minden élőre és élettelenre átsugárzott. Átok ült a szemében. A kicsi lány tovább ugrált a mester hasán önfeledten.

Uri kifordult a házból és futni kezdett. Beszaladt a tyúkudvarba, az egyik tyúkólból kizavarta a tyúkokat, azok rémülten, szárnyukkal verdesve menekültek, hason fekve becsúszott, és fejére kulcsolva a kezeit üvöltve sírt dühében.

294

Meg kell szökni.

Ő római polgár, senki sem kötelezheti, hogy rabszolgamunkát végezzen Júdeában. Senki el sem ítélte semmiért. Törvénytelen mindaz, amit vele művelnek hónapok óta.

Elindul akármerre, és megy, csak innen el.

Egészen vidám lett ettől a gondolattól. Ez itt már unalmas, legalább új kalandok várják. Hogy Rómába visszajut-e egyáltalán, az persze kétséges. Hogy hazajut-e valaha. De hát mi az, hogy haza? Messze van Róma, és nem is különösebben kívánatos az a tizenkilenc év, amit ott le kellett élnie. Rómán és Júdeán kívül is van világ.

Két nappal később kiment a mezőre és megvárta, amíg a reggelit hozzák, egy szelet kenyér volt ecetbe mártva, megette és ivott rá jó sok vizet a korsóból, amit egy idős nő tett elébe, aztán letette a fésűs sarlót és lassan elindult. Nem néztek utána, biztosan dolga van, majd visszajön.

Uri észak felé gyalogolt. Mindenütt arattak.

Gyalogolt Uri észak felé, a köpenyét a fejére húzta, mert erősen tűzött a Nap, és gyalogolt. Szamária van arrafelé, ahol a júdeai zsidókat utálják, a jeruzsálemi Templomnak nem adóznak, de ő nem júdeai zsidó, ő római polgár, akinek öntudata van.

Déltájban úgy döntött, leheveredik egy kicsit. Minek sietni, amikor azt se tudja, merre tart.

Egy fügefa alatt érte az álom. Áthatolhatatlan, sűrű, remek árnyat adó levele van a fügefának, áldott legyen az Örökkévaló, hogy ilyet is teremtett. Késő délután volt, amikor arra ébredt, hogy nézik.

Féloldalt fekve kinyitotta a szemét, emberi lábakat látott maga körül. Nézte a lábakat, mind mezítláb volt, egyetlen lábpár kivételével. Annak a lábpárnak saruja volt.

Uri felült, a sarut tanulmányozta közelebb hajolva, aztán feltekintett.

Morcos férfiak néztek le rá heten. Végigpásztázta az arcukat. Kettő ismerősnek tűnt, velük arattak az elmúlt hetekben. A többit sose látta. A saruval bíró egyén arcát alaposan megszemlélte, az is őt. Mintha ezt az arcot Uri már látta volna. Igen: a dárdásra emlékeztetett, aki a kardossal Jeruzsálemből Jehuda mesterhez kísérte, csak fiatalabb nála. Uri bólintott: az öccse.

Uri ült, maga alá húzta a lábait, és várta, mondjanak valamit. Azok hallgattak. Uri felnézett, egyenesen a sarus szemébe.

– Az az én sarum volt egykor – mondta szemtelenül.

Csönd volt. Aztán a saru tulajdonosa azt mondta:

– Tudom.

Uri megnyugodott, lassan feltápászkodott, kiegyenesedett, állt.

295

Csönd volt.

– Vissza kell menned – mondta a sarus barátságosan. – Te ott Jehuda mester vendége vagy.

– Nincs kedvem – közölte Uri.

Csönd volt, a férfiak tűnődtek a válaszon. Aztán a sarus, a dárdás öccse, azt mondta:

– Muszáj. Mi azért vagyunk, hogy a falut védelmezzük. A mester megkért minket, hogy segítsük. Mi segítjük, ő pedig fizet. Visszakísérünk, nehogy baj érjen.

Uri tűnődött.

– Veletek tartanék a barlangokba – jelentette ki végül.

Megint csönd lett.

– Nem lehet – mondta a sarus sajnálkozva. – Jehuda mester nem mondta, hogy eridj a barlangokba, a rablók közé. Vagy mondott ilyet neked a mester?

Uri mérlegelte a választ.

– Ilyet nem mondott – ismerte el.

Megindultak vissza dél felé.

Megtermett férfiak voltak, nem úgy festett, hogy nélkülözniük kellene, rendes a ruhájuk, nem böki ki a bordájuk a bőrüket és magabiztosak. Biztosabban lépdelnek a földön, mint a parasztok.

Uri kuncogott magában és dudorászva bólogatott.

Rablókból verbuválnak rendőröket Jeruzsálemben eszerint, és a vidéki rablók a vidéki mesterrel jó viszonyt ápolnak, a helyi rendőrségeként működnek, amiként a mester a Szanhedrin hűséges megbízottjaként működik, mást nem tehetvén. Nincs hová megszökni, minden bokorban jelen van az állam.

A falu határában a rablók megálltak.

– Menj vissza Jehuda mesterhez – tanácsolta a sarus. – Ha megint megszöksz, megint elfogunk.

Uri bólintott.

– Üdvözlöm a bátyádat – mondta.

– Átadom neki. Béke veled.

– Béke veletek.

Úgy álltak a falu határában, mint a dárdás és a kardos, amikor Uri a faluba megérkezvén Jehuda mester keresésére indult két hónapja. Uri visszanézett és szívélyesen intett feléjük. Azok álltak mozdulatlanul.

Jehuda mester mogorván fogadta.

296

– Mit akarsz tőlem?! – jajdult fel sebzetten, de ebben, Uri már tudta, több volt a színészkedés, mint az őszinte indulat. – Nyaljam ki a seggedet, mert ideküldtek, hozzám?! Nem jó neked itt?! Én tehetek róla?! Mi bajod velem?! Miért akarsz tönkretenni?!

– Unatkozom – jelentette ki Uri. – Legalább Jeruzsálembe hadd mehessek vissza!

– Ahhoz engedély kell! – kiáltotta a mester.

– Szerezd meg – javasolta Uri, a római polgár.

– Hogy szerezzem meg?! És kitől?!

– Nem érdekel, szerezd meg! Jelezz nekik tűzzel!

– Drága! Minden egyes betű három pondion!

– Hát aztán?

– Fizesd meg!

– Miből fizessek, tudod, hogy nincs pénzem! Fizesd meg te, aki uzsorakamatra kölcsönzöl pénzt, és abból pénzeled a rablóidat, hogy rendőrködjenek neked!

– Akkor is te fizesd meg, te jöttment! – sziszegte a mester, most már valódi indulattal.

– Fizesd meg te, akinek van!

– Eszem ágában sincs! – hörögte a mester. – Három pondion minden egyes betű, a magánhangzók is annyiba kerülnek, három pondionba! pedig azokat el se küldik a lusta mihasznák, csak a mássalhangzókat, mégis felszámítják! Nem fizetek nekik! Rohadt csalók! Rajtam nem keresnek! Az én magánhangzóimat nem fogják ellopni!

Érezte magában Uri a gonoszságot felgyülemleni, és nem állt e késztetésnek ellen. Elsüllyedt a szép, kicsi fekete lány borzongató szemöldöke a lelkében, eltűnt az a sajgás a bensejéből, amit a látásakor minden alkalommal érzett, csak a férfiúi irigy bosszúvágy maradt benne, a gyilkos.

Lesz még nekem negyven feleségem, és mind szebb lesz, mint Mirjam.

– Megfizetem most a fél sékel adót – mondta Uri gúnyosan, a maga számára is váratlanul.

A mester nem értette, megzavarodott.

– Azt tél végén kell! – kiáltotta.

– Én most akarom megfizetni! – erősködött Uri, a felnőni vágyó, megátalkodottan.

– Nem lehet! Ádárban gyűjtik!

– Márpedig én Szivánban fizetem! – üvöltötte Uri.

Csönd lett. Uri gonoszul mulatott magában: ugyan honnét venne ő most fél sékelt? Egyetlen árva perutahja sincs. De a mester nem gondolt bele.

297

A mester meg volt riadva. Olyan még nem volt, hogy a fél sékel adót nyáron fizesse meg valaki. Olyan még nem volt soha. Ez a fiú megőrült.

– Jó – mondta békülékenyen, és megpróbált mosolyogni. – Nem dolgozol többé. Azt csinálsz, amit akarsz, de nem próbálsz megszökni. Úgyis visszahoznak. Nem akarok botrányt. Mi kell? Mondd meg, megkapsz mindent!

Uri hallgatott. Azt ő már úgyse kapja meg, amit szeretett volna. Elvette a Sátán, akiben sose hitt, de hát mégis létezik.

– Nőt akarok – suttogta elhalóan.

Jehuda mester elképedt. A fülét hegyezte.

– Mit mondasz? – kérdezte, a segítőkészségtől vörösen.

– Nőt – mondta Uri rekedten.

– Nőt?? – kérdezte vissza Jehuda mester, és Uri látta, igen megkönnyebbült. – Kérlek. Annyi nőt kapsz, amennyit akarsz. Melyik kell? Mondd meg, és megkapod! Van itt rabszolganő annyi, mint a nyű! Összehívom őket, és te rámutatsz! Ingyen használhatod, amíg itt vagy!

Uri felnyögött.

– Berendezem neked a műhelyemet házként – mondta Jehuda mester készségesen. – Berendezem, be én! Mondjuk, a felét… Az is nagy tér, nem? Hát hiszen ismered… A felét… Elválasztom a műhelytől fallal… Ágyat kapsz, széket, nem kell a földön aludnod. Finom ágyat kapsz! Heversz ott naphosszat, és rád küldöm a nőket. Annyit, amennyit akarsz! Olyat, amilyet akarsz! Azt csinálsz velük, amit akarsz! Csak ne tegyél tönkre! Nem szolgáltam rá, én jól bántam veled!

Szégyellt nőt kérni végül Jehuda mestertől Uri, de a lakást elfogadta, hevert a műhelyből leválasztott szobában a heverőre tett ropogós, friss szalmával kiadósan és egyenletesen megtömött matracon naphosszat, hajtotta el magától a legyeket és igen pocsékul érezte magát. Szabad volt és unatkozott.

Förtelmesen viselkedett, ahogyan csak gyönge ember képes, és nem értette, hogyhogy ezzel nem él vissza Jehuda mester. De nem élt vissza vele, és ebből Uri más következtetést nem vonhatott le, csak azt, hogy ez a messze földön köztiszteletben álló, félelmetes, nagyhangú, nagy étkű, veres fejű, kövér ember még gyöngébb, mint ő.

Uri a fogait csikorgatta. Kell valamit csinálnia, különben megbolondul.

Asztalos leszek, határozta el.

298

Beosont Jehuda mester házába Uri két nappal később, de Mirjamot nem találta ott, a mester feleségét sem találta ott, ült az asztalánál Jehuda mester görnyedten, homlokát mindkét kezével feltámasztván valami tekercs fölött, és igen gondterheltnek tűnt. Felnézett.

– Ki kell átkoznom! – kiáltotta boldogtalanul. – Rettenetes!

Uri bólogatott, aztán közölte, hogy ő márpedig ki akarja tanulni az asztalosságot, ha már itt van.

– Tanuld ki – mondta Jehuda mester dühösen, amiért Uri nem tanúsított együttérzést.

Közölte hát Uri a segédekkel, hogy Jehuda mester utasítására ő ezentúl asztalos lesz, és mutassanak meg neki minden fogást.

Nem örültek a segédek, jó a szakmájuk, másfél napi járóföldön ők hárman voltak az egyedüli képviselői, és most vetélytársat kell maguknak támasztaniuk. De Jehuda mesterrel ellenkezni nem mertek.

Mondták, ücsörögjön a műhelyben, figyeljen.

Deszkákat dörzsölgettek egész nap, Uri unatkozott. Kérte, hadd csináljon valamit ő is. Mondták neki: ott van egy nyeles fémszerszám, amivel az egyes fadarabokat ütögetik össze, dörzsölje simára. Kemény követ használtak erre a célra, a felülete recés volt. Uri egész nap a fémfelületet dörzsölgette, az nemigen kopott, semmi öröm nem volt benne.

Másnap sem adtak más munkát. Uri dühös lett. Megfigyelte, hol vannak a műhelyben a mécsesek, éjjel visszalopódzott, meggyújtott két mécsest, s azok fényénél szétszedett egy széket, hogy megnézze, hogy rakták össze. Újra összerakni már nem tudta, a csapolás eltörött, de amikor másnap emiatt botrányt csaptak a segédek, Uri szemtelenül vigyorogva tűrte és a vállát vonogatta. Rohant a fősegéd siránkozni Jehuda mesterhez, aki azonban nem vállalta a húsz lépésnyi utat a műhelyébe, hanem megüzente: tessék Urit mindenre megtanítani, ha ez a kívánsága.

Alig egy hónap múlva, Támuz közepére elkészített egyedül egy szép kis asztalkát. Bárhogy taszigálták is, nem billegett, a lapja fényesre és simára sikeredett, az erezet gyönyörűen látszott rajta. Nem volt az illesztésekben ragasztó, semmi tömítőanyag, és mégsem lötyögött sehol. Jóféle fa volt, mondták is a nevét, de Uri nem jegyezte meg, csak a csuklóját tapogatta, mert persze a legkeményebb fát adták neki, hogy küszködjön vele.

Ez a munka nekem való, konstatálta Uri boldogan.

Közel kellett hajolnia a fához, hogy dolgozzon vele, és közelre ragyogóan látott, sőt jobban, mint a többiek. Egészen kicsi kis réseket is meglátott, egészen apró szálakat is észrevett a fában. Asztalosnak 299teremtett engem az Örökkévaló, gondolta, és Teremtőjének szemére hányta, miért nem adta tudtára ezt korábban.

Mondták a segédek elismerően, hogy akár berakással is próbálkozhatna.

Uri nem tudta, mi az. Magyarázták neki, lerajzolták a porba is ággal, hogy a különösen drága asztallapok vésővel kivájt réseibe más fafajtákból picike lemezkéket illesztenek a mesterek, és azok gyönyörű, eltérő színű rajzolatokat adnak ki, s az ilyen asztallapok igen-igen drágák. Mutatni nem tudtak ilyet, vidéken ilyen asztalt nem találni, csak Jeruzsálemben a gazdagoknál. Ilyen asztallapokon fantasztikus madarak és növények is láthatók, mind-mind fából, lemezkékből összerakva, és iszonyúan drágák.

Uri hulladék fákból vágott ki lemezkének valót, s önmagukba faragta, csiszolgatta, illesztette vissza azokat, és szép mintázatokat talált ki, amilyeneket, így mondták a segédek, még soha senki, és látta, hogy ez megy neki.

Jó volt a fával dolgozni, az illatát beszívni, bámulni a bütümetszet rajzolatát, nézegetni hosszan a görcsök koncentrikus köreit, jó volt éles pengével a fát alakítani, a fölösleget lehántani róla, annyira jó volt, hogy nem is igen kellett egyébre gondolnia közben, nem kellett arra gondolnia, miért éppen ott van, ahol van. És mikor megmutatták neki, hogy olyasfajta korong segítségével, amilyennel a fazekasok dolgoznak, fát is meg lehet munkálni, lábbal kellett hajtani a korongot, és a pengét a rögzített fának nyomni, és a fa forgott, a penge meg állt, és úgy hasította le a forgácsot, Uri olyan boldogságot érzett, amilyet a Teremtő érezhetett, amikor az agyagból az embert megformálta.

Ha tudná az apám, hogy ezzel a jeruzsálemi úttal szakma kerül a kezembe! Megtudja egyszer, és ámulni és örülni fog, amiért mégis jó valamire a fia rossz szeme.

– Gizbarim! Gizbarim! Gizbarim!

Erre a kiáltásra ébredt az egyik hajnalban Uri, kimászott a csűrből, hajnal volt még, mindenfelől emberek siettek a mezőre, nők is, gyerekek is közöttük, Uri hunyorgott, nem látta az arcukat, de annyian lettek hirtelen, hogy az volt az érzése, a legtöbbjükkel még nem találkozott. Pedig kicsi falu volt ez. A szomszéd falvakból is idejöttek? Tudták előre, hogy készül valami?

Az egyik segéd beugrott a csűrbe, ő világosította fel Urit: most jön a szekérkaraván, amelyik az Első Termést és a Java Termést hivatott 300Jeruzsálembe vinni. Ez nem a Tized, azt külön gyűjtik, azt nem most viszik el.

– Honnét tudod?

– Üzenték.

– Küldönc jött?

– Tűzzel üzentek. Késtek az idén, Pünkösd előtt fél hónappal szoktak jönni, de az aszály miatt most minden kiég, az állatok satnyák, ezért vártak, hátha lesz eső.

– Mikor gyűjtenek be ezen kívül?

– Fél hónappal Pészah előtt, de akkor mifelénk csak kijelölik, és magunk visszük a városba. Elvinni csak messzebbről viszik. A Jordánon túlról nem gyűjtik, onnét önként hozzák, bár nem kötelező. Még egy begyűjtés van, fél hónappal a Sátoros ünnep előtt…

Izgatott volt a segéd, szaladt ki a csűrből, a lábán tiszta, ünnepi saruval.

Uri gyorsan megmosakodott az udvaron, korsóban állt a víz, eső hetek óta nem esett, messzi kútból hozták a nők; elmondta az imát, bekapott egy szelet száraz kenyeret és sietett a többiek után.

A falu határában hosszú láncban álltak az emberek, Uri beállt közéjük. Lányok korsókat vittek körül, az emberek kezére öntöttek egy kis vizet, azok a kezüket dörzsölték. Uri is kapott egy kicsit, ő is dörzsölt. Uri sose látta őket kezet mosni étkezés vagy ima előtt, az csak a diaszpórában szokás. A lányok haja feltűzve, a ruhájukat kimosták, nedvesen tapadt a testükre, Uriban vágyak keltek. A férfiak zsákokat, hordókat és agyagedényeket cipeltek, Jehuda mester ott loholászott közöttük izgatottan. Nagy dolog készül, ha ő is felkelt hajnalban. Jehuda mester az agyagedények tisztaságát firtatta, fehér gyolccsal törölgette le róluk a harmatot.

Amikor észrevette Urit, magyarázólag mondta:

– A nedvesség vonzza a legyeket! A szúnyog-tisztátalanság még elmegy, de a légy-tisztátalanság nem megy el!

Jehuda mester tovaloholt, és azt kiabálta, hogy lencsét hozzanak.

Lencsét eszünk ma, az az ünnepi eledel? Amióta Uri a faluban élt, nem ettek lencsét. Felvilágosították: a légy-tisztátalanság mérésére való a lencse: az egy lencsénél kisebb kosz még elmegy, de ami nagyobb, attól az egész zsák liszt tisztátalanná vált, és papok nem ehetik. Megnyugtatták: a lencse jelenléte jelképes, mert nem fordulhat elő, hogy lencse nagyságú légypiszok maradjon a gabonában, ők arra ügyeltek.

Az üres edényeket Uritól balra tették le a földet borító takarókra, a zsákok és a hordók jobboldalt álltak. Állatokat is hajtottak a mezőre, a borjak és a bárányok még botladoztak.

301

Nem evett senki, vigyáztak, hogy semmivel se piszkolják be a kezüket. Álltak a napon, ünnepi volt a hangulat. Ott állt az asztal a mezőn fehér terítővel letakarva, rajta bor meg víz, meg keverőtál. Jehuda mester a terítő nemlétező ráncait simítgatta el. Megszemlélte a borjakat. Megszemlélte a tisztára törölt edényeket, és még egy kicsit törölt rajtuk. Kívül is törölt, mert kívül, mondták, a légy-tisztátalanság gyakori.

A gizbarim a begyűjtők neve. Van a Templomnak három begyűjtője, azok parancsolnak a katholikoszoknak, akik szintén a begyűjtésen dolgoznak, lévita valamennyi. Amikor a népek ünnepek alkalmával a terményeiket Jeruzsálemben a Birkamezőn, az északi falnál, a nagy fürdők mellett leadják, a katholikoszok vizsgálják meg, tiszta-e, ép-e, hogy a léviták nyugodtan elfogyaszthassák; e tized tizedét kapják meg a papok; elvileg lévita tízszer annyi van, mint pap, bár több a pap már Jeruzsálemben, mint régen, mind odagyűlt egész Palesztinából. Vidékre a katholikoszok jönnek begyűjteni az Első Termést meg a Java Termést; és pap is szokott jönni ilyenkor!

Pap jön ma Jeruzsálemből közénk! És meg is áld minket!

Nagy volt az öröm, boldogan ácsorogtak, és senki a helyéről el nem távozott. Álltak sorban, tűzött a Nap, ruhájukat a fejükre borították. Jehuda mester körbejárt, szigorú szemmel méregetett mindenkit, mintha átlátna rajta; egy legény előtt hirtelen megállt.

– Neked mikor temették a nagybátyádat? – kérdezte.

– A múlt héten – mondta a legény.

– Ott voltál?

– Ott voltam.

– Ki volt még ott?

– Hát a család…

Jehuda mester összeszedette a családot, odaállt a sor elé vagy egy tucat ember, fiatalok, öregek, nők és gyerekek.

Jehuda úgy állt, hogy az árnya az árnyukkal össze ne érjen; szemlélte őket hosszasan, majd kiadta az utasítást: hordják el magukat.

A családfő, testes, vörös képű ember, tiltakozott: elmúlt már egy hét a temetés óta, nekik joguk van itt lenni. Jehuda nem tágított: nem biztos, hogy megtisztultak azóta, lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, a helyzet kétséges, nem maradhatnak itt.

Uri látta, mert négy lépésnyire zajlott a vita, hogy a testes, vörös ember nagy erőfeszítéssel fegyelmezi magát, aztán int a fejével és elindul. Búsan elbaktattak a nyomában a családtagjai. Nem részesülnek a papi áldásból a szerencsétlenek, mert így döntött a mester.

Jehuda Urira nézett.

– Előfordulhat, hogy árnyékot vetettek a halottra! – mondta gond302terhelten, felelősen. – Ha igen, akkor tisztátalanná lettek, és pap nem láthatja őket, mert a hulla-tisztátalanság az árnyékot vetőről átvándorol arra, aki nézi. Lehet, hogy nem vetettek árnyékot a halottra, de nem biztos. Nem kockáztatunk.

Továbbment Jehuda mester, és igen gondolkozott, mit kell még tennie, hogy minden tökéletes rendben menjen.

A távolból azt kiabálták: demah, demah!

Uri megkérdezte, mi az.

Az olyan tiszta termény, amelyről nem lehet biztosan tudni, hogy a tizedet megadták-e már belőle. Biztonság okáért később azt is megtizedelik, de addig sem Első Termény, sem Java Termény nem lehet, vissza kell vinni.

A szekerek déltájban érkeztek; elhúzódhatott a begyűjtés az előző falvakban. Megvetően nyilatkoztak róluk: azok folyton alszanak.

Nyolc nagy ökrösszekér érkezett egymás után, az elsőn fehér lenvászonköpenybe öltözött, négyszögletesre nyírt szakállú ember bóbiskolt, a pap, mellette köpenyes ember ült a bakon, a láncban azt mondták, ő a begyűjtő lévita, a katholikosz. Az utolsó szekéren fegyveresek zötyögtek nyolcan, közöttük egy civil feketében. A többi szekér részben már meg volt rakva zsákokkal és vászonnal letakart edényekkel. Az egyik szekér mögé borjak voltak kötve. Azon a szekéren tyúkok voltak nagy ketrecbe zárva, bágyadtan bóbiskoltak.

Különös, gondolta Uri: a gizbar perzsa hangzású szó, a katholikosz görög; miért nincs héber vagy arámi szó a begyűjtőkre?

A szekerek megálltak. Jehuda mester a pap elé járult. A pap lekászálódott a szekérről. Jehuda hason elterült a földön. A nép letérdelt. A pap mindkét kezét előretartva imádkozott és elmondta a papi áldást. Uri, maga is térdelvén, körülnézett. Átszellemülten, boldogan térdepeltek az emberek, sokan örömükben könnyeztek. Megáldotta őket a pap, akinek a révén magának az Úrnak az áldását nyerték el a szorgalmukért. Keményen megdolgoztak, hogy Isten eleséghez jusson, jár nekik az áldás. A léviták és a papok emésztik meg az Első Termést és a Java Termést az Örökkévaló megszentelt bendői gyanánt, a kiválasztottak közül a kivételezettek.

A katholikosz és a fegyveresek is leszálltak.

A katholikosz egy hordóra ült, asztalkát hoztak elébe, arra tette a papiruszt, amit elővett és kitekert. Egy suhancot küldött oda Jehuda mester, aki lángoló arccal rátenyerelt a papiruszra, hogy ne tekeredjék vissza önmagába; büszkén nézegetett körül a suhanc, fontos munkát kapott. A lévita lúdtollal jegyezgetett a papiruszra, a mellén fityegő kicsi tintatartóba mártogatta.

A pap alá széket tettek, leült, vásznat feszítettek a feje fölé, ketten 303tartották boldogan, a pap feje lekókadt, talán elszunnyadt. A magáét már megtette, elmondta az áldást, amit közönséges emberfia sose mondhat el.

A fegyveres kísérők ételt és italt kaptak, leheveredtek egy fa alá és békésen falatoztak. Az utolsó szekérről nem szállt le a fekete köpenyes civil, Uri nem látta világosan az arcát és nem tudta, hogy ki lehet.

A katholikosz írnok intett. A felügyelő, aki az asztal mellett állt az ernyőtartókkal, szintén intett. A sor asztal közeli végén zsoltárt kezdtek énekelni, Uri körül is csatlakoztak a dalhoz, a dal végigfutott a soron, s amikor véget ért, hordani kezdték az edényeket és a zsákokat az asztalkához. A zsákokat a láncban álló emberek adták tovább kézről kézre, az asztalka előtt megoldották a szájukat és tartalmukat az edénybe töltötték. Minden edénybe keveset töltöttek, a katholikosz megszemlélte, milyen a liszt – árpa is, búza is volt a zsákokban –, és csak akkor töltötték tovább, amikor bólintott.

Új zsoltárba kezdtek, aztán megint újba; amíg az átvétel zajlik, énekelni fognak.

Uri is dalolt unatkozva, az ácsorgástól megfájdult a dereka. Egész nap ezt fogják csinálni. Volt a lelkében valami sürgetés: ezt már látta, megértette, most már valami mást is kellene csinálni. De a többiek lelkében nem volt sietség: ők abban a szent pillanatban éltek, amelyik épp zajlott. Magasztos nap ez, most szereznek bűnbocsánatot az Úrtól. Uri lelkifurdalást érzett: ő nem érezte úgy, hogy a bűnei ezzel meg lehetnének bocsátva.

A pap szunyókált, senki nem hederített rá. Uri csodálkozott, miért nem elevenebb és miért nem érdeklődnek iránta a népek. Közvetítői funkciója van Isten és a népe között, s ő maga mintha nem is volna. Egy imamondó báb.

Bezzeg a lévita fontos ember.

Az egyik edénnyel nem volt megelégedve, félre is dobták szégyenkezve, tiltakozás nélkül, hogy összetörjön. Az egyik zsák tartalmának minőségét kifogásolta, a zsákot félretették, a száját visszakötötték. Talán légy került bele vagy nedvesnek találta a begyűjtő, azt a parasztok helyben fogják megenni.

A katholikosz intett, Jehuda mester ugrott, és egy suhanc a katholikosz orra elé tartotta a tálat. A katholikosz egy olajoshordóból pálcával kihalászott valamit, nézte, nézte, másik kezével beletúrt a lencsés tálba, kivett egyetlen szemet, és ahhoz a valamihez mérte. Hosszan méregette, aztán intett, a hordó mehetett a szekérre.

Felsóhajtottak Uri körül boldogan, és még lelkesebben énekeltek. Nagyon rég nem fordult elő, hogy az általuk sajtolt olaj tisztátalan lett volna. Uri sajnálta, hogy olajsajtolásban nem volt eddig része.

304

Amikor végeztek a zsákokkal, a gyümölcsök jöttek, tálakban vitték a lévita elé, aki minden egyes darabot megvizsgált. A satnyábbakat félretették. Azt mi fogjuk megenni, vonta le a következtetést Uri. Azokat a gyümölcsöket pedig mind kovakőkéssel vágták le, mert az soha nem lesz tisztátalan. De nem is a kőkés nem volt tiszta, hanem a gyümölcs.

Jehuda mester intésére a sor felbomlott, az éneklés abbamaradt. A pap felébredt a csöndre, belelépett egy vízzel teli tálba, a lábával tapicskolt, majd lehajolt és vizet spriccelt magára, aztán kilépett az edényből és az asztalhoz imbolygott. Víz és bor volt előtte. Elkántálta az imát, a lévita bort kevert a vízzel teli poharába, a pap megitta, erre a jelre a fegyveresek is inni és enni kezdtek. Ehettek most már ők is, akik addig láncban adogatták a termést. Ennek a láncnak nem a munka megkönnyítése volt a célja, egy ember is elbírt volna egy zsákot, hanem hogy valamennyien részt vegyenek benne.

Ebéd után következtek a borjak meg a bárányok, amelyeket a fák tövében, szalmán hevertettek és itattak. Vízzel hintették meg őket, mielőtt a katholikosz elé vezették. A lévita alaposan végigvizsgálta mindet, a fogazatuktól a lábukig mindent megnézett. Azért vizsgálódhatott egyedül, mert szakember. Nem akadt sok elsőszülött állat a faluban, kicsi falu Bethzacharia. Uri sokallta az állatok számát, de emlékeztették: a java állatokat is most gyűjtik be, nem csak az elsőszülötteket. A vizsgálat lassan folyt, az állatok közül is hibásnak minősült néhány. Azokat felnevelik és levágják; második tizednek még jók az ilyenek. A második tized az az élelem, amit a maguk számára tesznek félre, hogy a zarándoklat alatt megegyék. A második tized lehet hibás, csak az első tized, a lévitáké és a papoké, csak az legyen tökéletes.

A katholikosz vörös festékbe mártott ecsettel jelet rajzolt a kiválasztott állatok homlokára vagy szárnyára, és intett, hogy a gazdák vigyék vissza őket az árnyékba. Ideje volt, az állatok lihegtek és szédelegtek a szomjúságtól.

Ezentúl a volt gazdák az állatoknak már csak a pásztorai, mert a papok lettek a tulajdonosaik, azaz a Mindenható.

Az utolsó szekérről leszállt a feketébe öltözött civil, olyan volt, mintha gyászolna, és az asztalokhoz közeledett. A katonák szemben a néppel felsorakoztak. A fekete ember megállt. Csönd lett.

– Ki ez? – kérdezte suttogva Uri.

– A vámszedő.

Állatokat, gabonazsákokat, gyümölcsöket hordtak elébe, de azok minőségét nem vizsgálta senki. Ez a rómaiaknak megy adóba, ez már lehet tisztátalan. Állt a vámszedő és számolt. A zsákokat felrakták a 305szekérre, a lábasjószágot a szekér mögé kötötték. Nem énekelt senki. A pap aludt vagy alvást színlelt. A lévita árnyékba vonult.

Az emberek sorai felbomlottak, trécseltek, hátat fordítottak a vámszedőnek.

– Mennyi az edomita adó? – érdeklődött Uri.

Mindenből egy százalék a fejadó és másfél százalék a terményadó. Zsidó a vámszedő, évi fix összeget fizet a vámszedés jogáért Edomnak; ha többet szed be, a különbözet az övé, ha kevesebbet, a veszteség az övé. A vámszedő bűnös ember, úgy is áll a nép elé, gyászban; tanúskodását nem fogadják el, ajándékot nem szabad átvenni tőle, és ha pénzt ad valakinek, azt felváltani tilos. Azért járnak vidékre a papokkal és a lévitákkal meg a katonákkal, mert félnek a népharagtól. Csoda, hogy vámszedőnek állnak emberek.

– Tönkreteszik nekünk az ünnepet – mondták az emberek keserűen.

A józan hangokkal szemben, hogy márpedig a császárnak is meg kell adni, ami a császáré, azért panaszkodtak keservesen, amiért a vámszedők, Edom szégyentelen bérencei, tönkreteszik őket.

– Honnét tudja, miből mennyit kell beszednie? – kérdezte Uri.

– Tudja.

Évente egyszer a családfők elbandukolnak a legközelebbi városba a vámszedőhöz és bevallják, miből mennyit termeltek és hány lélek van a családban. Ezt a bevallást a legritkább esetben ellenőrzik, nincsenek a vámszedők annyian. Ebben a faluban római adóellenőrzés még sose volt, de ha lenne, az adóellenőr nem távozna elevenen, annyi bizonyos. Mégis becsülettel adóznak Edomnak, mert megkövetelik az elöljárók, megköveteli Jehuda mester is például, és ha Jehuda mester azt mondja, hogy Edomnak adózni kell, akkor ők adóznak, mert Jehuda a mester.

A gyerekeket nem a születésükkor kell bevallaniuk, hanem hétéves korukban, ez így van, amióta Edom uralkodik rajtunk, talán mert sok gyerek meghal korábban. Ám a papoknak bevallják, és ha elsőszülött a fiú, az öt szelát azonnal befizetik. A többi fiút is be kell vallani, különben nem metélik körül. A lányokat is bevallják. Akinek nincs pénze, mert óriási összeg az öt szela, húsz drachma!, azzal a pap kötelezvényt írat alá, hogy amint összegyűjtik, meg fogják fizetni.

– Elengedheti ezt a pénzt a pap? – kérdezte Uri.

– Ezt nem engedheti el, ez Istené. És terményben soha nem lehet leróni, csak türoszi ezüstben.

– Ajándékként odaadhatja a szegény családnak a pap, ha jónak látja – mondta valaki.

306

De nem magyarázni akartak most, hanem panaszkodni. Panaszkodtak hát tovább. Félhangosan, hogy a vámszedő még meghallja, de a tőle két lépésre hűsölő lévita már ne.

Nem elég, hogy vízdíjat fizetnek ők is, holott nekik nincsen vízvezetékük, csak saját ciszternáik és kútjaik; nem elég, hogy útvámot fizetnek, valahányszor ünnepen kívül haladnak az országúton, márpedig előfordul, hogy peres ügyben vagy vásárra kell Jeruzsálembe menniük; nem elég, hogy házadót fizetnek ők is, holott maguk emelték a viskóikat; nem elég, hogy határátlépési adót fizetnek, valahányszor fallal kerített városba kell belépniük: elviszik a terményük három-négy százalékát, mert muszáj a vámszedőnek többet adniuk, mint az a két és fél százalék: ha elégedetlen, itt nem szól, de Jeruzsálemben följelenti őket, és akkor a főpapok a falura nézve kedvezőtlen döntést hoznak, például ünnepkor nem engedik be őket a városba, hátrébb sorolják őket a huszonnégyes törzsi rangsorban, és soha nem állhatnak az oltár mellett többé. Úgyhogy borból külön tömlőket töltenek meg a vámszedő számára, amelyek nem a császár vagyonát gyarapítják, hanem az övét.

Uri kérdezte, ugyan hova kerül ez a sok termény és állat, áthajóznak vele a Nagy Tengeren Itáliába?

Nem, mert a mostani császár megtiltotta, megromlott a hosszú úton a hús, a gabona, azóta helyben használják fel úgy, hogy a nagyobb piacokon eladják, és abból a pénzből tartja el a katonáit és a hivatalnokait a helytartó. Ez az adó helyben marad.

– Magunk tartjuk el a megszállóinkat – mondták a bölcsek.

– Amiképpen magunk is hoztuk őket a nyakunkra – vélekedtek a még bölcsebbek.

Uri gyors becslést végzett. Ha a római adót – beleértve a vízdíjat, a házadót, az útvámot, a városbalépési adót és a terményeket – a falusiak össztermésének öt-hat százalékára becsüli, feltehetőleg elég pontosan számol.

Érdeklődött, melyek is pontosan a júdeai zsidó adók; lelkesen és büszkén sorolták.

Megadják a lévitáknak a tizedet mindenből, ami ehető; annak a tizede a papoké.

Félreteszik maguknak a második tizedet a három nagy ünnepre, és el is fogyasztják a hosszú úton és Jeruzsálemben, és általában nem is elég, mert van úgy, hogy éhesen, szomjasan gyalogolnak haza két-három napon át.

Fizetik a bűn- és vétekáldozatot, ha erre ítélik őket, és ez gyakorta előfordul bizony, mert hát bűnösöknek teremtett minket az Úr, de nem haragszik érte, ha bűnünket megbánjuk és Őt kiengeszteljük.

307

Ha valamely kívánságuk, fogadalmuk teljesül, köszönetáldozatot hoznak, ebből a papoké az állat melle és jobb válla; szívesen adják, mert a fohászt meghallgatta az Örökkévaló, legyen áldott.

A papoké minden első termés, minden elsőszülött hímállat, épp ennek a begyűjtése folyik, amint Theo látja.

A talajadó az évi első termés búzából, árpából, szőlőből, fügéből, gránátalmából, olajbogyóból, mézből. Kiváltják az elsőszülött fiút a papoktól az öt szeláért, mert az a fiú Istené, vagyis a papoké, és vissza kell vásárolni tőlük. Minden szülés után egy bárányt és egy galambot áldoz a szülő nő, akkor is, ha lányt szül. Ha nagyon szegény, akkor csak két galambot.

A papoknak jár minden terményből a legjava; ezt is ma gyűjtik éppen. Az égvilágon minden földből és fából származó eledel java ez; s hogy mi a legjobb, azt vagy tudja az ember maga, vagy felhívják rá a figyelmét a szakavatottak, a mesterek és a felügyelők. A legfontosabb ezek közül a búza, a bor és az olaj. Minden jövedelem tizenötödét teszik félre erre a célra, noha ezt soha nem foglalták írásba, és nem is mérik; többet vagy kevesebbet erre a célra szánni azonban nem helyénvaló. A tésztaáldozat búzából, árpából, zabból és rizsből áll, nem étel, hanem tészta formában kell áldozni, közönséges zsidók huszonnegyed részt, a pékek negyvennyolcad részt.

Fizetik a vámot a városok kapujában, hogy beléphessenek.

A felnőtt férfiak fizetik az évi fél sékel adót, ami két drachma.

Fizetnek a pénzváltásért, mert az ő áldozati pénzükön nem szerepelhet senkinek a képmása.

Megveszik a két galambot, három galamb áráért.

Peát hagynak mindenből.

Levonnak tőlük a cupára, ami a legszegényebbek fejadagja, a tehetetleneké, a betegeké, a vándoroké; ez mindenütt más, annyi, amennyit a mesterük mond.

Fizetik a fürdő fenntartását.

Fizetik a gyerekeket okító tanítókat.

Fizetnek a metszőknek.

Fizetnek a saktereknek.

Eltűnődött Uri, mennyi lehet mindez összesen. Egész évi átlagjövedelmüknek biztosan több mint a fele, pedig az egész se sok.

Ez mind nem római adó, hanem zsidó. Csak ők nem akként élik meg.

Öt százalék birodalmi adó, szemben a legalább ötven százalék zsidó adóval.

Nem biztos, gondolta Uri, hogy Rómának a neki járó adó megéri. Önfenntartó a birodalom a provinciákon, gazdaságilag ésszerű, ami 308történik, Róma nyerészkedni voltaképpen nem is akar, mégis gyűlöletet kelt a lelkekben.

Ha önbevallás alapján róják ki a birodalmi adót, gondolta Uri, akárcsak Rómában, akkor az emberek a tizedét se vallják be a valóságos jövedelmüknek, és a hétéves gyerek életkoráról netalán el is feledkeznek pár évig még, és a fejadót utána nem fizetik, és ha Rómának csakugyan nincs elegendő embere és eszköze, hogy az önbevallás hitelességét ellenőrizze, a júdeai zsidók Rómának alig adóznak.

Mintha nem is Róma provinciája volnának!

Ez az ország szabad, csak a lakói nem tudnak róla.

Nem Róma teszi őket szegénnyé. Róma nem keres a zsidókon.

Érezte, hogy erről nem szabad felvilágosítania őket, még megköveznék. Ők az idegen hatalom által elnyomott és kizsigerelt páriáknak tartják magukat, egyetlen ellenségük Róma, vagyis hát Edom, ahogy nagy ravaszul mondják, és senki más.

Mezítlábas, rongyos férfiak, nők és gyerekek ácsorogtak mellette. Nincs ünnepi ruhájuk, amelyet felöltvén az ünnepet megszentelhetnék. Szombaton is ezt az öltözéket hordják. Rómában még a zsidó koldusok sem ennyire ágrólszakadtak, bármennyire igyekeznek is mutogatni.

Az önbecsülésükhöz kell, hogy az idegen hatalmat tegyék felelőssé a nyomorukért, amelyet pedig nem is az okoz.

Valamit mégis elvett tőlük Róma: a büszkeségüket. Nem jó politika ez, a császár tudomására kellene hozni. Hogyan lehet a büszkeséget kifejezni pénzben? Miféle mértékegységet kellene alkalmazni? Fél büszkeség két ökör?

A pap felnézett az égre. Alkonyodni kezdett. A pap valamit kérdezett Jehuda mestertől, aki buzgón magyarázni kezdett. A pap a fejét csóválta, Jehuda mester kétségbeesve hadonászott, a pap nemet intett és felkászálódott a szekérre.

Nem nálunk fog éjszakázni, mondták Uri körül csalódottan.

Felült a bakra a katholikosz, a fegyveresek felkapaszkodtak a szekerükre, az utolsó szekérre felmászott a vámszedő, és a nyolc szekér továbbindult észak felé. Még egy faluban begyűjthetnek, mielőtt leszáll az éj.

Porzott a száraz föld a szekerek nyomában. Én hoztam rájuk az aszályt, gondolta Uri. Jehuda mester hasmánt lefeküdt a földre, a nagy hasa felnyomta a fenekét. A falu népe térdre esett vagy hasra vágta magát. Uri is letérdelt. Zsoltárt énekeltek ismét, énekelte Uri is, addigra már tudta a júdeai szöveget és a dallamot. „A mi holnapi kenyerünket add meg nékünk ma”, énekelte ő is.

309

Boldog nap volt, papi áldásban részesültek. Megbocsátotta az Örökkévaló az előző papi áldás óta elkövetett minden bűneiket, és vétkezhetnek a következő papi áldásig megint. Első állataik és a legjobb állataik, első terményeik és a legjobb terményeik az Úrhoz kerülnek. Kevés hibásat találtak közöttük, erre büszkék. Mégis ez volt ennek a szép napnak az értelme, és a vámszedő gyászos alakja elmerül.

Újévkor mindenképpen bocsánatot nyernek, amikor, ez Rómában is így van, az emberek a közeli folyó partjára mennek, valamilyen tárgyat belevetnek; arra a tárgyra előző évük minden bűne rátapad, a folyó elviszi magával, és ők, a parton, tisztán állnak immár.

Nem bűnöznek ezek az emberek egyáltalán, gondolta Uri szánakozva, nincs nekik ahhoz sem idejük, sem erejük, sem pénzük, sem képzeletük.

Úgy érezte, neki bizony voltak bűnei. Megbocsáttattak-e az ő bűnei is az álmos, közönyös papi áldás által?

De nem volt még vége az ünnepnek, mert este olajlámpákat gyújtottak, a falu széli mezőre vonultak, ahol már égett a tábortűz; zsoltárokat énekeltek és a legények táncolni kezdtek. A lányok egy csoportba verődtek és vihogva nézték őket. A lányok nem táncoltak, csak a legények, akik ihattak is; ünnepi ruhájukban, mezítláb ropták, botokkal hadonásztak, hujjogattak, ugrándoztak; az öregek elheverve, iszogatva, megbocsátó, bölcs mosollyal nézték őket, hadd ugráljanak, amíg bírják. Urit is hívták, vonakodott, aztán beállt ugrándozni ő is. Tudta, hogy hülyén fest, de ugrált becsülettel.

Vannak falvak, ahol parázson járnak ilyenkor, de ez nem zsidó szokás, hanem perzsa, és nem nagy dolog: kérges talpon nem fog a parázs.

Pár nappal később ismét szekerek jelentek meg lévitákkal, jöttek a nyár eleji tizedért. Most tizennyolc szekér jött, némelyik már tele volt terménnyel és szárnyasokkal, nyomukban négylábúak baktattak: juhok, tehenek.

Ismét felsorakozott a nép a falu határában, az állatokat fajuk szerint odaterelték, a gabonás zsákokat nyitott szájjal odacipelték, a gyümölcsöket, zöldségeket nagy edényekben előhozták, mert úgy szól a törvény, nem Mózesé, hanem ami érvényben van, hogy „minden, ami ehető, tizedeltetendő”. Csak az elsőszülött és java állatokat meg a java terményt nem hozták oda, az már meg volt jelölve és gonddal óvták, ápolták, vigyázták, hogy majd maguk vigyék fel Jeruzsálembe a Sátoros ünnepre, a szállítás gondját a léviták válláról levéve.

Hosszú pálcával lépdelt a lévita az állatok előtt és egyesével számolt. Amikor a tizedikhez ért, a pálcával rámutatott, és egy másik lévita ecsetét egy vödörbe mártotta és piros festékkel jelet rajzolt az 310állat homlokára vagy a szárnyára. Előfordult, hogy egy állat a sorból türelmetlenül kiugrott, akkor a lévita intett, az állat megjelöltetett, és a számolás egytől indult újra.

Számolhat a lévita párosával is, de akkor aznap végig párosával kell számolnia mindent, tudta meg Uri.

Az egyik megjelölt birka visszarohant az övéi közé. Kavarodás támadt, a lévita intett, és a mellette álló birkát jelölték meg, az övéihez visszatért állatról pedig vizes ruhával lemosták a jelzést. Az állatoknak is vannak jogaik, mert őket is a Mindenható teremtette.

Állt Uri a tömegben, a hangulat nem volt ünnepélyes, mert pap most nem volt jelen, és nézte a falu összehordott terményeit: gabonát, nyírott gyapjat, ökröket, teheneket, birkákat, szárnyasokat.

Nem sok. Szegény falu ez.

Aztán nézte a három megpakolt szekeret és a mögéjük kötött négylábúakat, a faluból a nyár elején esedékes tizedet.

Nagyon sok.

Nem akarta az Örökkévaló, hogy Uri az asztalosságot végképp kitanulja, mert Áv közepe táján hívatta Jehuda mester és közölte vele: üzenték Jeruzsálemből, hogy Uri menjen vissza. Nem tudni, miért, nem tudni, miért nem előbb vagy később, de menjen Uri most már.

Még aratták a búzát és szüretelték a gyümölcsöt, már szőlőt is szedtek és nagy dézsákban taposták, az ő kezére és az ő lábára is szükség lett volna, amikor Uri harmadmagával visszaindult dél felé. Kurtán búcsúzott el a mestertől, még kurtábban a segédektől; fellélegeztek, hogy Uri elmegy végre.

Nem tettem szert barátokra, állapította meg Uri, és nem tudta, hogy bánkódjék-e emiatt.

Gyakorlottan gyalogolt, a társaival nem társalkodott, Jehudától kapott köpenyét a fejére borította. Nála fiatalabb legények kísérték nagy tisztelettel, nem is merték megszólítani. Kívülről másként festhetett a száműzetése, mint ahogy megélte.

Bizonyos Józsefnél, Náhum fiánál kellett a felsővárosban jelentkeznie, ahogy Jehuda mester meghagyta nekik, a legényeknek pedig a lelkükre kötötte, hogy Uri átadásáról eme Józseftől átvételi elismervényt feltétlenül kérjenek.

Észak felől nem volt meg a városfal, félbehagyott építkezés nyomait látták, egyes részein benőtte a gyom, de satnya sövényt északon is telepítettek a város körül, nem az esetleges támadó seregek, hanem a megsarcolandó jövevények miatt: mindenkinek a kapuk egyikén kell 311bemennie, hogy megfizesse a vámot, s bár a sövényt bárki átlépheti, nem tesznek ilyet a zsidók, az adót leróják. Észak felől, Uri így emlékezett, a damaszkuszi kapu az egyetlen, amelyen hetekkel korábban a városból távozott, de nem jól tudta, mert a másik északi kapu a jerikói, amely a templomhegyre egyenesen és meredeken vezető út elején áll, ám ők most nem oda igyekeztek.

Mielőtt beléptek a kapun, Uri megállt, visszanézett. Dombok, lankák, gyümölcsösök, minden zöld, minden békés, minden álmos. Hunyorgott, a legények némán, tisztelettel vártak. Ők már előbb felkiáltottak, hogy látják a Templomot, és biztosan látták is, mert magas dombháton közelítették meg a várost. Az egyik legény váltig állította, hogy ők most a Szkoposzon járnak, vagyis a Kilátón: erre haladnak az ünnepre tartók, de mindig a Kidron völgyében mennek tovább, a várostól keletre.

Uri nem látta a Templomot, pedig nagyon igyekezett. Talán valamelyik felhőszerű tünemény az.

Pedig mintha jobban látnék, mint valaha, gondolta Uri.

És valóban, az egyes fákat, bokrokat mintha jobban meg tudta volna különböztetni egymástól, mint korábban. Eltűnődött: lehetetlen. De mert a faluban olyan közelről nézhetett, tapinthatott, szagolhatott növényeket, mint addig soha, a távolból továbbra is bizonytalan körvonalaik megteltek tartalommal. Emlékezetből lát voltaképpen, ismerte fel, és elcsodálkozott, hogy van ilyen.

Az egyik legény a köpenye alól előhalászta a bőrzacskót, amit a derekára kötve viselt, abban volt a pénz. Igen megkönnyebbült, amikor a vámot leszámolta az őrnek, és nem is maradt a zacskóban több. Addigra a kétnapi élelmük is elfogyott; a két legényke étlen-szomjan fog hazagyalogolni, de a kétnapi éhezés nem nagy megpróbáltatás, ha az ember beléphetett Jeruzsálembe.

A legénykék leborultak, sírva imádkoztak.

Uri nem volt meghatva, de ő is letérdelt, és ő is elmormolt egy imát.

Dél felé járt, amikor a városba értek. Lassan, ráérősen poroszkáltak az emberek abban a városrészben, amely új és régebbi házak, szegényes épületek és magas kerítéssel védett paloták, széles utcák és keskeny sikátorok különös vegyüléke, közepén árokkal, amely az Antoniától elválasztja. Ez az Újváros, a Bezetha, vagyis a Kainopolisz, amelyen keresztülvezették az őrök, amikor Bethzachariába indultak vele. Uri egyetlen utcát, egyetlen házat sem ismert fel. Meg lehetett akkor zavarodva.

A legények senkit sem mertek megszólítani, meg voltak illetődve a Szent Városban járván, ámulva bámészkodtak, addig csak Jeruzsá312lem környékére jutottak el, a Városba magába soha, úgyhogy Uri érdeklődött, ismerik-e Josef ben Nahumot. A járókelők a fejüket rázták és odébb bóklásztak. Uri éhes is volt, szomjas is volt, az útravalóval előző este végeztek, az elvarázsolt legényektől is szeretett volna már szabadulni.

Balra nagy piacot láttak, odamentek bámészkodni. Ez nem lehet a felsővárosi piac, jött rá Uri, hiszen a falról látta, hogy annak közvetlenül a Heródes-palota előtti téren kell lennie, palotának pedig semmi nyoma. Árusokat kérdezgettek, hol a másik piac. Mutogattak dél felé.

A felsővárosba végül úgy jutottak be, hogy dél felé fordultak, a kanyargós sikátorokból kibukkanva ismét dél felé indultak, s eljutottak egy városfalig. A fal mellett mentek nyugati irányban, míg végre kaput nem találtak. Uri a házak fölé magasodó nagy épületben felismerte a felsőváros délkeleti szélén az Antonia-erődöt, amelyben már szállása is volt; attól jobbra emelkedett a Templom, a szeszélyes utcák és házak között a teteje olykor kibukkant, most már látta ő is; nem érzett semmit. Jeruzsálem már megtörtént vele, és nem értette, mit keres itt megint. A legények remegtek az izgalomtól, alig bírtak lépni, ámultak. Uri kérdezgette a járókelőket, de nem tudták, merre lakik az illető.

Végre megállt az egyik ember.

– József, Náhum fia? – kérdezte vissza.

– Ő.

– Ő nem itt lakik, hanem Dávid városában.

– Nekem azt mondták – mondta Uri idegesen –, hogy a felsővárosban keressem.

– Hát akkor menjetek a főpap palotájába, ott szokott ülésezni a Szanhedrin.

Uri meglepődött. Ama palota egyik boltjához emlékek fűzték.

– Mi köze neki a Szanhedrinhez? – kérdezte Uri.

– A tagja – mondta az illető, udvariasan meghajolt és továbbment.

A legények ámulva álltak. A Szanhedrin egyik tagjához megy Theo, akit ők kísérnek! Uri rájuk pislantott. Hetekig fogják mesélni otthon, és még jövőre is téma lesz kaszálás vagy rostálás közben.

Olyan nevezetes ember lettem, mint a hülye Manasszé, gondolta, és elnevette magát.

Azt már mindenki tudta, merre van a főpapi palota, bár nem volt könnyű odajutni, mert többször kellett jobbra meg balra fordulni a zegzugos utcákban.

Kis tér nyílt a kétemeletes palota előtt, Uri megállt és végignézett a palota földszinti falán. Igen. Terméskőből faragott boltívek, a díszes 313kaputól jobbra is, balra is hét-hét, összesen tizennégy, és közöttük téglafal. Ezekben állították fel asztalkáikat az árusok, mielőtt átköltöztek a Heródes-palota elé, és a boltíveket befalazták, tizenkét börtöncellát hozva létre, amelyekbe belülről nyílik csak ajtó, mindegyikbe külön. Egyetlen téglasor választotta el ettől a tértől. Ha valaki odabent kiabál, idekint meghallják. Miért nem jutott eszünkbe kiabálni?

Valami mégsem stimmelt. Ha a cellában szembeállt az ajtóval, jobbra fent volt az ablak. De ezekben a cellákban nem nyílhatnak egymásba az ablakok. Friss levegő jött be azon az ablakon.

– Mindjárt – mondta az ácsorgó legényeknek, és elindult a palota északra néző főbejáratától balra.

A palota sarkánál befordult és felnézett.

Vagy hét lábnyi magasságban ott volt a kicsi, keletre néző ablak. A sarokcella ablaka.

Ott raboskodott hát a két rablóval meg a harmadikkal, aztán egyedül.

Jártak az utcán asszonyok, kosarat, korsót vittek. Így mászkálhattak az emberek akkor is, lehetett volna szólni hozzájuk, meghallották volna.

Fülelt, hall-e valamit odabentről. Hátha vannak rabok most is a cellájában. Nem hallott semmit.

Odabent nem tudják, hogy hallhatóak. Vagy pedig üres a cella.

Ugyan mit mondhatott volna ő a kintieknek vajon? Hogy ártatlanul ücsörög odabent? És ha kiabál is, ha meghallják is, mit tehettek volna? Rémülten megszaporázzák a lépteiket. Csodálkozott, hogyhogy nem hallotta az utcazajt az ablakon át. Vagy az ünnepek alatt errefelé járkálni tilos?

Rómában egy börtön van, a carcer, kicsi, régi épület, csak dísznek tartották meg, mert akit letartóztatnak, azt a saját házában tartják fogva. Itáliában vannak dologházak szökött rabszolgáknak, rablóknak, tolvajoknak. Különös lenne, ha a pontifex maximus palotájának alagsorába gyömöszölnék be a vádlottakat, tekintettel arra, hogy a pontifex maximus jó ideje maga a császár, és ott lakik a Palatinuson, legalábbis elvileg, mert Tiberius réges-régen Capri szigetén él.

Uri visszasétált a megittasult legényekhez, intett nekik, hogy várjanak, és bekopogott a palota kapuján. Kinyitották. Két zsidó katona állt a kapuban. Mondta, Józsefet keresi, Náhum fiát.

– Ki keresi?

– Gaius Theodorus, Rómából.

Csönd volt, valakik valamivel piszmogtak odabent.

– Bejöhet – mondta egy hang.

314

Uri visszafordult, intett a legényeknek, akik bambán nézték, amint belép és becsukódik mögötte a kapu.

A földszinten jobbra vezette egy őr szótlanul, ellenkező irányban, mint amerre a cellája feküdt. Uri fellélegzett. A folyosó balról, a belső kertből kapta a fényt, ápolt kert volt, magas fákkal, nyírott bokrokkal és szökőkutakkal. Aztán kicsi szobában találta magát, az ablak magasan volt a falba vágva itt is. Az őr becsukta mögötte az ajtót.

Náhum fia József szikár, idős ember volt, minden szőrszála fehér és a szeme is majdnem fehér: világosszürke. A szobában ülőzsámolyok álltak és egy asztal, rajta tekercsek.

József hellyel kínálta.

– Milyen volt Jehuda mesternél? – érdeklődött szívélyesen.

– Érdekes – mondta Uri őszintén. – Azt ugyan nem tudom, mit is tanultam a faluban, de úgy érzem, nem volt elvesztegetett idő.

– Remek – mondta József. – Nála még nem helyeztünk el zarándokot, eszerint a jövőben is megtehetjük.

Uri hallgatott. Nem olyan volt a helyzet, hogy e megtisztelő cím ellen tiltakozzék.

József hallgatott, Uri úgy érzékelte, habozik.

Uri visszagondolt a fiatal hivatalnokra, aki három hónapja az Antonia-erődben Jehuda mesterhez irányította. Nem tudta felidézni a vonásait. József arcára pislantott. Ezt az arcot fel tudja majd idézni.

– Tudjuk, kedves Gaius, hogy vissza szeretnél menni Rómába, de addig is, amíg ez lehetővé nem válik, tudásodat, tapasztalataidat a rendelkezésünkre bocsáthatnád. Igen hálásak lennénk érte.

– Először Alexandriába szeretnék menni – mondta Uri, a maga számára is váratlanul.

József lassan bólintott.

– Segíthetünk – mondta.

– Nagyon szeretném – mondta Uri izgatottan.

– Szorgalmazni fogom – jelentette ki József.

Nem biztos, hogy ellenség, gondolta Uri. Tetszett neki ez a fehér ember, de az óvatosság nem árt.

– Milyen volt az út Rómából? – kérdezte József.

Uri meglepődött. Hol van az már?

– Könnyebb, mint gondoltam – felelte Uri. – Egyszer se fulladtunk a tengerbe, egyszer se mészároltak le az útonállók, egyszer se haltunk éhen.

József nevetett.

– Újév táján sokan jönnek Rómából – mondta József –, velük mehetnél vissza. Addig elhelyezünk egy zarándokcsoportban. Arra 315gondoltunk, a babiloniak között jó helyed lenne. Szép a lakhelyük és vendégszeretőek.

Uri elgondolkozott.

– Az alexandriai zsidóknak nincs vendégházuk? – kérdezte.

– De van – mondta József. – Mi mégis a babiloniakat ajánljuk.

– Kémnek néznek és kivetnek! – fakadt ki Uri. – Nem akarok közösségben élni! Nem akarok tudni senkiről semmit!

Csönd volt.

József Uri szemébe nézett. Uri összeszorította a száját.

– Ha nem közösségben élsz – mondta József barátságosan –, amelyben ingyenes a szállás és az ellátás, akkor el kell tartanod magadat.

– Eltartom – mondta Uri.

– Mihez értesz?

Uri latolgatta a választ.

– Egészen jó asztalos lettem Jehuda mesternél – mondta. – Nem tudom, van-e itt bútorasztalosra szükség. Ács nem akarok lenni, mert szédülök.

József eltűnődött.

– Egyetlen építkezésről tudok – mondta –, ahol szükség lehet asztalosra… De mielőtt odaküldelek, meg kell kérdeznem, hogy megtehetem-e.

– Hol döntenek felőlem? – érdeklődött Uri ártatlanul.

– Magasan – felelte József némi malíciával.

Folytatódik az őrület, gondolta Uri. Még mindig azt hiszik, hogy vagyok valaki.

– Jó – mondta József. – Amíg döntenek, nálam lakhatsz, a vendégem vagy.

– Köszönöm, mester.

József megdermedt. Uri hallgatott. Biztos volt benne, hogy farizeus mesterrel ül szemközt. Volt valami Józsefben, Náhum fiában mind Simon mágusból, mind Jehudából. József szomorúan nézett rá, és bólintott.

A falusi legények megkapták a pecsétes átvételi elismervényt, és Jehuda mester utasítása értelmében azonnal visszaindultak Bethzachariába. Uri azon kapta magát, hogy szívesen velük tartana. Nézett utánuk, aztán ismét bement a főpapi palota kapuján.

Estig várt egy földszinti szobában, hogy József, a Szanhedrin érdemes tagja befejezze a munkáját. Galileai a kiejtése, állapította meg utólag Uri, és ezen kissé elcsodálkozott. Kapott vizet és gyümölcsöt. 316Az ajtó be volt csukva, Uri várakozás közben egyszer kinyitotta, kinézett a folyosóra, de nem őrizték. József, Náhum fia megbízott benne.

Fáklyás őr kíséretében gyalogoltak le az Akrába, az alsóvárosba.

Emberekkel tömött sikátorokon mentek az alkonyatban, József magába süppedve gyalogolt, Uri nézelődött.

Az utcán háltak a nyomorultak, kicsi halmok összegömbölyödve, mintha a házból kitett szemét lennének, a ruhájukon kívül nem volt semmijük, álmukban is felkorgott a gyomruk, és fölöttük, velük mit sem törődve, róluk mit sem tudva, nem is látva meg őket, a sikátor két oldalán a pazar, ládákban nevelt növényekkel díszített tetőteraszokról a szellőzködő, italozó gazdagok átkiabáltak egymásnak vidáman, és bort iszogattak a kicsi gyerekeik is, akiknek az a páratlan zsidó szerencse adatott meg, hogy ebbe a városba szülessenek; ők is kiabáltak, visítottak boldogan, a jövendő gazdagjai, akiknek nincs szemük, hogy a sikátorra letekintsenek. Szodoma és Gomorra a sikátor két partja, s köztük ott a Seol, gondolta Uri.

A hajléktalanok felfigyeltek rájuk, lustán, meggyőződés nélkül nyújtották előre a kéregető kezüket, talán aznapra már kikéregették magukat, vagy belátták, hogy akiket fáklyás őr kísér, nemigen lehetnek adakozó kedvűek.

József vigyázott, rájuk ne lépjen.

Áthaladtak egy kapun a belső városfal mellett húzódó, dél felé lejtő, itáliai típusú vízvezeték alatt, aztán északnak fordultak a fal másik oldala mentén, majd lépcsőn ereszkedtek le a völgybe, és megint felkapaszkodtak a szemközti dombra. Uri megkérdezte, mi a völgy neve.

– Ez a Türopoion – mondta József.

– Ezt hidalja át a viadukt?

– Ezt, csak északabbra.

Kicsi, régi, rozoga házak között mentek, utcának nemigen nevezhető sikátorokon át, Urinak tetszett a környék:

– Emlékeztet a Túlnanra – mondta –, csak az sík vidék.

– Sose jártam Rómában – mondta József.

– Pedig érdekes.

Baktattak tovább. József nem árult el érdeklődést a birodalom fővárosa iránt.

– Egyedül élek a házban – mondta József –, a családom nem lakik velem.

A fáklyás megállt a ház előtt, beléptek, a fáklyás tisztelettel meghajolt, jó éjszakát kívánt és visszaindult a felsővárosba.

Idős szolga fogadta őket, József vacsorát kért.

317

Az első szobából nyílt a hátsó, a hátsóból meg egy kicsi kert, amelyben egy négyzetrőfnyi, egy lábnyi mély, vízzel teli medence állt, meg egy asztal és lócák. A szolga terrakotta olajmécsest tett az asztalra, éppen ilyet használnak Rómában. A kertet falként övező szomszédos, kicsi fehér házak tetején családostul, gyermekestül ücsörögtek a szomszédok, iszogattak és átkiabáltak egymásnak. Józsefet, amint a mécses az asztalra került, hangosan üdvözölték, József is jó estét kívánt. József házának szintén lapos volt a teteje, de nem volt létra a házfalnak támasztva.

– Ez itt Dávid városa? – kérdezte Uri.

– Csak határos vele – mondta József. – Ez az Akra alsó része, nem vagyunk messze az Esszénus-kaputól és a Siloa-forrástól. Dávid városába csak körben lehet eljutni, mert áll a régi fal. A Siloa mellett szép nagy medence van, ilyenkor, amikor nincs ünnep, meg lehet merítkezni benne.

Uri arra gyanakodott, hogy a kerti medencéjét József nem akarja megosztani vele. Nem baj.

– Felmehetek a templomtérre? – kérdezte hirtelen.

– Most?

– Nem most, hanem nappal.

– Most is felmehetsz, éjfélig nyitva van, csak nem sokat látsz belőle.

– Már láttam egyszer, de meg szeretném nézni még egyszer. De nem tudom, kell-e tisztulnom előtte egy hétig.

– Neked nem kell – mondta József. – Te megtisztultál Júdeában.

A szolga két tálat hozott, az egyikben kenyér volt, a másikban zöldség. Egy korsó bort is hozott és két agyagbögrét.

– Köszönöm – mondta József.

– Köszönöm – mondta Uri.

A szolga bement a házba. József felállt, a medencéből vizet hintett magára, majd észak felé fordult és várt. Uri is vizet hintett magára a medencéből, ő is észak felé fordult. József mondta a rövidebb imát, mert Uri azt mondta, amit Bethzachariában tanult meg. József csöndben állt, amíg Uri befejezte, aztán leült a lócára. Uri melléje ült.

– Te azt is imádkoztad, hogy „a mi holnapi kenyerünket add meg nékünk ma”? – érdeklődött József.

– Így tanultam a faluban – mondta Uri. – Azt hittem, Júdeában mindenki így mondja a Semát.

– Nem mindenki – mondta József. – Csak akik a közeli végben hisznek.

– Te nem hiszel benne?

318

– A vég mindig egyforma közel van. Azokkal értek egyet, akik szerint a vég bármikor esedékes.

József vett a tálból.

Jó volt enni, jó volt inni, könnyű, savanykás bort szürcsölt, vizet nem kevertek hozzá, jó volt a fecsegő szomszédok kiabálását hallgatni.

– Mi volt a szakmád Galileában? – kérdezte Uri.

– Legutóbb üvegfúvó voltam – felelte József.

– Jó szakma.

– Jó, bár nem jövedelmez annyit, mint Itáliában.

– És hogy lettél mester?

József eltűnődött.

– Nem is tudom – mondta. – Így alakult. Megbíztak bennem az emberek.

– Gyógyítottál is?

– Nem vagyok mágus – mondta József. – Nem tudok gyógyítani, ahhoz kevés a hitem.

Uri várta, kérdez-e tőle ezt-azt ez a kedves, komoly ember, de nem tette. Vagy nem érdeklem, gondolta Uri, vagy túl sokat tud rólam. Habozott, szóba hozza-e Agrippát és bevallja-e, hogy tévedésből nézték a hírnökének, aztán úgy döntött, ő nem hozza szóba, de igazat mond, ha József kérdezi. De József nem kérdezte.

Amikor a bor elfogyott, József azt mondta:

– Igyekszem meggyőzni őket, hogy jobb, ha dolgozol. A városban nyugodtan sétálhatsz, de ne hagyd el, mert visszafele megint meg kellene fizetned a vámot.

– Nem hagyom el – mondta Uri és nevetett –, nincsen semmi pénzem.

– Adjak?

– Nem, köszönöm.

– Kölcsönbe. Ha keresel, megadod.

– Nem, köszönöm. Jól elvagyok pénz nélkül. Feltéve, ha nálad étkezem.

– Annyit eszel nálam, amennyit csak akarsz, szólj a szolgának, Salamonnak. Kiabálni kell vele, mert nagyot hall.

– Én pedig gyöngén látok – mondta Uri. – Ő öreg, én fiatal vagyok. Ki fogjuk egészíteni egymást.

József jó éjszakát kívánt és bement a házba. Uri még üldögélt a kertben, megvárta, amíg a házak tetejéről lemásznak a szomszédok.

Mi köze Józsefnek ahhoz, hogy rossz a szemem? Miért mondtam meg neki? Hogy demonstráljam: nem szégyellem többé?

319

Uri kora reggel kelt és bejárta a várost. Meglepte, hogy mennyire kicsi.

Jeruzsálem a hétköznapjait élte, nem özönlötték el a zarándokok százezrei. Ilyen lehet egy tengerparti város Itáliában, amikor nincs nyaralószezon: álmos, ráérős, kihalt.

A római zsoldosok nem az oszlopcsarnokok tetején járőröztek, hanem a Heródes-palota, a Hasmoneusok palotája és az Antonia előtt ácsorogtak fecserészve. A felsőváros piaca tele volt bódékkal, galambokat árultak álmosan és mindenféle köcsögöket, háztartási cikkeket meg kicsi edényekben földet: Júdea szent földjét a messziről idevetődő zarándokoknak, akik az ünnep-hiányban is fel-feltünedeztek azért. Kevés pénzváltó volt szolgálatban, az árkádok alá húzódtak és a katonákkal trécseltek naphosszat. Urit megrohanták a koldusok, alig tudta levakarni őket. Hiába mondta nekik, hogy egyetlen fityingje sincs, nem hitték, Uri sietve menekült előlük. Azt a kezén futó, lábatlan koldust nem látta sehol.

Uri furcsállta, hogy szabadon bemehet a templomtérre, a zsidó rendőrök unottan lézengtek az oszlopcsarnokokban, és az oltárra, amelyen húst égetett az ügyeletes pap, ügyet sem vetettek. A bronzkapura, amely a templomteret a Nők terétől elválasztotta, a Nők tere felől görögül és latinul ki volt írva, hogy nem-zsidóknak a belépés tilos. A Templom kapuján át most sem látott többet a belsejéből, sőt kevesebbet, mert a térdig érő márványkorlátot most nem léphette át. Megtehette volna, egy-két percig eltartott volna, amíg az őrök nyakoncsípik, de meg se fordult a fejében.

Nagyobb épületre emlékezett, pedig hatalmas volt a Templom így is. Körben teljesen fel volt állványozva, de munkást alig látott az állványokon, nem tudni, mivel piszmogtak odafönt. Léviták is lézengtek az oltár körül, fahasábokat cipeltek, a kezüket mosták az aranytálban; a mészárszékből, amelynek nyitva volt a kapuja, kivéreztetett és kicsontozott húsdarabokat vittek az oltárhoz, vért spricceltek szét és olajjal öntözték a húst.

Uri az oltár déli oldalával szemben megállt; fejét sütötte a nap, három hónapja a fal árnyékában állt, későbbi napszakban ért most oda, és mostanra nyár közepe lett, Júdea nyakig benne van az aratásban. Meztelen talpát most égette a kövezet.

Itt állt nem is olyan régen gyanúsítottként, és az oltárt hétszer körbe kellett járnia. Most megint itt áll, szabadon.

Semmi jel nem utal arra, hogy itt, ezen a szent helyen gyanúsítottakat szoktak az oltár körül körbehajtani.

Most ugyanott áll és béke van és senki sem bántja. Ez a két álldogálás mintha nem is ugyanabban a világban történt volna meg. Talán 320a három hónappal ezelőtti önmagával sem azonos. Azzal pedig, aki öt hónapja útnak indult Rómából, végképp nem azonos. De meg nem tudná mondani, hogy voltaképpen mi történt vele.

Néhány zarándok most is áhítatosan bámulta az égetést, egy-két nő, férfiak kíséretében, fent ácsorgott a kapu tetején, a legtöbben azonban vagy a Templom északi, árnyas oldalánál álldogáltak és ücsörögtek, vagy a szintén árnyas boltívek alatt, és bozontos szakállú, égő szemű próféták szónoklatát hallgatták. Az őrök is az igehirdetést hallgatták lustán, és nem úgy festett, mintha a lelkes szónokok szavait cenzúrázni akarnák. Nem avatkoztak közbe, bármit üvöltöttek is a szónokok. Bölcs dolog, ismerte fel Uri; ha mindent ki szabad mondani, semminek sincs súlya. Bár különös, hogy éppen a zsidó vallás központjában, a Templom közvetlen közelében van az izgatás megengedve. Hallgatta Uri a szónokokat, és nem volt ennek az izgatásnak a szóhasználata idegen: Jeremiás sirámait visszhangozták az égő szeműek naphosszat.

Egyikük kitartóan kiabált, szintén végveszedelemről, Istenítéletről, a gonoszok büntetéséről szónokolt gyűlölettel és izzón, önismétlőn és fantáziátlanul, akár a többi, szavai elvesztek a hallgatóság fecsegésében és a többi igehirdető hangzavarában. Uri kíváncsi volt, meddig bírja az érdektelenséget a szónok; estig bírta; már délben rekedt volt a hangja, de estére sem lett rekedtebb; szünetet nem tartott, csak mondta, mondta, mondta. Uri méltányolta a teljesítményét, ő egyedül. A szónok ugyan rá-rápillantott, de nem észlelte, hogy Uri egész délután őt hallgatja. Nem az emberekkel akart közölni valamit: Istennek üzent.

Ácsorogtak pedagógus alkatú férfiak is a templomtéren, akik hosszasan magyaráztak, csöndesen és érvelően; a törvényt magyarázták, a közönség soraiból feltett vagy a maguk által megfogalmazott jogelméleti kérdésekre adtak kimerítő választ az ácsingózóknak, akik között fiatal férfiak számosan akadtak. Urit meglepte, mennyi ráérő férfi lézeng mindenfelé, holott dologidő van. Ezeknek inkább aratniuk, szüretelniük kéne! Aztán észbekapott és mulatott a saját neofita paraszti öntudatán.

Jeruzsálemben papból bőséges volt a termés. Könnyű volt megkülönböztetni őket a többiektől, mert fehér ruhában jártak és magasan hordták az orrukat. A lévitáknak, azok sem lehettek kevesebben, sőt többen kellett legyenek, ha az őket megillető tizedből csak további tized a papoké, nem volt megkülönböztető öltözékük. Uri eleinte megborzongott a papi ruha látványától, mint odahaza, Rómában, ahol ritkán lehetett papot látni, itt azonban papi öltözékből annyi volt, hogy Uri borzongása hamar alábbhagyott.

321

Mi járhat a fejében vajon? – tűnődött Uri gyerekként, ha papot látott, és úgy érezte akkor, hogy a papok az Úristennel közvetlen kapcsolatban állnak, bármely pillanatban szólhatnak Őneki, és az Úristen azonnal válaszol. S mintha a papi ruha a Teremtő ruhájának része lenne, és érintése halálos. Fenyegetőek voltak a római papok, és Uri halálra vált, valahányszor megpillantotta valamelyiküket. Nem is mert hozzájuk szólni soha. Ennyi pappal, amennyi itt van, még a Teremtő sem beszélgethet egy időben. Annál érdekesebb, mi járhat a fejükben.

Lézengtek a papok magányosan vagy csoportba verődve a városban mindenütt, szolgálatra nem lévén beosztva, ráérősen, unatkozva, fecsegve. Uri egyiküket sem szólította meg, pedig érdekelte volna, vajon elég-e nekik és a családjuknak az áldozati ételekből juttatott rész. Valahol valaki azt mondta, egyes papi családok kifejezetten éheznek.

Kevéssé lehet ő zsidó, ha a lelkét még most sem tölti el a megrendülés, vagy legalább egy kicsike kis öröm, amiért Jeruzsálemben időzhet. A legények sírtak, jó nekik.

Rossz sejtelmek gyötörték, attól lehetett ez a különös lelkiállapota.

Eltartják Jeruzsálemben, eltartják vidéken, etetik, itatják, mintha levágandó szarvasmarha lenne. Valamikor majd jönnek, gondolta, és agyonvágnak, és ha makulátlannak találják a hullámat, feltálalnak az oltárra és a füstöm Istenhez száll és megesznek a papok, ha pedig nem hibátlan a hullám, megesznek a közzsidók. Megnyugtatóbb lenne, ha a tehenüket rendszeresen fejnék, de nem teszik.

Mire tartogatnak engem?

Este József későn ért haza, Uri már megvacsorázott a kertben.

– Még nem sikerült – mondta József –, de hamarosan elintézik.

Uri nem kérdezte, kicsodák.

József enni kezdett. Uri nézte. Nem élvezte az ételt József, fáradtnak látszott. Fontos tisztsége lehet a Szanhedrinben.

Uri rászánta magát, hogy faggassa.

– Mit építenek annyi ideig a Templomon? Láttam a kikötőt Kaiszareában, néhány év alatt megcsinálták, pedig óriási vállalkozás. Sokkal nagyszabásúbb építkezés, mint a Templomé, amelyet, ha jól tudom, ugyanakkor kezdtek el.

– Előbb kezdték építeni a Templomot – mondta József.

– Mit kell annyit piszmogni rajta?

– Réges-régen kész van – mondta József. – Csiszolgatják a burkolatát, le-leverik, újra rárakják… Márványból van, aranyból van, drága.

Uri nem értette.

– Huszonötezer embernek van így névlegesen munkája – mondta 322József –, és ez is kevés, több százezer embert kellene foglalkoztatnunk és fizetnünk, de nem bírjuk. Láttad, mennyi koldus él itt, hányan hálnak az utcán. Elvesztették a földjüket és idejöttek. Nem tudjuk kitiltani őket. Milyen alapon? Felköveztetjük velük lassan az egész várost…

Fáradt volt József hangja és tekintete, Urinak tetszett ez a hang és ez a tekintet.

– Rómában az ingyenélők állami ellátást kapnak – mondta Uri. – Még én is.

József bólintott.

– Róma gazdag – mondta. – Róma kibírja, hogy eltart pár százezer proletárt. Mi nem bírjuk ki, pedig legalább annyit, vagy még többet kellene eltartanunk. Mi szegények vagyunk, sőt eszünket vesztve szaporodunk.

– Valamikor mégis le kell bontani az állványokat – vélelmezte Uri.

– Igyekszünk, hogy minél később legyen meg ez a magasztos, ünnepélyes pillanat. Előtte kikövezzük a környező dombokat is… Aztán óriási ünnepség lesz, mindenki örülni fog, csak mi nem. Mihez kezdünk ezzel a tömeggel? Egyre nagyobb lesz, ahogy múlik az idő! Parancsoljunk rájuk, hogy ne szaporodjanak? Amikor arra biztat a Teremtő, hogy sokasodjunk?

– Mégis közelít a vég?

József elmosolyodott.

– Katasztrófát vár a lelke mélyén minden nemzedék – mondta. – Erről szónokolnak évezredek óta, de csak kevesen félnek tőle. Azt szeretnék hinni, épp az ő életükben jön el, s ettől az ő korszakuk kivételessé válik. Azt hiszik, élve ússzák meg a halált, azt hiszik, haláluk pillanata és a feltámadásuk egybe fog esni. Én viszont félek. Nem mintha ne helyezném végtelen bizalmamat az Úrba, aki engem is megteremtett. De megriaszt, miféle naiv bizalommal várják az emberek az intézkedését. Mintha az Úristen nem adott volna nekünk szabadságot, hogy az életünket magunk intézzük. Ha jól intézzük, örül. Ha rosszul intézzük, elszomorodik. De nem szokott közbelépni. Én elolvastam az Írást. Soha nem lépett közbe.

Uri már tapasztalta, hogy itt se mindenki buta. Jehuda mester se buta, de Simon mágus és Náhum fia József többet lát nála.

– A mesterek nem mind így beszélnek – mondta.

József a fejét ingatta.

– Minek vagyok én a mestere? A falumban úgy alakult, hogy jól dolgoztam a szakmámban, malomkerekeket csiszoltam, vízátemelő szerkezeteket fabrikáltam, a többiek észrevették, hogy jobb molnár vagyok, mint amihez szoktak, és kezdtek az ügyes-bajos dolgaikkal 323megkeresni. Mintha én okosabb lettem volna náluk! Nem voltam okosabb, de így alakult. Rémületemben olvasni kezdtem, hátha a könyvek válaszolni tudnak. Észre se vettem és már mesternek szólítottak, már magyaráznom kellett a törvényt, már én voltam a bíró… A feleségem óvott, ő egy fiatal molnárlegényhez ment férjhez, akinek a szeme is olyan, mint a liszt, a haja is olyan, mint a liszt, neki szülte a gyerekeit, és nem egy mesternek. De hogy dobhatok ki valakit a házamból, aki tanácsot kérni jött? Mondjam neki, hogy én se tudom, amit ő se tud? Ott áll reménykedve a nyomorultja… Megszöktem a családommal együtt, másik faluban telepedtem le, ott nem volt malom, üvegfúvó lettem. De hamarosan minden kezdődött elölről…

Ez az ember tényleg mester.

– Nem vigyáztam eléggé – mondta József. – Elterjedt a hírem… Antipász király emberei megkerestek, elvittek hozzá, legyek a tanácsnoka. Kevés képzett embere van Antipásznak, a régi elit nem szereti, ő új elitet nevel föl magának. Nem vállaltam, visszamentem a falumba, dolgozni akartam, semmi mást. De nem hagytak. Azt hitték, azért utasítottam vissza a megtisztelő ajánlatot, mert még többre vágyom. Nem voltam elég erős: végül nem tudtam nemet mondani. Kértek, kérleltek, aztán fenyegettek. Hogy egy ilyen ember! – meg ilyenek. És hogy úgyse hagynak békén többé. A családomat se hagyják békén…

József Urira nézett.

– Sose áruld el, mit tudsz. Azt még kevésbé, mit nem tudsz, mert az már hatalmas tudás, és ezt ők is tudják.

Uri megborzongott. Valami hasonlót mondott már neki egy másik József, az apja.

– Ne vegyenek észre, ne legyél kiváló, ne bízz meg senkiben – mondta József, és elfordította a fejét. – Kihasználnak. Használnak és eldobnak. Élsz-e, halsz-e, egyremegy nekik. Gyanakodj. Ha szeretnek, ha kedveznek neked, ha ajnároznak, ijedj meg. Aki a bizalmába fogad, akit kedvelsz, attól tarts leginkább. Az is ember, önző, gyáva, megalkuvó, alávaló gazember. Csak az ellenségeidben nem csalódhatsz soha.

Uri sóhajtott. Sejtette már, véletlenül úgy fog alakulni, hogy Józseffel több közös vacsorája nem lesz.

De lett még egy közös vacsorájuk, a másnapi.

– Engedélyezték – mondta József, és úgy látszott, őszintén örül.

324

Elmondta: Uri egy közeli építkezésen dolgozhat, Dávid városában; a palota falai állnak, a tetőzete kész, de asztalosra szükség van, és a mozaikpadlót is fektetik még. Fél éve kezdték építeni, Helené királyné palotája, nagyon szép épület lesz, rengeteg pénzt öltek bele.

– Honnét való ez a királyné? – kérdezte Uri.

– Adiabene királyának felesége.

Uri nem merte megkérdezni, hol is fekszik pontosan ez az Adiabene. Parányi királyság lehet valahol Keleten, Babilontól mindenképpen nyugatra. Hallotta már ezt a nevet, csak nem figyelt fel rá.

– Rómából nézve – mondta József – talán nem nagyon látszik…

Uri elnevette magát. József is elmosolyodott.

Uri egyszerre sorokat látott meg maga előtt egy tekercsből. „…Az eladó lányokat a népgyűlés elé vezetik, és a legelőkelőbbekkel kezdvén a fiatal férfiaknak ajánlják…”

– Közösülés után – idézte Uri fennhangon – minden alkalommal megmosakodnak, mintha csak halottat érintettek volna. Az a szokásuk, még Babilonból, hogy minden nőnek kötelessége idegennel közösülnie…

– Nem tudom, hogy most is így van-e – mondta József. – Sztrabón mások leírásait vette át vagy ötven éve, és azok a leírások se lehettek valami frissek; ez különben is az összes asszírra vonatkozik nála, és inkább mese.

Uri tisztelettel bólintott. József tud görögül és olvasott ember.

– Most Monobaz király uralkodik rajtuk – folytatta József –, amolyan törzsi királyság, de Róma elismerte, és a parthusok is elismerik. A felesége, Helené és az idősebbik fia, Iszatész nemrég bejelentette, hogy megtérnek zsidónak. Monobaz nem tért meg. Úgyhogy Helenének, a zsidó királynénak, és Iszatésznak, a zsidó trónörökösnek épül az a palota, ahol dolgozni fogsz.

Uri csodálkozott.

– Megtértek, zsidónak?

– Miért – mondta József –, a görögök közül is megtérnek sokan, Szíriában, Hellászban, Makedóniában, Arméniában, akárhol…

– De egy királyné? Egy trónörökös?

József bólogatott:

– A legenda szerint járt náluk egy Ananiás nevű okos kereskedő, az térítette meg őket. Ámbár én ilyen nevű kereskedőt nem ismerek, de ismerek egy volt főpapot, a mostani főpap, Kajafás apósát…

Uri meghökkent.

– Királyi család – mondta József. – Nem mondhattunk nemet. Pedig volt egy nehézség, nehezen áthidalható: Monobaz királynak Helené királyné nemcsak a felesége, de a nővére is.

325

Uri még inkább elképedt. A zsidó törvények a testvérházasságot tiltják.

– Mi volt a megoldás? – kérdezte.

– Helené nem válhat el, mert akkor nem királyné többé – felelte József. – De ha külön él a férjétől, attól kezdve, hogy zsidó, ténylegesen elvált nőként lehet kezelni.

– De ha nem kapta meg a válólevelet?

– Monobaz nem lett zsidóvá, válólevél kiadására nem kötelezhető. Helené az ő törvényeik szerint lett az öccse felesége, még mielőtt zsidóvá vált volna. A megtéréssel minden bűntől mentesül.

Uri a fejét rázta.

– Ez akkor sem lehet törvényes – mondta. – Nagy Heródes együtt hált a húgával, Szaloméval, de nem vette el. Ezt még ő sem merte.

– Nem Helené az igazán érdekes. Iszatész hajlandó körülmetéltetni magát. Ő Adiabene trónörököse! Gondolj bele, Gaius. Adiabenének zsidó lesz a királya. Az egyetlen törvényes zsidó király a világon! Antipász csak tetrarcha. Fülöp csak tetrarcha volt. De Iszatész király lesz. Zsidóként! És Róma jóváhagyta. Holott a testvérházasság Rómában is tilos.

Uri szürcsölte a bort. József halkan beszélt, a környező tetőkről nagy hangon és egyszerre beszéltek a szomszédok, gyerekek sivalkodtak, nők nevettek, barátságos, falusi életet élt az alsóváros vidám lakossága és aligha érdekelte, hogy egy távoli kis ország királynéja zsidó lesz.

Nagy játszmák zajlanak, gondolta Uri.

Ha Róma jóváhagyta, akkor Tiberius császár maga hagyta jóvá, akihez, ha igaz, Agrippa, aki zsidó király akar lenni, bejáratos. Ez az adiabenei trónörökös gyerek, akit eszerint nemsokára körülmetélnek, Agrippa vetélytársa lesz, akit Jeruzsálem támogat az Agrippát támogató Alexandriával szemben.

Valami mégsem stimmelt neki.

– Úgy tudom – mondta –, Nagy Heródes megölette a fiát, Alexandert, akinek a fiai, Tigranes és Alexander, majd a leszármazottaik lettek Arménia királyai… Arméniát zsidó király uralja mindmáig…

József bólintott.

– Ez igaz, de Arménia messze van, és nem biztos, hogy a császár ragaszkodik ahhoz, hogy Nagy Heródes leszármazottjaiból zsidó király legyen…

Ez Agrippára is vonatkozik, gondolta Uri.

Nem biztos, hogy véletlenül küld engem József éppen erre az építkezésre. Számoljak be Agrippának, ha elébe kerülök, mekkora palotája épül Dávid városában a jövendő zsidó király anyjának.

326

– Agrippa mindezt tudja – szólalt meg József.

Uri a sötétben elpirult.

– Nem vagyok kém – jelentette ki.

– Nem gondolom, hogy kém vagy – mondta József –, nem ezért mondtam el. De a munkások is tudják, ne tudj kevesebbet náluk. Engesztelés napján költözik be a királyné és a fia a palotába, akkor úgyis hatalmas ünnepség tartatik, és az egész világ megtudja. Addig te úgysem találkozol Agrippával, mert rég megüzenték neki a főpapok, hogy nem szívesen látnák Júdeában.

– Engesztelés napjáig Jeruzsálemben maradok?

– Addig biztosan.

Szürcsölték a bort.

– Ne tűnj ki a munkások közül – tanácsolta József. – Ne légy szorgalmasabb náluk. Reggel jön valaki, és átkísér a munkavezetőhöz. Nem volna jó, ha parasztként bánnának veled. Római polgár vagy, zarándok, és asztalos. Van egy barakkjuk az Olajfák hegyén, a munkások egy része ott lakik, a többi a városban az utcán hál. Te aludj a barakkban, fizetni kell érte, de megéri. A pénzedre vigyázz, bár úgyis hasztalan. A bért egy hétre előre osztják, ez a szokás, nem bölcs dolog, de nem lehet változtatni rajta: még akkor alakult ki, amikor nem loptak az emberek. Előre fizesd be a heti vacsorádat, jó hírű kifőzdét üzemeltet a barakk tulajdonosa. A többi pénzen végy sarut magadnak.

A munkavezetőnek bot volt a kezében, de hosszabbnak látszott, semhogy verésre használná, Uri inkább meztelen zászlótartó rúdnak vélte. A munkavezető nem látszott boldognak, hogy egy asztalost kell felvennie.

– Na jó – mondta, amikor Uri kísérője, egy középkorú, testes ember megismételte: a Szanhedrin kérése ez. – Majd találunk neki valami munkát.

A középkorú ember elment, Uri pedig ott állt a félig kész palotában, amelynek földszintjén emberek heverésztek és üldögéltek.

– Várjuk a csempét – mondta a munkavezető. – Asztalosmunka éppen nincs. Majd szólok, hogy vegyenek föl a bérlistára. Hogy hívnak?

– Gaius Theodorus – mondta Uri.

– Ez milyen név?

– Latin. Rómából jöttem.

A munkavezető felvont szemöldökkel csodálkozott, majd vállat vont és elment.

327

Uri körülnézett az épülő palotában.

Márvánnyal volt fedve a terméskő kívülről-belülről, a medence a földszinti átrium közepén márvány, a lépcső márvány, az oszlopok márványból. Az emeleten a nagyobb kőtömböket és a közéjük illesztett kisebb köveket vakolattal fedték. Egy férfi dolgozott az egyik szobában, színes madarakat festett egymás mellé az ablakkal szemközti falra. Uri belépett, hogy közelebbről is megszemlélje. A festékek tégelyekben sorakoztak a padlón, amely még nem volt kikövezve. A festő előzékenyen hátralépett, hogy Uri megcsodálhassa a művét. Rikító színekben pompázó, különleges, embernagyságú madarak sorakoztak egymás mellett, és mindnek volt valami bumfordi, mufurcos, mulatságosan emberi a képében. Uri közel lépett a falhoz, orra csaknem hozzáért a félig kész, nedves képhez.

– Léteznek ilyen madarak egyáltalán? – kérdezte.

– Ugyan! – felelte a festő önérzetesen. – Én találom ki őket!

Az egész fal zölddel és kékkel volt alapozva, növényi indák, kacsok, ágak fonódtak egymásba szeszélyesen, azok előtt illegették magukat a hatalmas madarak.

– Nagyon szép – mondta Uri őszintén.

A festő bólogatott.

– A királyné hálószobája – mutatott körbe.

– Nem fog félni ezektől a lényektől? – kérdezte Uri.

– Ugyan! – mondta a festő. – Szörnyeket is tudok festeni, de ezek barátságos madarak.

Uri érdeklődött, hány szobát fog kifesteni a mester és miféle szerzetekkel. Hát, a királyfi hálószobáját és a három vendégszobát. Szabad kezet hagytak neki, de megkérték, hogy illetlen jeleneteket ne ábrázoljon.

– Azokban is mester vagyok – jelentette ki. – Antiokhiában három bordélyt festettem ki a pincétől a padlásig, és nagyon meg voltak velem elégedve, még ajánlólevelet is adtak!

Uri a festékeket szimatolta, némelyiknek különös illata volt. A festő elmesélte, melyik festék miből készült és honnét hozatták. A bíbor Türoszból jön, mert ott tenyésztik a legjobb bíborcsigát, és a többi színből is sokat és jót gyártanak, de Szidónban mégis jobbak a festők valamiért. Föníciában általában nagyon tehetségesek a festők, a csillagászok és a földmérők, folytatta a mester lelkesen, ő maga fiatal korában földmérőnek készült, és Türoszban is járt, csak megunta a számolgatást, megfájdult tőle a feje.

A festő érdeklődésére Uri elmondta, hogy bútorasztalos és ma lépett munkába.

328

– Nemigen van itt asztalosra szükség – mondta a festő –, a bútorok Alexandriából jönnek.

– Csak megsérül valamelyik útközben – vélekedett Uri reménykedve.

– Az bizony lehetséges.

Kérdezte Uri, vajon ha Helené királyné zsidóvá lesz, le kell-e ezeket a szép madarakat veretnie a falról, vagy csak elfüggönyözi. A festő nem értette.

– De hát ez élőlények ábrázolata – mondta Uri. – Azt nekünk nem szabad…

– Hol van az már! – kiáltotta a festő, és nevetett. – A gazdag zsidók az egész világon állat- és emberábrázolatokkal telítik a házaikat, már mióta!… A zsidó szarkofágokat pucér görög istenek díszítik… Magam is faragtam kettőt Antiokhiában, egy Apollónt meg egy Dionüszoszt… Derék, jó zsidók mind, a törvényt betartják. Hát lennék én festő, ha nem volna megrendelésem?

Ez a kedves ember volt az egyetlen, aki dolgozott, a többi munkás heverészett, üldögélt vagy sétafikált az árnyas, hűs, félig kész palotában.

Uri közéjük ült, bemutatkozott, azok morogtak valamit üdvözlés gyanánt, aztán folytatták a trécselést.

Délben vizet és lepényt hoztak nekik, Uri is kapott.

Ebéd után se történt semmi, páran elszunyókáltak, mások kimentek az udvarra és ott ültek le az árnyékban, ábrákat rajzolgatva a porba. Uri megkérdezte, most miféle munka is folyik éppen.

– Látod, padlózunk – mondta egy testes, idősebb ember és nevetett. – Várjuk a mozaiklapokat. Állítólag már Kaiszareában vannak.

Uri reményét fejezte ki, hogy hamar megtanulja azt a munkát, mert pihenni ma megtanult. A testes ember nevetett.

Júdásnak hívták, és három öccse is a munkások között volt. Értelmesnek látszottak azok is.

Uri bemutatkozott nekik, és mondta, Rómából érkezett. Júdás érdeklődött, ott hogyan fizetik a munkásokat. Uri a dokkmunkások napi béréről tudott csak beszámolni; a szakmunkások bizonyára többet kapnak. Jeruzsálemben nem volt dokk, úgyhogy ez nem érdekelte őket. Kérdezték, ő mennyit kapott asztalosként. Uri bevallotta, hogy az asztalosságot már Júdeában tanulta ki, úgyhogy nem tudja.

– Júdeában? Hol?

Uri elmesélte Bethzachariát és Jehuda mestert. Júdásék nem jártak arrafelé, de falusiak voltak ők is, és erről volt mit mesélniük.

Parasztok voltak, hat báty és három nővér, Júdás az elsőszülött, de 329csak papi értelemben, mert terhes volt az anyja, amikor az apja elvette; az ilyen elsőszülött után megfizetik ugyan az öt türoszi szelát a papoknak, de nem örökölhet elsőszülöttként, vagyis duplán. Mamzer az ilyen fiú akkor is, ha az nemzette, aki az anyát végül mégis elvette: más ember az apa nőtlenül, mint nősen. Nem volt baj, amíg élt az apjuk, megéltek, dolgoztak a földön, de meghalt az apjuk, vasszög ment a talpába, feldagadt a lába és a hasa és megfulladt, hiába imádkoztak érte. Akkor a vagyont hét és fél egyenlő részre kellett volna osztani, mert a lányok felerésznyit kapnak, de ez a hét és fél egyenlő rész, vagyis, ahogy számolni egyszerűbb, ez a tizenöt rész, amiből egy-egy jut a lányokra és kettő-kettő a fiúkra, senkinek sem biztosított volna megélhetést, és ilyen kicsi részekre a földet felosztani egyébként is tilos. Veszekedtek soká, aztán ők, négy báty, megunták és eljöttek a faluból, két öccsükre és három húgukra hagyván a földet ingyen, és erről nyilatkozatot is tettek a falubeli mester és két tanú előtt. Két lány férjhez ment úgy, hogy hozományt is tudtak velük adni, a két fiú túrja a földet, az otthon maradt húguk és az anyjuk főz rájuk, és ez így is marad, mert az a húg féleszű, nem fogja elvenni senki. Szűkösen, de megélnek.

Ők meg, a négy legidősebb báty, kitanulták az ácsmesterséget, és tíz éve itt eszi őket a fene Jeruzsálemben. Nincsen házuk, nincsen semmijük, bár nem haltak éhen. Építették a Templomot, építettek magánházakat, építették az új raktárakat a városfalon kívül, de mostanában kevesebb a munka; jó, hogy épül ez a palota, és hírlik, Iszatésznak, az adiabenei királyfinak is lesz majd külön palotája, azt is építhetik talán.

Uri érdeklődött, bizonyos római Plotiusszal nem dolgoztak-e együtt, mert az is ács.

– Nagydarab, fekete ember?

– Az, az!

Júdás bólogatott. Ügyes ember, házakat is tud tervezni, nem is rosszul, de kitiltották Jeruzsálemből, mert lopott.

– Biztos, hogy lopott? – kérdezte Uri.

– Nem biztos – mondta Júdás –, de azért elűzték. Persze ha rábizonyították volna, akkor nagyobb baj éri. Igaz, hogy rabszolgának nem lehet eladni, mert római polgár, az olyanokat Kaiszareába viszik a helytartóhoz, ő vizsgálja meg az ügyet, és ha a vádat alaposnak találja, a gyanúsítottat elküldi Rómába, és ott ítélnek fölötte.

Uri elmondta, hogy Plotiusnak nem történt baja, sőt azóta Jeruzsálembe is visszatérhetett mint delegátus, úgyhogy ezek szerint mégsem lopott.

– Attól még lophatott – vélekedett Júdás egyik öccse. – Attól függ, hogy kinek lopott.

330

Júdás gonoszul nevetett és megerősítette: nem mindegy, kinek ad le az ember jutalékot, ha lop.

– Minél gazdagabbak, annál többet lopnak – jelentette ki. – Erről híres Jeruzsálem.

– És kik a leggazdagabbak? – kérdezte Uri.

– Hát a leggazdagabbak – mondta Júdás egyik öccse, s ezzel a beszélgetés be volt rekesztve.

Késő délutánig nem történt semmi, akkor megjelent a munkavezető, sípba fújt és feltartotta a botját, mire a munkások felkászálódtak, köréje verődtek és kisétáltak a városkapun Dávid városából. Mondták, ez a Szökőkút-kapu, nagyon régen így hívják, bár szökőkút nincs a környékén. A munkavezető a kapuban délnek fordult, néhány munkás követte, mondták: azok az Esszénusok kapuján át mennek be az alsóvárosba; ők, a többség, mentek a réten a Kidron völgyében a folyó felé. Keskeny és sekély volt a Kidron, palló vezetett a túloldalra.

– Ősszel meg tavasszal több víz van benne – mondta Júdás –, épp az ünnepekre. Idén akkora az aszály, hogy még ki is száradhat.

Törött kerekek, rozsdás fémszerszámok, rongyok, szemét, bőrzsákok, állati csontmaradványok hevertek a meder szikkadt részein szanaszét, máskor a víz eltakarja, az ünneplő tömeg ejtette vagy vetette a vízbe mindezt. Uri arra gondolt, hogy ebben a folyóban szoktak megmártózni a tisztulni vágyók tízezerszám.

A folyó másik oldalán az Olajfák hegyére kapaszkodtak fel, szépen megművelt kertek között haladtak, kicsi házak álltak egymástól távol, kőből meg fából épültek.

Egy házikóhoz értek, az egyik munkás bekopogott az ajtón. Idős nő nézett ki, összecsapta a kezét:

– Már itt vagytok?! Ilyen korán?! Lusta népség, szégyelljétek magatokat!

Ez volt az a kifőzde, amelyről József beszélt. A körülkerítetlen kertben három gyalult nyersfa asztal állt, a munkások kezet mostak egy vödörben – a ciszterna üres volt – és várták, történjék valami. Uri nyugtalan lett.

– Nekem azt mondták, előre fizetik a heti bért – mondta.

Azt hümmögték, hogy így is van.

– Nekem ma mégsem fizettek – állapította meg.

– Vasárnap fizetnek – mondták.

Uri megpróbálta kiszámolni, milyen nap is lehet. A szombatot még a faluban töltötte. Kedd lehet, vagy inkább szerda. Szerda volt. Vidoran megnyugtatták, hogy vasárnapig nem fog bért kapni, ne is reménykedjék, mert akkor jön a pénztáros, máskor nem szokott jönni.

331

– Nekem nincs pénzem – mondta Uri.

Elcsodálkoztak. Hogyhogy? Urinak nem volt kedve részletezni. Kérdezte, mit gondolnak, kaphat-e az idős nőtől vasárnapig vacsorát hitelbe. Hümmögtek a munkások, de nem nyilatkoztak.

Amikor a nő kenyeret és sült húst tett az asztalra tálakban, aminek a munkások ima és kézmosás nélkül nekiugrottak, Uri hozzálépett, illedelmesen bemutatkozott és előadta a baját.

– Még egy éhes száj, na még csak ez hiányzott! – kiáltotta a nő, cseppet sem barátságosan. – Szóltak volna idejében! Nem megy, fiam, nem megy… Így sincs semmi hasznunk, ráfizetünk mi a nagy szívünkre!

Azzal bement, hogy a párolt zöldséget is kihozza, Urinak megcsapta az illata az orrát.

Falatoztak a munkások, Uri állt és nézte őket.

Júdás aztán rámordult az egyik öccsére, adjon a kenyeréből Urinak. Az majd felrobbant dühében, vörös lett a feje, egy darabot mégis letört és az asztalra tette. Uri állt, nem vette el a kenyeret, odébbsétált.

Amit József barakknak nevezett, szerszámoskamra lehetett eredetileg, és kitoldozták. Uri otthonosan érezte magát benne, olyan volt, mint egy istálló. A munkások még ettek odakint, amikor Uri a barakk földjében tisztára dörzsölte a kezét, majd nyugat felé fordulva, amerre a Templomot sejtette, elmondta a Semát, a rövidet, s aztán a sarokban lefeküdt a ritkás szalmára, és egyetlen vagyontárgyát, a négy szélén rojtos takaróját, Jehuda mester ajándékát magára terítette. Oldalt feküdt, a lábait felhúzva, összegörnyedve, hogy kevésbé fájjon a gyomra. Végül is evett már aznap kétszer is, reggel még József házában, délben pedig az épülő palotában. Ha nem kell dolgozni, a napi egyszeri étkezéssel kihúzza vasárnapig. Majd keveset fog mozogni és sokat fog inni. A vízvezeték már be volt vezetve a palotába, és ivott is a vizéből, jó volt.

Hajnalban arra ébredt, hogy fázik és büdös van.

Felült, kereste a félhomályban a takaróját, nem találta. Keze beleütközött egy alvó emberbe, az felmordult. Ellenkező irányba tapogatózott, ott is emberbe ütközött. A gyomrát mardosta az éhség. Tiszta fejjel felmérte, hogy ha most kimegy, nemigen fér vissza a helyére, és odakint még hidegebb lehet, itt bent az emberbűz legalább melegít egy kicsit. A takarót most úgysem találja meg. Visszafeküdt, és hangtalanul dúdolva magában, ringatózva, mintha imádkozna, félálomba süppedt.

Világos volt már, a többiek mind kimentek reggelizni, Uri feküdt még a hátán felhúzott térddel, aztán nekiállt megkeresni a takaróját, végigkutatta az egész barakkot, hiába. Azt bizony ellopták. Ha pénze 332lenne, azt is ellopták volna. Milyen jó, hogy nincsen pénze. Ha saruja lenne, leoldották volna a lábáról, milyen jó, hogy saruja sincs.

Amikor úgy hallotta, hogy távolodnak a hangok, utánuk eredt. A pallónál érte utol őket, együtt ment át velük a patakká apadt folyó fölött, azok szórakoztak egymással, teli hassal tréfálkoztak, hozzá nem szólt senki.

A városfal, a Templom, a paloták és a tornyok sötét tömbjei most sötétarany színben csillogtak, ahogy Kelet felől, az Olajfák hegye irányából sütötte őket a reggeli Nap; Uri a színt jól látta, csak az épületek határait nem tudta megvonni. Elámult, hogy ilyen szín is létezik.

A munkásoknak a városkapuban nem kellett fizetniük, ismerték őket, Uri lehajtott fejjel furakodott közöttük, az őrök nem vették észre.

A munkavezető késő délelőtt érkezett a palotába, Uri hozzálépett, köszönt, és megkérdezte, nem kaphatna-e előleget a béréből.

– Jaj, tényleg – mondta a munkavezető –, te még nem voltál itt vasárnap…

Tépelődött a munkavezető, mit lehetne tenni.

– Nekem az is jó – mondta Uri –, ha szólsz a kifőzdében, hogy adjanak enni hitelbe…

A munkavezető a fejét ingatta:

– Mostanában nem tudok odamenni, nincs időm, hajszolnak mindenfelől, mostanában nem tudok odamenni, sajnos… Kérd meg a gazdasszonyt, Judit rendes asszony, csak morcos, szépen kérleld, igen, ez lesz a megoldás! A férjét ne kérleld, mert nem ő dönt, hanem az asszony… De nagyon rendes asszony, Judit rendes asszony!

Megörült az ötletnek a munkavezető, barátságosan megveregette Uri vállát, és sürgős dolga akadt az emeleten.

Uri rengeteg vizet ivott ezekben a napokban, és lassan ette az ebédet, amelyhez, kezdte sejteni, voltaképpen nem is volt joga.

Péntek délután korábban mentek haza a barakkba. A szombat az szombat. Északnyugat felé hajlongva imádkoztak, arra feküdt a Templom, és a szombati vacsorából Uri is részesült. Cupát kaptam, gondolta, mint a nincstelen vándorok, de nem volt megsértve: sült húst evett, hosszú idő óta először. Igyekezett lassan, megfontoltan, szinte óvatosan rágni, nem túl sokat, de nem is túl keveset, aztán a bortól becsípett, és a másnap reggeli imát átaludta.

Vasárnap reggel jókedvűen lépdelt a többiekkel a Szökőkút-kapu felé, el sem kerülve a kapuőrök tekintetét, de azok most sem emelték ki a többiek közül, vagy nem figyeltek oda, vagy már látták kifelé menni.

A pénztáros délelőtt érkezett meg, ketten kísérték, a testőrei, bár 333nem volt náluk fegyver. Lekuporodott a pénztáros az átriumban, kinyitotta a ládikát, elővett egy tekercset, és akinek már leszámolta a bérét, annak a nevét a tekercsen megjelölte. Uri maradt utoljára. A pénztáros felnézett, aztán becsukta a ládikát, összetekerte a tekercset, és felállt.

– Nekem is jár – mondta Uri.

– Mindenki kapott – mondta a pénztáros.

A munkások felfigyeltek.

– Én még nem kaptam – mondta Uri.

– Nincs más név a listán – mondta a pénztáros.

Uri elbődült. Artikulálatlanul üvöltötte, hogy ezt még meg fogják bánni, megy és feljelenti őket, és mindenki meg fogja ütni a bokáját. A testőrök is megdermedtek, nem tudták, mit kellene tenniük.

– Megmondom Józsefnek, aki a Szanhedrin tagja – üvöltötte Uri –, és megnézhetitek magatokat, barmok! Elég volt! Elegem van! Elegem!

A munkások hallgattak, vártak. A pénztáros rémülten szabadkozott: őneki most sem adtak több pénzt, őneki senki nem mondta, hogy van itt még valaki, ő nem tehet róla.

– Hát ki tehet róla?! – üvöltötte Uri.

A kiabálásra előkerült a munkavezető.

– Te tehetsz róla – esett neki Uri –, neked kellett volna jelentened! Te szemét! Azonnal rohansz, és jelented, és hozod a pénzemet!

– Na, na, na – mondta a munkavezető gúnyosan. – Még egy porszemet se vittél odébb.

– Azonnal rohansz – suttogta Uri, mert berekedt –, vagy kicsinállak! Náhum fia József nem fog megdicsérni!

A munkavezető megijedt és hangot váltott.

– Mért nem ezzel kezdted?! – kérdezte siránkozva. – Nem mondtad, nem mondtátok… Nem ővele jöttél, honnét tudtam volna?

A pénztároshoz fordult.

– Adj neki bért.

– Nem adhatok, nincs több nálam!

– Nem baj – suttogta Uri –, visszajössz és hozod. Gaius Theodorus a nevem, írd fel magadnak!

A munkavezető felírta Uri nevét, Uri megtekintette. Volt benne három hiba.

– Kijavítod – mondta Uri szigorúan, és mutatta a betűket: – Itt, meg itt, meg itt.

A munkavezető elvörösödött, és kijavította.

– Ma már nem tudom hozni – szabadkozott a pénztáros –, már bezártak… Csak holnap…

334

– Még egy napot nem éhezem – jelentette ki Uri. – Egész hétre kell befizetnem a vacsorát, még ma. Kerítesz pénzt valahonnét, és visszajössz. Ha nem, följelentelek. És téged is – fordult a munkavezetőhöz.

Csönd volt. A munkások élvezték a jelenetet.

– Jó – mondta a munkavezető –, én megelőlegezem, aztán jövő vasárnap visszakapom, így jó lesz?

– Nekem mindegy – mondta Uri –, csak kapjam meg a béremet!

A pénztáros és a két kísérő elszelelt, a munkavezető kivett az iszákjából egy csomó fémpénzt, számolgatott, számolgatott, s közben nem győzött sopánkodni, miért nem szólt Gaius Theodorus időben; ő mélységesen tiszteli Józsefet, Náhum fiát, meg az egész Szanhedrint, és mindenkit, aki rangos ember; miért nem szólt Gaius Theodorus időben!?

Egy marék fémpénzt nyomott Uri kezébe.

Megtanulta a nevemet, gondolta Uri, miközben azt a rengeteg érmét begyömöszölte az ágyékkötőjébe.

Sürgős dolga akadt a munkavezetőnek, elsietett. A munkások vigyorogtak. Uri leült, hátát a falnak vetette, és a szökőkutat nézte, már működött. Halakat ábrázolt a szobor, úgy lógtak egymáson, mint a szőlőszemek a fürtön, és a víz a legfelül lévő hal szájából lövellt felfelé.

Júdás odaült melléje.

– Erős hangod van – mondta –, nem gondoltam volna.

– Erős volt – suttogta Uri.

Júdás nevetett.

– Mennyi pénzt kaptál?

Uri elgondolkodott.

– Nem tudom – felelte. – A heti béremet.

– Na és az mennyi? – érdeklődött Júdás.

A többiek is odaültek, odaheveredtek.

Uri megpróbált visszaemlékezni, mit is mondtak az emberek Bethzachariában.

– Napi egy drachma – jutott az eszébe.

A munkások nevettek.

– Azt csak a legjobbak kapják meg – mondta valaki.

– Én nagyon jó munkás vagyok – suttogta Uri meggyőződéssel.

Nevettek.

– Na, mennyit kaptál? – érdeklődött tovább Júdás. – Hadd lássuk.

Uri felállt, előszedte az érméket az ágyékkötőjéből. Nevettek a munkások. Uri kiterítette az aprót, ezüst és rézpénzek voltak, fogalma sem volt, melyik mennyit ér és mi a neve. Az egyformákat egymás mellé rakta.

335

Júdás lassan megszámolta, alapos munkát végzett, úgysem volt egyéb dolga.

– 3 meah, 1 tropaic, 2 tresith, 12 issar, 2 asper, 4 pondion, 112 perutah… – Felnézett. – Szerinted ez hét drachma?

A munkások pompásan mulattak, páran a porba írták fel a számokat, és belevesztek az összeadásba.

– Fél zuz, meg fél zuz, meg egynegyed zuz, meg fél zuz, meg kétötöd zuz, meg egyharmad zuz, meg körülbelül háromötöd zuz… Nincs ez több három zuznál, barátom!

Uri ült, a munkások hahotáztak.

– Egy drachma az hány zuz? – érdeklődött Uri, és vörösödni kezdett a füle.

Hát ez aztán mindennek a teteje volt, a munkások üvöltve röhögtek és hempergőztek a porban. Az emeletről előbukkant a festő, kíváncsi lett, min mulatnak annyira.

– Egy drachma hány zuz! Magasságos Teremtőm! Hány zuz egy drachma!

Hát persze, hogy egy drachma egy zuz!

Hát persze, hogy a munkavezető a felét sem adta oda Uri heti bérének!

Belemarkolt az iszákjába Menachem, és tévedhetetlenül a felét adta oda! Nem tud ilyesmiben tévedni Menachem, érzi ő azt, van neki gyakorlata! Sose fordul elő, hogy véletlenül többet adna a felénél!

Amikor kiszórakozták magukat, Júdás kerített valahonnét egy papiruszdarabot, és felírta Urinak a fontosabb váltószámokat, magolja be. Uri megköszönte és az érmeket visszanyomkodta az ágyékkötőjébe.

Kinevették, de nem nagyon. Befogadták, mert üvölteni mert.

Napi kétötöd zuz volt a reggeli, a vacsora meg az ebéd, amit szintén Judit néne szállított a munkásoknak, és egyötöd a szállás. Judit elvette Uri összes pénzét, sokáig számolgatott magában, aztán valamennyit visszaadott neki, nem sokat, és magasra emelte a jobb mutatóujját:

– Van neked pénzed, tudtam én, hogy van neked pénzed, te sötétlelkű sátánfajzat, hogy űznék ki belőled a démonodat a mágusok!

Uri a maradék érméket visszagyömöszölte az ágyékkötőjébe.

Két nap múlva csúnya, vörös kiütések borították a bőrét a két combja között, viszketett a heréje, a combtöve, és megállapította, hogy a 336vagyon nem neki való. Az érméket a kert végében létesített, árnyékszéknek használatos nagy lyukaktól nem túl messzire kaparta kora reggel a földbe, míg a többiek még aludtak, és igen remélte, hogy nem vált a pénztől végleg tisztátalanná. Az ágyékkötőjét alaposan kimosta és felaggatta egy faágra, hogy majd estére megszárad. Rosszul tette, mert estére az ágyékkötő eltűnt. Nem baj, gondolta, legalább nem dörzsöli a tökömet.

A következő heti fizetését már rendesen megkapta, és még aznap vett magának a felsővárosi piacon új ágyékkötőt, valamint egy iszákot, amit a hosszú inge alá, a derekára kötözött a pénzzel. Nem kért engedélyt, hogy munkaidőben távozzon, mert látta, a munkások fél napokra is elcsellengenek, a kutya sem keresi őket. Volt egy használt cikkeket forgalmazó, hosszú része a bódésornak, körülnézett, bámészkodott, valószínűleg odakerült az ő rojtos takarója is nemrég. Azt nem látta, látott más takarókat, de nem vett magának, minek, meleg volt. Vett viszont minden bőrbajra használatos kenőcsöt, nem laserpicium volt, itt azt nem ismerik, de nem is balzsam, megszagolta, kicsi üvegtégelyben adták, öt tresith volt az ára, drága, mert az ötnyolcad zuz, most már tudta, de megengedhette magának. A tégelyt az iszákjába tette és elégedetten ballagott vissza Dávid városába.

Este kifizette a heti étkezését, és a maradék pénzét, az már szép összeg volt, a korábbi érmékhez kaparta. Örült, hogy ilyen biztos bankra lelt Júdea földjében. Ha találkozik Simon mágussal, ajánlani fogja neki.

Sokat üldögélt Hiszkijja, a festő tevékenységét bámulva Uri az emeleten, miközben a munkások odalent évődtek, vagy római módon kockáztak, ami zsidóknak tilos. Hiszkijja már befejezte a királyné hálószobáját, és Iszatész szobájának kezdett neki. Nem hajtotta senki, szeretett dolgozni. Kérte Uri, hadd próbálkozzék meg valamilyen alak megfestésével, de a festő nem engedte. Uri azzal érvelt, ha ő elrontja, Hiszkijja mester könnyedén kijavítja, de a festő azon a véleményen volt, hogy a drága festéket nem szabad pazarolni. Uri másnapra krétával és papirusszal jelent meg, az alsóvárosi, közelebbi piacon vette, és megkérdezte, másolhat-e a mester által már fölfestett alakokat. Ezt Hiszkijja megengedte, Uri közel lépett a falhoz, lekuporodott, rajzolt, felállt, közel lépett, leült, rajzolt, és nagyon szépen eltelt a nap, Hiszkijja pedig délután megdicsérte Urit. Őszinte volt a dicséret, a mester meg volt lepve.

– Na – mondta, és a fejét csóválta. – Milyen ügyes… Kár, hogy vaksi vagy, mert remek festő lehettél volna.

Rajzolt volna Uri boldogan, de ezúttal sem akarta a Mindenható, 337hogy ebben a mesterségben előrehaladjon, mert másnap megérkezett a mozaik, amire hetek óta vártak.

Nagy szekerekről emelték le óvatosan a szalmába csomagolt ládákat, amelyek belül szintén szalmával voltak kibélelve. Tizenhat hosszú, testes láda érkezett, minden szekérre négy fért. A munkavezető izgatottan ugrándozott, és minden láda felnyitásakor jelen volt. Megszámolták a négyzetes, festett és égetett gyönyörű cserepeket, valamint a kisebb darabokat is, amelyeket majd nekik kell mintázattá egymás mellé illeszteniük, a munkavezető jegyzetelt. Miután ezzel végeztek, az összes cserepet óvatosan visszahelyezték a ládákba.

A munkavezető aláírt egy papiruszt, hogy a ládákat hiánytalanul átvette, az üres szekerek elcsattogtak.

A munkavezető beosztotta őket őrszolgálatra, mert hiszen ezeket a könnyen mozdítható, értékes cserepeket nem szabad itt hagyni, nem úgy, mint a márványtömböket, amelyek már beépültek a palotába, és a kiemelésükre egy éjszaka kevés. Uri az első éjszakai csoportba került. Nem lett jókedve, mert ők ma nem kapnak vacsorát, és a következő napokban aligha lesz alkalma, hogy a mai vacsorát fokozatosan leegye, Judit néne, az a rendes asszony, nem fog nekik többet adni. Annak viszont örült, hogy Júdással és az öccseivel osztotta be Menachem, a munkavezető.

Uri akkor nyugodott meg végleg, amikor Júdás elküldte az egyik öccsét, vegyen vacsorát.

Este a mécsesek mellett épp a finom, kecskesajttal töltött meleg lepényt eszegették és bort is ittak hozzá, amikor két fáklyás kíséretében megjelent Menachem. Jó étvágyat kívánt nekik illedelmesen, aztán a fáklyásoknak mondott valamit, azok megragadtak egy ládát és kivitték az átriumból. Uri nem értette a dolgot, de mert Júdásék tovább ettek, evett hát ő is. Kisvártatva bejött a két fáklyás, és még egy ládát kivittek. Menachem jó éjszakát kívánt nekik és ő is kiment. Kint szekér nyikorgott, aztán csönd lett.

– Ez mi volt? – kérdezte Uri.

– Ellenőrizte, hogy őrködünk-e – mondta Júdás, – mert nem volna jó, ha lopnának a mozaikból.

– És?

– Őrködtünk.

Az egyik öcs felvinnyogott.

– De hát elvittek két ládát! – mondta Uri.

– El. Jegyezd meg, Gaius: ahol nem lehet lopni, ott nem is épül semmi.

Uri emésztette a választ.

– Nem fog az a két láda mozaik hiányozni? – érdeklődött aztán.

338

– Nem – felelte Júdás –, mert majd a falak mentén a hiányt kitöltjük cementtel, mintha úgy lett volna elképzelve eredetileg. Nagyon szép lesz így is.

Uri megkérdezte, vajon Menachem ezt a két ládát hol és kinek adja el.

– Rég megvan a helye – vélekedett az egyik öcs. – Menachem több építkezést is vezet egyidejűleg, márványt is lopott innét, ezüstlemezeket is lopott, mégse tűnt fel senkinek.

Uri kezdte érteni, mivel vádolhatták meg Plotiust.

– Ez semmi – vélte Júdás. – Parányi tétel. És, ha meggondoljuk, zsidót nem ér kár. Az adiabenei király pénzéből épül ez a palotácska, és Jeruzsálemet fogja díszíteni, és az a két láda is jeruzsálemi házat fog díszíteni. Az adiabenei népet éri csak kár, de annak mindegy, mire szórja el az adójukat a királyuk, mert úgyis elszórja valamire.

Felélénkültek az öccsei.

– A nagy rablást nem így kell elkövetni – mondta a legkisebb, Gedalja. – Tegyük fel, elméletileg, hogy a papok akarnának lopni. Ez ugyan sohasem fordulhat elő, és nem is volt még ilyen eset soha, nincs ilyen eset följegyezve, de tegyük fel.

– Tegyük fel – mondta Uri érdeklődve.

– Tegyük fel azt is, hogy a főpapok óhajtanak lopni – folytatta Gedalja. – Soha nem tettek ilyesmit, eszükbe sem jut, de azért még feltehetjük.

– Feltehetjük – mondta Uri. – De miként lophatna egy főpap?

– Ellophatja a Mindenható tulajdonát, úgy lophatna – mondta Júdás.

A szisztéma a következő lenne: megkapják a papok azt a rengeteg húst. Az mind-mind áldozati állat, és meg van szabva, melyiknek melyik része a lévitáké, melyik a papoké, melyiket fogyaszthatják csak a Templomban, melyiket azon kívül, melyik részét rajtuk kívül a családtagjaik, s mely részüket a beházasodott rokonok.

Csakhogy a papság tulajdonát képező állatokat, mielőtt feláldozzák őket, karámokban tartják a környékbeli dombokon a pásztorok. S ha valamelyiknek baja esik, már nem makulátlan, többé nem lehet feláldozni az oltáron, hanem a papok szabadon rendelkeznek, mi legyen vele. Mivel már nem tökéletes, megehetik vagy eladhatják szabadon, az már mindegy, mert már nem az Istené, hanem a papoké.

Tegyük fel, hogy meg is teszik. Ebből pedig az következne, hogy Jeruzsálemben mindenki halálra zabálhatná magát hússal, miközben vidéken még ünnepekre se jut.

Uri tapasztalataival e feltételes módban előadott mese messzemenően egyezett. Vidéken alig esznek húst, ünnepekre is alig jut, 339itt pedig bőviben vannak még ők is. A piacon is látott húst árulni, hidegvizes tömlők közt tartották, rengeteg húst látott a piacon, akárha Rómában járna, és eleven szárnyasokat is látott, csodálkozott is rajta, hogy van ez.

Mégsem egészen értette a rendszert, hát elmagyarázták.

Az áldozati állat Istené, vagyis a papoké. Makulátlanul került a karámba, különben ki se jelölték volna vidéken, és át se vették volna Jeruzsálem határában az illetékesek.

A papok nyilatkozata az állatról a továbbiakban nem fogadható el, mert ők a tulajdonosok, és a tulajdonos vallomása semmis, így szól a törvény. Szép törvény, bölcs törvény, voltak élettapasztalataik az eleinknek, hogy ezt a törvényt meghozták, áldott legyen az emlékük. Elfogadható azonban a pásztorok vallomása, mert az állat nem az övék. Szép törvény, bölcs törvény ez is, hiszen miért is hazudna valaki arról, ami nem az ő tulajdona. Csakhogy, mint minden törvény, ez is kijátszható. Mert a pásztorok vallhatják azt, hogy az állat gödörbe lépett és úgy törte a lábát, és ezt a vallomást el kell fogadni, hiszen a pásztor a rábízott jószágnak nem a tulajdonosa, és az állattal a papok szabadon rendelkeznek azontúl.

– Ugyan ki utasítaná a pásztort, mit valljon? – kérdezte Júdás gonoszul nevetve. – Hát a pap. Mondjuk eltöri a pap által kijelölt állat lábát a pásztor, ráver a botjával a jó helyen, és máris tökéletlen, vagy megvágja az orrát, levág a füléből, és megvizsgálják aztán a mészárosok, és kijelentik, mi mást is tehetnének, hogy az állat tisztátalanná vált a tartás közben, és máris megy az állat a piacra, és a pap keres. Néhány perutahot lead a pásztornak, néhány meah a mészárosé, az igazi haszon a papé. Lenne. Abból persze jó pár zuzt leadna a főpapoknak, akik az egész csalásnak az élén állnának, és könyvelnék. Így fulladna bele egész Jeruzsálem a húsba, mialatt a parasztok éheznek mindenütt.

Természetesen ez csak az elvi lehetőség, tette hozzá az egyik öcs, Jorám, mert ilyen még soha nem fordult elő, és Uri is láthatja, hogy Jeruzsálemben még kevesebb húst esznek az emberek, mint vidéken.

– Igen, igen – helyeselt Uri buzgón –, magam is meglepődtem!

Mondták Júdás öccsei: ha ez így történne, nem volna bűnösebb város Jeruzsálemnél a világon, mert itt minden bűnt, amit a Tízparancsolat tilt, a Törvény legelső szolgái követnének el legelébb. Csoda volna, ha nem törne ki lázadás az effajta istentelenség miatt. De aligha törne ki, mert törvénytisztelő a zsidóság, és mert a parasztok nem is tudnák, mi folyik, ha pedig elmesélnék nekik izgatott, égő szemű városi lázítók, el se hinnék, mert olyannyira tiszta a lelkük. Isteni szerencse, hogy mindez csak elvi lehetőség, és ilyen súlyos bűn340tényre soha nem vállalkozna sem főpap, sem pap, sem mészáros, sem pásztor, legalábbis Júdeában nem.

Fárasztó, térdet és derekat nyúzó, de érdekes munka volt mozaikcsempét készíteni.

Az előre elkészített, négyzetes vagy hatszögletű lapok egymás mellé fektetése nem követelt erőfeszítést, de a kicsi kövecskékből szép képeket kirakni, az bizony izgalmas, és Uri addig kérlelte Menachemet, amíg az meg nem engedte, hogy az utóbbi munkában részt vehessen. Jó volt válogatni a négyzetesre faragott kicsi, színes kövecskék között, jó volt egymás mellé illeszteni őket, jó volt tovább csiszolni némelyiket, hogy passzoljon a többi közé, Uri szeretett piszmogni, és most megtehette. A kirakandó képet a festő vázolta fel nekik, aztán magukra hagyta őket, és csak a végeredményt tekintette meg.

Igaza volt Júdásnak, a két láda ellopott mozaik hiánya nem tűnt fel senkinek.

Uri megértette, miért annyira drága dolog a mozaik: rengeteg ember munkája fekszik benne. Valakik kibányásszák a különböző színű köveket, valakik apróra darabolják, valakik négyzetesre csiszolják, valakik szállítják, valakik kitalálják a képet, valakik lerakják… Visszagondolt a Rómában látott rengeteg pompás mozaikra, és nem értette, hogyhogy erre nem gondolt eddig.

A munkások nem lopták meg többé, Judit néne zsörtölődéseit megszokta, még a kövér férjét is megismerte, aki naphosszat a házban hevert és imádkozott; a társak befogadták, mintha évek óta velük élt volna, mintha velük dolgozott volna a Templom külső borításán, s még azt is megbocsátották neki, hogy a tisztátalan diaszpórában született.

Ők sem érdeklődtek Róma felől, Róma messze van, de Jeruzsálemről sokat meséltek. Elmondták, miféle tömegszállásokon lopták le róluk álmukban a sarut, és hogyan rövidítették meg őket a Menachemnél alávalóbb munkavezetők; hogyan bántak velük rabszolgaként a felfuvalkodott gazdagok, holott ők szabad emberek, minden felmenőjük az volt, amennyire a családi emlékezet terjed, és sok-sok nemzedékre terjed. Sokszor megfordult a fejükben, hogy otthagyják a várost és beállnak rablónak valamelyik csapatba; az se jó, persze, mert hagyományosan bizonyos törzsek foglalkoznak a rablással nemzedékek óta, s ők csak beosztott alrablók lehetnének közöttük, ezért is nem álltak rablónak végül. A csempészettel is jó lett volna pénzt keresni, de nekik, akik Júdea közepén születtek, 341nincs kapcsolatuk a parthusi zsidókkal, úgyhogy ezt is elvetették. Latolgatták pár éve, hogy beállnak egy ájtatos közösségbe, van annak előnye: azontúl biztos, hogy nem halnának éhen; de nem mozoghatnának többé szabadon, a Vezető akaratának volnának alávetve, s előfordulhatna, hogy hetekig nem léphetnek ki a házból, és a közösségen kívüli nőkkel nem létesíthetnének kapcsolatot. Az ilyen ájtatos közösségek számosak mindenfelé, minden városban akadnak családok, amelyek abból élnek, hogy a főpapnál is buzgóbban kérlelik az Istent, és néha hetekig nem is szólnak egymáshoz egy szót sem, mert a Vezető úgy parancsolta; segítik egymást mindenütt, de olyannyira buzgók, hogy a kevésbé buzgókat megvetik. Úgyhogy maradtak inkább hányódó munkások Jeruzsálemben.

Uri várta az Újévet, a hatalmas tömeget, amely e hosszú ünnepségsorozatra érkezik a városba, amelynek ő a lakosa lett a véletlen folytán; bizonyára érdekes lesz megfigyelni, hogyan ünnepelnek a népek. Azt mondták a munkások, hogy ilyenkor sokat lehet inni, enni, és két hétig tart a munkaszünet; de az Olajfák hegyén táncoló, fehér ruhás, eladó lányokról nem hallottak, márpedig ha ők nem tudnak erről, akkor ez csak mese lehet, állapította meg Uri kedvetlenül.

A főpap ünnepi ruhájáról azonban részletesen beszámoltak, mert olyan régen éltek Jeruzsálemben, hogy a többségük állhatott már az oltárnál és láthatta. Aki nem állt az oltárnál, az is pontosan tudja, és maga elé képzeli, hogyan is fest a főpap abban a ruhában, mellén a négyszer három színes kődarabbal, amelyek Izrael népeit jelképezik, és aki Jeruzsálem környékén tartózkodik éppen, az már olyan, mintha a saját szemével látná.

Azt is elmesélték, hogy az a gonosz Edom egész évben bitorolja a főpapi ruhát, az edomiták tárolják a mocskos palotájukban, amit Heródes emelt, és a helytartó emberei csak az ünnepek előtt két nappal adják ki a főpap emberének, hogy a főpap áldozáskor fölvehesse, és Pészahkor fölveheti, megengedi a Törvény, ám Engesztelés napján kötelezően parancsolja is; s aztán megint az edomiták kezébe kerül, ismét tisztátalanná válik, és a következő ünnep előtt megint egy teljes napig tisztítják a szagan emberei, papi felügyelet mellett, hogy a főpap magára ölthesse. Igen nehezményezték ezt a megalázó gyakorlatot a munkások, és Menachem is egyetértett velük.

Nem kérdezgették őt Rómáról a munkások sem, akárcsak a parasztok vidéken, de megvolt a maguk szilárd elképzelése, hogy micsoda is a Római Birodalom. Hát persze hogy a Sátán tőrvetése, amit azért engedélyez az Örökkévaló, mert szokott azzal szórakozni, hogy az emberek között viszályt szít, s kajánul várja, hogy a jó az Ő segítsége nélkül is diadalmaskodjék. A Római Birodalom léte próbatétel, amit 342az Úr a választott népére mért ezekben az időkben, s azért teremtette ennyire hatalmasra, hogy a jóknak nehezebb legyen legyőzniük, szedjék össze magukat a jók, igyekezzenek kissé. De le fogják győzni a Sátánt, erről a munkások meg voltak győződve, és visszakerül a főpapi ruha őrzésének joga a zsidókhoz, és kitakarodnak az idegen csapatok a Szent Földről végre-valahára. Babilonban is mit cselekedett az Úr: összezavarta a nyelveket, holott addig csak egy volt, hogy ne értsék meg egymást többé az emberek, jót mulatott a Mindenható, és ledőlt a Torony, és Babilon hatalmának vége lett, ám a zsidók mégis megmenekültek, az Örökkévaló kegyének hála.

Uri bólogatott és nem igyekezett felhívni a figyelmüket, hogy nem csupán a választott népét vetette alá az Örökkévaló ennek az óriás birodalomnak. Arról azonban maga is eltűnődött, ugyan mi értelme van, hogy egyetlen hatalom uralkodjék a Nagy Tengeren, annak minden partjain, valamint a belső földjein, vagyis az ismert világon, amelyen túl alig van valami, ha a parthusokat, Indiát és Kínát nem számítjuk, de azok annyira messze vannak, hogy a selyemszövet létrehozásán kívül a létüknek semmi értelme.

Valami célja csak van a Római Birodalommal a Teremtőnek, gondolta Uri, de nem tudta, miféle álláspontot is foglaljon el, rómait vagy júdeai zsidót. Nem tudta elképzelni, hogy a Túlnanban lakó néhány tízezer zsidó férfi egyszerre csak bevonul a Forumra és kihirdeti, hogy márpedig ezentúl egyetlen Istent imádjon egész Róma, és egy csapásra megtér a birodalom székhelyének minden lakója, az összes istenszobrot összetörik, és a Láthatatlan Úr szolgái lesznek lelkesen. Cicero egy peres ügyben csőcseléknek nevezte a római zsidókat, Uri olvasta a nagy szónok összegyűjtött perbeszédei között ezt is, s most úgy emlékezett, félelem áradt Cicero megvető szavaiból, mintha ez a koszos, cserfes, nyomuló népség Róma épségét veszélyeztetné. Holott túlnyomórészt szegény és alázatos emberek a Túlnanban a zsidók és boldogok, amiért megtűrik őket.

Uri úgy látta: maga is annak a hatalomnak a kedvezményezettje, amelyet a munkások ősellenségüknek tekintenek, és a legsúlyosabb átkokkal sújtanának, vagy meg is teszik, magányosan fohászkodván. Harmadszor érezte meg Júdeában, hogy római zsidóként mennyire kétértelmű a helyzete, és valójában Rómában is az. Visszagondolt, mi futott át rajta, amikor a kaiszareai cohorsok vonulását nézte: a mi hadseregünk letaszítja a mi népünket az útról. De ugyan miféle katonák is azok? Egyetlen itáliai vagy római polgár sincs közöttük. Bonyolultabb ez az egész, semhogy a Mindenható tervezte volna meg: megteremtett valamit szépen, okosan, aztán kifutott a kezéből.

Elul hónapja volt már, és Uri abban reménykedett, hogy Újévig, 343amely a következő hónap, Tisri elsején esedékes, nem történik semmi, és ő Jeruzsálemben töltheti a hosszú ünnepet. Mert Ros Hasana, az Újév után tíz nappal van Jom Kippur, az Engesztelés napja, a legnagyobb zsidó ünnep, és Tisri 15-én következik a Sátor ünnepe, a Szukkot; és eltart a Sátoros ünnep Tisri 23-áig, amikor a Szimhat Tóra ünnepe van, vagyis amikor a Tóra éves végigolvasását befejezik s még ugyanaznap újrakezdik. Szinte az egész Tisri ünnep tehát, Rómában ekkor van szeptember, és mondják a zsidók a Túlnanban, hogy zsidó Újévkor mindig jó az idő legalább tíz napig, mert az Engesztelés napján is szép idő kell legyen. Az anyja is elmondta ezt minden augusztusban, jó korán: meglátjátok, szeptemberben, zsidó Újévkor jó lesz az idő. És mindig jó idő lett, és az anyja büszke volt arra, hogy zsidó lehet.

Jeruzsálemben is jó volt az idő Újévkor, Tisri elsején.

Aznap nem dolgozott senki. Este gyertyát gyújtottak az istállóban, közösen imádkoztak, és családias volt a hangulat. Reggel lesétáltak az Olajfák hegyén, átkeltek a Kidronon, de ezúttal nem mentek be a Szökőkút-kapun, hanem a Hinnom völgyébe mentek, ahol már sokan császkáltak ünnepélyesen. A munkások mind vittek magukkal jelentéktelen kicsi tárgyat, és azt a Hinnomba vetették, imát mormolván. Uri egy perutahot dobott a vízbe, vigye el magával előző évi összes bűneit. Uri megkérdezte, vajon a Kidron miért nem elég jó folyó erre a célra. Kérdése helyénvalónak látszott: a Hinnom is patakká volt száradva, még nem jöttek be az őszi esők. Azt felelték: mert a Hinnom a bűnös folyó, annak a völgyében áldoztak gyermekeket Izrael legsötétebb napjaiban, és ezt a folyó nem felejti el.

Este lehetett enni, másnap megint böjt következett.

Nem valami fényes ünnep az Újév Jeruzsálemben, állapította meg Uri. Várta, hogy az Engesztelés napja meg a Sátoros ünnep majd izgalmas lesz, de a Mindenható nem akarta, hogy Uri fényes ünnepet lásson Jeruzsálemben, mert Tisri negyedikén, amikor felvették a palotában a munkát, jött egy ember, pusmogott Menachemmel, majd Menachem Urihoz lépett és mondta neki, hogy ez az ember érte jött.

– Hova megyek? – kérdezte Uri.

Menachem nem tudta, de az ember a Szanhedrin utasítását követi, és most elkíséri Gaiust.

– Visszajövök ide? – kérdezte Uri, és arra az immár szép summára gondolt, amelyet az árnyékszék mellett ásott el a fa alá.

Ezt nem tudta sem a küldönc, se Menachem.

A társaktól el se tudott búcsúzni tisztességesen.

Ezúttal a Türopoion-völgyben haladtak észak felé, és a Xüsztosztól 344keletre eső kisebb épületbe mentek, amelyről Uri addigra már tudta, hogy régen abban ülésezett a Szanhedrin. A Faragott Kő termének nevezik ezt az épületet, a bírák ugyanis, mind a hetvenen, egykor több sorban, félkörben ültek a kőemelvény körül, amely a vádlottnak vagy kérelmezőnek volt fenntartva.

Uri kíváncsi lett, József fogadja-e, vagy az a púpos ember, akinek nem tudta a nevét.

Egy zsidó tiszt fogadta. Középkorú, testes ember volt, kopaszodott, és a szemöldöke erősen kiugrott.

– Azért kérettelek – mondta –, mert üzletet szeretnénk kötni veled, Gaius. Újév alkalmából küldöttség indul Galileába, és szeretnénk, ha te is a tagja lennél. Szamárián fogtok keresztülvonulni, tapasztalt parancsnok vezetése alatt.

Elhallgatott, Uri nem tudta mire vélni a dolgot.

– Kit fogok én ott képviselni? – kérdezte.

A tiszt nem értette.

– Római polgár vagyok – mondta Uri –, Róma küld engem oda?

– Zsidó vagy – mondta a tiszt –, és Júdeát képviseled, ha ez jobban hangzik. De mint mondtam, üzletet ajánlunk. Te tapasztalt delegátus vagy, és szolgálatodat azzal díjazzuk, ha visszatérsz, hogy óhajodnak megfelelően Alexandriába küldünk.

Urinak megdobbant a szíve. Alexandria! Ezt a poros, provinciális városkát, ezt az álmos Jeruzsálemet, ahol soha nem történik semmi, a világ valóságos központjára fölcserélni!

Eszerint József, Náhum fia továbbította a kérelmét.

– Rendben van – mondta Uri. – Mikor indulunk?

– Holnap reggel.

Nem lesz időm, hogy a pénzemet magamhoz vegyem, gondolta Uri. Mindegy.

Már a gyülekezőhely felé gyalogolt három hallgatag zsidó katona társaságában, amikor, utólag, megütötte a fülét a tiszt különös fogalmazása. „Ha visszatérsz”, mondta, pedig azt is mondhatta volna: „miután visszatértél”.

Szamária veszedelmes; miért nem kerüljük meg, ahogyan a Galilea és Júdea között utazók szokták? Azoknak van idejük kerülőutat választani, és lehet, hogy mi most sürgős üzenetet viszünk valakinek.

Ki lesz ez a MI?

Uri megállapította: jobban izgatja az új megbízatás, mint mozaikot rakosgatni naphosszat az ismerős munkások társaságában, holott igazán élvezte.

Kalandor vagyok, gondolta bűnbánóan és büszkén.

345

Átvágtak a templomtéren, leereszkedtek a szerpentinen és kimentek a jerikói kapun. Északkelet felé haladtak. Uri biztos volt benne, hogy a kísérői nem tudják, miféle szolgálatba is vezetik, úgyhogy nem faggatta őket. Azok a némaságát mintha értékelték volna, egyszer sem noszogatták.

Egy nagyobb falusi ház előtt megálltak. A ház előtt már őrködött két zsidó katona.

Kísérői átadták, vizet ittak, majd visszafordultak a város felé.

Az udvarban nyolc öszvér legelészett. Velem együtt nyolcan leszünk, gondolta Uri. A szamárhoz képest az öszvér elegáns állat, hosszabb utazásra való. Uri biztos volt benne, hogy az első napokban fel fog sebződni a feneke.

Az egyik őr bekísérte a házba.

Ott üldögélt a homályban egy csomó ember, katonák és civilek vegyesen.

– Béke neked, Gaius Theodorus – mondta egy tiszt.

– Béke neked – mondta Uri. – Béke nektek.

– Ő az utolsó társatok – mondta a tiszt a civilekhez fordulva. – Gaius Theodorus tapasztalt utazó, bár fiatal; a pénzszállító római delegációnak volt a tagja az idén, majd parasztként és munkásként dolgozott Júdeában, hogy megtisztuljon.

Üdvözlő morgás hallatszott. A tiszt nem mutatta be neki a delegáció többi tagját, és azok sem mondtak semmit. Uri senkivel nem kívánt társalkodni, az éjszakát egy sarokban heverészve töltötte. Majd megismeri őket a hosszú úton.

Reggel indultak öszvérháton észak felé.

Nem vittek magukkal fegyvert, csak zsákot, abban kenyér volt, olajbogyó, gyümölcs.

Uri felfigyelt két fehérbe öltözött alakra, először papnak nézte őket, de nem úgy viselkedtek, a köpenyük rövidebb is volt, mint a papoké, alig fedte a bütykös térdüket, és a papi áldást nem mondták el; azok sem álltak szóba senkivel. Kicsi ásójuk volt, az övükre kötve fityegett.

Uri a sor végén öszvéregelt, így láthatta, hogy a tiszt kivételével a társai ügyetlenül ülnek az öszvéren. Nem tapasztalt utazók ezek.

Fájtak a combjai, de ezt a fájdalmat ő már ismerte, a társai még csak este fogják megismerni. Holnap már nem fognak fájni a combizmai. Véres lesz a fenekük, de az is be fog gyógyulni. Uri merev derékkal ült, mert ha megroppan a gerince, mint egyszer Szicíliában a szamáron, kínszenvedés lesz az élete napokig. Csak erre kell vigyáznia, a gerincére, semmi másra.

Észak felé öszvéregeltek, keresztezték a damaszkuszi utat, majd a 346földeken haladtak tovább. Ezt az utat Uri ismerte, megtette már kétszer, egyszer Bethzachariába, és egyszer vissza, csak gyalog. Öszvérrel sem haladtak gyorsabban.

Nem adták jelét, hogy ismernék egymást ők heten, de attól még lehetnek közöttük régi szövetségesek. Nem váltottak szót egymással, talán attól félnek, jutott Uri eszébe, hogy besúgók akadhatnak köztünk. Éppen olyan kellemetlen figurák lehetnek a társaim, akikkel nem tudnak mihez kezdeni, mint én, gondolta, aztán megrótta magát: semmit sem tud a társairól, nem helyes, ha bármit vél felőlük.

Amikor megpihentek és ettek, Uri az oldalán hevert, a combján támadt sajgó bőrkeményedéseihez nem nyúlt, tudják azok a maguk dolgát, két nap múlva nem fognak fájni. A többiek a fenekükön nőtt bőrkeményedéseket és a vízhólyagjaikat tapogatták és nyomogatták kétségbeesve. Közel voltak, Uri jól látta őket. Az utazásban mindet felülmúlom, gondolta vidoran. Pedig ő volt köztük a második legsatnyább. Egy nála soványabb, alacsonyabb fiúra már korábban felfigyelt, seszínű haja volt és vizenyős szeme, a testi állaga egészében egészségtelen. Pedig a törődést jól bírta, lehetett már alkalma öszvéregelni vagy szamarogolni korábban. Igaz, neki nem érte a lába a földet, nem kellett erőlködnie, hogy felhúzza. Hosszú karja volt és vékony ujjai. Mi lehet ez a fiú, tolvaj? Másra nemigen való.

Uri feltápászkodott és a bokrok közé ment, hogy a szükségét elvégezze. Szöszmötölést hallott oldalról, odanézett. Az egyik fehér ruhás még guggolt, a másik már végzett és a székletére földet kotort a lapátjával gondosan. A másik is végzett, felállt, ásni kezdett az is, és a kiásott földet szép kis kupacba hordta a széklete fölé. Mind a kettő vigyázott, hogy a lapát a székletet ne érintse. Uri csodálkozott.

Nagy hőség volt, száraz szél fújt kelet felől. Én hoztam rátok, gondolta Uri. Várta, csak megszólal valamelyikük, és a keleti szelet átkozza, amely aszályt okoz, de nem szólalt meg senki. Talán városlakók valamennyien. Uri kísértést érzett, hogy helyettük is szapulja a keleti szelet, aztán visszanyelte. Edződöm, gondolta, már nem mondom ki, amit tudok. Aztán eltűnődött: a keleti szelet illető tudása nem is igazán alapos. Valakik mondták neki, hogy ez hozza az aszályt, és ő elhitte. De hátha nem is úgy van. Személyes tapasztalata erről nincs. Akkor jobb, ha hallgat.

A tiszt felállt, felült az öszvérre és elindult. A többiek szótlanul követték.

Alkonyatkor egy falu határába értek. Uri hunyorgott, vajon látta-e már ezt a falut, de hát majdnem minden falu egyforma: kevés ház áll szétszórva, a település nincs körülkerítve, és ettől nem város. A tiszt 347vezetésével lassan kocogtak a házak között, amelyek elé kiálltak a vénasszonyok és a gyerekek, és megbámulták őket. Kérdezte a tiszt, hol találja a mester házát. Megmutatták.

Alacsony ember volt a mester, az arca ráncos. A tiszt leszállt az öszvérről és odébbvonult a mesterrel. Valamit magyarázott a tiszt, majd a köpenye alá nyúlt és egy marék pénzt adott a mesternek, aki meghajolt, átvette és a köpenye alá rejtette, nyilván egy zacskóba.

– Enni kapunk, vagy szállást is talán? – kérdezte a sovány fiú.

Uri a fejét rázta, de nem mondott semmit.

Két napig nem háborgatnak hát minket a rablók, gondolta, de nem mondta ki. Holnapután ismét találni kell egy mestert, és azt is le kell fizetni. És annak se lehet kevesebbet adni, mint az elsőnek, mert addigra tudni fogja, mennyit kapott a kollégája. Ha másként nem, megüzenik tűzzel.

Uri sejtése beigazolódott: csak vizet ittak, aztán haladtak tovább, és csak akkor álltak meg, amikorra már Uri is elfáradt. Cserjés-fás vidéken jártak. Uri egy fához kötötte az öszvérét, elmondta a júdeai hosszú Semát, elővette a kenyerét, leterítette a takaróját és ráheveredett. Jóízűen falatozott, testét jólesően kifárasztotta az utazás. A tiszt nézte, aztán ő is imádkozott, a többiek követték.

– Itt fogunk éjszakázni?! – kérdezte egy rémült hang.

– Itt – mondta a tiszt.

– Itt könnyen kirabolnak!

– Nem fognak kirabolni – mondta Uri –, sőt vigyázzák az álmunkat éberen!

Így volt-e vagy sem, reggel mindenük megvolt.

Imádkoztak, reggeliztek, öszvéregeltek tovább.

Uri hunyorgott, mintha ezt a tájat ismerné. Bethzacharia környékén jártak.

Az én falum, gondolta Uri, és mulatott magán, amiért elérzékenyedett. Vihogva törölte ki a könnyeket a szeméből. Ugyan, ugyan, micsoda nagy szamár vagyok én.

Kísértést érzett, hogy elvezesse őket Jehuda mesterhez, elámulnának a társak, hogy errefelé otthonos, a tekintélye nőne, mégis úgy döntött, nem teszi: nincs még velük bizalmas viszonyban, és nem árulja el nekik az övéit. Az is motoszkált a lelkében, hogy Jehuda mester meg a többiek, meg a kicsi lány, mindez régen elmúlt, máshol van már, az emlékek tartományába zárult, mese lett. Nem volna helyes összezavarni a múló időt, menni kell tovább.

A tiszt félreállt, bevárta a sor végén léptető Urit, a többiek kocogtak az ösvényen észak felé.

– Te már jártál errefelé? – kérdezte a tiszt.

348

– Jártam – felelte Uri. – De ennél északabbra nem.

Ringatóztak az öszvérükön egymás mellett.

– Áron a nevem – mondta a tiszt –, a többieknek már bemutatkoztam, mielőtt megjelentél a házban.

Lassan lépkedtek az öszvérek, de határozottan, nem kellett nógatni őket.

– Ezek az öszvérek, ezek is tapasztalt utazók – mondta Uri –, akárcsak én…

Áron felnevetett.

Uri habozott, aztán mégis megkérdezte:

– Hova tartunk mi egyáltalán?

Áron nem felelt rögtön.

– Tiberiaszba – mondta aztán.

– És miért nem kerüljük ki Szamáriát? – kérdezte Uri.

Áron sóhajtott.

– Mert ez a parancs – mondta, és előreléptetett.

Egész nap haladtak, ebédelni sem álltak meg, aki megéhezett, öszvérháton harapott valamit. Sietünk, gondolta Uri. Ugyan miért?

Kiszámolta: négy nap múlva lesz Engesztelés napja. Minden zsidónak, aki Jeruzsálemtől legföljebb három napi járóföldnyire él, az útra kell készülnie most. Erről a környékről két nap alatt odaérnek. Holnap olyan területen fognak már haladni, ahonnét éppen indulnak a népek dél felé, Jeruzsálembe. Különös, gondolta, hogy mi éppen velük szembe megyünk.

Megborzongott.

Ugyanazt a borzongást érezte, mint Rómában, amikor felfogta, hogy Pészahra kell Jeruzsálembe érnie. Nem értette, mitől borzong most megint. Ez az út nem olyan. Valami sejtelem támadt a lelkében mégis, nem tudni, miféle, de nyugtalanító.

Másnap Júdea és Szamária határára értek. Ugyan a határt semmi sem jelezte, de a társak feszültebbek lettek, mint addig, és Áron még szótlanabbá vált, ha lehet. Éjszakára váltott őrségre osztotta be őket, az időt a Holddal mérte ágaktól ágakig. Uri hajnalra volt beosztva, de az éjszaka nagy részét ébren, tűnődve töltötte. Mintha lopakodó rablókként vonulnánk, gondolta. Ha őrködni kell, akkor a rablóknak juttatott pénz érvénye elévült, itt más rablóktól kell hát tartani.

A társakról továbbra sem tudott semmit, csak azt, hogy a két fehér ruhás a székletét következetesen földkupaccal borítja. Ugyan miféle ígérettel csábították őket ebbe a csapatba? Ők is Alexandriába vágynak netalán? Vagy valamiben vétkesek, és az ítéletet dolgozzák le azzal, hogy ebben a delegációban részt vesznek?

Reggel továbbindultak észak felé.

349

Egy falu határában csoportosulást vettek észre: öregek, gyerekek, férfiak és asszonyok gyülekeztek az állatokkal és terményekkel megrakott két szekér körül. Indulnak Jeruzsálembe az ünnepre, gondolta Uri. Az ösvény a falu felé vezetett, Áron határozottan léptetett elöl.

A csoportosulás közelében megálltak, Áron leugrott az öszvérről.

– Béke nektek! – köszönt Áron.

– Béke nektek – mondták a népből páran.

Uri hunyorgott, nem látta tisztán az arcukat.

– Az ünnepre? – kérdezte Áron.

– Az ünnepre! – felelték büszkén.

– Ott találkozunk – mondta Áron.

– Ott találkozunk! – felelték.

Tovább haladtak észak felé.

Uri félálomban ringatózott, aztán hirtelen felébredt.

A nép dél felé indul, Jeruzsálembe, mi azonban észak felé haladunk.

Miért mondta Áron, hogy találkozunk velük az ünnepen? Ez nem igaz!

Nagyobb csoportba ütköztek az ösvényen, azok is állatokat hajtottak és egy szekeret, és észak felé gyalogoltak ők is.

Ez már Szamária! Ezek a népek nem Jeruzsálembe igyekeznek, hanem a lerombolt szentélyükhöz, északnak, a Gerizim hegyére.

Mi is oda tartunk?!

A Gerizim hegyén állt a szamáriaiak temploma valaha, amelyet a jeruzsálemi – akkor épp lerombolt – Templommal szembeszegülve emeltek maguknak, ott áldoztak Istennek, ott égették a húst, hogy a haragvó Isten kiengesztelődjék, és valamikor, nem is oly rég, még Nagy Heródes fellépése előtt az akkori zsidó király, Hürkanosz leromboltatta, és azóta rom. De most is ott áldoznak a romok között a szamáriaiak, és a zsidókat, akikkel a vallásuk és a nyelvük is közös, gyűlölik.

Az ösvényen nehezen haladtak tovább, le-letértek a gyaloglók miatt, kitaposatlan bozótosokban kellett az öszvéreknek gázolniuk, és a szamáriai nép boldog gajdolását hallgatták. Zsoltárokat énekeltek ők is, éppen úgy, mint a júdeaiak. Vitték az áldozati állatokat és terményeket a templomromhoz, amely az övék.

Nem fognak bántani minket, jött rá Uri: azt hiszik, az ő templomuk helyén fogunk áldozni mi is, tehát nem ellenséges zsidók vagyunk, hanem a testvéreik.

Ügyes csel. Ennél biztonságosabban júdeai zsidó Szamáriában nem utazhat. És feltehetőleg jókora kitérőt megtakarítunk Tiberiasz felé.

350

De mi lesz visszafelé? Vagy még a Sátoros ünnep idején térünk vissza, mint jó szamáriaiak? De akkor az utazás nekik is tilos!

Délutánra minden ösvény megtelt emberekkel, a bozótokban, a földeken is emberek gyalogoltak, kerülgetni kellett őket, az öszvéreket rángatni kellett, megbokrosodtak vagy megálltak, nem ehhez voltak szokva. S mintha boldogabbak lettek volna ezek a népek, mint a Kaiszarea–Jeruzsálem úton.

Egy lengő szakállú próféta haladt az egyik csoport közepén, rekedten üvöltött, és a népek fel-felüvöltöttek vele együtt.

– A Frigyláda! – hallotta ki a szót Uri.

– A Frigyláda! – üvöltötték az emberek.

Áron hátramaradt, a sorban utolsó Urihoz léptetett.

– Igyekezz, túl lassan haladunk, ne maradj le.

– Ezek a népek mit üvöltöznek? – kérdezte Uri.

– Hallhatod magad is – mondta Áron és előrekaptatott.

Estére nem tudtak magányos helyet találni, a nép között táboroztak le.

Isteni csoda történt, mondogatták nekik is, egymásnak is az emberek boldogan, Isten megkönyörült, Isten velünk van, áldott legyen az Örökkévaló. Észak felé hajlongtak és imádkoztak, rövid Semát mondtak, és nem győzték hangoztatni: boldogok az épp most élők, mert megkerült a Frigyláda, csoda, csoda, csoda történt, csodát tett a Mindenható, megkerült a Frigyláda!

Uri borzongott.

Gondolt már ezen az úton a Frigyládára párszor, s mintha ez okozná, hogy az emberek is az elveszett Frigyládáról beszélnek most. Ásókkal, dorongokkal, kardokkal hadonásztak, és részegnek látszottak a komoly férfiak és a szikkadt vének és az oktalan gyerekek és a sipákoló asszonyok. A Gerizim hegyének gyomrában megvan a Frigyláda, meglett a Frigyláda, a Szent Hegy gyomra rejti, csak ki kell ásni, mi fogjuk kiásni!

Egész éjjel imádkozott és énekelt a nép, nem lehetett aludni tőlük.

Hajnalra a hallgatózó Uri tiszta képet alkotott magának.

Bizonyos Mátyásnak, a prófétának álmában megjelent az Úr, és felvilágosította, hogy az elveszett Frigyládát a Gerizim hegye rejti, s azt is megmondta, pontosan hol keresse. Kételkedett, felébredvén Mátyás, valóban az Úrral beszélt-e álmában, ám ekkor, éberen, látomása támadt, a hegy felé tekintvén: meglátta a gyomrában az égő csipkebokrot, pontosan ott, ahol az Úr szavai szerint a Frigyládát évszázadokkal ezelőtt elásták. Odarohant Mátyás, ásni kezdett, de ráébredt, hogy ő ehhez egyedül kevés, nekiállt hát hirdetni a népnek, mint mondott az Úr, s hívta az embereket, ássanak vele. S hirdeti az 351Úr igéit már egy hete, és seregülnek a népek a hegyre, sokan előbb indultak útnak emiatt, mint más években, és tudta jól az Úr, hogy mikor kell a titkot megjelentenie, mert Engesztelés napjára úgyis oda tartanak a népek, és mindenki ásni fog, és a Frigyláda meglesz, és a Frigyládával a Hatalom! Mert a Frigyládára odaül az Úr, és a szamáriai zsidóságot ekként minden népek fölé emeli, áldott legyen!

Hogy ez a Mátyás kiféle, arról az emberek nem mondtak semmit, nyilván nem ismerték. De nem is az volt a fontos, hogy ki ez a próféta, hanem hogy az Úristen valakinek az álmában megjelent.

Uri lelkében zavar támadt.

Örült volna ő a Frigyláda előkerülésének módfelett, csak nem tudott hinni benne. Ha évszázadok óta nem bukkant elő, miért éppen most kerülne meg? Nem úgy fest a békés júdeai és szamáriai táj, mintha a Végítélet közelegne.

Dehogy Tiberiaszba megyünk mi, jött rá, eleve a Gerizim hegyére indítottak minket.

De miért?

Számolgatni kezdett.

Negyedik napja utaznak. Ha valóban egy hete támadt annak a Mátyásnak látomása, ahogy mondják, legalább négy nap, amíg ennek a híre Jeruzsálembe eljut. Tűzzel is lehet üzenni, de hosszú üzenetet nemigen szoktak küldeni, a magánhangzók kihagyása miatt a bonyolult üzenet félreérthető, futár vihette a hírt. Legalább nyolc napja érkezhetett meg Jeruzsálembe a futár, hogy a népek ásókkal és kardokkal a Frigyládát fogják keresni az ünnepen a hegy gyomrában, de lehet, hogy még korábban. Minket azért küldenek oda, hogy figyeljük, a láda előkerül-e vajon.

Uri elégedetlenül mormogott magában, a történet így nem volt hihető.

Lehetetlen, hogy az a láda meglegyen. Eszkábáltak valakik egy másik ládát? A szamáriaiak hamisítottak egyet, hogy birtoklása által a többi zsidó fölé kerekedjenek, és elásták a hegyen, hogy majd megtalálják? De ha így lenne is, miért éppen mi kerülnénk a láda közelébe, júdeai jövevények? S mi volna a feladatunk vajon: tanúsítsuk, hogy a láda hamis, vagy ellenkezőleg: azt, hogy valódi? De ugyan ki venné magának közülünk a bátorságot ilyesmiről tanúságot tenni? Nincs is pap közöttünk! Ha a láda előkerül, a főpapnak kell látnia!

Kémkedni küldtek minket Szamáriába. Kikémlelni őket, akik a Frigyládát keresik.

Annyira örültek a népek, hogy velük mit sem törődtek, s még a két fehér ruhást is gyéren üdvözölték, pedig üdvözölték, azok viszonoz352ták, mint akik szintén nem áldoznak a jeruzsálemi Templomnak, és ezt a szamáriaiak értékelték. Áron is hallotta, ahogy a fehér ruhások a szamáriaiakkal beszélgettek, és hagyta.

Pedig Júdeában élnek a fehér ruhások; mégsem áldoznak a Templomnak?! hogy van ez? Egy vallás a zsidó, vagy sem? Avagy egyetlen vallás volt valaha, és mostanra több vallásra esett szét?

Hiszen ők Rómában ugyanúgy nem hiszik a Túlvilágot és a lélek halhatatlanságát és új testbe való vándorlását, mint a papok – ám Jehuda és a többi mester hiszi. De az még egy vallás, mert a Templomnak adóznak. De aki nem adózik a Templomnak, az zsidó-e vajon? Kritériuma-e a zsidóságnak az, hogy hová is adózik? A parthusi zsidók, akik ott maradtak Babilonban, azok sem adóznak, csak a fél sékel adót küldik el, mint Rómából. Mégis zsidók. Ők mit hisznek vajon?

Végül is a Láthatatlan, Egyetlen Örökkévalóban hinni, Őt látni, elmével látni Őt, miként az Izrael népnév jelenti, talán ez mégis elegendő. És a Frigyládánál erősebb kötéssel csatolja magához az Örökkévaló a népét: a férfiak előbőrét levágatja, s azok ebben a jelben az övéi.

Részeg népség vette őket körül attól fogva éjjel-nappal, pedig aligha ittak bort, a saját lelküktől részegültek meg, és amerre a szem ellátott, mezőben, fában, fűben, égben a Sekinah jelenlétét szimatolták, Isten földi valóságát, a Szent Szellemet.

Nagyobb ez az Engesztelés napja a szamáriaiak számára, mint szokásos. Uri megörült, amikor ezt fölfedezte. Ha visszaér Rómába egyszer, az apjának részletesen elmeséli.

Vonultak a tömegben, amely a keskeny ösvényekre szorult, más utak nem lévén, mezítelen talpukat nekik is vágta, nyiszálta a kő, a göröngy, a kiálló gyökér, és Urinak lelkifurdalása támadt, amiért felülről, öszvérhátról nézi őket. Amúgy is lassan haladtak, felvéve a tömeg sebességét, leszállt hát az öszvéréről, és gyalogolt a nép között. Lába felsebződött, nem bánta, hamarosan kemény lesz a talpa, mint a marhabőr. Áron látta, nem rótta meg. Ezt észlelvén a fehér ruhások is leszálltak és kötélen vezették az öszvéreiket ők is. A többiek maradtak az öszvéreik hátán.

Lassan haladtak.

– Esszénusok vagyunk – szólalt meg az egyik fehér ruhás. – Te kiféle vagy?

Uri röviden vázolta. Hümmögtek az esszénusok.

– Rólatok nevezték el Jeruzsálemben azt a kaput? – érdeklődött Uri.

– Az eleinkről – felelték büszkén.

353

Így hát Uri az esszénusokkal gyalogolt tovább, akiket a tömeghez újonnan csatlakozó, éneklő szamáriaiak boldogan üdvözöltek.

Hosszú a nap, ha gyalogol az ember, és a szóváltás is lassú, de kiadós, mire a Nap lemegy. Így tudta meg Uri, hogy az esszénusok, akikről Rómában nem hallott, nincsenek Júdeában túl sokan, néhány ezren lehetnek mindössze, de vannak már vagy száz éve, és néhol saját házaikban élnek, néhol a falvakban, városokban egy-egy család szétszórva, de egymást mindenütt segítik, és Vezetőjük parancsait végrehajtják. A kérdésre, hogy egyetlen vezetőjük van-e Júdeában, eleinte kitérően válaszoltak, de aztán bevallották, hogy esszénus is többféle van, és Vezető is több van; akadnak esszénusok, akik a Templomnak adóznak még, azokkal a többi esszénus viszonya rideg; noha elismerik róluk, hogy azok is tiszták, mert ebben a mocsokban, amit az elmúlt nemzedékek során a Földre bocsátott a Mindenható, csak ők törődnek a tisztasággal igazán. Egyesek és egész családok is csatlakozhatnak hozzájuk, a főpapok békén hagyják őket voltaképpen, és a mesterek se bántják; de bekerülni közéjük nehéz, mert próbaidőnek van a jelentkező alávetve, és azon idő alatt semmi tisztátalanságot nem tehet, és főleg nem gondolhat. A gondolat is lehet tisztátalan, sőt főleg a gondolat lehet az, mely közvetlenül ered a belekből, és maguk között a gondolat tisztátalanságát elítélik, ők elmondják egymásnak még a gondolataikat, sőt az álmaikat is rendszeresen, és a közösség megvitatja és megítéli, tiszta-e vagy sem, s ha nem tiszta, büntetést ró ki a gondolóra vagy álmodóra a Vezető.

Ásót pedig azért hordoznak magukkal mindig, mert tisztátalanság a Föld színén utánuk nem maradhat. Fegyvert soha nem fognak, ámbár az ásó is fegyver, mert ki lehet élezni, és ki is élezik, de csakis önvédelem céljából használják, és minden fegyverszerű használat után az ásót mélyre kell temetniük, legalább öt lábnyira a földbe, mert lemoshatatlanul tisztátalanná vált a vértől, és a használat tényét a közösségnek meg kell vallaniuk, és az megítéli, jogos volt-e a használat vagy sem, s ha nem, szigorú büntetést szab ki a Vezető, a legszigorúbb náluk is a kiközösítés, még akkor is, ha az illető testvér a negyedik: a legmagasabb beavatottsági fokozatba már eljutott.

Ők mindketten a második fokozatba jutottak el eddig, sok év alatt, mert egyikük sem esszénusnak született sajnos, és a Vezetőjük jelölte ki őket, hogy ebben a delegációban, főpapi kérésre, részt vegyenek.

Kedve támadt Urinak egy esszénus közösségben élni egy darabig, de nem vallotta meg, mert úgyis hiába, a Gerizim-hegy felé gyalogoltak éppen a tömeggel, és, mint az esszénusok mondták megvetően, tisztátalan szamáriaiak az esszénusok között nem találhatók.

354

Ehhez képest a szamáriai tisztátalanok tiszteletteljes köszöntését udvariasan viszonozták.

Második napja haladtak a tömegben, Uri velük dúdolta a zsoltárokat, addigra megtanulta a szövegüket; Rómában kevés zsoltárt énekeltek. Vitték a szamáriaiak a terményeiket északnak, vitték a búzát, árpát, szőlőt, fügét, gránátalmát, olajbogyót, mézet; dudaszóra vonultak boldogan; mondták, elöl halad az aranyozott szarvú, olajágakkal díszített ökör; babérral koszorúzott kosarakban vitték a gyümölcsöt a fejükön az asszonyok; Dávid király egyik zsoltárát énekelték a leggyakrabban, a harmincadikat:

„Magasztallak, Uram, amiért fölemeltél engem, és nem hagytad, hogy ellenségeim örüljenek fölöttem.

Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, és te meggyógyítottál engem!

Uram, felhoztad a lelkemet a Seolból, életre keltettél a sírbaszálltak közül.

Zengjetek az Úrnak, hívek! Dicsérjétek szent emlékezetét!

Mert pillanatig tart az ő haragja, ám élethosszig a jóakarata; este bánat száll meg nálunk, ám reggelre örömre vált.

Azért mondom: nem rendülök meg hitemben sohasem.

Uram, jónak találtad erődítményt állítani fel a hegyre, de orcádat elrejtetted, és én megroskadtam.

Hozzád kiáltok, Uram! Az én Uram irgalmáért könyörgök!

Mit használ a vérem, ha sírba szállok? Dicsér-e téged a por, hirdeti-e igazságodat?

Hallgass meg, Uram, könyörülj rajtam! Uram, légy a segítségem!

Siralmamat vigasságra fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, örömmel öveztél körül.

Zengjen hát néked és el ne hallgasson felőled az ének: Uram, én Istenem, dicsőítlek téged én örökké.”

Dúdolta a zsoltárokat Uri, és tánclépésre váltott ő is, ahogyan a nép, és ráébredt, hogy táncolva és énekelve könnyebb haladni.

Még egy nap, gondolta Uri estefelé, és odaérünk a szent hegyhez.

Épp csak letáboroztak, amikor Áron, aki állt és észak felé nézett, odahívta őket magához. Mutatott a messzeségbe, fel az égre, és a társak is láthattak valamit, amit Uri nem, mert nagy izgalom lett úrrá rajtuk. A nép is arrafele nézett, ők is észrevették.

– Madarak – suttogta a sovány fiú, Jorám.

Uri hunyorgott, nem látott semmit.

Nyugaton lemenni készült a Nap.

A nép izgatottan tárgyalt valamit, egyesek kiabáltak, aztán még többen lettek, futva érkezett egy nagyobb csapat észak felől, és azt kiabálták:

355

– A katonák! A katonák! A katonák!

Összekeveredtek a törzsek, a vének egymással tanácskoztak, futkosás támadt, senki nem hevert le.

Hogy a katonák nekiestek volna a Gerizim aljában gyülekező népnek, és levágták volna őket, mesélték sírva, zokogva az észak felől érkezők. Szír katonák, egy teljes cohors, északról jöttek, Antiokhiából, Galileán keresztül, már ott táboroztak a hegy lábánál két napja békésen, de váratlanul nekiestek a népnek, és vágták, ütötték őket, ahol érték, és meghaltak sokan, gyerekek, asszonyok, vének.

– Menjünk tovább – mondta Áron.

Öszvéregeltek észak felé az alkonyatban. Velük szemben emberek jöttek, kiabáltak, óbégattak, kezüket az ég felé emelték, átkozódtak.

Éjjel az ösvénytől távolabb húzódva hevertek le, Áron ismét őrszolgálatba osztotta őket, és kora hajnalban indulást parancsolt. Csak inni engedte őket egy patakból, enni nem.

Reggel értek a hegy lábánál épült faluba, Tirithana volt a neve.

Több száz hulla hevert szanaszét, némelyikből még csorgott a vér vagy valami hasonló. Tüzek füstöltek. Fejetlen, lábatlan, felnyársalt emberek, gyerekek, asszonyok, öregek hevertek mozdulatlanul, és közöttük virrasztva sirató rokonok, teljes nagycsaládok a mellüket verve, fejükre hamut szórva gyászoltak és hajlongva imádkoztak és a ruhájukat tépték.

Katonát nem lehetett látni.

Áron két emberrel a faluba ment, hogy az elöljárót megkeresse, ők leültek. Uri belsejében sajgó, üres zsibbadás támadt. Nem akart a halottakra nézni, de valami erő látni parancsolta. Színes ruhákba voltak öltözve az asszonyok, Uri borzadva nézte: a legszebb ruhájukban kaszabolták le őket.

Jajongva, zokogva emeltek fel egy-egy halottat a gyászolók, hogy elvigyék és eltemessék. Több tucat kéz próbálta vinni egy kisgyerek testét, mind hozzá akartak férni, tülekedtek és jajveszékeltek, öklüket az ég felé rázták. A hegy ott magaslott fölöttük, Uri hunyorgott, a romot nem látta, csak a felhőket fölötte.

Egy öreget vittek el mellette, hosszú, fehér szakálla lecsorgott az arcán, szeme nyitva volt, csodálkozott, pedig halott volt.

Egy hosszában kettévágott férfit illesztettek össze odébb, kötéllel a két felét egymáshoz kötözték, a beleit begyűrték a hasába. A kard a vállánál érte, és a köldökéig vágta szét.

Uri borzongott. Hányt volna szívesen, de nem volt mit. Áron tudta, miért nem hagyja enni őket.

356

Uri azon vette észre magát, hogy ültében imát dúdol előre-hátra himbálózva a legyilkoltak lelki békéjéért. Ettől jobban lett. Belemarkolt a földbe és a fejére szórta. Hűvös volt a föld, jólesett.

Felbukkant Áron és a két társ.

– Visszaindulunk – adta ki a parancsot Áron.

Harmadszor lépett be Uri a jeruzsálemi főpapi palotába, ezúttal a társakkal együtt.

Előtte megmerítkeztek a szintén a Sion hegyén épült fürdőház medencéjében, amelyben csak térdig ért a víz. Mondták az esszénusok, hogy ők még egy hétig fognak tisztulni, mert halottakat láttak.

Uri orrából csak harmadik nap távozott az a semmihez sem hasonlító bűz, a rothadó emberi hús szaga, addig bele-belereszketett az undorba, amely a saját orrából áradt beléje.

Két öszvér lesántult útközben, azokat otthagyták és felváltva öszvéregeltek és gyalogoltak, Áron siettette őket. Mintha ők lettek volna annak a sok száz embernek a gyilkosai.

Az Engesztelés napját egy barlangban töltötték tétlenül, imádkozva. Uri arra gondolt: Áronnak jó lehet a helyismerete, ha véletlenül egy megfelelő barlang jött velük szemben a visszaúton, s ráadásul nem is lakott benne senki.

Felvezették őket az emeletre, beléptek egy terembe. Jött valaki és magával vitte Áront.

Vártak.

Vajon bent van-e a palotában Náhum fia József? És mit tud az ő küldetésükről?

Vártak és hallgattak.

Aztán megjelent egy alacsony öregember, fehér köpenyén kék ruhát viselt, és ketten kísérték: Áron meg az a púpos, szűk szemű fiatal férfi, aki Urit Bethzachariába küldte.

Mindenki földre borult, Uri gyorsan követte őket.

Az öregember áldón feléjük intett a jobbjával, majd leült egy padra. A többiek állva maradtak. A társak felálltak, felállt Uri is.

Áron szólalt meg:

– Ananiás főpap méltóztatott személyesen fogadni minket.

Uri hunyorgott. Hát ilyen egy főpap, aki már nem főpap. A veje a mostani főpap, valaki mondta.

Áron folytatta:

– Ananiás kívánsága, hogy a felolvasandó szöveget, egyetértésetek jeléül, valamennyien .

357

A fiatal férfi kibontotta a kezében tartott tekercset és olvasni kezdte görögül.

A sovány fiú, Jorám, külön felszólítás nélkül arámira fordított. Nem tolvaj, hanem tolmács. Ő volt hát köztük a kém, a Szanhedrin embere.

A szöveg szerint ők, a Gerizim hegyére tartó júdeai ünnepi delegáció tagjai, az ünnep napjának reggelén a hegy aljában, Tirithana falunál szemtanúi voltak, amint az álpróféta által megtévesztett ünneplő tömegre a júdeai cohors rátámadt, és több száz békés embert levágott.

Uri arámiul is ugyanazt hallhatta, a fiú pontosan fordított.

Nem voltunk a szemtanúi, gondolta Uri, és nem júdeai volt a cohors, hanem szíriai.

– Egyetértetek? – kérdezte a főpap.

– Egyetértek – mondta Áron.

Odalépett az asztalkához, amelyre a púpos férfi a tekercset helyezte, és ráírta egy tollal a nevét. A tintatartót a púpos férfi fogta.

Sorban odajárult az asztalkához mindenki, az esszénusok is, és aláírták.

Uri utolsó előttinek maradt, utána csak Jorám következett, aki előzékenyen félreállt. Urin átfutott, mi történne, ha megszólalna és a szöveg pontosítását kérné. Mert ez így hazugság. Mi történne? Börtönbe csuknák, és soha nem jutna el Alexandriába.

Kell nekik egy csomó tanú, lehetőleg más-más szektához tartozók, és egy római polgárjogú egyén tanúskodását fontosnak tartják.

Uri bemártotta a tollat a tintába és görög betűkkel a többi név alá írta a magáét.

Jorám is aláírta.

A főpap felállt.

– Köszönöm, fiaim, áldjon meg benneteket az Örökkévaló.

Elmondta a papi áldást, jobbját feléjük emelve, ujjait szétterpesztve, majd kiment a fiatal férfival az ajtón.

– Köszönöm én is – mondta Áron megkönnyebbülve. – A jutalmat a földszinten vehetitek át, Jorám majd odavezet.

358
Harmadik könyv
Alexandria
359 360

– Magasságos Örökkévaló!

Uriból szakadt ki a kiáltás, amikor a szeméhez tartott kékeslila drágakövön át Alexandria kikötőjét meglátta.

A kapitánytól kapta kölcsön a lapos, körben is lecsiszolt drágakövet, amely ezüst foglalatba volt téve, a kapitány főleg éjszakánként használta, amikor a csillagokat nézegette kitartóan. Uri egyszer hajnaltájban elkérte, a bal szeme elé tette – azzal a szemével látott jobban –, és meglepődött, mennyire élesen lát vele. Egyszerre megjelentek orrában a gyermekkori szagok, a Túlnan illatai, amelyeket még akkor érzett, amikor jó volt a szeme. Elsírta magát Uri és elhatározta, hogy a drágakőcsiszolást Alexandriában vagy otthon kitanulja.

Nevetett a kapitány, mindenkiből ilyesmi szakad ki, amikor először pillantja meg a tenger felől Alexandriát.

Jobb felől a Fárosz, pont olyan, mint a jeruzsálemi torony, amelyben Uri lakott hónapokig, csak testesebb, a tetején pedig Zeusz Szótér szobra; bal felől egy másik földnyelv, szemben a kicsiny Antifárosz-sziget, rajta kertek és egy palota. Antirhodosz az igazi neve, mesélte a kapitány, akkor nevezték el így vagy háromszáz éve, amikor Rhodosz hatalmasabb kikötő volt még, mint Alexandria. A parton egymás mellett, egymás fölött emelkedő hatalmas, gyönyörűbbnél gyönyörűbb paloták. Alexandria ugyan nem dombokra épült, mint Róma, de, Uri belátta, Róma soha nem fog Alexandriával vetekedni: a Tiberis partja semmi ehhez az óriási kikötőhöz képest.

Mély- és sekélymerülésű hajók, egysorosok, kétsorosok, háromsorosok tömegével, kecsesen vagy nehézkesen himbálózva, a beállásra várva, egymáshoz szinte veszélyesen közel. Ladikok, révészek kicsiny hajói, csónakok, tutajfélék. Dokkok tömege, mindben hajók, mindről pakolnak, mindre pakolnak. A kikötőben sürgés, tömeg, teherhordó tevék, szamarak, ökrök, szekerek, talyigák, hintók.

– Magasságos Örökkévaló!

361

A júdeai kapitány, mintha őshonos alexandriai polgár lenne, büszkén mutogatta, hogy az ott jobbra Kleopátra palotája, megismerni a magas obeliszkekről, Kleopátra tűiről. Mellette a Szebaszteion, Antoniusnak kezdte építeni VII. Kleopátra, de már Augustus templomaként fejezték be. A befejezetlen, tátongó épület Arszinoé temploma lett volna, mágnesvasból van a teteje, hogy Ízisz-Arszinoé vasszobra a levegőben lebegjen benne, ez volt a terv, de nem eléggé erős a mágnes, a szobrot valahol a palotában tárolják, amíg egy mérnök rá nem jön a megoldásra. Az a hosszan elnyúló, áttetsző tetőzetű épület az Emporion, a legnagyobb vámház a görög világban, olcsón kapható benne minden, amit a Nagy Tenger népei termelnek, tenyésztenek és gyártanak. Balra a fürdők, attól még tovább, a tenger felé, az északnak nyitott stadiontól balra, a hegyvonulaton túl a királyi palota, a külső palotából idelátszik a Muszeion teteje, egyik szárnyában van a régi könyvtár. Az a jobb felől a háttérben homályló, magas épület a Rahotisz-hegyen a Szerapeion, Szerapisz temploma. Az a spirális torony, a Paneion, a gimnázium kertjének közepén emelkedik, érdemes felmenni a tetejére, gyönyörű a kilátás, egész Alexandria látszik. Mellette van a Négyzetes Sztoa, tetején a csillagvizsgálóval, kicsit balra, innét nem látszik; közelében van a görög piac, hivatalosan Forum Augusti a neve, de csak agoraként emlegetik.

Uri el nem vette a szeme elől a drágakövet, amíg a régi kikötőbe észak felől bemanővereztek a révész segítségével, akivel a kapitány ismeretségben állt – ezért is előzhettek meg számos, a kikötőn kívül napok óta veszteglő, lehorgonyzott hajót –, és úgy érezte, ezért a látványért érdemes volt minden kínos, fárasztó, megalázó kalandot átvészelnie.

– Ez a város való nekem – mondta a kapitánynak, mielőtt kilépett a partra.

A kapitány nevetett:

– Ez a város mindenkinek való.

A parton morcos vámosok álltak egy kupacban, a kapitány vidáman integetett egyiküknek, az odalépett hozzájuk.

– Velem jött – mutatott a kapitány Urira –, engedd át.

– Meg kell fizetnie a vámot – mondta a vámos szigorúan.

– Na ne – mondta a kapitány. – Hoztam a feleségednek muszlinsálat. Pillekönnyű, lila és kék nimfák vannak rajta. Rátekeri a derekára, neked meg végre feláll a farkad.

A vámos körülnézett.

– Na jó – mondta. – Tudod, hol találsz délután. De a feleségemnek meg ne mondd!

Uri megúszta a vámot.

362

Hálásan megköszönte a kapitánynak, és megjegyezte, hogy a görögök Kaiszareában se voltak kedvesebbek. A kapitány nevetett:

– Nem görög volt ez, hanem zsidó, mint te vagy én.

A másik hatóságot Uri nem úszta meg, a határőrséget, erre a kapitány még az út elején figyelmeztette: aki húsz napnál tovább akar Alexandriában tartózkodni, annak kérvényt kell benyújtania, és az engedélyért öt nap múlva vissza kell mennie a kikötőbe, addig ideiglenes tartózkodási engedélyt kap. Azt is megmondta a kapitány, hogy ez a két évszázada működő hivatal pontosan két évszázad óta vonakodik az engedélyt megadni, nehogy a parasztok még nagyobb számban zúduljanak a városba, öt nap alatt nem is készül el az engedély, jó esetben újabb öt napra új ideiglenes engedélyt adnak; nem árt, ha támogatót talál az ember a városban, akit a hatóság tisztel, és kérésére a huzamos tartózkodási engedélyt mégiscsak megadja, mert el lehet ugyan bújni egy-két hónapig, nagy a város, lakják vagy egymillióan, de akit az állandó tartózkodási engedély nélkül lefülelnek, azt kitoloncolják, előtte pedig minden értékét elszedik tőle, mintha lopta volna, és néha meg is verik.

– Találj magadnak pártfogót – tanácsolta a kapitány bölcsen, megölelte, és ment a dolgára a dokkok felé.

Uri hosszú sor végén találta magát unottan izzadó katonák sorfala, valamint kérges kezű, rongyos egyiptomiak és görögök között, akik az engedélyért jöttek vissza, s mint a szavaikból kiderült, nem először. Öregek és gyerekek is ácsorogtak a sorban, lökdösődtek, kiabáltak, a gyerekek sivalkodtak, tűzött a nap, nem volt kellemes. Az egyiptomiak is görögül beszéltek, bár néha érthetetlen szavakat is mondtak, a közeli falvakból jöhettek, talán dokkmunkára. Urira gyanakodva néztek, mert egyedül volt. Arámiul is beszéltek a sorban, rongyosak voltak és kérges kezűek ők is, szegény zsidók Palesztinából; Uri nem elegyedett beszédbe velük.

Sokáig tartott, amíg a hivatalnok elé ért, megéhezett, megszomjazott.

A hivatalnok izzadt, kopasz fejét törülgette a kuckóban, amely elé a kérelmezőnek járulnia kellett.

– Délelőttre elég volt – jelentette ki a hivatalnok –, megyek ebédelni.

– Ne! – kiáltotta Uri, és egy drachmát tett az asztalkára.

– Na jó – mondta a hivatalnok, elégedetlenül csóválta a fejét, fújtatott. – Mitől vagytok ma ennyien?!

Adott a római Gaius Theodorusnak bemondásra egy kis papiruszt, az volt ráírva, hogy ideiglenes tartózkodási engedély öt napra; a nevet az üresen hagyott rubrikába írta görög betűkkel.

363

– Öt nap múlva gyere vissza – mondta a hivatalnok barátságosan.

– És ha akkorra nem készül el?

– Túl sokan vagytok – mondta a hivatalnok –, nem mi tehetünk róla.

Állt Uri a parton, nagy volt a nyüzsgés, legalább annyi fajtájú és nációjú ember mászkált, sürgött, sétált a márványmozaikkal kövezett parton, mint Rómában, és meg nem lehetett mondani, ki görög, ki zsidó, ki makedón, ki egyiptomi, ki másféle közülük: zsidó képű emberek is mászkáltak szakálltalanul, szőke, csigás hajú görögök is mászkáltak szakállasan, ki gazdagon díszített tunikában, ki csak amolyan köznapiban, de fehérben is, noha nem látszottak papnak. Néhány igen csinos, barna bőrű nő környékezte meg, s hívta, költse el az ebédjét velük, talán indiaiak, Uri lemondóan rázta a fejét, ezt neki most még nem szabad, de érezte, hogy hamarosan elfogja veszíteni a szüzességét, Alexandria kiváló hely erre a célra is, minden célra kiváló hely, ezt nemcsak érezte, de tudta is.

Itt a közepes épületek is magasabbak, mint Rómában a legmagasabb bérházak vagy akár Iuppiter temploma a Capitoliumon, és szorosan egymás mellé épültek, drága lehet itt a telek. Uri azonnal átlátta a város páratlan tervezettségét: párhuzamos utcákat létesítettek a Ptolemaioszok, négyzetes hálóból állt a város, előre meg volt tervezve az egész, és annyira nagyvonalúan, hogy a különböző korokból származó, különböző stílusú épületek óriási kavarodása ezt a ridegen négyzethálós szerkezetet elevenné, gazdaggá és otthonossá tette. Csodálkozott Uri, miért nem érzi úgy, hogy e hatalmas épületek a fejére dőlnek, agyonnyomják, s hamar rájött, kelet felé ballagván a kikötőben, hogy az épületek tövében nyüzsgő sokaság miatt. Nem néz fel az ember, ha szemmagasságban színes, vonzó életet talál. Kocsmák, vendégházak, állami épületek, lakóházak egymás hegyén-hátán, maga az élet. Rómában nem lesz ilyen soha. Mátéra gondolt, aki Ostiában, a tengerparton akar imaházat építeni, és aki járt már Alexandriában, mesélt is róla, noha persze a szavaival azt, ami itt látható, nem volt képes megérzékíteni, és megértette: Máté arra számít, hogy Ostia lesz Róma legfontosabb kikötője, és egy kicsi Alexandria is képződhet belőle egyszer. Nem rossz számítás a tengerpartra építkezni Ostiában: a telek ára meg fog sokszorozódni. Csak a várost sűrűn átszelő csatornák zavarták, amelyeken bárkák lavíroztak: büdös volt a víz, szennyvízben eveztek a ladikosok.

A Deltába tartott, ahol csak zsidók laknak, ott kell az illetékest megkeresnie a zsidó Bazilikában, hogy az újholdra vonatkozó számítást átadja neki. Kérdezte még Jeruzsálemben, hogyan fogja megta364lálni, megmosolyogták: azt a két oszlopsoros, hatalmas épületet nem lehet eltéveszteni.

A tengerparton haladt keletnek a hegyvonulat felé, amely a kikötőt lezárja, s amelyen túl a királyi palota épületei állnak; arrafele, a palotától délre van a Delta, mondták neki, akiket efelől kérdezett. Magabiztosan szólított már meg bárkit, nem szégyellte, hogy nem tud valamit. Kicsi szentélyek, óriási, oszlopcsarnokokkal körülvett paloták és villák meg bérházak váltogatták egymást, és észrevette, hogy itt több a kőből épült ház, mint Rómában, és kevesebb a téglából és még kevesebb a fából összetákolt. Nem fog ez a város összeomlani soha, és leégni sem ég le sohasem.

Kora délután volt, a nap a kelet–nyugati fekvésű utcákon mégsem sütött végig, sem az észak–dél irányú utakon: annyira magas volt az épületek többsége, hogy a járdaszinten kellemes árnyék honolt, és a vakító fehérséget csak akkor látta meg, ha felnézett a többnyire márványlapokkal borított épületek felső szintjeire.

A hegy tetejéről – bizonyára ez a nevezetes Lokhiasz – lenézett a palota kikötőjére, amely a Nagy Kikötőtől mesterséges földnyelv által elszigetelve kéklett. Mindössze két kisebb kétsoros hajó horgonyzott benne néptelenül, békésen ringatózva. Valószínűleg a prefektusé az egyik, és talán a testőrségé a másik, ha menekülni kell. De innét senkinek sincs oka menekülni. Ki lehet vajon Alexandria és Egyiptom prefektusa? Nem mintha nem volna mindegy. Lovagrendű személynek kell lennie, azt tudta; még Augustus rendelte el, amikor legyőzte Egyiptomot, hogy szenátor nem léphet be Egyiptomba és Alexandriába, és ez azóta is így van.

Megéhezett és úgy döntött, beül egy kocsmába. Maradt annyi pénze, hogy életében először ezt a luxust megengedje magának. Előkelő utazó vagyok, mondta magának, és elmosolyodott volna, ha nem állt volna vigyorra a szája mindvégig azóta, hogy a város nagyszabású sziluettjét a kristályon át a hajóról megpillantotta.

Belépett az alacsony bejáraton, amelyet nem ajtó, hanem lenge függöny választott el az utcától, leült egy asztalhoz. Olyan volt a kocsma, mint egy igen jó római taberna, és görögül volt felírva a meszelt falra, aznap mi minden kapható, az árral együtt. Uri átszámolta az egyiptomi drachmát szír drachmára, és úgy találta, a hely igen olcsó. Egy kövér nő került elő hátulról és kérdezte, mit szeretne enni a vendég, Uri halat kért. A nő sorolni kezdte, hányféle haluk is van, Uri félbeszakította: neki fogalma sincs ezekről a fajtákról, de vajon kapható-e márna. Hogyne. És mennyibe kerül? Hát, a márna nem olcsó, a félrőfnyi öt drachma, akár párolva, akár olajban sütve, a mindenféle szószokkal együtt. Uri azt hitte, rosszul hall, de a nő megismételte.

365

Ilyen olcsón márnához jutni sehol a világon nem lehet.

Márnát rendelt hát Uri, egy lány korsót tett eléje, vörösbor volt benne, meg vizeskorsót és egy szép rézedényt, keverőtálnak. Uri tiltakozott, ő nem rendelt bort.

– Benne van az árban – mondta a lány.

Uri óvatosan löttyintett a borból a keverőtálba, aztán biztonság okáért jóval több vizet, egy merítőkanállal a bögrébe merte, és óvatosan megkóstolta. Isteni íze volt. Csak mértékkel, intette magát Uri, nem rúghatok be, amíg a küldetésemet el nem végeztem.

A kövér nő hozta a párolt márnát, Uri megrémült: óriási példány volt.

– Ez több, mint fél rőf! Legalább másfél!

– Nem baj – mondta a nő –, nem kerül többe.

– Tisztán készült? – kérdezte Uri gyanakodva.

A nő nevetett.

– Itt vagyunk a Deltában – mondta –, itt minden tisztán készül, különben szedhetnénk a sátorfánkat. Jönnek a zsidók folyton, szaglásznak, morognak, de sose találtak még nálunk makulát.

Uri nekilátott a halnak, vékony, széles, lapos kést is adtak hozzá, könnyű volt a húst a gerincről leválasztani. Uri forgatta a falatot a szájában. Ilyen jót Pilátus is ritkán eszik.

Szegény Pilátus.

Nincs még három hete, hogy a Heródes-palota elé megkötözve hozták ki a helytartót Pészah előtti csütörtökön, és Vitellius, a szír legátus személyesen olvasta fel az ítéletét görögül, hogy mindenki értse: a Gerizim-hegyi vérengzés miatt Pilátust Rómába küldik, ítéljen a bíróság fölötte.

Akit bilincsben hoznak ki a palotájából, sok jóra nem számíthat.

Ujjongtak Uri körül a zsidók: nem Pilátus vesztének örültek, annak pedig különösen nem, hogy a lemészárolt szamáriaiak hozzátartozói erkölcsi elégtételt kaptak, hanem annak, hogy a főpapi ruha őrzésének jogát Vitellius, a római megszállás óta elsőként, visszaadta, egyúttal pedig a fejadót egész Júdeában eltörölte. Megtapsolták Vitelliust, megéljenezték, és a császárt is éltették lelkesen. Nagy cécóval, a nép szeme láttára hozták ki a főpapi díszruhát az Antoniából, a nép őrjöngve, térdre rogyva, hason elterülve imádkozott, és a sztratégosz emberei úgy vették át, mintha törékeny üvegből lenne. Pilátus némán, mozdulatlanul állt az őrök között megkötözve, nem nézett semerre, maga elé bámult nyugodtan; senki se figyelt rá, a főpapi ruha útját követték, amelyet szálas, deli zsidó rendőrök kísértek a főpap palotája felé. Marullusnak hívták az új helytartót, akit Vitellius nevezett ki ideiglenesen, rá se hederítettek, pedig domborította a mellkasát erősen.

366

Uri arra gondolt: bölcs számítás az olyan adót elengedni, amelynek a behajtására amúgy sincsenek meg az eszközök. Pár év múlva majd jön egy másik szíriai helytartó, aki az akkori júdeai prefektus főnöke lesz, és megint bevezeti a fejadót, amit továbbra se tudnak majd behajtani.

Uri lassan, élvezkedve evett, a nő a távolból nézte, aztán amikor látta, hogy Uri az első éhét már elverte, odaült hozzá.

– Ha uraságod hetente legalább egyszer megtisztel minket – mondta –, akkor árengedményt tudunk adni.

– Nagyszerű – morogta Uri, és a következő falatot megmártotta a garumnak látszó szószban, jó sok fokhagyma volt benne.

– Sokáig tartózkodik uraságod Alexandriában? – érdeklődött a nő.

– Remélem – mondta Uri.

– Jó város ez – mondta a nő –, itt nem számít, hogy ki kicsoda, minek is született. Mi hellének vagyunk, mégis remekül élünk itt a héberek között. Itt nem számít, hogy ki milyen istent tisztel. Jó város ez, csak fenenagy a konkurencia. A gimnázium mellett kezdtük a férjemmel, de ott nem lehet megélni, annyian vannak. De itt jó. Itt meg lehet kapaszkodni.

Uri a bornak a felét itta meg, és a márna harmadát se bírta már megenni. Rég nem muzsikált ennyire kellemesen a gyomra, érezte, pezseg a vére, noha a feje kissé elnehezült.

– Uraságod lepihenhet – mondta a nő –, van erre való helyiségünk. Szép nagy ágy van benne, kétszemélyes.

Uri habozott, ideje lett volna még, a kedvező szél miatt egy nappal előbb érkezett, mint számította, de meg akarta nyugtatni a lelkét, hogy a küldetését már elvégezte, úgyhogy nemet intett. Attikai drachmával fizetett, a nő egyiptomi drachmában adott vissza. Uri rutinosan utánaszámolt, de a nő nem csalt.

Uri megkérdezte, merrefelé találja a dupla oszlopsoros zsidó Bazilikát.

Négy saroknyira van innét.

Azt a Bazilikát valóban nehéz lett volna eltéveszteni.

Óriási vásárcsarnok ez a Bazilika voltaképpen, és nincsen teteje. Hosszú, kettős sorban álltak a háromemeletnyi magas oszlopok, gyönyörű görög oszlopfőkkel; a két oszlopsor fölött volt tető, az általuk körbevett hatalmas, téglalap alakú tér fölött nem. Bejárata nem volt ennek az építménynek, illetve az oszlopok között elvileg bárhol át lehetett volna járni, de a legtöbb helyen elzárták a közlekedést a boltosok. Mindent lehetett kapni, amit a Nagy Tenger valamennyi népe termelt és készített, a jeruzsálemi legnagyobb piac, a felsővárosi, ehhez képest falusi kótyavetye színtere. Uri nem tudta elképzelni, 367mi lehet az Emporionban, ha úgyis minden áru itt van. És a város közepén, a főutcán állítólag még nagyobb piac van, a legnagyobb a görög világban.

A belső, díszes márványlapokkal kikövezett és tisztán tartott téglalap alakú kettős sztoa közepén fából ácsolt emelvény állt, rajta drága szőnyegek. Az emelvénytől keletre és nyugatra aranyozott szegélyű kőpadsorok álltak, nagyon sok; Uri megszámlálta: hetvenkét sor. Bólintott: annyinak is kell lennie, hetvenketten fordították le a héber Bibliát görögre, éppen itt, Alexandriában, háromszáz éve. Uri a szélső padokra erősített bronzlapokat nézegette: minden sorban más-más foglalkozású zsidóknak volt fenntartva a hely. A nyugat felőli első, keletre néző padsor szélére csak annyi volt írva: alabarkhosz. Az valami nagyon nagy rang lehet.

Bronzlapok? Uri gyanút fogott, közelebb hajolt. Aranyból voltak a bronzlapok. Uri megborzongott. Micsoda gazdagság, mekkora bizalommal párosulva! Bárki lefeszíthet egy ilyen aranylapot, és ha elviszi, gazdag ember lesz egész életére. Ezek csak úgy itt hagyják, őrizetlenül! Őrült város Alexandria.

Aztán észrevette az északi bejárat előtt álló karosszékeket, közelebb lépett, elámult: tömör aranyból voltak a karszékek. Megszámolta őket: hetvenegy. Nem merte megmozdítani a keze ügyébe esőt, mert ácsorogtak és mászkáltak a Bazilikában az emberek, de nem lepődött volna meg, ha nincsenek a padlóhoz erősítve.

Jeruzsálemben úgy hallotta, ebben a Bazilikában is imádkoznak a zsidók, azon a sok száz imaházon kívül, ami Alexandriában szanaszét szórva áll az összes városrészben, mert zsidók nemcsak a Deltában, a negyedik kerületben élnek, hanem a többi négy kerületben is, a hellénekkel elkeveredve. Nézegette Uri a keleti dupla oszlopsort, ugyan hol tarthatják a Tóra-szekrényt. Nem látott ilyen célra készített alkalmatosságot sehol. Lehet, hogy máshonnét szállítják ide péntek este és az ünnepek alkalmával. Eszerint az emelvény a sztoa közepén a bimah, ahonnét az igét hirdetik. Isten szabad ege alatt istentiszteletet tartani szép ötlet, magasztos ötlet, Alexandriában eszerint ritkán esik az eső. Persze ha esik, a két oszlopsor teteje alá akkor is be lehet húzódni. Végignézett a belső térségen, úgy becsülte, egy-egy padsorban akár száz ember is elfér, az 7200; sok szabad hely volt a padsorok és az oszlopok között, és az oszlopok között is sokan elférnek: itt sok tízezer zsidó tolonghat, ha muszáj, a szegényebbek persze állva. Érzett valami különös késztetést, hogy a szószéktől nyugat felőli első padsorban, úgy középtájt, leüljön. De nem most, hanem majd istentisztelet idején. Ki fogom vívni magamnak ezt a jogot, fogadkozott Uri, és úgy érezte: az a tiszte, hogy meghódítsa Alexandriát.

368

Fogadalmi áldozatot is bemutatott volna szívesen, de azt csak a Templomban lehet, Jeruzsálemben; itt nincs Templom: itt csak Bazilika van, imaházként is használatos vásárcsarnok.

Ücsörögtek egy-egy padsorban elszórva zsidók, kisebb csoportokban tárgyaltak valamit, talán üzleteltek vagy pletykáltak ráérősen, elégedetten; körülöttük asszonyok trécseltek, nem volt az arcuk elkendőzve, és gyerekek rohangáltak és ricsajoztak szabadon. Akinek Alexandriában hatalma és tekintélye van, az a zsidóságnak az élén áll, inkább, mint a jeruzsálemi papok, a római gazdag zsidókról már nem is beszélve.

Az egyik boltív alatt drágaköves mesterek állították ki a portékáikat, Uri odalépett és belefeledkezett a látványba. Az egyik mester és segédei foglalatokat gyártottak, előttük kicsi olajtartályban tűz égett, az ezüstöt azon melegítették, és úgy hajlították fogókkal. A köveket valahol máshol csiszolhatják. Bárki merész ember felragadhatott volna néhány csillogó követ és elfuthatott volna a tömegben, mégsem vetemedett erre senki, és a mesterek nem is tartottak ettől. Nézte őket Uri, és megint arra gondolt, hogy ezt a szakmát érdemes volna kitanulnia. Ez talán még inkább neki való, mint az asztalosság vagy a kövezés. Hátha lesz rá mód valamiképpen.

Megérdeklődte végre, merre találja a csillagász Hérakleitoszt.

Harmadik kísérletére felvilágosították: a Fárosz-szigeten tartózkodnak a zsidó csillagászok, ott van az imaházuk, amely egyben csillagvizsgáló is, a szigeten akárki megmondja, melyik épület az, különben is hatalmas márvány menóra van a bejárata fölött, menjen Uri vissza a kikötőbe, s aztán a Heptastadionon át ki a szigetre, nem lehet eltéveszteni. Nincs messze, Alexandriában semmi sincs messze, estére odaér.

Istenem, sóhajtotta Uri, amikor a Heptastadion déli végén lévő híd alatt áthaladt, hogy a mesterséges földnyelven a Fárosz-szigetre lépjen, bárcsak kerülne egy bódé a számomra ebben a csodavárosban!

A Nagy Kikötőt a Nyugati Kikötőtől, az Eunosztosztól elválasztó, hét stadion hosszú földnyelv északi végén sokáig állt a meredek ívelésű kőhídon, alatta tengervizű csatornán a Nagy Kikötőből bárkák eveztek át a Nyugati Kikötőbe, árukkal megpakolva. Nagy volt a forgalom, a ladikosok üvöltöztek egymással, néha össze is koccantak, evezőikkel oda-odasóztak egymásnak. Ellenirányban is volt forgalom, a Nyugati Kikötőből is szállítottak mindenféle bálákat a Nagy Kikötőbe. A délnyugat felől a Nyugati Kikötőbe torkolló széles csatornán szintén hajók, bárkák, ladikok tartottak a Nyugati Kikötőbe, amely, Uri hunyorogva méricskélte, a Nagy Kikötőnél jóval nagyobb. Az a csatorna talán a Mareotisz-tótól vezet a Nyugati Kikötőbe? 369Bizonyára. A tavat nem látta, magas épületek emelkedtek dél felé és lezárták a horizontot.

A csillagászok háza a sziget nyugati csúcsán állt. Ideiglenes, fából emelt világítótorony állt a közelben, a kapitány azt mondta reggel, hogy itt majd új Fárosz épül, a réginél is nagyobb, de egyelőre nincs a városnak elegendő pénze rá. Hogyhogy ennek a városnak nincsen elég pénze, csodálkozott Uri. Nevetett a kapitány: attól, hogy egy városban minden harmadik ember dúsgazdag és minden második megvehetné az egészet, a város még lehet szegény.

Az ideiglenes Fároszban még nem égett a tűz, késő délután volt. Uri nem értette, miért épp a Fárosz mellett épült fel a zsidó csillagászok háza, éjszaka a tüze az égboltozat vizsgálatát zavarhatja. A hajón a Mithras-rejtélyekben járatos, eget vizslató kapitányt az a néhány kicsi fáklya is zavarta, amelyek a fedélzeten égtek. De aztán rájött, hogy a fatornyot később húzták fel, mint a zsidó csillagászok odatelepedtek.

Urinak elege volt a csillagászokból.

Amikor visszaért Szamáriából és felvette a jutalmát, 120 zuzt, szép summa, ennyit kaptak fejenként a hazugságért, hogy a vérengzést Pilátus katonái követték el, éppen félünnep volt Újév után és Engesztelés napja előtt. Próbálta elintézni, hogy az ünnepre érkező alexandriai delegációval mehessen el Szukkot után, de nem engedték közel hozzájuk; erős őrizetben mászkáltak az alexandriai delegátusok, és a koldusoktól, kérelmezőktől elzárták magukat. Szukkot után kezdtek csak a hivatalok működni, és annyira lassan, hogy addig is kellett valamit csinálnia; kérdezte, hol talál könyvtárat, de nem értették: Jeruzsálemben nem volt nyilvános könyvtár, a magánkönyvtárak felől pedig a hivatal nem rendelkezett. Azt javasolták, költözzön be a csillagászokhoz a Phaszael-toronyba, azok úgyis a könyveket bújják.

Így került Uri a kilencven rőf magas Phaszael-toronyba, Jeruzsálem legmagasabb épületének, az alexandriai Fárosz másának tetejére, ahol a csillagászok laktak.

A csillagászok nem törődtek vele, tudomásul vették, hogy ott van. Amúgy sem csináltak semmit, naphosszat ettek-ittak-sütkéreztek-adomáztak a város legmagasabb tornyának tetején, ahol a kiugró, körbefutó erkély miatt senki sem látta őket alulról. Uri talált néhány érdekes könyvet és elmerült Eratoszthenész egyik kötetében, a szögszámítás titkait bogarászta hónapokon át, s mert ingyen volt a szállása ott fönt egy kicsi szobában, és ételt is ingyen kapott, alig költött valamit a 120 zuzból. A városba ritkán járt le, úgy élt a Phaszael-toronyban, mint Rómában a zugban.

Amikor megunta az olvasást, kiment a torony tetején körbefutó er370kélyre és ott mindig talált embereket, akik nézelődtek. Lassan rájött: ezek a csillagászok nem olyan csillagászok. Ezeket jobban érdekli, mi folyik odalent, mint odafent. Még Uri is látta hunyorogva a Phaszael-torony tetejéről a templomteret, a felsőváros tereit, mindent. Ezek a csillagászok őrszemek, jött rá lassan.

Fentről látta, hogy még a Templom tetején is mászkálnak emberek. Azok is őrök.

Azokat az őröket a Phaszael-toronyból ellenőrzik, őrködnek-e éberen.

Sok néznivalója lehet az Úrnak, ha szent városára olykor letekint, mint Legfelső Őr. De Őt már nem ellenőrzi senki.

Az újhold-számítással aztán őt delegálták Alexandriába, de azt is hanyagul csinálták, jó néhány nappal később indulhatott csak, mint amennyi a Jeruzsálem–Alexandria út megtételéhez szükséges, és ha a megmaradt punok által lakott Gázában nem talál véletlenül egy hajót, és ha nem jó a széljárás, ha az uralkodó északnyugati szél kicsit korábban támad fel azon a tavaszon, mint szokott, el is késett volna. Az úton eszébe jutott: hátha nem egyszerű hanyagság miatt késlekedtek a jeruzsálemi csillagászok, hanem azt akarták, hogy elkéssen. Felnőttem, gondolta Uri, útján immár sokadszor: már nem eleve a jót feltételezem az emberekről.

Tucatnyian ücsörögtek a fa Fárosz mellett az ötemeletes, lapos tetejű, karcsú épület földszintjén, iszogattak, eszegettek, papirusztekercseken ráérősen vonalakat húzogattak, pletykálgattak.

Hérakleitosz, nem a nagy görög gondolkozó, hanem a zsidó csillagász, idős, ősz férfi volt, hellén módra szakálltalan, és fehér tunikát viselt.

Uri előhúzta a tunikája alól a bőrhengert, amelybe a jeruzsálemi csillagászok újhold-számítása volt beletekerve.

– Na – mondta Hérakleitosz –, végre ideért.

Uri szabadkozott, őt késve indították, nem tehet róla, egy nappal előbb mégis ideért.

– Így szokták azok a marhák – mondta Hérakleitosz minden indulat nélkül –, szándékosan indítják késve a futárokat, hogy kiszúrjanak velünk.

– Mi történik, ha egy hold-futár elkésik? – kérdezte Uri.

– Semmi – mondta Hérakleitosz, kivette a tekercset a tokból, kiteregette, belepillantott, bólintott, és visszanyomta a bőrtokba. – Mi is tudunk számolni. Soha még újhold a jeruzsálemi marhák miatt nem maradt el sehol a világon. Még zsidók se voltak, még az egyiptomiak se számítgattak semmit, de újhold már volt.

– Akkor mi értelme futárokat küldözgetni?

371

– Hagyomány, és mi fejet hajtunk előtte. Ezzel is kifejezzük hűséges ragaszkodásunkat a Templomhoz, amelyet kilencven százalékban mi tartunk fenn az adományainkból.

Uri csalódottan állt. Hősi erőfeszítése, hogy időben érkezzék, értelmetlennek bizonyult. Nem annyira fontos ember ő, hogy személyesen akarták volna kínos helyzetbe hozni azzal, hogy nagy ravaszul késve indították. Alexandriát akarják megalázni folyamatosan, amely ezt a gyermeteg ármányt kineveti.

Hérakleitosz intett, egy fiatalember felállt, elvette a bőrtokot és eltűnt vele egy ajtóban.

– Iktatjuk – mondta Hérakleitosz. – Van egy mély pince alattunk, háromszáz évre visszamenőleg minden számítást ott őrzünk, de korábbiak is vannak, a legrégebbiek kilencszáz évesek. A következő pár száz évben lassan ideje volna már valakinek bővítenie kissé.

Tetszett Urinak Hérakleitosz magabiztos, szikár humora, de nem olyan volt a helyzet, hogy felnevethetett volna.

Hérakleitosz visszaült egy padra, ahol mások éppen méregettek valamit egy papiruszon.

Uri állt.

Most mi lesz?

Hérakleitosz felnézett.

– Adjunk igazolást, hogy átvettük? – kérdezte.

– Nem megyek vissza Jeruzsálembe – mondta Uri. – Azzal engedtek el, hogy nem várnak vissza. Itt akarok maradni.

Hérakleitosz lenéző, sajnálkozó grimaszt vágott és elfordult.

Csönd volt, Uri állt, aztán egy fiatalabb férfi megkönyörült Urin.

– Nem fogadunk be senkit, nem tudtad? Zsúfolt a város, bevándorlókat nem tudunk eltartani. A Palesztinából érkezőket különösen utáljuk.

– Én római polgár vagyok – mondta Uri.

Hérakleitosz felnézett, most nézte meg magának Urit először, mint emberi egyedet, tetőtől talpig végigmérte, az eredménnyel nem volt elégedett, összeráncolta a homlokát.

– Hogy hívnak? – kérdezte.

– Gaius Theodorus.

Hérakleitosz hitetlenkedve csóválta a fejét. A többi csillagász is felnézett. Csönd volt, aztán Hérakleitosz megkérdezte:

– Csak nem a római Ioses Lucius fia vagy személyesen?

Uri megdermedt. Ezt meg honnét tudják?

– De igen…

– Na és apád miről nevezetes?

Uri dühös lett.

372

– Arról, hogy én vagyok a fia!

– Na és a fia miről nevezetes?

– Hogy ő a Rómából Jeruzsálembe áldozati pénzt szállító egyik apostol.

Hérakleitosz felrikkantott és felugrott.

– Miért nem ezzel kezdted, te őrült gyerek!? Még képesek lettünk volna és kidobunk!

Az idős, ősz, tekintélyes ember Urira ugrott és ölelgetni kezdte.

Felállt a többi csillagász is, nagy tisztelettel Uri elé járultak és egymás után komolyan, szertartásosan megölelték, az arcát két oldalról meg is csókolták. Uri nem tudta mire vélni a dolgot, az öleléseket tűrte, a keze le volt engedve, tudta, hogy vissza kellene ölelnie őket, de nem ment.

A fiatalember visszatért a terembe, és csodálkozva megállt.

– Ő az! – kiáltotta Hérakleitosz feléje diadalmasan. – Megjött végre! Gaius Theodorus, Agrippa futára! Kísérjétek Philóhoz azonnal!

Uri minden ízében reszketett. Álom ez megint. Nem értett semmit.

– Philóhoz? – kérdezte elhaló hangon. – A filozófushoz?

– Hozzá hát! – kiáltotta Hérakleitosz. – Már nagyon vár téged!

Nem kísérték Philóhoz azonnal, mert este lett, és Philó este nem fogad vendégeket: ír.

El lehet ugyan jutni éjszaka Philó házához, amely a Mareotisz-tó partján áll, Alexandriától nyugatra néhány órányi járásra, ha fáklyás kísérők mennek velük, de ennek semmi értelme, mondták; úgyis kocsmába tart az egész társaság, menjen velük Uri is, aztán majd reggel Philóhoz kíséri valaki.

Az Alfába mentek mind a tizenöten, egyiküket sem várta haza senki, noha többüknek volt családja: megszokták a feleségek, hogy a férfiak az éjszakákat nem töltik otthon, és többnyire a nappalokat sem. Nem a fizetésük nagy, nem ezért bocsátanak meg nekik a nők, és tekintik a lányos szülők jó partinak őket, kereskedőként sokkal több pénzre tehetnének szert, hanem mert ők valamennyien elvégezték a gimnáziumot, azaz katonai képzésben részesültek, s emiatt az igazi, csak görögöknek járó alexandriai polgárjogot elnyerték, ami mentesít a zsidókra kirótt választási adó alól. Uri nem érdeklődött, mi az; majd elmondják később, ha itt gyökeret ereszthet.

Urit Jeruzsálemről kérdezgették, kiderült, hogy egyikük sem járt ott és nem is szándékozik odamenni, nem voltak zarándoklat-pártiak az alexandriai zsidó csillagászok, de pletykálkodni szerettek. 373Pontosan tudták, melyik vendéglőbe tartanak, de útközben be-betértek egy-egy kocsmába és lehajtottak egy-két kupicával. Nem nagyon hagyták, hogy Uri valóban Jeruzsálemről meséljen, mert Róma felől kezdtek érdeklődni. Amikor Uri a Túlnan beosztását vázolta, a szavába vágtak: Róma sem érdekelte őket igazán. Uri meglepődött: pont úgy nem érdekelte őket semmi, mint a júdeai parasztokat. De a csillagászok meg is indokolták: bezzeg ha Antonius győz, amire minden esélye megvolt, most Róma lenne Alexandria provinciája, és ha lesz valamelyik császárnak csöpp esze, a birodalom székhelyét Alexandriába teszi át, úgyis itt van a pénz, a kereskedelem, és itt nincs szenátus, amely akadékoskodna.

Urit váratlanul érte ez a szempont, de nem ért rá eltűnődni rajta, mert arra kellett ügyelnie, ne rúgjon be mértéktelenül, mielőtt a vendéglőbe érnek. Nemigen jutott el a tudatáig az egyik csillagász ellenvetése, hogy ugyanis Kleopátra nem szerette a zsidókat, és Antonius győzelmével ők nem jártak volna jól.

Végül nem abba a vendéglőbe tértek be, amelyről szó volt, hanem egy közelibbe, de az is nagyon jó hely volt, egy széles útról nyílt, amelyen, noha immár este volt, úgy özönlött és korzózott a nép, mintha nappal volna, és a kicsi boltok, amelyekben mindenfélét kapni lehetett, nyitva voltak. Nem kellett rendelniük, mert folyamatosan hozták ki a nagy, kerek asztalhoz a fogásokat meg bort is hoztak kéretlenül, amint elfogyott. Hérakleitosznak sört hoztak, ő azt szerette. Nem rendelt ő sem, ismerték. Belső, zárt kertben ültek, tujafák álltak körben cserépben, körülöttük fiatalok és öregek, görögök, zsidók, szomáliak, etiópok, hinduk meg még ki tudja, hányféle népség. Talán csak egyiptomi nem volt közöttük, a koptok a maguk vackán heverhettek már. Fáklyák és vaskos gyertyák világítottak meg olajmécsesek, de nagyobbak, mint a zsidók mécsesei, és furfangosan megoldották, hogy az olaj egyetlen mécsesben kilenc lánggal égjen. Régi találmány lehet, talán olyan régi, mint a menóra. Zenészek is hangicsáltak, dobot vertek és húrokon nyirettyűztek. Uri élvezte, hogy szék van a feneke alatt, és nem féloldalt heverve, római módon kell ennie. Vett mindenből ő is, nem kérdezte, tiszta-e, mert a zsidó csillagászok is ették, ők csak tudják. Meglepődött ugyan, mert tengeri herkentyűket is feltálaltak nekik, és a csillagászok buzgón mártogatták e csodalényeket a garumba, de amikor rákérdezett, legyintettek, és Hérakleitosz azt mondta: ami a tengerből származik, az tiszta. Megnyugtatták, hogy nekik, zsidóknak, nyersen nem hoznak semmit, arra itt nagyon vigyáznak, úgyhogy egyék csak nyugodtan.

Uri nem tudta, hogyan keveredtek vissza a Fárosz-szigetre, nyilván 374a Heptastadionon át, más út nem volt, de ez már kiesett az emlékezetéből, amikor reggel egy emeleti szobácskában felébredt. Kellemesen böfögött, aztán gyorsan árnyékszék után nézett. A földszinti zárt helyiségnek a tengerre nyílott az ablaka, Uri hosszan trónolt, oka is volt rá, de a látvány is lenyűgözte: még ő is látta a rossz szemével, amint hatalmas vitorlások imbolyognak a Nyugati Kikötőben.

Micsoda város ez, Magasságos Örökkévaló, micsoda város!

Reggelivel is traktálták, jó kis borocskát is kínáltak másnaposság ellen, aztán útjára bocsátották.

Az a fiatalember kísérte el, Hippolütosz, aki a tekercset előző délután az archívumba vitte.

Nyugat felé gyalogoltak. Hippolütosz elmondta, hogy Philó ritkán tartózkodik a városban, ahol Alexander alabarkhosz, az öccse palotájában lakik ő is, mert jobban szereti a vidéki csöndet, ott jobban tud az írásra összpontosítani. Szép nagy háza van Philónak, nincs nagyon messze, négy-öt órányi járás mindössze, de Philó úgy érzi, falun él, és ettől megnyugszik a lelke. Nagy vendégségeket szokott tartani ott, előfordul, hogy százan is érkeznek hozzá lovon vagy szamáron, de akkora a ház, és annyi melléképület tartozik hozzá, hogy kényelmesen elférnek valamennyien, az állatokkal együtt.

Hippolütosz nevetve mesélte: szinte mind földimádó lelkű azoknak a zsidóknak a leszármazottai közül, akiket valaha, sok-sok nemzedékkel ezelőtt, rabszolgaként hurcoltak Egyiptomba. A Ptolemaioszok a végvárakba gyömöszölték őket, hogy védjék az államuk határát, és földet is adtak nekik nagy kegyesen, mert ellátmányt és fizetést, azt nem adtak nekik persze, éljenek meg, ahogy tudnak, és ha nem tudnak, hát dögöljenek éhen. Ezek a várvédő zsidó rabok, a környékbeli őslakosok kényszerű leigázói, sanyargatói és kirablói lettek az első gazdag zsidók Egyiptomban azóta, hogy Mózes, utólag immár bizton beláthatólag tévesen, az Egyiptomból való kivonulás mellett döntött. Ennél gazdagabb vidék a világon nincs, a Nílus völgye az áradások miatt a világ legtermékenyebb földje, és sok bajtól megmenekültek volna a zsidók, ha akkor, kétezer éve, nyugton megülnek a seggükön. Lassanként úgyis elterjedt volna az egyistenhit errefelé, csak kevesebb konfliktussal. Ha így történt volna, a később Nagy Sándorral beözönlő hódító görögök ma a mi rabszolgáink lennének, jelentette ki Hippolütosz ábrándosan.

Urit lenyűgözte a fiatal csillagász tömény történetfilozófiája, és megkérdezte, jól gondolja-e, hogy eszerint aki a zsidók közül idejekorán és alkalmas helyen esik rabszolgaságba, az a szerencse kegyeltje. Hippolütosz megerősítette, hogy ez így van, mert hiszen aki szabad maradt a saját földjén, amit maga túrt, azt a rajta keresztülzúduló 375hordák előbb-utóbb mindig elemésztették, lett légyen zsidó vagy egyéb kánaánita.

Uri megjegyezte, hogy római tapasztalatai szerint azoknak a rablóknak és gyilkosoknak a leszármazottai, akiket Nagy Heródes expediált Itáliába büntetésből, manapság remekül élnek.

Hippolütosz bólintott: mi, mondta, akik itt remekül élünk és javakban dúskálunk, szinte valamennyien olyan gazemberek leszármazottai vagyunk, akik a helyi lakosságot kegyetlenül gyilkolták és fosztogatták, és erőszakkal az uralmuk alá hajtották; nem is szeretnek minket az őslakosok vidéken még ma sem, tette hozzá, századokon át nem huny ki az emlékezet, mondákat és legendákat kiirtani nem lehet. De azok a nyomorult koptok a helléneket se szeretik, mert azok is jövevények, nem sokkal előttünk jöttek ide karddal és tűzzel, és azok legalább akkora gazemberek, mint mi, héberek. Az őslakos földtúróknak mindegy, hellén vagy héber, gyűlölik; ez csak Alexandriában nem számít, ahol ez a két egyformán kizsákmányoló had egymást nyírja a haszonért. Mindegy egyébként, tette hozzá, kit gyűlölnek az őslakosok, akik eredetileg valószínűleg maguk is zsidók vagy hasonló alantas népség, ugyanis erejük nincs, szervezett életvitelre képtelenek, fegyvert gyártani nem tudnak és babonásak.

Az észak–déli fekvésű széles csatorna mentén gyalogoltak dél felé.

Uri szerette volna szemrevételezni az épületeket, a hatalmas stadiont, mindent, amit menet közben kívülről látott, de mély aggodalom gyötörte a lelkét. Megint félreismernek, és ebből nagy baj lesz egyszer.

Itt szeretnek azért, amiért Júdeában utáltak. Illetve nem utáltak, csak éppen… Ám ennek sincsen semmi valós alapja, ahogyan annak sem volt. Mi lesz, ha ez egyszer kiderül?

Egyáltalán, honnét tudnak ezek rólam?!

Elhaladtak a hatalmas, erődítményszerű, téglalap alaprajzú, földszintes létére is magas Szerapeion mellett, lehetett vagy egy stadion a hossza és majdnem fél stadion a szélessége. Észak felé, a tengernek nézett a bejárata, ión és korinthoszi oszlopok között; Euergetész építtette, mondta Hippolütosz, Uri pedig bólogatott, nem tudván, mikor is élhetett a nevezett uralkodó. A templom előtt obeliszkek álltak, vörös gránitból egy szfinxpár, meg fekete gránitból Ápisz szobra. A hegyet, amelyen áll, Rhakotisznak hívják, mondta Hippolütosz, és felhívta Uri figyelmét a templom melletti temetőkert bejáratára: egy sakálfejű Anubisz-szobor állt ott, és az volt az érdekessége, hogy római centurio öltözékét faragta rá a szobrász talán gúnyból, talán törleszkedésből. Belül Ízisznek is van szentélye, világosította fel Hippolütosz, meg még más, kisebb szentélyek, mint Harpokratészé, va376gyis Hóruszé, akit Szerapisz és Ízisz fiának tartanak; Ízisz ugyanis Szerapisz felesége, ha Uri nem tudná, mert Szerapiszba belekavarták Oziriszt, na meg Aszklépioszt, a gyógyítót, sőt még Hádészt is, persze. Az új könyvtár is a templomban van, amelynek az állományát Pergamonból szállíttatta ide Antonius, ajándékul Kleopátrának, cserébe a Julius Caesar által elégetett kötetek helyett. Belül, a nagy kertben látható Szerapisz szobra, az első Ptolemaioszok találtak ki maguknak egy sosemvolt, új istent, és Ozirisz meg Zeusz meg Hádész meg más egyiptomi és görög istenek tulajdonságaival ruházták fel; siettek az alattvalók ezt az államilag meghirdetett istent imádni, áldoztak neki szorgosan, kifejezvén a nyakukra ültetett új makedón uralkodói házhoz való feltétlen hűségüket, és ma már szinte csak ennek a csinált istennek áldoznak a görögök, sőt még az egyiptomiak is. Hatalmas, szakállas, hajfürtjeiben kalászt viselő, ülő márványalak trónol a márványtrónon, még Szótér hozatta el Szinopéból, ahol Iuppiter Disként tisztelték; minden évben megülik a görögök Szerapisz megérkezésének ünnepét, ami a szobor megérkezésének évfordulóját jelenti, s mit tesz isten, éppen augusztus huszonkilencedikén ünneplik, ami egyúttal az egyiptomi Újév kezdete. Mellette kisebb trónon ül Plutón-Kerberosz, a segédje, a túlvilág parancsnoka, és a kígyó is ott tekergőzik márványból a trónján. Harpokratésznak, a fiúnak nincs külön kultusza, de Íziszt, Szerapisz feleségét megváltónak tartják, aki a bűnöket megbocsátja, s magát Szerapiszt is; szent e családi hármas, az Atya, az Anya és a Fiú, de ennek különösebb vallási következménye nincs.

Arany-, ezüst-, réz- és márványtáblák voltak a templom ódon falára erősítve végig, Uri közelebb lépett: gyógyulásukért rovattak hálás szavakat Szerapisznak az egykori betegek, akik közül, Uri sejtette, egy sem élt már.

Gyalogoltak aztán nyugat felé a régi egyiptomi nekropolisz fala mentén, és a városkapunál kiértek a mezőre. Az őrök kis pergamenlapot adtak mind a kettejüknek, hogy majd nehézség nélkül vissza tudjanak térni a városba.

– Kimenni könnyű, bejönni nehéz – mondta Hippolütosz. – Ebben hellének és héberek egyetértenek.

Uri a legalább nyolc láb magas városfalat nézte, réginek látszott, durva kövek alkották, amelyeket a repedésekből kiágazó fák és bokrok inkább egymáshoz kötöttek, mintsem szétrepesztettek. Ha valaki nagyon akar, átmászhat rajta.

A városfalat, mondta Hippolütosz, még Szótér emelte, akinek hála Alexandria város lett. Elmesélte a legendát: Nagy Sándor a tucatnyi kicsi halászfalu mentén elloholván maga jelölte ki a majdani város 377területét, s mert más eszköze nem volt, a hadserege teljes ellátmányát potyogtatta le a mezőre. Arról nem szól a fáma, mit szóltak ehhez a katonák. De hát ez rendes dolog volt tőle, mert a barbároknál szokás a városfalat vérrel kijelölni, le is ölethetett volna a nagy hadvezér embereket vagy a helybéli lakosok jószágait, azok vérével rajzolván bele az érintetlen tájba a későbbi város falait.

Ez a Szótér is valami régi király lehet, gondolta Uri, és szégyenkezett, amiért Alexandria történetéről nem tud semmit. Nem baj: ha itt maradhat, bemagolja.

Szépen megművelt, hatalmas kertek mellett haladtak, gazdag városi polgárok villáihoz tartoztak. Egyszerre sírköveket látott. Nem értette a dolgot.

Ez a nyugati nekropolisz, az egyik régi temető. Árnyas, tágas ligetekbe temetkeztek hajdan a gazdagok, a városfalon éppen túl; a halottaktól aztán megirigyelték e szépséges helyet az élők, és még életükben odanyomultak. Nagyon drága itt a telek, akár halottnak, akár élőnek szánják, magyarázta elismerőleg Hippolütosz. Van, aki ide születik, itt él és ide is hal boldogan. Zsidó azonban errefelé nem honos sem életében, sem holtában.

– Ti már vártatok engem? – kérdezte meg végre Uri nagy elszánással.

– Hallottunk rólad – erősítette meg Hippolütosz tisztelettel.

– És kitől?

– Azt nem tudom, de a nevedet már hallottam, többször is. Tudtuk, hogy jó ideje Júdeában kóborolsz, bizonyos küldetéssel… És apád nevét is hallottam, sőt az övét még többször. Nagy ember lehet Rómában az apád, ha Agrippa tőle kért kölcsön.

Uri hümmögött.

– Nálunk magától az alabarkhosztól kért kölcsön Agrippa, amikor legutóbb erre járt – mondta Hippolütosz. – Úgy tudjuk, az alabarkhosz adott is neki egy szép összeget, mondják, kétszázezer drachmát, illetve nem is neki, hanem a feleségének, Küprónnak, de csak az első részletet, a tizedét… – Hippolütosz gúnyosan nevetett. – Részletekben adta oda, az utolsó részleteket Dikaiarkhiába expediálta, hogy Agrippa ott vegye fel, ha odaér, és akkor is csak bizonyos időközönként, el ne verje az egészet egyszerre, egyetlen vacsorára… Bölcs ember Alexander alabarkhosz, különben nem az övé lenne a Nílus teljes vámjövedelme… Bölcs ember lehet a te apád is, Gaius Theodorus.

„Bizonyos küldetéssel.”

Mi lehet az én küldetésem, Uramisten?!

Uri érzékelte, Hippolütosz szeretné, ha ő megszólalna, de Urinak semmi sem jutott az eszébe. Furán érezte magát, egy okos fiatalember 378beszél hozzá a világ legfantasztikusabb városában, sőt mintha még okosabbnak akarná magát feltüntetni, mint amilyen. Ez is potentátnak képzel engem, és kötelességének érzi, hogy az alexandriai zsidók történetét a számomra szellemesen összefoglalja. Ha megszólalok, azonnal kiderül, hogy milyen senki vagyok. De nem lehet állandóan hallgatni!

És most a leghíresebb zsidó filozófus házába tartunk… Aki engem vár epekedve… Mit tett velem az apám, hogy benyomott abba a szerencsétlen delegációba?!

A Mareotisz-tó partján haladtak. Itt még nagyobb dokkok álltak a vízbe mélyen, sűrűn, fésűszerűen benyúló mólók mellett, mint a Nagy Kikötőben, és még többen sürögtek a hajók ki- és berakodásán. Uri megállt, bámult. Hippolütosz megerősítette: a belső kereskedelem nagyobb, mint a külső, az indiai és perzsiai árukat mind itt pakolják át, a Nílusról jönnek a bárkák. A papiruszt, a tömjént, a sáfrányt, Egyiptom híres termékeit is idehozzák, és a töredékük jut csak el a csatornán át a Nyugati Kikötőbe. Fura fákat látott a tóparton Uri, és csodálkozott, hogy az a papiruszfa. Hippolütosz nevetett, és megnyugtatta: ezekből gyönge minőségű papirusz készül csomagolásra, bálázásra. Azok a kicsit kisebb, göcsörtösebb fák, azok is papiruszfák, de azok kérgét nem írásra hántolják, hanem rágásra. Ha Uri jobban odafigyel, rengeteg állandóan rágcsáló embert lát majd Alexandriában, azok ennek a fának a hántolt, összezúzott kérgét rágják, kellemesen zsibongó érzést okoz az ember ínyében és serkenti a férfiasságot. Zsidók is rágják, nem tiltja az Írás.

Csodaszép halászfaluhoz értek, Hippolütosz büszkén mondta: ez a nevezetes Taposzirisz, ahol az Ozirisz-fesztivált tartják minden évben, érdemes kijönni, mert versenyek is vannak; Hedülosz írt egyszer az itteni szépségversenyről, amelyen nemcsak hamvas lányok, hanem vének is részt vehetnek, azok a maradék ép tagjaikat versenyeztetik: a combjukat, az orrukat. Hippolütosz hozzátette: ez azért nem Athén, itt a versenyekre és a színházi előadásokra nem pénzadományokkal csalogatják a nézőket, hanem fizetni kell értük, de nem túl sokat, és az étel és az ital ingyen van itt is.

Uri állt, nézte a békés falut, a bárkákat, a nyugodt rakodást, a ráérős embereket, a tavon zöldellő és kéklő szigeteket, amelyeken, hunyorogva nézte, fehér villák emelkedtek a fák között.

– Philónak is van az egyik szigeten egy házikója, szőlőt termel, maga szüreteli, maga préseli, maga erjeszti – mondta Hippolütosz. – Ha megunja a vidéki alkotói magányt, oda húzódik vissza. Ott vendégeket nem fogad, oda már csak a bizalmas szolgái kísérik el, és mindössze öt-hat bárkára pakolják az épp szükséges tekercseit, amelyek a 379bortermelés rejtélyeivel foglalkoznak. Mesélik, Philó a kacsokat és a magvakat is beledarálja a hordóba, mert feledékeny, úgyhogy azt a nevezetes bort, ami valójában törkölypálinka, csak ő bírja meginni.

Hippolütosz gúnyosan nevetett.

Nagyon nagy volt Philó kívülről fehérre meszelt vidéki háza, óriási birtok tartozott hozzá gyümölcsössel, istállókkal, erdővel és földdel, és számos szolga, akik közül három a két vendéget az átriumba kísérte.

– Dolgozik az úr – mondta egyikük tisztelettel –, és meghagyta, hogy ne zavarjuk… Vendéget se vártunk mára…

Hippolütosz bólintott és leheveredett egy kerevetre. Uri állt és a körben álló hellén szobrokat bámulta. Nagyon szép szobrok voltak, nőket, férfiakat, szárnyas lényeket ábrázoltak, állhatnának akár a római régi Forumon is. A falakon körben színes természetábrázolás húzódott végig és önmagába záródott vissza, mintha az átrium egy völgyben állna, amelyet fák, virágok, hegyek öveznek. Ilyen lehet talán Augustus császár és felesége hálószobája is, mesélték Rómában a kocsmákban, akik vagy látták, vagy csak hallottak róluk, ennyire természethű, minden fa, minden fűszál mintha élne, és mintha a falra festett képnek mélysége is lenne. Uri mulatságosnak találta a dolgot: Rómában, ahol kőrengeteg övez mindent, talán van értelme természetet hazudni a falra, de itt? ahol a ház valóban a természetben áll?!

Közelebb lépett az egyik falhoz, végigvizsgálta, s mintha az arra festett tájat látta volna már valahol. Pedig ő nem sok falifestményt látott életében, tájat meg a rossz szeme miatt nem látott voltaképpen sehol. Honnét ismeri ezt a képet mégis? Csakhamar ráébredt: azt a környezetet ábrázolja a körbeérő, magába záródó falikép, amelyben a ház a valóságban áll. Nehogy a külvilágtól elzárt átrium lakója sok dolga közt elfelejtse, hol is tartózkodik éppen.

Túl drága dolog ez, jutott Uri eszébe. Értelmetlen. Vágjanak ablakot az átrium falába és bámuljanak ki azon, úgy olcsóbb.

Megrótta aztán magát ezért az ötletéért. Arra való a gazdagok pénze, hogy értelmetlen luxusra költsék.

A szolgák közül ketten eltűntek, egy ott maradt, tisztelettel állt és nem nézett rájuk.

– Sose jártam még itt – mondta Hippolütosz hevertében boldogan. – Neked köszönhetem, Gaius Theodorus.

Hippolütosz is a faliképet bámulta, végigmustrálta mind a négy falat, fektében nézte, neki jó volt a szeme, nem kellett közel mennie, és egyszerre felrikkantott örömében:

– Ez a körkép pont azt ábrázolja, amiben benne vagyunk! Látod?!

380

– Látom.

Az egyik szolga kíséretében kopasz, sovány, alacsony öregember sietett be az átriumba mezítláb, egyszerű fehér tunika volt rajta és az arcán feltűnő pirosság. Hippolütosz felugrott.

– Tiszteletreméltó Philó – kezdte, de Philó leintette, és Urihoz fordult.

– Te vagy Gaius Theodorus?

– Én vagyok – mondta Uri.

Philó odarohant hozzá és megölelte. Uri visszaölelte. Vékonyak voltak a nagy filozófus csontjai.

– Ti elmehettek – mondta Philó türelmetlenül.

Uri sajnálkozva nézte, ahogy Hippolütosz, az ifjú csillagász, aki alighanem százszor okosabb és tehetségesebb nála, csalódottan a szolgák után kullog. Uri még utánaszólt:

– Köszönöm a kíséretet, Hippolütosz!

– Gyere, édes fiam, ülj le, mivel kínálhatlak? Mesélj! Azazhogy fürödj meg, megkennek olajjal, megvirgácsolnak vesszővel… Mire vágysz, milyen borra, milyen étekre?

Uri szédelegve ült le egy heverőre, díszes, csavart, csigaházszerű háttámlája volt valami szép, erezetes fából, ezt nem koronggal esztergálták, ezt kézzel csinálták, megtapogatta.

– De szép! – szakadt ki belőle.

Philó a mellette lévő kerevetre ült és boldogan felnevetett.

– Jó az ízlésed! Ez a legdrágább fekhely ebben a szobában! Paliszander!

– Voltam egy ideig asztalos…

– Nagyszerű! – Philó, a vénember tapsikolt örömében. – Asztalos is voltál! Remek!

A tapsolásra szolgák siettek be, Philó nem értette, mit akarnak, aztán, ha már ott voltak, rendelt tőlük ezt-azt. A szolgák kimentek.

– És most mesélj!

Uri most már elnevette magát.

– Mit tudnék én mesélni, amit te ne tudnál? Mélységesen meg vagyok tisztelve… Olvastam a könyveidet, legalábbis egy részüket… De hogy a szerzőjükkel valaha találkozni fogok, azt legszebb álmomban sem reméltem.

– Na és mit olvastál tőlem? – kérdezte Philó incselkedve.

Uri sorolni kezdte. Philó elámult. Amikor Uri a „Moses” című könyvhöz ért, Philó közbevágott:

381

– Mit vélsz róla?

Uri elgondolkodott.

A szolgák most hozták be a bort, a vizet és a gyümölcsöket, és asztalkát húztak a két heverő közé, hogy az urak elérjék.

– Pompásan szórakoztam rajta – mondta Uri lassan. – Megvallom, meglepett a koncepciója, mármint hogy Mózes mint eredeti filozófus ábrázoltatik benne, s hogy tőle eredne a teljes görög bölcselet és művészet, még Homéroszt is beleértve…

– Tényleg olvastad! – kiáltott fel Philó.

– Persze, hogy olvastam! – fakadt ki Uri.

– Jól van, jól van – csitította Philó. – Sok nagyszájú henceg a műveltségével, ami nincs.

– Én is tapasztaltam már ilyesmit – mondta Uri. – A Mózesre visszatérve, mondom, eleinte meglepett. Aztán hozzászoktam ehhez a gondolathoz, és azt hiszem, még a célját is értem: hogy az egyik gondolatkör van olyan értékes, mint a másik, s hogy egyik a másikból levezethető és viszont…

– Nahát!

Philó ámulva nézte a legértékesebb heverőjén kényelmetlenül, szorongva ülő fiatalembert. Külsőre semmi különös: hunyorgó szem, korán felfelé terjedő homlok, zsíros, seszínű haj, beesett pofák, s mégis kicsi, kezdődő toka az erélytelen áll alatt. Az orra jobbra ferdül, és az álla is.

– Agrippával is beszélgettél filozófiáról? – kérdezte Philó.

– Nem – felelte Uri és nem mondott többet.

Philó felnevetett:

– Agrippa három könyvet ha elolvasott életében, és a felét se értette!

Philó felvette a gyümölcsöstálat és Uri felé nyújtotta. Uri elvett egy fügét.

– Na és – érdeklődött Philó –, e célzatossággal egyetértesz?

– Nem vagyok még szellemileg eléggé érett, hogy egyetérthessek vele – mondta Uri óvatosan, de mégis őszintén. – Még nem vagyok annyira megbékélt lélek, mint te, a korosodó filozófus.

Philó őszintén kacagott.

Uri is elnevette magát.

– Na majd erről bőven értekezünk később – mondta Philó boldogan –, de felhívom a figyelmedet egy elődömre, akinek a koncepcióját én csak továbbfejlesztettem a Mózesemben, de nem én találtam ki… Artabanoszról nem hallottál?

Uri elpirult és bevallotta, hogy nem.

– Az egyik legjelentősebb zsidó filozófus! – kiáltotta Philó. – Nem 382baj, majd elolvasod… de most mesélj, mi történt veled Júdeában? Elveszítettük a nyomodat azután, hogy Kaiszareából elindultatok Jeruzsálem felé.

Uri meghökkent, nem mutatta.

– Hát – mondta –, utána szélsőséges kalandok estek meg velem.

– Mi történt Szamáriában? – kérdezte Philó.

Uri megint meghökkent. Valakik folyamatosan jelentettek róla, méghozzá Alexandriába. Elképesztő.

Uri röviden elmesélte a Gerizim-hegyi vérontást. Elmondta, hogy Vitellius katonái mészároltak ott, ám Ananiás, a korábbi főpap olyan jelentést íratott alá a delegációval, miszerint Pilátus cohorsai öldököltek.

– És te aláírtad? – kérdezte Philó tűnődve.

– Kénytelen voltam – mondta Uri. – Különben, gondolom, most nem lehetnék itt.

Philó bólintott.

– Erről nem tudtunk – mondta. – Jól tetted.

– Jól tettem, hogy hazugság alá írtam oda a nevemet?

Philó félrehajtotta a fejét, elnézett a messzeségbe, az átrium falán ábrázolt dombok és fák fölött ki a semmibe.

– Jól tetted – mondta aztán Philó, és visszatért a pillantása Urira. – Ezzel tudta Vitellius megbuktatni Pilátust. Ideje volt már. Ott voltál, amikor láncra verve elvitték, nem?

Uri megerősítette: ott volt, látta. És ott volt az ünneplő tömegben, amely diadalmámorban őrjöngött, amikor Vitellius bejelentette: a főpapi ruhát őrzésre a zsidóknak visszaadja.

– Azoknak ott ennyire terjed a szellemi horizontjuk – mondta Philó sajnálkozva. – Mintha számítana, ki őrzi a főpapi ruhát.

– Kár volt ezért az intrikáért sok száz ártatlan, rajongó embert lemészárolni – vélekedett Uri.

Philó borúsan hörpintett a borból, nem keverte vízzel.

– Persze, hogy kár volt – mondta. – Csúnya provokáció, azzal a felbérelt álprófétával… Mi is az álneve? Simon, ugye? Hogy a Frigyláda megvan!… Ilyet is csak Szamáriában lehet a tömegnek beadni… Tudomásunk szerint a főpap sugallta Vitelliusnak, aki ráharapott… Pilátus óvatos volt, minden provokációra feltűnően enyhén reagált, állandóan visszakozott… Erre azonban már nem számíthatott… Olyan véres tettet kellett a nyakába akasztani, amelyet el se követett. Nem kényes orrnak való az ilyesmi, én hányingert kapok tőle.

Uri kényelmetlenül érezte magát. Ez nagypolitika, amihez neki semmi köze sincs. A római zsidók az ilyesmiből hagyományosan és bölcsen kivonják magukat.

383

– Nézd, fiam – mondta Philó. – A főpap és Vitellius megegyezett, hogy Pilátust elteszik az útból. Antipász átengedte Galileán a szíriai cohorsot Szamáriába, nem tehetett mást, ha nem akarja Rómát bosszantani, elvégre a szíriai legátus Rómát testesíti meg. Agrippa ugyanezt tette volna, ha ő van a helyében.

Uri bólintott. Valami kikívánkozott belőle mégis.

– Mester – mondta –, ott Szamáriában, amikor a csonkolt hullák között jártam a domboldalon, asszonyok, gyerekek, öregek hullái, még nem takarították el mindet, és a rokonok még ott sírtak fölöttük, különös érzések kerítettek a hatalmukba. Odamentek azok a nyomorultak, a rajongók, mert a Frigyládát keresték… Nem ők találták ki, mások csalták oda őket… A hegyen ott állnak a romok, a lerombolt templomuk romjai… Ott imádkoztak valaha azok, akik velünk egy hiten vannak, és a hitestársaik rombolták le a szentélyüket, a zsidók… Én csak felhőt láttam a hegy fölött, az lehetett a rom, de megértettem, miért csak a hegytetőn épült idolok imádata tilos… Nagyon nagy dolog a hegytető… Bocsáss meg, hogy még most is feldúltan szólok erről…

Uri elhallgatott.

Philó azt morogta:

– Mindenkit, sajnos, nem sajnálhatunk… Azok szamáriaiak voltak…

– Emberek voltak!

– Te nem vagy szamáriai.

Uri szomorúan bólintott.

– Római zsidó vagyok, igen…

– Megértelek, megértelek – mondta Philó sietősen.

Csönd volt.

– Amilyen fiú vagy – mondta Philó mindentudóan, somolyogva –, te még a júdeai parasztokat is megszeretted…

– Megszerettem őket. Vendégül láttak, kedvesek voltak hozzám…

– Én is vendégül látlak. Nálam fogsz aludni.

Philónál éjszakázott hát Uri, de egyetlen szemhunyást sem aludt: tekercsekkel, táblákkal volt teli a vendégszoba, és annyi mécsest égethetett, amennyit csak akart, úgyhogy ragacsos, vörös szemmel nézett föl reggel, amikor Philó beköszönt hozzá.

– Nem aludtál semmit? – kérdezte Philó.

– Nemigen – motyogta Uri az olvasástól részegen.

Philó megszemlélte az asztalon felhalmozott könyveket, volt belőlük vagy tíz, köztük vaskos tekercsek is.

– Ezt mindet el is olvastad? – kérdezte.

– El – motyogta Uri.

384

– Kikérdezhetlek?

– Hogy micsodát?

Philó felvett egy tekercset, dráma volt, az „Exagogé”. Találomra felütötte, és hangosan olvasta: „…Áron: Nem érdemes arrafele mennünk, ott semmi sincs!…”

Uri lehunyta a püffedt szemhéját és félálomban motyogta: „…Mózes: Az ottan az Ígéretnek Földje, már hogyne volna érdemes…”

Philó leejtette a tekercset.

– Tudod kívülről?!

– Persze – mondta Uri és nagyot ásított.

– Azt is tudod, miből való?

– Valami zsidó dráma, mi is a címe… talán az, hogy „Kivonulás”… Nem valami jó mű, eleve el van döntve a vége, sőt tudjuk is, mi lehet a vége, és a cél eléretik… Ebből a témából nem lehet tragédiát írni, meg kéne mondani a szerzőnek…

– Ezékiel írta, kétszáz éve! Olvastad korábban?

– Már hogy olvastam volna? Amit Rómában olvastam, azt csak nem fogom itt is elolvasni… Ezek Rómában nincsenek meg…

Philó végigforgatta az asztalon fekvő könyveket, bólintott. Aligha van ezekből Rómában példány.

– Te ott könyvtárakba jártál?

– Persze – mondta Uri. – Az első óra végétől az ötödik óra végéig vannak nyitva, helyben lehet olvasni, ingyen, négy óra alatt sokat el bír olvasni az ember, ha igyekszik…

Philó nézte az álmos, vörös szemű kamaszt, aki ott imbolygott előtte a széken félig öntudatlanul, és őszintén meghatódott.

– Most feküdj le – mondta és harákolt egyet. – Meghagyom, hogy senki se zavarjon. És ha felébredsz, kapsz enni. Nem kell sietned az olvasással. Lesz időd rá bőven. Bőven lesz időd olvasni, édes fiam, édes fiam.

Majdnem elsírta magát az öreg, és kisietett. Mintha kirepült volna, egy könnyű csontú, kicsike madár.

Nincsen neki saját gyereke, gondolta Uri, és ennek megörült.

Uri nem értette, mi történik vele, de befogadták Alexandriába.

Nem akármilyen család fogadta be: Alexander alabarkhosz családja, a leggazdagabb és legbefolyásosabb zsidó család Egyiptomban, s ezek szerint az egész világon; az a család, amelynek a dupla oszlopsoros Bazilikában az első nyugati padsor van fenntartva.

Az alabarkhosz fővámszedőt jelent, a Níluson szállított áruk 385minden vámját ő szedeti be és ő is fizeti be a római államkincstárba. Egész Egyiptom a római császár magánbirtoka, így döntött az isteni Augustus, miután, több mint hatvan éve, Antoniust megverte. Uri el tudta képzelni, hogy a fővámszedő magának is megtart valamicskét, mert senki sincs, aki ellenőrizné.

Az egyiptomi helytartó a két Egyiptomban állomásozó római sereg főparancsnoka, azokkal semmi gond, mert béke van, de egész nap a bíráskodással van elfoglalva, lévén egy személyben minden jogok őre, ez rászállt a néhai egyiptomi királyokról Augustus kegyelméből, és a vámokkal nem foglalkozik. Névlegesen főnöke az alabarkhosznak, a gyakorlatban nem. A külföldről Egyiptomba érkező áruk után fizetendő, egységesen huszonöt százalékos vám a kikötőkben rovandó le, vagyis Alexandriában, Kanóboszban és Peluszionban; ezekkel nem az alabarkhosz foglalkozik, ő csak a belső vámokat hajtja be. Uri csodálkozott, hogy zsidó lehet a teljes nílusi áruforgalom vámszedője, még akkor is, ha görög polgárjogot kapott; mondták erre: már kétszáz éve zsidó katonák őrködnek a Nílus mentén, őket megbízhatóbbnak ítélték az egyiptomi királyok, mint a görögöket, és ezt a rómaiak is így hagyták, akik amint egy területet meghódítanak, mindent, ami működőképes, bölcsen úgy szoktak hagyni.

A csillagászok, akikkel a Bazilikában találkozgatott, és akik jó viszonyban akartak maradni vele, mert Philónál, az alabarkhosz bátyjánál lakott, azt mesélték, hogy Alexander alabarkhosz másfél évtizede tölti be ezt a tisztet a császár megelégedésére, azóta, hogy Germanicus megjelent Alexandriában, és pár hetes ott-tartózkodásával nagy izgalmakat okozott: naponta felvonultak, őt éltetőleg, felváltva a görögök és a zsidók, tetszeni vágyván neki és a feleségének, Agrippinának. Germanicus megnyittatta az állami gabonaraktárakat, s erre a gabona ára Egyiptom-szerte leesett, de aztán Germanicus sebbel-lobbal eltávozott Egyiptomból, vissza Szíriába, feleségével és kicsiny gyermekeivel együtt, és hamarosan meg is halt; Piso mérgezte meg, aki a bírósági tárgyalás alatt öngyilkos lett Rómában, de a tárgyalást Tiberius parancsára a halála után is folytatták, mintha a vádlott élne még. Ezután váltotta le az akkori helytartó a korábbi fővámost, és nevezte ki a helyébe Alexandert, aki épp Rómából érkezett vissza, mert még Germanicus érkezése előtt odaloholt. Lehet valami összefüggés, somolyogtak a csillagászok, s még azt is elmesélték, hogy Antoniának, Germanicus anyjának hatalmas egyiptomi földbirtokot ajándékozott Tiberius császár váratlanul, s ennek is Alexander alabarkhosz lett az intézője, ki tudja, miért.

Uri utánaszámolt: ez akkor történhetett, amikor Tiberius kiűzte Rómából a zsidókat és az egyiptomi vallások híveit, s ők vidéken kó386boroltak, ő az apja nyakában lovagolva. Különös: éppen ekkor ívelt fel annak a családnak a szerencsecsillaga, amelynek most a vendégszeretetét élvezi. Nagy szolgálatot tehetett Antonia, Germanicus anyja a császárnak, ha Egyiptomban, ő egyedül a principátus bevezetése óta, magánbirtokot nyerhetett. Nagyon népszerű volt Germanicus és Agrippina, és tartotta magát Rómában a hiedelem, hogy Germanicust megmérgezték, akár Piso, akár más. Az özvegy Agrippinát később Tiberius száműzte és meg is ölette Pandateria szigetén. Germanicus fiai közül csak Gaius él, meg a három lánya; Gaiust maga mellett tartja Tiberius Capri szigetén.

Netalán feláldozta óvatlan fiát, a népszerűségbe butult Germanicust Antonia, hogy másik fiát, Claudiust, meg az unokáit megvédje? S ebben Alexander alabarkhosznak is volt némi szerepe?

Nem árultak el Urinak semmiféle titkot a csillagászok, csak arról meséltek, amit Alexandriában mindenki tud, de mégis a bizalmukkal tüntették ki, s ezért valamiféle viszontszolgáltatásra is igényt tarthatnak, érezte meg Uri.

Amikor először ült péntek este az alexandriai zsidók között a dupla oszlopsoros Bazilikában, abban a nyugat felőli első kőpadsorban, annak is a közepe táján, ahol megérkezése napján annyira vágyott ülni, szemben a szószékkel, Alexander alabarkhosz másodszülött fia, a nála nem sokkal idősebb Tiberius Julius Alexander, becézve Tija mellett Uri, már-már arra kellett magát kényszerítenie, hogy csodálkozzék, mert annyira természetesnek tűnt ez a dolog, ez a képtelenség, annyira simán és gyorsan fogadta be a világ leghatalmasabb zsidó családja őt, a római Túlnanból származó senkiházit.

Bámulták is, ki ez a fiatalember ott, akit még sose láttak, s bár Uri óvakodott hátranézni, azért a tarkóján ha nem is szeme, de füle nőtt, és a pletykálkodást, róla való sugdolózást nem hallotta ugyan, de értette. A csillagászok suttoghattak róla valamit és az terjedt tovább. Nagy volt a tömeg aznap este a Bazilikában, ahol a szombat tiszteletére összejöttek. Philó nőtlen volt, Alexander feleségéről nem esett szó, talán meghalt, talán elűzte magától; Alexander jobbján az elsőszülött fia, Marcus ült, magas, hamvasszőke fiú; ültek oldalági nőrokonok és azok férjei, testvérei, gyerekei az első kőpadsorban, be is mutatták nekik Urit, de képtelen volt megjegyezni, ki kicsoda.

A bőrös kahal képviselője olvasta fel a Septuagintából az arra a szombatra rendelt részt, vagyis egy tímár; Uri arra gondolt: apja ugyanezt a szöveget hallgatja Rómában az ő szerény imaházukban, és előfordulhat, hogy ott is egy tímár olvas fel éppen. Az igehirdető mellett egy magas férfi állt feszült, ünnepélyes képpel, halványvörös kendővel a kezében, a felkent hivatás szobra maga, s amikor magasra 387tartván meglengette a kendőt, a tízezernyi gyülekezet egyszerre mondta ki az áment. Kellett a kendő, mert noha jó volt a Bazilika akusztikája, a szavakat a zsongásban közvetlen közelről sem lehetett hallani. „Bőrös kahal”, mondta valaki Uri mellett, és ez azt jelentette, hogy a zsidó bőrkikészítők koinonjának, vagyis céhének a képviselője olvasott fel aznap büszkén. Minden szakma koinonba tömörült Alexandriában, megvoltak a maguk vezetői, jegyzői, titkárai, akárcsak a görögöknek is, és meghatározott rend szerint követték egymást a pénteki és más ünnepi istentiszteleteken, ahogy a papok és a léviták törzsei váltják egymást a vallási szolgálatban Jeruzsálemben. Urinak az alabarkhosz családjából való egyik idősebb nő mondta el: itt nem sorsolnak, mint Jeruzsálemben, hanem közös, demokratikus mérlegelés és számítgatás után döntenek a sorrendről minden Újévet követően testületileg, és aztán egész évben nincs vita.

Az ima után kevesen mentek haza, a tömeg ott maradt a Bazilikában. A boltívek alatt asztalok sokaságán állt az étel és az ital, amiből mindenki annyit vehetett, amennyit akart. Senki sem szólt rá a gyerekekre, akik a bort kiloccsantották, az ételt a földre dobálták, kergetőztek és hancúroztak: majd másnap este, mikor a szombat kimegy, jönnek a hivatottak és kitakarítanak. Közös pénzből fedezték e lakoma költségeit, háromszázezer alexandriai zsidó kötelező adományaiból. Uri megkérdezte, vajon mindenki itt volt-e; dehogy volt itt mindenki, az alexandriai zsidóság nagyobbik fele a saját imaházaiban ünnepli a pénteket a többi négy kerületben szanaszét, a lakoma azokban is bőséges.

A csillagászok Uri mellé sodródtak és örvendezve üdvözölték. Uri is örült a látásuknak, bár egyre kellemetlenebbé vált a társalgás: nem volt miről beszélgetniük, de a csillagászok, főleg Hippolütosz, erőltették. Uri már odébb lopakodott volna, de nem hagyták, nyomultak utána a következő asztalhoz, még Hérakleitosz is, a tekintélyes, szellemes öreg; nem esett szó köztük semmi lényegesről, de Uri megérezte: szemérmetlenül udvarolnak neki, a jöttment senkiházinak ezek a kedves, tudós emberek, csak mert Philó a kegyeibe fogadta, és azt is megérezte, hogy Philó nem a maga filozófusi életműve jogán becses nekik, hanem mert a nagyhatalmú alabarkhosz bátyja.

Alexander alabarkhosz, Philó öccse testes, erős ember volt, homlokát sok vidám ránc redőzte. Övé az egyiptomi postafelügyelet is, tudta meg később Uri, tehát mindenről értesülhet, ha akar, amit a levelekben írnak. Nagy könyvgyűjtő ő is; ama római Antoniának maradt egy Claudius nevű torz, sánta fia, aki könyvmoly, akárcsak Philó, és gyakran küldözgetnek egymásnak könyvészeti ritkaságokat. Nem mellékesen Antonia jó barátságban volt Berenikével, Julius 388Agrippa anyjával, és ez a Claudius szinte születése óta együtt nevelkedett Julius Agrippával, Nagy Heródes unokájával, aki egyik nevét Julius Caesarról, a másikat pedig a zsidókat kedvelő Agrippáról, Nagy Heródes barátjáról kapta, akit annyira szerettek a zsidók, hogy a legnagyobb római imaházat róla nevezték el.

Alexander, Philó öccse az alexandriai zsidók mindenki által elismert tényleges vezetője, lényeges kérdésben soha nem döntenek nélküle, ő pedig, a senkiházi Gaius Theodorus Rómából, ebbe a családba nyert bebocsáttatást. Szerette volna megmondani a csillagászoknak, hogy mindenki téved, ő semmiféle fontos küldetést senkitől nem kapott, félreértés az egész, de nem tette, inkább mosolygott rájuk báván, és a különös ételek mibenléte felől érdeklődött.

Az alabarkhosz palotája nem a Deltában, a város negyedik kerületében állt, ahol csak zsidók éltek, hanem a Bétában, a második kerületben. Öt városrészre osztották Alexandria belvárosát egykor a Ptolemaioszok, amikor szabályosan négyzetesre tervezték, és külön görög elöljáróságok intézték a rájuk bízott kerületek ügyeit. Arra is volt gondjuk, hogy az eredetileg ott élő egyiptomi falusi népséget és a mindenféle betelepülőket kitalált, mesterséges törzsekbe sorolják, s azokat görög istenekről nevezzék el. A századok során e törzsek lassan összecsiszolódtak, istennevüket pedig oly büszkén hordják, mesélte Philó, hogy mára mind meg van győződve arról, hogy valóban Artemisz, Poszeidón vagy Athéné egyenesági leszármazottja. Két nevük van hivatalosan a görögöknek, a sajátjuk meg a törzsi istennevük, és a hivatalos iratokban mind a kettőt kötelesek használni. A zsidóknak csak egy nevük van, és mellé azt kell írniuk, hogy zsidó.

Görög paloták, villák, szentélyek és bérházak vették körül a nagy alapterületű, belül sokszorosan tagolt, földszintes épületet, és az alabarkhosz saját fegyveresei őrizték. A nílusi vámosok közül szerződtette őket az alabarkhosz, és görögök is voltak közöttük, akik a zsidó étkezési szokásokat elfogadták. Az alabarkhosz magánhadseregének tagjairól senki meg nem mondta volna, melyikük zsidó, melyikük görög, egyformán öltöztek, egyformán beszéltek.

Urit érdekelte volna, mekkora is lehet az alabarkhosz évi jövedelme, de csak annyit tudott meg, hogy a Rómának fizetett terményadó két és fél százalék, és a hagyomány szerint ugyanennyi az alabarkhosz személyes jövedelme is; ebből persze fizetnie kell a vámőröket meg még sok egyebet, minden bizonnyal a kerületi és a városi elöljárók is kapnak belőle, úgyhogy az alabarkhosz nem keres Egyiptomon annyit, mint Róma, de azért eleget keres, hogy dúskáljon a javakban. Uri nemigen tudta elképzelni, miképpen róják ki az alabarkhoszt megillető két és fél százalékos vámot a Níluson át a kikötőkbe áramló 389árukra, feltehetőleg nem készpénzben, hanem terményben, de azokat tárolni is kell valahol; Alexandria belvárosában nem voltak magtárak és vágóhidak, a kikötőkben pedig a hajókra szánt áruk voltak a dokkok barakkjaiban felhalmozva. Az alabarkhosznak a szárazföldi szállítást is meg kellett szerveznie, mert a több ágra szakadó Nílus nem volt hajózható a tengerig.

Hát ez a család fogadta be őt, s ami még nagyobb nyereség, elfogadta barátnak a nála egy évvel idősebb Tiberius Julius Alexander, azaz Tija is, az alabarkhosz későn született második fia, akinek a teljes neve elárulta, hogy a szülei nem mindennapi karriert szántak neki: legyen olyan állhatatos, mint Tiberius császár, akinek az uralkodása alatt húsz évvel ezelőtt megszületett; legyen olyan okos, bölcs hadvezér és államférfi, mint Julius Caesar, és legyen olyan hatalmas hadúr, mint Nagy Sándor. Nagy teher ez gyönge embernek, de Tija, úgy látszott, a többszörös nevének minden súlyos vonatkozását könnyedén viselte.

Marcus volt