„Írjak? ne írjak?”
(Arany János)
Nem találtam egy könyvet.
Nem láttam egy kiállítást.
Nem hallottam egy lemezt.
Ily módon eleve esélytelen lennék a pályázaton, nem tartva be annak elemi feltételeit se (magas követelményeiről nem is szólva).
Egyébként: még sohasem vettem részt semmilyen pályázaton. (Lehet, hogy nem is „pályáztam” soha semmire.)
Se lottón, se totón, se hatos lottón, se Austrialottón, se ternón, se tiercén, se ruletten, se lóversenyen, se kakasviadalon, se… (Talán ez is hiba volt.)
Egyszóval: meg se nyerhetném a pályázatot. De a pályázatnak ezúttal sikerült megnyernie engem.
Mindez csak azért bocsátandó előre, hogy – mindezek ellenére – tiszteletemet fejezzem ki a Holmi kritikapályázata iránt, amely nélkül ez a rövidke írás (remélem, az lesz) sosem vagy legalábbis még most sem született volna meg – holott már réges-rég megmozdult, és azóta is rugdal a fejemben, embrionális reflexeivel. Félő is ezért, hogy későszülött lesz.
Nem találtam egy könyvet.
Nem láttam egy kiállítást.
Nem hallottam egy lemezt.
Csak egy képet láttam.
Csak egy képet, amelyet bárki könnyűszerrel láthat, ha elvetődik a budapesti Nemzeti Galériába. Vagy akár otthon, a foteljében ülve is. Igaz, ez nem könnyű, mert a helyszínen se könyvet, se akár egy szokvány múzeumi levlap-reprodukciót nem talál róla, aki keres. (S ez már „kritika”, a kritika szociológiai a parte-ja; 9de erről csupán ennyit.) Magam is többször láttam. Többször fel is figyeltem rá. De csak egyszer „szignifikánsan”. Vagy inkább: egyszer figyelt fel rám. Egyszer szólított meg (fel-le). Nem is maga a kép. Csak a vásznon egy vagy két ecsetnyom. (S éppen erről lesz szó: vászonról és ecsetnyomról.) Talán a kép szeme vagy szája. Legbeszédesebb pontja.
Mindössze legfeljebb néhány négyzetcentiméternyi felület. Nem is kép, mint mondtam. Csak vászon és festék. (De, Kosztolányitól tudjuk: a zászló is „csak bot és vászon” – de [mégsem] bot és vászon.) Ha a képből kivágva néznénk, mégiscsak vászonnak és festéknek látnánk, vagy valamiféle kelme, különös szövésű és különös színű, érdes tapintású, de bársonyos hatású kelme képzetét keltené. Amely semmiben sem hasonlítana „festmény”-hez (sem ahhoz, amit „ábrázol”: egy női testhez). De ami nélkül a festmény se volna festmény. És persze, mint már ennyiből is kitetszik: a kép nélkül, a képen kívül a kép e kis részlete se lenne az, ami.
Mégis: mihelyt ez a kis darab vászon és festék magához vonzotta tekintetünket, nem tudjuk többé levenni róla. Ha ez mégis sikerül: magán a képen két alakot látunk, egy századvégi lakás részletei között: háttal állva nekünk, elegáns férfi felső részét, voltaképpen csak zöldesbarna zakóját s annak kiterjesztett ujját, mellette pedig egy velünk szembeforduló női alakot, ruha nélkül. A férfi, velünk együtt, látja a nőt; a nő látja a férfit, akit mi nem látunk (s érzésünk szerint, minket is, akik őt nézzük). A férfi, feltehetően, maga a festő, aki – így – elrejtőzik előlünk, az önarckép egy fordított, paradox válfajába bújva. Hasonlóba ahhoz, amelyet Vermeer választott, A festészet allegóriájának megtestesítésére (a képet olykor A festészet apoteózisának is nevezik). Vagyis: „a festő és modellje” egyik ritka változatával állunk szemben, ennek szokásos rekvizítumai, a festőhelyzet és a festőszerszámok jelenléte nélkül. Ez az alapviszony („téma”) a festészetben a reneszánsz, ha szabad így (nyilván csak „közelítőlegesen” és egyoldalúan) definiálni, toleráns-világi vallásossága és 10a barokk agresszív-fulguráns vallásossága után jelenik meg, mikor a művészi teremtés mivolta egyszerre éppúgy kérdésessé válik, mint maga a Teremtés. A téma ennek az alaphelyzetnek emblematikus jele, mintegy prae-kapcsolat, a festő és műve közötti kapcsolat kikerülhetetlen előzménye és előképe. Az alakok dráma előtti dráma personái, akik mintegy az „idő előtt” vannak, a saját képük ideje előtti időben. Amikor még nem volt kép. Se születés. Se teremtés. Csak kopuláció és fogantatás.
A festészet és a költészet létrejötte, a praktikus, a művelethez legközelebbi szférában azonos processzusnak látszik. Irónnal (stílussal, lúdtollal, aranytollal, író- vagy szövegszerkesztő géppel – mindegy) jeleket rovunk valamilyen üres felületre (papiruszra, pergamenre, papírra – mindegy); illetve: ecsettel (festőkéssel stb., stb. – mindegy) viszünk rá valamilyen üres felületre (vászonra, falra, farost lemezre stb. – mindegy) egyszínű vagy sokszínű ábrákat. De ez az azonosság csak látszat. Kétszeresen is. Az írás egyezményes jelekkel történik, s a mű mint egyedi alkotás csak e jelek összességéből válik azzá. A rajznál (festésnél stb.) már az egyes jelek (ceruza-, ecset- stb. nyomok) maguk is egyediek, külön-külön is a mű részei, műszerűek. Ennek a viszonylatnak komplementer, másik oldala, hogy: a befogadásnak – a művet beteljesítő – aktusában a szöveget szellemünkkel abszorbeáljuk, és azon keresztül hat csak érzékeinkre is. A festett (rajzolt, mintázott stb.) kép (szobor) érzékünkön át hatol belénk, és csak azon keresztül jut el szellemünkig. Aki egy szöveget olvas, nem az író keze nyomával találkozik, hanem szellemével. Aki egy képet néz, a művész keze nyomával kerül közvetlen kapcsolatba, valamint azokkal a különböző anyagokkal, amelyekkel ez a kéz közvetlen kapcsolatban állt. Itt a transzformáció és a metamorfózis közvetlen tanúi vagyunk. S ez a helyzet még a reprodukcióban sem szűnik meg, csak áttételesebbé válik. Az iroda11lom sokszorosítása és a képzőművészet sokszorosítása azonos szóval egymástól eltérő, sőt egymással ellentétes fogalmakat jelez; azonos (vagy hasonló) technikai eljárással eltérő eredményekhez vezet.
A szöveget mindenekelőtt felfogjuk – a képet mindenekelőtt érzékeljük. E kétséget kizáró tény továbbgondolása valahol a műalkotás belsőbb rétegeiben kereshetné a képzőművészet és irodalom „határait”, ha Lessing Laokoónjából kiindulva is, de azon túlhaladva: közelebb, hogy úgy mondjuk, a műalkotás belső szekréciós működéséhez. S ott ezek a határok – talán – még markánsabbak, de egyben ingadozóbbak, bizonytalanabbak is lennének. Mint ahogy a lessingi (kanti) klasszikus „szépség”-eszmény paraméterei közül kitört modern művészetszemléletek (és főleg gyakorló művészetek) „a rút szépségét” felfedezve már egyáltalán nem tisztelhetik a lessingi „határokat”. Amelyek azért mégsem teljesen hatálytalanok. Olyasformán tovább is érvényben maradnak, ahogy a klasszikus fizika törvényei a relativitáselmélet és a kvantum korában. Nevezzünk ki egy tetszés szerinti (bár elégé frappáns) határkövet, amely éppen – bár valószínűleg nem intencionálisan – a Laokoon-szoborral szembeállítható: Charles Munch híres expresszionista Kiáltását. De akkor is marad igazsága a lessingi elképzelésnek. A szó mindig „szép”. Ezért lehet a legrútítóbb szenvedést, nyomorúságot stb. inkább megszólaltatni, mint képben ábrázolni. A szavakban leírt legszörnyűségesebb jajgatás sem torzítja el az arcot. Hogy a másik nagy antik szenvedésparadigmára gondoljunk, amelyet Lessing is példái közé sorol, Gide Philoktétész-traktusának hőse így beszél: „Mióta szenvedésem érzékeltetésére használom, panaszom sokkalta szebbé vált… s ha a mondat különösen szépre sikerült, annál jobban megvigasztalódtam.” Az Anthologia Graeca képzőművészeti alkotáshoz kapcsolódó epigrammái között is több olyan található, amelynek tárgya egy-egy (ránk nem maradt) Philoktétész-ábrázolás (kép vagy szobor). Az egyik – „ismeretlen 12szerzőtől” való – mintha megelőlegezné Lessing gondolatát. A műfaj szokása szerint, maga a hős szólal meg halottaiban:
A gyötrelmes kínokat kiállt hős holtában nem örül annak, hogy „szoborrá váltotta” az utókor, mert érzi, hogy a képíró mimézis nem örökítheti meg szenvedésének igazi természetét és értelmét, a morálist vagy etikait.
Ez azonban messze vezetne tulajdonképpeni tárgyunktól, amelynek már eddig is csupán kitérője volt (amin különben hosszan lehetne tovább tévelyegni). Térjünk vissza a szóban forgó képhez; előbb egy pillanatra az egészhez, végül ahhoz a kis részletéhez, amelyből kiindultunk, s amelyhez vissza kell érkeznünk. A kép a magyar festészetben (mert magyar festmény: nevezzük meg végre: Ferenczy Károly: Festő és modellje), merész újdonságnak számítható. Bár mintegy negyven évvel Manet botrányt keltő képe, a Reggeli a szabadban (1866), és több évszázaddal korai előképei, Giorgione Szabadtéri koncertje és Tiziano Orgonás Vénusza után, nálunk először itt került egymás mellé (legalábbis a magas festészet szintjén) a meztelen női alak egy teljesen felöltözött férfialakkal. Az megint csak újabb kitérőhöz vezetne (a lélek az önmagába visszatérő labirintusok, a gondolat az újabb és újabb kitérőkbe torkolló kitérők útjait járja), ha azt a kérdést is feltennénk: az obszcenitás után megrögzötten szimatolók számára miért obszcénebb egy meztelen női test, ha felöltözöttek társaságában jelenik meg, mint ha egymagában; sőt valóban, miért kelt sajátos izgalmat az elfogulatlanabb nézők között is? Kivált13képp, ha minden stilizáció, mitológiai erkölcsvédelem nélkül jelenik meg, a maga köznapiságában és köznapi feltételei között? Például a „Szabadban”, egyszerű füves térségen, a fák alatt; vagy egy századvégi „enteriőrben”, vagy egyszerűen csak, idézőjel nélkül, lakásban? De erre a kitérőre ne térjünk ki.
Visszatérünk ahhoz a néhány négyzetcentiméternyi vászonhoz, amely nem engedi magáról eltérülni a szemet (s azon keresztül persze mindazt, amit a látás, mintegy kisebbfajta elektrosokként, egész szervezetünkben és szellemünkben meg- és elmozdít, átrendez). Ez a kis folt, a néző szemszögéből baloldalt, a férfialakhoz (pontosabban a zöldesbarna zakó hátát alkotó nagy folthoz) legközelebb, a női alak hasának domborulatában (pontosabban persze egy egyszerű sík felületen) helyezkedik el. Ha a mimézis oldaláról tekintem, egy női has egy kis részét van hivatva „utánozni”, de ha közel megyek hozzá, vagy ha egyszerűen csak nem veszem le róla erőszakkal a szemem, és szembenézek vele (ahogy ő kényszerít rá), pontosabban: ha csak azt látom, amit nézek, pusztán egy egyenetlen szövésű vásznat látok, amelyben a vetülékszál hol vastagabb, hol vékonyabb, hol kiemelkedik a felületből, hol belesimul, máshol megint kissé belesüpped. A színe szavakkal meghatározhatatlan, hacsak úgy nem, ahogy Szentkuthy az Eszkoriálban Renata bőrét: „valahol a gesztenyepüré és a frissen ázott orgona között”. Valószínűleg a földön található emberi bőrszínek egyikével sem azonosítható; mint ahogy persze nemcsak a színe, a fentebb leírni próbált rovátkolt, egyenetlen felszíne sem. Nem női testet fedő bőr, hanem vászont fedő festék áll előttünk, egy textilia és festék találkozásából létrejött „faktúra”. Amely mégis úgy sugallja a női húst és bőrét, ahogy semmilyen valóságos test nem testesíti meg önmagát. Meztelenebb, mint bármily valódi meztelenség, és megfoghatatlanabb, mint bármily valódi meztelenség. Ha egy női test ilyen színű és 14ilyen tapintású volna, férfi nem tudna hozzányúlni. Igaz, ez a folt se arra indít, hogy hozzányúljunk. Csak arra, hogy látványában minden nőt öleljünk, akit valaha is ölelni kívántunk (vagy akit álmainkban kívántunk), valamint arra, hogy felfogjuk magát az ember teremtését e földön.
Mielőtt még az olvasónak eszébe jutna, miként írja le Proust, íróalakjának, Bergotte-nak a halálát, el kell hinnie, hogy nekem csak sokkal később jutott eszembe a képről „az a kis sárga folt”, amely Vermeer Delfti látképén látható, az a „petit pan de mur”, amelyért a nagy író felkelt halálos ágyáról, hogy még egyszer láthassa, és előtte haljon meg. De az még akkor se jutott eszembe (mikor ennyi már eszembe jutott), hogy Proust itt nemcsak azt fedezi fel, hogy az embernek milyen halálosan fontos lehet a művészet. Hanem azt is, hogy pontosan és legfőképp mi az, ami nekünk ilyen fontos a művészetben.
Hogy a számtalan közül melyik nemi érintkezésből születik majd lángelme, senki se tudhatja előre, és senki se magyarázhatja meg utólag. Hogy – mondjuk – egy festékbe mártott ecset (vagy valami) számtalan érintkezése egy ecsetnyomnyi vászonnal (vagy valamivel) mikor hoz létre valami olyat, mint „az a kis sárga folt” Vermeer vásznán, vagy ez a kis megnevezhetetlen színű folt Ferenczy Károly képén, az a művészet megoldhatatlan alapképlete.
Természetesen, a művészetkritikának számos vagy akár számtalan módja, sőt feladata van. A kritika rengeteg polipkarjával rengeteg felől ölelheti át a tárgyául választott alkotást. Össze is roppanthatja, szét is szedheti, hogy megvizsgálja. De amíg legalább egyik csápjával nem tud érzékenyen rátapintani minden műalkotás e legérzékenyebb „pontjára” (s itt azért használok idézőjelet, 15mert nem ennek a festménynek erre a pontjára utalok, hanem minden műalkotásnak arra a szférájára, ahol ez az érintkezés megtörtént, és ahonnan ez a megérintetés minden alkalommal újra kiindul), addig, bármilyen tudós és értő információkat és interpretációkat közöl róla, menthetetlenül elmegy a célja mellett. Ahol az Isten lakik.
Kezdeni nehéz. De mindig el kell kezdeni, hogy (minél előbb) be lehessen fejezni. Hiszen nem rólam szól a kotta. És mégis. Ezek a levelek az én életem és pályám részei is, akárcsak azéi, aki írta őket. (A levelezés másik oldala, egyetlen tétel kivételével, eddig nem bukkant fel.) Méghozzá emez életnek és főként pályának legeslegkezdetén, amely egyben legválságosabb ideje is volt. Pedig, ahogy kezdtem, kezdeni nehéz, mindig nehéz, de kivált annak a törvényekben is lefektetett és a társadalom (a választott „pálya”) köreiben is gomolygó, nemcsak a pályát, hanem puszta egzisztenciáját is közvetlenül érintő diszkriminációval fogadott, tizennyolc éves ifjúnak, aki saját összekuporított pénzecskéjén kinyomtatta első verseskötetét, A kor ellen1939. merész címével, és vajmi kevés reménye lehetett arra, hogy valaha még egy könyvet is kiadhatna a kezéből.
Kezdeni mindig nehéz. De kezdeni akkor, nekem, kezdeni inkább csak annyi volt, mint (ha lehet, valahogy tisztességgel) már be is fejezni. A negatív diszkrimináció más oldalról pozitív diszkriminációt gerjeszt. S mindkettő megnehezíti bármily művészi pályára lépés amúgy is megannyi nehézségét. Hogyan is kezdhet magyar költő lenni az a fiatalember, akit a hivatalos Magyarország éppen minden állampolgári jogától, köztük a letett érettségi utáni továbbtanulásétól is megfosztja, s mi több, a kirekesztő törvényeken túl, a legbenső adottságát, anyanyelvének és szellemiségének legitimációját is eleve megtagadja tőle? Csak úgy, hogy intézményeken, elrabolt jogokon túl és törvények fölött és alatt, ott forrong a szellem szolidaritása is (amíg lehet). Amely az elzárt ajtókat talán túl tágra is nyitotta előtte.
17Ha nem várhattam is, hogy az egyetem befogad, még gimnazista koromban beléphettem a nagybeteg Babits Mihály (magam számára nem is másba, mint) „szentély”-ébe, bár gyaníthattam, hogy azért is, mert apám hirtelen korai halálakor Babitsban megrezzent valami kis sajnálat, amiért a Nyugat szerkesztőjeként és a Baumgarten-díj kurátoraként a más alkatú költőtárs iránt vajmi kevés jóindulatot tanúsított. Gyakran ülhettem Szabó Lőrinc Centrál kávéházi asztalánál, remegőn nézve, ahogy legújabb zsenge kéziratom fölé hajol, s egy ilyen alkalommal egyszerre csak váratlanul, minden köszönés nélkül ezzel a költői belépővel toppant elibénk Erdélyi József: „A nagysas tanítja a kissast!”, amire Lőrinc gondolkodás nélkül kijött a nagyaduval: „Gyere csak, te királysas!”Erdélyi József: Az utolsó királysas. 1928. Aki máris maga elé tette kéziratomat, és elkezdte bírálgatni a gyönge kis produkciót – egészen másként, mint Lőrinc –, már csak azért is, hogy borsot törjön a barát, de egyben rivális orra alá. Mindamiben számomra az volt a borzongató, hogy azt kellett éreznem, itt vagyok, és mégsem vagyok itt, csak véletlenül, apám halálának árán, mintegy illegálisan tartózkodom e mesterek között, akiket régóta csodálok, miközben tudom, hogy mindketten épp mostanában iratkoztak föl a világháborút és tömeggyilkosságot gerjesztő nácibarátok listájára. Szabó Lőrinc ez időtt érkezett haza Berlinből, Hitler dicsőségét zengő riportjával a tarsolyában. Még feldolgozhatatlanabb volt számomra Erdélyi, aki csaknem ugyanaznapon publikálta az egyik harcos nyilas lapban a Solymosi Eszter vére című, gyűlöletet szító versét, és máshol azt a másik verset, amely „Somlyó Zoltán sírjára” íródott, a Bosszút,L. Somlyó Zoltán. Válogatott versek. 1937. amelyben, ha nem is e világi, de „mennyei Nobel-díjjal” kecsegteti az életében még Baumgarten-díjat sem érdemelt halottat. Hadd idézzek néhány strófát ebből a tudomásom szerint csak egyetlenegyszer publikált költeményből, amely megtestesült abszurdum volt a költő másik szerzeménye 18mellé képzelve – nekem mégis „természetesnek” kellett látszania, hiszen régóta tudtam, hogy Erdélyi Erdély mélyeiből, Újbátorpusztáról Budapestre érkezvén, egyenesen a New York kávéházba sietett Somlyó Zoltánt felkeresni, és azóta is lelkes híve maradt. A nagy tehetségű (de kevéssé művelt) szegény költő, aki (egyik dedikációja szerint) „keresztfiúi szeretettel” érzett apám iránt, most, ezen a katasztrófába rohanó Magyarországon elvesztett szellemi egyensúlyát egyik bosszúról a másikra kereste kétségbeesettségében. Így szólaltatva meg – a maga megzavarodott, sokirányú bosszúvágyával, a Vörösmarty-toposzt idézve („világ bosszújára”) – azt a halottat, aki életében a legméltatlanabb mellőzöttségében sem állt bosszút senkin talán soha:
Mikor apám halála után pár hónappal kezembe került a hirtelenében hevenyészett szegényes kötetL. Somlyó Zoltán: Válogatott versek, 1937. , s az ötödik oldalon bevezetésként Erdélyi sírverse (az előzéken méghozzá az ugyancsak általa készített S. Z.-t ábrázoló portrérajzzal), tizenhat és fél éves 19elárvult gyerekségemben valami olyat éreztem, amit semmivel nem tudtam kifejezni, sem sírással, sem nevetéssel, sem a kettő keveredésével, sem kétségbeesni, sem örülni felette. Mert hiszen a vers is, a rajz is szép volt. De hogy kerülhetett oda? Csak a szerző nevét kellett volna elfelejtenem.
Most igazán nehézre csavartam ezt a kezdést. Szorosabbra, mint szerettem volna. Nem is folytatom tovább. Aki érti, érti, aki nem érti, éppen ebből a nem értésből kiérezheti. A méltatlan kirekesztettség és a mintegy illegális befogadtatás nehezékét, amelyek nem semlegesítették, hanem éppen megkettőzték egymást.
Apámtól csak egy vaskos ezüstgyűrű maradt rám, vörösre festődött kalcedonkővel, amely azóta sosem került le a kezemről, mint ahogy az ő kezét sem láttam soha nélküle, s amely az ő tudomása (vagy hite) szerint spanyolországi őseinkről maradt ránk; meg a két Gabi barátom (Devecseri és Karinthy), akik már az ő tanítványaiként kezdték csodagyereki pályájukat, tizennégy és tizenhat évesen, az ő előszavával ellátott kis közös első kötetükkel,Devecseri Gábor és Karinthy Gábor versei, Somlyó Zoltán előszavával, 1932. miközben engem teljes erőből el akart terelni attól, amit ő csak átokul tudott megélni, mindhaláláig; és azt a jóvátehetetlen fájdalmat, amely életét és halálát „elátkozta”.
Első nyomtatásban megjelent versem József Attila emlékének íródott, a Pogány zsoltárolás.Az Újság, 1938. január 10. Ez a gyöngén összeszövött disztichonokból álló zsenge alig-alig bírta el a benne feszülő tartalmat. Ennyi halált – Kosztolányi, apám, József Attila egy sorban – csak dadogva és túláradva tudott siratni a kamasz költő lantja. De azt azért nem érdemelte ki, amivel néhány nappal azután a Nemzet Szava című nyilas orgánum „Marólúg” rovatában „a betű ördögi démonának”, „a nemzeti lélek eresztékébe maró, felsebző folyadéknak”, „nem nagy izgatásoknak, hanem megrázó és for20radalmi bűnöknek” minősítette. Nem tudták, hogy még a Szentírás is megengedi magának az Istennel való perlekedést. „Jób… mindazonáltal nem engedi azt meg, hogy ő gonosz ember vólt vólna, és megmútatja, hogy az Isten e világon a jókat ostorozza mindeneknek felette.” (Károli Gáspár kommentárja a Jób könyvéhez, 1. Szent Biblia, Casselben 1704. esztendőben, 493. o.)
Ekkor már, még az érettségi előtt, szinte mindenkit személyesen ismerhettem a magyar költők közül. A mestereket és a fiatalokat (vagyis a nálam egy évtizeddel idősebbeket). Csak Weöres Sándorral nem találkozhattam még, aki Csönge és Pécs környékét alig hagyta el. Bár a fiatalok között, azóta, hogy a Levél Füst Milánnak után a Szép Szó első számában olvastam a Shakespeare és Velazquez szelleméhez című szonettjét, majd a Harmadik nemzedék mesteri lírai pamfletjét, egyre inkább ő lett a No. I. a listámon. Őt éreztem magamhoz legközelebb. Illetve ahhoz, amit sejtettem magamban.
Ha csak emlékezetemre támaszkodnék, biztos volnék benne, hogy az első kötetem küldésével próbáltam őt is megkörnyékezni. De a most előbukkant levélpaksaméta első darabja azt mutatja, hogy már azelőtt felkerestem, nem tudom, miféle „kedves és szíves” ürüggyel. Válaszlevlapján mennyire meglephetett a címzésben a „nagyságos” és az „író úrnak” megszólítás, valamint a magázás, amikkel még sohasem tiszteltek meg (s ami nemsokára „Gyurkává” változott, amiként szintén soha senki más nem nevezett) – megtudhattam, hogy a fővárosi „diskurzus” eltér a vidékitől. Nem kevésbé a „szeretettel öleli barátja” búcsúzás – hiszen még sosem láttuk egymást. De Sanyi „Pestre vetődésére valahogyan” előbb került sor, mint akkor ő gondolta volna. A következő évet (1940) majdnem egészen Pesten töltötte, már nem emlékszem, a Fővárosi vagy az Egyetemi Könyvtár gyakornokaként. „Okvetlenül” fel is keresett, mihelyt megjött, és egészen 21véletlenül abban a házban talált albérletre, ahol kedves nagynénéim laktak, az akkori Belvárosi SzínházPetőfi Sándor u. 6. épületében. De ez másik lapja kapcsolatunknak, amiért is megszakadt levélváltásunk (amely mostani állapotában amúgy is hiányos és esetleges). Legfőbb közös programjaink csodált mesterünk, „félelmes dolgok pókja”, Milán bácsi felejthetetlen, sűrű látogatása volt; Sanyi jó barátja, a festő Illés ÁrpádnálWeöres festőművész barátja, számos könyvének grafikusa, aki éppen akkortájt közös kedvencünk, Füst Milán Henrik király-drámája első kiadásának könyvborítóját is tervezte (1940). gyakran összesereglő társaság; és az a ma már lehetetlennek tetsző költői mutatvány, amelyet később „lírai kötéltáncnak” neveztem. Képesek voltunk hárman, Sanyival és Devecserivel nyakunkba venni a várost (vagy inkább a Belvárost), órák hosszat csak hexaméterekben diskurálva egymással. Aki elvétette mondókáját, az (szimbolikusan) lezuhant a kötélről, és szörnyethalt vagy kisebb-nagyobb csonttöréssel maradt a porondon. És az nyert, aki a legkevesebbszer bukott el. Közben meg-megálltunk, és be-bekönyököltünk egy kis sarki presszó söntésére, ahol végre szabad volt áttérni a silány prózabeszédre. Az 1941. okt. 13-ról datált levél meghökkentő bensőségessége irántam csakis ezekre az órákra vonatkozhatott. Meg a közös Mallarmé-olvasásunk délutánjaira. A csak úgy kapásból felépített remek Vejnemöjnen-Ajno fantasztikus forgatókönyvéből nem lett semmi, és tudomásom szerint a „megrendelt” Juhani Erkko-drámafordítás sem készült el soha. Feltehetően én voltam mindeddig ezeknek egyetlen „olvasója”. Mint Sanyi különféle újfajta később nyilvánosságra került költészetformáló kísérleteinek, vagy soha meg nem jelent töredékeinek is, amelyek a későbbi levelekben olvashatók.
Annak is, ami e levél s ez az állandó lángban égő műhely lényege, ami legjobban megragadhatott, mikor először elém került, a nagy elhatározás (még nem tudhattam, hogy mekkora életmű 22kovácsolásának kezdete), „hogy olyan módon fogok verseket írni, amire még nincs precedens… Másképpen akarom kezelni a formát is… mert a mostani lehetőségek nem elégítenek ki… Versem ne vonatkozzék többé »valamire«, hanem magában legyen »valami«.” Hogyne éreztem volna a „testvériséget” Sanyival, mikor Prognosztikon címmel ellátott kis füzetkémben alig néhány hónappal azelőtt ugyanilyen ábrándozások gomolyogtak. (Amelyekről alig hihettem volna, hogy hamarosan nyilvánosság elé kerülnek, a majdani Újhold első számában.Somlyó György: Szavak. Újhold, 1. sz. 1946. ) S amik, ha az ő nevében is állíthatom, mindkettőnk számára semmiképpen sem a századelő avantgárd mozgalmak kísérletei közé sorozhatók voltak, hanem inkább valamiféle „posztavantgárd” koncepció feltevésével nem valamivel szemben, hanem a költészet mindenfajta lehetősége felé nyitottan nyilvánul meg. Az, „amire még nincs precedens”, Weöres számára (és a magam álmodozásai szerint is) nem azt jelentette, hogy olyant, ami még sosem volt, hanem minden olyant, ami eddig volt, minden idők teljes szinkronizációját; s ami éppen ezáltal lesz új.
Természetesen nem ismerem Weöres ugyanez időben másokkal folytatott levelezéseit. Tudom, hogy csöngei, pécsi intellektuális „szinte kozmoszban lebegésében” nagy levelező volt. Főként feltehetőleg filozófus „mestereivel”, Várkonyi Nándorral, Füleppel, Hamvassal osztotta meg nagyratörő és új gondolatait. Mégis, talán joggal hiszem azt, a most következő, 1943 és 1946 közötti hozzám írt óriáslevelei unikálisak lehetnek (mindjárt a következőben is maga írja, „olyan hosszú levelet” kapok tőle, „amilyet legalább nyolc-tíz éve nem írt”). Weöres Sándor, aki a 20. század legnagyobb fordulatát (vagy fordulatait) tette a magyar költészetben, egész pályája folyamán – néhány interjún, egy-egy jegyzeten, előszón kívül – mindössze egyetlenegy dolgozatot, „meditációt és vallomást” hagyott hátra ennek a fordulatnak benső elemzéseként. S akármilyen zseniális is ez A vers 23születése című egyetemi disszertáció – mégiscsak egyetemi disszertáció, nem veri szét az univerzitás konzervatív korlátait, amint a következő levelében írja (1943. dec. 27), és nemcsak írja; dokumentálja, részletezi és egyszerre betör egy egész sor átláthatatlan ablakot, és egyben kitár ugyanennyi kulcsra zárt kaput a magyar költészetben. „Naponta nyolc-tíz óra hosszat tipródva az asztal körül”, ahogy írja, „akkora magányban itt […] Csöngén, hogy szinte a kozmoszban lebegek.” Tovább kutatva a formák mechanizmusából és a tartalom láncolatosságából való kilépés lehetőségeit, amelyek aztán évtizedekkel később valamiképpen a polyrhithmia, átváltozások és áthallások emblémái alatt teljesültek be.
A következő, 1944. jan. 25-ről datált „óriáslevél” még messzebb megy ebben a „posztavantgárd” merészségben. Eszem ágában sincs azt gondolnom, hogy Sanyit az én jelenleg lappangó levelem (amely sajnos csak az ő levelének belőle idézett nosztalgikus és [lehetetlen] sóhajmondatom által létezik) sodorta volna a „szavak nélkül” írt versek sikamlós, veszedelmes tengerpartjaira. Én csak szerényen megirigyeltem a zene „semmitmondását”, ami annyiszor sokkal többet mondott nekem, mint amit a költészet (vagy legalábbis az a költészet, amire képes voltam) mondani tudott. Weöresnek „minden lehetőséget” igénylő ihlete nem kerülhette el ezt a szélsőséget, amely a nyelvvel való művészetet merőben új dimenziók felé fordította, de egyben el is lehetetlenítette. Igaz az is, hogy „semmi sem új a nap alatt”. Éppen mostanában, amikor megismerkedtem a 16. század francia költészetének legutóbb felbukkant, mindeddig ismeretlen szonettköltészetével, egyszerre csak rácsodálkoztam Marc de Papillon de Laphrise Ismeretlen nyelven írt szonettjére, amelynek technikája pontosan azonos Weöres Panyigai panyigai panyigai kezdetű (később Táncdal címen megjelent) versével. Csak azzal a különbséggel, hogy mindkettejük más szerkezetű fiktív, „ismeretlen” nyelvet használt. Ebből is látható, amire fentebb felhívtam a figyelmet, hogy Weöres grandiózus, egyfajta „világkölté24szetet” egyetlen költői életműben összefoglalni szándékoló kísérlete nem is csak a hozzáférhető anyagokig és elemekig jutott el, méghozzá már szinte a pálya kezdetén, hanem a még meg sem ismerhető, lappangó területek felkutatásáig is. Ezt a négy „szavak nélküli” (illetve, nemlévő szavak kitalálásával, mintegy új nyelvek teremtésével) alkotott verset minden bizonnyal én olvastam először, hiszen nyilvánosságra csak két évvel később, 1946-ban, az Elysium című kötetben került. Némi korrekciókkal. A levélben a Gyors, kocogó vidám hangok címben a „kocogó” „gyöngyöző”-vé változott, A végítélet kürtjeit Áradó, sugárzó hangok váltották fel.
Weöres Sándort példátlanul nyitott, határtalan (és ezáltal gáncs nélküli) univerzális „ars poétikája” egyenest kényszerítette arra, hogy mindent kipróbáljon, amit a nyelvvel ki lehet próbálni – ha szabad ilyen durván kifejezni, azt is, amit már nem is lehet. A teljesen értelmezhetetlenig, ami – ha ritkán sikerül – egy valóban „precedens nélküli” értelemhez vezet el. „A költészetben csak egy igazi metafizikai elemet ismerek: a nyelvet”, olvassuk egy hagyatékában maradt rövid prózaversében, mert „a legfizikaibb egyúttal a legmetafizikaibb is”. Ugyancsak hátrahagyott versei között találhatjuk meg költészetének minden „égtáj” felé szétlombozódó, „ezerágú” etalonját vagy metaforáját:
Ennek alapján próbálta megkerülni a magyar költészetet elözönlő jambusáradatot is. Amelyre az ő költészete valóban kimeríthetetlen formagazdagsággal válaszolt, százféle, a magyar költészetben soha föl nem bukkant ősrégi vagy ultramodern idegen versformával és verstechnikával, ezért ellentmondásos az az érvelése, hogy a jambus „alapjában véve ma is idegen forma”, annál inkább, mert ő maga sem kerülhette meg egész életművében, kezdettől a végéig a jambusvers gyakori használatát (ahogy a levélírás közben mindjárt eszébe is jut, hogy a mellékelt versei közül is [amelyek sajnálatosan nem találhatók meg a megmaradt levélcsomagban] az egyik ugyancsak jambusban íródott).
„Örömmel vállalkozom”, írja még, hogy együtt csináljuk meg a teljes magyar Mallarmé-fordítást. Azt is hozzáfűzi, hogy franciatudása egyelőre még nem birkózhat Mallarméval. (És mellékesen azzal a koncepcióval sem, hogy A Faun délutánjának alexandrinusait magyar hexaméterekben formázza meg, gondolom én.) És nyilván az enyém se tudott volna még, nem is csak a franciatudásom miatt nem. Bár akkor már két versének, a Brise marine-nak és a Le vierge, le vivace… kezdetű szonettnek fordítását talán máig sem kell szégyellnem. De ekkor – 1944 januárjában Budapesten –, bár konokul eltökéltem, hogy bármi történjék velem, amíg életben vagyok, megmaradok annak, ami vagyok – nekem már nem Mallarmé körül forgott a világ…
Ez a szinte csak és kizárólag a költészet körül forgó levélváltás pontosan az európai történet legiszonytatóbb háborújának kezdeti dátumával egyszerre kezdődött, és majdnem pontosan annak a végével szakadt meg; annak is még hosszan elhúzódó, még iszonyatosabb fináléjában, amelyről nemsokára az a (téves, de egyben érthető) filozófiai tétel alakult ki, hogy ezután megszűnik a költészet lehetősége. Pontosabban és teljesebben, Adorno híres és hírhedett fogalmazásában (amelyet magyarul tudtommal mindig csak csökevényesen szoktunk idézni): „Auschwitz után verset írni barbárság, és annak a tudatát is felemészti, hogy miért nem lehet ezután verset írni.” Természetesen erről még 26semmit sem tudhattunk. Voltaképpen még Auschwitzról sem. Minden kútmérgezettség ellenére buzgott bennünk a költészet minél „tisztább” ideálja. Ahogy „mindenek után” is tovább gyűrűzik végig a világon, „határok nélkül” a költészet.
Mi pedig, igaz, akiket még legfeljebb messziről csaphatott meg valami a haláltáborok égett szagából, látszólag csak és csak verset akartunk írni, és mással sem foglalkoztunk, mint hogy beleámuljunk a költészetcsinálás ezeroldalú kristályfényébe. És egy árva szavunk sem volt ahhoz a szörnyűséges pusztuláshoz, amely mindennap és reggeltől estig és estétől reggelig vágóhidra küldte a fél világ fiait, égből szakadó bombákkal öldösött gyerekeket és öregeket, haláltáborokban piramisokat rakatott méregbe fojtott holttestekből – „míg döglött patkány lepi a világot / és mindnyájunkban dögszag füstölög”. De hát ki írta ezt? Ki írta ezt, ha nem Weöres Sándor, és ezt: „De hordja önként a végső sebet: / osztozik a világ kálváriáján”, 1944 nyarán. S nem „a kor ellen” kezdtem-e én is összeesküdni a költészettel? A mi levélbarátságunk is egyfajta öntudatlan – magunk előtt is titkos – összeesküvés volt, egyrészt azzal a lángba borult világgal szemben, amelybe beledöntötték ifjúságunkat, másrészt mindkettőnk, külön-külön, egymástól annyira különböző magányában egymásra találva. Amiről Sanyi oly szinte illetlen őszinteséggel megnyilatkozott már az 1941-es első levelében. Ebbe a mindnyájunkat méltatlanul emberalattivá nyomorító háborúba vetve, minket még külön diszkrimináció taszított önmagunk alá. Nagyon-nagyon különböző diszkriminációk. Az övé a vidéki szellemi egyedüllét kényszere volt. Az enyém a társadalmamból való kitaszíttatás. Neki rendkívüli tehetségének kibontakozását kellett féltenie. Nekem egyszerűen az életemet. Ő úgy érezhette, hogy van egy fiatalabb költőbarát, aki titokzatos mesterségünk bensőségében tudta követni az ő géniuszának nagyratörő és merész paraboláját. Én úgy éreztem, hogy mások minden nagylelkű segítése és segítsége mellett, amely kitaszítottként is befogadott a magyar költészetbe, valójában csak Weöres Sándor szellemi barátsága tartotta fenn 27bennem az egyenrangúság identitását (a „rangot” természetesen nem a költői, hanem az emberi mértéken értve). Ezt, azt hiszem, nyilvánvalóan dokumentálja is az az egyetlen levél, amely (egyelőre) előkerült az enyéimből, 1944. március 30-as dátummal. A német hadsereg már két hete megszállta Magyarországot. Bármelyik pillanatban várhattam, hogy életem egy röpke papírlapocska szárnyain elszáll a biztos pusztulás felé. Érzékeny búcsú nélkül akartam elbúcsúzni Sanyitól, valóban „gyönyörű” új könyvajándékának, a Meduzának köszönetével. Akkori utolsó levele, amire az én levelem íródik, az elkallódottak közül való. Utóiratomra („ne sajnálj tőlem egy-két sort”) már nem kaptam, nem is kaphattam választ. Április legelején már a jászberényi polimer-óriás-zsidómunkatábor (vagy inkább, ahogy Weöres Sándor nevezte, a valósághoz közelebb, ott pusztult költőbarátját gyászoló kis írásában, „zsidó kényszer-munka-szolgálat”)L. Weöres Sándor: Jegyzet. In: WS: Egybegyűjtött írások. I. 591. o. aréna nagyságú körletében hallhattam M. alezredes úr köszöntőjét: „Mit keres itt ez a csőcselék!” Nem sok kilátásom volt rá, „verseket, fordításokat, ami van” küldeni Sanyinak (ahogy naivitásában vagy éppen tudatos kíméletével kérte). „Ami van, nem volt.” És minden valószínűség arra mutatott, hogy nem is lesz.
A valószínűtlen szerencse forgandósága pontosan két év múlva mégis lehetőséget nyitott arra, hogy megfeleljek Weöres Sanyi oly kedves kérésére. Méghozzá nem is szegényes kéziratokkal („ami van”), hanem valóságos könyvvel, első könyvemmel a felszabadulás után.
Ugyane levél második részében a Weöres-életművel valamelyest ismerős olvasó felfedezheti annak az antológiának az „őssejtjét”, amelyet a költő 30 (harminc!) év múlva „összeállított a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból”, irodalom28történész barátai, Kovács Sándor Iván és Bata Imre közreműködésével, az azóta elhíresült, klasszikussá vált Három veréb hat szemmelt. Azzal is büszkélkedhetnék, hogy ebben az első pillanatban nekem ajánlotta fel (esetleg más barátainkkal együtt) a közreműködést. Türelmetlenül. Add uram, de rögtön! („Mit szólsz mindehhez, van-e kedved hozzá, mikor kezdjünk bele?”) Emlékszem rá, nagyon is kedvem volt és rögtön bele is szerettem az ötletébe. De ez az akkori körülményekbe, a mienkébe, és a magyar könyvkiadás helyzetébe nehezen lett volna beiktatható. Én meg már vártam a (feltehetően Valéry- és más fordításaim nyomán) felajánlott egyéves francia ösztöndíjamra. Nemsokára el is indultam Párizsba, ahol két éven át barátkozhattam a bagettel, a yoghourt à la confiture-rel, a soká oly fájón hiányzó „univerzitással” (magával a Sorbonne-nal) és számos messziről már rég ismert kiváló francia költővel. Csak Valéryt nem találhattam ott már, akit leginkább szerettem volna.
Ezek a levelek akkor is sokféle (csodáló, irigylő, élvező, vitatkozó, egyetértő) hatással voltak egész életemre, költészetem java részére (melynek lettek silányabb részei is). De csak most, újra-, vagyis máshogy olvasva fedezem fel, hogy ez a szikrázó költői géniusz milyen fantasztikus előérzetekkel és előkészítéssel tervezte meg egész százfelé ágazó életművét, ahogyan talán a középkor névtelen nagy építészei alkották meg, akár egy egész életen keresztül, a gótika remekeit. Mint ahogy fentebb már írtam, mintha sejtette volna az „őssejtek” sokkal később feltárt rendkívüli ható szerepét a biológiában, ami esetleg a szellem „biológiájában” is fontos szerepet kaphat. A már említett Három veréb harminc év utáni létrejötte, a teljes Magyar Mallarmé húszéves kimunkálása, a polyrhithmikus és egzisztenciális alapra helyezett világköltészete ritka teljesítmény. Bármilyen más ország megnyalhatná utána irodalmi ujjait.
Ha nem is esküdhetünk rá, hogy műve „legalább ötezer évet jelent” majd örököseinek (ahogy egy rövid Testamentum című 29lakonikus és radikális prózaversében kinyilvánítottaWeöres Sándor: Versek a hagyatékból. Egybegyűjtött írások. IV. 5. o. ), annyit biztosan mondhatunk, hogy költészete egymagában visszaveri szinte ötezer év költészetének minden sugárzását.
Mire 1948 végén visszatértem Párizsból, Sanyi, mint „felnőtt” férfi, ugyancsak budapesti lakossá vált. Rövidesen meg is házasodott. Egy városban élve, a dolog természeténél fogva nem folytatódott a már eddig is megszakadt sűrű levelezésünk. Magam is megházasodtam. Újra kellett szervezni az életünket. Útjaink is egy időre elkanyarodtak egymástól. Én elveszteni látszottam a jobbik eszemet. Az övét megkísértette az alkohol. Találkoztunk hébe-hóba (ha mindkettőnk gondjai engedték), de sosem találkoztunk úgy, mint azelőtt, a levelekben. Nemsokára mindketten kigyógyultunk a „betegségekből”. Újra hasonlóan gondolkodtunk, személyes kapcsolatunkban, és néhány közös munkánkban is. Ezeknek három érdekesebb kései dokumentumával zárnám be korai levelezésünknek ezt a „keretét”. Hangsúlyozva, hogy baráti kapcsolatunk később még szorosabb lett, csak már ritkán fordultunk vele a postához. Inkább könyveink sűrű cseréjével, közös fordítói munkákban, például az általam szerkesztett Arthur Rimbaud összes költői művei (1958) munkájában való fontos közreműködésével, az én húszoldalas (még a kézirat alapján készült) tanulmányommal a Psychéről, volt feleségemnek a Psyché nagysikerű pódiumra-vitelével;L. Csernus Marianna: Egy színésznő Psychéről. In: WS: Egybegyűjtött írások. III. 192-196. o. a neves francia összehasonlító irodalomtörténész, Étiemble emlékkönyvében közölt 30írásommal, amely egyik legkoraibb kedvenc Weöres-versem értelmezését tartalmazza.Adalék a világirodalom fogalmának átértékelése problémájához, Weöres Sándor Shakespeare és Velazquez szelleméhez című versének elemzése kapcsán. In: „Le Mythe d’Étiemble”. Párizs, 1979.
Az egyik levél (1957. III. 22.) a Rimbaud-fordításokra vonatkozik, éppen a legértékesebbre, A szerelem sivatagai (Les déserts de l’amour) című prózaversre (amelynek az az érdekessége is van, hogy száz év múlva, többes számból egyes számba téve, ugyanezen a címen jelent meg François Mauriac híres regénye). A többi francia versfordítást, amit a levél említ, valószínűleg csak meg akarta beszélni velem; ezek körül kihagy az emlékezetem. De a levélben megígért látogatására jól emlékszem, annál inkább, mert annak dokumentuma is maradt: A hallgatás tornyának ajándék példánya, a belső címoldalon ezzel az ő kedvelt poliritmikus és poliglott (még inkább: makarón) módján készült dedikációval:
1968-ban egész évben Füst Milánról készülő könyvemen dolgoztam. Milán bácsi hagyatékában rátaláltam Weöres Sándor hozzá írt leveleire is. Addig is azt gondoltam, hogy a magyar irodalomban ő érti legjobban ezt az annyiszor félreértett gigászi életművet. Most, hogy a hozzá intézett leveleit olvashattam, még megerősödtem ebbeli meggyőződésemben. Elküldtem Sanyinak a készülő kézirat néhány oldalát, ahol felhasználom az ő leveleinek egyes részeit. De ezúttal sem csupán a beleegyezését nyil31vánította, hanem, csak úgy, mellékesen, bizonyos módon régebbi önmagát is felülírva, hallatlanul egyszerűen megfogalmazta egy mondatban az irodalmi értékmérésnek talán egyetlen igazán elfogadható (de csak nagy ritkán elfogadott) alapját, így: „…az »univerzális« vagy »kozmikus« líra ugyanúgy nem tekinthető követendőnek, mint az »individuális« vagy »politikus«; bárki a hajlama, meggyőződése és vonzódása szerint írjon, így vagy amúgy – csak szuggesztíven, elevenen, jól.” Ezt az 1968. szept. 20-án kelt levelet ezzel a kérdéssel zárta: „Gyurkám, mikor találkozunk?”…
Kedves Barátom!
Köszönöm kedves és szíves levelét. – Kérdi, mikor megyek Pestre? Nem tudom, valószínűleg csak évek mulva; de ha Pestre vetődnék valahogyan, szives engedelmével okvetlenül felkeresem.
Minden jót! Szeretettel öleli barátja
Weöres Sándor.
32Kedves Gyurikám!
Megbocsáss, hogy csak most irok. Most is csak azért, mert egy lokálnak becézett pécsi helyen egyedül üldögélek és éktelenül unatkozom. Végiggondoltam összes pécsi nő- és férfi-ismerőseimet, hogy vajjon melyiknek a társaságában oldódna a magányom; végre is rájöttem, hogy alighanem Te vagy az egyetlen kétlábu lény, akivel nem volnék egyedül (vagy akivel valóban egyedül volnék, ami egyre megy). Azonnal kerítettem levélpapírt, tollat, tintát és elkezdtem írni ezt a levelet és már csakugyan nem vagyok annyira egyedül.
Jelenleg a sok szesztől szívdobogásom van és valami furcsa szerelem facsar, ami nem talál tárgyat magának. Mérhetetlenül szerelmes vagyok és az életemben megfordult nők egyike sem elég arra, hogy ez az érzés kiáradhatna rá. Meg akarom írni a Kalevala egyik epizódját, Vejnemöjnen és Ajno történetét: Vejnemöjnent sóvárgás emészti és ez a vágyakozás nem talál nőt az útjába; végre is beleszeret Ajno-ba, egy jelentéktelen lapp leánykába. Ajno mást szeret; Vejnemöjnen szerelme halálba üldözi. Vejnemöjnennek megjelenik a halott Ajno, de ez már nem a kis lapp fehérnép, hanem egy határtalan lény, Vejnönél mérhetetlenül nagyobb; Vejnemöjnen teremtette ezt az új Ajno-t, önmagában, belül; és ez a maga-teremtette Ajno összezúzza őt. – Igy árad át a benső érzés egy idegen téma keretébe; sőt mi több: egy megrendelt témába, ugyanis Juhani Erkko „Ajno”-drámáját kéne magyarra fordítanom. No ahogy az fordítás lesz.
Mi ujság Pesten? Kérlek, én városi könyvtárt szervezek Pécsett és lassan, de biztosan hülyülök. Másutt is ez utóbbit tenném, legfeljebb ott nem szerveznék könyvtárt, tehát 1:0 Pécs javára.
Irj! Ölel
Sanyi.
Címem Pécs, Mecsek u. 7. Farkas Valér úr címén.
33Kedves Gyurikám!
Sajnálom, hogy pesti találkozásunk el lett lőve. Megbocsáss, hogy nem tudtam Illés Árpiékhoz idejében megjönni, mikor Te meg Vas Pista odajöttetek. Mindenféle kacskaringós ügyekben kellett szaladgálnom és sehogyse sikerült idejében megérkezni. Aztán sokszor kerestelek telefonon Téged is, Pistát is. Őt aztán sikerült is megtalálnom, de az a telefon, melynek számát Te megadtad, mindig konokul néma volt.
Hát ne haragudj. Engesztelésül kapsz tőlem egy olyan hosszu levelet, amilyet legalább nyolc-tíz éve nem írtam. És itt küldöm azt a régi, Hozzád írt levelet is, melyet említettem. Ird meg majd, hogy mi volt benne.
Irsz-e sokat? Verseket-e, vagy hosszabb művet, vagy fordítasz? – Most én Mallarmé verseinek fordításával próbálkoznék, de még eddig odáig se jutottam, hogy érteném őket.
Csöngéről irok. Egy dombtetői házban ülök, éjszaka van, éjfél után háromnegyed egy. Égő kályha, pislogó gyertya, szerzetesi kopárság. – Akkora magányban élek itt Csöngén, hogy szinte a kozmoszban lebegek. Semmi nem vonna el az irásmunkától, de egyelőre minden írnivalóm kása-szerüen kavarog bennem, semmit se tudok belőle kiformálni. Naponta legalább nyolc-tíz óra hosszat körbe tipródom az asztal körül és hagyom, hogy a fejemben egymást kergessék a dolgok. Igen mulatságos körtáncot lejtenek, pillanatra sem unatkozom, az idő mindig úgy röpül el délután hattól éjjel három-négyig, hogy szinte észre sem veszem. Rengeteg démonom igen mulatságos társaság, legalább is számomra. Csak igen terméketlen, megfoghatatlan démonok; de ez talán nem is baj.
Talán azért nem tudok mostanában írni, mert ezidőszerint túlerőszakosan avatkozom bele a saját benső lehetőségeimbe. Ugyanis elhatároztam, hogy egy olyan módon fogok verseket írni, ami34re még nincs precedens és így nincs mire támaszkodnom, mibe kapcsolódnom. Másképpen akarom kezelni a formát is, tartalmat is, mint ahogy eddig csinálták; nem újítási vágyból, hanem mert a mostani lehetőségek valahogy nem elégítenek ki.
A versformával az a tervem: a versmértéket nem kezelem többé sematikusan, nem verklizem végig a kezdeti sorok metrumát az egész versen – hanem az első sorok csak a vers metrikai alapjellegét adják meg, a többi sor pedig ezt variálja. Például ha az első sor négyes jambus: U – U – U – U – /, akkor utána ilyenek következnek: U U – U – U – U – / és U U U U – U U – U – / stb. De kiindulásnak is bonyolultabb alakzatokat akarok, pl. ilyet: U U U U – U U – – – / vagy – U U – / U – U / stb.
Vagyis, mereven megadott forma helyett egy alapforma, mely sorról-sorra változik, örvénylik: ez az, melyre törekszem. Effélét néhányszor már csináltam is, ilyen a „Vers Babits Mihályról”, aztán a „Túl, túl” és még-néhány. – Hogy a vers jóhangzású legyen, ahhoz mindig a fülnek esetenként kell kiválasztani a lehetséges variációk közül a megfelelőket.
De ennél még-nehezebbet is akarok. Ha egy versben felvetettem egy alapformát és annak néhány változatát: utána egy másik alapformát hozok változatokkal, aztán a két alapformát egymással keverve létesítek további változatokat. Jöhet aztán harmadik, x-edik is ugyanegy versen belül és mind egymástól megkülönböztethető is legyen, egymásba-keverhető is legyen. Vagyis egy versen belül a különféle metrumok olyanféleképpen szerepeljenek, mint a zenében a zenei témák.
Ez gyakorlatban igen nehéz, de mindenesetre lehetséges. Például legyen az első alapforma: „Távolodó dühe terhét”, azaz képletben / – U U – U U – – /. Ezt variációkkal folytatva: „cepeli a rőtpalástu vihar – végig a tág mező felett.” Most jön a második: „Kicsi virág, ázott kicsi virág”; képletben: U U U – – U U U – /.
Variációi: „didereg a réten, a kusza bozót közt, – remegő szirmát félti a kicsi virág.” Most a két forma egymásba-keveredik: „Reszket az éjben a kicsi virág.”
35De ez nem egészen jó példa; most rögtönöztem és tanulok rajta. Itt az alapformák nem voltak elég markánsak és nem voltak egymástól elütők; ilyen ütemek a variációkban jöhetnek. – Vegyünk egészen markáns és élesen különböző két alapot; az egyik: – U U – U U /. A másik: – U – U – – /.
Most próbálom ugyanezt alkalmazni külön-külön, majd egybe-sodorva (ha értelmetlen lesz, nem baj, hiszen csak próba):
(Most keverten:)
No ez se sikerült sokkal jobban. Itéld meg, lehet-e ebből valami?
A tartalmat is másképp gondolnám, mint ahogy eddig szerepel. Ha a formát sikerülne mechanikusságától megszabadítani, a tartalom sem maradhat az egymásutánkövetkezések mechanizmusában. Nem maradhat láncolatos és nem tárgyalhat végig valamit konkrétan. Hogy is mondjam csak (fáradt fejjel, éjjel félhárom múlt; nem is tudom, Téged mennyire érdekel mindez, de ha már benne vagyok, végig-evickélek rajta). Versem ne vonatkozzék többé „valamire”, hanem önmagában legyen „valami”: az első alapforma feldob egy alig-konkrétizálódó, libegő gondolatot, a második egy másikat és ezek keringjenek; variálódjanak. Ugy szálljanak a motívumok, mintha csillag-gravitáció kötné egy36máshoz őket és ne legyenek láncolatosak. Ne a földön ballagjanak, hanem röpüljenek. Az egyik verssorban felvetődő gondolatot az utána következő sor ne folytassa, hanem villantson melléje egy rokon, vagy ellentétes gondolatot. – A tartalom ilyen módját a „Háromrészes ének”-ben próbáltam. Ugyanott a formával is kísérleteztem; az első rész zenei szonáta forma, a középső zenei rondo, a harmadik megint szonáta-szerü.
No, bevégzem a levelet. – Látod, ilyennel és más-effélével súlyosbítanám az új verseimet, ha mostanában írni tudnék. De a versek inkább a nemlétet választják, semhogy ily tortúrán át jöjjenek a világra.
Boldog újévet, Gyurikám. Remélem, ha legközelebb valahol találkozunk, jobban sikerül a találkozás. Addig is írjál és ne haragudj.
Várom leveledet. Ölel
Sanyi.
Kedves Gyurkám!
Köszönöm leveledet és a balladafordításokat, melyek igen tetszenek; néhányat mutattál belőlük kéziratban még évekkel ezelőtt, de azóta mintha változtattál volna rajtuk, most sokkal elevenebbnek tűnnek és ütemezésük sokkal gazdagabbnak. Szeretnék a szótagszám-kötöttségtől annyira megszabadulni, mint amennyire Te ezekben a balladafordításokban meg tudtál szabadulni tőle. De sajnos, egyelőre igen ritkán tudok rátalálni arra a ritmusra, ami a kötöttvers és szabadvers közt van: a gumiszerüen táguló és szűkülő ütemekre, amilyen például a „Rongyos-bongyos cigányok”.
Szeretnék a Medúzából és Bolond Istókból, két új könyvemből küldeni Neked, de egyelőre nincs példányom belőlük, egyszer kaptam tíz példányt mindegyikből, az persze azonnyomban 37szét is ment. Hanem az Egyetemi Nyomda kért tőlem egy jegyzéket arról, hogy kiknek kívánok tiszteletpéldányt küldeni; ott Téged is megemlítettelek. Ha beszólnál Kenyeres Imréhez, bizonyosan adna példányokat, melyeket majd utólag dedikálnék.
Köszönöm verseidet is: fémes csengésüek, ragyogók, nemesen homályosak. Helyenként több bennük a homály, mint amennyit ez a homály takar: de ez egyelőre nem is baj; az a fő, hogy van bátorságod tanulni; s mást tanulni, mint amit szokás. Egyelőre az se baj, hogy ezek a versek úgy hatnak, mintha remek francia versek remek fordításai lennének. Az a claire-obscure, amit Valérytól tanultál, akkor válna magyarrá és sajátoddá, akkor menekülne meg a fordítás-szerüségtől és válna eredetivé, ha ezeket a nemes és elvont tónusokat nem az obligát jambusban hoznád ki, hanem egy sajátos formában, pl. mint amilyet a skót balladafordításokban használtál. – Elvileg igazad van, hogy még egy ötös-jambusban is a zenének kimeríthetetlen lehetősége rejlik; csakhogy a jambus ma annyira szokványos, általános, hogy a verseket és költőket valósággal uniformizálja. Azonkívül a jambus, bár nálunk most csaknem kizárólagos elterjedtséggel henceghet, alapjában véve ma is idegen forma, amit az is mutat, hogy csaknem minden magyar jambikus versnek van valami műfordítás-szerüsége. A skót fordítások mennyire magyarabbnak hatnak, mint a jambikus eredeti versek!
De hát, sajnos, jogtalanul szavalok én itt Neked a jambus ellen: hiszen a két vers közül, melyeket újabban írtam és melyeket itt küldök Neked, az egyik valami jambusszerü bicegő tünemény, a másik pedig szabadvers. Csak azt, ami a kettő közt mint lehetőség lappang, csak azt tudnám elérni!
Köszönöm, ha az Opheliát nekem dedikálod; szép vers, de még lehetne javítani rajta, a kompozícióján. Valahogy visszás, hogy Ophelia, a megőrült hercegkisasszony, ennyi intellektuális-ragyogó mondanivalóval hajtja végre öngyilkosságát. Szebb volna, ha maga a költő az Ophelia-szerü férfi, ki pusztán intellektusában, minden külső cselekvés nélkül öngyilkosságot hajt végre 38az olvasó szemeláttára; fizikai öngyilkosság helyett mágikus öngyilkosságot, nem az életében, hanem magában a versben. (Ez egyúttal jó lelkigyakorlat is: a szimbolikus öngyilkosság, azáltal hogy kielégíti és levezeti halál-vágyunkat, mindig tisztítóan és erősítően hat a lélekre.)
A Valéry-fordítások is szépek, de még bizonyosan javítani is fogsz rajtuk; akadnak benne zörgő és színtelen szócsoportok, pl. „ők, akik mind csupa”… és más effélék.
Örömmel vállalkozom rá, hogy együtt megcsináljuk a teljes magyar Mallarmé-fordítást; de az én francia-tudásom egyelőre még nem birkózhat Mallarméval. Most a „L’après-midi d’un faune”-nal küzdök, semmi eredménnyel. Egyelőre még mint szöveget sem értem, csak a hangulatát ízlelgetem; úgy sejtem, hogy a „Faun” francia alexandrinusainak, hangulatilag, magyarban a hexameter felelne meg; a hatos és hatodfeles jambus váltogatása magyarban sokkal nehézkesebb volna, teljesen bájtalan volna; a Zrínyi-vers pedig elnehezítené ezt a tündériséget. Ungvárnémeti Tóth hexameteres eklogái surrannak és cikáznak úgy, mint Mallarmé nimfái. – Ismered Ungvárnémeti Tóth verseit? Furcsa, hogy ez a régi magyar költő (1788-tól 1820-ig élt) teljesen Mallarmé és Valéry hangulatvilágában mozgott, akár ha kortársuk volna. Irtam róla egy cikket a Diáriumba, hol több versét is beiktattam; Te mit szólsz hozzájuk?
Azt irod leveledben: „Be boldogok is a zenészek, hogy nem kell mondaniok semmit!” Hát én próbálok úgy verset írni, hogy szavak nélkül, pusztán a hangok egymásutánjával érjem el a célt, a szépséget. Ime néhány kis vázlat; lágy és zörgő, harmónikus és disszonáns hangcsoportok; tartalmuk pusztán csak érzelmi.
Puha, forró hangok.
Gyors, kocogó, vidám hangok.
A végitélet kürtjei.
Ez a kopogós vers, ami itt következik, zárt és ismétlődő hangcsoportok váltakozásával akar hatni; nem annyira a hangzás, mint inkább a kompozíció a lényege. Míg az előző három a zenéhez áll közel, ez inkább a tánchoz. Ime:
Mit szólsz ehhez a négy kísérlethez és a másik két vershez? kiváncsian várom véleményedet.
A Vejnemöjnen nem készült el, helyette egy szkíta dráma készül. – Küldj verseket, fordításokat, ami van.
Ölel
Sanyi.
Sanyikám édes,
annyiszor ültem már hozzá, hogy válaszoljak kedves leveledre és megköszönjem gyönyörű könyvedet – most az ember nem elhanyagolható dolgait hanyagolja el, hanem ép azokat, melyek sokat jelentenek neki és ép a fontosság esetlegessége riasztja vissza mindannyiszor, – szóval addig-addig halogattam, míg végre most már, nyilván megérted, miért, valóban nincs se kedvem, türelmem se készségem ahhoz, hogy szívem és értelmem szerint írjak a Meduzáról, még kevésbbé a magam dolgairól, – mi haszna? – s talán egyszer még lesz rá alkalmam…
41Ezt a néhány sort csak azért írom, így hevenyészve, hogy valahogy hűtelennek ne gondolj hosszú hallgatásom miatt, és, hogy, ha már illő és méltó szavak nem állnak rendelkezésemre, legalább így egyszerűen és jelleg vagy magyarázat nélkül megmondhassam Neked, hogy gyönyörűnek találom a verseidet és irigylem őket, és sokszor, sokszor ölellek:
Somlyó György
Mégegyszer: ne haragudj és ha jobb kedvben vagy énnálam, ne sajnálj tőlem egy-két sort. Ölellek és várom leveledet: S. Gy.
Kedves Gyurkám,
köszönöm hogy gondoltál rám és megküldted Valéry-fordításaidat. Csak most látom igazán, hogy milyen pompás munkát végeztél: nem halványodnak el a bátran melléjük rakott eredetiek mellett. És igen jót tettél velem, hogy megajándékoztál ezzel a könyvvel: lelki nyomorban élek, beszállásoltak lármájában, külön szoba nélkül; könyved most ujra megitat tiszta itallal, a sok zavaros lötty közepette. – Persze egy olyan sok-emeletű költőből, mint Valéry, a fordításban menthetetlenül igen sok elsikkad; ez a menthetetlen elsikkadás itt azonban minimálisra redukálódik. Valéry „földszint”-je: a verssorok méltóságos pindarosi homálya, átszőve folytonos hang-játékkal, és vizuális (inkább plasztikus, relief-szerü, mint színes) játékkal. A hang-játékokkal, amennyire csak lehet egy merőben más-alkatu nyelv közegében, megbirkóztál, pl. szépen adod vissza a La fausse morte-ben a „humblement, tendrement, charmant, monument” villódzását. A Le sulphe ismétlődő sorának két pici hangtüskéjét, két igen he42gyes „ü”-jét („ni vu, ni connu”) már nem találom fordításodban. Magyarban persze nem is „ü”-vel kéne visszaadni, mert a magyarban az „ü” lágy, gömbölyded, hanem „i”-vel, vagy „é”-vel; ennek a sornak pusztán hangzási, nem tartalmi fordítása efféle lehetne: „virít, ki van itt?” vagy: „levél, meg a szél”, stb. – Valéry plasztikáját néhol túlságosan föloldottad. Pl. a César eleje nem patetikusan széttáruló, hanem gúnyos giccs-szobor „Cézár, nyugvó Cézár: a láb minden dolgon, a nyers ököl a szakállban…” S a César II. strófájában minek a „mi haszna, hogy…”? hiszen itt Valéry két nyugalmas kis festményt ad: a rózsás tavat s az ifju rozsot, melyekre durva ellentétként következik a cézári parancs. A két kis festmény nem értelmileg kapcsolódik a versbe, hanem mint idilli kontraszt a nem-idilli deszpotával szemben. – Ami pedig Valéry „emeleteit” illeti: Te bizonnyal jobban ismered őket, mint én. Csak azt mondhatom róluk, hogy mennél följebb haladok egy-egy Valéry-vers csigalépcsőjén, annál inkább előtünik a költészet esetleges, individuális motívumaiból a nemváltozó, existentiális elem. Valéry sosem a gondolatait, érzelmeit foglalja versbe, hanem maga a „van”-élmény, a lét változatlan alap-élménye énekel őbelőle. Az „emeletről” nézve végig egy versét: a tető az örök-változatlan létezés, s ezt mint oszlopok tartják a változható, esetleges verssorok, képek, szózenék. Legtöbb költő az érzelmeit, gondolatait tárja fel, melyek ma ilyenek, holnap olyanok; Valéry egy réteggel mélyebbre visz, oda, ahol az ember mozdulatlan „van”-ja rejlik. „Kis, változó lény vagyok a mindenségben”, mondhatná az individuális költő; „szemléletem tartalmazza a mindenséget, illetve belőle mindazt, mely velem vonatkozásba kerül”, mondhatná az existentiális költő: Valéry, Dante, Shakespeare, Laoce, Pindaros, stb. Innen az existentiális költők kétszólamúsága: náluk csak a kifejezésmód s a kompozíció egyéni, de ami ezen átsugárzik, emberfölöttien változatlanérvényü.
Mindez kissé bizonytalan megfogalmazás, tekintettel a körülöttem zajongó emberekre, s arra, hogy ötpercenként ide-oda 43küldenek. – Tömörebben szólva: az individuális költő a saját egyéni vágyain, elvein, csalódásain úszik, Petőfitől Leconte de l’Isle-ig (aki azáltal akart „abszolút költő” lenni, hogy objektív témakört választott s a szubjektív témákat elhagyta; nem a lelkivilágát objektiválta, hanem a témáit, melyeken minduntalan átütnek az egyéni csalódásai). Az existentiális költő a saját lelkivilágában keresi meg azt a mély-réteget, amely az egyéni vágyaktól befolyásolatlan, s amelyen ha átszűri az élményeit, azok nem torzulnak egyéni rokon- és ellenszenvektől, hanem valódi mivoltukban, magas tisztaságukban mutatkoznak. Valéry költészetében minden motívum egy-egy „eidolon”, érintetlen bálvány, melyet a költő személyi vágyai, vagy undorai nem befolyásoltak; a költő csak e motívumok szépségéről gondoskodott.
Ajánlok Neked lefordításra két másik „exisztenciális költőt”, amerikaiakat; magyarul talán ha 4-5 versük megjelent. – Az egyik: Robinson Jeffers. Lelkivilága külön kozmosz, éppen mint Valéry-é; komponálásmódjuk viszont ellentétes. Valéry finomít, Jeffers felduzzaszt. Ahogy a Valéry- és Mallarmé-fordításokkal megtanulhattad a cizellálást, Jeffers óriáshullámu szabadverseinek fordításával megtanulhatod a hatalmas lendületet. – A másik, akit ajánlok: T. S. Eliot. Nála az exisztenciális struktúrát az irónikus nagyvárosiasság ellenpontozza, s így az „örök”-nek és „ordenáré”-nak remek keverékét nyujtja.
Kezd sötétedni; hamar bevégzem a levelet. Ezzel a levéllel egyidejüleg küldöm Neked egyik új könyvemet (A teljesség felé); kérlek, írd meg, hogy megkaptad-e. Sajnos, a másik két új könyvemből most nincs példányom; de hát azok úgyis a régi verseimből válogatódtak, melyeket ismersz. – Itt küldök két verskéziratot; írd meg, hogy mit szólsz hozzájuk. A Téli reggel-t januárban csináltam igen lassu munkával, lehetetlen körülmények között. A másik éppen kétéves, csak most szedtem – Ezt a két verset 44még nem küldtem be sehová; esetleg add át a Magyarok-nak, vagy az Irodalom – Tudomány-nak.
Küldjél verseidből, fordításaidból. Köszönet, jó egészség és ölel
Sanyi.
– Gyurkám,
pár napig egy kis hüléssel beteg voltam és nem tudtam e levelet föladni; most folytatom, mert közben felötlött bennem valami. Kéne összeállítanunk egy „magyar verssor-anthologiát”. Egy olyan idézet-gyűjteményt, melyben minden idézetnek tökéletesen szépnek kell lenni, tekintet nélkül arra, hogy jelentése micsoda. – A legszebb magyar anthologia volna. A franciáknál láttam effélét; azt hiszem, az angoloknak, németeknek, stb.-nek is van, de nálunk még nincsen. Pedig nálunk különösen indokolt volna, mert a magyar irodalomban igen sok oly eposz, versesdráma, stb. van, mely egészében fárasztó, viszont tele van részletszépséggel (Zrinyiász, Murányi Vénusz, Zalán futása, Czillei és a Hunyadiak, Toldi szerelme, stb.), ezekből ki kéne menteni a szép sorokat, remek strófákat. – Egy-egy idézet lehetne akár egyetlen verssor, vagy sorrész, akár több oldalnyi. – Munkánk legnehezebb és legszebb része volna: az elfelejtett magyar költők műveinek átnézése és belőlük a szép részek megmentése. Sok dohos régi kiadványt kéne végigporolni, s a Nemzeti Múzeum és Akadémia kézirathagyaték-tömegeit, viszont sok nem-sejtett csodás érték kerülne elő. A magyar mult tele van elfelejtett kitünő költőkkel. Pl. Waldapfel Imre és én, kicsit beleturkáltunk a 18. századba, és egész sor elfelejtett remek költőre bukkantunk: Vályi Nagy Ferenc, Ungvárnémeti Tóth László, Betleni Hari Péter, a két Kováts József, Ujfalvi Krisztina. – Ugy gondolom, a „sor-anthologiának” egyelőre csak a 20. századig kéne terjedni, a Nyugat kezdetéig; ugyanis a nyugatos költészet még túl-közeli ahhoz, hogysem objektíven kiszedhetnénk belőle a legszebbeket 45(gondold el, mennyire másféleképpen és más-mennyiségben válogatna bárki pl. Ady, Juhász, Füst verseiből, az utánuk-jövőkről nem is beszélve). – A sor-anthologiát, ha akarod, ketten csinálnánk; ha akarod, egy bizottság, kizárólag költőkből: Vas István, Bóka László, Képes Géza, Devecseri Gábor, Te és én. Azt hiszem, ez a hat a legalkalmasabb arra, hogy kizárólag szépségszempontból válogasson. – Mit szólsz mindehhez, van-e kedved hozzá, mikor kezdjünk bele? Ölel
Sanyi.
Kedves Gyurkám,
Megbocsáss, hogy a fordításokat csak most küldhetem, jókora késéssel. A Jarry, Fargue és Romains vers fordítása már tíz napja kész, a Jarry prózaversek fordításával tegnap készültem el.
Sajnálom, hogy postán küldhetem csak, és nem személyesen hozom; egyelőre igen be vagyok fogva többféle húzós dologba.
Majd ha a Rimbaud fordításokkal is elkészülök (egy rövidet itt küldök belőle) Amyval együtt meglátogatnánk és kínai emléktárgyaidat is megnéznénk, meg a fordítások esetleges revideálására is sort kerítenénk.
A Les déserts de l ’amour szövegét még mindig nem kaptam meg; ha másképp nem megy, majd Nálad lemásolnám.
N. R. F. antológiádat, ha megengeded, még 1-2 hétig itt tartanám, és a Rimbaud anyaggal együtt hozom. Két igen szép Fargue rapszódia, vagy himnusz van benne („Nuées” és „Gammes”) ami foglalkoztat, tán sikerül magyarul megoldani.
Ellinek kézcsók és jóegészség-kivánat. A viszontlátásig is minden jót, barátsággal ölel
Weöres Sanyi.
Mindkettőjüket szeretettel köszönti a viszontlátásig Károlyi Amy
46Kedves Gyurkám,
köszönöm tanulmányod hozzámküldött részletét. Közlésébe örömmel és hálával beleegyezem. A régi levélrészleteket meglepődve olvastam – problematikájuk azóta aktuálisabb lett. Ma már talán azt se ártana néhány mondattal hangsúlyozni, hogy az „univerzális” vagy „kozmikus” líra ugyanúgy nem tekinthető feltétlenül követendőnek, mint az „individuális” vagy „politikus”; bárki a hajlama, meggyőződése és vonzódása szerint írjon, így vagy amúgy – csak szuggesztíven, elevenen, jól.
Nagyon örülök, hogy Füst Milánt végre méltóképpen értékelő könyv készül, és hogy ezt éppen Te írtad, aki az ő műveit, életét, temperamentumát rég ismered, állandóságában és változásaiban egyaránt. Ha az egész könyved olyan jó, mint a küldött kis részlet, akkor: a lehető legjobb!
A két lapnyi részt itt küldöm vissza köszönettel. Gyurkám, mikor találkozunk? Mariann-nak kézcsók. Ölel régi híved, barátod
Sanyi.
47Valamelyik kora reggel, ágyam szélén üldögélve törött poharat láttam meg a parkettán. Leeshetett az éjjeliszekrényről, ahová még éjszaka tettem. Néztem, hosszan néztem, és arra gondoltam: bár hiánytalanul megvan minden része, ez már nem pohár, jelen van, itt van a szobában, s csak a kezemet kell kinyújtanom érte, de inni nem iszom belőle többé. Eltűnődtem. Így vagyok én is, a mindig „formaorientált költő”, ahogy egy versben írtam. Mára csak törött pohár vagy inkább törött hangszer, tele nagy koncertek emlékeivel…
Két évvel ezelőtt a Holmi szerkesztősége felkért, hogy a Weöres Sándor-levelek után adjuk közre az Octavio Paztól kapott leveleimet is – Benyhe Jánossal lefordíttatták őket –, amelyhez írjak bevezetőt. Elvállaltam, el is kezdtem, de nem fejeztem be. Sok oka van ennek; a lustaság, ez a vád ért – fájt, nem tagadom –, nem tartozik ezek közé.
Mára már mindegy. El is hallgathatnék. Beszéljenek helyettem inkább a nekem írott levelek. De a bevezetés hiánya felborította volna ennek a könyvnek a rendjét, amit nem akarok. Szólnom kell tehát, írnom, ami viszont nehezemre esik. Persze majdnem mindig létezik megfelelő megoldás. Íme, most is. Íródeákomul fogadok egy másik költőt, Tomaji Attilát, fejezze be könyvemnek ezt az utolsó, eddig meg nem írt részét, legyen médiumom, ha ez lehetséges.
Hosszú életem során itthon s szerte a világban jó néhány sorsfordító találkozásban volt részem, amelyek hatása alól, ha akartam volna is, nehéz lett volna szabadulnom. Talán soha is nem akartam. Életem részévé váltak, s szerepük elvitathatatlan abban, 85hogy olyanná s azzá lettem, ami ma vagyok. Nyelvekre és költőkre gondolok most elsősorban, s közülük is egyre, a spanyol-indián Octavio Pazra. A vele való véletlen találkozás levélnyomait különösen boldogan és büszkén osztom meg az olvasóval, hiszen kamaszkorom egyik titkos álma a spanyol nyelv volt, amely mind közül – először franciául, németül s angolul tanultam – a leginkább vonzott. Nem tudom, mi miatt alakulhatott ki bennem az iránta, a költői spanyol iránt érzett különös vágyakozás. Talán nem is kialakult, inkább a vérem volt vele eredendően tele, de az is lehet, hogy csak egy középkori vésetű, nagyköves gyűrű az oka, amit ujjamon viselek évtizedek óta: azelőtt apám, Somlyó Zoltán hordta, úgy tudták, réges-régi örökség, valamikor, egykor egy spanyol rabbitól kapta a család ajándékba…
Mindenestre bármennyire idegenkedem is a misztikusnak tűnő magyarázatoktól, el kell mondanom, hogy soha nem vettem a kezembe egyetlen spanyol nyelvtankönyvet sem, csak szótárakat. Ez utóbbiak s csak valamilyen delej segítségével fordítottam – magyar nyelvre többnyire először – Nerudát, Pazt, Asturiast, Borgest, Albertit, Hernándezt, Lorcát, Vallejót. Úgy vélem, szerénykedés és szerénytelenség nélkül mondhatom: közülük néhány az én versfordítói megszállottságomnak köszönhetően került be a magyar olvasói és írói véráramokba, arról most bővebben nem is szólva, hogy eleitől kezdve a saját költészetem részének tekintettem őket. Különös érzés volt a számomra, mikor húsz-harminc évvel később, többen – Neruda, Paz, Asturias – Nobel-díjat kaptak: barátjukként, fordítójukként s általuk is fordított költőként, így gondolom, életre szóló elismerésben részesültem, s ami sokkal fontosabb, része lettem annak a közösségnek, amiről Paz így írt egyik levelében: „Lassacskán kialakul a költők közössége. Talán ez az egyetlen igazi nemzetköziség.”
Ez a negyven évvel ezelőtt kezdődött és öt évet átívelő levelezés a levélváltás legritkább formája, szinte mesébe illő. Két ismeretlen között, akik személyesen csak több évtizeddel később találkozhattak egymással. Bár, mint a levelekből kiderül, nagyon 86is keresték erre az alkalmat. A nagy távolságok és az „élet” mindig kifürkészhetetlen labirintusai… Ember tervez, isten végez, mondja a magyar. De pontosan ugyanígy tudja a spanyol is: „El hombre propone y Dios dispone.” És persze, nemcsak a nyelvben. Az egyéni és a történelmi sorsban is. Octavio Paz – hazája delhi nagyköveteként – úgy hitte, „Mexikó külpolitikája egészében a lehető legjobban képviseli hazája érdekeit”. Azonban 1968-ban, a mexikói olimpia évében olyan tragikus, belpolitikai eseményekre került sor – a kormány belelövetett az ellene tüntető tömegbe –, amelyek hatására beadta lemondását. Elhatározását a maga legbenső pecsétjével, költészetével is megerősítette, bár ún. politikai költészetet addig soha nem művelt: „ha egy / egész nemzet szégyenli magát, / ugrásra készen lapuló / oroszlán lesz”, írta Mexikó: Olimpia 1968 című versében. Aztán évekig hontalan, kóbor tanárként élt s tanított az Egyesült Államok különböző egyetemein. Ez a magyarázata egyébként annak, hogy a levelek több, egymástól egészen messze szóródott város nevét – Delhi, Ithaca, Pittsburg, Austin, Cambridge – hordozzák címzésükben.
Ha Octavio Pazra emlékezem, költészetére és barátságunkra, éjszaka lesz bennem. Nemcsak azért, amit saját költészete rendeltetéséről írt, hogy tudniillik a poézis „a nyelv éjszakai oldalának a kiásása”, nemcsak a fordításával eltöltött éjjelek hosszú sora miatt, mikor semmi nem létezett fontosabb, még a saját költészetem sem, de azért is, mert – le sem kell hunynom a szemem – megjelenik előttem az az ifjúkori nyári éjszaka, az a Genova és Nizza közötti vonatút, ahol először olvastam új kötetéről egy rövid ismertetést az Express című lapban. Nem a recenzió keltette fel az érdeklődésemet, hiszen az egy volt a sok közül, hanem a verscím – Piedra de Sol – mágikus ereje és kisugárzása, ami onnantól kezdve nem hagyott nyugodni. Talán azért is, mert nem értettem, hogy mit jelent, hogy mire utalhat. Miután beszereztem a kétnyelvű, spanyol-francia könyvecskét, és újra s újra végigolvastam a verset, világossá vált, hogy életem kivételes pillanatai87nak egyikét élem. Azonnal elkezdtem a fordítás előkészítését, ami számomra, mint minden fordítandó költő esetében, a teljes addigi oeuvre megismerésének kísérletét jelentette. Csak ekkor fedte fel titkát a cím is: Napköve, egy hatalmas, nap alakú azték kőnaptár neve, s a kerületére vésett 584 jel az ősi indián időszámítás évének, a Vénusz bolygó keringési idejének napjait jelöli. S a vers? Egyetlen, 584 soros, befejezetlen mondat, manifesztuma egy öröktől fogva s örökkétig létező hatalmas időkölteménynek, ami, Paz egyik kötetcímét kölcsönvéve, „a magány labirintusá”-ban fogant, s ahonnan talán csak a világteremtő szerelem vezetheti át az embert „az éj tulsó oldalára, / ahol én vagyok te, hol mi vagyunk mind, / a cserélhető névmások honába”.
És fut velem tovább az az emlékvonat…
1965-ben, mikor a Napköve megjelent a magyar Helikon gondozásában – később még két Paz-fordításkötettel (Fekete sugarak, Meztelen jelentés) jelentkeztem – a párizsi költő-kiadó, Pierre Seghers kiadta első francia könyvemet (Souvenir du présent címmel) Charles Dobzynski és Guillevic fordításában. A kiadó ajándékaként mintegy 100 példányt dedikálhattam s küldhettem szét különböző lapoknak, kritikusoknak, költőtársaknak, így Octavio Paznak is. (Közben, az én tudtom nélkül, a delhi magyar követség eljuttatta hozzá a Napköve magyar fordítását.) Küldeményemre rövid időn belül levélben válaszolt: „…olyan költőt fedeztem föl, akit, hiába a nyelv és a hagyomány minden különbözősége, furcsa módon közelinek érzek magamhoz”, írja, és az „új barátja” meglepő formulájával búcsúzik. Így kezdődött éveken át tartó levelezésünk, valamint közös munkánk, hiszen többször küldött verset az Arionnak, s Guillevic francia fordítását felhasználva átültette spanyolra három prózaversemet is (Mese a névről, Mese az írásról, Mese 1968. november 28-ról).
Megesik az emberrel, hogy váratlanul nagy ajándékot kap, de hirtelenjében nem értékeli annyira, amennyire kellene. Ily módon ezeket a leveleket természetesen megőriztem, de hosszú időre megfeledkeztem róluk. Több mint harminc év után az idő úgy 88vetette őket felszínre, ahogy régi aranypénzek bukkannak elő váratlanul a földből. Történt ugyanis, hogy 2004 májusában a Petőfi Irodalmi Múzeum felkért arra, hogy az Octavio Paz kilencvenedik születésnapjára rendezett kiállítását megnyissam. A kiállítás két részből állt, elsősorban a nagy költő (aki éppolyan nagyszerű esszéista is szinte minden művészet területén) a múlt századvég legkiválóbb modern képzőművészeivel közösen remekbe készült albumsorozatából, másodsorban nekem írt leveleiből és nekem dedikált műveiből. Így kerültek újra szemem elé ezek a rendkívül érdekes és a magam számára értékes levelek, amelyek szereplői több kontinens távolában találtak egymásra, anélkül, hogy személyesen találkoztak volna. (Majd csak tíz évvel később, 1981-ben egyetlenegyszer, a Paz tiszteletére rendezett Moréliai Költőtalálkozó idején.) Az is kitetszik ezekből a levelekből, hogy ilyen kapcsolatokban hellyel-közzel a magyar költészet is fölvillanhat a „világirodalomban”, a New Hungarian Quarterly „Sándor Weöres Admirable Poet”, vagy az „elbűvölő Petőfi” alakjában és Paz többszörös „első publikációjával” az Arionban. A fent említett kiállítás megnyitóján – látszólag talán szerénytelenül, de mindenesetre evidens tényekre alapozva – beszéltem arról is, hogy a kiváló magyar hispanisták, akiknek érdeklődési körében leginkább a próza állt, mintha nem vették volna észre a 20. század óriási spanyol költészetének kialakulását. Műfordítói munkám során, remélem, az irodalmi mérleg két serpenyője egyensúlyba került.
Ez a rövid bevezető nem adhat teret ahhoz, hogy, ha csak röviden is, de bemutassam Pazt a magyar olvasóknak. Különben is, mindez 1963-ban kezdődött, s azóta a világlírában előkelő helyet elfoglaló spanyol költészet elérhetővé, sőt, ismertté vált az érdeklődő magyar olvasóközönség számára is. Ezért a levelek előtt, lírai önéletrajzként és egyben zárásként, álljon itt Octavio Paz egyik verse, amit egyébként a költő az általam 18 éven át szerkesztett Arion 12. száma (1980) részére küldött:
89Kedves barátom!
Engedje meg, hogy így szólítsam, noha nincs szerencsém személyesen ismerni önt: elolvastam a Souvenir du Présent-t, és utána már azt hiszem, hogy a barátja vagyok. Pár napja kaptam meg a könyvét, és olvasása közben egy olyan költőt fedeztem föl, akit, hiába a nyelv és a hagyomány minden különbözősége, furcsa módon közelinek érzek magamhoz. Közelinek és különbözőnek – mint egy szép költemény „pivoine”-ját, amely „önmagával azonos”, és mégis, valami különös kapcsolat fűzi az emberhez. Őszintén köszönöm a könyvét. Nagy örömöt szerzett vele. A Napköve fordítását is megkaptam. Biztos vagyok benne, hogy remek munka: a Souvenir du Présent versei tanúskodnak róla. Csak egy kis szívességre kérem: nem ismerem az ön nyelvét; volna olyan kedves, hogy elküldi nekem a költeményemet kísérő prózai jegyzet szövegének spanyol vagy francia fordítását? Előre is köszönöm.
Ezekkel a sorokkal együtt egy új versemet is elküldöm önnek (olvashatatlan cím), amelyet egy afganisztáni utazás alatt írtam.
90Szívélyesen üdvözli
egy új barátja
Octavio Paz
A címem: 136 (két olvashatatlan szó), Új-Delhi, India. (Mexican Embassy)
Kedves Georges Somlyó!
Köszönöm január 17-i levelét, amelyet utánam küldtek Delhibe. Ugyanis a Cornell Egyetem meghívott egy négy hónapos félévre „vendégírónak”, én meg elfogadtam. Már vagy tíz napja itt vagyunk a feleségemmel. Júniusban visszamegyünk Indiába.
Még nem kaptam meg a Rose des Ments-t, sem a kis tanulmányt. Gondolom, a napokban jön meg a delhi postámmal együtt. Természetesen, ahogy kéri, átnézem szövegének spanyol fordítását. Az a folyóirat, amelyben megjelenik, majd küld önnek két-három példányt a megfelelő számból egy szerény, 20 vagy 30 dolláros csekk – egy valóságos semmiség – kíséretében.
Annyit lehetne, ezért aztán keveset tudok mondani önnek az Egyesült Államokról. Túlontúl különbözik Indiától. Itt már szédítő arányokat ölt a bőség, amelyet én már Olaszországban és Franciaországban is szinte mértéktelenül nagynak találtam. Másrészt nagy hatással van rám az ifjúság egy részének lázadó szelleme és az új irodalmi nemzedék kritikus magatartása. Esztétikai, költészeti, politikai és erkölcsi tekintetben egyaránt kritikus nemzedék ez. Talán még nincsenek olyan nagy alkotók, mint 91Pound vagy Faulkner, de nyitottabbnak, egyetemesebbnek és mélyebbnek – valahogy alkotóbb szelleműnek – tartom a kritikát, mint a 10 vagy 20 évvel ezelőtti. Jó jel ez, mert elválaszthatatlan a kritika korunkban az alkotástól – maga az alkotás. Egy másik, jellegzetesen jenki vagy talán angolszász vonás az irodalmi kritika kimondva-kimondatlanul erkölcsi hangneme – a szó tág értelmében mondom, hogy erkölcsi, meg azt a magatartást is jellemezni akarom vele, amely a protestantizmusban gyökerezik. Európában esztétikai, társadalmi vagy bölcseleti jellegű a kritika (mint Németországban); itt azonban esztétikai-erkölcsi…
Szívélyes üdvözlettel
Octavio Paz
Kedves barátom!
Két utóbbi levelére válaszolok, arra, amelyet még Delhibe, és arra, amelyet az új lakhelyemre küldött. Nem, még nem kaptam meg a Rose des Vents-t. Gondolom, nem is tudom elolvasni a könyvét, amíg vissza nem térek Delhibe, vagyis június végéig. Érthető okokból, csak leveleket küldenek utánam. De egy már spanyolra fordított tanulmányt megkaptam. Jó a fordítás, amennyire meg tudom ítélni. Van benne néhány, de kevés és csekélyke tévedés (például: „Verso en prosa” „Poema en prosa” helyett stb.). Könnyen javítható az egész. Remek a tanulmánya, nagy örömöm telt benne. Igazi költő esszéje, nem hivatásos kritikus, még kevésbé tanárember műve. (Itt, az Egyesült Államokban, tanárok kezében a kritika. Roppant tájékozottak, de a szó szellemi értelmében, elég szegényes eredménnyel munkálkodnak.) 92Kiköltözött a kritika, ha nem irodalmi tekintetben is, ki az utcára, a kis folyóiratokba… Költő szemével olvasta a versemet, egy olyan nemzedéktársam szemével, aki hasonló gondokkal viaskodik. Megvan az előnye, ha kis vagy félreeső ország, mint Mexikó vagy Magyarország szülötte az ember. Persze, egyetértek azzal, amit „a nemzettipológiai fogalmak történetének gyermekbetegségeiről” mond, de épp az El laberinto volt egy olyan kísérlet, hogy leleplezzem ezeket a még egy álarc-fogalmakat. Az az idézett Petőfi-vers is tetszett. Gyönyörű. A (Delhibe írott) február 8-i levelének minden észrevételét megszívleltem. Csak az ötödik oldal szövegét nem tudom kijavítani, mert nincs nálam annak a levélnek a spanyol eredetije. Elküldöm a tanulmányát a Diálogos című folyóiratnak (Insurgentes Sur 594, 502-es iroda, México D F.). Ramón Xirau esszéíró és kritikus a lapigazgatója és Homero Aridj is költő, az egyik legjobb fiatal írónk a szerkesztőségi titkára (?). Megkértem őket, hogy küldjenek önnek példányokat a lapból, és kérjék fel, hogy küldjön írásokat belé. Bárcsak magyar írók is írhatnának abba a folyóiratba…
Nagy szeretettel üdvözli hálás barátja,
Octavio Paz
Itteni címem (május 19-ig): (hiányzik a cím)
Kedves barátom!
Pár napja érkeztem vissza Delhibe, és itt találtam a Szélrózsát. Nagyon köszönöm. Sajnos, nem ismerem az anyanyelvét, de úgy látom, hogy ez a mai nyugati költészet egyik legteljesebb és leg93egységesebb gyűjteménye. (A „nyugati” szó igazi értelmében, amely egy Oroszországot, Kelet-Európát és Latin-Amerikát is magába foglaló művelődést jelent. Mindig bosszantott, ha politikai célra használták föl ezt a szót.) Vajha egyszer Mexikóban is összeállíthatnánk egy ilyen teljes és egyszersmind modern szemléletű antológiát!
Most kaptam meg a Diálogos legújabb számát. Még nem közölték a tanulmányát, de írtam az igazgatónak (Ramón Xirau), ismét megkértem, hogy küldje el önnek a lapot. Okvetlenül szükségesnek tartom, hogy kapcsolatba lépjenek önnel a fiatal mexikói írók.
Nem láttam a Strophes című folyóiratot. Hogy juthatnék hozzá egy számhoz?
Szeretettel üdvözli barátja
Octavio Paz
Kedves barátom!
Némi késéssel válaszolok március 12-én kelt levelére. Örülök, hogy már megkapta a Puertas al Campót. Cikkek, följegyzések gyűjteménye. Nem láttam a Vrindabant; a Givaudan kiadásában, tárgy-könyv alakban megjelent francia fordításról beszélek. Ellentmondó híreket hallottam róla: Nathalie Sarraute-nak nagyon tetszett, más barátaim meg kifogásolják az efféle verskiadást.
Igen, megkaptam a New Hungarian Quarterly számát és benne az ön írását: Bevezetés a kortárs magyar költészetbe. Elolvastam, és nagyon érdekesnek találtam. Azt hiszem, megjelenhetne 94– ha egyetért vele – részben vagy teljes egészében egy mexikói irodalmi hetilapban.A Siempre című hetilap irodalmi melléklete. Ez Mexikó legjobb és legfüggetlenebb irodalmi hetilapja.
Remélem, a három új könyve is hamarosan megérkezik. Nagyon örülök, hogy éntőlem kölcsönzi a mottót. Lassacskán kialakul a költők közössége. Talán ez az egyetlen igazi nemzetköziség.
Persze, hozzájárulok: válogasson kedve szerint az El Arco y la Lirából vagy bármely más könyvemből. Azt is jól teszi, ha az El Arco y la Lira francia fordítását használja föl, részben, mert az a végleges, részben pedig, mert kiváló a fordítás, nem tér el a spanyol eredetitől.
Elkeserít a Diálogos: Ramón Xirau lapigazgató több levélben is azt írta, hogy elküldte önnek azt a számot, amelyben megjelent az ön tanulmánya. Ismételten fölhívom rá Xirau figyelmét, hogy küldje már el.
Szívélyes üdvözlettel barátja
Octavio Paz
Ui. Várom az Ariont.
Kedves Barátom!
Köszönöm a levelét. Örülök, hogy nem járt súlyosabb következményekkel az autószerencsétlenség… Elkeserít a Diálogos dolga. Már csakugyan hónapokkal ezelőtt megjelent a tanulmánya. Sőt, azt is mondta Xirau, hogy már kétszer is elküldte önnek a folyó95iratot. Nem lehetetlen, hogy elkallódott. Napról napra rosszabbul működik a posta. Miért nem ír egyenesen Xiraunak? Ez a címe: Torres Adalid 617, Colonia del Valle, México 12, D.F., México.
José Emilio Pacheco költő, a Siempre című hetilap főszerkesztője azt írja a legújabb levelében, hogy a lap irodalmi melléklete közölni fogja az ön Bevezetés a modern magyar költészetbe című írását. Úgy értesültem szintén magától Pachecótól, hogy több példányt is elküld önnek abból a lapszámból, amelyben megjelenik a tanulmánya.
Várom a könyveit. Nagyon szívesen megcsinálom a kívánt magyar versek fordítását, csak nem tudok nyomban nekilátni: a jövő hónap végén Mexikóba utazom két hónapra. Előtte megállok Olaszországban, és részt veszek a Spoletói Nemzetközi Költészeti Fesztiválon. Ön nem lesz ott?
Ölelem
Octavio Paz
Kedves Somlyó György!
Nagyon megörültem, hogy hírt adott magáról. Figyelmébe ajánlottam Tomlisonnak, amikor megtudtam, hogy Tomlison Budapestre készül: okvetlenül látogassa meg önt.
Igen, jövőre Cambridge-ben tanítok. Így hát azt hiszem, hogy feleségemmel együtt elmehetünk Budapestre, és részt vehetünk a költői találkozón, április 10 és 19 közt. Nagyon köszönöm! Régóta szeretném megismerni hazáját. Persze, utána kell néznem, hogy az egyetemi szünet egybeesik-e a budapesti találkozóval – azt hiszem, igen –, és csak utána tudom határozottan elfogadni a meghívását.
96Írjak valamit a modern költészetről? Bevallom, semmiféle ilyen írást nem tudok küldeni; mind kevésbé hiszek az efféle nyilatkozatokban, meg attól is tartok, hogy már túl sokat írtam erről a kérdésről. Miért nem választ ki egy megfelelőnek látszó részletet az El Arco y la Lirából, vagy bármilyen más könyvemből?
Magyar versek spanyolra fordítása: nagyon szívesen részt veszek ebben a feladatban. De nincs sok szabad időm, így nem szeretnék három-négy versnél többre vállalkozni. Azt is szeretném, ha önnek is köztük volna egy vagy néhány költeménye.
Abban a reményben, hogy személyesen is megismerhetem, és kezet szoríthatok önnel 1970 áprilisának a végén,
szívélyes üdvözletemet küldöm
Octavio Paz
Kedves barátom!
Hogy kérjek bocsánatot hosszú hallgatásomért? Azóta, hogy eljöttünk Indiából, már több, mint egy éve, összevissza laktunk (Párizs, New York, Pittsburg, Austin), és ez a bolyongó élet majdnem teljesen összekuszálta a levelezésemet, és kiforgatott magamból: alig írok. Annak is ez az oka, kedves barátom, hogy még nem tudtam megcsinálni azokat a fordításokat, amelyeket megígértem önnek. Megint csak: bocsásson meg! Nem tudom, van-e még idő rá, de ha van, még két másik versét is szeretném lefordítani, de csak akkor, ha ismét elküldi a szövegeket a francia nyersfordításokkal. Azért kérem, hogy még egyszer küldje el a szövegeket (röstelkedve és pironkodva kérem rá), mert sehol sem találom őket. Gondolhatja, mit jelent az utazgatás annyi papírral! 97Egy másik kedvezőtlen körülmény: megint utazunk, Cambridgebe készülünk (január elején indulunk innen), ezért az lenne a legjobb, ha már az új címünkre küldené a szövegeket: Churchill College, Flat No. 5. University of Cambridge, England. Végül pedig: csak január végére vagy február elejére tudok elkészülni a fordítással. Hőn remélem, hogy még nem lesz túl késő…
Mélyen megindított, amit a Keleti lejtőről mondott. Persze, lelkesít a gondolat, hogy megjelenik egy versgyűjteményem Magyarországon (igaza van: én is azt hiszem, hogy főleg a Keleti lejtőből kellene válogatnia, aztán valamit a Szalamandrából, a Napkövét és talán válogatás kellene a Sas vagy Nap?-ból, bár ez a könyvecske külön kiadásban is megjelenhetne)… mondom, lelkesedéssel tölt el, hogy megjelenek Magyarországon, és, főleg az, hogy ön vezet be engem.
Remélem, hogy hamarosan, májusban, találkozunk, addig is szívélyesen ölelem
Octavio Paz
Milyen más költők lesznek jelen a Les Journées de la Poésie találkozóin? Küldje Cambridge-be a levelét, és – ha még van idő – ne feledkezzen meg róla, hogy eljuttassa a verseit a nyersfordítással. Nyomban munkához látok…
Kedves György!
Bocsánat ezért az oly hosszú és, legalábbis látszólag, oly udvariatlan hallgatásért. Nem akartam addig válaszolni a levelére, ameddig kézzel fogható hírekkel nem szolgálhatok, hogy részt vehetek-e a Les journées de la Poésie találkozóján, és főleg, amíg el nem küldhetem verseinek a fordítását. Ráadásul, az Egye98sült Államokban való legutóbbi tartózkodásom nem kedvezett a levelezgetésnek: évvégi vizsgák, búcsúlátogatások, a Mexikóban megjelenő két könyvem levonatainak javítgatása… Szóval, tudja, hogy van: vándorélet ezer gonddal-bajjal. Még egyszer: bocsánat.
Először is: igazán mélyen hatottak rám a versei. Azt hiszem, ez a sorozat, a Mesék a mese ellen a legjobb minden írása közül, és a legjobb minden közt, amit az utóbbi időben olvastam. Azért csak hármat fordítottam le belőlük, mert azokról éreztem úgy, hogy legközelebb állnak a spanyol nyelv természetéhez (és énhozzám is), de összességében is, az egészet elragadónak találtam. Noha még az elragadó szó is távol áll attól, amit érzek és gondolok – attól a kétértelmű vonzástól/viszolygástól, amit úgy hívnak, hogy bűvölet. A Mese 1968. november 28-ról és a Mese a névről valami mély és igaz rétegig hatol bennem. Kimondatlanul is sokat mondanak ezek a versek, és kétségkívül ebben – a szűkszavúságban és a meghatározatlanságban – rejlik a titka, hogy miért támaszt nyugtalanságot és rossz közérzetet. Gratulálok. Arra gondoltam, hogy nemcsak Magyarországon jelenhetne meg, hanem valamelyik mexikói vagy spanyol-amerikai folyóiratban is.Azt hiszem, hogy mindhárom szövegnek megvan a spanyol nyelvű költői érvénye. Hozzájárul? Küldene néhány sornyi életrajzi és fontosabb bibliográfiai adatot a versei mellé? Köszönöm.
Egy rossz hír, olyan hír, amelyet igazan fájlalok: bárhogy szeretnék is, bárhogy készültem is rá, nem tudok Budapestre utazni májusban. A mostani „term” március 12-én ér véget, de a következő már április 21-én elkezdődik. Tévedtem; amint látja, nem esik egybe a szünidőm a budapesti találkozóval. Milyen kár: úgy szeretném megismerni az ön hazáját és úgy szeretnék társalogni önnel. Gondolja, hogy nyílik valamilyen lehetőség rá a nyáron, például június elején? Vagy valamikor máskor? A feleségem is, én is nagyon szeretnénk ellátogatni hazájába, és persze, írókkal, költőkkel beszélgetni.
99Nagy örömmel tölt el az a tudat, hogy már elkezdte válogatott verseim fordítását. Milyen nagylelkű, és hogy szereti a költészetet! Vakon bízom az ízlésében, mégis kíváncsi vagyok, hogy milyen verseket válogatott ki. Köszönöm, köszönöm. Mi mást mondhatnék? Csak ismételgetem ezt a szót.
Szeretettel öleli barátja
Octavio Paz
A címem: Octavio Paz, Churchill College, Flat No. 5, Cambridge CB3 ODS England
Kedves barátom!
Jelentkezett már a Diálogos? Már régen elküldtem Ramón Xirau lapigazgatónak az ön Mesék a mese ellen című művéből készített fordításomat, de nem tudom, hogy megjelent-e már. Amikor elküldtem neki, Xirau lelkesen megköszönte, és azt ígérte, hogy haladéktalanul nyomdába adja. Azóta néma csend… Véleményem szerint nagyon tartalmas antológiát állított össze a verseimből. Csak ki kellene javítani a Maga az időt; új változat készült belőle, majd elküldöm a jövő héten. Úgyszintén elküldöm költeményeim Barcelonában frissen megjelent antológiáját (nem tudom, hogy a kiadó nem küldött-e már önnek egy példányt belőle): La Centena. Mikor kapok egy Arion-példányt?
Szeretettel üdvözli
Octavio Paz
Kedves barátom!
Köszönöm a társas levelezőlapot. Nagyon megörültem, hogy hírt kaptam önről meg Guillevicről és Hans Magnusról. Igazán sajnálom, hogy nem vehettem részt azon a költőtalálkozón, és, főleg, hogy még mindig nem ismerhettem meg az ön hazáját.
Épp most kaptam levelet Ramón Xirautól. Azt mondja, elküldte önnek a Diálogosnak azt a számát, amelyben az ön költeményei is megjelentek az én fordításomban (én még nem láttam), továbbá egy csekket is. Mindkettőt megkapta?
Újra átolvastam a verseimből készített válogatását. Bátorkodom javasolni még egy-két költemény bevételét a IV. részbe. Szeretném, ha nem tartaná sem túlzónak, sem tapintatlannak a javaslatomat. Még az alábbi verseket látnám szívesen a kötetben: Maithuna (legalábbis nagy részét, mert a vége talán lefordíthatatlan), Madurai, Pueblo, Juventud, Himachal, Pradesh (3)… Készen van már a Fehér fordításával?
Szívélyesen üdvözli
Octavio Paz
Kedves barátom!
A Mesék a mese ellen elolvasása megerősítette azt az érzésemet, amely már akkor kialakult bennem, amikor elolvastam a hozzám eljuttatott első verseit. Az egészben van valami egység, mélység és hitelesség. Guillevic remekül lefordította. Úgy látom, hogy az ön költészete megszabadult mindkétféle rémuralomtól: a keletitől 101is, amely – általában derűlátó és üres – „üzenetet” vár el a verstől, meg a nyugatitól is, amely már-már teologikus módon irtózik tőle, hogy a nevükön nevezze a dolgokat, és amely megbénítja ma a francia költészet nagy részét. Örülök, hogy a Gallimard-nál jelenik meg a könyve. Valószínűleg ugyanabban a sorozatban (Versart Est) jelenik meg, amelyben nekem is megjelenik egy könyvem októberben vagy novemberben.
Köszönöm háromkötetes könyvét (gyönyörű kiadás; milyen kár, hogy nem tudom elolvasni!) és az Ariont. Mit szól Tomlinson írásához? Énnekem nagyon tetszett.
Megint írtam Xiraunak, követeltem, hogy küldjön el önnek két példányt a folyóiratból. Remélem, nem teszi meg, hogy semmibe vesz.
Nem is tudja, mennyire örülök neki, hogy már befejezte a verseim fordítását, és már be is adta a kiadónak. Megint csak azt mondom: milyen kár, hogy nem tudom magyarul olvasni a szövegeimet, különösen a Maithuna utolsó részletét! A feleségem is lefordította; majd megláthatja a művét a Gallimard-nál megjelenő könyvben. Bárcsak elküldhetné nekem (francia, spanyol vagy angol fordításban) a könyvünkhöz irandó előszavát! Előre is köszönöm.
Öleli
Octavio Paz
Valószínű, hogy Spanyolországba utazunk, de csak szeptemberben. Még nem tudom, ellátogathatok-e Magyarországra. Tartok tőle, hogy nem lesz könnyű. Futólag megismerkedtünk – jobban mondva: éppen csak összeakadtunk – Londonban Weöres Sándorral, a csodálatos költővel és a feleségével.
(A leveleket Benyhe János fordította.)
102Azon a csütörtökön, a délutáni híradó után talán tíz perccel megcsörrent a telefonom. Egy ismeretlen női hang kérdezte franciául, én vagyok-e én, mire kicsit indignálódva feleltem, hát ki más volnék, erre, magyarra fordítva a szót, azt közölte, a francia rádiótól beszél, de be is fejezi, mert ő csak közvetítő, ha megengedem, egy negyed óra múlva a rádió riportere fog keresni, és már le is tette udvariasan a kagylót. Aztán, mire rájöttem, hogy a váratlan telefonhívásnak valami köze lehet a híradóhoz, már ugyanolyan udvariasan megszólalt újra a telefon: egy hasonlóan szimpatikus, ezúttal férfihang, azonnali telefoninterjút kért a „magyar Nobel-díj” ügyében. Minden birtokomban leledző érvet elkezdtem sorolni a merénylet ellen. Sosem voltam ilyen hirtelen fordulatokra készenlétben, mostanság már különösen nehezen fogalmazok gyorsan és papír nélkül, öregszem, zavar a telefon a kezemben, franciául csak akkor tudok beszélni elfogadhatóan, ha előbb néhány napi tréninget vehetek, mostanában különösen érzem, hogy még akkor se sikerül igazán, pláne nem, ha valami irodalomról van szó – „Mindezt nagyszerűen elmondta nekem”, kontrázta meg kétségbeesett „de teljesen megalapozott” kifogásaimat, majd kegyesen azt javasolta, hogy egy félóra „laufot” tud adni nekem (hogy ezt a gyerekkori szlenget megengedjem itt magamnak), akkor újra fog hívni. Megpróbáltam összeszedni magam, és mindazt, amit többször is átgondoltam a Sorstalanságról. Előkapkodtam 1980-ban megjelent Philoktétész sebe című nagyobb szabású esszémet, amelynek két lábjegyzetében érintettem Imre regényének szerintem legfontosabb „poétikai” vonatkozását, és máris megszólalt újra a telefon, éreztem, hogy ez után a kapkodás után még kevésbé tudok valami épkézláb szöveget összetákolni, „rövidet és velőset”, amilyent ilyenkor kell és illik, azzal vettem fel a kagylót, hogy udvariasan meg131köszönjem és egyben visszautasítsam a megtisztelő felkérést –, de ahogy ez szokott lenni, a gyengébb fél veszít, a kedves felkérő észrevétlenül belekeverte visszautasító szavaimat a témába…
Sejtelmem sincs róla, végül is elhangzott-e valami ebből a tohuvabohuból a francia rádióban, az én dadogó szavaimmal, vagy azoknak a riporter által közvetített és átalakított tolmácsolásában – de azóta is úgy érzem, kötelességem lesz magam előtt, ezt a kudarcot, akármilyen késéssel és fölösleges utólagos kozmetikázásával. Amire az Élet és Irodalom felkérése módot ad.
Az se jutott eszembe, hogy a koncentrációs tábort úgy mondják, Camp de concentration – pedig nemcsak a regény, hanem az én mondandóm középpontjában is ez áll. Még kevésbé tudtam elmondani azt a mondatot, amit leginkább szerettem volna, s amelyet magyarul, méghozzá sokszoros alliterációk láncában állítottam fel. Hogy tudniillik, a Sorstalanság hazai értetlensége abban az általános értetlenségben gyökeredzik, amely magát Auschwitzot fonja körül, tudatosan és módszeresen: nem értjük, hogy a „Gyerek” Totális Tűrőképességének Tükrében Tükrözteti a Teljességgel Tűrhetetlent. Minél többször mondja ki a regényben a (még egyszer idézőjelben) „Gyerek” azt a hatalmas refrént, hogy „természetes”, annál természetellenesebb lesz, amire rámondja; minél többször „belátja”, sőt, „belátó szóval többre is jutnánk, úgy találja”, az olvasó annál inkább érzi az őrjítő, ordító ellentétét. „El kell ismernem…”, mondja a „Gyerek”, mindegy is, hogy mire, itt!, bármire, ami itt van, és már tudjuk, vagy tudni szeretnénk, hogy ilyent nincs ember, aki elismerhetne. A Sorstalanság szövege (hangsúlyozom: szö-ve-ge) ezekre a refrénként végigszövődő, elszakíthatatlan természetesen, belátja, el kell ismernie szóláncokra épül. A minden elképzelhetően természetes tolerancia túláradása az egyik oldalon a minden elképzelhető természetes intoleranciát a lehetetlenig feltornyozza elénk. A megmászhatatlant. Amelyet csak a még nagyobb toleranciával lehet ledönteni.
A másik fontos (?) mondandómnál nem jutott (az istenért se jutott) eszembe Gertrud Stein neve. Pedig anélkül lehetetlen volt 132elmondani, amit akartam. Sőt, amit harminc évvel ezelőtt már meg is írtam, a fentebb említett két lábjegyzetben. Ha jól emlékszem (hogyne emlékeznék rá), akkor Imre is magáévá tette ezt a gondolatmenetemet. Amikor a Sorstalanság kis hőse (vagy kis ártatlana) végre hazatér rettenetes kalandjáról, keservesen visszautasítja, hogy ő „a lágerek poklából” érkezik haza, mikor csak (csak!) a „koncentrációs táborban” volt, azt „valamennyire ismeri, a pokolt viszont nem”. Ha jól értem Kertész Imrét, már eddig hatalmas művével együtt, amely makacsul ugyanazon kérdéshez kötődik, és amely szerinte a „kultúránk alapvető monumentuma”, azt mondja, amit Gertrud Stein híres verssora mond: a rose is a rose is a rose is a rose, illetve: a koncentrációs tábor csak koncentrációs tábor csak koncentrációs tábor. Ezt kell ismernünk, és ezzel kell szembeszállnunk. Nem a „pokollal”. Amely immár csak kiüresült metafora – talán még a leghívebb hívők számára is. Dante Poklának kapujára az van írva, ami az ő számára még igazság volt: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Auschwitz már azért sem lehet „pokol”, mert kapujára az a kiáltó hazugság volt felírva: Arbeit macht frei. Hogy mennyire nem tudta meggyőzni olykor legjobb olvasóit sem a Sorstalanság, arról, hogy a koncentrációs táborok nem analógok a „pokol”-nak nevezett szimbólummal vagy metaforával, még az Élet és Irodalom legutolsó számának egyik egyébként méltó szép írásának címe is árulkodik: Aki megmenekült Auschwitz poklából, címezi a La Repubblica írója, Susanna Nirenstein (hacsak a fordítás nem pontatlan). Holott Kertész Imre regényének utolsó, 9. fejezete szinte teljes egészében ennek a tagadása, s ebben a fináléban az író már előre széles körűen feltárja azt a fogadtatást, amely majd a regényt csaknem harminc éven át a féreértések homályában tartatja.
S amit most, kései, de szerencsére, nem elkésett kárpótlásul, a „Díj” fénye – talán – végérvényesen, mondjuk, „átvilágít”.
Kedves Somlyóm!
Azt írta Judith, hogy kissé szomorú vagy valami miatt, amiről azt hiszem, csak félreértés. Nem is tudom, kitől, úgy értesültem, hogy Párizsban jártál, de én csak mostanában szereztem tudomást róla. Minek sem örültem volna jobban, mint, hogy megöleljelek és rendelkezésedre álljak, nemcsak költői rangod, hanem a bennünket összefűző felhőtlen barátság miatt is.
Hadd mondjam el, hogy az utóbbi év folyamán háromszor is megoperáltak Párizsban, és szinte szüntelenül betegeskedtem, az ágyat nyomtam, vérátömlesztésből, ápolónőkből állt az életem.
Csak jöttek hozzám az emberek a nagykövetségre, de semmit sem lehetett elárulni nekik az állapotomról, a titkárnők sem tudták, mihez tartsák magukat, azt az utasítást kapták, hogy tagadjanak le minden látogatómnak.
Csak néhanapján volt alkalmam részt venni egy-egy hivatalos rendezvényen, de szakadatlanul romlott az egészségem, végül le kellett mondanom nagyköveti tisztemről. Ezért már nem is térek vissza Európába.
Ez a legtisztább igazság; remélem, eloszlatja netán tanácstalanság szülte kétségeidet, amelyekben sok jó barátommal osztozol.
Azt tervezi az Állami Egyetem és a Katolikus Egyetem, hogy jövő júliusban valami konferenciát rendez a költészetemet legjobban ismerő szakértőknek, nagyon örülnék, ha megismernék Chilében a te ilyen jellegű magyarországi tapasztalataidat. Sze150retném, ha megírnád, el tudsz-e jönni akkorra, vállalod-e az útiköltséget; itt minden tartózkodási költségedet fedeznék.
Változatlan szeretettel ölel
Pablo Neruda
(Renyhe János fordítása)
151Señor Embajador!
Tisztelt Nagykövet Úr!
Mikor az Ön követsége tudtomra hozta, alig hittem, s most, itt állva, kezemben a gyönyörű éremmel, most is alig hiszem el, hogy immár másodszor is kiérdemeltem az Ön államának ezt a számomra oly nagy értékű kitüntetését. De ezúttal is, nem annyira enyém lehet az érdem, mint inkább azé, aki adja. Az én szerepem csak az őszinte nagy köszönet lehet. És nem is elsősorban azért, amit én kaptam. Hanem azért, amiért kaptam. Annak a nemzetnek, amely nagy művészeinek – kiváltképpen ha a legkisebb népszerűségnek örvendők, a költők – alkotásait méltó módon tudja értelmezni és értékelni, Nobel-díjasait méltó mód fogadni, netán akkor is, ha a közvélemény esetleg másra várt, nem kell félteni a kultúráját. Hát még akkor, ha figyelme kiterjed a jelentős írói alkotásait „továbbíró” külföldi érdeklődő kollégáikra, esetleg barátaira, akik érzékeny óvatossággal kivetkőztetik a műveket olykor szűk eredeti nyelvükből, és ugyanolyan érzékenységgel beöltöztetik egy másik nyelvbe. Ezek a – sokszor és sokak által lebecsült „másodhegedűsnek” tekintett fordítók. Holott azok a mintegy kétszáz év óta egyre inkább a „világirodalom” médiái, vagy ha úgy tetszik, menedzserei, akik nélkül, túl minden „irodalmon” is, az emberiség törzsei, népei, nemzetei soha nem ismernék meg egymást. E mai szép napon, amelyen szerte a nagyvilágban, Pablo Neruda századik születésnapját ünnepeljük, méltán igazolni láthatjuk, Neruda fiatalkori másik nagy költőbarátja, García Lorca sokszor idézett, de csak ritkán igazolódó mondását, hogy „a költőknek nem hívekre, hanem szeretőkre van szükségük”. S ezt az tudja igazán, aki nagy költője 152iránti szeretetét kiterjeszti annak távoli barátaira és „továbbíróira” is. Ezt köszönöm meg Nagykövet Úrnak s az ő szíves közvetítésével Chile Prezidenciájának.
Pablo Nerudával való majdnem barátságomról, amely, mint utolsó hozzám írt levele mondja (Isla Negráról, 1973. március 14. dátumozással), „negyedszázad alatt felhőtlen maradt közöttünk”, egész kis regényt tudnék írni, amilyen az elbűvölő Neruda postása, mondjuk „Neruda fordítója” címen, vagy még inkább egy kisebb vagy nagyobb értekezést gigászi életművéről, amelynek egy jelentős részét e negyedszázad alatt ténylegesen „Neruda fordítója”-ként „beiktattam” a magyar költészetbe. De sajnos, erre már nem lesz erőm.
Itt pedig nem is lehetne tisztem, hogy elém torlódó emlékem, élményem, értelmezésem tömegét felületesen, meggondolatlanul eldadogjam. Csak néhány általános vagy éppen teljesen magánügyemre szorítkozom. A második világháború utáni kétéves franciaországi ösztöndíjam vége felé találkoztam először az éppen a Cordillerákban bujdosó, száműzött Neruda nevével, és egyszerre néhány franciára fordított versével, s ugyanakkor Aragon gyönyörű versével, Le Romancero de Pablo Neruda. Alig tudtam még róla valamit, és már úgy éreztem, most ez az én költőm. Nemsokára gyors lépésekben egyre közelebb jutottam hozzá. Megjött a híre, hogy Nerudának sikerült a menekülés, megérkezett Párizsba, hamarosan, hogy már Moszkvába is eljutott, és végül, ugyanilyen hamar megérkezett Budapestre, 1949 márciusában, részt venni Petőfi Sándor halálának századik évfordulóján. Akkor már fordításom alatt volt a Canto General, Ébredj, favágó! című fejezete, egy több éve Chilében tartózkodó barátnőm nyelvi segítségével. Így kezdődött meg legnagyobb fordítói munkám, amely aztán a 20. századi spanyol nyelvű költészetnek széles körű korpuszává kerekedett. Nerudának nemcsak az ő hatalmas költészetét köszönhe153tem, hanem – mintegy az ő közvetítésével – Rafael Albertit, Mighel Hernándezt, César Vallejót, Octavio Pazt, Jorge Luis Borgest. Magamnak se tudom megmagyarázni, csak Neruda varázslatos barátságának, és később másokéinak is, kivált Octavio Pazzal való tízéves folyamatos levelezéseimnek, mindenekelőtt azonban a költészet titkának, ahogy egy régi könyvemet címeztem, „a költészet vérszerződésének”, a költők rejtélyes „összeesküvésének” köszönhető, amely nem ismer távolságot, nyelvet és határt. Hiszen soha nem volt módom spanyolul megtanulni, máig sem merek – szégyenszemre – beszélni, csak olvasok, csak ahogy ismeretlen nyelvet fedez fel, betűről betűre a filológus.
Pablóról mit is mondhatnék ezekben a percekben, amit már számtalan értekezés és nagyszámú monográfia ne mondott volna el erről a gigantikus életműről? Talán egy szót, ami még sosem hangzott el, egy nagyon szubjektív, merész szót, hogy Neruda „a 20. század Homérosza”. Aki a Tűzföld mélyéből a Macchu Picchu magaslataiig, és a történetelőtti időktől az ő ideéig végigélte nemcsak nemzetének, hanem egész Földrészének minden gyönyörűségét és minden félelmetes szörnyűségét, végigjárva korszaka világirodalmának szinte minden költői lehetőségeit, a korai bársonyos szimbolizmustól, majd nemsokára az érdes szürrealizmuson és más avantgárdon keresztül a maga már teljesen eredeti epikus, ódai, szonettkoszorús és legvégül beszédszerűen egyszerű, majd mallarméi homállyal telt lírájával. Nemcsak a Canto generale, a Teljes ének, ahogy én (magyar jobb jelzőt nem találván) elneveztem, hanem egész életműve „teljes ének”, mint ahogy élete nemcsak teljes ének, hanem „teljes élet” is.
Előttem áll lassú járása, lassú nézése, lassú beszéde. Egész bálványszerű lényében megmutatta, hogy ebben a mai vad rohanásban lassan is utol lehet érni önmagunkat. És nem is lehet másként. Köszönöm, hogy meghallgattak.
154Ez a kis versfordításkötet több egyedülálló sajátosságával lepi meg az olvasót.
A magyar könyvkiadásnak nem újkeletű gyakorlata, hogy nem tartja tiszteletben a múlt akár legnagyobb költőinek eredeti szándékát sem, amivel egy-egy korszakukban könyvet formáltak egyes alkotásaikból. A líra természetéből következően elszórtan keletkező egyes verseikből felbonthatatlan egységeket komponáltak, amelyek az egyes verseket is felértékelték azáltal, hogy ívekkel fogták egybe az oszlopokat, oszlopokkal támasztották alá az íveket. A magyar irodalmi köztudat utókora a későbbi kiadásokban így a költők műveit egyetlen oszthatatlan halmazként őrzi meg, amelyben az egyes művek kontúrjai elmosódnak, majd teljesen feledésbe merülnek. Egy-egy véletlenül felbukkanó ritka antikvárpéldányon, újabban egy-egy ugyancsak ritka „reprint”-kiadáson kívül ki veheti kezébe, mondjuk a Vér és aranyt (1907), a Nyugtalanság völgyét (1920), a Bús férfi panaszait (1928), a Nem én kiáltok!-at (1924), a Te meg a világot (1932), a Rend a romokbant (1937), a Járkálj csak, halálraítélt!-et (1936), a Menekülő Múzsát (1938), a Meduzát (1943)? Számos jobb versolvasó, aki az „összesek”-ből vagy a „válogatottak”-ból ismeri ezeknek a köteteknek egyes verseit, lehet, hogy nem ismeri még ezeket a kötetcímeket sem. Nem is sorolom hát őket tovább. Csak annyit tennék még hozzá, hogy Petőfi talán legegységesebb kötete, a Felhők, legelső megjelenése óta (1846) mindmáig tudtommal egyetlenegyszer sem jelent meg többé a maga eredeti formájában. A benne foglalt versek olvasója legtöbbször még ezt a címet sem találja meg a verscsoport élén, mikor a különféle „Petőfi összes”-ekben találkozik velük. S az a kis első kötet, amivel Petőfi – Vörösmarty ajánlására a Nemzeti Kör támogatásával – berobbant a magyar költészetbe? Talán még sok végzett 155magyartanár sem ismeri szerény, de becsületes címét (Versek – 1844).
Mi sem természetesebb, mint hogy a külföldi költők fordításával még egyértelműbb a helyzet. Persze érthetőbb is. A magyar könyvkiadás kibocsátó-, a magyar versolvasó közönség befogadókészsége és – képessége sosem volt olyan mértékű és igényű, hogy az idegen költészet bemutatásában szélesebb körű választékra és választékosságra telt volna tőle. A fordított költészet nyilvánosságának szinte kizárólagos formája vagy jelentős költőfordítóink versfordítás-gyűjteményei (ez viszont kiemelkedően sajátos magyar „műfaj”) vagy nemzeti, tematikus stb. antológiák, vagy a világirodalom egyes kiemelkedő (netán műfordítóinkat esetlegesen vonzó) költőinek válogatott versei. Ellenpéldát – vagyis egyes nagy külföldi költők önálló köteteinek integráns fordítását – alig lehet felhozni az ominózus, máig meghaladhatatlan Baudelaire: A romlás virágain kívül, a mesterhármas, Babits, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc remekeként. (Ugyanezt az alapvető művet, szintén a maga teljességében, egy idő óta Tornai József fordításában is olvashatjuk.) Ezzel egy sorban alig említhető a külső kritériumok alapján idetartozó Te meg én, Paul Géraldy valaha óriási sikerű, ám csekély érdemű verskötetének teljes kiadása, még ha Kosztolányi mesterkeze jegyzi is a magyar változatát. Természetes kivételt jelentenek a világirodalom eleve egész könyvet kitevő klasszikus eposzai, Homérosztól Dantén keresztül Miltonig és tovább.
Ilyen vonatkozásban valóságos ritkaság ez a kis kötet. Kettős értelemben is. Mindenekelőtt abban, hogy a modern költészet egyik kezdeményezőjének – nem is leghíresebb, hanem legelső – kötetét tartalmazza teljes egészében. A Szaturnuszi költemények nem mint Verlaine egyes önálló versei találhatók meg benne, mintegy az utókor által kanonizált és kondicionált értékrend exkluzív válogatásában, hanem maga ez a könyv, minden frissességével és minden gyöngeségével, az egykori induló költő talán túlságosan is látványos igyekezetével a „tökéletes” kompozícióra 156(ami kicsit a túlkomponálás érzetét is kelti): beköszöntő verssel és Előhanggal, valamint Utóhanggal, a négy, gondosan számozott darabokból álló ciklus kereteként. Mint egy karcsú, kiegyensúlyozott köz- vagy inkább magántéri szobor. Az Utóhang a költő manifesztumát és ars poeticáját tartalmazza. Méghozzá nem azt, amit Európa-szerte minden komolyabb versolvasó könyv nélkül is idézni tud, s ami eleve eszébe jut, ha Verlaine-re gondol, a kései, valóban Art poétique című versből szállóigévé lett formájában, Kosztolányi klasszikus fordításából jól ismer a magyar versolvasó is: „De la musique avant toute chose!” Ez a lírát mint „jó kalandot” dicsőíti, a „hanyagot”, a „kétest”, a „tétovát”, az „olvadót”, a „lebegőt”, mindazt, ami valóban Verlaine legfontosabb hozama lesz az „új” költészet eszköztárában, s ami már ebben a kötetben is fel-felbukkan. Ám itt még Baudaleire súlyos munkaétosza az ideál, és a Parnasse „szeplőtlen márványa” a kísértés, amelyet „a Gondolat vésője alakít”. De ha az ars poeticát hirdető Előhang helyett az Utóhangot vesszük elő, annak, éppen hangsúlyos zárósorában már felröppen a későbbi, az ismert és „tétova lebegésében” is korszakosnak minősülő Verlaine varázsszava, a „zenével” párosuló, kalandra váró, véletlenre bízott, kockázatnak odavetett ihlet „véletlene”: le hasard: – Maintenant, va, mon Livre, où le hasard te mène.
(Kötetünk pontos, szép fordításában: – Könyvem, most menj, hová a véletlen vezet.)
A filológia szerint egy évben, a könyv megjelenésének esztendejében íródott nyitó- és záróvers ellentmondása, pontosabban kettőssége, egyébként, az egész kötet kettősségének emblémája, „mesterségének címere”. Itt egy példás jó tanuló (mindenekelőtt Baudelaire-é, a francia utóromantikáé, vagyis az átmeneti uralomra készülő Parnasse-é) párosul és fordul egymással szembe a kötet egyes ciklusaiban, sokszor azokon belül is, versről versre, lapról lapra, egy deviáns szökött diákkal, aki a csakis benne kialakult vásott ihletére hallgat, fütyülve tanmenetre és iskolarend157re (amit ugyanakkor félve tisztel is). „Húsz évre volt szükség – írja kitűnő kommentárjaiban Claude Cuénot –, míg Jules Lemaître végre […] felfogta, hogy e kis könyv, egyes részeiben, húsz évvel megelőzi a költészet fejlődését.” Léo Ferré pedig, a neves sanzonénekes-sanzonköltő, aki a Szaturnuszi költemények egyik legutóbbi, ma talán legelterjedtebb zsebkiadásának előszavát írta, még tovább megy: Verlaine, mondja, „A Romlás virágaitól csente el a francia verset, hogy átplántálja a mi századunkba”.
Másik kiemelendő sajátossága fordításkötetünknek, hogy ez az – ismétlem: nálunk ritka fajtájú – könyv egy egészen fiatal, a legifjabb magyar költőnemzedékhez tartozó költő egyszemélyes vállalkozása; méghozzá első vállalkozása a fordítás terén.
1993-ban tehát egy huszonkét éves magyar költő vállalkozik a huszonkét éves (halhatatlan) Verlaine 1866-os, első kötetének átültetésére. Magában is megkapó ötlet és vállalkozás. Van benne valami napjaink hirtelen feltámadt friss vállalkozó szelleméből, úgy is mondhatnánk, kósza szeléből, amely egyszerre sodor magával meglepő új értékeket és (régi vagy új) felszínességet vagy akár léhaságot és tudatlanságot. Mindenesetre: a fiatal költőt nem az elmúlt évtizedekben szokásos indítékok serkentették az újszerű vállalkozásra: nem volt kiadói megbízatása, sem sugallata valamiféle instanciától, még csak a lefordítandó műhöz fűződő különösebb „elkötelezettsége” sem; inkább csak valami távolról megsejtett verlaine-i szeszély, varázs vezette, ami mellett azonban szilárdan kitartott. Hiszen a francia nyelvet sem „bírta” kellőképpen; a nyelvet a szöveg megfejtésén keresztül próbálta elsajátítani; a szöveget nyelvtanulás közben igyekezett megközelíteni. Értő, baráti segítséggel. Nem kis merészség. Amely, a kitartás mellett, némi eredendő – ugyancsak Verlaine-re is hárítható – színes nemtörődömséggel és lazasággal párosul. Verlaine későbbi ars poeticájának hetyke premisszáit véve kölcsön, amelyek már ennek az első kötetnek egyes helyein – különösen a Szeszélyek ciklusban – is kiütköznek. Sikerült-e hát neki 158így „a mi századunk” magyar költészetébe átplántálni ezt a múlt század közepi, korát megelőző költői indulást; jobban, mint az eddig történt, vagy legalábbis valamely többlettel ahhoz képest, amit századunkbeli Verlaine-fordítóink – nem kis nevek: többek között Tóth Árpád, Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Kálnoky László és mások – már elértek? Kivált, hogy a 40 vers közül 27 esetében mégis közvetlenül meg kellett mérkőznie már meglévő, részben közismert és közkedvelt fordításokkal? A kérdés megkerülhetetlen. De nem bizonyos, hogy ebben az előszóban kell felelni rá. Inkább majd a kritikának, az olvasónak, a különböző olvasatoknak.
Térey János az említett fiatal nemzedéknek meglehetősen „tekintélyessé” vált tagja. Frivolan azt is lehet mondani: jó sajtója van. Nemrégiben, második kötetének megjelenését egyik nemzedéktársa a „téreyizmus” megjelenéseként üdvözli. Éppen akkoriban, mikor költőnk elkészült a Verlaine-fordítás első változatával, és megtisztelt azzal, hogy a kéziratot betekintésre elhozta hozzám.
Feltételezem, hogy – mikor aztán később elbeszélgettünk róla – eszébe juthatott: érdekes módon Verlaine-t sem első, sem második kötetének megjelenésekor, sem az azóta eltelt hosszú idő alatt nem tisztelte meg senki valamiféle „verlaine-izmus” megalapításának gyanújával. A francia és a világirodalom-történet „egyszerűen” csak a szimbolizmus fő vonulatának egyik fontos képviselőjét látja benne máig. Ez is valami. Egy kis költői halhatatlansághoz éppen elég.
Az előttünk álló fordításkötet első változatában azonban valóban, volt valami, amit, ha úgy tetszik, akár „téreyizmusnak” is lehetett volna nevezni. Ennek a részletezésére azonban itt már nincs szükség, mert egy második, sőt harmadik átdolgozás szorgos munkája során Térey kigyomlálta fordítása első változatából azokat az eredetitől idegen szövegrészeket, amelyekkel jónak látta kezdetben áthidalni a kötet egyes verseiben „érdektelennek” vagy „avultnak” talált részeket. Ám hamar belátta ennek a „mód159szernek” eredménytelen, sőt – e sorok írója szerint – indokolatlan voltát.
A fordítás nem „javíthatja ki” az eredetit. Még akkor sem, ha az eredeti „javításra szorulna”, ha egyes részeit (esetleg remekműveknek is) kikezdte az idő. Vagy ezzel együtt érdemesek a fordításra, vagy nem kell őket lefordítani. De lefordítani – ha kell – mindig azt kell, ami valamikor létrejött. Más lehetőség nincs. A költői fordításnak épp eléggé tág erőtere nyílik a „fordítói hűségen” belül, így minden alapjában értékes művet újjá lehet teremteni, anélkül, hogy megcsonkítanánk, kivált pedig, hogy meghamisítanánk, hogy – jótékonyan – tőle idegen anyagot csempésznénk bele. Ennek a „fordítói hűségnek”, amely fölött sokfajta ellentétes nézet csap és csaphat össze, kitéphetetlen gyökere a remekműveknek éppen ebben az újjáteremthetőségében kapaszkodhat meg, amelyet rejtélyes módon az eredeti a saját nyelvén belül is folyton kitermel magából. Ez biztosítja fennmaradását.
Verlaine első verseskötete, amelyet – ismétlem – itt tekinthet át először a magyar olvasó, egy egészen fiatal, nagyra hivatott költő egyenetlen műve. Félig a közelmúltja újat már alig termő talajába süpped, félig varázslatos új távlatokba szökken. Hol untig ismert és lejátszott hangokat fog, hol meg mintha nem is új hangra, de merőben új, ismeretlen hangszerre bukkant volna. Egyenetlen lesz további pályája is, de egyre inkább már csak új hangszere hol sikeresebb, hol sikertelenebb kezelése folytán. Mallarmé, a Mester, a neki küldött első kötetre írt köszönőlevelében világosan felismeri: „Ön most kikovácsolta azokat a fegyvereket, amelyeket majd szabadon továbbfejleszthet (most még van bennük valami abból a hetykeségből, amely csakis egy első kötethez illik).” S még a kihaló romantikus nemzedék jelentős (de ekkor már konzervatív) kritikusa, Sainte-Beuve is felfedezi: „Mint mindazok, akik méltók rá, hogy belekóstoljanak a babérevésbe, ön is olyasmire törekszik, amit eddig még nem csináltak.”
160Hogy Téreynek is sikerült-e olyat csinálnia, amit a magyar Verlaine-nel eddig még nem sikerült csinálni, arra majd, mint említettem, a kritikának kell megadnia a feleletet. Bizonyosan vannak hiányosságai. Nem lehet elmondani, hogy mindig kellő figyelemmel szem előtt tartaná, ami Verlaine szeme előtt lebegett (s amit többnyire már itt is elért): Utóhangjának nagyra törő követelményeit:
Ezeknek a soroknak fordítása is mutatja (számos társukkal egyetemben), hogy olykor felér a feladathoz. Számos helyen vagy nem ismeri fel, vagy nincs kedve (türelme?), netán nem tartja érdemesnek, a lehető pontossággal követni a már a fiatal Verlaine-nél is virtuóz verselési változatokat, amelyek pedig a kortársak körében is a legnagyobb feltűnést keltették. Többszörös átdolgozás után is maradt olyan fordítás, amely nem veszi tekintetbe a francia verselésben valóban ritka, de épp ezért Verlaine-re különösen jellemző impair sorfajtát (La chanson des ingénues; Cauchemar). Különös paradoxonnak tetszik, hogy a mai, posztmodernnel kísérletező ifjú fordítónak nem az alakuló szimbolizmust képviselő s többnyire már magyarul is ismert da161rabok sikerültek legjobban, hanem a nagyobb lélegzetű, ám inkább parnasszista fogantatású versek, mint a már idézett Utóhang, a II. Fülöp halála, vagy az utolsó változatában nagyon meggyőző Párizsi noktürn. Ezekben valóban egy ismeretlen magyar Verlaine szólal meg hitelesen.
Maga a vállalkozás, önmagában, mint e sorok elején jeleztem, mindenesetre kimeríti azt az igényt, hogy olyanra törekszik, amit nálunk „eddig még nem csináltak” – s vajmi ritkán is kíséreltek meg. Ennyiben tehát az ifjú Térey Verlaine-fordítása éppen az intenciók kényes belsejében találkozik az ifjú Verlaine törekvéseivel. S ez egymagában is megérdemli megkülönböztetett figyelmünket.
(Verlaine: Saturnusi költemények. Ford.: Térey János. Kétnyelvű. Bp., 1994.)
A Füst Milán Költői Jutalom ez idei, vagyis huszonhatodik elnyerője, Térey János, egy viszonylag hosszú (idézőjelben) („versnélküli”) korszaka után (amelyben számos kötete hajózott, a rendszerváltozás fordulatának hullámai közt vitorlázva), most újra rátalált a verstől teli versre. Egyáltalán nem azzal a gondolattal vagy gyanúval mondom, hogy ahogy mondani szokták: „jó útra tért”. A költészetnek ezer útja van, sok ezer „jó útja”. De minden költőnek, minden alkotó művésznek – nem, nem mindig ugyanegy, de minden időben – egy útja van, amit többször is elhagyhat másikért, de akkor, amikor, akkor erre az útra, a maga útjára kell térnie. És ennek a felismerése, akár százszor újra is, az alkotás egyik fő feltétele. A József Attila-díj alkalmából készült internetes interjújából kitetszik, hogy ezt maga is tudta, mikor ezt a nagy fordulatot tette költészetében, hogy mondja, a régebbi kötetei közül talán legnagyobb érdeklődést keltett Térerővel kapcsolatban, hogy a romlandó szövegek helyett próbál „emeltebb”, „patetikusabb” versnyelvet megvalósítani, „s hogy úgy tapasztalta… hogy a rím vagy a metrum mindig segít kordában tartani ezt az esetlegesnek tűnő élet- vagy műveltséganyagot” (ti. a magáét). Felismert egy magában megnyíló hiányt. De persze tudta, hogy az nem elég. A hiányt be is kell tölteni. Ezen múlik, ezen a két csúszós, veszélyes lépcsőn, vagy inkább létrán, vagy akár levegőben lógó hágcsón. Hogy megtalálja-e. Térey megtalálta magában a briliáns, ragyogó verselőkészséget, amely az Arany János vagy Kosztolányi versnyelvével vetekszik nagy költeményében, vagy ahogy ő mondja, verses regényében, a Paulusban, amely műfajhoz egyben „az eposzi kellékek… életképes elemeiből is igyekezett minél többet összegyűjteni és alkalmazni…”
Nemcsak újra feltalálta a „verses verset”, hanem vissza tudott nyúlni ennek a mára kiszáradni látszott, több századon keresztül 163nagy műveket teremtett műfaj nagy műveiig, főként egyig, amelyet versformájában és mondatfűzésében – legalábbis a mű magyar metamorfózisainak tükrében – tökéletesen modellált. Szégyellném említeni, ha ő maga nem emlegetné ismételten is, hogy az Anyeginhez Somlyó Zoltán Nyitott könyve is segítette vagy akár vezette az útján, amelyről Kosztolányi azt írta 1926-ban: „…számomra ma már a Ferenc József-i idők érett napsütését, hősi-irodalmi nyomorát őrzi lapjain, mint Anyegin egy másik kor hangulattartalmát.” Térey pedig ezt: „…a magyar verses regény második (nem biztos, hogy utolsó) virágkorában megjelent, pompás Nyitott könyv volt Somlyó telitalálata és jutalomjátéka, olyan nemes foglalat, amelybe csupa ékkövet illesztett a szerző.” De nemcsak a verses regényt találta fel újra ez a korunk költészetében (talán nem is csak a magyaréban) pillanatnyilag egyedülálló mű, a Paulus, nemcsak telve van a műfaj őseinek kifogyhatatlan nyelv-történet-játék és trükkjeivel, szinte minden ősével, amelyeket maga sorol fel, mint a Bolond Istók, a Délibábok hőse, a Margita élni akar, s a már említett Nyitott könyv, hanem visszhangzik benne, egymásba fonódva Byron látványosan merész iróniája, Victor Hugo és a Századok legendája nosztalgiás nagyáriái, de még Robert Browning végeláthatatlan nagy művészettel és filozófiával zsúfolt verses narratívája is, egy nagy korbácsban összefonódva, de olyan korbácsban, amely a 20. századra ver. Az „elavult” versesregény-műfajt, miközben kívülről szinte ábrázoló geometrikai pontossággal modellálja, belülről teljesen ki is fordítja. Úgy válik el a 19. század és a századforduló fent említett remekeitől, mint ahogy a múlt század első felében az „új regény” tartalmazta mindazt, amit az európai regény több száz éven át összegyűjtött, de felfordítva és kifordítva az egészet, ahogy Proust és Joyce és azoknak újabb utódai szinte minden igazán fontos új regényükkel mintha mindig újrakezdenék elölről a regényírást.
A végére hagytam kifogásaimat, méghozzá a szerkezet, a legújabb elnevezés szerint a „narratíva”, amelynek megértéséhez a 164szerző még egy olyan geometriai ábrasorozatot is ad függelékül (hasonlatosan Babits Dante-fordításához mellékelt Pokol-térképéhez), mind nem elég arra, hogy az olvasó átlássa, „átvilágíthassa” a titkok rejtekhelyeit, amelyekben a szövegek mintha csak a szöveghez fűzött glosszák volnának. Van az angol irodalomban egy szemtelen anekdota, amely Robert Browning hatalmas bonyolult verses elbeszéléseibe hasogat. Nota bene: a költő ifjúkori Sordello című művének strófái 150 sűrű könyvoldalt tesznek ki. Az anekdota szerint valaki megkérdezte az idős Browningtól, mondja meg neki, ki ez a Sordello, az elbeszélés hőse. Browning (persze az anekdotában) kicsit elgondolkozott, aztán azt mondta: mikor megírtam, ketten tudtuk, az Isten meg én, most már csak az Isten tudja. Ezt csak azért mondom, hogy valami rosszat is mondjak, meg azért, hogy a végén némi kis humor is felcsillanjon a talán túlméretezett laudáció után. De ettől még Browning mostanáig is nagy költő – Térey Paulusa pedig az utóbbi évek magyar költészetének mindenesetre egyik legváratlanabb és legegyedülállóbb alkotása. Örüljünk neki.
Nemrégiben újra megjelent a magyar könyvpiacon Szerb Antal Száz verse, amelynek – az 1957-es, első utánnyomás utószava szerint – „kivételes helye van az antológiák sorában”, s az is marad, mint ez a most megjelent, (ha jól tudom) immár hatodik kiadás mutatja, bár mintha nem különösebben kivánná mutatni, hiszen nem jelzi az új kiadás számát. Sőt, minthogy a kiadás alapjául szolgáló szöveget a Magvető Kiadónál megjelent 1983-as kiadásban jelöli meg, s a mű kivételességét megalapozó első kiadást (fontos tudni: Officina, 1944. január!) nem is említi, mint ahogy a közbeesőket sem, óhatatlanul ezt a kivételességet hallgatja el. Mindannak ellenére is, hogy a könyv – borítójától és kötésétől eltekintve – mindenben igyekszik az első kiadás hasonmását szimulálni. Méghozzá teljes sikerrel. (Magyar Könyvklub, 1999.) A kötet hatodik oldalától az utolsóig, „A költők jegyzékét” és a „Tartalomjegyzéket” is beleértve, betűhív hitelességgel másolja az immár „ősnyomtatványt”, úgy, hogy még Szerb Antal eredeti jegyzeteit is érintetlenül hagyja, köztük nemcsak az olyan összetéveszthetetlen Szerb Antal-i találatokkal, mint az akkoriban nagy tetszést kiváltott, eredeti Goethe-definíció – „Goethe, Johann Wolfgang von [1749-1832]. Ő volt Goethe.” –, hanem mára már olyan elavult, érvénytelen adatokkal is, mint pl.: „Valéry, Paul, (1871-) a legünnepeltebb ma élő francia költő…” (?!) stb. [Kérdőjel és kiemelés tőlem. S. Gy.] Igaz, ez utóbbit következetlenül, mert a kötet másik két, azóta eltávozott költő (Claudel, Paul [1866-1955] és Cocteau, Jean [1889-1963]) jegyzetét kiegészítették a halálozási dátummal.
Mindezekkel együtt és tőlük eltekintve, csak örülni lehet e valóban páratlan aurájú antológia legújabb feltámasztásának. Nem is néhány fenti megjegyzésem okából kezdtem írni róla, ha169nem éppen örömöm kifejezéséül, amely, bevallom, számomra nem is csupán közöröm, hanem legszemélyesebb örömöm is, miképpen legszemélyesebb megbánásom is, mint a cím mondja: egy megtisztelő irodalmi felkérés elkésett teljesítése. (És azonfelül, ennél több is, amit ilyen semmitmondó alcímezéssel lehetne jelezni: egy irodalmi gentleman emléke.)
De még ezt is késleltetnem kell némi magyarázkodással. Kiiktathatatlan hibám, hogy nehezen kezdek bele az írásba, de ha már belekezdtem, még nehezebben jutok el oda, ahol kezdeni szerettem volna. A késleltetés. Épp az, aminek okából most is (úgy éreztem) írnom kell. A lánc megszakíthatatlan.
Most is, mint valahányszor, mikor kezembe veszem, felmerül bennem a kérdés: hogyhogy senki nem vette még észre a szembeszökő ellentmondást: hogy lehet, hogy ennek a kétnyelvű, mi több, sokszorosan kétnyelvű, valósággal poliglott (ha nem éppen egy nemrég találtam francia neologizmussal élve, alloglott) versszimfóniának az előszava elé helyezett vers maradt csak méltó párja, magyar fordítása nélkül. Emily Dickinsonnak ez a kis verse, ez a nagy költemény nem egyszerű díszként áll mottóként az élen, hanem mint félelmetes tömörségű skurcba rántott összefoglalása mindannak, ami utána következik (a könyvben) – valamint: ami a könyv után, azon túl következni fog (az úgynevezett történelemben, azonbelül a szerkesztő és az első olvasók életében stb.). S amit az antológiának nemcsak szerkesztője, összeállítója, hanem ez esetben műfajteremtője is, a mottót követő prózai előszavában megfogalmaz, akkor, amikor, és éppen akkor, ma már hajmeresztően hihetetlen evidenciaértéken, ahogy azt csak Emily Dickinson és Hölderlin idejétől a 20. századelő nagy költői és a kisszámú, de annál nagyobb fényvisszaverő erővel köröttük keringő holdak tudták sugározni magukból, kétszer is: „… amit talán legjobban szeretünk a világon, a versekkel…” és 170„Ha a versek megmaradnak, talán a lényeg marad meg”. Hat nyelv anyagából gyúrt „100” versét egy 101-edikkel kötve egybe, két erősnél erősebb verssor vaspántja közé szorítva, mint a középkori almageszták és portolánok ormótlanul díszes csatjai: So I write Poets – All és Was bleibet, aber stiften die Dichter… Folyt. köv. De még nem itt, ahol most abbahagyjuk.
A szerencse szégyen. Kivált, ha váratlanul és véletlenül szakad ránk. Mégsem lehet elhárítani. Akárcsak a szerencsétlenséget. (Vagy csak kivételes erkölcsi erőfeszítéssel lehet.) Valahogy Úgy történt, későbbi „tényfeltáró” kísérleteim sejtései szerint csakis a hivatalok (ezúttal jótékony) packázásainak eredményeképpen, hogy 1941 végén letöltött három hónapos munkaszolgálatom után egészen a németek bejöveteléig többé nem ért el hozzám a magamfajtákra rendszeresen (pontosabban: kiszámíthatatlanul) héjazuhanással lecsapó SAS-behívó. Állandó fenyegetettségben (és egyszerre állandó szégyenérzetben) nyíltan sétálhattam a pesti korzó napsütésében, nyugodtan leülhettem egy kisebb oszlopnyi könyv elé a Széchényi Könyvtár homályában a zöld ernyős lámpa mellé, miközben volt osztálytársaim legtöbbje vagy sárga csillaggal a szíve fölött, vagy zöld csillaggal a paroliján Voronyezs sarát-jegét taposta vagy honfitársai szuronyaival, vagy az ellenség ágyuival (vagy mindkettővel egyszerre) szemközt. Az egyetemi felvételekkor mindig „létszám feletti” voltam, bár a bölcsészeten nem létezett „létszám”. („Nem ért a nevem.” Nem ért egy semmit érő egyetemi felvételnyit.) Volt azonban „vendéghallgatás”, és ezt a végsőkig piszokul kihasználtam (számos szívélyes vendéglátó professzor látott vendégül – hallgatni. Horváth, Eckhardt, Yolland, Moravcsik, Pajs, Viski, Váczi, Kerékjártó. Kilenc mély bók a nevüknek.) Két álló évig mindennap ülhettem, hallgathattam, olvashattam és írhattam – miközben vártam minden másnapra a SAS-t, amely ellen nem lehetett sehová a 171nagyvilágban elszikratáviratozni az S.O.S.-t. Azóta is tisztelek minden órát és percet, amely békésen olvasni és írni hagy.
Attól félek, már többször is megírtam, hogy még felsős realista koromban belém költözött a versfordítás casanovai mohóságú és kényszerű „pót”(?)cselekvése. Azt hiszem (akármilyen képtelenség), úgy beleszerettem a költészetbe (vagy csak a versbe, vagy csak a nyelvbe, az enyémbe és a másokéba), hogy minden másnyelvűt, amibe belebotlottam, magamévá akartam tenni. Mindegyik első olvasásra elcsábított. Legelőször természetesen a legbanálisabb randevúkon: az iskolai nyelvkönyvekben. Aztán éppen veszedelmes kalandozásokon és portyázásokon az ismeretlenben. Néhány angollecke után (ha meg már itthon lehetek, legalább tanuljak valami érdemeset is) bele akartam fogni William Blake összes Prophecyjének lefordításába. Eszeveszetten bele is fogtam.
fordítottam lázasan, miközben tudtam, hogy én éppen megérteni és hasonlítani akarok (hogy ne legyek önmagam rabja). Méghozzá: mindenkihez. Persze, én is, az Alkotásban.
Jött is hamar a még nagyobb kísértés. A skót balladák. A világ legszebb versének (és persze a legszebb skót balladának) a Sir Patrick Spenset tartottam – Arany János fordításában. Azzal szerettem volna versenyre kelni. Le is fordítottam vagy egy tucatot. Ez lett első kis fordításkötetem. De mire 1943-ban megjelent, már azon is túl voltam. Akármilyen banális, de ha Shakespeare Rómeója se tudja másképp mondani, hát az ifjúság bizonyosan „szépségek förtelmes káosza”. Az ifjú számára, aki voltam, a költészet hebehurgya kielégíthetetlen Rómeója, a skót balladák csak „Rozália” volt. Egyszerre csak szemem elé került egy „régen” (a fiatalember számára minden régi, mivel ő olyan új), egy néhány évvel előbb megjelent magyarra fordított könyv, Paul 172Valéry Változatok című tanulmánykötete, és ő lett hosszú időre (talán kicsit mindmáig) „a” Júliám. Ha később sokszor el is távolodtam tőle, mindig tőle távolodtam el, és mindig megtaláltam saját útjaimon az övét keresztező utat. Akár ellentmondásul is: a találkozási pontot. Coincidencia oppositorum. Az egyetemi clausus megalázottságának, a táborok katonaságon messze túltevő katonásságának, a bujkálás rettegéseinek markológépéből többé-kevésbé roncsként kiejtődve, első „szabad” könyvem Paul Valéry Versei és Oxfordi előadása a Költészetről lett (1945), és utolsó, jelentősebb fordításom pedig minden bizonnyal Paul Valéry Füzetek című könyve lesz (1997). A kettő között: a klasszikus és modern világköltészetből kikanyarított, meglehetősen nagy karajjal (azért azzal, mert a költészet szükséglete csakis a kenyéréhez hasonlítható – OK?).
Szinte családilag adott gyerekkori barátaimon, a két Gabin kívül (Devecseri és Karinthy) az akkori fiatal költőgenerációból Radnóti volt az első, akit személyesen is megismertem. Nem irodalmi körökben, hiszen ilyenekbe még nem voltam járatos, csak a hatodik gimnáziumba. Akkoriban írtam, apám oly korai elvesztése után, első verseimet, és gyűjtögettem tovább már régebben kezdett versfordításaimat. Egyik unokatestvérem házitanárjáról kiderült, hogy az árván maradt fiatal Radnótit pótszülőkként támogató család tagja. Egy beszélgetésünkkor meg az ő számára derült ki (irodalmár volt, talán „titkos” költő is), hogy én is „írogatok”. Próbálkozásaimból egyet-mást megmutatott Radnótinak. Egy alkalommal össze is hozott vele egy rövid találkozásra az Ilkovitsban, amelynek emlékét sokáig őriztem, ha tárgyi tanúságától megfosztott is a háborús sors (annyi mindennel együtt), a Járkálj csak, halálraítélt! dedikált példányától. Ez a kötet lett az első a „harmadik nemzedék” tagjainak könyveiből, amelyet tárgyilag és szellemileg egyaránt birtokoltam. „…mint holtrasebzett 173őzeké…” és „…a sok / sebből vérző, nagy farkasok” ettől kezdve együtt kísértek végig a hamarosan elkövetkezett „komisz jövőben”.
Aztán évek múlva találkoztunk csak újból. 1940-es első bevonulása óta alig szabadult ki a munkaszolgálatnak csúfolt szégyenteljes rabságból. De végre 1943 csalóka ígéretekkel enyhült tavaszától kezdve egy évre, egy utolsó évre ki tudott menekedni belőle. A Dunacorso kávéház Nyugat-asztalánál találkoztunk, amelynek már én is teljes jogú, bár legifjabb meghívottja voltam. Akkor jelent meg, a könyv pontos datálása szerint „1943 nyarán”. műfordításkötete, az Orpheus nyomában, amelynek dedikált példányát szerencsére mindmáig sikerült megőriznem. Az akkoriban, a háborús irodalmi „konjunktúrában” (ilyen is volt) megindult új kiadó, az Editio Pharos gondozásában, amelynél Radnóti tanácsadóként dolgozott is. Nekem is volt mivel viszonoznom. A Skót balladák is akkor, valamivel előbb került ki a nyomdából. A kávéházi asztal feloszlása után sétálni indultunk a Korzón. A halálraítéltek nemigen hiszik el, hogy halálra vannak ítélve. Az időjárás pedig nem törődik azzal, hogy az emberek miben járnak. A Duna legszebb alkonymetszésű tükrében fürdő békés nyár volt. A háború és a szégyenletes hazátlanság kellős közepén s a még szörnyűségesebb és még szégyenletesebb közeljövő ismeretlen küszöbén. Lehetett költészetről beszélni. Persze nem állhattam meg, hogy legújabb hódításommal (vagy hódíttatásommal) „szerényen” ne dicsekedjek. Nyakig benne voltam már Valéry-fordításaimban. Megbeszéltük, hogy a legközelebbi Nyugat-asztalra leteszek elébe egynéhányat. A rákövetkezőnél (vagy talán csak egy presszóban megbeszélt találkozónkon) némi meglepetéstől visszafogottan, de éreztem, őszintén dicsérte a fordításokat. S most már, engem meglepve, nyomatékul közölte, hogy a kéziratcsomagot át fogja adni a Pharos kiadónak, amely az Orpheus nyomában után nagyobb versfordítói programot tervez. És mielőtt meglepetésemből felocsúdtam volna, már a maga újabb nagy szerkesztői tervéről kezdett beszélni (lásd: A halál174raítéltek nem…): a négykötetes európai költői antológiáról (amelyben, mellesleg, az én Valéryeimre is számít). Dagadó vitorlákkal váltam el tőle a Lánchíd alatt. (Akkoriban azzal dicsekedhettem, hogy nyaranként egyik barátom apjának kicsit ormótlan, kategórián kívüli „yachtján” második legény vagyok. Innen a metafora.) A vitorlákat nemsokára ki kellett engednem. Alig néhány hét múlva az egész kézirat visszatért hozzám. F. I., a kiadó szerkesztője lakonikus kísérőlevelében arról értesített, hogy az egész paksamétát, a fordító megnevezése nélkül, lektorálásra kiadta egy illetékes szakértőnek, akinek negatív véleménye főként a Valéry klasszikus versformáinak szerinte téves magyar áttételére alapozódott. A kötet így nem kiadható. Radnótival megint találkoztunk az „öregek” asztalánál. De messze ült tőlem. Vártam, hogy szerét ejti annak, hogy szóba hozza a dolgot. Arra is gondoltam, hogy én megkérdezem. De nem adódott rá alkalom. És úgy éreztem, mintha nem is lenne tudomása róla. Mindegy. Ez már úgyis vízbe esett, mint a hajóból veszély esetén kidobott nehezékek. Én azért nem hagytam el a süllyedő hajót. Továbbra is ugyanazzal a névvel a tatján. Nem voltam „ijedt” hajós, aki nem bízik „cicomás tatba”, mint Horatiusnál, Arany fordításában. Mert tudtam, hogy a tat nem „cicomás”.
Szerb Antalt személyesen alig ismertem. Talán csak (és ugyancsak) a Nyugat-asztalnál találkoztunk, futólag. Egyik nap, már ősszel, nem csoda, hogy meglepődtem, mikor egy postán érkezett névkártyán arra kért, hívjam fel, találkozni szeretne velem. Nem emlékszem, hogyan és hol jött létre a találkozás, annál inkább a találkozásra. Röviden. Arra kérte engedélyemet, hogy készülő többnyelvű antológiájába felvehesse az egyik skót balladámat (Deli George Campbell), valamint örülne, ha vállalnék még két új fordítást. Kis lélegzetet vett. Aztán azzal a furcsa kis bizonytalansággal, amivel mindig járt és beszélt is, elmondta, most tudta 175meg, hogy én vagyok azoknak a Valéry-fordításoknak a szerzője, amiket ő a Pharosnál eltanácsolt – verstani okokból. S hogy ezt nagyon sajnálja, annál inkább, mert közben rájött, hogy feltehetően tévedett, és hogy ezt szeretné azzal kiküszöbölni és jóvátenni, hogy éppen annak a versnek a kéziratát kérné el tőlem az antológia számára, amelyiket a lektori jelentésében kifogásolt. Mindezt azzal a megszeppent, rajtakapott, bűnbánó gyerekhebegéssel, ahogy én itt megpróbáltam rekonstruálni. Már ezzel megnyert magának, és egyből megfordította kettőnk szerepét. Konkréten a Pálmáról volt szó. Valéry egyik legfontosabb verséről, amely egyetlen verseskötetének, a Charmes-nak záródarabja, és az én kedvenc fordításom volt. És volt is vele kezdetben problémám – „verstani okokból”. A francia verselésben az úgynevezett „impair” sor a legritkább és a legkritikusabb. Már mondtam is, hogy lehet, hogy egyáltalában nem „téved”. Tiltakozott. El voltam képedve. Mintha ő volna majd húsz évvel fiatalabb nálam, nem fordítva. Aztán hangot váltott. Mintha egyenrangúak lennénk, elkezdte magyarázni „tévedésének” okát és indokát – illetve most már, egyszerre, az indokolatlanságát is.
Való igaz (nem „így igaz”, ahogy mostanság mondják): minden addigi versfordításom közül a Pálmán dolgoztam a legtöbbet, változatok tömegével körülbástyázva. Miután végre – számos kétségbeejtő kétség közepette és után – meg tudtam állapítani azt a hol egyszerű, hol nagyon is bonyolult viszonyt, vagy ha már nem lehet rá jó magyar szót találni, mondjuk, egy ismert irodalmi szintagmával szólva, Wahlverwandschaftent (mégis visszatérve a magunk nyelvéhez, cserebomlást, netán Vonzások és választásokat), vagy megint más oldalról közelítve, a Cosi fan tutte-pár- és helycseréket, amiknek a fordítandó szöveg és a lefordított szöveg között meg kell történniük, sokszor a „hűség” és „hűtlenség” (mindkettő szigorúan idézőjelben) kényes dramaturgiájában.
176Igazán nem szeretném a gyanútlan olvasót alattomosan becsalogatni a verstan föld alatti (mondjuk: versalatti) kazamatáiba. Ahonnan aztán vajmi nehéz kibújni a napvilágra – vagyis magához a vershez. De hát mi mást tehetek? Csak szikratávírói rövidséggel. Már egyszer megírtam, hogy a nyelvek (mint a többesszám is elárulja) többé-kevésbé különböznek egymástól – de mégis, semmi a világon nem hasonlít jobban egy nyelvhez, mint egy másik nyelv. Ugyanez áll a különböző nyelvek verselési szabályaira, törvényeire, szokásaira, legpontosabban talán: konvencióira: mindegyik más, de semmi „más” nem hasonlít mégsem jobban, mint egyikük a másikra. Mármost: tudjuk, a magyar versfordítás meglehetősen régóta a „formahűség” címerét tűzte zászlajára. Ez a „konvenciója”. Ám azt is tudni kell, hogy ez a formahűség nagyon messze van a hűségtől. Úgy is mondhatnám: csak a legkisebb közös nevezőig közelíthető. És bizonyos esetekben ez is fölöttébb kétséges. Ez vitte tévútra Szerb Antalt (ha nem engem vitt mégis tévútra máig is). Úgy vélte – nem minden jogosultság nélkül –, hogy a „legintellektuálisabb” európai költő, aki szinte minden versében a saját ars poeticájának ábrázolatát adja, a metaforikus-allegorikus-szimbolikus forgatások különböző idomaival, körülbelül úgy, ahogy az ábrázoló geometria a különböző „képsíkokra” vetíti (vagy forgatja le) az ábráit, nem fordítható le magyar versre olyan ritmikával, amely összetéveszthető a „magyarosnak” nevezett, hangsúlyokra épülő versalakzattal. S ebben – az első szinten – tökéletesen igaza is volt. Ebbe botlott bele kezdetben a kezdő és merész fordító is (vagyis szerénységem). Csak… Csak azt nem érzékelte (ezen az első szinten), hogy Valéry költészete nem egy, hanem számos – cseles és csúszós – szinttel rendelkezik. Szigorúan „klasszicista” költő a század elején, Franciaországban, ahol éppen a szürrealizmus antiklasszicizmusa tombol. És ezzel együtt „modern” költő. Olyannyira, hogy az őrjöngő ifjú titánok első folyóirata, a Littérature első számának élén éppen Valéry versét közli. Az impair verssor, méghozzá hetes szótagszámmal, legalább olyan 177meghökkentő újdonság és raritás a húszas évek elejének francia költészetében, mint a szürrealisták „szabad verse”. Vagy – kissé távolian, de mégis hasonlóan –, amikor valamivel később, Illyés költészetének első szakaszában betör a „nyugatos” magyar költészetbe, nem is népdalszerű, hanem a magyar költészet 18. századi hangjával, méghozzá nemcsak „népi” témákban, nemcsak a Három öreg, vagy a Dózsa György beszéde, vagy a Délibáb, hanem ifjúkori párizsi nosztalgiájának strófáiban is (9. Rue Budé). Valéry is, a maga modern, sőt ultramodern klasszicizmusához a francia költészet talán legsilányabb időszakában, a teljesen elfelejtett, száraz és savanyú racionalista-klasszista kora 18. századi francia költészetben talál magának – nagy titokban – nemhogy a 20., már a 19. században sem található verssor-, sőt versszakmintát. Ez mindeddig az én titkom volt, legalábbis sehol máshol nem akadtam e felfedezésre. Még diákkoromban találtam rá kedvenc Múzeum körúti antikváriumomban egy ősrégi francia antológiára (Brunsvic, 1862, összegyűjtötte és jegyzetekkel ellátta L. Herrig és G. F. Burguy). Ez került újra a kezembe, mikor Valéryt kezdtem fordítani, akár egy főnyeremény. Megdöbbenve találtam meg benne a Pálma (valamint a Hajnal, vagyis a Charmes-kötet kezdő és befejező versének) pontos sor- és strófaszerkezetét, méghozzá egy bizonyos Rousseau (csak nem Jean-Jacques, hanem Jean Baptiste) (1670-1741) versei között. Az Imitation de Psaulme XVIII. című költemény ugyancsak 7-es „impair” sorokból áll, és sose látott strófaszerkezete szakasztott, mint a Pálmáé: a-b-a-b-c-c-d-e-e-d. Rögtön rájöttem a turpisságra. És ettől kezdve adott volt számomra a nehezen értelmezhető forma értelme és ezáltal fordítói kezelésmódja. A nagy költészet titokzatos találékonysággal talál rá arra, amire szüksége van: ha kell, a konvenciók betartásával, ha kell, azok felrúgásával, ha meg az kell, a konvenciók álruhájába rejti az invenciót, hogy annál nagyobb legyen a meglepetés. A Pálma hatalmasan kibontakozó metaforája egy a témához nem „illő”, teljesen időszerűtlen formában terjeszti szét pompázatos lombozatát. Azt is példázva, 178hogy a költészetben a forma önmagában nem „hordoz” és nem határoz meg témát, hangulatot, stílust, kompozíciót (vagy akármit), vagy éppen az ellentétében hordozza és határozza meg önmagát.
Említettem, hogy Szerb Antal, nagylelkű bizalmával nemcsak a Pálmát és a Bonny George Campbellt vette fel antológiájába, hanem még két újabb vers fordítására is felkért. Az egyik Wordsworth költeménye volt, The Daffodils. Ez a könyvbe végül is Szabó Lőrinc fordításában került bele. Én nem boldogultam a fordításával. Hamarosan, kissé szégyenkezve (és kissé talán nevetséges büszkeséggel is) visszaadtam, amiben talán az is benne volt, hogy én nem vagyok a versfordítás „rutiniéja”, csak azt tudom (és azt is akarom) megcsinálni, ami „rám van szabva”. Ennyi év után is kicsit szégyenkezem miatta. A másik feladat a szerkesztő előszavának mottója volt, Emily Dickinson cím nélküli remeke. Amely eredetiben így hangzik:
A továbbiakban csak (a hasraesés esélyeit is magában foglaló) feltevéseimre támaszkodhatom. A Száz vers, mint az impresszumból tudjuk, 1944 januárjában jelent meg. Munkamódszerét 179többé-kevésbé ismerve lehetséges, hogy az antológia előszavával Szerb Antal csak az utolsó pillanatban készült el: az sem lehetetlen, hogy a mottót (amelyre magában az előszóban a legcsekélyebb utalást sem találunk) csak az utolsó utáni pillanatban kereste/találta meg hozzá. Bizonyára (feltehetően) sürgősen kellett fordítót keresnie a vershez. Kétségkívül azok között kereste, akiknek munkájában leginkább megbízott. A tartalomjegyzék tanúsága szerint (és minden papírforma szerint is) elsősorban Szabó Lőrinc (akit szintén az utolsó percekben a Wordsworth-vershez is meg tudott nyerni), aztán Vas, Kardos László, Rónay György jöhettek számításba. Úgy látszik (?), már egyik se tudta vállalni a postamunkát. Így jöhetett (?) az a hirtelen ötlete, hogy jobb híján és végszükségben velem próbálkozzon. A próbálkozás (az övé és az enyém egyszerre) nem bizonyult sikeresnek. Több napon s éjszakán keresztül fúrtam-faragtam. Igyekeztem vésni-csiszolni. Éreztem, hogy ezt a kivételes kis verset csak úgy lehet lefordítani, mint ahogy egy kivételes érzékenységű zongoravirtuóz nyúl egy Chopin-noktürnhöz: az összes lehetséges ujjrendet, a billentés minden árnyalatát kipróbálja. Én nem éreztem magam képesnek hasonló próbatételre. Végül is arra a meggyőződésre kellett jutnom, hogy ha van lefordíthatatlan vers, hát ez az. (Az én számomra akkor nyilván az is volt.) Minden fordításra kiszemelt szöveget alázatos tisztelettel néztem. Ezt kivételes és talán túlzott tisztelettel is. Azt a képtelenséget éreztem (a fordítás viszonylatában képtelenül), hogy minden egyes betűjét rekonstruálnom kell. De legalábbis minden szavát.
Márpedig, a verseket (majdnem) mindig le lehet fordítani – a nyelveket azonban sosem. Az angol nyelvben sokszorosan többszörös előfordulású az egy szótagos szó, mint a magyarban. Emily Dickinson versében ez az arány még az angol nyelvi arányokhoz képest is párját ritkítja. 47 szavából 39 (!) egy szótagos, 7 két szótagos és egyetlenegy három szótagos. Laza szaggatottságban felhőkönnyű, mindennapos szavai mozdíthatatlan keménységű pattintott kőegésszé állnak egybe. Az angol vers 180legbanálisabb rímeivel, az angol nyelv legegyszerűbb szavaival az emberi kultúra egyik fontos kérdésére ad rövidségében teljes feleletet: Mi a költészet? Vagy, kissé megszorítva, pontosabban: Mit jelent a költészet azoknak, akiknek a költészet a földkerekség bármelyik pontján nélkülözhetetlen?
A rendkívül kurta határidőre szégyenkezve adtam fel a megoldhatatlan feladatot és adtam vissza a megtisztelő felkérést. Úgy kell lennie, már nem volt idő újabb megoldást keresni. A soknyelvű versantológia mottója fordítás nélkül maradt. És, ha nem kerülte el figyelmemet, azóta sem került sor magyar fordítására. Legalábbis a tudomásom szerint egyetlen magyar nyelvű Dickinson-válogatásban nem található. (Emily Dickinson versei. Válogatta és szerkesztette Ferencz Győző. Lyra Mundi. Európa Kiadó, Budapest, 1989.)
Még egyszer hangsúlyoznom kell: a magamra vonatkozó emlékezésen kívül minden más csupán valószínűsíthető (vagy ha úgy tetszik, nem is valószínűsíthető) hipotézis. Egyetlen lehelettel elfújható légvár. Ami semmit sem változtat azon, hogy most, ennyi idő után, az új kiadás merő véletlenének köszönhetően, ne köszönjem meg e botcsinálta, valósággal malgré lui mártír, e mindenben kételkedő mindentudó, aki tudta, hogy tévedni is „tud”, mi több, be is tudta látni, ha tévedett, e megvadult csendőrök elől szökni is finnyás hős, e frivol világirodalomtörténet-író literary gentleman emlékének azt a ritka emlékét, amellyel kezdő költősüvölvény koromban engem megajándékozott Emily Dickinson versének (két változatban is elkészült) kései fordításával. „Egy megtisztelő irodalmi megbízatás elkésett teljesítése”-ként.
Ez a 2000 év végén megjelenő könyv 1958-ban, negyvenkét évvel ezelőtt született; most érkezett (csekély jelentéktelen, többnyire stiláris javítástól eltekintve) változatlan negyedik kiadásáig. De ha úgy tetszik, „Rimbaud összes művei” magyarul, az említetteken kívül, a bevezető tanulmány és a „Jegyzetek” kivételével a Lyra Mundi sorozatban (1981), illetve a Sziget Kiadónál (2000) megjelent további két kiadással együttvéve, a hatodik kiadásánál tart. E csaknem félszázados teljes „magyar Rimbaud” látványos stabilitása, mondhatnánk „standardizációja” nyilván azoknak a mélyreható élményeknek is köszönhető, amelyek a századelő nagy magyar költőinek és versfordítóinak szórványos, de maradandóan remek fordításaival megalapozták a szűk körű, ám annál intenzívebb magyar Rimbaud-kultuszt. Nevesítve: Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula, majd utánuk Szabó Lőrinc, József Attila, Illyés Gyula. További alapul szolgált két ugyancsak kitűnő fordító, Kardos László, illetve Rónay György immár önálló válogatott Rimbaud-kötete, amely – érdekes módon és talán nem egészen véletlenül – olyan súlyos években készült, aminőkről az a szólás terjedt el az európai történelem századaiban, hogy „fegyverek közt hallgatnak a Múzsák”: mindkettő a 20. század legsötétebb évében, 1944-ben látott napvilágot.
A rimbaud-i mű hazai, majd azt követően összeurópai utókora csak híven követni látszik az eredeti létrejöttének körülményeit. Hiszen markáns dátumok tanúsítják, hogy az európai irodalomban egyedülálló gyermek-költőzseni Múzsája sem a szállóigés trendet követte. Költészetének legfontosabb része maga is egy elkeseredett háború, majd polgárháború szennyes országútjain, félhalott falak alatt… sokfájdalmú város kövezetén harsant fel először, a szabadság erős csókjától halovány holtak között, az 183európai költészetben addig ismeretlen sajgású, mutáló kamaszhangon. Nem véletlen, hogy utókora is hasonló időszakokban emelte fel hangját. Összes műveinek nevezett – és máiglan összes műveinek tekintett – hagyatéka több mint fél évszázados kallódások, kárára és ‚javára” elkövetett hamisítások viszontagságai után, közvetlenül a második világháború végén jelent meg először: 1946-ban, a nevezetes Pléiade-sorozatban, Rolland de Renéville és Jules Mouquet szöveggondozása és kommentárja kíséretében. Ennek az úttörő (ám azóta ugyanannál a kiadónál, Antoine Adam korrekcióival helyettesített) gyűjteménynek 1954-es második kiadása szolgált alapul a nem kevésbé „történelmi” pillanatban, 1958-ban A részeg hajó címen megjelent első magyar nyelvű összes költői műveinek.
Az azóta eltelt csaknem félszázad kérdések tömegével vette körül a „Rimbaud-mítoszt”. Monográfiák és tanulmányok egész könyvtárával. Amelyekre a mi könyvünk (természeténél, illetve létrejötténél fogva) nem kereshet választ. De éppen e sajátságánál fogva, fel kell tennie a maga kérdéseit – legalábbis amennyire itt e néhány sorban lehetséges. Rimbaud világirodalmi ismertsége, nemcsak a modern költészet, hanem az egész modern irodalmi gondolkodás ügyében a róla szóló könyvek és tanulmányok rengetegében realizálódik. De egyben további ismeretlensége is. A nevezetes párizsi Europe folyóiratnak a költő halála centenáriumának alkalmából szerkesztett különszáma (1991. június-július) egyik érdekes közleményében Rimbaud-t máig is „fenségesen ismeretlennek, még mindig az ismeretlenségben mesterkedőnek” tünteti föl, mint aki „továbbra is a lehetetlent kísérti”.
Vagyis – legalábbis ez a megállapítás – (némi öniróniával s a hatalmas Rimbaud-irodalommal szembeni némi [alaptalan] tiszteletlenséggel) úgy értelmezhető, hogy Rimbaud „ismerhetetlen184ségében” a mi könyvünk csaknem fél százados botorkálása csak egyike a máig tartó általános botorkálásnak, amely utóbbi nyomán, a mi megközelítésünk (a fordításokban éppúgy, mint a könyv előszavában és kommentárjaiban) éppolyan érvényességgel bírhat, mint az azóta rendelkezésre álló számtalan más megközelítés. A „helyzet” (azt lehet mondani) lényegében nem változott. Rimbaud egész költői hagyatéka, a tizennégy éves korában írt legelső, iskolai dolgozatul szolgáló latin nyelvű hexameteres versétől kezdve, amelynek címe A költő megválasztása, az Egy évad a Pokolbanig, amely megírása után negyven évvel került csak nyilvánosságra, szinte megnevezhetetlen, s így számtalan alakban megnevezett talány. Könyvtárra rúgó összkiadásainak egyike, amely bő dokumentumokkal és kommentárokkal kíséri a szövegeket, Pascaline Mourier-Casile összeállításában, 1990-es dátummal hat oldalon sorolja a Rimbaud-ra ragasztott jelzők és meghatározások véget nem érő katalógusát. Benne természetesen a legélesebb ellentmondásúakat is. A Voyant-t („látnok”) a Voyou („csavargó”) mellett. Jacques Riviére szerint: „a tisztaság szörnyetege”. Verlaine szerint: „trágár gépezet”. Talán maradjunk csak René Charnál: „elég annyi, hogy a Költő, vagyis végtelen”.
Nyilvánvaló, hogy ez a „magyar” Rimbaud ennek a végtelennek egy részét követi. Első megjelenésekor ugyanúgy, mint mindent összevéve, ez a hatodik kiadás. Amely – lényegében és egészében – változatlan. Nem is lehet más. Több okból. Elsősorban, mert fordítói (tehát szerzői), egyetlen kivétellel, már nincsenek köztünk. Ha lehetne, se tudnának változtatni rajta. Többségükben a múlt század magyar klasszikusai. Nekik köszönhetjük, ha mostanáig sem vesztette el érvényességét. A fentiek értelmében természetesen, a viszonylagosat. Külön kérdés a szerkesztő, előszó- és kommentáríróé. De ő úgy érezte, néhány apró stiláris korrekción, néhány nyil185vánvalóan avult megállapítás elhagyásán kívül nem nyúl hozzá. Ugyanakkor: fordításaimon néhány helyen komolyabb javításokat is szükségesnek és lehetségesnek éreztem. Nem is ez új kiadás számára, hanem már időközben, részben az 1984-ben Az Utazás címen megjelent versfordításkötetemben, majd később összegyűjtött versfordításaim második kötetének összeállításakor (Szélrózsa 2, 1995). Ezeket a javításokat itt is megtartottam.
Mostani munkám során több ízben küszködtem azzal a kérdéssel (és ez valóban csak a „magyar” Rimbaud kérdése): hogy lehet, hogy e hosszú majdnem-félszázadban, amely Rimbaud világirodalmi térnyerésének, a legújabb és még újabb irodalmi, főként poétikai irányzatok soknyelvű kiválóságai által állandó témává vált életmű (együttvéve számtalan mindennyelvű fordításaival) olyannyira nem érintette a magyar irodalom, ha elméleti szinten nem is, de a költészetben és a költői fordításban oly gazdag változásokon átment nemzedékeit. Ennek a könyvnek különféle kiadásain kívül csak egyetlen jelentősebb Rimbaud-kiadvány jelent meg: Napfény és hús, 1989, Bárdos László szerkesztésében és mintegy kétoldalnyi utószavával. A kötet nagy részében és legfőbb anyagában majdnem azonos a mi könyvünkével (bár már a Pléiade későbbi, 1972-es Antoine Adam szerkesztette változatára támaszkodik). Fontos hozadéka, hogy a költő afrikai levelezéséből is válogatást közöl (bár, mint a „Jegyzetek” is megjegyzi, „irodalmi vonatkozása e levelezésének úgyszólván egyáltalán nincs”). Néhány fontos versnek az itt olvashatók mellett több (és többnyire már ismert) fordítása is megtalálható. A magyar Rimbaud-irodalom igazán jelentős új eseményét azonban Határ Győző Egy évad a Pokolban-fordítása képviseli.
186Akármi legyen is az oka a Rimbaud-fordítás (újrafordítás) magyar absztinenciájának – a több évtizeden át sokszor iparosmunkává kényszerített versfordító-dömping, vagy másrészről a legújabb nemzedékek (bár koraérettségük, kamaszvillanásaik Rimbaud-ra is emlékeztetnek) átmeneti elfordulása a „modern” költészet kútfőitől, azzal a reménnyel indítom útnak ezt a régi-új magyar Rimbaud-t (amelynek kimunkálása ifjúkorom máig kedves emléke marad), hogy nemcsak az olvasókat hozza újra olvasásközelbe az európai költészetnek ezzel az unikális alakjával, aki annyifelé nyitott új utat, talán a mai magyar irodalom előtt is megnyitja megint az utat, amely őhozzá (is) vezet.
(Rimbaud összes művei. Szerk.: Somlyó György. Első kiadás: Bp., 1958. Hatodik kiadás: Bp., 2000.)
Paul Verlaine 1884-ben megjelent nagy hatást kiváltott kritikai műve, Az átkozott költőkről, saját maga, valamint öt másik költősorstársa sorsát modellálva, mintegy az új, „modern” európai költészet fordulópontját jelenti be. Az antikvitás óta a költői képességet világszerte (a fejlett Európában éppúgy, mint a törzsi, természeti népek körében) isteni adománynak érezték, azok is, akik birtokában voltak, azok is, akik csodálták őket, úgy is, mint az istenek kedvenceit, a Múzsák pártfogoltjait, a sámánokat, a táltosokat, vagyis istenáldotta kivételezett tagjait a legkülönbözőbb társadalmaknak. A 19. század derekán, a romantika leáldozásával zuhogni kezdenek egymásra az izmusok, talán éppen itt kezdődve, a dekadentizmusnál, amely hamarost a szimbolizmusba, majd az impresszionizmusba lényegül át, számtalan szilánkra hasadva a század végén s a 20. század elején. Elindul a modernizmus és végigsöpör Európán. Itt kezdődik a máig tartó nagy választóvonal az európai irodalomban és művészetben. Közben természetesen tovább halad sima útján a régi is. Annál inkább, mert a fellángolást egy rövid hullámvölgy váltja fel. Az 1890-es évek végén sorra kihalnak a majdan nagy korelőzőkké avanzsálók, köztük azok is, akik Verlaine könyvében sorakoztak fel: maga Verlaine, Rimbaud, Mallarmé. Az új század első évében az első Nobel-díjas nem is kerülhetne ki már közülük (persze akkor sem, ha még életben lettek volna), a díjazott a magas állami köztisztviselő mérnök-jogász költő, Sully-Prudhomme lesz. De ez a nagy pokoljárást (Rimbaud) és kockavetést (Mallarmé) már nem gátolhatta meg…
188A 20. század elején már itt imbolyog a magyar tarló felett is. Itt is ezzel kezdődik Ady és a Nyugat folyóirat köre, amely hatalmas fordulattal efelé tendálja a századvégi provinciális magyar költészetet is. Ennek a fordulatnak egy pontján, 1911 nyarán megjelenik egy fiatal költő második kötete, az egy évvel előbb indult „Modern Könyvtár” sorozatban, amelynek címében a szerző ugyancsak Az átkozott költőként nevezi meg magát. Csak úgy egyszerűen átvette volna Verlaine-től a stafétabotot? Ma már nem lehet megállapítani. Annyi bizonyos, hogy Verlaine könyve nem volt olvasható magyarul (nemcsak akkor, még máig sem az), és az első komolyabb magyar tanulmány Verleaine-ről éppen Az átkozott költő megjelenésének évében, ám a könyv megjelenése után látott napvilágot a Nyugatban, Szabó Dezső tollából.
A délvidéki – istenigazából az „isten háta mögötti” – kis faluból indult fiatal költőnek saját addigi „életrajza” is rászolgálhatott az „átok” felvételére. Édesanyja az ő egyéves korában szülőágyban hirtelen elhalálozott, nagynénje lett a mostohája (akit egyébként egész életében a legnagyobb szeretetben tartott, Friderika címen többször is megénekelt), de ő sem akadályozhatta meg, hogy az érettségin (magyar irodalomból!) megbukott fiút rátartian szigorú, ortodox vallású apja ne tagadja ki a családból. Tizennyolc éves korára földönfutóvá lett, így kezdte meg tizenöt éves hontalanságát Nagy-Magyarország szinte minden déli városának redakcióit végigjárva, Nagyváradtól, Fiumétől Szegeden, Békéscsabán, Szabadkán, Kanizsán át Pécsig. Továbbtanulás lehetősége és bármilyen szilárd megélhetés nélkül. Ha hozzátartozott a Nyugat „első generációjához” (hiszen hozzátartozott), Adyn kívül ő volt az egyetlen igazi falusi sarj közöttük, s az egyetlen, aki át sem léphette az egyetem kapuját, nemhogy végzős lehetett volna. Mindezzel a háttértelen háttérrel tengette valóban magányra és magára hagyatott életét. Kicsapott diák, kitagadott gyerek, anyátlan és otthontalan járva sanyarú vidéki hírlapíró-kálváriáját – mindez megalapozta az önmagára kimondott átkot. De ha költészetét nézzük (s nézték kezdetétől felfedező, 189majd legközelibb barátai a már befutottak közül, mindenekelőtt Kosztolányi, Karinthy, Juhász Gyula, később Kassák és mások) lehet, hogy Verlaine könyvének ismerete, sőt, esetlegesen a századelő német-osztrák impresszionistái vonzó közvetítése nélkül is (akiket ismert, németül tudott, Hofmansthal egyik drámáját fordította is), magától és magába merülve ráérzett a költészet nagy európai fordulatára, arra, hogy sok minden más között az elkövetkezendő időben a költészet a társadalom kiátkozottja lesz. S a magyar költőnek kivált, nemcsak az akkori magyar költészet provinciális elmaradottságával kell megküzdenie, hanem a másik oldalon, a költészet általános periferiálissá változásával is. A maga túlfeszített „periferiális idegrendszerével” ráérzett arra, amit a századvégen Mallarmé a költészet „exquise crise”-eként konstatált (próbáljuk magyarul: „kiváltságos válság”-nak nevezett), vagy ugyanarra, amit Babits Mallarméhoz nagyon is közel, így érzett meg: „Régen elzengtek Sappho napjai… Különös gubók szülhetnek pillét. Mit tudod?”
Mindehhez édesanyja gyermekágyi halálának, majd később a családból való kitaszítottságának kettős élménye, féktelen érzékenységével és érzékiségével megterhelve, hon- és hajléktalansága, amelyben egybeforrott a magyar-horvát szülöttség zsidó származásával, végleg rögzítette átkozottságának alapjait. Hajlama a képtelenül szélsőséges paradox megfogalmazásokra már pályája egyik első vallomásában idáig csigázta önmeghatározását: „A szerelem az egyetlen lehetőség, amely a hontalan költőt megmentheti a hazaárulástól!…” Mondani se kell, hogy soha nem fenyegette semmiféle hazaárulás, sőt, azt lehet mondani, költészetének egyik ága, nyugatos költőtársai közül, talán Ady és Juhász Gyula mellett, a legmelegebb bensőséggel járja be a magyar tájak téreit, szülőfalujától a „szép, öreg vidéki városok”-on keresztül „Pest!… A nagyszerelmű város!”-ig, és vissza „a vidéki szép esték lanyhaságá”-ig, amely „örök szerelmet csókolt” őreá, és a feledhetetlen „Várad! Villanyváros!”-ig. S amelyekhez mindhez valóságos szerelem köti, bármily nyomorúságokon keresztül, 190a szerelem, amely viszont nem mentette meg őt semmitől. Se önpusztító természetétől – sem pedig mások erre alapozott értetlenségétől. Kimondta hát magára az átkot.
,…jusson eszünkbe az »überich« fogalma”, írta barátja, Karinthy Frigyes, a nekrológjában, „az az eszménykép, ahogy önmagunkat elképzeljük. Nyilvánvaló, hogy azt a képet, ahogy környezete s a magyar irodalom látta őt, öntudatlanul önmaga alkotta magáról, tőle vette át a közvélemény. Nem tehetett róla, erős képzelete volt… »Átkozott költőnek« nevezte magát. Szó szerint vették, és nem őt tisztelték, hanem az ismeretlen istenséget, aki megátkozta.”
Az átok kezdetben megfogant. És végül beteljesedett. Somlyó Zoltán 1910-től 1918-ig egy tucatnyi kötettel jelentkezett a könyvpiacon – attól kezdve 1937-ben történt haláláig egyetlen verseskönyvet sem sikerült megjelentetnie. Miközben a teljes magyar sajtó szélességében ontotta verseit, a magas irodalom folyóirataitól (elsősorban a Nyugattól), valamint a legnagyobb napilapoktól (elsősorban a Pesti Naplótól) kezdve a mindenféle kétes vicclapok, komolyabb irodalmat sose látott kis „néplapok” hasábjain szerteszórva „bűvös szótárát, mely magában foglalja a magyar nyelv ékköveit”, ahogy Kosztolányi írta róla – és persze, óhatatlanul vegyítve a populáris-banális elhamaradottan odavetett rutinos dallamokkal. Így született Somlyó Zoltán életének nyomorúságos évtizedei folyamán elkövetett, leginkább a mai „megélhetési bűnözéshez” hasonlítható versáradat, amelyből az érett férfikorában minden anyagi alapot nélkülöző költő Magyarországban és e korban egyedi és egyedüli példaként hihetetlen naivitásával úgy gondolta, hogy fenntarthatja magát. Sokáig jó, gyümölcsöztethető „beruházásnak” tartotta a versírást, a maga hallatlanul könnyű verselését. Még akkor is, mikor már két ízben is családot alapított, két gyerek terhével. Hogy ebben a hihetetlen 191hitben élt, mutatja, hogy egyik legutolsó versében ocsúdott rá először, hogy „Húsz pengőt se kap verséért manapság”. És abból csak meghalni lehet, nem megélni.
Ez a „mindennapos versírás” nyilvánvalóan számos születhető remek abortuszába került, másrészről még legsikerültebb verseinek hitelét is szétroncsolta.
1930-ban egy kiadó, a Rózsavölgyi, azzal kecsegtette, hogy kiadja válogatott verseit. Már megírta hozzá fennmaradt kis prózai előszavát a kötetnek, már beköszöntő verset is írt hozzá, Kalács címen, hiába másolta le kis négyszögletű papírkákra gyöngybetűivel éveken keresztül a válogatás darabjait – a kötet végül is sosem jelent meg. A költő halála után több jelentős kísérlet történt a posztumusz jóvátételre. Bizonyára legjelentősebb költői művét, a Nyitott könyv című önéletrajzi verses regényt, amelyet „lírai pamflet”-ként aposztrofált, s amelyről ugyancsak Kosztolányi azt írta: számára „a Ferenc József-i idők érett napsütését, messze ezüstfényét, hős-irodalmi nyomorát őrzi lapjain, oly varázsosan, mint Anyegin Eugen egy másik kor hangulattartalmát”, több ízben napvilágot látott, legutóbb bekerült az Osiris Kiadó „Millenneumi Könyvtár”-ába is 2000-ben, a Titkos írás című másik versesregényével együtt. A kisebb versek eddigi leggazdagabb gyűjteménye, két nagyobb corpusban Tamás Attila (1962), illetve Réz Pál (1982) kutató, rendező és szerkesztő munkájának köszönhető. A feltárt és a még feltárandó, lappangó és ismeretlen hagyaték azonban sokkal bővebb. Meglepetésekkel is kecsegtethető.
Somlyó Zoltánnak, mint egész pályája, reprezentációja is csak különös paradoxonban fejezhető ki. Ha átgondoljuk az egész corpust (amelyet teljesen nem ismerünk), úgy találjuk, hogy nem lehet a szokásos módokhoz nyúlnunk. Nagyon valószínűtlen, hogy valaha is kiadhatók volnának „összes versei”, ahogy nevesebb költőket előbb-utóbb meg szokta ajándékozni a hálás utókor filológiája és könyvkiadása. Elsősorban azért, mert szó szerinti (vagy, mondjuk, matematice) összes versét sohasem lehet 192egybegyűjteni, hanem azért sem, mert a tömegtermelés elnyomná a jelentékeny teljesítményt. Másrészről viszont, a „,válogatott versek” ugyancsak nem felelnének meg a kedvező és az egész költői művet híven képviselő rendezésnek. Mert a termés teljes terepe szinte mindenütt – a gyengébb darabokban is – tele van tűzdelve a ragyogó felvillanásokkal. Hogy csak egyetlen példát mutassunk: könyvünkbe felvettük A költő című verset, amely egyike azoknak a számos daraboknak, amelyeknek „témája” úgy vázolható, hogy „a költő definíciója – gyengébbek számára”, csakhogy öt szabályos sima strófa után egyszerre csak felszikrázik:
A kikövérített két sor – éppen a naivitás csúcsra járatásával – a váratlan és sose hallott metaforában egyszerre felragyog. Felsejlik, hogy általa maga a költő is kihúzza maga alól a kényelmesen lába alá csúsztatott szőnyeget. S hogy íme, a sár is tud ragyogni – ha reggel rásüt a nap, vagy a sötétben ráesik a villany vagy a hold fénye.
Ez a könyv arra készült, hogy a pálya második felében (1919 és 1936 között) könyvtelenségre kárhoztatott költő verseinek minden eddiginél széleskörűbb és tágasabb merítésű gyűjteményét hozza létre. Némi késéssel. A költő születésének 120-adik évében. Bár, ha mindenáron valamiféle számmisztikával tetszik eljátszanunk, akár centenáriumra is utalhatunk. Somlyó Zoltán legelső könyve pontosan száz éve, 1902-ben jelent meg, Dalok a piros kendőtől a hatcsatos cipőig biedermeier-szecessziós címen – hasonló tartalommal is. Rokoníthatóan Ady első kötetéhez (Versek, 1899). Ebből a kötetből nem is került könyvünkbe egy vers sem. Ezzel szemben, első részében teljes egészében vissza193rendezi a költő életében megjelent további köteteinek tartalmát, második részében pedig gazdagabban és változatosabban merít a „könyvtelenül” maradt költő szétszórt verseiből. A műnek és a költő helyének szemléletet kitágítva és talán nem egészen ott keresve, ahol eddig találtatott. Amint ez a kötet Utószavában érezhető. S ez nem is különös. Ha tudjuk, hogy e könyv születése és létrejötte mindenekelőtt a magyar költészet aktuális legfiatalabb generációja néhány kiválóságának köszönhető. Elsőként Háy Jánost említeném, a Palatinus Kiadó vezetőjét, majd ifjú társamat e könyv szerkesztésében, Térey Jánost, csakúgy, mint a háttérben a köztük legfiatalabbat, Szálinger Balázst, akinek Budapesti Vérkabaré című versesregénye ezzel a könyvvel egy időben jelenik meg, s amely mű, Térey nemrégiben nagy visszhangot nyert Paulus című versesregényével együtt majd egy századon át visszatekint a Nyitott könyv lapjaira és tájaira.
Gondolom, úgyis tudják – ugye, tudják? –, jó antológia nincs. Legjobb még kevésbé. Elárulom tehát, hogy ez az antológia sem az. De vajon legjobb fordítás van-e? És legjobb vers? Legjobb szonett például? Vagy ezeregy legjobb szonett? Ahhoz Ezra Poundnak kell lenni, hogy valaki megkockáztassa, amit ő, mikor „skót eredetiben az egész angol költészet legszebb szonettjének” nevezte a 16. század végi Mark Alexander Boyd egyetlen fennmaradt szonettjét. (Ennek az első magyar fordítása is megtalálható kötetünkben: Szerk.: Somlyó György. Bp., Orpheus, 1991.)
Maradjunk annyiban, hogy ezen a világon semmi sem megy végbe optimális feltételek mellett. S e nem-optimális feltételek teremtőinek egyike minden esetben maga az a személy is, aki a szóban forgó valamit éppen megalkotja. Bizonyára e kötet szerkesztője sem a legalkalmasabb arra, hogy a világirodalom magyar nyelven kiválasztható lehetséges legjobb 1001 (ezeregy) szonettjét kiválassza és rendezze, kiválasztásának és rendezésének sokszálú szövevényét a lehető legkedvezőbben bonyolítsa. Azért is mondjuk, hogy a „lehető” legjobb, mert eleve tudjuk, hogy a legjobb nem-lehető. Ha ez a könyv tehát a számára lehetséges (illetve, most már tudjuk: nem-lehetséges) legjobbat nem is teljesíthette, a legkisebb rossznak” (a politikában annyiszor kecsegtető, vagy annak vélt) lehetőségét talán betöltheti. Erre sem lehet más garanciánk (garanciájuk), mint a munkába fektetett (vagy temetett) órák mennyisége és minősége, amelyet az az állandó szorongás kísért, hogy ennyi is kevés; s amelyet a világköltészettel való fél évszázados cimborálásom generál.
195Abban megállapodtunk, hogy egy antológia se jó. De vajon jó-e maga az antológia – mint „műfaj”? Erről is kezdettől – vagy legalábbis régtől fogva – erősen megoszlanak a vélemények. Ezeket itt nincs mód és hely taglalni. De annyi bizonyos, hogy a műfajteremtő Meleagrosz Koszorúja (Kr. e. 2-1 sz.) és a névadó Anthologia Palatina (10. sz.), vagy hogy az újkor elejére ugorjunk, éppen a mi tárgyunkba vágó nagy Erzsébet-kori gyűjtemény, a Tottel’s Miscallany (1557) óta, Illyés Gyula A francia irodalom kincsesházáig (1943) és Szerb Antal Száz verséig (1944), antológiák egész sora útjelzőként tűnik fel előttünk a költészet európai keresztútjain. Irányzatokat kezdeményeznek és foglalnak össze, megindítanak és lezárnak folyamatokat. S nemcsak utat jeleznek, de építenek is; azokat a másik, sokszor elzáródó és nehezen járható utakat, amelyek a verstől az olvasóig vezetnek. Kiváltképp jótékony szerepük van azokban a válságos korszakokban, amelyekben újra meg újra felmerül Hölderlin kérdése: „Wozu Dichter…?” Minek a költő? Sokszor olyan idők ezek, mikor új költői energiák merész és éles fordulatokkal elhagyják az addig járt ösvényeket, követőik, az olvasók viszont éppen – s éppen ezért – szem elől tévesztik azok eltűnő nyomait. Az antológiák éppen ilyenkor s éppen ettől szerzik meg a bennük elfoglalt értékeken is túlmutató „önértéküket”.
Tévednék, ha úgy gondolom, a mi antológiánkat is ilyesféle körülmények indokolják? Idejét és tárgyát illetően, és éppen a mai magyar költészet körében. Hiszen, paradox módon, költészetünknek egy olyan új nemzedéke emelte ki a szonett jelentőségét, amely már kiszorult belőle. Mert innét van a „korhatáron”. Ilyen határt pedig minden antológiának ki kell szabnia. Antológiánk időszerűségét tehát leginkább éppen azoknak a költőknek a léte igazolja, akik már nem kerülhettek bele. Azok a magyar – és külföldi – ifjabb nemzedékek, amelyeknek kezén a reneszánsz találmány, a szonett egy új, sokadik reneszánsza látszik kiformálódni. A mai magyar költészetben talán még az általánosnál is látványosabban. Ezt talán majd egy későbbi, a magyar szonett 196legutóbbi fellendülését koszorúba fonó gyűjtemény fogja megmutatni.
Mi is tehát egy (jó vagy rossz) antológia? Mint mindent, ezt is meg lehet közelíteni a matematika oldaláról. Akkor egy halmaz, amely meghatározott vagy meg nem határozott számú, valamely paraméterek által jellemezhető elemből áll. Ha – tegyük fel – a képzőművészet felől közelítjük meg, egy bizonyos méretű és alakú keret, amely egy benne elhelyezhető és sajátos rendbe szedhető látványt foglal magába. Ha pedig jogilag nézzük, kerettörvénynek is lehet nevezni, amely a benne foglalt rendelkezéseket bizonyos szigorral és bizonyos rugalmassággal, „betűvel és szellemmel” írja körül.
Milyen tehát a mi antológiánk? Olyan elképzelés, halmaz, keret vagy kerettörvény vonatkozásában jött létre, divatosan szólva, olyan koncepciónak, tárgyához illőbb elnevezéssel, olyan concettónak köszönheti kialakult formáját, amely:
1. egy, a világirodalomban széles körűen elterjedt, ám a maga nemében egyedülálló irodalmi műforma mustrájaként, ennek
2. 1001, vagyis ezer és egy darabját tartalmazza oly módon,
3. hogy e darabok szerzői a 11. század második felétől 1945 előttig születettek közül kerülnek ki;
4. helyet kap benne az adott jelenség minden európai ország vezető nyelvén keletkezett legalább egy szemelvénye;
5. a közmegegyezés, vagy esetleg az összeállító személyes preferenciái szerinti legkiemelkedőbb alkotók a hozzájuk méltó kiemeltségben szerepeljenek,
6. a fellelhető – vagy újonnan elkészíthető – legjobb magyar nyelvű tolmácsolásban,
7. ügyelve arra, hogy e különleges kötöttségében is különleges változatosságra képes, az „ismétlés és különbözőség” dialektikáját magas fokon megvalósító műforma minél több változata he197lyet kapjon, a forma és a tárgy vagy hangvétel tekintetében egyaránt, a sonetto communétól a sonetto a dialogóig, a sonetto caudatótól a sonetto ritornellatóig, végül a 20. századi különböző kötetlenebb alakzatokig, a szabadon váltakozó szótagszámú sorokig, a metrikus-rímtelenekig, a rímtelen-metrikátlanokig, amilyenek Rilke, Lowell vagy Roubaud szonettjei; a tragikustól a burleszkig, a metafizikustól az impresszionistáig, a vallásostól a laikusig, a misztikustól az erotikusig… engedjék el az egyes fajták közti legnagyobb fesztávok további elsorolását.
8. Végül, természetszerűleg, különös tekintettel az idevonatkozó hazai történetre, annál is inkább, mert az ennek kezdeteiről szóló egyetlen kismonográfián kívül vajmi kevés figyelmet keltett irodalomtörténet – inkluzíve – tudományunk terén (vagy halmazában), annak ellenére is, hogy kezdetei, majd későbbi felvirágzása egyaránt fontos szerepet játszik költészetünk európai integrációjában.
Sok más európai irodalommal ellentétben, magyar nyelven még sohasem látott napvilágot külön szonettantológia, se nemzeti, se világirodalmi keretek között, mi több, általában a magyar költészet különböző jelentős antológiái sem ismerik fel a korai magyar szonett fontos szerepét. Ez az első, a szonett egész nyolcszázados történetét – amennyire tőle tellett – áttekintő antológia, szándéka hátteret képezni, távlatot nyújtani, összirodalmi rezonancia-szekrényt nyitni a mai magyar szonett írói és olvasói előtt.
Könyvünk egyes darabjait tekintve, zömében nem újdonság (ez már az antológiák sui generis tulajdonsága): az anyag nagy része még fordításként sem új keletű. A 20. századi magyar versfordítás-irodalom érdeme, hogy az 1001 szonett tetemes részét a készből meríthettem. Az egésznek mégis újdonságként kell hatnia. A folyamat, amely először ebben a kötetben rajzolódik ki, az ismert verseket is mintegy ismeretlenként rendezi magába, új 198fénybe állítja őket, környezetet teremt köréjük, új értelmezésre késztet. Magától értetődően, azzal együtt, ami benne a magyar olvasó számára teljesen ismeretlen.
Kötetünk szerkesztési munkája közben jelent meg francia folyóiratokban (action poétique; Po&sie) számos mutatvány abból az anyagból, amelynek egésze ez év elején látott napvilágot a Soleil du Soleil című szonettantológiában. Összeállítója, Jacques Roubaud, aki éveket töltött azzal, hogy feltárja a francia 16-17. század (pontosabban az 1530-1630 közötti évszázad) szonettköltészetének eddig csaknem teljesen ismeretlen, megengedhetetlen neologizmussal, majdnem „szamizdat”-nak nevezhető vonulatát, amely a kötetben található 534 szonett csaknem felét képviseli. Ezt a félszáznál több szonettet az összeállító, a kötet előszava szerint, 45 000 darab átnézése nyomán válogatta ki. Ebből az elképesztően nagy számból – amely csak egy század francia szonett-termését képviseli – megítélhető a szonett kivételes, központi szerepe, csaknem hegemóniája az európai lírai költészetben. Mi sokkal szerényebb anyag alapján válogattunk a sokkal szélesebb, összeurópai és az egész történeti időt felölelő tárgyunkból. A már magyarul is ismertek mellett mégis teljesen (vagy viszonylagosan) ismeretlen versekkel is bőségesen szolgálunk. Például éppen az említett Roubaud-antológia mindeddig eredetiben is ismeretlen szövegeiből. Vagy olyanokkal, mint az előbb említett Mark Alexander Boyd-szonett, és a nagy portugál barokk költő, Camões ugyancsak a legutóbbi időben teljessé vált szonettprodukciójának alapulvételével. Nem beszélve a 20. század legutóbbi időszakának külföldi és hazai terméséről.
A magyar szonettnek kezdetei azonban alig kapnak helyet a mai magyar irodalmi köztudatban. Amit nemcsak (nem is olyan régi) régiségük magyarázhat (hiszen a magyar szonett megjelenése az európai térképen a késeiek közé sorolható), sokkal 199inkább a magyar irodalomtörténet-írás bizonyos – itt részletesen nem taglalható – szemlélete, amely már a magyar szonett 18. század végi, 19. század eleji megjelenésekor fellobbant szonettháborúban szignifikánsan megnyilvánult; s emellett persze az a tény is, hogy a magyar irodalomban a szonett sajátos módon „modern” műformának számít, hiszen igazában csak a 20. században kezdett kiteljesedni. Vajon hányan tudják, a szűkebb, legszűkebb, „reformkoros” irodalmárokon kívül, hogy az első magyar szonettet Faludi Ferencnek köszönhetjük, és nem Kazinczynak? Sőt, hányan ismerik akár Kazinczy vagy Kölcsey szonettköltészetét, Virág Benedek formai szempontból még a szonett számtalan formaváltozatai között is egyedülálló világirodalmi nóvumot jelentő, antik-mértékes szonettjeit? De akár Arany János egyetlen, ám valóságos ars poeticának tekinthető szonettjét? Nem is beszélve azokról a teljességgel ismeretlen nevekről, amelyekkel az olvasó mai kötetünkben találkozik.
Általánosságban említettük már az antológia szükségképpen meglévő gyengeségeit. Némelyikre ezek közül, úgy érzem, külön is fel kell hívni az olvasó figyelmét.
Kézirat-előkészítési és nyomdai okok miatt nem sikerült egységes szempontot érvényesíteni az egyes korok és költők tipográfiai sajátosságának tekintetében. Közlésünk sem a sajátosságokat nem követi következetesen, sem nem alakított ki valamely, minden szonettre egyformán alkalmazható külalakot. Többnyire a különböző fordítók – olykor esetleges – közlésmódját vettük át.
A legújabb külföldi kézikönyvek sajnálatos hazai hiánya miatt több esetben nem adhattuk meg pontosan – különösen antológiánk utolsó, kortársi részében – a költőknek a tartalomjegyzékben jelzett születési s – kivált – halálozási évszámát.
Ugyancsak többféle, technikai, anyagi, időbeli körülmények összejátszása folytán, elmaradt a szonett formaalkotását és törté200netét tárgyaló bevezető tanulmány a versek elől. Ennek a tanulmánynak későbbi, folyóiratbeli közlése szolgálhat majd az érdeklődő olvasó számára az antológia kísérőjéül.
Már csak a köszönet marad hátra.
Köszönet mindenekelőtt a kiadónak, amely nevéhez hű maradva, arra esküdött fel, hogy a lantos költészetre nézve e hét szűk esztendőben felkarolta a hajmeresztőnek látszó könyvkiadási ötletet, s módot adott az ötlet szerzőjének, és módot talált a megvalósításra is.
Másodszor – de korántsem másodsorban – a magyar versfordítás e században felhalmozott kincsestárának jár köszönetnél is több: ritkán érzett hódolat. Kamaszkoromtól kezdve e versfordítás-irodalom rajongója- és tanítványaként is új ámulattal töltött el a gazdagság, ami e munka közben feltárult előttem.
Köszönet azoknak a költő-fordítóknak is (és itt a legfiatalabbakra is gondolok, akik saját műveikkel az említett okok miatt már nem kerülhettek be az antológiába), akik kiegészítették elődeik és mestereik munkáját a néhol mégis mutatkozó hézagok betöltésével, s leginkább természetesen az újabb és legújabb idegen szonettkezdemények honosításával.
Köszönet azoknak a hazai és külhoni tudós és érzékeny barátaimnak és sorstársaimnak az irodalomban, akik tanácsaikkal, javaslataikkal, észrevételeikkel segítettek, hogy ez az antológia jobb legyen, mint amilyen lehetett volna.
Köszönet végül a kötet felelős szerkesztőjének, Kemsei Istvánnak, aki ebbéli minőségén messze túlmenően vett részt a munkában, s a létrejött mű valóságos társszerkesztőjévé vált.
És köszönet az olvasónak, akinek sejtett ösztönző igénye nélkül e könyv nem jöhetett volna létre.
Végül: Lectori salutem. Köszöntöm az olvasót, aki már eddig végigbolyongott a szonett nyolc évszázados labirintusán, vagy 201éppen ezután kezdi el bolyongását, s mi mással is köszönthetném, mint egy utolsó szonettel, amely a szerkesztés labirintusainak kijelölése és bejárása közben keletkezett: ezzel az ezeregyedikkel, amelynek helyét a szerkesztő, talán nem túl szerénytelenül, eleve saját maga számára tartotta fenn.
A fotóművészetnek nincs Múzsája. Hogy is lehetne? A Múzsák születésének csodapillanatában (különleges világévében?) – az emlékezetelőtti idők sötétkamrájában? – még nem volt fényérzékeny lemez. De ha lett is volna. A Minden Múzsák Anyja, Mnémoszüné, az Emlékezet éppen az, aki mindörökre ki van zárva a kamerából. A fotóművész az egyetlen művész, aki nem dolgozhat az emlékezetével, aki nem az emlékezetével dolgozik. A fényképnek nincs múltja. Csak jelene – még inkább: csak jövője van. Az exponálás, a „kivételes”, az „elhatározó” pillanat a jelent azonnal múlttá változtatja – és ezzel – éppen ezzel – mindjárt a jövőbe helyezi. A fényképnek nincs emlékezete. De századunkban az emlékezet kiváltságos letéteményese a fénykép.
André Kertész bizonyára tudatában volt ennek az alapvető paradoxiának – ki más lehetne inkább tudatában? –, mikor legutóbb „memoárjaiként” gyűjtötte össze pályakezdése régi képeit, amelyek a többi, írott memoártól eltérően, nem vissza-, hanem mintegy előretekintve jöttek létre. Mint minden fénykép. Hogy majdan emlékek legyenek.
Ezen túl: ezek a képek egy elveszített hazáról szóló emlékek; amelyekben most e haza találja meg szinte már elveszített emlékeinek egy részét. Az „elhatározó” pillanatban egyszerűen a látvány rögzítései voltak így összegyűjtve, a kilencvenéves művész keze által, a nosztalgia – az ifjúkor és a szülőföld utáni sóvárgás-remegését is befogadták. És valamiképpen mindnyájunk ifjúkorának – bármilyen évjáratúak legyünk is – emlékeivé lettek. A század tízes, sőt még húszas éveiben is – mindenki utánanézhet, aki valamely fotótörténeti könyvet felüt, mint én most Michel E. Braive könyvét – nemcsak a magyar, az európai fotóművészet is még a beállítás igézetében élt. Hogy képzőművészeti analógiát vegyünk, még nem jutott el a „műteremtől” a „plein air”-ig. Illet203ve: még a plein airben is úgy dolgozott, mintha műteremben lenne. A portré, a csoportkép, a látkép, a csendélet és a „kompozíció” uralkodott. A századeleji magyar fotóművészet két elhatározó alakja közül Székely Aladár az enteriőrben elhelyezett, vagy még onnan is csupán a keretbe kiemelt portrét művelte, a festészettel vetekedő magas szinten; a nemrégiben (újra) felfedezett Klösz György (akinek „fényirdai terme” egy fotóján látható is) az üstökösként nagyvárosnak induló Budapest remek dokumentaristája lett. De ez még mind „kép” – nem a pillanat csodás váratlanságának megragadása. Mintegy: nem a minden pillanatban születő jelent rögzíti, hanem a már megismertet akarja megállítani, „beállítani”, hogy valahogy utolérje. Ennek a „kép”-nek – és alkotójának – még van „emlékezete”, az emlékezetére hagyatkozik. Látta, hogy egy arc, egy városrész ilyen – s ezt a már látottat akarja előállítani (még egyszer: a beállítással). Még a Braive-könyv egyetlen magyarországi felvétele, Ellinger 1907-ben született balatoni strandképe is – nem tetten éri a fürdőzőket, hanem „beállítja” őket a vízbe – a fürdőzők pózában; ahogy a képaláírás is mondja: „a fotografus még nem meri meglepetésszerűen felvenni őket”. André Kertész, alig egy évtized (egyes esetekben még kevesebb idő) múltán már alaposan meglepi a valóságot, embereket és dolgokat egyaránt. Dolgokat és embereket? Nemcsak azokat. A fényt, amely elömlik rajtuk vagy elvonul róluk. Mozdulatokat, amikről maguk a mozdulatot tevők sem tudnak – az „örök gyöngéd érintést” (ahogy maga mondja a képhez fűzött „légende”-ban): egy katona tenyerét egy menyecske tomporán, amely feltehetően csak egy lopott pillanattöredékig merészelt odatévedni. Mozdulatokat, amelyekről egy pillanattal előbb még nem lehetett tudni, s egy pillanatnál később már nem lehetett volna tudni, hogy lesznek, hogy voltak. Mint a háború kitelepítettjeinek csoportja a pesti utcán, ahol két egymást hirtelen felfedező ismerős kéz egymásba fonódik. André Kertész felfedezte (ekkor, az elsők között fedezte fel), hogy mit jelent az időt rabul ejtő technika birtokában együtt élni a minden töredé204kében születő idővel, s az idő számunkra csak folyamatban adott sugárzását legapróbb, fizikai értelemben véve „diszkrét” részecskéiben, „kvantáiban” ragadni meg. Látni, sőt emlékként láttatni azt, ami nem is látható.
De ennek a nem láthatónak még egy másik oldalát is felfedezte. Látni tudja azt is, ami látható ugyan, ám éppen az ő számára nem látható. Mint a bohóc, aki a saját hajánál fogva húzza ki magát a hordóból, lefotografálta a saját hátát is. Mintha rajta kívül volna a szeme; hiszen valóban rajta kívül is van: a szemmé változtatott kamera. Ami így létre jött, a fotóművészet remeke, a Mi ketten „örök” (?), „gyöngéd” (?) témájának Derkovits híres-szép képével vetekedő megfogalmazása. Az ellenfényben az alkonyi csillogásban megdermedt folyó fölé rajzolódó nagy árny, amelyben a hátulról látott két emberi alak – klasszikus szobrászi terminussal: két „buste” – szétválaszthatatlanul egybeforr. Minden érzelmesség, sőt: kifejezett érzelem nélkül. Akár egy megfellebbezhetetlen tény.
André Kertész ezek után a „magyar képek” után vált világhírű művésszé, az egyetemes fotóművészet egyik úttörőjeként emlegetett mesterré. De már ezekben a korai képeiben is úttörő volt. Ezek a „Kertész előtti »kertészek«” (mint a „Picasso előtti »picassók«”) nemcsak nekünk – és nekem – különösen kedvesek; immár hozzátartoznak az életmű egészéhez. És nemcsak ahhoz; mindnyájunk emlékezetéhez. Mert ha a fényképezésnek nincs is emlékezete, korunk emlékezetének legsajátosabb letéteményese a fényképezés. Akként, amivé – a legelsők között – André Kertész is alakította.
Diákkorom óta rajongok a francia sanzonért. Akkor kezdtem beleszeretni a „modern” francia költészetbe, persze az akkori „modern”-be, és még csak fordításban, Baudelaire, Verlaine, Rimbaud és a többiek, amelyek mellé odasorakozott a sanzon is, lemezeim voltak Yvette Guilbert-től és Aristide Bruantól kezdve, és amikor közvetlenül a háború után ösztöndíjjal megérkeztem Párizsba, az első varázslatos napokban nem volt nyugtom, míg valahogy nem sikerült befurakodnom az Olympiába, meghallgatni Piafot. Padam, padam… és Heureux és La vie en rose. Persze hogy nem tudtam, nem is tudom már, egy vagy két évvel ezelőtt ellenállni az Óbudai Társaskör meghívásának: el kellett mennem a koncertre, amelyet egy számomra ismeretlen énekesnő ad, francia sanzonokkal, méghozzá franciául. Ezt hozzá kellett tennem, mert Magyarországon ennek a műfajnak nincs nagy ázsiója. Még kicsi sem. Réges-régen nem emlékszem, mikor hallottam effélét itthon, azt is legfeljebb magyar szöveggel. Márpedig a francia sanzon olyan, mint az összenőtt sziámi ikrek, nem lehet őket szétoperálni. Régebben, ifjúkoromban néha fel-felbukkant egy-egy bátor sanzonrajongó, hallottam a csodálatos Medgyaszay Vilmát, ugyancsak közvetlenül a háború után, a Dunapark kávéházban, már öregen, de akkor is szépen előadni néhány magyar sanzont, és bátran közben egy-egy franciát, franciául. És még régebben, a harmincas évek végén Sólyom Janka próbálkozott Babits, Szép Ernő, Heltai Jenő, s mellesleg apám, Somlyó Zoltán énekelt versei közé becsúsztatni egy-egy akkor divatos könnyű francia sanzont, ha jól emlékszem, a Bristol szállóban, vasárnap délutánonként. Ezek óta itthon szinte semmit nem hallottam, kivéve nagyon-nagyon ritkán egy-egy idesodródott francia sztárt, nagy ünnepként, egyszer Juliette Grecót is.
206Most hát nem ültem túl nagy várakozással az Óbudai Társaskörben sem. Addig, amíg be nem lépett a színpad homályába, sötét ruhában az, aki mindjárt mielénk is előlép. Mert azután a következő 55’08 perc minden egyes perce tele volt gyönyörűséggel, az egymástól elválaszthatatlan ének és szöveg madárszárnyalásával, a maga jelenlétéből sugárzó légkörében. Bámulattal hallgattam, dalt dalra váltva, ahogy egy magyar énekesnő, mint egy terrorista, berobban a francia sanzon féltve őrzött meredek erődjeibe, ahova az én tapasztalataim szerint, csak némi horzsolódás, néhány csepp vér nélkül senki idegen nem tud behatolni. Mintha mindig ott lett volna, szinte a csúcson. Szilágyi Enikő ennek a „védett” műfajnak legmagasabb regiszteréből válogatta meg modelljeit, akiknek egyszerre belebújt a bőrébe, vagy akár a lelkébe, és persze a technéjébe is, merthogy a művészetben a lélek és a technika éppen olyan sziámi ikrek, mint a dalban a szöveg és az ének. A francia sanzonnak sokféle ágazata van. Szilágyi Enikő a chanson d’amour réaliste-et választotta, vagyis a szerelmi dal realista változatát, nem a romantikust, nem a szentimentálist. Az egyszerre lírait és drámait, amelyben több a fájdalmas szerelem, mint a boldog. Három nagy énekes szerepét idézi a porondra, teljes azonosulással, de minden hangjának, minden gesztusának éppoly hitelességgel egy negyedikét is. Aki ő maga. Olyan „triptichon”, amelynek sarkába a saját portréját is belerejti a festője.
Ha szabad a magam mesterségére utalni: olyan is, mint a költő, aki idegen költőket fordít, de a fordításán rajta van a maga költészetének kitörölhetetlen pecsétje is. Vagy ahogy Jorge Luis Borges meghatározza önmagát: „A másik, aki ugyanaz.”
Mindjárt meghallgathatják.
Néhány héttel ezelőtt Papp Oszkár (a továbbiakban Japi) barátomnak hirtelen az a meggondolatlan ötlete támadt egy kiállítás békés megtekintése közben, hogy engem kér fel az ő legközelebbi, vagyis a mai kiállításának megnyitására. A meggondolatlanul hirtelen felkérést éppoly hirtelen meggondolatlansággal rögtön elfogadtam. Egyikünk se érezte hirtelenében, hogy mindkettőnk felelőtlenül határozott. De hát a porond és a perc, amelyen ez a határozat megtörtént, egyaránt rendkívülien kivételes volt. Közös nagy barátunkat, Lossonczy Tamás mestert ünnepeltük a Fészek Klubban tartott egyik centenáriumi kamarakiállításán. El voltunk varázsolva az egyszerűen a falakra keresztbe-kasul felragasztott legegyszerűbb kis alakú papírlapokon egymással hol csöndes harmóniában, hol épp sikoltó disszonanciában váltakozó színektől és alakzatoktól, az alakzatok színeitől és a színek alakzataitól, a könnyeden odavetett kis hol absztrakt, hol figurális mesterművektől, amelyek csakis egy százesztendős gyermek primitív eszközeivel való játszadozásai alól bukkanhattak elő. Ennyit el kellett mondanom, hogy valamiképpen legalizáljam magam előtt és a nagyérdemű közönség előtt, és kivált Japi előtt a magam itteni illegális szereplését. Hiszen a mi barátságunk inkább csak régi ismeretséget jelent, és életművének immár hatvanesztendős folyamát sem követtem mindig közelről. De éppen most, hogy felületesen végigtekintgettem pályáját, nagy meglepetésemre felbukkantak azok a mozzanatok, amelyek kettőnk életében mégiscsak közösen fontosaknak mondhatók. Japi, indulásakor, annak az Örkényi Strasser Istvánnak a magániskoláján tanult, aki körülbelül ugyanakkor apám posztumusz emlékműveinek faragásával foglalkozott; a tanítvány akár láthatta is azt a domborművet, amely később felkerült Somlyó Zoltán hajdani lakásának falára, máig is ott látható a Kruspér utca 7-ben, valamint azt a sok évtizedig gipszben maradt, majd apám szüle208tésének centenáriumán csak azért bronzba öntött és a városligeti szoborparkban 1982-ben felállított szobrot, hogy azután néhány év múltán a bronzszoborrabló brigantik martalékává váljék. Csak a posztamens maradt a helyén, a puszta névvel. A nagy tehetségű fiatal szobrász-tanár nem szimbolikus, hanem ha úgy tetszik, éppen itt kimondva, „átvalósult” hamvai réges-rég ott fekszenek az auschwitzi krematóriumban.
Oszkár (vagy már Japi) pályájának következő ugrása a Dési Huber Körben volt. Én viszont nem sokkal később, a kör további kitűnő tagjaival, a gigászerejű grafikussal, Szalay Lajossal és a szelíd impresszionista Szentiványi Lajossal, Japi barátaival indultam el 1946 végén francia ösztöndíjunkkal, akikkel két éven át sokat próbáltuk együtt becserkészni Párizst. Tudnivaló továbbá, Japi milyen mélyen elmerült hosszú időn át az egyetlen (misztikus-) egzisztencialista magyar filozófus, a feledhetetlen Hamvas Béla hol ködös, hol azonban ragyogó tudományának tanításaiba. Én magam meg még ez előtt, a mégiscsak felszabadulásnak nevezhető „háború-utánban” egy teljes évig, 1946-ban nekem is megadatott ez a lehetőség: egymás melletti íróasztaloknál ülve organizáltuk a főváros által megindított Szabad Egyetem programjait, Béla a filozófiáét, mellettünk Szabolcsi Bence a zenetudományét és magam, nagy megtisztelésként, az irodalomét. Maradt ennek nyilvános dokumentuma is, ha valamire, akkor erre vagyok büszke, amiért nevezetes gondolatgyűjteményében, az Anthologia Humanában rám bízta féltve szeretett szerzőim, Leonardótól William Blake-en át Paul Valéryig az ő által kiválasztott szövegeinek fordítását. Végül is, és last but not least, itt van a két matuzsálemi zseni, akiknek szerencsénkre ifjú barátjuk lehettünk: korábban Füst Milánnak, egyszerűbben Milán királynak, és még nagyobb szerencsénkre, máig is a másik „királynak”, a nemsokára századik évének küszöbére lépő Lossonczy Tamásnak. És ezzel oda is kanyarodunk vissza, ahol kezdtem: vagyis ahhoz a kérdéshez (vagy netán immár felelethez), hogy miként is kerülök én ide? S ha már itt tartok, el ne felejtkezzem arról a 209tisztről, amivel megbíztak. Lossonczy Tamás telefonon megkért rá, hogy itt, ebben a megnyitóban adjam át baráti üdvözletét Japinak és mind az ittlévőknek, mert legnagyobb sajnálatára nem tudott eljönni személyesen. Kérem önöket, tekintsék őt is jelenlévőnek közöttünk. Meglehet, hogy valaki azt hiheti, hogy ez a megnyitó a saját személyéről beszél, ahelyett, hogy a kiállítóról beszélne. De én azt merem gondolni, hogy ezek a „paralellák” is, miként mint tudjuk, minden paralellák, ha máshol nem is, a végtelenben mindig találkoznak. Kevés találkozásaink ellenére nagyon hasonló szellemi auránkban sokkal is többször találkoztunk, mint amennyiről tudtunk, és ezt szerettem volna elmondani, mielőtt szerény kompetenciámmal rátérnék a tárgyra.
Az Átvalósulások második kiállításán vagyunk. Az első hasoncímű katalógus borítóján Japi egyik legszebb olajpasztell képének reprodukciója néz ránk. Azt hiszem, annak a kiállításnak éppúgy, mint a ma nyílónak, valóságos vagy „átvalósult” emblémájául szolgálhat. A Bordó Athenort nézve, kivált úgy nézve, ahogy – mint maga írja egy megrendítően szép vallomásában – ő nézett „egy darab fehér színű kis követ”, amely aztán előtte „kinyílt… mint konstrukció, szerkezet, képlet, megvalósult elv, idea… ha úgy tetszik, csillagrendszerek kulcsképleteként csillant meg tenyerében”, az a talán meghökkentő gondolatunk támadhat, hogy ez a nyilván nonfiguratív kép nemkevésbé „figuratív”, mint egy felismerhető figurákkal dolgozó vászon, hiszen a címmel is meghatározott téma, ez esetben a középkori alkimisták lassú égetésű tégelyében felcsapó lángtengergomolyag éppolyan látványa a világnak, mint akármilyen más látvány, tájkép vagy csendélet vagy portré. Az olajpasztellből felcsapó lángok a tűz minden színében lobognak, ahogy a maguk sebességével lassan égetik az „anthenorban” kavargó titkos anyagokat, amelyekből ki tudja, majd micsoda csoda röppen fel a végén. Ha tovább nézzük és még tovább gondolkodunk rajta, ez a misztikus tégely akár egész életünk szimbóluma is lehet, minél tovább nézzük, annál 210inkább azonosulunk vele, a magunkban folytonosan lobogó és folytonosan kétes reményekkel.
Japi, életművének második szakaszában – a szintén markánsan eredeti figuratív indulása után, a modern nonfiguratív stílusok számos skáláját bejárva, mint azt nagyszerű monográfusa, Mezei Ottó írta az Átvalósulások első előszavában – hol Gyökérformák, hol Metamorfózisok, hol Áthallások, legutóbb pedig Átvalósulások elnevezéssel számtalan változatban, különböző technikákkal, különböző színösszeállításban egy valóságosan csak nonfiguratív, vagyis nem ábrázolható módon „ábrázolja” legfőbb témáját. A gyökereket. A gyökér, ami minden életnek, vagyis minden reáliának az alapja, sosem látható. A gyökér láthatatlan, éppúgy, ahogy minden élet nemzése láthatatlan, elbújik a földekben és a testekben, ahogy idegrendszerünk és minden eljövendő pillanatunk láthatatlan. A földből kiszakított vagy kiszakadt gyökér már nem gyökér. A gyökér már nem gyökér, ha látjuk. És életünk gyökere is úgy nől és úgy pusztul magunkban, mint a gyökér a földben. A gyökeret nem lehet ábrázolni, csak elképzelni lehet, nem lehet lerajzolni, leképezni egyediségében, mert nincs egyedisége, csak számtalan variációja, miként a matematika egyik legmodernebb felfedezése: a „végtelen utáni végtelen”.
És Papp Oszkár (vagy Japi) folytonosan más és másként keveredő színeivel és alakzataival, ahogy már föntebb mondtam, színei alakzataival és alakzatainak színeivel úgy látszik, be tudja futni ezt a „maga végtelenét”. Mint eddig tette. És még sokáig.
(Gyökerek égen-földben. Papp Oszkár [illetve Japi] új kiállítása a Szinyei Szalonban. Elhangzott 2004. június 4-én.)
211Álmok kellenek ahhoz, hogy a tompa agyag drágakőként felragyogjon, és a tűzben megmeredve áramvonalas hullámokba sodródjon. De az álom nem elég. Formázó kézbe kell venni az alaktalan, színtelen gyurmát, finom tűkkel, késekkel belevésni az álmokat, aztán belevetni a félelmetes kemence lobogó tüzébe, mint a kenyeret, hogy végül kiemelhessék onnan, és további finom műveletekkel kell befejezni a nagy átalakulást, a szinte misztikus metamorfózist.
Bedők Beáta ezt a legősibb művészkedést választotta, amely a történetelőtti időktől máig folyamatosan kíséri az emberi munkálkodást, azt, mely egyszerre művészet és mesterség, állandó lebegéssel e két egymásba kapcsolódó munkásság határain. A kerámiát, amely az ógörög keramosz (vagyis agyag) szóból kialakított névvel ismeretes minden európai nyelven. Az írásbeliség előtti antikvitásról csak a földből kiásott ezer és százezer edény: váza, amfora, korsó, vizes- és boroskancsó tanúskodik. Álmok türkiz hullámai.
Nem tagadhatom, hogy mikor elfogadtam a megtisztelő kérést, hogy vezessem he ezt a kiállítást, nem kis zavarban éreztem magam. Már a következő pillanatban az jutott eszembe: Vajon milyen jogcímen? Hiszen hosszú írói pályám során sokfélét írtam és sokféléről. Főleg irodalomról, még főbben költészetről, meg persze, az „életről”, olyan témákról és olyan műfajokban, amelyekről úgy éreztem, hogy vannak közelebbi ismereteim és mondanivalóim – de kerámiáról semmiképp sem. Közben tudtam, hogy semmiben nem érzem rosszabbul magam, mint a dilettáns szerepében. Ilyen kényes helyzetekben – kivált, ha saját maga meggondolatlansága miatt sodródott bele – az ember keres valamilyen legalizációt. Gondoltam, elég jogcímül annyi is, hogy a So212mogy Társaskörben való találkozásunk után kiderült, hogy nemcsak somogyi származásúak vagyunk, hanem, ami talán még fontosabb, „balatoniak”, méghozzá dél-balatoniak, végül még a legközelibb szomszédsághoz, egyikünknek Fonyódhoz, másikunknak Boglárhoz van szoros kapcsolata.
És zavarom el is csitult, mikor a kiállítás meghívóján megláttam a címet: Álmok türkiz hullámai. Egyszerre eszembe jutott, hogy mikor először megláttam Bedők Beáta kiállítási darabjait, rögtön a Balaton, gyerekkorom Balatonjának mindennél édesebb levegője sugárzott felém. És a falra függesztett kerámia-merevségében is hajladozó falevelek mintha úgy hullámoznának felém, mint annyiszor Badacsony felől a tó vize enyhe fodrozásában kiloccsan a boglári móló vagy a strand ormótlan vörös köveire. Miközben minden hullám taraján más és más fény járta táncát a kékeszöldek és zöldeskékek és semmilyen nyelv, szó által meg nem nevezhető színeivel.
A Balaton-vidék, kivált a déli part, a „mi déli partunk” különleges emblémája, legfőbb lényege a partra sodródó hullám és a partot szegélyező fasorok, a terebélyes platánok, az égbe nyúló jegenyék. A szélfútta falevelek susogásának és a szellősodorta hullámok csobogásának harmóniája. Vagy olykor a hirtelen vihartól zúgó lombok és a vízbe zuhanó zivatar csattogása. Mindezek egyszerre harmonikus és disszonáns együttesének hangulata terjeszkedik ebben a néhány négyzetméternyi teremben. Semmit sem ábrázol. Sokat sugall. Metaforákkal és parabolákkal telíti meg a légkört. Mintha ezek a falakon függő hosszúkás hullámokat vető kerámia falevelek variációi és a tárlókon fekvő gömbölyded öblös kerámiatálak között egy olyan gyönyörű balatoni nyári nap légköre keringene, mint amilyen – nagyon remélem – ez a mai szép napunk.
(Elhangzott 2005. április 1-jén a Somogy Megyei Önkormányzat Galériájában rendezett megnyitón.)
213Ez a néhány sor egy fatális tévedés eredménye. Valamint több nem fatális véletlen találkozásé. Egy mexikói szobrász kiállítására voltam meghíva – a Lajos utcai Budapesti Galériába. Ehelyett – szórakozottan – a Ferenciek terén lévő Budapest Galériába mentem. És mit találtam ott? Egy másik szoborkiállítást. Csíkszentmihályi Róbertét, akinek egyik első kiállítását én nyitottam meg, vagy harminc évvel ezelőtt. És akinek nem láttam azóta egyetlen kiállítását sem – csak néhány remek köztéri szobrát. Köztük – last but not least – azt, amelyik szülővárosomban, Balatonbogláron bámul a tóra. „Rossz” helyre találtam menni – és az egyszerre „jó” hely talált lenni. Nem találkoztam, igaz, ahogy vártam, a mexikói szobrásszal. De váratlanul újra találkoztam Szentmihályival. És a váratlanság izgalmával kezdtem nézegetni szobrait, ezeket az emberformába transzponált állatokat és állatalakokban kifejezett emberi attitűdöket. Hosszan álldogáltam a Cicázó előtt, amely annyira az én cicámra emlékeztetett. A szobrász az „örök női”-be helyettesítette be az „örök” macskát. Én a cicámba szoktam belelátni a női princípiumot. Már visszaindultam a kijárat felé, hogy néhány baráti szót beleírjak a (véletlennek köszönhetően) újrafelfedezett szobrász nyitott emlékkönyvébe, mikor egyszer csak azt veszem észre, hogy (nyilván véletlenül) előttem áll egy másik ifjú mester, akinek ugyancsak én nyitottam meg valamikor egyik első kiállítását. Méghozzá hóna alól már vette is elő az ő szerkesztésében megjelenő művészeti folyóirat két számát. Ahogy érdeklődve belepillantottam, a lapból egy kisebb betét, „belég” esett ki, a folyóirat másik felelősének, Riegl Brigittának egyik „kavicsrajzával” fordulva felém (Kavics XII), amely (véletlenül) csattanósan Szentmihályi előbb látott fent említett Cicázójára rímelt. Ezek után már nem lepett meg, hogy a főszerkesztő Mészáros István, váratlanul (és véletlenül), véletlenül (és váratlanul) arra kér, nem írnám-e én a lap 214következő számának bevezető „koptját”. Ettől a véletlenhalmazattól megigézve, automatikusan meginduló elhárításom ellenére, elvállaltam. Még a címét se tudtam a folyóiratnak. Sietve megnéztem: Gyűjtők. „Gyűjtő” én éppenséggel nem vagyok. Soha semmit sem gyűjtöttem. Bár amim olykor itt-ott akadt, azt mindig féltve őrzöm. Lakásom könyvektől szabadon hagyott falai tele vannak képekkel. Az alcímre annál jobban rezonáltam. Mindenművészeti Magazin. Hiszen „mindenművészet”-kedvelő éppenséggel vagyok. Sőt, elsősorban nem is a művészeteket kedvelem, hanem a mindenművészetet együttesen, egyetemesen, szőrőstől-bőröstől. Így hát ittam egy kávét a Galéria melletti picike söröző egyasztalos teraszán, aztán hazafelé sétáltam az új (illetve egyetlen) pesti Korzón (hiszen a valahai Dunakorzónak vége, a régi szép Váci utca kihívó „nyugatos” eleganciáját éppoly kihívó ellenpontként szinte elsöpri a csencs balkáni forgataga), átsétáltam tehát az újjászépült sétáló „külső” Váci utcán, majd itthon leültem ide, kis laptopom elé, ahol most is ülök, hogy megírjam ezt a kis bevezetőt, amit most ezzel az utolsó szóval be is fejezek. (Tévedésből és véletlenül.) Hasonló jókat kívánva (korzót, teraszt, sétálóutcát, gyűjtést, mindenművészetet) az olvasónak is.
Életem során százait, valószínűleg inkább ezreit vetettem papírra az itt láthatókhoz hasonló, minden céltudat, legtöbbször mindennemű tudat, akár maga a művelet tudata nélkül létrejött, mindig egyetlen megszakítatlan vonal hurkába, hálójába, lasszójába befogott „rajzoknak”. Mintha (s e hasonlattal semmiféle népiességre nem óhajtok jogot formálni), az írásra vagy mások hallgatására összepontosítva figyelmemet, minden idefigyelés nélkül, az önkéntelen figyelemlazítás ösztönével, időről időre megsuhintanék a fejem fölött egy karikás ustort: néhány suhintás, a végén egy pattintás, mindig egyetlen lendületből – és máris folytatódik a tudatos figyelem az írásra vagy a hallgatásra.
E „rajzok” közül az itt láthatók sem tudatos válogatás útján kerültek ide. Nem a „legjobbak” vagy „legsikerültebbek” (ha le216het egyáltalán valamelyiket is „jó”-nak vagy „sikerült”-nek tartani – miféle norma vagy paraméter szerint?). Pusztán azok, amelyek véletlenül megmaradtak. Mert általában, ugyanolyan öntudatlanul, ahogy készültek, ugyanaz a kéz, amely létrehozta őket, éppoly öntudatlanul, egyetlen ellenmozdulattal már gyűrte is össze és dobta is őket a papírkosárba, vagy bármibe, ami ilyen célra kéznél volt. Ami megmaradt, kéziratok margóján vagy kéziratok közé keveredett papírlapokon, papírfecniken maradt meg. Kivéve az utóbbi éveket, amikor egy-egy pillanatra felfigyeltem rájuk, s egyet-egyet – csaknem ugyanolyan öntudatlanul, mint előbb a papírkosárba – beledobtam egy dossziéba. Ezekre dátumot is írtam. Ezért – és csak ezért – szerepelnek itt főként az utóbbi évek „termékei”: nem azért, mintha számosabbak vagy fontosabbak lennének, mint a régebbiek.
Mik is ezek a ceruza- (vagy toll-) nyomok a papíron? Nyomok, alakok, jelek. Hogy minek a nyomai, alakjai, jelei? Valaminek bizonyára. Egy ismeretlen írás jelei. Amelyet talán magam ismerek legkevésbé. Holott – óhatatlanul – valamiképpen engem fejez ki. Sőt, az is lehet, hogy lényem egy olyan rétegét, amely megírt és kinyomtatott írásaim sok száz lapján sem hagyta ott lenyomatát.
De hátha valami mást is kifejez. Másokat is. Ama bizonyos praeformációkként, amelyekre Füst Milán építi esztétikájának fő részeit. Amelyek tehát mindnyájunkban ott lappanghatnak. Ismeretlen írás jelei, de olyan ismeretlen írásé, amely éppen mint ismeretlen, talán sokakat mégis a ráismerés érzésével vagy sejtelmével tölthet el.
A jelenet, amelyben ez a néhány sor szerepel, többnyire ki szokott maradni a Hamlet-előadásokból, így színpadról szinte sose halljuk, csak olvasói emlékezetünkben ragad meg. Ez is mutatja, hogy dráma és színház kapcsolata, bármennyire igyekszünk is ezt különböző időszakokban mindkét oldalról tagadni vagy kétségbe vonni, még a legszerencsésebb egymásratalálások esetén sem konfliktusmentes. Mert ez a néhány sor, lehet, hogy mellékes ennek a drámának a cselekménye szempontjából, bizonyos azonban, hogy a dráma mint műfaj, s azon belül éppen a Hamlet külön műneme, a tragédia szempontjából elsőrendű fontosságú. Lehetséges, hogy a Hamlet-tragédia speciális értelmezésében elhanyagolható, a tragédia általános értelmezésében azonban kulcsfontosságú.
Abban az egy esetben, amikor magam is megkíséreltem a dráma és a színház művészetébe belekontárkodni – utólag megállapíthatom, egyik irányban sem túl nagy sikerrel –, ennek a felismerése vezetett arra, hogy drámám számára ebből az idézetből emeljek ki címnek valót. „Why the man dies” – a fél sort alkotó mellékmondat a kevés helyek egyike, amelyek Arany valóban halhatatlan fordításában nem állják az időt, a szerencsétlen, kettős értelmű „hal” homonima, amely leírásának idején talán még nem volt ily szembeötlő, mára – kivált a szövegkörnyezet nélkül – szinte lehetetlenné teszi idézését. A „mért hal az ember” szövegrészt ily módon két szótaggal kiegészítve voltam kénytelen egykor drámám, most e gyűjtemény címeként kiemelni:
Miért hal meg az ember?
mint minden tragédia alapkérdését. Mert mindegyik erre keres feleletet, a „tragikai vétségtől” a „tragikus jellemen” és „tragikai bukáson” át egészen a „katarzisig” minden alapelemében, amelyet a klasszikus poétikák kipreparáltak e műfaj corpusain. Nem arra a metafizikus kérdésre, miért kell végül is minden embernek halállal végeznie életét, hanem arra az evilágira, miért hal meg az emberek jelentős, és talán java része előbb, mintsem élete „végét” elérné: fiatalon, idő előtt, ereje teljében, élete csúcsán, többnyire legnagyobb szellemi és erkölcsi erőfeszítése és vállalkozása közben éri az erőszakos halál.
A tragédia kérdése tehát sosem metafizikus kérdés, mindig evilági, még akkor is, ha látszólag vallásos környezetben vetődik föl, felvetődhet mitologikus, vagyis pluralisztikus vallásosság körében, mint az athéni demokráciában, vagy a monisztikus vallásosság plurálissá válásának sorsdöntő fordulatánál, mint a francia tragédia. A középkor azonban nem ismer tragédiát, vagyis antagonisztikus, evilágian elintézhetetlen és feloldhatatlan konfliktusra épülő műveket, mint ahogy a szocialista társadalom eltorzított monisztikus felfogása, amely tagadta önmagán belül az antagonisztikus ellentmondások létezését, nem akart ismerni tragédiát.
Az európai művelődés századokon át központi „témáján” jól megfigyelhető ez. Krisztus története – amíg immanensen és evilágian nézzük, harcában, kálváriájában és bukásában – tragédia, de kiegészítve a feltámadás „isteni” dimenziójával, már azzá lesz, amiként máig is él: legendává. A vallásos szemlélet és érzület „katarzisa” a feltámadás, az evilágiság „feltámadása” a katarzis. Hasonlóképp: az epikának a (szintén gyakran erőszakos) halál csupán ábrázolandó tárgya, a tragédiának mindig megválaszolandó kérdése.
Az itt következő – különböző korszakokból és különböző szerzőktől származó – drámák akaratlanul is ezt bizonyítják. 219Akaratlanul, mert távolról sem e bizonyítás szempontjából válogattam fordításra őket. Többnyire nem is magam válogattam, közvetett vagy közvetlen társadalmi megbízatásoknak feleltem meg velük. Fevershami Arden és Phaedra, II. Richárd király és a névtelen Didier, Elektra és Bernarda Alba legkisebb lánya között semmi más összekötő kapocs nincs, csak ez a rövid és velős kérdés, amelyet úgy is tekinthetünk, mint minden tragédia legkisebb közös nevezőjét, vagy atomi szinten azonos elemi részecskéjét. A tragédia alakjaira vonatkoztatva. A tragédia struktúrájára vonatkoztatva viszont az előző sor, a közvetett kérdést megalapozó megállapítás a kikerülhetetlenül közös: „Thatinward breaks, and shows no cause without” – „Belül fakad fel, s nem látszik a kín”: mind az egyén, mind a társadalom világán belül. Minden irodalmi műfaj közül a tragédia él a legkevesebb külső rekvizítummal. Legmagasabb megvalósulásai idején, Szophoklész, Shakespeare, Racine színpadán, bár színjáték, a külvilág látványait elrejti, csak a belső világot teszi láthatóvá. Táj, enteriőr, kosztüm helyett csak a belső viszonylatokat rajzolja ki. A tragédia tere a külsővé tett belső. Ideje az „idő előtti” halál ideje.
Az itt következő drámák legtöbbjét, mint említettem, külső, könyvkiadói vagy színházi felkérésre fordítottam. De úgy látszik, szerencsém volt a felkérésekkel. Itt a külső vált belsővé. Ha teljesen szabadon választhatok, se választottam volna mást Shakespeare összes darabjaiból, mint ezt a „második” Richárdot, mást a teljes Racine-ból, mint éppen a Phaedrát, Giraudoux-ból, mint az Elektrát, Lorcától, mint a Bernardát.
Most, hogy így egybegyűjtve, puszta „fordítások” helyett az én „munkáim” sorában és azokként jelennek meg, nem feledkezhetem meg a köszönetről azoknak a megbízóimnak, akik értő és érzékeny választásukkal, majd gondos ellenőrző és szerkesztői hozzájárulásukkal segítettek ahhoz, hogy az is lehessek, amiről talán sejtettem, de meg sosem tudtam volna, hogy én vagyok.
K. L.: – Balatonboglár helyett egy ideje várost jelez a térkép, Boglárlelle néven. A városavató ünnepi eseményt ódával üdvözölte a költő Somlyó György. Boglár a Rámpa című regényében is fel-feltűnik, mint ifjúkori emlék. Ha otthonaidat számba vesszük, innen kell indulnunk. Az idő múlik, a régi otthonok belevesznek a múltba. És nem egy – mint épp a boglári – tragédiával is telített.
S. Gy.: – Persze ha tárgyszerűen múlt idejű is, számomra az „örökös jelen időben” él. Talán ezért is tudtam visszatérni erre az alkalomra ehhez a ma már, hogy úgy mondjam, kétszeresen „antik” versformához és műnemhez, mint ez az alkaioszi strófákban szóló, Berzsenyit idéző ünnepi óda. Most, amikor a hagyományos versalakok gyors lehetetlenülését éljük át, annál nagyobb a nosztalgiánk is irántuk (van, aki bevallja, van, aki nem), az „ének” iránt. Ennek a versnek az utolsó szava is éppen ezért az ének – a horatiusi carmen, amely szó a latin származéknyelvekben két ágra szakadt: nemcsak az éneket jelenti, hanem az ének, a művészet nemtőjét is, a varázst, a bájt, nemcsak chant és canto lesz belőle, hanem charmes is. A szeriális és atonális zene prófétája, Schönberg egyik levelében maga is elárulja olthatatlan nosztalgiáját a tonalitás iránt. Átvitt értelemben: a tonalitás iránti nosztalgia, azt hiszem, annál inkább működni kezd korunk költészetében, minél inkább véglegesen látszunk elszakadni tőle. Ezúttal az alkalom és az élmény mellett a „hely szelleme” is inspirált arra, hogy ilyen költemény ma létrejöhessen, hiszen Bogláron próbálgattam valaha, korai verseimben ezt a klasszicizáló formát, tizenhét éves koromban. Korai verseim közül az egyik, amit nagyon szeretek, A Múzsához című kétrészes alkaioszi ódám szintén egy boglári nyáron íródott. Persze, már akkor ez a vers is mutatta a forma és hangvétel óhatatlan változását. A ha221gyományos költészet több ezer éven át azért fordult a múzsához, hogy adjon erőt az énekhez, az ifjúkori óda viszont azért fohászkodik, hogy adjon erőt nem dalolni. Vagyis nem írni. Azzal kezdtem a költészetet, hogy védekeztem ellene. Hiszen már akkor, ott is kísértett az éneklés lehetetlensége, korunk költészetének e legfőbb belső problémája. A nosztalgia persze, minél jobban lehetetlenül, annál jobban izzik rejtve, és nagyon is termékeny lehet és szükséges is a költészet továbbfejlődéséhez. Egyszerűen a megtartásában. Eszem ágában sincs ugyanakkor, hogy ez irányban fog a költészet továbbmenni, csak azt gondolom, hogy ilyen nosztalgikus visszavételek helyet kaphatnak szerencsés esetben a ma és a jövendő költészetében. Walter Benjamin már a harmincas években, a modernizmusok fénykorában azt írja, hogy a modernség „egyben azt az erőt is jelenti, mely azért munkálkodik a korszakban, hogy antikvitássá változtassa”. Egy ilyenfajta vershez persze az az alkalom is kell, mely egy intézményes ügyet olyan személyes üggyel párosít, mint ez esetben történt. A vers nosztalgiáján kívül, még a szituáció nosztalgiája is hozzájárult ehhez, ami persze sokszor hozzájárul egy költemény megszületéséhez más esetekben is.
Igen, az elszorult torokba tört dal. Ez viszonylag már régóta a modern költészet mai fázisa, és ezen – úgy látszik – csak ilyen, véletlen csodák folytán lehet egyszer-egyszer túllépni. Persze, amint látható, itt is úgy, hogy a választott forma, hangnem és szerep stílusa olykor nagyon élesen megtörik. Például a Berzsenyit idéző, elavult talpköve és az egészen új, technikai infrastruktúra szavak egymás mellé állításával. Vagy azzal, hogy Boglárlellét Róma, Athén és Babilon „kisöccseként” aposztrofálom, vagy úgy, hogy a nyaralók által megszállt nyári Boglárról beszélve „metropolisz-nyarat” említek, meg úgy, hogy – önmagamat is kinevetve – azt az alapvető érzületemet írom le – amely az én számomra egyáltalában nem nevetséges –, hogy a világon akárhol vagyok, valami rögtön Boglárra kezd hasonlítani.
222Amikor először megpillantottam a tengert, nagyon-nagyon rég, Párizsból Marseille felé utazva, az valóban fantasztikusan olyan volt… Nem tudom, emlékszel-e, amikor a vonat Pestről a Balaton felé halad a déli parton, Aligánál pillantjuk meg egyszerre a tavat, de csak egy percig: a vasúti töltésben van egy bevágás, ott meglátni, aztán megint egy-két kilométerig híre-hamva sincs a víznek. Pontosan így történt Marseille előtt is. Egy hegyben volt egy ilyen bevágás, egyszerre ott volt a tenger, fantasztikus kékségében, egy vörös sziklával – ami az ottani partnál végig jellemzi a tengert –, aztán vagy fél órát megint nem láttam semmit belőle… Mindenesetre szívesen hagyom magam kinevetni ilyenkor. Olyan, mint Boglár, mondom, most már rájátszva, tréfából is, sok mindenre, ami egyáltalán nem olyan, mint Boglár.
Baudelaire azt mondja, ami fontos történik az emberrel, az tíz éves kora előtt történik, Freud is megerősíti ezt. Én azt gondolom, hogy ez ilyen kizárólagosan nem igaz, velem még sok minden történt később is, ami egész pályámra nézve nagyon fontossá vált. De az is kétségtelen, hogy itt olyan alapvető egzisztenciális dolgok történnek az emberrel – anélkül, hogy láthatóan nagy dolgok történnek –, hogy az kitörölhetetlen, és alapja az ember életének, ha költő, akkor a költészetnek is. Hogy mást ne mondjak: gyermekkoromban az a szó, hogy szülőhely, szorosan összekapcsolódott az olyan hellyel, ahol szép víz van. Élni persze máshol is lehet, de születni nem – így gondoltam, és picit még ma is ezt hiszem, vagy ha nem hiszem is, hát beleivódott számomra e szóba; hozzátartozik. Ez az aurája.
Szóval, az alapvető dolgokat ott éltem meg, Bogláron, az Erzsébet utcában, nagyapám házában.
K. L.: – Az Erzsébet utca ma is megvan?
S. GY.: – Ma is Erzsébet utca, és a ház, amelyben születtem, ma is ott áll.
K. L.: – Tiéd?
223S. GY.: – Sajnos nem. A ház és az ifjúság brutális véget ért számomra azzal, hogy hetvenöt éves nagyapámat abból a házból hurcolták el, ahol több mint ötven évet leélt.
K. L.: – Idézzünk a Rámpa című regényed egyik fejezetéből.
„Akkor, még nyáron, mikor nagyapa állt egy ilyen pályaudvaron, nem honolt ilyen sötét ború az ország fölött, feltehetően inkább júniusi verőfényben fürdött az ugyanilyen vagonok sötét bejárata. Egy ilyen pályaudvaron? Nem, nagyapa nem ilyen pályaudvaron állt. Igaz, hogy hasonló vagonok előtt, de nem ilyen pályaudvaron. Legalábbis az ő számára nem. Egészen másfajta pályaudvaron, már csak azért is, mert annak a pályaudvarnak szép és meglehetősen új, a könyöklésnél díszesen megmunkált bádogrózsákban végződő esőcsatornái az ő keze munkái voltak, ő szerelte is föl őket nem is olyan rég, alig egy évtizede, a peron fölé kiugró üvegtető kovácsoltvas keretére, meg azért is, mert a helybéli vízművek megalakításának köszönhetően (amely részben ugyancsak az ő munkájának volt köszönhető), s amely időben egybeesett a század eleji indóház helyére került új, »modern« pályaudvar építésével, ő szerelhette be a mosdókat, illemhelyeket és a peronon megnyitott ivóvízcsapokat, mindazt, amit egy épületen a víz jótéteményeinek felhasználása és a víz ártalmainak elhárítása érdekében a technika már e tóparti kis helységben is lehetővé tett. Másfajta volt, hiszen nagyapa erről a pályaudvarról szokott évente két ízben (se többször, se kevesebbszer) »felmenni« a fővárosba, ügyes-bajos dolgait intézendő, a munkához szükséges anyagokat beszerzendő, és hát persze meglátogatni a fővárosban lakó számos gyermekét és unokáját.”
Az Úrnak ebben a különleges világévében, életében talán először hosszabb időt töltött „fönt” a „gyerekeknél”, akik azonban mégis hiába tartóztatták, hogy ne menjen „haza” egyedül ezekben a vészterhes időkben, akármi történik, legjobb, ha együtt van a család. Nagyapa nem kereste eszeveszetten az egérutat, nem 224akart egér lenni, vagy van otthona, gondolhatta, amely megvédi őt, vagy ha nincs, akkor úgyse védheti meg többé senki. Egyszóval akkor hazaérkezett.
„Ha hazamenni már nem is mehetett haza. A vonatról lelépve azonnal közrefogta két csendőr, egy másik hazaérkezővel együtt, s miután közben útba kellett ejteniök az ő házát is, egyenesen a sebtében gettónak kinevezett, gyér füvű udvarba kísérte, úgy, ahogy volt, sötétszürke millepoints öltönyében meg a kis úti kofferével. Ugyanoda, ahonnan aztán akkor, néhány nap múlva, feltehetően júniusi verőfényben kétszázadmagával, hetvenöt évesen, újra végigment az Erzsébet utcán, ezúttal utoljára, a Lengyeltóti úton, ugyancsak utoljára, meg a Vasút utcán, utoljára, hogy megérkezzen, utoljára, a bádogrózsás ereszcsatornák és a róluk lecsüggő muskátliscserepek alá.”
S. GY.: – A ház üresen maradt. A háború alatt minden üresen maradt házat mindenütt – Bogláron is – megszálltak a lakásnélküliek, kibombázottak (ha nem még előbb, a mások javaira aspirálók). A felszabadulás után úgy maradt ránk, hogy három szobában három különböző család lakott, az akkori jog szerint egy szobát kiürítettek számunkra. Az örökség nagyszüleim négy gyermekére és a négy gyermek hat unokájára maradt. Mit csináljunk az egy szobával? Így aztán elképzelhetetlenül nevetséges pénzért, 1948-ban, Párizsból való hazajövetelem után, elkótyavetyéltük. Nincs tehát semmi másom Bogláron, csak a gyerekkorom. De még mindig, ha valami jótékony szellem azt kérdezné, hogy anyagi javak közül mire vágyom, biztos, hogy ez az első, ami eszembe jut: egy kis házacska Bogláron; de ez lenne még a második meg a harmadik is.
Abban a házban voltam hát gyerek, abban a kertben, amelynek közepén nagymama kedvenc rózsafái remontáltak késő őszig. A századeleji stílusú, kicsit cizellált faoszlopokkal kerített verandát sűrű vadszőlő futotta be, ettől a veranda nyáron is leve225gős volt, a terített asztalon a napfoltok és a vadszőlőlevelek árnyéka váltogatta egymást.
K. L.: – Télen is ott laktatok?
S. GY.: – Hát hol laktunk volna? Nagyapa háza nem nyárilak volt, hanem tisztes „pógári” lakóház és műhely; ő maga boglári bádogosmester, később vízvezeték-szerelő. Anyám egyszerűen hazament szülni, annál is inkább, mert apámmal Pesten egy pici, szomorú, udvarra néző két szoba konyhás lakásban laktak, és fájdalom, nagyon hamar el is váltak. Engem tulajdonképpen nagymama nevelt. A mi boglári házunk világa a húszas évek második felében, amikor én elemista voltam, hallatlanul stabil világ volt. Olyan, amilyenben soha többé nem volt részem az életben, sehol.
Ennek ellenére rettenetes szülőhiányom volt. Anyám, amíg nem ment újra férjhez, elvileg otthon lakott, Bogláron, de hát fiatal elvált asszony volt – 24 éves volt, amikor születtem, és mondjuk 28, amikor elváltak –, és hát akkor ő már pesti asszony volt, nem tudott egész évben Bogláron megmaradni. Nagyon sokat voltam csak a nagyszülőkkel. Anyám Pesten rokonoknál lakott ilyenkor, nagymama nővéreinél. Náluk szokott telelni, olykor hónapokat töltött ott. Míg újból férjhez nem ment, én Bogláron maradtam.
K. L.: – Végül is te csak akkor költöztél Pestre.
S. Gy.: – Számomra óriási boldogságot jelentett, hogy végre együvé költözhettem anyámmal. A Személynök utcában vettek ki egy lakást, a mostani Balassi Bálint utcában. Megvan ma is a ház, nagy, vöröstéglás, viszonylag modern épület, a húszas évek végén lett kész. Személynök utca 27. Nagyon tetszett ez a városi, két szoba hallos lakás. Nem sokkal volt nagyobb, mint az apámé, csakhogy egészen másfajta. Az apámé régifajta kispolgári lakás volt, ez pedig modern kispolgári otthon. 1930 szeptemberében jöttem föl, ekkor kezdtem az első gimnáziumot.
K. L.: – Hova jártál?
226S. Gy.: – A közeli Bolyai reáliskolába. A Markó utcában volt, a Berzsenyivel szemben, ugyancsak vörös téglás épület. Egyébként Radnóti is itt végzett, Karinthy is, Szőnyi István is, Határ Győző is. Ott játszódik a Tanár úr, kérem. Még tanított, amikor elsős voltam, az a bizonyos Fröhlich tanár úr. A folyosón húsz évre visszamenőleg ki voltak téve a tablók, ott is láthattam, később is a fényképeit.
K. L.: – Tehát Fröhlich tanár úr valóságos alak.
S. Gy.: – Persze, még az én időmben is tanított… Boldogságomnak azután hamar vége szakadt. Három hónapig laktunk a Személynök utcában, amikor bekövetkezett a tragédia: anyámat a Szent István – akkor még Lipót – körúton egy taxi elgázolta. Szeptemberben költöztünk föl, ez januárban történt. Anyám súlyos nyílt lábtöréssel másfél évet kórházban kényszerült tölteni. Megint kikerültem az – alig berendezett – otthonból, most már egy pesti rokoni környezetbe: anyám nagynénjeihez. Azokhoz, akiknél az időben szállt meg anyám, amikor – elvált asszonyként – Boglárról járt fel Pestre. Akkor a Király utcában laktak, ruhaszalonjuk volt. Szalonjuk később a Király utcából a Petőfi Sándor utcáig emelkedett. Femina, Marton nővérek divatszalonja – ez volt a címük. Négyen voltak testvérek.
K. L.: – Egyikük szerepel a Rámpában is, verset is írtál róla: ő az, aki előre látva sorsát, őrültségében Kasszandra szerepét játszva, hiába jósolta a 44-es elkövetkező szörnyűségeket.
S. GY.: – Ő volt Adela néni. Kacskalábú vénkisasszony: ő vezette a háztartást. Hozzájuk kerültem. Anyuka csak másfél évvel később jött ki a kórházból, addig nem tartották fenn a Személynök utcai lakást, újabb helyre költöztünk. De az már valahogy nem vált jelentőssé a számomra.
A Személynök utcai lakást szinte mitikusan szerettem. Nagyon sokat voltam benne egyedül. Emlékszem, kaptunk egy His Master’s Voice-gramofont. Anyám egyik öccse Bécsben egy újság kiadóhivatalában komoly állásban volt, ő hozta ajándékként második házassága alkalmából. Sok lemezzel. Máig is pontosan 227emlékszem rájuk, számtalanszor meghallgattam őket. A Lakmé Csengettyűáriáját meg Solvejg dalát Galli Curcival, Caruso, Tita Ruffo nagy áriáit, főleg Verdi-áriákat, Mozart Kis éji zenéjét. Ezek voltak az első zenei élményeim.
K. L.: – Tulajdonképpen te Nyugat-gyerek is voltál.
S. GY.: – De tízéves koromig, amíg az elemi iskolát be nem fejeztem, Pestet (és az irodalmi világot) alig láttam, csak annyira, hogy apám a karácsonyi vagy húsvéti szünidőre – de arra is már kicsit nagyobbacska, tehát iskolás koromban – fölhozott. Mások szünidőre mennek falura, én fordítva, olyankor jöttem Pestre.
K. L.: – Ez a pesti lakás hol is volt?
S. GY.: – Kruspér utca 5–7. A Műegyetem körül van, a Budafoki út egy kis mellékutcája. A házon emléktábla emlékeztet apámra.
K. L.: – Akkor a Karinthy-gyerekek lágymányosi világa közelében vendégeskedtél.
S. GY.: – A mi barátságunk apám és Karinthy barátságából következik. Mesélték, hogy együtt is sétáltattak minket Cinivel a Ménesi úton. Az utca város felé eső lejtője még nem volt beépítve, gyönyörű rét volt. Erre már én is emlékszem. Nagyobb gyermek korunkban is ott játszottunk még.
K. L.: – Apáddal milyen volt a viszonyod?
S. Gy.: – Többször írtam erről. A gyerek számára szinte elbírhatatlan kontrasztról, ami nagyszüleim vidéki kispolgári stabilitása és apám életének „soha egy nyugodt perc sora” között feszült. Nem annyira apa volt ő, mint inkább egy távoli, keleti herceg, aki olykor feltűnt Bogláron. Évente két-három-négyszer. A Scherz nevű panzióban szállt meg, ahol különös lények, a „fürdővendégek” laktak. Különös ajándékokkal állított be. Egyszer egy csodálatos tarka selyem zsebkendő-garnitúra várt kiterítve a nagy szállodai ágyon. Gondold el, egy hat- vagy legfeljebb hétéves falusi gyereknek! Azt se tudtam, mi ez, életemben nem láttam ilyet eddig, de gyönyörű volt, és még inkább hozzájárult ahhoz, hogy apám valamilyen rendkívüli lény legyen szememben. 228Bár akkor már nem a híres ifjúkori bohémöltözékét viselte, de azért rajta a normális polgári ruha is különlegesen állt. Széles, nagy karimájú kalapot hordott, méghozzá egészen világosat. Sálját mindig a nyakán átvetve hordta, úgy ahogy én is, ezt, úgy látszik, örököltem tőle, és most már teljesen az én módim is lett.
„Költő” volt, amiről alig tudtam, hogy micsoda, de valami nagyon kétértelmű dolog. Egyrészt különös volt és inkább gazdagnak tetszett a megjelenése, mert mindig nagyon elegáns szeretett lenni, de miközben ilyen különleges, távoli, más fajtából valónak tetszett számomra, ugyanakkor sokszor hallottam, hogy szegény, s ezt magam is megdöbbenve tapasztalhattam, mikor karácsonyra felmentem hozzá. Nagyapám, aki a kézműves kispolgári erkölcs megtestesítője volt, nagyon vigyázott, hogy apámról rosszat ne mondjon a gyerek előtt, egy dolgot azért sehogy sem tudott elnézően elfogadni, hogy egy apa ne tartsa el a gyerekét. Mert bizonyára így volt. A csúnya szót, hogy éhenkórász, nagyapámtól hallottam először, és apámra vonatkoztatva. Felejthetetlenül fájdalmasan érintett. És máig drámai konfliktust támasztott bennem gyerekkorom két férfi-főszereplője, apám és nagyapám között.
A pesti lakás a miénkhez képest valóban roppant szegényes volt. Ez még a falu és város között is különös, fordított viszonyt tételezett számomra.
K. L.: – Hát akkor te falusi voltál.
S. GY.: – Teljesen ilyennek lehetett látni.
K. L.: – És milyen volt az a falu, ahol gyermek voltál?
S. GY.: – Órákig tudnék Boglárról beszélni. Csak egész röviden. Annál inkább, mert máshol már elmondtam. Boglár falu volt, község, az én gyermekkoromban kétezer lakosú, de a magyar falvak nagy részéhez nem hasonlított. Mint ahogy egyetlen balatoni hely sem. Különleges, négyrétegződésű település volt.
Fönt volt a falu. Úgy is mondták: „fölmegyek a faluba”. Somogy felé legtávolabb ez volt a Balatontól, ahol a somogyi dom229bok kezdődnek, és 30-40-50 méterrel magasabban van, mint a Balaton és a Balaton-part.
Utána, az úgynevezett látrányi vagy lengyeltóti út mentén, ami a 7-es útról vezet Somogy belsejébe (és amiből nyílik az én utcám is, az Erzsébet utca) ott volt a falu után a kastély. Hosszan elnyúló parkja legalább egy fél kilométer az út mentén. A kastély ki se látszott, olyan dús, gyönyörű volt a park, amellett kellett elmennem az Erzsébet utcából fölfelé, az iskolába. Most a borgazdaságnak a kastély lett a főépülete, és sajnos csúnya új épületeket is építettek a parkba. Ez volt a dzsentri Boglár, az urasággal a központjában.
A kastély után következett, lefelé menet – ahogy a faluból megyünk a Balaton felé – az iparos– és kereskedőrész. Ez sokkal nagyobb volt, mint a Dél-Balaton bármelyik más helységében, beleértve a sokkal nagyobb hírre vergődött Siófokot is, mert annak inkább a szállodái, panziói voltak fejlettek. A kereskedőrész majdnem teljesen zsidókból állt, az iparosréteggel ellentétben, akik között talán nagyapám volt az egyetlen. Ez a rész bezárult a Vasút utcával.
Utána következett a dél-balatoni vasút, a „trieszti gyors” titokzatos nagy világba futó pályája, és azon túl kezdődött a negyedik rész, a villasor, a nyaralók, jómódú polgárok és értelmiségiek világa. Én Négyesy professzor nevét először nagyapámtól hallottam. „Megyek a Négyesy-villába” – ezt különös hangsúllyal szokta mondani. Büszke volt, hogy nála is ő javítja az esőcsatornát, ő vezette be a vízvezetéket. Vagy a Kotsis-villa, Kotsis Iván építész professzoré, aki az ország máig is egyik legmodernebb katolikus templomát építette fel Bogláron a harmincas évek elején.
K. L.: – Az ostrom alatt Karinthy Cini náluk bújt egy ideig.
S. GY.: – A gyerekek, Lajos és az ifjabb Iván velünk egy idősek, nekem teniszpartnereim, Cininek is barátai lettek. Lajos később Ignácz Rózsát vette feleségül, akinek a boglári tisztviselőte230lepen lévő villájában meg én nyaraltam sokkal később, már a felszabadulás után.
K. L.: – Ahol az ötvenes években Szabó Lőrinc is megfordult időnként.
S. GY.: – Ott volt Ötvös Gitta operaénekesnő cirádás villája is a parton, a különféle „Vár-lak” és más lak elnevezésű, kistornyos villácskák között, valamint Kürtös Károly tenoristáé, akinek az volt a szokása, hogy reggel kifutott kis vitorlásával, és a nyílt „tengeren”, bent a szélben elénekelte a Mattinátát. Én is hajóslegény voltam egy ideig, egy barátom hajóján, és szertartásaink közé tartozott, hogy reggel kifutva találkozzunk vele, ilyenkor nekünk énekelte el a Mattinátát.
A negyedik rétegnek volt egyfajta mondén, sőt nagyvilági jellege. A harmincas évek első felében sok külföldi, főleg osztrák nyaralt Bogláron. Akkoriban épült a Balaton egyik legelegánsabb szállodája, az Újságíró Szövetség tulajdonában lévő Savoy Szálló, igazán nagyvárosi bárjával. „Világfürdő” – ilyenkor ironikus büszkeséggel így is neveztük falunkat.
Mindez a korabeli társadalom egész keresztmetszetével megismertette az ifjú embert, pláne azt, aki, mint én, azonkívül, hogy az állami népiskolába jártam és egy boglári kisiparosnak voltam az unokája, de városiasabb voltam a többi boglári gyermeknél, mert mégiscsak apám fia is voltam, meg félig pesti is. Tehát könnyen beletaláltam mindegyik rétegbe.
K. L.: – Jelentett ott valamit, hogy az apád fia vagy? Mármint a Somlyó név?
S. GY.: – Bizonyosan. Még az iskolában is. De ehhez egy nálunk mindig kényes kérdést kell érintenem. Mikor iskolába kerültem, 26-ban, éppen az évben az izraelita hitközség iskolát indított Bogláron. Hát ha már indított, s épp a mi utcánkban, nagypapa oda íratott be. Pestről jött egy fiatal, nagyon jóvágású, városias tanító, Lázár tanító úr, és ehhez kezdtem járni. Csakhogy anyám egyre kétségbeesettebben vette észre, hogy néhány nap múlva engem csak úgy lehet reggel az iskolába hurcolni, hogy 231végighányom – bocsánat a kifejezésért – az egész Erzsébet utcát, a mi házunktól az iskoláig; de nem vagyok hajlandó megmondani, hogy mi bajom. Nem tudta megmondani Somogyi doktor bácsi se, aki már világrajövetelemnél is segédkezett. Egy idő múlva valahogy mégis kivették belőlem, hogy ez a rokonszenves tanító – veri a gyerekeket. Nem engem, mert nála pláne volt apám nevének valamilyen tekintélye, de a többi tehetősebb gyereket se, csak a legszegényebbeket. Kovács Marci, nálam már sokkal idősebb, negyedikes volt a legszegényebb az osztályban, azt mindennap megverte pálcával, és ezt a látványt egyszerűen nem bírtam elviselni. Hangsúlyozom: a látványt. Mert arra emlékszem, ahogy a verés után felpattant a padról, ahol hasmánt kellett feküdnie, s arcán piros foltokban ütött ki a fájdalom és a szégyen. Mikor anyám ezt megtudta, azonnal döntött, kivett innen, és a zsidó iskolából átíratott az állami elemi népiskolába, ahol is odakerültem a gyönyörű nevű, Kossuth-szakállas dr. Karácsonyi Kornél igazgató-tanító bácsi osztályába – és ott egyszerre csak minden kivirágzott. Remek ember volt, okos és igazságos. Ő is használta olykor a pálcát – úgy látszik, ez volt a gyakorlat –: csakhogy azt lehetett érezni, hogy az egyik – ezt most fogalmazom meg – szadista módon vert, a másik azért, mert a konvencióban benne van, hogy a fenyítésnek ez az eszköze is megengedett; hogy is mondjam?, „markírozta” a verést. Jelképessé tette. Nagyon kiválasztott helyzetekben, enyhén, és nem örömmel. Ezt mindig lehetett érezni. Egyébként a lányával (Karácsonyi Mártával, aki szintén tanítónő lett, most már nyugdíjas, ugyancsak Bogláron él) egy padban ültünk, nagy fekete copfja volt, nagyon tetszett is nekem.
Az az alapvető élmény, hogy a „felekezetemhez” tartozó iskolában a gonoszsággal és igazságtalansággal találkozom, és „fönt” az állami iskolában ennek az ellenkezőjével, eleve és mindörökre megóvott attól, hogy az emberekről származásuk és hovatartozásuk szerint – tehát előítélettel – ítéljek, s ne önmaguk értéke alapján. Ez később sokat segített, azt hiszem, méltó módon vi232selni és elviselni, amikor velem szemben nyilvánult meg az előítélet, akár legdurvább, életveszélyes, akár később, áttételesebb formákban.
K. L.: – Mire tanított még az iskola?
S. GY.: – Ha azt hallom: osztálykülönbség, akkor elsősorban a parasztgyerekek lekopasztott, sömörös fejét látom. Ez a kép versembe is belekerült. Éreztem, hogy ez nem azért van, mert nem vigyáznak rájuk, hanem mert rosszabb helyzetben élnek, mint mi. Bejáratos voltam szegényes, de tiszta házaikba. Korán elég finom megkülönböztetéssel éreztem azt is, amiben együtt tartozom velük a társadalom alsóbb rétegeihez, azt is, ami ezen belül mégis megkülönböztet tőlük.
Tehát a társadalommal, mint struktúrával, mint eleven valósággal való kapcsolatom, eredendően, az abban való tájékozódásom pedig részben, Boglárnak mint helységnek a négyszeres rétegeződéséből és ebből a dupla iskolaélményből származott. Jókor és elég korán.
K. L.: – És a költészet?
S. GY.: – Bár már volt rádió, amikor gyermek voltam, és Bogláron is volt pár ház, ahol szólt, de nálunk még detektoros rádió sem volt. A gramofont – amit már említettem – is csak Pesten kaptuk később. Bogláron zenét egyáltalán nem hallottam azon kívül, amit az iskolában énekeltünk. Csinom Palkó, Csinom Jankó, csontos karabélyom. Ez az eléggé enigmatikus szöveg mély nyomokat hagyott bennem. Sose láttuk leírva. Az énekórán tanultuk meg, énekléssel. Még most is így mondom: „taliván pisztolyom”. Miután előbb az van benne, hogy lódingom, amiről sejtelmem se volt, hogy mi, utána a dali pár pisztolyom úgy vésődött a fejembe, hogy „taliván pisztolyom”. Ez semmivel se volt értelmetlenebb, mint a lódingom. Azt sem értettem, mi a jegyes, tehát nekem a következőképpen hangzott: „Keljen táncra ki-ki köztünk az őjeges éggel”. Ezt az értelmetlenséget („az ő jegyesével” helyett) egyenesen imádtam. Ebből az a meglepő és eretnek tétel következik, hogy a költészetet nem muszáj olyan na233gyon „megérteni”. Az igazi költészetben mindig is van homály, a nagy költészet legalábbis egy nagy részében. Semmivel sem „értettem” kevésbé ezt a verset, semmivel se szerettem kevésbé, mintha értelmes szöveget énekeltem volna. Az őjeges ég valamivel szebb volt, mint az, hogy „az ő jegyesével”. Ez volt az első öntudatlan – leckém a költészet lényegéről.
És azt hiszem, maga szülőföldem is az volt: alapvetően meghatározta esztétikai fogékonyságomat. A balatoni táj, közelebbről a boglári táj, kettős dombjával és a szemben lévő egész gyönyörű vonulattal, Badacsonytól Tihanyig, az innenső és a túlsó part kontrasztja és egysége. Költészetem legbenső ritmusában, a lekottázhatatlanban, bizonyos vagyok, hogy benne van.
K. L.: – Bogláron kívül is van elvesztett otthonod?
S. GY.: – Több, mint szeretném. Vagy talán mégse… Hiszen egy-egy régi nyaralás üdülő- vagy vendégszobája is lehet elvesztett otthon, pedig csak egy-két hetet töltöttünk benne valaha. Vagy akár egy tengerentúli hotelszoba, ahol csak egy éjszakára szálltunk meg, s már a nevét se tudjuk. Nekem most csak elvesztett otthonaim vannak… De minden elvesztett otthon egyben megnyert paradicsom is. Abban az értelemben, ahogy Proust gondolta: mert paradicsom csak elveszett létezik.
(A Magyar Rádióban 1987. november 10-én elhangzott beszélgetés [Szerk.: Dénes István] átdolgozott változata. Megjelent Jelenkor, 1987. 1. sz.)