Rakovszky Zsuzsa
Visszaút az időben
Visszaút az időben
Versek 1981–2005
3
4
Téli napforduló
229
230
Pitbull
Reggeltől estig,
estétől reggelig ez hangzik egyre,
ez árad, ez a csillapíthatatlan,
rekedten őrjöngő, egyhangú düh
a kerítés túlfeléről, amelynek
innenső oldalán csalán virágzik,
tyúkhúr és vérehulló fecskefű,
jázminbokor nyújtózkodik a napban,
a borbolya virága most pereg le.
Úgy tűnik, tűrhetetlen
gyötri minden: az éjjel,
a dél, az ég üres kék
tekintete, a Nap égő haja,
a fény, a szél, a reggelek, az esték,
a csillagok csillámló légyraja,
ahogy a kőfal árnya végigcsúszik a kerten.
Vagy nincs is semmi ott,
vagy szinte semmi: árnyak
özönlenek elő a láthatáron
túlról, valami lyukból és mozognak
sehonnét sehová: csak
néha villan elő valami érthető
a szemcsés semmiből: széttéphető
bőr, elharapható nyak.
231
Talán nincs is szeme,
nem lát ki önmagából
ez a harag – csak elállíthatatlan
zúgás az agyban, az izomzat
emlékszik ködösen valamire:
százezer év előtti
zsákmány után szalad az egyhelyben futó láb,
porrá lett húsba mélyed
a két fogsor, mikor álmában összecsattan.
Vagy mégis egy gyűlölt
arc képe kísért az agy félhomályos
folyosóin, az húzza föl
újra meg újra az eszelős düh rugóját?
Egy gúnyos arc – ő lappang a sötétség
függönye mögött, ő mérgezte meg
a hajnalt és delet, a teret és időt,
ő kerítette a szabad, vak lendület
köré a test kőkerítését…
Honnét fakad,
milyen kútból, milyen gyógyíthatatlan
sebből buzog folyvást? Ez a harag
ott volt, mikor a Nap
született, amikor millió részre robbant
az Egy, ez lángol és őrjöng a csillagokban,
ez sistereg a savban, ez perzsel a csalánban –
mindenhol ez a düh. De
akkor kinek a műve,
ki lakozik a fényben, a fűben, a borbolyában?
232
Helytörténet
Emlékszem, ebben a házban lakott,
ezen a lépcsőn kopogott a botja,
erre vonult el a nyugalmazott
tábornok hibbant özvegye naponta,
szoknyáján macskaszőr, némán mozgó, aszott
ajkán rúzs és szitok. Emitt a lírai
lelkű fogorvos – a várószobában
maga festette tájképek tucatjai.
Amott a pék, aki szerelmi bánatában
öngyilkos lett. És még ki tudja, ki:
egy gyarmatáru-nagykereskedő?
Egy órás pártában maradt leánya?
Egy könyvelő és betegeskedő
kibírhatatlan anyja? És még ki tudja, hány a
sokból, akit benyelt a láp idő:
Kötélverők, rézöntők, bábsütők,
házat vettek, vagy szőlőt, ölre mentek,
pert indítottak, egyszer tűz ütött
ki, másszor a pestis jött, eltemettek
két-három feleséget, nyolc gyerekből ötöt…
233
Rossz év a borra: fagy, gyér napsütés.
Szekeret rángattak ki őszi sárból.
Egymás szívének szegezték a kést,
cseresznyét árultak fonott kosárból…
Kevés öröm, több gond, sok rettegés.
Kampóról függő fél disznón legyek.
Egy ágyban szültek, haltak – váladék, vér.
Jég verte a sötét szőlőhegyet.
Borogatást cseréltek gyertyafénynél,
ecettel tisztítottak pecsétes szőnyeget.
Szennyvíz és csillagfény, kútban halott
magzat, a házak közt földek sötétje.
A tél, mikor a térig jöttek a farkasok…
A tűz, mikor megolvadt a nagyharangok érce…
Lement a búza ára, vérszínre vált a Hold…
Szeles tavaszt aszályos nyár követ.
Minden valaminek a folytatása.
A név kitart: névtáblák, sírkövek…
Az újszülött halott ükanyja képe mása.
Kevés jóindulat, sok gyűlölet.
A háztetőkre nap süt, jég kopog.
Csontok, törött cserépedény a mélyben,
az utcakő alatt. Őscápafog
nyoma a pestisoszlop mészkövében.
A háztetők fölött holt csillagok.
234
Öregkor
Megint a nyár: parlagfű, zöld legyek.
Amint az év bankjegyét januárban
fölváltottam, a kisebb címletek
kifolynak a kezemből: újra nyár van,
megint egyszer hóvége, újra kedd.
Úgy nő tovább az élet szakadatlan,
mint kötött sál, melyet a köszvényes kezek
reflexmozgása nyújt, bár a mész megülte agyban
többé se terv, se szándék, csak a szokás uralma.
Virágzik az ecetfa – mint tavaly,
tíz éve. Mintha a mintát lefújta volna
a szél egy régi blúzról, fakó kis csillagok
a lábtörlőn, a lépcsőn. Besodródnak a hallba,
éjjel a holdfény rombusz alakú
tócsájában hevernek haldokolva.
Még a két macska is ecetvirágszagú…
Nyolc óra: az utca percek alatt
kihal. Az ablakokban reszketeg kék
világosság: valami sorozat.
Vágy, bosszú, szenvedély hevíti föl az estét.
235
Mindez oly távoli, akár bölcs is lehetnék,
vagy szent, de csak a szomjúságot érzem
az eltűnt szomjúságra. A vágy, mint régi seb, még
tompán jelez a kéken meg-megrángó sötétben.
Éjszaka az idő magára hagyva
tesz-vesz a házban: kirágja a szövetet.
Az ábécérendet összezavarja
a polcon, minden vízszintes felületet
porral lep – penésszel a kenyeret.
A rózsát barna kóróvá aszalja.
Már nincs erőm, hogy ellene tegyek.
Hagyom, vigyen, ahova ő akarja…
Erre-arra kanyarog a kidőlt
sör csíkja. A sarki kisbolt előtt
egy szál trikóban vedelik a sört.
A bolton túl az árok, alján fekete-zöld
szennyvíz, partján csalán és bodza nőtt,
szél borzongat csiga rágta laput.
Az árkon túl a domb, a dombon a fenyők.
Az erdőn túl egy újabb betonút
egy ugyanilyen városba vezet.
S az erdő mélyén, ott sincs semmi más
sehol, csak a már ismert részletek
új kombinációi: sarjadás
236
és korhadás, nem lakja megbűvölt lény a fát,
nincs ház a sűrűben, hol csontkezek
mákot törnek mozsárban, kiseprik a szobát.
Nem horzsol hattyúszárny holdtól vemhes vizet…
Vállamon egy madár ül és rekedt
hangján azt ismétli: nem érdemes.
Azt mondja: nincs jövő. A helyzetek
nem változnak, csak a helyszínek és nevek.
A régi bajt tövestül tépheted,
csak jobb talajt kínálsz az új bajoknak.
A változás: hanyatlás, mondja. A füstbe ment
reménységnél csak a betelt remény a rosszabb…
Kénsárga fény a temető fölött:
az égi roncstelep öngyulladása,
az alkonyat rongykazla füstölög.
Aztán kék este ömlik a sistergő parázsra.
S a kékben úgy dereng egy messzi sárga
ablak, mintha minden, amit szerettem,
ott élne most a halvány borostyán térbe zárva,
félig még látható, egész elérhetetlen.
Egy idegen szobában ébredek
minden reggel. Az ismeretlen
ágyból nézem a szürke-kék eget,
ahogy a véletlenszerű ablakkeretben
237
kettőbe vágja egy esetleges
szederfaág. Várom, hogy összekösse
az „itt és most”-tal az emlékezet
a szálat, amit elmetszett az este:
a döntések és kényszerek sorát
s a véletlenekét, amelyek összessége
az életem, amelyben minden lehetne más,
minden lehetne semmi, a kezdetet kivéve.
A kezdet: ott van első, egyetlen otthonom.
Időtlen napsütés pereg a konyhakőre,
a kézre, régen nincs sehol, most is fogom,
már el sem engedem, arra a kis időre…
238
A kő, a víz, a szél…
Egy csattanás – kezem, lábam, szemem,
szívem nélkül, sötét kürtők során át
csúsztam lefele, zúgott valami – hirtelen
eloszlott a sötétség, s én megláttam a lámpát,
tisztán láttam a szürke bádogburán a port,
a kék filctollal írt leltári számot,
s láttam, hogy lenn, alattam, gézmaszkos alakok
fognak körül egy vérző homlokú viaszbábot,
mely egy fehér vaságyon feküdt hanyatt, s az én
arcomat és az én kék öltönyömet viselte.
Ott köröztem soká, majd a zárt ablak üvegén
keresztül, nem tudom hogy, kisodródtam a kertbe:
sárgás füvet láttam, lécpadokat, viseltes
fürdőköpenyben a padon sütkérező
roncsokat, valaki nagy batyukban a szennyest
targoncán tolta. Végre valamilyen erő
megpörgetett s tovább, még magasabbra vitt.
Mint robbanásveszélyes, eldugult gépezet
csikorgott lenn a város. És megláttam, amit
korábban még soha, hogy az élők között
239
holtak nyüzsögnek minden talpalatnyi helyen.
Az élőkének úgy triplájára becsültem,
vagy még többre, a számuk. A korcs, levéltelen
fák vézna ágain is sűrű sorokban ültek,
egymás sarkára hágva, s olykor egymáson át,
mint két vízcsepp, haladtak, s úgy tűnt, észre se vették
egyik a másikát, de mint gazdátlan kutyák
figyelmükért esengve az élőket követték.
Egy kocsmapult előtt holt férfiak tolongtak,
és várták, hogy az élők poharát újratöltsék.
Az élők körül fényburok pulzált, a holtak
kékesszürkén derengtek – ez volt minden különbség.
Egy raktárhelyiségben, vadul gesztikulálva,
öltönyös holt hadart saját fiatalabb
mása fülébe: „Mondtam, ne rendelj ötven bála
kártolt gyapjúnál többet, a nyakadon marad…”
Boltból ki, boltba be, kabáttal a kezében
kopasz férfi nyomában halott nő lépkedett:
„Miért nincs rajtad sál ekkora szélben?
Sovány vagy, az a nő nem törődik veled…”
S mindenhol, mint csövek sustorgása a falban,
mint szélzúgás magas kéményben éjszaka:
„Elvették… tönkretettek… tudom, hogy igazam van…
megölték mind a hármat… nem szerettél soha…”
240
Kerestelek, de úgy tűnt, másutt, más térbe zárva
másféle őrület vihara kerget.
Sírtam, belátva, hogy minden hiába:
még a halál se vet véget a gyötrelemnek.
Egyszer csak a fenyőktől borostás horizonton
a hegygerinc felett
megláttam a hatalmas, vörösréz napkorongot:
mint olvadt fém sugárzott, de nem emelkedett,
nem is süllyedt tovább, mintha másfajta létből
sütne e változás és gyötrelmek lakta térbe.
S meghallottam, de mintha létem legbelsejéből,
hang nélkül, mintha csak maga a fény beszélne:
„Akarsz-e, mondd, felelj, most hát akarsz-e végre
megtérni végleg minden létező
lét forrásába, a fénybe, a fény szívébe?
Nem fájni, nem remélni, csak lenni, mint a kő,
a víz, a szél, a lét osztatlan mámorának
része? Akarsz-e, mondd? Hogyha igen, ereszd el,
melyet még görcsösen szorongatsz, azt a szálat,
a múltadhoz fűzőt!” Még utoljára, egyszer,
visszafelé, az élet filmje végigszaladt:
láttam, amikor a kertrészt eladtam,
milyen csúnyán becsaptak, s hogy negyven év alatt
nem léptettek elő, s még emelést se kaptam.
241
És még sokféle mást is, de mintha régi, rossz
kópián, melyen mintha örök eső szitálna.
Még láttam kedves arcod, de már halványodott
az is, fölnyílt a fény torka, s feléje szállva
már nem fájt semmi sem. De ekkor mintha bennem
egy hang – talán nem is bennem, hanem
létemnek néma magja nyílt szóra hirtelen: Nem!,
suttogta, majd kiáltva, már-már sikoltva: „Nem,
nem igazság!”, süvöltött. Ekkor minden megállt
egy pillanatra, majd zuhanni kezdtem
gyorsulva, nem tudom, hol, miféle téren át
estem soká, de mintha minden, amit szerettem,
amit gyűlöltem, s minden, ami volt,
ott lógna, mint a kő, nyakamba kötve,
s az húzna lefelé. Mint sötét örvény szívott,
mint kénszagú iszap zárult fölöttem össze
a múlt, ahogy csapódva csúsztam vissza a testbe,
folytatni, jobb híján, az életet:
érveket zümmögni süket fülekbe,
próbálni mindig újra, amit úgysem lehet.
242
Téli napforduló
„Mi mást tehettem volna? Mondd, mi mást?”
Kulcs csördül, fordul. Benn a kétnapos
távollét hidegét őrző lakás:
porszag, huzat, néhány letargikus
kaktusz. A fürdőben kék lobbanás:
a cirkó őrlángja. Köntös, papucs –
a válltáskát az ágy alá bevágja,
ne is lássa, s ahogy van, kabátban dől az ágyra.
„De hát mi mást tehettem volna? Mit?”
Négy óra: alkonyat kénsárga vére
(átnézi a postáját: nem, nem írt)
csorog a betonudvar négyszögére,
a szomszéd háztetőkről. Dupla szív
(nem ír az alkonyat a szív sebére),
szőrös rombusz között a lift falán
„Csótányirtás (nap, óra)” – ez áll egy cédulán.
A külvilág eltűnt, volt-nincs: helyén
valami tarka ködfelhő, vagy az se.
Az éjjeliszekrény kísértetén
a bögre és
Bridget Jones
párateste,
az ágy mögé becsúszva –
„Van remény!
Tíz fogyókúrás tipp!”
– mennyit kereste!
A párás lencséket megtisztogatja,
a látható világot látszólag visszakapja.
243
Föláll, jár-kel, a hűtőbe benéz:
lejárt gyümölcsjoghurtoknak világol
az égő, párizsin türkiz penész.
Ír krémlikőrt szürcsöl vizespohárból.
A bűntudat hideg tüzében ég.
Az alkonyat hamis tűzvésze lángol
a képernyőn. Szemközt a Spar mögött
most száll le épp a nap. „Kilenc e-mailje jött.”
„Megtartani? Mi jut eszedbe? Mint
egy rossz regényben… Nem lehetsz magadhoz
ilyen gonosz! Mi akarsz lenni: szent?
Önkéntes mártír?” Nem tudom, csak azt, hogy
most semmi sem vagyok. „A teszt szerint
az ön valós kora…” A konyhaabrosz
kékjén a nappal lázban haldokol.
Padlón, falon piros fény: virtuális pokol.
És most? Mi jön? Vágy és önáltatás
után mi más? Élet utáni élet?
Kinn sávban terjedő, vattás parázs,
kondenzcsík dúlja szét az égi kéket.
Az égen zuhanás és robbanás
veszélye függ. Markában a kiégett
körte szilánkká megy, ahogy csavarja
kifele: szert tesz egy új, vérgyöngyös sorsvonalra.
Nem talál másikat. Sötétben ül.
(Távkapcsolót keresgél. Megtalálja.)
Jelek áramlanak kívül-belül,
jelek a föld alatt, rezgések árja
244
nyomul a tetőantennák körül
(a jelfogó elme hiába várja
Isten szavát, csak démon-suttogást hall:
„Ne légy!”). Világot vált egy gombnyomással.
Hideg toronyból szem-nem-látta képek
rohannak zúzmarás erdők fölött,
szederbozótok sűrűfésűjének
fogai közt, a talajmenti köd
vizes falán keresztül rockzenészek,
árvízveszély, miniszterelnökök
fényteste száguld szélben szétzilálva,
s a képernyő hártyáján összeállnak,
hogy képükkel töltekezzék az űr,
bennük keres gyógyszert a léthiányra.
Egy égő gép utasterében ül,
a lángoló karfát szorítva várja
a robbanást. Sátrak veszik körül,
zöld gyep, ricsaj, a nőegylet bazárja,
Mrs. McKay, az ezredes, a lelkész,
teáscsészébe illetéktelen kéz
ejt cukrot vagy ciánt. Fád szépfiút
dúlt nő szorít: „Carlost sosem szerettem!”
Okker oroszlán kerget törpe gnút,
vagy mit? („A szemüveg…! Hová a… tettem?”)
„Nincsen sehol… nem látok… nincs kiút!”
(„Ráültem, elrepedt.”) „Vak végzet függ felettem!”
Lenéz az erkélyről – hatemeletnyi mélybe
zuhan a szem, de benn újabb reménybe
245
kapaszkodik – újabb csapdába lép a
lélek, az agy újabb önáltatást
kohol – lidérc, szamár előtt a répa,
mely mindig új holnapba rángat át,
megtudni, Krisztiáné lett-e Réka,
Ritát választja Norbert, vagy Katát,
s ha vége, nincs remény több folytatásra,
mi más marad – nézni órákon át a
fényszórók elvillámló csápjait,
ahogy a plafonon végigszaladnak.
Dél, éjszaka – csak múlik, nem telik
a nap, világos, majd sötét az ablak.
Két emelet között megállt a lift
idő, a dolgok most már így maradnak
– egy perc is sok! – ezer, tízezer évre.
(Húgát ment látogatni a házmester vidékre…)
„…a pozitív gondolkodás! Csak ön
tehet róla, ha rosszkedvű, ha szenved!”
A gangon lépések: valaki jön.
A megváltás? Nem, a szomszédba csenget.
Pasziánszt rakosgat – hogyha kijön
(nem jön ki), minden más lesz! A ji kinget
szedi elő, három huszast dobálva
csalja a sorsa rejtett irányát napvilágra:
megoldást vár, jelet vagy hírnököt
egy más valóságból, melyben nem is hisz.
Kinéz az égre: mocskos rózsaköd
falán a Heineken reklámja izzik.
246
Két árny motoz a tejüveg mögött,
a száraz kaktuszok, rozsdás biciklik
között (csengő visong sátáni hangon)
két égi hírnököt talál a gangon,
egy főnővér- s egy hölgymenyétszerűt,
a szemhatár lilás pokoltüzének
előterében. Jő a jég, a tűz,
a szél, igérik, Istenről beszélnek,
s akárha ég falán égő betűk,
úgy hirdetik, ez a világ megérett
(„Látom, nem ér rá – jöjjünk vissza kedden?”)
a pusztulásra már – közel az Armageddon!
Eljő a szél, a tűz: bedőlt a gát,
kertvárosok süllyednek sűrű sárba,
toronymagas test vonszolja magát,
az összes ablakon benéz a sárga
hüllőszem függönyön, redőnyön át –
vágy, pánik, álmok összevisszasága
az ablakok mögött, de nem látja egyiket sem:
saját létébe zárva fénylik a nagy, hideg szem.
„Ez itt Brigi, ő hármasikreket…
Ez itt Timi, ő a kukába dobta,
Tesco-szatyorban…” Öblöget, repedt
mosdó tükrében nézi szívdobogva
az arcát, más-e most… Belérekedt,
most látja csak, a nagymosás a dobba,
a gép vizes, ezüst méhébe zárva
túlhordott embrió, cibálja, mindhiába,
247
a föld középpontja felé törekszik.
Iszik (likőr nincs már) egy kis rumot,
teavizet tesz föl, megint lefekszik,
árrobbanást jövendöl pár unott
öltöny és pápaszem, visong a Nesquik
nyula, kicsit nézi a Spektrumot
(fölforr a víz, de a gázon felejti):
a nemlétet ahogy teherbe ejti
a véletlen. Teában sűrű tejszín
– újszülött térben csillagköd forog.
A semmi mélye fortyog és a felszín
látszólagos habokkal hánytorog.
Hányféle fű, fa, nyelv, fejforma, hajszín –
mint plázában a zsúfolt polcsorok
– csak sajt hányféle! –, át mégsem melegszik
láttukra, mindhiába, a beteg szív.
„Ez itt Roland, kilenc kígyója van.
Ez Krisztián, aki sáskát nyel élve!
Ez itt Tamás…” Leolt. Tíz óra van.
Sodródna már az álom nyílt vizére,
de mintha szélroham, pánikroham
löki parthoz. „Mi lesz velem tíz évre,
húsz évre mához?” Falban és plafonban,
„Végy erőt magadon!” zümmög egy hang, de honnan
(éjfélre jár), honnan vegyen erőt,
az életet hogy működésbe hozza?
Letussoljon, mosógépszerelőt
hívjon, lássa magát megsokszorozva,
248
ha áll próbafülkék tükre előtt,
középkorú, kövér nőt? Sötét alagsorokba
leszállva a döntő leletre várjon?
S a többi, és a többi – „muszáj végigcsinálnom?”
„Ez itt Ria, ördögűzéshez ért.
Lia, aki bioenergiát ad.
Bea, aki a holtakkal beszél.
Lea megmondja, merre húzd az ágyad,
hol nincs alatta rézér, sem vízér,
Maja, ki megjárta a túlvilágot:
„Liftaknában zuhantam, és a végén,
olyan, nem is tudom,
túláradó
fehér fény…”
Olvasni próbálgat. Nem bír. Leolt.
Egy álom törmeléke fölriasztja:
az ágyneműn gyanús vérbarna folt.
Az éjfél tűzfalára föltapasztva
(„mi mást, most mondd, mi mást?”) ott lóg a Hold,
kopasz üzletkötő halotti maszkja,
porózus gipsze zöld holdport terít a
világra, mindent elvalótlanítva.
A hold halad, álom-dagály dagad,
a láb, a törzs, a váll már víz alatt van,
az „én” elsüllyedőben fölriad,
inkubusz ül izzadt mellén: a paplan.
Hiába, két, három Xanax se hat,
se öt, a test fölött leolthatatlan
kórtermi fény: kéken virraszt az elme.
Kemény sugára hullik szégyenre, gyötrelemre.
249
Távkapcsolót fog. Gombról gombra lépked.
Lidércnyomásból próbál mindhiába
kitörni, álomból álomba ébred,
mosógép hömpölygő terébe zárva
bukdácsoló ingek-trikók, a képek,
tolakszanak az elme ablakába,
eltűnnek, visszajönnek – végtelen
csukott időbe zárva véges számú elem.
„Zsó Krisna-papnő, Kriszta pomponoslány,
de egy biztos: mindkettő önmaga!”
Halott zsákmányt csóvál unott oroszlán,
vérző gumi az őz megnyúlt nyaka,
izzó söröspohár kel égre, aztán
nád közt égő szemek: ez már az éjszaka.
Hűtőzúgás, meg a cirkó, ahogy
belobban és… csöngettek? Nem, dehogy.
Égő mozik, ötszázezer halott.
A marslakók elfoglalták a várost.
Hiéna oldalog, a csillagok
robbanva távolodnak, vér szivárog
a roncsolt térből, mind több vér, ahogy
halad az éjszaka, rosszarcú párok
hevernek egymásba gubancolódva,
kármin ajkak közül a nyelv kígyója
kicsusszan, kígyó selymes torka tátog,
húst fal a hús. Végleg torkig lakik
azokkal is, akik a fél világot
gyűrnék le, és azokkal is, akik
250
csak egy másik testet. Sápadt virágok
kék ködben: a National Geographic.
Fogsor és felhő, véráztatta tollak,
nap és köd és virág álomba olvad:
világon túli térbe rántja álma,
kopott előtérben gunnyaszt, fakó
lichthof-fényben, ajtónyitásra várva
(valahol nyár van, ősz van, hull a hó).
Miért van minden ajtó kulcsra zárva?
És hol a kulcs? Van itt másik lakó?
Egy szűk ajtó van nyitva egyedül, de
az liftaknára nyílik, kongó fekete űrre.
Csukott szemhéj mögött sírás dagad,
könnyek vizétől átvérző sötétség.
Üresen szikrázik az akarat,
sejdíti már a napfény sárga kését
a kábult öntudat. Már ott matat
az ég mögött a fénykesztyűs sebészkéz
az éj magzatvizéből hogy kifogja,
s a nappal lüktető szemétdombjára dobja.
Számum sziszeg a tévé négyszögén
szürkén, a konyhában a vak smaragd szem
virraszt a hűtőn. Kinn ágmozgás, járdafény –
ázott papír útját figyeli Isten
házi vetítőjében.
„Van remény!”
az ágy mögé becsúszva. Ezt sem, azt sem
látja – még jobbra-balra jár a szem, de
befele néz, a belső, rémjárta végtelenbe.
251
Zárt arcra légnemű harisnyamaszk,
ráfagy a fény borostyánsárga foltja,
a végső szem Xanax az öntudat
vak macskakölykét végül vízbe fojtja,
a teavíz a gázon úgy marad,
nincs már erő, hogy a tévét leoltsa.
Időtelen térben a kéz, a láb
hever – mintha mi sem, az idő halad tovább.
Ideje kapkodásnak, fogmosásnak,
kávéivásnak – kinn a hajnali
széljárta ég vérben ázó tojáshab,
égő vattacsomók közt megszüli
a nagy vörös fejet: ez már a másnap.
Kukásautó jön, zörgéssel teli
sötét torok, nagy kortyokban befalja
a tegnapot, kerengő narancsfényt lő a falra.
A tigris éve, hétfő és december.
Lift zúg, zökken, megáll. Kiszáll belőle
– hájas, gyanakvó arc, zöld macskaszemmel –
a társasház közös képviselője,
nyomában az aktatáskás szakember
(liftaknában zuhan talppal előre
végtelen lassan, mint a nyári réten
Alíz a nyúl után, a sistergő sötétben
a föld alá). E kettő sorra jár
(az akna végében valami fényes)
minden lakást. A táskában halál:
„Melegvérű állatra nem veszélyes!”
252
(Szárnyas jelenlét: angyal? vagy madár?)
A macskaszem a függönyrés mögé les.
Kihalt térben a csengő mihaszna berregése:
„Úgy látszik, elment már… ilyen korán?… de mégse!”
Fényplazma ráng, „Juan Carlos!” sikoltja
ott benn egy hang (ismétlés) „meghalok!”
Olvadt műanyag bűze ostromolja
(a teavíz!) a bukóablakot.
Pótkulcs csörög. Kislámpa sárga foltja
a dermedt párnán. Kásás hang dadog,
mobilt szorongat izzadó marok.
Később sziréna jajgat, kék jelzőfény forog.
253
A konyhaablakban…
A konyhaablakban kaktusz cserépben.
Az udvar sarkában dohányvirág,
meszesvödör. A déli fal tövében
reggel csak föltekert szőnyegnyi sáv
a fény. Faltól falig teríti délben,
s észak felé göngyölgeti tovább
ugyanaz a könnyelmű légi kéz,
amely fényes délben sorban kigyújtja
a mályvák vérszín kandeláberét.
Labda csattan a falnak. Újra. S újra.
Mióta várlak már hiába? Még
napkeltekor benyelt a kapualj, a
külvilág-sárkány torka. Valahol
ott vagy, ahol a hőségtől fehérre
sápadt egekből – püffedt, sárga hal –,
a nap tüzes ikráit vízre, fémre,
biciklicsengőkre ontja, kihalt
járdák kátrányfoltjaira. A téren
ájult gyepet perzsel az égi tűz.
A szomszéd ház homlokzatán kigyúlva
mint égi intés, nagy arany betűk
hirdetik: KÁRPITOS. Rozsdás csatorna-
254
rácsok mögött avart, gombócba gyűrt
papírt tapint a fény folyékony ujja,
fakul az irdatlan krumplibogár a
plakátokon, csak a csíkok maradnak
belőle. Lenn mit sem sejtő bokákra
nyirkos homályt lehel a pinceablak.
Az árokpart, mint Csipkerózsa vára:
csalán szunnyad. Kómában ing a vadzab.
Víztárolók, mákföldek alszanak,
hatalmas betonkeverők forognak
delejes álomban. Sínpár szalad
egyhelybe nyügözve, túl a lerobbant
gyárépületen, melynek foglya vagy,
hol szélben géppapír kap szárnyra, roppant
zajjal írógép kattog, gemkapocs
villog lapos tálkában vézna fénnyel.
Nyugatra néz az ablakod. Ha most
a hosszú gyárudvar fölött kinézel
a szenilis dühben izzó Napot
csodálni, pillantásod az enyémmel
sínek, tornyok fölött ívelve óriás
tompaszöget alkot, amelynek csúcsa lassan
süllyed a föld felé. Nyílt a szemközti ház
kapuja, megtért kesztyüben, kalapban,
a két öreg kisasszony. Az epilepsziás
varrónő ablakán végképp kilobban
255
az alkonyfény. Akárha macskaméz
karbonkori szitakötőt, a sárga
villanyfény foglyul ejtett egy egész
konyhát, benne a szomszéd börtönőr és családja
épp vacsorához ülnek. Tömpe kéz
savanyúságért nyúl, példáját hosszú árnya
követi a falon. Nem jössz, pedig
ha nem vagy itt, félek, nem vagyok én sem.
Mint szélben öngyújtód, ha ujjaid
nem görbülnek köré, kilobban létezésem
távolléted szelében. Lassan sötétedik
s – cukor a kávédban – fölolvad a sötétben
arcom, nevem, fölszív az indigószín ég,
amelynek fölszínén előbb egyetlen
tűhegyni rés támad, aztán odébb
még egy, majd mind több fényes pont rezeg fenn
– megannyi mozdulatlan légbuborék a kék,
robbanni kész szódásüvegben.
256
[
Digitális Irodalmi Akadémia
]