(Vagyis éhgyomorra.)
(Gondolj a szólásmondásra!)
(Ne gondolj semmire!)
(Kóstoltál ilyet? Én még nem!)
Gyerekkoromban jóformán ki se mozdultam szülőfalumból.
Első nagyobb utazásom akkora lázba hozott, hogy sem aludni, sem enni nem tudtam már napokkal előtte. Pedig csak másfél órát tartott az út, lassan araszoló szekéren.
Felnőtteket is láttam az idő tájt, akik a legközelebbi faluba is olyan hosszan és elszántan készülődtek, mintha az Északi-sarkra indulnának.
Ma, a hangsebességnél is gyorsabb, földrészeket összekötő repülőgépek korában nem könnyű megértetni, milyen hősies, már-már emberfölötti vállalkozásnak tűnt föl ott nekünk eljutni akár az ország másik végébe – hát még messzi világtájakra, idegen országokba!
Később elég sokat utazhattam: havas csúcsokig, háborgó tengerekig vitt el a kíváncsiság, de még többre vágytam: gyerekkorom álmaihoz méltó, borzongatóan távoli utakra.
Mi mást tehettem – képzeletbeli utazásokkal csillapítottam csillapíthatatlan szomjamat. Papír előttem, toll a kezemben: sok-sok tízezer kilométert, sok-sok tízezer évet jártam be így.
Jártam bolygónk túlsó felén, örökzöld nyárban izzó déltengeri szigeteken s tikkasztó sivatagokban. Éltem olyan népek között, akik kőbaltával ácsoltak kunyhót, kőből pattintott lándzsa- vagy nyílheggyel terítették le a vadat, két fadarab összedörzsölésével gerjesztettek tüzet, álarcosan, tollruhában végezték varázsló-szertartásaikat, s ha épp nem öldöklő harcban szerezték meg, kagylópénzzel fizettek a szomszédos törzsek javaiért. De bármily kezdetleges körülmények között éltek is ezek a népek, bármennyire szegények voltak is, képzeletük csöppet sem volt kezdetleges: szegénységük csodálatos gazdagsággá változott, mihelyt faragással, festéssel, énekmondással igyekeztek azt megszépíteni.
63Eljutottam egy hajdan hatalmas országba: királyai, köztük a mondabeli (újabban valóságos történelmi alaknak is tartott) Gilgames, roppant hódításokkal erősítették irigyelt és rettegett hatalmukat. Évezredeken át virágzott ez a mesés birodalom – hadvezéreinek lángelméje éppúgy elkápráztatta a világot, mint kereskedőinek leleménye-gazdagsága, földművelőinek szakértelme, építészeinek, szobrászainak tehetsége, költőinek ihletettsége, írástudóinak műveltsége. (A tudományukat őrző ékírásos agyagtáblák máig fönnmaradtak: könyvtárnyi halmazuk rengeteg ősi ismeretet, történeti adatot – s nagyszerű irodalmi műveket! – örökített át az utókorra.)
S amikor már soha-nem-múlónak látszott a túláradó dicsőség, szinte egyik pillanatról a másikra hanyatlott le, semmisült meg a legendás birodalom. Ha némely ókori följegyzések s főként az agyagtáblák ékírásai nem tanúsítanák, el se hinnénk, hogy a sumérok-akkádok valaha is 64léteztek, s az Eufrátesz és a Tigris folyó közötti termékeny síkságon falakkal övezett városaik, híres templomaik, titokzatos csillagvizsgáló-tornyaik állottak.
Papír előttem, toll a kezemben – így utaztam keresztül-kasul a sumérok-akkádok országán, miközben magyarra fordítottam sok ezer éves verseiket.
S ugyanígy utaztam a déltengeri szigetvilágban, mert kalandozásaim közben össze akartam gyűjteni, haza akartam hozni és nyelvünkre átültetni Óceánia népköltészetét.
Három fordításkönyv őrzi utazásaim emlékét: a Gilgames, az Agyagtáblák üzenete (ezek sumér-akkád fordításaimat fogják össze) és a Táncol a hullámsapkás tenger (óceániai népköltészet-fordításom).
Az itt következő óceániai és sumér-akkád verseket szeretettel ajánlom minden messze utakra készülő olvasómnak.
65Kihallgattam egyszer két madár beszélgetését.
Az egyik, a vörös begyű, kék szárnyú mesélte:
Messze-messze, az Óperenciás-tengeren is túl, a jéghegyen innen, ott, ahol a madár se jár, szürke, barna és fekete sziklák között leltem rá a Soha-nem-felejtés országára.
Ez az ország minden más országnál nagyobb és hatalmasabb. Még a villám is belefárad, mire egyik végétől a másik végéig ér.
Hét álló esztendeig röpködtem fölötte, s mégsem láttam belőle többet, mint a világ legkisebb pillangója a világ legnagyobb erdejéből.
Mit beszélek? Annyit sem!
Nekem ugyanis nemcsak széltében-hosszában, hanem magasságában is be kellett járnom azt az országot, lévén függőlegesen is tagolt, nemcsak vízszintesen. S minden egyes emelet egy-egy tartomány, s minden 101egyes tartománynak mások-mások a lakói. Az embernek itt is szerencséje van: övéi a legnagyobb, a legnépesebb tartományok.
Ha feje tetejére állított piramisnak képzeljük el a birodalmat, az alsó, keskenyedő rész a tárgyak, a felső, szélesedő rész az állatok s a piramis égnek meredő talpa – a legnapsütöttebb, legszéljártabb – az ember tartománya.
Én – vándormadárutamon a levegőből érkezve – egyenesen az emberi tartományok legalsó emeletére jutottam.
A Soha-nem-felejtés országának Emberi-láb tartománya volt ez. Lábak, lábak, lábak végtelen sokasága. Lábak, melyeket éles kő sebzett – úti vándorok lába. Lábak, melyeket idegen tarló vérzett föl – kalászgyűjtő nénikék lába. Lábak, melyeket ostor vert – hajszolt szolgagyerekek lába. Lábak, melyeket tüzes vas égetett – hitvalló vértanúk lába.
Lábak, melyek az úszómedence vizébe csobbannak; lábak, melyek a labdát rúgják; lábak, melyek a gépet hajtják. Lépő, szaladó, pihenő lábak.
Volt egy derék erdész, aki telenként kendermagot szórt ki nekem. Az ő két hosszú lábát is megpillantottam, ahogy ordas farkasok nyomán lopakodott.
A Soha-nem-felejtés országában örök időkig él az árnyképe mindannak, ami valaha is emberi lábbal történt. Hetekig, hónapokig el tudtam volna nézni a lábak viselt dolgait, sok olyan lépésüket is, melyet gazdájuk régen megbánt már azóta. Mégsem időztem sokáig e tartományban, átrepültem a következőbe.
Végtelennek látszott ez a tartomány is. Itt nyüzsgött és kavargott az emléke mindannak, ami jót és rosszat emberi kézzel véghezvittek. Teljes esztendeig röpködtem a kezek százezrei, milliói közt.
Láttam, hogy fognak kezet a katonák roham előtt, és hogy a favágók munka után, erőt kiszívó, hideg téli napok alkonyatán. Láttam kézfogásokat a börtönben, halálraítéltek utolsó kézfogását. Láttam, ahogy a vőlegény, majd a fiatal apa kezét szorongatják. Láttam beteg, elaggott kezeket, a fény nélkül csírázó növények szárához hasonlatos 102ujjakkal. Láttam a mesterségek ezerféle kézmozdulatát. Láttam parancsoló és engedelmeskedő kezeket.
A lábak és a kezek után a többi testrész tartományai következtek. Nem hittem volna, hogy ennyi emlék tapadjon minden emberi testrészhez. Csak a haspókok emlékeit kilenc álló hétig elnézegettem: az evésben és ivásban vitézkedők mögött roskadásig megrakott asztalok emléke izzik. Hát még a szem, a fül, az orr, a száj emlékei! Attól a pillanattól fogva, hogy először lát, hall, szagol, beszél az emberfia.
Egy-egy esztendőt szenteltem külön-külön mindegyiknek, s épp hogy csak néhány csöppjét ízleltem e különös mámoroknak.
A hatodik esztendőben végre az állatok testrészeinek tartományaiba értem. Itt már kevesebb volt a fény – félhomályban és az előbbieknél sokkal nagyobb zsúfoltságban nyüzsögtek az emlékek.
103Tőrbe ejtett kutyák fityegő árnylábain, kérődző tehenek napra tárt hasán, elzuhant lovak visszacsukló árnyékfején bukdácsoltam keresztül. Hallottam a megfagyott madarak koppanását – ez a kis nesz mindennél inkább szíven ütött. Elszomorodtam, s azután már a vidám csacsiságokat is könnyes mosollyal nézegettem: macskák kifeszített karmú mancsát, ahogy a gombolyagot ütögeti; őzgidák tréfás viadalra feszülő homlokát, tokba bújt csöppnyi szarvát; medvebocsok hempergését szundikáló anyjuk bundája szőrén.
Egy esztendő alatt végeztem az állatokkal, és átrepültem a tárgyak tartományaiba. Minél közelebb jutottam a fordított piramis csúcsához, annál inkább növekedett a sötétség. Az emlék fényét, világosságát az döntötte el, hogy ember vagy állat találkozott-e valamikor azzal a tárggyal, melynek árnyképét megfigyeltem. Úgy látszik, az emberi értelemből olyan fényesség árad, hogy még a tárgyak életét is megvilágítja.
Milyen élő, örök útitárs tud lenni nagyapó görbebotja, nagyanyó kávésibrikje, Peti letaposott kérgű első cipellője – hogy átsüt fényük-me104legük ezeken a sötét, hideg tartományokon!
Láttam fillérkét, egy kisfiú találta az udvaron – a fillérke úgy világított, akár egy piciny, sárga napkorong. Láttam girbegurba, kusza gallyacskákat, egy kislány szedte föl őket az erdőn – ó, hány tündért, hegyi manót, csodás történetet álmodott bele a kislány azokba a gallyacskákba!
Láttam forró tégladarabot – egy didergő asszony lábához rakták. Láttam egy öreg néni sámliját – tele volt szunyókálása foszlányaival. Láttam kiskanalat, a csecsemőt etették vele – s ezzel a kiskanállal evett, sok-sok évtized múltán, az aggastyán is. Láttam apró, finom körömreszelőt, és láttam nagy, durva kardot – az apró szerszám kegyetlenebb kézben forgott, mint a behemót kard. Láttam hajdanvolt királyok koronáit – véres történetek raja tapadt meg rajtuk. S láttam jelentéktelen külsejű tárgyakat, tollat, körzőt, mérőónt, karmesteri pálcát – csodaszerszámokká váltak az ember kezében.
Visszafelé utamban újra átrepültem minden tartományon.
Akármerre jártam, egy vörös begyű, kék szárnyú madár szállott 105mögöttem. Féltem tőle – azt hittem, rossz szándékkal követ. Végül így szóltam hozzá:
– Mondd, ki vagy te? És mért követsz engem?
– Én – te magad vagyok! – felelte a vörös begyű, kék szárnyú madár.
Furcsán nézhettem rá, de ő nyugodt hangon folytatta:
– Az emlékkép vagyok, melyet a Soha-nem-felejtés országában hagytál magad után. Minden tartományt bejártál, minden tartományban maradt emléked, ezért botlasz most mindenütt magadba. Mert te, az egyetlen élő, aki eleven valóságodban jutottál el országunkba, nemcsak rész szerint élsz itt nálunk tovább, nemcsak a szárnyad, a csőröd és egyéb testrészeid emlékezetében, hanem egészedben is.
Ezt mondta hasonmásom, s míg szavára figyeltem, megsajdult a szívem. Tudtam, nemsokára búcsút kell mondanunk egymásnak. Emlékeink leszakadnak rólunk – eggyé se válhatunk velük, el se feledhetjük őket.
106Amikor válnunk kellett, madármásom így búcsúzott:
– Bármi történjen is veled ott a másik országban, ahová visszatérsz, te örökké itt röpködsz és énekelsz már; én röpködök és énekelek helyetted!
Rövid idő múlva elhagytam a Soha-nem-felejtés országát, és visszatértem ebbe a mi kis országunkba.
Eleinte nehéz volt felfognom, hogy egyszerre itt is meg ott is vagyok – de azóta megszoktam, és el se tudnám képzelni másképp az életemet.
Eddig tartott a vörös begyű, kék szárnyú madár meséje. Tulajdon két szememmel láttam e madarat, tulajdon két fülemmel hallottam a meséjét.
Gondolom, az a másik vörös begyű, kék szárnyú madár ott, a Soha-nem-felejtés országában megpillantja majd egyszer a két szememet, ahogy a vörös begyű, kék szárnyú madarat nézem, és a két fülemet, ahogy a madár meséjét hallgatom.
107