Összegyűjtött versek

Versek

1971–1995

5 6

Magyarázatok M. számára

(1971)

7 8

Demi sec

Reggel

Miért az éjszaka?

A semleges szomoruság

ez a révedő szürke

tévetegen vonszolja magát

pillérek horgászok között

holott kikötőbakokra leroskad

holott sajgó lábakban

vészterhes visszerekben

ejtőzik talán rejtezik

de végül is vonszolja magát

fenyegető világosság felé

ahol elferdült ajak

lesz éjszakai heveny lázból

izzadt párnák hideggé mint a kő

földbe temetett arca lesznek

álmok képletes és szó szerinti

értelemben vett álmok

mint nadrág szára beakadnak

a világosság

alattomos és hirtelen szögébe

Reggeledik a halálos fakó

ég akár holt szerelmem szürke arca

ismerősség bocsánat nélküli

Mint mosatlan száj íze

itt az ünnep

A közérzeten lehet segíteni

a fogkrém-kukac

elemészti az éj caput mortuumát

A villamoslépcső ellenszelével

üres kávéval

az írógéppel (amely felidéz egykorú

ágyúkat autókarosszériákat)

ellensúlyozhatom az éjszakát

valóságos jelentőségére fokozhatom le

az ihletet mely néhány tömör képbe

koncentrálni kiküszöbölhetni

vélte a világot

negligálhatni

a szétszűrődő vagy csipkés határokat

Miért az éjszaka

szabadítja fel a költészetet?

Pedig hát itt az ünnep

Hogy vívjak ellene

az éj efemér fegyvereivel?

Hitszegően hajnalodik!

Igen az éjszaka

itthagyott itt vagyok

az ünnep hullamerev

állkapcsában

Egy pénztárosnő búcsuzik

a sörözőben

kisfiától A gyereknek még

kaland a kora reggel

A pénztárosnő negyvenes

egyébként még (mutatja is)

egészen jó a lába a gyerek

mellette áll a tekintetek mellett

melyek (a még egészen jó)

láb körül gomolyognak és tévelyegnek

Itt nem lesz ünnep

Kirakhatják az ezerarcot

mely annyi csak mint

szem- száj- és orral

eléktelenített antropomorf Nap

gyermeki csúfsága

s a betelt szem

visszaokádja rángva

A kis kurva ott ült

lilaharisnyás lába mellett háncsszatyor

kiürült szeme

rokon a reggel még üres szemével

Ha megszólítanám

Folyó rohan

lábánál héjjal és szeméttel

rakodva Nem olyan mint egy királynő?

„Te állat” – mondaná vagy semmit

Az éjszaka úgy ernyed el

mint egy átlagos nemiszerv

néhány rossz rándulás után

A sivatagban ezer lépés annyi

mint egy

mert ott az embert körbeviszi lába

Csinálhatsz amit akarsz

akarásod is ők csinálták

Mint kínai ördöggolyó

tökéletes

s véget nem ér a doboz a dobozban

Persze néhol meglátszik

a kispórolás a hanyagság

Az undok tökéletesség így

hálisten résekkel teli

módokkal menekvésre-cselekvésre

kizárva az eleve-áthárítást

A folyó szürke de folyik

fölötte az örök légáram

Éji fulladó

friss reggelbe márthatja orrát

Kibékülhet a horgászokkal

(a horgászat életforma

készségek bölcsője felnevelője

akár a szarvasles gerillaharc ivászat)

Kibékülni a horgászokkal bizony

helyükre tenni az illúziókat

Miért az éjszaka

piszkálja fel a költészetet?

Mihez fog a nappal

az éj lüktető sebüregével

melyből mint vér buzog

a folyó szennyes rohanása

egy bűnbánat-lila harisnya

durva semmit-hívés durva

sejtelme romló lábikráknak

érzékiség és érzelem

közé metafizikai harisnya

amely egy trampli édes lábat

kihangsúlyozott az

áhítatosan költői sejtésnek

s egyúttal a kontárul gyors kivánás

rövidzárlatának

Szerelmem nem jutott idő

túl gyors volt és túl perzselő

Bocsánatod most úgy kivánom

mint vigaszt csúfos nászi ágyon

mikor nem lettél asszonyom

A csömör és az értelem marása

utakat nyitott bennem

mészkőben a víz

járatokat e veszedelmes építészet

Hártya-mennyezetek

pálcika-oszlopok

közt kanyarog a reggel

közé szivárog savóvá lett ünnep

A szavak újabb szavakhoz vezetnek

Merő kockázat

megeleveníteni a képeket

melyekben mind jelenetek feszülnek

szóbeszéd

újfent a szétszűrődő

(vagy csipkés) határokhoz vezetve

Lények tárgyak

kagylózúgása

akar szavakká alakulni

egyszerre elősegítve és elnapolva

mit adnom kell

a magyarázatot

A világ közben továbbment

az ünnep reggel-arca

émelyítően más értelmezést

nyert kelletekorán ébredt fejekben

A reggel továbbment

dél lett belőle

megismételte

az éj hűtelen metamorfózisát

mondhatnánk az éj-reggel-nappal arcú

isten életünk közege ura

egyetemes kételyt ébresztett bennünk

tulajdon létünk miléte iránt

De nem mondom mert ilyet nem hiszek

és mert elég

mit nappalok és ünnepek iránt

támasztott – kétely és kérdés kagylózúgása –

ez a tűnődés ez a szomorúság

Elég az idő amit öregedtünk

e hümmögések kurta idejében

Reggel szoktál jönni

Gyakran úgy ébredek, mint halálom után.

Ez (valamelyest mélyebb) megfogalmazása

annak, amit a hétköznapi nyelv

úgy mond: Valósággal újjászülettem.

Keskeny derengés ujjnyi bor felett,

kétséges élfény egy távoli fémtárgyon:

mindez artikulált – mint egy mondat,

noha csupán egy mondat benyomása.

Felirattöredék egy likacsos kövön,

melyet bizonnyal elhengeríteni kéne.

Véget nem érő reggelben próbálok

következtetni a körülvevő

dolgokból kilétemre. Eközben a szükségek

ténykedésre késztetnek, persze:

ablakot nyitok, vizet iszom, majd ürítkezek.

S bár a vizsgálódásban mindez határozottan zavar,

előnyei is vannak. Egy fogkefe segít

körülhatárolni a korszakot (ötven év pontossággal);

a kusza jelek, amit egy papíron

találok: B. Gy.-t felhívni 9-kor:

nemcsak az írásbeliséget bizonyítják meggyőzően,

hanem a (viszonylag) magas technikai civilizáció

jelenlétét is. Továbbá: az írás magyarul

tudó személytől származik (de ez még

nem igazít el a helyet illetően).

Aztán csöngetnek és – megérkezel.

S én, tehetnék-e mást, elhalasztom

a kérdés végleges, megnyugtató

tisztázását, és: – Vagyok, aki vagyok

(hiszen valaki, nemde, biztosan),

ösztöneimre bízva

magam, odateszem a kávét,

s megkérdezem: Mi van?

Bár, tudom, erre se lehet felelni.

Az álmatlanság dalaiból

Arnold Schönberg emlékének

Ki éjjel soká néz e homlokzatokra, mikor

a teljes Hold ellenfényében

feketéllnek,

azt gondolja: medencék e házak,

a Hold fénygyűjtői,

s ha megérinti ujja hegyével

a falat, érzi: holdnyirok.

Ha tovább képzelődik, vélheti:

kihalt uszodaváros ez.

Használaton kívüli

hold-bazének.

(Az árnyak fürdője lehetne,

ha járna erre valaki.)

S álmából – mint folyóból –

majd vízgyöngyösen s dideregve

lép ki.

Félszavak

Félmondatok

Kiáltás

Jajgatás mely

A fül irdatlan termeit betölti

Véget nem érő magyarázatok

Egyetlen értelmes szó

Mely az említett termekben eltéved

A párkányokon hó világít

függönyökben a füst mögöttük

felfordult székek tetszhalálban

hová jut még aki idáig

felfordult székek tetszhalálban

függönyökben a füst mögöttük

a párkányokon hó világít

– és így tovább

Ebben az éjben, ahol utcahosszat

a szél zavart beszéde kavarog,

ebben az éjben,

mint végzetes szó, villanyfény zuhan

vetetlen ágyra, dúlt szobára:

egyetlen ablak megvilágosul.

Délelőtt

Szeretem ezt a szürke szoknyád.

Vedd fel gyakrabban, kérlek, olyankor, ha

velem találkozol. Rokonszenves

a szabása, az enyhe trapézvonal is.

Ezt hívják, azt hiszem, „munkahelyi viseletnek”.

Semmit sem hangsúlyoz. De épp ezáltal

többet bíz viselőjére. És a színe!

– szabadban, amikor rásüt a nap.

Este nem hat. De amióta lehetőleg

délelőtt találkozunk, már-már személyes

hálafélét érzek iránta. Részt vesz

– nem tolakodóan – együttlétünkben, bátorítja

az érett derűt otthonossá válni.

Pár hete volt, egy városszéli parkban

napoztunk, kora tavaszi

hirtelenmeleg délelőtt (padok még nem voltak)

a homokozó betonperemén. Behunytad a szemed.

S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem

combodhoz szorítottam, a szövetből

kettős meleg nyugodt biztatása üzent.

Testedé meg a távoli napé. És bántam akkor

az estékre elfecsérelt időnket,

a szoba szűk terének késztetését

az operai kínra. A mesterséges fény hisztériáját.

Egymásra néztünk, fanyar vidámsággal

mulatva a csalódott vágy bosszankodásán,

s hogy ingerülten szedelőzködni kezdett

szándékos zajt ütve szívünkben, mert

únta jókedvünk. Eközben a

Nap az égi egyenlítőre ért.

Felkeltünk nyújtózkodva s csikorgatva

a meszesedő izületeket. Aztán tartottam

a táskádat, s a kezed néztem,

amint a beidegzett mozdulattal

lesimítottad, igazítottad a szoknyád.

A vékony lánnyal

A vékony lánnyal ölelkeztem

álmomban gyerekes szerelemmel

kicsi melle mint feszes paradicsom

simult gömbölyödött tenyerembe

Nem izzadtunk ki nem csapzott hajunk

sikamos vergődő szerelemben

Gerince zsengén izesült nádszál

félve becézték kényes ujjbegyeim

a váll a lapocka ficánkolt

fogékony tarkó sejtetett majdani nőt

de elfogulatlan nyúlt még a fiús comb

a sovány szár soksebü földizü térd

Nem kicsapó hővel csak a védett

öböl szelíd melegével érzett az öl

világos rajzu a domb még szőke pihével

És mégis Nem voltunk gyerekek

sem pásztori lények Nem fűvön esett

könnyü szerelmünk A szobám volt az a hely

csak szebb nagyobb és sokablakú

mind a folyóra melynek vize lassan

szinesült születő hajnali órán

És egymás karján nyugtatva fejünk

cigarettáztunk bámultuk a mennyezetet

boldogan és fáradtan mintha utána

volnánk És a széljárta gömbben

vonultak úszva lebegve fehér felhők

elúsztak az ablak bal sarka felé

de újak jöttek visszaterelve

a kék rónán széledező tekintetet

szűkebb térségre Szótlanul így beteltünk

a váltakozó néznivalóval És elaludtunk

Álmodtam alvásunk aludtam álmunk

Felettünk mint levált fehér köröm

hullott alá a hold Beszivárgott

fenyegetően emelkedett a fény

Ilyentájt csúsztatják küszöb alá

a hírlapot szakadnak fel dörögve

redőnyök robajlanak át az

üres hűvösségen a teherautók

Süvítve nyílnak gázcsapok vízcsapok

Tea forr szelnek a szikkadt kenyérből

Csobogás és robogás ideje Takarítónők

ébredő visszérfájdalma Székek tetszhalálban

Szódáscsap felhörög a söntéspulton

kopasztott csirkefej feltámadása

Zöldesen mint Lázár de folytat mindent

ahol abbahagyta mert nem tud mást a város

Kiszabadítod óvatosan zsibbadt

kezed kettős álomtól nehéz koponyám alól

Némán kilépsz Két óra múlva ébredek fel

Akkor már minden jóvátehetetlen

Demi sec

Eltervezzük, hogy d. e. 9-től 11-ig,

maximum 12-ig, fél 1-ig, s akkor még

ebédelhetünk együtt, esetleg. Eltervezzük,

de számításaink jóformán sohase válnak be.

A kapcsolatok lépten-nyomon

tele bonyodalommal.

– Ő késik valamiért, én viszont

csak akkor ébredek, mert későn feküdtem le,

amikor érkezik.

Szerelem félálomban,

hosszú, zsibbadt heverés, az időérzék megbomlása.

Mikor az egymás után szívott cigaretták

áramlásba hozzák végtére a megalvadt

tettrekészséget,

már délután felé lejt

ez a nap is. Kapkodva öltözés: gondatlan mímelt

gyengédségben bujkál a titkolt rosszkedv.

(Csak most el ne hangozzék az a

„Szeretsz?”!)

Az ebéd jó. Háromfélét eszünk,

a fogásokat megfelezve. Erre,

meg utána a drága borozóra

egy heti pénzünk rámegy,

de a bor jó, és jók a hosszú

amerikai cigaretták.

Ezt tudjuk:

zökkenőmentesen együttműködni

ízek, szeszek meg a füst élvezetében.

Ilyenkor könnyen esik a beszéd is,

a haszontalan, de igényes csevegés

– jobbadán arról, hogy itt nemigen lehet élni

másképpen, mint a szellemet munkára fogva,

kedélytelen komolysággal, s lemondani

játékosan szabad kiéléséről sokféle ötletünknek,

nem kívánva a tér tágasságát, arcok és helyszínek

cserélődését olykor.

Ilyen körülmények között a társasélet, persze,

elsorvad. Úgy bámultunk egymásra mind F.-éknél

is a legutóbb, ahogy háromnapos,

beszáradt szendvicseket

tanulmányozunk elkeseredetten egy rossz szagú

presszóban, ahová, eső elől, beverődtünk.

Aztán és végre: egyedül.

Most már egy körúti, olcsó sörözőben.

Miért is ez a megkönnyebbülés, hogy elbúcsúztam tőle?

Akivel jól érzem magam mégiscsak, nemegyszer,

aki nem akadályoz semmiben, és igazán

soha, egy szóval sem firtatta vagy vitatta

a szenvedély elégséges voltát kapcsolatunkban.

Miért kell folyvást tudakolnom:

Kellenek ezek a találkozások? Szükség van erre?

Vele vagy nélküle: nem maradna

minden egyéb változatlan?

Mintha más dolgok függése valamitől

igazolná azt a valamit.

– Süllyedő léghajón

kérdezik így mindenről:

„Kell?”

De mihez? – A kényelemhez?

A létezéshez?

Szilárd padló van itt

meg bútorok; és én

időmmel, mely korlátlan rendelkezésemre áll.

Ha tetszik, zsúfolásig tölthetem,

ha tetszik, nyitva hagyom

eljöhető esélynek –

Ez a csend itt, éjfél s hajnal között,

amelyben egy zöldpaprika husa

a fogam alatt deszkaként recseg,

és fülsértőn süvít egy szál gyufa,

nem tud választ ilyen kérdésre: „Kell?”

Ebben a csendben, ahol jobb minden mozdulattól óvakodni,

ebben az üres szobában efféle kérdésnek

képtelen dolog volna elhangzania.

Improvizáció

Lágy szürke csillogás

eső-dorombolás

a költői elem

mély s mélyebb értelem

Egy lehetséges nő

egy lehetséges férfi

megy az esőben

megáll az esőben

És ennek az esőnek

dióhéj-ropogása

talán a búcsulárma

talán a moccanó

új szándék bizalmasa

Vannak oly kicsi bisztrók

kerítő keskeny utcák

ilyesmi előfordul

Lehetett volna

de nem így történt

A lehetséges férfi

a lehetséges nővel

egy kirakat előtt

egy templomtéren

Az esőben galambok

ahol sorvadó lombok

Tükör testük kinyújtja

összegyűri

egy autóorr

lassú elfordulása

Ilyen délután ilyen

allegretto esőben

amikor minden szürke csillog

akármi megtörténhet

Efféle ősz lágy

leves szövetében

úgy rejtőzik a költői elem

mint körtében a kukac

Talán talán talán

talán egy sál lilája

lobogtat teutánad

a városi esőben

ázott fura kalandot

ahol sorvadó lombok

ahol az esőlárma

Lehetett volna

de nem így történt

lehetett volna Semmi

fogódzó semmi

kapaszkodó az észnek

Tekintsd végső dolognak

nincsen rá magyarázat

Semmi fogódzó semmi

szempont támpont

az észnek.

Kivagy, Catullusom

Kivagy, Catullusom, kőnehéz koponyával

ébredsz, a lábaid két feszes, vízzel telt tömlő.

Tükrödbe: nem nézni jobb. Sápadt, renyhe

bőrödre kevés volna Róma minden rafinált balzsama.

S fogaid, egykor oly vakító fogaid!

– lerontott városfal maradéka enyészik így.

Hol van már, hol a „készülj egyvégtében kilenc ölelkezésre”?

Elhasznált tested, az ásító, néma összeg,

az eredményhez, nem adja ki, mennyivel járult

a szenvedély, a nagy, a századokra példás,

s mennyivel a szünetlen, mindenevő mohóság.

– Mennyivel a finom, érdemes lakomák mérge,

s a méltatlan csapszékek ciszterna-löttye ugyancsak.

Három rövid vers

Február

Február, a felengedő tetem,

a dörgő, langyos ár szinére billen.

Megrohadt jegen, édes légben

morzsák, sirályok.

Egy napon átmelegszik

az ablak közé tett bor.

Kiteleltünk.

Portükör

az ablakon a por lágyítva tükörarcod

az ablakon a por elmázolt csillogása

tükörarc ráncain megülve fényfogó por

redőin ráncain megül elmaszatolt fény

áttetsző ráncai redőző fényredőnyként

áteresztik kiszűrik az utcatöredékek

mozgó és mozdulatlan kulissza-látományát

1969

A telefonvicc a levélhecc

virágkora április elseje

több évre prolongálva

új karbonkorszak kezdete

figyeljük

hogy lesz ligetből lignit

– talán gyémánt:

idővel s kellő nyomás alatt

Levélminta

„S hadd nevezzem e búcsuformulában

(némi játékosan-fenyegető utalással)

– Mathilde-nak. Tehát:

Kedves, kedves Mathilde,

fontolja meg jól a választ, de mégse

fontolja tűrhetetlenül soká.

Az Ön D.-je”

Vagy: „S hadd nevezzelek”,

a zárójelben levők maradnak, csak kiegészíteni:

„(…s egyúttal vakmerően áttérve

a tegezésre; szabad volt-e megtennem?)”

Folytatás változatlanul, de a második

„fontolja” fontolgasd-ra cserélendő:

ez egy fokkal még bizalmasabb,

s jobban is hangzik. Használhatnám esetleg,

ha már Mathilde, a Sorel aláírást.

De akkor mégis inkább a magázás:

„Az Ön Sorelje”, „Az Ön J. Sorelje”.

– „Soreled” – ez hülyén hangzik.

Vagy: – egyszerűen: „Juliened”? Na de:

„ölel”?, „csókol”?, „gondolj a te”?

Lehet a puszta név. Vagy csak két kezdőbetű? Talán.

Akkor hogy is? „…nevezzelek…” – igen,

„…játékosan fenyegető… Mathilde-nak”.

Tehát: „…” Nem jó. Ne feledjük: már tegeződünk!

Ez a „kedves, kedves” amolyan alamuszi melizma,

amit könnyűszerrel vehet a hang szándéktalan megsikamlásaként,

anélkül, hogy sikamlós zöngéje célhoz érne.

Viszont milyen szó volna kellő?

Merész, de óvatos, amely közel lopódzik,

s helyét, hol van, birtokolja valóban.

Csak lépésről lépésre. Mert az ugrás

a legyőzött távolságot máris eszébe

idézi dobajával.

Tehát: mit írjunk?

Ekképp jeleztem

Mivelhogy

sírt,

és mivelhogy

el akart rohanni,

és néztek is bennünket

már mindenfelől:

sietve felemelkedtem,

és kezemet

némi súllyal, anélkül, hogy teherként,

az alkarjára helyeztem,

miközben tekintetem

remegve, de szilárdan

hatolt a pupillába egyenest.

S ő küzködve, de végül

megadóan:

visszaernyedt a székre.

– Ekképp jeleztem

udvarias készségemet

a meghitt beszélgetésre.

Történet

Körülményekkel mindig lehet győzni

az önigazolást, mentegetőzést.

Mégis, mint vékony füst a hó fölött,

a támadó hótündöklés fölött,

mégis most elvesző

füst a gonosz hókáprázat fölött

szerelmünk,

foszlik szürkén a vad visszfénnyel szemközt,

amelyre immár árnyékot se vethet.

Egy szavam sem volt arra, hogy szeretlek.

Magyarázkodni kéne,

neked, magamnak, a baráti figyelemnek,

mely inogásunkban megtartott,

széthullásunkban körülvett.

Ha kinagyítasz egy sorsot a tömeges

feltételek irdatlan hátteréből:

a magyarázat – többé nem magyarázat.

A vízköpőkben még a hó.

Forgolódik a téli város:

délről támadást nyit a szél.

Az évszakok e harcában én,

sajnos, nem vagyok érdekelve.

Tegnap még veled álltam itt,

ma egyedül megyek keresztül.

Ha változásaimra gondolok,

nem tudom megmondani, hogy épp e

változások miben is álltak.

Többé nem tettem bizonyos dolgokat,

immár minden további nélkül másokat,

mik elképzelhetetlenek voltak korábban.

Valami hirtelen többé nem hiányzott.

Kapcsolatok megszűntek

– node maguk a változások?

A lelkiéletet mi egykor otthagytuk

a kicsi asztalok, ott az olcsó

hamutálak, beszáradt kávéscsészék között,

a kínos asztaloknál. Befontad a

gépi csipke terítők rojtjait,

midőn folytak a szép beszélgetések.

De ha mindez nem megbeszélhető?

amíg folyik a té s tova

már itt van a tohonya gyilkos

nincs visszaút halottainkhoz

saját végeddel kérdelek

amíg folyik a té s tova

saját végeddel kérdelek

már itt van a tohonya gyilkos

felzabálják a reggelek

rozsdahalállal fenyeget

felzabálja reggeli nyirkos

buszmegállók éghajlata

szétszedik szorgos csipeszek

termeszrajzásu reggelek

érszűkületes ébredések

ha nem a világ így ér véget

hát szerelmünk pillanata

amíg folyik a té s tova

majd elfelejtesz bizonyos

megszorításokkal soha

hisz szorítottalak noha

minden halálra megtanít

már itt van itt van itt van itt

az idő a tohonya gyilkos

Egy pillanatra

a gonosz város hókáprázatában

úgy láttalak, mintha holt kedvesemet

hunyorogni a rosszhiszemű fényben.

(De ez már régen történt.

A holtnak hitt: halott.)

Az évek lassan összehordják

élettörténetünket,

hogy mi magunk

a lezúduló következmények alól

úgy léphessünk hátra – jó ösztönnel –

mint járókelő a háztetőről alá-

csuszamló dermedt hótömeg alól

(váltig állítja majd utólag:

figyelmes lett valami megfoghatatlan neszre).

Élettörténetünk megvilágítja

életünket,

mint a rendőrségi autó reflektora

az áldozatot.

S mindez lehetne másképp

– de nincs másképp.

Hadd háborogjon még megokoltabban

bennünk a jóakarat s értelem.

De azért folyik rendes medriben

minden, mert – hál’istennek – meder, az van.

És különben is: szabad-e

a mindennapi életet

nem-mindennapi szemmel nézni?

A párkányon álltak,

kivilágított boltívek alatt.

A zene kitódult az éj terébe,

sötét folyam, üres hidak fölé,

ahol jégtáblák önkéntes halálát

szoktam figyelni

a tompán remegő hídláb fölött.

Hersegve széthasad egy és a többi,

vak csordaként, fékezni tehetetlen,

rohan belé, halmozva pusztulást – a börleszk

elévülhetetlen szabályai szerint.

Egy lány könnyű és boldog

arca szemben a lámpákkal

sokat igérő előzetes egy filmből.

Most egyedül táncol.

Felemelt keze az ütemre integet

– de legyint is.

Mulattatja boldogsága és könnyüsége.

Lazán egymáshoz dőlnek pillanatra.

A lány a fiú vállát öleli.

tornyos hullámain az estnek

bocsánatot és nyugtot esdek

s a könnyü testnek

mely hozzám hajolt

mikor az óra volt

egy sötét felleg

szorításából a hold

az aranyló kerek mell kibomolt

a könnyű testnek álmot

holdsütést

kitakart takarót

Egyedül kéne élnem.

Hajnali, hosszu sétákon érlelnem magam.

Bor és – főleg! – szivar mellett

(mert a cigaretta a kapkodásnak

kedvez, sok rövidlejáratu tervnek)

lassan fürkészni ki

amit múltamnak

– éppúgy önmagamnak nevezek. Talán hasznos

volna regénybe fogni.

Nagyon szerettem ezt a nőt

K. P. Kavafisz emlékének

Ezt a nőt, első szerelmi kudarcom

hősnőjét (barátom feleségét)

nagyon szerettem. Amióta csókolóztunk

az élére-perdült-gyufásdoboz szobában,

s ő elsiklott előlem, könnyedén, mintha úszva,

mint mikor először láttam és belészerettem

tizenhétévesen az uszodában

(Mióta nem járunk sem én sem a barátom

abba az uszodába, hol hasbarúgtunk víz alatt

éltes jellemszínészeket a rossz alakításért,

s büntetésből vízfecskendéssel

kínoztunk némely önhitt tenoristát) –

Tíz év hagyta rajtunk azóta,

ne részletezzük, mit. Nem öltözöl jól.

Azóta jobban figyelek erre is, látod. Vagy csak azért

tűnik fel, mert tudom, hogy értesz hozzá?

– Amióta csókolóztunk

az élére-perdült-gyufásdoboz szobában –

néha nem tudom, szeretlek-e még.

Ennek épp két éve: nagyon sok, ami közbejött

így és úgy. Talán túl sok. Tudunk s tudok-e még

komoly szemmel ama kínokra visszanézni?

Nagyon szerettem ezt a nőt, barátom feleségét.

S olcsó presszókban és albérleti szobám

rekaméjának cinikus rugóin, néhány angolszász könyv,

négy elkoszlott fal, egy muzeális írógép s

13 éves kori fölényes fotóarca

társaságában unatkoztam 1967-ben és 68-ban.

A szerelmi költészet nehézségeiről

Hát nem szólhatok

szép szemeidről? Annyiszor csodált

tekintetedet elfordítanád e

költemény tükrétől? Ó, nézz belé!

Ez pillantásod – hű lemez – megőrzi,

s így eljövendő, nemsejtett korokkal

válthatsz baráti pillantást, míg ők

felismerik, hogy szemükkel rokon

szemednek időmélyi bársonya,

a szivárványhártyák korallmezője,

az üreges és barlangos vidék, a

rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet,

zöldektől áttört szürkéskék derengés

a titokzatos pupillák körül.

Az élő anyag elrejti magát.

Csak késnek enged, csak lencsék alatt

mutatkozik rejtelmes rendszere

csatornáival, járataival,

hol a belső, titkos sürgés folyik,

hírekkel és parancsokkal loholnak.

Mint ostromlott vár: néma kifelé.

Üres héj, vélnéd róla, vagy tömör

mag. Egyedül a szem mutatja,

miből vagyunk. E félig víznemű

gömbbe ágyazott porózus telep

a test nyilvános anatómiája.

Ezért utal némiképp a halálra.

Ezért, hogy csak a

szerelmesek mernek egymásra nézni,

kiknek – többet vagy kevesebbet-e? –

a halál mindenképpen mást jelent,

mivel érzésük ismerős vele.

Feltűnt már? Legrégibb barátok is,

véletlenül egymás szemébe néztek,

zavartan fordítják fejüket el.

A szem, mondják, beszédes. Ez nem igaz.

Néma – mint a feltárult rejtelem.

Mint a megdöbbenés. A rémület.

Mert egyszerre tárul fel benne minden.

Ó, kellemesebb s derűsebb beszélni

egy kecses lábról, gömbölyű kebelről.

Tőlük vezet ösvény,

a szárak ívén, a térd dombjain,

a hasnak pasztorális rónaságán.

Végigsiklik a kéz fénylő pihéken,

a köldök kútkáváján megpihen.

Mindez elérhető házastársak között.

De ha a levegőn át, mit kipusztít

két eggyélobbant tekintet tüze,

tehát az űrön át

mered egymásra két szem – csillagokként –,

súlyuk vadul növekszik, és egyetlen

végzetes ponttá csődül össze minden

szükségük,

és bennük nincs hely többé semminek,

s átszakítva pályájuk kordonát

önpusztítóan egyesíti őket

kölcsönös, rémült gravitáció…

Ó, nézz szemembe!

Szerelmem!

Értelmiségi vagyok. Így hát

d’une manière profonde tudok csak

à l’allemande néked udvarolni,

értelmiségi módra. Mentségemre

szolgáljon: te is az vagy.

A szád már korareggel

keserű cigarettaízű,

széthagyod a harisnyákat szobádban,

teáscsészék környomával

adod vissza a könyveimet.

– Nekem pedig nadrágom fényes

sok üléstől, mint régi érmek.

Egy értelmiségi! E kétes

elem a tudományosan

felszeletelt tortában úgy

bujdokol, mintha íze lenne.

S mert hűtlen, izgága,

azt hiszi,

a lázmérőben ő a higany.

Meghúzódott a köztisztelet

rezervátumában hajdan,

ő adta meg gyerekeinknek

az általános műveltséget,

metafizikai tekintélyt

az érettségi tételeknek.

De nem. Nekem akkor gyanús volt

már, amikor: Saxa loquntur

– kezdett fecsegni, noha tudjuk

jól, hogy a kövek nem beszélnek.

Már a szerénységük gyanús volt.

Megadjuk a császárnak – hajlongtak, de

– ami a császáré – hangsúlyozták.

S végül kitalálták a történelmet,

hogy a császárt is kétségbevonhassák.

Gyávaságuk mélye merő pimaszság.

Félrehúzódásuk még sunyi vád volt.

Most előbújtak az antikváriumból,

s mint barbárok közt római fogoly,

közpénzen sétáltatják orrunk előtt

előkelő szomoruságukat.

Mért nem lehettem régi költő?

Nem volna kérdés, hogy szeretlek-e.

Csak neked volna jogod nem szeretni,

hallgatnád öntetszelgőn

hidegségedről szóló panaszom. Bosszúból

esetleg kifecsegném: csapodár vagy.

De fődolgom a mérnöki munka volna:

megmérni, milyen hatalmas szerelmem,

minő magasba csap föl szenvedélyem,

hány mérföld messzeségből még imádlak,

hány kínos napot morzsoltam le már

hűségem olvasóján? Hogy számosabbak

szépségeid a Föld csodáinál.

Szerelmünk program, nem probléma volna.

Hiszen mit ér a szerelem, ha gond?

A bolond hiszi, hogy a szerelem

megoldja kínjaink, de a bolondnak

orvos kell, és a szerelem nem orvos.

Abélard-t kiherélték. Kedvese

szűk falak közt, mint egy iniciálé börtönében,

könnyé vált, vagy megszaggatta ruháit,

aztán szárazon, mint a rőzse, égett

a megszégyenült testűért tovább.

Vad szerelmük

kormaként maradt miránk

a szentimentális nyavalygás?

Ahogy ők – vagy sehogy. Érjen véget

a szerelem, ha már nem tiszta tett,

áttetsző lobogás, mint láng vagy forrás.

Ha üledéke van, mit felzavar

az első olyan pillanat, amelyben

már nem tudunk békésen egyesülni

valami egyszerűben,

mint a kirakatnézés, esti séta, bolyongás

az eső szines fénypocsolyáiban.

A szerelem nem tűri

az alapok bonyolultságát.

Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul.

E látszólag rideg

valókat könnyen hatalmába ejti

az érzelem, elváltoztatja őket,

akár a levegő. Rejtelmesen forr

érintkezésük, az arany kizöldell,

a körvonalakat rozsdával kikezdi,

végül bensejükig rág s az egész

illanó por lesz, rebbenő penész,

mely bársonyosan csillámlik a fényben.

A szerelmesek is

áthasonulnak. Egyanyaguvá

lesznek e fénybeszőtt

porral. A világ fénybeszőtt porával.

Strófák ***-hoz

Szabad-e néhanapján meglátogatnom téged,

csak téged: s nem a hozzádtartozókat?

Félre ne érts: a jelenlétük nem zavar.

Dehogyis akarom feléleszteni a…

Egyszóval azt a régmúlt téves érzést,

az abból támadt zűrzavart, hogy

félreértettem magunkat. Csak annyit kérek:

tudd ilyenkor jövetelem okát.

Csodálkozol e hangon?

A szeles ifjú hogy elcsendesült!

De nem túl hamar-e? Ideje van

mindennek. Hirtelen megjavulása

nem a hirtelenség álarca újfent?

Nem. Ne hidd, hogy játszom.

Javulásom való – bár kénytelen.

Tudod, úgy döntöttem, ráhangolom

zeném a körülmények hangszerére.

Elég volt: egyedül hallgatni szivem dobaját.

– A világ nem hajlik kebelemre.

És művészetem is! Lehet, Téged

mulattatnak az aenigmatikus

versek: csupa célzás valamire.

De igazi fegyvert nem foghatok

ellenségeim ellen. És így

szeretnem sem lehet. (Hiszen én

nem szerettelek eléggé, mégha

sóhajtozásaim bepárázták is

akkor látásod tiszta üvegét.)

S mivel nem tudok

e szűk jelen kanyargós folyosóin

szépen evickélni (falnak verődöm):

életem s szabadságom érdekében

döntöttem: magamat bővíteni

a lehetőségek kisértetcsarnokává.

Mert a bensőnkben van hely!

Lévén bensőnk híg káprázat, csalóka

semmi; gyávaságunk szépneve;

a gyermeteg Szellem jutalma: halpénz

– halotti címerünk.

Hiszen becsületes maradtam – s látnikellő,

mit intézett el itt a becsület!

De csönd. Hogy elragadtattam magam

– a képzelet! Nem illő

így szólnom Hozzád. Mert a szenvedély

különbségtenni nem tud. Az izgága diák

és a szent köteléket tipró szerelmes:

egy foganat. Lüktető koponyámra

borogatásul hűljön alkonyi séta.

Tán erkélyeteken üldögélsz, és a te szemed is

a nap hunyó aranyát tükrözi.

A falakon a fény már estébe halkult.

Öregségtől így csak ifjak borzonganak,

este, mikor a szél

fázékony lényükhöz hidegedik.

Az estharang a megtartásra int.

Kifürkészhetetlen, mint örökös eszének

aggastyán ezerráncú mosolya,

előttem is e Treuga Dei

határnapja. Én tartóztatnám

– nézni akarlak még – a végkifejletet.

Veled: jól érzem magam. Az első jót

idézi ez a jó. Kuporgatom időm.

Szeretnélek

megtartani.

Most újból

Most újból a magányos uszodák.

A faágyak. A napzápor a fáradt

testre, testhosszú vízfolt

utánam, amit felkapkod a szél.

A zuhany. Hő és pára

önkívülete.

Nyakszirtemen dörögve

széttört sugár.

Csak egy személy

Ha lehetnék Neked

csak egy személy.

Végérvényes, bár esetleges,

mint rozsdás, görbe szeg

a meleg porban.

Mint árnyékfedte lépcső tetején

egyetlen villogó él.

Csak egy személy

szándéktalan fürdése az időben.

Ha lehetnék Neked

megállás eltünőben.

Kietlen birtokod:

egyetlen pillanatra!

Ha lehetnék Neked

míg az árnyék ahhoz a fokhoz ér

és elporlad a szeg,

csak egy személy.

Belső beszéd

Dal

nem többre vágyom

gazdaságos és finom

formáira palacknak és pohárnak

én

már nem siratok senkit

vigye korrupt kegyét a bánat

korunk üres

harmóniát keres

a célt kegyes jövőbe mentik

kultúravégi kultúraelőtti

időnkben oly jó volna kergetőzni

veled egy napsütött fürdő füvén

Belső beszéd

Ketten mennek az utcán.

Alattuk aszfalt sávja siklik,

ha lenéznek rá: áramló pórusok

özöne, olykor: villámló szemét.

Ketten mennek az utcán.

Szemmel jeleznek: „Nézd,

satnya fák bádogszínű lombja;

nézd, izzadság ragyog az őr homlokán,

vaskapu ontja rá a hőt.”

Szótlan olvasnak egy plakátot,

és felvonják szemöldökük.

Ketten mennek az utcán.

Valahol voltak: egy lépcsőházban

rájuk hűlt az ing,

talán egy liftben

szagolták a linópadló szagát.

Egy ajtót kerestek, kopogtak,

köszöntek, valamit morogtak,

a széket nyikorgatták, bólogattak.

Ketten mennek az utcán,

a madárzajos fák alatt.

A nőket nézi egyikük,

lágy képlékeny tekintete

könnyen körülvesz keblet, combot,

elvész szoknyaráncban és mellfodorban.

Levegőért kapkod a másik,

szürke hőben üveg sört képzel,

és üreseket nyel, mert szólna:

– Most mondjam el, hogy nem áll össze

szellemem; roncsok nemzenek

roncsot agyamban, temetőnyi

üzekvő tetem szaporítja egymást,

robbanásig telítve

a memória raktárhiányát?

Hogy itt már csak én ismerem ki

az esetleges járatokban magam,

én tudom, mikor kell

félrelépni egy lerobajló

romköteg alól? A gyalázatos

otthonosságról most beszéljek,

mellyel zűrzavaromban járok?

Hogy nem szégyelltem kiismerni

romhegyem ingó statikáját,

biztos pontokat megjegyezni,

próbálgatni, mert semmi elv

nem működik?

Feladtam

az egység utáni sóvár vágyamat:

milyen gyalázat érhet még?

Fürgén iramlok itt, mint a patkány

vagy tolvaj, s még a hasznát

is tudom mindennek, ahol

ember lépést se tudna tenni,

és vége annak, ki a járást itt megtanulta.

– Ezeket mondta volna, de

hely és idő alkalmatlan.

Beletörődik, visszatér

az élet szokottabb képeihez,

és csak int: „Nézd, milyen komikus,

ha egy erényes angolkosztüm kamgárnján így kirajzolódik

a csontos háton a melltartó pántja.

Ez a szigorú lány siet

feddhetetlen célok felé,

de kiizzad, míg így üget,

és kosztümjén már ott a folt

a titkolt hónaljak alatt.

Illetéktelen szemek nézik

kebeltartója pántjait,

idegen férfiak tűnődnek:

retiküljében tart-e Desodort,

s a fiókjában apró

tablettát celofánlevélben.”

Nyaralás

Ha beszereztél konzerveket, teát,

pár csomag kétszersültet, cigarettát,

egy tündérsakk-kötetet, valami innivalót:

ereszd le a redőnyt.

Hagyd megállni az órát.

Gyakorta megszólal a

telefon. Milyen

makacs emberek vannak. Csöngetés; folt

várakozik a recésüvegen;

a levélnyílás fedele becsattan.

– Kukucskált. De bent homály.

Aztán: se telefon több, se látogató.

S a lábtörlő

ajtódnak támasztva napok óta.

Naenia

Ellátva neveddel s gondosan el

kéznél levő anekdotikus lommal.

Hol itt, hol ott egy vers. Felfakadnak

lappangott, sunyi konzekvenciák.

Hogy e versek rosszak – mert rosszak:

a helyszín hitvány riporteri rajzánál csak

a gyászhajtókás férfi-ordenáréság lehangolóbb,

barátnőm! –, az a kisebbik baj.

– Cipruslombok!

Hiába

sütött kedves lényed miránk.

Egy emlék

„Jó rendező voltam.”

Ezt mondta nem sokkal halála előtt.

(A körülmények ismeretesek.)

Nem: „Egész jó rendező voltam” – így

mondta. Ennyi érzelgés

az adott helyzetben megengedhető volt.

Nehézkesen felállt,

s míg súlyától szabadultan

a szék kopott bársonya kidomborult,

és ülés közben összegyűrt nadrágja

kezdett kisimulni: a fentieket mondta.

Méltatlan életet a művészet méltóságába így vont.

Manírozott szerénységgel ugyan. De esetében

bizonyos lelkierő kellett

az – épp ilyen – manírhoz.

És a mondat időzítése, íve

– hibátlan. Sőt: pompás!

Egy erényes hölgyhöz

A nadrág kétségtelen haladás,

vívmány: valami szellemi.

A nadrág megnemesíti

a méltókat és választottakat.

Kategorikus és imperatív

száraival a tisztaságnak mintegy

történelmi előfeltétele.

S habár olykor balgán levetni véljük:

csak az evilági textilburok,

ami földre hull:

a nadrág virtuálisan levethetetlen.

De mert párzó és fajtalan fajunk

a morált, mórest csak tunyán tanulja,

s barbár szokásra vágyón visszasandít:

a nadrág vasfegyelmét enyhítendő,

átmenetileg, megengedjük a

szerelmi líra diszkrét hasítékát.

Ne többet erről. Hölgyem: a kezed!

Tedd homlokomra! Tán csillapodom.

Mert, lásd, még nem vagyok tökéletes.

De szemet húnyva apróbb lazaságok

fölött: megmented a disciplinát.

Segíts, és együtt felemelkedünk

talán a subtilis iróniáig,

a bölcséig, kit kuncogásra késztett

némely óvatlan

érintés – mert csiklándozta a szellem

tengerimalac-érzékeny bőrét.

Séta egy ház körül

És még egyszer körül

e holdsütötte geometriát

házfalak ismeretlen raszterét

öt fénylő négyzet

kimondhatatlan elrendeződését

vak négyzetek sorában

nekünk nem felelet

nem érthetjük

hiába forgatják órajárás szerint

változtatván a konstellációt

illetéktelen szemekkel figyeljük

de megütközve a jelentés

ilyen erős sugallatától.

Maradjunk hát a geometriánál

azaz hatoljunk be inkább

hová a holdfény már nem ér

bolyongjunk asztrál-mód

e néma tömb terében

míg áthat majd kettőnket

e tagoltság amely

szeszély és szabály keveréke

amely nyugodt mivel

minden utalást kizár magából

emeletenként a szelőhatás – ezek a födémek –

amit mérsékel a lépcső kétértelmű szelleme

s egy zárt körön legyőz a liftakna folytonossága

a szinteket ő egyesíti

közelítsd óvatosan (jól tudom

nagy a vonzása) de vigyázz

mert egyneműségével megsemmisít.

Most lakásokban járunk.

Ez inkább játék.

Esetleges és átrendezhető.

Próbáld megtestesíteni a

negatív testet

melyet a sokféle bútor kimetsz

s ha hozzá még magadba-érezed

a rejtett bővítéseket

melyek a fiókokban rejtőznek főleg

de az ajtók nyitásában is

akkor íme te vagy

szabadságuk és lehetőségük is

te vagy a hely

sokféle ténykedésük színtere

amelyről ugyan alig vesznek tudomást.

Zátony

Becsület ideje.

Bűnbánat s pusztulásé.

Idő – a te időd.

Amelyben megtaláltad.

A gáz ideje, amely kisüvítsen,

a ház ideje, hogy összeomoljon,

hogy tetejét úgy lökje el magáról,

mint már-már élvező szűz

a büdös szájú, bamba katonát.

Az összenyomott rugó ideje,

a ravaszul és kísérleti célból

kénsavba rakott rugó ideje:

hogy szétrepessze az üveg falát.

Az idő ideje!

Hogy üvöltsön és szétvesse magát.

Idő, a te időd.

A pusztulásé. – A bűnbánaté.

Idő. A te időd:

megtalálni

az ajtót, amely innen kifelé.

Ez nem ideje semminek.

Az állott tócsa idejében van idő,

hogy követ vágj belé, s hártyája fölhasadjon.

Az alvadt vérnek idejében van idő

tenyéréllel a sebre vágni. – S vége van!

Az üres órán van idő,

hogy elindulj, mint hólabda a lejtőn.

A kunyerálás idején az idő eljön,

mikor elég már, s az ajtót bevágod.

Az idő pereme, az még idő,

mikor mint megállóban a tömeg,

toporogsz; de egyre hallhatóbban

morogsz és végül fölkélsz – magad ellen.

De ez nem ideje semminek.

Itt szemedbe süt a nap, de nem ébredsz,

itt zümmöghet az éj, de te nem alszol,

itt készülődsz, de nem mégy sehová,

itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus.

Mert ez nem ideje semminek.

Fordul

a Föld.

Mint kotrócsillesor

emelkedik fel új s új nap remegve

terhétől, mit növő halomra ont.

Már két tavasz csúfolta meg halálod,

már két tavasz. Megállok

a feslett virulásban –

mint szines, buja rongy:

hasadozik, burjánzik.

Az ember csak szipog, fújtat, beszél –

Eszébe jut-e, ami hiányzik?

Gyűrött újságlapot zörget a szél.

Pulóvert kötnek, látod? Félnek:

a villamos előtt megállnak.

Megszámolják a visszajárót,

új patront tesznek a szifonba,

örülnek, mikor igazuk van.

Bizonytalankodnak soká,

mikor szombatig kölcsönkérnek.

Mit gondolok én, hogy még élek?

A büntetés

Mi lesz velem, itt

a halál őrlőfogán,

e ragyás szirten?

Eszelős, bosszúálló

mosollyá gyűrődnek

a Föld ráncai.

Milyen némán,

hirtelen érik meg a

büntetésre a bűn.

Háborús jelenet

Vonalba fejlődtek. Egyetlen kihívás:

nyírt ugrató-sövény süvölvény fűben;

susog, mered a borotvált bokorfal.

A főtiszt lova idegesen hányta

a farát, történelmi patanyomokat

hagyva a fű közt,

amit, persze, eltüntetnek a nem történelmi

esők, összegezve mindent a sárban,

talán épp avégett, hogy az utódnak

módjában álljon bárhol meghatódni,

s elveszett apja sírját

tetszőleges vakondtúrásban feltalálja.

Az adjutáns mindig számolt tizet,

aztán kezdte elölről, mint egy szorgalmas gyerek.

A főtiszt kényes paripája közben megnyugodott.

Minden a legjobb úton haladt,

hogy példát statuáljanak.

Parasztok voltak. Láttam jól az arcukat.

Az egyik észrevehetően előreszámolt.

Amikor ráböktek, csodálkozott,

de aztán újraszámolt, visszafelé,

a szomszédos megjelöltig, s látta: ő tévedett.

Fegyelemsértés nem történt.

Parasztok voltak. Ezek

hallgatnak, fejüket leszegik,

s ha kérdik őket: „Hát, igen.” „Hát, nem.”

ezt felelik.

A megtizedelést a közfelfogás

vérlázítónak találja.

Gondolkodó emberek irracionálisnak nevezik.

Ritka büntetésnek van pedig

ilyen világos logikája.

A megtizedelés a mulasztott óra

kötelező pótlása, hol a harci cselekményt

egyszerűen modellezik.

A megtizedelés teszi értelmetlenné,

hogy egyéni próbálkozásokkal bonyolítsuk

a dolgok természetes menetét.

De ha gyáván megfutamodott az egész alakulat

– amint ezt gyakran ellene vetik –

miért nem az egész alakulatot büntetik?

Nemcsak ökonómiai

szempontok szólnak ellene!

Veszendőbe menne a háború szelleme.

Bár az egész

a vétkes, mégsem érheti az

egészet a büntetés.

Mert az egészet megbüntetni nem:

csak megszüntetni lehet

(módosulna, persze, az eset,

ha fogalmakra lőni lehetne).

Maradnak az egyesek.

S a megtizedelés:

biztosítékul,

hogy ne legyenek egyénileg

hatálytalaníthatók a feltételek.

Menekvés nincs.

Legföljebb győzni lehet.

Egy fénykép alá

A kamaszkor dorbézolásai

rémlenek fel. Kedélytelen és elszánt

éveim. Paplelkű pszichológusok

megértése nem nyálazhatja be.

A sárgaképű kölyök, tréningfelsőben,

amint deres kökényt reggelizik,

mohón szívja egy szurdok ködszagát,

a mephistophelesi gimnazista, hulló dohányú,

házitöltésű cigarettáit szíva,

a tisztes hegyi gyógyüdülő folyosóin

– a nők utáni dühödt kullogás,

őgyelgés erjedt gyomorral a kék fenyők közt,

az éretlen rosszkedv felhőiben.

Lélektan-óra

H. Schirma úr, pszichológus, Zürichből.

Tanult testalkattant és grafológiát,

analízist és chiromantiát,

szörnyrömit és projektív teszteket,

ind és bizánci teozófiát,

Fludd tanát és szőnyeg-szimbólikát.

Járás és nevetés előtte fölfedik

(asztrológia, hipnózis segít)

a lélek nyirkos mélyrétegeit.

Rejtekajtók nyílnak meg. Álfalak

fordulnak érdes, mély sóhajjal el.

Mérőónnal megmérhetlen kutak

legperemén

állítja meg rejtelmes ösztöne.

Úgy járt-kelt bennünk, mint elhagyatott

rosszemlékű ház pincéiben, hol felette

gyanús dolgok eshettek hajdanában.

S az elágazó járatok mind újabb

pincékhez, föld alatti termekhez vezettek,

már egy egész várost feltételeztek.

Fény olykor és csak felülről derengett.

Ha Vezetőnk szellemkezével egy mohos követ

meglazított, s a lyuk szeles kürtőre nyílt.

Egyébként csak madárszeme világított:

zöld sáv irizált varázsgyűrüként

a szembogár körött.

Szeme gyűrüfordulás

Szava varázskondulás

Érintése: vad delej

Csalhorog méregkehely

Hangja magnetismus és

Aki hallja éri kettős

Fura átlényegülés

Egymásra torlott

bástyák és tornyok.

Átnyíló padlások, összenőtt

támfalak és tetők.

Felül

elkülönül.

Önhitten kiválik a tömb.

Önkívületben felszökik a csúcs.

Kővé zsibbadtan ültünk. Nem a vér,

húzott bennünk a kürtők vad szele,

lobogtatva, mint lángot, a sötétet.

S a nyirok – mind mélyebbről. Már nem a

gödörben álló kőtérdekig, -bokákig

érzett vissza a kúszó nedv, hideg:

lentebbre, porhanyó talajig hatolt el a sejtelem,

a békátlan, halat nem úsztató,

nád nem övezte, kietlen vízig,

mely a vízzáró rétegből szivárog:

kifogyhatatlan készlet,

beváltandó fenyegetés.

Visszavarázsoltattunk.

Nem ment egykönnyen.

A megbántott Metaforák szörnyű haragra

gerjedtek, ráébredvén, hogy csak játék,

ha nem is ártatlan, mihez hatalmuk felidézték.

Nem akaródzott visszatérniük képzetes zugukba,

enyészni testtelenné. A lélekbúvár

minden varázsművészete kellett, hétszerte hét

ízben rótt idézőjeleket a küszöbre,

míg sikerült foglyul ejteni őket.

De végül, némi rheumaticus közérzet,

ízületekben terjengő hidegség árán,

megszabadultunk e kétes társaságtól.

Fiatal haldokló

In memoriam Ernst Koplenig

Hiába irtják a gyilkos cserjét husomban:

tisztásra nem találnak. Nem vágja át magát

ezen semmi sebészi lelemény. Se szívósság, se düh.

Ütköznek máshelyütt is a lebírhatatlan sarjak,

most már a csontjaimban. – Nem érem meg a hét

végét, ugyan mit akarhatnék, fontosat,

minek teljesülése nem utal

túlra zsugorodó ittlétemen?

Amennyire figyelmetekből s leleményetekből

futja: tartsátok távol tőlem nem-lett

alakjaim tolakodását. Látogatásuk immár

szükségtelen, sőt bántó. Se a férfira,

se az aggra kiváncsi nem vagyok már,

s az apára s a szeretőre sem.

És legfőképp az alkotóra nem,

akivé lenni oly emésztő türelemmel törekedtem,

s akinek talányos alakjáról – nem létezik! –

ne vakargassátok hiú reményben, mint kontár átfestést:

esendő művem.

A költészetről

Mikor helyzetek és gondolatok

világosan egymásra utalnak,

de anélkül, hogy vissza lehetne

vezetni egyiket a másikára:

s ha szó sincs

következtetésről, se szükségszerűségről,

mint fák a gyökerükre

mégis úgy utal

egyik a másikára

– megfoghatatlanul:

akkor a költészet elérte célját.

Három dal

Kepes Sára emlékére

Mint éji csendbe

ajtónyikorgás végtelenje,

mint a gondolat,

mely téged gondol:

a vasrózsákból süvített a gáz.

Sárikám, halálodon,

mint hó a kabátodon,

dermedt, kristályos fájdalom:

szikrázik, játszik a napon –

Valami füst

itt leng beivódik

szélbe falba párnába

egy kötőjel maradt

nem énekelhetek

a porzó sírköveknek

halotti csönd fölött

halotti csönd fölött a

dühödt fioriturák

Varázs

rozsdás vaskapu csikorog

ólálkodó fejfájás hangján

a porra por száll

amit a porba ejtenek

arra is mint a porra por száll

ha majd engem felejtenek

itt akkor is még az a por száll

elszabadult zöld gyomok

között a rozsdás kapu csikorog

Air

a világ fénylik

mint egy halott gyík

mint egy mézcsöpp

a világ fénylik

mint rózsafa bútor

mint öregember keze

a világ fénylik

mint kép fölött

az üveg

Persephoneia hízelgései

Styxi réven elvesztegel,

lapjába les Persephoneia,

a kárhozottak királynéja:

„Mire tavasz, te fű leszel,

mindent tudón lengedezel,

jövendő boldogtalanok

bőrébe mintálsz kusza rajzot,

kiknek rajtad röppen felajzott

nyiláról kósza gyönyör el.

Ismertem otromba szived

sziklarobajlásait, éppen

ezért kell, hogy kisarjadozz

pattanó magok gyönyörében.

Még van lapod, ne kornyadozz!

Nyerni próbálj! Ne gondolj dőre

reménységgel arra a nőre,

s azt se feledd, hogy az egyetlen

vagy – mióta! – akit kegyembe

fogadtam e méretlen éjben.

Féltékeny ugyan nem vagyok,

csupán az ízlésed csodálom,

nem félted a csatorna-rácson

naponta átgyömködni érte

sugárzó patkány-alakod.

Hogy ennyire hív kerek térde,

mely annyi nőéhez hasonló,

a mell, a talán majd kibomló

– itt segíteni nem tudok:

nincs fehérbőrű nőn hatalmam!

De már az idő közeleg,

hogy néked saját testem adjam,

a sötétség legyen veled,

szép áruló, s most még: eredj.

Az utat tudod – egy lépés se.

(És ne reszkess, hagyok időt

még egy-két ugrásra, esésre.)”

Barokk elégia

Hitetlen ujjal kockát pörgetünk

eljátszva tétován egy nő hajával –

vagy inkább mintha gömbölyűre-vájt

kövön lesikló víz zuhatagát

osztanánk öt ficánkoló nyalábra,

nyugtalan ujjainkat

bontatlan áramába ártva?

Hogy szikrázott fel páros képletünk?

Mint eshetett, hogy bámész mosolyával

a mozdulatlan nyüzsgésből kivált,

mozdulatlanul helyére talált?

Hogy ötlünk szunnyadó minták nyomára?

Hogy lesz sok néma, szétszórt

pontból beszédes csillag-ábra?

S nem gőggel tölt-e fázós kételyünk,

fülelve tudós homlokráncolással,

mint betegnek zörejlő mellkasát,

önszivünkben az idegen világ

ismeretlen értelmű morajára,

– nem mintha szólna szó, nem

mint hívek a harang szavára.

A napon

nap röntgenezi a platánok

leveleit fokozatosan elrákosodnak

zöld üveglegyezőik

a fénybe ártott

gyanútlan kezecskék

mészhéj ingben

karsztosodom a fehér

déli napon

mélyemben

csobogás

a kényszeredett kéjért

korhadt uszodaszagban

a régi fürdőház

iszamos deszkáin

megoldod fürdőruhád

körtehullából buggyant

mézcseppen dongó lakmározik

taréjos ezüstsisak

villog

a víz

A felismerés fokozatai

Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből

Kifakul,

mint a két zászló, melyet,

évre év, a kapu fölé gipszelt

vashüvelybe kitettünk ünnepekkor,

fakul, veszti színét a világ.

Hol vannak az ünnepek?

Vastag por alatt,

a meleg

padlástérben hallgat

egy szétszerelt világ.

Eltűnt a menet.

Átváltozott ordítássá

és elszéledt a széllel.

Ünnepi költők helyett

most majd a szél mond verseket,

kerge port mond és vibráló hőt

a betontér felett.

Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.

Áttüzesedett

kohók, megfeszült kötelek

kora felett

tétova jelen

– alásüllyedő por – lebeg.

Félbemaradt épületek:

birodalmi szédelgések felett.

Amiben hittem,

többé nem hiszek.

De hogy hittem volt,

arra naponta emlékeztetem magam.

És nem bocsájtok meg senkinek.

Pattogzik

szörnyű magányunk,

mint a napon a rozsdás sinek.

Angyal

jeladás:

a Gyűlölet Csillaga hirtelen

megjelenik a nappali egen

elintézendő:

a Ne-jöjj-utánam hídon

papírjaimat elhajítom

búcsú:

házak holdfénybe fagyva tündökölnek

kiterjeszti szárnyát a Denevér

és elhagyja a menthetetlen Földet

Összeomlás

Nem, nem volt robbanás,

csak összeomlás.

A belülről megőrölt,

a magát csalva másokat csaló,

a látszattal terrorizáló

hang nélkül szétomolt.

Gondolhatunk-e még –

a kétség által kezdettől kikezdett,

a kétségnek jogát is feladó,

a megposhadt fürdővíz hülye őre,

a vízé,

melyben volt-e csecsemő –

gondolhat-e a felszabadulásra?

Képzelhet-e ilyesmit, aki látta

szétomlani hang nélkül,

szétválni lágyabban,

mint szeretkezés után

a testek, lágyabban mint husunk

foszlik le csontjainkról egyszer?

Csak szétcsúszott egy hang nélkül,

szögek átcsúsztak lágyan elrohadt gerendán,

téglák márgaként vagy hamuzsírként,

porózus száraz szerkezetüket

feladták, mint a züllött kötelék,

amikor mi értelme ellenállni –

verik a földet pergőtűz és aknák,

nevetséges fölény

veri az üres levegőt,

mint az eső, az eső, az eső.

Nem, robbanás nem volt, csak összeomlás.

Csak soká, nagyon soká,

tolongva üledt le

a nyirkos, sűrü por.

Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás?

A nedves, duzzadó tülekedés?

Szétesése az épített világnak.

Hölderlin-parafrázis

Szomjazom vakulok

A jövő

porsivatagából ide

szabaduló szél

betömi szemem

szám Nem lehetsz

e világon italom

fényességem

Vörösmarty

...........................................................

omló káprázatok, felsült remények –

Meddig győzi az ép ész televénye

emészteni a rideg törmeléket?

Kép

Egy világvégi busz

bemászik a szemhatár

zárt ajtaja alá

kínlódó pléhbogár

berreg a lengő porban

oldalra dől megáll

lágy bensejét kiontja

E tér…

E tér micsoda rengés-bőgés!

Egyhelyben járó motorok,

hebegő tükrök torturája.

Egy villamosperon bűzében,

nyárdélutáni nap száraz hevében,

a vásárcsarnok előtt csirkeszar

üldöző, lerázhatatlan szagában

ítélet nélkül internálva állok

egy vadul vert dob belsejében.

Cinkos lehetőségek intenek:

nyakkendőm fulladásig rántani,

egy söröskorsó falát szétharapni:

a dolgok illegetik magukat.

S mihelyst szándékuk megértem,

saját szándékom hazárdjára bíznak.

Messziről mosolyognak.

A nap vége

Végére értünk!

Hordószemetes fény úszkál a nappal alján.

Ki így, ki úgy megváltotta e hétközi nap

kurta, világos végét, meg a leszálló estét.

Még némi tuszkolódás, préselődés, némi veszteglés,

megrekedés, félreterelődés – és átszivárgunk

a forgalmon, mint homokzsákok közt a víz

– aztán már szabadon…

Anziksz

…úszkálunk a hináros

beltengerben, kortyoljuk a világos

sörkülönlegességet, szokunk hozzá

megszokott kedveseink napszagú

bőrétől boldog

érzékekkel bolyongani rózsatúltengésben

szenvedő parkban este…

Éjszaka

Hal szájpadlásába horog

a házmester álmába beakad

hirtelen csengő Így virrad

közös ma rám s e vaksi lényre

felránt a lift

míg a tükörben révedek

kétes fényben zúg a lépcsőház

Kérlel mint kielégítetlen

nő az éjszaka magához von

szemérmetlen belepi testem

a sertéssé varázsló asszony

elharapódzik bőrömön

a pezsgő esztelen öröm

csalánmarásként viszkető vágy

Kapkod részletekért az ész

mellért vállért a szem a kéz

Hőként áthullámló egész

töröl emléktelen felületté

Egy öngyilkos naplójaE napló szerzője előkelő porosz nemesi család sarja volt. A katonai pályán fényes előmenetel várt rá, ő azonban költői elhivatottságot érezvén magában, megvált az egyenruhától. Ez időtől fogva jórészt külföldön élt, itt kezdődött elméjének kezdetben lassú, később mindinkább rohamos elborulása. Naplója abból az időből való, amikor már egyetlen szenvedély: a páros öngyilkosság vágya töltötte be lelkét. A természetes érzés bizonyára gyakran tiltakozni fog e betegségtől áthatott sorokat olvasva, s eme belső ellenkezésben a közreadó is osztozik az épérzésű olvasóval. Mégis úgy véli, hogy a szerencsétlen léleknek a tépettségben is megnyilatkozó szellemi ereje folytán a napló megrendítő tanulsággal szolgál: milyen menthetetlenül zúzódik szét a társadalom rideg keménységén a legnemesebb és legszilárdabb lélek is, ha erkölcsi és szellemi nagysága nem párosul az állapotok iránti kellő türelemmel. A napló írója boldogtalan tervét 1811-ben váltotta valóra, Genfből hazatérvén, a felső-ausztriai Ebensee egy partmenti ligetében Gmunden környékén, miután menyasszonyát (egy kedélybeteg leányt) sikerült megnyernie végzetes szándékának. Mindkettőjük síremléke az észak-németországi Oldenburg temetőjében látható.

…csak belebonyolódom mindenbe,

mert e senkiföldjén

nem lehetek se boldog, se kegyetlen.

Meghalni együtt valakivel – akihez nincs közöm,

végsőkig magamba inni egy velemtünő lény

közömbös arcát. Nyitott, mohó szemem volt.

Látásom oly tisztán hatotta át

a formák testét, hogy olykor, mint a csókban,

már nem tudtam testem határait.

Így eggyé ömölni: vétek, mivel csak oly

erőfeszítéssel lehet, mi létünk

kereteit feszíti. De az emberi

csúfot űzött velem…

…kérünk, e gyáva bút – mondták –

s higgyél! – De akkor meg kell tennem,

ha hiszem. –

S nem értették. És én éltem közöttük,

szóltunk egymással, gyengéden igazitottak olykor,

maguk felé fordítottak, késztettek arcukba néznem.

S én arcomra vettem a Töprengő álarcát,

szomorúság vont hályogot szememre. De láttam:

tűznek kihűlt helyét, szoborban a követ

– arcukban a készülő televényt. S rég nem töprengtem.

…Egy végleges gondolat megszűnik

gondolat lenni. Merő készenlét…

…a világ szüntelen kínálkozik,

megannyi hívás – egy széles, kerek kő

mint dajka térde hív maradni, megpihenni.

Egyszer egy lány cipőjét kezembe vettem,

hajlékony s könnyű volt. Néhol egy fa köré

gyűrűalakban padot hevenyésznek, mely keletirányba lejt,

mert odaültek délutáni árnyért.

Kikoptatják egy piactér köveit, hogy minden

kőhöz lehajolnál. Annyi mindent

művelnek emberek, amivel

kívánatos hellyé teszik a földet.

Kikalapálják pajzsként az emberi világot,

egy kondás Eumaiosz megőrzi helyed

és elbeszéli a voltat…

…a serény órák szigorúan figyelnek,

homlokuk ráncba vonják a szorgalom napjai.

Nem az én órám a munkáé, szereteté.

Senki javára nem lehettem – így fajult el

erényem e kietlen időben,

ki gyenge voltam nem gondolni folyvást a szomjra,

gyenge kioltani túlzott képzeletem.

Mert a feladatot kell érezni, nem a vágyat.

Voltaképpen a jelenben kell hatni, effélét

mondott ama nagyokos is, és igaza volt.

Én azonban, aki épp elszokóban ittlét

és hatnitudás nyájas szép szokásától,

ezt a bölcsességet, mint unt szerelmes

kérlelését, úgy hallgatom. Mit soroljon érveket,

kinek legfőbb gond megválnia egy túl mereven tartott

főtől, a szürke dülledt szemtől a

nevetségesen pufók arcban, a húsos piramis orrtól,

mindattól, amit oly méltatlannak tartott magához…

…valakinek szörnyű bűn miatt, melybe rossz óra vitte,

kell megválnia életétől,

nem a vesztőhelyet: az iszonyodó bűnteleneket látja,

s embervolta feltolul,

öklendezve, mint az emésztetlen étel,

és legörnyed

és haláláig nem jut el…

…Életünk nevetséges.

Az akarat egészvoltát

megcsúfolják a részletek. Mint átlag-törpe férfiak

járkálnak a szépséges óriáslány előtt,

gúnyosan feltekintenek reá,

s bókolva lengnek el.

Mennyi előkészület, számbavétel, hozzáfeszülés

eltávolítani utamból magam, mint otromba fatörzset –

a képtelen tájékozódás testemen

szükséghóhérként, e kontár nekikészülődés –

Így nézni végig testemen,

amely ma még elalszik, holnap… iszonyú!

Szégyen!

Ó, miért kell mindent kimondanom?

...............................................

Töredék

Én, aki nem játszhatom a szerelmest

(mindig fokozódni

kész szívdobogás; felragyogni,

bepárásodni kész szem bűntudatlan ravaszság;

csel és tánc, felejtés, lejtés; merő

magátólértetődés), sem a hőst

(ténye fegyvertény; körülménye akarata),

sem a bölcset (emlékezetté

desztillálni szándékot), sem a teremtményt

(hálálkodni, csalódni – és remélni),

sem fonákját: öngyilkost (sértett

szívvel távozni társaságukból), és végül:

sem a nézőt (a senki földjén

sanyargó elfajult lényt, fogadatlan

kémet, lopott kéjben parázslót),

sem a misztikust (nemlátó fény;

fel nem szabaduló hő; senki

gondolatává lenni nem lehető valóság)

..........................................

Kizsarolt nevetséges életünket

Kizsarolt

nevetséges életünket

a szégyennel szomszédos életünket

a De profundist tócsányi mélyből

barátság visszájára fordulását

a pimaszul kész szöveget az áruláshoz

a senki földjét hitetlenség és értelem közt

az estéket teli palack és üres palack közt

ha mindezt megrövidíteni nincs mód

ha önkezünk ily menekvésre gyáva

ha a gázszagtól felfordul a gyomrunk

ha a tetszelgő vágy egy antik kádra

ha az elvtelen remény

ravasz kecsegtetés

ismerős test közelsége emléke

tán a mezítelen kiváncsiság

mely az ész makacs

sóvárgása a tény után

megújra korrumpálja a kétségbeesést

ha az esendő idetartozás

alváshoz ébredéshez szívveréshez

ha a hétköznap türelme ismét

enyhíti a tragikus eltökélést

mely ha felnövekedhet nem érti többé

a közemberi érzést

mely harag és kimagyarázás összegeződése

meglódulás és megtorpanás elegye

ha el nem jöhet a pillanat

felizzása

melyben elhamvad a holnap jövőhét

ha szemhatárnyi világunk felett

nem vet fehér lángot a tűzitélet

akkor a harc

akkor a tapodtat se

akkor a hátrálás lépésenként

de soha az önámító visszacsúszás

soha az elmosódás

a hallgatás és

a hallgatólagos tudomásulvétel között

tehetetlenség és belenyugvás között

akkor a csendünk

el nem fordult tekintet

akkor jelenlétünk

és döntsék el

mit tehetnek velünk

Történet és elmélkedés

Fölösleges

mozdulatok erőpocsékolás nélkül

igyekszem a megfelelő helyre találni

mint ki rossz ágyon elalvásra készül

Merő

figyelem semmi várakozás

az előkészület vége hajhullás kezdete

közti időzónában

Kurta kijelölt

időköz térköz

elmulasztani a szerelmet

abbahagyni a testvériséget

Lefolyt

odaszáradt kátrány a kávéfőző falán

ujjnyi csillanó boron por ül

naptól átfülledt elhagyott szobában Fény

egy lepedő megkövült ráncaiban

Alvó

kéz lecsüngött soká az ágyról

a leszállt nedvtől szinte felfuvódott

kínokat költött ki a koponyából a hő

fémízet rejt a száj

A szellő megüti igézi

A márüres a mégüres

pillanat senkiföldje lesz

aki azt gondolja éppen

ami már éppen nem kimondható

Torkának szegezett

kés az előrehaladott nap Öltözködés az állott levegőben

Nyári koradélután Lépcsőházban már érzékelhető

múlékony fényviszonyok A hegyekbe menni

késő már De kávét inni akárhol lehet

s utána sört a párás hideg korsót két tenyérbe fogva

Narancs falakon már az este készül

mire kiér a folyópartra

lelkesen izzadó lányhónaljak önfeledten duzzadó

nadrágok lépcsőire Halszag

fölött hirtelen lámpasor

Merő fenntartás Semmi

Kőből derengés Lenni

az ami nem

Távol fehéren villannak a hegygerinc csigolyái

Nem ez nem az az est

a folyam olajos izmaival

uszályok világos ablakaival

nem az az est

plexiüveg lengőajtóival

ez az est

hol sörét emeli a lyuggatott bádoglemezről

söntéseivel rosszfogú kurváival

nem az egyszer sem az

bor melletti baráti sakkpartival

a sorsát ismétlő királygyaloggal

az ismétlődő beszélgetések túl sok éve

ismerőseinek úntig megismerése

barátnők feleségek új ruhái

kedvességük vagy érdektelenségük várható valószinüsége

untság és ismerősség mily finom

mily marasztaló mily elkedvetlenítő keveréke

lassan harminc felé e twentyagerek

kik unják az éjszakát és nem mennek nyaralni

ápolják a kényszeredett szövetségeket és szerelmeket

Hegynyi

mitológiával a hátuk mögött dolgozhatnak serényen

tudják a különbséget a munka és a cselekvés között

Terméketlen

tükörmás ablakon túl sehol

fürkészett arcunk amelyen áttetszett az éjszaka

marad velünk

éjszaka-foszlányok tükörarc velem velünk

A márüres a mégüres

pillanat senkiföldje lesz

aki azt gondolja éppen

ami már éppen nem kimondható

Puszta következmény

Felébredni két emelet között

Alant az utcazaj hálóul kifeszítve

alant a tülkölés a tülekedés a tűrés

hamar és következetlen megbocsájtása

mindannak ami megbocsáthatatlan

Alant már egy poroló egy vászontetejű kocsi

Talán egy ág nyúlik ki Fonák menekülés a menekülőnek

Börleszk

nem halál

Utánozza a történést

így fáraszt az idő

Aranyörvények a szélben

Tavasz híg bocsánatát

esdekeltem s tettenértél

Nem Nem közömbösíthető az a hajnali szürke óra

az utolsó találkozás a garázsszerű téglabarakban

a toló vasajtók a zsúfoltság amely zavarba hozott

nevetségessé tett minket Tízezer hátralevő mozdulatomban

bujkál az a kézmozdulat amellyel végül is nem

Elkotródtam kisomfordáltam némán

az egyenruhások közül

Szüntelen összefüggés

az ő végleges arca

a mi kétértelmű arcunk

a gyalázat és a tisztesség között

és mégis csak utánozza

mégis csupán fáraszt

módszeresen mint a sínhajlítógép

Megőrölt

kő töretlen kőre visszaszáll

A megtörtént de ki nem mondott porként szitál

a mosolygás az aljasság s a bávaság között mutál

A szó talán de inkább biztosan nem

A könny nedvesség mint a nyál

Szemünk okosan csillog de ez minden

Megőrölt kő töretlen kőre visszaszáll

A hídfő

oroszlánjai biztos nem lesznek itt örökké

s ez oly tudás olyan garancia

minél többet remélni már mohóság

Dagad

halálosan mint elkötött láb

az utolsó az utolsó utáni

beszélhetetlen beszéd

A felismerés fokozatai

„…in dieser Zeitlichkeit wird nie der heisse Durst gestillet.”

„Es sind viele antirevolutionäre Bücher für die Revolution geschrieben worden, Burke hat aber ein revolutionäres Buch gegen die Revolution geschrieben.”

(Novalis)

Nincsenek szokásaink. Se formák.

Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak.

Senki arcára formált lények,

élünk, s kísérletezünk arccal,

egy világban, mely időtlen időkig

képes tengődni az ideiglenességben.

Másra se képes. De homlokzatot, azt igen,

a legnemtelenebb anyagokból

a felvonulási barakokra.

És téglarakásokat bevakolni. Azt igen.

Elménk csírázik,

mint ehetetlen burgonyák egy pince

nehéz porában.

Nincsenek szokásaink. Se formák.

Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak.

Majdani hazátlan kóborló nosztalgiáknak

hevenyészett életünk hivogató házzal nem int.

Nem lesz, nincs könyvtárak, lakások

élethosszú, szerves növekedése.

Sem az elmúlás régi nemessége:

használatban-kopás, elvékonyodni

egyenletesen. Érintkezésünk

nem termel patinát, amely alatt

ép és tömör maradnánk.

Siratni: semmit. Novalis, Burke én nem vagyok.

Bár lenyűgöz, bevallom, a metsző eszű rosszhiszeműség,

mellyel koruk figyelték.

És ezer okunk van szeretni őket, mert okunk van

a rokonérzésre mind az epés moralisták iránt,

a belátásból eredt elfogultság, tragikus egyoldalúság iránt.

Amiben tévedtek: mégsem lehet forradalmi

könyvet írni a forradalom ellen.

Node mit tudunk mi (azon túl,

hogy így vagy úgy megmentjük lelkeinket;

okosan előrelátunk, vagy kikezdjük az okos előrelátásokat;

látunk még egy parányi lehetőséget,

vagy éppenséggel egy körömfeketényi lehetőséget sem látunk;

úgy ítéljük, hogy a jelen körülmények között nem lehet élni,

vagy hajlunk arra, hogy mégiscsak lehet élni),

mit tudunk mi (azon túl, hogy képzeljük legalább,

és nem vagyunk hajlandók nem képzelni,

azt, amiről lépten-nyomon kérdezik a jobbak is:

„Ti tényleg azt képzelitek…?”) –

Mit tudhatunk, tudva, hogy a világ

nem a tudásban végződik?

Mit tud az, akiben az utolsó

kérdés burjánzik, a már nem kérdés

– amire felelet nincs, csak megoldás?

E korban

nem enyhülhet meg szomjuságod.

Őrzöd: utcák szagát, a délutánok

jellegét egykori lakásaidban.

Ott ház volt legutóbb, most

eső áztatja szekrények helyét

– helyi vonatkozások. Ilyen és egyéb

ezer akad. Vedd hozzá még a nők

tekintetét, a néhány arcot, melyhez közelebb

hajoltál a szokottnál. Emlékezz vissza bőrük tónusára.

Egy-két zajos esemény

tanúja voltál, jelen voltál. Tedd el az újságokat.

Mindez töredék. Évekig tartott,

amíg kiláboltál a hazugságból.

Sokáig haboztál, elodáztad, az időt húztad.

De végül számonkérted, visszakérted.

Mint levélköteget megutált szeretődtől.

Tiéd – eldobhatod. Megtanultál

elfogulatlan élni. Eredj, járj.

Ülj le, ha elfáradtál. Olvashatsz hírlapot,

ihatsz sört, ehetsz húst és salátát. Még

tiéd lehet – ami lehet. Indulhatsz. Kész vagy.

Hatvannyolc tele

Ennyi mitológiával a háta mögött,

csalhatósága tudatában

az ember otthon ül s röhög

ostoba, régi könyveken,

könyvtára különc kincseit

veszi elő, mint féltve őrzött,

magányos estékre eltett,

erős italt, s aprókat kortyol,

mígnem fejébe száll, s vidám lesz.

Utcára vásárolni megy csak,

ha barátja jön, nem csevegnek,

szótlan sakkoznak éjszakáig.

Közben dolgozik is, sietség

nélküli laza szorgalommal.

Valamit ír. Pihenésképpen

rántottát készít. A kávét

az ablak elé ülve issza,

fölrakja lábát a fűtőtestre,

rágyújt, aztán kinéz – s örül,

ha kívül vastag köd gomolyog

ablakáig sűrűn, fehéren.

Metaforák helyzetünkre

Bizonytalan

minden.

Hol vagyok attól az

ifjútól, aki hittem a

világot – kesztyűként! – kezemre húzni.

Ujjaimat mozgatva könnyedén

érezni: igen, illik, rámszabott.

E kesztyű – harci kesztyű,

tenyéroldalt finom sodronyszövésű,

a perceken csillog vasalt fonákja

– vagy léha, másféle kesztyű,

selymes, kikészített bőr,

minek párját a kesztyűs jobba gyűrve

használatlan hordják, hanyag diszül.

Hol vagyok attól az ifjútól? Hol vagyok

a remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt –

mit a remény! – bármi véghezvitel

beláthatásától? Hol vagyok? Hol vagyok?

Munka: igen – fáradságán lemérve

mindenesetre az. A szellem befogva

– malomba szél – és őröl.

Hol vagyok?

Műhelyemben, egynehányadmagammal.

Minden bizonytalan. De ez nem.

Valami kijön a hihetetlen türelmű

újraőrlésből. Talán egyetemes

lisztté emésztjük az alakra, súlyra

még oly egyenetlen gondolatokat.

Hogy ehető lesz-e?

De mondjuk azt, hogy – kedvezőbb hasonlat –

szövők vagyunk, és újraszőjük a

világ gubancos szőttjét. Persze az

árnyékvilágét, ám – ki tudhatja – talán

viselhető ruhává testesül.

Mindenesetre múlatjuk magunk,

ki csomós, ki meg perdülő kedéllyel

lefut – vagy csévélődik? Ezt se tudni.

Olykor felhagyunk

minden foglalatosságunkkal hirtelen:

megbolydulunk szertelen izgalom áramától

átjárva, olykor felfakad unalom s csömör,

s ez elkedvetlenít egymástól minket.

Olykor felhagyunk –

és ilyenkor

az izgalom, éppenúgy a közöny

mélyén csillan tompán a félelem:

nem mindenkorra-e?

Nem verődik el

valaki visszaszólíthatatlanul? Kívülre, el,

ahol már semmi nincs?

És visszakullog mind, mivelhogy fél:

hisz odaki hang nem hallatszik el,

s érvényüket vesztik a szavak ott,

ahol már semmi nincs.

Folytatják szégyenülten

a csaknem elfeledtet. Most olyanok, mint katonák

az erődben (megszakadt minden összeköttetés),

katonák, akik nem tudják, katonák-e még.

Végzik köteles teendőik tovább.

És mindenikben néma korholás,

mind a másikát vádolja, amiért azon

egy pillanattal előbb ütköztek ki

a pánik jelei.

Az odakinn, ahol már semmi nincs,

az üres hívás elzsibbad fülemben

lassan. Csak a rettegés zakatol fel-fel olykor:

mennyi időnk lehet, mennyi időnk,

halkulva zakatol, mennyi még, mennyi még,

míg semmivé likacsosít az

önutálat

– vagy szétvet, mint egy meggyűlt csillagot?

Megvilágosul

Kín városa, te,

helyrehozhatatlan, roppant nehézkedés!

te megtervezett boldogtalanság,

beléd ölt

életünket, ha fölszíthatnánk is

még egyszer –

Nem a remény megalvadt

vére minden köved?

– Örök vagy!

– kiáltottam ezerszer, suttogtam rémülten:

Örök vagy.

Most mi történt velem? Aki már a halálra is

csak bólintani tudtam. S hogy mindent elvesznek

kezem ügyéből.

Miféle

boldog rettegés

szorítja szívem, szűkölő öröm?

Nézd!

Megvilágosul! Derű remeg át

életemen, a megsemmisülőn:

tektónikus mosoly

kőzeteken a földrengés előtt.

Horgodra tűztél, Uram.

Huszonhat éve

kunkorodok, tekergek

csábosan, mégsem

feszült ki a zsinór.

Nyilvánvaló,

hogy a folyódban nincs hal.

Ha mégis remélsz,

válassz más kukacot.

Szép volt

kiválasztottnak lenni.

De most már szeretnék

szárítkozni, mászkálni a napon.

Körülírt zuhanás

(1974)

89 90

Emlékmű

Viturbius Acer fennmaradt verse

Velem, veled: mi lesz?

Nem kérdezni, nem beszélni.

Igyuk meg a sört

a favedrekben satnyán évelő

tuják alatt.

Hajtsd fel a korsót, ó Leuconoe,

tompán az apadt sörhabba ne bámulj.

Scire nefas –

lám a földalatti keszonja fölött

újra dohognak a szürke betonkeverők

– visszaidézik azt az időt –

Mire szőke hajadba vegyül

szürkével a piszkos öregség,

kicserélődnek az utcák.

Korszerű keretbe kerül az unt, utált kép.

Tavaszra felépül az új hadiút,

zörgő harciszekér hangján már közelít január

(mihamar dér fenyitéke a fákon)

a kussoló provinciák felé.

A levegőégbe süti farkát

mind, aki a jövőt akarta…

Húzódjunk be a ponyva alá,

s még egy sört!

Mert már zúg az eső.

Táj vájdlingban

Mint zsíros vízből egy ezüstkanál,

tompán csillog a nap.

A hűlő homály

színén felhő, zsiradékdarab

honol. Szigetnél mozdulatlanabb.

Alkonyat

Házak merednek, ki nem vert fogak

a levendulaszínű szájüregben.

A világegyetem-arc hova néz? Ütés, köpés

elférne rajt… De honnan?

Alkonyat

Tapló

Keményedek folyvást

Szótlan a szótlan

Szürke bükk törzsén

Szurdokok ködtavában –

Újabb verseiről

Még bugyborékol.

A járókelőszerű, ki majd hírt ád,

lepöccenti az egyencigarettát.

Mit szeretek?

Kesernyés fűszörpöm:

a tegnapi teát,

a szikkadt kenyeret,

az aljukig száradt

kanáltörő lekvárok

muzeális mézét.

Emlékmű

a hideg füst lágy horpadt gyűrüi

Marad

Marad maradni otthon

az egy-két személyes

katakomba lakások;

a lefeketedett gondolatok

fel-alá járkálása

alsó kapcsolatukra

várva az

elszigetelt agyban.

Hírösszefoglaló

Mint lépcsőzugban a pormacska:

gyűlik puhán a korszak mocska.

V. Sz.-hoz

Hozott a hídon át

a busz, és belenéztem

az alagútba. Az

árnyékkal bélelt cső

végén, vesztegzár alatt

gépkocsik vesztegeltek

egy elérhetetlenül messzi

homokszínű napsávban.

Rég nem

nézelődünk már együtt

alkalmakat keresve

alkalmi költészetünk

gyarapítani kínok alkalmából.

Lírai tolvajkulcsokat reszelni

szemmértékre

a szűk baráti körnek.

Egyedül őgyelgek

– foglya egy állapotnak,

amit magánynak túlzás,

függetlenségnek öncsalás nevezni –

a szikkadt látványok közt.

Kitérek a rakpartra némi árnyért.

Üvegolvasztó hőben

valahol továbbdöcög

a busz, melyről leszálltam.

Fülledt gesztenyesátor. De fenn a még lágy

tüskéjű csecsemő-csillagok

az ősz jöttét jelentik

már. A víz pállott pala.

De legalább egy hajó tördeli,

mely elmegy innen.

Látvány, vélemény: nincs

kivel megosztanom.

Szappanízű gyümölcseit

megérlelte bennem ez a nyár.

Rossz év köszönt ránk, tudtam,

már szilveszter reggel.

Csúszkáltunk az alattomos havon,

lehúzott vasredőnyök városában,

valami korhelykosztért.

Végül egy műtőcsempés önkiszolgálóban

ittunk jódsárga sört.

És mire kiléptünk, az utca

szemfájdító fehéret öltött.

Gyenge agyunk csődöt mond.

Jégbe zárt hajón a matrózok

köztudottan egymást eszik.

– Mint egy modern kötözködés-drámában:

évődés szóváltássá,

a csipkelődés sértéssé fajul.

Mígnem a háttér

szétroppantja a szituáció gerincét.

T. D.-höz

az élet ez az élet ez az álom?

kesztyűként kifordítva ugyanaz

a nyelv A jobb a balra nem hajaz

De szótlanul is elleszünk már hisz annyi

megtébolyult téblábol a fonákon

Tükörmélybe ilyen soká zuhanni?

Ave atque vale

Én szeretnék kifordulni gyomormód,

mert harmincadik évem elközelgett,

és még mindig csak nyögök, forgolódok,

mint beinjekciózott halálraítélt,

mint zárkájukban a hülyére vertek.

– Az ideges hús baklövései,

erőlködött, huzavona szerelmek:

az elmúlásba ezt viszem magammal,

ha – pattanás, rohadt vér, meggyülemlett –

kifakadok majd: sárga gyűlölet,

s jelenlétem felisszák, mint a vatta:

tények. S kerülök én is a kosárba.

De ti megéritek – ne féljetek –

gyönyöreit a minden-egyre-megynek,

hogy űzitek, menekülitek egymást,

mint a Vidámparkban a dodgemek –

Marionett

kívül minden köteléken

himbálódom mintha kötélen

talpam alatt a levegő

Már csak

már csak a zápor mocskos kopogása

már csak lucskos cipők nehéz kabátok

már csak gőzben zsivajló talponállók

már csak fűrészporos kő tapodása

már csak a celofán alatt dohos pogácsa

már csak a pezsegő híg ködbe mállott

utcalámpák az aprópénzből váltott

utolsó blokk a rendőr jótanácsa

már csak a kihalt villamosmegállók

már csak a szél szabálytalan futása

a sokközű városon át hiába

már csak a félbehagyott ásatások

már csak az éj gazos kutatóárka

már csak a didergések ásitások

A sertés énekeiből

Dohogva, mint a gép, zabálok.

Reggel van, dél van, este van.

Emésztek bambán, komoran,

langy lében lankadok nyakig.

Tócsám vizében napszilánkok

rozsdásodnak alkonyatig.

Csak vakargassátok nyakam.

Én nem leszek kolbász, se hurka.

– Saját belembe töltsenek?

Minden sertés átkozza meg

atyját, ki e világra kúrta.

(Reggel van, dél van, este van.

Már nem hagyom el mocskos ólam,

belé hízok jó szorosan,

csak bőrömmel rohad le rólam.)

Üzenet

(Emlékszel Vercors könyvéből a német tisztre,

aki nyájassággal és Hölderlinnel

akarta meghódítani Franciaországot

– s aztán rájött: hiába beszél?)

Egyszer a magány és a hatalom

csukaszürkéjében megtérek hozzád,

és tudni fogod – hiába etetsz-itatsz,

a vidám háziasszonyi ledérkedéssel

csak időt ölsz, kamrád végül kifogy –

miattad nem roppantja be az ostromgyűrű

a városkát: téged kimél nekem,

hát előbb-utóbb beóvakodsz hozzám,

batisztnadrágodból rettegve bújsz ki,

és úgy gyűrögeted, mint süldőlány a zsebkendőjét

az első nyilvános zongoravizsgán,

s átnedvesedsz, mint aki bepisilt,

a miniatűr kis férjedet féltve.

És én, mivel tudom, hogy nem szeretsz,

dehogy siettetem majd, hogy kitárulj,

becézlek unalomból s gyűlöletből,

mint macska űzködi az egeret,

hogy aléljon, és húsa édesedjen.

Tócsák

tornyot felhőt falombot

villogtattatok

kortalan koromban

csupa tükör és zápor

......................................

mint gépírónők agyában a szó

felcsapó

cseppek csápok

törékeny folyadék

porrá-gömbök

le-fel le-fel le-fel

Nagy esők idején

virágfonnyasztó hőség után

hideg esők csorognak

döng a bádog

vonatok füstje ázik

strandok olajos vize hezitáló

öngyilkosok bevégzik

100

vezeték leszakad

buszok elakadnak

a csatorna megárad

„Quo vadis?”

Azt a részt a Sienkiewicz

rossz regényéből még most is szeretem,

amikor Petronius pár percre megszakítja

a Halál nyíltszíni remeklését;

azt a nemes

időhúzást, amellyel egy korszak

visszanéz; nézegeti magát.

Mint aki a hülő vízben hever,

s a kád dugóját még nem húzza ki.

Egy őszi levélre

Zörögve, veckelődve

honnan hová törekszel –

mintha egy üvegpatkány

vonná vemhes, törékeny

hasát az úton át, te,

kallódó levélasszony?

Mint levetett

Mint levetett cipő szaga,

bepácol az éjszaka.

Viszketőn belepnek a vétkek

– alvó arcát a zsírréteg.

Bűneid körülvesznek,

hirtelen öreggé tesznek.

101

Nem tetszenél most a kedvesnek,

kinek szeme, öle nedves lett,

ha rád nézett – úgy szeretett.

Nem tetszenél Istennek,

ki előtt meg kell jelenned

egyszer (mint lehúzott vécé,

zúg majd a Dies irae),

tisztán, mint egy kitörölt segg.

Falstaff búcsúja

Magad okold,

káprázatok gubanca, női szív, ha olykor-olykor

a szerelem aranyfésűje tép is!

Én a kátrány- és lópisaízű habok közt

elnyertem a kisded-szentséget újból

– kívül-belül. Hogy selymeim puffadoztak,

mint a beáztatott öregbab héja,

s mint vesztő kockajátékos kezéből perdült

kockának, olyan sürgős, sokszori

útja volt ádámcsutkámnak –

Nevessük ki magunkat!

Mint hab a piszkát.

Megbocsátok én is neked,

hideg gyomromból felböffent világ.

102

Szükségmegoldás

Hozzád, ki olvasod

Ülj és figyelj.

Reggel, kora délelőtt, délben,

kora délután, estefelé, este,

éjfélig, éjfél után, hajnalig.

Ülj és figyelj.

Figyelj, mintha csak ülnél.

Ülj, mintha csak figyelnél.

Mert kell, aki ül és figyel.

Kell valaki

az üléshez és figyeléshez

reggel, kora délelőtt, délben,

kora délután, estefelé, este,

éjfélig, éjfél után, hajnalig.

Ülj, figyelj.

Mintha ülnél és figyelnél.

Azok helyett is,

azokért is,

kik téged figyelnek,

és téged ülnek.

103

Öt tétel

falak

nyílások

tér átabotája

meg lépteké

téblábolás kallódás

nekrotizált otthonokban

raktárlakások mélyén

hangárlakások szűk

csövébe tolva

kimegyek a szobából

helyemre ül a füst

ellepik hanghullámok

szék öbléből

illan el testem hője

falon át eltévedt

beszédrészek nyomomban

a döglött oroszlán

melléből méz szivárog

oszló világból

édes emberi

hang hullaméze

aranylik

míg homokdombokat pocsékol a hideg szél

míg boldogtalanul cirógat a tekintet

egy nehéz vaskordét egy szálkás lécet

104

míg megsemmisíti iratait körültekintően a kém

míg kezdetét veszi a hold rémuralma

az irtásokon és a folyópart néptelen szakaszain

míg virradat jő s a világosság kiül a falakra

mint félreérthetetlenül elutasító arckifejezés

órákig vártalak ariadne

e hovátlan világon közelebbről

a megbeszélt helyen

hiszen ígérted

kivezetsz esetleg

a fényre

a világ ami éppen

a fújdogáló szélben

Levegő I

Rizsszem fátyolos derengése –

Káprázat

hideg bársonya! Vagy mi?

A nagy, kései körték

üveghusa ilyen –

csillogó kása.

Levegő.

Tömbnyi áttetszés!

105

Levegő II

Levegővé

kellene lennie

mindennek.

Legalább a szem elolvadhatna benne!

(Ó, ha

mindenestől válhatnék

hűvösségévé,

hószagává…)

Lépcső

Ki találta fel a

körülírt zuhanást

– a lépcsőt,

mely a magasságot megszelidíti,

fölolvasztva fokokká

a dermedt függőlegest,

s a megoldás furfangját:

a kerülő út szerény

cselét megmutatta

a pillantása után

hasztalan ugráló

szárnyatlan embernek?

Egy versküldemény mellé

Ha verseim kelyhek (miért ne épp?):

parányi repedést – anyaghiba – mindeniken találsz.

Lelked tehát ne töltsd beléjük. A lélek

ragadós nyomot hágy a terítőn.

De levélnehezéknek megteszik. S öblükben tarthatsz

hegedűgyantát, tértivevényt, tejfogat.

106

Xenia

Fény, víz, kenyérbél, só, kapor, mustármag

gyöngéden megérlelte uborkánkat,

az elemeket mind magába szűrte

– természet s mesterség közös gyümölcse.

Kedvelem…

Kedvelem a szemérmes technikát:

hosszú lajstrom utolsó tagjaként

megemlíteni kedvesünket, szinte

mellékesen („… és hű, mint Annabelle.”)

– Mégis:

megcsendítve nevét.

Hogy az ő tekintetét érezd

magadon, olvasó, becsukva könyvem,

s így szólj: Hosszú az út, s megérkezni,

valóban, csak egy fáradt mosoly. Valóban:

az Egyetlenről szólva

„Például…” – így kell indítani beszédünk.

S mindegy, min mentünk át. Sok

sár távozik, mielőtt olaj fakad vagy forrás.

Sci-fi szerelem

Úgyis annyi a dolgunk.

A szerelem végül is újplatonikus

vívmány: azon gondolkodom, mi lenne, ha

megpróbálnánk ilyen irányba

tapogatózni, felhasználva meta-

pszichikai és parafizikai

ismereteinket. Például megbeszélnénk,

107

hogy te pontban fél egykor odaképzelsz

engem a Mechwart térre, én pedig

ugyanoda képzellek téged, illetve

egy kicsit arrébb – szükségképpen,

de ugyanarra a padra.

Két ideális tárgy sütkérezik

a Mechwart téren! De vajon melyiken?

Az ideális Mechwart téren?

Agyam, mint tompa zsilett, csak kaparja

a kiserkedő inkonzisztenciákat.

Már az is kérdés, elképzelhetőek

vagyunk-e te meg én. Vagy csak két

olyan képzelhető el?

– De ha csevegünk, vagy ölelkezünk:

te akkor is csak

funkcionális diszpozícióm

körvonala vagy – vagyis egy határ,

melynek te mindig mögötte maradsz

mint e határ módosulásainak

feltételezett oka, én hasonlóképpen

– és a Mechwart térrel is ez a helyzet!

Lévén a nyelv félrevezető:

„Odaképzeljük egymást a Mechwart térre.” A locativus

reális térbeli ténykedésre utal,

míg a fiktív jelleg

kizárólag ránk vonatkozni látszik.

De alkalmazzuk csak a komplementer

megfogalmazást: „Kölcsönösen egymás köré

képzeljük a Mechwart teret”

– s rögtön kiderül a viszonylagosság.

Ha tehát két ideális tárgy sütkérezik,

úgy ez egy ideális Mechwart téren

történik – bár pusztán formális meggondolásból,

mert nem lehet azt mondani, hogy ez valamiben

különbözik empirikus egzisztenciák

találkozásától a valóságos Mechwart téren.

108

Ha csak abban nem (s ezt szándékosan a végére hagytam,

mert ez a meglepetés), hogy az ideális

fél egy nem múlik el. – Az meg nyilvánvaló,

hogy két ideális szerető nem

találkozhat a reális időben

egy ideális köztéren.

Az ilyen szerelem logikailag örökkévaló.

Oly ritka

Oly ritka az a szép,

ki képes összezilálni alakját,

majd visszanyerni,

mint víztükör, újból.

Ki ilyet talál: boldog.

A legtöbbje

megállít inkább: „Ez

a kellő távol. Innen

nézz!” És túlvégleges

testükre vággyal hajolni:

a látás

tompaságára vall.

A fájdalmas szerető énekeiből

Unlak, kedvesem, unlak!

S ezt szeretném most közölni veled

ilyen parlagian, durván és félreérthetetlenül.

Eltölt az erő és a bizonyosság érzése,

hogy valóban közölném

is veled – ha itt volnál!

A figyelmező csendben,

e szép magányos éji órán –

109

Legkedvesebb órája ez a szívnek,

a megenyhülő sötétségé. – Nevezhetnők

takarékos világosságnak,

mivel eléggé látszik minden.

Hallgatom az alvó mindenség apró korgásait,

és cigarettám fényénél derengeni látom,

mint végződik, a csukló közvetítésével,

a karom szépformájú kezemben.

Vagy a karórámban gyönyörködöm,

ebben a férfias és célszerű ékszerben.

Így unlak révedezőn, mindennap, ilyen tájt,

lopott órácskán, csendbe, magamnak.

Hogyan is mondanám a szemedbe, hogy unlak? És mikor?

Talán amikor mozgok ütemre, magamtól, mint a varrógép,

amit te hajtasz, fehér és pihés lábaiddal? Hiába,

a Mária-kultusz, mely

a formák hosszú láncolatán át –

Így magamnak, nem mindig fejezem be a mondatokat,

a lélek e meghitt kis ünnepein. Nem mondom meg.

Persze, hogy nem mondom meg –

Pedig tíz éve, igen, több mint tíz éve

égeted a kávéhoz mellékelt cukrok papírját

el a hamutartóban. Minden egyeset elégeted,

még szét is hajtod előtte, hogy jó soká égjen,

és nézed. Tíz éve. Háromezer-hatszázötven nap,

mert minden délután együtt kávéztunk –

110

Az ilyen fontos beszélgetések

alkalmából mindig

vagy behoztál egy üveg pálinkát,

vagy nem hoztál be egy üveg pálinkát,

de a célzat mindkét esetben ugyanaz volt.

Ez alkalommal, azt hiszem, nem hoztál be.

(Amitől kissé el is ment a kedvem,

mert a választások előtti szesztilalmat

idézte az eszembe,

a szombat déli tizenkét órától

imaházzá lényegült vendéglők

elsorvadó forgalmát,

a nagymálnát tartalmazó korsókat.)

Különben lehet, hogy mégis hoztál be pálinkát,

csak azt nem tudom, miért emlékszem mégis inkább úgy,

hogy nem hoztál be.

Nem tudom pontosan

rekonstruálni. Bementünk

a nagy szobába. A kerek asztalon volt

– mint mindig – egy váza virág. Ezt áttettük

a zongora tetejére,

mert ha az ember leül egy váza virág

két oldalára egy kerek asztal mellé:

folyton hajladozni kell, mintha számháborúznánk.

Mármost ezután szoktad mondani, hogy

„Vegyél ki poharakat”, vagy csak

mutatsz a pohárszékre, s mész a spejzba,

majd egy zöld orvosságos üveggel térsz vissza.

De hogy mondtad-e (vagy mutattad-e), és

kimentél-e – ez az, amire nem tudok visszaemlékezni

öt év távlatából. És ez most már teljességgel eldönthetetlen.

Mert te jobban szeretted az ilyesmit (s ne köntör-

falazzunk – itt nem egyszerűen ilyesmiről volt szó, kezdjük

111

tehát újra:) mert te biztosan jobban szeretted volna ezt

tiszta fejjel megbeszélni. Viszont tudtad,

hogy én szesz nélkül nem tudok huzamosabban figyelni, illetve

kizárólag arra, hogy valamit kellene innom.

És mivel elég fontos lett volna, hogy én oda tudjak figyelni –

Nem tudom! – Nyugodtan behozhattad volna különben

– két deci két embernek…

Bár jó erős pálinka volt, meg kell hagyni.

Novella

Szép rendet csináltatok. Túl szépet is.

Kerestem – a fene tudja miért – valami nyomot,

a nyomaitokat. Talán másért se

jöttem ilyen késő ősszel ide. Nem tudom,

de egy üveget ha nem dobtok ki,

vagy elölhagyott pohár (amire

ráképzelhetném a tenyér melegét),

üres szivaros doboz,

írtál rá valamit emlékeztetőül… Ilyesmi.

Akkor könnyebb volna.

Csak ülök csüggedten

a háromlábú vadászszéken, még ki se csomagoltam,

a meleg fadobozban. Takaros üresség.

Ez rá emlékeztet. Még a pokrócot is

lesimította kifelé menet.

Lakatlan levegő.

– Kezdek költői lenni! De valóban –

nem volt ebben egy csepp gúny?

Berendezte – mindent a meglevőből – ezt az

ártatlan interieurt. Ripsz-ropsz,

ahogyan ruhát varr magának.

112

Ő kérte el a kulcsokat. Meg is mondta

(kéretlenül és feleslegesen): mire

kell a bódé. Kéjlesőt gyanít bennem?

Ezért csinálta ezt a nagytakarítást?

„Itt aztán körülnézhetsz, hiába szimatolsz!”

Persze, ilyen volt mindig.

Mint ez a szoba. Mire felhúzta

a cipzárat a gerince mentén, hátra-

dobta haját – senki

meg nem mondta volna –

Még találkoztunk egyszer.

Akkor ketten jöttetek. Rajtad

látszott, zavarban vagy. Hoztál

valami drága italt – nyilván bűntudatból.

Legalább. De ő? Semmi! Vidám és közvetlen,

mint mindig, mintha „mi sem történt volna”.

– És ennélfogva: tényleg. Pedig jól adtam

Sarastrót (vagy Markét?), szóval egy ilyen

bölcs operai öregurat, aki aztán

leveszi vendéghaját, dupla bélszínt

rendel, és arca még evés közben is merő

buta ressentiment, elhízott rosszkedvűség.

Észre sem vette. Hiába vártam

egy elismerő tekintetet, hogy „akárki”

azért nem viselkedne így egy „ilyen” helyzetben.

Odaült a fotelom karfájára,

átkarolt – és arcomhoz ért a melle.

Aztán megtiltottam magamnak,

hogy gondoljak rátok. Illemből.

Bár egyszer (a kezdet kezdetén még)

majdnem elmondtam egyet-mást neked

róla. Egyszerűen úgy gondoltam,

113

senki nem tudhat úgy bánni vele, mint én.

Néztél is volna! De hát mit ki

nem talál az ember, hogy az ablakon

beügyeskedjen, ha kirúgták az ajtón.

Később… valahogy elrendeződött

bennem… Csak visszaszoktam a versolvasásra.

Kinek most nincs lakása, sose vesz,

ki most maga van, már marad

Eladom a bódét. Sohasem

szerettem nyaralni. Miatta vettem csak.

Nem mondom, hogy „hozzám nőtt”,

de kétségtelenül: megszoktam. Ezért.

Egyébként: valamit

mégis találtam. Nyolckor a híreket

meg akartam hallgatni, akkor.

A rádió a helyén volt, a fiókban,

de kimerült a telep.

Elrendezett mindent,

ez elkerülte a figyelmét.

Egy kimerült telep. Nem sok.

De mint jelképes üzenet (ha így fogom fel)

tőle: valami segélykérés – lehet az!

Vagy egyszerűen ennyi: „Fáradt vagyok”?

Ha reményre nem is

jogosít, némi táp a kárörömnek.

Alig szól már.

Ahogy fülemhez közelítem,

kis vézna zengés motoszkál, halkul benne.

114

Néhány nappal korábban

„Nem bírom!” – hajtogatta. „Nem bírom!”

néhány nappal korábban eszelősen;

feje folyvást a fürdőkádhoz koccant,

ahogy féligöltözötten térdelt

a kövön, a kád peremébe kapaszkodva,

leszegett fejjel: „Nem bírom!

Nem bírom!” Nagyon untam.

Mit tud az ember ilyenkor csinálni.

Álltam hülyén és illedelmesen

– nem lehet, amikor valaki sír, kimenni.

Hogy addig is elfoglaltságot találjak:

nézegettem a testét (ahogy ott

térdelt félpőrén, és a kád megkondult,

valahányszor homloka hozzákocódott).

Súlypontot váltottam: a lábam elzsibbadt.

Még mindig a „Nem bírom! Nem bírom!”

metronóm-pontos hisztériája.

Már egész libabőrös volt

– egyszál kombinéban a hideg kövön.

De hát tiszteletben kellett tartanom,

hogy ilyen állapotban ez mindegy az

embernek: nem terítettem

hátára fürdőköpenyt.

Elapadtak a könnyek. Csak zihált.

Ahogy víztelenített csapból levegő jön.

(Végül mégis kimentem. Aztán el.

Le a lépcsőn, ki a kapun.

Csinál az ember hülyeségeket.

– Jelen van, mit se használ; nem is tudják, hogy ott van.

Aztán cipelheti. Legalábbis: a kelleténél

gyakrabban jut eszébe.)

115

Szükségmegoldás

– Fél hat. Még jó negyedóra.

Pedig soká elvacakolt vele,

míg a foglalat fölé a két drótot bekötötte,

körültekerte egyiket a bal bokáján,

a másikat meg nedves leukoplaszttal

a jobb halántékára rögzítette.

Mondtam neki: meg tudom mosni a hátam magam,

s a jobb kezemen is levágom a körmöt,

de ő nem akar válni… Mit csináljak?

– Jöhetne már.

Ténfergett (a drót követte

mindenüvé), már csak porszívószerű kísértet.

Még az eszébe jutott és felírta

nagy betűkkel: ÉRINTÉSEM ÉLETVESZÉLYES!

Nehogy… A felesége elképesztően

járatlan volt ilyesmiben.

A hagyma szól

Én akkor is csak csupa héj vagyok,

ha keresztbe szelsz, kockára metélsz.

Miszlikbe apríts! – akkor is a semmit

vágod, mit nem zárok magamba, mivel mit sem

zárok magamba. Lévén csupa héj.

Héj héja, sőt a héj héjának héja,

sőt… – Csupán hely híján nem folytatom.

Meg nem akarok fennhéjázni. Úgysem

lehet rád hatni. Hallom a tojások

roppanását… A tojás éjjelébe behatol

a szentségtelen villanyfény. Hát csíra-

loccsantó kezed nem remeg

villával szétpüfölni a Magot?

116

– Némulj, te, szám! A zsír már sziszereg.

Bakó, tedd dolgodat: vess a zsírba,

Jelképzabáló! – hadd üvegesedem,

ízlés szerint.

Tojás, fiam, ne félj,

kimúlni a korszakból, hol az ember

nem érti már a Természet szavát,

hol a Patak és Liget néma már,

s a legtisztátlanabb Négylábú olvadt

hájára vettetnek a végső dolgok,

a magunkfajták –

Jobb nékünk – mintsem ostromolni elzárt

füleket – szónk rekesztve egyesülni

a rántotta nagy mártiriumában.

Beckett-szinopszis

Bágyadt megvilágításban

(mintha a lámpáknak hőemelkedése

volna), becsülhetetlen magasban

elhelyezett fényforrásokból (a látótérbe

lógó huzalokon

csak villanykörtecsutkák

hidegszenek)

érkező fényben:

SZEMÉT.

Állagát illetően:

zsinegorsók,

zsineg,

hullámpapír, csomagolópapír, béléspapír,

zsák,

dobozhullák.

117

Bejön: két EGYFORMA,

Megvárják, amíg a várakozás elviselhetetlenné

válik;

aztán az egyik EGYFORMA kimegy.

A színpadon egy EGYFORMA marad.Vidéki vagy (pl. járvány miatt) színészekben szűkölködő társulatoknál a jelenetet játszhatja egy önmagával azonos színész.

A megváltás hátulütői

Isten éjjel ágyam szélére ül,

a szakállszőröket egyenként kicsavarozza

államból és (mindig három ångstrőmmel)

hosszabbakat csavar be a helyükre.

A használtakat egy Nivea-krémes dobozba rakja,

aztán szublimál.

Ez hetek óta így megy. Minden éjjel

settenkedik az államon.

Felébredek, hogy szúr. Káromkodni

készülök, de szavam elébe vág:

Ez a végleges méret.

– Jól beszorítom.

Szakállam mint megdühödött kefe

sikálja a fekete levegőt:

Szórakozunk?

Mi lett volna, ezzel a fáradsággal,

mindjárt ezt belerakni? Nem riaszt fel folyton,

s maga se végeskedik ennyiszer ebben a

lukban, ahol még én is alig férek.

118

Mond valamit – mormogta szórakozottan,

s a szőröket

visszaszórta a Niveás dobozba. –

Ha akarja: leszerelem az egészet. Én megértem.

De hát – ne legyenek illúziói:

a fogakat is,

meg a fákat

minden éjjel, ugyanígy…

Töprengéseimből

Az rossz volna, ha volnának legyek,

annak sem örülnék, ha puskám volna,

mert nem tudnám, hogy mitévő legyek

a puskámmal. Ha viszont ugyanakkor

volnának legyek s puskám – az igen!

Hunyorítás, rátartás, még jobban hunyorítás

– elmászott. Rátartás, hunyorítás,

lejjebb, kicsit! még lejjebb, kicsit…

BUMM!

rátartás, hunyorítás… Na, persze, ha

nincs légy, nincs puska – nincs gond.

A. M.-nak

Kigondoltad – helymegtakarítás

végett – a négyszögletes narancsot.

[Gömbökkel a szállító- (s általában a) tér nem

tölthető ki folytonosan.]

Gondoltál gombostűfej

nagyságú narancsra – de elvetetted,

bár szabad szemmel kielégítő.

119

– S a fennmaradó térmorzsák?

– Talán söpörjük a szekrény alá? Sajnos,

nem alkudhatunk: térpocsékolás

vagy négyszögletes narancs. Tertium non datur.

Két kézzel három labdát

dobálni – ez nem elméleti

kérdés, tréning dolga.

– Valaminek a levegőben kell maradni,

de lehessen eközben járkálni fel-alá

másra gondolva.

Na, körülbelül ez.

Az éhezőkön nem segíthetünk.

Marad a hely marad-

éktalan kinyerése.

Két kézzel három labdát.

Derékszögű narancsok.

120

Hála

Nőkről

Kettő már halott.

Egy – nem, kettő elhagyott.

Kettő halott, kettő elhagyott,

egyet a játszi sors még meghagyott.

Ha nevetek: előragyog,

összezsugorodott, kopár

ínyből, egyszál laza fog.

Hála

Az állami ünnep

elhülyült csöndje nem különbözik

a katolikus vasárnapokétól.

Tömeges lézengésben

az emberek még ellenszenvesebbek,

mint célba fogva.

Most nem

enyésztetem, mint szoktam,

hálátlanul az ajándék szerelmet.

A vákuum utcákon

az menekít át, hogy emlékezem

arcodra és combodra,

melegedre,

öled halvész szagára.

121

Hiába kerestél fürdőszobát,

az ágy kényelmetlen volt,

mint egy tetőgerinc.

Bőröd új szagával elvegyült

a matracok rovarirtószaga.

Ágyúszóra ébredtem,

kerekszám éve

történt valami. Még aludtál.

Szemüveged, lakktáskád

a földön hever, ruhád

lóg az ablakkilincsen,

kifordítva praktikusan.

Fekete kombinéd

egyik pántja lecsúszott.

És szelíd világosság tétovázott

a nyakad pihéin, a kulcscsontodon,

míg egyre ágyúztak,

s egy kibökődött

fotelrugón

reszketett a finom por.

Új szerelem

Tavaszi szél érdes

fuvallatával arcodon sietsz

a gallyakkal behullott úton.

A kerti kőurnákból

félrecsúszott hósapka

alól föld feketéllik.

122

A tavalyi fű

igyekszik zöldellni: hálás

a benne még egyszer

gyönyörködő szemeknek.

Hát megint a megint.

Arcodhoz közeledni, melegén

olvasztani a szem száraz jegét,

kószálni veled – újból

reménybe züllötten.

Füst alkohol zene

iramlik és szüremlik

hangzás és hallgatás

táplálja mossa

a türemlő meg lappadó

szerelmet

Füst alkohol zene

anyafolyadéka lebegtet-ringat

uszadékfát

a napsütötte ár

Narancs gurul Pohár

Fogaid közül kék

füst göngyölödik

a szőnyegen kuporogsz

még összegyűrt tömött

fény

ejtőernyő

a zuhanás előtt

fekete bimbó!

123

Házasság

Női fájdalmaktól oly sokszor átjárt

derekad a kályhacsempéhez dőltve

ránézel örömtelen békességgel

a férfire, ki bútor és szobor.

Szoknyád, mint zacskó a cukrot, kínálja

ismerős édességedet. Ne vedd zokon, hogy

elérteni véli, mit félreért. (Pedig már

ziháltatja a szerelem szerpentine.)

És nemkívánt gyönyörben egyesültök,

mint sav a fémmel – sóváran, siváran.

Randevú előtt

(Árnyéka sajnos szebb, mint ő maga)

egy fűcsomón kifente a cipőjét,

és hogy felderüljön a szájaíze,

a tócsán hunyorgó Napba köpött.

Tikkelő szemhéjait megfékezni

elropogtatott kézből két tablettát.

Állt a megállóban. A többi már az

élőáruforgalom ügyköre. Találkakész.

Telefon-alba

Fél öt van. Már fél öt.

Most indult haza Róbert.

Kocsival ment, el ne aludj már.

Kávét hagytam a főzőben,

de csak a gangon gyújts rá,

mert megérzi a füstöt.

124

Tizenegyre legyél

a Lukácsban a pénztárnál.

Ronda hideg van.

El ne aludjál.

Fél öt van már. Fél öt.

Szemrehányás

Még most is

elolvadnék, mint a besózott jég

– pedig nem szeretlek –

ha hozzám érnél.

Öt szerelmes vers

A tények összegyűltek ellenem,

szerelmem, és nem-valónak mutatnak.

Nevetés? Vacogás? „Fogadj fiadnak!”

Én játszom: „Kinek kéne kellenem?”

s ingem alatt emlék-ujjak matatnak

– tapadnak, másznak! – villanyozva bőröm.

Amíg bűvöllek és megkedvelődöm,

elölt ölelések csiklándanak.

125

Szellem vagyok. Tündérkedek, tűnődök,

rád nézek, átlebeglek, oxidállak,

mint a levegő a felületet.

„Ha nem szeretsz – majd kitalál a kín.”

Kedves vagy. Élek is, amíg kivánlak.

Szerelmed megtart, mint a formalin

elvetélt magzatot a tudománynak.

Nem kecsegtet se gyönyör, se gyerek.

Mint egy kurva piactérnyi ölébe:

jelenlétem a világba mered.

Szerelmek

Változatlan váz cicomái.

Jég és aszály közt játszi évszak,

zárka falán elképzelt hézag.

Elfeketedő cikázás.

Poros húrokról nem vélt zengés,

holdfénybe fagyasztott lézengés.

126

Szeretők

Kihasadt, mézbelű

szilván halódó méh.

Együtt

pörkölődnek, rohadnak,

arannyá, feketévé

az elhagyatott kertben.

Felirat

A kaktusz és homok kora elközeleg –

a barátságnak: vége.

Vége, ti kedvesek, a szerelemnek.

A szeretet

betokozódik,

szél hordja,

és kemény lesz, mint a kvarc.

Jelen van – jelt nem ad.

Kegy

a szórakozott sors kihez kegyes

nagyon hirtelen könnyű lesz

derűs üres

ujja hegyén megtartja a halál

tojáshéjat a vízsugár

127 128

Örökhétfő

(1981)

129 130

A ronda csönd

A ronda csönd majd így szakad le rád – – –

nézed az édes, trampli lábakat,

a visszér kékjét, lógni kezdő

mellek nyárvégi végpillanatát – – –

Milyen öreg vagy.

Nahát, hogy a nők

frottírtörülközőkbe bújtatják testüket!

Megkívánsz minden asszonyt,

akin már dolgozik az idő – – –

Ó, nem a szokott formákat kivánod!

Hanem, mondjuk: a talpakat,

e partra vetett, ekcémás

virágállatokat.

Egyszerre kívánod összes feleséged

és összes feleséged összes barátnéit.

Eközben papírt eszel,

lüktető has,

és zöld vízarany csöndben

élsz, hogy meghalj.

Félá – – – – –

Föl-fölriadva alszom, vakon matat

kezem a lecsúszott takaró iránt –

rideg derengés bánt, húzom magamat összébb.

Fagyos ragyogás érzik. Az antipóduson

most kél föl a téli Nap.

Forgat a Föld.

131

Kegyes ájulás visszaránt

a sötét melegbe… De még tudom:

hálásan el is motyogom:

álmosodom el, el-elmosódom – – –

Így ragyog be a testi fájdalom

is szerveim gyanútlan álmába. Oly

hirtelen riadnak! Vergődve rázzák

testem ketrecét, mintha ól ég

barmok fölött, vagy a vízár

orruk likáig ér már,

vagy mohón szabadul, egyik a mást tiporva,

börtönnyi fogoly – – –

– – – hogy azt hiszem, reggel van

már, és elaludtam. Elkéstem valahonnan.

Künn ver a fény: réges-rég rámvirradt.

Csak a szemhéjam összeragadt – – –

Meghallom, végre is, a kimért ketyegést,

kiveszem a sötétből

nyugodtan fénylő számokat:

az éjből hátra

van még vagy negyedényi –

nyújtózom hát, s a

másik oldalamra fordulok:

még lehet egy kicsit élni.

Van úgy is, hogy jön

Korán ébred – – –

Az utca

hűvös, tiszta, kisepert,

akár egy vasárnapi parasztudvar.

132

A házak homloka tündököl,

s a járda téres.

Az ember még nem úgy,

mint koszos hajban a fésű – – –

Az alvás ragacsát

lemosta víz és szappan.

Kávé, pálinka, cigaretta, szél:

a kedvek és a nedvek frissen áramlanak.

„Az ember” még

csupa tettvágy, csupa jóakarat.

Merő hasznosulhatnék.

Húsz perc és félóra között

kezd el fonnyadni.

Aztán beszippantja

a helybenrobogó.

Zörgő szeméttartály

zömíti, zúzza

– azzá, ami.

Újabb húsz perc alatt

kész is a gombóc:

makulatúrából, kabátszőrből, lihegésből.

Lehet kilökni.

Mocsok, elpucolandó.

Persze, van úgy, hogy mindjárt jön a busz.

Akkor meg az emberben

éppen

se tettvágy,

se jóakarat.

133

Hatvanas évek

A melegcsákány-rendszerű

szerelmi élet mégsem vált be.

A váltótársak folyton torzsalkodtak.

Színlelt nagylelkűség egymás előtt,

kicsinyes számolás, mikor maguk maradtak.

Aztán vissza a bedöglött kamasz-házasságokba.

Piszkálni a motort,

birizgálni az alkatrészeket – hátha begerjed

még egyszer – – –

Változatok női mellre

Fonnyadt emlőjét úgy gyűrtem össze,

mint üres cigarettásdobozt.

Szórakozottan morzsoltam, markolásztam – – –

Szép parkban sétálsz,

kezedben akármilyen összegyűrt, fölöslegessé vált

papír,

előtted hosszú, csillogó

sétány. Sehol egy hulladékveder.

Eldobni visszatart

hely s helyzet parancsoló tisztasága.

Izzadt marokban ráncok és mocorgás.

Szemedben félelem,

és fölötted a park

hosszú, mély, boldog sóhajai – – –

134

És azután a hűtőszekrényből kivetted

a polietilén zacskóstejet,

áhítattal két tenyeredbe fogtad

a hullámlót, tömöret, hűvöset.

Holt, ifjú anya mellét – – –

Hadd menjen

„Nos: a naivitás nem megy.

Amit lehet: figyelni a felvillanásokat.

Ez mindig hiteles, s olykor találó.

Nem alakítás, csak kivárás.

Nem növekszik,

mindössze összeáll.”

Ilyeneket jegyezgetett föl.

Jó volna Mallarmét fordítani

Jó volna Mallarmét fordítani,

de közben folyton azon morfondírozok, hogy

én tulajdonképpen első osztályú utas akartam lenni,

nyugszékből nézni a foszló habokba,

tartozások és hozzátartozók

nélkül, ehhez képest nincs mit ennem,

és ami még rosszabb, mások etetnek

(bár ez hiú beszéd, és lehet, hogy az volna még rosszabb,

ha mások sem etetnének, így mégiscsak megvan mindenem,

mint ezeknek az ocsmány balkáni gerléknek

az udvarunkon), ezek a gondolatok azonban elvonnak

Mallarmétól, pedig nagyon jó lehet Mallarmét

135

fordítani egy másik életben

(oly napsütötte minden másik élet),

ahol Mallarmét fordítanak, nem ismerik

az evilági komor teleket.

Cédulák

ahogy minduntalan elhatározom hogy más leszek

nem tudom milyen más

csak nem ilyen

de már tudom hogy

nem leszek más

az emlékezetem lassan bebútorozva

meghitt és célszerű

halottakkal több kevesebb jogon

nevezhetem halottaimnak is

hisz törölgetem-kerülgetem őket

A jót azt nem

a jót azt nem adom

megmenthetetlenül személyes

ami jó volt

136

Mayának

A visszaszámlálás befejeződött.

Ezt neked adom, mondtad

tenyerembe csempészve kicsi öklöd.

Ezt neked adom, mondtam

lassan feléd nyújtva csukott kezem.

Nyitott kezem üres,

fekete napsütés,

nyitott kezed üres.

Te nyertél, mondtad.

Te nyertél, mondtam én.

Hamu nélkül elégek mosolyodban.

Ugyanez történhet most veled is.

Űrrandevúnkat nem közvetítették.

Öregasszony

Az udvaron lecsúszott

porharisnyában ténfereg a szél.

Fenyegetőzik, hülyeségeket beszél.

137

Éber-álomkép Mayával, gyerekkel

Hátadba nyomódik lejárt személyid száma,

az udvar lángra lobban, mint a karbid.

A gyermek álmában megint felül, ellopott

biciklijéről álmodik és a rendőrfőnökről,

ki ezüstsisakban és folyamitengerész-egyenruhában

vérpadra viszi a biciklitolvajt.

Komoran evezünk a gyönyörért,

hajnali Styxen.

Öregasszonyhang herseg az udvarban,

álmunk rothadt tökön tapos.

Szeretlek, kedvesem,

tűzvész szemekkel nézel rám,

pillantásodban bozóttűz. Gyújtogatás

a gombás lepedőn.

Nyirkos falak

izzadják a szerelmi kínt,

hűtőszekrényünk felforr.

Izzik a margarin az aranypapírban.

A hajnal

ütésrekész. Nem mentesz meg te sem.

Gázóra kattog. Fürdesz. Gyerekek

várnak. Hogy tudsz rájuk nézni?

Mindig ezen gondolkozom. És nem tudom…

nem érdekel… Elintézzük magunkban

az életet, aztán esünk egymásnak,

holt a holthoz, sietve, szétesőben.

138

Maya

Sima, tömör, egynemű, telített:

mint a méz. Mint egy kavics,

külön csöndjébe gömbölyödve.

Beálló állapot: megszülető jég.

Törésmutatója mosolynyit változik.

És persze, öregedés,

lábán a visszerek,

dagadó bokái.

Invokáció

Eltávolítom írógépemről a Napot.

Fölemelem papirostul a gépet,

hátradöntöm, és lecsusszantom róla.

Most ott hever a zöld abroszomon.

Aztán ülök a széken – fázékony úszó,

aki féli a hideg vizeket:

úszás borzongatában. Tényleg fürdő-

ruhában ülök. Nyár van.

Künn a kertben Maya fehér ruhája

függ a zsinegen. Maya másutt

s egy más színű ruhában függ

az adott körülményektől. Őrá várnék

most ebben a szobában, ha el nem

kezdem ezt írni, hogy ne várjak,

s ne akkor kívánjam majd, hogy ezt írnám,

amikor majd nem kell már őrá várnom.

139

Rögzítsem most tehát: a Múzsa – távollét.

Távolléte egy írógépkarok közé

redőzött napszalagnak. Távolléte egy

fehér ruhát kitöltő valami élőnek.

Tik-tak

Szerelmünk holtjátéka.

Valahogy

majd véget ér. Csak azt nem

tudjuk: hogyan?

Magamban élem már a szerelem

felkínálkozó változatait.

Begyűlvén bizonyos tapasztalat,

amit ama szervünkkel művelni tudnak

nővéreink:

képzeletben teszem.

Itt melletted az ágyon.

S ahogy Istennek bármelyik időpont

alkalmas meghallgatni egy imát:

mindegyik pillanat tökéletes.

Szonett-jel

Következzenek el már a szonettek

(életemben az elmár van soron),

e precíz szógépek iszonyú nettek:

MŰ-sorok legyenek most műsoron.

140

Koronként közök: takaros szünettek

(s közönként korok; „korok”-ban szoron-

gtunk, -gtatok, mitiők…). Végső soron:

TÁRGY mind – akár egy asztal („azon ettek…”).

Három kettest! És kattognak a nikkel

fogókarocskák, várni is alig kell

– s kész a kávé (csak húzzuk le a plexit!).

Megisszuk s mire kezünk megmelegszik

a pvc-poháron: illanik el

a Nincs-Akinek-Mondd-Utóíz (exit).

Női hang

A feleségedről álmodtam. Sok értelme nem volt:

vigasztaltam valamiért

– valami teljesen hétköznapi bánata volt.

Elvesztette a táskáját vagy mi. És miközben

azt ismételgettem, hogy szedje össze magát,

nem történt semmi különös:

állandóan azon törtem a fejem,

hogy miért nem ő vigasztal engem?

Erotikus

A „te kis…” kezdetű

elfulladó nyelvi kisérletek

hatására elzsibbadsz.

A hajhagymáidig beleborzongsz, ha

„mézbenfőtt fokhagymának” vagy „vaníliás

makrélának” becézlek.

141

Minden igazi nő

ösztönösen érzi,

hogy csak irónia

sejtetheti, milyen kimondhatatlanul…

Casanova kihunyó öntudata

Nők

nők

kikben töltöttem perceket

locsolócső

a házmester kezében

Férfihang I

Te kivétel vagy.

Te nem vagy undorító – csak viszketsz.

Hogy hol? Kérlek, mindenütt!

Hogy is mondjam, itt. Szerte a szobában…

Úgy szeretlek!

Férfihang II

Csak azt nem értem, miért

kérdezte olyan szemrehányóan

a múltkor, hogy „Hát már nem vagyok

a te kicsi feleséged?”

Tíz éve elváltunk.

142

A kukkoló éji dala

Végigvizsgáltam a kis

sportkukkeroddal a még

világos ablakok

mögötti világokat

a szomszéd házban.

Igazad van, sehol se basznak.

Mi itt nem baszunk.

Dugom is el a rémült hernyót.

Akár a szomszéd házban is lehetnénk.

Jóllehet ha az (innen nézvést)

szomszéd házban lennénk,

akkor te bugyirózsaszín bugyikat

áztatnál kék műanyag lavórban,

én meg tréningalsóban, atlétában

ellenőrizném a kaktuszokat.

És nem lennének ilyen gondolataim.

Mi volnánk az ország.

K. M. szerelmes éneke

Miért nem szeretnek engem a nők?

Gyuri, mondd meg nekem, miért nem szeret egyik

lepedékes nyelvű, pállott picsájú

lankadt kurva sem?

Imáimba foglalnám a nevüket,

lihegnék, mint egy trubadur,

kacagnék, mint egy bajazzó,

elvenném feleségül (le van szarva!),

miért nem szeretnek engem a nők,

143

ezek a tetves kis pinamancik,

én áhitattal ejtem ki a retkes nevüket

minden fogmosás előtt,

és most otthagyott ez a Margit is,

miért? mer’ mondtam neki,

mikor a múltkor bőgni kezdett,

hogy fújja már ki (a szemét)

vagy hagyja abba,

én nem bírom a tocsogós csajokat

(az anyja halt meg neki vagy kije),

há’ most mi rosszat mondtam neki,

hogy mennyen a kurvaannyába,

mert én most dolgozom és utálom,

ahogy a szőrök recsegnek az orrában,

amikor levegőt vesz,

és ettől nem hallom a konczsuzsát

gépelés közben.

Erre elment.

Ezek a szar kurvák, öregem,

mindentől felhúzzák az orrukat.

Ez az Enikő meg – – –

hát nem igaz!

Én szeretem

a nőket, meg nem vagyok prűd meg minden…

de háromszor láttam,

és nem le akart smárolni egy kapualjban?

Így ahogy mondom:

nyelvespuszit akart

adni. Belelógatta azt a ronda nagy

piros nyelvét a számba.

A meztelen számba. És nem hord nyelvtartót sem.

Hát megmondtam neki,

hogy álljon meg a menet,

előbb lakás és egzisztencia,

aztán akarjon puszizkodni. De akkor se velem,

144

mert engem nem így neveltek.

(Pedig szerettem volna,

ha megkéri a kezem, nagyon snájdig lány volt),

de hiába, nálam első az elv:

mindent a szemnek,

semmit annak a ronda folyós kezének

– le akart tapizni! hát ezt neki!

Mért nincs egy rendes nő? Aki nincs.

Ezek mind vannak: szelelnek, párolognak,

szaguk van. Akkor is nő a hajuk,

amikor gépelek. Pedig csak azt kérem, hogy ne.

Ez a legkevesebb.

Én tökéletesen tudok alkalmazkodni,

mosok lábat, tisztán tartom a teflont,

perfekt agglegény vagyok, valószínűleg

az a baj, hogy túlságosan tisztelem

ezt a sok riherongyot.

Apokrif

Zakatol a szentcsalád,

Isten tömi Máriát,

József nem tud elaludni,

keres valami piát.

Nem lel, felkel. Pizsamára

húz fel inget és gatyát,

lemegy a Háromkirályba,

hogy egy fröccsöt legalább – – –

– – – „Megint Isten?”

– – – „Az hát, megint.”

Sóhajt, nagyot húz, és legyint:

– – – „Különben,

múltkor kivertem a huppot.

Ha az orrom előtt dugtok!

145

– – – de így megmondtam a Marinak,

legalább tartsad a pofád,

úgyis szól mint a földrengés

mindig az a rohadt ágy,

közben – de komolyan! – ne halljak

több ha-ha-ha-halleluját!”

Nagyapámnak mindig

Nagyapámnak mindig kétheti

restanciája volt az újságokkal.

Amit elolvasott, azt a kenyér-

vágó késsel felszeletelte vécépapírnak.

Így mindig kéthetes

Népszavákat használtunk a klozettra.

Ahogy nagyapám

elmaradt a korától.

Megtermékenyítés

fűrészpor és vér

fel-fel új nemzedék

bocsánat-nem-tudó

kis gyilkosok az alvadástan-órán

lehull egymásra néző

még hebegő fejünk.

146

Gyász 1971 – – – –

Az asztalomon semmi.

Csak a professzor úr

Fényképe (az, amelyiken két

Végsősoron közt mosolyogni tetszik).

Majdnem az utolsó évekből.

Meg egy (állítólag párizsi)

Utcából kiszaggatott utcakő,

Az ugyancsak majdnem

Utolsó évekből.

Asztalok cserélődnek.

Kihátrálunk hol-ilyen-hol-olyan

Asztalok

Lábai közül.

Keresünk szabad asztalt.

Mint ezt, amin most írunk.

Kitesszük a Professzor úr fényképét

Erre az asztalra.

És nézzük. Hogy mit néz?

Berlioz-dosszié

A nehézzenekar felvonulási terve
(részlet)

Nehézzenei előkészítés:

a nagyöbű rézfúvós alegységek az

(alább részletezendő)

vonós magasabbegység

„felpuhító” műveleteinek alárendelve

szükséges mennyiségű és erejű

hangot szórnak

széles, horizontális síkban

az ellenséges széksorok teljes mélységébe,

147

elterelendő a figyelmet

a csoportokra bontott vonós magasabbegység

változatos,

váratlan irányú

és koncentrált

támadásának várható kezdetéről.

A főcsapást az összes vonósnemek egybehangolt

tűzakciója vezeti be.

A beásott bőgőlövegek

lassan emelkedő lősíkban

több lépcsős robbanóakkordokkal belövik

az ellenséges terepszakasznak

a zenekari ároktól

a ruhatárig terjedő mélységét.

Az önjáró gordonkák (az ún. „fülbemászók”)

eközben elsősorban az ellenség

élőállományában idéznek elő kárt,

míg a könnyűhegedűk pergőtüze

hivatott fokozni a pánikot. Ugyanakkor

már az előkészítés során sem hanyagolandó el

a kalibrált, távcsöves klarinétok

igénybevétele értékes egyedi objektumok

megsemmisítésére.

A konyhafőnök ajánlata

Amikor majdnem színültig van már

hínárral, algával, nyaralómócsinggal

(a víz épphogy ellepje!),

megvárjuk, amíg egyenletesen,

szürkén izzik a Nap fűtőspirálja,

akkor a gyorsfőző KEMPING-patentfazékra

rákattantjuk az eget.

148

Az aprítórákokat elevenen

hajítjuk a lobogó lébe,

ezek berregve kockára darabolják

az egészben feltett

üdülőgerincet, és agóniájuk közben

levendulaszínű felhőt lövellnek,

ez kölcsönzi

az önálló fogásnak is bőséges

„Beutalt-ragu”

különleges színét és zamatát.

Tálalás előtt gondosan lemerjük

a tetején úszó hajolajat.

A tálba szűrve két evőkanál

állon érlelt borotvahabbal elkeverjük,

csípős szappant reszelünk rá gazdagon,

ízlés szerint ólomecettel

és körömfeketényi „Atléta”

lábpúderrel fűszerezzük.

Mondogatnivaló

Cipőmre nézek: fűző benne!

Nem lehet, hogy ez börtön lenne.

Széljegyzet egy vitához

Radnóti Sándornak

Ha a seggünkbe nem csizmával rúgtak,

azt tiszteltük volt liberalizmusnak;

ha virágnyelven küldtek el a francba:

a Repression átment Toleranz-ba.

149

Túl az Oderán, innen az Uralon

szerveződik a rémönuralom,

a trafikokban rágógumibot

– prefogyasztói világállapot.

S mert mindez csak kritikailag tetszik,

tituláljuk kommunának a kreclit?

S ezentúl kritikailag kúrunk,

míg tűri személytelen kult-Úrunk?

Te a politikai szférát transzcendáltad

– én még mindig csak tartom itt a számat.

S mert minden megy szét, és gyűlölni fáradt

vagyok, csupán álmatagon utállak.

Nebich. Vollendete Sündhaftigkeit!

A jövő – bízom – mindkettőnket ejt,

orrontja majd, hogy alle beide stinken,

s egyformán: összefügg mindennel minden

– s egymást alázza: aljas düheink,

nemes huzavonáink – mint a fing:

gyötrelmesek és nevetségesek – – –

szerelmek bántanak minket s szelek,

ezért szellentem e széljegyzetet,

verssoraim a görcsölő belek.

Katonai tiszteletadás

A Vereség Napján

kardélre hánytam

150

Szerelmes vers

Buffogó szürke homokzsák egek

koponyaűrömben,

talpamban

suhogó gumibotutcák.

Korszaknyi só- és

mákostésztaevés

után úgy szürcsöllek,

nem érdekel az őrzők

500-wattos nézése,

mint a WC-kagyló vizét,

amíg a víz csurgott, hasztalan

rángatott, és ütötte fejemet

a pisztoly agyával…

Ha az ember

Ha az ember a Batthyány

utcában lakik

harminc-egynéhány éve

s megért egynéhány miniszterelnököt,

óhatatlanul elgondolkodik

a vég

mikéntjeiről-módozatairól.

Én szurkolok magamnak,

hogy mint Batthyány,

utcahuszonháromom, példaképem,

féltérden,

hamm! bekapjam az elmés ólmot.

151

És ólmos elmémben,

amikor a beszélőközpontig

ér a mindent gyógyító érckúp:

Cambronne

szava döngjön

az agy visszhangos folyosóin.

(Persze, hiszem, hogy erre nem kerül sor.

Szeretnék Pákozd, Isaszeg után

a Honvédmenhelyen

egy poloskamentes vaságyat,

egy karbolszagú folyosót,

ahol büszkén mélázva pöfékelem

a hálás haza csikkadományait.

Vagy – álmok netovábbja – gondolok

adókedvezményes

dohánytőzsde-bérletre.)

Egy fényképre, amelyen kezet ráznak

(1948. június 12.)
(Rekviem a magyar demokráciáért)

Hogy nem lehet?

Inkább azt írnám: nem helyénvaló

gyűlölet nélkül gondolni Reá.

(Elsőre majd’ azt mondtam: nem szabad – – –

de: tanúm és bírám legyen Petőfi Sándor,

hogy a szabadság szent szavát ajkamra

parancsolólag többé nem veszem.)

Mondjuk tehát: gondoljunk megokolt

utálattal reá – mivel halott, és

halottabb nem lehet már.

Bosszúnak ekképp módja és alkalma nincs.

152

Még hamvait sem

fogadta be e föld (ha jól tudom).

Így hát: legyen a nemzet könyörületes iránta

– mert jobb, ha egyebeken gondolkodik.

Viseljük el, oly sok más rossz után:

ez sem fog megbűnhődni semmiért.

Ám nézzük vizsga szemmel azt a kézfogót:

az alkuképes alkusz s a történésbe magát beleártó

ártatlan áruló kézfogását:

A vaku

felfényleti tökfejét

a röltex-méretre szabott tömeggyilkosnak

(emlékét össznépi felejtés őrzi),

csakúgy mint a tanakodó s tanácstalan,

ennenbuzgalmú áldozatnak is,

ki vesztét érzi bár – hozzásegít még.

Megtekinthető – éles rendőri fényben –

rá rossz fényt vető félszeg mosolya

az olcsó OTI-szemüvegkeret mögött – – –

gyanúsítottzakója, gyanúsítottnyakkendője,

zakóján a három gyanúsítottgomb

s mögötte a nyílni kész zárkaajtó.

Fáj mondanom: mindközösen utálom

a foglyot és a foglárt.

A sanda ravaszság

s a fontolva halódó hülyeség:

ugyanegy ütemre skandálható

változatai az álokosságnak.

Két megtöretett,

bepiszkolt

kéz egymást rázza.

153

Egy áramkör

reszketteti a közös gyávaságot.

Két handlé rázza

egymás nyirkos kezét.

(Ja, hogy az egyik gyilkos, a másik balek! Na és?)

Hát: így végződött, mi épphogy kezdődött.

Ez történt. S nincs feloldás, enyhülés.

Petőfi tér melody

Megyünk az Agyrém-térre,

Megyünk az Agyrém-térre

Tün-

Tet-

Ni!

Megyünk az Agyrém-térre,

Megyünk az Agyrém-térre

Az Agyrém-téren

Nincs

Sem-

Mi.

No, akkor menjünk haza,

No, akkor menjünk haza

Föl-

Ten-

Ni!

154

Az üres fazekakat,

Az üres fazekakat

Gáz-

Ra!

Tegyük föl a levegőt,

Tegyük föl a levegőt

Meg-

Fő-

Ni!

Vizigót vasárnapok

Mi nem a vizigótok köztársaságát akartuk felépíteni

(Danton)

a vizigót köztársaságban csönd van

a vizigót köztársaságból édes rádiózene szivárog

a vizigót köztársaságban rádiózene van

a vizigót köztársaságból édes csönd szivárog

terebélyes elhanyagolt gáztűzhelyasszonyok

álmodoznak a vizigót köztársaságban

samottszínűre érett rózsáikból

csöpp savanyédes tej buggyan olykor

vízcsapférjeik nyitvafeledten

száraz horkanásokkal alszanak

a vizigót köztársaságban nyitva vannak az ablakok

enyhe szélben leng-nyikorog

a vizigót köztársaság valamennyi ablaka

155

Utcakép sétálókkal

Árnyéksziták és még valótlanabb

dolgok! Ég s föld közt csakúgy leng egy ablak

nemugyan szélben, de elég vidáman:

Hárman fölfele néznek. Télies nap

süti arcuk, sápadtak, szótlanok.

Figyelik. Tán figyelték már korábban?

Nagymama

A nagymama

növesztett engem

ilyen roppant nagyra,

szívósra, szépre, erősre.

Mikor elkezdtek lőni,

az aranykarkötőjén

vett két libát, lesütötte,

aztán, nyomás! le az óvóhelyre.

Azóta: süt, süt, süt

ebben az átmeneti helyzetben.

Nagymama előre tudja

a világháborúkat,

a tanácstalan köztársaságokat,

illenforradalmakat,

ollanforradalmakat.

156

Egy háziasszony – – –

vallásilag közömbös:

de annyira,

hogy a közeli katolikus

templomba

jár, evangélikus pedig – – –

de én libát faltam

az óvóhelyen,

miközben a forradalom

fölfalta gyermekeit.

Hát egy ilyen LÉGÓtalmi

pince volt az én gyerekszobám.

Ott etetett nagyanyám,

ott könyvelt nagyatyám,

onnan járt be anyám,

onnan akasztották a bácsikám,

onnan emigráltak a nénikéim

Házasságba, Angliába, Mennyországba.

Volt egy sárkányunk,

a Szálasi Mátyás – – –

Hogy sziszegett, pisszegett!

Ő ette meg a libabelet,

a csótányokat,

a kengurukat,

a farkasokat,

a mihályokat,

a kártevőket, az árvetőket,

mind, mind ezeket a

fantasztikus vadállatokat,

akik benépesíték

gyermekkoromat.

157

Song

Ez a hazám,

ez a hazám,

ez a hazám: Vadkelet,

a fényben úszó

szépséges

Comecon-szigetek.

A levegő:

van!

És olyan…!

És van!

És olyan is!

Még.

Nálunk a levegőt

harapni lehet!

Nálunk a levegőt

lehet harapni!

Ezt a

fölséges leget!

Varázsos Vadkelet,

megszokni nem lehet,

titeket,

csillagfényes

Comecon-szigetek!

158

Örökhétfő

Miután a hétfő

– a szervezők legnagyobb

csodálkozására, sőt, minden

várakozása ellenére –

sikerrel lezajlott:

az apróságok,

akik nem emlékezhettek

már a kedd, szerda és a csütörtök

fokozódó nehézségeire,

sőt a pénteki

színpompás katasztrófa

is csak annyi nyomot hagyott bennük, hogy

„durrogtak a staneclik”:

bírálni kezdték

a szabadszombatot,

a virágvasárnapot

(a felnőttek azt sem tudták,

milyen nap van,

együtthaladtak korukkal,

és – korukhoz képest – egyenletesen

kinyúltak).

Csak az óvoda meg a bölcsöde

toporzékolt:

hogy miért dobszerda, hogy miért

szerelemcsütörtök, hogy a

kiskedd átcsap nagypéntekbe,

hogy az ezüst- illetve aranyvasárnap

között ésszerű határt

csak a hamvazószerda dinamikus

perspektívájából lehet vonni, és ami

az úgynevezett „húshagyó”

keddet illeti – korántsem hagytak húst, illetve

korántsem hús volt

az, amit hagytak.

159

A megnemszületettek

undorral figyelték

az egész komédiát,

mondván, hogy minden mondvacsinált,

amíg ezekről az izékről

beszélnek, s nem mondják ki világosan, hogy

hosszabb a péntek,

mint a szombat.

A felnőttek ezek után

sem tudták,

milyen nap van, de jelentették

a szervezőknek, hogy állítólag

folyton nap van.

A szervezők a nagy időzavarban

úgy értették: tegnap van,

ezért évfordulókkal

kezdtek kísérletezni, ilyeneket

mondtak: „Ma volt 150 éve tegnap.”

Majd áttértek a kerek

számokról az ellipszis számokra

(Holnap lesz 132 éve tegnap stb.)

de az óvodások,

a bölcsödések,

a megnemszületettek

és (sajnos immár)

a felnemnőttek is

obszcén mozdulatokat

tettek időnyalókáikkal,

homokóráikkal;

telefingták

a korszagalkotó lékgömböket,

teleszarták a Telstarokat,

160

phalliújságokat ragasztottak,

francparenseket és

zölddisznókat hurcoltak

az ezeréves Pillanatnyilag téren

rendezett Momentánnál, és

egyre ezt ordították:

Ma mi van? Ma mi van?

Az Örökhétfő bevezetése óta

az Örökkévalóság (azelőtt Pillanatnyilag)

téren ezeréves

gyeptéglák zöldellnek

élőképek körül.

Harangvirágok, tölcsérikék

harsognak: hétfő! hétfő!

Csak a sírkertészek

motyognak maguknak:

hétfő, kedd, szerda,

csütörtök, péntek,

szombat, és rozsdás kannáik letéve

a napsütötte temetőn:

vasárnap.

Büszkélkedés

Nézz szét ezeken a.

Ezt mind én hagytam abba.

Amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni.

161

Éjszaka

A vizes járdák

rücskein most a holdfény

senkinek csillan.

Megvilágít

mogorva

Háztartási Bolt-kirakatokat.

Fejed

mint egy szétrugott vekkeróra

kócos rugóival:

időtlenül hever.

A fej. A törzs.

A dúlt lepedő mosta két kontinenset

épphogy

összeköti a nyak.

Valahonnét néznek

e szürke, nagy

felhőhideg szemek?

Akin már átütött

– az tudja csak! –

a megfordító rettenet:

162

eddigre s ezutánra életet

a villám, ami tép.

Én nem tudom.

Néznek e szürke, nagy

felhőhideg szemek.

Az öngyilkos

Alá csőszörcsögésbe.

Alá szélcsoszogásba.

Éjszakád elzárhatatlan csapja.

Égve felejtett csillagok.

Isten, ki merően

nézi, mint rágod a párnád.

Ugyanaz a fal. Ugyanaz a szőnyeg.

Ugyanazok a feslések, kopások.

Csacsogás, sírás, vádbeszéd – család:

mindez egy képhely fehérsége már.

Elfog a világirtó szeretet.

Az emlékezetben néhány szavad

fénylik, recseg, akár a sztaniol.

Láthatatlan vagy már. A tényközökből

szembántó ellenfény süt.

163

A fakír

Fölkúszni fürgén a kötélen,

aprófogással tűnni-szökni

a sűrű, tűrhetetlen zajból,

a csomósodó kásából, mely

körülöttem fröcsköl és fortyog.

Szökni, alákacsintva orvul,

magasba dobott kötelen!

Kitárt karokkal hullani

az elenyésző égen átal,

és földet érni, véget érni

egy iszonyatos puffanással.

Ballada

Villanyfényt

a mezítelen testekre!

mintha nem tudnád mit!

– szappanosvíz a szembe.

Mindenkit

elhagyni, becsapni.

„a lélek egyre

igényesebb,

magadban építed fel,

mi hátra van…”

164

A földdel-egyenlővétevés

mámora.

Istenné lenni.

Kitekintés

Micsoda szétnézett ócska üveg!

Kinézések mocska vastagon

Pillantáskosz az ablakon

Szemzugba alvás enyve beszárad

Résnyi szivárgó sárga hideg

Cetlik, avagy búcsú, avagy közelít a tél

Egy pillantást előre vess,

borzadj el pontos terv szerint,

és: kanalazz!

Most megy

torkodra a túlerőleves.

Hízik a hideg.

Véget ér

botorkálásom e földi világban.

Fogytán a kenyér.

Zsugorodik a májam.

165

Holtpontra jut (délután öt)

ez a tétova sors,

mint a kínnal kiköpött

slejm, amit egy hosszú harákolással

az üresen forgó

garatból

kikotorsz.

K. S.

Az a halott nő

az a tizennégy éve halott

ifjú nő

átjárkál a szobánkon éjszaka

szórakozottan tesz-vesz

ki-becsászkál

ezt-azt felemel elemel

reggel nem találom

vagy áll a falnál

és csak rémülten néz

pedig halott

mintha kivégzőosztag előtt

vetkőzni kezd

veti le azokat a

amiben el

a bugyit a harisnyát

én meg kérlelem hogy ne

ezt itt most képtelenség

166

ő veszi a kabátját

egyszál kék csipkepáncél-melltartóra

és oldalazva hátrál mintha

félne hogy megütöm

összehúzza

magán a „teveszőr” kulit

vacog

„miért nem fűtesz?” – kérdi, és:

„minek élsz még?”

Építkezés

Zuhog az ész

a gazdátlan tényrakásokra.

Találkozás

Jössz felém a szobán át

örök jövésben, lépteid alól

nem fogy a tér,

ugyanabban a lehetetlen színű

zöld kardigánban, a félhosszú flanelszoknyában,

amit a koporsóban viseltél,

lábadon a szürke gyapjúharisnya,

jössz a szobán át

(anyám a teakonyhában matat),

gyermeki, bízó, csupafog mosolyoddal,

felállok, nézlek, ideges mosollyal:

– úristen, hogy mondjam meg?

Hiába… nem tudok veled élni.

Hiába támadtál föl.

167

Ami azóta történt

Én visszamentem ahová,

újra elmentem onnan is.

Az új magyar zene beindult,

a gyereked hülye maradt,

anyád meghalt, csináltam még egy

gyereket (nem annak: neki más,

de azt te még nem ismerhetted),

egy harmadiknak, aki most egy

– felőlem nézve – másodikkal

osztja meg ágyát, amíg én a

felőled nézve negyedikkel;

itt is van egy gyerek, de őt nem

én eszkábáltam. Az a lányom,

aki épp arra született, hogy

én az anyukájától hozzád,

az is megvan, tizenöt éves,

és hegedülni tanul, mint te.

B. Z. meghalt (egyszer volt nálunk),

egyszer én is jártam kinn nálad,

azóta, jól össze is fagytam

(anyád temetéséről késtem le),

s hogy ne maradjak dolgavége-

zetlen, a sírkőböngészdében

elindultalak fölkeresni.

Meg is találtalak. Kivártam,

amíg odafagy a talpam a talpbéléshez, aztán a

Sörkert talponálló-részében támasztottam a

pultot és azon töprengtem: ki lehetett az az

állat, aki a SÍRKERTI úton egy vendéglőt SÖRKERT-

nek nevezett el?

168

Születésnap előtt

Én voní- és tanítanék

szökőnapom ha volna még

szöknék is én szökdécselnék

bozótban tűzszemű sakál

kuporog retteg és kakál

harminchat évem oda már

gyűl éveimnek soka már

nagy baj nem érhet sem nagy kár

sötétebb folyam sodra vár

kanyargó szürke folyosók

leolvasók, oltogatók

leolvasgatnak – oltogatnak

eltévednek és békén hagynak.

Anya gyermekéhez

A világ, kisfiam,

egy kád kihűlt víz,

és megint nem mostad ki

magad után.

– Jó, jó, ezt már ezerszer

hallottam: megoldhatatlan

anyagi és életproblémák,

lapozhatatlan lapok,

hirtelen hírek,

személytelen követők,

igen, tudhatnád,

ha szarsz se vagy egyedül, ott van

meggörbülve az S-szifonban – – –

Nem erre szültelek,

de hát egy anya öle sem világóra.

Szedd össze magad!

169

Mert ez így fog menni

még harminc-negyven évig.

Mi szívós fajta vagyunk. Nagyapádat is

úgy kellett agyonverniük

az országúton.

Hát mért nem tudsz a seggeden megülni?

Majd eljön,

ami eljön.

Várd ki a véged.

Magyarázom az anyámnak

Magyarázom az anyámnak, hogy nem kell

így beszélni, hogy hiába gürcölt

annyit, végül is hagytam némi nyomot

a világban, mondom,

mint a nippek a kredencen,

ha felemelsz, alattam sincs por.

De a gyomrod, fiam, a gyomrod,

mondja ő. Az anyák mind élelmiszer-

technikusok. Az én gyomrom meg az ő

teje. Papi.

Dal

A hold ragyog. A nap ragyog.

– Mint vurstliban a motorok:

dübörgetik, felpörgetik

– de ki nem tudja trükkjeik?

Görgőkön lohol a kerék:

egyhelyben pörög minden év –

Az, aki még ott ácsorog,

elmegy majd. És a motorok,

mint nyitva maradt vízcsapok – – –

170

Három vers

(agónia)

Halót a mély

álmatlan éj

kivet magából

tört szem felett

ferdén lebeg

az égi tábor

(végtisztesség)

Másoknak fontos tetem,

tengetik halálodat,

ők, a jók, az igazak

– megmosnak, megszárítanak.

(halotti tor)

Személyem az öntudatomról

lefőtt, ahogy a hús a csontról:

együtt, elválva enyves lében

– tálalhatnak Istennek éppen.

Anziksz

A kezdeményezés

a falé. Csak

mandinerből munkálkodhatunk.

És ha a labda átmegy a falon?

Arra gondolni is rossz.

171

Mi itt telelünk ki.

Kelet-Európa Alsó, feltételes megállóhely.

Utolsó posta: Bécs.

Minden jót, Tamás! (ne tamáskodj)

Nejem köszönt.

Gyuri

A kis októberi forradalom 24. évfordulójára

Egy icipicit igazítottak a világon

Imre bácsiék, Pista bácsiék.

Fölakasztották, bekasztlizták őket.

Mátyás bácsi és Ernő bácsi

megpucolt Moszkvába. (Másokról ne történjék említés.)

Azután eljött János pap országa.

„Sose halunk meg!”

Három- és harmincezer

közöttire becsülik

az itt tartózkodó és a betolakodott

hullák együttes számát.

Nehéz ennek

utánaszámolni utólag.

A valóság nem számol önmagával.

Elszámolja magát? Vagy leszámol?

Meg se tanult számolni,

elhúzták negyedikben

ezt az egységes és megbonthatatlant.

Két számot mondok:

Összeadhatjátok, kivonhatjátok,

megoszthatjátok, megszorozhatjátok.

Csődöt mondott

aljasságotok számtalan tana.

172

Apróhirdetés

Kopásálló, vízhatlan, gyűrtelenített,

ütésbiztos, önszabályozó, hétpróbás,

félfolyékony és mégis formatartó,

svejfolt, alápincézett, kisállat tartására is alkalmas,

nagy múlttal rendelkező, legyőzhetetlen,

egységes, nagyképernyős, megbonthatatlan,

felsőfokú nyelvvizsgás, Kiváló Áruk Fórumát nyert,

mérlegképes, messzifénylő és küldetéstudattal

át- meg áthatott, vegyestüzelésű, de luxe

Birodalmamat

elcserélném

roskadozó kulipintyóra megegyezéssel.

Válaszokat Madárijesztő ’80

Jeligére a Kinemadóba.

Andrzej és Wanda

Egy vécékefe és egy láncosbomba

elment a Pártközpontba.

Bemutatkoztak:

„A bátor Andrzej, a szorgos Wanda.”

Rájuk mordul a géppisztolyos őr:

„Merre? Honnan? Miről?

Hol a passzport, az ukáz?”

Szól bátor Andrzej, a láncosbomba:

„Szépen kérlek, ne pofázz!

Nekem robbanékony a természetem,

máris bizsereg az ütőszegem.”

Szólal a szorgos Wanda:

„Vitéz úr, te fess alak,

megcirógassalak?”

173

Több szarházitelefon berreg,

forrósodnak a drótok,

megy fölfele Andrzej, a bátor,

megy fölfele Wanda, a szorgos.

„Kik vagytok? Mit akartok?”

Kérdi az Első Titoknok,

bíborlik a céklafeje.

„Én volnék a nép” – így Andrzej.

S Wanda szerényen: „Én a neje.”

„És? Mit akartok?”

– így a Titoknok:

„Vagyok tárgyalni kész.”

S felel Wanda: „Dolgoztam

vakulásig, és mostan

látom, szar az egész.”

Előlép Andrzej:

„Sok beszéd nem kell,

harcoltam hatalomért,

gürcöltem nyugalomért,

de éj-s-nap zúg a tévé

mint rosszul lehúzott vécé,

s úsznak a csészelében

a kommentátorok.

Félek, hogy fölrobbanok.”

A Főtitoknok erre a hangra

kirohant a márványgangra,

haragjában kis híján beizélt,

benyakalt egy kis Courvoisier-t,

s energikusan visszatért:

„Folyton laknátok, jóllaknátok,

takarodjatok el, ti átkok,

174

kik ellenségeink malmára

hajtjátok a nehézvizet.

Omolnak a szirtek, s ti szartok,

örökké csak élni akartok!

Hogy kik az ellenségeink?

Akik nem mi vagytok!

Ti, mind!”

Nagy Bálintnak

Mint fenyők ködbe – – –

fáradtságba, undorba

bugyolálódik a jóakarat.

Ha heten: öten.

Öten: akkor hárman.

S ha hárman: akkor inkább ketten.

A többiek

többségükben kibírhatatlanok.

Magunkon kívül:

vagyunk egynéhányan.

S magukon kívül vannak

egynéhányan.

A levegőég herseg

(vadászgép szeli át),

mint rétesalma húsa.

Kik jönnek most az agya-

fúrt politikusok után? Buta

katonák? Újabb agya-

175

fúrt politikusok?

Laza póráz?

Börtönök? Kussok?

Kivándorol egy ország önmagából?

Megjött a villamosod.

Siess. Szerbusz.

Lakótelep

Tízemeletes kilövősilók:

a munkaerő sorozatvetői.

Krízis

Háromhete alkonyodik,

nem tud lemenni a Nap,

Isten torkán keresztben,

mint egy csirkecsont,

megakadt.

Próbálja lenyelni,

próbálja felköhögni.

Eredmény semmi.

Hívták konzíliumba

a leghíresebb orvosokat.

Testületileg

hümmögtek, harákoltak sokat.

Tragikus redőkbe

vonták homlokukat,

diszkréten átvették a

degesz borítékokat.

176

Kert

Pottyanó gyümölcsök:

körték, maradék diók

nem érzik súlyukat

a puha hóban.

Hirtelen tört a tél ránk.

Fél, nagyon fél

a szőrtelen élőlény.

Piros alma

himbálódzik a tar gallyak közt.

Mint akasztott csecsemő.

A személyi követő éji dala

Zuhog az eső,

te rohadék.

Te meg alszol

a jó meleg szobában,

vagy megpinázod a madarat.

Én reggel hatig rohadok

a csöndesedő esőben.

Ki kell várnom a váltást,

ki kell várnom

amíg kikászálódsz a vackodból,

anyu mellől. Hogy leadhassam

a drótot: merre reppentél.

Szállsz, szárnyalsz.

A kezembe ne kerüljél.

Mert röptödben megkopasztalak.

Én nem felejtem el azt a rohadt esőt,

amikor dupla súlyára dagadt

az esőkabátom,

a cipőm talpa.

177

Te meg

a meleg

szobában cicáztál.

Eljön még az idő,

amikor Dunát rekesztek veled.

Ezt megbeszéltük

Kéjmáz és Fénytemető KFT

Korlátolt

Felelősségű

Társaság

Elloptuk már a Napot,

A Holdat most csalogatjuk be

A mi utcánkba,

És az éj sötét ürestelkein

Tapogatjuk az égi

Testeket.

Agyunk: puskaagy.

Szavunk: dörrenés.

Hozzászólás?

Van pajtások?

Nincs pajtások.

Köszönöm pajtások.

178

Elkezdek félni

MINAP NAPI NAPI NA PINA NADRÁG NA DRÁGA

Minap

óvatlanul kinyitottam a tévét.

Azóta is kamillás

vattával borogatom az agyam.

Azt hittem a Kékfény megy:

Két államfő fogadta egymást. Két államfejetlen.

Elbóbiskolhattam. Azt álmodtam,

hogy egy robogó autóban ülök,

és a volánnál egy orángután ül,

és nem a kormányt fogja,

hanem két mellső lábával a mellét veri,

és fölajzottan üvölti: VÁVÁVÁ

De aztán láttam, hogy kormány sincs, próbáltam

a fékpedálba taposni,

de jeges vizeletbe

toccsantam, és nem volt rajtam cipő,

és az orángután nem látta, hogy kormány sincs,

csak verte a mellét, és se motorház, se csomagtartó

se semmi,

csak két ülés – – –

és gördültünk

én meg az orángután

nem tudni hogy min.

179

Tojástükör

Hogy mit akarok e szőrtelen nyetegek

markai közt?

E szőrtelen arcú bevivők karmaiban?

Mit lehet itt akarni? Szarni? Marni? Maradni?

Én itt lakom, miért én menjek ki?

Ez az ország legalább annyira az én országom.

Menjenek ők ki,

ha feszélyezi őket a társaságom.

Homályos föltételeket nekem

többé nem szabnak.

Szeretném, persze, ha jönne Oz,

a játékmester, a varázslóterem

főgondnoka egy kis villogó-durrogó

hazugsággal.

De Oz nem jön. Ugyanis Oz nincs.

Senki nem jön.

Mindenki egyedül

várja álmatlanul,

a díszpárna spirálján,

a szem össze-vissza jár a félsötétben.

Várja, amit vár.

Csöndet magunknak!

Miért gondoljuk, hogy ilyen ocsmány

korszak nem volt még? Miért ne lett volna?

Feleljünk magunkért.

A régészek, kik ha megtalálnak

egy Arany Összessel, két szénné sült

tükörtojással a gázsparhelten,

majd megállapítják:

jellegzetesen magyarkori temetkezés.

180

Kaputt

Fölégetett erdő gyökerei merednek.

Faszénfaliget zöldellt itt egykor.

És a csontok

fehérlenek igyekvőn,

mint szenilis apókák,

hogy lám, nekik is van még valami dolguk.

Fehérlenek a ház körül,

ami már nincs.

Fű többé nem nő.

Hiába verik durva

esők a talajt,

mint dühödt gazda

nyírfacsutakkal a makrancos ebet – – –

Úgy látszik, Isten

nem tervez ide újabb kertet.

Maga elé néz, magában beszél.

Motyogó vén. A nemzések örömét rég feledte.

Ezekről az aszott vagy hájas

vénekről, kik körülülik az asztalt, nem jut eszébe

a pufók, rózsás – –

Az anyjukra sem emlékszik.

Mit is akart? Köhög. Letörli nyálát

a kabátujjával. Amennyire tudja.

A túlélők fog és köröm nélkül

dideregnek a vakondjáratokban.

Kis, dermedt pihecsomók.

Fülelnek, szimatolnak:

mikor temetik be

reves gerendákként

városaik

végleg a kijáratot.

181

Fülük mered.

Kis orruk forró, száraz.

Iszonyú szélroham

préseli tüdejükbe

utolsó lélegzetüket.

Sándorhoz

„Itt benn vagyok a férfikor nyarában”

– írtad huszonöt évesen.

Kegyetlen ősz tört ránk, tépi a fákat,

esők ostora sebzi

a lomha folyót.

Láttam lakatlan házad

meg a tölgyfát, amely alatt állítólag…

Tizenkét évvel túléltelek már.

Hallgatom az esőt

(híjas a tető a szüleid házán),

tintás ujjamat bámulom és téged,

vagyis a PETŐFI ÖSSZES

KÖLTEMÉNYEIT

lapozgatom Dömsödön:

„Sors, nyiss nekem tért.”

Majd nyit.

Szóval téged olvasgatlak

ez őszben, melynek nem is volt nyara.

Ősz

Ezek ezek ezek

Ezek a didergő gyerekkezek

Ezek az eső

Vert levelek

182

Ahogy

Kapkodnak nyúlkálnak

Melegért fényért

És lerohadnak mielőtt a tél

Megdermesztené őket

E fonnyatag kérlelő kezecskéket

Bibó temetése

Folyton eleredt az eső, azon gondolkoztam, vajon a jóisten

a mi oldalunkon áll-e, ezt idézte mindig rosszkor felböfögő humorom.

Az óbudai temető bejáratánál, hol az eget, hol az érkezőket,

hol a hemzsegő fényképészeket kémlelve, tudtam, kell itt

lennie kocsmának, minden temetőnél kell lennie,

közben útbaigazítottam a nóbelebb vagy járatlanabb vendégeket,

micsoda év, gondoltam, micsoda hullazápor, pedig még nem

tudhattam, mennyi van hátra, hányat, kiket, mit visz el ez az év,

így morfondíroztam, amíg figyeltem az érkezőket, pontosabban azt,

kinek van pofája idetolni a képét, és ki nem jön el,

így szinte nem is tudom, kik voltak ott, a jogosultakat

átengedte figyelmem, az érdem tantuszát akik bedobták a fénycellába,

ki-kisütött a nap, idegesítően, mint a vakuk, és megkerült a kocsma is,

ott gőzölögtünk jónéhányan a szertartás kezdetéig.

183

A cinteremben összetorlódott a hullaszag és a jelenlét.

A barátom sírt a hátam mögött, én úgy éreztem, hogy tanúja vagyok

valaminek, amiről majd nem tudok beszámolni,

úgy éreztem N. O. és P. Q. sírbeszéde során,

amit haladéktalanul kiértékeltek a sírgödör felé haladtukban

a résztvevők, miközben köszöntötték egymást és felfigyeltek egymásra

jellegzetesen temetési arcberendezéssel, csak a szemek mertek

mosolyogni és a hang a gyomorból szüremlett, mintha

használhatnának ezzel a halottnak, és ez tulajdonképpen helyénvaló,

így legalább valami nem volt funkcionális a temetésben, a feszengés,

a szordinó utalt arra, hogy idegen szobába léptünk illetéktelenül,

s ettől az egész napvilág egy pillanatra a sírgödör előszobája lett.

Ezt helyeseltem, mert makogásig-hebegésig kéne alázkodnunk, ha

meghal akárki.

Ez a kopár idétlensége a jelmezkölcsönzői gesztusoknak legalább

valami valódi helyett volt.

Útközben valakinek elmagyaráztam, hogy ki ki,

miért van itt, vagy miért nem szabadna itt lennie, vagy miért meg-

lepő, hogy itt van, aztán egy írótársam segített

elhelyezkedni egy másik írótársam mellett, emblématikusan

184

és némi iróniával, a fényképészek és a kései utókor számára

– mindkettőjüknek felfoghatatlanul – , szóval túlélői ocsmánysággal

helyezkedtünk, én, szégyen, el is röhögtem magam ezen,

meg azon, hogy a síron túl észrevettem átmeneti kedvesemet,

fekete alkalmi ruhában, és tudtam, hogy feleségem

rézsút a hátam mögött áll, és egymást nézik,

és ettől gondolataik igencsak elkalandozhatnak

az ideillő témáktól, megláttam Z-t, aki még nem tudhatta,

hogy az év hunyta előtt elteszi magát láb alól,

nem tudhatta, hogy valaki néz minket: van úgy, hogy súlyosan bólint,

máskor ujjal pattint, vagy együttérzően kacsint: elég?

Vagy egyszerűen kézzel söpör: kifelé!

Szóval még éltünk, amikor a hátára döntött lift vitte

Bibót a szuterénbe, honnan a halottak országába nyílik.

Egy nagy szürke vasajtón mennek át, nem is hallják

az élők kopogását. Azonnal elkezdődik

a minden érkezővel újból kezdődő játszma, amelynek címe:

Lehetséges Történelem. Erdei, Sztálin, Révai, Ravasz, Nagy Imre,

Lukács sietnek elébe, ezeket ismeri fel a tolongásban, és

kezdődik máris a Kiveszítma!

185

Az út vége

Unom már, hogy kiötlöm

a szavakat, s azután egymásba öltöm

a kiötölt szavakat. Kopott öltöny

testemen az európai líra.

Hivatalos vagyok egy házibulira.

Még egy szavam sem váltottam valóra.

Kopás. Csökkenés.

Van még egy dobás.

Meg egy-két zökkenés.

Azután megérkezünk

a pályaudvarra.

Még lesegítjük

egy hölgy poggyászát, mintha.

Persze, tudjuk,

hogy azok ott ketten,

csak nem akarunk feltűnést kelteni,

újságjuk mögül, az ívlámpák alól,

fölkászálódtak,

s diszkréten mögénk léptek.

Két nőnyi előnyt adnak.

Betartják az iratlan szabályokat.

Otrombán settenkednek. Majd látni fogom szájukat

gyér mosolyra húzódni.

„Pindarosz Madridból” – szól az egyik.

„Dzsé. Dablju. Gőte. Ohájó állam” – így a másik.

Két automata pisztoly csöve ásít

a gyomromra és a halántékomra.

186

„Önök, nemdebár, képzeletbeli lények?”

– kérdem.

„Ki tudja? Számít ez, öreg?”

És a hátamon jön ki a hatlövet.

Ez a hang is megy még

Most még mindennek előtte vagyunk,

olyan jó így rádnézni,

előtte csalásnak és csalódásnak.

Ez a tekintet

nem előzménye, nem következménye

még semminek,

olyan jó így nézni rád:

se félelem, se okolás, se vád.

Mintha a szél végigsimít egy kavicson,

mintha a víz magának hullámlana,

mintha, mintha – – –

Ámde mi: se víz, se szél, se kavics.

Gyöngédek (talán csak gyöngék?) vagyunk s kegyetlenek.

Valahogy kimódoljuk,

hogyan is lehetne elrontani

ezt a még-nem-tudjuk-mit.

Te szánandó, te szép!

akitől megborzong cinikus testem,

ez a kómikus leendő tetem,

boncasztalnak e várományosa.

(Persze, sajnos, te is

ugyane lehetőségek elébe nézel.)

187

Ó semmi, hiszen ez csak egy nő!

(Mondom magamnak.)

És mi egy nő?

Némi szőr, bőr, nyálkahártya.

De mért, hogy minden épp-ott-s-úgy-ahogy-kell?

Reggeledik: átpillantok a szemközt omló

szecessziós kastélyra

(most számítógép-istálló).

Legyen csönd:

a fény futó kegyelme most váltja meg

a madármocskos gipszcirádák bűnét.

Hogy aztán minden újra.

Hommage à Baudelaire

Mottók utólag:

Minden rajongás, ami nem valami absztraktumra irányul, beteges, ennélfogva gyöngeség, s megvetendő.

S elaltatni a kínt egy hazárd nyoszolyán.

(Baudelaire)

Kushadj már, kelmegyógyász! Elmefestő!

Nem hív a lepedő fehér sivataga?

Oázis kéne. Test, nő…

Oázz csak, csecsemő! Eljött a csikarásos éjszaka.

Olyan egyedül leszel most az ágyon,

mint kadáver a bádogtepsiben.

De ébren! A hasüregbe pakolt agy

gondolkodni fog. És nézni a szem.

Hm. Ezek szerint belőled is ez lesz

két órányi magány után. Csöpögni kezdesz,

mint egy rosszul tárolt mirelitcsirke.

188

Nem te mondtad magadnak: „Vágy nem élhet

bennem személy iránt” s hogy: „Tárggyá kell tenni a személyiséget”?

S most érzel? Fájsz? Mint bárki? Mint a csürhe?

Ne lankadjunk, próbáljunk meg egy szépet

írni a nőről, akit szeretünk,

gyermekei anyjáról. És eléghet

a szerelemben férfiszerepünk.

Egy hűlő test, mely nyugalomra vágyik

– vágyik egy hűvös, mosdott test után.

Melléfeküdni. Vagy a vágyra vágyik?

Ilyen ravaszkodva? Ilyen sután?

Ki tudja. Ilyenek vagyunk. Egy félig

leélt (-élt?) élet mögöttünk, s még mit tudom én mi!

A jövőtől, remélem, megkímélik

szellemem pusztulékony szerveim,

igazán valami szépet akartam írni neked, te kedves,

hát ez nem ment, és ráadásul aludni se hagylak,

akkor legalább gyorsan véget vetek ennek a kurva szonettnek

Minden folytatódással szemben van némi

averzióm, s ha valamit: tudom, mitől kell félni.

189

Rozzanett

A fájdalomba magam beburkolám,

mikor elbúcsúztunk a pályaudvaron.

Aztán jött Budapestis, külváros, dudva, rom.

Elfoglaltam a fővárost. No lám!

Érzelmeim, miként a porcelán-

készlet pótolhatatlan tartozékai, egy barom¹

hibájából széttörtek: úgymint a majom-

éz-melegítő, a csonttányér, a halfogókanál.

Most néha a hónaljadra gondolok

(úgy is mint magányember). De nem tisztán.

Egyszerre több dolog

¹(A fentemlített barom én vagyok)

fordul meg fejemben. Bonyolultabb vagyok,

mint teszem azt egy gépkocsi-motor,

amely gyügyü célok után lohol,

mint az ír tengeren a vizet nézve Trisztán.

Egy vers elindul az imádott hölgyhöz, de etikai mellékösvényre téved, és többé nem talál vissza

Kötelesség és szenvedély drámája?

Nem. Ez nem Corneille kora.

Mindössze némi

(igencsak némi) jóízlés-maradék

az ész félig kitunkolt porcelánján

(otthagyott mirigyek, féliglerágott püspökfalatja,

kenyérhaj, gyűrt, zsíros papírszalvéta).

190

Különben Corneille kora

nem is volt „Corneille kora” a maga korában.

Örömtelen lakomáink

maradékát pedig lássuk annak ami:

mosléknak,

mosogatnivalónak.

De az sem lehetetlen,

hogy néhány fokkal különbek vagyunk,

mint vélni akarjuk.

Ez így van jól.

A mértékkel űzött

önutálat jó ösztöke a jóra.

Csak túlzásba ne essünk.

Közöld nyugodtan: egy szar vagyok. Mit csináljak?

Fordulj el tőlem,

fogd be az orrod,

menj ki.

De föl ne becsméreljük magunkat:

Ezt nézd meg!

Láttál már, mondd, ilyen éktelen szart?

Hercegnőhöz illő

koronaékszar!

Szarnagymogul!

Szarkohinoor!

Dél Szarcsillaga!

191

Utóhangok

Na nehogy egy pillanatra

elpilledjünk, és kedvesek legyünk!

A tartás egyetlen

lehető alakja az embertelenség.

Szelíden, de szívósan

szégyellni a bennünk lapuló jóságot.

Szögekként

állnak ki fejemből a gondolatok.

Kifordított tűpárna az agyam.

Fülemből kiolvasztom a viaszt,

és eloldozom magam az árboctól.

Várom: énekeljenek

a légvédelmi szirének.

A világ: működőképes rendetlenség.

A világ: elvan.

Kifordítom-befordítom: mégis világ a világ.

De akkor miért muszáj

folyton „lépnünk”?

Hóhérok vagy bohócok

voltunk? Vagy csupán letudtuk

az életet mint munkaidőt,

lógással s fizetetlen túlórákkal?

192

Méltányos ítéletet

egy nemzedék se várhat.

Mért lenne hálás

a szórakozott vagy elsietett

nemzésekért e nemtelen világban,

minékünk az Utókor (fiaink, lányaink)?

Szenvedés? Bátorság? Jóakarat?

Senyvedés. Botorság.

Lehet, hogy ennyi fakadt

belőlünk?

Forrás voltunk? Vagy kelés?

Egy férj a kínpadon

Drága Maya, fére ne ércsed,

én a Judittal nem,

sőt, nem is a rossz értelemben nem.

Drága Judit, én viszont a Mayával

igen és szükségképpen.

És nagyon jó volt. Majd felhívlak.

Drága Én !

Imádd egy kicsit még jobban magad.

Imáimba foglalom bűneidet.

193

Noctivigilia veneris

Na, essünk egymásnak!

Ebből is elég legyen.

Essünk túl rajtunk.

Nincs esély méltóbb,

másik nyoszolyára.

Ringassatok, rugótlan sezlonok!

Na, essünk egymásnak!

Holnapja nincs az éjnek.

Van Maya. Mi is van még?

Van Maya. Van az összestöbbinő.

Ez a felosztás netán sértő lehet,

vissza- és előremenőleg.

Ezért szíves elnézést és kegyelmet kér

kartácstűzben is lovagias Lényünk.

Mármost miről is volt szó?

Igen,

hogy az „összes”-be sorolás sértő lehet

az Összestb-re nézvést. Minden

kategorizálás megfoszt

az egyetlenségtől.

(Furcsaröptű emberlény

csupaszín tollazata.)

De hát a búcsú zubogó vizében

a legszebb madár is

megfosztatik tollától. Lesz csupasszá. Lesz a becézett,

fenyőmagon nevelt, pihés madárka:

nyers

hús.

194

Amit utóbb majd, így vagy úgy, elkészít

magának,

s fűszeres szósszal, dús garnírunggal,

magányos asztalánál (damaszt szalvéta-dárda,

tömör ezüst, törékeny porcelán, metszett poharak,

fajansz fogvájótartó komor, parvenü kellékei között)

bekebelez az ínyenc emlékezet.

Maya VAN. Ablakot pucol, gépel, vagy a körmét

a lábujján. Fürdik az Örök Téma.

Lépdel. Hajladozik. Belátni neki. Ahogy a padlót mossa.

A hajcsatját keresi. Három

cigarettája ég (három főbűne)

a lakás három különböző pontján.

Átrendezi a tükörgyűjteményét. Rágyújt a negyedikre.

Vihetem utána a hamutartót.

Kávét főz. Mayálkodik.

Ejti le magáról a szoknyáját, félkézzel még

behúzza a függönyt. Él.

Persze az ÖSSZESTÖBBINŐ is van.

Mennek az utcán. Férjhez.

Válnak. Beválnak. Szülnek.

Özvegyülnek.

Könnyeznek, mosogatnak, mosolyognak.

El-feltünedeznek. A nagy teknőben

buborékokat vet a kelő tészta.

195

Sári, ne vigyorogj rajtam

Sári, édes, milyen

boldogan vigyorogsz, abban az aprómintás

ruhádban, ami még akkor is megvolt,

amikor összekerültünk.

Föl is vetted néha.

Túl sok alkalmad nem volt

azon az egy nyáron.

Milyen boldogan vigyorogsz

ezen a jóval korábbi felvételen,

amikor egy még jóval korábbi

férfival éltél.

Vigyorogsz a fal előtt.

És úgy néz ki, mintha volna melled – – –

Meg az érettségi fényképed is itt van.

Ódri Hepbörn

stílusban villogtatod

a fogsorodat.

Az aprómintás

kékfestő ruhát

elajándékoztad

valami Zsófinak vagy Zsókának.

Az biztos, hogy egy kék bugyi volt rajtad.

Mert amikor a barátnőd

fölpróbálta a ruhád,

le kellett hogy vessed.

A próbához persze neki is le kellett

vetnie a magáét.

Megkért: „Fordulj el, légyszives.”

Én természetesen elfordultam,

s természetesen a tükör felé.

És összenéztünk a tükörben,

ő alig észrevehetően kacsintott.

196

Te észrevetted,

és jellegzetesen megrándult a szád,

de egy szót sem szóltál.

Ő maradt a ruhádban,

te fölvettél egy másikat.

(Csak az lehetett rajtad,

az a kék bugyi,

mert az az az este volt, amikor

rád zártam az ajtót,

hogy magadra nyithasd a gázcsapot,

és alig hiszem, hogy a boncmesterek

tiszteletére nadrágot váltottál volna.)

Deguszta egy bugyi volt.

Utáltuk is mind a ketten:

te fölvenni, én lesodorni rólad.

De akkoriban

(64–65)

nem lehetett még kapni ezeket a mai

poklokig hevítő fehérneműket.

Amikor utoljára láttalak,

a dögcédula ott volt a bokádon,

utált asszonyneveddel.

(Milyen fiatalok

voltunk! Én nem vagyok „né”!

mondtad és eldobtad

a jegygyűrűdet a VIDÁM

presszóban, ahol először üldögéltünk együtt.)

Aztán a dögcédula a bokádon,

és vigyorogtál.

Vidoran, hamuszürkén.

És én szerettem volna rád feküdni,

lehúzni azt a bizonyos bugyit,

a koporsófödelet meg magamra.

197

(Azok a szarbarna munkakoporsók,

amikben az elföldelendő

anyagot mozgatják.)

Mondtam valami hülyeséget a tetemeseknek,

hogy engem is veled együtt,

ők meg mondták, hogy kivel szórakozzak, illetve

az egyikük – az igazság kedvéért

ezt hozzá kell tennem – azt mondta:

megérti a lelkiállapotomat.

A lelki

áll a potom

potomság.

Adtam a főhullásznak egy kilót. (Az akkor még pénz volt.)

Aztán a SZIMPLA eszpresszóban megvirradtam

tetemes mennyiség elfogyasztása után.

S még ugyanaznap minden magyarázat nélkül

kiléptem utolsó munkahelyemről.

Aztán egy másik

eszpresszóban kiesett a kezemből

a kávéscsésze.

De te most már örökre

boldogan vigyorogsz:

mint a széncsúszdára tévedt macska.

(Úgy hat évvel később lapátoltuk ki

a szén alól. Mosolygott.)

Te meg abban az aprómintás

ruhádban, ami még akkor is megvolt,

mikor összekerültünk.

198

Cím nélkül

Egy jó csipetnyi fűszeres pokol

marad az ember után mindenhol.

Mindenünnen elillanunk. S felhőtlen,

mosolyunkat otthagyjuk felelőtlen,

mint avas zokniban a lábszagot.

Rosszal mindig így viszonozzuk a jót.

Mintha

Mintha ez a nyár nem nyár volna

nap helyén kopasz fej lángolna

mintha e könnyű vászonöltöny

volna tikkasztó párabörtön

mintha fuldokló buboréka

a vízről elpattan egy béka

Önarckép

Izzás szagára bódul föl a baromlény.

Tisztálkodik a tisztátalan állat.

Pucolja pórusait,

harminchét éves, balkáni módon agyonhasznált testét.

Botorkál a világító porrudak között,

kiokádik a pinceablakon,

a sietős-kopogós cipőorrokra.

199

Harminchét évet?

Vagy három napot

tartogat még számomra a sors

mint egy születésnapi virágcsokrot,

diszkréten, a háta mögött szorongatva?

Meg még egy kis ezt,

meg egy kis azt?

Selyempapírrecsegés.

Jövő

Beteljesül majd minden, mire vágyom.

Egyszerre leszek férfi és gyerek,

majd bevizelek, és elélvezek,

ha megfeszül a kötél csigolyámon.

Édesség

Jelen nincs

Majszolgatom a kandírozott múltat

Hagyom a szirupidőt

Cukorrá dermedni

A végén

A végén minden, mint a tejfogak – – –

harcok, barátok, nők: kihullanak.

Nem emlékszik az agg a kisgyerekre,

mint járta ki az „életiskolát” remegve.

200

Korhadt ínyében (duzzadt emlő rémlik,

édeskéz íz, meleg erős kéz)

csikorognak a rozsdás vasfogak.

Horatiusi

Én már elviselem menetrend nélkül is, csöndben az életet,

tyúkok és emsék között eszmétlen meghúzódnék.

Kerítést foltoznék, tört cserepet cserélnék

újra, s örülnék, ha a zsenge tök virágzik.

Ambícióm annyi se, mint a síri holtnak,

kit bizgatnak a kukacok és haló

pora fölé nem-romló sírkövet álmodik.

Eleget éltem, s láttam. Kurta időm

a csikkes, összeköpködött váróteremben

eltöltöm a horpadt bőröndön

nyugtatva zúgó fejem, nyitott szemmel.

Újság, dohány, dühítőital nélkül is.

Zsebemben van még görbe cigaretta,

lesz ragacsos likőr elhányt üvegben.

Tüzet is ad egy kóbor. S magamra húzom

rossz álmaim a hatalomról, erőszakról.

Álmomban fényes szőrű rendőrkutya leszek.

Merő értelemmé omolva baj nem érhet.

Csak a megsavanyodott Tejút

üszkösíti fölsebzett szellemtalpam.

Míg az ember a styxi révbe jut.

201

Én

Isten egy szem

rohadt szőlője, amit

az öregúr magának tartogat

a zúzmarás kertben.

202

Azt hiszik

(1985)

203 204

Halálrajz

Ki ezt, ki azt.

Rettegünk, rakosgatunk –

Ki hitte volna,

lepergetni életünk,

mint egy spulnit!

Reméltem, rendezett

kiskertben mívelek költészetet;

mint sufniban a vén, teszek-veszek.

Nem így,

másként alakul,

de ahogy, úgy van jól.

Nem adatnak a hűs nyárvégi esték,

csak a hirtelen, hideglelős öregség.

De úgy fordulok be az ismerős uton,

hogy a megállóig már nem. És tudom –

4 bagatelle

57 kiló lepkeszárny

sok összeragadt pillanatom.

Vonszolódok a beváltóhely felé.

205

Lábnyom a latyakban.

Dehogy a szerelmet

– szegény Laci! – a túlsó partra,

egy apróka, bár körmönfont tervet

keresztülvinni sem.

Metaforákban nem bővelkedek.

Gyulladt, száraz

disznószememben minden magamaga.

A nő melle, mint a gyermekkoromban

megilletődötten majszolt IKKA-füge

a Csendes Éjben.

– Ban-ben: harang szól.

A nő melle, mint a majálison nyert luftballon,

az évek során fffűűű –

ma már: akár egy csecsemőfütyi

(napszakonta azért még felfújjuk).

Felejtek. Leejtek. Félreértek.

Megkörnyékez a kert.

(Olyan, mint a „Hiányzol”: ki is csinálja?)

Szél támad. Esteledik.

Környező villák.

206

Néha kisüt a nap

Mán és holnapon a tegnap átleng,

visszavert vágy íze bujdokol,

mint kemény, zöld gyümölcsben a féreg:

sürgésünkben fészkel a kudarc.

Tudjuk mind – és mégis, hogyha reggel

tiszta ingben a kapun kilépünk,

s ránk pillant a megmosdott világ,

renyhe, zsibbadt érzékeken átüt

tökéletes térd káprázata,

illatos haj sepri végig arcunk,

egyre beljebb csal a női hívás

– kezdettel kínál, nem folytatással!

szót nem szól, de mosolygó szemét

ránk függeszti rezzenetlenül:

örömöt vagy méltóbb kínt igér.

Tényleg, miért a reggel

a verseidben a –

szóval olyan gyakori?

Miért? – kérdezte volt egy illető.

Ezzel (vagy erre) ébredtem

egy milyen is? vasárnap (ma),

hogy ezt a mondatot mondja

mintha bennem, mintha valaki.

Közben igyekeztem

– ahogy a vizet a fülből, úszás után,

féllábon ugrálva –

óvatos én-rázogatással

207

el az álombuborékokat

távolítani az elméből,

maradéktalanul mégpedig, hogy

(nyomás-zúgás hirtelen elapadtán)

lehessek megint egy pillanatra:

tiszta

áteresztőképesség

– s a világ: szabad áram.

Fekete karácsony

Neg