Vérző fejű, rendezetlen betegem jön, s miután sürgősséggel ellátom, traumás izgalma (vasomotio, kéztremor, globus a torokban) nemhogy csillapul, hanem a convulsióig menően fokozódik. Vizsgáló-ágyamon minduntalan fölül, s a széken, mit utóbb engedélyezek neki, nem bír megmaradni. Keszeg, előnytelen termetét föl-le hányja. Arca a labium leporinum jellegzetes kifejezését mutatja, pupillák középtágak, egyenlőek, nyelv kissé balra deviál, reszket. Alcohol szaga nem észlelhető. Néhány ízben obszcénül káromkodik, könnyei folynak, sputum ürítését csak kifejezett parancsomra hagyja abba. Ezzel együtt még szánnám is, ha nem lenne rossz szagú s vérig sértett.

Néhány zavaros perc elteltével összeszedi magát, és felállva szabályos kihallgatást kér tőlem, mint „férfitársától Isten előtt”. A hűvös, sőt kelletlen bólintásomra illedelmesen közli, hogy ő tartalékos egyenruhaszabó, nemi élete pedig felfokozott és társtalan. Ennek persze, és mindennek, ő az oka. Ezt kitűnően megtanul5ta saját káron, hogy az ember nagyon is oka magának, de talán akkor se gilt elrontott válltöméseken hálni évszám, míg elmúlik a sólymos ifjúság. Azonkívül meddig járja goromba kútvályúban mosakszani, hol mint a tél behullott ablaka, úszkál a reggeli jég? S beretválkozni abban meddig? De hagyján.

Hagyján, ha a fasz, mint a fagyott kutya lába.

Értve tán a beállott csöndből, hirtelen tonus-t vált e tanulatlan ember, s folyékonyan előadja, hogy a jobb megértés végett szót kell bizonyos mellékkörülményeiről is ejtenie. Szókincse váratlanul nagy és többrétű, az alantasnak és a fentebb styl-nek oly elegye, mely bő és mocskos fantáziára, továbbá erős, sensatiókkal teli lelki életre utal.

Egy keskeny, ablaktalan kamrában van a szállása, mely ugyanakkor padlásföljáró, s maga a szakadatlan léghuzat. Ebből adódik a kínzó, szinte mindennapos tapasztalata, hogy mire a gyönge tüdejével belehelné, már mennie is kell a szolgálatba. S ha nincs tüdő elég, akkor az egész testével kénytelen melegíteni, elméjének és genitale-jának legmesszebbmenő stimulatiója által, hiszen hogy lehetne a létezés korlátlan hidegét kibírni másként, mint gyorsan és fájdalmasan befűtve azzal, ami kéznél van, a keserű baszdühhel meg a képzelettel.

Ezzel együtt jelenti ki, hogy a fölgyűrt ingek, lecsókolt kombinék, illetve nadrágok vagy a fékje nincs sut6togások s kéjszók se nagyon hevítik ezt az ő egérkoporsóját a fagypont fölé. Ahogy a bőséges ejaculatió sem, mely mint az őrült, ki letépte láncát, frecsel, amerre lát. Vak csillag a geci, tanársegéd úr, mondja a beteg, s tán még a zubbonyom gombját is megfogná, ha rendre nem utasítanám.

Megjegyzem, a teljes anamnézis alatt árulkodó, hogy amennyire truccolni, annyira brúderolni is akarna vélem, s úgy megbotránkoztatásomra, mint megnyerésemre „ravasz” kerülőutakat eszel ki a szegény ördög, mialatt a szememet keresi minduntalan a maga bogáncs-szerű pillantásával.

Bocsánatomat kéri, majd előadja, hogy a „frecselés” annyi, mint felrepülni a leszakadt egekbe, és, legalábbis őalóla, mintha valami bronzparipát rúgnának ki olyankor, vagy még inkább az utolsó széket, igen, ama legeslegutolsót, amiért nagyon sajnos, de mégse kár! Sajnos továbbá, hogy a geci hamar kihűl. Nesze neked, vak csillag, de még az öntő-ólomnál is hamarabb kihűl, amelyikkel a Leona s a Ferike firtatírozza a jövendőt, mikor a kis ringlójuk már nagyon lábujjhegyen áll, ha értem őt, amire gondol.

Orvos vagyok, válaszolom szárazon, már hogyne érteném, mire gondol.

Az, kérem alázattal, kevés, suttogja a beteg, orvosnak lenni kevés. Érteni, az meg még jobban kevés. Ha nem a cheiloschisis torzítaná el, egyenesen pimasznak mon7danám az ábrázatát az égő parasztgyertyáival, mikre szemhéját kockázatos lehet levonnia. Érteni azt klinikus ésszel meg nem lehet, kérem, hogy mivégre van, ha föláll az emberi fasz, ez a semmi és szalmacsóva, ha a toroktól a bokáig föl van állva belül, tanársegéd úr. Sajnos férfiak vagyunk, büdösek, egyformák és szomorúak. Sajnos, de nem kár, teszi hozzá a beteg kis mélázás és fejének ingatása után, mert mit lehet tenni, ha nincs, szentséges istenem, ha még hiányában sincsen nagyobb dolog a pinánál.

Vagy van? Mondjam meg, van-e? És adjak néki valami nyúgtató-szert, mert elrepül különben, akár az angyal. Vagy az ágyúgolyó. Hypnobromidot kap, továbbá azt rendelem, hogy beszéljen, ahogy tud, zavartatás nélkül, fakadjon csak ki, jót tesz a complexének, ha fáj s dolgozik. Mindazonáltal erősen ingerültté tesz a tény, hogy acut bőrpíromat, mit a beteg kérdései fölkeltenek, előle eltagadni nem tudom, ahogy bizonyos respektusomat sem, holott mi egyébtől nyeri az ő „beszámolója” érdekességét, mint a hangos mivoltjától, attól a pár liter rongyos és bakaszagú levegőtől, mely resonálja a test néma s közönséges alvilágát. Attól, hogy kifordítja a forró kesztyűt, nem pedig illeget és legyezget véle consensus szerint.

Nevezze akárki akárhogy, folytatja ez a keserű-róka ember, és először teszi le vörös kezét az asztalra, mégiscsak a pina a közös nevező. Nem? És azért nem, ha 8nem, mert nem, vagy mert natúr csúnya, azért nem? De hát, hogy egy szép példát hozzon, a mindennapi kenyerünk az nem csúnya? Holott abban is benne van a pina, hátulról, ha gyorsan egymás után ki tetszik mondani a tanársegéd úrnak. Nem igaz?

Ő megengedi, hogy a mindenféle költők tollán a szerelem kelyhe szebb, a rózsabimbó szebb vagy a cunnika, de az csak úgy mondva van, az udvarlás meg az illendőség végett, mert a legtöbbje ezalatt a kimondott pinát érti és gondolja, ha egyáltalán szót gondol, nem pedig directe azt a forró, sós és harmatos női szakadékot, mely bölcsőnk és sírunk, és ami a pina. Mert ha minden frinc-francnak híhatják, mért pont ennek nem? Mért ez a csúnya pont?

Ami pedig a leggyönyörűbb.

És azt ne higgye senki, mondja a betegem, senki, hogy amiről nem lehet beszélni, hogy nem arról folyik a legtöbb szó a bőr meg a szégyen huzatja alatt. A test szellőzetlen, sajgó palotájában úgy pereg a nemiség, akár egy nyirokezüst vízér, akár kinematográfban a szalag-pántlika, amit tán még a halál sem szakít el, legföljebb lekaristolja róla a sok egyenruhaszabót, meg tanársegédet, már bocsánat, egyszóval a csipisz földi embert, mint a légyszart, kérem alázatosan, s mehet is tovább minden az idők végezetéig.

Ha maga a pina szép, meg ha a fasz is szép állítólag fölállva, szegény, és ha az is, igenis, szép, hogy együtt9basz, mint az egyszerű költő mondja az árnyékszékeken, akkor az ártatlan betűje neki, a megnevezése mitől alantas, és disznó? Hát lehet csúnya az, csak tegyem én a szívemre a kezemet, lehet ordenáré, amiből könyörgéssel és kiáltozással kifrecselt az emberiség jó része?

De rendben, legyen csúnya, mert hát, köztünk szólva, tényleg olyan, mint a gampászi hernyó, hogy nagy a mellény, kicsi a selymelés, és nyüszít csak és fáj, és piszkot csinál, jó, legyen csúnya, már bocsánat, az édesapikánk fasza – de hát az már csak nem csúnya, és az csak nem pfúj, amelyből előnyomakodtunk, kérdi ő alázatosan, az a fájdalmas és mártiriomi édesanyai testrész, az csak nem csúnya?! És abban még a vallás sem ellenkezik, mert lehet, hogy a megbaszás maga szeplőtelen volt, tanársegéd úr, de hát akkor is, mégiscsak a Szűz Mária ominózusán bújt elő a mi Megváltónk?!

Boldogságos pináján!

De nem ezt akarja mondani, hanem hogy mi történt.

Az egyenruhaszabó rossz körülményeihez tartozik, hogy a századosék is szűkösen vannak, kik őt családi szolgálatra befogadták, göbe lányaikkal négyesben lakván a télikonyhát, gangot, s két mutyi szobát téglapadlóval, így még e zugnak is örvendnie kellett, hol a grádics alatt a daráló, a kerékpár s miegyebek mellett el nem férhetett se ágy, se dikó, viszont a forrázóteknőben az év túlnyomó részére nézve ágyat vethetett magának.

10

Szinte bölcsőben, mondja ez az én betegem, egy verejték- és szőrszagú bölcsőben. Amelynek a nyárfája már örökre zsíros és sima, az íze örökre sós meg szappanos, miképp elholt színésznék medencéje, s akár elefántcsontnak is széthasgathatnák, ha nem volna akkora érték, s a szegényes háznak leguniversalisabb bútora.

Mely mi mindenre van használva, nem is gondolnám. Elkezdve a disznóölésen, azon, hogy egymagába a nyers hús is, ami megfordult benne az idők során, ami csattant ott, és vérzett, és levezett, és zokogott a sótól, hogy csupáncsak az is megnyomja a tíz magyar tonnát. Ha csak évi kettő darabjával számolja a főhadnagy úr, az is hatvan darab kihizlalt, elboncolt állat. Betegem így mondja, elboncolt, és közli, onnét tudja szám szerint, hogy megnézvén a berovott évszámot a teknő oldalán, azt el nem feledhette: születése évszáma az a faragás.

Gondoljam meg, rongy harminc év, mégis micsoda körforgás. Kezdve a hajnaloknál, mikor a kiszenvedett, nagy pősze testeket a teknőben megforgatták, és cuppogott a forró, véres szőr, tanársegéd úr, kérem, és sár ide vagy oda meg szar, arra a tiszta gőzre mégis rá lehetett feküdni, miként a Mohamed koporsójára. Nos, kezdve ezen, és folytatva tovább a férfireggeliken, hogy még kering szinte az a sült, buta vér, még dobog az abárolt szív, mikor köröm közül s villahegyről már el lesz fogyasztva, persze addigra a teknőnek ki kell súrolva 11lenni, mint az ostyatartó, hiszen máris burogatják bele a ringó pájslit, mind a hökkent bárzsingot, nem kell fölsorolni előttem, tudom, mi egy test. Örökös menetrend ez, mit ő gyermekségétől fogva ismer, hisz egyszer-másszor foghatta is az állat farkát a leszúráskor, kit cocikának hítt, de hamar elrugdosták onnan tüzelni, belet mosni, egyszóval fölnőni, árván.

Ő tehát jól tudja, mondja a beteg, hogy mire mi jön, hogy ezt a belsőséget délutánra a kockára vagdalt zsírszalonna követi, mintha egyenest a korai, kávészín alkonyatnak volna a szűz vattája, melyből töpörtyű lesz, mire feljön az első csillag. És éjszakára, circulus vitiosus, ott van az állat megint, feldolgozva és rendbe rakva a nagy teknőben, honnét a hajnallal elindult. Kész passz, jelentem alássan, az alkotó pihen.

Ragyog a sóban sonka és szalonna és oldalas, és csordultig van a kamrai éj mindama bestialitással, mit az emberiség a léte fönntartásáért békében megcselekszik, s mi más a lét, mint hogy faj, tanársegéd úr, mint kétségbeesett mohóság a baszásra, az élvezetre. Szőrön és pinahájon forog a mennybolt, s uramisten, micsoda szféráki hang az, nagyságos disznók és angyalok jafatolása.

Egyébként ővele egy fürdési délutánon közölte a százados a jelszavát, amit leszűrt az életéből ez a buta ember. Megmondotta, hogy idefigyelj, tanuld meg, nem a pina forog a világ körül, hanem a világ forog a pina kö12rül. Továbbá a költőt kövesd, Vendel, légy talpig férfi, ha addig nem is ér!

Cigerettázott, és nyájasan bólogatott a százados, azután mégis elzavarta betegemet a helyére azzal, hogy ha csak egyszer is leskelődni mer, széjjel fogja lőni a pompos száját. De e spicces ember mély igazságát ő magán tapasztalja azóta, miképpen a száját illető életveszélyes fenyegetést is, és belenyugvással mondja nekem, hogy megérdemli a sorsát, mely az elmúlt éjszaka őrajta beteljesedett.

Oda is ér most már hamar a mesélésben, de ehhöz hozzátartozik, hogy a tegnap estétől neki megint nem bölcső, hanem sírhalom az ágya, hiszen télidő van, enni kell, disznót ölni kell. Az idén például egy „Vilmuska” dermed abban a hideg pácsóban.

Kérdő tekintetemre jelenti, hogy a százados-lányok minden szezonban „bece” nevet adnak a levágandó jószágnak, színésznőkét elsősorban, így jött az idén a Medgyaszay Vilma sorra, kiről betegem megjegyzi, hogy különösen jól sikerült, nem annyira zsírosra, mint hatalmasra. Tele volt vele a télikonyhában a szapuló, s lám még az ő nagyteknője is, utolsó cseppig, épp hogy ki nem bugyogott.

Bizony, az ő életében Ádvent második-harmadik hete mindig így telik, mondja betegem, legfeljebb nem mindig van ilyen betyár hideg. Ilyenkor nem alszik, hanem billeg a daráló káváján, és az álmatlanságtól már 13mindenféléket képzel, illetve lát, jót és rosszat, míg a fáradtság le nem üti a csupasz földre, még jó, hogy ki nem törte eddig valamijét, nem lett volna csoda, bár abban a kamrában nincs szabad föld, egy esésnyi sincsen, ha oda temetnék, úgy lehet, sose halna meg.

Betömködi rongyokkal az ajtót, aztán ül. Meggyújt egy gyertyavéget, ha van, és nézi a lángot, olyan közelről, mintha csókolódzna. Néha a nyelvére is venné, isten bizony. Dömöckölné, hogy hát annak a másiknak is legyen egy kicsi jója. Persze hiába, mert csakis magának jó az ember. Ez a földön az elrendezés. Nem tart soká, hamar szemen köpi magát a gyertya, és a sötétben a beteg megpróbál, azt mondja, valami szépre gondolni, egy szerelmes, ingyenes baszásra vagy a karácsonyra, de csak a szíve facsarodik el, akár a cselédmáriknak.

Vagy a mesében a gyufaárusleánynak, akit ő szépen magához ölel, betakar a köpennyel, s tanítgat összebújni. Jelentem, mondja a beteg, mindig megkérdem tőle, hogy van-e szeretőd, meg hogy nem-e félsz tőlem. Azután azt, hogy szőrös-e már az egérkéd, és ilyesmi kérdéseket, de nem felel, senki sem felel ebben az életben, tanársegéd úr, csak ez az én sós, vacogó szám. Legföljebb egy ín rándul meg a teknő mélyén, emlékezvén valami selyemharisnyára a lánykorából.

Elmondása szerint tegnap este, amikor megállott a kamrájában, szokatlan ideges convulsiót produkált, 14olyasmi fölött ráadásul, mit mindig is elvégezni tartozott a szállás és az egyszeri vastagkávé fejében. Fel nem foghatja, de a reszketésig fölhergelte magát, hogy mi dolog ez? Hogy a más fürdése, tokaszalonnája után mér őnéki kell kádat mosnia? Vagyis hát teknőt. Mért?!

S ez járt benne, mint a darázs, hogy mért, mért?

Holott a dologra még csak sor se került actuálisan, hisz a zsír és hús mind ott feküdt a teknőben a szeme előtt, s hol volt még a nap, hogy azt ő kitakaríthassa – mégis elég volt a puszta rágondolás, hogy a torkába lökje a keserűséget. Azt, hogy mi dolog egy gyomorbajos, de ifjú szabónak, ki tűhöz szokott az ujjaival, nem szőrös jéghöz, mi dolog annak merő télben, a kopogó hidegben disznóölőteknőt súrolni, s átöblíteni a lúgos vízzel kistucatszor, míg oly fehér nem lesz a körme, mint a clinikai csecsemők?

Igenis, hogy szabó, kiált föl váratlanul betegem, paszomány-szabó, ha bakkancspapírt ragasztat is véle ez a betyárkurva élet. Egy Morosgoványival, tanársegéd úr, már meg ne haragudjon a világ, s bizony megragadná még a karomat is, ha érné, s el nem rántanám. Egy pillantás múlva rendreutasítás nélkül is az alázatos bocsánatomat kéri, engedélyemre egyenletesen föl-alá járkál, ki-be lélegzik, majd egy ital vizet kér, s a látható kéztremor dacára szabályszerűen megissza. Közli, hogy itt egy újabb kitérőt kell tennie, de tán a legutolsót, úgy reméli.

15

Nékem, doktornak, tudnom kell, hogy a vidéken ez a bizonyos forrázóteknő bevett színtere a nagyfürdéseknek is, mik a századoséknál dívó házi-rend szerint a második szombatokon foganatosíttatnak. Bár télidőben ezt nem veszik szigorúan, már csak a disznó miatt sem, ami nem várhat, ha eljön az ideje. Az emberek többet bírnak, Ádvent előtt letisztálkodnak, és az kitart karácsonyig.

Lényeg az hozzá, e napokon az ebéd és a mosogatás után betegem tartozik, vagyishogy tartozott a teknőt az e célra felfűtött konyhában fölállítani, kistabilizálni négy-, illetve hatfelől, minek utána az odakünti katlanban kellő hőfokon lobogó vízből telehordani igény és személy szerint. Azután kötelessége „pihenj”-ben várakozni az udvaron, és ha végzett a szóbanforgó személy vagy nő, s erről jól látható jelt ad, betegem köteles kiüríteni a szenny-vizet, s bekészíteni a tisztát. Ez a menetrend véle be volt tanítva betű szerint, néha a százados elkérdezte, és pálca járt, ha elakadt valami részletnél.

A fürdés ennek ellenére ugyanolyan tennivaló volt, mint a többi, jelenti a beteg, talán csak kellemesebb, hisz főleg jó szagú. Maga a százados, ez a száraz bőrágyú hamar megvolt a tisztálkodással, nem így a „női részleg”, aki eléggé várta a második szombatokat. Érthető, két eladó leány, s egy activ, Júnó-valagú asszony, istenem, ami gőzt és visongást azok csaptak, az maga 16volt az Orpheum. A Leona és a Ferike, meg az Irma nagysága, akinek gödrös, huncut arcán elég nehéz volt kiigazodni a betegemnek. Ez is volt talán a baj, mondja, de mindegy most már az is, az Irma.

Megjegyzi, ha tán érdekel a későbbiekre nézve, szép kis bajsza volt, s kövérkés pinája kopott, erős bozonttal.

A beteg rettenetesen félt a századostól, ki igen vigyázott a családja fürdése alatt, végig kint szivarozott a gangon, s ment föl-alá, de azért volt néha alkalom a meglesésre, s nemcsak az Irma nagyságáéra, hanem a lányokéra is. Látta nékik a kis szerelmük kelyhét göbe koruktól, és persze később is, mikor egyik nagyobb cula lett már, mint a másik. Előfordult, hogy a puszta vihogásuktól erectiót kapott betegem, elmondása szerint egyszer-egyszer még a semenje is elment.

De hogy látta, az hagyján, mert legfőképpen elgondolta mind a hármójukat. A képzeletében szabályosan egybegyúrta, ami vér szerint amúgy is egybetartozott, a súlyos locsogásukat, a cuppanást, ha a farukat megemelték, vagy épp a szétfürdött, hegyesbarna csecseiket a keserű tejjel, mely mint a dióé.

Szombat késő este pedig, lehet mondani, hogy kellemes fáradtsággal a tagjaiban, tartozott utánuk ától cettig kimosni a teknőt, melyben sok évvel korábban még ravataloztak is egyszer, igaz, gyereket. Itt elmondja, hogy ugyan adódott alávaló munka más is, de azért rendszeresen ezt a fürdés körüli dolgot végezte, mintha 17csak meg akarták volna ajándékozni, legalább a hideg szappanszaggal, a szegény nyúlszájúját.

Ezeken az estéken különösen sokáig ült a kamrában a daráló káváján, és várta, hogy kiszáradjon az a betyár teknő, látom-e, hogy ebbe is benne van a nő, mint mindenbe. Várni kellett, mert ha azon nedvesen beléágyaz, az maga a rheuma, hiszen nincs, és annyi válltömés már nem is lesz az ő pouvoir-jában, amennyi a tél. S itt van máris, ahová ki akart volna nekem lyukadni, hogy ugyanígy időzött a tegnap este, kifagyva, a lépcső alatt, s remegő gyomorral nézte a teknőt.

Egy darabig gyertyával, kilenc óra után pedig anélkül. Bevackolt a köpenyébe s ácsorgott, ahogy a tüzérló, nekidőlt a padláslépcsőnek, ennyi volt a kényelme. Igen sós volt a nyelve, a tenyere, s biz’ isten, édességnek nyalogatta a könnyeit. Hallgatta az orra meg a tüdeje sipogását, s a szívét, ahogy rúgkapál. Csodával határos, hogy nagyon is meleg volt ez a szív, tessék elhinni, mondja betegem, ő réges-rég ki is hűlt volna már enélkül, és talán az jobb is lett volna.

Hallgatta odakünn a szivas kutyákat, a pustoló darát, s abból tudta a takarodót, hogy mintha vekker csörögne, elébb a százados kardja, majd vizelete csörrent az árva ól cementlábazatán. Kisvártatva háromszor nyílt és csukódott az árnyékszék ajtaja, elhihetem, hogy álmában is megismeri a csurgásokat, először a két gyengét, utána azt az egy erőset, harsogót.

18

A százados erre az egészségügyi momentumra mindig nagy súlyt fektetett, hogy a lefekvés előtt okvetlenül tessék hátramenni a családnak, éppen elég bilizni az éjnek évadján, vagy ha rajt van a nőkön a baj. Mikor mind bementek a szobákba s gondosan bezárt, a százados „silentieren”-t kiáltott, hogy csönd legyen most már. De kellett-e parancsolni azt, ami égig ért, kérdezi betegem, s válaszol is rá, hogy nem kellett. Akkora csönd volt, amilyen csak lenni tud karácsony előtt, s akkora, hogy egy perc telt el benne egy óra alatt vagy fordítva.

Hanem a sötéttel, mondja a beteg, mégis történt valami. Az ajtó és a padlásföljáró a dunsztig be volt tömködve rongyokkal, ott fény be nem szökött. Nem beszélve, hogy mi is jött volna onnét, ahol elhagyott, hideg füstölő az éjszaka. Betegem arra jutott, hogy az álmatlansága miatt tapasztal bizonyos derengést, s ezen illuminatio-ban úgy látta a forrázóteknőt, mintha tényleg a kősó termelné a világosságot, az erős pávabányai kősó, s az moccantaná meg, akár valamely bizarr föltámadás, a sonkák, szalonnák hideg organizmusát.

Elég az hozzá, egyszer csak a füle mellett kukorica- és likőrszagú levegőt hallott megremegni. Maga az, Morosgoványi, kérdezte ez a sóhaj, és nem volt benne gúny, pláne tartózkodás, hanem meleg volt, szelíd és kurvás, belé lehetett fordítani az arcot, s tartani benne szépen. Jött a lehelet és eltűnt.

19

Betegem vacogó fogakkal jelenti ki, hogy ott és akkor igazándiból nem is lepődött meg, hanem szép nyugodtan megválaszolta a kérdést, hogy igen, századosnénak alázatosan jelenti, ő az, de nem-e fog megfázni a nagyságos asszony az ágyából kikelve?

Erre föl megcirógatták a szeplős kezét, és futó kacagást hallott a közelből, a gallérja alól vagy a padlásról, és azt a mondatot hallotta, hogy a fázás csupántli az egyenruhaszabón múlik, az ő ügyességén, ha érti.

Értettem, nagyságos asszony, felelte betegem.

Honnan tudja ő, hogy aki a fülébe súg, az ő, a nagysága, nem pedig a leányai? Azt én látom, kérem, suttogta a beteg, és közli velem, hogy tényleg látta, hacsak nem bolondult meg az őt ért gerincsorvadások következtében. Mint ezt a bögrét itt a rendelő-asztalon vagy a revolvertokomat, olyan világosan látta a századosnét a teknőben, matlaszé pongyolában, papucs nélkül, egy kihajtott piros regénnyel a szívén. Gyönyörű volt, egy falravaló fotographia, épp rámája nem volt. Húsos és távoli, akár az elrepült édesanyák.

Hát mi lesz most, te betyáruramisten?!

Vakargasson, Morosgoványi, szólalt meg az asszony, reccsent és cuppantott, mintha egy mesterhegedű nyújtózkodna, legalábbis betegem úgy emlékezik, hogy olyan volt ez a hang, s ő boldogan vakargatott az egy szabad kezével, mert a másikkal gombolta is kifele a katonaköpenyt, a sliccet, cibálta a gatyakorcot, és 20egyszer csak ott feküdt a kacagó, szuszogó teknőben, illetőleg rajta azon. És látta is, hogy ott fekszik, mert látott közben mindent, a saját rossz ülepét s a félvászon regényt, mellyel a századosné meg-meglegyintette őt, ha ezt elmondani nem is igazán tudja.

Megőrülök magáért, suttogta az asszony, magának olyan a csókja, mintha egy merőkanál kúrná a számat. A szép, leveses számat. Ugye, hogy szép? Igenis, hogy szép, felelte gyöngéd tonus-ban az egyenruhaszabó, a nő pedig csak egyre jobban nevetett. A pongyoláján és a síkos hálóingjén át szépen ki lehetett tapogatni a bundabugyi kidudorodását, amit a beteg elkezdett húzkodni lefele.

Jelentem, tanársegéd úr, mondja a beteg, lassan, de megállíthatatlanul nőtt a faszom. Ekkor a nagyságos asszony átölelte az ő retkes, elvakart nyakát, és azt mondta, hogy mit csinál, kis csacsi a toalette-ommal, hát lássa, hogy tél van, és egy asszony magától értetődik, hogy nem fázhat föl a berendezésével. Hát nem tudja, hogy annak sok meleg kell, rengeteg meleg?

Tudja vagy nem tudja, Morosgoványi, kérdezte a századosné, és megforgatta csupasz nyelvét a beteg szájában, miközben annak szabad kezét a nagy, rengő mellére vonta. Pinameleg kell, súgta a betegem, rengeteg pinameleg, és ahogy az orcáját ezenközben odadörgölte ahhoz a sós, pihés tokához, folyni kezdtek a könnyei.

Ne tessék haragudni!

21

Tegezzél, hallotta a választ, tegezzél le a szívemig, te csődörcsecsemő! Igenis, válaszolta az egyenruhaszabó, igenis, a te csődörcsecsemőd, és kigombolta a hálóinget a csípőjéig, betegem hasonlatával élve olyan volt, akár egy porcelánfóka. Azután, emlékezete szerint, szájába fogta a századosné mellbimbóit és azon hintázott, mammogott ott a súlyos teknőben, mintha ennyi volna az élet, előre-hátra, balra-jobbra, ez a cuppogás.

Várjál, hát a belem kihányom, te, mondta az asszony, vagy valami ilyesmit, mire a beteg a halálfélelmén erőt véve kacagni kezdett, és azt súgta a vastag, homályos fülkagylóba, hogy Irma, meg foglak baszni. Szabad-e ilyet mondani, te, játszotta le elvékonyított hangon, magát egészen beleélve a beteg, s meg is válaszolta a maga mélyebb hangfekvésén, hogy persze, hogy szabad, a kutyaistenit. Basszad meg a pinám, kurrogta újfent az az alaknő, és szabályosan rázta a teknőt, dugjad belé tövig a pöcsöd.

Az egyenruhaszabó előadja, őnéki olyan érzése volt, hogy folyton lecsúszott erről a századosnéról, amit föl nem foghatott, mert ha lecsúszott is, rajta volt, ha mellédugta is, benne volt, és ezen nagyon nevettek, hogy íme, a hús mágnese mindennél erősebb. Édes betyár istenem, tanársegéd úr, mondja a beteg, s hogy ő akkor már mindenhol benne volt könyékig, és olyan szépen vinnyogott és nyihogott neki az egész teremtés, hogy arra nincs szó, ne is legyen.

22

Azt se tudja, hogyan és ki vette le a bokákról a bugyogót, ha csak nem magától mállott az semmivé, mint a vattacukor. Az a lényeg, emlékezete szerint egyszer csak semmi más nem volt a századosné meztelen testén, csak valami gőzrongyocska. Ezt meg föl lehetett tűrni puszta szájjal, és így is történt, ő, a szegény betegem, egyszer csak ott találta magát, hogy a mohás pinakoszorút szuszmákolja. Amikor pedig a csúszós, párás valagokat a két kezével megemelte, és orcája a szertedöndülő combok közé végleg beesett, akkor minden elhomályosult néki, ami nem odatartozott, a baszáshoz, ehhez a remegő késhöz a női vajban, s a programhoz, mit belénk írtak a századok.

Ha emelkedetten is kifejezheti magát, mondja betegem, őneki ekkor úgy sűrűdött meg, úgy gyűrődött össze az idő, mint valami mennyei selyembugyi, dajnacafrang és kéj-gyönyörűség, és ő amíg él sem tudhatja azt kisimogatni az értelmével, ha még él ő egyáltalán.

Elég az hozzá, erős szappanszag csapta meg, olyan, mint soha, a legszebb szombatokon sem, és úgy érezte, hogy a hajánál fogva rántja magára ez a feltüzelt és dagadó teremtés, ki már csak gurgulázott és szuszogott, és a nyílásain keresztül beszélt hozzá, azzal a közvetlenséggel, mint a kolbászhús vagy mint az angyalok. Mondd nekem: mangalicám, emsém, kövér disznócskám, cocikám! Mondd nekem: Ferike! Meg Leona! Meg Vilma! Mondj Irmuskát, te, te! Sikítsunk együtt! 23Röfögjünk, mert hosszú a sír. És pászintsad, pászintsad, ami belefér!

De hát hová lenne a pászintás, ha mindenhová, tanársegéd úr, kérdezi a beteg, és már csak zihál, csak a hitvány teste „beszédével” árulja el, hogy mi történt az éjjel abban a kamrában, hol már alatta és fölötte és mindenhol csak cunnus volt és vagina és rózsaszínű bél meg suppogás, hogy aki csak élt és halt és meztelenkedett ebben a nyomorult teknőben valaha is, az mind a betegem alatt vergődött, ő pedig egyszer csak zokogva, jézusmáriázva ejaculálni kezdett, igen, pontosan úgy, mintha fölrepülne a leszakadt egekbe, hol körözött kicsit, majd puszilgatva, és gügyögetve aludt el ebben az élményében, mit velem mint férfitársával megpróbált még utoljára megosztani.

Arra lett figyelmes, hogy menten megfagy, s hogy pucér altesttel, hasmánt fekszik a szétdúrt húsokon, s penis-ét rettenetesen csípi a só. Valamint arra, hogy mindezen rajtkapván, a kerékpárjáért benyitó százados épp agyonlövi.

Csattan a fejhús, de facto erre ébredt.

24

A partról nézve hosszan ébred a tenger, a mindenség húsos, zöld üvege, bicegő halász- és hadihajókkal a láthatáron. A Hotel Neptun kávézójában porszívózzák az agavémintás kárpitot. Karin és Helmuth megáll a főtéren, még csönd van, személyzetszag, kávéé, locsolásé, fonnyadt napolajé. Jönnek a kora reggeli sétából fehér ruhában, barnán, nyugatnémeten.

Jönnek a plázsról, amit soha nem lehet megszokni, a kagylók és a sós moszat keserű illatát, a homokot, ahol tízezer fehér kuvasz rohan a partnak hajnalonta, hogy morgolódva fölbukjon, s kezdje elölről megint, ha az „elölről” szónak van értelme ott, ahol valami öröktől fogva van, s örökké tart.

Egyszerre állnak meg, és elakad a lélegzetük, amint megpillantják a tér közepén álló ismerős objektumot. Első látásra egy abnormálisan hosszú és széles fürdőkabin, sőt fürdővagon, csak éppen kerekekkel. Capana, melyet az apály és a dagály függvényében lehet kijjebb avagy beljebb tolni a mederbe. Tulajdonképpen a világ 25egyetlen kerekes vízijárműve, mondja róla Helmuth, ki elismert fürdőszakértő. Negyven éve járják Európa plázsait, a férfi könyvet ír, a nő fényképez, dokumentál és emlékezik. Mindent tudnak tárgyukról, ami csak tudható, így ezen a reggelen őszintén meglepődnek, hogy van még min meglepődniük. Mondott reggelen, mármint az elbeszélésén, a félmúltban vagyunk, ahol még mindent mindenhez eleven szál köt, de már a fikció édes és ingatag mézeivel.

Elakad tehát a szavuk, bámulják a mutatványos kocsit, e büdös és tarka rádiót, honnét sistergés szüremlik ki. A reggeli csendben kitölti a teret a fojtott, hisztérikus párbeszéd. Helmuth szerint olasz vagy francia, de ebben évek múlva se tudnak megegyezni. Karin élete végéig esküszik rá, hogy nem a bekapcsolva felejtett mikrofon torzított, hanem a féllábú ember beszélt valami egészen egzotikus nyelven, malájul vagy magyarul, ha nem épp papagájul.

Helmuth, többek között, azt jegyzi föl a majdani könyv számára, hogy a cápa, „ami az előzményeket illeti”, egy csillagrúzsos éjszakán úszott ki a plázsra, foltosan és halkan, mint a hold. Előbb csak a fekete szike a tenger bőrén, majd a fodros, néma csurgás, végül a szuszogó, de legyünk őszinték: nyafogó, sőt cirkuszoló vízielefánt a hasig érő vízben. Bemondták a strandrádióban, hogy aki teheti, éjjel kettő és négy között a partra ki ne menjen, cápaveszély miatt. Ennek következ26tében dugig volt a plázs, lépni alig lehetett. A féllábú ember, az, aki most zárt szájjal, sziszegve káromkodik, ott rohangált a parton, ripacsmód, majdnem sírva méltatlankodott, menjenek innen a gohómba, kiabálta, én ebből élek, ebből a lusta dögből, ne tessék előre idenézni, holnaptól lehet nézni, nyitás után, érvényes belépőjeggyel, ez nem ingyencirkusz. Fene az anyjuk potyázó szakramentumát, „potiadzo sacramento”.

Különben is, Giuseppe egy idős állat, pihennie kell.

A cápamunkások betolták a trélert a vízbe, fölcsatolták a hasahevedereket és a finom elevátoraikkal besegítették a mutatványos kocsiba a nemzetközi látványosságot. Giuseppe csattogtatta a papucsát, csak a helyzetjelzői égtek, neonzöld utazóruhájából kimeredtek a rettenetes uszonyok. Száját dacosan összepréselte, naná, ha egyszer nem volt benn a foga, mostanában nem szívesen hordta, csúszkált és lötyögött.

Már csak a feje lógott ki a kamionból, a rettegett cápafeje, amikor közölte, hogy leszarja a fogát, és az ő édes közönségének itt és most grátisz, sőt gratissimo előadja az O sole miót, mire a cserzett arcú, féllábú ember a szigonnyal oldalba vágta, és rácsukta az ajtót, azzal, hogy most már kuset van. Ha el nem hallgat, holnapra enyv lesz, maximo calculo leves, és akkor majd pofázhat.

Felbőgött a motor, s már siklott is az irdatlan test a városka főtere felé. Ragyogott az éjszakai fürdőközön27ség szeme, a nők kis híján sikoltoztak, a férfiak mélyen átkarolták őket, messze elnyúló, izgatott élőképet formázott a nyáréjszakai plázs, s szinte önkívületben lobbant a telihold magnéziumja.

Palpustai, a hajdani ügynökbálna ennél a példánynál büdösebb volt, igazi levitézlett globetrotter a hatvanas évek elejéről. Rádagadt, szinte ránőtt a súlyos, harckocsi szélességű platóra. Mondhatni, a húsából álltak ki a kerekek, ha nem abból voltak maguk is: gumirádlik eleven húsból és hasból. Mintha egy irdatlan páncélhernyó araszolta volna végig a hajdani béketábor útjait, nyomában tátott szájú városok, kisfiúk bálnavadászálmai, s gyanakvó, tehetetlenül vigyorgó titkosszolgálatok.

Korán elhasználódott, neuraszténiás bálna volt, pótlás pótlást ért a testén, gipsz, traktorbelső, horganyzott bádog és bitumen. Nem győzték aszfaltozni kívül és klórozni belül, dögkút- és uszodaszaga volt, mélységes mély, kiirthatatlan. Az ifjú Helmuth reggel-este bemászott a szervizajtón, és sikálta dühödten, kilátástalanul. Telifolyt könnyel a gázálarca, s mikor kijött, orvosi jéggel kellett fixálni az arcát, hogy le ne folyjon a hegyes járom- és orrcsontjáról.

Lengtek a légyfogók a gyönge, zöld fényben, megannyi tengeri ostor.

De hiába festés és ácsolat, hiába a vasfüggöny mögötti nézők kitüntetett érdeklődése, Palpustai csak puf28fadt és erjedt. A fiatal pár szabályosan rettegett, hogy nem tart ki a turné végéig, bár hogy hol lesz a turné vége, azt nem tudta egyikük sem. Kezdő mutatványos létükre ez volt az első és az utolsó bálnájuk. A megbízás körülményeire máig nem emlékeznek szívesen, s erre alighanem jó okuk van, noha ismeretlen és nagylelkű megbízójuk semmi egyebet nem kért, mint hogy járjanak be odaát minden közutat, ami csak a nehéz teherrel bejárható, s ha egyszer visszatérnek, Hamburgban várja őket egy „felejtési megállapodás”, valamint egy – a lefordíthatatlan német szakkifejezéssel szólva – „életfogytiglanul tetemes összeg”.

Palpustai, az ápolásnak hála, egész a Fekete-tengerig bírta, ott is szabadultak meg tőle, valahol a Duna-deltában. Nejlonzsák-fényességű nyár volt, épp hajnal akkor is, persze nem ez a ránctalan, européer fürdőhajnal, hanem maláriás, gyűrött napkelte. Az a szegény bioroncs épp csak föl nem röppent haldokoltában, Helmuth állította, hogy éjjel már emelgette a talpait, sárkányhangokat eregetett, úgyhogy nem volt mit tenni, trélerestől-kabinostól belefordították a szulinai mocsárba, és jöttek, illetve mentek haza vonaton. Vad határokon és hatóságokon át, folytonos életveszélyben, de tulajdonképpen könnyedén, hisz nem volt rendőr, nem volt határőr, aki sokáig bírta volna a közelükben.

Mikor húsz év múltán, a Duna-deltát betonozva a vidám kényszermunkások irdatlan, napszítta csontokat 29találtak, hívták a régészeket, már csak hazafias kötelességből is. A tudós bizottság hümgetett, fölmért, gyanúsan nézett, végül beszállíttatta a jó állapotban lévő leletegyüttest a fővárosba. Palpustai, az ügynökbálna A bucureşti mamutlelet néven tán még ma is megtekinthető.

A pénznek persze nem, de a személyazonosságot váltó Karinnak és Helmuthnak még hónapok múlva is szaga volt, erős, alig csillapítható. Kozmeto- és balneológusok konzultáltak felettük, jártak fürdőről fürdőre, kénesre, sósra, tengerire és hegyvidékire, volt miből, ez kétségtelen, végül a tenger használt, a plázsok egykedvű hullámai, mint a habkő, lesikálták a múlt szagát. Az egy meddőség, ami visszamaradt, véglegesen, noha pszichésen.

A kezelések után is megmaradtak a plázsok szerelmeseinek, akik mindent tudnak a művelt Európa tengeri fürdőiről, akik Trieszt és Ostende között szemenként ismerik a homokot, s keresztnévről a fürdőmestereket. Lám, most mégis ott állnak megdöbbenve, s ahogy az a hajdani szag megcsapja Karin orrát, cimpája remegni kezd, szeméből kicsordul a könny.

Büdös volt vagy nem, az volt az ifjúság.

Giuseppe, amint a szintén meghatott Helmuth könyvében egyszer majd olvashatjuk, mélyen elkényeztetett nagyemlős, ennél csak depressziója mélyebb. Intonációjukból kihallani, hogy gazdájával, ki magát impresszáriónak, újabban menedzsernek hívatja, minden reggel 30eljátsszák ezt a szcénát. Nagyjából olaszul, heves sátoraljaújhelyi akcentussal magyaráz neki a féllábú ember.

Neve Pusztai, és a baráti Jugoszlávia érintésével úszott át Olaszországba hajdan, ott politikai menedékjogot kért, s némi hányódás után munkát kapott a vasútnál, Triesztben, míg egy baleset, és ez nem túlzás, megalapozta karrierjét. Amikor a csonk a bal térd fölött három ujjnyival begyógyult, és a vasúttársaság, csodák csodája, elismerte felelősségét, a kártérítés összegéből kéz alatt megvette ezt az egész instrumentet kamionostól, bálnástól, engedélyestől, mindenestől.

A tiroli tulajdonos boldogan rázta a volt vasutas kezét, a hermagori Szűzmária áldását kérte minden lépésére, majd bevágódott az autójába, és oly gyorsan tűnt el, hogy még a kamion vezetőfülkéjét sem pakolta ki maga után. Emberünk talált a lomok között egy búvárruhát, belebújt, föltűzte a bal szárát, odacsatolta az egyik uszonyt, térdből. A motorháztető fekete zománcában megnézte magát, bólintott. Másnap este a monstrum oldalán a nagy, vörös Giuseppe felirat alatt már ott virított a kiegészítés: „undo Pusstay”.

Az üzlet hamar beindult, olaszul és németül betanulta, amit kell, s előadta fájdalmas arccal, hogy „hölgyeim és uraim, midőn a viharos éjszakán dissidento átkeltem a háborgó tengeren, egyszer csak heves fájdalmat éreztem, s hogy lábam helyét elborítja a vérem. Utolsó erőmmel még kivonszoltam e fenevadat a part31ra, na, Giuseppe, örök harisnyám, lábszárom koporsója, mondottam ott aléltomban, szolgálni fogsz, amíg élsz, komisz.”

A nézők tapsoltak, Giuseppe ugyan fintorgott, de nem szólt semmit, tette a dolgát, sőt, jókedvében még egy-egy új számot is megtanult, magánszorgalomból. Járták a világot, Európa tengerparti fürdőhelyeit, azt a homokból, nyárból, tajtékból és libidóból szőtt forró szegélyt, szezonpántlikát, amit plázsnak nevez a művelt világ, s habzsolja boldogan, hisz nincs szó, mely jobban pezsegne a szájban, mely testibb lenne s éteribb, titokzatosabb és nyilvánvalóbb.

Paolo Pusstay kinéz a kerek ablakon, egy főteret lát, mint mindig, s két fehér ruhás németet, akik bámulják a kamiont, akár valami jelenést. A nő sír, a férfinak is remeg a szája. Giuseppe rossz álomból ébred, fürdőző kutyák kergették meg Celebesz közelében, bömbölt, hisztizett, azután kimenekült a partra szégyentelen. Ilyen hülyeségeket álmodik mostanában, de még mindig aludni a legjobb. Amint fölébred, ez a szöcskenézésű magyar ráförmed, hogy megint mi a baja a nagy seggekinyaltában.

Mi volna, morog a bálna. Eliramlik az élet, az a bajom. Te vagy a bajom.

Eladlak a Cinecittának csontáron, isten bizony, hogy el, Giuseppe, mondja Paolo Pusstay minden fenyegetés nélkül, inkább szomorúan. Én csináltam belőled em32bert, szereltelek, komfortosítottalak hónapszám, bevittem neked a villanyt, a vizet. Énekórára járattalak. Delfináriumba, hogy ne maradjál bunkó, és te ezt csinálod velem, kiveszed a számból a kenyeret. De mostantól a nosztalgiafürdésnek vége, Giuseppe.

Mi az, hogy vége? Benne van a szerződésünkben, hogy havonta egyszer megúsztatsz, beszállítasz és kiszállítasz, mindezt a lehető legkíméletesebben, nem úgy, mint…

Na jól van, most már inkább tartsd a szád, te! Föl nem fogom, hogy mért lötyög a fogad, talán mert sokat beszélsz, és kitágul a sok pofacsontod. Ha májusban még jó volt, akkor most hogyhogy nem jó, mi? Bacca meg a porco! Hová nől az állkapcsod öregségedre, Giuseppe? Nincs mese, kénytelen vagyok beszögezni.

Így folytatódik, folyik a halk veszekedés, a féllábú ember szájában koccannak a nitt-szögek, következésképp selypít mind a kettő, ez hallatszik ki a kamionból a reggeli csendben, ez az a sós-selymes pöszögés, amit Karin és Helmuth hall, s aminek nyelvében, valamint állagában soha nem tudnak azután megegyezni.

Nézik a csiricsáré kamiont, a két végén a három-három lépcsőt, az Ein- és Ausgang feliratot, a fotókat és a rangos újságkivágásokat az oldalán. Mindent tudnak, mégse akaródzik továbbmenni, állnak a murvás, poros parkoló szélén, akkora település, mint Sátoraljaújhely, plusz, persze, a tenger.

33

Rétesalma fények, halzöld árnyékok moccannak, ha moccan valami egyáltalán. A légynél, darázsnál csak a szódásüveg cirpelése hangosabb, meg tán a pohár koppanása a viaszkosvásznon. Ezek persze egymást feltételező, mélyen összetartozó hangok, mintha hosszúra, halkra szövött kendő lebegne földközelben álmos neszekből, időtlenségből.

A kevés beszéd is nesz csupán, halk és kortalan, a nyelv bakján poroszkálva ilyenkor nyugodtan el lehet bólintani, majd fölriadni, ahogy fölriad most Csipke Józsika. Arra riad egyébként, hogy nem történt semmi, hogy a semmi történt tovább, hála az istennek, s minden ugyanúgy van, a pincér szeplős keze a hangedlivel, Szürke törzsőrmester szájsarkában a gyufa, cipője orrán a napfolt, vagy Özvegy Jakab orrnyergén a bánat A betűje.

S percre ugyanúgy áll bor és pohár, még a gyöngy is elindul benne néha, ugyanúgy sárgállik a murva, a kertvendéglők hars, ásványi lépesméze, ugyanúgy áll34nak a platánok, legföljebb eltelt közben öt perc, egy óra, egy hét vagy kettő, netán harminc év, ki tudja és ki bánja? Álom ilyenkor ritkán esik, s ha igen, olyan, mint a szappanbuborék, szívbemarkoló és súlytalan. Tegyem a helyszínt bárhová a térben és az időben, a vasárnap délutánok Szozopoltól Warnemündéig alighanem egyformák, csak lugas legyen elég és nyári napsütés.

– Mert tulajdonképpen két dolog találkozik a lugasban, a nap és az olaszrizling – mondja a poharából fölnézve Csipke asztalos. – De hogy melyik van melyikből, hogy a napból az olaszrizling vagy fordítva, azon bizony máig vitázik a tudomány.

– Hát a szódavíz meg miből van, Józsikám? Holdfényből? – kérdezi Szürke törzsőrmester, és a csukott szája mögött büffent egy angyaltollnyit.

– A szódavíz az nem vitatéma, az natúr széndioxid és hákettőó. Ez, kéremalássan, annyiból érdekes, hogy az úristen, nem hiába nagy fej, abszolút tévedhetetlenül megérezte, mi kell a spriccerhöz. – Csipke asztalos nem veszteget erre több szót, s csak hosszú, méla csönd után teszi hozzá, hogy marhául unatkozhatott az öregúr azon a hetedik napon, ezért kísérletezte ki a lugast meg a spriccert.

– Meg énszerintem még a sört – mondja Özvegy Jakab. Eleve tűnődve mondja, bizonytalanul, nem csoda, hogy az asztalos csak legyint rá, hogy az, kérem, egészen más, az nem teremtés kérdése, az vaskos, két35lábföldi népeknek való, németnek cumbejspíl, ahhoz komoly ipar kell, nem napsütés meg lélek.

– A sör, az, kérem alássan, német dolog, a bor meg magyar, és kvantum.

– Kivéve a rajnai rizling – mondja kis késéssel Szürke törzsőrmester, kit a Hortobágyról szereltek le nehéz időkben, de nem jön rá válasz, mert Csipke asztalos újfent elbólint, ilyeténképpen elolvad szájában a haragos cáfolat, s kibuggyan a szájsarokban aprócska habként. Csöndje támad a csöndnek, majd a pöttynyi szisszenés, a szóda, amivel a törzsőrmester megfuttatja a maga borát, épp elég az asztalosnak, hogy fölocsúdjon.

– Ezzel persze nem szándékozok semmi rosszat mondani se német nációra, se másra. A magyar ember nem azért iszik bort, mert magyar, hanem mert a bor jó.

– A nem magyar is így van vele, vagy a szovjet. Az orosz. De még a kubai is.

Szürke törzsőrmester hajszál híján mesélni kezd, de ahhoz túl meleg van, s túl közel még az otthoni ebéd, pláne rántott csirke, ezt viszont, látjuk majd miért, inkább szemérmesen elhallgatja.

– Úgy is van, mindenki így van vele, mert a bor az jó – bólogat Özvegy Jakab. – Hogy a fenébe ne volna jó elfröccsözgetni egy vasárnap, úgyhogy eléggé príma találmánya az emberi fajnak a lugas is, meg a fröccs is. Mindenesetre jobb, mint az elektrosokk vagy a tányérakna, nem igaz?

36

A beállt csöndben mindenki maga elé néz, Szürke törzsőrmesterre gondol, aki tudja ezt, és kivárja türelmesen. Nem tart soká a gondolás, belenéznek egy kútba kicsit, csak hogy ne felejtsék el, az a kút ott van, aztán visszahúzzák a fejüket, máma belenézni is meleg van.

– Van pár ilyen jó találmány – tér más témára Özvegy Jakab –, példának okáért a rántott csirke uborkasalátával.

– Hát, vanni van. Csak persze olyat itt nemigen tudnak – mondja hálásan, ám óvatosan Szürke törzsőrmester, és odaszól a söntésajtóban ácsorgó pincérnek. – Olyat tik nem tudtok, Ernő, nem igaz?

– Nem is az, hogy nem tudunk, hanem eltörte a kezét a szakács. Focizott, aztán eltörte mind a kettőt. Az anyja törli ki neki, annyira. – A pincér úgy álldogál a söntésajtóban, mint egy rövidujjú pingvin a jégnyalókákon, fekete harmonikanadrág, szűk fehér ing, szőrös has-rombuszok kitüremkedve két gomb között.

– Az elébb megint fröccsöt mondtál, kérlek alássan, noha az nem fröccs – szögezi le az asztalos. – A malter az, meglehet, fröccs, a vér az fröccs, meg a fröccsöntés is fröccs, de a szódával felrepített fehérbor az spriccer.

– Ki így mondja, ki úgy – von vállat Szürke törzsőrmester, és hogy ez szerinte egyáltalán nem kardinális dolog, egyébiránt, ha már itt tartunk és magyarok vagyunk a mellékelt ábra szerint, akkor a spriccer az igenis németes.

37

– Mér, a fröccs az magyaros? – kérdez vissza Csipke Józsika, ezen gondolkodnak egy darabig, bámulják a kockás viaszkosvásznat, mint a sakkozók, de nem jutnak semmire. Mi lenne egy vasárnap délutánból, ha bárhova jutna az estén kívül? Hallgatnak, légpárnán csúszik az idő, mint a piramisok kőtömbjei hajdan.

– Ha magyaros, ha nem, fontos, hogy jólesik – szól bele Özvegy Jakab, szakmája szerint kőműves, aki mesélhetne itten malterról, meg a fia révén műanyagról, bizonyos értelemben vérről is, hogy igenis, spriccel, az a szegény kiviselt test az utolsó napokban ugatva spriccel, és azt már nem lehet, azt csak az ablakban, háttal az ágynak lehet kibírni, ha ki muszáj, de nem mesél semmit.

Az az igazság, hogy legfőképpen a rántott csirke jár a fejében. Szégyen, de tulajdonképpen egyedül az a cemende rántott csirke meg az uborkasaláta, magára az asszonyra úgy kell erőlködnie, hogy gondoljon. Márpedig erőlködni túl meleg van.

– Azt ha el nem töri se tud vendéglői szakács. Az nem létezik, hogy tud – folytatja a kőműves, és határozottan rázza a fejét. – Mert ilyesmit csak privát asszony tud. Egy édes anya, maximum egy feleség. Más nem. Eltalálni a forszát a panír alatt. Ugyan már! Azt egy focizáson járó ésszel nem lehet. S eleve a panír, kezdve azzal, mert az külön mesterség, sőt tudomány, mint a melegburkolóké, hogy példát mondjak. A prézlibe el38kevert darált dió, meg ugye, a kis izéje… A többi forsza neki. – Itt elhallgat, legyint, nem mondja, hogy Salvus és Hóvirág sajt, azt sem, hogy özvegyembernek jobb is már, ha gyomorbajos. Minek mondja? Mindenki tud mindent. A beszéddel csak a legyeket hajtják.

De a panír misztériumán azért eltűnődnek egy darabig, nézik a poharukat, pedig nincs mit nézni rajta, húsz éve isznak belőle vagy száz, átlagpohár, átlátszó, feneke van és oldala, és annyi van belőle ezen a földön, mint emberből, ha nem több, csak az ember törékenyebb, átlátszóbb, és némely kezek nyomát nem lehet leöblíteni az oldaláról.

Bár ez talán nem volna baj, nyomtalanul eltávozni se jó.

Bizonyos relációban, ahogy Csipke asztalos mondja, minden mindig ugyanaz, egy komplett örök visszatérés, s ezt vasárnap délután tapasztalhatni meg a legjobban. És ki mondhatná, hogy nem jó ez így, hogy végtére ugyanaz?

Hát, őnála bizony nem igaz, hogy ugyanaz, gondolja Özvegy Jakab, de ezzel együtt jó. Mert van, ami nem igaz, mégis jó elgondolni. Hogy például jövő vasárnap rántott csirke lesz, uborkasalátával. Ez már több is talán, mint elgondolás, ez már látomás inkább, előrebiccen a feje, és színesben, szivárványon át látja a vasárnapi asztalt, még az asszony kezét is látja, bizonyisten, meg is fogná, de Szürke törzsőrmester újból megfuttatja a borát, s erre fölriad.

39

Nem humortalan ember, mégis nehezen viseli a szomorú viccelődést, hogy „özvegy lett az Özvegy”, s ha lenne bátorsága, hát megmondaná kereken az ismerőseinek, hogy az ő nevét úgy ejtsék ki eztán: özvegi. Persze nem mond semmit, csak savanyúan néz, mint a bikarbóna-reklám a Sipőcz-patikában.

Még hogy rántott csirke! Kétszeres illúzió, mert ha volna is, aki ugye rántott csirkét készít, hiába volna, hisz akkora fekélye van őnéki, mint a Kreml tornyán a csillag. Ezt nem ő találta ki, hanem a Szürke törzsőrmester. Nem tudni, mikor, fél órája vagy hat éve, de vasárnap, az hétszentség, hogy vasárnap, és az is biztos, hogy a pincér, nem ez az Ernő gyerek, de a pincér erre a söntésajtóban megjegyezte, hogy a csillag máma megint tilos. Azt is mondhatta volna, szép időnk van, az volt a lényeg, hogy mondjon valamit, hogy mutassa, ő is itt van, és embertárs, ha pincér is.

– Na látod, akkor mostan a fekélyed is tilos, Jakab – mondja Szürke törzsőrmester, vagy mondta, ki tudja.

Attól, például, hogy a csillag tilos, attól lehetnénk az első, de éppúgy a második kommün után is, s ez, illetve az, rengeteg mindent más fénybe és más sötétbe állítana, viszont semmit nem változtatna Özvegy Jakabné fájdalmas halálán, Özvegy Jakab gyomorbaján, a spricceren, a hámló platánokon vagy azon, hogy minden nyári pincér hajszálra, mint a pingvinek.

40

Enyhe lejtőn, havas mélyúton iparkodunk fölfelé, én a baltát viszem, ő a fűrészt. Ha nagyon rákezd a szél, összekapaszkodunk, s egymás szája előtt harapjuk a vattacukrot. Akár föl is szállhatnánk, úgy burrog a zsákba húzott fűrész a vállán, mintha szárnya volna. Épp egy kicsit neki kéne futnunk. Homályos, ugyanakkor célratartó bukdácsolás néma pincék, sötét villanydúcok között.

Egyfolytában beszél, nagyjából hozzám, ha ugyan én vagyok a másik ebben a fikcióban, nem dönthető el messziről. Csak a fagyos, hatalmas leheletét látom a szürke sál és a bélelt, rókaprémes pilótasapka közti archelyen, a mondatnyi, félmondatnyi pamacsokat, mint képregények szájhurkáit.

Furcsa képregény, a rajzolatunk belefeketedik az alkonyatba, a fényes bodrokat meg folyton elkapkodja, szétcibálja a szél a szája előtt, sehogy se állnak össze történetté, röptében harapja el őket, hozzá még hadar is, váratlanul felnevet, halandzsázik, méltatlankodik valakivel „a picsafekete múltból”, könnyét se hinni.

41

Szegfűszeg- és fahéjszaga van, tán egész pici kénkő.

Nem tudja, én mért gondolom, hogy őneki annyira sok esetei lettek volna az angyalokkal. Fenéket voltak, s ha talán voltak is, kinek nincsenek? Mert, például, minden gömbölyű pára és szájfény valóságos gyalogangyal, ha úgy akarjuk, ezek is, ni, amiket kibocsát a lihegésünk.

Ő egyébiránt szeretett gyerekkorában összegömbölyödni koszorúvá, ahogy a füge vagy a sündisznó, szeretett kicsinek lenni és befele szuszogni, az elég jó verésre is, ábrándozásra is. Sokszor kuporgott, és elképzelte, hogy kilélegez valami láthatatlanító folyadékot, mint a tintahal, csak fehéret és selyemszagút. Hogy abba beburkolózik, s úgy járkál hétmérföldhosszat. Lát, de nem látszik.

Meg a ködöt, a földre szállott felhők mosodáját szerette nagyon, a mindenféle párákat és gőzöket, őszi hajmosásét és birsalmasajtét, órák hosszat tudott mozizni ezeken az illatselymeken, hogy a nyála is elcseppent gyönyörűségében, és mért épp angyalok ne jelentek volna meg neki, nagyon is meg, de ebben semmi eset nincs vagy különösség.

Láttam-e már téli hévizet? Na, ott az angyalok százával, ezrével nyüzsögnek. Ott laknak minden leheletben, tele van velük tüdő és köhögés, sárgák a kéntől, feketék a bitumi szuroktól, kis kombiné van rajtuk vagy nagyobb, ha molettok, ugye. Azt is megmondja, szíve42sen laknak a lovak kigőzölgésében, őnekik volt lovuk, figyelhette eleget, sosem felejti el, ahogyan egymás selyemtarisznyáját harapdálják a templom előtt, a Feri és a Muci, és ráng a bőrük árván, tanácstalanul, akár a harang.

Jól emlékszik egy albínó kisfiúra az oroszkórházi mosoda rácsa fölött, ahogy együtt imbolygott az epesáros lepedők meg a trisó szagával, mi volt az a csírakoponyácska, ha nem angyal, hisz sose látta többet, pedig nézegette utóbb eleget a lábadozó tatár katonák szemöldökét. Kis mérges tatárok, mint az almacsutka.

És angyal még a svábbogár, bukott angyal legföljebb, ki fölrobban, ha sütőporral etetik.

Őszerinte jobb, ha beszél, mintha hallgatnánk csak hegymenetbe, mondja. Akkor is jobb, ha tán összevissza, úgy, ahogy az emberben, vagyis őbenne, akinek mozigépész-agya van, a mindenféle képek kergetik egymást. Filmhalacskák, fogjam ki, ami nekem kell, ha kell.

Olyasmi képek, hogy ő például többször látott eldurranni villanykörtét jégverem előtt, hát mi az, ha nem egy angyal tüsszentése? Annyira, hogy még nyáron se mert arrafelé menni mezítláb.

Azokból az időkből a végtelen pocsolyákra emlékezik, hol mint a tél behullott ablaka, úszkált a hajnali jég, s kocogtatta az égbolt goromba szürkéjét, mely akár a disznóölési disznó, hanyatt és a forrázóteknőben immár, csecsei üres, szomorú csillagok.

43

Az ő édesapja félretette neki a nyelvet a kocsonyájából, azt mondta, tessék, Rozika, angyalnyelv. S azt úgy lehetett enni, mint az ostyát, lábujjhegyen. Az angyalhajról a karácsonyfán már nem is beszél, illetve nem szívesen, ilyesmi miatt vitték el az apukát a Hortobágyra. Kopasz az angyal, mondta ötvenegyben a templomajtóban, és mivel klerikális nyilvánosság előtt volt kijelentve, ez elég volt, nemhiába adott az ő kicsiny falujuk tizenhét ávóst is a hazának. Máskülönben sokat mosattak belet ővele, nagy vájling beleket, lassan mosták, hogy megdermedjen a szag is, le lehessen kaparni a bélzsírral. Végül a kolbász szentesíti az eszközt, nem rágondolni, ez volt a lényeg.

Láttam-e már halpaprikásnak színesceruzával alátüzelni?

Negyvenhat decemberében kézigránáttal halásztak a népek az Ipolyon, eleinte át-átlőttek a csehek, aztán már szedegették ki azok is, enni csak kell, s a ponty nem állampolgár. Így ment ez több éjszakán keresztül, egészen addig, míg a két pöstyéni csempész meg nem jelent. Jöttek nagy zsák színesceruzával a hátukon, és az tartotta fenn őket a vízben, a különös pakk, a szegény tetemüket, illetve annak az elcsipkedett maradékát. Akkor pár napra abbamaradt a halászat, hiába mondták, hogy a ponty nem eszik embert, pláne dögöt.

Domború zsák volt, legalább két ejtőernyőnyi csempészenként, úgyhogy némelyik pakli kimondottan szá44raz maradt, de még a többit is ki lehetett szárítani némi türelemmel, őnáluk bokáig állt a konyhában a ceruza, sosem felejti el, s ha szivárványt lát, csak arra a szagra gondol, mindörökké. Pont ilyen illata lehet egyébként az angyaloknak, édes, nedves és színes. Persze, beláthatom, kihegyezni ember nem bírta már azokat a ceruzákat, törtek, mint a pávatoll, de égni égtek.

Kívánjam csak a pokolba, ez egy ilyen lihegős beszéd, mondja Szép Róza, egyik dolog hozza a bolond másikát, de ne féljek, nem a világ végére megyünk, hamar jön most már az erdő, ő nagyon jó titkos karácsonyfákat tud, kicsit, nagyot, bozontost, ezüstbelűt, sötétben is megismeri, neki azt belülről megmondják, melyikhez érdemes lehajolni.

45

Ő azt, hogy szüret, azt több, mint ötven éve nem ejtette ki a száján, mondja Szép Róza, és néz rám a félsötétben.

Mert az, hogy szüret, az őneki egy bizonyos szüret, nem több és nem kevesebb, akkor is, ha jót nem mondhat róla. Ámbár, láthatom, ha ránézek, még sok szüret jött utána, talán túl sok is, s jöttek, hála a fennvalónak, némely családbélelte alkonyatok, mikor a világ szilvájából csak úgy, magától csusszan ki a hold, szépen, hogy nem válik vörössé se szőlő, se dombhát. Szóval egyszer-egyszer akár el is lehetett felejteni azt az egyet. Persze, mikorra tényleg el lehetett volna, már nem volt érdemes.

Mit nem volt érdemes, aranyom?

Elfelejteni, amikor a Wolfrámmal fölrobbant a taposókád, azt.

Illetőleg nem is magában azt, hanem a csuromméz nyarat és kora őszt, ami megelőzte. S az ő bordalírónői korszakát, amire ilyen csúnyán lett kitéve a pont. Tu46dom, mi a bordal, nem? Sok édesség kell hozzá, meg hogy az ember pontosan ki tudja tapogatni a bütü szárnyait a hátán. Továbbá egy füzet, s nem árt, ha valaki személy rendelkezésre áll, hegedűvel.

Ez persze rég volt, hol ezer éve, hol ötvenvalahány, konkrétan a Wolfrám nevű férje idejében, aki egy jéghátáni ember volt, igaz, abban a világban ki nem, és a csehi templom tornyát is lehajlította volna őneki, ha harangvirágra támadt gusztusa. Lám, ez se jutott eszébe azóta, pedig hogy énekelték akkor, százszor is, ezerszer is: Énnékem a szerelemben nem állítol korlát, lehajlítom tenéked a csehi templom tornyát.

Szőlősgazda volt ez a Wolfrám, meg fuvaros, meg angol kém, és ki tudja, még mi minden. Rézdrót volt a haja, szeplős a keze, és akkora volt a nevetése, mint egy hurkatöltő. Hajszállal, de megúszta a kitelepítést, negyed kiló fogaranyért igazoltak neki valamennyi partizánságot, és békén hagyták. De nem is ez az érdekes, hanem talán a bordal.

Ahogy a bordalírás feltámadt abban a szédült libában, aki ő volt akkoriban, de mondjunk hattyút, ha az szebb, el se hinném, hogy szabályszerűen ontotta az a szédült hattyú, egyszer csak jött a bordal, mintha kirepesztették volna belőle, vagy mintha beleköltözött volna valaki, egy idegen, meztelen asszony, kibe legalább olyan szerelmes volt, mint ebbe az első urába.

Ült a diófa alatt napszám, még emberszagúak voltak 47a halottak, még kocsonya volt a szemükben, tán épp ezért ült ő ott, erre volt kijelölve, szépen temetni a kacagásával, ha ez nem bántó a szegény elesettekre nézve, de őszerinte nem, fiatal emberek voltak mind, s nem fából. Ült a piros ruhájában, ejtőernyőből varrta, ebben is esküdtek, írásra való öltözéke nem is volt más, és ontotta. Nem győzte a füzetet alája tartani a költészetnek, annyira. Híre ment, persze, hamar. Ez így volt egészen az első és bizonyos fokig utolsó szüretig.

Szép Róza lassan és kicsit talán összevissza beszél, szinte hallani, ahogy gurigáznak a fejében a dolgok, a kicsi csontgolyók a zöld posztón, látni, ahogy gomolyog odabenn a nagy füst, és zsizsegnek a bőrkabátos, vastag emberek. Kék szódásüveggel hadonásznak, egyszerre ordibálnak seftről és jövőről, ez még egy darabig akkor egyre megy.

Hát igen, mondja, ha egyszer hazajöttek a háborúból, akinek volt, mind meg akarta vetni a lábát. Naná, hogy aranyat akartak harapni, és fekete volt a nevetésük. Karambol, ordították a biliárdasztal fölött, karambol, a magyarok istenét! S hogy paradicsom, egy kertmagyar paradicsom fog őnekik lenni, méghozzá a borból. A piszoár keserű fala előtt rogyasztott térddel, föltartott orral győzködték egymást, hogy itt, hékám, Amerika lesz, aztán csak vér lett, nagy spriccelő csönd, mint a róka torka.

Ő meg: cukor, bor, szerelem, szájcsók és vidéke, 48egyébre se gondolt. Hogy bűn-e ez, arra pláne nem. Én azt se bánom, ha megbolondultál, Rozika, mondta a Wolfrám, és fosztotta ki az ejtőernyőből, mint a tengerit, csókolta, gyúrta a pinceajtóban, de hát gyúrni se kellett, olvadt ő, mint a gyertyaláng. Ó, azok a cigánykerék esték a szőlőpartok fölött, mikor a kalimpáló lábujja közé akadt a hold, mintha már a szőlő héja, és szégyenlős magjai a csillagok.

Aztán ez mind bordal lett reggelre, nem tudja már hogyan, de mind. Csorgott, fölfakadt őbenne az emberiség, tömény költészetként a porcikáiban. Naná, hogy híre ment. Hogy a csempész Wolfrám felesége ejtőernyőben jár, hogy búg és pörög, mint egy napernyő, naná. Az ura fölvitette neki Csehiből az Olajos Misit, és az már húzta is a dallamot, rögtön az első hallás után, ahogyan ő, akkor ugye még fülig Wolfrámné, olvasta neki a reteszes füzetből.

Hogy a Wolfrám hol járt, mit csinált délutánig, csak a magasságos isten tudta. Meg a többi csempész.

Fölfelé megy borban a gyöngy, kezicsókolom, mi az?

Hát mi az, ácsi?

Hát a kisfröccs, kisztihand.

Ezen aztán nagyokat nevettek azzal a hegyes orcájú cigány emberrel, mondja nekem a sötétben Szép Róza. S hogy van-e még kisfröccs, isznak-e még ilyen dolgot az emberek? És ha már ez a sírós kelekótyaság, ez az egész ribancéria így az eszébe jutott, akkor tulajdon49képpen egy szégyenéről is be kéne számoljon, mért is ne? Szüretkor megesik ilyesmi.

Egyébiránt az a legfurább, hogy a konkrét bordalokat már nemigen tudja, a füzetet a házkutatáskor elvitték, azzal, hogy jobb, ha az egészet mélyen elfelejti. Legföljebb egy-egy dolog rémlik, az is összevissza, hol szövege nincs, hol dallama, hol csak egy erős kis íze van, semmi más.

Én is olyan madár vagyok, aki váltig borban dalol, erre például határozottan emlékszik, ezzel álmodik is, hogy ezt énekeli a Wolfrám, szinte az utolsó pillanatig ezt, térdig az aranyos masszában, föltűrt nadrágban, hasig gombolt ingben, kalapban.

Mert szőlőt taposni az nagyon jó, napszállatig taposni, a szédületig, hogy olyan a lábszár már, mint a fény. Hogy mintha cukorharisnyát húznak rája, ifjú asszony vádlijára, annyi áldás szálljon rája, húzzad, Olajos Mihály!

Mondjuk, nem a tiszta igazat álmodja, mert legtöbbször úgy álmodik, hogy a pörkölthús, illetve a főzőasszonyok végett kell az ura mellől, a taposókádból kimásznia, mármint neki, a Rózának, holott a dolgára megy akkor, méghozzá sürgősen, ez a valóság. Annyira sürgősen, hogy félig-meddig hiába, ha értem.

Az biztos, előző este valami piszok nagy amerikát intézett el a Wolfrám a Hajagos-kaszinóban, nem is volt ott az esze a biliárdon, hol ezt, hol azt a komáját von50ta a sarokba, messziről jött, oldalkocsis emberekkel tárgyalt. Ha a Wolfrámné egyszer-egyszer elkapta az ura tekintetét, abban idegen, külföldi fény volt, épphogy csücsörített a szájával, s már fordult is el. De a végén pezsgőt rendelt, s alig lehetett a Róza cipőjéről lebeszélni.

Végül hintóval mentek haza, egy muris, sárga csészével, amely hol eltűnt, hol fölgyulladt a vakító holdfényben. Ez már a must eleje, Rozika, nem bírja ki a szőlő holnapig, suttogta a Wolfrám, és bele se fért a kabátjába a nagy büszkesége, a vitéz Bátori Vendel majorjánál már állt a bakon és énekelt, de nem aludt ott senki sem, dobogtak a csillagok, szóltak körben a seregélyágyúk, és egész éjjel húzták a harangokat.

Másnap meg vége volt.

Akna, mondták, tányérakna, és hogy olyan nincs, az magától oda nem kerül. Mintha nem volna mindegy, ingatja fejét Szép Róza, és képzeljem el, ha erre gondol, pláne, ha elmeséli, mindig ott érzi a huzatot a háta közepén, a légnyomásét, meg érzi a ragadós csöndet, a lába meleg, tehetetlen csöndjét, és hogy hullik a héj, a szár, a vér, hullik a véres must az égből.

51

Édes szájadaszott Jézuskám, sóhajt fel a teremvagon büdösében a bitumi ember, és csóválja hozzá a fejét szélesen, veszélyesen. Néha megemeli az aktatáskáját, zajosan, szinte vinnyogva iszik belőle. Ha nem igazítja rá vissza az újságpapírt, egy zöld és egy fehér üveg nyakát látni. Iszik, felböffent, aztán tíz perceket elül mozdulatlan, nem is tudni, ott van-e még a kabátjában. Néha csuklik, s akkor: ott van.

A bitumi ember aceton-, kórház- és ruszliszagú, térde akár a bivalyoknak. Ha kinyitja a szemét és belenéz a vonatablak homályába, nem néz vissza onnét senki, csak egy vajszínű nejloning nyaka, meg két sovány, vérágas halacska, mint az orvosi kulcstartók, olyan, alumíniumból.

Ha rágyújt, még rosszabb, akkor egyenesen kigyullad az arca, s rikít, mint a vadhús. Számunkra akár patája is lehetne a bakancsban, lobogó szarvai. Mikor a vécére kitántorog, maradhatnának kusza égésnyomok utána a fapadlón, a lakkmaszatos deszkafalon.

52

Nagyon csúnya a bitumi ember. Nénikénk éjszakájában látunk majd hasonló pofázatokat, ha megmozdul egy olajfestmény az emeleti traktusban, és önnön mécslángjánál megindul valami majomnevetés a vásznon. Motyorog, zörög, akárha vékony jég alatt, lobog a vastag hálóingje, bojtos, elgyötört gégecsövet húz maga után, szgyéláno veszeszeszer.

Minálunknál majd csak a nénike fél jobban a Rakéta porszívótól. Abszurdum, mondja, gyerekek, abszurdum, amiben az élet eltelik, hogy koszt csinálni, azután elpucolni. Két nevetséges van az emberben, a porszívózás és a szerelem. Ördögi kör, Mariskám, mondja majd minden alkalommal, és a vérköpésig menően kacag, röpül a tüzes hamu a cigarettájáról.

Édesanyánk csóválja a fejét, nem szól semmit.

Pedig jól hallja a bitumi ember motyorgását, rajtunk kívül nincs utas, csak a hűlő kályha pattog nagyokat a sarokban. Igazi, mávi vaskályha, egy vödör aprószénnel pont a végállomásig ég. Hacsak az utas a sajátjából rá nem pótol, de szárnyvonalon ez ritkaság. Miként a levetett kabát, kivéve, ha nem krémszínű az, mint édesanyánké.

A bitumi embert az ő aggodalmas karja alól figyeljük, ami hiába a legbiztonságosabb hely a világon, ha belülről kezdünk el félni. Ott félünk, onnan, ahol a képzelet sustorog, a légcsőhúr útján, kiszámíthatatlanul, mint a köhögés, mint bérházakban a lefutó cső53vezetékek. Ez alkalommal tanuljuk meg, hogy képzeletünket legjobb, ha a képzeletünkkel csitítjuk, tulajdonképpen sikerrel. Ha elképzelünk valamit, majd rögtön utána azt, hogy csak elképzeltük, s nincs is. Ha pedig történetesen van, hát nem kell tőle félni, apánknak, nagyapánknak is van aktatáskája, mellyel péntekenként hazavonatozik, talán épp ilyen tömött.

Tulajdonképpen le se teszi a bitumi ember ezt a táskát. Ha épp nem emeli iváshoz, a mellére szorítja; kemény, züllött kispárnát. Szájbaszki, mondja, Jézuskám. Édesanyánk, ki elmerül az esteledő tájban, erre azért köhint egyet, és sértődötten az ölébe vonja a fejünket. Álmos vagy, mondja, próbáljál szépen aludni.

Micsoda emberek vannak!

Egyszer csak föláll a bitumi ember, odatapogatózik a kályhához, leguggol és kinyitja. Mikor nagy nehezen belefúj, fölröppen az arcára a kevés és szürke parázsfény. A táskából két Nők Lapját cibál elő, egy Füles újságot és egy Fürge Ujjakat. Gyűröttek, szamárfülesek. Laza hurkát csavar belőlük, a zöld üvegből meglocsolja petróleummal, majd bedugja a kályhaajtón. Hirtelen büdös lesz, mint egy őrszobán.

Épp elrántja az arcát, amikor felhördül és zokogni kezd a kályha.

Édesanyánk összerándul, beletúr a hajunkba.

Nem fog látni, édes názaréti kurva anyám, mondja a bitumi ember. A Juckó. Az a helyzet, hogy beállt neki 54a megvakulás, tetszik érteni? Még benntartsák, de beállt. Nem ám horgolótű, hanem fehér bot. Tetszik érteni, fiatalasszony?!

Hördül kettőt-hármat, aztán ahogy föltámadt, le is ég az a tűz. Akkor előredöccen guggoltából a bitumi ember, a bivaly térdén megpihen, majd valószínűtlen lendülettel föláll. Megigazítja az aktatáska szíját a sötétkék viharkabáton. Imbolyog, kisgyermeknek szánt grimaszokat vág, végül kövér, sütnivaló öcsikének nevez bennünket, és kitántorog a peronra. Váltókon csattog át, lassít, s mintha a fogát húznák, megáll a vonat.

Szipogó édesanyánkat megkérdezzük, hogy ez milyen állomás, ő visszasúg valamit, nem értjük, bár a pihéket világosan látjuk remegni az álla alatt. Aztán a csattanásra óvatosan kipillant az ablakon, a nyomában fölkuporodunk, és kinézünk mi is.

Az állomás túloldalán, az alkonyat hasa alatt fehér a vetés, pirregtetik a havat a varjak. A prizmába rakott cukorrépát közömbösen, nagy szakértelemmel vonja be az ónos eső, csillog a lámpafényben. Föltépik a forgalmi iroda ajtaját, kiavászkodik egy vasutas, futtában húzza föl az esőkabátját, a vágányunk mellett vigyázzba vágja magát.

Egyetlen utas száll le, mégis úgy tiszteleg az esőkabátos, mintha a vasúti miniszter maga botlana meg a lépcsőn és esne előre, a gyöngykavicsra. Igaz, ügyesen, hogy baja semmi nem történik, csak a kinyíló ak55tatáska repül el, nagyot csattan a vasutas lába előtt. Kicsúszik belőle egy összecsavart hálóing, valamint egy szemüveg fémtokban.

Ezt gyorsan összeszedi a bitumi ember, szorongatja a kezében, nincs hova tennie, mert a táskából halkan folyik a pálinka és a petróleum. Mikor aztán a csepegő, szomorú holmit belegyűri a zsebébe, fölnéz, és féltérdről odaszól az egyenruhásnak, hogy mi van, baszki? De annak a szeme se rebben, csak tiszteleg, már elmegy a vonatunk, és még mindig csak áll, nem szól semmit, áll és vár készségesen, mialatt a bitumi ember valami hosszú, keserves mondattal kísérletezik, hiába. Végül megvetően legyint és leül a mázas gyöngykavicsra. Bakancsos lábait szétteszi, vad kuglófarca lángol a feneketlen esőben.

56

Nézzük az első hópelyheket egykedvűen és lenyűgözve. Legszívesebben kitennénk valami puha kesztyűt vagy a puha tenyerünket, és tanulmányoznánk, melyik tapad meg, melyik olvad el rajta, vagy épp számolnánk őket, négy strigula, aztán egy keresztbe, és a kedvünk, mint a gyermekeké, egyszerre menne le a korai nappal.

Halvacsora, mondja váratlanul az ablaküvegnek Szép Róza, s hogy ez a dolog, ha nem tudnám, egy viccben szerepelt hajdan, egy halálosan buta viccben, bizony. Nem baj, ha nem ismerem, ő is csak az érintettség miatt. Egyébként azt kellett volna belefojtani, aki kitalálta.

Hová bele, kérdezem szórakozottan.

Hát a lébe, abba a sűrű, vörös lébe, feleli, és hogy dugig volt az ország Béke-étteremmel, de ne féljek, ez szorosan hozzátartozik a tárgyhoz. Ahogy hozzátartozik az ő eltűnhetnékje is, ami első hóeséskor keletkezik a torkában, máig is, kicsike, taknyos érzés, mégis elnyomhatatlan. Nehéz arról beszélni, hogy miért pont az első hó, ami ríkat, a hó a halottak hetében, már ma57guk a há-betűk is, a lélegzet párás hái, hó, hó, hó, csak ezt kéne, hogy leírogassa az ember, a puha vizes havat élethossziglan.

Bár ha esni kezd, akkor már jó, akkor már elrendeltetett, inkább ami megelőzi, az első hó előtti dermedt délután, az a nehéz. Mikor a tél a rücskös holdpofájával végleg elintézi az őszt, na, halacska, nem tehetsz róla, elviszlek. Hiába bújna avarba, füstölőbe, kukoricaszárba, hiába menekülne ez az ősz, hiába alkudozna a rémült, agyoncigarettázott hangján, hogy nem megy sehová, és az anyukája fejfájára esküszik, nem ismer semmiféle Sóhay főhadnagyot. De nincs mit tenni, jön a tél, mint egy ismerős böllér az eszcájgjával, és kiműti ebből a cseszkura világból Csora Rozáliát.

Akiről sose hallanak és sohase beszélnek többet.

Szép Róza pont egy ilyen délutánon látja őt utoljára. Noha neki, mint lánygyereknek, nem kéne elfordulnia, mégis inkább a konyhaajtó üvegén nézi, ahogyan ez az átmeneti nagynénje leveszi a sparherdről a piros fazekukat, s beleönti a forró vizet a lavórba. Azután rak hozzá hideget, nyeles pohárból.

Szombati lavór, úgyhogy bele is fog ülni.

Előbb hasig ereszti le az egész hóbelevancát, úgy hajol rá a hokedlire. Akár a birsalma, olyan Csora Rozália háta a lámpafényben. Sárga és pihés. Lassan mossa a mellét, szép, komolyan erezett melle van. Vékony az orgonaszappan, mint egy Oti-szemüveg.

58

Pár perc alatt befutja a gőz a konyhaajtót.

Éppenséggel hallgatják a híreket, de ennek a szombatnak a reggeléig Budapest éppoly messze van, mint Szuez, és minden olyan, mint máskor, van mit enni, fütyül a vonat, vacog a kukoricaszár, hófelhők tépdesik a hófelhőket.

„Szevasz, halacska!”

Erre ébred aznap reggel Szép Róza, egy kellemetlen, slejmos férfihangra a télikonyhában, s arra, hogy nem viszonozza senki a köszönést, ellenben nagy csönd támad, azután Csora Rozália és a tányérsapkás férfi suttogni kezdenek. Hevesen alkudoznak, sőt veszekszenek valamin, amit a kislány nem ért, a nagynénje sír, a férfi nevet.

Az arcát Szép Róza nem is látta az ajtóüvegen át, de azóta is himlőhelyesnek képzeli. Egy homályos alak, mint az agyonkarcolt kémfilmeken, le se ült, épp csak kigombolta a bőrkabátját. Szóval Béke, mondta végül elköszönés helyett. Hogy ő nem vitatkozni jött, Csora Rozália délután ötre okvetlenül legyen a Béke-étterem előtt, meg fogja látni a fehér Pobjedát.

És ne feledje az elvtársnő, lehet így is beszélni, meg lehet máshogy is beszélni.

Ebédre krumplileves volt. A nagynénje nem evett, bámult valahová a sarokba, dohányzott, támaszkodott a kredencnek. Szép Róza anyja is csak hallgatott, csípte a füst a szemét, egészen kihegyesedett az orra.

59

Elmondod, hogy mért hívnak úgy, hogy Csora, kérdezte halkan a kislány.

Ezt a nagynénje mindig szívesen elmondta, illetve eljátszották, akár valami szertartást, és nevettek, azért kérdezte meg akkor is, az utolsó ebédjüknél is, hogy legyen valami röhögséges, és ne a csönd legyen. Mégis, máig is úgy maradt meg őbenne ez a buta vicc, mint egy vérrög, egy kékre fagyott krumpli. Legalábbis mint valami kényelmetlenség a torokban.

Egy felnőtt érzés, ezt tudná mondani, ahogy felnőtt érzés az első hó, meg az eltűnhetnékje is. Pontosan ezt érezte kislányként, csak talán nem volt rá szava. És azt is érezte, hogy nem is lesz rá szó, hogy sok minden örökre titkos marad. Homályos talán nem, de titkos.

Hallod?! próbálkozott tovább kanalával a szájában Szép Róza. Azért hívnak úgy, mert… meg van halva a Csora?

Hallgassál, egyél, mondta az anyja.

Hagyjad, mondta a nagynénje, és elnyomta a cigarettát a fásláda szélén. Fintorgott, majdnem úgy, mint máskor, de azért a hangját nem mélyítette el, csak szórakozottan és felnőtt módon elhadarta a szépen bejáratott mondatot:

Milyen Csora, Rozika, hogyhogy a Csora?

Hát azért, vágta rá a kislány boldogan a poént, ahogy tegnap is, meg tegnapelőtt is, mióta csak ez az ő nagynénje megérkezett, és telefüstölte, teleszorongta a la60kást, hát azért, te, mert ki van írva a Békében, hogy ma este halvacsora.

De azon a szombaton úgy állt meg ez a „halvacsora” a levegőben, mint egy véres törülköző. Szép Róza anyja lecsapta a kanalat, és berohant a szobába. Csak úgy rezgett utána az üveges ajtó.

Nagyon rövid lett, ami hátra volt a délutánból, tulajdonképpen csak a nagymosdásra emlékezik, arra, ahogy Csora Rozália áll a lavór fölött, mint valami szeplős, szomorú sellő, áll és ügyeskedi vissza a pántokat a felsőtestére, a kombiné- meg a mindenféle pántokat, miközben a másik kezével a ruha alatt letolja a bundabugyit meg a városi bugyit, és kilép belőle. Ezután fölemeli a szoknyarészt, terpeszbe áll, ráguggol az ikrás vízre.

Szosze nőjél meg, csezmeg, mondja szájában a barhentruha szegélyével, szosze!!!

Ekkor kezd hullani a hó, az az első, vizes szemű hó odakünn, melyre mintha ráfényképezték volna belülről a húszéves Csora Rozáliát, illetve azt, ahogyan végül lábat mos, és késsel vakarja le a sarkát, akár a kislány anyja vagy a parasztasszonyok. Ezt nézi Szép Róza, míg csak teljesen be nem futja a pára a konyhaajtó üvegét. Bentről a pára, kintről a korai, havas este.

Értelmetlen, elszánt havazás, és igazság szerint fölfelé esik.

61

Elébe senkinek és semminek nem szaladunk, de tény, hogy a kifejező, ám szűkszavú felvételen két férfi látható havas, városi tájban, pillanatnyilag minden egyéb csak feltevés, alapos gyanú. A hely Budapest, az idő egy későtéli délután, ama tompa és süllyedékeny óra kezdete, mikor a kommunális szénszag megszorul az alacsony ég alatt, s hamar sötétet csinál, torokkaparó, néptelen homályt.

Embereink a helyükön, túl eligazítás- és vizelésen, túl a fél négy órai teán, s némán, mint a sír. Troli se jár, madár se.

A Városligetben, szegényes, de hókotrásban részesült parkban vagyunk murvasétánnyal, fehéren bundázott padokkal. Kissé jobbra, a piszkossá összetúrt havon rendetlenül fölvert sátor oldalponyvája, részlet. Megjegyezzük, de nem kezdünk vele semmit. Ahogy a hóhatáron álló kandeláber modern, s a járdán álló trolivezeték régies oszloprészletét is figyelmen kívül hagyhatjuk a reábilincselt, hósipkás szemetesedénnyel. Díszre nincs szükségünk, szökésre, elrejtőzésre alkalmatlanok.

62

Miképp alkalmatlan a háttér ritkás bokorzata is a hó alatt, mely megtévesztő, szinte műtermi világosságot produkál, mintha csupán az expozíció idejére lobbanna föl, előzmény és következmény, homály és homály között, arra a villanásnyi időre, melyben célszemélyeinket néhány kakaslépés választja el és köti össze mindörökre.

Egyikük tudja, másikuk hamar megtudja, hogy úgy morálisan, mint praktikusan e pózban s távolságban kéne megmaradni, a felhúzódó lapockák, ölelésre kitárt karok ideiglenességében, mozdulatlanul. Lótnak. Mert ez még nem bűn. Ez az egy felvétel pro forma, igaz, jogállamban, még nem bizonyíték.

A szemközti férfit fehér színű személygépkocsiján a délelőtti órákban érkeztetjük Budapestre. Bejelentkezését maga végzi, melyet követően a Vörös Csillag szálló portása néma bólintásunkra Herr Daruh névre szóló borítékot nyújt át neki. Benne levél, mely egy erős rajzú, gyermektenyér nagyságú kérdőjelet, aláírásként I. vagy E. betűt, továbbá egy hüvelykujjal szétnyomott, nagy testű legyet tartalmaz minden külön értesítés helyett. A friss légymaradványban azonosításra alkalmas állapotban látszanak az ujjlenyomat barázdái.

Nevezett szobáját nem hagyja el, cipőit s ruházatát rendbe hozzuk. A napot elég nyugodtan, írással tölti, bizonyos ellentmondások tisztázásában együttműködést mutat fel. Vacsora (felhozatva) után szívgyógyszert kér. Nem sokra rá rövid telefonhívást kap, néme63tül jelentkezik be, ezenkívül a kagylóban egy szó el nem hangzik, a hívást kezdeményező személy kurta, dühös nevetése után, melynek komolyságában se nevezettnek, se nekünk nincs okunk kételkedni, a vonal hirtelen megszakad.

Éjjel szemmel láthatóan nem alszik, a diszkrét, már-már civil csizmakopogást figyeli az ajtaja előtt, bolondulásig. Reggel injekcióban részesül, majd tanúk jelenlétében, a szálloda halljában található nyilvános készülékről felhív egy bizonyos kapcsolási számot. Tárgyszerűen, rébuszmentesen beszél (magyarul), szóváltásba nem keveredik, s bólintásunkra tudomásul veszi a felajánlott helyszínt és időpontot.

Ezt itt, a Városligetben.

A keskeny karimájú kalapoktól, a háromnegyedes ballontól, illetve klasszikus szabású bőrkabáttól, az öltönynadrágoktól, vagyis a kortalan viselettől, mely a hatvanas éveket idézi, akár Bécsben is lehetnénk. Onnan való a színpadiasan túltömött sporttáska, melynek tartalmát előre, és kirendelt ügyész jelenléte nélkül nem nevezzük meg. Legyen elég emlékeztetnünk bizonyos „orkán” kabátok finom susogására, s a vérizgalomra, mely valósággal vonzza a bűnt, csencseléstől hazaárulásig. S hogy akár életfogytigban is mérheti jóindulatú figyelmeztetését a Munkáshatalom.

Ámbár a bőrkabátos férfit e ponton, a puszta háta alapján, hivatalosan, még úgyszintén nem nevez64zük nevén, annyit leszögezhetünk, hogy Daruh Kálmán arc-, illetve nevetőizmainak állásából a „Csiíz Ede” hangsor olvasható ki. Mondott arckifejezés őrizetest védtelenné és előnytelenné eltorzítja, az ütközésig széthúzódó ajkak erős, gyerekesen szétálló metszőfogakat kénytelenek kitakarni, miáltal a kellemetlenül megkeményedő pofazacskók a szemüveg mélyére préselik emberünk tekintetét, annyira, hogy e kifejezést őszintének nem ítélhetjük, sőt, nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, Daruh Kálmán vigyorgása, hiába tárja ki ölelésre a karjait, kétségbeesett fondorlat, egy betojt arc igyekezete egyszerre jelt adni és jelt nem adni.

És bár megállapodásunk szerint az ominózus nevet hangosan, érthetően ki kell mondani, idegbeteg, taknyos visításként száll át a mondat a zebrán: Csiíz Ede, hát te vagy az, Csiíz Ede?

Holott persze, hogy ő a testes férfi, ki más.

Na végre, baszki, szuszogta reggel e háttal álló illető a kagylóra szorított zsebkendőjébe, na végre, a húrenmutteredet! Napokat késtél, Kálmus pubi. Szép dolog ez? Hát hol a túródban bujkáltál te a te Ede bátyád elől? Csak továbbra is az eszednél légy, hogy össze ne találjalak nyomni! Érted, Kálmus pubi! S akkor ismét a rekedt, mindenre elszánt nevetése, meg hogy itt és itt, ekkor és ekkor. És taxival jöjjön Daruh Kálmán, valamint egyedül, már úgy értve, azzal a kis dologgal egyedül.

65

Túl a becsatolt hangfelvételen, ugyanezt mondja nekünk a disznóbőr kabát beszédes háta is, e szárnyas, sötét masszívum, melyben legyűrhetetlen erő van, a va banque ereje és nyugalma, s ezt mondják a fekete bőrkesztyűk: kedvellek, de bármikor belédfojtom a megrohadt levegődet, te fúvós strici.

Paradox módon valami síkos öröm, a megkönnyebbülés öröme sem idegen a két férfitól, noha Csiíz Ede húsos, sörétes arcát e konkrét felvételen nem látjuk, a többin meg már nem is láthatjuk ellágyulni. Annyira, hogy nevezett hangszerkészítőt egyáltalában nem látjuk majd évekig, a vizenyős öregember, ki engedélyünk nyomán 1970 szeptemberében szalámis zsömlét vásárol a szegedi vasútállomáson, s a száját a májszínű orkánkabátjába törli, az már nem e nagyvad és nagymenő, ki képünkön makulátlan félcipőben, divatos sörtéskalapban rohan a zebrán a járda, Daruh Kálmán és annak kitömött, bécsi illetőségű táskája felé.

Utolsó szabadlábi lépései ezek.

Anno, az úgynevezett ellenforradalmi események után Csiíz Ede maga hányta kofferbe Daruh Kálmán kottáit és gatyáit. Mivel dörömbölésére senki se válaszolt, egyszerűen benyomta a pénzügyőrségi fúvószenész Hernád utcai lakásának ajtaját, pakolni kezdett, s a vécéből előkászálódó házibarátnak megparancsolta, hogy nyugati irányban az országból haladéktalanul eldisszidáljon.

66

Most azt ne játsszuk el, Kálmus pubi, hogy férfi a férfival, mondotta neki, egyelőre nem vágom le a kis faszodat, arra most nincsen idő, hanem kitörlöd a segged, felöltözöl és kiviszed magaddal az Icát Bécsbe, kofferestül, hangszerestül. Vártok a lágerban, nem mozdultok. Felőlem azt a lukát kúrod, amelyik épp szabad, de vigyázol rá. Nekem itt még dolgom van, ha kiérek, elszámolunk.

Tény, hogy a fuvolista Lemén Ilona már ott ült a ház előtt a teherautón, mikor Csiíz Ede föltolta a félholt Daruh Kálmánt a ponyva alá. Szevasz, cincogta Csiízné a szeretőjének, ölében a nehéz zenekari kürttel, melybe a hangszerkészítő egy szorgos élet minden aranyholmiját belefémöntötte, mitől az beszédesen néma lett, s bizony ölni lehetett érte. S még ma is lehet, ma, mikor – Daruh Kálmán szerint hangszerestül, Csiíz Ede szerint épp ellenkezőleg – Lemén Ilonát rég elnyelte a Fertő-tó sekély, sárba hajló vize.

Engem, másokkal ellentétben, nem érdekel, hogy megfojtottad a kurvát vagy csak hagytad megfulladni, de te az életed végéig lejsztolsz nekem az aranyamért, vizesnyolcaskám, mert az voltál, húgyperec a hóban, és az is maradsz, ha minden faszodra kötsz is egy Opel Recordot, mondotta Csiíz Ede nyolc év utáni első találkozásukkor Sopronban, mit a mai napig több követett. A jegyzőkönyv szerint a két év leforgása alatt öt, s ugyan nem barátság, de annál szorosabb és ördö67gibb kapocs képződött közöttük. Csiíz Ede szolid, viszont folyamatos ellentételezést kért, bizonyos „ártatlan” szállítmányok formájában, melyek tartalmát és eredetét Daruh Kálmán hol tudta, hol nem.

Esetünkben tudja, s rettegését a szemközti bokrok mögött várakozó fehér Warszava, kétségtelen rendőri többesünk sem csillapítja számottevően. Tudja, és immár mi is tudunk mindent, mit a vaku-rövidségű téli délután tudni enged, s akár le se írjuk, hogy Kalman Daruh osztrák állampolgár, csempészet vétségét követve el, Hegyeshalomnál ellenőrzésünkön fennakad. Elég a kicsavart hüvelykujján elnyomni egy cigarettát, hogy cipőit levizelvén belássa, nincs más választása, mint lebuktatni magyar kapcsolatát, atyai jóbarátját, volt (és a mi pillanatnyi verziónk szerint egyszerű balesetben elhunyt) szeretője volt férjét, Csiíz Ede hangszerkészítő kisiparost, jelenlegi raktáros-segédmunkást.

Ezt látjuk a képen, Sóhay Frigyes főhadnagy, állambiztonsági fényképész gonddal és szeretettel exponált felvételén.

68

Tudja, Madám, hogy csak egy bonctermi ruhatárban lehet ilyen szürke a reggel? De még ott is, csókolom, egy-egy piros kardigán, egy Telemázlis reklámszatyor, vidáman csöpögő csap, valami ott is van, s nem csak a száraz fenyőtűk neszelése a szalagparkettán éjjel-nappal, nem ez a mókusfűrész. Úgyhogy, isten bocsássa meg, én nyitott porszívóval alszok, Madám, azóta föltétlenül a kinyitott porszívómmal.

Hogy mióta van ez az azóta, kis részletekben bontakozik ki a nyelvhomályból, Szép Róza nekem már összerakva adja tovább, lehet, hogy ügyetlenül vagy elkapkodva, de folyton az jár a fejében, hogy nem kéne-e valakinek szólni egy hivatalos helyen, talán érteni fogom, miért.

A mondat a bonctermi ruhatárról január elején hangzik el, mikor az ünnepek után először nyit ki a Csarnok, s aki ezt félig Szép Rózának, félig a csibészforma, sőt pecérbitang emberiségnek adresszálja, az háromnegyedes irhakabátot, valamint fekete napszemüveget visel, és nyakkendőket válogat egy kempingasztalon a 69női toalett nyitott ajtajában. Illetve hát női-férfi, Szép Róza üzemelteti, a nyakkendő csak mellékes, abba is fogja hagyni, ezek után látni se bírja a nyakkendőt, se nyakban, se kézben, se sehol.

Az illető láthatóan finomabb ember, üvegből például egyáltalán nem iszik, kávét se, semmit, ezt többször elmondja, ugyanakkor nem teljesen kompletta, azt Szép Róza egész biztosra állítja nekem, hogy nem.

Mert mondjam meg, mire lehet vélni, ha valaki nyakkendő-válogatás közben abszolút váratlanul odadugja egy idegen asszony, konkrétan az ő, Szép Róza orra alá a pecsétgyűrűjét, melyben ipari gyémánt van, és azt mondja halkan, méltóságteljesen: üvegvágó.

Ha netán beszorulnák két üveg közé.

De ez még hagyján. Mert így vagy úgy, sok kuncsafttal kialakul ismeretség. Főleg, ha minden nap eljön az illető, ebéd előtt, mint a menetrend, elkerülhetetlen, hogy váltsanak néhány társasági szót közömbös témáról. Csak az irhakabátos abba is folyton belekever valami furcsát. A normálisságba. Mintha két adó szólna egyszerre a rádióban, mit tudja ő, hogy például a Szamos árad, máshol apad, s közben ugyanazzal a hangsúllyal egy olyan intimitás, amit az ember nem a piacon beszél meg. Hogy Szabó Ludmilla testrészei ilyen meg ilyen. S nem felsőtesten, elhihetem. Aztán mintha nem történt volna semmi, megint a lavinaveszély Svájcban vagy a melegfront.

70

Négy-öt nap beletelik, mire Szép Róza kihámozza, hogy mi a baj, hogy ez a bizonyos rúzslila testrészű nő fogta magát, és lelépett. Szóval elhagyta a napszemüveges férfit, na. Ha el, hát el, ez se tartozik másra, de mindegy. El van keseredve az elhagyott fél, ki akarja beszélni magából. Teheti, mert ő, Szép Róza az összes ilyesmit elereszti a füle mellett, legalábbis úgy csinál. Mind úgy csinál az ember, pedig kukkol a halálig, így van berendezve.

Hanem az már mégiscsak fixa idea, hogy a közös fenyőfájukkal!

Igen, jól hallom, ő is megborzongott, de feketén-fehéren ez hangzott el, hogy Szabó Ludmilla a karácsonyfával szökött meg. Méghozzá az ünnep utolsó éjszakáján, miközben ez az irhaember szolgálatban volt az ilyen és ilyen káefténél. Hat kiképzett gyárikutyának csoportvezetője ott ő éjszakánként, és észnél kell lennie, percre észnél. Mert a nagybetűs életben, Madám, ami nem véce meg nyakkendősdi, roppantul kell vigyázni, mondta a férfi. Lévén sosem tudni, kiben mi lakik. Hát tudni?

Azt bizony tényleg nem tudni, felelte Szép Róza.

De úgy képzeljem el, egy tisztára átlagos kinézésű ember, szinte nyájas, négy-öt nyakkendőt is kézbe vesz naponta, rángatja, morzsolgatja, mindig a legordináribbat, mármint színre, hogy egy Pityu papagáj abba belesápadna. Éjjelente meg pitbullokat apportíroz va71lami raktárudvaron, és géppisztollyal nézi a tévét. Egyszer 0 órakor, egyszer pedig 4.30-kor hazatelefonál jó éjt, illetőleg jó reggelt kívánni.

Mert az ember, Madám, csak a sírja bemohozott ölében lehet nyugodt.

Szép Rózának már a száján volt, hogy tessék hagyni őt a vevő úrnak az ilyen beszéddel, de mire bátorságot vett volna, újból mosolygott ez az illető, fütyörészett, próbálgatta maga elé a nyakkendőt, kérte szépen a tükröt, hogy lássa, jól áll-e neki.

Úgyhogy Szép Róza azt mondta inkább, nagyon elegánsnak tetszik benne lenni, ez még a tegnapi orchideásnál is vidámabb. Pedig csak csiricsáré volt, vidám, mint a tarkahányás, és akkora, hogy egy ló nyakából is lelógott volna a földig. Gondolta, ha dicséri, hamarébb megszabadul, vásárlásig úgyse jutottak sose, csak a próba volt mindig, a válogatás, meg ezek a jégtáblaszerű mondatok.

Nem is emlékszik rájuk pontosan. Azt kihámozta, hogy ez az élettárs, a Ludmilla, már a szentestén is furcsán viselkedett, megmondva az igazat, kihívóan. Túl sokat szemezett, Madám, és remélem, tetszik tudni, hogy kivel. Igen, és ezen se most, se akkor nem nyitott vitát, jól gondolja a Madám, azok a csillagszórók nem maguktól gyulladtak ki, amikor csak úgy kigyulladtak.

Ugyan már, mondta erre Szép Róza keresetlenül és önkéntelenül. És ez talán baj volt, hogy ő véleményt 72formál, meg beleavatkozik. Attól fogva a bonctermi embert le se lehetett vakarni róla.

Igen, Madám? Igen? És az is ugyanmár, hogy kétszer, hajszálpontosan kétszer megszólalt a telefon, mely azonnal meg is szakadt? Van ilyen véletlen szenteste ünnepén? Nincs! A véletlen az csak a hazugság spanyolfala.

Ezt már sziszegte, aztán el is állt fölindulásában a szava, és kolbászszínű lett a bőr az arcán. Másnap elmesélte a folytatást, hogy a csillagszóró-ügy után mi következett. Viszály. Illetve rövid verés üres pisztolytáskával, de utána kibékültek, megitták a két-két deciliter pezsgőt, ajándékoztak, szórakoztak, érintkeztek. Mogyorót ettek szabadosságból. Nem számolták. Egyszer élünk, anyukám, nem igaz, kacsintott a férfi Szép Róza arcába.

Mert az ünnep az ünnep, kezicsókolom, már megbocsásson. És az első meg a második nap dettó ebben a szellemben telt el. Panírozás, egri leányka, Elfújta a szél. Szabó Ludmilla neglizsében pedikűrözött, hogy tovább ő azt izgalmában ne is mondja, ami volt még.

El tetszik tudni képzelni úgyis a Madámnak.

Szép Róza el tudta képzelni, noha félt egy kicsit, mivel ott remegett a fekete szemüveg az arca előtt, s nem tudta, hova nézzen. Szerencsére ezen a kényes ponton meg is szakadt a beszélgetés, nyilván jött valami vécékuncsaft, mire a férfi elmosolyodott, letette a nyakken73dőket, mindig tiszta volt a keze máskülönben, és azt mondta, sajnos, ezek az ő céljára nem elég hosszúak.

Persze másnap megint ott állt a nyitott toalettajtóban szerényen, illedelmesen. Hallgatott, de Szép Róza látta, alig bír a rádióval a gyomrában. Szabályosan belekapaszkodott az egyik nyakkendőbe, lehet mondani, a dühös rángatásig menően.

Hogy a corpus delictik is ugyanmár, tisztelt asszonyom? Huszonhetedikén hajnalban a lépcsőházban? Nem kelletett sok ész, hogy ő, jövet munkából, a nyomon fölhatoljon az ötödikre. A fenyőtűk széthányt szőnyegén. Habkarikán. Díszen és angyalhajon. Hát mi akkor az ugyanmár? De nem baj, mer ez mind föl lett véve a jegyzőkönyvbe. Korlátba akadt szaloncukor kilenc darab, és így tovább. Ajakrúzs, egy darab. Harisnyanadrág, egy darab. A francos taxijukig ki nem bírták. Üzekedtek, Madám, a lépcsőfordulóban, kiabálta a férfi, de használhat erősebb kifejezést.

Ne használjon, mondta Szép Róza.

Igaza van, mélyen tisztelt asszonyom, legalább mi maradjunk fehér ember. Legyen elég, hogy eluralkodott rajtuk az altest. Neki nagyon kifejlett lelki szeme van, a röntgen ahhoz kutyagumi. Vagy a parapszichológia, Madám. S naná, hogy ott volt a mellétett telefon az ágyneműtartón.

Naná, naná, naná, ismételgette a férfi, és tépte a nyakkendőt a kezében, amíg el nem szakadt. Akkor 74azért a reccsenésre magához tért, röstellte. A betyárját, mondta, hogy ezek milyen könnyen szakadnak. Micsoda idők, asszonyom! Nem lehet megbízni már, ha kínai, ha magyar. Természetesen megvásárolom. Aki okozta, hozza helyre, nem igaz?

Ezt még elmondta párszor, hogy ki okozta, meg hogy ki nem. Még mintha lépegetett is volna a ritmusára, mondja Szép Róza, hogy ki igen, ki nem, és kereste a bukszáját. És tudja mit, kérdezte a férfi, tudja mit? Azt, hogy szinte semmi nem hiányzott a lakásból. Ékszer, takarékkönyv, útlevelek a helyén, bezárva a spájzba, mint mindig, feltörésnek nyoma se, spájzkulcs meg csak egyetlenegy van, őnála. Akár meg is mutathatja, nem bolond, hogy két kulcs legyen. Kecskére káposztát? Sose, már megbocsásson a Madám!

Persze, felelte erre a Szép Róza, persze, de ez az ember, mint a kuktában a sípolás, már túlságosan be volt indulva, hadonászott a tárcájával, nem törődött ővele vagy a diszkrécióval.

Na de, ordította, na de!!! A hatóság felé ez micsoda? Mit lehet ezen bejelenteni? Ha kiugrik vagy gyógyszert vesz be az élettárs, van mit. De így? Hát mi ez így? Tetszik már a Szép Rózának érteni, hogy a Szabó Ludmilla milyen ördögien állott bosszút? Mert ha mondjuk ő feljelentést tett volna, mit kérdezett volna a rendőrség? Hogy ki az a Fenyő, tisztelt asszonyom, ezt kérdezte volna a magyar rendőrség. Lakcím, anyja neve. Tessék! 75Erre a kegyed mit felelt volna, Madám? Honnan kezdte volna? Bükfürdőtől? Az első fagylalttól, illetve színházlátogatástól?

Van baj mindenhol, az a lényeg, mondta Szép Róza sápadtan, és visszaadott ötezresből.

Én ám egy rendkívüli tartós és hosszú példányt szeretnék, nemcsak egyszerűen színeset, mondta az irhakabátos, és villámgyorsan összekötözte az elszakított nyakkendőt. Tigriscsomó, mátrai vagy szumátrai, ezt nem értette tisztán Szép Róza.

Szivárványon himbálózni nyári hajnal első sugárinál. Tetszik ismerni? Kettesben, súgta a férfi. Mintha kacagva ugatna, olyan volt ez a kettesben, s Szép Róza csak azért nem félt, mert sokan voltak a piacon árusok is, kuncsaftok is. Ha kell, legföljebb kiabál. De nem kellett, nem volt több ilyen szituáció.

És én csak gondoljak bele, tulajdonképpen nem is történt semmi különös, őneki pont ez a nehéz, megfogalmazni itt nekem, hogy egy szokványos vevő volt máskülönben az irhakabátos, olyan mint bárki, de hát ki nem olyan, mint bárki? És kilencven százalékban rendesen el lehetett vele beszélgetni árakról meg időjárásról, még újságot is hozott neki valami hirdetéssel akupunktúráról epére. Épp nyakkendőt nem vett, csak egyszer, a szakadtat.

Vagy talán mégis szólni kéne annak a nőnek?

Mert, hogy el ne felejtse, pár napja van megint a nő is, előkerült vagy visszakéredzkedett, mindenesetre lát76ta őket karonfogva, bizonyisten, még az ő nyakkendői előtt is megálltak, a vörös hajú, lerágott körmű Szabó Ludmilla bement a toalettre, a férfi meg szépen mosolygott, szorosan odaállt az ajtóba, mondván, hogy a legjobb póráz az ember, és hallhatóan kacsintott a fekete szemüvege alatt. Jön a tavasz, Madám, suttogta. Hamarosan fel fogom használni a kegyed nyakkendőjét, ki fogunk rándulni, és úgy. Legyen csak nyugodt.

De ezek után pont hogy legyen nyugodt a Szép Róza?

77

Ó, kisbaszom, mondja az aranyfogú, nagytestű nő a cukrásznak, aki éppen vissza készül adni az ipart, mert ennek a dolognak, ami a cukrászat, ennek vége, és csak a rákkeltés van meg a fusséskapdbe van; ó, kisbaszom, dehogyis visszaadni kell, hanem esküvői tortára kell szakosodni, annyi az esküvő, mint a bánatom, nem győzni dobhártyával, ahogyan teledudálják a várost szombat délután a boldogságukkal, márpedig a boldogság olyan, mint a jerikói rózsa, torta nélkül nem ér semmit, elhiheti nekem a cukrász úr, ha visszaadja, ha nem.

Vegyük példáulnak az én leányom tortáját. Megmondom magának, úgy ahogy van, az egyszerűen nem fért bele a kábeltévébe. Kijöttek, nézegették, na, ez nem megy, azt mondták.

Hát akkor vágjunk le belőle!

Az esküvő előtt? Meg vagy te lökve? Hát inkább a karomat, örömanyám!

Erre csak vonogatták a vállukat, hogy döntsük el, mit akarunk, aztán elvonultak. De ne féljen, azért a mihez78tartás meg van örökítve, mert szépen fölvettük videóra a Hősök terén privátim, ahogy jön vele a teherautó, és nagyobb a doboza, mint a magyarok istene, vagy ki áll ott a gördeszkával. Egy Tremblay nevű cukrász-asztalos csinálta Rákosmihályon, nem ingyenért, sőt. Került, amibe került.

Nagyon sokba, kisbaszom.

Én azt eleve megmondtam az uramnak, hogy az én gyönge torkomon ledughatta mindazt a savanyúságot, ami az élet, de a Hortenziának, ha férjhöz megy, hajszálra akkora esküvői tortája lesz, mint a pápának vagy mittudomén. És ezt én a testemen keresztül is lebiztosítom, pardont nem ismerve. Azt ő jól tudja, mondta az uram, mér pont ebbe ismernék pardont, úgyhogy leteszi a lantot, nem vitatkozik.

Ne is, cukrász úr, ne is, ha jót akar. Ha már nekünk semmi se volt, de egy szaros mignon se, vagy lúdláb, mivel sietni kellett az előrehaladottságom miatt. A leány ne járjon még egyszer úgy, mint a szegény teliment édesanyja. Akit ez a keserűdisznó alig akart elvenni. Mármint a tettes, illetve az uram. Ha nincs a két bátyám, akik elbeszélgettek a fejével, hát én mondom, el se vesz. De így is, mintha a fogát húznák. Pedig én se voltam csúnyább, mint a Hortenzia Ambipur.

Akkor még nem volt bevéve, hogy valakinek egy ilyen kettős neve van, az elsőt én adtam, az ki volt tervelve, a másodikat az uram, de csak azért, mert a bá79tyám azon helyben, a kórházi folyosón megfigyelmeztette, hogy mondjon egy nevet, másképp ledugja a torkán az egész doboz orchideát. Erre ez hallgatott, pillogatott körbe, végül azt mondta, hogy Ambipur. És akkor ezt beírták.

És ebben eltelt húsz év, nem mondhatok rá semmit, olyan, amilyen, se jobb, se rosszabb, mint bárki más ember a valóságban. A lényeg, hogy megmondtam neki, idefigyelj, ha már ez a vejünk-gyerek megnyert egy ilyen szép nászutat, nincs kibúvó, mi is vállaljuk a kötelezettséget, és kiállítunk egy forintra annyi áru tortát, mint a nászút. Kanári-szigetekre.

Tévévetélkedőn nyerte ráadásul, elég intelligens kis gyerek, Használd a fejed volt a címe, térdig kóláskupakban kellett nekik versenyt futni úgy, hogy le ne ejtsék a fejükről a kólásrekeszt. Azért az nem akármi, ha egyszer ki tetszik próbálni, még be is szaharin. És ebben ő úgy helytállt, hogy egy kimondott nászutat nyert, fix tól-ig-gal, naná, ezért előre kelletett hoznunk az esküvőt. De legalább nem direkte fölcsinálás miatt, hanem a nyerés miatt, kisbaszom. És azért az nem mindegy.

Egyenesen a vacsoraasztaltól lettek kivíve a Ferihegyre a Kanári-járathoz, lovashintóval, mert az volt a kívánság. Törökbálintról. Elöl a hintó, utána a hat Mercedes a zenészekkel és a bőröndökkel. Mentek végig a szép nyári hajnalon, mint a nyíl.

80

És amikor hazajöttek a nászútról, de olyan barnán, mint két ilyen kis miazisten, papagáj, azt mondta nekem a leány, tessék, anyu, mink csak fognánk, aztán megennénk, hát mégse menjen a pocsékba, itt van az esküvői tortának a legfelső emelete. Fogadjátok szeretettel a mézesheteink emlékére! Pont, ahol az emlékmű van neki kialakítva, illetve a szobor, az a rész. Maga ezt pontosan megérti, hogy hol a tortának a lelke, még ha vissza is akarja adni az ipart.

Hát, nekem le kellett ülnöm, olyan boldogság öntött el.

Mert ez a torta nem ám egy olyan ipari mázsamanci-hamburger, hanem az utolsó szögig kézimunka. Ebbe annyi paraszttojás lett beleverve, mint a Tejút. De a teteje még ezen belül is a csúcsszuper. Úgy tessék elképzelni, hogy egy hosszú, világospiros lépcső vezet föl az oltárhoz, meg kell neki zabálni a kicsike fokát, meg korlátkáját, a kókuszszőnyeg is le van terítve reszelékből, naná, és kik állnak ott a tetején, nem fogja kitalálni, a menyasszony meg a vőlegény. De a megszólalásig, mint maga vagy én. Nem életnagyság, természetesen, hanem mint egy kisebb törpék, akkorák, fogják egymás kezét az oltár előtt, az a pillanat lett megörökítve, és ott áll a pap is tokkal-vonóval, teljes szerkóban, ahogy kell.

Nem ám a hisztéria meg a drukk, hogy kitart-e a magzatvíz, és a vőlegény nem ám még a templomajtóban is azt sugdossa, hogy mondjál nemet, te ribancte81hén, ha jót akarsz. Hanem ott állnak, kisbaszom, szerelmesen, és mind szemenszedett marcipán, a rák egye ki a szemem, ha hárman nincsenek ki a negyvenöt kiló.

És ez csupán a teteje, a jéghegy csúcsa, ha érti, mire gondolok, mert még az alatta levő emeletet is kompletten el lehetett fogyasztani, ezt bárki tanúsíthatja a háromszáz vendégből, hogy csöppet se lett rosszul a krémtől vagy ilyesmi.

Külön volt neki csináltatva egy zongoraszék, de olyan, hogy maga akkora segget még nem látott, ami arra rá ne férne lelógatlanul, arra volt ráállítva, és amikor belépett az élünkön a vendégsereg, a nászom egy távirányítóval megforgatta, és az forgott, mint a föld, a szemem le nem vettem róla egész este, én mondom, a teremtés lehetett ilyen, mikor az Úr leült kicsikét pihenni.

Amikor meg a Hortenzia és a Ronald kéz a kézben odamentek hozzá, hogy fölvágják a késsel, akkor pittyent egyet, és elzenélte a nászindulót, csak sajnos hamar elromlott neki a kis volkmenja, pedig egy vagyonba került a fotocella miatt.

Egy vagyonba, Rigó úr!

Naná, hat emelet tisztára élethűen, és mondom, kettőt meg is lehetett enni, csak a többi volt dekoráció. De azt hiszi, lehetett látni a különbséget? Hát nem lehetett! Na, nézd meg, mondtam a férjemnek, és mondd meg, öreg, melyik a habszivacs plusz bevonómassza, és melyik a szín marcipán? De nem tudta megmonda82ni. Csak ivott, kétszer kellett meghánytatni orvossal. Mind habszivacs, azt motyogta a vén hülye, mind!

Na, és ezt az egész kis templomi jelenetet a leány odaajándékozta nekünk. Grátisz dolórisz. Csak majd tegyétek üveg alá, azt mondta, és néha erisszetek be nekik levegőt, mert másképp megrohadnak. Úgyhogy csináltattam egy ilyen üvegkalickát, pont olyant, mint a palotai temetőben, villannyal, szellőztetővel, épp kispadot nem, hálószobába, ugye, minek? Még ezt a Tremblay cukrászt is megkérdeztem, hogy mire lehet számítani, mit bír ki egy ilyen marcipán? Mindent, azt mondta, legyek én csak nyugodt, a moly meg az egér kivételével mindent.

Illetve az se tesz neki jót kimondottan, ha belenassolnak, úgyhogy vissza-visszatartom magam, tessék elhinni, pláne cukros létemre, de a valóságot megmondva, hol egy kis darab lépcső, hol egy kis darab korlát azért lecsúszik néha. Sajnos. Mit csináljak, nekem az élet ezt tartogatja egyedül, nem beszélve, hogy milyen oltárian jó ott állni abban a kriptácskában, a hűvösben, és torkoskodni, meg sírni, kisbaszom, és a fiatalságra gondolni, aki fölfelé megy a lépcsőn, és nem trombocitás.

83

Szép Róza megmondja őszintén, első látásra egy női kosárlabdacsapattal keverte őket össze, egy nem nagyon csinos, de erős csapattal, csakhogy voltak ott szép számmal férfiak is vagy hogyan fejezze ki magát, struccbikák, másrészt meg az ő kérdő nézésére maguk állították magukról ezt a dolgot.

És én legyek szíves ne csóváljam a fejem, ilyesmit nem lehet csak úgy kitalálni, hogy az ember strucc, csak ha tényleg. Különben is itt a toll, tessék, bizonyítéknak, úgy tépte ki neki titokban az egyik ilyen asszonyka a farkából, mert ez különben őnekik nagyon tilos, az ilyen kitépés, a toll is pénzt ér, nem is keveset. A házistrucc nem játék, minimum húszezer euróba vannak tenyészcsaládonként, plusz áfa.

És igenis, ezt szép sorban mind elmesélték őneki, megérezhették benne a közös húrt, mely a látványt áthidalja. Volt idejük, álldogáltak, kólázgattak a hévízi parkban, a fiatalabbja hintázott, várták a buszt, és valahogy megeredt a nyelvük. Elmondották, hogy van őközöttük kéknyakú, vörösnyakú, van továbbá afrikai 84fekete, hogy a nem fajtisztákra szót se pazaroljanak, ez az egyformaságuk tehát csak látszat. Az ő szemükben is mindenki szakasztott úgy nézett ki ebben az Európában, mint a Szép Róza, legalábbis eleinte.

Senki ne higgye, hogy könnyű nekik például leküzdeni a félelmet, amit általában kiváltanak az előnytelen méreteik folytán, holott kifejezetten jámborak, lévén öt dekagramm agyuk a fejükben, pont annyi, mint egy magyar tyúknak, csak ugye százszor akkora testhez. A lényeget tekintve tehát nem kiugróan okosak, ezért nem is nagyon nyilatkozhatnak ide-oda, arra van a szóvivőjük vagy ügyvivő, Joe Kasznár, aki igazgatja a farmot közmegelégedésre, csak most eltávozott a sofőrt megkeresni.

Akkor hát farmon tetszenek lakni?

Ott hát, farmon vagy kommunában, meg lehet látogatni, omlett-party, strucc-folk, videó.

Príma dolguk van a Káli-medencében, ebben a többség megegyezik, a klíma bizonyos fokig mint Kenyában, mert ők kenyai telepesek egyébként, ha valaki nem tudná. A húsuk pedig tisztára koleszterinmentes. Színe a marhahúsra, íze ellenben a borjúhúsra hasonlít, mondja egy fiatalabb tojó, ül a hintán, és elvörösödve teszi hozzá, hogy a nyugat tisztára meg van őrülve tőlük.

Na de akkor magukat itten levágják, szaladt ki erre Szép Róza száján az egyszerű és logikus mondat a hévízi parkban.

85

Le hát, felelték, de csöppet se haragudtak meg a fölvetésre, csak bólogattak, hogy le bizony, őket levágják, hasonlatosan a disznóvágáshoz, legalábbis a technológia sokban hasonlít, strucchurka, strucckolbász, struccdisznósajt vagy hogy fejezzék ki magukat, épp csülök nem, meg fejhús.

De strucctor például van, megülik, ha esik, ha fúj.

Megmondva az őszintét, új nekik kicsikét még ez az új haza, ez az Európa, de azt hallották, hogy nekünk is új, magyaroknak. Lényeg a lényeg, ugyanaz a népi konyhakultúra, már ami a vágást illeti, bár ők alapjában tenyésztésre vannak itt, szálláscsinálónak, őket még nem a húsukért tartják, persze ha történik velük valami, akkor nincs mese, hasznosulni kell. Viszont ha nincs baleset, van esély leélni a hetven évet, többet is, mint az itteni őslakóknak, mert a struccok nem dohányoznak, nem esznek húst, nem isznak alkoholt, és nem rombolják magukat, mint az emberek.

Róza, Róza, maga ezt álmodta.

Hogy ő aztán nem, hogy ő így görbüljön meg, és tessék, nézzem csak a tollat, szakasztott mint a Tomori Pál állítólagos harci kalapján, a keszthelyi múzeumban. Antisztatikus, táncosnők és takarítónők bolondulnak érte, és nélkülük, a struccok tolla nélkül a riói karnevál kakatúrót se érne.

Ezenkívül, úgy tessék elgondolni, minden egyes tojásom ezerkétszáz usadollár, súgja ez a Tomoriné a Szép 86Róza fülébe, szóval, hogy ő tojó, ha illik ilyesmiről is beszélni, és negyven éven keresztül évi harminc usque hetven tojást lerak. Márpedig annak darabja másfél kiló, és szakasztott olyan a rántottája, mint a tyúkénak.

A rántottánk, mondja erre egy szigorú kakas, de mind elég fegyelmezettek, sőt katonásak, egyforma kis hátizsák van rajtuk a takarmánnyal, meg fehér jogging és golfsapka. Jöttek kirándulni a busszal, Nagyvázsony, Füreden a Tagore-sétány megtekintése, aztán Badacsony, itt föl is léptek a pecsenyesoron egy kis kenyai hattyúktavával, mert ők mellesleg tánccsoport, s most ez a jutalombóli hévízi fürdés, családostul.

Nem tudják, hogy a néninek tetszik-e tudni, miszerint náluk egy kakasra két tojó jut, és még így is, gondolja el, muszáj a családokat elkülöníteni, mert különben túl sok lenne a félrekúrás. Ezt itt tanulták a struccok, ezt az európai kifejezést, szóval sok veszekedés lenne, és ha belegondol az ember, hogy egy strucckakas két és fél méter magas, és több mint másfél mázsa, hát, egy ilyen összecsapáshoz a szarvasbőgés semmi.

Arról most nem is beszélve, hogy nekik a verekedés egyáltalán nem rentábilis, nagyjából egy négyzetméter kidolgozásra alkalmas bőrük van, azt nem tanácsos összetépetni, mert legalább nyolcszáz eurót ér frissen lebőrözve is. Ez olyan bőr, hogy a legnagyobb divatcégek varrnak belőle motorosdzsekit, Guccik és Hermesek.

87

Minden Harley Davidsonos a mi bőrünkben szeretne lenni.

Azt mellesleg elmondhatják, hogy nem tanácsos velük kikezdeni, mert ők jámborak, de ha helyzet van, előrefelé rúgnak mint a ló, csak nagyobbat. Tessék egyszer eljönni, kipróbálni, ugyanúgy lehet, ez a helyes kifejezés, strucagolni rajtuk. Hogy ők a jövő lova, még azt se volna túlzás megkockáztatni.

No de ha mégis, szóval, ha igazából úgyis madarak, kérdi Szép Róza, nem támad kedvük olykor repülni?

Ajaj, ekkora kufferrel nem megyen az már, feleli a Tomorinénak szólított asszonyka az urába karolva, nem igaz, angyalom?

Hát, ami igaz az igaz, illegeti magát a szigorú és okos arcú kakas, azt szokják mondani, kezicsókolom, hogy mink madárnak ló vagyunk, lónak meg madár, ergo a strucc a Pegazus közeli rokona. És ez helyes megfigyelés. Ami pedig a repülés-témát illeti, reá tetszett hibázni, mindig van fantaszta, aki megpróbálja, dehát mire megy vele, csak a lábát töri, aztán levágják, nem éri meg a kockázatot.

Mondjuk, forró nyáréjszakákon a legkopaszabb nyakú öregek mesélnek bizonyos nem hivatalos legendákat, hogy ők pont úgy repültek volna ide, mint a gólyák, de hát ez mese csak, fostos csibéknek való, nem másnak, okos strucc csak mosolyog ezen, legyint a chipses zacskójával a Tomori nevű kakas. Így van ez, 88Manyikám. Tojásként jöttünk, és tojásként megyünk el. Erre már az összes strucc odagyűl a hévízi parkban, bólogatnak, ragyog a szemük.

Író, súgják. Ez a mi jónevű írónk. Ennen tollával, mint a Pelikán.

Aztán mikor a sonkanadrágos, golfsapkás kis ember megjön a sofőrrel, és a sípjába fúj, csak úgy szaladnak mind a buszhoz, egy le nem maradna, hiszen szökni úgyis lehetetlen.

Ezzel a fizimiskával, asszonyság?

Addig se jutnánk, mint maga a szavannán, mondják búcsúzóul Szép Rózának, és elpöfögnek Keszthely felé.

89

Megfog a Lottózó előtt, hogy én csak legyek szíves, ne menjek be. A külsejét itt nem írom le, nem a napos oldal lovagja, szentigaz, amivel se jellemezni, se megbántani nem akarnám. S azt, hogy őrült, azt se mondom könnyelműen – ki nem az? –, tulajdonképpen mért ne fogna meg egy embertársam az utcán, hogy ide vagy oda ne menjek be? Olyan jó bemenni?

A Lottózóba végképp eszembe se jut, s ezt közlöm is vele.

Dehogyisnem, mondja, látja ő, ha ő itt nem volt volna, én már rég bementem volna. Pedig az ott benn teljesen összezavarja az embert. Összerázza az élete során így-úgy leülepedett kis trutyiját. És ettől óvna ő messzemenően. Konkrétan a lapátkörmű nőtől óvna, név szerint a disznófejű Mammonnétól, ha így jobban értem. Az e heti főnyereményről beszél, naná, mert akire ezt reámérte a sors, annak annyi, az kezdhet gyűjteni a temetésére. Annak merő epeömlés lesz a boldogsága és szakadatlan pokol.

90

Mennyi volna ez a pokol számszerűleg, kérdezem könnyelműen, erre megfogja a gombomat, s belehajol az arcomba, a számba, hogy ne tetessem magam hülyének, hát minden szaros gyermek tudja, hogy egymilliárd-hatszázhetvenhárommillió-négyszázötvenhétezer-háromszázkilencvenkettő. Itt van számmal neki a tenyerében, ha esetleg vizuális típus volnék: 1 673 457 392. Ezt ő hetente fölírja golyóstollal a tenyerébe és lesikálja mindahányszor, lassan már átlátni a bőrén, igaz, bőrt látni ott is, nem valami intim dolgot vagy mittudomént.

Úgyhogy ő köszöni szépen, és ezt meg is mondta odabent a nevezett disznófejű nőnek, hogy nem, hiába tetszik ingatni a hajzatunkat, Aranyoskám. Szép pénz, ő azt kilóra is nagyon vizuálisan el tudja képzelni, bőröndje van több is, nem számzáras, de több, oda van készítve, ennek ellenére köszöni, nem. Végiggondolta, higgyem el.

És persze engem most furdal a kíváncsiság, hogy miért nem.

Hogyne, mondom, ami azt illeti, bizonyos fokig furdal, csak sajnos nagyon sietek. Naná, vág a szavamba, azt ő előre megmondhatta volna, borítékolice, hogy sietek, méghozzá ide, a Lottózóba, mert hova máshova? Máshova nem érdemes sietni. Nómen oszt ámen, ugye? Kitalálta a sunyi kis gondolatomat?

Ki, mondom, és megadom magam.

91

És, ugye, rémesen furdal őiránta a kíváncsiság.

Ajaj, mondom ironikusan, rémesen furdal, alig bírok magammal.

Na jó, mondja, ő lassan hozzászokik, hogy az emberek abnormálisan kíváncsiak, a pofátlanságig azok, de most már mindegy, megígérte, elmondja, mégse álljunk itt némán. Még inzultálom őtet, ha nem meséli el. Nem mintha magamtól nem tudnám kitalálni barkochbálisan vagy direkte az ő indítékait.

Példának okáért azért nem, mármint lottózik, mert neki megállna a szíve abban a szentséges pillanatban, rúgna egy nagyot és meg, így kezdődne a szerencséje, arra mérget vehetek. De ha mondjuk nem, ha mondjuk megúszná az első sokkot egy sima arckoponyabeverős ájulással, akkor is mi van?

Gondoljátok meg, proletárok, ahogy a költő mondja.

Mi van, ha iksz idő múlva feleszmél a konyhakövön, és látja, hogy nagy valószínűséggel ez nem a mennyország, ahhoz túlontúl ismerős a pálmafa alakú beázás a spájzajtó fölött, továbbá zúg a feje, merő egy kék folt a homloka, és szorongatja a cédulát a markában. Gyűrött. Épp hogy nem dőlt rá estében a teavíz. Továbbá azért se a mennyország, mert tisztán hallja magát fektében, ahogy rí, aztán meg nevet. Remeg a lába, efektíve a sálával kell összekötözze, úgy tud elmászni a kis xanaxáért, de utána is: mi van?

A hideg verejték.

92

Jó, egy-két órát eltölt azzal, hogy leellenőrzi, összenézi a káprázó szemével, hátha nem is ezek azok a számok. De hálistennek azok, az összes szemüveggel azok. És se kaparás, se javítás, szép egyenes ikszek, mint a temető félrebillent fejjel. Akkor föláll a konyhaasztaltól, többször elpróbálta, ne féljek, az ajtóhoz lopakodik, ráfordítja a kulcsot egyszer, kétszer, sajnos nem fordul tovább. Egy ilyen szar civil zár. Persze ha száz fordulás volna egy zárban, az is kevés volna.

Leül, csipkedi magát egy darabig, de nincs hová fölébredni, pedig talán jobb lenne, végül bámul csak maga elé, forrón, dobogva, mint a galambok. Legyek neki őszinte, hát mit csináljon? Kész, passz. Ezek után az utcára kiléphet ő, mint egy halandó? Nem léphet, az fix. Se a szelvénnyel, se nélküle.

Akkor meg?

De, mondjuk, eldugja. Beteszi egy bérlettokba és eldugja. Többet már ő a tapintásával ehhez a drága okmányhoz, vagy hogy nevezze, értékpapírhoz, nem is mer hozzányúlni. Még majd nehogy az ujjzsír legyen a kizáró ok. De hova tegye? Páncélszekrénye nincs, ki ő, hogy legyen neki, egy magyar porszemjankó, naná, hogy nincs, még egy szaros lemezszekrény se, semmi. Vagy egy séf. Az se.

És ez újabb seb a szívbe, hogy csak jár föl-alá, éjszaka dettó, mert aludni nem alszik, azt én verjem ki a fejemből, egy ilyen eseménnyel élő ember nem alszik. Viszi a 93bérlettokot egyik helyről a másikra, mélyhűtő, vécétartály, keble fölött, linóleum alatt, redőnytokban, semmi se jó.

Ha eldugja, nem látja. Ha meg látja, akkor más is látja, ezen a dilemmán atomkorára sem lépett még túl az emberiség, s ha a legkevésbé is szem előtt van, az direkt felhívás egy besurranónak keringőre.

Mindeközben a szegény agya jár, mint a migrén. Boltba, képzelhetem, hogy le nem megy, csöngetésre, kopogásra nem reagál, azaz, és ez a legördögibb a dologban, előbb-utóbb mégis kénytelen ajtót nyitni, ha másért nem, számításból, lássák, hogy él. El sem hiszem, milyenek az emberek, mindig van okvetetlenkedő, aki ha nem lát mozgást napokig, máris odajön, édes szagot érez, szaglászik, bekulcslukazgat.

Sőt. Mert mi van, ha mondjuk rendőrt hív egy ilyen szaghuszár, és hatóságilag rátörik az ajtaját, ő meg áll ott a baltával, mert valami védekezés kell, ha már páncélszekrény, ugye, nincsen, áll ott kiéhezve, kiidegelve, hát az minimum Lipótmező. Ha nem szól semmit, azért, ha meg elárulja magát, azért. És az inkognitónak is annyi. Mindenhogyan annyi, kis szar ország ez.

Úgyhogy értem már a dilemmát? Mert a cél az lenne, hogy minden, de végig minden a legnagyobb titokban történjen. Pont az lenne a legfontosabb, ami lehetetlen. Természetesen fölfogadhatna valakit a temetés-pénzből, annyi mindig félre van neki téve, hogy a lottózó94ig és haza fölfogadjon egy-két szekurityi embert. Csak éppen kiket?! Tudhatja azt ő, mit rejt az egyentarkó? És ha nem is rejt semmit, mit mond nekik? Jó napot kívánok, tessék szorosan elkísérni a lottózóba? Megyek a kettesemért?

Na ugye, hogy ez szociálisan milyen igazságtalan!

Milliók egy miatt?!

Arról nem is beszélve, ha ő ilyen őrző-védő személyekkel a sarkában beáll ott a sorba, az egymagában is tiszta lebukás. De rendben, azt mondja, hogy a kis unokaöccsei, és végigállja a sort. Hanem mit mond az ablaknál a disznófejű asszonynak, aki ha őt meglátja, már készíti is a négyszázhetven forintot? Ha megszólal, ha nem, már le van bukva. Okéka, egy pillanatra odatartja a lukhoz a bérlettokot, kézbe persze nem adja, csak mutatja, cicceget és bököget rá némán az állával.

És itt az újabb bökkenő. Ne mondjam én, hogy az az asszony a rádöbbenéstől nem ájul el melegében nagy műbőrlétra létére! Mert dehogynem, elájul, szalad a műköröm ezerfelé. S ha még a fejét is beveri, mit tudja ő, volt inkognitó, nincs inkognitó.

De ha van, se jó.

Mert akkor mire az a tenger összeg, ha inkognitó? Apránként azt nem lehet elkölteni, a kiskörme kamatját se, a morzsáját se feltűnés nélkül, egy kisszobai úszómedence kiépítése meg, teszi azt, ekkora lakásban, hát, az még az őrzés-védésnél is nagyobb feltűnés. 95A feszített víz, például, amit ő, megmondja őszintén, fizikailag se bír elképzelni, makszimum télen, amikor meg úgyis Bahamákra volna röpülve. Egyébként pont a Bahamák, az szépen vinné a pénzt. Vagy egy huzamos kaszinó. Több rúd téliszalámi. Nem sorolja, mert erre ő ott a konyhában gondolni se tudna, jóra nem tudna, csak a rettegésre. Az ilyen ember egy űzött vad a köbön, minél rafinációsabb, annál űzöttebb.

Na, elsősorban ilyeneket gondolna ő a bekövetkezett szerencse-tragédiája után a bezárt lakásában. Hogy nincs vesztesebb teremtés, mint a nyertes. Végül arra jutna, hogy az a legfeltűnőbb, ha ennyire nem kelt feltűnést. És ettől kapná az igazi pánikot, hogy úgyse tudja megúszni, ajtórátörés, balta, elmeosztály. A szelvény meg fene tudja, hol. Félő, addigra el is felejtené, hogy vajon még mindig a vécétartályfedélhez van szigetelőszalagozva, vagy már a mélyhűtőben lapul lefagyasztva, netán azóta a kenyérpirítóban, mert az is felmerült, hacsak nem a redőnytok lett a nyerő, és így tovább…

Találgatna ott a baltával, ráadásul nem is hinnének neki.

Ezt nem kifantáziálja, hallott ő olyant, hogy addig dugdosták a családtagok, amíg végleg elveszett a rohadt kurva fecnije, hiába keresték, úgyhogy összeverekedtek az oltári rendetlenség fölött, de rendőri intézkedésig bezárólag, így elveszett nekik az inkognitó, ellenben a tragédia az érvényes maradt.

96

Meg olyan is volt, hogy nem elveszett a szelvény, hanem érvénytelen volt, illetve ennek folyományaképpen veszett el, és csak évek múlva vallotta be egyikük, hogy lenyelte. Igen, jól értem, könnyek között, de megette a lottójukat a fürdőszobában, az egészet, mert sajnos, megtalálta a pénztárcájában az ellenőrző szelvényt is, meg a beküldendő részt is, magyarán elfelejtette bedobni, ez még a régi világban volt, amikor be kelletett dobni, ez az illető meg elfeledte, viszont az igazsághoz nem volt szíve, megzavarni a kitörő családi örömöt nem volt, erre föl találta ki, jobb híján, az elveszést. Sírt szegény, gyűjtötte a nyálát a tükör előtt, persze, mire mindez töredelmesen kiderült, már válás is volt, öngyilkosság is, megháborodás is, nem osztott, nem szorzott tehát az igazság.

Most pedig én menjek, ahova akarok, ő nyomatékosan köszöni szépen, de nem kér az ilyen szerencséből, és nem a levegőbe beszél, előbbieket minden szombaton végiggondolja a sorsolás után, és nincs oka, hogy változtasson az álláspontján, és ne jöjjek azzal, mondja, ne jöjjek, hogy eléggé nagy valószínűséggel el se találná a számokat, noha, megengedi, ez is része az igazságnak.

97

A plató, hol a bányamosoda elterül, Puppentál község kültelepe. Az üzemépület palás tetején verebek kopognak, ablakai, hová úgy tapadt anno a szódazsíros gőz, mint a rabok tekintete, egykedvűen villogtatják a törékeny, őszi eget. Melyben, akárha ökörnyál volna, lassan utaztat a szél valami dallamot.

Néha rákezdenek a vadlibák, grau, kiabálják, grau, grau, idén korábban és rekedtebben, mint máskor. Ha a bányamosodás kicsit fölnéz, nem lát mást, csak a platót, ahogy lebillen a semmibe, meg az üres szappandepókat. A többi látványt eltakarja a meddő.

Az objektum környezete mindmáig rendezett, például a murvás parkolót a dolgos igyekezet és szépérzék kimondott színorgiával övezte. Értelemre valló megoldás: használt gumiabroncsokba termőföldet hordani, nőjön a büdöske, a petúnia kedvére s a néphagyomány szellemében, hiszen e vidékhez úgy tartozik hozzá a traktorgumi, mint Makóhoz a hagyma, Kecskeméthez a fütyülős barack.

98

Puppentál, aki nem tudná, jeles, ha nem is híres település, szorgos és öntudatos emberek lakják, evangélikus templomára, szállodájára méltán büszke, ipari múltja pedig – a közeli Leninváros „kisöccseként” – számos elismerést vívott ki a történelem során. Legyen itt elég bányáit, lőtereit, vadásztöltény- s gumigyárát említeni. Fekvésben, természeti szépségekben nem kevésbé bővelkedik (Kis- és Nagy-Tongyó, Vorosilov-kilátó, Puppen-völgy, Králi-víz stb.), melyek a szükséges engedélyek beszerzése után csoportosan látogathatók.

Ahogy a laktanyák környékét Rajcsúrnak nevezi a helyi nép, vagy ahogy Vulkán-telepnek a gumigyári lakásokat, úgy ez a szeles, rombusz alakú fennsík a Nagy-Tongyó északi oldalán az Ewiggrau. Nevének eredete homályba vész, némelyek, nem ok nélkül, a bányászattal hozzák összefüggésbe, azzal, hogy évtizedekkel ezelőtt külszíni fejtés során nagy mennyiségű krokidolitot, kék azbesztet találtak itt. Mások tudnak valami ásatag, népajkáni históriáról, egy bizonyos teremtésről, ki bánatában levetette magát az Egyfogú-szirtről, de a lankadatlan szél miatt sose ért földet, hanem vadlibává változott, s kiáltozása örökkön kering a Nagy-Tongyó körül, mint valami panaszos, őszi abroncs.

A témát a Belügyi Művésztelep beutaltjai több ízben feldolgozták.

Napjainkban Ewiggrau nem más, mint egy fennsík, melyet emberi kéz hasított ki a Nagy-Tongyó szoknyá99jából, s emberi kéz gyalult simára anno, akár egy asztalt. Magas kerítése, őrtornyai bő tápot adtak a szóbeszédnek, ami szokás szerint torzítások badar láncolatával sározta be a közelében vajúdó igazságot, azt, hogy az ewiggraui létesítményt nukleáris rakétasilónak álmodta meg az emberi elme, melynek már terve is merész volt, csillagokra törő, akár a kor, amelyik méhének kohójában kihordta, s félbehagyta, úgyszólván a születés kapujában.

De az idő sosem áll meg pihenni!

Lassan benőtte újból a vasfű, fa vagy bokor, tán a megbolydult magnézium-szilikát miatt, nem nőtt ki rajta többé. Mikor rókák és nyulak után a termelőszövetkezet kecskéi is odasültek a dróthálóhoz, a védőáramot a felső vezetés kikapcsoltatta. Születtek azután életképes elképzelések hőerőműről és szabadidőparkról, terveztek ide kispuskalőteret és állatóvodát, végül az egyenletes és lankadatlan északkeleti szél döntötte el a kérdést: Ewiggraut az Isten bányamosodának teremtette.

Okos döntés volt, mivel eleve készen állott az alagút, hol a szennyesvonatok lakott hely érintése nélkül följárhattak a mélyből, a tágas hangárokban játszva elfért úgy a fehér-, mint a feketeraktár, csupán vízművet, valamint derítőket kellett kiképezni, s persze megfelelő, rengésbiztos üzemépületet, és máris jöhetett a pompás géppark Kujbisevből. Hamarosan elkészült a csinos, 100bár parányi munkásszállás, s a 9,5 futballpályányi planírung két szélén az oszlopsor, mely a csigás, villanymotoros szárítókötél-rendszert tartotta.

Ennek szabályosan csodájára jártak a szakemberek, s ha nem lett volna tilalom mindenféle fényképezésre, hát Puppentál hírét, mint Kínáét a Nagy Fal, e szabadalom vitte volna szerte. Tízezernél is több acélszürke vájárzubbony és vájárnadrág mozdult meg egyetlen gombnyomásra e szabadtéri zsinórpadláson, s a hajdani víg terítések után, mintha egy suhogó, nedves hadsereg masírozott volna föl-le végeláthatatlan – a tisztasági front csepegő hadserege.

A fénykorban, melynek fáklyáját kár volt fürdővízzel leönteni!

Manapság, ha fentről nézné az ember, Ewiggrau leginkább egy komlóültetvény és egy temető kombinációjának hatna, de fentről nem nagyon nézi senki. Esetleg a vadlibák meg az üres szél, ha simogatja a vasfüvet, miként önnön ritkuló, száraz szőrzetét.

A bányamosodás immár maga van, utolsó két beosztottja, egy süketnéma sváb ikerpár, e nyár derekán került leátcsoportosításra. Még jó, hogy nem előbb, hisz évek óta csökken a mosnivaló, koránt sincs annyi, mint a fénykorban. Semennyi sincs, jobban mondva. Kimossa a saját himihumiját, felső- és alsóneműt, kardigánt, ha van, netán zsebkendőt, de már be se indítja a gigacentrifugát, csak kicsapatja kéziturbón, azután ül101dögél. Erős testalkattal, kitépett szívvel kuporog a lépcsőn.

A legutóbbi idők menetrendje szerint, ha meglátja odalent a személyautót, beindítja a mosógépsort. Be van készítve az üres, kellően szénporos víz, úgyhogy mire fölér a két vagyonvédelmis elvtárs, van gőz, locspocs, élet és munka. Ilyenkor a doktor kis elvtárs aprókat, szaporákat bólogat, mint a mókusok, a szemüvegesebbik végez néhány nyakkörzést, és harsogva szívja az utánozhatatlan hegyi levegőt.

Az idei nyár közepéig órát lehetett hozzájuk igazítani, minden második szerdán megjelentek, aláírattak, megtapogatták az előre elkészített staneclit, s már mentek is. Legföljebb még az alacsonyabbik elsütötte a viccet:

– Hogy vagyunk, Ágnes asszony elvtárs?

– Jelentem, köszönöm jól – felelte ilyenkor szomorúan a bányamosodás, és lazított a vigyázzállásán.

A kezdet kezdetén, hány éve már annak is, te úristen, szóval a hőskorban egyszer visszakérdezett, hogy hogy tetszett érteni ezt az elvtársnak konkréten? A doktor kis elvtárs hosszan bólogatott, hogy várta már a kérdést, és jogos kérdés. Határozott értelemre vall. Nézzen utána a dolgozó, mondta kis szünet után, mielőtt beszálltak az autóba.

A bányamosodás elgondolkodva bámult utánuk. Csak talán nem valami muki jelszó megint?! Ha tinek102tek Ágnes, akkor Ágnes, le van sajnálva magasról. De mégse állott ki a fejéből a megjegyzés, ezen studírozott egész este. Ült a lépcsőn, szívta egyik cigarettát a másik után, és nézte a vihogó, esetlen árnyakat a munkásszállás ablakán, ahogy vetkezkednek. Talán ezekre, a kiközvetített fiatalkorú rabokra volt gondolva, gondolta, de megnézte a listát, nem volt rajta Ágnes nevű, csupa süldő lány, egymásba bújnak mint a kágyilló, s egy sincs köztük asszony.

Hogy igazodjon ki az ember az atomkorban, gondolta, ha még magán se bír kiigazodni, a szaros pirulásán, mit durvaságba fojt, persze nem az elvtársak előtt. Mert azt ő sose engedhette meg magának, hogy lereagáljon, pláne megbántódjon. Amíg volt munka azért, amikor nem volt, azért, noha mindig gúnynak érezte ezt a leágnesasszonyozást, kifejezett célzásnak, melyre máig összerándul, telimegy vérrel a gyomra.

S akkorát legyint, hogy egy térdet el tudna törni vele.

A fénykorban, amikor teljes gőzzel működött a bánya, mosodásnak lenni egy komplett eldorádó volt, a zsebekben talált tárgyakra jövőt lehetett alapozni. Annyira, hogy ők akkor a párjával néhány év leforgása alatt megvették a házgyári lakást Leninvároson, berendezték, s még laktak is benne, annyit, amennyit, például a nyári szabadságuk alatt, esetleg karácsonykor. Mert év közben ki-ki a szolgálati helyén tartózkodott, arccal a hivatás felé. Bizalmi állásoknál ez volt divat103ban, később meg már megszokták. Olcsó is, praktikus is, ha se rezsi, se buszozás.

Kéthetente rendszeresen találkoztak, legalábbis idén tavaszig. A házastársa jött fel őhozzá elsősorban, ki a gumigyárban szolgált, vasárnap délután, s olyankor csöndesen könnyített magán. Ennyi doszta elég volt, majd megbeszélték a lakás körüli dolgokat, hogy kell például egy új lábtörlő vagy színes műanyaglap a tévé elé, piros.

Aranykor volt, el se lehet ma már képzelni. Gyűrűk, karika-, köves és pecsét-, nyakláncok, fülbevalók. Annyi volt a női vájár, mint a nyű. Azután tárcák, olykor kifejezett papírpénzzel, igaz, sok vacak is, fényképek, levelek, végzések és ítéletek másolatai. Meg a több köbméterre rúgó feketetaknyos zsebkendő, de azt nem kellett leadminisztrálni, az csak gyűlt a fészerben zörgősre, szürkére mosva, gyűlt, mint a leveles dohány. Olykor tüzeltek vele vagy megtömték a szalmazsákot. Jó volt egészségügyileg, vatta helyett.

Valamint ezeken a zsebkendőkön hált először a bányamosodás Hochsteiger Teréziával és Évával. Akkortájt vezényelték el a fiatalkorú brigádot, tulajdonképpen helyette küldték ide a süketnéma ikreket. Párban jártak, mint a kecskék, félénkek voltak, tiszták és értelmesek. Dolgoztak hat helyett, két szeplős sváb leány.

Részegítő májusi este volt, jött föl a völgyből az orgonaillat, szabályosan gomolygott s elvegyült édesen a 104hypószaggal. Az ikrek éppen a tiszta zsebkendőket forgatták át favillával, mikor intett nekik, hogy fájront, röpgyűlést tartunk.

Elvtársnők, mondta lassan, ünnepélyesen, és remegett a keze, leirat jött, hogy a volt fiatalkorú bűnözőnőkre tekintettel meg kell szilárdítani a belső ellenőrzést. Vagyis ezentúl kötelező lesz az esti motozás. Mo-to-zás. Legelőször így sem értették, akkor megmutatta, mire gondol. Lassan, türelmesen.

Az ikrek hátráltak, amíg tudtak, fogták egymás kezét. Kiskecskéim, mondta, ne féljetek! Vörös volt, mint a rák, még vörösebb, mint azok. Biztatóan mosolygott, azután a hangár félhomályos sarkában, játékosan elgáncsolta a kisebbiket, aki vette a lapot, kuncogott, de nem engedte el a testvére kezét. Eldőltek mind a hárman, percekig feküdtek egymáson mozdulatlanul.

Másnapra az ikrek megállapodtak, hogy a körülményekre tekintettel viszonozzák a közeledést. A bányamosodás boldog volt, cukrot pirított a kalander-vasalón, bekapcsolta nekik a rádiót. Vasárnap volt, vihogtak, táncoltak, csókolóztak, fürdőztek a néma kujbisevi mosógépekben, mint az angolnák. A dolog komolyra fordult. Tik vagytok nekem a földi paradicsom, a kis ikerpicsátok, mondta lassan, artikuláltan a bányamosodás, és ölébe kapta a síkos, piperehabos Hochsteiger Évát. Vagy Teréziát. Nem számított a szappankvóta, és nem számított semmi.

105

Hetek teltek el ezzel a szédülettel, föl se lehet azt idézni, mintha kevertben úsznának és angyalhaj lenne az ételük, mintha nem is lenne külvilág, a földön csak te vagy és én vagyok, néha szabályosan sírt az ikrek vállgödrében a boldogságtól, azok meg simogatták, ha csücsörített, már nyújtották is ki a nyelvüket, s meghimbálták maguktól.

Mikor esedékes lett, üzent valamit a házastársának, hogy ne jöjjön, baleseti mosás lesz riadóval, és az hosszú műszak, a katasztrófaelhárítók, ha vért látnak, nem viccelnek, ilyesmiket. Ha meg ennek ellenére följött, hát följött, lerendezték a témát. Egyszer se mondta a párja, hogy nem tetszik valami. Vagy hogy észrevett ezt-azt. Mert mit vehetett észre? Annak az ikrek egyformák voltak, mint két gumikesztyű. Hogy az egyik mint a kajszín, a másik meg mint a zsebkovász, csak sápad és zsugorodik, mért tűnt volna föl, ha oda se köszönt nekik soha? Igaz, el is bújtak az ő házaséletüknek az idejére.

Hochsteiger Terézia volt, aki sápadt és zsugorodott. Benne az idők során eltörhetett valami lelki rugó, fokozatosan hideg lett, hányós. Kiismerhetetlen, mint az azbeszt. Ha a bányamosodás nem nézi az Éva ragaszkodását, hogy folyton szorongatja a testvére kezét, már rég kizavarta volna az ágyukból. Terézia csak a pofákat vágta, mintha nyúznák, hozzá még semmi teste nem volt, hús vagy egy kis párna, csak a kék lába és köz106te a száraz smirglije. Ez még nem lett volna baj, hanem egyre gyakrabban, napközben is sírógörcsöket kapott, hisztériázott, sőt, egy ízben fenyegetőzött a testvérének, hogy följelentést tesz a Trösztnél.

Ezt pedig nem lehetett hagyni, a bányamosodás nem szívesen, de lépésre szánta el magát. A pénteki fürdésnél eldugott egy értékesebb fülbevalót a leány holmijában, majd látványosan „megtalálta”. Szívéhez kapott, ingatta a fejét, majd megfogta a halálra vált Hochsteiger Teréziát a hajánál, odavonszolta a gigacentrifugához és bedugta derékig. Széjjelcsapatlak, érted, ordította, ha még egyszer fülbevalót találok a bugyidban. Még egy, és ringlispíl, baszod. Értette-e, nem-e az a szegény, nem tudni, mindenesetre nem jelentett fölfele semmit, s még azon libabőrösen visszaköltözött a fiatalkorú barakkba, a kihalt emeletes ágyak közé.

Hochsteiger Éva kis toporgás után maradt.

Ahogy a bányamosodás ül a lépcsőn és mindenfélére visszagondol, megtelik a szeme könnyel. Nyeli egy darabig, de egy-két csöpp csak odapottyan a barna staneclire az ölében. Az utolsó stanecli, gondolja. A sóhajtásától hangosan zörög a viaszkosvászon kötény. Kerek, piros arca van kusza vérágakkal, balra-jobbra szemölccsel. Homloka, mint a dió. Termete lényegében alacsony, de csontozata s csípője széles. Őszül, bár ez mindegy, mert az egy fejmosását leszámítva soha sincs hajadonfőtt.

107

Minket svejcisapkában fognak eltemetni, mondta neki egyszer a párja.

Hogy a bányamosodás is, a szerdai elvtársak is saját zsebre dolgoznak, egy pillanatig nem volt kérdés, legfeljebb titok. És nem is volt ez probléma, amíg volt honnét feltölteni a zászlóaljakat. Akadt emberanyag számolatlan, s ami a legfő, volt a zsebekben minden. Annyira, hogy a bányamosodás órákat töltött kedd esténként az irodában, s kidugott nyelvvel, maga alá húzott lábbal címezte, szortírozta a borítékokat, mert sokáig minden egyes tárgyat, azaz „találmányt” külön kellett fölfektetni, vagyis ráírni a nadrág, illetve a zubbony számát, ahonnét a lelet származott.

– Hogy visszakereshessük a gazembert – mondta a szemüvegesebbik, és megropogtatta a merev nyakszirtjét. – Itt a főkönyv, itt vannak a megcímzett borítékok. Könyvvitel és becsület, elég, ha ennyit megjegyez, Ágnes asszony. A saját érdekében.

– Tréfásan szólva, játsszuk azt, hogy maga a feltaláló elvtárs, mink meg vagyunk a Találmányi Hivatal – tette hozzá oldottabban a doktor kis elvtárs, és csippentett a szemével.

Évekig ez volt a szisztéma, s csak a vége felé adódtak problémák.

Már akadozott az emberi utánpótlás, megszorításokról, leátcsoportosításokról lehetett hallani, idegesség, elbizonytalanodás volt tapasztalható minden vonalon, 108mikor egy alkalommal, nem sokkal a sváb leány megfegyelmezése után, kifejezetten ellenségesek voltak az elvtársak.

– Valami baj tetszik lenni? – kérdezte a bányamosodás rekedten.

– Kuss! – mondta a szemüveges.

– Sajna, ez nagyon kevés, Ágnes asszony – csóválta a fejét a doktor kis elvtárs.

– Picsafüst – mondta a szemüveges, és beleturkált a sovány borítékok közé. – Nem mondtuk eddig, de látunk aggasztó jeleket szocialista erkölcsben, több vonatkozásban is látunk, Ágnes asszony. – És csak álltak, néztek szúrósan. A bányamosodás előbb vonogatta a vállát, azután izzadni kezdett. A sírásáig leizzadt.

– Na, legyen már férfi – mondták az elvtársak nagysokára. – Hol nincsen probléma, nem igaz? Azután mégis megy a verda. Nem megy?

– Jelentem, megy – nyögte ki a bányamosodás. – Nahát akkor – bólogattak az elvtársak, és közölték, hogy üsse kavics, láttak, amit láttak, el van a mulasztás boronálva.

Közölték továbbá, hogy hadüzenet van a bürokráciának, úgyhogy ezentúl csak a névre szóló okmányokat, igazolványt, ebédjegyet, anyakönyvet kell borítékolni, a többi jó lesz ömlesztve, itt vannak a rendszeresített zacskók, minta érték nélkül, ezekbe öntse csak bele gondosan. Az értéktárgyi borítékolás fönt fog meglen109ni, központilag. Ettől függetlenül, jó lesz a dolgozónak vigyázni, ők tudják, amit tudnak.

– Nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját – mondta derűsen a doktor kis elvtárs.

– Csak esetleg beverni – mondta a szemüveges. – Jószerencsét.

Jószerencsét, motyogta a bányamosodás, és állt sokáig vigyázzban. Először arra gondolt, este agyonvágja a fülbevalós ikret. Végül Hochsteiger Éva könyörgésére elállt szándékától.

A szerelem időközben kölcsönössé mélyült. Ha csak meglátta a zubbonyok között dudorászni a lófarkas leányt, elszorult a torka, s megtelt a gyomra édes, meleg vérrel. Jólelkű, engedelmes teremtés volt, aki tudja a semmi kis helyét, hasa mint a kecsketej, melle mint a tejdropsz. Tavasszal, a Nemzetközi Nőnap alkalmából hozott neki virágot, betakarta kátránypapírba, de kicsúszott, éppen meglátták a szögesdrótot pucoló fegyencek, vigyorogtak. De egy virág még nem bizonyíték, ahogy a nép ellenségeinek a mocskos szava se. Nem is ebből lett aztán a baj.

És nem is a gebin-rendszerű ügymenetből, hisz kevesebb lett az adminisztráció, igaz, a talált tárgy is, de azzal még bőven lehetett ügyeskedni. Hanem egyszer, alighanem pont egy éve, miután megvolt a szerdai vizit, a bányamosodás elindult le a kenyerükért biciklin, és a kettes trafó után, a szappanszárítók takarásában 110egyszer csak meglátta a vállalati gépkocsit. Meglepődött, gondolta, odakanyarodik, van-e baj?

A hulló nyárfalevelek pont úgy surrogtak, mint a gumi, így hát melléjük gurult észrevétlen. Mindkét elülső ajtó nyitva volt, a vagyonvédelmis elvtársak nagyon iparkodtak valamin. Az alacsonyabbik reszketett, egy pecsétgyűrűt próbált lecibálni az ujjáról, de nem ment neki. Káromkodott, vörösödött. Kutyafasza, mondta. A szemüveges hangtalanul röhögött a volánnál.

– Hozzak talán egy kis szappant, elvtársak – szólalt meg a bányamosodás.

A doktor kis elvtárs annyira összerezzent a felvetésre, hogy lecsúszott az öléből a munkavédelmis mappa, rajta a két kupaccal, gyűrű, lánc, papírpénz, bőrtárca itt is, ott is. Lecsúszott a padlóra, a stanecli meg az összetaposott borítékok közé.

– Szappant… – motyogta vékony hangon a kis elvtárs.

– Úgy értve, szappanreszeléket – helyesbített a bányamosodás.

Leszállt a bicikliről, és összeszedett egy diónyi koszmót a raktár küszöbén, vitte az autóhoz. Azok meg se bírtak moccanni, a kis elvtárs eltartotta magától az ujjat, mint egy férget. Doktor kis, kisdoktor, viccelődött egy hajdani bányásznapon ez a kis elvtárs. Kisdoktor dialmatból. Nem őneki viccelődött közvetlenül, a bányamosodás csak meghallotta, mivel előtte állt sorban 111sörért, és valahogy nem felejtette el, máig ott csengett a fülében, hogy dialmat! A lelke mélyén szerette ezeket a finom szavakat. Mint egy szivarmárka. Vagy pinakrém.

Ráköpött a szappanra, és a szürkerózsaszín anyagot odatartotta a kis elvtárs elé:

– Tessen használni!

A bajbajutott elvtárs behelyezte mutatóujját a tenyérbe, és megmozgatta, eléggé ügyetlenül.

– Tessék toligatni föl-alá – mondta a bányamosodás, és lassan összecsukta a tenyerét. Nézték a lerágott körmök sárga gyűszűit a vörös, tömzsi kézen, meg a szappant, ahogy az ujjak közül lassan kicsurog.

Halkan cuppogott a csönd.

– Lejött – mondta a kis elvtárs vékony hangon.

– Le – mondta a bányamosodás és kinyitotta a tenyerét.

A szemüveges elvette a pecsétgyűrűt, megtörölgette, berakta egy külön borítékba.

– Szúrópróba – mondta, és beindította a motort.

– Jószerencsét – mondta a bányamosodás. Megvárta, amíg eltűnik az autó, elül a felvert por, majd beletörölte a fűbe a kezét. Őszi fű volt, mint ez a mai, száraz, törékeny.

Akkor két hétig azt hitte, a markában vannak az elvtársak, de tévedett.

A következő szerdán azok ketten fölhoztak három rendőrt és egy dolgozót, aki előttük, mint tanúk előtt 112kijelentette, hogy a 953-as zubbony zsebében bent felejtette a barna bőrtárcáját az egész havi illetményével.

– Ez volt az – kérdezte a szemüvegesebbik, és fölmutatott egy barna bőrtárcát, jobban mondva, előttük, mint tanúk előtt föltépett egy borítékot, kivette a tárcát, kinyitotta, körbemutatta, hogy tessék, üres.

– Ez volt – mondta a dolgozó, akit a fekete rendőrök rögtön el is vittek. A bányamosodás hosszan nézte a dolgozó hátát, a púpos zsávolyszövetet. Ismerte mindet külön-külön, minden zubbony másképpen viharvert.

– Hogyhogy nem engem? – kérdezte.

– Úgy, hogy nem. Most nem.

– Hanem?

– Hanem nem. Mi úgy beszélünk magával, mint férfi a férfival. Világos?

– Jelentem, világos.

– Nahát. Fönt azt szeretnénk, ha nem csökkenne minőségében a felhozatal.

– Sem pedig lehetőleg mennyiségében – tette hozzá a doktor kis elvtárs. – Nehéz, próbáló időket élünk. Mi is, maga is.

– Harmadára lement a létszám – mondta a bányamosodás.

– Le – mondta a szemüveges. – De nemá’ mi adjunk tippet magának, Ágnes asszony elvtárs!

– Maga egyenesen a szekrényes öltözőkből expediálja ide a szennyezett munkaruhát, ugye? – kérdezte az alacsony elvtárs.

113

– Jelentem, a szekrényesekből.

– Na. Amihez nem fér hozzá ottan, az nincs is. Nem igaz? Akkor ezen gondolkodjon el. Csak aztán éberség és körültekintés – mondta halkan a szemüveges. – Ez a pénztárcás mellesleg nagyon megüti a bokáját. Rágalmazás, izgatás, ilyesmik. Még mindig elér a Munkáshatalom, akit akar. Na jól van, lássuk, mije van mára!

– Az alacsony elvtárs megtapogatta, aztán sóhajtva elrakta a papírzacskót. Az ebédjegyes borítékokat visszaadta.

– Ezeket dobja el a picsába! – mondta a szemüveges.

– Megszűnt az okmányrészleg – tette hozzá a kis doktor. – Kifejezetten időket élünk. Jószerencsét!

– Jelentem, jószerencsét – mondta a bányamosodás.

Nagyjából tíz hónapja ennek, s most ott ül a lépcsőn, hatalmas bokszkesztyű fekszik a szíve helyén. Ha majd meglátja az autót, beindítja a gépsort. Elő van készítve, beadagolta jó előre a szappant, és a két lapát kormot, attól színe és állaga pont olyan, mint hajdan, azután hadd menjen.

Nem mintha kíváncsiak lennének, egy éve nem tűnt föl nekik, hogy nem látnak száradó ruhát. És, látszat szerint, nem tűnt fel szinte semmi. Néha minden ok nélkül röhigcséltek az elvtársak, máskor úgy viselkedtek, mint egy eperöntgen. Látatlanba fintorogtak, lehetett a stanecliben akármi. Éreztették, hogy tudnának ők máshogyan is beszélni. A bányamosodás egy114szer kifakadt, megmondta nekik, mi van. Hogy a CMGU már be is zárt, vagyis nem létező zsebben nem létezik talált tárgy, és tessék egységesen összébb húzni a nadrágszíjat.

Azok csak néztek. Horpadt volt az arcuk és kiábrándult. Éppen leálltak a gépek, hallani lehetett, ahogyan Hochsteiger Évi dudorászik az üres feketeraktárban, csetten és nyalint a hangja, mint a borotvaszíj. Addig nézték a bányamosodást, amíg belevörösödött és lesütötte a szemét.

– A kukapanna – mondta a szemüveges. – Közben a gumigyári asszonyok megszakadnak.

– A nemzet csalogánya – mondta a doktor kis elvtárs és csücsörített.

Aztán otthagyták sírva.

Legközelebbre bekészített nekik egy-egy komolyabb köves gyűrűt a saját személyes vagyonából, hogy ne legyen baj. S attól fogva újra és újra, az elvtársak bólogattak, szemük se rebbent.

Eltelt a tél, a tavasz, azok csak jöttek, elrakták a zacskót, aláírattak. Lett egy sofőrjük, nagy, kopasz munkásőr, meg egy kék Szamarájuk. Olykor mosolyogtak és megütögették a vállát. Történt, ami történt, mondták, fő, hogy egészség legyen.

– Meg férfierő, nem igaz, Ágnes asszony?

– Még az is lehet, hogy nem elképzelhetetlen valami kitüntetés-téma – mondta a doktor kis elvtárs.

115

– Szochaza – röhögött a szemüveges, és megpróbálta fölfújni a szájában a rágógumit.

Nyár elején mégis azzal jött föl a kis elvtárs, hogy hiába minden, le kell átcsoportosítani az ikreket, kevés a munka, és azt a bányamosodás egyedül is el tudja látni.

– Azt a semmit – mondta, és megigazította a falhoz támasztott kormos lapátot.

– Van egy pár fülbevalóm. Brillkővel – mondta a bányamosodás és megkeményedett a nyál a szájában.

– Nem lehet – mondta a kis elvtárs. – Fönt döntöttek így, hogy nemet mondunk jelenségre.

– Meg egy tiszta arany cigarettatárca. Ha a kisebbik maradhat.

– A lófarkas?

– Az – mondta a bányamosodás vékony hangon.

– Pfuj – mondta a kis elvtárs. – Meglátjuk, mit lehet tenni.

Egy soron kívüli hajnalon mégis elvitték a sváb testvérpárt. A sofőr meg két iparőr szorosan odaállt a bányamosodás mellé, a harmadik pakolta be a furgonba az ikrek nejlonszatyrait, sporttáskáját. Hochsteiger Terézia rá se nézett a bányamosodásra, úgy ült be a helyére, mint egy hegedűtok. A másik ellenben jajgatott, mutogatott, láthatóan attól félt, hogy rögtön kivégzik, tette a fejéhez az ujját, hogy nem puff, nem puff. Dehogy, csókolom, szabadkozott a doktor kis elvtárs, hát 116nem élünk olyan időket, sőt. És intett, hogy tessék, lehet búcsúzni, humánum van.

Elmentek félre a szemüvegessel.

De nem volt semmi búcsú. Hochsteiger Éva föl se fogta a történteket, eszementen, libabőrösen remegett egész testében. Fázott, valahogy mégsem lehetett átölelni. Fehér volt, pisiszagú. A bányamosodás megfogta a kezét és megrázta. Szerbusz, mondta. Sose foglak elfelejteni. Akkor már jött is vissza a kis elvtárs, gombolgatta a nadrágját. Puszi, puszi, mondta, nem érünk rá.

Aznap a bányamosodás schlauggal módszeresen összetört egy forgódobot, tébolyultan hányta-vetette magát a zsebkendőraktárban, zokogott, vonított délutánig, aztán lassan megnyugodott. De a bánat bokszkesztyűje az lényegében oda maradt sújtva a szívére véglegesen, máshogyan ő ezt nem tudja megfogalmazni.

Az egész vissza lévő életére egyedül maradt, azonkívül lassan nem volt mit dugni a papírzacskókba, pedig az ikrek elvitele után az elvtársak már egész kevéssel megelégedtek.

– Csak a rend kedvéért – integetett a doktor kis elvtárs. – Hogy el ne vigyük az álmát.

– Térjen most már napirendre, Szabóné – kiabálta a szemüveges. – Hát nem egymás túszai vagyunk mindannyian? Dehogynem. Ez a dialektika, ugye, Bélám?

117

De az autóból nem szálltak ki többet, a sofőr jött oda a lépcsőhöz, megfogta a zacskót, és úgy vitte vissza nekik, eltartva magától, mint valami székletmintát.

A bányamosodás ma délelőtt utoljára vette elő a smukkos zoknit. Évekig ott tartotta a gigacentrifuga alatt, hová rajta kívül élő ember bebújni nem mert. Fúrt egy lábszárnyi lukat a gumibakba, s oda helyezte el a becsomózott szájú térdzoknit. Ahonnan ma kikotorta az utolsó két karikagyűrűt. Aztán előszedett egy-egy rendesebb bukszát, buksza még volt itt-ott, persze rongyos és üres, és belerakott kétezer-kétezer forintot.

Ennyit hagyott neki szombaton a párja, a többit elvitte. Nem volt dühös, de megmondta, hogy nem jön soha többet. A beléig undorodik, továbbá a gumigyárban sincs maradása, le kellett számoljon, mert kiszekálják onnét. Ugyanis a lófarkas sváb lány öngyilkossági szándékkal leugrott a sikatóról, és amikor kiderült, hogy meg se halt, csak járni nem fog soha az életében, akkor a testvére kitálalt a pártirodán, vagy mi az manapság.

Pontosabban fújva, sírva, gajdácsolva megmutatta, hogy mik folytak itt fönn a bányamosodással. Micsoda pornográfiák.

– De a teljes asszonyneveddel ám, te hányingerfajzat, meg azzal, hogy kinek a felesége a bányamosodás. Hogy a Szabó meós felesége így meg úgy. – A madárfejű, kopaszodó férfi ordított. Nagy csöppekben folyt le az arcán a könny.

118

– Most akkor agyon akarsz vágni? – kérdezte a bányamosodás, és meglóbálta kezében a darab schlaugot. Ki volt öntve ólommal.

– Nem, mert okádok a puszta ránézésedtől – mondta a gumigyári férfi, azzal fölült a motorbiciklire és elhajtott.

A bányamosodás azóta, lassan három napja ül a lépcsőn.

Aki soha többet nem fog járni, az ülhet így, többnyire erre gondol, vagy nem gondol semmire. Törékeny, száraz idő van, kéken villog az őszi ég. Odalent Puppentálban ma tartják a gyerekek évnyitóját, fölhallatszik a Himnusz. Háromnegyed tizenkettőkor a nyárfák alatt, a hajdani szappandepóknál megpillantja a kék Lada Szamarát. Úgy kúszik fölfele, mint a higany. Már majdnem mozdul, hogy beindítsa a gépeket, de azután ülve marad.

119

Varádics háttal áll, fűrészel a peronon.

Mit akar itt? Menjünk innét gyorsan, mondja nekem Szép Róza, azután nem mozdulunk. Állunk a büdös, iszapos sínek egyik oldalán, nézzük odatúl az állomást, a kertes bakterházat, a kátránytetős nyúlólakat, s a mackónadrágos, zubbonyos ember hátát. Esteledik, mögöttünk az ártér, mint valami sötét, suttogó zenekari árok.

A hang, amit hallunk, nem tudni, honnan származik. Jöhet a bakterházból, de akár a Varádics fűrésze alól is, suhogó és rekedt, fölcsapó és elcsukló hasbeszéd, a mondatvégeken olykor határozott reccsenéssel, ahogy a fosznideszka eltörik, vagy ahogy műanyag kólásüveggel csapkodnak egy ablakpárkányt.

No hiszen, hogy a szegény muskátlicskák, no hiszen! Meg hogy eléggé kár, hogy nincs őnekijük meg a kis tapsijuk, és csak darvadoznak az ablakban, de bárcsak az lehetne ő is, muskátli vagy nőnapi orchidea dobozban, oda belehegedve egyenesen, az üvegkoporsóba, 120akkor majd nem terjesztenék a gecimáni hazugságokat, meg a rosszindulatot, hogy a Varádicsné így meg úgy. Hogy a más energiája tartja meg az életében, s hogy attól, a másétól hízik, a más energiájától, hogy szakadna rája a plafon, noha nem hízás ez, hanem egész testi anginás püffedés, a szív vizesedése, naná. Naná, hogy! Nem mintha volna köze bárkinek is az ő egészségprogramjához. Nem muszáj őhozzája eljárni, van a világon másik természetgyógyász is, de aki viszontag ide jön, annak utána mindenfélét híresztelni végképp nem muszáj! Hogy a Varádicsné mindennap berúgott svédcsepptől. És satöbbi. Hogy leszívja a kuncsaftot. Mert ő senkinek az energiáját el nem szívta. De senkiét. Na hiszen! Ellenben meg tudna néhány konkrét vámpírt nevezni, akik alatt meginogna a bársonyszék, de nem teszi. Mindennek eljön az ideje, el a hallgatásnak és el a kibukásnak.

Tompa, vöröses fény mozdul meg ekkor az ablak sötétjében, talán csak parázs vagy napmaradék, talán tényleg egy imbolygó, kékpiros babaarc, mintha ennek a folyamatos, rekedt beszédnek, ennek a suttogó kiabálásnak a gazdája volna. Ha van gazdája egyáltalán, s tényleg nem az egykedvű fűrész alól jön vagy a földből, a súlyos, olajbeteg lapulevelekből.

Alkonyatkor annyi mindent beszél az ártér.

Ahogy az ablak visszafeketedik, Szép Róza megborzong mellettem, és összegombolja a ballonkabátját.

121

Szegény asszony, mondja később, bár legalább annyira élenjárt az ember- és munkatársi tönkretevésben, mint amennyire őt tönkretették. A drágalátos Varádicsné Icu.

Fiatalon kifejezetten szép volt, nagy mellű és combú, harmonikázott, tánccsoportot szervezett, színtiszta kuruc őseit járási vándorkiállításon mutatta be a dolgozó nép okos gyülekezetének. Aztán amikor lekopott a hímpor, testi is, mozgalmi is, hozzáment ehhez a leszerelt rendőrhöz, kinek piros a szeme, mint a nyulaié, s itt motyog és fűrészel évekhosszat a hajdani peronon. És hogy menjünk már innen, ez borzasztó, ezt nem akarja tovább hallgatni, ő ettől fél, minden ilyen beszéd, mint valami fölemelt fedelű koporsó.

Még hogy energiát! Ő?! Hát ha elszívná, így nézne ki ő? Így? Mint valami jajgató bakaceruza? A fájdalom tele zsákja? Mondja meg valaki is! Bármelyik illetékes megmondhatója. Hogy akkor ő itt feküdne évszám ebben a lapos, dübörgő bakterlakásban a női-férfi klozettal? Hol vonat meg nem áll, csak elmegy vonítva, szárnyvonat, és lepöködi olajjal a gyógyfüveket? Nem, és még egyszer nem. Mert ő, ha történetesen el tudná szívni, mármint tudományosan, hát már bőséggel máshol tartana, de nagyon bőséggel ám, azt megmondhatja, nem ám ott, hogy ínhüvelyt kap a gömbölyű kanáltól, amivel csinálja a talpmasszázsát, saját magának is, meg kuncsaftnak is, ha jön, szinte 122ingyen, emberbarátságból, amiért ez a köszönet. Ez a mocsoványi föltételezés, hogy ő elszívta az illetőknek az energiáját a masszázs égisze alatt. Hát hová el? Ebbe a likacsos testbe el, hova ő maga is csak hálni jár? Naná, meg zabálni. Hogy nézzék csak ezt meg neki felülvizsgálatilag. Micsodát, há? Mert az könnyen meglehet, hogy ő csak fekszik egész nap, de orvosilag fekszik, és ha színvonaltalan a televízió, akkor Júlia-füzeteket olvas, az legalább könnyű, az összes többi könyv nyomja neki a hashártyáját fizikailag, mert mind nehezek, a puhafedelű is nehéz, csak a Júlia nem nehéz, meg a tifani. Inkább az üveg lett volna a nehéz, nem? Na jól van, te csak fűrészeljél, Antika, és ne megjegyzéstegyél, az teneked nem áll jól. A fűrészelés meg az oszlatóék az jól áll, a nyulak az jól áll, de a spirituális nem áll jól. Apád faszát. Na hiszen. És hogy ő így, ágyba fekve is igenis keres, legalábbis megkeresi, ami a cigarettájára kell, és a nugátjára, meg ami alkohol a svédcseppjéhöz szükséges, saját készítés, nem az a gyönge bolti svédcsepp, mert az őneki igenis nemcsak tisztaszesz meg barnakóla, hanem gyógyfű is, többféle, úgyhogy őtet nem a férje tartja el, legkevésbé nem, megáll ő a maga lábán, amikor itthon van, sajnos, keveset van itthon, mert mindig kigyógyítják a szanatóriumban, de a családi állapottól visszaesik. Megállok a lábamon, azt csak te jól megjegyezzed, nem vagyok a te levesedre meg a zsíros húsaidra szorulva, hallod? 123A hullateáidra. Egy vegetárius nem szorul terád, hallod, Antika?

Hallom, támasztja le Varádics a fűrészt az udvaron, naná, hogy hallom, mindenki hallja. És akkor ám mindenki gondol mindenfélét. Példának okáért, hogy aki így bír rikácsolni, az tele van erővel, és annak nem kell ágyban henteregni a más kontójára. És tudtommal a vegetáriániusok nem esznek velőt. És fasírtot se. Vettél föl volna inkább szvettert, ha lázad volt.

Na hiszen, a kontóról aztán bőven beszélhetnénk, Varádics Antal szakaszvezető. Annyira bőven, hogy ha te egész az életed végéig reszeled nekem a sárgarépát, meg sajtolod a friss napraforgót holdfénynél, te akkor se kvitteled le nekem, hogy kihúztalak a kapcsolatommal abból a cserbenhagyásból.

Kurvasággal, mondja Varádics csöndesen, és fölnyalábolja a nyúldeszkákat. Hogy az egész pártbizottságnak széjjelraktad.

Gonosz ember, te csecsszopó korodtól egyfolytában gonosz ember vagy, Varádics, csak jósággal leplezted sokáig! De most már lehullt a lepel és itt állasz meztelenyen. Látom én, hogy te is azt hiszed, hogy én tényleg elszívtam a kis energiájukat a pár kuncsaftnak, aki jött. A gömbölyű kanállal. Meg hogy tőled is elszívtam. Mi? Amikor a kötőhártyagyulladás-pontodat masszíroztam, hogy ne bőgjél folyton, hogy akkor elszívtam. És megszöktem vele. Ha én bármit is el tud124nák szívni, akkor te már csak nyúlbogyó lennél a napon. Nyúlbogyó, Antika! Nyúlbogyó!

Nevetve, sikoltozva dől el az otthagyott fűrész, megreccsennek az ártéri nyárfák.

Most már menjél be! Jön a vonat, kisiklik, ha meglát, mondja a volt rendőr a deszkákkal, aztán csak áll, köhög, túlköhögi a zsuzsivonatot, amely tényleg jön, átszuszog, átcsörömpöl a hajdani állomáson, és végignyalja sárga ablakaival ezt a magányos, piros szemű Varádicsot.

Aki pont egy éve ilyen kiabálós meg motyogós a lelki hangjátékával, mondja Szép Róza, holott most már élhetné a világát, de hát egy másik ember belső szívjárataiban még a jóisten is tanácstalan. Talán az ártér a legbölcsebb, az hozza-viszi a hangot, visszaveri, de el is nyeli, ha kell, az ártér legalább jó közönség, s mi kell egy özvegyembernek? Hogy kimotyoghassa magát, legyen deszka meg fűrész, és esténként, mint a világ vándorkirakata, elmenjen egy-egy vonat az arca előtt.

125

Csőpép, mondjuk, így hívják a falut, hogy Csőpép.

Zaporozseccel érkezünk egy későőszi délben, azzal a csupaszív, traktoralapú gépkocsival, melyet újkorában is folyton szerelni, drótozni és smirglizni kell. Ilyen a konstrukció, meghálálja, ha az ember aláfekszik vasárnap, néha kinyúl sörért vagy hetes kulcsért, s legföljebb ebédelni megy be a lakásba, ha egyáltalán meghallja a hívó szót a bőgő, szívszaggató motortól. De ha egyszer beindult, jár, mint az óramű.

Csőpép híres munkásőr- majd kecskesajtgyártó-község az Ewiggrau nyugati, lankásabb oldalán. Mint tudjuk, az Ewiggrau a Nagy-Tongyó rombusz alakú, gazdátlan platója, úgy gyalulták le évtizedekkel ezelőtt, akár egy asztalt avagy polcot, hadicélokra. Utóbb ipari üzem, konkrétan bányamosoda lett, ha fentről nézné valaki, elhagyott szárítópóznái miatt leginkább egy temető és egy komlóültetvény bizarr elegyének hatna, de fentről nem nagyon nézi senki. Esetleg a vadlibák, meg a keleti, a puppentáli szél, ha simogatja a vasfüvet, miként önnön ritkuló, száraz szőrzetét.

126

A község hajdan meddőre települt, de a szórványosan megtapadt fű és kecskerágó a helyiek szorgalmával párosulva meghozta lassú gyümölcsét. Ki tudja, miért, szálláshelyet keresünk Csőpépen, legalább valami szobát. Hogy eltévedtünk, netán dolgunk volna itt, vagy csak megtetszik a különös, festőien komor hely, az talán sohasem fog kiderülni.

Ó, már várta a kis kérdésünket, hát hogyne, lehetségesen van szállás, mondja a peshedtül vénséges öregasszony, akit a Polgárőrség-tábla alatt a kilátásokról megkérdezünk. Ahogy a városi kacabajkánkat elnézi, a Téesziroda fog legjobb lenni a számunkra, de mielőtt szállanánk, tessünk szíves belecsípni neki a karjába. Nyugodtan. Szívből reméli, hogy fájni fog, mondja, és ezzel benyújtja karját az ablakon. Kedvesem kis tétovázás után erőt vesz magán, és belecsíp a fonnyadt, bőrös anyagba.

Hála isten, kurrog a lepkeszerű teremtés, hála isten, de ez még nem minden, mert amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, kölcsönkenyér visszajár, úgyhogy most ő jön, hadd csípjen bele a mienkébe. A kis bármikéjébe hadd, a fiatalasszonynak, nem fog fájni. Csak hogy érezze a húsvért.

Mikor megcsipdesi kedvesem arcát, fölkiált, hogy hát ő azonmód el is ájul, és micsoda egy megtiszteltetés nékijük, hogy valaki személy egyik pillanatról a másikra jön, s csak úgy kivesz egy szobát, mint a tévében. Csőpépen! Legszívesebben sírna, de most arra nincs idő, 127menjünk egyenesnek a Vegyesboltig, ott be a kapun, s keressük Warjánét, duplavével. Addigra le lesz rendezve, mer ő majd mingyán föl is híjja mobilon.

Levakolt, kapuboltos épület hátsó udvarán áll a frissen festett, kúriaszerű Téesziroda. A nyitott verandán rácsos ajtó, azon túl, kis előtérből nyílik a cserebogár- és krepp-papír-szagú helyiség, berendezése egyszerű, folklorisztikus. A falatsubaszőnyegek, gömbvasvirágtartók, valamint múlt századi sütőlapátok, szakajtók díszítik, s egy rég lejárt Magyar Konyha-naptár. Az egyetlen ablak hátra néz, a salakvörös tájra, s előterében a szérűskertre, ahol nagy a sürgés-forgás. Music centerből lakodalmas zene szól, láthatóan valami nagyobb társadalmi ünnepség készül, lobog a tűz a fekete katlanok alatt, füstölnek a kondérok, s bőrkötényes, csapzott alakok isszák műanyagpohárból a nohabort.

Épp kipakolunk, mikor a nyitott ablakban meglátja kedvesemet egy állítólagos régi barátnője. Erős torokhangján felsikolt, s piros szvetterben, kezét-lábát törve szalad az ablakunkhoz. Felszökken a párkányra, jajong, és a rácson át puszilgatja kedvesem homlokát, mindehhez konokul Margókámnak, illetve puncimancinak nevezi. Ő pedig, mondja, ha netán nem ismerné meg a kedvesem, ő az Angela Davis személyesen, mit szólunk hozzá, ennyi idő után is rajta maradt a híres becenév.

Hát hogy vagyol máskülönben, kérdi percenként megriadt kedvesemtől.

128

Jól, mondja a kedvesem.

És máskülönben?

Máskülönben is jól, mondja a kedvesem.

Na nem baj, egyet se féljen, mondja a barátnő, ezt a pár percet bírjuk már ki, ő most térül-fordul s rögtönég hoz nekünk egy nagy tál kecskesajtot. Lesz abban rösnyög is, meg nem is, jószagú is, meg büdös is, ha érti az ő puncimancija, hogy mire gondol, már bocsánat az egyenes szóért.

Nem kristálytisztán érti, mondja a kedvesem, és húzódna hátra, de a barátnő, amennyire a rács engedi, párás szemmel, lelkesen nyomja utána az orcáját, mondván, hogy ő annyira marhául örvend, majd belehal, és az emésztően hosszú estéken majd biztos jót fognak dumcsizni kisztábori és lábaközi dolgokról.

Nem akarván zavarni őket, én közben az autó hűtővizével vacakolok, leginkább eresztek belőle neszkávénak, bár ereszteni sem kell, folyik engesztelhetetlenül. Tán pont ezért kellett megállnunk itt, nem tudom már, a hűtővíz miatt.

Még meg se isszuk a vasízű kávét, mikor az állítólagos barátnő térül-fordul, s valóban hozza fekete fólia alatt a nagy tál sajtot, szuszakolja be a rácsos ablakon. Kedvesem nagyon szépen köszöni. Szívesen, mondja a barátnő, és hogy szeretne egy nagy kérést tenni.

Parancsolj, bólint kedvesem.

Az a helyzet, hogy azt szeretném mondani, hadd fogdossam meg kicsinyég a frizurádat, mondja a barát129nő. Kedvesem meglepődik, s persze, mit tehetne mást, megengedi, hogy a másik beletúrjon a hajába. Angela Davis hálásan köszöni, mackója szárába törli a kezét, és nagyokat cuppogva elkezdi kedvesem haját babrálni. Bocsásson meg a zajos hangokért, mondja, de ő momentánd fogász bácsihoz jár Tenyőbe, azért cuppog. Most teszik be neki a véglegest.

Persze az látszik, huhumargókám, de mennyire látszik, mondja, hogy ez nem halott haj tenéked, hanem fényes és erős. A városi haj mind jól van tartva, úgy könnyű, hogy stúdióban, nanáhogy, s ha már itt tartunk, azt szeretné kérdezni, hogy megkérdezné-e a kedves férjét a kedvesem, hogy szabad-e neki egy evőkanálnyi sampont kapni a kipróbálás végett?

Ne viccelj, hát ez természetes, itthagyom neked a flakont, csak nem fogunk itt kanalazgatni, használd egészséggel, mondja a kedvesem, és miközben igyekszik észrevétlenül kihúzni haját a barátnő szájából, megkérdezi, hogy ugyan, hát mit készítetek itt a kertben.

Hát mit? Hát még te kérded? Hát az avatást, puncimanci, feleli a barátnő, és mint aki nem hallott még ilyen butus kérdést, zihálva, tátott szájjal nevetgél. Sárga pattanásai vidáman billegnek piros arcán. Holdjáró cipőjéhez kevéssé illik a kék mackónadrág. Mikor elkapja ezirányú, bár nagyon óvatos pillantásomat, elmagyarázza, hogy a csirkék miatt. Tetszik tudni, eb130ben szokjuk agyonrugdalni őket. És hogy nem-e szabad, hogy a hajzat a végin is az övé maradjon?

Minek a végén, kérdi meglepve a kedvesem.

Hát annak, mondja a barátnő, és tátott szájjal a semmibe réved. Képzelje csak el a kedvesem, a múltkorjában itt járt Julia Roberts és Friderikusz János színarany terepjáróval, annyit ettek, rosszul lettek, leájultak, kipukkadtak, ment a bőr a gajdeszba, ehhez tartsuk magunkat. Hát nem érdekes? Hogy jönnek és aztán szántszándékkal kirepednek, mint a műtrágyászsák, művész létükre?

Nagyon is érdekes, bólogat a kedvesem, és a rácson át kinyújtja az előkerített samponos flakont. Még egyszer őszintén köszönjük a kedves sajttálat, mondja remegő hangon, és bár aligha maradunk sokáig, reméli, hogy még összefutnak. Az kurvaisten, feleli a vihogó teremtés, de éppenséggel a sajt nem ezer százalékig ajándék, mert ez, amit a kedvesem a fólia alatt lát, ez áfa nélkül háromezer-kétszáz forint, nekik is baromi egy pénzbe van.

Csőpép nem Svájc, a kecske nem tehén, ha érti a kedvesem, mire gondol máskülönben. Hogyne, mondja kedvesem, ne haragudj, és elvörösödve nyitogatja a táskáját. Valami nagyobb út vége táján vagyunk, az sem kizárt, hogy külföldről jövünk, nincs túl sok pénzünk. Az autó mellől belátok a szobába, látom, ahogy hosszan kotorászik a pénztárcájában.

131

Megannyi puha szorongás, gyűlnek az udvaron az öregasszonyok. Többnyire betartják a tisztes távolságot, bár egyikük váratlanul odaugrik, s kikapja a kezemből az olajmérő pálcikát. Hétrét görnyedve elszalad vele, a többiek nevetnek, szárazon tapsolnak s hörögnek hozzá, mint a csőposta. Huj, be vékony, huj, be vékony, kiabálják.

Warjáné, ki korábban nekünk kulcsot adott, majd szó nélkül kifordult az udvarról, ünnepélyes képpel visszatér. Itt a vendégkönyv, mondja, s ez engem külön is érdekelni fog, mert ilyen unikum sehol a büdös életbe nincsen. Sehol. Zalában se! Mert aki csak megfordult itt a történelem során, az mind benne van, Jézus Krisztustól vagy Komócsin Zoltántól Ambrus Attiláig. Van, hogy sajátkezű rajzokkal, de hát látni fogom, mér lőné le a poént? Ő időnként kikérdezi tudniillik a népességet, hogy kinél ki járt itt az éjszaka, és akkor összefoglalóan beírja, csak a lényeget, mer locsogó ám a nép, sok van, aki még lódítni se átallna, ha ő, Warjáné le nem nyesegetné a vadhajtást. Errefelé ez hagyomány, mióta csak a noha szőlő megterem, hogy fölírják a látogatót a helytörténet végett, hogy például, mit tudja ő, Iksz Jánoskáék fáskamrájában itt járt Gagarin, levágta három ujját, a Nőtanács rétest sütött, ennyi.

Warjáné leteszi az aranybetűs, piros könyvet a motorháztetőre, és a tollkabátja alól előhúz egy nemzetiszín szalaggal átkötött csomagot. Tessék, mondja, 132Csőpépen a kimondott szó parancs, úgyhogy már meg is hozta szeretettel a megrendelt sajtkollekciót. Nagyon kedves, szabadkozom, de alighanem itt félreértés lesz, ugyanis mi nem rendeltünk semmit. Kapni viszont már kaptunk, mint a mesében, ugyanis a kedvesem egy barátnéja, az Angela, ha talán tetszik ismerni, szóval ő az imént volt olyan szíves, hogy hozott egy tányérral.

Az egy AIDS-es kurva, mondja Warjáné és a csomaggal rávág a vendégkönyvre. Hiába járási bajnok csirkeütésben, ha nőmunka nulla, kiszmunka nulla, de mindegy, zárójel bezárva.

Úgy is bezárva, hogy sajtból sohase elég, és ne gondoljuk, hogy ez jó lesz így, és hogy csupán őt, Warjáné Pirikét sértjük vérig egy ilyen hezitálkodással, mert nem. Hanem az egész téeszkollektívát. Igenis, azt csapjuk arcon a magatartásunkkal, ő nem is érti, két felnőtt, egészséges ember hogy képzel ilyesmit? Arról nem is beszélve, hogy enni csak kell, hát mitől mástól akarunk kondícióra kapni? Elég az hozzá, ő ezt hat ökörrel se viszi vissza, és szíveskedjünk inkább mértéktartást tanúsítva átvenni, hogy ne legyen probléma. Mit gondolunk?! Őnékik már az nagy megtiszteltetés, hogy ismét ilyen derék, autós emberek fordulnak meg a téeszirodán, pláne fehérek.

Hát, akkor köszönjük, mondom, igazán szép figyelmesség, és megfogom a nehéz, picit nedves batyut.

133

Naná, hogy szép, lép egész közel hozzám Warjáné, s nem engedi ki a kezéből a fekete fóliát. Érzem a szája fokhagyma- és acetonszagát. Naná, hogy köszönjük, ha egyszer ingyér van szinte, bruttó hétezer-ötszáz forint, plusz az alumínium-tálca, amin a helyi Törpevízmű van begravírozva. Az betudható úgy, hogy ajándék. Szeressük-e az ilyesmit, kérdezi és rám kacsint. A szépet ebbe a ragyabunkó világba.

Persze, mondom, és enyhén izzadni kezdek. Előveszem a pénztárcámat, bár tudom, hogy ötezer forint van benne összesen, s azt is tudom, hogy a kedvesemében már egy fillér sincs. Hát, azt hiszem, itt baj lesz, mondom, nagyon röstellem, de tetszik látni, ötezer forintunk van összevissza, legalábbis készpénzben nincs több, sajnos.

Az is elég, vágja rá Warjáné, és mint az előbbi öregasszony az olajos pálcikát, csőrével kikapja pénztárcámból az ötezrest. Megköpködi, elrakja. Apjuk, anyjuk idejöjjön, morogja.

A szemem sarkából látom, hogy kedvesem a két bepakolt sporttáskával kioson a rácsos ajtón, és halálsápadtan közeledik az autó felé. Mint mindig, most is kitalálta a gondolatomat, félek, hogy az utolsót. Hát akkor, köszönjük szépen a kedvességet, a fáradozásukat, mondom, de időközben úgy alakult, hogy nem tudunk itt maradni éjszakára, hiszen nyilvánvaló ezek után, hogy a szállás is pénzbe kerül.

134

Attól függ, mondja Warjáné sötét orcával, az attól függ, hogy mi a pénz máma. Mert szerinte ez a keveske, ez minékünk nem lehet pénz, egy ilyen kis pökedelmi összeg, azt ő látja az autónkon meg a városi kacabajkánkon. Ráadásul ilyen szobáért?! Tájjellegű épületben?! Mert tetszek-e én tudni, hogy egy ilyen vendégszoba-kialakítás milyen baromállatian sokba van nekik? Konkrétan, meleg reggelivel, háromezer-ötszázba per éjszakánkint. Azt persze jó lenne itt és most megkapni. Mikor a csőpépi ember számít valamire, akkor ha nem kapja meg, ölni tudna. És ezt mink kibéreltük tanú nénik előtt, szavunkat adtuk rá, más kedves vendég elől elfoglaltuk – nem is folytatja, mer az epéje elfakad.

Esetleg ha lehetne kártyával fizetni, az megoldás volna, mondom, illetve van-e a faluban automata? Erre Warjáné összecsapja a kezét, hogy hallottátok, asszonytársak, barátaim, hát micsoda megtiszteltetés, hogy az ő kis sárfészkükben valaki direkte kártyával akarna fizetni? Pláne automatával! Tapsoljuk meg, kiabálja, tapsoljuk meg a Jánoskát! Csak megmondva a sajnost, egyelőre még ilyesmi őnáluk nincsen, és ők a kártyával nem tudnak mit csinálni, hiába csillog-villog, ha nem szarkák ők. Kártyáért nem adnak a boltban se sót, se tévéújságot.

Hát, akkor nincs mit tenni, elmegyünk. Ahogy egészen közelről tetszett látni, készpénzünk nincs több, 135mondom, és feszes lassúsággal, úgyszólván a menekülés határán rakom be a csomagokat a Zaporozsecbe.

Hohó! Félreértettük őtet, mert elmenni azt egyáltalán nem lehet, az föl se merül, mondja Warjáné, és megfogja az egyik táskánk fülét. Hogy azt szeretné mondani, a harag rossz tanácsadó. Egyrészt. Másrészt megtiszteltetés ide vagy oda, azért mit tetszünk mink képzelni a pesti dolmányunkkal? Hát az ő citerazenekaruknak eddig élő ember nem fordított hátat, már ne is haragudjak, és akkor még hol van a Hidas Antal-vers, a sajtgyári szavalókórus, a vegyeskar, polgárőrnek egy baja, egy baja, mért nincs három élete, élete, satöbbi, hát eszünk mán el ne menjen, hát ők négy álló napja készülődnek az avatóra!

Milyen avatóra, néni?

Hát az önökére, a téesztagavatóra, höj, de nehéz fejüknek tetszik lenni pesti létükre, mondja a Warjáné, és kiveszi a csomagtartóból a táskánkat. Höjnye már. De azt viszont végképp nem érti, mért kellett elrontani az ő kis meglepetésüket.

Már fekete az udvar az öregasszonyoktól. Kendőjük alatt villog az ezüst-, esetleg műanyag csőrük, járókeretre vagy biciklire támaszkodnak, a kezükben sütőlapát, légycsapó, sziszegnek és gőzölögnek, mint a kormányra akasztott szatyraik.

Én csak nézzek körül, mondja Warjáné, nézzem meg, hogy őnékik, ezeknek a peshedett népeknek ilyen meg136tiszteltetésben nem volt részük évek óta. Ezt komolyan mondják, kézzelfogható, hogy úgy mondja, húsvér látogatóhoz nem nagyon szoktak, úgyhogy itt több önkéntes asszony kútba fog ugrani, ha mi elmegyünk. Sütöttek, főztek, hogy minél hamarabb elérjük, ugye, a szükséges súlyunkat, és most tessék? Blama a köbön?

Nem is beszélve a dekorációról, mondja Warjáné, és elővesz egy kék, nyeles fésűt. Mert a hagyomány az hagyomány, aki idejön megszállni, azt föl kell díszíteni az avatáshoz tisztességgel, hisz az neki egy végleges, komoly elhatározása, „máshun nincsen számára, hej”. Az ilyen személynek hivatalos esküt kell tenni, csőpépi állampolgárit, és azt nem lehet akárhogy! Jönnek az úttörők is, a Karcsika a Tanácstól, birge lett vágva, galambragu, ott a nyolc raklap csibesült, ez nem vicc, hékám!

És ha szabad érdeklődni, mit csináljon a boncmester a parfétortával? Csessze meg? Az Édász külön erősáramot hozott a kemence végett. Árkon-bokron át. Ki fizeti meg azt a tetemes költségvonzatot? S emberi tényezőjét, a szégyent?

Ne is tessék ilyent mondani, mondom. Igazán kínos, de tessék megérteni, hogy sajnos muszáj elmennünk, ha egyszer nincs pénzünk, adósak pedig nem szeretnénk maradni. Azt ők sem szeretnék, mondja Warjáné és lassan a hátam mögé kerül.

Na ugye, mondom, hát nem jobb, ha elmegyünk békében? Különben is, mi nem kértünk semmiféle ava137tást, és nagyon kedves a néni, meg az egész kis kollektíva, de őszintén szólva nem is igen akarunk téesztag lenni.

Szóval nem, mondja Warjáné, ha nem, nem. Ők persze nem hatóság, s ha valakit, mondjuk, kényszerítenének, abból alighanem csak bajuk lehetne, bár ilyen eset még nem volt, hogy valaki semmiképp ne akarta volna a szép ceremóniát, de mindegy.

Ez akkor egészen más eset, viszont azt azért engedjem meg, hogy még ha lábon el is távozunk, hát a hajunkat akkor is meg kell igazítani, az majdnem ingyen van, ők egy több száz éves fodrászfalu, és ennek a hagyománytiszteletüknek visszamenően így adnak kifejezést, a gyerekek még ma is tanulják az iskolában a politechnikán, s a ravatalozóba járnak gyakorlatra.

Ekkor Warjáné szabályosan fölugrik rám hátulról, és köpködni, majd azon nedvesen fésülni kezdi a hajamat. Térdével átkulcsolja a derekamat, meglepően könnyű, a döbbenettől még a hányingerem is elmúlik, állok ott és mosolygok, mint egy lefagyott monitor.

A többiek is felélénkülnek, egy ütött-kopott fodrászati burát hoznak elő az istállóból, és körbeveszik a nyitott kocsiajtónál álló kedvesemet. Azt mondogatják neki, ne féljen a Juliska, hát nem szülés ez, hát őnáluk sütés előtt minden asszonypajtás dauert kap, olyan keményet, mint a bukósisak. Vagy az álló férfimicsoda, olyan keményet. Na? Tartsa csak a buksiját szép szóval!

138

Ekkor kedvesem nem bírja tovább, felsikolt, bevágódik a Zaporozsecbe, és magára rántja az ajtót. Mint egy darázs, jár belül a sikolya, bepárásítja az üveget. Az öregasszonyok hátraugranak, és kis tanácstalanság után elkezdenek tapsolni.

Én ettől vesztem el a fejem. Hátamon a vijjogó, kapálódzó Warjánéval megpördülök, s hogy szabaduljak, a könnyű testet a tornác eternitoszlopához csapkodom, ne tessék haragudni, kiabálom, most már tényleg mennünk kell. Az öregasszony végül elereszti a hajamat, a derekamat, de nem huppan le, nem áll vissza a földre, hanem tovább lebeg az udvar fölött puhán és hangtalanul. Fénylik a kicsi pléhmosolya, de nem mozdul.

A táskákat visszarakom a csomagtartóba, én is mosolygok, a nénik is mosolyognak, fészkelődnek egyre közelebb. Jár a szemük a fényvédős, fekete kontaktlencse mögött. Jönnek, mint a köd, mint a korom, lábuk nem éri a földet. Épphogy sikerül beugranom a kormány mögé. S magamra zárni az ajtót.

A téglás kapuboltozatig, s azon túl az utca aszfaltburkolatáig kissé lejt az udvar. Kazah szokás szerint már gurul a Zaporozsec, amikor megpróbálom begyújtani a motort. Hat-hét méteres szakasz, de percekig tart, még most is tart, és nem tudom, meddig.

A csalódott csőpépiek közrefognak, emelgetik a kocsi hátulját, ráülnek a motorházra, a tetőre, vihognak, korpaszáraz tenyerükkel dobolnak az acéllemezen. In139dítok és újra indítok, időközben besötétedik, de hiába gyújtok lámpát, mintha bálásruhában menekülnénk, vagy egy károgó, murrogó kecskesajt fekete közepében.

140

Nem tud olyat álmodni, amin ne tenne túl az úgynevezett valóság, ezzel együtt minden reggel csatakosan ébred, és hullasápadt, bár ez nem igazán tűnik fel. Átbillenti magát függőlegesbe, de még délután se tér magához teljesen, fullasztó párna arca előtt a levegő, a hypós verítékétől piros a szeme, és megmozdul a lift a gyomrában, valahányszor arra az édes, zsíros szagra gondol.

Hangtalan, egyenletes émelygés a nyári égbolt. Vagy a téli.

A Kombinát magasabban fekszik, mint a város, szinte a hegyoldalban, elvadult meggyliget közepén. Föld alatti vasúton érkeznek a szállítmányok, az expedíciós termek kürtői felérnek majdnem a gerincre, a kilátó fölé. A nagy teljesítményű hűtők, mellesleg, jelentős mennyiségű havat csinálnak. Sporthó, csákányos felvonóval a vendégeknek.

A vendégek szervezett buszokon jönnek, a szerencsésebbje vonattal távozik. Van, aki hosszú heteket eltölt itt, hajnalban besétál a külvárosig, utána reggelizik, majd kilenctől este hatig a puritán, de kényelmes 141szobájában mered a képernyőre. Azután a reggeli szerzeményével, olykor öt-hat kazettával is a hóna alatt, kimegy a folyosóra, beáll a sorba. Takarodóig ott kanyarog minden vendég, kettesével, hisz zömmel házaspárok. Félhomály van, a videolejátszó fénye megvilágítja a szürkéspiros lópreparátumokat a folyosók tárlóiban. Ez, a mutyi-tévé, ahogy viccesen nevezik, nem hivatalos, de eltűrik, a hangulat javítása itt létkérdés.

Szép Róza étkeztetési szakácsné az átalakított Lókonzervgyárban. A szakszemélyzet tartozik hozzá, semmi egyéb, a föld alatt, hála istennek, nincsen dolga. Viszonylag sok alkalmazottat számol meg, gépészek, lovászok, cinkforrasztók és asztalosok, azután szőrzetfodrászok, szakácsnék, koszorúsfiúk, szobaasszonyok, a két süketnéma videotechnikus, valamint a bádogarcú nő a Tourist Bürótól, ezeket tudja hamarjában felsorolni.

Munkahely egy más világban.

Álmomban minden ház szálloda, suttogja Szép Róza, ez is. Kavicsszürke, nem különösebben piszkos épület, látszatra leginkább irodaház vagy munkásszálló, hajdani munkásőrlaktanya. Kívül legföljebb három emeletes, belül viszont legalább tíz, a liftgombokból gondolja, hogy ennyi, mindenhová nem mert és nem is szabadott lemennie.

Nem mintha lett volna titok, a fáradt, rutinszerű titkolódzáshoz viszont ragaszkodtak. A hányinger, mint 142a higany, áttetszett alkalmazotton és hadituristán egyaránt. Pár nap alatt itt mindenki áttetsző lett, nejlonzsákba húzott kétségbeesett perisztaltika. Fogvacogás ellen leszedték az összes bakelitfedőt a konnektorokról, hogy legalább pár órát tudjanak aludni, hisz másnapra is kell az erő, s ki tudja, hány napra, míg eredmény lesz, ha lesz.

Elhiszem-e, hogy szinte nem volt súrlódás? Úgy értve, hogy minden azonnal lecsúszott mindenről, védőkötény és főzőüst, pisztolytáska és tekintet, a maga módján olyasmi volt ez, mint a súlytalanság, csak pont az ellenkezője, egy elszabadult súlyosság és síkosság. Ami feltétlenül össze kellett tartozzon, azt a karbantartók felszerelték tépőzárral. És mázsaszám használták a mosószódát, de hiába, bőrt, fát és fémet, mint a teflon, percek alatt bevont a lubrikus penész, a faggyú, a velőzsír, ki tudja, mi még.

A meleg uzsonna volt rendeletben. Ennek megfelelően ő maga édes zsírban sütött ki bizonytalan dolgokat. Formára hús, állagra kocsonya, technológiájára nézve leginkább fánknak mondaná. Bedobta húszasával, mikor szalagos lett a peremük, kihalászta acélhálóval. A feketekávéhoz osztották ki papírtálcán. Jöttek teherlifttel a lovászok, a kegyeleti mosók, a cinkforrasztók, ki a nyárból jött épp, ki a télből, ha levették a vegyvédelmi ruhát, látszott, melyik honnan, egyiken egy szál zubbony, a másikon pufajka. A remegő, néma uzson143nák ott folytak a szeme láttára a hosszú, lebetonozott asztalnál.

Némelyik alsómunkás összejátszott a vendégekkel, jó pénzért kölcsönadta nekik az azonosítókártyát, a védőruhát és a maszkot, így egy-egy civil hozzátartozó, általában az apa, lemehetett az ipari szintre, de ez ritka volt és veszélyes. Egy szeplős forrasztó hadbíróságra került emiatt.

Szép Rózát szerették a dolgozók is, a vendégek is. Többek között nagyon jól tudta fogni a fejüket, néha bizony órákig fogta, és dudorászott nekik. Oda se nézett. Némelyik delikvens a keze között aludt el a kimerültségtől, úgy, ahogy volt, tátott szájjal, meg se törölte a lehányt állát, mackófölsőjét. Idővel kialakultak a kapcsolatai, címet cseréltek, a szegényebbje felkérte siratóasszonynak.

Éjszakánként a földszinti presszó átalakult ravatalozóvá. A Tourist Büró kék szemű képviselőnője összetolta az asztalokat, vételezett fekete krepp-papírt. Szép Róza sokáig azt hitte, hogy ez a nő is süketnéma, mint a technikusok, akikkel jelbeszéd által érintkezett. Járt a keze sebesen, mintha horgolna, még az arca is megrándult néha, ez a lukas tepsi, melynek két hasítékán besütött a hideg ég. Pihenőidőben összeszorított foggal Puskint olvasott. Viaszkosvászon kiskosztümöt hordott, szinte csinosat, csoda-e, ha néha megkörnyékezték egyes férfidolgozók?

144

Az álomban Szép Róza, ha kimenőt kapott vasárnap, fölsétált a kilátóhoz. Patagranulátummal szórták föl az ösvényt, hogy ne csússzon. Ha kedvező volt a széljárás, kiszellőztette a tüdejét, és szinte nézelődött. Nem volt csúnya táj, a meggyfák piros tengeréhez jól illett az ipari hó. Jobbra csákányos sípályák, balra lent a hajdani Lókonzervgyár, a szállodai tetőterasz a nyugágyakkal, a hobbilőtérrel.

A Hotel Főnixet kifejezetten a frontkatonák hozzátartozóinak tartják fenn. Ha sokáig nem jön levél a frontról, a család pénzzé teszi, amit lehet, és társasút keretében elutazik ebbe a rájuk szakosodott szállodába, ahol zártláncú tévén naponta ismétlik a hullákról készített videofelvételeket. Ha valaki ráismer a gyerekére, viheti. A faládába foglalt cinkkoporsót úgy hívják, 200-as számú teheráru. Ha mégse az van benne, aminek kéne, akkor sincs mit csinálni, azt is eltemetik. Amit kapnak, azt, ha fiú, ha lány.

Aki le van videózva, előbb-utóbb el lesz temetve. Kering, mint a repülőtéri szállítószalagon a bőröndök, fölötte a kamera, olyan nincs, hogy egy idő múlva ne vinnék el, sok a hozzátartozó, és viszonylag kevés a test, amit egy darabban lehet ravatalozni.

A szeplős cinkforrasztó, mielőtt kivégezték, beleszeretett a Tourist Bürós nőbe. Mivel Szép Rózával kollegiális viszonyban volt, őt kérdezte, mit csináljon, hogyan bonyolítson le egy ilyen intim dolgot, sajna nincs 145az ilyesmiben gyakorlata. Hozzon neki virágot, ajánlotta a szakácsné. Vagy hívja meg vacsorázni. Köszönöm, ez jó lesz, mondta a hegesztő, és beletúrta az uzsonnás kezét a zsírszódába.

De végül úgy döntött, nem meghívja, hanem elhozza neki a vacsorát a városból, a Vegetáriusoktól. Három tetszetős fogás, plusz aperitif, egy négyosztatú ételhordóban.

„Nem mertem meghívni magát, valahogy nem jött a számra, hát elhoztam, tessék majd nyugodtan elfogyasztani. Van hozzá aperitif, minden.”

Aperitif, motyogta a képviselőnő, azt mondja, hogy aperitif? Igazán nagyon kedves. Zajlott a száján a rúzs, akár a jégtáblák. Huzigálta a két szürke copfját. Majd minden átmenet nélkül sikítani kezdett. Megmerevedett, mint egy furulya, nem lehetett vele mit csinálni, bezubbonyozták, megcsípették a kéziárammal, de hiába. Kivitték a hóra, dörzsölték, gurigázták. Nem egy esetben, ha megszaporodtak a szállítmányok, a sípályáról egész a díszudvarig csúszott le a hó. Ilyenkor nem tartották meg a zászlófelvonást.

Reggelre a képviselőnő halálosan berekedt, de megnyugodott. Még megvárom a pingpongversenyt, azután fölmászok a kilátóba, és kiugrok, suttogta Szép Rózának. Folyt a széles, lapos orrából a könny. Megértheti, rengeteg munkám van benne. Ha már megszerveztem, megvárom.

146

„Gyülekezés ütővel a 200-as tároló előtt.”

Egyébként eseménytelen álom, mondja Szép Róza, melyben épp ez, az üresség a legborzalmasabb. Hogy néha percekig csak a táj, a meszelt fák küllői. Vagy a szürke gumicsík odalent, de az órákon át. Mert rengeteg a sikerületlen kazetta.

Ezeket tessék-lássék összetörik a biztonságiak, aztán zárt tartályban kiszállítják a városi szeméttelepre. Persze reggelre lába kél töröttnek és érintetlennek egyaránt, a lakosság kineveti a sugárveszély-táblát, és baltával feltöri az ólomzárat. Ami használhatónak tetszik, azt zsákba tömködik, vagy csak amúgy pucéron, sérvesen és hasadtan felhányják kézikocsira. Fényes kazlakon szikrázik a hajnal, meztelen gyerkőcök csippentenek ki egy-egy szálat, s rohannak vele a néma utcákon kilométerszám. És minden lakásban videoszalagból van a légyfüggöny.

Egész kis feketepiac épült erre, sokan élnek belőle, illetve az elkeseredett hadituristákból, kik minden pénzt megadnak az épnek látszó kazettákért, viszik a szállodába haza. Csak megvenni tilos, hazavinni nem.

Minden szobaszinten van lejátszó, a folyosó végén, a cipőtisztító apparát mellett. És este hat után, mikor a technikusok beszüntetik a zártláncon a hivatalos adást, és mikor lehull a hosszú, sűrű éjszaka, ott állnak a vendégek a folyosón, várnak a sorukra félájultan.

Ne legyenek illúzióim, ez így van máig is, ki tudja 147mikoráig is, suttogja Szép Róza. Ő már rég fölébredhet, de akkor is így van odabent, csomagolhatja ő azt múlt időbe, rálegyintésbe, beteges fantáziába, akkor is egyetlen, néma zártlánc az égbolt.

148

Ha felrobban egy gimnáziumi kólagyár, illetve melléküzem, azt úgy kell elképzelni, mint egy sóhajt, mint ha valami irdatlan, világvégi böfögést teleraknak kővel, vasreszelékkel, beélesített mikrofonnal. Mobilok, táskák, testrészek, pink notebookok szállnak szerteszét. Hullik belőlük a pezsgő, barna vér.

Mint kiderül, az esemény ugyan rendkívüli, a körülmények ismeretében mégsem váratlan. Legföljebb a robbanás középfokú intézményhez képest hatalmas méretén lehet csodálkozni. Ilyenkor egyesek, szülők, politikusok, diákjogi aktivisták rendre felvetik az Ipartanügy-minisztérium (IPTAÜM) felelősségét, s hogy rendeletben kellene szabályozni: olyan termelő üzemben, ahol szubverziós dúsító van, illetőleg szénsavreaktor, csak saját felelősségre működhet oktatási intézmény.

Ezt más szülők és más politikusok képmutatásnak nevezik, mondván, a szabályok be nem tartásából nem az következik, hogy más szabályokat kéne hozni. Föltéve, hogy a szabályok jók, márpedig jók. Meg kell mondjam, olyan felelős tényező is van, aki nem a száját jártatja, hanem cselekszik, s mint tudjuk, aki gyorsan ad, kétszer ad.

Egy hét se telik el, és a cég szíves hozzájárulásával osztályunk emlékére fellőnek egy gyászműholdat. A „Sic 149itur ad astra” projekt nem elsősorban reklámhordozó, sokkalta fontosabb, hogy minden tanulóról ott legyen a kis (jellemző) videoklip, név, kereszt- és vezeték-, fogyasztási szokások, kabalaállat, kedvenc szín, telefonszám, melyre bármeddig (!) küldhető emelt díjas esemes. Egy interaktív, előrehozott tabló, kedves barátaim, mondja majd a píárfőnök meghatott, komoly hangon, hisz maga sem tudja kivonni magát a szülők és hozzátartozók keltette hangulat alól.

A vizsgálat nemzetgazdagsági érdekből nem fejeződik be, ennél a sebek begyógyítása fontosabb, s az, hogy visszatérjen a termeléshez szükséges béke és bizalom. Ha nincs mihez képest, idővel a találgatások szépen kioltják egymást, s az igazság a feledéssel karöltve elfoglalja megérdemelt helyét a múltban.

Ha valaki ragaszkodna az esetleges történtekhez, annyit mondhatok, beosztott tanulótársaim hirtelen megrendelés, netán valami privát üzlet következtében valószínűleg megint niagaráztak, azaz kiiktatták a securitomatákat, a kézivezérlésről pedig tudjuk, hogy életveszélyes. Egy érettebb gondolkodás ezen úrrá tud lenni, de az ifjú lelkeket gyakran elkapja a kólamámor, gyerünk, mondják, még, még, előre, és bizony ilyenkor ütközésig nyomjuk a karokat, pirosban az érzékelők, villog a monitor, recseg és sír a rendszer, aztán egyszer csak nincs visszaút.

A két gyanúsított negyedikes napok óta sápadt volt, és kialvatlan, s a kérdésekre, hogy mi ez az extra meg150rendelés, kitérőleg válaszolt. Tanulmányi feladatait nagy ívben elhanyagolta, noha a gépterembe diszponált tanulók számos könnyítést kapnak. És nem tagadható, hogy főleg az éjszakás, kisebb részben a délutános műszakok alatt gyanúsan, baljósan megremegett öreg alma máterünk épülete.

Igazgatónőnk a társastánc iránti bizalom visszaállítását, valamint a romok eltakarítását állítja a jövő homlokterébe, egyébként úgy csinál, mint aki nem tud és nem hallott semmiről. Jobb is, ha nem tud, az egész várost és az agglomerációt ez a gimnázium látja el kólával. El lehet dönteni, mi a fontosabb. Ha az ember, márpedig ezen nincs mit vitatkozni, akkor kell az üdítő.

Ha ideje engedi, fitneszt tanít és júeszéjt. Alapjában rendes asszony, mosolya, mint a szájkosár, alacsony, gumírozott cipőkben közlekedik a folyosókon, besurran a fizikai szertárba, ahol a palackozót rendeztük be, hunyorít, sóhajt, fejet csóvál, óva int. Nem az iskolának, az életnek tanultok. Éjjel persze sírógörcsök, szívritmuszavarok látogatják, ha végül elalszik, villamosszékkel vagy a nyugdíjazásával álmodik.

Ő tudja a legjobban, hogy egyszerűen nem lehet eleget termelni. Az üdülőtelepek ki vannak emelve, hasonlóképpen a wellnesskommandók, harmad-, de nem utolsósorban pedig ott van a lakosság. Az üres pillepalackokat kötelező 24 órán belül beszolgáltatni, ellenkező esetben igazgatói intő jár, három intő pedig egy automatikus rendőrségi feljelentés. Nyár van, a napi kö151telező két literen túl is kólát iszik mindenki. Trendi a dobhas.

Olyan a hasunk, mint az afrikai gyerekeknek.

Épp a társastáncverseny kellős közepén robbanunk fel, a parkett kis ördögeinek megállni sincs idejük, a zabolátlan sziszegést azonnal követi a csattanás és a nagy, puha bumm. Úgy hajlik meg a padló és a plafon, mint a nedves tortalap. Azután csak a bugyborgás, és az égből jövő sikoltozás hullámai, szabályos lökésekben, mint a szívdobogás vagy a sziréna.

Kimegyek kólázni, s visszamenet épp megállok az ajtóban, még odakint a folyosón. Így úszom meg némi sokkal, légnyomással, fülvérzéssel. Állok ott és nézem, ahogy elrepül két emelet, kezemben összelapul a papírpohár, aztán repülök én is. Váratlanul egy szellőzőaknában találom magam, közepesen lejt, vígan csúszdázhatnék lefele, de másfél méterenként fönnakadok, így az egész menekülésem csak kínlódás. A megrogyott épület csúnyán káromkodik mögöttem, nagyokat böfög, ha utánam mászna, s föl akarna falni, nem lepődnék meg.

Az akna száz méterrel lejjebb, a haszonjármű-parkoló mellett éri el a felszínt. Kirúgom a rácsot, sokáig állok a lapulevelek közt, nagyon sírok. Szürkéspirosban látom a tájat, a hegyoldalt, a fákon fityegő színes kis testékszerekkel. Egyedül a menetrend szerinti autóbusz zöld. A szállítóautók-elgyötörte úton imbolyog felém, hámozza le magát lassan, mint az almahéj.

152

A sofőr rögtön megáll az intésemre. Tele a busz napsütötte apácákkal, egy ütemre, mindig nyugat felé forgatják a fejüket, a lebukó vörös napkorong irányába. Nem tűnik fel nekik, hogy kinőtt zakóm, fehér ingem, sötétkék nadrágom csupa vér a fülemtől. Meleg empátiával veszik tudomásul, hogy csak tátogok, mutogatok fölfelé. Igen, kicsi öcsénk, szép gondolat, Ő valóban örökkévaló, közli az egységes, komoly bólintásuk.

Lent a városban a rendőrök se mennek velem semmire.

Lázasan, csatakosan ébredek másnap. Nem emlékszem, hogy mit álmodtam, de mikor ránézek egy pillepalackra a multikantinban, erős hányingerem támad. S úgy jut aztán lassan eszembe az egész balul sikerült táncverseny. Nagyon sötéten nézhetem a rekeszeket, mert a szeplős, vörös hajú eladólány megszólít.

– Vedd csak meg az adagodat előre!

– Adagomat?

– Ja. A fejadagot is, meg a prájvitodat is. Nagyon is előfordulhat, hogy sokáig nem hoznak üdítőt. Két hétig is. Mert fölrobbant a gimnáziumban a kólagyár. Zumm. Ráadásul épp táncversenykor, csezmeg. Lassút táncolt az egész harmadik bé, senki nem élte túl.

Egyszer csak mind elrepültetek, szépen, matrózblúzban.

153

Hogy mire vágyik a hét asszonya?

Arra, fikabubuskám, hogy egyszer fölmegyek a várba villamossal, de üresen, cseszed, olyan üresen, mint egy boríték. Az nekem király volna, hogy semmi föl-le ugrálás, semmi utasállat, érted? Tudod mi az utasállat? Az ember. Ezen sokat szokunk a kínunkban röhögni, hogy utasállat, érted, például hány utasállatod volt máma, kérdezzük a melegedőben, meg elmeséljük a jó beköpést, amit az ember kigondol menet közben, hogy mit kiabálna be legszívesebben a mikrofonba, ne tudd meg, minimum olyasmiket, hogy AIDS-esek leszállni, Rákóczi tér, satöbbi.

Most mér csitítol, baszkurka, ha egyszer te kérdezted meg, hogy mire vágyok? Azt mondtad, tessek beszélni nyugodtan, veszi a magnó. Hát akkor most ne csitítsál, mert beleprüszkölöm a szemedbe a konyakomat, ki van próbálva, ne féljél, csíp a konyakosnyál, mint a szar. Úgyhogy csak ne csitíts. A hét asszonya is egy em154ber, nem? Annak is egy mája van gyerekkora óta, nem? És annak is van privát szférája, ha éppen kurvára szúr is, nem? Na hát akkor.

Hogyhogy most már elég föl van véve? Majd akkor elég, hogyha nekem elég, okéka? Vagy ha kidob ez a pincérmanci. Még jó, hogy nem faszodba vaskarika! Azt hiszed, hogy egy villamosvezetőnő már nem is személyiségi jog, hanem egy klozetti piszkepapír, egy utolsó szopacnyaló bervamohikán?

És ne kapkodj a ridikülödhöz, mert rendőrt hívok. Te csak kis újságírónő dacára énnekem ne fizessél, mert én akarok fizetni. Talán ha villamosvezetőnő az ember, nem fizethet? Jól van, hát nem egy topomfasza, de azér nem leszünk minden reggel öngyilkos. Na és? Van aki még villamosvezetőnő se, a túlnyomó többség még villamosvezetőnő se. Igenis, hogy ki tudom mondani. Csukott szemmel is ki tudom. Kinyújtott kézzel. Villamosvezetőnő, nesze.

Méghozzá hatos villamos. Ami akkora csúcs, hogy fogalom. Himalája, barbikám, és akkor még finom voltam. Mire hazaér este, hát a torkáig ér az embernek az emberiség, ha lát egyet, rögtön bőgni kezd, úgy bőg, mint a kék ég egy szárnyas betéten, érted. Ha egyetlen darab utas formájú személyt meglát, ha messziről is, ha a tévében is, már bőg. Bőőőőőőőőő, így. Amíg el nem kezd kurvára köhögni. Nó ember, nix ember, nyet 155ember, ezt köhögi bele az ágyneműtartóba az ember, és csak ül a fotelkarfán, lóg a feje, lóg a letolt harisnyája a másfél szoba loggiában.

Világvégem van, ezt mondja.

Csak a Jucik röhögnek éjjel-nappal. Ha mondjuk karácsony előtt le lesz a hajáról nőve a szőkeség a hét asszonyának, akkor jön a Juci. Mindenkinek van egy Jucija, aki ellenőr, szeret hajfesteni, és kleptomániás. Egyébiránt be van jegyezve, szabályos szövetségük van, vagy egyesület. Kiskanál, likőröspohár, pézsé, ilyesmi, de nem kér pénzt, csak kölcsönbe, és tud szerezni hajfestéket kilóra. Vagy nem szerzi, hanem kleptózza, mit tudom én, de eső meg izzadtság nem mossa le, és egy kolleganő se kopaszodott meg tőle. Mert ez azért, már bocsánat, szempont.

Jóestétlauder, így köszön a Juci, vedd ki ujjad punádból, rögtön ezzel lép be, ha belép, s nevet dörögve. Szeghalmi. Van egy halott férje, azzal él. Na, az akkor szépen befesti a hét asszonyának a haját, meg minden, vitaminmaszk, talpmasszázs, házibéliz. Megbeszéli az ember, hogyan lehetne meggazdagodni. Na, hogyan, Jucikám? Hát kössed le a betétedet tartósra, úgy. Az a lényeg, hogy poén poén hátán, buli van, még énekelnek is, az ember meg a Juci. Az csúcskirály.

Reggeli csúcs, délutáni csúcs, tátracsúcs, az ember kínjába kigondolja a jó poénokat, pedig legszívesebben beleordítaná a mikrofonba, hogy tessék mindenki 156leszállni, addig nem megyünk tovább, amíg mindenki le nem száll. Van lába, menjen gyalog. Jó idő van. Nem ám budai hídfő, meg a sunnyogás! Persze ez csak el van képzelve, a belekiabálás, gondolhatod, állás nélkül mi a lólángoltat csinálna? Ez nem megy, ha az embernek gyereke van. Hú, topomfasza, én neked itten magnózgatok, a Richárdkát meg nem elfelejtettem? Még jó, hogy már ott van az óvónőnél Mátyásföldön, általában haza szokja vinni, ha nem megyek időbe. Na és, ha óvónő, van teje, nem?

Megjegyzem, most a sajtó miatt mehetek ki érte a retkesbe. Olyat persze nem lehet betenni az újságba, hogy a hét asszonyának nem jut taxira, meg legszarabb napszemüveget hord, azt, ami télen is elolvad a napon, szabályosan ráolvad neki, és akkor gyökérig ki kell szedni a szemöldökét, mi? És persze azt se, hogy összevissza menstruál, depresszióra túrós tésztát eszik, továbbá a lehető legtipikusabb egyedülnevelő. Majd meglátod, fikabubuskám, minden ember életében van egy pillanat, hogy nincs mit csinálni, elég egy lassú szám, elég, hogy nincs bezárva a diszpécseriroda, és mire körülnéz az ember, elmegy a magzatvíz.

Na és, ha a hét asszonya egyedülnevelő göndör nógrádverőcei pénzügyőrtől? Aki azzal kezdte az apaságot, hogy hozott egy komplett Barbie-t a Richárdnak. Vette elő a számzáras táskájából ünnepélyesen. Hát erre mit mondjon az ember? Te fasz, hát Barbie-babát? Hát 157ez nem leány! Már megbocsássál, te aszontad, lány. Én, kérdi a hét asszonya, és eláll a szava, ééén? Te. Lehet, hogy összetévesztetted, mondja a kék szemű pénzügyőr, és kibújik a cipőjéből.

De szó szerint így volt, hogy kibújt. Ült ott az embernek a heverőn, abba ringatta magát, hogy lesz egy kis dugás. Mondjuk lett is, nem valami topomfasza, de mér ne lett volna, utálni utálja, de hát a zuhanyrózsit is utálja az ember, nem?

Bocs. Aki meg idenéz, az nyugodtan kapja be az értől az óceánig. Interjút adok az életemről, na! Hol is tartottam? Ja igen, a dugás. Szóval hogy azután meg, a rágyújtás közben, megkérdi az ember, hogy mit nem mondtál te az előbb? Hogy megnősültél? Ja, mondja a pénzügyőr. Ezt bírtad mondani, bazmeg, petting közbe? Mér, akkor jutott eszembe, mondja a pénzügyőr, de szó szerint. Erre az ember kidobja, mint a taccsát. De úgy, ahogy a tévébe, le a lépcsőn, le a satöbbin.

Mert azt látod, hogy nem egy kimondott plázagizda testalkat a hét asszonya, úgyhogy lehet félni tőle, ne féljél. Ez a nagy, szalámis körömzete az embernek, bizonyúristen föl se veszi a körömlakkot, eltörik, már mielőtt fölkenyem. Hát akkor minek kínzod, kérdezi a Juci, tartsd tisztán, oszt jól van.

Mittudomén, mondja az ember, talán a szépérzékem miatt. Hogy olyan legyen, mintha kikapartam volna az utasok szemét. Akkor mér nem kékre föstöd, te ta158vicsuma, kacarászik a Juci, hát piros szeme csak a nyuszinak van, pláne lila! A nyuszi meg nem jár békávéval. Még az kéne, röhög az ember, pont még a nyuszi. Hát nem elég a sok bunkó utas?

Ne bunkózzál mán állandóan, majd figyeljed meg, annyit mondogatod, hogy egyszer elfelejted, és bemondod nekik hangosan a mikrofonba, mondja a Juci. Azt is kéne, nyíltan be kéne mondani, ha egyszer azok. Mind az. Bunkó utas. Bunkó, bumburnyák, bunyeváci, bunkec dolóresz.

Mér, azt be szabad mondani, hogy figyelem, figyelem, a járművön ellenőrök és zsebtolvajok dolgoznak? Azt be lehet az embernek? Ki mondja meg, hogy mit be lehet és mit nem, há? Különben meg ne tudd, hogy az ellenőrtől mennyire mind beszarnak, hatvan év alatt az összes leszáll, a maradékra meg sutty, ráfékezek, az egész csontleves lesz, ne féljél és gajdesz. Persze vigyázni kell, mert itt nem úgy van ám, hogy mindent lehet, mint a metróban, itten tiszta kirakat egy hét asszonya, mindent lát a jogtanácsos meg a belső ellenőr, ha bármit viselkedik az ember vagy meleg ételt eszik menetben, rögtön kész a baj.

Vagy ha bebaszik egy magánügy. Ha például pont látja leszállni az ember a saját járatáról a göndör, dugós pénzügyőrt, de már nyolc hónap gyerektartással a füle mögött. Nyolccal! Hát persze, hogy fék és mikrofon és nyitott ajtó, és kikiabál az ember, hogy hé, ikszipszi159lon, de teljes névvel ám, hé, te szopócitrom, hát hová rohansz szakaszvezető létedre, és hogy nyolc hónap az nyolc hónap, hallod? De zeng tőle az egész Szigeti bejáró, ne féljél! Jól van, ha hallják, legalább megtudják, az meg csak sunnyog el Pest fele, persze civilben van, hogy föl ne ismerjék.

Gecicsuma pénzügyőr, kiáltja az emberből a kétségbeesett anya, és megy utána a villamossal a Margit hídon, illetve mellette megy tulajdonképpen, fogják meg a pedofilt, ordítja az ember, az utas meg persze ráér közben, és nyíltan röhögcsél a más baján. Kuss, nem röhögcsél az utas, mondom, mer mindjárt belefordítom a Dunába. Na akkor jól van, Jászai Mari tér, ajtóbalolnyíl. Sőt ajbanyil.

Egy szóban el lehet intézni, nem ám úgy, mint a föld alatt, hogy komplett Lear király belépője, „tessék szíves már ne tömörülni összefele az első ajtónál, hát nem tetszik látni az utasnak”, hát itt ilyen nincs, hanem szigorúság. Amíg az a kedves utas ott le nem száll, nem indulok, mondja az ember, például. És hogy hé, kinek beszélek, megmondtam, amit megmondtam, küldhetik ide a felőlem akárkit. Jedlik Ányost. Nem indulok, amíg az a koporsós le nem száll. Mindegy ha nagybőgő, akkor is szálljon le, vagy lökjék le az utastársak, dádá, jegenye. Ki cigányozik? A Hitler, aki cigányozik meg a Jávor Pál, na ugye.

Persze, hogy lelökik előbb-utóbb, hát mindenki haza akar jutni a családjához, nem? Ha egyszer beszorul 160oda keresztbe, mint a csirkecomb, és nem mozdul, mit csináljanak? Szépen lelökik, és lehet haladni. Na ugye, mondja a hét asszonya, és becsukja az ajtót, előbb is megjöhetett volna az eszük, Oktogon következik.

De akkor kábé már a perememig ér az okádás, hajnal óta szaggat a mensim, érted, úgy csikorog bennem a sóder, mint a puncihús egy betonkeverőben. Kurvaanyátok, azt bezzeg egy pénzügyőr sem tudja, hogy mi ez.

Mért ne mondjak ilyesmiket, ne csitíts, mi vagy te, pincérnő vagy te a fölszempillázott pofiddal? Na, akkor ne pisszegessél, ha nem. Tartsd a magnódat és kérdezzél! Megjegyzem, az is tehet egy szívességet, a pincérmanci, nyugodtan tehet, csak nézzen ide. Tudod, ki fél egy ilyentől?! Hozná inkább a konyakomat. A hét asszonyának. Hol tartottam? Az Oktogonon, mi? Na ja. Eleve mér mind karácsony előtt utazik, nézze meg az ember!

Mondd meg nekem, ha az ember egész életében mindenhová be bír préselődni, akkor mér csak az egy villamosba nem bír? Otthon is megáll az ajtónál, mi? És nem mozdul, hanem betömörödik? És ha szabad kérdeznem, mér visz porszívót? Az ember ezt azért megtárgyalná az utassal, hogy nincsen-e más megoldás. Továbbá terhes asszony menjen taxival az elhajtóba, akkor nem hányja le nekem az ülést. Hogyhogy hogy mondhatok ilyent? Úgy. És benyalhatnak a farhátnak.

Hát egy komplett siratóasszony nem könyörög annyit, tessék már megérteni, itt halad be, mindjárt mö161göttünk a következő szerelvény, a Rudja Pannié, de az ő villamosára egy se szállna föl, megfigyeltem, az csak szoliztassa a csöcsit üresen, mer annak nem zsenéroz, hogy kirakja télen-nyáron, hiába lelóg neki, mint a szakálla. Énekkarban énekel, jehovistáknál.

Hát tessék arra szállni, már én föl nem foghatom, hogy milyen birkák. Ha meg, teszem azt, rácsukom a szívére, rögtön jogtanácsossal jön, mintha mindnek volna otthon jogtanácsosa, pedig azt se tudják, mi az. Hát gyere, mondja az ember, húzzon az izéjére a Megváltónk, gyere akivel akarsz, de legalább ne álljál keresztbe, anyám, hát az ilyennél a marharépa sokkal okosabb, Király utca következik.

Ne féljél, addig-addig álmodom, hogy becsukom az ajtót, aztán ki se nyitom, hogy egyszer ki se nyitom, egynek se, sohase, kész, vége, szellemvasút a Körúton, teljes sebességgel, usgyi, Boráros tér, aztán bele a Dunába, bumm. Bocs, ezt most nem hiszem, hogy én vertem le valószínűleg. Teszerinted én? Mindegy, nem a te konyakod volt, nem? Akkor nem mindegy, ha össze se törött?

Igenis, hogy bele a Dunába, úgy bumm. Na, most szállogass le és csacsenoljál, fóbiáskám, most meg fogod hallgatni, amit mondok, és akkor az ember elmondja egyenként mindnek, hogy micsoda szemét vagy, te is, te is, te is, de mindegy, most itt maradunk szépen, ne sikítsál, cseszki, én se bírok úszni, mégse sikítok, jó hideg víz, jó kis halak…

162

Különben tudod, hogy mire vágyik most a legjobban a hét asszonya? Megmondom. Hogy vidd ki szépen hányni, ha már ennyire fölkeverted a gyomromat, de ne ám itt hagyd a táskám, baszkurka, benne van a telefon, és pont fél kilenckor fog hívni az óvónő, az ura addig szokta bírni, utána tök veszélyes, meg hívjál egy taxit. Vagy tudod mit? Szíjazzál rám két szárnyat, és tuszkoljál ki a klozettablakon. De komolyan. Mér pont egy villamosvezetőnő ne repülhetne ebbe a kurva stewardressz világba, nem igaz?

És húzd le a zsizsi magnódat a vécén.

163

A szauna, bigmac, az alapdolog, mit hittél? Mint az anyatej vagy a dzsekpot. Gatyeszom luketmízed, mi? Amcsi zászlóból van varrva, faszán térd alá lóg, naná, hova lógjon, jesss. Boxerom a haverom, elég jó, nem? Rímel, fakjú. Én költöttem, mire számítottál? Fölhívtam, bemondtam. Yeeee, baromira full vagy, bigmac, mondták, de nem nyertem. Danubiusba. Karton redbullt nem. Kedvenc gatyeszom, mit gondolsz? Csillagok, sávok, minden, ami kell, de nem sokat hordom, aktív pihenésemhöz egyedül, megmondom zárójelben. Vagy idéző. Nem voltam magyaros típus iskolában. Inkább torna meg csibészség, nanáhogy. Faszomat karatekutya, mit hittél? Alpacsínó éjjel-nappal. Legfőleg csak usziban hordom, sajnos. Illetve ha moment fűnyírok. Főnökné mondja, vau, bírom ezt a gatyeszod, bigmac. Tegeződünk oda-vissza, tisztára családias. Jes, mondom, én is tiedét. Vagyis ezt csak gondolom, de úgy is oké. Süt a napsütés, lekísérem a masszőrt a Sátánok miatt. Múltkor sajnálatos eset volt, Főnök meg164mondta, aki hozzánk jön, nem mászkálhat többet szabadon, kiherélésem terhe mellett. Vagy ha udvarolnák az Andinak. Tudod ki?! Ha elment a masszőr, fűnyírok. Tisztára turbó, mit hittél? Fíling vagyok, mondom, ki vagyok gyúrva, bigmac, mint az angyalok, olyan lazac. Pedig mostanában csak jólesésig gyúrok. Faszomnak majom éjjel-nappal. Szóval Főnökné, hogy hájdujudu, gatyesz. Mellesleg campari. Csupa gatyám amcsi, mondom, alapdolog. Ami itt nem amcsi, annak uncsi. Én költöttem, beküldtem, nyertem popkornbérletet. Jó rostos, verinájsz egészségügyi. Fullkiőrless. Usából, táplálkozástudományi, mire számítottál? Amcsiba minden Taszár, nem ám vidéki, mint itt. Izzadni a leghifibb. Kisírja magát a háj, és az ember redbull estig. Másrészről mindennapok, addig viselkedj, köcsög, amíg életben vagy. Ott aztán semmi gatyeszom és szabadidőm, bigmac, hanem külalak. Főnök kurvául kényes, például koszos körömért is levisz hídba, mint a Clark Ádám, és lesprézi az agyam. Azér az agyad sprézem le, bivalygeci, azt ordítja, mer már alig van a flakonban. Sokat nevetünk, de igazságos. Mondjuk, nem csak alulápolt köröm volt, hanem Tihanyba el lett veszítve golyóálló mellény, Klubtihany-strandon ellopták, csehszlovák, de akkor is. Fakjúkám, mondja, még egy fekete pont és palermó. Asszed nem tudom, hogy miattad ették meg a kutyák a pedikűröst? De hamar megbocsát, ad egy kiskokit a pisztollyal, na, ne bőgjél, 165Beveri Hill. Mosdj meg, öltözz föl, ide és ide megyünk, businesz. Szépen öltöztet mind a négyünket. Keresztgyerek nem jár oláh. Öltöny nem papsajt. Munkaruha meg munkamellény. Kardening, kardencipő, kardenzokni, mobil. Mobil otthonhagyása főbenjár, mit hittél? Igaza van. El van érhető, és részemről is, ha bármi. Odacsörgés, mint a kígyó. Adódhat helyzet, pitypitypity, csókolom Főnök, aztán máris képben van az ember. Te vagy az? Jes. Melyik te? Hát Ciha. Na, bigmac, végre, hogy mondod a neved, hát hangról tudjam, melyik vagy, köcsög? Azt akarod, hogy megint kiherjú? Isten ments, Főnök, ne csináld, hogy kiherélel, megöl a csajom, mit hittél? Majd jól fölpróbálom a csajod, köcsög. Ó, az kicsi rád, Főnök. Na jó, ezér megbocsátok, ide tudsz ekkor és ekkor? Hogyne tudnák, bigmac, hol vagy? Wienbe. Vagy bárhol, ahol van, ilyenkor azt mondja be, hogy hol van. Oké, röpcsizek, főnök. Belecgó valamelyik terepjáróba és nénónénó. Reszkessetek, egerek! Vagy esetleg, hogy hova vigyem moment a limuzint, repülőtér, bármi, Ferihegy vagy Margitsziget és Parlament elé. És hány hára. Forródrót a sikerhez. Olyan hosszú limuzin, bigmac, mint a százötös busz. Szandálfa berendezés, kézmosó, minibár. Printer, fakjuhéj. Ha van mobilod, és azt mondja, pitypitypity, rögtön nem vagy meztelen, alapdolog. Helló Bill, itt a Mobil, beküldtem, mit gondoltál, második lettem, egy hónapos ingyen használat. Éjjel-166nappal havaj. Kár hogy nincs belőle vízhatlan, uszodához. Akkor úszva is kapcsolat, bigmac. Sok majom, vízhatlan mobilt persze nem talál ki. Ezen ha bedühödök, le tudnám rúgni a nokijukat. Persze úgyse egész nap vízbedagonya, az fakjú. Hanem járáskelés, keverés, hájlájf, éjjel meló, bárban ülés, icéval, ice nélkül, ilyesmi, többet erről úgyse. Tisztán bizalmi. Tekila, mint a szemét. Pisztácia. Négyünknek egy operabérlet, elég. Nagy büfé. Szekurity. Reggel, ha van félóra-óra szabad, irány a nénónénó szaunázni. Főnöké privát, oda be nem, kényes rá, hogy lábgomba. Ki itt belépsz, lábod levágom. Láncfüresz doloresz. Legjobb izzadni a világon, bigmac, meg a tánc. Csajokat nem is mondva. Evés még, hássze, hogy jes, evés alapdolog, sokat ráfigyelni arra, mert kell. Épülni a bildingnek. Vitamin a tatamin, én költöttem, beküldtem. Halózás nem mindegy. Színhús, nem a farhát meg a proliparizer. Mangalica és nyomelem, ez a jelszavam. De nemcsak a struccbélszín vagy a homár, hanem, mire számítottál, egy egyszerű szívpöri is, étkezdébe. Nénik között, fakjú. Prolik között. Lepince, érted, és halózás, tulaj, ha haver, mindjárt két adag. Termeling is befele. És akkor másnap lazac. Reggel arra ébredek, lazac vagyok, na anyám, bele gatyeszomba és fuss, foreszt, fuss. Le városba, át városon, szellőzik a fejbőr, ezt még nem küldtem be, majd ha rímel. Jes, íting és gyúring, alapdolog. Van, hogy délután leülök frankón, és nézem full 167emésztést tükörbe. Enyimét, ja, mit hittél? Mert szép. Az izmok csalogánya. Ez itt az Utolsó Mohikán, máskülönben nem nagyon tetuzok. Meg a seggemen egy tomésdzserri, de az régi. Isiböli, nyolcadikbanbőli. Be is mérgedt, mit hittél, nem tudtam ülni, álltam mint a fasz, kádba lógattam két napig, megmaradtam, felnőttem, nem panaszkodok. Nagyjából van aprítani. Heti kétszer lövészet, kétszer küzdősportok, egyszer angol. Fulltájm. Néha nem szép munka, van ronda része, ujját visszahajtani, de hát behajtás nem elsőáldozó. Ha jajgat, bigmac! Akkor legszeretnék beteget jelenteni. „Hello Főnök, csókollak, beteg vagyok csuklyásizom achillesszel.” „Jeszike, maradj otthon, Ciha, nem erőszak.” De ezt csak képzelem, hogy ezt mondja. Főnökkel nem lehet így akarni meg vaker. Legrosszabb, ha etikumtól kell behajtani. Kurva sok az etikum. Csinálják a gyereket, bigmac, mint a pogácsát. Nekem mindegy. Minden út romába vezet. Beküldtem. Még nem nyert. Ülök limuzinba, várok, gondolkodok, kitalálok. Mondjuk öltözködni, meg aranyláncot eléggé kamelok, olyan nekem, mint a gyík, levágják a farkát, kinő, ez kéne nekem is, hogy kinő, nem kéne mellény, csak a kamon meg az alpacsínó. Ha gyík volnák. Most ezt mire mondom? Hangyafaszra, nem? Csak egészség legyen és popkorn. Szervezet részére fűtőanyag ellátás. Az mindig jól jön. Ha egészség oké, nem adom soké’. Én találtam ki. Beküldtem, mire számítottál? Pár eset168be beküldök. Meg fölhívok mobilon. Viszem például mosatni a limuzint, és felhívok. Haló evribadik. Háj, mondják, megismerem a hangodat, mondják, te vagy, aki sokat beküldesssz. Jesssz, mondom, popkornbérlet. Akkor hadd találjam ki, te vagy a Lazac, mondja a rádiósköcsög. Nó, én a Ciha vagyok. Sztorri, sztorri, persze, hogy a Ciha, bocsika. Hogy ejted? kérdezi Rádió. Szíájéccséj? Nem, mondom. Vagyis igen. Köszike a hívást, mondja és bájbáj. Az ilyeneket szeretem, hallani hangom Danubiusból, süt a nap, két proletárköcsög mossa a limuzint, hallják, hogy hallom a hangomat, ez elég frankonéró. Meg a szauna, bigmac, az alapdolog, mit hittél, mint az anyatej vagy a dzsekpot. Gatyeszom luketmízed, mi? Amcsi zászlóból van varrva, faszán térd alá lóg, naná, hova lógjon, jesss. Boxerom a haverom, elég jó, nem? Rímel, fakjú. Én költöttem, mire számítottál? Fölhívtam, bemondtam. Yeeee, baromira full vagy, bigmac, mondták, de nem nyertem. Danubiusba. Karton redbullt nem. Kedvenc gatyeszom, mit gondolsz? Csillagok, sávok, minden, ami kell, de nem sokat hordom, aktív pihenésemhöz egyedül, megmondom zárójelben. Vagy idéző.

169

Eszik a hiéna keménypapírt?

Talán nem, mondom. Talán ha zörgetjük neki a celofánt, nem.

Megmondanád, mivel zörgessük, morogja a társam, a puszta szemünkkel?

Akkor kiabáljunk, javasolnám, de rögtön rájövök, hogy ez még nagyobb ostobaság, mint a zörgetés. Amint zajt hall, rögtön idejön, és ha azt látja, élünk, nem ússzuk meg.

De ha csak dögöt eszik, akkor ha élünk, megúszhatjuk, nem?

Ki van zárva, mondom. Az az egyetlen esélyünk, hogy nem eszik cigarettásdobozt.

Mindent eszik, mért pont azt ne?

Csak, mondom. Ne olyan hangosan.

Hülye egy érzés, súgja a társam és kancsalít fölfelé. Szinte hallom, ahogy nyikorog a szeme, mégse látja a feliratot. Mindent látunk, csak a kibaszott feliratot nem, fölöttünk. Ki fog törni a szemem, mondja 170merev szájjal, és csúnyán káromkodik. Nekem már a könnyem is folyik, mégse vagyok képes többet kivenni. Talán egy O betűt, ATR, ATRO, persze ettől nem leszünk okosabbak. ATROP? Neon színű betűk, mondom, alighanem fluoreszkálnak. Valami világítós festék, mint a hatvanas évek mozireklámjain.

Biztosan, hogy nem Camel?

Eléggé biztos, mondom, különben is, ezt te csak a púpok miatt gondolod.

A púpok már az érkezésünk, késő délután óta ólálkodnak a parkoló körül. Hol itt, hol ott üti fel a fejét egy, fölbukkan és elmerül, fodros, aránytalanul bonyolult szája még sokáig remeg a homokon.

Ezek nem tevék. Vakondok, esetleg földikutyák, mondja.

Persze, mondom, csak éppen akkorák, mint egy teve.

Akkorák, de mégse tevék, mondja a társam, és megborzong a nedves törölközőtől. Megjárhatta volna, ha ott mered meg a zuhany alatt, most leverné róla a víz a lágy részt csontig. Voltaképpen szerencse, hogy épp megérkezett a fürdőből, mikor ez a dolog történt. Legalább együtt vagyunk. Még a tusfürdő is ott a kezében, és ahogy kinéz, ott is marad. Old Spice az örökkévalóságnak.

Gyóntál, kérdezem.

Elkezdtem, de nem volt több kéteurósom. Nyeli, mint a Niagara.

171

Szörnyű érzés, hogy csak a szánk mozog, meg a szemünk, semmi más. Ha fölfelé nem is, körben, a helyzetünkhöz képest, messze ellátunk. Helyzetünk hülye.

A Szahara és a Zalai-dombság találkozásánál, benzinszürke tájban, hosszú, prémes emelkedőn terül el a 761-es számú Serail-station. Sok ilyen van a sztrádán, nagyjából egyformák, ennek talán jobb a híre, azt mondják, kicsikével jobb filmeket adnak, és kevésbé lopnak a lányok. Tisztább a fű. Van persze minden, ami kell, bedobós szauna, sí- és gyóntató-automata, és van motel, melegkonyhás bisztró, drinkbár, melyben esténként élő zene szól.

Mint amikor egy fűrészgépre csengőt kötnek, de akkor is, valódi esztrád-zene.

Az autósmoziban ma állítólag A púpost vetítették, tízszer látta mindegyikünk, nem nagy veszteség lemaradni róla. Persze megnéztük volna tizenegyedszer is, a magunkfajta tud úgy nézni, hogy közben alszik vagy fordítva. Gyakorlott, lomha utazók vagyunk, ha leszáll az est, fehér zoknit húzunk, kockás papucsot, akkumulátorról melegítjük a körömpörköltet, s hetekig elvagyunk mozdulatlanul.

De ez most más. Egy sorsára hagyott, ideges állatkert kellős közepében éjszakázni nem tiramisu. Morog, vonít, hisztérikusan sóhajtozik Flóra és Fauna. Még a Flórával csak elvolnánk. A szauna ereszéről olykor leszakad egy ötkilós papagáj, csattanó, piros jégcsap.

172

Talán az a legnyugtalanítóbb, hogy a sztrádát halkan és módszeresen bemossa a homok. Azt az utat is, amerről jöttünk, azt is, amerre mennénk. Messze ellátni, hisz akkora hold van, mint egy kézi festésű szivarosdobozon.

Foltos és tekintélyes, nem kérdés, hogy itt ő dirigál. Nem őrködik, csak föl-le sétál a horizonton, ő tudja a legjobban, nincs hova menni reggelig. Unalmában cicceg és füttyöget, hergeli a zsiráfokat. Viaszosan, rémülten lobog a nyakuk vagy a törzsük, minden bizonnyal gumiból vannak, mint a töltőállomás tetején az oroszlán. Némelyik, ha nem bírja tovább a gúnyos füttyögetést, eldurran, sivítva veri magát a földhöz.

Épp nyitottam a fülke ajtaját, mikor villant valami, alig nagyobbat egy villámlásnál, tulajdonképpen ennyit lehetett érzékelni. Azóta a vezetőfülke mellett állok, fogom a félig nyitott ajtót, cigarettával kínálom a társam, szélesen mosolygok, hajamban kifogástalan a hullám. Megbolondult a Főnök, mondta a társam, és fölfelé intett a szemével. Most már az álló autók sebességét is méri. Ezen nevettünk, pontosabban nevetünk azóta is, mereven, tele szájjal. Nyúl a keze az odakínált doboz után, még nem vette észre rajta az ominózus rajzunkat. Az is lehet, hogy fénykép. Pontosan érzem, ahogy eltelik egy örökkévalóság.

Jégkrémet viszünk Zalaegerszegről Kamerunba, papírjaink rendben, semmi rosszat nem csináltunk, el 173nem tudom képzelni, ki szórakozik velünk, és főleg mit akar. A Főnök? Azt akarja bizonyítani, hogy az ember kisebb, mint a sivatag? Hogy kicsi bénák vagytok, csavarkulcs ide vagy oda?

Évek óta erre járunk. Mit bizonyít ez?

Zár a bisztró, tekeredik le az ajtóban a dupla acélrács. Az arab udvarosok lehúzott fejjel kirontanak, elcipelik a bozótig a szemetet, kiborítják, majd hanyatt-homlok visszarohannak, épp becsúsznak a vassodrony alatt. Valaki megtapsolja őket bentről. A nedves, rengő halmok tompán csillognak a holdsütésben. Milyen bisztró az, ahol ennyi friss bélhulladék képződik, ez jut eszembe, egy darabig ezen tűnődöm. Az albínó öregasszony búvárruhában mossa a szaunát. A bérelt buszban elcsöndesednek a kurvák, csak a készenléti ablaknál ég a stoplámpa, olyasféle ablak, mint a patikákban, bekopogsz, eltolják, csak ez lejjebb van és perselyes.

A rágyújtás tartós küszöbén hiányzik legjobban a cigaretta. Mindkettőnknek azon jár az esze, hogy az éles és letagadhatatlanul erősbödő kacagás jöhet-e még az autósmoziból. De egy idő után már nem jöhet, és a verítékünk megzizzen, mint a hártyajég. Mint a celofán.

Nem tudni, mi az, de halljuk, hogy egyre közelebb jön.

Ez ide jön. Mit akar ez pont mivelünk, kérdezi a társam, eléggé vékony hangon.

Felelek neki, de hogy mit, azt egyáltalán nem hallom, ebből gondolom, hogy vagy fölébredek másod174perceken belül, vagy tényleg nagy a baj. Hosszú, rossz szagú felhő csúszik a hold elé.

Ne lihegj, mondom a társamnak.

Nem liheg, azt mondja.

Hát akkor?

Nem tudja, mondja, pedig tudja, és én is tudom.

Aztán visszafojtjuk a lélegzetünket. Fél perc telik el, majd, anélkül, hogy meglepődnénk, egy közepes erő a lapunkról az oldalunkra fordít. És néz és liheg. Ránk cseppen a nyála. Legalább a rohadék fejünket ha el tudnánk kapkodni!

Hülye érzés egy cigarettásdobozra nyomtatva lenni, mondja a társam. Na ne mondd, mondom, és még mindig suttogok. Rövid időre megint kivilágosodik, elvakít az éles holdfény s a düh, hogy továbbra sem tudom a márkanevet leolvasni a fejünk fölött. Pedig ez valamivel jobb szög. Alighanem mégis ATROP, lehet, hogy egy betűvel se több.

Aztán megint sötét lesz, nyál és vonítás.

175

Az alábbi esetet rossz álmaim valamelyik szállodájában, cirkuszművészeti symposion során mesélte egy illető. Az otromba kaszárnyahotelben szállóvendég voltam és előadó, továbbá alsó- és felsőnadrágját vesztett bolyongó, ki olykor fél éjszakát is töltött a tágas vagy szűkös, elmeszesedett folyosókon anélkül, hogy szobáját megtalálta volna. Ha eközben ablakra leltem, a holdfény hasa alatt messzire láttam, lévén az objektum hegytetőn, de hogy nem Brassó volt, abban úgyszólván biztos vagyok.

Kis kerek asztalnál ültem remegő inakkal s csatakosan, hisz csak percekkel azelőtt sikerült az épület egy rémes fertályából e kellemes bárhelyiségbe kimenekülnöm. A toronyóra épp elütötte a kettőt, mikor az illető megállt mellettem. Leírásával nem bajlódom, Arcimboldo ecsetjére méltó figura volt, alacsony és monumentális.

Gyűszűnyi, aranyszegélyű csészét rakott elém, parancsoljak, mondta, és meghajolt. Öltözékem részle176ges hiányán nem, azon viszont megütődött, hogy a kínálást elhárítottam, mondván, kávézni késő van, én inkább valami erőset innék, altatót, de zsongítót legalább. Tudja, folytattam túlzott bizalmassággal, elegem van ebből az egész cirkuszból, a legszívesebben eltűnnék innét.

No, az meglesz, felelte rá gyorsan és komolyan. Aztán ez a mondat úgy lógott fölöttünk, ahogy rabic-csutak lóg ki a csönd belikadt mennyezetéből. Ő itt vélem nem akar köntörködni, felelte kis idő múlva. A végére úgyis megiszom, még mindenki megitta, ha értem. Nem értem, feleltem, de meg fogom kóstolni.

Erre bólintott, és a következőket adta elő:

Mikor ezt kegyelmednek itt előadom, már régtül Mailand várasában lakozok csudaskatulámmal, valamég picin barmaimmal, az egész spectakulámmal, de mindegy es hon, ami fő: biztos távolságban Brassótúl, holott alantiakat derék artistáimval egyetemben megcselekedénk.

Én ott nagyobb bolt alatt arannyal foglalatoskodtam, és állíthatom, hogy nem ötvesi, valamég alkímiai tálentom nékül, mi igen felkölté a rabatás, ámbár dús vagyonokban megfeslött polgárok figyelmét. Öntöttem, kovácsoltam, csipkéztem, füstöt vonytam, és, ami másnak tán nehezen ment, egy különös féreg, a Ralstonia metallidurans segedelmivel, bizon, csinálám es az aranyat, kit utóbb gyönge lánc avagy békó képi177ben némber kuncsaftim fönn és lennvaló csülkire reáigazíték. A füzetségül hozott aranymarhát penig, törtet es, samukot es, mélyen eltevém. De ez hagyján, ez vót a standargyom, minden ötves ezt tőn, hakit valamire tartának.

Üdővel kiviláglott, és hírbe jött, oly igen hajulékony az eresztett aranyom, mint senkié másé. Kivel ezek a duska népek bármi tagjokat bé aranyoztathassák, térdök kéklő hajlatit, pörse hónikat, a szemük bogárát vagy épen csecsük bimbaját, horribile buja pecekjüket a szemérmes szervükben.

Ha azt hinné kegyelmed, hogy megállék a förtezet e bémenő lejtőjin, a szküllák e karib díszei közt, csalatkozik. Elsőben egy viharvert szász ara jöve el, ki rút előéletérűl akará ura figyelmit elhentergetni, hahogy az arany vakításitúl az majd ne látná meg gyaktában, ami nincsen, noha kőne lennie. Ez asszonyszemélynek, ki igen hálás volt, szerkesztém meg az első hyment aranyfüstbűl, és azon mód fölhelyhezém. Mentül szurkabb és forróbb a titok, kit magában kotyogtatna, antúl könnyebben csap átal a száj edényin embernél, asszonynál egykép, én legalább máig ezt látám, és igen közelrűl. Arra mondom ezt, hogy ennek utána, egymás lábit tapodvák, leán, mi több asszonynémber es jöve ugyane dologban, azkiket én szintúgy el nem küldheték, hanem meg reparáltam, és az érintetlenség e huncut szentségit, azaz a concret pinának kapuját bé, valamég újrahártyáztam 178lantornamód. Füstvel, aranylapival, valamég skófiumval es, ha kellett. Elég az hezzá, adtak szájrúl szájra, ebben es hírem leve, setét, de ragyogó.

Egyszer, Remete Szent Antal éjjelin béorozkoda boltom alá egy tehetős, agg ember, ki ifjú férj, hogy őnéki se látása, se vakulása, mind csak retteg, mi lőn, ha éretlen asszonyát valami rablók agyonütvék, tetemiről mind az aranyneműet, három falu árát, leszaggatják. De ha nem es így, nagyjóuram, sohajtott ez a puppenever ábrázatú férj, ki szürke vala, s a malacköppenyiben kivált fonnyadt, ha enémű förtelem nem es lőn, az bővön megeshetik, hogy nője egy fársángi napon minden csirág aranymarháját elhányi fiatalka létire a vad tánckor, mit míel.

Csak tán nem valamely bévülső aranyazásra gondol, kérdém ez agebet, ki erre firtond nézett reám, akár ha legpervátabb gondolatján kaptam vón. De aztán súgva, aprókat köhéntve akép válaszolt, ha volna mód, ő igenis, bévülről kévánná asszonyát, e legdrágább marháját béaranyoztatni, antul is inkább, mivel a testarany, valamint a legszebb erény, úgy átviláglik a húson, de szembe az erénnyel nem lehet elveszítni.

Penig dehogynem lehet.

Nem is alítá ez a jámbor városi tanácsnok, hogy a kévánságával új módit, mi több halálos végű hysteriát köveszt, egy titkos izgadalmat, ami, túlzás nékül mondhatom, feje búbiig fölzaklatá a tehetősebbjét Brassó vá179rasának, s bizon, még a pórnép egyike-másika se vón ment az aranymarha imádásátul, ki erő felett mesterkedett, nem ritkán a törvény alól es kifordúlva, hogy e drága szolgálatot magához vevén, asszonyállatit megsikamlósítsa.

Nem tagadom, magam már évekkel elébb hezzáláték némely kísérletekhöz a tárgyban, hogy eleven hús versus eresztett arany mikép contaktál, s biztató eredményeket értem. Elsőben igen hosszú üdőt az oktalan állatokval próbálkozék, kikbűl utóbb egyszerű hasítással, törődés nékül visszanyerhettem mindazt, mit likjokon bévezettem. Ezenközben kistudérozám, mikép leve mentül hatékonyabb iparkodásom, merre köll igazétani a lágy hasat és miegyebet, hon ildomos csurgatni, hon aprózni, hon kell vastagabban, hon véknyabban fölhordni a matérijomot. Példának okáért majorságim, marháim, valamég saját disznaim mind be volvák aranyozva, s mondhatom, világítottak, ólajikban sohsem vót éjtszaka, s szalannájok, kalbászok mind át vón szellemülve az aranytúl, noha annak öregjit leölésök után, mint mondtam, újondi felhasználásra visszanyerém.

Firtathatná kegyelmed, miképen tudtam ama zeges-zúgos járatokba a mégoly fájint ecsetjeimmel és keféimmel béhatolni, mint az állati, horribile az emberi bársing. Hát azonképen, hogy bizonyos elhagyott fatörzsekben, suvadatokban rálelék az evethangyák szállásira, mit a nagy Paracelsus es leír, ámbátor helyöket 180az abroszon Nubiához tevé, s arra nyílatkozék, azon küel e baromság meg nem terem. Én penig a saját magyar hazámban, igaz, hosszú resersió után, eme szárnyékot méges meglelém, s mint apadatlan forrásombúl, onnét vevém azután milliomszám a szorgos küs munkásaimat.

Eztán penig azt hírelték, hogy vóna egy furmányos ecsetkötő emberem, egy vak oltyán, oly pepecs ujjakkal, hogy e küs barmoknak öszves lábaikra bír mókusecsetet eszkábálni. De nem kellett oda vak oltyán, hangyáim az Úrtól valóan, determinálice hordták az ecsetet a selymes tapodtukon, legenda vala csak, mit némely pelótya asszonyok beszélének füliglen. Higgye el, kegyelmed, concret tudomások semmirűl nem lehetett, a próba es, az aurérozás es a legbakacsinabb sötétben vala meg, hozzá a delikvensek mély szendergési közt, kiket bizonyos mézes főzettel csihaszték el.

De még így es meg kellett őköt kötöznöm selemszalagval, ötvesi szófapadomat szét ne rúgnák, keziket széjjel és lábikat széjjel a berbitélés, valamég a buja-görcs miatt. És mivel a hangya csiklánd, ha bé van es tanétva. Mondhatom, a lobveresség orcám elhagyni alig es akará a sataniádák hallatán, mit öszvehordtak hánkódtukban e kényes jószágok. Annyira, hogy ezen beszédekrül pirulás nékül ma sem tudok szólani, de ez egy másik történet, ha Isten úgy akarja, utaztunkban lesz üdőm elmondani.

181

Kuncsaftaim elébb mélyen sohajtoztak, aztán fürtön fürt heheréztek, majd buja és fertelmes szavakra gyúladának, de öregje, fiatalja egyként, végtére a főzettűl és a torturátúl eszüket mind el hánván, már csak röhögött a mellyük, murmogának és sikkangatának vulkán. Oktalan gyermek se állíthatá, hogy nem vala ott az ördög koma, de azhol fenszóval nem kiáltják, nincs es ott a sátán, e férjek penig jobbnak láták nem kiáltozni fennen, hanem hallgatni az üzelmikrűl pinceteg, máskép hamar odaállhattak volna vélem együtt a Fekete Templom elibe, a máglyára. Ennek okáért, Istennek legyen hála, sohasem tudódott ki, amit mindenki tudott.

Mindazátal lőn bajom így es elég. Volt, ki arra vett vón reá, hogy busásan megfüzet, hahogy a munkám végeztivel a tractátusunk szerént fejemet elveheti: családi pinájába eleven kukukk ne maradgyak. Ez a milák katonaember bizon vissza-visszajárt, gyöszködvén folyvást rútolt, nyugtomban erőst háborított. Hogy őtőle mikép szabadultam, azt majd meglátja kegyelmed később, Mailandban. Legyen most elég, hogy e dús és gangos férfiak az első üdőkbe kivétel nékül ott állottak mellettem, nem egyször kivont szablyával, a béfektetett aranyok végett es, meg az aszonyuk végett es, kinél ezér, kinél azér. De meghallvák a mondott kurva-szókot s habos viháncériát, elébb szájokat eltátották, majd kardjok lekornyulván kimenekülének, halálosan meg182fenegetve éngemet, hogy legyaknak, ha a percenten túl, mit előre kialkuvánk, aranyneműikbűl egy piculát es eloroznák, avagy ha asszonyukat a kelletinél több ujjal illetném, netán míg ők odakünn okádnának, baszdühre gyúladozván fejér tetemiken kedvem töltném.

Az üdők múltával, s hogy panaszok reám nem lehetött, csihadt a gyanu, mi több, elterjede, hogy magam herélt volnék, régi herélt családbúl, mit nem vala érdekömben cáfolni. Mondhatom kegyelmednek, a magam kezivel én legföllebb a javához ha nyúltam, volt énnékem picin ujjam kiliferálva millió, az evethangyák.

Tudva vagyon, őkelmék minden mérték fölött szeretik a mézet, így hát ha legkisebb csöppjire es kilátás vala, egy elefánt belit végigzsibérozák utána, nemhogy egy gyönge fehércseléd áttetsző küs bársingját. A regula szerént, midőn a delikvens elnyugodott, s szemivel inté, hogy készen áll, a szemérmes testükhöz tett apró feljárdán, minek kápájában feküve az olvadt arany, derék barmaim bémasíroztak az illető tetembe, bé a zsigerek legmélyibe, s lábaikval, mely odakünt a vályúban megmártata, minden szerviket s rejtelmüköt szépen béaurérozták.

Jó, hogy fennvaló urunk a testet több jeles nyílással látta el, úgy fönti, mikép alanti funktiókra, így amint bémentek az egyiken, és útjok béjárván ott több uncia aranyat feltapodtanak, a másik jeles nyíláson, a mézvel csorgó szájon el es hagyták a bűzhödötten édes helyet, 183s a nékik rendelt skatulákba tapjikon a maradékkal bévonulának. Volt veszteség, levén bármi eszes, olyik hangyám bizon eltévede, s reméntelen bolyongván beléhalt kuncsaftimba, kik bár hetekig panaszkodtak heves csiklándiomokra, azt tűrték és élvezték, ki így, ki úgy. De ha volt veszteség, volt hangya is bővön.

Magamat, oh, vanitatum vanitas, már nem es aranymíesnek avagy csinálónak, hanem valamely bábaembernek avagy kirurgusnak tekéntém, s áldám a sorsot, hogy a hús alkímistájaként az arany hatalmát az emberi tetem és lény legmélyiben es megtapasztalhattam. Esetek tucatjait mesélhetném. Különbféle testalakú és csillagzatú, mélyen erényes asszonyokét, kik csak az árva szűvüköt kévánták az Úrjézusban béaranyozni, de a tortura közben bizon, hogy testileg sikolytottak, és megvallván ordas boszorkányságokat hezzám utánföstésre bővön visszajártak vala. Elétárhatnám továbbá ordoványi gazdag kurvák esetit, kik csak a förtelmes bujálkodáshozi likjaikat jövének síkosétani, de aranyoztukban, mint megvallották, a hetedik mennyországba, a legédesb Jézusukhoz repültenek föl, oda, ahová korábbi bűnös életökben sohasem, és bőv könnyüikkel szenteltvíztartót lehetett forrasztani napokig.

Akadott a praxisban gazdag özvegy, ki hogy pereputtyát megbosszontsa, minden lábos és cserepes jószágát aranyba fektetve, öszves terhivel hezzám eljöve, és megmondotta: ha a saját lábán távozik, ha nem, ezen 184szelencét én őbenne tapasztérozzam széjjel, a luvnyabolond unokaöccseinek egy kösöntyű, egy pökk kanálnyél se maradjon. Az aurérozást követő harmadik héten, mikor elholt, rendelése kitudódván, hátramaradti a szűvükhöz kaptanak, de heába. Az igaz, szűk körben, nagyon csukott koporsóban temették, és a fertelmes rokonok utóbb nem tűntek éppen kisemmizettnek.

Mondani ne feledjem, ezenközben föltanáltam egy igen erős italt, egy savat, melyet az enyéim után evetsavnak nevezék el.

Érkeztenek hozzám, nyíltan es, titokban es, messzi földről es, külhonból es. Elébb kipuhatolták, megégettek-é már, és hogy nem, eljöttenek. A brassói bársingfestő, így emlegettek, addig menően, hogy már a gyógybéli nyavalyáikra es az én hangyáimtúl várták az írt, volt, hogy sikerrel, volt, hogy nem. Tartsam meg az arany felit nyugodtan, ezt kérték, ellenben a másik felit vegyítsem össze ürömfűvel, kutyabengével, ánizsval, vadkaporral, ki mire eskütt, hogy hasznára lön, és a rendes útikon kenjem meg őköt, hogy eldugult labyrintjok megen szeleljen és posszogjék. De mikor ezen óvatos practikáimnak es híre kelt, a városban fungáló többi doktor megfenyegetett, béárul boszorkányságval, nem mintha az övüké nem lett vón éppolyan hamis practika. Csak tán az enyém jobban hatott, és főkép jobban fiala.

Itt emlékezek meg, hogy darab ideig tarték egy fiatal kirurgust, ki segédkezett, magam mégis ötves volnék, 185nem doktor, de rettentő véget ért. Amaz babra locusokat, mik kézzel elérhetőek valának, jobb szeme lévén, e kirurgusommal manualice aranyoztatám meg, drága küs barmimat csak a vak bársingokra tartván. Történt, hogy egy bival erejű s küllemű leány, kit férjhözadás céljábúl iparkodott vón szegény családja megkévánatosítni, a tortura idejin belészeretett, s ebben megháborodván, ez ifjút, Rozsnyói Báta Dánielt, mint valamely tüzelő griffmadár éjjel és nappal a háta megöl követte. Mivel viszonzásra nem, ellenben ideges elutasításra bővön talált, az Kapu utcán kiül a Boszorkányok tavába ölte magát, minek előtte a Haláp utcai lisztmalomnál halálosan öszverugdalá s csipkedé szegény kirurgusomat.

Mikoron egyedül maradtam, ha száz kezem vala se győztem vón munkával. Azki magát valamire tartotta, asszonyi állatját a bársingolás alól meg nem vonyhatá. Ki erőst vonakodék, asszonya elébb-utóbb annál es kiincselkedte és durusolta, hogy hát így meg úgy, kárba az a marha iszen nem vész, mi több, legjobb helyin van, a szent szemérem védettségibe. Szász, román, magyar asszonyok, tanácsnoknék, mesternék iratkoztanak föl, hogy jönnének a barmaim alá, éjnek évadján, zöldhajnalban, mikor csak fogadni tudom őköt.

Bésurrantak, hamar megegyeztünk, férjuruk odaburétotta az aranyat, de majd a szeme folyt ki, úgy nízett, cseppjét én el ne csináljam, magam hasznára félre 186ne erisszem. Hogy okval vagy ok nékül, döntse el majd két bíránk az Úristen és az üdő. A bizalom kedviért legelébb a próbát tevénk meg, egy kilencedit a mátérijomnak béeregettem szépen, s nésztük, mi lőn.

Negyednapra se távozván el a maga természetes útin, mit szemhúnyatlan és az exkrementomot szétdúrva vigyázott a pervátán, a férj látván látta, nincs veszteség, se ebség, az arany odahasznosul, hová szánatott. S akkor jöhete a tortúra maga. Kinek berendezési jobban bírta, kinek kevesbé.

Ha felébredvén a mákonybúl az illető polgárasszony ólmos tagokrúl, nagy hévségrűl, lehúzó fáradtságrúl panaszkoda, ura megnyugott, az összves marha jó helyütt lőn, s neje netán elhalálozvák, azt felboncolás által hiány nékül visszaszedheti. Hanem azkinek asszonya eztán könnyű leve, és a Barcaságot mind magába bolondétván folyvást csak pöndörge, az rendesen fölhántorgott, és igen fenegetőzött, bizonyítnám be, hun az arany.

Ebbűl lett az a bitang eset, mely átal szép hazám elhagyni muszájtam, igaz ugyan, hogy szerencsecsillagom után, ki olyan magasba szökött, mint semmikor annak előtte.

Mondottam az elébb, feltaláltam egy különös savat. De milyet?

Egy nagy veres mészáros asszonyát kezeltem meg, halavány, ám igen szenvedelmes teremtést, kit, hogy 187magára ne vonjon hatalmas tüziben, kétszörös sinórval kellett kibékóznom. De ez nem lett volna baj, nem először történt, volt selem elég. Hanem az a hörcsökös guta ember! Hetednapra elhozta asszonyát azzal, hogy addig a bótombul ki nem mén, amég számot néki nem adok, s nem trufált, saját kezűleg bontá ki a női holmijábúl, fölfekteté, hogy mutatnám meg rögveste, hol az arany, mert ő száján és szemérmin, illetve valagán neki több ízben bényúlt, de ott a bujaságon kiül mást nem tapéntott, s még ha mindaz a rút sikam színarany volna, az es kevés volna. Széthasítni még nem akarná, mert szereti, hát akkor mit csináljon, nincs nappala, nincs éjjele, csak erre tud gondolni.

Rettentő félelmemben, hogy tán elcsígatnám, azt tanáltam válaszolni, menjék a hangyák után, s győződjön meg a bársingokrúl, bévonattak-é tractatus szerént. Erre csak nézett tébolyodottan, mint értse eztet ő, s hogy hogyan menjék hovába. De akkor már a kivont csontozókése a keziben vala, s mutatá, hogy elébb velem végez, ki aranyát elloptam, aztán síkossá kurvult asszonyával.

Hogy hogyan menjék? Hát csak úgy, mondtam, hogy ezt az italt menten megissza, azzal elévevém az emlegetett eszenciomot, töltöttem egy gyűszűnyit. Meghőkölt, olyan vót, mint a hamu, nála csak én valék sápadtabb. Fujtata, mikép a kovácserszén, nézett reám bikaszemekvel, s hirtelen megitta. Mindenki néz reám, aztán, lássa kegyelmed, csak megissza.

188

Höj, mondta, beh erős, s avval eltűnt. De szó szerént, kése a padlóra hullott, maga kivesze a díszes kacabajkájábúl, a nyúl- és cobolyprémi közül, mert tél vala, Ádvent végit járta az üdő, s pengett. Láss csudát, magasságos Istenem, Atyám, ki segítel a bajban bűnös fiadnak, mondottam, s kissé magamhoz térvén, elkezdém keresni ezt a fölsővárosi Virágh mészárost a nagy kupac öltözékiben. Bizon, meg nem találtam volna, ha a hangját valahonnant ki nem hallom.

Segítsen, bárzsingos uram!

No, a csizmája sarka alatt őtet megláttam, felemelém, hajszálra akkorka vala, mint a hangyáim. Azzal a murrogó, szendergvő asszonya nyelvire tevém, tessék, nézze meg a saját hütetlen szemivel, hogy kupori aranyát, kit marhák levágásábúl, disznók elletésébűl nyert, asszonya üdvire használtam-é föl. Adtam még a kezibe apró szövétneket, elemózsiát, úszóhólyagot, ha folyamhoz ér. Odabenn vala délestig, majd úgyanaz úton eléveckelőde, hon hajdan szülőanyja erre a világra kiérkeztette. Fehér vót, remegett, ina majd leszakadott. Megvan-é az arany, tekéntetes uram, kérdém, lehajulva hezzá, de csak ácsongott ottan, kicsin, megpróbált ember a tordai hasadéknak alatta. Tudja is ő, hogy megvón-e, motyogta zavarodottan, mint ha a Dante versibűl menekült vón, tudja is ő, csak csináljam vissza szaporán mészárosnak.

Hanem erre nékem nem volt szerem, honnant lett volna?

189

Inkább megfogtam s belédugtam egy skatulába. Vót üres hangyaistállóm elég. Jajgatott, fenyegetőzött, utóbb keservesen zokogott, hogy nem elég, amit ő ottan látott, még ez a csúfság es. Nem tudok mit csinálni, mester uram, mondám, legföllebb a hütös feleségit es, ha felébred, odazsugorétom keed mellé. Így es lett, a szép némbert még álmában megitatám, és egy hangyaléppel fölfogattam. Na, ezek levének az első párom. Úgy értve es első, hogy a legelékelőbb máig, ők az én Lupé-cirkuszom jószágigazgatója s első műlovarnője.

Mire mindezt bevégeztem, s az inam reszketése es alábbhagyott, leszállott az éj. Kocsijukot, mi a ház előtt várt, nagy csöndesen kihajtám a város fölé a Cenk hegyire, hon ruháikot marhavérrel bőven behintvén szerteszórám. Jött es másnap a gyászos hír, hogy rablótámadás áldozati levének szegények. Entül csak jobb, ha mutatványosok, nem?

Brassó várasábúl az eset után eltűnt nehány derék mesterlegény és jó kiállású leány, s eltűnt nehány ló, szamár, éneklő kuvaszkutya, Moldovábúl két táncos medve, egy elefánt. A testaranyozás meg erős romlásnak indult, még némely kutakodásokot és gyanúba keverést se kerülheték el, bár hogy a kézenfekvő igazságot nem alítá senki, mondanom se kell.

Egy alkalmas pillanatban a savas edényemet jól bédugám, a többi instrumentomot meg öszverontottam, kedves társaimat szélnek erisztettem. Annyit tarték meg, amennyi egy jobb spectákulumnak hasznára lőn, 190az okosabbját, kik beszélni tudnak, s konyétanak küssé a medicinához es. Ennek utána odahagyám a tornyos Brassót, egy iszák öreg arannyal s a mondott skatulával. Kis lakóim máig élnek és szaporodnak magik közt es, meg a szerzésembűl es. Igaz, a csóré ujjamra azért reá nem venném őköt a bivalbőr gyűszűm nékül. Et formica suam habet iram, kegyelmes uram, azaz a hangya es megdühödik, ha ember vala az előző életiben, mivel az ember a kiszabott bőribe, lett légyen bármekkora es, többet bele nem fér.

191

Ursulafürdőn, utolsó posta Pávabánya, dacára a szezonnak őszies a reggel. A Strapsovác karimájáról egy hete nem fogynak le a felhők, s oly ideges erővel nyomják a híres kéngőzt a medencékre, a vetkező-pavilonokra, hogy belejajdulnak a mohos pallók, e teknőckorú, néma fürdőszolgák. De akinek füle van, mást is hall, mordulást a katlan mélyéről, olyasmit, hogy „nemááá”, ami aztán sokáig vergődik a kopasz hegyfalak között, míg belefúl az angyalszalonnába odafönn.

Mindközönségesen pedig köd van.

Teufelhúr, morogja egy szőrös, fekete ember lenyomva a Royal Litton Pensió nagykonyhájának kilincsét. A kávéjáért jön, ami contractus szerint jár neki, sok zsíros bivalyföllel, kenyérrel. Mikor azt megeszi, rendben is van a reggel, ha van köd, ha nincs.

Hogy nem tud mán iparkodni, kiáltja, bizonyos Lemén Ilonka, belső szobalány, ki föl sem néz, érzi a kénkőszagról, hogy az udvaros, aki jön. Azaz jönne, ha a kölönclába engedné, de így beletelik kis időbe, mire behajtja maga után az ajtót.

192

Butscher semmivel nem okosabb avagy csinosabb, mint a bivalyai. E kényes, lapályi mozdonyokkal sok a baj idefönt, rosszul tűrik a hegyvidéket, ám a tejükre számos exclusive kúra épül, számos csodás gyógyulás úgy női, mint férfi-bajokból, hát tartják őket, s veszkődnek velük. Legfőképp az udvaros. Nagy, jéghegy orra van, homloka lapos, akár a Berczike-szikla, épp úgy tűri meg a hajat, mint amaz a tüskedörzs bozótot, s ha simogatja valaki, hát ezt is, azt is egyedül a szél.

Nem megint az egész francos kénbűzt beereszti ide nekem? Tiszta szerencse, hogy ezüstöt pucolok, dohog a szobalány, ha nem pakfon ez manapság, ámbátor talán mindegy az ördögnek a fémtan ennyire. Maga szerint mindegy?

Annyavalagát, morogja a férfi. Majd ha elvisz, megtudod.

Lemén Ilonka girhes és hófehér leány, melle hosszúkás, elülső fogai nagyok, nyelve mézes nadrágszíj. Az összetekintő szeme lobogó sárga, s mintha folyton ki akarna esni, csak a könny tartja a helyén, a könny sírástól, nevetéstől. Leány létére ügyes hasbeszélő.

Na és hogyan aludt a szép ember, kérdi a donga hangján. Akár a lomha, vizes láng, szereti körbenyalogatni ezt a buta udvarost, azután belekapni, majd eltáncolni a mancsa elől sziszegve és gügyögve.

A Butscher legszívesebben átharapná a gerincét, vagy megenné ostyában, mint valami arany bogarat, ganajtúrót, de azért egyetlen konyhai reggelt el nem mulasz193tana, a halála napjáét se. Mit hogyan, válaszolja óvatosan, hát fekve aludtam. Fekve és kész. S azzal beletöri a kenyeret a kávéba aprólékosan, mint egy órás. Fölveszi az asztalról a pulykabontókést, annak a nyelével megnyomkodja, sóhajt, s akkor egy darabig ez a bivalypép gondol helyette mindent.

És arra kíváncsi-e, én hogy aludtam, kérdi tovább a lány, s mikor fölnéz, ember szét nem szálazza, hogy mi van inkább a tekintetében, valódi röstelkedés és rémület, avagy vicc, csúfondár, mint általában. Butscher rágörbül az asztalra, egész testével eszi a fehérkávét, csak a nagy, nyeldeklő csöndje adja a választ, hogy hunnét tudná?

Hát rosszul aludtam, mondja az Ilonka. Pedig lemosdottam én már szenteltvízzel, tisztesség ne essék szólván, alulról is, de mindhiába. Őrködhet maga egész éjjel a kannal föl-le, énhozzám csak beszökik az a valamim, ami föl akar falni. De azonmód, az egy álló fektemben. Nem ám, hogy lopakszik, hanem bejön, mint egy lakó. Mint maga. Vagy mint én magam. Ríni sem merek, hiszen akkor förtőzetesen káromkodik, hogy így-úgy erisszem, ne engedetlenkedjek, ha jót akarok. A csupasz ínyével harap, hajszálra úgy, ahogy maga a csuszpájzát.

Nemá’, te, mondja a Butscher, és gyorsan becsukja a száját. Mély, rossz szagú és zegzugos szája van, azt ember meg ne tudja, miféle indulatok és rettenetek for194dulnak meg benne, szerencse, hogy mire szó válna belőlük, netán beszéd, szétnyammogja a roppant állkapocs, lenyeli a sprőd nyelőcső. Annyit látni, hogy hullámzik a setét, veres arc, mintha gumi-borítója lenne a meztelen ösztönnek, amellyel élethosszig kell birkóznia.

Maga, hékám, akár Strombolinak is hivathatná magát, mondta neki a tavaszon a fürdőorvos, ami tudvalevő, hogy egy vulkán. Meglássa, egyszer csak hupsztarára hupp, és elébb lesz a kend vérnyomása fönn a mennyekben, mint a lelke. Tudja-e, mi az, hogy vérnyomás? A legjobb volna, ha mindég tartana négy-öt nadályt előkészítve. Szívközelben, ha érti, barátom, s nem ám megenni!

Annyavalagát annak is.

Ha maga asszony lenne, folytatja a lány, meg is mondanám, hány helyen, s pláne melyeken harap ez a bizonyos látogatóm. De hát nem asszony. Legyen elég, hogy mikor egész melegre harapdált, akkor sikíttat, meg szántszándékkal recsegteti az ágyat. Sikojtsál, mondja, ne sajnáld, ami belefér. És azt mind teljesítenem kell, azokat a förtelmeket, másképp beletesz az újságba. Ha addig agyon nem harap, Isten engem úgy segéljen, mondja Lemén Ilonka, és sikálja az ölében a habverő üstöt, sziszeg a Szidol.

Hát harapd vissza, menyétpicsájú, gondolja az udvaros, s jár a sötét nyelve, e lomha kántor a szája temp195lomában dühösen, telhetetlenül. A legrosszabb, hogy nézni se tud hová, az egész konyha teli van a leánnyal. Megég, ha fölnéz, ezt érzi a Butscher, púpos lányban sok a szikra. Pedig Lemén Ilonka csak hajlott hátú, rossz tartású, de nem púpos. S ha kell, kihúzza magát, mint a húros puska.

Menj férjhő’, majd nem harap, annyavalagát. Az udvaros végére járt a literes edénynek, lenyes egy szálkát az asztaldeszkából, fogat piszkál, aztán nyomtalanul szétrágja.

Na, mondani azt könnyű, a mindenféle tanácsot. De amilyen büfti zsákember maga kívülről, olyan pindurkó odabenn. Maga két kövér törpe egymáson, medve bácsi. De ha azok hirtelen leugranak, mi van? Álmodtam ilyent, hogy maga két törpe volt, és egyszer csak leugrott. Két ekkora lett, mint a hasamig, ni, és futkozott ott nekem pucéron a ruházatom alatt.

Na, most már elhallgassál, tehénmedence!

Lemén Ilonka elhallgat, más tárgyra tér. Nézzen csak ide, hát nem mindet meghagyta a Mantin tanító úr, az egészség-vacsoráját?! Akarja-e a kávéjához vagy kivigyem a csacsiknak?

Vidd csak, a rühös annyavalaga, akinek köll ilyesmi.

Ne féljen, agitálja a szobalány, láthatólag hozzá se pökött, csak piszkálta és sóhajtozott. Murok meg ananász s árvazeller. Salátaágyon. De nem használ neki. Na, az is sikítozhat szegény éji órán, mert őtet aztán csőstűl 196látogassák. Förtelmek is, mások is, megmondva az igazat.

Te csak tudod, mondja a Butscher, annyit leskelsz be neki a kulcslukán, hogy a fogad elvásik.

Én aztán nem! Én az édesanyám megszentelt sírkövére aztán nem, mondja az Ilonka meggyőződés nélkül, lüktető szemmel.

Anyád valaga nem, feleli kis hallgatás után az udvaros.

Nahát, hogy mennyi valagot beszél össze maga, meg hasonlót, mondja a szamarakhoz menet a lány. Nem fél, Bikacsök bácsi, hogy egyszer az mind visszahull a maga szájára? A sok lompos valag, mi?

Nem a te dolgod, morogja az udvaros. Te csak a magadéval törődj, hogy egyszer a szájad be ne verjem, teufelhúr!

Lemén Ilonka inkább jókorát kerül a parkban, csak hogy ne kelljen a bivalyok felé mennie, még ilyenkor se, mikor egyet se látni, nyögésüket se hallani. Bár talán pont emiatt. Ez a leggyanúsabb, hogy némán guggolnak a sárban, mint a kopjafák, mint szurkos, túlvilági csónakok az Óperenciás partjainál.

A játékos gondoskodás szabályos kis neogót istállót emelt az úri szamaraknak. Rómeó és Juliska nézik a púpos lányt moccanatlan. Elébük önti a desszert-moslékot, melynek csak kis töredéke a tanító vacsorája. Nagy a csönd, fizetővendég még nem mozdul ilyenkor, 197ezért figyel föl Lemén Ilonka a ropogó gyöngykavicsra. Hogy a parkban, a selyemhömpölyeg mögött valakinek nagyon ropog a lépte. Vagy még inkább az iromba és őrlő szája, de oly egyenletesen és soká, hogy akkora hosszú sétány leig nincsen, Pávabányáig.

Bár ezt a hallomását nem hiszi el majd senki, pláne, hogy még arra se tud érdemben megfelelni, jött-e amaz „illető”, vagy ment. Azt meg nem is meri elmondani senkinek, hogy őt erre a gazdátlan ropogásra kiüti a libabőr, továbbá elfogja egy forró, hasűri remegés, melytől előre kell hajolnia mélyen, és azt kell suttogni a szájával, hogy „csókolom a kezét, nagyságos úr”.

Illetve egészen őszintén: „patáját”.

A köd fényesen ül a Royal Litton parkjában, mely már-már arborétum, ahogy az épület is, méreteinél és csinosságánál fogva, úgyszólván kastély. Nem csoda, hogy Erdős József úr kivételes typographiával vette föl Magyar Fürdőkalauzába ezen elsőrangú családi szállót központi fűtéssel s villanyos világítással, melynek gyönyörű, szabad kilátását a parkba és a hegyekre a mérsékelt árak csak fokozzák. Levegős szobák, régi, elismerten kitűnő polgári konyha, egész éven át nyitva, tessék fellapozni, Englandernél nyomták Tatán, hatodik kiadás.

Mantin Lajos Taszilót vasárnaponként Hayagos-Hörtigék elvárják a reggelijükhöz, minekutána együtt kell lemennie vélük a templomba. Olyanformán tartják ezt 198a házitanítót, mint egy esernyőt, zománcos irrigátort. Elfogadják a különösségét, noha, mint ezt le-leszögezi, ő civilben művészi allűrt egy körömfeketényit magának meg nem enged, s a bohémságnak esküdt ellensége. Ezzel együtt főleg azt tartják róla, hogy bolond.

Szeretné megjegyezni, azok se normálisak, lehetne beszélni róla, édes istenem, az egyik leány bizonyosan nem.

Hogy a tanítónak rossz lapjárása van, nem kifejezés. Ha nem a születésétől számítja, akkor is. Kezdődött a törülközőjével, melyet a tegnap előtt oly véresnek talált, ha a köhögése elé odanyomta, hogy fölkereste ijedtében a fürdőorvost. De az a trippergácsér csak legyintgetett. Ugyan, kérem, legföljebb egy kis langyos folyamat a tüdőn, s nem-e inkább a képzelete vérzik a tanító úrnak? Mantin köszönte alássan, mosolygott, mint a feketeretek, de majd megfulladt ott dühében.

Ráadásul, amint a szobájába visszatért, s járt föl-le bikamód, megtalált a mosdó-fogas alatt négy szem kilapult málnát, az irhájukat, jobban mondva. S azt akkor már tudta jól, ki nyomkodta bele neki a törölközőjébe, kétség hozzá nem férhetett.

Mára virradóra megint nem aludt, dermedett csak, mint a harang nyelve. Mikor nem bírta tovább, légszomjtól űzve kisietett a parkba, és a szamáristálló mögött összeszorított foggal, kiguvadt szemmel elvégezte az ötezer lépés helybenjárását, hogy majd attól elzsongul, 199de csak lenyirkosodott. „Bús az én galambom, ha köd ül a rónán” – akarta, nem akarta, erre masírozott, és a keserű gondolatra, sajnos, hogy hányszor nekifutott ennek, istenem, hányszor, de hiába. Csak nem lett nóta.

Hát mért nem veszi be a rímet, mért? Mert ő egy egyszerű tanító, tán azért? S ezen a szociális igazságtalanságon egyre jobban fölkrenkolódott. Hozzá kell tenni, hogy már hetek óta epeszti a kisebbség heveny érzése, ez a métely, amitől dögszagú az ember, s az alázat kocsonyás színe alatt egyszer csak fölpukkad a lelki széltől, a szuicid indulattól, mely egy rész gőg, más rész kétségbeesés.

S jön még ehhöz az a riherát cédula. Hogy három éjszaka óta mindig becsusszan egy papírszelet az ajtaja alatt, melyen ez áll: „Látlak, Ludwig, te forró ólom, miattam nem alszol, velem fertőzködöl. Die ewig Weibliche”. Az írás gyufakorommal van, s persze torzított, de a Ferike kisasszony írása, nem fér hozzá kétség, látja a rossz névelőből, s hogy itt más őt Ludwignak nem csúfolja, abból. Ha híjják, Lajosnak híjják, másrészt lajcsi-tanítónak, s Louisnak az öreg grófné. De Vogelkopf Ludwignak csak egy. Naná, hogy a Ferike, s gyűl benne a bosszúdüh, elfogni a merénylőt, beszorítani a folyosó legsötétebb szegletébe, megmarkolni a hálóruháját, hogy fájjon, és a kampós nyakába sziszegni: Maga nekem mért cédulászik éjszaka, likőrszagú szamárnőstény, mért? Maga buja! Medveliliom!

200

Dehát úgysem fogja el, ha lesben áll sem, hisz még annak állana följebb, a málnás kurvájának, s legyalázná őt két szóból, hogy ne egyen estére vereshúst, pláne kövérjét ne csécsi paprikával, s hogy brómfürdő, barátom, brómfürdő, meg Doktor Tóth Tihamér, s ő ott nyomban elsüllyedne a pokol fenekére; kétpárcipős, papírbőröndös koszmója a teremtésnek, varjúdenevér. Elsüllyedne, mert mit felelhetni erre? Mi az úristent, ami méltó és éles? Ami megsemmisítő. Hogy egészségvacsorán van hetedik napja? Nohiszen!

A légkúra végett plein air van terítve, ehhez ragaszkodnak akkor is, ha az Aranka kisasszony s a grófné lábán elkél a meleg lengyel takaró. Mantin Lajos Tasziló, mint egy stanecli szeg, feketében, csak veres haja lobog a köd spanyolfala előtt. Egy ilyen társas-reggeli maga a vegytiszta megaláztatás, még ha, hála az istennek, nem történnék semmi, akkor is. De történik, noha nem azonnal.

Az Aranka kisasszony ártatlanul megkérdi, hogy ni, mit csinál a Rómeó és a Júlia amott, a tanító úr háta megett. Ugyan, mondja a tanító szelíden, mit csinálnának? S azt nem mondjuk, kérem, hogy „csinál”. Hanem „tesz”. Na, csak szíveskedjék azért megfordulni. Mire Mantin Lajos Tasziló rosszat sejtve, ám készségesen hátrafordul, már mindkét kisasszony tágra nyílt szemmel nézi a köd nyiladékában üzekedő szamarakat. Az udvaros gombos vasvillával igyekszik ellököd201ni őket a terasz közeléből, de hiába szidja s hordja a fajtájukat: „hejli, puzec bozse faszára, krasil”. Két kalapemelésnyire sincsenek az úri társaságtól.

Hátranézni hagyján, hanem azután visszafordulni! Mert vissza kell fordulni elébb-utóbb, a belefeledkezés látszata éppoly elviselhetetlen, mint a leányok felé fordított, s így szándékosan kiszolgáltatott vérvörös orca, hebegő száj. S mégis, nincs mit tenni, azt kell mondani, hogy legelésznek, ő legalábbis, kérem tisztelettel, határozottan nem lát egyebet a párától.

Mi az, hogy a párától, hát nem azért tanító kegyed, hogy pontosan válaszoljon az ártatlan gyermeknek, ha kérdi, böffen föl az öreg gróf, s elnéz, merre a leányai, a vérbükkök alá. Akkor aztán hamar elhallgat, és hosszan, csücsörítve bámulja a barbár életképet.

Akár valamely pikánt keleti váza oldalán, elébb egymásholdan keringenek, majd mint az angyalok, remegő orrlikkal megtapadnak egymáson a pensió szamarai. S mintha még az anyatermészet is eltátaná a száját, a köd nyiladéka szénásszekérnyi barlanggá tágul, sőt a nap is bearanyozza a teremtés e grotesque és szépséges színpadát. A varázslat egyedül az udvarost nem érdekli, döfölve, zuávmód káromkodva villázza széjjel a fékjük vesztett szerelmeseket: „bozse hucul ringyócska, nusli”.

Nos, mondja az öreg gróf, és köhint néhányat, nos, kérem, egyszóval és a pontosság kedvéért, ööö… köd 202az, nem pedig pára. Egyszerű paraszti köd. A pára, az, kérem, egészen más, tessék megjegyezni a kislányoknak is, meg a tanító úrnak is. Az, miképp a menthol, ez meg, mint a tejföl.

Mi nem kéne még! Tejföl?! Hát így is mit össze tetszett zabálni az apikának, ocsúdik fel a nagyobbik Hayagos lány, Ferike, de közben a fehér szemeivel a tanítót nézi, rezzenéstelen. Kisütött csibevér, vesekocsonya, azután omlett, abált szalonna, füstölt pisztráng, hozzá most a mignonok, még rosszul lesz a Miatyánk alatt, aztán jöhet a Katzenstein köpölyözni.

Na és, ha rosszul, nevet az öreg gróf tele szájjal. Majd megírja a tanító úr a nótába, hogy „misén vitte el a grófot az ördög”, satöbbi. Nem igaz, Nátzikám? Azzal ledobja a szalvétát a nyakából, s bevonul a szivarját kiválogatni.

A tanítóval meg, bár talán jobb is, már nem törődik senki. Megalázzák a poráig, de annyit már nem számít ő, hogy utóbb odalessenek, célba ért-e a mérgezett vessző. Így ha Mantin Lajos Tasziló kirúgván a széket fölpattanna, mint azt a test és a lélek rugózata egyként kívánná, nos, azzal se történne avagy oldódna meg semmi. Jobb tehát rezzenetlenül, flegmát mutatva befejezni az egy mukifalat mignonját, s hosszan törölni a szájat, addig is lohad az orca, hígul a vér az asztalkendő megett, s csak azután állni fel méltósággal, ha van még olyan ebbe a keserves, brúgó életbe, de nincs.

203

A híres pávakavics nagyon meg van taposva máma, ha volna könnye, rína. A tanító, miután „pardon egy percré”-t jelentett, úgy szalad előreszegett fejjel, hogy ha most útját állná, a legvérnőszőbb bivalynak is nekimenne, s agyonsújtaná. Na és ha igenis?! Tiltja a törvény? Mert ő igenis nótaszerző, és annak nem ismeretlen. Már bocsánat, de a Lajos-csárdást egyenesen a Magyar Királyban játsszák, s odamennek véle asztalhoz is, ha kéri, mondjuk, egy vendég. S még majd mást is, idővel. Igenis.

Uramisten, hát mért permanens komiszkenyér az élet és majomjajgatás, bődül fel magában, s érzi, hiába nyelte el rég a grófékat a köd, két tekintet pornográf lukacskái ott füstölögnek a hátában, nincs mese. S vágnak, mint a sortűz, de csak vágjanak. Mert az lenne a legjobb, bizony, vértanúnak lenni vagy betyárnak.

Beh járnak.

Az, hogy „beh járnak” jól rámenne arra, hogy „betyárnak”. Vagy ez mán volt? Beh nehéz élni!!! S mért nem vonulhat ő vissza egy percre lelki vagy éppen művészi ok folytán, lejegyezni valami fontosat, teszi azt, mért kell mindjárt arra gondolni vihogva, hogy a csibevér meg tán a falás pisztráng miatt árnyékszékre szalad a gyönge beleivel, amikor éppen ellenkezőleg.

De utóbb mégis efféle irritációra hivatkozva menti ki magát a miselátogatás, valamint az ebéd alól, s csak azért is, dögöljön meg minden főrend, egy palack Saxlehner-vízzel tölti az időt délutánig.

204

A pávabányai indóház sárga peronján, mint szerte a művelt világban, tábornoknék korzóznak szögletes, nagylábú leányaikkal. A délutáni gyors minden kormos gőzölgése és szusszanása: Budapest. Elmondhatni az ismeretlen fürdőlevél-íróval, hogy „e mondain légzőkúra erős szívdobogást, sőt hasűri szédülést okoz, kivált a női nem köreiben, mely inhalálni ezen ipari szagot felettébb cultiválja, lévén az mindig férfié, ergo nagyratörés, ergo szilárdság és eszme”.

Ahogy a telegram rendelte, Vojtina Béla vasárnap érkezik Pávabányára, poggyásza egy bőrönd és egy hegedűtok. Feketébe van öltözve, mint évek óta, abból az ipari mennyiségű belga klottból, melyet egy unokanénje, egyenruhaszabóné, juttatott néki az ura megbolondulása s csúf vége után, ki egy hajnalon, elmés szerkezet segítségével, tarkón lőtte magát a családi ágyban. De ez mindegy.

Kinézhetne szabadságos papnak avagy nemzetközi detektívnek is, de olyan csak, mint egy fanyar és sápadt cigányzenész, élénk tekintetű, szabályos arcú, kit enyhe pohossága sosem hagy el, s ki nem szép, nem csúnya, holott a kérdés fölmerül azért bizonyos vonatablakokban ülve, alkonyatkor, mikor a tengerbe hanyatlik a nap, s aranytükrében elmosódni szinte vonzó.

Vojtina Béla enyhén kihúzza magát, s leszáll a szurtos vonatlépcsőn. Átlépdel a finom gyöngykavicson, mit Pávabánya után neveznek pávakavicsnak országszerte, és fellép a sajgó keramitra. Mért sajgó, gondol205ja. S hogy elő kéne venni megint a rongyosra olvasott telegramot, egész biztosan vasárnap-e, ami abban írva van.

Beela ha meeg nem feledte el a maga Ferikeejeet joojoon koszt kvaarteely hegeduuleesi lehetooseeg Magyar Kiraalyban talaaltam magaanak izuuletes orvost ki maar Lisztet is kezelte vonookaam vasaarnap vaarom feheerben Paavabaanya aallomaason deelutaani gyorsnaal a maga neema hegeduuje.

De nem várja se fehérben, se másban, amin Vojtina Béla cseppet se csodálkozik. Megszokta, hogy őt állomáson sose várják. „Azt várják mindég, csak azt, aki nem jön, / Nap-ernyők, leányok annak gyúlanak ki, / Aki íjjas gőggel távol bír maradni, / Meleg sápadással vállon és a kendőn, / Jajj, vérborbolyával várják, aki nem jön.” Ady, fut át a fején, mint egy fintor, s hogy igaza van neki, ha vérbajos, ha nem. Az ilyen elé, aki jön, mi több, szalad az első fitty telegramra, no, az ilyen elé jó, ha a kocsist kiküldik, legföljebb a szegény barátnét, kancsító gardedámot. S még az is egy rang, az is egy küldött, eleven személy, ha szolga is.

Egyszer csak lerakja a koffert, hozzátámasztja a hegedűtokot, és zsebkendőt vesz elő, mellyel orrot töröl, homlokot. S akkor már, ha áll, rágyújt, s időt nyer. Nem tudja, mire, de időt. Keserű a Memphis füstje, s úgy furakszik a bőr alá, mint halotté, kökénylikőré. Keserű, de meg lehet benne kapaszkodni.

206

A Hanslinál nagy vidámság van, eszcájg csörgése, korsó sörök harangjátéka. Bizony, jó is volna az, egész egyszerűen beülni oda kettesben, még ha a Ferike szabódna is, az angyal, hogy lehet-e ezt, illik-e ezt egy Mária-leánynak, amire ő megfogná a puha tarkóján, s letessékelné a székre szelíden: ugyan, kisfiam, hát nem emlékszik a málnalikőrre három esztendeje Szovátán, ezt kérdezné, s hátradőlne mosolyogva, ahogy a karmesterek. Fene megeszi.

Hanem ha rágyújt, ott is kell maradjon a poggyásza mellett veszteg, hiszen cipelés közben nincs hová tegye a szivarat. Tarthatná persze a szájában arszlánmód, de telimenne a szeme füsttel és könnyel, ami együtt annyi, hogy takonnyal, sajnos. Pedig álltó helyben még nehezebb.

Csináljon akármit, domborítson vagy lazítson, húzza föl vagy ejtse le a vállát, csak úgy áll ott, mint egy fotográfus elhagyott állványa, előbb respektussal néz reá mindenki, de elég a következő pillantás, hogy máris fesztelen sétálgassanak előtte, annyi durranóport se nézve ki belőle, amennyit egy veréb elbír a csőrében. S a látszatnál talán ha egy a nagyobb úr, a halál. Így vagy úgy, de kilátszik az igazság, hogy ezt se várják itten, ez se lehet valami nagy hegedűs.

Pedig, gondolja, pedig! De már rá is legyint ugyana szuflával.

Őbelőle, „ebből a szegény Béluskából”, pont a kön207nyű kéz hiányzik. No, talán nem a vonójából, hanem az életéből. Mondani nem mondta ezt neki senki, de lehet érezni azt, hogy mivel súgnak össze valakinek a szürkülő háta megett. Könnyű kéz? Hát hogy a szakramentomba legyen könnyű a kéz, ha ízületes, s mint a csipcsipcsóka?

No hiszen, különös egy ízület ez, ha a lélekben van, s a legbelső nyirokban.

„Aki gőz-magával vonatot tud hajtni, / Ki úgy tud akarni, ki úgy tud akarni, / Nap-nyugati herceg, olvadtan, esengőn, / Mindég csak azt várják, csak azt, aki nem jön.” Ő meg, Vojtina Béla operaházi hegedűs, ő meg naná, hogy jön, s épp rémülten keres egy köpőcsészét, ahová a kialudt csutkát eldobhatná.

Más embernek ebben a korában maturál a fia, félrevonultan pusmog a leánya az anyjával. Tágas, jó illatú szobákban lakik, hol vastagsága, finom kérge van az időnek, s fénye. Napjai rendjén folynak, fesztelen, bő élete nyűgeit már-már büszkén viseli, mint rend-jeleit a szép beágyaltságnak. Engedelmes munkájában ugyan bír célokkal, de nem tülekszik sehová, ergo halad, épp attól halad, hogy a helyén van, s ki előtt tán még sietne a kalapemeléssel, az is nagy néha megelőzi.

Ő meg cipeli itt a gacsos kezével minden kis motyóját, mint valami huszonhatodik supkajóska, s nem az-e ő tényleg? S nem puszta lakájwirtschaft-e, amit flirtnek gondol, játéknak a kisasszonyi hévvel, aminél ő 208bizony se tüzelni nem akar, se tüzet fogni, legföljebb melegedni, s megsütni ugyanazt a kicsi pecsenyét, amit mindenki más. Nesze neked Észak-fok, ráadásul puffad is. Hát igen, Vojtina Béla akkorát sóhajt, hogy véle a távoli Medveolló nyiladékából is kifújná a vonatfüstöt, ha az már szét nem oszlott volna rég.

Bús az én galambom, ha köd ül a rónán, azt a ragyogóján, azt a ragyogóján, hogy a hétszentséges úristen le nem rogyik erre a vasárnapra, vagy őreá legalább, ki már a pokolbélivel is lepaktálna, csak lenne nóta ebből a vakarékból, vagy tudná kiverni a fejéből egyszer és mindenkorra, de sem ez, sem az. Mantin Lajos Tasziló gatyában szenvedi végig a délutánt, belé-belékotor, illetlenül vakaródzik, s a pukkanásáig sóhajtozik.

Lemén Ilonka sok mindennek megmondhatója, ami történik odabenn. Annak például, hogy a tanító úr sokáig bambán néz, majd rettenetes „pofát” vág, és, mint az őrültek, ír valamit egy papírra. Ennek utána ernyedetten pihen, végül összesodorja a szerzeményét fidibusznak és meggyújtja. Mi több, föl-le integet vele, sőt, ő úgy látja, hogy szabályos fény-jeleket bocsát az ablakon át, ami sajnos egyenesen a Borza-tetőre nyílik, az ominőző helyre, miről a napokban épp elég gyászos dolog terjeng. Hogy válasz-jeleket kap-e? Hát, mintha gyullogatnának néki valamit odafönn, de lehet ez alkonyi fénypiszok, s a véletlen káprázata. A kulcsluk, nagyságos uram, mégse messzilátó.

209

Pipáznak az üveghuták, violaszínben közeleg az este, körben-karéjban gőzölögnek a híres gyógymedencék, s „mindegyre csak erősbödik az úri osztály cselengélő lavinája, hiszen fürdőn az emberi közönség közelébb van az éghöz, mintsem a földhöz, azon okból, hogy közelebb vagyon egymáshoz bőrrel és pórussal, mik szinte szíjják a szerelmet, mint a nadály vagy a csillagok”.

Alkonyat előtt, kivált kénes fürdőkön, megbolondulnak a madarak, kifutnak önnön torkukon, mint a kéjhab, és rázzák, majd’ széjjelszedik a fákat. Fekete klott ide vagy oda, Vojtina Bélán átcikkan valami derű, s azt gondolja, hogy bizony, ha mi, lógó fejű, bunyácki emberek, egy isteni karlendítés folytán, mind egyszerre lehetnénk énekes madárrá, hát ki nem szeretne az lenni, akár papagáj is, édes Jézusom, cifra és önkéntelen?

Mivel nem költött se sörre, se egyébre, kocsit fog. Szép rendben horgonyoznak a tér szélén a mokány hegyi hintók. Alacsonyak, mégis hegyesen ül rajtuk a kocsis, s ha fuvar kerülvén odacsippent a kicsi szőke lónak, mintha dalra gyújtana féder és gumirádli, suhan szaporán. Nem úgy az a félszegúszó ember, akit Vojtina Béla kiválaszt, tán mert a szép „Babrinyák Neptun” föliratot olvassa a kocsi oldalán.

Royal Litton panzió, kérem.

Azután kocognak csöndben, el a Magyar Király előtt, föl a takaros Fürdőház utcán, mely a szép nevű Aranyka térbe torkollik, minek kioszkjában fúvós tár210saság gyakorlatozik az estére, majd pompás villák sorát elhagyva bal felől, túl a tavasszal kiégett Korona Szállón, végre átkocog a szőke lovacska a Strumica hídján (két zuhatagja Kossuth, illetve Árpád apánk nevét viseli!). A Kunert u. Vass Vízgyógyintézet Kur-parkja után hirtelen kinyílik, s minden vadregényét megmutatja hegy és völgy, ám mielőtt az érkező szem belekáprázna, már be is fut a hintó Ursulafürdő fiatal, nyugtot adó platánjai alá, a fürdők közé, melyek ezen órán már bezárva pöfögetnek istenhozottot az utazónak, s innét az Augusta Főhercegnő sétány nem több egy iramodásnál.

Hanem szomorú iramodás ez, hisz kicsivel elébb, mikor a Gróf Seldern-féle villáknál Vojtina Béla megkérdi a néma embert, hogy ha itten a kocsisok mind danolnak, kend mér’ hallgat, azt a választ kapja, hogy „negyednapja lett szénné az ecsém, nagyságos úr, úgy mondják, elcsapta a villany, a Borza-tetőn. Rája is rákerült a sor, ez az igazság.” Ezek után ember meg nem kérdi, amire pedig kíváncsi, hogy vajon az öccsnek is ilyen kacifántos nevet adott-e a Teremtő, hanem csak lebeg vélük a csönd, mint szúrós füst, fekete szalag, egész a Royal Litton Pensióig.

Viszont legalább szoba, az fönn van neki tartva. Tanácsosok nem kapnak, én mondom, nagyságos úr, ilyen szobát, titkos tanácsosok, hadarja a bolond szobalány, ki egyre odakap Vojtina kezéhez, hogy legalább a 211hegedűt, azt hadd vihesse, vitt ő mán nagybőgőt, s le nem ejtette volna az élete árán se, bizonyúristen. Alig jutni szóhoz tőle, a sűrű úgysegéljéktől, mézes kezicsókolomoktól, amikben Vojtina egyszerre hall gúnyt, és mélységes riadalmat.

Hayagos-Hörtigék itt szállanak-e, illetve itthon vannak-e, ezt tessék inkább megmondani… fiam?

Ha a grófékra tetszik gondolni, kezicsókolom, a tyúkszemű nénire, meg az elkövéredett úrra, ők igenis, hogy itt szállanak, már bocsánat a kifejezésekért. Meg persze a leányaik is. Mind kénesen kérik reggel a mosdóvizet, ha tetszik érteni…

Hogy a Ferike kisasszony, kap észbe a szobalány, gyorsan elértve Vojtina krákogását.

Igen, kérem.

Hát, ő tétet bele ábrányi sót is…

De hogy hol tanálható, szól rá most már férfimód Lemén Ilonkára Vojtina Béla.

Igenis, kérem. A házon kívül van tanálható. Azt gyanítom, átkocsizott Borzafürdőre még az ebéd után. Nem tudom, mikor jön, nekem ugye, személyzetnek, nem kötnek az orromra semmit. Az biztos, különösebb pakkot nem vitt, hanem csak sálat meg napernyőt, a sárgát.

Na, akkor jól van, mostan elmehet, gyakorolnom kell, zenélnem, ha érti, úgyhogy ne zavarjon, mondja a hegedűs, s ad két koronát, ami sok, épp annyira sok, hogy belepiruljon, de már későn.

212

Csókolom a méltóságos kezét, mondja a lány, és hogy tessék jól éreznie magát a kedves nagyságos úrnak, valamint tessék csak csöngetni bátran, ha kívánság van, vagy ha az éjjel történne bármi. Az udvaros, egy Butscher nevű, bár gyáva ember, mindig fönn van a kannal, ki disznó létire már mackót is fogott, hogy őrködjön. Éjjel itt néha elég nagy furcsaságok esnek, kezicsókolom.

Ilonka pukedlivel megy ki, aztán néz be a kulcslukon kisterpeszben, tátott szájjal, s nem érti, mért nem lát semmit. Nyikorog a szekrény ajtaja, a székre röpül az a zsakettféle zsíros dolog, azután sokáig semmi, de amit percek múlva hall, abba a szíve belefacsarodik. Mintha egy öregedő fiók beszélgetne a saját félhomályával tárgyilagosan, tehát reménytelenül, nem fűzve rajta át több kuncogást, mint amennyi fényt deszkái az alkonyatból áteresztenek. Hallgatja a képzetlen, bolondos teremtés, s az álla egyre lejjebb esik a csodálkozástól. Végül lábujjhegyen oson el onnan, s még sokáig nem akaródzik a sarkára visszaereszkednie.

A Ferike kisasszony meg baszni van a Rudi zsokéval Borzán. Francosok!

Vojtina felnyitja a hegedűtokot, likőr és hányás szaga csap ki belőle, valamint, ami nem csoda idefönt, kéné. Megtörli száját az állott, gallérba való zsebkendővel. Futtatja, szinte csak kódorgatja a vonót, mit bánja ő, fogjon ki bármi dallamot ez az ízületes kéz, és hagyjon neki közben békét. Szépen, laposan süt be a nap, 213ki-be jár a bordái között. Mint öreg fában, szépen dolgozik a kezében a sok, kicsi görcs. Nézi közben a hátsó udvart, a cselédházat. Magas, gyászruhás asszony teli edényt nyújt át egy kölönclábú embernek. A csemcsegést is hallani, ahogy eszik ez a kevés fogú illető, csúnyán, erőszakosan. Néha behajít valami cupákokat egy ólba maga mögé. Azután telemegy az udvar a sárgás homállyal.

Vojtina Béla lemosdik. Az öblös porcelántálban murisan, kissé félelmetesen füstöl a víz, és rendre kicsapja a szappant. Akkor jut eszébe a szobalány tanácsa, hogy azt itt bele kell reszelni a vizébe, nagyságos úr, mint a szerecsenydiót. De nem fárad aztán ilyesmivel. Hej nyaranta, hej nyaranta, kisírja két szemét a gyanta, ezt fütyörészi ernyedt szájjal, míg tiszta inget vesz, s lecsippent a kabátjáról két hosszú, szőke szálat. No, ki volt ma szőke, tűnődik. Hamar rájön, hogy a szegény Babrinyák Aloyz lova. S lám, jó helyre szállott, lószőrszál hegedűsnek kedves jelvénye.

Mióta az eszét tudja, megizzad, ha be kell lépnie valahová, ahol nem kimondottan őrá, a Vojtina Bélára várnak, de név szerint. Ezért lép föl fesztelenül bármely hangversenydobogójára a világnak, s szenved meg, másfelől, minden vasúti restit, kalaposboltot. A Royal Litton Pensió vacsorázó-termébe is úgy lép be, mintha két zárójel között valami lesújtó számítás eredménye volna: pardonbéla vagyok, bocsánat a zavarásért. 214Vagy méginkább: úgy lép be, mint a strucc, mentül inkább forgatja fejét a megváltó homok után, antul feltűnőbb s nevetségesebb. Másfelől a homok sem megoldás. Elgondolja magát a kifényesedett ülepével, s a szíve gyökeréig elpirul.

A termet az érett barnák uralják, meg ezüst és ökörvér, jól megy hozzájuk a borsikafűvel elegy kacagás. Jön a fiú hamar, s odavezeti az asztalához, egy öregedő, szőrös-pálma alá. Amint leül, ellenőrzi a ruházatát, a sliccét főleg, továbbá hogy nincs-e az orrában fika, mint az sajnos előfordul. De utána szép, nyugodt bariton hangon, pallérozott kiejtéssel berkenyepálinkát rendel, majd bécsi tányérhúst „Tankréd”-gombóccal, s valami savanyú fröccsöt, mert a sertől puffad.

Keés Ignácnak hívják a főpincért.

Ha itt lenne a hegedű, lenne mit magához ölelni, gondolja, a tokot legalább, mint valami „mestersége címerét”. S erre el is húzza a száját, hogy no hiszen, ahhoz előbb Amerikából is kéne jönni, hékás. Komótosan rágyújt, kiereszti az első füstöt, s becsapja a berkenyepálinkát, mint egy huszártiszt. S akkor végre karba fonhatja a kezét. Hayagos-Hörthigék messze ülnek, finoman elkerítve, ahogy felsőházi tagoknak kijár, nem is kerítés az, hanem kicsi lugas, az előkelőség átléphetetlen, zöld mesgyéje. Mondani se kell, hogy nincs nekik bemutatva, noha ismeri őket.

De a tányérhús jó.

215

A Borcsa Mama fogadójában züllött társaságba vegyülve, délután óta isszák az édes és vad crumpolán bort. S hozzá pezsgőt. Rudi zsoké a Cuchcurichu-t játssza mandolinon, Ferike kifényesedve ugrál és nevet, megmártózva mindenben, ami mocskos, ám jóvátehető. Farához a vicc, s a murit vezérlő idegen fotográfus kedvéért pávatollat szorít. „Lelkiismeretem, lelkiismeretem, mért hagytad el a te szolgádat?” De mindegy mért, s ha el, hát el. Röpül a pendelye, ahogy újra és újra átgaloppozik az ivó szemetes, földes padlóján.

Vojtina Béla úgy hagyja el az éttermet, mint egy suszterszék, ha ringatózik. Még a legegyszerűbb, leglazább mozdulatai is csikorognak. S hol itt üt ki, hol ott a csiriz. Más ezt nem látja, még jó, hogy nem, csak a szünetlen zavart észleli tán, ami épp elég. Mert azzal a kör bezárul.

Ráérősen széjjelnéz odakint. Mást képzelt erről az estéről, ámbár számítani erre számított. Rágyújt, s a homokkő-mellvédre könyökölve megbámulja odalent Pávabányát, följebb pedig a fürdők több soros, remegő füzérét, e tengeri kikötőt a hegyekben. Szinte jó kedvre derül, ami nem csoda. Fürdőhelyen időzni este, platánok alatt, hol szezon idején minden egyeneske utca korzó, minden János-bogár lampion, igen delikát dolog az, pláne ha dolga is ígérkezik az embernek.

A Magyar Király, mint országszerte mindenütt, híres és kétes hely. Bőséges, kissé zsíros éttermet visz, 216tánc- és szalonzenekara méltán híres a fürdőkön, fővárosból ideszegődött karnagy dirigálja. Nagytermében időzni program, megszállni ízléstelen. A jobb emberek, s kik családdal, inclusive leánygyermekkel bírnak, mind odafönt laknak, a divatos pensiókban. Nem csoda, szűkös szobáiba beette magát a hipermangán, a foszfor és a lőpor, s be a kapkodás, tüzértisztek, vigécek, émelygő árvalányok sok évtizedes kipárolgása. Ágyain nehéz és szíjas a paplan a szerelem- és cinkefánk-szagú éjszakáktól.

Vojtina Béla egyenesen a zenekarhoz kísérteti magát, végig egy szűk, suviksz- és táncosnőszagú folyosón, aztán be egy tapétaajtón, melyet bekötött szemmel is megtalálna. Ha valahol, itt otthon van, s mivégre volnánk a világon, mint hogy valahol otthon legyünk benne. Épp vacsoraszünetét tartja a kompánia. Korschós Vladimir a karnagy, ismerős, jó név, s derék ember hírében áll. Nagy karikák a szeme alatt, bajusza mint a derecskei villa.

Úgy is van, mondja, s kezet ráz a hegedűssel, jó helyen jár, barátom, ámbátor hogy ez jó hely volna manapság, na, ahhoz fér kétség vastagon. Mindenesetre tragikus baleset folytán felszabadult egy hegedűsi hely, úgyhogy a Hayagos-Hörthig grófnénak ördöge volt, már bocsánat, ha tudta, mikor kell szólni.

Hogy a grófné maga?

Az. Úgyhogy a holnapi nappal bé is állhat, kamerád. 217Ha jó zenésszel erősbödünk, mindig öröm az. Addig meg csak figyeljen, hallgatózzon, szokja a hangzást itten. Ő invitálná, de ebből a szolgavacsorából inkább nem kínál neki, a Vojvodina úr bizonyára megvacsorált már a grófékkal. Vagy Vojtina, mindegy, lesz ideje megszokni, nem igaz?

Igen, kérem.

A zenekar feláll, fásultan kezet ráz, majd visszaül a tehénpörkölthöz sok galuskával, de mind eszik hozzá kenyeret is. Hollószerű, csendes emberek, egy irányba bámulnak, s a rágóizmuk éppúgy egyszerre jár, mint a kezük odafent a pódiumon.

Gőzerővel fúrja magát előre az este, bele a nagy éjszakába, még egy-egy füzér szikrát is kilehel, csillagport a keserűlapikra. S nem fogy a fény, hanem együtt nő a vastagodó setéttel. Hát még az emlékezetben hogy kifényesedik, évek múltán, ópapakorban is elevenen fölidézhetni minden cseppjét annak, mikor kúrán volt az ember odafönt, a mennyei Ursulafürdőn. Ellenben zenésznek, pláne szezon idején, egyik este olyan, mint a másik. A Magyar Király tükörtermében, oldalt, kis boltív alatt üldögél Vojtina Béla, előtte pohár, háta mögött fal, a keze karban, mi kell még? Szórakozottan hallja ki a falsokat, rezervált asztal, für Orchestre.

Először magában iszogat, aztán, maga sem tudja mióta, azzal a tanítóval, ki még a vacsora végeztekor avászkodott be, s úgy elszántan, mint alázatosan a nó218tája után érdeklődött. Valami csárdás, de ahogy mondta, már készül a következő, és ő nyomatékosan szeretné kérni, tessék azt végre a tisztelt műsorra feltűzni, és így tovább, és így tovább. A karnagy hallgatta egy darabig, túráztatta a bajszát, végül lenyomta őmelléje egy székre, hogy dolog van, testvér, majd megbeszéljük később.

Ez a vakvarjú azóta itt ül, iszik és povedál. Vojtina némi leereszkedéssel hallgatja. Látszik a veres haja alatt, hogy nem föltétlenül buta ember, meg hát mondja is, hogy házitanító. Homokszínű nadrágban van, s tirolizakóban, mibe zergevirágot tűzött. Ha nincs érve több, összevágja a bokáját, hogy ő magyar ember, a neve Mantin Lajos Tasziló, s a nótájától nem tágít. Szánalmas vagy egykomám, ahogyan kuncsorogsz, gondolja a hegedűs. Még hogy Lajos-csárdás?! Na és ha az? Bécsújhelytől Jászvásáráig egy éjszaka száz Lajos-csárdást szereznek a magadfajta tanítók.

Miután egy-két pohárral megivott, a nótaszerzőből igen fölszakad a gőz, elébb hüppögve sír, mint mondja, az életkeservtől, majd újabb rumokat rendel. Hetet-havat összehord, van abban csibevér, nemzeti jambus, szűzi hímpor és gerincsorvadás.

Eközben derül baljós fény a grófékkal való közös nexusra. Arra nevezetesen, hogy ez itt, ez a züllött pesti gyerek úgy van ide rendelve, s a Ferike hegedűse. A tanító egyenesen azt fontolgatja, hogy ki fogja hívni pár219bajra, ha zsidó, ha nem, mert akkor ők, ugyebár, egymás ellenfelei. Csak lehetne tudni, miben!

No, ha másban nem, az alkohol verseny-szerű pusztításában. Elébb magában isszák a rumot, figyelve s utánozva a másik nem épp járatlan mozdulatát, majd kávét hozatnak melléje ravaszul, s avval vegyítgetik össze, akár az öngyilkosok. Ha az egyik bírja, hogyne bírná a másik, a hányásig, a szívlukadásig. S ezen, a szív kitéphetetlen fájdalmán, kutya a macskával, össze is barátkoznak.

Minek élni, Béla?

Minek, Tasziló?

A titkos és rosszéletű pár sötét éjszaka keveredik haza Borzafürdőről, s Ferikének épp van még annyi esze, hogy odább állítja le a kocsit, az arborétum tömzsi kerítésénél, a vérbükkök takarásában. A látvány, mit részegségében mutat, nem leányhoz méltó, aminthogy a társasága sem, a párducnak öltözött Rudi zsoké, aki deliráltában obszcénül kukorékol, s folyton a kölcsön pávatoll után kurkászna a leány olyan helyein, ahonnét a kicsi és mohó kezet még egy bérkocsis előtt is illendő elpofozni.

Függönyözz le, kocsis, függönyözz le, kurjongatja a zsoké, mire Ferike egy határozott „apád faszát” mond, s hogy most már kuss legyen. Dagadt a torka, lazák a fogai, s mindene el van nyúzva, noha az őszerinte nem volt. Babrinyák Neptun ezenközben összeszorított 220szájjal ül a bakon, s mikor a kisasszony megrántja a kabátját, megáll. Arra viszont, hogy a zsoké hátba veri, mondván, mér állunk meg, lifirc, nos, arra megmarkolja az ostort, s csak mikor a pofon csattanását hallja maga mögött, akkor ereszti el.

Azér állunk meg, válaszolja a Ferike, s rázza a kezét sziszegve, nehogy valaki meglásson veled, te kolibrihuszár. Ezzel lecsusszan az ülésről, pénzt dob a kocsisnak, s meg-megbillenve, de meglepő ügyességgel elindul a néma pensió felé. Átmászik a kerítésen, odabent állva vizel, kihallani az erős csurgást, majd a csörtetést a páfrányok s a Flóra egyéb ritkaságai között.

Ha köd ül a rónán, umtatta a hársak, s minden madár, minden madár vááálaszt társat, üvölti a tanító a Magyar Királyban, s ha át nem karolnák, a székre is felállna. Hagyjatok, ha egyszer megvan nekem, végre megvan a nóta, az anyja pukovári szentségit.

Ezt, komám már úgy leírták teelötted, mint a pinty.

Az lehetséges, kérlek szépen, könnyen lehetséges, hogy pinty, de nem az én szívembűl, nem az én fajmagyar, pelikán vérembűl fakadva, kérlek alássan. Sőt kicsordulva. Mert az nem mindegy! Mered-e mondani, hogy mindegy? Mert ha mered, akkor én tudod, mit mondok tereád? Hogy te meg nem vagy magyar.

Fajdmagyar, szól bele a bőgős, s váratlanul fölnyerít.

Azt ne tudjad meg, ha fajmagyar. Neked arról nem is lehet halvány fogalmad. Ha köd ül a rónán. Mer a faj221magyar az nem mindegy. Mantin tanító egyre szélesebben gesztikulál, csapkodja az asztal tócsáit für Orchestre, de nem nagyon tűnik föl senkinek, a füstben, múlatás-zajban se látni, se hallani.

Jól van, kamerád, hát jól van, nyugtatgatja ez a bőgős, bizonyos Viheder Kálmán, hát nyugodjál má’ le, mert még a végin rosszul jársz! Kopasz ember, csúnyán elvágta a kezét a vacsoránál, megcsúszott a kés valami forgóján a szegény tehénnek. Kötözték, timsózták, a végén olyan buba lett a kezén, hogy azzal bőgőzni nem lehet, de szerencsére elvannak nélküle is, piros bort iszik a rezervált asztalnál, s bámul a vérágas szemeivel.

Viheder, viheder, te se vagy mán siheder, szavalja Vojtina Béla, bele a mentalikőrbe. Kétszer végigittak mindent, most harmadszor van soron a mentalikőr.

Az én nevem… az én nevem márpedig közvetlenül a metánbúl van. A sújtólégből, kiskomám, olvashattad Jókai Móricunknál, feleli erre a bőgős, azután a véres kötésére hajtva az arcát, csöndesen elalszik.

Cigány vagy te, nem sújtólég, legyint a tanító, legföljebb tót, s a cigerettatárcájával lapogatja a nagy púpot a homlokán, mely csöndesen szivárog. Mikor, igaz, csak a harmadik, könnyes kérlelésére, Korschós Vladimir tizenegy tájban elhúzatta a Lajos-csárdást, a boldog szerző megpróbált fölállni, s meghajolni. Hiába kaptak utána, csak rábukott az asztalra, valóságos csoda, hogy 222össze nem vágta a homlokát a több tucat éles poháron. Így megúszta a galambtojás méretű púppal.

Vojtina biggyeszt, legyintget, és fenyővizet iszik fröccsel keverve, hogy hányjon, de nem tud. Csak böfög és ökrend, s mikor hátradönti a székét, csodálkozva pillantja meg a Magyar Király híres freskós mennyezetét Puppenthal Henriktől, a II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona találkozását Munkács alatt. Ferike, suttogja, Ferike, az anyád pinasíkos nesirassát! S ezzel hanyatt is dől, klottpaganini, felsült cingonya.

Egy perc se telik el, mikor a tanító felordít, hogy ácsi, aludni lesz idő a sír mohos ölén, most gyerünk fürdeni!

Fürdeni? Hát gyerünk, tér magához a hegedűs, gyerünk, ha egyszer fürdőhely ez, brúderkáim. Én ennek jöttem, fürdeni. Ilyen forgókkal, no hiszen! Az Óperenciásba nincs annyi iszap, nem ebbe a Kukutyinba, amennyit nekem el kéne fürödnöm az életemhöz. Azt ismered, hogy fürdik a holdvilág az éj tengerében, bujdosik a betyár erdő sűrűjében? Na ilyet írjál, Tasziló.

Ferike úgy cipeli pállott, sajgó testét a sötét folyosón, mint a mosónők vagy macskahátú, hajnali táncosnők. S ül aztán hosszan a tükör előtt. Nyújtogatja a nyelvét, pürrröget magának a nyálával, szipog, két ökle a lába között csüng. A szája fokhagyma, kén és szalmiák. Rákönyököl a villanyos csöngőre, de Lemén Ilonka csak sokára jön be, karikás szemmel, s olyan rémületben, amit semmi csöngő meg nem magyaráz.

223

Megjött-e bizonyos Vojtina Béla úr hegedűvel?

Az megjött.

Akkor ezt a levelet vigyed el neki.

Ferike írni próbál, de csak összepacázza, s négybe hajtja a fésülködőasztal kicsike abroszát. Szerettél te már szívből s igazán, Iluska, kérdi sírósan, de nem vár választ, hanem fölpattan, hogy renonc, elébb okádnia kell. A szobalány vedret hoz, és fogja neki a fejét, oda se néz, jól van, te trágyáskurva. Szép brazil boám.

Mondd, hogy sajnálsz, Iluska!

Igenis, kérem.

Fürdőn mindig jár valaki az éjszakában, elcsinált magzat, halálra itatott beteg, iszapba fúlt fürdőorvos, valaki, akinek a lába már mindörökké alulról toporog, s gőzalakban vitorlázik té s tova. Fekete fenyők, ősöreg fürdőpallók a vizek fölött, kénesek, sósak, és az öröklétre vannak impregnálva. Többet tudnak az emberi talpakról, mint a suszterok, többet, mint a kurta ujjú ortopédusok.

Ahogy a nótaíró és a hegedűs támbászkodnak a bezárt medencék felé, már messziről földöntúli hangot, erős, úgyszólván érzéki cuppogást hallanak. A fürdőszolgák merik a drága gyógyiszapot a reggeli kezelésekhez. Állnak ott egy szál szürke kötőben, az örök fiatalság bugyogó sara fölött, aztán egyszer nyikk, meghalnak jel nélkül, s idő előtt.

A vendégeknek meg használ, ki érti ezt?

224

Mááás kútfőnek mááás a vize, hejh de nagyon kisemmize, ordítja Mantin Lajos Tasziló, s követeli, hogy álljon néki bakot a Vojtina, mert ő bizony ezen helyt átmászik a Kunert u. Vass magos kerítésen. Mentül magasabb, antul inkább. Muszáj nekem, Béla, muszáj, egyszer ki kell fürdeni az emberből ami rossz, ami hátrány és szurok.

A tanító cipője a nyakában, belelép a hegedűs markába, felszökken, tapossa, hágja, s mikor a vállára lépne, Vojtina tréfásan és ingerülten megbillenti. Hozzá még elkezd hátrálni is a teher alól, miközben nyerít és tántorog. Ennek következtében rendre eldőlnek, s kezdik újra. A Rossz nem hagyja magát. Rázza a palánkot a részeg röhögésük, e kakasviadal, mit halálos tusának hall, ki arra jár. Bár nem jár arra senki.

A hegedűs virradat előtt egy szál maga ül az ócska, külvidéki lebujban. Fröccsöspohárba hozat magának kávét, s mered a tükrébe hosszan. A kese piccolófiú állva alszik, s csillagokat söpör a fűrészporból. Vojtina, meresztgeti a szemét, de nem látja a tanítót, s ánungja sincs, hol hagyhatta el. Valahogy tán mégis átlökhette a kerítésen, mert egy hatalmas sikoltásra emlékszik, attól fogva csend volt. Szólongatta, szólongatta, hallod-e te süketfajd, de nem jött válasz, egy hörgés, annyi se. Aztán egyszerre csak itt találta magát, ezen a poloska-Lidón.

Láttad-e már, krumádli, a tengert, kérdi a fiút zord arccal.

225

Nem én, kezicsókolom.

Hát a partját?

Azt se.

Dehogyisnem láttad! Hát ez mind annak a partja, ez az egész száraz, tehénszar élet, ez mind csak amannak a partja, barátom, morog a poharába a hegedűs. Te is csak elvágyódsz innét, nem igaz?

Nem én, kérem alássan, adna is majd szegény mamukám a vasalóval, ennél különb fürdőhely úgyse lehet azon a híres tengeren. Megmondta a fürdős doktor úr, hogy annyi francos víz kihasználatlanul, legföljebb, ha konyhasós, de ez viszontag kénes meg mindenfélés. Hát mire annyi víz csupa üresen, hát a bálna se iszik annyit, nem igaz? Hanem csak csapkod és rúgja széjjel a partokat, minek az?

Hogy minek, te nyúlparány? Hát annak. Mert a víz, gyerekem, az a föltámadás és az élet meg a hajnal meg a remény. Meg minden. Vojtina csuklik, hosszan tartja benn a levegőt, aztán az egész szuszt, az egész zörgő tüdejét kieresztve mondja, hogy jegyezd meg, kisfiam, nem ember az, ki morva favágók, békési kubikusok, csíki székelyek közt guborogva nem látta a tengerről New York városát. Egyszer legalább, s hajnalban. Nem ember az, nem, nem, soha. Jegyezd meg, amíg élsz. S tán folytatná tovább, de arcára bukva elalszik.

226