A föld a földműves szemében régen nem csupán termelőeszköz volt, hanem eleven, élő organizmus is, valósággal személy, amellyel valamilyen viszonyt alakított ki. Nem úgy általában, és főként nem ideológiai alapon, miként azt későbbi korokban a parasztság felemelésén fáradozó népboldogítók tudni vélték, hanem minden darabjával külön, és kizárólag érzelmi természetűt. Ha jó volt, jól termett, ha meghálálta, amit beleölt, ha életben tartotta, gyarapította őt és családját, ha jó volt rá gondolni, ha kellemes emlékek fűzték hozzá, szerette, ha nem, utálta vagy a legjobb esetben is közömbösen viseltetett iránta. Ez vonatkozott a dűlőre is, ahol az adott parcella találkozott. Amit szívében a tulajdon földje keltett, azt átvitte az egész határrészre, meghatározta az iránti érzéseit is, és ebből következően azt is vagy kedvelte vagy megvetette, előre vagy hátra helyezte a képzeletbeli rangsorban.

Ami az Árvaiakat illeti, meglepő, de legtöbbre Dregolyt tartották. Értékelték a búzát vagy köménymagot ontó Rácfalut, Siroki homokot vagy Pipis-hegyet meg a többit is, amelyek nélkül aligha tudták volna megszedni magukat, de ha még olyan hideg fejjel számoltak is mindig, Dregoly állt hozzájuk legközelebb. És Dregoly ezt úgy érte el, hogy soha nem adott rekordtermést se gabonából, se kapásnövényből, és ráadásul nagyon messze is esett a falutól, szinte már a füzesi határba. Kiválóan alkalmasnak bizonyult viszont egy bogyósnövény termesztésére. Ez pedig nem volt más, mint a szőlő. A szőlőt, ha ősszel megérett, ették, felkötözve még télire is eltették, leginkább azonban bort csináltak belőle, amelyet hátul, abban a kert alá vágott pincében tároltak. És ez, ez a nedű esett itt döntő súllyal a latba. A bor ugyanis elválaszthatatlanul hozzátartozott az életükhöz. Az egymást követő nemzedékek nőtagjai is le-leengedtek belőle néha egy-két kortyot a torkukon, kivált forraltan, mézezve és szegfűszeggel. És kisgye128rekeknek is adták, kenyérbéllel fölszívatva, nyugtatóként, ha nagyon sírtak vagy nem tudtak maguktól elaludni. Ám főként a férfiak itták, bár nem nyakra-főre, és nem mindennap, hanem csak hébe-hóba, névnapokon meg jeles ünnepeken, húsvétkor, búcsúkor, karácsonykor, de akkor is mértékkel. Kellett nekik, szükségük volt rá, mert nem csak ellensúlyozta mindennapjaik egyhangúságának unalmát, hanem a szűnni nem akaró, lázas tevékenységből, az állandó vesződésből kiragadva önmaguk fölé, már itt a földön olyan világba emelte őket, amilyent hitük szerint csak haláluk után remélhettek, ha mindvégig erényes, Istennek tetsző életet éltek.

Szőlő, a nován kívül szintén direkttermő otelló és delevári, volt másfelé is a határban, bár elszórtan és kisebb mennyiségben, de Dregolynak nem akadt párja, mert nemcsak a borával hatott. Bírt mással is, ami megejtette az Árvai-hadat, férfiakat, nőket egyaránt, de még a gyerekeket is. Ha történetesen nem völgy lett volna, az egyszerűség kedvéért szőlőhegynek is lehetett volna nevezni. De az volt, egy szűk szájú völgy, egy kelet-nyugati irányú teknőszerű mélyedés a Föld görnyedt hátán, a falutól északra, Ujiszkón túl, Isten-hegy alatt. És ebből a geológiai tényből származtak egyéb jótéteményei is. Tudniillik a kedvező fekvés nemcsak azzal járt, hogy a délre néző oldalba telepített tőkéket egész nap érték a napsugarak, hanem a zártságból az is következett, hogy különleges mikroklímával rendelkezett. Mint valami nagy termosz, megfogta, tárolta a hőt, mert az ölelő hegyektől nem tudott rajta átfújni a szél, és sosem volt benne huzat. Olyan jól tartotta a meleget még télen is, hogy a verőkben a hó ellenére ingujjban lehetett fordítani, azaz a talaj felső rétegeit új vesszők telepítése előtt a mélyebben fekvőkre cserélni.

Ennek az ideális hőháztartásnak természetesen nyáron nem volt jelentősége. De az Árvaiak nyáron is szerettek Dregolyban lenni. Annyival is inkább, mert szerintük a nyár volt a völgy igazi évszaka. Szép volt ott a tavasz és az volt az ősz is, a szüret, az érett fürtök tőkéről való leválasztásának és hazaszállításának ideje, de a legszebbnek a nyarat tartották, amikor nyílott, kúszott, kunkorodott, csavarodott, növekedett, zizegett, susogott, pityegett, csattogott, zölden harsogott benne minden, és párás izgalom, lüktető igyekezet töltötte be a völgyet és a benne serénykedőket, így őket is.

Ilyenkor nem kizárólag a szőlőjükkel foglalkoztak, amelyet még idős János apja, István apó telepített, és amely közép tájt, lent az útnál kezdődött, és szélesen, sok-sok sort magában foglalva meredeken futott fel a tetőre, és a gerincen húzódó fenti útnál ért véget. Kukoricát, krumplit is kapáltak, meg arattak is és szénát is gyűjtöttek, mert Dregolyban minden szőlősgazdának volt mása, szántója, kaszálója is. A szőlőkkel szemközti, északra néző oldalt erdő borította fel egészen Isten-hegy csúcsáig, de a fenék jó részén gabona és kapásnövény termett, továbbá a szőlőkön innen, ahol már nem volt olyan meredek a lejtő, mert arra lapult el a hegy. Csak az alj, a lapály szittyósa szolgált rét gyanánt, ahonnan kocsival a bejárás is esett, fel az Ujiszkó felől leereszkedő gyalogútig, amelyen fele annyi idő alatt ki lehetett érni a faluból, mint körben, Kalub-alján át, a kocsiúton.

A nyarat ősz követte, az őszt meg ismét tél. De az Árvaiak nem bánták, mert úgy találták, hogy Dregolyban mindig jó lenni, még télen is, a tél múltával pedig mindig kezdődött elölről az egész. Az ottlevés, a munka, amely ott valahogy mindig könnyebbnek, emberibbnek tetszett, mint máshol. Óvón körülölelte őket a völgy, mialatt hajladoztak, nyögtek, izzadtak. Ott élt, lélegzett, illatozott köröttük. Nem hagyta őket magukra, segítette, támogatta, pártfogolta őket. És tudósította. Elárulta, elmondta, megsúgta nekik, mi történik benne, vele. Folyamatosan tájékoztatott mindenről. Mint valami óriási rezonátor, felerősítette, továbbította a kapálás ütemes zaját, a metszőolló csattogását vagy a kasza suhogását. Megbízhatóan beszámolt mindenről nekik is, másnak is, mindenkinek. Semmit nem hallgatott el. János, Teréz és a napszámosaik sokszor egy teremtett lelket sem láttak se közel, se távol, már-már azt hihették volna, hogy rajtuk kívül senki nincs, hogy magukban vannak Dregolyban. Egy-egy földbe harapó kapa vasa vagy kapatisztító kocér azonban mindig jelentette nekik, hogy nem úgy van, hogy van még más is, hogy hajladozik ott valahol valaki a tőkék közt messze, talán a völgy farában, ahol olyan meredek a lejtő, hogy megállni is nehéz rajta. Vagy egy-egy beszéd-, nevetésfoszlány adta tudtul, hogyha többen is voltak, mert minden elhallatszott mindenhova, a legkisebb zaj, nesz, még a szellentés is. Dregoly menedék volt nekik, öl, termékeny, védő, meghitt, otthonos, átvitt értelem130ben is meleg. Csak elbújni, rejtve maradni nem lehetett benne, sem titkos üzelmeket folytatni. Ugyanezért nehéz volt például lopni is. Legfeljebb a közvetlen szőlőszomszéd cseresznyefájának megdézsmálása jöhetett szóba az olyanoknál, akiknek nem volt cseresznyefájuk. Dregoly mindent felfedett, kitárt, kiteregetett, mindenkit nyíltságra, egyenességre, becsületességre kényszerített.

Ha azonban mégis teljes csend honolt benne, nem kapáltak, karóztak, kaszáltak sehol, nem döngött kád, puttony, nem nyikorgott kocsikerék, nem nógattak lovat, akkor Árvaiék vagy mások egészen bizonyosak lehettek abban, hogy rajtuk kívül senki nincsen Dregolyban. Vagy dél, ebédszünet van, amit ott, mert ritkán hallatszott el odáig a faluból a harangszó, csak a gyomrok jeleztek. Ilyenkor, ebéd és az azt követő szunyókálás idejére elnémult minden. Jánosék is megálltak, komótosan leballagtak az úthoz, vagy ha nem a szőlőben ügyködtek, a föld végébe, a mezsgyére, ahol a kocsit meg a lovakat hagyták. Tavalyi venyigéből vagy az erdőben szedett gallyból sietség nélkül tüzet raktak, szalonnát sütöttek, lehetőleg kiszárított csipkenyárson, amelyet eldugva tartottak valahol. Ettek, ittak, lerúgták a csizmájukat, vagy ha eleve mezítláb voltak, minden különösebb előkészület nélkül eldőltek a földön, legfeljebb a fejük alá vetettek valami ruhadarabot vagy üres abrakos tarisznyát. Csak István nem feküdt le soha evés után, mert még gyerek volt. Pólyáskorában ilyenkor megszoptatták, később meg, hogy el ne másszék, kipányvázták valamihez. Mihelyt azonban nagyobbacska lett, a rövid déli pihenőt portyázásra használta. Felment a tetőre, át a túloldalra, bekukkantott az erdőbe, fészkezett a közeli garádban. Közben számolgatta magában, hányat kiált a kakukk, hogy megtudja, hány évig él majd, hallgatta a vércsék vijjogását vagy az őzek ugatását, ha eső akart lenni.

Istvánt már sok minden izgatta, de a kézzel foghatatlan dolgok még nem nagyon érdekelték. Teréz mindent olyannak fogadott el, amilyen, és már lánykorában napirendre tért a Dregoly nevű jelenség felett. De Jánost foglalkoztatta a völgy, bár nem volt szemlélődő, bölcselkedő hajlamú típus. Időről időre kíváncsiság ébredt benne, és próbálta kifürkészni a titkát, mert világos volt előtte, hogy a bora, fekvése, zártsága nem magyarázat mindenre. Ám hiába kérdezte önmagát újra és újra, hogy hon131nan ez a megkönnyebbülés, mi okozza ezt a különleges jóérzést, amely minduntalan hatalmába keríti, ha ott van. Nem lelt rá kielégítő magyarázatot, elfogadható választ, be kellett érnie találgatásokkal, homályos sejtelmekkel. Egyszer úgy vélte, hogy a sárgás színű, morzsalékos agyagföld kelti, másszor úgy, hogy a lejtőhajlások szöge, összhangja idézi elő, az, ahogy a felszín hullámai metszik egymást. Megint másszor valami felülről áradó erőnek, delejnek tulajdonította, valami embertől független, anyagtalan kisugárzásnak, amely beléje hatol, átjárja, valami magasabbnak és mindennél hatalmasabbnak, rokonnak azzal, amit imádság közben szokott néha érezni, és ami azt sugallta neki, hogy ennek az egésznek, a sok munkának, törekedésnek, bajlódásnak, a földi létnek jelentése, értelme van, és bár véges, mégis érdemes élni.

Késő nyár, kora ősz volt. Idős János egyedül tartózkodott otthon. Az udvar közepén állt. Kivette a szájából a pipáját, és mielőtt visszahelyezte volna, feltekintett. Nem tudta, miért, de hirtelen leküzdhetetlen vágya támadt, hogy felülről lássa az Árvai-szöget, Ondrok gödrét, a közeli és távoli hegyeket, az egész vidéket. Távlatot akart, elszakadást. Legjobb lett volna felmennie Misku-tetőre, vagy Ondrok gödre nyugati oldalára, ahonnan jól rá lehet látni a házukra, a falura, a Tarna-völgyre és még azon túlra is. De az nagyon fárasztó lett volna, oda felkapaszkodni az ő korában, ahhoz már gyengének érezte magát. És sokáig is tartott volna, nem hagyhatta huzamosabb ideig őrizetlenül a portát.

Megakadt a szeme a szemközti szénakazalon. Most rakták, már jó magas volt, de még tetőzetlen. A fiatalok nemrég mentek el sarjúért, még egy forduló volt hátra. Azért is hagyták ott a létrát, nekitámasztva. Odament, megfogta, és elindult rajta felfelé. Egykettőre felért. Meglepte, hogy nem lepte meg, milyen könnyen ment. Még csak nem is zihált közben. És nem is szédült, mikor lenézett. A ház irányába fordult. Megelégedéssel nyugtázta, hogy ő magasabban van, hogy ellát fölötte. Tapiskált, helyezkedett a süppedős, puha szénában. Olyan pontot keresett, ahonnan nem csak az Alvéget, Nagyhalmot, de Falun alólon túl Borzsát, Siroki homokot, Lyukvát is látja. Megállt. Aztán, hogy még többet tudjon befogni a tekintete, hátralépett. Akaratlanul le a kazalról, rá a semmire, de nem esett le. Ezen elcsodálkozott. Oldalvást pillantott, és ahelyett, hogy gyorsan visszahúzta volna a lábát, ránehezedett, és mellé lépett a másikkal is, de továbbra is háttal állt a mélységnek. Csak aztán fordult meg óvatosan, lassan. Tétovázott, majd tett egy lépést előre az udvar fölött a levegőben. Most sem zuhant le.

Ezen felbátorodott, és két kezével kíváncsiságból meglökte magát fölfelé, mintha víz alatt lebegne, és a felszínre akarna bukni. Örömmel tapasz133talta, hogy emelkedik. Megint lökött magán egyet, aztán még egyet. Ez annyira megtetszett neki, hogy teljesen megfeledkezett kazalra jövetele céljáról. Már legalább négyszer olyan magasan volt, mint annak a teteje. Egészen aprókká zsugorodtak alatta az udvaron a libák, kacsák, tyúkok, amelyek furcsa módon nem nézték héjának, és nem menekültek fejvesztve. Tovább taszigálta magát fölfelé, mígnem olyan magasságot ért el, hogy már kivehetetlenné váltak a baromfiak, és úgy összement a kazal, a ház, az istálló, minden, hogy csak afféle játékszernek hatottak alatta.

Ekkor gondolt egyet, széttárta a két karját, lábaival elrúgta magát, előre bukott, és vízszintes helyzetbe hozta a testét. És repülni kezdett, előre, mint valami madár, noha közben nem evezett a kezével. Ezen a képességén sem lepődött meg, ezt is rendjén valónak találta. Továbbá azt is, hogy kormányozni is tudja magát. Nem kellett mást tennie, csak arra gondolnia, merre akar menni, és máris arra szállt.

Először ösztönösen az Alvég felé vette az irányt. Elhúzott az utcai itatókút, Ranka szomszéd háza, Barczai sógor portája, majd a Fucsko-szög felett, de a kocsma, a bolt tájékán, ahol a bekötőút véget ér, meggondolta magát, és nem repült tovább a falu alsó vége felé. Balra kanyarodott, és a Közsüs násza háza feletti légréteget érintve a kovácsműhely felé fordult. Utána a paplak–Kishalom–templom útvonalon haladt tovább. Majd a temető következett. Baji-pást előtt habozott, hogy a kereszt, Szárazrét felé menjen-e vagy Koponya-tetőnek. Az utóbbi mellett döntött. De ehhez jóval feljebb kellett emelkednie, ha nem akart a hegybe ütközni. Feljebb emelkedett. Aztán tartotta az új magasságot, mert további hegyek nyúltak felfelé alatta.

Már Pipis-hegy felett járt, amikor furcsát észlelt. Nem volt rajta felparcellázva a föld, hanem mindössze két-három nagyobb tagra oszlott az egész. Ezt nem értette. Összehúzta a szemét, a tulajdon szántójukat kereste a nagy hajlásban, ahol a nyáron köményt arattak. Sehogy sem találta. Kukoricaföld terült el ott, irdatlan nagy tábla, felnyúlt egészen a tetőre, még ott is szár állt rajta, vágatlanul. Visszafordult, újból átrepült Pipis-hegy felett. Semmi kétség, jól látta, Pipis-hegy megváltozott. Eltűnt a földjük, meg a többi föld is. Megvette valaki, megszerezte. Aztán megdöbbenve vette észre, hogy az egész tető és a Szárazrét felőli oldal, ahol 134szintén volt földjük, be van telepítve fenyővel, valamilyen fenyővel, ahol meg nincsenek fák, az mintha legelőnek lenne hagyva.

Idegesen átvágott Kalub-alja felé. Ott is hasonló látvány fogadta. Azzal a különbséggel, hogy rá kellett jönnie, az utaknak, a dűlőutaknak is nyomuk veszett, átalakultak, megszélesedtek, vagy egészen máshol húzódnak, gyalogút pedig szinte sehol nincs. Ha már ilyen közel volt hozzá, gondolta, megnézi Dregolyt is. Célba vette, rárepült. Alig ismert rá. Megdermedt, amikor felfogta, hogy szőlőnek se híre, se hamva. Erdő borította a tőkék helyét, elöl, közép tájt, a farban, mindenhol fenyves, a lapos meg legelővé változott. Csak a túloldalon folyt némi földművelés, Füzes felé, de ott is tagban. Kétségbeesetten elkezdett a völgy felett körözni. Nyilvánvalóvá vált előtte, hogy valami szörnyű dolog történhetett. Annak kellett történnie, ha már a szőlőtőkéket is kivágták, ha már bort sem csinálnak. Felötlött benne, hogy visszaállították a jobbágyságot. Miért is ne, könnyen lehet, bár már harminc éve eltörölték, és milyen nehezen, meg sokáig nem is rendesen. Valami uraság elvette, visszavette a földeket. Károlyi, Orczy vagy Haller. De ki dolgozza meg őket? Hol vannak a munkásai parcellái? Miből fizetik azok az úrbért? Meg miből élnek? Ilyen kérdések tolultak fel benne, de nem tudott rájuk választ. Jeges rémület szállta meg, fázni, vacogni kezdett. Úgy félt, hogy majdnem leesett. Mintha szárnyak lennének, csapott párat a karjával, hogy fenn maradjon, hogy kevésbé fázzon. Imbolyogva és tüstént hazaindult.

Először arra gondolt, hogy kerül, és Szárazrétet, Szagyit, Hosszúkot, Rácfalut is feltekinti, kideríti, arrafelé mi a helyzet. De aztán ezt elvetette, mielőbb otthon akart lenni, hogy riassza a fiát, a többieket. A legrövidebb utat választotta. Még a majdnem útba eső Csutajt is kihagyta. Átrepült Isten-hegy erdős északi oldala, aztán Rabina sarka felett, majd a gerinc vonalát keresztezve leúszott Dolyina fölé.

Rabinában ugyanazt az érthetetlen, rejtélyes átalakulást tapasztalta, de ami Dolyinában várt rá, az megrendítette, majdnem eszét vette. Nemcsak hogy itt sem lelte fel a földjeiket, de még művelés alatt álló földet sem talált, akárhogy meresztgette a szemét, akárhányszor is végigsiklott a völgy felett. Dolyina teljes egészében parlagon hevert. El volt hagyva, nem folyt benne semminemű földművelés, de még arra sem mutatott 135semmi, hogy folyt valaha. Fű – amennyire fentről meg tudta ítélni –, derékig érő fű, dudva, gaz, mindenféle gyomnövény fedte a talajt. Az oldalakban néhol vadkörte- és galagonyafák álltak. Elszórtan trenka- és csipkebokrok nőttek, de voltak részek, különösen az erdőszéleken, ahol úgy elszaporodtak, hogy összefüggő, nagy bozótszigeteket alkottak. Az aljban, a fenéken, ahova esők idején leszaladt a víz, nád, sás vagy gyékény tenyészett végtellős végig. Csak a verő és a völgy fara festett másként. Azokat viszont igazi erdő, szintén fenyves foglalta el, és szőröstül-bőröstül elnyelte mind a szántókat, mind a szőlőket, mert ez utóbbiak, legalábbis a verőben, azelőtt ott is voltak.

Ezt még rosszabb, gyötrelmesebb volt látni. Idős János hirtelenjében nem tudta eldönteni, a levegőben maradjon-e, vagy lezuhanjon a biztos halálba. Szinte a rosszullét környékezte, ha olyan részek fölött siklott el, ahol azelőtt a földjeik voltak, Dolyina árnyékán két helyen is, a Felvéghez közel, aztán feljebb közép tájt, meg a laposon, mindjárt az elején, ahol konyhakertjük volt azelőtt. Az, hogy az utak itt is máshol voltak, vagy egyáltalán nem voltak utak, ehhez képest már csekélységnek látszott. Bár az is nemtörődömségről, rangaszságról árulkodott, arról, hogy semmi nem számít, hogy nincs becsülete a földnek. A régi, a falu főútjának folytatása például már nem vitt végig a fenéken, hanem mindjárt az elején elkanyarodott, beletorkollott a Baji-pástról induló túloldaliba, amely azonban nem követte többé a patak vonalát, hanem hol közel ment hozzá, hol eltávolodott tőle, szeszélyesen tekergőzött tova. Néhol meg is kettőződött, attól függően, hogy a járműveikkel rajta közlekedők felázások idején milyennek találták a talajt. Ha úgy gondolták, hogy lágy, süppedős, akkor letértek róla, és mellette mentek tovább, ahol kevésbé mélyedtek a földbe a kerekek, és új nyomot vágtak.

Idős János szívét heves fájdalom járta. Olyan erős volt, hogy meg kellett állnia. Egy darabig nem repült, egy helyben lebegett.

Egyszeriben megértette, hogy nincsen semmijük, hogy oda a föld, amelyet olyan nehezen szereztek, amelyért és amelyen olyan sokat dolgozott, gürcölt ő, az apja, a fia, a családja, a föld, amely eltartotta, táplálta, éltette őket, amelyet annyira szerettek, hogy annak szentelték az életüket, anélkül nem tudtak elképzelni semmit, se munkát, se családot, se 136előbbre jutást, se vagyont, se örömöt, se bánatot, mert az adott értelmet jónak, rossznak, mindennek.

Oda a földjük, gondolta, az övék, a többieké, mindenkié. Másé lett. Vagy senkié sem, hiszen senki nem műveli, legalábbis itt Dolyinában nem, nem törődik vele, gazdátlan. És talán nem is vette el senkitől senki. Csak ott van, elhagyva, mert nem kell senkinek. Senki nem akarja túrni, senki nem akar paraszt lenni. Belefáradtak, megunták, lemondtak róla, odahagyták, hátat fordítottak neki. Mindenki úr szeretne lenni. És talán igazuk is van, nehéz a paraszti munka, kegyetlenül nehéz meg piszkos. De ez lesz a vesztük. Vagy már el is vesztek, mert hiszen hol vannak? Miért van az, hogy nem látni senkit, hogy sehol egy lélek, miért üres a határ? Miért nincs senki még az utakon se? Miért nem igyekeznek legalább valahova? Gombázni, az erdőre fáért, Mizser alá, Búzás-völgybe, Epres-fenekre. Valahova azért még mehetnének.

Idős János valósággal elmenekült Dolyinából. Ám Ondrok gödre fölött sem talált enyhet. Ugyanaz a kép fogadta, az elvadultságnak, a gazdátlanságnak ugyanaz az állapota. Céltalanul, reményvesztetten röpködött ide-oda. Fent, a forrás tájékán, figyelmetlenségből olyan alacsonyan szállt, hogy beleakadt a lába egy fűzfa csúcsába. Mikor kiszabadította, úgy döntött, hogy most már hazamegy és leszáll. Ondrok gödre szája, az Árvai-szög fölé kormányozta magát, és már éppen át akart váltani függőleges testhelyzetre, hogy landoljon, amikor észrevette, hogy nincs meg a portájukon a szénakazal, ahonnan felszállt. Aztán azt is felfedezte, hogy hiányzik a nagy szalmakazal, és oda vannak a melléképületek is, se istálló, se csűr, se disznóól, de még kutyaól sincs. Illetve, az istálló a csűrrel megvan, de úgy átalakult, hogy először nem ismert rá. És füves, gyepes az udvar, egy fia aprójószág se sehol, viszont furcsa, városi öltözetű idegen emberek járkálnak rajta. Valójában csak a ház volt meg, bár az is frissen meszelve, kicsinosítva, rendbe hozva, új cseréppel a tetőjén.

Nézett, nézett lefelé. Még a szemét is megdörzsölte. Nem értette. Mikor elindult, még megvolt minden, most meg nincsen semmi, vagy ami van, az is más, mintha el lenne varázsolva. Lejjebb akart ereszkedni, hogy közelebbről vizsgálja ki a dolgot, hogy a végére járjon ennek az újabb, furcsa változásnak, amikor hirtelen iszonyatos dörrenés hallat137szott. Mintha ágyút sütöttek volna el a füle mellett. És portástul, falustul, völgyestül megbillent alatta a föld. Elszürkült az ég, villámok cikáztak rajta, odalent pedig összekeveredett, összegabalyodott minden, mintha egy nagy kasban összerázta volna valaki a házakat, az udvarokat, a szérűket, a kerteket, az utakat, a közöket. Eltűnt az Árvai-szög, Ondrok gödre, a falu, a határ. Kénszag terjengett a levegőben, és füst ereszkedett alá valahonnan. Aztán gyorsan felszállt, szétoszlott, és láthatóvá vált a Sátán. Hatalmas volt, borotvált képű, pantallós, és nadrágtartót viselt. Egyik patájával Cigány-pást felett, a másikkal Koponya-tetőn állt, és olyan nagy volt, hogy a feje a felhőkig ért, és csak akkor lehetett tisztán látni az arcát, mikor lehajolt, és belemarkolt a nagy összevisszaságba. Kiszakított egy jókora adagot abból, ami előzően a falu volt, és kacagva gyúrta, mintha nyers kalácstészta lenne, csak nem ragadt, pedig a kezét sem lisztezte közben.

Egyszer csak megszűnt a villámlás, kitisztult a lég, megnyílt az ég, és nagy fényesség támadt. Egy angyal szállt alá, kisebb, mint a Sátán. És a pokol kulcsa volt a kezében, meg egy lánc. De nem bilincselte meg a Sátánt, mert mire leért, az nem volt sehol. Eliszkolt, kereket oldott. Az angyal elhajította a kulcsot, a láncot. Kinyújtotta a kezét, és elkapta vele őt, idős Jánost a levegőben, mintha egy légy lett volna. És felrepült vele Isten-hegyre, onnan pedig az égbe. Ott várt egy kicsit, megfosztotta a repülni tudásától, és letaszította Dolyinába.

Mikor idős János látta, hogy tehetetlenül zuhan, rémületében felkiáltott. És akkor… akkor felébredt. Mert aludt, és az egészet csak álmodta. Szokott helyén, az ámbitus előtt, az udvari padon. Verejtékben fürdött az arca, lucskos lett a hónalja. De megkönnyebbült, hogy mindez nem valóság. Előráncigálta a zsebéből a kendőjét, és megtörülközött vele. Közben a Bibliára esett a pillantása. Ott hevert mellette a padon. Azt olvasgatta, mielőtt elaludt, azt a sátános, láncos részt a Jelenések Könyvéből. A botja a földön volt. Kieshetett a kezéből. Lehajolt, és felvette. A hajlástól kissé megszédült, de csak másodpercekre. Maga elé állította a botját. Rátette a két kezét, tenyérrel lefelé először az egyiket, aztán a másikat, a tetejükbe meg az állát. Oldalvást sandított, a Bibliára. Aztán az ellenkező oldalra, a patak irányába. Arra, túlnan állt a tetőzetlen szénakazal. És a 138létra is, a kazalnak támasztva, pont úgy, mint álmában. Elgondolkodott, és közben hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Nem, ilyen nincs, ilyen nem létezik, még álomban sem – mondta magának hangosan. A repülés tetszett neki, az jó volt, de ami fentről eléje tárult, meg ami a végén történt, az megviselte, valósággal összetörte. Később, mikor megjöttek a fiáék a szénával, próbált nem gondolni rá, igyekezett elfelejteni, de nem nagyon ment. Balsejtelmek gyötörték. Újra meg újra előjött, még napok, hetek múltán is, mikor már hidegre fordult az idő, és nem lehetett többé kiülni.

– Vajon mi ennek az értelme? – motoszkált folyton az agyában. Különösen a parlagon hagyott, elvadult földek foglalkoztatták, nem hagyták nyugodni. Éppúgy nem tudott magának válaszolni, mint álmában Pipis-hegyen, mikor először rohanták meg a kérdések. Csak érezte, hogy ez nem jelenthet jót, ez csak rosszat jelenthet. Beszélni meg nem mert róla senkinek, még Barczai sógornak sem. Félt, hogy kinevetik, amiért ilyen őrültségeket álmodik, utána meg még foglalkozik is vele. És az álmoskönyv sem tudott felvilágosítást adni, pedig azt már többször is átlapozta. Igaz, csak az újat, mert a régi, a jobb már nem volt meg. Azzal, hogy úgysem kell már, annyiszor begyújtott vele Teréz, a menye, hogy a végén elfogyott.

István széttolta maga előtt az ágakat, átbújt az orgonasövény bejáratul szolgáló nyílásán, és leereszkedett a mélyebben kezdődő kertbe. Az egyik oldalon krumpliföld volt, a másikon kukorica, középen keskeny járó. Megállt, hallgatózott. Aztán belépett a magas kukorica közé, és a járótól kissé távolabb, de annak a vonalához igazodva elindult lefelé a lejtőn. Időnként megállt, fülelt, ki-kihúzódott a járóhoz, és végigpillantott rajta. Csend volt, sehol senki. Valamelyik szomszédban borjú bőgött, vödörrel zörögtek valahol, de itt csak a kukorica felső levelei susogtak. Fent, abban a magasságban enyhe szellő lengedezett, de lent, a földhöz közel, ahol István nyomult előre, mozdulatlanul állt a párás levegő, és megrekedt a meleg. Egyszer megijedt, mert a közelben váratlanul felcsörgött egy bábaszarka, de aztán elhallgatott. Időről időre egy sárgarigó is csikorgott távolabb, de az nem zavarta.

A szántó után gyep volt egy-egy sor gyümölcsfával, de a túloldalon a krumpliföld előbb kis konyhakertbe ment át, csak aztán következett a füves rész. A gyep után, a léckerítésen túl, a bevágást követően terült el a még mélyebben fekvő udvar. Ami a szántó és az udvar között húzódott, az részint elhanyagolt gyümölcsös, részint lerakó volt, de állt benne az istálló végénél egy kukoricagóré, egy rozzant, használaton kívüli méhes és egy nagy ölfarakás is.

Mikor István a kukorica alsó végéhez ért, lehasalt a földre, óvatosan kikémlelt a szegélyező babbokrok közül. Itt sem látott senkit, és az udvar felől sem hallatszott mozgás. Szemlátomást nem tartózkodott otthon senki. Várt, de egy lélek sem mutatkozott. Már-már ejteni akarta a dolgot, lefújni a vállalkozást, visszakozni, mert kezdte azt hinni, hogy felültették, hogy nincs itt senki, semmi, mese az egész, mikor odébb, közép tájt, mintha két szilvafa közt hirtelen átsuhant volna valaki vagy valami, ami egyszerre volt fehér is, meg fekete is.

Erősen nézett, de a jelenség nem ismétlődött meg. Megdörzsölte a szemét, és úgy döntött, hogy csak képzelődött. De azért a biztonság kedvéért, mintha fekvőtámaszhoz készülne, megemelte a felsőtestét, hogy nagyobb területet tudjon befogni a tekintetével. Közben arra is ügyelt, hogy továbbra is takarásban maradjon. És akkor elakadt a lélegzete, mert egyszeriben megpillantotta, meglelte, akit vagy amit keresett. A kertnek ugyanazon a felén, ahol ő lapult, lejjebb, közte és az ölfarakás között, ahol csak bokáig érhetett a kaszálatlan fű, ott feküdt keresztben, az árnyékban egy lény, aki nem lehetett más, csak az, Buckóék fia, a hibás Gyuri, vagy ahogy a gyerekek egymás közt nevezték, a vadember, a barboncás. Nyomban visszaejtette magát a földre és megdermedt. Legszívesebben azonnal felpattant és eliszkolt volna, de moccanni sem mert, még a lélegzetét is visszafojtotta, olyan félelem tört rá. Aztán valahogy mégis megemberelte magát, és ahelyett hogy visszakúszott volna, az iménti módon és maga számára is érthetetlenül ismét felnyomta magát, és megint kipislantott.

Igen, semmi kétség, ott hevert, tőle négy-öt ölnyire, hason fekve, könyökére támaszkodva, kalimpáló lábakkal, és piszkált, elmélyülten figyelt valamit maga előtt a fűben. És nagy volt, testes, és pucér tetőtől talpig, nem viselt semmit, de az égvilágon semmit a testén. Azonkívül szőrös volt, mindenhol rettentő szőrös, de a szőr alatt, a szőr közt fehér a bőre, olyan fehér, hogy szinte világított.

Hát mégse hazudott Miki, a barátja, mégis létezik. Kár, hogy nem ment vele akkor, mikor hívta, hogy nézzék meg együtt. Nem hitte el, hogy igaz lehet. Vagy egy kicsit azért mégis elhitte, és inkább félt, azért nem ment. Pedig jobban teszi, ha vele tart, mert akkor most nem lenne itt magában, kiszolgáltatva, védtelenül, szemközt ezzel a szörnyeteggel, ami még meg is gyilkolhatja, ha akarja, ha észreveszi és megtámadja, gondolta magában.

Istvánt irtózatos félelem fogta el, de nem tudta levenni a szemét hibás Gyuriról, bár időről időre kénytelen volt, mert le kellett ereszkednie a földre, és erőt gyűjtenie, mikor elfáradt a karja. Nézte, tágra nyílt pupillákkal csak nézte. Taszította, egyszersmind vonzotta is a látvány. A két ellentétes érzés mintegy kiegyenlítette benne egymást. Hosszú per141cek teltek így el, és az egyensúly csak akkor bomlott meg, amikor az váratlanul felkapta a fejét és talpra ugrott, és István azt hitte, hogy felfedezte őt, mert feléje fordult, abba az irányba. Gyorsan levágta magát a földre, hevesen kalimpált a szíve, és olyan szorítás támadt derék tájt a gerincében, hogy alig kapott levegőt, és úgy érezte, menten meghal. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, attól ijedt-e meg annyira, hogy közvetlen életveszélybe került, vagy mert elölről is meglátta a vadembert. Annak ugyanis az egész fejét szőr borította. Nemcsak az arcát, kétoldalt, az orra alatt meg az állán, hanem a homlokát is, fel egészen a hajáig, mindenhol, és olyan sűrű, hogy szinte eltakarta az orrát, a száját, a fülét, de még a szemét is. A fütyülője pedig szőrös volt, és olyan hatalmas, hosszú, mint a fedező csődöré, és rücskösen, vörösen lógott a két lába közt, és a térdét verdeste a vége.

István feküdt a földön, meglapulva, tehetetlenül, minden pillanatban arra számítva, hogy a vadember ráront, megragadja és darabokra tépi. Szentül hitte, hogy észrevette őt, vagy ha nem is látta meg, a szagát minden bizonnyal megérezte, mert azt hallotta, hogy a vadnak jó szimata van, és elkövette azt a hibát is, hogy előtte nem nézte meg, merről fúj a szél, és úgy lehet, hogy éppen felőle.

Mindazonáltal semmi ilyesmi nem történt.

Hibás Gyuri nem észlelte Istvánt. Csak megszokásból ugrott fel és bámult a kukoricás felé. Pár pillanat múlva visszafordította a fejét, leguggolt, és ismét annak a valaminek szentelte teljes figyelmét, ami addig foglalkoztatta, ami lehetett bogár, kavics vagy akár a kukoricahegedűje is, amelyet állítólag mindenhova magával vitt, amelytől sosem vált meg, ezt onnan nem lehetett megállapítani.

Eltelt némi idő, míg István felocsúdott, és megértette, hogy még él, és nem esett bántódása. Összeszedte maradék merszét, és kikukucskált fedezékéből. Örömmel nyugtázta, hogy a vadember mégsem szerzett róla tudomást, lekuporodott, másfelé néz, és főként mással van elfoglalva. Úgy döntött, hogy ezt kihasználja, és azonnal távozik innen. Megint visszaereszkedett a földre, és laposkúszásban, ahogy adódott, hátrább tolatott egy ölnyit, és maga alá húzta a lábait, hogy guggolva megforduljon. De közben egyik lába beleakadt egy tökindába, elvesztette az egyen142súlyát, és nekidőlt egy kukorica szárának. Az megroppant a súlya alatt, ő maga pedig kifordult a kukoricásból, hanyatt ki a járóra.

A zajra hibás Gyuri felpattant, egy szökelléssel a legközelebbi fánál, egy körtefánál termett, és egy lendületből felvetette magát annak alsó ágára, onnan pedig gyakorlott mozdulatokkal villámgyorsan felkúszott a fa hegyébe. Mindezt Istvánnak nem volt alkalma megfigyelni, őt lekötötte a kiesése és az azt követő feltápászkodás. Csak hallotta, hogy lábak dobognak, gallyak ropognak. Mikor ismét talajt fogott a talpa, már csak az eredményt látta, azt, hogy hibás Gyuri nincs többé a földön, hanem – a fa féloldalas koronája nem takarta el egészen – fenn van a körtefán, és nem kapaszkodik, mert az egyik kezében fog valamit, a másikat pedig ökölbe szorítja és dühödten rázza feléje, mialatt furcsa, makogó hangokat hallat. Aztán egyáltalán nem látta, mert a következő pillanatban sarkon fordult, és hanyatthomlok rohanni kezdett felfelé a járón, és meg sem állt hazáig. És magában megfogadta, hogy soha többé be nem teszi a lábát a Buckó-portára, és nem lesi ki a vadembert. És valóban, nem is ment többé a közelébe, se magában, se mással, és akkor is mindig került inkább, átment a túlsó oldalára, ha Buckóék háza előtt vitt el az útja, és hibás Gyuri, miként később szokásává vált, a kapu melletti eperfán nyiszogtatta kukoricahegedűjét. Ám így sem tudott megszabadulni tőle sokáig. Minduntalan eszébe jutott, megjelent a szemei előtt meztelen, szőrös, állati teste, iszonyatos fütyülője, és egy darabig még álmodott is vele.

A rendszerető, pedáns ember hajlamos megfeledkezni róla, vagy esetleg soha el sem jut a felismerésre, hogy a világ természetes állapota a zűrzavar, a káosz, és amit ő rendnek vél, az látszat, érzéki csalódás, önáltatás vagy gyermeteg kísérlet az uralkodó felfordulás elkendőzésére. Ez a fogyatkozása olyan erős, hogy úgy képzeli, egészen az utolsó pillanatig, szíve végső dobbanásáig a helyén lesz majd körötte, benne minden, és mindenek után gondosan kitakarított, átszellőztetett szobában, frissen vetett ágyban, patyolattiszta hálóingben, megfürödve, megborotválkozva és szeretteitől körülvéve hal majd meg.

Idős János is ilyen ember volt, és meg kellett érnie, hogy megcsalta a meggyőződése.

Mint derült égből a villámcsapás, úgy tört rá az összevisszaság, a halál. Előtte még csak nem is betegeskedett. Egyre nehézkesebben mozgott ugyan, fájlalta a csontjait, szédült, ha lehajolt vagy guggolásból felállt, és egyre sűrűbben elérzékenyült, ha erre gondolt, hogy egyszer mindentől búcsút kell majd vennie. Mondogatta is a fiának:

– Majd megtudod te is, majd megtudod…

De sosem fejezte be a mondatot, nem nevezte meg, mi is volna konkrétan, amit az majd megtud.

Mindinkább hatalmába kerítette az öregség, ez a különös betegség, amelyből nincsen felgyógyulás. Lelassult, elbizonytalanodott, de nem állt le egészen, nem szüntetett be minden tevékenységet. Jött, ment, gyöszmékelt, most már valóban csak a legkönnyebb munkákat végezte a ház körül, de még dolgozgatott. Hiába mondták neki, hogy hagyja, pihenjen, dolgozott már eleget életében. Nem hallgatott se a fiára, se a menyére, és ami a pihenést illeti, mindig azt felelte:

– Majd odaát, a temetőben.

Előtte való este rendesen és jó étvággyal vacsorált a többiekkel. Szokása szerint megint félre akart húzódni, de aztán addig kérette magát, hogy maradjon az asztalnál, mígnem végül maradt. Utána még ücsörgött egy kicsit a tűzhelypadkán, megtömte, meg is gyújtotta a parázzsal a pipáját, beszélgetett a fiatalokkal, tréfálkozott az unokáival. Még egy untig ismert sárosi háborús kalandját is elmesélte, és ezzel úgy felizgatta a legkisebbeket, hogy aztán alig lehetett őket ágyba parancsolni. Több ízben nevetett is, derűs volt, szinte kiegyensúlyozott, de semmi olyasmit nem tett vagy mondott, amit utólag valamiféle jelként, megérzésként lehetett volna értelmezni. Ha csak az nem lett volna annak tekinthető, hogy kivételesen nem panaszkodott semmire, se a derekára, se a kezeire, se a fogaira, se a szemére, és semminemű utalást nem tett hanyatló egészségére, éveinek nagy számára vagy úgy általában az elmúlásra.

Mint mindig, akkor is korán tért nyugovóra. Megmosakodott, lábat mosott, jó éjszakát kívánt mindenkinek, és eltűnt a hátulsó ház ajtaja mögött. A szobájában nem gyújtotta meg a petróleumlámpát. Anélkül is látott, mert a kemencében égett a tűz, és kiszűrődött a fénye. A kemencéhez lépett, és a padkára rakta a csizmáját, kapcáját. Kinyitotta az ajtaját, de nem tett a tűzre, csak megpiszkálta. Ettől valamivel világosabb lett. Különösen azon az oldalon, ahol az ágya állt. Oda vetült, ott ugrált egy széles fénypászma. Az ágya már meg volt vetve, a hálóinge rákészítve, a dunnája felhajtva, hogy melegedjen a derékalj, mert még csak áprilist mutatott a naptár, és hűvös idő járta.

Odament, levetkőzött, gondosan az ágy mellé állított székre rakta a ruháját, bő gatyáját, alsóneműjét az ülőkére, ingét a támlára. Aztán leült az ágy szélére, összekulcsolta az ölében a kezét, és fejét a két ablak közti falrészen lógó, de most láthatatlan feszület felé fordítva némán imádkozott. Aztán beljebb csúszott, fordultában lábait felvonva hátra, a feltornyozott párnákra dőlt, és magára húzta a dunnát. Szinte ült az ágyban, olyan magasra került így a feje, de rákényszerült erre a sok párnára, mert különben úgy érezte, hogy hátrafelé lejt az ágy, hogy lejjebb van a feje, mint a lába.

Idős János gyorsan elaludt, és – úgy saccolta – éjféltájban arra ébredt, hogy teljesen kiszáradt a szája, nem bír nyelni, és rettenetes szomjúság kínozza. Kikászálódott az ágyból, kibotorkált a sötétben a konyhába. Ott megivott egy bögre vizet, de valahogy továbbra is száraz maradt a szájpadlása, a nyelve, a torka. Ezt felettébb furcsának találta. Újból megmerítette a bögrét a vödörben, és ivott még. Nem tapasztalt változást. Viszont alighogy betette maga után a szobája ajtaját, hirtelen megszédült. De nem úgy, ahogy szokott, hanem nagyon. Meg is tántorodott. Nem foglalkozott többé a szájszárazságával. Örült, hogy megtalálta az ágyát, és menten visszafeküdt bele. Ám a szédülés oka felől sem maradt érkezése sokáig gondolkozni, mert alighogy letette magát, nagyot pattant valami a fejében, olyanfélén, mint mikor a csordás a karikás ostorával csördít egyet az úton kihajtáskor, és nyomban szörnyű émelygés fogta el, amely rosszabb volt a szédülésnél. Majd anélkül, hogy bármiféle székelési ingert érzett volna, a következő pillanatban teleszaladt a hálóinge híg ürülékkel.

Megijedt. De még inkább szégyellte magát, hogy felnőtt ember létére így járt, hogy ilyen csúfság esett vele. Szeretett volna azonnal felkelni, hogy tisztába tegye magát, eltakarítsa a piszkát, de nem volt hozzá ereje. Olyan, eddig ismeretlen gyengeség kerítette hatalmába, hogy még a dunnát sem bírta letolni magáról. El kellett tűrnie, hogy a híg lé átszivárog az ingén, és szétterül alatta. Aztán meg azt vette észre, hogy fázik, reszket kívül-belül, hideglelés jött rá, pedig állig be volt takarózva.

Így feküdt, nem tudta meddig, tehetetlenül, dideregve a dunna alatt. A hideglelés nem szűnt, de némi erő lassan visszaköltözött a tagjaiba, és nagy keservesen felkelt. Mikor lábra állt, érezte, amint a bélsár végigfolyik a combján, a lába szárán, le a bokájáig. Remegő térdekkel, lassan a kemencéhez tapogatózott, hogy parazsat vegyen ki belőle, és kukoricafosztás-fidibusszal meggyújtsa a lámpát. Hasztalan ráncigálta a kemence ajtaját, nem nyílt ki. Minthogy már nem lobogott benne láng, nem bocsájtott ki fényt, és végül a sötétben kellett megfelelő törlőruhát előkerítenie. A ruhás szuszékok egyikéhez vergődött, felnyitotta a fedelét, sokáig turkált benne, míg végül kihúzta, amit keresett, legalábbis a tapintás alapján azt hitte, hogy azt.

Kicsit tétovázott, hogy ne menjen-e ki a konyhába ismét, vödörért meg vízért, azzal célravezetőbb lenne a takarítás, de a gyengesége figyelmeztette, hogy ne. Maradt tehát a felszedegetés, a száraz törlés. Visszaevickélt az ágyhoz, kitapogatta a derékaljon az ürülékréteget, és próbálta eltávolítani, de minthogy nem látta, mit csinál, valójában csak jobban szétkente. E művelet során véletlenül többször hozzáért a ruhadarabbal a visszagyűrt dunnához is, és megrökönyödve észlelte, hogy az is olyan lett. Lerántotta a földre, és a lábával félent az ágy alá rugdosta.

Mikor végzett, gondolkodóba esett, mit csináljon az ürülékes ronggyal, hova rejtse. Mialatt még az ágy fölé hajolva, két kezével arra támaszkodva ezen töprengett, eszébe ötlött, hogy nem cserélte le a hálóingét, hogy még mindig rajta van, és magamagát sem tisztogatta le. Most a másik szuszékhoz indult. Közben feldöntötte az ágya melletti széket, és a földre került a ruhája, aztán valahol a szoba közepe táján kiejtette a kezéből a rongyot, de nem vette fel, otthagyta. A másik szuszék megtalálása nehezebbnek bizonyult, pedig ott állt az első mellett, de közben erősödött a szédülése, és eltámolygott mellette, majd egy kört leírva akaratlanul visszajutott az ágyához. Második nekifutásra azonban beleütközött. Abban már nemcsak turkált, hanem idegességében ki is szórt belőle egy nadrágot, egy hosszú alsógatyát és egy rendes inget, mígnem vakon ráakadt a keresett tiszta hálóingre. A láda oldalára tette, és üggyel-bajjal lehúzta magáról a szennyeset. Aztán ismét a láda fölé hajolt. Megint valami törlőalkalmatosság kellett, a másik helyett. Tapintás alapján megint kihúzott valamit, és megtörölte vele a farpofáit, a herezacskóját, a combtövét, a lába szárát, a bokáját. A tiszta hálóingért nyúlt, hogy belebújjon, mikor újból pattant valami a fejében.

Ez már hangosabb volt, nem is pattanás, hanem inkább durranás. Egy villanás erejéig meg is jelent előtte a volt gyalogsági fegyvere, az elöltöltős Augustin-puska, mert azéra hasonlított. Csak az volt a különös, hogy nem visszhangzott, mintha a semmiben lőttek volna vele, ahol még levegő sincs. De ez is volt minden, amit még gondolhatott, mert nyomban utána megtántorodott, elejtette a hálóingét, és eszméletét vesztve, pucéran, ahogy volt, a földre zuhant. Olyan szerencsétlenül esett, hogy a karjával lesöpörte a közeli asztalról a petróleumlámpát, és fellökte a mel147lette álló széket. A lámpa a rongyszőnyegen landolt, csörömpölve összetört az üvege, és kifolyt belőle a petróleum.

Sokáig feküdt ott aléltan, anyaszült meztelen a földön, a szuszék és az asztal között. Mikor magához tért, voltaképpen nem tért magához egészen, mert a hideglelésen és az újbóli émelygésen kívül azt érezte, hogy valami tejszerű sűrűség, köd ereszkedett az agyára, és nem képes tisztán gondolkodni. Azt még tudta, hogy kicsoda, de sehogy sem bírt rájönni, hol van, hogy került oda, ahol van, és mi történt vele. Lázasan, kétségbeesetten keresgélt az emlékezetében. Csak keveset és érthetetlen töredékeket, részleteket talált az elmúlt órák eseményeiből. Külön-külön emlékezett például a felkelésre, törölőkeresésre, durranásra, az esésre, de hogy mi volna ezek között az összefüggés, képtelen volt kifundálni. Mindegyik önmagában állt, önállóan, elszigetelten, rejtélyesen. Ez a bizonytalan állapot egészen addig tartott, míg meg nem mozdította a combján heverő kezét, és az onnan lecsúszva bele nem tévedt valami lágy, ragadós pépbe. Az ugyanis megint ürülék volt, és a keze felismerte. Ennek hatására összekapcsolódtak a tudatában a részletek, és világosságféle támadt a fejében. Nem nagy, csak éppen annyi, hogy megértette, miért meztelen, meg hogy azért lett ürülékes a keze, azért fekszik megint a piszkában, mert amíg eszméletlen volt, újból bélsár távozott belőle, és ismét olyan lett minden, a teste, a rongyszőnyeg, a felborult szék támlája, de talán még a másik, az elejtett hálóing is, amely ott volt mellette valahol.

Így pucéran és a hideg földön még jobban fázott. Elhatározta, hogy visszamegy az ágyára. Próbált felállni, de még felülni sem bírt. Visszahúzta a feje, amely ólomsúllyal nehezedett a nyakára. Az oldalára fordult, onnan pedig a hasára. Aztán a könyökére támaszkodva felnyomta magát négykézlábra, majd felemelte a fejét, és egyenesen előre nézett. Elégedetten állapította meg, hogy, ha nem téved, szerencséje van, jól esett, az ágy irányába. Négykézláb, lassan előremászott. Közben a földön heverő első törlőrongy ráakadt a lábujjára, és egy darabon magával vonszolta. Az ágy valóban arra volt. Felnyúlt, mikor odaért, és megfogta az oldaldeszkáját. Megint próbált felállni, de most sem tudott. Feltérdelt, hogy az oldaldeszkába kapaszkodva felhúzza-feltolja magát. Többször 148visszaesett, mígnem sikerült a térdét annyira elemelnie a földtől, hogy előrelendíthette a felsőtestét. Így feküdt-lógott egy darabig az ágy szélén, arcát az ürülékes derékaljra nyomva. Aztán kinyújtotta mindkét kezét, belemarkolt a derékaljba, és oldalazva megkísérelte feltenni az egyik térdét, hogy megvesse. Meglepve tapasztalta, hogy a lába oldalirányban nem engedelmeskedik. Ugyanezt megismételte a másik lábával. Azt sem tudta az ágy szélére emelni. Végül az a mentő ötlete támadt, hogy a túlsó oldaldeszkát megmarkolva, két kezével fogásonként a párnák felé araszolva teljes erőből felfelé húzza magát. Ez bevált. És, ha lassan, ha sukkról sukkra is, az alsóteste, a két lába, mint holmi vontatmány, mint két lóvonta rönk az erdőn, jött utána. Nehéz volt, nagyon nehéz. Már-már úgy érezte, hogy megszakad, mikor egyszer csak az egész teste fenn volt az ágyon.