Szajla Heves megyében van, a Mátra lábában. A hegység déli peremét Mátraaljának hívják, északon viszont, mint minden rendes hegynek, lába van. A Mátra lába hivatalosan dombság, része a Heves–Borsodi-dombságnak, valójában azonban ez is hegység, szinte megszámlálhatatlanul sok hegyből álló emelkedés-együttes, amelynek átlagmagassága 300-500 méter körül mozog. És úgy keletkezett, hogy ugyanazok a bolygómélyi erők, amelyek létrehozták a Mátrát, a miocén tenger eltűnte után itt megelégedtek annyival, hogy helyenként csak felnyomták a visszamaradt üledékes feneket, majd beszórták lávahamuval, amely aztán idővel lekopott róla. A hegyekkel együtt természetszerűen völgyek is születtek, kicsik, nagyok, szélesek, keskenyek, egyenesek, görbék, zártak, nyitottak, rövidek, hosszúk, és legalább olyan vagy még nagyobb számban, mint a hegyek. A völgyeknek pedig oldalágai, fiókvölgyei lettek. A nagyobb völgyek egyike a Tarna folyó völgye. A Tarna-völgynek Sirok és Kisfüzes közt van egy fiókvölgye, ebben fekszik Szajla.
Ezt a völgyet két kelet-nyugati irányú hegyvonulat fogja közre. Az egyik, a déli a hosszabb, a másik, az északi a rövidebb. A völgy keleti vége nyitott. Ott, egy kupolaszerű halom és a rövidebb hegyvonulat lefutása közt van a bejárata. A túlsó vége zárt. Egy karéjszerű nyereg rekeszti be, amely összeköti a két hegyvonulatot. A hegyek tehát három oldalon képeznek természetes falat, és a közrefogott teret mintegy elkülönítik a külvilágtól. Ez rendkívül előnyös a völgyre nézve. Útjukat állják a szeleknek, amelyek, ha északiak, és végigsöpörnek az amúgy is mindig huzatos Tarna-völgyön, télen különösen hidegek tudnak lenni. De talán ennél is nagyobb áldás, hogy a völgy tengelyfekvése megegyezik a Nap pályavonalával. Mert ez azt jelenti, hogy a telet kivéve, mikor az égitest alacsonyan jár, mindkét oldalát süti, kezdve attól, hogy keleten felkel, egészen 7addig, amíg nyugaton, a völgy fara mögött le nem bukik, sajátos, a környező völgyekétől eltérő, kedvező mikroklímát hozva ily módon létre. Van a völgyben víz is, ami az ember számára szintén szempont, amikor lakóhelyet választ. Ivóvíz is, ihatatlan víz is, a földből magától felfakadó és a földből előcsalandó is. Sőt, patak is folyik benne, de ez utóbbiban már nincs semmi rendkívüli, mert vízfolyás szinte minden völgyben van errefelé.
Nem tudni, kik alapították Szajlát és mikor. A kezdet az idők homályába vész, de feltehető, hogy, ha nem is folyamatosan, mindig is laktak a völgyben, miután lezajlottak a nagy helyi geológiai kataklizmák, kialakult a növény- és állatvilág, és e tájakon is megjelent az ember. Akárhogy festett, akárki volt, és akármekkora agytérfogattal bírt is, bizonyára nem volt vak. Észre kellett vegye, hogy ez a völgy más, jobb, alkalmasabb, mint a többi. A történeti idők kezdetén megtelepedhettek benne szkíták, kelták, szarmaták, avarok, hunok, szlávok. Vagy a népvándorlás idején választhatták szálláshelynek átutazóban lévő gótok, gepidák, longobárdok. De sátrat verhettek itt jóval később honfoglaló magyarok is, akiket portyáik során a kíváncsiság felhajtott az Alföldről a Felvidékre, amely voltaképpen a Mátrával kezdődik. Adatoltan, tényszerűen csak annyi bizonyos, hogy egy 1322-ből származó oklevél említi először a falut. Aztán tudható még, hogy azt követően háromszor néptelenedett el a századok során. Utoljára a 18. század elején, a kuruc-labanc háborúk idején vált pusztává. Mint mindig, ezúttal is újratelepült. Még ugyanabban a században, annak a derekán. A harmadszori újraalapítók részint a szomszédos Nógrádból, részint Gömör és Kishont vagy Zólyom megyéből érkeztek. Ezek a telepesek nem voltak mind magyarok. Szlovákok, vagy ahogy akkor mondták, tótok is jöttek velük. De csak kis számban. Alighanem ezzel magyarázható, hogy viszonylag gyorsan, már a 19. század elejére elmagyarosodtak, beolvadtak a többségbe. Legalábbis azt követően már senki nem akadt, aki egy árva szót is tudott volna szlovákul, vagy akár emlékezett volna a gyermekkorából szlovákul beszélő öregekre. A kétszeresen idegenek tehát egykettőre feladták nyelvüket, kultúrájukat. Csupán szláv hangzású családi neveiket tartották meg. Később csak azok emlékeztettek a másféle eredetre. Meg a szomszéd falvak lakói, akik rosszallván rendkívüli szorgalmukat és irigyelvén szorgal8muk gyümölcseit, az utolsó újratelepülést követően csak hülye tótokként emlegették a szajlaiakat. Ám ennek sem volt jelentősége. A szajlaiak tudtak róla, de nem idézett fel bennük semmit, ami a népnév alapjául szolgált volna, és a bántásnak szánt jelzős kapcsolatot senki sem vette magára. Már mindenki magyarnak tekintette magát, és magyarnak tartott maga körül mindenkit, függetlenül attól, hogy mások minek nézték, vagy milyen előnevet viselt. Arra, hogy egyúttal mindenki palóc is, aki ilyen meg ilyen eredetű, akinek ilyen meg ilyen a ruhaviselete, akire ilyen meg ilyen szokások, hiedelmek jellemzőek, a szajlaiak furcsa módon sosem gondoltak, bár hallottak meg olvastak róla, és olyankor megvonták a vállukat.
A szajlaiak, a régesrégiek, a régiek és az újabbak is földművelők voltak. A völgy, amelyben a falu minduntalan feltámadt halottaiból, kedvező adottságokkal rendelkezik ugyan, de csak az ott lakozást illetően. A földművelés szempontjából hátrányos. Agyagos, meszes, kötött a talaj, tápértéke alacsony, aranykoronában mérve helyenként majdnem nulla. De nemcsak ott, hanem mindenhol, az egész határban. És ezt tetézi még, hogy néhol olyan meredekek a lejtők, hogy szántáskor csak lefelé lehetett fogatni az ekével. Kivételt csak néhány dűlő képezett. Meg a Tarna-völgy széles, hordalékföldes feneke. Azt viszont főként rétnek, kaszálónak használták, de onnan sem vittek mindig haza takarmányt, mert a folyó sűrűn kilépett a medréből, és elöntötte vízzel.
Valaha, miután kiirtották rajta az erdőket és feltörték, egy darabig jó volt itt mindenfelé a föld, de aztán olyanná vált, amilyet rossz földnek szokás nevezni. Csakhogy, miként a régi mondás tartja, rossz föld nincsen, csak rossz gazda. És a szajlaiak nem voltak rossz gazdák. Ellenkezőleg – és éppen ezért irigykedtek rájuk az őket letótozók –, éppen hogy jó gazdáknak bizonyultak. Minden hegyen, minden völgyben, amely a határhoz tartozott. És ez nagyon sok hegyet és völgyet jelentett, mert a szajlai határ nagy volt, talán a legnagyobb a mátrai, később pétervásári járásban. Azonkívül szajlai földek voltak még a szomszédos falvak határában, a recskiben, a sirokiban, a terpesiben, a füzesiben is. A szajlaiak megadták a földnek, amit a föld kívánt. Rendszeresen trágyázták, pihen9tették. A mezsgyék, az utak kivételével megművelték minden talpalatnyi darabját. Dolgoztak látástól vakulásig. És idővel szinte mindent termesztettek ebben a görbeországban, búzát, árpát, rozsot, zabot, kukoricát, krumplit, de még szőlőt is, amelynek termesztésére aztán végképp nem alkalmas e tájék. Igaz, csak direkttermő fajtákat, főként novát, delevárit meg otellót. A szőlőből pedig bort csináltak, mert még nem tudták, hogy a nova elváltozást okoz a génekben, hogy degenerál. Bár nemcsak ők voltak ilyen tudatlanok, hanem művelt földesuraik is, hiszen azok a jobbágyság eltörléséig a szőlőből is dézsmát szedtek. A recski, a pétervásári vásáron, ahol a felesleget értékesítették, keresett cikk volt a szajlai búza.
Igazi büszkeségük, mondhatni, szakmai becsvágyuk csúcsa azonban nem a gabona, hanem egy állat, a ló volt, végül a ló lett. Mert az állattenyésztést is magas fokon művelték. Tartottak tehenet, disznót, hizlaltak levágásra bikát is, de első helyen a ló állt az életükben, miután megbarátkoztak vele. Az még nagyobb hírnévnek örvendett a környéken. Kiállásban, munkabírásban a legjobb, minősített fajtákkal is felvette a versenyt. Azt minden állatnál nagyobb becsben tartották, vigyáztak rá, dédelgették, pátyolták, szinte családtagnak számított. Az a gazda szemefénye volt minden portán. Vásárra sem kellett vinni, helybe jöttek érte a vevők meg a lókupecek. Ha egyáltalán áruba bocsájtották. Mert nehezen váltak meg tőle, ha a szívükhöz nőtt. Együtt háltak vele az istállóban, annak adták a legjobb szénát, az alól menten kiganajoztak, ha meglazult a patkó a patáján, rögvest a kovácshoz vezették, munka közben kímélték, ha megizzadt, pokrócot vetettek a hátára, folyton csutakolták, kefélték, azzal gyengéden bántak, simogatták, veregették a nyakát, a fülébe súgtak, összebújtak vele. Lábra kapott olyan idegen vélekedés is, hogy ezt a lókultuszt már-már túlzásba vitték. Akadt olyan gazda is, aki többre tartotta a lovát, mint a tulajdon hites feleségét. A párjához nem hívott orvost, ha megbetegedett, hogy ne kelljen kiadnia a pénzt, amelyet zabra tett félre.
Az állatokat minden évszakban etetni, gondozni kellett, de a földeken nem mindig folyt munka. Ilyen időszak volt a tél, amikor ott a ganajterítésen kívül más tennivaló nem akadt. Ha megfagyott a föld, ha leesett a 10hó, a férfiak rendesen az erdőre mentek, fát dönteni vagy fáért. Mert erdő azért még maradt, noha az évszázadok során jócskán megfogyatkozott. Akármerre is vette az ember a faluból az irányt, előbb-utóbb abba ütközött, azzal találta magát szembe. Hol közelebb, hol távolabb, de körös-körül ott tenyészett mindenfelé. A jobbágyfelszabadítás után, az úgynevezett polgári korszakban sokan már saját erdőrésszel is bírtak. De az időszaki favágók nemcsak a magukéban döntögették a tüzelőnek vagy a szerfának valót, gyakran elszegődtek az államéba vagy valamelyik környékbeli nagybirtokoséba, és sűrűn mentek fuvarba is másnak.
A fakitermelés ma is nehéz munkának számít, pedig már feltalálták a láncfűrészt. Akkor még semmilyen gép nem állt rendelkezésre. Csak rönkfűrész és fejsze volt mindenre. Meg a ló, amellyel húzatni lehetett a rönköt. A szajlaiak mégis szívesen mentek az erdőre, mert különleges vonzalmat éreztek a fák iránt. Kivált állt ez az egykori szlovákokra. E vonzalmat azok messze északról, a nagyobb hegyek és nagyobb erdők világából hozták magukkal, ahol eredetileg favágókként, teknővájókként, kosárfonókként szinte kizárólag az erdőből éltek. És aztán sem hunyt ki bennük, hogy itt átvedlettek földművelőkké. A többiek csak olyan viszonyban lehettek az erdővel, mint amilyenbe minden erdőmelléki ember kerül előbb-utóbb. Értékelték, szerették, örültek neki, hogy van, hogy ölelőn körülveszi őket, hogy ott zúg, illatozik, sötétlik mindenfelé a maga titokzatos, kifürkészhetetlen mivoltában. Kivált nyáron ment fel az ázsiója, amikor, a közeli földekről ebédszünetben is, örömest mentek bele hűsölni, ezt-azt szedni, bóklászni. Mert az erdő nemcsak tüzelőt, szerszámanyagot, épületfát adott, de a tenyészidőszakban meg ősszel etetett, táplált is gombáival, gyümölcseivel, bogyóival, és gyógyított gyógynövényeivel. És évszaktól függetlenül olykor életet is mentett, menedéket nyújtott az üldözöttnek, a földönfutónak háborúk vagy más vészek idején, amikor honi martalócok, megszálló idegen katonaság, földesúr vagy más önkény elől rövid időre vagy tartósan el kellett benne rejtezni. A törvényen kívülit, mint Vidróczkit, a híres mátrai betyárt, aki erre is megfordulhatott, éppúgy óvta, mint a törvényt a maga oldalán tudót, ha a törvény nem tudta megvédeni, vagy egyáltalán nem is volt törvény.
11Szajlán a családokat hadaknak hívták, és a falu minden fertályát egy-egy had ülte meg. Az Árvai-had a déli oldalon Ondrok gödrében tanyázott. Ez a völgy egyetlen oldalága, mellékvölgye. De akár önálló völgynek is tekinthető, annyival magasabban van, beágyazva a hosszabb hegyvonulatba. Keskenyen, ék alakban kezdődik az aljban, egy darabig enyhén emelkedik, aztán hirtelen megugrik, majd középtájt legyezőszerűen kinyílik, és mielőtt fent a Misku-tető meredek oldala lezárná, emelkedésének íve megtörik, a fenék pedig átmenetien veszít magasságából, és teknősen kimélyül. A földfelszíni képződményen kis patak folyik végig, és lent, a falu közepe táján a nagy patakba ömlik. Medre a felső szakaszán, ahol a partja szakadékos, több méter mély, de lent, ahol már alig van esése, olyan kicsi, hogy inkább afféle árok benyomását kelti. Vizét forrásból nyeri, amely a fenti nagy mélyülésben fakad. Nyáron szelíden csordogáló, fecsegő erecske, de zivatarok után vagy tavaszi hóolvadás idején zúgó áradattá duzzad, és magával ragad mindent, ami az útjába kerül, kimosott fatuskót, kidöntött kerítésoszlopot, leszakadt gyeptömböt éppúgy, mint ócska, beledobott fazekat vagy állattetemet.
Annak a falurésznek, amelyet egy-egy had elfoglalt, szög volt a neve. Az Árvai-had szöge, az Árvai-szög Ondrok gödre alsó végében, a kis patak bal partján terült el, és három portát foglalt magába. Leért egészen addig a hosszúkás térféléig, amelyen át le lehetett belőle jutni az útra, és amelynek a közepe táján egy közkút foglalt helyet. Az egyik oldalon a patak határolta, a másikon felfutott a hegyoldalra, hátul pedig ott ért véget, ahol a völgy fenékszöge már jelentősen megnőtt. Hosszában benyúlt ugyan a falu testébe, és a hegyoldalban más portákkal is érintkezett, de tulajdonképpen a falu szélén volt, mert felül rajta már nem álltak házak. 12Ott kezdődött a határ, ott már csak szántóföldek húzódtak, fel egészen Misku-tetőig, az erdő széléig.
A három portát kerítés választotta el egymástól, és egymásba nyíltak. A felső a középsőbe, a középső az alsóba, és a középsőbe csak úgy lehetett bejutni, hogy az ember áthaladt az alsón, a felsőbe pedig úgy esett a bejárás, hogy az alsó után keresztezte a középső udvarát. A kapukat közös térség, úgynevezett utcaudvar kötötte össze. Mindegyik rendelkezett a szükséges épületekkel, lakóházzal, istállóval, csűrrel, ólakkal. Az alsón a lakóház mindjárt a kaputól balra helyezkedett el, a völgy tengelyére merőlegesen. Az eleje északra nézett, az udvar felőli oldala, az ámbitusos azonban délnyugatra, úgyhogy nem volt egészen elhibázott a tájolása, mert ott bőségesen kapott napot. Hátul, a végére keresztben magasodott a csűrrel egybeépített istálló. Mögé, a lemetszett hegyoldalba vájták a pincét. Azon túl, a fölött és a ház háta mögött volt a kert a gyümölcsfákkal, a méhessel. A következő, a középső portán ugyanígy állt a ház, és így csatlakozott hozzá a melléképület is. A felső, a legbelső portán a lakóházat a völgy tengelyéhez képest befelé fordítva, a patak partjára tették. A két belső portán a lakóház még talpas ház volt, favázas, vert falú, zsúpfedeles és kürtős. Az alsó, a külső portán álló ellenben már kőalapra épült, vályogból rakták a falait, cserép fedte a tetejét, és rendes kéménnyel rendelkezett. Ez Árvai Jánosé volt. A másik kettőt Árvai Lőrinc és Árvai Gyula lakta. Gyula János apjának testvére, a nagybátyja volt, Lőrinc meg egy másik, már nem élő nagybátyjának a fia, tehát az unokatestvére.
János a feleségével, született Közsüs Terézzel és özvegy apjával, Árvai Jánossal élt egy fedél alatt. A négy Árvai közül ő számolt legkevesebb évet. De egyébként is fiatalember volt még. Meg fiatal házas is, mert fél éve vezette oltár elé élete párját, és csak nemrég töltötte be a húszat. Voltak testvérei is, de meghaltak kolerában, a 30-as években. A hétből csak kettő, egy bátyja és egy nővér élte túl a járványt. A nővére, Regina a Trso-szögbe ment férjhez, Trso Elekhez. A bátyja, Márton pedig Vas lányt vett feleségül, és nem itt, hanem a Felvégben építkezett, mert már felbomlófélben volt a szögrendszer.
13Jánosnak ez volt a második házassága. Egyszer már megnősült, de még össze sem szoktak, amikor a felesége meghalt tüdőgyulladásban. Azután vágott bele még egyszer a nősülésbe. Nem bírt-e magával mint férfi, vagy pánikba esett, hogy utódnemzés tekintetében késésbe kerül, nem tudni, de tény, hogy másodszor annyira sietett, hogy a gyászév leteltét sem várva meg máris oltár elé vezette Terézt, aki szintén hajadon volt. Kétszeresen eltért tehát a bevett gyakorlattól, amelynek értelmében özvegyember csak özvegyasszonyt vehetett feleségül.
Az ifjú özvegyember nem számított rossz partinak, bár majdnem kizárható, hogy Teréz ismerte és használta ezt a szót. Nem tartották se gazdagnak, se szegénynek. Talán a közepesen tehetős megjelölés illett volna rá leginkább. Volt annyi földje, hogy eltartsa magát és leendő családját, és gyarapításra is fussa. Az egybekeléssel csak tovább emelkedett, mert Terézt sem üres kézzel adták, neki is volt némi hozománya.
A közepes tehetősséget a másodszor is házasodó az apjának, idősebb Jánosnak köszönhette, aki még életében rá testálta a vagyonát.
Az öreg húsz éve még telkes jobbágy volt, a Károlyiak tulajdona, előtte meg az Orczyaké, akik annak idején idetelepítették az Árvaiak őseit is. De aztán, éppen János születésének évében, felszabadíttatott, és birtokosává vált a földnek, annak a nagyjából harminc kataszteri hold szántónak és rétnek, amelyet addig művelt. Legalábbis eleinte csak papíron, mert nem ment az a felszabadítás könnyen. Az állam, amely átvállalta a hoppon maradt földesurak kárpótlását, nem nagyon sietett a megváltással. És maguk a földesurak is megpróbálták elszabotálni. Sok huzavona és mindenféle huncutság volt körülötte. Arról nem is beszélve, hogy egy darabig akaratlanul ő maga is hátráltatta azzal, hogy bujkált. És csak sokára jött elő az erdőből, ahol azért rejtőzött, mert félt, hogy lefogják és elviszik. Tudniillik honvédnek állt a szabadságharcban. Nem mintha az osztrákok őt személy szerint keresték volna, azt sem tudták, hogy a világon van, létezik. A honfitársaitól, a magyaroktól kellett elsősorban tartania, akik a vereség után irigységből, rosszindulatból, bosszúból, alattvalói buzgóságból nyakra-főre jelentgették, adták fel egymást, mert nagy volt a köpönyegfordítás, a megalkuvás, és megint a magyar lett a magyarnak legnagyobb ellensége. Amikor aztán, ha keservesen is, de végül 14valóban meglett, amit ígértek, és a tulajdon ura lett, jó gazdának bizonyult. Nemcsak meg tudta tartani a földet, de még ragasztott is hozzá, és ezzel tekintélyt, tiszteletet szerzett magának és hadának.
János háza a másik kettőhöz hasonlóan nyeregtetős hosszúház volt, elöl két ablakkal és oldalt végigfutó, faoszlopos, deszkakönyöklős ámbitussal. Az apja, idősebb János építtette, amikor még jól bírta magát. A ház hátában a kőlábazat csak középtájig látszott, mert azon az oldalon meghagyták a lejtőt, és a kváderkövek beleszaladtak a földbe. A végén már a falból is eltakart valamennyit, és kézzel el lehetett érni az ereszt. Az épület négy helyiségből állt, konyhából, kamrából és két lakószobából, vagy ahogy ők mondták, első és hátrulsó házból. Az első ház értelemszerűen elöl volt, és az udvarra nézett az oldalablaka. Középen helyezkedett el a konyha, amelynek ajtaja egyúttal bejáratul is szolgált. Az első házba a konyhából lehetett bejutni, és onnan nyílt a hátrulsó ház ajtaja is. A kamra a hátrulsó házhoz csatlakozott, de nem onnan történt bele a bejárás, hanem kintről, az ámbitus végéről. A kamrából lehetett felmenni a padlásra.
Teréz az első házban hált, az apósa a hátrulsóban. János az istállóban, illetve nyáron, amikor nagyon meleg volt, az ámbitus elülső végében, amelyet lepokrócoztak, hogy ne fújjon be a szél. Ez így volt szokásban, nem mondott ellent a családi hierarchiának, amelynek csúcsán természetesen már ő állt. A közfelfogás azt tartotta, hogy asszonynak, gyereknek, öregnek a házban a fekhelye, a férfinak azonban az istállóban, mert ő erős, ellenálló, és hogy vigyázza az állatokat, hogy figyeljen, őrködjön éjjel, és azonnal cselekedjen, ha baj van. Vagy ha nincs is semmi baj, észrevétlenül, anélkül hogy felverné a többieket, fel tudjon kelni, és megkezdhesse a napot, amelynek első aktusára, az első etetésre pontban éjjel háromkor került sor. És ott is töltötte az éjszakák többségét, egy kezdetleges faalkotmányon, egy dikón, le sem vetkőzve, ruhástul, egy ócska subával vagy pokróccal takarózva. Ez alól csak akkor tétetett kivétel, ha beteg volt, vagy élemedett öreg, mint idősebb János, aki már nem nagyon dolgozott, és kíméletre szorult. Vagy ha megkívánták egymást az 15asszonnyal, és még nem voltak gyerekek, és egy kis szerelmeskedésre bent összebújtak. A pásztoróra múltával, de legkésőbb pirkadat előtt azonban ilyenkor is távoznia kellett.
Más volt a helyzet nappal, napközben. Akkor, ha nem volt kint dolguk, vagy ha egyáltalán otthon tartózkodtak, mindenki a házban lehetett. Jobban mondva a ház nappalijában, amely nem más volt, mint a konyha. A konyhában ugyanis nemcsak főztek. Ott étkeztek, ejtőztek, pihentek, beszélgettek is. És bizonyos évszakokban bizonyos munkálatoknak is helyszínéül szolgált, így a fonásnak, kukoricamorzsolásnak, zsákvarrásnak. A konyha valódi sokfunkciós helyiség, előszoba, ebédlő, mosdó, munkaterem, társalgó, szalon, gyülekező- és várakozóhely, középpont volt. Ott vették magukhoz az ételt, tisztálkodtak, öltöztek, vetkeztek, ott olvastak, beszélték meg a másnapi teendőket, fogadtak vendéget, ott ünnepeltek, vigadtak vagy búslakodtak, ott végeztek számításokat, cseréltek eszmét, szőttek terveket, ott születtek a nagy elhatározások, onnan indultak ki a meghatározó áramlatok, az volt az állandó, a biztos, a fix pont, ahonnan, ha nem is vetették ki sarkából a világot, de felvették vele a harcot, és védekeztek ellene, ha gonosznak bizonyult, és el akarta őket tiporni. A konyhán való időzésnek is voltak azonban határai. Este, ha nem volt benne munka vagy vendég, a családtagok nem lehettek ott a végtelenségig. Vacsora után hamar elfújták a petróleumlámpát, és volt ház, ahol meg sem gyújtották. Takarékoskodtak a világítóolajjal, és sötétben ültek még egy darabig, aztán kitakarodtak a konyhából, és eltették magukat másnapra.
A konyhát Árvaiék is sokféleképpen hasznosították. A házban levés náluk is elsősorban a konyhán való tartózkodást jelentette. Eleinte, amíg hárman voltak, csak három személynek, de aztán a gyerekek születése után többnek, soknak, mert bőnek bizonyult a gyermekáldás. A konyhán álltak, guggoltak, fél térdre ereszkedve térdepeltek, attól függően, hogy éppen mit csináltak, de leginkább ültek, üldögéltek, ücsörögtek, székeken, lócákon, sámlikon, az asztal körül és az asztaltól távolabb, vagy a sártűzhely padkáján, mert náluk a konyhán már zárt tűzhely járta. Bár még élénken emlékeztek a szabad tűzhelyre, a kürtőre, a koromra és az állandó füstre. Télen-nyáron ezen a tűzhelyen főztek – a kinti, a nyári 16konyha intézménye csak később terjedt el –, és ezzel is fűtöttek. Az első házban kemence szolgáltatta a hőt, és a konyhából lehetett fűteni, a falon keresztül. Annak rendes nagy padkája volt. Arra rá lehetett feküdni is, és télen a meleg oldalának nyomni a hátat, ha fázott az ember. A hátrulsó házban is volt kemence, bár annak levegőjét sokszor a konyháról melegítették. Este, lefekvés előtt egy időre kitárták az ajtaját, és átáramlott a meleg. Teréz kenyeret jobbára kint sütött, az udvari kemencében, a félhajas tető alatt.
Az udvar föntről nézve egy fordított L-re emlékeztetett. Az L talpa a ház eleje és a patak partja közé esett, a szára a ház előtt felnyúlt egészen az istállóig. A talp alsó felét a disznó- és baromfiólak, kazlak töltötték ki, és oda gyűjtötték a trágyát is. A talp felső részét a kaputól a közvetlen szög-szomszéd, Lőrinc kapujáig üresen hagyták. Ide nem tettek semmit, még átmeneti jelleggel sem. Ez közlekedési folyosó gyanánt szolgált, és része volt az utcaudvarnak, amelyen át a két belső portára a bejárás történt. A szárban helyezkedett el a gémeskút, kissé följebb a galambdúc, középtájt, szinte a szomszéd ház hátánál az udvari kemence, amelynek katlanos részén a disznóknak főztek, legfelül pedig, mindjárt az istálló előtt a hombár állt, amelyben a gabonát tárolták. Volt ebben az udvarrészben még egy köcsögszárító és két fa is. A köcsögszárító a hombár mellett, az egyik fa, a körtefa a hombár előtt, a másik, az eperfa lejjebb, a kemence magasságában. Mindkét fát úgy ültették, hogy köztük és a ház között bőven maradjon hely a kocsinak a feljárásra. Az udvar a csűrös istállón túl folytatódott ugyan, de a természetes határt képező melléképület a folytatást mintegy leválasztotta, és azt akár hátsó udvarnak is lehetett tekinteni.
A hátsó udvar kicsi volt. Ezen tűzifát, hasznosításra váró szerfaanyagokat és kiszuperált vaseszközöket, vasalkatrészeket tároltak. Ebből nyílt a földfalba vágott, körülkövezett pinceajtó, és egy földbe vájt lépcsőn innen lehetett felhágni a kert felső részébe is. Bal oldalt kis, félhajtetős műhely simult a csűr falához. Ahhoz meg, vele egy vonalban, egy még kisebb félszer, nyitott szárazalja csatlakozott. Ebben, egy földbe 17ásott tőkén hasogattak tűzifát. A csűr hátsó nyílásától jobbra, tehát Árvai Lőrinc háza irányában egy hatalmas diófa magasodott, amelynek koronája részint a kert, részint az istálló teteje fölé nyúlt. És azon kívül, hogy diót termett, arra volt még jó, hogy mindenféle rudakat, póznákat támaszthattak vastag törzséhez.
18János apja, idősebb János ősz hajú, kissé szögletes arcú, zömök testalkatú, beszédes, szelíd ember volt. Haját ősi magyar szokás szerint két oldalt még csimbókba fonva hordta, bő gatyát viselt, de már nem járt bocskorban, és arcát a harcsabajusz kivételével simára borotválta. Akkor íratott mindent a gyerekeire, mikor fájni kezdtek az ízületei és meggyengült a karja. Döntésében közrejátszott az is, hogy közben megtörtént a kiegyezés, és ő nem kívánt gazdálkodni, az államnak adót fizetni olyan világban, amely lepaktált az ellenséggel, és nyíltan megtagadta Kossuth Lajost. Hallotta ugyan, hogy a vármegyék még tartják magukat, Heves vármegye meg egyenesen szembefordult a kormánnyal, de már nem bízott az ellenállásban, és keresztet vetett az egészre. Jánosnak a maga földrésze mellé a portát is odaadta. Ez a korai örökhagyás nem dívott. Amíg élt az örökhagyó, az örökösök nem örököltek, hanem csak a halála után. Mondták is a rokonai, a komái, a jóakarói:
– Vigyázz, Jani, megfordulhat a szél, idegen leszel a tulajdon portádon, aztán a végén még enni se adnak.
Szerencsére alaptalannak bizonyultak a félelmek. János nem változott meg az apja irányában azután sem, hogy átvette a gazdaság irányítását. Tisztelte, becsülte továbbra is. És ebben Teréz is hozzá igazodott. Ennek tudható be, hogy az öreg nem roggyant meg hirtelen, nem szakadt össze, nem fordult magába, nem lett mogorva, önsajnáló, sértődékeny. Nem éreztették vele, hogy minden megváltozott, vagy hogy terhükre van, felesleges. Apróbb munkákat végeztettek vele a ház, az állatok körül, vagy vigyázott a portára, ha a határba mentek. Dolgoztatták, de óvták. Tiszteletben tartották szokásait, elnézték rigolyáit. Nem tették szóvá, ha a pincéből jövet átsuhant az udvaron a hóna alatt egy üveggel, ha felhajtott egy-egy pohár bort. Igyekeztek teljesíteni a kívánságait, 19szinte kényeztették. János megbeszélte vele az időszerű, főbb teendőket, fontos ügyekben tanácsot kért tőle. Ha venni vagy eladni készült valamit, ha vetni akart valamit valahova, vagy megbetegedett valamelyik állat, többnyire kikérte a véleményét. És, eleinte legalábbis, ügyes diplomáciával mindent úgy intézett, mintha az apjának mindenbe volna beleszólása, mintha ő tartaná kézben a dolgokat, mintha még mindig ő volna a gazda.
A fiú nem okozott csalódást az apjának, de alapvetően különbözött tőle. Még küllemre is. Haját már levágatta, nadrágban járt, és hétköznap, munka közben is csizmát hordott. A régi világból csak a harcsabajuszt és a pörge kalapot tartotta meg. Amúgy meg szőke, magas termetű, magas homlokú és kékszemű volt. Finom metszésű, szabályos arcával, arányos orrával, kis füleivel, hosszú végtagjaival és atlétatermetével kirítt nemcsak a családból, hanem a tágabb környezetéből is. Olyannyira elütött a falubeli férfiaktól, hogy ha hirtelen kiragadták volna innen, városi ruhába öltöztették volna és letették volna Egerben, Losoncon vagy Rimaszombatban, minden bizonnyal mindenki kifinomult úrnak vagy legalább polgárembernek nézte volna. Jánost azonban nem röpítette el Szajláról senki, itt élt, ebben a kis faluban, és álruhát sem öltött. Ennélfogva az idegen, a kívülálló elsősorban itt láthatta, és amikor először megpillantotta, kivált, ha ráadásul még magasabb származású is volt, önkéntelenül felkiáltott, és azt kérdezte magában: hogy kerül ide ez az ember, mit keres ez az Apolló a kérges tenyerű, istállószagú, durva parasztok közt?
János tudta, hogy jól fest. Állt már tükör előtt, bárha csak a konyha falán lógó előtt, amely mellig mutatta. És azt is észrevette, hogy ugyanezért tetszik a nőknek. De tovább nem nagyon gondolt vele. Nem szentelt ennek nagyobb figyelmet, mint tavasszal a kertjükben virágzó cseresznyefának, vagy nyáron az Ondrok gödrén túl lemenő napnak. Szemügyre vette egyiket is, másikat is. Tetszettek neki, mert volt némi érzéke a szépség iránt, de ennyivel el is intézte, mintegy levette őket a napirendről, és ha volt is, elfojtott magában minden utórezgést. Nem így Teréz. Őt foglalkoztatta férjének testi tökéletessége, mert neki gondot okozott. Titkolta ugyan, de foly20ton féltette Jánost. Félt, hogy elveszíti, hogy elveszik tőle, és nem szerette, ha más asszony is van a közelében. Munka közben sem, még otthon sem. Meg is tett mindent, hogy távol tartsa tőle a nőket. Vagy, ha mégis elkerülhetetlen volt a jelenlétük és ha tehette, vele ment, elkísérte a határba, a vásárba, néha még a szomszédba is. És arra is ügyelt, hogy nőcselédet csak csúnyát, hibásat vagy öreget fogadjon fel.
Megfigyelhető, hogy minél távolabb áll valaki valakitől, annak benső körétől, ez esetben a családjától, térben is, időben is, annál döntőbb számára a külső. Aki pedig nem ismeri közelebbről véleményének tárgyát, vagy éppenséggel először találkozik vele, bevallja magának vagy sem, kizárólag annak alapján ítéli meg, ha ilyen tökéletes, és nem tudja kivonni magát a hatása alól. De, a házastársat kivéve, a közelállóknak, családtagoknak, barátoknak, szomszédoknak az nem oszt, nem szoroz. Őket hidegen hagyja, közömbösek iránta. Ők nem feltétlenül írják a javára az előnyös küllemi tulajdonságokat. Csak a cselekedetei, viselkedésbeli megnyilvánulásai, szavai érdeklik őket. Az ő szemükben azoknak a mozgatórugói, a belső tulajdonságok számítanak. Azzal mérik, milyen a természete, miként viszonyul hozzájuk, rendes-e, és ki lehet-e vele jönni.
János belső tulajdonságai, amelyeknek alapján otthon megítélték, már kevésbé voltak előnyösek. És ha azok zöme összhangban állt is a külsőkkel, némelyik jócskán elmaradt mögöttük, és a közvetlen közelében élőknek olykor komoly gondokat okozott. Munkás, törekvő, becsületes ember volt. Ehhez nem fért kétség. Szeretett és tudott dolgozni, és soha senkit nem rövidített meg. Értett a földhöz, az állathoz, de főként a földhöz, amelyet jellemző módon annyira szeretett, hogy minden további nélkül a szájába vett belőle, ha meg akart venni valahol egy darab szántót, ha kíváncsi volt a talaj minőségére, összetételére. A kisujjában volt a földművelő mesterség minden csínja-bínja. Nem hiába tanítgatta az apja már zsenge gyermekkorában. És az is meghozta a gyümölcsét, hogy magától is folyvást gyarapította az ismereteit, mikor nagykamasz, legény, utána pedig házas ember lett. Tudta, mit, mikor és hogyan. Bármibe fogott, abból lett valami. Ha ő irtásföldet tört fel, ott a rákövetkező esztendőben 21aratott. Ha ő a meredek partban kukoricát vetett, az annyit termett, hogy alig győzte letörni, kifosztani. Ha ő bikát hizlalt eladásra, arra az áron felül még prémiumot is kapott a felvásárlótól.
Üzleti érzékkel is rendelkezett, amit nem minden szajlai gazdáról lehetett elmondani. Furtonfurt számolt, spekulált, jött, ment, fülelt, kérdezősködött, tájékozódott. Piacokra, vásárokra járt, adott, vett, alkudozott. Sokszor akkor is elment ilyen helyekre, ha semmi áruba bocsájtani valója nem volt, és vásárolni sem akart semmit. Ilyenkor csak nézelődött, hallgatta a kereskedők, kupecek beszédét, figyelte az árakat, a hangulatot, a kereslet-kínálat alakulását, próbálta kifürkészni, mi várható a jövőre nézve. Ezzel magyarázható szüntelen gyarapító, szerző képessége is. Kérdezte is egyszer tőle a sógora, Trso Elek tréfásan:
– Te, János, nem vagy te zsidó?
Mindezeken felül még kézügyességgel is megáldotta az Isten. Ami szerszám a kocsiján kívül a gazdaságában fából volt és új, azt mind maga csinálta. Nem szorult kerékgyártóra vagy asztalosra. A vassal is tudott bánni, de a fához mint anyaghoz jobban vonzódott. A csűr mögötti kis műhelyt is famegmunkálás céljára szerkesztette. Ha ráért, ha kellett vagy eltörött valami, alkatrész, szerszám, abba vette be magát, és sürgősen elkészítette vagy megjavította. Volt a műhelyében minden, gyalupad, gyalu, padszolga, bak, fűrész, véső, fúró meg mindenféle egyéb szerszám, még eszterga is. Télidőben fűtött is benne, egy kis dobkályhával, hogy ne fázzon. Ő csinálta Teréz eszvátáját és a kenderfeldolgozáshoz szükséges összes kelléket is, a konyhai székeket, lócákat, a bölcsőt a gyerekeiknek. Néha a szomszédok is rendeltek nála ezt-azt, vagy áthozták, ha elromlott valami és reparálni kellett. Ilyenkor leültek egy bakra, és vártak, mialatt ő ügyködött és teljesítette kérésüket.
Mindig tett-vett, és rendet tartott a portán. Ott nem maradhatott tartósan elhullajtott szalma, széna, trágya, baromfitoll a földön. Felszedte vagy felszedette. És rendszeresen söpörtette az udvart meg a közös közlekedőt. Nemcsak szombaton, néha még hétköznap is. Kínosan vigyázott mindenre. Mindig tudta, mi hol van. Gyengéje volt a takaros szénakazal. Mindig maga rakta. Olyan sarkokat gyűrt, hogy na. És nem volt szabad csak úgy az oldalából húzni. Rá kellett menni, még ha hó takarta is, és a szénavágóval 22vágni, és azzal sem akárhogyan, hanem szabályosan, kockára. És csak annyit, amennyi az istállói szénatartóban elfért. Ha András, a béresük nem így csinálta, rászólt. A pazarlást nem tűrte. A körmére nézett mindenkinek, családtagnak, cselédnek, napszámosnak. És beosztott mindent. Nála nem fordulhatott elő, hogy ne tartson ki a takarmány újig, és szalmával, törekkel kelljen etetni a lábasjószágot. Takarékosan bánt a pénzzel is, fogta, háromszor meggondolta, mielőtt kiadta a kezéből.
Az italt nem vetette meg, de mindig mértéket tartott. Soha senki nem látta részegen. És nem járt a kocsmába sem, de még csak egy féldecire sem ugrott be soha, mint némely gazda tette, ha kora reggel vagy napközben előtte vitt az útja kocsival. Terézt rendesen ellátta pénzzel, háztartásra, ruházkodásra valóval. Mint házastársat becsülte. Nem vette ugyan mindig figyelembe az ellenvetéseit, de figyelmesen meghallgatta a véleményét, beavatta a terveibe, ha úgy találta, hogy rá is tartozik, amit a fejében forgat. Különben csak a főztjét dicsérte, vagy megcsipkedte az arcát. Rendszeresen kielégítette az ágyban, gyengéden, kíméletesen juttatta el az orgazmusig, és az mindig eltelt iránta hálával, noha különben nagytermészetű volt, és utána még sokáig gyötörte.
János az átlagosnál több jó tulajdonsággal bírt tehát. Volt viszont két nagy hibája és két kisebb fogyatkozása, és leginkább ezekben különbözött az apjától. Mindenkitől annyit követelt, mint önmagától, és nem tudta mindig kimutatni a szeretetét, kivált a gyerekeivel szemben nem. Ama két fogyatkozás pedig abban állt, hogy könnyen megmérgedett, indulatba jött, és hajlott a borúra, komorságra.
Önnön mércéjének mindenkire való alkalmazása azt jelentette, hogy mindenkit hajszolt a munkában, és ezzel megutáltatta magát. A látszólagos szeretetlenség a hidegség, érzéketlenség benyomását keltette. Az meg, hogy nem tudott magán mindig uralkodni, azt eredményezte, hogy néha elvesztette a fejét, és olyat is tett vagy mondott, amit nem akart. A mélabúra való hajlam pedig azzal járt, hogy ritkán tudott nevetni, és olyankor is rosszkedvűnek látszott, mikor nem volt az, vagy legalábbis semmi nem nyomasztotta. Ha e négy tulajdonság egyszerre érvényesült, 23netán még össze is adódott, akkor az olyan elemi erővel hatott, hogy erényei már alig tudták ellensúlyozni.
A rossz tulajdonságok, lelki rövidségek nem adnak felmentést, de nem is igazán hibáztatható értük senki. Adottak, együtt születnek, keletkeznek az emberrel, és éppoly kevéssé tehet róluk, mint arról, hogy túlontúl nagy lába, orrsövényferdülése van, vagy eláll a füle. Még akkor sem róhatók fel neki, ha tud róluk, és esetleg küzd is ellenük, hát még ha sejtelme sincs róluk, mert nem jutott el az önismeretnek erre a fokára, és nem mérheti fel, milyen kellemetlenek, milyen károsak. Jánostól sem lehetett zokon venni, hogy olyan, amilyen. Volt benne jó, és volt benne rossz is. És azért sem neheztelhetett rá senki, hogy voltaképpen nem is tudta, hogy milyen. Azt csak közvetlen környezete, a családja tudta, vagy vélte tudni. A család viszont nem feltétlenül igazságos az ilyen emberrel szemben, mert szenved a rossz tulajdonságaitól, és ha szenved, hajlamos megfeledkezni a jókról. Ha meg nem szenved, esze ágában sincs arra gondolni, hogy azért nem szenved, mert jó tulajdonságai is vannak.
János testvérei, gyerekei és az apja is elsősorban a rosszat látták Jánosban, bár az apja ítéletét enyhítette, hogy szülői elfogultságát nem tudta egészen levetkezni, és végső soron sok mindent elnézett neki. Kivételt csak a felesége, Teréz képezett. Őt sem részrehajlással, sem igazságtalansággal nem lehetett vádolni. Nem adott férjének felmentést, de erényeit sem veszítette szem elől. Elfogadta őt olyannak, amilyen. Képes volt rá, rendelkezett e ritka és felbecsülhetetlen értékű házastársi képességgel. De nem megalkuvásból egyezett ki vele, nem, mert, miként a kor asszonyai általában, férjét urának és parancsolójának, magát pedig, mint nőt, alacsonyabb rendű lénynek tekintette, hanem azért, mert mélyen vallásos volt, komolyan vette az oltár előtt tett esküjét, és ki akart mellette tartani jóban, rosszban. Nem csüggedt el, nem ingott meg, egy pillanatig nem érezte magát szerencsétlennek. A házasságot feladatnak fogta fel, amelyet tisztességesen végre kívánt hajtani, hogy az Utolsó Ítélet napján e tekintetben is megállhasson az Úr előtt. A megpróbáltatások ellen pedig szívóssággal, állhatatossággal, önfegyelemmel, alázattal vértezte fel magát. És ez bevált, ez megvédte. Ha nem ezt tette volna, nem győzte volna erővel, nem bírta vol24na elviselni Jánost, nem maradhatott volna meg az oldalán, előbb-utóbb összeroppant volna vagy megszökött volna tőle.
Teréz nem volt kimondottan szépség, sőt, az igazság az, hogy egyáltalán nem volt az, bár csúnya sem. Mégis, ha az ember együtt látta a férjével, és más nem kötötte le a figyelmét, önkéntelenül felötlött benne a kérdés: ugyan hová tette a szemét ez az ember, mikor párt választott magának?
Ha Teréz magában mutatkozott, ha nem árnyékolta be János, már kedvezőbben ítéltetett meg. Közepes volt a termete, haja seszínű, ázsiai vágású szeme szürke, arca széles, feje kerek, de maga a teste arányos, keble formás, dereka rendes, mi több, ha járás közben kivillant az örökös hosszú szoknya alól, még a bokája is tűrhető. Csak a lába volt nagy, meg a keze. Ez utóbbi széles tenyerű, vaskos ujjú, akár egy férfié. Lány korában, mikor még hamvas, friss volt a bőre, babásan telt az arca, és két hosszan lelógó dús hajfonat fogta közre, a mutatósabbak közé számított. Rendesen jártak a házukhoz a legények, és a bálban sem kellett petrezselymet árulnia, mindig akadt táncosa. De miután asszony lett, megdurvult a bőre, megkeményedtek, kiélesedtek a vonásai, a haját pedig a főkötő alá rejtve kontyba tűzte, veszített bájából, már kevésbé volt vonzó.
Azontúl már csak víg kedélyével, méltóságteljes tartásával, rendíthetetlen nyugalmával és éles eszével tűnt ki a nagy átlagból, valamint olyan egyéb lelki adottságokkal, amelyekért mindenki becsülte, szerette, és amelyek többségében Jánossal is osztozott. Közsüs lány volt, ő is dolgos, szívós, törekvő. Bármit csinált, égett a keze alatt a munka. Mindenben a legjobb kívánt lenni, minden tekintetben vágyott megállni a helyét, a legjobb tudása, képessége szerint befutni a pályát, amelyet hite szerint a Teremtő jelölt ki számára. Ő is mindig többet, jobbat akart, magának, a férjének, a gyerekeinek, de főként a gyerekeinek. És e cél elérése érdekében kapható volt a nehezebbre, a fárasztóbbra is. Nem ódzkodott a többletmunkától, a külön erőfeszítéstől. És nem riadt vissza a váratlan akadályoktól sem, nem ijedt meg a bajtól, nem esett pánikba. Ilyen volt, ilyennek nevelték otthon. Ezt szokta meg, ezt látta maga körül a szülői 25háznál. Mert hada, a Közsüs-had sem volt alább való, mint az Árvai-had. Az is jó hírben állt, arról is példát lehetett venni, ha nem is feleltek meg mindenben az Árvaiaknak, akik kissé felülről néztek le rájuk. Az apja nem tudott ugyan annyit felmutatni, mint későbbi apósa, az öreg Árvai, de az sem tétlenkedett, amíg bírta erővel, annak is mindjárt viszketett a tenyere, ha nem vehetett semmit a kezébe. Igaz, ez olykor könyv volt, olvasnivaló. És nemcsak kalendárium, álmoskönyv, szakkönyv, hanem más, szépirodalom is, kedvenc szerzőitől, Dugonicstól, Fáytól, Jósikától, de még a korai Vörösmartytól is, mert a versek, a magasabb röptű dolgok is érdekelték. És politizálni is szeretett. Még azt is tudta, tudni vélte, hogyan ugratták be a lemondást színlelő minisztertársai annak idején gróf Lónyai Menyhértet, akinek állítólagos visszaélések miatt távoznia kellett a kiegyezés utáni második kormány éléről, mialatt azok a markukba nevettek, és a helyükön maradtak. Ez, ez a könyvmolyság és az úri huncutságokkal való foglalkozás sem tetszett az Árvaiaknak, és ezt már mások sem tartották követésre méltónak. A hóbort azonban nem ragadt át Terézre. Ő megmaradt az imakönyveknél, a politika is hidegen hagyta, és várható volt, hogy olyan lesz, amilyen lett. Tudta ezt, számított erre János. Kifigyelte. Ha nem így lett volna, aligha esett volna rá a választása, hiszen körüldongták a lányok. Mert ez is közrejátszott abban, hogy végül mellette döntött. Vagy talán még nagyobb súllyal esett a latba, mint a hozománya. A hozomány is számított, az is kellett, de ez fontosabb volt neki.
Teréz ily módon, ha küllemre nem is, de minden egyéb tekintetben méltó társa lett párjának, vagy mondhatni, még méltóbb, hiszen csak jó tulajdonságaiban egyezett Jánossal, jó tulajdonságai egy részében, lévén hogy neki több volt. A rosszakban nem. Az ő rossz tulajdonságai más természetűek, kisebb fajsúlyúak voltak. Olyannyira, hogy akár olybá volt tekinthető, hogy nincsenek rossz tulajdonságai, hiszen amelyekkel mégis megverte a Teremtő, azok olyan aprók, jelentéktelenek voltak, hogy nem ártott velük a légynek sem, és őt magát sem nagyon gátolták abban, hogy ha földre szállt angyal nem is, de mindenképpen eszményi feleség és jó anya legyen.
26Az ember idővel változik. Hatások érik, tapasztalatokra tesz szert, megokosodik, bölcsebb lesz. Megesik vele, ami földi halandóval megeshet. Alakítja, tanítja az élet. Borúlátó felfogás szerint, ami hibádzik benne, az nő, terjed, ami pedig eleve előnyös, üdvözlendő volt, az zsugorodik, visszaszorul. János és Teréz élete ezt cáfolni látszik. Legalábbis részint. Inkább a derűlátó nézet helyességét támasztja alá, azt, hogy a jó jobb, a rossz kevésbé rossz lesz. Kivált Jánosé. Ahogy érett férfikorát maga mögött hagyta, egyre kevésbé volt képes hajszolni magát, következésképpen kevesebbet követelt másoktól is. A hanyatlás beköszöntével érzelmeinek takargatásában sem tökéletesedett, és szokásos hirtelen haragja sem tudott az addiginál gyorsabban a felszínre törni. Ami a kedélyét illeti, nem lett ugyan vidámabb, ám komorabb sem, viszont szófukarrá, szótlanná vált, bár erre mindig is hajlamos volt, ott csírázott benne, hiszen ellentétben Terézzel, fiatalkorában sem nagyon szeretett beszélni. Teréz példája már kevésbé mond ellent a romlás, a satnyulás elméletének. Ő a változás korának beköszöntével kissé gyanakvó, türelmetlen, erőszakos és házsártos lett. Soha egy szóval nem mondta, még csak nem is célzott rá, de mintha valamelyest megkeseredett, csalódott volna. Mintha többet várt volna az élettől, mintha nem adta volna meg, ami szerinte járt neki, vagy hogy fogyóban volt, mintha űrt érzett volna maga körül. Akkor már tudott kellemetlen is lenni, családja tagjainak orra alá borsot törni, Jánossal packázni, ám ez szerinte még mindig semmi, elhanyagolható volt annak időnkénti, ahogy ő nevezte magában és mások előtt, utálatosságaihoz képest. E mérges gyümölcsöket termő tulajdonságait akár az öregkor vadhajtásainak is lehetett tekinteni, és neki nem volt már se ereje, se kedve azokat lenyesni, úgy elfáradt, kimerült a sok munkában, a nagy hajtásban és a szakadatlan gyermekkihordásban, gyermekszülésben.
Ez, mármint az öregség, és ami vele járt, azonban még messze volt. Egyelőre még mindketten fiatalok voltak, erősek, egészségesek, magabiztosak, reményteljesek. Még nem gondoltak az idővel, azzal, hogy közben nem áll, hanem múlik, hogy egyszer eljár az ő fejük fölött is. El sem tudták még képzelni, hogy majdan ők is megöregszenek, hogy egyszer minden másként lesz, nagyon, nagyon másként. Kissé úgy voltak az öregedéssel, mint a halállal. Az is mindig a más halála volt nekik. Mindig más 27feküdt otthon halva, másnak ásták a sírt a temetőben, mást búcsúztatott a pap. Azonképpen más öregsége volt az öregség is. A jövő persze foglalkoztatta őket, azt el tudták képzelni. De nem a távolit, a nagy messzeségbe veszőt, hanem csak a közelit, a küszöbön állót, a tőlük karnyújtásnyira lévőt. Csak azt tudták maguk elé gondolni, a hőn óhajtott időt, amelyre készültek, amelyben majd szereznek, gyarapodnak, gyerekeik lesznek, gyerekeket nevelnek, és véghez viszik mindazt, amire szövetkeztek, aminek egyedül értelme van, amiért érdemes élni. Arra gondoltak, arról beszéltek, arról álmodtak, azt színezték ki maguknak, együtt és külön-külön is. Munkában, pihenés közben, otthon, a házban, az udvaron, a határban, hétköznap, vasárnap, nappal, este a konyhán, de még éjjel is, szeretkezés után pihenve, egy darabig még egymás mellett heverve az ágyon. Vagy ki-ki a maga vackán, elalvás előtt, vagy éjszakának évadán, ha felriadtak valami zajra, és nem tudtak mindjárt újból elaludni. Állandó izgalom tartotta őket hatalmában, jóleső belső feszültség. Készültek a vállalkozásra, a közös életre, a nagy kalandra, amely jó egy éve, egybekelésük után már megkezdődött, de ők úgy érezték, hogy még nem igazán, hogy majd csak ezután fog. Akkor, amikor a tettek mezejére lépnek, valóságosan is belevágnak, és megmutatják a falunak, a világnak, hogy ők ketten mire képesek. Erre figyelmeztek, ez kötötte le, tartotta őket bűvöletében. Annyira átadták ennek magukat, hogy aminek ehhez nem volt köze, ami ennek körén kívül esett, rokonság, barátok, barátnék, szomszédok, esemény, hír, pletyka, sokáig nem érdekelte őket igazán, arról nem nagyon vettek tudomást, az szinte nem létezett számukra, és ez így volt rendjén.
28János első dolga az volt, hogy megkezdje a gazdaság korszerűsítését, mai szóval, modernizálását.
A 21. század embere már el sem tudja képzelni, milyen elmaradott volt az akkori Magyarországon az agrártechnika. Ami például az igavonó állatok használatát illeti, a ló Nyugat-Európában a középkor végére jóformán kiszorította az ökröt. A lónak igavonó állatként való elterjedése tette ott lehetővé a mezőgazdasági termelés ugrásszerű növekedését. Lóval nemcsak a szántás vált könnyebbé, de ha kocsi elé fogták, a falvaktól nagyobb távolságokra is gyorsabban el lehetett jutni, és ott új földterületeket művelés alá vonni, amelyeknek a megközelítése egyébként olyan sok időt vett volna igénybe, hogy az már nem érte volna meg. A ló ilyenformán az expanzió eszközéül is szolgált, növelte a megművelt földterületet, kiterjesztette a határt. Ehhez képest nálunk még a 19. század második felében is szinte töretlen volt az ökör egyeduralma. A faeke jobbára már kiszorult a használatból, de a szántás, fogatolás, az uradalmakat kivéve, majdnem kizárólag a lomha, nehézkes ökörrel történt. Az ökör irtóztatóan lassan ment, csak cammogott a felforgatandó földön. És legkevesebb három személy kellett hozzá: egy, aki fogta az eke szarvát, egy, aki vezette az ökröket – ökröket, mert kettővel, néggyel, olykor hattal szántottak, a talajtól és a szántás jellegétől függően –, és egy, aki ösztökélte, az ösztöke nevű bökdöső eszközzel munkára serkentette a komótos jószágokat. Következésképpen az ökörrel való szántás nem volt, mert nem lehetett elég hatékony. Lassan haladt, keveset lehetett elvégezni egy nap leforgása alatt. Túl sok időt vett igénybe, és fölöslegesen elvont egyéb, időszerű teendőktől. És tetejébe még két külön munkaerőt is lekötött, ami viszont növelte a költségeket, ha külső, fizetett volt a segítség.
Ennek vetett véget János.
29Nem mindjárt azután, hogy másodszor is megházasodott, hanem a rákövetkező esztendőben. Az első őszön még ökrökkel szántottak az ősziek alá, de mielőtt még végeztek volna a talajelőkészítéssel, őröltetni ment Recskre, a malomba, és egy füst alatt felkeresett egy ottani gazdát, akiről hallotta, hogy lova van. Szerencséjére éppen szántott a határban. Megtudakolta, hol, és a közeli Nagy-kő alá ment, ahova irányították. A lóval szántás, a lófogatolás előnyeit Jáger tanító ecsetelte előtte először. Hitt neki. Kiskora óta ismerte, a keze alá járt annak idején. Állítólag parasztember volt az apja, mindenesetre nagy jártasságról tett tanúbizonyságot a paraszti dolgokban. De a tulajdon szemével is meg akart győződni. Odament a recski emberhez, váltott vele pár szót, aztán sokáig nézte. Magában igazat adott a tanítónak. Valahogy úgy volt, ahogy mondta. A két ló szépen, egyenletesen húzott, az ember meg csak ballagott az eke után. Ment a szántás, mint a karikacsapás. Külön tetszett neki a szántógyeplő, amellyel a gazda maga irányította hátulról a lovakat. Nem tartotta folyvást a kezében. Hol a nyakába akasztotta, hol meg az eke szarvához kötötte, és csak néha-néha rántott rajta egyet. Csak akkor vette a kezébe, ha fordult a föld végében. Olyankor nem fogatott, olyankor az eke szarvát is elengedte, és pont úgy csinálta, mint ő az ökrökkel.
János azzal jött haza Recskről, hogy lovat, lovakat vesz. Az apjának nem szólt mindjárt, de Terézt beavatta. Teréz azt mondta, jól gondolja meg, hogy tud-e majd vele bánni, hisz nekik soha nem volt lovuk. Meg azt is kérdezte, hogy nem megy-e majd el a teheneknek a teje, ha együtt lesznek az istállóban, nem félnek-e majd tőlük, mert ő úgy tudja, hogy a ló az egy vadállat.
A következő év jónak ígérkezett, a kalendáriumokból azt lehetett kiolvasni, hogy háromszor újul pénteki napon a Hold, és az a bő termés jele. Az őszt kemény tél követte, még a kútban is befagyott a víz, de sok hó esett, és jól teleltek a vetések. Májusban, mikor kalászoltak, kaptak elegendő csapadékot is. Pálpéter után is jó volt az idő, és jól fizetett a búza, kivált az őszi, és szerencsére lett ára is. János elkülönözte a vetőmagnak valót, kimérte a fejadagot, félretette az aprójószág részét, a többit pedig eladta Pétervásárán, vagy ahogy nem hivatalosan nevezik, Péterkén. Mikor hazajött a vásárról, az apjának annyit mondott:
30– Változtatunk, apám. Lovat veszünk. Az ökör is jó, de a ló jobb. Jobb vele szántani, gyorsabb, aztán csak egy ember kell hozzá. Meg a kocsit is sebesebben viszi. De az ökrök közül is megtartunk kettőt. A többinek kell az ára a ló árába.
Idős János meglepődött. Először nem értette, aztán meg csak hümmögött. Végül azt felelte:
– Te tudod, fiam. Változnak az idők, haladni kell a korral. Én biztos nem tanulom ki a lovat, én már öreg vagyok a tanuláshoz. De azt jól teszed, hogy ökröt is hagysz, mert nincsen annak párja.
És úgy is lett. János változtatott. A négy ökörből kettőt eladott. Amit kapott értük, azt összetette a búza árával, és vett két szép lovat, két hámot meg mindent, ami kellett hozzájuk. Sokat járt utánuk, három vásárba is elment, még az egriben is körülnézett. Utoljára még az apja testvérét, Gyula nagybátyját is magával vitte, aki a huszároknál szolgált valaha, és értett valamicskét a lóhoz. Végül Verpeléten találta meg a megfelelőket. Az ekét nem cserélte le. Az már újabb fajta, a Vidats-féle volt. A szarva, a gerendelye még fából készült ugyan, de a csoroszlyája, a kormánylemeze, a talpa meg minden egyebe már vasból volt. Maga az ekevas pedig egyenesen tüköracélból, hogy ne tapadjon rá a föld, hogy ne kelljen folyton tisztogatni, ha lágy. Úgyhogy nem kellett másik ekét vennie. Létezett már ennél jobb is, lehetett már kapni mindenféle-fajtát, de úgy gondolta, egyelőre ez is megteszi.
A sok utánajárás miatt János kissé elmaradt az őszi szántással, de amikor végre hozzájutott, már lovakkal végezte, és behozta a lemaradást. Először nehezebben ment, mint ökörrel. Új volt neki a ló, szokatlan, másfajta bánást igényelt, néha még a hámot is rosszul csatolta fel, meg a lovaknak is szokniuk kellett új gazdájukat. De aztán csak megtanulták egymást. A két lónak maga a szántás nem okozott gondot. Az előző gazdájuk is szántott velük. Szinte maguktól csináltak mindent, úgy meg voltak szokva. Közben kiderült, hogy az egyik nem indít, a másik, a pej meg rúgós, és vigyáznia kellett, ha közel ment hozzá. Aztán később sem lett baj belőle, mert Gyula bátyja megmutatta, hogy kell lenevelni róla. De a nem indítással nem volt mit tenni. Abban bízott, hogy a csikaja jobb lesz majd, ha befedezteti, mert kanca volt.
31Egy éjjel, még abban az esztendőben, a tél beállta előtt Teréz bejelentette, hogy áldott állapotban van. Szeretkeztek, és most ernyedten, kimerülten feküdtek egymás mellett az ágyon. Nem mindjárt azzal kezdte. Sosem kezdte mindjárt azzal, amit mondani akart. Előbb panaszkodott az egyik hízóra, hogy nem eszik, pedig nemsokára vágni kell, meg a kacsákra, hogy nehéz duggatni őket, mert túl nagy szemű a kukorica. Majd azt mondta:
– Takarózzék be kend rendesen, mert még megfázik, nyitva az ablak.
Pedig nem volt a szobában hideg. Még kint sem, az évszakhoz képest inkább meleg. Egy résnyire nyitva hagyták az udvari ablakot, hadd jöjjön be a levegő, bár Teréz nem szerette, ha nyitva marad éjszakára. Mindig attól félt, hogy bemászik rajta valaki vagy valami, valami csavargó vagy erdei állat, merthogy olyan közel volt az erdő. Ázott falevél és frissen aprított misling illata áradt be a szobába.
– Dehogy. Inkább kend vigyázzék ott bent a fal mellett, mert az már hideg, a levegő, ami az ablakon bejön, az nem – felelte János.
– Akkor is becsukhatnánk.
– Minek?
– Hogy ne jöjjön be más.
– Ugyan mi jönne be?
Teréz erre nem válaszolt. Hallgattak egy sort.
– Mondanék valamit – fogott neki Teréz.
– No.
– Úgy vagyok.
– Hogy?
– Hát, úgy.
– Hogyhogy úgy?
– Úgy, hogy nem jött meg.
32– Mi?
– Hát a bajom, a havi. Mi más?
– Tényleg?
– Ha mondom.
– Biztos?
– Biztos. Elmaradt. Már a múlt hónapban. Csak nem szóltam mindjárt. Biztosra akartam menni. Még nem írtam be a kalendáriumba, de tudom a napját.
János rikkantott volna örömében, de ezt illetlennek találta. Megremegett a szíve, és jóleső melegség járta át. Hirtelen valami nagy erő költözött belé, szétáradt a testében, és úgy feszítette, hogy majd szétvetette. Különösen a mellkasában nem akart elférni. Legszívesebben kiugrott volna az ágyból, és táncra perdült volna.
Felült és a sötétbe nézett. Így maradt pár pillanatig. Aztán visszafeküdt, a feje alá tette a két kezét és összekulcsolta. Most már végre szeretett volna valamit mondani, valami szépet, jelentőset, illőt, de nem talált hozzá szavakat. Megköszörülte a torkát, és végül csak ennyi hagyta el az ajkát:
– Hát, ennek örülök, nagyon örülök – és elvette a feje alól az egyik kezét, megkereste vele Terézét a dunna alatt, és erősen megszorította. Aztán elengedte, de nem húzta vissza mindjárt, hanem egy darabig ott hagyta, rajta pihentette.
– Most már aztán vigyázzék kend magára, nagyon vigyázzék. Egyék rendesen, már őhelyette is, hogy minden rendben legyék. Meg ne emeljék nehezet. Aztán készüljünk a fogadására.
Lekászálódott az ágyról, felhúzta az alsó nadrágját, aztán a felsőt. Hozzá akart még tenni valamit, mielőtt kibotorkálna a szobából, mielőtt kimenne az istállóba, de csak ennyi lett belőle:
– Jó éjszakát.
– Jó éjszakát – viszonozta Teréz.
János másnap megint a recski malomba ment, ezúttal árpát daráltatni, a disznóknak. Útközben egyre csak Teréz éjszakai bejelentése foglalkoztatta, az motoszkált a fejében, a gyerek. Odafelé sietett, hogy az elsők közt le33gyen, hogy ne kelljen sokat várakoznia, és lefoglalta az igyekezet, de mikor hazafelé tartott, már ráért, és szabadjára engedte a gondolatait.
Komótosan, lassan hajtott, el-elmélázva, átadva magát az új, jó érzésnek. Nyugodt volt, elégedett, mint aki elintézett, rendbe tett valami fontosat, ami sokáig tartott, kimerítette, és most szünetet tart, lazít, és nem gondol a többi gondjával. Ez eltartott egy darabig. A gondok azután is békén hagyták, de izgalom kerítette hatalmába, és belereszketett a gondolatba, hogy gyereke lesz. Úgy átadta magát az örömnek, hogy alig figyelt az útra, és a recski szőlők után, a som-máji tető előtt majdnem összeakadt egy idegen kocsival. Az szembe jött, lefelé a hegyről, kukoricaszárral szélesen megrakodva, ő meg nem húzódott félre időben, hogy elférjenek egymás mellett a keskeny földúton.
Aztán meg azon kapta magát, hogy fütyörészik, sőt, ami végképp nem volt szokása, valami nótát dúdol. Még jó, hogy nem feledte el megkötni a kereket, mielőtt leereszkedett a nagypallagi völgybe. Mire leért az aljba, és átjutott a fahídon, már odáig volt, hogy megállította a lovakat, lelépett a kocsiról, és elkezdett fel-alá járkálni az út szélén, és közben, maga sem tudta, miért, a földet bökdöste az ostora nyelével. Egyszer csak megállt és körülnézett, mint aki most eszmél rá, mit művel és hol van.
Sütött a nap, halványan kéklett a felhőtlen ég, enyhe szél fújt, rezegtette az útszéli bogáncskórók hegyét, a lovak sörényét. Üres, kihalt volt a határ. Voltak arra szajlai földek is, fent a Pet-kő oldalában meg, amelyet a szajlaiak Recski határ névvel illettek, csak azok. Azokról is betakarítottak már mindent, csak kukoricaszár-kúpokat lehetett látni itt-ott. Még feljebb, jobbra, Darnóban már vöröslött az erdő, és mindenfelé ökörnyál úszott a fátyolos levegőben. Ősz volt, késő ősz, maholnap tél, de János szívében tavasz volt. Újabb hullámzás támadt a kebelében. Szerette volna világgá kiáltani az örömét, magához ölelni a határt, a hegyeket, a völgyeket, mindent. Úgy érezte, minden szép és jó, még így csupaszon is, még a hullás idején is. Ettől úgy elérzékenyült, hogy könny szökött a szemébe. Ha senki sem látta, ilyen volt, ilyen érzelmes, ilyen is tudott lenni.
Még egyszer végigjártatta tekintetét a jól ismert lejtőkön, hajlásokon. Aztán az egyik lóhoz lépett – megint körülpillantott, hogy nem látja-e mégis valaki –, és átölelte a nyakát, majd hangosan beszélni kezdett hozzá:
34– Hát, apa leszek. Jön majd egy kis emberke. Lesz feje, szeme, szája. Lesz lába meg keze is. A lábával megy majd a földön, a kezével meg megfogja a kezem. A szájával meg beszél majd, és azt mondja nekem, édesapám. Aztán olyan lesz, mint én, rám hasonlít majd. Meg dolgos lesz, erős. Meg segít nekem. A munkásom lesz, kisinasom, a jobb kezem. Aztán szót fogad. Mindent úgy csinál, ahogy kell, ahogy mondom neki.
– De hátha nem is rám üt. Hátha az anyjára vagy az anyai nagyapjára. Úgy is jó lesz. A Közsüs-hadban is van jó. Valami azért csak lesz benne belőlem, az én fajtámból is. Akárkire üt is, csak az én fiam lesz, az én nevemet viseli majd.
– Ha… ha fiú lesz. Mert lány is lehet. Az sincs kizárva. Nem, nem lesz lány. Vagy üsse kő, legyen lány, ha úgy akarja a Felettünkvaló, majd kerítünk neki valami jó családból való legényt párjának. Akkor is az én gyerekem lesz, ha lány lesz. Majd a következő fiú lesz. Vagy az azután következő. Van idő. Még fiatalok vagyunk.
A ló hirtelen felvetette a fejét és nyerített. János időben elengedte a nyakát és hátrahajolt, úgyhogy nem ütötte fel az állát.
– A lányt is szívesen látjuk. Az is jó lesz, jobb, mint semmi, pláne, ha dolgos. Csak egészség legyék, igaz-e, te is azt mondod, Kesely – és megveregette a ló nyakát.
Aztán felült a bakra, és indított. Csak a nagy part aljában szállt le ismét a zsákokkal megrakott kocsiról, hogy gyalog menjen mellette, hogy annyival is könnyebb legyen felfelé a lovaknak.
János szénát hányt le az istállópadlásról a ledobónyíláson át a szénatartóba. Az apja tököt darabolt az udvaron, másnapra, főzésre, a disznóknak. Teréz kacsát duggatott a csűrben. András mindenes bérest hazaengedték. Az ő napja már véget ért.
Korán esteledett. Már majdnem sötét volt, amikor bementek a házba. Lámpát gyújtottak a konyhán, felpiszkálták a tüzet. Teréz ételt melegített. Az ifjú férj kis fürdődézsát hozott be kintről, és vizet tett fel a tűzhely lapjára, tisztálkodáshoz. Ősz volt, de kivételesen nem terveztek be semmit, se fonást, se ruhafoltozást, se kukoricamorzsolást, és vendégre sem számítot35tak. Fáradtak voltak, korán le akartak pihenni. A vacsora kissé elhúzódott. Gond volt idősebb Jánossal. Mikor a fia kimerte neki az ételt, se szó, se beszéd, fogta a tányérját, és a tűzhelypadkára telepedett. Az ölébe vette a tányérját, és onnan kezdte el kanalazni a tartalmát. Sokáig tartott, amíg rá bírták venni, hogy üljön vissza az asztalhoz. Arra a kérdésre, hogy miért ült a tűzhelypadkára, többször egymás után azt válaszolta, hogy jól van már neki ott is, ott is magához tudja venni azt a keveset, ami neki kell még. Az öregnek újabban ilyen furcsa dolgai is voltak.
Jó éjszakáton kívül nem is mondott aztán mást, mikor bevégezték az evést. Lábat mosott, és behúzódott a szobájába, a hátrulsó házba. Utána a fia következett a lavórnál. Ő derékig levetkőzött, és felsőtestét is lemosta. De mielőtt a lábára sort kerített volna, előrehajolt, a székre tett lavór fölé, és Terézzel megmosatta széles hátát. Ezt a segítséget mindennap igényelte. Nem mintha nem tudott volna hátranyúlni a kezével vagy a hosszúnyelű gyökérkefével, de így kényelmesebb és alaposabb volt. Azonkívül élvezte, amint Teréz tenyere ide-oda siklik a hátbőrén, simogatja, kérésére olykor a körmével vakarja, először szappanhabosan, aztán az öblítési szakban anélkül. Ezúttal olyan kellemesen érintette a csutakolás, miként egymás közt nevezték, hogy enyhe merevedése támadt tőle, és azt kívánta, bárcsak már az ágyban lennének. De aztán nyomban le is lohadt a vágya, mert eszébe jutott, hogy már nem lehet, már tilos, a gyerek miatt. Lemondóan sóhajtott, és amikor Teréz végzett vele, megtörülközött. Aztán felöltözött, és kiöntötte a szennyes vizet az udvarra. De még nem vonult vissza az istállóba. Letette a földre az üres lavórt, magához húzott egy széket, és ráült.
Teréz közben elmosogatott, és miután elrakta a tiszta edényeket is, egy félliteres bádogbögrével meleg vizet szedett a dézsába. Ő abban tisztálkodott, neki hozta be János. Kicsinylette a lavórt, meg a dézsába bele is lehetett állni. Behúzta az ajtófüggönyt, az ablakfüggönyt, nehogy belássanak. Az volt a mániája, hogy valaki meglesi az udvarról, holott az udvaron senki sem járt ilyenkor, legkevésbé idegen, hiszen nem mert volna bejönni a kutyától. Elkezdett vetkőzni, egymás után, gondosan rakta lefelé a ruháit. Nagy igyekezetében, hogy ne gyűrődjenek, megfeledkezett Jánosról. Már ingvállban volt, és éppen ki akart bújni a pendelyéből, 36mikor hirtelen észbe kapott, hogy az ura még bent van. Gyorsan visszarántotta magára az alsószoknyát, és azt mondta:
– Jaj, kend meg itt leselkedik!
– Ha egyszer mást már nem lehet.
– Ugyan mit szeretne?
– Hát azt.
– Mert mindig azon jár az esze. Hisz tudja, hogy nem lehet. Meg leselkedni is tilos. Menjék kend az istállóba, a helyére, aztán feküdjék le. Holnap is nap lesz.
– Hosszú még az éjszaka – felelte János, és nem engedelmeskedett –, meg különben is szeretném látni, hogy látni-e már.
– Mit?
– Hát hogy nő-e már a ház eleje.
– Ugyan, menjék már. Azt nem illik nézegetni. Meg így beszélni se. Ha nem hallgat kend a szóra, elfújom a lámpát.
És minthogy János maradt, Teréz akként is cselekedett. Elfújta a petróleumlámpát, és sötétben folytatta a vetkőzést. Beledugta az ujját a mosdóvízbe, aztán megint meleg vizet hordott a dézsába, mert a benne lévő közben kihűlt. Belelépett, és mosakodni kezdett.
– Amúgy – mondta aztán Teréz enyhültebben – már látszik. De nem nagyon, csak egy kicsit. Ha legközelebb mellém bújik, ráteheti a kezét. De mást nem szabad, most már nem.
Hallgattak egy darabig. Csak a víz csorgása, a szappan cuppogása hallatszott.
– Oda is teszem, a hasára. Csak hadd nőjék még, hogy tapintani lehessen a különbséget – tért vissza János Teréz ajánlatára.
Ezt már mentében mondta, mert közben felállt és a kijárat felé indult. A sötétben nagy ívben kikerülte Terézt, vagy legalábbis a konyhának azt a részét, amerre Teréz virágzó, kívánatos, meztelen testét sejtette.
– Jó éjszakát – mondta, mikor elérte az ajtót.
– Kendnek is – felelte Teréz, aki addigra végzett a mosakodással, és már törülközött.
János kívülről betette az ajtót. Lelépett az ámbitusról. Körbejárta az udvart, még a ház mögötti kertbe is benézett. Az égről sem feledkezett 37meg. Feltekintett. Derült volt, hidegen ragyogtak a csillagok. A Göncöl már jókora utat tett meg Pósvár felé. Leoldotta a láncáról a kuvaszt, és bement az istállóba. Lámpát gyújtott, végigjártatta a szemét az állatokon, aztán elfújta, és nyugovóra tért.
38Vasárnap volt, a pihenés, az erőgyűjtés, a beszélgetés, a heverés ideje. Ebéd után, kettő tájban átjött Árvaiékhoz Barczai sógor. Barczai sógorral, teljes nevén Barczai Jánossal, igen jóban volt idősebb János, szinte jobb viszonyban, mint a tulajdon édestestvérével, Gyulával, a szögszomszéddal. Együtt katonáskodtak a háborúban, együtt küzdöttek a dicsőséges felvidéki hadjáratban. Bár az később csapott fel Kossuth zászlaja alá, meg valamivel fiatalabb is volt. Sógornak meg azért hívta, mert szegről-végről rokonságban álltak vele. A felesége, ifjabb János anyja, meg Barczai sógor felesége unokatestvérek voltak. Az sem élt már, korán elhalt, és Barczai sógor nem házasodott újra, megmaradt özvegynek, a két fiára való tekintettel, akik közül az egyik már felnőtt, és a maga útját járta. Ez is közrejátszott abban, hogy nem bírt otthon ülni, ha ráért, nem elégítette ki a kisebbik, a kiskorú fia társasága. Az Árvai-szög közelében lakott, lejjebb, a főút mentén. Nem kellett messzire mennie, ha rájuk vágyott. Jött is sűrűn, és nemcsak egykori katonacimborája látta mindig szívesen, hanem ifjabb János is.
Különben szintén tehetős gazda volt, maga is szerző fajta. És ha nem is emelkedett tovább, lejjebb sem csúszott. Még így sem, asszony nélkül sem. Azonkívül segítőkész, tapasztalt, széles látókörű, bölcs ember, és jóindulatú, víg kedélyű, tréfakedvelő. Árvaiék gyakran kértek tőle tanácsot. Még a hízóikat is mindig vele szúratták meg, mert még jól tartotta magát. Ezermesterkedett is, vagy ő ezermesterkedett csak igazán. Neki is a fa volt a mindene, jól felszerelt műhelyében szinte csodákat művelt vele, de értett sok egyébhez is. Ifjabb János talán az asztalos tudományáért becsülte leginkább. Ha nem tudott valamit megcsinálni, ha nem értett vagy elrontott valamit, mindig hozzá fordult, őt kérdezte meg, mit s hogyan. Néha még szerszámot is kapott tőle kölcsön, bár azokat féltve 39őrizte, és nem szívesen adta ki a kezéből. Teréz is kedvelte, derűs történeteivel, vicces megjegyzéseivel őt is sokszor megnevettette. Csak a házaséletre vonatkozó pajzán kérdéseit, célzásait nem szerette, mert azoktól mindig zavarba jött és elpirult.
Mikor betoppant, be sem nyitott a konyhába, csak jó hangosan beköszönt az udvarról, és egyből hátrament, az istállóba. Ismerte a járást, élvezte a háziak bizalmát, beleértve a kutyáét is, aki meg sem ugatta. Idős János már várta. Vasárnap ide, vasárnap oda, éppen egy rúgófát javított, leszakadt róla a szalmafonat, azt pótolta. Ideiglenesen elhurkolta a fonat végét, félretette a rudat, és felfogta a gyalogszéket, amelyen addig ült. Volt egy félreeső zug a placc végében, egy beszélgetősarok, ahogy ők nevezték. Ott állt az ágy a másik gyalogszékkel meg egy kis asztallal. Oda indultak, hogy letelepedjenek. Idős János visszatette a széket, és ráhelyezte magát, de Barczai sógor félúton megtorpant, és azzal, hogy előbb megnézi a lovakat, visszafordult.
Először távolabbról vette őket szemügyre, aztán közelebbről, de kissé oldalvást. Még le is guggolt, és annak, amelyik először rúgós volt, még a hasa alá is benézett. Minden alkalommal ezt tette, ha az istállóban találta őket, és a szavak is mindig ugyanazok voltak, amelyekkel ezt a kis szertartást kísérte:
– Szépek vagytok, no.
Csak aztán ballagott oda az asztalhoz, foglalt mellette helyet, először a másik gyalogszéken, majd pedig, mert a támla nélküli ülőalkalmatosságot kényelmetlennek találta, a pokróccal letakart ágyon, ahol a falnak vethette a hátát.
– Hát, hogy mondja kend? – és kérdőn nézett idős Jánosra.
– Öregesen – felelte az hunyorogva, mint mindig, ha ezt kérdezték tőle.
– Öregember nem vén ember.
– Nem, de öreg.
– Semmi baja, jól bírja magát, dolgozgat a ház körül.
– Csinálgatok, amit tudok, hogy legyék valami hasznom. De már semmi nem olyan, mint azelőtt.
– Nem-e?
– Nem. Nincs már erő. Meg fáj minden csontom, de leginkább a dere40kam. Nehéz lehajolni, ha meg lehajoltam, felegyenesedni. Meg a kezem is hasogat. Az időjárás, azt mondják, de tudom én azt, hogy az öregség. Nem mindegy már, mit csinálok, meg hogyan csinálom.
– Hát, vigyázni kell. Én, úgy-e, valamivel fiatalabb volnék, mint kend, de már az én csontjaim is megérzik az időváltozást, különösen a lábam, amelyik meg lett lőve Hodrusbányánál, különösen ilyenkor, őszvel.
– Látja-e, pedig kend még gyerek hozzám képest. Meg kend nem bivakolt Görgeyvel a farkasordító hidegben, a nagy hóban akkor télen fent Liptóban meg Szepesben, mert kendet hátrahagyták Selmecbányán, a spitálban.
– De étvágya van.
– Hallja-e, nem esik már úgy az étel se. Meg nincs is már mivel rágni, már alig van fogam. Már csak ezt élvezem, ni – és elővette a pipáját, és körülményesen tömni kezdte a dohányzacskójából, pedig a fia megmondta neki, hogy az istállóban ne gyújtson rá, a tűzveszély miatt.
– Csak dohány legyék.
– Bizony, eljárt felettem az idő. A temetőben volna már az én helyem, az asszony mellett.
– Az még odébb van.
– Nehogy azt higgye kend. Nem sok kell ahhoz, ha szólítják az embert.
– Az már igaz.
– Tán jobb is volna, mint megvárni, míg magatehetetlen lesz az ember, meg terhére mindenkinek. Bár ki tudja, ott is mi van, a másvilágon. Már többször üzentem az asszonynak. Legutóbb is Vas nászommal, mikor eljött az ideje, mert ütött a végső órája. Meg is ígérte, hogy átadja, intett a szemével, mielőtt felvetette. De sosem üzen vissza. Tán nem is kapja meg. Tán elfelejtette a nász. Ugyan tényleg jobb-e ott, odaát, Krisztus Urunk alatt? Úgy van-e, ahogy a plébános úr mondja? Honnan tudja, mikor még nem is járt ott? Meg az is, hogy hogy férünk el ott olyan sokan? Lesz-e elég hely mindenkinek? Hisz annyian odamentek már. Annyi már ott a nép a sok országokból, az egész teremtett világból, hogy egymást tapossa. Csak itt is, a faluban is, az idén is mennyien meghaltak. Szoják Jani, Buczko Péter, Tatlanko Miska, Polyák Regina, Ancsa keresztkomám, Vahalcsik Gyuri, Borcsa nászasszonyom, az öreg Megag41gya, a fiatal Megaggya, Petőék kislánya, hogy is hívták, no, a Klárika. Aztán az öreg Schein, a kocsmáros apja, meg a felesége, Rebeka nagysága. Bár azok biztos külön részbe kerülnek, mert azok zsidók, aztán megfeszítették Krisztus Urunkat.
Nem folytatta, a fia lépett be az istállóba.
– Adj Isten – szólt oda nekik, és körülnézett. Az egyik ló faránál megakadt a friss ürüléken a szeme. Szemrehányóan az apjára pillantott, aztán villát fogott, és szalmástul ledobta a hídlásról. Majd odament hozzájuk, de nem ült le.
– No, mire végzik? – kérdezte, de nem volt neheztelés a hangjában.
– Erre is, arra is – felelte az apja.
– Meg vagy-e elégedve a lovakkal, gyerek? – kérdezte Barczai sógor. Így szólította, neki ifjabb János még mindig csak gyerek volt.
– Meg. Beváltak. Meg magam is beletanultam már valamicskét a lovászatba. A pej se rúg már, mint először, Gyula bátyám útmutatása alapján leszoktattam róla. Csak a deresnek esett le nemrég a bal hátsó patájáról a patkója, és Recskről kellett hozni egyet, mert elveszett. Az öreg Csáki meg nem tudott csinálni, ez volt az első patkolás a kovácsműhelyben, pedig ott lett volna mintának a többi.
– Hát, ahogy elnéztelek a múltkor szántás közben Dolyinában, meg nap mint nap látom, hogy milyen gyorsan fordulsz, ha mégy velük valahova, a péterkei vásárról jövet is hogy lehagytál bennünket, magam is hajlok rá, lehet, hogy én is átállok a lóra. Lehet, hogy ez a jövő útja. Csak az a kérdés, hogy bírsz majd hegyben az ekével fogatni, mert a laposon viszi a ló is, de a parton, az olyan meredeken, mint Rabina vagy Csapás alja, ahol alig lehet megállni az oldalban, lehet, hogy megbuksz.
– Hogy bírok?! Hát úgy, ahogy az ökörvel. Lejtmenetben, szigorúan csak lejtmenetben. Irtásföld feltörésére, mélyszántásra meg ott az ökör.
– Akkor kíméled őket?
– Kell. Mindenre azért nem jók. No, beszélgessenek csak tovább, nekem dolgom van. Apa, kend meg oltsa el azt a pipát – tette hozzá minden átmenet nélkül megrovóan, és kisietett.
42Eltelt két hónap, és a magzat akkorát fejlődött, hogy Teréz már le sem tagadhatta volna, hogy várandós. Jócskán megnagyobbodott a hasa, és ha a férje éjjel időnként nem ellenőrizte volna a kezével a térfogatváltozást, most már fényes nappal és egyszerű szemrevételezéssel is meggyőződhetett róla, mert immár a ruha sem tudta elrejteni.
Elmúlt karácsony, beköszöntött az újév, aztán a tavasz, és megérkezett a várva várt jövevény. Egészségesen jött a világra, és időben, se nem sietett, se nem késett. És fiú lett. A szülés is rendben zajlott. Teréz mindent jól csinált, nem rémüldözött, nem hisztériázott. Mikor hajnalban arra ébredt, hogy olyat érzett, amilyet még soha, aztán elment a magzatvize, menten felköltötte Jánost. Begyújtatott vele a főzőtűzhelybe, a kemencébe, vizet tetetett fel, és Jezapko Borbáláért, a bábáért szalasztotta. És aztán is higgadtan, okosan viselkedett. Követte a bába utasításait, és nyomott, és nyomott. És olyan jól tűrte a fájdalmakat, mintha már gyakorlata lenne benne, mintha már több gyereknek adott volna életet.
Még aznap felkelt az ágyból, és kijött a konyhába, hogy megkeressen egy zacskó tavalyról eltett uborkamagot, mert azt még nem vetett, minden egyéb tavaszit a földbe tett már. Elmagyarázta ugyan, hol van, de János sehogy sem találta. Aztán a kezébe adta, és az vetette el úgy, ahogy tudta, jó görbére a sorát, meg vizet sem öntött alá, mikor kiárkolta. Meg kellett lennie, nem tűrt további halasztást, mert már május közepe volt. Pedig jobb segítsége is lett volna. Korán reggel eljött az anyja. De az most bent kellett, őmellé: kitakarított, rendet rakott, főzött, kimosta, ami véres, szennyes lett. És kiszolgálta, gyámolította, pátyolta őt, miután a bába elment. Meg mindenféle jótanácsokkal látta el a szoptatást, a tisztába tételt, a pólyázást illetően, meg hogy mit tegyen, hogy ne érje rontás.
43Az újszülöttet Klampaczky Alajos siroki plébános keresztelte a szajlai templomban, mert Szajlán éppen nem volt pap, és ő járt át misézni. A keresztségben az István nevet kapta. Szabálytalanul, mert a nagyapja, idősebb János nevére kellett volna keresztelni. De nem lehetett, mert az a név már foglalt volt, hiszen az apját, ifjabb Jánost is így hívták. Idős János tudniillik annak idején technikai hibát követett el, szándékosan vagy figyelmetlenségből szakított a hagyománnyal, és nem az apja, hanem a tulajdon nevét adta a fiának. Így aztán nem volt mit tenni, visszanyúltak a dédnagyapához, néhai Árvai apóhoz, akit történetesen Istvánnak hívtak, és ezzel újabb szabálytalanságot követtek el. Idősebb János húzta is kissé a száját. Nem tetszett neki, hogy az unoka nem az ő nevét viseli. De megnyugtatták, hogy a következő gyereket róla nevezik el. Ha fiú lesz. Ha nem, akkor majd az azután következőt. Ha meg nem születne több fiúgyerek, akkor a dédunokája, István leendő fia lesz majd megint János, és ily módon csak egyetlen nemzedék nem használja majd a nevét.
Teréz két hét múltán végleg elhagyta a gyerekágyat. Aztán eltelt még egy hét, és már kijárt a házból is. A szoptatások és egyéb időszerű gondozási teendők szünetében a főzés és takarítás mellett már könnyebb házkörüli munkákat is végzett. A határban, a földeken még nem dolgozott, holott már ott is égetően szükség lett volna rá. Június lévén már rég megkezdődtek a növényápolási munkák, a véget érni nem akaró nagy kapálások. Ezért, őt pótlandó, felfogadták állandóra egy távoli szegény rokonukat, Csizi Angyélt, egy csúnyácska, de megbízható, dolgos vénlányt, akit aztán, mikor Teréz anyja, Közsüs nagyanya nem jött többé, otthon, a háztartásban is alkalmaztak. És olyan jól bevált, hogy később sem küldték el, mikor Teréz megerősödött, hanem megtartották afféle belső cselédnek, szolgálónak, akire mindent rá lehetett bízni, beleértve a pesztrálást, a szárazdajkaságot is.
A kis Istvánnak örült mindkét szülő és a nagyapja is, de az apjával madarat lehetett volna fogatni, és valósággal úszott a boldogságban. Attól a pillanattól kezdve, hogy megmutatták neki a csöppséget, mintha kicserélték volna. Beszédesebb lett, gyakrabban mosolygott, és munka köz44ben, ha senki sem hallotta, olykor még fütyörészett is. Elégedett, szinte önelégült arccal járt-kelt a világban, mintha valami dicső tettet hajtott volna végre, és így akarná felhívni rá mindenki figyelmét. Ha a határban dolgozott, folyton a fiára gondolt, és amikor megjött, alighogy kifogta a lovakat, máris nyomult befelé a házba, hogy lássa, hogy kifaggassa az anyját, mi történt, amíg ő odavolt. Teréznek töviről hegyire el kellett mesélnie mindent, azt, hogy hogyan szopott, hogyan tartotta közben a kezét, milyen hangokat hallatott, mint nézett a szemével, rugdalt-e pelenkázás közben, hányszor sírt és miért, mivel hallgattatta el, meg egyáltalán mit csinált még. Ha a portán dolgozott, időről-időre félbeszakította a munkáját, és ugyanígy bement, és ugyanezért. Ilyenkor néha, kivált ha egymás után sűrűn jött, vagy a kicsi aludt, a szoba küszöbénél nem jutott tovább, mert Teréz nem engedte, hogy zavarja. Máskor meg higiéniai okokból fordította vissza, mert ganajos volt a csizmája, törekes a nadrágja, moslékos a gangája vagy korpás a keze, attól függően, hogy előzően éppen mit csinált, és le kellett volna takarítania magát, vagy legalább kint hagynia a gangáját, de erre nem mindig volt hajlandó, mondván, hogy felesleges, úgyis megint mindene olyan lesz. De később, amikor elmúlt a kritikus időszak és a kicsi átkerült a végleges helyére, a bölcsőbe, enyhült az anyai szigor, és könnyebben bejutott csemetéjéhez. Bizonyos korlátozások azontúl is érvényben maradtak, például akkor sem alkalmatlankodhatott, ha aludt, vagy föltétlenül kezet kellett mosnia, ha meg akarta érinteni az arcát, de most már szabadabban kiélhette apai vágyait, bár az, hogy felemelje vagy a karjára vegye, az ilyen rögtönzött látogatások alkalmával még mindig nem jöhetett szóba.
45János életében a családtagok között első helyre került a csecsemő, de józan, gyakorlati ember lévén ezenközben továbbra is a gazdaságra összpontosított. Semmit sem hanyagolt el, semmi nem szakadt meg, semmi nem szenvedett késedelmet, mindent úgy csinált, mint addig. Segítséggel vagy anélkül, de minden földmunkát elvégzett időben. Többet dolgozott, mint valaha, és szakadatlanul törte a fejét a szerzés, a gyarapítás módozatain. Vagy mintha csak most lendült volna bele mindenbe igazán, megint változtatott, és még mélyrehatóbban. Pontosabban, elhatározta, hogy ismét változtatni fog, áttér a kétnyomásos rendszerre, hogy jobban ki tudja használni a földet, hogy többet tudjon kivenni belőle.
E lépés több mint száz év múltán, mikor a földművelés már elképzelhetetlen vetésforgó nélkül, nem látszik olyan merésznek. De akkor, az ő idejében, a 60-as évek végén az volt, mi több, forradalmian merész, mert Szajlán leváltotta a háromnyomásos rendszert, és közvetve elvezetett a vetésforgóhoz. A háromnyomásos rendszerben egyik esztendőben őszi búzát vetettek a földbe, a következőben tavaszit, az arra következőben, a harmadikban pedig meghagyták ugarnak. János, legalábbis ami a gabonatermesztést illeti, felhagyott ezzel a gyakorlattal. Kiiktatta a sorból az ugar-szakaszt, és a harmadik esztendőben nem hagyta pihenni a földet. Akkor is felszántotta ősszel, bevetette, és harmadjára is termett neki. Ez a módszer nem használt a talajnak, bár megfelelő trágyázással elejét lehetett venni a kiszipolyozásnak, viszont gazdasági szempontból óriási jelentőséggel bírt, mert így több gabonát lehetett termeszteni, hiszen általa megnövekedett, jobban mondva, nem csökkent háromévenként a bevetendő terület.
És valóban, egy évre rá, hogy rászánta magát, jelentősen több búzát takarított be, mint előtte bármikor. Igaz, a munkája is több lett, és vetőmagból is több kellett, de bőségesen kifizetődött, megérte a többletráfor46dítás. Az új rendszer csupán egyetlen hátránnyal járt rá nézve. A szajlai határ nem volt tagosítva, senkinek sem volt egy darabban, egy helyen az összes földje, hanem parcellákban mindenfelé szétszórva. A gabonatermesztésben pedig úgynevezett nyomáskényszer érvényesült, azaz minden gazdának ugyanabba a megállapodás szerinti határrészbe, dűlőbe kellett búzát, árpát, rozsot vagy zabot vetnie. Ez azt jelentette, hogy János földjeit időről időre ugar vette körül, és a búzája olykor gazosabb lett a szokásosnál, mert a szél a tőszomszédok földjéről átsodorta a gyomnövények magvát, miután azok beértek és megkezdték a szórást. Legalábbis ez volt a helyzet mindaddig, amíg a többi gazda is át nem tért az új rendszerre, és az eltartott még egy darabig.
János ezt, mármint a kétnyomásos rendszert, nem az ujjából szopta. Már kitalálták, megvolt, létezett. Magyarországon is, más vidékeken, már alkalmazták a gyakorlatban, de főként uradalmakban, nagyüzemekben, ahol szinte kizárólag piacra folyt a termelés. Azokban már sokfelé áttértek rá, de a kis, szinte csak önellátásra berendezkedett paraszti gazdaságokban, mint amilyenek a szajlaiak is voltak, még tovább élt, egyeduralkodó volt a régi, a háromnyomásos. János hallott az új rendszer előnyeiről, és csupán átvette, alkalmazta. A Károlyiak közeli birtokain a tulajdon szemével látta is, mielőtt úgy döntött, hogy kipróbálja.
Az újabb újítás eredménye nem jelentkezett mindjárt. Az elhatározást, a cselekvést követően és természetéből adódóan idő kellett hozzá, hogy alakot öltsön. De még mielőtt bármit tett volna, még mielőtt belevágott volna, igyekezett felkészíteni rá a környezetét, hogy legyen támogatása. Óvatosságból elsőül Barczai sógort avatta be a tervbe. Nem annyira azért, mert kíváncsi volt a véleményére, amelyre egyébként adott, hanem abbéli reményében, hogy segít majd neki az apjával elfogadtatni. Ifjabb János volt a gazda, hivatalosan is, az apját akár meg is kerülhette volna, de látta, mint teszi az öregség egyre érzékenyebbé, egyre nehezebben kezelhetővé, és nem akarta azzal is megbántani, hogy egy ilyen nagy horderejű ügyhöz nem szerzi be előre a hozzájárulását. Az, hogy egyáltalán nem szól neki, hogy kész tények elé állítja, nem fordult meg a fejében.
47– Hát, nem tudom – mondta kissé elnyújtva a szavakat Barczai sógor, miként szokása volt, ha erősen gondolkodott valamin –, már magam is gondoltam rá, gyerek, de bajos, nagyon bajos. Rengeteg többletmunkával jár, meg úgy vetőmag is több kell.
– De búza is több lesz – vetette ellen János, mert azt akarta előnyben részesíteni.
– Az igaz. De a járt utat a járatlanért?
– Miért ne? Meg hol van itt a járatlan út? Az ember ugyanúgy csinál mindent, mint addig, csak nem hagy ugart.
– Ha eddig jó volt így, miért ne lenne jó ezután is?
– Jó lenne, de így jobb lesz. Többet lehet kivenni a földből.
– A földből csak azt veheted ki, amit beleteszel. Ennek kárát látja.
– Nem.
– Meg aztán mit szól hozzá a többi nép, a falu? Mindenki kétszer arat egy darab földön egymás után, te meg majd háromszor? Hogy veszi az ki magát?
– Hát aztán! Majd megszokják. Még utánam is csinálják majd, várjék csak. A ló se tetszett senkinek, most meg már sokan igazat adnak, már más is vett.
– De hogy óvod meg őszvel a vetésedet, mikor a többié parlagon van hagyva mellette, aztán ráengedik a jószágot, aztán rámegy az ettédre is? Odaállsz majd egy botval vagy fogadsz valakit, hogy őrizze?
– Majd adok a csordásnak valamit a fizetségen felül, hogy jobban figyeljen, hogy ne hagyja rámenni.
– Hát a gazt, a gyomot majd ki figyeli, aki átjön, mert átviszi a szél, hogy ott van mindjárt mellette az ugar?
– Egy kis gaz nem a világ. Ha nem lesz sok, kiszedem zölden, kiszurkálom az aszatolóval, mint az aszatot.
János nem tudta eloszlatni Barczai sógor kételyeit, de ami az apját illeti, lojális maradt, őelőtte mellé állt. Beszélt öreg barátjával, és megpuhította. Bár János így is sokáig győzködte, míg sikerült megnyernie. Nem tudott ugyan azonosulni az eszmével, féltette a földet, de végül csak beadta a derekát, és azt mondta:
– Te tudod, fiam, te vagy a gazda.
48De azért még hozzátette:
– Nekem már úgy is jó lett volna, ahogy volt – és nagyot sóhajtott.
Terézzel könnyebben boldogult. Ő bizonyos értelemben még konzervatívabb nézeteket vallott, még nehézkesebb volt, mint az apja, és fiatal kora ellenére irtózott minden újtól. De mert ez az újítás valójában csak két év múlva lett volna esedékes, úgy gondolta, hogy az nagy idő, addig még annyi minden történhet, addigra az ura még el is felejtheti. És a friss anyaság is nagyon lekötötte, túlságosan el volt foglalva a kis Istvánnal, alig figyelt egyébre. Hagyta magát meggyőzni, vagy legalábbis úgy tett, mintha hagyná, és János ezt úgy értelmezte, hogy nem ellenzi, hogy áldását adja rá.
A kétnyomásos rendszerre való áttérést követő évben megint háromszor újult a Hold pénteki napon, és megint beütött a búza. Pálpéter hetében esett ugyan, és a lapos részeken megdőlt, meg a nyomtatás, szelelés, tisztítás is elhúzódott a szemerkélős, borongós időben, szárítani is kellett a szemeket, de végezetül mégis jól fizetett. Kétszerte nagyobb lett a felesleg, és János a piacra dobta a felét. A recski malmosnak adta el ősszel. Nem volt rossz ára a búzának, a másik felét mégis visszatartotta, várt vele tavaszig, spekulált, még jobb árat akart.
Amit a többletbúzáért kapott, azt mindjárt befektette. De ezúttal nem állatba, hanem az ő szemében legértékesebb, legbecsesebb és legmaradandóbb portékába: földbe, amelyet annyira szeretett, hogy szinte gyengéd érzelmeket táplált iránta. És ezzel kezdetüket vették a sokáig szűnni nem akaró földvásárlások, amelyeknek eredményeképp a legmódosabb, legtekintélyesebb gazdák egyikévé lett a faluban, vagy még azok között is az első, hiszen végül jóformán már nem volt határrész, dűlő, ahol ne lett volna tulajdona. Sőt, birtokjogot szerzett a szomszédos falvak határában is, a recskiben, terpesiben, füzesiben, péterkeiben, de még az olyan távoliban is, mint a fedémesi vagy a váraszói, igaz, ez utóbbiakban már nem szántót vagy rétet, hanem csupán erdőrészt mondhatott magáénak.
Nem vetette fel a pénz, de nem is szórta, és okosan terjeszkedett. Először olcsóbb, alacsony aranykorona értékű, úgynevezett rossz földeket 49vett, amelyeket aztán feljavított. Azon az őszön először Vágásban vásárolt egy darab irtásföldet. Legalább irtásföldnek mondta az eladó. De csak félig-meddig volt az, mert nem törték még fel, és irtandó is akadt rajta elég, tuskó, gyökér, hajtás meg ilyenek. Nevették is némelyek, mondván, hogy jól bevásárolt, megőszül, mire kitisztítja. Vágás Darnó déli vállán van, Külső-Rácfalu és Dalla között, tehát jó messze a falutól. Akkoriban még jobbára erdő borította, de már kezdték irtani, kivágni rajta a fákat. Az erdő közén itt-ott már szántó is akadt, de nem képezte irigység tárgyát, mert rájárt a fák közül a vad, a szarvas, a vaddisznó, és leette, lelegelte, letaposta a termést, feltúrta a földet. János szerzeménye még azoknál is kisebb értéket képviselt a szajlaiak szemében. Még el kellett róla távolítani a fa- és bokormaradványokat, jó mélyen felforgatni a talajt, és megszelídíteni a szűzföldet. Még sok munkát, fáradságot kellett beleölni, hogy szabályszerű szántó váljék belőle.
A második földvásárlásra tavasszal került sor. Ahogy tervezte, akkor értékesítette a búza másik felét. A verpeléti vásáron kelt el. Nem a remélt áron, de így sem járt rosszul, mert valamivel többet kapott érte, mint az első feléért. Így lett ki a pénz az újabb földre. Az Koponya-tető alatt, Rabinában feküdt. Azzal meg az volt a baj, hogy nagyon agyagos volt, és ráadásul nagyon meredek lejtőn. Erre még a mindenféle-fajta földre rábólintó Barczai sógor is csóválta a fejét. Még mindig nem vett lovat, ezért megint megkérdezte, miként szánt meg lóval olyan meredek oldalt, amelyen még a talaj is alig áll meg, a víz viszont annál könnyebben leszalad róla. Nem sikerült eloszlatni a kételyeit, mert Rabina szerinte abban is kutya, hogy minden más dűlőnél meredekebb, még az ökör is alig bír rajta eljárni. Az újabb vétel időpontját sem szerencsésen választotta meg. Tavasz volt, tavasszal szántott, már csak tavasziakat vethetett bele. El kellett jönnie a következő esztendőnek, mikor már ősztől is rendelkezésre állt.
Teréz pedig egyenesen szemrehányást tett neki, és meggondolatlanságnak nevezte az újabb vételt. Nem annyira azért, hogy rossz fekvésű, gyenge minőségű földre, miként mondta, pocsékolta el a pénzt. Hanem inkább azért, mert attól félt, hogy nem győzik majd megdolgozni, mert szerinte kettejüknek már az is sok volt, ami volt, Andrásra, Angyélra, meg összevissza napszámosokra mégsem alapozhatnak. Vágásnál – ezt is mondta – 50csak azért nem szólt, mert nem akarta elrontani János örömét, ha már egyszer irtásföldhöz volt kedve, de ez más, ebben nincsen semmi pláne, különleges. János erre nem szólt semmit, csak mosolygott a bajsza alatt.
– Most meg kinevet? – kérdezte Teréz.
– Dehogy. Csak mosolyogtam.
– Aztán mi mosolyognivaló van ezen?
– Semmi. Csak arra gondoltam, hogy majd lesz segítség.
– Miféle segítség?
– Hát a fiunk.
– A fiunk? – és összecsapta a két kezét – Eredjék már kend! Az még pici. Hol van az még, mikor abból ember lesz, vagy olyan nagy, hogy dologra foghatja? Hisz még járni se tud.
– Majd megtanul, meg megtanulja a többit is, előbb, mint gondolnánk.
Egyedül idős János nem ellenezte a földvételt. Sem az elsőt, sem a másodikat. Ellenkezőleg, inkább üdvözölte. És valósággal felvidult, mikor az elsőről értesült. Mikor senki sem látta, elégedetten dörzsölgette össze a két tenyerét, mintha viszketne, és már alig várná, hogy megmarkolja az eke szarvát, és beleeressze az új szerzeménybe. Pedig ő már nem szántott, legfeljebb kapát ragadhatott volna, de arról is igyekeztek lebeszélni, mert nem bírta a dereka. A fiához hasonlóan ő is bolondja volt a földnek. Neki is egyre ment, milyen és hol van, csak legyen. Csak az övé legyen, vagy legalább a fiáé.
51Nincs tartósabb, állandóbb a határ-, a dűlőnévnél. Családok, falvak, városok, megyék, országok, uralkodóházak, birodalmak hanyatlanak le, és magukkal rántják a pusztulásba a nevüket is. Nem íródik le, nem említődik, nem hangzik el többé, kihull az emlékezetből, feledésbe merül. Nem így a határrésznév. Volt tegnap, van ma, és lesz holnap is, amíg lesz határ és lesz földművelés, amíg ember lakik azon a tájon. Szilárd, szívós, ellenálló, szinte elpusztíthatatlan. Megcsonkulhat, változhat a hangalakja, torzulhat, módosulhat a jelentése, másajkúak számára, akik nem értik, esetleg el is tűnhet, de maga a szó megmarad, dacol az idővel, túlél mindenkit és mindent, egyént, közösséget, nemzetet, földfelszínváltozást, eszmét, politikai rendszert, társadalmi berendezkedést.
Dolyina, Vágás, Rácfalu, Rabina, Szárazrét, Koponya-tető, Kiskút, Kalub-alja, Dregoly, Mizser-alja, Pecegpallag, Szagyi, Kenderföldek, Hosszúk, Búzás-völgy, Ujiszkó, Epres-fenek, Cser-alja, Cigánypást-felett, Csurgó, Paskom, Károlyié, Tó, Jóvilág, Péter-hegy, Alsok, Macska-hegy, Pipis-hegy, Legyező és persze Ondrok gödre. Íme a nevek, amelyekkel az Árvaiak és kortársaik illették a dűlőket, és amelyeket ők is kaptak, és aztán továbbadtak. Nem mind. Az sok lenne, hiszen a szajlai határ a falut környező hegyeken, völgyeken kívül magába foglalta a távolabbi hegyek, völgyek többségét is. Kideríthetetlen, kik és mikor adták őket. Csak annyi tudható bizonyosan, hogy a zömük régen, nagyon régen keletkezett, és egyidős lehet magával a földműveléssel, amely alighanem többezer éve kezdődött errefelé. Egy részük nem is magyar, hanem szláv eredetű, és jelentésük is ismeretlen, vagy csak a szótár ismeri, mint Dregolyét, amely egy völgy neve távol a falutól, és a szerbben drágakövet jelent, de lehet, hogy van egyéb jelentése is, és abban az értelemben használták. Az olyannal, mint Dolyina, egyszerűbb a helyzet, mert a faluvölgy folytatását jelöli északnyugat felé, 52vagy a kicsinyítőképzős Dolyinkával szintén, amely az Alvég feletti kis suvadást a délre eső hegyvonulat oldalában. Ezek aligha származnak az Árvaiak őseivel együtt érkezett szlovákoktól. Valószínű, hogy a honfoglaló magyarok vették át az itt talált, akkori őslakosságtól, akárkik voltak is azok az őslakosok. Amelyik viszont magyar, az a helynevekre jellemző módon az illető határrész valamely tulajdonságáról, jellegzetességéről, eredetéről, az ott valaha tulajdonnal bíróról vagy egyébről tájékoztatja a magyarul értőt.
Búzás-völgy és Kenderföldek például önmagáért beszél. Azt közlik, hogy rendszeresen búza, kender terem, vagy termett ott egykoron. Vágásban a keletkezés módja van benne, az, hogy ott előtte erdő volt, aztán kivágták. Méghozzá meglehetősen későn, hiszen réges-régen szinte mindenhol az volt, ám a többi névben ez nem tükröződik. Szárazrétben meg az eredet, olyan rétnek az emléke, amelyet sosem öntött el a közeli Tarna, és fel lehetett törni, ellentétben az alacsonyabban fekvőkkel, ahova áradások idején rendre kilátogatott. Rácfalu azt állítja, hogy azon a helyen falu volt, amelyet szerbek, délszlávok laktak, akik a török hódoltság idején, vagy korábban települtek oda, de a török kiűzetését követően, nem akarván jobbágysorsra jutni, leköltöztek határőröknek a Délvidékre. És minthogy a házak fából készültek, a föld törött edénycserepeken kívül nem őrzött meg semmit. Talán tőlük származik a Dregoly név, ők adták annak a völgynek, mert annyira szerették, olyan nagy értéket képviselt a szemükben. De hogy minek hívták ők maguk a falujukat, az, legalábbis Szajlán, nem maradt fenn. Epres-fenek megint egy korábbi állapotra utal. Ott is erdő lehetett valaha. Azt az időt idézi, amikor már kiirtották az fákat, de még nem törték fel a földet, vagy talán még a tuskókat sem szedték ki, és mint az ilyen helyen gyakori, sok földieper termett rajta. Kiskútban valóban létezett egyszer, és nem is akármilyen vizű, egy kiskút, amelyből a határba, a munkába menők megtöltötték korsóikat friss ivóvízzel. Hosszúk azért lett Hosszúk, mert irdatlanul hosszúak voltak arra a parcellák. A Tarna-völgy falu felőli szélétől egy-másfél kilométer hosszan nyúltak át a laposon, a folyót is keresztezve, egészen a túlsó oldalra, a szemközti nagy hegy, Borzsa lábához. Koponya-tető, mint a fej búbja, magasan, két meredek hegyoldal találkozásában, összehajlásában 53van fent, Dolyina fölött. Cser-alja vagy Cigánypást-felett szimpla helymeghatározás. Kalub-alja, Mizser-alja úgyszintén, bár tény, hogy Kalubnak, Mizsernek is nyoma veszett, bármit takarjanak is. Se ezek közelében, se máshol nem lelhetők fel a határban. Tóban tó volt annak előtte, Csurgóban forrás fakadhatott, és hangot adhatott. Károlyié az egykori helyi földesúrra utal, akinek a szajlaiak az úrbér eltörlése előtt utoljára adóztak. Ő engedhetett át vagy adhatott el ott később földeket. Alsok helyén, Szajla és Pétervására között, a Tarna-völgy oldalában falu volt a középkorig, aztán szintén eltűnt, felszívódott. Jóvilág Alsok alatt nem illik egyik kategóriába sem. Talány, mit kívántak vele kifejezni a névadók. Hacsak nem azért hívták így azt a részt, mert rossz földek voltak ott, és ironikusan értették. Vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is elégedettek voltak vele, és így született a metafora.
Érdekes, hogy a dűlőnevek közt egy sem akad, amely valami eseményhez, történéshez kapcsolódna, vagy valami ilyesmit sejtetne. Mintha a régi szajlaiak, vagy akik előttük éltek errefelé, nem akartak vagy nem tudtak volna mesélni. Mintha nem esett volna velük a határban semmi emlékezetes, megörökítésre méltó. Mintha nem támadtak volna rá sehol senkire, nem ontották volna senki vérét. Mintha soha nem borult volna fel a határban kocsi, nem tűnt volna el senkinek a tehene, disznaja, birkája. Mintha sose veszítettek volna el semmit, munka vagy menet közben, kaszakövet, dohányzacskót, bugyellárist, járomszöget, baltát vagy rudalókötelet. Mintha soha nem akasztotta volna fel magát sehol senki, mintha senki sem találkozott volna boszorkánnyal, táltossal, ludvérccel, és nem látott volna jelenést vagy kísértetet.
54A kis István nőtt, növekedett. Jól szopott, és az anyjának is volt teje bőven. De kezdetben némi fejfájást okozott a szüleinek. Sokat sírt, éjjel is, szoptatás után is, vagy akkor sírt csak igazán, és nem tudták megvigasztalni. János jól viselte, nappal eleve kevesebbet hallotta, éjjel meg nem bent aludt. Teréznek viszont majd megszakadt érte a szíve. Akárhogy csitítgatta, babusgatta, néha nem hallgatott el. Hasfájós volt, és hiába adott neki köménymagos teát, nem segített rajta. Már-már máklevet akart vele itatni, hogy elbóduljon. De később aztán lement róla a kólika, vagy az, amit ő kólikának vélt, és helyreigazodott.
Mikor elmúlt fél éves, már nem nagyon maradt meg a bölcsőben, ha ébren volt. Folyton kikívánkozott belőle, fel kellett venni, vagy legalább máshova tenni. Már alig sírt, viszont annál többet nevetett. Azt sem bánta, ha magára hagyják a nagy ágyon vagy a konyhai lócán, amelyet elbarikádoztak székkel, párnákkal, hogy le ne guruljon. Elvolt, elfoglalta magát azzal, amit éppen a kezébe adtak vagy megkaparintott, cérnagurigával, kukoricacsutkával, gyújtósfával, kenyérhéjjal, libatollal, fakanállal. Vagy a tulajdon kis lábával, amelyet folyton markolászott, olykor még a szájába is vett. Kivált az tetszett neki, hogy mozgatni tudja a lábujjait. Egyelőre nem lehetett megmondani, hogy melyik szülőre hasonlít. Hol úgy látták, hogy az apjára, hol meg úgy, hogy az anyjára. De volt úgy is, hogy esküdni mertek volna rá, szakasztott olyan az arca, mint a nagyapjáé, idős Jánosé. Csak két dolog látszott ez idő szerint bizonyosnak: barna volt a haja és barna a szeme.
János annyira szerette, hogy szinte csüggött rajta. Hajnalban etetés után, mikor először jött be az istállóból, mindig az volt az első, hogy megnézte, felébredt-e már. Este meg, bármilyen későre is járt, nem tudott úgy lepihenni, hogy óvatosan félre ne vonja a kendőt, amellyel a fe55jénél a lámpafény miatt letakarták a bölcsőt, és egy utolsó pillantást ne vessen rá. És napközben is, ha otthon volt, továbbra is be-bejött a házba, és nézte, mint eteti Teréz, vagy hogyan teszi tisztába. Olykor le is ült mellé, beszélt, gügyögött hozzá, cirógatta, csiklandozta, emelgette a lábát, a kezét, madárhangokat utánozott neki, szórakoztatta. Félig játékból, félig komolyan értelmes szavakat, mondatokat vélt felfedezni a hangokban, hangsorokban, amelyeket válaszul hallatott. Később meg, nyolc hónapos kora felé, amikor már a járókában állt, lehajolt hozzá, nagy azt-a-mindenit-ezések közepette kivette, és minduntalan a magasba emelte. Ha pedig Teréz kint tartózkodott vele az udvaron, levegőztette, vagy úgy végzett valamit, hogy közben ott ült a karján, megszáradt pelenkákat szedett le a kötélről, vagy magot szórt a tyúkok elé, János félbeszakította a munkáját, és menten mellettük termett. Megpaskolta az arcocskáját, megszorítgatta a kezecskéit, és utána többször elismételte, hogy ő kije neki, meg hogy éppen mit csinál odakint. És a vége mindig az lett, hogy Teréznek meg kellett várnia, amíg kihoz egy kisnyulat az istállóból, hogy megmutassa, vagy oda kellett zarándokolniuk a disznókarámhoz, hogy megnézzék a legnagyobb hízót, mert az szerinte már olyan szép, hogy azt Istvánnak is feltétlenül látnia kell.
Teréz öle termékenynek bizonyult. Nem egész két évvel István születése után újabb gyereknek adott életet, ezúttal lánynak. Anna névre keresztelték. Aztán jött a többi Árvai-gyerek, egymás után, szám szerint tizenöt. És néha olyan sűrűn érkeztek, hogy alig telt el egy esztendő két köldökzsinórvágás között. Nem mind maradt életben. Egy halva született, négy közvetlenül a szülés után halt meg, éppenhogy csak keresztvíz alá tudták őket tartani, egy pedig, a másodszülött Anna, két éves korában, az 1873-as utolsó nagy, országos kolerajárvány idején. Az Anna-névvel egyébként – apai nagyanyját, János korán elhalt anyját hívták így – valahogy nem volt szerencséjük, de makacsul ragaszkodtak hozzá. Még két Annát kereszteltek hiábavalóan Annának, de mindkettő gyorsan eltávozott ez árnyékvilágból, mígnem a negyedik Anna életképesnek bizonyult és megmaradt. A tizenöt gyerekből hat fiúnak született. Istvánt 56nem számítva ezek születési sorrendben a következők voltak: János, György, Ferenc, Péter és Lőrinc. Anna három lánytestvére pedig a Mária, Klára és Ilona nevet viselte. Mária volt köztük a legidősebb, az elsőszülött Istvánnál mindössze négy évvel fiatalabb, Ilona pedig, akit utoljára, de még a 19. században szült Teréz, a legfiatalabb.
Jánost nem rázta meg különösebben Anna, első Anna halála, mert egyelőre még csak nála, a második gyermeknél tartottak. Akkor még másképp zajlott a családtervezés, sőt, nem is volt családtervezés, se fogamzásgátlás. A házaspárok többnyire a természetre, a Felettükvalóra bízták a dolgot. És másként viszonyultak gyermekeik halálához is. Elfogadták, hogy nagy a gyermekhalandóság, hogy sűrűn kell apróka koporsót vinniük a hónuk alatt a temetőbe, hogy ezen nem lehet változtatni. És ebből kifolyólag, mondhatni, nagy rátartással nemzettek a férfiak, és szültek a nők. Árvaiék másodszülöttét ugyan kolera ragadta el kétéves korában, de akkor még olyan gyakori volt a szörnyű járvány is, hogy megszokták, valósággal hozzátartozott az életükhöz. A tetejébe Anna még lánynak is született, és mint ilyen, kevésbé értékesnek számított. Közkeletű vélekedés szerint nem ért annyit, mint egy fiú, mert nem lehetett úgy hasznát venni, bevonni a gazdálkodásba, nem lépett az apa örökébe, nem nemzett utódokat, nem vitte tovább a családot. Nem nagyon bánkódott hát miatta János. Eltemették, Teréz megsiratta, gyászolta is egy darabig, de ő gyorsan napirendre tért a veszteség felett, amelyet nem is igazán érzett veszteségnek. Figyelmét ismét egészen a gazdaságnak szentelte, és folytatta a terjeszkedést.
57Újabb földvásárlások következtek. Volt takaró a nyújtózkodáshoz. Sorozatosan jónak bizonyult a termés, és a gazda okosan is gazdálkodott. Nem verte a fogához a garast, de továbbra sem költötte feleslegesen. Most magabiztosabban, önállóbban cselekedett. Már nem kérte ki mindig Barczai sógor véleményét. Többnyire csak Terézt avatta be a terveibe, de őt is inkább csak a pénzügyi vonatkozások tekintetében. Az apjának néha meg már utólag sem szólt. De az nem nagyon nehezményezte, mert különben is úgy érezte, hogy már nem tudja követni a fiát. Alig zajlott le az egyik üzlet, ő még meg sem emésztette, és már ott volt a másik. Újdonságszámba ment az is, hogy egyre jobb földeket vett. Most már nézte a helyet, a talajt, a fekvést. Most már ezek is számítottak, de még arra is ügyelt, hogy kivel kerül parcellaszomszédságba. Tulajdonos lett a legkívánatosabb dűlőkben, Rácfalun, Szárazréten, Búzás-völgyben, ahol kivételesen jó, szinte rendes, fekete volt a föld, és olyan drága, hogy a legtöbben csak álmodozhattak róla, hogy ott magukénak mondhatnak egy talpalatnyit is, hogy oda valaha is be tudnak törni.
Nem hagyott fel a modernizálással sem. Vetőgépet, rostát, szecskavágót vett. A vetőgéppel a kézi vetést váltotta fel. Már olyan nagy területen, annyi holdon állt rá a búzára, hogy nem győzte többé kézzel kiszórni a magot. Azon túlmenően, hogy így kevesebb vetőmag kellett, a búzának is jobb volt. Könnyebben fejlődött, mert a gép, ellentétben az emberi kézzel, egyenletes terítésben, egymástól egyenlő távolságra helyezte a magot a földbe. Arról, hogy ez így van, megint a tulajdon szemével győződött meg előzően a Károlyi-uradalomban, és nemcsak vetéskor, hanem aratás előtt is, mikor megint elment megnézni az eredményt. A rostáról meg a szecskavágóról a Magyar Gazdában olvasott, a szajlai olvasókörben, ahová eljárt. Az újság képet, szemléltető ábrát közölt mindkettőről, 58és lehetett látni a működésüket. A szecskavágóra a szálastakarmány, főként a kukoricaszár felaprításához volt szüksége, de a rostagépvétel a búzatermesztéssel függött össze, és beszerzését az indokolta, hogy gyorsabban és megbízhatóbban lehetett vele a búzát megtisztítani. A kézi tisztítás, a szelelő rostálás lassú volt, és nem kielégítő. Őrletéskor a malomban újra kellett tisztítani, és külön részt vettek érte.
Barczai sógor, aki parasztember létére vonzódott a gépekhez is, helyeselte az új mezőgazdasági eszközök beszerzését, mikor értesült róla, hogy János megrendelte őket. János nagybátyja, Gyula sem akadt fenn rajta, akinek mellékesen megemlítette, mikor segítségképpen eljött neki vetni. De az apja, akinek Teréz elkotyogta, hevesen kikelt ellene, és látszólagos érdektelenségét levetve kérdőre vonta a fiát. Kivált a vetőgép borzolta fel az idegeit. Azt mondta Jánosnak, rá ne vigye a földre, mert abból baj lesz, nem kel majd ki a mag, mert a gép, a sok vas megrontja, aztán nézhetnek majd, nem lesz élet, nem lesz kenyér, de talán még vetőmagnak való sem. Idősebb János még a búzát övező mágikus szokások, hiedelmek világában élt, amelyek a vető ember minden cselekedetét, szinte minden mozdulatát megszabták. Búzát szerinte kizárólag kézzel szabad vetni. És ha ő már nem is vette figyelembe a tilalmas napokat, a Hold állását, vagy ha nem is tartózkodott a megengedhetetlen ételektől, pénzt vagy varázserejűnek vélt apró tárgyakat azért még tett a vetőzsákja sarkába, amikor még maga is szórta a magot.
Az igazi gondot azonban nem ez okozta, hanem az, hogy még nem érte el a vasút a vidéket, a Mátra lábába semmit nem lehetett azzal szállítani. 1871-et írtak, és a Kál-Kisterenye szárnyvonal, amelynek legközelebbi állomása Recsken létesül majd, még nem épült meg. Ennélfogva a súlyos gépekért messzire, a majd negyven kilométerre levő Kálba kellett menni. Odáig vitette a gyár a vasúttal, és ott kirakatta. Eger ugyan közelebb lett volna, de a feladó valamiért Kált jelölte meg célállomásnak. Igaz, arra nagy hegyeken visz át az út, és bajosabb lett volna a hazahozatal. Úgyhogy János Kálból húzatta haza új szerzeményeit, egyiket a másik után. A vetőgépet, lévén a mozgatás céljára készült nagy kereke, könnyű volt vontatni, de a rosta apró, gyönge kerekei jószerével tönkrementek, mire hazaért vele, és újakat kellett rá csináltatni a kerékgyártóval. A szecskavágót meg a hozzá 59tartozó járgányt szét kellett szerelni, és úgy felpakolni a kocsiderékba. János kétszer fordult, és mindegyik útja egy teljes napot vett igénybe. És még szerencsésnek is mondhatta magát, mert azokban a napokban nem esett eső, és nem lett tengelyig érő sár.
60István szépen fejlődött. Szerencsésen átvészelte a korai gyermekbetegségeket, és egészséges, eleven eszű, nyílt tekintetű, kissé vaskos, de nem kövér, ahogy Barczai sógor mondta, sűrű gyerek lett belőle. A szeme nem, de a haja tovább barnult, megsötétedett, a feje kikerekedett. Már-már egyértelművé vált, hogy a nagyapjára, idősebb Jánosra hasonlít. Ami a szülőket illeti, talán csak kissé erős orrát, aránytalanul nagy kezeit örökölte az anyjától. János továbbra is ajnározta. Ahogy növekedett, nyiladozott az értelme, még több időt töltött vele, de most már elsősorban a házon kívül, a szabadban. Fel-felkapta, a levegőbe dobálta, vagy kézen fogva vezetgette, mondogatta neki, mi micsoda, miből lett, mire való, hogyan kell használni, és felelgetett a mindent firtató kérdéseire. Naponta szertartásszerűen bejárta vele az udvart, és a végén mindig az istállóban kötöttek ki. Először az ott szabadon élő nyulak miatt, aztán pedig a lábasjószág végett. A kicsinek tetszettek a lovak is, a tehenek is, de különös módon az ökrök, ezek a négy lábon álló, hosszú szarvú, nagy szürke sziklatömbök ragadták meg leginkább a figyelmét. Mikor azoknak a farához értek, mindig izgalomba jött, meg akarta fogni a farkukat, és az apjának fel kellett emelnie, hogy megsimogathassa a hátukat. János olykor meg is kocsikáztatta. Eleinte csak az udvaron meg az Árvai-szög előtt, le az útig és vissza, később kint az úton, a faluban is tett vele egy-egy kört. Ilyenkor Teréznek, vagy Angyélnak, a cselédnek is fel kellett ülnie, ölbe vennie és fognia. Játékokat faragott, eszkábált neki fából. Bárhol járt, vásárban, malomban, a járási elöljáróságon, a határban, mindenhonnan hozott neki valamit, vásárfiát, játékkardot, csákót, mézeshuszárt, kereplőt, szentjánoskenyeret, törökmézet, földiepret, korai cseresznyét, kis vadnyulat, bíbictojást, fürjfiókát. Két éves korától pedig kezdte magával hurcolászni a határba. Amíg nem tudott a kezével rendesen megkapaszkodni, az ülés mögé tette, a szénával bélelt kocside61rékba, hogy le ne essen, aztán meg maga mellé ültette a bakra, és büszkén feszített mellette. Teréz ezt a bakra ültetést még korainak találta. Félt, hogy István le talál fordulni, előrebukik a lovak közé, vagy hátra a kemény fenékdeszkára, ekére, boronára, ha az is volt a kocsiderékban. Bár nem mindig tudott róla, mert néha nem jött ki a házból, mikor indultak. Nem ért már rá annyira, és a figyelme is megoszlott, mert megérkezett a következő gyerek. Azt meg végképp nem sejtette, hogy János néha a gyeplőt is a fia kezébe adja, és hagyja, hogy ő hajtson, mikor kiérnek a faluból. Annyira élt-halt érte, hogy szinte nem lehetett vele bírni. Az is jellemző volt rá, hogy folyton oktatta, tanítgatta. Alighogy kikanyarodtak az udvarról, máris magyarázott, mutogatott neki az ostornyéllel. Mondta, merre mennek, ki a második szomszédjuk, a harmadik, mit, kit látnak, kinek köszönt, mi mellett haladtak el éppen, melyik házban ki lakik, melyik út hová vezet, hogy hívják a dűlőt, amelyet kereszteznek, melyik föld kié, milyen, mi hiányzik neki, melyik milyen növény, mi vele a teendő, mi mit jelent, mire kell vigyázni, és milyen idő kellene. És otthon is egyre több dologba avatta be, olyanokba is, amelyek talán még meghaladták az értelmét. És nemcsak az ismeretátadás szintjén folyt az oktatás, hanem tevőlegesen, úgy, hogy meg is csináltatta vele, amiről beszélt, amit megmutatott, és apróbb teendők elvégzésével bízta meg. Mindez azt eredményezte, hogy a kis István alig múlt négy éves, a paraszti tudományban már bizonyos jártasságra tett szert. Ismerte a hám részeit, képes volt megkülönböztetni a tavaszi árpát az őszitől, tudott libát legeltetni, meg lehetett kérni, hogy vessen szénát az ökrök elé, hogy – azért az anyjának is kellett segítenie – szedje össze estefelé a tojást, vagy esetleg figyelje ki napközben, hova bújik a tyúk, ha eltojt, és kevesebb a tojás, mint kellene.
István leghamarább az állatokat fogadta a szívébe, és azokkal tanult meg legkorábban bánni is, ami nem volt csoda, hiszen elválaszthatatlanul hozzátartoztak a környezetéhez, mintegy részei voltak a család életének. Ott éltek, növekedtek, szaporodtak, nyerítettek, bőgtek, röfögtek, gágogtak, hápogtak, káráltak köröttük. Munkát végeztek, bőrt, tollat adtak, vagy tejet, húst, táplálékot szolgáltattak, és lekötötték, foglalkoztat62ták tartóikat, akik idejük jelentékeny részét az ő eledelük előteremtésével, etetésükkel, gondozásukkal töltötték.
Az első lépéseket már akkor megtette, mikor szó szerinti értelemben még menni sem tudott. Aztán, amikor már járt, segítség sem kellett egy-egy ilyen látogatáshoz. Beszélni is úgy tanult meg, hogy legtöbbször az ő nevüket mondta, ismételgette. Később nem múlt el nap, hogy be ne kukkantott volna az ólba, az istállóba vagy ne kereste volna fel az udvaron a baromfiak valamelyik kedvenc gyülekező-, ejtőzőhelyét, hogy ne etetgette, hajkurászgatta volna őket, ne simogatta, tapogatta volna, ha sikerült megfognia valamelyiket, vagy ne játszott volna a kicsinyeikkel, ami ugyan tilos volt, de csak megszegte a tilalmat, ha nem látta senki. Vonzódott hozzájuk, nem bírt nekik ellenállni, akárha ama ősállapotban leledzett volna, amikor még nem vált el élesen egymástól ember és állat, szellem és test. Magával egyenrangúaknak, testvéreinek érezte és szerette volna a keblére ölelni őket.
Kivételt talán csak a ló képezett. Attól később már tartott, félt. Még a kiscsikótól is. Ezzel alaposan zavarba hozta az apját, akinek ez nem tetszett, aki ezt látva már-már aggódott, hogy ugyan milyen parasztgyerek az, aki fél a lótól, hogy fog az lovat tartani, hajtani, vele dolgozni. Holott tudta, csak magában nem adott neki ezért felmentést, hogy ez az ellenérzés, szorongás onnan ered, hogy egyszer – három éves lehetett – az úton majdnem halálra taposta egy elszabadult idegen másodfű csikó. Legalábbis István azt hitte, hogy azt akarja, őt eltiporni. Hogy azért vágtat egyenesen feléje, mikor meglátta őt. És hiába húzódott az út szélére, ráment, mikor odaért, ráemelte a patáit, mialatt ő két kezét védekezőn a feje fölé tartva ott kuporgott a földön, és torkaszakadtából ordított, segítségért kiabált. Még nem tudta, csak utána hallotta az apjától, hogy a ló földön fekvő emberre sosem tapos. És valóban, hozzá sem ért a patájával, csak felágaskodott előtte, és úgy tett, mintha azt akarná, és nem is lett semmi baja, nem tört el a csontja, nem sebesült meg. És mégis, az borzasztó, rettenetes volt neki.
Amennyire ésszerű magyarázat kínálkozott István ló iránti ellenszenvére, annyira rejtélyes, szinte megmagyarázhatatlan volt, hogy a többi állat közül viszont miért éppen a kisborjút szerette legjobban, és miért 63éppen azt, amelyiket, miért nem egy másikat, hiszen olykor több is volt egyszerre. Mert azt szerette, azt az egyet, nem hidegült el ugyan az ökröktől sem, de az lett a szíve csücske, az a kisborjú. De talán ennél is érthetetlenebb volt e szeretet hőfoka, a rajongás, a már-már szenvedély. Éspedig attól a pillanattól kezdve, hogy a hajnali ellést követően reggel beengedték az istállóba, és megmutatták neki a kicsiny magyar tarkát. A fehér-vörös újszülöttet még jóformán tisztára sem nyalta az anyja, ő máris odament hozzá, és megcirógatta. A tehén hátsó lába felől közelítette meg, nem törődve a veszéllyel, holott az anyja figyelmeztette, hogy könnyen megrúghatja, mert rúgós volt, és a tejet sem adta le akárkinek, de nem hallgatott rá. Amikor meg a kisborjú lábra állt és elkezdett szopni, távol sem lehetett tartani az istállótól, szinte óránként beszaladt hozzá, és esténként még lefekvés előtt is meg akarta nézni.
Pár nap múltán ritkultak a látogatásai, de az érdeklődés, a vonzalom töretlen maradt. Ha a kisborjú nem az anyja hasa alatt álldogált, hanem kissé távolabb, az oldalánál vagy a fejénél, vagy összegömbölyödve feküdt mellette az alomszalmán, mint valami óriáscica, haladéktalanul odasietett hozzá, megvakargatta a hátát, a nyakát, és nem mulasztotta el, hogy megnyomkodja mindig nedves, tejszagú orrát. Szeretett hozzáérni, szerette tapintani rózsaszínű, sima bőrét, selymes, puha szőrét. De a legnagyobb gyönyörűséggel az töltötte el, ha megsimogathatta a homlokát borító gyapjas, hullámos tincseket, ha beléjük szánthatott az ujjával két nagy kerek szeme, de még inkább feljebb, recés, kemény szarvkezdeményei között, amelyek még olyan aprók voltak, hogy szinte belevesztek a fehér szőrzetbe.
A kis jószág először kissé idegenkedett ettől a bizalmaskodástól, de aztán megszokta, és úgy megtetszett neki, hogy boldogan tűrte. Végül úgy összemelegedtek, hogy már távolról megismerte, és meg sem várta, hogy kis barátja odajöjjön hozzá, hanem, ha nem szopott, elébe ment, ki a placcra, mihelyt megpillantotta az istállóajtóban. Ez külön tetszett Istvánnak, annyival is inkább, mert ez a helyváltoztatás a kisborjú részére nem bizonyult mindig egyszerűnek. Ha történetesen feküdt, akkor előbb a hátsó lábaira kellett állnia, aztán maga alá hajlítania a mellső lábszárait, dudros kis térdeire nehezednie, majd üggyel-bajjal feltápászkodnia. De még az álló helyzetből való elindulás után is előfordult, hogy megbotlott, 64egyensúlyát vesztette, ide-oda imbolygott, vagy akár el is esett. Csodálkozott is Teréz, és minduntalan összecsapta a kezét, ha meglátta, ha fejés céljából éppen az istállóban tartózkodott. Nem a felállás módját találta különösnek, sem azt, hogy néha elesett, mert egyik is, másik is természetes volt, hanem azt – és ettől mindig elérzékenyült –, hogy egy pár napos kisborjú, egy csöppség így összebarátkozik valakivel, így viszonozza annak a szívjóságát, és ez a valaki az ő fia.
Aztán ez a kedves, szeretetreméltó, ártatlan, zsenge lény egyszer csak, egyik napról a másikra elhullott. És ez megrázta, lesújtotta Istvánt.
Semmi nem jelezte előre a bajt. A kis állat nem betegeskedett. Nem volt bágyadt, levert, étvágytalan. Még előtte való este is rendesen szopott. Mikor János lámpaoltás előtt még egyszer körülnézett az istállóban, még buzgón taszigálta az anyja tőgyét, de amikor hajnal előtt felkelt etetni, már nem élt. Mozdulatlanul, az oldalára dőlve feküdt az anyja faránál.
János és Teréz először nem merte közölni Istvánnal a hírt. Azt mondták neki reggel, hogy megbetegedett. Nem engedték be az istállóba, elküldték az ajtótól azzal, hogy fertőző, majd ha jobban lesz. Egész nap nem mentek sehova, és Andrással vigyáztatták az ajtót. Csak másnap reggel rukkoltak ki az igazsággal.
István értetlenül nézett rájuk, nagyot fújt, és hanyatt-homlok rohant az istállóba. Már senki nem állta útját. A placc közepén lefékezett, a kisborjút nem látta a helyén. Oldalra pillantott, a placc szénatartó felőli végébe, amely mellett ideiglenesen ezt-azt szoktak tárolni. Ott volt, kihúzva. Odament hozzá, leguggolt. Kis társa kinyújtott lábakkal, nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdt a kőburkolaton. Hasa hordószerűen felfúvódott, többszörösére nőtt eredeti térfogatának, szája nyitva, és oldalt, kissé megcsavarodva kilógott belőle és törekes, enyhén kékeslila volt a nyelve.
István némán szemlélte. Aztán hirtelen megrázkódott, vad zokogásban tört ki, széttárta a két karját, és az előtte heverő élettelen testre vetette magát. És ölelte, ölelte, míg futva nem jöttek a szülei, és le nem fejtették róla.
Órákba tellett, amíg le tudták csillapítani annyira, hogy megszólaljon:
65– Akkor temessék el.
Már nem sírt, de amit mondott, az ordítás alakjában jött ki a torkán.
– Még nem lehet, meg kell várnunk Barczai sógort, ő tán meg tudja mondani, mért döglött meg – magyarázta neki csitítólag az apja. Teréz nem szólt semmit. A köténye sarkával megtörölte István könnyektől maszatos arcát, és magához ölelte. Maga is meg volt rendülve.
Barczai sógor csak délután szabadult el otthonról, nem ért rá előbb. Megvizsgálta a tetemet, még a hasát is felvágta, a gyomrát is kifordította, de nem tudta kiókumlálni, mitől pusztult el.
Utána négy lábánál fogva kivitték az udvarra, berakták a kocsiderékba, és elszállították a dögkúthoz.
István ezalatt csendben várt a házban. Amikor elment a kocsi, és bejött az anyja is, ismét kiment az udvarra, és újrakezdte a sírást, mert valami furcsa édeskés bűz ütötte meg az orrát. Hátra indult, a csűr mögé, hogy felmenjen a kertbe, és elhúzódjon a bánatával, ám amikor a nyitott istállóajtó elé ért, hirtelen megérezte. Nem mondta neki senki, hogy a borjútól ered, és azt is elhallgatták előtte, hogy felnyitották a hasát, de ösztönösen tudta, hogy összefügg vele, hogy az a szörnyűség lehet, csak az áraszthatja, ami történt, hogy ez annak a szaga, a halálé, amellyel most találkozott először. Még fent a kertben is érezte, aztán lent, elöl is, mindenhol, mindenfelé, amerre ment a portán, még hetekkel később is, mikor már rég eloszlott, és kevésbé fájt neki az egész.
János sokáig jó, odaadó apa volt, imádta a fiát, időt, fáradságot nem sajnálva foglalkozott vele, tanítgatta, nevelgette, szeretgette, gyengéden terelgette előre kis életének útján. De egyszer csak történt valami, és ez a bensőséges, szinte természetellenesen meghitt viszony megváltozott. István ötéves lehetett, amikor az apja hirtelen ejtette, majdnem hogy egyik napról a másikra elfordult tőle, és ha nem is hűlt ki egészen, jelentősen elhidegült iránta. Attól kezdve a nevét viselő, akkor már kétéves harmadszülött, Jánoska lett a kedvence. Utána pedig György, aztán Ferenc és így tovább, mindig fiúgyerek tehát, és mindegyikkel ugyanazt cselekedte. Először mindegyiket mértéken felül szerette, istenítette, aztán egy idő múltán 66– ez az idő úgy rövidült, ahogy nőtt a gyerekek száma – visszakozott, lesrófolta az érzelmeit, vagy úgy tett, mintha nem lennének érzelmei.
Ez az érzelemfogyás, érzelemszökés természetszerűen Istvánt sújtotta legerősebben. És ő is szenvedett tőle legtöbbet, mert gyerekkorában ő bizonyult a legérzékenyebbnek. Nem is annyira a szeretetet kevesellte azután, hanem azt sokallta, ami a szeretet egy részének a helyére lépett, az indulatosságot, a rosszhiszeműséget, a kíméletlenséget. Bármit csinált vagy mondott, akár jót, akár rosszat, azontúl az apja mindig gyanakvással szemlélte, minden dolgát fenntartással kezelte. Nyers, durva, erőszakos lett vele szemben, és később, amikor kamaszodott, attól sem riadt vissza, hogy igazságtalanul, ellenségesen bánjon vele. Ezt már nem lehetett úgy magyarázni, ez már nem függött össze azzal, hogy általában nem vagy nehezen tudta kimutatni a szeretetét, mert Istvánnal szemben addig nagyon is ki tudta, még túlzásba is vitte a kimutatást. Legfeljebb a kimutatni nem tudás és a kimutatás túlzásba vitele közt létezett valami rejtélyes, bonyolult kapcsolat.
Talán csalódott benne, talán többet várt tőle, vagy egyszerűen csak rádöbbent, hogy ez a gyerek nem ő, nem a másolata, de még csak nem is az ő kibővítése, kiterjesztése, és ez ezt váltotta ki belőle. Megérthette, hogy ez egy másik lény, egy másik ember, akinek, bármily kicsi is még, már saját akarata van, saját elképzelése mindenről. Nem barom, ökör vagy ló, amely fölött ő teljhatalommal rendelkezik, és azért van, hogy őt kiszolgálja, neki dolgozzon, az ő parancsait teljesítse. Nem tudni, mi játszódott le benne, és hogyan. És azt is homály fedi, hogyha ez történt, ha egyszer ezt felfogta, miért esett mindig ugyanabba a hibába, miért ismétlődött ez meg vele újra és újra a többi gyerek esetében is. Soha nem beszélt erről senkinek, még a plébánosnak sem a gyóntatószékben, még Teréznek sem. Kérdezni pedig nem lehetett, se Teréznek, se az apjának, mert azt nem szerette, mert ő volt a gazda, a ház ura, aki nem tartozott számadással az alárendelteknek, senkinek. A kívülállók, Barczai sógor vagy Gyula bátyja nem érezték magukat illetékesnek, hogy családi, nevelési ügyekbe avatkozzanak. Az is lehet, ő maga észre sem vette ezt a változást, nem tűnt fel neki, nem tudatosult benne, hogy önmagának számot adott volna róla, annyira spontánul, ösztönösen ment végbe. Az viszont tény, hogy közvetlenül három baljós ese67mény előzte meg, amely összefüggésbe hozható vele, bár lehet véletlen is, hogy akkor és nem később történtek.
János egy nap szántani indult volna, és már a bakon ült, amikor észrevette, hogy az abrakos tarisznyákat a csűrben feledte. Istvánt szalasztotta értük, aki előzőleg segített neki befogni a lovakat. De az az egyik tarisznyát a hátsó saroglyára akasztotta azzal, hogy majd a másik mellé teszi a kocsiderékba, mert nem bírta a kettőt egyszerre átlendíteni a saroglya fölött, noha le volt eresztve. Aztán a nagy sietségben ott maradt, és útközben, a határban, hogy lelógott, kihasította valami, és kiszóródott értékes tartalma. Ez még csak feledékenység volt részéről, csak rosszul hajtotta végre a kapott feladatot. De a következő vétke már parancsmegtagadásnak minősült, mert szándékosan elszabotálta a végrehajtását. Az apja rajtakapta, hogy a durvázó gyalujával deszkát próbál gyalulni a műhelyében, ráadásul festettet, holott megtiltotta neki, hogy kézbe vegye a szerszámait, mert attól tartott, hogy megrongálja őket, és magában is kárt tehet. Ráförmedt, erősen megdorgálta, és ellentmondást nem tűrő hangon kiküldte a műhelyből. Ezt István zokon vette. Aztán az apja csak úgy mellékesen odavetette még neki, hogy inkább szedné össze az ámbituson a sok szétaljazott kukoricacsutkát, amelyet várépítéshez használt, mire még jobban megsértődött, és elbújt duzzogni a szénakazal mögé. A kukoricacsutkát végül az anyja szedte fel, János pedig megorrolt rá, és nevelő célzattal nem szólt hozzá egész nap. István ettől még jobban elkeseredett, és másnap, mikor mindenki a határba ment, és őt büntetésből nem vitték, a nagyapja meg nem figyelt rá, kihozta az ivóvizes kupát a házból, és a disznóól mögött bosszúból a patakba dobta. Ez már nyilt lázadásnak számított, ezért az apjától este már verést kapott, kivált, hogy a felszólítás ellenére sem volt hajlandó az iszapból kiszedni és felhozni az udvarra a nagy becsben tartott zománcozott, kék bádogedényt. Ezen újabb engedetlenség láttán János úgy feldühödött, hogy Istvánt Teréznek kellett kiszabadítania a kezei közül. Bár akkor még csak fenekelt, és uralkodott magán, nem úgy, mint a későbbi összeütközések során, amikor pofozkodott, rugdalt is, és olykor teljesen elveszítette a fejét.
68A táj, a hely alakítja, formálja az embert. Más az alföldi, a felföldi, a magashegységi, a dombvidéki, a szárazföldbelseji, a vízmelléki, a szigetlakó. Legalábbis az újkori nagy keveredésig voltak ilyen tekintetben vérmérsékletbeli, lelki, de még testi, alkati különbségek is. Addig, amíg ki nem tört az emberiségen a globális viszketegség, és a bolygó lakói el nem kezdték változtatni a helyüket, tömegesebben, gyorsabban és szeszélyesebben, mint a régi, nagy mozgások, a népvándorlások idején.
De nemcsak a nagy tájegységek vonatkozásában látszik ez igaznak. Áll a kisebb domborzati egységekre, a közvetlen, a mikrokörnyezet felszíni alakzataira is. Aki egész életében egy szélfútta, magányos asztalhegy tetején lakik, ahonnan távolinak tetszik a lenti sík vidék, és közelinek a magas ég, azt meghatározza, abba előbb-utóbb beépül az az asztalhegy. Mindent onnan lát, arról, azon keresztül, abban gondolkodik, az számára a biztos, az archimédészi pont, ahonnan kifordítja a sarkából, ha nem is a világot, de legalább magát, akkor is, ha lejön róla, ha nincs rajta. Az többé-kevésbé azzá az asztalheggyé válik. Még inkább így van ez, ha a tetejébe még földművelő is, aki a földdel, a hegy anyagával dolgozik, akinek a földtől függ az élete, mert a földből él, a föld gyermeke. Már egy emberöltő alatt is végbemehet e különös, semmilyen műszerrel ki nem mutatható, ám annál jelenvalóbb változás. Hát még ha több nemzedék követi egymást, az apja, nagyapja, dédnagyapja, esetleg minden őse ott élt, küszködött előtte! Akkor még inkább azonosul a heggyel, még inkább szüli, teremti őt a hegy.
Ez történt az Árvaiakkal is alig több mint száz év leforgása alatt. Az ő archimédészi pontjuk Ondrok gödre volt.
69Annak idején, amikor megérkeztek északról, feltehetően nem is maguk döntötték el, hova, Szajla melyik részére telepednek, nem ők választották Ondrok gödrét. Hiszen jobb helyet is találhattak volna leendő fészküknek, lejjebb, középtájt, a későbbi Felvégben vagy Alvégben. Alighanem kijelölték nekik. Azt mondta a telepítő földesúr ispánja:
– Ez itt, ettől eddig a kendteké. Rakodjanak le, és üssenek össze valami átmeneti hajlékot, aztán később majd építenek rá rendes házat, meg mindent, ami kell, van fa az erdőben elég – és karjával körívet kanyarítva rámutatott a leendő Árvai-szög helyén elterülő gazos területre a patak bal partján.
És ők lepakoltak, és letelepedtek Ondrok gödrében, először szó szerinti, majd átvitt értelemben is. És megismerték, megszokták és megszerették. És anélkül, hogy tudatosult volna bennük, vagy hogy ilyen elvont dolog egyáltalán megfordult volna a fejükben, Ondrok gödrévé váltak. Holott az is lehet, hogy először egyáltalán nem tetszett nekik, és húzták a szájukat.
Szajla akkor, a tizennyolcadik század első felében már évtizedek óta lakatlan puszta volt. A határ jobbágyok híján parlagon, az egykori szántóföldek tele gyommal, kóróval, de főleg trenkabokorral, a néhai felségterületét visszahódítani igyekvő erdő előörseivel. Maga a völgy pedig, első ránézésre legalábbis, nem kínált semmi előnyöset, rendkívülit.
A nagy völgyhöz, a többi völgyhöz képest nem is igazi, klasszikus értelemben vett völgy. Inkább csak folytonossághiány, szeszélyes alakú bemélyedés, afféle csavarredő a falut délről kerítő nagyobbik hegyvonulat oldalában. Nincs rendes feneke, lent szinte ék alakban szaladnak össze az oldalai, és amit így kiadnak, az túl meredeken fut fel. Csak a dolyinai váll, és fent a gerinc hulláma alatt van benne némi ellapulás. Kicsi is. Ha kiterítenék, nemigen adna ki másfél-két négyzetkilométernél többet. Azonkívül, mezőgazdasági szempontból legalábbis, kedvezőtlen a fekvése. Északra néz, és ebből kifolyólag hűvös. Fent, ahol öblösebb, szinte egész nap süti a nap, de lent csak késő délelőttől érik a sugarai, és mihelyt eltűnik a nyugati oldala mögött, az a része árnyékba borul.
És az Árvaiaknak mégis a szívükhöz nőtt. Mire felépült a házuk, berendezkedtek a szögükben, és a pionírok nemzedéke a temetőbe távo70zott, már gyengéd szálak fűzték őket hozzá, már az ő völgyük volt. Holott nem rendelkeztek benne földdel sem. Annak idején mint jobbágyoknak nem jutott ott nekik telekrész. És jogi értelemben később is csak azt a keveset birtokolták belőle, amit lent a szögük elfoglalt. Szert tehettek volna később többre is belőle, de valahogy elég volt nekik, hogy benne laktak, lakhattak. És úgyszólván magukban, mert rajtuk fölül nem lakott senki, a patak túlpartján lévő Gyetvai-szög meg lejjebb volt, már szinte a völgyön kívül.
Az első Árvaiak pár napig csak bizalmatlanul méregették szemükkel Ondrok gödrét. Először közelről főleg azt a darabját, amelyen sürögtek-forogtak, aztán a patakot, a patakon túl a kis lapost, szemközt a nyugati oldalt és a többi részét fel egészen a hegytetőig. Már amennyire a patakparti akácfáktól láthatták, amelyeket aztán később megritkítottak. Majd gondoltak egyet, és felderítették. Átkeltek a patakon, megindultak a partja mentén felfelé. Fent, jó messze megtalálták a forrást. Alaposan benőtte a fű és kissé eliszaposodott, de azért még lehetett belőle kalappal meríteni. Megkóstolták a vizét. Jónak találták, és még aznap kitisztították a gödrét. A tetőre elég nehezen jutottak fel. Az alatta húzódó meredek lejtőt olyan sűrű bozót borította, annyi volt rajta a galagonya-, a csipkebokor, az akáchajtás, hogy vissza kellett menniük baltáért. Egészen fent a bokortenger szinte összenőtt az erdővel, de azért itt-ott még elvált a szélétől, és végig tudtak menni a gerinc hullámán. A gerinc hullámhegyén még tisztást, kilátópontot is leltek. Ott megálltak, kifújták magukat, és lenéztek Ondrok gödrére. Most látták, mekkora is valójában, onnan fentről, és milyen alakú. Majd távolabbra irányították a tekintetüket, a nagy völgyre, a szemközti, az északi hegyvonulatra, mögötte a Tarna-völgyre, rajta túl a többi hegyre, az egészen távoli, kéklő hegyekre, amelyeken túlról jöttek.
Amikor a völgy kipucolódott, eltávolítódott belőle a sok bozót, a gaz, és újra megindult benne a földművelés, és megint mezsgyék, gyalogutak keletkeztek, már rendszeresen látogatták, ha helyénvaló itt a látogatták szó, hiszen benne laktak. Leggyakrabban vízért mentek, a forráshoz, a maguk 71taposta gyalogúton, amelyhez később gyaloghidat is csináltak a patak fölé. De sűrűn felruccantak a mezsgyékre, az erdő szélére, a patakparti fák alá szedrezni, eprezni, kislibának füvet, felnőtt kacsának csalánt szedni, botot, vesszőt vágni. Kivált a gyerekek szerettek Ondrok gödrében kószálni, bújócskát játszani, lombkunyhót építeni, a patakban gázolni, siklóra vadászni, fészkezni, szánkázni, házi készítésű, kezdetleges sítalpakon csúszkálni, tavasszal ibolyázni. De a felnőttek is szívesen időztek benne. És nem mindig kézzel fogható, gyakorlati céllal, hanem olykor csak úgy, fejet szellőztetni, gondolkodni, ha választás előtt álltak, ha valami nagy horderejű döntést kellett hozniuk. Vagy lehiggadni, megnyugodni, sebüket nyalogatni, ha sérelem vagy bánat érte őket. Vagy fortyogni, duzzogni, ha összevesztek, ha tengelyt akasztottak egymással. Még búvóhelyet is létesítettek benne, egy jól álcázott föld alatti üreget, amelyben szükség esetén elrejtőzhettek, akkorát, hogy még a mentendő búza-, liszt-, zsír-, kukoricamennyiség is elfért benne. A családi legenda szerint az egyik Árvai-ős, János régen elhalt apai nagybátyja annyira szerette ezt a völgyet, hogy míg élt, vasárnaponként, ebéd és etetés közt nyáron oda járt ki szundikálni, a gyalogúttól kissé távolabb, egy bokrok övezte félreeső zugba, ahol nem zavarta senki. Rendszeresen kaszálta a helyet, hogy tiszta legyen, a vakondtúrásokat is elegyengette, hogy kényelmes fekvés essék rajta. Állítólag még egy szalmával kitömött tarisznyát is tartott ott, fejpárnának, eldugva valahol egy fa odvában, és rendszeresen cserélte a tartalmát.
Ezektől meg a vízhordástól eltekintve azonban az Árvaiak többnyire csak átjártak Ondrok gödrén, mint bárki más, akinek nem volt benne földje. A forráshoz vivő gyalogútnak később folytatása lett, felfelé. Cikcakkban kúszott tovább, először a völgy farát képező mélyületbe, de nem kanyarodott se jobbra, se balra, hanem a meredek lejtőn nyílegyenesen felvitt a tetőre. Ezt már nem ők taposták ki, ez már a köz lábai nyomán keletkezett, de Árvaiék is ezen folytatták útjukat, ha cigánypást-fölötti, ha csapás aljai földjeikre mentek. Vagy az erdőre gombázni, fát, gallyat szedni tüzelőnek. Vagy az erdőn túlra, jóval túlra, Recskre, a recski piacra, gyalog és kevéske vajjal, túróval a hátukon. Mikor még nem volt lovuk, és szegények voltak, és egyikre is, másikra is rászorultak. Létezett még egy gyalogút, a forrás táján torkollott bele az övékbe, vagy az övék 72abba, és így nézve nem is másik volt, hanem csak onnan folytatódott fel a tetőre. A dolyinai oldalon nyúlt fel, a Felvég felől, és elsősorban a felvégiek jártak rajta. Kocsiút is vezetett Ondrok gödrébe, de Árvaiék ezt, nem lévén rá okuk, egyáltalán nem használták. Lent, az Árvai-szöggel szemben, a patak túlpartján, a Gyetvai-szög mellett kezdődött. Az aljban először jobbra kanyarodott, aztán a kertek végi mezsgyén haladva, félkörfélét leírva falhatolt egészen a farba. Voltaképpen zsákút volt. Ott megszűnt, meg kellett szűnnie a meredek lejtő miatt. Viszont úgy alakították ki a nyomvonalát, hogy a végén meg lehetett fordulni a kocsival, és megállni, várni, amíg a meredélyről lehordták a gabonakévéket, a kukoricacsöveket, a kukoricaszárat, tököt, mikor mit, attól függően, hogy éppen kinek mije termett ott.
Az Árvaiak tehát sűrűn jöttek-mentek Ondrok gödre útjain, de még sűrűbben, az év háromszázhatvanöt napjának legtöbbjén csak nézték. Éspedig az udvarról, úgy, mint annak idején, mikor megérkeztek. A különbség idővel csak annyi lett, hogy már közük volt hozzá, viszonyba keveredtek vele, része lett az életüknek. Mindennap látták. Látták alakját, lejtőit, hajlásait, változó színeit, füve tavaszi zöldjét, búzája júliusi sárgáját, faleveleinek őszi barnáját, rozsdavörösét. Hallották hangjait, a benne munkálkodók beszédét, a kapálás zaját, a kaszasuhogást, a keréknyikorgást, a fürj kiáltását, az őz ugatását, mikor kimerészkedett az erdőből és esőt jelzett. Érezték illatait, az akácvirág, a bodza, a bürök, a vadbükköny, a szamóca, a kakukkfű, a cickafark, az üröm szagát. És beszívták levegőjét, amelyet kilehelt, és amely kissé mindig más volt, mint lejjebb, a faluban, nyáron a rekkenő hőségben hűsebb, kellemesebb, télen frissebb, csípősebb. Érzékelték Ondrok gödrét, jelen volt az életükben, reggel, este, és éjjel, ha nyitva hagyták az ablakot, ha, miként az istállóban alvó férfiaknak szokásuk volt, kibotorkáltak az udvarra, a kúthoz vizet inni, ha sósat, füstölt húst vacsoráztak, vagy távolabbra, vizelni. Télen pedig, mikor szünetelt a határban a munka, és a ganajhordástól eltekintve többnyire otthon tettek-vettek, napközben is észlelték. És ez elég volt ahhoz, hogy ne tudják kivonni magukat a hatása alól, hogy magukénak érezzék, hogy titkos módon hozzá hasonuljanak, hogy másokká váljanak, mint a többiek, hogy elvéthetetlenül és megmásíthatatlanul Ondrok gödre is legyenek.
73A század ötvenes éveitől kezdődően országszerte nőtt a mezőgazdasági művelés alá vont terület nagysága, és ezzel együtt bővült a termelés. Egyre több erdőt irtottak ki, egyre több legelőt, rétet törtek fel. Az új, szűz földekbe túlnyomórészt gabonát, búzát vetettek. Konjunktúra volt ugyanis. A kiegyezés, vagy ahogyan hivatalosan nevezték, a kiegyenlítés következtében megnagyobbodott a hazai piac. Létrejött a Monarchia, és nyugat felé kitágult Magyarország, mert kereskedelmi szempontból Ausztriától nem választotta el többé határ. De nemcsak a Birodalomban élénkült meg a kereslet a kenyérgabona iránt, hanem a külföldi, nyugat-európai piacokon is. Kivált a magyar búza lett keresett cikk. Ebben a legendásan magas sikértartalom mellett az is közrejátszott, hogy a kedvezőbb éghajlati viszonyoknak köszönhetően előbb érett, mint máshol, mint Európa más, nagy gabonatermesztő országaiban. Előbb lehetett aratni, értékesíteni, hozzájutni. És ez azzal járt, hogy jobb volt az ára, a kereskedők hajlandók voltak érte többet fizetni, mert aztán többért tudták eladni.
Ezt használta ki János. Ezért vetett egyre több búzát, és értékesítette egyre nagyobb haszonnal. De már nem úgy, hogy árulta, hogy elvitte valamelyik környékbeli vásárra, vagy a recski, a péterkei malmosnak, hanem úgy, hogy érte jött a kereskedő minden évben, és megegyeztek rá. Még zsákokat is adott, hogy azokba töltse. Neki csak el kellett szállítania Kálba, a vasúthoz, ahol vagonokba rakták. De olyan kereskedő is akadt, aki maga szállított, a maga nagy furmányos szekereivel, amilyeneket a szajlaiak addig nem is láttak.
Ez a kedvező helyzet azonban a hetvenes évek elején megszűnt. Jött az árzuhanás, a dekonjunktúra, éppen a kolerajárvány évében, amikor meghalt másodszülött gyerekük, első Anna, és Mária nevű lányuk született. Megjelent a nemzetközi piacon az olcsó amerikai és orosz búza, és lenyom74ta az árakat. A magyar búza hátrányba került. Hiába érett előbb, hiába volt jobb minőségű, olcsóban kellett adni, ám így sem tudta amazokkal felvenni a versenyt. Ez súlyosan érintette a magyar búzatermesztőket. Még a nagybirtokosokat is, hát még az olyanokat, mint János, akit még középbirtokosnak is csak módjával lehetett nevezni. Nem maradt éppen a nyakán a termés abban az évben, mikor kitört a búzaválság. Áron alul és fogcsikorgatva ugyan, de eladta. Bár először fogadkozott, hogy akkor már inkább a disznóval eteti fel, vagy a Tarnába önti az egészet, mert így nemhogy semmi haszna nem lesz rajta, hanem egyenesen ráfizet. De még kevésbé tudta megemészteni, hogy be kellett látnia, a földvásárlásoknak ezzel végük, vagy legalábbis átmenetien fel kell függesztenie a ragasztgatást, mert nem tud rá többé pénzt előteremteni. Szidta a kereskedőket, a kormányt, a nagybirtokosokat. Később pedig, amikor az igazi ok híre is eljutott hozzá, az amerikaiakat, de még inkább az oroszokat, akikre különben is haragudott, mert 49-ben megtámadták az országot.
Mondogatta is Teréznek:
– A muszka, a kutya muszka, az az oka az egésznek! Az kavart meg mindent, megint megtámadott bennünket.
– Megtámadott?
– Hát nem úgy, no, hogy fegyvervel, mint 49-ben, hanem amúgy.
Ennek ellenére ahányszor hallotta, Teréz a megtámadást mindig szó szerint értette, és Jánosnak mindig meg kellett magyaráznia.
– Befűtött nekünk. Mi leszünk most már?
– Mi lennénk? Megleszünk ezután is.
– De nem bírunk földet venni.
– Van földünk.
– De nem elég.
– Már még sok is, alig győzzük megdolgozni.
– Én győzöm.
– Nono.
– Meg itt vannak már a gyerekek is.
– Azok még kicsik.
– Majd megnőnek.
– Soká lesz még az.
75– Lesz egyszer.
– Lesz.
– Meg a jövőre is kell gondolni. Miből élnek majd meg? – aggodalmaskodott János.
– Abból, amiből mink. Ha nekünk van, jut nekik is.
– Nem úgy értem. Akkor, mikor mink már nem leszünk. Hagyni is kell rájuk valamit.
– Rájuk hagyjuk, amink van.
– De többfelé megy, aztán mindjárt nem lesz annyi.
– Hát, majd szereznek hozzá. Meg az is lehet, hogy majd mással keresik meg a kenyerüket. A mai világban már mást is lehet, nem csak földet túrni.
– De nem Szajlán.
– Már mindenféle iparok meg mesterségek vannak, akiket ki lehet tanulni. Meg gépek, akik dolgoznak az ember helyett, azt mondják. Már nem úgy van, mint régen.
– A városban, de nem itt.
– Hátha nem is kell majd nekik a föld.
– De. Kell az, a föld mindig kell.
János gyötrődött. Panaszkodott, morgott, szívta a fogát, ette a méreg. Nem tudta, mitévő legyen. Még reménykedett. Remélte, hogy a pangás csak átmeneti, hogy elvonul a vihar, aztán kisüt a nap. Egy esztendő, és rendeződik a piac, visszazökken minden a régi kerékvágásba, és megint jó ára lesz a búzának. Ezért aztán egyelőre nem változtatott. Nem csökkentette a búza vetésterületét, nemhogy átállt volna másra. Azon az őszön még ugyanannyit vetett belőle. Csak amikor a rákövetkező évben megint befuccsolt vele, amikor látta, hogy a helyzet változatlan, és a termést megint potom áron kell vesztegetnie, akkor józanodott ki végleg, és számolt le a búzával. Akkor értette meg egészen, hogy a gabona nem járható út többé, nem oda vezet, ahova kellene, nem módja, eszköze a gyarapodásnak, a szerzésnek, és más után kell néznie. Csalódottan visszahelyezte hát az önellátás céljából termesztett növények állományába a kalászost, amelynek magját joggal nevezték életnek, hiszen abból sült fő táplálékuk, a kenyér, és komolyan elkezdte törni a fejét.
76János csak a szeretetét vonta meg Istvántól, vagy azt mérte azontúl igen szűkmarkúan. A figyelmét, a szigorát, a keménységét nem. És arról sem tett le, hogy felkészíti az életre, a gazdálkodásra, hogy embert farag belőle. Továbbra is foglalkoztatta, rajta tartotta a kezét, vagy most vette csak igazán kezelésbe. De most már nemcsak oktatási-szoktatási célzattal, hanem a hasznosság elvét is szem előtt tartva, érvényesítve. Azt, hogy ő is álljon be a sorba, dolgozzék, húzza az igát, mint a többiek, ne legyen ingyenélő, mihaszna, végezzen legalább olyan értékű munkát, mint amennyibe a ruházkodása kerül, mint amennyit megeszik. Tegye hozzá a maga részét, bármily kicsi is, a nagy egészhez, amelynek megtartásán, gyarapításán a felnőttek szüntelen, látástól vakulásig fáradoznak. Nyáron legszívesebben az erdőre is elküldte volna, csemetét ápolni, napszámba, mint a szegények a gyerekeiket, ha otthon nem lett volna szükség a munkaerejére, ha társadalmi helyzete, rangja megengedte volna. Amit így csináltatott vele, az már munka volt, igazi munka, még ha erejéhez mért is, még ha a könnyebbek közül való is. Búzaaszatolás, kukoricatőgyűjtés, szénaforgatás, lóvezetés ekekapa előtt, marokszedés, udvarsöprés, csupa olyan tevékenység, amelyet rendesen csak tízéves korától bíztak egy gyerekre. Nem csupán libaőrzés, gyújtósbehozás a konyhára, vagy a vizeskorsónak az árnyékból a szomjúhozó felnőttekhez, és a szomjúhozóktól az árnyékba való vitele a határban, amelyeket már meg lehetett követelni az olyan korútól is, amilyen ő volt. Ezekhez a munkákhoz már kitartás, önfegyelem és állóképesség is kellett. Valamint felelősségérzet, és fejlett értelem, hogy jól végezze. Mert ha nem végezte jól, akkor kikapott, szorult. Akkor kiosztotta, megszidta az apja. Csak egyszer magyarázott el, mutatott meg mindent, és ha nem ment mindjárt, vagy később elfeledte, netán elvétette, nem volt elnéző, megértő, türelmes, nem vette tekintetbe, hogy István még gyerek, 77kisgyerek. Ilyenkor úgy bánt vele, mintha felnőtt lenne. Ugyanazt a mércét alkalmazta, mint egy érettel, mint önmagával szemben. Abban a tekintetben is, hogy ha jól csinált valamit, ha nem talált benne kivetnivalót, adós maradt az elismeréssel, nem dicsérte meg. Úgy tett, mintha magától értetődne a kifogástalan végrehajtás. Átsiklott felette, figyelmen kívül hagyta vagy észre sem vette.
Istvánt bántotta, kedvét szegte ez a méltánytalanság, és úgy próbált védekezni a rá nehezedő nyomás ellen, hogy néha elszabotálta, megtagadta a munkát, vagy természetellenesen lassan, esetleg szándékosan rosszul végezte el. Az apja ezt mindig büntetéssel torolta meg. Megtiltotta, hogy annyit egyen kedvenc ételéből, a sulykából, ebből a krumpliból készült metélt tésztából vagy a herőce nevű fánkból, amennyi jólesik. Nem hozott neki vásárfiát, vagy kukoricára térdepeltette. És amikor egyik sem használt, testi fenyítést alkalmazott. Nem engedett, szinte rögeszméjévé vált, hogy a fiát zsenge kora ellenére keményen kell dolgoztatnia, mert, mint hangoztatta, csak így tanulja meg, mi a munka, így nem puhul el, így becsüli meg majd magát és a szüleit, csak így lesz belőle ember. Később már játszani is alig engedte. Kis barátját, egy szegényebb ember félárva unokáját, Medveczki Mikit, aki eljárt hozzájuk, jóformán kitiltotta a portáról, olyan feltételeket szabott neki, hogy mikor jöhet és mikor nem. És azt is ellenezte, hogy Teréz meséljen neki este elalvás előtt, mert szerinte az árt a gyereknek. Kivált a mese, a népmese volt a begyében, amellyel csak elbolondítják a gyereket, hiszen, érvelt, abból semmi sem igaz, az merő kitalálás.
Mindez arra vezetett, hogy István egy idő után űzött vadnak érezte magát, és állandó feszültségben élt. Elkezdett félni az apjától, és ha tehette, kerülte. Magától nem ment vele sehova, nem várta haza. Ha pedig otthon volt, és éppen nem parancsolt neki semmit, elbújt. Visszahúzódó, kevés szavú, magába forduló lett. Napközben állandóan izzadt a tenyere, alig győzte a nadrágjába törölgetni, éjjelente pedig ágyba vizelt. Ha az apja kérdőre vonta valamiért, visszabeszélt, vagy megmakacsolta magát, és nem szólt semmit, mint aki megnémult. Ha megverte, ha bántalmazta – erre rendszerint estefelé, végzés után kerített sort, amikor már ráért –, sírva elmenekült otthonról. Ilyenkor magában mindig megfogadta, hogy világgá 78megy, mert úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Már többször próbálkozott is vele. Elment a portáról, sötétedésig a határban, Dolyinában bolyongott, néha eljutott Dolyina faráig is. De aztán mindig meggondolta magát, visszaoldalgott a faluba, és elment Rozi nénjéhez, Közsüs nagyanya testvéréhez, egy félkarú, jóságos öregasszonyhoz, aki az Alács-szögben lakott az urával, és különösképpen kedvelte őt. Ott olyankor mindig megvacsoráltatták, lábat mosattak vele, és lefektették, miután elsírta bánatát. De legfőképpen megvigasztalták. Végül mindig sikerült megnyugodnia, hála Rozi nénje férjének, Alács sógornak, aki nagy szellentő és mókamester volt, és addig viccelődött, durrogatott, míg el nem űzte a bánatát, és meg nem nevettette. Utána menetrendszerűen elaludt, aztán kisvártatva, ugyancsak menetrendszerűen fel is ébredt, mert felköltötték. Jött érte az anyja, aki tudta, hogy csak itt lehet, és ölben vitte haza.
Később István rájött, hogy verés nélkül is meg lehet lépni otthonról. Délelőtt, délben, napközben, bármelyik napszakban, bármikor elhagyhatja gyötrelmeinek, megaláztatásainak színhelyét. És el is hagyta, egyre sűrűbben. Leginkább olyankor, ha nem tartózkodott otthon senki más, csak a nagyapja. De olyankor is megpattant, ha mindenki, ha teljes volt a létszám, és ő éppen végzett azzal, amit rámért az apja. Átment a szomszédba, Gyula vagy Lőrinc bátyjáékhoz, de inkább az utóbbiakhoz, mert ott volt kisgyerek is, le a patakba caplatni, megnézni, hogyan hordják a fecskék a széléből a fészeképítéshez a sarat, ki az Árvai-szög elé, a közkúthoz, a vályúban pancsolni, ami tilos volt ugyan, mert akkor nem ivott belőle a ló, Ondrok gödrébe, fel a forráshoz, szedrezni, át a Cigány-pástra, fészkezni a garádban, vagy Mikiékhez játszani, azoknak a portájára, ahol még enni is adtak neki, ha éppen ott érte az ebéd- vagy vacsoraidő.
Ez, ez a sűrű, engedély nélküli távollevés már kimerítette a csavargás, János szavával élve, a koncsorgás fogalmát. Ezt mint apa végképp nem tűrhette. Veszélyben forgott a tekintélye, és a fiára nézve is valami szörnyű jövő képét vetítette előre. Megint a testi fenyítés eszközéhez folyamodott, és növelte a szokásos adagot. De az sem használt, megnyomorítani, agyonverni meg mégsem akarta. Akkor azt eszelte ki, hogy Ist79vánt iskolába kell adni, időnek előtte. Még csak ötéves volt, még nem iskolaköteles, csak egy év múlva lett volna az.
– De hadd járjon csak – érvelt János –, hadd kösse le a tanulás, hadd fegyelmezze a tanító a pálcájával. Meg akkor majd nem lesz ideje koncsorogni. Úgyis meg kell majd tanulnia számolni, írni, olvasni. Jobb előbb, mint később. Egy év! Mi az? Azon már semmi nem múlik. Az esze már megvan az iskolához, már érett rá.
Teréz még meghagyta volna a szabadságát:
– Túl fiatal még. Elég lesz szegénynek, ha majd muszáj lesz – mondta, de meghajolt a családfői akarat előtt.
Beszéltek a tanítóval. Ez volt nyáron, és István ősztől már az iskolapadot koptatta. Jáger tanító a rendes elsősök közé ültette, az első sorba, hogy szem előtt legyen, mert figyelmeztették, hogy szófogadatlan. Vettek neki palatáblát, palavesszőt, irkát, ceruzát, olvasókönyvet, iskolatáskát, mindent, ami kellett. És mindenben együtt kellett haladnia a többiekkel, lépést tartania. Osztályozták is, mint a többieket, csak év végén nem kapott bizonyítványt, mert hivatalosan nem kaphatott. Ezt a tanító előre közölte a szülőkkel.
És valóban, János számítása bevált. A délelőtti órákban elesett ugyan egy munkaerőtől, de István nem kódorgott többé annyit. Igaz, az apja szemében jobb gyerek sem lett, mert nem szűnt meg időről időre annak önkénye ellen tiltakozni, lázongani. Viszont, mindenki nagy ámulatára, az iskolában jól tanult, olyan jól, hogy egykettőre kitűnt nála idősebb osztálytársai közül, megelőzte azokat. Ennek János, bár ügyesen titkolta, külön örült. De nem sokáig, mert a korai iskolakezdés visszaütött. A rákövetkező esztendőben, mikor István igazi elsős lett volna, ugyancsak meggyűlt vele a tanítónak a baja. Leromlott a magaviselete, verekedett, húzgálta a lányok haját, órán nem figyelt, a padszomszédjához beszélt, papírgalacsint dobált, nem ült hátra tett kézzel, rendetlenkedett, alig lehetett vele bírni. Unta magát, már tudott írni, olvasni, számolni, semmi újat nem kellett tanulnia. Ami a többieknek, a velekorúaknak új volt, ismeret, feladat, azt ő már tudta, az neki a könyökén jött ki.
80Ifjabb János törte, egyre törte a fejét, kutatta, kereste a megoldást a búzaválságra, de a második esztendőben sem tudott semmi okosat kiötleni. Gondolt ő kukoricára is, krumplira is, annyival is inkább, mert kínjában először ezeket vetette a búza helyére, miután feladta a reményt, hogy visszaáll a régi helyzet, és jelentősen csökkentette a vetésterületét. Körülnézett a környéken, a megyében, elment minden piacra, vásárra, egyszer még Nógrádba is átrándult. Beszélt a felvásárlókkal, levelet írt a kereskedőknek. A kukoricáért, krumpliért keveset kínáltak, és gondot okozott a tárolás is. Vagy nagyon messzire, a Délvidékre kellett volna vinnie, ahol ezekből hagyományosan kevesebbet termesztettek, ahol inkább a kalászosokat részesítették előnyben. Távoli városokba, vásárokra, nagy piacokra szekereznie, utaztatnia, zötyköltetnie. Vagy házalnia egyikkel is, másikkal is, és apránként eladogatnia, ami lehetetlenség lett volna. Maradt tehát, hogy az így keletkezett felesleget megtartotta, egy töredékét elfogyasztották ők maguk, a zömét pedig az állatok takarmányozására használta fel.
A búza termőterületének csökkenése, a krumpli, a kukorica mennyiségének aránytalan növekedése láttán a külső szemlélő még nem gondolt megtorpanásra. János földjein továbbra is kitartó, eredményes munka folyt. Az udvarán hatalmas kazlakban állt a széna, a lucerna, a csűr és az istállópadlás is tömve volt szálastakarmánnyal. Minden esztendőben több hízót öltek, hetente egyszer tyúkot, ősszel hízott libát, kacsát vágtak, kellem, csín jellemezte a portát. Látszólag minden rendben volt, látszólag virágzott a gazdaság. Minden, István cifra kis szűrétől, csizmájától kezdve az időközben polgáriakra lecserélt bútorokon át egészen a templomnak adomány gyanánt vett nagy értékű kegytárgyakig, jólétről árulkodott, arról, hogy van mit aprítani a tejbe.
81A falu, a közösség legalábbis csak ezt látta, és értékelte. János tekintélye tovább nőtt szemében. Most már igazán a falu eleje, legeleje közé számított. Úgy is, mint nagygazda a jómódja, a vagyona alapján, és úgy is, mint ember az esze, a gondolkodása, a tisztessége szerint. Fiatal kora ellenére – mindössze huszonöt éves volt ekkor – mind többen fordultak hozzá tanácsért, növénytermesztési, állattartási ügyekben eligazításért. És nemcsak feltétlen hívei, csodálói ismerték el a tudását, hanem irigyei, rosszakarói is, akik áskálódtak ellene, magukban meghajoltak előtte. Észrevette ezt az ázsiónövekedést Jáger tanító is, aki egyébként is becsülte, kedvelte Jánost. Közben kinevezték jegyzőnek, és e minőségében javasolta a járási szolgabírónak, hogy jelölje falubírónak. A szolgabíró egyetértett a javaslattal, és a vagyonosok Jánost választották meg bírónak a három jelölt közül, amikor a régi bíró hivatali ideje lejárt.
János nem örült a bírói tisztségnek. Nem nagyon ért rá a falu ügyeivel is foglalkozni. Szinte minden erejét, idejét lekötötte a gazdasága. Úgy kellett neki ez a bíróság, mint púp a hátára. Mégsem mondhatott nemet, el kellett fogadnia a semmiféle javadalmazással nem járó megbízatást. Így immár nemcsak a tulajdon gondjai-bajai nyomták a vállát, de el kellett látnia a hivatalát is. A többletmunkával, az ügyintézéssel még csak-csak boldogult, ám tisztségéből adódóan élénkebb társadalmi életet is kellett élnie, és azzal együtt már igazán terhes volt. Időről időre össze kellett jönnie a helyi hatalmasságokkal, a pappal, a tanítóval és a faluszék más tagjaival, az egyházközség tisztségviselőivel valamint a többi módosabb gazdával. Vendégül kellett őket látni, megvacsoráltatni, megebédeltetni, elbeszélgetni velük, kapcsolatot tartani, ápolni. Vagy neki kellett azoknál tiszteletét tennie, vendégeskednie, visszaadnia a látogatást, ha meghívták, és sűrűn hívták. És minthogy nem volt éppen politikus alkat, annál rosszabbul viselte, hogy ezenközben folyvást szívélyesnek, kedélyesnek kellett mutatkoznia, mindent figyelmesen meghallgatnia, minden iránt érdeklődnie, az elhangzó vicceken mindig nevetnie, és főként mindenhez jó képet vágnia, holott gazdaságának stagnálása miatt 82történetesen tartósan csapnivaló volt a kedve, és többnyire egészen más, cseppet sem mulatságos dolgokon járt az esze.
Ilyen alkalmakkor azért megerőltette magát, és mégis sikerült vidámságot színlelnie. De nem mindig, és nem is mindig mulatságos vagy annak vélt dolgokról volt szó.
Egyszer az ő házában, egy disznótoros vacsorát követően elfogyott a türelme, és majdnem tengelyt akasztott a tanítóval. Pedig jóban volt vele, és az nagy szívességet tett neki, mikor megengedte, hogy Istvánt még iskolaköteles kora előtt iskolába járassa. A tanító védte a kormányt. Váltig állította, hogy meg lehetnek vele elégedve, hogy helyes mezőgazdasági politikát folytat, mire ő felfortyant:
– Már megbocsásson, tanító úr, de az a kormány nem jó kormány, amelyik így bánik a parasztval.
– Hogy érti ezt? Kend szerint hogy bánik? – kérdezte a tanító.
– Hát úgy, hogy semmibe veszi.
– Ne mondjon már ilyet! Tisza Kálmán csapata tudja, mit csinál.
– Lehet, de mi is tudjuk, amit tudunk. Nem segít bennünket a kormány, nem támogat. Itt van például ez a búza-ügy. Hát tett valamit az orosz búza ellen? Megállította a magyar búza árát? Nem. Hagyta, hogy lemenjen, hogy ráfizessünk, hogy a nyakunkon maradjon. Most meg azt mondják, hogy vessünk kevesebb búzát. Mink vagyunk a hibásak. Mért vetettünk annyit? Vagy vessünk mást. De mit? Mi az, amit el is lehet adni? Mi az, amiből pénzt tudunk csinálni, amivel előbbre jutunk?
– A kormánynak az árba nincs beleszólása, verseny, szabad kereskedelem van. Azét veszik, aki olcsóbban adja. Ez érthető.
– Verseny? Hogy versenyezzek én a nagybirtokkal, a nagybirtokosokkal? Azoknak van mindenük, temérdek föld, gép, felszerelés, olcsó munkaerő. Meg benne vannak mindenben, mert közel vannak a tűzhöz. Hercegek, grófok, ispánok, országgyűlési követek meg zsidók. Azok kapnak hitelt a bankoktól.
– Most már kapitalizmus van, tőkepiac, a pénz is áru. Kend módos gazda, nem törpebirtokos, nem szegényparaszt, kend is kaphat hitelt.
83– Az már igaz. De milyen áron? Olyan percentre, hogy belerokkanok, mire visszafizetem. Meg jelzálog is kell hozzá. Most zálogosítsam el a földjeimet? Pedig nekem is kellenének azok a gépek.
– Na, látja!
– Látni nem elég.
– Vegye meg őket!
– Miből? A búzának nincs ára. Jóformán csak annyit vetek már, amennyi saját célra kell. Kukorica, krumpli megint nem megy. Vagy csak a Jóisten tudja, hol, milyen messze. De ha kideríteném is, hogy szállítsam hetedhét határon túlra? Még Kálba, Egerbe is bajos. Nincs vasút.
– Majd lesz. Erre hozzák fel Kálból a szárnyvonalat, Szajlán keresztül, bár Recsket is beszélik.
– Hozzák? De mikor? Csak ígérik.
– Majd, ha lesz rá pénz. Az állam nem tud egyszerre minden igényt kielégíteni. De lesz, mert nagyon kell. A vasút a fejlődés, a jövő útja.
– Pedig van, van neki pénze. Az adóból. Én is fizetem. De még hányfélét! Felsorolni is sok lenne. No, az aztán van, adó! Ahhoz értenek, beszedni a pénzt, kiszedni az ember zsebéből! Pedig ott kéne hagyni, a parasztember zsebében, hadd fiaddzon, mert az úr csak akkor eszik, ha a parasztember szarik. Kimondom, ha a tekintetes szolgabíró úr fülébe jut is: ahogy elhallgatom apámat, hát kutyábbak, mint az uraság volt az úrbérrel. Jobban megkopasztanak bennünket.
– Adó nélkül nincs állam – érvelt kissé lemondóan a tanító, látván, hogy Jánost nem lehet meggyőzni –, neki is vannak kiadásai. Ott van például a katonaság, meg ott vannak az iskolák. Engem is az állam fizet.
– Nem is az a baj, hogy van adó, hanem az, hogy olyan nagy és annyi fajta. Meg azt se lehet tudni, mire költik a pénzt, hogy arra-e, amire kéne. Szerintem nem.
Egy másik alkalommal a pap, Hámán András, a falu saját papja ebédelt nála, búcsúkor, a misét követően. Két hónappal azután, hogy a hatodik gyerekük született, aki György után lett, és akit meg sem kereszteltek, mert holtan jött a világra. Már elköltötték az ebédet, már a kalácsból 84is ettek, és poharazgattak. Hárman ültek az asztalnál.Ő, a pap és az apja. A borról folyt a szó. Arról, hogy ha olyan esős lesz az október, mint amilyen a szeptember volt addig, baj lesz a szőlő cukorfokával, és az kihat a bor minőségére is. Kimerítették a tárgyat, rövid szünet állt be a beszélgetésben, de nem kezdtek mindjárt másikba. És akkor megint bejött a konyhára a gyászruhás Teréz, hogy leszedje az asztalt. Mindenki ránézett egy pillanatra, és elkomorodott. János, hogy ne nyúljon kínosan hosszúra a hallgatás, mintegy kísérőszövegként megjegyezte:
– Olyan gyorsan elment szegényke, hogy meg se tudtuk keresztelni. Előbb, mint hogy megérkezett.
– Kár, mert így nem kerülhet a mennybe, az angyalkák közé, ahova való lett volna – mondta a pap, és a nyomaték kedvéért bólogatott közben a fejével.
– Nem? Aztán mért nem? – kérdezte kihívóan János.
– Mert nem részesült a keresztség szentségében – hangzott a magyarázat.
– De hisz nem tehet az arról, esperes úr, meghalt, mielőtt a világra jött. Meg mink se követtünk el mulasztást. Holtan nem kereszteltethettük meg.
– Az nem számít.
– De hát mi bűne volt? Ez a bűne? Nem vétett az még semmit. Az csak nem róható fel neki, hogy meghalt?
– Az nem. De ott az eredendő bűn. Éva, az alma meg a kígyó. Gondoljon a Szentírásra, János! Benne van feketén-fehéren.
– Az eredendő bűn?
– Az. Az húzza le.
– De ha élve születik, aztán megkereszteltetjük, aztán úgy hal meg, akkor nem húzza le?
– Akkor nem.
– Akkor az Úr akarta így?
– Igen. Mert végtelen az Ő hatalma és szeretete. Az Ő akarata nélkül nem történhet semmi a világban, még egy levél se eshet le a fáról – mondta kenetteljesen a pap, és közben lehunyta a szemét, mint a gyóntatószékben szokta, majd hozzátette:
85– Az Úr adta, az Úr vette el.
– Akkor Ő a hibás, az Úr. Minek vette el időnek előtte? Mért sietett vele? Mért nem várt egy kicsit, hogy élve jöjjön a világra, hogy megkeresztelhessük?
– Ne beszéljen így, János, ez már majdnem istenkáromlás. Jó keresztény nem mondhat ilyet, nem ítélheti meg Istent. Még a felebarátját se, nem a mi Urunkat. Emlékezzék csak: ne ítélj, hogy ne ítéltessél. Még jó, hogy közben a párja kiment, és nem hallotta – emelte fel a hangját a pap, és közben kissé elvörösödött.
– Szóval, az Úr nem akarta, hogy a mennyországba kerüljön, Őhozzá? Szóval az Úr válogat! Egyik kell neki, a másik nem! De miért? Mi baja volt vele? Mért nem tetszett neki? Hisz még nem is csinált semmi rosszat. Még nem is ismerte, még azt se lehetett tudni, hogy milyen.
Ezt már Teréz is hallotta, mert közben megint bejött valamiért, és ő rosszallóan nézett Jánosra.
– Nem erről van szó. Az Úr mindent tud, de nem személyválogató. Egyazon mércével mér mindenkit, kicsit, nagyot, gyereket, felnőttet. Előtte minden ember egyként kedves, akár élő, akár holt – zárta le végül a vitát a plébános most már ellentmondást nem tűrő hangon. És minden átmenet nélkül idős János egészsége iránt kezdett érdeklődni, aki magában neki adva igazat dermedten hallgatta ezt a szokatlan szóváltást, és egész idő alatt attól rettegett, hogy az Úr menten rájuk szakasztja a mennyezetet, és így torolja meg a fia istentelen beszédét.
János elhallgatott. Nem feszegette tovább az Úr felelősségének kérdését halott gyermeke bűnösségének tárgyában, és máskor sem hozta szóba, de a pap a legközelebbi gyónáskor addig nem oldozta fel, amíg meg nem vallotta és meg nem bánta a bűnét.
86Késő délutánra járt az idő. István a szénakazal és a szalmakazal közt kuporgott. A szénakazal véggel állt a szalmakazalra a patakparton. A kettő között szellőzés végett rést hagytak, de olyan keskenyet, hogy csak ő fért át rajta. Meg a kutya, amely lent valamivel tágabbra koptatta a hátával. De az most meg volt kötve. István szipogott, meg-megrándult a válla, mikor levegőt vett, de már nem sírt.
Megint kikapott. Krumpliszedésből jöttek hazafelé. Meglátta őket a tanító. Éppen kint állt a tanítólak előtt. Intett nekik, megálltak, és mondott valamit az apjának. Az le sem szállt a kocsiról. A tanító hágott fel a felhércre, mert az apja magasan trónolt a krumpliszsákok tetején. Nem hallotta, miről beszéltek, mert hátul, a hátsó saroglyán ült az anyjával és a testvéreivel. Csak azt látta, hogy az apja elkomorul, és mérges pillantást lövell feléje.
Nem a pofon fájt, amelyet az apja otthon lekevert neki, bár az is nagy volt, csak úgy csengett utána a füle. Hanem az igazságtalanság, amely megint érte. Az, hogy azért bántotta, mert ő megmondta, hogyan történt. Mert szerinte ő visszabeszélt neki. Pedig az nem is visszabeszélés volt. Ő csak annyit mondott, hogy a tanító úr nem jól tudja, mert az nem úgy volt. Nem ok nélkül verekedett az iskolában. A Sajba Tibi, aki mellett ül a padban, és folyton piszkálja őt, csak azt kapta, amit érdemelt. Akkor sem hagyta békén, mikor a tanító úr azt magyarázta, hogy mit jelent a Szentkoronában az a három zöld púp. Bökdöste a palavesszője hegyével. Ő azért lökte úgy oldalba, hogy kiesett a padból. Miatta kapott körmöst, meg lett kiküldve az udvarra. Azért ment neki a szünetben. De nem vágta orrba. Ő nem tehet róla, hogy a Tibi olyan orrvérzős, aztán véletlenül pont akkor eredt el az orra vére.
Szúrta a bőrét a szalma, az ingén keresztül is. Megfordult, a szénaka87zalnak vetette a hátát. Az puhább volt. Aztán leült a földre. De az ülés is kényelmetlennek bizonyult. Pedig különben ez volt a legjobb, a legbiztosabb rejtekhelye. Mindig ide húzódott be, ha bántotta az apja. Itt nem találták meg soha. Itt nem is igen keresték, nem gondolták, hogy be bír ide furakodni.
Ahogy ment lejjebb a nap, föntről egyre kevesebb fény hatolt be a résbe. Már alig látott, pedig kint még nem esteledett. Keze fejével megtörölte az orrát. El akart cseppenni. Hallgatózott, aztán előre nyomult a közön, és kibújt a patak felőli oldalon. Itt már több hely volt a kazalvég és a pacsitkerítés között. Végiglopakodott a befűzött vesszők mentén, el a trágyadomb mögött, fel egészen a kiskapuig, amely a patak felett átnyúló gyaloghídra szolgált. Óvatosan körülnézett, mert az udvarról a kapura lehetett látni. Senki nem mutatkozott az udvaron. Négykézláb odaosont, kinyitotta, majd betette maga mögött. Aztán felegyenesedett, és mint annyiszor már, elindult, hogy világgá menjen.
Rettenetes, ahogy az apja bánik vele. Nem hisz neki, ok nélkül bántja, veri. Nem bírja tovább. El innen, gondolta.
El valahova, a határba, az erdőbe, egy másik faluba, tán egy másik országba is. Annál jobb, minél messzebbre. Valahova, ahol nincsen az apja, ahova nem tudnak érte jönni. El, el bárhova, ahol nem bántják.
A kis híd után a gyalogútjuk következett, azon felsétált a forrásig. Az volt a terve, hogy továbbmegy arrafelé, ki Ondrok gödréből, fel a tetőre, és beveszi magát az erdőbe. A forrásnál megállt. Leguggolt, és megfigyelt a vízben egy piciny békát. Elrúgta magát a gyűjtőgödör fenekéről, és hátsó lábaival tempózva tolta magát előre a víz alatt. István felvette a fűből a kihelyezett csanakot, megmerítette és ivott. De előbb kiöblítette, ahogy a felnőttektől látta. Aztán folytatta útját. De mégsem a tető felé tartott. Meggondolta magát, és rákanyarodott a közgyalogútra, annak a faluba visszavivő felvégi ágára. A dolyinai oldalon először lefelé, majd megint felfelé haladva a vállra jutott, a vállon át pedig Dolyina árnyékára. Ott az a gyalogút keresztezte a laki utat. Mikor odaért, nem követte tovább, hanem rátért a laki útra.
88Már a Felvég felett járt. Az oldalból jól rálátott a házakra, a portákra, Regina nénjéékére, Márton bátyjáékéra, a Trso-szögre. A Medveczki-szöget is azonosította fentről, ahol Miki barátja lakott, mikor egy vonalba ért a kertjükkel, mely oda járt ki véggel, a dűlőút alá. A szemével a nyiladékot is megtalálta az orgonasövényben, amelyen Mikiék át szoktak bújni, ha Ondrok gödrébe, Recskre vagy Lakba mennek. Kísértést érzett, hogy lemenjen hozzájuk, és elbúcsúzzon Mikitől, legalább tőle. De elhessegette magától a gondolatot, mert attól tartott, hogy Miki esetleg nem értené meg, és megpróbálná eltéríteni a szándékától, meg hátha otthon van a nagyapja is, és annak nem tetszene, ha csak úgy beállítana a kert felől.
Rendületlenül tört előre.
A nap még sütött, de lent a faluban már megkezdődött az esti élet, az etetés, itatás, a végzés. Kiáltások, hőgetések, állatnevek, káromkodások hallatszottak mindenfelől. Lovak nyerítettek, borjak bőgtek, malacok sivalkodtak, vödrök zörögtek, láncok csörögtek. Valamelyest hűlt a levegő is, és Dolyina árnyékán egyre hosszabbra nyúlt az árnyék.
Mikor ahhoz a tarlóhoz ért, amelyik már nem a kertek végéből, hanem a Felvég szélső háza után már a lenti útról nyúlt fel, egy hirtelen ötlettel odahagyta a laki utat, és leereszkedett a völgybe. Mezítláb volt, de az éles búzatövek nem szúrták meg a talpát. Megtanulta, hogy ilyen helyen csúsztatni kell, egyiket a másik után, mielőtt letenné és ránehezedne. Csak a kékszeder dúsan burjánzó indája karcolta meg itt-ott úgy a lábfejét, hogy vérzett. De rá se rántott, még csak le sem törölte a vért. Leérvén a völgy vége, Dolyina fara felé vette az irányt.
A lenti, a völgyi út szélesebb volt, és vastag por fedte, amelyben jó volt poroszkálni, mert a lábujjai közé ment, és ki-kilövődött onnan, mialatt kellemesen csiklandozta a bőrét, és kis porfelhő keletkezett a léptei nyomán. Csak azt sajnálta, hogy nem előbb jött, mert közben hazahajtotta a csürhét a kondás, és a disznók, malacok összetaposták, elcsúfították a szép, egyenletes szürke porréteget.
A völgy laposán konyhakertek húzódtak végtellős végig, az úttól jobbra. Mikor a magukéhoz ért, ahova az anyja néha elküldte hagymaszárért vagy uborkáért, gyorsan el kellett rejtőznie. A földekről, munkából hazatérők jöttek az úton, és ő nem akarta, hogy meglássák, és elárulják az ap89jának, merre ment. A konyhakertjük végében garád volt, amögé húzódott be. Röviddel azután megint felbukkant valaki, egy öregasszony, akit nem ismert. Fát hozott a hátán az erdőről. Akkor meg a kenderben bújt el, mert ott az volt az út mellett. Bár lehet, hogy feleslegesen lapult ott, mert az öregasszony úgy meghajolt a teher alatt, szinte kétrét görnyedt, és csak a földet nézte, hogy először azt hitte, keres valamit.
A völgy közepe táján felmerült benne, hogy nem volna-e jobb átmenni a másik oldalra, a patakon túlra, és felkapaszkodni Dolyinaverőbe, és ott maradni. Ott szőlők is vannak, és gyümölcsfák. A tőkék jól elrejtenék, meg ennivalója is lenne, mert ehetne szőlőt meg őszibarackot, ha megéhezik. Elvetette az ötletet, mert úgy találta, hogy túlontúl közel lenne a faluhoz, és ősz lévén egyre többen járnak a szőlőbe, nemsokára itt a szüret. Az is eszébe jutott, hogy máshol viszont, ahol krumpli van, bengézhet, és krumplit süthet, mert kiszedés után mindig marad a földön. Ezt tapasztalatból tudja. Csak meg kell keresni, és nagyon kell figyelni, mert némelyik csak félent van kint a földből. A cigányok is ezt csinálják, mikor ősszel a földeket járják. Csak nincs gyufája, de majd csihol tüzet, gondolta, ahogy a régiek csinálták, ahogy egy könyvben olvasta.
Az út egy ponton elkanyarodott a konyhakertektől, és átment a patak túloldalára, ahol sokan kosárfonáshoz gyönyörű, piros fűzfavesszőket neveltek a földjük végében. István meglátta, és odament az egyik dús fűztőkéhez. Vágni akart róla egyet, vándorbotnak. De rájött, hogy nincsen kése. Nem hozott magával azt se. Ez a felfedezés kissé elkedvetlenítette.
Hogyan nyúzza majd meg, darabolja fel a vadnyulat? – nyilallott belé, mert úgy tervezte, hogy tőrköt állít, nyulat is fog, mert a krumpli nem lesz elég, hús is kell. A fűzfavesszőt nem bánta, úgysem volna jó vándorbotnak, hogy nagyon hajlik, jutott eszébe.
Egyre kevesebben jöttek az úton, egyre ritkábban kellett elbújnia.
Dolyina fara előtt jobbra kissé kiöblösödött a völgy. Ott már rét volt, és az útnak egy oldalága, amely a hegy lábáig ért. Itt megijedt. Megállt pihenni, nézelődni, és leült az út szélére. És amikor megint felállt, hogy továbbmenjen, hirtelen egy nyúl ugrott fel az elszáradt, magas fűből, tőle pár méterre, szinte az orra előtt. Ott lapulhatott, míg ő ült. Ez váratlanul érte, és heves szívdobogást kapott.
90Amikor Dolyina farába ért, már lebukott Isten-hegy mögött a nap, és árnyékba borult minden, még hűvösebb lett, és kezdett leszállni a harmat. A völgy karéj alakú végében jobbra fenyegetően sötétlett a sűrű akácos, de az akácostól balra, középen még hívogatóan fehérlett az út, amely felvitt a rendes erdőbe, a tölgyesbe, Mizser-alja felé. Habozott egy darabig, aztán elindult rajta. Még a fák alá sem ért, amikor bagolyhuhogás ütötte meg a fülét, és megtorpant. Nem szerette a baglyot. Egyszer látott egyet nappal az erdőben, és olyan furcsán nézett rá azokkal a nagy, kerek, piros szemeivel. Megborzongott, aztán mégis továbbment.
Ám alig tett pár lépést a kötött kocsikerekektől keményre vasalt útföldön, alig ért ahhoz a vadkörtefához, amelynek kiálló gyökerein egyszer egy levedlett kígyóbőrt látott, amikor valahol megroppant egy ág az erdőn, aztán még egy. Szinte visszhangzott a csendben a roppanás. Megrettent. Ez már sok volt neki. Csak arra tudott gondolni, hogy ezek biztos rablók, zsiványok. Ott ólálkodnak valahol a sűrűben, és arra készülnek, hogy megtámadják őt.
Most már tényleg az inába szállt a bátorsága. Mentében, ahogy lépett, sarkon fordult, és elkezdett futni lefelé, visszafelé. És meg sem állt, amíg jó messzire nem került Dolyina farától. Aztán már csak sietett, szaporán szedve a lábát. Egyenletesen, kitartóan masírozott a falu felé. És még a teljes sötétség beállta előtt sikerült eljutnia a szélső házig. Ott lelassított, majd a főutcán már csak ráérősen bandukolt, mintha csak sétálna, andalogna. De nem ment haza, hanem, mint mindig ilyenkor, megcélozta az Alács-portát, és bekéredzkedett Rozi nénjéhez.
91István már-már úgy érezte, az apja gyűlöli, üldözi őt. Ez így nem volt igaz, mint ahogy ő sem kizárólag ellenséges érzelmeket táplált iránta. Még mindig szerette, bár nem értette nemzőjét. Továbbá azt sem ismerte fel, hogy háború dúl közöttük, amelyet ő, gyermek lévén, eleve nem nyerhet meg. Viszont el sem veszíthet egészen, mert ha végképp válságosra fordul a hadihelyzet, van hová visszavonulnia, van tartaléka, hátországa. Szerencséjére volt anyja, nagyanyja, nagyapja, Rozi nénje, akikre számíthatott, akiktől nyíltan vagy burkoltan, de támogatást kapott.
Rozi nénje különleges szerepet játszott az életében. Ő kívülről nyújtott segítséget. Akárha egy másik ország uralkodónője lett volna, mindig befogadta őt, az üldözöttet, menedéket adott neki. És azon túl is védte, mert ha az apja netán utána jön, ott nem bánthatja, ott nem lett volna joga, mert az idegen felségterület volt, ő ott nem parancsolt. Talán ezért nem is próbálkozott ilyesmivel soha. Azonkívül technikai értelemben is jól jött neki, hogy minden világgá menése így zárult, hogy tárt karokkal fogadták, megetették, ágyba dugták, és ily módon megmaradt az illúziója, hogy valóban világgá ment és ezzel megleckéztette az apját, hiszen sötétedés után sem volt otthon, hanem távol, és idegen ágyban hajtotta nyugovóra a fejét.
Az anyja másként volt támasza. Az anyja az anyja volt. Ezenfelül belülről védte, oltalmazta. Vagy úgy, hogy besegített neki a munkában, ha úgy látta, hogy sok neki, és már fáradt. Vagy úgy, hogy közbeavatkozott, ha az apja elővette őt és elvesztette a testi fenyítésben a mértéket, utána meg a keblére ölelte, ha fájlalta a testét, ha lelki vigaszra szorult. Vagy úgy, hogy csitította, fékezte az apját, tompította a dolgok élét, és ezzel elejét vette az újabb összeütközésnek. Sosem hagyott kétséget Istvánban afelől, hogy helyteleníti az apja eljárását, túlzó követelményeit, sajnálja 92őt, együtt érez vele, és rá mindig számíthat. De férje jelenlétében még a látszatát is igyekezett elkerülni annak, hogy a fia oldalán áll, hogy szövetkezett vele, hogy nekik külön útjaik lennének, vagy ők ketten jobban összetartoznának, hogy elítéli, vagy elhatárolja magát tőle. És ez többé-kevésbé magától értetődött, hiszen őt is szerette. Egyébiránt pedig ura és parancsolója volt, akinek feltétlen engedelmességgel tartozott, aki ellen pártot ütni erkölcsi felfogása szerint bűn lett volna, márpedig a bűntől, mindenféle bűntől irtózott, mint az ördög a tömjénfüsttől. Ha egyáltalán megfordult a fejében, hogy ellene lázadjon, mert inkább az a valószínű, hogy soha eszébe sem jutott ilyesmi.
Teréz apósa, idősebb János kissé szigorúbban ítélte meg a tulajdon fiát. Ő sem vitatta apai jogait, családi fennhatóságát, előtte is szent és sérthetetlen volt a ráruházott, korlátlan, gazdai teljhatalom. De unokája ilyen mérvű munkába fogását korainak találta, és noha vallotta, hogy egy-egy kellő pillanatban lekevert pofonnal sok későbbi bajt meg lehet előzni, helytelenítette a fia nevelési módszereit, annak bizonyos elemeit legalábbis. Ő megint másként gyámolította az apai terror kis áldozatát. A családon belül volt ugyan, de más a helyzete, nagyszülő lévén megengedhette már magának és unokájának mindazt, amire a szülő gondjai közepette, vagy görcsös igyekezetében, hogy mindent a legjobban csináljon, nem képes. Elnézőbb, nagyvonalúbb lehetett, és kényeztethetett. És mint nagyapának, mint férfinak némiképp az apát is pótolnia kellett, miután az látszólag megfeledkezett arról, hogy a fiával szemben az utasításokon és számonkéréseken kívül másfajta kötelezettségei is lennének.
István elég korán felfedezte a nagyapját, még jóval azelőtt, hogy az apjával megromlott a kapcsolata. Korán kíváncsiság ébredt benne az iránt a fehérhajú, barázdált arcú, pipázgató keszeg öregember iránt, aki nem gügyögött hozzá, nem sürgött-forgott körötte állandóan, nem szállt rá, nem sajátította ki magának. Ellenben annál többet üldögélt magában az ámbitus előtti padon, maga elé vett botjára támaszkodva, és kissé távolságtartóan, de mindig szelíden mosolygott rá, valahányszor megpillantotta. Először csak messziről méregette, aztán oda-odavitette magát, 93majd amikor megtanult járni, mindig hozzá totyogott. Később, ha nem volt a megszokott helyén, már kereste. Ha meg ott találta, eléállt és felkéredzkedett mellé a padra. Az érdeklődésből ismeretség lett, az ismeretségből pedig mély barátság szövődött.
Mikor már beszélni is tudott, szüntelenül faggatta a nagyapját, csacsogott hozzá. Az türelmesen felelgetett a kérdéseire, megmondta neki, mi micsoda, mi miért van. Azt sem bánta, ha napjában többször is el kellett ismételnie ugyanazt. Időnként felállt, leemelte a padról, kézen fogta, és vezetgette az udvaron, hogy többet lásson, hogy bővítse ismereteit. Elirányította az ólakhoz, a csűrbe, az istálló mögé, a kazlak mellé. Végül olyan meghitté vált a kapcsolatuk, hogy néha hosszú perceken át nem is szóltak egymáshoz, csak ültek egymás mellett a padon, mint két szerelmes, és hallgattak. Nézték a földet, az udvart, az udvaron ténfergő tyúkokat, Gyulát vagy Lőrincet, ha áthaladtak a bejárón kocsival, gyalog, a patak felőli oldalon az ólakat, az ólak mögött az akácfák tetejét, az akácfákon túl a völgyet, Ondrok gödrét, a völgy felett az eget. És közben fogták egymás kezét. Helyesebben, csak István fogta a nagyapja nagy, inas, meleg kezét, annak egyetlen ujját, a bütykös, hosszú mutatót, mert ahhoz túl kicsi volt még a keze, hogy az egészet fogja. Fogta az ujját, markolta, nyomkodta, szorongatta fáradhatatlanul, valósággal fejte, és nagyapja boldogan tűrte. Ha Teréz így látta őket, mindig meghatódott. Jánosnak kevésbé volt ínyére ez az édes kettes, István részéről férfiatlannak, lányosnak tartotta, valójában azonban féltékenységet ébresztett benne, és mindig gyorsan elfordította a fejét.
Később aztán, mikor István nagyobbacska lett, csináltak együtt mást is. Nyulászkodtak, tehenet vakartak, kiskacsát etettek, kertészkedtek, bejárták Ondrok gödrét, bodzavirágot gyűjtöttek, epreztek, madarakat figyeltek meg, cserebogarat fogtak. De továbbra is főként beszélgettek, diskuráltak, sugdolóztak. Többnyire a nagyapja beszélt. Mesélt Istvánnak, az pedig áhítatosan hallgatta. Mesélt mindenféléről, a régiekről, a tulajdon szüleiről, a feleségéről, István apai nagyanyjáról, akit Baktáról hozott Szajlára. A gyerekkoráról, arról, hogyan éltek, mi hogy volt az uraság alatt, és merre járt életében, mit látott, kikkel találkozott. Hogyan csapott fel honvédnak, az apja akarata dacára. A háborúról az osztrákok ellen, akiket ő csak néme94teknek hívott, mert németül beszéltek. Arról, hogy hol, merre, milyen regimentben harcolt, kinek a parancsnoksága alatt. A dicsőséges felvidéki hadjáratról, a városokról, amelyeken átvonultak, az égig érő, nagy hegyekről, amelyek közt a telet töltötték, sátorban, a csatákról, az ütközetekről, a branyiszkó-hegyi rohamról, amelyben ő is részt vett. És arról is, hogy lett vége az egésznek, hogy üldözte őket Schlick, aki később itt vonult el Szajla alatt Kápolna felé, hogy majdnem ríttak, mikor le kellett tenni a fegyvert a muszka vezér, Paszkievics előtt. Meg a bujkálásról utána, hogy milyen volt olyan sokáig az erdőben, Darnóban, mert abba vette be magát, hogy hordta neki titokban az élelmet a felesége, István nagyanyja, aki, sajnos, nem érte meg az ő születését.
Sok mindenről mesélt, kérdezés nélkül, magától is. Sok minden szóba került, sok mindent kitárgyaltak, mert István kérdezett is. Csak az apját, azt hogy miért bánik vele úgy az apja, ahogy bánik, az ő nagy bánatát nem vitatták meg soha, arra nem kerítettek sort. Úgy tettek, mintha az nem létezne, mintha minden rendben lenne. Nem állapodtak meg, nem beszéltek össze, még hallgatólagos megegyezésnek sem lehetett ezt nevezni. Csak úgy adódott, hogy kerülték ezt a tárgyat. A nagyapja tapintatból, hogy ne hozza vele zavarba, vagy legalább ilyenkor ne emlékeztesse a fájdalmára, ő pedig ösztönös önvédelemből, hogy ne kelljen rá gondolnia, vele foglalkoznia.
Idős János nem nyilatkozott, nem foglalt állást a fiával kapcsolatban az unokája előtt, se pró, se kontra. Ily módon arra sem kényszerítette, hogy megítélje, befeketítse őt előtte. Soha nem hozta szóba a gondot, bölcsen hallgatott róla. De így is jó szolgálatot tett neki, mert szeretetével, gyengédségével afféle ellensúlyt képezett, és közvetve így ő is hozzájárult ahhoz, hogy unokája elviselje a rá zúduló megpróbáltatásokat, vagy legalább esetenként kibírja addig, amíg el nem vonul a feje fölül a vihar, és megint derült, kék nem lesz az ég.
95Még sütött a nap, még nem bukott le Dolyina fara mögött, de Ondrok gödre már árnyékba borult. A völgybe nem hatoltak be a sugarai, mert útjukat állta a nyugati hegyváll. Már több árnyalatnyit sötétedtek benne a házak, az udvarok, a kazlak, a kertek, a fák. Csak fent, Misku-tető alatt, középen és a keleti csücsökben volt még szinte változatlan a fény. Ott még mindig aranyszőkén világított az érett, vágatlan búza. Még meleg volt, de már jelentősen enyhült a júliusi hőség, és megindult a lejtőkön a légmozgás. Erős kalászszag terjengett a levegőben, és várható volt, hogy hamarosan megindulnak lefelé, az Árvai-szög felé a hűs áramok.
Idős János a kis támla nélküli padon ült az udvaron, az ámbitus előtt. Hátát a ház lábazatának vetette, vállát előreejtette, és kissé meggörnyedt, de így kényelmesebben esett az ülés, így könnyebb volt tartania a felsőtestét, két kezével kétoldalt a pad ülőkéjére támaszkodnia. A botját most nem fogta a térdei közé, hanem maga mellé fektette a padra. Tyúkok kószáltak énekelgetve, táplálékot keresgélgetve az udvaron, az udvari kemencén néha megzörrent a katlanfedő, mert a szemtelenebbek rászálltak, fel-felhápogtak a kacsák a körtefa alatt, ahol csapatban ültek, az istállóban olykor elbőgte magát egy-egy hízóbika, odaát, Lőrinc portáján időnként pityegtek, lubluboltak a pulykák. Különben csend honolt, mást nem lehetett hallani. A sárgarigók már nem fütyültek, és a fürjek is beszüntették aznapra a pitypalattyolást.
Az öregember egyedül volt otthon. A család többi tagjai aratni mentek, már kora reggel. Mindenki, nagyja is, apraja is. Még az egyesztendős Máriát is magukkal vitték, mert nem volt kire hagyni. Teréz anyja nem ért rá, Angyél meg kellett az egyik kaszás mellé, aki nem tudott marokszedőt állítani. Maradt még Pecegpallagon egy nagy tábla búza, az utolsó. Azzal ma végezni akartak. Holnap kezdenék a hordást, aztán a 96cséplés következne. Már az ágyását, a nyomtatóhelyet is előkészítették, jó simára döngölték. Tart, ameddig tart, addig nem jönnek haza, amíg nem végeznek, azt mondták. Hosszú, széles ilyenkor a nap. Meg sötétedés után is vághatják, harmaton. Látni akkor is látnak, mert holdvilág ígérkezik. Legalább nem lesz olyan melegük. Bár akkor még rövidebb lesz az éjszakájuk, és ki sem nyújtózkodhatnak rendesen, mert a lábuk feje mindjárt a hajnalba ér, és fel kell kelni dolgozni. De mit tehettek volna, a parasztember élete már csak ilyen volt, áprilistól kezdve, miként a szólás tartotta, már meghalni sem érkezett.
Fészkelődött. Hátrább csúszott a padon, a szájába tette a pipáját, de nem gyújtott rá. Kissé feljebb nyomta magát a két kezével, aztán megint visszaereszkedett. A derekához nyúlt, megnyomkodta. Fájt. Talán fel kellene állnia, kiegyenesednie, járnia egy kicsit, úgy jobb lenne, gondolta. De egyelőre ülve maradt. Baj volt feljebb is, a hátgerincével is. Megkoptak a csigolyái. Reggelente, mikor kiszállt az ágyból, alig bírt talpra állni. Napközben meg a hajolás esett nehezére. A kezeit köszvény kínozta. A lábát, a lába szárát néha úgy húzta a görcs éjjel, hogy majd kiugrott tőle a szeme. Mióta betöltötte a hatvanötöt, határozottan érezte, hogy szerel lefelé. Nem akarta elhagyni magát, nem akart ölbe tett kézzel ülni, tétlenkedni, de egyre sűrűbben rákényszerült. Már odáig jutott, hogy hajlásból nem emelhetett semmit, mert néha úgy maradt. Ha guggolásból felállt, szédült, járás közben sajgott a térde. Ha hegynek ment, zihált a tüdeje, ha rossz szögben fogott meg valamit a kezével, belenyilallt a csuklójába. Ment, szökött el tőle az erő. Már úgy meggyengült a két karja, hogy kétszer is meggondolta, hogy annyi szénát szúrjon-e fel a villájára, mint régen. Már jobbára csak olyan asszonynak való, semmi munkákat végzett, mint a baromfietetés, kukoricamorzsolás, babfejtés, krumplihámozás, kihamuzás, tojásösszeszedés. Vagy olyanokat sem, hanem csak jött-ment, nézelődött, őrizte a házat, a portát, ha a többiek nem voltak otthon. Ha meg mindenki otthon volt, ha már mindent megcsinált, akkor leginkább ült a megszokott helyén. A mostani tartós üldögélése a többiek távollétében kivételt képezett. Most a dereka szögezte a padhoz.
Egy jó óra múlva azért mégis felállt. Fogta a botját, és hátrament a csűr mögé, hogy ott is megmutassa magát, ha valami csavargó vagy tolvajféle 97ólálkodna valahol elbújva hátul vagy fent a kertben. A kertbe nem kapaszkodott fel, túl meredeknek találta már a lépcsőt. Pedig éppenséggel nem ártott volna, mert érett a nyári, szentiványi meg a csörgőalma, és a környékbeli gyerekek már dézsmálgatták. Visszafelé jövet benézett az istállóba, vetett a bikák elé szénát. A kemencéről lehessentette a tyúkokat, és megigazította a katlanfedelet. Bundás, a kutya meg volt kötve, de messze elért a lánca. Azt is útba ejtette, és megsimogatta a fejét. A szomszéd ház hátánál feküdt, a hűvös ereszcsorgásban, ahova sosem sütött a nap. Jöttére felkelt, és hálásan csóválta a farkát. A botjával visszapiszkálta a helyére az etetőedényét, egy rossz, kiszuperált lábast, amelyet a kutya a láncával véletlenül kiserdített az udvar közepére. Megnézte, van-e víz az itatóedényében. Volt, így nem kellett a kútról hoznia, itt is, ott is kétszer lehajolnia. Aztán visszaslattyogott a padhoz, és ismét leült.
Egy darabig egykedvűen nézegette maga előtt az udvar keményre taposott földjét, a különféle lábnyomok, csizmasarkok vájta mélyedések elmosódott körvonalait, az elhullajtott kacsatollakat, tyúkpelyheket, szalma- és szénaszálakat, gilisztatúrásokat, a gatyája szárát, a csizmája orrát. Aztán felemelte a fejét, és csak úgy megszokásból körülhordozta a tekintetét. Mikor a szemközti galambdúchoz ért, először azon nyugtatta, aztán áthelyezte az átjárón túli disznóólakra, míg végül a mellettük lévő szénakazalon állapodott meg vele. Azt nézte sokáig, nagyon sokáig, holott az égvilágon semmi néznivaló nem volt rajta. Rendesen volt rakva, szépen betetőzve, vágva, és a végén, ahol a vágással már leértek a fenékig, ahol már szabad volt húzni is, rendesen húzva. Még alul körben, a kutya kihátalta járatban sem talált semmi kivetnivalót vagy különöset. Olyan sokáig meresztette rá a szemét, hogy végül káprázni kezdett, és jóformán már nem is látta.
Ahogy így nézett hosszasan, merőn, kissé báván, hirtelen vadbükkönyillat hatolt az orrába, és megremegett az orrcimpája. Lehunyta a szemét, majd kinyitotta. Most megint látta a szénakazlat. De nem nézte tovább. Elvonta róla a tekintetét, és gyorsan a szénakazalra merőleges másik kazal, a szalmakazal, és a gesztenyefa közti hézagra irányította. A 98gesztenye már nem az övék volt, az odaát, a kerítésen túl állt, Lőrinc unokaöccse portáján, de az ő szalmakazluk közelében, az átjárónak ugyanazon az oldalán. A hosszúkás, tölcsér alakú résen át a völgyre, a völgy farára, afölött pedig egészen föntre, Misku-tetőre lehetett látni. Oda pillantott fel, az erdő szélére. Onnan jött az illat, mint mindig ilyenkor nyáron, ebben a napszakban, a nap végén. Nagyon szerette ezt az illatot, a vadbükköny szagát. Mindig élvezettel szívta magába. Most is mélyet lélegzett. És hagyta, hogy beléhatoljon, hogy belülről mossa, nyaldossa, hogy átáramoljon rajta. Elbódult, szinte megrészegült tőle. És mialatt a távoli füves tisztást, a tisztáson az erdő fáit nézte, önkéntelenül elrévedt, és az életére gondolt, amely elmúlt. A szüleire, akik olyan régen meghaltak, hogy már alig emlékezett rájuk, a gyerekkorára, amikor először érintette meg ez az illat, a legényéveire, mikor a felesége még lány volt, és ő csapta neki a szelet, érett férfikorára, mikor még szinte játszva felvitt egy zsák búzát a padlásra, a gyerekeire, mikor még kicsik voltak. A régi aratásokra, a nagy rendekre, amelyeket vágott, arra, hogy utána jöttek hazafelé a határból, sokszor már holdvilágnál, mert sötétedéskor sem hagyták abba, nyomták, néha tizenegyig is, ha esőtől tartottak, még a kaparékot is otthagyták, de felkereszteltek. Meg olyan fáradtak voltak, mint a kutya, mert hajnalban keltek, és egész nap suhogtatták a kaszát, mégis jókedvűek, vidámak voltak, viccelődtek, bolondoztak, néha még daloltak is, mielőtt a faluba értek, mert fiatalok voltak, erősek, tele hittel, akarással, kitartással, és mindennek tudtak örülni.
És milyen jó volt elcsigázottan, zsibbadt tagokkal hazajönni, betámolyogni az udvarba, és beszívni ezt az illatot, amely sehol sem volt ilyen jó, ilyen erős, ilyen édes a faluban, csak itt, náluk, az Árvai-szögben, Ondrok gödrében. Megmártózni benne, eltelni vele etetés, itatás, a jószágok ellátása, végzés közben, vagy mosakodáskor, prüszkölve a kútnál. Mert mindenhova elhatolt, a csűrbe, az istállóba, az istálló mögé. Még a házba, a konyhába is, a nyitott ablakon át, mikor vacsoráztak. Vagy bármikor, bárhonnan, bármiből érkeztek is meg, mindig ez fogadta őket nyáron, este. És mindig érezték, pihenés közben, hétköznap, vasárnap is, és késő éjjel is, ha felriadtak valami neszre, vagy valamiért ki kellett menni az udvarra.
99És akkor hirtelen belenyilallt a felismerés, a tudat, hogy ezt a csodálatos illatot ő már nem sokáig érezheti. Ő már nem sokáig ülhet, állhat, járkálhat ezen az udvaron. Neki már nem sok van hátra, az ő évei meg vannak számlálva, az ő ideje hamarosan lejár! Összefacsarodott a szíve, elhomályosult a tekintete, és könny szökött a szemébe. Sajnálta magát, sajnálta itthagyni ezt a világot, ezt az illatot, az életet. És megkönnyebbült, valósággal megváltásként hatott rá, hogy egyszer csak felbukkantak a kapujuk előtt a teheneik, a disznaik, és teendője támadt, hazahajtott a csordás, a kondás, és nem kellett tovább az elkerülhetetlenre gondolnia, mert azoknak a beeresztése, helyükre kísérése kötötte le aztán a figyelmét.
100István nagyon szerette a gombát, mindenféle gombát, de még a gombánál is jobban magát a gombázást, az erdő e különleges, ízletes, tápláló ajándékainak begyűjtését, a keresés izgalmát, a megtalálás örömét, a kiemelés gyönyörét. Misku-tetőn egyre beljebb merészkedett a fák alá, de az erdőt még nem járta egyedül, ahhoz még túl fiatal volt, könnyen eltévedt volna benne. Meg félt is még tőle, a csendjétől, a neszeitől, a mélyén lakozó titokzatos, félig emberi, félig állati lényektől, akikről a felnőttektől hallott, akiket ott sejtett minden sűrűben, hasadékban, odúban, barlangban. A nagyapjával, idős Jánossal vágott neki időről időre a közeli Laknak, Kerekerdőnek vagy Dolyina farának. Az is nagy gombabolond volt, és nem létezett olyan húsétel, beleértve kedvencét, a borsos tokányt is, amelyet egy jól elkészített gombapörkölt elé helyezett volna. Ő avatta be a gombázás rejtelmeibe. Tőle tanulta meg, melyiket hogy hívják, melyik ehető, melyik bolond, melyiket hol kell keresni, és mire kell vigyázni, mikor kiveszi a földből és a hátijába helyezi.
Kishegybe, Darnóba sose vitte magával. Azt mondta, az még nem neki való, az még messze volna. Majd ha nagyobb lesz, és jobban bírja a gyaloglást. Pedig azokról, kivált Darnóról sokat hallott. Onnan sokat szoktak hozni, és a legjobb fajtákat. Egyszer azonban mégis belekóstolt, ha kóstolásnak lehet nevezni, hogy amikor Vágásban ekekapáztak, amely félig-meddig Darnóhoz tartozik, ebédszünetben meghajtotta a földjük végében az erdő szélét, és ha cepét nem is, de pár csirkegombát talált.
Az anyja is szerette a gombát, de vele nem lehetett gombázni menni, mert ő nem járt gombázni. Lánykorában igen, akkor még ő is hódolt e szenvedélynek, de miután férjhez ment, elhagyta, mert már rangon aluli lett volna, legalábbis az Árvaiak azt tartották, hogy csak a szegény gombázik, meg a cigány. A módos a cselédjét küldi, vagy vesz a szegényektől, 101nem pénzért természetesen, hanem terményt, tojást, cigánynak meg kenyeret vagy zsírt ad érte cserébe. Az, hogy idős János ennek ellenére mégis gombázott, nem helyezte hatályon kívül a szabályt, hanem mint kivétel inkább erősítette. Neki elnézték, neki már lehetett. Ő öregember volt, neki már sok meg volt engedve, ha nem is minden.
A legnagyobb gombázónak azonban mégsem ő, hanem az anyjának az anyja, Közsüs nagyanya számított. Ő is öreg volt már, de szabadabb, mert társadalmi helyzete kevésbé kötötte. Nyáron alig múlt el nap, hogy ne ment volna az erdőre. És nemcsak esős időben, mikor nem lehetett a földben dolgozni, hanem mindig, minden időben, még aszály idején is, amikor úgy kiszáradt a föld az erdőn is, hogy néhol még a haraszt alatt is megrepedezett. Ilyenkor a legtöbb gombázó feléje se nézett az erdőnek, mert tudta, hogy nem érdemes. Vagy ha mégsem bírt ellenállni a kísértésnek, még bolondgombát sem lelt, mert szárazságban az se volt. Ő viszont akkor sem tért meg üres kézzel. Ilyenkor is talált cepét, de zöld-, kék- vagy piroshátút vagy keserűt mindenképpen.
Ismerte az erdőt, mint a tenyerét, és tudta, hogy mely pontjain őrzi meg a talaj a szükséges nedvességet. Más is kifigyelhette ezeket a helyeket, mégis ő volt az egyetlen, aki mindig hozott gombát. Rejtély volt, hogyan csinálta. Hacsak nem úgy, hogy jó viszonyban volt a Legfőbb Gombakertésszel, és az gombaínség idején úgy segített rajta, hogy gyorsan növesztett párat, amerre ment, külön neki. Bár ennek némiképp ellentmond, hogy erkölcsös, tiszta életű volt ugyan, és rendszeresen járt templomba is, ám ha méltánytalanság érte vagy megharagították, csúnyán beszélt, még káromkodott is. Viszont az meg mellette szólt, hogy jelenései voltak az erdőn. Váltig állította, hogy gyakorta találkozik ott Szűz Máriával. Az mindig megkéri, hogy vegye a hátára, és vigye egy darabon, mert már elfáradt a gyaloglásban. Soha nem árulta el, mit keres a Názáreti anyja Darnóban, csak éppen arra visz-e az útja, vagy netán ő maga is rendszeresen gombázik. Csak rejtélyesen mosolygott, ha ezt kérdezték tőle, és nem lehetett eldönteni, titoktartást fogadott-e neki, vagy egyszerűen csak nem tudja. Ami Istvánt illeti, ő nem találta különösnek, hogy a nagyanyja az erdőn a hátán hordozza Jézus anyját, ezért nem is nagyon foglalkozott vele, annál nagyobb cso102dálattal adózott viszont a gombázó tudományának, és alig várta, hogy egyszer végre őt is magával vigye Darnóba.
Elég sokáig kellett várnia, és nemcsak azért, hogy nőjön, erősödjön még. Közrejátszott ebben az is, hogy a nagyanyja egyedül szerette járni az erdőt, társ nélkül, és időbe tellett, amíg változtatott ezen. Nem is neki, hanem az anyjának sikerült végül rávennie, hogy függessze fel néha ezt a gyakorlatot. Addig Istvánnak be kellett érnie azzal, hogy neki köszönhetően sűrűbben ehet gombát vagy gombás ételt, és többször gyönyörködhet a különféle kalaposokban, szemlélheti, tapinthatja, szagolhatja a szebbnél szebb példányokat, amelyekből hozzájuk is mindig jelentős mennyiség jutott. De a gomba így is annyira jelen volt az életében, hogy valósággal áthatotta a lényét. Nemcsak a megérkezését követő órában, vagy amikor fogyasztotta, hanem később is. Mert nem vándorolt mindig mindjárt az összes a gyomrokba, egy jelentős része haladékot kapott. Az anyja, de méginkább a nagyanyja csíkokra vágta, megaszalta és eltette télire, savanyú levesbe, káposztába valónak. És a munkafolyamat első állomásaként ponyvára meg mindenféle vásznakra terítve sokáig kint száradt a napon, és illatával betöltötte az udvart, mielőtt a következőre, a felhevített kemencébe érkezett volna.
Mikor Közsüs nagyanya végre megadta magát, István előtt megnyílt az út Darnó felé. Egyszer csak üzent neki az anyjával, hogy jöhet. Két nappal előbb, hogy legyen ideje felkészülni. Lélekben meg amúgy is. Az volt a terv, hogy előtte a nagyanyjáéknál alszik, és onnan indulnak. Át is ment hozzájuk előtte való este, még sötétedés előtt, egy kis késsel és hátival felszerelve. Korán lefektették, de sokáig nem tudott elaludni az izgalomtól. Annyira ajzott volt, hogy szinte nem is félt az első házban, ahova ágyaztak neki, a díványra, pedig ott a sötétben szokott, ha nagyritkán ott aludt. Akárhányszor megfordult, mindig pattant egyet alatta a rugó, és időnként valamiért összekoccantak a poharak az üveges szekrényben, ahol a nagyanyja a féltett konyhaeszközeit tárolta.
Még sötét volt, mikor keltették. Gyorsan magára kapta a ruháját. A szájából mosakodott a lavór felett, ahogy némely felnőttől látta. Otthon 103ezt nem engedték volna meg neki, de a nagyanyja nem bánta. A nagyapja is felkelt már. Éppen kintről jött be, és mondott neki valami vicceset, de ő olyan álmos volt, hogy nem tudott rajta nevetni. Már pirkadt, mikor elindultak. Már bontakoztak az épületek körvonalai, de a földön az elhullajtott szalmát meg egyebet még nem lehetett látni. A Közsüs-porta a Nagyhalom lábánál terült el, a bekötőút végétől visszább, a patakon még innen. A nagyanyja a Nagyhalmon át szokott menni, ám most a patak felé, a gyalogúton megkerülték a Nagyhalmot, hogy a harmatos fűben ne ázzon el mindjárt az elején István csizmája. A kerülő után visszajutottak az Alvégbe, de a szélső ház után már Falun alól, a határ kezdődött. Még nem kelt fel a nap, mikor maguk mögött hagyták a falut. Rácfalun az elágazás után rátértek arra a gyalogútra, amely a búzatáblákon által felvitt Kishegybe, Darnó kapujába. Már kötésig ért a zöld érésben lévő búza, de szerencsére elég szélesre volt járva a növényi folyosó, és kétoldalt nem értek a kalászokhoz, úgyhogy nem lettek csatakosak.
Mikor feljutottak az erdőhöz, egy pillanatra megálltak. István ösztönösen visszanézett a falu felé. Sirokon túl már kelhetett a nap, mert Falun alól, Nagyhalom egy árnyalattal világosabbá vált, de Rácfalu a hegy árnyékában ugyanolyan sötéten szürkéllett, mint addig. Az erdőt mogyoróbokrok szegélyezték. Volt közöttük egy nyílás, abba tűnt el a gyalogút. Széjjelebb húzták az ágakat, és beléptek a fák alá. Itt még homály honolt, de már kivehető volt a földön a harasztréteg, a hullott gally, az aljnövényzet.
Mentek felfelé pár métert, aztán balra letértek a gyalogútról. Kissé távolabb húzódtak egymástól, teret fogtak maguknak, és az erdőszéllel párhuzamosan haladva hajtani kezdték az oldalt. István nagyanyja mindjárt az elején talált egy fiatal kékhátút, aztán két öreg keserűt, majd több apró piroshátút, amelyeknek még a tönkjük is piros volt, de csak a kékhátút vette fel. Már jókora utat megtettek, amikor végre István is összeakadt egy gombával. Kozákcepe volt, nem bolondgomba, de az szinte ehetetlenségig keserű ízű. Nem rúgta fel. Lehajolt érte, mintha rendes lenne, de nem tisztította meg a tönkjét, és nem süllyesztette a hátijába. Csak vitte a kezében, hogy érezze, ő is lelt már valamit.
104A nagyanyja közben kissé lemaradt, mert végtelenül lassan, bogarászva gombázott, fel-alá jártatta a tekintetét, a figyelmét nem kerülte el semmi, gondosan megvizsgált minden mélyedést, avardudort. István önkényesen kiszélesítette a sávját, és ahol érintkezett a nagyanyjáéval, át-átcsapott azéba. Ez sem segített. Látta, amint a nagyanyja ismét megáll, éppen olyan helyen, amelyet ő már átfésült, és int neki, hogy menjen oda. Odament, és elcsodálkozott. Egy gyönyörű, méretes csirkegomba sárgállott előtte, amelyet ő nem vett észre. Lehajolt, felvette, és átnyújtotta a nagyanyjának. Ő találta, őt illette. Indult volna vissza a sávjába, de a nagyanyja azt kérdezte, hogy a többit otthagyják-e, és botjával megpiszkálta a harasztot. Istvánnak menten eszébe jutott a mondás, hogy ahol egy csirke van, ott többnek is kell lennie. És valóban volt ott még több is, a levelek alatt meg mellettük, nagyok is, picik is, egymás mellett sűrűn, és elszórtan is. Tüzetesen átvizsgálta a környezetüket, és maga is felfedezett még kettőt, amelyek viszont már az ő hátijába kerültek.
Aztán odébb mentek, és ő sokáig megint nem talált semmit. Annál inkább a nagyanyja. Megint ráakadt egy csirketelepre, aztán még egyre, bár azok már nem voltak olyan kiterjedtek. Csak az oldal közepe táján mosolygott rá Istvánra ismét a szerencse, ahol a cseres átment gyertyánosba. A kettő határán kavicsgörgeteg húzódott. A növényzethiány nem volt teljes, itt-ott vadlucernás félszigetek nyúltak bele oldalról, és azoknak a fák felőli árnyékos részén csirkegomba virított. Nem egy, nem kettő vagy három, hanem sok. Odébb, a görgetegen túl, már félent a gyertyánfák alatt meg még több, csirkéknek valóságos garmadája, kicsi is, nagy is, öreg is, fiatal is, mint megannyi sárga petty az erdő nyirkos földpadlóján. És István bukkant rájuk! Bár a nagyanyjának köszönhette, mert az alighanem ismerte ezt a lelőhelyet, és szándékosan terelte őt ide, mert egy cseppet sem lepődött meg, hanem elégedetten mosolygott. István nagyot rikkantott örömében, ami nem volt helyénvaló, mert az erdőn csöndben illett lenni, hogy ne zavarják annak lakóit, de nem bírt magán uralkodni. Haladéktalanul lerakta a hátiját, letérdelt, és elkezdte a sárga kalaposokat óvatosan kifeszegetni a földből. Gyengéden felemelte őket, és szinte áhítattal helyezte egyiket a másik után hordozójába, miután kiskésével óvatosan lemetszette tönkjükről a földes véget. Időről idő105re az orrához vitt egyet, megszagolta, beszívta átható, kellemes illatát, a legszebb példányokat pedig felmutatta, hogy a nagyanyja is jól lássa, aki közben maga is bekapcsolódott a begyűjtés hálás munkájába.
Istvánt annyira elbűvölte a gazdag lelet, hogy alig bírt elszakadni a lelőhelytől. Újra és újra átkutatta a területet, és nem tudott belenyugodni, hogy már nincs több csirke, mert mindet felszedték. Mohóságában, telhetetlenségében ő még az egészen aprókat is, amelyek talán éppen abban az órában bújtak elő, és csak valamivel volt nagyobb a kalapjuk egy inggombnál, holott a nagyanyja figyelmeztette, hogy azokat már hagyja, hadd nőjjenek, hogy legközelebb is legyen, mikor megint jönnek.
Végül csak tovább mentek a hegyben, el a faráig, félkörívet leírva át a túlsó oldalra, aztán visszafelé, a nyereg irányában, amely összeköti Kishegyet Darnóval, és ahonnan a gyalogút is továbbvisz, amelyen elindultak, de mindjárt az elején letértek róla. A nagyanyja felvett még pár zöldhátút, de Istvánnak egy vajcepén kívül, amely ehető ugyan, de túl nyálkás ahhoz, hogy fogyasszák, megint nem akadt semmi.
A gyertyános a farban visszavedlett cseressé, és régen tisztíthatták, mert elszaporodtak benne a fagyalbokrok, amelyek nem kedveznek a gombának. Már jókora távot megtettek a túloldalon, és közelebb jártak a nyereghez, mint a farhoz, amikor egy tiszta részhez értek, ahol szellősen álltak a fák, egy helyen meg egyáltalán nem volt fa. Csupaszon vöröslött a kavicsos föld, nem fedte haraszt, mert nem volt haraszt, vagy volt, de lesöpörte róla a szél. Csak itt-ott árválkodott egy-egy fürtös zanót, vagy zöldellt némi moha a kiálló gyökerek mentén. És ott talált a nagyanyja cepét, egy igazi cepét, hivatalos nevén vargányát, de így csak István ismerte, mert olvasta ezt a szót egy könyvben, a nagyanyjának, a nagyapjának, a szüleinek és mindenki másnak csak cepe volt, és ő is így hívta.
A cepe lent lapult, a kopár meredély alján, és világosbarna kalapjával szinte beleolvadt a környezetébe. Távolról úgy festett, mintha nem lenne tönkje, mintha anélkül ülne a földön. István nem értette, hogyan nőhetett ki ilyen talajból, és még kevésbé, hogy hogyan vehette észre a nagyanyja fentről, ilyen távolról. Igaz, ő itt nem is keresgélt, csak futott tovább abban a hiszemben, hogy itt nincs értelme, és úgy jött vissza, mikor a nagyanyja utánaszólt. Viszont most már ugyancsak meresztgette a sze106mét, kutakodott, föl-alá cikázva, hogy, miként a nagyanyja mondta, megtalálja a párját, mert a cepe is párban nő, nem szeret egyedül lenni. Nem találta meg, nem ő találta meg, hanem a nagyanyja. De ezt már nem vette tőle zokon. Örült, hogy egyáltalán leltek cepét, és ő kézbe vehette, megtapogathatta, megszagolhatta, babusgathatta a gombák királyát. Mert az volt a cepe, király, mindenki azt kereste, az állt legelöl a rangsorban, ha az volt, minden volt. Nem bánta, hogy ő maga nem talált cepét, így is jó volt, a cepe így is cepe volt, majd odaát, Darnóban, gondolta. Annál is inkább bízott Darnóban, mert a nagyanyja úgy tudta, cepét találni Kishegyben jó jel. Azt jelenti, ha ott van cepe, akkor még inkább van Darnóban. A nagyanyja a régi öregektől hallotta ezt először, de aztán maga is megfigyelte. Annyira igaz volt ez, hogy volt, aki annyira hitt benne, hogy nem is ment tovább, ha Kishegyben nem talált, úgy tartotta, nem érdemes. István derűs szívvel, bizakodva tekintett hát Darnó elébe, amely ott magasodott előtte, Kishegy oldalával szemben, ahol álltak. Csak át kellett menniük bele, csak fel kellett kapaszkodniuk rá, előtte meg elérniük a nyerget, hogy visszajussanak a gyalogútra, amely felvisz Darnó-tetőre.
A nyergen egy időre elakadtak. Mindjárt az elején kiemelkedik belőle egy asztalszerű nagy kő. István felmászott rá, és Rácfalu felé tekintve meglátta, hogy a gyalogút kihagyott szakasza mentén sziklák magasodnak felfelé. Vissza akart menni, hogy közelebbről is megnézze őket, de a nagyanyja nem engedte. Erre megmakacsolta magát, és nem jött le a nagy kőről. Végül csak azzal tudta leszerelni a nagyanyja, hogy megígérte, visszafelé jövet nemcsak megnézheti, de meg is mászhatja őket. A megmászást nem gondolta komolyan, de hirtelenjében nem jutott jobb az eszébe.
A nyereg után először kissé le, majd meredeken felfutott a gyalogút, de olyan meredeken, hogy a nagyanyja erősen lelassult, és zihálva szedte a levegőt. Úgy segített magán, hogy időnként megálltak, szakaszosan vették a lejtőt, és pihenésképpen be-bekukkantottak a fák alá, és mintegy félkézről gombáztak is. Itt megint gyertyánerdő tenyészett, amelyet kiváltképp kedvel a csirkegomba, és a nagyanyja többször talált is, a gyalogúttól nem messze. A gyertyános megszűntével nem volt többé szükség a kalaposok pihentető keresésére. A meredek lejtő enyhe emelkedővé vált. Bár nem is lett volna értelme a további fürkészésnek, mert fiatal te107lepítésben folytatódott a gyalogút, zsenge, pár éves csemetékkel, és fűszőnyeggel, amelyben legfeljebb a szegfűgomba terem meg, ha marha járja, itt viszont legfeljebb csak szarvas gázolt néha, de különben is csak számos gomba kellett nekik, és a szegfű nem számított annak.
Ez már Darnó volt, de még nem a tető, ahova igyekeztek, ahol az igazi, déli fekvésű, meleg, gombanevelő erdő kezdődött, amelyről István olyan sokat hallott, és ahol a nagyanyja, némi kishegyi puhatolózás után, valóságosan gombázni szokott. A telepítés közepe tájáról már látni lehetett az erdő szélét. Sötét, mélyzöld falként magasodott a csemetemező végében. Istvánnak feltűnt, hogy a fal egyik fele magasabb, mint a másik. Most értette meg, hogy az, amit ő egészen kiskorában a faluból, Ondrok gödréből lépcsőfoknak nézett, és úgy képzelte, hogy arról egyenesen az égbe lehet lépni, egyszerű szintkülönbség, és abból adódik, hogy egyik felén magasabbak a fák, mint a másikon, mert nem egyszerre ültették őket. De nem szólt semmit, megtartotta magának ezt a kínos felfedezést.
Szedték még egy darabig magukra a harmatot a fűről, amely helyenként olyan nagy volt, hogy kétoldalt belógott. Aztán egyszer csak vége szakadt a lábbeliáztatásnak. A gyalogút beleszaladt az erdő mentén húzódó kocsiútba, átkeltek rajta, és akkor ott voltak, megérkeztek Darnó-tetőre. Nem is pihentek, ki sem fújták magukat, egyből bementek a fák alá. Megbeszélték az irányt, kiszabták a sávokat, földre szegezték a tekintetüket, és máris gombáztak. Még lehetett. A koronák résein itt-ott már áttörtek ugyan a napsugarak, de még lapos szögben érték a földet, és nem nehezítették az észlelést.
Darnó-tető, vagy amit Darnó-tetőnek hívnak, voltaképpen nem is Darnó-tető. Az északi, a Tarna-völgy felőli oldalon van a hegység legmagasabb pontja, Pál-kilátó. Kicsit odébb bír még egy másik, egy névtelen csúccsal is, amely alól egy hosszú gerinc nyúlik le Sirok fölé. Ami a két csúcstól és a gerinctől délre található, az egy széles, enyhén tagolt ereszkedő hát. Fent kezdődik, és lent, Hosszú-völgyben ér véget. A nyugati, a Kishegy felőli peremén, ahová Istvánék érkeztek, még lehet az embernek tető-érzése, mert egy darabig nincsen esése. De aztán fokozatosan hajlik, 108nemcsak Hosszú-völgy irányában, hanem kelet, Nagyberek felé is, egészen addig, amíg el nem fogy.
Közsüs nagyanya mindjárt az első percekben megcsípett két fiatal cepét. Méghozzá a kocsiút szélén, mert mielőtt elindultak volna a fák alatt, azt is jól megnézte, jobbról is, balról is. Az volt ugyanis az elmélete, hogy az emberek abban a tévhitben élnek, az út szélén nem terem gomba. Vagy egyszerűen nem veszik észre, mert mindig sietnek, szaladnak, hogy az erdő belsejébe érjenek, ahol viszont, úgy képzelik, annyi van, hogy nem is nagyon kell keresni, csak megállnak valahol, és egyből telepakolják hátijukat. És ebben, mármint a tévhitben, lehetett valami igazság, mert ő mindig talált gombát az utak szélén, és többször előfordult már, hogy kizárólag ott szedte meg magát.
Istvánnak először megint nem ment a dolog. Megint majd kiesett a szeme, annyira meresztgette a sávjában. Egy hullott ágból most már botot is szerkesztett magának, hogy megpiszkálhassa vele a harasztot, ahol gyanúsan feldudorodik, de csak nem akart találódni semmi. A nagyanyja viszont megint betessékelt egyet a hátijába, ezúttal egy csirkét, amelynek kivételesen nem volt párja, azaz egymagában árválkodott egy mohos törzs közelében. Csak amikor süllyedni kezdett a hát, és a Galambos-tanya irányába fordultak rajta, hogy átlósan átszeljék a Hosszú-bércig húzódó részt, csak akkor esett meg Istvánon egy kékhátúnak a szíve, és felkéredzkedett a hátijába. Cepére fente a fogát, de ez is jobb volt, mint semmi. Azonkívül fiatal is, és még a csiga sem rágta meg.
Közben változott az erdő. Feltisztult, eltűntek a fák alól a fagyal- és veresgyűrűhajtások. Nagyobbak, vaskosabbak lettek a tölgyek, és némelyik tövénél csersav sötétlett tőketeknőben. Megvastagodott a harasztréteg is. István néhol féllábszárig szántott benne, de adódtak már foltok is, ahol egyáltalán nem volt hullott levél, kikandikált a csupasz föld, legfeljebb csak moha fedte itt-ott. A nagyanyja megint talált, és megint cepét. István kezdett ideges lenni, de azért odament hozzá, és megnézte, mielőtt felvette. Kissé idősecske volt, de még nem pondrés. A kalapját félent eltakarta a haraszt, egy levél meg egyenesen ráragadt, és úgy kellett lefejteni. Ő biztosan nem vette volna észre, gondolta magában.
A hátat lejtésirányban vízmosások szabdalták. Némelyik olyan hosszú 109és mély volt, mint egy kisebbfajta völgy. István a végéről leereszkedett az elsőbe. A fenekén derékig süllyedt a felgyülemlett avarban, és olyan meredeknek bizonyult az oldala, hogy lejjebb alig bírt kimászni belőle. A második vízmosás peremén végre várt rá első számos darnói gombája. Szép, nagy csirke volt, és nem magában, több is sárgállott körötte, egy egész csapat apró, zsenge. Úgy vették körül a nagyot, mint a csibék az anyjukat, a kotlóst. Gyorsan letérdelt, egyenként megragadta, megtisztította, és a hátijába tette őket.
Aztán a nagyanyja ugyanannak a gödörnek a túloldalán, tehát már az ő sávjában egy rakás keserűgombát látott meg. Úgy került az ő területére, hogy odahívta, hogy megmutassa neki a sok csirkét. Hozni azonban István hozta fel a keserűket, és övé lett a fele is. Legszívesebben mind a nagyanyjának adta volna, valamennyit azonban haza kellett vinnie, mert az apja nagyon szerette, tejfölösen, egészben, sütőben sütve. Ő nem, nem is annyira a keserű íze miatt, hanem mert sütés közben megzöldült a tepsiben, és úgy festett, mint valami bolondgomba.
Most megint ő következett. Már jó benn jártak az erdőben, mikor végre megmutatta magát az első cepéje. A csirke vigasztalta, de a cepe visszaadta az önbizalmát, és egészen magára talált tőle. Ismét rikkantott, és hívta a nagyanyját, hogy nézze meg, de az nem jött, mert kissé lemaradt, és nem hallotta. István hódolata jeléül egyenesen lehasalt a gomba elé. A harasztban állt, nem volt fiatal, de még öreg sem, és egészségesnek látszott. Elszedte mellőle a száraz leveleket, és megsimogatta a kalapját. Aztán alányúlt, és a mutató- és középső ujja közé vette a tönkjét, de még nem ragadta meg, csak előre-hátra csúsztatgatta rajta az ujjait. Majd kihúzta a kezét, és tisztára söpörte e tönk körül a földet. Megint bedugta az ujjait, enyhén rászorította a tönkre, és óvatosan kiemelte a gombát, aztán felállt vele. Meg sem tisztította, át sem vizsgálta a környékét, hogy van-e társa, egyből szaladt vele a nagyanyjához, hogy megmutassa.
Ezt követően a nagyanyja talált két cepét, aztán mindjárt utána szinte ugyanott egyszerre négyet. Nem szólt mindjárt Istvánnak, de az észrevette, hogy többször lehajolt, és hozzá sietett. Csodálkozott. Még sosem látott hat cepét egy helyen.
Utána megint a nagyanyja tarolt, egyszerre hattal gazdagította a zsák110mányát. Őeléje viszont ismét sokáig nem került semmi, kivéve egy nagy disznócepét, amelyet bosszúsan felrúgott. Úgy látszott, ismét elpártolt tőle a szerencse. Elkedvetlenedett, olyannyira, hogy amikor a nagyanyja újból lehajolt, oda se ment megnézni, de még csak nem is kérdezte, mi volna az.
Lógó orral keresgélt tovább. Már-már azt fontolgatta, hogy átvált szamócázásra, mert az egyre nagyobb számban piroslott körötte, és kezdett megéhezni is, amikor egy tisztás szélében egy fiatal cepére bukkant végre, aztán még egyre. Először mindkettő mellett elment. Csak aztán vette őket észre, amikor a biztonság kedvéért visszanézett. Az egyiket már jól megrágta a csiga, de a másik teljesen ép volt. Alig ért ismét oda, ahonnan visszafordult, mikor a szemébe ötlött egy harmadik, egy negyedik, aztán több egyszerre, szám szerint még négy, majd az avar alól is kipiszkált még három olyan félnaposformát. Azt hitte, káprázik a szeme, vagy álmodik. Ennyi cepét ő még nem talált egyszerre. Az örömtől szinte megmámorosodott, és olyan izgalom kerítette hatalmába, hogy remegett a keze, és még kiáltani is elfelejtett. A nagyanyjának csak akkor szólt, mikor a felét már begyűjtötte. A többit a jelenlétében szedte fel, és jó, hogy odajött, mert felfedezett még egyet, amelyet ő majdnem ott hagyott.
A gazdag lelet úgy feldobta, hogy vérszemet kapott, és olyan lázas keresésbe kezdett, hogy közben kikószált a sávjából, és a haladási irányt is elvétette. Egyszerre csak azt vette észre, hogy nem látja a nagyanyját. Megállt, hallgatózott. Csend volt, sehol senki. Visszament kissé, és újból körülkémlelt. Most sem látta, de azt sem hallotta, hogy zörögne valahol a lába alatt a haraszt. Előreszaladt, oda, ahol imént állt, aztán vissza, majd kissé felfelé ment az oldalban, aztán meg lefelé. Megint senki, semmi. Kiáltott, de nem kapott választ. Belehasított a gyanú, hogy a nagyanyja esetleg ismét összetalálkozott Szűz Máriával, és elvitte valamerre, őt meg itt hagyta. Újból körbejáratta a tekintetét. Ameddig ellátott, köröskörül mindenfelé fák álltak, a távolabbiak sűrűn egymás mellett, mint az orgonasípok, a földön haraszt, hullott gallyak, gyér fű vagy semmi, csak kiálló gyökerek. A levegőben pókháló, fénycsíkok és lepkék, méghozzá fekete lepkék, halállepkék. A lepkék egészen mostanáig nem zavarták, de most, hogy eltévedt és magára maradt, eszébe jutott a nevük, és megborzongott. Tanácstalanul topogott, nem tudta, merre induljon. Felrémlett 111benne, hogy esetleg nem jut ki az erdőből, ráesteledik, vagy éhen hal, mielőtt megtalálják. Elhessentette magától mindkét gondolatot.
Újból hallgatózott. Madár sem szólt, se közel, se távol. Csend volt az erdőn, olyan síri csend, hogy hallotta, amint áramlik a nyaki ütőerében a vér. Hirtelen neszezett valahol valami vagy valaki. És utána mindjárt ág roppant. Ettől megijedt. Talán egy gonosz erdei manó, gondolta. A zaj irányába kapta a fejét, de nem látott semmit. Dermedten várt, aztán, hogy nem ismétlődött, lassan megnyugodott, és elkezdett töprengeni, vajon melyik irányból is jöhetett ő, és merre lehet most a nagyanyja. Aztán elindult, félent előre, félent felfelé az oldalban, mert emellett döntött.
Óvatosan lépkedett, hogy ne csapjon nagy zajt. Időnként megállt. Egyelőre a gombázást is felfüggesztette. Átkelt egy vízmosáson, keresztezett egy lápát, majd felkapaszkodott egy púpszerű kiemelkedésre, és onnan végre megpillantotta a nagyanyját. Az mit sem sejtve bóklászgatott kissé odébb a fák alatt. Nem kiáltott neki. Megfigyelte, merre tart, felvette az irányt, és ismét gombázni kezdett, mintha mi sem történt volna. És amikor közelebb kerültek egymáshoz, és a nagyanyja tudakolta, hol volt ilyen sokáig, azt felelte, hogy félrehúzódott nagydolga végezni.
Ez a füllentés mindjárt megbosszulta magát, mert alighogy elhangzott, menten székelési ingere támadt. De most már nem vonulhatott el, a nagyanyja még azt hitte volna, hogy hasmenése van, és ő azt nem akarta, nehogy azonnal valami füvet tukmáljon rá, mert különben a gyógyító növényeknek is nagy ismerője volt. Nem törődött vele, ment tovább a földet fürkészve. Szerencsére az inger nem volt erős, és nemsokára elmúlt magától. De most már jobban vigyázott. Mialatt tekintetével az avart pásztázta, sűrűn fel-felpillantott, és szemmel tartotta a nagyanyját is. Így nehezebben ment ugyan a gombázás, mert megoszlott a figyelme, de kisvártatva így is talált, először egy zsenge keserűt, egy korosabb cepét, aztán pedig egy korallgombát, egy sárgát. Ez utóbbit büszkén vitte megmutatni a nagyanyjának. Rég nem talált már korallt, talán két éve is volt már, kevés helyen nő, és nem minden esztendőben. A sárga korall magában sütve nem olyan jóízű, de különleges zamatot ad a többinek, ha hozzáteszik.
István sikersorozata folytatódott. Egy tőke mellett megint cepére akadt, először két méretesre, aztán pár apróra. A kicsiket alig győzte 112szedni, számolni. Még a piciny tönkvégek levágásáról is megfeledkezett. Utólag pótolta, mikor felfedezte a mulasztást. Még jó, hogy nem szóródott rá a föld a csirkére, mert azok jóval mélyebben feküdtek a hátiban. Amilyen kevéssé törékeny a csirke, legalább annyira érzékeny, és szinte lehetetlen kikaparni a spóralemezei közül a földet, ha odakerül. Ilyenkor már csak a víz, a mosás segít, gondolta. Aztán némi üröm vegyült az örömébe. A nagyanyja mindjárt utána lefőzte. Még több cepét talált, és mind méreteset. És a tetejébe még két rózsáságú korallt is, amely többet ért az ő sárga koralljánál, mert magában sem kesernyés, és legfinomabb kirántva. Ám gyorsan visszavágott. Alighogy a nagyanyja eltette a korallját, ő lelt elsőként úrigombát.
Egy borókás részhez értek. Nem szűntek meg a fák. A borókás nem úgy volt borókás, hogy nem volt fa, volt, de ritkábban. A nagyra nőtt örökzöldek mindegyikét kis, kopár tisztás vette körül, a tisztásokon itt-ott mohaszigetek aranylottak. Itt világosabb volt, és melegebb is, mégis valamiért párásabb, nedvesebb a levegő. István majdnem átszaladt az egészen, de a nagyanyja megállította, mondván, nézzen csak körül, mert hátha érdemes. Hallgatott rá, és ott, az egyik tisztáson, egy mohasziget mellett pillantotta meg a sárgáspiros kalapú ínyencséget, amely nem ért fel ugyan a cepével, de rangban mindjárt utána következett. Ráadásul olyan fiatal volt, hogy még a kalapja se nyílt szét egészen, és fehér burka is csak az egyik oldalon vált le róla annyira, hogy látni lehetett még rövidke tönkjéből is egy kicsit. Úgy festett, mint egy hóba állított hímes kacsatojás. Utána ugyan a nagyanyja megint felülkerekedett, mert egy másik tisztáson egyszerre négy úri mutatta meg neki magát, de István nem bánta. Ez nem változtatott az ő elsőségén, azonkívül a következő tisztáson őrá is ugyanennyi várt, aztán két részletben megint ennyi, mert összesen kilencet terelt be féltő gonddal a hátijába.
A borókásban felmerült, hogy tovább gombázzanak-e, nem kellene-e visszafordulniuk, hiszen már megtelt a hátijuk. István a tovább mellett kardoskodott. Szeretett volna még több úrit, cepét, esetleg egy rózsáságú korallt találni, meg az ő hátijában még volt némi hely. Folytatták hát a vizsgálódást, és István lelt is még gombát kétszer is, miután maguk mögött hagyták a borókást, de csak cepét, azonképpen a nagyanyja is, bár113ha ő már nem a hátijába, hanem a kötényébe tette, amelynek előtte felkötötte a két sarkát.
Aztán mégis úgy döntöttek, hogy most már aztán irány hazafelé. Megálltak, és lerakták hátijukat. A nagyanyja felvetette, hogy átrak valamennyi gombát az Istvánéból a kötényébe, otthon meg visszaadja, hogy könnyebb legyen neki a hátija, de az hallani sem akart róla, pedig ugyancsak vágta a kötele a vállát. A koronák résein besütött a nap. Mielőtt ismét felvették volna súlyos terhüket, a nagyanyja felnézett, és megállapította, hogy jó lesz igyekezni, már elég magasan van a nap. Aztán, mint akinek most ötlik eszébe, váratlanul azt mondta, hogy ha már eddig eljöttek, akkor bekukkanthatnának a Galambos-almásba is, itt van közel.
István egyetértően helyeselt, mert most már olyan éhes volt, hogy a gyomra is korgott. Gyalogoltak még egy kicsit, és odaértek. Nem állta útjukat kerítés, és egyáltalán semmi nem választotta el a gyümölcsöst a tölgyestől. Vagy túl közel telepítették annak idején az almafákat, vagy az erdő jött közelebb közben. Derékig ért a fű, és faszeder, trenka meg lián tenyészett mindenfelé. A fákon alig volt alma, és az is csak szentiványi. Lepakoltak. Egy lehajló ágról István gyorsan leszakított és megevett kettőt, aztán a zsebébe akart még gyömöszölni kettőt. Az almás nyilvánvalóan elhagyott volt, a nagyanyja mégis leintette, mert íratlan törvény volt, hogy a más fájáról az ember annyit ehet, amennyi jólesik, de az elvitel már lopásnak számított. Azt a kettőt is megette hát helyben, és a nagyanyja is elrágott egyet a rossz fogaival.
Megint felszedelőzködtek, bevették magukat az erdőbe, és a kishegyi kerülőt kivéve ugyanazon az útvonalon, amelyen jöttek, hazasiettek. Visszafelé már nem gombáztak – a kocsiútig így is találtak még ketten négy cepét –, a kishegyi sziklák alatt István kedvéért kissé lassítottak, de rendes időben, tíz órára már a faluba értek, ám így is pótolni kellett a munkakiesést. A nagyanyjának azzal, hogy úgy főzte meg otthon az ebédet, hogy közben mákot kapált a kiskertben, Istvánnak meg azzal, hogy Szagyiban, ahol a szülei nyolctól szénát forgattak, négy renddel több jutott rá. Az apja ötöt akart, de az anyja lealkudta négyre.
114János még egyszer vetett mást a felszabadult búzaföldjeibe, takarmányozás céljára mislinget, bükkönyt, tarlórépát. Még egy esztendeig nem tudta kifundálni, mitévő legyen, mivel helyettesítse a búzát. Annyival tartott tovább tanácstalansága, egy helyben topogása. De két esztendő után úgy érezte, legalábbis egy ideig, hogy megtalálta, amit keresett.
Kálba ment alkatrészért, a vetőgépéhez. Létesített ott a gyár egy lerakatot. Már elhagyta Verpelétet, amikor dohányt pillantott meg a völgy laposán, az úttól jobbra, a Tarna irányában. Nem pár tövet egy kis darab földön, hanem sokat egy nagy táblán. És mellette még egy táblát. Nem zugtermesztés folyt tehát, nem a házi szükségletek illegális kielégítésére ültették, hanem eladásra. Úgy lehetett, úgy törvényesnek számított, csak be kellett jelenteni, mert a dohány az ötvenes évektől jövedéki termék lett.
Lehúzódott a kocsival az út szélére, megállította a lovakat, és leszállt a bakról. Egymástól egyenlő távolságra ültetve, minden irányban szellős közöket alkotva sorjázott a dohány a kapált, szép tiszta földön. Magas volt, erős, sok, halványzöld kövér levéllel, és éppen virágzott, lilán virított a tetején a virága. A közökön messze be lehetett látni közé. Gyönyörködtette a szemet, jó volt nézni. Átlépte az útszéli árkot. Bement a legközelebbi sorközbe, lehajolt, felvett egy marék földet, felegyenesedett, megmorzsolta az ujjaival, aztán eldobta. Majd sarkon fordult, visszament a kocsihoz, és meg sem állt Kálig. Ott megvette, ami kellett, hazafelé fordította a kocsit, és mint akinek hirtelen sietős lett a dolga, a lovak közé csapott. Verpelét alatt, a dohányföldeknél nem állt meg ismét, csak lassított, de izgatottabb lett, mikor elhaladt mellettük.
Otthon először nem szólt senkinek. Másnap Egerben vásár volt. Bement, azzal az ürüggyel, hogy új hámot vesz, de valójában a dohánybeváltóba, megérdeklődni, hogyan veszik át a dohányt, milyen feltételekkel, és hol 115kell bejelenteni. Nagy kerülő ugyan, de visszafelé megint Verpelétnek vette az irányt. Tovább tájékozódott. Felkeresett egy dohányosgazdát, és az megerősítette a feltevését. Megtudta tőle, hogy jó pénzt lehet kivenni a dohányból, ha az idő is úgy akarja, de sok baj van vele, és érteni is kell hozzá. Ez utóbbit a verpeléti ember így nem mondta ki, de ezt lehetett kivenni a szavaiból, mikor felsorolta, mi mindent kíván.
Csak ezután avatta be az otthoniakat, először Barczai sógort, Terézt, végül az apját.
Barczai sógor elgondolkodott:
– Gyerek – még mindig így szólította –, a dohány minekünk nem újság. Ha kevéske is, de itt régebben mindig volt. Igaz, csak a magunk céljára, és mióta engedély kell rá, csak dugiban. De tudjuk, hogy kell ültetni, ápolni, kezelni. Apád is tudja, én is tudom. Szóval, konyítunk hozzá kicsinyt, kicsiben. De nagyban?… Nem tudom. Meg sok baj van ám vele, sok kéz kell hozzá. Meg kényes jószág. Palántáról kell nevelni, aztán folyvást szedni az alsó leveleit, ahogy nő, felfűzni, szárítani, simítani. Akárki napszámost nem is fogadhatsz fel kapálni, annyira kell vele vigyázni, hogy le ne törődjön a levele. Ez nem olyan, mint a kukorica vagy a krumpli, hogy csak vágják, vágják a földet, és elég, ha közben nem tapossák le nagyon. Szárítópajtát is kell neki csinálnod, amiben kiakaszthatod.
Teréz a szokásos módon aggályoskodott. Megint attól tartott, hogy nem fizetődik majd ki, meg hogy megint többet kell kiadni napszámra, és nemcsak egyszer-kétszer, hanem folyvást, tavasztól őszig:
– Ez már nem olyan, mint a búza, hogy csak aszatoláskor nem győzzük, meg aratáskor, hogy csak akkor kell segítség. Itt mindig kell, mindjárt az elején, már a palántaneveléshez, a kiültetéshez is. Aztán jön a kapálás, többször is, az állandó szedés meg a többi, szüntelen. Ebben nincs megállás, lélegzetvétel.
Szóval, volt tapasztalata, mert otthon, kicsiben az apjáék még bajlódtak vele lánykorában. De más is aggasztotta:
– Meg ez nem olyan minkfajta munka, amihez szokva vagyunk, amit behunyt szemmel is elcsinálgat az ember. Ebbe bele kell kendnek tanulni, aztán nagyon figyelni, észnél lenni. Ez már tisztára bolgár kertészet, amihez mink nem értünk. Meg ott vannak a májusi fagyok is. Ha elfagy 116egy-két palánta, mint eddig a paprika vagy a paradicsom, hát, édes Istenem, de ha egy egész hold dohányt tönkretesz a fagy, az már csapás.
Az apja megint csak hümmögött, nem akart állást foglalni. Viszont titkon örült, mert ez azt jelentette, hogy azontúl ingyen jut majd a pipadohányhoz, nem kell a boltban vennie.
János figyelmesen meghallgatta Barczai sógort is, Terézt is, de nem igazán igyekezett őket meggyőzni. Ehelyett megkezdte az előkészületeket. Magot rendelt, kijelölte a kertben a palántaágyak helyét, felszántotta Rácfalun a kiszemelt földet, a patakparton, a szalmakazal mögött, ahol még volt hely, pajtát ácsolt, és belevágott. És kudarcot vallott.
Az első esztendő akár sikeresnek is lett volna mondható. Nem fagytak el a palánták, a tövek dús leveleket hajtottak, jól sikerült a szárítás, a dohány megfelelt a minőségi követelményeknek. Csak éppen nem keresett rajta semmit, mert a hasznot elvitték a költségek. A másodikban viszont egyértelműen megbukott. A kiültetett palántákat Fagyosszentekkor megtizedelte a fagy, ami meg megmaradt, olyan dohányt termett, hogy a beváltóban leminősítették, és csak csökkentett áron vették át, mert enyhe trágyaszagot árasztott. E nem kívánatos jelenséget az okozta, hogy János másodszorra alátrágyázott, pedig közvetlenül előtte nem lett volna szabad, hanem vetésforgót kellett volna alkalmazni, és így elkerülhető lett volna a kellemetlen szag. Ő ezt nem tudta, és ugyanabba a földbe ültette a palántákat, miután szántás előtt jól megterítette trágyával.
János nem adta fel. Utána cukorrépával próbálkozott. Ez a vállalkozása pénzügyi értelemben sikeresnek bizonyult ugyan, de még rövidebb életű volt. A környéken, de délebbre, az alsó Tarna-völgyben sem látott még cukorrépát. Répát természetesen vetettek. De az marharépa volt, takarmány az állatok etetéséhez. És csak itt-ott, egy-egy kis darabka földön, kukorica vagy krumpli végében, a laposon. A silózást még nem ismerték, csak a vermelést, és éltek is vele.
János a Magyar gazdában találkozott a cukorrépával. Volt az újságban róla egy cikk, és ugyanazon az oldalon egy hirdetés. Akkoriban kezdett meghonosodni az országban a cukorgyártás. A cikket elolvasta, a 117hirdetést kimásolta. Egy cukorgyáré volt, és az állt benne, hogy a gyár gazdákkal szerződne cukorrépa termesztésre ilyen meg ilyen feltételek mellett. Azt is közölték, hogy a magot ők adják, és a szállításról is ők gondoskodnak. A termesztőnek a termesztésen kívül csak annyi teendője van, hogy a répaföldön megtisztítja és egy halomba összehordja a répát. Ez tetszett neki, kedvezőnek találta a feltételeket, de leginkább az ár ragadta meg a figyelmét. Jónak látszott. Csak az zavarta kissé, hogy nem a megszokott vékában, hanem a nemrég bevezetett új mértékegységben, mázsában volt megadva a mennyiség, és előbb körülményesen át kellett számítania.
Ugyane számból és ugyanekkor értesült az akkoriban kitört orosz–török háborúról is, és, mint a korabeli Magyarországon legtöbben, ő is a törököknek szurkolt. Csakhogy ő, honfitársaival ellentétben, nem a Monarchia hivatalosan Oroszországot támogató külpolitikáját rosszalló hazafias megfontolásból. Nem érzelmi, hanem mintegy gazdasági alapon, mert még mindig nem tudta megbocsájtani az oroszoknak az olcsó búzát, amelyből kifolyólag neki mindenféle összevissza ipari növényekkel kellett vesződnie, így például cukorrépával, ahelyett hogy megmaradhatott volna a becsületes és jól bevált búza mellett.
Ezúttal nem kérte ki senkinek a véleményét. Egy másik dűlőben, Szárazréten szemelt ki helyet cukorrépatermesztésre, ahol két kataszteri hold szántója terült el a Füzesre vivő út és a rét között, tehát majdnem a Tarna-völgy fenekén, a laposon. Vetőgéppel vetette el a magot, ekekapázta a sorközöket, csak egyelni kellett a répát kézzel, és magukat a sorokat kapálni. Sok napszámot elnyelt, és Teréz is sokat hajlította benne a derekát, ősszel meg, mire a répafejek megfelelő nagyságúra nőttek, nehéz, fáradságos munkának bizonyult a szedés, a kiásás, a tisztítás. És felettébb piszkosnak, mert közben a vártnál korábban megjöttek az esők, felázott a talaj, sáros lett a répa, az ásó vasa, az ásó nyele, az ember keze, minden. Megszenvedtek vele. Néha úgy festettek, mint a dagonyázó disznók. Nevették is őket az arra menők az úton, és ezt gondolták magukban: kellett ez nektek, ti telhetetlenek! Még Istvánt is mindennap kiparancsolták, mikor iskola volt, délután, mikor nem, akkor egész nap, mert olyan is volt, hogy vasárnap, az Úr napján is dolgoztak benne, a falu nem kis 118megrökönyödésére, annyira szorította őket az idő. Ásnia nem kellett, de a szedésbe, tisztításba, amely sehogy sem akart véget érni, őt is bevonták. Egyszer aztán mégis kint volt a földből az összes répa. Éppen jókor, mert hűvösre fordult az idő, szünet nélkül esett, és már a pokolba kívánták a cukorrépát.
Utána még sokáig álltak a földön a répahegyek. Reggelente már dér volt, később éjjelente fagyott is, mikor érte jöttek a gyár nagy kocsijai, de Jánost úgy tájékoztatták, hogy a gyenge fagy még nem árt a répának. Arra mindenesetre jó volt, hogy el tudták szállítani, mert valamennyire megkeményedett a föld, és rá tudtak menni, nem süllyedtek tengelyig a sárba a kerekek. Bár ő azt sem bánta volna már, ha netán elakadnak, ott ragadnak, miután a magukkal hozott mérlegen lemérték és helyben kifizették, és pontosan annyit számoltak le neki, amennyit ígértek, és az szép summa volt. János a pénzen úgy fellelkesült, hogy rá akart állni a cukorrépára. Mindjárt azt tervezte, hogy növeli, kiterjeszti a termesztést, de télen újabb szerződés helyett csak levél jött a gyártól. Azt írták, hogy nem áll módjukban ismételten szerződést kötniük vele, mert messze van a gyártól, és vasút híján magasak a szállítási költségek. De a maradék ingyen adott műtrágyát, a szuperfoszfátot megtarthatja.
János megint ott állt megfürödve. A cukorrépa szertefoszlott, mint egy álom. Csak egy zsák műtrágya maradt utána, amely, mármint a műtrágya eszméje, akkor még olyan új volt, hogy csodájára jártak a rokonok, a szomszédok. Sokáig ott hányódott a csűrben, a fal mellett, és maga is kissé borzongva nyúlt bele, mikor kérésükre ki-kivett belőle egy marékkal és megmutatta nekik. Tavasszal aztán Teréz kiszórta a mák alá, tyúkganaj helyett, mert annyira hasonlított rá.
Végül a köménymag ütött be.
Azt sem látta addig sehol, semelyik határban. Kivéve a konyhakertjükben, ahol a konyhai szükségletek kielégítésére Teréz mindig vetett pár bokorra valót. Az úgyszólván a házhoz jött. Egy ügynök házalt vele, faluról falura járva, és próbálta a termesztésére rábeszélni az embereket. Elvetődött Szajlára is, de mindenki kinevette, mondván: köménymagot 119termeszteni vékaszámra! Minek az? Ugyan kinek kellene annyi köménymag? Nincs annyi rántott leves meg kolbász tán még az egész világon se, amibe azt bele lehetne tenni! János másként állt hozzá. Behívta az embert a kapuból. Bevezette a konyhába, leültette, és figyelmesen meghallgatta. Aztán töviről-hegyire kikérdezte, majd aláírta a szerződést.
Teréz nem tartózkodott otthon. Úgyhogy csak utólag értesült róla, és akkor már hiába ágált ellene. Mert ellenezte, határozottan ellenezte. Nem is annyira mint gyakorló háziasszony, aki értett a fűszernövényekhez, így a köményhez is, hanem inkább mint munkaerő, mint hitves, akinek már kezdett elege lenni, nem a munkából, hanem az állandó kísérletezésből. Mindenki helytelenítette János döntését. Még a mindenre nyitott, vállalkozó kedvű Barczai sógor is nagyon fanyalgott:
– Köménymag! A konyhakertbe való az, nem a határba. Tán meg se terem ott. Meg hogy győzitek majd a gazt annak a sorából kigyomlálni? Hogy bírod megtisztítani?
Csak idős János nem nyilatkozott, de ő csak óvatosságból.
Ez ősszel történt. Tavasszal megérkezett a vetőmag a kereskedőtől, és János elvetette géppel. Kapásnövény után, és tavaszi árpára, mert úgy kellett, mert a kömény kétéves növény. Csak a második esztendőben hoz termést, és védő-, társnövénnyel vetendő. Pipis-hegyet szemelte ki a köménynek, fent, a délnyugati fekvésű nagy hajlást, amely teljes egészében az övé volt, és amolyan átmenet a lejtő és lapály között.
A gyomlálás valóban próbára tette őket. Életükben nem görnyedtek, térdeltek, guggoltak egy esztendőben sem annyit, mint akkor. Berepedt, felhasadt az ujjuk begye, beszakadt a körömházuk, örökké gyászkeretes volt a körmük az alá szorult földtől, de a növény egyéb kézi munkát nem igényelt. Mikor megnőttek, megágabogasodtak a szárak, összeborultak, és elfojtották, elölték a sorok közt a gyomot, mint a kender, amelyet szintén sűrűn vetettek, ha nem is sorba. Aratni dupla, tripla hadarójú kaszával aratták. A magot kézzel verték ki belőle, de a helyszínen, mert a szállítás nagy szemveszteséggel járt volna. Kivittek egy mosószéket, ahhoz csapkodták, és úgy. A tisztítással is boldogultak. János vett a rostájához egy különleges betétet, és azon engedték át a végén. Szárítani meg a padláson szárították oly módon, hogy naponta átlapátolták, megforgatták.
120A rákövetkező évben megint jól fizetett a kömény. És akkor János megnyugodott, helyreállt a lelki egyensúlya. Megint tudott pénzt félretenni, földet venni. Annyira megtetszett neki a kömény, annyira felbuzdult a sikeren, hogy utána még többre szerződött, még többet vetett, más dűlőkben is. És végül már annyi volt a köménye, hogy szinte csak köménnyel foglalkozott, köményben gondolkodott. Valósággal elöntötte őket, és aratáskor mindüknek olyan köményszagú volt a ruhája, haja, keze, és olyan köményillat terjengett a portáján, a portája környékén, az Árvai-szögben, annyira a köménymag körül forgott az életük, hogy az emberek a háta mögött már Köményes Árvainak nevezték. János tudott róla, de nem bánta, csak nevetett rajta. Megint növekedett, gyarapodott.
121Kora délután volt, május eleje, a kukorica első kapálásának ideje. Árvaiék is kapára kaptak. Idős Jánost, mint mindig, most is hátrahagyták, és mint legtöbbször, most is szunyókált. De nem az udvari padon ülve, hanem kivételesen fekve, az ámbitus végében lévő dikón. Leheveredett, mert a szokásosnál gyengébbnek érezte magát. Semmi sem mozdult, kihaltnak, élettelennek tetszett a porta. Csak az istállóból hallatszott néha lánccsörgés, és időnként egy kotlós hangja a hombár mögül, amint a kicsinyeit hívta, mikor talál nekik valamit. Az alvó öregemberen kívül még ketten tartózkodtak otthon. István és legidősebb öccse, Jánoska. A házban, a konyhán ültek és ebédeltek. Nemrég jöttek haza az iskolából. A nagyapjuk melegítette meg és adta eléjük az ételt, mielőtt lefeküdt volna. A szülői parancs úgy szólt, hogy evés, aztán irány a határ, a többiek, a kapálás, mert, miként az apjuk mondta, minden kézre szükség van. István már egészen rendesen tudott kapálni, csak nagyritkán fordult elő, hogy a kapája vasa beleszaladt a kukorica zsenge szárába, Jánoska pedig ügyesen elvezetgette a lovat az ekekapa előtt, bár délutánra már alighanem végeztek az ekekapálással. A többi gyereknek még semmi hasznát nem vették, de őket is magukkal vitték. Beleértve a hatodiknak született és még csak egy esztendős Ferencet is. Őt legjobb lett volna otthon hagyni, de túl fiatal volt még ahhoz, hogy a nagyapjára bízzák, más dajka pedig nem akadt.
A két gyerek bekapta az ételt, összecsapta a leckét, és máris indult volna a család után, amikor Jánoskának az az ötlete támadt, hogy előbb nézzék meg, mennyit nőttek a varjúfiókák, nehogy úgy járjanak, mint legutóbb a kékzsónákkal, amelyek kirepültek a fészekből, mielőtt elszedhették volna őket, mert túl sokáig vártak. Pár napja fedezték fel a varjak fészkét Ondrok gödrében, egy magas fán, félúton a forrás és a gyaloghídjuk között, a patak partján. István először nemet mondott, de aztán csak 122ráállt, mert az öccse elkezdett pityeregni, meg maga is úgy gondolta, hogy várhatnak még egy kicsit a szüleik, az a negyed óra, amíg a fiókanézés tart, nem a világ.
A fára Istvánnak kellett felmásznia. Jánoskának nem volt hozzá mersze. De ha lett volna, akkor sem engedte volna meg neki a bátyja. Ez nem könnyen bevehető, szelíd fenyő, hanem barátságtalan, durva akác volt, amelynek magasan kezdődik a koronája, előnytelenül kissé felfelé állnak gyér oldalágai, és tele vannak tüskével. Azonkívül erős szél fújt, és úgy hajtogatta a törzsét ide-oda, hogy fent, a csúcsban akár egy métert is kitett a lengés. Úgyhogy az öcs lent maradt a földön, kissé elhátrált a fától, és onnan nézte a műveletet.
Istvánnak ugyancsak kapaszkodnia kellett, hogy le ne essen. Közben nem nagyon mert lenézni, mert félt, hogy szédülni fog. Mikor felért a fészek alá, felnyúlt bele, és lekiabált:
– Már majdnem félszállítósak.
Ez azt jelentette, hogy a fiókák testét már mindenhol toll borítja, rendes szárnyuk van, és hamarosan kirepülnek a fészekből.
– Igaz-e, hogy megmondtam? – kiabált vissza Jánoska izgalomtól elfúló hangon. – Szedd ki őket!
István a szélzúgásban először nem értette, mit mondott az öccse, úgyhogy annak meg kellett ismételnie a szavait.
– Most nem lehet, nincs rá idő – felelte.
– De. Nem tart az semeddig.
– Majd holnap. Vagy estefele.
– Nem, most – és könyörgőre fordult a hangja.
István a fejét csóválta. Habozott. Aztán a szabad kezével megoldotta inge borjúszájnyakát. Megint felnyúlt a fészekbe, majd egyenként kiszedte és a keblébe rakta a varjúfiókákat. Egyikük közben majdnem kereket oldott. A kezét kikerülve kimászott a fészek szélére, és le akarta vetni magát, de István az utolsó pillanatban elkapta. A kis madár hevesen kapálózott a lábaival, és az ujjába csípett a csőrével, de sikerült begyömöszölnie a többi közé. Ott már csak hegyes karmaikat érezte, amint nekiakasztották a mellének. A leereszkedés simán ment. Csak az okozott némi gondot, hogy amikor elfogytak az ágak, nem ölelhette át a megszokott 123módon a fa törzsét, nem szoríthatta hozzá a mellkasát, mert ott voltak a keblében, az inge alatt a fiókák. Onnantól erősen hátradőlt, és csak alul, a törzsre kulcsolt lábaival tartotta magát.
Otthon a csűr mögé vonultak, és egy kisebbfajta, szénával bélelt kosárba rakták a madárkákat, és úgy határoztak, felnevelik őket, anyjuk lesznek az anyjuk helyett. Nyomban gilisztát szedtek fent a kertben, és haladéktalanul hozzáláttak a táplálásukhoz. Csakhogy hiába nyomkodták a csőrükbe a tekergőző kis hústömlőket, hiába fogták meg két ujjal a nyakukat, és huzogatták rajta lefelé, ahogy libát duggató anyjuktól látták, a fiókáknak sehogy sem kellett ez a koszt. Nem voltak hajlandók lenyelni, nem jutott be a nyelőcsőbe, se egészében, se darabokban. Megmakacsolták magukat, és hevesen tiltakozó mozdulatok kíséretében minduntalan kifelé terelték, kiköpték a csőrükből. Utána magvakkal, búzával, árpával, kukoricadarával és végül kenyérbéllel próbálkoztak. Hiába. Mindent elutasítottak, az istennek sem akartak enni.
A két gyerek tanácstalanul szemlélte a megátalkodott, tollas, kis lényeket. Be kellett látniuk, hogy tervük kivihetetlen, hogy el kell vetniük. Meg különben is, mit szólnának a varjúneveléshez a szüleik? Soha nem tűrnének meg ilyen csúnyaságokat a portán, mert nekik csak azok lennének, fekete csúnyaságok. Ha meg elrejtenék őket, kint valahol, megtalálnák és megennék a macskák.
– Együk meg őket! – indítványozta Jánoska.
– De hogy? – kérdezte István.
– Hát úgy, hogy megfőzzük pörköltnek.
– De hol főzzük meg?
– Az udvari katlanban.
– De krumpli van benne.
– Majd kiöntjük.
– De észreveszi nagyapa – aggályoskodott tovább István.
– Nem veszi, hisz alszik.
– Akkor előbb végezni kell velük.
– Hát, akkor előbb végezzünk velük – hagyta jóvá Jánoska.
124– Hogy végezzünk velük? – töprengett István.
– Úgy, ahogy a kismacskákkal meg a kiskutyákkal szoktuk, mikor elhányjuk őket szopós korukban, mikor még a szemük se nyílott ki.
– De ezek már látnak.
– Nem számít, úgyse ismernek bennünket – jelentette ki Jánoska, és máris a tettek mezejére lépett. Felkapott egy fiókát, és földhöz csapta. Tompán puffant, és kinyújtotta a nyakát, de nem döglött meg. Vércsepp buggyant ki a csőre végén, és némán tátogott. Földhöz vágott még egyet, és ugyanaz játszódott le, mint imént. Erre fölkapta az elsőt, és megint földhöz akarta csapni, de az megcsípte a csőrével, vagy csak megbökte, de ő úgy képzelte, hogy megcsípte. Ettől megijedt és elejtette. Törte a fejét, mitévő legyen, aztán hirtelen felderült az arca:
– Jobbat tudok.
A lábánál fogva visszadobta a két haldokló madárkát a kosárba. Majd felkapta a kosarat, és azt mondta a bátyjának:
– Gyere.
Beszaladt a fészer alá, egyenesen a favágató tőkéhez. Letette a kosarat. Odament a fejszetartó állványhoz, és leemelte róla a kisbaltát.
– Lefejezzük őket, mint a végvári vitézek a pogány törököket – tette hozzá magyarázatul.
Ezt az iskolában hallotta. Így szerepelt egy történetben, amelyet a tanító olvasott fel egy könyvből. De az is lehet, hogy fordítva volt, hogy a törökök fejezték le a magyarokat. Mindegy, gondolta.
Bal kezével felkapott egy fiókát, a tőkére helyezte, lenyomta a fejét, hogy felfeküdjön a nyaka, és a jobbjában lévő baltával lesújtott rá. Mellément, mert az közben felemelte a fejét. Lenyomta, újfent lesújtott, és megint elhibázta, és ugyanazért. Harmadszorra is próbálkozott. Ezúttal eltalálta áldozatát, de csak az egyik lábát vágta le, mert nem szabadította ugyan ki a fejét a kezéből, de úgy rúgkapált, hogy a hátára fordult, és a balta útjába került a lába.
– Várjál! – kiáltotta István, aki dermedten nézte az egymást követő kivégzési kísérleteket. Nem is annyira öccse kegyetlensége borzasztotta, bár elképedt tőle, hanem inkább a félelem, hogy az véletlenül úgy vág mellé, hogy lecsapja a tulajdon ujját.
125– Majd én.
Félretolta Jánoskát, kivette a kezéből a baltát, és egyenként, biztos kézzel, szinte szakszerűen lefejezte a varjúfiókákat.
– Most forraljunk vizet, aztán kopasszuk meg őket, ahogy édesanyánk szokta a tyúkot – vette volna át az öccse megint a kezdeményezést.
– Nem – mondta határozottan István, mert eszébe jutott, hogy hallotta valahol: a varjút nyúzni kell, különben keserű lesz a húsa.
– Majd megnyúzzuk őket – folytatta, és be sem várva az öccse vélekedését, besietett a házba, késért és tálért. A konyháról kifele jövet nesztelenül surrant át az ámbituson, kissé oldalazva, háttal a nagyapjának, a tálat, kést a felsőtestével eltakarva, mert nem tudhatta, hogy a nagyapja alszik-e még, vagy csak úgy tesz, mintha aludna, és bármelyik pillanatban kinyithatja a szemét.
Visszajövet felgyűrte az inge ujját, és munkához látott. Először levágta a szárnyakat, aztán a csüd fölött körbemetélte a lábakat, majd, a nyúlnyúzáskor ellesett fogásokat alkalmazva, a nyakról indulva, mert ott lehetett legkönnyebben elkezdeni a fejtést, lehúzta a bőrt a fejetlen testecskékről. Utána kibelezte és feldarabolta őket. A combokról jött legnehezebben. Mikor odaért, mindig megfogatta Jánoskával a madárkák lábait, és teljes erőből vonta lefelé tollas, pelyhes, vöröses öltözetüket.
Higgadtan, megfontoltan dolgozott, mintha már sok varjút nyúzott volna. Eleinte még az öccse oktalan kérdéseire is türelmesen válaszolgatott, amelyekkel azt tudakolta, mi az a belső szerv, amelyet éppen a kezében tart, noha tudta, hogy mi az. De amikor a bőrt, a beleket meg a többi ehetetlen belsőséget elásták a ganajban, a húsdarabkákkal teli tálat pedig elrejtették a ház hátánál a bürökben, mert elkészítésükről aznap már szó sem lehetett, és utána a kútnál lemosta a kezéről a vért, már nagyon ideges volt. Már alig lehetett hozzászólni, mert tudta, hogy ebből botrány lesz, ezért szorulnak majd, ezért a késésért, hiszen már legalább két órája kint kellene lenniük, a kukoricaföldön.
És az is lett, botrány, méghozzá nagy. És súlyos büntetés követte. Mint mindig, most is Istvánon csattant az ostor. Nem azért, mert Jánoska rákente az egész varjúügyet, hanem mert az apja így látta helyénvalónak. Ezt aztán még tetézte, hogy végül a varjúpörköltből sem lett semmi. 126Nem a macska találta meg a húst, hanem két nappal később az apja. És a macska elé vetette, de az nem ette meg, mert közben megbüdösödött, és el kellett ásni a ganajban.
127A föld a földműves szemében régen nem csupán termelőeszköz volt, hanem eleven, élő organizmus is, valósággal személy, amellyel valamilyen viszonyt alakított ki. Nem úgy általában, és főként nem ideológiai alapon, miként azt későbbi korokban a parasztság felemelésén fáradozó népboldogítók tudni vélték, hanem minden darabjával külön, és kizárólag érzelmi természetűt. Ha jó volt, jól termett, ha meghálálta, amit beleölt, ha életben tartotta, gyarapította őt és családját, ha jó volt rá gondolni, ha kellemes emlékek fűzték hozzá, szerette, ha nem, utálta vagy a legjobb esetben is közömbösen viseltetett iránta. Ez vonatkozott a dűlőre is, ahol az adott parcella találkozott. Amit szívében a tulajdon földje keltett, azt átvitte az egész határrészre, meghatározta az iránti érzéseit is, és ebből következően azt is vagy kedvelte vagy megvetette, előre vagy hátra helyezte a képzeletbeli rangsorban.
Ami az Árvaiakat illeti, meglepő, de legtöbbre Dregolyt tartották. Értékelték a búzát vagy köménymagot ontó Rácfalut, Siroki homokot vagy Pipis-hegyet meg a többit is, amelyek nélkül aligha tudták volna megszedni magukat, de ha még olyan hideg fejjel számoltak is mindig, Dregoly állt hozzájuk legközelebb. És Dregoly ezt úgy érte el, hogy soha nem adott rekordtermést se gabonából, se kapásnövényből, és ráadásul nagyon messze is esett a falutól, szinte már a füzesi határba. Kiválóan alkalmasnak bizonyult viszont egy bogyósnövény termesztésére. Ez pedig nem volt más, mint a szőlő. A szőlőt, ha ősszel megérett, ették, felkötözve még télire is eltették, leginkább azonban bort csináltak belőle, amelyet hátul, abban a kert alá vágott pincében tároltak. És ez, ez a nedű esett itt döntő súllyal a latba. A bor ugyanis elválaszthatatlanul hozzátartozott az életükhöz. Az egymást követő nemzedékek nőtagjai is le-leengedtek belőle néha egy-két kortyot a torkukon, kivált forraltan, mézezve és szegfűszeggel. És kisgye128rekeknek is adták, kenyérbéllel fölszívatva, nyugtatóként, ha nagyon sírtak vagy nem tudtak maguktól elaludni. Ám főként a férfiak itták, bár nem nyakra-főre, és nem mindennap, hanem csak hébe-hóba, névnapokon meg jeles ünnepeken, húsvétkor, búcsúkor, karácsonykor, de akkor is mértékkel. Kellett nekik, szükségük volt rá, mert nem csak ellensúlyozta mindennapjaik egyhangúságának unalmát, hanem a szűnni nem akaró, lázas tevékenységből, az állandó vesződésből kiragadva önmaguk fölé, már itt a földön olyan világba emelte őket, amilyent hitük szerint csak haláluk után remélhettek, ha mindvégig erényes, Istennek tetsző életet éltek.
Szőlő, a nován kívül szintén direkttermő otelló és delevári, volt másfelé is a határban, bár elszórtan és kisebb mennyiségben, de Dregolynak nem akadt párja, mert nemcsak a borával hatott. Bírt mással is, ami megejtette az Árvai-hadat, férfiakat, nőket egyaránt, de még a gyerekeket is. Ha történetesen nem völgy lett volna, az egyszerűség kedvéért szőlőhegynek is lehetett volna nevezni. De az volt, egy szűk szájú völgy, egy kelet-nyugati irányú teknőszerű mélyedés a Föld görnyedt hátán, a falutól északra, Ujiszkón túl, Isten-hegy alatt. És ebből a geológiai tényből származtak egyéb jótéteményei is. Tudniillik a kedvező fekvés nemcsak azzal járt, hogy a délre néző oldalba telepített tőkéket egész nap érték a napsugarak, hanem a zártságból az is következett, hogy különleges mikroklímával rendelkezett. Mint valami nagy termosz, megfogta, tárolta a hőt, mert az ölelő hegyektől nem tudott rajta átfújni a szél, és sosem volt benne huzat. Olyan jól tartotta a meleget még télen is, hogy a verőkben a hó ellenére ingujjban lehetett fordítani, azaz a talaj felső rétegeit új vesszők telepítése előtt a mélyebben fekvőkre cserélni.
Ennek az ideális hőháztartásnak természetesen nyáron nem volt jelentősége. De az Árvaiak nyáron is szerettek Dregolyban lenni. Annyival is inkább, mert szerintük a nyár volt a völgy igazi évszaka. Szép volt ott a tavasz és az volt az ősz is, a szüret, az érett fürtök tőkéről való leválasztásának és hazaszállításának ideje, de a legszebbnek a nyarat tartották, amikor nyílott, kúszott, kunkorodott, csavarodott, növekedett, zizegett, susogott, pityegett, csattogott, zölden harsogott benne minden, és párás izgalom, lüktető igyekezet töltötte be a völgyet és a benne serénykedőket, így őket is.
129Ilyenkor nem kizárólag a szőlőjükkel foglalkoztak, amelyet még idős János apja, István apó telepített, és amely közép tájt, lent az útnál kezdődött, és szélesen, sok-sok sort magában foglalva meredeken futott fel a tetőre, és a gerincen húzódó fenti útnál ért véget. Kukoricát, krumplit is kapáltak, meg arattak is és szénát is gyűjtöttek, mert Dregolyban minden szőlősgazdának volt mása, szántója, kaszálója is. A szőlőkkel szemközti, északra néző oldalt erdő borította fel egészen Isten-hegy csúcsáig, de a fenék jó részén gabona és kapásnövény termett, továbbá a szőlőkön innen, ahol már nem volt olyan meredek a lejtő, mert arra lapult el a hegy. Csak az alj, a lapály szittyósa szolgált rét gyanánt, ahonnan kocsival a bejárás is esett, fel az Ujiszkó felől leereszkedő gyalogútig, amelyen fele annyi idő alatt ki lehetett érni a faluból, mint körben, Kalub-alján át, a kocsiúton.
A nyarat ősz követte, az őszt meg ismét tél. De az Árvaiak nem bánták, mert úgy találták, hogy Dregolyban mindig jó lenni, még télen is, a tél múltával pedig mindig kezdődött elölről az egész. Az ottlevés, a munka, amely ott valahogy mindig könnyebbnek, emberibbnek tetszett, mint máshol. Óvón körülölelte őket a völgy, mialatt hajladoztak, nyögtek, izzadtak. Ott élt, lélegzett, illatozott köröttük. Nem hagyta őket magukra, segítette, támogatta, pártfogolta őket. És tudósította. Elárulta, elmondta, megsúgta nekik, mi történik benne, vele. Folyamatosan tájékoztatott mindenről. Mint valami óriási rezonátor, felerősítette, továbbította a kapálás ütemes zaját, a metszőolló csattogását vagy a kasza suhogását. Megbízhatóan beszámolt mindenről nekik is, másnak is, mindenkinek. Semmit nem hallgatott el. János, Teréz és a napszámosaik sokszor egy teremtett lelket sem láttak se közel, se távol, már-már azt hihették volna, hogy rajtuk kívül senki nincs, hogy magukban vannak Dregolyban. Egy-egy földbe harapó kapa vasa vagy kapatisztító kocér azonban mindig jelentette nekik, hogy nem úgy van, hogy van még más is, hogy hajladozik ott valahol valaki a tőkék közt messze, talán a völgy farában, ahol olyan meredek a lejtő, hogy megállni is nehéz rajta. Vagy egy-egy beszéd-, nevetésfoszlány adta tudtul, hogyha többen is voltak, mert minden elhallatszott mindenhova, a legkisebb zaj, nesz, még a szellentés is. Dregoly menedék volt nekik, öl, termékeny, védő, meghitt, otthonos, átvitt értelem130ben is meleg. Csak elbújni, rejtve maradni nem lehetett benne, sem titkos üzelmeket folytatni. Ugyanezért nehéz volt például lopni is. Legfeljebb a közvetlen szőlőszomszéd cseresznyefájának megdézsmálása jöhetett szóba az olyanoknál, akiknek nem volt cseresznyefájuk. Dregoly mindent felfedett, kitárt, kiteregetett, mindenkit nyíltságra, egyenességre, becsületességre kényszerített.
Ha azonban mégis teljes csend honolt benne, nem kapáltak, karóztak, kaszáltak sehol, nem döngött kád, puttony, nem nyikorgott kocsikerék, nem nógattak lovat, akkor Árvaiék vagy mások egészen bizonyosak lehettek abban, hogy rajtuk kívül senki nincsen Dregolyban. Vagy dél, ebédszünet van, amit ott, mert ritkán hallatszott el odáig a faluból a harangszó, csak a gyomrok jeleztek. Ilyenkor, ebéd és az azt követő szunyókálás idejére elnémult minden. Jánosék is megálltak, komótosan leballagtak az úthoz, vagy ha nem a szőlőben ügyködtek, a föld végébe, a mezsgyére, ahol a kocsit meg a lovakat hagyták. Tavalyi venyigéből vagy az erdőben szedett gallyból sietség nélkül tüzet raktak, szalonnát sütöttek, lehetőleg kiszárított csipkenyárson, amelyet eldugva tartottak valahol. Ettek, ittak, lerúgták a csizmájukat, vagy ha eleve mezítláb voltak, minden különösebb előkészület nélkül eldőltek a földön, legfeljebb a fejük alá vetettek valami ruhadarabot vagy üres abrakos tarisznyát. Csak István nem feküdt le soha evés után, mert még gyerek volt. Pólyáskorában ilyenkor megszoptatták, később meg, hogy el ne másszék, kipányvázták valamihez. Mihelyt azonban nagyobbacska lett, a rövid déli pihenőt portyázásra használta. Felment a tetőre, át a túloldalra, bekukkantott az erdőbe, fészkezett a közeli garádban. Közben számolgatta magában, hányat kiált a kakukk, hogy megtudja, hány évig él majd, hallgatta a vércsék vijjogását vagy az őzek ugatását, ha eső akart lenni.
Istvánt már sok minden izgatta, de a kézzel foghatatlan dolgok még nem nagyon érdekelték. Teréz mindent olyannak fogadott el, amilyen, és már lánykorában napirendre tért a Dregoly nevű jelenség felett. De Jánost foglalkoztatta a völgy, bár nem volt szemlélődő, bölcselkedő hajlamú típus. Időről időre kíváncsiság ébredt benne, és próbálta kifürkészni a titkát, mert világos volt előtte, hogy a bora, fekvése, zártsága nem magyarázat mindenre. Ám hiába kérdezte önmagát újra és újra, hogy hon131nan ez a megkönnyebbülés, mi okozza ezt a különleges jóérzést, amely minduntalan hatalmába keríti, ha ott van. Nem lelt rá kielégítő magyarázatot, elfogadható választ, be kellett érnie találgatásokkal, homályos sejtelmekkel. Egyszer úgy vélte, hogy a sárgás színű, morzsalékos agyagföld kelti, másszor úgy, hogy a lejtőhajlások szöge, összhangja idézi elő, az, ahogy a felszín hullámai metszik egymást. Megint másszor valami felülről áradó erőnek, delejnek tulajdonította, valami embertől független, anyagtalan kisugárzásnak, amely beléje hatol, átjárja, valami magasabbnak és mindennél hatalmasabbnak, rokonnak azzal, amit imádság közben szokott néha érezni, és ami azt sugallta neki, hogy ennek az egésznek, a sok munkának, törekedésnek, bajlódásnak, a földi létnek jelentése, értelme van, és bár véges, mégis érdemes élni.
132Késő nyár, kora ősz volt. Idős János egyedül tartózkodott otthon. Az udvar közepén állt. Kivette a szájából a pipáját, és mielőtt visszahelyezte volna, feltekintett. Nem tudta, miért, de hirtelen leküzdhetetlen vágya támadt, hogy felülről lássa az Árvai-szöget, Ondrok gödrét, a közeli és távoli hegyeket, az egész vidéket. Távlatot akart, elszakadást. Legjobb lett volna felmennie Misku-tetőre, vagy Ondrok gödre nyugati oldalára, ahonnan jól rá lehet látni a házukra, a falura, a Tarna-völgyre és még azon túlra is. De az nagyon fárasztó lett volna, oda felkapaszkodni az ő korában, ahhoz már gyengének érezte magát. És sokáig is tartott volna, nem hagyhatta huzamosabb ideig őrizetlenül a portát.
Megakadt a szeme a szemközti szénakazalon. Most rakták, már jó magas volt, de még tetőzetlen. A fiatalok nemrég mentek el sarjúért, még egy forduló volt hátra. Azért is hagyták ott a létrát, nekitámasztva. Odament, megfogta, és elindult rajta felfelé. Egykettőre felért. Meglepte, hogy nem lepte meg, milyen könnyen ment. Még csak nem is zihált közben. És nem is szédült, mikor lenézett. A ház irányába fordult. Megelégedéssel nyugtázta, hogy ő magasabban van, hogy ellát fölötte. Tapiskált, helyezkedett a süppedős, puha szénában. Olyan pontot keresett, ahonnan nem csak az Alvéget, Nagyhalmot, de Falun alólon túl Borzsát, Siroki homokot, Lyukvát is látja. Megállt. Aztán, hogy még többet tudjon befogni a tekintete, hátralépett. Akaratlanul le a kazalról, rá a semmire, de nem esett le. Ezen elcsodálkozott. Oldalvást pillantott, és ahelyett, hogy gyorsan visszahúzta volna a lábát, ránehezedett, és mellé lépett a másikkal is, de továbbra is háttal állt a mélységnek. Csak aztán fordult meg óvatosan, lassan. Tétovázott, majd tett egy lépést előre az udvar fölött a levegőben. Most sem zuhant le.
Ezen felbátorodott, és két kezével kíváncsiságból meglökte magát fölfelé, mintha víz alatt lebegne, és a felszínre akarna bukni. Örömmel tapasz133talta, hogy emelkedik. Megint lökött magán egyet, aztán még egyet. Ez annyira megtetszett neki, hogy teljesen megfeledkezett kazalra jövetele céljáról. Már legalább négyszer olyan magasan volt, mint annak a teteje. Egészen aprókká zsugorodtak alatta az udvaron a libák, kacsák, tyúkok, amelyek furcsa módon nem nézték héjának, és nem menekültek fejvesztve. Tovább taszigálta magát fölfelé, mígnem olyan magasságot ért el, hogy már kivehetetlenné váltak a baromfiak, és úgy összement a kazal, a ház, az istálló, minden, hogy csak afféle játékszernek hatottak alatta.
Ekkor gondolt egyet, széttárta a két karját, lábaival elrúgta magát, előre bukott, és vízszintes helyzetbe hozta a testét. És repülni kezdett, előre, mint valami madár, noha közben nem evezett a kezével. Ezen a képességén sem lepődött meg, ezt is rendjén valónak találta. Továbbá azt is, hogy kormányozni is tudja magát. Nem kellett mást tennie, csak arra gondolnia, merre akar menni, és máris arra szállt.
Először ösztönösen az Alvég felé vette az irányt. Elhúzott az utcai itatókút, Ranka szomszéd háza, Barczai sógor portája, majd a Fucsko-szög felett, de a kocsma, a bolt tájékán, ahol a bekötőút véget ér, meggondolta magát, és nem repült tovább a falu alsó vége felé. Balra kanyarodott, és a Közsüs násza háza feletti légréteget érintve a kovácsműhely felé fordult. Utána a paplak–Kishalom–templom útvonalon haladt tovább. Majd a temető következett. Baji-pást előtt habozott, hogy a kereszt, Szárazrét felé menjen-e vagy Koponya-tetőnek. Az utóbbi mellett döntött. De ehhez jóval feljebb kellett emelkednie, ha nem akart a hegybe ütközni. Feljebb emelkedett. Aztán tartotta az új magasságot, mert további hegyek nyúltak felfelé alatta.
Már Pipis-hegy felett járt, amikor furcsát észlelt. Nem volt rajta felparcellázva a föld, hanem mindössze két-három nagyobb tagra oszlott az egész. Ezt nem értette. Összehúzta a szemét, a tulajdon szántójukat kereste a nagy hajlásban, ahol a nyáron köményt arattak. Sehogy sem találta. Kukoricaföld terült el ott, irdatlan nagy tábla, felnyúlt egészen a tetőre, még ott is szár állt rajta, vágatlanul. Visszafordult, újból átrepült Pipis-hegy felett. Semmi kétség, jól látta, Pipis-hegy megváltozott. Eltűnt a földjük, meg a többi föld is. Megvette valaki, megszerezte. Aztán megdöbbenve vette észre, hogy az egész tető és a Szárazrét felőli oldal, ahol 134szintén volt földjük, be van telepítve fenyővel, valamilyen fenyővel, ahol meg nincsenek fák, az mintha legelőnek lenne hagyva.
Idegesen átvágott Kalub-alja felé. Ott is hasonló látvány fogadta. Azzal a különbséggel, hogy rá kellett jönnie, az utaknak, a dűlőutaknak is nyomuk veszett, átalakultak, megszélesedtek, vagy egészen máshol húzódnak, gyalogút pedig szinte sehol nincs. Ha már ilyen közel volt hozzá, gondolta, megnézi Dregolyt is. Célba vette, rárepült. Alig ismert rá. Megdermedt, amikor felfogta, hogy szőlőnek se híre, se hamva. Erdő borította a tőkék helyét, elöl, közép tájt, a farban, mindenhol fenyves, a lapos meg legelővé változott. Csak a túloldalon folyt némi földművelés, Füzes felé, de ott is tagban. Kétségbeesetten elkezdett a völgy felett körözni. Nyilvánvalóvá vált előtte, hogy valami szörnyű dolog történhetett. Annak kellett történnie, ha már a szőlőtőkéket is kivágták, ha már bort sem csinálnak. Felötlött benne, hogy visszaállították a jobbágyságot. Miért is ne, könnyen lehet, bár már harminc éve eltörölték, és milyen nehezen, meg sokáig nem is rendesen. Valami uraság elvette, visszavette a földeket. Károlyi, Orczy vagy Haller. De ki dolgozza meg őket? Hol vannak a munkásai parcellái? Miből fizetik azok az úrbért? Meg miből élnek? Ilyen kérdések tolultak fel benne, de nem tudott rájuk választ. Jeges rémület szállta meg, fázni, vacogni kezdett. Úgy félt, hogy majdnem leesett. Mintha szárnyak lennének, csapott párat a karjával, hogy fenn maradjon, hogy kevésbé fázzon. Imbolyogva és tüstént hazaindult.
Először arra gondolt, hogy kerül, és Szárazrétet, Szagyit, Hosszúkot, Rácfalut is feltekinti, kideríti, arrafelé mi a helyzet. De aztán ezt elvetette, mielőbb otthon akart lenni, hogy riassza a fiát, a többieket. A legrövidebb utat választotta. Még a majdnem útba eső Csutajt is kihagyta. Átrepült Isten-hegy erdős északi oldala, aztán Rabina sarka felett, majd a gerinc vonalát keresztezve leúszott Dolyina fölé.
Rabinában ugyanazt az érthetetlen, rejtélyes átalakulást tapasztalta, de ami Dolyinában várt rá, az megrendítette, majdnem eszét vette. Nemcsak hogy itt sem lelte fel a földjeiket, de még művelés alatt álló földet sem talált, akárhogy meresztgette a szemét, akárhányszor is végigsiklott a völgy felett. Dolyina teljes egészében parlagon hevert. El volt hagyva, nem folyt benne semminemű földművelés, de még arra sem mutatott 135semmi, hogy folyt valaha. Fű – amennyire fentről meg tudta ítélni –, derékig érő fű, dudva, gaz, mindenféle gyomnövény fedte a talajt. Az oldalakban néhol vadkörte- és galagonyafák álltak. Elszórtan trenka- és csipkebokrok nőttek, de voltak részek, különösen az erdőszéleken, ahol úgy elszaporodtak, hogy összefüggő, nagy bozótszigeteket alkottak. Az aljban, a fenéken, ahova esők idején leszaladt a víz, nád, sás vagy gyékény tenyészett végtellős végig. Csak a verő és a völgy fara festett másként. Azokat viszont igazi erdő, szintén fenyves foglalta el, és szőröstül-bőröstül elnyelte mind a szántókat, mind a szőlőket, mert ez utóbbiak, legalábbis a verőben, azelőtt ott is voltak.
Ezt még rosszabb, gyötrelmesebb volt látni. Idős János hirtelenjében nem tudta eldönteni, a levegőben maradjon-e, vagy lezuhanjon a biztos halálba. Szinte a rosszullét környékezte, ha olyan részek fölött siklott el, ahol azelőtt a földjeik voltak, Dolyina árnyékán két helyen is, a Felvéghez közel, aztán feljebb közép tájt, meg a laposon, mindjárt az elején, ahol konyhakertjük volt azelőtt. Az, hogy az utak itt is máshol voltak, vagy egyáltalán nem voltak utak, ehhez képest már csekélységnek látszott. Bár az is nemtörődömségről, rangaszságról árulkodott, arról, hogy semmi nem számít, hogy nincs becsülete a földnek. A régi, a falu főútjának folytatása például már nem vitt végig a fenéken, hanem mindjárt az elején elkanyarodott, beletorkollott a Baji-pástról induló túloldaliba, amely azonban nem követte többé a patak vonalát, hanem hol közel ment hozzá, hol eltávolodott tőle, szeszélyesen tekergőzött tova. Néhol meg is kettőződött, attól függően, hogy a járműveikkel rajta közlekedők felázások idején milyennek találták a talajt. Ha úgy gondolták, hogy lágy, süppedős, akkor letértek róla, és mellette mentek tovább, ahol kevésbé mélyedtek a földbe a kerekek, és új nyomot vágtak.
Idős János szívét heves fájdalom járta. Olyan erős volt, hogy meg kellett állnia. Egy darabig nem repült, egy helyben lebegett.
Egyszeriben megértette, hogy nincsen semmijük, hogy oda a föld, amelyet olyan nehezen szereztek, amelyért és amelyen olyan sokat dolgozott, gürcölt ő, az apja, a fia, a családja, a föld, amely eltartotta, táplálta, éltette őket, amelyet annyira szerettek, hogy annak szentelték az életüket, anélkül nem tudtak elképzelni semmit, se munkát, se családot, se 136előbbre jutást, se vagyont, se örömöt, se bánatot, mert az adott értelmet jónak, rossznak, mindennek.
Oda a földjük, gondolta, az övék, a többieké, mindenkié. Másé lett. Vagy senkié sem, hiszen senki nem műveli, legalábbis itt Dolyinában nem, nem törődik vele, gazdátlan. És talán nem is vette el senkitől senki. Csak ott van, elhagyva, mert nem kell senkinek. Senki nem akarja túrni, senki nem akar paraszt lenni. Belefáradtak, megunták, lemondtak róla, odahagyták, hátat fordítottak neki. Mindenki úr szeretne lenni. És talán igazuk is van, nehéz a paraszti munka, kegyetlenül nehéz meg piszkos. De ez lesz a vesztük. Vagy már el is vesztek, mert hiszen hol vannak? Miért van az, hogy nem látni senkit, hogy sehol egy lélek, miért üres a határ? Miért nincs senki még az utakon se? Miért nem igyekeznek legalább valahova? Gombázni, az erdőre fáért, Mizser alá, Búzás-völgybe, Epres-fenekre. Valahova azért még mehetnének.
Idős János valósággal elmenekült Dolyinából. Ám Ondrok gödre fölött sem talált enyhet. Ugyanaz a kép fogadta, az elvadultságnak, a gazdátlanságnak ugyanaz az állapota. Céltalanul, reményvesztetten röpködött ide-oda. Fent, a forrás tájékán, figyelmetlenségből olyan alacsonyan szállt, hogy beleakadt a lába egy fűzfa csúcsába. Mikor kiszabadította, úgy döntött, hogy most már hazamegy és leszáll. Ondrok gödre szája, az Árvai-szög fölé kormányozta magát, és már éppen át akart váltani függőleges testhelyzetre, hogy landoljon, amikor észrevette, hogy nincs meg a portájukon a szénakazal, ahonnan felszállt. Aztán azt is felfedezte, hogy hiányzik a nagy szalmakazal, és oda vannak a melléképületek is, se istálló, se csűr, se disznóól, de még kutyaól sincs. Illetve, az istálló a csűrrel megvan, de úgy átalakult, hogy először nem ismert rá. És füves, gyepes az udvar, egy fia aprójószág se sehol, viszont furcsa, városi öltözetű idegen emberek járkálnak rajta. Valójában csak a ház volt meg, bár az is frissen meszelve, kicsinosítva, rendbe hozva, új cseréppel a tetőjén.
Nézett, nézett lefelé. Még a szemét is megdörzsölte. Nem értette. Mikor elindult, még megvolt minden, most meg nincsen semmi, vagy ami van, az is más, mintha el lenne varázsolva. Lejjebb akart ereszkedni, hogy közelebbről vizsgálja ki a dolgot, hogy a végére járjon ennek az újabb, furcsa változásnak, amikor hirtelen iszonyatos dörrenés hallat137szott. Mintha ágyút sütöttek volna el a füle mellett. És portástul, falustul, völgyestül megbillent alatta a föld. Elszürkült az ég, villámok cikáztak rajta, odalent pedig összekeveredett, összegabalyodott minden, mintha egy nagy kasban összerázta volna valaki a házakat, az udvarokat, a szérűket, a kerteket, az utakat, a közöket. Eltűnt az Árvai-szög, Ondrok gödre, a falu, a határ. Kénszag terjengett a levegőben, és füst ereszkedett alá valahonnan. Aztán gyorsan felszállt, szétoszlott, és láthatóvá vált a Sátán. Hatalmas volt, borotvált képű, pantallós, és nadrágtartót viselt. Egyik patájával Cigány-pást felett, a másikkal Koponya-tetőn állt, és olyan nagy volt, hogy a feje a felhőkig ért, és csak akkor lehetett tisztán látni az arcát, mikor lehajolt, és belemarkolt a nagy összevisszaságba. Kiszakított egy jókora adagot abból, ami előzően a falu volt, és kacagva gyúrta, mintha nyers kalácstészta lenne, csak nem ragadt, pedig a kezét sem lisztezte közben.
Egyszer csak megszűnt a villámlás, kitisztult a lég, megnyílt az ég, és nagy fényesség támadt. Egy angyal szállt alá, kisebb, mint a Sátán. És a pokol kulcsa volt a kezében, meg egy lánc. De nem bilincselte meg a Sátánt, mert mire leért, az nem volt sehol. Eliszkolt, kereket oldott. Az angyal elhajította a kulcsot, a láncot. Kinyújtotta a kezét, és elkapta vele őt, idős Jánost a levegőben, mintha egy légy lett volna. És felrepült vele Isten-hegyre, onnan pedig az égbe. Ott várt egy kicsit, megfosztotta a repülni tudásától, és letaszította Dolyinába.
Mikor idős János látta, hogy tehetetlenül zuhan, rémületében felkiáltott. És akkor… akkor felébredt. Mert aludt, és az egészet csak álmodta. Szokott helyén, az ámbitus előtt, az udvari padon. Verejtékben fürdött az arca, lucskos lett a hónalja. De megkönnyebbült, hogy mindez nem valóság. Előráncigálta a zsebéből a kendőjét, és megtörülközött vele. Közben a Bibliára esett a pillantása. Ott hevert mellette a padon. Azt olvasgatta, mielőtt elaludt, azt a sátános, láncos részt a Jelenések Könyvéből. A botja a földön volt. Kieshetett a kezéből. Lehajolt, és felvette. A hajlástól kissé megszédült, de csak másodpercekre. Maga elé állította a botját. Rátette a két kezét, tenyérrel lefelé először az egyiket, aztán a másikat, a tetejükbe meg az állát. Oldalvást sandított, a Bibliára. Aztán az ellenkező oldalra, a patak irányába. Arra, túlnan állt a tetőzetlen szénakazal. És a 138létra is, a kazalnak támasztva, pont úgy, mint álmában. Elgondolkodott, és közben hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Nem, ilyen nincs, ilyen nem létezik, még álomban sem – mondta magának hangosan. A repülés tetszett neki, az jó volt, de ami fentről eléje tárult, meg ami a végén történt, az megviselte, valósággal összetörte. Később, mikor megjöttek a fiáék a szénával, próbált nem gondolni rá, igyekezett elfelejteni, de nem nagyon ment. Balsejtelmek gyötörték. Újra meg újra előjött, még napok, hetek múltán is, mikor már hidegre fordult az idő, és nem lehetett többé kiülni.
– Vajon mi ennek az értelme? – motoszkált folyton az agyában. Különösen a parlagon hagyott, elvadult földek foglalkoztatták, nem hagyták nyugodni. Éppúgy nem tudott magának válaszolni, mint álmában Pipis-hegyen, mikor először rohanták meg a kérdések. Csak érezte, hogy ez nem jelenthet jót, ez csak rosszat jelenthet. Beszélni meg nem mert róla senkinek, még Barczai sógornak sem. Félt, hogy kinevetik, amiért ilyen őrültségeket álmodik, utána meg még foglalkozik is vele. És az álmoskönyv sem tudott felvilágosítást adni, pedig azt már többször is átlapozta. Igaz, csak az újat, mert a régi, a jobb már nem volt meg. Azzal, hogy úgysem kell már, annyiszor begyújtott vele Teréz, a menye, hogy a végén elfogyott.
139István széttolta maga előtt az ágakat, átbújt az orgonasövény bejáratul szolgáló nyílásán, és leereszkedett a mélyebben kezdődő kertbe. Az egyik oldalon krumpliföld volt, a másikon kukorica, középen keskeny járó. Megállt, hallgatózott. Aztán belépett a magas kukorica közé, és a járótól kissé távolabb, de annak a vonalához igazodva elindult lefelé a lejtőn. Időnként megállt, fülelt, ki-kihúzódott a járóhoz, és végigpillantott rajta. Csend volt, sehol senki. Valamelyik szomszédban borjú bőgött, vödörrel zörögtek valahol, de itt csak a kukorica felső levelei susogtak. Fent, abban a magasságban enyhe szellő lengedezett, de lent, a földhöz közel, ahol István nyomult előre, mozdulatlanul állt a párás levegő, és megrekedt a meleg. Egyszer megijedt, mert a közelben váratlanul felcsörgött egy bábaszarka, de aztán elhallgatott. Időről időre egy sárgarigó is csikorgott távolabb, de az nem zavarta.
A szántó után gyep volt egy-egy sor gyümölcsfával, de a túloldalon a krumpliföld előbb kis konyhakertbe ment át, csak aztán következett a füves rész. A gyep után, a léckerítésen túl, a bevágást követően terült el a még mélyebben fekvő udvar. Ami a szántó és az udvar között húzódott, az részint elhanyagolt gyümölcsös, részint lerakó volt, de állt benne az istálló végénél egy kukoricagóré, egy rozzant, használaton kívüli méhes és egy nagy ölfarakás is.
Mikor István a kukorica alsó végéhez ért, lehasalt a földre, óvatosan kikémlelt a szegélyező babbokrok közül. Itt sem látott senkit, és az udvar felől sem hallatszott mozgás. Szemlátomást nem tartózkodott otthon senki. Várt, de egy lélek sem mutatkozott. Már-már ejteni akarta a dolgot, lefújni a vállalkozást, visszakozni, mert kezdte azt hinni, hogy felültették, hogy nincs itt senki, semmi, mese az egész, mikor odébb, közép tájt, mintha két szilvafa közt hirtelen átsuhant volna valaki vagy valami, ami egyszerre volt fehér is, meg fekete is.
140Erősen nézett, de a jelenség nem ismétlődött meg. Megdörzsölte a szemét, és úgy döntött, hogy csak képzelődött. De azért a biztonság kedvéért, mintha fekvőtámaszhoz készülne, megemelte a felsőtestét, hogy nagyobb területet tudjon befogni a tekintetével. Közben arra is ügyelt, hogy továbbra is takarásban maradjon. És akkor elakadt a lélegzete, mert egyszeriben megpillantotta, meglelte, akit vagy amit keresett. A kertnek ugyanazon a felén, ahol ő lapult, lejjebb, közte és az ölfarakás között, ahol csak bokáig érhetett a kaszálatlan fű, ott feküdt keresztben, az árnyékban egy lény, aki nem lehetett más, csak az, Buckóék fia, a hibás Gyuri, vagy ahogy a gyerekek egymás közt nevezték, a vadember, a barboncás. Nyomban visszaejtette magát a földre és megdermedt. Legszívesebben azonnal felpattant és eliszkolt volna, de moccanni sem mert, még a lélegzetét is visszafojtotta, olyan félelem tört rá. Aztán valahogy mégis megemberelte magát, és ahelyett hogy visszakúszott volna, az iménti módon és maga számára is érthetetlenül ismét felnyomta magát, és megint kipislantott.
Igen, semmi kétség, ott hevert, tőle négy-öt ölnyire, hason fekve, könyökére támaszkodva, kalimpáló lábakkal, és piszkált, elmélyülten figyelt valamit maga előtt a fűben. És nagy volt, testes, és pucér tetőtől talpig, nem viselt semmit, de az égvilágon semmit a testén. Azonkívül szőrös volt, mindenhol rettentő szőrös, de a szőr alatt, a szőr közt fehér a bőre, olyan fehér, hogy szinte világított.
Hát mégse hazudott Miki, a barátja, mégis létezik. Kár, hogy nem ment vele akkor, mikor hívta, hogy nézzék meg együtt. Nem hitte el, hogy igaz lehet. Vagy egy kicsit azért mégis elhitte, és inkább félt, azért nem ment. Pedig jobban teszi, ha vele tart, mert akkor most nem lenne itt magában, kiszolgáltatva, védtelenül, szemközt ezzel a szörnyeteggel, ami még meg is gyilkolhatja, ha akarja, ha észreveszi és megtámadja, gondolta magában.
Istvánt irtózatos félelem fogta el, de nem tudta levenni a szemét hibás Gyuriról, bár időről időre kénytelen volt, mert le kellett ereszkednie a földre, és erőt gyűjtenie, mikor elfáradt a karja. Nézte, tágra nyílt pupillákkal csak nézte. Taszította, egyszersmind vonzotta is a látvány. A két ellentétes érzés mintegy kiegyenlítette benne egymást. Hosszú per141cek teltek így el, és az egyensúly csak akkor bomlott meg, amikor az váratlanul felkapta a fejét és talpra ugrott, és István azt hitte, hogy felfedezte őt, mert feléje fordult, abba az irányba. Gyorsan levágta magát a földre, hevesen kalimpált a szíve, és olyan szorítás támadt derék tájt a gerincében, hogy alig kapott levegőt, és úgy érezte, menten meghal. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, attól ijedt-e meg annyira, hogy közvetlen életveszélybe került, vagy mert elölről is meglátta a vadembert. Annak ugyanis az egész fejét szőr borította. Nemcsak az arcát, kétoldalt, az orra alatt meg az állán, hanem a homlokát is, fel egészen a hajáig, mindenhol, és olyan sűrű, hogy szinte eltakarta az orrát, a száját, a fülét, de még a szemét is. A fütyülője pedig szőrös volt, és olyan hatalmas, hosszú, mint a fedező csődöré, és rücskösen, vörösen lógott a két lába közt, és a térdét verdeste a vége.
István feküdt a földön, meglapulva, tehetetlenül, minden pillanatban arra számítva, hogy a vadember ráront, megragadja és darabokra tépi. Szentül hitte, hogy észrevette őt, vagy ha nem is látta meg, a szagát minden bizonnyal megérezte, mert azt hallotta, hogy a vadnak jó szimata van, és elkövette azt a hibát is, hogy előtte nem nézte meg, merről fúj a szél, és úgy lehet, hogy éppen felőle.
Mindazonáltal semmi ilyesmi nem történt.
Hibás Gyuri nem észlelte Istvánt. Csak megszokásból ugrott fel és bámult a kukoricás felé. Pár pillanat múlva visszafordította a fejét, leguggolt, és ismét annak a valaminek szentelte teljes figyelmét, ami addig foglalkoztatta, ami lehetett bogár, kavics vagy akár a kukoricahegedűje is, amelyet állítólag mindenhova magával vitt, amelytől sosem vált meg, ezt onnan nem lehetett megállapítani.
Eltelt némi idő, míg István felocsúdott, és megértette, hogy még él, és nem esett bántódása. Összeszedte maradék merszét, és kikukucskált fedezékéből. Örömmel nyugtázta, hogy a vadember mégsem szerzett róla tudomást, lekuporodott, másfelé néz, és főként mással van elfoglalva. Úgy döntött, hogy ezt kihasználja, és azonnal távozik innen. Megint visszaereszkedett a földre, és laposkúszásban, ahogy adódott, hátrább tolatott egy ölnyit, és maga alá húzta a lábait, hogy guggolva megforduljon. De közben egyik lába beleakadt egy tökindába, elvesztette az egyen142súlyát, és nekidőlt egy kukorica szárának. Az megroppant a súlya alatt, ő maga pedig kifordult a kukoricásból, hanyatt ki a járóra.
A zajra hibás Gyuri felpattant, egy szökelléssel a legközelebbi fánál, egy körtefánál termett, és egy lendületből felvetette magát annak alsó ágára, onnan pedig gyakorlott mozdulatokkal villámgyorsan felkúszott a fa hegyébe. Mindezt Istvánnak nem volt alkalma megfigyelni, őt lekötötte a kiesése és az azt követő feltápászkodás. Csak hallotta, hogy lábak dobognak, gallyak ropognak. Mikor ismét talajt fogott a talpa, már csak az eredményt látta, azt, hogy hibás Gyuri nincs többé a földön, hanem – a fa féloldalas koronája nem takarta el egészen – fenn van a körtefán, és nem kapaszkodik, mert az egyik kezében fog valamit, a másikat pedig ökölbe szorítja és dühödten rázza feléje, mialatt furcsa, makogó hangokat hallat. Aztán egyáltalán nem látta, mert a következő pillanatban sarkon fordult, és hanyatthomlok rohanni kezdett felfelé a járón, és meg sem állt hazáig. És magában megfogadta, hogy soha többé be nem teszi a lábát a Buckó-portára, és nem lesi ki a vadembert. És valóban, nem is ment többé a közelébe, se magában, se mással, és akkor is mindig került inkább, átment a túlsó oldalára, ha Buckóék háza előtt vitt el az útja, és hibás Gyuri, miként később szokásává vált, a kapu melletti eperfán nyiszogtatta kukoricahegedűjét. Ám így sem tudott megszabadulni tőle sokáig. Minduntalan eszébe jutott, megjelent a szemei előtt meztelen, szőrös, állati teste, iszonyatos fütyülője, és egy darabig még álmodott is vele.
143A rendszerető, pedáns ember hajlamos megfeledkezni róla, vagy esetleg soha el sem jut a felismerésre, hogy a világ természetes állapota a zűrzavar, a káosz, és amit ő rendnek vél, az látszat, érzéki csalódás, önáltatás vagy gyermeteg kísérlet az uralkodó felfordulás elkendőzésére. Ez a fogyatkozása olyan erős, hogy úgy képzeli, egészen az utolsó pillanatig, szíve végső dobbanásáig a helyén lesz majd körötte, benne minden, és mindenek után gondosan kitakarított, átszellőztetett szobában, frissen vetett ágyban, patyolattiszta hálóingben, megfürödve, megborotválkozva és szeretteitől körülvéve hal majd meg.
Idős János is ilyen ember volt, és meg kellett érnie, hogy megcsalta a meggyőződése.
Mint derült égből a villámcsapás, úgy tört rá az összevisszaság, a halál. Előtte még csak nem is betegeskedett. Egyre nehézkesebben mozgott ugyan, fájlalta a csontjait, szédült, ha lehajolt vagy guggolásból felállt, és egyre sűrűbben elérzékenyült, ha erre gondolt, hogy egyszer mindentől búcsút kell majd vennie. Mondogatta is a fiának:
– Majd megtudod te is, majd megtudod…
De sosem fejezte be a mondatot, nem nevezte meg, mi is volna konkrétan, amit az majd megtud.
Mindinkább hatalmába kerítette az öregség, ez a különös betegség, amelyből nincsen felgyógyulás. Lelassult, elbizonytalanodott, de nem állt le egészen, nem szüntetett be minden tevékenységet. Jött, ment, gyöszmékelt, most már valóban csak a legkönnyebb munkákat végezte a ház körül, de még dolgozgatott. Hiába mondták neki, hogy hagyja, pihenjen, dolgozott már eleget életében. Nem hallgatott se a fiára, se a menyére, és ami a pihenést illeti, mindig azt felelte:
– Majd odaát, a temetőben.
144Előtte való este rendesen és jó étvággyal vacsorált a többiekkel. Szokása szerint megint félre akart húzódni, de aztán addig kérette magát, hogy maradjon az asztalnál, mígnem végül maradt. Utána még ücsörgött egy kicsit a tűzhelypadkán, megtömte, meg is gyújtotta a parázzsal a pipáját, beszélgetett a fiatalokkal, tréfálkozott az unokáival. Még egy untig ismert sárosi háborús kalandját is elmesélte, és ezzel úgy felizgatta a legkisebbeket, hogy aztán alig lehetett őket ágyba parancsolni. Több ízben nevetett is, derűs volt, szinte kiegyensúlyozott, de semmi olyasmit nem tett vagy mondott, amit utólag valamiféle jelként, megérzésként lehetett volna értelmezni. Ha csak az nem lett volna annak tekinthető, hogy kivételesen nem panaszkodott semmire, se a derekára, se a kezeire, se a fogaira, se a szemére, és semminemű utalást nem tett hanyatló egészségére, éveinek nagy számára vagy úgy általában az elmúlásra.
Mint mindig, akkor is korán tért nyugovóra. Megmosakodott, lábat mosott, jó éjszakát kívánt mindenkinek, és eltűnt a hátulsó ház ajtaja mögött. A szobájában nem gyújtotta meg a petróleumlámpát. Anélkül is látott, mert a kemencében égett a tűz, és kiszűrődött a fénye. A kemencéhez lépett, és a padkára rakta a csizmáját, kapcáját. Kinyitotta az ajtaját, de nem tett a tűzre, csak megpiszkálta. Ettől valamivel világosabb lett. Különösen azon az oldalon, ahol az ágya állt. Oda vetült, ott ugrált egy széles fénypászma. Az ágya már meg volt vetve, a hálóinge rákészítve, a dunnája felhajtva, hogy melegedjen a derékalj, mert még csak áprilist mutatott a naptár, és hűvös idő járta.
Odament, levetkőzött, gondosan az ágy mellé állított székre rakta a ruháját, bő gatyáját, alsóneműjét az ülőkére, ingét a támlára. Aztán leült az ágy szélére, összekulcsolta az ölében a kezét, és fejét a két ablak közti falrészen lógó, de most láthatatlan feszület felé fordítva némán imádkozott. Aztán beljebb csúszott, fordultában lábait felvonva hátra, a feltornyozott párnákra dőlt, és magára húzta a dunnát. Szinte ült az ágyban, olyan magasra került így a feje, de rákényszerült erre a sok párnára, mert különben úgy érezte, hogy hátrafelé lejt az ágy, hogy lejjebb van a feje, mint a lába.
145Idős János gyorsan elaludt, és – úgy saccolta – éjféltájban arra ébredt, hogy teljesen kiszáradt a szája, nem bír nyelni, és rettenetes szomjúság kínozza. Kikászálódott az ágyból, kibotorkált a sötétben a konyhába. Ott megivott egy bögre vizet, de valahogy továbbra is száraz maradt a szájpadlása, a nyelve, a torka. Ezt felettébb furcsának találta. Újból megmerítette a bögrét a vödörben, és ivott még. Nem tapasztalt változást. Viszont alighogy betette maga után a szobája ajtaját, hirtelen megszédült. De nem úgy, ahogy szokott, hanem nagyon. Meg is tántorodott. Nem foglalkozott többé a szájszárazságával. Örült, hogy megtalálta az ágyát, és menten visszafeküdt bele. Ám a szédülés oka felől sem maradt érkezése sokáig gondolkozni, mert alighogy letette magát, nagyot pattant valami a fejében, olyanfélén, mint mikor a csordás a karikás ostorával csördít egyet az úton kihajtáskor, és nyomban szörnyű émelygés fogta el, amely rosszabb volt a szédülésnél. Majd anélkül, hogy bármiféle székelési ingert érzett volna, a következő pillanatban teleszaladt a hálóinge híg ürülékkel.
Megijedt. De még inkább szégyellte magát, hogy felnőtt ember létére így járt, hogy ilyen csúfság esett vele. Szeretett volna azonnal felkelni, hogy tisztába tegye magát, eltakarítsa a piszkát, de nem volt hozzá ereje. Olyan, eddig ismeretlen gyengeség kerítette hatalmába, hogy még a dunnát sem bírta letolni magáról. El kellett tűrnie, hogy a híg lé átszivárog az ingén, és szétterül alatta. Aztán meg azt vette észre, hogy fázik, reszket kívül-belül, hideglelés jött rá, pedig állig be volt takarózva.
Így feküdt, nem tudta meddig, tehetetlenül, dideregve a dunna alatt. A hideglelés nem szűnt, de némi erő lassan visszaköltözött a tagjaiba, és nagy keservesen felkelt. Mikor lábra állt, érezte, amint a bélsár végigfolyik a combján, a lába szárán, le a bokájáig. Remegő térdekkel, lassan a kemencéhez tapogatózott, hogy parazsat vegyen ki belőle, és kukoricafosztás-fidibusszal meggyújtsa a lámpát. Hasztalan ráncigálta a kemence ajtaját, nem nyílt ki. Minthogy már nem lobogott benne láng, nem bocsájtott ki fényt, és végül a sötétben kellett megfelelő törlőruhát előkerítenie. A ruhás szuszékok egyikéhez vergődött, felnyitotta a fedelét, sokáig turkált benne, míg végül kihúzta, amit keresett, legalábbis a tapintás alapján azt hitte, hogy azt.
146Kicsit tétovázott, hogy ne menjen-e ki a konyhába ismét, vödörért meg vízért, azzal célravezetőbb lenne a takarítás, de a gyengesége figyelmeztette, hogy ne. Maradt tehát a felszedegetés, a száraz törlés. Visszaevickélt az ágyhoz, kitapogatta a derékaljon az ürülékréteget, és próbálta eltávolítani, de minthogy nem látta, mit csinál, valójában csak jobban szétkente. E művelet során véletlenül többször hozzáért a ruhadarabbal a visszagyűrt dunnához is, és megrökönyödve észlelte, hogy az is olyan lett. Lerántotta a földre, és a lábával félent az ágy alá rugdosta.
Mikor végzett, gondolkodóba esett, mit csináljon az ürülékes ronggyal, hova rejtse. Mialatt még az ágy fölé hajolva, két kezével arra támaszkodva ezen töprengett, eszébe ötlött, hogy nem cserélte le a hálóingét, hogy még mindig rajta van, és magamagát sem tisztogatta le. Most a másik szuszékhoz indult. Közben feldöntötte az ágya melletti széket, és a földre került a ruhája, aztán valahol a szoba közepe táján kiejtette a kezéből a rongyot, de nem vette fel, otthagyta. A másik szuszék megtalálása nehezebbnek bizonyult, pedig ott állt az első mellett, de közben erősödött a szédülése, és eltámolygott mellette, majd egy kört leírva akaratlanul visszajutott az ágyához. Második nekifutásra azonban beleütközött. Abban már nemcsak turkált, hanem idegességében ki is szórt belőle egy nadrágot, egy hosszú alsógatyát és egy rendes inget, mígnem vakon ráakadt a keresett tiszta hálóingre. A láda oldalára tette, és üggyel-bajjal lehúzta magáról a szennyeset. Aztán ismét a láda fölé hajolt. Megint valami törlőalkalmatosság kellett, a másik helyett. Tapintás alapján megint kihúzott valamit, és megtörölte vele a farpofáit, a herezacskóját, a combtövét, a lába szárát, a bokáját. A tiszta hálóingért nyúlt, hogy belebújjon, mikor újból pattant valami a fejében.
Ez már hangosabb volt, nem is pattanás, hanem inkább durranás. Egy villanás erejéig meg is jelent előtte a volt gyalogsági fegyvere, az elöltöltős Augustin-puska, mert azéra hasonlított. Csak az volt a különös, hogy nem visszhangzott, mintha a semmiben lőttek volna vele, ahol még levegő sincs. De ez is volt minden, amit még gondolhatott, mert nyomban utána megtántorodott, elejtette a hálóingét, és eszméletét vesztve, pucéran, ahogy volt, a földre zuhant. Olyan szerencsétlenül esett, hogy a karjával lesöpörte a közeli asztalról a petróleumlámpát, és fellökte a mel147lette álló széket. A lámpa a rongyszőnyegen landolt, csörömpölve összetört az üvege, és kifolyt belőle a petróleum.
Sokáig feküdt ott aléltan, anyaszült meztelen a földön, a szuszék és az asztal között. Mikor magához tért, voltaképpen nem tért magához egészen, mert a hideglelésen és az újbóli émelygésen kívül azt érezte, hogy valami tejszerű sűrűség, köd ereszkedett az agyára, és nem képes tisztán gondolkodni. Azt még tudta, hogy kicsoda, de sehogy sem bírt rájönni, hol van, hogy került oda, ahol van, és mi történt vele. Lázasan, kétségbeesetten keresgélt az emlékezetében. Csak keveset és érthetetlen töredékeket, részleteket talált az elmúlt órák eseményeiből. Külön-külön emlékezett például a felkelésre, törölőkeresésre, durranásra, az esésre, de hogy mi volna ezek között az összefüggés, képtelen volt kifundálni. Mindegyik önmagában állt, önállóan, elszigetelten, rejtélyesen. Ez a bizonytalan állapot egészen addig tartott, míg meg nem mozdította a combján heverő kezét, és az onnan lecsúszva bele nem tévedt valami lágy, ragadós pépbe. Az ugyanis megint ürülék volt, és a keze felismerte. Ennek hatására összekapcsolódtak a tudatában a részletek, és világosságféle támadt a fejében. Nem nagy, csak éppen annyi, hogy megértette, miért meztelen, meg hogy azért lett ürülékes a keze, azért fekszik megint a piszkában, mert amíg eszméletlen volt, újból bélsár távozott belőle, és ismét olyan lett minden, a teste, a rongyszőnyeg, a felborult szék támlája, de talán még a másik, az elejtett hálóing is, amely ott volt mellette valahol.
Így pucéran és a hideg földön még jobban fázott. Elhatározta, hogy visszamegy az ágyára. Próbált felállni, de még felülni sem bírt. Visszahúzta a feje, amely ólomsúllyal nehezedett a nyakára. Az oldalára fordult, onnan pedig a hasára. Aztán a könyökére támaszkodva felnyomta magát négykézlábra, majd felemelte a fejét, és egyenesen előre nézett. Elégedetten állapította meg, hogy, ha nem téved, szerencséje van, jól esett, az ágy irányába. Négykézláb, lassan előremászott. Közben a földön heverő első törlőrongy ráakadt a lábujjára, és egy darabon magával vonszolta. Az ágy valóban arra volt. Felnyúlt, mikor odaért, és megfogta az oldaldeszkáját. Megint próbált felállni, de most sem tudott. Feltérdelt, hogy az oldaldeszkába kapaszkodva felhúzza-feltolja magát. Többször 148visszaesett, mígnem sikerült a térdét annyira elemelnie a földtől, hogy előrelendíthette a felsőtestét. Így feküdt-lógott egy darabig az ágy szélén, arcát az ürülékes derékaljra nyomva. Aztán kinyújtotta mindkét kezét, belemarkolt a derékaljba, és oldalazva megkísérelte feltenni az egyik térdét, hogy megvesse. Meglepve tapasztalta, hogy a lába oldalirányban nem engedelmeskedik. Ugyanezt megismételte a másik lábával. Azt sem tudta az ágy szélére emelni. Végül az a mentő ötlete támadt, hogy a túlsó oldaldeszkát megmarkolva, két kezével fogásonként a párnák felé araszolva teljes erőből felfelé húzza magát. Ez bevált. És, ha lassan, ha sukkról sukkra is, az alsóteste, a két lába, mint holmi vontatmány, mint két lóvonta rönk az erdőn, jött utána. Nehéz volt, nagyon nehéz. Már-már úgy érezte, hogy megszakad, mikor egyszer csak az egész teste fenn volt az ágyon.
Jó darabig feküdt hason, mozdulatlanul. Amennyire émelygése engedte, örült, hogy ismét az ágyon van, de bosszankodott is magában, és haragudott a lábára, hogy cserbenhagyta. Mikor megint annyira fázott, hogy már reszketett, a hátára küzdötte magát, mert az erőlködés legalább kissé felmelegítette, azonkívül így kényelmesebb fekvés esett. A lábai újból gondot okoztak, csak nehezen fordultak utána a törzsének. Úgy maradt, félig-meddig átlósan keresztben, mert arra már végképp nem futotta erejéből, hogy rendesen, az ágy oldalával párhuzamosan helyezkedjen el. Ez módfelett zavarta, de minthogy csekélység volt ahhoz a szörnyű összevisszasághoz képest, amely körötte és benne keletkezett, beletörődött.
A házban csend honolt. Csak a konyhán tiktakolt a sétálós falióra. Eddig nem hallotta az ütését. Elhatározta, hogy megfigyeli, hányat üt, ha üt, de aztán megfeledkezett róla. Kint kutya ugatott, valahol távol, nem az ő kutyájuk. Aztán kuvik kiáltott, fenn a magasban vadludak gágogtak, észak felé húzhattak, hátulról, az istálló felől zörgés, nógatás hallatszott, jeléül annak, hogy a fia már felkelt és etet, és mintha Patya János, a bakter hangját is hallotta volna, de ezt inkább csak képzelte, mert ilyenkor az már nem hirdette az órát. Feküdt a hátán, és nézte a men149nyezetet, amelyet nem látott. Később a szoba közepe felé fordította a fejét. Bent még akkor is sötét volt, de közeledhetett a pirkadat, mert világosodni kezdtek az ablakok.
Megint nagyon fázott, de megint nem annyira a hidegtől, bár a kemence már nem melegített, mert rég kialudt benne a tűz. Vagy mégis a hidegtől, de ez a hideg őbenne volt, hiszen hideglelése volt, az rázta, vacogtatta. Ez ellen nem lehetett mit tenni. Mégis szeretett volna betakarózni, de nem volt mivel, mert a dunnát könnyelműen eltávolította az ágyról.
Feljebb tornázta magát, rá a párnákra, és hátranyúlt, át a feje fölött, a másik ágyra, amely valaha a feleségéé volt, és ott állt bevetetten, véggel az övé végénél. Megmarkolta rajta a terítőt, és áthúzta, el a feje fölött, és üggyel-bajjal magára lökdöste. A lába combközéptől lefelé fedetlen maradt, sehogy sem tudta annál tovább terelni a vékony anyagot, de feljebb állig beburkolózott. Most ezt is bemocskolta, mert az ágyra kúszás közben a derékaljon lévő ürülék a mellkasára ragadt.
A hideglelés nem hagyott alább, inkább fokozódott, mert most már minden porcikája reszketett. De széklet legalább nem jött belőle több. Viszont újrakezdődött az émelygés, valami nagy, egész lényét betöltő undor alakjában, amelyet furcsa módon nem követett öklendezés, hányás, ellenben úgy érezte, mintha mindenét, minden belső szervét, gyomrát, máját, veséjét, beleit kirángatnák belőle a torkán át, mintha kíméletlenül üresre fújnák, mint egy tűvel kiszúrt tyúktojást.
Megint fel akart kelni, vizet inni, mégis lemosakodni, letörülközni, felvenni azt a hálóinget, előkaparni a dunnát az ágy alól, szólni a fiáéknak, segítséget hívni. De nem bírt megmozdulni, most már azt sem, mintha odaszögezték volna az ágyhoz, már a könyökére sem tudott támaszkodni. Kiáltott volna, de csak motyogásféle hagyta el a száját, pedig egy ízben, mikor már egyértelműen virradt, mintha a fiát látta volna elmenni az ablakok előtt, az ámbituson. Feküdt a hátán, mint egy elhullott bogár, kinyújtott lábakkal, némán, bélsárosan, dideregve, és görcsösen szorította az állához az ágyterítőt a kezével, amely mintha nem is az ő keze lett volna, hanem másé, egy idegené, mert abban még volt némi erő. Azonképpen a nyakában is, mert ide-oda tudta forgatni a fejét, és 150nézett és pislogott. Most már nemcsak a mennyezetet nézte, hanem a szobát, a szobában a tárgyakat is. Közben véget ért az éjszaka, felkelt a nap, és bent is világos lett, és láthatóvá váltak a falak, a falakon a szentképek, a felesége képe, szemközt a két felhajtott fedelű szuszék, a sarokban a kemence, középen a terítő nélküli asztal, a felborult székek, a földön a törött üvegű petróleumlámpa, a szétszórt ruhadarabok, az eldobott törlőruhák, az ürülék a rongyszőnyegen, a kiömlött petróleum. Nézte, nézte mindezt, és elborzadt tőle.
Így talált rá a fia. Sejtelmük sem volt Terézzel, hogy mi játszódott le tőlük jóformán karnyújtásnyira azon az éjszakán. Nem láttak, nem hallottak semmit. Reggel furcsállták, hogy az öreg nem jön elő a szokásos időben a szobájából, mosakodni, früstökölni. De úgy gondolták, hogy kivételesen talán lustálkodik egy kicsit, hiszen megteheti, ráér, vagy esetleg az az újabb hóbortja, hogy fel sem kel délig. Teréz még be is szólt neki az ajtón keresztül, hogy pihenjen csak nyugodtan, majd eszik külön, ki lesz készítve a masina szélére a tejeskávéja. Ám amikor még kilenc óra tájban sem mutatkozott, János csak benyitott hozzá. Az ágya a konyha felőli falnál, az ajtó mögött állt, úgyhogy nem látott rá mindjárt. Viszont egyből megcsapta az orrát az emberi ürülék átható, jellegzetes szaga, és inkább tréfásan, semmint komolyan így kiáltott fel, miután jó reggelt kívánt neki:
– De büdös van itt, csak nem szart be kend, apám?
De mihelyst meglátta az apját az ágyon, a nagy felfordulást a szobában, és nyilvánvalóvá vált előtte, hogy valóban emberi ürülék az, aminek ilyen bűze van, elállt a szava, és elment a kedve a tréfálkozástól. Az ágyhoz sietett, és miután hiába faggatta nemzőjét, hogy mi történt, mi van vele, meg miért takarózik ágyterítővel, gyorsan fölhajtotta a vékony leplet, és máris szaladt Terézért. Nyomban vizet melegítettek, behozták a mosdódézsát, és haladéktalanul tisztába tették idős Jánost. Aztán fel akarták öltöztetni, hogy orvoshoz vigyék, de meggondolták, és ifjabb János inkább befogott, és elment az orvosért, Recskre. Belátták, hogy az apja nem szállítható, hogy rosszabbul áll a szénája, mint gondolták, hiszen nemcsak járni, de még ülni sem bír, szinte béna, és zavaros a tekintete is, és beszéd helyett csak motyog.
151Mikor délután megjött Weinstein doktorral, az megállapította, hogy az öreget szélütés érte. Az agyának olyan részei is, szó szerint így mondta, érintve lehetnek, amelyek az emésztést, a bélműködést szabályozzák. Azok majd idővel rendbe jönnek, és talán beszélni is megtanul ismét, de valószínű, hogy járni nem tud többé, viszont így, félbénán, megfelelő ápolás mellett akár évekig is elélhet még.
Idős János azonban nem törődött a tudomány eme álláspontjával, és rácáfolt a derűs jóslatra. A hideg szobában, nem megfelelő takaró alatt töltvén annak az éjszakának nagy részét, megfázott, és rá egy hétre meghalt kétoldali tüdőgyulladásban. Így működött az isteni kegyelem. Jómaga megmenekült attól, hogy még több rendetlenséggel szembesüljön, a családjának pedig nem kellett egy magatehetetlen öregember gondozásával tovább vesződnie.
152Mikor Ferenc, az életben maradt gyerekek közül sorrendben a negyedik megszületett, Istvánnak mint legidősebbnek azontúl a konyhán ágyaztak éjszakára. Az elsőházbeli zsúfoltság ugyan így sem enyhült, mert az új kis öcs az ő helyére került, és az addigi egyetlen húgának továbbra is egy ágyban kellett aludnia az anyjával, de így egyelőre legalább elfértek.
A konyhai sártűzhellyel szemközt, oldalvást állt az asztal, amellett, a túloldalán meg a hátsó falnál a nagy karos saroklóca. A hosszabbik szára véggel a tűzhelypadkáig ért. Arra, a lócára rakta anyja Istvánnak minden este a derékaljat, a dunnát, a fejpárnát, és ő úgy feküdt rajta, hogy a feje a padka fele esett, amerről télen a meleg jött. A lóca az ágyhoz képest keskeny volt. Eleinte éjjel többször is leesett róla, be az asztal alá, meg mindig a háttámlájába verte a könyökét, mikor álmában megfordult, de aztán csak megszokta. Később már az sem zavarta, hogy hajnalban, kora reggel, mikor beindult az élet, nagy volt a zaj, a sürgés-forgás körötte. Ajtókat nyitottak-csuktak, tűzrostélyt tisztítottak, edényekkel zörögtek, vizet csorgattak, székeket tologattak, beszélgettek, nem nagyon voltak rá tekintettel. Olyan mélyen aludt, hogy ezekre többnyire fel sem ébredt. Az viszont bántotta eleinte, hogy magában kell ott aludnia, külön, távol a többiektől. Úgy érezte, kiközösítették, száműzték, meg félt is egyedül a sötétben, bár nem volt mindig teljesen sötét, mert a tűz sokáig világított a tűzhelyajtó résein át. De lassacskán ezzel is megbékélt. Elfogadta a konyhát, megbarátkozott vele, megszerette. Rájött, hogy vannak előnyei is. Ha vendégek voltak náluk, nem kellett olyan korán lefeküdnie, meg ha le is feküdt, nem kellett feltétlenül aludnia. Sokáig ébren maradhatott. Vagy ha rászóltak, hogy ugyan aludjon már, hisz neki még sokat kell aludni, mert még gyerek, alvást színlelhetett, kedvére kihall153gathatta a felnőtteket, az apja, anyja, amíg élt, a nagyapja, a hozzájuk fonóba járó asszonyok beszélgetését. És kedvére élvezhette tovább Barczai sógor háborús történeteit is, aki télen szinte minden estét náluk töltött, náluk hevert. Azokat kiváltképp szerette, mert nem csak izgalmasak, hanem olyan mulatságosak, viccesek is voltak. Csak azt kellett megállnia, hogy közben el ne nevesse magát, hogy le ne bukjon. Ilyenkor a többi felnőtthöz hasonlóan, és abban a hiszemben, hogy ő már az igazak álmát alussza, olyan dolgokról is mesélt, amelyeket neki aztán végképp nem volna szabad még hallania.
Az asszonyok az anyjával együtt késő éjszakáig húzták a guzsalyról, nyálazták a kendert, pergették az orsókat. De amikor az óra elütötte a tizenegyet, összeszedelőzködtek, felcihelődtek és elmentek. És Barczai sógor is hazafelé vette az irányt. Ritkán, de úgy is volt, hogy Barczai sógor nem jött. Az apja ilyenkor korábban eltette magát másnapra, és az asszonyok magukban trécseltek, és a fonó sem nyúlt olyan hosszúra. Vagy ha az apja mégis tovább fennmaradt, be kellett érnie asszonytársasággal. De akármeddig tartott a társas együttlét, elsőnek mindig az apja távozott, miután kikísérte a vendégeket, és befejezte a tisztálkodást. Utolsónak mindig az anyja feküdt le. Tett-vett a konyhán darab ideig, kitöltötte magának a maradék meleg vizet, ő is megmosakodott, aztán magára vette a hálóingét. De mielőtt pucérra vetkőzött volna, mindig elfújta a lámpát, és az előkészületek után szokása szerint sötétben végezte el az esedékes műveleteket.
Egy este azonban az anyja, miért, miért nem, elfelejtette eloltani a lámpát. Elgondolkodhatott valamin, a hátralévő vagy már a másnapi teendők foglalkoztathatták, vagy talán még az járt a fejében, amit az egyik asszony, Jezapko Panni nene mondott. Az jóval idősebb volt nála, majdnem István nagyapjával egykorú, már öregasszony és özvegy, mégis a barátnője, mert jól megértették egymást, és sütés, varrás dolgában sokat tanult tőle. Mikor arra terelődött a szó, hogy milyen jelek szoktak lenni, mi mit jelent, hogyan figyelmezteti az Egek Ura a népeket, hogy vigyázzanak, mert baj lesz, nagy veszedelem, és térjenek meg, amíg nem késő, akkor azt állította, hogy 154mielőtt kitört volna a háború, mielőtt Kossuth Lajos a magyarokra haragította volna az osztrákokat, ő egyszer jelet látott az égen. Még fiatalasszony volt, egy esztendős menyecske, és egy holdvilágos éjjelen ment hazafelé az anyósáéktól a Gyakos-szögből, és felnézett az égre, és ott volt. Nem mindjárt a falu felett, hanem egy kicsit odébb, el tőle, inkább a Cigány-pást felett. Ott lebegett. Egy nagy fényes kocsikerék, stráffal meg küllőkkel. Rajta meg egy nagy, csillogó szénavágó keresztben. A vasa Siroknak mutatott, a nyele meg elnyúlt Lak felé. És ő akkor nagyon megijedt, mert egyből tudta, hogy az vérontást, háborút jelent. És úgy is lett. Ő akkor nem szólt senkinek, de fél esztendőre rá kitört a háború, és odaveszett benne az ura meg az urának az unokatestvére, Korpa Sámuel is.
István mindezt már részint félálomban hallotta, de még ébren volt annyira, hogy tüstént elhatározza magában, ezentúl jobban fogja figyelni az eget, hátha ő is lát majd rajta egyszer valami érdekeset. Ő ugyan éjszaka nem mehet ki az udvarra, még kevésbé az útra, őt szigorúan beparancsolják a házba, ha egyszer besötétedett, de némi töprengés után kieszelte, hogy majd az ablakon át néz ki az égre, mikor már mindenki lefeküdt, és nem veszik észre, hogy felkelt. Bár felötlött benne, ha ő valami ijesztőt látna, attól félne. De egy olyan egyszerű, mindennapi dologtól, mint a szénavágó, ami nekik is van, csak neki még nem szabad vele vágni, mert ahhoz még kicsi, és könnyen megvághatja magát, biztos, hogy nem. Nem is értette, hogy Panni nene mit talált azon olyan félelmetesnek. Talán azt, hogy ha az embert hasba szúrják vele, akkor kijön a bele és meghal. De bármivel meg lehet halatni valakit, még egy kukoricaszurkálóval is, ha elég hegyes, aztán elég hosszú. Ő mindenesetre valami szokatlanabbat szeretne látni, lándzsát, pallost, kardot vagy valami ilyesmit, de kiegyezne egy tőrrel is, ha elég nagy. Csak az nem ment sehogy a fejébe, hogy tudott fennmaradni az a szénavágó a levegőben, vagy pláne a kocsikerék, mikor az olyan nehéz, hogy ő fel sem bírná emelni.
Addig foglalkoztatta a kerék, míg végül teljesen kiment az álom a szeméből, és felnyitotta. Csodálkozott, hogy a konyhán még mindig világ van. Azt hitte, az anyja már rég elfújta a lámpát, megmosakodott és lefeküdt. Bár furcsállta, hogy előzőleg nem hallotta, ahogy szedi magára a vizet, meg ahogy a víz visszacsorog róla a mosdódézsába. A hátán fe155küdt. Az asztal felé fordult, az oldalára, és előrenézett, át az asztal alatt. És szinte megdermedt meglepetésében: a konyha közepén ott állt az anyja, meztelenül, neki háttal, és törülközött. A felsőtestét nem láthatta, azt eltakarta az asztal lapja, amely alól kikukucskált. De minden kétséget kizáróan megállapítható volt, hogy, deréktól lefelé legalábbis, nincsen rajta ruha, hogy semmi sem takarja el hófehér térdhajlásait, combját, farát, tomporát. Visszafojtotta a lélegzetét, izgalmában kiszáradt a torka, falta a látványt a szemével, és anélkül, hogy hozzányúlt volna, nyomban felállt a fütyülője. Szerette volna kidugni a fejét az asztallap mögül, hogy a felsőtestét is lássa, vagy legalább alá guggolni, hogy feljebb kúszhasson a tekintete az alsón, de meg sem mert moccanni. Félt, hogy az anyja észreveszi, hogy leskelődik, hogy megreccsen a lóca, vagy meglöki az asztalt, és elárulja magát.
Várt. Várta, hogy az anyja odébb menjen, és teljes alakot mutasson. Hogy átmenjen a dézsa túloldalára vagy még távolabb, a telázsi elé, amely fölött a tükör lóg, és belenézzen, mialatt a törülközővel tovább dörzsöli magát. Vagy észrevegyen valami rendellenességet, valamit, ami nincs a helyén, és a helyére tegye vagy megigazítsa. Vagy eszébe jusson valami, ami másnap reggel kell, a főzéshez, edény vagy fűszer, és elővegye, kikészítse. Legjobban azonban azt szerette volna, ha megfordul ott, ahol van, hogy szemből is megfigyelhesse, hogy lássa a mellét, a hasát, de leginkább azt, ami ott elöl van neki, lent, középen, a két combja között. Amiről annyit hallott már, ami úgy izgatta, és amit a többi gyerekek egymás közt azzal a csúnya szóval illettek, ha a lányokról beszélgettek, meg ami a deszkakerítésekre is rajzolva van. Ami a menyasszonynak is van, ahova a vőlegény a nászéjszakán bedugja a szerszámát, amire az a másik csúnya szó van, ahonnan kijön a gyerek, és ő is kijött, mert szerinte nem igaz az, hogy a gyereket a gólya hozza.
Végül teljesült, amit hőn óhajtott. Az anyja nem ment odébb, se ezért, se azért, hanem helyben megfordult, egyenesen szembe vele, és gyanútlanul tovább szedegette magáról a törülközővel a vizet. Le kellett hát mondania arról, hogy bármelyik oldalról is egészben láthassa. Viszont ami így eléje tárult, az felülmúlta minden várakozását. Legalábbis először úgy vélte, mert az anyja azt követően feléje, az asztal elé lépett, 156és elvett róla valamit, talán egy másik, egy száraz törülközőt, ezt nem látta. Mindenesetre olyan közel került őhozzá, hogy ha előrenyújtózott volna a lócáról, talán meg is érinthette volna a kezével. És akkor és közvetlen közelről megláthatta végre, amit látni akart, a két combja tövében, a hasa alján, jóval a köldöke alatt a nagy, sötét háromszöget. És nyomban meg is bánta, hogy kíváncsiskodott, és azt kívánta, bárcsak világtalan lenne, és semmit se látna. Mert a háromszög szőrös volt, nagyon szőrös és olyan fekete, hogy megijedt tőle és visszahőkölt, és ahelyett, hogy tovább merevedett volna, menten lekonyult a fütyülője. Nem ilyennek képzelte, nem ilyen sötétnek, bozontosnak. Nézett ő már a lányok lába közé, mikor nem volt rajtuk bugyogó, mikor a földön ültek, és elfelejtették lehúzni a bokájukra a szoknyájukat, vagy amikor létrán álltak, és lentről alájuk lehetett látni, látta ő, mi van ott, igaz, csak egy-egy villanás erejéig. De az nem ilyen volt, nem ilyen ijesztő, fenyegető. És mintha mindez nem lett volna elég, az anyja elkezdte törölgetni azt a feketeséget, és hogy jobban hozzáférjen, felemelte az egyik combját, és az asztal mellett álló gyalogszékre tette a lábfejét. És István akkor rémült csak meg igazán. A háromszög alakú sűrűség közepe megmozdult, és egy hosszúkás, függőleges rés vált láthatóvá, amely oldalvást elnyílt, mint egy lefittyedt száj, és azon keresztül egy üregszerű lyukba látott, amely belül piros volt, szederjes és nyálkás.
Gyorsan elkapta a tekintetét. Visszafordította a fejét, az arcára húzta a dunnát, és a másik oldalára fordult, mintha csak álmában fészkelődne. Ezt nem akarta látni, egyáltalán nem akart többé látni semmit. Verejtékes lett a homloka, és enyhe remegés költözött a végtagjaiba. Az anyja semmit nem vett észre. Hallotta, amint felöltözik, elrakodik, és utoljára még vet a tűzre. Később, amikor már elfújta a lámpát, és bement az első házba, hogy lefeküdjön, István megnyugodott valamelyest, elmúlt róla az iszonyat. De kimerült volt és csalódott. Haragudott az anyjára, hogy olyanja van neki. És sokáig nem tudott elaludni. Előtte lebegett a kép. És másnap, nappal is kísértette, napokig, akkor is, mikor már megenyhült iránta.
157István iskolás évei gyorsan kiteltek, pedig neki a kötelezőnél eggyel, azzal az elsővel, amely hivatalosan nem számított, több jutott. Rendesen a felnőttek, a szülők érzik úgy, hogy gyorsan elszaladt az a pár év, amelyet csemetéjük a tudás intézményes megszerzésével töltött. úgy tekintenek rá vissza, mint holmi röpke pillanatra, mert régen elfelejtették, hogy ők is jártak iskolába, hogy milyen gyötrelmes volt a betöretés, aztán pedig az évekig tartó gályarabság a tananyag sivár hajójának evezőpadjain, vagy ha mégis emlékeznek rá, hát ellágyulnak és megszépítik. Ezúttal azonban István is így volt vele. De nem azért, mert elfeledte a rosszat, vagy megcsalta az emlékezete. Ő kivételesen nem utálta az iskolát. Szeretett oda járni, tanulni, egyre többet megtudni a világról. Nem arról, amelyben élt és már elég jól eligazodott, nem Szajláról, a földről, az állatokról, a növényekről, az erdőről, hanem arról a másikról, a távoli nagy világról, amely valahol a látóhatáron túl kezdődött, és amelyben más nyelveken beszélő népek, idegen országok, városok, hegyek, folyók, őserdők, különleges állatok, utazások, felfedezések, expedíciók, tengerek, hajók voltak, meg mindenféle egyéb csodálatos dolgok, amelyekről az itteniek, a falujabeliek többsége még csak nem is hallott.
Ebben a ritka vonzalomban közrejátszott az is, hogy jól tanult, jó jegyeket szerzett, és jól bírta a gyűrődést. Nem csak abban a bizonyos első évben, hanem később is, amikor már iskolaköteles lett, mind a hatban. Dicsérettel végezte mind a hat osztályt, és az évvégi vizsgák után mindig kitűnő bizonyítványt vitt haza. Annak ellenére, hogy úgy járt iskolába, mint a többiek, mint korában a legtöbb parasztgyerek. Akkor ment, amikor tudott. Rendszeresen csak késő ősszel és télen, mikor már nem volt rá otthon olyan szükség, mikor megfogyatkozott a munka, mikor ráért. De előtte a nyári szünetig, és azt követően, a tavaszi munkák és a beta158karítás idején nem, mert a szülei, iskolakötelesség ide, iskolakötelesség oda, őt sem engedték. Viszont így is elsajátította a tananyagot, annak feldolgozatlan maradt részeit is, iskolán kívül, a munka mellett, a maga erejéből, és olykor lopva. Mert szorgalmas, kötelességtudó volt, mert akarta, mert érdekelte. Ha mindig lett volna tanítás, ha a többiek közben netán mentek volna iskolába, azt lehetne mondani, bepótolta. De nem volt, nem mentek. Azokban a hónapokban, hetekben üresen tátongtak a padsorok az egyetlen tanteremben. És ez ellen az iskola, a hatóság nem tehetett semmit. Beletörődtek, tudomásul vették. Az így keletkezett hézagokat úgy tömték be, hogy a tanév végén minden tanulónak vizsgáznia kellett. Anélkül nem kapott bizonyítványt. Jáger tanító, aztán az új tanító, Zachar Gyula így sem maradt munka nélkül. Tovább kántorkodhatott a templomban, de főleg kedvére jegyzősködhetett, és e minőségében, miként a 80-as évek közepétől a magyar falvakban a jegyzők általában, mint kinevezett hatósági személy, a központi hatalom túlsúlyba kerülésével a választott bíró helyett gyakorlatian már ő irányította a falu életét, és ezzel Szajlán is jóformán megszűnt az önkormányzati autonómia.
A hatodik esztendő végén István még egy különvizsgát is tett. Megyei szinten tehetségkutató bizottság alakult, és két megbízottja sorra járta a falusi iskolákat, hogy megtalálja és felkarolja a legérdemesebb gyerekeket. Szajlára is eljutottak, és a tanító ajánlása nyomán Istvánt vették górcső alá. Szabályszerű vizsgára került sor a tanteremben. Az első padba ültették, a vendégek a tanítóval együtt a katedrán foglaltak helyet. Barátságos, atyáskodó hangnemben, de alaposan megforgatták, részletekbe menően kikérdezték minden tantárgyból. István készült, tudott róla, hogy jönnek, és jól szerepelt. Még mennyiségtanból is, amely nem tartozott az erősségei közé. A szülei felől is érdeklődtek az urak, tudakolták, mennyi földjük van, vannak-e testvérei, és ha igen, hányan. Meg hogy szeretne-e továbbtanulni. Az utóbbi kérdésre a választ szinte meg sem várva igyekeztek a lelkére beszélni, hogy feltétlenül tanuljon tovább, mert azzal, amit mutatott, meg ami a végbizonyítványába is bekerül majd, érdemes. Mehet bárhová, akár különbözeti nélkül is, reáliskolába vagy gimnáziumba, Egerbe, a ciszterciekhez is. Felveszik mindenhol. A tanító beírta a bizonyítványába a jegyeket. A vendégek írtak egy rövidke 159levelet, és azzal nyújtották át neki, hogy adja át a szüleinek. Aztán kezet fogtak vele, és elbocsájtották. A tanító is lekezelt vele.
Istvánnal madarat lehetett volna fogatni. Úgy örült, hogy futva tette meg hazáig az utat, pedig sár volt, és kerülgetni kellett a kerék vájta kátyúkat. Otthon aztán az apja alaposan lehűtötte. Nem mindjárt. Titkon ő is örült a színtiszta jeles bizonyítványnak, nem mert büszke volt a fiára, hanem mert legyezgette a hiúságát, hogy a fia az elsők közt is első, de amikor Teréznek fennhangon elolvasta a levelet, elkomorodott, és szó nélkül kiment a konyháról. És egyelőre annyiban maradt a dolog.
István immár nem sok jóra számíthatott, de azért még reménykedett, hiszen a végső szót még nem mondták ki, mi több, az apja egyáltalán nem mondott semmit. Annyival inkább megalapozott volt ez a picinyke reménye, mert az anyját maga mellett tudhatta, és anyai nagyszülei, valamint nagybátyjai és nagynénjei is erősen pártfogolták. Egyöntetűen úgy vélekedtek – és ezt az anyja előtt is elmondták –, hogyha a Jóisten egy parasztgyereknek jó felfogást, eleven észt adott, meg neki magának is kedve lenne hozzá, akkor vétek volna nem engedni továbbtanulni, magasabb iskolára járatni. Mert – ezt többször elismételték – földet túrni mindenki tud, még a hibás, a félkegyelmű is, de amit az ember a két kezével kikanyarít, aztán magához fog, azt el is veszítheti, van rá példa bőven. Ellenben amit magába szedett, ami a fejében van, azt senki ezen a világon el nem veheti tőle. Hagyni kell, engedni, hadd tanuljon, ha akar, mert – a nagyanyja mindig ezzel fejezte be, és ezt István sose értette – a tudás hatalom, úgy bizony.
Teltek-múltak a napok, de a végleges döntés nem akart megszületni, vagy talán már megszületett, de késett a kihirdetése. István várt, várt. Nem sürgette az apját, nem puhatolózott nála, pedig nagyon szerette volna már tudni, hogyan határoz vagy határozott, hiszen ettől függött az ő további sorsának alakulása, az, hogy paraszt lesz-e belőle, vagy valami más. Égett a türelmetlenségtől, de kifelé, előtte nem mutatott semmit. A közömböset, az érdektelent játszotta, és némán tette, amit parancsolt. De amikor este lefeküdt, és senki sem látta, elgondolkozva meredt a sötétbe, sóhajtozva forgolódott a lócán, és sokáig nem bírt elaludni.
160Aztán egyszer csak mégis kimondatott a végső szó, és István nagyon elkenődött, mert az apja úgy döntött, hogy belőle mégis paraszt lesz. Az alkalmat a vizsga hetének vasárnapja szolgáltatta. István keresztapja, apjának legénykori cimborája, Zvara Albert, aki Terpesre ment vőnek, volt náluk vendégségben a feleségével és a kisfiával. Az anyja nem tudta megállni, hogy el ne dicsekedjen előttük a végbizonyítvánnyal. Kezükbe vették, nézegették, tapogatták az egylapos papirost, és nagyon megdicsérték Istvánt. A keresztapja még kezet is fogott vele, mikor gratulált neki. Amikor meg a tehetségkutatásról, a különvizsgáról értesültek, valósággal fellelkesültek, és egymással versengve biztatták a szülőket, hogy engedjék, ne hagyják elkallódni, feltétlenül taníttassák tovább, megérdemli, nem bánják meg.
Több sem kellett Jánosnak. Egy darabig szótlanul hallgatta a győzködést. Aztán egyszer csak nem tudta magát tovább türtőztetni, és kifakadt, hogy nem és nem. Amíg ő él, abba bele nem egyezik. Az ő fiából ne legyen tintanyaló, flaszterkoptató, ingyenélő senkiházi. Rendben, járja ki azt a hat osztályt, ha már muszáj, de közben tanuljon bele a paraszti mesterségbe az apja keze alatt, aztán töltse ki a katonaidejét, ha legénysorba jutott. Aztán vegyen el egy jóravaló, dolgos lányt, aki nem koldus. Tegyék össze, amijük van, amit kaptak, aztán szerezzenek hozzá. Legyen az, ami az apja volt meg a nagyapja, meg a nagyapjának az apja. Ez a világ rendje, nem holmi továbbtanulgatás, városban szédelgés, hogy dologkerülő vigéc, mihaszna naplopó, a paraszt vérét szívó pióca, kikent-kifent kurafi legyék belőle, aki pomádézza magát, meg mindig vasalt nadrágban jár, aztán később szégyelli, hogy a szülei büdös parasztok, akik nem késsel, villával esznek, az udvaron meg kivágják a taknyukat. Nem, ő ezt nem engedi, ő ebből nem kér. Különben is van ügyvéd, jegyző, írnok elég ebben az országban. Hát neki ez a véleménye, nem kérdezték, de most megtudták, punktum.
Dermedt csend lett a konyhán. A vendégek zavartan néztek egymásra, nem számítottak erre a heves kifakadásra, de nem szóltak semmit. István külön ült, a gyerekasztalnál, a testvéreivel és a vendéggyerekkel. Legszívesebben kirohant volna az udvarra, hogy elsírja magát, de minthogy ez nagy illetlenség lett volna, összeszorította a száját és lesütötte a 161szemét, hogy ne lássák, hogy könny szökött bele. Teréz is, aki éppen a kalácsot adta fel a főétel után, elszontyolodott, és inkább mentegetőzve, semmint ellenérvként halkan megjegyezte, hogy az ő apja, anyja és a testvérei pedig amellett lettek volna. Mire János azzal vágott vissza, hogy nem véletlenül, mert azok is mindig kifelé kacsingattak a paraszti életből, és az apósa is többet szerzett volna, ha kevesebb könyvet olvasott volna, és nem foglalkozna annyit a nagypolitikával, meg a sógorai is másként állnának, ha nem félkézről csinálnának mindent, de most már elég volt, nem akar erről többet hallani, lezártnak tekinti az ügyet, koccintsanak inkább az egészségükre.
162Kalub alatt ekekapáztak. Az útról járt fel ott a földjük a tetőre, a tetőről le egy hajlásba, onnan megint fel a következő tetőre. János ment az ekekapa után, a lovat András vezette a fiatal kukorica sora közt. A másik lovat a föld végében hagyták, lent az útnál, a kocsihoz kötve.
István is velük volt, a kocsiderékban ült felhúzott térdekkel, hátát az oldalnak vetve. Nemrég jött meg, hogy leváltsa Andrást, akit János délután máshova, más munkára szándékozott irányítani. Délig krumplit kapált az anyjával Szagyiban, aztán hazamentek ebédelni. Már az apjáék is ettek, ő hozta ki nekik az ebédet ételhordóban. A lótól még mindig félt, de a gyeplőszárat vagy a kötőféket már a kezébe lehetett adni. Hajtani már merte, és vezetni is. Sőt, ha minden kötél szakadt, egymaga is befogott a kocsiba, vagy kifogott belőle. Sosem hibázott, mindig tudta, melyik a közág, a nyakló vagy a marszíj, és hogy a haslónak belül vagy kívül kell-e lennie, meg mit hova, mihez csatoljon. A Pipis-hegy felett vonuló felhőket nézegette, amikor az apja lekiáltott, integetett neki a tetőről, hogy jöhet, és jöhet a másik ló, a Bátor is, hogy lecseréljék a Keselyt, mert már fáradt.
Leugrott a kocsiról, óvatosan eloldozta a hátsó saroglyáról szénát ropogtató lovat, és próbálta felvezetni a barázdában. De félt, hogy esetleg a lábára tapos, és nem a tövéhez közel fogta a kötőfékszárat, hanem egészen a végén, hogy minél távolabb legyen a lótól. Bátor már öreg ló volt, még egyike annak a két lónak, amelyeket először vett az apja, és igen kitanult. Rögvest észrevette, hogy félnek tőle, és húzatni kezdte magát. Nem akarózott neki felmenni a tetőre, mert tudta, hogy ott munka várja, dolgoznia kell, és kapóra jött a vezetője gyengesége, aki ennélfogva nagyon lassan haladt vele fölfelé.
János egy darabig szótlanul nézte fentről ezt a huncutkodást, és várt. Aztán elfogyott a türelme, és megmérgedett. De nem a lóra, hanem a fiá163ra, hogy nem ül fel a hátára, meg olyan mafla, hogy még egy vén ló is kifog rajta. András kezébe nyomta Kesely kötőfékét, és leszaladt István elé, aki addigra az út felét sem tette meg Bátorral.
– Csak nem vagy olyan anyámasszony katonája, hogy gyalogolsz a ló mellett, mikor fel is ülhetnél rá! – förmedt rá, mikor odaért hozzá.
– De édesapám, még sosem ültem lovon, hisz tudja kend. Fel se tudnék rá ülni – mondta rémülten István.
Erre János szó nélkül lehajolt, elkapta az egyik lábát, és fellendítette a ló hátára.
– Na, most már ülsz – felelte.
És valóban, István fenn volt a lovon, rajta ült immár, és szőrén, de olyan szerencsétlenül, olyan görcsben, olyan görbe háttal, mint a macska, ha idegen kutyát lát.
János rákiáltott:
– Egyenesen ülj azon a lovon, te! Milyen huszár lesz belőled?! – és a kezében lévő ostorral nagyot húzott a ló hátára.
A ló erre felvágott, és felszaladt vele a tetőre, ahol András már fogta ki a másik lovat az ekekapából. De nem állt meg ott, hanem tovább vágtatott, mint egy tüzes csikó, le a hajlásba, fel a hajlásból a következő tetőre, aztán megint le és megint fel. Egy darabig egyenes vonalban haladt, aztán a negyedik tetőn elkanyarodott, és hatalmas körívet leírva az idegen kukorica- és krumpliföldeken keresztül az alj, Dregoly felé vette az irányt.
János, mint aki jól végezte a dolgát, elégedetten ballagott visszafelé a tetőre, de hogy a ló Istvánnal nem állt meg Andrásnál, ideges lett, és futni kezdett. Mikor felért, szentségelt egyet, mert látta, hogy az már a következő tetőre nyargal, és a fia elvesztette vagy meg sem szerezte felette az uralmat. Elkezdett utána torkaszakadtából kiabálni, tanácsokat adni arra nézve, hogy mit csináljon, hogyan állítsa meg, fordítsa vissza a megvadult állatot. Ám az nemhogy megállította vagy visszafordította volna, még lassítani sem tudta, és ugyanolyan ütemben nőtt a távolság közte és köztük. János erre kikapta András kezéből a másik ló kötőfékét, és ahogy az volt, vagyis szintén nyereg és kengyel nélkül, felpattant a hátára, és a szökevények után eredt.
164István ezalatt a kínok kínját szenvedte. Először csak megrémült, és, hogy hanyatt ne essék, a ló sörényébe kapaszkodott, majd ösztönösen előrebukott, és átölelte a nyakát. Aztán meg olyan halálfélelem lett úrrá rajta, hogy se eleven, se holt nem volt többé, mialatt igyekezett az állat testéhez tapadni. Egy idő múltán már azt sem érezte, hogy középen majd szétreped, annyira terpeszti, feszíti szétfele két combját a ló széles háta, és úgy vágja az ülepét a kiálló gerince, hogy menten kettészelődik a teste. Csak annyiban élt még, hogy minden pillanatban azt várta, hogy lezuhan, és halálra zúzza magát a földön.
Bátor már leért vele a hegyről a laposra, a rétre, és éppen megcélozta a füzesi völgyet, amikor János befogta. Sarkával Keselyt erősen ösztökélve utolérte, mellé galoppozott, és elkapta a kötőfékét. A megbokrosodott ló még futott egy darabig a Kesely oldalán, vele egy tempóban, aztán lassított, majd zihálva, remegő lábakkal megállt. János leszállt a lováról, és leszedte Istvánt a másik hátáról. Le kellett fektetni a földre, mert először nemhogy járni, de még talpra állni sem tudott, annyira elgyengült. Aztán csak összeszedte magát, és a tulajdon lábán ment vissza Kalub alá, a kocsihoz. Bátort elvezette az ekekapa előtt, de a nap hátralévő részében nem szólt az apjához, se a kocsinál, se ekekapázás közben, se hazafelé menet, se otthon, annyira neheztelt rá, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozta. A fenekét pedig egy álló hétig vazelinnel kellett az anyjának kenegetnie.
165István sokáig bánkódott, hogy az apja nem hagyta továbbtanulni, és ezzel eltorlaszolta előtte a nagyvilágba vivő utat. Eleinte a titkos kazalzugban vagy Misku-tetőn, az erdőben, ahova fel-felszökött, még sírt is. De aztán, ahogy teltek a napok, ahogy múlt a nyár, ahogy egyre távolodott tőle az a vasárnap, lassan megnyugodott, és beletörődött a megváltozhatatlanba, legalábbis kevesebbet gondolt rá, és a végén szinte már nem is foglalkozott vele, nem sajnálta többé magát. Nem is nagyon tudta volna már, mert nem volt rá ideje, nem maradt hozzá ereje. Jött az aratás, a munka dandárja, és az apja szinte levegőt sem hagyta venni, úgy befogta. Látástól vakulásig markot szedett, kaparékot gereblyézett, dolgozott, mint a többiek, mint a felnőttek, noha még nem vették emberszámba. Csinálni kellett, amit rámértek, nem volt választása.
Másfelől meg szerette is csinálni, hajtotta már az apja vére, szeretett dolgozni, szerette látni, mint alakul, formálódik, hogy jön létre a keze nyomán valami. Már kezdte érezgetni a nyugalomnak, a kielégültségnek, a testben, lélekben szétáradó örömnek azt az érzését, amely az értelmes, emberhez méltó munkát végzőt keríti hatalmába, ebédszünetben vagy este, a napnak végén, amikor megpihenve végigtekinthet verejtéke eredményén. Mindent elvégzett, amivel megbízták, legjobban azonban a tavaszi tehénőrzést szerette, amely legközelebb állt kedvenc időtöltéséhez, a csavargáshoz, a határban való felhőtlen vagy felhős kószáláshoz, és amely voltaképpen nem is munka volt, hanem inkább csak munkába öltöztetett játék, hiszen amellett annyi mindent lehetett csinálni, botot faragni, sípot készíteni, ürgézni, kunyhót építeni, alagutat vájni, felhőket figyelni, és, ha nem az erdőben volt a lyuka, rókát kifüstölni. És közben szabad volt, mint a madár, a maga ura, ott nem parancsolt neki senki, csak a tehenekre kellett ügyelni. Különben azt csinált, amit akart. Még bukfencet is vethetett, ha 166úgy tartotta kedve. Mert bármily fejlett volt már a teste, bárhogy megedzette az állandó munka, bármennyire megérlelték gondolkodását a felnőttek világában szerzett tapasztalatai, még mindig gyerek volt, és legszívesebben csak játszott, csak álmodozott volna.
A tehénőrzésről azért kellett tavasszal, márciusban, áprilisban minden tehéntulajdonosnak magának gondoskodnia, mert a hivatalos legeltetési szezon csak Szentgyörgy napján kezdődött. Addig a csordás nem hajtott ki. Viszont a marha, amely a fülledt istállóban töltötte a hosszú téli hónapokat, és szinte csak száraz takarmányt evett, már vágyott a szabadba, a zöldre. Kivált parancsolóvá vált ez a szükséglet, ha ráadásul már fel is élte a szárazat, a szénát, a kukoricaszárat, vagy az már annyira fogytán volt, hogy törekkel kevert szalmát is kapott. Ilyen válságosra azonban ritkán fordult a helyzet, mert senki nem várta meg, amíg e szükségállapot bekövetkezik, hanem mindenki időben cselekedett. Mihelyt márciusban megszűntek a nappali fagyok, és a napsütötte oldalakban fakadni kezdett a fű, minden gazda haladéktalanul utasította legidősebb kiskorú gyermekét, hogy hajtsa ki a tehenüket, vagy ahol, miként Árvaiéknál is, több volt, a teheneiket Borzsába. Vagy ha nagyon kicsi volt még az a fiúgyermek, vagy egyáltalán nem is volt gyereke, se kicsi, se nagy, megkérte a szomszédját, hogy az övéihez csaphassa a magáét, hogy annak a gyereke vigyázzon az övére is.
Borzsa nagyon messze esik a falutól, a szajlai határnak talán a legtávolabbi pontja. Keletre, a Tarna-völgyön túl van, és Darnó után a környék második legmagasabb hegye, széles hátakkal, mély gödrökkel. A gödör arrafelé már nem völgyet jelent, hanem vízvájta hosszú, mély szurdokot. Ha a szajlaiak Borzsát mondtak, azt rendesen nem az egész hegyre értették, hanem annak csak egy részére, ahol a közös legelő volt. Egy észak-déli irányú, lefelé szélesedő, majd összeszűkülő nagy völgyre, amelynek két gödre is van, az egyik, a hosszabb, a belső, magában a völgyben, a másik, a külső, rajta kívül, oldalvást, de a belsőbe torkollik.
Részint az országúton lehetett odajutni, amely a faluból kiindulva először Füzes felé tart, és nagyot kerülve, jóval feljebb keresztezi a Tarna-völgyet, és túlnan a Terpes–Sirok országútba csatlakozik. Azon kellett hajtani a jószágot, Terpesi homokon át le Széki-patakba, egészen a hegy 167lábáig, ott a csordakút után nyílt egy tehéncsapás, és arra ráterelni. Onnan már nem nagyon igényeltek irányítást, vezette őket a paták taposta széles járó sáv, amely felvitt Pecegpallag-tetőre. Csak a vége előtt, a szántóföldek közt kellett vigyázni, hogy el ne csábítsa őket két oldalt a már zöldellő vetés. Aztán, már a dűlőút után, Borzsa kapuja következett, egy teknőszerű süllyedés, amelyet esőzések idején folyton fogyasztott a lezúduló víz, mosta bele a földjét az oldalsó, a külső gödörbe, amely ott kezdődött, noha ott még nem volt olyan mély.
Mint minden évben, István azon a tavaszi reggelen is átvedlett házi csordássá. A szokásosnál korábban kelt. Früstök előtt segített az anyjának a disznók körül. Aztán előkerítette maga cifrázta mogyorófabotját és a bicskáját. Az anyja behozta a kamrából a tarisznyáját, és belerakta az élelmet, a szalonnát, kenyeret, hagymát, főtt tojást. A szokásos mennyiségnek a négyszeresét, mert ezúttal a testvéreit, Jánoskát, Györgyöt és Máriát is magával kellett vinnie. Jánoska már kilenc éves volt, György hét, a húga meg nyolc. Már itthon vagy a határban is hasznukat lehetett venni, de addig hízelkedtek, könyörögtek az apjuknak, míg az végül megengedte nekik, hogy kivételesen vele tartsanak. Majd besegítenek neki, hajtogatták szinte kórusban, ám valójában Borzsára voltak kíváncsiak, ahol még nem jártak, de már olyan sokat hallottak róla. István nem örült a kíséretnek, kivált így, hogy először hajtott ki, és ilyenkor nehéz a jószággal bírni, megy világnak. Tudta, nemhogy segítenének, inkább kolonc lesznek majd a nyakán, és rosszabbak, mint a barom, mert ha az elé áll, az visszafordul, de a testvéreinek beszélhet majd, nemigen hallgatnak rá. Az meg külön nem tetszett neki, hogy Mária is jön, lány létére, pedig az csak fiúknak való, Borzsa, a tehénpásztorkodás, az nem olyan, mint a babázás, ki is csúfolja majd miatta a többi fiú. De nem tehetett semmit, el kellett fogadnia.
Az apjuk Andrással már elment a határba. Az anyjuk otthon maradt Ferenccel és Lőrinccel, a két legkisebb gyerekkel. Az egyiknek még nagyon messze lett volna Borzsa, a másik meg most tanult járni.
Az anyjuk eloldozta a teheneket a jászoltól, átadta Istvánnak a tarisznyát, és azt mondta neki, mielőtt a menet elindult, hogy vigyázzon a test168véreire, azoknak meg a lelkükre kötötte, hogy fogadjanak neki szót, mert ha jók lesznek, máskor is elmehetnek, ha nincsen dolog.
Az odamenés rendben zajlott. A tehenekkel nem volt sok baj, pedig akkor szabadultak ki az istállóból, és először tették meg az utat azon a tavaszon. Engedelmesen ballagtak az útpadkán, és nem vadultak meg minduntalan, ha valahol zöldet láttak. Csak a kísérők okoztak némi üzemzavart, két ízben is. Először azzal, hogy megálltak a Tarna-hídon – a régi, a szabályozás előtti, a faluhoz még közelebb folyó Tarna fahídján –, és a pallók résein port kezdtek el csorgatni a tovasiető vízbe. Istvánnak vissza kellett jönnie értük, és csak futva érték utol a teheneket, amelyek ezalatt nem álltak. Másodjára meg azzal, hogy a széki-pataki csordakutat megpillantva nyafogtak, hogy megszomjaztak, és vizet kellett nekik húzni, megitatni őket. Ebből ugyan nem származtak bonyodalmak, mert a tehenek közben engedelmesen várakoztak a jól ismert delelőhelyen, de ez is nyújtotta az odautat, meg reggel lévén, a négylábúak kissé tanácstalanul fogadták az odatereltetést.
Mire fölértek Borzsába, már kellemes meleg volt, ragyogóan sütött a nap, és énekeltek fenn a magasban a pacsirták. István lehajtotta az állatokat a völgybe, a felső laposra, annak a közepe tájára. Egy csipkebokor tövében kinézett egy nagy, száraz fűcsomót, mögé tette az elemózsiás tarisznyáját, és leült a közeli akácos szélébe, amelyen túl a belső, a mélyebb gödör húzódott. A testvérei nem pihentek, egyből szétszéledtek a kiterjedt térségen, ahol itt-ott foltokban már fakadt az új fű, és hangos kiabálás közepette mindjárt futkostak, fogócskáztak, lepkéztek, bogaraztak, majd némi idő múltán csak céltalanul ődöngtek.
Istvánék nem voltak magukban. Más házi pásztorok is legeltettek a völgyben. Itt is, ott is tehenek tarkállottak, a közelükben meg gyerekek álldogáltak, magányosan vagy csapatba verődve. Tőlük nem messze is, ugyanazon az oldalon, de távolabb is, középen, a túloldalon, és még távolabb, feljebb, lejjebb, meg az alsó laposon is, amely már egész messze esett onnan. István érkezésükkor némely tehénőrzőt hangosan üdvözölt, és azok viszonozták az üdvözlést, vagy akkor köszönt nekik, mikor azok érkeztek, mert utánuk is jöttek még tehénnel. Másoknak, távolabbiaknak csak hahót kiáltott, vagy felemelte a kezét. Egy helyen, egészen távol, a 169másik gödör irányában, többen ültek, kuporogtak a földön, beszélgettek, vagy máris kártyáztak. Azoknak nem jelzett, mert azok alvégiek voltak, akik kissé mindig ellenségeiknek tekintették a felvégieket. Ő magát felvéginek tudta, noha ez vitatható volt, mert az Árvai-szög, középtájt lévén, nem számítódott se az Alvéghez, se a Felvéghez.
Felállt, odasétált a legközelebbi felvégi fiúhoz, pár szót váltott vele, aztán visszatért az erdő szélére, ahonnan legjobb rálátás esett a teheneikre. Egy jó óra múlva fogta a tarisznyáját, és feljebb költözött, mert a tehenek közben feljebb legeltek, de továbbra is ezen az oldalon maradt. A testvérei addigra teljesen átszivárogtak a túlsó oldalra, és elkezdtek felfelé mászni a hegyre, ki a völgyből. Kiáltott, integetett nekik, hogy vissza. Megálltak és visszaintegettek. Nem másztak tovább, helyette azt találták ki, hogy legurulósat játszanak. Keresztbe feküdtek a lejtőn, és hengergőztek lefelé. Ezt sem tartotta valami jó ötletnek, mert itt-ott friss tehénlepény hevert az útjukban, és magukra szedhették, de nem bánta.
István ült, mozdulatlan, egy helyben, felhúzott lábakkal, térdeit kezeivel átkulcsolva, és nem csinált semmit. Nézte a csizmája orrát, a földet, a füvet, a völgyet, a völgy túloldalán a hegyet, felette az eget, a felhőket, és időről időre a tehenekre irányította a tekintetét. Vagyis mégis csinált valamit. Ezt csinálta. Ezért küldték ki, ez volt a dolga. Szemmel tartani a rábízott jószágot, mialatt legel, nem engedni, hogy szétszéledjen, hogy becsábuljon az erdőbe, hogy felmenjen a tetőre, ki Borzsából, rá a szántóföldre, de leginkább megakadályozni, hogy gödörbe essen, mert ha beleesik, az nagyon nagy baj, akkor elveszett, vége, az egyenlő a pusztulásával, mert ott a nyakát szegi, vagy ha túléli is a zuhanást, ha élve marad is a fenéken, vagy valami rönkön fennakadva, le kell vágni, meg kell ölni, miután nagy nehezen kihúzták, mert eltörik a gerince vagy a lába, az pedig nagy veszteség, még annak is, akinek több van, mint nekik is, akinek meg csak egy, annak valóságos csapás. És ő jól végezte a dolgát, nem feledkezett meg a teheneikről egy pillanatra sem, akkor sem, amikor néha hátat fordított nekik, mikor felállt, odébbment, járkált, másfelé nézett, elgondolkozott valamin, ott voltak a tudata hátterében, mindig résen volt, figyelte, vigyázta őket, ugrott, szaladt, ha kellett, rájuk kiáltott, eléjük vágott, visszafordította, engedelmességre kényszerítette őket, 170csírájában elfojtott minden kihágást, zendülést. És nem is történt soha semmi baj. Még a vetésre sem mentek rá egyszer sem, nemhogy a gödörben kötöttek volna ki. Éber, lelkiismeretes, megbízható pásztor volt.
Telt-múlt az idő, ment felfelé az égen a nap. Néha odajöttek hozzá a testvérei. Ezt-azt kérdeztek, vagy megmutatták, ha megkövült kagylót, csigát találtak fent az oldalban, ahol egy helyen lekopott a talaj, és kibukott a felszínre az egykori őstenger feneke. Egyikük, György, egy időre be is társult hozzá, és segített neki az őrzésben. Párszor ő ment a tehenek elé helyette, később meg leült melléje, és onnan figyelte őket, de aztán elunta magát, és megint csatlakozott a másik kettőhöz.
Délben – óra, harangszó híján itt legmegbízhatóbban az jelezte, hogy elkezdtek kérődzni a tehenek – lehajtott a völgy alsó részébe, az alsó laposra, ahol a gémeskút volt, hogy megitasson. A testvérei is vele mentek. Jánoska, a legidősebb először nem akart, de mikor megtudta, hogy ebéd, szalonnasütés lesz, örömest követte őket, mert nagyon szerette a hasát. Nem kellett vizet húzniuk, mert mindenki itatott, és amikor odaértek, már állt egy alvégi gyerek a kútostorral a kezében a kútkáván, és fürgén töltögette a vizet a hatalmas vályúba. A többség ott is deleltetett a kút körül, a paták taposta, tehénlepényes csupasz térségen, és a szélére húzódott elkölteni az ebédjét, úgyhogy nagy volt az ugrabugrálás, a zsivaj, a lárma.
Istvánék nem maradtak a kút közelében. Itatás után visszaballagtak a teheneikkel a felső laposra, a külső gödör felőli sarkába, ahol egy rozzant, zsúptetős menedék állt, hogy legyen hova behúzódni a marhának a nap heve elől nyáron, vagy a hideg eső elől ősszel. A tehenek most nem mentek a lábas tető alá, egy darabig előtte álldogáltak, aztán lefeküdtek, és egykedvűen mozgatták állkapcsukat. Volt a közelben egy terebélyes juharfa. Az Árvai-csapat az alá telepedett. Nem az árnyék végett, hiszen március vége lévén még nem sütött olyan erősen a nap, meg különben sem volt még rajta levél, hanem azért, hogy ültükben nekivessék a hátukat. Mielőtt István kirakodott volna a tarisznyából, száraz gallyat gyűjtöttek a közeli akácfák alatt, nyársat vágtak, és felszalonnázták. És már171is pattogott a tűz, és csorgott a forró zsír a hagymás karaj kenyerekre. Elhúzódott az ebéd. Mária szalonnája mindig a tűzbe esett, mert nem szúrta bele rendesen a nyársat, Györgyé pedig többször kigyulladt, mert túlbökte a szalonnán, és tüzet fogott a nyárs kiálló vége.
Mikor végre végeztek és elpakoltak, visszamentek a kúthoz vizet inni. István is ment velük. Most megtehette. A teheneik békésen kérődzve hevertek a földön, nem kellett attól tartani, hogy elkódorognak. Mikor visszajöttek, megint leültek. Beszélgettek, nevetgéltek. György lefeküdt, és kezét a feje alá téve elnyúlt a földön, némi hallgatás után, bár egész másról folyt a szó, azt mondta, szerencsére még ég a tűz, mert ha most támadnak a farkasok, egy tüzes favéggel el tudják kergetni őket, mert ő azt olvasta egy könyvben, hogy a farkas fél a tűztől. Elhallgattak. Mária kissé megszeppent, bár állította, hogy Magyarországban már nincsen farkas, kiveszett. Jánoska fölényesen mosolygott ezen a szerinte nagyfokú tudatlanságon, és megjegyezte, hogy igenis van, de már csak a Bükkben meg a Tátrában, és onnan nem jön ide. István nem nyilvánított véleményt, viszont figyelmeztette Györgyöt, hogy korai még a földön feküdni, hideg még az, és könnyen felfázhat, de még ülni sem tanácsos sokáig. És hogy jó példával járjon elöl, felemelkedett a földről, és a sarkára guggolt. György nem szólt, csak mérgesen nézett rá, de azért felült.
Felcihelődtek, mert közben a tehenek is felálltak, és elkezdtek füvet keresni. István magához vette a botját, a vászontarisznyáját, és utánuk ment, lassan követte őket. A három testvér bement a marhamenedékbe, szétnézni. Az egyik végében volt egy csomó lerágott kukoricaszár. Mária megállt előtte és felvett egyet. Tört belőle egy hosszabb és rövidebb darabot. A rövidet keresztben a hosszúra fogta, a menedék mögött száraz, erős fűszálakat szakított, és összekötözte vele a kettőt. Aztán leült a kupacra, ölébe tette a keresztet, félent ráterítette a zsebkendőjét, és elkezdett babázni. Jánoska és György ezalatt felmásztak a keresztgerendákra, s azzal szórakoztak, hogy kidugták a fejüket a tető lyukain, ahol hiányzott a zsúp, és onnan kurjongattak lefelé.
Árvaiék tehenei jó füves részt találtak az erdőhöz közel, amely a külső, a veszedelmesebb gödröt rejtette, és ott egy időre megállapodtak. De amikor elfogyott a legelnivaló, fogták magukat, és egy jól kijárt csapáson 172besétáltak a fák közé. István látta ezt, de kivételesen nem ugrott. Ismerte ezt a csapást. Bevitt az erdőbe, de a gödör előtt elkanyarodott, és annak a peremén kígyózott tovább, majd ismét visszagörbült, ki az erdőből, oda, ahonnan indult, csak feljebb. Megítélése szerint ez nem volt veszélyes a tehenekre nézve, mert a mélység felőli oldalon a csapást végig korlát szegélyezte. Hadd menjenek, a másik végén úgyis nemsokára kijönnek, gondolta. Azért merő kíváncsiságból mégis utánuk lépett, és megrökönyödve tapasztalta, hogy egy helyen csúnyán alá van mosva a csapás. A korlát ugyanúgy megvolt, mint tavaly, de a föld legalább fél szélességben leszakadt, és csak egy kis eső, ázás kellett, hogy a többi is utána menjen. Vagy egy tehén, amelyik rálép a lábával. Tiszta szerencse, hogy most egyik tehenük sem találta odatenni a patáját. Nyomban elhatározta, hogy a csapás két végét egy hosszabb ággal lezárja, vagy figyelmezteti a többieket, de az apjának, aki még mindig bíró volt, mindenesetre szól otthon, hogy intézkedjen. Megrázkódott, és a tehenek után sietett.
Kiérvén visszaterelte őket a juharfa környékére, és meglepődve látta, hogy a testvérei eltűntek. Nem voltak a marhamenedékben, se körülötte. Feljebb ment a laposon, és közben erősen pásztázott a szemével jobbra-balra. Nem találta őket. Visszajött, a marhamenedék mögött bekukkantott az erdőbe, és hívta őket, hiába. Megint elindult felfelé a legelőn. Túlnan, vele egy vonalban legeltetett egy gyerek. Átszaladt hozzá, de kérdésére, hogy nem jártak-e arra a testvérei, nemleges választ kapott. Rohant tovább, még mindig felfelé, a következő házi pásztorhoz. Az egy felvégi fiú volt, még messzebb az ő teheneitől, és még közelebb a túloldali erdőhöz. Az azt mondta, hogy ott mentek be az erdőbe, és arra mutatott, ahol ő először üldögélt a délelőtt folyamán. Arra vette az irányt, és mielőtt belépett volna a fák alá, megfordult, és visszanézett. A teheneik megvoltak, valamivel odébb, mint annak előtte, de biztonságos helyen.
Először az erdő szélével párhuzamosan felfelé, a völgy fara felé igyekezett a testvérei nevét kiáltozva, aztán kicsit beljebb hatolva visszakanyarodott, és lefelé próbálkozott, de nem járt sikerrel. Nem volt se hírük, se hamvuk. Végül leereszkedett a belső gödör oldalára, és ismét fel173felé haladva folytatta a keresést. Ott lelt rájuk, az oldal felső részén, ahol még nem olyan meredek, hogy ne lehessen megállni rajta. A két öccsét egy bükkfán, a húgát pedig alatta találta. Jánoska fent kuksolt a fa koronájában, György a hosszú, sima törzset karjával átölelve hasztalan igyekezett felfelé. A csúcsban egy fészek sötétlett, azt akarták kifosztani. György támogatás nélkül visszaereszkedett, de Istvánnak Jánoskához fel kellett mennie, és az alsó ágig segédkezet nyújtania. Mindkét öccsének lekevert egy-egy pofont, a húgának a fenekére vert, és utasította őket, hogy kifele, jómaga pedig felérve a nyaka közé szedte a lábát.
Mikor maga is kijutott az erdőből, hiába kereste a szemével, nem lelte a teheneiket. Szaladt előre, felfelé, lefelé, idegen tehenek irányában, abban a hiszemben, hogy az övéik. Sehol nem voltak a felső laposon. Lekukkantott az alsó laposra. Ott sem. Nagyon ideges lett. Arrafelé nyargalt, ahol hagyta őket. Még oda sem ért, amikor arra lett figyelmes, hogy ballagnak kifelé az erdőből, azon a csapáson, amelyet aznap egyszer már jártak. Megkönnyebbülve sietett elébük. De megtorpant. Mintha eggyel kevesebben lennének, villant át rajta. Újraszámolta őket, és megfagyott az ereiben a vér, mert valóban kevesebben voltak, egy minden kétséget kizáróan hiányzott, és már tudta is, hogy melyik, a Virág, amelynek egyszer régen megdöglött a borja. Ő már nem nagyon emlékezett az esetre, de az anyjától sokszor hallotta, hogy ő azt a kisborjút nagyon szerette.
Odahívta a testvéreit, és megparancsolta nekik, hogy vigyázzanak a tehenekre, amíg ő elmegy keresni, mert egy hiányzik. Kiabálva beszélt, remegett a hangja.
Rohant az erdő felé, rá a csapásra, amelyen imént kijöttek a tehenek. A kopasz fák között már messziről észrevette, hogy egy helyen hiányzik a korlát. Mikor odaért, ijesztő látvány fogadta. Ahol azelőtt föld, átjárás volt, ott egy nagy lyuk, szakadék tátongott, akkora, hogy egy rudas széna is átfért volna rajta. Tévedett, nem kellett hozzá eső, így is leomlott. Közelebb ment, belekapaszkodott egy fiatal akácfa törzsébe, a lyuk fölé hajolt és lenézett. Virágot nem látta. Elengedte a fát, visszahúzódott, és megkerülte a lyukat. Tett pár lépést, a korlátos részen kihúzódott a peremre, és megint lenézett. Virág ott volt, lent a gödörben, nagyon messze, mélyen, nem a fenéken, de a fenékhez közel, egy rönkön fennakadva feküdt, fejjel lefelé.
174István felzokogott. Sarkon fordult, és szaladt kifelé, a legelőre. A tehenekhez rohant, és botjával vadul ütlegelve nyomban hazafelé fordította őket. A testvérei szótlanul kullogtak utána, miután rikácsolva a tudtukra adta, mi történt. Furdalta őket a kíváncsiság, szerették volna megnézni a szerencsétlenül járt Virágot, de a bátyjuk feldúltságát látva inkább letettek róla.
István úgy űzte, hajszolta az állatokat, hogy szinte futva tették meg az utat hazáig. Néhol olyan gyorsan trappoltak, hogy a testvérei le-lemaradoztak, mert nem bírták az iramot. Akivel az úton, főként a faluban találkoztak, mind azt firtatta, miért hajt haza ilyen korán. Nem válaszolt, senkinek nem mondta meg az okot, és a testvéreinek is megtiltotta, hogy elfecsegjék. Csak ment a tehenek után rendületlenül.
Az apját nem találta otthon. Még kukoricát vetett Andrással Dolyinában. Rohant oda, miután az anyja gondjaira bízta a teheneket.
– Micsoda?! – hördült fel az, mikor megtudta a bajt. – Az anyád istenit… – de nem folytatta, és főként nem bántotta, mert arra nem volt idő, sietni kellett. Csak villámlott a tekintete, mikor még egyszer ránézett. Rögvest befogták a lovakat, és amennyire a kocsi után akasztott vetőgép engedte, vágtattak haza. Az apja gyorsan segítséget, embereket kerített, meg köteleket, rudakat hányt a kocsiderékba, és betette a taglót is. És irány Borzsa.
Már ment lefelé a nap, de még látni lehetett a gödörben, mikor leereszkedtek. Virágnak felhasadt az oldala, és eltörött a bal mellső lába, de még élt. Habos volt a szája, és nehezen, hörögve lélegzett. Elsőre nem jártak szerencsével. Leráncigálták a rönkről, amely a zuhanás után megfogta, és a hátsó lábainál fogva lassan húzták fölfelé, amikor az egyik lába kicsúszott a hurokból, a másik kötélen meg nem bírta tartani az a két ember, akit arra állítottak, és a tehén visszaesett. Ezúttal még mélyebbre került, le egészen a gödör fenekére, bele a sárba, a vízbe. Elölről kellett kezdeni az egészet.
Az emberek sűrűn köpdösték a tenyerüket, izzadtak, lihegtek, nyögtek, néha káromkodtak, de végül siker koronázta fáradozásukat, és Virág egyszer csak kint volt a gödörből. Lent, a mélyben közben beesteledett, de fent, a fák között még világos volt. Kivonszolták az összezúzódott állatot a 175legelőre, a kocsihoz. Merő iszap, sár volt a teste, föld, avartörmelék a szájában, törött lábából kiállt a szilánkosra tört csont, az épekről leszedte a bőrt a kötélhurok. Nagy fájdalmai lehettek, de még élt, szuszogott, és nagy szemeivel riadtan pislogott. Úgy igazították, hogy lefelé legyen a feje. István apja elővette a taglót. Az emberek a hasára fordították a tehenet, hogy felülre kerüljön a nyakszirtje, és hátrább húzódtak. István apja felemelte a taglót, és lesújtott a nyakára. Szétfröccsent a vér, majd vastag sugárban lövellt ki oldalt a fűre. Ezt akarták, elfolyatni a vérét, mert mire hazaértek volna vele, megdöglött volna, és benne maradt volna.
István félrevonult, ezt már nem akarta látni. Már a kiemelés is sok volt neki. Abban ugyan nem vett, mert nem vehetett részt, csak fentről, a peremről nézte, de úgyis majd megszakadt Virágért a szíve. Fájdalma az apjától, a büntetéstől való félelmét is maga alá gyűrte.
Az apja nem szólt hozzá Borzsában, se odamenet, se visszafelé jövet. Otthon késő estig tartott, amíg feldolgozták a tehenet, megnyúzták, feldarabolták, kicsontozták, és besózták a húst. Mikor mindennel végeztek, bejött, megmosakodott, beintette a hátrulsó házba, lecsatolta a nadrágszíját, és csúnyán elverte. Hiába mondta neki, hogy nem az ő hibájából esett a gödörbe a tehén, hogy a testvérei voltak az oka. Azért nem tudott rájuk vigyázni, mert azokat kereste, nem fogadtak neki szót, elcsavarogtak. És az anyja is hiába kérlelte, hogy hagyja abba, mert még megöli. Se nem látott, se nem hallott, csak ütötte, vágta, és nem nyugodott, míg ki nem adta a mérgét.
176A köménymagnak köszönhetően az Árvai-gazdaság megint előbbre lépett. János újból növelt, földet vett, és tovább modernizált. A fűszernövény magját változatlanul kézzel verték ki a bugájából, de a gabonafélék betakarításához és a szemkinyeréshez már aratógépet, illetve járgányos cséplőt használt, mert közben azokra is szert tett. Az aratógépet még ló vonta, és a cséplő járgányába is azt fogtak, de mindkettő komoly előrehaladást jelentett, mert lényegesen lerövidült az aratás ideje, és a mag is gyorsabban jött ki a kalászból, meg munkaerőt is megtakarítottak vele.
A köménymag mindenre jótékonyan, gyümölcsözően hatott. János cserépre cseréltette a zsindelyt az istállón, a csűrön. A patakparton, a feleslegessé vált dohánypajta helyére újabb csűrt emeltetett. Az udvari kemence mellé nyárikonyhát építtetett, nyomókúttá alakíttatta át az udvari gémeskutat. A maga szakaszán kiköveztette a patak innenső partját, hogy áradáskor ne mossa, fogyassza tovább a portáját a víz.
Ám egyszer csak megint megakadt, megtört az újabb lendület. Kifutotta magát a köménymag, lezárult a köménykorszak. Véget ért az újbóli látványos gyarapodás. Hogy egyszer s mindenkorra, arra csak jóval később derült fény. János egyelőre csak azt látta, megint valami más után kell néznie, mert a köménymagnak leáldozott. Lement az ára, lenyomta a kialakult verseny. Uradalmak, nagyüzemek jelentek meg ennek a piacán is, és mindenféle különleges gépekkel felszerelve nagy táblákon, nagy mennyiségben, olcsóbban termesztették, és olcsóbban is adták. Ő erre képtelen, ő ehhez túl kicsi volt. Ezért több eredményes esztendő után úgy döntött, hogy beszünteti az illatos, apró, hegyes magvakkal való foglalatoskodást, és amikor annak az évnek az őszén megint megjelent nála a kereskedő megbízottja, nem írt alá újabb szerződést.
És akkor jött a cséplőgép, a gőzcséplőgép, mert azt találta ki utolsóul. 177Volt megtakarított pénze, de csak úgy tudta megvenni a lokomobilból és a tulajdonképpeni cséplőgépből álló drága garnitúrát, hogy hitelt vett fel rá. Most azonban már nem csak az eredendő szerzési vágy hajtotta, immár külső indítéka is volt, hogy még ne akarjon megállni, hogy ne érje be annyival, amennyije van. Jobban mondva, az az indíték addig is megvolt, de most kezdett igazán kézzel foghatóvá, parancsolóvá válni. A köménymag jegyében eltelt évek során nemcsak a vagyon gyarapodott megint, hanem családja is tovább nőtt, méghozzá riasztó ütemben. Az első öt gyerek után megszületett a következő öt is, újabb két Anna, két Péter és egy Lőrinc. Az Annák az elsőhöz hasonlóan menetrendszerűen elhaláloztak, éspedig ezúttal egyéves korukban, és az első Péter is, ő mindjárt világrajövetele után, de a két szaporulattal, Lőrinccel és a megmaradt Péterrel együtt most összesen már hét gyerek volt. János szorongva gondolt rá, mi lesz, ha egyszer ő meghal, és a gyerekek örökölnek. Annyi felé kell majd osztani a vagyont, ahány gyerek van, földet, jószágot, ingóságot, mindent. És ami így egyben már valami, az külön-külön semmi sem lesz, mert felaprózva kevés jut majd mindegyiknek, vagy még a kevésnél is kevesebb, mert az is lehet, hogy folytatódik a gyerekáldás, hiszen javakorabeli ember még, és Teréz sem öregasszony, még kívánják egymást. Még több föld kellene, jutott ilyenkor magában mindig a végkövetkeztetésre, nem érheti be annyival, amennyije van. Még kellene hozzá ragasztani, nem is keveset, hogy a fiaira annyi szálljon majd, amennyi a rendes gazdálkodáshoz, a tisztes megélhetéshez kell. Mert azoknak, akárhányan lesznek is, eleve többet szán, és a szokás is azt parancsolja, hogy azok többet kapjanak, a lánygyerekeknek a stafírung meg az egy üszőborjú mellé egy-két holdnál nem ad többet hozományként, zárta le magában minduntalan a töprengést.
János hallani már hallott a gőzcséplőről, és látott is egyet működés közben a péterkei Keglevich-birtokon, de az ötletet megint kedvenc lapja, a Magyar gazda adta. Természetesen nem akart visszaállni a búzára, nem kívánta előtérbe helyezni, újrakezdeni, amivel egyszer felhagyott. Nem a maga, nem csak a maga gabonáját szándékozott vele csépelni, ha178nem a másét is, vagy főként a másét. És azzal is tisztába jött, hogy csak akkor lehet kifizetődő, ha szezononként nagy mennyiséget tud vele elveretni. Utánaolvasott, megérdeklődte, lelevelezte a gyárral, osztott-szorzott, összeadott-kivont. Az lebegett előtte, hogy bércséplést végez majd, hogy házról házra jár. Ha végzett az egyik portán, megy a másikra. Sőt, talán még a szomszédos falvakba is, Sirokba, Székre, Füzesre, Péterkére, ha beválik, ha híre megy, ha hívják. Oda már nem maga személyesen, hanem az embere, akit majd felfogad, aki vállalja, hogy csinálja, és intéz mindent helyette. Az irányítja majd a gépészt, a fűtőt, és az etetőket, akik a géppel jönnek. Ő csak fizeti őket, tulajdonosként a háttérben marad, és főként a gazdaságával törődik, mint azelőtt.
Gőzcséplő! A legmodernebb technikával felszerelt, szupermodern, légkondicionált John Deer-kombájnok korában szinte felfoghatatlan, milyen nagy dolog volt ez annak idején. Egy gép, gépegyüttes, amely a maga erejéből kiszedi a kalászokból a szemet, és meg is tisztítja, meg is rostálja, még a szalmát is különválasztja a törektől, pelyvától. És nem kell mást tenni, csak az egyikbe felül beleengedni a megoldott kévéket, és lent a farára kötni, akasztani a zsákokat, és dől beléjük a búza, az árpa, a rozs, a zab. Nem kell többé nyomtatni, cséppel verni, hadarni, gereblyézni, szelelni, forgatni, hetekig tisztogatni, néha a tél beálltáig vesződni-bajlódni vele. És ez a csodamasina egy egyszerű falusi parasztember tulajdonában! Ez a szajlaiak számára legalább olyan elképesztő, szédítő volt, mint maga a sosem látott, ördöngős szerkezet, amelynek meghajtó egységét, a lokomobilt nem véletlenül nevezték el tüzesgépnek és hozták összefüggésbe a pokollal, hiszen, miként abban, ebben is tűz égett, és ijesztően sistergett, fújtatott, csattogott.
Mindamellett a gőzcsépelő, mint műszaki újdonság, már nem volt ismeretlen az akkori Magyarországon. Az első példánya külföldről származott, és egy Torontál megyei földbirtokos hozatta be az 50-es évek elején Angliából, történetesen részint a még ott időző emigráns Kossuth közvetítésével. De csak a 60-as éveket követően terjedt el, és jobbára a nagybirtokokon. Az első magyar mezőgazdasági gőzlokomobil, amilyen a cséplőgép meghajtásához is kellett, Röck István pesti gyárában készült, és a 70-es években kezdődött meg a szériagyártása. Ebből és a garnitúra 179másik főeleméből, a cséplőgépből vett egyet János, amikor a kockázatos, merész lépésre elszánta magát.
A vásárlást személyesen intézte. Pestre utazott, és hogy útközben el ne vegye tőle valaki a sok pénzt, mert elég sok volt az induló önrész, magával vitte Közsüs Pál sógorát, a felesége bátyját. Mielőtt aláírt volna mindent, körülményesen szemügyre vette a gépeket, megkérdezte, mi micsoda, mi melyiknek a kelléke, hova kell akasztani a köteleket, és mire kell ügyelni vontatás, szállítás közben, de a kezelési könyvben lapozgatva leginkább azt magyaráztatta el magának, miként működnek, mit kell rendszeresen olajozni, cserélni, mi szokott leggyakrabban elromlani, meg mikor mi a teendő, mintha ő lenne majd a gépész is. Új szerzeményeit a vasúthoz is kikísérte, és a berakodás kényes műveleténél is jelen volt. Végignézte, miként emelik rá őket a lapos vasúti kocsikra, milyen csigákat, csörlőket, emelőket használnak hozzá. Elégedett volt a látottakkal, csak azt nem tudta elképzelni, hogyan kerülnek majd ismét le a földre. De megnyugtatták, hogy ugyanúgy, ahogy felkerültek, mert a rakodóeszközök velük utaznak, mi több, a gyár megbízásából a gépész is ott lesz megint, várja őket a célállomáson, hogy minden rendben legyen. A fűtő meg az etetők majd akkor mennek, mikor kellenek.
A cséplőgépgarnitúra szerencsésen megérkezett Recskre, mert az volt a célállomás. Abban az évben megnyílt végre a várva várt Kál–Kisterenye szárnyvonal, és Recsk lett a Szajlához legközelebb eső állomása. A vasútnak Kálban csak annyi dolga volt a szállítmánnyal, hogy rákapcsolták a két kocsit egy arra közlekedő szerelvényre. A neheze azonban aztán következett, mikor a súlyos cséplő és a még súlyosabb lokomobil végre ismét a földön volt. Mármint Jánosra nézve, mert a továbbításukról, hazajuttatásukról már magának kellett gondoskodnia. És az nem volt csekélység. Az út Szajlára a megyének – megyének mondták azt az utat, mert a megye tartotta a karban – csak jó öt, legfeljebb hat kilométer lehetett, de nem sík terepen vitt, mint Pesten, hanem hegyen-völgyön, és leginkább két nagy hegyen által, tekeregve girbe-görbén, és kövezetlenül.
Erre a feladatra csak ökrökkel lehetett vállalkozni. János a maga két ökre mellé elkérte az apósa két ökrét, és Barczai sógor is rendelkezésére bocsátott kettőt. És erős, erejük teljében lévő férfiakat hívott segítségül, fő180ként a rokonságból. De az aratóit is odarendelte, mert július volt, és javában zajlott az aratás. Kétszer fordult. Először a lokomobilt húzatta át, aztán a cséplőt. Minden jól ment, az ökrök, mint mindig, ha nagy súlyról, rakományról volt szó, megállták a helyüket, és az emberek is kitettek magukért, de mindkétszer majdnem baj lett. Recskről az első hegyre, Som-májra könnyen feljutottak, meg arról le is az innenső oldalon, és a magasabbat, Pet-kőt is jól vették, de a második előtt, lent a pallagi völgyben, közvetlenül a híd után, elsüllyedtek a lokomobil nagy kerekei, mert ott mindig nedves, puha volt az út földje, és több órás küzdelem után csak úgy tudták kiszabadítani a behemót, fekete gépet, hogy mindenki nekifeszült, tolta, besegített az ökröknek. Másodszorra meg, amikor a cséplőt hozták, amely jóval könnyebb volt ugyan, de ingatag, borulékony, mert magas, akár egy kisebbfajta szénakazal, Belső-Rácfalun, Misu gödrénél megbillent a kanyarban, és majdnem felborult, mert kicsúszott a fékezőfa a hátsó kerékküllők közül, és nagyon felgyorsult lefelé a különben enyhe lejtőn, az ökrök meg, ahelyett hogy visszafogták volna, buta módon trappolni kezdtek előtte. A belső kerék legalább félarasznyira felemelkedett a földről, de az utolsó pillanatban aztán szerencsére visszazakkant.
A faluban gyorsan híre ment, hogy Árvaiék hozzák a gőzcséplőt. Az első fordulókor még csak kiálltak az otthonlévők az útra, a kapuk elé, és onnan nézték a furcsa szerkezetet riadalommal vegyes kíváncsisággal. A másodikkor a férfinem ráérő legénykorú tagjai már eléjük is mentek, a gyerekek meg már félúton, Külső-Rácfalun várták, majd csapatba verődve tisztes távolságból követték őket. Volt, aki mind a két alkalommal kijött, és amikor másodszor is elhaladt a háza előtt a szokatlan menet, vagy izgatottan megtárgyalta a dolgot szintén bámészkodó szomszédjával, vagy nem szólt semmit, csak jelentőségteljesen nézett utána, és sűrű fejcsóválgatások közepette visszahúzódott az udvarába. Mielőtt az ökrök másodszor is befordultak volna az Árvai-szögbe, a legények szétszéledtek. Nem így a gyerekek. Ők nem tértek ilyen gyorsan napirendre a látványosság fölött. Egészen a bejáratig kísérték a masinákat, és azután sem tágítottak, hogy azok begördültek az udvarba, és célba értek. Megálltak, lecövekeltek a nagykapu előtt, vagy jöttek-mentek, ácsorogtak a kapu előtti térségen, nézdegéltek befelé a kerítés fölött vagy a kapu résein 181keresztül, miután becsukták a kaput. Némelyikük még a kapura is felmászott, hogy többet, jobban lásson, és csak akkor ugrott le, mikor András többszöri figyelmeztetés után ostorral megfenyegette. Az agyafúrtabbak a patak felőli oldalra mentek kukucskálni, ahol senki nem törődött velük. A mederből kúsztak fel a kerítéshez, bár onnan az ólak, a kazlak közein át kevesebbet, vagy jóformán semmit sem láttak.
János úgy tervezte, hogy a maga portáján kezdi a cséplést. Tulajdon gabonája elveretését egyúttal afféle bemutatónak, reklámnak is szánta. Nem guríttatta be a cséplőgépet a patak melletti új csűrbe, de a búzaasztag mellé sem húzatta, mert nem volt még búzaasztag. Nemhogy bent lett volna már a gabonája cséplésre készen, még le sem vágta egészen. Az udvari kút mögé kanyarodtak vele, és úgy állították le Lőrinc háza hátánál, hogy maradt hely mögötte a gőzgépnek is. Aztán letakarták ponyvával, hogy ne ázzon, ha esik. A lokomobilra nem tettek semmit. Annak vasból volt mindene, meg jól bezsírozva, kevésbé ártott neki a víz. Csak felállították hosszú kéményét a szikrafogóval együtt, hogy annyival is előbbre legyenek, ha majd eljön az ideje, és betüzelnek benne. A gépészt András még aznap átvitte kocsival Recskre a vonathoz, mert visszautazott Pestre, de előtte meghagyta, hogy a kazánba milyen szenet, víznek hány literes lajtkocsit vegyenek, meg hogy ne nyúljanak semmihez, még a gazda gyerekei se, még játékból se.
A gépész két hét múlva jött meg ismét, mikorra János behordott. Három embert hozott magával, két etetőt és egy fűtőt. A többi cséplőmunkás a rokonság férfitagjai közül került ki. Nem volt könnyű megnyerni őket. Féltek az emberek a géptől, különösen a nők. Olyannyira, hogy az olyan asszonyi beosztásokba is, mint a kévevágó vagy a törekkaparó, férfit kellett tenni, mert senki nő nem vállalta, hogy felmegy a dobra, vagy olyan közel áll lent a cséplőgéphez, hogy el tudja húzni alóla a töreket. De végül összeállt a banda, kezdve a zsákosoktól a szalmahúzókig. Felfűtötték a lokomobilt, és némi betanítás meg egy próbajáratás után a gőzsíp jelére megindult a munka. Az első órában többször leálltak. Először azért, mert lazának bizonyult az erőátvitelről gondoskodó, nagy meghaj182tószíj, és minduntalan leesett, míg jól meg nem feszítették. Később meg azért, mert hol az egyik, hol a másik bandatag csinált valamit rosszul, de aztán belejöttek, és délutánra összerázódtak.
Az első nap valósággal valami rendkívüli vásári mutatványhoz hasonlított. Legalábbis ami a közönséget illette. A falu apraja-nagyja ott tolongott az Árvai-szögben. Már akinek volt hozzá mersze természetesen, vagy akinek a kíváncsisága felülmúlta a félelmét. Mert azért számosan, kivált lányok, asszonyok, otthon maradtak, vagy a határba mentek a dolgukra, és valahányszor meghallották, hogy felbúg a távolban a cséplőgép, összerándultak, és sietve keresztet vetettek. Az éltesebbek, főként a bigottak közt olyan is akadt, aki szentül hitte, hogy János az ördöggel cimborál, és a lokomobil első füttyére rémületében elbújt az erdőben, és csak hosszas keresgélés után talált rá és hozta haza a családja. Először Teréz is nagyon félt. Az első nap ki sem lehetett csalni a házból, amíg ment a munka. És délben is, mikor pedig állt minden, csak a régi csűrbe merészkedett ki, ahol a cséplőmunkások ebédet kaptak.
A kíváncsiskodók zöme a kapu előtt álldogált, és onnan nézdegélt befelé. Sokan kétoldalt a kerítés mellé húzódtak, és a nyakukat nyújtogatták. A leleményesebbek a tüskéket is vállalva felmásztak a patakparti akácfákra, ahonnan igazi rálátás esett az udvarra. A tartózkodóbbak beérték annyival, hogy bekéredzkedtek a tőszomszédhoz, Árvai Lőrinchez, és annak a portájáról bámultak át. Az igazán szerények meg felhúzódtak Ondrok gödre nyugati lejtőjére, vagy felkapaszkodtak Misku-tetőre, és onnan fentről, biztonságos távolból nézték az ijesztő szerkezeteket, a magasra szálló port, a nagy sürgést-forgást.
A közös nagykapu nyitva volt. De nem azért, hogy akinek kedve szottyan, bemehessen rajta. Ha sokan nem is, de a bátrabbak ezt jó néven vették volna. János azért tárta szélesre, hogy a kint összesereglettek jobban lássák szerzeményeit, és azt, hogy segítségükkel milyen gyorsan fogy az asztag, hogyan nyeli el egymás után a kévéket a gép, hogyan telnek meg a zsákok, és miként növekszik a szalmakazal. Mindamellett bejönni is szabad volt az udvarba. De nem akárkinek. Csak gazdáknak, és azok közül is főként olyanoknak, akik valódi érdeklődést mutattak az új cséplési mód iránt, és potenciális ügyfeleknek számítottak. János az ilyeneket szívesen 183látta, rájuk időt is szakított. Nemcsak a legelső napon, hanem másnap is, meg azután is, a más portáján is, mikor már eltűntek az érdektelenül bámészkodó felnőttek, és csak gyerekek maradtak nézőknek. Élelmes üzletember módjára készségesen elmagyarázta, megmutatta nekik, mi micsoda, hogyan működik, hol megy be a kéve, hol jön ki a szalma, a pelyva, hogyan tisztul, hányféle rostán megy át a szem, és így tovább. Vagy elmagyaráztatta a gépésszel, ha olyasmit kérdeztek tőle, amire nem tudott válaszolni. Az erősebb idegzetűeket még a lokomobilhoz, a cséplőhöz is odavezette. A biztonságuk érdekében felhívta figyelmüket a rájuk leselkedő veszélyekre, és hagyta, hogy kísérő nélkül nézelődjenek, ácsorogjanak a közelükben egy darabig. Még azt is megengedte nekik, hogy odamenjenek a cséplőgép farához, és maguk nyúljanak bele a töltés alatt álló zsákokba, kivegyenek belőle egy-egy marék szemet, és tüzetesen megnézzék.
Jól számított. Mire elverette a magáét, jobb híre lett a gőzcséplőnek. Sokan győződtek meg róla a tulajdon szemükkel, hogy gyorsan és jól dolgozik. Apadt a kezdeti bizalmatlanság, vonakodás, és alig álltak egy hétig tétlenül, nemcsak hogy jöttek a jelentkezők, de úgy megnőtt az érdeklődés, annyian akartak felhagyni a nyomtatással, a cséppelveréssel, hogy beosztást kellett készíteni, sorrendet felállítani, mikor kihez menjen a gép. Mert úgy még nem lehetett csinálni, hogy egyik porta jön a másik után, ahogy következik, és a sok felesleges vontatást elkerülendő célszerű lett volna. Ahhoz azt kellett volna, hogy mindenhová hívják, de ott még nem tartottak, még nem adta be a derekát mindenki.
A rokonság előnyt élvezett. A rokonok voltak az első cséplőmunkások is, és aztán is együtt, bandában maradtak, hogy Jánosnál végeztek, egészen addig, míg kölcsönösen el nem csépelték egymás gabonáját. Mikor a többi gazda is sorra került, valamelyest módosult a kalákarendszer. Ahol két vagy több csépeltető lakott egymás mellett, ott a nem rokon szomszédok is betársultak, vagy tisztán azok álltak össze, ha a rokonság nem tudott egyetlen használható munkaerőt sem kiállítani. A kaláka tagjai értelemszerűen ingyen dolgoztak. Pénzt a gazdák csak Jánosnak adtak a gőzcséplő használata fejében. Az idegen gépésznek, a fűtőnek és az etetőknek szintén fizetség járt, de azt már János állta, mert azok neki dolgoztak, ő alkalmazta őket.
184Ez a rendszer egy szezont ért meg. Egy évre rá János változtatott. Előbb, mint tervezte, bérbe adta a gőzcséplőt egy vállalkozónak, egy baktai embernek. Kénytelen volt, mert nem ment másképp. Be kellett látnia, hogy egyéb teendői mellett egyszerűen nincs ideje, ereje mások gabonájának cséplésére, képtelen felügyelni, kézben tartani a munkát, az egyik portáról a másikra való állandó, időrabló húzatgatásról nem is beszélve. Azt meg végképp nem engedhette meg magának, hogy a szomszédos falvakat is járja, idegenben háljon, kosztoljon, hogy a falujától, családjától, földjeitől, az állataitól tartósan távol legyen. A vállalkozóval aztán megszabadult a gondok nagy részétől. Azontúl az járt a gőzcséplővel portáról portára, később faluról falura. Az szerződtette a négy szakembert, gondoskodott a húzatáshoz szükséges igavonó állatokról, üzemeltetésről, karbantartásról. Az a kalákázásnak is véget vetett. Állandó bandával, úgynevezett részesekkel dolgozott, akiket több faluból toborozott, és akik, miként nevük is jelezte, természetben, gabonában kapták a bérüket. A mindenkori csépeltetőre az utóbbi kimérésén és a vállalkozó kielégítésén kívül csak annyi hárult, hogy, miként szokásba jött, egy kiadós ebéd erejéig vendégül látta őket, és árgus szemekkel vigyázta a gyümölcsfáit, hogy ha le is eszik az összesről a termést, legalább ne tegyék tönkre a fákat, mert a részesek állandóan éhesek voltak, szabad prédának tekintettek minden fát, és kíméletlenül letördelték az ágakat is.
185István gombázásából tartott hazafelé. Már önállóan is gombázott. Megengedték neki, magában is elengedték az erdőre. Nem Darnóba, Darnót még nem ismerte eléggé, ott esetleg még eltévedt volna, hanem a kisebb Lakba, Kerekerdőre, Dolyina farába. Most Kerekerdőn volt. De nem arra tért vissza, amerről jött, hanem átment Dolyinába, meghajtotta Dolyina farát, és minthogy a cepe sehogy sem mutatkozott, felbogarászott az oldalon Isten-hegyre, egészen a csúcsra, és onnan az élen leereszkedett Dolyinaverő fölé. Visszamehetett volna Dolyinába is, de Koponya-tető felé akart hazamenni, elgyalogolni a gerincen Baji-pástig, és azon át le a faluba, a Felvégbe. Így került volna ugyan, de még fiatal volt az idő, és szeretett ilyenkor, nyár elején a fenti kocsiúton lófrálni. Nem annyira a pazar kilátás, a kétoldalt elé táruló látvány, hanem a búzaföldek, a szőlők miatt, amelyek egymást váltogatva oda jártak fel véggel. Gyönyörűséggel töltötte el a derékmagasságú, kékeszöld, kalászoló gabona, a betekintés oldalról a szárak erdejébe, a felülről érkező titokzatos, szűrt fény, a bogarak, rovarok külön élete a tövek körül, és annak találgatása, vajon hol lehet, hol rejtőzik benne, hozzá milyen közel az a fürj, amelynek súsúját, majd az azt követő pittypalattyolást éppen hallja. A szőlőn még nem sok néznivaló volt. Nemrég virágzott el, a fehér sziromcsomók éppenhogy átadták helyüket az apró fürtkezdeményeknek. Annál több figyelmet érdemeltek a tőkék közt szétszórtan álló cseresznyefák, amelyeken már teljes érésben voltak, hívogatóan piroslottak a szemek. István magamagának sem vallotta volna be, de ezért is, vagy főként ezért választotta ezt az útvonalat. De aztán közbejött valami, és másként alakult. Nemcsak hogy cseresznyét nem evett, de irányt is kellett változtatnia, és hosszú időre elment a kedve a cseresznyelopástól.
Az erdőből kiérve nem sokáig nézegette a búzát. A harmadik szőlőben 186kissé beljebb eső két cseresznyefának még ellenállt, de amikor a negyedik szőlőben egy közelit pillantott meg, megállt, körülnézett, és egy gyors jobbra áttal bemenetelt a tőkék közé, egyenesen a fa alá. Nem is kellett felmásznia, jól lelógtak az ágai. Lerakta a hátiját, és elkezdte telekapkodni az ingét, hogy majd aztán kint az úton, odébb, kényelmesen és feltűnés nélkül megeszi. De minthogy fennállt a veszélye, hogy jön valaki az úton, és olyan közelről meglátja, otthagyta azt a fát, és hátiját felvéve beljebb osont, hogy egy másikat keressen a hajláson túl, a verőben, ahol már takarásban van. Abban a szőlőben nem volt másik cseresznyefa, de a mellette lévőben igen. Átment abba, de mielőtt odaért volna, a biztonság kedvéért tisztes távolságban még egyszer megállt, és körülkémlelt. Se abban, se a környező szőlőkben nem mutatkozott senki. Már indult volna a kiszemelt új fához, amikor megtorpant. Valami sötétlett a fánál, a fán, mintha lett volna alatta vagy rajta, mintha cseresznyét szedett volna róla valaki. Lehúzódott a legközelebbi tőke mögé, hogy lehajolva eliszkoljon, de mielőtt még nekiiramodott volna, felegyenesedett, és önkéntelenül még egyszer odanézett. Már vonta volna el a tekintetét, amikor feltűnt neki, hogy az a valaki nem mozog, nem használja a kezét, amellyel a cseresznyét kellene szednie. Ezt furcsának találta. Megint leguggolt a tőkék mögé, és várt. Egy idő múlva ismét kidugta a fejét és odapislantott. A valaki megint úgy volt ott, ugyanabban a testhelyzetben, és ugyanolyan mozdulatlanul. Ugyanúgy nem szedte a cseresznyét a kezével, sőt, nem is látszott a keze, csak a két felkarja, amelyeket úgy szorított az oldalához, mint aki haptákban áll. Hisz ez egy madárijesztő, gondolta megkönnyebbülten István, és megmosolyogta magát, hogy embernek nézett egy madárijesztőt és megijedt tőle. Továbbra is furcsállta viszont, hogy ez a báb, ez a maskara a korona alsó részén, és nem a fa hegyében van, ahonnan jobban látnák a madarak, de azért csak folytatta útját a fa felé. Már majdnem odaért, már csak pár tőke választotta el tőle, amikor észrevette, hogy ennek a madárijesztőnek lába van, hogy két meztelen láb lóg a rongyos nadrágszárból, és ahogy feljebb vitte a tekintetét, megállapította, hogy a nadrág feljebb sem üres, hogy valakinek benne van a lábszára, a combja, és a dereka is, hogy valaki egészen benne van.
Nem nézett feljebb, mert hirtelen megértette, hogy akasztott embert lát, hogy valaki felakasztotta magát, itt, ebben a szőlőben, erre a cseresz187nyefára. Visszahőkölt, talpra ugrott, és a hátiját elengedve és minden elővigyázatosságról megfeledkezve szaladt visszafelé, ki a szőlőből, az útra. Rettenetesen megijedt. Valami újfajta, eddig ismeretlen jeges félelem tört rá, összeszorult a mellkasa, és vadul kalimpált a szíve. Legszívesebben azonmód hazáig futott volna, de fent az úton megálljt parancsolt magának, mert eszébe ötlött, hogy ilyenkor mi a teendő, hogy nem mehet így el, itt neki dolga van, egyszer hallotta, hogy az ilyet azonnal le kell vágni, mert hátha él még, hátha nem fulladt meg egészen, hátha még meg lehet menteni. Megfordult és nyargalt vissza, és közben tele torokból segítségért kiabált, hátha jön valaki az úton és meghallja, vagy mégis tartózkodik valaki a közelben. Nem ment egészen az akasztott emberig, pár lépésre megállt tőle a cseresznye alatt, felnézett rá, és megrökönyödve állapította meg, hogy ismeri. Magasabban lógott, mint először gondolta, és a hurokban kissé oldalt csavarodott a feje, a válla felé, de így is jól látta, kétsége nem fért hozzá, hogy ez nem más, mint Sztancsik Pista, András bácsi, az ő béresük legényfia, aki néha nekik is szokott jönni napszámba, és akit ő kedvel, mert mindig jó szívvel volt iránta, kicsi korában néha még mesélt is neki, egyszer meg csinált neki egy zungattyút, és azt is megmutatta, hogyan kell használni. És ha ez ő, márpedig ő az, akkor ez az ő szőlőjük, Sztancsikéké. Erre nem is figyelt, ha tudta volna, bele sem jött volna.
Viszolyogva, de odament hozzá, hogy először is megnézze, kihűlt-e már a teste, hogy tudja, most akasztotta-e fel magát Pista, vagy már órákkal, esetleg napokkal ezelőtt. Megérintette a kezével az egyik lábát. Még meleg volt. Sarkon fordult, megkereste a hátiját, kihúzta a fonatából a kiskését, és visszavágtatott vele a cseresznyefához. Felmászott rá, ki arra az ágra, amelyről Pista lógott alá, és elkezdte nyiszálni a kötelet. A kötél rudalókötél volt, a kés pedig kiskés, a tetejében még életlen is. Nemhogy nem tudta vele átvágni a vastag, erős fonatot, de jóformán nyomot sem hagyott a penge. Huzigálta rajta, dörgölte vele egy darabig, aztán kiejtette a kezéből az alkalmatlan vágóeszközt, és lemászott a földre. Pista alá állt, a vállára tette annak két lábát, hogy felnyomja a testét, és enyhüljön a nyakán a hurok szorítása, hogy levegőt kapjon, ha még él, hogy kitartson, amíg nem jön valaki. Nem sikerült, Pista lába térdben mindig elcsuklott, és a teste egy szemernyit sem ment feljebb.
188Elengedte a lábát, és megint visszamászott a fára, megint a kötelet tartó ágra. Hosszában ráhasalt, és lenyúlt, először fél kézzel, aztán mindkét kezével, hogy a hónaljánál fogva felfelé húzza Pistát. Nem ért le a hónaljáig a keze. Erre belekapaszkodott a vállán az ingébe, és úgy próbálta. Úgy sem ment. Ez még reménytelenebb vállalkozásnak látszott. Bárhogy erőlködött, a test nem jött feljebb, ilyen módon való megemelése meghaladta az erejét. Meg így, segítség nélkül megint nem sok értelme lett volna, hisz nem lett volna, aki közben kiszabadítja a hurokból a fejét. Fel is hagyott a kísérletezéssel. De nem mert belátta, hogy hiábavaló a fáradozása, hanem mert felülről arra lett figyelmes, hogy Pista kilógó nyelve tovább kékült, egészen megszederjesedett, és a tarkóján, a hurok mentén is megjelent a bőre alatt valami sötét csík, mintha odaütött volna neki valaki, és véraláfutás keletkezett volna ott, bár az arcát, amelyhez közben akaratlanul is többször hozzáért a keze, még mindig melegnek érezte.
István tehetetlenségében feljajdult. Feltérdelt az ágon, otthagyta Pistát, és négykézláb visszahátrált a törzshöz, hogy lemásszon a fáról. Hogy meggyorsítsa a lejutást, a törzs közepe tájáról hirtelen leejtette magát. Hanyatt esett, de nem lett semmi baja, mert puha volt a föld, laza, nemrég kapálhatták. Felpattant, és két tőkesor közt elkezdett lefelé futni a verőn, le a hegyről, végig a szőlő folytatását képező lenti búzaföldön, le Dolyinába, a laposra, át a másik oldalra, a konyhakerteken túlra, az útra, azon pedig a falu felé, és meg sem állt a szélső házig, Dudásékig. Oda bement, és riasztotta őket. Azok meg riasztották Sztancsikékat, Sztancsikék meg – Pista apja, az öreg Sztancsik nem volt otthon – a rokonság férfitagjait, és nagykéssel, létrával, saroglyával felszerelve hamarosan mentek Pistáért. Az természetesen már nem élt, és talán már akkor sem lehetett volna megmenteni, amikor István még melegnek vélte. Levágták, leszedték, és Koponya-tetőn át, amerre eredetien megtalálója is ment volna, hazavitték.
István nem ment vissza velük a szőlőbe, cseresznyét sem lopott többet arról a fáról, de még Dolyinaverőt is sokáig kerülte. Foglalkoztatta viszont, mi vihette rá erre Pistát. Annál is inkább, mert öngyilkosságával kapcsolatban mindenféle találgatások keringtek a faluban, és tartot189ták magukat, míg el nem felejtődött az eset. Némelyek szerint szerelmi bánatában végzett magával, és valaki azt is tudni vélte, ki volt a lány, akiért titkon hiába epedt. Mások arra vetettek, hogy az ital volt az oka, az juttatta ide, és ez annyiban meg is felelt a valóságnak, hogy erősen ivott. Megint mások tudni vélték, hogy nem tudott kijönni az apjával, az öreg folyton szekálta, kicsi korától üldözte, valósággal tönkretette, és azért menekült a halálba. De a többség a szegénységben, a kilátástalan nyomorban lelte tettének magyarázatát. Állítólag az küldte fel a cseresznyefára, hurkolta volna a kötelet a nyakára. És alighanem azoknak volt igazuk, akik ezt gondolták, mert Pista, miként egész családja, szegény volt, mint a templom egere, mindenféle összevissza, alkalmi munkákból élő földnélküli, és akárhogy igyekezett, az apjához hasonlóan nem jutott ötről a hatra. De ennek a változatnak a kialakulásában közrejátszhatott az is, hogy végső soron ez volt a legelfogadhatóbb, a legkényelmesebb, ebben nyugodott meg legkönnyebben mindenki. A módos azért, mert úgy vélte, csak egy szegény ember halt meg, akiért nem kár, még talán jobb is így, mert egy szegénnyel kevesebb lett. István apját azért zavarta kissé, és nehezményezte, miért nem törte magát jobban, miért nem jött hozzá sűrűbben dolgozni. A szegény megint nem bánta Pista veszését. Ellenkezőleg, inkább irigyelte érte, hogy jó már neki, nem lesz tovább szegény, nem kell többet hiábavalóan küszködnie. István egyik feltételezéssel se nagyon tudott mit kezdeni. Akármelyiket nézte, akárhogy töprengett, sehogyan sem ment a fejébe, hogy lehet bármi is, ami miatt valaki önként eldobja magától az életet. Ő maga legalábbis úgy gondolta, hogy semmilyen körülmények közt nem tenne ilyet, nem volna rá képes, már csak azért sem, mert bűn, halálos bűn is, és a vallás is tiltja.
190Istvánt korán érdekelni kezdte a másik nem. Nem elsősorban vagy nem kizárólag a lányok foglalkoztatták, nem a velekorúak vagy a nála egy-két évvel idősebbek, hanem az eladó lányok, fiatal menyecskék, virágjukban lévő fiatal asszonyok is, vagyis általában a nők. Akin szoknya volt, aki fiatal volt, és még nem nyűtte el a gyakori gyermekkihordás meg az állandó nehéz testi munka, és ráadásul még észre is vette őt, kedves volt hozzá, ahhoz vonzódott, annak kereste a társaságát. Szerette nézni rajta azt a keveset, amit belőle a korabeli öltözködés, a szajlai viselet, a hosszú szoknya, a sok egymásra vett ruha egyáltalán látni engedett. A nyakát, ha levetette a kendőjét, a karját, ha nyáron rövidujjú ingvállt viselt, a bokáját, ha járás közben kivillant, a lába szárát, a térdét, ha elöntötte a víz a szénát, és gyűjtéskor úgy gázolt bele, hogy elöl feltűzte a szoknyáját. De a legnagyobb gyönyörűséggel az töltötte el, amit eltakart rajta a ruha, amit nem látott, vagy csak elvétve, lopva, és csak másodpercekig. A melle, amely csúcsosan vagy gömbölydeden előrenyomta a blúzát, és minden mozdulatára megrezdült, vagy táncolt járás közben. A hasa, amely nem hirdette magát semmivel, viszont a terhesség első hónapjaiban olyan izgatóan tudott domborodni. A két combja, a lába szára folytatásai, amelyek fönt a hasa alatt közrefogták azt a titokzatos, bozontos háromszöget. Ami hátul, lent volt egy nőnek, a tompora, a fara, az valahogy nem tetszett annyira Istvánnak. Inkább taszította, mint vonzotta, kivált, ha kiálló, széles, aránytalanul nagy volt, vagy ha nem lett volna ugyan nagy, de kipárnázták, hogy nagynak hasson. Ezt valahogy illetlennek, gusztustalannak találta. Ilyenkor azt kívánta, bárcsak ne lenne a nőknek fenekük. A női háttal másként állt a dolog. Maga sem tudta, miért, de azt jó volt elképzelni, a gerincet a pihés tarkótól le a lapockákig, a lapockák közét anyajeggyel vagy anélkül, kivált ha tulajdonosa hátranyúlt, és a lapockák kissé kiemelkedtek a hát síkjából.
191Elszomorodott, szinte fájt neki, ha ilyenkor arra gondolt, hogy akit ő így, ruhástul bámul, azt más, az ura otthon, esténként meztelenül is láthatja, megérintheti, megölelheti, összebújhat vele az ágyban, és azt csinálhat vele, amit a felnőttek szoktak a felnőttekkel, amit talán ő is tudna, vagy legalább szeretne kipróbálni, ha volna hozzá bátorsága, ha volna kivel, de egyelőre nincsen, sem ez, sem az. Még rosszabbul esett neki, még jobban gyötrődött, ha vágyódásának tárgya még hajadon volt, de már jegyet váltott valamelyik legénnyel, kihirdették őket a templomban, és már azt is lehetett tudni, mikor lesz az esküvő, a lagzi. Ilyenkor úgy érezte, hogy az hűtlen lett hozzá, elárulta őt, mert máshoz megy, másnak adja magát, vagy ha kényszerítik, hogy hozzá menjen, az elveszi tőle, elragadja, elorozza azt, ami az övé. És azé lesz majd, az csókolja, az öleli a testét, és az csinál neki gyereket is. Még súlyosabban érintette a veszteség, az ármány, ha a csábító, a rabló ráadásul még csúnya, durva és közönséges is volt, ha kérkedett a hódításaival, lenézte, becsmérelte a nőket, röhögve kiadta a titkukat, és nemiszervüket azzal a trágár szóval illette, amelyet ő a világért sem használt volna. Elképzelte, amint az ilyen méltatlan alak fogdossa a mellét, a szoknyája alá nyúl, aztán levetkőzteti. Vagy egyből ráveti magát, ledönti, harapdálja, összenyálazza, és azt csinál vele, amit akar. Felháborította ez az igazságtalanság, ez a méltánytalanság. Nem értette, miként lehetséges ez, hogy tűrheti ezt annak a családja, a többi legény, a többi férfi, a falu, az emberiség. Undor fogta el, és tehetetlenségében, felháborodásában majdnem sírt, ha valamelyik szoknyása ilyen sorsra jutott.
Istvánnak volt igazi szíve választottja is, Csabai Ica, egy félárva lány, akinek fiatalon meghalt az apja, egy szintén módos gazda, és az anyja sokáig nem ment újból férjhez. Egy esztendőben születtek, együtt jártak iskolába, a szabálytalan első évtől eltekintve egy osztályba. Volt már neki, korához képest nagyon is volt mindene, copfba font hosszú haja, kerekedő melle, formás lába, dús ágyékszőrzete – egyszer játék közben, mikor nem vett fel bugyogót, hanyatt esett, és jól lehetett látni –, és a fara is megfelelt az István támasztotta kívánalmaknak. De nem annyira a testével, hanem a lelkével, kedvességével, mosolyával és szép, ábrándos, kissé 192bánatos szürke szemével igézte meg. Ha nevetett, mindenféle fénylő, vidám csillagok úszkáltak benne, amelyeknek nem lehetett ellenállni. Nem tehetett róla, de még azért is tetszett neki, hogy félárva, és ő kissé mindig sajnálhatta, hogy nincsen – bár olykor maga sem bánta volna, ha neki sincs – apja, hogy védtelenül áll a világban, kiszolgáltatva a rossz embereknek, és ő ezért támasza, oltalmazója is kívánt lenni, aki megóvja a rá leselkedő gonosztól, mint egy középkori lovag vagy keresztes vitéz.
Már egész kicsi korában kinézte magának, még mielőtt iskolások lettek volna. Már akkor belehabarodott, és néha olyan volt neki, mintha már azelőtt is szerette volna, mindig, mielőtt még az eszét tudta volna. Olykor eljátszott a gondolattal, hogy ők tulajdonképpen testvérek, csak pici korukban elszakították őket egymástól, és később boldogan egymásra találtak. Igaz, ezt az ötletet rendre elvetette, mert ha így lenne, az testvérszerelem lenne, és – ezt már tudta – azt tiltja a törvény. Mindenesetre úgy képzelte, hogy ők mindennek dacára összetartoznak, egymásnak vannak teremtve, és előbb-utóbb egymáséi lesznek, az ő döntése legalábbis végleges, ő soha senki mást nem fog szeretni. Csak megvárja, hogy nagyobbak legyenek, hogy Ica eladósorba jusson, ő maga pedig kitöltse a katonaidejét, és akkor megkéri a kezét, összeházasodnak, és együtt élnek majd, míg ásó, kapa szét nem választja őket.
Ez így rendben is lett volna, csak az volt a bökkenő, hogy ez a vonzalom egyoldalú volt, hogy e lángoló, fennkölt érzés nem lelt viszonzásra. Ica nem vette ugyan éppen semmibe Istvánt, de voltaképpen fütyült rá, rendre más fiúkkal, többnyire nálánál idősebbekkel hetyegett, és neki azt sem engedte meg, hogy megfogja a kezét, holott azok némelyikétől már azt is eltűrte, hogy a blúza alatt kotorásszon.
István ezt nem akarta észrevenni, vagy észrevette, de úgy tett, mintha kölcsönös volna a tűz. Jobban mondva, énjének egyik fele tudta, hogy Icában nem ég, de a másik fele, amelyik nem vett erről tudomást, ezt tagadta. És végül mindig maradt az önáltatás, a vergődés, vívódás, a plátói szerelem, amely legalább annyi bánatot okozott neki, mint amennyi örömet, legalább annyira a kárára volt, mint amennyire a hasznára.
Soha senkinek nem vallotta be, mit érez Ica iránt. Senkinek, még Miki barátjának sem beszélt róla, és azt sem tűrte, hogy faggassák. Ha vala193ki csak célzott is rá, elvörösödött, és úgy tett, mintha nem tudná, miről van szó. Nem akarta, hogy mások is megtudják, hogy kigúnyolják, kinevessék érte. De ha Ica viszontszerette volna, akkor is minden bizonnyal hallgatott volna róla, mert zárkózottabb, szemérmesebb volt annál, semmint hogy e halálosan komoly, szent dologba bárkit is beavasson. Leplezgette, takargatta, titkolta. Olyan sokáig és olyan nagyon, hogy a végén szinte mindenki tudott róla, Miki barátja, a szülei, a szomszédok, a rokonság, a felvégi gyerekek, az összes velekorú fiú és lány. Ica iránti szerelme nyílt titokká vált, és az is, hogy e szerelem reménytelen.
És attól fogva pokollá vált az élete, mert a legtöbben visszaéltek ezzel a tudással. Így vagy úgy, de mindig, mindenhol, a legváratlanabb pillanatokban, a legkülönfélébb helyzetekben emlékeztették hevülése hiábavalóságára. Unos-untalan utaltak rá, érintették, megpendítették, szóba hozták, számon kérték rajta, felrótták neki, gúnyolták, csúfolták, kinevették érte. Ha az Alvégben járt, az ottani gyerekek utána kiabálták. Ha játék közben vitája támadt valamelyik felvégi fiúval, az mindjárt előszedte. A lányok, akikkel barátkozott, összesúgtak a háta mögött, és sajnálkoztak rajta, akik meg ellenségesen viseltettek iránta, kárörvendőn a szemébe nevettek. Az apja figyelmeztette, hogy ha már el is csavarta a fejét az a kis – ezt a szót használta – húgyos, térjen végre észhez, és ne hagyjon magából bolondot csinálni. Az anyja nem szólt semmit, de állandóan a kedvét kereste, és időről időre részvétteljesen megsimogatta a fejét, mint kiskorában, és ő tudta, hogy azért. De még Miki barátja is a fejéhez vágta egyszer, mikor összevesztek valamin, és megharagudott rá. Meg mindenfelé ott volt, díszelgett a kapukon, a deszkakerítéseken a krétafirkálás, hogy ő meg Ica egy pár, ami nem volt ugyan igaz, annál jobban fájt neki.
Már betöltötte a tizenharmadik életévét, már erősen kamaszodott, és még mindig nem hagyták békén. Már-már azon volt, hogy inkább erőszakot tesz magán, és kiszeret Icából, és ezt valahogy mindenkinek külön-külön tudtára adja, de ezt nem vállalja, ezt az állandó zaklatást, örökös kipellengérezést, mert ez rosszabb, mint Ica közönye, szívtelensége, maga a boldogtalan szerelem, mikor lanyhult végre az érdeklődés, egyre ritkábban hánytorgatták fel neki, kevésbé piszkálták vele, szinte már megfeledkeztek róla. És akkor hirtelen még rosszabb lett, pedig nem is kez194dődött elölről az egész. Csak annyi történt, hogy nagyon, minden eddiginél jobban megbántották, bár ezúttal másként. És éppen azok, akiktől legkevésbé várta, a rokonai, Rozi nénje eladó lányai, Olga és Emma, tehát nénjei, akik segíteni akartak rajta, de meggondolatlanul cselekedtek, és inkább ártottak neki azzal, amit tettek.
A két lány nem bírta tovább nézni István tehetetlen vergődését, és minthogy Icát nem hajlíthatták hozzá, elhatározták, úgy segítenek a bajon, hogy elhitetik vele, téved, rosszul ítéli meg a helyzetet, elkeseredésre semmi ok, fel a fejjel, mert Ica igenis szereti őt, csak nem tudja vagy nem akarja rendesen kimutatni előtte. Azt ötlötték ki, hogy jegykendőt küldetnek Icával, azazhogy nem vele, mert ők készítik, és ők is adják át Istvánnak. Csak azt a látszatot keltik, mintha ő küldené, csak elhitetik vele, hogy tőle származik.
Ica áljegykendője, az áljegyesség álzáloga fehérbabos, piros selyemkendő volt, és jelképes jegyajándékként almát kötöttek bele. A lányok otthon, maguknál adták volna át Istvánnak. Nem nagyon ment már világgá, lassan leszokott róla, de Rozi nénjéékhez még mindig sűrűn járt. Szeretett odamenni, ott lenni, főleg télen, estefelé, este, mikor már mindenki bent volt a házban, a konyhán, túl a vacsorán, és rendszerint morzsolt, főtt kukoricát majszolt. Szerette Rozi nénjét, a lányait, az apjukat, Alács sógort. És azok is szerették őt, pátyolták, kényeztették, még Alács sógor is, noha vér szerint nem is volt rokon. Annyiszor kentek neki kacsazsíros kenyeret, ahányszor csak kért, de még kéretlenül is.
Akkor is tél volt, tél eleje. Már égett a lámpa, a kemencében vidáman pattogott a tűz, de még csak a lányok ültek bent a konyhán, mikor belépett az ajtón. Még nem vacsoráztak. Alács sógor még kint ügyködött az istállóban, valamiért tovább tartott a végzés. Rozi nénje az első házban tett-vett a dunnák körül. Nem vette mindjárt észre a kis batyut. Csak akkor figyelt fel rá, mikor már leült. Az asztalon feküdt, a közepe táján, a sótartó közelében, de illetlenség lett volna mindjárt megkérdezni, mi az, mi van benne. Majd később, gondolta, vagy esetleg megmondják maguktól is. Nem is nézett aztán többé oda, de megjegyezte magának, számon 195tartotta. A kukorica még nem főtt meg, ott rotyogott a főzőhely lapján, úgyhogy még nem kínálhatták meg vele, de régen feltehették, mert már nagyon bepárásodtak tőle az ablakok.
A két lány érdeklődött, mi lesz otthon a vacsora, felállította-e már az anyja az eszvátát, mit csinált az apja, mikor eljött otthonról, rosszalkodnak-e a testvérei, jön-e már a legkisebbnek a foga, megkezdték-e már a legutóbbi vágásból való disznósajtot. Ilyesmikről és ezekhez hasonlókról faggatták. Készségesen felelgetett nekik a kemencepadkáról, mialatt a meleg kemenceoldalnak vetette a hátát, és kinyújtotta a lábát. Időről időre rájuk pillantott, de különben a csizmáját nézte, amelyről lassan olvadt lefelé a hó, és a keletkező víz foltot hagyott a földpadlón, pedig az ámbituson leverte, a kikészített söprűvel még meg is csapkodta a lábbelijét.
– Hát azt meg meg se nézed? – vetette közbe váratlanul Emma, a fiatalabbik lány.
– Mit?
– Hát, ami az asztalon van.
– Mi az?
– Nézd meg.
– Mért kéne megnéznem?
– Mert ettéd.
– Enyém?
– Az. Neked küldték.
– Nekem?
– Neked – erősítette meg Olga
– Ki?
– A szeretőd, az Ica.
– Az Ica?! – és akkorát dobbant a szíve, hogy majd kiugrott a torkán a mellkasából.
– Az.
István az asztalhoz ment, és a csomózásnál fogva felemelte a batyut.
– De hát mi ez?
Olga Emmára nézett, és azt mondta:
– Jegyajándék.
– Mi?!
196– Jegyajándék – felelték a lányok egyszerre.
– Jegyajándék??? – ismételte István hitetlenkedve.
– Az. Alma van benne – magyarázta Olga –, szép piros alma.
– Jegyajándék!!! – ismételte meg István a szót. A lányokra nézett, és szinte szédült az izgalomtól. Megint a batyura pillantott.
– Jegyajándék??? – ismételte aztán harmadszor is a szót, de most már kérdőbben, elnyújtva, hangosan és magából kikelve.
Elvörösödött az arca, visszadobta az asztalra a batyut, és mint akit leforráztak, hátraugrott az asztaltól.
Másodperc töredéke alatt ment benne végbe a felismerés. Először elhitte, bár furcsállta, hogy Ica nem személyesen adja át neki. Az ilyesmit nem küldözgetik mással, hanem a kendőlakáson cserélik ki a vőlegényével, miután az először megkérte a lány kezét. Kendőlakás! – villant át rajta. De hiszen ő még nem is vőlegény! Ő még Icáéknál sem járt, nemhogy megkérte volna a kezét! És nem is kérheti meg, mert ő még nincs abban a korban, ő még nem legény, és Ica se eladó lány. Még nem házasodhatnának össze. Hol vannak ők még attól, mikor nekik lehetne?… Hisz ez nem is igaz, itt őt félrevezetik, hisz ez csalás…
– Az, az, jegyajándék! Hát nem látod? – erősködtek a lányok, hogy még mindig nem hitte el.
– Nem igaz – fakadt ki –, mese az egész, csak úgy csináltok, mintha az lenne, ti készítettétek. A ti almátok, meg a kendőt is ti vettétek.
– Dehogy – tiltakoztak a lányok.
– De, de – mondta István, most már kiabálva, felháborodva, és legszívesebben jegyajándékostul rájuk borította volna az asztalt, hogy el akarják vele hitetni, hogy hülyének nézik, hogy ilyen rossz tréfát űznek vele, hogy így a lelkébe gázolnak.
Dühbe gurult, remegett a teste, az arca égett a szégyentől, de nem ragadtatta tettlegességre magát, mert bármelyik pillanatban bejöhetett Rozi nénje vagy Alács sógor.
– Hogy tehettétek ezt velem? – rikácsolta. Közben dobbantott a lábával, és kissé felugrott a levegőbe.
Visszalépett az asztalhoz. Megragadta a fehérpöttyös, piros batyut, felemelte, és teljes erőből a földhöz vágta. Az nagyot puffant. A lányok a szá197juk elé kapták a kezüket. A macska ijedten iszkolt a kemencéről a dikó alá. A kendőben négy alma volt. Kettő kigurult, és nekiütközött a fásládának. A másik kettő a kendőben maradt, de látni lehetett, hogy széthasadt. István vadul ráugrott erre a kettőre, és kendőstül megtaposta.
– Ezt még megkeserülitek! – ordította. Sarkon fordult, lekapta az ajtófélfáról a kabátját, sapkáját, és köszönés nélkül kirohant a házból. Nem várta meg se Rozi nénjét, se a férjét, de még az ajtót sem tette be maga után.
Először feldúltan kóborolt a faluban, csak aztán ment haza. A vacsoráról lekésett. Félretették neki, de nem evett. Megmosakodott és nyomban lefeküdt. Kérdezték, de nem válaszolt. És másnap sem lehetett a szavát venni, Rozi nénjéékhez pedig egy darabig nem ment.
198Jánost közvetlenül a sok gyerek sodorta bajba. Ám még rosszabbul jár, ha a gyerekek csak szaporodnak. Magának sem merte bevallani, de néha megnyugtatta, hogy fogynak is. Nagy gondján, hogy a sok örökös szétörökli majd a vagyont, a Nagy Kaszás enyhített valamelyest azzal, hogy időnként megsuhintott a családjában egy-egy fiatal életet. És nemcsak világra jövetele előtt vagy újszülött-, csecsemőkorában, hanem máskor, a gyermekkor későbbi szakaszaiban is. Nemcsak a méhen belüli nyavalyákat és a különféle gyermekbetegségeket használta vágószerszám gyanánt, az egymást követő, szűnni nem akaró járványokkal is jól metszett. És olyan elterjedt kórokat is ügyesen forgatott a kezében, mint a tüdővész, amely a felnőtteket sem kímélte. Az utolsó nagy kolerajárvány csak egy lányt vitt el az Árvai-gyerekek közül, de a hektika, ahogy a nép nevezte a veszedelmes légzőszervi betegséget, hatékonyabbnak bizonyult, mert János másodszülött fiát, Jánoskát támadta meg és ragadta el. Javultak tehát a vagyoni kilátások, bár a családfő ezt a halált akár el is engedte volna, mert megrázó volt.
Az Istvánnál három évvel fiatalabb fiú addig szinte nem is betegeskedett. Mindig jól evett, rendesen fejlődött, makkegészségesnek látszott. Magas, arányos testalkatú, atlétatermetű volt, mint az apja, és erős, izmos, szinte robosztus, mint az Árvai-fiúk általában, vagy még erősebb, izmosabb. Ezért idősebbnek is látszott a koránál. Ez a testi fejlettség olyan nagy volt, hogy aki iskoláskorában az osztálytársai körében látta, azt hihette, azért rí ki annyira a többiek közül, mert túlkoros, megbukott és osztályt ismétel. Az apja örült ennek, mert ha nem is fogta be előbb, mint a többieket, már nehezebb munkában is tudta használni.
De egyszer csak, tizenhárom éves kora táján elkezdett köhécselgetni. Nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Tél volt, gondolták, 199nátha, megfázott. Az anyja hársfateát főzött neki, azt itatta vele minden este, lefekvés előtt. A köhécselés nem szűnt. Ellenben átalakult szabályos köhögéssé. És attól kezdve szinte állandóan köhögött, különösen éjjel. Nem használt semmi növényi főzet, Közsüs nagyanyának semmilyen gyógyteája. Recsken volt dolguk, magukkal vitték hát, és mikor végeztek, megmutatták Weinsteinnek. János ellenezte ezt a látogatást, mert különben nem szaladtak mindennel orvoshoz. Weinstein azt mondta, sima megfázás, és felírt valami port, hogy azt szedje. Jánoska szedte is, de nem múlt el tőle a köhögés. Vártak egy darabig, aztán elmentek vele Péterkére. Megint nem külön miatta. Úgyis mentek volna, vásár volt ott, és választási malacokat vittek eladni. Egyúttal Kőrössy doktort is felkeresték. Péterkén a körorvos mellett két magánpraxis is működött, a kettő közül ez volt az egyik. Kőrössy úgy vélte, hogy a gyereknek mellgyengesége van. Nem írt fel neki gyógyszert. Kíméletet, pihenést javasolt, és azt mondta, hogy majd kinövi. Elmúlt a nyár is, megint ősz lett, de Jánoska állapota nem javult, inkább romlott, pedig már kihagyták minden munkából. Most már nemcsak köhögött, hanem nehezen is lélegzett, és éjjelente, de néha napközben is úgy izzadt, hogy valósággal úszott a csatakban. És fogyott, mert egyre kevesebbet evett, csak piszkálta az ételt, pedig az anyja mindenféle finomságokkal kedveskedett neki. Elvékonyodott a karja, a combja, lelapult a melle, beesett az arca, elvesztette pirosbarna színét, megsápadt a bőre. Alig lehetett ráismerni.
A szülők megijedtek. Most már látták, hogy komoly baja lehet. Ezúttal Egerbe vitték el, a nagyhírű Sziklayhoz. Teréz most már Bodonyba szeretett volna vele menni a javasasszonyhoz, aki gyógyított is, de János ellenezte, ő már orvospárti volt. A hosszú út komoly kockázattal járt. Már hűvös volt az idő, Jánoska még meg is fázhatott a kocsin, akárhogy felöltöztették, akármilyen meleg cserepet raktak is a lába alá. És valóban, ráadásul talán meg is fázott, mert hazajövet tovább romlott az állapota. Mindamellett mégiscsak jól tették, hogy bezötykölődtek vele, mert így legalább megtudták, mi a baja. A jeles tudor sűrű fejcsóválás közepette és jelentős pénzösszeg ellenében megállapította, hogy Jánoskának tüdőbaja van. Először mellhártyagyulladása volt, az legyengítette a szervezetet, úgyhogy a kór könnyebben megtámadhatta a tüdejét. Többféle por 200szedését javasolta, de őszintén megmondta, hogy ennek a betegségnek valójában csak egy ellenszere van: jó táplálkozás és friss levegő. Ha az nem segít, akkor imádkozhatnak, mert akkor már csak a Felettükvaló, a legfőbb orvos tehet valamit.
Hazahozták a beteget, és a mondottakhoz tartották magukat. Teréz még finomabb, még táplálóbb ételeket főzött neki, szinte mindennap volt tyúkhúsleves, mert azt úgyszólván gyógyszernek tekintették, és igyekeztek a lelkére beszélni, hogy egyen. De nem erőltették, hogy naponta több órát töltsön a szabadban, mert a kinti, tétlen ácsorgás az udvaron, vagy az urakra jellemző séta az úton teljességgel képtelenségnek tűnt fel előttük. Meg szerintük nem is lett volna célszerű. Közben beköszöntött a tél, elromlott az idő, megjött a köd, a nyirok, vagy ha kisöpörte is az eget a szél, és tiszta lett a levegő, olyan hideg lett, hogy azt jobb volt nem belélegezni. Majd legfeljebb tavasszal, gondolták, akkor már sár sem lesz az udvaron, se Ondrok gödrében. Azt, hogy a faluban mindenki szeme láttára sétálgasson, azért sem tartották volna helyénvalónak, mert a fiuk így ország-világnak hirdette volna, hogy beteg.
Jánoska tovább fogyott, és még jobban, még csúnyábban köhögött, és olykor már fuldoklott is. Napközben többnyire a konyhai lócán feküdt ruhástul. István után ő örökölte meg ezt az ülő-fekvő alkalmatosságot. Néha elszundított. Ha ébren volt, egykedvűen nézett maga elé vagy a plafonra. Ritkán szólt. Rendszerint nyomott hangulatban volt. Nem sokat tudott a tüdővészről, és a szülei sem kötötték a teljes igazságot az orrára, de sejtette, hogy rosszul áll a szénája. Amíg egészséges volt, megfigyelte, hogy ha kiderült valakiről a faluban, hogy az a baja, az emberek menten lehalkították a hangjukat, és cöccögtek a nyelvükkel, és azontúl úgy beszéltek róla, mintha a pap feladta volna már neki az utolsó kenetet, vagy mintha nem is élne, már meghalt volna. Sokszor tapasztalta ezt. A hozzájuk fonóba járó asszonyok is mindig így tettek, még az anyja is. Mióta hektikás lett, még el is hallgattak ilyenkor a jelenlétében, és megrovóan néztek arra, aki elszólta magát.
Jó lett volna, ha valakivel megoszthatja a gondolatait, félelmeit. Az apjával nem lehetett beszélgetni. Az anyja mindig csak azzal rágta a fülét, hogy egyen már, és takarózzon be rendesen, meg jól öltözzön fel, ha 201mégis kimegy az udvarra. A kistestvéreivel tudott még leginkább érintkezni. Azok sűrűn odamentek hozzá, kérdeztek tőle ezt-azt, megkérték valamire vagy játszani hívták. Eleinte legszívesebben melléültek volna a lócára, vagy az ölébe, ha ő is ült, de csak álldogáltak a lóca végénél, mert az anyjuk nem engedte meg, hogy közelebb menjenek hozzá, neki magának pedig megtiltotta, hogy megfogja a kezüket, nehogy megfertőzze őket. Aztán lassan elszoktak tőle. Csak István nem változott meg irányában. Mindig érdeklődött, hogy van, és időről időre melléült, a lábához, a lóca végébe, és elmesélte, hol, merre járt, mi újság a világban. Csakhogy nem nagyon ért rá. Olykor egy hét is eltelt két mesélés között. Ami pedig a barátait, az idegen gyerekeket illeti, azokra végképp nem számíthatott. Vagy nem érdekelte őket többé, vagy a szüleik tartották őket tőle távol.
Jánoska átvészelte a második telet is. Ezt az évszakot viselte legnehezebben. Szinte állandóan bent feküdt a konyhán. Az anyja végül is nem engedte ki, akármilyen idő volt. Most már akkor sem, ha sütött a nap, és szárazon szikrázott a hó. Még az ámbitusra sem vagy az istállóba, az állatok közé. Pedig ott szeretett lenni, ott kevésbé érezte magát egyedül, mint a konyhán, ahol mindig tartózkodott valaki rajta kívül, vagy ha nem is, bármikor bejöhetett, ahol zajongtak, zörögtek, ahol az egészségesek élték az életüket.
Megint tavasz lett, utána pedig nyár. Már olyan régen volt beteg, hogy a család valósággal megszokta, hogy az, hogy nem csinál semmit, kimarad mindenből, csak ott fekszik, és várják, hogy beteljesedjen a sorsa. Még nem mondott le mindenről, voltak vágyai is. Vágyott a szabadba, a napra. Mikor kizöldült, majd virágba borult minden, kitört börtönéből. De nem érte be az udvarral, a szérűvel, a kerttel. Ment Ondrok gödrébe, fel Misku-tetőre, de főként az erdőre, Tekeresbe, Lencsésbe, Lakba. Olykor még ebédre sem jött haza, egész nap oda volt, csavargott, kószált. Ha elfáradt, leült, lefeküdt. Még az is megesett vele, hogy elaludt és csak órák múltán ébredt fel. Ilyenkor először sosem tudta, hol van, és csak lassan tért magához. Lepkék röpködtek, bogarak nyüzsögtek körötte, és néha, abban a hiszemben, hogy a földből kiálló rönk vagy ledőlt fatörzs, 202rászálltak vagy rámásztak. Látta őket, látta, hogy szépek, hogy sürögnek-forognak, élik az életüket, de nem érdekelték különösebben. Minden, ami körülvette vagy körötte zajlott, csupán háttér volt immár, közeg, amely előtt időzött, amelyben mozgott. Szinte közömbösen tekintett minden egyébre is, a fákra, bokrokra, virágokra, de még az útjába kerülő gombára is, amely azelőtt mindig izgalomba hozta, de most már fel sem vette. Önmagával volt elfoglalva, a betegségével, azzal, hogy mi lesz vele, meghal-e vagy életben marad.
Néha úgy érezte, hogy meggyógyul, néha meg úgy, hogy menthetetlen. De kint a természetben nem érte be annyival, hogy önmagát faggatja, hogy sötétben tapogatózik, és homályos sejtelmekre alapozza a választ. Valami biztosat, kézzelfoghatót akart. Istenhez fordult, akihez egyébként reggel, este buzgón imádkozott. És hogy annak könnyebb legyen válaszolnia, vagy hogy ő könnyebben értse a választ, segített neki. Egy egzakt, szinte tudományos módszert eszelt ki. Időről időre kinézett magának egy simatörzsű fát. Megállt előtte, elővette a bicskáját, kinyitotta, és két-három méterről belevágta. Ha beleállt, az azt jelentette, hogy megmarad. Ha lepattant róla, vagy pár másodperc múltán kifordult belőle, akkor nem. A gond csak az volt, hogy a penge hol beleállt, hol nem, vagy egymás után többször is beleállt, aztán meg egyszer sem, meg voltak napok, órák, amikor egyáltalán nem. Azonkívül sok múlott a fán is. Egyik puha rostú volt, a másik keményebb, és nagy önfegyelem kellett hozzá, hogy mindig egyformát válasszon, hogy egyik vagy másik fafajta előnyben részesítésével ne befolyásolja az eredményt.
Mikor többször pattant le, mint beleállt, vagy egyáltalán nem állt bele, nagyon megijedt és elkeseredett. Elszorult a torka, megdermedt, és úgy tekintett magára, mint egy halálraítéltre. Ezt igazságtalannak tartotta. Miért kell neki meghalnia, nem szolgált rá, szeretne még élni, hisz alig élt még. Perelt a sorsával. Neheztelt, haragudott a betegségére, a bicskára. Fájt neki, hogy itt kell hagynia ezt a világot, az anyját, a testvéreit, az állatokat, mindent. Így már semminek nincs értelme, de talán nem is baj, hisz úgysem jó már neki semmi, kivéve… és ilyenkor mindig eszébe ötlött, hogy van még valami, amiben örömét leli, és éppen a teste ennek az örömnek a forrása, annak ellenére, hogy az beteg. Tiltott, szé203gyenletes dolog ugyan, az apja szerint önfertőzés és bűn is, de mindig meggyónja, mert semmiképp sem akar így, a lelkén ezzel a szennyfolttal az Úr színe elé kerülni az Utolsó Ítélet napján.
Ilyenkor gyorsan körülnézett ott, ahol éppen volt, és megfelelő helyet keresett a fűben vagy az avarban, attól függően, hol állt az a fa, amelyet kiszemelt, tisztáson vagy más fáktól körülvéve, és minden különösebb előkészület nélkül leheveredett. Az oldalára fordult, kissé feljebb húzta a térdét, és a könyökére támaszkodott, hogy könnyebb legyen tartania a fejét. Még egyszer körülkémlelt, hallgatózott, nem jár-e valaki a közelben. Majd kigombolta a sliccét, elővette a hímvesszőjét, és hüvelyk- és mutatóujja közé fogva elkezdte le-föl tologatni rajta a fitymát. Azelőtt máshol is csinálta, titokban, az ágyban a dunna alatt, a szénapadláson, a kazalközben, a klozeton, Ondrok gödrében vagy máshol a határban, a rozsban, ha már jó magasra nőtt, de mióta megbetegedett, csak az erdőn, és főként nyáron. Valahogy kellett neki hozzá a fülledtség, az ölelő, simogató érzés, amelyet csak az eleven erdő adhat. Akaratlanul az apja szoktatta rá erre egészen kicsi korában. Ő élesztette fel az ágyékában idő előtt a nemiség szendergő kígyóját. Örömet akart neki okozni, és lovaglóülésben rendszeresen a lábfejére ültette, úgy hintáztatta. Kis szerszáma, amelyet addig csak pisilésre használt, közben a combjához nyomódott, és ahogy az apja emelgette a lábát, ütemesen masszírozódott. Nem tudatosodott benne mindjárt, hogy az még külön jó neki, csak sokkal később jött rá, és akkor maga is besegített némi izegéssel-mozgással, és attól fogva az lett a hintázásban a fő jó. Magömlése természetesen még nem volt, mert nem lehetett. Az csak később indult be, mikor kinőtte a lábhintáztatást, és már magához nyúlt.
Így, gyötrelmek, kétségek és önkielégítések közepette múlt el egy újabb nyár.
Aztán ősz következett, és megint beköszöntött a tél. Megint beszorult a házba. De addigra már annyira lesoványodott, hogy csak csont és bőr volt, és éjjel-nappal úgy köhögött, fuldoklott, hogy rossz volt hallgatni. Kihúzott még egy telet. Tavaszra mintha javult volna az állapota. Valamivel többet 204evett, nem fogyott tovább, és némi életszín is visszaköltözött az arcába. Teréz már-már reménykedett. És akkor végzett vele a kór.
Pár nappal húsvét előtt történt. Erősen tavaszodott, de éjjelente még fagyott, nappal meg fújt a hideg böjti szél, pedig abban az esztendőben későn, áprilisban volt húsvét. Rajta kívül csak a bátyja, István tartózkodott otthon, és a vetőgépet bütykölte kint, a csűrben. Az apja szántani ment Andrással Külső-Rácfalura. György tehenet őrzött Borzsában, mert még nem hajtott ki a csordás. Az anyja mákot vetett Hosszúkon, és a többi gyereket magával vitte. János javasolta, hogy legalább a legkisebbet, Pétert hagyja az anyjáéknál, de Teréz úgy vélte, hogy majd ellesz ott a többivel.
Jánoska a szokásos helyén, a lócán feküdt a konyhában. Egykedvűen hallgatta a kiscsirkék csipogását. Egy ládában nyüzsögtek a tűzhely mellett. Pár napja keltek ki, és az idő miatt még nappal is bent, a melegen kellett őket tartani. Fűtöttek, de borzongott. Felkelt és a tűzhelypadkára ült. Jöttére, abban a hiszemben, hogy megint enni kapnak, a kiscsirkék a láda feléje eső végébe szaladtak. Melengette egy darabig a hátát. Néha az ablak felé nézett, és látta, hogy kint már szépen süt a nap.
Felállt, felöltözött és kiment. Hunyorogva tekintett szét az ámbitusról, aztán lelépdelt a lépcsőn az udvarra. Még nem engedett fel a sár, de a teteje már megpuhult és kissé ragadt. Odajött hozzá a kutya. Megsimogatta. Megnyalta a kezét, hagyta. A csűrből kalapálás hallatszott. Odament és megnézte, mit csinál István. Az nehezményezte, hogy ilyen hamar kijött. Szerinte várhatott volna még, amíg jobban felvergődik az idő. Jánoska vállat vont, aztán otthagyta. Bekukkantott az istállóba. A tehenek üres helyét látva arra gondolt, ha nem lenne beteg, most ő volna velük Borzsában. De jó volna – gondolta lemondóan sóhajtva. Állt a placcon, aztán megint kiment az udvarra. Köhögés fogta el, váladék jött fel, kiköpte. Elsétált a kazlak felé, az új csűr mögé, amelyben a cséplő állt meg a lokomobil. Lenézett a patakba. Nem volt benne jég.
Aztán a kúthoz ment. Sokáig időzött ott, még a vályú szélére is leült. A vályúban jég volt. Ezt nem értette. Akkor hogy ittak belőle az állatok? – kérdezte magában. De aztán rájött, úgy, hogy ismét befagyott, miután az apja reggel feltörte benne a jeget. És látta is, hogy a régi jég félre van ka205parva a szélére, és arra fagyott rá az új. Megnyomta az ujjával az új réteget. Vékony volt, ropogott, könnyen betört. Megint köhögött, megint köpött.
Felállt. Fázott az árnyékban. Odébb lépett, a kútkávához, és nekidőlt. Ott melegebb volt, már odasütött a nap. Támaszkodott egy darabig, időről időre a szemközti nyárikonyhára, majd Lőrinc nagybátyja házának hátára pillantva, amelyen két nagy peceken egy hosszú létra függött keresztben. Már éppen indult volna befelé, mert itt is, a napon is fázott, amikor ismét köhögnie kellett. Köhögött. Bár nem is annyira köhögés volt az, hanem inkább csak köhintés vagy torokköszörülés, és közben nem jött fel semmi váladék. Csak az volt a szokatlan, hogy amikor utána levegőt vett, az nem levegő volt, hanem valami más, sűrűbb, folyékony, mint a víz, mikor iszik az ember, és félrenyel. Ettől már köhögött, és amint újból levegőt vett, megint azt a folyékony valamit érezte, meg azt, hogy a légcsövébe akar hatolni. Visszaköhögte és megízlelte. Sós volt. Kiköpte, és látta, hogy piros.
Szaladt Istvánhoz a csűrbe, onnan meg a konyhára. De nem a színétől ijedt meg, volt már vér a szájában, vérzett már az ínye, hanem attól, hogy rögtön utána nemcsak be, hanem ki is vért lélegzett, ha lélegzésnek lehetett még ezt nevezni, mert annyi jött fel a tüdejéből, hogy egyből teleszaladt a szája. Úton a konyhába ezt mégis ki tudta köpni, de mire levett az akasztóról egy törülközőt, és visszafeküdt a lócára, már nem győzte. Már annyi gyűlt össze a szájában, hogy a szája sarkán is folyt kifelé, le a nyakára, bele az ingébe. Pedig akkor már nyelte is. Pánikba esett, de az ösztöne azt súgta, hogy csak úgy nem fullad meg, ha nyeli, ha eszi is. Még így is bőven jutott a vödörbe, amelyet István közben behozott, és a lóca mellé állított a földre, miután elhúzta a konyhaasztalt, és helyet csinált neki.
És csak ömlött, ömlött a vér, tört felfelé Jánoska tüdejéből, és nem akart elállni. Jött magától, már köhögnie sem kellett hozzá, de nem is köhögött többé, megszűnt az inger. Szerette volna mondani a bátyjának, hogy segítsen, de a vér belefojtotta a szót. István tehetetlenül topogott mellette. Ő is nagyon megijedt, de magától is próbált segíteni. Egy lavórban hideg vizet hozott, belemártotta a törülközőt, szabaddá tette Jánoska mellkasát, és ráterítette, mert hallotta vagy olvasta valahol, hogy a hideg, a hűtés 206csillapítja a vérzést. De látván, hogy ez nem használ, mert nem használhatott, elkezdte vele az öccséről törölgetni a vért, az arcáról, a nyakáról, a kezéről, a ruhájáról. És közben kérte, rimánkodott neki, szinte kiabált vele, hogy ne üljön fel, ne mozogjon, hanem maradjon veszteg, hátha akkor eláll. Időről időre a lavórba dobta a véres törülközőt, és kezeit tördelve fel-alá futkosott a konyhán, nagy riadalmat keltve ezzel a kiscsirkék között. Aztán egyszer csak abbahagyta a törölgetést, a lóca mellé húzott egy széket, leült, a kezébe vette Jánoska kezét, és fogta.
A vérzés nem szűnt. Jánoska úgy érezte, ütött a végórája, elvérzik. Hallgatott a bátyjára, nem ült fel többé, nem ürítette a sós lét a vödörbe, nem kapkodott a szájához, feküdt mozdulatlanul. És elkezdett imádkozni, elkezdte a Miatyánkot. Nem határozta el, magától jött, mint a vér lenyelése. Csak azt vette észre, hogy önkéntelenül mondja magában. És ettől-e, vagy különben is megszűnt volna, még az ima végére sem ért, amikor elállt a vérzés. Alig merte elhinni, nem moccant, óvatosan lélegzett, némán, minden idegszálát megfeszítve figyelt befelé, magába, a légcsövébe, a tüdejébe.
István látta, hogy elapadt a vér. Várt egy kicsit, aztán azt mondta, hogy mindjárt jön, és szaladt át a szomszédba, hogy valakit az apjukért küldjön.
Jánoska egyedül maradt. Nem jött több vér. Ellenben hirtelen hányinger fogta el. Minden óvatosságot félretéve gyorsan felült, és a vödör fölé hajolva hányt. Az távozott belőle, amit eddig lenyelt. A vörösbarna, kocsonyaszerű anyaggal, az alvadt vérrel félig telt a vödör. Ez is ijesztő látványt nyújtott, de megkönnyebbülten hanyatlott vissza a párnára. Így telt el pár perc. Már azt hitte, nem lesz több vér, megúszta, amikor újra kezdődött az egész. Megint vér tört fel a tüdejéből, de most több és nagyobb erővel áramlott a szájába, aztán jött ki belőle. És nem csak a száján, hanem az orrán is. Nem tudta, mert sosem hallott ilyesmiről, de sugárvérzése volt, amely akkor egyenlő volt a halállal.
István Lőrincet, az unokabátyját találta otthon. Az lovon azonnal az apjához vágtatott, de az apja nem jött mindjárt, hanem kocsival egyből Recskre ment, Weinsteinért. Mire István visszaért, Jánoska csak azért nem úszott a vérben, mert a lócáról a földre folyt a vér. Nem feküdt, me207gint ült, görcsösen a lóca szélébe kapaszkodott, és oldalt kihajolva azon igyekezett, hogy a vödörbe terelje a vérárt. Tátva volt a szája, akadálytalanul ömlött belőle a vér, mégis meg akart fulladni.
Nem fulladt meg, elvérzett. István szeme láttára, aki jajveszékelve futott oda hozzá, és lefektette, miután visszatért. Megint fel akart ülni, de már annyi vért veszített, hogy nem volt hozzá ereje. István, nem törődve a vérrel, sírva ráborult, és átölelte. Így lehelte ki a lelkét, hörögve közben, a végén meg-megrángva.
Mikor az apjuk megérkezett az orvossal, lefejtette Istvánt Jánoskáról. Weinsteinnek már nem volt mit tennie. Rutinszerűen meghallgatta Jánoska szívét, és elrakta a sztetoszkópját. Utána már csak Teréz adott neki munkát. Lőrinc őt is értesítette, és szaladt haza a gyerekekkel. Azokat nem engedték be, nehogy megijedjenek, de ő elájult, amikor halott fiát meglátta.
208János gőzcséplője a bérbeadás után szépen hozott a konyhára. Nem dőlt éppen a pénz, de minden évben jövedelmezett annyit, hogy törleszteni lehetett belőle a felvett hitelt, és még félretételre is maradt valamennyi. A bérlő kiváló szervezőnek, ügyes üzletembernek bizonyult. Jó szakembereket szerződtetett, és a részesmunkásaival is elégedett lehetett. Keményen dolgoztak, nem szórták szét a gabonát, nem részegeskedtek, nem loptak, csak a gyümölcsfákat rongálták meg mindenhol. A szezont mindig Szajlán kezdte velük. Mikor minden portán végzett, akkor vonult tovább a szomszédos falvakba, ahol előre lekötötte a munkát. És csak ősszel tért vissza, amikor mindenhol elfogyott a csépelnivaló. Akkor visszahúzatta a gépeket az állomáshelyükre, az Árvai-portára, és leállította őket télire, az embereit pedig szélnek eresztette. És Jánosnak csak annyi dolga volt, hogy mint tulajdonos néha megmutatta magát ott, ahol éppen dolgozott a gép, helyben vagy valamelyik faluban, a végén pedig tartotta a markát.
Ez a kedvező, kényelmes állapot azonban nem tartott örökké. A harmadik esztendőt követően megszűnt, mert a vállalkozó felmondta a bérletet. Mindenfelé cséplőgépek jelentek meg a magyar falvakban, így Heves megyében is. Mindenhol akadtak emberek, akik ezzel az új üzlettel próbálkoztak. Mindjárt kevesebb lett a cséplés, Szajla környékén is két-háromfelé darabolódott a csépelnivaló, az állásidő meg nőtt, mert most már mással is lehetett csépeltetni. Így már nem érte meg a baktai embernek, más meg nem jelentkezett rá. János tehát kénytelen volt megint kézbe venni a dolgot, megint az élére állni, vállalni minden gondját-baját, ideje, ereje egy részét ismét annak szentelni.
Miként először, működését most is Szajlára korlátozta. Szerencséjére itt még rajta kívül más nem vett cséplőt, és idegen cséplős sem tört még be erre a piacra. A kalákarendszerhez már nem tért vissza. Most már ő 209is részeseket fogadott fel, de helybelieket. Részesek lettek az etetők is, és a fűtő is közülük került ki. Csak a gépész volt tanult, vizsgázott szakember. Rimaszombatból hozatta, mert közelebb nem talált. De az sem sokáig, csupán egy szezonban terhelte a pénztárcáját, mert aztán lecserélte. Éspedig olyan valakire, aki se pénzébe nem került, se részt nem kért. A fiát, Istvánt rakta a helyére, aki közben betöltötte a tizenötödik életévét, és félig-meddig legénysorba lépett.
Megtehette. Nem írta még elő szabály, rendelkezés, hogy a gőzcséplőhöz szakképzett személy, hivatalos papírral rendelkező gépész kell. Bárki kezelhette, aki kedvet érzett hozzá, aki akarta vagy merte, a tulajdonos, a tulajdonos családtagja, rokona, barátja, szomszédja, alkalmazottja. Nem volt még hozzá bürokrácia, illetékes szakhatóság, az egyéb hatóság meg nagyvonalú volt, és nem törődött az ilyen apróságokkal. Ez azonban még nem lett volna elég ahhoz, hogy János a fia mellett döntsön, akivel ráadásul többé-kevésbé mindig hadban állt. Nem volt ostoba, nemcsak az számított, hogy nem kerül semmibe. Ha így lett volna, minden bizonnyal maga vette volna át e posztot, vagy valaki felnőtt rokonát állíttatta volna rá. Azért esett Istvánra a választása, mert az közben alkalmassá vált a betöltésére. Addig lábatlankodott, forgolódott a gőzcséplő körül, annyit ment vele egyik portáról a másikra, addig figyelte, mit csinál a gépész, addig kérdezgette, faggatta, mi micsoda, mi miért van, mikor mi a teendő, és az látván, hogy van hozzá érzéke, egy idő után addig hagyta, hogy ezt-azt ő csináljon helyette, hogy lassan beletanult a mesterségbe, és ha nem is ismerte annak minden csínját-bínját, magánszorgalomból és mellékesen megbízható, ügyes gőzgépésszé képezte magát, aki el tudta végezni azokat a rutinműveleteket, amelyek a feltöltéshez, a tüzeléshez, a fűtéshez, az indításhoz, a leállításhoz, a leálláshoz, a kenéshez, egyszóval a működtetéshez elengedhetetlenek voltak.
István gépészkedése nem a semmiből pattant ki. Annak, hogy a gőzcséplővel, de különösképpen a lokomobillal ilyen meghitt viszonyba került, hogy megismerkedett vele, és kifürkészte titkait, voltak előzményei. Nagyon korán érdeklődés támadt benne a gépek, a kerekek, tengelyek, 210srófok, csapszegek, perselyek, mindenféle iránt, ami fémből volt, és amiben forgott, mozgott valami. Alighogy megtanult járni, ha tehette, kicsente a műhelyből az apja valamelyik kiskalapácsát, és kitartóan ütögetett, püfölt vele mindent, de főleg a kocsikerekek stráfját. Később pedig állandóan a vetőgépet babrálta. Állhatatosan ráncigálta a lelógó kanalastárcsákat, felkapaszkodott a tetejére, kinyitotta a magtartót, és beledugdosta a kezét. A triőr hengere alá állt, és minthogy nem érte el a hajtókart, közvetlenül azt taszigálva próbálta mozgásba hozni. Háton fekve bekúszott a rosta alá, hogy megnézze, mi van a belsejében, mi tisztítja a szemeket. Ha senki sem látta, még a szecskavágóra is felmászott, pedig attól tiltották, az veszélyes volt, mert elfordíthatta közben a hajtókereket, és a kése szétroncsolhatta a kezét.
Még iskolába sem járt, már tudott elgörbült szöget kiegyenesíteni, lemezvágóval drótot vágni, reszelővel kapát élezni, zsanért zsírozni. A zsírozás, az olajozás egy időben szinte mániájává vált. Szüntelenül zsírozott, olajozott, és mindig maszatos, ragacsos volt a keze. Mindent be akart kenni, nemcsak forgórészeket, hanem minden felületet, amely súrlódott vagy mozgás közben valamilyen módon hozzáért egy másikhoz. Egyszer még egy kiskacsát is bezsírozott. Valami baja volt a lábának, és csak úgy tudott menni, hogy az egyik közben hozzádörzsölődött a másikhoz. A végén már el kellett előle zárni minden kenőanyagot. Mikor betöltötte a tizet, nagyjából már értette, melyik gépük hogyan, miként működik, és utána olyan nagyot fejlődött a tudománya, hogy az apja is kezdte komolyan venni, hasznát látni. Ha nem is egész évben, de lényegében ő tartotta karban az Árvai-gazdaság gépparkját, ő mondta meg, minek mi a baja, mikor minek a cseréje esedékes, és kisebb javításokat már önállóan is képes volt elvégezni.
Aztán eljutott arra a pontra, hogy szűknek bizonyultak a meglévő keretek, és a vas iránti szerelmét az otthoni teendők már nem elégítették ki. Hevíteni, alakítani, formálni is akarta immár, és azt csak a kovácsműhelyben lehetett. Beszokott hát a kovácsműhelybe, Csáki Norbert kovácsmesterhez. Az először csak beszélgetett vele, az apjáról, az otthoni dolgokról, az iskoláról faggatta, aztán érdeklődését és kézügyességét látva bevezette az izzó fém megmunkálásának világába, és sok egyébre is megtanította. Eleinte ürügyül mindig vitt magával valami javítani valót, nehogy azt 211higgye az öreg, hogy csak a száját tátani jár oda, mint kiskorában, mikor még csak a mindig tárt ajtóból leste, mint száll az örökké homályos műhelyben irtózatos csengés-bongás közepette a lesújtó kalapács nyomán az üllőről mindenfelé a szikra. Később, mikor összebarátkoztak, elhagyta ezt az álcát, nem csinált többé titkot belőle, miért jön, és ha a mesternek nem volt sok dolga, megengedte neki, hogy gyakoroljon. Ha meg távol volt a segédje, együtt ugrottak neki egy-egy kerékabroncsnak, fejszevasnak, kapupántnak, vagy megkérte, hogy fújtasson, adja a kezébe ezt vagy azt a szerszámot, vagy segítsen neki patkót felverni. István tehát nem véletlenül került a gőzgép, eme irdatlanul sok, csak tonnákban kifejezhető mennyiségű vas bűvkörébe. És nem ok nélkül tételezte fel az apja sem, hogy rendelkezik már azokkal az ismeretekkel, amelyek a kezeléséhez nélkülözhetetlenek, és megállja majd a helyét e felelősségteljes beosztásban.
Rendben is ment minden, simán, mondhatni, olajozottan, miután az új szezonban átvette a masina kezelését. Tudta, mikor mit kell megnyitni, elzárni, mire ügyelni, vigyázni. És az emberek, a fűtő, a bandavezér és a többi részesek is elfogadták, együttműködtek vele, hallgattak rá, nem zavarta őket, hogy felnőtt létükre egy gyerek, egy suhanc parancsolgat nekik. Mindennap időben kezdtek, és sötétedésig járatták a cséplőt. Minden percet kihasználtak, nem volt felesleges leállás, holt idő. István a karbantartást, a különféle utánaállításokat, kenéseket, zsírozásokat hajnalban, indulás előtt, vagy ebédszünetben végezte el, mielőtt megjöttek, illetve mialatt ettek, heverésztek az emberek. Sosem pihent, elsőnek érkezett a helyszínre, mihelyst bekapta az ebédet, rögtön felállt, és a nap végén utolsónak távozott. Fáradt is volt estelente, mikor hazakeveredett, még beszélni is alig bírt. Csak lemosakodott, és belezuhant az ágyba, néha még nem is vacsorázott. Annyira beleélte magát a cséplésbe, annyira testestül-lelkestül csinálta, hogy még éjjel sem hagyta nyugodni. Sokszor előfordult, kivált ha telehold volt és besütött az ablakon, hogy álmában felkelt, irányt nézett be, távolságot lépett ki, mutogatott a kezével, és közben fennhangon utasításokat adott és ilyeneket mondott:
– Jobbra, balra, feljebb, lejjebb, még, még egy kicsit, most jó – mint mikor felálláskor a lokomobil lendítőkerekének középsíkját a cséplőgép hajtott ellenkerekének középsíkjába állítják.
212Aztán abbahagyta, és magától lefeküdt, de amikor másnap mondták neki, mit csinált éjjel, nem emlékezett rá. Az anyja először megijedt, mikor így látta. Azt hitte, valami baja van, hibás lett, és mindenáron le akarta fektetni, de nem lehetett. Még Jánosnak is szólt, az is bejött az istállóból és megnézte, de azt mondta, hogy nincs annak semmi baja, a holdtól van, majd lemegy róla.
István szabad kezet kapott, és szinte teljes önállóságot élvezett. Csak a húzatásokhoz, az egyik portáról a másikra való átvonuláshoz igényelte az apja segítségét. És azt sem mindig, mert az esetek többségében a gazdák maguk gondoskodtak a vonóerőről, a tulajdon ökreiket fogták a gépek elé. De ha mégis kellett az apja, semmiképpen sem azért, mert nem tudta volna, ilyenkor mi a teendő, mit hogyan, hanem csupán az ökrök miatt. Azok az apja irányítása alá tartoztak, azokhoz ő értett, csak rá hallgattak. Az apja természetesen olykor egyébként is jelen volt. A nap folyamán, ha munkája engedte, legalább egyszer megjelent a munkásai körében, körülnézett, nem adódott-e valami, amit tisztázni kell, vita, számolási hiba, vagy nem romlott-e el valami, nem esett-e baja valakinek. Ha meg több napot töltöttek egy portán, többször is, de az utolsó napon végzéskor még egyszer mindenképpen. Ilyenkor osztott-szorzott, összeadott, kivont, elszámolt a gazdával, miután megnézte a főzsákos céduláit, és megállapította, mennyi szem ment át a gépen, és abból mennyi a rész.
Az új gépész bevált, megállta a helyét. Nem volt vele gond. Annál több magával a csépléssel mint jövedelemszerző gazdasági tevékenységgel. Nem váltotta be többé a hozzá fűzött reményeket. Megint rossz idők jártak a parasztemberre. Nem volt pénze, nem volt mit pénzzé tennie. A 70-es évek gazdasági pangását országos fellendülés követte, de ez tőkehiány miatt nem nagyon érződött a mezőgazdaságban, kivált nem a kisbirtokokon. Ott a 80-as években inkább tovább mélyült a válság. És több egymást követő esztendőben az időjárás sem kedvezett a földből élőknek. A nagy búzaválság következményeit már kiheverték. Ám megint a búzával volt baj. Ezúttal kivételesen azért, mert jól áttelelt, és se kevés, se sok eső nem esett, hanem pont annyi, amennyi kellett, és jó volt a termés. Csakhogy lement 213az ára, és nem, vagy csak olcsón lehetett eladni. A szajlai gazdák meg még mindig búzában gondolkoztak, az állattenyésztést, amely szintén jövedelem forrása lehetett volna, még nem vették komolyan. Ezért nem volt pénzük abban az évben, mikor János a fiát tette meg gépésznek. És minthogy nem volt, nem tudtak neki a cséplésért pénzzel fizetni. Így aztán azzal fizettek, amijük volt: búzával. A lehető legrosszabbkor, mert ő is csak úgy tudta értékesíteni, hogy veszített rajta. Várt még egy szezont, remélve, hogy az jobb lesz. Még egyszer elverte a falu összes gabonáját. De a pénztelenség nem szűnt meg, és azt is be kellett látnia, hogy egy cséplőnek kevés egy falu, kivált az olyan kicsi, mint Szajla. Ezért úgy határozott, hogy felhagy ezzel a tevékenységgel, és eladja a gőzcséplő-garnitúrát. Nem mindjárt ősszel, hiszen akkor senkinek nem kellene, hanem a rákövetkező tavaszon.
Jó idő volt rájuk azon a nyáron. Nem sokat álltak eső miatt. Augusztus utolsó napjára kihúzattak volna az utolsó portáról is. Végigértek a falun, végeztek az Alvégben a legszélső háznál, Gricc Gábornál is. De egy porta még hátra volt, amiatt csúsztak bele szeptemberbe. Gyakos Mihályé, a falu közepén, a Gyakos-szögben, nem messze az Árvai-szögtől. Kimaradt, ki kellett hagyni, mert váratlanul meghalt az öreg Gyakos. Megharapta a disznó a kezét, és vérmérgezést kapott, mert nem mosta ki rendesen a sebet, a gyerekei meg nem tudtak behordani addigra, mire Istvánék odaértek. Visszahúzattak hát oda, és beálltak. Már amennyire be lehetett. Mert kicsi volt az udvar, a lokomobil már kívül maradt. Az úton állították le, ott ékelték ki, szintezték be. Onnan járt be a főszíj a cséplőre, amelynek a farát ugyancsak alá kellett dúcolni a nagy lejtés miatt.
A szezon zárócséplése lett volna, a tetejébe csak egynapos, mert nem volt sok az elvernivaló, nem nyúlt magasra a kazal. Minden gyorsabban, könnyebben ment, mint máskor, jobban összedolgoztak az emberek. A férfiak kurjongattak, az asszonyok nevetgéltek. Mindenki jókedvű volt. Mindenki arra gondolt, hogy ezzel végeznek, aztán vége, jövő nyárig nem kell nyelni a port. A részesek ebédszünetben a kertet sem tarolták le egészen, csak egy boldogasszony szilvafát téptek meg az udvaron, bár kíméletből meghagyták a vezérágát. És délután sem lazsáltak, serényen dolgoztak, hajtottak, és ha lehetett volna, legszívesebben siettették volna a gépeket is, csak hogy előbb, de legalább még világosban végezzenek.
214És akkor, délután öt óra tájban történt a baj, amely az Árvai-gazdaság sorsát a továbbiakban megpecsételte.
István szerette a gőzcséplőt, és túlzás nélkül állítható, hogy értett is hozzá. Tudta, hogyan kell indítani a lokomobilt reggel, mikor még hideg, mi a teendő, amikor ebédszünet után félent még meleg, és mire kell ügyelni működés közben. Figyelme kiterjedt mindenre, nemcsak az olyan fontosakra volt gondja, mint a vízszint, a gőznyomás, a forgórészek kenése vagy a tömítések állapota. Még a fűtéssel is törődött, pedig az már nem is az ő reszortja volt. Még azt is leste, hogy a fűtő szénberakáskor nem hagyja-e sokáig nyitva a kazánajtót. Mert ha igen, akkor sok hideg levegő tódul be a tűztérbe, és az lehűl, az összehúzódástól kilazulhat a tűzcsövek sajtolt vége, víz, gőz kerülhet a tűzszekrénybe, és tönkreteheti a gépet, de legjobb esetben is rontja a hatásfokát. Meg ebédszünet előtt nem érte be annyival, hogy látta, az előtte beszüntette a fűtést, azt is megnézte, összehúzta-e utána rendesen a rostélyon a maradék szenet, este pedig akkurátusan ellenőrizte, teljesen leégett-e a tüzelőanyag, mire leálltak. Vagy ha már végképp nem volt mit csinálnia, és rendben ment minden, akkor sem ült le, nem tétlenkedett, hanem rongyot vett a kezébe, és törölgette, tisztítgatta a port, az olajat a gépről, mialatt az nyugodtan, kitartóan dolgozott.
Minthogy mindenki sietett, kivételesen a szokásosnál rövidebb ebédszünetet tartottak. Alighogy lenyelte a második fogásnak szánt mákos kalács utolsó falatját, István a lokomobilhoz ment. Megnézte a vízállásmutató üveget, és intett a fűtőnek. Az kinyitotta a búvónyilás fedelében a sróffal elzárt beöntőt, és tölcsér segítségével vizet töltött a víztérbe. A víz pótlása is a fűtő teendői közé tartozott. Utána megrakta szénnel a pihenő kazánt. Jócskán volt még a tűztérben parázs, úgyhogy nem sok időt vett igénybe a melegítés.
István megnézte a kazánajtó felett a gőznyomást mutató manométert is. Ez a lokomobil még kezdetleges modell volt, nem rendelkezett talphotaziméterrel, azaz vízfokjelzővel kombinált feszmérővel. Miként a vízszintmutatót sem kapcsolták rajta össze vészjelző gőzsíppal vagy elektro215mos csengővel. Újfent ellenőrizte a vízszintet. Rendben volt megint. Az üveg egyértelműen mutatta, hogy a víztérben a víz az előírás szerinti 10 centivel a tűzvonal, a kazán – ezt a szót egy szakkönyvből tanulta – fűtőfelületének legmagasabb pontja felett van. A biztonság kedvéért azért a két próbacsappal próbát is tett: mind a kettőből az jött, aminek jönnie kellett: a felsőből gőz, az alsóból víz.
Ezt követően a cséplőt meghajtó főszíjat vizsgálta meg. Középtájt összenyomta a két kezével, hogy elég feszes-e. Az volt. A megengedett 5-6 centi lehetett a két ág között a hézag.
Visszament a lokomobil farához, és gőzzel mindkét holtponton átmelegítette a gőzhengert. Gőzsíppal figyelmeztető jelet adott, hogy vigyázat, hamarosan indulás lesz, senki ne nyúljon többé a cséplő mozgó, forgó részeihez, nehogy baj legyen, vagy ha nincs a helyén, sürgősen menjen a helyére. Majd kinyitotta a kifúvócsapokat, és indulópontra állította a gépet, vagyis olyan helyzetbe, hogy a tolattyú excenterének sugara a vízszinteshez közel álljon. Aztán lassú gőzbeeresztéssel mozgásba hozta a dugattyút, a dugattyú pedig a nagy lendítőkereket, amelyen az erőátvitelről gondoskodó főszíj volt. Mikor minden rész jól átmelegedett, fokozatosan beállította az üzemi fordulatszámot, és rövid sípolással újból jelet adott, ezúttal a munka megkezdésére. Végül teljesen megnyitotta a gőzbeeresztő tolattyút, hogy a gép járását a mindenkori munkaszükségletnek megfelelően most már a regulátor szabályozhassa. Mikor ezzel is megvolt, hátralépett, és a mindig kéznél lévő piszkos ronggyal megtörölte a kezét, elégedetten körbejárta a lokomobilt. Utána megtekintette a cséplőt is. Ez utóbbi aktust azzal zárta, hogy a cséplő faránál sorban belenyúlt a felaggatott zsákokba, és megnézte, ömlik-e a szem.
Mindent pontosan úgy csinált tehát, mint máskor, ahogy szokta, ahogy kellett. Csak később követett el hibát, de akkor nagyot.
Úgy három óra tájban észrevette, hogy ereszt a lajtos kocsi csapja. Kicsavarta, ideiglenesen bedugózta a helyét, és szétszedte. Elkopott, szétszakadt benne a tömítés. Próbálta úgy igazítani, hogy tartsa a vizet. Nem sikerült. Új tömítés kellett, de az csak otthon volt. Gondolta, hazaugrik érte, semeddig sem tart, hisz közel laknak. És haza is ment. És ezt nem kellett volna, mert a tervezettnél tovább maradt otthon. Nem talált 216tömítőgyűrűt, bárhogy kutakodott az apja műhelyfiókjaiban, tőle meg nem kérhetett, mert nem volt otthon, sarjút gyűjtött az anyjával és Györggyel meg Andrással a Tóban. Csinálnia kellett egyet. Az ugyan nem tartott sokáig, két lyukat kiütni két különböző lyukasztóval. De a bőrért fel kellett forgatnia a fél házat. És még kevésbé kellett volna, hogy mielőtt otthagyta a gépet, sietségében nem nézte meg a vízszintmutatót. Könnyelműen ráhagyatkozott a fűtőre, aki azt mondta, hogy rendben van a víz, ő megnézte. De ez nem volt igaz, vagy ha mégis, régebben nézhette. Pedig tudhatta volna, hogy lyukas a feje, és egyébként is elég megbízhatatlan. És ezt még tetézte azzal, hogy jól megrakta a kazánt, majd elment a klozetra, mert éppen hasmenése volt, és aztán annyiszor kellett még szaladnia, hogy nemhogy megnézte volna végre a vízszintet, de már a vízre sem bírt gondolni, mert belőle is majdnem víz jött.
Visszajövet István éppen akkor fordult be a Gyakos-szögbe vivő útra, mikor a robbanás történt. Úgy negyven-ötven méterre lehetett a háztól, mikor nagy durranást hallott, és azt látta, hogy lerepül a kazán ajtaja, tűz meg gőz csap ki a helyén, majd kifordul maga a kazán is, hirtelen elhallgat bent az udvarban a cséplő, és sisteregve leáll a lokomobil, és szalad kifele a bandavezér, meg Gyakosék is jönnek.
Rettenetesen megijedt, és lélekszakadva rohant a lokomobilhoz, hogy csináljon valamit, hogy mentse a menthetőt, vagy elejét vegye az újabb robbanásnak. De úgy meg volt zavarodva, hogy az sem jutott eszébe, hogyan kell leengedni túlnyomás esetén a gőzt. Szerencsére nem történt újabb robbanás, és a gőz is elszökött, az ő közreműködése nélkül. És nem sérült meg senki, még a fűtő sem, mert nem tartózkodott a gép közelében. Csak a szemközti ház előtt döntötte le a kiskert kerítését a kazánajtó, amely odáig szállt, és elfolyt a víz a gép mellett álló lajtból, mert átütötte a falát valami elszabadult szegecs vagy leszakadt pántdarab.
Hirtelenjében fogalma sem volt, miért robbant fel a kazán. Csak sejtette, hogy valamiképpen ő az oka, ő tehet róla, mert elment, elhagyta az őrhelyét, mint egy rossz katona, és hogy nagy, nagy kárt okozott, akkorát, hogy megöli érte az apja, ha megtudja.
Emberek jöttek, tódultak mindenfelől, a szomszéd portákról, az egész faluból, abban a hiszemben, hogy tűz van, és oltani kell. Vízzel teli vödrö217ket, tűzcsapókat, lapátokat hoztak, a részesek közéjük vegyültek, összevissza szaladgáltak, kiabáltak.
István tanácstalanul ténfergett a kavarodásban, és olyan kábult volt, hogy még mindig nem fogott az agya. Pedig a cséplővel már törődnie kellett volna, leszedetni róla a szíjakat, megtisztíttatni a rostáit, kikaparni belőle a rázóján rekedt szalmát, és mázsáltatni a méretlenül maradt búzát.
Valaki lóra ült, és elment az apjáért. Az gyorsan befogott, otthagyta Terézt, Györgyöt meg Andrást, a lovak közé csapott és máris jött.
– Jaj, fiam, jaj, fiam – ismételgette, mikor megérkezett, és lihegve Istvánhoz szaladt.
De mikor látta, hogy annak keze-lába megvan, és semmi baja, otthagyta, és parancsokat osztogatva kézbe vette az irányítást.
István állt egy darabig a még mindig gőzölgő, megrongálódott lokomobil mellett, aztán összeszedte a szerszámait, elment a kazánajtóért, és visszahozta. Hasznavehetetlenségig deformálódott, de közben lehűlt, és már puszta kézzel is meg lehetett fogni.
A gépeket nem vontatták át aznap az Árvai-portára. A cséplőért másnap eljöttek, de a lokomobilt otthagyták. Csak behúzatták az udvarba, egy félreeső helyre. Gyakosék megengedték, hogy ideiglenesen ott maradjon. Ott várta meg a szakértőt, aki hivatalosan megállapította, a balesetet az okozta, hogy a tűzvonal alá apadt a víz, és felül, ahol fedetlen maradt a kazán lemeze, felizzította, kilágyította a füstgáz hője, a nyomás következtében megrepedt, a résen át a gőz betódult a tűztérbe, és szétvetette a kazánt, illetve kivetette a kazánajtót.
218Október eleje volt, meleg ősz, vénasszonyok nyara. Bárányfelhők úsztak az égen, még hét ágra sütött a nap, de már mindenfelé ökörnyál úszott a levegőben, és megikrásodott a fény. Az erdőszéleken érett a bokorszeder, a mezsgyéken hívedett a vadkörte, a réteken nyílt a liláshalványkék őszi kikerics, az évszak legszebb virága.
István egymaga ült a bakon, és Borzsa-tetőre tartott. Szántásból jött, Külső-Pecegpallagról. Volt ott egy darab földjük, nem sok, fél hold, fél napra való árpatarló. Azért is kezdte délben. De így is előbb végzett, mint számította. Mindjárt mehetett volna le a hegyről, de nem ment, hanem ellenkező irányba, Borzsa-tető felé fordította a lovakat. Nem volt ott semmi dolga, csak szeretett oda felmenni, ha a közelében járt, ott megállni, ott lenni, széjjeltekinteni, mert onnan nyílt a legszebb kilátás az egész környékre. Az apja nem örült volna neki, ha tudja, hogy ilyesmiért fárasztja a lovakat, de megtehette, mert nyert magának némi időt. Elidőz ott egy kicsit – gondolta –, mielőtt visszamegy Siroki homokra.
Délig ő is Siroki homokon volt, kukoricaszárat vágni a többiekkel. Eleve úgy mentek oda reggel, hogy ő majd feljön Pecegpallagra szántani. Ezért tették fel otthon az ekét is a kocsira. Siroki homok ugyan kissé odébb van Sirok felé, Borzsa lábában, de nem nagy kerülő, csak annyi a többletút, hogy Nagykúttól, ahol a borzsai út felágazik, tovább kell menni, aztán meg vissza. Ott is ebédelt velük a kukoricaföldön. Utána mindjárt befogott, és indult, pedig mondták neki, hogy tegye le ő is egy kicsit a fejét, de azt felelte, hogy majd pihen odamenet, a bakon. Jócskán maradt még lábon szár, de úgy számolták, hogy estére István nélkül is bevégzik, neki csak értük kell jönnie, és hazavinnie őket meg egy rakomány tököt.
Borzsa-tető lapos, de középtájt, az út mellett, attól kissé beljebb van egy púpszerűen kiemelkedő pontja, ahonnan minden irányban akadályta219lanul körbe lehet látni, és a viszonylag csekély, mindössze 351 méteres tengerszint feletti magasság ellenére úgy érezheti magát az ember, mintha a világ tetején lenne.
A tetőn az út nem ért véget, továbbvitt, le egy nyeregbe, aztán megint fel. István fölérvén lehajtott róla a legelőre, megfordult a kocsival, aztán vissztért rá, lehúzódott a szélére, és megállította a lovakat. A lőcs végére csavarta a gyeplőszárat, és leszállt. A biztonság kedvéért az egyik kereket is megkötötte. Aztán ostorral a kezében a kis magaslat felé indult. Azon az oldalon is legelő volt, elöl, félkörben, le egészen a lejjebb kezdődő erdőig, de hátul, amerre az út folytatódott, csak egy darabon, mert ott átment szántókba. A szántók már nem a szajlai határhoz tartoztak. Ami abban az irányban a legelőn túl lefelé, aztán megint felfelé elterült, a széki határ részét képezte. A legelőt túllegeltetett, száraz, gyér fű borította, de friss, zöld szálak is vegyültek közé, mert nemrég eső esett, és itt-ott megfakasztotta.
István a kilátóponthoz ért. Semmi nem jelölte. Talán csak a fű volt rajta csenevészebb, kopottabb, és egy helyen kikandikált az agyagos, csupasz föld. Megállt a közepe táján. A háta mögött volt dél, előtte észak. Nagy levegőt vett, és mint szokta, ízelítőül először körbepillantott, mintegy ellenőrizte, megvan-e még a kilátás, nem zárja-e el valami, nem ment-e összébb a hegy, mialatt álltó helyében gyorsan megfordult a tengelye körül. Aztán a földre engedte az ostornyelet, és körben maga után vonva, megismételte az iménti műveletet. De most már szakaszosan, lassan, komótosan, és gondosan, aprólékosan szemügyre véve a nagyobb egységeket, elidőzve rajtuk, ízlelgetve őket, mint az ínyenc, aki, mielőtt rendesen nekilátna az evésnek, a szájába vesz az ételből egy keveset, ott tartja egy darabig, a nyelvével simogatja, babusgatja, kényezteti, ide-oda utaztatja, mielőtt lenyelné, leküldené a gyomrába.
Arccal megint észak felé állt, megint onnan kezdte. Fodor-völgy és Répási-tanya közt lekúszatta a tekintetét a széki völgybe, el Szék felett, fel a Széki-tetőre, Kővágóra, onnan át Sirokászóra, aztán vissza Kecskahát felé, Pósvárra, ahol falu volt valaha, és vár azon a kis dombfélén, amely innen is látszott. Pósvár után kissé Terpes felé kalandozott, de aztán visszatért a megkezdett irányba. Fedémes felé tartva átlendült egy 220magasabb hegy felett, amelynek nem tudta a nevét, és Váraszó, Lelesz mögött egy nagy, hosszú, kéklő hegyláncnál állapodott meg, amelynek szélesen futottak le erdőborította, meredek oldalai. Ennek sem tudta a nevét, de kiskorában azt hitte, hogy az a Bükk, pedig az nem is arra van. Volt arra, Váraszó mellett egy erdőrészük, és az apja mindig olyan hatalmas, hibátlan bükkfarönköket hozott onnan, hogy annak kellett lennie, mert úgy képzelte, hogy olyanok csak a Bükkben nőnek, hiszen a Bükknek a neve is bükk. Ami azon túl esett, azt már nem fürkészte, mert arra nem látszott semmi, csak kékesszürke homály.
Kelet felé elsőnek Dorongos-tetőt, Bakágat, aztán Cserespadot vette szemügyre. Majd a Bátri-völgy irányában mindenféle, előtte imeretlen magaslatok felett futtatta a tekintetét Szarvaskő felé, és csak egy nagy, szintén kéklő hegységnél állt meg, amely már valóban a Bükk volt. Aztán visszahozta, és a közeli Kavics-bércre irányította. Az előtte lévő Rozsnaki-völgyet, amelyben már csak a templomrom emlékeztetett a hasonló nevű eltűnt falura, nem látta, mert eltakarta előle Dorongos-tető meg Bakága, de a többit igen. Tovább pillantva jött, ami Rozsnakon túl volt, Eger irányában: Rábca-völgy, rajta túl Rábca-hegy, és a többi hegy, hegy hegy után, közepesfajta hegyeknek valóságos garmadája, egyik sem nagyobb, mint a másik, vagy ha mégis, csak alig észrevehetően. Csak a közéjük ékelt völgyek, lápák nagysága változott. Az egyik hosszú volt, a másik rövid, az egyik mély és keskeny, a másik öblös és sekély. Ami a messzeségben a Rábcán túl eléje tárult, azt megint nem ismerte. Csak azt tudta – és a látvány ezt minduntalan megerősítette –, hogy nagy kiterjedésű, egybefüggő erdőség nyúlik el arra egészen Baktáig. Még utak se nagyon vannak abban a rengetegben. Az egyetlen az országút, amely Péterkéről a Széki-tetőn és a Bátri-völgyön keresztül Egerbe visz. Köves út, jó út, de az útonálló betyárok miatt elég veszélyes. Ő is járt már rajta többször a szüleivel, mikor az egri vásárra mentek, de szerencsére nem támadták meg őket, pedig arra már nem egy szajlait kifosztottak.
Dél felé, az úton túl, amelyen feljött, a borzsai nagy völgy húzódott, ahol tavasszal pásztorkodni szokott. Most arra nézett. Azon túl Lyukva, Lyukvafő volt, lent, egészen lent a Tarna-völgy, fent, kissé visszább, már a ciroki határban Békászó, Szalakma-völgy, Pap-hegy. Utána a várhegy 221emelkedett a siroki várral, oldalvást a két sziklaoszlop, a házasságtörő asszony és a házasságtörő ember, akiket az úr állítólag büntetésből változtatott kővé, lent a vár alatt pedig Sirok, a falu.
Darnó a Tarna-völgy túloldalán magasodott, a közelség miatt rozsdabarnán, nem kékeszölden. Visszasiklatta a tekintetét Lyukva vonalába, és Darnót még egyszer, külön is megnézte. Az volt a kedvenc gombázó hegye, mióta a nagyanyja először magával vitte oda, de egyébként is különleges helyet foglalt el a szívében. Ott bujkált a nagyapja, mikor a világosi fegyverletétel után hazajött a háborúból, Mély-völgyben, egy titkos barlangban, amelynek azóta beomlott a bejárata. Mielőtt folytatta volna a szemlét Darnón túl, Pál-kilátón elidőzött egy kicsit. Van ott fenn, a tetőre vivő nyeregben egy hajlás, ahol egyszer olyan nagy, egészséges, zsenge zöldhátúakat talált, hogy értékben szinte a cepével vetekedtek. Aztán átlendült Sirokon túlra, a Kis-várhegyre, majd Nagy-várhegyre, onnan pedig tovább, a Keleti-Mátra nyúlványára, amely fokozatosan lejt lefelé.
István utoljára nyugat felé fordult. Ezt az égtájat szerette a legjobban. Arra feküdt Szajla, arra ment le a nap, arra nyílt ki legjobban a táj, és arra volt a vágyott nagyvilág is, arra kellett lennie, hiszen arra látott legmesszebbre. Először önkéntelenül a felső-pecegpallagi földjüket kereste meg, ahol előtte szántott. Arra esett, ott sötétlett lent az oldalban a foltja. Aztán Cser-aljára, Széki-patakra, majd Terpesi homokra szegezte a tekintetét. Onnan oda vitte, ahol Széki-patak a Tarnába ömlik, majd át a Tarna-völgyön, keresztben, a túloldalra, ahol Szajla van, és ráirányította. Először Ondrok gödrére, aztán külön-külön a Felvégre, az Alvégre, Kishalomra, Nagyhalomra, Cigány-pástra, végül a falu körüli hegyeket vette sorra. Péter-hegyet kétszer is megnézte, mert van rajta Havas felé egy kecses ívű nyereg, amely kimondottan gyönyörködteti a szemet. Aztán, amennyire Répás-tető, Misku-tető engedte, bekukkantott a Pallagi-völgybe, majd Som-májnál átugrott a Recski medencébe.
Éppen jókor, mert fütyült odaát, jött a vonat Szentmari felől. Csak közvetlenül a falu előtt pillantotta meg a mozdony füstjét. Nem úgy, mint mikor odaát van Recski határban, ahonnan a földjükről végig látni lehet. Nem bánta, nem úgy volt már vele, mint régen, amikor még új volt a vasút, és nem bírta levenni a vonatról a szemét. Recsk felett vetett egy-egy pillan222tást Csákány-kőre, Recsken túl a Várbükkre, a Kékesre, aztán a falu mellett megkereste Nagy-kőt, amelyet mindig megcsodált a recski vásártérről, és miután meglelte, Derecske felé tartott. A falu körüli feltört, kopár tetők után tett Bodony felé egy kitérőt, de Szuhahuta tájékáról visszafordult, mert ment lefelé a nap, és egyre jobban árnyékolt a Galya.
Visszahátrált a tekintetével a Tarna-völgybe, Terpes alá, és onnan indította újra. Először Pipis-hegy, aztán Cser-hegy következett, de nem vitte tovább Péterke felé, bár jól rálátott volna. Nem szerette ezt a falut, a fekvése, alacsony hegyei és az alatta elterülő egyhangú, nagy lapály miatt. Füzesen át visszahozta a nézését Dregolyba. A szőlőhegy beleolvadt a környezetébe, de mintha a tőkék miatt egy árnyalattal világosabb lett volna, mint az erdő, pedig már nem érte a nap, eltakarta előle Boha-tető. Utána Isten-hegyet célozta meg, amely magasságával uralja a környéket. Ez mindig meglepte, mert majdnem olyan magas, mint Borzsa, de közelről, Dregolyból vagy Dolyinából nem úgy hat. Isten-hegy után egy enyhén táguló sávban megint egyenesen előre tartott, és ily módon két részre bontotta a nyugati irányt. Bár ez már nem is annyira nyugat volt, hanem inkább északnyugat. Ezt kellett tennie, beiktatni ezt a kis elhajlást, ismétlést, mert arra közben feloszlott a kékesszürke homály, és azon a látóhatáron volt a legvilágosabb, bár nem onnan sütött a nap. Azonosította Epres-bércet, Vezekény mellett Som-hegyet, Kürt-tetőt. Ezek már nagyon messze estek Szajlától, de nagyjából ismerte őket. Néha arra is gombáztak. A nagyapja, míg élt, esküdött rá, hogy arra több gomba van, mint Darnóban, és ő volt az is, aki először vitte magával arrafelé. Erre ma is emlékezett. Hét-nyolc éves lehetett, de már jól bírta a sok gyaloglást. A nagyapja viszont erősen sántított, mert valami kelés volt a talpán. Annyira fájt neki, hogy egyszer leült, lehúzta a csizmáját, és kinyomta belőle a gennyet, és akkora lyuk támadt a közepén, hogy belefért volna egy kisebb fajta pöffeteg. Zsályalevelet tett rá, mielőtt visszacsavarta a kapcáját, hogy az majd megszívja. Mikor meg megszomjaztak, bementek vizet inni a Gyula-majorba az almás közelében, és az intéző felesége adott neki egy nagy piros almát.
Elhagyta Kürt-tetőt, Fertés-tetőt, és megállapodott. Ez volt az utolsó magaslat, amelyet még név szerint ismert. De ha ismert is volna még 223odébb többet, akkor sem tudta volna már megmondani, melyik melyik. Közben ugyanis megint lejjebb ment a nap, tovább nyúltak az árnyékok, mindenféle párák jelentek meg a völgyekben, hajlásokban, és kékeszöldről mélykékre, majd mélyszürkére váltott a hegyek színe. És megállapíthatatlanná vált, hol kezdődik az egyik, hol ér véget a másik, egy hegy-e, amelyet lát, vagy két, esetleg több hegy adódik össze és látszik egynek. Egymásra másolódott, összeolvadt minden. De egy darabig még folytatta a nézelődést Nagybátony, Salgótarján irányában. Arra még sok hegy sorakozott, nem nagyobbak, de talán nem is kisebbek, mint Borzsa, amelyen állt, ám már olyan távol, hogy a végén már azt sem lehetett eldönteni, hegyek-e még azok, vagy csak szeszélyes alakú alkonyi felhők, amelyek közben megjelentek az ég alján, és ráúsztak az eltűnőfélben lévő napra.
Nem tanulmányozta tovább a messzeséget. Közeli, biztos pontot keresett szempihentetőnek, és visszatért Isten-hegyre, ahonnan kiindulva gyorsan még egyszer végigpásztázta az égtájcikkelyt. Még egyszer szemügyre vette a kéknek, a szürkének megannyi árnyalatát öltő sok-sok csúcsot, gerincet, nyerget, tetőt. És mint mindig ilyen alkonyi órán, olyan szépnek találta az egészet, hogy megrendült tőle. Akárha valami különleges tengert látott volna, amelynek mozdulatlanul állnak tüllszerű, leheletfinom hullámai. Ez volt az érzése, neki, aki még sosem látott semmilyen tengert, viszont annál többet olvasott róla. De mint mindig, ugyanakkor bele is borzongott kissé, felállt tőle a szőr a karján, mert a látványban volt valami megmagyarázhatatlan, titokzatos, fenyegető, nem evilági.
Mennie kellett volna, felhagyni ezzel a parasztlegényhez nem illő foglalatossággal. Ehelyett ledobta a kalapját, lefeküdt, behunyta szemét, és ellazította a testét, hogy azt is átadja a névtelen, nagy-nagy jóérzésnek. Azt sem bánta, hogy közben megmásszák a hangyák, poros lesz a nadrágja és szúrja a nyakát a fűtorzsa. Percekig hevert így elnyúlva a földön, nem gondolva semmire, megfeledkezve kocsiról, lovakról, legelőről, magáról, még a kilátásról is, mintha téren és időn kívül lenne, mintha nem is létezne. Aztán kinyitotta a szemét, felült, és nagyot sóhajtott. Eszébe jutott Siroki homok, a kukoricaszár, az apja, a szerencsétlenség a gőzcséplővel, a helyzete, az elérhetetlen nagyvilág, a falu, a gazdaság, az állandó, kemény munka, a hajsza, az, hogy magányos, hogy mintha az 224anyja sem szeretné már úgy, mint azelőtt, és Miki barátja sem a régi többé, hogy Icának már jövendőbelije van, és jegyben jár vele, neki meg még szeretője sincsen, pedig jövőre már tizenhat éves lesz.
Fogta a kalapját, az ostort, felállt, lesöpörte magáról a hangyákat, a földet, és a látvánnyal, a földöntúli tengerrel többé mit sem törődve, leszegett fejjel, szomorúan visszabandukolt a kocsihoz, eloldotta a kerékkötő láncot, és lehajtott Siroki homokra, ahol már várták.
225Éjszaka volt, tíz körül. Teréz János mellett feküdt, kint az istállóban. Mióta a vele az első házban alvó gyerekek is nagyok lettek ahhoz, hogy jelenlétükben szeretkezzenek, mindig kijött ide. Már túl voltak az aktuson. Mozdulatlanul hevertek egymás mellett a dikón, a lópokróc alatt. Teréz az erős szaga miatt nem szerette ezt a takarót, és folyton le akarta cserélni dunnára, de János hallani sem akart róla. Mindig azzal hárította el, hogy a dunna asszonynak, gyereknek meg öregnek való, és annak se az istállóban. Sötét volt, mert előtte elfújták a lámpát. Ezt mindig így csinálták, Teréz kívánságára. János ebben engedett neki. Ő maga jobban szerette, ha olyankor világ van, ha közben látja Terézt, az arcát, a testét. De nem lehetett, mert Teréz szégyenlős volt. Nem őelőtte szégyellte volna magát, mint mondta, hanem az állatok előtt. Meg attól is félt, hogy a tehenek nem adnák le neki fejéskor a tejet, ha így, eközben látnák őt. Különben nem volt szégyenlős, mert régebben, bent a házban belement, sőt, élvezte, ha ő is látja Jánost.
A hízóbika irányából lánccsörgés hallatszott, az egyik ló kapált a lábával, szuszogtak a tehenek, az ökrök. Különben csend volt. Ők is hallgattak, pedig ilyenkor szokták megbeszélni a hosszútávú teendőket. János egy idő után mégis megszólalt. Kihúzta a pokróc alól a két kezét, a tarkója alá tette, és kezdetét vette a következő beszélgetés, amely az előző, a lokomobilrobbanás utáni héten már több változatban elhangzott:
– Mi leszünk most már? – kérdezte sóhajtva.
Teréz nem válaszolt mindjárt, úgy tett, mintha aludna. Eltelt pár másodperc, és mint aki unja már a kérdést, kissé ingerülten ezt felelte:
– Mi lennénk?! Az, ami eddig voltunk.
– Az már nem lehetünk. A cséplő nélkül.
– A cséplő nélkül? Hisz még megvan.
226– Meg. De a lokomobil használhatatalan.
– Majd megjavíttatjuk.
– Nem lehet, meg nem is érdemes, azt mondta a szakértő. Teljesen tönkrement a kazán. Annyiba kerülne a cseréje, hogy azon új gépet lehetne venni.
– Akkor eladjuk.
– Akkor a cséplésnek befellegzett.
– Be.
– De kinek kell a lokomobil? A cséplőgépre csak találunk vevőt, de arra nemigen. Hacsak nem ócskavasként áruljuk.
– Úgy kell eladni mind a kettőt, ahogy lehet.
– De nagyon rosszul járunk.
– Mennyire rosszul?
– Annyira rosszul, hogy nem kapunk a kettőért annyit, hogy visszafizethessük belőle a hitelt, pedig már törlesztettünk is.
– Azt mondja?
– Azt.
– Akkor hogy fizetjük vissza?
– Nem tudom.
– Nem lehet apránként, ahogy eddig? Terményért, jószágért majd csak kapunk annyit, hogy arra is jut.
– Nem. Egy összegben kéri vissza a bank, ha már nincs meg a gőzcséplő.
– Akkor máshogy kell pénzt csinálni.
– De hogy?
– Mást kell eladni.
– Mást nem tudunk.
– De.
– Mit?
Teréz várt a válasszal, de János érezte, hogy csak egy lehet a válasz. Ideges lett és felült, nem bánván, hogy lecsúszik a felsőtestéről a takaró.
– Földet – bökte ki Teréz végül –, de takarózzék be kend, mert megfázik.
– Földet?! – kérdezte János megrökönyödve, de nem takarózott be, viszont ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:
227– Nem, azt nem, azt nem lehet.
– Mért nem? Ha venni lehetett, eladni is lehet. Nem dől attól össze a világ. A kendé. Azt csinál vele, amit akar.
– Nem, nem.
– De ha egyszer muszáj.
– Akkor sem.
– Ha kend nem adja el a földjét, majd eladja a bank.
– Hogyhogy? – kérdezte János kissé megütődve.
– Úgy, hogy jelzálog van rajta. Ha kend nem fizet, akkor az a banké.
János ezt elfelejtette. Hallgatott, mielőtt megszólalt volna:
– Tényleg, de csak a belső-rácfaluira lett bejegyezve.
– Elég az, az a legjobb földje. Akkor inkább már kend adjon el földet, aztán ott, ahol gondolja, meg olyan áron, amibe van beleszólása.
– Jól mondja. De akkor is vétek az, földet eladni. Isten, ember ellen való bűn eladni, elkótyavetyélni, amit az ember nehezen megszerzett, amiért megdolgozott, szenvedett, ami a gyerekeinek is kell majd. Nem vinne rá a lélek.
– Hát majd most ráviszi. A szükség törvényt bont. Ne legyék már ilyen értetlen.
János erre nem felelt. Megint hallgatásba burkolózott, mintha erősen törné a fejét valamin.
– Majd vesz kend megint földet. Meg se tud lenni anélkül. Vissza is veheti, amit elad, ha megint egyenesbe jöttünk. Hátha az is megszorul, akinek eladja – próbálta Teréz a János lelkében dúló vihart csillapítani.
– Nincs más kiút?
– Nincs – szögezte le kíméletlenül Teréz.
– Hát, majd meglátjuk.
– Nincs már ezen mit meglátni.
– Akkor is – erősködött János.
– Na, akkor csak nézegesse kend tovább. Hanem, hallja-e, az Istvánnak, annak hagyjon békét, ne zaklassa, ne hibáztassa folyton, bántja az azt úgyis – akarta Teréz most már a maga részéről is lezárni a beszélgetést.
De János nem hagyta ennyiben:
– Elment a géptől – állapította meg.
228– El. Hát aztán? – emelte fel a hangját Teréz, jeléül annak, hogy ezt az érvelést sem először hallja már. – Hazajött tömítésért vagy miért.
– Nem lett volna szabad.
– Ha egyszer eresztett a lajton a csap.
– Akkor se. Ráért volna megjavítani.
– Közben meg folyt volna elfele a víz.
– Csak csöpögött.
– Hisz ha lett volna itthon kész tömítés, akkor nem kellett volna csinálni.
– Volt.
– De nem találta.
– Mert nem jó helyen kereste. De nem erről van szó.
– Akkor előbb visszaért volna a tüzesgéphez, aztán észrevette volna, hogy kevés benne a víz.
– Akkor is csak elhagyta volna az őrhelyét.
– Akkor meg Kapcát Józsi a hibás, aki a fűtő volt. Mért nem nézte meg azt az izét, ami a vizet mutatja?
– Az is hibás. Meg nem is egészen rendes, az csak azt csinálja, amit mondanak neki. Más fűtő biztosan megnézi a vízmutatót, ha látja, hogy maga van, akkor is, ha megy a hasa. De az István vállán nyugodott a felelősség. Ő volt a gépész.
– Gépész?! Nem volt ő soha gépész, csak kend tette meg annak, mert spórolni akart. Kend a gazda, kendé volt a felelősség.
– De ért a gőzcséplőhöz.
– Mikor nem is tanulta.
– De van hozzá érzéke, meg nem gyerek már, tudta, mire vállalkozik.
– Tudta, tudta! Még kend se tudta, mikor megvette. Gyerek ő még az ilyen tudományhoz.
– Nem gyerek már az, tizenhat éves, legény.
– A kora szerint. De az esze szerint nem. Aszerint csak gyerek még ő. A földbe, az állatokba beletanult, de ebben nem volt tapasztalata.
– De volt, mert elleste előtte a rendes gépésztől, amit tudni kellett. Meg az tanítgatta is.
– Az nem ugyanaz.
229– Hát mi kellett volna még?
– Az kellett volna, hogy kendnek több esze legyék, aztán nem engedi, hanem felfogad egy rendes gépészt, egy tanultat, akinek papírja is van.
– Nem a papíron múlik. Nekem sincs papírom, aztán mégis asztaloskodok. Hánynak meg van papírja, aztán mégsem tudja.
– Lehet, de akkor biztos, hogy nem járunk így, ha rendes gépésze van.
– Nem biztos.
– Nem? De az biztos, hogy kend is hibás. Aztán ne szekálja vele, ne szidja érte folyton az Istvánt. Ne hánytorgassa fel neki állandóan, hanem inkább nézzék magába. Én nem vitatkozok tovább. Késő van, gyújtsa meg a lámpát, adja ide a pendelyemet a székről, aztán megyek befele. Meg kend is aludjék, mert holnap is nap lesz. Jó éjszakát.
Ez volt az utolsó változat. Nem beszéltek többet István bűnösségéről, se a későbbi szeretezések után, se máskor. Se arról, mit kell tenni, hogyan, miből fizessék vissza a hitelt, helyes-e földet eladni vagy sem.
A cséplőt eladták, de a lokomobil először még ócskavasnak sem kellett senkinek. A patakpartra húzatták, a trágyadomb mellé. Sokáig ott állt, ott ette a rozsda, mígnem egy ballai cséplős, aki egy személyben gépész is volt, potom pénzért megvette alkatrésznek. A hitelt pedig úgy fizették vissza, hogy János végül rászánta magát, és fogcsikorgatva ugyan, de földet adott el. Nem annyit, amennyi Belső-Rácfalun zálog alatt volt, hanem kétszer annyit, részint Búzás-völgyben, részint Szárazréten, mert csak két darabnak az árából tudták kiegyenlíteni a bank követelését, amely a kamattal meg a kamatos kamattal együtt jóval több lett, mint gondolták.
Mikor megszabadultak az adósságtól, és a cséplőgép-ügy minden tekintetben lezárult, az élet visszaállt a régi kerékvágásba, a cséplőgép előttibe. János ismét belevetette magát a földművelésbe, állattartásba, és keményen dolgozott tovább. Szántott, vetett, aratott, kaszált, tört, etetett, itatott, ganajozott, csutakolt, vakart, mint a többi gazda. Minden ment tovább a maga útján, azzal a különbséggel, hogy nem próbálkozott többé semmi újjal, se növénnyel, se géppel, nem korszerűsített, nem üz230letelt, nem szerzett, nem gyarapított azontúl. Ereje teljében volt még, jó egészségnek is örvendett, de elbizonytalanodott, meggyávult, elfáradt. Titkolta, takargatta, magának sem vallotta be: nem volt többé a régi.
És ha lehet, még ingerlékenyebb, még mogorvább lett. Eddig csak István volt szálka a szemében, de most már Klárát, a csecsemőkorú nyolcadikat kivéve egyik gyereke sem állhatott meg előtte. Előbb-utóbb kegyvesztett lett mind. Elégedetlen volt velük, mindenükben kivetnivalót talált, kételkedett a felfogóképességükben, testi ügyességükben, gyanakodással szemlélte őket, nem bízott bennük. Azok tartottak, féltek tőle, törték magukat, kétségbeesetten igyekeztek a kedvében járni. De bármit csináltak, semmi sem volt neki elég jó. Feszélyezték, idegesítették, neheztelt, haragudott rájuk, már-már gyűlölte őket. Nemcsak vélt hibáikért, hanem azért is, hogy vannak, hogy egyáltalán a világra jöttek. Negatív listájának élén természetesen István állt. Hallgatott Terézre, nem hánytorgatta fel neki többé a lokomobilt, és tettleg sem bántalmazta, hiszen félig-meddig immár felnőttnek számított, de még kevesebb hely maradt számára szívében, és ha valami nem tetszett neki, még villámlóbb tekintettel nézett rá.
Jánost bántotta a vereség, a megfeneklés, tulajdon meddősége, de bánatát magába zárta, Terézen kívül nem osztotta meg senkivel. Még Barczai sógorral sem, aki idős János halála után nem szűnt meg hozzájuk járni. Pedig az a maga óvatos, tapintatos módján többször is bátorította. Ha nem is arra, hogy nyissa meg a szívét előtte – az ilyen gyengeségnek vagy a gyengeség ilyen bevallásának nem volt helye az ő világában sem –, de legalább arra, hogy árulja el, miért bánik ilyen keményen a gyerekeivel, különösen Istvánnal, aki szerinte annyit dolgozik, hogy majd beleszakad. De János mindig kitérő választ adott, elengedte a füle mellett az aggodalom szülte szavakat.
Barczai sógor kevésbé kényes dolgok tekintetében sem járt sokkal több sikerrel. Nem firtatta, János miért húzódott vissza, miért hagyott fel a vállalataival. Nem volt élhetetlen ember, de ő ezt az állapotot tekintette normálisnak, nem ellenezni az újat, de megmaradni a réginél, és az önellátás szükségleteinek kielégítését tartva szem előtt okosan, józanul gazdálkodni a meglévő keretek között. És ebbe belefért az is, hogy annak idején ő is lóra 231cserélt két ökröt, bár csak János után, mert előbb meg akart győződni e lépés helyességéről. Viszont egyszer azért csak megkérdezett tőle valamit.
Visszakozásának második évében Jánosnak sok szénája termett. Nemcsak rendes széna, hanem sarjú is, mert első kaszálás után szokatlanul jól megfakadt a réteken a fű. Annyi lett, hogy nem győzte hazahordani, és Barczai sógort hívta segítségül a kocsijával. Az öregség közben már őt is alaposan kikezdte, nem nagyon adta már fel a szénát a kocsira, de ha felnyújtották neki, még szépen el tudta helyezni. Ha magasra rakta is, akkor sem volt olyan magas a rakomány, mint a kazal, amelyen már szédült volna.
Mikor az utolsó fordulóval végeztek, és betetőztek, várni kellett az ebédre. A két segédkező gyerek, István és György bement a konyhára az anyjukhoz, miután kifogták a lovakat. Andrást elküldték fát hasogatni. János pedig bement az istállóba, hogy vessen a hízóbika elé. Barczai sógor is vele tartott, kíváncsi volt, mennyi lehet már az állatban. Megállt a faránál, aztán megnézte mindkét oldalról, elismerően csettintett a nyelvével, és akkor engedett a kíváncsiságának.
– Te, János, mért csak egy bikád van neked? Mért nem hizlalsz te többet? Mért nem állsz rá erre? – kérdezte csak úgy mellékesen.
Jánoson látszott, hogy kellemetlenül érinti a kérdés, és kurtán felelt:
– Több bika, több gond.
– De a korona is több – érvelt Barczai sógor, és úgy tett, mintha nem venné észre János homlokán a felhőt.
– Több. De nem annyival, hogy megérné.
– Azt mondod?
– Azt.
– Hát én meg amondó vagyok, hogy meg kéne próbálnod. Már többen csinálják, Pető Gábor, Óbertai János, Tapos Péter meg mások is. Nem saját ellésből való borjúval. Veszik őket a vásáron, aztán felpendítik.
János nem szólt semmit.
Barczai sógor folytatta:
– Most, hogy a magyar tarka elterjedt, meg nem kell már lábon messzire hajtani, mert vonaton szállítják, nagyon kapós lett a húsmarha. Nagyon eszi a városi nép. Még külföldre is viszik, Olaszországba.
232– Ez az egy se kéne – szólalt meg ismét János. – Elég nekem a négy tehén is, az is sok szénát elnyel.
– Pont most mondod, mikor annyi szénád lett?
– Lesz annak helye.
– Most kéne belevágnod, most akár négy bikaborjút is felhizlalhatnál rajta.
– Dehogy. Még így sem tart ki tavaszig, aztán majd kukoricaszárral kell váltogatnom, a lónak, az ökörnek is kell.
– No, kukoricaszáron nem lehet bikát hizlalni.
– Nem is akarok.
– De máson se.
– De. Ezt az egyet. Elég nekem egy is. Megvagyunk így is, Jani bátyám – mert János volt Barczai sógor keresztneve, és így is szólította néha, nem csak sógornak.
233A tanítójegyzőlakás egy fedél alatt volt az iskolával, a falu közepe táján, nem messze a templomtól. A kettő nem közvetlenül egymás mellett helyezkedett el. Egy szoba választotta el őket, amelybe az iskolaudvarról esett bejárás. Ezt a szobát Zachar Gyula irodának használta. Itt tartotta üléseit a faluszék, itt tárolták az iratokat, jegyzőkönyveket, és itt fogadták a felsőbb hatóság képviselőit, a járási urakat is.
Kicsiny helyiség volt, de megfelelt a célnak, bőven elfért benne egy szekrény, egy asztal és annyi szék, amennyi kellett. A faluszék értelemszerűen csak vasárnap, az Úr napján ülésezett, amikor a tagok ráértek. Ezzel nem vétkeztek a parancsolat ellen, mert ez nem számított munkának. Olyankor csend volt odaát a tanteremben, szünetelt a tanítás, nyugodtan lehetett gondolkodni, vitázni. De hétköznap, a nyarat kivéve, úgy behallatszott az udvarról a gyerekek kiabálása, hogy néha a tulajdon szavát is alig értette az ember, hiába csukták be az ablakot. És nem öt, tíz percig, amíg az óraközi szünet tartott, hanem egész idő alatt, mert a tanítójegyzőt ilyenkor ide szólította a kötelesség, és nem tudván velük foglalkozni, jobb híján kicsapta őket az udvarra. Panaszkodtak is a hivatalos vendégek, de nem volt mit tennie, meg nem is nagyon akarózott tudni, mert így legalább siettek, és előbb megszabadult tőlük. Kivéve, ha utána meghívta őket egy kis itókára a lakására, vagy télvíz idején, ha eleve maradtak, és kivárták az estét, mert hivatalosak voltak valamelyik faluszéktaghoz disznótoros vacsorára.
A falunak megint vendége volt, méghozzá magas, Bertóthy Bertalan, szolgabíró, Péterkéről, az akkori Mátra járás székhelyéről, ahol mindenféle hivatal, így az övé is székelt. Bíróválasztás közeledett, és azért jött, 234hogy megnevezze a jelöltjeit, mert törvényadta joga volt, hogy eldöntse, ki legyen az a három személy, akik közül a vagyonnal rendelkezők, a gazdák egy évre bírót választhatnak. Ilyesmiért nem szokott személyesen idefáradni, de most kivételesen megtette, mert ősz volt, és vadászatot tervezett Vágásban. Előtte meg akarta tekinteni a terepet, és ehhez át kellett mennie Szajlán.
Borotvált képű, kefebajuszú, jól táplált, magas, erős, de már enyhén kopaszodó dzsentri volt. Lovaglócsizmát, bridzsesznadrágot, tweedzakót, álló inggallért és körötte nyakkendőt viselt. Egyik lábát átvetette a másikon, de így is kissé mereven, katonásan ült a felkínált széken. Bal kezét kabátja bal zsebébe dugta, jobb könyökét az oldalához támasztotta, és pecsétgyűrűs ujjai közt hosszú szipkában illatos füstű cigarettát tartott, amelyet időnként megszívott. Zachar Gyula előtte állt, és szolgálatkészen magyarázott neki valamit az egyik jelölttel kapcsolatban. Kettejükön kívül még ketten tartózkodtak a szobában, János és a fia, István. János mint leköszönő bíró hivatalból tette tiszteletét. Istvánnak nem volt itt dolga. Csak elkísérte az apját. Úgy volt, hogy utána a templomhoz mennek. Megvetemedett a nagy bejárati ajtó, és az apja mint egyházközségi gondnok vállalta, hogy újra pászítja, de egymaga nem bírta volna levenni meg feltenni a súlyos szárnyakat. Gyaluját egy iszákban a sarokba tette. Ők is álltak. János a tanítójegyző háta mögött, a fia kissé hátrább.
János közelebb ment, a szolgabíró vele is váltott pár szót. Ő volt az első számú jelöltje. De János már nem akart bíró lenni, mondván, hogy volt már ő eleget, egymás után négyszer, kétszer meg külön-külön is. A szolgabíró igyekezett rávenni, de látván hajthatatlanságát, végül csak azt kérdezte, kit javasolna maga helyett. Meleg Jánost nevezte meg. Zachar Gyula egyetértően bólintott, de a szolgabíró nem tudta, kiről van szó. Zacharra nézett, és az máris mondta, hogyan néz ki, mennyi földje van, melyik a háza, és felsorolta azokat az erényeit is, amelyek szerinte alkalmassá tennék a poszt betöltésére. De a szolgabírónak nem ugrott be.
– Voltam már nála disznótoros vacsorán? – kérdezte.
– Igen, tekintetes uram – és elkezdte részletezni, milyen a kolbászuk, a hurkájuk, meg milyen toroskáposztát készít a felesége.
Végül János segített azonosítani a jelölésre ajánlott személyt:
235– Tudja, tekintetes uram, az, aki egyszer használt fogpiszkálóval kínálta meg.
A szolgabíró tovább kutatott az emlékezetében, aztán egyszer csak felderült az arca. Tudta már, és elnevette magát. A tanítójegyző és János megkönnyebbült. A szolgabíró valamiért rosszkedvű volt, és mostanáig kelletlenkedve beszélt velük, de ettől felvidult.
– Aki azt mondta, hogy kiváló minőség, Pesten vette, használjam csak nyugodtan, ő is azt használja, és kivette a szájából?
– Az – erősítette meg Zachar. – Az, aki még a fogpiszkálóval is spórol.
– Hát, fösvény egy kicsit, de nem baj, annál takarékosabban bánik majd a falu pénzével – tette hozzá János.
Ezzel végeztek is a napirenddel. Már csak a vendég szokásos itókára invitálása volt hátra a tanítójegyző részéről. Az is megtörtént. A szolgabíró már ment is volna át vele a lakására, már állt, amikor eszébe jutott, hogy megkérdezze:
– Aztán mondja, Árvai gazduram, vett-e már új lokomobilt? – de a válaszra már nem figyelt, mert kopogtattak, és kinyílt az ajtó.
Miki, Medveczki Miki, István barátja lépett be rajta, és alázatosan köszönt. Valami igazolás kellett volna neki a jegyzőtől. Istvánnak már említette is minap. Először meg akarta várni, amíg véget ér a tanítás, de látván, hogy az udvaron vannak a gyerekek, a jegyző lakására ment, ahonnan a tanítójegyzőné az irodára utasította. Nem mondta neki, hogy itt van a szolgabíró. És a díszes hintó is elkerülte a figyelmét, nem az iskola előtt állt, hanem két házzal odébb, ahol egy rokona lakott a kocsisnak. Így hát gyanútlanul benyitott.
Szegény Miki! Bárcsak ne tette volna, mert ott, bent, állampolgári egyenlőségből, demokráciából egy életre szóló lecke adatott. Nem is annyira neki, mert voltak már kedvezőtlen tapasztalatai bőven a különféle hivatalokban, hanem Istvánnak, aki akaratlanul szem- és fültanúja lett a hatalmi önkény durva megnyilvánulásának és legjobb barátja megaláztatásának.
Ő is találkozott már pár neki nem tetsző dologgal a világ berendezésében. Észrevette, hogy a szegénnyel mindenhol másként bánnak, lekezelik, lenézik, olykor semmibe veszik. Ez bántotta. Ám amivel most 236szembesült, az felülmúlt mindent, amit eddig látott. Miki családja kétségkívül szegénynek számított. Az apja nem ellenezte, de nem is örült ennek a barátságnak, még kevésbé a barátság nyílt vállalásának. Miki nagyapjának volt földje, de kevés, és alig különbözött a nincstelen zsellértől. Művelgette, de arra kényszerült, hogy mellette napszámosként olykor másnak is dolgozzon.
Mikiről lerítt, milyen tárasdalmi réteghez tartozik. Szegényes, foltozott volt a ruhája, és csizma helyett néha bocskort viselt. De ha netán grófnak lett volna öltözve, a szolgabíró akkor is kiszimatolta volna, hogy szegénnyel van dolga. Kifinomult érzékkel rendelkezett, de itt most erre nem volt szükség.
– Jegyző úr… – kezdte Miki.
A szolgabíró az ajtó felé fordult, elkomorult az arca, és félbeszakította a jövevényt:
– Gyere csak ide, fiam! – mondta, és közben a fejével is mutatta, hogy hova.
Miki a tanítójegyzőre tekintett, aztán engedelmesen a szolgabíró elé állt.
Az se szó, se beszéd, lekevert neki egy nagy pofont, de olyan nagyot, hogy lerepült a kalapja, ő maga pedig megtántorodott, és majdnem elesett.
János megütközve pillantott Zacharra, de annak egy arcizma sem rándult.
Mikor Miki visszanyerte az egyensúlyát, felvette a földről a kalapját, leporolta, és tanácstalanul nézett a jelenlévőkre. Lángolt az arca, de nem szólt semmit.
István, aki a pofon elcsattanásának pillanatában hátraugrott, hogy Miki neki ne essék, most előrelépett, és szólásra akarta nyitni a száját, de az apja titkon leintette. Alig tudta türtőztetni magát. Fel volt háborodva, reszketett a dühtől, vonaglott az ajka, és legszívesebben a szolgabírónak ment volna.
Az ura volt a helyzetnek. Nyugodtan, magabiztosan állt az iménti helyen, és szakszerű tárgyilagossággal szemlélte áldozatát, mint a héja a megkaparintott kiscsirkét.
– Tudod, miért kaptad? – vetette oda neki a kérdést. Most találkozott vele először, de tegezte.
237Miki még mindig nem szólt semmit, csak lesütötte a szemét, és maga elé meredt.
– Na, miért? Nem tudod, ugye? Megmondom. Azért kaptad, mert nem vetted le a kalapod, mielőtt kinyitottad a szádat. Meg előbb beszéltél, mint hogy kérdeztek volna. Jegyezd meg egyszer és mindenkorra: ha bemégy egy hivatalba, előtte mindig vedd le a tökfedődet, és ne jártasd a szád addig, amíg nem kérdeznek. Értetted? Persze, hogy értetted. Látom rajtad, hogy nem vagy te hülye. Ennyit kell tudnod, nem többet, és nem is kevesebbet. A többit bízd ránk, a többit tudjuk mi. Úgy-e, jegyző úr? – és Zachar felé fordult.
Az helyeslően bólintott.
– Most szépen kimégy, aztán megint bejössz, de rendesen, ha még mindig akarsz valamit.
Miki szó nélkül kiment, de nem jött vissza.
A jegyző várt még pár másodpercig, aztán kinyitotta a szolgabíró előtt az ajtót, és kiengedte Jánost és Istvánt is. Miki nem volt sehol.
A szolgabíró lekezelt velük az udvaron, és a tanítójegyzővel elindult annak lakása felé, hogy felhajtsa a szokásos kisüstit. Apa és fia mentek ajtót pászítani.
238Istvánnak nem sikerült egészen kiszeretnie Icából, de már kevésbé vagy alig szenvedett viszonzatlan szerelmétől. Nem járt a lány után, nem ostromolta, nem próbálta magához édesgetni. Lélekben lemondott róla. Napok, hetek múltak el úgy, hogy nem is gondolt rá. És amikor kíváncsiságból Bodor Ancival csókolózott, már majdnem jólesett neki. Már akkor sem érzett semmit, ha összetalálkozott vele a faluban, a határban, vagy megpillantotta a kórusról a templomban, elöl, ahol az eladó lányok álltak. Illően köszönt neki, a misén pedig nyugodtan elvonta róla a tekintetét, mintha közömbös volna neki. Csak akkor szorult el kissé a szíve, ha a jegyesével, a jóval idősebb, kövérkés Nemes Péterrel látta a kapujukban, vagy kézenfogva korzózva vasárnap délután. Ilyenkor haragudott is rá, nem értette a választását, és legszívesebben odament volna hozzájuk, hogy pofonvágja, nem őt, hanem a jövendőbelijét, akit különben is utált, mert ellenszenves, nagyképű legény volt. De uralkodott magán, még a fejét sem fordította el, úgy tett, mintha nem érintené.
Különben, az ilyen alkalmaktól eltekintve, nem kellett színlelnie a közömbösséget, mert már szinte valódi volt. Igaz, már a többi lány sem érdekelte, majdnem hogy hidegen hagyták, az idősebbek is, mint nők jóformán nem léteztek a szemében. Annál inkább létezett ő mint férfi az ő szemükben. Tetszett, imponált nekik. Szerették volna, ha beléjük szeret, ha eljegyzi őket. Égtek a vágytól, hogy behálózzák, megfogják, hozzá menjenek feleségül. Vagy aki erre gondolni sem mert, arra vágyott, hogy legalább udvaroljon neki, járjon a házukhoz, és ha nem is kéri meg a kezét, legalább emelje az ázsióját.
Ez a nagy kapósság, népszerűség nem volt véletlen. István nem örökölte ugyan apja hibátlan szépségét, mert küllemébe az anyja is beleszólt, de a kamaszkor testi alaktalanságai után az a fajta legény lett belőle, akire azt 239mondták, hogy jóképű, jó kiállású. Termetre kevésbé magas, kevésbé vállas, és kissé vastagabb csontú is, mint nemzője, de egyenes tartású, arányos testalkatú, izmos. Kezével, lábával nem dicsekedhetett. Azok nagyok voltak, alig fértek a zsebébe, illetve a csizmájába. De ez inkább előnynek számított, mert csak alkalmasabbá tették a testi munkára, hiszen ha azokkal a kezekkel megfogott valamit, az meg volt fogva, ami pedig az alsó végtagjait illeti, az volt felőlük a vélekedés, hogy tulajdonosuk annál biztosabban áll a világban. De a feje az apjáé volt, bár nem szőke, hanem gesztenyebarna haj fedte. Ugyanaz a magas, tiszta homlok, kis orr, apró fülek, húsos, metszett, érzéki ajkak. Arca elöl, az orra közepétől le a szájszögletekig erősen bemélyedt, és az így keletkezett két átlós vonal és a száj határolta jellegzetes, kedves háromszög, valamint a kissé kiugró áll megint az anyjáé. Csak a mosolygós, meleg, barna szemek és a vastag, peremes szemhéjak nem emlékeztettek egyik szülőre sem. De a nagyszülőket sem idézték. Azokkal valami nagyon távoli ősök üzentek, akik a látószerveibe fészkelték be magukat. És ehhez az előnyös külsőhöz mindenki tudatában önkéntelenül hozzáadódott, hogy a tetejébe még módos gazda, a falu első emberének fia is, aki mögött jelentős vagyon, vonzó jólét áll. Voltak lányok, akiknek szemében ez legalább akkora súllyal esett latba, vagy még nagyobbal, vagy ha az övékben nem is, az anyjukéban, aki minden bizonnyal nagyravágyó, titkos terveket dédelgetett vele kapcsolatban,.
Más talán örült volna, hogy így buknak rá a nők, így bálványozzák, és kihasználta volna ezt a körülményt, de neki ez nem hízelgett, és még kevésbé élt vissza vele. És hiába volt minden igyekezet, kísérlet, számítás, epekedés, magakelletés a hajadonok részéről, István olyan várnak bizonyult, amelyet nem vagy még nem lehetett bevenni. Mindamellett nem volt gőgös, öntelt, hozzáférhetetlen vagy magának való. Senkivel nem bánt lekezelően, bántóan. Barátságosság, szerénység, közvetlenség jellemezte. Voltak barátai, mindenekelőtt Miki, akivel rendszeresen összejött. És a társadalmi élet egyik fontos színhelyére, a kocsmába is benézett olykor-olykor. Nem inni, hanem főként elbeszélgetni ezzel-azzal, a többi velekorú legénnyel. Közben persze bort is rendelt, magának, másnak, mert úgy illett. Sört még nem lehetett a faluban kapni, de különben is úri italnak számított.
240Azonképpen a lányokkal is érintkezett. Nem félt tőlük, nem nézte le, nem kerülte őket. Nem adott tápot semmilyen esetleg felcsírázó gyanúnak, hogy talán azért nem kell neki senki, mert valami nincsen vele rendben. Szóba állt, tárgyalt, olykor még tréfálkozott is velük. Értett a nyelvükön, tudott velük bánni. Némelyikben még kedvét is lelte, a tartásában, a lelki finomságában. Csak nem akarta őket megnyerni, meghódítani, és ellenállt, ha azok próbálkoztak ilyesmivel. Nem vett részt a bolondozásaikban, mulatságaikban sem. A többi legénnyel ellentétben nem járt fonóba, és nem öntözte őket húsvétkor csuromvizesre. Viszont a báloktól nem maradt távol, egyetlen egyet sem hagyott ki. Szeretett táncolni, és jó táncos volt, már a tánciskolában is, ahol egy amatőr, Penyaskó Gáborka, egy ügyes fiatal parasztember volt a tánctanár. De nem táncolt akárkivel. Miután kötelességszerűen megforgatta a rokonlányokat, megnézte, kit kér fel.
A lányok, nem csak azok, akik ácsingóztak rá, de a többiek is, azzal magyarázták ezt a tartózkodást, ellenállást, hogy még mindig szereti Icát, és türelmesen várták, hogy elmúljon ez a nagy szerelem. De Istvánt nem engedte Ica, pedig nem is szerelem volt már az, ami fogva tartotta, hanem csupán ragaszkodás, hűség, és nem annyira Icához, hanem az érzéshez, amelyet gyermekkora óta táplált iránta. Maga is sejtette ezt, és megrettenve gondolt arra, hogy ha tudnák, bizonyára kinevetnék érte, mert ez szánalmas, oktalan, gyerekes dolog. Vagy ha fel is fognák, hogy bonyolultabb annál, semmint hogy ezzel elintézzék, még jobban sajnálnák érte. Elborzadt ama gyanújától is, hogy talán nem is természetes, és nem is éri meg, hogy emiatt még nemi vágyai kielégítéséről is lemondjon, és önmegtartóztatást vállaljon magára. De nem tehetett mást.
Eleinte azért jól megvolt ezzel az érzés iránti hűséggel, ezzel a pótszerrel. Még némi vigaszt, kielégülést is nyújtott neki, hogy lám, ő milyen nemes gondolkozású, erős és tiszta jellem, még erre is képes. Ám később kissé ráunt, belefáradt, a körmére égett, és egyre nagyobb erőfeszítésébe került fenntartania ezt az állapotot.
A világban, a természetben ható erők nem kedveztek neki, de kettő legalábbis ellene dolgozott.
241Az egyik külső volt, és a többi legényben öltött testet, akik riválisukat látták Istvánban. Annak ellenére, hogy nem udvarolt senkinek, és szinte szerzetesi életet élt, és mégis annyian szerették volna, ha udvarol nekik, mindig kitette magát a gyanúnak, hogy ezt vagy azt a lányt le akarja csapni a kezükről. Elég volt, ha szóba elegyedett eggyel, ha vele ment egy darabon az úton, vagy ha egy kissé áthatóbban nézett rá beszélgetés közben, máris féltékeny lett rá valamelyik legénytársa.
Legénytársai haragját leggyakrabban a bálokon vonta magára, amelyeket a kocsmában rendeztek. Ilyenkor némi jelentősebb bormennyiség elfogyasztása után mindig meg akarták leckéztetni. Ha egy szemrevalóbb lányt az este folyamán legalább kétszer felkért, akkor a második felkérés utáni szünetben máris üzent neki valaki, hogy jöjjön ki az udvarra, hátul a kuglipályánál várja. Szerinte erre nem adott okot, mégis kiment, és megverekedett, mert nem volt gyáva, mert így kívánta a becsület. És szinte mindig legyőzte kihívóját. Erős volt, jól öklözött, és ismert pár birkózófogást is. A béresük fia, Pista tanította rá, aki fiákeres volt Gyöngyösön, mielőtt felakasztotta volna magát. Puszta kézzel mentek egymásnak, de nem törtek egymás életére. Mikor végeztek, rendbe szedték magukat, és visszatértek a táncterembe, mintha mi sem történt volna.
Csak egyszer szegte meg valaki az íratlan szabályt. Maruzs Jani, Maruzs Gábor egyébként is verekedős, izgága fia. Ancsa Annuskára pályázott. Szüreti bált rendeztek. István csak egyszer kérte fel, de Maruzsnak az is sok volt. A szünetet sem várta meg, és nem is üzent senkivel. Még táncoltak, amikor megállt mellette, és szó nélkül orrba vágta. Egyből eleredt az orra vére. Nagy sikoltozás támadt. A cigányok abbahagyták a zenélést. Kör nyílt körötte, Annuska az anyjához szaladt. István visszaütött. Támadója erre ráugrott, de ő lerázta magáról, és behúzott neki még egyet. Nem oda akarta, de a gyomorszájára sikeredett. Ettől Maruzs megtántorodott, és mikor visszanyerte az egyensúlyát, kést rántott ki a csizmája szárából, és feléje bökött vele. István kiütötte a kezéből a kést, elkapta a karját és hátracsavarta. De olyan szerencsétlenül, hogy eltört neki, és a végén bírósági ügy lett belőle. Az apját kellemetlenül érintette, de aztán felmentették azzal, hogy részéről önvédelem volt.
242A másik erő, amely el akarta téríteni útjáról, belső volt, tulajdon testének lázongó akarata.
Lakott az Árvai-szög mellett, a közkút körüli térség hegy felőli oldalán egy özvegyasszony, Kebles Rozi. Az a fajta önálló, egyedül élő, magányos, dolgos, forróvérű nő volt, akire azt mondták, hogy nappal ökör, éjszaka tehén. Nem volt már fiatal, de öreg se, még szép, kívánatos a teste. A mellei sem lógtak még, de szokatlanul nagyok voltak. Ezért is ragadt rá a Kebles név, mert különben Merü lett volna a lánykori neve. Az ura már régebben meghalt. Agyonütötte a pósvári csárdában egy füzesi ember, aki a feleségéhez járt. Miatta halt meg. Rátámadt egy vasvillával, hogy agyonszúrja, de annál fokos volt, és bezúzta vele a koponyáját.
Egy darabig volt segítsége Kebles Rozinak, Dobos Bálint, egy iszákos agglegény, akivel állítólag együtt is élt, de összevesztek és otthagyta. Azóta egyedül csinált mindent, kivéve az olyan nehéz testi munkákat, mint a szántás, a hordás vagy a nagy szakértelmet kívánó kazalrakás. Ilyenekre mindig felfogadott valakit. Vagy szólt valamelyik szomszédjának, ha valami súlyosat kellett otthon emelni, mozgatni. Istvánt is áthívta néha. A szülei ezt nem szerették. Féltették tőle a fiukat, és ha átjött, és előbb nekik szólt, vagy azt mondták, hogy nem ér rá, vagy gyorsan adtak neki munkát, ha éppen végzett valamivel. Jánost, az apját nem vette igénybe, őt már nem merte ilyesmivel terhelni.
Egyszer egy zsák búzát kellett lehozni a padlásáról. Szólt Istvánnak. Éppen szénát vágott kazalon. Csak az anyja volt otthon, de az bent a házban. Befejezte, bevitte az istállóba, amit levágott, és átment hozzá. Már régen nem járt nála, de ha csinált neki valamit, mindig olyan furcsa érzése volt, hogy Kebles Rozi akarna tőle valamit, már gyerekkorában is, amikor férfiként még szóba sem jöhetett.
Kebles Rozi felkísérte a padlásra, és megmutatta neki a zsákot, amelybe felszedte a búzát. Feladta neki, és megmondta, hova tegye lent a kamrában. Odatette, de az asszony nem jött le mindjárt. Azzal az ürüggyel, hogy csöves kukorica is kell, megállt a létra közepén, és arra kérte, hogy adja oda neki azt az üres zsákot, amelyik a létra alatt van. István a létra alá lépett, és felnyújtotta neki. Mikor felnézett, látta, hogy nincsen rajta bugyogó, de úgy tett, mintha semmit nem vett volna észre. És fent 243is közömbös arccal vette a vállára az újabb zsákot, miután Kebles Rozi megtöltötte csöves kukoricával. Megint feladta neki, pedig azt már gyerekjáték volt felvenni.
Mikor a kamrában azt is letette a földre, már ment is volna, de megvárta, amíg az asszony lejön a padlásról.
– Köszönöm, Pistikém, de ne szaladj már, hadd kínáljalak meg valamivel – mondta, miután maga is lejött. – Gyere már be a konyhára.
Mindig pálinkát akart neki adni, pedig tudta, hogy nem iszik pálinkát.
– Nem, köszönöm – hárította el István.
– Gyere már be, no. Most borom is van.
– Korán van még inni.
– Hát, akkor csak úgy, beszélgetni.
– Dolgom van.
– A dolog megvár – és szelíden a konyhaajtó felé tuszkolta, mert már azelőtt álltak.
– Gyere, no – és kitárta előtte az ajtót.
István ezen a ponton mindig hajthatatlannak bizonyult, de most valamiért engedett. Belépett, de tanácstalanul lecövekelt az ajtó közelében.
– Beljebb, beljebb. Aztán foglaljál helyet – és kötényével szolgálatkészen letörölte egy helyen a lócát.
István tétován engedelmeskedett.
– Így, ni, pihenni is kell – nyugtázta Kebles Rozi, de ő nem ült le, hanem megállt vele szemben, és kedvtelve nézett rá.
– Biztos, hogy nem innál semmit?
– Biztos.
– Valamivel azért csak megkínállak – mondta, mint akinek most jutott eszébe, hogy az is van. – Van itt egy kis kalács vasárnapról.
A vakablakhoz lépett, kinyitotta az egyik szárnyát, költ kalácsot vett ki belőle, és egy tányéron az asztalra helyezte.
– Vegyél. Jó szívvel adom.
A konyhában volt egy gyalogszék is. Kihúzta az asztal alól, nem mindjárt István elé, de elég közel hozzá, és maga is leült.
István nem vett a kalácsból. Lesütötte a szemét, aztán az asszonyra pillantott. Az állta tekintetét, és bátorítóan, kihívóan nézett vissza rá.
244István elfordította a fejét, zavarban volt. Nem tudta, mit mondjon.
Hallgattak. Csend volt a házban, csak az óra járt a falon. Így telt el pár másodperc.
– Hű, de meleg van itt – mondta fújva Kebles Rozi, és kigombolt a blúzán két gombot, holott inkább hűvös volt a konyhán, mert nem tüzelt. Viszont így többet lehetett látni a kebléből, amely ide-oda ringott, ahogy izgett-mozgott a széken.
Most már Istvánnak is melege lett. De hirtelen elhatározással felállt, hogy menjen.
Az asszony felpattant, és eléje állt. Kinyújtotta a két kezét, mintha arra várna, hogy István megfogja. Aztán, hogy az nem nyújtotta a magáét, hirtelen magához rántotta, és átölelte.
Mielőtt István még igazán felfogta volna, mi történik, a szájára tapasztotta a száját, a hasához nyomta a hasát, és elkezdte a szemérmét a ruhán keresztül az övéhez dörzsölni. Istvánnak nyomban merevedése támadt, és tett is pár lökő mozdulatot, de mikor az asszony a sliccéhez vitte a kezét, feleszmélt, ellökte magától, és szó nélkül kiment a konyhából.
Éjjel tíz körül lehetett. A marhák egykedvűen kérődztek, a lovak még szénát ropogtattak. Vágott marharépa- és mislingillat terjengett az istállóban. Jánosnak vendége volt, Teréz. Már szeretkeztek. Már a lámpát is meggyújtották, de még nem öltöztek fel, hanem ernyedten feküdtek a takaró alatt.
Még nem végeztek egészen. Még hátra volt a jelentősebb közeli és távoli teendők megbeszélése, amely olykor szinte hozzátartozott a biológiai szükségletek kielégítéséhez. Ilyenkor ugyanis nemcsak a testük könnyebbült meg, vált szinte légiessé, de különös módon a szellemük is felfrissült, és mindent tisztábban, világosabban láttak. Hibátlanabbul számoltak, okosabban döntöttek, és képessé váltak a rejtett összefüggések felismerésére is. De a nappal különben sem volt alkalmas ilyesmire. Félbe kellett volna szakítani valami munkát, külön ezért bemenni a házba, leülni, ha egyáltalán otthon voltak. És ők erre nem értek rá, vagy ha mégis, sajnálták volna ezzel tölteni a drága időt. És technikai okokból is kivite245lezhetetlen lett volna, mert szinte sosem voltak maguban – még az istállóban sem egészen –, mindig jelen voltak a gyerekek is. Márpedig ehhez négyszemközt kellett, kivált, ha olyasmiről volt szó, ami nem tartozott rájuk.
Éppen kimerítették a terítéken lévő tárgyat, és Teréz már kérte volna a pendelyét, hogy belebújjon, mielőtt felkel, mert az állatok előtt ilyenkor sem akart meztelenül mutatkozni, amikor János váratlanul megpendítette István ügyét, amelynek semmi köze nem volt ugyan az addigiakhoz, viszont régóta foglalkoztatta:
– Mi lesz evvel a gyerekvel?
– Melyik gyerekvel?
– Hát az Istvánval.
– Mért?
– Hát, hogy nem kell neki senki.
– Nem-e?
– Nem.
– Honnan tudja ezt, kend?
– Látom, nem vagyok vak.
– Mit lát?
– Hogy nem udvarol senkinek.
– Nem nagyon.
– Úgy rendesen meg egyáltaljában nem.
– Úgy nem – hagyta helyben Teréz.
– Pedig már ideje volna.
– Ráér még.
– Mindjárt betölti a tizennyolcat.
– Ha egyszer még nem választott.
– Már választhatna – erősködött János. – De nem tetszik neki senki – magyarázta.
– De.
– Ki?
– Hát az Ica.
– Az már elkelt.
– De még mindig szereti.
246– Szerette, amíg gyerek volt. De most már legény, már kinőtte, vége a gyerekszerelemnek.
– Nem.
– Akkor meg ez egy reménytelen szerelem, aztán hagyjon fel vele, térjék észhez. Ne nevettesse ki magát. Meg nem is volna hozzá való, hiszen egyidősek. Hozzá fiatalabb illene.
– Az már igaz. De a szívnek nem lehet parancsolni.
– De néha muszáj.
– Szerintem is jobban tenné, ha elfelejtené már az Icát.
– Meg így elszalasztja miatta a többit – érvelt tovább János.
– Még nem.
– De ha így folytatja.
– Lesz még hozzá való később is.
– Én most is tudnék egyet.
– Kire gondol kend? – kérdezte Teréz felélénkülve.
János habozott, hogy mondja-e.
– Hát, a Gyetvai Elvirára, a Gyetvai Péter lányára.
– Hát, azokkal nem szívesen kerülnék atyafiságba.
– Pedig jól állnak.
– De élhetetlenek, majd meglátja kend, hogy kimegy alóluk a föld.
– Alólunk már ki is ment.
– Azt csak kend mondja, mert sötéten lát.
– Akkor ott van a Csiriz Áron lánya, a Boriska.
– A Csiriz-had veszekedős, összeférhetetlen, egymást is marja.
– Hát, a Králik Jani lányához, az Etushoz mit szólna kend? – próbálkozott János egy harmadik jelölttel.
– Nem rossz, de én jobbat tudok.
– Kit?
– A Tamás Gyuri lányát, a Jucit.
– Hm, arra nem is gondoltam – mondta János egyetértően.
– Tehetős, jó a család, ő maga meg dolgos, ügyes, aztán szemrevaló is – magyarázta Teréz.
– De az apja, a Gyuri, olyan akadékoskodó, mindig vitám van vele a faluszékben.
247– Az más, az nem számít. Ha nászok lesznek, majd összemelegednek.
– Hiába, ha az Istvánnak nem tetszik.
– Hát, neki kell dönteni – hagyta helyben Teréz.
– Neki, mert ő élne vele – helyeselt János. – De azért nekünk is volna beleszólásunk. Beszéljék vele kend.
– Én-e? – kérdezte Teréz.
– Inkább kend, mint én, hisz tudja, hogy van velem.
Teréz elgondolkodott, aztán azt mondta:
– Beszélhetek. De nem nagyon bízok hozzá. Ezek a mai fiatalok már nem olyanok, mint mink voltunk. Nekünk még parancsoltak a szüleink, szentírás volt a szavuk, de ezek már nem hallgatnak senkire. Mindent jobban tudnak, mint mink. Önállóságot, szabadságot akarnak, kevesebbet dolgozni, meg könnyebben élni. Kocsmáznak, báloznak, aranyláncos zsebórára vágynak, pomádézzák a hajukat, és a városi dolgok érdeklik őket, a szórakozás, a kényelem, a divat meg a gépek.
János bólogatott.
– Azért csak próbálja meg – mondta végül.
De Teréz csak nem próbálta meg. Sem közvetlenül azután, sem később. Meg nem is nagyon akarózott neki kérdőre vonni a fiát. Valahogy illetlenségnek, szemérmetlenségnek tűnt fel előtte ilyen dologba avatkozni, ilyesmit sürgetni. Nem gyerek már, még megsértődik és megorrol rá, jobb várni, majd csak alakul valamire, okoskodott magában.
Nem alakult semmire, minden maradt a régiben. Legalábbis egyelőre.
248Árvaiéknál disznótoros vacsora volt. Négy férfi ült az asztalnál: a gazda, a fia, István, Barczai sógor és a pap. Mióta János nem vállalt bíróságot, nem vittek olyan nagy házat, mint azelőtt. Ez alkalommal is mindössze két vendéget hívtak, de azt is lehet mondani, hogy csak egyet, mert Barczai sógor – idős János halála óta kevesebbet járt ugyan hozzájuk –, szinte családtagnak számított.
A kisebb gyerekek már ettek. Teréz felszolgált. Túl voltak a levesen, a pecsenyén, a toros káposztán. Már körülményesen megtárgyalták, hány kilót nyomhatott a disznó, milyen vastag volt a szalonnája, mennyi zsír lett, hogyan viselte a sajt az abálást, hány hízó van még az ólban, hogyan esznek, mikorra tervezik a következő vágást. Lement már némi bor is a torkokon, és éppen a sült hurkára-kolbászra vártak, amikor János, részint az ital hatására, részint a fáradtság okozta fegyemezetlenségből, de tőle mindenképpen szokatlanul átváltott a nagypolitikára.
– Mit szól a táblaügyhöz, plébános úr?
– Milyen táblaügyhöz?
– Hát ahhoz, hogy a kormány magyar meg horvát nyelvű táblákat tetetett ki a zágrábi pénzügyi igazgatóságon, a horvátoknak meg nem tetszett, aztán leszaggatták.
– Ja, igen, fel vagyok háborodva, kérem. Ezek a horvátok! Bár nem értem őket. Az összes nemzetiség közül nekik van legtöbb megengedve, nekik van a legnagyobb szabadságuk. Még külön területük is, Horvát-Szlavónország, ugye, és mégis lázadoznak. Hacsak azért nem lehet, hogy nem tudják, mit csináljanak jó dolgukban.
– Hát, az biztos, hogy a románoknak meg a tótoknak több okuk volna panaszra – helyeselt János.
– Ahogy vesszük, de azok is inkább telhetetlenek.
249– Mégis morgolódnak.
– Mert hergelik őket a főkolomposaik, a tanítóik meg a pópáik.
– Azt mondják, hogy elnyomjuk őket, nem hagyjuk beszélni a nyelvüket.
– Nem igaz. Inkább kényeztetjük őket, saját iskoláik, dalárdáik, egyleteik, újságaik vannak. Még gyárat, bankot is alapíthatnak, ha akarnak.
– De a tótokra igaz lehet. Itt is voltak, Szajlán, de már nincsenek. Elhagyták a nyelvüket, a szokásaikat, hozzánk igazodtak, aztán olyan magyarok lettek, mint mink, magyarok.
– Erről én is hallottan az öregektől – erősítette meg Barczai sógor.
– De önszántukból magyarosodtak el, senki nem kényszerítette őket, hogy levessék a tótságukat – állapította meg a pap.
– Az már igaz, itt nem volt erőltetés, mert tudnánk róla, ha lett volna. Meg önként jöttek ide is.
– Na, látja, erről van szó.
– De csak nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél.
– Zörög is, meg nem is – felelte a pap. – Zörög, ha ki akarnak szakadni a politikai nemzet testéből, és ellenünk támadnak. Mert olyan is van, hogy politikai nemzet, és abba beletartozik mindenki, a magyar, a román, a tót, a szász, a szerb, a rutén. Nem zörög, ha hűek hozzá, és egyszerűen élnek a jogaikkal. Mert vannak jogaik, de még mennyire, hogy vannak. Ugyanazok a jogaik vannak, mint nekünk, magyaroknak. Benne van a 68-as törvényben is, melyet még a haza bölcse, Deák Ferenc alkotott. Nem tudom fejből, de az a lényege, hogy a honnak minden polgára egyenrangú, bármelyik nemzetiségez tartozzék is. Egyéni, állampolgári jogaik vannak tehát, mint nekem, mint kendnek, János, mint minden magyarnak. Mi kell még ennél több?
– No, ha úgy vannak, ahogy mindenkinek, akkor még sincsenek egészen, nincsenek mindenhez, mert nekünk, magyaroknak sincsen mindenhez jogunk, nincsen mindenkinek.
– Milyen jogunk nincsen nekünk? – emelte fel a hangját a pap.
– Mondjak egy példát? – kérdezte János.
– Mondjon.
– Hát választójogunk – adta meg János a választ.
– Nincs választójogunk? De hisz van, kendnek is, nekem is, és élünk 250is vele. Követeket választunk, mikor választások vannak, aztán küldjük őket az Országgyűlésbe.
– De a szegényeknek, Csordás Gábornak, Kacur Mihálynak, Kapcát Józsinak, Compó Pestának meg a többinek, a falu legalább harmadának nincsen. Ők nem választanak, mert nem választhatnak, mert a választójog nem általános.
– Nem hát. Nincs általános választójog, és ez így helyes, kend is beláthatja. Akinek nincs vagyona, aki nem fizet adót, az ne válasszon. Annak nincsen felelőssége, se pénze a közös kasszában.
– De ha lenne általános választójog, lehet, hogy a horvátok, a románok, a tótok is másként éreznék magukat, másként viselkednének, aztán nem áskálódnának ellenünk.
– Olyat adjunk nekik, ami nekünk sincsen? – kérdezte megütközve a pap. – Nem hibbantunk meg.
– Nem külön nekik, hanem mindenkinek, akár magyar, akár nem. Hadd válasszon, hadd nyilvánítsa ki az akaratát az is, akinek nincs földje, nincs semmije – magyarázta János.
– De minek?
– Azért, hogy beleszóljon az ország dolgába.
– De minek szólna bele?
– Azért, hogy magáénak érezze.
– Attól, hogy választ, még nem biztos, hogy annak érzi.
– De akkor is joga van hozzá – erősködött tovább János.
– János, kend tisztára úgy beszél, mint egy liberális, mint egy szabadkőműves. Csak nem akar földet is osztani?
– Hova gondol, esperes úr?
– Van, aki azt is szeretne, földhöz juttatni a földteleneket – mondta a pap.
– Ingyen?
– Ingyen.
– Na, annak ellene lennék. A földért, a vagyonért meg kell dolgozni. Azt nem lehet csak úgy osztogatni.
– Aztán tudja-e kend, kiét osztaná szét az ilyen?
– Kiét?
251– Nem a magáét, mert nincs is neki, hanem a másét, a kendét, a Barczai sógoráét, bárkiét, akinek van.
– Azt nem engedném. Hogy jön ahhoz? Még mit nem?
– Pedig ide vezetne az általános választójog. Ezt akarja, János?
– Isten őrizz!
– Aztán, kend a nőkre is kiterjesztené a választójogot? Ők is szavaznának, politizálnának? Az asszonyok meg a lányok? Hova vezetne ez? Mi lenne a világból? Így is nehezen bírunk velük.
– Az asszonyokat kihagynám.
– No, látja! Már nem is olyan általános, ami általános.
– Hát, akkor ott hogy van, ahol van általános választójog? – kérdezte János.
– Olyan ország nincsen.
– De van.
– Nincs. Oroszországban nincsen, Törökországban nincsen, Olaszországban nincsen, de még az olyan nagy kultúrnemzetnél sincs, mint Németország, pedig annál fejlettebbet nem talál az egész világon.
– Állítólag Amerikában van.
– Amerikában? Amerika, az más. Az nem rendes nemzet, az csak egy szedett-vedett, össze-vissza nép, mindenféle otthontalan csavargók, szélhámosok gyülekezete, akik hátat fordítottak a hazájuknak, és a világ minden tájáról odamentek, mert azt hitték, hogy ott kolbászból van a kerítés is. Meg ott mórok, négerek is vannak, akik nem is Isten teremtményei, mert az Úr csak fehér embert teremtett.
Amerikára István is felfigyelt. Eddig közömbösen, szinte unatkozva hallgatta apja és a pap vitáját, de most felélénkült, és kíváncsian pillantott előbb az egyikre, aztán a másikra.
– Mégis azt mondják, hogy nagyon fejlettek. Már olyan nagy házakat építenek, hogy a felhőkig ér a tetejük. Meg a pénzük is nagyon erős, a dollár, aztán állítólag egy napszámos többet keres, mint nálunk egy jegyző. Ott nincsenek urak, meg mindenki egyenlő – szólalt meg ismét Barczai sógor is.
– De műveletlenek, mert nincsen kultúrájuk. Az egyenlőség meg egy kitalálás, hiszen ott is van úr meg szolga, gazdag meg szegény, mert olyan ország nincsen, amelyikben nincsen. Nem volt, és nem is lesz.
252– No, én mégiscsak amondó vagyok, hogy abban az általános választójogban van valami, aztán érdemes volna vele itt is megpróbálkozni – mondta János.
– Én meg nagyon remélem, hogy Tisza Kálmán soha nem terjeszt be ilyen törvényjavaslatot az Országgyűlés elé. Vagy ha mégis rávinné a lélek, a követek meg a főrendek nem volnának olyan szamarak, hogy elfogadják, és bölcs királyunk sem hagyná soha jóvá Bécsben.
Ezzel be is rekesztődött a rögtönzött közjogi eszmecsere, és István bánatára Amerikáról nem esett több szó, mert közben megérkezett az asztalra az este fénypontja, a hurka-kolbász. És aztán sem éledt újra. Jánosnak a figyelmét elvonta a csalódása, amelyet az okozott, hogy valamiért kivételesen nem volt szerikása, pedig azt nagyon szerette, és fente is rá a fogát.
253Recsken voltak vásárban, István, az apja, az anyja és két öccse, a legényesedő György és a hétéves Lőrinc. A nagy húga, az eladósorba jutott Mária otthon maradt, hogy vigyázzon az ötéves Péterre és a kis Klárára, aki csak két éve született. Ferencre már nem kellett. Ő már kamaszodott, és azért nem jöhetett, mert büntetésben volt. A hibájából kis híján megint elpusztult egy fejőstehenük. Házipásztorkodván Borzsába menet figyelmetlenségből ráengedte a lóherére, és felpukkadt. Csak azért nem döglött meg, mert időben kiszúrták az oldalát, és kijött belőle a gáz, de az eset nem maradhatott következmény nélkül.
Búzát hoztak eladni. Még nem kelt, nem kelhetett el. Még korán volt, még nem indult be rendesen a vásár.
János a kocsinál maradt, a terményes részen. Teréz a három gyerekkel elment szétnézni. Pár konyhaszer is kellett volna neki, de leginkább egy öltözet ruhát szerettek volna venni Istvánnak abból a pénzből, amelyet legutóbb hízóbikáért kaptak. Az edényeseknél gyorsan megtalálta, amit keresett, de a ruhássátraktól végül üres kézzel távoztak, mert István nem talált kedvére való ruhát. Bár egy éppen tetszett volna neki, de az meg nem volt az ő méretében.
Először el akarták vinni az edényneműt a kocsihoz, hogy ne kelljen magukkal hurcolniuk, de Lőrincnek már annyira törökmézezhetnékje volt, hogy utána mindjárt meg kellett keresni az édességeseket, akik még odébb voltak. Aztán meg már nem akartak visszamenni, inkább szétosztották az új szerzeményeket. Az aprók Teréz hátijában maradtak, a nagyobbakat meg István vitte a kezében. Azért csak ő, mert György restellte átvenni a tálat, amely neki jutott volna. Tál egy legény kezében! Félt, hogy kinevetik érte az emberek. Hogy ott voltak, egy másik sátornál vásároltak nyalókát otthonra, Klárának is, meg mézeskalácshuszárt a mé254zeskalácsosnál Péternek. Lőrinc javasolta, hogy Máriának vegyenek mézeskalács olvasót, de az anyja elvetette, mondván, hogy az már nagylány, annak már igazi olvasó kell, és az van is neki, innen majd mást kap.
Mentek tovább. A kettős sátorsor végén áttértek a következő kettős sorra. Mindenfelé sok volt a nép, de erre már valóságos tömeg hullámzott, és tolakodni kellett, hogy az árusok asztalához férjenek. Itt rakodtak ki többek közt a teknővájók, a szűcsök, a fazekasok, a késesek. Ha nagy nehezen sikerült valamelyik asztalhoz közel nyomakodniuk, akkor meg alig bírtak elszabadulni, olyan szorosan álltak egymás mellett az emberek. Némelyike vett ezt-azt, de legtöbbje hozzájuk hasonlóan csak kíváncsiskodott, bámészkodott, és sikeresen ellenállt a szóözönnek, amellyel az árusok dicsérték a portékájukat. Egy idő után ők nem is nagyon törekedtek az asztalokhoz, inkább azon igyekeztek, hogy középen maradjanak, ahol valamivel kisebb volt a sodrás, és nyakukat nyújtogatva onnan vetettek egy-egy pillantást jobbra-balra, mialatt lassan araszoltak előre.
Így jutottak el a játékos sátor közelébe, amelytől azonban nem lehetett távol maradni, legalábbis Teréznek nem. Lőrinc felől a bátyjai akár hátat is fordíthattak neki, de az anyját nem hagyta továbbmenni. Megragadta a kezét, és az asztalhoz vonszolta. Játékok tucatjai sorakoztak egymás mellett és lógtak zsinegekre felfűzve, szögekre akasztva mindenfelé a levegőben. Mindegyiket szerette volna magának, még azt is, amelyikről azt sem tudta, micsoda, de legjobban a csattogóra vágyott, erre a kerekes, tolós, színes falepkére, amilyent ő még sosem kapott. Elszontyolodott, mert most sem vett neki az anyja, hanem egy síppal szúrta ki a szemét. Bár el kellett ismernie, hogy nem akármilyen síp volt. Nemcsak szólt, ha belefújt, hanem egy hólyagpapírkígyó is kiugrott belőle.
Utána még elvonultak jó pár sátor előtt, de már csak a kendősnél álltak meg ismét, de ott nagyon, valósággal ott ragadtak. Teréz onnan akart vásárfiát vinni a nagylányának. Kézbe vett, megtapogatott, megnézett egy csomó kendőt, kicsit, nagyot, rojtosat, sima szegélyűt, tarkát, egyszínűt, még olyat is megmutattatott magának a kendőssel, amelyik még ki sem volt rakva, de csak nem az volt egyik sem, amit elképzelt és megengedhetett magának. Ezalatt a fiai tisztes távolban álltak. Nem érdekelték őket a kendők, de nem mondhatni, hogy unatkoztak, mert némiképpen lekötötte 255őket, hogy igyekeztek egy helyben maradni, hogy ellenálltak a rájuk nehezedő nyomásnak, és nem hagyták magukat tovasodratni.
Az anyjuk csak nem találta meg a megfelelő fejfedőt, vagy nem tudta eldönteni, melyiket vegye meg. A két öcskös már nem győzte cérnával a várakozást. Lőrinc odafurakodott a háta mögé, és rángatni kezdte a szoknyáját, György pedig megcélozta a következő sátor előterét. Csak István várt türelmesen. Amennyire az előtte nyüzsgőktől lehetett, közben egy darabig az anyját figyelte, aztán pedig az idegeneket nézegette, akik az anyja mellett álltak. Először hátulról, majd, mikor megfordultak, elölről. Amíg csak a hátukat, a tarkójukat látta, próbálta kitalálni, melyikhez milyen arc tartozik, mikor pedig azt is megmutatták, kifürkészni, mit takar az az arc. Kizárólag nők voltak, zömmel asszonyok, de akadt köztük lány is.
Ahogy így szemlélődött, két dús, fekete hajfonatra és egy meztelen nyakra lett figyelmes. Tulajdonosa szintén a kendők közt válogatott, mert hol előrehajolt, hol visszaegyenesedett. Mikor előrehajolt, a két hajoszlop felhúzódott, és ráfeküdt a hátára, mikor visszaegyenesedett, akkor visszacsúszott, és lelógott a derekára. István ennél is ugyanazt az elmejátékot játsszotta, de valahogy sehogy sem tudta elképzelni a lány arcát. Mert lány volt, afelől a hajviselet nem hagyott kétséget. Több arccal is kísérletezett, ám egyik sem illett a nyakhoz, a hajfonatokhoz.
Végül maga a lány segített neki. Megtalálta a neki tetsző kendőt, kifizette, sarkon fordult, és egy asszonnyal a háta mögött, aki az anyja lehetett, sietve elment. Nem furakodott, nem kellett leküzdenie a tömeget. Akárha valami királynő vagy ismert előkelőség lenne, szétvált előtte, utat engedett neki és kísérőjének. Olyan gyorsan távozott, hogy István alig látta az arcát. Magas homloka és hosszú, ernyős szempillája volt, de mást nem bírt megjegyezni, még a szeme színét sem. A szeméből csak annyi maradt meg benne, hogy nagy és mosolygós, de ez, a homlok és a szempilla elég volt ahhoz, hogy váratlanul enyhe ütést érezzen a szíve tájékán, és vágyakozva nézzen utána, míg el nem nyelte a sokadalom.
Az anyjuk végzett végre valahára a kendővásárlással. Lőrinc elengedte a szoknyáját, és két sátorral odébb Györgyöt is utolérték. Egy rőfösnél közelebbről megtekintették még a kirakott szövetvégeket, de vennivaló256juk már csak a lacikonyhán volt. János meghagyta, hogy neki főtt sertésfejhúst vegyenek, mert azt nagyon szerette, de maguknak semmit, se hurkát, se kolbászt. Ők majd egyenek főtt tojást, amelyet otthonról hoztak magukkal.
A lacikonyha abba az irányba esett, amerről jöttek. Egyszer már elmentek mellette. Mielőtt megint útba ejtették volna, Lőrinc és György unszolására kis kitérőt tettek, hogy megnézzék a mutatványosokat. István már fölötte állt az effajta szórakozásnak, és a másik kettőt sem érdekelték az olyan gyerekségek, mint a bábosok vagy a bohócok, de a céllövölde előtt fájó szívvel álltak meg, és szívesen bementek volna abba a sátorba is, ahol állítólag valami kígyóembert mutogattak, ám ilyen luxust nem engedélyezett a családi költségvetés, és be kellett érniük a bent minduntalan felhangzó és kihallatszó tapssal.
István odamenet is, ott is, onnan jövet is mindenfelé kereste a szemével a fekete hajú lányt. Figyelt, fürkészett, kapkodta a fejét jobbra-balra, mint egy magot bontogató cinke. Le-lemaradt a többiektől, és néhol még a sátrak mögé is bekukkantott. De nem lelte sehol. Már-már feladta a reményt, amikor, mintha a földből bújt volna elő, hirtelen előtte termett.
Visszafelé jöttek a mutatványosoktól, és már nem álltak meg sehol, hogy minél előbb a lacikonyhához érjenek, és megvegyék végre az apjának azt a húst. A csizmadiák tájékán járhattak, amikor egyszer csak ott volt előtte, jobban mondva mellette, mert szembejött vele, és elhaladt mellette. Ezúttal egyedül volt. Most már a szemét is látta, mert a lány ránézett. Az is fekete volt, ébenfekete. És az orrát is, amely kissé fitos. A termetét is szemügyre vette, amikor utánafordult. Magas volt és karcsú a hosszú, bordószemcsés rakott szoknyában és a világoskék kis viganóban, amelyet a blúz fölött viselt. Egy pillanat műve volt, és máris tovasuhant. Fürgén szedte a lábait, mert István hiába kérdezte az anyját, hogy ki volt ez, ismeri-e, olyan gyorsan eltűnt, hogy az jóformán nem is látta.
Megint ütés érte a szíve tájékát, de most már erősebb. Majd enyhe sajgást érzett, mintha talált volna valamit, valami értékeset, nélkülözhetetlent, de nyomban el is vesztette volna. A sajgás megmaradt azután is, hogy visszamentek az apjához, aki addigra eladta a búzát, úton hazafelé 257is, egész nap, otthon is, másnap is, és aztán sem távozott tőle. De nem volt kellemetlen vagy fájó, hanem valahogy inkább jóleső, zsongító.
Istvánnak nem ment ki a fejéből a lány. Újra és újra eszébe jutott az a magas homlok, az ernyős szempilla. Otthon, a határba menet, a határban, munka közben, a munka szünetében, reggel, délben, este, még éjjel is, az ágyban, mielőtt elaludt volna. Vagy ha kissé elmosódott is, vagy esetleg egészen eltűnt lelki szemei elől a kép, nyomban visszahozta a szívtáji sajgás, amely viszont egy pillanatra sem hagyta el, nem gyöngült, hanem inkább erősödött.
Egyre többet gondolt rá, egyre jobban foglalkoztatta. Ki lehet ez a lány? Hol lakik, melyik faluban? Nem terpesi, az biztos. A terpesi lányokat ismeri. És nem is feltétlenül recski. Hogy ott látta, a recski vásárban, az még nem jelenti azt, hogy odavalósi. Bárhonnan odamehetett a vásárra, Székről, Sirokból, Péterkéről, Derecskéről, Balláról, Parádról, Hutából, de még Bodonyból is. Hol, melyik faluban keresse és hogyan? Senkit nem ismer egyikben sem. De ha ismerne, akkor sem sokra menne az ismeretséggel. A nevét sem tudja. Járja végig mindegyik falut? Menjen házról házra? Kérdezősködjön, szimatoljon? Hogy venné az ki magát? Meg nem is érne rá. Mit szólnának hozzá a szülei? Hogy magyarázná meg nekik? Ott volnának még a bálok. Terpesen megtűrik a szajlai legényeket, mert már keveredés van, de máshol könnyen megbicskázzák az embert, ha másfalusi. Pláne, ha magában van, pajtás, cimbora nélkül. Márpedig nem vihetne innen magával senkit a faluból. Még Miki barátját sem, mert akkor mindjárt kitudódna az egész, meg meg is szólnák, hogy nézd már, máshol kereskedik, ennek a szajlai vagy terpesi lány már nem is jó.
Végül aratás után úgy döntött, hogy nem vár tovább ölbe tett kézzel, két faluban azért csak megnézi. Az egyik megint Recsk volt, a másik meg Péterke.
Recskre árpát vittek daráltatni az apjával, és akkor. És csak úgy, hogy a faluban erősen tekingetett jobbra-balra, hogy hátha meglátja valahol az úton vagy valamelyik udvarban. Tisztában volt vele, hogy nem sok esélye van rá, de azért csak megpróbálta. Legjobb lett volna bejárni ko258csival az egész falut, de ilyesmire talán még egyedül se vállalkozott volna, nem így, hogy vele volt az apja is. Így is vigyáznia kellett, nehogy feltűnjön neki a nagy leskelődés.
Péterkén az ottani, az őszi vásár jött neki kapóra. Az apja lovat akart venni, azért mentek. Öreg volt már a Kesely is, le kellett cserélni. Ezúttal csak ők voltak, ketten. A többiek otthon maradtak. Péterkén nyitva tartotta a szemét, aztán pedig, amíg az apja keresgélt, a kupecekkel tárgyalt, kétszer is átfésülte a vásárt. A mutatványos részt is megnézte, de az ernyős szempillájú lány nem mutatkozott sehol, se a faluban, se a vásártéren. Az apja nem talált megfelelő lovat, viszont összefutott a keresztapjával, és az meghívta egy pohár borra, mert sikerült eladnia egy üszőt. Az apját az ital felderítette, és mint mindig ilyenkor, bőbeszédű lett, de ő csak hallgatott. Úgy lehangolta az újabb kudarc, hogy hazafelé menet Füzesen áthaladva éppúgy nem kereste a lányt, mint jövet, amikor is véletlenül kihagyta a számításból, hogy odavalósi is lehet.
Még a közeli Széken azért próbálkozott. Valamivel később úgy adódott, hogy ott járt az apjával. Napraforgót vittek az olajütőbe, és ezt az alkalmat használta fel. Minthogy megint másodmagával volt, megint lepleznie kellett, hogy keres valakit. Erősen nézelődött, ám ismét üres kézzel tért haza, a lány ott sem bukkant fel. Vagy nem odavalósi volt, vagy nem járt arra, amerre az ő útjuk vitt. Vagy nem arra állt a ház, amelyben lakott, vagy éppen nem tartózkodott kint az udvaron, mikor ők elhajtottak előtte.
A lány ilyenformán létezett is, meg nem is. Pontosabban, minthogy sehogy sem találta, már kezdte az utóbbit hinni. Azt, hogy nem találkozott vele a recski vásáron, és soha nem is látta, hogy nincs, csak az agya szüleménye, képzelgés, vagy álmodta az egészet, őt is, a találkozást is, talán még a vásárt is.
Így múlt el az ősz, köszöntött be a tél.
István már-már azon volt, hogy a szüleivel mit sem törődve felkerekedik, és a többi környező faluban is keresi, álruhásan, drótos tótnak vagy valami hasonlónak öltözve. Az meg sem fordult a fejében, hogy ejti, és meg259próbálja elfelejteni. És akkor, mikor éppen nem kereste, se így, se úgy, váratlanul meglelte a lányt, méghozzá ott, ahol legkevésbé számított rá, szinte az orra előtt, Szajla és Sirok között, Darnóalján, ahol éppen dolga volt.
Fáért mentek az erdőre. Nem maguknak, hanem egy nénjének, a nagyanyja özvegyasszony testvérének, akinek az ura elesett a kápolnai csatában. Nem igazi fuvar volt tehát, inkább rokoni szívességtétel, bár az István zsebébe, egy kis pénzt is csúsztatott, amelyet ő aztán Györggyel megosztott, mert őt vitte magával segítségnek, az apjuk nem ért rá.
Még nem esett le az első hó, de az idő már alkalmasnak látszott az erdőre menésre. Megszűnt a sár, megfagyott a föld, nem vágódtak bele többé a kerekek. Csak a kátyúk okozhattak némi gondot, mert azokban még vékony jég borította a vizet, és minduntalan beszakadt alattuk. Először a kerülőházhoz mentek, bárcát váltani. A faluból kiérve Alsó-Rácfalun balra fordultak, elhaladtak Kishegy alatt, aztán végighajtottak Kerbicén, el a Tó fölött, le egészen a kerülőházig, amely a kocsiúttól kissé beljebb állt, közelebb az erdőhöz, bár a kerítés mindjárt az út mellett húzódott.
Korán volt. Mindenkit megelőztek. Még nem várakoztak kocsik a kapunál. A kutyák dühödten ugatták őket. A tágas, gyepes udvar üres volt, élettelen. Csak hátulról, a gazdasági rész felől hallatszott tehénbőgés, nógatás, zörgés. A zajos fogadtatásra kijött a házból a kerülő, Madár József. Már egyenruhában volt, és hozta a kezében a válltáskáját is. Elparancsolta a kaputól az ebeket, és beengedte Istvánt az udvarra. Javakorabeli, magas, vállas, barátságos barna ember volt. István nem ismerte. Ők sosem vettek fát. Ők erdőbirtokosok voltak, és a váraszói erdőn kívül Isten-hegyen volt még erdőrészük, de az a laki kerülethez tartozott. Hallani hallott róla. Az volt a híre, hogy szigorú, és könyörtelenül megfogja vagy megsörétezi a fatolvajokat, és mintha gyerekkorában gombázás közben találkozott volna vele egyszer Darnóban, de ebben nem volt biztos.
A kerülő egy alacsony, nyitott ámbitushoz vezette. Feltette a szélére az egyik lábát, és térdére fektette a táskáját, hogy megírja a bárcát. Éppen nyúlt volna a táskájába, amikor hátrább kinyílt egy ajtó, kilépett rajta egy női személy, és odaszólt a kerülőnek:
– Édesapám, a bárcatömbjét meg bent hagyta – és odajött, hogy átadja neki.
260István onnan, ahol állt, nem látta jól, és képtelen lett volna megmondani, miért, de ha az eszével nem is, a zsigereivel abban a pillanatban tudta, hogy ő az, hogy aki ott megjelent, az az a lány, aki őt a recski vásárban megigézte, és akit ő mostanáig keresett. Nem más, nem csupán hozzá hasonló valaki, hanem pontosan az, egy és ugyanaz
Csak azután, hogy közelebb jött, és viszontlátta az ismerős magas homlokot és az ernyős szempillákat, igazolta a tényt a tudata is. A hajfonatokat hátul eltakarta a feje, a teste, mert szemben állt vele. Csak egyetlen fekete tincs kandikált ki elöl a fejkendője alól. Azonképpen alakjának karcsúsága is rejtve maradt. Elfedte a vastag téli szoknya, a gyapjúujjas, afölött pedig a báránybőr bekecs, amely nem az övé lehetett, csak úgy kaphatta magára, mert erősen lötyögött rajta. Így lentről, az udvar földjéről magasabbnak látszott, mint egyébként.
Istvánnak a gerincébe nyilallt, és csak azért nem akadt el a szava, mert éppen nem beszélt. Nézte a lányt, majd felfalta a szemével. Az illedelmesen köszönt neki, de ezenkívül csak egy röpke pillantásra méltatta. Megismerte őt, ám ezt mással nem árulta el. Átadta az apjának a tömböt, és visszasietett a házba. Hogy hátat fordított nekik, István láthatta végre a két hosszú hajfonatot is. Kilógtak a kendő sarka alól, és a bekecs hátát verdesték.
A kerülő kiállította a bárcát, és elmagyarázta, hol az ölfa, hova kell menni érte. István átvette és fizetett. Legszívesebben még maradt volna, remélve, hogy hátha megint előjön a lány, baromfit etetni vagy kitörni a jeget az itatójukból, de végzett, azonkívül ennek e korai órán kicsi volt a valószínűsége.
De így is jó volt, így is olyan elégedett volt, hogy alig bírt az elégedettségével. Mintha röpítette volna valami, vagy a levegőben lépkedett volna, úgy ment vissza a kocsihoz. Alighogy felkapaszkodott György mellé, aki mostanáig kint várakozott, örömében akkorát vágott a lovak közé, hogy azok úgy megrántották a járművet, hogy az öccse majdnem hanyatt esett a kocsiderékba. Aztán meg olyan sebesen hajtott, hogy az öccse azt hitte, megbolondult. És ráadásul hegyről lefelé, mert Sirok felé mentek tovább, le a laposra, aztán be a Mélyvölgybe, mert ott történt a vágás, ott volt az ölfa, Disznószállás alatt. Ahelyett, hogy rövidebbre fogta vol261na a gyeplőt, hosszúra engedte, és verte vele a lovak hátát, az ostorral is sűrűn csapkodta őket, és időről időre felkurjantott, mialatt ezt hajtogatta magában:
– Na, jól vagyunk már, babám! Megvagy, tudom már, ki vagy, hol laksz, hol talállak meg!
De aztán, mire leértek az aljba, és a vágásba vivő alkalmi útra ráfordultak, lassan lecsillapodott. Nem kiabált és nem hajszolta többé a lovakat, a tartóba dugta az ostort. A gyeplőt nem kellett igénybe vennie a lovak lefékezéséhez. Lelassultak maguktól, visszaváltottak a rendes utazótempóba, mert megint hegymenet következett, és felfelé kellett vonniuk a kocsit.
István oldalvást pislantott, a mellette ülő öccsére. Találkozott a tekintetük, mire elmosolyodott, és jelentőségteljesen kacsintott egyet.
– Mi van? – kérdezte az öccse csodálkozva.
– Semmi! – felelte István, majd felszegte állát, és elégedetten fütyörészni kezdett.
György ezt a váratlan megjuhászodást éppoly kevéssé értette, mint az iménti vad tombolást. Továbbra is kérdőn nézett a bátyjára, de minthogy az a kurta válasszal jelezte, hogy nem kívánja az orrára kötni, vállat vont, és ő is a menetirányba fordította a fejét.
A völgy kétfelé ágazott, és úgy nyúlt be az erdőbe, a vágásba. A két ág tövében, az erdő szélén rét, kaszáló terült el. Oda hordták, vontatták ki a favágók a vágásból, és ott osztályozták, köbözték be az ölfát. Két sorba rakva, hosszan nyúlt el a rönkfa, és ideiglenes út vitt közöttük.
Mikor Istvánék odaértek, már ott volt a segédkerülő. Megnézte a bárcát, aztán megmutatta, melyik a tüzifa, és mettől meddig szedhetik el a rakást. Behajtottak a rakásközbe, és gyorsan megrakodtak. Mire csatlással lekötötték a rakományt, már más kocsik is érkeztek, és egyszeriben keréknyikorgástól, fadöngéstől, kiabálástól lett hangos az addig néma völgy. Félreálltak és elfogyasztották a reggelijüket, mielőtt haza indultak volna.
István még mindig jókedvű volt. Vagy még jobb kedvű, mert felmerült benne, hogy visszafelé esetleg mégis megint látja a lányt. Csak távolról természetesen, hiszen nem mehet be csak úgy ukkmukkfukk a kerülőház udvarára. Feltéve, ha kint lesz, ha végez, tüzifát, vizet visz be, vagy ilyesmi, 262gondolta. Ettől újfent ajzott lett, de ezúttal jól leplezte, és az öccse semmit nem vett észre. Legfeljebb csak annyit érzékelt, hogy a bátyja gyorsabban eszik, mint addig, ám ennek nem tulajdonított jelentőséget.
Istvánnak másodszor nem volt szerencséje. Kilenc körül értek ismét a kerülőházhoz. Már szépen sütött a nap, de a fagy még nem engedett fel. Nyújtogatta a nyakát, meresztgette a szemét, amint elhaladtak a rácsos kapu előtt, kissé odébb, a hosszú léckerítés mellett, meg meg is állította a lovakat, és leszállt, mintha a rakományt ellenőrizné vagy valamelyik istrángon igazítana valamit, de a lány nem mutatkozott. Se az ámbituson, se az udvaron, se hátul az ólak környékén. Bent volt dolga, takarított vagy segített az anyjának a főzésben, de az is lehet, hogy elment hazulról, be a faluba, a boltba vagy máshova. István mindössze egy férfiembert figyelt meg hátul, aki szénát vitt vasvillán az istálló felé, és a cselédjük lehetett. Közben György azt kérdezte fentről, a rakomány tetejéről, hogy minden rendben van-e, amire ő igennel felelt. Később kijött a házból egy idősebb asszony lavórral a kezében, és az udvarra loccsintotta a tartalmát. Messze volt hozzá, meg nem is nézte meg igazán, mert már indított, nehogy gyanús legyen, hogy ott ácsorog, és a kutyák is odajöttek, nagyon hajtottak a kerítés túloldalán, de minden bizonnyal az anyja, a lány anyja lehetett.
Nem mászott vissza az öccse mellé a rakomány tetejébe. A kocsi mellett gyalogolt tovább, gyeplőszárral a kezében. Gyaloglással váltogatták a fennülést, és most az következett. De nemcsak azért maradt a földön. Jobb volt így, lent, külön. Jobban át tudta magát adni a gondolatainak, amelyek továbbra is a lány körül forogtak. Zavartalanabbul örülhetett neki, hogy megvan, megtalálta. Mert örült, változatlanul és rendületlenül. Nem árnyékolta be, nem szegte kedvét az iménti kis csalódás. Derűs szívvel, vidáman, fütyörészve, dudolászva lépegetett a fával megrakott kocsi mellett. És nem ült fel később sem, gyalogolt végig, egészen a nénje házáig, csak a gyeplőszárat adta fel néha az öccsének. És hazaérvén is egész nap megmaradt a jó hangulata, pedig az apja megint utálatoskodott vele, mert azzal fogadta, hogy sokáig jártak, elszuszmákolták az időt azzal a kis fával.
263Eltelt egy hét. István nagyon vágyott látni a lányt, és úgy döntött, hogy megint fuvarba megy, de nem rokoni, szívességi fuvarba, hanem rendes pénzesbe. Ám az apja nem engedte. Azt mondta, szó sem lehet róla, az az egy is sok volt, de a tisztesség úgy kívánta. Nem fuvaros ő, nem szakajtja meg a lovait az erdőn. Dolgoztak azok ősszel eleget, meg egész esztendőben, pihenniük is kell. Nemsokára itt a ganajhordás, kell az erő. Elég akkor fával nyúzni őket, ha maguknak kell, a magukéból, a maguk erdejéből. Könnyen megkehesedhetnek. Nem sok kell hozzá, csak egyszer felejtse el István rájuk teríteni a pokrócot, mikor állnak, már meg is van a baj. Meg különben sem szorulnak ők rá arra a pár krajcárra, amit keresni lehet, aprópénz az csak, nem lendít rajtuk.
De a rákövetkező vasárnap az egyik lovat csak odaadta. Nem fuvarozni ugyan, hanem nyereg alá, mint máskor, mint hébe-hóba, ha István elkérte, ha lovagolni támadt kedve, egyedül vagy a többi legénnyel versenyezve. Attól nem féltette, se a lovat, se a fiát. A lónak jót tett az ilyen természetű mozgás, a fia pedig jó lovas volt. Nemcsak hogy rég nem félt már a lótól, nemcsak hogy megbarátkozott vele, hanem kiderült, hogy átlagon felüli képességekkel is rendelkezik a megülését illetően.
Az apja nem szabta meg, merre lovagoljon és mennyi ideig, István pedig nem árulta el, hogy most nem magáért a lovaglás öröméért száll nyeregbe. Ezúttal közlekedési eszköz a ló, és határozott úticélja van, ez pedig a darnóalji kerülőház, ahol a lány lakik, akiről még nem tud senki. Kialakult útvonala azért volt, és úgy tett, mintha azt választaná. A Felvégen át elügetett a Baji-pástig, onnan le a bekötőútra, de a keresztnél nem Szárazrét felé fordította a lovat, mint szokta, hanem vissza, a falu felé. A kocsmáig vágtatott rajta, ott az Alvég felé kanyarodott, és az utolsó házat, majd a rácfalui elágazást maga mögött hagyva Darnóalja felé vette az irányt.
Semmilyen ürüggyel nem akart bemenni a kerülőházba. Nem szándékozott meglátogatni a lányt. Ez korai lett volna, hiszen még be sem mutatkozott neki, még össze sem ismerkedtek. Csak el akart menni a ház előtt, mintha igyekezne valahova, mintha csak véletlenül arra vinne el az útja, és valami ürüggyel megállni, és megszólítani, szóba elegyedni vele. Ha kint van az udvaron, ha csinál ott valamit, vagy kijött a házból vala264miért. Köszönni, ivóvizet kérni, útbaigazítást, vagy megkérdezni, itthon van-e az apja. Vagy tovább lovagolni Sirok felé, ha nincs kint, ha sehol sem látja, poroszkálva, lassan, de vissza-visszanézni, mert hátha mégis felbukkan az udvaron, vagy éppen vele szemben jön az úton, hazafelé Sirokból. Vagy mégis vágtatva, mert hátha éppen oda tart, és utolérni, aztán lépésben kísérni, leszállni a lóról és gyalogolni mellette, esetleg vinni a kosarát, a batyuját, azt, amit éppen cipel. Azt is előre elképzelte, mit mond majd neki elsőül, és milyen szavakat használ. Hogyan bírja szóra, ha félénk, zárkózott vagy elutasító. Mivel nyeri meg, veszi le a lábáról, ha rátarti, büszke, és milyen magatartást tanúsít, ha hetyke, nyelves, esetleg utálatos vele.
Ám minden várakozás, előkészület hiábavalónak, feleslegesnek bizonyult. A lánynak színét sem látta, pedig háromszor is elügetett a kerülőház előtt. Először menetirányban, rendesen, aztán visszafelé, miután kissé odébb haladt és megfordította a lovat. Majd harmadjára akként, hogy megint Sirok felé tartott, és úgy tett, mintha most érkezne Szajla felől. De így sem akadt vele össze, noha elporoszkált egészen Gergely saráig, amely már szinte Sirokban van. Nem ment be a faluba, mert a Tarnahídon túl, mindjárt a szélső házban lakott apjának egy ismerőse, Bujáki István, és nem akarta, hogy az apja fülébe jusson, hogy itt járt. Megállt az erdő alatt. Onnan jól belátta az utat a Tarna-hídig és még azon túl is. Hiába, az ernyős szempillájú se nem ment, se nem jött az úton. Várt darab ideig, aztán megelégelvén az ácsorgást, felpattant a lóra, és visszavágtatott a kerülőházhoz.
Közeledvén lassított, de csak azt állapíthatta meg csalódottan, hogy a helyzet negyedszerre sem változott. A kengyelvassal még erősebben megböködte a lova oldalát, és elhatározta, hogy meg sem áll hazáig. A kishegyi patak előtt azonban, ahol lassítani kényszerült, hirtelen ráeszmélt, hogy görcsben van, és majd szétveti a méreg. Azt kérdezte magától, kire is haragszik tulajdonképpen. És nyomban elpárolgott a haragja, és hangosan elnevette magát, mert rádöbbent, hogy a lányra. Holott csak magát okolhatja, hiszen az nem hívta őt, és nem is ígért neki semmit. Csak magára haragudhat, vagy még magára sem, gondolta, és ezt még mulatságosabbnak és egyúttal megnyugtatóbbnak találta. E felfedezés feletti 265örömében nem is kelt át mindjárt a befagyott vízfolyáson. Megállt, leszállt. Kissé feljebb egy tisztást pillantott meg a parti füzek alatt. Odavezette a lovát, kikötötte. Lecsatolta róla a nyerget, a nyeregről leoldozta a felgöngyölt pokrócot, és a ló hátára terítette, jómaga pedig leheveredett a földre. A feje alá tette két kezét, és ernyedten, szinte kéjesen elnyúlt, mintha nyár lenne, zöldellő puha fűben feküdne, körötte tücskök ciripelnének, madarak énekelnének, és ragyogó mélykék ég borulna föléje, a fák fölé. Holott tél volt, fagyott levélszőnyeg terült el alatta, hallgattak a tücskök, a madarak, és sütött ugyan a nap, de bágyadtan, és az ég is inkább szürkéllett, mint kéklett. A lányra gondolt, a homlokára, a szempillájára, a hajára, és ez úgy kitöltötte a lelkét, hogy még vágyakozni, sóhajtani is elfelejtett. Így maradt hosszú percekig, elnyúlva a földön, kitéve magát a felfázás veszélyének. Aztán felkelt, összecsavarta a pokrócot, feltette a nyerget, letakarította a ruhájáról az avart, felült, átgázolt a patakon, és lassan, ráérősen hazaügetett.
266Abban az esztendőben kétszer virágzott az akác. Hosszú, nem túl száraz, nem túl nedves volt az ősz. Kizöldült a tarló, talált legelnivalót a marha, mikor ráeresztették. Főként sárgán virágzó galambbúzát. Már a rendes búza közt is felütötte a fejét, de miután learattak, szabadon burjánzott mindenfelé. A réteken néhol harmadszorra is rendesen megfakadt a fű, nem nőtt nagyra, nem lett megint sarjúszéna, de lehetett belőle vágni, és némi fonnyasztás után zölden etetni tehénnel, ökörrel, lóval.
János is kaszát ragadott koronként, és hazahozott egy-egy kocsiderékra valót. Ő Dregolyba járt, a nap végén, estefelé, miután megjöttek krumpliszedésből vagy kukoricatörésből. Lett volna rétje közelebb is, Szagyiban, Falun alólon, Hosszúkon, de sehol nem nőtt olyan szép sűrűre a fű, sehol nem tarkázta annyi vadlóhere, mint Dregolyban, a szőlőkön innen, a völgy szájánál, a szántója folytatásában. Pedig csak darabkája esett a kaszálónak a laposra, az árok két oldalára, ahol rendesen kapott nedvességet, nagy része az oldalban feküdt, igaz, az északra néző árnyékosban, ahol sosem tudta a nap annyira kiszárítani a földet, mint máshol.
Most is kint volt. Előbb felhajtott a szőlőkhöz, megnézni a magukét. Érlelte az idő a fürtöket, volt is a tőkéken rendesen, jónak ígérkezett a termés. Aztán visszament a rétjéhez, és vágott két rövidke rendet. Istenhegy még nem takarta el egészen a napot, de itt az árnyékban a harmat már bevizezte a füvet. Úgyhogy jól fogta a kaszája, nem is kellett újból fennie. Öröm volt vágni, nem érezte meg a dereka, pedig egész nap hajladozott és tele zsákokat emelgetett, mert krumplit szedtek. Leeresztette a kaszája sarkát, takarosan tövére borotválta a füvet. Az örömbe aztán üröm is vegyült. Véletlenül belevágott egy tányérnyi nagy varangyos békába, amely a fűben lapult. Nem látta, eltakarta előle a fű. Ömlött belőle 267a vér, és úgy sírt, olyan hangon, mint egy kisgyerek. Megborzadt tőle. És a kaszája vasa is véres lett, meg kellett törölnie.
Mikor végzett, gereblyével összekaparta a füvet, villán a kocsihoz hordta és a derékba dobta. Mielőtt felült volna, önkéntelenül körülnézett. Közben Isten-hegy csúcsa mögött lebukott a nap, és árnyékba borult a völgy délre néző oldala is, ahol a szőlők voltak, a völgy derekában, meg feljebb, a farában. Az erdőből avarszagú hűvösség áradt kifelé, és hullott gyümölcs, alma, körte, szilva illatával keveredett. Sehol nem látott, nem hallott senkit. Csak a füzesi határból hallatszott valami keréknyikorgásféle. Egyedül volt Dregolyban. Úgy látszott, aznap ő megy el belőle utolsónak.
Még egy végső pillantást vetett a völgyre, amelyben lassan szállt lefelé az este. Aztán fellépett a kocsira, kezébe vette a gyeplőt, és az ostorral gyengéden meglegyintette a pejt. Ujiszkóban több fény volt, még világosabb, Pipis-hegy teteje meg egyenesen sárgállott, mint a kopasztott tyúk bőre, ahogy oldalvást megsütötte a nap. Arra, azon a völgyön át ment haza, nem került Kalub-alja felé, mint egyébként szokott, ha nagyobb terhet szállít. Bár a pipis-hegyi part, amelyen a lovaknak fel kellett vonniuk a kocsit, meredekebb, de így is megéri, mert sokkal rövidebb az út. A kocsi lassan haladt, a lovak békésen poroszkáltak. Lehozta a hegyről a tekintetét az aljba, és egyenesen előre irányította. Kétoldalt tarlók húzódtak megbolygatott krumpliföldekkel és üres szárral tele kukoricatáblákkal váltakozva. Az út szélén gyalogszeder kéklett, itt-ott futóbodza feketéllett, és virágjukvesztetten álldogáltak az ökörfarkkórók. Ősz volt, késő ősz, tagadhatatlanul. Visszadugta a tartóba az ostort, a lőcs végére akasztotta a gyeplőszárat. A lovak tudták az utat, nem kellett őket irányítani. Sóhajtott, aztán két kezével oldalt az ülésdeszkára támaszkodva előreejtette a vállát, és kitartóan nézte a lovak hátát, a lovak közt, a kocsirúd alatt elmaradó földet, a földön középen a tengelykenőcsös fűszálakat.
Elgondolkodott. Hamarosan beköszönt az ő ősze is. Eddig ezt nem látta ilyen világosan. Betöltötte a negyvenet, belépett az ötödik ikszbe. Maholnap öregember, utána meg vénember. Még tíz esztendő, aztán elmegy az erő. Most még bírja, még felvisz egy zsák búzát a padra, még játszva odébbveti a kocsi farát. De mi lesz, ha meggyengül? Fél ember lesz, aztán negyed, aztán semmi. Nem tud majd dolgozni. Meg tekintélye 268sem lesz többé. Mindenhez segítség kell neki, még ahhoz is, hogy felöltözzön. Egészen a gyerekeire szorul majd, az ő belátásukra, a jóindulatukra. Ki lesz nekik szolgáltatva. Ha kedvük lesz, csinálják, amit kell, ha nem, nem. Nem hallgatnak majd rá. Meg semmi nem lesz nekik elég jó, mindent jobban tudnak majd. Az ő élettapasztalata, tudása nem számít többet. Összesúgnak a háta mögött, akadékoskodnak, nyíltan bírálják, beleszólnak mindenbe. Háttérbe szorítják, fölébe kerekednek, elnyomják, semmibe veszik, aztán ők dirigálnak majd. Lekezelik, kinevetik, leintik, félrevezetik, becsapják, tán még meg is lopják.
Felnézett. Közben Pipis-hegy teteje is megszürkült, és érezhetően hűvösebb lett a levegő. Már Csutajnál járt. Mikor az árokhoz ért, egy pillanatra elvonódott a figyelme, mert kétszer egymás után nagyot zakkant a kocsi. A doronghídban az egyik oldalon eltörött egy szál fa, és belehuppantak a nyílásba a kerekek. Nem állt meg, de elhatározta, hogy a legközelebbi faluszéki ülésen szóvá teszi, és javasolni fogja a megjavíttatását.
Miután átment az árkon, visszatért az iménti eszmemenethez.
Meglepte, hogy ilyen gyorsan elszállt az idő. Nemrég volt gyerek, legényember. Nemrég házasodott, most meg már legényfiai vannak, aztán deresedik a halántékán a haja is. Mióta az eszét tudja, mindig csak dolgozott, már gyerekfővel is. Aztán mennyit meg hogyan! Megállás nélkül, látástól vakulásig, mint a barom! Meg mi mindennel próbálkozott, mennyi vállalata volt már! Aztán elérte, amit akart? Nem. A világ nem így látja, mert vitte valamire, van mit enniük, meg gyarapította is, amit készen kapott, vagyonos ember, nagygazda. Annak számít, de a kötelezettségéhez, a feladatához képest szegény, mert nem felelt meg neki, nem teljesítette! Megbukott, csődöt mondott. Nem bírt annyit szerezni, amennyit kellett volna. Nem tud majd úgy hagyni a gyerekeire, ahogy az ő apja hagyott rá, ahogy kellene. Az csak egy elképzelés volt, amit ő akart, egy vágy, egy álom, aztán fel kellett ébrednie belőle.
De avval is mi lesz, amit összekapart, ha már ő nem lesz? Annyifelé szakítva, ahány gyereke van? Semmi nem lesz az. Vagy még többfelé osztódik, hiszen Teréz megint áldott állapotban van. Nem lehet azon a kevésen megállni, arra építeni. Elfogy, felélik, nem tartja majd el őket. Ők már valóságosan is szegények lesznek, aztán mehetnek világnak, zsellér269nek vagy napszámosnak. Hacsak a fiai nem úgy házasodnak, hogy helyreütik a dolgot. Hogy a menyek hozománya pótolja, amitől elestek, amivel ő adósuk maradt. Na, majd gondja lesz rá, hogy jól megnézzék, kit vesznek el. Igen ám, de lányai is vannak, meg lehet, hogy a következő gyerek is az lesz. A lánygyerek, az tiszta ráfizetés, nem hoz semmit, az csak visz. Akkor meg megint ott van, ahol a part szakad. Nincs menekvés! Lőttek az Árvai-hadnak, lehanyatlik a napja. Ez lesz az ő munkájának gyümölcse? Ide juttatta ő a tulajdon nemzetét? Ilyen dicstelen végre, szűkölködésre, éhkoppra? Ezért küszködött, törte magát? Akkor hiába élt ő, hiába él most is? Hiába szedett ma krumplit, hiába volt Dregolyban az előbb is, hiába viszi ezt a kis füvet is most? Hiába megy haza, hiába eszik, fekszik le meg kel fel majd holnap? Nem kerülheti el a sorsát, nem tartóztathatja fel az elkerülhetetlent.
Ilyen és hasonló sötét gondolatok közepette ért fel a tetőre. Elkeseredett, szerencsétlennek, nyomorultnak érezte magát. Ez úgy lekötötte, hogy arra sem nagyon figyelt, hogy már fogja a gyeplőt, parancsszavakat osztogat, megállítja a lovakat, kereket köt. Gépiesen cselekedett. És gyötrődött, kínlódott, lefelé is, hazáig, de még otthon etetés, végzés, aztán vacsora közben is, amelyet némán, mogorván költött el. Csak késő este, lefekvés után nyugodott meg, lett jobb kedve valamelyest, amikor Terézzel az ágyban megbeszélték a másnapi teendőket, mert az enyhítően hatott rá.
270István a lovas kirándulás után módszert változtatott. Másnap a naptárt nézegetve észrevette, hogy december első hete van. Erről eszébe jutott, hogy december nyolcadikán van a siroki búcsú. Ők nem tartották számon, de Rozi nénjének volt egy szomszédja, Jabelovszki Béla, akinek rokonsága volt Sirokban, és mindig ment a családjával a siroki búcsúra. Ezt onnan lehetett tudni, hogy ilyenkor mindig megkérték Rozi nénjééket, hogy távollétükben lássák el a jószágaikat, Rozi nénje a baromfit, a férje meg a lovakat és teheneket.
El kell mennie a bálba, a búcsúi bálba, gondolta. Az ernyős szempillájú is ott lesz, biztosan ott lesz. Ők is csak a siroki búcsút tartják. Nem Sirokban laknak, de oda tartoznak, mert ahhoz a faluhoz vannak legközelebb. Ott megismerkedhet, beszélhet vele. Ott nem kell kifigyelnie, leselkednie, véletlent színlelnie. Nem kell magyarázkodnia, hogy mi járatban van, mit akar. Egyszerűen lekéri valakitől, akivel éppen táncol, és megmondja a nevét, vagy felkéri, ha még szabad, és táncosra vár az anyja mellett vagy a barátnőjével. Odamegy hozzá, meghajtja magát, és az anyjának is bemutatkozik, vagy annak talán később, ha kedvező lesz a fogadtatás. Van benne reckír, morfondírozott tovább. A siroki legényeknek nem tetszik majd. Mint idegennel kikezdhetnek vele, megpróbálhatják elijeszteni, elűzni. De áll elébe, meg különben sem ijed meg az árnyékától. Volt már ő bálban más faluban is. Ütött ő már ki bicskát a támadója kezéből Széken is, Füzesen is, pedig azok híres bicskások, a széki legények meg a füzesiek. Inkább nem magában megy majd, elhívja Miki barátját is. Legfeljebb eljár utána a szája, de biztos, ami biztos. Meg most éppen annak sincsen szeretője, aztán nem árt, ha szétnéz Sirokban is. Csak adja majd neki oda a lovat a nagyapja, mert az nagyon félti a lovait, a Miki nagyapja, jobban, mint az ő apja, nincsenek is valami jó lovaik, meg ha271szontalan úri passziónak is tartja a sétalovaglást, bár az nem olyan lovaglás lesz, de azt nem tudja majd.
Miki megkapta a lovat, tőle viszont majdnem megtagadta az apja. Nem is annyira a nagy távolság és az éjszakai igénybevétel miatt – bár végül ragaszkodott hozzá, hogy Bujákiékhoz kössenek be –, hanem inkább az úticél, Sirok nem tetszett neki. Szerinte oda nem érdemes bálba menni. Sirokban nincsen feleségnek való lány, mert ott csupa szegény ember lakik, szegény ember lánya meg neki nem kell menynek. Ha meg nem asszonynak valót keres, hanem csak szórakozni akar, közelebb is találhat olyat, akivel lehet. Azért nem kell olyan messzire menni, lovat megfázítani, patkót koptatni, zabot pocsékolni.
Végül az anyja bírta jobb belátásra az apját azzal, hogy melléállt, és kijelentette, hogy István tud vigyázni a lóra, akár nappal van, akár éjszaka, ami pedig Sirokot illeti, ott sem koldus mindenki. De különben sem kell mindjárt házasodásra gondolni, hiszen István még a katonaidejét sem töltötte ki. Szórakozni máshol is lehet, sőt, kell, ha unja már Szajlán, mert fő a változatosság. Hadd menjen csak Sirokba, ha egyszer ahhoz van kedve, minek ragadjon le a szajlai lányoknál. Úgyis mindig baj van belőle, ha szóba áll valamelyikkel, mert mindjárt megorrol rá valaki, aki éppen annak csapja a szelet. Csak meg ne szúrják, mint az ő bátyját Füzesen legénykorában, mielőtt még a feleségének, Jezapko Katinak udvarolt volna. Jól is teszi, hogy nem magában megy, hanem Mikivel, bár az nem nagyon védi meg, mert elég mulya.
Mire a kerülőház elé értek, már sötétedett. Az udvaron megint nem mutatkozott senki, és a ház is kihaltnak tetszett, az ablakokban nem volt világ. De ezúttal nem számított, Istvánt inkább megnyugtatta, mert ez talán azt jelenthette, hogy a kerülőék mindnyájan elmentek a bálba.
Ahogy az apja meghagyta, Bujákiékhoz kötöttek be a faluban, és onnan gyalog mentek tovább. Az öreg Bujáki meg akarta őket vacsoráltatni, de csak kalácsot és egy-egy pohár bort fogadtak el, hogy meg ne sértsék őket. A főút két oldalán felállított árussátrakban égtek a lámpák, és a csípős idő ellenére is volt még forgalom. A templom alatt, az elágazás272nál még sergett a körhinta, a céllövöldében lövések pukkantak, és valahol kintorna szólt, de a Büszke kocsma ajtaja előtt már kisebbfajta tömeg verődött össze, bentről pedig zene hallatszott ki, jeléül annak, hogy már megkezdődött a bál.
Istvánék rendbe szedték a ruházatukat, jegyet váltottak, és beléptek a nagy, tágas ivóba, amelyből előzően kihordták az asztalokat, a székeket meg sorba rakták a falak mentén, hogy leülhessenek az ülni vágyók. Az alkalmi táncteremben már jócskán voltak, de egyelőre még kevesen táncoltak, és jobbára lányok lányokkal. A lányos anyák ültek. A lányok többsége szigetet alkotva állt a bejárattal szemközti oldalon. A legények a söntés előtt és a bejárati ajtónál gyülekeztek. A lányok lesütötték a szemüket, és időnként összesúgtak. A lányos anyák a zene szüneteiben fesztelenül beszélgettek egymással, de különben szigorú megfigyelés alatt tartották védenceiket. A legények pohárral a kezükben némán iszogattak vagy iszogatni készültek, és leplezetlenül, szemérmetlenül mustrálgatták a táncolókat.
István először sehol nem látta a kerülő lányát a teremben. Nem volt a táncolók közt, és petrezselymet sem árult. Nem véletlenül nem találta. Még nem érkezett meg a bálba. Kíséretével együtt, mint mindig ilyenkor, még a nővérénél tartózkodott, aki Sirokba ment férjhez. Annak a házához álltak be a hintószerű, könnyű kocsival, amellyel bejöttek a faluba, és ott öltöztek át is.
Miki mindjárt kinézett magának és felkért egy nagycsontú, szeplős, szőke lányt, de István lehangolódva álldogállt az ajtó közelében. Már-már azt hitte, hiába jött, nincs itt a lány, nem is lesz, talán nem is jár ilyen parasztbálba, amikor egyszer csak betoppant. Szinte súrolta őt a ruhájával, mikor elment mellette, de nem nézett rá. A kerülőház udvarán látott asszony, az anyja kísérte, illetve volt még vele egy harmadik személy is, aki előttük ment, és mintegy utat tört nekik. Egy magas, jóképű, de enyhén kopaszodó, pantallós, nyakkendős, jegyzőforma városi legény. István csak akkor látta, hogy hozzájuk tartozik, mikor megállt egy üres szék előtt a terem innenső oldalán, és leültette a lány anyját. Utána nem ment el, hanem ott maradt velük. Körülnézett, szemügyre vette a táncolókat, majd visszafordult a lány anyjához, mondott neki valamit, aztán bizalmasan kézen fogta a lányt, beljebb vezette a táncolók közé, és elkezdtek táncolni.
273A lány nem sokáig táncolt a jegyzőformával. Hamar elkérték tőle. Aztán attól is gyorsan elkérték, aki elkérte.
István elszánta magát, a szemével intett Mikinek, aki a közelében még mindig a szeplős szőkét forgatta, és éppen elindult volna a lány felé, hogy megtegye az első lépést, amikor hirtelen elhallgatott a zene, és táncosa visszakísérte az anyjához. A zenekar kisvártatva ismét rázendített, István megint elindult, ám még oda sem ért, amikor a jegyzőforma megint ott termett, és elvitte a lányt.
István visszahúzódott.
Csak nem a jegyese? – villant át rajta. A bálba is vele jött, az első tánc is az övé volt, és már megint itt van. Ennek a végére kell járni, ha nem akar felsülni, olyan szekér után szaladni, amelyik nem veszi fel. És attól kezdve nem vette le a szemét a táncoló párról. Mikor nem voltak takarásban, és amennyire távolról lehetett, figyelte a lány viselkedését, arckifejezését. Egy idő után elégedetten állapította meg, hogy sosem nevet. Kedvesen, de nem gyengéden néz a partnerére. Ha ránéz egyáltalán, mert többnyire elles a válla fölött, vagy oldalt fordítja a fejét. Istvánt ennek ellenére nyugtalanította a jegyzőforma, riválist gyanított benne.
A lányt ezúttal senki sem kérte le, a jegyzőforma a zene végét meg sem várva visszakísérte az anyjához és eltűnt.
István megint elindult feléje, de megint elhappolták előle.
Most már nincs mese, gondolta, és nem fordult vissza. A lány alig csinált az új táncossal pár figurát, odaért és lekérte.
Eléje lépett, szertartásosan meghajolt és bemutatkozott.
A lány nem szólt semmit, csak a kezét nyújtotta, de Istvánnak minden várakozását felülmúlta a találkozás. Nemcsak megismerte őt, de felderült az arca is, mikor ránézett, és a szeme melegen rámosolygott azok közül a sejtelmes ernyős szempillák közül.
István megfogta a derekát a két kezével, az a zsebkendőjét a jobb hüvelykujjával tenyeréhez szorítva a vállára tette a kezét, és jobbra-balra lépegetve, képzeletbeli tengelyük körül apró negyedforulatokat téve elezdték a topogós csárdást, mert olyan következett.
274A lány jól táncolt. Minden mozdulatával követte őt, és szinte súlytalanul hagyta magát vezetni. István érezte a vállán a kezét, a tulajdon keze alatt a csípőjét, a csípője melegét, ahogy ringott, ahogy ütemesen mozgott. Különös izgalom kerítette hatalmába. Mint gyerekkorában, ha kismadarat fogott, és nem merte szétnyitni a markát, nehogy elrepüljön. Ez a madár egyelőre engedelmesen simult a tenyerébe.
Nem mert mindjárt a lány arcába nézni, ilyen közelről nyíltan gyönyörködni a homlokában, a szemében. Lopva és több részletben inkább a haját és a ruháját vette szemügyre. Ezúttal is polgári öltözetet viselt. Félhosszú, rakott, fehér szoknyát, horgolt ujjú és gallérú fehér blúzt és égszínkék gyöngyös lajbit. Haja középen volt kettéválasztva, benne szintén égszínkék szalag. A hátul lelógó, súlyos, kettős hajfonat csak akkor látszott, ha kilendült oldalra.
Közben egyszer akaratlanul mégis a lány arcára esett a pillantása, és azt vette észre, hogy az ő arcát nézi. Nem kacéran, kihívóan, csak kíváncsian, érdeklődéssel. István elkapta a tekintetét. A lány állta a nézését. Összemosolyogtak.
A lassú csárdás átment szaporába. Sebesen járták, forogtak is. Aztán cifrázták a forgást, kifordulásokkal, kiforgással, mártogatással. Ehhez több hely kellett. A közeli párok, látván, mibe fogtak, előzékenyen elhúzódtak, és kisebbfajta kör támadt köröttük.
Megint lassúdott a csárdás. Abbahagyták a forgást, szembekerültek egymással, és megint egymást nézték, mialatt jobbra-balra kettőzgettek, köröttük pedig visszaállt a korábbi szorosság.
– Kend jó táncos – szólalt meg végre a lány.
István viszonozni akarta a bókot, amikor váratlanul lekérték tőle. Várt egy kicsit, aztán visszaszerezte. Aztán megint lekérték, és ő megint visszakérte, és csak akkor dicsérte meg, de közvetve.
– Könnyű jól táncolni, ha van kivel.
– Vagyunk itt egy páran lányok.
– De én csak kenddel táncolok.
– Észrevettem.
– Akarom mondani, táncolnék, ha hagynának, de folyvást lekérik.
– Arról én nem tehetek.
275– Nem is azért mondom.
– Nem mondhatok nemet.
– De a vőlegénye mondhat! Vagy azért ment el, mert már nem bírta nézni, hogy annyira kapkodnak kend után?
– A vőlegényem? – kérdezte a lány, és úgy elcsodálkozott, hogy egy pillanatra megállt a táncban. – Nincsen nekem vőlegényem – mondta, és nagy szemeit tágra nyitva ingatta a fejét.
– Nincs? – kérdezte István.
– Nincs.
– Hát akkor ki az az illető, aki ide is elkísérte, meg akivel annyit táncolt az elején?
– Az? – nevetett a lány. – Hát az a testvérbátyám.
– Igazán?
– Igazán. Segédkerülő Boroskőn, Kárpátalján, és most hazajött a búcsúra. Nagyon szeretjük egymást, meg ő is jó táncos, aztán ki kell használni az alkalmat. Ritkán találkozunk.
– Akkor csak használják ki.
– Most csak én használom, de egy másik alkalmat.
– Milyen másik alkalmat?
– Hát ezt, ni! Azt, hogy kenddel táncolhatok.
– Ne mondja!
– De mondom.
– Hát az is alkalom már? – kérdezte István önlekicsinylést színlelve, de titkon repesett a szíve az örömtől.
– Az, most képzelje – mondta a lány évődve.
– Hűha… – felelte István.
– És ritka, mert már vége is, tessék … – és tettetett bosszúsággal a legény felé intett a szemével, aki éppen megállt mellettük, hogy lekérje. – És még valami – tette hozzá, mielőtt elvitték –, a félreértések elkerülése végett: van még egy bátyám, aki most katona. Meg egy néném is, aki itt lakik a faluban, összesen négyen vagyunk testvérek.
István a családi viszonylatokba való ilyetén beavattatás után már valósággal nyeregben érezte magát, és úgy döntött, hogy erre inni kell. Megkereste Mikit, aki szintén éppen nem táncolt. Megölelte, de nem mondott ne276ki semmit, az meg tapintatból nem kíváncsiskodott, bár sejtette az okát, hisz látta, hogyan hajt a fekete hajú lányra. A söntéshez furakodtak, és megittak egy-egy pohár bort, másodjára aznap este.
István nem bánta már, hogy ilyen kapós a kerülő lánya. Még visszaszerezni sem sietett többé. Amikor meg ismét megkapta, könnyen beletörődött, hogy mindjárt lekérték. Csak annyi ideje maradt, hogy megkérdezze, hogy hívják. Annának hívták.
Az azért jól jött, hogy akkor lett megint hosszabb szünet, mikor éppen nála volt. Elérkezettnek látta az időt, hogy bemutatkozzon az anyjának. Odakísérte hozzá Annát, megmondta, hogy ő kicsoda, és hová való. Elég barátságosan fogadta. Kiderült, hogy ismeri az apját és másokat is Szajlán. Aztán a bálra, a fiatalokra, majd az időjárásra terelődött a szó.
Utána még kétszer táncolt Annával. Másodjára úgy tizenegy tájban. Akkor elbúcsúzott tőle, mert az bejelentette, hogy hamarosan mennek haza. Éjfélre otthon akarnak lenni, már várja őket az apjuk a nénjénél. Hazakísérésről tehát szó sem lehetett. Mielőtt elváltak volna, István megtudakolta, mikor láthatja ismét. Kitérően azt felelte, hogy amikor mind a ketten úgy gondolják. Arra meg, hogy ő mikor gondolja úgy, mégis azt válaszolta, hogy akkor, mikor István. Erre István megkérdezte, mi van, ha ő mindig úgy gondolja, mire Anna azt felelte, hogy azon még gondolkodik.
Röviddel azután, hogy utoljára az anyjához kísérte, ismét megjelent a bátyja, és hármasban távoztak.
Istvánék sem maradtak tovább. Megittak még egy-egy pohár bort, és felkerekedtek. Kint nem várta őket, nem kötött beléjük senki. Nem volt verekedés, megtorlás. Úgy látszott, a kerülőlány más elbírálás alá esik, mint a parasztlányok. A siroki legények nem tekintették feleségjelöltnek, és nem bánták, hogy egy másfalusi legyeskedik körüle. És ez egyelőre mentelmet adhatott társának, Mikinek is, noha annak fellépése már egyértelműen veszélyeztette érdekeiket.
Mikor Bujákiéknál felszálltak a lovaikra, kissé kapatosnak érezték magukat, de a nyeregben gyorsan kijózanodtak. Elég sötét volt, mert nem sütött a hold. Gergely sara után hallották, hogy valahol valami lóvonta jármű megy előttük. Kövespart előtt utolérték. A kerülő kocsija 277volt az. Lassítottak, illően köszöntek, mielőtt megelőzték őket. István nem tudta volna megmondani, a két nőalak közül melyik Anna, és melyik az anyja, úgy bebugyolálták magukat nagykendőjükbe. Kétszer is kalapot emelt mindkettőnek. Aztán csizmájuk sarkával megrugdosták a lovaik oldalát, és továbbvágtattak Szajla felé az erdő alatt.
278Egy hét sem telt bele, István egy délután megint lóra ült, és a szokásos megtévesztő manőver után Darnóalja irányában hagyta el a falut. Nem tudott a következő vasárnapig várni. Az apja nem sejtette, hogy ez sem sétalovaglás, és hétköznap, dologidő lévén rosszallóan csóválta a fejét. Hogy ne adjon gyanúra okot, át sem öltözött, csak a hétköznapi ruhájára vette fel a télikabátját. Mert hideg volt, úgy párázott a ló szája, hogy szinte felhőbe borította lovasát. Hó ugyan még mindig nem esett, de fehérlett a táj, mert egész nap nem sütött ki a nap, és nem olvasztotta el a zúzmarát, amely mindent belepett.
Már majdnem esteledett, mikor a kerülőház előtt megállította a lovat. Ezúttal szerencséje volt. Anna kint tartózkodott az udvaron, éppen az istálló felől jött, zsétárral a kezében. Tele lehetett a fejőedény, mert nagyon vigyázatosan lépkedett vele, hogy ki ne loccsanjon a tartalma. Mikor meglátta Istvánt, intett a kezével, hogy várjon. Bevitte a tejet a házba. Pár perc múlva ismét megjelent. Közben levetette a kötényét, és nagykendőre cserélte a házi bekecsét. Elhallgattatta a kutyákat, és lejött a kapuhoz. Még nem ért egészen oda, amikor megint nyílt a ház ajtaja, és egy kendős fej kukkantott ki rajta. Anna anyjáé volt, gyorsan visszahúzódott, és az ajtó ismét becsukódott.
Gyorsan váltottak pár szót. Anna nem invitálta be, és egyébként sem volt olyan készséges, mint a bálban, bár elutasító, barátságtalan sem, csak kissé tartózkodó. A szeme azért melegen mosolygott, és biztatta Istvánt, hogy jöjjön csak máskor is, de időpontban nem állapodtak meg.
Jött is megint a rákövetkező héten, egymás után kétszer is, de Annával nem találkozott. Első alkalommal senki sem jött elő a házból, hiába ácsorgott a kapunál. Másodjára meg nem volt otthon a lány. Hutába ment látogatóba az apjával, rokonokhoz, mert onnan valók lettek volna. 279Ezt az anyjától tudta meg, aki ezúttal nemcsak kíváncsiskodott, hanem készségesen fel is világosította, miután lefáradt hozzá a kapuhoz.
István elszontyolodott. Karácsony hetében jártak. Mindenképpen szerette volna már látni Annát, és kellemes ünnepeket kívánni neki. Szenteste napján vagy pontban karácsonykor már késő lett volna, meg különben sem illett volna olyankor zargatni a családot. Nem rokon, nem barát, nem Anna jegyese ő, aki csak úgy betoppanhat bármikor. Hivatalosan még az udvarlója sem. Senkijük, semmijük ő még Madáréknak, bár remélte, hogy egyszer lesz valakijük, és nem is akárkijük. Mindenesetre kellemes karácsonyt kívánt az anyjának, és rajta keresztül az egész családnak.
Elmúlt a karácsony, jött az újév, a szilveszteri bál, Szajlán is, Sirokban is. István a sirokiba ment, és csak ott, azon látta viszont Annát ismét. Sokat táncolt vele, jól érezte magát, és annyit javult a helyzet, hogy most már volt bátorsága, hogy találkát kérjen tőle, és a következő alkalmat ne bízza a véletlenre. Anna igent mondott, és az új esztendő első vasárnapján randevúztak először, a kerülőháztól távolabb, Kerbice felett, az erdőben, egy óriástölgynél, amelyet nem lehetett elvéteni. Anna úgy tett, mintha sétálni indulna, erdei útjai egyikére, mert minden évszakban szokása volt a hegy oldalában a fák alatt kószálni. István pedig újfent sétalovaglást színlelt, mikor elkérte otthon a lovat.
Rendben is ment minden. Csak a hó okozott gondot, különösen Annának, mert leesett végre, de olyan sok, hogy térdig süppedt a nagy fehérségben, és alig bírt utat törni magának az ösvényen. Haza már nem gyalog ment, István vitte lóháton az erdő szélén, de még jóval a kerülőház előtt tette le, hogy ne lássák meg őket. Anna először szabódott. Eddig éppenhogy csak megfogták egymás kezét, most meg engedje meg, hogy István közben fél kézzel átölelje a derekát? – berzenkedett magában, de aztán mégis hagyta, hogy maga elé ültesse.
Aztán ez sem volt elég, a rendszeres vasárnapi találkozás az óriástölgynél. Körülményes volt, és messze is a kerülőháztól. És időnként meghiúsult, és így akaratlanul csalódást okoztak egymásnak. Hol István nem jelent meg, mert nem ért rá, vagy nem kapta meg a lovat, hol Annának jött 280közbe valami, és nem tudták egymást előre értesíteni. Akkor fundálta ki István, hogy némi áldozatvállalással megkönnyíti a kettejük dolgát. Fenn Darnó-tetőn, a kerülőházzal szinte egy vonalban februárban újabb vágás kezdődött, és elszegődött oda munkásnak. Anna apja csodálkozott, mikor jelentkezett nála, de magában azzal intézte el, hogy bizonyára egy kis zsebpénzt akar keresni. Az apja nem bánta. István korában ez nem számított rangon alulinak. És a gazdaságban se nagyon volt most rá szükség. Ami trágya még otthon volt, azt már ki tudta hordani a földekre a béresével vagy Györggyel is. Azonkívül úgy vélte, nem árt, ha a gyerek télen nem hagyja megmacskásodni az izmait. Már tudott a lányról. A fia beavatta az anyját, az meg egy óvatlan pillanatban elszólta magát előtte. Sejtette, hogy ez lehet a háttérben, de egyelőre nem szólt semmit.
Tél volt ugyan, de a favágók csak ittak vizet, és azt lentről, szinte a kerülőháztól hordták fel maguknak. A ház fölött, de már bent az erdőben, egy korábbi irtás szélében fakadt egy jó forrás, és a kerülő olyan csepegtető csapot eszkábált a vizének, hogy télen sem fagyott be. Ők is ezt itták, és főzni is ezzel főztek. Nyáron egy fából készült, háromszögletű, nyitott csatorna vezette le az udvarra, télen meg feljártak érte. István terve az volt, hogy ott dolgozván eléri, hogy mindig ő menjen vízért. Talán még örülnek is neki a többiek, hogy nem nekik kell hordaniuk, hogy megszabadulnak a meredek, csúszós oldalban való le-föl mászástól. Ő fentről jön majd vízért, Anna meg lentről, és a forrásnál, mintha csak véletlen lenne, mindig találkoznak. Az időpontban, percre nem állapodhatnak meg előre, csak abban maradnak, hogy délben, ebédszünetben. Ha elfogyott vagy fogytán a vizük, István azonnal indul, mihelyt leálltak. Anna meg figyeli otthonról, mikor jelenik meg az oldalban, és ha meglátja, akkor ő is jön a forráshoz. Vérmes reményeket nem táplálhatnak, úgy is alakulhat, hogy István nem jön, mert csak tél van, és a hidegben ritkábban szomjaznak meg az emberek, és kevesebb vizet isznak, még szalonnára is.
István terve bevált. Az emberek örömmel vették ajánlkozását vízhordónak. A víz is tűrhetően fogyott, Anna is mindig időben észlelte Istvánt, és mindig a forrásnál volt már, mikor leért. Először gondosan megtöltötték korsajaikat, és csak aztán szentelték egymásnak figyelmüket. Rövidke, nyúlfarknyi találkák voltak ezek. Öt-tíz percnél egyikük sem 281maradhatott tovább, durván ennyi idő állt rendelkezésükre, ennyibe kellett belesűríteniük mindent. Álltak, álldogáltak a forrásnál, nézték egymást, és nem tudtak betelni egymással. Néztek mást is, nézték a jeget a csap alatt, a havat, a hóban az emberi és állati lábnyomokat, a száraz fűszálakat, a cserjéket, az erdő szélén a fákat, az eget, a felhőket, néztek mindent, de főként egymást, mert bármire irányították a tekintetüket, egymást látták. És beszélgettek, sietve, kapkodva, olykor egymás szavába vágva. Beszélgettek erről-arról, mindenről, jelentős és jelentéktelen dolgokról. Arról, hogy kivel mi történt gyerekkorában, ki min ment addig keresztül, mik a tervei, és mit vár az élettől. De főleg jelentéktelen dolgokról. Arról, hogy kivel mi esett az előző nap óta, mit csinált, merre járt, hol volt, kivel találkozott, mit evett, mit gondolt, mit álmodott. Vagyis kizárólag jelentős dolgokról, mert mindennek súlya lett, fontossá, jelentőssé vált attól, hogy beszéltek róla, hogy ők beszéltek róla.
Anna nem mindig vitt vizet a forrásról. Otthon nem fogyott annyira az ivóvíz, bár ha már kevés volt az edényben, siettette a fogyását azzal, hogy titkon kiöntött belőle. De tartotta magát a megállapodáshoz, és jött üres kézzel is, sétát mímelve. Ez sokáig nem tűnt fel senkinek, sem az állandó időpont, sem az ismétlődő úticél, mígnem az apja felfigyelt rá, és többször egymás után meglátta őket. Nem tudtak róla, mert tapintatosan hallgatott, és az anyja is így tett, akivel közölte a felfedezést, de attól fogva nyílt családi titokká vált, miért járnak egyszerre a forráshoz.
Madár József és felesége jól fogadta, hogy a két fiatal ennyire megkedvelte egymást. Elégedetten nyugtázták, hogy szerintük finnyás lányuknak végre tetszik valaki, de még nem házasságban gondolkodtak. Eladó sorba jutott ugyan, de úgy vélték, ráér beköttetni a fejét, hiszen még ki sem élvezte rendesen a lányságát. Azonkívül a legkisebb gyermekük volt, ezért a legkedvesebb is, és még nem szívesen váltak volna meg tőle.
Árvai János nem így állt hozzá fia udvarlásához. Látván a kapcsolat komolyságát, mindjárt házasságra gyanakodott. Még nem is látta szíve választottját, máris megpróbálta lebeszélni róla, mert egyszerű kerülőlány lévén, az szerinte nem felelt meg egy leendő mennyel szemben támasztandó 282vagyoni követelményeknek, bár titkon kissé hízelgett neki, hogy egy félig-meddig úri kisasszonynak tetszik az ő fia. István nem hallgatott az apjára, sőt, végig sem hallgatta, mikor kérdőre vonta. Mindjárt ideges lett, és felháborodva faképnél hagyta. Erre az úgy megharagudott, hogy nem szólt többé hozzá. Attól kezdve csak Terézen keresztül érintkezett vele, lett légyen szó bármiről, teendőről, munkáról, családi ügyről vagy a kilátásba helyezett szankciókról, amelyek között ott szerepelt a kitagadás is.
De István továbbra is rendszeresen találkozott Annával, mi több, bejáratos lett a családhoz, miután Anna váratlanul azzal állt elő, hogy jöjjön be már egyszer a házukba is, ne mindig kint fagyoskodjanak a szabadban, a szüleinek is ez a kívánságuk, mert tudják már, miért járnak ők a forráshoz, és szeretnék közelebbről is megismerni. Éppen jókor jött az ajánlat. Február utolján voltak, a végéhez közeledett a tél, számolni kellett vele, hogy hamarosan megszűnik a vágás az erdőn, és vele a vízhordás is, amely átlátszónak bizonyult bár, de mégiscsak ürügyül szolgált a találkákhoz. Nem habozott, a rákövetkező vasárnap, még a vágási szezonban kiöltözött, és elment Madárékhoz. Méghozzá gyalog, és azután sokáig így tette meg a hosszú utat, mert az apja bosszúból megvonta tőle a lovat. Az anyja tudta, mire készül. Tiszta inget kért tőle, kénytelen volt elárulni. Bár ne tette volna, mert mindenáron rá akarta venni, hogy szűrben menjen, és akassza fel a pitvarban. Ha nem teszik ki az eresz alá, amíg ő bent van a házban, akkor az biztos jele annak, hogy elfogadják, és még vő is lehet belőle. Alig tudta megértetni vele, hogy ő nem híve az ilyesminek, ósdiság az, kiment már a divatból, meg különben sem parasztok azok, hagyjon neki ezzel békét.
A kerülőék kedvesek voltak hozzá, és úgy bántak vele, mint valami régi jó ismerőssel. A kerülőné azonnal leültette, és borral, kaláccsal kínálta. Annával hozatta be. Az mind a kettőt eléje tette az asztalra, aztán hátrább lépett, és mosolyogva nézte, mint fogyasztja, előbb a kalácsot, aztán a bort. A kerülő nem volt bent a házban, de kisvártatva bejött. Lekezelt Istvánnal, és azt mondta neki, szólítsa csak Józsi bácsinak, amit örömmel vett. Először a szülei hogyléte, az apja munkája, a testvérei szá283ma, életkora iránt érdeklődött. Aztán megkérdezte, mi újság a faluban, mi van ezzel vagy azzal. Aztán áttértek az erdőre, arra, hogyan teleltek át a fák, mikor lesz a vágások helyén telepítés. Majd panaszkodott az erdőbérlőkre, hogy lelkiismeretlenek, a felettes hatóságára, hogy túl sokat megenged nekik. Végül megivott vele egy pohár bort, és a kerülőnével együtt kiment a konyhából. Magukra hagyták őket, hogy, mint mondták, nyugodtan beszélgethessenek.
Nagyjából így, e séma szerint zajlott le aztán később minden benti találkájuk. István megjött, leült, váltott pár szót a szülőkkel, aztán kettesben maradt Annával. Csókolózni nem csókolóztak, de nem mert tilos volt, hanem mert időnként hol ezért, hol azért bejött az anyja vagy az apja, és illetlenség lett volna a szemük láttára, vagy arra kényszeríteni őket, hogy úgy tegyenek, mintha nem vennék észre. Ellenben ölelkeztek, mert teljességgel elfogadott volt, hogy szorosan egymás mellett üljenek a lócán, egymáshoz simuljanak, vagy akár átöleljék egymás derekát.
A titkos, a titkosnak vélt kinti találkák azontúl elmaradtak. Az együttlétek, kószálások, ücsörgések a szabadban nem. Mihelyt felszikkadt a gyalogutakon a hólé okozta sár, és megnyúltak a nappalok, a bevezető konyhai társalgás után többnyire sétálni mentek. Fel a forráshoz, be az erdőbe, le a völgybe, a Tóba. Egymás mellett, kéz a kézben, vagy egymás után, ha keskenynek bizonyult az ösvény, de akkor is fogva egymás kezét, ország-világ szeme láttára, semmit sem titkolva, takargatva, vállalva egymást.
Tavasz lett, nyár és a földeken megint sok munka. Önmérsékletet kellett tanúsítaniuk. István nem jöhetett olyan sűrűn, mint eddig. Néha még vasárnap délután sem ért rá. Ezért őszig kevesebbet találkoztak, de amikor csak tehette, szaladt-futott Darnóaljára, számolva azzal is, hogy esetleg senkit nem talál otthon, és egyetlen siroki bált sem hagyott volna ki.
284István már másfél esztendeje udvarolt Annának, mikor úgy gondolta, eljött az ideje, hogy megkérje a kezét. Elmondta az anyjának, mire készül. Az először kissé megszeppent, de némi habozás után melléállt, az apja viszont érthetően ellenezte, szinte ellene intézett támadásnak tekintette a lépést. Méregbe gurult, még kiabált is Terézzel, amikor megtudta, és hallani sem akart róla. Napokig dúlt-fúlt magában, de az kemény munkával megdolgozta, és végül hallgatólagosan beleegyezett. Ez azt is jelentette, hogy abból a gyakorlati megfontolásból, hogy nem házasíthatja ki a fiát úgy, hogy közben nem szól hozzá, helyreállt köztük a beszélőviszony is. Bár részéről a neheztelés, rosszallás továbbra is megmaradt, és abba sem ment bele, hogy vele tartson, és személyesen jelen legyen a leánykérésnél. Egyelőre képtelenségnek tűnt fel előtte, hogy a nem kívánt frigy útjának egyengetésében tevőlegesen is részt vegyen. Így hát a kérők István keresztapjával, Zvara Alberttal az élen, akit kérő násznagynak felkértek, nélküle kerekedtek fel és látogattak el Darnóaljára, ahol szívesen fogadták őket, és nem utasították el a kérést. A megismerkedést leendő menyével azonban nem sokáig odázhatta el. A kerülőék hamarosan üzentek, és eljöttek Szajlára háztűznézőbe, ami inkább tisztelgés volt a szokás előtt, semmint a viszonyok valóságos felderítése, afféle udvariassági viszontlátogatás, hiszen tisztában voltak Árvai János vagyoni helyzetével, tudták, hogy jó helye lesz a lányuknak, csupán a portáról, a házról, a rajta, benne uralkodó állapotokról nem volt képük. Nemsokára megtartották az eljegyzést. Nem csináltak nagy felhajtást, csendesen, mértéktartóan ünnepeltek. A két család tagjai, az örömszülők, a testvérek és a közeli rokonok a menyasszonyos háznál gyűltek össze. A jegyváltást az alkalomhoz illő vacsora követte, amely a nehéz, laktató ételektől eltekintve inkább polgárinak volt mondható, mert a jegyesek már nem úgy ültek az asztalnál, hogy ne essen közéjük 285a mestergerenda, ami kerülendő volt, mert a hiedelem szerint a jegyesség felbomlásához vezethetett, és nem egy tányérból, pohárból ettek, ittak, azonképpen eltekintettek attól is, hogy ünnepélyesen kérjék egymás szüleit, hogy fogadják őket lányukká, fiukká.
Az eljegyzéssel István mintegy lefoglalta magának Annát, és jogot nyert arra, hogy feleségül vegye. Másnap vagy a következő vasárnap mise után akár el is mehettek volna a paphoz beiratkozni, azaz bejelenteni a szándékukat, hogy az megkezdhesse a templomban a kihirdetést. De nem mentek, mert az egybekeléshez hiányzott még egy fontos láncszem. István még nem volt huszonegy éves, és még nem töltötte ki a katonaidejét. Addig általában minden legény várt a házasodással. Nem volt kötelező, de ezt diktálta a józan gyakorlatiasság, amellyel elkerülték, hogy a házasságot mindjárt az elején veszélybe sodorja a hosszú különlét, amely akár három év is lehetett. És belejátszott az a közfelfogás is – és ez a paraszti osztályban különösen mélyen gyökerezett –, hogy a katonaság az érettség, a felnőttség betetőzése, és mint ilyen a leendő férjet végképp felkészíti az életre, felvértezi annak megpróbáltatásai, viszontagságai ellen.
A rákövetkező esztendőben ez az akadály is elhárult előlük, mert István az eljegyzés után nemsokára huszonegy éves lett, és azonnal behívták katonának. Jó messzire, Miskolcra rukkolt be a honvédhuszárokhoz, oda szólította a behívó, nem a közösökhöz. Ettől eltekintve jól járt, mert csak a minimumot, egy évet kellett szolgálnia. A huszároknál akkor még annyi volt a szolgálati idő, csak később emelték, bár a jegyeseknek, akiket szétválasztott, még ez is sok volt. De azért jól viselték, vagy legalábbis kibírták azt az egy évet. Nem hidegültek el közben egymástól, nem csalták meg egymást. Hűségesek maradtak, megőrizték magukat egymásnak.
Különösen István tétetett ki nagy kísértéseknek. Városon alapvetően más viszonyok közé került. Sok volt a nőszemély, a lány, az asszony, és nem lehetett őket nem látni, nem észrevenni, ha kimenőt kapott, és céltalanul lődörgött az utcákon, magában vagy a bajtársaival. Ott mentek, sétáltak, korzóztak vagy siettek a járdákon mindenfelé a cselédlányok, pesztonkák, varrónők, munkáslányok, szakácsnők, kofák, mosónők, kéjnők, hajadonok, férjezettek, fiatal menyecskék, középkorú özvegyek, intézeti növendékek, előkelő kisasszonyok, úri hölgyek, nagyságák. Szede286gették, emelgették a lábukat, ki-kivillant a bokájuk a hosszú szoknya alól, kilátszott hófehér vagy napbarnította nyakuk, nyáron messziről virított meztelen karjuk, ringott a csípőjük, és mindenféle-fajta volt a mellük a ruha alatt, az egyiknek kicsi, kerek, a másiknak csúcsos, előreugró, a harmadiknak óriási, gömbölyű, a negyediknek csüngő, lapos. Lesütötték vagy tágra nyitották a szemüket, és kacér pillantásokat vetettek feléje, vagy a fejüket büszkén feltartva egyenesen, rendületlenül néztek előre, és őt figyelemre sem méltatva haladtak el István mellett.
Annát Darnóalján vagy Sirokban jóval kevesebb veszély fenyegette, vagy egyáltalán nem leselkedett rá semminemű veszély. Ő otthon jószerével már feleségnek, férjes asszonynak számított. Rá már így néztek a férfiak, és ő is ehhez tartotta magát, de ettől függetlenül tudatosan is került minden kihívást, bűnre csábító alkalmat. Nemcsak hogy nem állt szóba senki legénnyel, nemcsak hogy nem járt bálba, hanem még a lánypajtásaitól is távoltartotta magát. Nem szakított éppen velük, de ezzel is jelezte, hogy ő már nem tartozik közéjük, ő már más, másfajta megítélés alá esik.
Igaz, nem is hagyták egymást magukra. Lélekben támogatták egymást, a távolból mintegy fogták egymás kezét. Hetente legalább egyszer tollat ragadtak, és hosszú leveleket írtak, buzgón leveleztek. A levelek közeiben pedig pár soros lapokat menesztgettek. Miskolcról folyton miskolci látkép érkezett, Darnóaljáról pedig mindig mátrai, parádi tájfelvétel indult útnak, olykor többször ugyanaz, mert véges volt a Sirokban vagy Recsken fellelhető választék. És személyes találkozásra is sor került, bár csak Anna látogatott el a miskolci kaszárnyába, egyszer leendő anyósával, Terézzel, egyszer meg magában. Jött volna István is, de nem engedték haza szabadságra.
Ami magát a katonaságot illeti, Istvánra nem tett mély benyomást. Nem szerette, de nem is utálta, majdnemhogy hidegen hagyta. Elfecsérelt időnek tekintette azt az évet. Tisztességesen elvégezte, végrehajtotta, amit parancsoltak neki. Szándékosan vagy hanyagságból nem vétett az előírások, a szabályzat ellen. Tisztán tartotta a lovát, kardját, karabélyát, az egyenruháját, minden felszerelését. Elviselte a kiképző káplárok packázásait, a tisztek gőgjét, beképzeltségét, a hadgyakorlatokon állta a sarat. De egy pillanatig sem érezte, hogy ő ettől több, tapasztaltabb, 287edzettebb lesz, hogy ez valami magasrendű, tiszta, a férfiasság iskolája, hogy amit csinál, csináltatnak vele, arra valóban szükség van, hogy ez képessé teszi arra, amit várnak tőle. Hogy hazafias kötelességét teljesíti, hogy a királyt szolgálni, aki ráadásul nem is magyar és nem is király, csak Magyarországban hívják így, becsület és dicsőség dolga, hogy késznek kell lennie, és – miként oly sokszor hallotta – meg kell védenie a hont, esetleg az életét is fel kell áldoznia érte, ha ráront az ellen. Ha így felnőtt fejjel belegondolt, nem is értette a nagyapját, hogyan tudott ezért lelkesedni, mit szeretett ezen annyira, hogy folyton erről mesélt neki gyerekkorában, a katonaságról, a zászlóaljról, a századról, a rajról, a bajtársairól, hogy hol álltak, merre vonultak, hogy ütköztek meg az ellenséggel, mikor mi történt, miért mentek előre, miért hátra, mit kaptak enni meg mennyit, ki hol mit csinált, mit mondott, kinek. Bár az más volt, a nagyapja önként vonult be, senki nem kényszerítette, őt tényleg hívta a haza, mert honvédő háború volt, ölte a magyart az osztrák, majdnem legyőzték, de behívta a muszkát, aztán meg barát lett.
István tavasszal vonult be, és tavasszal is szerelt le. Alighogy megjött, és Annával kiélvezték a viszontlátás örömét, Árvaiék nekifogtak a ház átalakításának, mert ahogy addig volt, úgy nem maradhatott, a fiatalokkal együtt nem fértek volna el benne. Magára a lagzira az előkészületeket előbb, még István távollétében megkezdték. Befogtak egy disznót külön hízónak, kiszemelték a levágandó borjút, és mindenfélével kedveztek mind a kettőnek, hogy gyorsabban gyarapodjanak. A többi teendővel, a közvetlenekkel még ráértek, volt idő bőven. A lagzi időpontját november végére tűzték ki, mikorra kiforr az új bor. De az építkezéssel igyekezniük kellett, mert hosszadalmasnak ígérkezett, meg ősszel bármikor elromolhatott az idő, és akkor nehezebben száradt volna a fal, a vakolat. Ámbár tető volt a fejük felett, mert belső munkák folytak, de csak kint az udvaron kellett követ faragni, sarat taposni, meszet oltani, és mindent onnan behordani.
Istvánéknak úgy készítettek helyet, hogy a ház hátsó traktusában önálló lakrészt létesítettek. A kamrából szobát csináltak, a hátrulsó ház, a tulajdonképpeni szoba egy részéből pedig konyhát, oly módon, hogy körülbelül 288egyharmadát fallal leválasztották. A régi konyha felőli oldalon befalazták az ajtónyílást, az udvar és a kamra felől meg áttörték a falat, és ajtót tettek bele. Az udvar felőli lett a főbejárat. Innen lehetett bejutni az új konyhára, abból meg a két szobába, mert azontúl a külsőnek onnan nyílt az ajtaja, a belsőnek meg a külsőből. A padlásfeljáró a kamrával megszűnt, és úgy oldották meg a padlásra a feljutást, hogy az ámbitus végén nyílást vágtak a mennyezetbe. A feljáró létra így a kisszoba ablaka elé került, és kissé elfogta a napvilágot, de ez nem okozott különösebb gondot, mert abban úgyis csak éjjel akartak tartózkodni, minthogy hálóhelynek szánták. A felszámolt kamrát meg úgy pótolták, hogy a ház hátához élelemtárolás céljára kis toldalékot ragasztottak azzal, hogy majd közösen használják. Ennek István nem örült, mert csak az öregek konyháján keresztül lehetett belejutni, azok viszont nem bánták, mert arra számíthattak, hogy így legalább látják majd, mit visznek el az övékből, ha egyébként nem vennék észre. A falazást, vakolást kőművesre bízták, de az ajtókat, ablakokat János maga készítette, a meszelés Terézre hárult, és Angyél és Mária segédkezett neki. Időre végeztek minden munkálattal. Az új fal nagyjából ki is száradt, bár október végén esősre fordult az idő, és úgy szellőztettek, hogy közben fűtöttek is az új lakrészben, hogy gyorsítsák a folyamatot.
Az összes többi előkészület is megtörtént. Elérkezett a lagzi hete. Az Árvai-porta udvarán felállították a nagy lakodalmas sátrat. A leendő vendégek hordták a sok ajándékba szánt kopasztott tyúkot és a különféle kalácsokat. Minden családtag sürgött-forgott, tette a magáét. Örült, izgult, várta a lagzit. Még Teréz is, pedig a segítségül hívott asszonycsapat élén a sok dolog közepette már azt sem tudta, hol áll a feje. Csak János nézett nehéz szívvel az elkerülhetetlen elébe. Már nem gyötörte, hogy a kerülőlány a stafírungján kívül csak egy üszőborjút és némi készpénzt hoz a házasságba – ezt előre tisztázták és írásba is foglalták, valamint azt is, hogy ha két éven belül gyerktelenül halna el, minden visszajár –, már csak azt szerette volna, hogy legalább jó feleség, dolgos asszony legyen, de valahányszor látta az eljegyzés óta, nem bírta megállni, hogy fel ne sóhajtson, és ne kérdezze magában: hogy fog ez a gyenge, úrias kezével kapálni, markot szedni vagy főtt krumplit szétnyomkodni a moslékban?
289A lagzi kissé eltért a Szajlán megszokottól, kezdve azon, hogy takarékossági okokból nem több, hanem mindössze egy napig tartott, azon át, hogy a templomi esketés után a két örömszülői ház közti nagy távolság miatt a két násznép nem vált szét, hanem együtt ebédelt, és együtt várta meg a vacsorát is, egészen addig, hogy elmaradt a padláson az új pár fektetése, mert nem hajnalban, hanem éjfélkor volt a menyasszony felkontyolása. Az eljegyzéshez képest viszont erősen igazodott a hagyományokhoz, majdnemhogy túlságosan is, olyannyira, hogy István a végén már sokallta a sok hercehurcát, játékot, tettetést, és kissé restellte magát Anna előtt.
Az ágyvitellel kezdődött előtte való nap. Küldöttség ment a kerülőházhoz, és ágyneműjével egyetemben elhozta a menyasszony ágyát, mint a legfontosabb bútordarabot. A vőlegényi ház elé érkezve letették a földre, és a bámészkodó fiúgyerekek közül meghempergettek rajta egyet, hogy első gyerekük szintén fiú legyen. Aznap még eső is esett, de a lagzi napjára felszikkadt, és jó volt az út. Reggel a vőlegény násznépe feldíszített kocsikon és zeneszó kíséretében Darnóaljára vonult, és a násznagy tréfás alkudozás kíséretében kikérte a másik násznagytól a menyasszonyt. Anna anyja sírt, de valódi könnyeket hullatott. Utána a vőlegény násznépe egyesült a menyasszony násznépével, és visszatért Szajlára. A szélső háztól fokozódott a zenebona, mert ott puskás lovasok csatlakoztak hozzájuk, és táncoló paripáikon vadul kurjongattak és a levegőbe lőttek. Az esketés után a templomtól a kocsisor Ondrok gödrébe indult. Útközben, az iskola táján újabb lovasok bukkantak fel, ezúttal idegeneknek, rablóknak öltözve, és azt adták elő, hogy ellopják a menyasszonyt. A vőfélyek és az előző lovasok ezt megakadályozták. Az Árvai-porta előtt megint rendeztek egy kis színjátékot. A vőlegény szülei belülről bezárták a kaput, és a menyasszonynak kérnie kellett, hogy nyissák ki, és fogadják be őt lányuknak. Miután kinyílt a kapu, a vőfély átadta Annát Teréznek, aki megcsókolta és bevezette a házba. Hogy a menyasszony bebocsájtást nyert, a násznép betódult az udvarra, és letelepedett a sátorban. Mindenki oda ült, ahova akart. Akinek nem jutott hely a sátor alatt, az rajta kívül foglalt helyet, mert az asztalsor vége kinyúlt a szabadba. Következett az ebéd, a vendégek összehordta baromfiak és kalácsok elfogyasztása, majd csendes, általános iszogatás, társalgás, ejtőzés vacsoráig, a főétkezésig.
290Még ki sem pirultak az arcok, némelyek még meg sem vitatták rendesen, amibe az első üveg bornál kezdtek, amikor váratlan incidens zavarta meg a békés iddogálást. Összeverekedett két lagzis, Trso Mihály, János Regina nevű húgának sógora, és Teréz egyik unokatestvére, Csefán Aladár, akit a fösvénysége miatt Krajcárnak is csúfoltak. Mindketten szegényemberek voltak, bár nem zsellérek, hanem törpebirtokosok, és egymásnak régi haragosai. Valami régi kölcsönös sérelem okán szenvedélyesen gyűlölték egymást, és ha alkalom nyílt rá, menten összeszólalkoztak, bár tettlegességre ritkán ragadtatták magukat. Most azonban addig hergelték egymást, hogy összeugrottak. Nem is ettek, csak ittak, sőt, már otthon bepálinkáztak, és az esketési menethez is ittasan csatlakoztak. Egy darabig az asztaloknál ültek, de egyszer csak eltűntek. Az egyiknek vizelhetnékje támadt, a másik meg utánament, és hátul, a kazlaknál elpáholták egymást, helyesebben Trso, aki jóval erősebb volt, úgy ellátta Csefán baját, hogy annak még a feje is betört. Minderre, a verekedés tényére, lefolyására, meg hogy ki kezdte, természetesen utólag derült fény. Az asztaloknál vigadozók ebből mit sem láttak. Csak az éktelen kiabálásra, ordítozásra figyeltek fel, és akik kiszaladtak a sátorból, már csak azzal szembesültek, hogy Trso, mint aki jól végezte dolgát, jön visszafelé, Csefán pedig, aki a törvénytelen hangokat kiadja, ingujjban áll az udvari kemencénél, közben körben csíkokban ömlik a kalapja alól a vér, már az inge is véres, egymás után rángatja ki a kemence megbontott homlokfalából a téglákat, és tehetetlen dühében toporzékolva hajigálja át a nyárikonyha teteje fölött, és némelyik majdnem a sátorra esik. Jánosnak és a segítségül hívott embereknek nem kis erőfeszítésébe került, amíg a sebesült dühöngőt meg tudták fékezni, a családjának pedig az, hogy hazavezesse, és bekösse a fejét. Trso szó nélkül eloldalgott, miután János kiutasította a portáról, de a násznép izgatottan tárgyalta tovább az eseményt, és még sokáig nem tudott napirendre térni felette.
A vacsoránál már ülésrend érvényesült, és mindenki rang és rokonsági fok szerinti helyre került. Mialatt megint ettek, fogyasztották a disznó- és borjúhúsból készült étkeket, étkek hosszú sorát, mindenféle áldomások hangzottak el az ifjú párra és az örömszülőkre, a cigányok pedig húzták, de csak halkan, hallgatónótásan, és a zsibongás sem volt akkora, 291hogy ne értették volna egymás szavát. Aztán kivitték a sátorból az asztalok egy részét, félretolták a székeket, és tánc volt éjfélig. Éjfélkor az asszonyok a házban átöltöztették Annát, majd kibontották a haját, kontyba tűzték, és főkötőt illesztettek a fejére. Ezalatt a sátorban felkészültek a menyasszonytáncra, jobban mondva a menyecsketáncra, hiszen a menyasszony most már az volt, menyecske.
Mikor már mindenki megvette a menyasszonyt, előlépett István is. Nagyobb összeget vetett a szitába, és eljárta vele az utolsó táncot. Utána a frissen sült férj és menyecske eltűnt. Bementek a házba, és lefeküdtek leendő hálószobájukban. Még nem adták oda magukat egymásnak. Még vártak vele, mert túl fáradtak voltak, meg azt akarták, hogy csend és nyugalom legyen köröttük, hogy közben csak egymásra figyelhessenek. Égtek a vágytól, hogy megismerjék egymás testét, testük legmélyebb titkát, hogy megtegyék végre, amire két esztendeje várnak, de egyelőre lemondtak róla, tartóztatták magukat, mert fontosabb volt nekik annál, semmint hogy ilyen zajos körülmények közt essenek túl rajta, hogy beszennyezzék, hogy lerángassák a szeszgőzös dínomdánom sarába.
Annát így is zavarta a tudat, hogy kint mindenki azt hiszi, azért vonultak vissza, feküdtek le, hogy most egymásnak essenek. Valósággal viszolygást keltett benne, hogy a férfiak ezalatt összekacsintanak, és mind arra gondolnak. Elképzelik őt ruha nélkül, az ő meztelen testét, a mellét, a farát, a hasát, a szemérmét, azt, hogy miként csinálják, hogyan veszíti el a szüzességét, hogy fáj-e neki, jajgat-e közben, összeillenek-e méretben, meg vannak-e egymással elégedve. Átélik, kiszínezik maguknak, csámcsognak rajta, azon, ami nincs is, meg sem történik, mert elnapolták, későbbre halasztották, mert úgy döntöttek, hogy tovább várnak vele.
Istvánt nem terhelte ezzel. Csak nagyot sóhajtott, visszacsókolta, aztán átölelték egymást, miután levetkőztek, és bebújtak az egyik dunna alá. Közben érzékelte, hogy megmerevedik a hímtagja, és a vége az ő hasához nyomódik. Kísértés fogta el, hogy odanyúljon, hogy megmarkolja, vagy legalább a gatyáján keresztül megérintse, de legyőzte magában, és óvatosan elhúzta az altestét. István nem nehezményezte, vagy talán észre sem vette ezt. Így aludtak el, és így is ébredtek fel reggel, amikor megzörgették az ajtajukat.
292Mielőtt szétszéledt volna a násznép, mielőtt felszolgálták volna a takarodólevest, megejtették a kútrakísérést, amely nyilvános elismerése, közhírré tétele volt a házasság elhálásának, noha arra itt nem került sor. Ez abból állt, hogy az ifjú párt zeneszóval a kinti közkúthoz kísérték, ott a férjet egy létrához kötve leengedték a mélybe, majd a körülállókat fennszóval megkérdezték, hogy ki a felesége, mire a felesége azt felelte, hogy ő. Erre a férjet kihúzták és eloldozták, az kézenfogta a feleségét, és visszasétált vele a sátorba, ahová már csak az egészen közeli hozzátartozók követték, és a cigányok, akik utána mindjárt elmentek, de előbb még letakarták a cimbalmot, hogy ne porosodjon, amíg másnap el nem szállítják.
293A parasztember nem ünnepelte, sőt nem is nagyon tartotta számon a születésnapját. Ez alighanem a középkorból eredt, amikor a világrajövetelt az élet siralomvölgyébe való belépésnek, a földi szenvedés kezdetének tekintették, és azon nem lehetett örvendezni. Annál több okot adott a vidámságra, az ellazulásra a névnap. Az ember a nevet, valamely szent nevét a keresztségben kapja, amely kiemeli a pogányság állapotából, és az öröklétet, az égi boldogságot ígéri. Az újkori földművelő ennek nem feltétlenül volt tudatában, többnyire csupán gépiesen átvette, megörökölte e gyakorlatot.
Mindenkinek volt neve és nevenapja, ám a névnapok nem bírtak egyforma jelentőséggel. Voltak közönséges, szürke, és voltak kiemelkedő, jeles névnapok. Ferenc, György vagy Lőrinc felett a viselőjüket kivéve szinte mindenki átsiklott, de például Miklóst, Jánost vagy Istvánt még ott is számon tartották, ahol egy fia ilyen nevű férfi sem találkozott. Közrejátszhatott ebben az is, hogy nagyobb ünnepekre vagy azok közelébe estek, de mások mindenféle kedvező körülmény nélkül is előkelő rangot vívtak ki maguknak.
A névnap, a névesti felköszöntés és az azt követő vacsora egyúttal a társas érintkezés bevált formája is volt, ahol az ünnepelt és az ünneplők megbeszélték az őket érintő időszerű dolgokat, de ezen túlmenően úgy általában is eszmét cseréltek a világ folyásáról. Erre éppoly alkalmasnak bizonyult, mint a disznótoros vacsora, amely szintén elképzelhetetlen volt vendégek nélkül. Vagy még alkalmasabbnak, hiszen a háziak estére nem merültek úgy ki, nem töltötték egész napjukat a sertés feldolgozásának fáradságos munkájával, és jobban ki tudták fejteni nézeteiket.
A János-nap és az István-nap egymás mellett található a naptárban. Az egyik karácsony másnapjára esik, a másik az utána következő napra, már 294hétköznapra. Ezért Árvaiék, mióta István felnőtt, és a nevenapját egyáltalán ünnepelni lehetett, egyszerre, karácsony másnapján ülték meg mind a kettőt. Ilyen gyakorlatias összevonás előzte meg azt a névestét is, amelyre a szokásos vendégeken, a jegyzőn és papon kívül Teréz testvérbátyját, Közsüs Pált, Árvai Lőrincet és István barátját, Mikit is meghívták. Barczai sógor kivált az állandó vendégek közül, mert közben nagyon megöregedett, és már alig mozdult ki otthonról.
Ezúttal is a megszokott mederben zajlott minden az öreg konyhán. Míg ettek, nem nagyon beszéltek, de miután a két asszony, Teréz és Anna leszedte az asztalt, és a köszöntőket követően már csak borozgattak, sorra megtárgyaltak mindent, ami azokban a hetekben történt, vagy más okból foglalkoztatta őket. A soros fadöntést az erdőn, a leesett hó mennyiségét, az éjféli mise látogatottságát, a vetések telelését, a hízómarha felvásárlási árát, a kormány adópolitikáját, a faluszék legújabb határozatait, a közjégverem feltöltését, azt, hogy át lehet-e menni Recskre a malomba a megyének vagy kerülni kell Sirok felé, hogy miből vegyen a falu kályhát az iskolába a kilyukadt régi helyett – ilyenek és ehhez hasonlók kerültek terítékre.
Már tizenegy is elmúlt, és Közsüs Pál már menni készült, amikor a házigazda ismét megtöltötte a poharakat, és új tárgyat pendített meg:
– Aztán itt van ez a cigánydivat.
– Miféle cigánydivat? – kérdezte a jegyző, és a többieken is látszott, hogy nem tudják, mire gondol, a pap pedig, mint ilyenkor szokta, felvonta a szemöldökét.
– Hát, hogy szedik a népek a sátorfájukat, aztán elmennek – magyarázta János.
– Miféle népek? – nézett rá a jegyző még mindig értetlenül.
– Mindenfélék. Magyarok, tótok, oláhok, horvátok, ruténok – folytatta János.
– Ja, a kivándorlásra gondol kend – simult el a pap homlokán a redő.
– Arra, esperes úr.
– Hát, igen, elmennek az emberek – állapította meg a jegyző.
– El, de még mennyire! Aztán hova mennek? Amerikába – mondta János.
295– Hadd menjenek – jegyezte meg Közsüs Pál, és Árvai Lőrinc is egyetértően bólintott.
– Hadd menjenek? Nem úgy van az, Paja – emelte fel a hangját a házigazda. – Nekünk az nem mindegy.
– Nem. De nem jószántukból mennek és nem is szórakozni – felelte a sógora. – Dolgozni mennek, pénzt keresni.
– Dolgozni itthon is lehet – vetette ellen a pap is.
– De még mennyire! Aki dolgozni akar, az dolgozhat. Rogyásig. Van munka bőven.
– Jól mondja – helyeselt a jegyző.
– Mink is dolgozunk, te is dolgozol, ő is dolgozik – János előbb a sógora, majd az unokatestvére felé bökött.
– De nem napszámban – igazította ki a sógora.
– Nem. De tehetek én, tehetünk mi arról, hogy valaki csak napszámos, hogy annak született vagy arra szorul? – fortyant fel erre.
– Nincs a munka megfizetve – ellenkezett Közsüs Pál.
– Nincs? Én megfizetem. Mindenkinek megadom, ami jár, amit más is megad. Tehetek én róla, hogy annyi, amennyi? Nem én szabom meg a napszámot. Meg kérdem én: engem ki fizet meg, mikor van a mi munkánk megfizetve?
– Amerikában többet fizetnek – védte még mindig a napszámosokat Közsüs Pál, maga sem tudta pontosan, miért, hiszen mint gazda szintén ellenérdekelt volt.
– Ki tudja, igaz-e – ingatta a fejét János.
– Azt mondják – állította Miki is.
– Mennyit fizetnek? Mi ott a napszám, mennyi a kereset, Paja bátyám? – szólalt meg István is.
– Én azt olvastam az újságban, meg a Szoják Pestától is azt hallottam, akinek kiment a fia, aztán megírta, hogy négy-ötszöröse az itthoninak – felelte helyette Árvai Lőrinc.
István elismerően füttyentett és azt mondta:
– Ne mondja!
– Tisztára lehetetlenség! Négy-ötszöröse a magyarországinak? Olyan már nincs – jelentette ki határozottan János. – Ki tudná azt megfizetni? Nincsen olyan gazda!
296– Pedig így van – erősítette meg Közsüs Pál is.
– Több, mint itthon, de kétlem, én is kétlem, hogy ennyivel több – kapcsolódott be ismét a beszélgetésbe a pap.
– Azért már érdemes vándorbotot fogni, igaz-e, Lőrinc bátyám – jelentette ki István.
– Nem igaz az. De ha igaz is, akkor se mehet el mindenki – szögezte le János.
– Nem hát – csatlakozott Jánoshoz a jegyző. – Én sem helyeslem ezt a nagy elmenést. Ragályos, mint valami betegség. Kárát látja a nemzetgazdaság.
– Főként a Felföldről mennek el, azt írja az újság, Sárosból meg Gömörből, bár Zemplénből is, de főként a tótok – mondta Közsüs Pál.
– No, megy a magyar is számosan, Hevesből is meg máshonnan is – szólt hozzá a pap megint. – Már az is sok, amiről én tudok erre mifelénk, jópáran elmentek már Sirokból, Recskről, Bodonyból, Balláról is.
– Sajnos, mennek innen is, esperes úr, tagadhatatlanul mennek – hagyta helyben a jegyző.
– A jegyző úr meg még segédkezet is nyújt a besózott seggűeknek – mondta János.
– Én?
– Igen. Nem a jegyző úr intézte a Szoják Pesta fiának az útját is az idén, a Jobbik Péterét, a Dobrucki Mihályét meg a Gyetvai Pálét, meg annak a feleségéét is, mikor maga után vitette? A tavalyiakról nem is beszélve.
– Nem intéztem én semmit, csak kiállítottam a papírjaikat, meg megadtam a szükséges igazolásokat. Kénytelen voltam, kötelességem hivatalból, csak azt teljesítettem.
– De mért adott nekik passzust is? Mért nem utasította el a kérelmüket?
– Ejnye már, Árvai uram. Mint volt bíró, kend nagyon jól tudja, hogy én nem adok senkinek útlevelet. Nem adhatok, az nem az én hatásköröm. Annak feljebb van a hatósága. Én csak továbbítom a kérelmet. Útlevelet a tekintetes szolgabíró úr ad Péterkén. De ő se nagyon tehet mást, ha nincsen kizáró ok. Ha nem büntetett előéletű a kérelmező, ha nem fertőző beteg, és a katonaságot is megváltotta. Jár mindenkinek az útle297vél, minden állampolgárnak. Senkitől nem lehet csak úgy megtagadni. Törvény van rá.
– Hát, ez is jó kis törvény! Passzus boldognak-boldogtalannak. Ez megint egy olyan újítás. Ugyan ki találta ki? Bach alatt ilyen nem volt, nem lehetett csak úgy összevissza mászkálni. Mégis megvoltunk. Hova jutunk így? – dohogott János.
– Mindenkinek joga van külországba menni, Németországba, Törökországba, még Oroszországba is, ha beengedik. Bárhova, ahova akar, ahol a boldogulását keresi. Nekem is, kendnek is, a nincstelen napszámosnak is – magyarázta János felé fordulva a jegyző.
– De nem csak a nincstelen, a lyukasülepű megy ám el! Elmegy az is, akinek van valamije. Ott van a Murányi Pesta. Földje van, jószága, igaz, nem sok, mégis elment. Mindent itthagyott az asszonynak, hadd kínlódjon az vele. Meg Polyák József dettó. Az meg előtte még eladta a jószágát is, a földjét meg kiadta árendába. Mért?
– Mert kevesellte, amije van neki. Mert többet akar, több földet, több jószágot. Aztán meg is lesz neki, mikor visszajön, vesz majd – ellenkezett Jánossal a sógora még mindig.
– Ha visszajön. De akarjon itthon többet! – erősködött János.
– De ott könnyebb, meg gyorsabban is lehet, János bátyám – szólalt meg ismét Miki.
– Szóval hipp-hopp akarnak mindent! No hiszen, ha én is így gondolkoztam volna annak idején! – legyintett lemondóan János.
Közben Közsüs Pál felállt és az ajtó felé pillantott, jelezve, hogy most már valóban megy, de aztán csak leült.
– Kérem szépen – mondta a pap, egybeütve a két tenyerét maga előtt a levegőben, mint aki össze akarja foglalni az elhangzottakat, vagy legalábbis lezárni a vitát, mert már neki is mehetnékje támadt –, nem az a fő gond, hogy ott könnyebben, gyorsabban megy a szerzés, vagy hogy nem marad itthon a munkaerő, hanem az, hogy meggyengül a nemzet, elfogy a magyarság. Bánja a csuda, ha elmegy a tót, az oláh, a rutén meg a többi idegen elem, legalább nem rontják tovább a levegőt, nem áskálódnak itt ellenünk, legalább tisztulunk, de a tulajdon véreink hagynak itt bennünket, fordítanak hátat a drága hazának, és munkájuk verejtékével 298más országot, más népeket gyarapítanak. És az már nagy baj, nagyon nagy baj.
Ehhez már nem szólt hozzá senki. A jegyző azért nem, mert várta otthon a felesége, és nem akarta tovább húzni az időt, a többiek meg, Jánost is beleértve, azért hallgattak, mert nem egészen értették, amit a pap mondott. Különösen az a tisztulás tűnt fel előttük homályosnak. De azért bólogattak, és jelentőségteljesen néztek egymásra. Felhörpintették, ami még a poharakban maradt, kezet fogtak a vendéglátókkal, és felsőruháikat magukra szedve az ajtó felé igyekeztek.
János kikísérte a vendégeket. István is kiment, de csak az ámbitusig. Nem nyitott be mindjárt a lakrészükbe, ahol Anna közben már lefeküdhetett, mert az ablakokban nem volt világ. A távozók után nézett egy darabig, amint azok az apja himbálózó lámpásának fénykörében a kapu felé haladtak a hóborította udvaron, és arra gondolt, vajon hogy lehet az, hogy Amerikában négyszer, ötször magasabb a napszám.
299Langyos tavaszi éjszaka volt. Még nem túl késő, alig múlt kilenc óra. A falak még nem melegedtek át rendesen a tél hidege után, bent kissé még hűvös volt, de már nem fűtöttek. Inkább kintről engedtek be némi meleget az egyik ablakon át, amelyet félig kinyitottak, mert kint már melegebb volt, mint bent a házban.
István és Anna szótlanul feküdt a sötétben, ki-ki a maga nyoszolyáján. Nem régen pihentek le, nemrég fújták el a lámpát. Az elmúlt napot és a következőt illetően már mindent megbeszéltek, és úgy volt, hogy alszanak, nem csinálnak semmit, mert fáradtak. Így, csendben telt el pár perc. István arra várt, hogy Anna szokása szerint átjöjjön hozzá, és összebújjanak. Mindig így aludtak el, összesimulva az ő ágyában, ha nem akartak szeretkezni. Csak később váltak szét, amikor is Anna, félent alva, visszakúszott a magáéba, amely össze volt tolva az övével.
István lehunyta a szemét, majd kinyitotta. A kétféle sötétség között szinte nem volt különbség. Annára gondolt, arra a napra, amikor megismerkedtek. Majd az jutott eszébe, milyen selymesen sima a combja tövén, a combja belső oldalán a bőr. Szinte érezte az ujjával, mintha megsimogatná. Aztán maga számára is váratlanul, szinte anélkül hogy akarta volna, kinyújtotta a kezét, át az oldaldeszkák fölött, be Anna dunnája alá, és a csípőjére tette.
Anna nem szólt semmit, és nem is mozdult. István a keze után húzódott, aztán tovább csúsztatta a hasára, onnan a hasa aljára, a szeméremcsontjára, majd a szemérmére. A vékony hálóingen keresztül tapintotta a drótszerűen erős, dús szőrzetet, a szeméremajkakat, köztük a hosszanti árkot, annak végében fent pedig a zászlószerű kis nyúlványt, a csiklót. Azonnal merevedése támadt, de Anna meg sem moccant. Már éppen vissza akarta húzni a kezét, amikor végre megmozdult, ám ahelyett, hogy eltolta 300volna a kezét és a megállapodásukra figyelmeztette volna, gyorsan közelebb húzódott, és ő is átnyúlt, az alsónadrágján keresztül megragadta a hímvesszőjét, és marokra fogta. Mást nem csinált. Nem szorongatta, nem dörzsölgette, nem nyúlt be érte a sliccén át, hogy úgy is ráillessze az ujjait, csak erősen fogta. Erre ő azonnal továbbment. A tenyerével a hálóinge alá furakodott, és közvetlenül ráhelyezte mindarra, amit ott addig érzett. Így telt el pár másodperc.
Aztán mint valami titkos jelre, hirtelen elengedték egymást, lelökték magukról dunnát, felpattantak, kiugrottak az ágyból, és sietve, némán megtették a szükséges előkészületeket. István meggyújtotta a lámpát, Anna pedig törülközőért szaladt, és egy rossz lepedőt, amely mindig kéznél, készenlétben volt, István derékaljára terített.
Úgy fogtak hozzá, mint mindig, ahogy szoktak, és aztán is tartották a kialakult, ésszerű sorrendet. Anna hanyatt feküdt az ágyában, felhúzta az ingét, széttette a lábait. István levetette a hálónadrágját, a combjai közé ereszkedett, és miután Anna a nyílásba helyezte magának a végét, bevezette a hímtagját. Félútig akadozva csúszott, de onnantól könnyedén szaladt, mert a hüvely addigra teljesen benedvesedett. Mikor ütközésig ért, István átölelte a feleségét, és az is őt. Majd két kezére támaszkodva felemelte a felsőtestét, Anna pedig kitakarta a mellét. István ütemes mozgásba kezdett, Anna közben lehunyta a szemét, és vadul táncolt a melle. István néha megállt. Anna ilyenkor kinyitotta szemét, hálásan rámosolygott, és letörölte az izzadságot István homlokáról.
Aztán, együtt, ahogy voltak, oldalukra fordultak. Anna felhúzta a térdét, egészen István derekáig, mintha át akarná a lábaival kulcsolni, és úgy folytatták. István olykor megfogta Anna felül levő térdét, hogy lássa magát bemenni Annába és kijönni Annából. Később megint fordultak, de úgy, hogy István került alulra, Anna pedig felülre, és félent ült, félent térdelt. Most hol István döfködött alulról felfelé, hol Anna végzett a testével ugyanilyen függőleges mozgást. Anna néha rábukott Istvánra, és az ilyenkor hátranyúlt, és megérintette a nyílás felett feszülő hártyaszerű, finom bőrt.
Ismét újba fogtak. István felnyújtotta a két kezét, Anna rátámaszkodott, hogy közben el ne billenjen, és mint egy tengely körül, 180 fokos szög301ben megfordult, háttal Istvánnak, aztán hátradőlt, combjait kissé felhúzva ráfeküdt Istvánra, és úgy állta tovább annak kitartó munkáját. Mikor ezzel is elteltek, együtt, összetapadva, megint az oldalukra fordultak, és úgy fogadta hátulról Istvánt. Ez István számára előnyösebb volt, így többletélvezethez jutott, mert Anna farpofái most összezáródtak, nyomást gyakoroltak a hímtagja tövére, és olyan volt, mintha még mélyebbre hatolt volna. Aztán anélkül, hogy kijött volna Annából, négykézlábra ügyeskedték magukat, és kutyamódra folytatták. Anna magának sem merte bevallani, de így szerette legjobban, és a férje is így tudta a legtöbbet nyújtani. Bár hátránnyal is járt, mert közben megint nem látták egymás arcát, mi több, Anna szinte semmit sem látott. Maga alatt hátra-hátra pillantva be kellett érnie a himbálózás közben a hasához ütődő herezacskóval, amelyet olyan mulatságosnak talált, hogy néha majdnem elnevette magát, és kárpótlásként merő pajkosságból el-elkapta kezével. István megint kedvezőbb helyzetben volt. Előtte remegett, hullámzott Anna fara, csípője, eléje tárult szép, izgalmas háta, nyaka, és néha még a mellei is látszottak, amikor oldalvást kilendültek alóla.
Ebben a pózban sokáig maradtak, a legtovább. És egyben ez volt az utolsó, a záró is. Ezzel fejezték be, többnyire egy óra múltán, de az is előfordult, és nem is ritkán, hogy órákkal később, mint ezúttal is. Mert bírták, mert fiatalok voltak, telhetetlenek és fáradhatatlanok. Mert örömüket lelték benne, egymásban. Mert ez volt az egyetlen, még az evésnél is nagyobb élvezet, amelynek úgy adhatták át magukat, hogy közben nem kellett a munkára, a teendőkre, a gondokra gondolni. Mert úgy érezték, hogy a szeretkezés, a gyönyör, a feloldódás egymásban, a megsemmisülés felszabadítja, megtisztítja, megszenteli őket, hogy abban is a Teremtő eszközei, neki engedelmeskednek, a testükön keresztül azt hajtják végre, amit Ő akar, amit elrendelt.
Ezzel a meggyőződéssel, ebben a hitben váltak le most is egymásról, dőltek, omlottak egymás mellé, mikor eljutottak ama pontra, és kielégültek. És ebben a tudatban hevertek aztán még egy darabig mozdulatlanul, némán, izzadtan, csapzottan, kimerülten, egymást átölelve, egymás arcát néha megsimogatva, míg fázni nem kezdtek, és fel nem tápászkodtak.
302Aztán megtörölték magukat, felvették, amit lehánytak magukról, elfújták a lámpát, betakaróztak, és egymás kezét fogva, de most már ki-ki a maga ágyában, pillanatok alatt elaludtak. Olyan gyorsan, hogy Anna még a törülközőt sem rakta el, István pedig az ablakot sem hajtotta be.
303Parasztnak születni kell, azt tartották a régiek. Légvétele első pillanatától kezdve látnia, hallania, tapintania, szagolnia kell, ami rá vár. Beleszoknia, belenőnie, hozzáformálódnia, hozzákeményednie. Ez olyan mesterség volt, amelyet nem lehetett másképp megtanulni. Nem véletlen, hogy nem tanították sehol, nem volt iskolája, de még ilyen tantárgy sem. Mezőgazdasági ismeretek léteztek, leendő gazdatiszteknek elsajátításra, de az más volt. És az is önmagáért beszélt, hogy senki nem akart paraszt lenni. Sokszor még a paraszt, a paraszt gyereke sem. Még kevésbé az úré, az iparosé, a munkásé. A lenézettség is oka volt, de ez is.
Ha azonban valaki kívülálló mégis rákényszerült, hogy a földet túrja, ha úgy hozta a sors, az élet, sosem lett igazán az. Külsőre talán. Élhetett, öltözködhetett, beszélhetett, viselkedhetett úgy, mint a paraszt, vagy akár még túl is tehetett rajta, mint a népszínművekben vagy az újromantikus regényekben, de a munkája, a munkához való viszonya, hozzáállása, a műveletek kivitelezése, az egyes fogások minősége sosem volt olyan, mint a született földművesé. Mindig tartalmazott valami oda nem illőt, rögtönzöttet, zavarót. Látni lehetett rajta, hogy végzője idegen, hogy nem áll rá a keze, hogy felnőtt vagy majdnem felnőtt volt már, mikor megmutatták neki, mit hogyan, hogy nagyol, nem figyel a részletekre, nincs áttekintése, nem látja az összefüggéseket, hogy nem úgy tudatos, hogy egyúttal ösztönös is, hogy nincs a vérében.
Anna kivétel volt, kivétel lett, és erősítette a szabályt. Igaz, ő nem annyira kívülről jött, legalábbis nem a szokásos értelemben. A szülői háznál nem a parasztlányok életét élte ugyan – legfeljebb kedvtelésből kapált, és csak a ház mögötti konyhakertben –, de a kétkezi munka nem volt tőle idegen. Rendszeresen segített az anyjának a háztartásban, főzött, mosott, mosogatott, takarított. A házon kívül pedig bajlódott az ál304latokkal, és ha nem is duggatott libát, kacsát, ő etette a baromfiakat, és ha nem is ő készítette el a moslékot, olykor ő öntötte a disznók vályújába, és ha nem is gondozta a teheneket, többnyire ő fejt.
Mindamellett bámulatos volt, milyen használható, milyen tökéletes parasztasszony vált belőle, hogy megtanult mindent, hogy alkalmazkodott, hogy hozzáidomult a paraszti léthez. Anélkül, hogy belül megtagadta volna önmagát. Ugyanaz a nemeslelkű, melegszívű, jókedélyű teremtés maradt, aki volt. Azok alól a sejtelmes, ernyős szempillák alól továbbra is simogatóan mosolyogtak elő a szemei arra, akire ránézett, akit kedvelt. És külsőségek tekintetében sem sokat változott. Nem bújt úgynevezett népviseletbe, megtartotta polgári, félpolgári öltözködését, egyszerű szoknyát, blúzt hordott, mikor mit. A főkötőt még a lagzi másnapján levetette, és eltette emlékbe. Az egyetlen ruhadarab, amit szajlai asszonytársaitól átvett, a fejkendő volt, de az sem vált elmaradhatatlanná, mint azoknál, mert csak munka közben óvta vele a fejét, vagy nyáron, amikor a nap heve ellen is védekeznie kellett.
Egy gazdasági év leforgása alatt elsajátított mindent, amit nem tudott, amire szüksége volt. Teréznek csak egyszer kellett megmutatnia, mit hogyan kell, és ő máris jól csinálta. Nem vágott a zsenge szárba, és nem taposta le nagyon a földet, ha kukoricát kapált. Nem húzta be túlságig a bokrot, ha krumplit töltött. Se sűrűre, se ritkára nem hagyta a sort, ha mákot egyelt. Annyit vont egybe a sarlójával, amennyit kellett, ha markot szedett. Nem szórta szét a rendet, ha szénát forgatott. A virágossal együtt nem szaggatta ki a magvast, ha kendert nyűtt. Nem szakadt meg a fonál, folyamatosan pergett az orsója, ha font. Egyből átrepítette a nyüstnyiladékon a vetélőt, ha szőtt. Vagy nem is mindig kellett tanítani, oktatni. Egyszerűen megfigyelte, elleste, mikor más egyébként is csinálta, és ugyanolyan jól sikerült neki, mint annak, mikor megpróbálta. Néha még jobban is, vagy legalábbis hamarosan tökélyre vitte, és mindenkin túltett vele. Így lett például verhetetlen kévekötélkészítésben, amely módfelett kényes művelet, rendesen a férfiak dolga volt, bár olykor asszonyok is csinálták, de kevés olyan akadt köztük, akié kifogástalan lett volna. Anna kévekötele az volt, ha nem is mindjárt az első, de a harmadik, negyedik már közel járt hozzá, aztán pedig addig csiszolgatta, 305amíg végül ki nem vívta mindenki elismerését. Nemcsak hogy az ő kévéje soha nem esett szét a felvevéskor, keresztbe rakáskor vagy hordáskor, mikor villára tűzve feladták a kocsira, az asztagra, de még szántszándékkal széthúzni is alig lehetett. Ezzel még az apósát, Jánost is ámulatba ejtette. Még azután is, hogy megnyugodott, hogy nem aggódott, mert Anna már meggyőzte: ügyeskezű, dolgos meny, megbízható, jó munkaerő.
Nagy esők, viharok idején sűrűn előfordult, hogy megdőlt, megcsavarodott a gabona, és nem lehetett aratógéppel aratni, amely kévét is kötött. Ilyenkor elő kellett venni a kaszát, és azzal vágni, mint régen, és kézzel kötni kévébe is. Ha János is besorolt a kaszások közé, meg-megállt és hátrafordult, ha kissé előreszaladt, és elnézte a menyét, amint az hátrakötött kendővel a fején és karvédőkkel a karján ott serénykedik. Ha Anna nem a mellette lévő renden dolgozott, hanem kissé odébb, Istvánnal párban, akkor is jól látta a mozdulatait, a mozgását. Látta, hogy csinálja a kötelet, miután felszedte maga előtt a markot, hogyan köti a kötélbe a kévét, milyen gyorsan, milyen szakszerűen. Mikor letette a készet, nem állt fel mindjárt, hanem az előtte heverő marokból kivett egy csomót, és csak aztán egyenesedett fel. Összeigazította a szálakat, hogy együtt legyenek a kalászok, fele-fele arányban az egészet ketté vette, ha hosszú volt a szalma, az egészet a hóna alá csapta, majd a kalászos végüket újból összefogta, megcsavarta, és a csavart részt behajtotta. Aztán a kötelet a földre terítette, rátette a markot, összekötötte vele, és föl sem tekintve máris nyúlt a következő kötélnek valóért.
Háziasszonyként is kimagaslott az átlagból. Nemcsak szakácsnőként jeleskedett, példás rendben tartotta a lakrészüket, ruháikat, konyhaeszközeiket, a lábbelit kivéve, amelynek pucolása, zsírozása István tiszte volt, mindent ápolt, gondozott. Ha otthon tartózkodott, ha éppen nem főzött, mosott, mosogatott, varrt vagy vasalt, a vasárnapokat és az ünnepeket kivéve fáradhatatlanul takarított, súrolt, törölgetett, pókhálózott, és hetente kétszer is felmázolta a konyhájuk agyagpadlóját. Minden ragyogott náluk a tisztaságtól, és csínt és kellemet árasztott. Az apósának nőként is tetszett, de mint feleséget már-már irigyelte a fiától. Nem mintha bármi kivetnivalót is talált volna az évek során Terézben. Az ő keze alatt is égett a munka, és az ő otthonát sem érhette szó. Csak hát látta a kü306lönbséget, a korelőnyt, hogy a menye gyorsabb, jobban bírja erővel, és szinte a levegőben lebeg ott, ahol az ő kissé elnyűtt párja már a földön araszol.
János félelmei tehát alaptalannak bizonyultak. Elégedett volt a menyével, kellemesen csalódott benne. Ugyanezt nem lehetett elmondani Annáról az ő vonatkozásában. Míg István udvarolt neki, sok mindent megtudott róla, István sok mindenbe beavatta, sűrűn panaszkodott az apjára, a rossz természetére, elbeszélte, hogy bánt vele gyerekkorában, miket művelt vele később is. Így nem érte váratlanul, nem volt neki új, hogy olyan az apósa, amilyen, időnként mégis próbára tette a tűrőképességét. Nemcsak Istvánnak okozott gondot immár, hanem neki is, mindkettőjüknek.
Keményen dolgoztatta, hajtotta, valósággal kiszipolyozta őket. Ezt még csak elfogadták volna, valahogy beletörődtek volna, hiszen Árvaiéknál így volt szokásban, ott mindenkinek húznia kellett, mindenben és mindenkor, teljes erőbedobással. Azt viszont nehezen viselték, hogy elnyomja, maga alá gyűri őket, uralkodik is rajtuk. Nemcsak hogy nem engedett nekik teret, nem hagyta őket érvényesülni, kibontakozni, a véleményükre, a meglátásaikra sem volt kíváncsi. Döntéseit, döntései következményeit bírálattal illetni, vagy bármely lépésének helyességében kételkedni pedig végképp nem lehetett, holott rájuk is tartoztak, mert ha károsaknak bizonyultak, ha ebben vagy abban tévedett, az őket is sújtotta. Kivált István szenvedett attól, hogy felnőtt, házasember létére is semmibe veszi. Ha elromlott valami gép, ha meg kellett javítani, akkor jó volt, akkor ő is számított, de különben nem. Hiába javasolta, hogy ebbe vagy abba a földbe ne ezt, hanem azt vessenek, hogy ne ezt, hanem a másik lovat tartsák meg maguknak, hogy ne ennyiért, hanem annyiért adja a búzát a vásárban, hogy ne ide, hanem oda rejtsék a bort a fináncok elől. És azzal is hiába állt elő, hogy próbálkozzanak mégegyszer köménymaggal vagy valami mással, termesszenek dinnyét, esetleg káposztát, szerződjenek repcére, tenyésszenek birkát, vagy vegyenek egy kis olajütőt, és vállaljanak bérütést, hiszen csak egy van a környéken, Széken, miért ne lehetne Szajlán is, mikor mindig mindenkinek van ütnivalója, napraforgója, tökmagja. Ami még az olajosmagvúakat, 307konkrétan a repcét illeti, buzgalmában Kompoltra is elment, ahol egy földbirtokos nagyban termesztette, hogy megnézze, hogyan kell, mivel jár. Levélben pedig megkereste a nagyhírű ercsi olajmalmot, és onnan is tájékoztatást kért és kapott. Felvette továbbá a kapcsolatot egy kereskedővel, aki a felvásárlásával foglalkozott. Végül egy kiadványt, egy szinte tudományos könyvet is beszerzett a repcéről, és megtudta belőle többek közt, hogy többféle repce van, és annak, amelyikből az étolajat sajtolják, még a hivatalos latin nevét is megjegyezte. Brassica napus arvensis – mondogatta hangosan, az s-eket s-eknek ejtve, de csak Annának, mert nem mert volna ilyesmivel az apja előtt előhozakodni. Még azt hitte volna, hogy kérkedik vagy meg akarja szégyeníteni a tudásával. Szemrebbenés nélkül elvetette ezt az ötletét is, jobban mondva, a többihez hasonlóan végig sem hallgatta.
Istvánt az apja nemcsak földművelési, gazdasági ügyekben tartotta illetéktelennek, nemcsak azokba nem folyhatott bele semmilyen szinten. Szerényebb, kevésbé jelentős, a család boldogulását közvetlenül nem érintő dolgokban sem kezdeményezhetett. A házon, a ház körül, a melléképületeken, de még az udvar földjén sem változtathatott, újíthatott. Szerette volna például hátul az apja műhelyét bővíteni, hogy ne kelljen a hideg csűrben fagyoskodnia, ha késő ősszel vagy kora tavasszal valami nagyobb gépet vagy gépegységet javít. Ésszerűnek tartotta volna esőcsatornát tetetni a házereszre, hogy ne csorogjon a nyakukba a víz, ha esőben kell kimenni, vagy kőből járdát rakni a ház és az istálló közé, hogy ne ragadjanak le a sárban, mikor tavasszal felenged a téli fagy. És arról is álmodozott, hogy lugast telepít az ámbitus elé, hogy otthon is legyen ennivaló szőlő, és árnyékot tartson a nagy nyári melegben. De nem és nem, az apja nem engedélyezett neki semmit. Az Árvai-családban, a hadnak ebben az ágában csak egy vélemény, nézet, akarat létezett, és az az apjáé, Árvai Jánosé volt. Ami nem az ő agyában született, vagy nem vágott össze azzal, ami ott megfogant, azt tagadta, arról nem vett tudomást. De arra sem mutatott hajlandóságot, hogy a gondolatait, elképzeléseit megossza a fiatalokkal. Ha azok Terézen vagy más csatornán keresztül mégis tudomásukra jutottak, nem tűrt kíváncsiskodást, még kevésbé belefolyást. Ezzel szemben jómaga unos-unta308lan a dolgaikba avatkozott, ellenőrizte, felügyelte őket, gyámkodott felettük, mintha nem felnőttek, hanem még csak éretlen kiskorúak lennének. Anna közben üszővé serdült borjújának azt kellett enni adni, amit ő jónak látott. A lagzi után kapott malacot az ő akarata szerint előbb ki kellett csapni a kondába, hogy makkoljon az erdőn, pedig ők mindjárt befogták volna hízónak, mikor süldővé lett. Madár Józsefnek a szolgálatin kívül volt valamennyi saját földje is, és abból átengedett a lányáéknak egy holdat ingyenes használatra. Messze feküdt, Sirokon túl, Csörgőben, de jól jött volna nekik, ha maguk dönthetik el, mit vessenek vagy ültessenek bele. Ők kukoricára és krumplira gondoltak, de János úgy döntött, hogy a felébe tegyenek lucernát, és csak a másik felében legyen, szintén fele-fele arányban, egyik is, másik is.
Megszabta továbbá, hogy a fűtési szezonban mennyi fát tüzelhetnek el, és hogy egyáltalán hogyan tüzelhetnek a kemencéjükben, ésszel, mint mondta, vagyis takarékosan, pedig volt fájuk bőven. És minduntalan a lelkükre kötötte, hogy mindennel spóroljanak, mindent számítsanak ki, osszanak be, lisztet, zsírt, krumplit, babot, hogy minden kitartson az újig, vagy még maradjon is a régiből. És folyton hangozatta, hogy elég egyszer egy héten húst enni, meg fogyasszák el a maradékot is, ne öntsék a moslékba, a kutyának pedig csak csontot adjanak. Azt is nehezményezte, ha jó ruhát látott rajtuk munka közben. Szorgalmazta, hogy csak ócska ruhában dolgozzanak, vagy ha már annyira kopott, szakadt, hogy nem lehet többé megfoltozni, fordítsák ki. Este pedig ne égessék sokáig a lámpát, ha nem csinálnak semmit, mert drága a petróleum, beszélgetni sötétben is lehet, ha nem fekszenek le mindjárt a patyolatágyba. A patyolatágy saját leleménye volt, és mint célzás a fiának szólt. Azt jutatta vele kifejezésre, nehezményezi, hogy már az is az új divatnak hódol, és egészséges, felnőtt férfi létére bent alszik a házban, a felesége mellett, holott, ha akart volna, akkor sem tudott volna az istállóban hálni, mert ott nem volt még egy dikónak hely. Kora tavasszal sosem mulasztotta el figyelmeztetni őket, hogy legalább otthon járjanak mezítláb, ne koptassák feleslegesen a lábbelijüket, elég volt ősszel, télen, ő sem húzott már ilyenkor semmit a lábára, mikor fiatal volt. Annyira rájuk telepedett, annyira az agyába fészkelte magát a gondolat, hogy ők nem tudják, mit hogyan kell, hogy könnyelműek, pazar309lóak, hogy időnként az a téveszméje támadt, a fiatalok félrevezetik őt, hazudnak, csalnak, talán már meg is lopják. Nem tudta bizonyítani, de minduntalan meggyanúsította őket valami alávaló cselekedettel. Hol azzal vádolta őket, hogy a háta mögött eladtak egy zsák búzát, hol azzal, hogy elloptak egy fél oldal szalonnát, hol azzal, hogy több mézet vettek ki a bödönből, mint amennyi járt nekik. Ez módfelett kínosan érintette őket, és hiába erősködtek, hogy ők ugyan nem, hogyan képzeli apa, ilyenre még csak gondolni is, nem tehettek ellene semmit. Még Teréznek sem hitt, pedig az rendre kiderítette, hogy téved, hogy rosszul emlékszik vagy elszámolta magát, mert olyasmit keres, amit együtt éltek fel vagy ami nem is hiányzik.
A legnagyobb baj azonban az volt, és ez nyomta őket leginkább, hogy a közösen végzett munka gyümölcséből nem részeltette őket arányosan, a készpénzzé tett vagy tehető haszonból nem juttatott nekik annyit, amennyi járt volna. És így hiába verték a fogukhoz a garast, tervükkel ellentétben nem tudták minden második koronájukat félretenni. Márpedig csak így, ilyen mérvű takarékoskodással tartották megvethetőnek majdani önállóságuk alapjait. Mert arra vágytak, abban gondolkodtak, elszakadásban, ezt a mostani állapotukat átmenetinek, csak szükségmegoldásnak tekintették. Itt nem maradhattak, Ondrok gödrében, legalábbis így nem, itt sokan voltak, négy felnőtt és hat gyerek, vagy nem is mind gyerekek voltak már azok, István testvérei, hiszen Máriának már udvaroltak és György a lányokhoz járt. Számolni lehetett vele, hogy Máriát elviszik majd, ha férjhez megy, de György marad, és kell neki a hely, az ő helyük, ha megházasodik, neki meg a leendő feleségének, akit majd a házhoz hoz. Ki megy, ki marad, de inkább azok lesznek többen, akik maradnak, aztán azok is elmennek, akik maradtak, ez a világ rendje, a legutolsót, a legkisebb fiút kivéve, akit már nem szorít ki senki.
István és Anna mindenesetre úgy gondolta, hogy csak addig maradnak a szülőkkel egy fedél alatt, amíg nincsen semmijük, amíg nem szereztek, amíg nem tudnak a maguk lábára állni. Ez a terv, ez az elképzelés ily módon veszélybe került. Főtt a fejük, mihez fogjanak, mitévők legyenek. Sötétnek mutatkozott a jövő, elkeseredtek. Anna még csak győzte volna cérnával, mert valami csodában reménykedett, de István a második esztendő elején már azt fontolgatta, hogy kikéri a jussát, és elkülönöznek.
310Nem tette, nem vitte kenyértörésre a dolgot, mert Anna áldott állapotba került, és megszülte első gyermeküket, egy fiút, akit István dédnagyapja után Imrének kereszteltek.
311– Megint írt a Paja – jelentette be Teréz, miután virágnyelven, mert gyerekek is voltak jelen, kitárgyalták Kebles Rozit, akinek állítólag új szeretője volt egy lyukvai juhász személyében, és szünet állt be a beszélgetésben.
Október eleje volt, éjszaka, kint ültek a nyitott csűrben, lámpavilág mellett, ő, János, István, Anna, Mária, György, Ferenc, Lőrinc, Péter, és kukoricát fosztottak. A kisgyerekeket régen ágyba dugták, Imre, a legkisebb egyszer már fel is sírt, és Anna csak úgy tudta elaltatni, hogy megszoptatta. Sebesen járt a kezük, a felnőtteké legalábbis, jól haladtak, már sok-sok csövet lecsupaszítottak, de még nagy rakás állt előttük fosztatlanul, olyan magas, hogy a teteje a sarokban a fal közepéig ért. Hűvös idő járta, a tücskök sem ciripeltek, de nem fáztak, mert jól felöltöztek, kötéstől lefelé meg betakaróztak fosztással, az asszonyok még pokrócot is csavartak a derekukra. El sem álmosodtak még, bár már elmúlt tizenegy óra, csak Péter, a legkisebb dörzsölgette néha a szemét, de egyelőre tartotta magát, mert már háromszor is pirosszemű csövet talált, ami tudvalevően szerencsét jelent, és ez nagyon feldobta.
Teréz Paján a testvérét, Közsüs Pált értette, aki fél esztendeje szintén felkerekedett, és kiment az Egyesült Államokba, itthon hagyva a feleségét és három gyerekét, egy legény- és két kamaszfiát.
– Aztán mit írt Paja bátyám? – kérdezte egy idő múltán a lánya, Mária, aki nem ült bele a fosztásba, hanem egy fejőszékre telepedett, és még a lábára sem húzta rá, hanem azt is takaróval bugyolálta be.
– Azt írta, hogy nem egészen úgy van minden, ahogy gondolta, de jól keres.
János közönyt színlelt, és a többi felnőtt is látszólag elmélyülten tisztogatta az éppen soros csövet, a gyerekek pedig érthető módon hallgat312tak. Így telt el pár másodperc. Szakadtak a burkok, roppantak a torzsák, csak a fosztás, a munka zaja hallatszott.
Végre a házigazda szólalt meg:
– Jól keres, jól keres! Azt mindenki mondhatja! Ki tudja, igaz-e. Tisztelem, becsülöm a sógort, de onnét írhat bármit, olyan messziről. Nem vagyunk ott, hogy utánanézzünk.
– Miért írná, ha nem úgy van?
– Csak.
– Hogyhogy csak?
– Hát, hogy szépítsen.
– De mért szépítene, mért vezetné félre a családját? Nem nekünk írta, nem másnak, hanem a hites feleségének, a Katinak. Annak csak az igazat írja tán? – védte a bátyját Teréz.
– Én se olyannak ismerem Paja bátyámat, aki hazudik. Istenfélő ember, aki nem tenne hamis tanúbizonyságot. Meg nem is az a fajta, inkább elvesz, mint hogy hozzátesz, mert szerény, nem dicsekvő – állította Mária is.
– Hát, nem hencegős, az biztos – bólintott György, jeléül annak, hogy ő is követi a beszélgetést.
János nyelt egyet:
– Aztán hol, mivel keres olyan jól? Mi a munkája? Ki az a parasztember, aki úgy megfizeti máma a napszámost, hogy az meg van elégedve?
– Nem gazdánál dolgozik, már nem. Először ott kapott munkát, egy tanyán, de most már nem ott van, hanem egy gyárban, egy városban – magyarázta Teréz.
– Gyárban? – csodálkozott János.
– Ott – mondta Teréz. – Toledóban. Az egy város arra valahol, ahol a Paja van. Összeismerkedett egy másik magyarral, aki ott dolgozik, abban a gyárban, aztán az bevitte. Többen is dolgoznak már ott magyarok, nemcsak ők ketten, olyan magunkfajták Heves meg Zemplén megyéből. Meg mások is, tótok, meg taljánok is, azt írta.
– Aztán milyen gyár volna az?
– Vasgyár. Azt is megírta, azt mondja a Kati – felelte Teréz, és a csupasz rakásra dobott egy lefosztott, különlegesen szép, nyolcsoros csövet, de az legurult a szélére.
313– Vasgyár?!
– Az.
– Hisz a sógor nem is kovács, annyit ért a vashoz, mint a tyúk az ábécéhez – hitetlenkedett tovább János.
– Mégis felvették, aztán ott dolgozik.
– Hogy lehet az?
– Úgy, hogy megmutatták neki, hogy mit hogy csináljon, betanították, azt írta.
– Akkor abban a vasgyárban bárki dolgozhat, egy paraszt is, aki addig csak a földet túrta?
– Az is, ha beletanul, meg ha bírja erővel, egészségvel, mert nehéz ám ott a munka, nehéz a vas, meg nagyon meleg is van a kohó vagy mi mellett.
– No, azt már elhiszem, az nem gyerekjáték, azt emelgetni.
– Csakhogy elhisz kend valamit – állapította meg Teréz némi éllel.
– Nem találnak olyat, akinek az a szakmája? – firtatta tovább János.
– De találnak, de az ilyen is kell nekik, mert nincsenek elegen.
– No, én akkor se hiszem, hogy annyira megfizetik a vas emelgetését, azt, hogy ide-oda rakja, mert mást nemigen bíznak az ilyenre. Meg a többit se, amit Amerikáról beszélnek mostanában, hogy ott ilyen jó meg olyan jó, hogy oda kell menni pénzt keresni, merthogy ott kolbászból van fonva még a kerítés is. Mesebeszéd az egész, csak szédítik vele a népet, az ügynökök meg a társaságok, hogy elszedjék a pénzt, aztán megvastagodjanak. Szeretnék már olyannal beszélni, aki visszajött, üres kézvel, mert úgy hallom, hogy olyan is van.
– Pedig ezt is elhihetné kend – állhatatoskodott Teréz.
– Mért?
– Mert a bátyám pénzt is küldött. Nem a kupertába tette, hanem külön küldte. A levélvel egy időben adta fel, azt írta a levelében, de nem egyszerre jött meg, hanem később, de megjött. A Kati már kapott is értesítést a péterkei postától, hogy mehet érte.
János erre nem tudott mit mondani, erre nem számított. Megnyúlt amúgy is hosszúkás ábrázata, és elhallgatott. Idegesen felkapott egy kukoricacsövet, és egy darabig merőn nézte, mintha most látna ilyet életében először, vagy érveket, szavakat keresne rajta, amelyekkel vála314szolhat, aztán dühödten tépdesni kezdte róla az érdes, nyirkos felleveleket.
István is megszólalt, éberen figyelt eddig is, de nem akart állást foglalni, hogy ne ingerelje az apját, mert csak őellenében tudott volna, de most meggondolta magát.
– Azt mondja anyám, hogy már pénzt is küldött? Ilyen hamar? Hisz nemrég ment ki.
– Küldött, fiam – erősítette meg az anyja.
– A mindenit – csettintett a nyelvével elismerően, de nem mondott többet.
György is felpillantott, de csak az apja felé nézett, nem szólt semmit.
Szünet állt be a beszélgetésben. A hasítások zajától eltekintve csend volt, a lovak sem dobogtak az istállóban, a kuvik is hallgatott, csak valami eltévedt vonuló madár kiáltott egyet panaszosan fenn az égen.
Istvánnak elgémberedtek a lábai. Kiásta magát a fosztásból, felállt, és megrugóztatta őket, nyújtózkodott is egyet, de mielőtt ismét leült volna, váratlanul visszatért a tárgyhoz:
– Azért csak nem lehet az olyan rossz hely, az az Amerika. Nem lehet ott rossz dolgozni, ahol egy fél év alatt annyit félre bír tenni az ember, hogy haza is küld, pedig kosztol is, kvártélyra is költ belőle, meg más kiadásai is lehetnek – és a feleségére, Annára nézett, mintha csak neki mondaná.
– Szerintem se – csatlakozott az hozzá kisvártatva –, csak ne volna ott, ahol van, ne volna olyan messze, hanem közelebb, ideát valahol Németország vagy Anglia helyén. Meg ne kellene az embernek magára hagyni a családját, a szeretteit, mert, igaz-e, Kati ángyom is itt maradt a három gyerekkel, aztán kínlódhat a földdel, az állatokkal meg mindennel Paja bátyám nélkül. Bár az egyik gyerek már nagy, legény, szinte kész ember, és helytáll az apja helyett is, de csak nem olyan az, csak nincsen családfő, aki irányít meg kézben tart mindent.
– Csak el kellene menni annak, akinek el kell, akkor is, ha közelebb volna Amerika – állapította meg Mária is.
A kis Péter közben elaludt, ültében, előrebukott a feje, és kissé oldalra dőlt a fosztásban, de Lőrinc, a nagyobbik gyerek élénken figyelt, és minthogy nagyon szerette a földrajzot, megszólalt:
315– Ha Anglia helyén volna Amerika, akkor is messze volna, mert Anglia is messze van, az egy sziget a tengerben, és Franciaország után még hajóval is kell menni.
Senki nem felelt. Erre, hogy érdemben is hozzászóljon, azt kérdezte:
– Aztán mit vesznek Kati ángyomék azon a pénzen?
Megint mindenki úgy tett, mintha nem hallotta volna, mit mondott. A gyereknek felnőttek társaságában hallgass volt a neve. Lőrinc most ez ellen vétett, és a hallgatás megrovásnak számított. Az anyja valamivel később megszólalt, de nem neki válaszolt, hanem a többieknek mondta, és úgy, mintha csak magától közölné:
– Földet vesznek majd. Mi mást vennének? Megbeszélték előre, hisz azért ment ki a Paja, de megírta onnan is a Katinak, meg azt is, hogy kiét vegye meg, meg hol. Igaz, hogy amíg itthon volt, azt is meghagyta neki, hogy a ház elejét is hozassa majd rendbe, pucoltassa be, mert már több helyen lemálott róla a vakolat.
István Annára nézett, az pedig vissza őrá, és a helyzetük jutott eszükbe, de megtartották maguknak, amit gondoltak.
– Aztán mennyi volna az a pénz, amit a Paja küldött? – kérdezte váratlanul János, akiről már mindenki azt hitte, hogy megorrolt és nem szól többet ma éjjel.
Teréz bosszúsan rávillantotta a tekintetét. Ilyet kérdezni? Ez nem illett. Miként az sem járta, hogy pontosan mondja valaki, hogy mennyi pénzt kapott valamiért, amit eladott. Ha vettek valamit, bútort vagy ruhát, akkor megnevezték a vételárat, de akkor sem a valóságosat, hanem mindig magasabbat, hogy mindenki lássa, milyen jól állnak. Most ugyan egymás közt voltak, és a más pénzéről beszéltek, ám a gyerekek kikotyoghatták, ezért kerülni kellett az összegszerűséget. Nem rótta meg a férjét szavakkal, hanem ezt felelte:
– Azt nem mondta meg a Kati.
Ez nem volt ugyan igaz, mert ő azt is kiszedte a sógornőjéből, de nem mondhatott mást. Aztán enyhített a hamis közlésen:
– Csak annyit árult el, hogy küldött annyit, hogy meg tudják venni belőle azt a földet, amit elsőnek kinéztek.
– Akkor most örül a Kati ángyom – segített az anyjának Mária más316felé terelni a beszélgetést, és nagy roppanással letörte egy cső torzsáját, miután gondosan visszahajtotta rajta az összes fellevelet.
– Örül, de nem nyugodott meg. Csak sok a gondja, csak oda van az ura. Meg félti is, mi lesz ott vele nélküle kint, az idegenben. Pedig a Paja megírta, hogy rendes kvartélya van, hogy főznek, mosnak is rá, meg nincs magában ott se, mert csupa magyar ember lakik ott.
– Akkor a sok dolog mellett még arra is van ideje? – kérdezte Mária kissé rosszmájúan, mert nem nagyon kedvelte a nagybátyja feleségét.
– Ez nem az időn múlik – felelte az anyja, aki nem érzékelte a lánya szavaiban a gúnyt. – Ismeritek a Katit, ilyenfajta, mindig aggódik, emészti magát valami miatt. Akkor is ilyen volt, amikor a Paja még itthon volt. Ha az elment valahova, a határba, vásárra, mindig attól tartott, hogy éhenhal, mert nem eszi meg az útravalóját, hogy megemeli magát, hogy megfázik, hogy becsapják. Vagy hogy valami baja esett, feldőlt a kocsival, megtámadták útközben, kirabolták, ha késett, ha nem jött meg időre.
– Csak magamagát hibáztathatja, mért engedte el? – vetette közbe János, mert úgy látta, hogy ez már az ő malmára hajtja a vizet, hiszen ő a sógora elmenését is ellenezte.
– Azért, mert kell nekik a pénz, apám – kockáztatta meg óvatosan István.
– Kell, bár a Kati azt tartja, hogy a pénz nem minden – mondta az anyja.
– Nem, de csak azért vette a nyakába a világot, nem passzióból – szólalt meg ismét István.
– Hát az angol nyelvvel hogy áll? Meg tudja-e már magát értetni rajta? – vetette fel Ferenc.
Ezen meglepődtek. Mindenki azt hitte, hogy nem figyel, vagy ha mégis, nem vártak volna tőle ilyen gyakorlatias, kézenfekvő kérdést.
– Tudogatja már egy kicsit, ragadt rá valami. Már nem tudnák angolul eladni, azt írta, azt mondja a Kati – felelte az anyja. – De nem nagyon van ott az angolra szüksége. Csupa magyar közt dolgozik a gyárban, a foreman is magyar, csak a bigboss nem az – ejtette a néma e-t és s-el az ss-t, ahogy a sógornőjétől hallotta –, az amerikai, de azt ritkán látják.
Teréz még többet is tudott arról, hogy ki magyar még abban a városban, és további kérdéseket várt, de nem kapott. A két idegen szótól meg317illetődtek és elhallgattak. Még azt sem kérdezték, mit jelentenek. Nem tudták volna megfogalmazni, de egy pillanatig úgy érezték, mintha egy másik, egy idegen világ tört volna be velük a csűrbe, amelyről semmit sem tudnak, mintha most fogták volna fel igazán, vagy legalábbis kapisgálni kezdték volna, hogy Paja sógor, bátya, kinek mi, nagyon, nagyon messze van, és lehet, hogy ott minden másként van.
Teréz is érezte a tulajdon tudatlanságát, és bár neki elmagyarázta a sógornője, mit jelent a két szó, elbátortalanodott, és úgy döntött, jobb, ha lezárja a vitát, ezért végül csak annyit mondott:
– A Kati azt is mondta még, hogy a Paja azt is írta, hogy üdvözöl bennünket, és jó egészséget kíván mindenkinek.
Erre sem szóltak semmit, csak bólintottak. Mindenki nézett maga elé, és elgondolkodott, még Lőrinc gyerek is, pedig neki már majdnem leragadt a szeme. Így telt el jó negyed óra. Emelkedett még kicsit a fosztott csőrakás, aztán valahonnan a falu közepe tájáról felhangzott a bakter éjfélt jelző kiáltása, és szó nélkül abbahagyták a munkát. Talpra kecmeregtek, leverték a ruhájukról, a takarójukról a bojtmaradványokat, a torzsatörmeléket, Pétert felébresztették, elfújták a lámpát, és János kivételével – ő az istállóajtó felé vette az irányt – bementek a házba.
318Imre, az új családtag egészségesen jött a világra. Rendben zajlott a szülés, mindjárt elvette az emlőt is, és nem kellett találgatni, kire ütött. Annyit rögvest lehetett látni, hogy a természet kész anyagból dolgozott, de nem nyúlt vissza nagyon messzire, régmúlt, ellenőrizhetetlen idők ködébe, hanem beérte a jelennel, és kissé összevegyítette, amit ott talált.
Szabályos alakú, szép feje volt magas homlokkal, mint apai nagyapjának. Először aranyszőke haja is egyezett azéval, de pár hónap múltán megsötétedett, megbarnult, és olyan lett, mint az apjáé, akitől ezen kívül még erős lapátkezét és vastag cipólábát is örökölte. Mély szemgödreiben nagy, kerek, fekete szemek ültek, mint az anyjának, ugyanolyan melegek, derűsek voltak, és ugyanolyan hosszú szempillákkal. Csak magas, kissé nőiesen ívelt szemöldöke tért el világrahozójáétól. Az, meg a kedvesen pisze orr mintha Madár nagyanyjáéról mintázódott volna.
István és Anna rajongásig szerették, szinte nem tudtak vele betelni. Annyira lefoglalta őket az öröm, az anyaság, apaság, és annak megannyi édes gondja, hogy bár a gyermekágyasság leteltével mindketten ugyanúgy kivették részüket a munkából, mint azelőtt, szinte megfeledkeztek minden bajukról, bánatukról, vagy legalábbis a legnagyobbat, a legsúlyosabbat, helyzetük tarthatatlanságát félretették.
Ez a csoda, a gyerek ugyan nem három napig tartott, de egy idő után mégiscsak újból szembesülniük kellett a körülményekkel, amelyek között éltek. Jánost büszkeséggel töltötte el, hogy már unokája is van, de ez a szüleihez való viszonyulásán egy jottányit sem változtatott. Nem lett puhább, méltányosabb velük szemben. Ugyanolyan kíméletlen, érzéketlen, már-már komisz volt hozzájuk, mint addig. Ugyanúgy uralkodott rajtuk, kihasználta, megrövidítette őket, akárha idegenek lettek volna. Még attól sem riadt vissza, hogy ezt-azt csak pénzért adjon nekik. Így például 319olykor bort a pincéjükből, ami nem képezett ugyan jelentős tételt, mert István ritkán és csak keveset ivott, de ez is növelte a kiadásaikat.
Aztán a tetejébe az Imruska születését követő évben szó szerint rossz idő köszöntött az Árvai-gazdaságra. Hosszúra nyúlt a tél, a vetések megsínylették a hideget. Kevés havat, hólét kapott a föld, tavasszal alig hullott csapadék, májusban meg, amikor lejobban kellett volna, egyáltalán nem esett, úgyhogy nem kötött rendesen a krumpli, és csak senyvedt, sárgult a kukorica, miután kikelt. A nyár elején aztán megjött az eső, és szakadt szinte minden nap, egészen őszig. Még a szénát sem lehetett felgyűjteni, elöntötte a réteken az oldalakból lezúduló víz, és ott ázott benne. Mikor meg kihúzták, rudasokban a magasabban fekvő részekre vontatták és szétteregették, nem sütött a nap, hogy megszáradjon. A búza és a többi kalászos is csak nőtt-nőtt, de nem lehetett időben learatni, géppel a földjére menni meg végképp nem. Megdőlt, a sok nedvességtől megszürkült, és már lábon kicsírázott benne a szem. Amit pedig az eső szüneteiben kaszával sikerült levágni, az helyben megpenészedett, pedig nem is keresztekbe rakták a kévéket, hanem a körülményekre való tekintettel csomókba állították, kalászukkal az ég felé, hogy járja a levegő, hogy ne fülledjenek be.
Egyébként is igazságtalanul történt mindig az elosztás, de a fiatalok így még kevesebbre számíthattak.
Megint, de most már kényszerítőbb erővel felmerült a nagy kérdés: mi lesz velük, mitévők legyenek? Nem lehetett többé kitérni előle, félretolni, lerázni. Velük volt, otthon, a házban, az udvaron, a határban, munka közben, a pihenés perceiben, elkísérte őket mindenhová, vásárra, templomba, árnyékszékre, vele keltek, vele feküdtek – nem halogathatták tovább a választ.
Időről-időre összedugták a fejüket, számolgattak, latolgattak, gondolkodtak. Meghánytak-vetettek minden lehetőséget, mérlegeltek minden eshetőséget, megnézték, mi lesz, ha ezt cselekszik, mi lesz, ha azt, mi van, ha így, mi van, ha úgy, mi mivel jár, miből lehet pénzt csinálni, hogyan járnak jobban vagy kevésbé rosszul, és végül úgy döntöttek, hogy István egyelőre mégsem kéri ki az apjától, ami jár neki, és nem mennek külön, mert van más megoldás is.
320Azt sütötték ki, hogy földet árendálnak, és maguk művelik. A szülőkre csak annyiban támaszkodnak, hogy tőlük kölcsönzik az igát. Körül is néztek mindjárt a faluban, kinek van bérbe adandó földje, kiét nem kötötte még le senki. Találtak is egy nagygazdát, Meleg Pétert, és egy szegény özvegyasszonyt, Jobbik Rozáliát, de a bérlésből nem lett semmi. Meleg Péter csak harmadában engedte volna át használatra a magáét, azaz bármit vetnek vagy ültetnek, harmadolják a termést. Ebbe nem mentek bele, mert így nagyon kis hasznuk lett volna rajta. Jobbik Rozália két darab földet is kínált, és kedvezőbb feltételekkel, felesben lehetett volna művelni, de mindkettő igen gyenge, elhanyagolt, sovány volt, évek óta nem látott trágyát. Azonkívül rossz helyen is feküdtek, az egyik Csapás alatt, a másik Koponya-tetőn. Nem lett volna érdemes velük foglalkozni, kivéve, ha feljavítják őket, de az évekbe tellett volna, különösen így, hogy saját trágyával nem rendelkeztek.
Nyilvánvalóvá vált előttük, hogy jobban járnak, ha földet vesznek. Igen ám, de miből? Nem volt pénzük, annyi semmiképpen nem, amennyi kellett volna, és ami volt, azt is másra tették félre. Kérjenek kölcsön? De kitől? A szülőktől nem lehetett, se István, se Anna szüleitől. Madárék jól éltek, de az állami alkalmazotti fizetés nem volt olyan magas, hogy abból úgy gyűjthettek volna, hogy állandóan legyen nagyobb összegű készpénzük. A lányuk szerény hozományát is csak nehezen tudták összerakni, pedig félig-meddig önellátásra rendezkedtek be, élelemre nem nagyon költöttek. István az apjától kérhetett volna, de az aligha adott volna, ha egyáltalán mert volna tőle kérni. Annak volt, bár nem erre a célra, mert ha arra lett volna, ha megengedhette volna magának, maga is földet vásárolt volna még, úgy, mint régen. Maradt tehát Horuczi Vendel, egy jómódú, gyermektelen, idős gazda, aki mindenkinek adott kölcsön, és mellékfoglalkozásként ugyan, de szinte hivatásszerűen űzte a pénzkölcsönzést, és részint ezen gazdagodott meg. Hozzá elmehetett bárki bármikor, az éjszakának évadán is, akár ítéletidőben is, és ésszerű határok közt kérhetett bármennyit, nem tagadta meg. Ők mégsem fordultak hozzá, mert tudták, hogy csak nagyon magas percentre ad, és azt nem bírnák megfizetni. István habozott, hajlott volna rá, de Anna határozottan ellenezte.
Ejtették hát a vén uzsorást, de nem magát a kölcsönszerzést.
321– Mi lenne, ha banktól kérnénk kölcsön? – vetette fel végül István, miután a biztonság kedvéért még felkeresett egy siroki és egy recski uzsorást is, és megállapította, hogy azok még drágábbak.
– Tényleg, hisz azért volna a bank – helyeselt Anna.
– Apa is bankhitellel vette annak idején a gőzcséplőt, a maga erejéből nem lett volna rá képes, mert ahhoz nagyon sok pénz kellett.
– Hát akkor próbáljuk meg mink is.
Egerben éppen vásár lett volna. Otthon azt mondták, hogy István csizmát vesz, és egyúttal körülnéz a gabonapiacon. Éppen kapóra jött neki, hogy Lőrinc unokatestvére is odament, és bevitte kocsival. De csalódniuk kellett, megtapasztalniuk, hogy a bank még mohóbb, rafináltabb lény, bár jómodorú és diszkrét. István, aki először járt ilyen helyen, megilletődve állt meg a fiók márványpadlós, mahagóniburkolatú, makulátlanul tiszta ügyféltermének a közepén, és úgy érezte, mintha valami templomban lenne, ahol az üveglapok mögötti íróasztaloknál valami titokzatos szertartás zajlik, amelyet nem illik megzavarni. Várakoznia sem kellett, mindjárt észrevették, és intettek neki, hogy menjen közelebb. Barátságosak voltak hozzá, és úgy tettek, mintha már várták volna. De nem mindjárt. Először tartózkodó, kimért udvariassággal bántak vele. Ám amikor előadta kívánságát, és megtudták, kicsoda, hová való, kinek a fia, előzékenyebbé, közvetlenebbé váltak, és bensőséges, szinte gyengéd hangot ütöttek meg vele szemben. Csak éppen kölcsönt nem kapott. Ahhoz biztosíték kellett volna, amire ők Annával nem gondoltak. Azt neki így nem adhatnak, mondták, karjukat sajnálkozón széttárva, mert ahhoz jelzálog kell, és neki nincsen saját vagyona. Viszont ha az apja kezességet vállal érte, ha ráterhelteti a földjeire, akkor minden további nélkül, akkor annyi pénzt vehet fel, amennyit akar. István közölte velük, hogy az apja abba nem menne bele, meg ő sem akarná, mire csalódottan, de még mindig együttérzést mímelve azzal a tanáccsal bocsájtották el, hogy akkor meg kérjen egyenesen az apjától kölcsön. Beszéljen csak vele, biztosan ad az neki, van annak pénze.
Mindkét útról, az árendáról, a földvételről is kiderült tehát, hogy járhatatlan. Megint holtpontra jutottak, megint ott voltak, ahol a part sza322kadt. Nem volt mit tenni, mint kikérni a jussot és megválakozni. Pedig ezt el akarták kerülni, mert kellemetlennek, nehéznek ígérkezett. Nem az önállóságtól, az átállástól féltek. Nem attól, hogy a kapáktól kezdve az ekén át a kocsiig mindent be kell majd szerezni, mert semmilyen felszereléssel nem rendelkeznek. Lovat, üszőjük mellé még egy tehenet kell venniük, egy egész gazdaságot szinte a nulláról létrehozniuk, beindítaniuk, működtetniük. Nem is a kockázattól vagy a felelősségtől ódzkodtak. Attól tartottak, hogy István apja nem jól fogadja majd, nem úgy áll hozzá, ahogy kellene, nem érti majd meg őket, hogy mérges lesz, és úgy megharagszik, hogy utána soha többé semmiben nem számíthatnak rá. Vagy egyenesen megbosszulja, ellenük fordul, mindenben keresztbe tesz nekik, csak hogy kibabráljon velük, hogy megleckéztesse őket.
Mert arra, hogy esetleg nem adja ki, ami a fiának jár, hogy elzárkózik előle és hallani sem akar róla, nem gondoltak. Vagy ha meg is fordult a fejükben, ha felrémlett előttük, elhessentették maguktól azzal, hogy ez kizárt dolog, képtelenség, ilyet nem tehet annyi csúfság után, amit már művelt velük. Hiszen ők nem akarnak rosszat, csak azt, amihez joguk van, csak a maguk életét, boldogulását, meg nem idegenek, mindketten a családhoz tartoznak. István a tulajdon édes fia, Anna meg a menye, az unokája, az Imrus anyja. Nem akárkinek, nekik adja, amit ad, és nem a magáét, hanem azt, ami Istváné, ami jár neki, ők használják, művelik majd azt a földet, ők élnek belőle. Aztán továbbadják, ha eljön az ideje, a gyerekeiknek, az Imrusnak meg a többi unokájának, mert lesz még gyerekük több is, ha a Jóisten is úgy akarja, nem csak ez az egy, ők legalábbis még szeretnének.
Ezúttal biztosra mentek, és már az előkészületeket is megtették. Titokban megvették, beszerezték azokat az apróbb használati cikkeket, konyhai eszközöket, amelyeket mindig kölcsönkértek, húsdarálót, habverőt, derelyevágót, paradicsompasszírozót meg ilyeneket, amelyekkel eddig nem rendelkeztek. Már azt is tudták, hova költöznek majd, hol fognak lakni, hol lesz az otthonuk, amíg nem vesznek házhelyet és nem építkeznek. Közsüs nagyanyáék felajánlották nekik, hogy befogadják őket a hátsó szobájukba, csak a külön konyha okozna gondot, mert az nem lenne. Az istállójukat és a csűrjüket is használhatják, mert szinte üresen állt, mióta felhagytak a 323gazdálkodással, minden földjüket a gyerekeikre íratták. Csak egy tehénkéjük és némi baromfijuk volt. Azt is megígérték, hogy egyelőre nem szólnak István apjának, és ily módon cinkosságot vállaltak velük. Ezt nem szívesen tették, mert nehéz természete ellenére becsülték a vejüket, de az unokájuk és a felesége érdekét mégiscsak előbbre valónak tekintették, és hallgattak, ha már egyszer ez a kívánságuk.
Csakhogy hiába voltak körültekintőek, óvatosak, hiába gondoltak ki előre szépen mindent, ez a tervük is kútba esett, megint megbuktak. Nem kezdtek önálló életet, és nem mentek sehova, mert János kerek perec elzárkózott a fia kérésének teljesítése elől, nem engedett át neki egy talpalatnyi földet sem, és a fiatalok csak azt érték el, hogy rettenetesen megharagudott rájuk, és úgy bekeményített, hogy nemcsak hogy nem szólt többé hozzájuk – ezután Terézzel üzengetett Annának is, mint legénykorában Istvánnak –, hanem most már meg sem állhattak előtte.
István sokáig várta a megfelelő pillanatot, amikor előhozakodhat kérésével. Óvakodott attól, hogy négyszemközt beszéljen vele. Az anyja és Anna jelenlétét mindenképpen szükségesnek érezte, hogy nagyobb legyen az önbizalma. Azt viszont nem tartotta volna szerencsésnek, ha a két idősebb öccse is fültanúja a beszélgetésnek. A kicsik előtt megint nem lett volna célszerű, mert hátha kiabálni kezd vele az apja, és azok megijednek.
Egy reggelen aztán előrukkolt vele. Végeztek a reggelivel. Késő ősz, a hízott liba, kacsa szezonja volt, és sült libamájat ettek tepertővel, amit nagyon szerettek. István úgy vélte, hogy ez kedvező, az apját ez talán szelídebbre, engedékenyebbre hangolja. Imruskát lefektették, mert délelőtt még mindig aludt egyet, és kettesben átmentek. György és Ferenc már bekapták az adagjukat, és kimentek a dolgukra. Lőrinc és Péter várt, mert még kért volna, de nem kapott többet, szigorúan ki volt porciózva még a tepertő is, meg már indulniuk kellett volna iskolába is. A kislányok a tányérukon hagyták a maguk adagjának legalább a felét, és átvonultak játszani az első házba, ahol már szintén fűtöttek. Négyesben maradtak tehát, mert noha nem evett a többiekkel, Teréz is ott tett-vett a konyhán. János az asz324tal átellenes oldalán, a lócán ült, az utolsó kenyérdarabkával gondosan felitatta a tányérján összegyűlt vékony zsírréteget, és várakozón nézett a fiára, aki leült vele szemben, és messziről kezdte:
– Csak nem esett az éjszaka.
– Nem – hagyta rá az apja.
– Pedig nagyon kéne.
– Most már várjon, ha eddig kibírta. Hadd végezzünk máma a szántásval, mert a tavasziaknak is jobb, ha megfordítódik ilyenkor alájuk a föld.
– De a vetésnek nem ártana.
– Annak nem.
– Gyengén kelt.
– Mert akkor se esett.
– Még behozhatja.
– Be.
– Akkor ma Kalub-aljára megyünk – állapította meg István.
– Oda. Már csak ott van szántatlan.
– Kemény lesz a föld.
– Az. De majd váltogatjuk egymást. Egy biztos, nem tapad.
– A marha is jól megtaposta.
– Tarló. Már ráengedték – bólintott János.
– Elvégezzük máma?
– El.
– Mikor indulunk?
– Nem mindjárt. De mehetnéked van?
– Tegnap még úgy volt, hogy mindjárt früstök után.
– Úgy, de máma másként van. Köd van, lucsok. Előbb kukoricaszárat szecskázunk, utána meg behordjuk a csűrbe. Ferenc már elkezdte Lőrincvel. Majd utána. Addigra tán a köd is felszáll – magyarázta János.
– Ha előbb kezdünk, előbb végzünk.
– Az már igaz.
– Csak ránk ne esteledjen – aggályoskodott tovább István.
– Megleszünk vele, ha délben indulunk, akkor is. Nem olyan sok az. Egy magyar hold az egész.
– Magyar hold? Azt hittem, kataszteri.
325– Nem, magyar, kishold.
– Kend tudja, kend a gazda. A kend földje az is, meg a többi is.
– Ettéd is.
– Enyém-e?
– Az.
– Enyém ugyan nem, a kend nevén van minden. Én csak dolgozok benne, és a kend cselédje vagyok.
– A fiam vagy, nem a cselédem.
– Az mindegy.
– Nem az. Kérdezd csak meg a cselédünket, Andrást, az majd megmondja.
– De kend parancsol.
– Valakinek parancsolni kell.
– Akinek parancsolnak, az beosztott, az cseléd.
– De csak élvezed a hasznát te is mindennek. Azt eszed, abból élsz, amit a föld terem. Megkapod a részedet.
– A barom elé is löknek.
– A barom elé? – ütközött meg János. – Hát ez meg milyen beszéd? – kérdezte.
István nyelt egyet:
– Olyan beszéd, apám, hogy szeretnék már a magam ura lenni – szaladt ki a száján köntörfalazás nélkül, bár nem így tervezte.
– Nocsak!
– A magam dolgában magam dönteni.
– Nem olyan jó az az önállóság – mondta gyanútlanul János.
– Nem vagyok már gyerek, megházasodtam, családom, külön háztartásom van, aztán még mindig kend mondja meg, mit hogyan.
– Az én portámon laksz, nekem dolgozol.
– Erről van szó. A kendé minden, a ház is, a föld is, nekem nincs semmim – állapította meg keserűen István.
– Hát tegyél róla, hogy legyen! Szerezz!
– De hogy? – kérdezte méltatlankodva István.
– Úgy, hogy vegyél.
– Miből?
326– Pénzből.
– De nincsen pénzem.
– Majd lesz. Rakd össze, tedd félre!
– Amit én így megspórolok, abból nem lehet földet venni.
– Nem-e?
– Kendnek se úgy lett először földje.
– Valahol el kell kezdeni.
– Kend örökölt.
– Majd örökölsz te is, ha én már nem leszek.
– Hol van az még? Kend még sokáig él. Meg nem vagyok magam, ott vannak a testvéreim is, aztán mennyien!
– Eljön egyszer az is. Várd ki!
– Akkor már késő lesz.
– Nem az.
– De.
János a faliórára pillantott. Kezdett elege lenni ebből a beszélgetésből.
– Nekem most kell – folytatta István.
– Mi?
– A föld.
– A föld?
– Az. Adja ki a jussomat – vágta ki István.
– Hogy mit adjak ki? – kérdezte János, mintha rosszul hallotta volna.
– A jussomat – ismételte meg a fia.
János ellökte maga elől a tányért, és hátrahőkölt.
– A jussodat? – ismételte meg a szót száját szélesre húzva. Először elsápadt, aztán elvörösödött, majd felpattant, és csak azért nem ugrott a fiának, mert ott volt köztük a széles asztal. Ökölbe szorította a kezét, kinyújtott két karját oldalt kissé eltartva magától felső testével fenyegetően előredőlt, és akkorát ordított, hogy a kislányok az első házból átszaladtak megnézni, mi történt:
– Miicsodáááát?! Jussot akarsz?!
– Azt – felelte István olyan higgadtan, hogy maga is meglepődött rajta. Székét hátratolva felállt, ellépett az asztaltól, és farkasszemet nézett az apjával.
327– Majd adok én neked jussot! – folytatta változatlan hangerővel, és karjait fellendítve a nagyobb nyomaték kedvéért mindkét öklével egyszerre nagyot ütött az asztalra.
Anna, a középső kislány sírva fakadt. Az anyjához menekült, és a szoknyájába rejtette az arcát. Klára is megijedt.
– Hát mit képzelsz te? – kérdezte János. – Mi vagy te? Ki vagy te? Majd a kedvedért lerombolom, amit felépítettem, kihúzom magam alól a földet, megrövidítem a családot?
– Csak azt kérem, ami jár – mondta István még mindig határozottan. – Az nem sok, de indulásnak elég lenne.
– Azt majd én mondom meg, kinek mi jár, meg mikor. Annak adok, akinek akarok, aztán annyit, amennyit akarok. De nem most, hanem később, a végén, ha majd kidőltem, ha lejárt az időm. Még élek, még húzom az igát, még itt vagyok. Aztán nem engedem, hogy széthúzzátok, amit összekapartam.
Eljött az asztaltól, a tűzhelyhez indult, mintha ott lenne dolga, de a konyha közepén hirtelen visszafordult a fia felé, lejjebb vitte a hangját, és hozzátette:
– Ha nagyon ugrálsz, majd egyáltalán nem kapsz semmit. Akkor se, amikor szétosztok mindent, aztán megnézheted magad.
– Nem ugrálok én, csak jutni akarok ötről a hatra. Nem értem, mi ebben olyan különös, mért kel ki úgy magából. Kend is jussolt az apjától. Még élt nagyapa, mikor mindent kendre íratott.
– Az más volt. Én nem kértem, ő akarta, meg nekem csak egy fiútestvérem volt, a Márton, akit kivásároltam. Egyben maradt minden, nem lett szétcincálva – felelte János most már nyugodtabban, de mutatóujjával még mindig ingerülten bökve a fia felé.
– Most is egyben maradna, úgy értem, a többi – erőltette István még mindig a dolgot.
– Na, most már elég legyen. Nincs juss, nincs osztás, punktum. Nem akarok erről többet hallani – lépett egyet fenyegetően a fia felé, de érződött a hangján, hogy már visszanyerte az önuralmát.
– Hagyjad, gyere, menjünk! – szólalt meg Anna, aki egész idő alatt a bejárati ajtó előtt topogott, de most a férje mögött termett, és megfogta a karját.
328– Én is amondó vagyok, hogy hagyják abba kendtek! – mondta Teréz, aki közben átkísérte az első házba a kis Annát, és visszajövet csípőre tett kézzel megállt a tűzhely előtt. – Nincs ennek semmi értelme – e mondatnál együttérzőn, de lopva a fiára nézett. – Menjenek a dolgukra, haladjanak, mert mindjárt dél lesz.
István gyengéden lefejtette a karjáról Anna kezét, viszonozta az anyja pillantását, aztán az apjára tekintett, sóhajtott, megfordult, és tehetetlenül széttárta a karját.
János még mondani akart valamit. Hátratette a kezét, leszegte a fejét, kimért léptekkel a tűzhelyig ment, aztán vissza ugyanoda, ahonnan elindult. Erősen gondolkodott, de aztán csak nem szólt semmit. Felemelte a fejét, egyenesen előrenézett, megcélozta a fogast, magára kapta a báránybőr bekecsét, és a menyét közben majdnem elsodorva kisietett a konyhából.
329Az utolsó fiú az Árvai családban 1884-ben jött a világra. Utána már csak lányok születtek. A lányokkal szemben János elnézőbb volt. Nem tekintette őket teljes értékű gyerekeknek. Kiskorukban nem szerette őket annyira, mint a fiukat, nem várt tőlük annyit, vagy amit várt, az szinte semmi volt, így nem is csalódott bennük. Többé-kevésbé idegeneknek, egy idegen család leendő tagjainak tekintette őket, akik átmenetien az ő kenyerén élnek, de aztán majd nem az övét pusztítják, mert odébbállnak, férjhez mennek, gyerekeket szülnek, és más hadbelieket szaporítanak.
Ilyenformán azokkal a kapcsolata is harmonikus vagy majdnem kiegyensúlyozott volt. Nem gyengült, nem romlott meg, nem állt be törés benne az évek során. Egy pillanatig sem érezték, hogy másként bánik velük, mint azelőtt, hogy elhanyagolja őket, neheztel rájuk vagy elidegenült tőlük, mert nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeit. Annál inkább szembesültek e jelenséggel a fiúk, és szenvedtek az apjuk menetrendszerűen bekövetkező szeretetlenségétől. Nem csak az olyan érzékenyek, mint István, hanem a tompábbak is, kivétel nélkül. Értetlenül álltak nemzőjük e különös átváltozása és annak mérges gyümölcsei, az igazságtalanság és ellenségesség előtt. És sehogyan sem tudtak belenyugodni, hogy az az ember, aki addig szinte a tenyerén hordozta őket, egyik napról a másikra ellenük fordul, és valósággal üldözőjükké válik. Magamagoknak sem vallották be, de lelkifurdalásuk támadt, óhatatlanul hibáztatták, vádolták magukat, és nem tudtak szabadulni a gyanútól, hogy ők az okai, bennük van a hiba, mulasztást követtek el, rosszul csináltak vagy csinálnak valamit, ezért olyan hozzájuk, amilyen. Tévúton járnak, le kell róla térniük, jóvá kell tenni a bűnüket.
Ezért állandóan igyekeztek, törték magukat, hogy jók, még jobbak legyenek, hogy még többet dolgozzanak, és pontról pontra mindent betart330sanak, otthon is, a határban is mindent úgy csináljanak, ahogy parancsolja, hogy ne mondjanak neki ellent, ne bírálják felül, ne ingereljék, hogy mindenben a kedvében járjanak. Buzgóságukban egymáson is túltettek, valósággal versengtek a jóindulatáért, a kegyeiért. Ám hiába, semmit nem értek vele, semmi nem változott, csak a bűntudatuk lett nagyobb, lelkifurdalásuk erősödött.
István látta be elsőnek, hogy reménytelen az apjukért folytatott küzdelem, és feladta legénykorában. Elég későn, de akkortól tisztán állt előtte minden. Jánoska meghalt anélkül, hogy bármit is megértett volna. A tízéves Péter és a tizenkét éves Lőrinc nemrég kezdte, de Ferenc a tizenöt évével és György a tizennyolccal már nyakig volt benne.
Többé-kevésbé valamennyien megsínylették, hogy a lehetetlent akarták. Egyikük, György azonban közvetve az életével fizetett érte, és noha ezzel ismét javult az öröklési helyzet, elvesztése megint megrázta Jánost, de egy szemernyit nem változtatott rajta.
Egyik télen a kérlelhetetlen apa úgy döntött, hogy kicseréli a régi csűrön a szarufákat. Amikor annak idején felújította a tetőt, meghagyta a régieket, de mostanra némelyik megroggyant a súlyos cserépteher alatt. Váraszói erdejükről, a bükkösből akart hozni szarufának valót. Azt tervezte, hogy maga faragja is ki, nem mindjárt, hanem később, amikor már megfelelően kiszáradt. Úgy volt, hogy Andrást és Istvánt viszi magával, de György erősködött, hogy hadd menjen ő inkább a bátyja helyett, nem gyerek már ő, fel bír annyit emelni, mint az. Azonkívül még nem volt a váraszói erdőn, szeretné már látni, meg azt is, hogy mi van arrafelé. Végül engedett neki, és ott, akkor történt a tragédia, mert agyonütötte a fa.
Nem szokványos favágóhalál volt. Nem döntés közben következett be a baleset, nem hozzá nem értés, mulasztás vagy könnyelműség okozta. Közönséges, véletlen halál volt, híján minden nagyszabásúnak, magasabb rendűnek, hősiesnek, majdnemhogy buta. Ami és ahogy kioltotta az életét, az és úgy otthon is vagy bárhol végezhetett volna vele.
Nem mentek be mélyen az erdőbe, hogy ne kelljen messziről kicipelni a hosszú rönköket. A kocsival is közel tudtak állni a helyszínhez a hegyoldal331ban. Az erdő szélétől nem messze vitt el az előző vágás idején keletkezett, részint csinált kocsiút. És nem úgy vágták ki az alkalmas fiatal fákat, ahogy találták őket, hanem itt is, ott is kiszemelve egyet, mintha ritkítást végeznének. Szabályszerűen csináltak mindent. János megfelelő szögűre vágta az éket, András és György nem hagytak se túl kicsi, se túl nagy töréslécet. Nem szakadt közben rájuk a koronából száraz ág, nem hasadt fel a törzs, és idejében elmentek alóla, mikor a fa megindult. És gondosan ügyeltek arra is, hogy ne dőljön egy másik fára, mert azon fennakadhat, és csak lóval lehet lehúzatni, vagyis célzott döntést végeztek.
Mikor már a földön feküdt mind, szünetet tartottak, hogy kifújják magukat. Aztán mind a hárman fejszét ragadtak, és legallyazták őket, a végén pedig lefűrészelték belőlük azt a részt, amely már vékony lett volna faragás alá. A kopasztás, kurtítás befejeztével elkezdték kihordani az erdőből. Nem volt könnyű, nem is annyira a súlyuk miatt, bár a bükk nyersen nehéz, hanem mert meredek volt a lejtő, csúszós a havas föld, és cikcakkban haladtak, mert forogni kellett a fák között. Kint egyből a nyújtott kocsira rakták. Ott már csak a kerekeken kellett átemelniük. Az oldalak le voltak véve, és csak a hosszú nyújtó kötötte össze középen a két tengelyt.
Már csak egy szál rönk volt lent az erdőben, az utolsó. Azért csak ketten mentek, György és András. György egész idő alatt mondogatta az apjának, hogy ne fogja középen, nem három emberes fák ezek, elviszik ők Andrással ketten is. Az végre hallgatott rá, a kocsinál maradt, és az utolsót rájuk bízta.
Az útnak a lejtő felőli oldalon volt egy kis padkája. Felérvén, az alatta lévő rézsűről arra kellett fellépniük, miután úgy fordították a rönköt, hogy a kocsival párhuzamosan legyen, és így minden további nélkül felrakható. Ez eddig minden alkalommal simán ment, a rézsű nem okozott gondot, pedig ugyancsak simára taposták a csizmáikkal. Most azonban György megcsúszott, és önkéntelenül ledobta a rönköt, hogy el ne essen. Ettől a másik vége leugrott András válláról, a földre esett, a maga felőli vége pedig felcsapódott és fejbevágta. András elvesztette az egyensúlyát, káromkodva elvágódott, de nem lett semmi baja, Györgynek viszont szétroncsolódott a feje jobbfele, és meghalt.
332Nem azonnal, hanem pár perccel később. Előbb hang nélkül összecsuklott. És csak azért nem gurult le, mert a gyilkos rönk vége valahogy a háta mögé került, és megakasztotta. A fejét, az arcát menten elborította a vér. Az apja odarohant hozzá, felnyalábolta, és felhozta az útra, a kocsi mellé. Még élt, amikor óvatosan lefektette a földre. A vér függönyén keresztül bocsánatkérően nézett rá, és a fejéhez akart nyúlni, amely a behatás következtében elvesztette eredeti térfogatának legalább egyharmadát. Lehanyatlott a keze, mielőtt odaért volna vele, ahol azelőtt a halántéka volt.
Aztán már csak hörgött, és gyorsan vége lett. Az apja várt egy darabig, aztán lezárta a szemét, és hóval letörölte a kezéről a ráragadt vért.
A rakomány tetején viték haza. Kissé széjjellökték a felső rönksort, hogy egyenletesebb felületet nyerjenek. A bűnös rönköt is feltették, vérfoltosan, ahogy volt. Középtájt keletkezett egy hézag, abba belefért, bár nem töltötte ki egészen, és a zötykölődéstől beszorult a lába, de ezt csak otthon vették észre, amikor le akarták emelni. Nem tettek alá semmit, még a feje alá sem. Az apja először akart, e célból le is fejtette róla a kabátját, de aztán meggondolta magát, mert kár lett volna összevérezni. Összehajtotta, és eltette az öccseinek. A vérzés ugyan már elállt, de csak merő vér lett a tarkója is. Csak úgy feküdt ott a puszta, hóporos fán. És a lópokróccal is úgy terítették le, hogy ugyane megfontolásból szabadon hagyták a fejét. De lekötötték, jobb híján lánccal, keresztben a mellkasán és a térdénél, hogy útközben le ne essen, mert hegynek le előre, hegynek fel hátra csúszhatott volna, vagy kigurulhatott volna, ahol nagyon oldalvást lejtett az út.
Ha egészen le lett volna takarva, senki nem gondolta volna, hogy nemcsak fát szállítanak, de így az útba eső falvakban és Szajlán is az emberek mindjárt látták, hogy halottat is visznek. Az asszonyok keresztet vetettek, a férfiak levették kucsmájukat, és a katonaviseltek közt olyan is akadt, aki önkéntelenül tisztelgett, mert a nyújtott kocsi a rönkökkel ágyútalpra, holmi tábornok, magasrangú tiszt vagy államférfi temetésére emlékeztette.
Aznap nagyon hideg volt. Mire hazaértek, György teste megfagyott, de a házban, a melegben aztán kiengedett. Weinstein már ilyen állapotban találta, mikor megjött. A fejet látva némán csóválta a fejét. Aztán utasította a szülőket, hogy vetkőztessék le, és tetőtől talpig megvizsgálta. Mikor megint szemügyre vette a fejet, egy fényes, hegyes szerszámmal 333belepiszkált azon az oldalon, ahol a végzetes ütés érte. Aztán letette a szerszámát, egyik kezével megfogta a tarkót, a másikkal az állat, és előre-hátra döntögette a fejet, mire a fejből furcsa csörgés hallatszott, mint mikor apró kavicsdarabkák ütődnek egymáshoz, vagy borosüvegben tisztítás céljából kukoricaszemeket ráznak. Az orvos nem szólt semmit. Kezet mosott, pennát, tintát kért, és kiállította a halotti bizonyítványt.
334Vannak elhatározások, döntések, amelyek úgy születnek, hogy az ember sokáig észre sem veszi. Nem jutnak el a tudatáig, nem figyel rájuk, elmegy mellettük, mintha nem is lennének. Közreműködése nélkül jönnek létre, mintegy maguktól, vagy mintha máséi lennének, más hozná őket, és rejtve léteznek, a mélyben.
Otthoni beszélgetések során István jelenlétében már többször szóba került Amerika. Szerette a földrajzot, mindig figyelt, érdekelte, mit mondanak róla, az országról, a kontinensről. Egyszer, egy részletet illetően véleményt is nyilvánított, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Sem annak, amit hallott, sem a tulajdon kíváncsiságának. Holott nem volt véletlen, hogy megszólalt, ami pedig elhangzott, nem maradt következmények nélkül. Elhintődött, belekerült, benne volt, beleágyazódott a mag, amelyet a szél hozott, és megfelelő nedvesség, hő hatására duzzadt, dagadt, csírázott, bár ő nem tudott róla.
Tavaszvég, nyárelő volt, délelőtt, csodálatos az idő. A felhőtlen kék égből melegen sütött a nap, de még nem égetett. Érett a földieper, piroslott a kései cseresznye, kalászolt a búza, az erdőben szólt a kakukk. Minden nőtt, mosolygott, nevetett. Csak István kedélyét nyomasztotta a nagy gond. Ősz óta, mikor kudarcot vallott a jusskéréssel, nem tudott örülni. Kivéve, ha elnézte vagy kezébe kapta már járni tanuló kisfiát, mert olyankor, percekre bár, de a lelke felülemelkedett a kilátástalanságon. Ám most nem folyamodhatott ehhez az enyhítőszerhez. Imruska messze volt, jobban mondva, ő, az apja volt messze, távol az otthontól, a határban, egy kocsin, amellyel lucernát szállított hazafelé a Vágás nevű dűlőből. Lucernával pihentették, javították ott egy darab földjüket, de nem vágták le még az összes lucernát, hanem csak két rendet, egy kocsiderékra valót. És nem hagyták rendesen megszáradni sem. Csak meg335fonnyasztották kissé, hogy ne fújja fel a jószágot, mikor elévetik, mert úgy is jó, félszárazon, úgy is szereti a ló, a tehén, a malac, vagy még jobban, és a tápértéke is nagyobb.
Külső-Rácfalura ért. Megállt az erdő szélén, ahol a lejtő, a szurdokút kezdődött. Leszállt, kereket kötött, és úgy ereszkedett le a fák alatt a völgybe. Az erdőben homály, hűvösség uralkodott, az út lágy földjében mély patkónyomok maradtak a lovak után, kis csatornát húzott a kötött kerék stráfja. István megborzongott, szinte fázott, míg lent ki nem ért a napsütésre. Eloldotta a kereket, megint felhágott, és lassan döcögött tova a laposon, mialatt a hegyre felfutó szőlőket nézegette. A túloldalon távol estek tőle, de ahol ő haladt, mindjárt az út mellett kezdődtek. Szépen, takarosan fel voltak kötözve, lekacsozva, gondosan megkapálva. És erősen illatoztak. Nagy levegőt vett és mélyen beszívta. Ezt kivált szerette, ezt a bódító, finom illatot, a szőlővirág illatát, amelyhez fogható kellemeset nem ismert. Ettől kissé ellazult, felengedett.
Így ért Bőgős Józsefék szőlőjével egy vonalba, ahol mindig eszébe jutott egy emléke. Gyerekkorában állt abban egy nagy cseresznyefa, egy korai, amelyen nagyon jó, ropogós cseresznye termett. És azt, mikor zsendült, ő mindig megdézsmálta. Nekik is volt cseresznyéjük Dregolyban, máshol is elcsábult néha, de ennek egyszerűen sosem tudott ellenállni. És mint mindig, ha elment Bőgősék szőlője mellett, önkéntelenül felidéződött benne az az íz, az a sárgáspiros szín, a lopással járó izgalom, minden. Azazhogy, most mégsem minden, mert egy valami elmaradt. A kövér szemek roppanását a szájában, azt a hangot, amellyel a félérett gyümölcs húsa a fogak nyomásának engedett, ezúttal nem hallotta. Hiába fülelt befelé, magába. Váratlanul megütötte viszont a fülét valami más, egy szó: Amerika! Mintha suttogta volna egy száj, elhalón és távol. Nem az övé, hanem valaki másé. Nem helyette, de az ő fejében. Nyikorogtak a kerekek, mégis tisztán ki tudta venni. Mintha kissé még visszhangzott volna is.
Amerika?… Igen! Amerika, ismételte magában, visszazökkenve a jelenbe, mintha egy félbeszakadt gondolatmenetet fűzött volna tovább, mintha egy elszakadt szál két végét kötötte volna össze. Igen, neki is oda kellene mennie! És egy cseppet sem zavarta, hogy ennek semmi köze nincs az em336lékhez, a cseresznyéhez, ahhoz, hogy most Bőgősék szőlője mellett halad el. Nincs más megoldás, ismerte fel metsző élességgel. Egyszeriben olyan világosan, kristálytisztán állt előtte, hogy nem is értette, miért nem jutott előbb eszébe. Ám ahelyett, hogy ettől megkönnyebbült volna, és vidáman a lovak közé csapott volna, hogy minél előbb hazaérjen és közölje Annával, először megijedt és ideges lett. Olyannyira, hogy le kellett lépnie a kocsiról, és gyeplővel a kezében a kocsi mellett mennie, hogy kijárja magából a hirtelen támadt feszültséget. Amikor ez valamelyest sikerült, újból felült, és próbált megbarátkozni a gondolattal. A völgy közepe táján még idegen volt neki, de mire rákanyarodott a Recsk–Szajla útra, már kevésbé taszította, mikor pedig felért a tetőre, ahonnan egyfolytában már csak lefele kelett menni, már elfogadta, és úgy bánt vele, mint valami régi ismerőssel. Már nem félt, bár nyugodt sem volt. De ez már másféle nyugtalanság, jófajta izgalom volt, amelyet az váltott ki belőle, hogy rögvest utána megjelent előtte, mit kell elvégeznie, mielőtt elmegy, milyen teendők várnak rá az úttal kapcsolatban, mit kell intéznie, milyen papírokra, igazolásokra lesz szüksége, hol, milyen hatóságtól kell kérnie. Az agya máris szelektált, osztályozott, rangsorolt, kiválasztotta időrendben a legelsőt, és arra, annak részleteire összpontosított, azokat vizsgálta, elemezte, mialatt összefogta és egybentartotta az egészet.
Megint lejtmenet következett, megint kereket kötött. Összehúzta a szemét, mikor fölegyenesedett és lenézett a tetőről Belső-Rácfalura, távolabbra, a Tarna-völgyre, fel Borzsára és azon túlra, a távoli hegyekre, el a párásan kéklő messzeségbe, mintha erőt, bölcsességet akarna meríteni abból, ami eléje tárul. Szajlát nem látta, eltakarta előle Répás-tető, Péterhegy. Aztán újból felült és indított. Misu gödrénél, a nagy kanyar után, ahol véget ért a meredek lejtő, megállt kereket oldani. Mikor ismét felkapaszkodott a bakra, ejtette a kapcsolódó teendőket, és visszatért magához az elmenéshez.
El kell mennie, ezt kell tennie, nincs más választása, érvelt magában, mintha még mindig kételyei lennének, holott nem voltak. Pénzt kell keresnie, hogy földet vehessen, hogy építkezhessen. És el is megy, elmegy Amerikába, megkeresni azt a pénzt, ami kell. Ő is képes arra, amire más, azt ő is megcsinálja. Nem fél a munkától, és tud is dolgozni. A kisujjában van a 337paraszti munka, ha kell, cselédnek is eláll, valami tanyára, gazdahelyre. Tud szántani, vetni, aratni, még kazlat rakni is, de elmehet gyárba, gyári munkára, az iparba is. Szereti a szerszámokat, gépeket, vasszerkezeteket, mindent, ami vasból van. Nem szakmája ugyan, nem tanulta, de van érzéke hozzá. A gőzcséplőjüknél is ő volt a masiniszta. Ha megmutatják neki, ha látja, mit hogyan kell, beletanul. Az olajat, a zsírt, a kormot sem bánja. Nem gond, ha adnak rongyot, amivel megtörli a kezét, vagy szappant meg meleg vizet, hogy utána ki lehessen mosakodni. Nem eszi az meg az embert, ha rendesen tisztálkodik, ha karban tartja magát.
Bármilyen munkát elvégez, bármilyen nehezet. Erős, egészséges, fiatal még. Bírná erővel, meg van benne kitartás is. A pénzt is félre tudná rakni, nem szórná szét, nem inná el a keresetét. Takarékos, józan életű, nem veti meg az italt, de nem részeges. Őrá azt nem lehet mondani. Ritkán él vele, de akkor mértékkel. Nem sokat költene magára, csak a legszükségesebbekre adna ki pénzt, kvártélyra meg kosztra. Ruhát se nagyon venne, beérné két rend öltözettel, egy hétköznaplóval meg egy ünneplővel. Mert csak magát kellene eltartania, hisz maga menne, csak maga lenne. Anna nem jönne vele, őt nem vinné, meg a gyereket sem. Ő itthon maradna a gyerekvel. Jó lenne, ha jönne, de nem lehet. Hárman már sokan volnának. Már ketten is, hát még hárman. Akkor többet költenének, akkor nem tudnának annyit félretenni, akkor sok pénz menne pocsékba. Tán még fel is élnék, amit keresne.
Rossz lesz Anna, Imruska nélkül, a család nélkül. Meg nekik is őnélküle. De nem lehet másként. Aki együvé tartozik, az maradjon együtt. De a szükség törvényt bont. Majd csak meglesznek itthon valahogy. Nélkülözni azért nem fognak, neki arra gondja lesz. Támogatja majd őket kintről, rendszeresen küld nekik pénzt, aztán megírja azt is, mennyit tegyenek félre, mennyit költhetnek erre, arra, amire kell. Meg magukban sem lesznek. Ott vannak a szülei, egy fedél alatt laknak velük, együtt dolgoznak, naponta látják őket, segítenek, ha kell, ha baj van. Bár ha meggondolja, lehet, hogy az apja miatt jobb lenne, ha máshol lennének, amíg ő oda van, más tán nem használná úgy ki Annát. De majd csak kibírja, meg ő is. Egy-két év nem a világ. Úgy számít, hogy annyit tölt majd Amerikában. Ahogy hallja, annyi elég lesz, annyi idő alatt biztos összejön a pénz, tovább nemigen kell 338maradnia. Ő legalábbis nem szeretne, egy nappal se tovább, mint kell. Ha megvan a pénz, csomagol, aztán rögtön jön haza.
Már lent járt az aljban, Mocsolyáknál, ahol a lovak már csak poroszkáltak, mert nem kellett tartaniuk a kocsit, amikor eszébe villant, hogy a kimenéshez pénz is kell, a hajójegyet meg is kell venni, az útlevél kiváltása is pénzbe kerülhet, meg ki tudja, miféle, hányféle illetéket kell még fizetni. Van egy kis megtakarított pénzük. De mennyi az? Semennyi. Az nem lesz elég, meg különben se hagyhatja itt Annát egy fillér nélkül. Addig is kell itthon pénz, amíg ő nem küld. Pénzzé kéne tenni valamit. De mit? Mi lenne, ha eladnák a tehenüket? Meg a süldő malacukat, amit ősszel be akarnak fogni hízónak? Nem, azt nem lehet. Kell a gyereknek a tej, meg akkor nem lenne vaj, túró, amit Anna Recskre hord, a piacra. Meg akkor zsír, szalonna se lenne, ha nem vágnának disznót. Mivel főznének, mit ennének? Meg úgyse lenne elég, amit értük kapnának, mert egy ilyen hajójegyért biztos sokat kérnek, hiszen Amerika messze van, több napig is megy oda a hajó. Ki tudja, hány tehén, hány malac árából jönne ki az ára? Azt se tudja, mennyibe kerül egy hajójegy! Na, majd megtudakolja, megkérdezi a Kati ángyát. Az biztosan tudja, mit fizetett érte az ura, Paja bátyja. Úgyis beszélnie kell vele, elkérnie a Paja bátyja címét, mert annak is írnia kell, hogy kerítsen neki munkát, hogy előre legyen, aztán ne kelljen keresgélnie, mikor majd megérkezik. Mert azt már tudta, eldöntötte magában, hogy oda megy, ahol ismer valakit, ahol a Paja bátyja van, mert úgy csak könnyebb, ha van valaki, aki várja, akire számíthat, aki a hóna alá nyúl, aztán segíti, míg bele nem igazodik mindenbe.
De honnan teremtse ő elő azt a pénzt? Hogyan? Miből? El nem tudta képzelni.
Elborult a tekintete, elcsüggedt. A termékeny izgalmat meddő szorongás váltotta fel. Lehet, hogy nem is megy sehova, nem lesz az egészből semmi. Itt gebed meg, itthon, föld, vagyon nélkül, az apja cselédjeként, így múlik el a fiatalsága. Amikor aztán oda az erő, a kedv, vénségére örököl majd pár holdacskát, amivel akkor már nem megy semmire. Behúzta a nyakát, komoran nézett maga elé. Űzte, hajszolta az agyát, a gondolkodását, hogy kiötöljön valamit. Mi lenne, ha előbb itthon dolgozna valahol? Ha elmenne kubikusnak valahova messzire, folyamszabályozáshoz, vasútépítésre? Vagy 339summásnak az Alföldre? Az nem embernek való dolog, az a kubikolás, egész nap a földet furikolni, éjszaka meg gödörbe hálni. A summáskodással meg az a baj, hogy kicsi a kommenció, meg a terményt még utána el is kell adni, hogy pénz legyen belőle. Nincs is kubikus a faluban, bár summásnak sokan elszegődnek, viszont megtartják a terményt. A napszámba járásnak meg nem lenne értelme. Azzal sose jönne össze a hajójegyre való, meg itt helyben az apja miatt se tehetne ilyet. Megölné a szégyen, hogy ő ide süllyedt, nagygazdafi létére így lealázza magát. Más munka kellene, másfelé! Ki jár még el a faluból? Gyura Ferenc a péterkei fűrészmalomba, Boros Ignác a kőfaragókhoz Sirokba, meg Köböly Illés is. Az hova is? Nádasdra. Oda ám, a lemezgyárba. Ott dolgozik, hengerész, már régen. Az is házas ember, de idősebb nála. Ritkán látni, mert egy hónapban csak egyszer jön haza, meg akkor se nagyon megy az emberek közé, mert pihen, vagy a földjében dolgozik, mert van neki egy kicsi, aztán besegít a feleségének. Kivéve aratáskor. Akkor tovább itthon marad, és részesaratást is vállal, olyankor még a kocsmába is benéz. Beszél vele, mihelyt tud. Megkérdezi, van-e felvétel, meg mit fizetnek. Oda ő is elmenne, abba a gyárba. Ott vállalna munkát, olajozást, zsírozást, rakodást, bármit. Legalább egy kis tapasztalatot gyűjtene Amerikára, hisz az is vasgyár, ahol a Paja bátyja dolgozik, aztán hátha beszerkeszti majd oda. A lemez is vas, amit Nádasdon csinálnak. Ellesne ezt-azt, beleszagolna a lemezhengerlésbe, mert a lemezt nem öntik, hanem hengerlik, azt is tudja. Pont jól jönne neki, nem volna teljesen kezdő, ha tényleg úgy alakul, hogy nem tanyára kerül kint, nem a mezőgazdaságba.
Az apjának biztos az se tetszene, ha felcsapna gyári munkásnak, aztán Nádasdon dolgozna, mert akkor is veszítene, elesne a munkaerejétől, meg elítélné, mert azt hinné, hogy elcsábult, hogy elege lett ebből az életből, nem akar tovább paraszt lenni, hátat fordít a földnek. Pedig nem így van, éppenhogy nem az a szándéka. De hát nem lehet mindenre tekintettel, nem tehet mindenki kedvére, pláne nem az apjáéra, aki olyan kutyául bánik vele, aki miatt erre a lépésre is kényszerül. Legalább szokja az öreg, kap egy kis ízelítőt abból, ami rá vár, aztán nem éri majd olyan váratlanul, könnyebben megemészti, ha hoszabb időre megy el, ha messzebbre, ha Amerikába.
340Ez a Nádasd mint lehetőség reményt ébresztett benne. Megkönnyebbült, felvetette a fejét, és mindjárt másképpen nézett maga körül a világra, de Amerikában, abban, hogy ott hogyan, mint lesz, nem mélyedt el ismét. A darnóalji elágazás után, szintén kocsival, szembe jött vele Márton bátyja, és meg kellett állnia, mert az is megállt. Váltottak pár szót a lucernáról, a lovakról, a búzáról, az időről, és ez kizökkentette. Utána pedig nemsokára beért a faluba, és az vonta el a figyelmét, hogy sűrűn kellett köszöngetnie jobbra-balra, és arra kérdésre, hogy hol volt és mit visz, újra és újra azt a választ adnia, hogy Vágásban és lucernát, bár senkit sem érdekelt igazán, de ez része volt az üdvözlésnek, ezt így kívánta az illem.
Otthon mindjárt szerette volna Anna hozzájárulását megszerezni, de türtőztette magát, és óvatosságból egyelőre nem hozakodott elő Amerikával. Előbb Köböly Illéssel akart beszélni, kideríteni, mi a helyzet Nádasddal. Lepakolta a csűrben a lucernát, de a lovakat nem vezette be az istállóba, mert délutánra kukoricakapálást terveztek Dolyina árnyékán, és előtte ekekapával meg akarták húzatni a sorközöket. Kifogta, megitatta, és csak a hátsó saroglyához kötötte őket az udvaron, majd vetett eléjük a lucernából. Az apja is előjött, hátrulról, a hátsó udvarból. Kapát élezhetett a műhelyben, mert megvillant fényes, friss élük, mikor a kocsiderékba tette őket. Köszönt neki, de az válaszképpen csak biccentett a fejével. Meg akarta tőle kérdezni, hogy most tolja-e oda az ekekapát, hogy feltegye, vagy ráér később is, de nem szólt semmit. Hozza oda ő maga, gondolta, ha nem beszél, vagy várjon, amíg ő is megebédelt, mert már jócskán elmúlt dél.
Bement a házba, a maguk lakrészébe. Anna már várta. Láthatta az ablakon keresztül, hogy megérkezett, mert kitálalta az ebédet, amely túrós csík volt. Kezet mosott, és megsimogatta a kisfia fejét. Aztán az asztalhoz ment, és leült. Anna nem evett vele. A kis gyerekasztal előtt guggolt a sarokban, és Imruskát etette, etette volna, de az minduntalan felpattant és elszaladt, mikor a szája felé közelített a villára szúrt metélt tésztával, és nevetve csak azt hajtogatta: kuoci, mert már beszélt is, legalábbis az ő külön nyelvén mondta az aznapi ebéd nevét.
341István szokásához híven közben beszámolt a vágási útról, arról, hogy mit végzett. Arra is kitért, hogy érik a kései cseresznye, és a gyerekkori cseresznyelopások históriájába is belekezdett, bár már többször elmesélte, de eszébe jutott Amerika, és hirtelen abbahagyta, nehogy időnek előtte elszólja magát. Anna éppen megint befogta Imruskát, és ránézett. Látta, hogy a férje gondolkodik valamint, és várta a folytatást, de nem jött. István legyintett egyet, mintha azért szakította volna félbe magát, mert ezt már ismeri a felesége. Némán evett tovább. Aztán mikor végre Anna is az asztalhoz telepedhetett, minden átmenet nélkül a kukoricáról, a délután rájuk váró kapálásról kezdett el beszélni.
Szerencséje volt, másnap sikerült elcsípnie Köböly Illést, mert éppen otthon tartózkodott. Egy hónapra rá meg, mikor egy vasárnapra megint hazajött, azt is megtudta tőle, hogy Nádasdon van felvétel, segédmunkásokat keresnek, és nem is fizetnek olyan rosszul, a parasztnapszámhoz képest legalábbis nem. Erre már lehetett építeni, most már írhatott az anyja testvérének, Paja bátyjának. Másnap előadta a párjának, mit forgat a fejében. Nem mindjárt este, hogy hazajöttek a határból, hanem később, lámpaoltás után, a szokásos fórumon, az ágyban, mielőtt elnyomta volna őket az álom. Először habozott, hogy ne halassza-e mégis másnapra. Már megérett a búza, és egész nap arattak. Igaz, hogy géppel vágták, még kötni sem kellett, csak összehordani a kévéket, meg felgereblyézni a kaparékot, de csak elfáradtak egész nap a nagy melegben. Végül úgy döntött, hogy nem vár tovább, essenek túl rajta.
Anna átoldalazott a maga ágyáról Istvánéra, annak dunnája alá. Gyorsan áttekintették a mögöttük lévő napot, felidézték, ki hogy dolgozott, hány kereszt lett, hány liter tejet adott a tehenük, hogyan evett a hízónakvaló, mit csinált Imruska, milyen új szót mondott, mi legyen másnap az ebéd, elmenjenek-e jövő vasárnap Darnóaljára, és ott ebédeljenek, már olyan régen ígérik Anna szüleinek, hogy meglátogatják őket, vagy vágják le inkább a kakasukat. Anna már azt hitte, végeztek. Hátat fordított Istvánnak, jól hátranyomta a fenekét, és várta, hogy az feléje forduljon, szintén az oldalára, hogy ő az ölébe fészkelje magát, hogy úgy aludjon el. Ez volt a szokása. Aztán mikor István is elaludt, rendszerint felébredt, és visszamászott a maga helyére. Ám István nem mozdult, to342vábbra is a hátán feküdt, és jeléül annak, hogy még nem szándékozik aludni, a tarkója alá tette a két kezét, és belekezdett. Pontról pontra haladt, ismertetett, tisztázott, kifejtett, elemzett, hangsúlyozott, leszögezett, érvelt. Így jutott el a végkövetkeztetésig és annak a gyakorlatba való átültetéséig.
Anna egy darabig kedvenc elalvási pózában maradt, aztán ő is a hátára fordult, és úgy figyelt. Nem kérdezett, nem szólt közbe, egyszer sem szakította félbe, hagyta, hogy beszéljen. Csak az egyik keze jelezte, hogy feszült lett. Kihúzta a dunna alól, és közben halkan dobolt vele az ágy oldaldeszkáján.
Amikor István befejezte, röviden és határozottan csak annyit mondott:
– Nem.
És amikor az méltatlankodva megkérdezte, hogy miért nem, hogy tudja-e, mit beszél, hogy észnél van-e, hisz a napnál világosabb, hogy neki Amerikába kell mennie, gondoljon bele jobban, aztán maga is belátja, akkor csak megismételte ezt a nemet. Amikor pedig azt mondta neki, hogy nem kell mindjárt döntenie, nem olyan sürgős, aludjon rá egyet, holnap is ráér, csak ne feledje, róluk van szó, hármójukról, az ő életükről, a jövőjükről, Anna azt felelte, hogy nincs erre mit aludni, ezen gondolkodni, abszurdum az egész, még ilyet, szó se lehet róla, verje ki a fejéből. Ő sose engedné el, semmi szín alatt nem egyezne bele, hogy elmenjen, olyan messzire, Amerikába, meg annyi időre, nem azért lett a felesége. Nemcsak hogy ellenzi, nemcsak hogy a hozzájárulását nem adja hozzá, hanem, tudja meg, meg is van döbbenve, egyenesen felháborodva, hogy ilyesmi egyáltalán eszébe jut, hogy képes lenne rá, itthagyni őket, őt meg a fiukat, az Imruskát magukban, árván, védtelenül, kiszolgáltatva az apjának, az Árvai-hadnak, a falunak, az egész világnak. Nem ezt ígérte neki, mikor elvette, nem erre esküdött az oltár előtt, hallatlan, borzasztó, még belegondolni is rossz. Visszamászott a helyére, ott aludt el, és úgy, hogy még jó éjszakát kívánni is elfelejtett.
Eltelt egy nap, még egy, aztán még egy, és István újból megpróbálta Annával elfogadtatni tervét. Ugyanott, az ágyban, és ugyanabban a napszakban, éjjel. És a válasz megint elutasítás volt, de már nem olyan határozott, kemény, mint először. Mintha puhult volna valamelyest a párja, 343mintha gyöngült volna benne az ellenállás, a szembehelyezkedés, mintha mégis gondolkodott volna a dolgon, mintha nem tartotta volna már olyan képtelenségnek, mintha maga is fontolóra vette volna ezt a lehetőséget. És amikor István megint szóba hozta, hogy jobb belátásra bírja, a nem után váratlanul azt mondta, mielőtt hozzábújt volna:
– Hacsak…
– Hacsak mi? – kapott a szón István.
– Hacsak… – ismételte meg, de nem folytatta.
– Mi az a hacsak? Bökje már ki! – sürgette türelmetlenül.
Anna habozott, nehezére esett a feltételét megneveznie, és ily módon mégis engednie, de végül csak rászánta magát:
– Hacsak nem visz minket is, hacsak nem együtt megyünk!
– Együtt?
– Együtt.
– Hova?
– Hát, Amerikába.
– Amerikába?
– Oda. Együtt, kend, én meg az Imruska, mink hárman.
István meglepődött. Igen, ez is egy lehetőség. Erre nem gondolt. Pedig vannak, akik családostul mennek ki, a feleségükkel, a gyerekeikkel, vagy kivitetik őket később, maguk után, mikor már kint vannak, aztán van miből. Szajlán ilyen még nem fordult elő, de másfele már igen, hallott, olvasott róla. Ez volt az első gondolata.
A második meg az, hogy tényleg milyen szép, jó is lenne, ha nem lenne ott az ember magában, mint a kisujja, nem szédelegne egyedül, messze a hazájától, az idegenben. Ha vele volnának a szerettei, a felesége, a gyereke. Nem kellene nélkülöznie őket is, vágynia, epednie utánuk. Anna kéznél lenne az ágyban is, mint eddig, ő nem gyötrődne a testével, ha rájön a kívánás, nem kéne róla fantáziálnia, vagy más asszonyáról, akit naponta lát. Meg Imruska is ott lenne, tanítgatná, játszhatna vele esténként, munka után, mikor hazamegy, vagy vasárnap, amikor nincs munka, aztán egész nap otthon van. Otthon! Igen, így lenne otthona, így otthona lenne az is, ahova ott hazamegy. Mert ott lenne a család, ami neki nagyon fontos, vele együtt, aztán együtt örülnének mindennek. Még a 344munka is könnyebb lenne, meg a bánat is, ha baj érné, ha nem úgy alakulna valami, ahogy kéne.
A harmadik gondolata egészen más volt. A bonyodalom, a gond jutott eszébe, amellyel ez járna, amely megnehezítené a dolgát, esetleg veszélybe sodorná az egész vállalkozását. Az első kettőről hallgatott, de ezt, az aggálykeltőt Anna elé tárta:
– Akkor nagyon megdrágulna ám a kimenetel. Akkor három főre kéne hajójegyet venni.
– Akkor háromra kéne, de kisgyereknek van tán kedvezmény.
– Lehet, de akkor is sokba kerülne. Már így is sokba kerül, de úgy sokkal többe.
– Igen – hagyta helyben Anna. – De mit tehetünk? Majd csak összekaparjuk valahogy azt a pénzt, kend Nádasdon, én meg itthon, a piacozással. Meg a tehenet is eladhatjuk, úgyse vihetjük magunkkal.
– De vonatjegyet is kell venni!
– Vonatjegyet?
– A hajó a kikötőből indul. Odáig vonattal kell menni. Meg Amerikában is kell vonatjegy, onnan, ahova érkezünk, oda, ahol Paja bátyánk van.
– Azt mondja kend?
– Azt.
– Meg másért se mehetünk mindnyájan.
– Mi volna az?
– Az, hogy akkor kint nem bírnánk félretenni.
– Nem?
– Nem.
– Mért?
– Mert akkor hárman lennénk, aztán többe lenne minden. Több lenne a költség, több menne el kosztra, kvártélyra, ruházkodásra.
– Az igaz, de ott lennék én is – mondta Anna. – Aztán gondjukat viselném, főznék, mosnék kendre, az Imruskára, magunkra. Háztartást vezetnék, meg megcsinálnám, ami kell, mindent, mint itthon. Megvarrnám a kend ruháját, ha elszakadna, takarítanék, rendet tartanék, olcsóbban vennék élelmet, ruhát, mint kend, mert én alkudnék mindenre, meg jól beosztanám a pénzt, amit kend keres.
345– De csak a kvártély háromszor annyiba kerülne.
– Akkor is bírnánk félretenni, ha igaz, hogy ott annyival jobban megfizetik azt, aki dolgozik. De halkabban beszéljünk, mert fölébred az Imruska! – halkította le a hangját Anna. – Kigazdálkodom én a többletet. Vagy valami nagyon olcsó lakást vennénk ki. A fogunkhoz vernénk a garast. Csak a legszükségesebbekre költenénk, gondom lenne rá, garantálnám. Nem tudja még kend, mire vagyok én képes.
– Nem-e?
– Nem. Ha meg minden kötél szakad, én is dolgozok. A tanyán vagy a gyárban. Vagy takarítást vállalok házaknál. A gyereket meg napközben beadjuk a kisdedóvóba. Ott is van már biztos, nem csak Pesten, tán még különb is, mert ott már fejlettebbek.
– Azt csak nem kell tán.
– Kellhet. Ki tudja?
– Úgy gondolja?
– Úgy. De ne sokat akadékoskodjék kend, mert meggondolom magam, aztán nem gondolom sehogy, aztán nem megy kend sehova, se velünk, se nélkülünk, aztán nem lesz Amerika.
István erre nem válaszolt mindjárt, bár tudta, hogy haladéktalanul döntenie kell, mert ez nem üres fenyegetés, ha Anna mondja, akkor komolyan is gondolja, ismerte a feleségét. Felemelte, megtámasztotta a kezével a fejét, és elnézett az ablakok felé, amelyek Anna irányába estek, el Anna fölött, mert szembefordulva feküdtek egymással, István dunnája alatt, az oldalukon, és úgy beszélgettek. Az egyik ablak nyitva volt, a függöny félent elhúzva, hogy bejöjjön a friss levegő, de ezt inkább érezte, mint látta, mert kint is sötét volt, nem sütött a hold. Meg-meglegyintette a bőrét a hűs áram, csend volt. Kint csak a tücskök ciripeltek rendületlenül, bent pedig a falióra tiktakolt fáradhatatlanul, és mérte az időt, életük múló idejét, amelyből megint eltelt egy nap. Imruska szuszogását, aki a két nyoszolya végénél feküdt egy kiságyban, most nem lehetett hallani.
István hallgatta a tücsköket, az órát. Gondolkodott. Elképzelte magukat kint, Amerikában. Próbálta mindhármukat elhelyezni egy tanyán, egy városban, egy házban, egy lakásban, egy szobában. Valahol, ahogy ott van346nak, ülnek, állnak, mennek vagy csinálnak valamit, esznek, beszélgetnek, dolgoznak, ahogy ott élnek. Nem ment. Nem járt ott soha, nem volt támpontja. Csak ismert helyek jelentek meg előtte, Recsk, Eger, Miskolc, Losonc, az, hogy itthon van, hogy itthon hogy lenne, ha máshova mennének, máshol laknának, ha itthon volna értelme. De valami azt súgta neki, hogy mégis mondjon igent, vágjon bele, így is sikerül, mert sikerülnie kell, hallgasson Annára, az nem ismer lehetetlent, őrá támaszkodhat, benne megbízhat, talán jobban, mint magamagában.
– Jó, akkor menjünk együtt – hozta meg végül a döntést, és Annára nézett, mintha látná az arcát a sötétben, majd megkönnyebbülve visszaejtette a fejét a párnára.
– Helyes – nyugtázta Anna. – Nagyon helyes. De biztos, hogy kend se akar rá aludni egyet? – kérdezte még csipkelődve.
– Nem – felelte István.
– No, de aludni mindenképpen kell, mert mindjárt virrad. Holnap is aratunk, aztán erőt kell gyűjteni. Pláne kendnek, mert lehet, hogy holnap már hordunk is, aztán fel kell adni a kocsira a kévéket, onnan meg a kazalra.
– Arra ott van a Ferenc.
– Fiatal ő még ahhoz.
– De erős.
– Akkor meg kend kazlaz.
– Ha hagy apa.
– Csakis.
Még beszélt, amikor a másik oldalára perdült, és befarolt István ölébe. Fészkelődött egy kicsit, aztán hirtelen felpattant. Leszállt az ágyról, a kiságyhoz botorkált, a kezével kitapogatta, hogy be van-e takarva Imruska. Aztán visszajött, és visszahelyezte magát oda, ahol előtte volt.
– Jó éjszakát.
– Jó éjszakát – mondta István is. Anna fara nyomta a hímtagját, és merevedésnek indult, de minthogy nem érkezett tőle szándékos bátorítás, és a kései órán már maga sem akart semmit, gyorsan el is ernyedt. A dunna alatt átölelte karcsú derekát, és így aludtak el, összetapadva, egyetértésben. Anna valamivel később menetrendszerűen felébredt és 347visszahúzódott a maga ágyába, de ő ebből, ugyancsak menetrendszerűen, már semmit sem észlelt.
Most már lehetett írni Közsüs Pálnak, hogy nézzen kint szét, kerítsen neki munkát. István írt is neki, azzal, hogy ne nekik címezze a választ, hanem a feleségének, Kati ángyának, akit szintén titoktartásra kértek. Nem akarták, hogy az öregek idő előtt megtudják, mire készülnek. Úgy tervezték, hogy csak akkor mondják meg nekik, ha már együtt lesz a pénz a hajójegyekre, ha már mindent előkészítettek, és egyenesben lesznek.
Nádasddal még várt. Július vége volt, a legnagyobb dologidő. Nem mehetett csak úgy el jelentkezni, nem vonhatta ki magát egy teljes napra a munka alól, nem hagyhatta cserben az apját, aki számított, épített rá. De mikor behordtak, aztán végeztek a csépléssel is, és már a padláson száradt a jövő évi élet, csak forgatni kellett, hogy be ne fülledjen, akkor felkerekedett. Bár az apja még akkor is savanyú képet vágott, és ugyancsak szívta a fogát, de nem tehetett ellene semmit. Először Köböly Illéssel ment volna, akinek éppen lejárt az aratási szabadsága, annak kalauzolását vette volna igénybe, de elromlott a rostájuk, és előbb azt meg kellett javítania, mert kendermagot rostáltak volna vele. Úgyhogy nem tudott őhozzá csatlakozni, és egyedül vágott neki az útnak.
Nádasd nincs messze Szajlától. Légvonalban körülbelül húsz, közúton legfeljebb harminc-harmincöt kilométer. Annak, aki nem akart gyalogolni, akkor mégis nagyon messze esett, mert vonaton, vasúttal, az egyetlen tömegközlekedési eszközzel csak óriási kerülővel, a távolság megtöbbszörözésével lehetett oda eljutni. Vagy a távoli Miskolcon, vagy a közelebbi Salgótarjánon keresztül. István, aki megengedhette magának a vonatot, az utóbbit választotta. Áttalpalt Recskre, ott vonatra ült, Kisterenyén átszállt, Salgótarjánon át elment Fülekig, ott megint átszállt, Bánréve felé, Bánrévén meg Ózd felé. Ózdtól Nádasdra nem volt személyforgalom. Ez nem érte váratlanul. Köböly Illéstől tudta, hogy onnan vagy gyalogol, vagy fellép a keskenynyomtávú szárnyvonalon közlekedő ipari szerelvények valamelyikére. Azok nem szállíthatnak ugyan utasokat, de ha jól elbújik, nem veszik észre. István kockázatott, és szerencsésen megérkezett Nádasdra.
348A Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű nádasdi lemezgyárát nem volt nehéz megtalálnia a Hódos-patak völgyében. Kérdezősködnie sem kellett, amikor a falu után egy jelzőnél megállt a szerelvény, és leugrott róla. A síneken nem folytathatta útját, és a kémények sem látszottak, de a savanyú kénszag, a füst, a zaj odavezette hozzá. Csak abba az irányba kellett haladnia, ahonnan azok jöttek. Csupán a gyár kapujánál igényelt eligazítást az irodák felé, de ott is egyből megtalálta a keresett ajtót. Köböly Illés igazat mondott. Volt felvétel, és fel is vették, segédmunkásnak. És nagyjából olyan fizetéssel, amilyenre számított. Csak szállást talált nehezen. A gyári kolónián csak családosok lakhattak, és azok is csak bizonyos szolgálati idő letöltése után. Csupán hónapos szoba jöhetett szóba. Bejárta az egész falut, amíg végre talált egyet. Hárman már laktak benne, de egy ágy még kiadó volt. Kivette, foglalót is adott, bár sokallta, amit kértek érte.
Csak másnap keveredett haza, reggelre. De nem vonattal jött vissza. Mint már a gyár munkása, nem mert még egyszer a gyár keskenynyomtávúján szabálytalankodni. Annak meg, hogy gyalog tegye meg a tizenhat kilométeres utat vissza Ózdra, nem lett volna értelme, hiszen az a hazaútnak az ellenkező irányban, az országúton már a fele lett volna. Gyalog jött hát egészen és egész éjjel, hegynek fel, hegynek le, Szentdomonkoson, Leleszen, Szenterzsébeten, Pósváron át, a legrövidebb úton, ahogy Köböly Illés elmagyarázta arra az esetre, ha meggondolná magát. Otthon még segített a sarjút felgyűjteni, de szeptember tizennegyedikét, a szajlai búcsút már nem várta meg, mert elsejével munkába kellett állnia. Anna összekészítette a holmiját, az útra rántott csirkét, ottanra meg egy nagy darab szalonnát csomagolt be neki. Mindent gondosan bepakolt a katonaládájába, elbúcsúzott a családjától, a szüleitől, és augusztus utolsó napján az apostolok lován és ugyanazon az útvonalon visszament Nádasdra.
349Istvánt először takarítónak osztották be a gyárban. De nem holmi asszonymunkára, az irodákban söpörni, felmosni, ablakot tisztítani – azt talán nem is vállalta volna –, hanem fémhulladékot, szenet, salakot, egyebet összeszedni, eltávolítani, a csarnokok, a műhelyek rendjéről, tisztaságáról gondoskodni. Nem volt kifejezetten nehéz munka, de igazán könnyű sem, mert egész nap jönni-menni kellett, hajladozni, szöszmötölni, és időnként nagy súlyokat is emelgetni a gyár egész területén, bent is, kint is, a forró levegőt árasztó kemencék közelében éppúgy, mint a szabadban, szélben, esőben. De gyorsan beleszokott. A hosszú munkaidő, a napi tizenkét óra sem okozott neki gondot, hiszen otthon mindig hosszabb volt, és korábban is kezdődött, mint itt, ahol szinte urasan hajnali ötig alhatott, mert csak hatkor szólalt meg a klapacska, a gyárharang, és ő fél óra alatt összekészült, bekapott valamit, becsomagolta az ebédjét, egy másik fél óra alatt pedig beért a faluból a gyárba. Este meg, mikor végzett, kilépett a gyárkapun, és egyből a kvártélya felé vette az irányt. Nem őgyelgett, nem tért be a kocsmába egy pohár borra, tereferélni, miként reggel sem hajtotta fel ott kezdés előtt a kötelező féldecit. Legfeljebb a gyár élelmiszerboltjába, a provizorátba ugrott be időnként, ha már elfogyott a hazulról hozott kenyér, vagy nagyon unta már a szalonnát meg a vöröshagymát, és megkívánt valami konzervet. Otthon lemosakodott, vacsorára megette, ami délről maradt, váltott pár szót a szobatársaival – kettő bátori volt, egy széki –, ha már azok is megjöttek, ha nem, levetkőzött és ágyba bújt. Csak élelemre költött, és arra is keveset, mert mindig a legolcsóbb konzervet vette, bár így is minden alkalommal lelkifurdalása támadt, hogy pénzt ad ki.
Az első hónapban csak egyszer ment haza Szajlára, a negyedik héten, szeptember végén. Melegség ömlött el rajta, amikor késő éjjel meglátta al350vó kisfiát a kiságyában, utána pedig a feleségéhez lépett, és megölelte. Hiányoztak neki, jó volt ismét itthon lenni. De mégiscsak jól tette, hogy nem jött előbb, mert így később tudta meg, később okozott neki bosszúságot, hogy Anna megint áldott állapotban van. Ceccentett a nyelvével, és majdnem elkáromkodta magát, amikor közölte vele a hírt az ágyban, és azt mondta, hogy nem vigyáztak eléggé, vagy ügyetlenek voltak. A következő év őszére tervezték az indulást, de ez azt jelentette, hogy el kell halasztani. Kétszeresen is kellemetlenül érintette ez a fejlemény. Felborult a terve, késnek. Azonkívül így négy főre kell majd hajójegyet venni. Az is bántotta, hogy vétkezik, hiszen Isten áldása miatt eszi a méreg, márpedig annak örülnie kellene. Elhallgatott, sokáig nem szólt semmit, magába fojtotta, amit gondol. De mielőtt jó éjszakát kívántak volna egymásnak, csak felengedett, megtárgyalták a dolgot, és megegyeztek az új időpontban, meg a többi szükséges változtatásban. Abban maradtak, hogy akkor egy évvel később indulnak. Megvárják, amíg a születendő gyerek egyéves lesz, István pedig nem egészen egy évvel dolgozik tovább Nádasdon.
Mindamellett Istvánnak olyasmi is tudomására jutott azon az éjszakán, ami mégiscsak előrelendítette az elmenetel ügyét. Válaszolt Paja bátyjuk. Azt írta a feleségének, hogy beszélt a big boss-szal, lesz Istvánnak munkája a vasgyárban, csak jöjjenek nyugodtan. De üzenjék meg, vagy írják meg előre, mikor indulnak, mikor érkeznek, mikortól keressen nekik lakást, mert azt is intézni kell. Ő meg majd tudatja velük, hogy jutnak oda, abba az államba, abba a városba, ahol ő van, melyik vonattal, hol kell átszállniuk, meg mire kell vigyázni, mit kell mondani, miről hallgassanak, mikor leszállnak a hajóról meg átesnek a vizsgálatokon, aztán beeresztik őket Amerikába. Kati nénjük még a levelet is megmutatta, hogy lássák a tulajdon szemükkel, hogy semmit sem hagyott ki, hogy úgy van, ahogy mondja. Megköszönték neki, és arra kérték, hogy továbbra is hallgasson róla, és még véletlenül se kotyogja ki az öregek előtt, de más előtt se.
István a második hónaptól hetente kétszer tette meg a Nádasd–Szajla távot. Amint elkövetkezett a szombat, és este szabadult a gyárból, fogta magát és hazagyalogolt. Falubelije, Köböly Illés csak havonta egyszer tartott vele, mert az úgy járt haza, mint azelőtt, egyszer egy hónapban. De így is akadt állandó útitársa, a széki ember, aki vele jött Pósvárig. Az 351ott elkanyarodott Kőrös-pusztának, ő pedig magában folytatta útját Terpesen át Szajla felé. Visszafelére is társultak. A megbeszélt időpontban találkoztak a pósvári elágazásnál. Vagy ő várt rá, vagy az őrá, és onnan együtt mentek tovább. Egyedül is róhatta volna az utat, de így jobb volt – közben beszélgethettek is – és biztonságosabb is, kisebb a veszélye annak, hogy megtámadják az erdőben, és elveszik tőle a fizetését, amelyet hetente hozott, mert hetente fizettek.
Fárasztó, hosszú gyaloglások voltak ezek, különösen az őszi esők idején, ködben, sárban, latyakban caplatva, de télen is, mikor hó borított mindent, vagy éppen esett, bár ha hó volt, akkor a sötétben könnyebben eligazodtak, mert az világított. De ezt választotta, emellett döntött, mert unalmasnak, haszontalanul eltöltött időnek találta Nádasdon a vasárnapot. Meg így, hogy szinte egészen otthonról élelmezte magát, kevesebbet költött, kevesebbszer ment be a provizorátba, és kevesebbet vontak le a fizetéséből is. Mert azt csinálták, nem kellett a boltban semmiért fizetni, csak felírták, hogy mit adtak, és már vihette is, és ez nagyon becsapós volt, mert olyan volt, mintha minden ingyen lett volna, és ha nem figyelt oda az ember, szombaton csak nézett, hogy mennyivel kevesebb van a borítékban.
Így telt el négy hónap, az év. Jól dolgozott, nem lazsált, mindent úgy csinált, ahogy kellett, ahogy mondták neki. Igyekezett, törte magát. A gyárban ezt észrevették, és megtették kinti rakodónak. Attól kezdve az udvar, a csarnokok előtti nagy térség lett a munkahelye, annak is főként az a része, ahol a vágányok húzódtak, ahova a vonatszerelvények begördültek. Az volt a dolga, hogy a többi rakodómunkással együtt kiemelje a vasúti kocsikból a nyersvas tömböket, illetve felrakja a készterméket, a különféle vastagságú és méretű horganyzott és horganyozatlan lemeztáblákat, vagy le-, felpakoljon gépet, alkatrészt, építőanyagot, bármit, ami bejön, ami kimegy, amit kell.
Egyébiránt minden maradt a régiben, az ingázás is, a spórolás is. Csupán annyi változott még, hogy csekély tagsági díj ellenében belépett a gyár akkoriban alakult Olvasó Egyletébe, és esténként nem szaladt mindjárt a szállására, hanem annak könyvtárában töltött egy órácskát, lexikonokat forgatva, újságokat böngészgetve. Vagy olykor mégis hazasi352etett, de nem lepihenni, aludni, hanem épülni, mert időnként kikölcsönzött egy-egy könyvet is, először csak a lemezgyártással kapcsolatos szakkönyveket, de aztán szépirodalmat is, regényes útleírásokat és regényeket, Jókaitól, Tolnai Lajostól, Vértesi Arnoldtól, főleg olyanokat, amelyekben sok párbeszéd van, mert azokat a részeket jobban szerette. És mosakodás után szobatársai nagy csodálkozására este olvasott, először az asztalnál ülve, aztán az ágyban fekve, egészen addig, amíg mindenki le nem feküdt és el nem oltották a lámpát, vagy le nem ragadt a szeme.
A rakodómunka jóval nehezebb volt, jómaga pedig állandóan kitéve az időjárás viszontagságainak, az egyre nagyobb hidegnek, hiszen kizárólag kint, a szabadban zajlott. De megelégedéssel töltötte el, mert nagyobb javadalmazással járt, máris emelték a fizetését, és többet keresett. Szerencsére a tél mégsem bizonyult olyan keménynek, és megszakadnia sem kellett. Itt már nem minden az emberi erőre épült. Nem gép működtette még ugyan, de már használtak emelőszerkezetet, darut, csigát. Drótkötélre akasztották a terhet, tekerték a kereket, a vagon fölé irányították, és leengedték. Igaz, amit így felemeltek, azt oda is kellett szállítani, kihozni a csarnokokból, vagy bevinni, ahhoz viszont rendelkezésükre állt a kézi targonca, csak az egyes darabokat kellett rá feltenni meg levenni róla.
István átdolgozta a telet, és tavasszal megint feljebb lépett. Látták, hogy nemcsak bírja erővel, hanem gondos, körültekintő is, és betették a lágyítóüzembe. Továbbra is rakodott, de most már csak egyfélét, vaslemezt, amelyet hengerlés előtt hatalmas kemencékben izzítottak, hogy könnyebb legyen lapítani, vékonyítani. Azt mozgatta, annak a mozgatását segítette elő azon forrón, ahogy kijött a tűzből. Azt húzta ki egy irdatlan nagy, hosszúnyelű fogóval, kötötte át lánccal, és akasztotta a láncba a bakdaru horgát, hogy az továbbvigye. Ez összehasonlíthatatlanul veszélyesebb volt, mint amit előtte csinált. Lábfejig érő nagy bőrkötényt viselt ugyan, de megégethette az izzó vas, ha kicsúszik a fogójából, ha ő maga megbotlik és ráesik. Vagy ha elszabadul fenn a magasban a lemez, és visszazuhan. Mégis vállalta, és örült az előmenetelnek, mert megint több lett a fizetése, és úgy érezte, gyorsabban halad előre a célja felé. És fázni sem fázott többé, 353inkább melege volt, mert ott mindig meleg volt, nagy-nagy forróság, olyan nagy, hogy először csak azt bánta, hogy tavasszal helyezték oda és nem télen, pedig fordítva jobb lett volna, aztán pedig azt kívánta, bárcsak a szabadban, az udvaron lágyítanának, és mindig tél lenne.
A lágyító maradt ott, ahol volt, és benne ő is. Megszokta, bírta, állta a hőséget, és baleset sem érte. Az új esztendő a honfoglalás millenniumának éve volt, ünnepelt az ország, a hivatalosság, a hivatlanosság. A nagy felbuzdulásból a gyár sem maradt ki. Mindenféle bizottságok alakultak, és az Olvasó Egylet is létrehozta a maga alkalmi testületét, élén Allender hengermesterrel, az egylet választmányának elnökével. István mint egyszerű munkás ugyan nem került bele semmibe, de mint lelkes egyleti tag és buzgó olvasó azt a feladatot kapta, hogy néhány társával Petrik gyáriskolai tanító irányítása mellett díszítse fel az egylet nagytermét, főként a színpadot, amelyről a megnyitó ünnepély szónoka, Quirin igazgató beszél majd. Ezt nagy megtiszteltetésnek vette, és kifogástalanul végre is hajtotta, de annak még jobban örült, hogy utána a gyár egy teljes hétre leállt, és mindennemű munka szünetelt, hogy kellőképpen felkészülhessenek a nagy ünnepre, és méltó módon ünnepelhessenek. Nagytakarítást végeztek, rendet teremtettek a gyár egész területén és a környékén is, az üzemcsarnokokban, az udvaron, a munkáskolónián, a tisztilakok tájékán, a tiszti kaszinóban, a gyár iskolájában, kórházában, a provizorát előtt, a kuglipályánál, az utakon, az utak mentén. Mindent megtisztítottak, lesúroltak, kipofoztak, kicsinosítottak, és amikor mindennel elkészültek és lezajlott a megnyitó, a szabadban kezdetét vette a többnapos, népünnepélyszerű vigalom, és szünet nélkül sültek-főttek a húsok, amelyeket ingyen osztogattak, és egyre folyt a bor, a limonádé, amelyért szintén nem kellett fizetni.
István meghallgatta a megnyitó beszédet, de a dínomdánomban nem vett részt. Az első napon megevett egy szelet sült tarját, kenyérrel és savanyú uborkával, vett a fiának egy similabdát, lágyítóbeli kollégáival megivott egy fröccsöt, aztán hazament Szajlára, hogy beszálljon a tavaszi munkákba, hogy jóvátegyen valamit abból, amit azzal vétett, hogy otthagyott csapot-papot, és beállt gyári munkásnak. Addig sem tétlenkedett, amikor otthon volt, de hát azokon a félnapokon, fél vasárnapokon nem sokat lendí354tett az otthoniakon. Pedig most már igazán hiányzott, az apjának nem jobban, mint addig, de Annának annál inkább. Előrehaladt az állapota, és már jó lett volna, ha mindig mellette, a közelében van, és segít neki a házban, az udvaron, ha felváltja a súlyosabb tárgyak, edények emelgetésében, a vízhordásban, a tűzifa bekészítésében vagy Imruska hordozásában, aki nem volt már éppen kisbaba, de még sűrűn felkéredzkedett az anyja karjára, és aztán nem nagyon akarózott onnan lemenni. Vagy azzal, hogy egyáltalán otthon van, és puszta jelenlétével biztonságérzetet ad neki, bátorítja és lelki támogatásban részesíti, ha kell, ha elcsügged.
A házastársi támogatásnak tehát mindkét fajtája elmaradt részéről, de így sem lett baj. Az anyja és nagyobb öccsei ezt-azt azért megtettek Annának, ha észrevették, hogy kell, ha kérte őket, a lelkiekből pedig szerényen beérte annyival, amennyi vasárnaponként csurrant-csöppent. Májusban a második gyerek is egészségesen jött a világra. Lány lett, és anyai nagyanyja nevére Erzsébetnek keresztelték. Istvánnak nem tetszett ez a név. Azt szerette volna, ha Teréz lesz az anyja után, de Anna ragaszkodott az Erzsébethez, illetve Bözsikéhez, mert utána mindjárt így szólította, és így is emlegette. István javasolt Etelt, Emmát, Esztert, még az urasan hangzó Edinát is felvetette, abban a hiszemben, hogy a párjának az a fontos, hogy E-vel kezdődjön, de az hajthatatlan maradt.
A női csöppség nem okozott meglepetést. Ismerős anyagból készült, szinte minden visszaköszönt rajta. A fejformája apai nagyapjáéra hajazott, szeme vágása apai nagyanyjáéra, de a színe, a fénye, a tüze az anyjáéra, vagy ha úgy tetszik, Madár nagyapjáéra, mert az anyja attól örökölte. Az orra Madár nagyanyjáé, a haja, keze, lába az apjáé volt. Bár ami az utóbbiakat illeti, a két család nőtagjai ezt erősen vitatták, állítván, hogy azok nem is olyan nagyok, a testméretéhez képest igenis arányosak, mi több, kecsesek, legfeljebb az volt a szokatlan, hogy az egyes részek annyi helyről lettek összeszedve. Ezen azonban senki nem akadt fenn, vagy ha mégis, legkevésbé az apa, István. Ő annyira örült, olyan bájosnak tartotta, harmonikusan szépnek látta a lányát, hogy ez jóformán fel sem tűnt neki. Annyira elbűvölte, magával ragadta, hogy nemcsak az új családtag leendő hajóutas mivoltát veszítette szem elől, de átmenetien még magáról az elmenésről, a vele kapcsolatban vállalt kötelezettségéről is megfeledkezett. Amikor a baba 355megérkezett, hétköznap volt, és ő nem tartózkodott otthon, de amikor két nappal később hazajött, és megtudta, majd meglátta, nem ment vissza másnap, hanem otthon maradt egy napig. Annak ellenére, hogy akkor már nemigen tartottak rá igényt. Anna túl volt a nehezén, a bába napjában többször is meglátogatta, eljött az anyja, éjszakára se ment haza Darnóaljára, meg-megnézte a sógornője, és az anyósa is sűrűn átment hozzá, szinte egy egész sereg asszony szorgoskodott körötte. Akkor ő már inkább útban volt, csak téblábolt közöttük, vagy a száját tátotta. De csak nem indult útnak, nem tudta rászánni magát, fogva tartotta a kis jövevény, vagy ahogy ő nevezte, az angyalka. Pedig ezzel kockáztatott, hiszen nem kért előre szabadnapot, csak utólag üzent Köböly Illéssel, hogy a nagy családi esemény miatt maradt távol. Elbocsájthatták volna, de szerencséjére nem rúgták ki, mert túl jó munkaerő volt, és talán Köböly Illésre is tekintettel voltak.
Ezt követően a nyár folyamán csak egyszer tudott elszabadulni, de akkor legálisan hosszabb időre, és úgy, hogy szabadságot vett ki. Péter-Pál után két hétre otthon maradt aratni. Ült az aratógép nyergében, irányította a lovakat, hordáskor kazlazott az apjával, felváltva hol rakta, hol adogatta neki, csépléskor meg felügyelte a zsákosok munkáját, részkiméréskor a mázsálást.
Amikor megint elment Nádasdra, visszaállt a régi rend. Otthon megint csak egyszer egy héten, és csak apróbb, ház körüli dolgokban vehették hasznát, és csak vasárnap. Mire eljött a karácsony, a kétnapos ünnep, együtt volt a pénz, amelyért annyit ázott-fázott, izzadt, talpalt. Annával többször is átszámolták. Összehozta, megkereste, a többletet is, ami a negyedik hajójegyre kellett. De Nádasddal nem hagyott fel, még nem maradt otthon. Úgy döntöttek, hogy nem árt, ha kicsit több pénzük lesz, mint tervezték. Jó lesz az, kell majd az, útközben, meg kint is, mikor megérkeznek, a kezdéshez, lakásra, kosztra, mindenre.
Tovább dolgozott hát, egészen a következő esztendő májusáig, amikor is Bözsike egy éves lett. Akkor felmondott, leszerelt, és még aznap hazajött. Hajduk művezető, a főnök a lágyítóban marasztalta. Még Terényi mérnökhöz is elküldte, hogy hátha arra hallgat. Az azt mondta neki, hogy nem érti, jó helye van, a fizetését is emelték megint, még tanfolyamra is elküldenék, hogy képesítést szerezzen, mert látják, hogy érdek356li a hengerészet, meg van is hozzá érzéke. De ő csak ingatta a fejét, hogy köszöni szépen, de ő csak elmegy, mert neki más tervei vannak, meg nem élet ez így, távol a családtól.
357A természet egy fajon belül is változatosságra törekszik, ezt teszi a homo sapiensszel is. Az ember azt várná, hogy a gyerekek, ha nem is pontos másolatai a közvetlen elődöknek, a szülőkre ütnek. Ahol kettő van, ott az egyik az apára, a másik az anyára, ahol több, ott részint az egyikre, részint a másikra, éspedig fele-fele arányban, ha páros számúak, féloldalasan, ha nem. Nem így van. Örömükre vagy bánatukra, hasonlíthatnak a szülőkre, de lehetnek másmilyenek is. Ha olyan ősök kelnek bennük javított vagy rontott változatban életre, akikről már senkinek nincsen személyes emléke, vagy semmi nem maradt fenn róluk, lehetnek egészen mások, vadidegenek is, akiket csak azért nem tessékelnek az ajtón kívülre, mert idővel megszokják, megszeretik őket, vagy legalábbis megbarátkoznak velük.
Az Árvai-gyerekek közt akadt példa mindkettőre, de ha a két legkisebb, Anna és Ilona, akikkel a kilencvenes évekre vált teljessé a családi létszám, azt a csoportot erősíti, amelynek tagjai távoli időkből érkeztek, és génjeikben nem osztoznak sem a szüleikkel, sem a tulajdon testvéreikkel, akkor az utóbbiak kerültek túlsúlyba.
István, a legidősebb egyesítette magában a két szülőt, legalábbis küllem tekintetében, mert egyébként az anyja lelki berendezését örökölte, ami megóvta attól, hogy szerettei szemében szörnyeteggé váljon, vagy akár csak időnként is kellemetlenséget okozzon nekik.
Jánoska egyértelműen az apját folytatta. Nem volt olyan feltűnően szép, mint az, és meghalt tizenötévesen, de már meg lehetett állapítani, hogy annak a bensőjét kapta. Nemzője nem bánt vele olyan keményen, mint a többivel, ám ő mégis szenvedett tőle. Valószínű, hogy idővel rájött volna, hogy pontosan olyan, mint ő, de a sors megkímélte ettől a megrázkódtatástól. Magának való, visszahúzódó gyerek volt, önző, indulatos, és 358ha megharagították, könnyen igazságtalanságokra ragadtatta magát. A szemet szemért, fogat fogért elve vezérelte. Ha érdeke úgy kívánta, attól sem riadt vissza, hogy hamisan vádoljon vagy árulkodjon, bár a kistestvéreit gyengéden szerette, vigyázott rájuk, mindig védelmébe vette őket, ha rossz fát tettek a tűzre, és elborult a tekintete, ha nem tudta őket megóvni a büntetéstől, amely az ő esetükben is rendesen verés volt.
Mária, a legkoraibb lány hozta elsőként zavarba Árvaiékat és a rokonságot. Nézték jobbról, nézték balról, mikor megszületett, forgatták gyakran, mikor már lehetett, és később is sokat vizsgálták árgus szemekkel, de egy szemernyi ismerős vonást nem fedeztek fel rajta, benne. Nem hasonlított a szülőkre, a nagyszülőkre, a dédszülőkre, senkire az egész hadban. Később sem, se cseperedő gyermekként, se eladó lányként, felnőtt asszonyként pedig végképp nem. Fekete hajú, szívalakarcú, magas termetű, meszelőforma nő lett belőle. Ha megfésülködött, kiöltözött és felcicomázta magát, mutatós volt, de túl vékony csontozatú, sovány, és tele mindenféle hibával, testiekkel, lelkiekkel, amelyek elvben alkalmatlanná tették a paraszti munkára, és a megjelenésén is tovább rontottak. A feje elment, a nyaka, a melle, a dereka is megtette, de a karja nyeszlett volt, a fara lapos, esett, a lába piszkafa. Folyvást sertepertélt, igazgatott, neki mindennek vonalban, derékszögben, szimmetriában kellett lennie, bútornak, edénynek, evőeszköznek, dísznek. Legszívesebben még a lehullott faleveleket is átrakta volna az udvaron, mielőtt összesöpörték. Megszállottan szerette a rendet. Látszatra kimért, merev, hideg volt, de könnyen elérzékenyült, meghatódott, és imádta az érzelgős, rossz szerelmi regényeket, amelyeket postán hozatott utánvéttel. Lelkesedett a színházért, színészekért is, Fáncsy Ilkáért és Feleki Miklósért, de főként Feleki Miklósért, noha soha nem látott színházat belülről, a városiakért, az úrfélékért, bár csak a jegyzőtanítóékat ismerte, és Egerből is jóformán csak a vásárteret és környékét. Mindez oda vezetett, hogy megkésve, az eszményinek tartott tizenhat helyett tizenkilenc éves korában kötötték be a fejét, amikor már régen vénlánynak számított. A legények vonzónak találták a felsőtestét, de deréktól lefelé idegenkedtek tőle, furcsaságai pedig egyenesen rossz fényt vetettek rá, és maga is nyújtotta a lányságát azzal, hogy finnyás volt, sokáig válogatott a gyér számú kérő között. A szülei csak egy dolgot tudtak igazán a javára írni: vé359gül jól ment férjhez, István nősülése után két évvel, módos gazdához, Csabai Józsefhez, akiről már mindenki azt hitte, hogy sosem házasodik meg. Különös tulajdonságait, kedvteléseit férjes asszonyként sem vetkezte le, hanem inkább, amennyire lehetett, szabad teret engedett nekik. Az ura nem bánta vagy nem nagyon figyelt rá, végeredményben azonban mégsem hozott szégyent az Árvaiakra, mert akarattal, szívóssággal pótolta, ami erőben, alkatban nem adatott meg neki, és minden bolondériája dacára elvégzett a házban, a ház körül és a határban mindent, amit egy parasztasszonynak kellett.
György, aki legénykorában követte Jánoskát a túlvilágra, szintén különös képlet volt. Külsőre ő is eléggé elütött az ismert Árvaiaktól. Nagynövésű, nagycsontú, szeplős bőrű langaléta, aránytalanul hosszú végtagokkal, nőiesen keskeny vállal és széles csípővel, de férfiasan fejlett izomzattal. Ám ezeknél is jobban kitűnt vörös hajával, és úgy általában dús, vörösesszőkés szőrzetével, amely mindenhol borította testét, a lába szárán, a karján, a mellkasán, a keze fején, sőt, még a szempillája is ilyen színű volt. Csúfolták is érte a társai gyerekkorában, vércsetojásnak, majd később nemes egyszerűséggel csak vércsének nevezték maguk közt. A szüleit is, de különösen az anyját, babonás félelemmel töltötte el ez a vörösség, olyannyira, hogy amikor meghalt, kissé meg is könnyebbült, mert úgy érezte, mintha valami hibát, tévedést igazított volna helyre az úr azzal, hogy magához szólította. És mintha csak e szín folytatása, meghosszabbítása lett volna, vagy annak megnyilatkozása, amit ez a szín a szemükben jelentett, György betegesen irtózott mindenféle tisztátlanságtól, szennytől, attól, hogy ráragad valami, megfertőzi valami kór és megbetegszik. Már korán hatalmába kerítette a tisztaságmánia, ami egy leendő parasztember esetében, aki munkájából kifolyólag szinte mindig piszokkal érintkezik, nem sok jót ígért. Szüntelenül kezet mosott, munka közben is, még a határban is, ahová szülei legnagyobb megrökönyödésére mindig szappant és törülközőt is vitt magával. Lefekvés előtt meg minden áldott este tetőtől talpig lemosakodott, még hajat is mosott, kanalát, villáját használat előtt zsebkendőjével külön is megtörölte. A világért nem nyúlt volna kézzel a moslékosvödörbe, nem simogatta volna meg a kutyát, macskát. Nem lehetett rávenni, hogy hurkát vagy kolbászt egyen, mert azt tudvalevően a disz360nó belébe töltötték, ahol előzően bélsár utazott. Nem volt hajlandó mezítláb járni, még a házban, a konyha földjén sem. Ha megfelelően rögzíteni lehetett volna, legszívesebben az ágyban is kapcát csavart volna a lábára, nehogy megmássza valami, pók vagy ilyesmi, ha véletlenül kidugja a takaró alól. Az arcát nem féltette, mert mindig úgy aludt, hogy egészen magára húzta a dunnát. Különben csendes, szófogadó, úgynevezett jó gyerek volt, nyugodt, kiegyensúlyozott, szelíd, mint a bárány, látszólag szinte tompa. Még azt sem nagyon mutatta, hogy bántja, hogy nem tud az apja kedvére tenni, ám ha kihozták a sodrából, ha becsapták vagy megsértették, elsápadt, majd elvörösödött – hogy a kétféle vörösség összeadódott, még vörösebb lett –, és szó nélkül nekiment az őt megrövidítőnek, becsületébe gázolónak, és úgy kellett kiszedni a kezei közül, mert nem ismert kegyelmet, és rettentő erős volt. Vagy ütött-vágott, válogatás nélkül, ha nem volt célszemély, mindenkit, aki az útjába került. Még ölni is tudott volna, és közös erővel kellett lefogni, mert egy ember nem bírt vele. A kocsmában kifejezetten féltek tőle, és nem is nagyon ingerelték, inkább kitértek előle. Jómaga csak mértékkel ivott, de néha előfordult, hogy ittasan belekötött valaki. Ellátta a baját, de maga is az alkohol hatása alatt lévén, ilyenkor nem lehetett megfékezni, kiszórt mindenkit az ivóból, és összetört mindent, amit a kocsmáros nem tudott a kármentőbe menekíteni. A megoldás mindig az volt, hogy az apjáért küldtek. Az jött, nagy mérgesen, összeszidta, és hazakísérte. Rá hallgatott, előtte meghajolt.
Ferenccel a természet Györgyhöz, de Máriához képest is ellenkező végletbe esett, legalábbis testméret és rend-, tisztaságigény tekintetében. Arányos termetű, rendes kezű, lábú, de alacsony növésű, tömzsi, zömök volt, se nem kövér, se nem sovány. Rövid nyakán kicsi fej ült, alacsony homlokkal, kiálló pofacsontokkal, és fekete, de olyan fekete hajjal, hogy feketesége átsugárzott egyébként is sötét, az erős szőrzettől borotváltan is mindig borostásnak ható arcbőrére is, és azt még sötétebbre árnyalva egész lénye a füstösség, kormosság benyomását keltette. Darabosan mozgott, ha ment, aránytalanul nagyokat lépett, szinte szökellt, mintha mindig sietne. Gyorsan, hadarva beszélt, ha felidegesítették, kissé dadogott is. Mindazonáltal állhatatos munkás, kitartó, szívós, jó munkaerő volt, apjának odaadó, biztos segítsége. Sosem bírált, morgott vagy vitat361kozott. Tüstént ugrott, pirkadatkor éppúgy, mint éjnek évadán, és szó nélkül megcsinált mindent, amire utasították. És magától is, mert folyton készenlétben állt, leste, mi a teendő, nem szeretett tétlenkedni, egy percig sem ölbe tett kézzel ülni. Két nagy fogyatkozása, a feledékenység és a rendetlenség sokat levont gazdasági értékéből. Soha semmit, szerszámot vagy mást, nem tett vissza használat után a helyére, és mindent szétszórt, elveszített. Ha kifogta a lovakat, nem akasztotta vissza a hámokat az oszlopra az istállóban, ha szénát vágott, a kazalban hagyta a vágót, ha kaszált, utána elmulasztotta fűvel tisztára törölni a kasza vasát. Ha elhullajtotta az aljazószénát az udvaron, nem szedte fel, ha szántott, a forgóban csak megkarcolta az ekével a földet, ha tehenet vakart, nem távolította el róla rendesen a rászáradt ürüléket. Ez a szórakozottság és összevisszaság a küllemén is megmutatkozott. Fiatal legény létére nem mosakodott rendszeresen, mindig kellemetlen szagot árasztott, és folyton retkes volt a keze. Az ingét sosem gombolta be végig, a derekát nem gyűrte a nadrágjába, a nadrág pedig folyton le akart esni róla, mert nem húzta meg rendesen a nadrágszíját. A bakancsát sosem fűzte be, nyáron még kapcát sem csavart a lábára, csak mezítláb lépett a lábbelibe. A testápolás hiánya, ruházatának elhanyagolása kínosan érintette a szüleit, testvéreit, de valahogy megbékéltek vele. Egyebeknek viszont olykor komoly következményei voltak. Olyannyira, hogy bizonyos munkákat, teendőket, így például az asztagrakást, az abrakos tarisznya feltöltését vagy a lócsutakolást nem lehetett rábízni, némely teendőktől pedig egyenesen el kellett tiltani. Annak ellenére, hogy igyekezett, meg akart szabadulni a hibáitól, mert belátta, hogy vannak, rávezették, szidták, korholták értük eleget. De mindössze a pillanat hatása alatt született bizarr ötletekre futotta tőle, amelyekkel mintegy kárpótolni akarta a szüleit, a környezetét. Nem valósította, nem valósíthatta meg mindegyiket. Elvetélt elmeszüleményeinek élén az a javaslata állt, hogy vágáskor az erdőn előre gallyazzanak le minden kivágandó fát, mert akkkor döntéskor biztosan nem akadnak fenn egymáson. A megvalósultak közül pedig az vitte el a pálmát, amelyet egy állat szállítására eszelt ki. Közsüs nagyanyjáéknak úgy fuvarozott haza a kocsiderékban egy nagyobbacska süldőt, mikor már nem tartottak fogatot, hogy fejjel befelé egy lefektetett 362kádba szorította, ahol az nem tudott megfordulni, a kád száját pedig egy sarokvasáról lekapott deszkakapuval rekesztette el.
Lőrinc megint kilógott a sorból. De úgy, hogy ő már hasonlított valakire, két másik kilógóra, Ferencre és Györgyre. Ferencre küllemével, Györgyre a lelki alkatával. Kamasz lévén, még fejlődésben leledzett, de már látszott rajta, hogy ha felnő, mokány, szőrös kis fekete ember lesz belőle, akinek a csontjaira ráfeszül majd az izom, a bőr, és folyton szúr az arca, akármilyen sűrűn borotválkozik. A szerencsétlenül járt György korábban, már kiskorában megmutatkozott benne. Nem volt, vagy még nem volt tisztaságmániás, és engedelmes, könnyen kezelhető sem, bár végül mindig hajlott a szóra, viszont igen vad, kegyetlen, verekedős, ha felhergelték. Vagy ha nem is robbant ki azonnal, utólag mindig bosszút állt. Az iskolában a gyerekek rettegtek tőle. Panaszkodott is rá sokat a tanító. Előbb-utóbb mindenkit elpáholt, még a nagyobbakat, az erősebbeket is, és büntetésből mindig a hátsó padban kellett ülnie, ami nem volt szerencsés, mert kisebb lévén, mint a többiek, sosem látta tőlük rendesen a táblát. Az apjával ő sem mert ujjat húzni, szintén behódolt neki, bár legszívesebben megölte volna, mikor az megfenyegette vagy megalázta. Az anyjára azonban egyszer kezet emelt, mikor valami kihágásért pofon legyintette, és csak azért nem lett botrány belőle, mert az eltitkolta az apja elől.
Péter a nagyapját, néhai idős Jánost másolta, bár az apja állította, hogy inkább a másik nagyapjára, az öreg Közsüsre hasonlít, aki nemcsak hogy élt még, de egy cseppet sem igyekezett a násza után a temetőbe. Lábra kapott olyan vélekedés is, hogy a dédnagyapjára, Teréz anyai nagyapjára, Ugró Elekre, aki az egykori telepesek harmadik nemzedékéhez tartozott, és még a tizennyolcadik században, a Mária Terézia-féle úrbérrendezés idején született. Ez Teréz egyik nagynénjétől, a kilencvenkét éves Regina ángyától indult ki, aki még látta kiskorában, de az is lehet, hogy rosszul emlékezett, vagy összetévesztette valakivel. A sorrendben az utolsó Árvai-fiú ez idő tájt még csak tízéves volt, tehát korai lett volna eldönteni, hogy belső tulajdonságok tekintetében kire ütött. A vak is láthatta azonban, hogy gesztenyebarna haja van, mint apai nagyapjának volt fiatal korában, és szürke a szeme, mint anyai nagyapjáé, vagyis mind a kettőtől kapott, bár az apaitól talán többet, mert hosszúkás feje, 363a köcsögfeje, mint Teréz mondta, inkább azéra emlékeztetett, míg a másiké inkább kereknek minősült. Ha ellenben az összevetés kiterjedt a kézre, lábra is, mindjárt fele-fele lett az arány, mert azok ugyanolyan nagyok voltak, mint Közsüs nagyanyjáéi és mint Istvánéi, aki szintén tőle örökölte őket.
A kis Klára, Anna és Ilona esetében egyelőre csak a külsőre szorítkozhatott a vizsgálódás, illetve az utolsó gyerek, Ilona vonatkozásában még arra sem igazán, hiszen mindössze egy éves volt, és még a szeme, a haja színe is változhatott. Klára az öt évével mintha Teréz lett volna kicsiben: seszínű haj, kerek fej, széles arc. Anna meg a két évével, noha lánynak született, mintha a tulajdon apját utánozta volna: hirtelenszőke, kékszemű, magashomlokú, szabályos szépség, idealizált játékbaba.
364István már egy hete otthon volt, már egy hete a régi életét élte. Csinálta a többiekkel, amit azelőtt, amit kellett, ami adta magát. Végezte a mindennapi teendők ráeső részét, és bekapcsolódott az időszerű tavaszi munkákba. Még nem szólt senkinek, még hallgatott, még nem árult el semmit. Pedig az apja már nagyon várta, mikor nyilatkozik meg, mikor avatja be a terveibe, mikor böki ki, hol, milyen földet akar venni. Mert úgy gondolta, csak azt akarhat, földet venni meg házat építeni. Szentül hitte, hogy azért hagyta itt őket, azért ment el Nádasdra, azért dolgozott abban a füstös, büdös gyárban, azért vállalta azt a szerinte nincsteleneknek való munkát. Ő meg azért fogadta el, törődött bele, hogy le kellett mondania róla, nélkülöznie a munkaerejét. Mást el nem tudott képzelni, meg sem fordult a fejében, hogy más oka is lehet, vagy hogy ez az ok más alakot ölthet. Így aztán nagyon meglepődött, elképedt, amikor az elérkezettnek látta az időt, és megtette a nagy horderejű bejelentést.
Egy vasárnapot szemelt ki erre a célra, a déli órát, mikor már megjöttek a miséről, és mindnyájan otthon voltak. Ők előbb ettek, és a szülei, a testvérei is végeztek már az ebéddel, az anyja szedte össze a tányérokat, de a többiek még az asztalnál ültek, és a kalácsra vártak, mikor – Bözsikét előtte lefektették – Imruskával átvonultak az öreg konyhára, és letelepedtek a tűzhely padkájára.
Mindenki elhallgatott és Istvánra nézett. Csak a kis Ilonka, a kishúga csacsogott tovább. Engedetlenül elhagyta a kisasztalát, és máris kézen fogva vezetgette Imruskát. Az apjának tágra nyílt a szeme és megmerevedett az arca. Kissé tátva maradt a szája is, mert éppen mondott volna valamit, és ahhoz nyitotta ki. Meg akart szólalni, tiltakozni, vétót bejelenteni, de nem jött ki hang a torkán. Becsukta a száját, az ajkába harapott, és a fiára nézett. Aztán felpattant, sarkon fordult, és szó nélkül kirohant a konyhá365ról. Az asztal végén ült, széken, az felborult, és háttámlája nagyot csattant a csupasz földpadlón. Felrántotta a térdhajlatával, és átbillent. Ennél nagyobb zajt csak a bejárati ajtóval csapott. Feltépte, és úgy bevágta maga után, hogy meghasadt az üvege. A bent maradóknak némi idejükbe tellett, míg feldolgozták magukban a jelenetet, és ismét Istvánra figyelhettek, aki rövid szünet után folytatta, amit elkezdett, és rátért a részletekre, majd kérdésekre válaszolt, főként az anyjáéira, aki mindjárt féltette, és kételyeinek adott kifejezést. Másnap az anyja elcsípte még az udvaron, és négyszemközt arra kérte, azért csak jól gondolja meg, nem bolondság az, elmenni olyan messzire, bele a bizonytalanságba, a semmibe, ahol se lakása, se kutyája, se senkije, idegenek közé, akiknek a beszédét se érti, feleséggel, két gyerekkel, mi lesz, ha valami éri, mit esznek, ki keres majd rájuk. Itthon is lehet boldogulni, csak akarni kell. Nem koldusok ők, maradjanak, szorítsa össze a fogát, majd kialakul, aztán egyenesbe jönnek. Ők is segítenek, beszél az apjával, most már lehet, most már enged. Nem kell mindjárt meghátrálni, aztán világgá szaladni. De miután látta, hogy István elhatározása szilárd, megmásíthatatlan, elhallgatott. Pár másodpercig fürkészte még a tekintetét, aztán egy ideges mozdulattal megigazította a homlokán a fejkendőt, sarkon fordult, és ment a dolgára. Egyik pillanatról a másikra beletörődött, elfogadta, és nem próbálta többé lebeszélni róla.
István még azon a héten elkezdte a papírokat intézni. Először Egerbe mentek együtt, fényképezkedni, aztán István egyedül a jegyzőhöz. Még Zachar tanító volt a nótárius. Az már neki is sok volt, hogy István, egy nagygazda fia, Amerikába akar menni, és nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze: valóban elkerülhetetlen-e ez a lépés, mikor István előadta a kívánságát, ő pedig kiállította az útlevélkérő lapot és a különféle igazolásokat. A bíró aláírása is kellett. Vahalcsik János, az akkori bíró nem szólt semmit, csak felvonta a szemöldökét, mikor a megfelelő helyre odafirkantotta a nevét. Tapintatos ember volt, István meg, kissé neki is kínos lévén a dolog, magától nem magyarázkodott. Bertóthy szolgabíró viszont, akihez mint illetékes hatósághoz Péterkén benyújtotta az útlevélkérelmet, megint csak úgy érezte, hogy ezt nem hagyhatja ennyiben, le 366kell beszélnie róla. Menten idézést küldetett neki, behívatta, megdorgálta, és próbált a lelkére hatni, mondván, hogy Árvai János fia, egy ilyen jó magyar családból származó fiatalember, mint ő, nem mehet csak úgy el, nem adhatja el magát egy tál lencséért, nem gyengítheti a magyarságot. Úgyis sok az idegen elem az országban, és egyre szemtelenebb, követelőzőbb. Egy hét gondolkodási időt adott neki, atyai alapon, mint megjegyezte, közben még az apjával is beszélt, de amikor az egy hét lejárt, és István ismét elébe járult, és még mindig útlevelet akart, fogcsikorgatva ugyan, de a megfelelő illetékek lefizetése után kiállíttatta neki, és azzal bocsájtotta el, hogy szégyellje magát.
István ezekben a napokban különös jelenséget észlelt magán. Ha magában volt, otthon, a portán, a határban, bármit tett, dolgozott, állt, ült, pihent, mindig az elmenés, Amerika járt az eszében. De nem úgy, mint várható lett volna, nem az foglalkoztatta, mi vár ott rájuk, mi lesz a munkája, mibe kerül a család, sikerül-e, félre tud-e majd úgy tenni, ahogy szeretne, ahogy kell, meg mi otthon a teendő indulás előtt, mit kell még addig csinálni, venni, beszerezni, elintézni. Nem. Hanem úgy, hogy mialatt nagy általánosságban ezek is ott motoszkáltak a fejében, valami nyugtalanító, névtelen szomorúságot is érzett a szívében, mintha valami régen behegedt seb szakadt volna fel, mintha valami gyerekkori sérelem kezdett volna el fájni. Először nem törődött vele. Azt hitte, majd elmúlik, meg most a legkisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy ilyen haszontalansággal bíbelődjön. Végtére is készülnie kellett az útra, és közben továbbra is kivennie a részét az időszerű munkákból. De minthogy nem tágított tőle, hanem inkább ráakaszkodott, figyelni kezdte, és azt tapasztalta, hogy változó erősségű. Nem mindenhol egyforma. Van, ahol egészen eluralkodik rajta, van, ahol csak meglegyinti. Ondrok gödrében, a patakparton vagy fent a forrásnál, Dregolyban meg Dolyinában például jobban érzi, de Pipis-hegyen, Kalub alatt, Szárazréten kevésbé vagy alig. Vagyis a neki kedves helyeken, határrészeken, dűlőkben erős, máshol, az udvar, a falu, a határ kevésbé fontos pontjain gyenge. És akkor rájött, hogy ez azért van, mert ő, anélkül hogy tudná, hogy akarná, búcsúzik, máris búcsúzik.
367Éppen szőlőt kötözött Dregolyban, mikor ezt felismerte. Jóval a többiek előtt járt a sorával. Felegyenesedett, megtörölte a homlokát, ledobta a raffiacsomót, és leült a földre. Ezt nem értette. Rendben, gondolta, elmegy, itthagy mindent, lakást, portát, falut, határt, de nem örökre. Hiszen nem örökre megy el, hanem csak egy időre. Visszajön, visszajönnek, mihelyt összegyűlt a pénz, rögvest, egy nappal se maradnak tovább, mint szükséges. Két év múlva, három év múlva, de lehet, hogy már előbb. Attól függ, hogy keres majd, mit vonnak le, mennyit visz haza, mennyit költenek, hogyan tudnak félrerakni. Mit akar a szíve? Mért csinálja ezt vele? Dregolyban így, Kalub alatt meg amúgy. Csak akkor nem jelez, ha vele van valaki, Anna, az apja, az anyja vagy valamelyik testvére, és beszélgetnek, vagy nagyon el van foglalva. Miskolcra is elment annak idején, katonának, mikor behívták, egy esztendőre. De akkor nem tapasztalt ilyet. Pedig figyelmeztették, hogy eljön majd az istenhozzád, és az milyen rossz lesz. Még dalolta is a többi legénnyel. Meg hogyha majd viszik őket kocsival az állomásra. Volt, aki napokkal előbb berúgott, és ki se józanodott indulásig, úgy kellett feltenni a kocsiderékba. Amerika! Hm! Hát az nem Miskolc vagy Nádasd! De még Losonc se, vagy Lőcse, hol már szintén járt. Az… az nagyon messze van, odaát, a Nagy Vízen túl. Másabb oda menni, mint bárhova. Ezt eddig is tudta, de most mintha új lett volna neki, és kissé megszeppent. Történhet vele valami útközben. Megbetegedhet, kirabolhatják, megölhetik, elsüllyedhet a hajó. Meghalhat, és soha többé nem látja viszont a szülőföldjét! Erre figyelmeztetné ez az érzés? Nem, ez lehetetlen. Ő visszajön, neki vissza kell jönnie. Nem lesz semmi baja. Nem lehet. Neki földet kell vennie, gazdálkodnia. Ő itt akar élni. Vagy inkább talán azt súgja, hogy jól nézzen meg mindent, hogy magával vihesse, hogy addig is, amíg ott van, ott legyen, vele legyen, mert szüksége lesz rá, hiányzik majd, jobban, mint valaha, mint eddig bárhol? Igen, ezt közli vele. Ebben megnyugodott. És nyomban el is határozta, hogy hallgat rá, hogy úgy cselekszik a hátralévő időben.
Felállt. A többiek közben majdnem utolérték, de nem látták, hogy lazsál. Felvette a raffiaköteget a földről, kihúzott belőle egy hosszú szálat, a következő tőkéhez lépett, lehajolt, és átnyalábolta a folyását. Azontúl 368elraktározott magában mindent, a legapróbb részleteket is, és megkönnyebbült a szíve, derűsebb, bizakodóbb lett.
Most, hogy megvolt a két útlevél – a gyerekeknek nem kellett külön útlevél –, meg lehetett venni a hajójegyeket. Előbb azonban el kellett dönteni, mikor indulnak. István legszívesebben már a nyáron szedte volna a sátorfáját, de Anna kijelentette, hogy szó sem lehet róla, nem mehetnek el a legnagyobb dologidőben. Nem tehetnek ilyet az öregekkel. Hogy venné ki magát, még azt mondanák, hogy megszöknek a munka elől. Végül úgy döntöttek, hogy várnak nyár végéig. Abban maradtak, hogy elhalasztják addig, amíg le nem zajlik az aratás és a cséplés. Részt vesznek mind a kettőben, még egyszer utoljára, egyhamar úgysem tudják őket megint befogni.
A hajótársaságok már hordták át az óceánon az embereket. Még nem indult be a nagy üzlet, de ügynökeik már fáradhatatlanul szervezték a piacot, és toborozták az utasokat. Itt-ott már csaltak is, már botrányok is voltak. Nem létező hajókra, járatokra adtak el nem létező férőhelyeket. Némelyek meg, bár a törvény megkívánta, nem kötöttek az utasjelölttel szerződést, és az ilyet aztán semmi sem védte, bárhol, bármelyik kikötőben kirakhatták, azt csinálhattak vele, amit akartak. Vagy a saját szakállukra dolgoztak, egyáltalán nem adtak jegyet, csak megígérték, hogy postán küldik, miután hozomra átvették az árát. Kivált azok vadásztak a hiszékenyekre, akik titokban vagy feketén csinálták, és akiknek irodájuk sem volt, hanem házalók módjára járták az országot, főként a városokat, de a nagyobb falvakat is, és a hajótársaságok megbízásából vagy azok tudta nélkül árulták a valódi vagy áljegyeket.
Egerben csak ilyen vándorügynökök működtek. István tárgyalt is eggyel, de hallott a visszaélésekről, a csapdákról, és visszalépett, mielőtt még fizetett volna. Egyébként sem tetszett neki az illető. Egy szállóban székelt, tette-vette magát a söntésben, ahol fogadta őt, és olyan sok pecsétgyűrűt viselt az ujjain, mint egy vásári mutatványos. Inkább Pestre ment hajójegyért, egy száz százalékos ügynökhöz. A széki embertől kapta az irodája címét, akivel együtt dolgozott Nádasdon. Annak kiment a bátyja, és annál vette a jegyét. Magával vitte Ferenc öccsét is, nehogy út369közben elvegyék tőle a pénzt. Nagy legény volt már, és kis termete ellenére erős, jó kötésű, lehetett rá számítani. A pénzt azért, a még nagyobb biztonság kedvéért, bevarratta Annával a kabátja bélésébe.
Az irodát könnyen megtalálták, bár még egyikük sem járt Pesten. A Keleti pályaudvar közelében volt, a Garai utcában. Több ilyen irodát is láttak azon a környéken, vagy ha magát az irodát nem is, több helyen ki volt plakátolva a falra, hogy hajójegy árusítás itt meg itt. Még magán a pályaudvaron is István kezébe nyomta egy ember egynek a címét, pedig nem is kérték, nem is mondták neki, mi járatban vannak.
Az ügynök szívesen fogadta, és mindjárt hellyel kínálta őket. A Hapag német–amerikai hajótársaságnak dolgozott, amely Hamburgból szállított utasokat tengerentúlra, főként az Egyesült Államokba. Elmondta, milyen a hajó, milyen osztályai vannak, mi az ellátás, milyen útvonalon közlekedik, a hét melyik napján, hány napig tart az út, melyik jegy mennyibe kerül, és milyen kedvezményt adnak a gyerekekre. Elmagyarázta azt is, mit tartalmaz a szerződés, mik az utas jogai, mire kötelezi magát a hajótársaság, mit fizet a hozzátartozóknak, ha, ne adj isten, szerencsétlenség következne be, és az életét veszítené, mire vállal garanciát, mire nem, és a vételár hány százalékát tartja vissza, ha meggondolnák magukat, és mégsem utaznának. Végül felhívta a figyelmét arra, hogy Amerikában a partraszálláskor ilyen meg olyan összegű pénzzel kell rendelkezniük, mert anélkül a bevándorlási hatóságok nem engedik be őket az országba, és hogy még itthon vegyék meg a kinti célállomásig a vonatjegyeket, mert azoknak megléte szintén követelmény.
István figyelmesen végighallgatta, és a harmadosztályra kért négy jegyet. Az ügynök beírta a szerződésbe az adataikat, és eléje tette. Átfutotta, arra a kérdésre, hogy megértett-e mindent, igennel válaszolt, és aláírta. Levette a kabátját, a bicskájával kihasította a bélését, kivette a pénzt, és fizetett. Aztán vártak. Mikor elkészültek a jegyek, az ügynök egy hasznos tudnivalókat tartalmazó füzetecskével együtt egy tárcaszerű, cégjelzéses vászontasakba csúsztatta és átadta.
Delet harangoztak, mikor ismét kiléptek az utcára. A vonatjuk csak estefelé indult. Addig valamivel agyon kellett ütniük az időt. Istvánnak eszébe jutott a millenniumi kiállítás. Emlékezett rá, hogy megnyitották, 370és azt is olvasta az újságban, hogy Ferenc József is megnézte a feleségével, Erzsébet királynéval együtt. Nem mentek hát mindjárt vissza a Keletibe, csak a Keletihez, onnan pedig a Városligetbe, ahol a kiállítás volt. Egy járókelő igazította őket útba, akit megállítottak, mert nem tudták, merre van. Azt javasolta nekik, hogy üljenek fel a villamosra, éppen ott van a megállója, aztán az Erzsébet körúton szálljanak át egy másikra, az Andrássy útnál meg a földalattira, nagy kerülő, de biztos. Ha viszont gyalog mennének, akkor menjenek el az Aréna útig, azon meg egy nagy térig, ahol szobrok vannak. Onnan már nem tévesztik el, mert mindenki arra megy, ott van a kiállítás bejárata.
Gyalog mentek, végig. Sajnálták volna a villamosra a pénzt, és kissé tartottak is ettől az újfajta járműtől. Még lóvontán sem utaztak, hát még ezen. Most láttak ilyen vonatot életükben először, hallani ugyan már hallottak róla. Furcsának találták, hogy nincs mozdonya, és nem füstöl. De az autón, amely akkoriban jelent meg Pest utcáin, még jobban elcsodálkoztak. Még nem fordultak le a Thököly útról, amikor nagy tülkölést hallottak a hátuk mögül. Hátranéztek, és akkor pillantották meg. Úgy festett, mint egy nyitott hintó, amelyből kifogták a lovakat, csak a rúdja hiányzott. Kegyetlenül pöfögött, és időnként még durrant is, de sebesen jött, pillanatok alatt utolérte és lehagyta őket, még a villamost is megelőzte. Szerettek volna utánaszaladni, közelebbről megnézni, hogy mitől megy, mi hajtja. Neki is iramodtak, de jó száz méter után lelassítottak, mert kizártnak látszott, hogy befogják. Reménykedtek, hogy megáll valahol előttük, de csalódniuk kellett, száguldott tovább, és egykettőre eltűnt a távolban a társzekerek és konflisok között. Istvánnak nagyon tetszett ez a masina, amelynek még sín sem kellett. Jobban, mint aztán a kiállításon bármi, beleértve még Vajdahunyad várának mását is, amelyet erre az alkalomra építettek fel. Pedig a várak, erődök és úgy általában a történelmi dolgok szintén nagyon érdekelték, mióta gyerekkorában beleszeretett a siroki várba. Annyira fellelkesült, hogy először be sem akart menni a kiállításra, vissza akart fordulni a bejárattól, és addig lődörögni az utcákon, amíg össze nem találkoznak egy másik ilyen önjáróval. Holott tudta, hogy a kiállításnak mezőgazdasági részlege is van, mindenféle szép állatokkal, termékekkel, gépekkel. És amikor mégis engedett Fe371rencnek, még azon sem háborodott fel, hogy bent, az egyik lacikonyhán, ahol a pénzköltés bűnébe estek, olyan mócsingos húst adtak nekik, hogy alig bírták megrágni.
372Learattak, elcsépeltek, elmúlt a nyár. Istvánék teljes gőzzel készültek az útra. A tehenüket, hízójukat mégsem adták el, átengedték a szülőknek. Egy hét volt még hátra az indulásig. István átlovagolt Recskre a dollárkirályhoz, és vett annyi dollárt, amennyit fel kell majd mutatniuk. Egy parasztembert hívtak úgy. Az is kiment Amerikába, és valami üzlet révén úgy megszedte magát, hogy farmot tudott venni Észak-Karolinában, aztán nagy haszonnal eladta, és hazajött. A pénze egy részét dollárban tartotta, és üzérkedett vele. Aztán elkezdtek szortírozni, pakolni, csomagolni, az itthon maradó holmijukat meg elrakni, elrendezni, a padlásra felhordani, hogy más is tudja használni a lakrészüket, míg oda vannak, hogy beleköltözhessen valamelyik öccse, ha közben megházasodna és asszonyt hozna a házhoz.
Ez nem volt könnyű. Eldönteni, mit vigyenek magukkal, mit hagyjanak itthon, mire lesz szükségük kint vagy útközben, mire nem. Megválni attól, ami semmiképpen sem kell, vagy kellene ugyan, de nagy méretű, és nem mozgatható, vagy attól, aminek nincs is használati értéke, csupán kedves a szívnek, hozzánőtt, fűződik hozzá valami, emlékeztet valamire, ami volt, de már nincsen. Anna legszívesebben mindent magával vitt volna, a teljes stafírungját, az összes konyhai edényt, a menyasszonyi ruháját, a bútorokat, de még a házat is. Még azt sem lehetett mindet, ami feltétlenül kellett. Szabva volt, hogy legföljebb milyen súlyú lehet a poggyász, és arra is kellett gondolniuk, hogy itt-ott cipelni is kell majd, ami a két gyerek mellett nem lesz egyszerű. Azt azért elérte, hogy egy dunnát is magukkal vigyenek, hamvasba varrva, mert hallotta, hogy arra nagy telek vannak, és hitványak az ágyi takarók. István először tiltakozott, nem a súly, hanem a méret és – elképzelte – a mulatságos látvány miatt, de aztán engedett. Kikötötte viszont, hogy ő nem viszi.
373Közben még a vendégeket is fogadni kellett, a rokonokat, barátokat, barátnőket, ismerősöket, szomszédokat, akik búcsúzkodni jöttek. Mert gyorsan híre ment, hogy kimennek, miután kiváltották az útleveleket, utána meg annak, hogy mikor indulnak. És jöttek egyfolytában, egyenként, kettesével, családostul, mindennap, a nap minden órájában, az éjszakát kivéve szinte egymásnak adták a kapukilincset, valóságos zarándoklat zajlott. És nem lehetett, nem illett kutyafuttában elintézni őket. Mindenkit le is kellett ültetni, váltani vele pár szót, megkínálni kaláccsal, borral, válaszolni a kérdéseikre, elmondani, honnan indul a hajó, meddig tart az út, Amerika melyik részére mennek, ki várja őket, félnek-e, nem sajnálnak-e itthagyni mindent, a szüleiket, testvéreiket, meg egyáltalán, milyen érzés az egész. Aztán kezet fogni velük, megcsókolni, megölelni őket, kinek mi dukál, és elbocsájtani. Az egyszerűség kedvéért, meg hogy ne keljen betessékelni őket a benti nagy felfordulásba, már a második naptól kitettek az udvarra egy asztalt és pár széket, és ott traktálták őket. Száraz volt az idő, nem esett azokban a napokban.
Egyik nap, két nappal az indulás előtt, estefelé István kint matatott a műhelyben, hátul. Éppen nem volt vendég, és arra használta a szünetet, hogy elviendő, pár alapvető szerszámot rakott egy lezárható faládikóba, amikor benyitott az apja, és behívta a házba, mint mondta, egy szóra. Igen halkan beszélt, szinte bocsánatot kérve, hogy zavarja. István meglepődött. Ez nem volt az apjára jellemző, azonkívül úgy tudta, hogy még mindig haragszik. Szólni ugyan már szólt hozzá, de csak a munka örvén, és csak akkor és annyit, amikor és amennyit feltétlen kellett. Lecsapta a ládika fedelét, és némán követte a szülői konyhára.
– Ülj le – mondta az apja ünnepélyesen, az asztal mögötti lócára mutatva, amelyen gyerekkorában aludt. Ő maga az egyik székre telepedett, vele szemben. Barátságosan mosolygott. Erősen csillogott a szeme, és már csipa fénylett mindkettőnek a sarkában, mint mindig, ha ivott, de nem volt részeg.
Egy üveg bor és két pohár állt az asztalon. Töltött, és az egyik poharat óvatosan a fia elé tolta.
374– Igyál – biztatta, és jelentőségteljesen ránézett. – Ez saját, nem holmi pancs.
Ezzel akaratlanul önmagát adta, mert tapintatlanul arra utalt, hogy nem olyan, mint amelyik kint van az udvaron a vendégeknek, mint Istváné, aki nem akarván kérni az apjától, ezúttal is a kocsmából hozatott.
Meg sem várta, hogy István kezébe vegye a poharát, fogta a magáét, megütköztette vele, és felhajtotta a tartalmát. Istvánnak nem volt ihatnékja, de aztán mégis felemelte, és ivott egy keveset, majd várakozón nézett rá.
– Hát, hogy álltok már? – kérdezte az apja.
– Pakolgatunk.
– Sok minden kell.
– Sok. Pláne a gyerekek miatt.
– Az ember sose tudhatja, mire lesz szüksége.
– Nem – mondta István.
– Adódhatnak váratlan helyzetek.
– Mindenre azért nem lehet felkészülni.
– Nem.
– Mindent nem vihetünk magunkkal.
– Akkor aztán néz, ha kell valami, vagy megveszi, ha tudja.
– Így is nehéz lesz a cókmók, pedig válogatunk, hol erről mondunk le, hol arról.
– Így van az, ha az embernek viszket a talpa, aztán össze kell állítani a betyárbútort.
– Így – hagyta rá István. Úgy tett, mintha nem hallaná az apja szavaiból a rosszallást. Nem akart vitát, újabb feszültséget, most, közvetlenül azelőtt, hogy elmennek. Nem akart rossz szájízzel távozni. Az apja még nem volt kifejezetten öreg, de meg is halhat, amíg oda vannak. Nem sok kell ahhoz, és többet nem találkoznak. Nem lenne jó, ha így kellene gondolni ezekre az utolsó napokra. Az, hogy ugyanez vele is megeshet, most meg sem fordult a fejében.
Úgy látszott, az apja meggondolta magát, nem feszítette tovább a húrt, visszafogottabban folytatta:
– De kell-e, hogy szedje a betyárbútort, aztán a nyakába vegye a világot?
375– Kell, muszáj – felelte István kurtán.
– Hogy itthagyja a szüleit, testvéreit, rokonait, cimboráit, a lakását, a faluját, a becsületes foglalkozását, aztán messze földre menjen, tengerentúlra, hajóra szálljon, magával hurcolja a feleségét, a gyerekeit, veszélyeztesse magát, a családját, aztán idegen népek közé keveredjen, azokat pártolja, azoknak dolgozzon, azok kenyerét egye, azok nyelvét beszélje, hogy majmolja őket, a szokásaikat, hogy úgy öltözködjön, viselkedjen, mint azok, hogy alázatoskodjon előttük, hogy a kapcarongyuk legyen, hogy kihasználtassa, lenézettesse magát?
– Nagyon sötéten látja a dolgokat, apám.
– Mért? Nem azt csinálod? Nem így lesz majd?
– Nem. De ha így lesz is, kibírom. Más is kibírja.
– Nem mindenki. Hallom, vannak ám, akik mindjárt jönnek visszafelé, farolnak haza, meg se melegszenek. Meg olyanok is, akik évekkel később, de üres kézvel.
– Meg különben se örökre megyünk el. Aztán ott is az leszek, aki itthon, Árvai István, magyar ember. A becsületembe meg senkit nem hagyok belegázolni.
– Csak azt hiszed. Egyáltalán nem biztos, hogy visszajössz. Meg az se, hogy eléred a célod. Lehet, hogy semmire se mégy ott, megbuksz, és hiábavaló volt az egész elmenés, a nagy felhajtás. Aztán ott állsz majd megfürödve. Még annyi pénzetek se lesz, hogy hazagyertek, olyan koldusok lesztek. De én nem hozatlak haza benneteket, az biztos. Nekem arra nincs pénzem, meg ha lenne is, akkor se költeném ilyesmire.
– Kockázat nélkül nincs semmi, apám. Kend is kockáztatott, mikor még üzletelt. Veszített is, jusson csak eszébe a gőzcséplő!
– Az más volt. Én nem mentem sehova.
– Mert nem kellett.
– Mert úgy intéztem, hogy ne kelljen. Mert úgy kell intézni. Ide hallgass, fiam – előrehajolt, az asztal fölé, közelebb Istvánhoz.
– Ez a törvény, a mi törvényünk. Az ember maradjon ott, ahol született, nevelkedett, ahol felnőtt, ahova a Jóisten tette. Ahol otthon van, ahol ismerik, és ő is ismer mindenkit, mindent. Földet, időjárást, határt, hegyet, völgyet, erdőt, utat, vizet, madarat, bogarat, növényt, még a leg376haszontalanabb útszéli gazt is. Ne menjen máshova, ne izgágáskodjon, ne kódorogjon, csámborogjon. Maradjon a seggén, üljön meg, keresse, találja meg a boldogulását ott, ahol az apja, nagyapja, annak a nagyapja, meg a többiek. Csinálja azt, amit az ősei, ami bevált. Ne fogjon másba, ne akarjon mást, aztán főként nem máshol, pláne nem külföldön. Ha rajtam múlt volna, soha ki nem mozdultam volna Szajláról, még a szomszéd faluba se mentem volna át soha. Minek? Felesleges. Mi keresni valóm van ott nekem? Semmi. Kijeim azok nekem? Senkijeim. De ezt az ember fiatalon nem tudja, aztán elkívánkozik innen, meg mászkál. Én is csak őszülő fejjel értettem meg, pedig itt minden megvan, csak meg kell érte dolgozni.
– Szerintem nincs meg minden Szajlán – védekezett kissé erőtlenül István. – Vagy mondjuk inkább úgy, hogy én még nem tartok ott, ahol kend.
– Azért hallgass rám, az öregebbre, a tapasztaltabbra, amíg nem késő, amíg itthon vagytok. Mert aztán késő lesz, aztán szívhatod a fogad.
– Mindenki a maga útját járja, apám.
– De nekünk egy az utunk.
– Most egy darabig nem, megint nem.
– Most még megállhatsz, visszacsinálhatod az egészet. Kis veszteségvel még a hajójegyeket is visszaváltathatod, meg a dollárt is.
– Eszem ágában sincs.
– Nem hajlasz a szóra.
– Nem.
Az apja elhallgatott. István sem szólt. Így, csendben telt el pár másodperc.
– Baj, nagy baj – mondta aztán az apja szomorúan, mintegy magának. Nagyot sóhajtott, és hátradőlt a széken. Különös módon nem látszott dühösnek vagy csalódottnak. Mintha megadta volna magát, vagy mintha eleve nem bízott volna benne, hogy szinte az utolsó pillanatban mégis sikerül eltérítenie a fiát a szándékától.
Szelíden, szinte gyengéden nézett Istvánra, aki már felállt volna, hogy menjen, de nem mutatta, hanem türelmesen várt.
– Hát, akkor… – mondott volna még valamit, de abbahagyta, mert 377nyílt az ajtó, és Teréz lépett be azzal, hogy itt van Miki búcsúzni, és István kiment. Aztán az apja is felállt, és követte a példáját, mert Teréz elvette előle a bort, és csúnyán nézett rá.
Miki után már senki nem jött búcsúzni. És másnap sem. Az volt az utolsó, az indulás előtti nap, és ráadásul vasárnap. Akkor már nem illett, azt már meghagyták a mindenkori útrakelőnek, átengedték őt a szűkebb családi körnek. Legfeljebb azt a pár magatehetetlen rokont látogatta meg ő maga, akik nem tudtak járni. Vagy kiment a temetőbe, szerettei sírjához, akiket a halál megakadályozott abban, hogy búcsút vegyenek tőle.
Istvánék mise előtt mindkét kötelezettségüknek eleget tettek. Az élők felkeresése nem indította meg őket, de a temetőben István kissé elérzékenyült, kivált a nagyapja sírjánál, bár Barczai sógor hantdombja sem hagyta hidegen, ott is megnedvesedett a szeme. Öregapja egykori barátja nem sokkal azelőtt halt meg, és ő is igen kedvelte, szinte nagyapja lett neki a nagyapja helyett. Mise után megebédeltek, és még egyszer végigfutották a képzeletbeli listát: ruhák, lábbeli, ágynemű, pár edény, kés, kanál, villa, Biblia, imakönyv, csecsebecsék, emléktárgyak – a gyerekek holmijával külön foglalkoztak –, útlevél, hajójegy, pénz, egyéb papírok. Kinyitották a telezsúfolt vesszőkoffereket, és Anna egyenként ellenőrzött mindent. Aztán átment a szobába előkészíteni a másnapi ruháikat. István ezalatt a gyerekekkel játszott a konyhán. Bözsike most tanult járni, de Imruska már rendezkedett. Elhúzta az asztal mellől a székeket, aláterített egy pokrócot, kinevezte kuckónak, és bebújt a húgával. Az apjuk egy darabig ott guggolt mellettük, nézte, mit csinálnak, majd kívánságukra odahúzta nekik a maga eszkábálta apró játéklovaskocsit. Aztán felegyenesedett és otthagyta őket.
Hirtelen nyugtalan lett, és mehetnékje támadt. Beszólt a feleségének a szobába, hogy jár egyet, és ingujjban, ahogy volt, kiment.
Szép nyárvégi délután volt, magasan a nap, derült, felhőtlen az ég, de a közelgő ősz már kissé megtörte, bágyadttá tette a kékjét. Az udvaron senki nem tartózkodott, kint vasárnapi csend, nyugalom honolt. Csak Ferenc hangja hallatszott az istálló felől. Elmúlt három óra, már etetett, és rákiáltott valamelyik ökörre. Valahol a csűr mögött gúnárpulyka lublubolt.
378Maga sem tudta, miért, de nem a patakparti kiskapu, hanem a nagykapu felé indult. Lement az útra, onnan a főútra, fel a Felvégbe, ki a Baji-pástra, onnan meg fel Koponya-tetőre. De nem állt meg, hogy gyönyörködjék a körkilátásban, hanem Dolyinát szemmel tartva folytatta útját Isten-hegy felé. A tarlókon már sárgállott a tarlóvirág, a szőlőtőkéken itt-ott piroslott a fürt. A gerincen vette a három sátorszerű csúcsot és az összekötő nyergeket. Elhaladt Sztancsikék szőlője mellett, ahol Pista felakasztotta magát. Mielőtt levágott volna Dolyinába, Dregoly felé pillantott. Csutajban egy rókára lett figyelmes. Meg-megiramodott és nagyokat szökellt a kopár oldalban. Vagy egerészett, vagy játszott. István lent a völgyben követte Dolyina farának félkörívét, keresztezte az utat, aztán felhágott Dolyina árnyékára. Még mindig nem találkozott senkivel, de vasárnap lévén nem is kellett attól tartania, hogy meglátja valaki cél nélkül kóvályogni a határban. Fent visszafordult a falu felé, abba az irányba, ahonnan jött. Ráérősen lépkedett, majdnemhogy andalgott fent az erdő szélén, a gyepen. Olykor lehajolt, letépett egy-egy félszáraz, hosszú fűszálat, a szájába tette és rágta. Közben megint Dolyinát fürkészte. A konyhakerteket már erősen megrabolták, de a petrezselyem, a sárgarépa levele még mindenfelé zölden virított, és még jól elváltak egymástól a parcellák négyszögei. Dolyina árnyékát zömmel kukorica borította, de a mezsgye magasabban húzódott, és az enyhén sárguló szárak nem takarták el előle a kilátást. Miután a falu végével egy vonalba ért, úgy haladt tovább, hogy időről időre azonosított odalent egy-egy portát. Így sétált el egészen Ondrok gödréig. Afölött, Misku-tető közepén leült a fűbe, és hosszasan, elmélázva nézte a kis völgyet, a völgy két oldalát, középen a meredek lejtőt, lent a forrásnál a nagy fűzfát, az út mentén a bokrokat, odébb a pagonyt, lejjebb, a patak partján az akácfákat, lent, a patakon túl az Árvai-szöget, a portájukat, a házukat, a házukon túl a falut, a falu közepét. Aztán felállt, leverte a nadrágját, és leereszkedett, de többé nem állt meg. Se a forrásnál, se a patakparton, se a gyaloghídon. Rájuk sem nézett, mintha semmi köze nem lenne hozzájuk. Belökte maga előtt a kiskaput, megkerülte a trágyadombot, és besietett a házba.
379Elérkezett a hétfő, az indulás napja. István jól aludt, de Anna sokat hánykolódott, Teréz pedig jóformán le sem hunyta a szemét. Korán keltek, még sötét volt, amikor Ferenc és Lőrinc kihúzták a kocsit a csűrből, és befogtak. Az apjuk is kijött az udvarra, ellenőrizni, jól rakják-e fel a támlás üléseket, meg kiporciózni a zabot. Az anyjuk még pokrócokat akart hozni lábtakarónak, de aztán, látván, hogy nincsen hideg, csak az ülésekre terítette. Mire Istvánék összeszedelődzködtek, és a két gyereket is felöltöztették, aztán meg a fivérek kihordtak és felpakoltak mindent, majdnem megvirradt. Mozgás, zörgés, nógatás hallatszott mindenfelől, felébredt a falu is. Mielőtt felültek volna, szinte az utolsó pillanatban átjött a szomszédból István unokatestvére, Lőrinc – a nagyapja testvére, Gyula már nem élt –, hogy még egyszer istenhozzádot mondjon nekik.
Alig fértek el a kocsin, olyan sokan voltak. Mária kivételével minden felnőtt kísérte őket. Ő már nem lakott velük, de vállalta, hogy amíg oda lesznek, vigyáz a kistestvéreire, akik még aludtak. Pár lépésre állt a kocsitól a kamasz Péterrel, és a könnyeit törölgette. Az apjuk már indított volna, amikor Imruska leugrott, odaszaladt a nagynénjéhez, és átölelte a térdét. Nem akart menni. Úgy kellett erőszakkal elrángatni, és megint feltenni a kocsira. Aztán meg sírva fakadt, mert eszébe jutott, hogy a kutyától nem búcsúzott el. Hívták, szólítgatták az éppen soros kuvaszt, de nem jött elő. István még le is szállt, hogy előkerítse, de sehol nem találta. Mikor a kocsi kigördült a kapun, életjelet adott magáról. Keservesen vonított valahol hátul. Anna megborzongott.
Rácfalun, a darnóalji elágazásnál egy kocsi várta őket, Madár Józsefé. Megbeszélték, hogy ott találkoznak. Anna szülei elbúcsúztak már tőlük egyszer, mikor a napokban eljöttek Szajlára, de ott akartak lenni az állomáson is. Akkor Anna nővére és fiatalabb bátyja is velük tartott, most nem. Megállapodtak, hogy Istvánék mennek elöl, ők követik őket. Ahol megálltak, onnan még látszott a falu, a szélső ház. Aztán úgy kanyarodott az út, hogy eltakarta a hegy. Mielőtt az apósa meglegyintette volna az ostorral a lovakat, Anna hátranézett. Úgy mennek el, hogy visszajönnek, és ő sem tudta másként elképzelni, mégis balsejtelme támadt, és úgy érezte, soha többé nem látják Szajlát. Megfordult, és háttal a menetiránynak helyezkedett el, aztán úgy figyelte, mint marad el mö380göttük Belső-Rácfalu, Mocsolyák, Kishegy, Macska-hegy, Péter-hegy. Utána még kétszer álltak meg. Egyszer Külső-Rácfalu-tetőn, kereket kötni, meg lent a pallagi völgyben, eloldani a láncot. Anna a tetőn még egy utolsó pillantást vetett Darnóra, aztán megfordult, ismét arccal a menetiránynak ült a két gyerek közé, és magához ölelte őket. Onnantól nem nézett hátra, se jobbra, se balra, csak maga elé. Követte István példáját, aki némán, látszólag közömbösen, érzéketlenül ült a bakon az apja mellett, és az útra szegezte a tekintetét.
Mire átértek Recskre, már rendesen feljött, sütött a nap, és csillogtak a harmatcseppek az útszéli fűszálakon. A faluban kerülniük kellett, mert a Citrom-hidat pár napja elvitte a víz, és csak a másikon, a Derecske felé szolgálón lehetett átmenni. Aztán meg le kellett húzódniuk az útról, mert éppen hajtott kifelé a csordás, és szembe jöttek velük a tehenek. De nem késték le a vonatot, még így is várniuk kellett az állomáson, miután megváltották a jegyeket. Mikor meghallották, hogy már Nagykő alatt fütyül a vonat, és a sorompót is leeresztették, a nagyszülők, a fivérek sorban felvették a gyerekeket, megpuszilták őket, aztán megölelték, megcsókolták a szüleiket is. István apjának elcsuklott a hangja, az anyja pedig pár másodpercig a fia mellén nyugtatta a fejét és sírt. Anna is a könnyeivel küszködött. Mikor befutott a szerelvény, Lőrinc felkapaszkodott rá, Ferenc meg egyenként feladogatta neki a vesszőkoffereket. Aztán beszálltak, és helyet kerestek. Anna a két gyerekkel az ablakhoz állt, hogy integessenek. István nem tudott odamenni, az ülésközt eltorlaszolta a poggyászuk, és ő amögött rekedt.
381Az állomásfőnök felemelte az indítótárcsát, fütyült a mozdony, és elindultak. Pesten megvették a New York–Toledo viszonylatra a jegyeket, és átszálltak, Odelbergnél átgördültek az osztrák–magyar–német határon, aztán Berlinben megint átszálltak, Hamburgban pedig hajóra, és mentek. Mentek Amerikába. Mentek ők négyen. És mentek mások is, mentek sokan. Velük, külön, előttük Hamburgból, Brémából, Cherbourgból, Triesztből és más európai kikötőkből. És utánuk később Fiuméból is, de főként Fiuméból. Egyesével, kettesével, csoportosan, csapatosan. Előre összebeszélve, vagy útközben, vonatokon, állomásokon megismerkedve, összeverődve. Másodosztályon, első osztályon, harmadosztályon, de elsősorban harmadosztályon, kabinokban elhelyezve vagy a fedélzetközben meghúzódva. Szabályszerű jeggyel vagy jegy nélkül, potyautasként, matróznak, fűtőnek, pincérnek elszegődve. Kifogástalan vagy hiányos okmányokkal, útlevéllel, valódival, hamissal, útlevél nélkül. Ünneplőbe öltözve, népviseletben, városi ruhában, mindenféle gúnyában. Poggyásszal, poggyász nélkül, sok vagy kevés holmival. Pénzzel a zsebükben, üres kézzel, vagy csak pár fillérrel. Szorongva, reménykedve, dideregve, izzadva, futva a jólét után, menekülve a szegénység elől. Hirtelen elhatározással útra kelve, ötletszerűen, vagy előtte átgondolva, alaposan megfontolva, kinti munka ígéretével, biztosra vagy vaktában, senkit sem ismerve kint, fejest ugorva a bizonytalanba, az ismeretlenbe. Konkrét helyre, államba, városba, vidékre, gyárba, bányába, vagy ahova éppen vetődnek. Mentek a százak, az ezrek, a tízezrek mindenhonnan, a magyar korona országaiból, Magyarország minden részéből, az Alföldről, Dunántúlról, Erdélyből, Bánátból, Felvidékről, Csallóközből, Szerémségből, Muraközből, a Tengermellékről. Városokból, falvakból, tanyákról. Ment a fiatal, az öreg, a férfi, a nő, a házas, a hajadon, a felnőtt, a gyerek, az úr, a szolga, a mó382dos, a nincstelen, a polgár, a dzsentri, a pór, az alkalmazott, az alkalmazó, a kereskedő, az iparos, a munkás, a tőkés, a tőkétlen, az intéző, a hivatalnok, a kupec, a házaló, a kubikus, a paraszt.
De legfőképpen a paraszt. A középbirtokos, a törpebirtokos, a zsellér, a cseléd, a napszámos. A magyar, a román, a szlovák, a szász, a horvát, a rutén. Fogta magát, és olyat csinált, amilyent ezer évig egyszer sem. Ellökte magától az eke szarvát, odahagyta faluját, tanyáját, jószágát, házát, nyomorúságát, küszködését, a legtöbb a családját is. Lerázott magáról mindent, és hátat fordított addigi életének, ősi mesterségének, és futott, szaladt, mint aki megégett, menekült, mint akit kergetnek. És felszisszent, felhördült az ország. Ezt mindenki nehezményezte, rosszallotta, akinek nem kellett mennie, akinek nem volt mehetnékje, aki nem mert menni vagy nem tudott. Sopánkodtak az itthon maradók, csóválták a fejüket. Sercegtek a pennák, teltek az árkuspapírok, a főispánok kétségbeesett jelentéseket írtak a belügyminiszternek, elpanaszolva, hogy innen is, onnan is mennyien mentek már el, és azt is, hogy nem lehet őket megállítani, hiába próbálják, nem hallgatnak a szóra az emberek. De nem ők a hibásak, hanem az idegenek, akik külföldről titkos ügynökeik útján telebeszélik a fejüket, és elbolondítják őket. A lelkiismeretlen felbujtók, a kalmárlelkűek, akik elcsábítják, hamis ígéretekkel félrevezetik, megtévesztik őket. Mert a magyar ember nem ilyen, nem ilyen kódorgós, állhatatlan, az nem hagyja el a szülőföldjét, a tűzhely melegét csak úgy, az ragaszkodik hozzá. Az annak drága, előbbre való mindennél, az abba bele van gyökerezve. Az nem megy el magától külföldre, idegenbe, pláne nem ilyen messzire. Egy kis pénzért, jobb megélhetésért nem adja el magát. Ráadásul nem is igaz, amivel elcsalják, mert ott sincs mindig munka, ahova hívják őket, vagy ha van is, csak az iparban, a bányákban, és olyan nehéz, embertelen, hogy belerokkan vagy megszökik, aztán hazamenekül. De még ennél is rosszabb, hogy akik visszajönnek, megbánják, aztán visszavágynak és vissza akarnak menni. Azonkívül megváltoznak kint, nem tisztelik többé a hatóságot, visszabeszélnek, engedetlenek, és helytelen, veszélyes nézeteket vallanak, mert megfertőzi őket a demokrácia és a sok összevissza amerikai dolog. És siránkoztak a politikusok is, az ellenzékiek éppúgy, mint a kormánypártiak. Kongatták a vészharan383got, egymással versengve interpelláltak a képviselők a parlamentben, és intézkedéseket sürgettek a kormánytól. Olyan honatya is akadt, több is, aki azt javasolta, hogy zárják le a határokat, vagy ne adjanak a kivándorlóknak útlevelet, akiket szerencsésebb lett volna vendégmunkásoknak nevezni, hiszen nem a kint maradás, a letelepedés szándékával keltek útra. Az újságok tudósítókat küldtek a tengerentúlra, akik megrázó tudósításokban leplezték le a kinti áldatlan állapotokat, és a főszerkesztők hosszú, lendületes vezércikkeket írattak, amelyeknek szerzői az érzelmekre hatva igyekeztek felvilágosítani és jobb belátásra bírni a tudatlan népet. Vándorszónokok járták az országot, és mindenfelé sistergett a levegő, mert dörgedelmes beszédeket tartottak, felszólítva a nemzetalkotó elemnek azt a részét, amely még nem ment el, hogy térjen észhez, mert a vesztébe rohan, mert ha így folytatja, nem lesz többé nemzetalkotó elem, és nem lesz nemzet sem.
De az útra kelni szándékozókat hidegen hagyta, mit jelentenek a főispánok, mint vélekednek a politikusok, mit írnak az újságok és mit mondanak a szónokok, az úton lévőket pedig, köztük Istvánt és Annát már nem érték el a szavaik, de ha elérték volna, akkor sem fordultak volna vissza, mert ha visszafordulhattak volna, el sem mentek volna, és nőtt, duzzadt, dagadt, feltartóztathatatlanul hömpölygött tovább az áradat.
E könyv a képzelet szülötte, alakjai, történetei költöttek, és mindennemű egyezés élő vagy holt személyekkel vagy valóságos eseményekkel a véletlen műve.
384