(Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év)
5 6Sosem vezettem naplót, és a jövőben is tartózkodni fogok tőle. Irtózom mindenféle kényszertől, még attól is, melynek önként vetem alá magam. Ez a mű mégis úgy kezdődött, mint holmi asztalfióknak szánt vallomás, keltezés nélküli naplóként. Csak később értettem meg, mire való ez a szokatlan, mondhatni, obskúrus foglalatosság, mi az értelme. És mikor megértettem, mind rendszeresebben ragadtam ceruzát (azzal írok), és mind gyakrabban öntöttem ki magamból, ami fojtogatott, ami kikívánkozott belőlem.
Közönséges géppapírt használtam, és inkább megszokásból, semmint a rend kedvéért egy kiszolgált dossziéban tároltam a lapokat. És jóformán át sem néztem újból, amit egyszer leírtam. Nem javítgattam. Ha megvolt egy darab, eltettem és kész. Sokáig így, nyers állapotban maradt minden, ami felszínre tört. Arra, hogy bármit újraolvassak vagy még egyszer elővegyek, csak később kaptam rá, mikor az egyes lapok már reménytelenül összekeveredtek, és lehetetlen lett volna keletkezési sorrendet megállapítani. De műgondról akkor még szó sem volt. Rájöttem viszont, hogy ennek az igénytelen rögtönzésnek is vannak bizonyos szabályai, melyeket nem hagyhatok figyelmen kívül. És hogy vállalnom kell a másik, a távollévő fél képviseletét is, és nem lehetek részrehajló, mert ha az vagyok, becsapom magam.
Az igazi, a döntő lökést azonban az adta, és az lendített nagyot rajtam, és terelt, talán emberi értelemben is, helyes irányba, hogy az átlagosan huszonöt soros, látszólag csak puszta megnevezésre törekvő, magától adódott formában valósággal a vak tyúk módjára olyan eszközre leltem, mely szinte végtelen távlatokat nyitott előttem. Olyan szerkezeti rugalmasságra és nyelvi nyitottságra, mely minden rendű és rangú elemet képes befogadni. És voltaképpen akkor támadt fel ismét bennem az író, akit 7maga alá temetett az érzelmi hegyomlás, és vettem a fejembe, hogy tudatosan véghez viszem, amibe kínomban fogtam.
Végső soron ennek hatására merészkedtem elő szellemi csigaházamból, ahová magam elől bújtam, és tekintettem szét jobban a terepen, egész addigi életem tájain. Volt kapcsolatokon, szerelmeken, szakításokon, házasságokon, csalódásokon, reményeken. És indultam el a tehetetlenség és bénultság hetei, hónapjai után lelki portyákra, fogtam vallatóra a múltat, kerestem a választ a jelen miértjeire és hogyanjaira. Mert világossá vált előttem, hogy ami rám szakadt, és bárkire rászakadhat, az nem volt, az sosem véletlen, és valahol van rá magyarázat, ha van egyáltalán emberi ésszel felfogható magyarázat arra, amibe képtelenek vagyunk beletörődni.
Ez az új célirányosság erőt és önbizalmat adott. Meg némi távolságot is teremtett köztem és a tárgy között. Olyan nézőpontra találtam, ahonnan több látszott és jobban. És ha csak pillanatokra is, de sikerült magamon kívülre kerülnöm, kívülről szemlélni magamat, ami Rilke szerint a költő halála, és bizonyára így is van, ha tartós állapot. Már olyan volt, mintha én nem én volnék, hanem valaki más, aki azonban mégiscsak én vagyok, szereplője egy elcsépelt, örök történetnek, mely még az enyém, de már másé is.
Hű akartam maradni a tényekhez, ezért kissé elrugaszkodtam tőlük. És átalakítottam, ami átalakítandó. Eltértem a mintától, magamtól, ahol szükséges volt, és tartottam magam hozzá, ahol lehetséges. Kiegészítettem meg elvettem. Olykor még az időrendet is felcseréltem. Itt egyszerűsítettem, ott bonyolítottam. Ebbe-abba beavatkoztam. Hagytam, hogy megessen, ami nem esett meg, de megeshetett volna, és elhallgattam, ami megtörtént, de nem illett a képbe. Még attól sem riadtam vissza, hogy egynémely vonásomat másoktól kölcsönözzem.
Egy szó, mint száz, így mondtam végleg búcsút a naplónak, így lettek a hevenyészett feljegyzésekből egymást kiegészítő, egymással feleselő prózaköltemények, a prózaköltemények pe8dig így váltak fokról fokra, megtorpanásokon és nekiiramodásokon keresztül hosszabb-rövidebb, mozaikszerű fejezetekből álló regénnyé, melynek hőse már nem én vagyok, habár az egész egyes szám első személyben van elbeszélve. Hanem egy több alakra bontott, több alakból szőtt, tőlem független, önállósult személy, akivel már nem vállalok mindenben közösséget. Miként az is kézenfekvő, hogy a hősnő sem egy bizonyos nő, nem X, Y vagy Z, hanem a hős ellenlábasa több változatban.
Nagyjából így született e könyv, melyet mesterségesen korlátozott példányszámú első, 1988-as megjelenése után most harmadik, javított kiadásban nyújtok át az olvasónak.
Oravecz Imre
9 10a te, volt az ott, volt az akkor, volt a kék égbolt, volt a napsütés, volt a tavasz, volt a meleg, volt a rét, volt a virág, volt a fa, volt a fű, volt a madár, volt az erdő, volt a bátorság, volt a határozottság, volt a könnyedség, volt a bizalom, volt az odaadás, volt a gazdagság, volt az öröm, volt a derű, volt a nevetés, volt az ének, volt a beszéd, volt az imádság, volt a dicséret, volt a tisztelet, volt az egyetértés, volt az édesség, volt a tisztaság, volt a szépség, volt az igenlés, volt a hit, volt a remény, volt a szeretet, volt a jövő, aztán a teből ő, az ottból itt, az akkorból most, a kék égboltból fekete füst, a napsütésből eső, a tavaszból tél, a melegből hideg, a rétből mocsár, a virágból kóró, a fából hamu, a fűből avar, a madárból préda, az erőből gyengeség, a bátorságból gyávaság, a határozottságból bizonytalanság, a könnyedségből nehézkesség, a bizalomból gyanakvás, az odaadásból önzés, a gazdagságból szegénység, az örömből bánat, a derűből ború, a nevetésből sírás, az énekből kornyikálás, a beszédből dadogás, az imádságból káromlás, a dicséretből átok, a tiszteletből megvetés, az egyetértésből viszály, az édességből keserűség, a tisztaságból szenny, a szépségből varangy, az igenlésből tagadás, a hitből kétkedés, a reményből kétségbeesés, a szeretetből gyűlölet, a jövőből múlt lett, és kezdődött elölről az egész.
11lődörögtem ott, hazád fővárosának népszerű parkjában azzal a céllal, hogy nőt szerezzek, aki kielégíti vágyamat, és akiben vágyat ébresztek, amelyet azután én is kielégíthetek, és mert alantas fáradozásomat nem koronázta siker, már éppen azon voltam, hogy távozom, mikor a kijáratnál megpillantottalak, a járdán ácsorogtál, egy fal mellett, őszi nadrágkosztümben voltál, kezedben kézitáska, és vártál valakit, aki nem jött, de ezt akkor még nem tudtam, és a vadász elszántságával, akit egész nap üldözött a balszerencse, anyanyelveden habozás nélkül leszólítottalak, mint egy olyan nőt, nem ugyanolyan szavakkal, de ugyanolyan szándékkal, mint az olyant szokás, ám válaszod, melyet a pontos időt tudakoló, átlátszó kérdésemre adtál, olyan gyanútlan és ártatlan volt, hogy szándékom, mint megvert kutya, nyomban elkódorgott, és csak azért nem osontam utána, mert elszégyelltem magam, és éreztem, hogy súlyos hibát követtem el és jóvá kell tennem, ezért megkérdeztem, nem volna-e kedved sétálni, de volna, mondtad, és fenntartás nélkül hozzám csatlakoztál, mintha régről ismertél volna, és séta közben aztán mindenféléről beszélgettünk, amire már nem emlékszem, és mindenféle utcákon, tereken mentünk, melyeknek nevét már csak a térkép őrzi, és tiszta voltál és kiszolgáltatott, és egyre jobban tetszettél nekem, és én nem akartam többé nőt szerezni, se téged, se mást, hanem csak veled lenni, hozzád hasonlóvá válni, aki el tudtad velem feledtetni, hogy nő vagy, én pedig férfi, és csak azután akartam ismét, és csak azután szereztelek meg téged is, hogy elvesztetted e képességedet.
12hosszú utazás után érkeztünk a célállomásra, szerencsénk volt, a kihalt peronon ácsorgott valaki, aki éppen szállóvendéget keresett, és mi ügyet sem vetve az utat szegélyező, sötétben felsejlő, vágyott pálmafákra, poggyászunk súlyától és a fáradtságtól rogyadozva szótlan siettünk utána, és valósággal belezuhantunk a vetett ágyba, nyomban elnyomott bennünket az álom, nem hagyva időt semmiféle eszmecserére, nem tudtuk, mennyi ideig aludtunk, egy napig, egy hónapig vagy egy évig, csak azt vettük észre, mikor felébredtünk, hogy az előbb felébredt vágynak engedelmeskedve megint szeretkezünk, meg azt, hogy véget ért az éjszaka, az ablak zsalugátereinek résein világosság szűrődött a szobába, és a világosságban láthatóvá váltak a bútorok, a bútorokon a szétdobált ruhadarabok, és láthatóvá váltunk mi magunk is, akik a ruhadarabokat szétdobáltuk, és miután elteltünk egymással, felkeltünk, a tavaszi hűvösség ellenére meztelenül az ablakhoz mentünk, szélesre tártuk, és akadálytalanul betódult, mint két lencsén, áthatolt rajtunk a napfény, és lángba borította és elhamvasztotta annak végességét, amit egymással műveltünk az ágyban, kinéztünk az ablakon, és megláttuk a ragyogó eget, az áttetsző tengert, a kikötőben a fehér hajókat, a levegőben a vijjogó sirályokat, a parton a szikrázó házakat, a kertekben a virágzó narancsfákat, az utcákon a vidám embereket, éreztük a tisztaság édességét, és felfogtuk, hogy valóban megérkeztünk, és ezzel ígéretet tettünk egymásnak, melyet azután könnyelműen és kölcsönösen megszegtünk.
13várakozások, mindig éjszaka volt, albérleti szobában ültem, olvasólámpa égett, nem volt állásom, egyetlen bőröndben elfért mindenem, huszonnyolc éves voltam és árnyékot vetettem a falra, a fal eltakarta előlem az éjszakát, az éjszaka meg a világot, mely határokkal, eszmékkel, rendeletekkel, tilalmakkal elválasztott tőled, előttem a háziúr folyosóról behozott telefonja, régimódi, kopott, recsegő, fekete, szívdobogva vártam, hogy megszólaljon, és egy távoli központból egy idegen hang anyanyelvemen jelentse, I., hósipkás hegyek koszorúzta városod van a vonalban, tessék beszélni, és hazádban, egy másik albérleti szobában, füledre illesztett telefonkagylóval ugyanilyen, csak más nyelvű felszólításra vártál te is, és mialatt vártam, hosszú percekig vártam, magamban már megkérdeztelek, hogy vagy és magamban megmondtam, magamban már megkérdeztem magam, hogy vagyok és magamban megmondtam, és feltettem és megválaszoltam az összes lehetséges, várható kérdést, a magamét is, a tiédet is, és előre lezajlott bennem az egész, hőn óhajtott beszélgetés, nem feledkeztem meg semmiről, minden lényegesre, lényegtelenre kitértem, semmi nem sikkadt el, nem volt zavaró mozzanat, zörej, megbántódás vagy félreértés, nem támadt hiányérzet, még a féltékenység sem kapott tápot, kielégítő és tökéletes volt az érintkezés, és mikor végre megszólaltál és megszólaltam én is, mikor végre létrejött a kapcsolat és megindult a távközlés, szinte úgy éreztem, már nem érdemes beszélni, már mindent megbeszéltünk, még azt is, amiről nem lehet beszélni, ami a szavakon túl van és helyettünk is beszél.
14első érkezésedre, kurta szoknyában, áttetsző blúzban, könnyű szandálban voltál, pehelykönnyű volt a poggyászod, és valahogy pehelykönnyű voltál magad is, derűs, mint a tavasz, melyben jöttél, éber, minden iránt fogékony, és fiatal, szinte még gyerek, és a tested is, szinte még gyerektest, hamvas és üde, részletesen elmesélted, milyen volt az útlevél- és vámvizsgálat, milyen tájakat láttál a vonatablakból, milyenek voltak hozzád útközben az emberek, és egyáltalán, milyen érzés először a keleti tömbben lenni, és csodálkoztál azon, ami nekem természetes, és természetesnek találtad, amin én csodálkoztam, tetszett a város, tetszettek az ódon villák, az utcák, a hidak, a cukrászdák, a múzeumok, a strandok, a rendőregyenruhák, a villamosok, és odaadón igyekezted pótolni az ágyban, amit közben mulasztottál, és mindig azon voltál, hogy nekem minden nagyon jó legyen, mert neked minden nagyon jó volt, és örültél mindennek, nekem, magadnak, a világnak, és jól emlékszem utolsó érkezésedre, hosszú kosztümruhában, vastag pulóverben, zárt cipőben voltál, súlyos volt a poggyászod, és valahogy magad is súlyosabb voltál, és borús, mint az ősz, melyben jöttél, zárkózott, bizonyos dolgok iránt már érzéketlen és öregebb, már igazi asszony, és a tested is igazi asszonytest, érett és fáradt, egy szóval sem említetted, milyen volt az útlevél- és vámvizsgálat, milyen tájakat láttál a vonatablakból, milyenek voltak hozzád útközben az emberek, és egyáltalán milyen érzés megint a keleti tömbben lenni, már nem csodálkoztál azon, ami nekem természetes, és nem találtad természetesnek, amin én csodálkoztam, már közömbös volt számodra a város, hidegen hagytak az ódon villák, az utcák, a hidak, a cukrászdák, a múzeumok, a strandok, a rendőregyenruhák, a villamosok, és már nem igyekeztél olyan odaadón pótolni az ágyban, amit közben 15mulasztottál, már nem voltál mindig azon, hogy nekem minden nagyon jó legyen, mert neked már nem volt minden nagyon jó, és nem örültél már annyira mindennek, se nekem, se magadnak, se a világnak.
16itt is történt változás azóta, a méregdrága, színes képeslapokról jól ismert, ódon falaktól ölelt történelmi negyedet azóta renoválták, ami pedig az újabb századokban hozzá épült, az tovább terjeszkedett, fel egészen a kopár hegytetőig, új szállodákat, élelmiszer-áruházakat, mulatókat, benzinkutakat nyitottak, a meredek oldalba utakat vágtak, és ahol lehetett, egyenirányúsították a forgalmat, eltűnt a kedvesen nyiszorgó villamos, és a nagyvilággal az akkor egyetlen szárazföldi összeköttetést jelentő, monarchiakori, keskeny nyomtávú, idilli vasút, és vele a hangulatos vasútállomás, és temérdek lett az autó, a turista, és a helybeliek sem olyan barátságosak már, mégis ugyanaz a város, ugyanazokkal a hófehér házakkal, leheletkönnyű erkélyekkel, keskeny utcákkal, csobogó szökőkutakkal, ugyanazokkal a barna törzsű pálmafákkal, sötétzöld lombú ciprusokkal, húsos levelű babérbokrokkal, fűszeres illatokkal, ugyanazzal a valószerűtlenül kék tengerrel, mindig derült éggel, a fény mindenhatóságával, finom levegőremegéssel, szelíd könyörtelenséggel, otthonos idegenséggel, mint tizenhat éve, mikor ifjúságom hajnalán sült halon, narancson és étcsokoládén itt töltöttem veled két hetet, csak nem olyan izgatóan titokzatos, szívsajdítóan csodálatos és ellenállhatatlanul kívánatos, amit mögé képzelek, mert örökre elmúlt az idő, mikor izgatóan titokzatos, szívsajdítóan csodálatos és ellenállhatatlanul kívánatos volt, amit a dolgok mögé képzeltem, miként elmúlt irántad hevülésem is, melynek látványos színhelye volt ez a város, ahol a mohamedán háziasszony alacsonybérű szobájában telhetetlenségemben szinte végkimerülésig szeretkeztem veled, és a szeretkezések szüneteiben a dolgok mögé képzelt dolgoktól nem látva magukat a dolgokat, szinte végkimerülésig féltékenységgel gyötörtelek.
17jártam, melynek diákjai voltunk, és elzarándokoltam a második emeleti folyosó végére, a díszudvar felőli karzathoz, ahol téli estéken, mikor kint már nagyon hideg volt, a félhomályban állva szeretkeztünk, az előadótermek olyankorra már elnéptelenedtek, kihaltak a tanszékek, bezárt a nagykönyvtár, a lépcsőkön megcsappant a forgalom, már csak egy-két szerelmespár lézengett a folyosókon, csak egy-két kutató szorgoskodott a tanári szobákban, nagykabátban voltunk, leple alatt az ártatlan ölelkezés látszatát keltve a lépteket figyeltük, és hol életre kelt, hol mozdulatlanságba dermedt a testünk, attól függően, hogy közeledett felénk vagy távolodott tőlünk valaki, most is este volt, most is kevesen tartózkodtak már az épületben, látni akartam, felgyújtottam a villanyt, azt, amelyiket mindig eloltottunk, hogy kevésbé lássanak, szétáradt a fény, áztatta a felületeket, minden a régi volt, csak szembeötlőbb, élesebb, kiugrottak a vakolathibák, kiütköztek a mészen a hajszálrepedések, pedig azóta többször is festhettek, és a radiátor mögött, ahol ecsettel nem lehetett hozzá férni, elmosódott folyásnyomok rajzai borították a mocsokszínű falat, minden a helyén volt, minden megvolt, a sarok, melyben megvetetted a hátad, a párkány, melybe kapaszkodtam, a stukkó, az oszlopfő, a kiszögellés, a boltív, a márvány, mindent megőrzött a tér, akár egy kövületet, csak mi nem voltunk sehol, csak mi tűntünk el könnyelműségünkkel, védtelenségünkkel, pazarlásunkkal, fiatalságunkkal együtt, csak minket nyelt el az idő, amely, mint holmi kéjleső, mindig ott ólálkodott köröttünk.
18és annyi év távolából jelentéktelen apróságnak tetszik, szinte nevetségesnek, hiszen mindössze annyi történt, hogy nélkülem mentél el egy zártkörű intézeti rendezvényre, melyen mint kívülálló nem vehettem részt, és ha csak pár órára is, de függetlenítetted magad tőlem, és bizonytalanságba taszítottál afelől, mi történik ott veled, csak fel-felhangzó, idegenszerű nevetésedből, mellyel először adtad világ tudtára, hogy nélkülem is jól tudod érezni magad, sejtettem, hogy olyasmi, amivel megtagadsz engem, legalábbis én így éreztem, mialatt féltékenységtől mardosva, torkomban dobogó szívvel egész éjjel a szélesre tárt emeleti ablakok alatt ólálkodtam, mint valami tolvaj, aki meglopja titkodat, ma már szinte nem is értem, hogy viselkedhettem így, ilyen gyerekesen, de akkor nagyon megviselt a dolog, és bár küzdöttem ellene, először rendült meg irántad bizalmam, és te kétségbeesésemet látva hiába törtél össze alkoholmámorban elkövetett bűnöd súlya alatt, mint egy bukott angyal, és romantikus, de őszinte gesztussal hiába ajánlottad fel magad helyett még ártatlan húgodat, én hajthatatlan maradtam, és ez volt az első tüske, melyet azután még több követett és nem lehetett többé kihúzni.
19tennem honfitársadnál, W. úrnál, aki több nyelvre fordított könyvében ötödik rendnek nevezi az értelmiséget és világmegváltó küldetésében hisz, és abban maradtunk, hogy amíg én a hivatalának helyet adó, díszes barokk épületben időzöm, te addig a történelmi levegőt árasztó egykori császári palota előtti árnyas parkban megvársz, kötelességem kelletlen teljesítése után oda is mentem, és a megbeszélt helyen találtalak, de mint mesélted, a holt idő nagy részét nem ott, hanem egy közeli templomban töltötted, és imádkoztál értem, engem meghatott határtalan hited, és bár legyezgette hiúságomat, gyerekes túlzásnak tartottam, és nem tudtam hova tenni, de nem tettem szóvá, mert jól illett a rólad alkotott képbe, és csak akkor értettem meg, mit jelentett, és hogy nem volt gyerekes túlzás, mikor hazámba visszatérve mással kellett tovább élnem, és az ugyanolyan méltatlannak bizonyult rám, mint én akkor rád, és ugyanúgy elvesztett engem, mint templomlátogatásod után nem sokkal később én téged.
20vége, bár voltak baljós előjelek, de engem, talán mert nem volt megfelelő az időpont, talán mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és nem tudtam mit kezdeni vele, méltósággal mondtad, és kértél, fogadjam el én is méltósággal, mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes, de én nem tudtam elfogadni, se méltósággal, se anélkül, sírtam és fenyegetőztem, mint egy gyerek, egyébként akkor cseréltünk először és utoljára szerepet, hogy ezt meg ezt teszem, fel akartam tartóztatni a véget, holott már nem volt mit feltartóztatni, mert a vég már nem közeledett, már megérkezett és ott volt, mint M. szobrai, akinél megszálltunk, és akinek művészete ily módon örökre díszletévé vált a végnek, és csak akkor adtam fel a reménytelen vállalkozást, mikor már ott is éreztem magam körül és magamban a véget, és akkor akartam beváltani a fenyegetést, megtenni az ezt meg ezt, de nem azért, hogy olyasmiért büntesselek, amit nem követtél el, hanem hogy próbára tegyem a véget, mintegy a végére járjak a végnek, és ráébresszelek, mit veszítesz a véggel, csak annyira lekötötte figyelmemet az igyekezet, hogy nem vettem észre, amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség, de mikor észrevettem, hogy az, és nem részegedsz meg tőle, hanem józan maradsz és együttérzőn próbálod, ha nem is megszüntetni, mert megszüntetni nem szüntethetted meg, legalább enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts, noha tudtam, ez a segítség már nem nekem szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy te is ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen.
21jöttél értem, mint mindig, azon a reggelen is pontos voltál és megbízható, szikrázóan sütött a nap a közepesen biztonságos városrészben, de olyan dermesztően hideg volt, hogy nem állítottad le öreg Dodge-od motorját, nehogy induláskor megmakacsolja magát, mikor kiszálltál, egy pillanatra felhőbe burkolt a kipufogócsőből bodrozó dús pára, a falépcsős vészkijáraton át engedtelek a nappaliul szolgáló konyhába, álltál egy darabig, majd leültél az egyik műanyag székre, látszott rajtad, hogy nem sokat aludtál, hogy emésztetted magad, mégis higgadt voltál és fegyelmezett, és nem próbáltál újra lebeszélni elhatározásomról, és úgy viselkedtél, mint aki meggyőzte magát, hogy ennek így kell lennie, könyveimet kartondobozokba csomagolva még előző nap postáztam, ruháimat és egyéb használati tárgyaimat pedig az éjjel bőröndbe, kézitáskába gyömöszöltem, mielőtt az előző lakótól örökölt, padlóra terített matracon utoljára nyugovóra tértem, és a kevéske meleget adó fűtőtest sistergését hallgatva utoljára idéztem fel annak a jövőnek képét, melyet hiába színeztem ki magamnak, csak a vadonatúj, csuklókaros asztalilámpával nem tudtam mit kezdeni, de neked annak légi szállítására is volt egy jó ötleted, az átható ragasztószag, a szanaszét heverő papírcsíkok és elszórt spárgavégek ellenére ugyanolyan idegen és személytelen volt már a lakás, mint mikor kibéreltem és segítségeddel beköltöztem, hátra volt még ugyan a takarítás, a gáztűzhely gyújtólángjának eloltása, a hűtőszekrény kikapcsolása, a függönyök összehúzása, a poggyász kihordása, az ajtók kulcsrazárása, de éppoly kevés közöm volt már hozzá, mint hozzád, akihez egykor annyi reményt fűztem, és aki egykor annyi reményt fűzött hozzám.
22az évszakhoz képest szokatlan meleg, P., a fény városa, de nekem a sötétségé, mert itt nyelt el végleg elvesztésed éjszakája, külvárosban, a P. d’O. közelében lakom, a metróállomástól pár percre, egy olcsó szállodában, a hatodik emeleten, ha lakásnak lehet nevezni, hogy egész nap, mint most is, ruhástul fekszem az ágyon, a mennyezetet bámulom, melyen semmi látnivaló nincsen, és igyekszem valami másra gondolni, P.-re, például, amely itt van köröttem, és arra, hogy P.-ben vagyok, hátha segít, de nem, szúr, vág, reszel, kapar, mint az idegen tárgyak alakja, színe, szaga, elhelyezése a szobában, vagy mint a levegő, amely mindentől függetlenül még mindig cserélődik bennem, olyan, mintha megnyúztak volna, felkelek, és elhatározom, hogy kimegyek a folyosóra, az utcára most gondolni sem merek, és megszólítok egy vendéget vagy egy takarítónőt, szóba elegyedem valakivel, valami ürüggyel, jó napot kívánok, megkérdem, hány óra vagy merre van ez meg ez az utca, mondok valamit, mindegy mit, akármit, csak mondok, de mégsem teszem, mert érzem, hamis volna, nem arról beszélnék, amiről kellene, és főleg nem azzal, akivel kellene, ha egyáltalán van még értelme a beszédnek, és az is lehet, hogy rosszul játszanám szerepemet, elárulnám magam és felsülnék, a mosdókagylóhoz lépek inkább, vizet iszom, a bidébe vizelek, az éjjeliszekrényről elveszem, és az ablaknál fellapozom útlevelemet, B.-ben még disszidálni akartam miattad, M.-ben el akartalak felejteni, de itt már semmit se akarok, nem tudom, miért jöttem ide, miért vagyok itt és meddig maradok, visszafekszem az ágyra, kinyitom a sliccemet, magam mellé képzellek, onanizálni kezdek, és megpróbálok életben maradni.
23kedvenc városodban, az északi reneszánsz csodájában, paloták, tornyok, szökőkutak tőszomszédságában, a pályaudvar peronján, odáig kísértél, noha egyedül érkeztem az utolsó találkára, egészen addig olyan volt, mintha mindig velem lettél volna, hiszen bármikor, bármelyik helységből, bármelyik utcai telefonfülkéből felhívhattalak és hallhattam hangodat, hangodból pedig az aggódást, mely alamizsna volt ugyan, de nekem szükségem volt alamizsnára, lábamnál bőrönd, táska, bennük az ez-az, fel voltam szerelve mindennel, ami egy véget nem érő utazáshoz kell, mégsem volt semmim sem, és vártam, hogy üssön, nem az, amely a fejem fölött volt a falon, hanem egy másik, amely bennem ketyegett, az óra, és jelezze, hogy itt van, elérkezett az idő, és a belső menetrendhez igazodva a megfelelő vágányhoz vánszoroghatok, és jóval indulás előtt vonatra szállhatok, és mialatt oldaladon erre vártam, mondtam neked valamit, az időjárással vagy a közeli magashegységgel kapcsolatban, valami közömböset, mert tudtam, bármit mondok, a búcsút nevezem néven, melynek jöttét sem nem siettettem, sem nem késleltettem, de melynek jegyében állt minden, a város, a pályaudvar, a vonat, az időjárás, a magashegység, és álltam én is, míg ott voltam, és akkor hirtelen, mint aki valami után nyúl, amit már nem érhet el, de azért csak nyúl, mert nem tehet mást, megcsókoltalak, olyan erősen, hogy kiserkedt ajkadon a vér, és sós íze összekeveredett a csók édes ízével a számban, és azután még sokáig, évek múltán is éreztem, és érzem még ma is, mikor az édes íz már rég elmúlt, és mást már nem érzek belőled.
24a határzónába, elállt az eső, leállítottam az ablaktörlőt, de a kerekeken még sokáig surrogott a víz, kisütött a nap, barátságosabb lett minden, az I. folyó áradt, az egyik pihenőhelyen ettünk valamit, a fiam sírt, mikor felébresztettem, és azt mondta, nem éhes, de később a napsütés jobb kedvre hangolta, Zs. lelkemre kötötte R.-ben, hogy mindig csak délkeletnek, L.-en át, az irányjelző táblát követve, ő már többször megtette, nem lehet elvéteni, mégis elvétettem, mert P. után nem tértem le az autópályáról S. felé, hanem tovább mentem N. irányába, de erre csak később jöttem rá, mikor már elfogyott, és közönséges kétirányú útba torkolott az autópálya, és nem volt többé kétséges, hogy a véletlen szeszélye folytán szülőfalud környékére tévedtem, dimbes-dombos volt a táj, dús legelők váltakoztak ligetekkel, a dűlőutakon aszfaltburkolat, a lankákon, tetőkön jellegzetes, fehér tanyaházak, a kertekben zömmel szilva- és diófa, szárítóállványokon széna, minden rendezett volt és ápolt, minden olyan volt, amilyennek képzeltem, szeszélyesen kanyargott az út, a falvakban itt-ott a házak közé szorult, az autósatlaszt félredobtam, használhatatlannak bizonyult, egy-egy traktor miatt néha torlódott a forgalom, gyalogost alig lehetett látni, helységnévtáblák követték egymást, támpont gyanánt s nyíllal jelölve minduntalan ismétlődött W., a járási székhely neve, nem mondhatnám, hogy kerestem, de ha akartam, se tudtam volna elkerülni, és egyszer csak valóban ott volt, az úttól nem messze, egy völgyben, ott volt R., a szülőfalud, amelyről annyit meséltél, ahova annyi levelet írtam neked, illetve ott voltam én, a szülőfaludnál, hozzá egészen közel, csak egy elágazás, egy rövid bekötőút választott el tőle, számítottam a találkozásra, mégis váratlanul ért, egy pillanatra lassítottam, haboztam, aztán megint gázt adtam, de így is jól lát25tam, mégsem szorult el a torkom, nem kaptam szívdobogást, bár izgultam kissé, és utána örültem, hogy nem kellett rajta átmennem.
26tőled ez-az, levél vagy lap néhanap, olykor többoldalas, olykor csak pár soros híradás, általánosságban mozgó, hevenyészett és felületes, nekem mégis becses, mert megtudtam belőle, hogy vagy, és ezzel kimondatlanul arra biztatsz, hogy én is legyek, hiszen a legrosszabb végül is nem történt meg, és azt is, hogy nem akarsz egészen elszakadni tőlem, mert tartozol ennyivel magadnak és ifjúságodnak, melynek része voltam, éppúgy, mint te az enyémnek, igaz, voltak kisebb-nagyobb szünetek, és én sem válaszoltam mindenre és mindjárt, mert nem akartam tovább tépázni amúgy is megtépázott hitemet, hogy újra lehet kezdeni, ha nem is azt, amit veled kezdtem, de mást és mással és érdemes, hiszen még nem harangoztak, nemhogy este volna, mégis volt valami folytonosságféle, és mint búvópatak csörgedezett vereségem felszíne alatt, egyszer aztán, sok éve már, postai úton sejteni engedted, hogy annak idején alighanem tévedtél, de most már, úgymond, késő, majd ellentmondó módon váratlanul látogatást helyeztél kilátásba, ám végül mégsem jöttél, és nem jött más se többé, se levél, se lap, és azóta nem tudom, hol vagy, mit csinálsz, kivel élsz, miért, azóta mégis olyan, mintha egyszer s mindenkorra mindent tudnék rólad, és attól, hogy olyan, már semmit sem akarok tudni.
27hogy megkaptad és köszönöd levelem, ne haragudjak, hogy csak most válaszolsz, de csak mostanában voltál a szüleidnél, és csak mostanában adhatták át, meg tudom, hogy van, örülsz, hogy jól vagyok, hogy dolgozom, érdekes emberekkel találkozom és sokat utazom, már régen nem hallottál felőlem, már aggódtál, hogy valami baj van, persze nem komolyan, mert az igazat megvallva mindig is tudtad, hogy kiheverem, és megint rendbe jön minden, kárpótol majd a sors, meg hogy szeretek túlozni, és mindennek az az oka, hogy sötéten látok, és mindenben csak a rosszat keresem, mint például akkor, mikor dühömben kirohantam a b.-i vendéglőből, és szó nélkül faképnél hagytalak, csak azért, mert őszinte voltál hozzám, és gyanútlanul elmesélted, hogy egy évfolyamtársaddal, ha jól emlékszel, G.-vel, töltötted az éjszakát, pedig csak nagyon megsajnáltad, merthogy úgy el volt keseredve, és nem is történt köztetek semmi, még le sem vetkőztetek, csak feküdtetek egymás mellett, fogtátok egymás kezét és reggelig beszélgettetek az ágyon, én meg úgy megijesztettelek, mert mindjárt rosszra gondoltam, és majdnem egy életre szerencsétlenné tettelek, de aztán szerencsére mégsem, de hadd váltsál témát, hiszen úgyis tudom, mire gondolsz, és ezt is csak azért hoztad fel, mert ez egy tipikus eset, meg azután még biztosan mindig olyan túlérzékeny vagyok és megint megsértődöm, pedig nem akarsz megbántani, pláne most, mikor úgy feldobott a levelem, és olyan jó hangulatban vagy, hogy megint úgy előtted van minden, az egész múlt, mint egy nyitott tenyér, és csak olvasod kifele belőle a törődést és a szeretetet, azt a sok szépet és jót, amit tőlem kaptál, merthogy én akkor már egy kiforrott egyéniség voltam, te meg még csak egy éretlen gyerek, aki felnéztél rám, mondogatod is sokszor magadban, bárcsak a kislányodat is ilyen férfi 28vezetné be a szerelembe, ha felnő, mint amilyen én voltam, ilyen hozzáértő meg szenvedélyes, jaj, hát még nem tudom, hogy közben anya lettél, bizony, képzeljem el, megint férjhez mentél, az első férjeddel nem egyeztetek, elváltál, van ilyen, a kicsi időre született és normális volt a testsúlya, már jár, egészséges, és szőke a haja, mint neked, de a szeme az olyan nem is tudod milyen színű, ha látnám, milyen édes, biztosan egyből a szívembe zárnám, visszatérve a kettőnk dolgára, még csak annyit, hogy te akkor még az egész palettára vágytál, és mindent ki akartál próbálni, azért voltál olyan, amilyen, ma már sok mindent másképp látsz, a mostani eszeddel már sok mindent másképp csinálnál, de hát akkor, ugye, csak akkori eszed volt, és csak azzal gondolkozhattál, csak most nehogy azt higgyem, hogy megbántál valamit és boldogtalan vagy, vagy hogy panaszkodsz, szó sincs róla, csak tárgyilagosan leszögezed a tényeket, ami volt, az elmúlt, minek visszasírni, te egy modern nő vagy, aki a jelenben él, a jövő az meg egy nagy titok, panaszra meg éppen hogy nincs okod, nagyon is jól vagy, emberileg, szakmailag, és jól tartod magad, sokkal kevesebbnek látszol, mint amennyi vagy, és még mindig megfordulnak utánad a férfiak az utcán, bár már háromszor is meggondolnád, ha le kéne vetkezned előttem, mert lehet, hogy kiábrándulnék belőled, de nem biztos, meg szabad időd is van, hála a mindentudó háztartási gépeknek, a jó mosóporoknak és félkész ételeknek, és te is szeretnél találkozni velem, mint régi barát a régi baráttal, de erről, sajnos, szó sem lehet, legalábbis egyelőre, mert betegesen féltékeny a férjed, nem annyira, mint én voltam, de eléggé, és nem értené meg, csak kellemetlenséged lenne belőle, és azt nem érné meg, és különben is jobb a békesség, azért ne is haragudjak, de nem adod meg az új címedet, se a telefonszámodat, talán majd egyszer, később, ha alakul valamerre, addig meg marad a levelezés a szüleiden keresztül, ami egy kicsit körülményes, de mit lehet tenni.
29és mentek a napok, hetek, hónapok és az évek, és országról országra, városról városra, szobáról szobára jöttem és mentem én is, és jöttek és mentek a nők is, a szépek és a csúnyák, a magasak és az alacsonyak, a teltek és a soványak, a szőkék és a feketék, a teltkeblűek és a laposmellűek, a szőrösek és a borotváltak, az erősek és a gyöngék, a vidámak és a szomorúak, a nyíltak és a titkolózók, a fesztelenek és a zavartak, az eszesek és a buták, a mélyek és a felszínesek, a megfontoltak és a könnyelműek, az érzékenyek és a tompák, a célkövetők és a tévelygők, a forróvérűek és a hidegek, a szégyenlősek és a szemérmetlenek, a tiszták és a romlottak, a kéj mesterei és a gyönyör kontárjai, a sors kegyeltjei és a szerencsétlenek, és mind adtak és vettek, igazat mondtak és hazudtak, felizgattak és lehűtöttek, kielégítettek és hiányérzetet hagytak, vágyat ébresztettek és csömört okoztak, örömet szereztek és meggyötörtek, istenítettek és megátkoztak, magukhoz vontak és eltaszítottak, felszabadítottak és leigáztak, magasba emeltek és sárba tapostak, javítottak rajtam és rontottak, reményt ébresztettek és kétségbe ejtettek, hűséget fogadtak és hűtlenek lettek, hozzám szegődtek és elhagytak, és én ugyanazt tettem mindegyikkel, amit ők tettek velem, és mindegyikkel megcsaltalak, mert még mindig szerettelek, mialatt azzal áltattam magam, hogy már nem szeretlek.
30jöttem megint, mint azon a régi őszi délelőttön, csak akkor stoppal, most meg magam vezettem, hétvége volt, egyenletesen dolgozott a motor, meghajolt az antenna az erős menetszélben, a távolban párálltak a hegyek, még zöld volt minden, leveles, de már a végét járta, sok eső esett, a felhők mögül néha kibújt a nap, fény esett a világra, megélesedtek a körvonalak, az autópálya két oldalán, amerre jöttem, a fákon, bokrokon túl üres volt minden és jelentéktelen, tengerentúlon voltam, egy másik földrészen, H.-ig repülő hozott, megtakarított pénzemen ott vettem a kocsit, idegen volt a földrész, mikor megérkeztem, L. idegenbe szakadt ifjúkori szerelme, Zs. várt a repülőtéren, de hiába, hiányzott az átmenet, és megtépázott szépségével ő is az idő múlására emlékeztetett, míg beszélt, lehunytam a szemem, éreztem, mennyire megöregedtem, éreztem az éveket, olyan volt, mintha menekülnék, pedig nem üldöztek, olyan volt az egész, mint az ámokfutás, egész éjjel vezettem, zuhogó esőben, egymás után szeltem át az államhatárokat, rezzenetlen, közömbös arccal száguldottam el a sötétbe burkolt tájak szépsége, a nevezetes történelmi városok látnivalói és a hírhedt nagy ipari központok mellett, a fiam, kit nem te szültél, egy bőröndnek szorulva, mit sem sejtve, édesdeden aludt a hátsó ülésen, a nagy zónaidő-eltérés okozta fáradtságtól alig tudtam nyitva tartani a szemem, de nem álltam meg pihenni, csak siettem, csak siettem, mintha várnának valahol, mintha lekésnék valamiről, mégsem látogattalak meg hazám felé menet, még csak meg sem próbáltalak felkutatni, pedig csak délután volt, mikor városod határába értem, az autópályavégi idegenforgalmi irodával foglaltattam szállodai szobát, sehol nem tévedtem el, és forgalmi dugóba sem kerültem, amint az ólommérgezéstől korán megrozsdásodott levelű gesztenyefák alatt, 31lámpától lámpáig araszolva a központ felé haladtam, és a szállodát is elég könnyen megtaláltam, még csak fel sem hívtalak, sikerült ellenállnom a kísértésnek, még akkor is, mikor a szállodaportán a helyi telefonkönyvet tanulmányozva váratlanul nevedre bukkantam, csak másnap, a város elhagyásakor kerített hatalmába valami mulasztásérzés-féle, de az is inkább bizonyos hajdani színhelyek újralátása szülte fantom lehetett, mert ahogy elmaradtak az utolsó házak, ahogy térben megint távolodtam tőled, aki talán éppen vacsorát főztél vagy színházba készültél, lassan elenyészett, és átadta helyét a nyugalomnak és elégedettségnek, és azt mondtam magamban, így van ez jól, így van ez jól.
32a múltból elővarázsolni téged, nem kellett hozzá más, csak felidézni egy szeretkezést, a W.-ben töltött éjszakák egyikét például, mikor már nem bírtad tovább a vágy önkínzó fokozását, legyűrted teherbeeséstől való félelmed, és minden átmenet nélkül, szó szerint fölém kerekedtél, és engem merészen és ügyesen befogadva, mintha már gyakorlatod volna, lányból egyszeriben, mintegy helyettem, asszonnyá tetted magad, vagy az első reggelt S.-ben, ahová követtelek, és ahol a fogadós tilalma ellenére a hátsó bejáraton fellopóztál a szobámba, és villámgyorsan, de a sietősséget hangsúlyozandó s a körülményekre való tekintettel kombinéra vetkeztél, ágyba bújtál, és anélkül, hogy megérintettelek volna, nyomban alkalmas voltál, és olyan önfeledten viszonoztad, amit adtam, hogy még a takarítónő ajtódörömbölését sem hallottad, aki elárult bennünket a tulajnak, igen, elég volt erre gondolni, máris újra hallottam hangodat, éreztem leheletedet, tapintottam bőrödet, láttam alakodat, máris megelevenedtél, és veled mindaz, ami igazolta és átszellemítette testiségemet, aztán egyre keservesebb lett ez a művelet, egyre kevésbé célravezető, elszakadtak egymástól a részletek, nem álltak össze többé, az idő kilúgozta belőlük a személyes jelleget, eltűntél belőlük, nyomod veszett, csak combok, mellek, mozdulatok, sikolyok, izzadságcseppek maradtak belőled, és már csak arra voltál jó, hogy szexuális képzelgés tárgya légy, hogy nemi izgalmat ébressz, míg végül odáig fajult a dolog, hogy minden fogódzó semmivé lett, minden hozzád vezető út járhatatlan, teljesen elvonttá váltál, mint egy beteges gondolat vagy rögeszme, amelyből már elegem van, de amelytől szabadulni nem tudok.
33valakit, felhőtlen kapcsolat volt, gyanúsan felhőtlen, nem csoda, hogy annál keservesebb lett a vége, és a végnél is keservesebb a vég emléke, tudom, mindezt tudod, és azt is, hogy egy idő után az ember abba a korba ér, mikor már mindenki előtt szeretett valakit, noha feltett szándéka volt, hogy majd örökké csak egyetlenegyet szeret, valaha, mikor még egészen másként képzelte az életet, de nem panaszkodni akarok, ízetlenség is volna, erről, éppen neked, és az is távol áll tőlem, hogy olcsó bölcsességgel traktáljalak, csak azért hozom szóba a múltat előtted, mert ráébredtem, hogy annak a régi kapcsolatnak, nem szó szerint, átvitt értelemben, vagyis, ahogy útban volt, csak most lett igazán vége, mikor már fenntartás nélkül elfogadlak olyannak, amilyen vagy, mikor nézem, de nem látom orrod szabálytalanságát, mikor érzem, de nem veszem észre izzadságszagodat, mikor idegesít, de elviselem szórakozottságodat, mikor aggaszt könnyelműséged, de nem vonlak felelősségre érte, mikor tudom, hogy nem értesz, de nem kételkedem a képességeidben, igen, most lett igazán vége, mert te most már te vagy nekem, nem én és nem más, hibáid ellenére drága lény, behelyettesíthetetlen, elvéthetetlen és egyszeri, mint maga a rejtélyes pillanat, melyben mindenkiről leváltál és önmagaddal azonosultál, mint az áhított jövő, mely tőled jelenné lett.
34szeretnék most beszélni neked, akik voltak az életemben, arról a sok teről, akiből egy szép napon mind ő lett, és akinek mind egy szép napon teből ővé lettem, mielőtt veled találkoztam és beléd szerettem, és megpróbálni, nem annyira neked, mint inkább magamnak, számot adni az eltűnt időről, mely most egyszeriben ismét megjelent, nem nevekre, évszámokra, helyekre vagy arra gondolok, kinek mit adtam, és ki mit vett tőlem, te sem ezt firtattad, mikor firtattad, az foglalkoztat, ami a neveken, évszámokon, helyeken vagy az érzések adásvételén túl van, ami a múltból megmaradt és a jelenben is érvényes, de akárhogy erőltetem emlékezetem, a vak kényszeren kívül más nem jut eszembe, mert te mindent érvénytelenítettél, mikor utánuk nekem adtad magad és a magad hasonlóságára kezdted alakítani őket, és minél hasonlatosabbakká váltak hozzád, annál hasonlatosabbá váltál te önmagadhoz, mialatt nem eszköze, hanem célja lettél szenvedélyemnek, amely a sok alkun át utat tört magának, és végre eljutott hozzád, és úgy változtatott őből tevé téged, hogy te vagy már nekem minden nő, aki volt, és minden nő végleg elhagy, ha te elhagysz.
35úgy találtalak, és eltelt már némi, számomra mértékegységgel mérhetetlen idő, és eljutottunk már oda, hogy olyan részletekről is tudtunk beszélni, amelyek akár elhanyagolhatók is lehetnének, de mégsem azok, mert az egészhez éppúgy hozzátartoznak, mint a bútorok helye a szobában, a fény erőssége a lámpákban vagy a szagok keveredése a levegőben, érthető kíváncsiságtól sarkallva egyszer megkérdezted, engem ki értesített, senki, feleltem, csak odamentem, tehát nem megéreztem, mert miként nem volt tudatos cselekedet, úgy ösztönös sem, csak cselekedet volt, elemezhető, végső soron azonban elemezhetetlen, és azt mondtad, elhiszed, de én jól láttam rajtad, hogy nem hiszed el, és engem furcsa módon nem az bántott, hogy kimondatlanul ugyan, de hazugsággal vádolsz, hanem az, hogy ezzel tanújelét adtad, az igazságot feltehetően, de nem menthetően, a magad választotta olcsó megoldás hatása alatt úgy képzeled el, mint valami olcsó regény olcsó mását, melyben a jó- vagy rosszakarók levélben vagy telefonon értesítik a szánni való balekot, aki utolsónak tudja meg, amit rajta kívül már mindenki tud.
36tudd meg, nem akartam, de ahogy magamra hagytál abban az idegen lépcsőházban egy újabb hazugsággal, mely elviselhetetlenebb volt, mint maga az igazság, melyet vele takargattál, szóval, ahogy magamra hagytál abban az idegen lépcsőházban, leroskadtam arra a házmesterlakás előtti, rémes, kis horgolt terítővel letakart dohányzóasztalra, önkéntelenül is a tabletták után nyúltam, olyanformán, ahogy kenyér után nyúl az éhes ember, és attól a pillanattól kezdve, hogy remegő kézzel egyenként kitördeltem őket a fólialevélből egészen addig, a közben eltelt időt örökkévalóságnak éreztem, amíg egyszerre és víz nélkül le nem nyeltem őket, számomra nem létezett a világ, se te, se más, helyesebben a tabletták voltak a világ, csak amikor már a gyomromban vagy valahol félúton voltak a gyomrom és a torkom közt, akkor fogott el valami hiányérzet-, valami csalódás-, valami ürességféle, melytől megrémültem és szédülni kezdtem, és azután kerültél elő te, kezedben bevásárlószatyorral és pénztárcával, leveszöldséget indultál venni épp, és magától értetődő kegyetlenséggel azt mondtad, hogy tehettem ilyet, meg hogy szégyelljem magam, de ezt, meg ami utána történt, már tudod, hiszen a kórházban, ahol aznap este újra találkoztunk és megint kedves voltál hozzám, mindent részletesen elmeséltem.
37kellett várakoznom, szürke, jelentéktelen lakótelepi ajtó volt, szürke, jelentéktelen névvel, és az ok is, amiért előtte várakoztam, jelentéktelen, ez az ajtó mégis jelentős volt, mert egy másik, ugyanilyen ajtót juttatott eszembe, igen, kitaláltad, azt az ajtót, amely mögött akkor éjjel sietve kapkodtad magadra a ruhád, miután becsöngettem, noha, mikor becsöngettem, még nem tudtam, hogy mögötte vagy, ha tudom, talán be se csöngetek, csak akkor fogtam gyanút és értettem meg a helyzetet, mikor a lakás gazdája kinyitotta az ajtót, és kérdésemre nemmel válaszolva felajánlotta, hogy segít téged megkeresni, mindjárt jön, várjak az ajtó előtt, mert mialatt az ajtó előtt várakoztam, bentről suttogást hallottam és a levélbedobó nyíláson belesve, elismerem, ez méltatlan cselekedet volt, megláttam jövő-menő, piros gumicsizmádat, de ne hidd, hogy az volt a legszörnyűbb, hogy bemenvén téged is ott találtalak, nem az volt, hanem az, amit jövő-menő, piros gumicsizmád láttán éreztem, és amit nem kell még egyszer éreznem, hogy eszembe jusson, mint az az ajtó, mert folyton eszemben van, azóta sem feledtem el.
38felöltöztél, és előjöttél a vécéből, ahová előlem és magad elől bújtál, és ott álltál a szobában az ágy előtt, az előtt az ágy előtt, kendőzetlenül és tagadhatatlanul ott voltál tehát, ugyanabban a falakkal határolt, nyomasztó térben, ahol én is voltam, ahová végül bebocsátást nyertem, miután nyilvánvalóvá vált, hogy meztelen a király, tanácstalanul topogtál egy helyben, tőlem karnyújtásnyira, mégis irdatlanul távol, én feldúltan rohangáltam föl-alá, és a hiábavalóság és az értelmetlenség érzésének súlya alatt hiábavaló és értelmetlen szavakat kiabáltam, és már éppen hozzád akartam lépni, hogy legalább én segítsek rajtad, ha már te nem tudsz rajtam segíteni, mikor váratlanul megszólalt ő, az ágy gazdája, akiről nem feledkeztem meg, de aki érthetően érzékelésemen kívül rekedt, és megkérdezte, iszom-e egy pohár bort, ezt kérdezte, világos, hogy zavarban volt, és talán szégyellte, ha nem is magát, de az iménti hazugságot, mellyel letagadott, és magam is zavarban lettem volna, ha történetesen a helyében vagyok, és alsónadrágban ilyen társaságban téblábolok, de éppen ezt kérdezni, bármivel megkínálhatott volna, egy szöggel, csillárral, kályhával vagy szekrénnyel, csak egy pohár borral nem, mert minden helyénvalóbb lett volna, mint a vendégszeretet folyékony jelképe, mellyel nemcsak a vendégszeretetből űzött csúfot, hanem meggyalázta magát a jelképet is, és én e jelképgyalázást, anélkül, hogy minősíteni akarnám, ami belépésem előtt az ágyon történt, valahogy jelképesnek érzem.
39abból a lakásból, abból, amelyikben voltál, fogtad a táskádat, és, botránytól féltél vagy megsajnáltál, egyre megy, mintha a másik nem is létezne, egyszerűen kijöttél, kézen fogtál és végigvezettél a hosszú, sötét folyosón, a gyéren megvilágított lépcsőházon át le a földszintre, mint valami beteget, aki gyógyíthatatlan ugyan, de mégis ápolást érdemel, a földszintről pedig egy hátsó kijáratfélén át ki a szabadba, és ott, mint aki ráeszmél, hogy ez a gondoskodás azért túlzás, elengedted a kezemet, és én az érdes betonfalnak dőltem, mert őrült szívdobogás kerített hatalmába, és végképp elfogyott a tüdőmből a levegő, úgy éreztem, menten összeesem, egy szót sem bírtam szólni, és te is csak álltál némán, de ahogy ott álltál velem szemben, az utcai lámpa fényében, hirtelen ismét megláttalak és a tudatomig hatolt, hogy te vagy az, hogy semmi kétség, hogy ugyanaz vagy, aki ott fent volt imént és onnan engem lehozott, és ez a nyilvánvaló együgyű azonosság ejtett kétségbe, nem a fájdalom, az csak később, a sokk múltával jelentkezett, és ezért kezdtem el azután eszelősen jajgatni, és ezért feküdtem le az esőáztatta, sáros földre a sivár, lakótelepi éjszakában.
40azon az éjszakán, jobban mondva, azon a hajnalon, mert hajnal volt már akkor, addig gyötörtük egymást szavakkal és szavak nélkül, látványosan és kevésbé látványosan, míg végül beültél mellém a kocsiba, és mint aki valami apró műhibát követett el, és érte illőképpen vezekel, azt kérdezted, most mit tegyünk, én addigra annyira elcsigázott, kimerült voltam már, hogy kapva kaptam ezen a szalmaszálon, és azt javasoltam, menjünk haza, és te elfogadtad javaslatomat, azt tettük hát, hogy hazamentünk, egész úton hallgattál, már-már sajnáltalak, hogy annyira hallgatnod kell, de nem értettelek félre, tisztában voltam vele, a hazamenés gesztus csupán részedről, nem nagylelkű éppen, de kétségkívül méltányos, bár azután is mindig olyan méltányos lettél volna, csak azt nem értettem, ami otthon következett, azt, hogy hogy tudtál a másik után mindjárt velem szeretkezni, vagy ha akarod, nagyon is értettem, úgy, hogy újszerűvé varázsolt engem számodra a tény, hogy szenvedek miattad, és valójában nem én kellettem neked, hanem ez az újszerűség, mellyel megfosztottam újszerűségétől a másikat, aki ettől egy csapásra megszokottá vált, és ezért nem vetted észre, hogy mialatt rád feszültem, egyfolytában azt éreztem, ezúttal velem csalsz meg.
41felpofoztalak, mikor úgy találtalak vele, kérdezte tőlem közös barátunk, L., akit igazságtalanul aligha tartasz többé közös barátunknak, hogy részrehajlóan ilyet kérdezett, természetesen nem, feleltem, de vajon természetes-e, hogy nem, kérdeztem magamtól nyomban, és most is kérdezem, de akkor sem tudtam, és most sem tudom, tudom, persze, filmekben, regényekben is gyakori, vannak, akik ilyenkor ezt teszik, és ez nekik természetes, nemem rendkívüli és sikeres képviselőire gondolok, azokra, akiknek mindig a helyén a szívük, akik mindig tudják, mi a teendő, bár hogy ennek ellenére mégis ilyen helyzetbe kerülnek, inkább azt bizonyítja, hogy sem nem rendkívüliek, sem nem sikeresek, és talán L. is így tett volna a helyemben, és nem csupán nagyzolt, de az is lehet, hogy a kérdés, természetes-e vagy sem, hogy akkor nem pofoztalak fel, lényegtelen, a lényeges talán csak az, hogy mindegy, miért, nem hajtottam végre az indulat elvakult bírájának ítéletét, és ily módon nem tagadtam meg magamat, miként most sem tagadom meg, mikor utólag bevallom, örülök, hogy akkor nem bántalmaztalak.
42mintha csak elhatározható lett volna, hogy újrakezdjük, mert újra kell kezdeni, ami sem nem folytatható, sem mással fel nem cserélhető, azt hittem, a fájdalom a legrosszabb, de ahogy teltek-múltak a napok, hetek és hónapok, ahogy a télből tavasz lett, a tavaszból meg nyár, ahogy vastagodott az idő évgyűrűje, ahogy jöttél és mentél, mint holmi átutazó vendég, akinek csak jogai vannak, nincsenek kötelességei, ahogy hébe-hóba egy fedél alatt voltál velem, egy szobában ültél, egy asztalnál ettél, egy ágyban aludtál velem, ahogy elvakított önnön igazadba vetett hited, ahogy minduntalan kitértél kérdéseim elől, ahogy nem tudtad a helyembe képzelni magad, ahogy elvesztetted az árnyalatok iránti érzékedet, ahogy minden kétségbeesett kísérletemet zsarolásnak minősítetted, ahogy örökké az ahelyett, hogy örülnénk egymásnak szólamával védekeztél, ahogy folyton arra kértél, hogy ezzel meg ezzel hagyjalak békén, ahogy megpróbáltál egyszerűen napirendre térni a dolog felett, ahogy megpróbáltál rávenni, hogy én is térjek egyszerűen napirendre felette, ahogy apránként természetessé tetted, ami természetellenes, ahogy velem éltél és mégsem velem, úgy jöttem rá, hogy rosszabb is van a legrosszabbnál, és ez az állandó bizonytalanság, amely életem része immár, és amelynek kötelén, kezemben nyugtatók rúdjával, a semmi felett egyensúlyozok.
43ahol, okom volt rá, hogy feszélyezve érezzem magam, nem volt hová ülnöm, ezért félig tréfásan, félig komolyan, de inkább zavaromat leplezve, semmint kihívást intézve hozzád, azt találtam mondani, inkább sétálok egyet, te úgy tettél, mint aki nem vette észre ezt a baklövést, aztán hogy, hogy nem, akadt számomra, méghozzá melletted üres szék, egész este sokat beszéltél hozzám, foglalkoztál, azért nem mondom, velem, mert közben egyre a másikon jártattad a szemed, és feltűnően kedves voltál hozzám, csak mikor hajnaltájban hazamentünk, csak akkor rontottál nekem, akkor sziszegted, hogy kikéred magadnak, ezt a kifejezésszörnyet használtad, ezt a viselkedést, igaz, figyelmeztettél előre, ha nem tudok viselkedni, ahol téged ünnepelnek és érthető módon jól akarod érezni magad, jobb, ha veled sem megyek, meg akartam próbálni viselkedni, ezért elkísértelek, de hogy otthon, a hazacipelt virágcsokrok, maradék pezsgősüvegek, bonbonosdobozok meg mindenféle csecsebecse közt a sikertelen kísérletért mégis felelősségre vontál, azt bizonyítja, még mindig örömet okoz neked, ha visszaélhetsz kiszolgáltatottságommal.
44és sietve, mert úgy látom, éppen az ellenkezőjét hiszed annak, ami az igazság, ez pedig az, hogy fájdalmat okoztál ugyan, és a fájdalom azóta is fáj, mégsem ítéllek el, ezt akkor mindjárt és utána még sokáig magam se tudtam, ha tudtam volna, aligha illettelek volna olyan szavakkal, vagy ha mégis, egyszerűen nem mertem bevallani magamnak, de most, hogy már tisztán látom, hát megteszem, mondom, nem ítéllek el, nem, mert így könnyebb, hanem így igazságos, hiszen közvetve, ezt majd más alkalommal részletezem, magam is vétkes vagyok vétkedben, miként te is vétkes vagy minden vétkemben, meg azután, és ez a döntő, nem vagyok benne bizonyos, hogy nem ugyanazt tettem volna helyedben, amit te tettél, ha én vagyok a gyengébb és te az erősebb, merthogy gyengébb voltál, afelől nincsen kétségem, ha nem lettél volna az, aligha választottad volna a könnyebb megoldást, amely, mint kiderült, könnyebbnek könnyebb ugyan, mégsem megoldás, visszatérve a lényegre, nem ítéllek tehát el, de fel sem mentelek, mert magamat sem menteném fel, ha én volnék te, és te volnál én.
45azt álmodtam, hogy szeretkezel valakivel, nem azzal, akiről mindig azt hiszem, hogy szeretkezhetsz vele, noha talán már szakítottatok, hanem valaki mással, aki neked elérhetetlen, de akinek te elérhető vagy, gyötrelmes álom volt, olyan gyötrelmes, hogy álmomban felzokogtam, és felébredtem, de hiába akartam ébrenléttel eltorlaszolni az álom rejtekének kijáratát, mialatt nyitott szemmel a sötétbe bámultam s velem egy szobában alvó fiunk egyenletes lélegzését hallgattam, az álom, mint alattomos kígyó, előbújt, és miután megvirradt, a hajnalon áthatolva átkúszott hozzám a nappalba, és rám tekeredett, egész nap fojtogatta eszméletemet, és kényszerített, hogy foglalkozzam vele, hogy értelmezzem, és e tevékenység ingoványán F. mestert segítségül híva, majd elutasítva több lehetséges változattal próbálkoztam, míg végül mind elvetettem, és úgy döntöttem, minden hiába, egyszer, így vagy úgy, de egészen vége lesz, mert elviselhetetlenül sok már neked, amit nem viszonozhatsz, és az álom akkor valósággá válik, és nem hagy aludni, a valóság meg álommá, és soha többé nem látogat meg.
46csak akkor fogsz ismét szeretni, ha ugyanolyan megrázkódtatás ér, mint engem ért, mikor elveszítettelek, és a megrázkódtatás alázatossá tesz és fényében meglátod, amit most a gőg sötétjében nem látsz, meglátod, mennyit érek neked, és mennyit ér mindaz, amitől így megfosztod magad, csak várjak, legyek türelemmel, és én várok és türelemmel vagyok, mióta már, és nem akarom kézbe venni, amit nem vehetek kézbe, mert kézben van az, bár nem az enyémben és nem a tiédben, és kitartok magányom mellett, mint a remete, akinek nem terem gyümölcsöt az egyedüllét, de nincsen más választása, mint e gyümölcstelenség, ám megrázkódtatásod csak nem akar bekövetkezni, és én egyre kevésbé bízom benne, nem mintha H.-nak nem volna igaza, lehet, hogy igaza van, csak hát érzem, mint múlik el megrázkódtatásom, és mint bura alatt a levegő, mint fogy el alázatom, és tudom, ha egyszer elfogy, rám is a gőg sötétje borul, és semmire se mégy majd alázatoddal, mert csak neked világít, nekem nem.
47de látom, igyekszel elviselni, ha nem is vagy velem, legalább a közelemben élsz, ha nem is érdekel a munkám, legalább biztatsz, hogy dolgozzam, ha nem is kérsz belőle részt, legalább hagyod, hogy közös jövőről álmodozzam, ha nem is kell, amit tőlem kapsz, legalább nem utasítod el, ha nem is adsz már, legalább nem veszed vissza, amivel megajándékoztál, ha nem is osztozol kínomban, legalább tiszteletben tartod, ha nem is szítod, legalább nem lohasztod vágyamat, hogy megint enyém légy, ha nem is kezded újra, legalább nem adod fel egészen, ha nem is bízol benne, hogy egyszer még minden rendbe jön, legalább nem ölöd ki belőlem a reményt, és hidd el, én hálás vagyok igyekezetedért, és kellőképpen méltányolom, amit értem teszel, mert tudom, nem könnyű szeretni, ha szeretnek, miként nekem sem volt könnyű, mikor még szerettél és én még nem szerettelek.
48történt, fokozatosan ment végbe, mint az elemek romboló munkája a sziklán, csak a végeredménnyel való szembesülés volt számunkra oly hirtelen és könyörtelen, számunkra, mert a magad módján megszenvedted te is, és éreztük közben, hogyne éreztük volna, csak nem beszéltünk, mert nem lehetett beszélni róla, hogy történik, megállíthatatlanul történik velünk, és hiába próbáltunk szembeszegülni vele, tehetetleneknek bizonyultunk, alkalmatlanoknak, nemcsak a szembeszegülésre, hanem még arra is, hogy bevalljuk magunknak és egymásnak tehetetlenségünket, és úgy tettünk, mint ama szőlősgazda jégverés után, az állandó bántások karóival ütöttük-vágtuk, ami még bennünk egymásból, egymás iránt maradt, és valami képtelen fordítottság jegyében és akaratunk ellenére, naponta megcselekedtük, ami nem mellettünk, hanem ellenünk szólt, mintha a nem lett volna az igen, és az igen a nem, nem kétségbeesett gyűlölködésekre és szégyenletes verekedésekre gondolok, azok megmagyarázhatók, ha nem is menthetők, nem arra, hogy szóval és tettel éppen akkor fordultunk egymás ellen, mikor a közös cél érdekében, mert a közös cél, ezt bizonyára elismered, mindig szemünk előtt lebegett, szövetkeznünk kellett volna, hanem ennek az egésznek förtelmes gyümölcsére, a kölcsönös követelőzésre és szemérmetlen önzésre, melynek most egyszer s mindenkorra vége szakadt.
49próbáltam kezdeni, nem új, érintetlen, szűz színhelyen, hanem a régin, ahol el akartam dobni, miután csúfos kudarcot vallottam, és azon fáradoztam, hogy tíz körömmel összekaparjak valamit a hamuban abból, ami a tűzvész után maradt, és mentsem, ami menthető, máig sem értem, mi adott hozzá erőt, hacsak nem a gyengeség, hogy képtelen voltam elviselni, hogy veszítettem, akárhogy is volt, emlékszem, elhatároztam, úgy teszek, mint aki remél, azt utánozom, kitartottam elhatározásom mellett, és egy idő után, attól, hogy úgy tettem, már valóban reméltem is, ez öncsalás volt, de mégis volt és mégis valami, építeni lehetett rá, elindulni rajta a bizonytalan jövő felé, melynek a türelmetlen jelen múltja kívánt lenni, és akkor bukkantál fel te, és felkínáltad szerelmedet, de én nem tudtam viszonozni, mert hosszú út volt még előttem, csak elfogadni, és mikor már tudtam volna, mikor már nem kellett színlelnem, akkorra a viszonzatlanság és ami vele járt, felmorzsolta a szerelmedet, és nemhogy viszonozni, de már elfogadni sem tudtad az enyémet, mert a tiéd állhatatlanságára emlékeztetett, és ezt nem tudtad nekem megbocsátani.
50jót tesz neked a szenvedés, mondtad egyszer, szenvedésem kezdetén, mikor még látni véltem végét a szenvedésnek, melyet okoztál, cinikusan hangzott, de tudtam, hogy nem rossz-, hanem jóindulat mondatja veled, jóindulatod meg együttérzésből fakadt, melynek az adott körülmények közt ilyen suta módon adtál hangot, és beláttam, lehet valami igazság e megállapításban, mert mikor tükör elé állva megvizsgáltam arcomat, vonásaim közt valóban felfedeztem annak jelét, amit te jónak neveztél, valami, talán az árkok szöge volt más, talán az árkok mélysége, átlényegülésfélét, amely addig nem volt, de hát ez akkor volt, azóta minden megváltozott, hiába bámulok a tükörbe, hiába keresem, nem találom a jelet, arcomban egyre fénytelenebb szempárt lelek, egyre üresebb tekintetet, melyet magamra vetek, és téged egyre türelmetlenebbnek, önzőbbnek, kegyetlenebbnek és gonoszabbnak látlak, holott én leszek egyre türelmetlenebb, önzőbb, kegyetlenebb és gonoszabb, és ez az igazságtalanság arra késztet téged, hogy már semmit se mondj a szenvedésről, és úgy tégy, mintha nem is volna, és én se volnék, pedig még van és még vagyok, és ez egyre terhesebb nekem.
51hogy jó nekem, nélküled vagy veled, banálisan hangzik, de azt kell felelnem, sehogy sem, és nem azért, mert élhetetlen vagyok, aki nem tudja, mi jó vagy rossz neki, hanem azért, mert mikor nélküled vagyok, és azzal töltöm ki hiányodat, hogy hiányodról gondolkodom, két érzés, a remény és kétségbeesés viaskodik bennem, de minthogy egyik sem olyan erős, hogy a másik nála gyengébb lenne, és egyik sem olyan gyenge, hogy a másik nála erősebb, egyik sem győz, és marad a kilátástalan harc, mely rosszabb, mint maga a kilátástalanság, mert én vagyok színhelye s az én bőrömre megy, mikor pedig veled vagyok, és jelenléted feleslegessé teszi, hogy hiányodról gondolkodjam, akkor hiába kérlek, hogy erősítsd vagy gyengítsd bennem a reményt vagy a kétségbeesést, és vess véget az erők egyensúlyának, anélkül hogy tudnád, egyformán erősíted vagy gyengíted mindkettőt, és hagyod, hogy tovább folyjon az értelmetlen küzdelem, éppúgy, mint mikor nélküled vagyok, és nem kérlek semmire.
52hiábavaló kísérlet után végre engedtél a rábeszélésnek, és felszámoltad, amit kellő érzelmi fedezet nélkül mással kezdtél, és visszatértél a közös lakásba, és éjjelente, mielőtt nagy nehezen elaludtam, nemcsak elképzeltem, hanem hallottam is lélegzésedet, valóban azt hittem, megértettél magadból, belőlem és abból, ami együtt lehettünk volna, valamit, és az újrakezdés sikere érdekében te is mindent megteszel, hiszen elvontból megint valóságos személy lettél, ugyanabban az ágyban feküdtél, ugyanabban a fürdőkádban fürödtél, ugyanarra a vécére jártál, ugyanazt a ruhakefét használtad, mint én, és számolni lehetett veled, csak ahogy múlt az idő, ahogy ismét elkezdődtek a veszekedések, ahogy szabad folyást engedtünk az indulatoknak, ahogy súlyosbodtak a vádak, ahogy feldúltuk egymás nyugalmát, ahogy kikezdtük egymás sérthetetlenségét, és ahogy ölbe tett kézzel nézted, mint próbálom ezt az új elfajulást eredménytelenül megakadályozni, úgy vált világossá előttem, hogy te ott folytatod, ahol abbahagytad, és abban a hiszemben, hogy csak nekem kell megváltoznom, kizárólag tőlem várod a csodát, amely ha nem is vált meg, de legalább eligazítja kettőnk dolgát, és kényelmességedet látva, amely mögött az az önáltatás állt, hogy még a te bűneidért is én vagyok hibás, attól kezdve már én sem hittem, hogy valaha is jóra fordulhat még minden, és már csak azt kívántam, hogy a szeretet ne a gyűlöletnek, hanem a gyógyító közönynek adja át helyét bennem.
53már egyszer váltanom, amit folyvást kilátásba helyezek, és aminek beláthatatlan következményeire, hogy hátha mégse kellene, hasztalan figyelmeztetlek, de hiába határozom el magam, hiába veszem magamhoz lóhalálban ennek az elhatározásnak szánalmas kellékeit, a fogkefét, borotvát, törülközőt, váltás fehérneműt és az éppen olvasott könyvet, és mint egy rögtönzött melodrámában, hiába lépek ki könnyek közt, hónom alatt a hevenyészett csomaggal az ajtón, és hiába megyek el ide vagy oda, kötök ki idegen vagy ismerős ágyban, nem szabadulok, a lélektan orvosával szólva, aki eredménytelenül kezelt ellened, érzelmi beszűkültségemtől, nem tudok véget vetni ennek az áldatlan állapotnak, melyben a romlott rész eltakarja előlem az egészséges egészt, és újra meg újra visszatérek hozzád, és neked szükséged van e visszatérésekre, ha nem így volna, észrevennéd, hogy mialatt a fogkefét, borotvát, törülközőt, váltás fehérneműt és az éppen olvasott könyvet magamhoz veszem, szemem sarkából téged figyellek, és esdeklő tekintettel arra kérlek, ne engedj elmennem, de te nem veszed észre, és hagyod, hogy elmenjek, mert tudod, úgyis visszajövök, és azzal, hogy visszajövök, mindazt a rosszat megteszem magammal, amit neked kellene megtenned velem, ha nem mennék el.
54nem kora és még nem késő, afféle átmenet az éjszaka és nappal közt, bár már benne volt az aznapi remények valóra válásának óhajtása és az aznapi remények szertefoszlásának előrelátása, de mert otthon voltál, jelenléteddel enyhítetted ezt az átmenetet, és ez engem valahogy balga módon derűssé tett, és kivételesen úgy éreztem, ha megfogok valamit, kilincset, vízcsapot, csészét, fogkefét vagy kést, akkor én fogom, és nem az fog engem, sietve öltöztem, el kellett valahova mennem, elintézni valamit, te lehajolva a porszívó csőelemeit illesztetted össze és a teendők végzésében előttem járván, takarítani készültél, mikor hirtelen eszembe jutott valami, illetőleg nem jutott eszembe valami, ezért alsónadrágban, atlétatrikóban, ahogy voltam, a könyvállvány előtti fotelra hágtam, hogy kikeressem és levegyem azt a könyvet, melyben utánanézhetek a valaminek, és ahogy kiálló bordákkal, behorpadt hassal ott fent álltam, látómeződ felső peremén, a beeső, ferde fényben, alulról váratlanul rám néztél és váratlanul megláttad, mennyire lefogytam, és mint aki valami megdöbbentően újat lát, ami imént még nem volt, most pedig egyszeriben van, elszörnyedtél, pedig nem volt az új, nagyon is régi, a remények valóra válásának óhajtása és a remények szertefoszlásának előrelátása közti hányódás stigmája, mely a testemen is megjelent és láthatóvá vált, mint valami feltűnő rendellenesség, melyet már nem lehet nem észrevenni.
55gyenge vagyok, ha nem is olyan gyenge már, mint a kórházban, ahová a gyógymód groteszk részeként téged is behívatott beszélgetésre a pszichiáter, és ahelyett, hogy józanul és higgadtan azt tenném, ami, ha egyáltalán lehetséges, visszahódításod érdekében a legcélravezetőbb, minduntalan pánikba esem, és úgy akarlak elengedni, hogy még jobban szorítalak, ahelyett hogy úgy szorítanálak, hogy még jobban elengednélek, és ezzel az esztelen stratégiával csak megerősítelek hitedben, hogy reménytelen eset vagyok, miként legutóbb is megerősítettelek, mikor határozott céllal máshová indultam ugyan, de bizonytalan szándékkal mégis nálad kötöttem ki, és előzetes értesítés nélkül betoppantam hozzád, a magad módján kedvesen is fogadtál, de én nem örültem kedvességednek és annak, hogy egyáltalán fogadsz, hanem csüggedtségemnek engedve panaszkodni kezdtem, amit te mindjárt vádaskodásnak tekintettél, holott nem az volt, hanem mint J. atya mondaná, a szeretet ügyetlensége, mely kiejti reszkető kezéből és képtelen átnyújtani az érzés teli kelyhét, csakhogy te nem vetted észre, és önzésedtől elvakítva még jobban elcsüggesztettél, és méltatlan szavak kíséretében, mint aki már torkig van mindennel, ajtót mutattál, és egy újabb elválok tőleddel tettél látogatásom végére pontot, melyet most próbálok vesszővé változtatni.
56tizenegy tájban bementem a fiunkhoz, a szobájába, hogy megnézzem, nincs-e kitakarózva, afféle rutincselekvés volt, része azoknak a szokásoknak, amelyeket életem nagy eseménye, ő alakított ki életemben, és amelyeket abban a balga szülői hitben ápolok, hogy őt minden egészségére leselkedő veszélytől megóvhatom, és jól tettem, mert a takaró térdig lecsúszott róla, maga pedig, kiszolgáltatva a szobahőmérsékletnek, hasmánt fekve édesdeden aludt, megfogtam hát a takarót, hogy visszahúzzam rá, és akkor váratlan dolog történt, hirtelen felrántotta és visszalökte a törzsét, aztán többször megismételte e műveletet, pillanat műve volt az egész, mégis elképedtem, és nem akartam hinni a szememnek, mert a, szakszóval élve, kisgyermekkori libidó megnyilatkozása közben szakasztott olyanok voltak a mozdulatok, ugyanolyan leplezetlenek, célirányosak, személytelenek és vakok, mint azok, amelyekkel téged boldoggá tettelek, mikor őt nemzettem, és amelyek most ágyékom börtönében raboskodnak, és nincsen szabadulásuk, mert nem nyitod meg ajtajukat.
57elmentem abba az utcába, hogy felderítsem a terepet, és a részletek megfigyelésével, a levegő beszívásával mintegy hozzászoktassam magam a bűnhöz, melyet elkövetni készültem ellened és magam ellen, abban a balga hitben, hogy el kell követnem, és ilyenformán már szert tettem némi jártasságra, mikor egy napon végre odamentem az egyik kapualjban álldogáló, előre kiszemelt magas szőkéhez, és ez elegendő volt ahhoz, hogy a tisztázandók tisztázása után habozás nélkül kövessem a közeli garniszállóba, és a portástól arcpirulás nélkül átvegyem az e célra fenntartott szobák egyikének kulcsát, de rögtön elbizonytalanodtam, mikor a jellegzetes szagú, szűk helyiségbe belépve becsuktam magam után az ajtót, mert a magas szőke a mosdókagylónál a miniszoknya alatt minden átmenet nélkül megmosta magát, és intett a fejével, hogy én is mossam meg magam, és teljesen megbénultam, mikor a rövid tisztálkodást befejezve a középen papírkosárral aládúcolt vassodronyos ágyra vezényelt, és gyakorlott mozdulatokkal szabaddá tette, villámgyorsan gumi óvszerbe öltöztette, majd szájába vette nemi szervemet, és azután már hiába cserélt velem helyet, feküdt hanyatt, tárta szét csizmás, harisnyás lábát, húzta fel térdét, és kínálta fel túlzott igénybevételtől tépett sebnek ható, kivörösödött szemérmét, hasznavehetetlennek bizonyultam, mint férfi csődöt mondtam, és nem tudtam átvenni, mit szabott áron vásároltam.
58aki megértett téged, de jót akart nekem, egy ízben azt mondta, sürgősen hagyja el vagy fogadja el ezt a nőt olyannak, amilyen, mármint téged, de én nem követtem tanácsát, mert éned már annyira énem részévé vált, annyira hol jobbik, hol rosszabbik fele volt már, hogy magamat hagytam volna el, ha téged elhagylak, márpedig ezt csak úgy tehettem volna, ha végzek magammal, és ezt a bűnt, bár sokszor kísértett, már nem vállalhattam magamra, és nem fogadtalak el olyannak, amilyen voltál, mert történetesen olyan voltál, az határozta meg alapvetően milyenségedet, hogy már nem szerettél, és ha elfogadtalak volna olyannak, amilyen voltál, akkor azt fogadtam volna el, hogy nem szeretsz, és ez számomra elfogadhatatlan volt, mert ezzel megfosztottam volna értelmétől szerelmemet, és ehhez képest minden őrültség, melyet nevében elkövettem, józanság lett volna, és bármilyen befejezést is nyert végül a történet, a tény, hogy akkor sem el nem hagytalak, sem el nem fogadtalak olyannak, amilyen voltál, végül nem E.-t igazolta, hanem engem, aki hű maradtam egy érzéshez, amelytől akkor gazdagabb voltam, és amelyből juttatni akartam neked, hogy ne kelljen szegénységedért szégyenkezned.
59és nincs mit beszélni róla, mondtad egy délután, mikor én, ki tudja, hanyadszor már és hiába, éppen akartam, és úgy éreztem, ki tudja, hanyadszor már és hiába, volna mit beszélni róla, de nem aláztál meg azzal, hogy nem akartad, azzal legfeljebb magadat hoztad zavarba, hogy kimondtad ezt az elkerülhetetlen, kínos nemet, azzal viszont igen, hogy nem akartál beszélni róla, mintha magánügyed lenne, mintha titkos fogadalom, melyhez nincsen közöm, ne érts félre, nem azt vártam, hogy holmi el nem hangzott vád alól tisztázd magad azzal, hogy, teszem azt, egy harmadik személy megnevezésével biológiai magyarázatot adsz arra, amire biológiai okból nincsen szükséged, ha magánügyről lehetne szó, akkor éppen ilyesmi közlése volna az, csupán a lehetőségre áhítoztam, hogy elmondjam, mikor, közönségesen szólva, kívánlak, akkor már régen nem csak testi szükségletemet vágyom kielégíteni, nem sötét ösztöneim egyikét, a nemit szabadjára engedni, medredbe terelni, a tiédet felébreszteni, medrem kínálni neki, hanem a veled való egyesülés révén szeretném jelentéssel felruházni testemet, és így elviselhetővé tenni testiségemet.
60történt, mikor H.-ba kellett repülnöd egy hétre, két nappal azután, hogy a kerületi szakrendelő nőgyógyászati osztályán közölték veled, a citológiai vizsgálatod eredménye P4, amely komoly rendellenességre utal, attól már csak egy lépés a rettegett betegséget jelentő P5, a vizsgálat ilyenkor szokásos megismétlése a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt lehetetlen volt, ezért hosszas töprengés után úgy döntöttél, hogy a kórházban felkeresed kollégád ismerősét, S. doktort, aki ügyeletes, és az ő véleményétől teszed függővé az utazást, előző este mindent becsomagoltál, és korán felkerekedtünk, hogy ne kelljen kapkodni, ha mégis utazhatsz, és hazaérve pihenhess még a déli indulásig, nyárközép volt és forróság, munkaszüneti nap lévén, a város félig üres, maga a forgalom pedig gyér, mintha az utcák nyugalma feleselni akart volna az idegeinket sújtó, bizonytalanság okozta feszültséggel, nem beszéltél, és figyelmemet az autóvezetésre összpontosítva én is úgy tettem, mintha nem volna mondanivalóm, de egy útkereszteződésnél, ahol sokáig kellett várni a piros jelzés miatt, végül megszólaltam, nem akartalak egészen magadra hagyni egészséged körül forgó sötét gondolataiddal, és mert nem jutott jobb eszembe, azt találtam tanácsolni, ha S. is úgy látja, hogy nem okoz végzetes késedelmet távolléted, kíméld majd magad H.-ban, mire ingerülten azt felelted, dolgozni és nem üdülni mégy oda, és ha csak fontoskodni tudok, jobb, ha hallgatok, és én attól kezdve hallgattam, még akkor is, mikor félúton a folyón átívelő hídhoz értünk, és engesztelésképpen váratlanul a látvány szépségére hívtad fel a figyelmem, és csak akkor szólaltam meg ismét, mikor már célhoz értünk, és S. szobája előtt ültünk, de akkor már késő volt, akkor már hiába kértelek szelíden és gyöngéden, akár az a baj, amire gyanakszunk, akár nem, a bel61ső hangra is figyelj, addigra már megkeményítette szívedet túl hosszúra nyúlt hallgatásom, és ahhoz az emberhez hasonlóan, aki, a bölcselő, J. H. N. gondolatát kissé leegyszerűsítve, azt várja, hogy az igazság keresse őt és nem ő keresi az igazságot, azt mondtad, hallod te azt figyelés nélkül is, és ezzel bebizonyítottad, hogy mit sem hallasz.
62azt a nőt, akinek hajszálait később megtaláltad az ágyban, a buszon ismerkedtem meg vele, jó alakja volt, az arca kissé közönséges és elutasító, látszott rajta, hogy magányos, és nem örül az életnek, de ő maga készséges, és nem sértődött meg, hogy feltételeztem róla, egyből megértette, mit akarok, és hagyta, hogy akarjam, mert ő is akarta, nem beszéltünk róla, jobban mondva, nem arról beszéltünk, hanem valami másról, aminek semmi köze nem volt az egészhez, se hozzám, se hozzá, mégis úgy szálltunk le a végállomáson, mint akik közös cél érdekében szövetkeztek, és a cél elérését illetően már mindenben megegyeztek, így léptünk be a lakásba is, ahol nyomban hozzákészültünk, először ő ment ki a fürdőszobába és jött vissza fürdőköpenyben, aztán én mentem ki és jöttem vissza hasonlóképp, és miután ily módon eleget tettünk a tisztasági követelményeknek, simogatásokkal és csókokkal kellőképpen felizgattuk egymást, és idegenségünk béklyóit lerázva összefeküdtünk, és rendben is ment minden egészen addig, amíg, már éppen a célhoz közeledtünk, a neved önkéntelenül ki nem szaladt a számon, ő túlságosan el volt foglalva önmagával, hogy meghallja, de én abban a pillanatban kijózanodtam, és noha annak rendje és módja szerint befejeztem, amit elkezdtem, tudtam, hiába van alattam, magam vagyok, önkielégítést végzek, és ő, mint valami tárgy, csupán eszköze e szánalmas műveletnek.
63az éjszaka, melyen magadra haragítottad I.-t és V.-t, akikkel együtt laktál a szolgálati lakásban, későn érkeztetek T.-vel, kolléganőid már lefeküdtek, sötétség honolt a lakásban, zörgött a kulcs a zárban, az előszobában nem gyújtottatok villanyt, lerúgtátok a cipőtöket, a sarokba dobtátok a nagykabátotokat, ropogott a lábatok alatt a szétszáradt parkett, pisszegtetek, a konyhába mentetek, találtatok valamit a hűtőszekrényben, megettétek vagy megittátok, te elmosogattál, T. rágyújtott, aztán az ölébe ültél, csókolóztatok, neked meleged lett, pedig már kihűlt a fűtőtest, kibújtál a pulóveredből, felálltatok, T. a falhoz nyomott és a garbód alá nyúlt, megfogta a melledet, fáradt voltál, de ez felizgatott és hagytad, hogy a másik kezével elöl felhúzza a szoknyád, már éppen le akartad vetni a bugyidat, mikor észbe kaptál, hogy a konyhában mégse, bármikor kijöhetnek, vizet inni vagy cigarettázni, és a vécébe is arra visz az út, T. makacskodott egy darabig, de aztán engedékenyen azt mondta, találj ki valamit, mert ő most akarja, nem később és nem máshol, és te kitaláltál valamit, benyitottál I. szobájába, felköltötted és megkérted, menjen át aludni a tiédbe, melyen V.-vel osztoztál, I. álomittas volt, először nem értette, miről van szó, de aztán felkászálódott, hiszen kívánságod T. kívánsága is volt, akitől munkája révén ő is függött, áthoztad a lepedőd, paplanod, párnád és a nélkülözhetetlen nedvfelfogó alátétet az ágyára, ő meg átbotorkált a helyedre, csak aludni nem aludt többé, mert a két szobát összekötő üvegajtón át minden áthallatszott tőletek, és dühös volt, hogy visszaéltél a helyzettel, V. viszont semmit nem vett észre, csak reggel értesült a cseréről és következményéről, mikor T. már távozott: hát, nem különös, még mindig nem hagynak nyugodni a részletek, tovább élnek bennem, tőlem szinte függetlenül, és kényszeríte64nek, hogy foglalkozzam velük, kínoznak, gyötörnek a hogyanok és mikéntek, még most is, mikor a részletek összegén, az egészen már túl vagyok.
65hónapok óta, én itt vagyok, te ott vagy, én ezt teszem, te azt teszed, én így látom, te úgy látod, én ezt mondom, te azt mondod, én ezt tartom helyesnek, te azt tartod helyesnek, nekem erre van szükségem, neked arra van szükséged, nekem ez fontos, neked az fontos, én erre vagyok képes, te arra vagy képes, engem ez bánt, téged az bánt, én így akarom, te úgy akarod, szerintem ez az igazság, szerinted az az igazság, és sorolhatnám még tovább a különbségeket, de nem teszem, mert ennyi is elég annak bizonyítására, hogy mit sem bizonyítanak, és csak arra jók, hogy elfedjék a tényt, hogy boldogtalanok vagyunk, és a boldogtalanság nem szétválaszt, hanem mindennél jobban összeköt bennünket, és ha van jövőnknek záloga, akkor furcsa módon éppen a boldogtalanság az, melyet egyszer, ha szerencsénk lesz, kiválthatunk, és ha ugyancsak szerencsénk lesz, boldogságra cserélhetünk, addig azonban még sok idő van hátra, addig még sok minden történhet, lehetünk még rosszabbak, méltatlanabbak egymáshoz, mint most vagyunk, találhatjuk egymást még elviselhetetlenebbnek, mint most hajtogatjuk, lehetünk még elégedetlenebbek azzal, amink most van, vélhetjük még kevesebbnek, amit most keveslünk, érezhetjük magunkat kifosztottabbaknak, mint most egymás szemére vetjük, mialatt egyre szűkülő köreinket rójuk, és lassan, de biztosan megöregszünk, és végül, mint egymásnak, megadjuk magunkat a halálnak.
66milyen tisztátlanul éltem, mielőtt elhagytál, és nem lévén támaszom, jó darabig még utána is, hát elborzadok, és ahogy távolodom ettől a tisztátlanságtól, nem fogy, inkább nő bennem a borzalom, mert egyre tárgyilagosabb leszek megítélésében, nem közvetlenül kettőnk viszonyára gondolok, bár annak felidézése is felér helyenként egy lidércnyomással, nem nagy galádságokra, ilyenek nem száradnak lelkemen, hanem arra a mindennapi, apró merényletre, melyet azzal követtem el magam ellen, hogy kétségbeestem, nem véletlenül használok múlt időt, hiszen noha a látszat olykor ellenem szól még, már nem is neheztelek rád, hogy akkora fájdalmat okoztál, és ha csak azt tartanám szem előtt, hogy elvesztettem, ami belőled birtokolható, de cserébe megnyertem, ami nélkül nincsen értelme a birtoklásnak, akár még hálás is lehetnék neked, de nem vagyok, mert tudom, nem a te érdemed ez a jótétemény, a várva várt újjászületés, anélkül, hogy vitatnám értékeidet, te csupán öntudatlan eszköze voltál egy akaratnak, mely makacs ellenállásomat megtörve végre magához hajlított engem, és ha megérsz rá, bizonyára magához hajlít téged is, és minden gyanakvásod, rosszallásod ellenére hozzám hasonlóan eljuttat majd az egyetlen és igazi megértésbe, melyben jómagam, mert szokatlan még, egyelőre oly esetlenül mozgok, hogy inkább elriasztalak tőle, semmint kívánatossá tenném előtted.
67álmom, egy nagyvárosi buszmegállóban várok, délután van, csúcsforgalom, füst és zaj, összetorlódnak a levegő forró hullámai, végre felbukkan, nagy motorzajjal közeledik egy busz, nincsen száma, nem áll meg, pedig nincsen tele, bosszankodva fordulok utána, és akkor tisztán és jól kivehetően egy kisfiút pillantok meg, a hátsó ablaknál áll, nyolc-tíz éves lehet, szőke haja van, vékony nyaka, széles homloka, nagy szeme, és szomorú a tekintete, a mellkasát nem látni, eltakarja a piszkos karosszéria, csak két kezét, amelyekkel görcsösösen kapaszkodik, és tudod, ki az, szerelmünk első gyümölcse, a fiunk bátyja, aki nem születhetett meg, aki már nagyfiú volna, akinek elvetetésébe könnyelműen beleegyeztem, mert meghiúsítással fenyegette terveinket, különben először én sem tudom soha, hogy ő az, mert inkább rád hasonlít, mint rám, mindig csak akkor ismerem meg, mikor már eltávolodott a busz, és kétségbeesetten, zokogva rohanni kezdek utána, mialatt ott áll tehetetlenül, magára hagyva, árván a sok idegen közt, az örökkévalóság buszán, melyre akarata ellenére és megkérdezése nélkül tuszkoltuk fel, mielőtt még egy lépést is tehetett volna a mulandóság gyalogjáróján.
68egy ismeretlen, ... századi, ... -dinasztiakori, kínai költő modorában, O. vagyok, az sz.-i, idősebb O. egyetlen fia, az M.-hegységbeli O. nemzetség egyenes ági leszármazottja, foglalkozásomra nézve írnok, a versírást csak kedvtelésből űzöm, B.-ben, a székesfővárosban lakom, van egy húgom, férjezett, éppen betöltöttem negyvenedik évemet, és ebből az alkalomból hazalátogattam a szülőfalumba, atyám és anyám öregek már, de hála a Teremtőnek, mindketten egészségesek, nagyon kedvesen fogadtak, nyomban átöltöztek, a legszebb ruhájukat vették fel, és engem a legpuhább gyékényre ültettek, mindent azonnal tudni akartak rólam, és én buzgó voltam a mesélésben és kíméletes, mert semmi olyat nem mondtam, amivel feldúltam volna a nyugalmukat, étellel, itallal jól tartottak, kedvenc porceláncsészémben szolgálták fel a teát, abban a nagyon vékony falúban, melyen virágba borult tavaszi liget van távolba vesző, finoman jelzett ösvénnyel, ebéd után hálófülkémbe mentem, szundítottam egyet, felébredvén imádkoztam a házi szentélyben, aztán illendőségből sorra jártam a rokonokat, az élők után a holtak következtek, a sírkertben nekik is megadtam a tiszteletet, végül hártyavékony, szűz havon kijöttem ide a tóhoz, ahol most vagyok, útközben felrebbent előttem egy fogolycsapat, kijöttem, hogy gondolkozzam, hogy számot vessek eddigi életemmel, egyedül vagyok itt, kristálytiszta a levegő, derült az ég, a nap már leáldozott, árnyék nincsen, a hold még nem kelt fel, de még jól kivehetők a róka- és nyúlnyomok, még mélyen belátni az erdőbe, a fák közé, csend van, a fácánok már felgallyaztak, a völgytorokból enyhe szél fúj, mozgatja az elszáradt fűszálakat, sok rossz mellett sok jót is tettem életemben, de a legjobbat, úgy érzem, akkor cselekedtem, mikor egy nyáron kisfiamnak, aki a feleségem és köztem egyik ágyasom miatt kirobbant veszekedést hallva sírva fakadt, ugyane 69helyen piros fűzfavesszőt vágtam, meghajlítottam az évesforma ágat, és két végére madzagot kötöttem, azóta is előttem van, hogy megörült, milyen gyorsan felszáradtak a könnyei, mikor kezébe adtam, és megmutattam, hogyan fogja, és hova illessze a nyílnak való, bemetszett végű nádszálat.
70egyszer a kínok is, a gyötrődés óraműve lejár, megáll bennem a durva szerkezet, nem húzod fel többé, elmaradnak rendszertelen látogatásaid, nem ébresztesz reményt, nem hitegetsz boldogsággal, nem tartasz bizonytalanságban, nem alázod meg vágyamat, nem vetkőztetsz ki emberi mivoltomból, beleszeretsz valakibe, lehetőleg szakmádbelibe, elválunk, végleg elköltözöl és újból férjhez mégy, talán még gyereket is szülsz megint, ha beleillik terveidbe, és lassan minden rosszat elfelejtesz, csak a jóra emlékezel, aztán a fiam megy el tőlem, frigyünk gyümölcse, akit kicsi korától én neveltem, felnő, a maga útját akarja járni, elege lesz belőlem, öregemberből, aki addigra leszek, már csak hibáimat látja, és még a te botlásaidért is rám neheztel, noha valaha úgy, de úgy megértettük egymást, aztán elpusztul a kutyám, nem a mostani, annak utóda, először kihull a szőre, aztán megsüketül, a végén már menni se bír, sokat szenved, mielőtt kimúlna, de még a halála napján is megismer, hozzám jönne, de nem tud, magam temetem el a kertben, azontúl egészen egyedül leszek, szűkös körülmények közt élek, mindenki megfeledkezik rólam, többnyire hideget eszem, sűrűn elcsöppen az orrom, elhanyagolom magam, esetleg még kellemetlen szagom is lesz, egy pléddel letakart fonott székben üldögélek naphosszat, csend és béke vesz körül, a múlt számomra többé nem létezik, üres vagyok, akár a kibelezett dió, és derűs, mint egy csecsemő, szerény nyugdíjamat madáreledelre költöm, a cinkék már ismernek, nem repülnek el, ha az ablakhoz botorkálok, és megnézem, van-e még a párkányon napraforgó.
71kopárak a fák, a fű se zöldell még, de az éjszakák már megrövidültek és a nappalok is hosszabbak lettek, bár éppoly egyformán követik egymást, mint rég, és én is éppoly egyformán és társtalanul élek itt, ebben a peremkerületi társasházban a fiunkkal, mióta távol vagy és nem törődsz velem, mint eddig, fáradtan és későn fekszem, fáradtan és korán kelek, végzem napi teendőimet, vagyis mindazt, amiről azt hiszem, végeznem kell, keltek, öltöztetek, etetek, vetkőztetek, mosdatok, fektetek, óvodába kísérek, óvodából hazakísérek, főzök, takarítok, játszom, mosok, mesélek, kérdésekre felelek vagy éppen nem felelek, szörnyű szóval élve, nevelek, és olykor, helyetted is, bosszankodom, de bosszúságom egy pillanatra sem rontja el örömömet, melyet szülőként, helyetted is, egyfolytában érzek, mióta apa vagyok, közben, persze, mellesleg dolgozom is, mert élni kell valamiből, valahogy olyan az egész, mintha Istennel beszélgetnék, a beszélgetés azért túlzás, mert Isten egyelőre nem válaszol nekem, a fiunknak viszont igen, de csak túlzással érzékeltethetem, mire gondolok, olyan édes, olyan megnyugtató, hogy mindent ennek rendelek alá, mint a szüleim annak idején, mikor rólam gondoskodtak, a nagyszüleim meg a szüleimről, és így tovább, csak te hiányzol változatlanul, végérvényesen, mert még mindig szeretlek és ez a folytonosság csak megerősít érzelmemben.
72bennem a zűrzavar, oszlik a sötétség, vége a tévelygésnek, tisztátlanságnak, kiszolgáltatottságnak, nem kapok már szívdobogást, ha megszólal az előszobában a csengő, nem rohanok hanyatt-homlok ajtót nyitni, hogy hátha mégis te vagy, és hátha azért és nem másért, nem leszek izgatott, ha felfedezek valamit a levélszekrényben, nem hiszem többé, hogy tőled jön, nem keresek már kedvező jeleket se földön, se égen, felhagytam a jóslással, nem remélem többé, hogy egyszer betoppansz, mintha mi sem történt volna, és velem maradsz, törődsz velem, és mindent megértesz, vagy hogy írsz, és abból, amit és ahogy, a várva várt fordulatra következtetek, és arról is lemondtam, hogy valaha is érzéki kielégülést szerezzek nálad, pedig különben semmi nem változott, nem lettem közömbös irántad, csak szembenéztem a jelennel és számot vetettem a jövővel, csak megzaboláztam vágyaimat, falat emeltem magam köré, elkerítettem magam tőled, ezt kellett tennem, erre volt szükség, hogy ne gyűlölj meg végleg, és másként, felebarátként még szeress.
73hogy elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, vártam, bár nem kívántam, készültem rá, éveken át, attól kezdve, hogy kimostak a klinikán, rendszeres életet éltem, korán feküdtem, korán keltem, naponta háromszor ettem, sokat voltam szabad levegőn, nagyokat sétáltam, kondicionáló edzésekre jártam, beosztottam időmet, vitaminokat szedtem, kezeltettem a gyomorfekélyemet, félretettem némi pénzt, erőt gyűjtöttem, sakkoztam, elemeztem minden helyzetet, uralkodtam magamon, kíméltem az idegeimet, visszanyertem régi testsúlyomat, újra megleltem lelki nyugalmamat, számoltam minden eshetőséggel, mi lesz, ha így alakul, mi lesz, ha úgy, szoktattam magam a gondolathoz, a rosszhoz, a rosszabbhoz, a legrosszabbhoz, ahhoz, hogy ellenfelem leszel, és támadsz majd, hogy ügyvédet fogadsz, és jogi esetté egyszerűsítesz, hogy szövetségeseket keresel ellenem, és mással osztod meg, mi kettőnkre tartozik, hogy elferdíted a tényeket, és hallgatsz arról, amiről beszélni kellene, és beszélsz arról, amiről jobb volna hallgatni, hogy az igazságnak csak egy részét vállalod, és úgy tünteted fel, mintha egész lenne, hogy erényt kovácsolsz a hibából, és hibává zülleszted az erényt, hogy el akarsz idegeníteni a fiamtól, és csak eszközül használod, hogy kígyót-békát kiabálsz rám, hogy besározol, hogy úgy elvakít a gyűlölet, hogy bosszúból még fel is jelentesz, hogy ütsz majd, övön felül és övön alul, és arra kényszerítesz, hogy én is üssek, készültem mindenre, készültem a válóperre, mint egy atléta a világversenyre, vagy mint egy beteg a súlyos műtétre, mégis készületlenül ért, akár egy orvlövés, mert olyan gonosz erőket szabadított fel bennem, melyekkel szemben tehetetlen vagyok, és félő, hogy alulmaradok, és akkor valóban olyan leszek, amilyennek látsz, akkor olyan leszek, mint te.
74a lakásmegosztás, az öncélú bosszantások, a kis és nagy kitolások, a felőrlési kísérletek, a kilátástalan állóháború ideje, és egyszeriben akörül forgott minden, mi kié, ki vette és miből, kinek mihez van joga és miért, ki kinek fizet és mennyit, először bíztam benned, magamban, a józan észben, abban, hogy nem süllyedünk ide, és hagytam mindent a régiben, még afölött is nagyvonalúan átsiklottam, hogy a kölcsöntörlesztésekből nem vállalsz részt, és engem terhel mindenféle számla, és afféle kijáró szolgáltatásnak tekintesz, csak a nekem ítélt szoba ajtajára szereltettem zárat, azt is inkább a rend kedvéért, jeléül annak, hogy nem lakom itthon, merthogy akkor éppen külföldön dolgoztam, csak azután mérgesedett el a helyzet, hogy távollétemben feltörted a szobám, és megsemmisítetted a jegyzeteimet, és hazajövet ki kellett cseréltetnem a zárat, csak akkor vettem fel a nekem dobott kesztyűt, és zártam le önkényesen bizonyos közös helyiségeket, mikor láttam, mint tűnnek el egymás után bizonyos berendezési és használati tárgyak, és azután jöttek, vették át az uralmat a kulcsok, akkor váltak nélkülözhetetlen társaimmá ezek a praktikus öntött, reszelt fémdarabok, és attól kezdve, hogy azokká váltak, mindig azok csörögtek zsebemben, azokat forgattam, szobádénak kivételével, minden zárban, akár a konyhába, akár a fürdőszobába, akár a dolgozószobába vagy az előszobába kellett mennem, azokkal nyitottam magam előtt és zártam magam mögött gondosan minden ajtót, és úgy jártam-keltem otthon, mint egy fegyőr a fogházban, így kerültem velük bizalmas viszonyba, így tanultam meg becsülni őket, bár e viszony nem volt mindig zavartalan, mert nem csalódtam ugyan bennük, és a velük való matatás mindig megnyugtatóan hatott rám, mintegy levezette idegességemet, de olykor bosszúságot is okoztak, előfordult, hogy 75megfeledkeztem valamelyiknek rejtekhelyéről, és máris megvolt a baj, tűvé kellett tennem érte az egész lakást, és még csak nem is kérhettelek, hogy segíts megkeresni, mialatt szemed sarkából gúnyosan figyelted, mily szánalmas és rövidlátó vagyok, és valóban az voltam, szánalmas és rövidlátó, mert a biztonság csak illúzió volt, hiszen elég egy rúgás, és máris belül vagy valamelyik üvegezett ajtón, és különben sem erről volt szó, de hát ki törődött akkor azzal, meg azzal, hogy miről van szó.
76mert váratlanul megint betoppantál, hogy mint mondani szoktad, együtt légy a fiaddal, a legújabb divat szerint voltál öltözve, karikás volt a szemed, büfékocsi- és parfümszagot árasztottál, mesterkélt voltál, és áttetsző reklámszatyorban valami édességet lobogtattál, már kimondták a válást, már javában folyt a gyermekelhelyezési per, téli este volt, valamivel karácsony előtt, a lakásban égtek a villanyok, áthallásoktól volt hangos a társasház, a fiunk a leckéjét csinálta, én vacsorát főztem, amikor megszólalt a csengő, én nyitottam ajtót, de a fiunk is elővágtatott, hogy megnézze, ki az, ideges lettem, mikor láttam, hogy te vagy, tudtam előre, hogy ebből baj lesz, rosszkor jöttél, mondtam, nem így beszéltük meg, jobb, ha most elmégy, és vársz holnapig, holnap különben is átadom, a mai nap még az én napom, de fütyültél rám, és az lett, baj, mert már az előszobában vitatkozni kezdtünk, a szokásos meddő dolgokról, a szokásos meddő módon, és addig vadítottuk, becsméreltük egymást, míg a fiunk sírva nem fakadt, és ezen a ponton akár le is zárhatnám, de inkább folytatom, mert arról is tudnod kell, amiről nem tudsz, arról, hogy miután dérrel-dúrral visszavonultál a gyerekszobába, én pedig a felindulástól reszketve bevettem magam a konyhába, utánam jött a fiunk, papír, toll a kezében, és levelet írt a Jézuskának, és azt kérte, add, hogy anyu megint legyen apu felesége, a lelkemre kötötte, hogy neked ne szóljak róla, csak tegyem ki az ablakpárkányra, és én mostanáig nem is szóltam, de nagyon megrendültem és majd megszakadt a szívem érte, hogy micsoda szörnyű terhet raktunk gyenge vállára.
77a középhegységben, kívül-belül az őszutó szürkesége, a kertekben már dér és cinkék, dolgoztam valamin, korán keltem, hogy megnyújtsam a napot, ebéd után leküzdhetetlen álmosság tört rám, még nem végeztem, de ruhástul ledőltem az ágyra, először a szemközti falat néztem, aztán tekintetem a frissen készült mennyezetlambériára függesztettem, tetszett, igaza volt L.-nek, mikor dicsérte, jó munkát végeztünk, fenyődeszkaillat terjengett a levegőben, még nem nyomta el egészen a fakonzerváló szaga, fészkelődtem, tarkóm alá tettem és összekulcsoltam a kezem, a cserépkályhában égett a tűz, mégis megborzongtam a takaró alatt, sorra vettem teendőimet, burkolóanyagok tulajdonságain morfondíroztam, határidők és hiánycikkek suhantak át tudatomon, a gyermekelhelyezési perre gondoltam és a vele kapcsolatos bonyodalmakra, aggasztott anyagi helyzetem és a rendszeres testmozgás hiánya, anyám leánykori fényképe jutott eszembe, amelyen fehér ruhában kacsát etet és T. M. szerzetesköltő halála, lehunytam a szemem, aztán az foglalkoztatott, hogyan fogok viselkedni apám temetésén, ha túlélem őt, ez sokáig tartott, közben beúszott egy nyári legelő, vadkörtefák, szeder- és csipkebokrok, valaki guggolt és nyúlcsapdát állított a fűben, szülőfalum, Sz. közelében, a gyümölcsök fejlettségéről ítélve július lehetett, kint elzúgott egy távolsági busz, valakit ugattak a kutyák, kinyitottam és újra lehunytam a szemem, visszajött az iménti kép, megint nyár volt, de már K.-ban, egy másik földrészen, ahol egy évig éltem a fiammal, a legelő egy széles völgybe torkollott, a völgyben ranchok, meleg volt, a szárazságtól pattogtak a sárga hegyoldalak, egy karámnál marhát taglóztak, mint a spanyol időkben, aztán tűz ütött ki, égett minden, lángoltak a szikamorfák, tűzoltók jöttek, reménytelennek látszott az oltás, aztán eltűnt minden, 78és nem tudom, miért, még mindig az álom és ébrenlét határán, hirtelen egy évszámra gondoltam, tizenöt év, ennyi idő telt el, mióta nélküled élek, még tizenöt év, és nyugdíjas leszek, ha még leszek, és mintha darázs csípett volna, felpattantam, és a szégyentől, hogy milyen nevetséges leszek, ha még akkor is, öregen is tőled szenvedek, kirohantam.
79nem az enyémben, nem a tiédben, hanem egy harmadik személyében, azéban, aki lehettem volna, ha kegyesebb hozzám a sors, és te mellettem maradsz, nyugodt vagyok, kiegyensúlyozott, jól alszom, mindig pihenten ébredek, orromban tested fanyarédes illatával, összegömbölyödve, háttal hozzám simulva fekszel, óvatosan, nehogy felébresszelek, kihúzom fejed alól a kezem, kibújok az ágyból, lecsúszott a paplan a válladról, betakarlak, világos van, csendben a fürdőszobába megyek, bekukkantok a gyerekszobába, nagyobb gyerekünk már ébren van, csak még lustálkodik, a kisebb alszik, erősen szorítja magához a kispárnát, aztán a dolgozószobába visz utam, ablakot nyitok, gyékényt terítek a padlóra, jógázom, végül a konyha következik, reggelit készítek, megterítek, mire felkelsz, minden az asztalon, nem sietünk, ráérősen eszünk, megadjuk a módját, derűsek vagyunk és előzékenyek, élvezzük az étel és az együttlét ízét, először te távozol, messze a munkahelyed, aztán a gyerekek, a nagyobb iskolába, a kisebb óvodába, a nagyobb viszi, csak én maradok otthon, én tartom a frontot, mert engem a lakáshoz köt a munkám, kitakarítok, leviszem a szemetet, dolgozom, délben előfizetéses ebédet hozok egy közeli vendéglőből, bevásárolok, délután megint dolgozom vagy barkácsolok, a nagyobb gyerek jön meg elsőnek, leteszi a táskáját és tanul, hazahozza az óvodából a testvérét, te valamivel később érkezel, fáradt vagy, lepihensz, én ezalatt a kisebb gyerekkel játszom, miután erőt gyűjtöttél, átveszed a helyemet, kikérdezem a nagyobbtól a leckét, jó hangulatban vacsorázunk, a vacsorakészítés a te reszortod, de a hétvégi ebédfőzésben váltogatjuk egymást, a gyerekek elmesélik, mi történt az iskolában, óvodában, te elmondod, mi volt bent, én megmutatom, mit csináltam, mindent megbeszélünk, mosogatás után mindenki azt tesz, amit 80akar, fő, hogy ne legyen torlódás a fürdőszobánál, korán fekszünk, előbb a gyerekek, majd te, végül én, te rendszerint már alszol, mikor melléd furakodom, de nem jön álom a szememre, egyenletes szuszogásodat hallgatva jó darabig még nyitott szemmel bámulok a sötétbe, izgatott vagyok, alighogy véget ért egy nap, máris türelmetlenül várom a következőt, egy hajszálpontosan ilyen napot, e mélyértelmű és éltető egyhangúság méltó folytatását.
81mikor kijöttünk az étteremből, ahol órákon át tea mellett üldögéltünk, és úgy határoztunk, hogy felmegyünk a hegyre, beültünk a közeli parkolóban hagyott autóba, és elindultunk felfelé a meredeken kanyargó szerpentinen, a házak közt, csendes volt a városrész, forgalom szinte semmi, csak hébe-hóba előzött vagy jött szembe egy-egy magányos taxi, és a buszmegállókban is csak elvétve állt utas, a fákon még volt levél, de már köd szitált, és rothadt avarszag terjengett az őszi levegőben, és be-becsapódott az utastérbe, a lakásokban még villogtak a tévéképernyők, de ahol nem függönyöztek el, látni lehetett, hogy véget ért a film, és az emberek már pizsamát, hálóinget öltöttek és lefekvéshez készülődnek, felérve megnéztük a panorámát, sietve azonosítottunk pár távoli, fényes pontot, és rövid bolyongás után, eloszlatva egymásban minden kétséget jövetelünk célját illetően, megálltunk egy rosszul megvilágított mellékutcában, gyéren lakott és kihalt volt a környék, a közeli park és benne az emlékmű is elhagyatott, beszélgettünk még egy darabig, végigpásztáztuk még néhányszor tekintetünkkel a közeli bokrokat, vizsgálódtunk, nem bukkan-e fel köztük, mögöttük leskelődő, de mert semmi sem mozdult, megfelelőnek látszott a hely, és eltakart bennünket a nagy hőmérséklet-különbség miatt bepárásodott ablaküveg, biztonságban éreztük magunkat, és nekiláttunk annak, amire hallgatólagosan szövetkeztünk, mintegy jeladásra egymás felé fordultunk, megragadtuk, és ruhadarabjainktól megszabadítva, gyorsan, mint két gyakorlott szerető, kielégítettük egymást, miután végeztünk, szétváltunk, papírzsebkendővel megtörülköztünk, és mint két üres üveg a visszaváltóban, mozdulatlanul hevertünk egymás mellett, és idegenségünk ellenére már éppen kezdtünk valami gyengédségfélét érezni egymás iránt, mikor kezünket kinyújtva 82hirtelen egymás testébe ütköztünk, amely addig segítségünkre volt, de most áthághatatlan akadályként tornyosult elénk, és a váratlan fejlemény csírájában elfojtotta bennünk ezt az érzést.
83ha tovább jönnek-mennek a levelek, mi lett volna, ha a megszokott napszakban változatlanul ki-be futnak a távhívások, mi lett volna, ha folytatódnak a kölcsönös látogatások, mi lett volna, ha megmarad a vasúti ingázás I. és B. között, mi lett volna, ha minden szünidőt együtt töltünk, mi lett volna, ha nyaranta az sz.-i tóban fürdünk és telente a k.-i sípályán síelünk, mi lett volna, ha diplomád átvételénél éppúgy jelen vagyok, mint beiratkozásodkor, mi lett volna, ha házasságot kötünk, mi lett volna, ha letelepszünk G.-ben, mi lett volna, ha részletre bútort veszünk, mi lett volna, ha együtt élünk, mi lett volna, ha gyermekünk születik, és szerencsésen felneveljük, mi lett volna, ha naponta egymás előtt öltözünk-vetkőzünk, mi lett volna, ha mindig együtt reggelizünk, mi lett volna, ha mindent megbeszélünk, mi lett volna, ha jóban-rosszban osztozunk, mi lett volna, ha megértjük egymást, mi lett volna, ha pénzt, időt, erőt beosztunk, mi lett volna, ha felváltva takarítunk, mosunk, bevásárolunk, főzünk, mosogatunk, mi lett volna, ha megbecsüljük egymást, mi lett volna, ha tiszteljük egymás ízlését, és versengünk figyelmességben, mi lett volna, ha hol én mondok le kedvedért valamiről, hol te mondasz le kedvemért valamiről, mi lett volna, ha otthonosan mozgunk egymás múltjában, és nyomban kisegítjük egymást, ha nem jut valami eszünkbe, mi lett volna, ha egy vadidegen a fülünk hallatára azt mondja, I. vagy B., és összenézünk, és egyre gondolunk, mi lett volna, ha a vágy múltával sem viszolygunk egymás testétől, mi lett volna, ha úgy megszokjuk egymást, hogy egymás nélkül álomra se tudjuk hajtani fejünket, mi lett volna, ha együtt öregszünk meg, és bölcs humorral viseljük el megrögzött szokásainkat, korral járó rigolyáinkat és feledékenységünket, mi lett volna, ha türel84münkkel, derűnkkel és szelídségünkkel megszégyenítjük a türelmetlen, mogorva és erőszakos halált, mi lett volna?
85rajta, nem kelt fel mindjárt, egy darabig még mellettem cigarettázott az ágyban, és részletesen elmesélte, milyen neki pucéran meg ruhástul, elölről meg hátulról, fekve meg állva, lassan meg gyorsan, de bevallotta, hogy alapjában véve neki mindegy, mert neki mindenhogy jó, mert ő ezt önmagáért szereti, és van benne annyi tisztesség, hogy be is vallja, de ha mégis tudni akarom, és ha mégis választania kell, akkor legszívesebben úgy csinálja, hogy ő van felül, mert ez mozgatja meg legjobban a fantáziáját, és ez ad neki legnagyobb szabadságot az egyéni kezdeményezésre, mert az itt a lényeg, a fantázia meg az egyéni kezdeményezés, nem tudja, nekem mi a véleményem, de ő, legalábbis eddig, ezt tapasztalta, aztán kifejtette, hogy ő kapható volna erre pénzért is, miért is ne élne ezzel a kereseti lehetőséggel, ha egyszer van, nem mindig, csak hébe-hóba, fizetéskiegészítésként, és csak külföldiekkel, és csak valutáért, mert forintért nem érdemes, akkor már inkább ingyen, csak hát ehhez nyelveket kellene tudnia, de ő, sajnos, nem tud, nincsen nyelvérzéke, de azért ne gondoljak semmi rosszra, ez még nem azt jelenti, hogy ő olyan nő, velem, persze, más a helyzet, tőlem akkor se fogadna el semmit, ha külföldi lennék, mert én tetszem neki, legalább annyira, mint ő nekem, és telefonáljak csak, vagy ha nincsen otthon, hagyjak neki üzenetet annál a férfinál, akinél most lakik, és ő jön, csak ne akarjak mást, és ne mondjak közben mindenféle hülyeségeket, mint a szerelmes regényekben meg a filmekben szoktak, hanem tegyem a dolgomat, mint ő teszi a magáét, és akkor nem lesz probléma, akkor megértjük egymást.
86nagy szerelem, kihívása a sorsnak, szédítő, veszélyes, csak szerelem volt, egyenletes, szelíd és átható, végletektől mentes és tartósnak ígérkező, jó, és attól, hogy jó volt, megbízható volt, számítani lehetett rá, mint a nappalra, mely az éjszakát követi vagy mint a tavaszra, mely felváltja a telet, és én számítottam is rá egészen addig, amíg meg nem bizonyosodtam, hogy az együttélés a hétköznapi gondok próbáját sem bírja ki, de amikor megbizonyosodtam, és naponta láttam, mint zsugorodik, hal el az összeütközések súlya alatt, szedtem a sátorfámat, és bár kérleltél, hogy maradjak, odébbálltam, nem volt könnyű elhatározás, még kevésbé könnyű kitartani mellette, de kitartottam, és lám, az idő engem igazolt, mert utána jöttek még más szerelmek, nagyobbak és még nagyobbak, de azok iránt, akik lángra lobbantottak, már közömbös vagyok, irántad viszont, akit elhagytam, csendesen még mindig égek, még mindig részt kérek életedből, ha másként nem, hát úgy, hogy időről időre meglátogatlak és meghallgatlak, hogy kiönthesd szívedet, és elpanaszolhasd, milyen elégedetlen vagy magaddal, a férjeddel, mindennel, noha cserébe és kárpótlásként csak annyit adhatok, hogy én nem neked, hanem másnak panaszkodom, aki egykor tőlem szökött meg.
87kezembe került a fényképed, az az igazolványba való gyors mellkép, amelyen nagykabátban vagy, és amelynek azt írtad a hátára, nagyon, nagyon, nem szeretek fényképeket nézegetni, a pillanatot rögzítik, és ez mindig megvisel, a tiedtől meg kivált óvakodtam, nem is vettem elő egyszer sem tizenöt év alatt, azt sem tudtam igazán, hol van, úgy tettem, mintha nem létezne, a dolgozószobában álltam egy széken, egy pályázatot akartam beadni, valami régi iratra lett volna szükségem, a polcon lévő papírdobozok egyikében sejtettem, előbb ki kellett belőle emelnem befőttesgumival összefogott leveleidet, hogy jobban hozzáférjek, és akkor esett ki valamelyik borítékból, nem tudtam mindjárt, hogy a tiéd, csak amikor leszálltam a székről, és felvettem a padlóról, akkor láttam, hogy az, első gondolatom az volt, hogy gyorsan vissza vele, csak semmi gyengeség, de valahogy nem engedelmeskedett a kezem, csak tartottam magam előtt tehetetlenül, rád szegeztem tekintetem és dermedten néztelek, mint aki csörgőkígyót lát, hirtelen ütés ért és elsöpört bennem mindent, és olyan volt, mintha üresre fújt tojás volnék, és ropogva összetörnék, aztán süket csend, próbáltam valamire gondolni, például arra, mióta élek B.-ben, de nem ment, semmi nem jutott eszembe, és szégyellem, de le kellett ülnöm, mert szédültem és kivert a verejték, és némi időbe telt, amíg össze tudtam szedni magam annyira, hogy visszategyem fényképedet a dobozba, a dobozt pedig a polcra, mert világos volt, hogy aznap nem folytathattam a keresést, sőt, még másnap sem, mert álmatlanul töltöttem az éjszakát, és alkalmatlan voltam mindenre, annyira felkavart ez a találkozás.
88születése és halála, tündöklése és bukása, üdvözülése és elkárhozása, egy gyógyintézet lakói voltunk, korunk szerint megillető örömöktől megfosztva, jókedv helyett állandó komolyságra, mintegy kárpótlás gyanánt magunk nagyobb megbecsülésére kárhoztatva, arra, hogy hálásak legyünk mindenért, amit különben talán figyelemre sem méltatnánk, hozzád képest én még gyerek voltam, te hozzám képest már felnőtt, de ez a korkülönbség attól kezdve, hogy egy séta során felfedeztük egymást, azon át, hogy egy lépcsőfordulóban lopva és sietve szerelmet vallottunk egymásnak egészen addig, amíg két szemközti ablakból mindennap órákon át nem bámultuk egymást, egyre fogyott, és végül egy éjszakai vonatúton, mikor tested titkait kutatva, de a legnagyobbat mégsem ismerve meg, fejlett testiségem ellenére testetlenül elteltem veled, eltűnt, és mihelyt eltűnt, megfogadtam magamban, hogy örökké hű leszek ehhez a megszerzett egyenlőséghez, mert úgy éreztem, elhagyhatatlan és nélkülözhetetlen, és sokáig, nagyon sokáig hű is voltam hozzá, belőle és általa éltem, aztán teltek-múltak az évek, érzékszerveimben lassan megszűnt a végtelenség szívóhatása, egészen elfelejtettelek, és teljesen elvonttá, értelmetlenné váltál, akár egy kihalt szó, melyet még ismételgetek, de már nem tudom, mit jelent.
89ígérkezett mindkettőnk részéről vagy még annak sem, annyira rögtönözött volt és esetleges, ismertük, de tiszteltük egymást régről, és nem tartottunk igényt félreérthető szolgálatokra, aztán egyszer összefutottunk, éppen nem volt senkim, és éppen neked sem volt senkid, nem mondtuk ki, de egyre gondoltunk, annyi évi ismeretség után tegyünk egymásnak szívességet, és legyünk egymásnak valakije, és tettünk és lettünk, felelőtlen öngerjesztés volt, az ifjúság telhetetlensége, amely nem akar semmit elszalasztani, még azt sem, amiről esetleg tudja, felesleges, az érzékek korbácsolása, pár órára tervezett kapcsolat, amelyet, talán mert kiszolgáltatottabb voltál ifjúságodnak, mint én az enyémnek, te kezdeményeztél, és szerettél volna időben kiterjeszteni, mert váratlanul elindított benned valamit, amitől reméltél valamit, de én nem hagytam, mert nekem nem nyújtott még annyit sem, amennyit ígért, és kértél ugyan utána telefonon egy találkát, melyet megtagadtam tőled, és írtál egy hosszú levelet, melyre nem válaszoltam, de alapjában véve nem siránkoztál, hanem méltósággal elmentél tőlem, irigyeltelek is akkor ezért, és irigyellek most is, évekkel később, mikor, mint az újságokban olvasom, elmentél az életből is, önként, mert te már akkor tudtál, én meg még most sem tanultam meg veszíteni.
90ha felfedném előtted, talán el se hinnéd, lázas vagyok, félrebeszélek, nem, ez nem lehet igaz, ez kész őrültség, ezt nem tehetem magammal, ez helytelen, térjek végre észhez, míg nem késő, így elveszek, ha nem vesztem el máris, dobjam el tüstént, törjem össze a rólad alkotott képet, hidegvérrel tapossak rád magamban, hiszen te már rég nem vagy az, vagy nem is voltál soha, az csak bennem létezik, csak képzeletem szüleménye, mondanád, ha még egyszer találkoznánk, de nem mondod, mert nem találkozunk, mert akadályokra hivatkozva elzárkózol ilyen lépés elől, és jól teszed, mert bár kívánom, én is félek tőle, így hát csak magamban hajtogatom, csak magamnak bizonygatom, hogy még mindig, hogy még ugyanúgy, hogy ugyanazért és egyáltalán, és nem törődöm vele, hogy akkor kíméletesen, de őszintén értésemre adtad, hogy te már nem, vagy legalábbis nem úgy, mint én téged, hogy nem annyira, amennyire kellene, és nem azért, amiért én, hogy számodra ez az egyenlőtlenség elviselhetetlen, rám nézve pedig megalázó, egészen egyszerűen nem érdekel, hogy réges-régen elhagytál, hogy más vette át a helyemet, azét meg megint más, és így tovább, mert lehet, hogy sokan voltak, akik utánam jöttek, és az is elképzelhető, hogy minddel boldog voltál, mert mindig te győztél, nem, legalább egyszer veszítened kellett, magyarán, fütyülök rá, hogy most mással élsz, egy nálamnál jobbal vagy rosszabbal, hogy mástól van gyereked, hogy esetleg éppen férjeddel vagy szeretőddel szeretkezel, mikor álmomban magamévá teszlek, ez a színtiszta igazság, annak ellenére, hogy én sem az vagyok már, aki voltam, velem is történt azóta egy és más, történtek az évek, sokszor virágba borult és mérges gyümölcsöt hozott a reménytelenség fája, jöttem-mentem a földi tereken, tettem a dolgomat, más ölekben kerestem meleget, megnősül91tem, elváltam, hibát hibára halmoztam, mialatt kevesebb lett a hajszálam, ráncos a szemem sarka, meggörnyedt a hátam, kilyukadt a gyomrom és tönkrement az idegrendszerem.
92ahová betegségünk hozott, ez itt az utca, melynek csak a nevét ismertük, ez itt a kapu, melyen át beléptünk, ez itt az épület, melyben kezeltek bennünket, ez itt a porta, ahol újságokat vettünk, ez itt a földszint, ahol mindig megvártuk egymást, ez itt a lépcső, melyet koptatott a lábunk, ez itt a korlát, melyen vándorolt a kezünk, ez itt az első emeleti forduló, melyet kisajátítottunk, ez itt a jobb oldal, ahonnan a felfelé jövőkre számítottunk, ez itt a bal oldal, ahonnan a lefelé menőket vettük figyelembe, ez itt a fal, melynek támaszkodtunk, ez itt a felhólyagzott festék, melyet kapirgáltunk, ez itt a különös alakú folt, melyet mindig másnak néztünk, ez itt a radiátor, melynél télen melegedtünk, ez itt a vízvezeték, melynek zúgását hallottuk, ez itt a mennyezet, melyet alacsonynak találtunk, ez itt a lámpa, melynek fényét gyűlöltük, ez itt a villanykapcsoló, melyet sosem működtethettünk, ez itt az ablak, melyen át a kazánházra láttunk, ez itt a párkánydeszka, melyre nyáron felültünk, ez itt a sarokszöglet, ahol először csókolóztunk, ez itt az a pár sivár négyzetméter, ahol először részegedtünk meg attól, amit egymással csinálhatunk, és ezek vagyunk mi, akik itt szerettük, de később elfeledtük egymást, és mindabból, amit egykor ebben a fertőtlenítőszagú menedékben egymás iránt éreztünk, ma csak egy helyszín részleteire emlékszünk, melyek megőriztek valamit belőlünk helyettünk.
93kiszúrtalak, mikor a szabadidőközpont tágas termébe beléptem, és a sok ember közt megpillantottalak, amint hátad a falnak vetve, nyújtott lábbal ülsz a szőnyegpadlón, és kezedben egy dobozos koka-kólával magad elé meredsz, odamentem hozzád, kérdeztem valamit, válaszoltál valamit, rekedt volt a hangod, zavaros a tekinteted, láttam, hogy csak nézel, de nem látsz, és nem jut el hozzád, ami körötted történik, csak jóval azután, hogy elhangzottak a szavak, hatolt a tudatodba, hogy kapcsolatba léptél velem, nem voltam tolakodó, és te sem voltál visszautasító, mégis nehezen indult a beszélgetés, de mikor felfogtad, hogy akarok tőled valamit, és éppen szükséged volt rá, hogy akarjon valaki tőled valamit, egyik végletből a másikba esve hálásan rám mosolyogtál, lassacskán megoldódott a nyelved, és egyszeriben magadhoz tértél, aztán már ment minden, mint a karikacsapás, érdeklődő lettél, figyelő, személyes, szinte gyöngéd, és minden görcsösséged ellenére kitárulkozó, közlékeny, kezdve attól, hogy némi, munkáddal kapcsolatos nehézségek ismertetése után részletesen elpanaszoltad, hogy egy rossz házasság malomkövei közt őrlődsz, egészen addig, hogy még aznap éjjel nálad az ágyban egy önkéntelen, perverz I wish you fucked me all nighttal tudtomra adtad, mennyire kellek neked, de a hűtlen szerető szerepét vállalva pár nap múlva nem azért ejtettelek, mert nem akartam visszaélni kiszolgáltatottságoddal, a belőled áradó, nyugtatószerszagú kétségbeesés, a legszélsőségesebb önszeretet űzött el tőled, melyben a magaméra ismertem, és ráébredtem, mennyire tarthatatlan.
94vissza akarok találni, vissza szeretnék szökni az sz.-i kertbe, a fenyő- és platánfák alá, a kúracsarnokba, az elhanyagolt teniszpálya mögé, a használaton kívüli úszómedence közelébe, a mogyoróbokrok közé, a borbolyacserjék mellé, a murvával hintett sétányra, a fényfoltos gyepre, a közös séták és ácsorgások, a céltalan elindulások és megtorpanások, a jelentős beszélgetések és hallgatások, a tiszta habozások és elhatározások, a drága várakozások és beteljesülések, a belső egyesülések és külső elválások boldogságába, de hiába tapogatok, keresgélek a csalódások tövisei, a lemondások csalánlevelei közt, hiába serken ki kezemből a vér, lepik el bőröm kiütések, nem lelem az évek falában a bejáratot, nem találom többé a kaput, melyen át kicsaltál és a hús hívását követve magaddal vittél a szenvedély világkörüli útjára, ahonnan kifosztva, fáradtan, egyedül tértem meg.
95de megértelek, hiszen nem vagy már fiatal, zabolátlan szépségű, merész nő, akinek nem ismertelek, de a fényképek alapján elképzellek, fiatalságod elszállt, szépséged megszelídült, merészségednek nyoma veszett, a kelleténél több az ősz hajszálad, sok a szarkalábad és magzatkihordás tágította hasfalad sem nyeri vissza többé rugalmasságát, és megéltél egyet s mást, szerelmet, házasságot, különélést, válást, mégsem vallod be magadnak, hogy veszítettél, hanem kitartasz a férfi mellett, aki miatt valaha mindent otthagytál, ám ha most volna mit, már semmit sem hagynál ott, és nem akarod, hogy értelmét veszítse életed nagy kalandja, és vele a veszteség, melyet gyermekeidnek okoztál, és nem cseréled fel a biztos régit a bizonytalan újért, mert úgy gondolod, nincsen már idő újrakezdeni, ha jó, ha rossz, már csak folytatni lehet, és mint hajótörött az ivóvizet, gondosan beosztani az éveket és amit az évek ígérnek, a nyugalmat, csendet és bölcsességet, és elfogadni, amit hoznak, és nem követelni, amivel adósak maradnak, beletörődni a megváltoztathatatlanba, végleg kiegyezni és beérni a vannal egészen a még távolinak tetsző végig, és talán neked lesz igazad, bár minden porcikám tiltakozik ellene, lehet, hogy magam is így cselekszem majd egykor egy másik nő oldalán, ha én is mindent felteszek egy lapra, és veszítek, és talán engem is megért majd valaki, noha nem ad igazat.
96valamelyik szünidő utolsó hete, első látogatásom tavakban és vízfolyásokban gazdag szűkebb hazádban, amelynek népi halászatát szakdolgozatod tárgyául választottad, többszöri átszállással megszakított, igazoltatásokkal tarkított, egész napos, fárasztó utazás után érkeztem a határsávba, a beállt sötétség miatt már semmit sem láttam a neked kedves tájból, de erősen gondoltam rá, és alakot öltött képzeletemben, csak a jellegzetes mocsári tölgyeket nem tudtam benne elhelyezni, mert olyan fákat addig nem láttam, kihalt volt a piciny állomás, és nem vettelek mindjárt észre, mikor lekászálódtam a szárnyvonalon közlekedő vonatról, és körülhordoztam tekintetemet az ismeretlen terepen, csak akkor pillantottalak meg, mikor a félhomályból, mint valami függöny mögül, a peront megvilágító lámpa fénykörébe léptél, fehér vászonszoknyát, ujjatlan fekete trikót és fekete szandált viseltél, és magad is, aki különben hajlottál a mesterkéltségre, ilyen egyszerű és természetes voltál, odajöttél hozzám, nem szóltál egy szót sem, csak kézen fogtál, és a kijáraton át a néptelen falusi utcára vezettél, a levegőben meleg fuvallatok úsztak, és mindent áthatott a frissen szecskázott és gondatlanságból elszórt silókukorica illata, némán lépkedtél mellettem, lényed betöltötte lényemet, és egyszeriben olyan gyöngédség fogott el irántad, hogy szinte belereszkettem, és mialatt tovább haladtam veled a külső térben, olyan volt, mintha egy helyben állnék egy belső térben, kiszakítva a jelenből, csalétkül vetve a jövőnek, melyben ez a mozdulatlanság, ez az időnkívüliség többé nem ismétlődött meg.
97képzeletben még sokszor találkoztam veled, felhívtalak, köszöntem, nevemet mondtam, céloztam, hangsúlyoztam, elleneztem, ajánlottam, kértem, időpontot javasoltam, beleegyeztem, ígértem, örültem, megnyugodtam, felkészültem, vártam, csöngetésre ugrottam, ajtót nyitottam, beengedtelek, leültettelek, teát főztem, hallgattalak, néztelek, sóhajtoztam, válaszoltam, megkívántalak, megágyaztam, megérintettelek, beléd hatoltam, kezdeményeztem, követtelek, siettettem, késleltettem, előreszaladtam, bevártalak, önállósultam, hozzád igazodtam, megfeszültem, elernyedtem, megtörülköztem, melléd feküdtem, simogattalak, suttogtam, elaludtam, felébredtem, tájékozódtam, felismertelek, szemügyre vettelek, megszólítottalak, betakartalak, az órára pillantottam, felöltöztem, törülközőt adtam, a fürdőszobába kísértelek, megkerestem egy eltűnt ruhadarabodat, összekapcsoltam a nyakláncodat, kölcsönadtam az ígért könyvet, lepleztem csalódottságomat, eltüntettem az áruló nyomokat, megfázástól óvtalak, megcsókoltalak, kikísértelek, de mikor egyszer véletlenül összetalálkoztunk az utcán, és dühödten panaszoltad, képzeljem, milyen szerencsétlen vagy, teherbe estél L.-től, akivel azóta jársz, és éppen az abortuszbizottság elé igyekszel, és kértél, szorítsak neked, ezek a találkozások is elmaradtak, és emléküket elmosta a megalázott vágy, mely túlélt bennem téged.
98megint rám tört a betegség, megint rövidnek érzem a hátralévő időt, megint rendet akarok teremteni magamban és magam körül, megint búcsúzom, vonatra ülök, szülőfaludba, M.-be utazom, de nem talállak, elköltöztél, P.-n át N.-be megyek, mert egy járókelő szájából félreértem a helységnevet, míg kétnapos, kimerítő bolyongás után végre megérkezem H.-ba, végállomás, mindenki leszáll a buszról, sötét este van, csontkeményre fagyott sár, zúzmara és kutyaugatás, egy készséges helybeli hozzád vezet, gyéren megvilágított utcában laksz, régi, elhanyagolt a ház, villany ég az udvaron, egy sarkig tárt ajtón füst tódul a szabadba, belépek, először azt hiszem, rossz helyen járok, de aztán meglátlak, ott állsz a kékesszürke füstben, a cementpadlós konyhában, mosatlan edények közt, irdatlan felfordulásban, nagyon kövér vagy és ápolatlan, először összetévesztesz valakivel, aztán mégis megismersz, egy pillanatra meghökkensz, de menten feltalálod magad, puszit adsz, mentegetőzöl a füst meg az összevisszaság miatt, éppen most értél haza, most gyújtottál be a sparheltba, csak nem akar égni a tűz, rám igazán nem számítottál, de kerüljek beljebb, majd később beszélgetünk, mondod, megértem, ugye, megértem, és leülök a felkínált hokedlira, és nézem, amint nehézkesen mozogva, a szemedbe lógó hajjal mit sem törődve teszel-veszel, felsöpörsz, összeütsz valami vacsorafélét, megeteted, lefekteted a gyereket, közben megtudok tőled ezt-azt, közben megtudsz tőlem ezt-azt, de az ígért beszélgetés elmarad, nem kerül rá sor, sem akkor, sem később, mikor már mindennel végeztél és felhúztad és kezembe nyomtad az ébresztőórát, nehogy lekéssem a hajnali buszt, pedig a konyhában, ahol nekem ágyaztál, a hidegtől álmatlanul dideregve egész éjjel várom, és érthetetlen módon várom még ma is, mikor már csak 99nyomasztó emlék, és nyilvánvaló, hogy hiába, mert a szörnyű hájtömeg, árulásod kilókban is kifejezhető következménye szépségeddel együtt mindent örökre maga alá temetett.
100mondhattam meg, akkor még hiányoztak hozzá a szavak, hiányzott a több mint huszonöt év, mely azóta eltelt, és hiányoztam én, aki azóta megértettem valamit, de most már megmondhatom, teirántad éreztem először életemben szerelmet, ott, az erdők forró völgyközében, azon az azóta vízzel elárasztott és mesterséges tófenékké változtatott réten, akkor, azon a nyáron, az azévi szénagyűjtés egyik ebédszünetében, mikor kis napszámosok voltunk, te kurta szoknyában, én rövidnadrágban, a fáradtságot pihentük ki épp, a földön fekve, egymáshoz közel, de egymáshoz egy ujjal sem nyúlva, mikor még nem éreztük a nemiség kényszerét, és úgy gondoltunk egymásra, mint önmagunkra és nem mint másra, akit magunkévá kell tennünk, fejünk felett delelt a gyermekkor napja, az idő árnyéka még rövid volt, s mint a közeli fenyves zúgott, hívott a titokzatos jövő, melyben egymástól elszakadva, egymásról mit sem tudva végül külön-külön besétáltunk az érzékiség csapdájába, melyet akkor állított a vágy, csak mi nem vettük észre.
101ugyanahhoz a baráti körhöz tartoztál, melyhez én, mégsem ismertelek, és mikor P.-re hivatkozva, aki azóta disszidált, felhívtál, és aziránt érdeklődtél, tudok-e albérletet, fogalmam sem volt, ki vagy, de a mód, ahogy érdeklődtél, felkeltette érdeklődésemet, és ahelyett hogy sajnálkozva leraktam volna a kagylót, mondván, hogy nem, mint ahogy nem is tudtam, számomra is vakmerően és meglepően másra tereltem a beszélgetést, és faggatni kezdtelek, készségesen válaszolgattál, és kíváncsisággal viszonoztad kíváncsiságomat, sőt, talán még túl is tettél rajtam azzal, hogy mindjárt bizalmas, bár nem tolakodó hangot ütöttél meg, elébe jöttél kérdéseimnek, feltártad előttem napi gondjaidat, és bátorítottál, hogy én is avassalak be a magaméiba, olyan szavak hangsora alakult át többször elektromos jellé a bennünket összekötő drótban, mint munka, határidő, óradíj, méltóság, értelem, rejtett, tudtam, hogy ez a súlyos dolgokról való könnyed csevegés csak kihívás részedről, de mert reményt fűztem hozzá, elfogadtam, és találkát kértem tőled, és te találkát adtál, miként adtál még mást is azután, de mindig mindent visszavettél, egyet, a kihívást kivéve, azt megtarthattam, míg meg nem értettem, hogy nem nekem szólt, hanem a világnak, mely örökké megbántott azzal, hogy csak azt fogadta el tőled, ami, szó szerint, kézzelfogható belőled.
102de most már megmondhatom, barátom, J., aki, ha gyerekes könnyelműségével nem ellenkezett, szeretett másokon segíteni, akkor este az én kedvemért hívott meg házába, mert úgy találta, jótékony hatással van ugyan rám a szokatlan környezet, a meleg éghajlat, a közeli óceán, a bungalószerű házak, a mirtuszfélékhez tartozó eukaliptuszfák, a közvetlen emberek és a merész gondolatok együttese, de nem tudok mindent feldolgozni magamban, és alapjában véve magányos vagyok, mert, mint mondta, pillanatnyilag hiányzik életemből a női elem, márpedig az, kivált ezen a féltekén és kivált az ellensúlyozandó kulturális sokk miatt, nélkülözhetetlen, és ha kicsit is adok magamra és erre a környezetre, akkor nem nélkülözhetem, és miután eljöttél és a jó hangulatban elköltött közös vacsora után hazakísértelek, és a lakásodban töltöttem az éjszakát, kislányod különszobában aludt, huszonnégy óráig nem is nélkülöztem, mert sem azelőtt, sem azóta soha senkit nem gyűlöltem annyira, mint másnap téged, mikor vadonatúj Impaláddal a táj rejtett szépségeinek feltárására kirándulni vittél, és még soha senkivel nem veszekedtem annyit, mint veled, mert azon kívül, hogy lefeküdtél, semmiben, de az égvilágon semmiben nem értettél egyet velem.
103csak utoljára, nagylelkűségből, irgalmas cselekedetként, a jó szamaritánus módjára, hogy újra érezzem, érezzelek, ráadásként, útravalónak, erősítés gyanánt, visszhangjaként a múltnak, hogy felidézzem, hogy elraktározzam magamban, hogy sose feledjem, hogy átéljem, milyen volt, milyen voltál, milyen maradsz, kérlek, könyörgök neked W.-ben, először hallani sem akarsz róla, most már képtelenség, aztán habozol, megsajnálsz, megesik rajtam a szíved, és belátod, hogy igazam van, hogy ennyit, de csak ennyit még megtehetsz, ez már nem oszt, nem szoroz, egy alkalommal több vagy kevesebb, mit számít az már neked, a többihez csapod, hát legyen, rajtad ne múljon, csak igyekezzek, essek túl rajta gyorsan, ne nyújtsam, ne legyek telhetetlen, mert dolgod van, és levetkezel, gondosan lerakod a ruhád, a szék támlájára a blúzod, az ülőkéjére a szoknyád, a harisnya marad, végignyúlsz a heverőn, a fejed alá párnát teszel, nekikészülsz és mindent úgy csinálsz, ahogy szoktad, ahogy annak idején, minden olyan, mintha, és mégsem olyan, fekszel alattam szótlan, és kissé ideges vagy, és én is az vagyok, legszívesebben sírnék, de nem tehetem, mert nem hibázhatok, igyekeznem kell, nehogy túlságosan igénybe vegyem türelmedet, nem könnyű, megosztva figyelmem, mégis boldogulok valahogy, mikor hirtelen meggondolod magad, és felülkerekedsz magadban a szajhán, aki szolgálatra vállalkozott, megelégeled, amit veled művelek, és mielőtt még eljutnék oda, ahová férfiként eljuthatnék, durván letaszítasz magadról, és pattanásig feszülten, izzadtan, lucskosan a padlóra esem, és csak azután, hogy megsértetted bennem a hímet, szégyenszemre mindig csak azután következik a tablettanyelés, a klinika, a gyomormosás és a többi, de mindig hiánytalanul, mindig részlethűen, mindig pontosan, mint akkor, mint ott, mert azóta is tart, 104ismétlődik bennem, azóta is törvényt ül felettem az a régi nap, melyet nem akartam túlélni.
105albérletem, mikor te, ismerősöm ismerőse, felajánlottad, hogy nálad megalhatok, elfogadtam az ajánlatot, önzetlen, emberbaráti cselekedetnek tekintettem, és hálásan követtelek a valaha jobb lakókat látott belvárosi bérházba, csak akkor fogtam gyanút, mikor az egyszobás lakásba belépve kiderült, hogy kettőnknek csak egy ágy van, mert a másikat már elfoglalta vidéki vendéged, egy kívánatos, szép lány, akit nyomban bemutattál, de nem volt mit tenni, eloltottam a lámpát, levetkőztem és melléd feküdtem, átéreztem a helyzet fonákságát, ezért amennyire lehetett, tőled tisztes távolságban maradva lapultam a közös paplan alatt, de nem sokáig, mert közben folyton barátnőd járt az eszemben, és nem bírván ellenállni a kísértésnek, fogódzót kerestem ehhez a képzelgéshez és mohón érted nyúlva besétáltam a csapdába, és a láthatatlanná tevő, jótékony sötétben, barátnőd füle hallatára azt tettem veled, amire vágytál, csak mikor görcsös rángások közepette rám borulva keservesen zokogni kezdtél és végigfolyt arcomon a könnyed, akkor döbbentem rá, hogy magad is csapdába estél, mert közben te is másra gondoltál, te is behelyettesítettél velem valakit.
106mindig szerét ejted, hogy valamilyen formában utalj rá, hogy értésemre add, akármilyen komisz voltam is a vége felé hozzád, azért csak én voltam az igazi, hozzám képest mindenki… stb., stb., tudom, nem hízelegni akarsz ezzel a dicsérettel, és nem is elégtételt szolgáltatni azért, amiért nem jár elégtétel, hogy azt mondhassam, ugye, én megmondtam, hanem vigasztalni próbálsz a keserűség láttán, mely bennem az egészből megmaradt, de engem nem vigasztal, hogy mindenkinek, aki utánam következett, velem kellett versenyre kelnie, megbirkóznia, és a küzdelemben, anélkül hogy a kisujjamat mozdítottam volna, mindig én győztem, inkább elszomorítasz, mert olyan győzelmekről számolsz be, melyeknek sosem élvezhettem gyümölcsét, és tulajdon gyarlóságomra emlékeztetsz, mely megakadályozta, hogy megtartsalak, és téged megtartva megőrizzem magam olyannak, amilyennek utólag látsz.
107ismeretlen előttem, már felfigyeltem rád a minden kényelemmel felszerelt bérház közös helyiségeiben, a kávézóban, a tévészobában, a tornateremben, a szaunában, az uszodában, ahol mindig férfitársaságban láttalak, de még a nevedet sem tudtam, mikor egy este bekopogtál hozzám, besétáltál a lakásomba és megkérdezted, tudom-e, mit akarsz, és kertelés nélkül a lényegre, jöveteled céljára tértél, egyetlen mozdulattal kibújtál hosszú farmerszoknyádból, szemlátomást biztosra mentél, mert nem volt rajtad bugyi, és megtudtam, mit akarsz, és valóban azt akartad, gátlástalanul és szégyenkezés nélkül, csak azt, azt és semmi mást, akkor is, és azután is mindig, és mindenhol, és éreztem, hogy csak használsz, mint azt a középtájt az ágyad fölé szerelt praktikus fakávát, melyre, hogy tartásukra közben ne kelljen erőt fecsérelned, mindig felraktad két lábadat, mikor már én jártam hozzád, és azért csömörlöttem meg idő előtt tőled, mert nem az voltál, akinek álcáztad magad, határozott, okos, művelt, öntudatos feminista, aki a hagyományos nőszerep ellen lázad, hanem önző, kisstílű, szemérmetlen parázna, aki csak a kéjt hajhássza.
108nem sugárzó, fiatal lánynak, hanem fénytelen, középkorú asszonynak, akinek sose láttalak, lábad megvastagodott és csípőd is teltebb lett, de derekad még karcsú, kitüntetéssel végezted az egyetemet, kutató vagy egy híres skandináv intézetben, skandináv a férjed, a kedvéért költöztél külföldre, nagy tudós, kiegyensúlyozott személyiség, valaha rajongott érted, ma már elhanyagol, de benned még mindig a régi tűz ég iránta, csak az északi ország iránt nem, ahol idegen vagy és télen-nyáron fázol, de kitartasz, és úgy segítesz magadon, hogy sűrűn felhívod otthon élő anyádat, és elsírod neki a bánatod, nem, derekad karcsúsága már a múlté, és egykor selymes bőröd is vörhenyszínű foltok csúfítják, de melled megőrizte régi rugalmasságát, hallgatóként nem tűntél ki a többiek közül, és egyszerű sebész vagy hazádban, egy fővárosi kórházban, csak kisebb műtéteket bíznak rád, férjedtől, egy értékes, gyenge idegzetű embertől elhidegültél, gyakoriak köztetek az összetűzések, megcsalod, munkádba menekülsz, éjszakai ügyeletet vállalsz, hogy minél kevesebbet kelljen vele egy fedél alatt lenned, és folyton azzal fenyegetőzöl, hogy elválsz, de nincs hozzá bátorságod, nem, a melled lóg már, és arcodon is megkeseredtek az édes vonások, de tekinteted még nyílt, annak idején üggyel-bajjal vizsgáztál le, és rossz, vidéki körorvos vagy, minden nyavalya ellen ugyanazt a három-négy gyógyszert írod fel, minden csip-csup betegséggel szakrendelésre utalsz, tehetségtelen, kedélyes férjedet sosem szeretted, de azért jól kijössz vele, van egy lányod, egy Ford Sierrád, külön neked, meleg tengereknél nyaralsz, vendégeket fogadsz, ételrecepteken töröd a fejed, a Néppártra szavazol, Mario Simmel a kedvenc íród, imádod a folytatásos tévéfilmeket, a Dirndlt, a túrós bélest, és sokáig akarsz élni, nem, tekinteted nyíltsága is romokban hever… nem tudlak elképzelni.
109ez az újrakezdés, már nem is tudom, mindig így fogok hozzá, életmódot változtatok, átalakítom a napirendemet, korán kelek, fütyörészek, még sötét van, mikor már kint kocogok, aztán súlyzókkal gyötröm magam, hasizmot erősítek, gumikötelezek, tisztálkodom, olvasok, reggelizem, és attól függően, hogy milyen nap van, vagy a munkahelyemre megyek vagy otthon dolgozom, de a nap hátralévő részében is vigyázok magamra, egészségesen élek, éber vagyok, figyelek a kilókra, tudom, miből hány kalória, fedezem a vitaminszükségletemet, főétkezés napjában csak egyszer, este legföljebb már csak valami tejtermék jöhet szóba, mértékletes vagyok, szeszes italt nem fogyasztok, se kávé, se cigaretta vagy más izgatószer, nem olvasok újságot, nem hallgatok rádiót, nem nézek tévét, kerülöm a felesleges izgalmakat, nem maradok ki éjszakára, azon vagyok, hogy megint minél előbb ágyban legyek, mindennek megvan a helye és ideje, fő a rendszer, az arány, az egyensúly, olyan ez, mintha egyre sáredényeket készítenék, és mérgemben, hogy büdös, amit beléjük töltök, sorban vágnám őket a földhöz, ahelyett hogy a meglévő tartalmát önteném moslékba és cserélném ki újjal.
110amiről végképp nem illik, de mégis kell, hogy tudd, milyen s miként, hogy valamelyest megosszam veled a terhet, melyet rám ró, részletekbe menően, amennyire kell, és tartózkodóan, amennyire lehetséges, mert ez is hozzá, hozzám és hozzád tartozik, többnyire este csinálom, az ágyban, nem mindjárt lefekvés után, később, közvetlenül elalvás előtt, először sose akarom, küzdök ellene, aztán mégis, az utolsó pillanatban megadom magam, mintegy belemenekülök, felkelek, előveszem a szolid és megbízható T. S. T. két régi számának színes mellékletét, a pornólapokat elégettem, és H. M. regényét, az S.-t, a lepedőre helyezem, és visszafekszem, kinyitom az újságokat, az egyiket ott, ahol egy Pirelli-naptárból vett, egészségtől kicsattanó, fedetlen mellű fotómodell áll egy tükör előtt, és úgy teszi egy székre a jobb lábát, hogy izmos combtövéig szoknyája alá látni, a másikat ott, ahol egy divatos, drága fehérneműt reklámozó, kihívó, élveteg tekintetű harisnyás manöken hever félig hasmánt egy kanapén, fél farpofáját és bugyija pántlikavékony oldalcsíkját a kombiné alól szándékosan kitakarva, igazítok az olvasólámpán, sok múlik a megvilágításon, aztán fellapozom a könyvben azt a fejezetet, amelyikben a boldogtalan M. a felette levő lakásból lehívja a kevésbé boldogtalan V. számára vadidegen, de mindenre kapható, tüzes E.-t, és hármasban szeretkeznek tovább, oldalt fekve maradok, ahogy voltam, de jobb könyökömmel kissé megtámasztom a felsőtestem, letolom a pizsamám, bal kezembe veszem a hímvesszőm, tekintetemet előbb a képekre, majd a szövegre szegezve képzeletben levetkőztetem és magamévá teszem a fotómodellt, a manökent, kielégítem a trió két nőtagját, és csak azután következel te, akit nem idézhet meg se kép, se szó, csak azután gondolok rád, mikor már nem kellene, mikor már felesleges, mert megy már minden olajozottan, simán, megy már magától.
111a fal mellett, nem félek, nem kapkodok, nem sietek, ha jössz, jó, ha nem jössz, úgy is jó, nem leskelődöm utánad, nem szimatolok, nem kérek számon, nem rándul össze a gyomrom, nem veszítem el a fejem, nem csinálok botrányt, nem nyüszítek, nem teszek kárt magamban, nem őrjít meg a gondolat, hogy éppen valakivel ugyanazt és ugyanúgy, olyan, mintha te már nem te volnál, mintha másvalaki, egy idegen, mintha egy hivatásos, aki leszólít az utcán vagy unottan vár a szalonban, mintha már annyira nem volna közöm hozzád, hogy most már akár előttem is, a szemem láttára, a közös lakásban, a hitvesi ágyban, villanyfénynél, pucéran, négykézláb, vagy a parkban, ruhástul, elöl szétnyitott köpenyben, egy fának támaszkodva, a sötétben, velem mit sem törődve, mintha ott se lennék, mintha levegő volnék, és semmit se látnék, szemérmetlenül és rafináltan, bármikor és bárkivel, hiszen nem fáj, már nem úgy fáj, hiszen már közömbös vagyok, már elviselem, már leválasztottalak magamról, jóváhagytam, amihez nem kérted beleegyezésemet, utadra engedtelek, már szabad préda vagy, nekem is, már csak a hímet ingerled bennem, már csak az mászik rád, teper le, liheg, mozog, fújtat, izzad ilyenkor a másikkal egy ütemben, az ken, maszatol össze, áraszt el nedvével képzeletben.
112elhallgattak a házban a rádiók, véget ért a sürgés-forgás, megszűnt az ajtócsapkodás, elnémult a lábdobogás, nincs több áthallás, a gázkonvektor mellett ülök, szemben az ablakkal, egy fotelban, melyet mindig át akartam húzattatni, mert nem tetszett a színe, de most már nem fontos, betűz a nap az ablakon, jelentősen növeli a benti hőmérsékletet, sajog a nyakam, feltehetően a korai csontmeszesedés miatt, megtámasztom a hátam, átvetem a jobb lábamat a bal lábamon, két kezemet lazán a támlára fektetem, sokáig fészkelődöm, míg meglelem a legkényelmesebb testhelyzetet, nehéz éjszakám volt, álmomban egy áttetsző, élő falat láttam, tele volt vérerekkel és gennyezett, fényben úszom, pihenek, próbálom elfelejteni, kintről néha árnyékot vet rám az égéstermék-kivezetőből felcsapó pára, ilyenkor olyan, mintha fátyolfelhő rohanna át a derült égen, mögöttem az ágy, vetetlen, az asztalon tálca, tányér, csésze, kés és kanál, a reggeli kellékei, levelek, váza, naptár, olvasólámpa, gyógyszerek, papír, a fiam fényképe, egy másik fotelban kabát, sapka, pulóver, zokni, kesztyű, sál és egyéb ruhadarabok, a szőnyegen egy helyt újsághalom, a komódon táska, óra, ruhakefe, öv, zsebkendő, olló, spárga, ragasztó, slusszkulcs, az egyik sarokban cipők, síbakancs, átellenesen, a háttérben a könyvállványon könyvek, melyeket sosem fogok elolvasni, ide húzódtam, ebbe a szobába a hideg miatt, a fűtési költség csökkentése végett, a többi helyiséget, a fürdőszobát kivéve, nem használom, mintha nem volnának, ez az elő-, háló-, dolgozó- és étkezőszoba egyben, itt alszom, eszem, öltözöm, vetkezem, dolgozom, ide gyűjtöttem magam köré, erre a pár négyzetméterre mindent, amire szükségem van, tárgyat, eszközt, gondolatot, érzést, emléket, legszívesebben ki sem mozdulnék innen, éjt, nappalt itt töltenék, így csinálok erényt a szükség113ből, így szoktatom magam ahhoz, ami rám vár, a visszavonuláshoz, az összezsugorodáshoz, az eltűnéshez, mert ilyen, minden bizonnyal ilyen lesz majd nélküled az öregség, ilyen sűrített és lényegre törő, ilyen földhözragadt és gyakorlatias.
114szikrázik a hó, szélcsend van, az örökzöldek roskadoznak a fehér teher alatt, megyek az utcán, kihalt a környék, üresek a házak, a lakások, a munkaképes felnőttek munkába mentek, a gyerekek óvodában, iskolában vannak, csak nyugdíjasok gubbasztanak az összevont függönyök mögött, hideg van, az évszaknak megfelelően vagyok öltözve, arcom piros, kezemben bevásárlószatyor, benne tej, kenyér, savanyúság, a közeli élelmiszerboltban vettem, nem léptem túl a mára előirányzott pénzkeretet, a kutyám utolér, három lábon biceg, a körmei közé fagyott a hó, lehasal, leharapdálja a kellemetlen papucsot, macskát lát és előrerohan, egy garázsból autó áll ki üggyel-bajjal, szívatóra állított motorja hangos, de nem hat zavaróan, egy kuka mellett verebek nyüzsögnek, eleségre bukkantak a kiszóródott szemétben, azt csipegetik, a villanydrótról egy magányos feketerigó érdeklődve nézi a jelenetet, már reggeliztem, a szerveim most tűrhetően működnek, észrevétlen zajlik bennem az anyagcsere, valami lebomlik, valami felépül, beszívom és kifújom a levegőt, a hidegre való tekintettel az orromon át lélegzem, ma van a születésnapom, a negyvenedik, nem hittem volna, hogy megérem, már kifelé megyek az életből, már látom a túlsó partot, kopár, sziklás, barátságtalan, nem ilyennek képzeltem, de elégedett vagyok, érzem az idő múlását, mégsem sietek, egyik lábamat a másik után rakva egyenletes sebességgel haladok a térben, rovom a megszokott utat, ráérek, már nem forgatok nagy terveket a fejemben, elültek bennem a viharok, már csak elkerülhetetlen, ismétlődő, napi teendőkre gondolok, azoknak adom át magam, azok értelmét hámozgatom, és tiszta vagyok, mint a téli reggel, nyugodt és gondtalan, szinte szabad.
115minden nappal, órával, perccel rövidebb, magányom teljesebb, elmém tisztább, terhem könnyebb, még egy év, még tíz, még húsz, a házak, gyárak, silótornyok felett, a hegytetőkön, a földi léten túl hívogató, tágas fényesség, már látni vélem végét az útnak, melyen idáig jöttem, nélküled, még rendetlenek hajlamaim, még hatalmában tart a vágy, még visszaélek testemmel, olykor még nemtelen célra használom gondolkodásomat, éjjelente felriadok hűlt helyeden, és nem tudom, hol vagyok, a fiamat keresem és remegek, ha nincs velem, a félelem és szorongás lelke még rajtam, még dolgozik bennem az önzés, a becsvágy, néha még erőt vesz rajtam az önsajnálat, sok még bennem a romlékony, a kikezdhető, még rám akaszkodik, visszahúz, amit a világból fel nem foghatok, de már nem úgy van, mint régen, már nem áltatom magam, nem remélek, tudom, már semmin sem lehet változtatni, már minden mindig így lesz, tehetsz, érezhetsz, mondhatsz bármit, lepereg rólam minden összetett, fontos, személyes, már csak az egyszerű, jelentéktelen és érthető dolgok érdekelnek, kövek alakja, felhők futása, szél zúgása, vizek folyása, tűz izzása, növények élete, állatok halála, ilyenek és hasonlók.
116egy útmenti padon, valami ligetféle közelében, egy kevésbé forgalmas helyen, divatjamúlt, pecsétes ruhában, félretaposott, száras cipőben, zsíros kalapban, hátamat a támlának döntöm, foltos kezemet ölembe ejtem, reszkető fejemet kissé oldalt billentem, mellettem piszkos nejlonzacskó, benne az ebédem, felvágottmaradék és kiflivégek, a fák közt kertészek dolgoznak, kistraktor dohog, szemközt ház épül, szögelnek valamit, a megállóból hörögve kihúz egy busz, egy férfi és egy nő közeledik veszekedve, elesik és sírva fakad egy kisgyerek, egy zsebrádióból zene szól, a magasban repülőgép búg, valahol messze harangoznak, valaki megjegyzést tesz rám, de nem érdekel, a világ lármája már nem jut el hozzám, védőpajzsot vont körém az öregség, nincsenek többé ügyes-bajos gondjaim, már mindent elintéztem, lezártam, nem tartozom, nem követelek, nincsenek vágyaim, nincs semmim, nem nyerek, nem veszítek, mindennel elégedett vagyok, nem zavar a tökéletlenség, minden úgy van jól, ahogy van, nem gondolok semmire, még magamra se, csak ülök és hallgatok, befelé figyelek, magamba, ahol csönd van és nyugalom, mint egy kaviccsal behintett zen-buddhista kolostorudvaron, melyet naponta felgereblyéz egy próbaidős, fiatal szerzetes… ilyen, ilyen lesz majd, mikor már legyőztem magamat, és semmit se akarok, semmit és senkit, se téged, se mást, legalábbis ilyennek szeretném.
117ami jön még, a lassú elszakadást, a szörnyű befejezést, a teljes vereséget, a személyeset, a rám mértet, az enyémet, melyet mindig elhárítottam magamtól, azzal szeretnék szembenézni, egy ketrecben élni, mint egy fenevaddal, azt etetni, gondozni, megszelídíteni, attól tanulni, míg el nem jön az idő, mikor önként lemondok mindenről, amihez még ragaszkodom, és mint értéktelen kacatot a tűzbe dobom, mikor mint akit szél ütött, már nem teszem meg, amit még megteszek, mikor lemondok rólad is, és nem lesz többé se múlt, se jelen, se gyönyör, se kín, és te sem leszel, mert nem akarom, hogy légy, csak jövő lesz, szép és könyörtelen.
118