Huszonnégy éves voltam, s még nem láttam eleven írót, egyetlen sor írásom sem jelent meg, s elszorult a szívem, ha arra gondoltam, hogy valamelyik szerkesztő ajtaján bekopogjak. Akkoriban sok szép frázist hallottunk kisemmizett magyar tehetségekről, s noha még kísérletet sem tettem a feltűnésre, én is félrenyomott talentumnak éreztem magam, akinek írói karrierje a halála után kezdődik, csakhogy más félrenyomott tehetségekkel ellentétben én egész jól éreztem magam ebben a szerepben.
Egyetemi éveimet boldog elvadultságban éltem át. Ami az orvosi tudományban érdekelt, hamar kiszippantottam, s ha rám jött a verselő düh, hónapokig nem látott az egyetem. Ősszel a budai hegyekben csatangoltam, melegedő februári délelőttökön a vásárcsarnok alól néztem, hogy szeplősödik szemben a Gellérthegyen a hó. Közben a királydrámától az irányregényig minden műfajt bebarangoltam; kurta katonabekecsem zsebéből hosszú szótárfüzet állt ki, elha 303gyott ferencvárosi utcákon meg-megállva, egy-egy gázláng világánál ebbe jegyeztem be az elkészült versszakokat.
Ebből a félvad állapotból az elém esett orvosi diploma vert fel. El sem tudtam képzelni, hogy állom meg a helyemet egy tülekedő gyakorlati pályán, mikor a legközvetlenebb környezetemet is ködön át láttam, mint egy ellebbenőben levő álomvilágot. Hosszú távollét után akkor találkoztam első gyermekkori szerelmemmel, akinek sértő életrevalóságát azzal büntették meg az istenek, hogy hajdani ismeretségünket el ne feledhesse. Persze minél hamarább össze akartunk kelni, s nekem királydrámák helyett most már valamelyik orvosi iparra kellett vetnem magam, ha el akartam kerülni a fenyegető vidéki körorvosságot.
A vidám mátkaság és az egzisztenciális szorongás esztendeje volt ez, s én csaknem teljesen abbahagytam az írást, néha-néha hullattam el egy-egy félbemaradt verset. Menyasszonyom gyakorlati érzékét azonban fúrta az én irodalmi tevékenységem, s kamatoztatni szerette volna ezt a rengeteg írásba ölt időt. Ő vette észre, hogy a Nyugat novellapályázatot hirdet, s nem nyugodott, amíg elő nem kotortuk egy régi elbeszélésemet, melyben nagyanyám halálát írtam le, s paraszt rokonaim híres perpatvarát. Ez a novella, melynek mi a Horváthné meghal címet adtuk, véletlenül egész jó munkácska volt, de lehetett volna csapnivaló is, hiszen egy Dózsa Györgyről szóló jambus-dráma s egy érzelgős verses regény közt keletkezett; azok közé a művek közé tartozott, melyekben egy írójuktól független bölcsesség szinte az író ellenére bontja ki a remeket. Legépeltük, beküldtük, s a következő hetek izgalmai közben csaknem teljesen megfeledkeztünk róla.
Szüleink nem nagyon gyámolították házasságunk ügyét, s mi elhatároztuk, hogy titokban fogunk megesküdni. Budán hónapos szobát vettünk ki; amíg jobbra fordul a sorsunk, gondoltam, diáktanításból is megélünk. Már az anyakönyvvezetőnél is bejelentettük magunkat, a tanúink: egy orvos és egy pincér ott vártak az elöljáróságon, amikor a készülő botrány kipattant, s szüleink végre annak rendje és módja szerint összeházasítottak bennünket.
Talán öt-hat nap választott el a kitűzött esküvőtől, amikor az elküldött novella megint elém került. Az Újság kölcsönkönyvtárába vittem vissza néhány kötetet, s ahogy leteszem őket a pultra, egy csomag friss Nyugat-példányon akad meg a szemem. Maxim Gorkij nevét látom; kíváncsian odahajolok, s egyszerre csak valami szikra csap át belém, minden idegem zong-bong, Gorkij neve alatt ott van 304az enyém, s mellette a novella címe, melyet a pályázatra beküldtünk. Nem tudom, hogy sápadtam el, mit kiáltottam, kinek fogtam meg a karját, egyszerre csak nyolc-tíz ember állt körülöttem, s én elcsukló hangon olvastam fel nekik a bírálati jelentést, amely háromszáz pályamű közül az enyémet találta a legkülönbnek.
Átvettem a Nyugat ötmillióját, s a pénzen Bécsbe utaztunk. A siker öröme nélkül szomorú nászút lett volna az. Segítséget senkitől sem várhattunk, otthon az üres rendelő, s ki tudja, merre vannak a páciensek, akikből megélünk. A siker azonban mindent bearanyo zott. Hiszen most már én is isten voltam ifjúkorom istenei közt, ez. után kiadók versenyeznek a műveimért, s talán még a Nyugat címlapjára is felkerül a nevem. Nem tudtam türtőztetni magam. Bécsből egy harmincoldalos levelet írtam Osvát Ernőnek, amelyben azon melegében kitálaltam magam.
A napokban kezembe került ennek a levélnek a konceptusa. Vad, ostoba levél volt. Szegény Osvát, aki bírálatában egy bölcs ökonómiájú, életet ismerő, érett írót jelentett be! Nem elég, hogy a negyvenéves férfiú helyett egy gimnazista-képű suhancnak kellett kiadnia a díjat, még a koraérettségemből is kiábrándítottam.
Hanem azért nem ejtett el mindjárt. Az írók elől eldugott, de hó napokon át kávéházazott velem, vesztegzár alá fogott, gyógykezelt, fertőtlenített, megpróbált átnevelni. Sajnált engem, sajnálta azt, ben sok vadhajtás közt egy tökéletes mű lehetősége is ott lappangott. Én azonban megsértődtem. Elmaradtam a kávéházi találkákról, s évek múlva más folyóiratokon át szivárogtam fel a nyilvánosság elé.
Így bukkantam fel a Nyugat-ban, és így merültem alá. Abban a levélben azonban, amelyet Osváthoz írtam, volt egy furcsa, számomra ma már megmagyarázhatatlan sor: „Félek, hogy csalódni fognak bennem – írtam. – Én nem vagyok tiszta művész, s nem akarok csak művész lenni. Adósuk vagyok mindazoknak, akik úgy hányódnak, kallódnak, mint én, a magyarság veszendő erőinek. Mi szeretnék lenni? Író, tudós? Talán nevetségesen hat, ha leírom: a magyar szellemi élet organizátora.” Mire gondoltam akkor? Minden műfajt megpróbáltam, csak tanulmányt, kritikát nem írtam soha. Pénzem nem volt, az emberektől féltem; hogy képzeltem el az organizátori szerepet? Nem tudom. A sors azonban szavamon fogott. Éppen hat éve, hogy az a levél elment, s mintha azt a sok száz cikket, tanulmányt, amit azóta a világba szórtam, csak azért íratta volna meg velem, hogy a könnyű szavak roppant súlyára megtanítson.
1930 körül a magyar szellemi életben két jelenség vonta magára a figyelmemet. Megint fürtösen bukkantak fel a fiatal írótehetségek; nemzedékünk előfutárai alkalmazkodni kezdtek az újonnan feltűntekhez, az új hangulat visszahatott az idősebb írókra is, a magyar irodalmi atmoszféra egy-két év alatt teljesen átalakult. Ugyanekkor egyre nyomasztóbbá vált szellemi életünkben annak a lökésnek a hiánya, mellyel egy új, elhasználatlan nemzedék dobban a közéletbe. A világválságnak elkeresztelt nagy kulissza-tologatásban a tájékozódás, irányszabás, példaadás új munkájára volt szükség, ha nem akartunk az új égtájak közt megkergülve keringeni.
Más irányú munkám félretéve 1931 tavaszán ennek a két jelen 522ségnek a kiegyenlítésére vetettem magam; nem tömhetné-e be, gondoltam, a „numen adest” a „moralitas abest” hézagait. Az újonnan összeszivárgó írókat az új magyar feladatok felé akartam terelni, hadd kovácsoljon nemzedéket belőlük a küzdelem. Az egységes esztétikai hangulat, amelyre hivatkozhattam, megvolt, ezek az írók egy ízlés- és irányzűrzavarból láboltak ki, tisztelték a fegyelmet, a konkrétumot, a nyelv és műalkotás örök szabályait; sajnos nagyon eltérő volt a fogalmazásmód, melyen törekvéseiket a maguk számára elhebegték, s a világnézeti zűrzavarból inkább ösztönük, mint értelmük szabadította őket ki. Megpróbáltam, nem lehetne-e esztétikai jellegük méltánylása közben egy új magatartást fejteni ki tehetségükből, amely a magyar élet irányítására képessé tenné őket.
Vállalkozásom nem sikerült. Egyesek nem értették meg, mások nem akartak megérteni. A fiatalok a nemzedék-fellépés kedvező pillanatát eljátszották, a nagy hajótörésből egy szál deszkám maradt: a Tanú.
A Tanú megindításával lemondtam róla, hogy azt a nyolc-tíz írót, akikre addig számítottam, a nemzedék-feladatok elé valaha odatereljem. De amikor a Tanú az agyonhallgatás és írói-pápai rosszallás ellenére is megvetette a lábát, két fiatal író állt elő a javaslattal, nem lehetne-e nemzedék-lappá kibővíteni. Én emlékeimre nem emlékezve, habozás nélkül kaptam a javaslaton, s a Tanú kibővítésének minden anyagi kockázatát magamra vettem. A kísérlet nemcsak hogy megbukott, de csúnyán bukott meg. Ha lett volna hajlamom az embergyűlöletre, ekkor kellett volna áldozatául esnem. Ehelyett alig egy hónap múlva már egy új Duna-medencei folyóirat tervével álltam elő. A lecke azonban mégsem ártott meg; azóta eszembe sem jutott többé, hogy a Tanú-t, váramat és bázisomat a magyar életben, portyázásokért vagy hadmenetekért leromboljam.
A Tanú olvasói emlékeznek a VI. szám beszámolójára, ahol szerkesztői hajlamaimat végképp elparentálom. Hivatásom, úgy láttam, az lesz, hogy gondolataimmal a magyar élet közlekedő edényében bizonyos nyomást tartsak fel, anélkül hogy – amint óhajtottam benne elkeveredhessem. Szerepemet sajnos ma is ebben látom. Helyzetemnek ez a fájdalmas autonómiája azonban nem ment fel az alól, hogy hasznos és igaz törekvéseknek az erőmet kölcsön ne adjam, s amíg a belső hűség engedi, mozgalmak forrása, támogatója, bírálója ne legyek. így készítettem elő a Középeurópá-t, melyet kijelölt szerkesztőjének hosszú betegsége hiúsított meg, s így segítettem megszü 523letésig a Válasz-t, melynek első száma a napokban kerül a könyvpiacra.
Móricz Zsigmond írja valahol, hogy Debrecen, amelyet szeretett, sosem értette meg őt, s Budapest, amelyet nem szeret, felkarolta. Velem fordítva történt. Engem Debrecen értett meg, s ha van hely az országban, ahol azt, hogy író vagyok, nyilvános, közérdekű dolognak érezhettem, az Debrecen volt. Innen támadt első tárgyilagos bírálóm, s itt karolták fel elejtett folyóirat-tervemet is. Az új folyóirat, a Válasz, elsősorban a debreceni írók alkotása, akik nem engedték, hogy a gyűrű bezáruljon körülöttem, s egy új folyóirat megalakításának erkölcsi és anyagi biztosítékát megteremtették. Gulyás Pál neve a lap homlokán azt a morális tőkét jelzi, mely a Válasz-t létrehozta. Másik szerkesztőtársam, Fülep Lajos, akinek a gondolatait Illyés Gyula azóta hatalmas erővel dobta a köztudatba, a magyarság nemzedékeken át elaltatott sorskérdéseit képviseli köztünk, az ő műveltsége, fájdalma és lelkiismerete a biztosíték, hogy az azóta országossá vált mozgalomnak hasznára tudunk lenni. A folyóirat elsó munkatársai közt e sorskérdések képviselőin kívül (Fülep, Illyés, Kerék M.) azok az európai műveltségű írók vonultak fel (Halász G., Cs. Szabó, Pfisterer M.), akiket a Visszaemlékezés-ben mint az új humanizmus íróit emeltem ki.
Az új folyóirat azonban nem szerkesztőkért és nem munkatársakért van. A szerkesztők kútfúrók, akik azt nézik, mi jön föl az új helyen lefúrt kútaknából, az első munkatársak pedig csak a „káderét” alkotják egy ezrednek, mely most küldi szét a mozgósítási behívókat. A folyóirat egyelőre keret: a magyar élettől függ, hogy mivel tölti meg: önismerettel, az új Európa eszméivel, felszabadult írók, tudósok munkáival – vagy azzal, amivel a folyóiratokat szokás. Viszonyom a folyóirathoz világos. Tágítom a keretet, védem a kútakna tisztaságát. Vigyázok, hogy feladatokat szolgáljon és ne személyeket. Itt mindenkinek azzal kell kiválni, amit csinál, s nem azzal, amit kölcsönbe mondanak róla. Arra, hogy a szerkesztők neve ne sikítson a folyóiratból, a legelemibb szerkesztői illem kötelez, de hogy érvényesülési hiúság el nem boríthatja benn a közérdeket, azért külön is felelősséget vállalok.