Sietve kijelentem, hogy nem történeti munkát, hanem regényt tart a kezében az olvasó, s így minden valóságosnak tetsző név, alak, esemény és helyzet az írói képzelet terméke és semmi más.

Köszönet illeti a berlini Wissenschaftskolleg-ot, s különös köszönet az intézmény nagyszerű könyvtárának munkatársait, Gudriin Reint és Gesine Bottomleyt, akik önfeláldozóan támogatták munkámat és tanácsaikkal segítettek.

N.P.

Még abban az emlékezetes évben, amikor a híres berlini fal leomlott, nem messzire Luise királynő elszürkült márványszobrától hullára bukkantak. Ez néhány nappal karácsony előtt történt.

A hulla ötven körüli, jól ápolt férfi volt, s mindaz, amit rajta vagy nála találtak, amolyan finomabb holminak számított. Első pillantásra egy tekintélyes úriember, bankár vagy menedzser. Lassan szállingózott a hó, de nem volt olyan hideg, hogy megmaradjon, a park útjain azonnal elolvadt, s éppen csak a fűszálak élén akadt fenn. A helyszínelők az előírásoknak megfelelően jártak el, s az időjárási viszonyok miatt valamelyest igyekeztek. A környéket lezárták, a területet az óra járásával egyirányban, spirálisan befelé haladva szabályszerűen átkutatták, hogy biztosíthassák és rögzíthessék a nyomokat. A hullát egy fekete plasztikból rögtönzött paraván mögött óvatosan levetkőztették, ám idegenkezűségre utaló jelet nem találtak.

A tetemet egy fiatalember fedezte föl, aki minden hajnalban itt futott. Ő volt az egyetlen, akit kikérdezhettek. Teljesen sötét volt még, amikor futni indult, s majd minden napon azonos úton, azonos időben.

Ha nem így lett volna, ha nem minden rutin és megszokás, ha nincsen minden kő és árny külön a szemébe írva, akkor valószínűleg fel sem fedezi a hullát. A távoli lámpák fénye alig hatolt el idáig. A padon heverő, félig lecsüngő testet azért vette mégis észre, magyarázta izgatottan a rendőröknek, mert ezen a sötét kabáton valamennyi hó megmaradt.

S amint egyenletesen futott, mintha oldalról villanna bele a szemébe, mesélte túl hangosan.

Miközben beszélt, a kordonon belül egyszerre több férfi tevékenykedett. Ideálisnak mondható körülmények között dolgoztak, hiszen ebben az órában rajtuk kívül egyetlen lélek sem időzött a parkban, I. kötet 9nem voltak kíváncsiskodók. Egyikük villanófénnyel fényképezett valamit a csupasz és felázott földön, amit a két bűnügyi technikus előzőleg már sorszámmal jelölt ki.

Miközben harmadszor belekezdett, a fiatalember idegesen észlelte, hogy immár minden nyom sorszámmal van kijelölve, s ennek láttán olyan szorongás fogta el, mintha nem is ő fedezte volna fel a hullát, nem is ő jelentette volna be, hanem ő lenne a tettes, és rögtön szembesítik a bűnjelekkel.

Olyan volt, mint egy él, de nem tudta volna megmondani, hogy minek az éle, talán penge vagy a gondolat hidege, erről azonban nem beszélt.

Valójában az volt az első gondolata, hogy a saját apját gyilkolta meg. Nem tudta mire vélni, miért gondol ilyesmire, miért kívánja ennek az embernek a halálát, ám erről sem beszélt a rendőröknek hangosan.

Alig maradt valami, amiről hangosan beszélhetett.

De nem figyeltek rá nagyon, jöttek és mentek a civilruhás, meg az egyenruhás rendőrök, néha pedig olyan mondatokat mormogtak egymásnak vagy önmaguknak, amit nem érthetett.

Nem tartóztatták többé, hiszen az adatait már másodszor is bediktálta, s jegyzőkönyvbe vették, hogy később kész a tanúskodásra, ám elmenni sem tudott.

Váltották egymást körülötte a rendőrök.

Ha fut, akkor valójában soha nem néz semerre, semmire, ismételte izgatottan a beszámolót, nem gondolkodik. Pszichikai szempontból az egyenletes futásnak ez a lényege, magyarázta. De amint mintegy húsz perc múltán másodszor is elfutott a padon heverő test előtt, mégis eszébe jutott, hogy csak kihűlt tetemen ülhet meg így a hó.

Valahol olvasott ilyesmiről. S akkor állt meg, hogy megnézze közelebbről.

A berlini Tiergartenben, azaz a Vadaskertben, igazán sok minden megtörtént már, helyesebben alig történhet olyasmi, ami már ne esett volna meg. A rendőrök elég egykedvűen hallgatták a beszámolót, az I. kötet 10egyik feltűnés nélkül odább is állt a plasztik zacskóival, hogy folytassa a munkát, majd kisvártatva megállt mellettük egy harmadik, s ezt aztán magára hagyták a többiek. A fiatalember azonban nem tudott megnyugodni. Ennek az új embernek is úgy beszélte el a történetét, mintha minden részletnek lenne száz másik részlete, minden mondata magyarázatra szorulna, s minden magyarázatával égbekiáltó titkokat fedne fel, miközben elhallgatja a maga titkait.

Nem fázott, mégis egész testében reszketett. A civil ruhás rendőr felajánlott neki egy plédet, terítse már magára, ám ő olyan ingerült mozdulattal utasította el, mint akit saját testének állapota, holmi várható nátha, vagy az idétlen és kínos reszketés most a legkevésbé sem érdekel. Bizonyára valamiféle idegláza volt, ami a hatósági emberek számára nem ismeretlen. Nem lehetett tisztában azzal sem, hogy milyen hatást kelt. Nem tett rájuk jó benyomást, ezt valamennyire maga is érezte, ami arra késztette, hogy még részletesebben adjon elő mindent. Ez a rendőr ellenben kedvtelve, csaknem szeretettől eltelve figyelte a feldúlt arcvonásait, sőt az egész alakot, egyenként a tagjait, a gesztikulációját, mérlegelt magában, kolerikusnak vagy inkább aszkétikusnak tartsa-e, átlagon felül intelligensnek, érzékenynek, vagy egy közönséges városi idiótának, aki saját magán kívül mással nem foglalkozik.

Mint aki annyira ki van éhezve a beszédre, hogy most aztán holnapig nem fogja tudni abbahagyni. Mint akivel soha nem történt meg semmi, de most aztán belebonyolódott, itt a nagy kaland. Mint akire nem kevesebbet bíztak, mint a világegyetem titkait.

Szánalmat keltett, némi aggodalmat. Végül már csak ennek a rendőrnek beszélhetett, ezt azonban valósággal foglyul ejtette a lázas szavaival, a heves, ám a fegyelmezettségtől mindig tört mozdulataival, a nehezen besorolható lelki alkatával.

Ez a rendőr, miután tekintetével igen módszeresen bejárta a fiatalember testének és öltözetének különböző felületeit és pontjait, minthogy oly átlagosnak tűnt a külleme, hogy első látásra még a szociális helyzetét is nehéz lett volna megítélni, megkérdezte, valójában milyen I. kötet 11egyetemre jár, mit tanul, s igen alattomosan még azt is hozzáfűzte, hogy nem hivatalosan, amúgy magánemberként érdeklődik. Ilyen kérdést elvileg nem lenne joga feltenni. Az volt a tapasztalata, hogy néhány ártatlan szóval olykor föl lehet tartóztatni ezeket az értelmetlen és beteges áradásokat. Idegenek halála valóságos hisztériát vált ki még piknikus alkatú emberekből is. Ugyanakkor nem formális kérdésnek szánta, érdekelni kezdte őt, hogy a fiatalember egy ilyen ártalmatlan kérdéssel mennyire terelhető, mennyire eltéríthető az önimádatától, vagy éppen mennyire megfogható vele. Mennyire kezes ember. Azon alaposan képzett nyomozók közé tartozott, akik többnyire elkerülik, hogy tévútra vezesse őket egy váratlanul mély benyomás vagy a szövevényes képzelet, de nem tudta megállni, hogy legalább egy felhívó kérdés erejéig kísérletet ne tegyen.

Az egyensúlyt azonban, akár így, akár másként, akár a vizsgálat első óráiban, amit a rendőrség tolvajnyelvén „körbekérdezésnek” avagy „első bevetésnek” neveznek, akár a vizsgálat csúcspontjain, mikor is az eredmények elég billenékenyen ugyan, de összeállnak, nem lehetett legalább időlegesen nem elveszíteni. Néha kis csapdákat állított. Mert az olyan típusú nyomozók, mint amilyen ő volt, a saját ötleteiket mégis csak előbbrevalónak tartották, mint azokat az általános bűnügyi tapasztalatokat, amelyekből bátortalanabb kollégáik merítettek. Az előbbiek ötletesek voltak, módszereik azonban olykor önkényesek. A szakma nyelvén szólva a szillogisztikus eszközök rovására részesítették előnyben a heurisztikus eszközöket, s ez utóbbiaktól vezetve olykor még a törvényeket is megsértették.

A fiatalember a részvétlen vizsgálódás hatása alatt meg is akadt a mondatával; filozófiát és pszichológiát tanul, válaszolta meglepetten. Miközben azonban válaszolt, azon gondolkodott, hogy a rendőrhivatalnok vajon mit figyel vagy mit vett észre rajta.

Gondolhattam volna, mondta a nyomozó egykedvűen.

A nyakán mit figyel, vagy mit vett észre a trikóján, most meg a melegítőjén.

I. kötet 12

S mindettől aztán elakadt a szóáradat. Mintha arra ocsúdott volna, hogy mindaz, amiről ő beszámolhat, valójában senkit nem érdekel. Nem csak a többiek, hanem még a nyomozó is más szinten vagy más fekvésben foglalkozik a részletekkel.

Nem vele, vagyis a beszámolójára sem figyel.

Jó ideje fényes és szoros kis nadrágocskákban futott, sárgában vagy pirosban, s ennek a nyomozónak a tekintete a combján, főleg az ölén folytatta a vizsgálatot.

Ami oly durva volt, velőig hatott, hogy végre észrevette és fölmérte magát az embert, aki előtte állt ebben a csupasz hajnali parkban, miközben körülöttük a hó igazán békésen szálldigált. A nyomozó ajkát, a szemét, a feltűnően sűrű, magasra futó szemöldökét, mindazt, amit eddig is látott, a homlokát, az őrülten csigás haját, a békés kedélyét. Egy ember, aki oly áthatóan, csaknem bánatosan nézte őt, akárha mindent tudna róla. Visszamenőleg és előre egyenként számba venné a legrejtettebb titkait, és még részvéttel is lenne iránta. Pedig a nyomozónak nagy szórakozottságában csak az jutott az eszébe, amit néhány nappal korábban egy fogorvosi váróban üldögélve valamilyen ostoba magazinban olvasott, miszerint Németországban évente tizenhétezer diák iratkozik be filozófiára és huszonkétezer pszichológiára. Ami azt jelentené, hogy egy emberöltő alatt mintegy tízmillió foglalkozik a szellem és a lélek mechanikájával, mégiscsak nagy szám, habár kereskedelemmel, pénzügyekkel és hadviseléssel ennek a sokszorosa foglalkozik.

A fiatalember elhallgatott, megérezte, hogy a nyomozó lebecsüli őt, nem tartja sokra a tudományos érdeklődését, az átkozott teste azonban tovább reszketett az átizzadt melegítőben.

Amivel kiszolgáltatja önmagát.

A rendőr pedig, aki talán tíz évvel lehetett idősebb és jogi végzettsége volt, a hirtelen beállt csöndben gyorsan megkérdezte, hazavigyék-e, s még gyorsabban hozzátette, hogy igazán szívesen megteszik. Ha már a plédet nem akarja. Nem szeretnék, hogy megfázzon az egyetlen szemtanú. Úgy használta a többest, mint a pajzsot, nem ő beI. kötet 13szél, nem ő teszi az ajánlatot, hanem a testület. Ám a testület oltalmából mégiscsak ő pillantott ki rá ilyen áthatóan. Mintha bűnügyi szempontból gyanús területeket kutatna át. Vagy szakmája fedezékéből kitekintve most aztán jól megnézné magának a másik tömegembert.

Nem csoda, hogy a fiatalember a felajánlott szívességet nem fogadta el.

Ez a férfi valamit észrevétlenül megtett vele, felmérte és besorolta, és akkor a következő pillanatban tán bármit megtehet. Látott egy tiszta homlokot, csigás, sötét hajzatot, ami valamiként megfogta a tekintetét, nagy, duzzadt, puha ajkakat. Résen kell lennie. Egyetlen mozdulattal, tulajdonképpen igen bárdolatlanul hárította el az ajánlatot, innen el, gondolta közben, ám a hangjával már uralkodni tudott a kedélyén.

Annyit mondott, hogy amennyiben még szükséges lenne, akkor az ünnepek alatt semmiképp, de az ünnepek után ismét a rendelkezésükre áll.

Ez azonban a rendőrt láthatóan nem érdekelte. Bár szívesebben vette volna, ha nem utasítja vissza az ajánlatot. Adatait felvették ugyan, a bejelentéssel együtt a hangját is rögzítették, de a személyazonosságát nem volt mivel igazolnia. Közvetlen gyanú híján nem is kérhették volna tőle.

Holnap haza kell utaznia, tette hozzá a fiatalember zavarában.

Immár elért a füléhez, hogy a foga minden szavával összekoccan.

Ezek szerint Berlinben él, jegyezte meg kíméletesen a nyomozó, de másutt van az otthona.

Nem értette, hogy az embert a saját teste miként hagyhatja cserben és alázhatja meg.

A nyomozó talán még ebből is megértett valamennyit, megköszönte a diák igazán körültekintő segítségét, majd kölcsönösen biccentettek.

Berlin csupán ideiglenes lakhelyem, tette hozzá a diák a fogaira ügyelve, mint akinek ennyi megértést azért meg kell hálálnia.

Mintha valamiért nem tudtak volna leválni egymásról.

I. kötet 14

A szüleim Pfeilenben élnek, magam is ott születtem. Igaz, a várostól távolabb.

Ilyen nevű város, kérdezte a rendőr, és egy ideig elég bizalmatlanul figyelték egymást.

Északon, s az ujjával mutatta is, mondta, Niederrhein.

Soha nem hallottam, ami biztosan az én hibám.

Régtől fogva van ott egy tanyánk, de a szüleim benn laknak a városban. Jelentéktelen hely, nem kell ismernie.

A fiatalember előzékenyen mosolyogni akart, ami inkább olyan lett, mintha vicsorogna.

Nem lehetett tudni pontosan, hogy melyikük nyújtotta a kezét először. Mindenesetre kezet fogtak, s a kézfogás alaposan zavarba hozta mindkettőjüket.

A rendőr közben bizonytalanul bemutatkozott, doktor Kienast vagyok, mondta.

A doktorátus maradt meg köztük a levegőben. Csupasz tenyerük érintkezésében, a kölcsönösen érzékelt domborulatokban volt valami túlzottan testies. A doktorátusnak inkább a gyógyításhoz volt köze. Mintha erre vonatkozó ígéretet tenne. Meg ahhoz volt köze, hogy ő mégis létezik a beláthatatlan embertömegben, amelynek mindketten egyformán jelentéktelen részei. A fiatalember ennyi személyességtől viszont végleg megfagyott, és nem viszonozta a szemérmesen tétova és ígéretes bemutatkozást.

Ha a másik ember éppen tudni akarja, akkor nézze meg az adatait a jegyzőkönyvben, amelyet az imént egyenruhás társa vett fel. Aztán abban a hiszemben, hogy minden további nélkül folytathatja a megkezdett futását, nekilódult.

Végül is nem történt semmi.

Néhány lépés után rá kellett jönnie, hogy megint rosszul mérte föl a helyzetét és a képességeit. Megint többet föltételezett önmagáról, mint amennyit teljesíteni tudott. Hiszen valami végzetes történt, olyan dolog, amin nehéz lesz túllépnie. Ha egyáltalán sikerül megúszni szárazon. I. kötet 15A hülye beszédességével elárulta önmagát, minek bökte ki, hogy hová utazik, önszántából minek magyarázkodott. Lassított, majd ellenkezőleg, más ritmusra váltva megpróbált még nagyobb lendületet adni a távolodásnak, de remegett a combja és reszketett a térde, nem találta a saját lélegzetét, s főként a hátában érezte ennek a nyomorult rendőrnek a kihívó tekintetét.

Tényleg hosszan nézett utána, majd utasítást adott a technikusoknak, hogy rögzítsék a lábnyomát. Tenyerének izomzatában megragadt a másik ember kezének fogása, melegével feltapadt a bőrre és betapadt az izomrostok közé, ami több volt, mint kellemes, bár az érintés értékelése kétségtelenül a vizsgálathoz tartozott. Kienast, aki doktori értekezését a bizonyítási eljárás mágikus, mitikus és racionális történeti periódusairól írta, a tudományos ésszerűséget és a szigorú hivatali rendtartást követő kollégák körében nagy fantasztának számított. Kissé meg is vetették volna a módszerei miatt, ha nincsen olyan sok mindenre kiterjedő figyelme és nem olyan megbízható a tárgyi tudása.

Lassan világosodott, a távoli lámpák fényében azonban még mindig láthatóan hullott a hó.

Mintha ebben a fogásban egyszerre érzett volna roppant erőt és őrült reszketést, amit az illető nem volt képes egyeztetni. Arra kellett gondolnia, hogy a fiú talán kábítószer-függő, s akkor a szakaszosan fellépő hiány miatt ilyen idegesen koravének és elhasználtak az arcvonásai.

Még látta a vékony alakot a hóesésben a fák között.

Reménytelen, mondta magában, bár nem tudta volna megmondani, hogy reménytelensége most kire vagy mi a csudára vonatkozik.

Mintha egy másik reménytelen eset mellé kapná a sorsától ráadásnak. Amit annak a véletlennek köszönhetett, hogy nem váltották le az ügyeletben. S mintha a közelgő karácsony csak arra lenne jó, hogy elmélyüljön a komplikáció. Holott Kienastnak az újabb nyakába szakadt ügyben elvileg mindössze két primitív dologgal kellett volna foglalkoznia. Megállapítani az ismeretlen személy identitását, valamint kizárni annak a lehetőségét, hogy az ismeretlen személy halálát idegenI. kötet 16kezűség okozta. Látta előre, hogy pofonegyszerű, amit mégsem tud majd megnyugtatóan megoldani. Ez a fiú valahogy bekavar neki. A másik reménytelen esete volt az izgalmasabb, azzal több mint két hónapja foglalkozott. Egy olyan apagyilkosság, amelyet a saját apjával rendszeresen közösülő kiskorú helyett az anya vállalt magára.

Éjszakai ügyelet után különben is gyakran erőt vett rajta a csüggedtség, amit azonban követett az indokolt félelem. Természetes lustasága keres így magának ürügyet vagy magyarázatot. Kienast olyan volt, mint egy nagy macskaféle, puhaságot, melegséget és kényelmet kedvelő.

Már csak azért is jó időbe telhetett, amíg azonosíthatták a hullát, mert senki nem kereste, az ünnepek után sem keresték.

Mielőtt jegelték volna, éppen csak áteshetett az első, a legszükségesebb halottkémi vizsgálaton. A bűnügyi technikusok a holmiját is alaposan átnézték. Ekkor sem találtak sem a testén, sem a ruháin olyan nyomot, amely bármilyen erőszakos cselekedetre utalhatott. A padon minden bizonnyal szívroham végzett vele.

Habár Kienast figyelmét nem kerülte el, hogy a hullának nincsen egyetlen olyan ruhadarabja, amelyen lenne márkajel. Márpedig azokban az esetekben, amikor a személyazonosság megállapítása nehézségbe ütközik, igen nagy szolgálatot tesz. Szinte automatikusan kell utánanézni. Kabátot, zakót rögtön kifordítani, ott van a bélésbe varrva. Ingnek, pulóvernek a nyakán kell keresni, nadrágnál az övpánt belső oldalán. Zokniba, alsóneműbe olykor bele van hímezve, szőve, olcsóbb árukba ellenben inkább csak festékkel ütik bele. Néha nagyobb hasznát veszik az ilyesminek, mint az úgynevezett bertillonage-nak, annak a tizenegy azonosításra szolgáló testi adatnak, amelyet az identifikáció érdekében fel kell venni, ám többnyire semmire nem használható, íróasztalok vagy adatbankok mélyén fekszik el. Ez a halott férfi olcsó holmit nem viselt. Dr. Kienast már a harmadik vagy a negyedik darabot vette szemügyre, kesztyűs kézzel, óvatosan emelte ki a darabokat a felcímkézett plasztikzacskóiból, és amikor a márkajelzésnek megint hűlt helyét találta, a meglepettségtől önkéntelenül sziszegett.

I. kötet 17

Egyedül volt a teremben, magányos sziszegő hangjaival visszhangozott az üres, csempézett falak között.

Mert rendben, ha valaki bántóan színesnek találja a márkajelzéseket, bántja a bőrét, vagy egyszerűen nem tetszik neki, hogy megjelölték, és kibontja a kabátjából vagy a zakójából. Még az is elfogadható, ha a pulóveréről és az ingéről tünteti el, mert mondjuk a nyakát dörzsöli, de mi a túrónak bontaná le a nadrágjának a belső övpántjáról, ha ott egyszer amúgy sem látható. Mánia, de mi lehet az értelme vagy a jelentése egy ilyen mániának. Mintha dühös lett volna az élő személyre, miközben teteme itt feküdt előtte kiterítve.

Micsoda mániákus, aki minden azonosításra alkalmas jelet eltüntet a ruháiról. Mások észre sem veszik, hogy ott van-e, vagy éppen azért szeretik, mert büszkék a márkás holmijukra. Elméje automatikusan megadta a választ. Üldöztetési mánia, rejtőzködési kényszer, jogos vagy jogtalan szorongás, a nyomtalanság vágya. Nyomtalanul tűnni el az emberek között. Nézte a tetemet, nézte a holmikat.

Meghökkentően kicsi, áttetsző, fényes, szinte csillámló anyagból készült alsónadrágján talált egy kiterjedt spermafoltot. Mindenesetre olyan ember, aki szereti a kéket, kék volt minden holmija, halványkék, sötétkék.

Olyan ember, aki csupán az ing kékjében enged meg magának némi fehér csíkozást.

Sok volt ebből a kékből, túl sok.

Unalmas egy ember.

Olyan embernek kellett lennie, aki álcaként viselte az unalmas választékosságát, valójában azonban kényszeres volt vagy mániás. Ilyen egy igényes ember, miközben tombol benne a szenvedély, ad magára, elviselhetetlen ember lehetett. A szinte áttetszően finom, sötétkék pamutzoknikon szintén nem talált semmiféle jelzést. Az ezüstösen csillogó szilvakék kis alsónadrág varrása alól viszont úgy volt kivágva a márkajel, hogy egy mosástól kifoszlott nyelvecske megmaradt belőle. Kivételes darab volt. Keményen fetisiszta úriemberek viselnek ilyet. A I. kötet 18hullára pillantott, aztán szabad szemmel felmérte a tekintélyes méretű spermafolt helyét a különös fehérneműn. Tartós merevedés következménye, tartós szivárgás vagy kisebb magömlés. Magán a szövetnadrágon is lesz mit keresniük. Szinte látta a hegyes, felettébb éles bőrvágó ollót, amivel a kis márkajelet egyetlen nyisszantással kivágták.

Ez az ember mániákusan rejtélyeskedett, és valószínűleg minden órában számolt a véggel.

Vékony, csontos csuklóján nem maradt látható jele, hogy órát viselt volna, gyűrűt sem viselt. Mégis úgy ítélte, hogy inkább nős mint nőtlen. Ha nőtlen lett volna, akkor merészebb a szenvedélyben, s valószínűleg nem slipet, hanem inkább egy vörös vagy fehér szaténból készült jock strapot visel az illedelmesen szabott ruhái alatt. Puha, fekete bőrtárcájában meglepően sok pénzt találtak, de egyetlen személyes jelet sem. Ami szintén arra vallott, hogy gyorsan megvásárolható közösülést keresett magának, s a vártnál olcsóbban jutott hozzá. Végül is fekete, fűzős félcipője volt az egyetlen, ami ha nem is a tulajdonosáról, de legalább önmagáról elárult valamit; olasz cipő volt, a legmegbízhatóbb márkák közül való. Ilyen stabil olasz cipő kizárólag Londonban vásárolható. És volt még itt valami, amivel dr. Kienast hirtelenjében nem tudott mit kezdeni, a csupasz test átható illata. Egyáltalán nem volt kellemetlen illat, inkább kellemes. Mint valami fulladt női illat, amelyet ő valahol, nem is olyan régen, egészen közelről érezett vagy egyenesen élvezett.

Vagy legalábbis megcsapta valahol a fuvallata, és nem találta taszítónak.

Meglehet, hogy valamilyen másik illatra emlékeztette, s ezért érezte ismerősnek, de immár nem tudta volna visszaidézni e másikat. Azért gondolta, hogy női illatnak kell lennie, mert valamivel édesebbnek és súlyosabbnak találta, mint amilyen egy férfiak által használatos dezodor, parfüm vagy arcvíz lehet, s nem csak a holmijából áradt, hanem a testéből.

A testnek még legalább fél órája volt ahhoz, hogy végleg kihűljön, addig él az illata. Dr. Kienast igazán erős kísértést érzett, hogy úgy szaglássza végig, mint egy rendőrkutya. Nem volt mersze megtenni, I. kötet 19ám szakmai izgatottsága miatt a halott test vonzását sem tudta volna elhárítani. Beleszaglászott a levegőbe, úgy érezte, mintha az affektált illaton átütne az állott dohány keserűsége. Mintha ő egy ilyen parfümtől azért inkább tartana. Tulajdonképpen mulatott a saját pillanatnyi gyávaságán.

Semmi kétség, a halott ujjain ott voltak azok a sárgásbarna elszíneződések, amelyek szenvedélyes dohányzásra utaltak.

Cigarettát, öngyújtót vagy más tűzszerszámot mégsem találtak nála. A pad alatt találtak fekete bőrtokban egy kulcscsomót.

Maga a test tiszta volt és érintetlen. Érintetlen, ez volt az első szó, amely eszébe jutott róla, amikor még odakinn lecsupaszították előtte, ő pedig a reflektorok fényében elkezdte forgatni az óvatosan lehúzott holmikat. Ezért is volt olyan feltűnő az illata. Egy olyan ember teste feküdt kiterítve, aki valószínűleg vonakodva ért hozzá bárkihez és bármihez. Fetisiszták között nem ritka jelenség. Csupán a legerősebb késztetéseiknek vagy a legátütőbb vonzalmaiknak engednek. Nem egymással, nem a másikkal, hanem a másik testét érintő szimbólikus tárgyakkal lépnek kapcsolatba. S ilyen értelemben tényleg mindenben elütnek a közönséges városi egoistáktól, akik még a másik jelenlétében is kizárólag önmagukkal foglalkoznak.

Ahogy nézte a csaknem szőrtelen, sima, arányos tetemet, Kienastnak eszébe ötlött, hogy száraz ember. Akkor találkozott először testi szárazságot vagy nedvességet megjelenítő fogalmakkal, amikor az antik nyomozási technikákat tanulmányozta a szakdolgozatához, és görög orvoslásról szóló eredeti szövegeket olvasott. Száraz emberekhez az ilyen halálnem nem illik. Galénosz szerint a szívszélhűdés a nyirkos vagy a nedves emberek halálneme.

Azt a futó ötletet sem tudta volna elhárítani, hogy az illat a férfinak nem a sajátja, ez nem az ő illatszere, nem illeszkedik, hanem utolsó óráiban egy másik testről ragadt át rá.

Amikor az ember félrelép, akkor mindig hazavisz magával egy idegen, nem illeszkedő illatot. Hiába zuhany, szappan, dörzsölés, ezek az I. kötet 20idegen illatok, legyenek taszítóak vagy éppen édesek, hihetetlenül ragaszkodóak.

Néha oly áthatónak érzi másnap, akárha orrlyukának finom szőröcskéi között ült volna meg, s nem tehet mást, enged a bűnös vonzásnak, a forrásához egyszerűen visszamegy. Dr. Kienast nagyon korán nősült, ugyanilyen gyorsan vált el a félrelépések miatt. S amint e tagadhatatlanul jó érzésektől vezetve a halott ember társaságában az édes visszatéréseiről ábrándozott, eszébe ötlött egy rekedt hangú, okos asszony, akiről senki nem mondta volna meg, hogy titokban tébolyult, szenvedélyes, megveszekedett hadjáratot folytat a saját csúnyasága ellen, s ezért az illatszereknek, kenőcsöknek, arctejeknek, fürdőhaboknak, rúzsoknak és púderoknak sehol nem látott arzenálját rejtegeti tágas fürdőszobájának zárható polcain, habár szakmája szerint illatok megítélésével foglalkozik, s így a kozmetikumokkal szemben elvileg mértéktartóbbnak kéne lennie. Tudhatná, hogy sokat el nem ér velük. Ő biztosan meg tudná mondani. Bizonyára fölismerné a súlyos illatot a mélyére rejtett fanyar ízeivel, gondolta, és sürgető gondolatából következett, hogy orrához emelje a halott férfi sötétkék gyapjúpulóverét. Esetleg ő maga is fölismeri.

Netán az asszony csak azért jutott az eszébe, mert az ő testéről ismeri.

Érezni vélte az inak feszültségét, izmainak finom és fegyelmezett reszketését.

A test nem felejt.

Ez az asszony némán, tátogva élvezett el, csupán pillanatokkal később ordított, amikor élvezetén már túljutott, ám akkor is mintha vissza akarta volna nyelni magába. De nem, a sötétkék pulóveren alig érződött a parfüm illata, erősebben hatotta át a dohányfüst.

És akkor a parfüm mégiscsak a testéből árad így.

A hideg neonfénnyel kivilágított teremből két csapóajtó nyílott a folyosókra. Az egyiken tolták be a hullákat, a másikon áttolták a jegelőbe és onnan szállították hivatalos boncolásra. Az egyik csapóajtó I. kötet 21szárnyai csöndesen kotyogtak egymáson, mert valahol bizonyára nyitva felejtettek egy ablakot.

Dr. Kienast nem hallott lépteket a folyosóról. Miközben fülelt, a telefon megcsörrent mellette az idegen íróasztalon, ettől kissé összerezzent, csöngött, de nem vette fel.

Szakmai kíváncsisága nem először sodorta kritikus helyzetbe, s olykor a saját jó ízlésén vagy akár a törvényeken is túl kellett magát tennie. Ha nem így lett volna, akkor bizonyára a bűnözők észjárását sem követheti, nem is választja ezt a pályát. A pulóvert letette, vette a kék-fehér csíkos inget, s immár teljes bizonyossággal meg tudta mondani, hogy az ismeretlen férfi nem ebben az ingben, minden valószínűség szerint nem ebben a pulóverben töltötte életének utolsó napját, hanem délután átöltözött, vagy kora este, helyesbítette gyorsan önmagát. Ezek igen egyszerű dolgok. Még érződött a holmikon a mosószer és az öblítő, netán a szekrénybe helyezett szagosító illata. Az utolsó óráit pedig biztosan egy dohányfüsttől erősen áthatott helyen töltötte el, kocsmában, bárban, olcsó étteremben, egy társadalmi állásához méltatlan helyen.

A parfüm csupán az ing szárnyainak alsó harmadán és az alsónadrágon volt érezhető. Ezen egyébként illatként is érződött a gyorsan romló sperma. A telefon még mindig kicsöngött, de különben semmi mozgást nem lehetett hallani. A tetem lábához lépett, s mint aki embertársának porhüvelyétől kér elnézést mindazért, amit most tenni fog, megérintette a halott lábfejét, majd az ágyéka fölé hajolt. A telefon ekkor hallgatott el, ismét hallani lehetett, amint a léghuzatban a csapóajtó két szárnya tehetetlenül egymáson kotyog. A szemét talán önkéntelenül, talán azért hunyta le, mert nem akarta ilyen közelről látni a halott ember szeméremtestét, ha már egyszer megszagolja. Azonnal megcsapta orrát a pénisz átható illata. Egyébként minden úgy volt, ahogyan arra számított. Ezzel a pénisszel legfeljebb orálisan közösültek, de nem vaginálisan és nem análisan, a szekréciós vizsgálatból a tényállás majd egzakt formában is megítélhető lesz. A súlyosan illatozó parfüm a sűrű, gazdag fanszőrzeten és a has ék alakban felnyúló ritkásabb, I. kötet 22erősen őszülő szőrzetén kenődött el, innen áradt szét a teremben. Nem akart egyetlen pillanatot sem elvesztegetni. Lépéseket hallott közeledni a folyosóról, de mielőtt a halottkém még visszatérhetett, ellenőriznie kellett az észlelést. Sem a mellkason, sem a hónalj környékén, sem a fül mögött nem talált illatot. Ezek voltak az utolsó kérdéses helyek, s immár valóban úgy érezhette, hogy mindent megtett és mindent megtudott. Nem a halott ember saját parfümje volt, hanem egy frissen feltett idegen parfüm, amely aztán elkenődött a testén.

A csapóajtó két szárnya éppen kivágódott, amikor a fejét fölemelte.

Mint aki hullával csókolózott.

A csapóajtó hangjára rögtön hátrafordult, mondta, a maga részéről készen van.

Talált-e valami biztatót, kérdezte kedélyesen a halottkém.

A Kórbonctani Intézet ügyeletes orvosa volt, akivel a nyomozó szívélyes napi kapcsolatban állt. Ami azt jelentette, hogy a csendesebb vagy olykor a hangosabb súrlódások sem voltak közöttük elkerülhetők, ezzel azonban, ahogy mondani szokták, bőven együtt tudtak élni.

Inkább rád hagyom, válaszolta Kienast előzékenyen, de igen hálás lennék, tette hozzá a zavar legkisebb jele nélkül, ha te is megszagolnád a hasát és a fanszőrzetét. Valamilyen parfüm, illatosított szappan, vagy nem tudom, mi a szösz.

Talán fölismered, tette hozzá.

A kollégák néha puszta önvédelemből úgy tettek, mintha nem hallanák, amit dr. Kienast mond, kér vagy óhajt. S nemcsak azok, akik távolabbi kapcsolatban álltak vele, hanem a közvetlen beosztottjai is. Többnyire tegeződtek egymással ebben a körben, de ezzel együtt igyekeztek őt a mániáival együtt jó távol tartani. Csodabogárnak számított, akire rá kell hagyni bizonyos dolgokat, s megálljt parancsolni, mielőtt az ember sötét vagy tisztátalan ügyletekbe keveredne. Most is így történt. Dr. Kienast egy ideig várt, a másik ember netán mégis megteszi, de nem tette meg. S nem azért, mintha rosszallását akarta volna így kifejezni, hanem akárha egyáltalán nem hallaná a felszólítást.

I. kötet 23

Dr. Kienast jobbára elképedt és fortyogott magában.

Nem érhette fel ésszel, hogy mások miként érhetik be oly kevéssel és hová teszik a természetes emberi érdeklődésüket vagy a professzionális kíváncsiságukat.

Amikor elkészült a kötelező vizsgálatokkal, a halottkém úgy nyilatkozott, hogy az ismeretlen, mintegy ötvenöt éves, ápolt és jól táplált férfi halála a legnagyobb valószínűség szerint néhány perccel annak előtte állhatott be, hogy a hajnali futó fölfedezte.

Ám elképzelhető, hogy valamivel mégis később.

Sőt, talán még az is elképzelhető, vetette közbe dr. Kienast epésen, hogy még mindig él.

Ez az ember nagyon friss halott, válaszolta erre kicsit sértett hangon a halottkém, nézd meg, kérlek, igen. Felemelte az élettelen kezet, mutatta a körmeit, majd visszaejtette. S mintha még mindig nem lenne elég, belenyomta az ujját a comb izomzatába.

Meglehet, magyarázta, hogy éppen abban a tíz percben mondta fel a szolgálatot, amíg a rohamkocsival együtt a helyszínre értetek. Ha ez a hajnali futó valamivel előbb bukkan rá, vagy előbb jelenti be, vagy nem vacakoltok annyit, akkor a mentők minden bizonnyal életre kelthették volna még.

Dr. Kienast megkérdezte, hogy maga a test vajon nincsen-e túl jó karban ahhoz, hogy szívgörcs végezzen vele.

A halottkém erre megkönnyebbülten fölnevetett, mondta, ne kérdezzen már ilyen ökörségeket, úgy beszél, mint egy műkedvelő.

Na, nem, mentegetődzött erre Kienast, csupán azért teszi fel a kérdést ilyen ostobán, mert azon gondolkodik, hogy nem egészen másutt kéne-e keresgélniük.

Ha szőrszálhasogató akarna lenni, válaszolta a halottkém, aki nem nagyon értette, hogy Kienast hová akar ezzel kilyukadni, akkor első ránézésre valóban azt mondaná, hogy nem indokolt, ám ebből nem lehet ítélni.

Várják meg a boncolást, tette hozzá némi hallgatás után.

I. kötet 24

Nem úgy néz ki, mint egy elhasznált test, erősködött dr. Kienast.

Nézd meg a lábát, nézd meg a mellkasát, pocakot sem eresztett, úszott vagy teniszezett, vagy mit tudom én, valami erőset csinált. S jó lenne, ha mintákat vennének majd a hasáról és az öléről, tette hozzá mintegy mellékesen, az alsónadrágján van egy jókora spermafolt, s kérlek, ugyanígy az ánuszból is.

Ki tudja, a sperma talán nem a sajátja. A közösülés módjáról szintén tudni kéne valami közelebbit. Ami a pénisz küllemét illeti, nem arra vall, hogy anális vagy vaginális örömben lett volna része.

Nagyon sajnálja, válaszolta a halottkém türelmetlenül, de most felelőtlenség lenne többet mondani, vagy bármi mást. Tüzetesebben meg kell néznie, hogy mi történt. A spermát persze majd rendesen megnézeti. Kienast doktortól bizonyára megkapja a szükséges kívánságlistát, ahogy szokásos, miként máskor is. Ami pedig a lábát vagy az erősportot illeti, fiatalabb korában szerinte inkább kerékpározott.

Hogy ez nekem nem jutott eszembe, kiáltotta meglepetten a nyomozó.

Az érduzzanatok, persze, ez kerékpározott.

Aztán tényleg minden ment a maga rendes útján.

Azokban a dúlt napokban egyébként is elég sokan haltak meg agyvérzésben, szívszélhűdésben, váratlanul, hirtelen, de ezeknél találtak személyes okmányokat.

Hol kimelegedett, mintha tavasz készülődne, hol meg zuhant egyet a hőmérséklet, ordítóan hideg lett. Száraz hideg, hószállingózással. Mintha az általános felforduláshoz az időjárás is hozzátenné a magáét.

A hullát a másik ajtón tolták ki, és betaszították az ideiglenes helyére. Valamennyire lehűtve itt fog várakozni a boncolásra és a preparálásokra vonatkozó ügyészi engedélyre. Volt ugyanis még a nyakán egy kis folt. Valaki hátulról ölelhette át, meglephette, s ajkával oly sokáig és oly hevesen tapadt rá, kicsókolta, ahogy magyarul mondanák, talán harapta, véraláfutást okozott vele. Valaki, aki talán régóta nem látta már. Erről egyikük sem beszélt, bár mindketten tudták, hogy a nyom rögzítését I. kötet 25azonnal el kell végezni. Fogászati viasszal öntik le, a negatívot fogászati gipsszel öntik ki, s így akár perdöntő lenyomatot kapnak egy idegen ajakról vagy fogsorról, lehet a tettes ajka vagy az utolsó tanú fogsora.

A diák vallomását egyelőre senki nem vethette össze a halottkém véleményével.

Azt sem kérdezte senki, hogy egy ilyen láthatóan jól szituált úriember vajon mi a fenét kereshetett éjnek idején vagy hajnalok hajnalán a hírhedt parkban, illetve ha nem volt még olyan rég halott, akkor mégis miként ült meg a vállán és a karján a hó. A nyomozónak még különben is egy sereg más dolga akadt az apagyilkos lány ügyében. Meg azt is tudta jól, hogy amíg a krimináltechnikai eredmények nincsenek a kezében, nem érdemes az ügyön töprengeni. Az anya nem önfeláldozásból vállalta magára a gyilkosságot. Ez volt az egyetlen esélye arra, hogy felmentsék. Ha a lánya bevallotta volna tettét, akkor az anyát folyamatosan elkövetett bűnrészesség miatt ítélhették volna el. Néha jobb is volt, hogy az ügyeket Kienast szépen elaltatta magában, s hagyta, hogy a tudatában csöndesen tovább dolgozzanak. S amikor délután az álmosságtól félájultan épp csak annyi ereje maradt, hogy sietősen postázza a néhány elkészült papírt az ügyészségre és a szövetségi nyomozóhivatalhoz, pillantása ismét ráfutott a fiatalember nevére, Döhring.

Érdekes, hogy az ilyen súlyosan neurotikus figurák, ha tehetik, pszichológiára meg filozófiára iratkoznak be. Ami aztán inkább rontja, mint javítja az esélyeiket. Néhány év alatt okosabbak lesznek, amivel persze nem feltétlenül tudnak meg többet a maguk bajáról.

Elnevette magát, s amikor a fiatalember címéhez ért, Fasanen utca, elégedetten bólintott az önelégült nevetéshez. A fiatalember nyugodt lehet, szépen okosodhat, gondolta róla, nem kell nyomortól tartania, majd gyorsan borítékba tette, illetve a futó ügyek közé sorolta a frissen megnyitott dossziét.

A diák pedig a következő nap hajnalán, ahogyan korábban tervezte, el is utazott a városból.

I. kötet 26

Mikor elhagyta a várost, mindig olyan érzése támadt, mintha valamiről végképp lemondana, valamit végzetesen elmulasztana. Nem sokat adott az érzéseire, mert e futó érzések, amelyeket valamiként mégiscsak tudomásul vett, mindenképpen sértették az életelveit.

Az érzelmes embereket megvetette, egyáltalán, elutasította az érzelmeket. Nem beszélve egy ilyen önkéntelen és csillapíthatatlan reszketésről, amely aztán teljesen összezavarta. Olyan zűrzavarokra és felindulásokra emlékeztette, amelyeket különben gondosan kivetett az emlékezetéből. Nem tudta, honnan származhatott, azt sem tudta, végül is miként távozott a csontjaiból és az izmaiból a reszketés, de úgy ítélte, hogy az előző napon túl sok volt az emócióból, s ezért jobb az egészet minél előbb felejteni. Ezzel sem akart foglalkozni, a felejtéssel. Helyesebben azzal foglalkozott, hogy a felejtést is mielőbb elfelejtse.

Innen nézve olyan volt a város, mint egy végeérhetetlen és sivár rendező-pályaudvar. A vonat váltókon csattogott át, nyírfák nőttek az elhagyott sínpárok között.

Ha komolyan vette volna, ha nem utasította volna el, ha megengedte volna önmagának, hogy az érzései nyugodtan munkálkodjanak, akkor igen közel kellett volna engednie magához a saját keserűségét, a társtalanságát, mindazt, amiből a boldogtalansága származott, s amit aztán végképp nem tudott és nem akart tudomásul venni.

Két éve élt a városban, de nem voltak sem ismerősei, sem barátai. Mivel mással indokolhatta volna, mint hogy a saját elhatározása szerint van így.

Nem azt mondta, igen, én egy idejekorán megkeseredett, elég szomorú ember vagyok, s azért választottam magamnak ezeket a tudományokat, hogy az érzéseimet felvértezzem az állandó szenvedéssel szemI. kötet 27ben és az elmémnek is legyen az ásítozó kétségeim ellenében valamilyen eszköze, netán a végére járhassak mindannak, amitől szenvedek.

Emberek, kiáltotta volna, én egész nap úgy teszek, mintha minden rendjén lenne, ettől azonban még jobban szenvedek. Segítsetek, valaki, bárki, jöjjön, ne kopogjon, törjetek rám, bármikor. Nem, ő éppen fordítva tette, fordítva gondolkodott. Érzéseit csupán azért engedte közel az eszéhez, hogy az elméje minduntalan lebírja a lelke nyűgét. Így is ment minden rendesen a maga útjain. Azt mondta magának, hogy az ember eleve társtalan lény, minden ember társtalan, s akkor csapják be legjobban önmagukat az emberek, amikor szaporodási ösztönükben ürügyet keresnek maguknak a tartós társulásra, s azt állítják, hogy egy másik emberben találtak volna rá a híres boldogságukra. Majd megnézhetik magukat. Ez lesz a legnagyobb bánatuk. Tudják előre, mégis csinálják. Ő azonban szerencsésebb, mert nem hajlamos az ilyen jellegű öncsalásra. Látja, hogy mások egész nap mást nem tesznek, mint egymást gyűlölik, hiányolják, kívánják, imádják, birtokolják, ő viszont senkit nem kíván, neki nem hiányzik senki, nagyon jól megvan önmagával, így aztán nincsen kit kínoznia és gyűlölnie. Gyümölcsöző állapot, elfogulatlanul szemlélheti, hogy mit művelnek egymással ezek az egymásnak és önmaguknak kiszolgáltatott szerencsétlenek.

Igazán nem sajnálta őket.

Döhringnek elég hűvös és elutasító volt a modora ahhoz, hogy senki ne akarjon közel férkőzni hozzá, a külleméről pedig inkább azt lehetett volna mondani, hogy semmi szabálytalanság, ám inkább közömbös, mint izgató vagy érdekes. Lényegében mindenkit megvetett, beleértve azokat a halott szerzőket is, akiket szívesen olvasott. Ezeknek is telve volt az életük mindenféle gusztustalan, zavaros ügyekkel, ami aztán meg is látszott a halhatatlan műveken. Ebbe az utcába ő bizony be nem megy, habár mindarról, amiről szenvedélyesen gondolkodott, nem volt kivel beszélgetnie, mivel őt ténylegesen nem szólította meg senki, hogy erről vagy arról a témáról szívesen eszmét cserélne vele vagy éppen a gyöngédségére lenne szüksége.

I. kötet 28

Amíg a vonat el nem hagyta a várost, kibámult az ablakon.

Mint aki megpróbálja magát visszatartani, vagy abban reménykedik, hogy ezek a csapzott kertek, kormos tűzfalak, vigasztalan pályaudvarok és ólmos hátsóudvarok legalább a tekintetét visszatartják, nem engedik el. Mennyire jellemző volt rá, ahogy az ölében mindeközben nyitva tartotta a könyvét, amelyet olvasni fog. Mintha mindig kényszeresen jelezné, én kérem elfoglalt ember vagyok, engem bizony fölöslegesen ne zavarjatok.

A fejét nem tudta elfordítani, nem akarta elengedni a várost.

Tartott tőle, hogy amíg nincsen itt, amíg távol lesz, addig valamivel megvádolhatják. Nem azon töprengett, hogy mit tett, mit mulasztott el megtenni, képzelete mit tesz, vagy mi történik vele így, hanem mintha valamit csupán rosszul mondott volna el ennek a nyomozónak. Nem csak fedetlenül hagyta volna önmagát, hanem beszédességével a beláthatatlan és kellemetlen következmények tömegét zúdította volna önmagára. Az előző napi idegláznak ugyan semmiféle külső jele nem maradt, legfeljebb egy jelentéktelen nátha, szipákolt. Aki nézte, látott egy szigorú, nyugodt, magasra nőtt fiatalembert, aki most kissé elábrándozott, de valamiként a sejtjeiben áradt szét, agyának valamely lényeges centrumát öntötte el és fertőzte meg az előző napi láz. A sajátosan szerkesztett, törékenyen fölépített belső világot dúlta szét, amelyben eddig elszigetelten élt; megnagyította, fölpuffasztotta emlékezetének és képzeletének egyes tárgyait, s immár tényleg alig valamit hagyott a beáradó külvilágnak. Amikor hajnalban beszállt a vonatba és kinyitotta a kupé ajtaját, gépiesen köszönt a benn ülőknek, s amikor néhány óra múltán fölállt, ugyanilyen gépiesen elköszönt.

Volt egy útitársa, akit a moccanatlanságával egyenesen lenyűgözött, de ezt a fiatal nőt sem vette észre.

Düsseldorfig utazott, ott be kellett várnia az ikerhúgát, aki Frankfurtból érkezett, addig azonban volt még négy egész órája.

Az űzött és rámenős emberek undorító tömegétől visszhangosan I. kötet 29zúgott a pályaudvar hatalmas csarnoka és valamennyi járata, amikor végre megérkezett.

Ritkán utaztak haza, ezeknek a hazautazásoknak azonban megvolt a maguk rítusa, amelyet eleddig soha nem jutott volna eszébe megsérteni. Olyanok voltak a düsseldorfi órák, mintha a család és a környék, mindaz, ami ismerős, fokozatosan fogadná vissza magába. Habár nem akarta, hogy bárhová visszafogadják. Tartott az ikerhúgától, legalább ne lány lett volna, aki túl közel van hozzá, nem akarta a családját. Ki akart volna törni, de azt már nem tudta megmondani, hová kívánkozik. Ki ebből a családias hálóból, mely lefogja és örökösen visszahúzza, ki a nők közül. Az ipari kamerák lencséi alatt emberek mozogtak a csomagmegőrző szekrénysorai között, s ők is milyen nevetségesen. Mindegyik a legbiztonságosabb szekrényt kereste, ahonnan aztán biztosan nem fogják ellopni a holmiját. Döhring valósággal tüntetett vele, hogy a legelső, a legkézenfekvőbb szekrénybe löki be. Törött sörösüveg cserepei csikorogtak a talpa alatt, a sarokban egy hajléktalan bűzlött, a sörösüveget valószínűleg ő ejtette ki a kezéből, de most részegen hortyogott.

Aztán a szokásos úton indult el a nagynéni lakására, aki ilyenkor gazdag reggelivel várja.

Ezek voltak a közös óráik, amelyekre mindketten némán készültek.

Mintegy tíz percet kellett gyalogolnia, de az utcába már nem fordult be.

Amivel tényleg egy sokéves, az öntudatlan gyermekkor homályába visszahajló játék szakadt meg. Játékuknak az volt a lényege, hogy a szép nagynéni lenne az ő kedvenc nagynénije, s ők ketten aztán a saját primitív és elég közönségesen nyárspolgári családjuk ellenében, kölcsönösen és tüntetően imádnák egymást. Mintha azt kívánta volna tőle, hogy a függetlensége érdekében a húga ellenében imádja a nénit. Tényleg mutatós jelenség volt a nagynéni, szórakoztató, vidám, jómódú ötvenes, aki a divatszakmában dolgozott, évtizedek óta egy tartósan jó nevű olasz világcéget képviselt, és szigorú, majdhogynem aszkétikus, viszonylag szabad életet élt. Nagy utazásokat tett szerte a kontiI. kötet 30nensen, ahol egészen eldugott helyeken kivételes szakmákat űző személyeket foglalkoztatott, gyöngyfűzőket, lenszövőket, csipkeverőket, paszománykészítőket. Valószínű, hogy inkább neki volt szüksége rá, hogy legyen egy kedvenc unokaöccse, akitől sokat remél, akinek a léte azonban nem kötelezhette olyasmire, amit a saját gyermekével szemben kellett volna vállalnia, s mivel annak idején esze ágában nem volt gyermeket szülni, ő csábította bele a kisfiút ebbe a végeérhetetlen játékba. Ténylegesen elválasztotta az ikerhúgától. Olyan szellemi és financiális lehetőségeket ajánlott föl neki, amelyek kisegíthetik a családi fészekből, a törzsi kötöttségek közül ki a nagyvilágba.

Mindenesetre ezt a veszélyes játékot játszották, hogy lehetséges lenne.

A nagynéni a Hofgarten szomszédságában lakott, igen drága lakásban, s ebédlőjének három magas ablakából rá lehetett látni az ősrégi kert hatalmas fáira. Düsseldorfban aznap nem volt valami hideg, de az ég sötét, a szél a csupasz fák között szinte ordított. Döhring ebbe az ismerős parkba vette be magát. Elfelejtette az ikerhúgát, akire a család ellenében szőtt összeesküvés miatt mindig idegenkedve kellett gondolnia, elfelejtette a nagynénjét, a gazdag villásreggelit, az időpontokat és a kötelezettségeit, helyesebben mindezek a dolgok tudatának legszélére szorultak, ahol maga is alig érhette el.

Egyetlen dolog érdekelte, a halott ember, a halála, avagy maga a halál, hogy mi történt a szeme láttára, amivel mégsem tud elszámolni senkinek. Ment, semmivel nem törődött, ez jól esett. Tudta, hol van, tudta, mit kéne csinálnia, de közömbössé vált minden iránt, ami körötte mozgott és élt. Illetve minden gondolatától függetlenül az a kérdés foglalkoztatta, hogy nem lát-e halottat a padokon, a bokrok tövében vagy a fák között. Csupán néhány mókust látott, olykor egy félénk vadnyulat. Mintha bizony a halott embernek lennének még kilátásai, s ezek a kilátások egyenesen az ő éberségétől függenének. Mintha rá lennének bízva a világ elhagyott parkjai, s valamennyit át kéne kutatnia. Az is érdekelte, hogy a halott ember miként fogja megtalálni a I. kötet 31hozzátartozóit, illetve miként találják meg a hozzátartozói őt. Van-e bárkije. Végül is jóra fordul-e a sorsa, ha egyszer ilyen elhagyatottan és utálatosan kellett egy közparkban elpusztulnia, s mit tehetne mindezért. És akkor a halál egyáltalán mit jelent. Miként hozhatná helyre, amit tett. Vagy amit éppen nem tett meg. Egyszerre izgatta és kínozta a lehetőség, hogy még valamit tehetne, amit minden pillanatban elmulaszt, mert nincsen ott, helyesebben elmúlt és visszahozhatatlan, illetve mások tesznek valamit helyette, holott neki kéne megtennie.

A halottat nem lett volna szabad elhagynia.

Ugyanakkor tudta, hogy elég veszélyesek a kérdések, jobb lenne mielőbb elfelejteni. Mindennap különben sem talál hullát a parkban. Ha abban a parkban megtalálta, akkor ebben a parkban biztosan nem fogja megtalálni. A katasztrófa mindig egyszeri, kétszer nem következhet be. Habár nincsen rá szabály, hogy az egyik katasztrófa ne szülhetne nyugodtan egy másikat. Minden pillanatban abban reménykedett, hogy most aztán tényleg el fogja felejteni, mert el akarja felejteni, azért jött ide, hogy elfelejtse. Akarja. Legfeljebb egy másik hullát találhat, egy vadidegen hullát. Mintha a szél kisodorná alóla a kavicsos úton csikorduló lépteit, a lépés érzetét. De megfigyelte, hogy éppen azért nem tud mással foglalkozni, mint az ismerős hullájával, mert állandóan csak azzal foglalkozik, hogy most már aztán igazán felejtse el. Állandóan forgatta az elméjében, hogy mi hogyan történt, mit csinált és mit nem csinált, mert a lehető legtökéletesebben vissza kívánta idézni, amit el akart volna felejteni és a nyomozónak el kéne mondania. És ettől aztán tényleg minden teli lett ezekkel a hullákkal, amelyeket majd megtalál. Nem értette, hogy mit miért tett, valójában abban sem volt biztos, hogy ő tette-e, amit tett, s valamit nem ő mulaszt-e minden pillanattal.

Semmit nem értett, csak látott egy filmet önmagáról, mely hol megszakadt, hol pedig egészen másutt villant fel és folytatódott.

És akkor ebben a viharosan zúgó, csupasz, téli parkban egy olyan képtelenség jutott az eszébe, amely megállította.

I. kötet 32

Észre sem vette, hogy meg kell állnia, mert arra gondolt, hogy biztosan a teremtő akarta így.

Én vagyok a leghűségesebb kopója.

Még soha nem gondolt rá, hogy lenne teremtője, vagy teremtője lenne ennek a világnak, amelyet ismer vagy nem ismer. Arra sem gondolt még soha, hogy valamit akarhatna tőle a teremtője. Rajtam kívül senki nem végzi el. Világosan látta, hogy mit kell elvégeznie, a gondolattól nagyon könnyű lett, igazán megkönnyebbedett, talán egy kicsit boldog. A kopó szerepe is megtetszett neki, a szaglászása, a loholása, a vizelései. Megérezte a folyó közeli illatát. Vagy valamilyen rejtélyes okból hirtelen jelentősége lett a nagy víz közelségének, ennek az óriás folyamnak, a Rajnának, amelyet innen nem láthatott, a szél sodra mégis telitömte az orrát a hideg illatával. Lélegezni alig tudott tőle, mintha túl sok lenne a levegője. Most aztán a végére ért a töprengéseinek és a zavarának. Immár tudta, mit kell tennie, s ettől aztán nagyszerűnek találta, úgy élvezte önmagát, miként a levegő valamennyi illatát.

Nincsen más választása, nem hagyhat egyetlen homályos pontot sem, mindent be kell vallani, és mindent be fog vallani.

Szabályos elhivatottságot érzett erre.

Látta magát, amint pofájában az elejtett vaddal fut a gazda felé, akiről azonban nem tudta volna megmondani, hogy nő-e vagy férfi, hiszen a teremtő volt, és a teremtőnek teste nincs. Azt is fölmérte magában, hogy elhatározása végrehajtásához még valamennyi erőre szüksége lesz, s ez a szükség közvetlen kapcsolatban áll a folyó átható illatával, az illatokkal, a zúgó vérbőséggel, a túl sok levegővel.

A zsákmányt meg kell szereznie. Mintha azt mondta volna magának, hogy a folyót kell megszereznie.

Egy kavicsos út közepén állt a felhőktől minduntalan bezáródó és gyorsan nyíló ég alatt. Fel kell adnia önmagát. S bár semmi nem tudta volna megmásítani az elhatározását, azért egy kicsit előre fájt. Kitárni a mellét. Legalább ennyire tartott attól, hogy ismét magán érezze doktor Kienast csökönyösen átható, csaknem mélabús, kihívó tekintetét. I. kötet 33Minden halálos veszélyével együtt az ismeretlen ember testét is megkívánta. Ettől a kicsit mindig mosolygó, megbízható barna szempártól legalább annyira nem tudott megszabadulni, mint ahogy az ismeretlen halott alakjától, a finoman fehérlő éltől, a fölfedezés bűvös hűvösétől.

Még lélegzett, hevert a padon, lecsüngött a karja, hullott rá a hó.

Kiment a folyóhoz, bár nem kelt át a széles úton, nem ment le a partra, csupán messziről látni. Ezzel jelezte önmagának, hogy mindez közel sem végleges, hanem erőt gyűjt, időleges, végeredményben más, fontosabb dolga van. Innen nézve látszott csak igazán, hogy a város milyen végtelenbe nyúló pusztaságon, milyen hatalmas ég alatt fészkelte el magát. Ahová ellátott a szem, mindenütt pusztaság, az égbolt pusztaságán felhők vonultak a maguk útjain. Két irányban rohantak át az autók a földi pusztaságon, a vízen pedig erősen megrakott uszályok vonultak megmerülve, méltóságteljesen. A meder csordulásig telve volt, vastagon szétterült, ólmosan világított a szélfútta felszíne. Sokáig állt a szélben, s egyáltalán nem volt tisztában vele, hogy milyen hosszú idő telik el. A nagynéni mintegy másfél órája vár rá, miközben ő abban a hiszemben mászkál és bámészkodik, hogy percek telnek. Élvezte a világ zúgó, zajongó, hűvösen csapongó telítettségét, ürességét, sűrűségét, laposságát. A folyóról jött, a háta megett összecsapott, a park csupasz fáin átzúgott a szél. Ám a ritmusos zúgáson még áthatott a város egyenletes zajongása, amelybe aztán néha beleszóltak a vontatóhajók panaszos kürtjei. Ezek hosszan visszhangoztak az egymáson átúszó, néma felhők alatt, a felhők nyílásai pedig mindig maguk mögött hagytak a földön néhány gyors, vagy éppen lusta fényjelet. Mintha fényszórók pászmáit villantanák föl vagy húznák át a lapos táj felett, kiderült, elsötétedett, váratlanul oly sötét lett, akárha alkonyodna, majd mégis átragyogott egy pillanatra, s ég, víz, föld fellüktetett, megcsillantak a járművek páncéljai, majd megint csak elhomályosult. Nem volt vége semminek. Valószínűleg éhsége figyelmeztette rá, hogy elhatározását tényleg ideje lenne végrehajtani. Eszébe jutott a nagynéni terített asztala, a villásreggeli. Megfordult, visszaindult, most azonban nem a sétaúton, nem a fák alatt folytatta útI. kötet 34ját, hanem abba a csöndes mellékutcába tért be, ahol a parkra néztek a tartózkodóan előkelő, magas ablakok.

Ismerős volt itt, tudta, hol talál telefonfülkét. Embert nem látott sehol, senkivel nem találkozott.

Először a tudakozót hívta, ám a keresett rendőrségi hivatal telefonszámát nem volt hová, nem volt mivel följegyeznie, s ezért a körme élével, amolyan emlékeztetőként, rávéste a telefonkönyv sárga, lakkozott fedelére. Sem a négyes nem sikerült, sem a nyolcas, egy pillanatig tétovázott, majd mégis egy másik számot ütött be. Gyorsan legyen rajta túl.

S ahogy az már lenni szokott, pontosan azzal nem számolt, amire pedig igazán számíthatott.

A nagynéni ugyanis odaföntről látta őt.

A várakozás dühétől hajtva már legalább fél órája járkált tehetetlenül a lakásban, s éppen akkor állt meg ebédlőjének ablakánál, amikor Döhring a telefonfülke felé tartva megjelent az utca túlsó oldalán. Meglepettségében a nagynéninek rákoccant a feje az üvegre, kevéske mélyvörös rúzs ottragadt. Nem értette, miért onnan jön, ha egyszer a vonatról éppen az ellenkező irányból kéne érkeznie, s különben sem a park felőli oldalon nyílik a ház bejárata. Ha meg ennyi késés után itt van végre, akkor mi a csudának megy be a telefonfülkébe. Látta, amint a telefonfülkében eltűnik, de mást aztán nem láthatott, hiszen három emelet magasából, éles szögben pillantott alá. Néhány másodpercig az ablaknál várta a telefoncsöngetést.

Igazán ritkán engedhette meg magának valaki, hogy így megvárakoztassa őt.

S amikor mégsem történt semmi, nem jött a megváltó csöngetés, visszasétált a szépen megterített, immár értelmetlenné vált asztalához.

Fegyelmezte önmagát, ám dühödten kopogott a padlón a magas cipősarok.

Szórakozottan ivott a kihűlt teából. Az embernek állandóan el kell magát valamivel foglalnia. És mintha azt is elfelejtette volna rég, hogy valamivel őt is meg lehet bántani.

I. kötet 35

Halálos csönd volt a nagy lakásban. Két kézzel fogta a hideg csészét, nem tette vissza a tányérjára, most nem akarta a tompa koccanást. Az ajtók sarkig kitárva álltak, át lehetett látni a szobákon. A magas ablakok tökéletesen kizárták a szél zaját, de a szemközti falon ott hintáztak az ágak halovány, téli árnyai.

Azokban az években a jómódú emberek már jó ideje kiszórták a lakásaikból a korábbi évtizedekben fölhalmozott tárgyakat. Lecsupaszított terek maradtak. Amihez a mértéktelen háborús pusztítás is hozzájárulhatott, az elpusztult német városok. Üres, világítóan fehérre festett falak, csillogó padló vagy parketta, néhány világítótest, amelyek hideg, átható, klinikai fényeket árasztottak, néhány véletlenszerűen ottfelejtett bútordarab. A nagynéni sem hagyott meg mást a hatalmas ebédlőjében, mint a hosszú, csupasz asztalt, a kárpitozatlan és dísztelen székeket. Az újmódi kopárság bizonyára nem egyszerűen divat volt. Mintha immár nem annyira térben élnének az emberek, hanem időben. Akárha nem kötődnének többé semmihez olyan mélyen és bensőségesen, sem helyhez, sem tárgyakhoz. Helyek között repült, mindenütt dolga volt, de az időpont volt a mérvadó, szállodákban hált, egyszerre több helyütt volt nyaralója és lakása, ahol nem lakott és nem nyaralt.

Ha nem adott éppen vacsorát, vagy nem aludt a lakásán, akkor a nagynéninek nem nagyon volt itt mit csinálnia. A szobáknak csupán a nevük maradt fenn, jobbára megszűnt a funkciójuk. Például a nagynéni úgynevezett dolgozószobája és úgynevezett ebédlője között volt egy piéce de dégager, amolyan átjáró szoba, az egykori dohányzó, ahol nem hagyott mást, mint a padlón egy antik kínai szőnyeget. Igaz, a mennyezetről bődületes barokk csillár csüngött; a két tárgy nem illett sem egymáshoz, sem a viszonylag kis szobához, és még valóságos rendeltetésük sem volt, mégsem hatottak kínosan. Megfértek egymással, áthidalhatatlan távolságból bámultak egymásra, nem volt egymással semmi dolguk, más volt a világszemléletük. S egy ilyen hatás a korszak stílusának tökéletesen megfelelt.

I. kötet 36

A nagynéni különben is világéletében egyedül élt, s ezért nem lehetett feltűnő, amikor tényleg magára maradt ebben az üres lakásban.

Néhány nappal negyvenedik születésnapja után hagyta el az állandó barátja, akivel azonban sem itt, sem másutt, közös lakásban addig sem élt. Legfeljebb az ágyukat osztották meg néhány órára, szeszélyesen, olykor, hétvégeken. Azóta a nagynéninek úgymond nem volt senkije, habár volt olyan munkatársa, vagy éppen az ügynöke Párizsban, akivel alkalomadtán lefeküdt, s ezt a szokásukat éveken át meg is őrizték. Valójában azonban mindig is a képgyűjtés volt a mélyebb, az alattomosabb szenvedélye, nem a női divat és nem a férfiak.

Csupán néhány festőt gyűjtött, kizárólag élő festők képeit.

Aki meghalt, számára nem létezett, hiszen vele együtt szűntek meg a pillanat izgalmai. És egyetlen olajképet sem, hanem temperákat, gouache-okat, tusrajzokat, vízfestményeket, semmi mást, ceruzarajzokat vagy karcokat sem. Ennek a kényes üzleti számításokkal behatárolt szenvedélynek szinte semmi látható jelét nem hagyta a lakásában. Mert a lakásában függött ugyan néhány elég jelentékeny olajkép, ám azok közül, amelyeket tényleg szenvedélyesen gyűjtött, mindig takarékosan akasztott ki egyet-egyet magának, és nem föltétlenül a legfontosabbakat. Szenvedélyének állása szerint óvatosan cserélte ezeket, ám avatatlan szemeknek a cserék sem lehettek feltűnőek, már csak azért sem, mert a képek szerzőiktől függetlenül eléggé hasonlítottak egymásra. Egy düsseldorfi bankház klimatizált széfjében tárolta a gyűjteményét, s erről aztán az ügyvédjén és a vásárlások előkészítésével megbízott ügynökén kívül tényleg senki nem tudott. Párizsi volt az ügynöke, helyesebben egy luxemburgi flamand, aki Párizsban élt, mert a piac változatlanul onnan volt a legjobban áttekinthető, bár arról ábrándozott, hogy Tokióban és New Yorkban is lenne egy ügynöke. Ehhez azonban nagyságrendekkel kellett volna tehetősebbnek lennie, vagy ki tudja, talán csak merészebbnek.

A kihűlt tea csíkokban tapadt a csésze belső falára. S amikor a telefon végre megszólalt az ebédlőasztalon, hagyta hosszan kicsengeni. I. kötet 37Lassan letette a csészét, csuklóján gyöngéden megcsörrentek az ezüst karkötők.

Jó tíz éve a fejébe vette, hogy kizárólag feketébe öltözik, télen és nyáron kizárólag ezüstöt visel. Ajkát és körmeit mindehhez sötétvörösre festette, túlzón, vastagon, haját pedig fölfogta és csaknem teljesen eltakarta egy szorosan a feje köré tekert kendővel. Ügy nézett ki, mintha örökösen sminkeléshez készülődne. Százszámra álltak a kendői a fekete és a fehér minden árnyalatában. Csupasszá tette velük a vonzón szabályos, valamilyen kivételes gyümölcsre emlékeztető arcát, domború, sima, ragyogó homlokát. Úgy viselte ezeket a feje köré tekert fekete és fehér főkötőket, amelyek alól éppen csak kibuggyant sötét, s immár minden bizonnyal színezett haja, mint valami ékeket, márkajelzéseket, amelyek büszke egyéniségét hirdetik. Ujjait a gyűrűk, két csuklóját és a karját szinte könyékig borították az ezüst karkötők. Mély, öblös, átható, rendelkezéshez szokott hangja volt, de amikor az unokaöccsével beszélt, vagy a párizsi ügynökével, egy csinos kis kopasz férfival, akkor ösztönösen igyekezett visszafogni hangjának legalább az erejét.

Valójában bármit tett ellene, mindig túláradt a személyisége.

Ezzel a két emberrel szemben mindenesetre óvatosabban viselkedett, mint másokkal, semmit nem kockáztatott, mindig egy kicsit úgy beszélt velük, mintha pillanatnyi félreértésektől is erősen tartana.

Döhring, mondta halkan és határozottan, miközben a telefonnal visszasétált az ablakig.

Itt pedig a másik, válaszolta a fiatalember a vonal túlsó oldalán.

A nagynénje erre elhallgatott, mert jobbnak vélte, ha minden megnyilvánulásával kivár.

Olyan hosszan csengett, gondoltam, fel sem veszed, tette hozzá a fiatalember.

Miért ne vettem volna fel, kérdezte a nagynéni, és hűvös maradt, mértékletes, kérdezte, mi történt.

Éppen le akartam volna tenni, mondta a fiatalember izgatottan. Már éppen azt gondoltam, elmentél hazulról.

I. kötet 38

Hová mentem volna, válaszolta a nagynéni, s most ütött át a hangján az ingerültség, ha egyszer másfél órája várok rád.

Csak azért mondom, magyarázkodott a fiatalember hebegve, mert olyan sokáig nem vetted föl.

Talán ne arról beszéljünk, hogy mikor vettem föl vagy mikor nem vettem föl, hanem inkább arról beszéljünk, hogy mi történt, türelmesen várom a magyarázatot.

Semmi különös nem történt, válaszolta méltatlankodva a fiatalember, annyi történt, hogy elaludtam. Nagyon fájlalom, hogy fölöslegesen megvárakoztattalak.

Na szép, mondta erre a nagynéni kissé megütközve.

Egyszóval elaludtál, tette hozzá vontatottan, mintha időt akarna nyerni magának, hogy megértse a helyzetet.

Biztosan nem feküdtél le időben.

Valójában ő sem tudta volna megmondani, hogy mit nem ért, de nem értette. S főleg a fiatalember szokatlanul tompa, fedett hangszínét, izgatott vagy erőszakolt hanghordozását nem volt hová tennie. Miközben kibámult az ablakon, hogy szemmel tartsa a telefonfülkét, ismét az üvegnek támasztotta a homlokát. Berlinből vonat csaknem minden órában érkezik. Ám ha elaludt volna, miért nem hívta előbb, vagy miként érkezhetett ekkora késéssel az ellenkező irányból.

A téboly zavaros lüktetését érzékelte a telefonvonalban. S ebből néhány mondatnyi elegendő volt, hogy valamennyi átragadjon rá belőle.

Tiltakoznia kellett ellene.

Odakinn némán hajladoztak, repültek a csupasz és fényes ágak és ágbogak; az ablak kizárta, csupán a telefonvonal közvetítette a rideg téli szél zaját. Olyan volt, mint egy tébolyító mellékzörej. Lehet, hogy tényleg elaludt, de akkor egészen másutt aludt el, egészen máshonnan érkezik, és egyáltalán nem vonattal, hanem talán elhozta valaki és az Insel utca sarkán tette ki.

Valamilyen oka biztosan van rá, hogy ködösítsen.

I. kötet 39

Egy fiatal férfi mozgalmas életében semmi nem elképzelhetetlen. Csakhogy az unokaöccsének nem volt mozgalmas élete, semmilyen élete nem volt.

Éppen ez adott okot az állandó aggodalomra. Nem lehetett megérteni, hogy mi történik, helyesebben mi minden nem történik meg vele.

Carlino, mondta a nagynéni aggodalommal eltelt hangon, mielőtt az unokaöccse még bármit válaszolhatott. Én igazán sok mindent megértek, csaknem mindent elfogadok, semmire nem vagyok kíváncsi, de most azért áruld el nekem, hogy honnan a csudából érkezel.

Semmiről nem kell beszámolnod, mégis érdekel, már megbocsáss.

A fiatalember, akinek Carl Maria Döhring volt a teljes neve, olaszosan pedig csupán a nagynéni becézte, ebben a pillanatban nem figyelt másra, mint hogy minél rövidebb legyen a beszélgetés. Ne felejtse el a telefonszámot, amelyet körmével fölvésett a telefonkönyv sárga fedelére, ám a véset a szeme láttán, lassan és veszélyesen halványodott. Figyelmetlenségében szerencsétlenül félreértette a kérdést.

Azt válaszolta, persze, hol lehetne másutt, Berlinben van, de őszintén reméli, hogy a következő vonatot eléri.

A következő vonatot, kérdezte tanácstalanul a nagynéni, aki meglepettségében mégiscsak felkiáltott, milyen következő vonatot, amit a fiatalember a vonal másik oldalán úgy értelmezett, hogy a nagynéni ismeri az összes indulási terminust, s világos lett előtte a hamisság.

Feltéve, válaszolta gyorsan, mert ki akarta magát verekedni a bonyodalomból, ha most azonnal, de azonnal befejezik a beszélgetést.

Csupán azért jelentkezett, hogy elnézését kérje.

A következő vonatot tényleg szeretné elérni, rohan.

Nála már nem fog megállni, de amint hazaérkezik, Pfeilenből ismét jelentkezik.

Reméli, hogy az ünnepek alatt valahogy még láthatják egymást.

A nagynéni erre csöndesen és ünnepélyesen megjegyezte, hiszen tudja jól, hogy az ünnepek alatt Párizsban lesz, de ennek a tréfának bizony türelmesen kivárja a végét. Aztán mintha saját maga mondott I. kötet 40volna valami felettébb tréfásat, teli szájjal belenevetett a telefonba. Érzékeltetni akarta, tudja ő, hogy mi van a dologban: nő. Ízesen tudott nevetni. Óvatlan nevetésétől ellenben tökéletes lett kettőjük között a zűrzavar. Carlino nem értette, hogy a nagynéni vajon mit nem ért, vagy mit kéne még a tudomására hoznia, hogy valamit megértsen és elfogadjon, nem beszélve arról, hogy a csiklandós nevetés bosszantotta és sértette, mert egyik legérzékenyebb pontján találta el.

Nem volt senkije. Még soha nem volt senkije. A közelébe sem került, hogy legyen bárkije.

A nagynéni viszont nem tudta felfogni józan ésszel, hogy az unokaöccse minek ragaszkodik görcsösen ehhez a képtelenséghez, mi szüksége rá, s ha egyszer itt áll a Hofgartenben, akkor akármilyen nő legyen a dologban, minek kell hazudoznia, minek ez a cirkusz.

Mindezt nem értette, de természetesen ő volt az engedékenyebb.

Carlino, kedvesem, oly sok minden van égen és földön, amit meg kéne értenem, igazán igyekszem, kiáltotta lágyan és még mindig nevetve, ám ha jól értettem, folytatta tétován, majd lecsapott rá hangja erejével, akkor te most egyszerre két helyen vagy.

Már milyen helyen, vagy mire gondolsz, kérdezte Döhring ingerülten, s a hangjából ítélve úgy tűnt a nagynéninek, mintha tényleg nem értené, nem értelek, mondom, indulnom kéne.

Hát ez nagyon jó, válaszolta a nagynéni, s immár nem látta semmi akadályát, hogy hangjának erejét tényleg elszabadítsa, miközben itt telefonálsz az ablakom alatt, éppen indulsz Berlinből a vonatodhoz.

Igazán hallatlanul érdekes.

Micsoda fajankó vagy, azt hiszed, hogy ilyen könnyedén átverheted a nagynénidet.

Ám harsány jókedvére olyan választ kapott, oly gyorsat és határozottat, amilyenre nem számíthatott.

Döhring ugyanis végre megértette, hogy milyen elővigyázatlanul viselkedett. Ami azt jelentette, hogy megint ő a gyöngébb, a vesztes, az ostoba, aki senkin nem tud felülkerekedni. És olyan kétségbeesetten I. kötet 41ordított a vonal másik oldalán, valósággal elbődült, hogy a nagynénje nemcsak a homlokát rántotta el az ablak üvegéről, hanem a kagylót is a füléről.

Azt ordította, ha tényleg tudni akarja, hogy mi történt, akkor most elmondja, semmi akadálya. Tegnap megölt egy embert.

Igenis, gondolta ugyanakkor, segítettem a teremtőmnek a napi pusztításban. Sajnálta, hogy nem meri hangosan kimondani.

Gyönyörűséget okozott magának, hogy áll ebben a telefonfülkében, odakinn őrülten zúg a szél, s ő átordítja a világon legalább a vallomás nyilvánossá tehető harmadát.

Letagadta, mert azt hitte, meg fogja úszni, ordította, de nem fogja megúszni, mert nem akarja megúszni.

Nem lehet mindent megúszni.

Elborzadt a saját mondatától, megreszketett tőle, bár nem úgy, miként az előző napon, nem a csontjai, nem a húsa, hanem a hajhagymái, a szőrtüszői, finoman a bőre felszíne, lúdbőrözött.

Esze ágában sincsen megúszni. Igenis, most visszamegy Berlinbe, pontosan. Visszavonja az első vallomását. És szarik a karácsonyi ünnepekre. Nem fogja kivárni, akkor már nem csak a bőre borzongott tőle, hanem a borzongás, mely egyszerre volt félelem és élvezet, valamilyen mélyrehatóbbat tett.

Nem bírom kivárni, nem bírom, ordította, s érezte, hogy teljesen érthetetlen módon és teljesen váratlanul immár a gerincvelőt éri el, az alsónadrágjában fölmered a farka.

Ami a lelke legmélyéig megalázta, mivel elég világosan a nagynéni hangjára, botrányos viselkedésére vonatkozott. Nem csak a nevetésére, hanem arra az egész ártalmatlannak remélt, kacér és csábító játékra, amelyet legkisebb gyerekkorától fogva kölcsönösen űztek, s ezért még eszeveszettebben ordított.

Döhring a nagynéni berlini lakásában lakott, a nagynéni finanszírozta a tanulmányait. Egy sértett állat ordít így, aki persze kész a védekezésre és a támadásra, hálát vagy lekötelezettséget pedig nem ismer.

I. kötet 42

A nagynéni a vonal másik oldalán így is fogta fel, miként egy segélykiáltást.

Szarik az egész családra, ordította magán kívül Döhring, mintha azt ordítaná, szarik a nagynénire, a pénzére, a lakására, az egész gyűjteményére.

Az idő elérkezett, valljad meg bűneid.

Majd időben meg fogják tudni, hogy mi történt vele.

Miként veszélyes helyzetekben oly gyakran megtörténik, ezek a furcsa, sehová nem köthető, az első másodpercben teljesen érthetetlen és akusztikusan is fölfoghatatlan, mert túl gyors, túl hangos, túlságosan szertetartó mondatok éppen az ellenkező hatást váltották ki a nagynéniből, mint ami az adott pillanatban várható lett volna tőle. A mondatok értelmét feltehetően föl sem fogta, hiszen akkor meg kellett volna rémülnie, tehetetlenné kellett volna válnia; illetve nem vette szó szerint, nem hitte el, mert nem hihette, hogy az unokaöccse bárkit meggyilkolhatott, s ezért nem is érdekelte, hogy kit gyilkolt meg.

Senkit.

Nem érdekelték az elhangzó mondatok, mégis mindent pontosan átlátott, értett, s azt is tudta, mit kell tennie. A mondat érzelmi töltését fogta föl, s ösztönszerűen, azonnal, ő maga is ordított.

Nagyobb hangja neki volt.

Állati ösztönnel ordította vissza, mintha az ordítással akarná megbűvölni, elkábítani, tehetetlenné tenni, a helyéhez szögezni a másik állatot.

Nem mész sehová, érted? Ott maradsz, ahol vagy, érted? El nem mozdulsz a helyedről, érted? Senkinek semmilyen vallomást nem teszel nélkülem, érted?

A mellkasából ordított, a hasából ordított, nem a torkán és nem a fejében képezte a hangokat, s ezért aztán erősre sikeredett, mélyre, öblösre, zúgott és zengett.

Miközben ordított, mégis olyan érzése támadt, hogy hűvös van a lelkében, vagy éppen részvétlen vagy mindenféle szenvedély híján van az ordítása.

I. kötet 43

Valami végzetesen hiányzott.

Semmi kétség, helyesen cselekszik, de ezzel együtt nem volt benne az ordításban. Mintha egy idegen személyt helyettesítene. Hiszen ki tudja, mióta, egyáltalán nem ordított senkivel. Talán soha nem ordított így, önmaga számára volt ismeretlen az ordítása. S mindez alaposan megzavarta, mert úgy érezte, hogy lényének leglényegét sem az unokaöccse zűrös és veszélyes vallomása, sem a saját célratörő ordítása nem érintheti meg.

Valamit észrevett, valamilyen nagyon is elevenébe vágó változást, amit eddig nem érzékelt az életében, valami mély, fájó sebként feltáruló hiányt.

Amitől egy kicsit kétségbeesett lett az ordítása, önmagától ijedt el.

És most mondok neked valamit, ordította, és nagyon figyelsz, ordította.

Ám a vonal ebben a pillanatban megszakadt.

A hatalmas lakás legmélyéről, át az üres, egymásba nyitott szobákon, rohanó női lépteket lehetett hallani.

Inés, ordította a nagynéni a kezében a telefonnal, holott jól hallotta a portugál bejárónő közeledő lépteit, aki eddig valahol a nagy lakás hátsó traktusában békésen vasalt.

Nem mozdulhatott el az ablaktól.

Arra számított, hogy kivágódik a telefonfülke ajtaja, és Carlino a parkon át elrohan.

Inés, ordította ismét.

S akkor a parkban kell elkapnia, az állomáson, valahol el fogja kapni, ehhez azonban nem hagyhatta őrizetlenül az ablakot.

De még mindig nem vágódott ki a telefonfülke ajtaja.

Döhring ugyanis jó ideig úgy maradt, lehajtott fejjel állt, többszörösen megalázva. Keze a kagylón, ahogyan az imént, amikor már nem akarta a nagynéni hangját hallani, és óvatosan és kíméletlenül visszahelyezte a villára.

S akárha valamilyen ijesztőt fedezett volna föl a saját lábfején; dráI. kötet 44ga angol bőrcipőt viselt. A nagynéni hangja valóban megbűvölte, mint ahogy a kellemetlenül erős erekció valamennyire elkábította.

Nem tudott vele mit kezdeni.

Ilyen állapotban nem merészelte volna fölhívni doktor Kienastot.

Félrövid kabátja nyitva állt, de a nadrágján szerencsére alig látszott, amit érzett. Várta, legyen vége, ami azt jelentette, hogy minden másra figyelhetett, csak erre nem. Elég nagy erőfeszítésébe került, hogy elszakítsa magát a nagynénitől; ne hallja vissza, ne vegye tudomásul, hogy mit kívánna tőle, ám ahhoz, hogy az ölében mi történik, erőfeszítéssel nem férhetett hozzá. Legfeljebb várhatott, hogy a teste talán önmagától jobb belátásra tér.

Ami viszont azért volt veszélyes, mert ha a nagynéni veszi a kabátját, akkor olyan sok idő nem marad.

Döhring nem öltözködött választékosan vagy gondosan. A két jobb darab, kézzel varrott, kissé esetlen, de nagyon kényelmes és elnyűhetetlen cipője és kockás gyapjúval bélelt, sötétzöld skót viharkabátja szintén a nagynénitől származott. Különben farmert viselt, valamilyen vasalatlan inget, alatta fehér garbót, miként az amerikai filmek hősei, s nagyon hidegnek kellett lennie, hogy pulóvert vegyen magára.

Volt azonban egy titkos gyengéje, az alsónadrágjai, az úszónadrágjai, a futónadrágjai. Néha inkább csak azért vette fel a pulóverjeit, mert a mostohája kötötte. Ne szakadjon le róluk annyira.

Egészen kicsik voltak ezek a slipek, pirosak, kénsárgák, lilák, áttetszően vékonyak. Felfedezés volt, kihívás, bár jó ideig sejtelme sem lehetett róla, hogy mit fedezett volna fel, s arról aztán végképp nem tudhatott, hogy miként hívja ki velük a sorsát.

Amint betette a lábát a nagyvárosba, valamiként mindenből minden természetesen következett.

Otthon kikerülhette volna egy egész életre, amivel itt mindennap óhatatlanul találkozott.

Mikor az első hajnali futásból visszaérkezett, a házmester éppen mosta a járdát a ház előtt. A fák lombjain élesen sütött át a későnyári I. kötet 45napfény, e korai órában a levegő azonban még jeges maradt. Berlinben a nagynéninek a Fasanen utcában volt a lakása, s így aztán éppen csak végig kellett az utcán futnia, hogy kiérjen a Vadaskertbe.

Nem szívesen változtatta az útjait.

S ennek a házmesternek, aki a saját bevallása szerint maga is diák volt, jogásznak készült, habár legalább negyven éves, két gyermekes családapa, valamiért tetszett, hogy az új lakó hajnalonta futni jár.

Kérdezte tőle, miért nem biciklizik.

Itt mindenki biciklizik, illetve sokan bicikliznek, magyarázta, legalábbis azok biztosan bicikliznek, akik az autóközlekedést elvből elutasítják.

Az ilyen magunkfajták, tette hozzá kis nevetés kíséretében, s mintha igazi kíváncsisággal várta volna a másik ember válaszát.

Döhring lihegve állt előtte a nedves járdán, és vidéki lévén őszintén szólva nem szívelte az ilyen jellegű felszólításokat. Értette, hogy politikai állásfoglalást követel tőle a másik ember, de éppen ez nem volt az ínyére.

A házmester slaugjából ömlött a víz.

Izzadsága az éles levegőn meztelen vállára hűlt, arcán hűvös hártyát képezett.

Mondta, szívesen kerékpározik, de nincsen itt a kerékpárja, s őszintén szólva, nem gondolt rá, hogy magával hozhatná.

A házmesternek azonban épp az okozhatott örömet, hogy ürügyként használja minden kérdését, válaszát, ajánlatát.

Mondta, a garázsban talál három elég jó biciklit, ezeket egy régi lakó, egy magyar mérnök hagyta itt.

Döhring maga sem értette, miért, de megkérdezte, milyen magyar mérnök. Váratlanul érte, hogy valaki egyszerre három biciklit hagyjon a régi lakhelyén.

A házmester az ajkával, a fejével jelezte, hogy számára sem kevésbé gyanús viselkedés. Felhúzta a szemöldökét, és oly hevesen rázta a fejét, hogy hevesen rázkódott kezében a vízsugár. Mondta, próbált utánajárI. kötet 46ni, de nem tudta kideríteni, a magyar nem hagyott címet, a régi házmesterrel alaposan megbeszélték, de márkajelzés sincs a bicikliken.

Ott vannak a vázon a foltjai, kettőt levettek, a harmadikat lekaparták. Ha kedve tartja, akkor vigye, bármikor, amelyiket akarja, úgysem használja senki, néha a felesége az egyiket. Ha óhajtja, akkor most azonnal megmutatja.

Döhring udvariasságból ment le vele a garázsba, de aznap délután vette az ismeretlen magyar biciklijét, s legnagyobb meglepetésére nem kellett hosszan kerekeznie, hogy kijusson a város sűrűjéből.

Ezeken a nyárvégi napokon Berlin fölött úgy nyílik ki az ég, mintha az egyik égbolt, a közelebbi, egy másik, távolabbi égboltba nyílna át. Bármily szélcsendes vagy bármilyen meleg legyen, hűvös szellők vibrálnak, olykor jeges fuvallatok. Hosszabbra nyúlnak az árnyékok a házak homlokzatán, elmélyül az utcák távlata. A párás hajnalok hűvösek, és hidegek az elködösödő éjszakák, amiből valamennyi a nappalokra is átragad.

Ezeken a napokon a berliniek az utolsó pillanatokig kitartanak a tavak napfényes partjain.

Egy óra múltán már maga sem tudta, hol jár. Erdőkbe ért. Gyorsan hajtott, hogy testén érezze a fuvallatok hűvösét, de nem volt számára semmi sürgető.

Valósággal elmenekült az otthonából, most pedig tíz egész napja maradt az első szemeszter kezdetéig, hogy megismerje a várost, ahol végre valahára egyedül fog élni.

A gyorsforgalmi utak egyenletes zúgását mindenesetre maga mögött hagyta, bár ezeknek a szigorúan tagolt, s láthatóan gondozott erdőszelvényeknek nem volt olyan távoli pontjuk, ahová a város lüktetése ne hatolt volna el. Nem tudta, hol van, nem érdekelte. Nem kellett attól tartania, hogy eltéved. Vagy tévedjen el. Hol távolodtak, hol közelebb hatoltak az autóutak, s a közelségüket olykor a fák közé rekedt benzingőz jelezte.

Néha látott egy magányos embert. Valaki futtatta a kutyáját. Vagy I. kötet 47andalgó párokat. S feltűnt neki, hogy ebben az erdőben hosszan és kíváncsian megnézik egymást az emberek.

Ahogyan a házmester is megnézte reggel őt.

Nem csak a szándékait figyelték, és egyáltalán nem bizalmatlanul. Nem tudott úgy elhúzni, hogy ne nézték volna meg. Előzékenység áradt a tekintetükből, az első elhangzó szó előlege.

Utána is fordultak.

Igaz, ő is visszafordult, mert nem tudott ellenállni a pillantások hívó erejének, s arra várt, hogy megszólítsák.

Akár akarta, akár nem akarta, vissza kellett pillantani, s minduntalan zavarba jött, mert mégsem történt semmi.

Aztán mintha kívül került volna azon a körön, ahová gyalogos sétálók még elérnek. Egy magányos lovas távolabb, s jó ideje senkivel nem találkozott többé. Sűrű fenyvesbe ért, a kissé nedves, süppedékeny, homokos út lassan és alattomosan emelkedett, nehéz volt magát feltaposnia. A fenyők között sötét lett, mert a késő délutáni napfény már épp csak átsütött a dombgerincen. Fojtott, sűrű csönd honolt a magasra fölkopaszodott, komor törzsek között, a csendben olykor magányos madár pityegett, vagy éppen fölrikoltott egy másik. Itt nehéz volt kerekezni, mert a lovak patái mélyen felszaggatták az emelkedőt. A száraz és fullasztó levegőt kellemesen áthatotta a gyanta fanyar illata.

Le kellett volna szállnia a nyeregből, tolni a biciklit, de nem adta föl, inkább az út szélén keresett minden pedálozás alá szilárd talajt.

Döhring és a családja az alsó-rajnai alföldnek egy egészen kicsiny városkájából származott. Ott is a homok.

Nem messzire a lassú folyású Nierstől, a városon kívül volt a régi tanyájuk, ahol a nyarakat töltötték. Olyan nyitott messziségekhez szokott hát a szeme, amelyeken bokortaréjok, ligetek és erdős facsoportok tagolják a tájat. Minden egyenletesen lapos. Az otthoni fenyveseknek más volt ugyan az illatuk. Az örök laposságnak voltak mélyedései, ahol összefolyt, meggyűlt az esővíz, források is fölfakadtak, elcsurogtak a semmibe, s az évszakok járása szerint emelkedett, süllyedt a talajvíz.

I. kötet 48

Homok volt, homok, a mélyedésekben mélyen elmocsarasodott. Vékonyka homokréteg fedte, amelyet a szél amúgy rápergetett, megkérgesedett, s mintha megtévesztésül nőttek volna rajta tömött, hosszú szálú fűcsomók.

Közel sem veszélytelen vidék, az ember nem tudja, hová lép.

A tocsogós mélyedésekben tenyésztek azok a különösen kusza és szélcibálta, nem túl magas növésű, laza, inkább sárgás, mint zöld tűleveleket hajtó lápi fenyvesek, amelyekkel a berlini homokon nőtt erdőt most önkéntelenül össze kellett vetnie; gyermekkori kalandozások helyszíne, a rettenet helyszíne.

Illatozott a láp.

Az embernek gyakorta jut eszébe olyasmi, amitől éppen elszakad, vagy legalábbis késznek érezné magát elszakadni.

Sok évvel korábban, valamikor ezerkilencszázhatvanegyben, abban az esztendőben, amikor a távoli Pfeilenben más homályos ügyekre is lassan fény derült, a magyar fővárosban felettébb balul sikeredett a nemzeti ünnep.

A meteorológiai jelentésben az állt, hogy az elkövetkező napon derűs, meleg, napfényes, kifejezetten kellemes tavaszi idő várható. Ilyenkor azonban senki nem tudhatta igazán, mire számíthat, mert hivatalos ünnepek előtt a jelentéseket rendre meghamisították. Vagy jobbat írtak, vagy rosszabbat a várhatónál, néha azonban megmaradtak a valódinál avagy éppen csak kozmetikázták kicsit. Volt ugyan némi remény, hogy most ez nem így lesz, hiszen a megelőző napok tényleg derűsebbek és melegebbek voltak az átlagosnál, ám akár tudtak a hivatalosok valamit jó előre, akár nem, március tizenötödikének hajnalán már viharos északi szél tombolt az ország felett, amolyan háromnapos orkán, amely a fővárost különösen megviselte. A hamisíI. kötet 49tást az összesített hangulatjelentések és a napi kívánságok alapján végezték el a titkosszolgálat dezinformációs alosztályán, de a felterjesztett javaslatot csupán a politikai bizottság ülésén fogadhatták vagy éppen vethették el a felelős pártférfiak. A különös utakon járó időjárásjelentés ilyenkor nem a Meteorológiai Intézettől érkezett, hanem szigorúan titkos anyagként futár vitte az újságok szerkesztőségeibe, ahol a főszerkesztő kötelessége volt, hogy a valódit még lapzárta előtt lecserélje a hamisra.

Amikor márciusban a nap a kos jegyébe lép és közeleg a napéjegyenlőség kivételes órája, az elemek bizony elég gyakran összecsapnak.

Hirtelen nyolc fokot zuhant a hőmérő higanyszála, csaknem fagyott ismét. Valami rettenetes történt a hivatalos ünnepség színhelyén, ám erről még senki semmi közelebbit nem tudott. Duzzadt fellegek rohantak az égen, kivilágosodott, elsötétedett, permet csapódott, lecsorgott, jeges szélrohamokban rázkódtak a csukott ablakok. Az üres pesti utcák fölött csapzottan csapkodtak az ünnepi zászlók, két vörös között a nemzeti. Cserepek potyogtak a tetőkről, a kiszakadt esőcsatornákból szabadon ömlött a víz. Járókelőket alig lehetett látni, mert aki ebben az ítéletidőben menni kényszerült, könnyedén kaphatott egyet a fejére. Elhagyott csatatérré változtak az utcák a zajban. Súlyos faágak hevertek szerteszét. Ha valaki az épületek lábazatához tapadva osont, akkor az eső az arcába vágott, a nyakába csurgott a lyukas ereszekből. Volt aztán egy hosszú pillanat, amikor a zaj a tetőfokára hágott, mert a város különböző, egymástól távol eső pontjain felüvöltöttek a tűzoltók, a rendőrségi rohamkocsik. Szirénázva hajtottak a Belvárosba.

A halott nagykörúton kötelékben húztak el a mentők.

Miért nem veszi föl már senki, hallatszott szinte ezzel egy időben az óriási nagykörúti lakás mélyéről egy követelődző női hang.

A fürdőszobából kiáltozott, s mivel fiatalos erejében immár alaposan megfogyatkozott, a világítóudvarokban, a cserépkályhák kürtőiben üvöltöző szélen és a mentőkocsik sivításán nem nagyon tudott átkiáltani. Vegyék már föl, valaki, a kutyafáját.

I. kötet 50

A telefont erre sem vette föl senki, holott rajta kívül még legalább hárman voltak a polgári kényelemmel berendezett, ápolt, s valamennyire a történelmi időkkel is dacoló, óriás lakásban.

A távolodó mentők szirénái lassan ismét föloldódtak a szélben.

A második emeleti lakás négy szobájából az ónosan felfénylő és elsötétülő Oktogonra lehetett kilátni, két további szobája pedig éppen úgy, miként a konyhából nyíló cselédszoba, a minden évszakban homályos belső udvarra nézett. Június közepe táján volt ugyan egy nap, amikor delente az udvari szobák egyikében megjelent egy vékonyka fénycsík a tojáshéj színűre festett falon, s ez a fénycsík napok múltával nem csak mindig újra megjelent, hanem egyre hosszabb és szélesebb lett, egyre korábban érkezett és egyre későbben távozott, ám augusztus közepén szinte észrevétlenül tűnt el. Az eltűnése olyan lett, mint egy nem evilágból származó jelzés, melyet csak kevesen értenek. Most azonban minden zúgott, csapdosott, fütyült és pattogott ezen az elsötétedett udvaron, mintha a tetőcserepeken dobolna, a vörös márvány körfolyosók kovácsoltvas korlátait pendítené meg, a mélységben trombitálna. Ráadásul ebben a délelőtti órában, a begyújtás és a takarítás idején, nyitva álltak a nagy, fehér szárnyas ajtók a lakásban, s ezért aztán jó szívvel egyikük sem állíthatta volna, hogy ne hallaná a csöngetést és az idősebb hölgy kiáltozását a kádból.

A készülék háromszor zendített rá a legtágasabb helyiségben, amelyet hol szalonnak, hol meg nappalinak neveztek a háziak. Kétszer abbahagyta, harmadszorra azonban nem adta föl. Kitartóan csöngetett.

Mindhárman arra számítottak, hogy majd a másik fölveszi, mert mindhármuknak volt rá személyes indoka, hogy ne tegye.

Egy harmincas éveinek elején járó, sápadtan szeplős arcú asszony, aki az egyik udvari szobában térdepelt és a begyújtással bajmolódott, éppen úgy nem mozdult a helyéről, mint az a másik, nála néhány évvel fiatalabb nő, aki a szomszédos udvari szoba sötét mélyén, a felgyűrődött ágyneműk között a széles franciaágyban hevert, s hogy ne is kelljen semmit meghallania, vékony, sötétbőrű, mezítelen karjával görcsöI. kötet 51sen és kétségbeesetten a fejére szorította a párnáját. Jelenlétét nem nézték valami jó szemmel itt, s ezért a telefont inkább csak szükséghelyzetekben vette fel. Illetéktelen személynek, betolakodónak érezte magát, jogosan, mert annak is tartották, s egyre tisztázhatatlanabb lett a helyzete.

Nem volt innen hová elmennie, illetve nem érzett elég erőt a megkerülhetetlen elhatározáshoz.

A kályha előtt tevékenykedő sápadt asszony viszont nem csak azért nem ment, mert a léghuzatban lángra lobbanó gyújtós a következő szélrohamtól minduntalan kihunyt, majd őrült füstfelhőkkel fújtatott ki a cserépkályha ajtaján, hanem legfőképpen azért nem ment, mert tartotta magát a szabályokhoz. Mikor itthon voltak a háziak, hívás nélkül még a délelőtti takarítás óráiban sem jelenhetett meg a belső szobákban. S most tudta ugyan, hogy a szalonban nem tartózkodik senki, mégse ment.

Vegyék fel, ha akarják, mondta magában, mintha a fürdőszobából kiáltozó idősebb hölgynek válaszolna, s rángatta hozzá a vékonyka vállát.

Igazán nem volt lázadó természetű, s egyáltalán nem lehetett elégedetlen ezzel a helyével, olykor mégis csöndes bosszút állt rajtuk, és élvezettel. Tulajdonképpen a kisfia sérelmesnek érzett helyzete késztette ilyesmire, s kicsit persze a saját önbecsülése. Az örökké sötét cselédszobában éltek, és a háziak kívánságára meg kellett tiltania gyermekének, hogy a konyhából kilépjen. Mozgásterüknek ez volt a bűvös határa, a konyha. Amit a gyermek természetesen fölfogott, de miként fogadhatta volna el. Ő viszont nem csupán nem tudott úrrá lenni a dühödt határsértéseken, hanem a kisfiú lázadásai minduntalan leleplezték a saját készséges szolgaiságát. Nagyon nehéz volt kettőjüknek helyet találnia, s a nehéz órákban úgy tűnt, hogy a biztonságukért túl nagy árat kell fizetni. Az alig ötéves, felettébb élénk, hozzá hasonlóan sápatag kisfiú még a halinak nevezett, pállott levegőjű, félhomályos átjáróban sem játszadozhatott, ahol pedig az étkezések idején kívül nem tartózkodott senki.

I. kötet 52

Éles megjegyzéseket tettek, nem tűrték. Jó lenne, Ilona, ha ezt a gyereket visszarakná a konyhába, szólt ilyenkor kellemetlen fejhangon a ház asszonya. Nem szeretném, ha itt valamit összetörne.

Ez volt egyébként az egyetlen helyiség a lakásban, amely az idők változásáról és a körülmények kellemetlen szűkösségéről sok mindent elárult. Eredetileg nem volt más funkciója, mint hogy ezen keresztül közelítsék meg a mellékhelyiségeket, a két hálószobát, az ebédlőt és a konyhát, amolyan belső folyosó, bár annál azért jóval tágasabb. Egy régebbi házirend szerint itt kellett állniuk a nagy fehérneműs szekrényeknek, és itt vasaltak. Néhány éve azonban tekintélyes méretű régi tálaló állt benne, s itt helyezték el a hozzá tartozó nagy ebédlőasztalt a szigorú székekkel. Még véletlenül sem mondták volna, hogy ez lenne most az ebédlő. Szükség és célszerűség nem teszik föltétlenül barátságossá az életet, s ezért nem is mondhatták. Hiába rejtette selyemdrapéria, hiába a homályosított üveg, a helyiség ablaka mégiscsak egy szűk világítóudvarra nyílott, s ha állandóan csukva voltak is az ablaktáblák, a levegőt olykor átható csatornabűz, máskor idegen konyhák nem kevésbé tolakvó illata járta át; nem beszélve az idegen illemhelyekről, az idegen fürdőszobákból érkező kínos zajokról. Étkezés közben legfeljebb úgy tehettek, mintha mindezt nem éreznék, mondjuk nem hallanák, hogy valaki az elsőn nyög, nyom és rotyogtat, miközben ők kulturális témákról társalognak és élvezettel falják á point sütött bifteckjüket. Egyszer még az is megesett, hogy miközben a vacsoránál ültek, valaki a harmadik emeleten kihajított dühében egy szétégett, forrón füstölgő tejeslábost a világítóudvarra, a lábos pedig szerencsétlenül falba ütődött, visszapattant róla, áttörte a homályosított dupla ablakot és a lábuk előtt kötött ki.

Hosszú percekig szóhoz nem jutott az asztalnál senki.

A szükségből adódó kellemetlenségeken nem segítette őket át, hogy keleti szőnyeg borította a padlót, nagyjából rendben volt minden a terítékkel, és két kivételesen becses kép függött a falon. Ez utóbbiakat egyébként nem is nagyon lehetett látni. Régi, elfüstölődött képek I. kötet 53voltak, nehéz aranykeretben, s az átjáróban általában csak egyetlen ernyőtlen falikar világított. Éjjel és nappal égett, nehogy a véletlenül felgyűrődött szőnyegben valaki megbotoljon, vagy egy óvatlanul félrelökött szigorú széknek ütődjön. A sokágú, aranyozott barokk csillárt, mely bonyolult indáival úgy csüngött alá a mennyezetről, mint egy súlyos, mindenféle átváltozásra képes, idomtalan árnyék, kizárólag a közös étkezések idejére gyújtották fel.

A telefon csöngetése idáig elhatolt, most azonban nem tartózkodott itt senki. A nagyobbik képen éppen csak látni lehetett egy csatajelenet körvonalait, ágaskodó angol telivérek fényes, mélybarna tomporát, magyar zászlót, amint kihullik a zászlós kezéből, paták alá tiport, félmeztelen emberi testeket. A másik kép mélyített aranykeretéből egy fiatal férfi lazúrosan megfestett rózsás ábrázata derengett elő, név szerint Lehr József negyvennyolcas honvédszázados, aki ábrándos szemekkel nézett ki a valamelyest széthúzott, csíkos selyemdrapéria résén a világítóudvar örök homályába. A fürdőszobából csobogást, a szappan gyors, rövid cuppanásait lehetett kihallani.

Aki pedig a kagylót minden további nélkül fölvehette volna, egy alig tizenkilenc éves, szépen megnyúlt, a merevségig egyenes tartású ifjú ember, egyszerűen nem volt abban a helyzetben, hogy fölvegye. Mindent látott, fölmért, jól hallotta a telefon csöngetését, hosszú ideje mégsem volt sehol egészen jelen. Különben is, sok mindent nem tett meg, amit megtehetett volna, hiszen sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozott. Mintha egész elkövetkező életét előre át kéne látnia, s aztán ebből az imaginárius távlatból mérlegelni, hogy mit tehet és mit nem tehet meg.

Ekkora felelősséget ki lenne képes a vállára venni, megbénította.

Környezete legfeljebb a futó szórakozottságát érzékelte, a szellemi veszélyeztetettségét nem. Hibátlan neveltetése volt, s így aztán amikor beszélt valakivel, akkor kitartóan mosolygott rá, lankadatlanul figyelt, nem tolakvón, de érdeklődött és kérdezett, ami általában elegendő az embereknek ahhoz, hogy valakit igazán megnyerőnek tartsanak. ViselI. kötet 54kedésének kiszámíthatatlanságait a saját hozzátartozói sem vették tudomásul, kissé különcnek tartották, ám lényegében derék fiúnak.

Most az egyik utcai szoba ablakánál állt, s miközben valamit nézett, ölével olykor puhán az ablakpárkányra dőlt. Valamit szemmel tartott, valamibe, amit rajta kívül senki más nem láthatott, szinte belenőtt a tekintetével, erről azonban inkább csak természetellenes testtartása, a merev kis félfordulat árulkodott. Amikor éppen előredőlt, s ágyékán megérezte a deszka nyomását, akkor majdnem a halántékát érintette az üveghez. Ezzel egy időben a nyakába kellett húznia a vállát, nehogy benyomja vele az ablaktáblát. Senki nem érthette, hogy mit művel itt. Ha egyszerűen megállt volna az ablaknál, nem figyelt volna különösebben semmire, akkor az ünnepélyesen üres teret kellett volna látnia, néha áthúzott rajta egy sárga villamos, vagy a szélben hintázó fák egymáshoz verődő, csupaszon csillogó ágait, netán a hatalmas eget, amelyen fehéren izzó rések nyíltak, és egymást kergették, de soha nem torlódtak fel az esőtől súlyos, mégis könnyedén száguldó fellegek.

A látomásnak volt valamilyen kiszámíthatatlan ritmusa.

Nem föltétlenül akkor verte végig az ablaktáblákat a zápor, amikor az égbolt elsötétedett. Odafenn ugyanis sebesebben haladtak a felhők, mint ahogy az eső alázúdulhatott belőlük, s ettől aztán olyan lett, mintha inkább a fehéren felizzó réseken ömlene ki.

Ezt is látta, bár nem nézte, mint ahogyan olyan dolgokat is nézett, amelyeket egyáltalán nem láthatott. S még csak azt sem lehetne mondani, hogy valamin gondolkodott volna. Nem gondolkodott. Testével válaszolt a széllökések ütemére, s ezáltal mindazt, ami gondolatként vagy megnevezetlen érzésként átfutott az elméjén, önkéntelenül erre a ritmusra rendezte el. Mintha benne is az elemek vették volna át az uralmat, miként aznap az egész városon. Elkomorodott és felderült, érveket talált és ugyanezen érveket kisvártatva elvetette, el-ömlöttek rajta, majd épp oly váratlanul kiapadtak az érzései, elcsüggedt, s reménykedett. Az egyidejű sokféleségre nem volt magyarázata. E kínos hiányból a lélek zűrzavara ásított ki rá, a sajátja. Arcán viI. kötet 55szont egyetlen vonása sem torzult el, ellenkezőleg, az önfegyelem ijesztően közömbössé tette a tekintetét.

Volt benne valaki, egy másik, akinek nem volt személye, aki minden mozdulatában és gondolatában elkísérte. Bármit mulasztott, bármit tett vagy bármit szándékozott tenni, ez a valaki részvétlenül figyelte, nem nyilvánított véleményt, de nem is tágított. Ha nagy volt a baj, akkor kiült a vonásaira a semleges ábrázatával. A cselekvés pillanatára várt, nem avatkozott bele semmibe. Mintha ilyenkor némán azt állítaná, hogy minden morális parancs vagy erkölcsi megfontolás másodlagos, hiszen a cselekvés vagy akár a lemondás mindig megelőzi. Hanem a görcsös, ágaskodó fejtartásával, a csaknem durcásan felcsücsörített felsőajkával mégis elárulta, hogy nem közönyösen bámészkodik, hanem valamit akar, vagy valamit nem tud nem akarni, lát valamit, valamit mániákusan szemmel tart, el nem engedheti. Ez a valami túl a téren, odalenn a nagykörút torkolatában, a szemközti oldalon van. Néha eltakarja egy áthúzó villamos. Talán a buszmegállóban. Mikor egy busz megállt, akárha át kéne rajta látnia, még jobban ágaskodott. Valakinek tán meg kéne érkeznie, erre vár, s ezért nem hagyhatja el őrhelyét.

Miközben erre, netán valami egészen másra várt, s élvezte ágyékán a kemény ablakdeszka élének ritmikus nyomásait, a fiatal nő mégis megmoccant az ágyban a belső udvari szobában. Meztelen karján mintha türelmetlenség vagy tiltakozás futott volna át, netán valamilyen érzékeny testi izgalom. Ellentétesen rándult a sima, barnás bőre, és másként rándultak karjában izmai. Valójában az álom legutolsó taktusa volt, amelyben ott kísértett a nem kívánt felébredés.

Már kora reggel egyedül maradt az ágyban, az eltávozott személyről a felcsapott paplana s néhány szerteszórt ruhaneműje árulkodott; sötét zoknik az ágy előtt, valamivel odébb egy pizsamanadrág és egy fehér alsónadrág a szőnyegen, levetett ing, és ennek a vajszínű selyempizsamának a kabátja egy távolabbi fotelban. Mióta elrohant, a fiatal nő hol álomba kényszerítette magát, mert el akarta felejteni az éjszakát, elszenderedett, hol meg ismét fölriadt. Nem a reggeli zajok, nem a I. kötet 56kitartó csöngetés miatt. Mintha kompon kelne át egy lapos tájban hömpölygő folyón, s hol ezen, hol a másik parton kötne ki vele a komp. Úgy látszik, tényleg álmodott, átkelésről álmodott. Partokról álmodott, melyek között nem volt semmi különbség, se bokrok, se fa, egyetlen fa sem, hanem csak szekerek, tülekvő szarvasmarhák és emberek, amint a felvert por felhőiben áradnak a végtelen pusztaságból. Álmának utolsó képei egy ideig még megragadtak ébersége felszínén. De nem is folyó volt ez, hanem hatalmas folyam, homoktól zavaros, tompán fénylő vizének színe csaknem domború. Egyik partjáról nem lehetett átlátni a másik partjára. Pedig látnom kéne, gondolta félig éberen az elhagyott partra emlékezve, de képtelenség, ez képtelenség. Ugyanakkor nem tudta pontosan, hogy mit kéne látnia. Üresen zakatoltak a fejében a szavak, melyeknek értelmét éberen sem fogta fel.

Mintha kinézne alóla, kissé fölemelte fejéről a párnát, s ezzel egy időben a fejét is megemelte. Az értelmetlen szavak helyett inkább arra fülelt volna, hogy valaki fölveszi-e végre a telefont, vagy talán mégis neki kéne átmennie. A mozdulattól megérzett hirtelen egy illatot, mely egyszerre volt idegen és ismerős. Egyáltalán, mi történik körülötte. Elégedetten nyugtázta, hogy az idősebb hölgy távoli követelődzése ellenére sem veszi föl senki. És ő sem. Semmi köze hozzá. Kristóf végül is ott van valamelyik utcai szobában. Figyelmével ismét bejárta az egész lakást, ahányszor fölébredt, éber érzékeivel haladt szobáról-szobára, mintha letapogatná a benne tartózkodók helyzetét és lelki állagát, s ebben a tevékenységében bizony volt valami nyersen állati.

Ez a Kristóf nevű ifjú ember az idők során különben is a gyöngéje lett.

Képzeletével leste meg, érzékeivel ment utána, tudni akarta, mikor mit tesz.

Kristóf a velük szomszédos udvari szobában lakott, s bizonyos félelemmel kellett arra gondolnia, hogy többet tudhat róluk, mint amennyit az illendőség elvisel.

Nem mindig uralkodtak az erősebb hangokon, hiszen immár a közös élvezet volt az egyetlen, ami összekötötte őket. Bizonyára nem szíI. kötet 57vesen vallotta volna be önmagának, hogy Ágostról lassan leszakad, s már csak hasonlóságuk miatt is vonzódik Kristófhoz. Nem csak képzeletében kísérgeti az érdeklődésével, hanem olykor egyenesen neki szánja a hangokat, amelyeket Ágost vált ki belőle. Egy kicsit neki élvezett. A kelleténél valamivel hangosabban élvezett, hogy Kristóf részesüljön belőle a szomszédos szobában. Ugyanakkor persze nem lehetett biztos benne, hogy célját elérte-e. Csöngessetek, csak csöngessetek. Valaki állandóan beszélt a fejében. Abban sem volt egészen biztos, hogy a követelődző női hangot is nem álmodta-e. Kristófot megfogta a kétségbeesett képzeletével, de ettől a fürdőszobában kiáltozó hölgytől álmában és éberen rettegett.

A cserépkályhában égett, valósággal süvített a tűz, s ágyából egyenesen a lobogás fényébe bámult.

Akárha először látna tüzet. Ezen a parton idegen volt minden, távoli, amit a másik part, az ismerősebb kedvéért el kellett hagynia. Csodálkozott, nem tudta, honnan a csudából jött elő az álom, hiszen ekkora folyót soha életében nem láthatott. Ilyet nem láthattam, nem láttam, ez akkora, mint a Gangesz vagy a Mississippi. Visszhangozott a feje a saját hangjától. Már jó ideje föl kellett volna kelnie. Párnájából érezte áradni a lakás megszokhatatlanul idegen illatát, ez pedig lökte volna, ki. Nem is az ágy melege tartotta fogva, hanem kilátástalannak látta a napot, amelynek elébe néz. Minden napja kilátástalan. A két part között közlekedő komp pedig valószínűleg azt jelentette, hogy tényleg sehol nincs, nem volt, s nem is lesz otthona.

Édesanyja, akiből a puszta neve maradt csak fenn, Mózes Borbála, néhány napos korában hagyta hátra a nagykőrösi szülőotthonban, ahol aztán az újszülöttet az édesanya vezetéknevén és Gyöngyvérként jegyezték be az anyakönyvbe. Nem tudhatta, ki az apja, melyikükre hasonlít, vagy hasonlít-e bárkire. A gyűlöletes keresztnevet talán az anyja kérte. Kitartóan és sötéten gyűlölte az ismeretlen leányanyát e név miatt, a gyöngy miatt, a vér miatt. Előbb egyházi, később állami intézetben, nevelőszülőknél, majd középiskolai, végül főiskolai kollégiumokI. kötet 58ban nevelkedett. A bizonytalan értelmű szavak pedig valószínűleg azért zakatoltak a fejében, mert a fájdalomtól szinte lüktetett a homloka. A folyam két barátságos partja közt ellenben szétmosódott a kellemetlen érzéseivel a víz illatában, a tájban oldódott föl a görcsös fájdalom. Finom párán izzott át a kora délelőtti napsugár, nyár volt, egy nyár, amelyre éberen nem emlékezett; rövid, puha, korai kis boldogsága, amely annyi év után még mindig kárpótolta a kínzó főfájásokért. Titokban néha nagyokat ivott. Az egykori boldogságot legfeljebb az felhőzte be, hogy más utasokra kellett várakozniuk, ő pedig mindig ment volna, át, gyorsan. Csillapíthatatlan volt az éhsége és a szomjúsága, mint aki mindig egy másik partra vár.

Most azonban már igazán nem késlekedhetett, fel kellett volna kelnie. Hólyagja is feszítette, éles kis szúrásokkal adott a hasában sürgető jelzéseket.

A szobában kellemesen marasztaló félhomály uralkodott, jól összeszorította a combjait. Az ablakok sötétítő tábláit a kései óra ellenére sem nyitotta ki még senki. Már megint fölfáztam, állapította meg bosszúsan. Annyi fény volt, amennyi a tárt ajtón tört be, a falon pedig a vöröslő lángok hosszú árnyai.

Bámulta a lángokat, de nem látta, amit nézett, mert képzeletének csápjaival tovább nyúlkált, kapdosott, hiába; nem tudta megállapítani, hogy mire emlékezik az álmával. Ez egy emlék, hiszen ez egy emlékem, ismételgette magában, miközben csaknem elérte, és mégsem érte el. Mielőtt a szavak zakatolásától menekülve, ingerülten átfordult volna a másik oldalára, hogy oldódjék szét, tűnjék el végre a tájban a fájdalom, ösztönösen mégis az éberségébe kapaszkodott; nem üres álmot, talán a másik ember részvétét kívánta.

Ilona édes, kiáltott át a másik szobába kissé sírósan éneklő hangon, nem nyitná ki végre azt a rohadt kurva ablakot. Ha még sokáig füstöl, akkor tényleg megfulladok.

Panaszos hangvétele persze nem sokat enyhített a mondat brutalitásán. Igazán nem kívánt sokat, mégis minduntalan messzibbre ment a I. kötet 59kelleténél, s ezért gyakran volt elégedetlen önmagával. Hol az volt a benyomása, hogy túl engedékeny másokkal szemben, hol meg túl erőszakos, tolakvó, támadó, mint aki nem találja a megfelelő mértéket. Nem mintha nem rendelkezett volna mértékegységekkel, hanem többféle, egymással nem nagyon egyeztethető mértékkel rendelkezett, ezek gyakorta összecsúsztak, bántóvá tették a hangsúlyait és a viselkedését.

A másik nő jó ideig nem válaszolt. Nem azért, mintha meg lett volna bántva, hol visszahőkölt a kicsapódó füsttől, hol meg előredőlt, hogy fújhassa, csupasz lélegzetével élessze fel a kihunyó lángokat. Naponta hat cserépkályhába befűteni, egyenletesen táplálni őket még akkor sem kis munka, ha nem tombol tébolyult vihar.

Hajnal óta olyan migrénem van, hallatszott a másik szobából, a fejem majd szétreped. Nem tudom, már megint miért. Talán a széltől.

A bocsánatkérésnek beillő panasz hosszú pillanatokig tehetetlenül lebegett a két szoba között a levegőben.

A háztartási alkalmazott, akit teljes nevén Bondor Ilonának hívtak, értette, valamennyire át is érezte a fiatalabb nő szorult helyzetét, s azt sem kellett neki külön elmagyarázni, hogy mitől kaphat valaki hajnalra migrént.

Már megint nagyot ivott titokban, vagy Ágost megint csak nem elégítette ki.

S nem úgy, ahogy a másik megkívánta volna tőle, de határozott részvéttel is volt Gyöngyvér iránt. Szabálytalan, kerekded arcán, sűrű, halovány szeplőiben, melyek kéken árnyékos szeme alatt és az orrán csaknem összeértek, vékony szálú, mindig gondosan kibodorított vöröses hajában és a keskeny kis vállaiban volt valami meghatóan esetlen, gyámoltalan. Fejletlen, kissé angolkóros gyereklányra emlékeztetett, holott egyáltalán nem volt éretlen vagy bizonytalan ember. Határozottabb, mint ahogy a külleme alapján elvárták, netán jó néven vehették volna tőle. Tudta, hogy kit mire kell tartani. Most is csak akkor nézett föl, amikor a gyújtós kicsi lángja végre belekapott a fába.

Szerintem az lenne a legegészségesebb, ha a Gyöngyike most széI. kötet 60pen kimászna az ágyából, kiáltotta vissza a válla felett. Még a telefont is szépen fölvehetné. Tegnap azt mondta nekem a Gyöngyike, hogy ma aztán korán kell fölkelnie. Énekóra előtt el akart volna még menni az uszodába, mert azt mondta, hogy szereti kihasználni a szabadnapjait. Ami nagyon szép dolog lenne, de hogyan sikerülne, ha egyszer benne marad az ágyban. Igazán nem szép a Gyöngyikétől. Azt hiszi a Gyöngyike, hogy a migrénje majd elmúlik így. Hát nem múlik el. Inkább keljen föl azonnal és menjen a levegőre.

Áthatóan erős hangja volt, s furcsa módon úgy beszélt a másikkal, mintha egy harmadik személyről beszélne.

A másik nő azonban nem talált ebben semmi sértőt. Maga is alig néhány éve élt a fővárosban, miként Ilona, aki egy budakörnyéki tót faluból származott. Amikor olykor a konyhában, máskor pedig valamelyik ajtófélfához dőlve, csöndesen mondták egymásnak a magukét, és egyikük sem figyelt különösebben arra, hogy miként beszél, vagy miket beszél a másik, a kívülállónak nem kis mulatsággal szolgálhatott a két távoli nyelvjárás találkozását hallani. Miközben Gyöngyvér nyitott torokról őzött, Ilona fölkerekített ajakkal ázott, s ráadásul olyan kifejezéseket használtak, amelyeket sem a másik, sem a fővárosi nem nagyon érthetett. Vidékiségüknek volt egy titkos kis árama, mely hol összehozta, hol meg féltékennyé tette és szembefordította őket; másra figyeltek, másként ítéltek, s ezért bármi történhetett velük, egymást mégis jobban értették, mint ahogy a környezetük megértette őket vagy ők másokat. Nem volt az sem kérdés, hogy Bondor Ilona miért beszél Mózes Gyöngyvérről úgy, mintha egy harmadik személyről beszélne. Ezzel a furfangos módszerrel kerülte el, hogy a nála fiatalabb nőt magázza, amit az iskolázottságuk különbözősége miatt meg kellett volna tennie.

Sokkal inkább elmúlik, ha uszodába megy a Gyöngyike.

Ne beszéljen már ilyen ostobaságokat. Éppen azért nem mentem el, mert úszás után mindig erősebb lesz.

Mégis jobb lenne, ha elkészülne rá a Gyöngyike, hogy nem csak ablakot nyitok, kinyitom én a Gyöngyikének, rögtön, hanem el kell I. kötet 61kezdenem takarítani is. Másutt nem tudom elkezdeni, mert a nagyságos asszony sem jött ki még a fürdőszobából. Ha kijön, akkor a Gyöngyike már mehetne be. Szerintem ez lesz a menetrend.

Most meg ez a mondat maradt ott a levegőben. Ami a napi takarítást illeti, tényleg nem lehetett másutt elkezdeni. Ilona vagy a legtávolabbi utcai szobában, vagy a legbensőbb udvari szobában kezdte el, ennek ez volt az alapszabálya, másként nem történhetett. Nem érkezett rá válasz, vagy olyan moccanás sem, mely arra utalhatott volna, hogy ez a Gyöngyike kimászna végre az ágyából. A telefon viszont hirtelen ismét elhallgatott.

Jó ideig nem is lehetett mást hallani, mint az impozáns bérház üregeiben, résein, csatornáin és nyílásain zenélő szelet.

Senki nem mutatkozott a körfolyosókon, az udvaron sem, üresen maradtak a tágas lépcsőházi fordulók.

Ebben az órában különben sem jöhetett volna más, mint a sváb tejesasszony Budakesziről vagy a tót asszony Pilisszentkeresztről a tojással, netán a postás. Ők azonban az ítéletidő miatt elmaradtak. Ilona a saját kisfiát kora reggel elvitte az óvodába, nem lehetett egész nap láb alatt. Kisiskolás mindössze egy volt a házban, s ilyenkor már csaknem mindenki dolgozott.

Ebben a házban ötvenhat októberének egyik szörnyű éjszakáján voltak utoljára jó sokan, egymásnak teljesen ismeretlenek, mert beszorította őket a körútról az ágyúzás. Amikor az erősen sántító, púpos és kopasz házmester hajnalban kinyitotta a súlyos tölgyfakaput, majd kinézett, az üres nagykörúton már tombolt a szél. Azóta a távozók nagy erőfeszítések árán, de gondosan betették maguk mögött, amire egyébként ügyetlen felirat emlékeztette őket. Az egykor igazán előkelő kocsibehajtó mégis úgy hatott, mint egy pokolbéli szélcsatorna, ahová éppen tutulva megérkezik maga a sátán. Zörögtek, reszkettek, kalapáltak a szemetesedények fedőlapjai. A pokoli zajnak volt azonban banálisabb magyarázata. Fenn a kapuboltozat ívébe illesztett két üvegablakot azon az októberi éjszakán nyomta be a légnyomás, s ilyen súlyos, ütésI. kötet 62álló üveget, hiába a házmester minden elkeseredett fáradozása, azóta sem lehetett felhajtani a városban.

A mindössze nyolcvan éves, föltűnően arányos épület persze inkább amolyan ritkaságnak számított a környéken, hiszen az elmúlt évtizedek megrázkódtatásait majdhogynem sértetlenül vészelte át. Nem csak a szerencséjének köszönhette. Már a maga idején is a környék talán legkevésbé szembetűnő építménye volt. Bérpalotának készült, miként összes többi, hivalkodó szomszédja, ám szerény méreteivel inkább magánpalotára emlékeztetett. Az egész Terézvárosban nem volt masszívabb épület. Találat szerencséjére nem érte, s mivel puritán homlokzatának észrevétlen díszei szintén nemes anyagból készültek, a légnyomások sem tettek benne kárt. A házat egy békétlen, összeférhetetlen ember építette, maga is vidéki, vagy legalábbis valaki, akinek az elméje nem városi lépték szerint működött. Építménye el is ütött a többitől, ami persze inkább előnyére vált. Értők úgy vélekedtek, hogy a csaknem teljesen dísztelen épület a klasszicizmus és az eklektika között helyezhető el, s így a budapesti építészetben egy mindenképpen hiányzó, s felettébb fontos láncszemet képvisel, habár a körülmények szerencsétlen alakulása miatt tervezője később alig épített önálló épületet, s így e hiány a mai napig alaposan rá is nyomja bélyegét a városképre.

Az ilyen emberre mondták, hogy rossz karakter, holott nem kevés dolog volt, melyben kiválónak bizonyultak a képességei. Tán azt nem tudta eldönteni, hogy hadakozzon és különcködjön, avagy ellenkezőleg, minden közönséges és ostoba normának megfeleljen-e. Tulajdonképpen egész hosszú életében önmagával viaskodott, amihez persze mindig talált olyan tárgyat, amely jótékonyan elfedte őrült egoizmusának nyers háborgását. Hol boldognak és boldogtalannak alárendelte önmagát, akárha tiszta önfeláldozás vezetné, olykor még undorítóan alázatoskodott is, hol meg a mindenkitől független, önfejű nagyurat játszotta. Demén Samunak hívták az építészt.

Néhány évvel a szabadságharc leverése után, egy tehetős zsidó gabonakereskedő egyetlen fiaként látta meg a napvilágot Jászberényben, I. kötet 63és kivételesen jófejű gyereknek számított. Hat nővére után ő volt a legutolsó a sorban; velük élt még az apai nagymama, két anyai nagynéni, amolyan szegény rokonok mind a ketten, s így aztán alig elképzelhető, hogy milyen kényeztetések közepette nevelkedett e nők között. És akkor a belső cselédséghez tartozó lányokról, asszonyokról, vagy Le Vau és Papanek kisasszonyokról, a francia és a német nevelőnőkről még nem is beszéltünk. A családnak biztos volt az anyagi helyzete, tekintélye pedig egyre megingathatatlanabb, holott Jászberény elég tartósan és sikeresen tartotta távol a zsidó betelepülőket. Mire a fiúgyermek serdült korba ért, s a lányokat jórészt a városon kívül férjhez adták, atyjuk az új törvény adta lehetőséggel élve kiterjedt birtokot bérelt, és nem csak szigorúan, hanem szerencsés kézzel irányította. Sokak haragját és irigységét hívta ki ezzel a városkában, mások viszont hasznát látták az általános fellendülésnek, bár ezek közül is csak kevesen tudtak belenyugodni, hogy akkor most már a föld is zsidóé legyen.

A fiú mindenesetre korlátozás vagy külső kényszer nélkül, a saját különös ábrándjait követve választotta meg az életútját. Előbb Berlinben, később Bécsben tanult építészetet, néhány hónapig Görögországban utazgatott, s egy teljes évet itáliai tanulmányúton töltött. Tanulmányainak logikája szerint innen Angliába kellett volna továbbmennie, mivel azonban egyetlen idegen nyelven sem tudott tisztességesen megtanulni, s e képesség hiánya állandó bizonytalansággal és szorongással töltötte el, tanulmányainak utolsó két évében visszairatkozott a pesti műegyetemre, ahol az akkoriban már nagynevű és nagyhatalmú Hauszmann Alajosnál diplomázott. A professzor becsülte, s azt sem lehetne mondani, hogy ne támogatta volna a feltűnően mutatós küllemű fiatalembert, mégsem tartozott kedves tanítványainak körébe, mert ezek a professzor minden ügyeskedése ellenére sem tűrték meg maguk között. Elviselhetetlen volt a modora, vagy legalábbis az érzelmessége és az indulatossága szokatlan a többiek szemében, a vaskos, levetkőzhetetlen tájszólása, vagy ha németre váltottak a társalgásban, akkor a kínos hebegése, vagy a rossz szokása, hogy a főnevek neI. kötet 64meit állandóan fölcserélte, de főleg az állandó harsogása, amivel sokakat elriasztott vagy alaposan megviselt.

Ha föltűnt az amúgy is zajos kávéházak valamelyikében, az Újvilág utcai Sasban, a Vadászkürtben, ahol külföldi lapokat olvasott, a Kávécsarnokban, ahol valamilyen igen sötét politikai ügyben szervezkedett mindenféle gyanús alakokkal, vagy néhanapján a fényűzően berendezett Angol Királynőben, egy botrányos kaland miatt, ami egy fensőbb körökhöz tartozó hölgyhöz fűzte, akkor délcegnek mondott alakjával és választékos öltözékével azonnal magára vonta, s hosszú pillanatokra lekötötte a közönség figyelmét. Akik ismerték, hízelgő vagy éppen csípős megjegyzéseket tettek, akik nem ismerték, föltétlenül tudni akarták, ki ő.

Az ajtóban a pincér figyelmesen átvette a sétapálcáját, ami rendőrhatósági előírásra történt, ő pedig ujjáról ujjára haladva, legalább ilyen szertartásosan húzta le szoros szarvasbőr kesztyűjét, miközben szórakozottan és fensőbbségesen körbehordozta tekintetét. Híres külföldi művésznek, idegen arisztokratának nézhették volna, mintha azonnal azt mondanák, mutatós ember, aki persze nem közülünk és nem közénk való. Levette cilinderét, ezeket is átadta, a pincér pedig csak ennek utána vezette az asztalához, vagy éppen az asztaltársasághoz, mely reá várt.

Léptei mindig határozottak, mozdulatai simák és hajlékonyak voltak, kényesen nemes vadállat haladt át az asztalok között.

A varázslat addig tarthatott, míg le nem ereszkedett egy székre, avagy foteljának puha mélyéről kihajolva beszélni nem kezdett. Minden finoman megmunkált volt rajta, hosszú, hosszúdad, csontos, bár nem hústalan, miként kezén az ujjai. Ugyanakkor valami vad és zabolázhatatlan, mint a simaszálú, fényesen fekete haja, mely valósággal kidőlt a fejfedő alól. Ugyanilyen vad a szemöldöke, mely a kicsit sárgásan csontszínű bőrön engedetlen szálakkal nőtt össze az orrnyereg felett, és a csaknem bántóan vastag ajka, melynek peremén kicsiny, éppen csak vonásnyira nyírt bajuszkát viselt. Puszta megjelenésével, ajka szegletében játszó öntudatos és elkényeztetett mosolyával, mozdulataival, bőrének szíI. kötet 65nével, sötét, hol idegesen forgolódó, hol pedig hosszan elidőző tekintetével közel tudott férkőzni csaknem mindenki szívéhez. S ugyanennyi idő alatt zúzta szét a zavarba ejtő vonzalmakat, hogy aztán éppen maguk az érintettek ne tudják pontosan, miként állnak vele.

Vízöntő jegyében született, s a természet végzetesen osztotta rá csillagképének teljes szerepkörét, ám sajnos semmi mást. A látvány embere volt, mindenhez értett, ami a látványhoz tartozott, tudta, mivel tartozik a harmóniának, mivel a diszharmóniának, jól ismerte a szimmetria és az aszimmetria mértékegységeit, kedvelte a szimmetriát, bár nem ragaszkodott hozzá, hiszen az arányok monotóniája ellenére volt. Mindezek az adottságok azonban nem úgy működtek benne, mint valami szerzett mérnöki tudás, hanem a zsigereit érintették, a zsigereiből táplálkoztak. Képzetlen sem volt, nála jobban mindezekkel a szó matematikai értelmében sem számolhatott senki. Bánni tudott továbbá a színekkel, formákkal, anyagokkal, vonalritmusokkal, ösztönösen érzékelte e komponensek kölcsönösségét és viszonosságait, ahol azonban a vizualitás felségterülete véget ért, ott elveszett embernek számított.

A tökéletes botfülűség bizonyára épp oly kivételes adottság, mint az abszolút hallás. Nem arról volt szó, hogy a valcert ne tudta volna megkülönböztetni a mazurkától, olykor ezt sem tudta megkülönböztetni, ám az ilyesmi még elmegy, hanem betegesen érzéketlennek bizonyult mindenféle auditív aránnyal szemben, s talán ezért nem volt képessége meghallani másokat, vagy éppen visszahallani önmagát.

Nem voltak barátai, csak csodálói voltak és ellenségei. Demén Samu a hangsúly és az értelem finom feszültségeit és árnyalatait nem fogta fel. Nem is hallgatott végig senkit, érvelni nem tudott, hanem rögtön lehurrogott, belebeszélt, rádörrent bárkire, beleszólt mások beszélgetésébe, olykor valósággal rábeszélt mások beszédjére. Akkor érezte elemében önmagát, amikor szabadon szárnyaló magánbeszédeket tarthatott. Mozdulatainak nemessége kevesekkel feledtette, hogy csemcseg és csámcsog az étkezésnél. Egy szép test, amelyben valószínűleg soha nincsen csönd, és nem is kívánja a csöndet.

I. kötet 66

Voltak, akik egyszerűen kerülték.

Mindezt persze érzékelte, de amióta elhagyta a családi otthont, nem értette, miért történik minden úgy vele, hogy végül is magányos legyen.

Építményein nyoma nem volt a bántó végleteknek. Nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé építkezett. Akárha előbb látná az udvart, mint a homlokzatot, előbb látna akár egyetlen szobát, s ennek arányaihoz rendelne minden mást, és soha nem fordítva. Meggyőződésévé, mi több, rögeszméjévé vált, hogy a lakóház vagy a lakótér akkor szerencsés, amikor alaprajza a görög templomhoz hasonlón a megnyújtott téglalap, egyes helyiségei ellenben csaknem szabályos négyzetek. A tértől azt kívánta, hogy bensőséges maradjon, gyöngéd és meghitt legyen, ne fojtsa bele az emberbe a kívánságait, de nagyravágyását se táplálja, ne kapassa el. A helyiségek magassága az alaprajz méreteit követte. Amiből nem csak az következett, hogy nem tervezhetett túlságosan nagy szobákat, mivel nem kívánhatott értelmetlen belmagasságot, hanem az is, hogy a helyiségeket csaknem egyformára kellett méreteznie, s ezek végül a kiszolgáló helyiségeknél sem lehettek jóval nagyobbak.

Kényelmes, meghitt, nyugodalmas, masszív és derűs lehetett volna mindaz, amit megtervezett, ám épp a korszak szellemével nem volt egészen egyeztethető, s ezért is nem tudta kivitelezni; többnyire rajzon maradt. Elképzelései nem annyira kollégáival fordították szembe, ezek legfeljebb nevetgéltek terveinek láttán. Demén Samu csinos kis udvarházakat tervez, mondogatták, de semmiféle elképzelése nincsen arról, hogy milyen legyen egy városi bérlakás. Terveivel elsősorban a lehetséges megrendelőket riasztotta el. A kolléga urak által tervezett bérpalotákban valóban mások voltak a belső arányok. Miközben az utcai frontokon egyre magasabbra és nagyobbra nőttek a reprezentatív helyiségek, a szalonok, a dolgozószobák, a dohányzók és az ebédlők, a lakások udvari fertályán minden helyiség egyre szűkebb lett, sötét folyosók, kamrák, zugok, hurkák és benyílók, s ezeknek szükségszerűen ijesztővé váltak a belmagasságai. Az épületek udvari lakásaira pedig I. kötet 67még ennyi sem jutott arányból, itt minden egymásra zsúfolódott, egymásba ért. Konyhából a szobák, abból meg az ablaktalan alkóvok, a benyílók, a hálókamrák, a hátsó lépcsőházak fordulóiban a közös illemhelyek, egyszóval a város átláthatatlan és tisztátalan sűrűje.

Ő mindezekkel ellentétben oly bőkezűen gazdálkodott a térrel, hogy egyetlen emeleten nem tudott elhelyezni többet, mint két lakást, ami a telekáraktól megilletődött vagy azokkal éppen spekuláló építtetőknek persze kedvét szegte. Mikor pedig igaza mellett udvariasan és ügyesen érvelnie kellett volna, akkor mindenki láthatta, hogy majd szétveti az indulat.

Értse meg, kérem szépen, amennyiben a tümpanon felső csúcsán áthúz egy krépidómával párhuzamos vonalat, s ezeket összeköti, jól van, látom, nem érti, bizonyára nem látott még görög templomot, szóval akkor kap egy csaknem szabályos négyzetet, ez a dolog lényege. Kérem szépen, jegyezzük meg, ez a klasszikus arány. Egy csaknem szabályos négyzet, amely azért elmegy a fekvő téglalap felé. S ehhez képest én még messzibbre elmegyek, de értse meg kérem szépen, csak addig mehetek, ameddig ez optikailag még elviselhető. Tovább nem megyek, bízza rám, egyszerűen nem megyek. Kérem szépen, ha erre az épületre még egy emeletet rárakunk, két emeletet, három emeletet, ahogy kérem szépen megkívánja, akkor a feje tetejére állítottuk a világot.

Akkor nézze meg kérem, látja, kap egy rideg hasábot, az eget föllöki. Ezt kérem szépen én nem, velem nem, én ilyet nem vállalok.

Építményének homlokzatáról valóban csak egy dór oszlopsor és a nagy tümpanon hiányzott ahhoz, hogy valamiféle ódivatú, antikizáló képződményt láthassanak benne élcelődő kartársai. Holott nem csak ilyen elemeket nem alkalmazott, hanem azokat a reneszánszból és barokkból kölcsönzött látványos díszítményeket sem, amelyeket ezek olyannyira kedveltek, a megrendelők pedig oly szívesen megfizettek.

Ez nem ment a fejébe. Miért költenek ilyen értelmetlenségekre, amikor ugyanebből a pénzből megfizethetnék a kényelmes és kiegyensúlyozott teret.

I. kötet 68

Mindhárom emeleten minden egyes utcai és udvari szoba két szimmetrikusan elhelyezett ablakot kapott, amelyeknek a homlokzaton csak annyi hangsúlyt adott a sóskúti homokkőből faragott lemezes profilokkal, amennyit az emberi szem kap a szemöldöktől és a pilláitól. Az egyiket fenn, miként a klasszicista építményeken, jócskán az ablaknyílások fölött, már csak azért is, hogy az eső közvetlenül ne az ablaktáblákat verje, a másikat pedig az ablakpárkányok támasztékaként, mint a gyámkövet. A három keskeny lemezből álló profil az ión oszloplábazatról vette mintáját. S ugyane profilból nemcsak a földszinti üzletek felett futatott végig egy vastagabb léniát, hanem az erősen megemelt tető alatt is, amolyan kiemelt párkányzatként, hogy lezárja a homlokzat függőleges tagolását mintegy előrejelző frízeket.

Kortársainak vele szemben hangoztatott elvei, élcei és kifogásai persze nem voltak teljességgel megalapozatlanok. Mert nem csupán ezekkel a szinte észrevétlenül tartózkodó utalásokkal és jelzésekkel, hanem leginkább a téglaburkolat függőleges szelvényeivel csempészte vissza a klasszikust. Miközben a szerkezeti igények és a megvalósított belső arányok között a feszültséget ő sem tudta eltüntetni, megjelent a korszakra oly jellemző szemérmetlen dekoráció.

Ötvenhat októberében néhány értelmetlen géppisztolysorozat futott át e jelképes oszlopsoron.

A többször égetett tégla elég jól állta a lövedékek ütéseit, bár követni lehetett a lövések ívét. Itt kiütött egy darabot, ott a tégla élét pattintotta le, amott meg belefúródott a puha vakolatba. A vakolt felületeket vidám, napsütötte sárgával színezték, s akkoriban a vörösbarna téglaburkolat szelvényei valósággal lebegtek a könnyű párkányok között. Színeknek, lebegésnek mára nem maradt nyoma, az épület homlokzatának szelíd részleteit a szállongó por és korom szürkére mosta át, a profilokról, a frízekről és a párkányzatról pedig hosszú, fehér csíkokban csorgott alá a mindennap újra megkövesedő galambszar.

Aki a kapun belépett és elhaladt a szemetesedények hosszú sora mellett, amelyekről a macskák a fedőt minduntalan félrelökdösték, s I. kötet 69így a patkányok még világos nappal is rajokban járhattak lakmározni rá, immár azt sem nagyon vehette észre, hogy a foltosan elmocskolódott falsíkokat ugyanazon egyszerű, lemezes profil díszíti, mint a homlokzatot. A mutatós ívben boltozott mennyezetről valamilyen emeleti csőrepedés miatt, amelyet hónapokig nem javítottak ki, nagy foltokban szakadt le a vakolat, s az elrothadt vakolónád foszló szálai közül kilógtak a csupasz téglák, sőt a villamosvezetékek. A házmester, akit csaknem sihederként még az agg Demén Samu hozatott fel magának Jászberényből, mindennap többször fölnézett oda elmentében, mert őszintén szólva katasztrófára számított. Félő volt, hogy a boltozat téglái között a meglazult habarcs nem tart ki, s a mennyezetről alácsüngő, lassan rozsdálló, hatalmas lámpatest kiszakad.

Elébb viceházmesterként, majd csakhamar rendes házfelügyelőként, immár több mint harminc éve viselte gondját e háznak, s ezt olyan kíméletlen és szenvedélyes buzgalommal tette, mintha nem tudná elfelejteni, hogy állása híján másként alakulhatott volna az élete.

Szellemileg ép volt, erőszakos, ravasz, alattomos ember, de testi korlátozottságai súlyosak, kicsi gyermekként a maga környezetében vészesen sodródni kezdett a gyors vég felé. Valamiként mindenkinek az útjában állt, rendes mezei munkára nem volt használható, testvérei ütötték, rúgták, föllökték, a saját anyja, a saját nagyanyja sem kímélte, s ha a gondviselés véletlene nem ragadta volna ki innen, akkor nem végezhette volna másutt, mint az istálló sarkában, kivetetten. Kivételes viszony fűzte az állatokhoz. S az öreg Demén halála óta úgy élt, mint akinek egy élettelen tárgyon, a házon kell ledolgoznia a gondviselés előzékeny kölcsönét.

Az utóbbi hónapokban mégis teljesen váratlanul megtört e szenvedélye, vagy valami elhasználódott, kimerült benne, elszakadt. Betegségnek nem mutatkozott ugyan jele, de egyik pillanatról a másikra belátta, hogy annál azért sokkal nagyobb léptékű a pusztulás, mint hogy fogyatkozó erejével még föltartóztathatná. S hirtelen imádott lányai is a fejére nőttek, ittak, csúnyán káromkodtak, éjszaka nem jöttek haza. Lopakodott felé a teljes összeroppanás.

I. kötet 70

Mióta a szemetes sem jött minden áldott reggelen, hanem mindössze hetente kétszer, ám valamilyen előre soha nem látható okból néha teljesen kimaradt a szemétszállítás, ezzel sem bírt. Lassan nem bírt semmivel. Szemetesedényt nem kapott, valamiben azonban tárolnia kellett a ház halmozódó szemetjét, hisz olykor egy hétig sem jöttek érte. Hogy enné a rosseb őket. Ő is csúnyán káromkodott. Elrozsdásodott festékeshordókat szerzett, füleket forrasztott rájuk, ezeknél fogva vonszolta ki a járda peremére. Ha nem jöttek, akkor délben vissza is. Más hordók fenekéből szerkesztette rá a fedőket.

Csinálta, persze hogy megcsinálta, de közben arra gondolt, hogy egye a rosseb, ha kiszakad a lámpás, akkor szakadjon, szakítsa magával akár az egész boltozást, a házat. Dőljön össze minden, úgyis mindennek el kell egyszer rothadnia. Régebben soha nem merészelt volna ilyesmit gondolni, most meg jólesett erre gondolni, ettől lett szabad ember. Még azért szemmel tartott mindent, de a tehetetlensége, meg az efölött érzett dühe egyre jobban elterpeszkedett. A rothadás bűzétől sem kímélhette meg a kapubejáratot, amelyet Demén Samu oly nagy gonddal tervezett.

Akkor még a lovas fogat volt az úri közlekedés eszköze, s Demén olyan behajtót tervezett, mely számolt a jóval nagyobb málhás kocsikkal is. A tébolyodottan sárga kerámiával burkolt, egészen enyhén domborodó kapubejárat értelmes, nemes arányait azok is érzékelték később, akik immár nem lovas kocsival közlekedtek, hanem automobillal, villamossal, gyalog vagy taxival. Látszott, hogy valaki a lehetséges mozdulatok zavartalanságát és kényelmességét számolta ki előzékenyen. Meg azzal is számolt, hogy a ló bizony vizel, ennek színe sárga, s valahogyan, valahová el kell csorognia. A víz és a vizelet elvezetésére szolgáló kis csatornanyílásokat, amelyek a kapubejárat két oldalán végigfutó szélesebb kőpárkányok alatt rejtőztek, most patkányok használták, éppen elfértek. Hosszú évek munkájával rágták át magukat a finoman kiképzett sárgaréz szűrőrácsokon, hogy feltűnés nélkül juthassanak a szemetesedényhez. Ezek a mára értelmüket veszített kőpárkáI. kötet 71nyok viszont arra szolgáltak egykoron, hogy a fogatok lépcsőiről erre lépjenek le az érkezők, s a következő lépésüknek se kelljen megdöccennie. Amikor úgy számolt, hogy egyszerre akár mindkét oldalon ki lehessen tárni a fogatok ajtaját, és se az érkezőknek, se a kocsisoknak ne kelljen közben a falhoz préselődniük, akkor a méltóságukkal számolt. Jó ideje semmiféle fogat vagy automobil nem állt már be, ám a viselkedés méltóságának igényét megőrizték a tér arányai.

Bizonyos ünnepélyességgel fogadta be az érkezőket az épület, s ugyanígy a lépcsőház, melyet a kocsibejárótól roppant méretű szélfogó választott el. A meglepően jól tagolt, a természetes fénytől minden emeleten megvilágított lépcsőházat e szélfogó hatalmas felületű, csiszolt üvegtábláin át pillantotta meg az érkező. Az üvegtáblák is rendesen átvészelték a háborút, ám egy éjszakai botrány következményeképpen a négy közül egy betört. Ekkora üveglapot nem lehetett beszerezni, a lakók méltatlankodtak a huzat miatt, s ezért a házmester funérlemezzel pótolta. Még így is a tér szépsége uralkodott. Ide nyugodtan beléphetett az érkező, nem kellett attól tartania, hogy azonnal a felvonó ajtajába ütközik. Néha egész társaság jön, épp akkor távozóban lehetnek mások, ilyesmivel egy úri házban számolni kell.

A lovak sem mindig egyformán türelmesek, legyen helyük kényelmesen megfordulni a kocsival az udvaron. Demén az udvart mélységében megnyújtotta, ám az első emeleten a körfolyosót valamivel előbbre hozta, s így optikailag megint csak visszacsempészte a négyzetet.

Igaz, az első emeleti körfolyosó elfogta a napfényt a házmester félemeleti lakásától, de ezzel együtt nem volt sötét, s főleg nem volt barátságtalan. Az udvart burkoló fényes, sárga kerámia visszfénye ugyanis megtöltötte a konyhát és a két szobát. A napfény soha nem érte el, mégis erős fényt, átható színt kapott. A helyiségek mennyezetén most is hol felragyogott, hol meg elhalványodott a tébolyultan sárga, ahogyan vonultak odafenn a felhők. Bár innen lentről még akkor sem lehetett fellátni a tiszta égre, ha valaki a halántékát szorította rá az ablak üvegére. A házmester e pillanatban éppen ezt tette a konyhájában, mert innen látott I. kötet 72föl még leginkább a tetőre, ahonnan úgy potyogtak a cserepek, mintha a szél bontaná, hajigálná. Valószínűleg úgy történt, hogy egy kilazult tetőcserép leszánkázott a tető meredélyén, a következő követte, s aztán már minden további szélrohamnak könnyű dolga lett. Szabályosan alányúlhatott, megemelte a hiányos sort, s nekilódíthatta a cserepeket a gyöngébb pontokon. A házmester, akit Balter Imrének hívtak, még egyszer visszanézett, de nem késlekedhetett tovább, vette az ellenzős sapkáját, vette a padlás kulcsait, ment.

Fenyegetően, hosszan, élesen csikorogva csúsztak a cserepek, az ereszen csattantak, hogy aztán kisvártatva szabályosan szétdurranjanak az udvaron.

Máskor talán Balter is gyorsabban határozta volna el magát.

A rosseb ott egye meg, morogta.

Elég valószínűtlen volt, hogy a romlást sikerül egyedül feltartóztatnia.

Meg hetek óta a lift sem működött. Elég hosszú ideig tartott, míg a csípőficamával levonszolódott a falépcsőn a félemeletről. És akkor még előtte volt a veszélyes udvar, meg a három emelet fölfelé. A technikus a házkezelőségen azt állította, hogy ezt a liftet többé nem lehet megjavítani, ez bizony kiszolgált. Mindenki tudta, hogy ebből egy szó sem igaz. Hogy enné meg őket a rosseb. Mire az udvarra ért, vége lett a potyogásnak, de már a szakadó eső miatt is inkább az első emeleti körfolyosó védelmező árnyékában sántikált. Ahogy elhaladt előtte, lenézett a pincelejáraton, még ciccegett is, hiszen ma még egyetlen macskája sem jött elő, akárha nem is lennének éhesek.

Macskákat azóta tarthatott kedvére, amióta ráébredt, hogy hiszen nincsen többé háziúr. Ehhez az államosítások után még tíz évnek kellett eltelnie, már csak azért is, mert az örökösök a mai napig itt éltek a másodikon, s nem szóltak ugyan soha egy szót sem, a tekintetükkel mégis fogva tartották a házmestert, amikor önkényeskedett vagy megsértette volna a régi házszabályokat, majd fölnyársalták a tekintetükkel. Legalábbis így érezte. Meg soha nem lehetett tudni, mi lesz. ÖtI. kötet 73venhatban majdhogy vissza nem kapták a házat, csak egy kicsit kellett volna az egész cirkusznak tovább tartani.

A kapubejáróban visszhangoztak sántikáló csosszanásai. Gondosan betette maga mögött a szélfogót, elment a tetszhalott lift előtt, melynek sötétbordó mélyéről mindig a szivárvány színeivel világoltak a szemébe a tükrök csiszolt szélei, aztán a korlátba fogódzva lassan kapaszkodni kezdett.

Demén Samu halála után az örökösök mértékkel és ízléssel, de a magasabb jövedelem határozott reményében, valamennyire mégiscsak átalakíttatták ezt a tereivel tékozló házat, valamelyest proletarizálták. Úgy vélekedtek, hogy a konyhák, a kamrák, a cselédszobák lehetnének jóval kisebbek, s abból, amit levettek, az épület udvari szárnyán minden emeleten kialakítottak két újabb lakást. Az első emelet egybefüggő utcai frontját, melyet Demén eredetileg egy igen rövid életű nacionálkonzervatív pártocska szükségletei szerint épített, majd ennek megszűntével még mindig működő hetilapjuknak adott bérbe, szintén átszabták, valamelyest modernizálták. Ami inkább pusztítást jelentett. A nemes faburkolatot letépették a falakról, s valamennyi szobából kidobatták a márványkandallót. A két örökös eredetileg nem óhajtotta volna elfoglalni az így kialakított lakások egyikét sem, hiszen az épület sem az ízlésüknek, sem a korszerűségről alkotott elképzeléseiknek nem felelt meg, aztán mégis úgy alakult, hogy Demén legkedvesebb unokája, Erna beköltözött a nagyapja elhagyott második emeleti lakásába, míg Miklós, a másik unoka, aki akkor már a kommunisták illegális szervezetének dolgozott, egy Aréna-úti házba költözött, amelyet szintén a nagyapjuk épített. Mindez valamikor a harmincas évek közepén történt, s azon kívül, hogy most Leninről nevezték el a Teréz körutat, s az orosz forradalom tiszteletére November 7. térnek nevezték az Oktogont, ebben a nagykörúti házban szinte semmi nem változott meg.

A lakók is alig cserélődtek. De azóta nem festették a lépcsőházat, nem mázoltak ajtót és ablakot.

A lépcsőháznak sem volt más dísze, mint az arányai. A feltűnően I. kötet 74széles és feltűnően alacsony, márványsimaságúra polírozott lépcsői, amelyeken most a házmester kapaszkodott fölfelé, s amelyekről néhány hónappal a ház államosítása után rendelettel távolíttatták el a vörös kókuszszőnyeget, természetesen a sárgaréz szőnyegtartó rudakkal egyetemben. Az emeletközi pihenők voltak a lépcsőház díszei, az emeleti fordulók jól tagolt falsíkjai, amelyeket szintén szelvényenként kereteztek be a homlokzatról és a kapubejáróból ismerős ión profilokkal. Ezek a bekeretezett falsíkok még mindig nem sötétedtek el egészen, helyesebben annyi látszott, hogy a profilokat eredetileg fehérre, a falsíkokat feltehetően halvány sárgára festették. Arra is ügyelve, hogy a nap melegéből valamennyit azért benne tartsanak. Ami úgy érhető el, hogy egy kis vöröset és feketét kevernek bele. Ennek akkoriban azért is így kellett lennie, hogy a lakások bejárati ajtajának ragyogó fehérjét, s e ragyogó fehéren a sárgaréz borításokat, pántokat, ütközőket, névtáblákat, kilincseket, a kukucskáló cizellált rácsozatát és a csontból esztergált csengőgomb ovális címerét tartózkodóan kiemelje.

A házmester minduntalan megpihent, mélyre szorult szeme szigorúan és sebesen körbejárt, s azon volt, hogy ne lihegjen annyira, mint amennyire lihegnie kéne.

Önáltatásának két szélső pólusa ért össze ilyenkor.

Úgy tett, mintha az örökös lépcsőjárás nem fárasztaná, holott voltak napok, amikor szemetesedények nélkül is alig vonszolta béna alsótestét, másfelől csökönyösen úgy tett, mintha fölmérné, mit kéne mielőbb elvégeznie, ami viszont immár alig érdekelte, s hol ezért, hol azért nem is volt elvégezhető.

Akkor ért föl a második emeletre, amikor a telefon odabenn épp elhallgatott.

Mióta betette lábát a házba, ezen az ajtón csupán annyi változott, hogy az eredeti névtábla mellé később felcsavaroztak egy másikat. DEMÉN, állt az egyiken szép, nagy antikva betűkkel. DR. LIPPAY LEHR, ez állt a másikon. Egy kicsit azért hallgatózott. Nem kíváncsiságból tette, inkább a természetes lustaság édes ösztöne működött. Ha I. kötet 75már így történik, akkor ne kelljen tovább mennie, hanem hallja, honnan telefonálnak, ki vette föl. Konyhájában volt egy leshelye, s valójában mindent tudott mindenkiről. Tudta, ki van otthon, ki ment el, sejtette, ki mikor fog visszajönni. A professzor urat hetek óta nem látta, mert őt a Kútvölgyi-úti kórházban ápolták, onnan már ezt a temetőbe viszik ki. A fiatalabbik Lippay meg elég korán, fejvesztetten elrohant. Nem emlékezett rá, hogy valaha is megesett volna ilyesmi. Tudta, hogy délelőttönként a szobák között minden ajtó nyitva áll, mégsem hallott ki a folyosóra semmit. Egye a rosseb.

Úgy döntött, hogy biztosan a szél miatt.

A professzor hitvese, akit valamilyen rejtélyes okból csaknem mindenki Nínónak avagy éppen Nínó néninek szólított, amit Balter soha nem értett, most lépett ki a kádból. Tartása mit sem változott a múló évtizedektől, dereka majdnem olyan formás maradt, mint egykoron, csípője, combja, feneke, sokak által csodált keblei azonban elég mértéktelenül kiteltek. Elsúlyosodott, a bőre alatt úgymond ikrásodott a zsír, ez volt a rideg valóság.

Amikor meglátom, majd elhányom magam, mondogatta bizalmas barátnőinek, akik valósággal bálványozták a szókimondása miatt. Amivel persze még mindig csak a valóság egy kis részét nevezte meg.

Egyre hosszabb időt töltött néma és elmerült testápolással. Mégis egyre erősebben érezte, hogy a testéből mindenféle tolakvó, teljesen idegen illat párázik és árad, s ezekkel nem tud megküzdeni. Erről azonban soha, senkivel nem beszélt. Ha jó ízlésű idegen pillantotta volna meg így a fürdőkád előtt, akkor bizonyára az jutott volna először az eszébe, hogy ez azért még most is impozáns. Nem föltétlenül a formák bomlásával volt baja, hanem a leküzdhetetlen illatokkal.

Mi történt velem.

Volt egy ilyen kérdés a világban, mely inkább kijelentésnek hangzott. Szájából, öléből, nem tudta, honnan, pórusaiból párázott a bomlás illata. Ez a bomlás lett a rögeszméje. Mikor a kádból kiszállva, a tüntető kín élvezetétől hajtva, végül is nem kerülhette el, hogy a szemI. kötet 76közti falon elhelyezett, enyhén párás tükörben megpillantsa önmagát, akkor kijelentés, kérdés nem segíthetett. Mintha azt kérdené, ki lett belőlem, holott készen állna a válasz, ez nem én vagyok, ezt a testet nem ismerem. Inkább gyorsan elrántotta a tekintetét róla. Amit látott, ne kelljen egész nap a tagjaiban cipelnie.

Vitte magával a megváltozott, az ismeretlen, a parfümje alá rejtett illatot. Ha ellenben elfelejtette, vagy sikerült nem tudomást vennie önnön tükörképéről, s inkább ez utóbbira volt hajlamos, akkor olyan elszánt, s kifejezetten vidám magabiztosság áradt belőle, mint leány korában.

Olaszos hangzású beceneve különben onnan származott, hogy Ágoston, a kisfiuk hosszú ideig nem tudott mást kimondani. Igyekezett, de nem ment. Ez volt az első és egyetlen szava, amely egyszerre vonatkozott az evésre és az anyára. Ha az anya lassan, szépen tagolva, az ajkait a szóhoz csücsörítve, szinte a szájára adta a szavakat, figyelj Ágó, édesem, mama, akkor Ágó csökönyösen és ravaszkás élvezettel csak azért is egy diadalmas nínóval válaszolt. De nem csak becenév lett belőle, hanem az ifjú házasok között az élvezet titkos mértékegysége.

Neked hány nínó volt, kérdezte a fiatalasszony álmosan elnyújtózva a széttúrt ágyneműk között.

Százegy, válaszolta az ifjú férj zavartan.

Furcsa, mert nekem legalább ezer, mondta erre a fiatalasszony, s talán nem is tódított, bár ilyesmire az ember már csak a jövője reményében is hajlamos.

Az ágyukba emelt gyerekkel olykor fél órákat is gyakorlatoztak, mert dőltek a nevetéstől, az oldaluk megfájdult belé, valósággal vonaglottak az élvezettől, amit a gyerek természetesen szintén élvezett. Nekik viszont ettől támad ismét kedvük, hogy egymásban megmártózzanak. Mama helyett mondta, papa helyett mondta, kaka, pipi, baba, papi, minden helyett. Ágó, figyelj édesem, mondd szépen, mama, mondd szépen, papi. A gyerek tényleg figyelt, ám inkább arra, hogy vajon megint nevetni fognak-e. S ezért aztán mindig ugyanúgy válaszolt.

I. kötet 77

Nínó.

Még ha valaki minderről semmit nem tudott is, mint ahogy tényleg nem tudhatott, mégsem mondhatta volna, hogy a becenév ne lenne találó. Erna asszony az ismerősei körében, és a családban is súlyos egyéniségnek számított, olyan valakinek, akit respektálni kell, és egykönnyen nem is lehetne megkerülni. Lényének voltak ugyan olyan vonásai, amelyek miatt nem lehetett egészen komolyan venni. Most éppen túl volt egy anginás rohamán, ami fizikailag persze minden alkalommal alaposan leverte a lábáról. Mérgelődhetett a telefon miatt. Ritkán adta látható jelét, de sokat zsörtölődött vagy egyenesen dühöngött magában. Ugyanakkor vigyáznia kellett, mértéktelenül ne húzza föl magát, hiszen ez újabb rohammal járhatott. Csakhogy épp a kis dühöngései nem voltak igazán megfékezhetőek, hiszen soha nem robbantak ki. Miközben bosszúsan törülközött, s pillantása többször is szórakozottan átfutott a saját tükörképén, akárha ez lenne az utolsó csepp a pohárban. A saját elővigyázatlansága.

Minek bámulom meg magam.

Legfőképpen ahhoz nem tudott hozzászokni, hogy hatalmas és sötét mellbimbói, ki tudja, mióta, örökösen lefelé néznek. Egyik mérge növelte a másikat, s immár attól is dühönghetett, hogy mi a csudának dühöng. Édes istenem, milyen ostoba, milyen végtelenül ostoba vagyok. Egy buta liba vagyok, mondta magának abban a reményben félhangosan, hogy le tudja csillapítani a háborgását.

Egy közönséges lúd vagyok.

Dühöngött vagy nem dühöngött, a rohamokat nem lehetett sem megelőzni, sem kiszámítani. Jöttek és mentek, s attól függően, hogy a koszorúér melyik ágában jelentkeztek, nem voltak azonosak a szimptómáik sem. Hol a mellkasában érezte a fájó szorításukat, hol a bal kezén zsibbadtak el az ujjai. Hol nagyon szorongtatta, mégsem lett belőle nagy roham, hol meg éppen csak szorított kicsit, mégis leterítette. Hol a vállában érzett olyan fájdalmakat, mintha a csontvelőn verne át a felgyorsult pulzusa, hol meg csak valami olyasmit, mint aki falánkságáI. kötet 78ban telitömte a gyomrát. Volt, amikor majd beszakadt tőle a háta, a válla. Semmi, csak puffadás. Ha némi kis bélgázokat óvatosan kiereget, akkor majd rögvest jobb lesz, megkönnyebbedik. Mert úgy tűnt, mintha a belső nyomást érzékelné fájdalomként.

Bármiként fegyelmezte is volna önmagát, a fájdalom nem volt elviselhető, helyesebben elviselte, de szabadulni akart volna tőle. Ám a beleiben nem volt semmiféle szél, nem volt mit kiengedni, hanem mégis csak ez a lassan felnyomuló, feszítő fájdalom, a roham hamisítatlan előjele. Aztán már úgy érezte, mintha mellcsontját akarná belülről szétpattintani. És ugyanakkor a légszomj. Hogy venné a levegőt, ám valamiként nincs elég. Másutt talán van, de itt nincsen. Az ajka fölött, a homlokán a jéghideg izzadás töri át valamennyi pórusát, egész arcát ellepi a nyálka, akárha jeges maszkot hordana. Mégsem hűti. Ki kéne nyitnia az ablakot.

Nincsen levegő a szobában, nincsen levegő, nincsen levegő a levegőben.

Jaj, ezt nem fogják kibírni a csontjai, szétpattan. Látja mások levegőjét, nekik van, ami neki nincsen.

Istenem, milyen boldogok az emberek. Mennek az utcán, és észre sem veszik, hogy van levegőjük.

Jaj, ez valójában nevetséges, hiszen nincsen honnan levegőt venni a levegőből. Vagy nincsen benne oxigén.

Még tudja, látja, másoknak van levegőjük, csak éppen neki nincsen levegője már, elvették, nem jutott.

Ha idejekorán nem veszi észre, hogy mi közeleg, akkor késő.

A késő azonban mindig adott még egy kis haladékot, s ilyenkor azzal viaskodott, hogy a késés pánikja ne lepje el, mert akkor a késő tényleg beteljesedne.

Ám a testét nem nagyon viszik a léptei, túl súlyos is, minden lelassult, sötétedik, s nem lehet tudni, hogy a teljes elsötétedés előtt vajon egyáltalán eléri-e. Micsoda örökkévalóságok telnek el, míg az egyik lábnak sikerül a másikat utolérnie. Pedig közben egyre könnyebbnek I. kötet 79érzi a testét, alig érintik a földet a léptek. És még egy idegen ember is van itt, aki egyre hangosabban sípol a lélegzetével a fülébe.

Nem lehet tudni, meddig érezheti, hallhatja még, holott gyűlöli.

Ilyenkor vakon megy, béna ujjakkal kutat táskában, fiókban, szelencében, fiolában, hogy legalább az utolsó utáni pillanatban, körmének élével ragadja föl a gyógyszerét. Néha tényleg csak így sikerült, hosszú, ápolt, vérvörösre lakkozott körmével érte el. Ujjainak nincsen többé elég biztonságuk a sok közül egyetlen szemecskét kiválasztani. A köröm alá viszont beragad, s így segítheti a szájához, be a nyelv alá, ahol szét kell olvadnia. A nyelvtövön fut egy ér, ez a vena lingualis, s az értágító hatású nitroglicerin ezen a meghitt helyen könnyedén feloldódik és átszivárog az érfalon. Néhány hosszú, alig kivárható másodperc múltán már a szíven van, benn a koszorúérben, ahol megtágítja a meszesedéstől és a vérzsírtól összeszűkült járatot.

És akkor mégis kering a vér. A vérnyomás csökken, a pulzus esik, az oxigén eljut a szív izomzatába, a rettegésre feszített test ellazul.

Volt, amikor tényleg rögtön hatott. Máskor egyáltalán nem hatott.

Olykor éppen valamicskét, vagy áltatta önmagát, hogy igen, most már jobban vagyok, holott egyre rosszabb lett. Vagy hatott, s néhány perc múltán, mikor az idegen sem fújtatott oly undorítóan a fülébe, és arcán kellemesen átlangyosodott a jeges maszk, akkor megint, hirtelen, még erősebben, itt a következő. S hogy a kínból a sok se legyen elég, a gyógyszer járulékos vérbőséget okozott a hasüregben, meglazította a hasfalat, a záróizmokat, rájött egy hasmenés, s a légszomjtól hápogva, üres falakra, csúszkáló bútorokra bízva testének súlyát, fohászkodva kellett átvergődnie az egész lakáson.

Ha ilyenkor valaki a segítségére akart sietni, akkor némán elhárította.

Eddig még az utolsó pillanatban mindig elérte a vécét. Ahol valósággal kirobbant a szar a végbelén. Miközben a fájdalom, a szorítás, a mellcsontok feszültsége persze nem tágított. Miközben tudata tombolt, vergődött ennyi megaláztatástól. Miközben a nyomorult gyógyszere persze mindig benn maradt a szobában, vagy nem találta a ponI. kötet 80gyola zsebében. Egyetlen mondatot ismételgetett magában, hát persze, hogy itt fogok felfordulni, így fogok megdögleni, keze meg a falon tapogatott a vécélánc után.

Legalább addig fölérne, ne ebben a rettenetes bűzben kéne elpusztulnia.

S ült benne egy gonosz kislány, aki mindeközben nevetgélt mindezen. Talán ez volt a lelke, valami olyasmi, amit a lélek legmélyének neveznek.

A halott kislányára is emlékeztette őt.

Ezt a gonosz kislányt semmivel nem lehetett volna megrettenteni, semmitől nem félt, hanem inkább mulatott az összes kis hiúságán. Hát persze, hogy így fogsz felfordulni. Gyáván, ahogy éltél. Úristen, mennyi szar van még a beledben. Mit gondoltál, miként fognak majd rád találni, mit gondolsz, a szar ilyenkor kit érdekel. De ne félj ennyire, most még megmaradsz. Ha pedig megmaradsz, akkor majd megesküszöl, hogy leadsz legalább tíz kilót. Nem fosnál annyit, ha kevesebbet zabálnál, bizony. Mégis a töltekezés vágya marad erősebb, hiába fogadkozol. Így beszélt vele, s ő természetesen megesküdött, esküszöm, esküszöm, holott tudta, hogy az esküvése semmit nem ér.

A gonosz kislány hangján vihogott benne a hamis esküvése. Meg az elképzelés, hogy ebben a rettenetes bűzben fognak rátalálni, ha most mégsem ússza meg.

Ezen volt túl ezen a reggelen. S úgy hallotta, mintha a telefon a szalonban már negyedszerre is rákezdené.

Nem, ez nem lehet.

Kezében megállt a törülköző, fülelt, azt hitte, hogy dühe, a füle csalja meg.

Erre azonban mind a hárman egyszerre indultak el. Az egyik nő a kályha elől ugrott fel, vitte a piszkavasat magával, amivel előzőleg épp belökte a cserépkályha ajtaját, a másik nő ruganyosan kiugrott az ágyból, s mivel kutakodó lábfejével nem találta egyik papucsát sem, pongyolája pedig egy távolabbi fotel támláján hevert, ment, ahogy volt, mezítláb, I. kötet 81egyetlen szál, rövid selyemhálóingben, egy úgynevezett baby dollban, mely testére tapadt és tövükig szabadon hagyva megmutatta a combjait.

A fiatalember az ablakpárkánytól szakította el magát, pedig az előző pillanatban vette észre, hogy az Abbázia Kávéház előtt megáll egy rendőrségi rohamkocsi. Őrült gyorsasággal ugráltak ki belőle mindkét oldalon a rendőrök. Ami jótékonyan terelhette volna el a figyelmét arról a nőről, akit hónapok óta szemmel tartott, akit titokban kísérgetett, s mindenképpen látni akart volna ezen a reggelen, holott innen aligha láthatott.

A szél üvöltött és a telefon csöngetett.

Erna asszony meg végleg elveszítette a türelmét, a szennyesládára csapva törülközőjét félig-meddig nedvesen bújt bele rózsaszínű fürdőköpenyébe, mely harsánysága ellenére igen jól állt neki. Ideges, tört, kapkodó mozdulatok voltak, dühe siettette, akadályozta. Egy ilyen társaság, mondta maga elé félhangosan, egy ilyen nyomorult, tekintet nélküli társaság. Szemrehányása nem csak hármuknak, hanem leginkább a fiának szólt, aki nem is tartózkodott e pillanatban a lakásban.

A Lukács uszoda fűtött üvegfolyosóján a barátaival fecsegett, két hozzá hasonló korú férfival, amiről azonban Erna asszony nem tudhatott.

A kagylót végül a háztartási alkalmazott emelte föl, erős hangján éppen csak bejelentkezett, mikor a vonal másik végén, határozott hangon és nagyon rövidre fogva, már beszéltek is.

Olyan volt, mint egy harctéri jelentés.

Amitől a háztartási alkalmazott eltátotta kissé a száját, s arcán valamiként megdermedtek a vonásai. Egyik kezével erősen szorította a kagylót, nagyon jól kell most hallani, minden szót meg kéne jegyeznie, ettől viszont azonnal megfeledkezett a másik kezéről, s ebből lassan kicsúszott a piszkavas.

Koppanva hullott a szőnyegre.

A látvány hatására a másik két embert elhagyta a lépte, ijedten ott maradtak.

I. kötet 82

Az illető folyamatosan, elég hangosan beszélt.

Bondor Ilona minduntalan megakasztotta volna, hogy a kagylót másnak adhassa át, nála illetékesebbnek, a család tagjainak, Kristófnak, aki értett a tétova félmozdulatból, s úgy állt meg, mint aki minden pillanatban készségesen átveszi. A folyamatos beszédet azonban nem lehetett egyetlen pontján sem megszakítani. Kétszer, egymás után, készségesen azt válaszolta, igen, igen. Aztán még annyit tudott kinyögni, igen, igen, nagyon köszönjük. Az utóbbi szavakat Erna asszony is hallhatta már, s látta alkalmazottja árulkodó, tulajdonképpen nevetséges arcvonásait.

De főleg a moccanatlanságukat, a testtartásukat, amint mindhárman mereven előredőlnek.

Kicsit nedvesen, dús testén az alig összefogott, bolyhos, rózsaszínű frottír köpenyében, impozánsan állt a szalon ajtajában magas sarkú papucsának emelvényén, szétdúlt, a nedvességtől enyhén csapzott, szőkített hajával.

Ilyen pillanatokban furcsa módon minden más megszűnik. Mégis volt egy félpillantása, mely Gyöngyvér inasan vékony, barna testét illette. Mindig úgy hatott rá, mintha pattintást hallana, egy hangot, amely a tudatában egy meggondolatlan pillanatra minden mást leállított. Ennyire csupaszon ritkán láthatta. Ki kellett az alkalmat használnia.

Utálta ezt a nőt, egyetlen szavát nem hitte el, habár megértette a fiát, hiszen a nő teste rá is megtette a maga hatását.

Végül is a test látványa hűtötte le.

Nem dühöngött többé.

Mintha tudná, mi történt, s erre aztán nehézkesen rábólintana.

A háztartási alkalmazott visszatette a villájára a kagylót, úgy maradt, arccal a fal felé fordult. El kellett fordulnia, senkit ne lásson, legalább egy pillanatra. Ne láthassák az arcát. Mindaz, ami a professzor és közötte az utolsó évben megtörtént, messzi túl volt azon, amit bármilyen szokványos emberi kapcsolat ismer vagy megenged.

Hosszú időre ez a kis csöndülés, ez a kattanás maradt meg utolsó I. kötet 83zajnak a szobában, illetve valamennyien úgy érezték, hogy nagyon hosszú idő telik el. Odakinn most éppen kivilágosodott az ég, mégis eső verte a két ablakot. Mindhárman Ilonát nézték, vékony, természetellenesen felhúzott vállait.

Várták, beszéljen. Meg szerették volna, ha egy ideig inkább hallgatna még. Mózes Gyöngyvérnek többször összekoccant a foga, de ezt szerencsére nem lehetett hallani. Máskülönben sem tudta, mit csinál, ellenőrizetlen volt a mozdulat; combjait összeszorította, rövid kis hálóingét két marokra fogta, húzogatta, akárha az ölét féltené.

A könnyű anyagon átderengett szőrzetének gazdag sötétje.

Meghalt, kérdezte valamennyi idő múltán Erna asszony óvatosan.

Rohamok után még órákig erőtlen, fátyolos maradt a hangja, s már az első szótagon elrekedt. Kérdéséből egyedül a fiatalember hallotta ki a józan számításait. Helyesebben a rettenetet, hogy akkor a tervei összeomlanak. Látta a nagynénje arcán, mely smink nélkül mindig bántóan csupasznak tűnt. A leplezetlenség annyira elrémítette, hogy valósággal letépte róla a tekintetét. Különben is ez volt a legnagyobb gondja, az emberi érzelmek leplezetlensége. Nem akarta hallani Ilona válaszát. És látni a válasz hatását.

Egy szót sem, semmit.

Nem, ne tessék megijedni, kiáltotta fojtottan és dadogva a háztartási alkalmazott. Fél órája magához tért. A főorvos úr azt üzeni, hogy nem fogják tudni sokáig eszméleténél tartani. Meg kell mondania, hogy ez sajnos nem fog soká tartani, nem ad okot reményre. Azt mondták, emberi számítás szerint. De most szokatlanul tiszta. Ágostont kívánja, Nínót kívánja.

És, hogy tessenek igyekezni.

De kivel beszélt, az Istenért.

Ilona erre kissé tétován megvonta a vállát. Nem tudta, nem értette hirtelen, hogy ez miért lenne fontos vagy érdekes. Tulajdonképpen az lett volna a következő mondata, hogy szeretné a nagyságos asszonyt elkísérni.

I. kötet 84

Egy valamilyen férfi volt, válaszolta, s hangja az erőfeszítésbe belereszketett, azt mondta, a főorvos úr bízta meg, mert a nagyságos asszony valami fontosat megbeszélt vele, ami most föltétlenül szükséges lenne.

Ezzel elfordult, tovább nem bírta volna mondani, s a tehetetlenségtől, hogy a kívánságát mégsem mondta ki, szeretnék elbúcsúzni tőle, immár nem is merné kimondani, még egyszer látni szeretném, némán megrázkódott a válla.

Holott egyáltalán nem akart sírni. Mi köze is lehetne hozzá. Nem akarok sírni, kiáltott magában.

Hol van Ágost?

Nem tudom, nagyon sajnálom, de nem tudom, válaszolta Gyöngyvér a fenyegetően csöndes kérdésre túl hangosan. Nem tehetek róla, tette hozzá, mint akit egy súlyos mulasztáson kaptak, s most mentegetődznie kell. Hajnalban kiugrott az ágyból, motyogta, öltözött, szó nélkül, hiába kérdezgettem, hová, elrohant.

Biztosan megint egész éjszaka veszekedtetek.

Megint veszekedtünk, sajnos ez így igaz.

Ilona, hozza kérem a sötétszürke kosztümöt. Kristóf, te velem jössz. Valaki rendeljen taxit.

Iménti dühe helyére költözött be ez a hűvös, fölényes, rendelkezéshez szokott hang, amely elől ezek hárman nem nagyon tudtak kitérni.

Nem az érzelmein, az erőtlenségén volt nehéz úrrá lennie. Tényleg nem volt vesztegetni való ideje, meg idegenkedett volna a látványos jelenetektől. Szerencsére nem vették észre, de megreszketett a szája széle, remegett a térde, reszkettek a hosszú, finom ujjai. Nem annyira a saját megrendültségétől, hiszen ez az egész dolog az ő számára már jóval előbb elvégeztetett. Hanem attól, amire nem számított, hogy akkor most mégis bekövetkeznék, aminek ez idáig mégsem lehetett soha a végére érni.

Szaporább lett a lélegzete, meg kellett fékeznie.

Máskülönben minden rendesen elő volt készítve a pillanatra, ami mégis váratlanul érte. Az adásvételi szerződést, amelyet a haldoklónak I. kötet 85feltétlenül alá kellett volna írnia, csak ki kellett vennie az íróasztalából. Tudta, hová nyúljon. S akkor mégis szerencséje lesz, vele lesznek a kis tündérei. Most nem szabad egy szívrohamnak közbeszólnia. Fordult volna ki, hogy menjen a szobájába.

S nem a három szó állította meg, amivel Kristóf utána szólt. Hanem a megütközés, hogy itt valakinek lehetne még valamiféle ellenvetése, vagy valamiről más lenne a véleménye.

Sehová nem megyek.

Mit beszélsz.

Mondom, sehová nem kísérlek el.

Megtébolyodtál.

Olyan támadás volt ez, amelyre egyáltalán nem számíthatott.

A saját fiával szemben nem voltak illúziói. Ebben a fiúban ellenben nem csak mindennap viszontlátta meggyilkolt öccsét, amit az élet kivételes ajándékának tekintett, hanem szelídebb és figyelmesebb emberpéldányt alig ismert, s ezért az elmúlt hat évben soha nem bánta meg, hogy nem rakta be ismét valamilyen koszos árvaházba, hanem magához vette. Minden ember akaratlanul elvégzi ezeket az önös számításokat. Kiben bízhatnék meg a bajban. Hasznomra lenne-e. Benne aztán tényleg megbízhatok. Sem a testének, sem a lelkének nem volt megfelelő érzékszerve, amellyel felfoghatta volna, amit az agyával sem sikerült fölfognia.

Nem értette, mi történik.

Sehová, nem, ismételte meg a fiatalember majdhogynem közömbösen, s inkább halkan, mint hangosan.

De hát miért, az istenért, miért mondod ezt nekem, vagy mit akar ez most jelenteni.

Nem érthette, honnan érkezik egy ilyen hang. S akkor volt egy hosszú pillanat, amelyen a másik két ember kétségtelenül kívülrekedt. Különös helyzet. Ha lenne szemük a tárgyaknak, akkor oly semlegesen tekintenének egymásra, ahogyan ők tették, ez pedig hasonlóvá, csaknem azonossá változtatta őket, helyesebben napvilágra hozta a közös, családi vonásokat.

I. kötet 86

Egomániájuk mérkőzött meg az igazságérzetükkel, hogy aztán mindketten megverten a látszatok fedezékébe vonuljanak.

Kristóf számára sem volt holmi magyarázkodásra alkalmas pillanat. Azt sem tudhatta, milyen jelzéseket kéne ahhoz adnia, hogy mások értsék a szándékait. Nem lehetett megérteni, ő sem értette. Mióta januárban a nagykörút szemközti oldalán, az Abbázia Kávéházhoz csatlakozó üzletsoron ismét megnyitottak néhány régi üzletet, megjelent ott egy kiszolgálónő, akibe indokolatlanul és értelmetlenül belehabarodott. Olyannyira, hogy egyetlen egyszer sem merészelte megszólítani. Nem lett volna mit mondania. Ilyesmi persze csaknem menetrendszerűen megesik fiatal emberekkel, az ösztönök kalandja mégsem teljesen veszélytelen. Bár nem vette észre senki, hiszen nem tett semmi feltűnőt, immár napok óta a valóságos, a klinikailag is leírható téboly meredélyének szélén tántorgott a tehetetlen és egyre jobban elsötétedő szenvedélyével. A nagynénje közel járt az igazsághoz. Ami januárban még könnyed kis kalandnak ígérkezett, mára elnémította, s tudatának nem maradt már józan foltja, világos szeglete.

Micsoda fakszni ez, kérlek szépen, micsoda undorító eszkapád.

Nem mozdulhatott innen el.

Ez volt lelkének egyetlen parancsa. Ám önmagának sem vallhatta volna be, hiszen tényleg mi értelme lenne napszámra itt állnia. Semmi. Valami nagyon fontosat nem juttathatott el a saját tudatához. Nem mondhatta ki sem magában, sem hangosan, hogy nagyon sajnálom, nem mehetek veled a nagybátyám halálos ágyához, mert itt kell állnom egy ismeretlen nő miatt, akit egyébként innen egyáltalán nem is láthatok. Ha kimondja, ha akár csak magában mondja ki hangosan, akkor nyilvánvalóvá teszi, hogy a napjainak semmi értelmük nincs. Éppen az ésszerűség mondta fel benne a szolgálatot, amit a nagynénje azonnal számon is kért tőle.

A tudathasadástól mindössze annyi választotta el, hogy ezeket a világ szempontjából irreális mondatokat még nem mondta ki hangosan, holott a késztetés már készen állt.

I. kötet 87

Valamilyen régi, gyermeteg érzésébe kapaszkodott. Mintha arról lenne szó, hogy a dolgok ridegek, s megföllebbezhetetlen realitásuk sértené az igazságérzetét. Vagy sértené az erkölcsi érzékét. Amit a nagynénje itt titokban előkészített, arról a két idegen nő nem tudhatott. Miközben haldoklik a férjed, te a fiad örökségének ügyét egyengeted, s akkor még én menjek veled és te beszélsz undorító eszkapádról. Le vagytok ti szarva, az egész örökségetekkel együtt. Egyszer s mindenkorra elegem van belőletek, az egész családomból elegem van, vége. Tulajdonképpen ezt kívánta volna a nagynénje nedves arcába belekiáltani, ám ezt sem tehette. E pillanatban a gyermeteg érzelmek igazságánál jóval fontosabbnak érezte, hogy bármi történjék bárkivel, neki innen sehová ne kelljen elmennie. Aminek az értelméről viszont nem csak nem tudott önmagának számot adni, hanem e pillanatban nem volt más, mint a nagynénjével szemben elkövetett árulás, tehát éppen erkölcsileg nem elfogadható. Józan ésszel inkább valamilyen kifogást kellett volna keresnie, hogy miért nem mehet, ürügyet, indokot, bármilyen üres lehetett volna, bármily légből kapott.

Mégis olyasmit mondott ki, amivel nem csak a többieket, hanem leginkább saját magát rettentette el.

Elegem volt a halálából. Ne haragudj, Nínó, bocsánat. Nem akarom többé. Nem akarok több halált.

De most nem rólad van szó, Kristóf. Nekem lenne szükségem rá, hogy elkísérj. Hogy ne legyek egyedül egy ilyen nehéz órában, kisfiam.

Zavarában és felindultságában megfékezhetetlenül reszketett a szája, miközben Kristóf tekintete tompán és érzéketlenül nézett vissza rá, ám láthatóan anélkül, hogy bármit megértett volna e valóságos szükségből.

Pillantása oly ártatlan maradt, hogy Erna asszony valamiként joggal arra számított, mindez nyelvbotlás, talán belátja, meggondolja magát, visszavonja az őrült mondatát és megint minden helyreáll. Kristóf azonban nem türtőztette tovább magát, egyszerűen hátat fordított mindenkinek, s mintha e pillanatban mi sem lenne természetesebb, isI. kötet 88mét csak kibámult az ablakon. De Erna asszony sem viselkedett kevésbé kiszámíthatatlanul. Saját súlyos realitásérzéke már épp eléggé megedzette ahhoz, hogy ne tegyen semmi olyasmit, ami indokolatlanul tovább bonyolítana egy különben sem könnyű helyzetet. Az érthetetlen és zavaró jelenségek felett célszerűen tárgyra tért, s ezzel mintegy törölte a tudatából a zűrzavart. Mintha azt mondaná, mindaz, ami megzavarhat, nem létezett és nem létezik.

Gyöngyvér, te ma nem dolgozol.

Nem, én ma nem dolgozom.

Akkor talán el tudsz kísérni.

Magam is azonnal szerettem volna fölajánlani, válaszolta Gyöngyvér, mint aki levegőhöz sem jut, holott magától nem merészelt volt ilyesmit ajánlani. Még soha, sehová nem mentek együtt el.

Azonnal öltözöm.

Ilona pedig szedje össze magát, kérem. Különben is korai lenne még sírnia. Hívjon taxit, mondom, hozza a kosztümöm. És a rövid perzsabundámat készítse ki.

Odakinn az eső és a szél néhány pillanatra alábbhagyott, de minden elsötétedett, akárha máris alkonyodna. Időközben eltűntek a rendőrök, s az üres rohamkocsi, mintha csak körsétát tenne, lassan megkerülte a nagy teret. Az Andrássy út torkolatába állt be, pontosan arra a helyre, ahol az oroszok ötvenhat novemberében felállították az ágyúikat és ahonnan szétlőtték az Abbázia Kávéházat. Azóta a kávéházat ismét megnyitották. A lakásban ajtó csapódott, talán a fürdőszoba ajtaja, szekrények nyikorogtak, a két nő izgatottan futkosott.

Néhány perc múltán megállt a taxi a ház előtt, egy szürke Pobjeda. Elég sokat kellett várakoznia.

Gyöngyvér gyorsan felöltözött, topogva várta Erna asszonyt az előszobában, aki szintén elég gyorsan belebújt a ruháiba, de valamennyi időt mégiscsak eltöltött a sminkjével.

A házmesternek ekkor még mindig volt fél emelete a padlásig.

Mintha nem lenne elég egyszer a három emelet gyalog, a szakraI. kötet 89mentumát, most meg kétszer, és akkor még ezt a felet is megtegyem. A rosseb megeszi az egészet.

Kicsit lihegett, aztán belökte a kulcsot a zárba, s amint elfordította, az immár több helyütt lyukas tetőn átsüvítő szélroham valósággal rászakította a padlás súlyos vasajtaját. A vasajtó csikorogva nyílt, majd kisvártatva bevágódott, mert a szél nem csak kilökte, hanem rögvest vissza is szippantotta. Megtántorodott, nem volt hová hátralépnie, a szél ismét felnyitotta, a korlátba kapaszkodott. Lesújtó látvány tárult elébe. Hagyján, hogy sok cserép hiányzott, hanem olyan pontokon, ahová megfelelő létra vagy állvány híján fel sem ér. A hiányokon átszakadt az ég. A beeső fényektől felszakított sötét padlástérben különös rongyok vagy bőrök himbálóztak az őrült légvonatban. Rend volt itt is, semmi fölösleges lim-lom, tökéletes volt a tisztaság. A hiányok pótlásához végül is volt cserepe bőven. A cserepeket nyolcvan éve hagyták ott a cserepezők, glédába állítva a két kémény között, s azóta is ez volt a biztonsági tartalék. Mielőbb munkához kellett látnia, hiszen nem csak fény, hanem eső hullott be a nyílásokon.

Hiába húzta be maga után a vasajtót, a szél ismét kicsapta. Körülnézett, lát-e valami lapos kis tárgyat, amivel kiékelhetné, aztán mégsem ezt tette, hanem magára zárta, miként más alkalmakkor is.

Ezeket a dögöket is le kéne már szednem, morogta magában, és elindult az utcai front felé. A leghosszabb keresztgerendán, szorosan egymás mellett lógtak ezek a hosszú rongyok vagy bőrök, szám szerint öt, s csaknem egyformán hosszúak. Meg kellett kerülnie.

Nem rongyok voltak, nem bőrök, hanem csontjaikra aszalódott macskák. Ami Baltert közel sem lepte meg, hiszen a fölösleges macskákat ő szokta itt fölakasztani.

I. kötet 90

Lógott az eső lába azon a hideg, kora tavaszi reggelen, de nem esett, napok óta nem esett, mindvégig így maradt.

A párázó szürke föld délutánra észrevétlenül a mélyszürke éghez ért, s hirtelen megint mályvaszínű este lett. Halálbüntetés terhe mellett érvényben volt az elsötétítési rendelet. Lehúzódtak a pincéikbe, behúzódtak kihűlt házaikba, romok közé, előttük a végeérhetetlen éjszaka.

Azon a látóhatárig lapos mélyföldön, ahol egymás felé tart a Maas, a Niers, a Rajna, nem számít nagy ritkaságnak az ilyen tavaszi ködöktől megrövidült február végi nap.

A régi téglatemplom széljárta tornyából ketten figyelték felváltva a kihunyó messzeséget. Nem jöttek repülők. A tüzérség hallgatott. Mintha megfeledkeztek volna róluk. Az ellenség előőrsei nem érkeztek meg. A herongeni mezők felől várták érkezésüket, hogy egyszer csak előbukkannak, jönnek ki a mocsárból, amit ezen a tájon alacsony növésű, bozontos, kacskaringós törzsű tűleveles erdők borítanak. Vagy a broekhuyseni országúton vonulnak be a tankjaikkal. Ködös, párás időben az ismerős tereptárgyak a mégoly gyakorlott tekintet előtt is bemozdulnak, imbolyogni kezdenek. Úgy látja az ember, mintha most lépnének ki, jönnek az előreszegezett fegyvereikkel, de csak a szempilla csapása, a pára lebegése, a szétomló füst a ködös homályban, amint a távoli fenyők bolyhaiba billen vagy éppen árad ki belőlük.

Két katonaviselt, idősebb férfi váltotta egymást az erősen sérült toronyban, ami egyáltalán nem volt veszélytelen.

Néhány napja beszakadt a templom óriás óraműve, átszakította a födémeket, nem hagyta sértetlenül a gerendázatot, a szemközti oldalon pedig két emeletnyi mélységben nyitotta ki a légnyomás a torony falát. Éjjel és nappal váltották egymást, három órát ki lehet bírni. De I. kötet 91ők sem láthattak, nem hallhattak mást odafenn, a sok fegyverzaj, légnyomás után csupán a bántó némaság.

El voltak vágva a külvilágtól. Hallhatta, amint a nagyapja azt mondja, el voltunk vágva a külvilágtól. Ezt a régen hallott mondatot mondogatta magában, el vagyunk vágva, el vagyunk vágva.

Városuk, melyet különben minden oldaláról átjárt a szél, az előző napok súlyos légitámadásai után romokban állt. Hiába nézte, nem tudta biztosan, hogy most akkor ez a Kloster utca vagy inkább a Mühlen utca lett volna-e. Sok volt a sebesült, és nem volt őket hová vinni, halottak számlálatlanul a beszakadt tetőgerendák alatt. Égett hús illata terjengett, megtapadt a füst szagán, s ha esténként megfordult a légjárás, akkor is hozta az égett hús, az égett csont bűzét.

Korábban azt mondogatták erről, hogy a kényszermunkások csontlisztből szappant gyártanak odakinn.

Napközben hazafias indulókat, menetdalokat, Isolde szerelmi haláldalát sugározta a rádió, semmi mást, megállás és szünet nélkül, mindig újra. A városháza homlokzatára szerelt hangszórókból harsogott ki, recsegett, karistolt a barázdákban az elhasználódott tű alatt. Immár senki nem áltatta magát tündérmesékkel. Híreket nem mondtak többé. Saját rádiókészüléke az ellenséges propaganda veszélye miatt nem lehetett senkinek. Tudták, hogy a teljes és feltétel nélküli kapituláció nem lesz elkerülhető, bár erről sem beszéltek.

Ebből nem jöhet ki más. Napok óta nem volt többé miről mesélni.

Másnap délelőtt a lelkész is fölkapaszkodott.

Ki tudhatta, mi történik itt még.

Látni akarta, miből van a fenyegető némaság.

A front immár távolabbról pufogott. Nem a hitoktatót, hanem Döhringet, a Raiffeisenbank helyi fiókjának nyugalmazott igazgatóját találta odafenn, akitől mindig tartott egy kicsit. Éppen csak köszöntek egymásnak, de mintha ezt is sokallanák, miközben mindketten érezték, hogy mennyire kiszolgáltatottak a nyitott mélység felett. A tekintélyt parancsoló öregúr, aki a sedani ütközet nyomait viselte arcán, I. kötet 92ijedt ujjaival jelezte, hogy a lelkésznek ügyelnie kell minden szavára és minden moccanására. Annak idején a lőportól szétvetett fém morzsalékát nem tudták eltávolítani a fejsebekből, s ezek egy életre megjelölték a bőrén a hegek mélységeit, a forradások redőzetét.

Nem lehettek biztosak benne, hogy a harang föléjük boruló roppant súlyát a torony sérült gerendázata a következő pillanatban még elbírja-e.

Mikor a harmadik napon sem történt semmi, bár a fülükben vígan menetelt tovább a hadsereg, Isoldénak pedig nagy szerelmi bánatában minduntalan meg kellett halnia, a városi tanácsnokok, valamennyien súlyos sérültek, akiket nem tudtak nem leszerelni és hazaküldeni, a saját felelősségükre úgy döntöttek, cselekednek. Járvánnyal, tartós éhínséggel számoltak. Valamennyiüknek vége, ha a földeket nem készíthetik elő időben vetésre. Hogy senki ne eshessen kísértésbe, a városi raktárházban őrizték a vetőmagot, a vetőburgonyát. Előbb óvatosan levette egyikük a hangerőt, mintha próbát tenne, ekkora engedetlenséget vajon eltűrnek-e a többiek. Aztán nagy nehezen felállt egy másik, s Isolde drámai bánatának kellős közepén olyan indulattal vetett véget a városi rádió adásának, mint akinek az idegei most aztán felmondták a szolgálatot.

A kínos csöndben, amelynek azonban mindenki örült, a tennivalókról sem kellett sok szónak esnie.

A közeli tábor őrszemélyzete jó hete elhajtotta a járóképes kényszermunkásokat. Voltak őrök, akik polgári ruhát öltöttek, hogy városkörnyéki tanyáikon megbújjanak.

Tudták a tanácsnokok, hogy mi várható vagy miből mi következik.

Mielőtt mentek volna, az összes járóképtelent bezsúfolták a két kis kórházbarakkba, az ajtókat, az ablakokat beszögelték, de a két épületet aztán minden bizonnyal nem gyújtották fel elég gondosan.

Az egyik őr, aki ment, az utolsó pillanatban átadott egy papírdobozt a fivérének, egy másik őrnek, aki maradt, rejtse el.

Ez a Döhring egy középkorú, nehézjárású férfi volt, aki biciklijével I. kötet 93indult ki a tanyájára, s a papírdobozt vastag esőköpenye alatt rejtette el. Hosszú, sárga nyelveket vetett a tűz, kéken, lilán sziszegett benne a benzin, nyüszítettek, bőgtek odabenn, mint az állatok, férfi létükre sikítoztak, döngött tőlük a fal, míg halálra nem taposták egymást a füstben, s ez húsz percnél nem tartott tovább.

Vagy talán nem számoltak mindennel.

Sokáig ez is rejtély maradt.

Odabenn izzott, szenesedett még egy hét múltán is, idekinn viszont rövid idő múltán kihunyt a lángolás, alig mentek el.

A többiek egy ideig gyalogosan mentek együtt az éjsötét ég alatt, amelyet olykor távoli csaták döreje reszkettetett meg. A keresztutaknál mindig lemaradt egy, míg valamennyien el nem tűntek valahol a mélyföld ködében.

Időközben a hőtől megpattantak az ablaküvegek, a deszkák is leégtek a beszögelt ablakokról, a festék a keretekről lepörkölődött, de nem fogott lángot az ablakkeret, s hiába szakadt le a mennyezet a testek lassú izzásától, a láng a gerendákat nem fogta meg. Bensejéből ontotta bűzös füstjét a két földszintes épület a párától súlyos levegőben.

A városi tanácsnokok rendeletére megkötözték a kutyákat.

Csakhogy nem tudták megkötözni sem a macskákat, sem a madarakat, sem a patkányokat, ezek mentek a maguk útjain.

Azzal is számolniuk kellett, hogy az éjszakai fagyoknak nemsokára végük.

A biciklis jókora kerülőt tett, át a lápon, földutakon hajtott, alig észrevehető ösvényeken. Minden emberi települést elkerült, hogy észrevétlenül érkezhessen meg.

Erősen izzadt, arcán jéghidegen megült a köd, senkivel nem találkozott. Saját igyekvő lihegését csak akkor hallotta, amikor leszállt. Kerékpárját beemelte egy ladikba, a ladikot eloldozta a stégtől, átevezett a tó másik oldalára. Szerencséjére a tó fölött vastagon terjengett az esti pára, valósággal gőzölgött, s még az evező csobbanásait, a villák nyikordulását is alig lehetett rajta áthallani. Mintha lassan elfelejtette volI. kötet 94na, hogy honnan jön és milyen bizonytalan a jövője. Kicsit sajnálta is, hogy valamivel sötétedés előtt érkezik meg a tanyájára, és a hideg házat magára kell zárnia.

Előbb azonban elrejtette a papírdobozt a gyümölcsaszalóban.

Ez a csinos kis téglaépítmény a fehérre meszelt, vörösbarna keresztgerendákkal tagolt, emeletes főépülettől mintegy negyven méterre állt, az almáskert szélén. Amint kihúzta az üres szárítórácsokat, ajkát és orrát megcsapta az aszalt szilva füstös, édes illata. Rögtön bosszankodott, hogy aszalás után a lányai így hagyták, egy egész télen át.

Ragacsosak lettek az ujjai.

Be kellett másznia a kemencével és füstölővel összeépített házacska koromszagú bensejébe, tapogatott a mézédes sötétben, kisvártatva megtalálta a mélyedést.

Máris terveket szőtt, nem tudta elképzelni, hogy ő ezt a papírdobozt bárkinek visszaadja.

A tanácsnokokban még az is fölmerült, hogy a macskákat mind egy szálig agyon kéne verni. Voltak, akik hatósági rendelet nélkül is megtették, mert éhségtől őrjöngő kutyáikkal etették föl a húsukat. Macskát megölni nem egyszerű. Bunkóval kell fejbe verni, hogy kábuljon el, aztán a két hátsó lábánál fogva megragadni, és nagy lendülettel addig verni a fejét a favágító tuskóba, vagy a ház falához vagy bármi máshoz, míg egy sóhaj ki nem jön.

Akkor halott.

Szinte vidám lett a gondolattól, hogy ő ezt soha, senkinek vissza nem adja, elégedett lett magával, szarok az egész rokonságra és valamit majd csak kitalálok.

A szilvától ragacsos szárítórácsokat gondosan vissza kellett tolnia, s ügyelni, hogy minden második rács alá bekerüljön helyére a tepsi. Mintha szökése valami olyasmitől szabadította volna meg, aminek a súlyát eddig nem vette tudomásul, illetve az elrejtett papírdoboztól a helyzet súlyossága most visszamenőleg is némi értelmet kapott. Bármi történjék, az arany a jövőt jelenti.

I. kötet 95

A városkörnyéki tanyákon akkoriban még nem volt villanyvilágítás, a kandallóban lobogó tűz azonban épp elég fényt adott.

Miközben ült a sötétben, nézte a lángolást és az elrejtett dobozra gondolt, mégis visszaáramlott a rettegése, feltöltötte, feszítette a mellkasát.

Dezertőr vagyok, csoportos dezertációban veszek részt, s hogy kinek kell majd ezzel elszámolnia.

Meg azokat a foglyokat sem akadályozhatta senki semmiben, akiknek a kiürítés hírére sikerült valahol elrejtőzniük, most előjöttek, vagy mégis voltak néhányan, akik kitörtek az égő barakkokból, s szomjúságtól őrjöngve elmásztak a legközelebb heverő hulláig.

A kiürítést kísérő pokoli lármában és zűrzavarban az őrszemélyzet végül is nem tudott másként rendet tartani, mint hogy legalább két tucat embert lelőtt, bár Himmlernek az volt az utolsó napiparancsa, hogy a foglyok közül senkineknem eshet többé semmi bántódása. De ahelyett, hogy rendesen kiszállították volna őket a tábor mögötti szántóföldekre, ahol hetek óta hosszú árkokban égtek a régebbi tömegsírokból kiásott hullák, a friss tetemeket meggondolatlanul a sorsukra hagyták. Ezek most emberek és állatok veszélyes prédájaként hevertek szerteszét az elhagyott tábor üres terein és útjain.

Az éghető emberi kocsonya az árkokban összefolyt, a zsír és a csontvelő a maga fajsúlya szerint finom rétegekbe gyűlt, éjszakánként a hitoktató vagy a nyugalmazott bankigazgató a templom tornyából figyelte, amint a tűz zsírosan belobban és fellobog a mélyből.

Pírjával kivilágította az alacsony növésű erdőt, mely a tábort az illetéktelen tekintetek elől azért valamennyire eltakarta.

Valami iható után kutatva, magányosan tébolyogtak vagy halottaktól alig különbözve hevertek az élők az égő haj és a megpörkölt köröm szagában.

Éhséget ugyan nem éreztek, de volt egy olyan megrögzött képzetük, hogy a halott izom rostjai között lennie kell valamilyen nedvességnek.

I. kötet 96

E váratlan ötletén maga is csodálkozott.

Hajnalonta az ágakon fagyos harmat gyűlt. A barakkok mohos deszkafalán esténként megült a köd. Valamennyi nedvességet ki lehetett szopni a mohából, az ágakról lenyalni, de nem volt víz. Előre érezték, amint a harapás alatt édesen szétáramlik a nyelvükön.

Az áramszolgáltatás nem állt le, s így a kapukon és kerítéseken nem juthatott át senki élve.

Ennyi idő alatt, ilyen hidegben nem szárad be hús, maga is így gondolkodott.

Volt ott egy nála talán valamivel idősebb fiú, aki egy barakk falánál kuporogva azon töprengett, miként szakíthatnák meg az áramkört a kerítésben, mivel csinálhatnának rövidzárlatot. Mert túl az árammal telített szögesdrótokon, ott folydogált lustán a homokos medrében tisztára szűrt Niers. Bámulta ezt a fiút, nagy melegséget érzett iránta a szíve táján, miközben izgatottan megtárgyalták a dolgot, de nem tudta, honnan ismerheti. Nézte távolabbról, nézte közelebbről, nem merészelte volna megkérdezni tőle, mert attól tartott, hogy téved, s akkor kiderül, hogy rettenetes érzékcsalódás áldozata lett.

Talán ki kéne ásniuk a kerítés egyik tartóoszlopát, s akkor a súlyával együtt magával rántaná az elektromos vezetéket.

Miközben beszéltek, egészen közelről vélte hallani a víz kotyogását a füves partok között.

Csakhogy ehhez is kellett volna ásó, lapát, bármi.

Majd a tíz körmükkel ásnak le.

De aztán mégsem bírta ki.

Nem őt, lehet, hogy nem is őt, hanem az ikertestvérét ismeri, aki ott égett a többiekkel, válaszolta a kérdésére ez a fiú, de különben sem élte volna túl. Hetek óta vizesedett, vizelni meg nem tudott már, ha mégis sikerült neki, akkor úgy képzelje el, hogy véreset vizelt.

Menjenek, keressenek valamit. Azzal, hogy itt ülnek és tervezgetik, nem jutnak semmire.

Másnap éjjel álmodta a folytatást. Minden maradt a régiben. Maradt I. kötet 97a párázó szürkeség, holott tudta, hogy álmodik, a tudata mégis átengedte a terjengő füstön az égett hús ragacsos illatát, nem kímélte, a közelben folydogáló Niers édes kotyogása maradt egyetlen reménynek.

Maga is csodálkozott, hogy közben az ismerős fiúnak, aki sajnos nem az ő ikertestvére volt, minden bizonnyal sikerült rövidzárlatot csinálnia, mert a fagyos pfeileni tanácsterem hosszú, kifényesedett diófa asztalán immár egyetlen szál templomi gyertya világított. Ha valaki indulatosabban szólt, akkor a sötét téglaboltozat alatt erősen visszhangozott minden szó.

Csupa ismerős dolog.

A visszhangot évszázadok óta megszokták a tanácsnokok, szónoklataik közben kifejezetten számoltak vele, de most az egyszer nem akadt közöttük egyetlen egy, aki a saját szavait megtöbbszörözve és hangosabban kívánta volna visszahallani. Inkább halkabban, minél halkabban, nem lehetett oly halk, hogy az elkerülhetetlen ne legyen több a szükségesnél.

Az égő árkokat le kellett fojtani, be kellett temetni. El kellett földelni a hátrahagyott halottakat.

De semmi nem úgy történt, ahogy halkabbnál is halkabban megbeszélték, s ahogy a jegyző takarékos kifejezésekkel írásba foglalta.

Másnap kora reggel, a városháza előtti téren, mintegy félszázan gyülekeztek. A négy, idősebb korosztályhoz tartozó tanácsnokon és a jegyzőn kívül alig voltak közöttük felnőtt férfiak.

Ugyanakkor a niersbroeki almáskert szélén megjelent három idétlen alak, s amint jöttek, csupasz, hosszú nyakukon ingott a fej.

Tudta róluk, hogy magyarok, miként a három elfelejtett biciklijük.

Ruhájuk és sapkájuk világos csíkja villant az alacsony, nedves, mohától gyöngéden bársonyos törzsek között. Siralmasan néztek ki, nem úgy néztek ki, mint később a filmeken, s ezzel tisztában voltak maguk is. Alig moccantak, testükből, szájukból, gönceikből áradt a bűz, nem tudták nem érezni. Valószínűtlennek hatott ez a békés télutó, az illatok, az erdő, a fák, hogy itt a külvilágban közben biztosan semmi nem I. kötet 98változott meg. Egyikük egy fa törzse mögött maradt, hogy vizeljen, ez a valahonnan ismerős fiú vagy az életben maradt ikertestvére a fának támasztotta a homlokát és a súlyos, kihegyezett végű tölgyfakarót is, amilyennel a másik két alak szintén föl volt fegyverkezve.

Ezek ketten azonnal az aszaló védelmében húzódtak meg.

A lapátokkal, villákkal, ásókkal felszerelt emberek, a turbános nők bakancsban, a leánykák fekete posztókabátban, a didergő, nagy szemű kamasz fiúk az apjuk bekecseiben, viseltes szőrméikben a tettre kész öregasszonyok, nyikorgó, csikorduló talicskáikat tolva, éppen indultak volna a térről a Nordwall felé, amikor felettük a magasban megcsendült a harang.

Oly röviden szólt, hogy mire elnémultak volna és megálltak, már el is hallgatott.

A harang fenségesen súlyos, zöldpenészes testéhez a hitoktató épp csak nekilökte a kalapácsos nyelvet, azonnal leállította.

Ez volt a megbeszélt jel.

Még nem végezhetett a vizeléssel, hosszan, kínosan vizelt, véreset, fájt neki, halkan nyögött, amikor hallani lehetett a távoli harangkondulást, és a házból kilépett egy férfi a hosszú jégeralsójában, amelynek néhány gombja nyitva állt. Egyik kezében két üres zománcvödröt, másik kezében egy rövid nyelű baltát és egy üres fáskosarat hozott. Mellén is nyitva volt a csíkos inge, de vastag nemezcsizmát húzott. Úgy csinált, mintha az időjárást kémlelné, az eget, a messziséget, ám valójában lopva körbenézett. Nem értették, ha valakinek van mit magára vennie, akkor miért nem veszi magára. Biztosan van bekecse, kabátja, amit el fognak venni tőle.

Amitől a férfi tartott, annak az ellenkező irányból kellett volna megérkeznie. Mielőtt elindult volna hát a kút felé, fülelt abba az irányba.

Slicce az előző estén maradt nyitva, amikor a kandalló előtt egyre melegebb lett, elterpeszkedett, aszalt szilvát rágicsált, aztán elővette a jégeralsóból a farkát. Erős volt az illata, mert az evakuáció miatt nem fűtötték föl többé a legénységi fürdőt. Sokáig kellett dolgoznia, míg I. kötet 99szorongásainak valamennyire élét vette az élvezet, s tartósan megkeményedett. Tenyerébe köpött, a szilvától édes nyálat elkente a makkon, s ezzel még érzékenyebbé tette a kemény tenyerére. Akkor viszont már minden jól összejött. Faszának ízét nyalta a tenyeréről, az erős seggszag sem zavarta. Még ugyan nem merészelt belenyúlni a lyukába. Kicsit mindig tartott tőle, hogy lágy szarba nyúl, bár ritkán maradt tisztátalan a végbele. A tűztől annyira világos lett, hogy látta, amint a lángolás előtt sötéten fölmered, lila bimbója kinyílik, bezárul a bőrredők alatt, de nem volt annyira világos, hogy szégyenkeznie kelljen. Így aztán óvatosan, szépen tudott bánni vele. Nem kellett elsietnie. Ha kiszáradt, megsíkosította egy köpéssel, de az izgalom kiszorította már az előnedvet, a liquidum seminalét, más néven a szeminális hólyagváladékot a széles szájú húgycsövön, ami síkossá tette, élesedett tőle az élvezet. Be tudott nyúlni kicsit az ujja hegyével a húgycsövébe, amitől viszont iszonytató fájdalomba fordult át, elmélyült.

Elégedett lehetett a faszával.

Jó görbülete van a faszának. Voltak ugyan nők, akiknek az átlagosnál magasabban helyezkedett el a klitoriszuk, a saját felesége is ezek közé tartozott.

Nem bánta. Legalább minden egyes alkalommal külön érzékelte, hogy még ezekkel is elbír.

Így éltek ők egymással.

Ahhoz, hogy ne essen szét minden, el kellett vele bírnia. Fél év alatt ne jusson eszébe, hogy a lányoknak vagy valakinek el kéne már mosnia az aszaló rácsait, a szentséges úristenit, ezt azért neki minden egyes alkalommal le kellett nyelnie, el kell viselnie. Mielőtt megnősült volna, soha nem gondolta, hogy ez így van. Pedig az idősebb férfiak mindig röhögve mondták neki, hogy sose nősülj meg pajtás. Ha belebonyolódott egy kalandba, akkor azért élvezte, hogy a felesége miatt más nőknél a nagy tapasztalatával milyen könnyű dolga van. A lányok is ettől a nőtől örökölték a lomhaságukat, kitől mástól. A pöckük viszont, ahogy elnézegette, a nagy, duzzadt szeméremajkuk közé volt zárva, jó mélyen ült. Talán épI. kötet 100pen a lomhasága, a lassúsága miatt szerette meg ezt az átkozott nőt. Lassan izgult fel, a végtelenségig tartott, amíg sikerült elélveznie.

Annyit kellett tenni, hogy amikor kihúzta, akkor megcsúsztatni fölfelé, aztán mehetett újra be, de sokáig, egyenletesen, mindig újra megcsúsztatni.

Nem vette észre, hogy magának is hosszú ideje így csinálja.

Megszokta.

Minduntalan külön megbökte az ujjával kicsit a makk duzzadt peremét.

Ne kelljen semmi máson elgondolkodnia, ezt képzelte el. Amikor kihúzza, megcsúsztatja, a makk vastag peremén megsodorja a csiklót. Vigyázni, a puszta elképzelés hatására ne élvezzen el, de nehéz lett tőle a lélegzete. Jó sokáig szerette volna kihúzni még. Keresgélt azok között, akikre ártalmatlanabbul emlékezhet. Csupán női végtagokat látott, nem sikerült mást elképzelnie, csak elnyílt pinákat, amint feltölti a faszával, sem arcuk, sem vinnyogásuk nem lett, semmi nem tartozott hozzájuk többé.

Nem is kellett már neki senki, meg semmiféle elképzelés. A másik kezével, amíg nem késő, bemászott a segge nyílásába, megakadt a csatakos, hosszú szőrzetén, de a mutatóujjával azonnal beletalált a forróságtól megsíkosodott záróizomzat ráncain.

Hiába állt volna le hirtelen, már késő volt, nyüszített, hosszan bőgött, eszébe jutottak az égő férfiak, hiába húzta, hiába vonta volna tovább a fasz megkövült fején. Mielőtt a sperma fölszökött, annyit tehetett, hogy maga alá rántva lábait, előredőlt, ne az alsóruháját mocskolja be, ne az ingét. A mozdulat visszavett az élvezetből, a roppant látvány azonban hozzá is tett. Még mélyebbről, még hatalmasabban tört elő, hiszen nem csak a szokásos önélvezettől tágult bődülésre a szája, akadt torkán az állati kiáltozás, hanem a bámulattól.

Micsoda erővel, micsoda mennyiséget hoz ki egymást követő löketekben belőle. Igaz, legalább öt hete nem élvezett. Belerázkódott, megmerevedett, tartotta a tenyerével, akárha idegennek tartaná, ordíI. kötet 101tott. Valóságos tócsa gyűlt a kandalló előtt, s tompán világított rajta a vöröslő lángolás és újabb löketek toccsantak belé.

Forróságával végigsúrolta saját kezét.

Aztán rászakadt a több napja halmozódó kimerültség, fel sem takarította, a sliccét sem gombolta be, reggel ugyanúgy ébredt a merev, nagyfejű faszával a kezében, ahogy este berogyott vele az ágyba. Illetve később ragadhatta meg, hiszen előbb valahogy a dunyhát magára kellett húzkodnia.

Még szerencse, hogy nem lepték meg ebben az állati alvásában.

Most elővigyázatlanul nyitva hagyta a háza ajtaját.

A kút mellett letette az üres vödröket, s ügyelt rá, hogy fülük ne csörrenjen. Igen ritkán tart attól az ember, ami bekövetkezik. Az volt a terve, hogy vizet forral az üstben, s ha már így alakult, akkor nem csak alaposan megmosakszik, hanem legalább lemossa a szilvától ragacsos szárító rácsokat.

Előbb mindig az almát aszalták.

Vigyáznia kellett, a rács ne kapjon a másik gyümölcstől illatot.

A ködös erdők csöndjében csupán a finom csepegések zaját lehetett hallani. Aztán átment a gyepes udvaron, s magára húzta a fészer ajtaját, hogy a favágás tompa döndüléseit minél kevésbé lehessen kihallani.

Azok hárman nem ismerték föl azonnal ebben a hosszú, fehér gatyában, de hallhatták, hogy odabenn még fütyörészik is egymagában.

A két fogolyruhás ránézett a fa mögött meghúzódó harmadikra, s értették egymást.

Fácán rikoltozását lehetett távolabbról hallani.

A legfiatalabb erre a fészer ajtaja mögé settenkedett, üthessen, ha nyílik, a másik kettő pedig törzsét meghajtva futott a házhoz, ahol a falhoz tapadva, szempillantás alatt megközelítették a nyitott bejáratot. Nem tudhatták, van-e még valaki a magányos erdei házban, mely a hosszú és nem túl széles tisztás közepén állt a csupasz gyümölcsfáival. Arra számítottak, hogy reggeliző családot találnak odabenn.

I. kötet 102

Döhring azonban, legalábbis ebben az átmeneti időben, nem akarta veszélybe hozni a családját. Aztán valami majd csak lesz.

A hóna alatt meg volt jelölve, ezért döntött úgy, lesz, ami lesz, most inkább egyedül marad.

A hitoktató, aki azon a reggelen felváltotta a toronyban a nyugalmazott bankigazgatót, azt kiáltotta le, nagy baj nincs, ne féljenek, de valakik közelednek, úgy fogalmazott, valószínűleg odakintről. Habár ő is úgy tudta, hogy ott aztán senki nem maradt. Mintegy huszonhatan, már másodszor ennyit számolok, kiáltotta. Az volt a legfurcsább, hogy csaknem teljesen zárt alakzatban jöttek, mint amikor korábban munkára hajtották őket.

Zárt alakzatban, huszonhatan, kiáltotta ismét.

Lentről nem láthatták a hitoktatót a megnyílt toronyban a gerendák között, ő ellenben látta őket odaföntről, a felé forduló, kicsi, fehér arcokat a sötéten fénylő kövezet fölött. Még a hideglelésük is fölért hozzá, de inkább gyorsan belenézett a látcsövébe. A saját hideglelése volt. Látta, mégis baj lesz. Valamit a kezükben tartanak, botokat, léceket.

S amint elérik az első házakat, mennek be.

Erre ki számíthatott. Ezek szerint az őrök nem csak hullákat hagytak hátra a táborban, ahogy meg lett beszélve, hanem élőket is.

Induljatok, kiáltotta le.

Azok azonban nem értették lenn a téren, hogy hová kéne indulniuk, világosabb eligazítást vártak volna odaföntről. Már a második házba mennek be, s a hitoktatónak a teljes dermedtsége miatt még mindig nem volt ereje helyesbíteni. Illetve hosszú pillanatokig arra kellett gondolnia, hogy a Nordwall most aztán minden lakójával együtt a kezében van. Ebből bizony baj lesz. Ha sikerült volna azonnal leszólnia, akkor talán megmenthetett volna közülük néhányat, de hallgatott, s akkor valamennyinek el kell ott pusztulnia.

Hármas sorokban jöttek tovább az úton, a harmadik háznál is ki fognak válni hárman, oda is bemennek.

I. kötet 103

Inni ittak már a Niers vizéből, enni akartak, meleg ruhát akartak, pénzt akartak és bosszút.

Amikor a hitoktató a toronyból hisztérikusan kiáltozva megérttette velük, hogy mi lenne a dolguk, mert az első házakból már ugrálnak ki az ablakon, akkor sietve elindultak a Nordwall felé. Mire kifulladva odaértek, már égtek a házak, s lakóik közül voltak ugyan, akiknek az utolsó pillanatban sikerült kijutniuk, de mások összeverve, vérbe fagyva várták a tűzhalálukat. Látva ezt, nem ismertek kíméletet. Volt, akinek a szájából verték ki a tejes bögrét, volt, akit a kamra polcáról téptek le a megkaparintott befőttes üvegével, volt olyan fogoly, akit a ruhásszekrényből szedtek ki, féltve őrzött szőrmék és kétszersültek közül, vagy kerítések tövében, magas sövényeken fönnakadva, menekülés közben kaptak el.

Ásóval, lapáttal verték agyon őket, a szívüket villával szúrták keresztül, mind a huszonötnek, többé aztán tényleg föl ne támadhassanak, pedig nem egy volt, aki szívósan ellenállt, s ezért hiába a túlerő, a városiak közül többen súlyos sebesültként maradtak a helyszínen. A huszonhatodiknak sikerült egérutat nyernie. Nem találták, vagy rosszul számolt a toronyban a hitoktató. De annyi időt nem hagytak maguknak, hogy ellássák a sebesültjeiket, segítsenek az égő házakat oltani és valamennyire lecsillapodjanak. Az ölés lázában pakolták föl a friss hullákat a kézikocsikra, targoncákra, talicskákra, tragacsokra, büszkék voltak rá, hogy ennyi lett és ezt ők csinálták. Vértől csöpögtek, agyvelőtől voltak síkosak a tetemek, sok volt a fül, az orr, a csonkolás, sebtében összeszedték, amit megtaláltak, húzták, tolták ki az égő árkokhoz terhüket, hogy sötétedésig végezhessenek. Messzi voltak innét azok a nyomorult árkok, s már így is épp elég nagy lett az időveszteség.

Délutánra járt, mire a tábort végre elérték. Nem lehetett tudni, hogy az üres utakon heverő hullákat vajon emberek vagy állatok kezdték-e ki ilyen brutálisan.

Őszintén szólva, ezzel a kérdéssel senki nem foglalkozott komolyan.

Az volt a fontos, hogy ezek mielőbb égjenek, aztán minél előbb be lehessen temetni az árkokat, fölötte rendesen összeszántani.

I. kötet 104

Az egyetlen egyet, aki mégis megmenekült, Venlo határában, a Szent Tamás kolostor üvegházai között szedte fel egy angol járőr, s ugyanebben az órában már mesélte nekik menekülésének történetét, miközben meglangyosított, édes konzervtejet itattak vele, pokrócot terítettek a vállára, mégis egész testében reszketett.

Lassan, lassan, intette az angol tiszt, még bőven lesz belőle. Lesz holnap is. Kicsi kortyokban idd. Kapsz még, de előtte megfürdetünk, jó meleg ágyba fektetünk. Közben pedig hozok neked valakit, aki beszél az anyanyelveden.

S hogy akkor eddig nem őt, hanem az ikertestvérét látta.

Valósággal felordított álmában, hogy akkor mégis van egy ikertestvére, aki fiú.

Összetévesztette őket, igen.

Amiből viszont arra következtetett, hogy a másik fiú szerencsére tévedett. Mégsem éghetett oda az ikertestvére, ha egyszer elért idáig és életben maradt. Valamilyen ismeretlen eredetű és kimeríthetetlen méretű boldogság lett úrrá rajta ettől a végső és mindent elrendező felismeréstől, holott tudta, tényleg álmodik, mintha mégis meg lenne mentve, hiszen akkor legalább az álmában mindkettő életben van.

Hány éves vagy, kérdezte kíváncsian az egyik szerzetes.

Hiába gondolkodott, nem tudta megmondani, olyan váratlanul érte a kérdés.

Ne terheld, mondta a másik szerzetes. Tizenötnél nem lehet több.

Vagy csak nem tud kiszólni az álmából, hogy megmondaná.

Szerintem valamivel csak idősebbnek kell lennie.

Elég furcsa, hogy egészen egyszerű dolgokat mintha nem értene.

Nagyapja arra tanította Döhringet, hogy a gonosz álruhát ölt és soha nem alszik. Vagy ha netán le is pihen, fejszét, baltát, kést, sarlót és kaszát elővigyázatos ember soha nem hagy őrizetlenül.

Mikor aztán teli lett a fáskosár, ahogy szokta is, rövid nyelű baltáját betette a frissen hasogatott fák közé, hóna alá emelve vitte magával. Térdével rúgta ki a fészer ajtaját. Abban a pillanatban nem történt végI. kötet 105zetes. A hegyes tölgyfakaróval lesben álló fiút ugyanis nem csak eltakarta a fészer kivágódó ajtaja, amire nem számított, hanem csaknem homlokon verte.

Döhring hátra sem nézett, hiszen az ajtó rugóra járt, s magától be kellett a háta megett csapódnia.

Gyanútlanul ment a kosarával a ház felé.

Ez a másik fiú pedig azért nem eredt azonnal a nyomába, mert úgy gondolta, nem tévedhet, ez tényleg az a német. Valaki, aki hasonlított rá vagy egyenesen ő volt, bár a foglyokkal az utolsó hetekig nem került kapcsolatba.

Akkor azonban megmutatta nekik önmagát.

Indult utána, amikor az ismerős alak már csaknem háza nyitott ajtajához ért.

Egyenesen szembe találta magát azokkal, akik éppen jöttek le az emeletről.

Mert nem találtak senkit a házban, amitől azonnal megnyugodtak, ám ugyanakkor a ház némasága a végtelen lehetőségeivel felizgatta őket. Szájuk és markuk teli volt aszalt almával, aszalt szilvával, zsebeiket is telitömték. Odafönn a jéghideg hálószobákban nyitott zsákokban, kosarakban állt, tömték magukba, rágtak.

Nézd csak, hát itt van a jómadár, kiáltotta egy érthetetlen nyelven, teli szájjal az egyikük.

Nem számíthatott rá, hogy bennünket is itt talál, tette hozzá a másik németül, illetve azon a nyelven, amelyen a niersbroeki táborban beszéltek, s még leginkább a német nyelvre emlékeztetett.

A két eleven fogoly láttán Döhring azonban nem csak halálosan meglepődött, hanem épp fordult volna, mert a háta mögött inkább megérezte, mint meghallotta a lépteket, amikor a feje tetején valamilyen súlyos csapás érte. Egyetlen sötét villanás, amely szikrákban spriccelt szerteszét. Ettől valósággal megkönnyebbedett, de nem értette meg, hogy mi történik, amikor a következő csapás elérte. Nem érezte többé a fáskosarat a karjában, de egészen közelről látta a két I. kötet 106ismeretlen alak nevető ábrázatát, amitől neki is nevethetnékje támadt.

S mielőtt a következő ütéstől teljesen elsötétedett volna, a könnyűség érzete lett az utolsó, amit még felfogott, hogy leveszik róla az élete terhét.

Rövid nyelű baltáját most az egyszer jobb lett volna a fészerben hagynia, a szikrák fénye lassan kihunyt, és ez lett a szuroksötétben az utolsó értelmes gondolat. Tudta, hogy már felesleges bármit gondolnia, hiszen halott, még élt ugyan, gondolkodott. Olyan hatást keltett a földön elterülve a szerteszét hulló hasábfák között, mintha a halálából föl akarna tápászkodni.

De hiszen látod, nincsen benne több, magyarázta szelíden az egyik atya, s élvezte a testéből áradó kellemesen meleg illatot.

Olyan illata volt az atyának, mint a savanyú cukornak, amikor mézes tölteléke szétomlik a szájban.

Mindketten vastag, fehér csuhát viseltek.

Megpróbálták elvenni tőle a langyos, fehér bögrét, amitől nehezére esett megválni. Valami nagyon régire emlékeztette őt a bögre, nyolc hosszú hónap távolából nem emlékezett rá pontosan, mire. Próbálták lefejteni ujjait a bögre füléről, egyáltalán, fölállítani a székről, de az üléshez is ragaszkodott, az ismeretlen helyiség padlatához feszítette talpait. Ezen az atyák úgy nevettek, mintha állati csökönyösségét élveznék. S ezért ő is azon volt, hogy velük nevessen önmagán. Jól értette, hogy a saját jól felfogott érdekében nem adhatnak neki többet a cukros tejből és el kell innen máshová menniük, mégis vinnyogás lett belőle. Nem akarta, hogy innen bárhová elvigyék. Emiatt halálosan szégyenkezett.

Azt nyüszítette, kéri, könyörög, csak egy egészen kicsit, még, adjanak.

Míg el nem tűnt valahol, ez a zömök kis angol tiszt franciául beszélt hozzá, s oly kényesen szívta és lökte a szavakkal a piros ajkait a rövidre nyírott, vörös bajusza alatt, mint a jóllakott húsvéti nyúl, amikor még valami ehető után szuszog.

I. kötet 107

Ez a nyúl is csak úgy eszébe jutott hirtelen, s nem tudta, hogy nem álmodja-e.

A holland szerzetesek németül tegezték, ő pedig mégis a saját anyanyelvén sírt, könyörgött, s akárha azért tenné, hogy ne érthessék.

Ami segített rajta valamennyire.

Valamit le kellett önmagában gyűrnie, amit hiába is szeretett volna eltitkolni előlük, értették.

S aztán már hagyta, vigyék, legyen, tegyék amit akarnak, mint aki feloldódott az idegen testekben, ismerős illatokban. Ezek ketten ezen is nevettek, járt az ádámcsutkájuk, élvezték, reszketett a tokájuk, a hasuk. Hosszú, fehéren világító folyosókon vitték, visszhangosan csattantak benne a lépéseik. Végeérhetetlen csigalépcsőn szálltak alá az emeletről. Ez is olyan volt, akárha álmában esne meg. Néha jött egy magas ablak, odakinn kéklett a sűrű köd az alkonyatban. Akkor már nem érezte önmagát, sem a lépcsőket, bár látta, megy a lába a szivacsos, vajszínű kőben, viszi magával a talpán a mély kikopásokat. Egyre nehezebb lett tőle a lépés. Mindig visszajött a magas ablak, mentek lefelé, de mindig ugyanabban a lépcsőfordulóban, odakinn a köd, ahol semmi nem akart a végére elérni.

Váratlanul földet ért, s akkor a földszinti folyosón vezették tovább, ahol sötét volt, közvetlenül a bolthajtásos mennyezet alatt nyíltak ugyan kicsi, berácsozott ablakok. Nagy volt a zajongás, valósággal elvakult, amikor kitárták előtte a bolthajtásos fürdőcsarnok sötét, pántos ajtaját. A sűrű gőzben, kiáltozások és csobogások közepette nem láthatott mást a fehér, tömzsi oszlopok között, mint fehéret, vöröslő tüzek égtek a mélyén, sötét hajakat, nedvesen fénylő arcfoltokat, sötét, nedvességtől csapzott szőrzetet a fehér testeken. A fehér falakkal elválasztott fülkékben fehér kádak álltak a boltívek között, sok fehér csempe csillogott, lámpaburák fehér fénye világított a gőzön át, rézcsapokból csurgott, zuhanyozók rózsáiból ömlött a forró víz, magas rézhengerekben lobogott a tűz, meztelen férfiak rakták, elnyílt üleppel guggoltak előtte, valahonnan kintről hozták be a vágott fát. Hajladoztak, fütyültek, az angol katoI. kötet 108nák egymást mosták, szappanozták, tülekedtek a holland szerzetesekkel együtt a forró víz alatt, ordítottak, törülköztek, favödrökből zúdították egymásra a jéghideg vizet, volt aki ordítva énekelt.

Miközben orrára bukva hevert előttük a tehetetlen, nagytestű német a zöld gyepen, a rabtartójuk.

Jóleső érzés volt látni, hogy hol az egyik óriási tagja ráng, hol a másik, mintha föl akarna állni, mégsem tud.

Vagy azért nem áll föl, nehogy negyedszerre is a fejére csapjanak.

Ezt egy kicsit elsietted, szólt teli szájjal a másik.

Odabenn senki nincs, tette hozzá szemrehányóan a harmadik alak, te pedig rögtön kiringatod.

Elég lett volna elkábítani.

Ez már meg nem mondja, hová rejtette el a pénzét.

Csak a pisztolyát hagyta itt, a barom, ahogy beléptünk, ott találtuk az asztalon, hogy kéznél legyen neki, ausgerechnet a földszinti asztalon, magyarázta békülékenyen az előbbi, aki aszalt gyümölcsökkel telitömött zsebéből húzta elő a pisztolyt.

Mielőtt használatba vette volna, a pisztoly agyára ragadt szilvákat azért rendesen le kellett szednie.

Ha már így történt, tette hozzá vigyorogva, talán jobb lesz, ha rajta próbáljuk ki.

Valójában egyikük sem határozott a legfiatalabb nélkül.

Nyújtotta ezeket a szilvákat neki.

Aki eddig némán állt a test fölött és megbűvölten nézte, mit tett.

Talán azon töprengett, mi mindent kell még megtennie. Nem ez volt az első gyilkossága, és előre érezte, hogy az ölés mély elégedettséggel fogja eltölteni. Miután a szájába tömött néhány aszalt gyümölcsöt, s inkább csak szórakozottan rágni kezdte, a kihegyezett végű karót, amelyet egy legelő sarkán húzkodtak ki a földből, a földön heverő élettelen ember tarkójába döfte.

Fölöslegesen nem kell fegyverrel zajt ütni, szólt nekik két csöndes csámcsogás szünetében.

I. kötet 109

Kicsit megcsúszott, de a bőrt azért átszakította, s mint a pukkanás, olyan hangot hallatott, mivel azonnal elérte a gerincet, ám meg is csúszott a porcokon. Annyi ereje nem lehetett a döfésnek, hogy az inak és az izmok között azonnal áthatoljon. Vagy talán az is elvett karja, válla erejéből, hogy ráharapott az éles szilvamagra, fogával közben ügyesen leszedte róla a szilvahúst, s a rég nem érzett, füstös, mézédes íz szétáradt a nyelvén.

Érdekes volt látni, amint a két idősebb alak kiszolgálja őt.

A rövid nyelű baltát is segítőkészen a kezébe adták.

Első csapásával mellé ütött, amire mind a hárman egyszerre nevettek föl.

Karó helyett csaknem a saját kezét találta el. A második csapással viszont szépen eltalálta a karó lapos fejét.

A csigolyacsont ugyan nem engedett, ellenkezőleg, visszalökte az ütését, de az inak és az izmok nyáktól csúszós szálai végül is bevezették a karó megakadt hegyét a második és a harmadik csigolya közé, ahol a harmadik, majd a negyedik ütéstől fokozatosan tágult és átszakadt. Bizonyára befelé vérzett, mert a karó sötét, kiszálkásodott anyaga körött inkább áttetsző, vértől alig elszínezett folyadék jelent meg. Az ötödik ütéssel átszakította a gégét, ekkor sajátos buggyanást, tán némi hörgést hallottak, s a karó hegye belefúródott a fagyos homokba.

Utoljára még beszart nekünk, mondta az egyik idősebb fogoly, bár élvezettel teli nevetésével egyedül maradt.

Szempillantás alatt az orrukig emelkedett.

A földhöz szegezett, erősen bűzlő emberi tetemet már csak ezért is gyorsan a sorsára hagyták.

Siettek, még az ajtót sem tették be maguk mögött. Vadászruhát, tartalék töltényt, munkaruhát, meleg zoknikat, csizmát, bakancsot, csíkos és kockás flanelingeket azonnal találtak. Nem minden volt frissen mosott, s ezért idegen német férfitestek kihűlt illatát vették magukra e darabokkal.

Még alkonyat előtt szerették volna folytatni útjukat.

I. kötet 110

Értéket nem találtak. Pénzt is mindössze öt birodalmi márkát egy bordó pénztárcában, a viharkabát zsebében. Pedig mindent fölforgattak, közben ettek, kerestek, ettek.

Az egész szöveg egy nagy kaka, úgy ahogy van, mondta a férfi, aki anyaszült meztelenül állt nyitott kabinja ajtajában.

Percek óta szórakozottan törölközött.

Hol a nyakát törölgette, a fülét, miközben a fejét forgatta a szavak ritmusára, hol meg a combja közé nyúlt be a vastag törölközővel.

Teljesen érdektelen, ugyan mit foglalkozol vele, hangzott a másik férfi ingerült válasza.

Kit érdekel ma már egy ilyen szöveg, tette hozzá halkan a harmadik férfi.

Látom, persze, hogyne látnám, de nem lehet nem észrevenni, hogy mivel foglalatoskodnak, folytatta az előbbi, aki talán a legnyugtalanabb volt hármuk közül. Szerintem igenis érdemes szemügyre venni az elvtársakat.

Előbb gyöngéden és gyorsan törölgette a heréit, majd burjánzó fekete fanszőrzetét dörzsölgette, talán egy kicsit túl erősen, s amikor itt is végzett, megint csak visszatért a vállához, a nyakához, holott valójában ott sem volt már mit megtörölnie.

Jaj, André, édesem, húzta a magáét valami különös ingerülettől vezérelve a másik, egy hatalmas, kékszemű, teljes ősz ember, akit nem annyira a komolykodó előadás idegesített, mint inkább a mellébeszélés természete. Ez senkit nem érdekel, higgyed el nekem, hogy senkit. Téged sem érdekel.

Ezek szerint nálam jobban tudod, hogy engem mi érdekel, szólt vissza a kabinból a mezítelen férfi, akinek viszont olyan vékony volt a sötét teste, mint egy penge.

I. kötet 111

Hosszan tartó csönd támadt közöttük.

Csodálkozni fogsz, de megesik, hogy tényleg jobban tudom, brummogta jóindulattal az őszhajú.

Valamelyest idegenes kiejtéssel beszélt, miként a törölköző ember, de míg annak angolos volt az akcentusa és idegesen hebegett, mint egy kisfiú, ennek németes, s telt, erős, megbízhatóan férfias az orgánuma. Születési bizonyítványa szerint egy patinás érchegységi család hangzatos nevét viselte, a bárói cím nélkül, ám nem csak azért, mert az Érc-hegységben immár szintén eltörölték a címeket és rangokat, hanem mert házasságon kívül született, s így a leszármazási jog szerint sem használhatta volna a címét. Hans von Thum zu Wolkenstein, ez lett volna a tisztességes neve. Ez a név aztán a legkülönbözőbb tréfálkozásokra adott okot a többieknek, már csak azért is, mert hivatalos okiratai szerint a lehető legegyszerűbb magyar nevet viselte, Kovách Jánosnak hívták. Hansinak vagy Wolkenstein Hansinak szólították, amiben volt egy jó adag gyermeki kedveskedés és ugyanennyi a németek iránt érzett általános és hangos megvetésből, meg egy adag igazság, hiszen már gyermekkorában is egyszerűen Hans von Wolkensteinnek hívták a hivatalos papírjain. Édesanyja, Karla Baronin von Thum zu Wolkenstein ugyanis csillapítani akarta a Thum család felháborodását, s így az anyakönyvezésnél egyszerűen elhagyta a család nevét és csak a melléknevét őrizte meg.

A Wolkenstein család a későközépkor óta különben is csupán a melléknevében élt tovább, pompás várkastélyukat a tizenhetedik század óta szintén nem ők birtokolták.

Rövidre nyírt haja a korához képest tényleg meglepően ősz volt, szeme bántóan kék. Barátjának nyitott kabinjával szemben, bolyhos, világoskék fürdőköpenyébe burkolódzva, nagy fehér frottír törölközőjét a nyaka köré tekerve, egész testében elnyúlva hevert a széles padon, nedves fejét pedig egy harmadik férfi szőrtelen combjának döntötte.

Olyan volt, mint egy nagy vadállat, lusta macskaféle, s olykor nem I. kötet 112tudta megállni csípős megjegyzések nélkül. Cinikusnak tartották a csípős megjegyzései miatt a többiek, s talán az is volt.

Vagy valamikor ezt a férfiasnak talált pózt választotta állandó védelemül.

A bensőséges mozdulat, amivel a fejét a harmadik férfi szőrtelen combján nyugtatta, szemmel láthatóan többet jelentett, mint esetleges fizikai érintkezést.

Ez a harmadik férfi, combján korán megőszült barátja fejével, a fehérre mázolt pad legvégén ült, szinte a karfához szorulva, s részvétlen ábrázattal bámult ki a medencére néző ablakon, amihez egész felső testével kényelmetlenül félre kellett fordulnia. Ő nem viselt fürdőköpenyt, fázott kicsit, ami bőre felszínén is látszott. Talán helyesebb lett volna fölállnia, hogy valamit magára vegyen, de akkor el kellett volna magát ettől a kis testi érintkezéstől szakítani.

Itt a Lukácsban szeptember közepén beemelték a nagy üvegablakokat az emeletet hordozó pillérek közé, valamikor május végén pedig kivették. A két úszómedencét a nyitott udvarokban úgy ölelték körül több emelet magasan a fából ácsolt kabinsorok, miként kolostorudvarokat a kerengők. Nyáron akárha méhek kolostorát nézné és hallaná az ember, a fürdővendégek fürtökben zsibongtak a napfényes emeleti kaptárak körül. Mikor aztán hűvösebbek lettek az éjszakák, az emeleti kabinokhoz vezető lépcsőket lezárták; télen hó ült a kerengő korlátain. De most sem volt a látvány kevésbé lenyűgöző. A Szent Lukács forrásaiból különböző hőmérsékletű gyógyvíz bugyog fel, a legmelegebb közel hatvanöt fokos, a leghidegebb átlagosan tizenhét fokos, s ezeket a fürdőmesterek úgy keverik el, hogy az úgynevezett férfi medencébe ne ömöljön huszonegy fokosnál melegebb víz. Aki nem akar úszni, pancsikolhat a női medence melegebb vizében. Ám abban a pillanatban, amikor a levegő hőmérséklete odakinn alacsonyabbra száll, a nyitott medencék párologni, gőzölögni, szabályosan füstölögni kezdenek, borús téli napokon pedig oly sűrű köd ereszkedik a zárt udvarokra, hogy az úszók nem győznek bocsánatot kérni egymástól az örökös ütközésekért.

I. kötet 113

Most is erősen párolgott, a szélrohamok minduntalan megemelték, magukkal ragadták a gőz kicsiny felhőit és pihéit, vagy egyszerűen lefújták a párát a víz színéről, lemeztelenítették a felszínét, mely egyszerre lett az esőtől hólyagos és fodrozódott a széltől. Miközben így tombolt a vihar a medence fölött, az udvar szemközti homlokzatán egykedvűen haladt körbe a nagy villanyóra hosszú mutatója. Ám csak addig lehetett látni, hogy miként méri a másodperceket, amíg egy szélroham végig nem csapta domború üvegén a zápor újabb nyalábjait; akkor egy időre elhomályosult.

Fél tízre járt.

Ezt a harmadik férfit nem nagyon érdekelte sem a pontos idő, sem a tavaszi vihar remek látványa, s még kevésbé, hogy barátai miről diskurálnak. Nem udvariaskodott velük, nem tett úgy, mintha érdekelné. Másokkal szemben inkább közömbös, vagy legalábbis erősen tartózkodó ember volt, most az egyszer azonban mégis tüntetően megorrolt rájuk. Kényelmetlen elfordulásának talán ez volt az egyik magyarázata. Előző este, amikor a Fészekben vacsoráztak, félrevonták, és elég meggyőzően elújságolták neki, hogy közvetlenül nyitás után itt lesz a Viola a férjével, egészen biztosan, hatra legyen a Lukácsban.

Addig kell elcsípnie, magyarázták, míg be nem megy a vízbe, vagy akkor, tanácsolták, amikor az öreg férj hosszabb időre eltűnik a zuhanyozóban.

Elaludt, rohant, de idejében érkezett.

Mindebben nem az volt az érdekes, hogy a barátai beugratták, hiszen nem először tették, s értette, miért teszik, de ezennel nem tudta nekik megbocsátani. Valami, amiről nem tudta volna megmondani, hogy mi, sok lett. Egyszerűen át akarták őt csábítani a Sportuszodából, hogy legyen velük, ne egyedül legyen, s főleg ne azzal a buta libával legyen, akivel egy ideje együtt él. Viola azonban nem jött hatra, később sem jött, csupán az idős fogorvos jelent meg, Viola nem volt sehol, amitől nem hogy kedvetlen lett, hanem megkönnyebbedett. És így adta át magát a reménytelenségnek, mely tárt karokkal várt rá. Abban I. kötet 114mindhárman megegyeztek, hogy Viola kicsit hangos, de tündéri nő. A barátai esküdöztek, hogy tényleg megígérte, nem hazudnak, higgye el, de hát ilyen kiszámíthatatlan. Ő pedig utálta ezt a helyet, ahol reggelente a budapesti crème de la crème találkozott. Nem hitte el nekik. Viola minden volt, csak nem tündéri nő.

Megvetette őket, amiért egy ilyen komolytalan uszodát választanak, ahol az ember hat tempóval a medence végére ér, és komolyan úgy gondolta, hogy Viola lenne az utolsó esélye. Je m’en passerai bien. Könnyebb lesz ugyan nélküle. Egy szellemes, temperamentumos nő, akinek ráadásul felettébb mutatós a külleme, s akivel rokonságban áll, de szerencsére nem vér szerint. Akár így, akár úgy, sok esélye nem volt nála. Hogyan hihette volna el nekik, hogy Viola megígérte. A fiatal nő határozottan elutasította, sőt, nyilvánosság előtt még ki is figurázta őt. Ebből értette meg, hogy Viola már kislány korában miért nevetgélt annyit a háta mögött a húgával. Valami miatt folyamatosan kinevették.

Ami persze jelenthette volna az ellenkezőjét is annak, amit jelentett. Tudta, hogy nem jelent mást, és ez fájt. De az esélyről mégsem tudott lemondani, s ezért aztán könnyen lépre ment.

Az uszoda fűtött földszinti üvegfolyosóján alig is lézengett néhány vendég ilyen ítéletidőben. Ezek hárman a baloldali kabinsor legvégén, a telefonfülke mellett beszélgettek, abban a tágas sarokban, ahol valamilyen ok miatt erősen megült az uszoda nem föltétlenül kellemes illata. Az Andrénak nevezett, de eredetileg András nevű férfi, akinek Rott volt a vezetékneve, s ezért sokan zsidónak gondolták, reggelente a legutolsó kabinban vetkezett és öltözött.

Aki a Lukácsban valamit adott magára, annak volt kabinja, amihez viszont megfelelő társadalmi helyzettel és udvartartással kellett rendelkeznie. Ezek voltak a legkedvesebb barátai, bár mondhatta volna róluk, hogy a beosztottjai. Mindössze hat éve ismerték egymást, összetartozásuk mélységéhez és erejéhez azonban kétség nem férhetett. Rott András tolakvó meztelenkedése szintén hármójuk szoros és rejtélyes kapcsolatához tartozott. Nem mintha ne lettek volna egymás előtt I. kötet 115titkaik, akár testi titkaik. Voltak. De mintha Rottnak a másik kettőt nem csak a szónoklataival, hanem csupasz, pengeéles, sötét teste látványával is meg kéne győznie vagy fogva kéne tartania. A testi titoknál van súlyosabb, s ez az igazság alaposan illett hármuk kapcsolatára.

Életüknek azokkal a titkaival, amelyeket nem oszthattak meg senkivel, kedvezőbbnek tetszett a tüntető csupaszság mögé bevonulniuk. Testük csupaszságával mutatták be egymásnak a feltétlen bizalmukat. André ezt annál is szívesebben megtette, mert harcos katolikus családból származott, s az ünnepélyes önmutogatás egyáltalán nem állt távol tőle. Meg elég gyakran alulmaradt velük szemben, s ezt a testi tökéletesség bemutatásával kellett kiegyenlíteni. Nem mintha a másik kettő a maga módján ne lett volna legalább ennyire tökéletes. Mintha minden pillanatban az önfeladás bizonyítékait kellett volna egymásból kicsikarniuk, habár e bizonyítékoknál mégis mindig súlyosabb maradt a közös és kölcsönös hallgatás.

Ezek ketten szabályosan szövetkeztek ellene, s mivel Rott érzelmes ember volt, hősiesen állt elébe, megküzdött velük, avagy élvezettel szolgáltatta ki nekik önmagát, holott ténylegesen ő volt a hatalmasabb, s hármuk közül mindenképpen a legbefolyásosabb.

Végigpillantott a testén, a látvány most is elégedettséggel töltötte el, mintegy érdemesnek érezte a testét, hogy megajándékozza őket a látványával.

El is hallgatott egy időre. Majd elengedte a heréit, farkáról pedig egyetlen gyors mozdulattal visszahúzta az előbőrt. Mentségére legyen mondva, hogy az embernek a csupasz makkját is meg kell rendesen törölnie, mert különben könnyen benyálkásodik, s néhány óra múltán kellemetlenül erős lesz az illata.

A férfiúi csupaszságnak azonban nincs felsőbb foka.

A helyi szokások szerint ezen a kabinsoron nő nem járhatott. Ha valamelyik kabinosnőnek netán mégis át kellett mennie, mert halaszthatatlan dolga támadt odaát, akkor messziről kiáltozott, vigyázat, urak, jövök, uraim, nő jön, vigyázat, s hogy nagyobb nyomatékot adjon szaváI. kötet 116nak, rázta a kulcsait vagy csapkodta velük a csukott kabinok ajtaját, de még így is megkapta a magáét a meztelen vagy félmeztelen férfiaktól, sorban mindenkitől, ahogy a nyitott kabinok előtt elhaladt.

Egészen a húszas évek közepéig külön fürödtek a nők, külön a férfiak. S máig maradt annyi e szigorú hagyományból emlékeztetőnek, hogy nem mehettek át egymás folyosóira. Holott nem voltak tilalmi táblák. De még azok is érzékelték a láthatatlan határokat, akik sem a fürdő múltjáról, sem a helyi illemszabályok kíméletlenségéről nem tudtak semmit, vagy nem sokat. Aki gyanútlanul tévelygett a fürdő folyosóin a két udvar köré szervezett traktusok között, könnyen kellemetlen helyzetbe keveredhetett. Még azt hitte, hogy közös területen jár, mikor hirtelen meztelen és hiányosan öltözött nők társaságában találta magát, akik felettébb barátságosan és vidáman kiáltozták, hogy jöjjön, csak jöjjön, rögtön lecsavarják a fütyülőjét.

Vagy hirtelen előtte állt egy teljesen pucér nő, aki se szó, se beszéd, hozzávágta a nedves törülközőjét.

A női medencében, amelyet ma már nem annyira a nők, mint inkább a gyerekek és a betévedt pancserok használtak, szintén nem úszott most senki. Csupán az uszoda két szárnyát összekötő folyosóról, valahonnan a ruhatár környékéről lehetett hangosabb hangokat hallani. Rajtuk kívül alig volt fürdővendég ebben az átmeneti órában. A férfi zuhanyozókban ömlött a víz a fehér vitorlavászon függönyök mögött, kicsapódott a gőz, habár odabenn nem ordítoztak roggyant testű férfiak a forró víz alatt. Nem kiáltozott senki kabinos után a hosszú, földszinti kabinsoron, s a kabinosok sem csevegtek fennhangon senkivel. Miként minden másnak, ennek is megvolt itt a maga rendje, órája és rítusa.

Kora reggel jöttek a legfontosabb emberek, majd némi szünet következett, s jóval tíz után kezdtek szállingózni az aranyifjak, az úrinők, a nyugdíjasok, a mindenféle művészek és írók, a gyerekek, a családanyák, a könnyűvérű hölgyikék, akik semmi pénzért bele nem merítették volna orcáikat a vízbe, s ezért csak lebegtek a gumivirágocskákkal vagy gumicsillagokkal díszített, lehetőség szerint rózsaszín vagy citI. kötet 117romsárga fürdősapkáikban a víz színén, s amikor késő délután ezek is elmentek, megint jöttek és zárásig maradtak a diákok, az ügyvédek, a főorvosok és a régi vágású, idősebb főhivatalnokok.

Az életmentésért felelős kabinos most tétlenül üldögélt a fülkéjében, s csak nagy ritkán állt föl, hogy a padon terpeszkedő két férfi feje fölött kötelességszerűen kinézzen az üres medencére. A másik kabinos unottan törölgette távolabb a folyosó erősen bordázott, sárga kövezetét; a korareggeli roham, habár ma nem volt oly erős, mint más napokon, mindig sok nyomot hagyott. Az erősen kancsalító fürdőmester pedig éppen intett a valószínűtlenül kövér és teljesen bájtalan jegykezelő nőnek, aki sok hamis ékszerével és tornyos frizurájával úgy trónolt és fénylett a bejárat melletti huzatos főhelyen, mint valami törzsi királynő.

A mozdulattal azt jelezte, hogy történjék bármi, jöjjön akárki, ő bizony most valamennyi időre eltűnik.

Csak menjen, szarjon nyugodtan Józsikám, kiáltotta át neki a kövér nő.

El is nyelte rögtön egy szinte észrevétlen oldalajtó. Ezen a gőzfürdőbe lehetett átjutni, s még a bennfentes közönség kiváltságos tagjai közül is csupán a legkivételezettebbek használhatták.

Olyan fontos és veszélyes emberek, akiknek a társaságában valahogy mindenkit megszállt az illedelmes némaság.

Az egykor zöldre festett, kopottas, keskeny ajtócskán nem volt kilincs.

A medence és a folyosó állandó páráitól bedagadt szélfogók nem hallatták szokásos tompa csapódásaikat, nem rezzentek az ablaktáblák, új vendég jó ideje nem érkezett. A világos üvegfolyosókon kellemes meleg terjengett, bensőséges csönd uralkodott, csupán a zuhanyozókban ömlött a víz, odakinn zúgott a szél a víz fölött és a víz fölé hajló hatalmas platánok csupasz koronáiban. Az új kabinos, aki egy ideig megszeppenten hallgatta a fülkéjéből ezt a három furcsa férfit, később lassan elbóbiskolt a székén. Tulajdonképpen félelmében tette, ne kelljen hallania, amit ezek összehordanak. Hiába figyelt, nem értette. Látnia se kelljen semI. kötet 118mit. Szavaikból azt sem nagyon tudta kihámozni, hogy miféle szerzetek. A kabinost a Gellért-fürdőből helyezték át ide, és hiába hallott már oly sok mindent a Lukácsról, látta, hogy ez egy egészen más világ. Ezek hárman még csak le sem halkították igazán a hangjukat. Semmit nem akartak senki orrára kötni, igaz, eltitkolni sem, ez volt a furcsa az új kabinos fülének. Egészen fiatal ember volt, szinte még gyerekember, kispesti, s nem tudhatta, hogy a kerülő utakon közlekedő mondatok és alaposan eltérített gesztusok vajon mit jelentenek. Ilyen jellegű mondatokat, ilyen jellegű mórikálást ő nem ismert. Valójában azon agyalt, hogy nem valamilyen híres buzeránsok-e. Nem emlékezett rá, hogy a Gellértben látta volna őket, s nem is úgy néztek ki, mint a buzeránsok, hiába nézte őket, figyelte, hogy nem selypegnek-e. Talán külföldiek. Az ősz hajú férfinak a fürdőköpenye, annak a másiknak pedig a föltűnően, szemérmetlenül kicsi, szilvakék úszónadrágja mindenképpen erre vallott. A törülköző ember viszont mindennek kinézett a csontokig sovány, szőrös, fekete testével, csak magyarnak nem.

Vagy úgy csinálnak, mintha elfelejtették volna az anyanyelvüket.

Nem figyelhette őket jobban, mint ahogy figyelte, bár idegességében néha a feje zuhanása ébresztette fel, hogy akkor valamit elmulasztott.

Semmi nem volt olyan egyértelmű, mint a Gellértben. Abból azonban, ahogy a fürdőmester a legkedélyesebb vigyorával elment előttük, ahogy buzgón és negédesen beszélt hozzájuk, és közben a kancsalító szemével hunyorgatott hozzá, láthatta, bármilyen lökötten viselkedjenek, biztosan nagy kutyák. Sőt, olyan volt, mintha a fürdőmester egyenesen utasítaná. Nem lehet dolga velük. Se finoman, se durván, ürügyet se keressen, nem kell beléjük kötnie, tilos megrendszabályozni őket.

A Lukács nehéz eset volt, mert inkább napi árfolyamon szabták meg, ki hogyan viselkedhet. Még annak is volt etikettje, hogy mi lehet nyilvános beszéd tárgya, minek kell titokban maradnia, s főként kinek mi tiltott, mi javallott vagy mi engedélyezett. Az új kabinosnak, ha meg akart maradni ezen a helyen, nagyon gyorsan meg kellett mindezt tanulnia.

I. kötet 119

Akárha a keze felejtené el hosszabb időre, mit kell a lecsupaszított farkával tennie, s miközben tovább beszélt, valójában ezen fog majd gondolkodni.

Hát persze, hogy engem sem érdekel, folytatta elég egykedvűen, mert megint egyszer úgy döntött, hogy nem sértődik meg, ettől azonban még a szokásosnál is erősebben hebegett. Csupa szívjóságból mondom el neked, Hansi bácsi, hogy mivel vannak elfoglalva a kedvenc elvtársaid, mondta, s bár neki beszélt, mégis elkerülte a másik mindenen átható világos tekintetét. Hiszen te sem tudhatod igazán, hogy mi történik körülötted, mondta, ők pedig tényleg ösztönből csinálják, mint az állatok. Mint az állatok, ismételte élvezettel.

Az élvezet, amelyet Rott André a másik két férfi rovására szerzett magának e szavakkal, nem volt mentes a kockázatoktól. Mintegy kettős, politikai és személyes volt a kockázata.

Ezzel egy időben ismét végigpillantott önmagán, és három ujja között tartott, az átlagosnál jóval erősebben karimázott, fényesen mélylila makkját kizárólag ennek az ingerlékeny testrésznek kijáró buzgalommal törölte szárazra, mintegy felitatta róla a nedvességet, majd gyorsan visszahúzta rá az erősen ráncolódó, csaknem fekete előbőrt. Közben azonban nem csak nem hallgatott el, ahogy hasonló helyzetben más férfiak tennék, hanem a testében szétáradó alattomos kis élvezet és annak önkéntelen leplezése még elragadtatottabb szónoklásra ösztönözte.

Magyarul nem tudnak, annyi szent, kiáltotta, s e kijelentés elég mulatságosan hatott, hiszen nem csak beszédhibás volt, hanem szép, telt ajkán minden egyes magánhangzója bántóan zárt maradt. De hiszen napnál világosabb, hogy maga a feladat nem megoldható, kiáltotta a saját ötletétől felhevülten. Azt kéne szeretniük, amit igazság szerint ki nem állhatnak. Azt bizonygatják itt nekünk, hogy ők a haladás hívei, s a dolgok logikája szerint valóban előre kéne tudniuk, hogy az elkövetkező évtizedben hány mosófazekat és hány atomrakétát gyártsanak. Ha nem teszik, akkor lőttek az általános haladás elméletének. I. kötet 120Ha pedig nem bírják a versenyt, akkor olyasmiről csúsznak le hirtelen, amit eredetileg el sem akartak érni.

Most figyeljetek, ez a nagy kérdésük, kiáltotta.

A másik kettő tényleg csupa fül volt, bár olyan ábrázatot öltöttek hozzá, mint akiknek nem lehet újat mondani, s valóban nem lehetett. Lelkük mélyén nem arra figyeltek, amit Rott André mond, hanem arra, amit a szavaival elég kockázatosan közöl. Rott valamit megint tudott, s az információit már csak a tekintélye érdekében is nagyvonalúan meg akarta osztani, habár csak mértékkel, mintegy cseppenként adagolva.

Miként korlátozhatnák a haditechnikára az ostoba modernizálást, amelyet szívük mélyéről gyűlölnek, folytatta a titkos forrásokból származó tudás birtokában. Vagy miként növelhetnék a fogyasztást, miközben a vállalkozások önállóságát minden eszközzel korlátozni fogják. Ez a papír erről szól, kedveskéim, semmi másról. Vagy hol jelöljék ki a korlátokat, hogy idáig a fogyasztással, és nem tovább. Nincsen rá módszerük, galambocskáim. Eddig mindent a politikai bizottságban döntöttek el. Most aztán kire bízhatnák a döntéseket. Lehetetlen helyzet, ha egyszer a tábornokok lázadoznak, hogy ilyen körülmények között nem tudják garantálni a birodalom biztonságát.

Arra azért várhatsz, hogy Moszkvában lázadozzanak, majd éppen a tábornokok, szólt közbe az ősz hajú férfi gúnyosan, és csettintett hozzá a nyelvével.

Tényleg úgy kéne mindennek megváltoznia, hogy közben maradjon a régiben.

Utoljára Pugacsov lázadt föl a cár atyuska ellen.

Kovách kamaszkorának jó részét Moszkvában töltötte, ahová a náci Németországból szöktette át a Kovách nevű papája, pontosan tudta hát, hogy mit beszél. Rott André azonban közbeszólásokkal és megjegyzésekkel nem volt feltartóztatható.

Mégiscsak érdekes technika, miként veszik minden kijelentésüknek azonnal az élét, miközben a lehetséges konfliktusokat jól kiélezik, magyarán, miként játszanak ki mindenkit mindenki ellenében.

I. kötet 121

Mintha a másik kettőnek azt mondaná, most vigyázzatok, jól nézzétek meg, hol álltok.

Ha igazad lenne, én lennék a legboldogabb, szólalt meg ekkor ridegen, mindenféle látható érzelmeskedés nélkül a fázós férfi, aki közömbös tekintettel nézett ki a párás és esőverte ablakon. Visszafordult, s oly állhatatosan pillantott a törölköző ember szemébe, akárha tekintetével óhajtaná megdermeszteni. Akkor lenne néhány évünk, talán támadhatna még valami ötletünk, a kört talán négyszögesíteni lehetne. De nem lehet, André, magad is jól tudod édesem, hogy nem lehet, a proletárdiktatúra modernizációjára senkinek nincsen szabadalma. Nem is lesz. Nem lehet ésszerűsíteni, nem lehet semmit felgyorsítani, hanem le kell vonni a szomorú következtetést.

A kört még te sem tudod négyszögesíteni, szólt közbe a kékszemű.

Az emberek születésük szerint valóban egyenlők, ami nagyon szép dolog, de harácsoló állatok, ami a jó diktatúrájának szép alapötletével kínos ellentétben áll.

Gyorsan beszélt, így védekezett a másik férfi önelégült mezítelensége ellen, amelyről nem állíthatta volna, hogy ne lenne rá hatással. Valamiként mindig gyorsabban akart beszélni, mint ahogyan magyarul beszélni lehet. A magyar lassú nyelv, s így aztán egymásba torlódtak a mássalhangzói. Hármuk közül neki volt a legerősebb akcentusa.

Ha valami hiányzik, akkor még többet akarnak belőle begyűjteni. Az egyenlőség elvének van azért árnyéka is.

Ezen a másik kettő szívesen nevetett volna, de ennyi komolyság hallatán inkább óvatosan elhallgattak. Féltek, hogy ez valamiféle leszámolás lesz az egész szocialista mozgalommal.

Szeretném emlékezetedbe idézni a Harriman-jelentést.

Milyen Harriman-jelentést, mit akarsz ezzel mondani, kérdezte Rott András megütődve.

Jól tudod, hogy nincs, nem lesz semmiféle verseny. Legfeljebb egy kis kapkodás lesz. Ezt az ostoba szöveget az én torkomon le nem nyomod. Háború lesz. Minden másféle elemzés a retorika eszköztárából veszi érveit.

I. kötet 122

Na jó, de még akkor is, hogy jön ide Harriman. Összekevered a szezont a fazonnal, már megbocsáss. Hacsak nem az Etridge-jelentésre gondolsz. A republikánus szenátorokon kívül tényleg senki nem olvasta el szívesen. Egy szellemes újságíró munkája, mi másra számíthat az ember, retorikus célja volt. Meglehet, én is retorikusan fogalmazok, téged azonban óvnálak a sértett orákulum szerepétől.

Sajnálom, de mégis Harrimanre gondolok. Verseny kizárólag azonos adottságú felek között elképzelhető, ezt igazán elfogadhatjuk, mint realista alapelvet, ezért lesz háború. Láthatóan nem veszed tudomásul, amit Hansi oly kíméletesen jelez neked. Nem Moszkvában vagyunk, nem Londonban vagyunk, tökéletesen érdektelen, hogy ennek a picsányi országnak a picsányi fővárosában, dans ce trou à rats, miként taktikáznak a kedves elvtársaid. Legfeljebb némán el kell viselnünk őket. Az unalomba kell belehalnunk. Tudomásul kell vennünk, hogy kisodródtunk a világ peremére. De azért még innen is szabad szemmel láthatod, hogy a háború nem elkerülhető. Neked jobb, ha ebben a léptékben gondolkodsz, mindenkinek jobb, mindenki tudja, mindenki retteg bevallani, mindenki keresi hozzá a megfelelő ürügyet, indokot, bunkert, egérlyukat.

Ilyen illetlenségeket, kérlek, ne emlegess ilyen sűrűn, galambocskám, szólt közbe a korán őszülő Kovách, mintegy békítően. András még a háborúnál is jobban irtózik tőle.

Amit te versengésnek vélsz, valójában felkészülés, elkeseredett felkészülés, folytatta a harmadik férfi még hangosabban, hogy túlbeszélje a másikat. Nem hagyta magát holmi közbeszólásokkal megakasztani. Ebből a végtelenül unalmas, és tényleg teljesen érdektelen irományból igazán nem vonhattál le messzemenő következtetéseket. Vagy ugyan árulnád el nekem, hogy akkor mi lenne a különbség az én szeretett atyám között és közötted.

Semmi. Semmi, kiáltotta a saját gondolataitól felindultan. Nem tudjátok elengedni a közös szociális utópiátokat.

Szeretném tudni, miről beszélsz.

I. kötet 123

Amibe ő jobbról kapaszkodik, abba te balról.

Végeztél, kérdezte Rott André, s hangjának ereje és éle nem a barátságukhoz tartozott.

Nem, még nem végeztem, hangzott azonnal Lippay száraz válasza.

A szokatlanul éles hangoktól ugyanakkor mindhárman megszeppentek, valami kibillentette őket a megszokott kedélyükből, tétováztak.

Rott és Kovách gyakran vitázott, szinte kötelességszerűen estek egymásnak, mert nehezen lehetett volna elképzelni békében az észjárásukat. Lehr professzor fia ellenben igen ritkán nyilvánított elvont politikai témákról véleményt. Inkább figyelt, kivárt, olykor fennhangon, miként egy részvétlen moderátor, összefoglalta az elhangzottakat, s ezzel valamelyest le is hűtötte kettőjük egymással szemben tanúsított ellenkezését. Most meglepte őket a keserű harciasságával. Megérezték, hogy megint nagy baj lehet, ha jóindulatú tréfájukért ennyire nem tud megbocsátani. Rott valószínűleg túl messzire ment az általános gyűlöletnek örvendő és nagyhatalmú professzor szidalmazásában, amikor a szigorúan bizalmas iratot bírálta. Valami olyasmit hívott ki a másik emberből, amit aztán nem akart hallani. A bizalmas irat szerzői között ott állt a haldokló professzor neve. Persze azért merészkedett idáig, a kényes ponton azért kockáztatott, mert máskor együtt csepülték. Ágost közös fedél alatt élt vele, de a kettős családi név német tagját elhagyta a nevéből, csak hogy minél kevesebben azonosítsák őket. A professzor pedig furcsa módon hiába magyarosította a nevét ifjúkorában, mégis mindenki a német nevén emlegette.

Ne haragudj rá, kicsi Ágó, szólalt meg a kínos szünetben Kovách, akinek valódi nevét rajtuk kívül nem ismerte más. A mi Andrej hercegünknek ez a gondja, a balossága. Fasza balra lóg, még a töke is erősen balra csüng, magad láthatod.

Irreális arról szónokolni, hogy miként versengenek egymással a nagyhatalmak, folytatta Lippay változatlanul szárazon, mintha Hans von Wolkenstein békítő élceit nem hallaná. A reális kérdés inkább úgy hangzik, hogy lesz-e különbség hátország és front között, s ha nem I. kötet 124lesz ilyen különbség, akkor miként biztosítható az utánpótlás. Ha elvileg minden hadszíntér lesz az új háborúskodásban, akkor az sem kevésbé égető kérdés, hogy a civil lakosságnak vajon hol, milyen bunkert építsenek, s az istenért, mekkorát, vajon mennyi időre. Nincsen kormány, amelyik akkora bunkereket tudna építeni, amekkorákra szüksége lenne. Három hetet nem adok rá, hogy a metróépítkezés felgyorsítását itt is be fogják jelenteni.

Vagy úgy, válaszolta erre Rott a kabinjában megbékélten és csöndesen. Tekintélye sérthetetlen, a másik nem tud nála többet, és nem lát át a szándékain. Lippay szavai másfelől arra utaltak, hogy elkeseredettségében bizonyára föladta, de talán nem tett még helyrehozhatatlan ostobaságot. Mintha csak a fülét törölné, Rott maga elé emelte a törölközőjét, hogy eltakarja a testét, mert visszatért a szégyenérzete. Te atomháborútól rettegsz, kisfiam, tette hozzá elgondolkodón, mert egészen máson gondolkodott.

Hosszú pillanatok óta egymás szemébe néztek, semmi másra, s ehhez képest immár annak sem volt különösebb jelentősége, hogy mit beszélnek, vagy mit hallgatnak el. El nem engedhették egymást. Rott André éjfekete haja nedvesen a homlokába hullt, kissé bizalmatlanul vonta össze sűrű, hosszú szálú szemöldökét, s élénk, seprűs, fekete pillákkal díszített sötét szemével, amivel oly sok embert rögtön meggyőzött és meghódított, nem engedte Lippay mélyről, kissé mindig szúrósan kiragyogó, s valamiként megbántottságot vagy szemrehányást sugározó tekintetét, amivel épp azokat riasztotta el, akiket meg akart volna győzni az igazáról.

Nincsen mitől rettegnem, válaszolta csöndesen. A nagy élményt talán nem is óhajtom bevárni. De ha rettegnék tőle, akkor sem lenne nagy bűn. Még szemrehányást sem kéne tenned. Különben is igen veszélyes, mondhatni szakmai hiba olyan rettegést tartani a háznál, amelyet nem merünk legalább önmagunknak bevallani.

Most elkomorodtak és elsúlyosodtak, és minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült megőrizni a kedélyességüket.

I. kötet 125

Így gondolom, András.

Férfiak beszélgetéseiben nem ritka jelenség. Ha oda a kötelező könnyedség, ha nincsen mit egymás előtt fitogtatniuk, akkor megjelenik a kölcsönös zavar, s ha ezzel egyikük sem tud mit kezdeni, akkor a komolyabb témákról folytatott beszélgetések megfeneklenek. Ágost joggal érezte úgy, hogy André szemrehányást tesz neki, s ő maga is súlyos szemrehányásokkal illette őt. Peu à peu értette meg, hogy a másik mit beszél. Nem kell csodálkoznia, ha nem tudja és nem akarja többé megvédeni. Ne csodálkozzon, ha mások is az állhatatlanságától tartanak, s szerinte nincsen messze a pillanat, amikor hivatalos helyen szintén megkérdezik, hogy nem szaglik-e, nem kozmált-e oda ez a dolog valamennyire.

Nem úszott-e vajon át a másik partra.

Ágost az utóbbi hetekben tényleg eljátszott az elkerülhetetlen gondolattal, hogy át kell úsznia, s ezért André pillantása szíven is ütötte.

Barátja és beosztottja szemrehányó tekintetének kitéve, Rott Andrénak viszont úgy kellett volna éreznie önmagát, mintha nézeteivel nem csak támogatná, hanem egyenesen előkészítené az emberiséget fenyegető pusztulást.

Vagy ő kezdeményezte volna a vizsgálatot Ágost ellen, amelyről valóban tudott.

Holott épp azt akarta volna közölni a barátjával, hogy a vizsgálatot elindították, húzza meg magát.

Valamit el kellett volna dönteniük, amiről évek óta minden áldott nap hamis hangon vitáztak, de soha nem tudták eldönteni. A lelkifurdalás, amit a másik szemrehányó tekintete előhívott belőlük, valójában mégsem arra vonatkozott, amiről beszéltek, illetve amiről nem beszéltek, hanem arra, amiről még titkos jelekkel sem merészeltek volna szót váltani. A hivatásuk lényegére vonatkozott, arra a kérdésre, vajon van-e, lesz-e, lehet-e, található-e kézzelfogható értelme és magyarázata mindannak, amit az életükkel ez idáig tettek. Ha mégis tévedtek volna, ha nincs jövő, mely igazolná a múltban elkövetett szükségszerű és véletlen gonosztetteket, akkor à quoi bon vivre, érdemes-e életben maradI. kötet 126niuk avagy mit tegyenek a maradék életükkel. Genfben vagy Londonban végül is mást jelentett szocialistának vagy kommunistának lenni és örülni, hogy távolabbi tájakon végre proletárdiktatúra van, mint ugyanezzel a tudattal egy olyan Budapestre visszatérni, ahol a világot végérvényesen elzárták, mint egy csepegő vízcsapot.

Kováchnak ugyanakkor az volt a véleménye, hogy ezek ketten stramm fiúk, de tényleg semmit nem értenek.

Elvont kérdésekről diskurálnak, amelyeket jórészt ő sem ért.

Benne inkább az a gyakorlatias kérdés merült föl minduntalan, hogy egyáltalán életben hagyják-e őket, nem azon töprengenek-e a cégnél, hogy milyen úton megközelíthetők, s vajon meddig még.

A kényszerű és megtörhetetlen hallgatás hosszú árnya, amelyet csak kivételes órákban kerülhettek el, mindenesetre ismét itt időzött közöttük.

Ágost különben is a búskomorság rendszeres időközökben visszatérő rohamaival küszködött, amelyre sem ő nem talált orvosságot, sem a barátai. Nem képletes volt a veszély, hanem tényleges. Elhatározott, dédelgetett, valószínűleg megmásíthatatlan szándéka lett megölni önmagát, ez nem volt titok közöttük, hiszen egyszer közösen ráncigálták vissza a halál közeléből.

Mintegy két éve történt, s attól kezdve olyanok lettek a beszélgetéseik, mint valami kilátástalan gátfutás. Maguk alá kellett volna gyűrniük ennek a brutális élményüknek az emlékét, s mivel ez nem ment, hol az egyikük, hol a másikuk érezte úgy, hogy hamisan cseng minden mondata. Valami megnyílt, s éppen mert akkor még közelebb kerültek, nem lehetett többé bezárni. Ugyanakkor mindhárman tudták, hogy egy esetleges vizsgálat esetén nem lehet a dolgot nem bevallani. De annyi idő telt el, hogy már bevallani sem lehet. E mindhármuk számára kényes ponton Rott André gyakran elgyöngült, s hogy ne törjenek ki belőle tehetetlen dühének gyermeteg könnyei, vagy ami ennél még rosszabb lehetett volna, ne csapjon rá a másik emberre a tehetetlen és őrült hisztériájával, görcsös védekezésre kényszerült.

I. kötet 127

Hansi pedig épp ilyenkor fogyott ki a terhes altesti tréfáiból.

Ameddig azonban itt állt előtte, André úgy fogadta be barátja ismeretlen eredetű kínját a tágra nyílt szemén, hogy önmagának okozzon fájdalmat vele.

Inkább vezekelt. Bár lelke mélyén súlyos szemrehányásokkal és vádakkal illette, gyűlölte a barátját. Gyűlölnie kellett, mélabújának rohamaival őt gyöngítette. A másik kettő várta a vizsgálatot, mely a komolyabb bevetést mindig megelőzte, André azonban tudta, hogy megkezdték Lippay vizsgálatát. A vizsgálat bizonyos pontján őt is elő fogják venni. Ráadásul irigyelte, féltékeny volt rá. Miért nem ővele kezdték. Vagy a barátságot választja, de akkor hazudnia kell, vagy a meggyőződését és a hivatását, akkor viszont fel kell őt adnia és fel fogja adni. Ezzel viszont önmagát adta volna fel. Egyetlen lehetősége maradt, bemártani. Súlyosan és alaptalanul bemártani. Pilláit sem hunyhatta le. Ehhez talán gyáva volt, netán valláserkölcsi neveltetése még mindig erősebben működött, mint az elvei. Ekkora árulást nem volt mersze elkövetni, holott tapasztalatból tudta, hogy minél mélyebb az árulás, annál eredményesebb, és ettől lesz nagyobb az élvezete.

Bár nem tudta volna eldönteni, melyik nagyobb élvezet, mert szerette.

Ugyan, beszélsz butaságokat, mondta egészen halkan, zavarodottan, miközben a menekülés ösztönétől vezérelten mégis hátralépett, majd egyetlen gyors lábmozdulattal belökte orruk előtt kabinja ajtaját.

Ugyanebben a pillanatban Hansi feje is megemelkedett. Akárha tétovázna, nem szívesen hagyná el kényelmes fekhelyét Ágost sima és szőrtelen combján. Andréval ellentétben ő tényleg mindig tudta, hogy a másikkal mit kell csinálnia. Nagyon is jól értette, hogy miként szenvedhet valaki olyasmitől, amit nem lehet tisztességesen megnevezni, s az orvosok is csak jobb híján nevezik depressziónak. Ezt André nem értette, dühöngött miatta, hogy az egész csak egy nőies beképzelés. Nem csupán elhárította, hanem tényleg nem látta a magáét, s így a kifejlett, száraz férfitestben ténylegesen megmaradt a kisfiú. Kovách I. kötet 128sem tudta volna ugyan leírni vagy elmagyarázni, ám látta a mélységét, a feneketlen gödör benne is némán nyitva állt, bár jó ideig ő sem vette tudomásul, hogy amit lát, az maga a semmi.

Semmi.

Az ember megérzi, hogy ezen a helyen valamit látnia kéne vagy éreznie.

Élvezetes önzésétől kell elszakítania önmagát. Ezek nem voltak nagy dolgok, csupán egy kis nyers bőrmeleg vagy a másik test finoman felpárázó illata.

Felült.

Kovách bárdolatlan jóságot árasztott, s valamiként az is a természetéhez tartozott, hogy mohón begyűjtse, értelmetlenül halmozza a testi élveket, akárha a női és férfi bőrmelegből vagy a női és férfi fanszőrzet illatából raktárnyit lehetne készletezni ínségesebb időkre.

Tényleg, mit beszélsz, mormogta ő is, inkább csak azért, hogy beszéljen, hangjának sötéten meleg színével nyugtassa meg a másikat, és hatalmas, húsos tenyerével nem csak beletúrt Ágost homlokába csüngő, gesztenyebarna üstökébe, hanem a következő mozdulattal ennél fogva megragadta, majd egyszerre nagyon sok mindent csinált vele. Ezt a gyömöszölést és turkálást talán jobban élvezte, mint a másik. Gyöngéden rázogatta, egy pillanatra mintegy a karját is a nyakára fonva, durván magához vonta, a hóna alatt tüntette el.

Amint felült, látszott, hogy ez egy alaposan megtermett ember, bár Ágost sem volt kis növésű, akit most ismét ellökött. És közben dörmögött, mormogott, hogy ugyan, ugyan, bátyuska, galambocskám, mi értelme lenne az ilyesminek.

Andrej herceg, a mi Andrjusánk persze tényleg egy vadbarom, te meg beszélsz itt képtelen ostobaságokat.

Ebben a két férfiban olyan mennyiségű egymás iránt érzett gyöngédség élt, s keresett magának legális utat, hogy hiába méricskélték, zsilipelték, adagolták, mégiscsak attól kellett tartani, hogy kirobban, és akkor elönti a másikat. Ágost semmit nem viszonzott, soha semmit, I. kötet 129de legalább nem ellenkezett, tűrte a másik ember gyöngédségének rohamait és ebből származó durvaságait. Andrét viszont azonnal elfogta a szégyen, amint bezáródott a kabin ajtaja, a saját menekülési ösztöne miatt szégyenkezett. Hatalmi ösztöneivel résen kellett ugyan állnia, nem akarta megkockáztatni, hogy megint ellene forduljanak.

Nélkülük könnyen egyedül maradt, és magányosabb lény volt mindenkinél. Előre érezni ennek súlyát, elég volt ennyi, egyetlen berúgott ajtó, egy óvatlan lábmozdulat.

André nem viselte könnyen a magányát, bár hármuk közül ő volt a legkevésbé a tudatában, illetve mindig olyan mértékben ébredt a tudatára, ahogy a naponta elfogyasztott drága és nehezen megszerzett whisky mennyiségének növekedésén látta. Valahogy el kellett aludnia. Alkoholista lesz, mielőtt még egyáltalán sor kerülne a következő megbízatására.

Szorította lefelé a mennyiségeket.

Tényleg egy vadbarom vagyok, gondolta, s csupán annyi időt engedett bármiféle megfontolásnak, amíg a félhomályos kabinban a padra nem vágta nedves törölközőjét és bele nem bújt a fürdőköpenyébe.

Fázott is kicsit.

A folyosói jelenet váratlan elkomorodása ellenére sem nélkülözte a mulatságos vonásokat. Azért sem, mert az új kabinos ekkor már jó ideje eltátotta száját a csodálkozástól. Mindebből egy szót sem értett. Néma tanúként ott ült tőlük négy lépésnyire, s igazán nem tudta, mitévő legyen ennyi zagyvaság hallatán. A Gellértben persze tudta volna, előhúzta volna a vastag piros slaugot, s adj nekik a jéghideg vízsugárral, urak, fáradjunk odébb, ezt a padot neki most sajnos le kell mosnia. Már spriccelte volna is a lábukat vagy a seggüket.

Nem tehette.

Valósággal felpattant az asztala mellől, s maga sem értette hová, miért, kirohant a fülkéjéből. Ha még azt is tudta volna, hogy ezek hárman nem csak azt engedhetik meg maguknak, hogy nyilvánosan tapogassák egymást, meg ilyesmiket beszéljenek, hanem még irigyelt és I. kötet 130rettegett nőcsábászoknak is számítanak a legjobb pesti társaságban, akkor végképp nem értette volna meg, hogy mi vár rá a felnőtt életében.

Vidám, felelőtlen, szórakoztató fickóknak tartották őket, olyan embereknek, akiket nem kell egészen komolyan venni, s ők igyekeznek is, hogy hírüknek minél jobban megfeleljenek.

Élvezetes volt a játékuk.

Meg az is a kezükre játszott, hogy ez idő tájt nem annyira az erős személyiségek, mint inkább a kétes vezéralakokkal megáldott baráti társaságok, klánok, törzsek, védegyletek, érdekszövetségek és titkos szakmai szövetkezések adták a városban a vezérszólamot, s már csak ezért is a közös hírüket ápolták és erősítették. Mintha egyetlen jelentősebb független személyiség sem maradt volna a városban, mintha mindenkinek elenyészett volna a maradék kis tekintélye, és önbecsülésre sem lenne többé szüksége senkinek. Kis árulásaik miatt veszítették el az emberek a tekintélyüket, vagy egészen olcsón megvásárolták őket, s úgy használták, mint a cselédeket. Az élet mégis ment tovább, hiszen amit a személyes autoritásukból vagy méltóságukból elveszítettek, ügyesen összetákolták abban a kisebb körben vagy zártnak remélt társaságban, amelyhez érdekeiket követve csatlakoztak, s ahol az önbecsülés pillanatnyi szükséglete szerint hízeleghettek egy kicsit egymásnak. Nagy volt a belső feszültség, s ezzel a csoport valamennyi önálló erőt is tudott magának teremteni. Olykor nem csupán a védelemre, hanem a támadásra vagy éppen a többiekkel való véres leszámolásra elegendőt.

Irigylésre méltó és megvetett könnyelműségük, idegenségük, a kívülállásuk lett a védjegyük. Ők voltak a zsúrfiúk. Ez a gúnynév adta meg a rangjukat, szigoruk és erejük a védettségüket. Ágostot a saját édesanyja nem ismerte ki annyira, hogy idegtépő közönyét meg tudta volna magyarázni magának. Leszólta és szabályosan elítélte, hetente kísérletet tett rá, hogy kivesse a szívéből. Abban a reményben tette volna, hogy akkor majd nem fáj neki annyira, hogy ez lett a fiából. Holott nem is tudta igazán, hogy mi lett belőle. Egy léhűtő, egy senki, I. kötet 131egy élősködő. Aggodalmaskodó anyai szívét ugyanakkor titkon azzal nyugtatta, hogy a zsák megtalálja a maga foltjait, s a fiát legalább ezek a hozzá hasonlóan nagyra nőtt hóhányók komolyan veszik. Amikor a nagykörúti lakásban mindenféle rettenetes nőkkel megjelentek, mintha jótékony szél söpört volna át a nagy szobákon, s amikor ismét eltűntek, Lehrné Demén Erna mégis, legjobb meggyőződése ellenére, halottnak látta minden ápolt bútorát, sivatagnak az életét, tartalmatlannak a nyomorult törekvéseit.

Mit beszélek itt, mit zsörtölődök annyit ellene, ha egyszer nekem sem sikerült semmi, mondogatta magának. Legfeljebb az értelmes élet látszatát őrizem, de nem az értelmét, és tudom, hogy mi az ára.

Miért kéne a fiamnak egy ilyen életet folytatnia.

Feltűnő tulajdonságaik árnyékoltabb, teltebb, vagy éppenséggel tragikusabb és nemesebb oldalát rajtuk kívül nem ismerte senki más.

A következő pillanatban, amikor a feldúlt kabinos a folyosó legvégéről még egyszer visszanézett, immár nem csak az ősz hajú férfi fogdosta és ölelgette a padon gubbasztó apatikus barátját, hanem a másik is ott guggolt előtte az éppen csak összefogott fürdőköpenyében. Nem volt olyan mozdulatuk, amely ne dúlta volna fel ezt a kabinosfiút. Ezeket valamivel tényleg szét kéne ugrasztani. André most két marokra fogta Ágost széttárt térdeit, s mint valami idegen tárgyakat, kétségbeesett dühében összecsapta, s miközben a két térdkalács keményen, bizonyára fájdalmasan összecsattant, fojtott, szinte fenyegető hangon kiáltozott.

Mi van már megint? Megmondanád végre, mi van már megint? Válaszolj, a szentségit. Mi történt megint veled?

És tényleg úgy tartotta kezében Ágost térdeit, mint aki elhatározta, széttöri, szétmorzsolja, ha a másik nem válaszol.

Mi lenne, semmi nincs. Mi történt volna, semmi nem történt, válaszolta Ágost vontatottan és egykedvűen. Egyszerűen nem értem, miről szónokolsz, nem értem, hogy milyen alapon állítod szembe a modernizálást a haladással.

I. kötet 132

Nem erről beszélek. Nem én állítom szembe. Nem engem kell legyőznöd. Ki kell bírnod, és ki fogod bírni, esküszöm, mert különben én fojtalak bele ebbe a vízbe a saját kezemmel. Hat évet kibírtál, most néhány hónapot kibírsz.

Legalább a fogalmakat ne tákolnád és ne kevernéd. Amit a Pravdában olvasol, összezagyválod azzal, amit a Guardian-ben olvasol.

Hát nem érted, hogy veled együtt valahogy nekem is ki kell bírnom a saját sorsomat.

Hol van itt, hol volt itt modernizáció. Legutoljára a századelőn vagy a századfordulón, amikor az ütődött dédapám fölépítette ezt a büdös fürdőt. Nézz körül. Ces sales connards. Mit akarsz ezekkel, ezek jobbágyok, ezek büdös pusztai betyárok.

Majd elmagyarázom, Ágó, de most nagyon jól érted, hogy nem politikai filozófiáról beszélgetünk. Nagyon szépen kérlek, legyél velem kíméletes, te se beszélj mellé.

Engem viszont csak ez érdekel, la guerre ou la paix. Hogy megint háború lesz. La bourse ou la vie. Semmi más nem érdekel.

Erre természetesen nem tudtak volna válaszolni.

Egy ilyen állítással, amely egyszerre volt védekezés és provokáció, hirtelenjében egyikük sem tudott mit kezdeni. Arra mégis jó volt az elutasító kitörése, hogy mindketten megbénuljanak. Bénuljanak meg, miként a bogarak a fényen. Miközben bezárkózott, némán azt remélte, mit remélte, követelte tőlük, hogy segítsenek, szabadítsák ki önmagából.

A másik két férfi számára azonban mindig is úgy hangzott a kérdés, vajon hogyan. Miként lehet valakit önmagából kimenteni.

Ugyan, válaszolta mégis dühödten André, azt sem tudod, hogy miről beszélsz, honnan a faszból tudnád te, hogy mi a háború. Ültél a valagadon a kényelmes Svájcban, az anyád meg nyomta a bácsikád bankszámlájára a pénzt.

Ismerték jól a roham lefutását, mindketten épp a közeledtére lettek figyelmesek.

I. kötet 133

Ám elkéstek, ilyenkor már hiba volt bármit beszélni, és mindig elkéstek. Olyan volt, akárha arcának vonásain egy természeti katasztrófa fenyegető hullámát látnák közeledni. Néha meg is beszélték egymás között, hiszen annyira furcsa volt, kivételes, hogy valakinek az arcán láthassák; ijesztő. Valójában nem több, mint mikor a nyári ég egy nagyobb felhőtől váratlanul elborul. Ki tudná elhárítani, ki tudna elébe menni annak, ami a másik emberben történik. Elborult, valami rátört a testére, a vonásaira, az elméjére és elborította. Talán még a bőre is elsötétedett valamennyire, legalábbis úgy látták, mintha elsötétedne. És mint aki beszél még, ilyenkor a szokásosnál jóval többet és valamivel hangosabban, mégsem lát ki többé önmagából.

Aztán ennek is vége volt, kérdésekre sem válaszolt, akárha nem hallaná.

Mások szemében nemcsak az fűzte össze őket, hogy mindhárman valamilyen akcentussal beszéltek, hanem a mutatós küllemük is. André volt a legidősebb, bőre télen is sötét, ha meg napra ment, akkor mintha valamilyen szürkés fátyolt vontak volna rá, a barnaságra. Erre mondják, hogy cigányos, de lehetett volna jemeni harcos vagy beduin törzsfő. Minden gótikusan elnyújtott volt a testén, nem csak a koponyája, a csontjai, hanem izomzatának nyalábjai. Az a típus, akin sűrűn tenyészik a szőrzet, habár a természet még ezt is szerencsésen rendezte el; arányos, összehangolt, energikus, de nem túlzó hullámokban. Mint valami szépen megépített barokk szökőkút száján, ágyéka tömött bozontjából szökellt föl egyenes sugárban kemény és lapos hasfalán, míg bele nem ütközött a szegycsont peremébe. Ott két sugárba, két ágra oszlott, és elegáns hullámokkal kerítette be a sötéten lilás bimbókban csúcsosodó kemény mellizmokat, hogy aztán a soványan és csupaszon kimeredő kulcscsontokat megkerülve, a két ág árama viharosan összecsapjon, s mint valami habos tajték vagy díszelgő fodor, felszökkenjék a kiborotvált nyakáig. Ha nem ügyelt rá a borotválkozásnál, s napokig nem húzta le elég mélyen a borotvakéssel, akkor ingének zárt gallérja felett néhány szálacska illetéktelenül kibukott, egy kicsit kinéztek, kiI. kötet 134kunkorodtak a szőrszálai. Makulátlanul öltözködött, naponta akár kétszer, gondosan borotválkozott, s így aztán egy ilyen kis testi engedetlenség, mely életének fedettebb területére utalt, meg is tartotta magán az idegen pillantásokat.

A nála mintegy öt évvel fiatalabb Ágostnak szintén sötét volt a bőre, ezzel azonban minden hasonlóság kimerült kettejük között. Az ő színeiben és testformáiban nem volt semmi drámai, legfeljebb az arányosságával tüntetett. Ennek a bőrnek, amivel egyébként az anyjára, s rajta keresztül arra a zsidó dédapára ütött, akit egyébként gyakran emlegetett is, egészen másmilyen volt az állaga. Teljesen szőrtelen, éppen csak a mellén bodrozódott néhány rövidke szál, s úgy feszült meg az izomzatán, mint egy kényes anyagból szabott burok; mellizmain, farán, erős combján és klasszikusan formázott vádliján fényesen, szinte világított. A világítón kék szemű Kovách pedig, aki a legfiatalabb volt közöttük, nem csak impozánsan hanyag testi felépítésével, hanem elsősorban a meghökkentő színeivel ütött tőlük el. Legalább fél fejjel magasabb volt mindkettőnél, vállban szélesebb, mindene egyszerűen terjedelmesebb. Amolyan ideális germán, nagycsontú, lomha erdőlakó, akinek a tagjait különösebb finomság vagy hajlékonyság nélkül rendezte el a természet, ám sok mindent ki kell állnia, s ehhez nagy erőkifejtésre alkalmas izomkötegeket adtak neki az istenek. Saját elbeszélése szerint az érettségi vizsga hetében vette észre, hogy őszül, a rákövetkező nyáron pedig oly fehér lett, mintha szőkeségét a nap szívta volna el. Az orvos, akit fölkeresett, csak húzkodta a vállát, nem tudott mit mondani. Egy tizennyolc éves fiú, aki hirtelen itt áll előtte a habfehér fejével. Szemöldöke szőke maradt, s hosszú, fekete szálak virítottak ki belőle. Azóta a haját sörtére nyírva viselte.

Pigmentháztartásában lehetett valamilyen kivételes; egy nem egészen szabályos adottság, aminek első látható jeleivel azoknak a szakértőknek is fejtörést okozott, akik a wiesenbadi vadászházban berendezett internátus növendékeit abból a szempontból vizsgálták és mérték, hogy megfelelnek-e a tisztán északi típus genetikai felfrissítésével I. kötet 135szemben támasztott szigorú követelményeknek. Minden második héten Berlinből jöttek, a dahlemi Vilmos Császár Intézetből, ahol a saját édesanyja szintén az örökléstan kutatójaként dolgozott.

Aki a mérési eredmények alapján vagy a viselkedése miatt nem felelt meg a követelményeknek, azt jobbára mégsem távolították el az internátusból. Az volt a céljuk, hogy egyetlen helyen később is pontosan követhető statisztikai mintát kapjanak olyan egyénekből, akiknek a felmenői között előfordultak nem germán eredetű árják. Hansot különösen sokáig vizsgálták. Szemöldökében már kora gyermekkorában szőke szálak keveredtek a feketékkel. Az egyik vizsgálat mindig követte a másikat, s így soha nem lehetetett tudni, ki milyen tudományos kategóriába tartozik. Először azt hitte, hogy azért olyan alaposak vele, mert az édesanyja a kollégájuk, aztán lassan gyanút fogott, s egyáltalán nem alaptalanul, gyanakodni kezdett önmagára.

Úgy találta, hogy egyre inkább ezek a gyanús fekete szálak uralkodnak el, holott minden mérete és jellegzetessége alapján tiszta északi típusnak számított, miként az édesanyja, aki maga is módszeresen kereste a tudományos érveket a meggyőződéséhez. A speciális nevelőintézetet az érchegységi birtokukon rendezték be, ahol a család erre a célra tartós használatra adta a vadászkastélyukat. Amikor Hans a vizsgálatok hatására először felfogta, hogy valami rendellenesre leltek, ami véglegesen leleplezi, titokban tépdesni kezdte a fekete szálakat, de nem bírt el velük. Később pedig oly sok lett, hogy már csak a fájdalom miatt is föl kellett adnia. Ágyékán például még hajának teljes őszülése után is szőke maradt a szőrzete, amit a mai napig különös szerencsének érzett, míg a lábán, a mellén, a hasán, később pedig a hátán egyre több szerencsétlen feketével keveredve tenyészett.

De küllemük minden érzéki érdekességén túl, inkább élettörténetük kötötte egymáshoz hármukat. Sorsuk véletlenül összeterelte, és keményen egybe is tartotta őket. Fejüket engedelmesen meghajtották egymás előtt. Mindarról, amit korábban éltek át, vagy azért nem beszéltek, mert a meghitt jelek cseréje volt a beszédnél fontosabb, vagy azért nem beI. kötet 136széltek, mert szerencsésebbnek tűnt mélyen hallgatniuk. Ha van néhány dolog, amiről az ember nem beszélhet, akkor önkéntelenül adódik száz más dolog, amiről szintén nem beszél.

A szigorú tiltásokat legfeljebb óvatos utalásokkal lépték át.

Mindhárman az állami hírügynökségen dolgoztak, fönn a Naphegyen, s mindössze annyi különböztette meg őket a közönségesen gürcölő fordítóktól, hogy a katonai objektumra emlékeztető, kilátástalanul csúnya épület legfelső emeletén kaptak külön szobákat, jó távol a helyi intrikák minden viharától meg a sietős hírügynökségi munka által támasztott folytonos zűrzavartól. Három egymásból nyíló, csaknem üres, napfényes szobájuk volt, hivatalosan külön csoport, André volt a főnökük. Szigorúan bizalmas iratokat és kormánydokumentumokat fordítottak magyarról idegen nyelvekre, André angolra, Ágost franciára, Kovách pedig németre és oroszra. Ezeknek a dokumentumoknak előbb vagy utóbb a nemzetközi nyilvánosság elé kellett kerülniük, ám ennek mikéntjéről, hogyanjáról vagy az időpontjáról nem a távirati iroda igazgatója döntött, hanem minden esetben, és nem is mindig föltétlenül logikusan, a legfelsőbb körök.

Nem a nyelvtudásuk, hanem a megbízhatóságuk volt a fölbecsülhetetlen.

Most is egy ilyen dokumentumról kezdtek el társalogni, mégpedig az Elméleti Kollégium legfrissebb jelentéséről, amelyet az előző napokban mindhárman lefordítottak. Ebből a tényből arra lehetett volna következtetni, hogy a szöveg végleges, de több jel szólt amellett, hogy a legfelsőbb körökben iszapbirkózás folyik a szöveg körül.

A hírhedt és nagyhatalmú testületnek mindössze három tagja volt, mindhárman neves egyetemi tanárok, köztük Ágost édesapja, akinek azonban szellemi elsötétedése miatt már sok köze nem lehetett a dokumentum szövegéhez. André mégis abban a reményben hozta szóba, hogy családi forrásokból Ágost talán tud valamit. Hansi ugyanis már javában dolgozott az orosz fordításon, amikor a miniszterelnök titkárságáról rátelefonáltak, hogy egyelőre nem lesz szükség rá. André ettől I. kötet 137a telefontól szagot kapott, nem értette, miért volt szükségük a titkárságon a tiltásra. Tudta, hogy a miniszterelnök közvetlen kapcsolatban áll az orosz titkosszolgálattal, s azt is tudta, hogy inkább a helyzet szabja meg, hogy éppen merre húz. Tudni akarta, hogy most éppen merre. A miniszterelnöknek hivatalosan nem volt köze a testülethez, legfeljebb a testület egyik nagyhatalmú tagjához, Ágost édesapjához fűzte szorosabb személyes kapcsolat. Annak ellenére, hogy a spanyol polgárháborúban a nemzetközi brigád politikai tisztjeként működött, maga is a titkos nacionalisták befolyásos köréhez tartozott. Andrénak az volt a véleménye, hogy magyarul a szöveg soha nem fog hivatalosan megjelenni, de idegen nyelveken valószínűleg megszellőztetik. Oroszul talán tényleg nem, mert az oroszok szempontjából valami nem stimmelt vele. Ezt azonban miért kötötték az orrukra, ha egyszer nem szándékosan. Azt is jó lett volna tudnia, hogy mi nem stimmel. A kész orosz fordítást nyugodtan bedobhatták volna a szemétkosárba, s akkor az egész nem lett volna ilyen feltűnő. S ha a miniszterelnök titkára szándékosan mégis az orrukra kötötte, hogy az oroszok már a hiteles fordítás elkészülte előtt tiltakoztak, akkor vajon mit akart közölni ezzel. Hogy vannak más hírforrásaik, amelyeken keresztül előzetesen is tájékozódnak mindenféle hivatalos szándékról, az Hans előtt nem lehetett különös titok. Akkor meg miért. Azt mégsem akarhatta a miniszterelnök tudatni velük, hogy tudja, amit mindenki tud, amin mindenki és így maga is szorgalmasan dolgozik.

Ágost pedig vagy nem tudott semmit az egészről, vagy úgy akart bosszút állni, hogy nem árulta el. Felvette a fapofáját, amelyen egyikük sem látott át. Mindhármuknak voltak speciális információs forrásaik, amelyeket féltékenyen őriztek és rejtegettek egymás elől.

Az internátusban is voltak ilyen rituális tárgyaik.

Bizalmas állásukat nem annak a kivételes képességüknek köszönhették, hogy jobban írtak és beszéltek idegen nyelveken, mint a saját anyanyelvükön. Hans von Wolkensteinnek különben is az apja volt magyar, német volt az anyanyelve, édesanyja a mai napig a cseh hatáI. kötet 138ron, nem messzire az egykori családi birtokuktól, egy Annaberg nevű érchegységi kisvárosban élt és körorvosként dolgozott. A katonai felderítéssel, a katonai elhárítással, illetve a külföldön működő polgári titkosszolgálattal álltak szoros kapcsolatban. Mindhármuknak magas katonai rangjuk volt, és tevékenységükért magas kitüntetésekben részesültek, amiről szintén csak keveseknek volt tudomásuk. André az angol titkosszolgálat egyik legsikeresebb ügynökének számított, amíg a háború befejezése után néhány hónappal át nem nyergelt az oroszokhoz, s nekik sem dolgozott kevesebb sikerrel. Utolsó állomáshelyéről, a hollandiai Eindhovenből fél óra leforgása alatt, egyetlen kézitáskával kellett távoznia. Hansot előbb visszaküldték az orosz megszállási övezetbe, hogy látogassa meg az édesanyját és telepedjen le a porig zúzott Drezdában, majd onnan egy idő után legnagyobb megkönnyebbülésére Hágába, Prágába, végül Budapestre helyezték át, itt azonban néhány hónap múltán minden indoklás nélkül átadták a magyaroknak, új nevet kapott, ettől kezdve hívták Kovách Jánosnak, majd ugyanilyen hisztérikusan kivonták a hírszerzési forgalomból. Ágostot ugyanebben az évben rendelték haza jelentéstételre Bernből, ahol a magyar követség kulturális kérdésekkel foglalkozó attaséjaként szolgált, ám valójában a magyar katonai hírszerzés dél-európai rezidenseként működött, és nem csak nem térhetett vissza az állomáshelyére, hanem külföldre sem utazhatott többé.

Sajátos budapesti száműzetésükben ötvenöt őszén találkoztak először.

Teljesen különböző okokból pihentették őket. Számukra sem volt világos, hogy meddig fog a pihenőjük tartani, s az akár életfogytig tartó bizonytalanságot egyikük sem fogta úgy fel, mint valami különös szerencsét. Mindhárman vártak, csöndesen emésztették magukat, ám ez is azon kényes kérdések közé tartozott, amelyeket sem egymással, sem másokkal nem illett volna megbeszélniük.

Semmit és senkivel.

Közös múltjuk megkötötte őket, hiszen mindhárman úgy remélték, I. kötet 139hogy nincsen vége még. E múlt erős belső dinamikája miatt pedig ténylegesen nem volt igényük a felelőtlen fecsegésre. Nem voltak köznapi emberek, alkatuk és sorsuk sem volt köznapi. Európának egymástól távoli pontjain, de hasonlóan magukra hagyatva, nagyon különböző internátusokban töltötték a gyermekségüket, különböző kollégiumokban az ifjúságukat. Nem most tanulták a magányukat. André a háborús Angliában, Ágost a semleges Svájcban, Hans pedig igazán a legkivételesebb körülmények között, a náci Németországban nevelkedett, ahonnan aztán illegális utakon vitték tovább Moszkvába. Egymás között azért is rákényszeredtek a szupranacionális és titkos jelbeszédre, amelyet kizárólag fiúknak fenntartott internátusokban lehet hibátlanul elsajátítani, mert a mai napig mindegyik a maga külön nyelvén álmodott, számolt és gondolkodott. Abban is hasonlítottak egymásra, hogy a magyarokat nem értették, jórészt megvetették, s e mély megvetés lett az egyik kedves témájuk. Gondolkodásuk, viselkedésük, az érintkezéshez használt magyar nyelv adottságai és a saját nyelvi szükségleteik között oly nagy volt a feszültség, oly sok a törés, a magyarázatra szoruló félreértés, szakadás, kitöltetlen űr, annyi az üzemzavar, hogy valójában ki sem ismerhették magukat e néma és mindhármuk számára felettébb stabilnak mutatkozó jelbeszéd útmutatásai nélkül. Amivel azonban akaratlanul visszakormányozták a figyelmüket egy olyan időbe, olyan pozícióba helyezték az érzékenységüket, amelyről aligha beszélhettek volna, illetve nem volt összeegyeztethető felnőtt életük pozícióival.

Életük a kamaszkori megpróbáltatások előtt feneklett meg a gyermeki időtlenség és magány kettős tudatának alattomos zátonyain és homokpadjain, s ezekről még akkor sem szabadulhattak el, amikor jött a víz, a dagály megemelte a hajóikat. Valószínűleg ezért is vállalták és élvezték a veszélyes életet. Hiába sikerült másokkal és önmagukkal elhitetniük, hogy felelősségteljesen gondolkodó emberek, André a hebegésével, Hans az örökös altesti tréfáival, Ágost pedig az önmaga ellen irányított pusztító közönyével árulta el önmagát.

Egymással viszont semmit nem kellett elhitetniük.

I. kötet 140

Nem is tudtak volna semmit elhitetni egymással, mert egymás előtt nem voltak fedezékeik. Magukra hagyatva, s nem kevésbé magukba feledkezve tovább játszották a titkos és közös nyelvükön a saját kínzóan hiányzó családjukat. A játéknak jóval több köze volt a gyermeki képzelethez, mint a felnőtt életükhöz. A fantasztikus világból, amelyben minden gesztus élet és halál kérdése lesz, s mégis mindent játékosan kell kezelniük, nem kellett kilépniük. Szerepeket csúsztattak, cseréltek, természetesen éppen úgy, ahogy gyermekként tették az internátusok falai között.

Hiába volt Hans a legnagyobb és a legerősebb, nem beszélve arról, hogy ő tudott a legtöbb idegen nyelven, az apa szerepét az egyébként érzelmességre és kegyetlenkedésre hajló André, a legidősebb tartotta biztosan a kezében. Nem volt internátus, ahol ne a hiányzó apáé lett volna a főszerep. S mivel a gyöngédség a fizikailag jobban megalapozott Hans alkati tulajdonságai közé tartozott, ő csupán az anya szerepére tarthatott igényt. Titkos nyelvükön a szereposztásnak kettős jelentése lett. Hans ugyan még az apánál is jóval erősebb és fontosabb, hiszen a valódi anyák helyett gondoskodik a családról, ám mégis csak helyettese az apának, akinek legfeljebb azért van szüksége a gondoskodásra, hogy zavartalanul irányíthassa őket. Mindenkit. Ennek a kettősségnek a jegyében harcoltak egymással a legelső helyért. Ami egyben annak az örökösen függőben maradó kérdésnek a tisztázását jelentette, hogy kinek legyen nagyobb beleszólása Ágost életébe.

A rituális harc kimeneteléhez persze maguk sem fűztek kétségeket vagy reménységeket, hiszen Andrét a legtitkosabb harci jel erősítette meg önkényuralkodói szerepében; nem kellett tartania atyai hatalmának megrendülésétől. Ami azonban a másik kettőt nem akadályozhatta abban, hogy a fegyvernyugvások rövid szüneteitől eltekintve, szinte minden pillanatban, akár a legalantasabb eszközöket is igénybe véve arra törekedjen, hogy megrendítse a hatalmát. Kronoszt meg kell vakítanod.

Kizárólag e mitikus méretű harc szempontjából értékelték egymást, s így André okosnak, bár veszélyes helyzetekben érzelmileg kissé ingaI. kötet 141tagnak, Hansi kifejezetten felelőtlennek, cinikusnak és butának, ám kényes szituációkban találékonynak és megbízhatónak számított. Alkati adottságaikkal mintegy konfirmálták a szereposztást, amivel viszont rögzítették Ágost helyét a gondoskodásra szoruló gyerek szerepében, s Hansnak például ő többet is jelentett, mint valóságos gyermekei, akiktől földrajzilag különben is távol élt és akikkel egyáltalán nem érintkezhetett. Gondoskodni kellett róla, irányítani, adott esetben megvédeni, Ágost pedig elég flegmatikus volt ahhoz, hogy tűrje a gondoskodásukat és a fennhatóságukat. Nyilvánosság előtt azt tette, amit Hans tartott kívánatosnak, és az egyszerűség kedvéért úgy vélekedett, ahogy André gondolkodott. Rájuk volt fonódva, s ez bizony pontosan megfelelt annak a taktikának, amelyet gyermekkorában követett, amikor egyik napról a másikra a villeneuve-i internátusban találta magát, és már az első éjszakán megverték. Amikor az édesapja Svájcba vitte, igazán csaknem folyékonyan beszélte a franciát, s a többiek tán épp ezért nem tudták neki megbocsátani, hogy nem az anyanyelve. Felbőszítette őket a hibáival. Ki akarták lökni maguk közül a betolakodót. Számolták a hibáit, ugyanennyi pofont kellett bőgés nélkül elviselnie az éjszakai lámpa kéken derengő fényében. Hiába szerette volna hősiesen elviselni, a harmadik vagy a negyedik pofon után már nem viselte. Akkor pedig betapasztották a száját, leteperték, pokrócba tekerték, erre vártak. Egész nap arra vártak, hogy magyarul kiáltozzon, sírjon, magyarul hívja az édesanyját, hogy ne értsék. Pedig ezért külön járt a büntetés.

Minden éjszaka ütötték, rúgták, kínozták és taposták, míg néhány hét múltán véletlenül rá nem jött a megoldásra.

Nagyobb fiúk gyámsága alá helyezte magát. Ez megszégyenítő szolgaságot jelentett, hízelegni kellett, ám valójában úgy használta őket, mint az álcázáshoz szükséges tárgyakat. Örökös szolgaság lett belőle, megrendült öntudatát mégis így rejthette jobban el, s az életben maradáshoz ez volt a fontosabb.

Talán nem volt olyan alkati ingere, hogy közvetlenül megmutassa vagy egyenesen mutogassa önmagát, miként a másik két férfinak. OlyI. kötet 142kor viszont fellázadt ellenük, ahogy egykoron a rabszolgatartóival szemben is tette, vagy éppenséggel nevetségesen duzzogott, ami szintén a zsarolás és az ellenkezés kétértelmű gyermekkori repertoárjához tartozott. Ilyenkor André visszaparancsolta a helyére, villámokat szórt, illetve Hans borult rá a hatalmas testével, melengette, miként a kályha, s rövid úton le is szerelték a lázadozásait. Ágost épp ezt akarta elérni, így jutalmazta meg őket. Játékukban ez lett a közös élvezet forrása, hiszen ilyenkor a nagyobb fiúknak le kellett hajolniuk védencükhöz, áradó gyöngédségüket kivonhatták a nemi tiltás alól, legálisan szabadulhatott el. Nem kellett többé Zeusz és Héra szerepét játszaniuk, hanem úgy viselkedhettek végre, ahogyan azoknak az elveszített, távoli szülőknek kellett volna velük szemben viselkedniük, akikről immár teljesen lemondtak.

Lányok és nők között valószínűleg a lelki alkat különbözőségei játszanak nagyobb szerepet, az érzelmi finomszerkezet.

Férfiak és fiúk között a testi adottságok kormányozzák e titkos kis szereposztásokat, a durvább vagy legalábbis a láthatóbb jelek.

Nagyság, izomerő, ügyesség, vagy a mindezeknél jóval rejtélyesebben működő energia, a nem egészen testi adottságokhoz kötött. Persze előnyös, ha bizonyos szellemi képességek társulnak mindezekhez, netán az érzelmi finomszerkezet is megfelelőképpen kidolgozott. Nem azért, hogy használják, fiúk között tiltott a használata, hanem hogy a ravaszkodásaikat és a gonoszságukat szolgálja. Rott André valamivel alacsonyabb növésű volt, s jóval törékenyebb, mint Kovách, aki viszont mindenféle nőiesnek titulált betegséggel küszködött, migrének kínozták, és óvnia kellett magát a rejtélyes eredetű és kikúrálhatatlan meghűléseitől. Tényleg olyan hatást keltett, mint egy puha macskaféle; nem veszélytelen, szét tudna tépni téged, de ha nem zavarják meg, akkor ártatlanul elhever vagy összegömbölyödve szundikál a kemencén. Aki viszont Andréra nézett, annak az volt a benyomása, hogy azonnal valamilyen összeütközéssel kell számolnia; vannak arcok és alkatok, amelyek megnevezhetetlen nyugtalanságot árasztanak.

I. kötet 143

Valami sugárzik belőlük, amire mindenképpen válaszolni kell, s nem mindenki kész a maga válaszával. Szokatlanul keskeny és hosszú volt a koponyája. Önnön mértékei szerint nem aránytalan, csak éppen nem a megszokott golyóhoz, hanem inkább orsóhoz hasonlatos. Homloka csontos, dudoros, domború. Orra vékony, horgas, igen hangsúlyos orrnyereggel. Szigor, hatalom és erő áradt belőle, amit egyenes szálú, sötét hajával, bőre alól kékesen kifénylő borostáival csak elmélyített. Ugyanakkor volt két vonása, mely nem csak enyhített mindezen, mintegy feloldotta megjelenésének kínos szigorát, hanem elbűvölt, csábított, nem engedett. Erőszakos állán a finoman mély gödör, melyet nehéz volt rendesen kiborotválnia, s nagyon hosszú, fekete pillákkal hangsúlyozott, sötét szeme; érzelmes pillantása.

Labirintusba lépett, aki óvatlanul belenézett, s ha nem volt résen, akkor nem talált kijáratot.

Mindehhez szinte taszítóan vastag, lilás vörös ajkak, az alsó valamelyest előreállt.

Csaknem ugyanazon vértolulásra utaló árnyalat, mely akkor tűnt elő, amikor levetette az ingét, a duzzadt udvarú mellbimbóján. Vagy amikor a tompa végű, erősen karimázott, fénylő makkjáról visszahúzta a gazdagon ráncolódó előbőrt. A szemérmesen gyors, mégis tüntetően önmutogató mozdulat is a jelbeszédükhöz tartozott. Ez volt a legtitkosabb jelzés, mely kétségbevonhatatlanná tette atyai tekintélyét, a fasza. Ha megmutatta, akkor hosszú ideig ható figyelmeztetés. S nem föltétlenül a nagyságával hatott. Ha viszont nem mutatta, elkerülte a mutogatás alkalmait, akkor olyan lett, akárha megvonná magát tőlük, a szeretet megvonása, a legnagyobb bizalom megvonásának ítélete, szándékos büntetés.

Ami az ember agyába egyszer beleég, annak hiányolni fogja a közelségét, szüksége lesz rá, legalább az alkalomszerű megerősítésre, hiszen puszta látványa igen tünékeny. Ilyen értelemben volt jelentősége a nagyságának és az erejének. Ám inkább az arányai, az elhelyezkedése, a formái, a jellege, mindaz, ami működésre, izzó életenergiákra vall, I. kötet 144mindarra, aminek érzete megsejthető, de nem megosztható; egyszóval a tabu alá vont szépészetére. S mindez persze szintén ahhoz a hallgatási kötelezettség alá helyezett nyelvhez tartozott, amelyen, bármilyen sokféle legyen a ködösítés és a torzítás, minden férfi felettébb jól ért, habár halálos fenyegetettsége miatt nem beszél és igen gyakran még gondolkodásával sem merészel megérinteni. Tisztán és érthetőn, torzításoktól mentesen csupán internátusok folyosóin, hálótermeiben és fürdőiben tanulnak meg a fiúk ezen a nyelven hibátlanul érteni és beszélni. Ott, ahol önmagukra utaltan kell a létükért és a helyükért megküzdeni. Az sem volt véletlen, hogy az új kabinos oly feldúltan rohant el. Értette, s jó oka volt rá, hogy ne akarja tudomásul venni, amit lát és ért. A családban felnevelkedett férfiak többsége ostobán és korlátoltan viselkedik. Mielőtt elérhetett volna a folyosó legvégére, s eltűnhetett volna a női öltözőkhöz vezető sötét átjáróban, az asztala mögött trónoló jegykezelőnő még utána is szólt.

Hová a csudába szalad annyira, Janikám. De irigylem a lábait.

Az új kabinos erre zavarodottan megállt, s meglepetten, hogy mit akarhat tőle ez a nő, visszalépett.

Csak a Józsi bácsinak akarom sürgősen elmondani, válaszolta gyorsan és készségesen, de nem adott rá magyarázatot, hogy mit akarna elmondani, hanem oly óvatos léptekkel közeledett a jegykezelőnő asztalához, mint aki ezzel máris valami nagyon lényegeset és főleg bizalmasat árul el.

Tartott ettől az asszonyságtól. Lehetőség szerint persze úgy tett, mintha a kegyeit keresné.

A fénylő jegykezelőnő, aki reggelente vastagon kente fel arcára a babakrémet, mindeközben föl sem nézett a horgolásból. Ilyen könnyen, ezzel az átlátszó rejtélyeskedéssel nem lehetett levenni a lábáról. Asztalán ott feküdt a horgolási mintakönyv, s épp a szemek számát olvasta le a soros csillagábrán. Sebesen járt az ujja, de a számolástól mozgott az ajka is. Nem volt ez amolyan felelőtlen szórakozás, ez a horgolás. Piacozóknak dolgozott, akik vidékre vitték. Amikor valamilyen keI. kötet 145rek számhoz ért, amit könnyű volt megjegyeznie, hitetlenkedve nézett föl egy pillanatra.

De hiszen a maga orra előtt ment át a gőzbe, Janikám. Oda pedig maga nem mehet.

Tényleg, kérdezte a fiú ostobán, nem is vettem észre, hogy a gőzbe ment.

Biztosan megint elaludt, Janikám. Ugyan mit művel már megint éjszaka.

A fiatalember az első pillanattól kezdve, amint meglátta, úgy gyűlölte ezt a nőt, mint a saját anyját. Most viszont immár nem tiltakozhatott, nem mondhatta, hogy nem aludt, hanem igenis látta a fürdőmestert, amint a gőzbe ment. Hiába remélte, hiába ügyeskedett, soha nem takarták el egymást a hazugságai, vagy soha nem értek össze rendesen. Valahol mindig becsúszott egy kis hiba, kilógott valami, ami védtelenné tette. Ennek a nőnek meg egyenesen az volt a szórakozása, hogy kifigyelje őt. Mindenkit megfigyelt. S hogy valamiként elterelje magáról a bántó figyelmét, a hangját suttogásig halkítva hajolt át hozzá az asztalon.

Tessék csak odafigyelni, mit művelnek ezek itt.

A kövér asszony azonban egyáltalán nem nézett oda, ahová az új kabinos kívánta volna, hanem egyetlen éles kis pillantást vetett rá. Mintha megvetően azt mondaná, na, nézzék csak, már megint milyen sületlenségeket locsog.

Most különben se zavarjon Janika, mondta hangosan, láthatja, hogy számolok.

Valóban számolt, mozgott a keskeny, kicsi, erősen pirosra festett ajka, bár ugyanezzel az erővel abba is hagyhatta volna a számolást.

Az volt az igazság, hogy átlátta ő ezt a fiatalembert, s érezte, ha nem tanítja ki, akkor még nagyon sok galibát fog nekik csinálni. Azt is valamennyien sejtették, hogy miért helyezték át olyan sietősen. Senki nem szólt a főnökségen, hogy szükségük lenne egy új kabinosra, és a fürdőmester hiába tiltakozott ellene. Az új kabinosnak meg semmi nem jutott eszébe, amivel szépen elmehetne, hanem csak tehetetlenül I. kötet 146állt a nő előtt, aki egyenesen ezt óhajtotta elérni. Maradjon itt nála. Ne mehessen át a ruhatárba. Néha mégis átment segíteni a két fiatalabb nőnek, akik persze ki nem állhatták a jegykezelőnőt, ezt a Rózsikát, mert rajtuk is hatalmaskodott.

Különben sem értette ezt az egész rendszert. Úgy látta, hogy ebben az uszodában ennek a nőnek nagyobb a hatalma, mint a fürdőmesternek. S amióta rájött erre, mintha gyűlölete mellett valamilyen melegebb érzés sodorná; mintha mégis inkább hozzá kéne húznia. Az ember szégyelli néha az ilyen erős érzéseit. Mert úgy szeret a hatalmasokhoz dörgölődzni, hogy a többiek ne lássák, ne irigyeljék a kis előnyért, amit így megszerez. Érzékeltetni szerette volna a nővel a saját kivételes pozícióját, s ezzel tulajdonképpen az egyenrangúságukat. Hiszen neki is van megbízatása, ami fontosabb szerepet ad neki, mint amilyen a helyzete szerint megilletné.

Ha ellenben akadályoznák, akkor nem tudja majd a fontos feladatát rendesen teljesíteni.

Maguk ott Kispesten biztosan disznót is tartanak, Janikám, mondta a nő teljesen váratlanul, amikor abbahagyta a számolást. Jó fokhagymás kolbászt csinálnak.

De tessék már megnézni, tessék odanézni, Rózsika néni, mit csinálnak ezek ott, erősködött a fiatalember, aki a türelmetlensége miatt immár nem is nagyon suttogott. Áthajolt az asztalon, s valósággal belebeszélt a rendíthetetlen nyugalommal horgoló asszony fénylő arcába.

S ez tényleg egyike volt azon nem nagyon gyakori pillanatoknak, amikor a három férfi minden teketória nélkül utat engedett az egymás iránt érzett gyöngédségének.

Pontosan tudták, hogy mit tesznek. Azzal is tisztában voltak, hogy a kölcsönös érintkezésben hol vannak számukra a határok. A külső szemlélő szemében persze mindez nyilván nyugtalanítóan hathatott.

André még mindig ott guggolt éppen csak összefogott fürdőköpenyében, s két kezével fogta Ágost térdeit, de nem akart többé fájdalmat okozni neki. Ellenkezőleg, hirtelen valami nagyon jót kell tennie. TeheI. kötet 147tetlen dühének könnyeivel telt el, meg akarta fojtani a saját szadista érzületeit, vissza akarta verni a haragját. Hiszen azért találta ki a buta tréfát, hogy itt legyen velük, és ne járjon Gyöngyvérrel a Sportuszodába. Viola természetesen nem üzent és nem beszélt meg velük semmit. Már csak azért sem, mert reggelente tényleg itt úszott a férjével, ám éppen csak köszönni lehetett nekik, s olykor néhány ártatlan, vidám szót váltani. André számára nem maradt más, mint a teljes alázat. Meghajtani a fejét a másik ember ismeretlen eredetű kínja előtt; ami lehetett betegség, a lélek gyöngesége, lehetett egy új szerelem boldog kínja, a boldogtalan régié, vagy valami egészen más. S még akkor is meghajtani a fejét, ha egy szót nem ért belőle és rettegve lesi a saját áruló szándékait.

André hajlott a kíméletlen gúnyra, amit Ágosttal szemben igazán nehéz volt visszafognia, mert ő meg nem értett semmit az egészből. Nem volt humorérzéke, ami nélkül pedig a szadizmust tényleg nem lehet megérteni. Sem a sajátot, sem a másikét. Vagy mégis mélyebben megérteni ezt a különös kínt, a depressziót, belemerülni, beszélni vele róla, ha egyszer nem tudja magától semmilyen módszerrel elhárítani. Ugyanakkor világosan látta, hogy a folyamat feltartóztathatatlan, nincsen olyan személyes áldozat, amivel megakaszthatná. Ágost merül, zuhan, s megint hosszú hetekig fog tartani, amíg a mélységből visszakaparják.

Ilyenkor durva csökönyösség költözött érzékeny arcára, elutasítás. Lehet, hogy ez volt az igazi ábrázata. Mintha mindazt, ami körülveszi, embert és tárgyakat, silánynak, undorítónak, megvetendőnek tartaná. Különben is mélyen ülő szeme teljesen beszűkült. André idegenkedve nézte, bár nem menekült többé előle, tudta, át kéne adnia magát ennek az ismeretlen és iszonytató veszélynek. Nem, inkább föl kéne tépnie, le kéne harapnia. Csakhogy ehhez nem lehetett sehol hozzákezdeni, hiszen nem volt anyaga. Ő pedig csak olyan dolgokkal tudott valamit kezdeni, amelyeket tárgynak tekinthetett. S ez volt az a tulajdonsága, amivel a legkevésbé bírt el magában. Az örökös tettvágya. Ami miatt a másik kettő persze gyakran kinevette, hiszen a saját tetteiktől mindhármuknak ésszerű távolságban kellett maradniuk. De mégis. Két teI. kötet 148nyerével ismét összenyomta Ágost szétnyitott térdeit. Küszködött. Nehogy valami erőszakosat, rosszat, fájdalmasat találjon tenni, s gúny se keveredhessen belé. Szerencsére egyetlen szót sem tudott kinyögni. S mint aki nem csak alázatot mutat, hanem kegyelmet kér a másiktól, hirtelen az összefogott térdekre hajtotta a homlokát. Nem volt teljesen elhagyatott ezzel a mozdulatával, mert Hans is tette a magáét. Nagy kezével ismét beletúrt Ágost hajzatába, s addig húzta, míg el nem érte vele az előttük guggoló André lehajtott fejét. Ágost nem ellenkezett, engedett, akárha azt mondaná, tegyed, nem oszt és nem szoroz, mit teszel. S amikor a homloka elérte a fejtetőt, hozzájuk döntötte saját ősz fejét.

Enyhén nedves, ősz sörtéinek éles, könnyű illata volt, míg André vastag, sötét hajának súlyos szaga. Elég sokáig így maradtak, önkéntelenül lehunyt szemekkel. A maguk módján élvezték egymás meleg lélegzetvételét. Ebben is André volt a legerőteljesebb, valósággal fújtatott. Lélegzetén átütött az íny, a nyelv, a szájpadlás nyers illata. Hans is azonnal vele fújtatott, átvette az ütemét, játszott vele, megnagyította, bohóckodott. Akárha azt mondaná Ágostnak, látod, ez tényleg olyan, mint egy állat, de mégiscsak szeret. S ezzel másik karját André nyakára fonva, mintegy össze is fogta hármukat.

Hans lélegzetének édes volt az illata.

Lehunyt szemük sötétjében ültek a folyosó végén, mind a hárman a saját sötétjükben.

A világos üvegházi csöndben a szél és az eső csapódásain kívül nem lehetett sokáig semmit hallani.

Az ilyen finomságokkal csak az a baj, Janikám, szólalt meg ekkor a kövér nő a bejárati ajtó mellett oly vontatottan és halkan, mintha horgolás közben csak úgy magának mesélné; erősen illatoznak. Ez a baj. A fogát is moshatja az ember, ahogyan akarja. Nem azért mondom, mert én is szeretem, a jó disznósajtnál nincsen jobb reggeli, meg kell egy kicsit ecetezni, de hát így is visszajön az ember gyomrából. Az orvos azt mondja, hogy csak a rossz fogaktól büdös az embernek a szája, de hát I. kötet 149szerintem büdös a gyomrától is. Ahol meg ilyen nagy a páratartalom, mint minálunk, ott mindent erősebben lehet érezni a levegőben.

Egy pillanatra fölnézett. Látta, hogy a fiatalember elérti, egészen lassan visszafordul, és már vörösödik is a nyakától fölfelé. Ezt azonban nem várta be, mert meg akarta kímélni őt a saját kéjesen kárörvendő tekintetétől.

Én nem tudom, hogy ezt maguk a Gellértben miként csinálták, folytatta a saját horgolására tekintve, de itt ezt mi tudjuk és mindenki betartja a rendszabályokat. A vendégeink erre is elég kényesek. Majd látni fogja. Mindent, de mindent számon tartanak és mindenbe bele is beszélnek. Hogy ők most határozottan úgy érzik, legalább két fokkal melegebb a víz a férfi medencében. A másik meg azzal jön ki, hogy ma hidegebb volt. Melegebb, hidegebb, én ugyan mindent rájuk hagyok. Nekem olyan mindegy. Ha akarják, naponta tízszer megmérem nekik a víz hőfokát. Akkor láthatják a saját szemükkel. Megcsinálja nekik az ember, megmutatja, mert honnan tudhatná, hogy ki kicsoda. Később majd tudni fogja, nagyon is pontosan fogja tudni. Sajnos, ez így van, Janikám. Csak azért mondom, rájuk kell hagyni. Jé, mondja az ember, tényleg hidegebb, és akkor örülnek. Vagy annak örülnek, hogy tényleg melegebb. Úgy kell csinálni, hogy örülhessenek. Mindent nem kell rájuk hagyni, de majdnem mindent rájuk lehet hagyni. Maga még nem tudja, ennyi tapasztalata az életkorából kifolyólag nem lehet, de higgye el, hogy hasonlítanak, nagyon hasonlítanak, mégis sokfélék az emberek. Néha arra megyünk rá, hogy mennyire hasonlítanak, máskor meg arra, hogy mennyire különböznek, mást a Józsi bácsitól sem tanulhat, higgye el Janikám. Kicsit elhallgatott, s mivel válasz egyáltalán nem érkezett, sem kérdés, sem ellenkezés, egyetlen mukkanás sem, szinte bocsánatkérően hozzáfűzte még, bizony, nagyon sokfélék, sokfélék az emberek, Janikám.

Nem volt türelmetlen.

Arra várt, hogy a másik mindent rendesen földolgozhasson magában, s amikor felpillantott, elégedetten vette tudomásul, hogy hosszú I. kötet 150időre jól elirányította a fiatalembert. Az új kabinos vérvörösre válva állt előtte, idegesen váltogatta a lábait, szinte rugdalódzott, mint aki nem bír magával vagy szét akarnak szakadni a tagjai. Tulajdonképpen tetszett neki. Hiszen ez egy egészen helyes fiú. A széles, parasztos arca, a kiugró, s most minduntalan megmoccanó pofacsontjai, a tejszínű bőre, a sűrű, dühödten összevont szemöldöke. Kicsit sajnálta, amiért ilyen gyámoltalan.

Anyátlan. Ez jutott először eszébe, s ettől a megállapítástól aztán nem tudott többé megszabadulni.

Na, menjen a dolgára szépen, Janikám, tette hozzá mégis igen keményen. Mossa már föl a folyosóját, mert lassan tényleg tíz óra lesz. A fürdőmester meg nem fogja maga helyett fölmosni, arról biztosíthatom.

Ez azért sok volt az új kabinosnak, több, mint amennyit elviselhetett.

Egy pillanatig mérlegelt, s a mindenféle hamis ékszerekkel feldíszített asszonyság le is olvasta az arcáról, hogy mivel küszködik, mégsem tudta az indulatát tovább visszatartani.

Ne mondja már, ne mondja, hogy büdös a szám, hörögte magából kikelve.

Azt én nem mondtam magának, Janikám, hogy magának milyen a szája, hangzott az asszonyság méltóságteljesen szigorú válasza, már hogy mondhatnék ilyen rondaságot. De hogy majd minden reggel disznósajtot, meg fokhagymás kolbászt eszik, arra a fejemet teszem. Még a pirospaprikát is kiérzem. Lehet, hogy a kis menyasszonyának tetszik így, de másokat zavar. És most vegye úgy, hogy én ezt őszintén meg is mondtam magának a szemébe.

Majd maguk fogják nekem megmondani, hogy mit reggelizzek.

Azt én ugyan nem mondom meg magának kisfiam, hogy mit reggelizzen. Ha viszont a fürdőmester találná megmondani, akkor abból nem sok jó származna.

Érezte az új kabinos, hogy valósággal beleborzad, mert szeretett volna ennek a nőnek a nagy, nyugodt, fényes arcába belesújtani, vagy I. kötet 151 az asztalát rúgni fel. Ez a rohadt nő nem csak azt tudta ki, hogy neki van menyasszonya, hanem még azt is, hogy reggelire kolbászt eszik.

Amit józan ésszel nem lehetett sem felfogni, sem elviselni.

A Lukácsban a kabinosok az évszaktól függetlenül mindig fehér vászonnadrágot és fehér atlétatrikót viseltek, s fehér rövidujjú inget csupán a fürdőmesterek. Most úgy érezte, mintha jeges szél csapná meg a meztelen vállát. Mint mikor a jeges szél rátapad a forró izzadásra. De hiszen a szél nem is tapad rá semmire. Mi történt, kérdezte riadtan magától, mit tett ez a nő, velem, mi történik itt, velem. Ami nem föltétlenül a helyet jelentette, ahol állt. A kérdés oly nagy lett és oly hangos, holott valójában szólni sem tudott. Hanem ő maga is erős undor kíséretében vette tudomásul a fokhagyma bűzös illatát. Egy kiszáradt, néma száj, amelyből nem tudja kiköpni és émelyeg tőle. Mosott ő már eleget hányást, pumpált ő már szartól és papirostól eldugult vécécsészét nem egyszer, s mintha ezek az élményei ömlenének vissza a szájába: a gyomrából öklendezte föl. Pontosan úgy, ahogy ez a rohadt nő előre meg is mondta neki. Hat hónapja szerelt le a katonaságtól, s azt hitte, hogy ettől majd jobb lesz, mert ott folytonosan őt baszogatták. Mosta elégszer a sáros folyosókat, és a mosodában neki kellett a szaros gatyákat a gépbe tömnie, vele kotortatták ki a rácsok alól meg a lefolyókból azt a sok szappanos szőrt. Ha meg nem húzott eléggé bele, akkor az edzője szidta a jó kurva édesanyját, ezt is, mindent el kellett tűrnie. Mégsem érezte még soha, hogy ilyen körmönfontan alázták volna meg. De hiába nézte, minden ajtó csukva volt, és a rohadt nő sima arcán semmi nem változott meg. Akkor meg mitől érzem ezt a rohadt hideget a hátamon. Mint aki soha többé nem tud majd megszabadulni e moccanatlan szemektől. A fényes homlokára fölrajzolt nevetséges szemöldökétől. A vérpiros gyöngyeitől, amelyek a nyakában, a fülében és a karján csörögtek. Ám hiába rettegett, szitkozódott és őrjöngött magában, ha egyszer az asszonyság ezt is látta rajta, mindent látott, mert rajta mindenki mindent láthatott.

Ordítani szeretett volna, ordítani, ám olyannyira visszafogta, hogy I. kötet 152szabályos vinnyogásba csuklott a torkán az ordítás. Amivel meglepte önmagát, nem tudott vele mit kezdeni. Egyszer csak csorogtak a szeméből a könnyei, a torkát pedig valami annyira elszorította, hogy még egyszer felvinnyogott. Teste megmeredt, lábait sem rázta már, hanem úgy állt velük az asszonyság asztalánál, mint akit lecövekeltek. A fejét pedig a nagy erőfeszítésben hol felvetette, hol meg lehorgadt, a mellére bukott. Bugyborékolva jött a sírás. Az arca is olyan kis helyes, gondolta a jegykezelőnő elég részvétlenül. De hát mit is csináljon egy ekkora síró gyerekkel. Mindenre el volt készülve. Arra is el volt készülve, hogy az új kabinos netán az eszét veszti, és meg találja támadni őt. Ebben a bejárati ajtó melletti sarokban eléggé be volt szorítva, nem nagyon volt hová kitörnie innen. A másodperc tört része alatt tett meg minden szükséges elővigyázatossági intézkedést. A folyosó végén meg úgyis ott vannak ezek az erős férfiak.

A cérnagombolyagot egy nylonzacskóban tartotta, a zacskót az ölében. Ezt most kiemelte, s az ujjára feszített horgolással együtt várakozóan az asztalra helyezte. Csakhogy a nagy, vastag ujjai között azért gyorsan kifordította a horgolótűt, s ez úgy meredt elő a vérpirosra festett körmei közül, mint valami veszélyes fegyver. Védekezni fog. Kissé előredőlt. Ha támad a fiatalember, akkor először is az asztalt fogja ráborítani. Készenlétbe helyezte a lábait. De akár a szemét kiszúrom a kis disznójának, ha támad.

A folyosó végén a férfiak ebből mit sem vehettek észre. A bensőséges pillanatnak elég gyorsan vége lett, mert Ágost, nem éppen gyöngéden, eltolta őket magától. Ami közel sem jelentette, hogy azonnal sikerült volna az ölelésükből kibontakoznia.

Engedjetek már, mondta ingerülten. És nagyon kérem, ne fogdossatok. Utállak mindkettőtöket.

Ami a másik két férfi számára olyan volt, mint egy nem is remélt szerelmi vallomás. Felröhögtek, valósággal hörögtek az élvezettől. Diadal, melyet ünnepelni és élvezni kell.

Gyakran mondtak ki igaz dolgokat, csak hogy ne lehessen igazi foI. kötet 153ganatjuk. Vagy ellenkezőleg, úgy hazudtak, hogy jó átlátszó legyen. Hans göcögve nevetgélt, idétlenül, André pedig durván, túl hangosan. Élvezték, hogy a szavak tényleg egyáltalán nem azt fejezik ki, amit jelentenek, s így rejtett értelmükkel megerősítik a titkos párbeszédüket. Ágostnak viszont az volt a célja, hogy a titkos kis dialógus nyelvén állítsa le őket. Volt itt egy zárt terület, amelyre egyikük sem, idegen sem léphetett. Ágost is élvezte a helyzetet, a játékot élvezte. Hans idétlenül göcögő kacagásai, André erőszakos hahotázása, ezek az idegen füleknek bizonyára kellemetlen kamaszhangok a legkevésbé sem voltak ellenére. Bántó túlzásuknak az volt ugyanis a jelentése, hogy veszik a lapjait. Vagy legalábbis úgy tesznek, mintha vennék.

Még ha nem sikerül is azonnal a hurokból kibújnia, jó úton halad.

Ha nem akartak óvatlanul rálépni e zárt területre, akkor a saját nyelvükön majd minden az ellenkezőjét jelentette annak, amit normálisan jelenthetett. Még soha nem léptek rá.

Nő sem volt, aki ide beléphetett volna.

Ha sikerül a hurokból tényleg kibújnia, ha titkos családja sem foghatja vissza többé semmitől, akkor szabad ember. Végre egyedül marad, zuhanni fog. Ők pedig oly nagyvonalú és nemes gondolkodású férfiak, akik ösztönösen eddig is mindent megtettek e baleset elhárításának érdekében, arra azonban nem vetemednek, hogy önpusztító szabadságában bárkit szándékosan korlátozzanak. Ellenkezőleg, saját jól felfogott érdekükben engedélyezik, s még ezt is élvezik. Ráteszik a nihil obstat vérpiros pecsétjét. Legyen. A létezésnek tényleg semmiféle kézzelfogható értelme nincs. Tegye. Bármit, bárki megtehet.

S mivel mindez ilyen élesen vetődött fel közöttük, Ágost végül is a határán állt annak, hogy beszéljen. Ez lett volna a másik megoldás, amely mégis értelmet ad, legalább bizonyos dolgoknak értelmet kölcsönöz, rövid határidőre. Ingerültségének az adott hitelt, hogy a saját valódi tehetetlenségére utalt vele. Nem volt elég ereje, nem volt elég humora a saját nihiljébe bepillantani, holott ő volt közülük az egyetlen, aki nem ápolt magában semmiféle elképzelést valamilyen szép jövőről.

I. kötet 154

Az egyszerűsítés érdekében a saját beszédképtelenségétől kellett volna megszabadulnia.

Azt sem állíthatta, hogy ne lenne nyelve a beszédhez, hiszen az egész nyomorú dolog minden bonyodalmával együtt sem volt annyira komplikált, hogy ne lehetett volna értelmesen megnevezni. Fiúk, mondhatta volna könnyedén, az a nagy büdös helyzet állt elő, hogy hónapok óta tökéletesen örömtelen az életem. Ezt azonban nem mondhatta ki, nem könnyíthetett így a rettenetes gondjain, mert ezek a dögkeselyűk jól tudták, hogy nem impotens, s csupán azért kívánja a figyelmüket elterelni, mert még ennél is nagyobb, ennél is megoldhatatlanabb gondokkal küszködik. Azért szeretett volna nagyot mondani, ami részben igaz lehetett volna, nehogy önkéntelenül a zárt területre sodródjanak, s ott megláthassák egymás valódi ábrázatát. Vagy mondhatott volna mást. Fiúk, az a baj, hogy megint szerelmes lettem. Ezt a mondatot valamivel könnyebben ki lehetett volna mondani. Le coup de foudre. Valójában azonban jóval veszélyesebb területekre sodorhatta volna őket, mint az előbbi kijelentése. Hiszen ezek a dögkeselyűk jól tudták, hogy nem szerelmes, mint ahogy soha nem volt, nem lesz szerelmes, hanem valamit már megint nagyon meg akar oldani, ő is tudta, hogy menekül. Legalább lenne impotens, ha egyszer már az élete ilyen végtelenül vigasztalan és örömtelen.

Ebben a pillanatban rettenetes kiáltást, csörömpölést lehetett valahonnan hallani, s ezzel hármuk bensőséges kis történetének hirtelen vége lett.

Valaki elvágódott, vagy ütötték, puffant és döndült egy test, bár az ablak talán még előbb betört. Valami ugyanakkor fölborult és nagyot csattant a kövön.

Egy női hang segítségért kiáltozott.

Hans azonnal felugrott, testüknek verődött, s valószínűleg a rémület hatására, letépte nyakáról a törülközőt, de mire mindhárman odanéztek, és túl az első meglepettségükön, már láttak is, csupán a folyosó fenyegető nyugalmát találták.

I. kötet 155

Felborult asztalt, testet a nedvesen csillogó sárga kerámián.

Valósággal visítozott a törött ablakon beszökő szél.

Mi történt, Rózsika, kiáltotta át Hans a jegykezelőnőnek, aki úgy állt a fölborult asztal felmeredő lábai között áthajolva, mint aki éppen leterítette ezt a másik embert, s hirtelenjében nem tud vele mit kezdeni.

Talán megölte.

Igaz, arra készült föl, hogy védekezzen, nekifeszítette a keresztrúdnak a vaskos lábait, de végül is nem kellett védekeznie. Meglepettségében és főként ijedelmében döntötte föl az asztalt. A segítségére akart sietni ennek a szerencsétlennek. Látta, hogy sápad, s amikor megint csak fölnézett, akkor a kifordult szemét is látta, illetve csak a szeme fehérjét, ami elég ijesztő. Valahová elfordultak a szemgolyók. De nem gondolt, akkor sem gondolt semmire. Pedig látta, hogy a fiatalember kissé elnyílt ajkán habos lesz a nyál. És valami rettentőt kiált, mintha valamit mondania, kérdeznie kéne; s ebbe a kiáltásba aztán az egész zuhanó testét, mert oly nehéz, olyan nehéz kimondania, akárha belefeszítenék.

Ágost közömbös maradt, mint aki éppen csak látja. André éles vonásaira azonban kiült a gyermeki meglepődés, s főleg a rettenet, hogy mindehhez netán neki is valami köze lehetne.

Hans volt, aki legelébb fölmérte és megértette a helyzetet.

Verdammt, schon wieder, mondta csöndesen és bosszúsan, inkább csak magának, miközben villámgyors mozdulattal fölkapta a padról André testápoló krémének lapos, rózsaszín flakonját, és a másik kettőt félretolva nekilódult. Egymás között máskor is beszéltek idegen nyelveken, de ez a furcsa kis megjegyzés más volt; inkább valami régi, ami éppenséggel az idő mélyéről tér vissza. Óriás léptekkel szaladt, s még az egyik papucsát is elhagyta közben. Ordított. Valami puhát adjanak, Rózsika. Adja a párnáját, a szvetterét, valamit. Ezt olyan természetességgel követelte, mint aki jártas az ilyen dolgokban. A nő tudatán azonban nem tudott áthatolni az ordítása, holott ezekért a tárgyakért csak hátra kellett volna nyúlnia. Nem értette, hogy milyen párna, miféle szvetter lehetne, s vajon minek, ha egyszer elvérzik egy ember. Ott I. kötet 156állt az asztal fölött, mint valami bálvány. A földön heverő test pedig, mintha nyomban föl akarna ugrani, ívben fölfeszült. A feje alól folyt a vér. Lassan terjedt a sárga kerámia vizes bordáiban. Az asszonyt a vér látványa tartotta fogva.

Ömlik a vér, mondta csaknem áhítatosan és csöndesen.

Hansnak futás közben jutott eszébe, hogy hiszen még le sem vetette a fürdőnadrágját. Így aztán mire hozzájuk ért, a rózsaszín flakont a kezében szorongatva kibújt a kék fürdőköpenyéből. A folyosó, a visító szél, a futó léptei, akárha mindez már megtörtént volna, s nem is csak egyszer.

Ömlik a vér, mondta az asszony másodszor is, még mindig csöndesen.

Ne beszéljen már annyit, a párnáját adja, Rózsika, vetette oda, és letérdelt a kövezeten heverő test elé.

Látta, hogy a hézagtalanul összepréselődött fogak kivicsorítanak a kissé felhúzódott, habzó ajkak mögül. Akár szétharapta már a nyelvét, akár nem, többé nem lehet beférkőzni közéjük semmivel. Egy pillanatig sem késlekedhetett. Egyszerűen kiejtette a kezéből a fölöslegessé lett flakont, s két karjával, mintha csak gyöngéden alákarolna, betűrte, begyömöszölte kék köpenyét az ívesen fölmeredő test alá. A wiesenbadi internátus földszinti zuhanyozójában tett utoljára hasonlót. A párnára várt. Az ismeretlen test tónusos görcse ekkor fölengedett. Olyan volt, mintha a puha köpenyén lazulna el, ami természetesen közel sem jelentette azt, hogy a rohamnak vége.

Ömlik a vér a fejéből, ismételte az asszony immár hangosabban.

Hans a fiatalember kifordult szemére, fehéren habos ajkára, a görcsök ütemére figyelt, ám közben azt is érzékelte, hogy miként fog ennek az asszonynak a moccanatlanná merevedett testéből kiáradni rá a rettenetes hisztériája. Érezte, hogy rögtön elönti, s nem is tévedett.

Jaj, istenkém, sikítozta az asszony magából kikelve, csináljon már valamit vele. Ömlik a vér a fejéből. Nem látja, hogy folyik, ott folyik, rikácsolta. Ömlik a vér a fejéből.

I. kötet 157

Mire Hans elég lassan megfordult, fölpillantott rá, s szinte fáradtan válaszolt. Hát persze, hogy látom, mindent látok, Rózsikám. Aztán akkorát bődült, hogy az asszony hatalmas teste belereszketett. Csinálja a dolgát. Adja azt a kurva párnát.

Ettől aztán legalább fölfogta, hogy mit kell tennie.

Adta a párnát a székéről, a vastag, kézzel kötött kardigánját is nyújtotta, de azonnal méltatlankodott, hogy akármi történjék, vele Hans így nem beszélhet. Mert valójában úgy értette, mintha a férfi őt kurvázta volna le.

Well, mondta erre a folyosó végén André a megkönnyebbüléstől nevetve, ha nem tévedek, ez egy kiadós epilepszia.

S mielőtt mindketten sarkon fordultak, úgy néztek még egymásra, mint a tapasztalt diplomaták, amikor nem csak fölmérik a hadviselés okozta pusztításokat, hanem elhárítják a következményeit is. Andrénak nagyon gyorsan el kellett könyvelnie a vereségét. Ágostnak viszont a váratlan szerencséje fölött érzett olcsó örömén kellett úrrá lennie. Ott csillogott mélyen ülő szemében.

S mivel minden további nélkül úrrá is lett rajta, mert tényleg nem esett nehezére, hogy ne hivalkodjék semmivel, még jobban megörült, ettől pedig visszatért szemének régi fénye. Aminek André is csak örülhetett. Hiszen akkor a véletlen esemény miatt mégis megúszták, és nem lesz belőle három hetes depresszió. Bólintott rá egy kicsit, ami egyrészt elismerést jelentett, másrészt azt is bejelentette vele, hogy a dolgot legfeljebb elnapolják, ám részletes vallomás nélkül Ágost biztosan nem ússza meg.

Ezzel el is engedték egymás tekintetét. André visszavonult a kabinjába, hogy felöltözzön végre. Ha Kovách így elrendezi, akkor ő minek fárassza magát egy vadidegen ember epilepsziás rohamával. Ágost pedig a kabinos sötét fülkéjébe ment, mert jobbnak látta, ha gyorsan átszól a fürdőkórházba valamilyen orvosért. Az új kabinos epilepsziás rohama nem rázta meg különösebben, de Hansnak mindig szívesen segédkezett, szerette látni, amint önzetlenül és ösztönösen mások rendelkezésére áll. I. kötet 158Belőle ez a készség hiányzott. A falra rajzszögezve talált egy elrongyolódott listát a házi vonalak többszörösen átírt számaival. Ott állt, hogy ügyeletes orvos, de a számot nem lehetett kivenni. A pokolba kívánta az egész országot a komolytalanul feltűzködött céduláival.

A telefonban sem volt vonal, ütögethette a villát.

Az üres földszinti folyosó közben hirtelen megélénkült, megtelt olyan emberekkel, akik az ijesztő hangok hallatán jöttek elő és futottak össze. Félig öltözött fürdővendégek és a személyzet kétségbeesett, tehetetlen tagjai. Egy idősebb kabinos, akinek a koponyáján szörnyű háborús sérülés, két fényes horpadás éktelenkedett, a két fiatalabb nő a ruhatárból, akik szívesen gyámolították volna ezt a csinos fiatalembert, csak hogy a Rózsika orra alá némi borsot törjenek, no és a hullámosított hajú úszómester, egy kissé már megroggyant, ideges szépfiú, akinek ebben az órában nem akadt egyetlen tanítványa sem. Mindenki mondta a magáét, mindenki összefüggéstelenül kiáltozott és kérdezett, mintha nem látnák, hogy mi történik, Rózsika pedig egyre hangosabban méltatlankodott. A roham a tónusos szakaszból a klónusos szakaszba lépett, ami azt jelentette, hogy a kövezeten heverő test gyors egymásutánban hol elernyedt, hol megfeszült, arcát pedig mintha összegyűrte volna egy szörnyű kéz. A vér szépen terjedt tovább a sárga kerámia bordáiban, ám csak Hans vette észre, hogy egyre vizesebben.

A párna pedig még meleg volt a méltatlankodó asszony nagy fenekétől. Kivárta, míg ernyed a tehetetlen test, s akkor be tudta lökni a fej és a kő közé. Amint megemelte ezt a kőmerev fejet, vastag vérbe nyúlt, s úgy érezte, mintha bele is csúszna az ujja a nyitott sebbe. A fejbőr tele van hajszálerekkel, s amilyen bőségesen fakad ki a vér, oly gyorsan apad el. Legalábbis reménykedett, hogy nem súlyos fejsérülés. A tónusos és a klónusos görcsök mindenesetre egyre hevesebben váltakoztak, amitől a fiatalember nyakának feszítő izmai ellazultak, s ezért az ellentétesen rángatódzó test valósággal dobálta az élettelen fejet a piros párnán. Figyelt, várta, s adódott is egy alkalmas kis pillanat, amikor a rózsaszín flakont mégiscsak sikerült ügyesen belöknie a fogak közé.

I. kötet 159

Közben mintha egyre hangosabbá vált volna a fejük fölött az értelmetlen kiáltozás.

Ráadásul újabb vendégek érkeztek, s épp a legrosszabb pillanatokban. A földön küszködő test, az előtte térdeplő férfi hosszú lábai, a felfordult asztal és a mindezek fölött hangosan méltatlankodó termetes asszonyság miatt éppen csak be tudtak lépni, illetve ketten kintrekedtek. Két rémült kamaszlány, akik kíváncsian néztek be a kissé mindig párás szélfogón.

A nagynéni ebédlőjében egyetlen tekintélyes méretű és jelentékeny olajkép függött az üres falon, egy olykor kiállításokon, albumokban és katalógusokban látható Leistikow. Néha munkások jöttek, leakasztották, becsomagolták és elvitték. Elég hosszú idők múltán hozták vissza, s akkor megint ott függött az óriási, üres falon, miként ezen a téli délelőttön.

Az erős szélben motozó csupasz ágak árnyékai elmélyítették a távlatát.

A katalógusok természetesen megadták a kép fontosabb adatait, méretét, címét, jelezték, hogy szignált mű, ám a nagynéni kérésére mindig csupán annyit tüntettek fel, hogy magántulajdonban van. Döhring gyermekként sokszor és hosszan töprengett e szó felett. Volt a világban egy értékes tárgy, idegen emberek számára jórészt hozzáférhetetlenül, s még a lelőhelyét is titokban kellett tartani. Úgy gondolkodott, hogy ő maga is csupán a szerencsés véletlenek furcsa láncolatának köszönheti, hogy csaknem bármikor láthat egy olyan képet, amelyet mások nem láthatnak bármikor. Mi ez a szeszélyes láncolat, nem értette, mi a véletlen, mi a szerencse, ezt sem értette. Később bizonyára nem filozófiára iratkozott volna be, ha ezek a kérdések nem ragadnak meg az elméjében. A kép elég rejtélyes volt ahhoz, hogy megmozgassa a fantáziáját.

I. kötet 160

Bárhol elindulhatott, legfeljebb elunta, de soha nem ért útjának végére.

Néha azon kapta magát, hogy ez már ismerős, ugyanoda érkezett.

Vajon miért éppen ő, s nem valaki más, vagy miért éppen ezt a képet, ha egyszer annyi más magántulajdon előtte is rejtve van. Amikor a képet bámulta, a saját becsvágyában gyönyörködött. Ha egyszer a mélyére látna annak a titkos rendszernek vagy láncolatnak vagy szerkezetnek, bárminek, amely idegen emberek elől elfedi fontos dolgok tudását, míg másoknak ugyanezt szemérmetlenül fölfedi, illetve olykor felfedi, máskor elfedi, akkor talán tudhatna valamit, biztosan értené.

A világ kimeríthetetlen volt a szerencsében. Igaz, a szerencsétlenségében is kimeríthetetlen, hogy mi mindent nem mutat meg. Első berlini délutánján, amikor a süppedékeny és alattomosan hosszú emelkedőn végre felpedálozott, s a magas fenyőktől szegélyezett dombgerincre érve folytatni akarta útját, az ámulattól tátva maradt volna a szája, ha a kerékpárja is nem billent volna meg; a lendület ugyanakkor továbblökte, s ezért kis híján elterült. Ami kínos volt, mert többen látták, egy nő és egy idősebb férfi mindenképpen, s az ilyen jellegű ügyetlenkedések általában elég nevetségesek. Végül is két lábon maradt, markolta a kormányt, a pedálok azonban jól összeverték és fölhorzsolták a bokáját, a sípcsontját és a vádliját. Fájt, élesen, de csaknem felkiáltott a csodálkozástól; ugyanis Leistikow festményében állt. Mindig azt gondolta, hogy ez csak egy kép. Soha nem gondolta, hogy tényleg van valahol a világon ilyen ég, van ilyen tükröződés, van ilyen világos, ilyen sötét.

A híres Leistikow optikai sajátosságai közé tartozott, hogy aki ránézett, úgy látta, mintha szabályos négyzet lenne, holott a kép szélessége és magassága között elég nagy volt a különbség. És ez volt az első, amit Döhring az eredeti helyszínen azonnal megértett a képből. A magasságot a gondosan megfestett, üres ég töltötte ki, a tiszta, felhőtlen, kristályos, tömött ég, a kép szélességét pedig az árnyaktól eltelt, súlyos föld, melynek mély torkából ólmosan és közömbösen bámult föl az égre egy moccanatlan tavacska tükre. És itt is ugyanolyan volt az ég, I. kötet 161ugyanolyan volt az állaga, a mennyisége, s a kicsiny tó vizének moccanatlan tükre is ugyanúgy húzta le a súlyosan sötétlő mélybe, úgy rántotta magához a végtelenség levegős távlatát. Valószínűleg ugyanarról a helyről festette a képet Leistikow, ahol Döhring most megállt.

Talán ugyanannak a hónapnak ugyanazon napján és óráján, bár nem lehetett volna azt mondani, hogy az időközben eltelt száz év alatt semmi nem változott.

A mély völgyben, a kicsiny tó meredek partján, az utolsó, még vöröslőn bágyadt napsugárban, mezítelen emberek álltak és hevertek. Már nem voltak sokan, néhányan a társukkal, mások egymástól tisztes távolságban, magányosan.

Bokáig a vízben vékonycsontú, feketére égett bőrű férfi állt szemben a bágyadt napsugárral; csípőből könnyedén hátrafordult, mert a partról éppen szólt hozzá a barátja. A napimádó karcsú test körvonalán átragyogott a fény, lecsúszott a mellizmain, félfordulattól behorpadt hasán, és átvilágította a szőrzet gazdag taréját, vonulatait, laza bokrait. A barát pedig éppen ellenkezőleg, súlyos, fehér óriás volt, akinek pihés bőrét mintha soha nem érte volna napfény. Miközben egy nagy, piros táskában kotorászott, rövid, érthetetlen, ám valószínűleg tréfás vagy éppen csípős szavakat kiáltozott. Döhring ledöntötte a biciklit a földre, és leült a meredély szélére. Mintha csak egy pillanatra tenné, s miközben bámészkodott, előbb csak szórakozottan dörzsölgette összezúzódott bokáját, fájó sípcsontját, vádliját, aztán föl is húzta a szűk nadrág szárát, amennyire tudta, hogy lássa, mi történt. Azt azért még látta, hogy a fekete férfi éppen csak megrántotta az egyik vállát, mint akit most már tényleg nem érdekel, amit a barátja mond, és elég sértetten visszafordult. Meg kellett néznie, mert úgy érezte, mintha a dörzsölés alatt ragacsos véren csúszna meg az ujján az anyag.

A horzsolódás nem vérzett nagyon, inkább nedvedzett a bőr alól.

Mégsem a fájdalom, nem kizárólag az aggodalom miatt nézegette így a lábát, hanem egy kicsit annak a nőnek játszotta el, aki már a bukdácsolására fölfigyelt, és nagy, erős fogaival azonnal kinevette; meg I. kötet 162azért is, hogy ezeket a mindenféle mezítelen testeket ne kelljen látnia. Valamivel lekösse a saját fékezhetetlen kíváncsiságát, amely egyszerre ki tudja hányfelé vitte volna el.

Orra végére csúsztatott szemüvege mögül kitartóan figyelte őt a nő, méregette a tekintetével, valahogy mindenét, mintha megtapintaná a koponyáját, a vállát, széttárt ölébe nyúlna, megfogná lábfejét, és kitartóan vigyorgott fel rá a mélyből. Amit nem lehetett azért pontosan érteni, hiszen ott feküdt mellette, akihez tartozott. S ez nem volt kétséges. Éppen az volt az érdekes, hogy amint megpillantotta őket, azonnal mindent tudott róluk. Nem volt messzibb tőlük, mint tíz méternyire. Ez a nagy nő, egy nagy rózsaszín frottír törülközőn, állát két öklére föltámasztva, a hasán hevert, előtte nyitott könyv, két erős melle kétfelé nyomódott a súlyos felsőtest alól, ám olyan meredek volt a vastag gyeptől fényes lejtő, hogy valamiként meg kellett támasztania bársonyosan zsemleszínű tagjait, egyik combját kicsit maga alá húzta hát, amitől hatalmas feneke elnyitottan meredt fel. Döhring még soha nem látott ennyi szemérmetlenséget egy helyen.

Egy régi, tengerparti nyaraláson jutott így a közelébe, amikor mit sem sejtve kirohant egy meredély szélére, s miként kolbászok a roston, sűrűn, egymáshoz tapadva pirultak odalenn a csupasz emberek; az apja rángatta el, kiáltozott, hogy veszélyes, soha nem szabad, soha többé, ígérje meg, ez homokfal és bármikor leszakadhat, bár érezte, hogy a veszély valami egészen másra vonatkozik, s ezért úgy maradt meg az emlékezetében, mint egy titkosított izgalom, amelynek majd utána kell járnia.

Most már közelebbről is szemügyre vette a lábán a sérülését.

Érdekes volt, mert a sípcsont szélén hosszan lehorzsolódott bőrön külön ültek ki a vér, s külön a víz csöppjei. Hosszan nézte ezeket a csöppeket, s az ujjával óvatosan átsimította, mintha kedvezőbb lenne a két folyadékot elvegyíteni. Egyszerre többfelé kellett figyelnie, s ezért aztán ösztönösen többfelé játszott. Szeme sarkából jól látta, hogy valamilyen idősebb férfi, aki szétvetett lábakkal áll a meredélyen, s akitől I. kötet 163minden pillantását meg kell tagadnia, milyen mohón, milyen követelődzőn tartja szemmel, kíséri, és valamilyen alig leplezett nyilvános szemérmetlenkedéssel le akarja kötni őt. Nem nézett oda, ennyit nem kockáztathatott, éppen ez volt benne a játék és a tettetés, hogy ne nézzen oda, semmiképp, holott ez az idősebb férfi tényleg mindent megtett, hogy odanézzen. Hihetetlennek tűnt, amit ez az idősebb férfi a tettetés fedezékében művelt magával. És mégsem vonhatta magára teljesen Döhring figyelmét, hiszen közvetlenül a rózsaszínű törülköző mellett, egy ugyanolyan nagy, türkizkék törülközőn hevert a kávébarna lány, aki ehhez a szemüveges nőhöz tartozott, s akire aztán tényleg csak lopva merészelt rápillantani.

Önmagát kellett megvédenie tőle. Gyorsabban lélegzett tőle, bár nem vethetett rá olyan tolvaj pillantást, hogy ez a hatalmas testű, csontos és csúnya atlétanő, akinek kontyba volt felfogva a vad, vörös haja, ám ennek ellenére zsírosan szertelógott, ne tudja, ne értse, féltékenyen ne kövesse, s ezért minden természetes vagy lehetséges moccanásában ne akadályozza meg. Mégis meg kellett kockáztatnia. Valószínűleg etióp volt a lány, szinte gyereklány, gyöngéd és vékony minden tagja, miként a finoman esztergált pálcika. Különben is minden olyan zilált volt körülöttük, sietősen szerteszét dobált ruháik és cipőik, egy félig széttépett doboz, amelyből a fűbe dőlt a keksz, egy nagy zacskó, amelyből kigurultak és kidőltek a gyümölcsök a törülközőkre, néhány őszibarack, egy tottyadt körte, szerteszét futott szőlőszemek. És a pozitúra sem volt kevésbé elképesztő, mint a kivételes szépsége vagy a kettőjük látható viszonya; édesen aludt a bolyhos törülközőn, ebben a vérvörös, későnyári alkonyatban, az immár elsötétedő zöld gyepen. Leistikow is sok feketével, némi acélkékkel keverte a zöldet, a napfénytől érintett foltokon viszont sok sárgával, okkerrel, némi téglavörössel, s ebből lehetett látni, hogy még néhány óra, s az elkövetkező éjszakával itt az ősz.

A fenyők laza lombján lángolt a napsütés, magas törzsüket elborította a fekete alkonyat. Hűvöset lehelt, meleget ontott a fenyves, a völgyben megszorult a gyanta erős illata. Önmagába hajoltan úgy I. kötet 164aludt az oldalán, mint egy immár nővé serdült embrió. Ajka olyan volt, mint egy ernyedt lila pille. Haja gyűrűk és csigák tömött, fekete erdeje. Szinte világítottak fehér körömágyai. Halántékát két összesimított tenyerére hajtva melléig fölhúzta szorosan összezárt, csontos térdeit, s két vékonyka karjával úgy préselte egymáshoz kicsiny, kemény, erőszakos, hegyes emlőit, hogy az egyik óriási bimbó valósággal kibuggyant; a kékesen barna bőrön ez a nyersen rózsaszín, ez a nyers alvadt lila.

Mindössze kétszer merészkedett végig ezeken a helyeken a tekintetével, de vissza kellett térnie; és harmadszorra is vissza akart térni. Még egyszer, csak utoljára még, mintha a szemüveges nőnek s önmagának tenne fogadalmat.

Hálát érzett, nagyon mély hálát, hogy éppen ide ülhetett, mert innen föntről egyenesen bele lehetett látni az etióp lány árnyékos ölének puha melegébe, a szeméremajka nyitva állt. Erre senki nem adott engedélyt, s ilyesmire a világban nincsen engedély. Valamiért olyan volt, mint egy elfelejtett nyári délután, amelybe akarata ellenére visszakívánkozik.

Látni vélte a tobzódó fekete szőrzetet.

És akkor egyszerre nagyon sok minden történt, ami keresztülhúzta a számítását, csaknem követhetetlenül.

Az idősebb férfi, aki kopasz volt, tömzsi, erős izomzatú, de már hízásnak indult, s egész testén vastag, immár fehérre őszült szőrzet tenyészett, szórakozottan, lassan, tüntető közönnyel simogatta önmagát, mintha csak eltévedt volna a keze, vagy lustán vakaródzna és közben közömbösen bámulna bele a nagyvilágba. Akárha nem is Döhringet bűvölné a tekintetével, hanem a feje fölött nézne el, s valamilyen hihetetlenül érdekes esemény kötné le a figyelmét. A mellizmain kezdte a működését, ahová mindig vissza is tért. Minduntalan teliszívta magát levegővel, szabályosan fölfújta szőrös mellkasát, s ilyenkor tömzsi testét igyekezett valamennyire kinyújtani.

Mindenesetre másnak akart látszani, mint amilyen az adottságai szerint éppenséggel volt.

I. kötet 165

Volt valamilyen elképzelése önmagáról, és valakivel meg akarta osztani az önimádatát.

Azt játszotta el, hogy mennyire kéjes érzés érzékeny ujjakkal egy olyan feszes izomköteget megszorítani, mint amilyen neki van. Csakhogy ez az izomköteg immár nem volt oly feszes, kicsit zsíros is volt. Mellbimbóiba csipkedett, összerándult, ami megint csak nem volt valódi élvezet, bár felettébb élveteg volt a mozdulat. Aztán lassan le a derekára, a csípőcsont belső peremét követve a behomorított hasfalán, éppen csak érintve az ágyékot, végig a combokon, majd váratlanul be, közéjük, és két összetalálkozó tenyerével emelte meg a heréit. Ezt is úgy, mintha teljesen véletlenül történne, megszellőztetné kicsit, ám az már fizikai szükségszerűség lenne, hogy félig megmerevedett fasza vele emelkedjék.

Elengedte, hogy visszahulljon, jól lássék a súlya és a nagysága, helyesebben nagyobbnak és erősebbnek lássék, mint amekkora.

S miközben alig leplezetten fölkínálta önmagát, vagy a szolgálatait kínálta fel, vagy nem is lehetett pontosan érteni, hogy mit kínál fel kinek ennyire, láthatóvá vált az is, hogy valójában mennyire nem törődik senkivel, vagy mennyire egyedül áll ebben az egész elképzelt világegyetemben.

Mindkét kezével párhuzamosan dolgozott a tagjain, mutatta, hogy az érzékeny ujjbegyeken múlik az élvezet. Olyan volt, mint egy saját húsát gusztáló hentes, aki nem tud betelni elsőrangú árujával, de elég idegesen kínálja, mert nagyon romlandó, s minél előbb, bárkinek, minél többet ki kell belőle mérnie. A guggoló fehér óriás viszont visszacsapott valamilyen tárgyat, talán egy fényképezőgépet a piros táskába, mely tömve volt mindenféle kacatokkal, törülközőkkel meg ruhaneműkkel, felpattant, mint akit kilőtt a talpa, közben valamilyen harci kiáltást hallatott, amely úgy hangozott, mintha azt mondaná, na várj csak, megbánod ezt te még, s erre törékeny testű barátja is visszanézett rá a vízből.

Döhring azt sem értette, hogy a parton heverő emberek közül miért nem méltatja őket senki semmiféle figyelemre.

I. kötet 166

A kiáltás hosszan visszhangzott a víz felett.

Miért lett ő az egyetlen leselkedő.

A rózsaszínű törülközőn pedig ugyanekkor az oldalára hengeredett az atlétanő, megmutatta tolakvóan erős testét, égővörös ágyékszőrzetét. Mintha nem is tette volna, nyugalmas mozdulattal csukta be a könyvét, szemüvegét két kézzel vette le az orráról, és szépen a könyvre helyezte.

Mert most aztán már elege van, cselekedni fog. Valamire láthatóan készülődött. Tekintetével szabályosan befogta Döhring zabolátlan tekintetét, s immár nem vigyorgott rá olyan kellemetlenül.

Döhring biztos volt benne, hogy súlylökő, vagy el tudta képzelni, amint hosszan kinyúlva gerelyt hajít, diszkoszvető. Vagy edző, és az etióp lány rövidtávfutó. Olyan volt, mintha tisztán maga előtt látná a két ember sportpályákon összefűződött életét.

S akárha szemrehányásokat tenne önmagának, hová kerültem, istenem.

Kissé mindig nyafogó mostohája beszélt így, akit anyának kellett neveznie, s akit nem gyűlölt, nem vetett meg kevésbé, mint a saját édesapját.

Nem, ilyen emberekhez igazán semmi köze nem lehet.

Ami viszont úgy hangzott, mint egy atyai tiltás.

Hiába az olthatatlan gyűlölet, ha mégis az ő hangjukon beszélt önmagához. Vagy az eltévedt vidéki beszélt ki így belőle, aki ennyi ismeretlen embert, ennyi ismeretlen mozdulatot hirtelenjében nem tud önmagában elhelyezni, nem is értheti a saját benyomásait.

De még csak nem is érintette a gondolat, hogy akkor föl kéne állnia, és nyugodtan elmehetne máshová, hiszen senki nem kötelezi arra, hogy háborogjon.

Háborgó lelkiismeretét azzal nyugtatta, hogy látja ugyan ezeket a különös lényeket, és minden rettenetes üzelmük világos előtte, ám nincsen közöttük. Ő csupán tisztes távolságból megfigyel, leselkedik, s ezért aztán a szüleinek sincsen miért nyugtalankodniuk. Rendesen viselkedik.

I. kötet 167

De leselkednie sem szabad.

S ezért hirtelen észrevette, hogy a lelkiismerete nem a sajátja.

Lenyűgözték őt ezek az egymás iránt közömbösséget tettető csupasz emberek. Egy olyan helyét fedezte föl a világnak, amelyet régről ismert, amelynek a valódiságára és a közeliségére mégsem számított. Meglepetésként érte. Végre belátott egy önmagát kényszeresen ártatlannak és ártalmatlannak tettető ismerős kép mögé, ahol ugyan minden mozdulat vaskosnak, durvának, mi több, ocsmánynak mutatkozik, ám ezekkel a durva erőkkel egyelőre ő sem tud szembeszegezni mást, mint a saját tettetéseit. Eletében először fedezte föl önmagában az örökös, a javíthatatlan, a gyűlöletes tettetőt, akit a szüleiben megvetett, s amiért annyira neheztelt rájuk, hogy nem tudott velük többé szót váltani.

Ami miatt el kellett menekülnie, hiába fájt, hogy nincsen többé és nem is volt soha otthona. Most itt ült a képben, és az üresség nagy rettenetével kellett szembenéznie.

Ám e rettenet egyáltalán nem tudta a szemérmetlen bámészkodástól elrettenteni, ellenkezőleg, ujjongott.

Végre, megvan, fölfedezte, van egy ilyen szemérmetlen helye a világnak, s akkor ez az ő helye. Ide mindenki elhozza a saját tettetéseit, itt mutogatják egymásnak az emberek.

Erre a szenvedélyes ujjongásra azonban tényleg csak egy pillanat maradt. A tettető különben sem engedheti el magát, nem hagyhat rést, hiszen elsősorban nem másokat, hanem önmagát kell becsapnia.

Mert itt volt rögtön a fehér óriás, aki valósággal lezúdult a lejtőn, s amit Döhring ettől kezdve látott és átélt, abban aztán nem volt egy csöppnyi tettetés sem.

Ez az óriás különben is olyan embernek mutatkozott, akinek minden tagjából árad a kedvesség, a derű és a jóindulat. Mintha örökösen zavarban lenne, mindennel eljátszadozna, állandóan elnézést kéne kérnie az ereje miatt, ám még ennek is a tudatában lenne, s még ezzel a tulajdonságával is eljátszana.

Akárha nem venné egészen komolyan önmagát.

I. kötet 168

Nem mintha hűvösen okos lenne, vagy bölcsen átlátna a saját tulajdonságain, hanem inkább azért, mert nem gonosz. Az örökös játékkal minden kellemetlen élt lekerekített, minden támadó keménységet meglágyított. Vöröslőn szőke pihével borított bőre világított a zöld gyepen. Döhring csak a hátát látta, roppant vállait, vaskos tarkóját, a hatalmas koponyát a tüskére vágott, vörösbe hajló hajával, gyermeki arcélét néhány villanásnyira.

Nem lehetett érteni, hogy ennyi ártatlanság és szelídség miért nőtt ekkorára, s miért vannak ilyen köteges izmai. A barátjáról, aki hiú volt és sértődékeny, már sokkal inkább el lehetett képzelni mindenféle galádságot.

Az is merő játék volt, ahogyan a talpát rácsattintotta a víz felületére; nem gázolt bele, hanem szabályosan tapicskolt. S ahogy a két kitárt karjával hátulról megközelítette, és ragadozóként rácsapott, magába nyalábolta, bekebelezte a másikat, játék volt ez is. Döhring olyannyira szeretett volna ennek a mezítelen óriásnak a barátja lenni, hogy még az etióp lányról is szívesen megfeledkezett. A törékeny fekete férfi helyzetébe képzelte önmagát, amint barátja ölelésében eltűnik.

Azon kapta magát, hogy az atlétanő megszólítja őt, beszél hozzá.

Valahogy megkésve érkezett el a nem is túlságosan megemelt női hang a tudatához.

Amolyan részvéttel teli hangon szólt hozzá a nő, s azt kérdezte tőle, hogy nagyon megsérült-e a lába.

Nem is értette hirtelen, hogy mit, miért kérdez, s mi köze lehetne a sérüléshez.

Mintha az érzést leplezné le, szenvedélyes vágyát egy barátra. Szándékosan terelné el róluk a figyelmét. Illetéktelennek érezte a közbeavatkozást, sértőnek, akárha meggyanúsítanák. A vízben most egy hatalmasan fénylő, fehér állat súlya alatt egy fényes fekete állat könnyű teste csapdosott. Az atlétanő gyorsan beszélt, kellemes volt a hangja, a hangjával közelebb került Döhringhez. Valamiként előre beszélt az időben, tudta, mit miért tesz, s így nem kellett a szavakkal külön bajlódnia.

I. kötet 169

Döhring igyekezett udvarias maradni, mondta, éppen vérzik egy kicsit. A saját ügyetlenségének köszönheti.

S mint aki mutatja, hogy az ügy milyen jelentéktelen, nadrágjának szárát gyorsan visszahúzta a lábára.

A mozdulatot persze lehetett úgy is érteni, mintha ezzel elutasítaná a másik ember érdeklődését.

Közben a hatalmas karok szabályosan összepakolták, begyűrték a kapálódzó fekete ember testét, s mindketten élvezték a küzdelmüket.

Mondta, volt már jelentősebb sérülése is.

Az önmagába gömbölyödött sötét test nem is keveset repült a víz felett, majd tehetetlen zsákként beletoccsant, de mint a csík, azonnal fönn volt a víz színén. A fehér óriás egész súlyos tömegével kinyúlva vetette magát utána, a másik kibukott alóla, kecsesen ugrándozott. Talán a lábát kapta el, mindenesetre mindketten alámerültek, s mivel odalenn is tovább dulakodtak, hosszú pillanatokra nem lehetett látni mást, végtagokat, csapkodást, fejtetőket, levegőért kapkodó szájakat, segélykiáltást hallani, a nevetésüket, a bugyborékolásukat.

Akkor bizonyára nem lenne szerencsés vízbe mennie, válaszolta Döhringnek az atlétanő.

Úgy gondolja, válaszolta udvariasan Döhring, hogy valóban nem lenne ésszerű.

Kissé megemelt hangon beszéltek egymással, a távolságon és a két férfi féktelen zajongásán is át kellett beszélniük.

Ajánlatos lesz vigyáznia, kiáltotta az atlétanő, nyár végén már nem olyan tiszták a vizek. Egy ilyen seb könnyen elfertőződik. Talán nem tudja, de ezeknek a tavaknak nincsen rendes elfolyásuk.

Nem, neki esze ágában nem volt vízbe menni.

Na, éppen ezért mondja, ezért kérdezi, kiáltotta a nő gyorsan és rejtélyesen.

Már megbocsásson, válaszolta erre Döhring ingerülten, végül is mi ellen lenne kifogása.

Ha nem kíván a vízbe menni, kiáltotta vissza a nő vidáman, akkor I. kötet 170mit kíván csinálni itt, ezt kérdezi, semmi mást. Direktebb formában nem találná helyénvalónak elmondani a személyes véleményét.

Ekkor a locsogásnak, a pacskolásnak, a csapdosásnak, a kiáltozásoknak és a nevetéseknek hirtelen vége lett, s bár Döhring jól hallotta, hogy a hirtelen beállt csöndben a nő mit és miként kérdezett, mégis inkább a vízre kellett visszanéznie. Odabenn a mélyben, ahol a lábuk már nem ért talajt, két fej lebegett egymással szemben a víz színén. Nem közeledtek, nem távolodtak, ám olykor a válluk egy kicsit kiemelkedett. Taposták maguk alatt a vizet, és tartották egymást az összekulcsolódott karjukon.

A víztükör lassan elsimult köröttük. A hűvös víz összerántja a bőrt a csontokon.

Csaknem komor lett az ábrázatuk, semmi másra nem figyeltek, kizárólag egymásra figyeltek.

Arra is figyeltek, hogy az egyenletes taposással fenntartsák önmagukat a víz színén, miközben arra is figyeltek, hogy miként kéne a víz alá nyomniuk a másikat.

Mindketten hosszan, kitartóan, zavartalanul és moccanatlanul várakoztak a kedvező pillanatra.

Vagy ez sem volt más, mint az örökös tettetés. S még mindig nem értette pontosan, hogy mit akar tőle az atlétanő. Mégis attól ijedt meg jobban, amit a vízben lebegő fejek láttán sejtett és érzett, hogy nem, ha ilyesmiket csinálnak nyilvánosan az emberek, akkor ő mégsem akar ilyen barátokat.

A két lebegő fej fölött telített volt az ég.

Döhring e pillanatban valójában pontosabban érzékelte a helyzetét, mint ahogyan gondolkodott róla. El kell menekülnie.

S miközben az idő egyre nyúlt, mert nem tudott tőlük elszakadni, és a nőnek nem válaszolt, a két fej egyre közelebb került. Alig követhető lassúsággal, egymás karján közeledtek. A két csupasz test egyszerre csak egymáshoz fog érni a víz alatt. Kitartóan és egyenletesen tapostak, de míg az előbb csak az alsó karjukon áthurkolva az alsó karjukat, most egyI. kötet 171re fönnebb fogták, fokozatosan haladtak egymáson előre, könyéknél, majd a felső kar izomzatán ragadták meg a másikat, s minél közelebb kerültek, annál erőteljesebben kellett maguk alatt taposniuk. Aztán a fekete férfi már az óriás vállába kapaszkodott, az óriás pedig a derekánál kapta el a barátját a víz alatt, s még mindig kitartóan tapostak.

Az óriás mondott valamit, mindössze néhány szót, s barátja valószínűleg ugyanezzel a néhány szóval válaszolt.

Döhringnek nem volt több haladéka. Vissza kellett fordítania a tekintetét, mert az atlétanő beszélt hozzá, s azt a szót, hogy fiatalember, valamiként nagyon sértően ejtette ki.

Valószínűleg nem tudja a fiatalember, kiáltotta, hogy itt, akár bemegy a vízbe, akár nem megy be a vízbe, nem illik talpig felöltözve üldögélnie.

Ez egy ilyen hely, egyébként ki van írva, rendesen.

Közben a víz felől egyenletesen távolodó csapkodást lehetett hallani, mert a barátok minden bizonnyal úszni kezdtek a túlsó part felé.

Nem, valóban, a feliratot nem vette észre, válaszolta Döhring, habár egyetlen olyan mozdulatot sem tett, mintha szándékában állna elmenni vagy éppenséggel levetkőzni. Mondta, elnézést kér, beszélt, ám valójában részvétlenek maradtak az arcvonásai.

Semmi baj, kiáltotta vissza az atlétanő, s mintha békülékenyen sietne Döhring segítségére a megfelelő érvekkel, mondta, már hogyan vehette volna észre, hiszen csúnyán elterült a biciklijével. Még szerencse, hogy nem jelentős a sérülése. Most azonban ideje dönteni, megy vagy marad, hiszen annak a kellemetlenségnek biztosan nem óhajtaná kitenni magát, hogy illetéktelen bámészkodónak tekintsék.

Miközben ők egymásnak kiáltoztak, az etióp lány váratlanul fölriadt.

Ha ilyesmi vádként merülne föl ellene, kiáltotta vissza a nőnek Döhring csaknem vidáman, akkor a leghatározottabban tiltakozna.

Annyira belemerültek a szóváltásukba, s mindketten annyira élvezték a saját harciasságukat, hogy Döhring nem csak nem tudott elmozdulni a helyéről, hanem azt sem tudta megállni, hogy alattomban ne kövesse a tekintetével a lány ébredését. Mintha ezzel bizonyítaná, I. kötet 172hogy hiába kell elmennie innen, érzékeny vereségre ítéli az atlétanőt. Elébb csak mintha áramütés sújtaná, valamilyen villamosság futna át a barna testen, éles könyöke megreszketett, megreszkettek összezárt és melléig fölhúzott csontos térdei, majd minden vékony tagján egyenként átrebbentek a lökések.

Őszintén reméli, kiáltotta az atlétanő, hogy nem kell ilyen messzire menniük.

A víz felől az egyenletes csapkodást lehetett hallani, minden bizonnyal egymás mellett úszott a két barát.

Ő sem reméli másként, kiáltotta vissza vigyorogva Döhring.

Mintha pimaszul azt kiáltaná, most már nem nézem a te ronda, vörös pinádat, hanem még egyszer, utoljára, szégyentelenül, szemérmetlenül és minden tiltásod ellenére megnézem magamnak ennek a lánynak a nem is tudom, hogy mijét, a mindenét, hogy ne felejthessem el.

És ez nagyon fontos volt, hiszen képeket dédelgetett. Képek kísérték, helyesebben ő kísért és őrizgetett magában képeket. Az emlékezetének volt egy nagy titkos archívuma, amelyben minden olyasmit, ami megérintette, válogatatlanul elraktározott. Az etióp lány ébredése, bármiként szerette volna maga elé idézni, vagy bármiként erőszakoskodott, hogy jelenjék meg újra, néhány óra múltán annyira elhalványodott, hogy bárhol indult el vagy fogott neki, se a vékony tagjaiból, se az éles arcvonásaiból nem sikerült a képét összerendeznie. Holott minden mozdulatát, külön, igen részletesen el tudta volna mesélni. Amint a két összesimított tenyerét a feje alól kihúzta, lassan fölnyitja a pilláit a világra. S miközben széttárta karját és kiegyenesítette hosszú lábát, oly elégedetten és önelégülten ásított, hogy a tagjai hosszú pillanatokra belemerevedtek a mozdulatába. Miként egy hosszan domborodó taréj, magasan és élesen fölállt az ágyékán a sűrűn begöndörödő, éjfekete szőrzet. Olyan volt a teste, mint egy túlfeszített, fényes íj. Még egy rendes ordítás is kiszakadt az ásításból.

Amire az atlétanő lomhán átfordult a másik oldalára, majd föltérdelt és ránevetett a lányra. Emlői a hirtelen mozdulattól valamiként I. kötet 173erejüket veszítve egymásba csapódtak, majd úgy maradt, elbűvölt szemekkel, amint többször megrázkódott előtte az álomból ébredő test. Egy ilyen rázkódástól kísérve, karjait a feje fölé emelve, még jobban kinyúlva hengeredett a hátára, s ebben a pillanatban teljesen elernyedt. Az atlétanő közel hajolt hozzá, föléhajolt, befedte, akárha valamit súgni akarna, két lecsüngő fehér emlője előrelendült, a lány kávébarna bőréhez ért.

Még az is megfordult benne, hogy gyorsan vetkőzni kezd.

Lehet, hogy súgott is valamit, de belecsókolt a fülébe, amitől a lány éles, csontos, szálkás, hosszú teste megfeszült. Döhring már aznap este sem tudta visszaidézni ezeket a képeket. Hallotta a lány ásító ordítását, ám bármiként kínozta az emlékezetét, nem látta. A lányra lett volna kíváncsi, a szeméremdombján hosszan elnyúló, tarajos szőrzetére, a másik nő edzésektől elkínzott izomzatát, szétnyomott, aláhulló, lendülő emlőit és az égővörös ágyékszőrzetét látta helyette.

Aznap este, miközben álomba ringatta magát, meg kellett elégednie ezekkel a képekkel.

Másnap azonban már a reggeli futás közben elhatározta, hogy visszamegy és le fog vetkőzni. Úgy számította, hogy valamivel korábban kell odaérnie, mint az előző napon, s akkor biztosan ott találja őket. Észre sem vette, hogy nem a két nőre gondol, hanem ugyanúgy a két férfira is. Amikor az előző napon elkerekezett, s még egyszer, utoljára visszanézett a tóra, látta, hogy az elcsöndesedett víz túlsó partján elmélyülten beszélget a két alak. Azért nézett át oda, hogy ne kelljen a magányos férfit látnia, aki az innenső parton még mindig önmagán dolgozott, s a tekintetével addig kísérte a távolodó kerékpárt, amíg az el nem tűnt a fák között. Ha pedig már kíváncsi volt rá, hogy mi fűzi össze az embereket, s mennyire tartós, ami összefűzi őket, vagy megmenti-e őket a süvítő magánytól, amelynek másokat viszont egyenesen kiszolgáltat a természetük, akkor inkább az etióp lánnyal vagy a fekete férfival azonosította volna önmagát, mint a vörös atlétanővel, vagy éppen a fehér óriással. Félénk volt ugyan, tartózkodó, de nem volt se széI. kötet 174gyenlős, se különösebben szemérmes. Ha egyáltalán észrevette, hogy valaki megnézi, akkor nem volt ugyan mersze viszonozni a tekintetet, mert magától a kapcsolattól rettegett, ám szívesen szolgáltatta ki a testét mások tekintetének.

Ez még nem kötelezi semmire.

Csakhogy hiába kerekezett az erdőkben, mert a mesés kis tavat nem találta.

Még arra a szélesebb sétaútra sem sikerült rálelnie, amelyről valamiként letévedt, s amely talán újra elvezethette volna a tóhoz. Ismeretlen tisztásokon hajtott át, ismeretlen erdőkbe ért. Ragyogóan tiszta nap volt, éles szellők vibráltak a levegőben, élvezetet okozott a kerékpárt jól meghajtani. Akárha megúszott volna egy elég veszélyes élethelyzetet. Mintha elmulasztana valamit, ám a megkönnyebbüléssel ugyanakkor kárpótolná önmagát. Végül is talált helyettük egy óriási, nyílt vizet, tavat, folyót, nem tudta, mit, amelynek a napos partján sűrű tömegben hevertek az emberek. Úszónadrág nem volt nála, meg nem is volt valami nagy kedve közöttük elvegyülni.

Úgy látta, mintha a nagy víznek lenne valamilyen lassú kis folyása.

A strandolóktól tisztes távolságban megtámasztotta a biciklijét, leült és nézte őket. Nem annyira a vízben visítozó gyerekeket vagy a strandkosarak között labdázó felnőtteket nézte, hanem a vizet, a levegő furcsa tömegét, a lassan vonuló vitorlásokat, ezt az egész távoli és magas eget. Ez volt a nyilvános világ, ő azonban már ismerte a titkosat. Nem volt kétsége, hogy melyikhez kéne tartoznia. A víz közelében nem volt teljesen párátlan a levegő, késő délutánra járt, ám a szemközti part kéken zöld erdői fölött sárgán izzó káprázatában ott állt még a napkorong. És az égen nagyon lassan jött három kicsi felhő a nap felé. Sok idő telt el, míg aztán az egyik kicsi felhő rácsúszott a napra, mindenki arra várt, hogy menjen már onnan el.

De az nem ment el.

Hanem a másik kettő is lassan belecsúszott. Előbb csupán a napozni vágyó emberek ültek föl, és nézték, mi lesz már. Később a szülők I. kötet 175mégis kihalászták a gyermekeiket a vízből, mert feltámadt a szél, ami egyáltalán nem volt kellemes.

Még nem tudták, hogy vége a nyárnak, de szedelődzködni kezdtek az emberek.

Lassan csönd lett és fehér és minden csupa édes könnyűség.

Ám előbb még leültették egy padra, aztán felállították. Kicsit vitáztak, mit hogyan csináljanak. Hagyta, semmivel nem törődött, bár kínosnak találta, hogy egyszerre ketten is vele foglalkozzanak. Levették a kabátját. Biztosan tiltakozott volna, ha szólni tud, mert féltette a kabátot. Nem volt valami jó kabát, de el nem jutott volna idáig nélküle. Félredobták. Kibontották hosszú karjait az ingből, megoldották nadrágjának korcát. Annak az atyának lett igaza, aki úgy vélekedett, hogy ülve egyszerűbb.

Mondtam, így nem tudjuk levenni.

A nadrágot át tudták volna bújtatni a cipőn, de a hosszú szárú alsónadrágot valószínűleg nem. Erre gyorsan visszaültették a padra. Ismerős illatok terjengtek a sűrű gőzben, amit a kamilla jórészt elnyomott, bár látta tőle, amint ebben a szerencsétlen ruházatában áll egy ismerős nyári réten, ahol a kamilla gazdagon virágzott.

Szólni szeretett volna, hogy nagy baj lesz, de nem merészelt.

Először akkor ájult el, amikor megpróbálták levenni a cipőjét, világos, hogy utána a cafatokban csüngő alsógatyájával együtt lehúzhatták volna a csíkos nadrágot, mely belülről teljesen össze volt rondítva. Ez most ki fog derülni. Szinte hallotta, amint ordítozni kezdenek és csúnyán megverik. Sanda örömöt is érzett, hogy nem engedi a lábát a cipője. Időt nyer vele. Annyira gyönge, még egy verést nem élne túl a hús. Ezek meg jól tápláltak, már nem fiatalok ugyan, de makkegészségesek, biztosan jó erősek az ütéseik. Jócskán megtanulta, micsoda élvezet, amiI. kötet 176kor a halál még mindig ad valamennyi haladékot. Az elrongyolódott, háromgombos, fatalpú rabcipő, mely véresen és gennyesen a lábfejébe nőtt, rádagadt és magába ette a kapcáit. Szerette volna figyelmeztetni az atyákat, ne kísérletezzenek, ez már csak így van, fogadják el, de nem tudott magából összeszedni egy épkézláb mondatot, mert nem tudta, melyik nyelven kéne. Németül nem. Sokkal inkább el tudott képzelni egy egész hátralévő életet, amelyben a cipőt soha többé le nem veti.

Fájt, hogy nem lesz többé német, nem lehet.

Inkább mindent hagyott, tűrte, legyen, ahogy ők akarják, s meg kell lennie. Ami végül is nem esett nehezére, hiszen a szája telve volt a cukros tej tapadós, édes, ismerős ízeivel, csináljanak bármit.

Nem felejtette el az ígéretet, hogy kap még a fürdetés után.

Várj, a teremburáját, vak vagy te, kiáltotta rémülten a szerzetes, aki a válla fölött állt, s onnan figyelte, mit művel a másik atya a fiú rettenetes patáival.

Ez bele van neki ragadva.

Mit beleragadva, bele van rohadva, mondta indulatosan a szerzetes, aki a lába előtt guggolt, s igyekezett a cipőt úgy tartani, hogy ne mocskolja vele össze a csuháját. Nem húzta egészen magához, arcán látszott a fegyelmezett undora, de azért benézett a cipők rövid száraiba, ujjaival vakon, óvatosan beletúrt, lefúrt. Hol puhába, sárba, mocsokba, csúszósba, megalvadt vérbe nyúlt, hol meg csupaszon nedvedző csontba.

Le kéne vágni, fölnézett, vigyorgott, a lábával együtt, nem tudja, mit kéne csinálni, mormogta kétségbeesetten, miközben az ujját nem volt mibe beletörölnie.

Még szerencse, hogy te mindig tudod.

Holott arra az eredményre jutott, hogy itt nincs mese, egyetlen erőteljes rántással le kell tépnie.

Megint fölnézett a másikra, most azonban nem volt a vigyornak helye.

Fogod a vállát, kérdezte.

Ugyan, minek fognám, kérdezett vissza a másik ingerülten.

I. kötet 177

Ekkor aztán ő is megszólalt, mert mégsem akarta, hogy baj legyen. Igazság szerint, mondta nekik halkan, én már korábban beszartam.

Szerette volna elmagyarázni, lássák, nem tehet róla, hogy amikor egy sövény tetején fönnakadt és ketten ütötték, amitől mégis átesett a sövény túlfelére. De még ki sem mondhatta, máris ordítottak a szerzetesek. Csakhogy nem ordítás volt, hanem a röhögésük, amelyben alig akadt helye a jókedvüknek.

Ne mondja, ordította az egyik atya szinte fuldokolva, hát ez tényleg óriási. Még hogy beszart.

Ki gondolta volna.

Fél órája mást nem élvezünk, mint a szarod illatát, te nyomorult, ujjongott fel a másik, a kövérebbik, s hátulról ölelte át, magához vonta, csuhájának ujjaiban temette el az arcát és a vállait, akárha belemerítené a savanyú cukorkák édes töltelékének otthonos illatába.

Fogd erősen a büdös zsidó kutyáját, el ne engedd, kiáltotta erre az előbbi.

Akkor tért magához, amikor a lustán párázó csöndben már álltak körülötte a nagy, meztelen férfiak.

Mindkét cipő ott volt a lábán, mintha nem történt volna semmi.

Valaki épp meleg vizet hozott, beleöntötték, amivel nem sokra mentek, mert azonnal kifolyt.

Közben a két szerzetes eltűnt.

Mintha álmodná, fel kéne ébrednie vagy a föld nyelte volna őket el. Hiányuk miatt olyan benyomása támadt, hogy mindez valójában álom, s egyik fájó álmával csak helyettesíti a másikat. Az előbbi szerzetes helyett egy nagy, mezítelen férfi guggolt előtte, hosszú, éjfekete haja nedvesen a homlokába hullt, kissé bizalmatlanul vonta össze sűrű, hosszú szálú szemöldökét, élénk, egymáshoz közel ülő szemeivel figyelt, és beszélt, beszélt hozzá, értette is minden szavát, bár nem tudta volna megmondani, hová tegye a vadidegen nyelvét. Mintha nem hallotta volna még.

Mondta, valamilyen hadnagy, a nevét is megmondta, valamilyen I. kötet 178hadsereg valamilyen hadnagya, talán Royal Air Force, s kíváncsian várná, hogy a nevét talán ő is megmondaná, hol született, hová való.

Honnan hurcolták el.

Honnan is.

A hadnagynak félig elnyílt az ajka, egészen közel hajolt, egészségesen fehér fogaival barátságosan villogott, de aztán rögtön elégedetlenül csapkodott a seprős fekete pilláival, mert ezen az ismeretlen nyelven neki is csupán a számot tudta megmondani. Az ötjegyű számot, úgy ahogy volt, amelyet láthattak is a bal alsó karján, a neve helyett mutatta meg. Miért titkolná el, ha egyszer a neve helyett ezt adták neki. Valaki fogta a karját, lefogta, s közben végighúzta rajta az ujját, mintha a számok valódiságát kéne megvizsgálnia, ám közben kissé szánakozna. Talán a nevét is meg tudta volna mondani, ha nagyon gondolkodik ezen a kérdésen, de nem akarta, s így aztán nem jutott az eszébe, hiába gondolkodott. A hadnagy inkább úgy nézett ki, mint egy olasz, vagy legalábbis a magyarokat nem ilyennek képzelte. Azt sem értette, miként kerül egy magyar az angol hadseregbe.

A többiek meg közben kitalálták, cipőstül fogják két nagy rocskába beáztatni a lábait. Az események őrült logikáját a józanság igénye nem tudta megbontani.

Minden ment a maga útján. Eddig ezekből a rocskákból locsolták egymást a hideg vízzel. Örültek az ötletüknek. Nevetett velük, bár ő nem lett tőle ilyen izgatott. Kétségtelenül jó meleg lett a víz, előbb égetett, csípett, de örült annak, hogy ilyen szép emberek között lehet. Most már a hadnagy inkább csak figyelte, nem kérdezett. Akkor vette észre a nagy általános nevetésben, hogy nem is olyan távol ott áll háttal az egyik szerzetes, fejét a nedves, fehér csempére dönti, arcát két karjával eltakarja, s amint nézte a rázkódó vállait, nem volt benne biztos, nem nevetés rázza-e, és akkor ki mond itt ilyen mulatságosat, vagy nem őt nevetik-e ki.

Végül is megkérdezte ettől a meztelen embertől, akinek olyan hosszú, párhuzamos sugarakban szökött föl a fekete szőr a hasáról, mint a I. kötet 179szökőkút vize, egészen a nyakáig, onnan visszahullt, bekeretezte a mellizmait, hogy hová vitték a kabátját.

Furcsa volt, hogy bármit ki tud mondani ezen az ismeretlen nyelven.

A hadnagy mutatta, ott, nézze, éppen égetik.

S tényleg látta, amint a másik szerzetes tömi a tűzbe minden egyes holmiját.

Nem bízott meg ebben a hadnagyban, mert nem volt olyan fehér és vörös, mint a többiek, hanem sovány, mintha néhány hete már maga is fogoly lenne.

Nem kell félnie, mondta a hadnagy, kap tőlük rendes ruhát, és az egész dolgot különben sem hagyják annyiban. Nem vitás, valamennyit késlekedtek, de most már átlátják a helyzetet. Nem hagyják megtorlatlanul. Ha fülel, akkor hallani fogja, mi történik e pillanatban.

S valóban, nagyon halkan, de az öreg kolostorfalon is áthatolt, hallani lehetett, amint indítják a motorkerékpárokat.

A hadnagy bólogatott, igen, igen, egy komplett motorkerékpáros századot, olyanok, mint a fecskék, kiröpülnek, összesen hetvenkilenc motoros, közülük huszonhét oldalkocsis, összesen százhuszonhárom ember. Látni lehetett az arcán, milyen mély öntudatot és fölényt kölcsönöz neki a fegyelmezett bosszúvágy. Nem fognak semmi különöset tenni. Mindössze két városkaput kell elfalazni, tanulmányozták a térképeket. Maga az akció nagyon rövid ideig fog tartani.

Kérni, könyörögni szeretett volna, ne tegyék, felkiáltani, hiszen nem történt semmi, áldozatok, ártatlanok.

De még mielőtt kiálthatott volna, belefulladt a szó.

Miként állíthatott volna ilyesmit, ha egyszer egyetlen egy nem akadt, akit ártatlannak lehetett volna mondani. Akkor próbált volna máshogy érvelni. Láthatja a hadnagy, mindenkit azért nem öltek meg, hiszen az ikertestvérével együtt ő is megmaradt. Csakhogy erről sem beszélhetett volna hangosan, inkább hallgatnia kellett az ikertestvéréről, aki épp most ölt meg egy Döhring nevű embert. Álmában tudott erről, furcsa mód. De akkor van-e valami, amiről ne kéne hallgatnom.

I. kötet 180

Kínjában dobálni kezdte magát, olyan érzése támadt, mintha levágták volna a karjait, a lábait, értelmetlenül kiáltozott, mint aki a saját felébredéséért küszködik.

Mindenről mégsem hallgathatok.

Mindhiába kiáltozott, mert a szép, meztelen férfiak felemelték és betették a kádba, miközben hallhatta, a fekete hadnagy figyelmeztetően föl is emelte hozzá az ujját, jelezte, a fecskék kirepültek, elmentek a motorkerékpárosok. Mire felvirrad, a várost elfalazzák, s a pfeilenieknek ott kell elpusztulniuk. Az üres Kloosterplein felett immár benzingőz lebeg az esti némaságban. Minden bekövetkezik. Nem lehetett föltartóztatni a történéseket, semmit. Miközben egyszerre többen mosták, locsolták, dörzsölték, szappanozták, és a fürdőcsarnokban ismét nagy lett a zaj, a hangzavar, mindenki egyszerre beszélt, nevetett, ordított, ám a láthatatlan réseken és ajtórepedéseken észrevétlenül szivárgott le a sűrű gáz, hogy a kamillával illatosított vízgőzzel szépen és alattomosan elkeveredjen.

A szép meztelen férfiak most meg azt hitték, a gáztól ájul el.

Annyira gyönge a nyomorultja, mondták, nevettek, már egy kis benzingőzt sem képes elviselni. Holott az előérzeteitől veszítette el az eszméletét. Nem tudta, ki ő. Az iszonyú tudattól, hogy miközben a fürdetést ennyire élvezi, nem tudja nem élvezni, s még tejet is beígértek, a katasztrófa bekövetkezett.

Nem tudta ugyan, hogy ez mit jelent, kik lennének az övéi, saját rémületének értelmét kereste.

Aztán nagy nehezen eszébe jutott, hogy nem a nagyapja van soron, hanem a hitoktató.

Még szerencse.

Láthatta odaföntről, amint egyszerre két irányból közelednek, zárt kötelékben szakítják át reflektoraikkal a korai éjszakát.

Immár nem késlekedett, azon a napon másodszor kondított a hitoktató. Óvatosan tette, a harang tompa nyelvével épp csak a harang sötét testéhez ért, röviden, még hallani lehetett az átható, éles kis hangot I. kötet 181a romokban heverő, sötét város felett. Iszonytató roppanás, reccsenés, majd dördülés követte, s egyetlen kolompolásra emlékeztető hang, de már a föld alól. Megrendült a föld, az egész félhalott városka, a messzi környék, az embereket kivetette a fekhelyük, még a távolabbi venlói kolostor vastag fala is vele rendült. A fürdőcsarnokban csönd lett egy pillanatra, a mezítelen katonák füleltek, csupán a zuhanyozók rózsáiból ömlő víz zaját lehetett hallani.

A kiszakadó harang fölaprította maga alatt a gerendázatot, négy és fél méter mélyen csapódott a földbe. Ettől a piactér a súlyos kövezetével, a körötte álló házakkal egyetemben fölszakadt, a magasba emelkedett, aztán magába omlott. Összedőlt a paplak, kőhalom maradt a lutheránus templom helyén.

Holott tudta, nincsen értelme, semmi értelme nincs ilyesmiket álmodnia. Föl kéne ébrednie. Éberen is érti jól.

Mindez nagyon rövid ideig tartott, aztán mindenütt néma csönd honolt.

Mégis ordításra ébredt, s még mindig hallotta az ordítást, amit ébredése pillanatában hallatott, hogy fölébressze önmagát.

A hálószoba mennyezetén sárgán és vörösen zúgott a nagyváros, akárha nem is lenne éjszaka.

S még mindig úgy érezte, hogy mindarról, amiről beszélnie kéne, nem beszélhet, amitől növekedett és mélyült a fájdalom, hiába küszködött. Kivel is beszélhetne. Egyedül van nappal és egyedül éjszaka. Utoljára azt álmodta, hogy éberen ül és olyan fájdalmat érez, mintha érzéstelenítés nélkül csapták volna le a végtagjait, de minden fájdalom ellenére kristálytisztán átlátta az álmait, ami viszont fölemelte. Mindenek fölé jutott. Teste ugyan húscafat, melyből sugarakban ömlik a vér. Tudta, kivel mi történt, azt is tudta, mit álmodott most, mit álmodott az előző éjszaka, boldoggá tette, hogy szét tudja választani a sokféle látszatot. Maga előtt látta, álmában mi fog történni, holott fölébredt, s elméje nem lehetett ennél éberebb. Látta, amint az angol motorkerékpárosok azzal sem törődve, hogy imént szakadt le a harang, s a piactér I. kötet 182házai alatt friss hullák hevernek, talán élők, mindenkit kihajtanak. Járműveik vakító reflektorának fényénél falaztatják be a két városkaput. Ezt a vérzést elállítani nem lehet. Itt mindenkinek el kell pusztulnia. Éberen mérlegelve kell végignéznem a saját halálomat. Érveket keresett, amelyekkel tovább finomíthatja tudását. Igaz, a harang tényleg leszakadt, mondta magában, de nem akkor és nem így. Szintúgy igaz, hogy Gerhardt Döhring négy év múltán visszatért a hadifogságból, mániákusan keresett valamilyen papírdobozt, amit állítólag az unoka-fivérének, Hermann Döhringnek adott volna át megőrzésre, ám Isolde semmiféle papírdobozról nem akart tudni, a környéken semmiféle tábor nem létezett.

Létezett, hiszen azt senki nem tagadta, hogy Gerhardt őr volt és megtébolyodott a keresésben.

Létezett, ismételgette közönyösen egy vadidegen hang, amely elől nem menekülhetett volna el.

Ült az ágyban, s úgy érezte, azért kell ilyen csökönyösen fabulálnia és hazudoznia, mert nem tudhatja, ki ő. Ki vagyok én, ha létezett egy ő, akinek több személye volt. Igaz viszont, hogy Hermann Döhringet a saját tanyája előtt ölték meg azon a reggelen, bár soha nem derült fény rá, ki tette. Fény derült, hogyne derült volna fény rá. Majdnem mindenre fény derül. Csakhogy akkor honnan vettem ezeket az ikertestvéreket. Miért gyanúsítom gyilkossággal az egyiket, miért mondom a másikról, hogy a Revieren égett el. Azért találta ki az álma, hogy ne tudjon különbséget tenni, s felelőtlenül ingázhasson kettőjük között. Az ikerhúga miatt találta ki az álma, aki miatt lányként nézett önmagára, és a mai napig nem tudta és nem is akarta kettőjüket rendesen elválasztani. Hiszen azért akarok filozófiát és pszichológiát tanulni, hogy egyszerre mindkét nézetből átláthassam az ilyen trükkös dolgokat. Ha egyszer nem értem, panaszolta tovább sírós hangon az álma, kiáltozott, hogy nem érti, nem érthetem. Mégis álomból eredő tudása bizonyult erősebbnek. Testében érezte elcsigázott, halálra szánt testüket, mindkettőét. S hogy élnek, ez egyetlen mentsége lett. Ami azt jeI. kötet 183lenti, hogy valakiket viselek magamban, akik nem én vagyok, és olyan időkbe és helyekre nézek velük vissza, amelyek velem meg sem történhettek, vagy olyan időkbe pillanthatok előre, amelyek be sem következhetnének nélkülem senkivel.

Ettől a magyarázattól aztán zavarodottan forgathatta a fejét, mert tudta, hol van, mégsem értette.

Pedig teljesen józanon az jutott eszébe, hogy én talán, aki mindezt gondolom, nem én vagyok. Valaki mások élnek bennem, akiket nem ismerek, vagy a halálukkal egykor talán velem távoztak el. Mintha álmában keresné közöttük a saját evilági énjét, ám fölriadt a sok szar miatt, s érzi, bármennyire szeretné kiválasztani e sok közül, ő nem ő, nem talál rá, nincsen sajátja, nincsen énje és nincsen ő.

Legfeljebb az ikerhúgát találja, s valószínűleg ezért idegenkedik tőle annyira.

Nem értette, mitől érzi az erős szarszagot, s akkor ki érzi mégis.

Szarral lett teli az álmom. De nem tudta egyetlen magyarázatként elfogadni a saját empirizmusát.

Elméjében előbb úgy próbálkozott kitérni a probléma elől, hogy filozófiai problémaként fogta föl, ami azonban közel sem adott magyarázatot arra, miért érzi valóságosan az átható bűzét.

Ami ugyan nem lehet a világ egyetlen magyarázata, de amitől végül is megérezte, hogy van valaki még itt, aki meleg, vastag szarban ül az idegen ágyon, és empirizmusról gondolkodik. Isolde ágya volt. Magam alá szartam, vagy ezt is álmodom. Ennek a valakinek tele van a segge nyílása, illetve a lágy fos tócsájában van egy keményebb, kövérebb hurka, benne a segge nyílásában, a pizsamában.

Nem lehet.

S akkor kinn a tanyán nem Döhring szart volna be, amikor az ikertestvérem megölte. Hiszen Döhring én vagyok. Vagy nem az ikertestvérem szart be, amikor vissza akarták rángatni a sövény tetejéről, és szöges lécekkel ütötték a fejét és a hátát. Nincsen semmiféle ikertestvérem. Hogy ne lenne. Én egy másik Döhring vagyok. Aki a saját szaI. kötet 184rában ül, miként egy kisgyerek. Holott ezt már egyikünknek sem szabad. Megverik érte. Az ikertestvéremet pedig csak azért találta ki az álmom, hogy mégse én legyek, vagy megölhessem magam, ne legyek az ikerhúgom, vagy valamilyen ürüggyel megölhessem végre őt, ne csak én legyek áldozat.

Micsoda zagyvaságokkal foglalkozol.

Hallotta, amint az éjszakai visszfényektől derengő szobába üvölt bele a hangja.

Erezte, bár nem merészelt volna felugrani, nehogy ez a kövér hurka kicsússzon, le a lába szárán, s végigcsorogjon a fos. De akkor vajon mit tegyen, mit tegyek, kiáltotta magában kétségbeesetten.

Nem volt tudomása olyasmiről, hogy ép, egészséges, felnőtt emberek álmukban beszarjanak.

Mentő ötletként legfeljebb az jutott eszébe, hogy talán a sok aszalt alma, a sok aszalt szilva tette meg a magáét.

Éhező embernek semmiféle szilárd táplálékot nem szabad ilyen nagy hirtelen magához vennie.

Ám a mentő ötletet is azonnal el kellett vetnie, hiszen nem szarhat be attól a szilvától és almától, amit álmában tömött magába.

Hiszen csak álmában éhezett.

Amitől végül is megérezte, több haladék nem volt, hogy van valaki még itt, aki meleg, vastag szarban ül az idegen ágyon. Magam alá szartam, netán ezt is csupán álmodom. Ennek a bizonyos valakinek van tele a segge nyílása, illetve a lágy fos tócsájában ül az illető, de van egy keményebb, kövér hurka a segge nyílásában, pizsamában vagyok.

Bármilyen nagy volt a baj, s hiába nevette ki önmagát a nyomorult mentőötletek miatt, mégis az álom valósága maradt a reálisabb. Talán épp azért, mert Isolde ágyán, Isolde hálószobájában érte el a szégyene.

Gyalázat.

De olyan összefüggéseket tett világossá, amelyeket ez idáig nem csak ő, hanem a családjában senki sem érthetett, és egész Németországban sem érthetett senki. Még azt is megérthette végre, hogy ezért nem beI. kötet 185szélhetett álmában németül. Inkább egy másik ember legyen. Meg kellemesebb volt a gyalázata elől visszamenekülni az álmába, mely ébersége ellenére sem hagyott fel a munkájával. Valósággal rákényszerítette magát az álom, akárha csábítón azt susogná, ha akarod, kicsim, akkor még mélyebbre vezetlek le. Világos, a mai napig azért olyan gyanútlanok a többiek a papírdoboz ügyében, mert valóban ártatlanok.

Isolde egyedül volt, amikor a gyümölcsaszalóban megtalálta. Ki más találta volna meg.

Alig létezhetett valami, ami ennél világosabb.

Azt is érdekesnek találta, hogy álma átdolgozta a rokonsági kapcsolatok rendszerét. A dédapjából, akit alig ismerhetett, nagyapát csinált, a fivérekből pedig unokatestvéreket. Isoldét szintén úgy mutatta be az álom, mintha az unokatestvére lenne, holott a nagynénje volt. Világos, Isolde nagynéniként megtartotta magának a titkát, de a család általános vagyoni helyzetétől lényegesen elütő pályafutását az álomból lehetett megérteni.

Mintha ismét álmodott volna, miközben éberen ujjonghatott, hogy végre meglelte a magyarázatot.

Isolde apja átvette a papírdobozt, kikerekezett a tanyára, ott elrejtette, ám másnap reggel három lágerből szabadult fogoly a háza előtt megölte. Amikor Gerhardt Döhring négy év múltán visszatért a hadifogságból, nem fogadta el tőlük a kétségbeesett magyarázatot, miszerint minden bizonnyal ők vitték magukkal ezt a rejtélyes papírdobozt, s a család tagjai nem tudnak semmiről. Miként tarthatta olyan ostobának a saját bátyját, hogy a papírdobozt ne rejtette volna el tisztességesen. Akkor meg valahol meg kell lennie. Olyan ostoba módon nem rejthette el, hogy a nyomorult foglyok azonnal megtalálják. Nem egyszer forgatták fel vele az egész tanyát, pincét, padlást, kéményeket kopogtattak, padlót, falat. A fészerből kétszer hordták ki a fát, vissza. Az aszalót legalább háromszor átkutatták. Nem véletlenül. Gyanúsabb helyeken ástak. Gerhardt mégsem akarta elfogadni a rideg tényt, hogy nincs, nincsen sehol semmiféle papírdoboz. A családban számon tartották a ház valaI. kötet 186mennyi lehetséges és tényleges rejtekhelyét, az aszaló falában már száz évvel előbb épp ilyen célra csinálták a mélyedést, a papírdoboz mégsem volt sehol. Arra ki gondolhatott, hogy alig két héttel Gerhardt Döhring hazatérése előtt Isolde találta meg, egy gyereklány.

Alig telt el néhány hét, miután visszatért, s Gerhardt Döhringtől már az egész város rettegett. Holott a papírdobozról idegenek nem tudhattak semmit.

Az utolsó háborús hetek rendellenes eseményeivel kapcsolatban, mindenféle felhatalmazás nélkül, titkos vizsgálatokat folytatott. Nem egyedül, hanem két jó barátjával és a sedani hőssel, a saját apjával együtt csinálta, aki mégiscsak jogász volt, s akinek sebhelyes arcán már kicsi gyermekkorától az idegen és ellenséges világ történetét figyelte és tapogatta. Négyüknek az volt a véleménye, hogy a megszállás ténye utólag nem szentesítheti a főbenjáró bűnöket, a parancsmegtagadók, a hazaárulók, a szabotőrök vagy a dezertőrök nem kerülhetik el a méltó büntetésüket. Ezeket az ügyeket a megszállók háta mögött, a lehető legnagyobb csöndben, nekik kell elintézniük. Azon dezertőrök közül, akik szerencsésen átvészelték a megszállás első éveit, ketten nyomtalanul eltűntek, s hogy eltűnésük okához kétség ne férhessen, egy harmadikat holtan találtak. Volt még egy sötét ügy, amelyet Gerhardt Döhring föltétlenül fel akart deríteni. Ha egyszer a két kórházbarakkot rendesen fölgyújtották, akkor miért nem égett le, s hogyan szabadulhattak ki foglyok belőle. Mániákusan kereste a kérdésre a magyarázatot, miként a papírdobozt.

Álmában azonban, a családi vélekedéssel ellentétben, be kellett látnia, hogy Gerhardt Döhring nem tébolyult volt. Saját történetének ki-kerülhetetlensége kínozta, s csupán az elfogadható megoldások hiánya kergette később őrületbe. Gyilkosságokkal nem lehetett megváltani a vereséget. Most ezt teljesen világosan látta, amitől viszont saját friss tudásának elviselhetetlenségét élte át. Ezzel a tudással fogja követni az őrületbe a bácsikát, aki benne él.

Évente kétszer fűtik föl a gyümölcsszárítót.

I. kötet 187

Ha sok a gyümölcs, akkor az egyik felfűtés a másikba ér, s a kettő összevéve akár egy teljes hónap lehet. Az évente kétszer átizzított papírdoboz a negyedik évben minden további nélkül lángra kaphatott a mélyedésben.

Döhring két leánya közül Isolde utálta jobban a házimunkát.

Apjuk rettenetes halála óta minden nehezebb munka az egyetlen fiúra maradt. Az özvegy igyekezett hármuk között egyensúlyt tartani. Mindig Isolde nyomában volt, nem engedte, hogy a másik kettő rovására lazsáljon, s így aztán azon a télen is őt küldte ki egyedül a tanyára, tegye rendbe a szárító rácsokat. Ez nem olyan munka, amihez feltétlenül két ember kéne. Ha pedig fél, akkor győzze le. S amint húzkodta ki a rácsokat, az egyik tepsin, amelynek a kicsorgó levet kellett felfognia, néhány csillámló tárgyat talált a papírdoboz elszenesedett foszlányai között. Nem tudta mire vélni. A nagy halom aranyat néhány perc múltán a mélyedésben találta meg. Napnál világosabb, hogy ki és milyen körülmények között rejthette el.

Életében először biztos volt a dolgában.

Pedig rettenetes dolgok történtek miatta.

S a rettenettől, hogy olyan dolgokat láttat vele a szörnyű álma, melyek értelmét ez idáig senkinek nem sikerült fölfednie, végleg fölriadt.

Amikor ténylegesen meglátta maga körül a városi éjszaka sárga és vörös visszfényeitől derengő hálószobát a nyitott ajtajával, egy kicsit még reménykedett, hogy a beszarás az álmához tartozik.

Csakhogy a bűzével együtt a valósághoz tartozott.

Térdéig húzta fel a csíkos pizsamanadrág bő szárait, összefogta, így lépett ki az ágyból, csupán a térdéig csuroghatott. Épp elég maradt az ágyneműn. Kicsi lépéseket tett, magát a hurkát, fenekének két pofája közé szorítva, sikerült néhány lépésnyire elvinnie, de amint elérte a közeli fürdőszobát, kihullott, szétomlott, s a darabokat a nadrág fossal teli, összefogott szárából kellett a kezével kihalásznia.

Akkor viszont már minden csurgott és kenődött, akár egy brutális gyilkosság után a vér.

I. kötet 188

Torkig volt velük.

Világosan látta, hogy a saját magától megkövetelt erényesség, a hűség és a ragaszkodás valójában szemérmetlen képmutatás, hazugság és gyávaság, egyszerűen buzi vagyok. Hangosan kellett volna kimondania.

A férfiakat bámulom, ezt most bevallotta magának.

Mégsem vádolhatta meg magát semmivel.

Inkább úgy volt igaz, hogy nem ismerte ki magát a nőkön, s bár semmi mást nem keresett, mint a társaságukat, rettegett tőlük. Nem tudta volna megmondani, hogy mitől retteg, s igen nehéz lett volna megrajzolnia rettegése hegy- és vízrajzi térképét, de addig figyelte, mit csinálnak a férfiak, s vajon ők is így rettegnek-e, vagy mitől olyan szerencsések, hogy nem rettegnek, amíg nem tudott másra figyelni.

Leplezetlenül láthassa őket, ne legyen olyan, amit ne tudna róluk, ők hogyan csinálják, ezt kívánta tudni, ezen kapta önmagát.

Minden egyes férfi izgalomba hozta.

Ócska kis hazudozó vagyok, gondolta ugyanakkor ijedten, mindig is az voltam, lehelte az ablak üvegére félhangosan, miközben semmi másra nem vágyakozott jobban, mint hogy átmenjen a körúton, és megszólíthassa azt a nőt. Talán attól rettent el ennyire, hogy valaki, hirtelen, egy ismeretlen, a puszta létével esetleg élvezetet szerez neki. Aki iránt nem érez semmit, akit nem szeret, miként szerethetné, ha nem ismeri, de szerelmes belé. De akkor miként lehet valaki szerelmes. Meg akarja szerezni. S akkor ennyi lenne a nagyra tartott szerelem. Nem csak én, mindenki önző, hazug, gonosz.

Nínó is, mindenki, minden nő áruló, született árulók.

De ilyen mondatokkal sem tudta helyére tenni a saját árulását, mert amint hangosan kimondta, hogy nem akarja, elege van a halálból, még mélyebben idézte föl mindazt, amit jobb lett volna elfelejteni.

I. kötet 189

Mintha kiáltozva kérdezné, minek kellett Nínót ezzel a másik hülye kurva nővel elengedned, miért nem mentél te magad vele, ám a kérdés valójában azt jelentené, miért ilyen nyomorúságos az életed. Bármiként tiltakozzék, a halál a nagynénje kezével nyúlna utána. S hiába mentegetné önmagát, hogy Nínót sem érdekli ennek a vén fasisztának a halála, hanem csak az undok és gonosz fiacskájának az öröksége, semmi más.

Valószínűleg csak vágy, illúzió vagy ócska számítás, ha azt gondolja, hogy lenne egy pillanatnál tartósabb kapcsolat az emberek között. Röfögő disznók valamennyien. És akkor ezt nevezzék szerelemnek, amikor röfögve henteregnek a pocsolyában, s ezt tartsák többre mindennél.

Nem megyek. Sehová nem megyek. Nem.

Akkor is ezeket a szavakat őrölte magában, amikor már jó ideje becsapódott a két nő mögött az előszoba ajtaja, s végre teljes csönd lett a lakásban.

Ilona nem moccant, de jelenléte vagy hiánya különben sem számított. Úgy átnézett rajta, akárha nem létezne. Ilona sem volt más a szemében, mint minden ember, született áruló. Született cseléd, egy kurválkodó nőszemély, aki nem tudja kezébe venni a saját sorsát, hanem másoknak bérbe adta.

Megint az ablak üvegéhez döntötte homlokát. Az égbolt súlyai fényesen vonultak át a sötét járdán.

Sehová, érted, sehová. Meg kellett győznie magában Nínót a saját igazáról.

Nem megyek.

Odalenn még mindig várta őket a megrendelt taxijuk.

Vajon mit csinálnak ennyi ideig a lépcsőházban. Mintha elfelejtenék, miért is kéne sietniük. Ilona a legtávolabbi utcai szobában, a professzor elhagyott díványára dőlve sírt. Most aztán nyugodtan elsirathatja a saját tönkrezúzódott életét. Jól esett hallani a kis vinnyogásait.

Odalenn a ház előtt a viharos szélnek feszülve sietett át a két nő. Erre várt. Ember nem járt sehol, ameddig a szem ellátott, üres volt a I. kötet 190körút, üres maradt az Oktogon. Menjenek. Sehová nem megyek. Ezekkel az értelmüket veszített indulatos szavakkal búcsúztatta őket, holott világos, hiába hazudozott önmagának. Sehová. Amint eltűnnek, azonnal veszi a kabátját, megy. Nincsen többé mire várakoznia. Végre megszabadult. Vállal minden kockázatot. Tulajdonképpen nehezére esett vén fasiszta disznónak nevezni a haldoklót, a megnevezéssel mégis fölszabadította önmagát. Szakított a családjával.

Ki tudta végre mondani magában, hogy szakít, ezzel a szóval támogatta a lázadást, illetve belátta, hogy nincsen visszaút.

A fiatalabbik nő valósággal nekidőlt a szélnek, oldalazott, ellenkezett, az idősebb, akárha egész testével védekezne, magába görbedve, önnön magát menekítve sietett előre. Mindketten kalapot viseltek. Gyöngyvér amolyan kemény kis kalapocskát, némi csipkével felékesített kerek dobozt, amit pillboxnak neveztek, Erna asszony puhát, bolyhosat, széles karimájút, nagyot.

Ráadásul a szél állandóan változtatta az irányát, hol északról tört be a városba, s akkor az Andrássy úton söpört végig, hol nyugatról, a budai hegyekből csapott le, és akkor a körúton csapkodott. Kesztyűs kezükkel kellett a kalapjukat lefogniuk. A retiküljüket szintén egyformán szorították a mellükhöz. Erna asszony a rövid perzsabundát fogta össze a mozdulattal. Gyöngyvér bőszabású, hosszú, fáradt ibolyaszínű kabátjának volt egy nagy díszgombja, közvetlenül a kerek gallér alatt, ám ha a mellén is nem fogta volna fel valamennyire, akkor nem csak szétnyitja a szél, hanem alányúl. Testüknek igen különböző volt a súlya, az állaga, a terjedelme, a hajlékonysági foka, s innen fentről nézve a járásuk mégis nagyon hasonlított.

Mindketten magas sarkú, keskeny, hosszú orrú körömcipőt viseltek, szinte tipegtek. A széllökések nyomása alatt pedig minduntalan meginogtak a nylonharisnyás lábukon.

Mielőtt elérhették volna a járda peremét, a sofőr belülről lökte ki a kocsi hátsó ajtaját, majd maga is azonnal kiugrott, hogy segítsen az idősebb hölgynek beszállni. Meglepő volt az előzékenysége, hiszen a I. kötet 191taxisok ezt az üzleti kötelezettségüket akkoriban már jó ideje nem teljesítették. A fiatalabbak már valószínűleg nem is tudták, hogy ilyesmit kéne tenniük. Nem köszöntek, nem köszönték meg a borravalót, ha pedig kevésnek találták, akkor megjegyzéseket tettek. Erna asszony csak egy pillanatra látta ennek a hozzá hasonló korú férfinak az erős vonású arcát. Amint kalapos fejét megemelte, hogy kilásson alóla, a permet az arcába vert. Mintha valahonnan ismerné.

A három ember akárha különös áldozati táncot lejtene a tompán fénylő kultikus bogár körül.

Megtorpantak, kissé súrolták, megkerülték egymást, elváltak, elhajoltak, kivártak, meghajoltak, míg végül rájuk záródtak a bogár nedves szárnyai.

A második emeleten, a csukott ablak mögött épp csak hallani lehetett ezeket a tompa kis puffanásokat.

Amint beültek, a dohánytól bűzlő kocsit azonnal megtöltötték a parfümjük illatával.

A sofőr régi vágású férfi volt, figyelmesen vizsgálódó, tréfálkozásra vagy gunyorosságra valló, vidám, világosbarna szemekkel, bár arca súlyos, keserű, függőleges barázdákkal volt teli. Ilyen szemek bizalmat keltenek. Megkopott, ellenzős bőrsapkát viselt, amelyet a szél miatt az imént alaposan behúzott a homlokába.

Úrvezetők viselték régen.

Erna asszony mégsem tudta elhárítani a kínos érzést, hogy a leszerelt ávósok fegyelmezett rendjébe tartozik. Akkor meg honnan ismerheti. Valahogy rögtön látni lehetett rajtuk, hogy ávósok. A kivetkőztetett apácák és a szerzetesek is elárulták magukat az óvatos járásukkal, a betegesen sápadt arcbőrükkel. A leszerelt ávósokról pedig mindenki tudta, hogy szigorúan összetartanak, s arra várnak, hogy visszatérhessenek, és akkor bosszút állnak.

Mikor elhelyezkedtek a hátsó ülésen, s a férfi várakozásteljesen hátrafordult, nem voltak többé kétségei. Ez egy kiöregedett ávós. A hüvelykujjával kipöccintette a homlokából a sapkáját, kérdezte, hová I. kötet 192menjenek. Ki tudja, mit tett már az életében. Tudni lehetett róluk, hogy készenlétben állnak és nagyon befolyásosak. Nem volt csúnya ember az őszülő kis bajuszával. Túl szép ajka van. Kellemetlen, milyen kellemetlen egy ilyennel utaznia, így morfondírozott magában, mint aki emlékezetében óvatosan megpendíti a rettegés ismerős húrjait.

Vagy mégiscsak nyilas.

A Kútvölgyi kórházba megyünk, kérem, szólt előre egészen másféle hangon, mintha az orrán át bocsátaná ki a hivatalos közleményt.

A sofőr vidám pillantása nem moccant. Ezt a hangot érezhetően nem akarta így elfogadni.

Megkérdezte, hogy ott aztán végeznek-e.

Szemzugából nyíló ráncai valósággal rásugároztak az arcbőrére.

Igen kérem, ott végzünk, hangzott Erna asszony barátságtalanul rövid válasza, s hogy ne kelljen ezeket a tolakvó, személytelen és átható pillantású szemeket látnia, gyorsan el is fordult.

A sofőr indított, a kocsi eltávolodott a járdától, áthajtott a téren, ám a feszültség közöttük maradt, és a sofőr a visszapillantó tükörben gyorsan fölmérte a másik nőt is.

A másik nő megértő, tartózkodásba burkolódzó, enyhén szenvedő félmosolyt lebegtetett. Nem nagyon lehetett megállapítani, hogy miféle. Olyan benyomást tett rá, mint aki tudatni szeretné, hogy egész odaadó lényével Erna asszonnyal lesz minden elkövetkező pillanatban. Bár látható maradt, hogy szerepet játszik, s Erna asszony ebben végül is nem talál semmi kivetni valót.

Túl közel ültek. Még nem történt meg velük. Ami valamelyest mindkettőjüket zavarba hozta. Testükkel nem is fordultak egymás felé, mint akik őrzik a távolságukat. Jól játszotta a szerepét. Erna asszony, minden ellenérzésével együtt, bámulta ezt a fiatal nőt. Még egy kicsit féltette is, olykor tán irigyelte a fiától, rövid pillanatokra. Meg azt is tudta, hogy nagyon sokáig nem tarthat ez a viszony, és előre sajnálta a fiatal nőt a várható szakítás bonyodalmai miatt. Olykor kicsit besegített, hogy a szakítás minél előbb bekövetkezzék. Óvatosan, de azért állandóan érzékelI. kötet 193tette a fiával, hogy ez a nő azért nem hozzá való. Ha valaki ennyire alacsony sorból származik, ennyire nincsen senkije és semmije, mindenféle tisztességes neveltetés híján mégis ilyen kifogástalanul öltözik, viselkedésében pedig legalábbis igyekvő, akkor, legyen bármilyen butuska, csak rendelkeznie kell valamilyen tehetséggel.

Valamit nagyon tud, amihez a fia ragaszkodik. Nem lehet tőle elvitatni. Persze nem tudott úgy gondolkodni a képességeiről sem, hogy ne érezze rögtön mindennek az ellenkezőjét. Egy kaméleon, mondta magában. Egy közönséges kis dög, aki primitív eszközökkel álcázza a mohóságát és a haszonlesését.

Vigyázni kell vele.

Tekintete azonban nem tudott betelni a fiatal nő testével, s erről a legjobb barátnőinek részletesen beszámolt.

Az volt az általános tapasztalata, hogy veszélyes dolgokról jobb azonnal hangosan beszélni. Barátnői hahotáztak. Nínó mit ki nem talál, micsoda újabb eszkapád.

Egy érett női testről nyíltan beszélni, ez sem a Gerbaud-ban, sem az Abbáziában, sem a margitszigeti Casinóban nem tartozott a konvencionális társalgási témák közé.

Végül is sehol.

De hiába beszélt róla hangosan, mégis utat tört az állandó idegenkedése. Micsoda nyomorult kis kaméleon. Csodás alakja van, tökéletes a megjelenése, ez pillanatig sem vitatható. Még ha nem is mondhatta volna róla, hogy szép. Nem szép. Istenem, a nyomott kis homloka rögtön elárulja, hogy honnan jön. Szellemi képességeiről jobb nem beszélni. Jelleme sem kikezdhetetlen. De hiába keresett volna rajta ízléshibát. Ami tulajdonképpen bosszantotta Erna asszonyt, akinek széleskörű művészettörténeti műveltsége és alapos képzettsége volt, korábban műbecsléssel foglalkozott, s így barátnői körben a szépészet ügyeiben amolyan szakértőnek számított.

Valójában nem a fiatal nő hibátlan ízlése nyűgözte le, hanem ennek az ízlésnek az aszkétikus jellege, a száraz takarékossága. Nem tudott I. kötet 194úgy ránézni, hogy ne becses tárgynak lássa, amelyre vigyázni kell, s éppen, mert jó érzéke volt a becses műtárgyakhoz.

Mintha száraz és érdes lenne a felszíne, odabenn ízes nedvektől duzzadozna. Mintha egy föld mélyén meghúzódó titkos ér táplálná a nedveivel. Gazdag oázis a szélfútta sivatagban. Futóhomok alatt megbúvó tóka, titkos vízszem.

Arra lett először figyelmes, hogy a nő nem hagy szét semmit a lakásban, miként összes eddigi hisztérikus és kaotikus, néha csak hetekre, olykor mindössze napokra beköltöző elődei. Ellenkezőleg, alig hagy nyomot. Feltűnően keveset eszik. Alig van holmija. Olyan hatást kelt, mint aki gazdag ruhatárból válogat. Helyesen választ. Mások hol falánkságuktól, hol bizonytalanságuktól vezetve halmozzák maguk körül a tárgyakat, az egész kényes és sötét műkereskedelem erre az érzelmi labilitásra épül, ő ellenben valószínűleg már a vásárlásainál tévedhetetlen. Azt az egyetlen darabot veszi, amit másoknak olykor egy egész életen át nem sikerül kiválasztani. Figyelte, nem titokban zabálja-e teli magát, nem hamis aszkézissel, képmutatással van-e dolga, de nem.

Mindenki arra vágyik, hogy tévedhetetlen legyen. Erna asszony sem tudta megállni, hogy ne egyen jó sokat, különösen a szószokat, a fűszeres szaftokat imádta, lerágni a csontokról a cobákot, kiszívni a csirkecsontokat, friss kenyérrel kimártogatni a fagyott pecsenyezsírt, vagy a kenyér ropogós héjával lekanalazni az aludttejről a sárga tejfölt, meg a sok édes öntetet, a madártejet.

Elég messzire ment a kíváncsiságával. Szerette volna ennek a komoly aszkézisnek a titkát megfejteni. Mindenféle ürügyet talált rá, csak hogy kinyitogathassa a szekrények ajtaját, amelyekbe Gyöngyvér a beköltözése után egy szempillantás alatt elpakolta minden kis holmiját. Szólt Ilonának, csak hagyja, vasaljon nyugodtan, ő majd mindent szépen elrak a helyére. Ilona némán húzkodta a vállát, s a háta mögött pofákat csinált, mert nem tudta mire vélni Lehrné váratlan buzgalmát. A szekrényből rátörő ismeretlen illat arról a szinte kínos takarékosságról tanúskodott, amiről a hajlékony teste. S mivel nem egyszer tette, nem kétszer, hanem I. kötet 195csaknem rendszeresen utánanézett, akárha szemmel kéne tartania, hogy Gyöngyvér holmijai között milyen események zajlanak, lassanként Ilona is sejteni kezdte, hogy mit művel a ház asszonya.

Valami olcsó és jelentéktelen kis kölnit használt, mégis el kellett ismernie, na, ezt aztán eltalálta. Csaknem túlzó édesség járta át az illatot, amely egészében mégis inkább száraz volt, fanyar, úgy hatott a bőrén, mintha szikkadt nyári füvekből és napon szárított fűszerekből származna az édessége. Azonos volt a testi adottságaival, miként öltözködésének stílusa. Ez volt az őrületes benne, s bizonyára a fiát is ez kábította el.

Erna asszony a nyaki ütőerén érezte a szíve dobbanását, mikor megnyitotta ennek a szekrénynek az ajtaját. Nem volt jogosulatlan, hiszen a fia itt tartotta az ingeit. S bár sejtette, hogy szívének kifejezetten árt egy ilyen mélyről feltörő izgalommal, meg nevetségesnek is érezte, mégis csinálta. Ha nem ezekben a ruhásszekrényekben, akkor Gyöngyvér cipői között kotorászott, kinn az előszobában.

Gyöngyvér lábfejének, miként a száraz lényeknek általában, bizonyosan nem volt illata.

S inkább a saját megnyugtatására szólt Ilonának, hogy ezt vagy azt nem találja.

Nem is taposta ki a cipőit, különös irigységgel töltötte el a kecses lábfeje.

Arról a csiszolt üvegből készült, lapos bonbonierről is lepattintotta a domborított ezüst fedőt, amelyben Gyöngyvér az olcsó kis bizsuit helyezte el, meg néhány szegényes ékszerét. Nézte ezeket a vékony kis ékszereket, amelyeket a korábbi lovagjaitól kaphatott. Levedlett életek elhullott hámjait pillantotta meg. A szép bonbonier azon tárgyak közé tartozott, amelyeket az árverési leltározást megelőző éjszakán még ki tudott menteni a nagyapja jászhantai kastélyából. Csupán az ujjával túrt bele, hogy mindent láthasson, s közben szégyenkezve kuncogott, hogy amilyen kíméletlenül fukar és garasos, az ő fia biztosan nem fogja gyarapítani ezt a szegényes kis gyűjteményt. De nem vett ki semmit, mert egyetlen nem akadt, amelyen lett volna mit megszemlélnie.

I. kötet 196

Lelke mélyén azért szerette volna, ha lenne egy menye, akár ilyen. Csak ne ilyen üresfejű. De még a saját ellenkezése is bizonyos élvezettel töltötte el.

Olyan testi érzet, mintha a fia titkos örömét élné át, vagy legalábbis értené.

Most is milyen ügyesen takarja a csinos kis kalappal a csúnya homlokát.

Gyöngyvérnek tényleg nem volt előnyös a homloka. Domború, közel sem aránytalan, ám a haja szerencsétlenül belenőtt, s ezzel tényleg nem tudott sokat kezdeni. Ahhoz azért nem volt elég nagyvonalú homlok, hogy frufrut fésülhessen rá. Erna asszony figyelmét persze nem kerülte el, hogy néhanapján ilyesmivel próbálkozott. A sűrűn benőtt haj sötét szálai vaddá tették a küllemét, bizonyára ezt a vadságot nem tudta elfogadni, amikor kozmetikai beavatkozásokkal próbálkozott, gyantával tépette ki a fölöslegesnek tekintett szálakat, akkor azonban, alig hogy behegedtek az erőszak okozta véres kis kráterek, máris kiütköztek a sörték friss hajtásai.

Sötét árnyék a homlokán.

Gyöngédségre, érzékenységre, finomságra vágyakozott, finomkodott és érzékenykedett, és amit nem sikerült megszereznie a kis ostobának, hacsak nem véletlenül, azt a küllemével igyekezett megközelíteni. A kis turcsi orrával persze végképp elárulta, hogy intelligenciából mennyit kapott a kis lelenclány. Ami Erna asszonyt már csak azért is elégedettséggel töltötte el, mert a fiatal nő iránt érzett kitartó testi vonzalma olykor annyira megzavarta, hogy tényleg gorombább, elutasítóbb vagy éppenséggel gonoszabb lett vele, mint amennyit a saját ízlése szerint megengedhetett.

Mindennek volt egy kevésbé közönséges, árnyasabb oldala, egy bensőségesebb térképe. Még kislányként fedezte föl magában ezt az előre megrajzolt térképet.

A jászhantai kastélyból vitte valahová a homokfutó, talán ki az állomásra, s éppen ráfordultak a hosszú szilfasorra. Akkor telepítették az I. kötet 197allét, amikor a csinos kis kastélyt építették, a nyolcszázas évek elején. Azóta az allé fái termetesre nőttek, már ki is kopaszodtak valamennyire, s ő a fák tornyosodó hegyén át nézhetett a tiszta nyári égre.

Kesztyűs kezét elég hosszú pillanatra rátette Gyöngyvér kesztyűs kezére, csak könnyedén. Ám amint megérintette, súlya lett az érintésnek, mintha a másik kéz várt volna rá. Úgy érezte, egymásba lehetne kulcsolódniuk.

Gyöngyvér, kisleányom, szerette volna mondani. Ha kimondaná, s már a gondolatától elfulladt, akkor nem csak hamis lenne, hanem sokféleképpen lehetne félreérteni, s így a szokásos színjátékok egyikének csupán egy újabb képtelen jelenetét játszaná el. Pedig így gondolta e pillanatban. Tudatán áttört saját kislányának hiánya, s vele a bűntudat. Nagy lány volt már, amikor elhurcolták, az első egyetemi évében hurcolták el a kislányomat, bár még vastag copfot viselt. Két rettenetes héten át minden követ megmozgattak, hogy visszaszerezzék a Melinda-úti Gestapóról. Minden követ talán mégsem. Megjelenése valamiként ráfonódott Gyöngyvér érett küllemére, mert nem lett asszony belőle.

Soha nem történt meg vele, amiben ez a buta nőszemély feltehetően dúskál a fiával. Talán így a jobb.

Mégsem tudta megbocsátani, sem magának, sem másoknak.

Legfőképpen pedig a haldoklónak nem tudta megbocsátani. Minden értelemben az ő lánya volt, mégsem mentette meg.

Ami a testük között áramlott a kesztyűs kézen át, nem volt föltétlenül azonosítható az anyai szeretettel. Ha ilyen könnyen le lehetne zárni a megszakított áramot, gondolta hirtelen. Volt valamennyi belőle, hiszen a nő a fiához tartozott, s neki már csak hivatalból is, mint anyának, éreznie kellett valamit abból, amit a fia attraktívnak tekint ebben a nőben. Illetve ahhoz az érzethez sem hasonlított, amit férfiak láttán jó ideje nem érzett már.

Idővel valamiként átalakultak benne vonzalmainak arányai. Saját kislányának emlékét gyalázná meg, ha ezt az idegen nőt a gyermekének I. kötet 198nevezné. Talán már azon a térképen ki volt jelölve, hogy mégiscsak meg kell tagadnia, amelyet kislánykorában látott az égen a fák koronáival.

Még mindig, örökre, mindhaláláig fegyelmezettnek lennie, s hiába kérdi, hogy miért ne veszíthetné el az eszét legalább egyetlen egyszer még.

A másik kéz e sokféle érzéstől felzaklatottan persze megrebbent, Erna asszony kicsi, immár beráncolódott szegélyű ajka ugyanígy megreszketett. Tehetetlenül és éhesen, egymás pillantását kerülve és keresve nézték egymást, miközben a kocsi az üvegnek verődő esőpermet zajával robogott az üres körúton.

Nem tudom, miként alakul a délután, mondta, már csak a sofőr miatt is egészen halkan, miközben a fiatal nő kesztyűs kezét szorította. A sofőr, akit a furcsa arcával és a mutatós termetével nem volt hová tennie, láthatóan figyelte őket. Nem is tudhatom, folytatta, és ügyetlenül elcsuklott a hangja, de valamit igazán ki kell találnom. S hogy a váratlan érzelmi áradással Gyöngyvért ne riassza el, meg ne is szolgáltassa ki magát neki, nem csak fölsóhajtott, hanem felhúzódó felsőajakkal, miként egy kínjában vagy örömében vicsorító állat, fel is nevetett.

Sóhaj és nevetés egymást követték.

El nem hiszed, Gyöngyvér, igazság szerint nincsenek feketéim.

S amikor kimondta, elég erőt érzett magában, hogy a kettőjük között támadt áramlást megszakítsa. Mint aki elnézést kér, jelzi, a rövidke pillanatot a másiknak nem kell komolyan vennie.

Van még ugyan egy nagy szerep, amelyet szívesen eljátszana.

Majd máskor.

Most józan hangon kell folytatnia.

A Belvárosba mindenképpen be kell mennem, ha csak egy rövid órácskára is. Igazán örülnék, Gyöngyvér, ha el tudnál kísérni. Van cipőm, van táskám, van kabátom, tulajdonképpen mindenem van, de fekete harisnyám például egyáltalán nincs. A fekete végül is nem színem. Illetve hazudok. Ha nem ették meg a molyok még, akkor van egy fekete bársony koktélruhám, és van egy fekete taft kiskosztümöm. Ezek I. kötet 199nem igazán zárt ruhák, s így az alkalomra használhatatlanok. Megérted, hogy egyedül most nem lenne figyelmem ilyesmire.

A te ítéletedben ellenben biztos vagyok.

Gyöngyvér nem sietett a válasszal, hallgatott, vagy nem értette a szcénát, de finom, fájdalmas mosolyán mit sem változtatott. Annyi néma és alattomos megaláztatás után ez a váratlan bizalom olyan volt, mint egy még alattomosabb támadás, megbénította. Mélységesen megbotránkoztatta, hogy férje várható haláláról valaki így beszél, ilyen nyíltan, szemérmetlenül, brutálisan. Tudatosan föl sem mérhette, hogy Erna asszony hol mindenütt jár, mi mindent érint, hiszen túl sok volt, amennyit öntudatlanul is átélt belőle. Az ismerősen erős vonzalom és az ismerős közelség, amit nem tudott elhárítani. Különben sem tudott egyszerre több dologra figyelni.

Amikor Ágost vagy korábban más férfiak fölhívták az óvodában, ő pedig épp a gyerekekkel játszott vagy énekelt, s valaki beszólt, menjen már a telefonhoz, akkor nagyon kellett figyelnie, hogy értse a másik embert a vonal túlsó oldalán. Oly távol került tőle reggel óta, akárha nem is lenne másik élete.

És fordítva.

Ha esténként társaságba mentek, a Fészekbe mentek, vagy bárhová, s ott ismeretlenek megkérdezték tőle, mi a foglalkozása, akkor mondta ugyan, hogy óvónő vagyok, ám hirtelen nem tudta volna megmondani, hogy ez mit jelent. Alig telt el néhány óra, mégsem jutott eszébe, hogy mi a csudát művelt ő ott. A különböző dolgok között egyetlen pillanat alatt fölemelkedett lelkének nagy fala, vastagabb volt, mint a kínai. Mert ha nem történt valami, akkor valami egészen más történt, s az előbbi már nem volt látható. Állandóan rettegett, hogy nem érti, mi történik vagy mi történt. Az volt a benyomása, hogy mások nem érthetik, hogy ő nem érti. Titkolta, hogy a különböző minőségű múltakból ilyen nehezen ér a jelenbe. Nem értette, mások miként kapcsolják össze magukban ezeket a különböző dolgokat meg időket. S ezért valójában sehol másutt nem érezte otthon magát, csupán a gyeI. kötet 200rekek között. Állt ott a telefonnál, hallgatta az ismerős hangot, amelyhez nem tartozott sem arc, sem tekintet, csak egy esetleges név és a puszta érzet.

Hiába éltek mintegy fél éve közös fedél alatt, eddig a szó egyszerű, fizikai értelmében sem került ilyen közel Ágost édesanyjához. A válluk, kicsit a combjuk érintkezett, s egyikük sem csinált úgy, mintha el kéne húznia. Gyöngyvér olykor élesen észlelte, hogy anya és fia mi mindenben különböznek egymástól, máskor viszont meglepte, a meglepettség valósággal leteperte, hogy mi mindenben hasonlítanak. Most, attól a pillanattól kezdve, hogy kiléptek a lakás ajtaján, nem érzékelt mást, mint a tökéletes azonosságukat. Az idősödő nő és a fiatal férfi között nem létezett többé sem testi, sem lelki különbség. Egész figyelmét lekötötte az érzet, hogy nem a kínainál vastagabb falat, hanem az ismerős vonzalmat érzékeli, a közelséget, ami nem elhárítható és mégsem tudja magáévá tenni.

Ettől olyan őrült képzete támadt, akárha az idősödő asszony lényén keresztül kéne Ágostba átjutnia.

Ágost az utóbbi hetekben csöndesen, udvariasan és kíméletlenül eltaszította őt, nem csak álmában, nem csak véletlenül. Az előző éjszakán brutalitásba fordult a küzdelem, s Gyöngyvér megérezte, hogy ez nem lesz a szokásos átmenet két kínzóan heves vita és kibékülés között, amit olykor éppen a várható hevület érdekében megkockáztatott. Az idős asszony viszont hirtelen megnyílt, s még soha nem érezte, hogy két érett ember ennyire egy anyag. Ha valahogy sikerülne Ernába átjutnia, akkor meg lenne mentve. Miközben a szörnyű fejgörcse egyre erősödött. Valósággal rácsapott a fölismerés, hogy amennyiben sikerülne, akkor ő tényleg meg lenne mentve. Többé nem arról volt szó, hogy anyának és fiának a hangfekvése, a bőrszíne, a kissé közel ülő, mélyre húzódó szemük vagy a szúrós és örökösen vizsgálódó tekintetük lenne azonos, netán megszólalásig hasonlítanának egymásra. Nem. S akkor ez lenne a magyarázat.

Gyöngyvér, minden látszat ellenére, nem volt ostoba. Igaz, amit I. kötet 201érzékeinek híradása alapján meg tudott fogalmazni magának, az jobbára laposabb, banálisabb, unalmasabb lett, egyszerűbb, csaknem primitív, hiszen jóval kevesebb, mint amennyit érzékelt. Most például azt mondogatta magában, ha sikerül az anyán átjutnia, akkor mégsem kéne elköltöznie. Amitől rettegett.

Ujjongott, miként egy gyerek, hogy őt Erna asszony menti meg.

A létfenntartási ösztön másoktól sem követel kevesebb haszonlesést. Mégis gyakran keveredett olyan helyzetekbe, mintha erkölcstelenséget, megbocsáthatatlan illetlenséget követett volna el.

Mint ahogy e pillanatban Erna asszony sem értette, hogy közeledésére miért hallgatással válaszol. Nézhette volna még a kis fájdalmas mosolyát, ám egyre türelmetlenebb lett. Inkább elfordult tőle, és a kocsi ablakain lecsorgó esőn át nézte a körút elsuhanó házait. Jól is tette, mert Gyöngyvér ajka belereszketett a tettetésbe és a fájdalomba. Rohamokban tört rá a fájdalom. Majdnem eszméletét veszítette. Olyan világos volt, hogy a férfit nem fogja elveszíteni, ez önáltatás, hanem már el is veszítette. Hiába kereste, ennek a veszteségnek nem volt magyarázata, s így kellett volna elfogadnia, értelmetlenül.

A Podmaniczky utcánál meg kellett állniuk, az ablaktörlő nyekergett és kattogott. Csak magamnak tehetek szemrehányást, dohogta magában közben Erna asszony. Én hoztam el. Tudnám, mi a fenének, miért vagyok még öreg fejemmel is ilyen ostoba. Előzékeny ajánlatokat teszek a buta libának. Hogy lehetek ilyen ostoba. Miként érthetné ez a kis lelenclány az én őrült nagyvonalúságomat.

Gyöngyvér csupán távolról érzékelte a szemrehányást, mert e pillanatban annyira lefoglalta életének talán legnagyobb felfedezése. Oda volt a rettenet, s olyan boldogság ömlött a helyére, amilyet eddig csak ez a férfi adhatott. Mintha az egyik ember testén átvezetné egy ösvény a másik ember lelkébe. Mintha Erna asszony közelségében Ágost testét jobban értené. Ezt nem csak úgy általában gondolta, hanem látta maga előtt az ösvényét, helyesebben az ösvényeket, amelyek az egyik emberből a másikba zegzugosan, de bizony átvezetnek. Ki kell válaszI. kötet 202tania egyet, rá kéne lépnie valamelyikre. A felszólításban szunnyadt valami kellemetlen sürgetés vagy szemrehányás. Hiszen már azon vagyok. Mintha valamit elmulasztana.

Elbaszom, megint elkúrom.

Érzékelte, persze, vissza kellett volna szorítania, Erna asszony kesztyűs kezét megszorítani.

Már nem nyúlhatott utána.

S akkor valami nem helyrehozható.

Alig volt tizenkilenc éves, amikor egy téli délelőttön kilépett a szegedi óvónőképző kapuján. Egyik kezében egy kisméretű koffert vitt, másik kezében egy spárgával összekötözött papírdobozt. Elindult a nyálkás decemberi utcán a párás hidegben. Kabátjának zsebében volt egy cédula, amire fölírtak egy címet, oda elmehetett néhány éjszakára. Azóta minden éjszaka fedelet kellett találnia. Ez nem csak képletesen volt így, hiszen többször érkezett úgy haza a szálláshelyére, hogy valami irodán, az ajtó előtt, egy szutykos lépcsőházban találta meg a sietősen összepakolt és kidobott holmiját, és mehetett. Ilyenkor maradt a villamos, a vonat vagy a pályaudvar, míg el nem zavarták onnan a rendőrök. Lakott munkásszálláson, elhagyott tanyán, hónapokig aludt szétnyitható ágyon egy tornaterem öltözőjében, és amiről soha, senki nem tudhatott meg semmit, szánalmas vagy éppen botrányos alakok ágyában húzódott meg, hol egyetlen éjszakára, hol néhány hétre is. Ilyenkor emelt fővel hozzá kellett járulnia, hogy a magömlésüket a testében intézzék el. Volt ágyrajáró, s amikor egy kicsit már jobban ment, akkor előbb Kecskeméten, később Budapesten, igazi albérlő lett. Innen azonban nem vezetett út tovább. Sokba kerültek az énekórák. S hiába határozta el, hogy férjhez fog menni egy pénzes pasashoz. Vagy nem talált ilyet, vagy olyan férfiakat halászott ki magának, akik nem akarták elvenni.

Volt ugyan egyetlen férfi, aki bármikor elvette volna, ezt azonban ő nem akarta, ettől undorodott, pedig az a férfi imádta őt.

Lassan csúszott ki az életkorból, amikor a lányokat még elveszik.

Ha valakivel megismerkedett, azonnal elővette az ismerős rettenet, I. kötet 203s hiába feküdt le bárkivel, bármiként, úgy érezte magát, mintha bélcsavarodása lenne és a pásztorórákat inkább fingással kéne eltölteni. Ha pedig szakítottak, akkor a pusztító izgalomnak is vége volt.

Mintha egy széles, vigasztalanul poros országúton kéne poroszkálnia, s az útnak nem lenne vége, mint ahogy nem volt kezdete sem. Holott minden sejtje, minden hajaszála emlékezett a paradicsomi állapotra, amit elhagyott, s ahová kizárólag a saját ügyetlensége miatt nem sikerült visszajutnia. A titkos kis ösvények mintha mégis kereszteznék a nagy országutat.

Ami nagyobb élményt jelentett, mint ha az anyjára talált volna rá.

Amikor ilyesmin gondolkodott, akkor gyakran megjelent előtte annak a nála immár tíz évvel örökre fiatalabb nőnek a képe, aki valószínűleg mindig ezen a vigasztalan országúton vándorolt.

Most azonban valami olyasmit érzett, ami felmentő ítéletnek nevezhető, s a boldogsággal áll rokonságban.

Meg kéne mondania, hogy köszöni, boldog.

Jaj, nagyon boldog vagyok hirtelen. S ha a múlandóság nem jut az eszébe, akkor tán tényleg kicsordul. Szerencsére nem tudta kimondani, mert sok keserűsége tette múlandóvá, a kielégületlenség légritka fennsíkjai, a saját magának tett súlyos szemrehányásai. Azt sem tudta volna hirtelen, miként kéne Ágost édesanyját megszólítani. Ezt ugyan máskor sem tudta, s ezért inkább elkerülte. Nehezen fogadta el, hogy Erna asszony minden további nélkül letegezte őt, mégsem tehetett ellene semmit, s odáig nem merészkedhetett, hogy visszategezze. Majd amikor kiderül, hogy milyen nagy énekesnő lett belőle. Most azonban szívesen visszategezte volna, mert az idős dáma kesztyűs kezének szorítása nem csak megbénította a realitásérzékét, hanem elszabadította a fantáziáját, fékezhetetlenné tette. Azt a lehetőséget érezte meg szabadon és gáttalanul áradni, amit Ágost korábban sem adott meg egészen, vagy teljesen soha nem vont el. Az állandó izgatottság állapotában élt vele. A szenvedély, amit az anya minden körülményeskedés nélkül szabadjára engedett, jellegében azonos lehetett a szenvedéllyel, ami a fiúI. kötet 204ban hol fölizzott, hol pedig nem hunyt ki teljesen. Az anyát kell megfognia. S miként egy másik, végső lehetőség, még a reggeli álma is megjelent. Talán meg akarta óvni a remény túlzásaitól.

A hatalmas, átláthatatlan, mélysodrású víz, ez az ismerős, de nem tudni, honnan ismerős folyam.

Sajnos énekórám van délután, szólt kisvártatva elrekedten, ami elég mulatságosan hatott, hiszen a másik ember szempontjából nem csak alaposan elkésett a válaszával, hanem a válasza még súlyos sértésnek is számíthatott. Ha sikerülne telefonon lemondani Huber Margitot, tette hozzá sietve, mint aki saját hangja hallatán azért észbe kap, akkor én is szívesen bemennék a Belvárosba.

Úgy érezte, hogy ügyesen vágta ki magát és ügyesen sikerült kikerülnie a megszólítást.

Erna asszony ekkor azonban már vissza sem nézett rá.

Hamis volt a hang.

Elárulta vele, hogy az énekóra a fontosabb. Ő pedig csupán két rettenetes végletet ismert. Vagy bekebelezte, valósággal fölzabálta a másik embert, nem eresztette többé, fulladásig ölelte, vagy három lépésnyi távolságból szemlélődött, hűvösen és gúnyosan, minden kicsi hibáját külön szemügyre vette. Minden tévedését. Minden kis gyöngeségét. Mintha így magyarázná el magának, miért méltatlan hozzá a kapcsolat. Ne fáraszd magad, édesem, mondta magában, míg Gyöngyvér az énekórájáról magyarázkodott, hogy milyen sokba kerül neki, ha nem sikerül időben lemondani.

Nevetséges volt, kínos hallani.

És helyileg hol van ez a te Huber Margitod, kérdezte ugyanazon a bántó fejhangon, ahogy az imént a sofőrt utasította.

A Hajós utcában, közvetlenül az Opera mögött.

Vagy úgy, válaszolta, mintha ezzel az egész dolog mindörökre el lenne intézve.

Mint ahogy Kristóffal sem sokat teketóriázott. Ha nem, akkor nem. Nem volt árulás, ami felett ne tudott volna azonnal tárgyra térni, I. kötet 205s ebben rejlett az ereje. Nincsen olyan szeretet, szerelem sincs olyan, semmi nincs, aminek ne lenne kezdete, s akkor miért ne lehetne mindennek vége is. Talán egyetlen szerelmes kivétel volt az életében. Ha csak véletlenül az eszébe ötlött, beleborzadt az örömbe és a fájdalomba. A gyűlölet valamivel tartósabb, sajnos, de még annak is vége szakad egyszer. Ugyanakkor jól látta, hogy nihilizmusa csupán mások szemében erőssége, mert mindig marad az alján valami szándékolt, így dolgozik a sértettségtől telt, embergyűlölő indulat.

Talán nem is lenne szívbeteg, ha nem ez lenne a gyöngesége. Gyöngyvér mégis mondott valamit, amire vissza kellett fordulnia.

Legfeljebb kiskosztümöt látni készen, mondta elgondolkodón, s közben annak örült, hogy amíg erről beszél, nem kell Ágost testét a testében és az arcát az arcán éreznie. Angol kosztümöt fölösleges lenne keresni. Nem hogy feketében, sehogy. De különben is, az angol kosztüm túl szigorú forma, nem is nagyon nőies. Ha rám tetszik hallgatni, akkor csináltatni sem érdemes.

Amíg a kocsi a lámpánál várakozott a szélben, s áthaladt előttük egy csaknem teljesen üres troli, a sofőr a visszapillantó tükörben figyelte őket, hallgatta, mit is beszélnek, ami miatt aztán egy kissé megkésve indított.

De az istenért, kiáltott fel Erna asszony ingerülten, miből gondolod, hogy én fekete angol kosztümöt szeretnék. Ilyen ostobaságot igazán nem mondtam, minek is mondanék.

Tessék elhinni, folytatta Gyöngyvér, egy jó fekete kiskosztümöt bármelyik varrónő két nap alatt összeüt. Szerintem sokkal jobban kihasználható. Blúzzal viselni, vagy ami nagyon szép, magas nyakú garbóval. Ha jó anyag, akkor egyszerűen nagyobb vele az embernek a játéktere.

Meglehet, hogy igazad van, válaszolta Erna asszony meglepetten.

Minek is avatja bele ezt a nőt ilyen kényes ügyletekbe. Legszívesebben elhúzódott volna tőle, ne érintkezhessen a válluk se.

Amit Gyöngyvér mondott, abban mégis volt valami imponáló, fölényes. Meg új volt neki, hogy az angol kosztüm passé, démodé, ilyet I. kötet 206még nem hallott, hogy az angol kosztüm szigorú forma lenne. Micsoda hülyeség. Mintha az angol kosztümre vonatkozó felismerés gazdagítaná. Mégis túlságosan jól esett a vállának az érintkezés. Akárha alattomosan használná ki a véletlenszerűt. Kabáton, bundán, ruhákon keresztül áramlott, ami a kesztyűs kezek között az imént megszakadt. Jót tett volna az önbecsülésének, mégsem tudta megtagadni. S azért is hagyta még, legyen, mert Gyöngyvér a szíve oldalán ült, érintése pedig kifejezetten csillapítólag hatott a szívverése ütemére.

Két reggeli rohamát a gyógyszer feloldotta valamennyire, s az is megkönnyebbedést jelentett a szervezetének, hogy a belei tisztességesen kiürültek, a szívgödörben mégis maradt egyfajta feszültség, nyugtalanság, amit a kórházból érkező hír és a sietség elmélyített.

Igen közel egy végzetes kamrafibrillatio.

Úgy látszik, megint rosszul leszek, gondolta hirtelen, s nem alaptalanul. Kevesebb volt, mint amennyi az újabb rohamot megelőzi, ám annál több, mint amennyi az önféltésre berendezkedett tudatnak közömbös lehet. Részvétlenül figyelte szervezetének működését, a félelmét azonban nem tudta feltartóztatni. Ezen a feszültségen oldott valamennyit az önkéntelen érintkezés. Annak ellenére, hogy válluk Gyöngyvér feszültségét is közvetítette. Gyöngyvér testéből mintegy közvetlenül sugározott át, hiszen nem volt rajta semmiféle fölösleges súly vagy zsiradék.

Szívének rettegéstől feszült izomzatára sugárzott át a váratlan boldogság, ami valamelyest lassította aztán a pulzusát, s ezért pitvarnak és kamrának sem kellett olyan görcsösen rádolgoznia. Így oldódott a másik közelségében a saját szívtáji feszültsége, amit hetek óta a lélek rettenetes fájdalmaként cipelt magával mindenhová. Megkönnyebbülésben hosszabb távon persze nem bízhatott. Minden érzés, amely egy másik emberből árad, legyen bármilyen kellemes, éppen a szükség mértékében vezet el egy újabb, most már ártalmasabb ingerülethez. Ha szükséged van rá, hogy megnyugtassalak, akkor adok valamit, de majd vissza is veszem vagy ledolgoztatom. A szervezetnek meg édes mindegy, hogy a kellemetesség vagy a fájdalom merényletének teszik-I. kötet 207e ki. Mindkettőre felindulással válaszol. A felindulás emeli a pulzust, a pulzus növeli a vérnyomást, a kellemességnek épp akkora ára van, mint a fájdalmaknak. Fiatal emberek nem is tesznek különbséget a két fizetség között, önmagát élvezi a fiatal szervezet, amikor érzékeli, miként siet utána kéjnek vagy éppen a veszélynek a szív.

A beteg szervezet ellenben, némi álnok csönd után, súlyos légszomjával torolja meg az érzéki kilengéseket. Nem akkor, amikor az ingerület hatására feltámad az izgalom, hanem valamivel később, amikor a szív izomzata nem tud már utána menni annak, amit az emelkedő vérnyomás, a szaporodó pulzus és a lokális vérbőség megkövetelne. Szorítással és fulladással akkor ad figyelmeztető jelzéseket, amikor már nem a váll, nem az ajak, vagy nem a vérrel telítődő ágyék az ingerület tárgya, hanem a test egésze a hajszálaktól a bőrön át a körömágyakig; amikor maga a szív teste is az ingerület bűvkörébe kényszerül.

Annyi erőtartaléka azért nincsen, hogy egyszerre tápláljon centrumot és perifériát.

Ekkor viszont már késő.

Gyöngyvér, kisleányom, mondta ki a hirtelen rátörő önféltéstől szinte suttogásig elrekedt hangon Erna asszony. Pedig ezt tényleg nem akarta kimondani. Éppen ezt akarta volna magában megtartani. Nem szeretnélek halálra rémiszteni, igazán, de már kora hajnal óta nem érzem jól magam, és jobb, ha erre felkészítelek. Ha látod, hogy rosszul lennék, akkor itt, a táskámban találod a gyógyszerem. Ha elgyengülnék vagy elájulnék, akkor a nyelvem alá kell helyezned.

Igen, ismerem a gyógyszert, válaszolta Gyöngyvér szárazon, mintha ezen is, mindenen gyorsan túl akarna lenni.

Erna asszony várakozásával ellentétben semmiféle ijedelem vagy meglepettség nem látszott az arcán. Legfeljebb tettetett részvéte lett erősebb, s a valódi kíváncsiság.

Azzal az ürüggyel, hogy kinyitja a retiküljét, megkeresi a gyógyszerét, Erna asszony félre is húzódott gyorsan az ülésen, kis nevetést I. kötet 208hallatott. Akárha bocsánatot kérne, amiért ennyire ragaszkodik a nyomorult életéhez. Ami végül is tényleg elég nevetséges. Józan ésszel mérve, sokkal kellemetesebb lenne ájult állapotban átlépnie a másvilágra, mint éberen tovább reszketni a nyomorúságos életért. S ha így van, mert másként nem lehet, akkor minek kéne visszatéríteni őt a gyógyszerével, miért nem jó neki az ájulás. De hiába igyekezett nevetségesnek tartani az önféltését, ha egyszer a halálfélelme maradt a hatalmasabb. Van valaki benne, aki erősebben retteg, mint hogy mulathatna a rettegés miatt, s ezzel aztán fölébe is kerekedne. Ez nem ment, holott mindig újra megpróbálkozott vele. Pontosan fordítva történt. Nem tudott nevetéssel fölébe kerülni, s ezért a nála erősebb elemi rettegés nem csak porig alázta, hanem minden alkalommal alaposan meg is gyalázta a józan észbe vetett bizodalmát.

A józan ész eszközeivel nem volt megfékezhető, a keze szemmel láthatóan reszketett. Arcán kiütköztek az idegrendszeri megpróbáltatás vörösből sápadtságba váltó, jellegzetesen körülhatárolt foltjai, s a felső ajkára kiültek a félelem alig látható harmatcseppjei. Az sem volt egészen indokolt, hogy retiküljének zárját ne tudja kipattintani.

Ettől a nőtől, hiába vagyok bizalmas vele, képmutatáson kívül semmit nem várhatok. Visszafojtott dühében szabályosan letépte a kezéről a kesztyűjét. Nem bánta meg. Már korábban megfigyelte, hogy Gyöngyvér tekintete olykor valósággal rátapad. Legalább a keze nem vetkőzött még ki a saját eredeti formájából. A fiatal nő legalább irigyelheti. Tudatának pereméről behajolva pedig észlelte valamennyire, hogy amit most művel, annak az égvilágon semmi köze nincs a szívéhez, vaklárma, halmozott hisztéria, semmiféle újabb rohamtól nem kell tartani. Hanem olyan erősen dühöngenek a különböző eredetű és irányú feszültségei, hogy lassan tényleg nem tud majd uralkodni önmagán.

Akkor mégiscsak a halálától félek így. Hiába áltattam magam, hogy az én szememben ő már rég halott, és történjék bármi, nem fog megrendíteni.

I. kötet 209

A zárat a reszkető ujjaival sikerült felpattintani. Egy kicsit föl is nézett, látni, hol tartanak az utazásban. Nem akart megrendülést. Látta, jó messzi vannak még az úticéljuktól. Istenem, csak sikerüljön aláíratni vele. A Margit hídra csak most fogunk fölhajtani. Nem értette önmagát. Minek produkál a teste egy ilyen nevetséges hisztériát a fiatal nő előtt és a fiatal nő miatt. Halálosan féltékeny vagyok rá. Mi szüksége bárki részvétére, minek sajnáltatná önmagát egy idegennel. Erre sem volt válasza.

És még csak bele sem túrhatott kedvére a táskájába. Az adásvételi szereződés példányait előbb ki kellett emelnie.

Nekem pedig hajnal óta olyan migrénem van, mondta panaszosan Gyöngyvér, hányinger kerülget, a fejem majd szétreped.

Különben is olyan táska volt, amiben az ember soha nem talál meg semmit. A te fejed nyugodtan repedjen szét, kedveském, nincsen benne semmi, mondta magában Erna asszony, akit bosszantott, hogy a fiatal nő részvét helyett inkább magát sajnáltatná. Buta egy tyúk vagy. Micsoda egy primitív lélek. Tarsoly, amelyet erős fémkeret fogott össze. Frissen jött divatba, s a divatot már csak azért is szívesen követte, mert azokra a tarsolyokra emlékeztette, amelyeket az édesanyja estélyeken és bálokon viselt. Most mindketten megszólalásig hasonlót tartottak az ölükben. Ezt is bosszantónak találta.

Erna asszony tarsolya sötétszürke, puha borjúbőrből készült, miként a cipője, Gyöngyvér táskája viszont úgynevezetten négerbarna volt, egy felettébb divatos színárnyalat, amely szintén azonos volt a cipője színével, de nem valódi bőrből, hanem a bőrt elég sikeresen imitáló műbőrből készült. Ami akkoriban még a bőrnél is sikkesebbnek számított. E jelentéktelen különbségben érzékelhette a csillagévnyi távolságot, amely elválasztja őket. A sikeres utánzatok divatja Erna asszony világképét rendítette meg. Nem tudta volna elképzelni, hogy hamis anyagból legyen a táskája vagy bármije. A világot, úgy ahogy van, különben is egy nagy hamisítványnak kell tartani. Mégis azon kéne lenni, hogy a hamisságot ne tegye ki az ablakába senki, vagy legalább a saját hamisságát rejtse el.

I. kötet 210

Az istenért, honnan ismerhetnéd te ezt a nyomorult gyógyszert, kérdezte csaknem ingerülten, amikor meglelte végre, s kiemelte a tarsoly mélyéről az óezüst szelencét. Mi baja lehet a te szívednek.

Fiatal vagy, erős.

Miközben egy pillanatra elhallgatott, a fiatal nő a két tenyerével halántékon ragadta önmagát, fogta, nyomta, szorította, kis vinnyogásokat hallatva panaszkodott.

Nitromintet, kérlek, nem kaphat más, mint súlyos szívbeteg, bár mint gyógyszer tényleg elég veszélytelen.

Közben azonban Erna asszonynak a zsebkendője is a kezébe akadt, egy hófehér, enyhén kikeményített batiszt. A szórakozott mozdulat, amivel használatba vette, neveltetésének észrevétlen csúcsteljesítményei közé tartozott. Miközben mélyen Gyöngyvér szemébe nézett, aki éppen az ilyen mellékesnek tekintett mozdulatokat fogadta magába a legmohóbban, a makulátlan zsebkendővel úgy itatta le az orra alatt kiütköző izzadság gyöngyeit, hogy sem a zsebkendő, sem az ujja nem érintette az ajkát. Nem csak nem mázolta szét a rúzst, hanem maga a művelet sem vált feltűnővé. A zsebkendő illedelmes használatának ez a trükkje. Valamelyest el kellett róla terelni a figyelmet. A mozdulatnak gyorsnak és tartózkodónak kellett lennie, mégsem lehetett finomkodó.

Másik kezében még mindig ott tartotta a szelencét.

Pedig robbanóanyag, jól tudom, tessék elhinni, nitroglicerin, fecsegett Gyöngyvér készségesen. Nekem különben sportszívem van, de tényleg mint a vas. Érezte, hogy a fejfájásával nem megy nála semmire. Hanem volt egy ilyen súlyosan szívbeteg, idősebb kolléganőm, egy barátnő, akit nagyon szerettem, akinek sokszor segítettem, tessék elhinni. Néhány hónapig laktam nála, s miközben ezt mesélte, nem csak mélyen elpirult, hanem olyan lett az ábrázata, mintha fájna erre a bizonyos barátnőre emlékeznie.

Elárulta végre önmagát a kis kaméleon. A mesterségesen előállított, fájdalmas kis mosolyt, amelyet a valódi fejfájására épített, váratlanul kiválthatta az igazi fájdalom emlékével, amivel viszont befedte az I. kötet 211Ágost miatt érzett nem szűnő fájdalmat. Megtelt tőle a bőre, megszépült az arca tőle. Holott lelke telve volt elvarasodott sérülésekkel, gennyedző helyekkel és nyitott sebekkel.

Miközben a tekintete egészen másutt járt. Rezzenéstelenül, a szégyentelenségig részvétlenül tartották fogva egymás tekintetét.

Aki valójában egy idősebb úr volt, ez a te kedves barátnőd, ha nem tévedek, hangzott erre Erna asszony epés válasza.

Rögtön arra gondolt, nem kellett volna hangosan kimondani, ám a mondat egyszerűen és elemi erővel bukott ki. Mintha azt mondaná neki, tudom jól, kislányom, hogy nagy kurva voltál, az is maradtál. Most a fiamat akarod az érzelgősségeddel átejteni.

Átlátott a másikon, aki viszont maga is érzékelte, hogy ekkorát nem kellett volna hazudnia.

S még el is pirulok, hogy lássa ez a vén dög, hogy mekkorát.

Mindketten elkéstek. A két állítás ott maradt a levegőben. Egyiket sem lehetett visszavonni.

De miért tetszik nekem ilyesmiket mondani, miért, nyögdécselte Gyöngyvér sírósan, mint aki az iménti kis fejfájós nyüszítéseit ismételgeti, s mint akinek főleg önmagával kell elhitetnie, hogy rettenetes méltánytalanság történt. Holott jól érzékelte, hogy a gyermeteg önsajnálatával végleg olyan sík terepre lép, ahol nincsen többé fedezéke. Nem értem, nyögdécselte, egyáltalán nem értem, hogy miért tetszik engem ennyire gyűlölni.

De miről beszélsz, ha szabad kérdenem.

Én igenis érzem, hogy engem gyűlölni tetszik.

Meglehet, ha így érzed, érzelmekkel az ember nem vitatkozik, válaszolta Erna asszony igen keményen. Ám valójában örökösen mellébeszélsz, gyermekem. És akkor még finoman fogalmazok.

Mindkettőjük arca szinte világított a különös fényben.

Nem vehették tudomásul, hogy mi világítja be, nem nézhettek félre, hiszen most aztán a pillájuk sem rebbenhetett úgy, hogy a másik ne értsen belőle. Egyiküknek sem volt hová kitérnie. Mintha mindig is I. kötet 212tartottak volna e pillanattól, illetve mindig is e pillanat felé tartottak volna. Mindketten így érezték. Erna asszony visszafogott várakozással telt el, Gyöngyvér tagjaiba pedig felelőtlenség költözött, fiatalságának, érett életerejének robbanékony fölénye. Olyan bensőséges mozdulat, amelyet kézilabdázás közben szokott meg, mikor is ügyességnek, számításnak és erőnek együtt kell állnia. S ezek az érzések mindkettőjük arcára fölírtak egy halványan ironikus mosolyt, mely egyszerre szólt a másiknak és önmaguknak.

Legalábbis e pillanatban, mindketten és minden fegyvert letettek.

Amitől Gyöngyvér lett merészebb, a másik merészsége felhatalmazásnak számított. Mint amikor tisztán megkapja a labdát, villanásnyi mozdulatot tesz vele, félremozdul, félrelép, elrugaszkodik, s már át is tört a megtévesztett lányok sorfalán. Megragadta Erna asszony kezét, aki mindenre számított, erre nem, s amit már percekkel előbb meg kellett volna tennie, ám e felhatalmazás nélkül nem tehette, megszorította, és úgy maradt vele.

Az idősebb, szívbeteg barátnő tényleg inkább egy idősebb úr lehetett, kitartotta őt, elismeri, bár szerencsére nem volt kevésbé szívbeteg, mint amennyire a kolléganő lehetett volna. S valamiként minden hazugsága így igaz. Valamennyiért elnézést kér, utólag és előre. Meg azt jelentette, hogy a gyönyörű kezedet, a törékeny ujjaidat, a nemesen szép gyűrűidet, a finom, csontos csuklódra lecsúszó vastag aranykarkötődet már régóta irigylem és bámulom. Szeretem, szeretem. Talán éppen úgy, vagy tán egészen hasonlóan ahhoz, ahogy a fiad minden kis porcikáját szeretem, a bőrét szeretem, a haját szeretem, az illatát, a hangját, a lehelletét, nekem ezek ékszerek. Minden éjjelre szeretném felékszerezni magam velük. Szeretem, szeretem. Nincsen olyan porcikája, amelytől meg tudnám kímélni önmagam.

Jaj, meghalok nélkülük.

Önsajnálatát, miként máskor, szenvedélyes alázatba fordította át. Annyi sikamlós megalázkodás volt benne, amennyi önzés, elutasítás és fennsőbbségtudat Erna asszonyból áradt rá. Mindez kísértetiesen emI. kötet 213lékeztetett arra, ahogy a fiával bánt. Elutasította, alig volt olyan személy az életében, akit egy soha be nem teljesíthető vágy érdekében ne utasított volna el. Nem volt ilyen személy. A lánya fellázadt ellene, elpusztult miatta, a fia azonban hűségesen és öntudatlanul követte ebben is. Mint egy kutya. Mert nem csak a hús, hanem a fennsőbbségtudatuk, önzésük minősége is hasonlított.

Gyöngyvér odáig ment, hogy föléhajolt és megcsókolta a szép kezét. Férfiak faszát szokta ilyen szép föléhajolással a szájába venni.

Gyermeteg önzésüknek adta meg magát.

Erna asszonyt e futó pillanatban valamelyest megzavarta a kezében szorongatott szelence, akadályozta. Kezének jól esett volna Gyöngyvér kesztyűs ujjaira rákulcsolódnia. Sima, feszes, hűvös volt a kesztyűbőr. Tulajdonképpen csak egy pillanatig látta Gyöngyvér csupasz tarkóját. Elég erős volt a késztetés, hogy csókoljon bele a szinte gyermekien vékony, tisztára nyírt női tarkóba. Arányérzéke legalább annyira kívánta volna, mint a mélyebbről feltörő, átható vágy, mely röviden és tompán ütötte meg.

Beléreszketett, a meghatottságtól nedvesedett el a teste.

Ha csak egyetlen szempillantással tovább időzik a kezén Gyöngyvér ajka. Puha volt, selymes és hűvös, miként egy gyík érintése. Gyöngyvér azonban azonnal visszaemelkedett.

Viszonosságra, netán kölcsönösségre soha nem számíthatott, ilyesmivel Ágost sem kényeztette el.

A sötétszürke, nehézkes járású Pobjeda közben elérte a szigeti bejárót, s valamelyest lassított. Nem annyira a kanyar, mint inkább az északról érkező, iszonytató erejű széllökés miatt. A folyam két partjáról emelkedő hídnak ez a legmagasabb pontja. Aki a pesti partról ér fel, s nincsen mással elfoglalva, annak az elébe táruló dombok élén önkéntelenül végig kell haladnia a tekintetével. Most a sofőr sem láthatott sokat belőle. Az ablaktörlő a legnagyobb sebességen működött, ám a szél valóságos köpenyként préselte rá a kocsira a zápor kopogó cseppjeit. Opál függöny csorgott át minden ablakon. Olyan volt, mintha éjszakai sötétség I. kötet 214ereszkedett volna rájuk, ebben azonban valami élesen és tartósan felviláglana. Az egész város felett fekete és sűrű lett az ég, ám túl a városon, valahol délen, a csepeli síkság felett, meg nyugaton, északon, a budai hegyek mögött megnyíltak a felhők. Az ég pereme hatalmas ívben tisztult, s onnan a fény laposan, fehéren, erősen bevilágított ide a sötét alá. Mintha az erős szelektől súlyosan összetömörödött fekete felhőtömeg lassan elvonulna kelet felé, ahol síkság, felhő, eső és város még összeér. A laposan behulló fény pedig felverődött a Duna iszaposan habzó felületéről, alulról világította ki a sötéten gomolygó firmamentum alatt az egymást figyelő arcukat. Volt benne valami ijesztő, nem evilági, bár a jelenségnek viszonylag egyszerű lehetett a magyarázata.

A sofőr jól érezte, hogy a háta mögött valami szokatlan történik a két nő között.

Egészen halkan, röviden fölnevettek. Nem volt több, mint szemük értő villanásának megerősítése.

Mintha Gyöngyvér csupán azt mondaná, látod, most nem hazudok, beismerem, Erna pedig azt válaszolná, tőlem ugyan hazudozhatsz, édesem, ahogyan jól esik. Akkor is értelek, ha úgy csinálnék, mintha nem értenélek. A nevetés pedig nem az idősebb kolléganőre vonatkozott, aki egy szívbeteg úr volt Gyöngyvér életében; ezen akkor már túljutottak, elfelejtették, nem foglalkoztak többé vele. Nem is a leleplezésen nevettek, hanem zavarukban, a kölcsönös leplezetlenségükön.

Úgy ültek egymás felé fordulva, mint egymás tükörképei.

Mintha egy kicsit behúzták volna a hasukat, kifeszítették volna a mellüket, összeszorított combokkal préselték magukat az üléshez. Az volt az élvezetes, hogy itt vannak egymásnak. Egymásra voltak bízva, s ez nem csak más, mint a mindennap megszokott, hanem mélyebben és valamiként gondtalanabbul ismerős. Ezek szerint Ágostból tényleg át lehetett jutni Ernába, s észre sem vette, miként történt. Amit a pillanat tartalmazott, annak nem volt ellentétes pólusa, sem taszítása, sem vonzása, s ezért végtelen lett a tere és a tartama. Erna sem vette észre, hogy a haldokló férfi, aki talán nem él már, kitűnt az életéből. ElpattaI. kötet 215nó buborékból több marad. Egymásra nyitott tekintetük kölcsönösen árulta el, hogy e kevésbé belátható tereken, ahová férfi nem lép be, nem járatlanok. Gyöngyvér volt kettőjük közül a jártasabb, ám óvatosabb, tartózkodóbb. Erna asszony egész életében inkább a képzeletére és az emlékezetére hagyatkozott, s ezért követelődzőbb, mintegy mohóbb. A sofőr viszont bármiként kívánta volna, most nem nézhetett vissza a tükörben. A szél lökte a kocsit, taszította, s itt a szigeti bejáróban még mindig ugyanabból a sima, sárga kerámiából volt az útburkolat, amit anno 1898 Demén budakalászi téglagyárában gyártottak, mikor is építeni kezdték a sziget csúcsára támaszkodó, a középső pillérről levezető szárnyhidat; csúszott a sárga kerámia.

Elég volt egy óvatlan gondolat, egy rossz mozdulat, hogy ebben a kanyarban egy kicsit megtáncoljanak.

A két nő észre sem vette.

Annál azért jóval brutálisabb volt az érzet, mint amennyit a tanítónőikbe belebolondult kislányok éreznek, vagy a saját érzéseiktől bódult tanítónők a fékevesztett növendékeik iránt.

Minden érzethez tartozik egy ősállapot, ebben pihen az ösztön. A nevetés visszavetette őket az ősállapotba, s az ösztöntől vezetve kellett volna aztán egymásba fogódzva új útra indulniuk. Az ösztön mindenkiben azonos módon működik. Az ősállapotok azonban, amelyekhez mindig mindenki újra visszatér, olykor még csak nem is hasonlítanak. Van, akiben egyetlen élményként él, olyan élményként, amelyre valójában nem nagyon emlékezik vagy egyenesen szeretné elfelejteni. Van, akinek olyan jól sikerül a felejtés, hogy valóságos űr támad az élmény helyén, s csupán azért van tudomása arról, hogy valamit szándékosan elfelejtett, mert az űr nem tölthető ki bármivel. Égető hiánnyá változik, amelyet nem tud többé megnevezni. Megint másokban inkább az egymásba gyűrűző és egymásba kapaszkodó élmények láncolatát jelenti. Nem lehet szétfűzni őket, s akár emlékezik valaki, hogy melyik érzete következik melyikből, akár nem emlékezik, ösztöneinek szükséglete szerint mutatja meg önmagát az ősállapot.

I. kötet 216

Hol ezt, hol azt a pulzáló és lüktető ábrázatát.

Erna asszony több évtized távlatából látott rá egyetlen élményére, amit az összes többi helyett úgy ápolt magában, mint valami szentséget. Gyöngyvér viszont sokfelé nézhetett volna, de nem akarta látni az élményeit, sem a tegnapit, sem a régvoltakat.

A tegnapi töltötte ki minden más helyét.

Ösztön nem kormányozható.

Ha egyszer megmozdul bűzös vackán, akkor legalábbis láttat néhány elháríthatatlan villanást az ősélmények valamelyikéből, még ha nem is tárja föl rögtön teljes raktárkészletét. Gyöngyvérnek az volt az egyik ősélménye, hogy nincsen senkije, s ezért mintha ő sem lenne. Vagy ennek az ellenkezője. Van valahol valakije a nagyvilágban, s majd akkor lesz ő meg, amikor erre a valakire rátalál. Addig szánakozó, kegyetlenkedő, gondoskodó, csontig közönyös lányok és asszonyok adogatják kézről-kézre, mert nem tudnak vele mit kezdeni. Még csak rájuk sem kell néznie, mivel az egyik olyan, mint a másik. Mindenben különbözők, de abban azért hasonlítanak, hogy egyikük sem azonos a nővel, akihez ő tartozik.

Aki nincs.

Ezek pedig nem apadtak el, jöttek, váltották egymást, akárha lenne egy bűvös forrás, ahonnan a nők felbugyognak. Torkig volt a nőkkel.

Inkább keresett egy férfit, aki az egyetlen nőt helyettesítheti, kitölti az űrt.

Hiába telt csillapíthatatlan keresgélésben az élete, soha nem találta, illetve mindig csak majdnem talált rá, hiszen férfi volt.

Erna asszony egyetlen fiatal nőt figyelt, egy igen különös teremtést, akiben egyetlen egyszer világosan megpillantotta önmagát. Mindig ugyanazt az egyetlent állította vissza magában, akivel évtizedek múltán sem találkozott, holott tudta, hogy él még, s akit testi valójában nem is kívánt volna többé viszontlátni, hiszen más nőkben viszontláthatta.

Szinte hűvösen figyelték egymás idegen ábrázatát ebben a viharos fényben a saját parfümjüktől és az idegen dohány bűzétől átitatott taxiI. kötet 217ban. Mintha a fiatal nő fejét élettelen bronzból öntötték volna ki. Erna asszonynak élő emberre nem volt szüksége. Gyöngyvér pedig egyszerre két arcot láthatott az egyetlen helyén. A sietősen felhordott púdert, a nem egészen szabályosan felkent rúzst, a pillákon megülő festék zsíros szemcséit úgy viselte egyik arcán, mint valami fölösleges és ügyetlen páncélzatot.

A kis nevetésnek nyoma nem maradt az arcokon.

Egyszerre nézett rá anya a fiával, s amennyiben a fiú őhozzá tartozott, akkor ő meg az anyához.

Ez rettentes volt. Ezen nem volt mit nevetni. Mindkettőjük ajka ismét megreszketett a megindultságtól. Amit tényleg nem lehetett tovább feszíteni. Micsoda dolog, dühöngött magában a saját felháborodott anyja helyett Erna asszony. Gyöngyvér helyett is ő háborgott, hiszen az anyját kellett pótolnia. Ha a kocsi nem csúszik meg másodszor is, akkor zavarukban valószínűleg mindketten hátradőlnek az ülésükön, hogy aztán valahol egészen másutt folytassák a veszélyes terekre és időkbe tévedő csevegésüket.

Közben a sofőr halkan szitkozódott, ám inkább csak a mordulásait hallották, az ártatlan szitokszavakat nem.

Mire valósággal egymásba dőltek, s nem tudták volna megmondani, hogy a véletlen kormányozza-e a testüket, avagy az ösztön használja ki a véletlent ilyen arcátlanul. S ha már így történt, akkor könnyedén, futólag szerették volna egymás arcát az ajkukkal megérinteni. Mintegy lezárni az egész kínos komédiát, amelynek nem lehetett volna útját állni. A csúszások és rázkódások miatt ez is másként sikerült. Erna asszony puha, rúzsos ajka Gyöngyvér kemény, talán túlságosan kemény, száraz ajkához ért. Nem közvetlenül, hanem az egyik ajak széle mintha a másik ajak szögletét kissé magába zárná. S mindketten úgy érzékelték, hogy a másik kezdeményezi, szándékosan. Ez borzalmas volt. Mielőtt rácsúszhatott volna, egészen, mindketten borzadva fogták vissza. A csúszás, az elháríthatatlan élvezet, a lökődés, a görcsös tiltakozásuk, az egész zűrzavar elég volt ahhoz, I. kötet 218hogy Gyöngyvér kemény kis homloka lesodorja Erna asszony széles karimájú kalapját.

Óvatlanul kapott utána. A kalapot ugyan nem érte el, a szelencét azonban sikerült kivernie Erna asszony kezéből. Mind a két nő egymás után fölsikoltott, s a nagy, fekete, fényes szalagcsokorral díszített kalap szépen leszánkázott az első ülés támláján a sofőr lába mellé. Az ezüst szelence meg szétnyílt, s a világítóan fehér gyógyszer szemcséi szétszóródtak a kocsi bordás gumiszőnyegén.

Elszabadulva, visongva, egyszerre nevettek fel. A sofőr éppen csak egyenesbe hozta a kocsit, nem foglalkozhatott velük. Szinte ugyanabban a pillanatban némultak el.

Az egymásnak okozott riadalmuk volt erősebb.

A másik ajkának érzete úgy ragadt meg az ajkukon, mint egy fájó bélyeg, amely inkább megjelöl, mint kitüntet. Oly könnyedén azért nem lehet elhárítani. Vérrel telt ágyékkal haldoklóhoz sietni, ilyen harsányan sikoltozni meg nevetni mégiscsak sok. Normális ember nem ilyesmit vár el önmagától, így nem viselkedik. Halálos zavarukban néhány másodpercre megdermedtek, jeges lett közöttük a csend.

De ugyanakkor egy kárpitozatlan holland széken szoptatott.

Gyöngyvér mozdult előbb, lehajolt, szedegetni kezdte a gyógyszert a gumiszőnyeg bordái közül.

Jaj, nagyon szégyellem magam, mondta a panaszos hangjára visszaváltva, nagyon szégyellem. Ne tessék rám haragudni, én mindig valami bajt csinálok.

Ugyan, ugyan, hagyd el, válaszolta Erna asszony, és maga is alábukott, hogy megkeresse a szelencét, mely eltűnt az első ülés alatt. Vigyáznia kellett, nehogy az ölében heverő iratot összegyűrje a mozdulattal. Az is félő volt, hogy nagy igyekezetükben ismét egymásnak ütődnek.

Tessék csak hagyni, jaj, nagyon szégyellem.

Ugyan már, butuskám.

Majd én fölszedem.

Ehhez a művelethez Gyöngyvérnek mégiscsak le kellett húznia a I. kötet 219kesztyűjét. A kis, fehér szemcsék ügyetlenül beszorultak a fekete gumiszőnyeg bordáiba. Megtette, ám olyan érzése támadt, mintha szemérmetlenül csupaszítaná le magát egy illetéktelen személy előtt.

Nem értette, miért érez ilyesmit az anyával szemben.

S akkor, miként egy loccsanás, a hullám a zajával és a tömegével az egész sziklaüreget betölti. A híd korlátjának rúdjai között egy pillanatra leláthatott a felkavarodott, szélverte vízre.

Nem adná vissza a kalapomat, kérem, szólt előre közben Erna asszony a sofőrnek.

Kis türelmet kérek, azonnal adom, válaszolta a sofőr hűvösen és készségesen.

Az izzadtságtól fénylő, fiatal férfiak, a minden eddiginél erősebb húzásokat megszakítva, egyetlen határozott mozdulattal berántották az evezőiket. Nem tudta levenni róluk a pillantását. Arra kellett gondolnia, hogy akkor ők is képesek erre, vagy éppen meg is tették éjszaka. Úgy látta, s szeretett volna felsikoltani, hogy a következő pillanatban sziklának csapódnak. S mintha ezt most közelebbről látná, mint Gyöngyvér tarkóját, aki a kocsi alján kutatott a gyógyszerek után. Csattant a csónak oldala a loccsanástól. Könnyű, keskeny csónak volt, egy tiszai lélekvesztőnél azért jóval súlyosabb.

Signora, fejeket lehúzni, a kalapjukat, Signore, a fejét húzza le, ordították a fiatal férfiak a fényes hangjukon, a napfénytől izzó, a korai órában édesen illatozó tenger szelíden locsogó hullámaitól lökődve, s becsusszant a csónak a barlang szikláktól csipkézett, szűk bejáratán.

Éjsötétbe, némaságba buktak át. Jajgathatott magában, miként egész éjszaka, néha még a cikádokat is átkiáltva. Semmi nem választja el egymástól a világokat. Fájdalmat az élvezetről nem lehet leválasztani.

Visszahúzta a kesztyűjét, s úgy húzta fel, mintha ez lenne a legfontosabb. Kissé előredőlt, átnyúlt az első ülés támláján, ám a sofőr még mindig nem adta vissza a kalapját.

A térdét is össze kellett préselni, hogy ettől a rövid átcsusszanástól ne érezze a hüvelyében olyan áthatóan az előző éjszaka ütemes csúszáI. kötet 220sait. Fájt. Miként később, már évek múltán, mikor széttárt térdekkel szoptatott a kemény hollandi széken, s a hosszú, magas, négyzethálós ablaksoron opálosan derengett át a gyöngéd téli fény. Ködön, felhőkön, éppen csak átütött. De aztán a másik nő pillantása alatt mégiscsak összezárta a térdét. A szájacska cuppanásainak követelődző ritmusára fájdalmasan összehúzódott a méhe. Teje volt pedig, bőven. Fenekét a székhez kellett préselnie, ne fájjon annyira, mikor a méh szája beránt, sziszegett bele. Amit azért élvezett. A másik nő lágy, elfényesedett tekintete valósággal kényeztette, szinte becézte. Értette jól a másik nő, hogy ő miért sziszeg. Ki akarta próbálni, tényleg így van-e. Amikor találkozott a tekintetük, érezte, éhes. Miközben méhének szája újra és újra berántott és fölengedett, s nem tudta volna pontosan magának sem megmondani, hogy mire számít vagy mit nyelne be.

Józan, fényes délelőtt, s a csecsemő a duzzadt mellén dolgozik. Arra számít-e, hogy a fasz érdesen megkeményedett testének és pattanásig feszült fejének iszonytató tömege mégis a méhszájába ér, vagy arra-e, hogy inkább ennek a nőnek a hatalmasan torz szájától oldódjék szét az értelmetlen és megalázó fájdalom, és soha többé ne feszítsék szét.

Házasságuk első évében utaztak először Capri szigetére, ezerkilencszázhuszonnégy tavaszán.

A villa Filomenában szálltak meg, a sziget csöndes és olcsóbb oldalán, Anacapriban. A roppant sziklák peremére épített villa mintegy száz méternyire lebegett antik oszlopokkal díszített teraszaival a tenger felett. Sziklákba metszett, szűk, ijesztően meredek lépcsőkön ereszkedtek le a tengerhez azon a reggelen. Nem volt vége. Egyetlen szóval nem panaszkodott a lépcsőkre, bár reszketett a térde, de nem csak a félelemtől. A kis csónak úgy lebegett alattuk a mélyben a férfiakkal, miként hullámok hátára tévedt, száraz babérlevél. Kapaszkodott, lépett, ellenállhatatlanul vonzotta a mélység, akárha egy másik lény lélegezne benne, akitől félni kell, mert szívesen zuhanna vele. Világoskék selyemruháját könnyű szellők tapasztották a bőrére.

I. kötet 221

Ebben volt annyi élvezet, hogy visszatartsa.

S odalenn a kis csónak megemelkedett, kecsesen alábukott, az árnyékos sziklákon pedig dörögtek, döngtek a hullámok becsapódásai, fehéren felhabzott a víz.

Aki évekkel később, a vastag északi ködfüggönyön átsugárzó téli fényben figyelte a szoptatást, a szállodás lánya volt Groningenben, Geerte van Groot. A különös lény, akihez képzeletben mindig újra kényszeresen visszatért, mert nem látta többé. Nála néhány évvel idősebb, maga is két gyermek anyja. Valamilyen okból, amiről sokáig nem beszéltek, néhány évi házasság után visszaköltözött a kicsinyekkel a szülői házba. Egy ilyen keskeny, magas, csúcsíves groningeni házban legfeljebb a tapétát cserélik, különben talán nem is változik soha semmi, miközben évszázadok múlnak el. Geerte van Groot a szállodához csatlakozó lakóház manzárdján, ugyanabban a szobácskában élt, ahol kislánykorában.

A lakóház és a szálloda között az első emeleten ütötték át a tűzfalat.

A gyerek lassan eltelt és kifáradt. Immár nem is szívott, hanem csak nyámmogott a mellén, olykor üresen rácuppogott, habár annyi álmos szívóerőt mégis megőrzött a kis ajka, hogy a csecset ne eressze el. Kis teste azonban már álomba zuhant, ellazult, illetve egy rövid pillanatra még az is látszott a vonásain, hogy miként küzd vele. Mintha a közelítő álom vinné a tejet előle. Nem kap többet. Amit helyette ad, az ízetlen, nem ez kell, ismeretlen. Ettől aztán jól nem lakik. Arcocskája kínba torzult, lábával rúgott kicsit. Kis híján fölsírt. Kettőt még nagy sebesen rácuppogott. Mindezt oly erőszakos feszítéssel, amivel végképp kimerítette önmagát.

Akkor legyen mégis az álom. Úgy maradt a szájacskája, szélén lecsordult a tej.

Az anya egy nedves kendővel letörölte, előbb a szájáról, aztán a melléről. Geerte van Groot ugyanolyan merev támlájú széken ült vele szemben.

Nem is szállodai szoba volt ez, valóságos lovagterem, amely magas, I. kötet 222négyzethálós ablaksorával most e tompa ködbe bámult. Sem a folyócska szemközti oldalán nem lehetett látni a kastélypark fáinak csupasz koronáit, sem a másik ablaksoron a szűk óvárosi utca házainak vörös homlokzatát. Csupán a nap csillant át a ködön, fáradtan, ezüstösen. Hűvös volt a teremben, néma csönd. A kandallóban éppen csak felpislákolt, szisszent és pattant a tűz.

Geerte szótlanul elvette tőle a gyermeket, hogy átvigye a szomszédos hálószobába.

Meg kéne böfögtetnie.

Majd a hasára fektetem.

És alaposan takarja be.

Szavaik is vattában haltak el. Nyikorgott, csaknem sírt a léptek alatt a régi padló; szabályosan visszhangozott a magas teremben, a megsötétedett gerendák alatt. Fel kellett volna állnia. Ez nem volt más, mint amolyan soron kívüli szoptatás. Már régen el kellett volna mennie. De a gyerek annyira ordított, hogy nem volt szíve nem megtenni. Most azonban a szoptatástól annyira ellazult a teste, hogy már a kötelességtudatát sem tudta többé fölébreszteni a gyermekével szemben. Amikor Geerte néhány perc múltán visszatért, ugyanabban a helyzetben találta. Egyik keble, csontszínű selyemblúzából sietősen kibontva; a gazdag test címere. Sötét, hosszú, szűken szabott, nehézselyem szoknyát viselt, amely valamivel a térd fölött két bőséges hólba nyílt. Kicsit öregesen, ölébe engedett kézzel ült. Súlyos, sűrű, gesztenyeszínű haját laza kontyba tűzte fel a tarkója felett, ez szoptatás közben valamelyest lebomlott.

Geerte visszaereszkedett a saját székére, azt gondolta, csak egy pillanatra, kicsit közelebb is csikorgott vele, térdük majdnem érintkezett. Nézték egymást, alig észrevehetően mosolyogtak. A mosolyuk valamelyest enyhített azon, ahogyan végigtapogatták egymást a tekintetükkel, ám minduntalan vissza is tértek egymás szeméhez, s egyre hosszabb ideig, mondhatni egyre személytelenebbül időztek el benne.

Szeretnék valamit kérdezni magától, Geerte, valami igen bizalmasat.

I. kötet 223

Kérdezzen, bátran, csak nyugodtan kérdezzen, Erna, bármit, válaszolta a másik nő csöndesen.

Ha túlságosan kényesnek találja a kérdést, akkor nem kell válaszolnia, Geerte, ez talán természetes.

Hosszú idő óta úgy érzem, hogy legalábbis maga előtt nincsenek nagy titkaim, Erna. Olyan kérdése alig lehet, amire ne válaszolnék szívesen.

Napok óta szeretném megkérdezni magától, hogy a második szülés után, vagy az első szülés után, szülés után egyáltalán, mikor adta oda magát először az urának.

Soha.

Egy ideig csönd volt.

Azt jelenti, folytatta a másik nő, hogy a második szülés után soha többé.

Ilyen gyors, s ilyen egyértelmű válaszra Erna nemigen számított. És azt gondolta, hogy nem, az nem lehet, hogy akkor vége legyen az életének. S ilyen rövid ideig tartott volna az élvezet. Geerte gyors válasza úgy hatott rá, mint egy jól irányzott kegyelemdöfés. Vége volt minden iránta táplált bizalmának is. Az nem lehet, hogy soha többé.

Idegenkedve, szánakozva nézte ezt az idegen nőt. Huszonnyolc éves korában mégsem fejezheti be az ember az életét. Tekintetük akaratlanul is az ellentétes irányban indult el a másikon. Egymás elől ki kellett térniük. Mintha a kötelező szemérem vezérelné ellentétesen.

Vagy mégis így van, eddig ezt senki nem mondta meg neki, ám úgy látszik, így van, s akkor hiába kételkedik vagy tiltakozik ellene. El kell fogadnia.

Geerte halványszürke, fehéren csíkozott háziruhát viselt, fehér, magasan záródó gallérral. Úgy hatott benne, mint egy szánt szándékkal unalmasan öltöztetett diáklány, aki maga sem tesz semmit annak érdekében, hogy érdekes legyen.

Mégis milyen érdekes.

Tréfálkozásra való hajlamot, könnyelműségre utaló jelet nem leheI. kötet 224tett volna rajta fölfedezni. Ha egyszer ezt mondja, akkor biztosan így van. Vastag, durván bordázott pamutharisnyás lábait olyan szigorúan szorította össze, mintha valaki megparancsolta volna, hogy most aztán viselkedjen tisztességesen.

Ahogyan mondja.

Kijelentésétől pedig oly feszes lett a csönd, hogy ismét csak neki kellett megtörnie.

De ne menjen el így, Erna, így nem szabad az utcára mennie, szólt mélyen, elrekedt hangon, figyelmeztetőn, s mutatta, hogy a blúzán elég erősen átütött a tej.

Mindenképpen át kell előbb öltöznie.

Mintha azt kiáltotta volna, maradj még velem édes életem. Ne idegenkedj tőlem, bármit mondanék. A maguk erős akcentusával mindketten egy kicsit iskolásan beszéltek németül. Erna a nyitott magánhangzóival, Geerte a torkáról legördített mássalhangzóival. Most mégis az volt a határozott benyomása, hogy valamit rosszul ért, netán a másik asszony valamit helytelenül fogalmazott ezen a mindkettőjüknek idegen nyelven. Mintha egy olyan mondatot értene meg, amit nem mondtak ki, vagy egy olyan mondat hangzott volna el, aminek egészen más lehetne a jelentése.

Köszönöm, hogy szól, tudom, válaszolta kissé szégyenkezve, magam is észrevettem. A melltartóm, a kombiném, a blúzaim, mindenem állandóan csupa tej, tette hozzá kicsit nevetve, kicsit bosszúsan, és mély lélegzetet vett. De ne haragudjon, engem mégiscsak érdekel, meg tudná-e nekem mondani, hogy miért nem engedte magához soha többé. Ne haragudjon, hogy ilyesmit kérdezek, bizonyára érti, hogy magam miatt vagyok erre ilyen kíváncsi.

Ami viszont úgy hatott, mint egy szükségtelen vallomás.

Akárha Geerte nem értette volna, hogy miért kérdezi.

Tulajdonképpen kényszeríteni akarta a másik asszonyt, hogy így, csak beszéljen, mindent mondjon el. Ne fogja vissza szemérem. Érezte, idegen területre lép, megsérti az összes illemszabályt. Erre vágyott. I. kötet 225Segítette, hogy nem az anyanyelvén kell megszólalnia, mert az idegen nyelven messzibbre mehetett, mint a sajátján. S Geerte forgatta is kicsit a fejét, mint aki hajlik rá, készségesen mondaná, hiszen nyíltságának szintén önös célja van. De gondolkodik, szóra nyitja száját, mint aki a következő pillanatban a megfelelő szóra tényleg rátalál, de aztán csak arra bólintott, amit magában gondolt.

Küszködött.

Nem merte, vagy nem tudta kimondani.

Erna szemében csaknem mulatságos volt ennyi komolyság, még ha értette is.

Csökönyösen ragaszkodik hozzá, hogy ne legyen hamis, vagy ne legyen támadható. Valamelyest a súlyos szemhéjait is leengedte a szemére, hatalmas ajka többször megreszketett. Gondolkodott, mérlegelt, s ez annyira szép volt, látni engedte, hogy a távolba kell visszanyúlnia a válaszért. Látszott, közben többször fölsérti önmagát. Miközben gondolkodott, mérlegelt, Erna pedig élvezettel várt a válaszára. Minden alkalommal, bármiről beszéltek, a lelke mélyéig megrendítette ennek a kivételesen megszerkesztett fehér arcnak a komolysága és a nyíltsága. Szórakozottan tovább gombolta a blúzát, hogy a másik mellét is kiszabadíthassa végre, amelyből tényleg erősen szivárgott a tej. A blúz alatt nem melltartót, hanem egy szoros, fehér ingvállat viselt, amelynek előzőleg éppen csak a felső gombjait nyitotta meg, hogy az egyik mellét sietősen kiemelje és a gyerek végre hallgasson el.

Amikor végzett a blúzzal, ezt is tovább kellett gombolnia.

Szeretném, igazán szívesen elmondanám. Mégsem biztos, hogy el tudom mondani, válaszolta egy idő után Geerte vontatottan, s miközben beszélt, tekintete szórakozottan rögzült Erna idegesen babráló, gyűrűs ujjain, amelyek a kicsiny, sűrűn egymás alá varrott gombocskákat keresték. Az ingváll annyira feszes volt, hogy a gombok erős cérnával bevarrt töve szabályosan kifeszített minden gomblyukat. Ez olyan hatást tett, mintha a gazdag és erős test a következő pillanatban a finom anyagot megrepesztené és a gombokat lepattintaná. Azért is nehéz beszélni I. kötet 226ilyesmiről, mert egyáltalán nem tudom, nem tudhatom, hogy maga miként van vele, Erna. Vagy bárki más. Azt hiszem, erről nem nagyon beszélnek az emberek. Olyan egyszerű dolognak tartják, amivel nem érdemes foglalkozniuk. Meglehet, igazuk is van. Én nem tudom. A nő megfogan egy férfitól, szül, és ezzel kész. Ezzel el van intézve. Akkor meg szoptat. De én soha nem így voltam, nekem nem volt ennyire egyszerű, s ezért aztán senkinek nem is tudtam elmondani.

Az anyámnak sem, neki aztán végképp nem.

Az anyám olyan asszony, nekem elhiheti, Erna, aki mindent, de mindent az egyetlen fiának ad, a lányaitól mindent megtagad.

Legszívesebben a számból kivenné az ételt.

Az anyámnak én sem, szólt közbe Erna szenvedélyesen, egyetlen szót sem, soha. Képzelje el, az én anyám még azt sem árulta el, hogy ide figyelj, vérezni fogsz, kislányom.

Az édesanyja ellen táplált mély indulat olyan gyorsan hunyt ki benne, ahogyan feltámadt. Szenvedélye inkább arra vonatkozott, hogy mennyire érti, milyen figyelemmel kíséri Geertét ebben az egész kényes kérdésben. Nem csak azonosulni akar, hanem azonos vele. Nem, ez tényleg nem olyan egyszerű, tette hozzá kissé zavartan. És gyorsan el is hallgatott, mert nem akarta volna hazugságon érni önmagát.

Elhallgatott, hiszen eleddig ő sem gondolta, hogy ne lenne egyszerű. Helyesebben nem értette, hogy miért nem olyan egyszerű, amilyennek lennie kéne.

Az ember úgy érzi, legalábbis én folyamatosan úgy éreztem, hogy nem tudok többé a gyerekemtől elszakadni, folytatta Geerte. Meg nem is szeretném egyedül a férjemet okolni. Két ember viszonya épp eléggé kényes, hát még háromé, aztán négyé. Bár meg kell hagyni, hogy elég értetlenül viselkedett, egyszóval már az első után durva lett. Addig is durva volt, de korábban talán nem vettem észre, hogy milyen egy ember.

Ezt az érzésemet, hogy hiába maradunk magunkra, én nem egyedül vagyok, mint ő, ezt akarta bennem legyőzni. Mintha azt akarná, hogy megint csak ketten legyünk.

I. kötet 227

Azóta is szégyenkezem, vagy inkább helyette szégyellem. De biztosan az a lényege, hogy az ember nem tud elszakadni a gyermekétől, egyetlen másodpercre sem, mert nem külön test. Vagy saját magától nem tud elszakadni, és az egész nem más, mint a rettenetes, állatias önzése. Nem tud adni magából, illetve amit adna, az csak a gyermekét illeti.

Meglehet, nem szabad ilyesmit mondani, de én talán nem vagyok elég jó anya, mondta Erna egy idő után csöndesen, mert őszintén szólva nem érzek ilyesmit.

Nem érez.

Higgye el, nem. És velem igazán nem durva a férjem, türelmes, figyelmes, óvatos. Inkább csak az örömét fejezi ki, simogat, becézget, kényeztetne, érzem, tudom, hogy nem csak magára gondol, hogy most megint ugyanúgy legyen. Néha egészen megható. Egyszer még sírtunk is együtt.

Hosszan hallgattak, míg Erna ismét megszólalhatott.

De mégsem, nem.

Akkor biztosan valami más.

Valami más.

Nem tudom.

Olyan, mintha már nem tudom mióta szét lennék hasítva, szakítva, olyan, mintha szét lennék dúlva, kaszabolva. És akkor hogyan kívánhatnám magamtól, hogy csak megint jöjjön belém, mint régen. Nem, ezt nem. Inkább soha többé. Nem vagyok egészben. Jó, először azt gondolja az ember, hogy a berepedt gát miatt van így. Amikor a kislányt szültem, akkor talán nem is repedt be ennyire, mint a kisfiúval, vagy gyorsabban hegedt be. Vagy nem tudom, igazán nem tudom, azért kérdezem magától, mert igazán nem tudom, mi történik, és lassan már félek. Őszintén szólva, ez a szoptatás milyen. Ne haragudjon, hogy ilyesmiről beszélek. Most a kisfiúnál nem fájt annyira, vagy tudtam, hogy mi vár rám, ezért nem fáj annyira. De azóta fel van dúlva az egész testem, az egész szervezetem, mindenem, és hiába igyekszem, I. kötet 228nem múlik el. Mindenem. Lehet, hogy csak türelmetlen vagyok, de nem tudom, mihez képest kéne türelmesnek lennem vele vagy magammal, vagy kivel.

És látja, szabályosan szétfolyok. Jó, majd elmúlik, de néha annyira undorít. Ezt kell eltűrjem, minden alkalommal.

Az egyikből szoptatok, mondta kis nevetéssel és megemelte a mellét, közben a másikból csorog. És akkor még amiről nem beszél az ember. Hogy mit kell közben kiállnia.

Igen, szét vagyok dúlva, fel vagyok dúlva, állandóan olyan dúlt vagyok. Azt sem akarom érezni többé, hogy ez jó. Ez jó, ez a dúltság. Ez nagyon, nagyon jó, kiáltotta.

Erőt kellett magán vennie.

Nem érzett olyat, ezt szeretném megkérdezni, mintha a saját testéből lökték volna ki, hogy nem tud visszatalálni a régihez, mert közben minden megváltozott. Ettől félek, reszketek, hogy akkor hol vagyok én.

Vagy ki vagyok én.

Ezt szeretném megkérdezni, így érzi-e.

Nem, én nem éreztem soha ilyesmit, válaszolta Geerte szárazon. Valószínűleg mindenki másként van vele.

Biztosan nem hízott el annyira, mint én.

Nem, én egyáltalán nem híztam el. Magam is csodálkoztam, hogy ezekből a kicsi mellekből rendesen szoptatni tudok, és nagyon elégedett a gyermekem.

Mert jó anya. És nem olyan szerencsétlen a testével, mint amilyen én vagyok.

Geerte nem válaszolt, mert sértőnek és igazságtalannak érezte ezt a mondatot. Miként lehetne valaki szerencsétlen, ha egyszer ilyen gazdag és szépséges. Éppen az volt nehéz, hogy a tekintetét nem tudta elszakítani, mert nem tudott vele betelni. Egyetlen könnyű csuklómozdulattal jelezte, hogy a blúzt meg az ingecskét szívesen elviszi, azonnal vinné a mosásba.

Meg lenne mentve, mehetne innen.

I. kötet 229

Ehhez Ernának előbb föl kellett volna állnia, mert a szoknyája szűk, egész derekát szélesen átfogó korcából nem tudta ültében kirángatni sem a blúzt, sem az ingecskét. E pillanatban már tudta, hogy úgy csinál, mintha ezért állna föl, holott nem ezért teszi. A felindultságtól kissé reszketett a térde, s bár azt is tudta jól, mi ez a fölindulás, nem hitte el magának.

Akárha egyetlen személytelen szenvedélye lenne, s most ennek csupán egy másik, ismeretlen ábrázata.

Hiszen nem arról beszélt-e a másik asszonynak, hogy e fizikai felindulás hiánya miatt nem tudja magát a férjének átadni, nem érzi, még csak azt sem érzi, hogy meg kéne mutatnia önmagát, nem érti, miért nem érzi, most meg ebben a másik formájában mégis ijesztőn és hatalmasan megjelent. A térdeinél fogva rázta, s nem lehetett volna megmondani, hogy öröm-e vagy félelem. Geerte is fölállt, akárha mindenben készségesen követné, csak hogy Erna el ne késsen az egyetemi villásreggeliről, amely minden hónapban a városka társasági életének egyik fontos eseménye volt. Legalábbis e pillanatban ezt gondolta a saját igyekvéséről, hiszen ő maga még görcsösebben rejtőzködött. Súlyos ajkán ugyanakkor megjelent egy halovány mosoly, terjedt, s ez mintha az ellenkezőjét jelentené.

Megvetést.

Vagy valami olyasmit, ami egyáltalán nem tetszik neki Erna viselkedésében.

Elutasítja.

Talán ezt az egész idétlen reszketést, amit Erna a testében érez, és most már látható.

Mit érdekel engem, hogy látható vagy nem látható, mondta ugyanakkor Erna magában, mert határozott dühöt érzett Geerte van Groot iránt, aki most ilyen egyszerűen elhagyná őt a megvető mosolyával.

Végül is nem mondott nekem semmit, Geerte. Üres szavakat kaptam magától. Szépen kikerülte minden kérdésemet, mondta teli szájjal ránevetve.

I. kötet 230

Szemérmetlen és csábító volt a nevetése, mert az ajkával szinte áttört a szemérmes reszketésén, holott az ajka is belereszketett.

Geerte legszívesebben lekevert volna neki egy jó nagyot.

Amikor a szájban nedvesen fölcsillannak a fogak, az a harapás előlege. Nyújtotta a blúzát, aztán gyorsan kibújt az ingvállból is.

Inkább én beszéltem, mondta, mindig túl sokat beszélek, s most aztán itt állok maga előtt teljesen kiszolgáltatottan és tudatlanul.

A másik nő komolyságát azonban nem tudta ezzel a könnyelmű kacérkodással megrendíteni.

Geerte van Groot átvette a blúzt, elvette az ingvállat, gondosan egymásba hajtogatta őket, majd úgy emelte maga elé az enyhén kikeményített batisztot és a síkos selymet, s különös, lapos orrát oly puhán és figyelmesen tüntette el benne, mintha keresné az illatát. Vagy megcsókolná a nedves foltokat, melyeket a szivárgó tej hagyott. Elkeveredtek egymással az illatok, de tényleg a tej zsíros illata volt, aminek vonzását nem tudta elhárítani.

Nem csak az volt világos, hogy mit keres, hanem az sem maradt homályban, hogy ezzel milyen határon lépnek át.

Mit művel, Geerte, az istenért, nyögte erre Erna szemrehányóan, könyörögve, szemérmében mélyen megsértve, mit csinál, ne tegyen ilyesmit, holott egész teste borzongató hűvösével és melegével helyeselte.

Megütközés, könyörgés és szemrehányás ugyanabból az élvezetből sugárzott.

Valójában átszakadt egy másik világba, s ehhez az eseményhez képest igazán csak halvány jelét adta annak, hogy miközben minden recseg és ropog és felszakad, miként sikoltozik magában. Nyöszörgések szakadtak föl belőle. Fűrész akad meg így a göcsörtös fában. Menekült volna, tiltakozott, ne történhessen meg, ami bekövetkezik, és teljesen önkéntelenül a melle elé rántotta a karjait.

Geerte az ajkához emelt fehérneműkből nézett föl rá, tulajdonképpen meglepetten. Sápadtabbnak látszott, mint bármikor. Világítóan I. kötet 231fehér, fényesen domború homloka körül ragyogtak, lángoltak az elszabadult és szerteszét göndörödő hajszálai. Valamiként eldurvult az arca, követelődző lett, támadó, komor. S amikor fölemelte a fejét, s a mellkasából lökve föl a hangokat, beszélni kezdett, vonásai között a gonoszság is megjelent; gyűlölet, nyers rettenet, a bosszú mélységes óhaja, amitől Ernának nem csupán el kellett volna fordulnia, hanem hanyatt-homlok menekülnie.

Annyira szeretnék segíteni magának, el nem mondhatom, nyögdécselte. Annyira nem szeretnék, nem akarok ártani magának, semmiben.

De a testemen kívül nincsen semmim, higgye el. Mivel segíthetnék. Én is oly keveset, semmit nem tudok.

Aztán a saját nyelvén szinte felordított.

Jaj, semmit, semmit.

Mégis nagyon fegyelmezett maradt az ordítás.

Immár nem a németalföldi festészet csöndes bensőségességét látta viszont az arcán.

Csönd lett közöttük.

Látta, hogy ez a nő tulajdonképpen bűnöző. Mintha a gyöngédségnek és a szelídségnek, amelyet magára kényszerít, lenne egy másik, eleddig ismeretlen oldala. Ez a nő mindenre képes. Kétségbeesett kiáltása a ház néma csöndjében mégis megrekedt.

A harmincéves háború borzalmait látta viszont az arcvonásain. Ahhoz, hogy visszafogja, elriassza, ne engedje közel magához, amíg lehet, másfelé terelje az eseményeket, nagyon gyorsan föl kellett volna öltöznie. Késő, tudta. Lovak trappoltak vele a jászhantai szilfasorban. Minden fel van rajzolva, meg van írva előre. Nincsen mit tenned ellene. És nem is volt kéznél semmiféle holmija. Akárha fázna, karja, válla lúdbőrözött, mellbimbója összerándult, egyre erősebben reszketett.

Miért nem vettem észre, hogy ennyire éhes. Én is mennyire kiéhezett vagyok rá.

Nem, nem volt semmi a közelében, amit magára kaphatott. Nagy, hűvös térben áll, sehol semmi segítség.

I. kötet 232

Nem volt Isten, akihez fohászkodhatott. Bár az is némi segítséget jelentett, hogy egyetlen szempillantásnyi időre kívülről látta meg önmagát, amint egy igazán nevetséges helyzetbe keveredve áll ebben az idegen, hűvös, takarékosan berendezett teremben.

S hirtelen hallja, hogy a szomszédos szobában a gyermeke halkan és elégedetten gőgicsél.

Az egyetlen tárgy a nedves kendő volt, amit elérhetett. Az asztalka szélén hevert egy dísztelen ezüst tálcára vetve. Lehajolt érte. Mint aki jobb híján ezzel a mozdulattal takarja el magát. S a remény, hogy a jelenetből még valamiként kiléphet, rögtön erőt adott. Mintha a szomszédos szobából valami láthatatlan csáp nyúlna át, titkos erő, köldökzsinór kötné, s akkor mégiscsak igaz, amit Geerte állít, s ő eddig soha nem érzett.

A gyermeke tényleg magához köti és vissza fogja tartani.

Azt hiszem, mondta erre nyögdécselve és dadogva, mert valami kis erőre kapott, az lenne a legjobb, azt hiszem, ha ezt a teli mellemet előbb lefejném. Ám közben maga is hallhatta a saját hangján, hogy nem ura többé önmagának, semminek, a gőgicsélés sem köti. A gyereke nem fogja visszatartani.

S ha így van, ha ennyire elárul mindenkit és mindent, akkor inkább ne is lásson, a szemét lehunyta.

De nem tudta föladni, nem tudott beletörődni, hogy nincsen visszaút. Amikor ismét megszólalt, akkor inkább egy engedetlen cselédnek szánt, kellemetlen hang hagyta el a torkát.

Geerte, kérem, nem hozná át a pumpát a másik szobából.

Kezük a nedves kendőn találkozott, és a váratlan lökéstől megzörrent a tálca.

Geerte az összehajtott fehérneműt helyezte volna rá, mert egyszerűen és mielőbb fel akarta szabadítani a kezét és a karjait.

Mindkét karját Erna csípőjére kulcsolta, bár nem húzta azonnal magához. Duzzadt ajka, mely különben is oly furcsán és idegenül hatott a fehér arcban, reszketett.

I. kötet 233

Ugyan, engedjen el, fuldokolta Erna erőtlenül.

Tiltakozása nem hatott volna olyan nevetségesen, ha egy férfi erőszakoskodik vele. Ám nő volt ez a másik illető, s ettől végképp úgy érezte, nincsen hová menekülnie. Nincsen eszköze. Geerte közeledő ajka láttán gyorsan elfordította a fejét, nehogy a száját érhesse el.

Akárha azt mondaná magának, ezt azért mégsem. Ami azt jelentené, hogy bármi mást.

Valami tényleg átszakadt és megnyílt.

Olyan szűk térben állt, ahol nem is volt hová hátrálnia. A gyerek gőgicsélt, s talán nem egészen ártatlanul. Az elemi erejű tiltakozástól még megfeszült, ám abban a pillanatban, mikor Geerte ajka a pofacsont alatt könnyedén a bőréhez ért, azonnal el is ernyedt a teste. Tiltakozásának nem maradt külső jele. Holott nem az ajak érintése oldotta fel, az csupán a lázas borzongását váltotta fázós forróságra át, és vissza, hanem az egymásnak feszülő, a ruhák szövetén átlüktető szeméremcsontjuk kölcsönös érzékelése tette meg a magáét.

Bár azt, amit belső érzékelésnek vagy józan gondolkodásnak nevezhetünk, nem zavarhatta meg.

Úgy gondolta, hogy tisztábban lát, mint bármikor.

Távolról hallotta a gőgicsélést, a lovak patáinak tompa dobogását a fasorban, a kocsi repítette a fények és árnyékok között. Az egyik domborulat úgy érzékelhette a másikat, mintha a saját lüktetésében dobogna a másik azonos ritmusú lüktetése, s ezért érzékelhették mindketten úgy, hogy a másik test a ruhákon átdobog. A jászhantai föld sötét, súlyos homok, a tavaszi esőktől összeáll, a nyári forróság megtömöríti. Még szerencse, gondolta magában, hogy a józan eszem azért nem veszítem el. Valamiféle mentséget talált ebben a hiszékeny józanságban. Talán Geerte szívét, a sajátját hallotta a lovak homokba vágódó patáinak dobbanásaként.

Először érzékelték egymást úgy, hogy nem tudták elválasztani egymástól az érzékelésüket. Mintha távolabbról figyelné, mégsem merészelné átélni a saját észleléseit, miközben a másik lény immár nem látI. kötet 234na ki önmagából. Ennyi közöttük a különbség. Vagy mintha a másik nőt nem ő érzékelné magában, hanem a férje, akire állandóan, és egyáltalán nem alaptalanul féltékenykedett. Mintha a másik asszony szeméremcsontján a magáét kéne ugyan megéreznie, mégsem ő, hanem a férfi feszülne rá.

Végre érzi, hogy mit érez a férje, ez a férfi, ezek a férfiak, s helyettük élné át a saját kívánságait.

Ijedelmében a nevén szólította, István, mintha őt hívná, az egyetlent szólítaná, hogy segítsen. Arra az egyetlen férfira cserélte át önmagát, akit a saját testén át megismert és akitől megszülte a két gyermekét. Ami rögtön meg is nyugtatta afelől, hogy szereti.

Szeretem, szeretem, őt szeretem mégis, történjen bármi más. Valójában nem a nőt szereti, akit most átkarol, s még erőszakosabban, mint ahogyan a nő karolná. Ez csak amolyan epizód lesz az életében, amit nem kell komolyan vennie. Bár nem vette észre, hogy egyáltalán mikor is karolta magához. S ha ez így van, akkor a tudata ugyan tisztán működik, ám a saját szándékait mégsem láthatja át.

És akkor valaki más is jelen van benne.

Geerte volt az erősebb, avagy mélyebben, biztonságosabban irányították az érzékei. Csaknem durva és igen közönséges. A két, egymásnak feszülő szeméremcsontnak nem sikerült megnyugtató egyezségre jutnia. Erna nem tudta, akarhat-e bármit, amit ez a másik ne akarna benne. A mentségek keresése, a kételyek teljesen lefoglalták a tudatát, amitől ugyanakkor nem volt kisebb az élvezet.

Legfeljebb alattomosabban élvezte a másikat, mint ahogyan a másik élvezte őt.

Geertének határozott célja volt.

Fantasztikus kép lebegett előtte, ezt követte. Akárha élő anyagot óhajtana beszuszakolni egy foszlékony látomásba.

Erna nekifeszült, Geerte viszont inkább ellene.

S hogy valamit akar, ezt érezte Erna. Amitől benne is föltámadt egy határozott képzet, ami elég gyorsan mosott alá mindenféle más képzeI. kötet 235tet. Pedig a gyermek még mindig egyenletesen és figyelmeztetőn gőgicsélt.

Csupán e zsírocskával kipárnázott domborulat maradt, a puha szőrzete, amint alágördülnek egymáson. Valójában a csók hiányzott ahhoz, hogy megtörténhessen; az ajkak érintkezése, az egymásba nyíló űrök telt íze és érzete, s ez a hiány jelent meg képzetként. Pontosan az, amit az imént indokolatlanul megtagadott magától.

Nem, semmit nem szabad megtagadnia. Kinyílni, miként két egymásba forduló, fodrosan egymásba tapadó, izmos csiga.

Már régen úgy képzelte, hogy Geertének égőn vörös a fanszőrzete. Ha legördülne, akkor kinyílnának, egymásba simulhatnának a szeméremajkaik. A képzelete egymásba nyitotta és mosta a vízszintest és a függőlegest, ajkakat, csókot, szeméremajkakat. Látta, amint megnyílik az érintéstől, s a magáét látta belenyílni.

Érezte.

De sehová nem gördülhetett, mert Geerte ajka durván indult neki az ellenszegüléstől megfeszült nyakának; csiga, tapadt, fénylő hártyát hagyott a parkban sötétlő, bordás fatörzseken, s ezzel egy időben visszataszította őt arra a székre, ahol az imént még szoptatott. A kettős súly alatt a szék megingott, kicsit hintázott alattuk a hátsó lábain.

Geerte valamennyire tartotta, ő pedig jobb híján és ijedelmében Geertébe kapaszkodott, feszítette, hogy ne dőljenek föl.

Legszívesebben felnevetett volna.

Aztán egyetlen villanásra meglátta maga fölött Geerte ijesztőn szétdúlt ábrázatát, a kikerekedett ajkait, az elborult tekintetét, az őrült, vöröslőn szétsugárzó hajfürtjeit, s tudatán még oly sok dolog átfutott. Hogy akkor ez háború, a rettenetes járványok, a tűzvészek forgószele csapott át. Akkor most valamit mondani fog, most, s hogy ilyenkor vajon minden nő ilyen ronda-e, éppen úgy, mint a férfiak, amikor tulajdonképpen már feldőlt velük a szék.

S nem csak a hátára esett, a támla kicsit előbb koppant, mint a feje, ami miatt aztán nem is verte be, hanem egymást átkarolva zuhantak ki I. kötet 236a székből. Ez viszont inkább Geerte ügyeskedése volt. A lábaikkal egymásba akadtan hengeredtek az oldalukra a szőnyegen. A felfordult szék úgy maradt.

Mintha hosszan futottak volna egymás mellett, együtt lihegtek.

Nem ütötte meg magát, kérdezte Geerte, drágám, s az ijedelemtől, hogy az ügyetlenségével a másiknak fájdalmat okozhatott, visszaváltozott az arca és kitisztultak a vonásai.

Mennyire nevetséges volt ez.

Utoljára kislánykorában dulakodott, akkor is mindig fiúkkal. Egymást átkarolva, egymásba kapaszkodva hevertek a padló hűvösén. És milyen szép. Mintha idegen emberekkel történne, akiknek érezné a melegét.

Nem, nem ütöttem meg magam, válaszolta, mintegy szavakat lehelve a másik asszony lélegzetébe. De valamit éppen mondani akart volna nekem, Geerte.

Meghalok, kiáltotta fojtott hangon, szenvedélyesen, meghalok a kíváncsiságtól, ha nem mondja meg.

Geerte a meglepettségtől visszafogta a lélegzetét.

Honnan tudhatja, gondolta, hogy egyálalán akarok neki valamit mondani.

Aztán az egész következő mondattal együtt, a szégyentől és a fájdalomtól elrekedten lökte ki magából.

Azt akartam mondani, hogy éhes vagyok, azt akartam mondani, hogy kiéheztem, Erna.

Szomjas vagyok. És eszemben sincsen áthozni az ostoba pumpáját a másik szobából.

Ezt akartam mondani.

Erre aztán némán, talán teljesen önkéntelenül nevettek, ami úgy hatott, mint valami egymást nagyon is értő hunyorgatás, kijózanítóan hatott.

Erna kibontakozott az ölelésből, lassan felült, közben el nem eresztették egymás tekintetét.

I. kötet 237

Geerte, hogy ne legyen annyira egyedül, ne hagyják el ennyire, hirtelen mégis utána nyúlt.

Végre megértette, s ez halálos nyugalommal töltötte el Ernát.

Hatalmasnak érezte önmagát, erősnek, kék erekkel átszőtt, nagyra duzzadt keblével uralta, táplálni tudta volna az éhező emberiséget, de súlya nem volt többé. Alig észlelhető kis mozdulatokat tettek. Még ha magukban a másikhoz szóltak is, ettől kezdve magukban, magukhoz beszéltek, s felettébb furcsa, egymással egyáltalán nem összefüggésben álló, a helyzethez kevéssé illő dolgokat. Erna azt mondta magában, meg kell néznem az évszámokat. S oly erős volt benne a késztetés arra, hogy vegye a kabátját, menjen, a könyvtárban lapozzon utána, és mindezt oly természetesnek is érezte, hogy Geerte fölült ijedtében; valamit megérzett az idegenségéből.

Bár tévedett, amikor úgy értelmezte, mintha durván elutasítanák.

Egyszerre engedték el egymás kezét és tekintetét.

S amint legördültek a hídról, a bazaltból metszett, domború kockakövek szabályosan rázni kezdték, dobálták a különben is mereven rugózott, súlyos kocsit a szétdúlt és sáros Margit körúton. Rögtön adom, doktor asszony, egy pillanat türelmet még kérek, mondta a sofőr kellőképpen hangosan, szinte kiáltva. Ezen a nyomorult szakaszon jussak át. Különben is szeretnék valamit kérdezni a doktor asszonytól, ha megengedi.

E pillanatban nem is értette, hogy a sofőr honnan a csudából szedi ezt a buta doktor asszonyt, meg egyáltalán mit akar tőle. Nem szerette, igazán nem tudott hozzászokni a gondolathoz, hogy a személyzet önállóskodik. Honnan tudhatja, hogy ő doktorált, ha egyszer a doktorátusát soha életében nem viselte.

Egészen a Török utcáig nyitva állt előttük az úttest. Gázvezetéket cseréltek, habár most a hosszú, beázott árokban senki nem dolgozott.

Geerte van Groot óriási, húsos, erősen bordázott ajka felett volt egy határozott élű, függőleges forradás, mely széles cimpájú, nyomottan lapos orrának barlangjában tűnt el. Úgynevezett nyúlszájjal jött a I. kötet 238világra; labium leporinum a rendellenesség latin neve. Ez abban az időben, amikor megszületett, a tizenkilencedik század utolsó éveiben, közel sem volt veszélytelen. A nyúlajkú csecsemő szopni nem tud, mert arcnyúlványai szét vannak hasadva. A felső ajak egy középső és két oldalsó, az alsó ajak pedig két oldalsó arcnyúlvány egyesülésétől nyeri az alakját, s ennek az egyesülésnek a rendellenessége a nyúlszáj. Leginkább a felső ajkon jelentkezik, s ha egyesülése tökéletlen, akkor az ajak húsa egész szélességében áthasad. A nyúlajkú csecsemőt ráadásul nem lehet azonnal megműteni, valamennyire meg kell erősödnie. A mesterséges táplálás viszont egyáltalán nem volt egyszerű, könnyen megfertőzték a csecsemőket a táplálásukhoz használatos eszközök. Kialakult egy ördögi kör. A fertőzés miatt meg kellett szakítani a mesterséges táplálásukat, akkor azonban a kiszáradás fenyegette őket. Geerte három hetes volt, amikor sikerült megműteni, és nem sokat adtak volna érte, hogy a seb gyógyulásának kritikus szakaszát átvészeli. Az alaposan begyulladt, gennyedző hasíték széleit óvatosan kimetszik, három öltéssel sikerült összevarrniok. Tulajdonképpen sebészi mestermunka volt a szája, de a húsból hiányozni fog az ajak felső peremének hármas osztása, az arcnyúlványok egyesülésének e természetes nyoma. És most nem is volt az ajka összezárva egészen, ami miatt különösen kereknek hatott. Ami egyszerre volt megkapó és elidegenítő, miként minden olyan sérülés, mely a testi épséget érinti vagy akár csak emlékeztet ennek a veszélyére.

Úgy látszik, gondolta Erna asszony, hogy mindig ilyen vastag szájúakkal hozott össze a sorsom.

A haldoklónak szintén óriási ajka volt.

Már megbocsásson, kiáltotta ugyanakkor a sofőrnek előre, mert a zötykölődés oly erős hangot adott, hogy különben nem hallhatták volna egymást, honnan veszi, kérem, hogy én bármiféle doktor lennék. Nem értem, mit akar ezzel egyáltalán.

A férfi, anélkül hogy visszafordult volna, fennhangon hátraszólt.

Többször vittem a professzor urat az Egyetemre, az Akadémiára, I. kötet 239vittem a Pártközpontba is. Együtt is tetszettek utazni velem, amire biztos nem tetszik emlékezni, mert este volt. Tavaly télen az Erkel Színházba tetszettek menni egy Aidára, mikor hirtelen akkora hó esett. Még előtte egyszer a Parlamentbe, amikor a professzor úr, ugye, Vörös Zászlórendet kapott.

Tetszik látni, hogy mindenre pontosan emlékezem, ezt tessék elhinni.

Nagyon derék, ez igazán kedves magától, válaszolta Erna asszony türelmetlenül, de még mindig nem értem, miként következik ebből, hogy én bármiféle doktor lennék. Micsoda tréfa ez.

Tessék idefigyelni, magyarázta a sofőr nevetve, s egy pillanatra kedélyesen hátra is fordult. A dolog igen egyszerű. Hallottam, miről tetszenek a professzor úrral beszélni. Már tessék nekem megbocsátani, kell hozzá legalább egy diploma és egy doktorátus.

Soha nem használom a doktorátusom.

Az én szakmám meg pont olyan, ez a lényege, nem kell mindent megértenem, hogy tudjam, kit viszek.

El nem képzelhette, hogy miről beszéltek, nem emlékezett. Bizalmas jellegű témáról biztosan nem beszéltek, hiszen ilyesmiről nem volt szokásuk taxiban szót váltani.

S miközben ujjai közé fogta, kissé megemelte bal mellének duzzadt bimbóját, látta, tényleg bőségesen szivárog a tej belőle, legszívesebben fennhangon megkérdezte volna a sofőrtől, hogy mégis miről. De nem akart ilyen közel kerülni hozzá. Egy ávóshoz, aki talán nyilas, de most aztán megérezte, hogy egyik feltételezése sem helyes. Ez a férfi valamivel megtéveszti őt.

Geerte ugyanakkor valamennyire lebocsátotta a pilláit, de nem egészen, s ettől kezdve a kétféle emlékezés egymás mellett futhatott.

Látást és érzékelést olykor szerencsésebb egymástól elválasztani.

Geerte mégis kilesett a pillái alól, lássa a bimbó dudoros, alvadtlila udvarát, mikor vonzására bízza az érzékeit. Még csak nem is gondolt rá, hogy meg kéne tagadnia magától vagy lenne rá bármiféle erkölcsi I. kötet 240indoka. Meg fogja találni, csak vezesse. Erna pedig csodálta Geerte vastag és lusta szemhéját, a vörös pilláit, melyeknek töve átláthatóan szőke volt. Miként arcának, úgy látszik, a tizenhetedik századi holland festészetnek szintén vannak fedettebb vonásai. Ez a közös titkuk.

Eddig talán senki nem vette szemügyre, nem értelmezte.

A családiasságában, az otthonosságában, az utánozhatatlan gyöngédségében, a mindenre kiterjedő figyelmében és a finomságában húzódik meg a harmincéves háború az összes iszonyával. Olyan, mint egy j