Mint már hosszabb ideje számítani lehetett rá, egy miniszteri rendelet feloszlatta a Keksz és Söralátét Műveket, mely valaha országos hírnévnek örvendett, de az utóbbi években termékeivel megbocsáthatatlan módon elmaradt a világszínvonaltól. Az üzemépületet több vállalatnak is felajánlották, de nem találtak rá megfelelő vevőt, így a bontás sorsára jutott.
A munkások alig döntötték le a régi téglakerítés első szakaszát, mikor a megnyíló résen egy hatvan körüli férfi próbált távozni két kiskorú gyerekkel. A férfi feltűnést keltett különös ruházatával: tetőtől talpig kekszreklámba volt öltözve, cipője talpát pedig söralátétekkel foltozták ki. A felügyelet természetesen feltartóztatta és kérdőre vonta, a férfi eleinte megpróbált mellébeszélni, de a keresztkérdések súlya alatt megtört, és részletes beismerő vallomást tett.
– Tizenhat évvel ezelőtt egy szép november végi napon saját készítésű kolbászt hoztam el egy maszek füstölőtől, olyan jól sikerült, hogy gondoltam, viszek belőle egy szálat a sógoromnak is. Először a lakásán kerestem, de mondták, hogy bent tartózkodik munkahelyén, a Keksz és Söralátét Művekben. Ide is utánamentem, a portán kértem egy belépőt, amit annak rendje és módja szerint megkaptam. A műhelyben sem találtam meg; a sógorom az előző napon felmondott, mert elviselhetetlennek találta az egyhangú munkát és környezetet, átlé397pett az utca túloldalán levő Söralátét és Keksz Művekbe; ez a hazárd döntés egyébként jól jellemezte sógorom kalandvágyó természetét.
Tudomásul vettem a helyzetet, és kifelé indultam, a portásfülke előtt a zsebembe nyúltam a belépőcéduláért, de nem találtam, és hiába kutattam végig minden holmimat, sehonnan sem került elő – a portás részvevő tekintettel figyelte kétségbeesett próbálkozásaimat. Megkértem, hogy engedjen ki cédula nélkül, hogy megtérítem az elveszett belépő árát, de a portás a fejét rázta:
– Én emberileg megértem magát, de ne kívánjon tőlem olyat, ami az állásomba kerülhet. Magának bizalmasan elárulom, hogy mi álcázott hadiüzem vagyunk, mi gyártjuk a harci söralátéteket az egész Varsói Szerződés számára, rendkívül súlyos következményekkel járhat, ha kiderül, hogy én egy illetéktelent engedtem ki az üzem területéről, aki esetleg fontos gyártási titkokat vitt magával.
– De hát valahogy beléptem.
– De nem biztos, hogy a portán, azt csak a belépőcédula igazolja hitelt érdemlően. Én tisztelem-becsülöm magát, de attól maga még lehet ellenséges békaember vagy sárkányrepülő.
– Akkor itt kell maradnom bent az üzemben?
– Igen.
– De mit csináljak itt?
– Csak egy tanácsot adhatok: próbáljon meg beilleszkedni a kollektívába.
Elkeseredésemben leültem az udvaron egy napos padra, és megkóstoltam a sógoromnak hozott kolbászt, mivel mint már említettem, jó fűszeresre sikerült, ke398nyér nélkül nehezen lehetett enni, így bementem egy raktárba, és a tárolóból óvatosan megpróbáltam kilopni néhány kekszet, de azonnal rám szóltak:
– Ne vegyél belőle! A hatos gondolában köménymagosat is találsz.
Akkor merült fel bennem a reménység, hogy talán mégis meg tudok élni majd a gyár falain belül, csak jól körül kell néznem. Az első éjszakát egy nagyobb sütőformában töltöttem el, melyet csak egyszer használtak: Enver Hodzsa születésnapjára sütöttek benne egy öszvér alakú kekszet, másnap meghallottam, hogy az éjszakás ápolónő felmondott, a helyére nem találtak senkit, így aztán beköltöztem a szobájába.
Az étkezést viszonylag könnyen megoldottam, az üzemi ebédlőben ugyanis az volt a szokás, hogy a dolgozók elsején leadták az egész hónapra szóló jegyet, és többé senki sem kérte, így másodikától kezdve nyugodtan beülhettem mind a három műszakkal, csak az tűnt szokatlannak, hogy mindennap háromszor ugyanazt a menüt kellett végigennem.
Lassan kialakultak a kapcsolataim az üzemen belül. Szétosztogattam a sógoromnak hozott kolbász maradékát, cserébe fusiztak nekem különféle használati tárgyakat, lassan foszladozó fehérneműmet a gyár reprezentációs reklámtrikóiból és a sportkör futballszereléséből pótolták.
Igyekeztem hasznosítani magam: hogy az üzem kulturális statisztikáját javítsam, jelentkeztem minden meghirdetett tanfolyamra, elolvastam a baráti országok életével foglalkozó színes folyóiratokat, és tartalmukról rövid összefoglalót készítettem vetélkedőkön induló szocialista brigádok számára.
399Egyik éjszaka váratlanul benyitottak a szobámba, kiderült, hogy mégiscsak sikerült betölteni az éjszakás ápolónő státusát, egy elvált asszony jelentkezett. Összeismerkedtünk, és hamarosan bensőséges viszony alakult ki közöttünk, élettársam főleg hűséges természetemet becsülte, bizton számíthatott rá, hogy mindig otthon talál.
Később gyerekeink is születtek, akiket tisztességben és békén neveltünk. A nagyobbik fiam néha panaszkodott, hogy óvodás társai a Balatonra járnak vagy a hegyekbe síelni, mi pedig csak az üzemi önkéntes tűzoltók rohampályájára kirándultunk egyszer. A térdemre vontam, és megsimogattam buksi fejét.
– Gyerekem, nekünk akkor is ez a hazánk!
Később tanulmányi ösztöndíjat is kaptak az üzemtől, minden a legnagyobb rendben ment volna, ha a Keksz és Söralátét Művek gyártmányai nem maradtak volna le megbocsáthatatlan módon a világszínvonaltól…
– Az igazgatónk formálisan kényszerített rá, hogy elvállaljam a sóvári üzemünk vezetését – meséli a mérnök –, a feleségem, mikor meghallotta, hogy le kell költöznünk, mintha az élettől búcsúzna: megevett három krémest.
Lent Sóváron egy tízemeletes Trautmann-kaptárban adtak egy 52 négyzetméteres lakást. Még ki sem pakoltunk, mikor csöngetnek, az egyik szomszéd jött, kínos udvariassággal elbeszélgettünk vele, fél lábon a csoma400gok között állva. Alig tette be maga után az ajtót, újra csengettek, a másik szomszéd jött, bemutatkozott, és megkérte a feleségemet, hogy kínálja meg egy kávéval.
– Egy nescafét szívesen keverek, de a kávéfőzőnk még ott van valamelyik ládánk alján.
– Köszönöm, nescafét nem kérek.
Elment, de a szomszédok továbbra is egymásnak adták a kilincset, az ötödik látogatónál a feleségem kitört magából:
– Voltaképpen mit akartok tőlünk?
– Tudod, én csak szerettem volna kipróbálni…
– Kipróbálni? Mit?
– Azt mondták a többiek, hogy egy olyan fukar család jött ide, hogy még egy kávét is sajnálnak a vendégeiktől.
– Slussz! – mondta a feleségem –, tőlem ezután csengethettek, legközelebb akkor nyitok ajtót, mikor a szállítómunkások jönnek, hogy visszaköltöztessenek minket Pestre.
Bent az üzemben folytatódott ugyanez a macera, szemtől szembe senki nem vitatkozott velem, de elárasztották névtelen levelekkel a központi gyárunk igazgatóját. Már összeszorult a gyomrom, mikor a szokásos heti ellenőrzéseknél belenyúlt a táskájába, és kivett egy vaskos köteg borítékot. A levélírók egy fillér ára becsületet nem hagytak rajtam: a munkahelyemen diktátort játszom a beosztottjaimmal, az utcán szemetelek, és szántszándékkal túráztatom az autóm motorját, a nemi mohóságom példátlan: szerelmi ajánlatokkal üldözöm még az öreg takarítónőt, a vasmosolyú Mariskát is – őt azért hívták így, mert minden fogára fémkoronát rakatott, ezt az utolsó levelet gyorsan félretettem, ha a feleségem kezébe kerül, megöl.
401Az igazgató eltöprengett:
– Vannak magának ellenségei, Dékány elvtárs?
– Úgy látszik, vannak. Valamelyik beosztottam vagy szomszédom, aki nem tudja megemészteni, hogy a sóvári gyárba Pestről küldtek le vezetőt. Annyi biztos, hogy ismeri a környezetemet.
A levélírók hamarosan kiszélesítették a frontot, nemcsak a budapesti vezetést bombázták, hanem a helyi tanácsot és pártszervezetet is. A rendőrség segítségét kértük, ők tüzetesen megvizsgálták a leveleket, megállapították, hogy egy és ugyanazon gépen írták őket, mert valamennyi „e” betű a billentyű leütésénél kissé felugrott, és az átlagosnál halványabban nyomódott le. Végigvizsgáltuk Sóvár minden fellelhető írógépét, de nem sikerült felderíteni a rejtélyt.
Akkor már én is kiborultam, a legkisebb nézeteltérésnél üvöltözni kezdtem, sértegettem az embereket, egyszer aztán a gyárudvaron idegösszeroppanást kaptam, és kórházba kerültem. Az igazgatóm belátogatott hozzám.
– Ezek után nincs értelme tovább erőltetni a dolgokat. Ahogy meggyógyul, visszahelyezzük a pesti gyárba.
A feleségem is megtudta az örömhírt, beküldött egy levelet, melyre egyetlen szó volt gépelve: „Szeretlek!” – valamennyi „e” betű a billentyű leütésénél kissé felugrott, és az átlagosnál halványabban nyomódott le.
402Egy kéttagú íróküldöttség vezetőhelyetteseként néhány napot egy fejlődő afrikai országban, Gumiparton töltöttem. Az idő meglehetősen lassan múlt, mert a vendéglátók csak az ételfogyasztásunkat fizették, az italt nem. Egyszer magamhoz intettem a pincért:
– El lehetne intézni, hogy holnaptól a whisky is étel legyen?
– Egyféleképpen.
– Hogyan?
– Ha én is ehetek belőle.
– Kérem.
A pincér attól kezdve whiskyt is szervírozott, késsel és villával, a konyhából másképp nem engedték volna ki a rendelést. Itt a bárban ért utol minket az üzenet, hogy Tihamér, Gumipart nemzeti költője, Teodor államelnök közvetlen barátja és harcostársa találkozni kíván velünk – a megtiszteltetésből sokat levont, hogy köztudomásúlag akkor szokták bedobni, mikor már végképp nem tudnak mit kezdeni a külföldi íróvendégekkel.
Tihamér írószövetségi szobájában fogadott minket, a helyiség puritán egyszerűséggel volt berendezve, a falakat mindössze néhány tucat Tihamér-kép díszítette „Tanulmányozzátok Tihamért, a Valóság Fanatikusát!” felirattal és harminc-negyven Tihamér versplakát a költő leghíresebb soraival:
Tihamér nem volt egyedül a szobában, egy Fülöp nevezetű szemüveges, kopasz ember ült mellette, kissé 403félrehúzódva az asztaltól, negyedóránként rádióközvetítésben számolt be, hogy Tihamér hogy érzi magát, mit mondott az elmúlt percekben, közölte a testhőmérsékletét és az esetleges széklet töménységét, a szünetekben pedig feljegyezte Tihamér minden elhangzott mondatát a készülő életrajz számára. A bennfentesek szerint Fülöp mindent jobban tudott a költőről, mint ő maga. Beszélgetni kezdtünk Tihamérral:
– 1924-ben a madridi kongresszuson én a leghatározottabban kijelentettem a mohamedániai küldöttségnek – az ősz költő itt elakadt, és Fülöphöz fordult –, mit is mondtam én a madridi kongresszuson a mohamedániai küldöttségnek a leghatározottabban?!
– Melyik változatra gondolsz, Tihamér?
– Melyikre?! Arra, amit az európai vendégeknek szoktam mondani.
– Azt mondtad, Tihamér, hogy az Elmélet nagy zenekar, de a Valóság árva hegedűje sokkal szebben szól.
– Nahát, ezt mondtam én a mohamedániai küldöttségnek a leghatározottabban.
Később megkérdeztem az életrajzírót:
– Mi lesz a mű címe?
– „Tihamér nem akárki!” Ez gúnyos válasz a gyarmatosítók lenéző magatartására, alcím: „Tihamér, a forradalmi valóság prófétája és apostola.”
A beszélgetés után nagy fekete Volgával mentünk át a költőről elnevezett „Nemzeti Tihamér” vendéglőbe. Teodor, az államelnök csak ritkán vásárolt kocsikat, de akkor kiadósan, 1970 és 75 között megvette az összes fekete Volga kocsit, 1975 és 80 között pedig az összes piros Alfa Romeót, amit csak gyártott a Fiat-cég.
404A vendéglőben a húsadagok szerényebb mérete miatt minden teríték fölé egy nagyító volt felszerelve, az esetleges elégedetlenkedők miatt a nagyítót nemzetiszínű keretbe foglalták. Mi megettük a desszertet is: lépes mézet lekvárral és porcukorral, a pincérek a hagyományok szerint az utolsó falatot ollóval vágták le a szánkról. Tihamér jóindulatúan ejtőzött, úgy érezte, hogy most van az ideje a tanításnak, a tapasztalatok átadásának.
– Maguk még fiatal emberek, az út elején állnak, egy tanácsot szeretnék adni maguknak: az irodalomban nem az irodalom a legfontosabb.
Fülöp buzgón jegyzett, én kíváncsian megkérdeztem:
– Hanem mi?
– A pontos tájékozódás az életben, a valóság, a kis részletek hiteles ismerete. Az tudja vezetni az olvasót, aki maga is ismeri minden kövét az útnak…
Ez nagy igazság, de már hallottam, karácsonyi arcot vágtam, és bólogattam. Szerencsére lejárt a ránk szánt idő, véget ért az ebéd. Tihamér ment ki elsőnek, mi csak lassabban kászálódtunk ki az asztal mellől, addigra a fürge öreg költő el is tűnt a szemünk elől.
Kiérünk az utcára a nagy fekete Volgához: Tihamér sehol. A sofőr és Fülöp sápadtan nézett össze:
– Hol lehet?
A továbbiakról már csak itthon értesültem. Kiderült, hogy a valóság fanatikusa a ránk várakozó fekete Volga helyett egy teherautó platójára ült fel, mely gumiabroncsokat szállított a kikötőbe. Különféle gondatlanságok folytán, így például a gumiparti vámőrség nem volt kioktatva rá, hogy kell megkülönböztetni egy pótkereket 405egy alanyi költőtől, Tihamért már csak a nyílt tengeren fedezték fel az egyik raktárban. Kérdőre vonták, először nem jutott eszébe a neve, de később a leghatározottabban kijelentette, hogy ő Tihamér, a nemzeti költő. A hajó kapitánya nem akarta elhinni, próbaképpen íratott vele egy dolgozatot Tihamér forradalmi költészetéről, de az egybehangzó értékelés szerint csak kétharmadra sikerült. A valóság fanatikusát visszazárták a pótkerekek közé, és csak egy fél év múlva került elő az egyik gumiparti elmekórházból.
Kedves Ügyfeleink!
Van szerencsénk felhívni figyelmüket vállalatunk, a Daedalus Autóbuszgyár újonnan kialakított típusaira. Új gyártmányaink tervezésénél figyelembe vettük a jelenlegi közgazdasági nehézségeket: az energiaproblémákat, a munkaerőhelyzetet és így tovább.
1. „Textilipar”-típus. Ez megjelenésében szabályszerű közúti autóbusz, és a valóságban is a városon belüli közlekedés céljait szolgálja. Berendezése annyiban tér el a hagyományostól, hogy minden ülés elé egy-egy szövőgép van felszerelve. Használata a következőképpen történik: az utas felszáll, mondjuk, a busz Makk Sebestyén utcai megállójában, akkor köteles beállni a szövőgép mögé, és addig szőni rajta, amíg el nem jut a céljáig, ott pedig az éppen felszálló utas a helyébe lép, és folytatja a munkát.
406Ezt a típusunkat elsősorban természetesen a textilgyárak figyelmébe ajánljuk, a béralap fejlesztése nélkül megoldhatnák munkaerőgondjaikat, de szeretnénk megemlíteni néhány az üzemeltetéssel kapcsolatos járulékos szempontot. Kedves ügyfeleink számítsák be az autóbusz oldalirányú kilengéseit és a hirtelen fékezés okozta rázkódásokat, ezért modern, hullámos vonalú mintákat javasolunk a szövőgépekre, például elektrokardiográf díszítésű anyagokat. Ennél a típusnál még meg kell oldanunk bizonyos nehézségeket, egyelőre nem biztosíthatók az eredeti textilgyári körülmények: a levegő magas sav- és gőztartalma, és a tető sem ázik be megfelelő mértékben.
2. „Energiaspór II”-típus. Vállalatunk már komoly nemzetközi sikereket ért el az „Energiaspór I”-típussal is, melyre nem szereltünk kerekeket, így viszonylag kevés energiát fogyasztott. A módosított változat további előrelépést jelent, mert bevezettük az összes olyan újítást, mely üzemanyag-megtakarítást jelent. Mellékelünk egy rövid áttekintést.
a) A karosszéria áramvonalas kialakítása 30 százalékos üzemanyag-megtakarítás.
b) A motor átalakítása és kedvezőbb elhelyezése. Ugyancsak 30 százalékos megtakarítás.
c) A tápvezeték lejtésszögének optimalizálása. További 20 százalékos megtakarítás.
d) Megfelelőbb súlypont-kialakítások. Nem kevesebb mint 30 százalékos megtakarítás.
Vagyis összesen 110 százalék üzemanyag-megtakarítás adódik, ami annyit jelent, hogy az autóbusz olajat termel, egyelőre még csak szerény mértékben, száz kilo407méterenként öt-hat litert, de a távlatok mindenesetre biztatóak. Ha a parkolás idején is bekapcsolva hagyjuk, a busz olajkútként üzemel.
3. „Demokratikus vezetés”-típus. A modell sajátossága abban áll, hogy nemcsak a sofőrüléshez van beépítve kormányfék és gázpedál, hanem valamennyi üléshez. Így a nyolcvan utas bármelyike tetszés szerint tudja befolyásolni az autóbusz sebességét és mozgási irányát. Szakszervezetek számára kidolgoztuk a típus egyik különleges változatát: az üléseknél itt is található kormány, fék és gázpedál, de ezek használata nem befolyásolja a vezetést.
Yours faithfully, Hochachtungsvoll, elfekvő készletek esetén további nyelveken is tudunk.
Daedalus Autóbuszgyár
Még kazánszerelő koromban – mert végeztem én valaha tisztességes munkát is – részt vettem egy költő-olvasó találkozón. Már vagy negyvenen ültünk az üzemi ebédlőben, de a költő vendég késett.
– Késni szokott – mondta a kultúros –, nagyon elfoglalt ember, különféle fontos funkciói vannak.
Unalmamban elbóbiskoltam. Azt álmodtam, hogy 1848. március 15-én reggel az ifjak már összegyűltek a Pilvax kávéházban, rég megjött a hír a bécsi forradalom kitöréséről, megszövegezték a 12 pontot, rég indulni kellett volna, de Petőfi még mindig nem érkezett meg.
408– Ho-ho-hol lehet Sándor? – kérdezte a dadogós Sükei.
– Nem tudom, de szerintem már nem lehet tovább várni – tüzeskedett Vasvári Pál.
A többiek leintették.
– Semmire nem megyünk nélküle. A „Nemzeti dal”, amit megígért, lesz a mi forradalmunk Marseillaise-e.
Petőfi délre nem érkezett meg, a tüntetők kabátja átázott az esőben, elunták a várakozást, szép lassan, észrevétlenül eloszoltak, Táncsics bent maradt a börtönében, a 12 pontot nem nyomták ki, és senki sem állt ki a Nemzeti Múzeum lépcsőjére.
– Mi történhetett Sándorral? – néztek össze sápadtan a márciusi ifjak.
– Talán a gaz ka-ka-kamarilla áldozata lett?! – vélte a dadogós Sükei.
Nem tudtak békén ülni a kávéházi asztalok mellett, felkeresték a költőt a szállásán, Petőfi épp az olasz forradalmi ifjak küldöttségével tárgyalt.
– Mit csinálsz itt, Sándor? – kérdezték a márciusi ifjak elképedve.
– Jövőre egy nemzetközi költőtalálkozón veszek részt Veronában, arról beszélgettünk. De miért vagytok ilyen idegesek?
– Vártunk a Pilvaxban, de nemcsak mi, hanem a jurátusok is, és lent az utcán a forradalmi nép.
– Ma?! Hát nem március 16-ról volt szó?
– Nem, március 15-ről.
– Én meg mertem volna esküdni, hogy március 16-ról. De hát valósággal szétszedik az embert, kiment a fejemből.
409– De a „Nemzeti dal”-t megírtad?
– Persze, üljetek le, és hallgassátok meg.
Petőfi elővette a kéziratot, és szavalni kezdett.
– „Te rothadásszagú, földleheletű, ezüstpapírba csavart magyar fajtám állj fel…”
Vasvári közbevágott.
– Tudod mit, Sándor?! Ha ilyen verset írtál, jobb is, hogy nem jöttél le a Pilvaxba!
Megdöbbenésemben felébredtem, kiderült, hogy közben már megérkezett a költő vendég, és ő szaval a verseiből.
Székfoglaló előadást tart a Magyar Tudományos Akadémián Verőci Béla, a kritikus és irodalomtörténész derékhad egyik elismert nagysága. Dolgozata tárgyául Ősz Kara András költészetét választotta, pontosabban a költő életének utolsó korszakát; a Rákosi-rendszer börtöneiben töltött éveket, amelyekre a kivégzőosztag sortüze tett pontot.
Verőci őszinte beleéléssel és mély anyagismerettel elemezte a versek hátterét, számtalan eleddig ismeretlen részlettel gazdagította a költőről kialakult képet, érthető, hogy az előadás osztatlan sikert aratott. A hallgatók ezek után egyszerű formaságnak, félig tiszteletkörnek tekintették a felkért bíráló: Szegedi Ede professzor hozzászólását – de várakozásukban csalódniuk kellett. Szegedi elismerte ugyan az elemzés gondosságát, a törekvést az anyag teljességére, de egy sarkalatos ponton tévedéssel vádolta Verőci Bélát.
410– Tudós kartársam nem az igazságnak megfelelően írja le Ősz Kara András utolsó perceit, szorosabban véve: magát a kivégzést. Kétségtelen tény ugyanis, hogy a költő a kivégzőosztag előtt állva azt kiáltotta, hogy: „éljen a világforradalom!”, nem pedig azt, amit Verőci Béla állít, hogy: „még a szar is le van szarva!”. Ez az állítás, túl azon, hogy nem felel meg a valóságnak, még meg is rágalmazza a nagy forradalmár költő emlékét.
Verőci a válasz jogán szót kért.
– Minden szempont a tisztelt professzor kartárs véleménye mellett szól, egyet leszámítva: magukat a tényeket! A költő utolsó szavait cáfolhatatlan bizonyítékok alapján idéztem.
Szegedi professzor indulatba jött.
– Én mégis megkísérlem a cáfolatot.
– Nagy érdeklődéssel várom.
– Nem szorosan vett irodalmi érv, de mindenesetre perdöntő: én abban az időben ávéhás őrnagy voltam, és én adtam parancsot a kivégzésre!
Verőci ingatta a fejét.
– Ugyancsak nem tartozik az irodalomtörténet kereteibe, de abban az időben én ávéhás őrmester voltam, és én vezényeltem a kivégzőosztagot.
411Kisebbik lányom, Gyula – az anyakönyvi kivonat ugyan Júlia néven említi, de hát fiút vártunk – erősen pöszézett, a „sár”-t is „fáj”-nak ejtette, de ez egyáltalán nem ingatta meg az önbizalmát. Kérdezik tőle.
– Mi leszel, Gyuluska, ha megnősz?,.
– Logopéduf! – mondta határozottan.
– Nem is tudtam, Moldova elvtárs, hogy maga híres sportoló! – mondja egy nap az óvó nénije.
– Én?! Honnan veszi, Ágika?
– Gyuluskától hallottam.
Vallatóra fogtam.
– De hát honnan vetted ezt, Gyula?
– Nem te mondtad a múltkor, hogy szabadúszó vagy?!
Mikor félig-meddig hivatalosan közölték velem, hogy április 4-én Kossuth-díjat kapok, csak apámnak és feleségemnek mondtam el a hírt. Hallottam már olyan legendákat, hogy az átadás előestjén is visszavontak Kossuth-díjakat, miért kell az nekem, hogy az egész város azt beszélje:
412– A Moldovának is csak a szája járt, s végén azt kapott, amit Tóth Vendel a kaszálásért.
Tehát teljes titoktartást fogadtam.
Valamikor március végén a feleségem bemegy Gyuláért az óvodába, az óvónő megilletődötten kérdezi:
– Igaz, hogy a Moldova elvtárs Kossuth-díjat kap?
– Igaz, Ágika, de honnan tudják?
– Délelőtt foglalkozást tartottunk április negyedikéről, és én kérdezem a gyerekeket: miről nevezetes ez az ünnep? Gyuluska jelentkezik, hogy ő tudja.
– Na mondd szépen, Gyuluska.
– Apu ilyenkor szokott Kossuth-díjat kapni.
Művészi tornán Gyula tehetősebb szülők csemetéivel került össze, minden gyerek balatoni nyaralókról, luxus víkendházakról beszélt. Gyula letörten jön ki az óráról:
– Apu, vegyünk mi is egy házat a Balatonon! Nem kell, hogy nagy legyen, csak épp dicsekedni lehessen vele.
Egyszer véletlenül betévedtem egy vidéki művelődési otthon galambász szakkörébe. A foglalkozáson arról folyt a vita, hogy a versenyeken ki kapja a díjat: a galamb vagy a galambász? Mert ha a galambász, akkor a neve413sebb tenyésztők nyugodtan nevelhetnek akár tollatlan vagy isten ne adja, háromlábú galambokat, akkor is biztosak lehetnek az elismerésben, ismeretlen galambász viszont a világ legszebb madaraival sem arathat sikert. Hosszú vita után mégis úgy döntöttek a szakkörben, hogy a díj nem a galambot, hanem a galambászt illeti – nem tudom, miért jutott eszembe erről a jelenlegi magyar irodalomkritika.
Sokan megkérdezik, hogy külföldön is megjelennek-e a könyveim, ilyenkor vagy titokzatosan mosolygok, vagy töredelmesen bevallom, hogy előfordul, de ritkán. Nálam nagyobb írók is nehezen tudták áttörni a magyar nyelv Biharkeresztestől Hegyeshalomig tartó határait, minél szebben és ízesebben írtak magyarul, annál kevésbé. Egyszer hallottam, hogy H., a kitűnő természetfilmes rendező előadást tartott hazánk valamelyik külföldi követségén a Kis-Balaton madárvilágáról meghívott vendégeknek. Megjelenik az első vetített madárkép, H. mondja a nevét.
– Kékbörzsönyös sápi gyurgyalag! – (Vagy valami hasonló.)
A tolmács sokáig tűnődik, aztán fordít.
– Vogel!
Ennyi ment át az egészből, madár-madár!
414Cortez, Dél-Amerika spanyol meghódítója, hogy takarékoskodjon katonáinak életével, szívesen alkalmazott spicliket. Egyszer az indiánokkal vívott háború legfeszültebb napjaiban beosztottjai jelentették neki, hogy egy kereskedő kívánja felajánlani szolgálatait, a hadvezér habozás nélkül fogadta. A kereskedő alázatosan üdvözölte Cortezt, és közölte, hogy ismer egy bizonyos rejtekutat, mely az ellenséges hadvonal hátában emelkedő magaslathoz vezet, ahonnan már gyerekjáték volna lemészárolni az indiánokat. Cortez bólintott.
– És mit kér, amiért megmutatja ezt a rejtekutat? – mert Cortez nemcsak jeles hadvezér volt, de az életet is ismerte.
– Tulajdonképpen semmit – mondta a kereskedő –, de ha a nagy Cortez nem akarja meghagyni neki azt az örömet, hogy önzetlenül szolgálhassa a spanyol hadsereget – mint látható, a kereskedő sem volt akárki –, inkább csak jelképes jutalomként adja neki azokat a szögeket, melyek az inkák templomának falán az ezüstlemezeket rögzítik.
– Nem magukat az ezüstlemezeket? – kérdezte Cortez gyanakodva.
– Nem, elég lesz, ha a szögeket megkapom.
Ezt Cortez már meg tudta ígérni, és meg is esküdött rá. Csak a templom elfoglalása után derült ki, hogy ezeket a különlegesen nagyméretű szögeket tiszta aranyból öntötték, az élelmes kereskedő két tonna tiszta aranyat kasszírozott be. A tanulság: kérni tudni kell.
415Egy mohamedán temetőben sétálgatunk, az utolsó sírtól alig néhány méterre már a sivatag veszi át az uralmat. A sírok fölött sehol sem áll fejfa vagy márványoszlop, még egy felhantolt kupac sem, a nyughelyeket a szél hamarosan betemeti a sivatag homokjával.
– A mohamedán világban senkinek a sírja fölé sem állítottak emlékjeleket? – kérdezem a kísérőmet.
– Csak három embernek.
– Kinek?
– Mohamednek, aki Allah egyetlen igazi prófétája volt, aztán Omár kalifának, akinek kardja csak győztes csata után tért meg a hüvelyébe, és Abu Baszrnak.
– Abu Baszr?! Ő ki volt?
– Különösebbet nem jegyzett fel róla a történelem. Legfeljebb annyit, hogy ő volt a próféta sógora.
– Értem – mondtam, és ballagtunk tovább.
Az irodalomtörténészek már régen gyanakodtak rá, hogy a „Hamlet”-et, a „Lear király”-t, a „Rómeó és Júliá”-t és a többi remekművet nem Shakespeare, hanem egy angol főnemes, Sir Bacon írta. Feltételezéseikre hosszú évszázadokon át nem találtak teljes értékű bizonyítékokat, de nemrégiben előkerült egy feljegyzés, mely végérvényesen tisztázta az ügyet.
Sir Bacon irataiban számadást vetett: állami hivataláért évi tízezer font javadalmazást kapott, ha ehhez hoz416zájött volna a drámák előadásai után járó jogdíj, a főnemes átlépett volna egy magasabb adóosztályba, és a progresszív levonással jövedelme tízezer font alá csökkent volna. Sir Bacon belátta, hogy valamelyik hivatását fel kell adnia, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy drámaköltő lesz, maga elé mormogta:
– Lenni, vagy nem lenni?! – de aztán legyintett erre a nyilvánvaló őrültségre, és átüzent a közeli kocsmába egy Shakespeare nevű részeges színészért, hogy fontos tárgyalnivalója volna vele. „És a többi néma csend…”
Cs. Dobos törzsőrmester az újabb tudományos módszereket először még a Horthy-hadseregben próbálta ki. Mikor egy eligazításon kiderült, hogy a szakaszból többen is „gatyabaj”-t szedtek össze, ő vállalta magára, hogy jobb útra téríti a legénységi állományt. Kopasz fejére piros babos kendőt kötött, mely jótékony árnyékot vetett rezes orrára és harcsabajuszára, lezavarta a bakákat a pincébe, és csak egyesével jöttek fel.
– Gyere be, szép legény! – mondta nekik elváltoztatott magas hangon –, nem bánod meg!
– Nem mehetek be, te rosszlány, nekem inkább sportolni kell! – így kellett hogy válaszoljon a megkísértett, aztán siethetett vissza a pincébe, mert a törzsőrmester tízszer-hússzor megismételtette a gyakorlatot, hogy a katonáknak végképp elmenjen a kedve a kalandoktól.
Később – már főtörzsként átkerülve az új demokratikus hadseregbe – Cs. Dobos továbbképezte magát, mű417szaki ismereteket is oktatott több-kevesebb sikerrel. Felettese először akkor fejezte ki a nemtetszését – a katonaságról van szó, óvatosan kell fogalmazni, nem lehet olyat írni, hogy Cs. Dobost letolták –, mikor meghallotta, hogy a főtörzs miképp magyarázza a Besarde iránytűt.
– Elvtársak, ez itten a Bézárt-féle iránytű, azért hívják így, mert bé van zárva. Az iránytű kör alakú, tehát háromszázhatvan fokból áll.
– Mindig ennyiből? – kérdezte egy újonc.
– Nem, ez csak az átlag, hol egy kicsivel kevesebb, hol egy kicsivel több.
Ezután a felettes fokozott figyelemmel kísérte Cs. Dobos előadásait. Egyik nap bement az előadóterembe, ahol a főtörzs oktatott, és a következő látvány tárult a szeme elé: a dobogó négyfelé volt osztva, az egyik sarokban valaki hörögve mély lélegzetet vett, utána a másik sarokban egy katona négykézlábra ereszkedett, ezt követően a harmadik sarokban egy katona előhúzott egy doboz gyufából egy szálat, és azt mondta, hogy: bumm, végül a negyedik sarokban egy katona jobb tenyerét a bal hóna alá helyezte, és rácsapta a karját, szellentést utánozva. A felettes elképedve állt meg:
– Mit csinál itt maga, főtörzs elvtárs!
– Jelentem: szemléltetően oktatok.
– Mit?
– Jelentem: a robbanómotort! – és sorra mutatta a négy fázist: szívás, sűrítés, gyújtás, kipufogás.
Cs. Dobost még aznap leváltották a beosztásából. Hogy aztán hová került: lefelé vagy felfelé? – arról nincs tudomásunk.
418Budapest sokadik kerületében, a Makk Sebestyén utca páratlan oldalán végig tönkrement az útburkolat. A lakók addig ostromolták leveleikkel a tanácsot, míg végül kiszállt egy bizottság, hogy felmérje a helyzetet. A szemle után a bizottság elnöke sápadtan nézett a tagokra.
– Két kilométer hosszban kellene kicserélni a járdát, ez legalább négymillió forint. Van most ennyi pénzünk?
– Már tavaly sem volt.
– Akkor mit csináljunk?
Egy fiatal előadó jelentkezett. Zölderdő Sándor.
– Nekem van egy ötletem, elnök elvtárs. Tízezerből meg tudjuk oldani a problémát – majd kissé elbizonytalanodva hozzátette –, amennyiben öt meg öt az tíz.
– Erről legyen meggyőződve, Zölderdő.
A következő héten a Makk Sebestyén utcai lakók egy-egy értesítést találtak a postaszekrényükben – teljes bekerülési költség: ötezer forint.
„Kedves Lakótárs!
Az utca páratlan oldalával kapcsolatos panaszaikat illetően a következő tudományos szakértői véleményt közöljük Önökkel, melyet felkérésünkre doktor Berta Bertalan állami díjas professzor készített.
Műszeres felmérésekkel megállapítottuk, hogy a Makk Sebestyén utca páratlan (vagyis nem páros) oldalát az átlagosnál lényegesen erősebb violántúli és vörösinneni sugárzás éri, mely a legkülönbözőbb egészségi károsodásokhoz vezethet, ezért a lakosság testi épségé419nek megóvása céljából azt javasoljuk, hogy a forgalmat az utca páros (vagyis nem páratlan) oldalára tereljék át. Ugyanebből az okból helytelen volna a páratlan (nem páros) oldalon bármilyen módon vagy mértékben megváltoztatni az úttest jelenlegi állagát, mert a talajban felszabaduló sav esetleges kigőzölgése, továbbá a mikroflóra és fauna módosulásai nyomán halmozottan jelentkeznének a fentebb említett sugárzásveszélyek.
Doktor Berta Bertalan professzor
állami díjas
Ismertetve a szakértői véleményt, kérjük a jelenlegi helyzet tudomásulvételét.
Budapest Sokadik kerületi Tanács”
Ezután örvendetesen megritkultak a Makk Sebestyén utcából érkező panaszok, az elnök elégedetten mondta Zölderdőnek:
– Nagy ötlet volt ez a szakértő! Mennyit is fizettünk neki?
– Ötezer volt a szórólap, ő kapta a másik ötezret.
– Máskor is fel lehetne használni, mindig ennyit kér?
– Ennyit, leszámítva azokat az eseteket, mikor igazat kell írnia, olyankor a dupláját.
– Miért? Az nehezebb?
– Igen, mert abban alig van gyakorlata.
4201956 októberének végén fegyverhez jutott két környékünkbeli cigányfiú is. Este berúgtak, aztán jobb híján egymásra lövöldöztek, a kisebbik pont fejbe találta a bátyját. Mikor látta, hogy megtörtént a baj, felkapta a testvérét, és elszaladt vele az orvoshoz, de az már csak a halált tudta konstatálni. A cigány felemelte a fegyverét, és dühösen megrázta:
– Megállj, Gerő!
Az egyik afrikai magyar nagykövetség kertjében ülünk a fiatal ügyvivővel. Fehér kőoroszlánok őrzik a lépcsőket, a tornác mennyezetéről sárga máriaüveggel kirakott kovácsoltvas lámpa lóg le. Hátul magas lábú, fehérre festett fémasztalok halmozódnak egymásra borítva, a ház emeleti erkélyéről reflektorok szegeződnek rájuk, feltehetőleg garden partykat, kerti ünnepségeket szoktak itt tartani.
– Szép hely – mondom óvatosan, mert mostanában már mindent óvatosan mondok, de a fiatal ügyvivő ezt is célzónak veszi, indulatosan hadonászik a teniszütőjével.
– Ne higgye azt, hogy csak egy mosókonyhában élő ember őrizheti meg az osztályöntudatát, én ebben a környezetben is kutyabőrös proletár maradok…
421Nyolc év körüli gyerek, az ügyvivő fia jön ki a házból sírásra görbült szájjal.
– Ne menj el teniszezni – mondja az apjának –, mert ha te elmész teniszezni, akkor nekem el kell menni a Yacht Klubba, és én nem akarok a Yacht Klubba menni.
Az apa türelmesen elmagyarázgatta, hogy igenis: egy jó kisfiúnak el kell menni a Yacht Klubba. Ha a kutyából nem is lesz szalonna, de a kutyabőrből szalonnabőr, úgy látszik, igen.
Valamikor az 1950-es évek végén Gévait, a vízipólózót formális állásként a Könnyűipari Minisztériumban helyezték el, még a fizetéséért sem kellett bejárnia, úgy küldték ki neki postán. Történt azonban, hogy a magyar vízipóló-válogatott – soraiban Gévaival – vereséget szenvedett az olimpiai döntőben, és a csapat feldühödött protektora úgy rendelkezett, hogy ezentúl minden játékos köteles bejárni a munkahelyére és ott aktívan részt venni a termelésben.
Gévai is beült az íróasztal mögé, melyet az utóbbi években csak a takarítónő porrongya koptatott, és találomra maga elé húzott egy dossziét. Egy tervezés előkészítését találta benne: a minisztérium egy új üzemet kívánt létrehozni, melyben a „Nucubambino” elnevezésű, olasz licenc alapján készülő modern gumi óvszert gyártanák. Gévainak, mint az ügyben illetékes előadónak, azt kellett meghatározni, hogy a „Nucubambino” iránt országos méretekben milyen igények merülhetnek fel. Gévai eltűnődött.
422– Lássuk csak: nekem van heti négy-öt randevúm, ez mondjuk, heti tizenkét-tizenöt „Nucubambino”, de vegyünk csak egy hónapban ötvenet. Namármost: Magyarországnak van tízmillió lakosa, ennek a fele férfi, akkor ez annyi mint havonta ötmilliószor ötven „Nucubambino”, ez összesen 250 millió darab, de hogy gondolkodik egy jó hivatalnok? Ha az előbb lefelé kerekítettünk, akkor most fölfelé, legyen tehát összesen 300 millió „Nucubambino” havonta. Aláírás: Gévai.
És ami a legmeglepőbb: a javaslat ellenvetés nélkül átfutott minden fórumon. Csak két lehetséges magyarázat kínálkozik: Magyarország vagy a felületes ügyintézők hazája – vagy az önhitt férfiaké.
– Évekig udvaroltam Ildikónak, egy fiatal elvált asszonynak. Hetente egyszer-kétszer eljártam hozzá Újpalotára, a Gyöngyharmat utcai lakására – mert hol legyenek költői szépségű utcanevek, ha nem Újpalotán?! Ilyenkor ott is aludtam nála, minden tekintetben jól megértettük egymást, gyakran megfordult a fejemben, hogy el kellene venni feleségül, de mint megcsontosodott agglegény, arra gyanakodtam, hogy Ildikó nem szeret eléggé. Vagy mégis szeret? Kívülről vártam valami jelet, ami eldönti a tusakodásomat.
Reggelenként, mikor elköszöntem tőle, és mentem végig a Gyöngyharmat utcán, a sarokról mindig visszanéztem Ildikóhoz a nyolcadik emeleti ablakra, vártam, hogy kihajol és integet utánam. Tudja az isten, ez na423gyon jólesett volna, az asszonyi melegség jelképét láttam ebben a lágy kézmozdulatban, emlékeztem rá, hogy anyám is mindig így búcsúzott munkába induló apámtól. Annyira fontos lett nekem ez a gesztus, hogy ha Ildikó egyszer integetett volna, azon nyomban visszafordulok, és megkérem a kezét – de ő sohasem vette ezt a fáradságot magának.
Aztán, ahogy a kínaiak mondják: ami nem megy előre, az visszafelé megy, lassan elidegenedtem Ildikótól, és a kapcsolatunk ha nem is minden fájdalom nélkül, de véget ért. Évek múltán találkoztunk egy társaságban, Ildikó két pohár között megkérdezte:
– Tulajdonképpen miért nem kerültünk mi össze akkor? Min múlott?
Bennem is dolgozott a szesz, kimondtam:
– Kis dolog volt, de jellemző. Mikor elmentem tőled, sohasem integettél utánam.
– Hogyhogy nem integettem?! Te a Gyöngyharmat utcán mentél ki a buszhoz?
– Igen.
– Nahát, az én ablakaim pedig az Orgonavirágzás utcára nyíltak, épp a túlsó oldalra – kacéran nézett rám –, nincs kedved meggyőződni róla?
424Álmomban – hangsúlyozom: álmomban, mert jobb a békesség – a rendőrség Főilletékese épp a helyettesét fogadta:
– Van valami jelentenivalója, Béla?
– Egy rendőrvicc, főnök.
– Mondja, Béla.
– A rendőr felesége sétál az utcán a barátnőjével…
– Az is rendőrfeleség, mi, Béla?
– Az is, főnök.
– A fal mellett mennek, mert dörzsöltek akarnak lenni, Béla?
– Nem, főnök, rendesen középen. Jön velük szembe a rendőr, kezében egy csokor virággal. A feleség felsóhajt:
– A Jenő virágot hoz! Megint szét kell majd tenni a lábamat!
– Mire a másik megkérdezi: Miért? Vázátok nincs?!
– Már hallotta, főnök?
– Hallottam, Béla. Nem találja különösnek, hogy egy egész ország egyetlen dologra büszke, arra, hogy okosabb, mint a saját rendőrei?! Valamit kellene csinálni, Béla, hogy a tekintélyünk ne romoljon tovább.
– Nem fog, főnök.
– Biztos ez, Béla?
– Biztos, főnök, nincs hová.
A Főilletékes tűzbe jött:
– Egy szakmai siker kellene, Béla, egy nagyszabású felfedezés.
425– Nehéz lesz, főnök, a bűnözők technikailag egyre fejlettebbek, erősebbek a nemzetközi kapcsolataik is. Szerintem csak egyetlen esetben lehetünk biztosak, hogy fel tudunk göngyölíteni egy bűnügyet.
– Mikor, Béla?
– Ha mi magunk követjük el, főnök.
A Főilletékes eltűnődött:
– Látja, ez nem rossz. Konkrétan mire gondol, Béla?
– Mondjuk, főnök, kitervelnénk egy politikai gyilkosságot, aztán meghiúsítanánk.
– Hol kap maga egy bérgyilkost 31 forintos napidíjért? És még a taxiszámláját sem tudnánk kifizetni, menekülhetne triciklivel, Béla.
– És mit szólna, főnök, egy túszdrámához?! Elrabolnánk valakit egy minisztériumból, a legfontosabb embert…
– Azt sajnos nem lehet, Béla.
– Mért nem, főnök?
– Mert akkor ki söpri fel a folyosót?! Vagy maga nem a takarítónőre gondolt, Béla?
– Repülőgép-eltérítés, főnök?
– Az jó, csak senki sem venné észre, a gépek már most sem ott szállnak le, ahová indultak, Béla.
Töprengve néztek egymásra.
– Akkor csak egy marad hátra, főnök.
– Mi, Béla?
– Műkincseket rabolni, aztán megtalálni, főnök. Én a Halászbástyára gondoltam.
– Nem, Béla, van itt azért más is. A múltkor külföldieket biztosítottunk a Városligetben, ők mondták, hogy errefelé van az a híres és értékes Raffaello.
426– A Rafael ló? Szerintem az az Állatkertben van, főnök.
– Á, dehogy, ez a Raffaello egy kép. Szóval arra gondolt, Béla, hogy lopjuk el ezt a Raffaellót, és szerezzük vissza?
– Ám csak szerintem egy kép kevés, több kellene. Mi a véleménye, főnök, Toulouse-Lautrecről?
refere– Toulouse-Lautrec? Bent van a totóban, Béla? Szerintem győz a Toulouse, legföljebb iksz.
– És az Esterházy-Madonna, főnök?
– Rosszul mondja, Béla: Maradona! Ő is a Toulouse-ban játszik?
– Nem, főnök, Esterházy-Madonna. Az is egy festmény.
– Szemét Esterházyak! Nem elég, hogy volt nekik kétszázezer holdjuk, még külön madonnát is tartottak! Különben ez az egész képügy a részemről oké, Béla.
– De mit gondol, főnök, mit szól majd hozzá a Szépművészeti Múzeum igazgatónője?
– Szerintem nem lesz vele zűr, Béla, legföljebb kell adni neki egy ingyenes külföldi utat. Mondjuk, menjen el Görögországba megnézni a propoliszt, vagy hogy is hívják azt a nagy bejzlit a hegyen, Béla?
– Honnan tudja, főnök, hogy épp oda akar utazni?
– Tuti, Béla, két éve nálam van az útlevélkérelme. Így biztos, hogy belemegy majd, főnök.
– Két rendőrtiszt majd elkísérheti, Béla, úgysem tudunk mit osztani június 22-én.
– Június 22-én? Akkor milyen ünnep van, főnök?
– Ezt sem tudja, Béla? Június 22-én lesz tizenötödik évfordulója annak, hogy nem találjuk a Hungária körúti postarablókat.
427– És a biztonsági berendezések a múzeumban, főnök?
– Jó, hogy figyelmeztetett, Béla, majd idegcsillapítót kell adnunk azoknak, akik az akciót végrehajtják.
– Olyan félelmetesek a zárak, főnök?
– Nem, csak a röhögés nagyon visszhangzik az üres termekben.
– Igaz, igaz, főnök, egy garast sem költöttünk rá.
– Most már csak egy felbujtó kellene, Béla, akire rá lehetne kenni az egészet.
– Időjárás, főnök, begyűrűzés, főnök, izraeli megszállók, főnök?
– Nem jó, Béla, valami olyan külföldi állampolgár kellene, akivel meg tudunk egyezni. Például egy gyáros, legyen görög, ha már az igazgatónő oda akar utazni. Áruljon valami olyat, amit senkinek sem tud eladni, mondjuk, olajbogyót átveszünk tőle egypár vagonnal, ő meg elviszi a balhét, Béla. Aztán jövünk mi, és kiássuk a Raffaellót.
– Hol, főnök?
– Törökbálinton, Béla.
– Miért pont ott, főnök?
– Mert ott van telkem, Béla, és meg kellene forgatni a talajt.
A helyettes még mindig tétovázott.
– Én csak egytől félek, főnök: a nagyfőnököktől.
– Nekik tetszeni fog az ügy, Béla.
– Miért, főnök?
– Mert elvonja a figyelmet az áremelésekről. Csak rá ne szokjanak az ötletünkre, Béla.
– Ettől nem kell félni, főnök; nincs annyi kép, ahány áremelés.
428– Itt a jegyzék, Béla, a szükséges kellékekről: egy csavarhúzó, pár zsák, néhány cigány – legalább egy legyen közülük zöldségkereskedő, mert azokra haragszik a nép…
– Nagyszerű, főnök, akkor indulhatunk?
– Igen, csak előbb meg kell nézni, Béla, megvannak-e még a képek?!
– Hogyhogy, főnök?
– Nekem gyanús, hogy tavaly csökkentettük az államadósságot. Miből, Béla? Lehet, hogy az állam már rég ellopta és eladta ezt a Raffaellót?
Sokan megkérdezték már, hogy beleszólt-e valaki a vasutas könyvembe. Szebb volna önérzetesen kitérni magamról, de az az igazság, hogy egyszer csakugyan engedtem egy kérésnek, és változtattam a szövegen. A felépítményről, köznyelven a pályáról szóló fejezetet megmutattam annak a mérnöknek, aki segített az anyaggyűjtésben, a mérnök arca már akkor elkomorult, mikor a mottót elolvasta, hogy a vasutat nyáron a gaz, télen a fagy tartja egybe, ami pedig igen mély és filozofikus megállapítás. A mérnök homlokán egyre mélyültek a ráncok, mikor odáig jutott, hogy Pécs-Vasas állomáson a talpammal belerúgtam egy sínbe, és az négy centit elmozdult, letette a papírt, és rám nézett:
– Barátok vagyunk?
429– Igen.
– Megtennél nekem egy szívességet? Nem írnád azt, hogy csak két centit mozdult el a sín? A vonat éppen úgy kisiklik rajta, de papíron mégiscsak másképp néz ki.
Az egyik vasutaskórházban dolgozott doktor Nagy Edömér idegorvos, aki élő bizonyítéka volt annak a tételnek, hogy nemcsak az ember végzi a szakmáját, a szakma is visszahat a művelőjére. Többször közölte velem bizalmasan, hogy a gazdasági bajokat csak úgy lehet megszüntetni, ha őt I. Edömér néven alkotmányos királlyá választják, ebben lehet, hogy igaza is van, mert más megoldást jelenleg én sem látok a gazdasági bajok megszüntetésére. Még emlékezetesebb történet volt, ahogy Edömér a temetését megtervezte.
– Itt a kórházban meg van beszélve, hogy amikor meghalok, nem hagynak megmerevedni, hanem két dróttal befognak egy csigába.
– De miért, Edömér?
– Hallgass végig. Nekem párttemetésem lesz, és amikor a párttitkár azt mondja, hogy te, Nagy elvtárs, aki itt fekszel előttünk, akkor egy ember kiengedi a drótot, engem összehúz a hullamerevség, és hirtelen felülök. Baromi jó lesz, mi?
– Baromi. Kár, hogy te már nem láthatod.
430Az ötvenes évek elején sok régi vasutast kirúgtak, mint az „elmúlt rezsim szekértolóit”, helyükbe az újabb idők kiemelt káderei kerültek. Így volt ez az n.-i szárnyvonal építkezésén is; néhány szabó, raktáros és szakács irányította a munkákat, kint a vonalon meg ott krampácsolt egy öreg pályafenntartási mérnök, a konyhán pedig az egykori kalocsai állomásfőnök volt a kukta. Krach fenyegetett az egész vonalon, nemcsak a vonalépítés maradt el mindjobban a tervszámoktól, de a konyhán is gyakran leégették az ételt, elsózták a krémest. Az öreg mérnök nem bírta tovább, összehívta az embereket:
– Ide figyeljenek, uraim, itt nagy balhé lesz, mindnyájan börtönbe kerülünk. Csak egy dolgot tudok ajánlani.
– Mit?
– Cseréljük vissza a munkakörünket arra az időre, amíg ez az építkezés tart. A vasutas legyen vasutas, a szakács pedig szakács.
– De mi lesz a fizetésekkel?
– A pénzt pedig dobjuk be egy kalapba, és osszuk szét egyenlően.
Mindenki belement; az n.-i szárnyvonal-építkezés kitüntetést és miniszteri dicséretet kapott. Az ügy aztán kitudódott, az öreg mérnököt ki akarták emelni, de ő elhárította magától:
– Lenin elvtárs megmondta: a megdöntött burzsoáziát használjuk ki, de ne engedjük őket a vezető polcok közelébe.
431Aztán az idők az ellentétükbe fordultak, jött a „koncepció”, a szárny- és mellékvonalak felszámolása. A vasutasok nem értették, miért kell elvágni a győri forgalmat a Balatontól, kitenni az egész közlekedést az országutak téli akadályainak. Nyakas – nevezzük így az önérzetes állomásfőnököt, nehogy még a nyugdíjban is utolérje a „hosszú bosszú” – bement a legfőbb vasúti vezetőkhöz:
– Miért szüntetitek meg ezt a vonalat?
– Csak ráfizetünk, nem rentábilis.
– Nem? Akkor adjátok ide nekem gebinbe, adjatok hozzá egy mozdonyt és öt vagont, és én megígérem, hogy nemcsak kifizetődő lesz a vonal, de még a kalauzaim is házat vesznek belőle.
A vonalat, persze, mégiscsak megszüntették, akkor Nyakas írt egy levelet a minisztériumba:
„Nagyon helyeslem azt a bölcs intézkedést, csak azt javasolom, hogy a vonal bontásánál kegyeleti okokból hagyjunk meg két távíróoszlopot. Az egyikre ugyanis majd azt kell felakasztani, aki az egészet kitalálta, a másikra pedig azt, aki végrehajtotta.”
432Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nemcsak én mesélgetek a vasutasokról, ők is emlegetik a maguk Moldova-vicceit. Egyet mutatóban ideiktatok. Moldova vörös bort hány a ceglédi vasútállomás mosdójába, egy vasutas részvevően megkérdezi tőle:
– Mit csinálsz, Gyuri?
– Schillert fordítok.
Egy még fiatalos, a gondokban megszőkült ötvenhét éves asszony meséli:
– Mikor nyugdíjba mentem, úgy éreztem, kinyílt előttem a világ. Se kutyám, se macskám, csak magammal kellett foglalkoznom, megvalósítottam életem két nagy vágyát: vettem egy piros kalapot, és megtanultam síelni. A piros kalapot aztán elraktam a szekrény mélyére, mert a barátnőim „hamiskártyásnak” kezdtek becézni, tudniillik hogy tökre pirosat teszek, de a síelés fokozatosan a szenvedélyemmé vált. A Normafa laposabb lejtőin kezdtem, a trénerem eleinte nem sokat várt tőlem, azt ajánlotta, hogy vegyek néhány erős edzést, és hagyjam abba, de én kitartottam, egyre meredekebb lejtőkre is kimerészkedtem, végül tavaly úgy döntöttem, hogy kimegyek Ausztriába, és megpróbálkozom a nagy alpesi pályákkal. Befizettem egy kilencnapos tiroli útra, és vettem kéz alatt egy csodálatos egybeszabott kék síoverált, csupa zseb, csupa cipzár, térdben párnázva, bokában raffolva, mit mondjak, gyönyörű darab volt.
433És este – mert azért nem akartam túl sok szemtanút, ott álltam a tubenthali pályán. Istenem, én, Kovács Valéria a Népszínház utcából, hátsó udvar, csigalépcső, vettem egy mély lélegzetet, aztán elindultam. Az első szakasz simán ment, a nagy meredek előtt egy kis pihenőrészen megálltam egyet lihegni. De nemcsak lihegni kellett, hanem egyebet is, úgy látszik, felfázhattam, mivel a dolog igen sürgetőnek látszott, már nem tudtam volna visszamenni a szállásunkra, körülnéztem, és nem látva senkit, lekuporodtam.
Egy baj volt, a szuper overálomat nem lehetett szétkapcsolni, csak egyben húzhattam le, a pulóvert a nyakamba, így válltól bokáig teljes natúr szépségemben mutatkoztam. Egyszóval lekuporodtam, és a költővel szólva a munka éppen dandárjában volt, mikor legnagyobb megdöbbenésemre a síléc megindult alattam – úgy látszik, rosszul vágtam le a hóekehelyzetet. Először csak szép lassan csúsztam, aztán felgyorsultam, és kísérteties sebességgel vágtattam lefelé a meredek lejtőn. Ha nem akartam kitörni a nyakam, fel kellett állnom és felvennem a szabályszerű testtartást, a pulóverem a nyakamban, a bugyi, az overál a bokámon. Mit mondjak, voltam már boldogabb is, végig azt hajtogattam magamban:
– Istenem, ha túlélem, adok ezer forintot az új Nemzeti Színházra.
Végül megcéloztam egy bokrot, a bokor már nem tudott kitérni, kificamodott a csuklóm, de az ép kezemmel végre fel tudtam húzni a bugyimat.
A hegyi mentők értem jöttek, és lekísértek az első segélyhelyre, a bőrkanapén egy öregfiú feküdt ideigle434nes kötéssel a törött lábán, síléce roncsaival akkor gyújtottak be a kályhába. Míg az orvosra vártunk, beszélgetésbe elegyedtünk.
– Ön szintén kezdő, uram?
– Én, nagyságos asszonyom? Negyven éve síelek. Alsó-Ausztria többszörös lesiklóbajnoka vagyok, és most először sérültem meg.
– Mi történt?
– Ez maga volt a pokol, asszonyom. Siklok lefelé a pályán a magam nyugodt ritmusában, mikor mögülem hirtelen felbukkan egy boszorkány, a pulóverje a nyakában, az overálja a bokáján, egyébként teljesen meztelen, még a vakbél-operációjának a helye is látszott – egyébről nem is beszélve. Üvöltve, teljes sebességgel elvágtatott mellettem, annyira megdöbbentem, hogy nekimentem egy fának. De csak kerüljön a kezembe ez a boszorkány. Ön is az ő áldozata volt, asszonyom?
– Én is – mondtam, és eltöprengtem, hogy mennyi levonással adnák vissza a nyolcnapi üdülési díjat.
Mivel kitüntetéssel végeztem el az egyetem lélektan szakát, magam választottam meg a jövendő munkahelyemet; az Iparlélektani Intézetbe jelentkeztem kutató pszichológusnak. A bemutatkozásnál az igazgató megkérdezte, mivel kívánok foglalkozni, mondtam, hogy még az egyetemen elkezdtem egy témát: „Disciplináris motívumok a monotóniával kapcsolatos fóbiák redukálásában”. Az igazgató érdeklődve nézett rám.
435– Elvont elméleti kutatás?! Magának bizonyára gazdag szülei vannak, kolléga.
– Egyáltalán nem, apám vasúti pályamunkás Hetvehelyen.
– Akkor talán a felesége révén számít nagyobb örökségre?
– Nem, ő korán árvaságra jutott. De miért kellenének gazdag rokonok az elméleti kutatáshoz?
– Persze, persze – mondta az igazgató, és a hangjából mintha részvét csendült volna ki –, vágjon bele csak, és sok sikert kívánok.
Öt évig dolgoztam a témán, ezalatt albérletből albérletbe vándoroltunk, igazán nem is tudom, hogy sikerült közben két gyereket is összehoznunk, azzal vigasztaltam lázadozó feleségemet, hogy majd a könyv jövedelméből öröklakást vásárolunk. További hároméves várakozás után meg is jelent a könyv, kiemelkedő szakmai színvonala miatt csúcs tiszteletdíjat kaptam: tíz ívért hatvanezer forintot, melyért nemhogy öröklakást, de még egy öröklakás vécéjét sem vehettem volna meg.
Kétségbeesve számoltam be helyzetemről az intézet igazgatójának, ő csak bólintott.
– Igen, talán emlékszik rá, kolléga; én a magam módján próbáltam jelezni, hogy nálunk nem fizetik meg az elméleti kutatómunkát.
Tovább keseregtem.
– Nekem sohasem lesz lakásom.
Az igazgató megszánt:
– De lesz, a következő munkájából megkeresi – benyúlt az íróasztalába, és egy cédulát vett elő –, azt a témát tulajdonképpen magamnak tartogattam, de én 436most már elmegyek nyugdíjba, és nem akarom ezt is magammal vinni. Maga érdemesnek látszik rá, parancsoljon, kolléga.
A cédulára egy cím volt gépelve, elolvastam:
– „Kézmozdulatok szerepe az ipari vezetők magatartásában.”
– Ez mit jelent?
– Semmi különöset, csak azt kell megvizsgálni, hogy az illetők, mondjuk, beszéd közben milyen szándékos vagy önkéntelen mozdulatot tesznek, vagy ha jobban tetszik, figyelheti a fülcimpájuk mozgását is.
– És ezen én öröklakást veszek?
– Ezt garantálom, csak azt ígérje meg, hogy semmiféle pénzt nem utasít majd vissza.
– Mivel tartozom?
– Ugyan, legfeljebb hozzon egy üveg francia pezsgőt, a nyugdíjamból aligha telik majd rá.
Az igazgató még azt is elintézte a minisztériumban, hogy a kiválasztott interjúalanyok a rendelkezésemre álljanak.
Budapest egyik ipari kerületében kezdtem meg a felméréseket, első alanyom egy tésztagyár igazgatója volt. Az ötven év körüli férfinak már akkor rángatódzott a feje a visszafojtott idegességtől, mikor belépett az ajtón, próbáltam valahogy fellazítani hangulatilag, ezért megoldattam vele az úgynevezett Rohrsach-kísérletet: különböző elmosódó szabálytalan foltokról meg kellett állapítania, hogy mihez hasonlítanak. Hosszan eltöprengett:
– Ez egy macska!
– Egy macska? – kérdeztem vissza.
437– Illetve egy kutya. Nem?
– Ön hogy gondolja?
– Kérem: én nem vállalkozhatok ilyen döntésre, nekem előzőleg tanulmányozni kellene ezt a kérdést.
Felsóhajtottam:
– Rendben van, akkor térjünk a tárgyra. Mondjon valamit.
– Mit?
– Bármit, ami az eszébe jut, csak beszéljen.
– Ezzel sem értek egyet! Egy ilyen esetleges megnyilatkozásból nem lehet megítélni, hogy alkalmas vagyok-e vezetői munkakörre!
– De hát nem erről van szó. „Kézmozdulatok szerepe az ipari vezetők magatartásában…”
– Ez csak az ürügy! Nem véletlenül támogatja magát a minisztérium, ott gyűlölik a mi gárdánkat, alig várják, hogy a saját embereiket ültethessék a mi helyünkre! Kérem, nekem most vissza kell mennem a gyárba, külföldi vendégeket fogadok, de este szeretnék találkozni magával – kellemesebb körülmények között…
Határozatlanul bólintottam, közben gondolatban megemeltem a kalapomat az intézet vezetője előtt, aki ezt a témát ajánlotta. A négyszemközti beszélgetésben a tésztagyári igazgató ötezer forintot ígért, ha olyan véleményezést adok, hogy képességei alapján megmaradhat jelenlegi beosztásában, ezt készségesen alá is írtam, csak arra kértem, hogy senkinek se beszéljen az ügyről – tudtam, ez a legbiztosabb mód, hogy tájékoztassa további pácienseimet. Kétszáz felmérést végeztem, mind a kétszáz igazgató megpróbált megvesztegetni – valamennyinek sikerült. Azt hiszem, én vagyok az 438egyetlen pszichológus kutató Magyarországon, aki budai villát tudott építeni magának.
Azóta többször is megfordult a fejemben, hogy oda kellene adnom az üveg francia pezsgőt az intézet volt igazgatójának, de már nyugdíjban van, a lakása pedig valahogy mindig kiesik az utamból.
Nekem öt testvérem van, akiket mindet nagyon szeretek: Földesi Bence, Nagy Bence, Rózner Bence, Diósi Bence és Bencze Bence. Ezen szoktak csodálkozni. Úgy kezdődött, hogy az én apukámnak, aki Bencze Bálint, már volt egy korábbi házassága egy nénivel. Ennek a néninek is volt már egy korábbi házassága, amiből hozott magának egy kisfiút, őt Földesi Bencének hívják. Aztán a néni elment Bécsbe társasutazásra, ahol az utcán kiömlött valami olaj, és a néni rálépett – ez a mi szép fővárosunkban nem fordulhat elő, itt jobban vigyáznak az utcákra. A Földesi Bencét a néni itt hagyta az én apukámnak – ezt már tanultuk környezetből is, de ott kakukktojásnak hívják.
Az én anyukámnak is voltak már házasságai, először Nagy Bélával, az is egy bácsi, de nem kell szeretni őt. Ott született a mi második Bencénk, a Nagy Bence, mert ez egy divatos elnevezés, aztán ők is elváltak, de az én anyukám nem kakukkolt, hanem megtartotta ezt a Ben439cét. Akkor anyu még nem ismerte aput, férjhez mennie viszont kellett Rózner bácsihoz, akit szintén nem kell szeretni. Ott is született egy kisfiú, ő a Rózner Bence, aki nekem a testvérem. Rózner bácsi verte az én anyukámat, de csak homokzsákkal, mert az nem látszik annyira, ezért az én anyukám megint férjhez ment a Diósi bácsihoz, és utána elváltak vagy előtte, ezt sem tudom, hogy szokott lenni, mert még nem tanultuk. Aztán a Diósi Bence is velünk maradt, mert anyukám most sem kakukkolt.
Aztán végre az én szüleim is megismerkedtek egymással, és úgy döntöttek, hogy nekik is legyen egy saját Bence nevű fiuk, mert az egy nagyon szép név, erről többet nem tudok, mert engem mindig korábban feleltettek. Így született meg a Bencze Bence, és van nekem összesen öt Bence nevű testvérem, akiket nagyon szeretek, csak azt nem szabad énekelni előttük, hogy „…kormos lett a kis Bence…”, mert akkor verekednek.
Már ősz felé járt, erősen rövidültek a napok, de a körúti lámpákat még mindig a nyári terminus szerint gyújtották meg, ebben a kék alkonyati órában találkoztam régi iskolatársammal, Urhegyi Tamással. Már hosszú évek óta nem láttam, csak annyit tudtam róla, hogy eredetileg vegyészmérnöki diplomát szerzett, aztán egyszer egy tévériportban tűnt fel az arca, arról beszélt, hogy gyógyszerszabadalmak bevezetésével foglalkozik. A riporternő rákérdezett, hogy itt jobban megtalálja-e a számítá440sát, Tamás azt felelte, hogy nem anyagi szempontok vezérlik, a fizetése csak épp annyi, hogy üzleti partnerei ne tudják megvesztegetni. Emlékszem, meglepett az a megszállott tekintet, ahogy a munkáját emlegette, de egy közbevetett kérdésből kiderültek a személyes indítékok is: a felesége négy éve halt meg fehérvérűségben, annak idején Tamás mindent megpróbált, hogy megmentse, beleásta magát a szakirodalomba, akkor került közel ehhez a hivatáshoz. Ebből a riportból tudtam meg azt is, hogy egyedül él, két lányát neveli.
Nem szeretem a híres, nagy ügyekben forgolódó embereket, mindentudó mosolyukat, mely jelentéktelenné fokozza le a mi kis életünk eseményeit, most a Körút sarkán állva is eltűnődtem, hogy megszólítsam-e Tamást, vagy hagyjam elmenni magam mellett, mikor ő lépett oda hozzám:
– Szövosz – mondta, és bágyadtan felém nyújtotta a kezét. – Idő, mint a tenger, üljünk be a Bástyába.
Nekivetettük a hátunkat egy box falának, Tamás körülnézett:
– Figyeled, hogy az emberek ilyenkor mennyivel kopottabbak, mint nyáron?! Egy műszálas öltönyt még tudnak venni maguknak, de egy átmeneti kabáthoz már „vékonyak”.
Egy pincér állt meg az asztal mellett.
– Parancsolnak?
– Mit iszol? – kérdezte Tamás.
– Egy korsó sört.
– Egy korsó sört, és alá?
– Hogyhogy alá?
– Valami töményet hozzá?
441– Nem, csak egy korsó sört.
– Te még megőrizted a lelki hímporodat.
– Hol itt az összefüggés?
– Lehet, hogy sehol. Csak van egy különbejáratú megfigyelésem: mindenki annál töményebb italt fogyaszt, minél messzibbre került eredeti céljaitól. Igazság szerint nekem már az abszolút alkoholnál kellene tartanom.
– Parancsolnak?! – ismételte meg a pincér türelmetlenül.
– Persze, magát nem érdekli a filozófia. Egy korsó sör, egy fél cseresznye.
– Mi van veled? – kérdeztem. – Most milyen találmány ügyében hajtasz?
– Én? Már semmiben. Bejelentettem a cégnél: bárhogy is fáj, nélkülem kell felépítenetek a szocializmust.
– Most mit csinálsz?
– Beálltam egy maszekhoz a régi szakmámba vegyésznek, mindenféle luxus és nem luxus cipőkrémeket keverek háromszoros pénzért, mint amit a cégnél kaptam, és még nyakkendőt sem kell kötnöm, járhatok pulóverben. Mecsoda különbség!
– Mégis, miért hagytad ott a régi munkádat? Egyszer láttalak a tévében, úgy emlékszem, lelkesedtél érte.
– Volt egy zűröm, tulajdonképpen már el is mondhatom, mert már rég elévült, csak kell hozzá még egy kis motalko – intett a pincérnek. – Még egy cseresznyét, legyen szíves.
Tamás ivott egy hosszú kortyot, de mielőtt megszólalt volna, arcán kétoldalt meg-megremegtek az izmok, úgy tűnt, mintha mondatait előbb megfogalmazná és 442kimondaná magában – egy régi önfegyelem maradványaként.
– Nem tudom, hallottál-e Consolatióról, annak idején sokat írtak róla a lapok, a rádió és a tévé is foglalkozott vele. Kurz und gut arról van szó, hogy egy öreg falusi erdész egy véletlen folytán vagy puszta zsenialitásból feltalált egy gyógyszert égési sebek ellen. A hatása egyszerűen elképesztett minket; még a harmadfokú sérüléseket is nagy százalékban és kivételes gyorsasággal gyógyította. Több vállalat is ráharapott volna, végül az én javaslatomra a mi cégünk vette meg a szabadalmat.
– Mennyit fizettetek érte?
– Lám-lám, mi érdekli a kis idealistát, a szellem emberét?! Mondjuk: kétmillió forintot adtunk – őszintén szólva többet fizettünk, de hátha megírod az esetet, és én még ma sem akarom felizgatni a kedélyeket a csillagászati összegekkel.
– Miért nem?
– Ne köpj a kútba, mondja az orosz, mert lehet, hogy még innod kell belőle. Egyébként ez a gyógyszer üzletnek is jó volt, a befektetett pénz sokszorosát lehetett volna kihozni belőle, erre ma is leteszem a nagyesküt, de a bevezetése mégis rengeteg akadályba ütközött. A szakmai irigységtől a gyógyszerész- és orvosi testületek évszázados előítélet-rendszeréig mindennel meg kellett küzdenem. Napi tizenkét órát tárgyaltam, hadakoztam, udvaroltam, ígérgettem, a cégnél az összes többi ügyemet belepte a por, a Consolatio mégsem haladt úgy, ahogy szerettem volna.
– Miért nem próbáltad bevenni a buliba a leghangosabb ellenségeket? Ígértél volna néhány ezreléket a várható haszonból.
443– Azt hiszed, nem próbáltam meg?! Csak már elkéstem vele, akkor már túlságosan is elkötelezték magukat – ellenünk. Az eredményeinket elhallgatták…
– Voltak eredményeitek?
– Igen, néhány kórházban csak úgy partizán módon már alkalmazták a Consolatiót, főleg a fiatalabb orvosok, és az esetek nagy részében sikerrel. A hibáinkat viszont annál jobban kiszínezték.
Az idő múlása is ellenünk dolgozott, mert nemcsak a női blúzoknak vagy az új játékoknak van meg a maga divatértéke, hanem a gyógyszereknek is, jön egy másik divatújdonság, és az tarolja le a piacot. Be kellett látnom: rajtunk már csak a csoda segíthet, pontosabban: egy látványos, minden kételyt elsöprő siker, de hát milyen szögről akasszam le?!
Egyik reggel, emlékszem, keddi nap volt, kilenc óra felé soros harmadik kávémat kavargatva átfutottam az újságokat, a Magyar Nemzet harmadik oldalán megakadt a szemem egy híren: India egyik nagyvárosában, hadd ne mondjam ki a nevét, egy moziban előadás közben lángok csaptak fel a nézőtéren, a vészkijáratok el voltak torlaszolva, pánik tört ki, a tűz sok áldozatot szedett, a sebesültek száma még több, legalább ötszázan fekszenek a kórházak égési osztályain.
Megremegtem, úgy éreztem, eljött a nagy alkalom, az isten a kezünkbe adta a tárogatót. Előbb persze még le kellett ellenőriznem, hogy nem valami konzerv híranyagról van-e szó, melyen az idő már rég túllépett, és nem csak azért dobták be, mert lyuk lett volna az oldal közepén. Felhívtam az egyik ismerősömet a Magyar Távirati Irodánál, utánanézett, és megerősítette, hogy a hír friss, mint az ibolya, alig néhány órája érkezett.
444Ezek után a főnökömmel kellett beszélnem, őt magunk között csak Mobutunak hívjuk.
– Milyen szakember?
– Milyen? Tíz év alatt egyetlen ötlete volt: mi volna, ha csináltatnánk egy asztali naptárt, melyet úgy lehetne beállítani, hogy ne az adott évet és napot mutassa, hanem azt, hogy az illetőnek mennyi ideje van még hátra a nyugdíjig. Tudtam, hogy nagy meccset kell vívnom Mobutuval, mai eszemmel bedobnák három-négy felest, de akkoriban még nem ittam, így csak két idegcsillapítót vettem be. Mobutu, mikor meglátott, feltolta a szemüvegét a homlokára:
– Mi van? – kérdezte, szerette azokat a mondatokat, melyek kérdőjellel végződnek, ő mint jó vezető tájékozódik és nem kijelent.
Mutatom neki a hírt a Magyar Nemzetben, kétszer is elolvassa:
– Mozitűz Indiában? Mi van nekünk ebből?
– Most kellene bedobni a Consolatiót. Erről a katasztrófáról értesült az egész világ, ha itt sikerülne valami látványos eredményt felmutatni, mindenütt áttörnénk.
– Konkrétan hogy képzeled?
– Felajánlanánk a segítségünket az indiaiaknak, ha elfogadnák, szerveznénk egy orvoscsoportot, és kiküldenénk, ők kezelnék Consolatióval a mozitűz sérültjeit. A többi már menne magától.
Mobutu elgondolkodott:
– És mennyi pénz kell hozzá?
– Elég sok. Lehet, hogy egymillió.
– Nem került nekünk máris túl sokba a Consolatio?
445– De igen, viszont ha keresni akarunk rajta, ennyit még bele kell invesztálnunk.
– Szerinted vállalhatom én ezt?
– Ahogy akarod. De ha nem értesz egyet az ajánlatommal, adj nekem egy papírt, hogy te személyesen állítottad le az ügyet.
– Ez provokáció, vagy az a bizonyos bőrpapír, amivel a bőrödet mented?
– Ha nem engedsz dolgozni, nekem is jogomban áll biztosítani a hátamat.
Farkasszemet néztünk, én álltam tovább.
– Konkrétan mit kívánsz? – kérdezte Mobutu.
– Szabad kezet, hogy tárgyalhassak és intézkedhessek a cég nevében.
– És ha, tegyük fel, engedélyezném, és te csődbe jutsz?
– Akkor fájdalomdíjul kapsz egy státust.
– Milyen státust?
– Az enyémet.
Mobutu szeme felcsillant, és megnyalta a szája szélét, mintha egy ritka és ízletes étellel kínálták volna meg; az utolsó évben már többször is felajánlotta, hogy ha elképzeléseim túlnőnek a cég keretein, ő nem gördít akadályokat távozásom elé. Az unokaöccsét szerette volna odahozni a helyembe. Még gondolkodott egy fél percet, aztán úgy döntött, ezért érdemes megkockáztatni egymilliót.
– Szóval akkor belevágsz?
Egy pillanatig majdnem szerettem őt, lelkendezni kezdtem:
– Bele, ennek sikerülni kell. Legalább száz nagy üzle446tet végighajtottam már életemben, de ez lesz az én igazi diplomamunkám, vagy ahogy a régi iparosok mondták: a remekem.
– Nem értem, valami iparosra is szükséged van?
– Á, csak úgy mondtam.
– Nagyszerű. Akkor majd szólsz, hogy hol tartasz? – kérdezte Mobutu búcsú helyett.
– Persze, ha történik valami, azonnal jelentkezem.
Beültem a szobámba a telefon mellé, elővettem a legtitkosabb noteszomat – akadt benne olyan telefonszám is, melyet ötszáz forintért vásároltam meg az egyik kollégától, és hidd el nekem, ez a szám nem egy romlott erkölcsű hölgyet takar, az olcsóbb lett volna, hanem egy hivatalában megközelíthetetlen nagymenőt. Felemeltem a kagylót, és úgy éreztem, a kezem alatt lángolni kezd a vonal. Köpj le, de ilyenkor, a nagy szervezéseim elején el vagyok ragadtatva magamtól, egy skót balladát mormoltam magamban: „Sir Patrick Spensnek párja nincs, ha ő tengerre kél…”
Erkölcsi és taktikai alapelvem, hogy ha benyitok egy házba, először a gazdát tájékoztatom a szándékaimról, most is rögtön felhívtam Söjtört, az illetékes miniszterhelyettest – körülbelül ez az a szint, ameddig egy magamfajta bonyolító elmerészkedhet anélkül, hogy pofátlannak tartanák. Átküzdöttem magam a titkárnőn, bekapcsolt a főnökéhez, kértem Söjtört, hogy fogadjon, ha lehet, azonnal, mert élet-halál ügyről van szó.
– Mint általában – mondta. – Most rögtön nem megy. Jöjjön ide fél kettőre, akkor van egy órás lyuk a programomban.
A kocsiban jutott idő kigondolni egy hatásos indítást, 447vagy ahogy a régi latinok mondják: „captatio benevolentiae”-t. Először úgy akartam kezdeni, hogy: „segítségre van szükségünk, miniszterhelyettes elvtárs…”, de rájöttem, hogy ezzel csak egy pancser állhat elő, mindenki ezzel kezdi Söjtörnél, és ha egy ember tíz éve káposztát eszik egyfolytában, annak hiába próbálunk káposztával kedveskedni. Valami más kellene, de mi?
– Egy dolgot szeretnék hangsúlyozni – mondtam, mikor leültünk a kerek tárgyalóasztalhoz –, amit kérek, azt nem magamnak kérem, nem is a vállalatomnak, hanem Magyarországnak.
Csak fél szemmel mertem felmérni a mondat hatását, de a miniszterhelyettes arcán így is látszott, hogy belső tízest lőttem.
– Nem járt maga mostanában Zala megyében? – kérdezte.
Már évek óta nem voltam arrafelé, de a miniszterhelyettes nyilvánvalóan nem ezt akarta hallani.
– Nem túl régen, de csak egész rövid ideig… Miért?
– Mert ott Egerszegen hallottam valami hasonló sztorit. Egy téeszelnökhöz beállít a brigádvezető:
– Elnök elvtárs, lopják a műtrágyát.
Az elnök felkapja a fejét.
– És kiviszik az országból?
– Nem, ki éppen nem viszik…
– Márpedig ha Magyarországon marad a műtrágya, akkor engem nem érdekel, hogy lopják. Ez jutott eszembe, mikor maga azt mondta, hogy Magyarországról jött kérni. Mit segíthetek?
Elmondtam neki a mozitűz ügyét, milyen esély kínálkozik a Consolatiónak, ez milyen hasznot hozhatna az országnak.
448– A magam részéről támogatom.
– Ez most kevés. Legyen szíves, szóljon át a külügybe: intézzék el az indiaiakkal, hogy fogadjanak minket, pontosabban engem.
– Ez már bonyolultabb ügy, jöjjön be a jövő héten, majd megbeszéljük.
– A jövő héten ez már halott ügy – a szó minden értelmében.
– Miért?
– A jövő hétig a mozitűz sérültjei közül, aki akar, meghal, aki akar, megmarad, de annyi biztos, hogy a Consolatióval már nem tudunk elérni látványos eredményt. Arra kérem, hogy most telefonáljon.
A miniszterhelyettes merően rám nézett:
– Ilyen rámenős stílussal még háza lesz valaha. Legalább háromszintes!
– Talán inkább vízszintes és három lépés hosszú. Azt hiszem, túlbecsül.
De ami a legfontosabb: Söjtör felvette a kagylót, és átszólt a külügybe, azt is kérte, hogy azonnal hívják vissza, ha sikerült beszélni az indiai követséggel.
– Kér addig egy kávét?
– Kérek, bár ma már az ötödik.
– Nehéz szakma lehet a magáé.
– Nehéz? Inkább csak lelkiekben. Minden alkalommal, ha „bevetésre” indulok, meg kell győznöm magamat, hogy szükség van rám ott, ahol semmi szükség sincs rám. De hát mint tudjuk: „az ügynök álomvilággal üzletel…”
– Azért az álomnál több lehetőség van a kezében.
– Ne higgye. A hentes, mondjuk, eldugott vesepecse449nyével kedveskedik, a falusi anyagbeszerző kisüsti pálinkával, én ilyen dolgokhoz nem jutok hozzá, én csak szöveggel tudom megfizetni, ha valaki szolgálatot tesz nekem.
Így eregettem a lila habokat, közben bejelentkezett a külügy, közölték, hogy a nagykövet jelenleg nem tartózkodik az épületben, és nem mondták meg, hol van. Beszéltek az ügyeletessel, megemlítették az ajánlatunkat, ő megköszönte, de nem akart dönteni a saját szakállára, időt kért, amíg a nagykövet visszatér.
– Márpedig nekünk mindenünk van, időt kivéve – mondtam –, akkor tehát fuccs!
Söjtör még nem tette le a kagylót, megkérdezte a külügyi tisztviselőtől:
– És nincs valami ötlete?
– Hivatalosan nincs – hallatszott ki a telefonból.
– És magánemberként?
– Szigorúan privátim adhatok egy tanácsot: most épp Budapesten ülésezik a Szakszervezetek Nemzetközi Békekongresszusa, az elnökségben helyet foglal egy indiai államférfi is, próbáljanak meg beszélni vele. De ismétlem: nem tőlem hallották.
A konferenciateremből hívattuk ki az államférfit, a kíséretében ott volt az indiai nagykövet is, megköszönte a felajánlott segítséget, a nagykövet pedig magára vállalta, hogy hazatelexezik, és elintézi az összes szükséges engedélyt. Határidőt persze nem mondott, de azt ígérte, hogy minél hamarabb.
Este tizenegykor értem haza. Az egész napomból azt a lefekvés előtti nyugodt félórát szeretem a legjobban. Bent, a belső szobában szuszogva alszik a két lányom: 450Kati első éves orvostanhallgató, Zsófi még középiskolás, én meg levetem magamról a közép-európai középértelmiségi átlagegyenruháját: az enyhe műszál bekeverésű gyapjúöltönyt, a fehér inget a nyakkendővel, és gatyára vetkőzve járkálok fel-alá, valami zenét keresek, vagy olvasgatok – ez a fél óra az én kegyelmi időszakom, előleg a Paradicsomból.
Féltem, hogy a zűrös nap után nehezen alszom majd el, ezért felbontottam egy üveg sört, két pohárba töltöttem ki, úgy, mint mikor Eszter élt még, egyedül nem szégyellem magam, koccintottam a gazdátlan pohárral, számolgattam, hány évet kell élnem, amíg a gyerekek végeznek, aztán az éveket lebontottam hónapokra, mert úgy elviselhetőbbnek tűnt a hátralévő idő. Lépteket hallottam, hátranéztem: Kati volt, a nagyobbik lányom.
– Ezt a kis sört magamhoz szólíthatom?
– Persze, de miért nem alszol?
– Akkorákat sóhajtozol, hogy felébredtem. Láttad az üzenetet?
– Nem.
– Pedig odaírtam a blokkra. Az indiai követségről kerestek, azt üzenik, hogy a dolog el van intézve, holnap megkapod az írásbeli értesítést is. Én nem mehetek?
– Te menj aludni, nekem még dolgom van. Megy a Consolatio Indiába, de önmagában hiába küldenénk ki, a legjobban képzett indiai orvosok sem tudnának mit kezdeni vele. Össze kell szednem egy magyar csoportot, legalább hat orvost abból a gárdából, mely eddig is használta a Consolatiót.
– És mennyi idő alatt tudod megszervezni?
– Még ma éjszaka le kell bonyolódnia.
451– Ma éjszaka? De hiszen elmúlt éjfél, egész Magyarország alszik.
– Akkor is. Menj aludni, Kati, én kihúzódok az előszobába a telefonnal, próbállak nem zavarni titeket.
– Nem segíthetnék?
– Egyemberes munka, jó éjszakát.
A számba jöhető orvosok kivétel nélkül vidéki kórházakban dolgoztak, közülük soknak nem volt telefonja, sőt olyan is akadt, aki nem a városban, hanem valamelyik környékbeli faluban lakott. Kis vidéki postahivatalokban őrködő telefonkezelőket kellett rábeszélnem, hogy ébresszenek fel valakit, aki odahívja a készülékhez a keresett orvost. Dohogó férfihangokat, veszekedések foszlányait hallottam beszűrődni a háttérből. Minden esetben sikerült megkapnom, akit kerestem, de nem az én rábeszélő képességem diadalmaskodott, egyszerűen: ezeket az orvosokat szerették abban a környezetben, ahol laktak. A félig még alvó orvosoknak elmagyaráztam, milyen feladat vár rájuk, megkérdeztem, hogy vállalják-e, mind igent mondott. Akkor elismételtettem velük, hogy mi a teendőjük: így vagy úgy, de holnap, azaz már ma reggel tíz órára mindenképpen legyen az én hivatali asztalomon az útlevelük, vagy ha azzal nem rendelkeznek, az útlevélkérelmük, ők pedig kezdjenek el pakolni, mert holnapután, vagyis már holnap indulniuk kell. Hajnali ötre összejött a csapat, bár féltem attól, hogy valamelyikük majd azt képzeli, csak álmodta az egészet.
Letettem a kagylót, aludtam egy órát, aztán bementem a belügybe, beszélnem kellett Méhész Ferivel, talán emlékszel rá, a gimnáziumban együtt jártunk, csak ő 452C-s volt, most őrnagy. Mondtam neki: délben hozok hat útlevelet, illetve kérőlapot, és most legutoljára tegye meg nekem, hogy ma estére mind a hat tulajdonos a kezében tarthassa az útlevelet.
– Nehéz dió! – mondta Feri.
– Ilyen nincs, vagy kemény dió, vagy nehéz ügy. Nehéz dió nincs, legföljebb, ha egy darab egy fél kiló.
– Szóval magyarul sem tudok.
– Dehogynem, mint a hajón a néger szakács angolul.
Elnevette magát:
– És legalább minden aláírás rajta van a papírokon?
– Nincs, és addig már nem is tudom beszerezni.
– Ezt hogy képzeled?
– A felelősség az enyém.
– Nagyon tévedsz, a felelősség nem a tiéd, hanem azé a szerencsétlen ügyintézőé, aki az útleveleket kiállítja.
Próbáltam a lelkére beszélni, Feri végül felsóhajtott, és rám nézett:
– Azt megígéred, hogy senki nem fog reklamálni ebben az ügyben?
– Igen.
– Olyan szegény sohasem voltál, hogy ígérni ne tudtál volna, igaz? Rendben van, tizenkettőkor gyere vissza hozzám, de egy perccel sem korábban, majd ebédidőben megcsináljuk.
Kezdtem úgy érezni magam, mint egy alvajáró, aki rohamtempóban sétálgat a meredek tetőn, minden annyira klappolt, viszont azt is tudtam, hogy ha erre az alvajáróra rákiabálnak, akkorát esik, hogy kitöri a nyakát.
Maradt négy órám, hogy elintézzek hat express repü453lőjegyet Indiába és vissza. A MALÉV jegyirodájában elmondtam, mit szeretnék, a kisasszony elővette a zsebkendőjét, és belenevetett, csak aztán mondta, hogy nagyon sajnálja, az elkövetkező két hónapban csak várakozólistára tud felvenni.
Kitámolyogtam az irodából, leültem a Vörösmarty téren egy padra, két kezembe fogtam a fejemet, és eltöprengtem: kit ismerek én a MALÉV-nál? Eszembe jutott egy asszony, akinek a kislánya magára rántott egy tál forró levest, másodfokú égési sebek keletkeztek a gyerek bőrén, semmiféle hagyományos gyógyszer nem használt, az asszony éjszaka hívott fel, hogy hallott a Consolatióról, segítsek neki. A gyerek aztán rendbe is jött. Ő, úgy emlékeztem, a MALÉV-nál dolgozott, a nevét persze már elfelejtettem, hazaszóltam Katinak:
– Vedd ki az íróasztalomból a tavalyelőtti telefonblokkjaimat – évekig megőrzöm minden feljegyzésemet. – Egy női nevet kellene megtalálni benne, csak arra emlékszem, hogy egy magyar város neve, plusz egy „i” betű.
– Olvasom: Szegediné, Soproniné, Berényiné. Pfuj, mennyi nő, apám, a Kékszakáll.
– Most ne népnevelj, nézd tovább.
– Tokajiné, Kanizsainé.
– Kanizsainé? Van odaírva valami?
– Csak annyi, hogy MALÉV.
– Ez az.
Maga a név persze csak halvány esélyt jelentett, a hála az egyetlen olyan valuta, mely gyorsabban devalválódik, mint az izraeli sekel. Félve kopogtam be Kanizsainéhoz, de a Consolatio ezúttal megdolgozott magamagáért, az 454asszony vállalkozott rá, hogy segít. Bevitt a főnökéhez, átnézték az utasnévsorokat, két óra hosszat zongoráztak a komputeren, végül az asszony felelősségére átírták két társasutazás indulási és érkezési időpontját, a szemem láttára küldtek ki vagy nyolcvan táviratot, és addig-addig sakkoztak, míg kiszorítottak hat jegyet Indiába. Kérték az útleveleket, mondtam, hogy azt majd délután.
Most már úgy éreztem, hogy befordultam a célegyenesbe, visszamentem a hivatalba, hogy amíg az útlevelekre várok, csak úgy ülve aludjak egy félórát. A kapuban Mobutuval találkoztam:
– Na, mi újság? – kérdezte. – Széna, szalma?
Nekem a fáradtságtól már felbomlott a szigetelés a számon, a légiósok ilyen állapotban fellázadnak, és lemészárolják a tisztjeiket, de azért próbáltam tartani a társalgási szintet:
– Zabasztag! – mondtam.
– A te útleveled is megvan már?
– Az enyém? Minek?
– Hát te nem mégy Indiába?
– Miért mennék?
– Azt gondoltam, kihasználod az alkalmat.
Szó nélkül faképnél hagytam. A szorongás persze hamarosan feltámadt bennem: miből adok kalácsot a lányaimnak, ha kirúgnak? A nagy Murphy törvényeivel vigasztalgattam magam: „valamely dobozból kiszabaduló gilisztákat csak egy nagyobb dobozba lehet visszakényszeríteni”, vagyis akárhogy végződik az India-akció, az én kapcsolatom Mobutuval mindenképpen megváltozik.
A szobámban tizenegy telefonüzenet várt. Mind455egyikről tudtam, hogy kitől származik, csak egy név tűnt ismeretlennek: Kovács Józsefné. Ne nézz se bolondnak, se varázslónak, de én rögtön megéreztem, hogy ebből a telefonból baj lesz. Imádkoztam, hogy most, épp a cél előtt ne üssön be egy cvikli, fogadalmat tettem, hogy ha ezt megúszom, egy hétig nem gyújtok rá, és nem iszom kávét. Megfordult a fejemben az is, hogy letagadtatom magam, ha újból keres, de nem mertem megkockáztatni, mert előfordulhat, hogy a hívás összefüggésben áll az indiai úttal.
Fél tizenkettőre befutott az utolsó útlevélkérelem is, beraktam őket a táskámba, és elindultam a belügy felé. Már lent jártam az utcán, mikor a titkárnőnk utánam kiabált: az a bizonyos Kovács Józsefné keres – halaszthatatlan ügyben. Felvettem a kagylót.
– Kezit csókolom, Urhegyi Tamás.
– Kovács Józsefné vagyok, a Sóvári Kórház személyzeti osztályvezetője. Ha kételkedik a személyazonosságomban, hívjon vissza, megadom a számom.
– Dehogyis kételkedem, mit parancsol?
– Arról értesültem, hogy két orvos, aki a mi kórházunk állományába tartozik, az én záradékolásom nélkül nyújtott be útlevélkérelmet. Így volt ez?
– Tulajdonképpen így, de a helyzet úgy kívánta…
– Ki vállalja ezért a felelősséget?
– Én.
– Igen? Akkor vegye tudomásul, hogy az egész ügyet leállíttatom.
– De hát mi kifogása van, asszonyom? Országos érdekek forognak kockán.
– Nem érdekel, nem hagyom, hogy átnyúljanak a 456fejem fölött. Én szívesen segítettem volna, de maguk nem tartottak rá igényt.
– Nem a jó szándék hiányzott, hanem az idő.
– Ne hasogasson itt szőrszálakat. Ha nem voltam jó barátnak, majd meglátják, hogy milyen leszek ellenségnek! Jó napot! – és ezzel levágta a kagylót.
Végiggondoltam a helyzetet: nem tehettem mást, mint hogy mindenki előtt hallgatok erről a telefonról. Lehet, sőt valószínű, hogy kirúgnak majd érte, de nem érdekes, csak a gép hadd repüljön el az orvosokkal, és a Consolatio fussa be a maga útját.
Mikor bementem a belügybe, és ránéztem Méhész Feri arcára, már tudtam, hogy hiába minden, Kovácsné ide is telefonált, vége a sompolygásnak. Az ügyintéző, aki a nagy cél érdekében hajlandó lett volna apróbb szabálytalanságokra, ezt a felelősséget már nem vállalhatta, nem állította ki az útleveleket. Letolták a kis MALÉV-es mamát, a főnökét, mindenkit, akinek csak köze volt az ügyhöz. A szép nagy látványos kártyavárat, melyet egy fél ország jóindulata segített felépíteni, és úgy látszott, hogy a tetejéről meg lehet ostromolni az eget, szétfújta egyetlen ember sértett hivatali hiúsága.
– Tudod, Feri – mondtam Méhésznek –, nem szólnék egy szót sem, ha ez lett volna az első ilyen eset, de legalább egy ilyen ember mindig és minden ügyembe megpróbált beleköpni. Most csak az a különbség, hogy nem tudom kivédeni.
– Jobb lesz, ha megszokod, mert ezután is előfordulhat.
– Velem már nem, én ezt befejeztem. Isten veled, India!
457Aztán hazamentem, és életemben először úgy berúgtam, mint az albán szamár. Két napig csak azért keltem fel, hogy rátöltsek és tovább aludjak. A harmadik nap rendbe vágtam magam, és bementem a céghez, már ott várt a munkakönyvem, hogy hozzájárulással kiléptem, Mobutu végre felvehette az unokaöccsét. Aztán jött ez a cipőkrém buli, és dolgozok egész nap egyhangúan, mint a gályarab, azzal a különbséggel, hogy a gályaraboknak néha dobolnak is egy keveset. Iszunk még valamit?
Ketten beszélgetnek a Vörösmarty cukrászda teraszán, az egyikük régi amerikás magyar lehet – kiejtéséből és rikító nyári öltönyéből ítélve:
– Még mindig nem mesélted el, hogy államosították annak idején az üzletedet.
– Kérlek szépen – mondta a másik, aki régi magyarországi magyar lehetett konfekció ruhájából és abból a körülményből ítélve, hogy ő fizette a cechet –, valamikor 1949 tavaszán egy reggel beállított az üzletbe két bőrkabátos férfi, elkérték a kulcsokat, leltárt vettek fel, aztán a teljes árukészletet teherautóra pakolták, majd lehúzták a redőnyt, és elzavartak engem. Így történt.
– So?! – kérdezi az amerikás. – Szóval így volt. Most már mindent értek, csak egyet nem.
– Mit?
– Azt, hogy te miért nem hívtad a rendőröket?
458Találkozunk a neves filmrendezővel, üdvözlésül bágyadtan nyújtja felém a kezét.
– Úgy emlékszem, hogy te régen sokkal erőteljesebben fogtál kezet – mondom neki.
– Ja igen. Tudod, akkoriban még nem rendeztem, vezető beosztásban dolgoztam, sok ember keresett fel, akik mind pénzt akartak, és ezekkel rögtön éreztetni kellett, hogy hiába jöttek. Most, hogy művész lettem, már ez a kézfogás is megteszi.
A történet valamikor 1954 körül játszódott le, mikor már magánszemélyek is vehettek autót Magyarországon. Egy klinika igazgató főorvosa meghallotta, hogy egy külföldi diplomatát hirtelen hazarendeltek, és el akarja adni a kocsiját. Az igazgató főorvos maga mellé vette a sofőrjét, és felkereste a diplomatát.
– Mennyiért adja?
– Százezer forint, ez az ára.
– Kilencvenezer.
A diplomata bocsánatkérően elmosolyodott:
– Bocsánat, uram, szégyellem bevallani, de még mindig nem értek tökéletesen magyarul. Most mire mondta azt, hogy kilencvenezer?
– Arra, hogy kilencvenezer forintot adok érte.
– Aha, ön, hogy úgy mondjam, alkudik.
– Ez egy nagyon előnyös ajánlat, mert önnek ezt a 459kocsit mindenképpen el kell adnia, nem viheti haza magával.
– Ez így igaz – bólintott a diplomata, és az igazgató főorvost elkísérő sofőrhöz fordult. – Van önnek valamennyi pénze?
– Sajnos csak tizenkétezer forint.
– Adja ide, és vigye a kocsit. Legyen máskor is szerencsém.
Ali ben Hasszán mohamedániai diktátor megérkezik Ferihegyre, mikor leszáll, a repülőgéphez tolt lépcsőn elegáns nők követik „hosszú tömött sorban”. Csodálkozva kérdezem jobban tájékozott kollégáimtól:
– Mohamedániában még mindig érvényben van a többnejűség?
– Már rég megszűnt, ezek a nők nem Ali feleségei.
– Hanem kik?
– A politikai vetélytársak asszonyai. Ali minden külföldi útjára elhozza őket túsznak, hogy amíg idegenben jár, valaki át ne vegye tőle a hatalmat.
– És az ő felesége hol van?
– Az meg otthon maradt túsznak, hogy Ali ne lépjen le a felvett kölcsönökkel.
460Egy filmes barátom meséli:
– Ismered azt a játékot, hogy valakinek kapásból kell mondania egy színt? Okvetlenül a pirosat választja. Ugyanígy, ha azt kérdezik, hogy milyen külföldi állampolgár szeretne lenni, száz emberből kilencven azt feleli, hogy angol. Így van ez csakugyan? Vagy csak azért képzelem, mert az én családom két nemzedékben is így válaszolt erre a kérdésre: 1919-ben apám ment ki Londonba a fehérterror elől, két évvel később meghalt egy balesetben, 1939-ben pedig a bátyám maradt kint, tanított Oxfordban, de a világháborúban beállt egy külföldiekből toborzott osztagba, és elesett valahol Normandiában.
Én már negyvenéves is elmúltam, mikor először eljutottam Angliába. Talán tudod, hogy a szűkebb szakmám az idegenforgalmi és utazási filmek, bekasszíroztam néhány köcsögöt nemcsak keleti, hanem nyugati fesztiválokon is, így jutott eszébe valakinek, hogy forgassak egy filmet az angol tengerparti üdülőhelyekről.
A helyszínen jöttem rá, hogy ez a feladat csak egy nehézséget rejt magában: Angliában nincsenek tengeri fürdőhelyek – hacsak nem nevezünk annak néhány fagyos víz ostromolta szirtet, melyek fölött időnként olajos tollú sirályok röpködnek. Megszívtam a fogam, és példaképemre, Brillat Savarinre gondoltam, aki szerint egy igazán jó szakács a csizmatalpat is élvezhetően tudja elkészíteni, én is beleadtam mindent, amit csak tudok technikából, még azt is, amit nem tudok. Az angol menedzser végig figyelt, ellenőrizte a beállításokat, néz461te a muszterokat, teaszünetben egyszer csak azt kérdezi, hogy nincs-e kedvem kint maradni, és jött az a bizonyos csekk, melyet a kedvem szerint tölthetnék ki. A menedzser azt mondta, még visszatérünk az ügyre, addig gondolkozzam az ajánlatán.
A negyedik forgatási nap délutánján végeztünk a felvétellel, a stáb kocsiba ült, és felmentünk Londonba, a cégnek a Sohóban volt egy kis műterme, ahol meg lehetett vágni az anyagot. Én tulajdonképpen nem kellettem ehhez a munkához, csak a forma kedvéért mutattam, hogy képzelek el egy-egy snittet, közben majd szétvetett az idegesség: életemben először itt vagyok Londonban, és egy sötét kis odúban kell kuporognom! Bárhogy is próbáltam vigyázni az arcomra, az angol menedzser észrevette, hogy mi jár a fejemben, hátba veregetett: menjek csak le nyugodtan az utcára, sétáljak, bámészkodjak, ismerkedjek jövendő hazámmal, ráérek hajnalban visszajönni, addigra elkészül a filmből egy ideiglenes kópia.
Felírtam a címet egy papírra, hogy ha eltévednék, beülhessek egy taxiba és megmutathassam a sofőrnek, aztán elindultam, befordultam néhány keresztutcán, és hirtelen kiértem az Oxford Streetre.
Egy magamfajta magyar művészetiparosnak mindig és mindenütt irodalmi emlékek jutnak az eszébe, most is megálltam a sarkon, és arra gondoltam, hogy Márai Sándor egyszer az írta: a Váci utca a határvonal Európa és a Balkán között – én magamban hozzátettem, hogy a fociban a tizenhatos határvonala még a büntetőterülethez tartozik – az Oxford Street viszont kétségtelenül maga volt Európa.
462A villanyórára néztem: a quarter past two, it’s getting late – már negyed három, késő van – mormogtam magam elé. Járókelők sehol sem mutatkoztak, de minden kirakat teljes fényerővel ki volt világítva, és mintha csak az én kedvemért gyújtották volna meg a lámpákat. A Selfridge áruház keleties homlokzatán egy neon elefántcsorda vonult, lépteiket ütemes csengettyűszó kísérte, egy élelmiszerbolt kirakatában elolvastam egy feliratot: „itt kapni azt a szószt, melynél jobbat csak édesanyád főzött!”
Elindultam, hol az út jobb oldalán mentem, hol a bal oldalon, arra gondoltam, hogy vajon apám és bátyám is végigsétált-e valaha ezen az éjszakai utcán, és olyan boldogok voltak-e, mint én most?
És akkor szemben az Oxford Streeten, vagy száz méterre tőlem, feltűnt három fiú hosszú zsíros hajjal, szegekkel kivert bőrzekében, kezüket szűk nadrágjuk zsebébe dugták, mint a krimik fiatal gyilkosfigurái. Térdem megreszketett, még egyszer körülnéztem, de rendőr vagy más segítség sehol sem közeledett. Mit csináljak? Annyit mindig is tudtam, hogy futni nem szabad, mert a félelem menekülés közben növekszik, tovább kell mennem, fapofával bámultam a kirakatokat. Már éreztem a szagukat, aztán lassan kopogó cipősarkokkal elhaladtunk egymás mellett, kimerülten megálltam, és akkor hirtelen meghallottam, hogy magyarul beszélnek, 1956-os disszidensek voltak.
Megúszva ezt a helyzetet, hogy csak képzelt veszély volt, elszemtelenedtem, érdekelt, hogy miről tárgyalhat három magyar disszidens éjjel fél háromkor az Oxford Streeten?! Visszafordultam, és tisztes hallótávolságból 463a nyomukba szegődtem. Tudod, miről folyt a szó? Azt találgatták, hol lehet a legmélyebb a Tisza. Egyik a felső folyásra szavazott, a másik Szeged környékére, a harmadik már nem tudom, mire.
Aztán valahol elkanyarodott a három bőrzekés, és én visszasétáltam a műterembe. Addigra épp végeztek a vágással, és összeállították az ideiglenes kópiát, levetítették, a menedzsernek így összességében még jobban tetszett, kijöttek a finom szerkezeti rímek, megismételte az ajánlatát, hogy maradjak kint, de én alig figyeltem rá. Azon töprengtem, hogy csakugyan hol lehet a legmélyebb a Tisza, szerezni kellene egy földrajzkönyvet.
Kezdetben mindenki ivott a Korpádi Állami Gazdaságban. Az esti vagy napközbeni poharazgatásokon még arra is vigyáztak, hogy egyes ügyeskedők ne imitálhassák az ivást, rátöltés előtt összetolták a poharakat, megnézték a bor szintjét, és a lemaradókra rászóltak:
– Igyad le te is addig, ahol a többiek tartanak. Ne sumákolj!
Aztán múltak és változtak az idők, előbb az igazgató vett kocsit, aztán a beosztottak, előbb a beosztottak kaptak gyomorfekélyt, aztán az igazgató, majd jött a magas vérnyomás, a kézzel is kitapintható májduzzanatok. Az orvos mutatóujját figyelmeztetően magasba emelve, egymás után tiltotta el az alkoholtól az állami gazdaság vezetőit. Valakinek viszont innia kellett: egy pohár pezsgővel köszönteni a nőket márciusban, koc464cintani, ha egy beosztott kitüntetést kapott, sőt amikor a gazdaság egy új kendertermesztési rendszer gazdája lett, megszaporodtak a nyugati és keleti vendégek is, akiket ugyancsak nem lehetett szárazon hagyni.
Egy ideig az öreg Szűcs Dezső tartotta a frontot, az egykori mulatós középparaszt ivott az egész vezetőség nevében – nyugdíjasként havi száz órában. De egy nap az öreg a szívéhez kapott, és a fehér asztal mellől egyenest Szent Péter előszobájába, a kórház intenzív részlegére szállították. A vezetőség meglátogatta, egy láda sört, egy demizson bort és két-három üveg pálinkát vittek be neki. A legyengült Szűcs Dezső csak az infúziós oldatban tudta magához venni, de a szesztől még egyszer erőre kapott, és elmondhatta a végrendeletét:
– Csontjaimat a szesziparra hagyom, jobb pálinkát lehet sajtolni belőlük, mint azok a nyomorult kotyvalékok, amiket az üzletben kapni lehet.
Szűcs Dezső aztán harmadnap befordult a falnak, halálával nagyobb űrt hagyott maga után, mint bárki gondolta volna.
– Most ki fog inni helyettünk? – kérdezte sápadtan a gazdaság igazgatója, de a beosztottak jelezve elzárkózásukat, szinte egyszerre vették elő orvosságos tubusaikat és üvegeiket. – Legalább javasoljatok valakit.
– Most kapunk az egyetemről egy fiatal közgazdászt, valami Takács Jenő nevezetűt, állítsuk rá őt erre a vonalra.
– De nem fog hiányozni a munkája?
– Egy közgazdászé?!
Takács Jenő, aki mint egy közgazdásztól el is várni, félénk volt, vézna és szemüveges, meglepődött a szívé465lyességen, amivel a gazdaságban fogadták. Már érkezésének másnapján félrevonta az igazgató:
– Kérlek szépen, Jenőkém, olyan referánciákat kaptunk rólad az egyetemről, hogy feltétlen bizalmunk van benned. Egy bolgár delegáció vendégeskedik nálunk, nem bízhatjuk őket akárkire, úgy döntöttünk, hogy te fogod képviselni a gazdaságot a ma esti díszvacsorán.
Reggel a gazdaság egész vezérkara aggódva várta a híreket, de a vendéglő üzletvezetője azt jelentette, hogy Takács várakozáson felül helytállt. A fiatal közgazdász versenyt ivott a bolgár delegáció legbővebb torkú tagjaival, és saját fegyverükkel, bolgár Pliszka konyakkal győzte le őket.
Ezután Takács délelőttönként békén alhatott szobájában a munkásszállón, senki sem zavarta, de minden este innia kellett valamilyen alkalomból valamilyen vendéggel. A közgazdász lassan megsokallta az ismétlődő díszvacsorákat, és a képzettségének megfelelő beosztást kért az igazgatótól.
– Kérlek szépen, Jenőkém – mondta az igazgató –, a szabályok szerint egyelőre én határozom meg, hogy mi a te legmegfelelőbb beosztásod, és én úgy gondolom, hogy te a jelenlegi tevékenységeddel hozod a legtöbb hasznot a gazdaságnak. Ha nem értesz velem egyet, mi természetesen nem állunk az érvényesülésed útjába.
Takács emlékezett rá, hogy milyen túlkínálat volt az egyetemen agrárközgazdászokból, ezért válasz helyett egy nagyot sóhajtott, ami a maga módján szintén válasznak tekinthető.
Takácsnak valaha az volt a legfőbb vágya, hogy egy magasabb fokú egyenletrendszerben megfogalmazza a 466szocializmus jelenlegi szakaszának alaptörvényét, most már beérte volna annyival, hogy egyszer, egyetlenegyszer egyenes testtartással el tudjon menni a munkásszálló portása előtt, de minden éjszaka hátrahajtott fejjel lökte be a lengőajtót – különben az ital kifolyt volna belőle.
Az idők múlásával Takács elsajátított néhány praktikus fogást, például esténként, mielőtt elindult volna a vendéglőbe, levette az ágyáról a lepedőt, a paplanról és a párnáról a huzatot, a papírkosarat pedig kibélelte újságlapokkal, tudta, hogy éjszaka erre már nem lesz érkezése.
Rövid és mély alvás után Takács éjszakánként felriadt, első mozdulatával rémülten megtapogatta a nadrágja hátsó zsebét: nem veszett-e el a levéltárcája az igazolványokkal, aztán végiggondolta: nem mondott-e olyat, amit a gazdaság vezetői sértőnek találhatnak. Reggelig már nem tudott elaludni, újra és újra megfogadta: keres valami módot, hogy kimenekülhessen az alkohol karmaiból.
Megváltásként fogadta a hírt, hogy Rádócházán felrobbant a szénsavgyár, és a környéken sehol sem lehet szódavizet kapni. Takács kijelentette, hogy ő csak fröccsöt hajlandó inni, semmi mást, és hosszú idő után először várta bizakodva az estét, de a vendéglő figyelmes üzletvezetője elhozatta neki a közeli bányából a bányamentők védőitalát: valódi totyogósi ásványvizet.
Takács képességeinek hamarosan híre terjedt, a korpádi tanács és a cipőüzem vezetői, akik az állami gazdaság igazgatójához hasonlóan már nehezen bírták a szeszt, kölcsönkérték a közgazdászt egy-egy alkalomra. 467Vendégszerepléséért szabályos bérleti díjat fizettek, a befolyt összegeket az állami gazdaság jobb híján a tenyészbika bérfedeztetéséért járó térítések rubrikájába könyvelte el; az összeg hamarosan elérte, majd meghaladta a növénytermesztésből származó bevételt.
Belátva helyzete reménytelenségét, Takács különös szokást vett fel: éjfél után, mikor kilépett a vendéglőből, nem a munkásszálló felé indult, hanem sorra látogatta az állami gazdaság vezetőit, és hajnalig szóval tartotta őket. Előadásainak szövege változatosan alakult: vagy ismertette régebbi elméleti próbálkozásait a szocializmus közgazdasági alaptörvényének meghatározására az adott időszakban, melynek eszmei fő irányzatát a marxizmus-alkoholizmus képviseli, vagy zsoltárokat énekelt, de a befejezés mindig azonos volt, dörgedelmesen kispolgároknak bélyegezte házigazdáit, és kiment hányni az éléskamrába.
Takács három évig bírta, aztán leszázalékolták, és nyugdíjba ment, helyére a gazdaság egy másik fiatal közgazdászt igényelt az egyetemtől. A jövevényt maga az igazgató fogadta:
– Kérlek szépen, Ferikém, olyan jó referánciákat kaptunk rólad az egyetemről, hogy feltétlen bizalmunk van benned. Egy román delegáció vendégeskedik nálunk, és ma este a díszvacsorán…
Aztán a Korpáddal foglalkozó statisztikusok sokáig kutatták, hogy miért épp az állami gazdaságban a legmagasabb a fajlagos közgazdász-felhasználás?!
468Valamikor, még az 1960-as évek elején Rádócháza határában tisztes szegénységben élt egy öreg kertész: gróf Rádóczy Richárd. Már megkóstolta az összes fogást, melyet a történelem feltálalhatott neki: lakott a kastélyban mint az egész környék ura, később mint osztályidegent kitelepítették a helyi útkaparó szerszámoskunyhójába – bár ő azt javasolta, hogy ha a pesti burzsujokat vidékre viszik, akkor őt mint vidéki osztályellenséget méltányosságból felhelyezhetnék Budapestre, végül a viharok elmúltával felvették kertésznek saját régi kastélyának parkjába, és beköltözhetett az egykori kertészlakba mint szolgálati lakásba.
Később a kastélyt műemlékké nyilvánították, úgy-ahogy helyrepofozták, visszaszerezték a széthordott bútorokat, az Aquila János-festményt, melyet egy öreg paraszt kapcának használt, és megnyitották az épületet a nagyközönség előtt. A boltíves kapun gyakran begördültek turistákat hozó buszok, de a csoportokat ritkán, pontosabban sohasem várta idegenvezető, jobb híján Rádóczy Richárd letette a kapát vagy a nyesőollót, és végigvezette a termeken a látogatókat. Alapos magyarázatain sokan elcsodálkoztak, és megjegyezték, hogy igazán ritka az a kertész, aki hasonló építészeti és helytörténeti ismeretekkel rendelkezik – Rádóczy szerényen fogadta az elismeréseket és a borravalókat.
Egyszer a közeli megyeszékhelyről, Sóvárról egy varró- és műhímző szövetkezet tagsága rándult le Rádócházára. A csoportot maga az elnöknő vezette, egy Kovács Erzsébet nevezetű, ötven év körüli egyedülálló nő, aki 469annak idején egyszerű gőzvasalónőként kezdte, és az évek alatt szorgos munkával küzdötte fel magát vezető beosztásba, szerzett öröklakást, autót és tisztes összegű takarékbetétet.
Ezt a szövetkezeti csoportot is Rádóczy kalauzolta végig a kastély látnivalóin, választékos kifejezéseivel magára vonta az elnöknő figyelmét, aki üzletkötők, szállítómunkások, raktárosok faragatlan stílusához szokott. Alaposabban is megnézte magának a grófot: a haja már fehéredett, de a kerti munkákban megőrizte egyenes testtartását és könnyed mozgását.
Kovács Erzsébet akkor egy szót sem szólt, nem tartotta helyesnek, ha egy vezető kimutatja érzelmeit a beosztottjai előtt, de a következő vasárnap újra megjelent autójával Rádócházán. Az iránt érdeklődött, miképp vállalhatna a szövetkezet szocialista patronálást a műemlék kastély fölött, a tájékozódó séta során benézett a fasor végén magányosan álldogáló kertészlakba, elragadónak, de kissé elhanyagoltnak találta. Látogatása végén meghívta Rádóczyt egy kávéra a közeli Sóvárra, de vasárnap este lévén, valamennyi felkeresett presszót zárva találták, így kénytelenek voltak fölmenni az elnöknő lakására.
A szövetkezet társadalmi munkásai először a kertészházat hozták rendbe, ezzel a nekibuzdulás el is vesztette a lendületét, és kimúlt – az elnöknő ezt mintha nem is bánta volna, a bútorokat, a villanytűzhelyet, a bojlert és a többi szükséges berendezési tárgyat már ő maga szerezte be és szállíttatta ki Sóvárról.
Kevéssel később Rádóczy jelentkezett a rádócházai községi tanácsnál, közölte, hogy nagyobb örökséghez 470jutott, és szeretné megvásárolni a szolgálati lakását. A tanács, mely állandó pénzgondokkal küszködött, ebbe örömmel belement, sőt felajánlották Rádóczynak, hogy bérelje ki az egész harmincholdas parkot is, de ezt a gróf visszautasította.
– Földet vissza nem veszünk! – mondta a leghatározottabban.
Ezután már senki sem kifogásolhatta, hogy Kovács Erzsébet félig-meddig beköltözött a kertészházba, és úgy élt, mintha a gróf felesége volna. Gyakran látták sétálgatni a fasorban karját a gróf karjába öltve, máskor kikocsikáztak egy rendbe hozott bricskán, melyet a községi gázcseretelep vezetője, Rádóczy egykori parádés kocsisa hajtott, mert maga a gróf nem értett különösebben a lovakhoz.
Rádóczyék néha meghívták egy italra a rádócházai orvost, tanítót és tanácselnököt, az első partyn Kovács Erzsébet tapintatosan átnyújtotta nekik a sóvári jelmezkölcsönző üzleti névjegyét, ahol az alkalomhoz illő zsakettot lehetett bérelni. Szokássá vált, hogy Erzsébet és Richárd maga kezében virágcsokorral, megjelent a környékbeli értelmiségnél, és a helyi önkéntes tűzoltóság rendgyakorlatot mutatott be.
Már két-három éve együtt éltek, mikor Rádóczy felvetette, hogy házasodjanak össze, de az elnöknő a fejét rázta:
– Akármilyen bensőséges is a mi kapcsolatunk, Richárd – mondta –, nekem gondolnom kell a társadalmi pozíciómra is. Egy viszonyt még elnéznek nekem, de egy törvényesített kapcsolatot már semmiképpen sem.
– Úgy?! Szóval én csak arra kellettem? – kérdezte sötéten Rádóczy.
471Ezután a gróf züllésnek indult: ritkán borotválkozott, a ruhája tisztaságával sem törődött úgy, mint korábban, és előfizetett különféle irodalmi folyóiratokra. Kovács Erzsébet többször is kérte, hogy változtasson a magatartásán, de a gróf alig méltatta válaszra. Az elnöknő tehetetlenségében a környezethez fordult tanácsért, először a gázcseretelep vezetőjét, az egykori daliás parádés kocsist kereste fel. Egyre több időt töltött nála, egy alkalommal meghívta Sóvárra kávézni, de vasárnap lévén, az összes felkeresett eszpresszót zárva találták… Kovács Erzsébetet többé nem látták Rádócházán, a gázcseretelep vezetője is csak egyszer jelent meg, hogy elintézze a nyugdíjazását.
Rádóczy mindent elviselt volna, kivéve azt, hogy a szeretője a saját volt parádés kocsisával csalja meg, eladta a kertészházat, és ő is végleg eltűnt a környékről, mint az áthághatatlan osztálykülönbségek áldozata.
A neves magyar műfordítónő átvette a nagydíjat a lengyel írószövetség képviselőjétől, aki hazája egész irodalmi közvéleménye nevében gratulált.
– Azt mondják az igazán hozzáértők, hogy az ön fordítói művészete minden stílusban briliánsan csillog, de a valódi csúcsteljesítményeit mégis az olyan legdurvább köznyelven írott művek magyarításában érte el, mint amilyen a „Kocsisnovella”, „A tizenhárom szajha be472szélget” vagy a „Dialógus a pöcegödörben”. Hogy sikerült ez önnek, milyen különleges előtanulmányokat folytatott?
– Az az igazság, hogy én eredetileg francia-angol szakon végeztem, valaha egy szót sem tudtam lengyelül. Tapasztalataim és ismereteim nagy részét a magánéletemből merítettem.
– Ezt hogy kell értenünk?
– A férjem első felesége lengyel nő volt, mikor elváltak és mi összeházasodtunk, a férjem magával hozta a házasságból származó fiát, aki még kint Varsóban született. Be kell vallanom: a gyerek nem nagyon szívelt engem, nyíltan ugyan nem mert belém kötni, de mikor az apja nem látta, megállt előttem, képeket vágott felém, és különféle lengyel szavakat mormolt. Úgy tettem, mintha észre se venném, de űzött a kíváncsiság, és esténként mindig megnéztem a nagy szótárban, hogy mit jelentenek – a kis szótárban ugyanis nem szerepeltek. A viszonylag legenyhébb szó a boszorkány volt, de aztán sorra megtaláltam az összes övön aluli testrész és a velük űzhető műveletek lengyel nevét olyan bőségben és változatosságban, hogy utána már könnyedén megbirkóztam a „Kocsisnovella” legnaturalistább kifejezéseivel is. A gyereket természetesen társszerzőmnek tekintem, és neki adom a most kapott díj arányos részét.
473Megdöbbenve hallottam, hogy barátom válik a feleségétől, a neves fogorvosnőtől.
– Mi történt köztetek? – kérdeztem tőle, mikor véletlenül összefutottunk.
– Hosszú történet, van időd rá?
– Persze – mondtam, és beültünk egy eszpresszóba.
– Sok asszony panaszkodik, hogy a férje a házasság elején lángol érte, később viszont más nők felé fordul – kezdte a barátom –, ez a vád engem nem érhet, én már a házasságunk első hetében megcsaltam a feleségemet, utána viszont folyamatosan.
Kapcsolataimat a létező legegyszerűbb módon alakítottam ki, esténként beültem az asszony rendelőjének előszobájába, mintha csak őrá várnék, és közben megismerkedtem egy-egy csinosabb páciensnővel. A környezet tökéletes alibit biztosított, az asszonynak fogalma sem volt az ügyeimről, másrészt úgy tapasztaltam, hogy az injekcióktól és egyéb fájdalmaktól való félelem engedékenyebbé teszi a női szíveket, hátha belehalok – gondolják –, hadd legyen előtte még egy jó estém.
Egyszer egy harmincöt-negyven éves asszonnyal akadtam össze az előszobában – miért hazudjak neked, arra a célra ott van az Adóhivatal –, nem én kezdtem ki vele, hanem ő velem. Be sem várta a kezelést, felhívott a lakására, és ott maga fölé tepert. Indulatosan, vadul ölelkezett, azt követelte például, hogy harapjak bele a jobb karjába, mert valami maradandó emléket akart tőlem. Még mindig olcsóbb, mint egy aranylánc – gondoltam, és teljesítettem a kívánságot. Rintintin vagy 474Kántor is büszke lehetett volna rám, a fél fogsorom látszott a bőrén.
Következő alkalommal a nő rövid ujjú ruhában jött a rendelésre, sokat sejtetően mutatta felém a jobb karját, aztán belibegett a rendelőbe. Egy pillanatra összehúzódott a gyomrom, de aztán arra gondoltam, csak lesz annyi esze, hogy nem fecseg, a legvégső esetben pedig mindent letagadhatok. Este a feleségem csendesen mondja:
– Elválunk!
– Miért?
– Megcsaltál a saját páciensemmel.
Igyekeztem kikelni magamból.
– Akárki is mondta, hazudott.
– Meg se szólalt az illető.
– Akkor honnan veszed ezt a butaságot?
– A te fogaidat is én kezeltem, és megismertem a nő karján a gyökértömött jobb kettesedet és a pótolt jobb négyesedet.
Hazajön a másodikos gyerek az iskolából, nekilát a számtanleckének – jobb a bajokon minél hamarabb túlesni! Sehogy sem boldogul, ami abból látszik, hogy rugdossa az asztallábat, és beleköt a húgába. A nagymama végül is megsokallja.
– Mutasd a füzetedet, majd én segítek!
Megdöbbenve nézi: „x + y = 17…” és így tovább. 475A nagymama saját régi iskolás emlékeiből kiindulva lehetetlennek találja, hogy másodikos gyerekeknek ilyen egyenleteket adjanak fel, eltöpreng, aztán a homlokára csap.
– Buta vagy, fiam, ez nem példa, ez sorminta. Írj belőle két sort, aztán kész.
– Akármit is mondanak, a gyerekek sorsa attól függ, hogy hová születtek – jegyzi meg egy gonosz ismerősöm –, egy budai luxusvillába vagy egy külvárosi szobakonyhába. Az indulási előnyöket soha nem lehet behozni, mert óriási különbség van a között, hogy ha valaki gyerekkorában nekitámaszkodik a falnak, egy fedő esik a fejére vagy egy Dante-kötet.
Nyíregyházán a mezőgazdasági pilótanövendékeket meglátogatják a szüleik. A búcsúzásnál az egyik fiút megöleli az anyja, és aggódva figyelmezteti:
– Aztán lassan repülj, fiam, és alacsonyan!
476Végül egy történet a nevelőkről.
A bölcsészkar végzős évfolyamából képességeivel messze kiemelkedett Szabó Dávid, míg a többiek különféle középiskolákba kerültek tanárnak, őt az egyetem benn tartotta tudományos munkára tanársegédnek.
A diplomavizsga után az akkori idők szokása szerint az egész évfolyam bevonult katonai kiképzésre. A szakasz Cs. Dobos törzsőrmester keze alá került, aki az első nap végigkérdezte új katonáit.
– Mi maga civilben?
– Jelentem: tanár vagyok.
– És maga?
– Én is tanár vagyok.
– Aztán maga?
– Jelentem: szintén tanár.
Úgy jutott el a sor végén álló Szabó Dávidig.
– És maga mi?
– Jelentem: tanársegéd vagyok.
Cs. Dobos összevonta a szemöldökét.
– Az istenfáját, Szabó, mind tanár tudott lenni, csak egyedül maga maradt tanársegéd!
Vacsora után Kovács Gedeon, a Magyar Fogpiszkáló Gyár üzletkötője hátradőlt a Bierklinik vendéglő kényelmes karosszékében, és sokat sejtetően ránézett nyugatnémet partnerére.
477– Herr Baumholzer, el tudnám intézni, hogy a gyárunk a szerződésben rögzített egymillió szál fogpiszkáló helyett egymillió tölgyfa gerendát szállítson!
– Ugyanazon az áron? – kérdezte hitetlenkedve a nyugatnémet üzletember.
– Majdnem, mindössze tízezer márkát kellene letenni pluszban egy hannoveri bankban. Julius Haberkern névre.
– És megbízható ez a Julius Haberkern?
– Tökéletesen, tudniillik én vagyok az, illetve erre a névre szól a bankszámlám. És még ötezer márkát kellene átutalni Augusztus Haberkern névre.
– Az ki?
– Az is én vagyok, csak arról a számláról nem tud a feleségem. Nos, mit szól az ajánlatomhoz?
– Nézze, Herr Kovács, az ajánlata rendkívül előnyösnek tűnik, de meg kell hogy mondjam, én semmiféle törvénytelen vállalkozásba nem kívánok belemenni.
– Nyugodjon meg, én sem. Teljesen szabályos eszközökkel is el lehet intézni.
– Nahát erre kíváncsi vagyok.
Hazatérve, Kovács kiment a gyárba, először a vezérigazgatót kereste meg.
– Kérlek szépen, Géza, a nyugatnémet partnerünknek papíron kétgrammos fogpiszkálót kellene szállítanunk, de szeretném felhívni a figyelmedet, hogy a magyar szabvány hat grammot ír elő egy darabra, én úgy gondolom, hogy a biztonság kedvéért erre még rá kellene hagyni egy keveset, úgy gondolom, hogy az egydekás, vagyis az l/100 kilós átlag megfelelő volna.
478A vezérigazgató aláírta, Kovács átvitte legépeltetni, a gépírónő – kezdő szakember – töprengve nézte a törtjelet.
– Ez mi, Kovács elvtárs?
– A felső számnak nincs értelme, a vezér rosszul húzta át.
Innen tehát már száz kilóként futott tovább az egy-egy fogpiszkálóhoz szükséges anyagmennyiség. Kovács Gedeon megdörzsölte a kezét, és levitt a fűrésztelep vezetőjének egy üveg konyakot.
– Gabi bácsi, nem lehetne ezt a szállítmányt az új fűrészgépen levágni?
– De hát tudod, Gedeon, hogy az egy kísérleti gép, vagyis egy darabot háromszor annyi anyagból lehet csak kihozni, mint a régi gatteren?!
– Nem baj, legfeljebb módosítjuk az anyagfelhasználási normát, mondjuk, a négyszeresére, egy fogpiszkálóra négyszáz kiló fa jutna. Annyiból biztos kijön.
– Nyugodtan beírhatsz bármit, Gedeon, a gép úgysem működik.
Innen már egyszerű volt az ügy: Kovács átdiszponálta a munkát kézi bárdolásra, ami azt jelentette, hogy a fatörzsekhez hozzá sem nyúlt senki, a Magyar Fogpiszkáló Gyárnak ugyanis csak papíron voltak kézi bárdolói; négy háziasszonyt alkalmaztak ebben a munkakörben, akik havi kétezer forintért elvállalták, hogy ötven forinttal javítják a vállalat átlagbérszínvonalát, de bárdot nem voltak hajlandók a kezükbe fogni.
Így a vagonokba csonkítatlan tölgygerendákat raktak be fogpiszkálóként, a határon a vámos vonogatta a vállát, de neki sem állt volna érdekében a szállítóleveleken 479átíratni a fogpiszkálókat gerendákra, mert mint alacsonyabb feldolgozottsági árura, csak kisebb illetéket számíthatott volna fel, és különben is: hátha van ekkora fogpiszkáló?!
…vacsora után Kovács Gedeon hátradőlt a Bierklinik vendéglő kényelmes karosszékében, és sokat sejtetően ránézett nyugatnémet partnerére.
– És mit szólna, Herr Baumholzer, egy teleküzlethez? Egy cirka 120 ezer négyzetkilométeres területről volna szó.
– Mennyibe kerülne?
– Egy fehér lovat kellene adni érte, egy kis füvet, egy kis vizet…
Akkor ősszel nagyanyám már igen beteg volt, még a háború előtt eljárt a Boncz és Fleischmann céghez belet mosni, ott szedte össze azt az ízületi bajt, mely lassan minden csontját kifordította, és leapasztotta róla a húst. Beteg karját dajkálva végigjárkálta az éjszakákat, nappal is otthon ült.
– Legalább lakatnak tudjatok használni! – mondta, főzött, takarított, ha szüleim, bátyám elmentek, vigyázott rám.
Vendég is ritkán jött hozzá, a nyomor mindig veszekszik, mink is összezördültünk már alsó, felső szomszéddal, csak Nyilas néni nyitotta rá néha az ajtót, egyforma fekete kendőt hordott harminc éve, mióta az ura meghalt.
Aznap este is beállított hozzánk, nagyanyám hársfa480teát főzött a lassan már feketedő alumínium lábasban, gőz lebegett ki a fedő alól, mint a színes kendők. Megittuk, aztán engem aludni küldtek, az ágyam ott állt a konyha sarkában, egy félóra múlva nagyanyám rá is kérdezett.
– Alszol már?
Nem aludtam, de nem akartam szólni, érdekelt, hogy miről beszélgetnek majd, félig lehunyt szemmel figyeltem őket. Nagyanyám melengette a kezét a bögre falán, és mintha az arca is kisimult volna.
– Tud valami viccet, Nyilas néni?
– Csak azt a régit, Bözsi néni…
– Az melyik?
– Az egyszeri asszonynak meghal az ura, az asszony épp a férje gatyáját nézegeti, mikor arra jön a pap. Inkább a Bibliát nézegesd, lányom. Nincsen az a Bibliában, ami ebben benne volt – mondja az asszony. Viccnek jó, nem?
– Csiklandozzon meg, Nyilas néni, hadd nevessek.
– Maga tud valami jobbat, Bözsi néni?
– Az éjszaka úgy fájt a karom, hogy nem bírtam elaludni, akkor eszembe jutott egy, régen hallottam, de talán maga nem ismeri, Nyilas néni.
– Mondja el.
– Volt egyszer vidéken egy híres gavallér, aki egy gazdag asszony lányának udvarolt, el is akarta venni feleségül, de épp az esküvő előtt elmulatta a pénzét. Nem merte így megmondani az anyósának, hanem kitalált valamit.
– Kedves anyám, egy kis baj van.
– Micsoda, kedves fiam?
– A múltkor kimentem a rétre, és a bika leharapta a hímgyökeremet.
481Nyilas néni a szája elé kapta a kezét.
– Jól mondja, nagyon jól mondja, Bözsi néni.
Én is alig tartottam vissza a nevetésemet, de tudtam, ha elárulnám magam, nagyanyám rögtön abbahagyná.
– …azt kérdezi az asszony: most mi lesz az esküvővel, kedves fiam?
– Hát nem tudom, kedves anyám. Pesten hallani egy orvosról, aki tud műizéket csinálni gumiból. De ez nagyon sokba kerül, ezer pengőkbe.
– Mindegy, ennek meg kell lennie, kedves fiam, itt van kétezer pengő, csináltass egyet magadnak.
A gavallér megköszönte, aztán elment a barátaival Pestre, és a bolond perceket járták, amíg csak egy fillérig is tartott a pénzből, aztán szépen hazajött. Kérdezi az anyós:
– Megvan, kedves fiam?
– Megvan, kedves anyám.
– Aztán jól sikerült-e?
– Jól bizony, a legerősebb gumiból csinálták. Ha akarja, bemehetünk a szobába, aztán kipróbálhatja.
– Már csak kipróbálom, ha ennyi pénzt adtunk érte.
Bemennek a szobába, megtörtént, ami megtörtént, aztán azt mondja az asszony.
– Nahát, kedves fiam, ennyi pénzért egy kicsit nagyobbat is vehettél volna.
Nem tudtam visszafogni magam, felnevettem a konyha sarkában. Nagyanyám felkelt, és odajött hozzám, nem haragudott, hogy kihallgattam, csak leszorította a vállamat a párnára, és rám mosolygott – ma már tudom, hogy akkor egy pillanatig újra az a fiatal lány volt, aki legyőzte és kinevette a gyönge legényeket.
482Az új edző, Pákozdi Lajos csak a bajnokság kezdete előtt vette át a sóvári első osztályú együttest, az előző évben még egy fővárosi nagycsapatban játszott középcsatárt. Az idénynyitó taktikai értekezleten találkozott először új játékosaival.
– Még mielőtt rátérnék a taktikai terv ismertetésére, szeretnék szólni néhány szót középhátvédünknek, Rojcsek Gyulának. Meg kell hogy mondjam, neki is része van abban, hogy ilyen korán befejeztem játékos pályafutásomat. Tavaly, mikor régi csapatommal Sóvár ellen játszottunk, úgy összerugdosott, hogy pótbenzint kaptam, mint mozgássérült. Mondja meg őszintén, Gyula, hogy miért csinálta?!
A középhátvéd, akit sűrű szabálytalankodásai miatt „két lábon járó 11-esnek” hívtak, zavartan piszkálta az orrát.
– Jenő bácsi, a régi edzőnk mondta, hogy a szokásosnál is jobban vigyázzak magára. Kövessem mindenhova, ha maga mozijegyet vesz, én a szomszédos székre váltsak.
– Ez rendben van, de miért rugdosott?
– Aztán Jenő bácsi olyanokat is mondott, hogy ha alacsonyan repülnek a centerek, akkor kiadós tavaszi eső várható, meg hogy a fekvő csatár ritkán gyors…
– De hát arra nem gondolt, Gyula, hogy meg is sérülhettem volna, tönkremehetett volna a lábam?!
– Jenő bácsi erre is célzott, neki az volt a felfogása, hogy a lúdtalp ellen is a legbiztosabb orvosság az amputálás, gyakran mondogatta, hogy ma már jobb műlábakat készítenek, mint az eredetiek.
483Pákozdi még méltatlankodott egy ideig:
– Ez hallatlan! Előre elhatározott szándékkal el akartak pusztítani! Vandálok! Gyilkosok!
Aztán dohogva rátért a taktikai terv ismertetésére.
– A nyitányon fontos meccset játszunk az Olajütők ellen. A fő erejük a csatársorukban rejlik, Rojcsek, maga fogja Bányászt, a centerüket, mindenhová követi, ha ő moziba megy, maga a szomszédos székre vált jegyet. És ne felejtse el, hogy a fekvő center nem gyors, és ha alacsonyan szállnak a csatárok, kiadós tavaszi eső lesz, ami most nagyon kellene a mezőgazdaságnak.
– Ahogy múlik az idő, egyre több szoborral vagyok pertu viszonyban – meséli K., az egykori kémelhárító –, most például kint az Egyesült Államokban állítottak emlékművet Istvándy Béla tábornoknak, a Magyar Harcosok Vérszövetsége parancsnokának, „a rettenthetetlen katonának és makulátlan jellemű férfiúnak” – felirattal. Sajnos előzőleg nem hallottam a szobor tervéről, pedig tudtam volna egy ötletet adni a művésznek: faragjon Istvándy kezébe egy cédulát – így sokkal hitelesebb lett volna az alkotás.
Istvándy horthysta vezérkari százados volt, nem követett el ugyan főbenjáró háborús bűnöket, de annyi vaj azért összegyűlt a fején, hogy a Népbíróság elítélte tíz évre. Már le is nyomott néhány mázsát, mikor 1948-ban hazatért Franciaországból a bátyja, doktor Iskum Dániel, a világhírű közgazdász, édestestvérek voltak, de Is484kum annak idején nem magyarosított. Iskumot hamarosan államtitkárrá nevezték ki, ebben a minőségében érdeklődött, hogy tapad-e vér az öccse kezéhez, mikor megbizonyosodott, hogy erről nincs szó, kérte, hogy bocsássuk szabadon.
Megmondom őszintén: én sajnáltam volna ilyen egyszerűen kiengedni a kezem közül Istvándyt, már a börtönben is dolgozott nekünk mint spicli és lebuktató provokátor. Bejelentette, hogy ki és hol rejtegeti a bindzsit, a barkácsolt rádiót, beköpött egy kitörési kísérletet, gondoltam, ezt az embert a civil életben is használni lehetne, nincs mit szégyellnem az ügyön: a világ minden elhárítója így járt volna el. Úgy engedtük ki végül Istvándyt, hogy aláírt egy papírt: minden tudomására jutó adatot jelenteni fog, és egyébként is a rendelkezésünkre áll. A továbbiakban csak gratulálhattam magamnak ehhez az ötlethez: kijelölt emberek sokaságának férkőzött a bizalmába, mindig pontos és megbízható adatokat szállított.
Eltelt egy év, 1949 júliusában a Főnök úgy döntött, hogy le kell buktatni doktor Iskum Dánielt. Nem először bíztak meg hasonló feladatokkal, de ez az összes eddiginél nehezebbnek látszott. Iskumnak nem voltak támadható gyenge pontjai: nem nőzött, nem ivott, vigyázott a szájára, viszont az ő esetében mindenképpen kellett valami bizonyítékot kreálni, mert Iskumot külföldön is jól ismerték, sőt valaha elnökségi tag volt az egyik nyugati testvérpártunkban.
Hosszú hetekig töprengtem, végül úgy döntöttem, hogy ebben az ügyben Istvándyt kell bedobnunk. Behívattam, őszintén feltártam előtte a helyzetet, megígér485tem neki, ha sikerrel jár, bármilyen kérését teljesítem. Hosszú agitációra számítottam, de meglepetésemre az egykori vezérkari százados az első szóra elvállalta a feladatot. Később sokszor eltöprengtem az indítékain, úgy hiszem, vagy irigy lehetett a bátyjára, mert többre vitte, mint ő, vagy gyűlölhette, mert kommunista volt.
Istvándy először a munkahelyén kereste a bátyját, de Iskum már rég nem dolgozott a minisztériumban, egy sajtótitkárságra helyezték át, ahol semmiféle munkát nem bíztak rá, ezért unalmában reggeltől estig fürdött, rosszkedvében vagy gyanakvásból személyes látogatókat nem fogadott, még a telefont sem vette fel.
Július 21-én Istvándy felment a bátyja lakására Dániel-napot köszönteni, egy üveg konyakot vitt magával, és egy zsebbe rejtett kisméretű magnetofont. Gratulált, aztán kedélyeskedve erőszakoskodni kezdett, kérte Iskumot, hogy ne tartsa meg magának az egész konyakot, hanem nyissa fel, amikor ezt elérte, újra és újra töltött, hogy koccintsanak. Iskum, mint már említettem, nem bírta az italt, hamarosan berúgott, és Istvándy addig provokálta, amíg mondott valamit az életét és munkáját lehetetlenné tevő körülményekről és emberekről – ebből ügyes vágásokkal és hozzátoldásokkal már mindenki számára meggyőző bizonyítékokat lehetett kialakítani.
Iskumot letartóztatták, bent a börtönben megőrült, és Rákosit éltetve lépett az akasztófa alá. Istvándy hamarosan benyújtotta a számlát, mintha most is magam előtt látnám: egy cédulát tartott a kezében, és arról olvasta fel a kéréseit: egy főbérleti lakást akart, kéthetes üdülést a Balatonon, egy öltöny ruhát és 24 forint készpénzt.
– Ez milyen 24 forint? – kérdeztem tőle.
486– Annak az üveg konyaknak az ára, amit a bátyámnak vittem fel a névnapjára. Beláthatja, őrnagy úr, hogy ezt a költséget nem nekem kell fedeznem.
A mi szakmánkban nagy luxusnak számít, ha valakinek kényes a gyomra, de én akkor úgy megundorodtam Istvándytól, hogy a következő vállalkozásánál lebuktattam egy másik provokátorral. Nyakába varrtam, hogy félre akart vezetni minket, és visszavágtuk a sittre. Innen ment ki aztán 56-ban Amerikába – mártírnak.
Szóval csak egyet sajnálok – mondta H. –, hogy ezt a számlaügyet nem tudtam elmesélni a szobrásznak, mindenképpen oda kellett volna faragnia Istvándy kezébe.
A főszerkesztő elgondolkodva nézegette a kéziratot, ami rossz jel, és dicsérettel kezdte – ami még rosszabb.
– A cikk nagyon jó, minden sorából érződik, hogy valaha művészettörténész voltál, csak egy olyan részlet van benne, ami kockázatos lehet politikai szempontból. Azt írod: „Néró, a római császár kétszáz keresztény hitvallót oroszlánok elé vettetett a Colosseumban, aztán felgyújtotta Rómát, és az égő város lángjai fölött hárfázott…”
– Mi a rossz ebben?
– A kétszáz hitvalló megevése eleve nem megy, azt magad is beláthatod, holnap reggel tiltakozna az Egyházügyi Hivatal, az Állatvédő Liga, a Vegetáriánusok Szövetsége.
– Akkor marad az, hogy felgyújtotta Rómát, és hárfázott.
487– Sajnos, az sem maradhat bent a cikkben.
– De hát miért nem? A régi római történetírók megírták…
A főszerkesztő legyintett.
– Nekik könnyű volt, őket legfeljebb Caligula vonta felelősségre, de minket a minisztérium.
– De ugyanez az epizód benne volt a múltkor a Népszabadságban is!
– Nekik is könnyű, ők a hivatalos lap, náluk senki sem próbál a sorok között olvasni, néha még a sorokban sem. Mi viszont félhivatalosak vagyunk, miránk mindenki jobban figyel, mert azt hiszik, hogy a kormány rajtunk keresztül akar kiszivárogtatni bizonyos állásfoglalásokat, melyeket hivatalosan nem kíván elvállalni…
– És ez csakugyan így van?
– Nincs így, de például az olaszok azt képzelhetik. Namármost megkapják a követségen a sajtószemlét, elolvassák a te cikkedet, hogy az ő egyik állampolgáruk, mert Néró bizonyos folyamatossági logika alapján olasznak is tekinthető, szóval hogy az ő egyik állampolgáruk gyújtogat, mégpedig egész városokat! A nyakamat teszem rá, hogy megsértődnek, mit akarnak tőlünk a magyarok, nem volt elég a múltkor a képrablókkal?! Aztán „ha ti úgy, mi is úgy” – alapon lemondanak egy csomó fontos külkereskedelmi szerződést, például: nem szállítanak többé makarónit. Ez az! Te vállalod a felelősséget azért, hogy holnaptól nem lesz az üzletekben olasz makaróni?!
– Szerintem már ma sincs.
– De most azért nincs, mert nincs, akkor meg azért nem volna, mert nem lehetne, és ez óriási különbség.
488– Nekem mindegy, én speciel utálom a makarónit.
– Itt nem a te egyéni szempontjaid számítanak, semmiképp sem okozhatunk nemzetközi bonyodalmakat.
– Akkor dobjam el a cikket?
– Dehogy dobod, tanuld meg, hogy az igazságot mindig meg lehet írni, csak meg kell találni a megfelelő formát. Hagyd itt az anyagot, és nézd meg a holnapi számban.
Másnap a fiatal újságíró dobogó szívvel nyitotta ki a lapot, tekintete rögtön a cikk kérdéses bekezdésére esett, mely így szólt:
„…Félhivatalos jelentések szerint Néró, az olasz diplomácia egykori irányítója, aki szenvedélyes amatőr hárfaművész, jótékony célokra hangversenyt adott a római Colosseum ünnepélyesen kivilágított előadótermében kétszáz meghívott egyházi személyiség jelenlétében…”
Másnap, mikor az újságíró bement a honoráriumért, a pénztárban épp elfogyott a papírpénz, így a hatszáz forintot a pénztárosnő harminc fém húszforintosban fizette ki.
Sokféle merényletet követtek már el emberek a gyerekeik ellen, de talán egyik sem múlja felül az én szegény apám vétkét: Kovács János néven jegyeztetett be az anyakönyvbe. Nem fogta fel, hogy ilyen névvel Magyarországon semmire sem lehet vinni, egy Kovács János legföljebb postás lehet, vasutas vagy rendőr – az is úgy, hogy Kovács 126 János. Később, mikor már felserdülve szemrehányásokat tettem neki, apám védekezni próbált.
489– De hiszen most van miniszter is Kovács nevezetű.
– De ez Kovács Ferdinánd, ami mégiscsak másképp hangzik!
Mintha a nevem átka a pályaválasztásban is elkísért volna, a bölcsészkarra jelentkeztem könyvtárosnak. 1981-ben diplomavizsga után bekerültem Sóvárra, a Csongor megyei Könyvtárban az olvasószolgálat vezetőjének neveztek ki. A szokásos „einstand” során, ami abból állt, hogy vittem a közvetlen munkatársaimnak egy üveg konyakot és egy tányér sajtos teasüteményt, egy jóakaratú vénkisasszony a szerzeményezési osztályról figyelmeztetett:
– Vigyázzon, János, Dévai, az igazgatónk természetes ellenségének tekinti magát.
– Engem?! Miért?
– Dévai a hatvanötödik évében jár, de nem akar nyugdíjba menni. Eddig nem volt senki a házban, aki a helyére állhatott volna, de maga a munkaköri előírásoknak megfelelő végzettséggel rendelkezik.
– Köszönöm, hogy szólt, igyekszem, hogy ne adjak okot semmiféle féltékenységre.
– Csinálhat bármit, ő akkor is féltékeny lesz magára. Szóval: vigyázzon, János, az öreg tapasztalt mocsári hajós, fog találni egy trükköt, amivel lehetetlenné teszi magát Sóváron, örülni fog, ha az irháját mentheti majd!
– Állok elébe! – mondtam, inkább csak azért, hogy mondjak valamit.
Hamarosan megismerhettem az igazgatónkat, ilyen főnököt csak egy Kovács János kaphat: úgynevezett régi vágású úriember volt homokszín ballonkabáttal és csokornyakkendővel. Teljes nevén Dévai Kázmér Bélá490nak hívták – mindig a politikai helyzetnek megfelelő keresztnevét használta, mikor az új megyei titkár, Németi megérkezett, akkor a Bélát, mikor a titkár Némethynek kezdte írni a nevét, akkor elővette a Kázmért. Lám, mire lehet vinni egy szerencsés névvel! – gondoltam irigykedve.
Dévai alig-alig leplezte undorát irántam, a létező legprimitívebb munkákra fogott be, és mindig kifogásolta, hogy oldom meg.
– A mi időnkben szégyelltünk volna egy ilyen katalóguscédulát lerakni a főnökünk elé!
Máskor vitát provokált a könyvtárosi morálról.
– Van-e neked – tegezett, mert magázódva gorombáskodni olyan, mint zokniban fürödni –, hogy úgy mondjam, könyvtárosi hitvallásod?
– Nem, nekem ilyesmire sosem tellett, nekem csak emberi hitvallásom van.
– És szabad megtudnom, hogy ez miből áll?
– Semmi különös, én nem jutottam tovább a francia forradalom jelszavainál: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség.
– Nagyszerű, vagy legalábbis szépen hangzik. Alkalomadtán majd kipróbáljuk, hogy mennyire veszed komolyan, Kovács elvtárs.
Egyik nap Dévai beállít hozzám egy dobozzal.
– Légy szíves, állítsd ki és postázd ezeket a visszakérő lapokat!
Letette a dobozt, és elment, nekem úgy tűnt, hogy kaján mosoly játszik a szája szélén. Mióta kolléganőm figyelmeztetett a kelepce veszélyére, én a hideg levest is megfújtam, most gondosan átnéztem a rám bízott mun491kát, és úgy találtam, nem rejlik benne semmiféle csel; azokat az olvasókat, akik túllépték a kölcsönzési határidőt, fel kellett szólítani, hogy hozzák vissza a könyveket. Igyekeztem a legszabályszerűbben elvégezni a munkát, hogy ne érhesse szó a ház elejét, még a késedelmi díjakat is kiszámítottam, kötetenként és naponként tíz fillért, az összeget rávezettem a visszakérő lapokra, és feladtam őket.
Eltelik két nap, és beállít egy magából kikelt, vörös arcú férfi:
– Maga Kovács János?
– Én.
Ordítva mutatja a visszakérő lapot.
– Ezt maga küldte?
– Én.
– Tudja, ki vagyok én?!
Megfordítottam a visszakérő lapot, és megnéztem a címzést.
– Karácsonyi. Karácsonyi Richárd. Ide van írva.
– És tudja, hogy mi vagyok én?
– Azt nem, az nincs ideírva.
– Mióta él itt maga?
– Egy fél éve.
– És ennyi idő alatt nem értesült arról, hogy én vagyok a Csongor megyei tanács elnöke?
Végigfutott rajtam a hideg: a megye első emberét vagy legalábbis első hivatalnokát büntettem én meg 154 forintra és hatvan fillérre. Ilyen hülyeséget is csak egy Kovács János csinálhat! Most már felfogtam, milyen csapdába csalt Dévai, de úgy találtam, mindegy, ha egyszer le kell bukni, bukjunk le szépen, álltam a farkasszemet.
492– Szeretném megjegyezni, hogy a Csongor megyei Könyvtár szabályzata ez idő szerint nem ismer olyan paragrafust, hogy a tanácselnökre más késedelmi díjat kell kivetni, mint a faluvégi cigánygyerekekre. Máskor talán tessék tiszteletben tartani a bebélyegzett határidőket.
Az elnök nem jutott szóhoz, csak a melléhez szorította a két öklét, és kitántorgott a teremből. Még ugyanazon az estén bejött Németi, illetve Némethy, a titkár, a megyei Meszöv-elnök, a helyőrségi parancsnok – Dévai ravasz fondorlatának következményeként mindegyiknek küldtem felszólítást, verték az asztalt előttem, csak úgy táncolt, és dőlt belőlük a fenyegetés. Kész! – mondtam magamban –, nekem itt már több fű nem nő, de élt bennem a csakazértis, hogy végigverekszem ezt a csatározást, ha másért nem, legalább azért, jegyezzék meg a Kovács János nevet.
Akármennyire is megsértődtek a helyi notabilitások, azért egyikük sem hozta vissza a könyveket, és a késedelmi díjat sem fizették ki. Ez nekem kapóra jött, éltem a szabályzatban rögzített jogaimmal, és mivel különösen fontos és értékes könyvekről volt szó, rövidített szabálysértési eljárást kértem, és valamennyi késedelmező fizetéséből letiltattam a könyvek árát – és vártam a felmondólevelet.
Eltelt egy hét, már ki kellett szedegetnem a bőröndből az elrakott fehérneműt, mikor levelet hozott a posta, mégpedig egyszerre kettőt: Dévainak és nekem. Az enyém tudtam, mit tartalmaz, fel sem nyitottam, inkább néztem az igazgatóm üdvözült arcát, ahogy felbontja a borítékot.
493– Biztos Kázmér-napra…
Beleolvasott a levélbe, aztán leejtette maga elé.
– Nyugdíjaztak, csak tudnám, hogy miért és kiért?!
– Szolgám leszel a másvilágon! – mormogtam magamban, és inkább csak a forma kedvéért én is feltéptem a magam levelét, azt hittem, rosszul látok: engem neveztek ki a könyvtár új igazgatójának!
Sokáig nem értettem, hogy pontosan mi történt, végül is mivel jobb magyarázat nem kínálkozott, abban maradtam magammal, hogy a hivatalos ügyekben tanúsított állhatatosságom nyerte meg a megye vezetőinek elismerését.
Évekkel később egy banketten a tanácselnök átfogta a vállam:
– Hogy van Ferdinánd bácsi?
– Milyen Ferdinánd bácsi?
– Hát Kovács Ferdinánd, a miniszter.
Csodálkozva néztem vissza rá.
– Fogalmam sincs róla, nem ismerem.
Az elnök mindent tudó mosollyal nézett vissza rám.
– Ezzel a pókerarccal sokra viheted, de engem nem tudsz átverni. Én már annak idején rájöttem, hogy te nem mertél volna megbüntetni minket, ha nem áll a hátad mögött egy ilyen nagybácsi. Na, hogy van az öreg?
Nagyot nyeltem, aztán rájöttem, hogy legjobb, ha ráhagyom.
– Jól van, csak a sava bántja. Meg a hányinger…
494Az Alkotóházban összejött három író, és a művészet lényegéről beszélgetett, vagyis hogy ki mennyit keres. Mikor a jelenlévők elmondták személyes tapasztalataikat, távolabbi példákra terelődött a szó.
– Nem akarlak megbántani titeket, de szerintem a cipőjét sem köthetjük meg szegény jó Nyári Sanyinak. Pályája elején még olykor-olykor dolgozott, például írt egy háromfelvonásos színdarabot, és minden felvonást más-más színháznak adott el. Aztán kitűzte maga elé a jelszót: „minden pénzt fel kell venni, csak nem szabad érte csinálni semmit!”. Reggeltől estig járta a szerkesztőségeket és pénztárakat, mikor meghalt, egymillió-kétszázezer forint előleget hagyott maga után.
– Akkor úgy látszik, nem ismertétek Sápszky Gézát, a regényírót. Kérlek szépen, ő írt egyszer egy könyvet, valami olyan címmel, hogy „Bika a toronyban”. Százezer példányban jelent meg, egy fél év múlva százezer és öt példány került az elfekvőraktárakba.
– Ez hogy lehet?
– Úgy, hogy azok a nyomdászok, akik elemeltek egy-egy példányt keretszámon felül, belenéztek, és kicserélték a könyvesboltban egy ismerős eladónál. Ilyen körülmények között Sápszky persze nem mehetett be a kiadóba, hogy ugyan jelentessétek meg a könyvemet újra, mert az igazgató egyszerűen letelefonál az elfekvőbe: hány példány van nálatok a „Bika a toronyban” című könyvből, rögtön közlik, hogy százezer példányból visszajött százezer és öt – tömeges érdeklődés tehát nem tapasztalható. Sápszky Géza várt egy fél évet, aztán 495akcióba lépett, de nem a kiadóba ment, hanem a raktárba.
– Be kell vallanom, gyerekek, ez a könyvem nem sikerült, szeretném, ha a nyoma is eltűnne, ugyan tegyétek már meg nekem, hogy bezúzzátok.
Sápszky négyszer-ötször is kérte, és melyik magyar vállalatnak van felesleges raktártere, egyszer csak bólintottak, és elvitték a teljes mennyiséget a papírmalomba. Az író megint várt egy keveset, és felkereste a kiadó igazgatóját.
– Ugyan adjátok már ki a „Bika a toronyban”-t. Naponta keresik nálam az olvasók, már direkt kellemetlen azt mondani, hogy nincs.
– Teljesen elfogyott?
– Persze, szólj le a raktárba, és kérdezd meg, hogy van-e belőle egy darab is.
Az igazgató leszólt, persze mutatóban sem találtak a jelzett könyvből, ott volt ugyan a napló, hogy százezer példányt küldtek át bezúzásra, de azért kettőt kellett volna lépni, és az nincs benn az órabérben.
– Hát ha elfogyott az utolsó szálig – gondolta az igazgató –, akkor nyilván kell a népnek.
És kiadta újra, most már százötvenezer példányban, hogy a harmadik kiadást miképp intézi el majd Sápszky, azt még nem tudni, de biztos kitalál valamit.
A harmadik író csak rázta a fejét.
– Higgyétek el nekem, hogy ez még mindig nem a csúcs, nem Nyári és nem Sápszky kapta a legtöbbet az írásaiért, hanem Mákos Béla. Ismeritek őt?
A másik két író tétovázott.
– Mákos Béla?! Hol hallottam ezt a nevet?
496– Az egyik szerkesztőségben kézbesítő.
– Most már tudom, olyan vörös hajú és dadogós ember, a múltkor hallottam, a kollégái úgy hívják, hogy „dadogó vértócsa”.
– A múltkor nekem is hozott egy levelet, félóráig tartott, amíg jó reggelt kívánt.
– Azt viszont bizonyára nem tudjátok, hogy Mákos valaha verseket is írt.
– Verseket?! Meg is jelentek?
– Egyszer, épp arról akarok mesélni. Mákos lent dolgozott Kalocsán, valami tejellenőr volt, vagy faköböző, munka után hazament, leült, és ontotta magából a verseket, küldözgette őket a lapokhoz, de sehol sem közölték. 1956-ban eljött az OSE, vagyis az Októberi Sajnálatos Események, és újra megindították a „Kalocsa és vidéke” nevezetű lapot. Mákos úgy érezte, hogy most elérkezett az ő ideje, egy merész ugrással magához ragadta a főszerkesztői posztot. Ebben a minőségében csak azzal törődött, hogy ő minden számban legalább negyed kiló verssel szerepeljen, az már nem érdekelte, hogy a többi hasábokon mi jelenik meg, lejött persze mindenféle, „Utoljára figyelmeztetjük a Szovjetuniót”, meg hogy „Még egy lehetőséget adunk az Egyesült Államoknak”. Szezon után, mikor elkezdődött a felelősségre vonás, megnézték, ki volt a főszerkesztő, és Mákost vették elő mindenért, nyolc év börtönt adtak neki. Szerintem ez volt a legnagyobb honorárium, amit magyar költő versekért kapott.
497Még 1974-ben történt, hogy a neves író úgynevezett alkotói válságba került, ami annyit jelent magyarul, hogy ivott, kártyázott és nőzött. A felesége tűrt egy darabig a gyerekek miatt, aztán egy nagyobb botrány után megsokallta, és felkeresett egy irodalmi ügyekben jól tájékozott ügyvédet:
– Válni akarok! Most azonnal!
– Rendben van, asszonyom. Adhatok egy tanácsot?
– Kérem.
– Bírja ki még egy rövid ideig a férjével, csak jövőre váljon el tőle.
– Miért?
– Azért, mert jövőre kerek évfordulója lesz az ország felszabadulásának, a harmincadik.
– És ez mit számít a mi ügyünkben?
– Ilyenkor megjelenik egy csomó antológia, melyben a maga férje mind szerepelni fog, sokkal magasabb kereset alapján kérhetjük majd a gyerektartás megállapítását.
A kezdő színész a lámpaláztól reszketve várja, hogy fellépésre szólítsák:
– Nem bírom, nincs bennem erő, hogy kimenjek a színpadra…
Társa, az öreg színész csak legyint.
498– Szedd össze magad, gondolj Bartók Bélára!
– Az ő művészi alázatára?
– Dehogy, az arcképére azon az ezerforintoson, amit a fellépésért kapsz majd.
Gyomai, a nagy színész átolvassa az új adórendeletet, minden jövedelme után megnőtt a levonás, gondol egyet, lemegy az utcára, és megszólítja az első szembejövőt:
– Uram, van egy húszasa?
– Van.
A színész közelebb hajol a járókelőhöz, és suttogva szavalni kezd:
– „Harminchat fokos lázban égek…”
Elment nyugdíjba Csukovits Árpád, a korpádi bánya igazgatója. Hogy ki volt ő? Arról egy történetet mesélnek Korpádon.
Szent Péter rémülten jön ki Isten színe elől, az angyalok körülveszik.
– Mi történt?
– Azonnal menjetek le a földre, hozzátok fel a legjobb orvosokat!
499– De hát mi baja az Úrnak?
– Szörnyű, ne is kérdezzétek, rohanjatok az orvosokért.
Feljönnek az orvosok, konzíliumot tartanak, és elvonulnak, Szent Péter magába roskadva leül, az angyalok kérdezgetik.
– Mi a helyzet?
– Sajnos reménytelen az Úr állapota, már nincs is magánál, azt képzeli, hogy ő a Csukovits Árpád!
Régi tanárom szerint a magyar nyelv bármelyik igéje alkalmas arra, hogy a nemi aktust jelezze, még a „megszekrényezni” is kelthet némi kéjes képzetet, de azt, hogy „kultúrni”, először Korpádon hallottam – a szó származástörténete az alábbiakban következik.
Csukovits bányájának, mert a bánya elsősorban az övé volt, csak azután a Magyar Népköztársaságé, szóval ennek a bányának volt egy saját kultúrháza: a József Attila. Egyszer én is elvetődtem ide: megcsodáltam az előtér olasz csempeburkolatát, a tölgyfa bútorokat, a színes televíziót, a csillogó bárpultot, csak egyetlen dolgot hiányoltam.
– Nincs bevezetve a telefon? – kérdeztem a kultúrház igazgatójától.
– Hát nincs.
– De miért? Nincs vonal a környéken?
– Vonal éppen van.
– Akkor talán költségvetési okokból?
500– Abba beleférne. Elmondom, ha nem adja tovább.
– Én? Híres vagyok a diszkréciómról.
– Csukovits elvtársnak vannak intim ügyei, és mivel a partnerei általában férjezett hölgyek, csak napközben tudja lebonyolítani a randevúit. Namármost, ilyenkor beállíthat egy magasabb vendég, aki megkérdezi: merre van Csukovits elvtárs? Bányáról lévén szó, mindenhová be van vezetve a telefon, ezért ellenőrizni tudják, hogy valóban ott van-e, nagy a lebukási veszély. Ezért mikor felépült ez a kultúrház, ide nem engedte beszerelni a telefont, és bárki keresi, a titkárnője azt mondja: az igazgató elvtárs a kultúrházban van, telefonon nem lehet utolérni – azt a fáradságot pedig egyetlen magasabb vendég sem veszi, hogy utánamenjen. Így tapadt rá Csukovits elvtárs nemi kapcsolataira a „kultúrházba menni” vagy rövidebben a „kultúrni” fedőnév.
Én is részt vettem néhány „családi est”-en a József Attilában, ezekre Csukovits a közvetlen alárendeltjeit hívta meg, néhány városi vendéget, a portás gondosan ügyelt rá, nehogy valamilyen bányász betehesse azt a szénporos lábát. Hogy senki se figyelhesse az idő múlását, a faliórát letakarták csomagolópapírral, csak onnan lehetett tudni az éjfél közeledtét, hogy ilyenkor gombás csülökpörköltet tálaltak fel, és folyt a bor, a sör, a pálinka.
Egyik ilyen családi esten feltehetőleg túl sok vadvizet vettem magamhoz, mert hirtelen az az ötletem támadt, 501hogy ez a legjobb alkalom tisztázni az élet értelmét, fel is kerekedtem, és körkérdést intéztem a jelenlevőkhöz.
Pásztorék, egy középkorú házaspár, akik annak idején együtt voltak baptisták, majd nazarénusok, végül szakszervezeti tisztségviselők, a kérdés hallatára összeölelkeztek.
– Az élet értelme? – mondták egyszerre. – Élni egymásért!
És olyan émelyítő pillantást váltottak, hogy kénytelen voltam az asztalra kitett uborkára nézni, különben elhányom magam.
A következő interjúalany maga Csukovits volt.
– Az élet értelme? – kérdezte vissza, közben egy oldalpillantással felmérte, hogy a beosztottai milyen feszülten lesik a válaszát. – Dolgozni, dolgozni, dolgozni!
A beosztottak csalódottan eloszoltak, én úgy éreztem, hogy a kérdés még nincs megoldva, ezért K. Gyulához, az egyik mérnökhöz fordultam, aki állítólag évekkel ezelőtt rúgott be utoljára, azóta csak rátöltött, és mikor egy rendőrségi ellenőrzés megállította a kocsiját, nem találtak vért az alkoholjában.
– Az élet értelme? – kérdezte Gyula, és tekintetét végighordozta a családi est vendégkoszorúján és Csukovits egész birodalmán –, én megmondom neked, mi az élet értelme: sánta veréb elől elrúgni a lószart! Ennyit tehet az ember, és semmi többet.
502Aztán egyszer Csukovitsot is utolérte a végzet: munkásigazgató létére a lánya egy volt horthysta katonatiszt fiába szeretett bele, a fiú ráadásul még szemüveges is volt, és közgazdász. Megpróbálta lebeszélni a lányát e frigyről, de ő ragaszkodott a partneréhez, Csukovitsnak be kellett érnie azzal, hogy nemes bosszút áll.
Korpádról tudni kell, hogy vérbeli magyar bányaváros; ha valami ismerősről meghallják, hogy kórházba került, nem azt kérdezik, hogy mi baja van, hanem azt, hogy mit iszik? És utána viszik a kórterembe a láda sört, demizson bort vagy pálinkát butykosban. Továbbá: az nem szégyen, hogy valaki vadházasságban él a saját anyósával, istenem: nagytermészetű bányászgyerek, szégyen csak egy van Korpádon: ha valakit szárazra isznak, Csukovits is ezt célozta meg.
Csukovits meghívatta magát jövendőbeli nászához, és magával vitte a környék három legbővebb torkú ivómesterét: a szakszervezeti titkárt, a tűzoltóparancsnokot és a város pótképviselőjét. A nász már akkor megdöbbent, mikor Csukovits negyedmagával állított be.
– Hát úgy gondoltam, hogy elhívom magammal a barátaimat, de ha nem látod őket szívesen, csak szólj.
– Dehogynem, örülök, hogy elhoztad őket.
A négy vendég nyugodt, de haladós tempóban nekilátott az ivásnak, még arra sem vesztegettek időt, hogy újra italt kérjenek, csak lefelé fordították a poharat, jelezve, hogy üres. Először a sör fogyott el, aztán a bor, a pálinka sem tartott sokáig, a nász elő kellett hogy keresse a kamra mélyi polcokról a régi maradék likőröket, aztán az is elfogyott.
503– Rögtön leküldök a vendéglőbe – próbálkozott a jövendőbeli nász.
– Ugyan, sose fáraszd magad, a viszontlátásra.
Kint az utcán Csukovits a cimborák vállára vert.
– Gratulálok, fiúk, szárazra ittuk az öreg Hitler-imádót, ezt megünnepeljük, gyertek át a Fekete Gyémántba, igyunk valamit, a vendégeim vagytok.
Ezután, ha nászához hívták vendégségbe, Csukovits csak sóhajtott, és széttárta a karját.
– Szívesen mennék, de nincs annyi pénzem, hogy italt vigyek magammal.
Egykori miniszterasszonyunk, Ballagó Kiss Béláné, egykori, mert azóta már elballagott, pontosabban ballagón billentették, szóval ő elhatározta, hogy elmegy az Amerikai Egyesült Államokba, és személyesen csinál néhány bomba üzletet; elad pár millió bádog úszónadrágot vagy kalapzsírozó gépet az elfekvő készletből. Mint a nóta mondja: „kicsinosította magát, a fejét jól feltartotta”, még névjegyet is csináltatott: „Mrs. Béláné Ballagó Kiss miniszter” – más semmi, mire való is a fényűzés?!
Azt talán említeni sem kell, hogy a kutya nem hívta, még egy forró kutya, hot dog sem, a saját szakállára utazott ki, nem, a szakáll azért túlzás, mondjuk úgy, hogy a saját bajuszára, így előzetes programról sem 504gondoskodtak, a magyar követségi személyzet nagy része is elutazott szabadságra, a portás osztogatta szét Ballagóné névjegyeit a különböző fórumokon.
Ballagóné aztán kapott is néhány meghívást, a New Brunswick-i baptista imaházba, Cincinnatiba, a „Tóbiás próféta gyermekei” szekta nagygyűlésére, a „Linum Tauszig Sámuelről elnevezett rosszlányokat mentő adventista egyesület”-be és még néhány hasonló helyre.
A túra végén Ballagóné felháborodva tiltakozott, hogy csupa klerikális programot szerveztek neki, az időközben hazatért nagykövet sem értette, miért történt így, megnézte Ballagóné névjegyét, és a homlokára csapott:
– Ez volt az oka. Azt írta, Ballagóné elvtársnő, hogy miniszter!
– Na és? Az vagyok, nem?
– De ezt itt úgy mondják, hogy secretary, a miniszter Amerikában azt jelenti, hogy baptista főpap.
A másik tanulságos történetet a nyelvi nehézségekről egy régebbi egyetemi évkönyvben olvastam.
Tanított az egyetemen egy szovjet vendégprofesszor, Afanaszij Vasziljevics Bezpádobnij-Litvicsenko-Haramusz. A professzor, ez a bizonyos Afanaszij Vasziljevics-Litvicsenko-Haramusz általános tiszteletnek örvendett, május elsején reggel is ment érte a hivatalos fekete kocsi. A professzor beül, és mondja a sofőrnek:
– Ná Párád!
505– Hová? – kérdezi a sofőr értetlenül.
– Párádra!
A sofőr vállat vont, és indított, a professzor csak Gyöngyös körül kezdett gyanakodni.
– Hová mágó visz engem?
– Hát nem azt tetszett mondani, hogy Parádra menjünk?!
– Nem, én a párádét gondoltam, elvonulás vagy hogy is mondják?!
Boldogult főiskolás koromban úgy vélekedtem: az iskola nem kocsma, hogy az ember folyton ott tartózkodjon – minden lehető alkalmat kihasználtam a lógásra. Egyszer a véletlen szerencse a kezemre játszott egy szabályosan lepecsételt és aláírt, de egyébként üres orvosi igazolást. Gondosan kitöltöttem: „Igazolom, hogy Moldova György másodéves hallgató súlyos betegsége miatt öt napig nem látogathatta az előadásokat. Kórisme: …” Eltöprengtem, mit írjak ide? Az asztalom mellett épp szólt a rádió, egy Kodály-kórust közvetítettek, beírtam a mű címét: „Kórusme”, akarom mondani, „Kórisme: Psalmus Hungaricus…”
Gerebennek hívták a tanulmányiosztály-vezetőt, akinél jelentkeznem kellett, Gereben nem tartozott a legműveltebb koponyák közé, sokáig meg volt győződve arról, hogy az Ave Cézár és az Ave Mária testvérek, szó nélkül elfogadta az igazolást. Másnap azonban behívatott:
– Mi bajod is volt neked, Moldova elvtárs? Jól emlékszem, hogy Psalmus Hungaricus?
506– Jól – mondtam, és fogam összeszorítva vártam a letolást.
– Mert tegnap a villamosból láttam egy hirdetőoszlopon nagy vörös betűkkel volt kiplakátozva – úgy látszik, járvány lehet. Szerintem ez az állat orvos hamar engedett vissza téged, pihenj még egy-két napig.
Nápolyban hajóra szálltunk – Nápolyt látni és lelépni, lehetőleg még aznap –, és átmentünk Capriba. Már a kikötőben elénk jöttek a különféle szállodák vendéget vadászó autói, mikor lejöttünk a hídon, minket is megrohant vagy negyven portás. Én méltósággal végigmérem őket – már kétszer is előfordult, hogy dánnak néztek, igaz, Bukarestben –, és kifogástalan olaszsággal, ha nem is római, de legalább olaszliszkai kiejtéssel megkérdezem az egyiktől:
– Quanto costa?
A portás szeme felragyog.
– Ungeresi!
Mert aki nem arra kíváncsi, hogy a szálló mennyire fekszik a tengertől, milyen égtáj felé néz, működik-e benne játékkaszinó, hanem kizárólag az érdekli, hogy mennyibe kerül, beszélhet akármilyen kiejtéssel, csak magyar lehet.
507Egy barátom meséli:
– Anyósom vendége voltam Clevelandben feleségemmel. Három hetet töltöttünk nála, hogy éreztem magam? Istenem, ott az a rengeteg beteg, éhező gyerek Biafrában, ha azok nem szólnak…
Mindegy, eltelt valahogy, már az utolsó napokban anyósom elvitt minket egy ismerős, magyar származású cipőkereskedőhöz. Vett a feleségemnek két pár csizmát, négy cipőt vagy harminc különféle papucsot, én meg azt kaptam, amit Nagy Pál a kaszálásért. Pedig egy papucsot nekem is vehetett volna, már csak a jelkép kedvéért is.
De nekem tetszettek a cipők, némelyiket olcsónak is találtam, mondtam a segédnek, hogy kérek én is egy fekete meg egy barna félcipőt. Az anyósom nézett rám, mint a véres ingre, de én megnyugtatóan felemeltem a kezem.
– Ezt én fizetem, kedves mama, van nálam annyi dollár.
– Ja, az más, ahogy gondolod, kedves fiam.
Az öreg magyar segéd hallotta a párbeszédet, de nem szólt közbe, csak a távozásnál fogott vissza egy pillanatra.
– Nagyon jól mondják azt, kedves uram, egyetlen vőért sem halt meg Krisztus!
508Kaliforniában sétálgatunk egy amerikai üzletemberrel, idegenbe szakadt hazánkfiával. Az éjszaka fagyhullám söpört végig az ültetvényeken, a félig érett narancs szinte megégett a fákon.
– Szörnyű! – mondtam szemlélve a pusztulást –, mit tehet az ember?!
– Semmit, illetve egyet – mondja ismerősöm, az üzletember –, veszek néhány részvényt egy gyümölcsvállalatnál, kevés lesz a termés, fel fog menni a narancs ára.
Az öreg Lovas Jenőnek bezzeg nem volt ilyen jó üzleti érzéke. Pesten egy szövetkezetben dolgozott mint szabó, ha kiadtak neki egy munkadarabot, megvarrta, a többi már nem az ő dolga volt. Később azonban, mikor „kitántorgott Amerikába”, és Eugene Lovas néven műhelyt nyitott Denverben, már neki kellett eladni saját készítésű öltönyeit, illetve csak kellett volna, mert a bolt úgy ment, mint a macesz a Vatikánban.
– Mit csináljunk, Magda? – kérdezte a feleségétől, mert a nők azért csak jobban értenek hozzá.
– Reklámot kell csinálni, tegyünk ki egy táblát a kirakatba: „Eugene azt mondja: nálam a legjobb és a legolcsóbb!”
– Jól van, Magda, tedd ki a táblát.
Bejön egy vevő, turkál a ruhák közt, mindent lecsepül: másutt olcsóbb és jobb az áru. Jenő kitör magából:
509– Mit beszélsz?! Nem tudod, hogy mit mondok én a kirakatban? Én azt mondom a kirakatban… – nem jut eszébe a szöveg, kikiabál a feleségének: – Magda, mit mondok én a kirakatban?
Az öreg Megyeri Einzig Ármin, az Einzig Textilművek elnöke egyetlen lányát, Friderikát egy svájci intézetben neveltette. Amíg élt a felesége, Friderika minden nyári szünidőben hazajött, ahogy az asszony meghalt, nem akarta többé a házában fogadni, évente kétszer ő ment ki Svájcba; felesége halálának évfordulóján, hogy egy templomban mondhassák el a halotti imát, és a lány születésnapján, mikor átnyújtotta az ajándékait.
Egyik alkalommal az intézet főnökasszonya megkérte az öreg gyárost, hogy fáradjon át az irodájába:
– Doktor úr – mondta –, jobb megelőzni a bajokat, mert „sero medicina paratur…”
– A lényeget, asszonyom!
– Nos, Friderikának egy liaisonja van kialakulóban.
– Kivel?
– A zongoratanárral. Eltávolítottuk az intézetből, de falat nem tudtunk építeni közéjük, bent a városban továbbra is találkoznak.
A gyáros elgondolkozott, aztán nem szólt, csak egy biccentéssel nyugtázta a tájékoztatást. Délután sétahajóra szállt a lányával, ültek a fedélzeti nyitott vendéglőben, érintetlenül olvadozott előttük a jegeskávé.
– Hallom, hogy van valakid – Einzig felemelte a ke510zét –, nem érdekel, nem is akarom, hogy beszélj róla. Most vagy hazajössz velem, és férjhez mégy ahhoz, akit közösen kiválasztunk, vagy kiadom az anyai részedet, melyet csak a huszonegyedik születésnapodon kapnál meg, és maradhatsz itt, de én süvet ülök utánad, mintha meghaltál volna. Válassz.
A lány elgondolkodott.
– Hazamegyek, papa. És férjhez megyek, ha akarod.
Einzig nem akarta kényszerítő helyzetbe hozni a lányát, hogy szabadon választhasson, a gyár fennállásának százötvenedik évfordulóján fogadást rendezett, és számtalan vendég között meghívott a textiles szakmából öt fiatal férfit, akik számításba jöhettek. Az este folyamán, ha Friderika közelébe értek, szemöldökét összevonva hívta fel rájuk a figyelmet. Éjfél után, mikor a fogadás véget ért, Einzig várakozóan a lányára nézett:
– Melyik az öt közül?
A lány lehajtotta a fejét.
– Egyik sem?! Egész este senki sem tetszett neked?
– De igen. Váradi Mihály.
Váradi negyven év körüli özvegyember volt, egy jelentéktelen óbudai kócerájban dolgozott, csak véletlenül vagy tévedésből kerülhetett be a vendégek közé. Neve hallatára Einzig utálkozva elhúzta a száját.
– Az az állat? Azt mondják, halálra kínozta a feleségét.
– Őt szeretném.
– Rendben van, te korrekt voltál, nekem sincs jogom kifogásokat emelni.
Einzig magához hívatta Váradit, tudta, hogy a férfi már kikövetkeztette az ő szándékait, ezért csak annyit kérdezett:
511– Mik az igényei?
– A cég második embere akarok lenni.
– Aztán az első.
– A dolgok logikájából következik.
– Csodálom a bátorságát. Maga egy jelentéktelen nímand, a maga apja még tyúkokkal járatta rá a mintát a kékfestő anyagra, mikor az Einzig-gyárban már francia gépek dolgoztak.
– Egy jó tulajdonságom azért van!
– Magának?! Mi?
– A maga veje leszek.
Einzig hosszas töprengés után beleegyezett a házasságba azzal a feltétellel, hogy Friderika magánvagyonát jogilag elkülönítik, és afölött Váradi nem rendelkezhet. Az öregembernek nem volt oka megbánni a döntését: az Einzig-cég akkor már hetedik éve egyetlen fillér osztalékot sem fizetett a részvényeseinek, a forgótőke hiánya csőddel fenyegetett. Váradi, aki végre teret kapott, hogy kifejthesse a képességeit, hatalmas lendülettel fogott neki a munkának. Külföldi kölcsönt szerzett, átszervezte a termelés egész szerkezetét, fillérekért vásárolt találmányokat, és milliókat hozott ki belőle, kezében a tisztes középszerű üzem világcéggé nőtt. Einzig halála után a részvényesek egybehangzó akaratából ő ült a faragott koloniál elnöki székbe, a gyár hagyományait jelképező bekeretezett Kossuth Lajosnak bemutatott számla alá. Váradi a továbbiakban nem akarta kiszolgáltatni magát üzlettársai kegyének, az 1930-as évek derekán magához váltotta a cég részvényeinek többségét.
Hatalomra kerülése után üzleti szokásai nem változtak, mint egy önkéntes gályarab, úgy láncolta magát az 512íróasztalához, de esténként többé nem sietett haza. A szakmában mindenki tudta, hogy Váradi szeretőket tart, csak elkerülhetetlen alkalmakkor mutatkozott a feleségével. Friderika asszony élő halottként járkált az Erzsébet téri palotában, melyet Váradi egyetlen jól sikerült üzlet hasznából vásárolt, nőegyleti munkában és jótékonykodásban élte ki magát, a Zsidókórházban egy klinikát neveztek el róla. Válásra egyik fél sem gondolt, nem láttak a meglevőnél jobb lehetőségeket, másrészt az öreg Einzig minden elővigyázatossága dacára vagyoni ügyeik úgy egymásba fonódtak, hogy a válás tönkretette volna a céget.
Ahogy sötétedett a háborús égbolt, Váradi a családi tőke egy részét kimentette Svájcba, de ezt csak rutinszerű biztonsági műveletnek tekintette, valójában nem hitt abban, hogy őt valamilyen komolyabb baj érheti. Bízott benne, hogy egy valóban végzetes eseményről összeköttetései révén legalább negyvennyolc órával korábban értesül majd, és módjában áll intézkedni. Váratlanul érte a németek bevonulása 1944. március 19-én, még fel sem ocsúdott megdöbbenéséből, mikor megjelent nála egy német tiszt.
A tiszt hangsúlyozta, hogy nem hivatalos minőségben kereste meg a Herr Kommerzialratot – Váradi néhány éve tiszteletbeli kereskedelmi tanácsosi címet kapott –, hanem egy ajánlatot kíván tenni.
– Mit óhajt?
– Az Einzig-céget.
– Ajánlata megtisztelő, de én nem kívánok megválni a tulajdonomtól.
– Egy héten belül már nem lesz az ön tulajdonában, 513ma is már csak afelől dönthet, hogy kinek adja át a részvényeket, nekem vagy a Gestapónak. A titkos politikai rendőrségnek előjoga van minden magyarországi zsidó tulajdonra, ha ön véletlenül a kezükbe kerülne, és elárulná az ajánlatomat, kellemetlen helyzetbe kerülnék én is, megbízóm is, mert azt hiszem, gondolja, hogy nem a saját képviseletemben ténykedem, a Birodalom egyik legnagyobb nevét képviselem. De ön nem fog elárulni engem.
– Biztos benne?
– Tökéletesen, a Gestapo csak egyet adhat: egy priccset valamelyik koncentrációs táborban, én jobb ajánlatot hoztam.
– Mit ajánl?
– Ezt.
A német tiszt egy papírlapot nyújtott át; nyílt parancs volt, a felmutatója felszállhat egy német katonai repülőgépre, egy plusz személyt vihet magával.
– A gép Svájcba szállítja. Holnap reggel indul, és nem lesz több ilyen gép.
– Egyéb anyagi kárpótlás?
– Semmi több.
Váradi maga elé dobta a papírt.
– Ezt nem gondolhatja komolyan.
– Ott a telefon az íróasztalon, arra kérem, Herr Kommerzialrat, hogy próbálja felhívni bármelyik barátját vagy patrónusát, ha egyiküket is a helyén találja, tekintse az ajánlatomat semmisnek.
Váradi szúrópróbaként feltárcsázott néhány számot, de egyik hívott sem válaszolt, sápadtan tette vissza a helyére a kagylót.
514– Most már beláthatja, hogy a körülményekhez képest nóbel ajánlatot tettem.
– És milyen biztosítékot ad arra nézve, hogy az ajánlata, hogy úgy mondjam, szolid.
– Megbízóm személyét nem fedhetem fel, de fogadja német tiszti becsületszavamat.
– Ne haragudjon; ez nem valami sok.
A német tiszt elvörösödött, de aztán legyűrte indulatait.
– Ebben eltér a véleményünk, Herr Kommerzialrat, de semmi mást nem ajánlhatok. Bármilyen papírt is írnék alá, a hóhér elé gurítanám a fejemet. Most fél tíz van, sajnos huszonnégy órát sem adhatok, hogy meggondolja az ajánlatomat. Holnap reggel találkozunk itt az ön irodájában, és közli velem a döntését: indulunk a repülőtérre, vagy én félreállok, és nem késleltetem tovább a Gestapo munkáját. Van még valami kérdése?
– Egy dolog: a másik helyen bárkit magammal vihetek a repülőgépen?
A német tiszt arcára értetlenség ült ki, de aztán bólintott.
– Ön természetesen a tetszése szerint dönt, Herr Kommerzialrat. Senki sem fogja kérni az illető úr vagy hölgy személyi iratait, de szeretném, ha biztosítana, hogy nem a Birodalom valamelyik prominens ellenségét próbálja kicsempészni.
– Most önnek kell az én becsületszavamat elfogadni. Egyébként módjukban áll majd ellenőrizni.
A német tiszt összecsapta csizmasarkát, és eltávozott. Váradi nem sietett haza, homlokát a tenyerébe támasztva íróasztalára könyökölt, eltöprengett: kit vigyen ma515gával? Kétéves szerelmi kapcsolat fűzte egy fiatal lányhoz, akit a kontírozók üvegkalitkájából emelt ki, belvárosi lakást bérelt neki, és minden szabad percét nála töltötte. Nem tudta elképzelni, hogy élhet tovább a szeretője nélkül. Végiggondolta a lehetséges következményeket: meg tudná-e magyarázni kinti rokonainak és ismerőseinek, hogy miért nem a feleségét hozta el magával? Több indokolás is megfelelőnek látszott, de Váradi azzal sem törődött volna, ha egyiket sem fogadják el, kijuttatott vagyonával saját erőből is újra tudta volna kezdeni az üzletét, tapasztalatai egyébként is azt sugallták, hogy a rokonok, ha érdekeik úgy kívánják, el fogják fogadni a kialakult helyzetet.
Aztán hirtelen felmerült benne Friderika képe, nem lehettek illúziói, tudta, hogy ha itt hagyja az asszonyt, biztos halál vár rá. Végigfutottak előtte a két együtt töltött évtized képei, látta az asszony szótlan, szenvedő arcát, mikor ő későn ért haza, és még azt sem tartotta fontosnak, hogy megfelelő ürügyet találjon ki, mozdulatát, ahogy a nagy textilválság idején leteszi elé családi ékszereit. Felkelt, és hazament az Erzsébet téri házba.
– Holnap utazunk Svájcba – mondta a feleségének –, egy bőröndbe pakolhatsz.
Másnap reggel Váradi átadott egy köteg részvényt a német tisztnek, aki egy katonai gépkocsival kivitte a házaspárt a budaörsi repülőtérre, tisztelegve búcsúzott el.
– Ne felejtse el a nevem, Herr Kommerzialrat, von Schadennek hívnak, a háború után lehet, hogy az ön tanúságára fogok hivatkozni.
– Számíthat rá – mondta szárazon Váradi.
516Egy régi típusú szállító repülőgépbe ültek be, ahol rajtuk kívül még hatan foglaltak helyet, valamennyien ismerősök voltak. Váradi szótlan biccentéssel üdvözölte őket. A gép súlyos rázkódással elindult, Váradi csukott szemmel próbálta elkerülni a rosszullétet, majd mikor a gyomra megnyugodott, kinézett az ablakon: a Balaton fölött repültek, próbálta kiszámolni, mennyi idő alatt érhetnek Svájcba. Egy érintést érzett a vállán, Friderika hajolt oda hozzá.
– Majd szeretném neked megmutatni azt a nevelőotthont, ahol éltem lánykoromban.
Váradi bólintott, és életében talán először, kezét a felesége kezére tette. Néhány perccel később a pilóta rálépett egy pedálra, mely sodronyok segítségével kioldotta az utastér padlóját, valamennyi utas az irtózatos magasságból a Balaton vizébe zuhant. A háború után a család kerestette maradványaikat, de nem kerültek elő.
Ötödik éve dolgoztam már a sóvári fényképész-szövetkezetben, és még mindig nem kerestem többet havi három-négy ezer forintnál, a boltban már előre köszönt az öt húszas lókolbász. Úgy gondoltam, én is követem az idők szavát, iparengedélyt kérek, és önállósítom magamat. Megírtam a kérvényt, és bevittem a tanács ipari osztályára. Kajtár, az osztályvezető-helyettes fogadott. Régről ismertem, és utáltam ezt a savanyú agglegényt a porosz tüskefrizurájával, az egész megyében már csak ő hordott leffegő szárú nadrágot és kék orkán esőkabá517tot. Kajtár nem rajongott értem, csak belenézett a kérvényembe, és két ujjal arrább pöccintette, mint egy különös undorító és kártékony hernyót.
– Adja csak be nyugodtan, nem kell idegeskednie, mert egész biztosan vissza fogjuk utasítani.
– Szabad tudnom, hogy miért?
– Először is, mert már van elég fotós a városban, sőt több is, mint kellene.
– És másodszor?
– Ragaszkodik hozzá, hogy elmondjam?
– Szeretném hallani.
– Nos, én nem tartom magát elég jó fotósnak, szakmailag elég közepes, hogy úgy mondjam, fuser.
– Mit látott a munkáim közül? Szerintem semmit.
– Dehogynem, például maga csinálta a múltkor az igazolványképemet. Nem tartom magam egy Adonisznak, de az a Madárfejű Lajcsika sem vagyok, amit maga csinált belőlem! Szóval: nem látok esélyt arra, hogy megkaphassa az iparengedélyt.
A dühtől fuldokolva jöttem ki az irodából, főleg azt nem tudtam megemészteni, hogy fusernak nevezett. Meg akartam semmisíteni Kajtárt, lemosni a térképről, csak azt nem tudtam, hogy kezdjek hozzá.
Előkerestem az említett régi igazolványképet, hát csakugyan nem volt egy sztárfotó, de mit lehet ilyen nyersanyagból kihozni. Nézegettem, egy ördögi ötletem támadt, bezártam a boltajtót, hogy senki se zavarjon, és nekiláttam a munkának. Végiglapoztam egy csomó régi szexmagazint, egy Sexabnorma című újságban találtam egy férfiaktot akkora nemi szervvel, hogy maga a test csak függeléknek tűnt rajta, arányaiban is megfelelt a 518célnak, kivágtam a képet, és hozzámontíroztam Kajtár igazolványfotóját. A trükk tökéletesen sikerült.
– Na, most mondd, hogy fuser! – mormogtam magamban.
Persze kellett hozzá valami szöveg is, először azt akartam ráírni, hogy „Ez mind az Öné lehet”, de aztán megváltoztattam: „Felajánlom szolgálataimat, Kajtár Endre”.
Lehúztam belőle vagy ötven kópiát, aztán elővettem a sóvári telefonkönyvet, kiválasztottam ötven címet: a színház vezető művésznőit, funkcionáriusnőket, akiknek kezében Sóvár minden hatalma összpontosul, ha ők felháborodnak, elsöprik Kajtárt.
Megcímeztem a borítékokat, feladtam, és vártam az eredményt. Kajtár meglepően soká jelentkezett, két hónap is eltelt, amíg berendelt az irodájába. Mikor beléptem, alig ismertem rá: elegáns öltönyt viselt, haját divatosan kissé hosszabbra növesztette, és szolid „Tabac” kölniszag terjengett körülötte.
– Azért hívattam, hogy közöljem magával: ha benyújtaná iparengedély-kérelmét, valószínűleg kedvezően bírálnám el.
Míg ezt a mondatot végigmondta, legalább ötször szakította félbe a megcsörrenő telefon, mindannyiszor női hangok jelentkeztek.
519Évekkel ezelőtt eltöltöttem egypár hetet a fegyelmező zászlóaljban, vagy ahogy a katonák nevezték: a „Futkosó”-ban. Félreértés ne essék, már túljártam a tényleges koron, és civil ruhát viseltem, melynek zsebében könnyen elfért egy-egy féldecis üveg vagy meztelen női fotó tetováláshoz, nem csoda, hogy sikerült megtalálnom a hangnemet a „beutaltakkal”.
Egyik délelőtt a gyengélkedőkkel mentem ki foglalkozásra, úgy csináltak, mintha a gazt irtanák a sportpálya környékén, de nem sok kárt tettek benne. Jó melegen sütött a nap, rátámaszkodtunk a szerszám nyelére.
– Maguk most csakugyan betegek?
– Minket az orvos csak akkor ír ki, ha a hőmérő eldurran a hónunk alatt – mondja Oszkár katona –, ezért egy kicsit segíteni kell magunkon.
Dezső, a század esze leinti:
– Ez persze nem olyan egyszerű, mert itt hamar ráverik az emberre a katonai szolgálat alóli végleges kibúvás szándékát, és ez minimum hat év civil börtön. Így járt egy szerencsétlen gyerek is, a vizsgálatoknál megszúrta az ujját, és vért csepegtetett a vizeletébe, már majdnem elfogadták a vesebajt, mikor meglátták, és lebukott.
– Elég nagy hülye volt – szól közbe Alajos –, a vizeletbe nem vért kell csepegtetni, hanem mézet. Méghozzá akácmézet, mert azt semmilyen vizsgálat nem mutatja ki, cukorbajnak minősítik. Ha egyszer nem nyomok bele két cseppel többet, már rég leszereltem volna.
Dezső őt is leinti:
– Te béna vagy, a betegség megjátszását nem a sereg520ben kell kezdeni, ez olyan, mintha az egyetemen akarnád megtanulni a betűket. Én már azelőtt tudtam mindent, mielőtt bekerültem volna. Ha nem akartam dolgozni, összegyűrtem a cigarettadoboz elzáró szalagját, és lenyeltem, az orvos gondolkodás nélkül kiírt gyomorfekéllyel. Ha nem ízlett a műanyag csikk, ettem egy fél marék szilvahéjat, azt sem lehet felderíteni röntgennel. Amikor gyanút fogtak, és hánytatni akartak, akkor megváltoztattam a terepet, a karomra tormát kötöztem, három nap alatt úgy felmarta, hogy két hétre kiírtak.
Itt, a katonaságnál, mondom, óvatosan kellett kezdeni. Nem úgy, mint a falusi bunkók, akik bokán rúgatják magukat a haverjukkal, hogy leszerelhessenek, aztán egy életre nyomorékok maradnak. Vagy ha a csizma feltöri a lábukat, eldörzsölik a vízhólyagokat piszkos kapcával. Én körülnéztem, tájékozódtam, kiderült, hogy egyetlen olyan betegség van, melyet semmiféle vizsgálattal nem lehet leleplezni: az idegbaj. Megvettem minden könyvet, amihez csak hozzájutottam, ne tekintse dicsekvésnek, de mikor behívtak katonának, már katedrát kaphattam volna az orvosegyetem idegtanszékén.
Tudtam, hogy mindenekelőtt be kell vágódnom, mert minél jobb a minősítésem, annál kevésbé gyanakodnak megjátszásra. Hat hónapig nem volt kiválóbb katona az egységben Dezső harcosnál, tökéletes öntudat, mintaszerű szolgálat, közben szorgalmasan tanultam tovább a dilit.
A hatodik hónap után úgy csináltam, mintha titokzatos hangokat hallanék. Éjszaka felugrottam, és elüvöltöttem magam: értettem! – és gatyában ki akartam menni az alakulótérre. Reggel úgy csináltam, mintha nem 521emlékeznék semmire. Állatiul meg voltak döbbenve, a parancsnokok óvatosan kérdezgették: hogy érzem magam? Nem fáj-e a fejem? Nem, mondtam, és egy darabig megint én voltam Uborka, az ezred gyöngye.
A következő ütemben már valami erősebbet kellett kitalálni, mert egy orvosi folyóiratban azt olvastam, hogy a rapid skizofrénia lökésszerű tempóban fejlődik ki. Elmentem az őrnagyhoz, és feljelentettem két fiút, hogy a szekrényükben egy rádió adó-vevő készüléket tartanak üzemben – engedély nélkül. Megnézték a szekrényt: sem adó, sem vevő, akkor már kezdtek furcsán nézni rám, de a „Vigyorgó”-ba csak akkor vitettek be, mikor egy éjszakai őrszolgálatban a levegőbe lőttem, hogy kitört a háború, és néger ejtőernyősök támadják a laktanyát.
Nem a zárt osztályra raktak, hanem egy „nyílt” kórterembe, de egy valódi bolond mellé kerültem. Reggel arra ébredek, hogy az illető szappant aprít a teába, mivel erősebb volt nálam, csak óvatosan kérdeztem meg, hogy miért csinálja? – Azért – mondta –, mert az ember kívülről gyakran megmosakszik, de a belső tisztálkodást teljesen elhanyagolja – ezt akarta pótolni a szappannal.
Volt bent a kórházban egy fiatal orvos, az nem hitt a dilimben, hiába pazaroltam rá a legjobb szövegeimet:
– Isten nem hagyja, hogy bajom legyen!
– Látja, ez igaz – mondta –, mert magának semmi baja sincs.
Kezdte agitálni a többi orvost is, hogy én csak szimulálok, nem lehetett eltűrni. Szereztem egy kést a konyháról, a hátam mögé dugtam, persze csak úgy, hogy azért lássák, és barátságos mosollyal érdeklődtem: nem 522látták-e valahol Csapó doktor urat, nagyon fontos beszélnivalóm volna vele. Ezentúl inkább békén hagyott.
Aztán úgy jártam, mint az egyszeri veréb: a farkam után futottam, és elvesztettem a fejemet. Bent a kórházban be akartam fűzni egy ápolónőt, hogy ne féljen tőlem, elárultam neki, nem vagyok dilis, csak megjátszom magam. Beköpött, másnap már vittek is a Fő utcára, onnan pedig egyenesen csatlakozásom volt ide a „Futkosó”-hoz – fejezte be Dezső, a század esze.
Egy barátom meséli:
– 1950-ben érettségiztem a gyulai római katolikus gimnáziumban, ez egyike volt annak a néhány felekezeti iskolának, melyet elfelejtettek betiltani. Az iskola magas színvonalú képzést adott, az itt érettségiző diákokra mégis nehéz sors várt, mert csak ritkán vették fel őket az úgynevezett ideológiai szakokra: tanárnak, közgazdásznak, történésznek – nehogy továbbterjesszék a klerikális fertőzést.
Én viszont mindenképpen történész szerettem volna lenni, ha már csinálni nem tudom a történelmet, legalább hadd írjam. Ismertem az elébem tornyosuló akadályokat, ezért mielőtt beadtam volna jelentkezési lapomat az egyetemre, tanácsot kértem Sándor doktortól, az iskolatitkártól:
– Mit csináljak?
– Kérem, adott esetben egyetlen esélyünk van.
– Mi?
523– Egy régi mondás: „a slamposság enyhíti a diktatúrát!”. Hátha a maga esetében is beválik – átvette a jelentkezési lapomat. – Középiskola neve… Nem azt írjuk be, hogy Római Katolikus Gimnázium Gyula, mert az egyetemen már nem is olvassák tovább. Fekete reakció, és kész.
– Hanem mit írunk?
– Egy kicsit rövidítjük és átalakítjuk a nevet. Római Katolikus helyett írjuk azt, hogy ERKA, azután jöjjön a helynév Gyula, és végül az iskolatípus, vagyis úgy is lehet olvasni, hogy ERKA GYULA gimnázium. És nem is hamisítottunk túl sokat. Ha valakinek mégis feltűnne, hivatkozhatunk arra, hogy véletlenül írtuk el.
– Doktor úr, köszönöm – mondtam neki –, maga zseniális ember! – Gondolatban még hozzátettem: de nem mernék nekivágni a sivatagnak, ha magánál volna a kulacs!
Mindegy, a csel bejött, szó nélkül felvettek a történész szakra – a bajok később következtek. Másodéves koromban szakdolgozatként azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk életrajzot és méltatást annak a középiskolának a névadójáról, ahol érettségiztünk. Társaim persze könnyen boldogultak Petőfi Sándorral vagy Kossuth Lajossal, csak én álltam ott Erka Gyulával megfürödve.
Nem volt mit tenni, ha nem akartam, hogy kirúgjanak az egyetemről, neki kellett állnom az írásnak. Gyerekkoromra gondoltam, és eszembe jutott egy parasztember, aki a nagy aratósztrájk idején szembeszállt a csendőrökkel, és ezért börtönbe is csukták. Kineveztem őt Erka Gyulának, és az ő életét kerekítettem ki mindenféle kitalált adatokkal, ahogy ma visszaemlékszem rá, a ta524nulmány semmivel sem volt kevésbé hiteles, mint a ma divatos életrajzok és önéletrajzok! Aki szereti a hurkát és a történelmet, sose nézzen utána, hogy készülnek. Arra persze gondosan vigyáztam, hogy hősömet eltegyem láb alól, érett megfontolás után úgy döntöttem, hogy a németek kivégzőosztaga elé küldöm, mert így nemcsak a munkásmozgalomnak lesz a vértanúja, hanem a nemzeti ellenállásé is. Attól nem kellett félnem, hogy a modellem jelentkezik majd, és helyreigazítást követel: 1952-ben, a tanulmányírás idején is börtönben volt, azzal a különbséggel, hogy most nem a csendőrök, hanem a begyűjtési rendszer ellen jártatta a száját. Úgy kell annak, akinek semmi se jó.
A dolgozatom nagy feltűnést keltett, leközölték egy országos folyóiratban is, Erka Gyula divatba jött. Nem sokkal később már láttam a kirakatokban Erka Gyula portréját is, nagy felirattal: „megyénk mártírja a fasizmus és a klerikális reakció ellen vívott harcban”. Hogy honnan vehették a kép eredetijét, azt csak az isten tudja, de ha meggondoljuk: ma is akadna legalább száz festő, aki illendő honoráriumért elkészítené a képet, erre mondta a nagy filozófus Feuerbach Összegyűjtött Művének II. Pótkötetében, hogy: amíg lószar van, veréb is van. (Magyarországon nem kapható, mármint a pótkötet.)
Csak akkor döbbentem meg, mikor szülővárosomba hazatérve egyszer csak megláttam, hogy régi iskolámat utolérte az államosítás utolsó hulláma, és át is keresztelték – keresztelték, vagy inkább csillagozták? – Erka Gyula állami gimnáziummá. Tulajdonképpen megkönnyebbülést kellett volna éreznem, mert most már 525valóban létezett az a gimnázium, melyet az egyetem jelentkezési lapjára beírtam, de engem elfogott a félelem: mi lesz, ha egyszer valami kutatás indul, és a nyomok hozzám vezetnek majd, mint Erka Gyula gyilkosához?
Álltam ott az iskola előtt magamban tipródva, mikor egy öregember jött ki a kapun, hirtelen nagyot dobbant a szívem: ő volt az az örök lázadó paraszt, akiről Erka Gyula alakját mintáztam. Megszólítottam:
– Mi járatban, bátyám?
Visszafelé intett:
– Iskolaszolgának jelentkeztem, de nem vettek fel. Azt mondják, rossz a káderem.
Montrealban sétálgattunk apósommal – nemcsak spórolni, nősülni is tudni kell –, távolból rámutat egy öreg férfira.
– Látod, az ott Jonathan White, évi egymillió dollárt csinál.
Megnézem az illetőt: visszataszító – messziről is látszik rajta, hogy több pénze van, mint nekem.
– Elegáns – mondtam, hogy azért mondjak is valamit.
– Pedig talán egész Amerikában ő öltözik viszonylag a legolcsóbban.
– Hogy lehet az?
– Tudod, hogy rengeteg olyan áruház működik, ame526lyik Kanadában és az Egyesült Államokban is tart fenn üzletet, például a Woolworth vagy az előkelőbbek közül az Eton. Az árukészletük mindkét országban azonos, a cikkeken nem is tüntetik fel a nemzeti jelzést, de az árak Kanadában mindig valamivel alacsonyabbak. Nomármost, ez a Jonathan White mindig Kanadában vásárol, félreteszi, aztán mikor New Yorkban jár üzleti ügyben, magával viszi, és ott cseréli be egy áruházban, az ottani magasabb árakat számítva persze mindig jobb öltönyöket kap, mint amilyet eredetileg kifizetett.
IBUSZ-úttal jártunk kint Londonban, összeakadtam Jancsival, régi, idegenbe szakadt barátommal. Kifelé tartott a wimbledoni teniszversenyekre, egy darabig elvitt a kocsijával.
– Nem akarod megvenni az autórádiómat? – kérdezi. – Én egy olyat szeretnék venni, amelyik többet tud ennél.
– Nézd, Jancsi, nekem elég egy száztíz forintos rádió.
– Hogyhogy száztíz forintos?
– Amin bejön a Kossuth – a százforintosról, és a Petőfi – a tízforintosról. Komolyan szólva: legföljebb húsz fontom volna rá.
– Én nem adhatom háromszáz fonton alul, mégiscsak egy valódi Becker.
– Akkor én hordom a régit.
Másnap Jancsi feljön a szállodánkba:
– Add ide a húsz fontot, itt a rádió.
527– Hogyhogy? Mi történt?
– Kérlek szépen, tudod, hogy kimentem Wimbledonba, kint is parkoltam, és feltörték a kocsim csomagtartóját.
– Szörnyű. Mit vittek el?
– Egy piperetáskát, volt benne egy pár arany kézelőgomb, mindegy, már kiment a divatból, a biztosító amúgy is kifizeti.
– De hát ha csak a csomagtartódat törték fel, hogy adhatod olcsóbban a rádiót?
– Úgy, hogy én segítettem utólag a betörőnek, feltörtem a kocsit, és kiszereltem a rádiót is. A biztosító majd ezt is kifizeti, de Angliában nem tudnám eladni. Jó vételt!
– Kösz, már megvolt – mondtam, és leraktam a húsz fontot.
A jó példa persze ragadós, Linda néni esete is ezt bizonyítja. Férjével, Dezső bácsival még a háború előtt vándoroltak ki Angliába, húsz évig éltek kint boldog házasságban, mikor az öregember meghalt. Linda néni úgy döntött, hogy hazatelepül. Férje maradványait nem akarta idegenben hagyni, ezért elhamvasztatta, és érdeklődött az angol vámhivatalban, hogy milyen eljárást kell követnie? Közölték vele, hogy az urnát csak hivatalos engedéllyel, meghatározott formák között lehet hazaszállítani – és természetesen magas tarifáért. Ezt Linda néni nem volt hajlandó kifizetni, vésővel-kalapáccsal felnyitotta az urnát, és Dezső bácsi hamvait beleöntötte egy cekkerbe, amit aztán a karjára akasztott.
528A repülőgépre való felszállásnál megállította az angol utaskísérőnő – magyarul: stewardess.
– Mit visz, kérem, abban a szatyorban?
– Levesport – mondta Linda néni habozás nélkül –, valódi Cook márkájú, de a doboza sajnos elszakadt.
A stewardess szeme felcsillant:
– Ó, én megértem önt, magam is nagy levesbolond vagyok – ez egy sajátságos angol kifejezés –, Cook-féle levespor nélkül soha nem indulok útnak. Adja ide, kérem, majd vigyázok rá – és mielőtt Linda néni szólni tudott volna, elragadta tőle.
Budapesten a stewardess személyesen hozta vissza a csomagot:
– Parancsoljon, asszonyom!
Linda néni megemelte a cekkert, gyanúsan könnyűnek találta, belenézett: a hamvak helyén egy sárga doboz virított.
– Mi történt? – kérdezte kétségbeesetten.
– A szatyrot felakasztottam, de a repülőgép egyik hirtelen manőverénél elszakadt a füle, és a levespor szétszóródott. Vigasztalhatatlan voltam, de szerencsére eszembe jutott, hogy most is hoztam magammal egy doboz eredeti gyári csomagolású Cook-levesport. Fogadja el tőlem kárpótlásul, egészségére!
529Kedves Uram!
Válaszolva megtisztelő körkérdésére, melyben nevelési elveink és gyakorlatunk iránt érdeklődik, először is azt kívánom megjegyezni, hogy mindig lenéztem a gyermekek túlságos kényeztetését, olyanokat, mint hogy: Bübüke, Cukorfalat, Aranymálinkó, rögtön beleharapok abba a kis popsidba! Pfuj! Én, aki hivatásomnál fogva egyetemi tanár vagyok, kötelezve éreztem magam, hogy példát mutassak az ésszerű gondos nevelésből. Engedelmével idézek néhány gyakorlati esetet.
A napfürdőzés során többször is előfordult, hogy a nap hosszú másodpercekre elbújt a felhők mögött, ami azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy Csaba bőrében nem halmozódik fel elegendő B-vitamin a nehéz téli hónapokra, szabad prédájául esik a támadó baktériumoknak, ezért gyümölccsel próbáltuk pótolni. A könyvek egybehangzóan a fekete ribizli vitamintartalmát helyezték a legmagasabbra, de mi nem mertük megkockáztatni, hogy a gyümölcs héja vagy magvai megakadjanak a gyerek torkán, köhögésrohamot váltva ki, mely jóvátehetetlen rombolást okozna a fejlődő szervezetben, nem is beszélve egy esetleges gégemetszés szükségességéről. Ezért minden ribizlit külön meghámoztunk, és csipesszel kiszedtük belőle a magvakat. Eleinte kissé nehezen ment, de mikor sikerült egy elektronmikroszkópot beszereznünk, teljesítményünk nagyban javult, feleségemmel egy-egy éjszaka néha egy egész kávéscsészére valót is sikerült megtisztítanunk.
Megfelelő gondot fordítottunk a gyermek szellemi 530képzésére is. A rendelkezésre álló játékokat nem ítéltük elég alkotó szelleműnek, ezért mi találtunk ki néhányat. Megfigyeltük, hogy Csaba figyelmét leköti, ha én szemeimmel két egymástól távolabb fekvő bútort figyelve bandzsítani kezdek, közben az orrnyergemen egy tojást egyensúlyozok, kezeimmel néhány kártyatrükköt mutatok be, és a bal lábammal egy verklit hajtok. Mivel, mint bizonyára tudja, az egyetemen a kvantummechanikai tanszéket vezetem, így sajnos nem tartózkodhattam egész nap a gyerekszobában, ilyenkor a feleségem helyettesített. Szerencsére a fiunkat az is őszinte érdeklődéssel töltötte el, ha a feleségem egy feje fölé tartott lábosból langyos paradicsomszószt csorgatott a fejére állandó megdöbbenést tettetve, közben néhány lánykorában hallott orfeumi nótát énekelt: „Mondja, kedves Biemsensteinné, hol dolgoztat Ön?”, vagy „Tetszik tudni, tisztelt úrfi, én vagyok a csetneki Róth…”
Ezek természetesen apróságok, melyeket minden szülő megtesz a gyerekéért, de ön körkérdésének egyik alpontjában az iránt is érdeklődik: emlékszem-e valami olyan módszerre, melyet a gyermeknevelésben csak mi alkalmaztunk. Talán nem hangzik nagyképűségnek, ha egy ilyen esetről is beszámolok.
Egy alkalommal Csaba fiunk székrekedésben szenvedett, és sem a hashajtók nem hatottak rá, sem a Japánból hozatott végbélfurulya, melyet, ha megfelelő helyre illesztünk, a felszabaduló gázok tetszetős dallamokat játszanak rajta. Feleségemmel, aki egyébként gyakorló pszichológus, az az ötletünk támadt, hogy a gyerekben 531tudatosítani kellene saját alfelének meglétét, mert ez segíti a megfelelő funkciók végrehajtásában. Feleségem véleménye szerint az én intelligens magas homlokom lenne erre a célra a legmegfelelőbb, a nagy szabad felületek ingerlőleg hatnának a gyerekre, ezért én naphosszat térdeltem Csaba előtt, mindig a legmegfelelőbb látószögben. A kísérlet teljes sikerrel járt, sajnos én már nem tudtam félreugrani előle. Külön balszerencsénkre rövidlátó szomszédunk épp akkor nyitott be, csodálkozva nézett rám:
– Ilyen hatásos a Bánfi-szesz? De a régi hajad mintha szőkébb lett volna.
Utolsó pontként ön az iránt érdeklődik, hogy elégedettek vagyunk-e nevelésünk eredményével, erre csak egyértelmű igennel felelhetünk. Csaba fiam már nyolcéves korában szerepelt az ország legfontosabb napilapjaiban vastag betűkkel szedve: „elfogták a templomok kegyszertolvaját, a fiatalkorú Kékkúti Csabát!” – és beláthatja: egy apának nem mindegy, hogy a fia már ilyen korán vitte valamire. Később sem volt okunk csalódni benne, miután aláírásunkat meghamisítva, kijelentett minket a saját lakásunkból, a területileg legközelebbi szociális otthonba helyeztetett el, és szinte minden második évben meglátogatott egészen addig, míg egy alkalommal nyugdíjamból véletlenül magamnál tartottam tíz forintot, és Csabát elítélték apa és anya sérelmére elkövetett emberölési kísérletért.
532Okulva más lakótelepek gyászos példájából, ahol hosszú évekig különféle bódékban, barakkokban, elkerített pincehelyiségekben szolgálták ki a vevőket, az új Szabadság lakótelep szélére eleve építettek egy nagy áruházat, a fennmaradó szabad területre pedig egy díszes üzletsort. Ez az üzletsor négy egységből állt, legalább száz vállalkozó és magánkereskedő nyújtotta be rá igényét, a tanács kereskedelmi osztálya úgy válogatott a jelentkezők között, hogy a vásárlóközönség választékosabb, egyedi szükségleteit is ki lehessen elégíteni. Az illetékes főelőadó nyilatkozott a rádióban is, hangsúlyozta, hogy a jó ízlés nem a kapitalizmus kiváltsága, rég elmúltak már azok az idők, mikor a dolgozók pokrócban jártak, és bádogtányérból ebédeltek. Az avatószalag elvágása után kigyúltak az üzletsor nevét hirdető neonbetűk: „Excelsior Supercenter”.
Az első boltban skandináv stílusú bútorüzletet rendeztek be, melyben kizárólag formaldehid alapú műgyantával felülkezelt juharfa bárszekrények bal oldalait árulták. Egy alkalommal az üzletvezető magából kikelve utasította rendre a szállítókat, mert valami tévedés folytán egy bárszekrény jobb oldalát is elhozták, és be akarták állítani a raktárba.
– Az ilyen lépések, melyek megbontják az áruválaszték egynemű homogenitását – mint látható, az üzletvezető adott a választékos kifejezésmódra –, csak arra alkalmasak, hogy a szakbolt elveszítse hitelét a vásárlók előtt.
A második helyiségbe a „Lunárium” elnevezésű szépségszalon települt, mely egy új osztrák licenc alap533ján sűrített holdfénnyel barnított, helyet kapott továbbá az „Excelsior Supercenter”-ben az „Animal” aranyhörcsög manikűröző szalon és a „Sziám” elefántcsontárufényező szaküzlet.
Távoli fekvése miatt az üzletsor eleve nem számíthatott a belvárosi közönségre, csak a közvetlenebb környezetre, de már alig néhány héttel a megnyitás után felmerült a gyanú, hogy a telep lakói nem igénylik igazán ezeket a felkínált szolgáltatásokat, többnyire csak kosárral-cekkerrel megrakott gyerekes anyák és özvegyasszonyok nyitottak be az üzletekbe krumplit vagy papír zsebkendőt keresve.
A boltok vezetői valamennyien tapasztalt szakemberek voltak, átmenetinek ítélték a nehézségeket.
– Módunk és lehetőségünk, valamint képességünk, tehetségünk és adottságunk van rá, hogy agitációs propagandaakcióba kezdjünk – jelentette ki a bútorbolt főnöke, aki, mint már említettük, adott rá, hogy választékosan fogalmazzon és fejezze ki magát.
Az „Excelsior Supercenter” táblákon, hangszórókon, szórólapokon ismertette szolgáltatásait. Az eredmény hamarosan megmutatkozott; ezentúl már krumplit és papír zsebkendőt sem kerestek náluk.
Ez a kudarc már elgondolkoztatta az üzletsori boltvezetőket, belátták, hogy szélesíteni kell tevékenységi körüket. A „Lunárium” felajánlotta, hogy a sűrített holdfényt ezentúl üvegekbe kiszerelve is a szépítkezni vágyók rendelkezésére bocsátja, a „Sziám” elefántcsontáru-fényező szaküzlet pedig a szobrok és biliárdgolyók karbantartásán kívül elvállalta kopasz férfifejek lakkozását is, de mindez nem segített.
534A sikertelenség megingatta az üzletsor vezetőinek egymás iránti bizalmát, ezentúl mindenki egyedül kereste a megoldást. A skandináv stílusú bútorüzletben, melyben eredetileg kizárólag formaldehid alapú műgyantával felülkezelt juharfa bárszekrények bal oldalait árulták, véres és májas hurkát kezdtek sütni vegyes savanyúsággal, a „Lunáriumban” snapszliversenyt rendeztek, az elefántcsont-készítő pedig, aki abszolút biztosra akart menni, borkóstolóval egybekötött antialkoholista vetélkedőt hirdetett. Az embereket ezek a rendezvények sem vonzották, a megromlott hurka bűzét alig-alig enyhítette az eladatlan bor ecetes párolgása.
Az üzletvezetők tudták, hogy még egy bukást nem engedhetnek meg maguknak, csak feltétlen sikerű árucikkel indulhatnak el, ezért lehúzták a redőnyt, és üzleti tapasztalatszerző körutat tettek. Egy hét múlva tértek vissza, ha valamelyikük megkérdezte a kollégáját, hogy mit talált, az illető válasz helyett sejtelmesen, de önhitten elmosolyodott, és különféle csomagokkal eltűnt a bolt mélyében. Egyszerre nyitottak ki, nehéz volna leírni megdöbbenésüket, mikor meglátták, hogy mind a négy kirakatban ugyanazt az árut rakták ki: ötforintos, Donald kacsa képpel díszített amerikai rágógumit.
És ami a legkülönösebb: mind a négy bolt megélt belőle, sőt üzletmenetük határozottan fellendült. Az egész környék ide járt vásárolni, törzs vevőközönségek alakultak ki, volt, aki a „Lunárium” rágójára esküdött, mások szerint ez meg sem közelítette azt a rágót, melyet az elefántcsont-fényező tartott.
535Nemrégiben a kezembe került egy összesítés szerzői jogdíjakról, a lista végén feltűnt egy név: Rákosi Mátyás 16 forint 30 fillér. Elgondolkoztam: miért kaphatta, melyik írásából közölhettek részletet? Talán a Kisállattenyésztők Lapja figyelmeztette olvasóit, hogy ne egyék meg ma a holnap aranytojást tojó tyúkot?
Ide s tova nemzeti sportjaink közé tartozik a célba rúgás döglött oroszlánokra, a mai filmekben több Rákosi-képmás tűnik fel, mint 1950-ben, csodálom, hogy valamelyik élelmes kisiparos még nem állt rá a Rákosi-mellszobrok gyártására. Nem kívánok én is csatlakozni ehhez a népes táborhoz, de a következő két történetet talán el lehet mesélni.
1948-ban a két munkáspárt egyesülése alkalmából nagygyűlésre készültek Budapesten. Az egész felvonulási teret egyetlen szószékké és nézőtérré változtatták. Mikor a munka elkészült, egy komor férfi mindent végigellenőrzött, a tribünön sokáig méricskélt, aztán magához intette a közreműködő iparosok vezetőjét:
– Ezen a helyen bontsák meg a deszkapadlót, és emeljék meg tíz centivel.
– Miért?
– Kuss! – mondta a barátságos ellenőr.
Az ellenőr akkor is ott állt, mikor a két munkáspárt vezetői felvonultak a tribünre:
536– Oda szíveskedjék, Rákosi elvtárs! – és a megemelt részre mutatott.
A távolabb állók csak annyit láthattak, hogy Rákosi Mátyás egy fél fejjel magasabb minden más kommunista és szociáldemokrata vezetőnél, mintha a sors így kívánna rámutatni, hogy ki legyen az elsők között is a legelső.
Az illető rendező nem lehetett megelégedve a neki jutó elismeréssel, mert 1956-ban, mikor a Vezér csillaga már lefelé áldozott, felkereste a vetélytársakat:
– Mi volna, ha a tribünön, épp a mikrofon előtt lemélyítenénk azt a helyet, ahová Rákosinak lépnie kell majd?!
Íróban is van olyan, hogy egész életében végig egy ötletet variál.
Bálint bácsi, az egykori vöröskatona, aki Rákosival együtt töltötte el a Tanácsköztársaság napjait, a fehérterror idején Jugoszláviába menekült, aztán megnősült, és végleg le is telepedett ott.
A „láncos kutya” időszakban Bálint bácsi hosszú évekig nem juthatott haza, csak az idők megenyhültével látogatott el Pestre, ahol régi ismerősei sorában Rákosival is összetalálkozott. Rákosi a Tanácsköztársaság harcaira terelte a szót, elmondta, hogy milyen stratégiával, milyen személyes önfeláldozással nyerte meg a salgótarjáni csatát. Bálint bácsi rágyújtott egy szivarra, és elgondolkozva karikában fújta ki a füstöt:
– De csak délután!
537– Mi az, hogy „de csak délután”?
– Mert a csata napján délelőtt együtt ültünk benn a szerkesztőségben. Lehet, hogy megnyerted a salgótarjáni csatát, de csak délután, Matyi!
„És bocsáta az Úr Szodomára kénköves tüzet az égből. És elsüllyeszté a várost, a városnak minden lakóit, a földek füvét is.”
MÓZES I. KÖNYVE
A Mátra déli lejtőitől egész le a Bódva völgyéig, mintegy 40 kilométer hosszú és 8-12 kilométer széles sávban, sok milliárd tonna barnaszén fekszik. A szénvagyont viszonylag vékony földtakaró fedi, a patakok medrében nagyobb áradások után gyakran felbukkan a lignit, és benn a falvakban a kiszáradt kutak alján csákányozni lehet a szenet.
A könnyű haszon csábítása sok környékbeli embert elfogott. Már a múlt század végén családi vállalkozások alakultak, vagy néhány szomszédos parasztgazda szövetkezett össze, hogy vödrökkel és gyönge szivattyúkkal felszabadítsák a szenet a föld és a víz alól, de pénzük-erejük hamar elfogyott, és fel kellett hagyniok a kísérletezéssel.
Nem jártak különbül az első részvénytársaságok sem. A „megszenesült fa”, ahogy hívták, nem talált piacra, csak a környékbeli lakosság vásárolta a „fancsali szenet”, rajtuk kívül legfeljebb néhány helyi gőzmalom, téglagyár jelentkezett vevőként. Előfordult, hogy a vá538sárló nem pénzzel fizetett, hanem például egy erdészet ellenszámlára fát adott a biztosító ácsolatokhoz. Nagy eredménynek számított, ha a kisvasút csilléi egy év alatt 800 tonna szenet kiszállítottak.
Csak az első világháború után, az erdélyi és az északi bányák elvesztésével fordítottak nagyobb figyelmet a megmaradt szénvagyon hasznosítására. Most már a Mátraalján is célszerűnek látszott mélyművelésű bányákat nyitni. Sorra tárták fel az aknákat Rózsaszentmártonban, Szücsiben, Gyöngyösön. Előbb csak a megyei áramfejlesztőket, szeszfőzdéket, cukorgyárakat látták el lignittel, később az ország távolabbi tájaira is eljutott ez az alacsony fűtőértékű, de olcsó szén.
Közvetlenül a felszabadulás után tovább folytatódott a fejlődés. A „széncsata” idején államosítják a bányákat, és 1950-ben megalakul a mátraalji mammutüzem, a Petőfi-bánya. Három nagy és több kisebb aknával termelt, munkáját temérdek segédüzem és műhely segítette, napi 470 vagon szenet küldött felszínre.
A virágkor alig tíz évig tartott. Utána már számtalan jel mutatta, hogy a vége felé jár a gazdaságosan lefejthető szénvagyon. Az alsó telepek elvékonyodtak, egy tonna szén önköltsége 107 forintról 220-ra emelkedett. A munkát állandó vízbetörések és bányatüzek is nehezítették. A legemlékezetesebb baleset 1959. november 25-ének éjszakáján történt. Szücsiben tűz ütött ki, és 31 bányász bennégett az aknában. Felmérve a helyzetet, a Nehézipari Minisztérium bányászati főosztálya 1967-ben szanálandónak minősítette a Rózsai Bányaüzemet, a Szücsi XII. Aknaperemfejtést, a Gyöngyösi XII. akna Bányaüzemet – gyakorlatilag a teljes mátraalji szénbá539nyászatot. Az elhagyott épületekbe később a Könnyűipari Gépgyártó Vállalat egyik kihelyezett telepe és más kisebb üzemek költöztek be, az aknákban pedig gombatermesztéssel és libahizlalással próbálkoztak.
Magára a szénre viszont továbbra is szükség volt. Az események ilyen alakulását előre látva, már 1957-ben megindultak a munkák az ecsédi külfejtésen, hogy nem aknákat mélyítve, hanem a föld szintjén eltávolítva a takaró meddőréteget próbáljanak hozzáférni a szénhez. Az ecsédi terep nem volt egészen ismeretlen, mert már 1950-ben is megnyitottak itt egy próbagödröt, de akkor a támadó víz megcsúsztatta a rézsűket, és így fel kellett hagyni a vállalkozással. Most, a második kísérletnél már nagyüzemi módszereket alkalmaztak, tervszerűen elvezették a vizeket, gépesítették a letakarítást, a szén kitermelését, és gondot fordítottak a meddőhányók dombjainak megfelelő kialakítására is. Az ecsédi külfejtés már a próbaidő alatt is húsz százalékkal olcsóbban termelt ki egy tonna szenet, mint a mélyművelésű bányák, utána még másfél évtizedig becsülettel szolgált, de az igazi jelentősége túlmutat önmagán, megvetette az alapjait az új mátrai óriásnak, a Thorez-bányaüzemnek.
Kálomista Imre is az ecsédi külfejtésen tanult bele a szakmába, most Visontán a Thorez-bánya üzemigazgatója. Irodájában az ipari tévé mutatja a futószalagot, mely a kitermelt lignitet szállítja a Gagarin Hőerőmű felé:
540– Lehet, hogy két óra múlva már áram lesz belőle.
A képernyő sarkában egy külön kijelző tünteti fel a befutó szén kalóriaértékét, állandóan mintákat vesz és értékel. Komlói minőséghez szokott szemmel gyengének tűnik a fűtőérték: 1500 kalória körül mozog.
– Vizes a szén?
– Igen, a lignit nagyon meg tudja szívni magát, ha a víz közvetlen közelében fejtjük, a nedvessége elérheti az 52 százalékot is. Régen, mikor a parasztok megvették ezt a szenet, két évig szárították, akár a fát.
– Egyébként is szennyezett?
– 25-30 százalék a hamutartalma.
– És mi az a határ, ameddig érdemes kitermelni ezt a lignitet?
– Amíg tíz tonna meddőnél kevesebbet kell eltávolítanunk, hogy egy tonna szenet kapjunk.
– Mi volna, ha túl kellene lépni ezt a határt, leállnának?
– Bár ez csak elmélet, mert jelenleg legföljebb egy a héthez a szén és a meddő aránya, de azt hiszem, mindenképpen folytatnunk kellene a termelést. A lignit ezen a vidéken nagy tömegben található, és gépi munkával lefejthető, ez pedig a mai viszonyok között döntő lehet. Mi egy év alatt 3500 emberrel hét és fél millió tonna szenet adunk. Ha ennek megfelelő kalóriát mélyművelésű bányákból akarnánk felhozni, legalább 30 ezer ember kellene hozzá, sokéves előkészítő munka és egy sor gép. Nálunk egy ember tíz tonna szenet termel egy műszak alatt, náluk 1-2 tonnát. A rétegek vastagok, ezen a területen egyetlen négyzetméterről öt-tíz tonna is lejöhet. Mindent összevetve: mi féláron állítjuk elő ugyanazt a fűtőértéket.
541(Később Kálomista egyik-másik embere nyíltabban fogalmazott, azt mondták: ők tartják el az egész magyar szénbányászatot.)
– Szóval a lignité a jövő?
– Valaha, még mikor kezdtünk, úgy tervezték, hogy elérünk egy bizonyos szintet valahol évi 6-8 millió tonna körül, aztán fokozatosan visszafejlesztenek minket. Most nem mondják ki nyíltan, hogy megváltozott a helyzet, de egyre nagyobb feladatokat tűznek elénk. Milyen más energia jöhet még számításba Magyarországon? Olaj és gáz, tudjuk, hogy nem. Még egy atomerőmű sem épül már fel a mi napjainkban, és úgy tudom, egyelőre a bicskei erőmű építése is lelassult. Ezen a vidéken viszont erőmű erőművet fog érni.
– A bánya el tudja majd látni őket?
– Jelenlegi bányamezőnkben 700 millió tonna barnaszén fekszik, a jelenlegi termelési szintünket tekintve ez is majdnem száz évig elég volna, de nem messze, Bükkábrány térségében több mint másfél milliárd tonnát jeleznek a kutatások. Úgy tudom, oda egy 2000 megawattos erőművet terveznek.
– A lignitet másra nem lehet használni, csak elégetni?
– Szerintem nem – mondja az üzemigazgató –, legfeljebb dúsítani kellene, és brikettet lehetne préselni belőle.
Öreg bányászoknak viszont az a véleményük, hogy az erőmű helyén inkább vegyi gyáraknak kellene működniök. Hitler annak idején benzint készített a lignitből, napjainkban Dél-Afrika lépett a nyomába, így pótolta az embargó miatt kiesett benzinmennyiséget. Az viszont igaz, hogy ilyen gyárakra jelenleg nincs pénzünk.
542A bányagödrök felé nincs kiépített állandó útvonal, aki mindennap erre jár, az nem tudhatja előre, hogy jut el a céljáig, egy eső vagy a nagy gépek vonulása átrajzolja a térképet – különösen ebben a januári olvadásban. Mély agyagba vágódott úton indulunk el, a sofőr négykerék-meghajtásra kapcsolja a terepjárót, így is vaktában csúszkálunk, sokszor csak azért nem borulunk fel, mert az oldalt falként tornyosuló földtömegek meg-megtámasztják a kocsit. A sofőr lemutat balra:
– A múltkor itt esett le egy Zil.
Kinézek az oldalfalak megnyíló résén: távolabb az összegyűlő csapadékvíz barlangot vájt a szürke homokba, a mélyedés alján egy üres borosüveg hever. A lehetetlen terepen is lüktető forgalom bonyolódik le, az ország minden nagy szállítóvállalata ide küldi szabad gépparkját, egy-egy kevésbé süppedékeny kitérőben teherautók, dömperek, bulldózerek várják, hogy szabad utat kapjanak. Minden jármű oldalán agyagfoltok száradnak, kerekeikről sárkoloncok válnak le, agresszív bőgő motorral indulnak és versenyeznek egymással, az egész kép az első ötéves tervek idején játszódó szovjet filmeket idézi. Látunk még egy Zsigulit is, amint elképesztő bravúrral kikecmereg az ajtóközépig érő híg sárból. Sofőrünk elégedetlenül ingatja a fejét:
– A motorja öt perc alatt többet kopott, mintha egy évig szabályosan használták volna.
Aztán szilárdabb talajon fut a terepjárónk: beértünk a bányagödörbe. Innen alulról jól látni, hogy a szenet több művelettel fejtik le. Legfelül, a föld eredeti szint543jén, ahol valaha a detki téesz gazdálkodott, most kis Poclain-gépek rendezgetik a talajt, egy halomba hordják a kifordított szőlőtőkéket, elfűrészelt farönköket, eltávolítják a tuskókat. Alatta a barnaszenet még huszonöt-harminc méter vastag föld takarja, ezt a meddőréteget mélységben három szeletre osztják, elindul az egyik marótárcsás kotrógép, egyszerre nyolc-tíz métert fogva, eltávolítja a legfelső földréteget, nyomába most már egy emelettel lejjebb jön a második, majd még lejjebb a harmadik gép, ezek is ugyanakkorát harapnak. Aztán feltűnik a lignit.
A kotrógép leginkább egy rakétakilövőhöz hasonlít. 90 méter hosszú, 40,2 méter magas, a súlya pedig több mint 2300 tonna. Hat lánctalpon mozog, egyenetlen talajon rögtön elakadna, ezért mint a cápa mellett a fürge pilótahalak, úgy szorgoskodik és takarít körülötte egy kis sárga bulldózer. Az óriási önsúly miatt a kotrógép mozgását néha így is csak talajcserével lehet biztosítani.
Fel sem tudom becsülni a bányagödör méreteit, kiterjedése talán száz hektár lehet, amerre a szem ellát, mindenütt vigasztalanul sárgállik a feltúrt agyag és homok – és a Thorez-bányának legalább hat-hét ehhez hasonló induló vagy már működő fejtése van.
– Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy Észak-Magyarország így fog kinézni – mondja a kísérőm –, a Mátra lejtőit, ha akarnák, se tudnák ugyanúgy visszaállítani.
Állunk a kotrógép előtt.
– Felmenjünk rá?
Vállat vonok:
544– Hát ha már eddig eljöttünk.
A kísérőm rám akarja erőszakolni fehér műanyag védősisakját, nehezen tűröm, mert annyira elszorítja a halántékomat, hogy káprázni kezd a szemem, a rend kedvéért azért felpróbálom, szerencsére kicsinek bizonyul. Meredek fémlajtorjákon kapaszkodunk felfelé, a lépcsőfokokat lábtörlőrácshoz hasonlóan képezték ki, hogy a lecsurgó föld lehulljon a réseken. A futószalag mentén előrekapaszkodunk a gép orrába, itt helyezkedik el a kotrómester fülkéje: üvegezett, lemeztetős kabin.
– Nyáron megáll a levegő, a meleg itt bent eléri a hatvan fokot is, az ablakokat nyitva kell hagyni, beszáll a por, az ember megeszik egypár kilót hetenként.
Körülnézek a fülkében, a hely nagy részét a „parancsnoki híd” foglalja el, mely a marófej mozgását irányítja, rajta néhány egyszerűbb beépített műszer, középen egy ócska, színes takaróval fedett forgószék áll, személyes apróbb tárgyakat nem találni, csak egy polcnak támasztott aktatáskát, melynek fülét szigetelőszalaggal ragasztották össze, és egy kártyanaptárt valami törött alkatrész hornyába beleállítva.
Jó húsz méter magasban vagyunk, lebámulunk: a gödör talpán színes műanyag sisakot viselő geodéták mérnek valamit. Előttünk a marófej bontja az egyenes földhomlokot, most a januári időben a föld mélye melegebb a levegőnél, a felszínre táruló újabb és újabb rétegek gőzölögnek, egy-egy kődarab pedig valósággal füstölög. Ahol a marófej fogai hozzáérnek a földhöz, a felületen hosszanti párhuzamos mélyedések, rovátkák maradnak. Egy fogásra 40-50 centit szed le a gép, és a szállítószalagra pakolja, most keményebb agyagot foghatott, mert az egész szerkezet erősen rázkódik.
545– Az acélfogakat négynaponként kell cserélni, olyan gyorsan elkopnak.
– Idegen tárgyak nem bukkannak fel? Mammutfog, megkövesedett páfrány?
– Itt 15-20 méter mélyen már steril a talaj. Már baktériumok sincsenek benne.
– És feljebb?
– Ott előfordul. Igazság szerint az előkészítők legföljebb gyökérmaradványokat hagyhatnának bent nekünk a földben, esetleg még néhány mélyebben takart tuskót, de maradt már benne a megszüntetett magasfeszültségű villanyvezetékhez tartozó betonteknő, kapott fel már a marófej hosszú sínszálat és 400-as vascsövet is, és bevágta ide a fülkébe. Egy másik gépünk egyszer felvett egy háborús aknát, fel is robbant, de embert nem bántott.
– És nem látták meg hamarabb?
A kotrómester lemutat a marófejre.
– Maga most észrevenné?
– Nem.
– Nekünk az a nagyobb és gyakoribb veszedelem, mikor kis apró csúszásokban megbomlik az agyag, és nem lehet neki hinni soha. Egy kis porfelhő kavarog, és már dől is, egyszer egy omlásban 10-15 ezer tonna agyag indult el felénk, 70 centivel arrébb tolta ezt a 2300 tonnás gépet.
– Halálos balesetek előfordulnak?
– Mint máshol: sokáig megússzuk, aztán jön egy-kettő évente. Egyszer meghalt egy lakatos, a rákövetkező évben ugyanúgy járt a fia is. Isten nem kőművesmester, nem lehet kiszámítani, mit csinál.
546– Nehéz a munka?
– Ahogy vesszük: hajtani itt nem kell sokat, a nyolc órából talán másfelet, de figyelni állandóan kell. Ez a gép 280 millió forintba kerül, annyiba, mint egy kisebb gyár, éjszakára sem lehet aludni, mert tönkremehetnek a szalagok, vagy feltorlódik az agyag, és elakad valahol, a futószalag pedig csak szállítja tovább, lebukik, mindent betemet, aztán három-négy műszakot is lapátolnunk kell, amíg újra el tudunk indulni.
– Ad valami örömet vagy bánatot ez a munka?
– Örömet? Akkor érezzük meg, hogy milyen jó ez a gép, mikor leáll, és nekünk kell megfognunk a lapátot. Bánat? Néha igen, olyankor, mikor termő szőlőbe mar bele a gép.
Egy nyúl fut végig alattunk, nehézkesen emeli a lábát a puha agyagon.
– Az állatok szeretik a bányagödröt, mert ide nem jönnek utánuk a vadászok. Fácán és fogoly is gyakran feltűnik lent a gép lavírsíkján, sokszor megfogtuk és hazavittük őket táskában. Mi érdekli még?
– Mennyit keresnek?
– Én 168 forintot kapok egy műszakra – mondja a kotrómester.
– Ezt hogy kell érteni? – nézek a kísérőmre.
– Ez még a régi urasági napszámbér továbbélése, a kereset nagy része tulajdonképpen a jelenlétért, vagyis a munkahelyen eltöltött időért jár.
– És ehhez a műszakbérhez mi jön még hozzá?
– Hűségpénz – hat év után 16 és fél százaléka a fizetésnek, folyamatos pótlék, húspénz, szénpénz, kedvezményes villanyáram otthon a háztartásban: a bánya dol547gozói csak egy forint 20 fillért fizetnek egy kilowattért. Mindenestül felmegy nyolc-tízezer forintra. Így van? – kérdezi a kísérőm, és jóváhagyást várva a kotrómesterre néz.
– Ez igaz, de akkor sem nagy pénz. Gondolja meg: egy kavicsbányában a kotrógépkezelőnek 30-40 forintot is adnak a Zil-sofőrök, hogy a jobbik anyagból szedjenek nekik. Egy nap van legalább 10-15 kuncsaftjuk, ez 300-400 forint borravaló, és ezeken a gépkezelőkön nincs semmi felelősség, még ha akarnának, sem tudnának elrontani semmit.
– Akkor maga miért marad itt?
– Most menjek el? Ötvenkét éves koromban?
A kenő, egy fiatal lakatos szól közbe:
– Van, akinek nincs más választása. Mi Rózsaszentmártonban laktunk az anyósomnál egy kétszobás házban, a bánya adott egy blokklakást bent Gyöngyösön, de alá kellett írni tíz évet.
– Családi élet?
– Elképzelheti, milyen lehet a gyereknevelés három műszakban. Az én fiam már ötéves korában egyedül járt autóbusszal az óvodába. A feleségem is itt kapott állást a bányánál, ha mindketten éjszakai műszakban dolgozunk, akkor a két gyerek egyedül marad otthon.
Kimászunk a fülkéből, és visszafelé követjük a kifejtett föld útját. Az agyagáradat a surrantónál lezúdul a szalagról, egy darabig még viszi a folyamot a megszerzett lendület, aztán nekivágódik egy fém terelőlemeznek, melyet két vastag gumilap takar és véd, de egy-egy belekeveredett nagyobb kő így is hatalmasat üt rajta, aztán az egész tömeg lezúdul a mélybe egy másik transz548portőrszalagra, az pedig vagy lerakja három-négyszáz méterrel arrébb kúpokat kialakítva, vagy továbbítja a bánya központi meddőszállító hevederére – messzebb fekvő, régi, elhagyott bányagödröket töltenek fel vele. Az anyag átadását a rakodómester irányítja, ül a kotrógép végén, és igyekszik összehangolni a futószalag mozgását a gép elején működő marófej munkaritmusával. Most annyi meddő anyag ömlik a központi szalagra, hogy nem látni a fekete gumi két szélét sem.
A rakodómester egy szűk, talán összesen egy négyzetméteres térbe van bekényszerítve, és nem hagyhatja el a helyét, ha szükségére vonul, alkalmi helyettest kell állítani maga helyett. Ő is feszülten figyel, karikák gyűrődnek a szeme köré.
– Mennyi a gép teljesítménye?
– Egy hónap alatt l millió 200 ezer köbméter földet fejtünk le, és legalább öt ilyen gép dolgozik egyszerre. Én már láttam eltűnni hegyeket, most a Rókus-hegyet gyaluljuk le.
Megered az eső, a szélvédő anyagon túl ázik az agyag, a rakodómester ingatja a fejét:
– Ha tovább esik, nem tud kijönni értünk a busz, a szállítószalagon kell majd bemásznunk.
Fent a Rókus-hegyen, vagy inkább csak a hegy helyén, egy különálló szénlencsét kis gépek fejtenek le, és teherautókra pakolják. Aránytalanul sokba kerülne idáig felhozni a nagy szállítószalagot.
549A szénfalban kissé világosabb rétegekben elfektetett fatörzseket látni, másfél millió évvel ezelőtt, a felső pannon korban merültek el a mocsárban. Felveszek a földről egy-egy darab elhullott lignitet, most is olyan, mintha igazi fa volna, látszik az egykori kéreg, néhol még az évgyűrűket is meg lehet számolni, szén voltára csak a mélyebb barna szín, a nehezebb fajsúly mutat, és az, hogy réteges felülettel törik.
A nagy szénfejtőgép lent a gödörben dolgozik, a kitermelt szenet a nagy szállítószalagra pakolja, a bevetődő meddőréteget pedig piramisokban hagyja maga mögött. A meddőhalmok színe a világosszürkétől egészen a feketéig terjed, aszerint hogy finom homok vagy darabos szén alkotja a tömegüket. Néhol a földhomlokban is benne maradt egy-egy szénbeszögellés – túl nagy munkával járt volna a lefejtése. A gödör itt már legalább negyven méter mély, széle-hossza pedig több mint 200 méter.
– Mikor fogják feltölteni ezt a bányagödröt?
– Majd ha a szerelőgép elvonul, talán hozzákezdenek.
– És mikor lesz itt újra egyenes, sík terület?
– Ki tudja? Talán tíz év múlva. Majd megnézzük azokat a részeket, melyeket a bánya rendbe hozott.
Felmászunk a gépre, a kotrómester fülkéje legalább hetven méter magasban lebeg. Az ablakon messzire kilátni: feltűnik egy darab a föld eredeti szintjéből, száraz kórók hajladoznak rajta, mögöttük Abasár a hegyoldalon felfelé vonuló szőlőivel. Közben a gép fordul velünk, belátok a meddőhalmok mögé: a régen felhagyott szögletes munkagödrökben zölden megállt a víz. Csodálkozom, hogy a keményedő januári napon sem 550jegesedik el, elmondják, hogy ez errefelé nem szokatlan jelenség. Visonta határában is volt egy tó, mely sohasem fagyott be, lignit volt a meder alapja, a szénből mindig felszabadul valamennyi olaj, és lebeg a felszínen.
– Nem mindig látni olyan jól, mint most – mondja a kotrómester –, ködben eltűnik a kanálsor vége, meg a kötélzetet is csak sejtem, pedig az itt függ néhány méterre a szemem előtt. Ilyenkor leküldöm a kenőt, ő kiabálja fel, hogy merre fekszik a meddő, vagy van-e valami baj lent. Szerencsére ritkán fordul elő, a műszak nyolc órájában átlag hatot tud dolgozni a gép.
– Kint Szibériában vannak olyan külfejtések is, hogy 900 méter mélyről szedik ki a szenet. Abban a rettenetes mélységben lent megáll a füstköd, kiselejtezett repülőmotorokat hoznak, és azokkal fúvatják ki.
– Régóta csinálja a szakmát? – kérdezem a kotrómestertől.
– Még a Keleti-főcsatornánál kezdtem, de már nemsokára letelik a mandátum: romlik a szemem, és a derekam is fáj.
– Utánpótlás?
– Ott, ahol az országban a legfontosabb dolgok folynak, sehol nincs utánpótlás. Nálunk sem. Folyamatos munkára egy fiatal sem jön, mert ez tulajdonképpen nem is három, hanem négy műszaknak felel meg. Hét munkanap után jár két nap pihenő, éjszakás sihta után pedig három nap. Gondolja meg, ha még valaki dolgozik a családban, egy hónapban csak egyszer találkozunk, szabad szombaton. Már most sincs elég ember, öt főből állna a csapat, de ma is csak négyen jöttünk össze, a szomszéd gépről raktak át egy villanyszerelőt, hogy dol551gozni tudjunk – a kotrómester legyint –, de nekem már mindegy, ha mindenütt jég lesz, én már akkor is megélek.
Még nézem egy ideig a szenelőgép vedersorát, ahogy belemar a falba, sziklányi darabokat is kiszakít a szénhomlokból, megpróbálja felemelni, a szikla kétszer-háromszor is visszaesik, aztán a kanál csak elkapja és felhúzza, a törő majd összezúzza. A szén a gépről egy nagy futószalagra kerül, mely kilométereken át szállítja, aztán átadja a Gagarin Hőerőműnek.
A Thorez-bányára települt Gagarin Hőerőmű egy év alatt nyolcmillió tonna barnaszenet éget el – a visontai szénhez egy kevés nógrádit is kevernek.
– Gondolja meg, mennyivel egyszerűbb dolga van a Paksi Atomerőműnek, mely összesen 42 tonna tüzelőanyagot használ, és minden évben csak a 25 százalékát kell kicserélni ennek a mennyiségnek – mondja az Erőmű egyik vezetője –; és legalább tiszta volna ez a szén, de biztos hallott már róla, hogy teli van meddővel, kövekkel, ahogy átmegy a berendezéseinken, úgy pusztítja a felületet, akár a smirgli. Ki van számítva, hogy egy tonna lignit 110 gramm acélt koptat el az Erőműben, például minden nyolcszázadik üzemórában cserélnünk kell a lignitőrlő gép hengereit.
– A nyolcmillió tonna barnaszénből körülbelül mennyi meddő esik ki?
– Hárommillió tonna salak és hamu keletkezik. A durvább salakot viszonylag könnyű leválasztani, a lebegő pernye nagy részét is megfogjuk menet közben, 552de akárhogy igyekszünk, óránként 3-4 tonna pernye így is bejut a 200 méter magas kéménybe. Ebből 99 százalékot levesznek a szűrők, de egy százalék sajnos kimegy.
– Ez is napi egy tonna körül jár.
– Annyi talán nincs, de mindenesetre elég sok.
– Nem lehetne olyan szűrőrendszereket alkalmazni, melyek ezt az egy százalékot is megfognák?
– Lehetne, de azok többe kerülnének, mint az egész Erőmű. Tudom, hogy nem mentség semmire, de tény, hogy a legtöbb port mi, a Hőerőmű dolgozói nyeljük le, naponta 150-200 tonna terül el az üzem különféle részlegein, elsősorban persze a széntéren. Van egy nyugatnémet porszívónk, az összeszed napi 20 tonnát, de csak egy van belőle.
– Merre hordja a szél a pernyét?
– Az eredeti felmérések szerint ezen a környéken észak-déli az uralkodó széljárás, úgy telepítettük a kéményeket.
– Igen, de a füst a levegőben kap egy falsot, és megfordul. Ez messziről is látszik.
– Valahol a gyakorlat azt mutatja, hogy a szél nyugat felé téríti el a kiszálló pernyét, elsősorban Visonta, aztán tovább, Gyöngyös irányába.
– Mennyi a szennyezés megengedett határértéke? Egyáltalán van ilyen szám?
– Hogyne volna, egy hónap alatt 12 és fél gramm hullhat minden négyzetméterre.
– Van, ahol túllépik ezt?
– 1982 novemberében Halmajugrára 20,5 gramm hullott le négyzetméterenként, Visontán pedig 32,5 gramm. Ez persze nemcsak a mi vétkünk, hanem a Hőerőmű és a Thorez-bánya „közös bűne”.
553– Mennyire üzembiztos az Erőmű leválasztó rendszere, nem fordulhat elő katasztrofális szennyeződés?
– Elhiheti, nekünk, magunknak is alapvető érdekünk, hogy a dolgok rendben menjenek. Ha a pernyeleválasztó nem működik, a mögötte elhelyezkedő ventillátor néhány óra alatt elkopik, és komoly villamosenergia-veszteség következik be. Persze előfordult, hogy egy műszaki hiba következtében nyolc óra hosszat a teljes pormennyiség kiszállt a levegőbe, olyan pechünk volt, hogy nem olvadt, és újabb hó sem esett, ami eltakarta volna, napokig látszott a földön egy széles fekete csík egészen Gyöngyösig.
– És ezt a szennyezést semmiképpen nem lehetett volna elkerülni?
– De igen, ha leállítjuk az Erőművet.
– Miért nem tették meg?
– A hőmérő mínusz tíz fokot mutatott, két-három hétbe is beletelt volna, amíg újra el tudunk indulni. Ezt semmiképp sem vállalhattuk. Egyébként nem térünk ki a következmények elől: évi 20 millió forint környezetszennyezési bírságot fizetünk.
– A lakosság gyakran indít kártérítési pert az Erőmű ellen?
– Nagyon ritkán, én csak egyre emlékszem: egy maszek krizantémtermelő jelentett fel minket, épp halottak napja előtt, a főszezonban betakarta a pernye a virágokat. Harminc- vagy negyvenezer forint kártérítést adtunk neki.
554– Más természetű kárt is okoz az Erőmű?
– Igen, van kén is. Ez az alapadottsággal jár: a lignit két százalék ként is tartalmaz. Egy év alatt 40 ezer tonna kéndioxid keletkezik.
– És ez is kiszáll a levegőbe?
– Jórészt.
Arcomra megdöbbenés ülhet ki, mert beszélgetőpartnerem sietősen magyarázni kezd:
– Ne higgye azt, hogy csak nálunk fordul elő ilyesmi. A Mecseki Szénbányászati Vállalat négy begyulladt hányója egy év alatt 40 tonna kéndioxidot füstölt szét.
Ez az érv nem hat rám, sohasem tudtam elfogadni azt a módszert, mikor a Sátánt Luciferrel próbálják letromfolni. Egy pillanatra csend támad, aztán az Erőmű képviselője megkérdezi:
– Megy majd Visontára is?
– Igen. Szeretnék beszélni néhány emberrel.
– Szörnyűséges történeteket fognak ott mesélni magának, én nem akarok vitatkozni velük, csak egyet ne felejtsen el: jórészt ennek az erőműnek lehet köszönni, hogy ma nincs áramkorlátozás Magyarországon, mint némely szomszédos országban. És a környékbeli téeszek sem virulnának a mi áramunk nélkül.
Újra hallgatunk, próbálok más témát találni.
– Ezzel a rengeteg pernyével nem lehetne valami értelmes dolgot kezdeni?
– Vagy 200 ezer tonnát elvisznek Bélapátfalvára cementgyártáshoz, de most abban az iparágban is visszaesés mutatkozik. Fel lehetne használni útépítésnél is 555útágynak, mert ráfekszik a kialakított tükörre, és lebeg rajta, nem süllyed el, de a szállítása nagyon sokba kerül; egy tonna pernye vagonba rakása 20-30 forint, így pedig már nem éri meg. Most a legfontosabb felhasználási kísérletnek a gázbeton építőelemek gyártása látszik, évente 300 ezer tonnát adunk át belőle, még a Dunántúlra is visznek.
– Innen a Dunántúlra? Nem volna egyszerűbb Tatabányáról odaszállítani a meddőt?
– Nem lehet, mert a dunántúli mélyművelésű barnaszénbányák meddőkőzete többnyire radioaktív, a sugárzása túlságosan erős ahhoz, hogy emberi lakhelyeket építsenek belőle. – És ez a pernye nem sugárveszélyes? – Nem.
(Később a bánya egyik vezető szakembere azt mondta, hogy ez a pernye viszont tele van nehézfémekkel, ha most el is fedik földdel, 60-80 év múlva fel fogják tárni ezeket a meddőhányókat, és kitermelik belőle a wolframot, krómot, nikkelt és így tovább.)
– Meddig fog működni ez a hőerőmű?
– Az erőműveket 20-25 évre tervezik, de mind tovább él, például Lőrinciben már negyven éve működik. A Gagarin a tervek szerint még tovább is fog fejlődni, 1992-ben nagy rekonstrukciót végeznek majd az üzemben, akkor valószínűleg bővíteni is fogják.
Végigmegyünk az üzemen, mint reménytelen laikus, 556lemondok arról, hogy megértsem a bonyolultabb technológiai folyamatokat, beérem azzal, hogy nyomon követem a szén útját. A széntéren kezdjük, mintegy 200 ezer tonna szenet tárolnak itt a zalai dombokhoz hasonló halmokban, az Erőmű egyheti tartalékát. Esik a februári hó, a dombok hajlataiban miniatűr fehér porviharok kavarognak. A széndepóniák tetején bulldózerek járnak, és rendezgetik a felületet, de a rézsűket nem lehet tömöríteni, előfordul, hogy begyulladnak, néha nyílt lánggal égnek, de ez szerencsére csak meleg és esős időben szokott bekövetkezni. Ideiglenesen vízzel szokták eloltani, ami nem szünteti meg, csak visszafojtja az égést, később, mikor ezeket a részeket szedik fel, a domb kibírhatatlanul füstölög.
Ide, a széntérre az erőmű munkásgárdájának a leggyengébb rétege kerül, őket is nehéz megtartani, mert a falon túl a bánya sokkal jobban fizet ugyanezért a rakodómunkáért, a különbség egy évben 16-18 ezer forintot is kitesz.
A szenet két milliméteres átmérőjűre kell ledarálni, és a szállítórendszer forró levegős befúvással továbbítja a kazánba. Emeletről emeletre mászunk fel a járópallókon és lépcsőkön, sehol sem látni embert a tároló- és átadóbunkerek mellett.
– Ilyenkor még nem baj, de ha üzemzavar van, akkor nagyon kellene az emberi kéz! A vizes szén feltapad a surrantóra, eldugul, gépészeti és villamos hibák is előadódhatnak, és nincs senki, aki ilyenkor közbeléphetne.
Körülnézek, sehol sem látni kézi tűzoltó készüléket.
– Van itt valahol – mondja a kísérőm –, nem is tudom, melyik emeleten.
557– Ha, tegyük fel, tűz támadna, mennyi idő alatt lehetne mozgósítani a tűzoltókat?
– Egy negyedóra alatt itt lennének.
Én szeretném kipróbálni a riasztási rendszert, de a kísérőm nem mutat rá hajlandóságot.
Aztán ott állunk a folyamat végén, a kazánok alatt, a kikopott réseken hullanak ránk a szikrák, előttünk nagy láncok szedik le és továbbítják az apró szemű salakot, a tárolókban vízzel összekeverik, és a zagyszivattyúk ezt a folyadékot kinyomják az Erőműből.
A bányászkodás többet pusztít a föld felszínén, mint akár a víz, akár a szél – mondja egy környezetvédelmi felmérés. Hazanov 1975-ös adatai szerint a föld területén napjainkig mintegy 1600 milliárd köbméter hányóföld halmozódott fel, és ez a tömeg évente 40 milliárd köbméterrel növekszik – összehasonlításul megemlítendő, hogy a víz évente 13-20 milliárd köbméter földet ragad el vagy mozgat meg.
A bányák mindig is arra törekedtek, hogy minél olcsóbban termelhessenek, keveset törődtek a környezet megvédésével. A meddőhányókba kikerült szén gyakran begyulladt, füstgázok szennyezték a levegőt, irtották a növényzetet. Az ércbányák „sturcaira” mérgező anyagokat és vegyületeket hánytak ki, ezek belemosódtak az élővizekbe. A széntelepek lefejtését követően pedig a vágatok fölött gyakran megsüppedt a felszín, horpadások alakultak ki, itt összegyűlt a csapadék, mocsarak és elfajult vízgyülemek pangottak benne.
A külfejtéses bányászkodás még nagyobb károkat okoz, mint a mélyművelés. Nyomában megváltoznak és átrendeződnek a geológiai rétegek, a talaj, a rétegvizek, 558valamint a felszíni vizek elvezetésének egész rendszere. A föld mélyrétegeiből kialakított dombokról nem csupán a környéken honos növény- és állatvilág tűnt el, de legtöbbször a mikroorganizmusok is felszámolódtak. Egy szakember, aki azzal kísérletezett, hogy a meddőhányókat újra termővé tegye, egy zacskó cukrot ígért annak a munkásnőnek, aki elsőnek talál hangyát a hányó felszínén.
Maguk a meddőhányók további kártételek forrásai is. A bányászat úgy próbálja szervezni a termelését, hogy a meddőlerakatok minél kisebb helyet foglaljanak el, egyrészt így kisebb területet kell igénybe vennie, másrészt összefogottabbá, tehát olcsóbbá válik a szállítás. Ennek a gyakorlatnak az eredményeként valóságos hegyek alakultak ki, elfogták vagy felszabadították a széljáratok útját, ezzel megváltoztatták a szűkebb környezetre jellemző éghajlatot, ami szőlőföldek és más érzékenyebb kultúrák pusztulását okozhatja. A meddőhányók gyomosodási gócok, melegágyai a különböző gombabetegségeknek és állati kártevőknek. Felszínükről a szél és víz átsodorja a pernyét és a salakot a szomszédos termőterületekre is.
A gondok arányairól még egy adat: a KGST-hez tartozó országokban a külfejtéses bányaüzemek több mint 12 millió hektár területet foglalnak el, és ez a szám az ezredfordulóig a négyszeresére nő. Ami a mátrai bányászkodást illeti, eddig több mint háromezer hektár földet ragadott ki a mezőgazdasági termelésből – ez a szám még nyomasztóbbá válik, ha arra gondolunk, hogy Magyarországon gyakorlatilag nincsenek mezőgazdasági tartalékföldek, melyek ezt a kiesést pótolhatnák.
559A saját szememmel is szeretném látni, hogy milyen nyomokat hagy maga után a bányászkodás és az erőmű munkája, s végigjárunk néhány meddőhányót és zagyteret. Először egy régen bezárt mélyművelésű bánya, a gyöngyösi 12-es akna haldáját nézzük meg.
Felkapaszkodunk a hegyre, egy romos kápolnánál elfordulunk, a régi bánya helyét már csak egy betonfallal lezárt aknalejáró jelzi. Leállítjuk a terepjárót, és gyalog indulunk tovább.
– Ez a domb 1961-ben még füstölt.
Ma már szilárdnak látszó föld takar be mindent, de a ritkás növényzet miatt a felszálló levegő melegebbnek tűnik, mint a szomszédos réten. Ebben a talajban nem maradnak meg a kényesebb aljfüvek, csak a szálfüvek és a bokrok: az örök pionírnövény, a martilapu, aztán som, disznóperje, pásztortáska. Csodálkozva veszek észre egy-egy csomó nádat is.
– Hogy került ez ide? Hiszen a nádnak nedves talaj kell.
– A meddőhányó tetején mindig találni valamennyi nedvességet. Állítólag egy tócsából itt már halat is fogtak.
– Hogy kerül hal a meddőhányó tetejére?
– Azt mondják, hogy a vadkacsa elhozta a tóból a halat, és itt elhányta az ikráját egy pocsolyába. Az kelt ki.
Hát érdekes volna, ha így volna.
Gumicsizmám orrával meg-megkotrom a talajt: homok, agyag, szénpor bukkan elő. Néhol elaludhatott a 560gépkezelő, mert egy fél műszakon át egy helyre ment a meddővel összekeveredett szén, ott később begyulladt a hányó, kiégett, és nagy lyukak támadtak benne. Máshol vaddisznók és őzek kotortak ki maguknak fészket – lassan ezek a helyi állatok is leszoknak a völgybe. Az oldalból kiáll egy-egy törött bányafa, másutt tégla, betonoszlop tűnik fel. A szél felkapja a port, és megkavarja, orrunk-szánk telimegy, amíg ereszkedünk lefelé a rézsűn. Egy cseresznyefába kapaszkodom bele, még a hányóképzés előtti időkben ültethette ide valaki, betemették, s aztán gyökérről kihajtott.
Lent a hányó aljában már feltörték a sokáig parlagon fekvő földeket, hobbikertészek (de jó volna egy szebb magyar szót találni helyette!) vették birtokukba. A meddőhányó szürke pora betakarja a közeli barázdák végét, ha a gazda termést akar, erősen fel kell javítania ezt a talajt. A tulajdonosok fűrészporból tárolókazettát alakítottak ki, és valami meghatározhatatlan anyaggal feltöltötték őket.
– Mi ez bennük?
– Vágóhídi szennyiszap, benne van a levágott állatok elfolyt vére, ürüléke, régebben ingyen adták, most 200 forintért hoznak fel egy tartállyal. Ezt használják trágyának.
Még egyszer felnézek a meddőhányóra:
– Mekkora terület lehet ez az egész?
– Talán négy-öt hektár.
– Nem volna érdemes újra termővé tenni?
– Itt most pont jól állunk – mondja a kísérőm –, az ott szemben a Sár-hegy, valaha márkázott bora volt, most száz és száz hold legjobb szőlőtermő föld hever parlagon 561az oldalában, senki sem nyúl hozzá, és akkor épp ezzel a pár hektár szeméttel kellene szarakodnunk?! Nem igaz?
– Lehet, lehet, hogy igaz – mondom, és elindulunk visszafelé.
A Gagarin Hőerőműből kikerülő zagynak egy új, hatalmas tározót építenek ki, a magas földtöltések között négymillió köbméter pernye fér majd el. Valaha itt bányagödör volt, de már csak itt-ott látszik a feltépett sárga agyag, a szél besegített a füvesítésbe, hordja szét a gyommagot. Tavalyról megmaradt ördögszekereknek most szakadt meg a gyökerük, amerre csak járunk, lassú fordulatokkal görögnek előttünk.
Csak látnivaló nem kínálkozik, leszámítva néhány orvul idehordott hatalmas betontuskót, selejtes gumi- és szigetelőszalag-halmokat. A rézsűn magától behullott akác kapaszkodott meg, már négy-öt éves lehet, azóta se nyúltak hozzá, fejlődésében csak annyit segített valamely erre tévedő amatőr kertész, hogy levágta az oldalhajtásait, így biztos egytörzsű lesz, nem terpeszkedik szét túlságosan. Másutt ezüstös színű olajfűz nő, és egy-egy vékony nyírfa. A kísérőm mutatja, hogy azok a növények fejlődnek gyorsabban, melyek gyökereihez odavetődött egy-egy darab lignit, a fagy és az eső segítségével lassan szétbontják és felszívják belőle a táperőt.
Visszaülünk a terepjáró kocsiba, elindulunk egy már feltöltött zagytározó felé. Tengelytörő meredek utak 562után hirtelen egy negyven-ötven hektáros „tó” tűnik fel, melyet mintha tévedésből víz helyett kávézacchoz hasonlító, apróra őrölt pernyével töltöttek volna fel.
– Hát erről van szó – mondja a kísérőm –, az előírások szerint vízzel kellene elborítani a pernye felületét, valaha annyi víz volt rajta, hogy egy berúgott és elkódorgó bányász belefulladt. A műszak végén a bárcája nem volt a helyén, a keresésére indultak, de már csak a holttestét találták meg.
Most ez a veszély nem fenyeget, a „tó” alig-alig nedves, tiszta rajzolatú, távolodó őznyomok látszanak a már száradó felületen.
– Miért nincs rajta víz?
– Mert az Erőmű visszaszivattyúzza a tavak alól.
– Erre a vízre is szüksége van?
– Igen, mert száraz a tél, és fenn Markazon az Erőmű víztározójában apad a víz. Nyolcmillió köbméterre tervezték, most talán kétmillió van benne. Az üzem vízigénye viszont változatlanul napi 20 ezer köbméter, utánpótlás nincs, így szép csendben visszaveszik a vizet a zagytavakból is. A pernye fedetlen marad, ha jön a száraz idő, és szél kerekedik, olyan pernyevihart kavar, hogy délután a kétórás műszakot hozó autóbusz meggyújtja a reflektorait, mert különben nem látna.
– Milyen messzire hordja el a szél a pernyét?
– Belepi az egész környéket, felviszi a mátraházi szanatóriumba is, azt hallottam, hogy szilikózisos betegeket már nem nagyon tudnak kezelni, mert a szél oda is befújja az apró porszemeket. Pedig valaha a Mátra volt az ország tüdeje.
A „tó” partján, az örök emberi derűlátást bizonyítan563dó, a hobbikertészek felszántották az elegyengetett hányóföldet, kihordták a felbukkanó sziklákat, hétvégi házakat emeltek, kötegekben karókat készítettek ki a szőlőtelepítéshez – de az én szemem nem tud elszakadni a zagytótól, mintha az ördögök építették volna maguknak a pokol fenekén.
– Mi lesz ezzel a rengeteg pernyével?
– Terveznek ide egy szilikátblokkokat készítő gyárat, az állítólag felhasználja majd. Még talán kevés is lesz.
– És ha nem épül fel ez a gyár?
A kísérőm egy fintort vág:
– Akkor marad így. Úgy tudom, még nem dolgoztak ki megfelelő módszereket, hogy használni lehessen valamire ezeket a zagytározókat.
– Távlatilag sem?
– Távlatilag biztos, azzal tele van a padlás. Az az igazság, hogy nálunk 30 éves kutatási terveket dolgoznak ki, pedig 3 évre szólók kellenének. Nekem most legyen zöld a hányó teteje, és ne azzal törődjenek a tervezők, hogy esetleg valami olyan növényt ültetnek, amely káros anyagot szed fel a zagyból, és ha majd egy birka, amely még meg sem született, lelegeli, törékeny lesz tőle a gyapja! Az érdekelné őket, hogy most tíz- és tízezer ember nyeli itt a port!
– Ha mondjuk, magára bíznák, mihez kezdene?
– Nyilván le kell fedni földdel az egészet. Őszi búzát azután sem lehet majd vetni bele, drogokkal kellene kísérletezni: izsóppal, fehérürömmel, levendulával. Ezek pionírnövények, nincs jelentős tápanyagigényük, nagy gyökértömeget tudnak kifejleszteni, akkor sem pusztulnak ki, ha a gyökerük leér a zagyhoz, pedig ettől 564még a szudáni fű is kiritkulna, és nem bírná tovább egy évnél. De mondom, még nem kísérleteznek semmivel.
– És a természet sem segít?
– Ha nem takarják be ezt a „tavat” földdel, akkor ötven év alatt sem gyomosodik be magától. A felső réteg újra és újra kiszárad, elviszi a szél, az esetleg megtelepedő növény gyökerei a levegőben lógnak, és kipusztul az egész.
Elnézek a láthatáron:
– Melyik falu szenved ettől a legtöbbet?
– Visonta, az nem vitás, hogy Visonta. Szélcsendben agyagpor hull rá, ha északnyugatról fúj a szél, akkor homokszemek, ha délkeletről, akkor az Erőmű füstje teríti be, és akárhonnan fúj a szél, a pernye az mindenhonnan jön, mert a pernyehányók már körülveszik a falut. Szerencsére 2200 porszívót állítottak be, ezek éjjel-nappal szívják befelé a port, és ennyiben is tisztítják a levegőt.
– 2200 porszívó?
– Igen, ugyanis ennyi lakosa van Visontának. A málnára és minden tapadó, szőrös felületű gyümölcsre ráragad a por, és a szőlőmetszésnél kormos lesz a munkásnő keze. Ha a fürtöket lemossák az esők, akkor jó, ha nem, akkor néhol keserű és fekete lesz a must. A ruhákat pedig ki sem lehet teríteni a szárítókötelekre, mert jön egy szél, és moshatják újra. Állítólag a visontai iskolában egy gyerektől megkérdezték, milyen színű a hó, és ő azt felelte, hogy szürke.
Visonta térségében 1950 óta kutatnak szén után, a fúrások megmutatták, hogy a falu alatt 10-18 méter vastag szénréteg fekszik 7-5 méternyi földtakaróval, 565ami azt jelenti, hogy egy tonna szén kitermeléséhez alig 2-3 tonna meddőt kellene eltávolítani. A számítások szerint a község alatti szénvagyon sokszorosan felülmúlja az egész falu értékét, ezért a gazdasági bizottság elhatározta Visonta felszámolását és lakóinak áttelepítését egy újonnan létrehozandó településre: Újvisontára.
(Ez korántsem szokatlan fordulat a bányászkodás történetében, Csehszlovákiában, Szokolova körzetében egyszerre 25 falut számoltak fel, nemrégiben pedig egy egész várost, Mostot ítélték halálra. Ez a Most egyébként különös körülmények között zárta le történelmét: amerikai filmtársaságok vásárolták meg, hogy csatajeleneteket vegyenek fel az utcán, ágyúk és bombák bontották le a házsorokat, csak a város XVI. századbeli templomát kímélték meg és vitték arrébb 900 méterrel – görgőkre helyezve.)
A gazdasági bizottság határozata alapján a VÁROSTERV elkészítette Újvisonta településrendezési tervét. Az új község a 3-as számú közlekedési úttól délre, Halmajugrától nyugatra települt volna, mintegy 90 hektár, akkoriban még mezőgazdasági művelés alatt álló területre. Az áttelepülő létszámot 1715 főre becsülték, az átköltöztetés költségei 526 millió forintra rúgtak volna.
A ritka ügyeknek kijáró érdeklődéssel forgatom a terv lassan már dohosodó papírlapjait; legjobb tudásom szerint az 1950-es évek szocialista városai, Komló, Oroszlány, Kazincbarcika óta ez az első alkalom, hogy a mér566nökök egy egész települést tervezhessenek, ha úgy tetszik, az új szocialista falu mintául szolgáló típusát.
Mi kell egy faluba, mi nélkül nem létezhet magyar település? Legalábbis a terv szerint:
– továbbá 419 szabad kertes családi ház, ebből 84 lett volna egyszobás, 21 másfél szobás, 277 kétszobás, 37 pedig háromszobás.
Dermesztő ridegséget érzek ebből az egész felsorolásból, viszolygok attól a spekulációtól, ahogy a tervezők minden kézenfekvő épületet – majdnem azt írtam, szempontot – belekombináltak ebbe az elképzelt Újvi567sontába, de semmi olyat nem találtak ki, ami csak erre az egy falura lett volna jellemző. Mire gondolok? Például – olasz példák nyomán – egy kis mesterséges tóra, mely megadná az egész település tengelyét, vagy olyan hely kiválasztására, ahol legalább néhány régi hangulatot meghatározó ház áll.
– A tervezők a legkönnyebb megoldást választották – mondja Hacsavecz Béla téeszelnök, egyike Visonta legtekintélyesebb polgárainak. – Láttak egy települést valahol Angliában, megtetszett nekik, és ennek alapján készítették el vázlataikat Újvisontáról. Úgy tervezték, hogy a községen hét széles, gépkocsiforgalomra alkalmas utca vezet majd át; ehhez csatlakoznak a mellékutcák, melyeken nem járhatnak kocsik, csak gyalogosok. Tehát nem lehetett volna autóval behajtani, ennek következményeként nem lehetett volna behordani a terményt és a tüzelőt, behajtani a legelő állatokat. Később úgy próbálták korrigálni ezt a hibát, hogy a kertek végébe kocsiutat terveztek, az istállók, kamrák és más gazdasági épületek ennek a két oldalán helyezkedtek volna el.
Egy-egy házhoz 200 négyszögöles telket akartak adni. Ennek egy részét elveszi a házülés, a maradék terület nem lett volna elég az anyagoknak, nem tudták volna megtermelni rajta a szükséges zöldséget és főzeléket sem. Csak nagy felzúdulásra engedélyeztek még 200 négyszögölet házanként, de ezeket a falu szélén akarták kiadni, mint régen a kenderföldeket, mert ha a házak mellé kerültek volna, meghosszabbítják a járda- és csatornahálózatot.
Ami magukat a házakat illeti, úgy néztek volna ki, mint a régi ONCSA-telepek; aki berúg, nem talál haza, 568mert minden ház egyforma. Az árakat igen magasra szabták, a szobaszámtól függően 250 ezer forinttól 450 ezerig (az 1960-as években ez még nagyon nagy pénznek számított), a régi lebontandó visontai házakat pedig alaposan leértékelték: 40 ezer forinttól legföljebb 120 ezerig terjedt a skála. Az emberek persze nem akartak belemenni, egy öreg pár vagy egy magányos személy nem szeretett volna 200-300 ezer forint adósságot magára vállalni, aztán továbbadni a gyerekeinek.
Sok jót a középületekről sem lehet elmondani. Nagy hodályokat terveztek, olyanokat, mint egy üzemi gépcsarnok, vagy egyáltalán meg sem tervezték, csak lemásolták valahonnan. A művelődési házhoz például az orgoványi művelődési otthon kiviteli terveit használták volna fel.
A község forrongott, az emberek nem akartak elköltözni: „Akkor sem megyünk el, ha fejünk fölül elbontják a házat!” Erre a bányamérnökök azt felelték: „Dehogynem megy, papa! Jönnek a nagy gépek, és éjjel-nappal itt csörömpölnek majd az udvaron. Örülni fog, ha menekülhet, még akkor is, ha ingyen kell itt hagyni a házát!”
Végül is a számtalan kisgyűlés, tárgyalás, agitáció – melyet erőszakosságban legfeljebb a téeszszervezés időszaka múlhatott felül – meghozta a maga eredményét. 1969 januárjában a lakosság egyhangúlag úgy határozott: „hogyha már mindenképpen menni kell, menjünk mindnyájan együtt Újvisontára!”.
A következő csattanó kézenfekvő: az illetékesek közben meggondolták magukat. Ki tudja, mi játszhatott közre: a visontaiak ellenállása, vagy talán hiányzott a 569szükséges 526 millió? Mindenesetre 1969-ben a gazdasági bizottság új határozatot hozott, mely kimondja Visonta község helyben maradását és a falutól nyugatra eső földek sérthetetlenségét. Bár a döntés nem tartalmazott feltételeket és kikötéseket, nem beszéltem olyan emberrel, aki ne tartotta volna lehetségesnek, hogy Visontát egyszer mégiscsak lebontják.
Kinek használ ez a huzavona, ez a bizonytalanság? Ha az események úgy alakulnak, hogy mégis le kell fejteni a falu alatt fekvő 14 millió tonna lignitet, ezután már csak sokkal nagyobb költséggel tehetik meg, mert a fejtések már elhaladtak Visonta mellett, és újra kellene kezdeni a feltárást. Attól félek, hogy ez a helyzet a másik félnek, a visontaiaknak sem kedvez.
Az építési tilalom tíz éve alatt Visonta község egy fillért sem kapott fejlesztésre: iskolák, művelődési otthon és más középületek építésére vagy felújítására. Az áldatlan körülmények hatására 170-180 ember költözött el. És a bánya szorítása egy pillanatra sem enged.
– Háromszobás házunk volt itt Visontán, a D. út 14. szám alatt – mondja az öregember, és az asztalra fekteti a ház régi tervrajzait. – Ahányszor előveszem ezt a papírt, annyiszor megkönnyezem. 1925-ben épült, 1978-ban sajátította ki a bánya. Mikor megvettem a telket, magasan állt rajta a talajvíz, 480 négyszögölet emeltem fel hetven centiről, és nyárfákat ültettem bele, hogy megszívassam a földet, három métert nőttek egy 570év alatt, de olyan vékonyak maradtak, hogy a szél a földig hajlította őket.
Hét hold kukoricával, három hold szőlővel dolgoztam, de bírtam, olyan voltam, hogy lehordtam volna a hegyet. A szőlőmet fenn a Sár-hegyen messze földön ismerték, a Pest környéki sváb kereskedők eljöttek hozzám, és lábon, szedetlenül megvették az egész termést, aztán otthagyták a tőkén egészen karácsonyig. Csak akkor szedték le. Megbarnult, de egy rohadt sem volt benne, ha megkóstolta az ember, a szőlőszemek ropogtak a foga alatt.
És én az egész hasznot a portára fordítottam, kiépítettem mindent magam körül: a gazdasági épületekbe is bevittem a vizet, gépesítettem, megtaláltam a helyem ebben a világban, azt hittem, csak lábbal kifelé visznek el innen. És akkor jött a bánya!
Hat házat jelöltek ki, amelyik az útjukban állt, beleesett az enyém is. 250 ezer forintot akartak adni érte, pedig már tíz évvel azelőtt 400 ezer forintra becsülte a szakértő. Nem írtam alá, hiába ijesztgettek, hogy úgy járok, mint egy halmaji ember: pörösködött a bányával, és a végén a bíróság még kevesebbet ítélt meg neki, mint amennyit eredetileg kínáltak. Nem, engem elkezdhetnek fejteni a sarkamnál, és megnyúzhatnak, akkor sem! Aztán jött egy ügyvéd, felajánlotta, hogy alkuszik a nevünkben, húsz százalékot kért a különbségből, amennyivel feljebb viszi. Mindenki beleegyezett, csak én nem. Ötszáz forintért fogadtam ügyvédet, de őt is csak a formaságokért, beszélni nem engedtem magam helyett. Ellenálltam, amíg csak lehetett. Végül kaptam 378 ezer forintot.
571De hová menjünk lakni? A 85 éves nagybátyámtól vettem meg a régi szülői házat 200 ezer forintért. Az öreg egyedül élt itt, elhanyagolt mindent, mindenhová bevette magát a cigányszag.
– Ezt ne mondd! – szól közbe a beszélgetést hallgató szomszéd. – Most nem szabad azt mondani, hogy cigányszag.
– A ház háta pedig majdnem kidőlt, ha akartam, átnyúlhattam rajta. A helyrehozatalra ráment minden pénzünk, pedig kijött volna olcsón, ha odaadják a régi házunk lebontott anyagát. A bánya azt mondta: erre ne számítsak, mert csak a területet használják fel, magához a házhoz nem nyúlnak, megtartják őrlakásnak. Aztán egy hét múlva már láttam is, hogy bontják. Másnak odaadtak mindent, nekem semmit, meg akartak bosszulni, hogy vitatkoztam velük. Itt van a faluban, más ember háza előtt az én régi fáin kapum, hét évvel ezelőtt építették be a kerítésbe. Ki sem bírták húzni a földből, örökösre volt megcsinálva, a gép is hiába erőlködött, lángvágóval kellett kiszedni. Azóta én bolond vagyok.
– Most hogy élnek?
– Hogy lehet élni ezen a 850 négyszögölön? Kukoricát ültettem, 20 mázsa nőtt rajta. Kezdhetnék én is valami öntözéses gazdálkodást, de Visontán már egy kútban sincs víz, a bánya mindből leszívatta, ma már legföljebb ételt lehet hűteni benne. A régi helyünkön tartottunk majorságot, legalább száz tyúkot etettünk, ma nincs egy sem.
– És nem volt senki, egy vezető, egy képviselő, aki szót emelt volna magukért?
A szomszéd közbevág:
572– Ezek?! A tehetetlenek tehetetlenjei, a szél kifújja a szart alóluk.
Az öreg érthető indulatában túlzott talán, de annyi biztos, hogy a község vezetői, tisztségviselői óvakodnak attól, hogy kikezdjenek a mammutüzemekkel. Sokan feltételezik: nem akarják megkockáztatni, hogy elvonják tőlük az esetleges támogatást. A község orvosa odáig ment, hogy kijelentette: a bánya rendkívül kedvező hatást gyakorol a környék higiéniás viszonyaira.
– Példát mondana?
– A bánya tanította meg az embereket fürdőzni. A munka két órakor fejeződik be, a busz viszont csak háromkor indul el velük hazafelé, ez az egy szabad óra valósággal rákényszeríti őket, hogy lezuhanyozzanak.
– Lehet, erre nem gondoltam volna.
A bánya és az erőmű számtalan más módon is pusztítja a községet. Naponta hatszor – minden műszakváltás idején oda-vissza – hatvan-hetven autóbuszból álló munkásszállító konvoj robog végig Visonta utcáin, reggeltől estig pedig a teherautók százai tépnek, valamennyi a megengedett legnagyobb terheléssel vagy afölött, mert a sofőröket az elszállított súly után fizetik. Nedvesebb időben a sarat csapják fel a közeli házak falára-ablakára, szárazságban pedig a port, az utcát nem lehet fellocsolni ilyenkor, mert a sofőrök tiltakoznak: megcsúsznak a kerekek.
Ha nem tud előrejutni a keményebb kőzetekben a 573bánya, gyakran folyamodik robbantásokhoz. A visontaiak úgy tudják, hogy ilyenkor a megengedettnél több robbanóanyagot lőnek el. Mindenesetre földrengésszerű kísérőjelenségek következnek be, kilengenek a csillárok, és sorra repedeznek meg a házak falai.
A pusztítások nyomait szinte minden házon fel lehet fedezni, még a tanácselnök irodájában is a falra akasztott tájképek próbálják takargatni a repedést. Egy lakóházat is megnéztem közelebbről, a Petőfi utca 94. számút. Az épületet talán 14 éve húzták fel megbízható mesterek masszív anyagból, de nemrégiben kétszáz méterrel arrébb robbantással fejtették le a lignitet. A következmény: a falak megnyíltak, betonnal és vassal kellett összefogatni őket.
– Így is akkora rések tátonganak a falon, hogy a nap besüt rajtuk, és én takarítás közben kilátok a kertbe – mondja a háziasszony –, ha helyrehozatjuk, jönnek a friss repedések. A falak megsüppedtek, ettől az ablakok is elmozdultak a helyükről, már több mint egy éve nem tudjuk kinyitni őket.
– Régebben is ilyen gyorsan tönkrementek a visontai házak?
– Nem, csak mióta a bánya ránk települt.
– És nem fordultak a bírósághoz panasszal?
– Dehogynem, sokan próbálkoztak már, de a bánya egy szakértőt állított, ő meg kijelentette, hogy a házak megsüllyedésének a bánya csak tíz százalékban az oka.
– A többi kilencven százalékért ki felel?
– Azért senki. Százezer forintos házakért négy-öt ezer forintot fizet a bánya, s azt is csak évek múlva kapjuk meg.
574Túl minden egyedi tragédián, a bánya térhódításának igazi vesztese mégiscsak a mezőgazdaság, elsősorban a visontai Reménység Termelőszövetkezet. Mikor találkoztam Hacsavecz Bélával, a téesz már említett elnökével, és mondtam, hogy szeretnék beszélni vele erről a gondról, és körül is néznék a határban, elmosolyodott a nagyothallók eltöprengő, bocsánatkérő mosolyával, és határozatlanul bólintott, mint aki nem hisz mára hasonló beszélgetések értelmében. Még arra kér, hogy nézzek meg egy filmet a gazdaság történetéről és eredményeiről – ez része lehet valami megszokott ceremóniának –, aztán leülünk az irodájában, és az elnök rám néz, várja a kérdéseket.
– Mennyi földet vett el maguktól a bánya?
– Érdekli komolyabban az ügy?
– Igen.
Hacsavecz papírt vesz elő:
– Szántó: 578 katasztrális hold; szőlő: 118 katasztrális hold; kertészet: 61 katasztrális hold; rét: 28 katasztrális hold; legelő: 11 katasztrális hold, végül elveszett egy 5 katasztrális hold területű oltványtelepünk is.
Elvettek ezenkívül: a Tévén-tanyán egy 4500 hektós borospincét, egy 400 vagonos magtárat, egy szőlőfeldolgozó présházat, két lakóházat, egy permetlétornyot, egy ötezer mázsát befogadó cefretároló medencét, 15 ezer négyzetméternyi kövezett utat hidakkal, kertészeti palántatermelő telepet húsz holland ággyal, vízvezetékkel, villannyal, egy ikerszaporítóházat, csomagolószínt, kertészeti brigádszállást, 15 határi kutat, és ha akarja, sorolhatom még tovább.
575Az is mérhetetlen károkat okozott, hogy szőlőérés idején minden táblánkon elszaporodtak a mérést, helyszínelést, talajmintavételt végző szakemberek és mérnökök. Pedig századokon keresztül az volt a rend, hogy az érésben levő szőlőkön át minden utat lezárnak, és oda senki sem mehet be, még magukat a tulajdonosokat is csak a csősz engedhette át a sávon. Ezek a „kutatók” annyira elszemtelenedtek, hogy kis alkalmi préseket hoztak magukkal, kinyomták a mustot, és demizsonokban vitték el magukkal.
Egyszer megleptünk egy csoportot, kinyitottuk a táskájukat: teli volt szép érett fürtökkel.
– Hogy került magukhoz?
– Ezt mi hazulról hoztuk.
– Szőlőt? Ide, fel a hegyre?
– Ha nem hiszik, akkor bizonyítsák be, hogy innen származik.
Ilyenekre mondják, hogy a kutyámnak még a füst sem megy a szemébe.
– És hogy zajlottak le ezek a földfoglalások? Kaptak előzetesen valamilyen értesítést a tanácstól vagy a földhivataltól?
– Senkitől semmit. Az volt a taktikájuk, hogy minden bejelentés nélkül megszállták a földjeinket, azután ők már ráértek, birtokon belül voltak, diktálhatták a feltételeket.
1963. szeptember elején a Bányászati Építő Vállalat nagy csoporttal megjelent a Tévén-tanyán, és elfoglalt száz hold szőlőt. Az egyik kocsi a másik után fordult rá 576a földjeinkre, deszkát, vasat raktak le, aztán jöttek a lánctalpas gépek is, épp érett a csemegeszőlőnk, agyontiporták. Mikor megkérdeztem, hogy mernek itt bitangolni, azt felelték, hogy ez már az ő területük, és a gazdasági bizottság határozata értelmében ők csak a megyei tanácsnak kötelesek bejelenteni, hogy melyik földre mennek rá, a téesznek semmi köze sincs ehhez. Pör támadt, de a hivatal is melléjük állt, nagy utánjárással tudtam megmenteni a veszett fejsze nyelét, sikerült annyit elérnem, hogy kisajátítási határozat nélkül, de leírják a területet a nevünkről a földnyilvántartásban – így legalább nem mi fizetünk adót utána. Ebből az egész ügyből később majdnem bajom lett, mert 1966-ban a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság átvizsgálta az ügyet, és felelősségre vontak, hogy miért engedtem be a területfoglalókat. Én azt feleltem, hogy próbáltam kizavarni a környéken dolgozó 3-4 ezer embert, de valamiért nem sikerült.
Ilyen és hasonló esetek később is gyakran előfordultak. Egy hetvenkét holdas összefüggő kertészetünkben épp a paprikatábla közepén egyszer csak megjelentek a miskolci mélyfúrók, és felállítottak egy tornyot. Hat irányból tapostak hozzá utat, mindent a termésen keresztül. Kimegyek a helyszínre:
– Hát maguk hogy kerültek ide?
– Ez van a papírjainkban, itt kell fúrni.
– Az lehet, de be kellett volna jelenteni legalább két héttel hamarabb.
A fúrómester rám förmedt:
– Én nem fogok vitatkozni magukkal. Ez bányászatra kijelölt terület! Itt szigorúan tilos idegeneknek tartózkodni, azonnal távozzanak!
577– Na majd meglátjuk, ki megy el innen! – Szólok az egyik brigádvezetőnek, szaladjon el, Józsi, hozzon egy teherautó embert vasvillával.
Meg is jöttek hamarost, leugráltak az autó platójáról, erre a fúrómester kapitulált, de hogy szépen vonuljon el, kért egy papírt, hogy én elzavartam őket. Itt a papír, menjenek isten hírével. Másnap rám telefonált egy káder a miskolci mélyfúróktól, fenyegetőzött, hogy feljelentenek. Aztán lecsendesedtek, két hét múlva megkerestek: adjak engedélyt, hogy dolgozhassanak a földünkön.
Azután később újra kimutatták a foguk fehérjét. Meg volt határozva egy normatíva, hogy egy-egy fúrótorony környékén mennyi kárt lehet okozni, de ők szántszándékkal pusztítottak, ötven négyzetméter helyett eltiportak ötszázat. Halomban álltak a zöldségesládák, egy darab 200 forintba került, ők direkt mellette raktak tüzet, hogy megsüssék a szalonnájukat.
Közbeszólok:
– Igaz, hogy egyszer maga fegyvert fogott rájuk?
Hacsavecz nem felel rögtön, kihúzza felső zsebéből a golyóstollat – mögötte egy kék festékfolt tűnik fel a zakó szövetén –, aztán visszacsípteti:
– Erről talán nem kellene írni, de ha érdekli, elmondhatom, nem az én szégyenem. A munkások bejártak lopni a raktártelepünkre, autóval jöttek, feldobáltak tíz-húsz láda gyümölcsöt, paradicsomot, mindenfélét, az578tán eltűntek. A kertészünk egyszer rajtakapta őket, erővel sem bírt volna velük, hogy mégse távozhassanak el a zsákmánnyal, lefeküdt a sárba a kocsi elé. A sofőr hol előre-, hol hátrahajtott, egyre közelebb a földön fekvő emberhez, végül a kertész megijedt, és felkelt. Bejött panaszkodni hozzám, én meg jól letoltam; hogy lehetett olyan mamlasz, hogy hagyta elmenni őket.
Két vagy három nappal később a brigádvezetőkkel kint jártunk a földeken, egyszer vagy százméteres távolságból észreveszek egy idegen teherautót, épp pakoltak fel rá legalább harminc láda gyümölcsöt. Kifutottunk az útra, én megálltam előtte, a sofőr engem is úgy akart félreállítani, mint a kertészt, aki lefeküdt a kocsija elé, előre-hátra, aztán megint előrehajtott, várta, hogy félreugorjak. Már a ruhámhoz ért, már menekültem volna, mikor hirtelen átfutott a fejemen, hogy mit fognak gondolni rólam az emberek, ha előbb megszidom a kertészt, aztán én is hagyom eltávolítani magam, megmerevítettem a térdemet, és előkaptam a pisztolyomat:
– Álljon meg, mert szétlövöm mind a négy kerekét!
A sofőr megtorpant, én meg odakiáltottam a brigádvezetőknek:
– Rakjátok körül öntözőcsövekkel, ne tudjon lelépni.
Elbarikádoztuk, aztán kihívtuk a körzeti rendőrt. Feljelentést tettünk ellenük, de aztán nem történt semmi, úgy látszik, a protektorok közbeléptek, csak a belügyminisztériumból szóltak át a MÉM-nek, kérdezték, hogy ki ez az erőszakos téeszelnök.
– Visszatérve a kiindulóponthoz: végül is kaptak valamilyen kártérítést az elvett földjeikért?
– Eleinte ez fel sem merült, mert az akkori jogi felfo579gás szerint a földnek nem volt értéke. Egy egész megyényi területet kellett elveszítenie a mezőgazdaságnak, hogy végre 1965-ben megjelenjen egy rendelet a kisajátításokról, földvételekről. A kártérítést úgy szabták meg, hogy a föld aranykorona-értékének legfeljebb a háromezerszeresét kelljen fizetni. Vegyünk például egy jónak mondható 15 koronás földet, ezért járt volna nekünk legjobb esetben 45 ezer forint, de a bánya ennyit sem akart fizetni, csak a felét ajánlotta fel. A jogászuk kijelentette: az ő feladata az, hogy minden fizetés alól kibújjon, a téesz feladata meg az, hogy fogja meg őt, ha tudja.
Tíz évig folyt a szalmacséplő tárgyalás, majd mindennap üléseztünk, de akadt olyan is, hogy naponta kétszer. A vitapartnerektől mindig más-más emberek jöttek, a téeszt mindig én képviseltem, nem volt más, aki az ügyekben kiismerte volna magát. Több erőt kivett belőlem, mint ha még egy másik téeszt is vezettem volna. Lehet, hogy kifárasztási taktikát akartak alkalmazni ellenünk?
Végül az ügy a törvény elé került. A bíróság arra az alapra helyezkedett, hogy a bányának nem a föld értékét kell megtéríteni, hanem annyit kell fizetnie, hogy a téeszek a kiesett termelési kapacitás helyett újat teremtsenek, például új épületeket húzzanak fel a lebontottak pótlására, vagy a felszámolt szőlők helyett újakat telepítsenek.
580Mi nem egészen 27 millió forintot kaptunk, méltatlanul keveset. Az épületek után megítélt 9 millióból a szanálás felét sem tudtuk pótolni, például a pincéket négy és fél millióra értékelték, lehet, hogy csakugyan annyit ért, az viszont bizonyos, hogy egy új pince több mint tízmillióba került. Az elveszett legjobb síkvidéki fekete földű területeinkért: a szőlőkért, a kertészetért, az oltványtelepért 17 millió forintot kaptunk, ennyit négy-öt év alatt gazdasági nyereségként kitermeltek volna ezek a földek. Külön igazságtalanság, hogy a környékbeli téeszeknek, Abasárnak, Markaznak többet fizettek, pedig őket jóval kisebb veszteségek érték. Hogy a határi kutak elapasztásával elveszett nemcsak az ivóvíz, hanem az öntözési lehetőség is – ezért egyetlen fillér sem jár. Az áldatlan körülmények hosszú ideig meglátszottak az eredményeinken: 1964-ben a téeszünk hitel igénybevétele nélkül gazdálkodott, és még hétmillió forint biztonsági tartalékot is félre tudtunk tenni, a következő évek visszaesése elvitte ezt a pénzt.
Ha nem akartuk, hogy a bőrünk a padlásra kerüljön, tudomásul kellett vennünk, hogy a rendeletek nem nekünk kedveznek – taktikáznunk kell. Három évig rohangáltam ide-oda, próbáltam beszerezni az engedélyt, hogy felépíthessünk egy gépműhelyt, de sehol senki nem vállalta a felelősséget, hogy aláírja a papírunkat. Ha ilyen embert nem találtunk – okoskodtam –, akkor talán olyan sem akad majd, aki el meri rendelni a kényszerbontást. Szép csendben elkészítettük a gépműhely terveit, megbeszéltük az emberekkel, és előkészítettük a szükséges anyagokat is. Hozzáfogtunk az építkezéshez egy pénteki napon, ezzel eleve nyertünk három napot, 581mert a hétvégén a hivatalokban még fű sem nő. Kiszámoltam, hogy legalább két hétig eltart, amíg megtudják, beletelik további két hét, amíg intézkedni fognak – addigra el kell készülnie a műhelynek. Így is történt, az ötödik héten jött meg a papír, hogy állítsuk le az építkezést, akkor már le is állíthattuk, mert már tető alá került. Ha akkor nem építjük fel ezt a műhelyt, a téesz nem tudott volna helytállni, az ipari gőzhenger elcsapott volna minket.
Másik ügy. Visontán nem lehetett szőlőt telepítenünk, csak ha a bánya adott egy papírt, hogy azon a területen nem kíván dolgozni – a bánya pedig nem sietett az ilyen papírokkal. Ugyanúgy gondolkodtam, mint a gépműhely esetében, ha felelős nincs, akkor felelősségre vonás sem lesz, ezért egy tavaszon megforgattunk 105 holdat, és betelepítettük – utólag aztán már engedélyezték.
– Kapott valami jutalmat, kitüntetést ezekért az akciókért?
– Semmit, furcsa világ van nálunk: ha belenyugszom a helyzetbe, és összeszedünk 30 millió forint deficitet, biztos, hogy senki sem szólt volna egy szót sem, csak a fejüket vakargatták volna: hiába, ilyen az élet! De így, hogy dolgoztam, kockáztattam, olyan eredményt értünk el, hogy százmillió forint adót fizethettünk be az állampénztárba, azért néha majdnem a börtönbe kerültem.
Beszállunk az öreg Volgába, és elindulunk ki a határba, útközben átvágunk a falun. A kocsma előtt csoportokban állnak a kék munkaruhás emberek.
582– Amíg a bánya nem jött, Visontán napközben üresek voltak a kocsmák.
Figyelem az elmaradó utcákat, olyan új házak tűnnek fel, melyek, ha Pesten állnának, három-négymillió forintot is megérnének, és láthatólag egyre újabb telepeket parcelláznak, legalább ötven helyen halmokban áll az előkészített építőanyag.
– Olcsó itt az építkezés?
– Drágább, mint a környéken bárhol, mert az aláfejtések és robbantások miatt erősebben kell alapozni, és vastagabb falakat is kell rakni.
– De ki épít egy olyan faluban, melyet háromfelől befognak a meddőhányók és gödrök, csak déli irányban maradt kijárata? Miben bízik az illető?
Nincs válasz. Hacsavecz megszokott nagyothalló mosolyával néz maga elé. A kocsi továbbfut velünk nyugat felé, rátér egy mezei útra, az elnök ki-kimutat az ablakon:
– Innen megint elvesz a bánya 400 háztáji szőlőt. Ez már a negyedik eset lesz, hogy kiadjuk a földet, az emberek betelepítik, aztán jön a kisajátítás. Még egyszer már nem tudjuk rábeszélni őket új telepítésre. Tudja, hogy van: ha valaki házat épít, és minden évben elbontják neki, amit felrakott, előbb-utóbb megunja.
Az elnöknek hirtelen eszébe jut valami, előreszól a sofőrnek:
– Azért erről még ne szóljon senkinek, ráérnek megtudni az emberek. Nézzen körül, hogy gondozták itt a földeket, itt sem eszi meg a fű a szőlőt!
– Hány évesek ezek a szőlők?
– Kettőtől ötévesig – Hacsavecz ki-kimutat –, erről 583még lejön egy termés, erről már egy sem, de amíg el nem veszik, addig mindig dolgozni kell rajta.
A parcellákon a tél végi barnaságban mutatóban sem látszik egy száraz gaz, még metszik a már elpusztításra ítélt tőkéket és kordonos szőlőt, a földön rakásra gyűlnek a levágott vesszők. Feljebb, a dombon kiszállunk egy alig másfél éve kisajátított területen, bányaművelés még nem folyik itt, csak előkészítő rendezkedés, halomba hordták össze a földből kitépett gyökereket és tőkéket, alaktalan fekete tömegben rothadnak. Látni, milyen nyomon vonultak el az előkészítő gépek, nem álltak meg a szanált terület határánál, át-áthajtottak a téesz bevetett tábláiba is, a még alacsony, de már zöldellő őszi búzában látszanak a kerékcsapások.
– Itt sem fogunk már aratni!
A bánya nem mindig ilyen lassan és békében kebelezi be az új területeket, a szomszédos abasári téeszben mesélték, hogy az ő földjeiket a meddőhányó olyan gyorsan foglalta el, mint a futótűz, még a karókat sem tudták kiszedni a földből, félmázsás hantok gurultak le a szállítószalagról, az emberek alig tudtak félreugrálni előlük.
A gazzal felvert tábla széléről lebámulunk a bányagödörbe, a feltépett, jégtócsákkal borított talajon egy MT-8-as gép szedi le a meddőt. Ezen nincs mit nézni, visszaszállunk a Volgába, amerre elhaladunk, a fehér szőlőkarók sűrűjében fel-feltűnik egy-egy agyagdombba szúrt piros-fehér-zöld pózna, kutatófúrások helyét jelzi, eljövendő kisajátítások előhírnökei.
– Az a legnagyobb baj, hogy ha adnak is érte pénzt, mi már nem tudunk sehová se menni, az új telepítéseink már az északi oldalra szorulnak, és azt nem lehet egy napon említeni ezekkel a lejtőkkel.
584– Csereföldeket nem ajánlott fel a bánya?
– Egyszer kaptunk, de szétszórt, hasznavehetetlen területeket, a Brezova-tanya mellékét meg egy már kivágásra szánt öreg barackost.
(A többi környékbeli téesz sem járt különbül, vegyük például az abasáriakat. Ők azt hitték, hogy a meddőhányó a rossz földekre, a katonai gyakorlótérnek használt Tatármezőre települ majd – ennek még a katonák is örültek volna, mert a tatármezei kiálló kövek még a tankok lánctalpait is kikezdték. De a bánya kiszámolta, hogy ha ide kell hordani, és nem a belső területekre, két kilométerrel hosszabb szállítószalagra volna szükség, ezért inkább itt is szőlőültetvényeket foglalt le, olyan táblákat, melyek épp a kisajátítás idején fordultak igazából termőre, 60-70 mázsát adtak holdanként. Cserekártalanítást az állami gazdaság adott hasznavehetetlen földjeiből, egy bánya süllyedt területét. Még a századfordulóról itt felejtett tőkék tengtek-lengtek benne, mindent felvert a fű, a lókapa kupacokban húzta össze a gazt, a szüretnél két mázsa szőlőt adott az egész parcella. Ha akartak menni valamire, elölről kellett kezdeni a telepítést.)
Egy környékbeli öreg parasztember behív minket a pincéjébe, az elnök forgatja a poharát:
– Mi nem állítjuk, hogy nem kell a szén, ki mondhatna ilyet? De neki is meg kellene találni a tűrhetőség határát, mert ez a mostani helyzet túlvan rajta. Mi nem akartunk olyan donorok lenni, akik odaadják a szívüket, hogy a másik életben maradjon – mondja Hacsavecz meglepő szóképpel –, de tényleg meg kell halnia az egyiknek ahhoz, hogy a másiknak, az erőműnek legyen 585elég tápláléka? Nincs más kiút? De ha ez a szörnyeteg sorra felfalja a termelőszövetkezeteket, melyek az ő embereit ellátják élelemmel, végül ő is meddig maradhat életben?
Iszunk egy kortyot, aztán Hacsavecz a kitárt pinceajtón elbámul a Gagarin Hőerőmű kéménye felé:
– Milyen jó szőlők voltak ott!
Sajtos Jenőt érdemei elismerése mellett felmentették magas beosztásából – a Minisztertanács mellett működő Központi Rendeletfogalmazó Főosztályt vezette –, és a balatonsasvári Nemzetközi Üdülő gondnokává nevezték ki.
Első munkanapján Sajtos végigjárta az üdülőt, eloltott két égve felejtett villanykörtét, szemrehányó pillantást vetve az őt kísérő segédgondnokra, hogy mindezt neki kell csinálni, aztán lement a tóparti strandra, és ott folytatta az ellenőrzést. Néhány lépés után három szárazra húzott vízibiciklire bukkant.
– Hol vannak feltüntetve a vízibiciklik használatával kapcsolatos előírások? – kérdezte a segédgondnoktól.
– Hát úgy szokták, hogy megfogják őket, és elviszik. De most mind a három biciklin el vannak törve a lapátok, és befolyik a tartály is rajtuk.
– Az anarchiát akkor sem szabad eltűrni.
Néhány nappal később az üdülő dolgozói két gondnoki körlevelet kaptak. Az első így szólt:
586„Szigorúan titkos!
0012/1984
l. példány
Elolvasás után kérjük a Titkos Ügykezelőségre visszajuttatni!
Előírások a Nemzetközi Üdülő tulajdonába tartozó vízibiciklik rendeltetésszerű használatára vonatkozólag:
l. Jelen rendelkezések életbeléptével egyidejűleg hatályukat vesztik az ez ügyben kiadott további rendelkezések: a 13/1952, a 47/1961 számú utasítás, továbbá Pilisvörösvári Lajos parkőr szóbeli kijelentése, hogy: »szar az egész, tök a tromf!« Továbbra is érvényben maradnak azonban a 74/1961 és a 113/1982 számú miniszteri rendelkezések, melyek az állami dinnyefelvásárlással és a pákozdi csata évfordulójának megünneplésével kapcsolatosak.
2. A rendelkezések kiterjednek mind a három vízibiciklire, melyeket a könnyebb azonosíthatóság céljából belső használatú kódszámmal és a gyakorlati használhatóság céljából külön elnevezéssel látunk el, az alábbiak szerint:
a) Az I. számú, eddig »Hófehérke« feliratot viselő vízibicikli kódjele: 323324, elnevezése: »Wesselényi Miklós önerejű vízi távolságleküzdő szerkezet«.
b) A II. számú, eddig »Vöcsök« feliratot viselő vízibicikli kódjele: 432433, elnevezése: »Valérij Áfánászjevics Cskálov önerejű vízi távolságleküzdő szerkezet«.
c) Végül a III. számú, eddig »Tőkés réce« feliratot viselő vízibicikli kódjele: 5455546, elnevezése: »Békés egymás mellett élés önerejű vízi távolságleküzdő szerkezet«.
587Éberségi okokból a kódszámokat harmadévenként cserélni kell a három önerejű vízi távolságleküzdő szerkezet között. A számok cseréje az óramutató járásával ellenkező forgásirányban történik, tehát a végrehajtás részletkérdéseiről később intézkedünk.
3. Biztonsági előírások. Az önerejű vízi távolságleküzdő szerkezetek használatánál különös gondot kell fordítani a következőkre:
a) A vezető ne üljön fordítva a biciklire, mert ez esetben visszafelé halad, és magatartása ürügyül szolgálhat politikánk egészére vonatkozó nemkívánatos megjegyzésekre.
b) Figyelembe veendő, hogy az önerejű vízi távolságleküzdő szerkezetek a Balatonon, majd a Sió csatornán, a Dunán és a Fekete-tengeren keresztül esetleg megközelíthetik kapitalista országok felségvizeit, ezért szigorúan tilos a szerkezeteken bármiféle élelmiszerkészletek felhalmozása, a legszigorúbban meggátolandó, hogy valaki lekváros vagy zsíros kenyérrel a kezében üljön a kormányhoz.
4. Az esetleges vitákat elkerülendő a vendégek csakis a részükre nemzeti, illetve politikai hovatartozóság szerint meghatározott vízibicikli igénybevételére jelentkezhetnek a kapacitás függvényében meghatározott lehetőségek szerint:
a) A Wesselényi Miklósról elnevezettre a magyar állampolgárok, hajózással foglalkozók, továbbá bármilyen nemzetiségű csökkentlátók.
b) A Valérij Áfánászjevics Cskálovról elnevezettre a szocialista országok állampolgárai.
c) A Békés egymás mellett élésről elnevezettre a kapitalista országokból érkezett vendégek.
588d) Ha egyes jelentkezők vízre bocsátása valamilyen okból nemkívánatosnak minősülne, az illető személlyel ezt nem kell közölni, hanem előjegyzésbe kell venni a IV-es számú »Gazdasági Kibontakozás« elnevezésű önerejű vízi távolságleküzdő szerkezet használatára. Mivel ez a szerkezet nem létezik, korlátlan számú előjegyzést lehet eszközölni rá.
Kelt a kibocsátás napján
Sajtos Jenő
gondnok”
A másik körlevél jóval rövidebb volt:
„Értesítem, hogy a három vízibiciklit megromlott műszaki állapotuk miatt leselejteztettem, és intézkedtem a roncsok átszállításáról a helyi MÉH-telepre!
Sajtos Jenő
gondnok”
Sajtos Jenő, a balatonsasvári Nemzetközi Üdülő újonnan kinevezett gondnoka, szokásos reggeli ellenőrzése során néhány nagyméretű lezárt fémedényt talált a konyha előtt.
– Ezekben mi van? – kérdezte a segédgondnoktól.
– Moslék.
– Szeretném megnézni.
– Tessék.
589Sajtos egy faággal belekotort a bizonytalan színű lébe: alig megkezdett hússzeletek, majdnem egész krémesek tűntek fel.
– Ezek hogy kerültek ide?
– Minden moslékot egyberakunk.
Sajtos feljegyzett valamit a határidőnaplójába, aztán továbbsétált. Néhány lépés után egy gőzölgő csatornát fedezett fel:
– Ezt a vizet miért engedik elfolyni?! Hiszen még meleg!
– A vendégeink használt fürdővize, az emésztőbe folyik le.
Sajtos néhány mással egyetemben ezt az észleletét is feljegyezte a naplóba. Este bezárkózott irodájába, csak az írógép kopogása hallatszott ki, másnap Sajtos személyesen ment át a postára, és egy nagyalakú borítékot adott fel expressz-ajánlva a minisztérium címére.
„Szigorúan titkos!
0013/1984
l. példány
Elolvasás után kérjük a Titkos Ügykezelőségre visszajuttatni!
Előterjesztés egy másodüdülő létesítésére a balatonsasvári Nemzetközi Üdülő kapcsolt részeként.
Tekintettel a Nemzetközi Üdülőben folyamatosan termelődő, de ott már fel nem használható értékes termékekre és energiatartalékra, például ételmaradékok és mindössze egyszer felhasznált langyos fürdővíz, célszerűnek látszana az üdülő kapcsolt részeként egy másodüdülőt létesíteni, melyben viszonylag szerényebb igé590nyű vendégkört, például nyugdíjasokat, sokgyermekes családokat lehetne elhelyezni jutányos feltételek között, ugyanakkor jelentős megtakarításokat eszközölve.
Indítványom támogatásaként legyen szabad néhány megfontolást érdemlő gyakorlati javaslatot előterjeszteni.
1. A Nemzetközi Üdülőben az étkezések rendje az alábbiakban van szabályozva: reggeli 8 és 10 óra között, az ebéd 13-14 óra között, a vacsora 20-22 óra között bonyolódik le. Bizonyos időt természetesen igénybe venne a maradékok összegyűjtése, megfelelő adjusztálása és átszállítása a másodüdülőbe, ezért úgy látszik célszerűnek, hogy a másodüdülő első étkezési szolgáltatása a vacsora volna reggel 6 órakor, utána déli 12 óra felé kerülhetne sor a reggelire, és a kora esti órákban tálalnák az ebédet.
2. Az ételeken felfedezhető külsérelmi hatások: harapásnyomok, ételek összekeveredésének eltüntetése bizonyos egységes technika szerint történne. Például a Nemzetközi Üdülőbe irányított étlapokat vezetnénk be, egyes napokon csak piros színű ételeket tálalnánk fel: paradicsomlevest, lazacot, céklát – így az ételek keveredése nehezebben volna észrevehető. Vagy: minden húsételt egy nyomóformával kerekre vágnánk.
3. A fürdés, mint a korábbiakban is jeleztem, a Nemzetközi Üdülő fáradt meleg vizével történne, a szennyeződés kiküszöbölésére színezést ajánlanánk, legalkalmasabbnak a sötétkék szín látszik, fürdésidőben a hangszórók a »Kék tó, tiszta tó« című dalt játszanák.
4. A Nemzetközi Üdülő használt újságjait és folyóiratait is át lehetne irányítani a másodüdülőbe, hiszen alig 591néhány hetes vagy hónapos késés forogna fenn. A másodüdülő vendégeinek külön megnyugtatására szolgálna, hogy tudnák: az újságban jelzett nemzetközi problémák azóta már megoldódtak, illetve tovább romlottak.
5. Becslésem szerint az így kialakított másodüdülő színvonalában persze felülmúlná az átlagos magyar üzemi üdülőket, ezért el kellene kerülni azt a látszatot, hogy csak a másodüdülő élvezi a Nemzetközi Üdülő szolgáltatásait, és ellenszolgáltatás nem történik. Sztaniollapokkal kellene lefedni a másodüdülő fölötti légteret, a lapok a Nemzetközi Üdülő irányába dőlnének, és átsugároznák oda a másodüdülőre jutó napsugármennyiséget. A sztaniollapok illeszkedéséről méltányosságból keskeny réseket lehetne hagyni, hogy a másodüdülő vendégei az esőből megfelelő módon részesedhessenek.
Ajánlatomat hajlandó volnék további részletekkel kiegészíteni. Választ várva maradok tisztelettel:
Sajtos Jenő
gondnok”
A hírek szerint az ötletet később több helyen is megvalósították.
Sajtos Jenőt, a balatonsasvári Nemzetközi Üdülő nemrégiben kinevezett gondnokát egyik nap felhívták a minisztériumból:
– Tegnap egész délután kerestük, Sajtos elvtárs – 592mondta a miniszterhelyettes –, nagyon fontos ügyről lett volna szó, meg kellett volna vacsoráztatni egy külföldi delegációt, de sehol sem találtuk magát.
– Irodán kívül tartózkodtam.
– Mégiscsak lehetetlen állapot, hogy egy ilyen kiemelt nemzetközi üdülőt ne tudjanak elérni telefonon! Oldja meg valahogy azt, hogy legalább üzenetet lehessen hagyni maguknak, szerezzen be egy üzenetrögzítőt!
– Kaphatok rá külön keretet?
– Nem kaphat, gazdálkodja ki! Ide figyeljen, Sajtos elvtárs, azért hívom, mert ma meg kell ebédeltetni egy külföldi delegációt…
Sajtos szívére vette a miniszterhelyettes figyelmeztetését, elment a Műszaki Áruházba, hogy egy üzenetrögzítő után érdeklődjön, de a készülék ára meghaladta az üdülő pénzügyi lehetőségeit. Visszament az irodájába, sokáig nyomogatta a számítógép gombjait, majd leült az írógép mellé.
„Szigorúan titkos!
0014/1984
l. példány
Elolvasás után kérjük a Titkos Ügykezelőségre visszajuttatni!
Rendelkezés távbeszélő-üzenetrögzítő szolgálat létesítéséről a Nemzetközi Üdülőben – belső erőforrások felhasználásával.
Az Üdülő dolgozói kötelesek ügyeleti rendsorban üzenetrögzítő szolgálatot teljesíteni. Egy ügyeletet két fő ad, egyikük az ügyeletesi feladatot látja el, a másik a biztonsági tartalék. A szolgálatot teljesítő dolgozó kötelmei:
593l. A készüléken felhangzó harmadik csengetésre (nem hamarabb, mert a kapkodás alkalmas volna az üdülő tekintélyének csorbítására) felemeli a kagylót, és beleszól: »Halló! Igazgatónk jelenleg nem tartózkodik az irodájában. Ön most a balatonsasvári Nemzetközi Üdülő üzenetrögzítő készülékét hallja. Néhány másodperc múlva egy füttyszót hall, kérjük, utána közölje a mondanivalóját.«, Akkor az ügyeletes számol magában hármat, és fütyül.
l/A Az ügyben érintett, de fütyülni nem tudó dolgozónk részére a közeljövőben füttytanfolyamot szervezünk, addig méltányosságból engedélyezem, hogy a szolgálatot teljesítő fütyülés helyett bégessen, kukorékoljon vagy röfögjön, de a bemondandó szöveget a változásoknak megfelelően értelemszerűen módosítani kell.
2. Fütyülés után az ügyeletes köteles üzenetközvetítő készülék látszatát kelteni: lélegzetét visszafojtani, anyagcsere-folyamatait szüneteltetni. Köteles minden erejével a szöveg megjegyzésére koncentrálni…
2/A Abban az esetben, ha az üzenet idegen nyelven hangzik el, és az illető dolgozó ismeri az adott nyelvet, köteles külön díjazás nélkül megérteni a szöveget és megjegyezni.
2/A/A Abban az esetben, ha az illető dolgozó nem ismeri azt a nyelvet, melyen az üzenet elhangzik – ezt a körülményt egyébként nyelvjáratlansági vizsgával köteles igazolni –, az eljárás a következő:
2/A/A/A A dolgozó köteles kezdetben halk, később egyre erősebb búgást hallatni, recsegni.
2/AA/A/A/A A recsegés csak a száj igénybevételével 594eszközölhető, hogy a hívóban az a benyomás alakuljon ki, mintha a készülék műszaki hiba folytán üzemképtelenné vált volna, utána a távbeszélőkagylót vissza kell tenni a helyére. Ez az eljárás újabb hívások esetén többször is megismételhető.
3. Egy-egy üzenet felvevése maximálisan 120 másodpercig tarthat, ekkor az ügyeletes közli a hívóval: bocsánat, lejártam, a másik oldalamra kapcsolok! – és az üzenet további részét a helyettesítőként jelenlevő másik dolgozó fogadja és jegyzi meg.
3/A Rendkívül fontos, hogy az ügyeletes dolgozópárokat azonos hangszín szerint válogassák össze. Visszatetszést keltene ugyanis, ha előbb egy szoprán hang jelentkezne, utána pedig egy basszus, ha a kényszerűség folytán mégis így alakulna a helyzet: be kell jelenteni, hogy frekvencia-módosulás történt, ezt a mondatot lehetőleg olyan gyorsasággal kell elhadarni, hogy a hívónak ne legyen ideje gondolkozni rajta.
4. Az ügyelet végeztével az ügyeletes köteles az igazgatónál jelentkezni, és a felvett szöveget teljes hűséggel visszamondani – leszámítva a különösen obszcén vagy sértegető részleteket.
Sajtos Jenő
gondnok”
Az üzenetrögzítő működni kezdett, és hamarosan megmutatkoztak az első eredmények. A minisztérium pénzügyi főosztálya büntető bírságot vetett ki Sajtosra engedély nélküli luxus jellegű beruházásért – elvonta egész éves prémiumát. A gondnok a miniszterhelyettes ezzel 595kapcsolatos kérésére hivatkozott, de az kereken letagadta, hogy egy szót is szólt volna. Sajtos dühében fel akarta számolni az egész üzenetrögzítő rendszert, de nem tehette, mert a büntetés kiszabásával egy időben az üzenetrögzítőt utólagosan leltárba vették.
Varga Géza rendőr tizedes, sóvár-gyártelepi körzeti megbízott lehajtott fejjel állt felettese íróasztala előtt, és hallgatta a kioktatást.
– Mégiscsak lehetetlen dolog – háborgott a hadnagy –, hogy ön bemegy a kocsmába, és az ott botrányt okozó cigányoknak azt mondja: na, újmagyarok, kifelé, arrivederci roma!
– De hadnagy elvtárs, ők is így beszélnek maguk között!
– Az engem nem érdekel, ön nekem akkor se csináljon fajelméletet. Ők teljes jogú állampolgárai a Magyar Népköztársaságnak. Megértette?
– Igenis, értettem.
A hadnagy azonban korántsem volt bizonyos benne, ezért mikor Varga Géza engedélyt kért a távozásra, és folytatta ellenőrző körútját, a nyomába szegődött. A körzeti megbízott bement a kocsmába, ahol Kolompár Zsigmond helyi lakos épp egy fröccsbe fogadott egyik társával, hogy öklét csuklóig be tudja venni a szájába; a kísérletből annyi sikerült, hogy telerókázta a padlót. Varga Géza odalépett hozzá:
596– Nem vagyok egy fajelmélet, de figyelmeztetem önt, Zsiga, hogy ön teljes jogú állampolgára a Magyar Népköztársaságnak, és mint ilyen…
A hadnagy megszólalt Varga háta mögött:
– Maga gúnyolódik velem?
– Miért? Én csak azt mondtam, amire a hadnagy elvtárs kioktatott. Az sem jó?
– Az sem. Azonnal intézkedjen, találjon megfelelő megszólítást, ami nem sértő, de mégis határozott.
– Nem sértő, de határozott? Rendben van – Varga kihúzta magát. – Azok, akik nem az idén barnultak le, hagyják el a helyiséget!
Kommunista szombatot szerveznek a gyárban, a titkár sorra járja az embereket, és agitálja őket.
– Én szívesen mennék – mondja az egyik –, de sajnos esküvőre vagyok hivatalos!
– Én még szívesebben, de le kell szednem a babot!
Végül is mindenki nemet mond, csak egy cigány származású dolgozó jelentkezik.
– Hát ez nagyon szép magától, Orsós elvtárs – mondja a titkár. – Akkor várjuk.
– Csak egy dolgot szeretnék megkérdezni: a kommunista szombat közügy vagy magánügy?
– Közügy, persze hogy közügy!
– Akkor sajnos nem vállalhatom.
– Miért nem?
– Mert tíz évre el vagyok tiltva a közügyektől!
597Kiss Lucullus nyugdíjas középiskolai tanár több mint négy évtizeden át mindennap pontosan háromnegyed hatkor kelt, nászéjszakája előtt is pontosan beállította a csörgős órát, ezért érthető idegességgel vette tudomásul felesége bejelentését, hogy szombaton fél hatkor ki kell mennie sógornője elé a Déli pályaudvarra a Pápáról érkező személyvonathoz.
Semmiképp sem akarta megkockáztatni, hogy elaludjon, elképzelte sógornőjét, amint leszáll a vonatról, tanácstalanul körülnéz az üres peronon, valamilyen férfi odalép hozzá, és tisztességtelen ajánlatot tesz neki, ami ugyan a sógornő korát és a korai időpontot tekintve valószínűtlennek látszott, de elméleti lehetősége mégis fennállt. Kiss Lucullus ébresztőórája eddig minden alkalommal pontosan jelzett, de mivel több mint öt éve használta már, fel lehetett tételezni, hogy egyszer mégis csődöt mond, és nem lehetett kizártnak tekinteni, hogy éppen ezzel az alkalommal. Lement, és vásárolt még egy ébresztőórát, a váratlan kiadás, mint mindig, most is idegességet váltott ki benne, ami nyugdíját tekintve nem volt indokolatlan, de azzal nyugtatta magát, hogy ez a beruházás előbb-utóbb elkerülhetetlenné vált volna.
Kiss beállította mind a két órát, közben eszébe jutott, hogy nincs oka megbízni az újonnan vásárolt órában sem, mivel egyelőre nem rendelkezik megfelelő tapasztalatokkal arról, hogy milyen pontosan működik, ezért rövid töprengés után átment a szomszédba Kovácsékhoz. Kováccsal, az ikerlakás főbérlőjével már jó néhány 598évvel ezelőtt összekülönbözött, mivel cipőjét akkor is a ház előtti lábtörlővel pucolta le, ha a szokásosnál sárosabb volt, holott közös megegyezés szerint ilyenkor a ház mögötti lábtörlőt illett volna használni, de a rendkívüli helyzetre való tekintettel Kiss felfüggesztette az ellenségeskedést, és kölcsönkérte Kovácsék ébresztőóráját.
Zsebóráján ellenőrizve a pontos időt, mind a hármat beállította, először mindet háromnegyed ötre, aztán úgy találta helyesebbnek, ha bizonyos lépcsőt alakít ki köztük, mint a háborúban a hadvezérek a védelem felépítésében, ezért ötperces időközöket hagyott. Elégedetten nyugtázta, hogy az ébredési valószínűség így a háromszorosára növekszik, ha az első és ne adj’ isten a második jelzést is elaludná, még mindig van esély, hogy a harmadik jelzésre felriad. De meg kell mondani, Kiss Lucullus a három ébresztőórában sem bízott. Különféle történetek tolultak fel emlékezetében, mikor egy-egy földrengés után órák százai álltak meg egyszerre, azért úgy gondolta, életében először igénybe veszi a telefonébresztőt, amit eddig feleslegesnek, majdhogynem léha fényűzésnek tekintett.
Megnézte a számot a telefonkönyvben, de nem volt közületi névsora, ezért jobb meggyőződése ellenére újból át kellett mennie Kovácsékhoz. Szomszédja könyve régebbi évjáratú volt, és lehetségesnek tartotta, hogy közben a telefonébresztő hívószáma megváltozott, ezért együtt mentek le a közeli eszpresszóba, hogy ott leellenőrizzék. Nem akarták azt a benyomást kelteni, hogy visszaélnek az ingyen telefonmegnézési lehetőséggel, ezért Kiss két duplát kért, és mikor a pincérnő hangsú599lyával jelezte, hogy ezt a rendelést kevésnek, majdhogynem jelentéktelennek tartja, Kiss két fél rumot is hozatott, amit Kovács kötelességének tartott viszonozni, Kiss életében először italtól dülöngélve ment haza. A Kovács-féle telefonkönyvben feltüntetett hívószám egyébként helyes volt. Kiss feltárcsázta, és ébresztőt kért négy óra harminc percre, így akarta elkerülni azt a lehetőséget, hogy esetleg délután fél ötkor keltsék fel. A szolgálatosnő feljegyezte a számot és az időpontot, ellenőrzésként szabályszerűen vissza is jelentkezett, de Kissben mégis maradt bizonyos rossz érzés a beszélgetés után. Túlságosan fiatalnak találta a nő hangját, és a háttérből mintha a rádió tánczeneműsora szűrődött volna be, eltöprengett, hogy egy a maga módján minden bizonnyal tisztességes, de még kialakulatlan és a különféle szórakozások iránt vonzódó fiatal lányra vajon teljes biztonsággal rá lehet-e hagyatkozni? Úgy gondolta, jobb, ha bebiztosítja magát, átment Kovácsékhoz, meg akarta bízni a szomszédját, hogy ő is hívja fel a telefonébresztőt, hátha nem az a fiatal hang jelentkezik, hanem egy komolyabb, kialakultabb, ebben az esetben Kiss lemondta volna a korábbi hívást, és új ébresztést kér. Kovácsné, a szomszédasszony azonban őrjöngve nekitámadt, odavonszolta a fotelban részegen hortyogó Kovácshoz, és azzal vádolta, hogy ő viszi romlásba a férjét, Kiss alig tudott kiszabadulni a körmei közül.
Ezek után természetes, hogy a nyugdíjas tanár nem tudott elaludni, ötpercenként nézte az órákat, egyiket-másikat időnként a füléhez vitte, hogy meghallgassa, nem állt-e meg véletlenül. Négy órakor már nem bírta tovább az ágyban, felkelt, és járkált a lakásban. Nem 600tudta, mikor indul az első autóbusz, és milyen sűrűn jár, attól félt, hogy elkésik. Kapkodva felöltözött, már az ajtóban járt, mikor eszébe jutott, hogy este a felesége altatót vett be, így senki sem venné fel a kagylót, ha szól a telefonébresztő. Kiss elképzelte, hogy esetleg órákig csöng a telefon egyfolytában, és végigfutott a hátán a hideg. Lehetségesnek tartotta, hogy a posta kártérítéssel lép fel, sőt ha az ügyet súlyosnak minősíti, ki is kapcsolják a telefont. Kiss úgy gondolta: az lesz a legjobb, ha felhívja a telefonébresztőt, és közli, hogy már fölébredt. A telefonos kisasszony álmából riadt fel, azt hitte, hogy valaki tréfát űz vele, de végül is tudomásul vette a bejelentést. Kiss megkönnyebbülve útnak indulhatott.
Nem kell külön mondanunk, hogy a Pápa felől érkező személyvonat ezen a napon másfél órát késett.
A Budapest-Várna vonalon közlekedő repülőgép a menetrendben előírt időpontban a magasba emelkedett, a stewardessek szokásos módon kiosztották a Tibi csokoládékat és a higikendőket, minden körülmény zavartalan utazást ígért. Senki sem tulajdonított különösebb fontosságot annak a négy férfinak, aki rosszulléttel küszködve kiment az illemhelyre – ezért a megdöbbenés valósággal a székéhez szegezett mindenkit, mikor a négy férfi megváltozott külsővel visszatért: harisnyaálarcot húztak, és kesztyűs kezükben hosszú csövű pisztolyt tartottak. A vizsgálat később megállapította, hogy mind a fegyverek, mind a hozzájuk való töltények különleges 601műanyagból készültek, így a beszállásnál az ellenőrző röntgenkészülékek sem mutatták ki őket, de hatásosságban messze felülmúlták az átlagos fémfegyvereket.
Az események gyors tempóban zajlottak le: két terrorista az utasokat tartotta sakkban, a másik kettő pedig a pilótafülkét foglalta el. A csoport vezetője kezébe vette a mikrofont, és német nyelvű tájékoztatóba kezdett, felzúdulás jelezte, hogy az utasok közül alig ért valaki ezen a nyelven, a terrorista angollal, majd orosszal próbálkozott – ugyancsak minden eredmény nélkül –, végül rákényszerült, hogy tört magyarsággal fogalmazza meg a mondanivalóját. Bejelentette, hogy ők ugyan… állampolgárok (a későbbi hivatalos tájékoztatók törölték a nemzeti megjelölést attól tartva, hogy ez diplomáciai bonyodalmakat vonna maga után), de küldetésük nemzetközi jellegű, az imperialista iga alatt sínylődő Gumipart szabadságáért harcolnak. A repülőgép-eltérítéssel az a céljuk, hogy ehhez a harchoz anyagi alapot teremtsenek a kapitalizmus megadóztatásával – a gép visszaadásáért négymillió dollárt követelnek Magyarországtól.
A kapitány félénken megjegyezte, hogy itt valami tévedés történt, mert Magyarország szocialista ország, a terroristák vezetője erre a fejét rázta: ez teljes képtelenség, ők az előkészületek alatt több mint egy hónapot töltöttek Magyarországon, és semmi olyat nem tapasztaltak, ami szocialista államrendre utalt volna, utasította a kapitányt, hogy követelésüket továbbítsa a magyar szervekhez, és személyesen ellenőrizte, hogy a közleményt valóban leadják-e.
Az utasok között tartózkodott egy szakszervezeti fő602titkár is, aki úgy érezte: becsületbeli kötelessége, hogy képviselje utastársai érdekeit. Nem törődve az esetleges fizikai bántalmazásokkal, feltett néhány kérdést: amennyiben a fogvatartás elhúzódik, és túllép az eredeti kiküldetés megjelölt határidején, milyen formában kárpótolják az utasokat? Ki fizeti meg a további napidíjakat, ki ad igazolást a távollétről, betegség esetén ki téríti meg az ápolás költségeit és így tovább. A főtitkár szavait húszéves működése során először dörgő taps követte, csak a terroristák vezetője döbbent meg, kijelentette, hogy szerénytelenség nélkül sorolhatja magát a tapasztaltabb géprablók közé, de ilyen igényekkel még sohasem találkozott. Szavait váratlanul félbeszakította a gép kapitánya, jelentette, hogy Budapestről hivatalos válasz érkezett a váltságdíjjal kapcsolatos követelésre. Illetékes helyen közölték, hogy a négymillió dollárt csak akkor tudnák kifizetni, ha a géprablók legalább ötmilliós külföldi kölcsönt szereznek Magyarországnak, és felajánlották, hogy megfelelő ár esetén további gépeket is hajlandók a terroristák rendelkezésére bocsátani – szó lehetne esetleg a MALÉV egész állományáról.
A terroristák vezetője ezen az elutasításon is meglepődött, de nem tekintette az ügy lezárásának. Rövid töprengés után úgy döntött, hogy ilyen körülmények között súlyos taktikai hiba volna elhagyni Magyarország határait, külföldi területen állomásozva követelései kevésbé tűnnének hatékonyaknak, így parancsot adott a kapitánynak, hogy az első alkalmas területen szálljon le.
A repülőgép Parlaghát határában ereszkedett le egy legelőre, landolás után alig néhány perccel a rádióban már felhangzott a hívójel, a parlagháti téeszelnök jelent603kezett a falu segélykérő telefonján keresztül. Először kártérítési követeléseket jelentett be azokért a pusztulásokért, melyeket a repülőgép leszállása okozott a téesz állatállományában és gyümölcsöseiben, később az elnök módosította igényeiket, beérte azzal, ha a gép parkolási díjat fizet, kétszáz személyautónak megfelelő tarifát ítélt méltányosnak. Kijelentette: amennyiben a terroristák nem teljesítik ezt a követelést, ők nem lacafacáznak, hanem felöntik benzinnel a legelőn áthúzódó ürgejáratokat, gyufát vetnek bele, és a levegőbe repítik a gépet.
A terroristák parancsnoka, akinek magabiztossága már érezhetően megingott, közölte, hogy nem áll rendelkezésükre megfelelő összegű forint. A parlagháti téeszelnök méltányolta ezt a bejelentést, és egy áthidaló javaslatot tett: a parkolási díj fejében a gép vállalja el, hogy légi fejtrágyázást végez a téesz földjén, a parancsnok ebbe, ha fogcsikorgatva is, de beleegyezett.
A repülőgép csak egy rövid útra elegendő élelmet tárolt, ez hamarosan elfogyott, a terroristák újra kénytelenek voltak felvenni a kapcsolatot Budapesttel. A tárgyalópartner szűkszavúan csak annyit közölt, hogy mivel a gép Magyarország területén tartózkodik, ezért csak az előírásszerű napidíjat lehet fizetni: harmincegy forintot, ezt átutalják a parlagháti téesznek, mely ezért egységcsomagokat nyújt: napi fél májkonzervet, egy háromszögletű mackósajtot és öt deka nápolyit.
A terrorosztag parancsnoka felmérte a helyzetet, látta, hogy erőik lassan felmorzsolódnak, ezért egy végső kétségbeesett lépésre szánta el magát. Bejelentette Budapestnek, hogy ha 24 órán belül nem teljesítik követeléseiket, mindennap kivégeznek egyet az utasok közül. 604Elsőnek a lista legelőkelőbb személyiségét választotta: a már említett szakszervezeti főtitkárt, balszerencséjére a főtitkár helyettesére bízták az ügy elbírálását, aki nem emelt kifogást a terroristák szándéka ellen.
A parancsnok most már végérvényesen belátta az akció kudarcát, és társaival megpróbálta titokban elhagyni a repülőgépet. Az utasok azonban észrevették távozási szándékukat, és életük kockáztatásával feltartóztatták őket, kiverekedték, hogy a gép újra a levegőbe emelkedjen, és egy rövid nyugati útra vigye őket. Bécsben szálltak le, beváltották forintjaikat, és a vámmentes boltban vásároltak néhány apróbb műszaki és kozmetikai cikket.
Egy barátom meséli:
– Neked bevallom: az én legendás házastársi hűségemnek az az alapja, hogy már évek óta van egy szeretőm – sokkal jobban bírja az ember az éhezést, ha időnként eszik is valamit. Ezt a kis kapcsolatomat Rózsikának hívják, kiszolgálónő egy élelmiszer-áruház gyümölcs- és főzelékrészlegén. Ha találkozni akarok vele, csak bemegyek a boltba, és azt mondom:
– Kisasszony, a szokásosat!
Ezután nagyon kell figyelni, mert ha beleegyezik a randevúba, akkor egy répát tesz a zacskóba, ha aznap estére már mással beszélt meg pásztorórát, akkor egy almát, ha pedig egyéb akadályok jöttek közbe, akkor egy paradicsomot. Ilyenkor néhány nappal később újra jelentkeztem.
605Randevú után mindig ottfelejtettem az éjjeliszekrényén egy jelképes összeget, általában egy ötszáz forintost, ami azért jelképes, mert rajta van a Magyar Népköztársaság jelképe.
Egyik nap a korábbi vonattal jöttem haza a kiszállásról, a Nyugati előtt beleszagoltam a levegőbe: igazi házasságtörésre való idő van! – bementem Rózsikához a gyümölcs- és főzelékrészlegre. Kacsintva mondom neki:
– Kisasszony, a szokásosat!
Erre egy citromot rakott a zacskóba, ami azt jelenti: várjon meg zárás után! Egy órát sétálgattam az aluljáróban, közben nem találkoztam senkivel, csak az apósommal, feleségem régi udvarlójával és a főnökömmel. Mindnek azt mondtam, hogy a kerületi tanács megbízásából társadalmi munkában felmérést készítünk az aluljárók forgalmáról, és rám a fél hat és negyed hét közti időszak jutott.
Aztán végre jött Rózsika is, komoran összevonta a szemöldökét.
– Ennek az egész rendszernek véget kell vetni!
– Úgy érti, hogy a szerelmünknek, Rózsika?
– Nem, csak az egész ügyvitelnek, olyan ósdi és divatjamúlt ezekkel a répákkal meg paradicsomokkal.
– De hát hogy csináljuk?
– Komputerizálni kell, mint nálunk az áruházban csinálták. Átteszem magát lyukkártyára.
– No de, Rózsika! Maga eddig mindig kerülte a trágár kifejezéseket.
– Láttam, hogy csinálták az áruházban, be kell táplálni minden fontosabb részletet: mikor van nekem szabad 606időm, és mikor magának, az én kapcsolataimat, magának a feleségével folytatott kapcsolat jellemzőit, szerelmünk hőfokát az adott pillanatban, és a gép kidobja a randevú megfelelő időpontját.
– És ezt ki csinálja meg? Vagy ezentúl ne zöldséget vegyek, hanem komputert?!
– Ó, nálunk bent az áruházban, az alkalmazottaknak olcsón megcsinálják a programjaikat.
Nem tudom elmondani, mennyi utánjárásomba került összeszedni a szükséges papírokat; nemcsak régi iskolai bizonyítványaimra volt szükség, hanem vérnyomási görbékre, sőt kérték szolgálati útjaim vasúti menetrendjét is. Aztán az egész paksamétát leadtam Rózsikának, aki egy teherautóval két fordulóra bevitte az áruház számítógépes központjába. A gép egy hét múlva kidobta az eredményt: az lesz a legjobb, ha egyáltalán nem találkozunk. A kocogást ajánlotta helyette.
Persze nem hagytam annyiban, újra betápláltattam a gépbe az anyagot, a komputer módosította a döntését: minden szökőévben február 29-én este 11 óra körül egymásra találhatunk. Rózsika ragaszkodott ehhez a döntéshez, így fogcsikorgatva ki kellett várnom három évet. Évről évre másolgattam át előjegyzési naptáramban a randevú időpontját, végre egyszer mégiscsak elérkezett.
Mit mondjak: Rózsika már messze nem volt a régi, közben kissé meghízott, kirakós römit lehetett volna játszani a fenekén. A randevú után alig vártam, hogy felöltözhessek, és elmenekülhessek, már az ajtóban álltam, mikor Rózsika utánam szólt:
– És a pénz?
607Visszafordultam:
– Ja, a pénz! Nem mondtam, hogy én is áttértem a számítógépes fizetési rendszerre? Nyújtsa be az igényét, Rózsika, legkésőbb két éven belül sorra kerül.
A múltkoriban megkérdezték az egyik író barátomat, hogy miért nem ír riportkönyvet a magyar kereskedelemről?
– Az ok rendkívül egyszerű – felelte az illető eléggé el nem ítélhető módon –, ami nincs, arról nem lehet könyvet írni, márpedig magyar kereskedelem nem létezik.
– Hogyhogy?
– Egy magyar kereskedőnek egész pályafutása során legföljebb két dolgot kell mondania, először azt hogy: „nincs”, másodszor azt, hogy: „tessék blokkot hozni”.
A joggal megsértődött közönség akkor azt kérdezte a barátomtól, hogy találkozott-e már életében igazi kereskedővel? – Igen – felelte az író –, találkoztam. Néhány évvel ezelőtt kint sétálgattam a madridi bolhapiacon, a Rastron, valami ajándékot szerettem volna venni a feleségemnek. Nézegettem jobbra-balra, egyszer csak megakadt a szemem egy standon; kikészített marhabőrök halmozódtak egymáson. Közelebb léptem, az árus udvariasan köszönt, aztán intett a fiának, hogy mutassa be a választékot, nekem egy nagy barna foltos tehénbőr tetszett a legjobban. Megkérdeztem, mennyibe kerül.
608– Ennyi és ennyi ezer peseta – mondta az árus, már nem emlékszem az összegre, de valahol 170 dollár körül járhatott.
– És ha dollárban fizetném? – tudniillik a peseta nem volt egészen konvertibilis, ezért nem ment úgy, mint Magyarországon, hogy az ember csak besétál a bankba, és annyi dollárt vesz magának, amennyit csak akar.
Az árus összeráncolt homlokkal számolt:
– Százötven dollár.
– Nyolcvan – feleltem kapásból.
Az árus az egekre nézett:
– Istenem, kérlek, ne halld meg, mit mondott itt ez a tiszteletre méltó úriember, mert tudom, haragodban ebben a pillanatban elpusztítanád a világot. Száznegyven.
– Maradt még egy kis kenyerem, így meg tudom tenni, hogy ma és holnap nem ebédelek, így kiszoríthatok még tíz dollárt. Tehát kilencven.
Az árus tekintetéből eltűnt a tisztelet utolsó szikrája is, gúnyosan végigmért:
– Menjen mosakodni, uram! (Ezzel finoman arra célzott, hogy volna mit lemosni magamról.) Százharminc.
– Rég találkoztam emberrel, aki iránt annyi bizalmat éreznék, mint ön iránt – mondtam az árusnak –, kicsit mintha hasonlítana is a kedvenc nagybátyámhoz, így önnek bevallom, hogy hőn szeretett menyasszonyom a múlt héten elhagyott, megszökött egy tejellenőrrel, bánatomban tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mit csinálok, csak azért ajánlok magának ezért a bőrért száz dollárt.
Az árus látta, hogy méltó partnerre akadt, sok szeretettel a szemembe nézett.
609– Kedves uram! Én csak egyet kívánok magának: nőjön fű a küszöbén, tudniillik még az ellenségei is kerüljék el megvetésre méltó hajlékát. Száztíz dollár.
Mit csináljak? Úgy tettem, mintha megsértődtem volna, és elindultam, a vállam fölött még visszanéztem: az árus tüntetőleg hátat fordított, mintha nem akarná tekintetét beszennyezni a látásommal. Nem maradt remény, letörten tovább-bandukoltam, őszintén szólva már megbántam a makacsságomat, elképzeltem, milyen jól mutatott volna ez a tehénbőr otthon a heverőnkön. Vagy száz métert tehettem meg, mikor egy kezet éreztem a vállamon, visszafordulok: az árus fia állt ott.
– Jöjjön vissza, szenyor, apám odaadja a bőrt száz dollárért!
Vagyis: az árus a nyomomba küldte a fiát azzal az utasítással, hogy hagyjon menni egy darabig, mert ha magamtól megfordulok, akkor tartani lehet az árat, de ha csakugyan el akarok menni, ne engedje elveszni az üzletet. Visszatértem a standhoz, a százdolláros és a marhabőr gazdát cserélt, utána inkább csak ugratásból mondom a kereskedőnek:
– Szenyor, maga most olyan jó boltot csinált, hogy igazán fizethetne valamilyen áldomást!
Feje egy pillanat alatt szederjessé vált, gyorsan hozzátettem:
– Csak vicceltem, én szeretnék fizetni magának egy pohár bort.
Az árus arcvonásai kisimultak:
– Az más, ha maga akar fizetni, akkor rendben van. Természetesen szó sem lehet róla, maga lesz az én vendégem, de a nemes szándék mégis jólesett.
610Bementünk a stand mögötti kocsmába, az árus odalépett a pulthoz, és a világ legelegánsabb rendelését adta fel:
– El mio!
Vagyis: az enyémet, az én boromat! Nem kellett magyarázni, hogy muskotályos borra gondol, félszárazra vagy enyhén dióízűre, a kocsmárosnak tudnia kellett, hogy melyik az ő bora. Megemelte a sötétvörös borral telt poharat:
– Isten éltesse, szenyor, szép harc volt!
N. Éva, a daliás termetű újságírónő közel-keleti riportútjáról visszatérve lelkendezve meséli a férjének:
– Képzeld el, mi történt! Riportot készítettem egy arab földbirtokossal, közben érzem, hogy nagyon bámul rám. Egy idő után abba is hagyja a nyilatkozatot, és azt kérdezi tőlem, hogy nem lennék-e a második felesége, megadna értem kétezer dollárt, tíz teve árát. Én persze rögtön kikértem magamnak, de azért hízelgett a hiúságomnak. Te mit szólsz hozzá?
– Érdekes – mondja a férj –, én úgy tudtam, hogy az arabok jó kereskedők.
– Már miért ne lennének jó kereskedők?
– Na hallod, tíz teve árát adni egy tehénért?!
611A hivatalos vizsgálat később megállapította, hogy a Mákvirág utca 72. szám alatti tízemeletes ház összedőléséért Mária Kelemen diszpécsert terheli a felelősség. Mária elfogta sógora piros ultiját, utána örömében az asztalra vágott, az ütés szörnyű ereje rezonanciába hozta a panelépület falait, először a lift indult meg, beszerelése óta először lement a földszintig – kisvártatva követte az összes emelet.
Emberéletben szerencsére nem esett kár, de magából a házból csak egy nagyobb romhalmaz maradt. A törmelékek közül kiszedték a viszonylagos épségben maradt tárgyakat, és egy lakógyűlést hívtak össze, hogy visszaszolgáltassák őket a tulajdonosoknak.
– Egy szék – mondta a kikiáltó szerepet ellátó közös képviselő, és közelebbről is megnézte a bútordarabot – a tizennyolcezer-kétszáznegyvenhat forintos „Böbe” ülőgarnitúrából.
A tíz emelet negyven családja egyszerre jelentkezett, valamennyiük lakásában ez a garnitúra állt.
– Talán az segít az eligazodásban, hogy a széken bizonyos külsérelmi nyomok láthatók, melyek feltehetőleg rugdosástól származnak, és a lábak lazulása arra utal, hogy a benne ülő időnként hátradőlt és ringatódzott.
– Mindannyian rugdossuk a széket, és ringatódzni is szoktunk.
A széket egyelőre félretették, a kikiáltó találomra belenyúlt a csomóba:
– Egy könyv következik: Fritz Kahntól a „Nemi életünk”.
612Negyven kéz emelkedett a magasba:
– A miénk volt!
– Ezt talán el lehet dönteni: a hetvenharmadik oldalon, ahol a könyv a különböző közösülési formákat taglalja, nagy vízfoltok fedezhetők fel, valószínűleg nyálcsurgásból származnak.
– Mindannyiunknak vannak serdülő korú gyermekeink.
Előkerült még a halomból: parasztsonka vidéki nagyszülőktől, sötétkék, enyhén viseltes ünneplő öltöny, másfél gallonos whiskysüvegből készített asztali lámpa, zálogcédula megőrzésre leadott irhabundáról, szerelmes levél: „Édes Mindenem! De nagyot harapnák beléd, ha a közelben volnál…” – megszólítással, továbbá csomagolópapírba takart szentkép, elromlott szovjet gyártmányú villanyborotva, vöröshagyma három kilogrammos kiszerelésben és így tovább. Valamennyi tárgyat valamennyi lakó a magáénak vallotta, és bizonyítani is tudta, hogy az vagy egy hasonló darab a tulajdonába tartozott. A kikiáltó letörten mondta:
– Azt tudtam, hogy egyenlőek vagyunk, de hogy ennyire!
A többiek is megdöbbentek, de rögtön találtak magyarázatot:
– Hát igen, ez az első otthonunk. Fiatalok voltunk, nem volt pénzünk.
– De ha most újra kezdhetnénk!
– Ez az, ha újra kezdhetnénk!
Közben váratlanul megjelent a Bizományi Áruház küldötte, aki bejelentette, hogy az áruház hajlandó átvenni a megmaradt tárgyakat, értéküket megelőlegezi, 613a rájutó hányad erejéig mindenki igényelhet különféle használati cikkeket.
A közös képviselő begyűjtötte és összesítette az igénylő cédulákat: 40 „Böbe” típusú ülőgarnitúrát kellett rendelnie, 40 példányt Fritz Kahn „Nemi életünk” című könyvéből, negyven csomag vöröshagymát három kilogrammos kiszerelésben…
Kánya E. Eduárd irodalomtörténész és kritikus a belügyminisztérium klubjában vette át a Haza Biztonságáért Érdemérem középfokozatát – az indokolás szerint döntő szerepet játszott napjaink egyik legveszedelmesebb kémbandájának leleplezésében. Az ünnepség után megrohanták a riporterek, kérdéseikre a jeles irodalomtörténész és kritikus a következőképpen számolt be a történtekről:
– A mindennapok szürke taposómalmában csak egy-egy író temetése után van egypár jó óránk, ilyenkor összejövünk kritikustársaimmal egy kis dumapartira, és megbeszéljük az irodalmi élet aktuális eseményeit. Néhány hónappal ezelőtt egy középkorú kritikusnő, Birkás Eszter, társaságunkban szokatlan módon azzal dicsekedett, hogy új könyvéből, a „Vallomás a vallatásról” című esszégyűjteményből alig néhány hónap alatt több mint tíz példány elfogyott! Beszámítva Birkás Eszter közismert hajlamát a nagyotmondásra, mindenki automatikusan levont ötven százalékot, de még az öt példány is soknak tűnt, a társaság napirendre is tért fölötte, a beje614lentést nyilvánvaló hazugságnak könyvelve el. Egyedül az én fejemben fordult meg a gondolat, hátha Birkás Eszter most az egyszer – egy szellemi rövidzárlat eredményeként – véletlenül mégis igazat mondott?!
Magáról a kötetről egyébként már kifejtettem a véleményemet a „Vallató vallatása” című cikkemben, megállapítva, hogy írója aligha volna képes összehozni egy kétharmados dolgozatot Petőfi szerelmi költészetéről az általános iskola ötödik osztályában, valóságismeret tekintetében pedig olyan gyengén állt, hogy ha elveszítené a személyi igazolványát, aligha találna haza. És ebből a könyvből több mint tíz, illetve legalább öt példányt megvettek volna alig néhány hónap alatt? – füstölögtem magamban –, lehetetlen!
De a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, másnap elindultam, és sorra jártam a könyvesboltokat, hogy kritikustársnőm állítását ellenőrizzem. Az első boltban jelentős engedményt ígértek, ha vásárolok belőle, a másikban külön jutalmat, ha ingyen elviszem, csak a harmadik boltban ragaszkodtak hozzá, mert ezzel a könyvvel támasztották alá az asztal billegő sarkát. Arról viszont sehol sem tudtak, hogy bárki is vett volna az esszégyűjteményből akár egyetlen példányt is. Sétám végén igazán csak túlzott lelkiismeretességből nyitottam be egy mellékutcában működő jelentéktelen könyvesboltba:
– Megvan önöknek Birkás Eszter könyve, a „Vallomás a vallatásról”?
– Momentán kifogyott, de ha kívánja, előjegyezzük, és a jövő héten befáradhat érte a kedves vevő.
Nem akartam hinni a fülemnek:
615– Kifogyott?! Hány példányt adtak el belőle?
– Tizenkettőt.
– Az lehetetlen! Kik vették meg?
– Elég különös: mind a tizenkettőt ugyanaz a személy. Egy magas őszes úr, enyhén idegen hangsúllyal beszélt.
– Miért vett ennyit?
– Mi is ezt találgattuk. Először azt hittük, hogy egy maszek toalettszalon bérlője, és üzleti céljaira vásárol, de a papír minősége kizárta ezt a lehetőséget. Így még feltételezéseink sincsenek.
– Egyébként állandó vevőjük ez az úr?
– Nem, most láttuk először, de azt ígérte, hogy a jövő héten szerda délután újra bejön, rendelt még öt példányt a „Vallomás a vallatásról”-ból.
– Még öt példányt? Engedelmükkel én is szeretnék találkozni ezzel az úrral.
A jelzett időben én is beálltam a pult mögé, és várakoztam. Valóban megjelent egy választékosan öltözött idősebb úr, és enyhén idegenes kiejtéssel öt példányt kért a „Vallomás a vallatásról” című esszégyűjteményből. Nem bírtam tovább, előléptem a pult mögül, és megszólítottam:
– Elnézést, hogy zavarom.
– Parancsoljon.
– Azt szeretném kérdezni: miért van önnek szüksége ennyi példányra a „Vallomás a vallatásról”-ból?
A hatás leírhatatlan volt, az úr körülnézett, majd korát és külsejét meghazudtoló módon fejjel előrevetődve bezúzta a kirakatablakot, és kiugrott az utcára. Én megértvén, hogy valami sötét ügyet fedeztem fel, a 616nyomába vetettem magam, szerencsére mind a kettőnket hamarosan elgázolt egy teherautó. A mentők kórházba szállítottak minket, ahol azonnal értesítettem a rendőrséget.
A házkutatás szenzációs eredménnyel járt, az elegáns úr IBUSZ-tól bérelt lakásában titkos rádió adó-vevőt, fegyvereket, nagy összegű valutát találtak. Derék nyomozóink hamar felgöngyölítették az egész hálózatot, mint a kitüntetésem indokolása is jelzi: az utóbbi évek legveszedelmesebb kémbandáját sikerült leleplezni.
Mint tanú én is részt vettem az egyik kihallgatáson, és a nyomozó engedélyével feltettem egy kérdést az elegáns úrnak, akit egyébként W. W. Wander-Wogelnek hívtak, és a columbiai vaníliabányászok sztrájkjának letörésével szerzett magának világhírt.
– Kedves W. W. Wander-Wogel, miért kellett önnek tizenöt példány Birkás Eszter esszégyűjteményéből?
– Most már bevallhatom: ez a könyv volt titkosírásunk kulcsa, szervezetünk minden tagja megkapta, ennek segítségével fejtették meg a rejtjelezett üzeneteket.
– De miért pont ezt a könyvet választották?
– Olyan könyvet akartam, melyet biztos, hogy senki más nem olvas el, így lehetetlenné válik kódrendszerünk megfejtése. Bevallom azt is, hogy jelentős nehézségek merültek fel, mert szervezetünk több tagja is véletlenül beleolvasott a könyvbe, és dezertálással fenyegetődzött. Aztán jött ön – intett felém –, és ránk mérte a döntő csapást. Mindegy, veszteni tudni kell.
Kifelé tartva még egyszer visszafordult:
– Én is kérdezhetek valamit?
– Parancsoljon.
617– Tudomása szerint bent a börtön könyvtárában megvan a „Vallomás a vallatásról”?
– Bizonyos vagyok benne, hogy nincs.
A kém arca kisimult, és ruganyos léptekkel követte az őrét.
618