A Művelődésügyi Minisztérium Állami Átmeneti Nevelő Intézete, Budapest, III., Zápor utca 27.
Mielőtt megnyomnám a csengőt, még egyszer körülnézek. Jelentéktelen kis óbudai utca, a sarkon bezárt borbélyüzlet, egyetlen feltűnő épület áll benne: maga az intézet, három méter magas téglakerítésével. Túloldalt kertészet, a meleg márciusi napon gyerekek palántát ültetnek. Becsöngetek, távolról berregés hallatszik, és kinyílik előttem a kilincs nélküli vasajtó.
A portán három nevelő áll, mindannyiukon van legalább nyolc-tíz kiló súlyfölösleg – rossz koszt nem lehet –, ketten kék köpenyt viselnek, a harmadik fehéret.
– Kit tetszik keresni?
– Az igazgató elvtársat.
– Ő értekezletre ment. Milyen ügyben?
Elmondom, hogy javító nevelésre ítélt fiatalkorúakról akarok riportot írni, és itt kezdem a munkát. A három nevelő összenéz, igazolványt kérnek, beírnak valamilyen könyvbe, majd a fehér köpenyes behív magával:
– Doktor N. pszichológus vagyok. Tessék velem jönni.
(A nevek kiírását mindvégig kerülni fogom. A gyerekekét azért nem írom le, mert őket a törvény védi, 5fényképet is csak úgy lehet készíteni róluk, hogy felismerhetetlenek maradjanak, a nevelők, vezetők nevét pedig azért nem írom le, mert nem akarom amúgy is túlterhelt bíróságaink munkáját sajtópörökkel szaporítani.)
Vasajtók nyitódnak, vasajtók zárulnak, megyünk végig az intézet folyosóin. Eltölt az emlékező borzongás, gyerekkori fenyegetések: „ha ez még egyszer előfordul, javítóba kerülsz”. Nyári Kölyök, akit el is vittek Aszódra, de egyelőre nem találok semmi érdekeset. Kopott, elhanyagolt falak, néhány lány mossa a követ, egy kormos arcú fiú jön fel a lépcsőn, nyilván a kazánházból.
A pszichológus megkérdezi: – Film lesz belőle?
– Nem tudom, esetleg az is.
– Az eddigi javítós filmeknél az volt a hiba, hogy a pszichológusokat nem vonták be.
(Filmes koromból emlékszem: semmi se teszi annyira közlékennyé az embereket, mint ha megígérik nekik, hogy meghívják őket szakértőnek.)
– Ha ebből film lesz, én ragaszkodni fogok hozzá, hogy pszichológusokat is bevonjanak.
Megnyugszik, leültet a szobájában.
– Kik kerülnek ebbe az intézetbe?
– Azok a 14–18 éves fiatalkorúak, akiket a bíróság javító, illetve gyógyító nevelésre ítélt. A javító nevelésre ítéltek csak átmenetileg tartózkodnak nálunk – egy-két hónapig, lélektani, munkaalkalmassági és egyéb felmérések céljából – aztán a fiúk továbbkerülnek Aszódra, a lányok Rákospalotára. A gyógypedagógiások mindvégig ebben az intézetben maradnak.
6– Mennyi az átlagos létszám?
– Százhúsz körül. Ez hat szakaszra oszlik: négy fiú és két lány egy szakaszra. Az első szakaszba tartoznak azok a fiúk, akik elvégezték az általános iskola nyolc osztályát, ők Aszódon ipari tanulók lesznek. A második szakasz – ők nem fejezték be az általános iskolát – Aszódon a mezőgazdaságban fognak dolgozni. A harmadik-negyedik szakasz gyépés, a lány első és második szakasz szervezése pedig azonos a fiúkéval.
– Milyen bűncselekmények miatt kerülnek ide?
– Főleg lopás miatt, ez teszi ki az esetek negyven százalékát, de alapvető bűncselekmény-típus még a rablás, nemi erőszak, illetve tiltott kéjelgés, határátlépési kísérlet, rendszer elleni izgatás, garázdaság stb.
– Önnek mi a véleménye: milyen személyes okok sodorják bele a gyerekeket hasonló bűncselekményekbe?
– Mindenekelőtt az otthoni diszharmonikus családi élet. Ez az ok az esetek nyolcvankét százalékában.
(Ez a szám meglep, sohasem hittem volna, hogy száz család közül akad tizennyolc, melyet harmonikusnak lehet tekinteni.)
A pszichológus folytatja:
– Másodszor: az alkohol. Jelentkezik közvetett hatásként, mikor a szülők isznak, vagy direkt hatásként, mint a fiatalkorúak fokozódó alkoholizmusa.
Harmadszor: a felnőtt világ nem elégíti ki a gyerekek szeretetigényét. Napról napra növekszik az elmagányosodott gyerekek száma. Divatba jött a „telefon nevelés” és a „levél nevelés”, mikor a szülők beszélgetés, foglal7kozás helyett telefonon hazaszólnak, vagy cédulákon hagynak üzenetet.
Negyedszer: az igények növekedése. A gyerekek világa ebben is híven utánozza a felnőttek világát. A szülők pedig szívesen kielégítik ezeket az igényeket, ha másért nem, lelkiismeret-furdalásból, amiért nem törődnek a gyerekükkel. Foglalkozás helyett dologi kárpótlás. Ezek az igények gyakran a végtelenségig tágulnak, mikor a szülő már nem tudja teljesíteni, jön a bűntény.
Ötödször: nincs mód a természetes tevékenységi vágy kiélésére. Véget ér az iskolai tanév, a gyerekeknek egyszerűen nincs mit csinálniuk. Tapasztalataink szerint a KISZ nem oldja meg ezt a feladatot, gyakran a mutatós létszámadatok, a papírok döntenek a valódi munka helyett. Elég legyen annyi, hogy nem egy és nem két KISZ-vezető került be már hozzánk.
És fel lehetne még sorolni ezer okot: például a zsúfolt lakás a legszörnyűbb kerítő.
A fiatalkorú bűnözés veszélye távlatilag még tovább fokozódik. Nézze meg: a jól szituált, értelmes szülőknek egy-két gyerekük van, részeges, értelmi fogyatékos családokban, a cigányság legalsóbb rétegeiben: hét-kilenc. Sőt, láttam már olyan családot is, ahol tizennégy gyerek volt, ebből hét süketnéma. Hová fog ez a ritmus vezetni?
Összejönnek ezek a szerencsétlen, debil gyerekek az iskolában, a tanító nem foglalkozik velük, a többiek kinevetik őket, hogy végre sikerélményhez jussanak, bandába verődnek, és betörnek valahová, esetleg megölnek valakit.
8Az ország gyerekei közül mintegy tíz százalék tekinthető veszélyeztetettnek, és a fiatalkorú bűncselekmények mellett sohasem tapasztalt mértékben ugrik följebb évről évre a gyerekkorú bűnözők száma is, mégpedig erőszakos bűncselekményekkel: rablás, nemi erőszak stb.-vel kapcsolatban.
Az állam sokat tesz a baj megelőzésére. 35 ezer állami gondozott gyereket tartunk nyilván, egy gyerek havonként 1385 forintba kerül. A Művelődésügyi Minisztérium utasítást adott ki, hogy a gyerekvédelem kiemelten kezelendő, minden beruházási, felújítási megtakarítást erre a célra kell fordítani. Objektíven mégis rosszabbak a gyereknevelés és főleg a javító nevelés feltételei, mint 1945 előtt.
– Hogy lehet az?
– Az ötvenes évek elején ugyanis az volt a felfogás, hogy a fiatalkorú bűnözés a szocializmus fejlődésével automatikusan felszámolódik, ezért megszüntettek egy csomó intézetet, például a székesfehérvárit, és a megmaradtakat is elhanyagolták.
– Mennyi pénz kellene, hogy a javító-, nevelőintézményeket megfelelő színvonalra lehessen emelni?
– Legalább 90 millió forint, de úgy tudom, erről a pénzügyi hatóságok még tárgyalni sem akarnak. Nem adnak engedélyt beruházásokra, csak felújításokra. Például majd látni fogja új épületünket, azt is a felújítási alapból építettük, hogy ne bizonyuljon új létesítménynek, meghagytunk mellette a régi épület falából néhány téglát.
9Először az egyik gyógypedagógiás szakaszhoz megyek be. A helyiség, amelyben tartózkodnak, egyszerre nappali szoba és hálóterem, az iskolapadokat egy függöny választja el az emeletes ágyaktól.
A fiúk testalkatilag két végletes típust képviselnek: vagy magasak és szélesvállúak, vagy még koruknál is fejletlenebbek. Legtöbbjükön még én is látom a súlyos idegi elváltozások nyomait. Magatartásukban is két tipikus szélsőség figyelhető meg: vagy gátlástalanul hanyatt dőlnek, nevetnek, és a tanár háta mögött dobálják egymást, vagy letargikusan a padjuk fölé hajolnak, jobb esetben valamit barkácsolnak április 4. tiszteletére.
Az első sorban magas, Beatles-frizurájú, kókadt fejű fiú ül, bal csuklóján fehér kötés.
– Mi történt vele? – kérdezem a nevelőtől.
– Tegnap öngyilkos akart lenni.
– Legyen szíves, hívja ki.
A gyerek kijön, megáll előttünk, a megszokott intézeti szövetpulóvert és kék melegítő alsót viseli. Nyakában madzagon lóg a lakatkulcsa.
– Hová való vagy?
– Mezőcsát.
– Mit csináltál, mielőtt bekerültél ide?
– Építőipari segédmunkás voltam.
Várok egy kicsit, hátha magától is mond valamit, de nem szól, csak cipője orrával rajzolgat a padlódeszkára.
– Mennyit kerestél?
– Ezerkétszázat.
– Hány gyerek van otthon?
10– Még öt.
– Mennyi pálinkát ittál meg egy nap?
Most először emeli fel a tekintetét.
– Volt úgy, hogy egy fél litert.
– Min buktál le?
– Ott dolgoztam a cseh határ mellett, átjártam bőrkabátokért és áthoztam.
– Mennyit kaptál érte?
– Minden kabátért kétszáz forintot.
– És most miért akartál öngyilkos lenni?
– Van itt egy kecskeméti lány, a Csöpi, nem engednek levelezni vele, három levelemet is elfogták. Tizenöt Kossuth cigarettát kiáztattam a mosdóban, megittam, de nem lett semmi bajom, akkor felvágtam a csuklómat.
Bátortalanul mosolyog.
– Otthon is van egy nőm.
– Ülj vissza fiam – mondja neki a nevelő, és felém fordul. – Ez így van, száz és száz ilyen szerelem alakul ki itt bent az intézetben, ha a lányok megszöknek Rákospalotáról, mennek le a fiúk után Aszódra, néha össze is házasodnak.
– Te miért kerültél be, Csicsó?
– Mi lent lakunk Pápán, a város szélén, gyakran bejártunk a piacra a haverommal. Karácsony előtt láttuk, hogy nincs hús, na mondom, ha nincs, majd én viszek. Fogtunk egy nagy, öreg kutyát, kicsaltuk a kanálishoz, megkötöttük egy fához, fejbe vágtuk és megnyúztuk. Ki11mostuk a húst a kanálisban, és szétválogattuk külön a csontosat, ami fasírtnak való, azt külön.
Bevittük a piacra, eladtuk kecskehúsnak kilónként huszonnyolc forintért, vitték a népek, mint a cukrot. Egyikünk mindig az ellenőrt figyelte, ha láttuk jönni, átcsúsztunk a piac másik felére.
De nem ezen buktam le. Beugrottunk egy diákszállóba, loptunk kabátokat, kesztyűt, eladtuk és feljöttünk Pestre. Az autóbuszkalauz kiszúrt minket: gyertek be az irodába, jár még nektek pénz vissza. És hívta a rendőröket.
A szakasz ebédhez sorakozik, a szakaszparancsnok helyettese, egy sovány, bajuszos, Hitler fiatalkori képeihez kísértetiesen hasonlító fiú vezényel. A többiek csak mogorván engedelmeskednek:
– Ne óberkodj, Próféta.
– Majd takarékra állítom a füled, Próféta.
Valaki kinyúl a sorból, és pofon vágja a fiút. Próféta nem mer visszaütni, csak ingerülten veszekszik.
– Miért hívják őt Prófétának?
– Azért, mert mindent tud. Most április negyedikére rádiót akar építeni. Ez a rádió majd akkor szól, mikor én szabadulok.
– Miért került be ide?
– A fene tudja. Állítólag izgatásért.
Átmegyek az irodába és elkérem Próféta személyi anyagát.
„1964-ben Próféta olvasta a Pajtásban, hogy a szovjet gyerekek röpcédulákat készítettek és terjesztettek a német megszállás alatt. Elhatározta, hogy ő is készít a rendőrök bosszantására. 1964 elején a játék nyomdáján körülbelül negyven darab röpcédulát nyomott „Hej Hitler!” felirattal. Ezt a szöveget füzetlapra húzta le, radírból horogkeresztet faragott, és ezt is rányomta az elkészített lapokra. Később, ma már pontosan meg nem határozható időben a kész cédulákat megmutatta testvérének, H. Árpádnak, ő azt javasolta, hogy a feliratokat ragasztószalagra lenne legcélszerűbb nyomtatni, mert azt könnyebb terjeszteni. Próféta megfogadta a tanácsot.
Az új röplapokra a következő szövegek kerültek: „Hej Hitler” – horogkereszt lenyomattal – „Halál az oroszokra”.
A Gyöngyösi út környékén padokra, hirdetőoszlopokra ragasztották ki. Hogy az esetleg mások által készített röplapoktól meg tudják különböztetni, Kimlebi feliratú bélyegzővel is ellátták.
1965. február 4-én a Gyöngyösi úti lakótelepen az úgynevezett „Sufni-kör”-ben találkoztak, és azon tűnődtek, milyen vállalkozásba kezdjenek, mert unatkoztak.
Leszedték a Váci úton a vörös és nemzetiszínű zászlókat, később Próféta öccse a piros-fehér-zöld zászlókat visszarakta, mert azok magyarok.
Állandóan zaklattak egy környékbeli öregasszonyt, akit azzal gyanúsítottak, hogy bejelentést tesz ellenük a 13rendőrőrsön, eltorlaszolták az ajtaját, lábtörlőjét a telep túlsó végére akasztották ki, a kilincsét bekenték bélsárral…”
– Aztán mi történt, Próféta?
– Én nyugodt voltam, azért írtuk kitépett füzetlapokra a röpcédulákat, mert így a diákok között fogják keresni a bűnöst. Egyik este is megyek haza, és az a szokásom, hogy mielőtt bemennék, előbb mindig be szoktam nézni az ablakon, de mondom, most nem gondoltam semmire, nyugodtan besétáltam. Ott áll a nyomozó. Én csináltam-e a röpcédulákat? Nem. Akkor ki? Mit tudom én, a telepen is még hét gyereknek van guminyomdája. Persze aztán mintát vettek, és minden kiderült.
– És most hogy élsz?
– Levelezek lányokkal, csak arról nehéz lebeszélni őket, hogy bejöjjenek ide látogatóba. Ugyanis én azt írom nekik, hogy technikus leszek.
– És a politika?
– Tessék elhinni, hogy nagyon megváltoztam.
Kapkodva kinyitja a szekrényét, néhány avult brosúrát vesz elő, melyeket már a szerzőik sem gondolnak komolyan, és mintegy bizonyítékul hadarni kezd:
– A munkásosztály felemelkedik. Lenin elméjén haladunk előre.
Másnap megkapom a két szolgálati kulcsot, az egyik a külső vaskaput nyitja, a másik az összes belső ajtót.
– Ha elveszti a kulcsot – mondja a gazdasági vezető –, és negyvennyolc órán belül megtalálják, akkor egy kiló csokoládét fizet annak a kartársnak, aki megtalálta. Ha negyvennyolc óra után sem kerül elő, akkor a maga költségén kicseréljük az intézet összes ajtó- és kapuzárát.
Az igazgatóhelyettes félrevon:
– Nem akarsz önálló szakfoglalkozást vezetni? Hogy úgy mondjam, felvenni a kőműveskanalat.
– De igen.
– Akkor kilenctől egy óráig te leszel a kettes szakasszal.
– Mi a program?
– Nincs program. Kösd le őket valamivel, hogy maradjanak csendben. Írjanak levelet, játsszanak, rajzoljanak. Fel akarsz készülni?
Mivel és hogyan készüljek fel? Táskámból kiveszek egy német zsebsakkot és egy expandert, öt rugóval.
– Mehetünk.
Mintegy húsz gyereket hagynak rám. Cigarettaszünetet kérnek – az intézetben meghatározott helyen és időszakonként szabad dohányozniuk – megadom az engedélyt, ez is öt perc nyereség. Mikor visszajönnek, várakozóan néznek rám, még sohasem vezettem pedagógiai 15foglalkozást, igyekszem úgy viselkedni, hogy ne vegyék észre rajtam. Az expander megteszi a magáét, kihúzom, aztán leveszek egy rugót, és ők próbálkoznak, meglep, hogy egyiküknek sem sikerül, aztán beállok a tömegbe, és beszélgetünk.
Az egyik sarokban négy összekötözött tűvel és tussal elmélyülten tetoválnak, tudják, hogy súlyos fegyelmi büntetés jár érte, de ez nem érdekli őket.
– Mit írtok be?
– Vor Mörder. Előre, gyilkosok!
A kis szőke bandzsa fiú egyetlen fintor nélkül állja a tűszúrásokat.
Az intézetben különben a legkülönösebb tetovált szövegeket és ábrákat láttam.
Egy fiú egy doboz cigarettáért megengedte, hogy a homlokára tetoválják: „hülye vagyok”.
M. élő tetoválás-múzeum, nyakán a főütőérre keresztbe oda van írva: „itt vágd el”, a felsőkarján Bonzó díszeleg, ebédnél egy-egy csonttal megkínálja, és ha ugratja a muszkliját, úgy néz ki, mintha a kutya valóban enne. A szája szélén kék csikk, a szíve alatt néhány kék vércsepp, melynek a művész hiányos fiziológiai ismeretei következtében lefelé keskenyednek, tehát fölfelé folynak. Jobb combján tetovált kilométeróra „méri” a sebességet, fenekén két óriási macska lesi a hasadékba bújt egeret, de M. nem éri be ennyivel, könyörögve kért egy meztelen nőt ábrázoló képet, hogy ezt a mintát is a mellére verethesse.
Érdekes módon a lányok is tetoválják magukat, ezek 16a szövegek és ábrák még kevésbé szalonképesek, elég legyen megemlíteni egy köldökre tetovált felírást: „megkapod”, a hozzá tartozó lefelé irányuló nyíllal.
A tetoválás legszebb, mondhatni költőibb példáit: a javcsis keresztet és a kínai betűt, lent, Aszódon láttam, és ott a maguk helyén beszélek még róluk.
Ebben a szakaszban sok a cigány fiú, leülök az egyik mellé:
– Mivel foglalkozik az apád?
– Az én apám meghalt.
– Hogy?
– A mélyépítőknél dolgozott, a legalsó szinten betonoztak. Lekiabált neki az egyik barátja: vigyázz Lajos, de már nem tudta kikerülni a téglát, ráesett a fejére. Először csak egy kis pattanás volt a nyakán, aztán akkorára nőtt, mint egy pöttyös labda, a második héten meghalt. Hazahozták eltemetni. Béla bácsi, a nagybátyám nagyon szerette őt, azt mondta: ne félj Lajos, nemsokára megyek utánad. Másnap felvette az ünneplő ruháját, és bement a faluba, megivott másfél liter töményt, ott az út szélén hanyatt esett, rángatózni kezdett és meghalt.
– Most nincs apád?
– De van. Anyám elment a rokonokhoz Tiszadadára, ott ajánlottak neki férjet. Első apámtól van öt testvérem, a másodiktól kettő. Úgy volt, hogy én is megnősülök, mert azt hallottam, hogy aki nős, annak nem kell bejönnie a javítóba.
17– Miért, hány éves korodban volt először dolgod nővel?
– Tizenhárom. Van is egy kisfiam, tessék elintézni, nevelő úr, hogy bejöhessen hozzám látogatóba.
A tetoválás közben elkészült, a mester új páciensre rajzolta fel a betűket: „Bűn az élet.” A szőke fiú sziszegve nézegeti a karját. Neki is felteszem a szokásos kérdést:
– Miért kerültél ide?
– Hülye voltam, loptam hat nyulat, és pont egy civil rendőrnek akartam eladni.
– Egyenest ide hoztak?
– Nem, előbb a Markóba. Arról sokat mesélhetnék.
– Te csak ne mesélj – szólt közbe egy vékony, rövidlátó fiú, akit csibésznevén Vidám Fazonnak hívtak –, te csak most kerültél be, kint az utcán még füstölög a csikked. Ha a Markóra kíváncsi a nevelő úr, engem tessék kérdezni.
– Mivel foglalkoztatok ott egész nap?
– Szabályzatot tanultunk, három hosszú oszlop kötelességet és egy kis oszlop jogot. Mindenre engedélyt kellett kérnünk, például, ha a folyosón találkoztunk valakivel, azt kellett mondani, hogy engedélyt kérek a továbbhaladásra, az illető aztán vagy megadta az engedélyt, vagy arccal a fal felé kellett fordulnunk.
– Mi hiányzott bent a legjobban?
18– Nem vitás, hogy a cigaretta, én is elcseréltem a bőrdzsekimet egy doboz Tervért.
– A hétvégét hogy töltöttétek?
– Szombaton délben bezártak minket, és hétfő reggel eresztettek ki sétára.
– Ki volt a szobaparancsnok?
– Egy elsőbűntényes felnőtt.
– Milyen szórakozásaitok voltak?
Vidám Fazon szája szélesre húzódik a felidézendő emlékek édességétől:
– Lámpaoltás után játszottunk, valakit megválasztottunk ügyésznek, az parancsolt az újoncoknak. Baró jó ötleteket talált ki.
– Mondj egy párat.
– Például azt mondta az ügyész: keress aranyat, az újoncnak akkor könyökig bele kellett nyúlni a vécébe. Vagy teleöntöttük a lavórt vízzel, az újonc beleült, egy söprűvel evezett, közben a „hej halászok, halászok”-at énekelte. De a legjobb játékunk a hazamenés volt, valakit beküldtünk az ágy alá, körbe kellett másznia, és be kellett mondania a villamosmegállókat hazafelé, mikor azt mondta, hogy hazaért, leöntöttük egy korsó vízzel.
Közbeszólnak:
– Még a pizsamát mondd el.
Vidám Fazon bólint:
– Akkor egy csomó szökési kísérlet volt a Markóban, a Buffalók már nem láttak az idegességtől, elhatároztuk, hogy csinálunk egy trükköt. Egyikünk pizsamáját kitömtük szalmával, rádrótoztunk egy sapkát, baróul ha19sonlított egy emberre. Éjszaka kidugtuk az ablakon, és egy spárgával kezdtük leereszteni, úgy nézett ki, mintha kúszna lefelé a falon. A fényszóró persze rögtön befogta, riasztólövések, riadó, lent legalább ötven Buffaló várta a pizsamát.
Az intézet napirendje – néhány tapasztalati megjegyzéssel.
6h Ébresztő.
6–8. Tisztálkodás + reggeli torna + reggeli. Megemlítendő, hogy a nagyobb fiúk egy megfélemlített kisebből csicskást faragnak, aki megágyaz és takarít helyettük.
8–½1-ig foglalkozás. Ez idő alatt vagy műhelyben (lakatosműhely, asztalosműhely, mosoda stb.), vagy kertészetben dolgoznak, vagy „teremfoglalkozás” – tanult anyag felelevenítése – címén nem csinálnak semmit. Egy ilyen „teremfoglalkozást” majd leírok.
Újság jár nekik, szakaszonként egy napilap. Az első és második szakasz Népszabadságot kap, a nagyobb gyógypedagógiások Népszavát, a kis gyépések Magyar Nemzetet. Az újságok árát járandóságukból, a havi maximálisan 30 forint munkadíjból kell fedezniük, korábban színes lapokat is járattak, de sokba került, lemondták.
Munkadíjuk felajánlott töredékeiből gyűjtötték össze a három tv-készülék árát is. Akik először adtak pénzt, azok Szántó Kovács Jánoshoz hasonlóan csak a jövőnek ültettek fát, mert ők még egyetlen műsort se láthattak, legfeljebb, ha később újra visszakerültek.
20Kulturális felszerelés továbbá: két (!) zongora a gyógypedagógiások számára, fotólaboratórium, tornaterem, asztali Rex játék, Fekete Péter, a kártya tilos, de azért van, ha a nevelő elveszi, dominólapokkal huszonegyeznek.
1–2-ig ebéd. A koszt kifogástalan, állítólag jobb mint az egyetemistáké, egy fiú napi ellátása 20 forint 40 fillérbe kerül.
2–4 foglalkozás, munka.
4–6 szabad foglalkozás.
6–8 vacsora, előkészület a lefekvésre.
8-tól tévénézés, 9-kor villanyoltás, de ha valami jó műsor megy, akkor 10-ig, 11-ig is fennmaradnak.
Mint látható, az étkezéseket kivéve a programban kevés kötött tartalmú foglalkozást találhatunk, rengeteg szabadidőt engedélyeznek a fiúknak, amit azok a lehető legrosszabbul használnak ki. Kicserélik tapasztalataikat, híreiket Aszódról, sőt bizonyos továbbképzés is folyik. Magam is láttam, mikor két cigányfiú gyakorlati bemutatót tartott a zsebtolvajlás technikai minimumából.
Aszódon derült ki aztán teljes bizonyossággal, hogy ez az „előkészítés” több kárral jár, mint haszonnal.
Még néhány alapvető rendelkezés.
A fiatalkorúra szabott bírói ítélet nem tartalmaz időtartamot, de a javító nevelés minimális időtartama egy év. Egy év leteltével az intézeti tanács a szülő kérelmére vagy saját kezdeményezésére dönt afelől, hogy meghosszabbítja-e a büntetést? Itt három szempontot vesznek figyelembe:
211. Intézeti magatartás. Mutatkozik-e javulás a fiú viselkedésében?
2. Kinti környezet. Megfelelő biztosítékot nyújt-e, hogy a fiú nem követ el újabb bűncselekményt?
3. Biztosítva van-e a további szakmai képzés?
Tapasztalat szerint az ipari tanulók akkor sem hagyják el Aszódot egy év után, ha erre mód nyílik. Kész iparosként akarnak kikerülni, két-három évet is eltöltenek itt, viszont a mezőgazdasági részlegből minél hamarabb szabadulni igyekeznek.
Ha betöltik a 18. évet, és el akarnak menni Aszódról, az intézetnek nincs joga visszatartani őket.
Egyik nap az I. szakaszhoz mentem be teremfoglalkozásra, a foglalkozást X. vezette, ötven körüli, kopasz, szemüveges, széles vállú férfi, épp a kecskéről beszélt:
– Hogy hívják még a kecskét? Ki tudja? Senki se tudja? Akkor én megmondom: a szegényember tehenének.
Senki sem figyel rá, mellettem egy frissen kaszált hajú gyerek elmélyülten keresgél egy francia–magyar szótárban.
– A nevelő úr tud franciául?
– Valamit.
– Mit jelent az, hogy hülye?
– Azt hiszem, crétin.
– És zsidó?
– Juif.
22A fiú becsukja a szótárt, és mély gyomorhangon a nevelő felé kiabálja:
– Crétin, juif!
X. felugrik, nagy pofont ad a gyereknek:
– Majd adok én neked crétint és vedd tudomásul, hogy nem vagyok zsidó. Katona voltam a háborúban, a véremet ontottam értetek!
A megpofozott fiú leül a sarokba, és elkezdi ököllel verni a saját fejét. Megdöbbennék, ha nem hallottam volna azt a magnószalagot, melyen ugyanez a fiú fél órán keresztül fejtegeti, miképp kell tettetni az epilepsziát.
– Állatok – mondja X. zengő hangon –, állatok. Nem beszélek nektek tovább.
Leül és kinyit egy füzetet, írogat.
– Mit írsz? – kérdezem tőle.
– Verseket. Feldolgozom az életüket verses formában.
– Már régóta írsz verseket?
– Igen. Azelőtt kántortanító voltam, én írtam a vőfélyszövegeket és siratókat, két pengőt kaptam egy versért.
– Nem tudok nagyobb áldást elképzelni, mint hogy az Isten vagy a Párt megszabadítson minket X.-től – mondja az igazgató. – Az az óra, amit te láttál, az még viszonylag normálisan folyt le, előfordul, hogy cipőket vágnak hozzá, vagy beleköpnek a kalapjába.
Rövidlátó, volt nálunk egy fiú, aki hónapokig minden 23áldott reggel kiment a katedrához, kivette a táskájából az almát, melyet X. tízóraira hozott magával és megette.
Kezdett már úgy is foglalkozást: „azt, hogy van Isten, vagy nincs Isten, azt senki sem tudhatja biztosan”. Máskor behozta a rádióját, Szabad Európára csavarta, és kitette az ablakba, mikor szóltam érte, még ő háborodott fel: mit akartok? Zenét játszottak és a zene nemzetközi.
Mániája, hogy ő milyen erős, negyedévenként mellső fekvőtámasz bemutatót tart. A gyerekek már ismerik ezt a bolondériáját, ha kapnak tőle egy pofont, másnap odamennek hozzá: jaj, nevelő úr, akkora pofont tetszett adni, hogy még mindig cseng a fülem tőle. Ilyenkor X. szeme felcsillan: még mindig cseng a füled, fiacskám? Ugye erős vagyok, ugye erős vagyok?!
– És miért nem lehet elküldeni az intézetből?
– Hidd el, már próbáltuk, az újság is írt róla, de a feleségének van valami magas összeköttetése, az mindig megvédi őt. De a következő botránynál, lesz ami lesz, visszaminősítem.
Ez a botrány nem váratott soká magára.
Az I. szakaszban volt egy Szecska nevű fiú, udvarias és jóindulatú, az első pillanattól mindenki szerette. A pszichológus, aki április 4-i felajánlásként az intézet kidekorálását vállalta, maga mellé vette, a fiú festett, rajzolt, ragasztott, és mikor munkájáért egy citromot kapott jutalmul, nyolcfelé vágta és szétosztotta.
24Kezdetben úgy látszott, X. is kedveli Szecskát, személyesen készítette fel az április 4-i szavalóversenyre:
– Több érzéssel mondd, fiacskám: „Fel magyar ifjúság, tiéd a nagy jövőnek véres hajnala!”
Aztán valami jelentéktelen dologért megharagudott rá, és dörgő hangon kijelentette:
– Csalódtam benned, fiacskám, szemét, rongy ember vagy, és ilyen értelemben fogom tájékoztatni a kedves szüleidet.
És a következő látogatásnál valóban a sárga földig lehordta Szecskát a szülei előtt, akik azonnal összecsomagoltak és elmentek. Szecska sírógörcsöt kapott, és napokig nem tért magához. Az I. szakasz bosszút esküdött X. ellen.
A fiatalkorú alvilág – akárcsak a felnőtt – kiváló lélektani érzékkel rendelkezik, és pontosan ismeri felügyelőinek, őreinek jellemét.
Még valamelyik régi javítós évfolyam megtudta: P., az igazgató, semmit sem gyűlöl annyira, mint azt, hogy a tanárok saját maszek munkáikat a gyerekekkel végeztessék el. Régebben, mikor néhány tanár bent lakott az intézetben, gyakran áthívattak egy-két gyereket takarítani vagy más kisebb munkára, de mindig a lelkükre kötötték: lehajtott fejjel, vagy ha kell, négykézláb menjenek el az igazgató bácsi irodája előtt.
Ez az adalék megjegyeztetett, és évről évre öröklődött, most, mikor az I. szakasz beadványban feljelentette X.-et az igazgatónál, arra hivatkoztak, hogy a nevelő ti25tokban aktatáskát varratott, villanyvasalót javíttatott velük.
X. karjait széttárva méltatlankodott:
– Engem mernek vádolni? Aki a saját villanyvasalóját is feláldozta, hogy a gyerekek tanulhassanak.
De ezúttal már nem volt mese. Az igazgató most sem tudta elbocsátani X.-et, viszont irgalom nélkül visszaminősítette, azóta a folyosót takarító lányokra és fiúkra felügyel.
Az egyik március végi vasárnapon már ebéd előtt bementem, látogatási nap volt az intézetben, és H.-csal, az egykori kajakozó Európa-bajnokkal kettesben mi láttuk el a kapuügyeletet. H. egy listát ad ide nekem, akinek a neve mellett kereszt áll, ahhoz nem jöhet látogató, az eltiltás oka legtöbbször szökési kísérlet, ritkábban a belső fegyelmi rend ellen elkövetett vétség.
Egy órakor nyitjuk ki a kaput, de már tizenegykor ülnek az intézettel szemközti járdaszegélyen. Egyszerre akarnak betódulni, alig tudjuk őket feltartóztatni H.-csal.
– Tessék előkészíteni a személyi igazolványokat!
Egy gyerekhez papíron csak két látogató jöhet, de nem ragaszkodunk az előíráshoz, némely cigányfiúhoz egész karaván vonul be, csak egyetlen dologra vigyázunk: a látogató valóban rokon legyen.
Sokáig semmi komplikáció nem adódik, csak H. emel ki avatott kézzel egy-egy elrejtett boros üveget a csoma26gokból vagy a kabátzsebekből. A tömeg rég bevonult, mikor egy félszeg, húsz év körüli fiú lép oda hozzánk, már a mozdulat, ahogy felmutatja a személyi igazolványát, jelzi: maga sem hisz benne, hogy beengedjük.
– Kihez akar menni?
– H. Verához.
– Rokona?
– Nem, a vőlegénye vagyok.
– Sajnos, nem bocsáthatjuk be! – mondja H.
A fiú tehetetlen bólintással tudomásul veszi, de nem megy el. Nekidől a téglafalnak. Néhány perc szótlan várakozás után H. megkérdezi:
– Ne haragudjon meg a kérdésért, maga egy csinos, elegáns fiú, más menyasszonyt nem talált magának, csak egy javítós lányt?
– Amikor összeismerkedtünk, még nem tudtam, csak később derült ki, hogy kabátot lopott.
– És akkor miért maradt mellette?
– Maga mit csinálna, ha megtudná, hogy egy lány gyereket vár magától?
H. füttyent:
– Hányadik hónapban van?
– Ötödik.
– Akkor kész.
Mikor a fiú elmegy, megkérdezem H.-tól:
– Mit csinálnak a lányokkal, ha terhesen kerülnek be?
– A legtöbbször küretre viszik őket, de akadnak cifrább esetek is. Valamelyik intézetben állítólag volt egy dilis lány, aki ahányszor megszökött, mindig tele hassal 27jött vissza. Megunták az ügyet és az egyik műtétnél miskárolták a leányzót.
Visszamegyek az épületbe, sorra járom a termeket. Mindenütt látogatók ülnek, néhány cigányasszony lefeküdt a padlóra, és alszik színes bugyrain. Kíváncsian nézem a gyerekekhez tartozó szülőket, egyeztetem őket a már ismert adatokkal, ez a különvált házaspár, F. szülei, az intézetbe is külön jöttek, az apa saját autóján, az asszony villamossal, amíg az egyik beszél a gyerekkel, a másik kint áll a folyosón. Ez a kedves virágárusasszony, akit már rég ismerek, a kedvencemnek, Rongykuviknak a nagymamája.
Egyik fiú unja a szüleit, küldené már haza őket, a másik még az ennivalóval sem törődve az anyjához bújik.
Az egyik nevelő elsiet mellettem, a szája széléről odaszól:
– Menj fel a kettesbe, Banyó öngyilkos akart lenni.
Felszaladok az emeletre, Banyó, a máskor mindig vidám, ravasz cigánygyerek sírva fekszik az ágyon, körötte néhány társa álldogál.
– Mi történt?
– Banyónak van bent az intézetben egy öccse is az anyja második férjétől. Most bejött az anyja látogatóba, de csak az öccséhez, mert őt már nem szereti. Banyó látta az ablakból az anyját, dühös lett, neki akart rohanni, de 28a nevelő úr nem engedte, erre benyúlt a konnektorba, hogy öngyilkos legyen.
A fiúk tudják: ezt a látogatást azért engedélyezték, hogy elbúcsúzhassanak hozzátartozóiktól, hamarosan összeül a beutaló bizottság, és őket viszik le Aszódra. Egyesek szökésre készülődnek, a konyháról ellopják a késeket, kalapáccsal fűrészfogúra verik, és átvágják a rácsokat. Mások egykedvűen veszik tudomásul, játszanak az asztali Rexen vagy beszélgetnek. Rongykuvik hozza a sakk-készletet:
– Egy partit, nevelő úr?
Rakosgatjuk fel a figurákat.
– Mindenkitől megkérdezi nevelő úr, hogy került ide, az én történetem nem érdekli?
– Ha akarod, mondd el.
– Azt tudja, hogy az én anyámat 56-ban elgázolta egy tank, apám pedig börtönben halt meg, azóta a nagyanyám nevel minket. A nővérem már megjárta ezt az intézetet, nagyanyám sokat sírt miatta, én megesküdtem neki, hogy sohasem kerülök be ide. Egy állami gyerekotthonban laktam, vízvezeték-szerelő akartam lenni. Nem volt velem semmi baj, még azt is megengedték, hogy a szünidőben külön munkát vállaljak.
Egyszer beállok egy takarítóbrigádba, nappal 10, éjjel 15 forintos órabérért, kerestem ötszáz forintot, ebből százat megettem-megittam, négyszázért pedig vettem magamnak egy cipőt. Hazamegyek az otthonba, nekem 29esik az igazgató, szid, és elveszi tőlem a cipőt, hiába mondtam, hogy ezért én megdolgoztam, nem adta vissza.
– Biztos, hogy így történt?
– Csibész becsületszavamra, nevelő úr.
(Ez a legnagyobb eskü, jaj annak, aki megszegi, soha többé nem fogadkozhat, mert azonnal odavágják neki: te a csibész becsületszavadat már a Don-kanyarban otthagytad.)
Rongykuvik folytatja:
– Szóltam a haveromnak, és még aznap este megdurrantunk. Kint a hegyekben találkoztunk két fiúval, akik Aszódról szöktek, kerestünk négyen egy víkendházat, és felnyitottuk.
A házban találtunk egy kis bort meg befőttet, mikor elfogyott, ketten lementünk a városba, egyikünk tejesüveget lopott a Közértből, a másik visszaváltotta.
– Mit csináltatok egész nap?
– Hülyéskedtünk, vicceket meséltünk, felpróbáltuk a gyerekpizsamákat, megfigyeltük, hogy nem jön-e a tulajdonos. Egyszer jön egy pali, megáll a kertajtónál, mondom a fiúknak: vigyázzatok, itt a gazda, de a pali csak gyümölcsöt lopott az aktatáskájába.
– És mit csináltatok volna, ha bejön?
Rongykuvik diplomatikus mozdulatot tesz:
– Kénytelenek lettünk volna lecsapni. Másnap is megállt egy aktatáskás pali a ház előtt, mi már röhögtünk és mutogattuk egymásnak: nézzétek, ez is jött lopni, de a pali nem lopott, csak nézett a ház felé és elment.
– Ő volt a tulajdonos?
30– Ő. Jöttek a rendőrök, és elvittek mind a hatunkat.
– Az előbb még csak négyen voltatok.
– Közben felszedtünk két nőt is. A bíróságon el kellett vinnünk a balhét, ez azt jelenti, nevelő úr, hogy be kellett ismernünk az ügyet. Engem csak egy dolog bántott, a pali azt állította, hogy a víkendház frissen volt takarítva és festve, és ránk vertek 1000 forint takarítási díjat is, pedig csibész becsületszavamra, minden ragadt a kosztól. Engem nem hagyott nyugodni ez a dolog, mikor áthoztak a börtönből ide, a Zápor utcába, megszöktem, kimentem a víkendházba megnézni, vajon kitakarították-e azóta. Minden úgy állt, ahogy mi otthagytuk – négy hónappal azelőtt. Visszajöttem, és megmondtam az igazgató úrnak, ellenőriztessék le ők is a víkendházat, és azt az 1000 forintot írják le a számlánkról.
Éjszaka az intézet melletti ház lapos tetejére egy huligánbanda mászott fel – állítólag a ferencvárosi Papp-gödörben tanyázó galeri –, nem lehet tudni, az ő segítségükkel vagy saját rezsiben, de ugyanazon az éjszakán megszökött két növendék.
Kiadták ellenük az országos körözést, de semmi támpont nem mutatkozott arra vonatkozólag, hogy milyen irányba indulhattak el.
Délben Janó, a bokszoló félrevonta H.-t a kazánházban:
– Nevelő úr, én tudom, hogy merre szöktek a fiúk. Én adtam nekik címeket, ahol csövezhetnek.
31– Jól van, este elmegyünk értük.
Mikor H. elmondta nekem az ügyet, nem akartam elhinni. A világ minden javítóintézetében vannak „téglák” – beépített emberek –, hiszen jórészt ettől függ, mennyit tud meg a nevelő a közösség zárt életéről, de nem tudtam elképzelni, hogy Janó, ez a tapasztalt és önérzetes vagány ilyen szerepre vállalkozzon. Engedélyt kértem az igazgatótól, hogy este én is elmehessek a kocsival.
Azon a délutánon író-olvasó találkozón kellett részt vennem a Kertész utcai Szabó Ervin Könyvtár ifjúsági klubjában, rendkívül sok zseniális ifjú gyűlt össze, sokat tanultam tőlük az irodalomról és az életről, alig vártam, hogy visszamehessek a kis bűnözők közé.
A gyerekek már lefeküdtek, az „éberszolgálat”-ot L. látta el, már évek óta ő az állandó éjszakás, gondolom, a pótlékért vállalta el. Indulatos, keserű ember, most is egy felfeszített ajtót és egy félig átfűrészelt ablakrácsot mutat káromkodva:
– Itt megint szökés készült.
Végigtapogatja az ágy lábára kitett törülközőket, amelyik vizes, feljegyzi, ugyanis a kifűrészelt rácsot vizes törülközővel szokták kihúzni, a száraz törülköző könnyebben elszakad. P., az igazgató komoran bólint, és lemegyünk az intézet elé.
Az utcán már ott várakozik a zöld Nysa mikrobusz, az utastérben bent ülnek a szökevényvadászat többi résztvevői: a sofőr, H. és Janó, a „vamzer”. H. hideg zsíros lángost nyújt felém a sötétben.
32Az igazgató is beszáll, cigarettával kínálja meg Janót:
– Szóval, merre szöktek a fiúk?
– Tetszik tudni, hol van Máriaremetén a „Grill”?
A sofőr közbeszól:
– Én tudom, a Petőfi kultúrotthont hívják így.
– Meg kell kérdezni a fiúktól, akik odajárnak, hogy melyikükhöz mentek.
– Jól van, indulhatunk.
Óbudáról egy sötét, meredek és tekergős hegyi út vezet át a célunkhoz, én már négy nyarat laktam kint Remetén, mégis alig ismerem ki magam. Eszembe jut, hogy mind a két szökevény vidéki fiú, elképzelhetetlen, hogy ők a lebukás állandó fenyegetései között ezt a bonyolult, nehezen tájékozható utat választották. Viszont Janó miért mondta volna ezt? Janó azonban nem szól, kuporog az ülésen, és időnként mélyet szív a cigarettájából.
Megérkezünk a „Grill” elé, kiszállunk, Janó meghatottan figyeli a régi, megszokott épületet. Egy-egy fiú jön ki, köszön nekik:
– Szevasz, disznófülű. Nem láttál erre két javcsis srácot?
Egyikük sem látott.
– Menjünk a verandára.
Bemegyünk az üvegezett folyosóra, itt Janó hirtelen megugrik és menekülni próbál. Hirtelen megértem a merész és átgondolt tervet: vamzerolás ürügyével kihozatta magát intézeti kocsival a számára jól ismert környékre, hogy itt optimális körülmények között kísérelhesse meg 33a szökést. A terv be is válna, ha nem épp H. vigyázna rá, a római, maconi, berlini kajak világversenyek győztese. Két ugrással utoléri a fiút, elgáncsolja, aztán felhúzza a földről:
– Sajnálom Janó. Az ötlet különben világi volt.
Április 4-i ünnepség a tornateremben.
Olga, a szavalóverseny győztese, József Attila Kései siratóját szavalja, mikor odaér, hogy: „cigány vagy!” Banyó komoran felszól a színpadra:
– Te vagy cigány!
Végre felvirradt a nagy nap, a fiúk az aszódi beutaló bizottság elé kerülnek. Feljött Aszódról E., az igazgató, N., az otthonvezető, itt van a „főnök”: Molnár elvtárs a Művelődésügyi Minisztériumból, László elvtárs az Igazságügy-minisztériumból és természetesen a Zápor utcai intézet vezetői.
A növendékek erre az alkalomra új, kék cejgruhát kaptak a raktárból és fehér inget, ártatlanok és légiesen átszellemültek, akár az angyalok kórusa. Az új épület előcsarnokában várnak jelenésükre, Z., a másik pszichológus vigyáz rájuk.
– Behoztam nekik a zsebrádiómat – mondja Z. – Jól érzik magukat, nem lesz semmi baj.
Ez Z. nevelői alapállása, hosszú tevékenysége során mindvégig kitartott mellette.
34A felszabadulás után, mikor Károlyi Mihályné megalapította a Magyar Howard Intézetet otthontalan gyerekek számára, Z.-re bízták a vezetést. Az intézet az úgynevezett „nyíltkapus” elvek alapján működött, semmiféle kerítés vagy rács nem akadályozta a gyerekeket a szökésben, maga Z. is csak annyit kért tőlük, hogy szóljanak, ha el akarnak menni, ő maga ad útiköltséget. Meggyőződése szerint nem fenyegetni kell a gyerekeket, hanem meggyökereztetni, szakmát tanultak, közös erővel futballpályát építettek, arra vonatkozólag viszont semmiféle adattal nem rendelkezünk, hogy hányan szöktek meg Z. keze alól.
Mikor a Magyar Howard Intézetet feloszlatták, Z. átkerült az állami nevelésbe. Itt figyelmeztették, hogy hagyjon fel polgári tempóival: „mi nem kisiparosokat akarunk nevelni”, ugyancsak szigorúan megdorgálták, amiért ebéd közben felolvasott a gyerekeknek.
Igazgatói beosztásából akkor váltották le, mikor a Völgy utcai épületet elfoglalta az Államvédelmi Hatóság, és a nevelőintézetet átköltöztették a Szentföld Múzeumba. A költözködés során különféle rendellenességek merültek fel, így például eltűnt a papok lefoglalt misebora, Z. szerint a szállítómunkások csak húsz litert ittak meg, a többit az ÁVH vitte el.
Z. – mint már említettem – itt a Zápor utcában pszichológusi beosztásban dolgozik, de változatlanul ragaszkodik elveihez.
– Ne maradjak itt veled vigyázni a gyerekekre? – kérdeztem tőle.
35– Menj csak be nyugodtan, jól érzik magukat, nem lesz semmi baj.
Bemegyek a terembe, ahol a bizottság ülésezik, bemutatnak az aszódi intézet igazgatójának:
– Az elvtárs is leutazik a gyerekekkel, és néhány hetet Aszódon tölt majd.
A kövér, joviális igazgató kezet nyújt:
– Majd lent Aszódon beszélgetünk, öcsi.
Egyenként hívják be a fiúkat, a beszélgetések hangulata rendkívül barátságos, sőt inkább érzelmes. E., az aszódi igazgató mindent megígér: Janónak gépkocsivezetői tanfolyamot, az írni-olvasni alig tudó Gonosznak traktort, de legalább egy szakmát mindenkinek, lesz továbbá bőséges ellátás, zenei képzés, nyaranként kétheti szabadság, üdülőtábor a Balaton partján. Szinte sajnálom, hogy én már kinőttem abból a korból, mikor még Aszódra kerülhettem volna.
Csak Rongykuvik hunyorgat bizalmatlanul:
– Milyen szakmát tanultál?
– Vízvezeték-szerelést, másfél évről van papírom.
– Lent tovább tanulhatsz.
– Nem akarok.
– Miért nem?
– Megmondom őszintén: remegnek a kezeim, és nem tudnék rendesen hegeszteni.
– Inkább leszel egy évig segédmunkás?
– Inkább.
Mikor kimegy, E. elégedetlenül dünnyögi:
36– Azért nem akar szakmát tanulni, mert fél, hogy akkor egy év után is ott tartjuk.
A többiek viszont csak állnak sötét, új munkaruhájukban és fehér ingben, szelíden bólogatnak, egy avatatlan szemlélő képtelen volna megérteni, miért kell ezeket a fiúkat javítóintézetbe küldeni, mikor lélekszakadva jön Rózsa bácsi, a személyzetis:
– Szörnyűség! Tizennyolc gyerekből tizenkettő megszökött!
Kirohanunk H.-csal a folyosóra. A felügyelő pszichológus kétségbeesetten magyarázza, hogy a gyerekek jól érezték magukat, azt hitte, nem lesz semmi baj. Kiderült: az intézet egyetlen olyan szobájába vitte be őket, melyet nem véd rács, csak az nem szökött meg, aki nem akart.
A szökevények kiugrottak az udvarra, a falat éppen javították, a tátongó nagy résen átfutottak a szomszédos templomkertbe, onnan pedig ki az utcára. A faljavításnál néhány kőműves dolgozik, H. kérdőre vonja őket:
– Maguk miért nem akadályozták meg?
– Mi próbáltuk kérem, meglöktük őket, ásónyeleket dobtunk a lábuk közé.
De egy oldalt álló öregasszony elárulja, hogy a kőművesek félreálltak az útjukból, sőt biztatták a fiúkat.
– Így van ez – mondja H. lehangoltan. – Egyszer két órát futottam egy gyerek után fényes nappal az utcán, ezer embernek szóltam, hogy fogja meg, mind azt felelte: fogja meg maga, sőt még röhögtek is rajtam. De ha ugyanez a fiú betör hozzájuk, vagy megizéli a lányukat, 37akkor telekiabálják a világot: hol a rend, hol a biztonság?
Néhány gyerek megunta a csavargást, csinált néhány stiklit: felhívta valamelyik hídtelefonon a vízimentőket, a piacokon kiárusította a téeszcsék ponyvával letakart burgonyáját, a pénzen berúgott, és éjszaka visszajött magától. Másokat a rendőrség szállított vissza, a tizenkét szökevényből végül is kilenc megkerült. Rongykuvikot nem tudták elkapni. Még korábban elkérte a telefonszámomat, vártam, hogy felhív, de egyelőre nem jelentkezett.
Az intézet vezetői újabb szökésektől tartottak, ezért minél előbb meg akartak szabadulni a felelősségtől, meggyorsították a szállítás előkészületeit. A fiúk leadták az intézeti felszerelést, köztük a melegítő nadrágot, melyet kitartó rángatással divatos trapéz formájúvá alakítottak át, visszakapták civil ruhájukat, órájukat.
A szállítandó csoport – az „iparosok” és „gazdisok” együttvéve – huszonöt-harminc főből állt, egy nagy rabomobil levihette őket Aszódra. H. és én kísértük a szállítmányt, én a holmimat is magammal vittem, mert mindjárt lent maradtam Aszódon.
Tíz órára tűzték ki az indulást, gondoltam, ráérek fél tízre kimenni, de az ideges Rózsa bácsi már kilenc órakor el akarta indíttatni a kocsit. H. ragaszkodott hozzá, hogy megvárjanak.
Nem láttam beszállni a fiúkat, azt mondják, Janó sírt, 38mások integettek az ablakokban figyelő társaik felé. Mire kiértem, már bent szorongtak a három padon gyűrött civil ruhájukban, most először váltak feltűnővé az otthoni anyagi és személyes ízlésbeli különbségek.
Még én sem utaztam soha rabomobilon, érdeklődve néztem körül. Az őrök tartózkodási helyét, ahol mi ültünk, rács és rácsos ajtó védi, a rácson túl csak homályosan látszik a fiúk arca. Jobb kézre csengő, a sofőrnek szól és a vezetőfülkében elhelyezkedő fegyveres őrnek. Kipróbáljuk a csengőt, aztán elindul a kocsi, H. kinyitja az elválasztó vasajtót.
Átkozott meleg van, valami ráccsal fedett, rejtett nyíláson jön csak a levegő, a fiúk még hónapokkal ezelőtt kerültek be, izzadnak a vastag, téli ruhában. Nézik az elmaradó várost, a pestiek hátulról-oldalról is tévedhetetlenül felismerik az ismerős házakat, üzemeket.
Nem szólok bele a beszélgetésbe, gondolatban már Aszódra készítem fel magam. Egyik regényem nagy része hasonló környezetben játszódik, de az adatokat vagy hallottam, vagy kitaláltam, sohasem jártam javítóintézetben, éppoly szorongással várakozok, mint a fiúk.
Mintegy másfél óra után az egyenletesen futó rabomobil lelassít, kinézek: a sofőr egy felbontott, agyagos úton manőverezik. Ez már Aszód, hamarosan be is állunk az intézet udvarára.
39Kezemben a sporttáskával kiszállok, előttem a javító háromemeletes, kopott, sárga épülete – később kiderül, hogy egy magasföldszintből és két emeletből áll. Hangulatában gyerekkorom légiós filmjeinek büntetőtáboraira: Sidi bel Abes-re és Colombe Becharra emlékeztet, alakja pedig olyan U betűre hasonlít, melynek két szára rövid, átfogója pedig aránytalanul hosszú. Az ajtók zárva, az ablakokat mindenütt rácsok takarják.
Az épület – mint már említettem – két külön intézetre tagozódik, külön igazgatóval, tanári és nevelő karral, műhelyekkel, ügyvitellel, csak az ebédlő és néhány más szociális intézmény közös, de ezeket sem használják egy időben. Az iparosoké az U betű egyik szára és a hosszú átfogó, a gazdisoké az U betű másik szára, ez meg is felel a létszámaránynak, mely becslésem szerint 3:1 lehet az iparosok javára.
A két intézet nem él túlságosan jó kapcsolatban egymással, a nevelők köszönnek egymásnak az udvaron, de csak a saját intézetbeli kollégáikkal járnak össze, a növendékek között is fennáll valamilyen feszültség. Régi aszódiak mesélik, hogy ha az ipariaknál valamelyik szakasz fellázadt és elsáncolta magát, mindig a gazdisokat hívták át a zendülők leverésére.
H. két csoportra osztja a fiúkat, én az iparosokkal megyek, ennek az intézetnek leszek a vendége, a mezőgazdasági részlegbe csak egy-két napra látogatok át.
Bekopogunk egy ajtón, beengednek minket, a felvételi iroda előtti folyosón várakozunk. A falakon régi évfolyamok tablói lógnak, középen a tanári karral, ahogy 40múlnak az évek, úgy lesz E.-nek, az igazgatónak fényképarca mind szélesebb, N. otthonvezetőé pedig egyre soványabb. Másik táblán az intézet atlétikai csúcseredményei, a sarokban üvegezett szekrény áll, polcain a növendékek által készített szerszámok sorakoznak.
A fiúk agresszívek – ha jól emlékszem főiskolás lélektani óráimra: bizonytalanságukat, szorongásukat palástolják így –, hiába szólok rájuk, Janó beleköt a sárgaköpenyes T. igazgatóhelyettesbe, aki jött megnézni az új csoportot. Elküldöm Janót, félek, hogy T. egyszer s mindenkorra megjegyzi magának.
A fiúk bevonulnak a felvételi irodába, jön E., az igazgató és belém karol:
– Szevasz, öcsi, gyere, megmutatom neked az intézetet.
Sétálgatunk a hatalmas kertben, középen most virágzik egy hatalmas, lila virágú tulipánfa, távolabb kézilabda- és kosárlabdapálya, szemközt az alacsony műhelyek sora.
– Mikor épült az épület?
– Az 1880-as években, Európában az elsők közé tartozott, ahol a növendékeket nem büntették, hanem munkára nevelték. 1951. szeptember 15-ig az Igazságügy-minisztérium fennhatósága alá tartozott, akkor az Igazságügy leadta, az MTH intézet a Munkaügyhöz, a Gazdi a Földművelésügyi Minisztériumhoz került, ezek is igyekeztek megszabadulni tőle, így vette át a Művelődésügyi Minisztérium. A mi nevünk: Művelődésügyi Minisztérium 2. Számú Fiúnevelő Intézete, a gazdi a 3-as számú.
41– Régen milyen munka folyt az intézetben?
– Főleg lovas kocsikat készítettek és akörül alakultak ki a szakmák: kocsilakatos, asztalos.
– És most?
– Több mint egy tucat szakmát tanulhatnak a gyerekek: lakatos, kovács, asztalos, szabó, vízvezeték-szerelő, motorszerelő, esztergályos és így tovább. Ugyanolyan rendszer szerint járnak iskolába és dolgozni, mint a rendes ipari tanulók. Különösen jó magaviseletű növendékeinknek engedélyezzük, hogy párhuzamosan elvégezhessék az esti gimnáziumot is.
– Mindenki tanul tovább?
– Nem, vannak, akik nem akarnak, őket segédmunkásoknak osztjuk be kertészetbe, kazánházba, munkaidejük a szabályos nyolc-nyolc és fél óra.
– Hány fiút tud befogadni az intézet?
– Most 275 növendékünk van, de ha úgy adódik, felmehetünk 300-ig is.
Benézünk a műhelyekbe, a munka az én laikus szememben semmivel sem különbözik attól, melyet egy rendkívül vegyes profilú, de átlagos gyárban látnék, az asztalosok fiókokat enyveznek, az esztergályosok valamilyen munkadarabot fognak be.
Elérünk a sportpályákhoz, vékony, bajuszos férfi vezényli a tornaórát. E. int neki, aztán továbbmegyünk.
– Itt állt valaha a templom.
– Milyen templom volt?
– Megosztott, lehetett tartani benne katolikus, református, evangélikus és zsidó istentiszteletet. Kellett a hely 42a sportpályához, lebontottuk, mikor a plébános meghallotta, bejött, és itt az udvar közepén átkozott meg minket. A gyerekek nagyon élvezték a bontást, versenyeztek, hogy ki húzza meg a kötelet. A bontási anyagból építettük a szemközti nagy SZTK-rendelőt, Aszód községnek ajándékul.
– Most milyen a viszony az intézet és a falu között?
– Most már istenes. Két évvel ezelőtt még adtunk a gyerekeknek vasárnapi kilépőt, balhét csaptak a moziban, kikezdtek a nőkkel, gyümölcsöt loptak. A Tanács azt követelte, hogy öltöztessük a gyerekeket megkülönböztető csíkos ruhába, ezt nem akartuk, inkább nem engedtük be őket a faluba. De ha Aszódon történik valami, a gyanú még mindig az intézetre hárul. A katonák meg az erdészek alig várják, hogy mozgósítsák őket, ha egy fiú megszökik.
– Nevelők, tanárok?
– Ez két külön kaszt. Ha hallanák, hogy együtt emlegeted őket, tiltakoznának.
– Miért?
– Majd kérdezd meg tőlük, meg fogják magyarázni.
– Az a bajuszos, aki a tornaórát vezette, tanár vagy nevelő?
– M.? Tanár, méghozzá a legjobbak közül való. Érdekes sorsú ember. Parasztcsaládból származik, repülős akart lenni, a felszabadulás előtt belépett a Horthy Miklós Repülő Alapba, az olyan társadalmi-katonai szervezetnek számított, mint nemrégiben a Szabadságharcos Szövetség. M.-et Szálasi alatt avatták fel repülőtisztnek. 43Háború után osztályellenségnek számított, hányódott ide-oda, közben rászokott az italra. Később idekerült tanárnak, ma a testnevelés kiváló dolgozója, de rettenetes zugivó, legalább fél liter töményt bevág naponta.
Visszatérünk a főbejárat elé, E. int:
– Vidd le a gyerekeket a raktárba, szereljenek fel.
N. bácsi, a raktáros 1922 óta dolgozik Aszódon, eszembe jut, hogy a nagyanyám lánykorában Püspökladányon egy Poroszlai nevű szabómesternél tanult varrni, aki később Aszódra került.
– Tetszett ismerni Poroszlai bácsit?
– Hogyne ismertem volna! A fia tavaly ment nyugdíjba.
A raktár falán különféle tárgyak: a Szovjetunió nagy emblémája, mellette cseresznyepaprika szárad füzérben. Fent a cső folyik, N. bácsi egy bádogcsajkát kötözött rá. A raktárosi asztalt fémplakett díszíti:
„Magyar Lajos
Gépszíj és Műszaki Szíjárugyár
A világhírű HA PON szíjak egyedüli gyártója
Telefon: 62
Sürgönycím: Magyarszíj”
A fiúk nagy sportszatyorba rakják civil holmijukat, vagy csomagolópapírba kötözik, N. bácsi majd hazaküldeti. Megkapják az intézeti felszerelést: két rend ruhát, az egyik cejgszerű munkaruha, a másik vastag, sötét posztóból készült öltöny, melyet bent az intézetben hor44danak, cipőt, bakancsot, de még fogkefét, fogkrémet, mosó- és pipereszappant is.
Együtt megyünk fel az V. szakaszba, melyet egyébként előkészítő szakasznak neveznek. Aszódon minden növendék először idekerül, és itt tölti a beilleszkedés, elhelyezkedés hónapjait.
A szakaszokat általában egy nevelő vezeti, ennél a szakasznál két nevelő dolgozik: P. Géza – az ő életútja a későbbiekben megér egy fejezetet –, neki segít P., a volt börtönőrből lett nevelő; aki levelező úton most végzi a második gimnáziumot.
A fiúk felsorakoznak a nevelői szobában, hátravetett kezükkel a szekrények falának támaszkodnak. Géza köszönti őket, megígéri, hogy jól fogják érezni magukat Aszódon, csak egyet kér: az első hónapban ne szökjenek meg, aki egy hónap elteltével is szökni akar, annak – úgymond – ő a saját kulcsával nyitja ki az ajtót. Régi a szöveg, de most is, itt is beválik.
Géza türelmesen válaszolgat a kérdéseikre, szabadságra három hónap múlva mehetnek, a Zápor utcában töltött idő beszámít a büntetésbe, lehet sportolni. Mindent megígér, aztán átveszi és jegyzékbe sorolja az új növendékek pénzét és értékesebb személyi tárgyait. Ezen a jegyzéken vezetik majd később a munkajutalmakat – összege a tanulmányi átlagtól és évfolyamtól függően száz forinttól négyszáznyolcvanig terjedhet. Ha va45laki cigarettát, édességet vagy borítékot akar venni az alagsori kantinban, ebből a pénzből kérhet.
A fiúk jó része nem adja le a magával hozott, teljes összeget, ösztönösen minden eshetőségre számítva megtartanak maguknál tíz-húsz forintot, a pénzt később a ruhájukba varrják.
Mikor a kérdések kifogynak, Géza behívja F. Bélát, a szakaszparancsnok-helyettest. Béla alacsony, szemüveges, kivételesen erős fiú, már letöltötte a büntetését, hazamehetne, ő azonban ittmaradt, hogy elvégezhesse az utolsó évet a kovács szakmában.
Már a Zápor utcában is sokszor hallottam a nevét, Aszódot megjárt és visszakerült fiúk esküdöztek, hogyha találkoznak vele, agyonverik, de még soha senki sem emelte rá a kezét. Most is mosolyog, mikor hallja a fenyegetéseket.
Általános vélemény szerint többet ér egy átlagos nevelőnél, nemrégiben, mikor valamilyen fejetlenség folytán a szakaszparancsnokok majd az egész intézetet egyszerre vitték ebédelni, és nem lehetett kiosztani az ételt, a levegőben lógott a zendülés, Béla egyedül vezette ki a tömeget, és sorakoztatta fel őket a folyosón.
Átveszi a fiúkat, kijelöli a szekrényüket, megmutatja az ágyukat, a reggeli ágyazás előírt módját: a párnát szabályos négyszög alakúra kell felverni. Mivel nyolc óra már elmúlt, és kilenckor lámpaoltás, utasítást ad, hogy kezdjék meg az előkészületeket a takarodóra. Ébresztő reggel fél hatkor.
Ő maga egy tépett gumikötelet vesz elő, lefekszik a 46szőnyegre, és meghúzza a tornaszer két kengyelét, a gumikötél túlsó végét három fiú tartja, aztán egy vasdarabbal súlyzózik.
A fiúk közben felvették a hálóinget és lefeküdtek. A befogadás nyugodt magabiztossága felszabadította őket szorongásaik alól. Végigmegyek az emeletes ágyak között, Janó leszól:
– Itt egészen más, nevelő úr, mint a Záporban.
– Jó éjszakát, fiúk.
– Jó éjszakát, nevelő úr.
Géza leellenőrzi a szakasz helyiségeit, kívülről lakattal bezárja, aztán beülünk a nevelői szobába.
– Hogy kerültél Aszódra, nevelőnek?
– Gondolhatod, hogy nem ide készültem. A mi családunkat épp hogy a nagyravágyás hajtotta mindig. Apám büdszentmihályi parasztember, mikor megházasodott, kiment Amerikába, hogy összeszedje magát. Furcsán sikerült neki, a lemezvágó automata levágta négy ujját, akkora kártérítést kapott, hogy hazajött belőle, itthon épített egy bádogtetős házat, és vett öt hold jó földet. Még taníttatni is tudta a gyerekeit.
– Hányan vagytok testvérek?
– Hatan. A legidősebb bátyám görögkeleti pap, itt, Budapesten. Tudod, nekik van egy olyan előírásuk, hogy csak egyszer nősülhetnek, mikor meghalt a felesége, felhozatta a szüleimet és engem. Pesten végeztem el a negyedik polgárit – még a háború előtt –, aztán Hajdúdo47rogra kerültem a katolikus líceumba. Nem képesítőztem, hanem érettségiztem, hogy tovább tanulhassak.
– Mi akartál lenni?
– Rajztanár. Volt egy tanárom, az hajtott. Felvettek a Képzőművészeti Főiskolára, Hincz Gyula keze alatt tanultam – egészen 1950-ig. Akkor behívtak katonának.
– Miért?
– 1930-ban születtem, akkor voltam sorköteles.
– Ha jól emlékszem, az orvostanhallgatókat és műegyetemistákat nem hívták be.
– Azokat nem, mert orvosok, mérnökök kellettek, de a művészek menjenek védeni a hazát Tito ellen. Nem panaszkodhatom, a katonaságnál hamar bevágódtam, zászlóalj DISZ-titkárnak választottak meg. Októberben hívtak be, márciusban már én nem akartam leszerelni, épp akkor javasoltak térképészeti iskolára. Később aztán elaludt ez a térképész ügy, helyette rám bízták az ezredkönyvtár vezetését, itt már egy kis fizetést is kaptam.
– Leszerelés után mihez kezdtél?
– Meggondoltam magam, visszamentem a Főiskolára, tovább akartam tanulni, de abban az évben nem indult tanárképző, csak művészképző, és azért annyira már nem tartottam a képességeimet, nem vállaltam. Kimentem dolgozni a Kőbányai Gyógyszerárugyár növényüzem részlegébe. Az igazgatóm becsült, technikust akart faragni belőlem, de nem volt hozzá kedvem. Nehéz szagú anyagokat laboráltunk, és hiába fürödtem utána egy órát, a villamoson, de még este az eszpresszóban is úgy néztek rám, mintha a kórházból jönnék.
48Jelentkeztem a Filmgyárba. Látták, hogy a Képzőművészeti Főiskolára jártam, először a festőkhöz küldtek. Próbamunkaként egy fél fényképről kellett megfestenem egy modern lakást – tizenkét méteres nagyításban. Ez nem sikerült. Átirányítottak a szobrászatra, itt minden jól ment, megígérték, hogy alkalmaznak, de mikor másnap reggel jelentkeztem a személyzetisnél, azt mondta, sajnálják, egy iparművészeti szakiskolát végzett kádert kellett felvenniük a helyemre. De ha már itt vagyok, nem akarok-e beállni a világosítók közé? Én nem bántam: láttam a forgatást, együtt éltem a színészekkel, mindenképpen jó élet volt.
Egyik forgatási napon egy MTH-oktató is statisztált nálunk, elbeszélgettünk, kiderült, hogy líceumot végeztem, meghívott: látogassam meg az intézetben. Egyik szabadnapomon fel is kerestem, azt kérdezi, nincs-e kedvem nevelői munkát végezni? Itt is volna két hely, de mit szólnék a sokkal érdekesebb Aszódhoz? Hogy képzelik ezt? – mondtam, de izgatott a dolog romantikája, leutaztam az intézetbe.
E. nagyon rendesen fogadott, elmesélte, hogy valaha ő is sokat statisztált a filmgyárban, aztán végigvezetett az intézeten. Persze a nagy termeket mutatta meg, elámultam: csupa virág, díszek, akvárium.
Három nap gondolkozási időt kértem, aztán lejöttem, de csak azzal a kikötéssel, hogy ha nem tudok beleilleszkedni az intézeti életbe, bármikor elmehetek.
Egy másik fiatal tanárral kezdtük együtt, de ő hamar itthagyta Aszódot, mert az öreg tanárok, az „arisztokra49ták” kitoltak vele. Rábízták a VI. szakaszt. Hallottál már erről a szakaszról?
– Nem. Miről híres?
– Az intézet történelmében ők hajtották végre az egyik legnagyobb arányú zendülést. Valamilyen étellel kapcsolatos ok miatt megtagadták a kivonulást, szekrények hosszú sorával eltorlaszolták az ajtót úgy, hogy a mestereknek kellett jönniük, és csákánnyal bontották ki a falat. Ugyanezzel a szakasszal fordult elő, hogy összevesztek az egyik oktatójukkal, hátulról fejbe vágták egy fakalapáccsal, négy éve történt, de az oktató még nem tért magához. Nincs mit csodálkozni, hogy a kolléga nem bírt velük, egy hónap után felmondott.
Velem is ki akartak tolni, rám az újonc szakaszt bízták, melyet épp akkor hagyott el a nevelője. Valami kiránduláson a szakasz letarolt négy hold dinnyeföldet, és a nevelőnek kellett fizetnie 1000 forint kártérítést. Nekem úgy-ahogy sikerült megkapaszkodni náluk, pedig a tanulóidőmre esett 1956 októbere is.
– Történt valami?
– Semmi különös. Kint a temetőben fekszik egy régi intézeti fiú, aki tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt felakasztotta magát, öröklődik a szokás, hogy a gyerekeink ápolják a sírját. Mikor 1956 októberében kimentek a temetőbe, teherautóról röplapokat szórtak közéjük, behozták az intézetbe. Másnap sokan megszöktek, részleges sztrájkok törtek ki, szombaton már nem lehetett tartani őket, visszavonásig szabadságra küldtük az egész intézetet. 50Aztán 1957-től az élet nagyjából úgy megy, mint ahogy most láthatod.
– És a te életed mit változott?
– Megnősültem, elég érdekes módon, mert öcsémmel két nővért vettünk el, az öcsém borbély, ő a borbély Varga lányt, én pedig a tanár Varga lányt.
– Régi szerelem volt?
– Nem túlságosan. Mikor lejöttem Aszódra, akkor küldtem neki az első üdvözlőlapot. Van egy fiam és egy kislányom, gyere át hozzánk valamelyik este.
A kórház vendégszobáját jelölték ki szállásomul, jelentkeztem a gondnoknál, az öreg résztvevően bólogat:
– Na, maga is jó helyre került, jó lesz, ha nem gyilkolják meg.
– Miért, mi baj van?
– Nincs fegyelem, elvadultak a gyerekek. Rombolnak, belevágják a kést a frissen festett ajtóba. Meg az a mániájuk, hogy csókát akarnak fogni, és megfúrják a kéményt csókafészek után. Egy év alatt hatvan padláslakatot vertek le, vagy injekcióstűvel kénsavat öntenek bele, és a lakat szétég.
– Régen nem kerestek csókát?
– Merték volna ezt csinálni a háború előtt. Most nincs fegyelmezés: se börtön, sem az ételt nem vonják el. Legföljebb a sportszertárba zárják be őket, de az ételt tálcán viszik be nekik. Azelőtt? A felügyelőknek botozási joguk volt, az épület alatt tartottak egy sötét karcert, 51egyik nap csak víz, a másik nap csak főzelék, meggondolták, hogy szökjenek vagy disznólkodjanak.
Átmegyek a szobámba. Általában a kezdő, nőtlen tanárokat szállásolják be ide, amíg felépül a szolgálati lakásuk. Köves padlójú és rettenetesen hideg, amíg kirakom a holmimat, vörösre dermed a kezem. Szeretnék inni valamit, lemegyek a faluba.
Fagyott agyag göröngyökön, árkokon vergődök keresztül a főutca felé tartva, a házak előtt nyomóskutak, nyitott csatorna lefolyók. Még a főutcáról is budikra látni rá. Hirtelen megértek még egy okot, mely a falu ellenszenvét táplálja az intézet iránt. Az intézet úgy emelkedik Aszód fölé, akár egy kastély, lakói aszfaltozott utakon járnak, a húst nagy elektromos hűtőszekrényekben tárolják, a vizet motoros szivattyú emeli ki a kútból.
A Zápor utcai csoport rossz időben érkezett Aszódra, a tanév derekán járunk, a két szabójelölt kivételével már semmiféle szakmára nem tudták beiskolázni őket. Gödröt ástak – a nevelők szolgálati lakását is belekapcsolták az intézeti vízvezetékbe –, a kertészetben vagy a kazánházban segédkeztek.
Megbíztak, hogy hozzak a faluból „Balaton” és „Pique Dame” levélpapírt, délután megírták első leveleiket. Meghívták szüleiket, látogassanak le hozzájuk húsvétkor – az ünnepi rendkívüli látogatásokat kivéve általában a hónap utolsó előtti vasárnapján találkozhatnak a növen52dékek hozzátartozóikkal. Küldtek verset a lányoknak és a Zápor utcában maradt barátoknak.
Félelmük az intézettől, mely már az első estén kezdett eloszlani, többé nem tért vissza, a félelem helyét átvette az igazi aszódi büntetés: az unalom.
Ez persze elsősorban a pedagógusok hibája. Talán két nevelő van, aki megközelíti vagy eléri P. Géza szintjét, a többség nem képes megfelelő színvonalon foglalkozni a gyerekekkel.
E. széttárja a karját:
– Most mondd meg, hol kapok én ide elsőrangú pedagógusokat? Először is nincs olyan túl sok belőlük az országban és azok miért jönnének pont hozzánk? Nálunk olyan a beosztás, hogy a nevelők minden délutánja foglalt 2 órától 8-ig vagy 10-ig, ha éberügyeletet lát el, akkor reggelig. Hiába van Pest csak egy órányira, nincs kedvük felmenni, lassan elszakadnak a kultúrától. Nézd meg az én esetemet. Mikor lejöttem Aszódra, még operabérletet vettünk a feleségemmel, de előadás után három-négy óra felé vergődtünk haza, aztán csak egy-egy jobb hírű produkcióra utaztunk fel, mostanra pedig csak a tévé maradt.
A nevelőink kapnak ugyan intézeti pótlékot, de nincs semmi különmunka, amivel kereshetnének. A veszély, a felelősség pedig sokszorosa annak, amit egy átlagos iskolában kell vállalniuk. Egyetlen ütőkártyát tartok a kezemben: viszonylag hamar tudok adni szolgálati lakást. Így is sokan csak átmenetnek tekintik Aszódot, 53most kérte ki magát az egyik nevelőm, G., területi tanyai iskolába, mert még azt is jobbnak tartja.
Abban bízok, hogy egy-két év múlva jön a pedagógus-dömping, az egyetem nem tudja elhelyezni a végzősöket, talán ezek majd lejönnek Aszódra.
Néhány gyorsfénykép nevelőkről:
N. – egyetemet végzett, irodalomtörténészi ambíciókkal érkezett Aszódra. Tanulmányt akart írni „Elrontott családi életek a magyar irodalomban” címmel, állandóan kikergette a nevelői szobából növendékeit, akik a saját családjuk elrontott életéről akartak beszélgetni vele.
B. – valaha malomban dolgozott, mint segédmunkás. Abban az időben került az intézetbe, mikor az még az Igazságügy fennhatósága alá tartozott. Egy hattagú bizottság vette fel az alkalmazottakat, B.-nél az esett döntő súllyal a latba, hogy aszódi illetőségű, és apja is az intézetben dolgozott mint parkrendező. Először személyzeti osztályvezetőnek nevezték ki, mikor ez az osztály megszűnt Aszódon – gondolom, ebben a tekintetben az intézet az egész országban egyedül áll –, átrakták gondnokhelyettesnek, most szaknevelő. Ügyes, tapasztalt ember, de 48 éves korára összesen 8 általánost tudott elvégezni, növendékei közül pedig többen is gimnáziumba jártak.
K. – egy másik nevelő – gúnynevén Mazsola – olyan részeges volt, hogy még a gyerekekkel is leállt inni, a fegyelmi óta leszokott a pálinkáról, azóta csak bort fogyaszt.
54H. – az igazgató nagy tévedése. Egy dunántúli faluból vette át, gondolom, meghatotta H. lelkes ügybuzgalma. H. be van oltva minden pedagógia ellen, növendékei letegezik, idegen szavakat használ, melyeknek a jelentésével maga sincs tisztában. Kedvenc mondása, ha egy fiú megáll a tükör előtt: „szép vagy, szép vagy, de Hófehérke százszor szebb nálad” és képes naponta százszor is elismételni.
Délután kint focizunk az épületek mögötti agyagos pályán. Egy tizenhét-tizennyolc éves fiú játszik ellenünk centert, kitűnően kezeli a labdát, egy zsebkendő nagyságú területen három embert is kicselez. Kérdezem a kapusunkat:
– Ez a fiú nem játszik csapatban?
– Tavaly lent voltak érte a Fradi ifitől, hívták próbajátékra. Fel is ment, de bent az öltözőben nem mert levetkőzni.
– Miért?
– Tetőtől talpig tele van tetoválva. Szégyellte magát. Pedig de szeretett volna a Fradiban játszani!
Aszódon éppúgy tiltva van a tetoválás és éppoly rendületlenül tetoválnak, mint a Zápor utcában. A minták nagyjából azonosak, kettő kivételével:
1. A javcsis kereszt. Jobb kézfőre tetovált sima kereszt, fölé annyi vízszintes vonalat húznak, ahány évet az 55illető javítóban töltött. Az egykori „javcsisok” kézfogásnál erről a jelről ismerik fel egymást.
2. A kínai betű. Meghatározhatatlan alakú, leginkább cirill nagy „C” betűhöz hasonlító, cirkalmas ábra. Állítólag azt jelenti kínaiul: „egy mindenkiért, mindenki egyért”. Ismertem egy egész szakaszt, ahol minden fiú a mellére tetováltatta, nagyon komolyan vették, felért egy kisebb vérszerződéssel.
– Nem akarsz beszélgetni egy báróval?
– Mi az itt? Kertész?
– Fenét kertész, növendék. Kerékpárlopásért került be.
Báró L. Árpád illedelmes, szőke fiú, semmiféle jel nem vall magas származására. Hobbyja: szeret németül levelezni. Mutatja a dossziét, melyben leveleit tartja, észreveszek egy zöldszínű telegépelt lapot:
– Ezt megnézhetem?
Árpád elmosolyodik.
– Ezt az apám írta nekem, de azért csak tessék. A többi nevelő úr is el szokta kérni és olvasgatják.
Íme a levél:
„Szeretett Drága Árpádom!
Soraidat megkapva azonnal válaszolok neked. Az már beszéd, hogy tanulni akarnál tovább. Igazat megvallva 8 elemivel ma már nemigen boldogulnak az emberek, eset56leg a földmunkások, parasztok és ehhez hasonszőrű egyének.
Most megint csak arra kérlek, légy szíves, saját érdekedben is, hogy szófogadó, példát mutató magaviseletet mutassál, hisz származásod, neved is megköveteli, hogy jó tanuló, szorgalmas, igyekvő fiú legyél, hogy kiérdemeld tanáraid megelégedését. Ép testben ép lélek.
Írtam a Te igazgató uradnak, ha egy alkalommal el tudok menni, kellemesen érintene, ha az az Eperjesi családbeli az igazgató urad, kik felvidékiek voltak.
Igaz, ügyedre vonatkozólag én szeretném, ha már muszáj úgynevezett szakmát tanulnod, úgy kérlek, az asztalosságot válasszad. Mint mondtam, itt, azaz idehaza, nagyon nagy hasznát vehetnéd; sokat meg lehet spórolni. Ajtók, nagy szárnyas, öt részes tükörablakok, dupla ajtók, padozat, parkettázás, baromfitenyésztéshez több száz tojásfészek – megoldás elképzeléseim szerint – modern Boconádi hétféle kaptárak készítése stb., stb.
Szép foglalkozás, sok barátaim: tüzértisztek meg két huszártiszt bajtársam is ma Szegeden, Pesten, Kishunfélegyházán több emberrel dolgozik, és szépen megél, mert ma a fizikai pálya jó. De ha neked kedved lesz tanulni tovább, továbbtanulsz, ha nem, úgy idehaza megtalálod egészséges, jól jövedelmező munkaköröd: baromfi, méhészet. Továbbá, mint írtam, az ezredes bajtársam, ki a földügyi mérnöki karban van vezető, ő ismer téged, magához vesz, kint a szabadban folyó vízlevezető csatornák, duzzasztók stb. munkálatokhoz.
Szóval megélhetésed el leszen intézve a jó Istenünk 57segítségével, de ennek eléréséhez szükséges a jó tanulás, szorgalom, fegyelem, nem barátkozás mindenkivel, és akkor ottan is látják, hogy tényleg egy szerencsétlen helyzetnek vagy az áldozata.
Az én jó Istenem nem hagyott el, és nekünk dolgozik, de nagyon szép és jó! Nem bántam meg, hogy a sokat szenvedett Endre László Zsiga bácsi lánya a hitvesem, pedig azokat mind felakasztották, de a múltra fátyol, ma ki dolgozó, szorgalmas ember, annak van jövője.
Ha szeretettel tanulsz, belefekszel az asztalosságba, az ipar is egy művészet. Minden iparos alkotó, egy művész, pláne kellő intelligenciával rendelkezőknek.
Lorelájt megírom. A nyelvtanulással kapcsolatban nagyapád 12 nyelvet beszélt, élő nyelvet, 5 keletit, sőt tibeti utazásain Kőrösi Csoma volt celláját is megnézte, és a lámák birodalmában sok időt töltött. De ez nem tartozik ide, csak azt akartam ennek közlésével: minden nyelv egy teljes embert kíván, ezt is, azt is tanulni egyszerre nagyon nehéz, ehhez apus vagy gróf Apponyi Albert, rokonunk agya kellene hogy bírnád.”
Felnézek a levélből, ifjabb báró L. Árpád, aki egy szökési kísérlet miatt kopaszra van nyírva, vigyorog:
– Irtó klassz fej az öreg. Mindig ilyen jó habokat buborékol.
Egyik nevelőtől hallottam, hogy az aszódi növendékek két nagy csoportra oszlanak: vagy épp szökésben 58vannak, vagy szökésre készülődnek. Ez így persze erős túlzás, de olyan már előfordult, hogy a teljes létszámnak több mint tíz százalékát körözték szökésért.
Az az igazság, hogy minden különösebb rizikó nélkül megszökhetnek. Az intézetben sem civil, sem egyenruhás őrök nem vigyáznak rájuk, az alacsony téglakerítésen játszva át lehet mászni, a kényelmesebbek valamilyen trükkel az egész nap nyitott utcai ajtón is kisétálhatnak.
Az országos körözés szökevényenként háromezer forintba kerül, ezt nem kell megfizetniük. Az ifjúsági BTK cikkelyei szerint a szökés önmagában nem bűncselekmény, csak ha az illető szökés közben lop vagy betör. Ez a „duplázás” előfordul, de elég ritkán, inkább csak olyankor, mikor a növendék unja már, hogy aszódi büntetése meghatározatlan időre szól, felügyelőinek javaslata alapján esetleg évekre meghosszabbítható, inkább át akarja váltani börtönbüntetésre Tökölön, mert így pontosan tudja, mennyi idő múlva szabadul. Szökés közben elkövetett típus bűntettek: „felnyomnak” egy Közértet, a gyorsabb haladás érdekében kerékpárt lopnak.
Ha a szökött növendéket visszahozza a rendőrség, kopaszra nyírják, jól fejbe verik a nyírógéppel, ezen felül legfeljebb bizonyos kedvezmények elvonásával sújtható: szabadság megtagadása, levélírási tilalom, munkahelyi visszaminősítés. Mivel azonban Aszód Magyarországon fekszik, és rá is vonatkozik a közélet általános liberalizmusa, a szökevények legtöbbször ezek alól is felmentést kapnak. Nincs mit csodálkozni, hogy akadnak olyan nö59vendékek is, akik ugyanazon a napon kétszer, sőt háromszor is megszöknek.
Egy-egy nagy szökés emlékét legendák őrzik. Az asztalosműhelyben a fiúk egy függönyön túl dolgoztak, a mester csak a bakancsukat nézegetve ellenőrizte, ott vannak-e a fiúk. Kiléptek a bakancsból, ott hagyták, és mezítláb „durrantak meg”.
Mackót decemberben gatyára vetkőztetve zárták be a sportszertárba, de így is megszökött, egy pokrócot csavart maga köré, és átkelt a jégtáblákkal zajló Galgán.
Aki ismeri a térképet, talán csodálkozik, hogy Mackó Pest felé tartva – mert szinte minden szökevény ide igyekszik – a Galga felé indult, de ezt két gyakorlati tapasztalat indokolja. Az egyenes úton – Gödöllőn keresztül – szinte biztos a lebukás, legföljebb egy-egy szökevényekkel rokonszenvező sofőr segítheti fel őket a városba. A másik ok: Galgamácsa határában lakik az „Öreg”, a menekülők titokzatos segítője, aki szállást, ruhát, pénzt ad.
Az „Öreg” kilétét nem sikerült pontosan megállapítanom, a máskor közlékeny fiúk is bezárkóztak, ha ez a név felmerült. A célzásokból úgy vettem ki: valamilyen erdész vagy éjjeliőr lehet, aki valaha maga is aszódi növendék volt, sokat szenvedett, és most így akar kései bosszút állni az intézeten.
Elfogatásnál a fiúk tudják, hogy egy-két pofont semmiképpen sem kerülhetnek el, tehát önérzetesen, sőt pimaszul viselkednek. Teofilt számtalan szökése közül az egyik alkalommal megkérdezte a rendőr:
60– Mi akarsz lenni, ha kiszabadulsz Aszódról?
– Rendőr – mondta szerényen Teofil.
Máskor meglátott egy tetovált kezű rendőrt, erélyesen megdorgálta, hogy rendőr létére nem szégyelli tetoválni magát! Mackó viszont orvosilag hiteles ájulást tettet, és hagyja, hogy a karjukon cipeljék vissza az intézetbe.
– Nem minden szökés végződik ilyen vidáman és romantikusan – mondja P. Géza. – Hadd meséljem el neked a „Matróz” történetét.
Mikor a gyerekek hozzám kerülnek, meg szoktam íratni velük az önéletrajzukat. Nézd Matróz füzetét. Apja katonatiszt volt, szolgálati lakásról szolgálati lakásra vándorolt a családjával, a fiú tizenhét állomáshelyet írt fel.
(A városnevek után egy félszeg mondat: „szüleim kiskoromban nagyon szerettek és vigyáztak rám”.)
1956 után az apa visszament a szakmájába, beállt asztalosnak egy kátéeszbe. Egyedül jött fel Pestre, elhatározta, előbb összeszedi egy ház árát és felépíti, csak aztán hozza fel maga után a családot. Matróz apa nélkül maradt.
(Bejegyzés a füzetben: „hetedikben megbuktam háromból, és osztályismétlésre kényszerültem. Ekkor kezdtem el csavargásaimat. Többször nem mentem éjszakára haza.”)
Az apa nagy családi házat épített Kőbányán, minden61kinek külön szobával – Matróznak volt egy kis húga is – fürdőszobával, az udvar közepén egy szerszámossufni állt. De a családi béke az új házban sem állt helyre, az apa elidegenedett a feleségétől, folyton el akarta kergetni, gyerekeit pedig verte.
Matróz bekerült a Vidám Park galeriba, hamarosan menőnek számított, a galeri vezetőjének kezéről lecsapta a nőjét, Csillát, ezentúl ezzel a lánnyal járt együtt.
Szilveszter este előtt a pályaudvaron üveges sört loptak, hazavitték a szerszámos kamrába, és egy másik párral együtt partit rendeztek. Berúgtak, az apa meghallotta a kiabálást, be akart menni, nem engedték, erre feltörte a sufni ajtaját, és megverte a fiát vendégeivel együtt. Matróz visszaütött.
Az apa feljelentette a fiát, a bíróságon persze kiderült a sörlopás is, de a bíró elengedte volna Matrózt, ha a szülők felelősséget vállalnak érte. Az apa azonban azt akarta, hogy Matrózt vigyék le Aszódra.
Itt lent ő is az újoncszakaszba került, hosszan elbeszélgettem vele. Matróz megmondta kereken: ő nem fog megjavulni, ha agyonverik, akkor sem, ő imponálni akar a galerinak, de egyelőre nem csinált különösebb botrányt.
Augusztusban én szabadságra mentem, ez még nem lett volna tragédia, de F. Béláék is épp akkor utaztak le a Balatonra táborozni, a szakasz a szerencsétlen H.-ra maradt. „Szép vagy, szép vagy, de Hófehérke százszor szebb nálad.” Nem bírt Matrózékkal, mikorra én hazaértem, már teljesen be volt fűtve a szakasz.
62Augusztus 20-án lejött a hír, hogy az „I Diavoli” olasz tánczenekar a Margitszigeten játszik, és ebből az alkalomból huligán bulit és tombolást rendeznek. Hallottam, hogy Rákospalotán sorra szöknek meg a lányok az intézetből, összehívtam a szakaszomat és bejelentettem: nem fogom tűrni, hogy bárki is lelépjen.
Előző este vetítés volt, a „Pármai kolostor”-t látták, utána én vittem fel a fiúkat, a legszigorúbban leellenőriztem mindent, és nyugodtan mentem aludni.
Matróz napközben spárgát lopott a kertészetből, mikor rájuk zártam az ajtót, kipróbálta. Átdobta a csövön és belekapaszkodott, a spárga megtartotta. Aztán felöltözött tornacipőbe, derekára övet kötött, kesztyűt húzott. Úgy akart szökni, mint Gerard Philippe a pármai kolostorból. Akkor még nem volt rács a második emeleti ablakokon.
Először araszolva próbált lemenni, de a spárga vágta a kezét, akkor a derekára kötötte, ezt így két-háromszorosan fogta. Fölülről engedték le fokozatosan, de hét méter után a spárga elszakadt. Matróz lezuhant, összetörte magát a kövön, de valami olyan szörnyű módon, hogy a húsa összekeveredett a vérével.
Én voltam a szakaszvezetője, nekem kellett megvinni a hírt a családnak.
Géza elhallgat.
– Mit szóltak?
– Az apja azt mondta: jobb így, mert akasztófán végezte volna. Utána hozzátette: most már biztosan el fog 63válni a feleségem. Még egy dolgot érdemes megemlíteni: 500 forint temetkezési segélyt kértek az intézettől.
Forgatom a régi füzetet, elolvasom az utolsó bejegyzést: „Életem legkedvesebb élménye: egyszer horgászás közben egy bakancsot fogtam barátommal. Mindketten nagyot nevettünk, de én őszintén egy kicsit szégyelltem magamat, hogy én mást nem tudok fogni, mint bakancsot.”
Általában szombat délben utaztam haza, és vasárnap este tértem vissza Aszódra. Húsvét mindkét napján ügyeletet vállaltam – érdekeltek az aszódi ünnepek –, nagyszombaton csak egy órára tudtam hazaugrani. Ebéd közben cseng a telefon, a húgom beszól:
– Valami nevelő urat keresnek, te vagy az?
Felveszem a kagylót, a vonal túlsó végén Rongykuvik beszél, aki már több mint két hete szökött meg a Zápor utcából, és azóta hiába kereste a rendőrség:
– Boldog ünnepeket, nevelő úr.
– Neked is. Hogy vagy?
– Köszönöm jól, a Csizmással csövezünk együtt.
– Mikor jössz vissza?
– Még nem tudom, holnap, holnapután elmegyek locsolni. Talán a hónap végén bevonulok, majd Aszódon találkozunk. Ne tessék haragudni, de itt a telefonfülke előtt vár egy lány.
Húsvét vasárnapján nyolc órakor a reggelinél veszem át az ügyeletet. A fekete tábláról lemásolom az ünnepi étrendet:
Reggeli: kakaó és két kis briós.
Ebéd: húsleves, hús körettel, mogyorós szelet.
Vacsora: sonka tojással.
Hétköznaponként a koszt természetesen gyöngébb, de nem rossz. Helyben, az intézet konyháján főzik, a napi nyersanyag-előirányzat egy főre 15 forint, naponként legalább egyszer húst adnak. A nevelők ugyanazt eszik, mint a gyerekek.
Reggeli után visszaviszem a gyerekeket a terembe, délig szabad foglalkozás. Tíz óra felé jönnek a látogatók, már akihez jönnek, de itt már nem érdekli annyira a fiúkat, mint a Zápor utcában.
Nézik a televíziót, engedélyt kérnek, hogy átmehessenek az épület keleti szárnyáról a nyugatira vagy a középsőre, megkeresni barátaikat, vagy lefekszenek. Várják, hogy feljöjjenek a fiúk, akiknek látogatójuk érkezett, és közösbe dobják a csomagokat.
Kikérik a cigarettát, és behúzódnak a közös mosdóba – ez a hivatalosan kijelölt dohányzó helyiség egyúttal a Kaszinó is. Én is unom magam, meghagyom F. Bélának, ne engedjen senkit lemenni a lépcsőn, aztán jobb híján én is bevonulok a mosdóba.
Látom, egy fehér üveget adnak szájról szájra:
– Mi van benne?
– Tea, tessék megkóstolni.
Megkóstolom, persze hogy bor, valamelyik látogatót 65fogadó fiú csempészhette fel. Nem szólok, ha Mazsola hivatásos pedagógus létére ihatott együtt a gyerekekkel, akkor egy korty nekem sem árthat. A hangulat feloldódik. Janó tovább meséli történeteit:
Egy vasárnap négyen-öten remetei srácok lementünk focizni a Nagyrétre. Játszunk, játszunk, mikor odajön hozzánk egy lány vagy harminc erzsébeti fiúval: adjátok ide a labdát, és menjetek az anyátok kebelébe.
Nem szóltunk semmit, mert kevesen voltunk harminc ellen, megvártuk, amíg lejönnek a többiek is, akkor nekiestünk, és bemértük az agyukat. Én a lányra haragudtam a legjobban, mert szidta az anyámat, megkerestem, és rugdaltam le egész a villamosmegállóig.
A vőlegénye odajött hozzánk és könyörgött, hogy ne bántsuk a lányt, erre a Bányász, egy vastag kölyök a mieink közül, leütötte, és kiakasztotta száradni az emlékműre.
Felugrottak a villamosra és üvöltöztek, hogy majd a jövő vasárnap kijövünk. Gyertek.
Következő vasárnap – olyat még nem láttatok – kijött a Nagyrétre 120–140 erzsébeti srác, mind kopasz és mind fekete bőrdzsekit viselt. Középen beszúrtak egy seprűnyélre szegezett halálfejes zászlót, szólt a gitár, táncoltak a nőkkel.
Mi otthoniak szintén felvettük a harci dzsekit, de nem 66mertünk nyíltan odamenni hozzájuk, arra számítottunk, hogy majd csoportokra válnak, és úgy darabonként szétcibálhatjuk őket. Álltunk a céllövöldénél és lestünk.
Valakinek feltűnt a kopaszok bandája, bejelentette, egyszer csak URH-kocsik zárják körül a Nagyrétet. Odajön hozzám egy nyomozó.
– Add ide a személyidet.
– Otthon hagytam.
Durr egy pofon! Rögtön meglett az igazolványom. Négyünket kapdováltak.
– Üljetek be.
Egymás ölébe ültetve bevittek minket a Markóba. Útközben jöttem rá, hogy a zsebem tele van fegyverrel: bicikliláncot tartottam ott, egy bokszert, melynek minden perecét külön rá lehetett hajtani az ujjra, hogy pontosan simuljon, kábel teleöntve ólommal, ha háromszor rávágunk vele egy padra, eltörött a léc is. Ha ezeket megtalálják nálam, kész lebukás.
Hová tegyem őket? Nem akartam az ölemben ülő fiú zsebébe rakni, hanem feltéptem a dzsekim bélését, és a papelokat a hátamra csúsztattam. A Markóban háttal kellett állnunk, attól féltem, hogy észreveszik a púpomat, aztán később kikértem magam, és beledobáltam mindent a vécébe.
67Mikor megyek haza a Grillből, mindig le szoktam törni az ott álló autókról az antennát. Közel lakunk a Grillhez, nálunk szoktak bekopogni az autósok, hogy nem láttam-e, ki csinálta.
– Nem – mondom –, én most ébredtem fel a kopogásra.
– Nem tudnék-e segíteni megkeresni az illetőt?
Nekem épp volt kedvem egy kis autózásra.
– Dehogynem, menjünk el a haverokhoz, kérdezzük meg őket.
Elvitettem magam, ahová csak eszembe jutott, de sajnos, sehol sem tudtak semmit. A végén még az autósok bocsánatot is kértek.
Az antennákból nagyszerű vívótőröket lehet készíteni.
Bányásszal, a haverommal elmentünk dolgozni a festőkhöz. A mesterünk nagyon szerette a tintát, mi persze vele tartottunk, úgy szerveztük meg, hogy a mester és a Bányász pénzét elittuk – ők kerestek többet –, az enyémen pedig ennivalót vettünk.
Egy szombat délelőtt is berúgtunk, és ilyenkor az volt a kedvenc szórakozásunk, hogy villamoson verekedtünk.
A 6-oson kezdtük. Egy vámőrtiszt rálépett a Bányász 68lábára, erre Bányász jól megpofozta, a tiszt a Moszkva téren le akart lőni bennünket.
Felszálltunk az 56-os villamosra, láttunk hátul a peronon két pesthidegkúti ürgét. Na, ezeket megverjük. Hátramentünk. Bányász a meszes ruhájával hozzájuk dörgölődzött. A Nyúl utcánál lerakta az egyiket: te paraszt vagy, te gyere a következő villamossal.
Aztán a sarokba mentek verekedni. Én meg néztem, hol üthetek egyet az ürgén, közben folyton kiabáltam: bántod a barátomat?!
Budagyöngyénél leszálltunk a villamosról, leadtuk a festőszerszámot, de a hűvösvölgyi autóbuszmegállónál utolértük a srácot, Bányásszal megint összeverekedtek. Én már be voltam rúgva, nem tudtam ütni rendesen, dühömben fogtam a srác táskáját, és bevágtam az autóbusz alá, olyan lapos lett, mint a macesz.
Bulin voltunk, négy óra felé elindultunk hazafelé, mondom a haveromnak, vigyél el kocsival. Ott állt a házuk előtt egy Skoda, a haveromnál mindig van slusszkulcs, gyerünk. Útközben még felszóltunk egy fiúért, és így hármasban át akartunk menni a Hárshegyre.
De a haverom, aki vezetett, be volt rúgva, állandóan összetévesztette a gázt a fékkel. Egyszer csak fejre álltunk, a kocsi háromszor megfordult a levegőben, szerencsésen a kerekeire esett vissza.
69Nekem betört a fejem, a mellettem ülő srácnak behajlott a bokája, mikor rá akart lépni, a kormány pedig úgy begörbült, mint a kurbli.
Nem akart a kocsi beindulni, mit csináljunk? Eltoltuk egy lejtőig, ott csakugyan elindult, de állati lassan ment, és a kurbliszerű kormány miatt jobbra-balra kacsázott.
Egyszer csak magunk mögött fenn a hegytetőn megláttuk az URH-t. Volt nálunk egy elemlámpa, azt meggyújtottuk és kidugtuk, mintha taxi lennénk, a lejtő alján azonban menekülnünk kellett, csak a törött bokájú fiút hagytuk hátra.
Az URH-kocsi a reflektorral utánunk világított, de mi azért nagy nehezen csak kicsúsztunk. Hazamenni nem mertünk, bebújtunk egy szénakazalba. Elaludtunk, valami folyton csiklandozta az arcomat, mondom a haveromnak: ne hülyéskedj, aztán kiderült, hogy mezei egerek mászkálnak rajtunk.
Reggel kinézünk, hát jön az anyám a barázdákon keresztül, a rendőrség nem, de ő mindig tudta, hol csövezünk. Mélyebbre ástuk magunkat a kazalban, az anyám viszont fogott egy botot, és kiszurkált minket a búvóhelyünkről.
Lementünk, és jelentkeztünk a rendőrségen, de elengedtek minket, mert a tulajdonos nem támasztott vádat, ha a kocsit rendbe hozzuk.
Az egyik haver lopott az Autóbusz Vállalattól lámpákat meg ami kellett, gitteltünk és fényeztünk minden vasárnap. Az autót végül is kékre festettük, mit csinál70junk, ha az Autóbusz Vállalat nem tart más színű festéket.
A látogatók még ebéd előtt elmentek, a fiúk felhozták a csomagokat: húst, tortát, sonkát, tojást, csokoládét, kockacukrot. Teofil odajön hozzám:
– Nevelő úr, a mi szakaszunk nem megy le ebédelni.
– Jól van, ahogy akarjátok.
– De tessék megtisztelni minket azzal, hogy velünk ebédel.
Úgy érzem, nem illik elfogadni ezt a meghívást:
– Kösz, de kell nektek is az étel. Legalább egy hónapig nem kaptok újra csomagot.
– Nem számít. Ma ünnepelni akarunk. Tudja, hogy én fél évig össze voltam veszve Rizsával, és most kibékültünk. Cirmost pedig búcsúztatjuk, jövő héten lesz tizennyolc éves, megy börtönbe.
Megkérem a másik nevelőt, vigye le a többi fiút ebédelni, miránk pedig lakatolja be az ajtót. Teofilék ünnepiesen megterítettek szalvéta helyett fehér zsebkendőre, szendvicseket is készítettek, a fénypont természetesen a csokoládétorta, melynek mázába még néhány kockacukrot is belenyomtak. Valami kis ital is kerül, koccintok a fiúkkal:
– Mi történt, Cirmos?
– A múltkor szökés közben loptam egy kerékpárt, otthagytam valahol, de így is vádirat lett belőle. Egy év börtön.
71– Elég hülye vagy, Cirmos – szól közbe Teofil –, ha bevágtad volna a kerékpárt egy halastóba, soha nem találják meg.
– Most már mindegy. Ma este megszököm, haza kell mennem. El akarok jegyezni egy lányt, az anyám már meg is vette a gyűrűket.
– Muszáj pont most megcsinálni ezt az eljegyzést? Éppen egy év börtön előtt?
– Épp azért muszáj. Eddig legalább néha tudtunk találkozni, de most egy évig nem látom, ha nem kapja meg a gyűrűt, férjhez megy máshoz.
Cirmos éjszaka megszökött – szerencsére akkor már az én ügyeletem letelt –, másnap Teofilék egész szakaszában kitört a szökési láz. Talán el lehetett volna kerülni ennek a hangulatnak a kialakulását, ha valami értelmes foglalkozással lekötik a növendékek szabadidejét, de a tanárok és a nevelők békésen emésztettek szolgálati lakásukban.
Az egyetlen ünnepi szenzáció: a több és jobb étel már nem érdekelte a fiúkat, főtt tojással pingpongoztak és az épület mögötti úton halomban magasodott a ledobált kenyér. Feküdtek az ágyon vagy fel-alá járkáltak, elkerülhetetlenül eszükbe jutott az otthonuk.
Teofilék már déltájban kezdtek készülődni a szökésre. A „megdurranni” szándékozók számára a többi szakasz pénzt gyűjtött, ők pedig szétosztották cigarettájukat. A barátok és munkatársak elbúcsúztak:
72– Ha van kégli, írjál, ismered a jelzést. Mi is megyünk utánatok, aztán együtt leutazunk a bátyámékhoz.
8 órakor átadom az ügyeletet T.-nak, a párttitkárnak, de nem megyek haza, leülök a tévé elé, figyelem az eseményeket. A fiúk negyedóránként üléseznek egyik vagy másik hálóteremben, előbbre kell hozniuk a szökés tervezett időpontját, mert attól félnek, hogy valamelyik „vamzer” bejelenti szándékukat, és bezárják őket.
9 órakor Teofil sötét arccal egy szőnyeget visz át a színen. Az aszódi szőnyegek olyan hosszúak, hogy a kifűrészelt rács csonkjaiba akasztva leérnek a földig, a szökevény két karjával belekapaszkodik, és egyszerűen lecsúszik rajta. Még egyetlen vezetőnek sem jutott eszébe, hogy esetleg ollóval több darabra vágja a szőnyegeket, ami a használhatóságukat nem csökkenti, de ezt a szökési esélyt kizárja.
Reggel hallom a hírt, hogy tizenkilencen megszöktek.
Másnap kijön a Gyerekvédelemtől a szimpatikus, fiatal főhadnagy, a szökés körülményeit vizsgálja. Mikor befejezte a munkáját, nézi a futballistákat, leülök mellé, beszélgetünk:
– Hogy tetszenek a fekete bárányok? – kérdezi.
– Kijövök velük.
– Jól van, csak vigyázzon, nem olyan jó fiúk, amilyennek mutatják magukat. Tudja például, hogy néhány évvel ezelőtt ugyanilyen gyerekek megalakították Miskolcon a magyar Ku-Klux-Klant?
73– Honnan vették az ötletet?
– Az Edward Kennedy könyvéből: „A Ku-Klux-Klan tagja voltam.” Egyelőre csak csuklyákat varrtak, tűzkeresztet készítettek, de ki tudja, hová jutottak volna el, ha le nem buknak.
– Ki volt a legérdekesebb gyerek, akivel dolga akadt?
– Ki volt? Sok volt.
A főhadnagy elmosolyodik:
– De mégis talán az a tavalyi ügy. Egy nyugatnémet házaspár órát akart eladni a Körúton, odalép hozzájuk két fiú: tessék nekünk megmutatni. Persze, ahogy a kezükbe kapták az órát, elszaladtak vele.
Jönnek a németek kétségbeesve a rendőrségre: szerezzük vissza nekik az órát. Az ügyet rám bízták. Én tudtam nagyjából, hol kell keresni: vagy a Bizományiban, vagy az Ecserin. Szerencsém volt, már a Bizományiban ráakadtam.
A Bizományiban felvett holmikra ráírják az eladó nevét, megnéztem a kísérőlapot: G. György hozta be az órát. Aha – mondom magamban –, a Dinamó. Elmegyek érte.
– Gyere Dinamó, el kell vinned a balhét.
– Komolyan le akar kapcsolni a főhadnagy elvtárs?
– Komolyan. Miért, talán nem te loptad el az órát?
– Nem.
– Hát ki?
Benyúl a felső zsebébe, kivesz egy cédulát, mely valamelyik fényképészüzletbe szól:
– Váltsa ki ezeket a képeket.
74Kiderült a következő: a két vagány elhozta a németek óráját ide a Bizományiba, de nem akarták személyesen beadni, mert tudták, hogy felírják a nevet. Kerestek egy verebet. Dinamó vállalta, hogy beviszi, el is adta, de amikor kijött, nem adta oda a vagányoknak a pénzt. Azt már nem – mondta –, én nem bukok le helyettetek. Ha kell a pénz, gyertek el a fényképészhez, vetessétek le magatokat, és adjátok ide a cédulát. A két vagány kénytelen-kelletlen elfogadta Dinamó ajánlatát.
Kiváltottuk a képeket, tizenkét órán belül megkerültek a tettesek.
Az intézet színjátszó csoportja előadásra készül, repertoárjuk hosszú évek óta egyetlen darabból áll: „Az új ember kovácsa”, Pándy Lajos dramatizálásában.
A darabot évek óta a főkönyvelő – egykori színigazgató – rendezi, Makarenkót változatlanul P. Géza játssza, a gyerekszereplők persze évenként cserélődnek, sőt néha naponként, aszódi tartózkodásom alatt három egymást követő Iván szökött meg, és a szökevényektől természetesen elveszik a szerepet.
A lelátogató szülők számára rendeznek előadásokat és testvérintézményeknek: javítóknak, gyerekvárosoknak mutatják be a darabot, állítólag mindenütt óriási sikert aratnak vele.
Az újoncszakasznál lejárt az időm, átmegyek a keleti szárnyra, Z. Miklós szakaszába kerülök, ez az úgynevezett zenés szakasz.
Valaha az intézet vezetősége kísérletet tett arra, hogy a szakaszoknak valami sajátos jelleget adjon, például modellezőszakaszt alakítottak ki, az intézet zenekarát pedig Miklós keze alatt tömörítették össze. Mint a legtöbb aszódi kezdeményezés, ez is zsákutcába jutott. Miklós nevelői szobájában egymás hegyén-hátán hevernek a különféle rézfúvók, megáll rajtuk a por.
– Hogy kerültél ide, Miklós?
– Az egri ciszter főgimnáziumban érettségiztem, és Egerben jártam Pedagógiai Főiskolára is. A főiskolán KISZ-titkár lettem, és mint ilyen, szembekerültem egyes hallgatókkal, fiatal tanárokkal, akik 1956 októberéből és az azt követő időkből egyaránt hasznot akartak húzni. Ismered azt a típust, aki úgy tesz, mintha a párt utasítására vett volna részt az ellenforradalomban.
Október után pedig a szociális segélyekkel manipuláltak, és a báli bevételekből sikkasztottak. Nem hagytam, mire ők személyi antipátiájukat politikai szintre emelték. Összehoztak egy fegyelmit. A feljelentés szerint 1956 decemberében valaki megkérdezte tőlem: mi volt régen Kádár János, és én nem tudtam. A fegyelmi bizottság persze felmentett.
Utolsó évben – mikor azért már el kellett dönteni, hogy milyen szakterületen akarok dolgozni – tudományos kutató akartam lenni. Kérdezik: kivel akarok foglalkozni? Gárdonyi Gézával. Gárdonyi nem jó – mondták 76–, nincs rá piac. Új írót, új szempontot pedig nem tudtam találni.
Államvizsgák idején nekem mint KISZ-titkárnak ideadták a megpályázható állásokat, volt közte néhány jó városi állás, de én egyiket sem választottam, mert tudtam, azt mondanák: persze, neki adták oda a jegyzéket elsőnek, lehalászta a fölét.
Inkább magam kerestem állást, két társammal együtt lejöttünk Aszódra, abban a kórházi vendégszobában laktunk, amiben te most. Állatiul fáztunk, azzal szórakoztunk, hogy felidéztük, ki mire emlékszik a gyerekkori ministrálásból, énekelgettünk.
A két barátom írt is, mind a kettő hitt benne, hogy az irodalom olyan, mint az asztalosmesterség, ha sokáig csinálja az ember, belejön. Majdnem minden este felolvastak nekem valamit, később már kizárólag azért írtak, hogy legyen mit felolvasni. Aztán mind a ketten elmentek Aszódról.
Rám bízták a zenés szakaszt, bár én kijelentettem, hogy csak zongorán fogok játszani, rosszak a fogaim, a réz pedig eszi a fogakat.
Jártunk versenyekre, de siralmas körülmények között. Képzeld el, ha mondjuk Pécsre utaztunk, Pesten át kellett mennünk, a Keletiből a Délibe egy huszonnyolc tagú fúvószenekart trolibuszon átvinni a város egyik feléből a másikba. Máskor csak a felét adták meg az előírt ebédköltségnek, és egy zenekar mégsem ülhet le az árok partjára szalonnázni.
Aztán a két basszus közül az egyik megbolondult, és 77megverte a másikat, ezzel a verekedős basszussal amúgy is sok baj volt, állandóan az ágyba vizelt, az intézet örült, hogy átadhatja az idegkórháznak. De honnan vegyek én egy új basszust? Amíg egy újat betanítok – a legtöbb úgy kerül a zenekarba, hogy kottát sem tud olvasni –, eltelik három hónap, és akkor még csak bele-beleböfög, de nem zenél.
Így kezdődött a felbomlás, hamarosan épp olyan szakasz lettünk, mint a többiek. Megszűntek a különleges „szakaszprofilok”, a modellezőknél is éppúgy csak hányódik a felszerelés, mint nálunk. Jó volna, ha ezt a sok rezet végre beszállítanánk valamilyen raktárba.
– Milyen gyakran jársz Pestre?
– Minden hónapban egyszer felmegyek hajat vágatni, nem bízom az aszódi borbélyokban. Ezen kívül még azokon a vasárnapokon szoktam feljárni, ha az intézeti konyhán tarhonyát főznek, ilyenkor az „Erzsébet”-ben ebédelek.
– Mesélj egypár fiúról, aki megfordult a kezed alatt.
– Hidd el, két-három év után már nem az érdekességet látod a fiúkban, hanem a problémát. Kiről beszéljek mégis?
R. félt a hústól. Ha meglátott valamilyen rántott szeletet vagy pörköltet, elüvöltötte magát: de hiszen ez élt, ezt nem lehet megenni. Bemászott az ágy alá, úgy kellett kiráncigálnom.
78Ugyanakkor R. nem volt buta fiú. Szakmát nem tanult, kérdeztem tőle:
– Mihez kezdesz, ha kiszabadulsz?
– Háztartásbeli leszek.
– Háztartásbeli, férfi létedre?
– Miért, nincs egyenjogúság? A feleségem dolgozik, én pedig otthonmaradok.
És talált is magának egy fodrásznőt.
Z. anyja Pozsonyban él, a fiú át akart menni a „taccsvonalon”, hogy meglátogassa, lebukott, ezért tiltott határátlépésért került hozzánk.
Jön a tévé, filmet csinálnak Aszódról. Előveszik Z.-t is:
– Hová akartál szökni?
Z. persze imponálni szeretett volna a társainak, nem vallhatja be, hogy bizony csak Pozsonyba igyekezett, ráadásul az anyja után:
– Görögországba.
– Miért?
– Mert ott kapitalizmus van.
A tévé „megette”, a filmet levetítették, az ország egy hétig szörnyülködött.
Lopósokról:
Karácsonykor E., az igazgató a megbékélésről és a szeretetről beszélt, közben két fiú beszökött a lakásába, és ellopták új bőrkabátját. E. hetekig kiskabátban járt.
Kint a civil életben gyakran lopnak maszek suszterek 79kirakatába kitett fél pár cipőket. Van egy barátjuk, aki csinál hozzá egy hasonló fél párat.
Május elsején – ahogy megígérte – Rongykuvik is megérkezik Aszódra. Udvariasan meghajol:
– Jó napot, nevelő úr, hogy tetszik lenni?
– Merre csöveztél?
– Ó, nyáron könnyű csövezni. Egy Tüker-telepen csináltunk kis kunyhót szálfákból. De ennél vannak sokkal jobb helyek is. Például a Millenniumi Emlékmű tetején van egy kétszer három méteres szoba, sajnos, ezt már a rendőrök is kiszúrták.
– Csizmással mi történt?
– Ő hazament Pécsre. Egy bezárt bánya régi istállójában lakik, a légaknán ereszkedik le. Már klasszul berendezte a helyet, vitt le takarót, lámpát.
Utam utolsó előtti állomására indulok, bekopogok az U alakú épület túlsó szárnyán a „gazdi”-ba, a mezőgazdasági részlegbe.
Már az első benyomások sokkal kedvezőtlenebbek, mint az iparosoknál. Odaát a fiúk munkaidejükön túl a már leírt sötét posztóöltönyt viselik, itt az intézeti termekben is kifakult, piszkos munkaruhában járnak. Később kiderül, hogy a posztóruhát a gazdisoknak is kiutalta a minisztérium, de – gondolom, ügyvezetési-kényelmi okokból – egyszerűen nem osztják szét köztük.
Az oktatás ugyanolyan elveken épül fel, mint az ipa80rosoknál, a tantermi és munkafoglalkozásokon. Heti három napot tanulnak, fél év alatt tesznek le egy általános iskolai osztályt. A növendékeknek több mint tíz százaléka gyakorlatilag analfabéta, ők alkotják az úgynevezett „egyetemi szakaszt”, a többiek az általános iskola 2–8 osztályában oszlanak meg. A legértelmesebb, legjobb magaviseletű fiúkból összeállított VIII. szakasz szakmát tanul, traktorvezetést.
A gazdiban letöltendő büntetés meghatározott méretű: egy évre szól. Az egy év leteltével az intézet megkeresi a lakóhely szerint illetékes tanácsot, és megkérdezi, kívánatosnak tartják-e a növendék visszatérését? Ha nem, akkor a fiút még egy félévre beiskolázzák, esetleg még egy újabb félévre is, de ebben a második évben a növendék már több ideig van szökésben, mint az intézetben.
Először a földekre megyek ki.
A gazditól egy keskeny utca, és persze két magas fal választja el a gyümölcsöst. A gyümölcsös fölött, istállók szomszédságában, kis irodaépület emelkedik, itt ülök le beszélgetni a gazdaság egyik vezetőjével.
– A gazdaság 185 holdon terül el, ebből 164 szántó, 10 rét, 5 kert, 5 gyümölcsös, 1 szőlő.
– A termés – gondolhatja – nem túl jelentős. A szántóföldön jórészt őszi búzát, őszi árpát vetünk, a rét gyönge kaszáló, jó évben betakarítunk róla 120 mázsa szénát. A szőlőből tavaly egy kiló se jött le, a fiúk zölden megeszik. Fel kellene újítani, de gyerekmunkaerővel, ráadásul ilyen gyerekekkel, nem lehet. Megeszik a gyü81mölcs felét is, a gyümölcsös öreg, évekig nem telepíthettünk, tavaly ültettünk 110 új őszibarackfát. Most 400–450 gyümölcsfánk van.
– És hány gyerek dolgozik a gazdaságban?
– 190 körül mozog az intézeti létszám. Ehhez a munkaerőhöz képest elég feszített a bevételi tervünk, 1965-re például 1 593 000 forintot irányoztak elő.
– És mennyire sikerült?
– 1 020 000, ez olyan 65% körüli eredmény. A fő bevételi forrásunk a szarvasmarha-hizlalás, foglalkoztunk birkaneveléssel is, de a száj- és körömfájás járvány idején felhagytunk vele.
A gazdaság személyi állománya 12 főből, plusz hét nyugdíjasból áll. A munka felelős részét ők végzik, a gyerekekre semmiféle igényesebb feladatot nem lehet bízni, kapálásnál kivágják a kukoricát, 5000 forintért vettünk egy lovat, másnap kinyomták a szemét, megerőszakolják a szamarunkat. Jobbára zsákolnak, kihordanak, trágyáznak.
Szeretnék találkozni azokkal a fiúkkal, akik velem jöttek le a Zápor utcából. Kint dolgoznak a répaföldeken.
Süppedékes, mocsaras úton megyünk, az egész intézet ilyen egészségtelen környéken fekszik, a vizet erősen fertőtleníteni kell, még a pesti vízhez mérve is ihatatlan. Útközben elhagyatott futballpályát és néhány barakkszerű, törött ablakú épületet látok.
82– Ez mi volt?
– A Lloyd repülőgépgyár. A Tanácsköztársaság leverése után az intervenciósok elvitték a felszerelést, akkor kapta meg az intézet, de most fel kellene újítani.
Eltűnt az egykori csillevasút is, valaha cukorrépát szállítottak rajta, a kanyargókat követve egy tüskés bokorsor után felbukkannak a fiúk. Kapálnak és egyelnek, a munkatempó már távolról sem hat lelkesítőnek, meg-megállnak, amerikáznak. A vezetőjük rábólint:
– Húzzák az időt, a délutáni két és fél óra munka eggyel sem ér fel.
Megkeresem Banyót és Gonoszt.
– Hogy vagy Banyó?
– Jól – mondja és lesüti a szemét, meztelen lábujjával piszkálja a rögöket.
Arrébb viszem őket a többiektől, Banyó itt már ha suttogva is, de beszélni kezd:
– Megvertek, nevelő úr, mert elszöktem.
– Ki vert meg?
– Itt nem a nevelő ver, hanem rám uszítja a szakaszt, hatan-heten ugranak nekem, de ne tessék szólni, mert csak bajom lesz belőle. A Gonoszt is megverték, belerúgtak a torkába.
– Nem túlzol egy kicsit, Banyó?
Lehúzza a nadrágját, mutatja a hátsó felét, az ütésektől bőre fekete aláfutásos, mintha cipőkrémmel kenték volna be.
– És téged miért vertek el, Gonosz?
83– Valamelyiknek azt mondtam, hogy csávó, erre nekem estek, te itt nem fogsz csávózni.
Mint később kiderül, némely szakaszban a növendékek 80–85%-a cigány, és valóságos cigány terror uralkodik. Ha maguk között vannak, a magyaroknak is cigányul kell beszélniük.
Mivel megkértek, hogy ne csináljak semmit, szétosztottam a magammal hozott cigarettát, és visszamegyünk a többiekhez. A munkacsapat éppen pihenőt tart, a csapatvezető megbök:
– Beszélgessünk Miklóssal.
O. Miklós ártatlan, szelíd mosolyú cigánygyerek, csak a nevét tudja leírni, a Markóban tanították meg rá.
– Írd le külön azt, hogy „Miklós”.
– Nem tudom.
– Ki a legjobb ember a világon?
– Hát te! – mondja Miklós, és ránevet a csoportvezetőre.
– Milyen napjai vannak a hétnek?
– Hétfő, szombat és vasárnap.
– Több nincs?
– Nincs.
– Jól van, Miklós, menj a többiekhez. Itt lehetne tartani hétszáz évig, akkor se szólna egy szót.
T., az ipariak párttitkára, egyúttal az utógondozói feladatkört is betölti.
– Mikor vezették be az utógondozást Aszódon?
84– 1958 óta vannak adataink.
– Évenként hány fiú hagyja el az intézetet?
– Változó. És természetesen az összlétszámtól függ. 1958-ban például 67-en távoztak. 1965-ben 120-an.
– Mi lesz velük?
– Aki első-másodéves korában megy el, tehát még szakmunkásvizsga előtt, az valamelyik MÜM intézetben folytathatná a tanulást, de 90 %-uk elmegy segédmunkásnak. Kell a pénz. Aki letette a szakmát, azt általában el tudjuk helyezni.
– És még milyen formában foglalkoznak az eltávozottakkal?
– Egy évvel a leszámolásuk után mindenkinek levelet küldünk a bejelentési helyére, és megkérjük, írja meg, hogy mi történt vele?
Vaskos levélköteget vesz elő:
– Elég sokan válaszolnak, beszámolnak a problémáikról. Falun lenézik a javcsisokat, sok helyen a KISZ-szervezetbe sem akarják felvenni.
Részlet egy levélből:
„Egy hét múlva a felvételi bizottság elé álltam. Mikor elmondtam az életrajzomat, egy fiatal lány azt kérdezte hangosan, mindenki előtt: ugye Aszódon javító van? És a »javító« szót olyan különös hangsúllyal ejtette ki. Felálltam a dobogóról, és elindultam kifelé.”
– Sok a probléma a katonasággal is. Ha a sorköteles évfolyam elég bő, a hadsereg nem hívja be az Aszódon járt fiúkat. Pedig a többség itt nálunk megszokta a fegyelmet és a parancs végrehajtását.
85T. elmosolyodik:
– Igaz, néha akad köztük egy-egy nem mindennapi huligán is.
Az egyik fiút behívják, az első héten odamegy a laktanyaparancsnok ezredeshez:
– Mondja, őrmesterkém, merre van itt a kantin?
Persze rögtön fogdába vágták. Ahogy kiszabadult és újra meglátja az ezredest, vállon veregeti:
– Maga kis Nyári Mikulás, most azt hiszi, hogy kitolt velem?
T. lapozgat a levelekben:
– A legtöbben M.-et, a tornatanárunkat köszöntik, ha megrendezzük az „aszódi öregdiákok” találkozóját, és eljönnek a volt növendékek feleségestül-családostul, M. körül csoportosulnak.
– A többi tanárra nem haragusznak?
– Általában nem, persze, jönnek ilyen levelek is:
„Tisztelt Igazgató úr!
Hogy »barátom«-nak szólított, az meglehetősen meglepett, mivel barátom hosszú idő óta nincs. Az emberek nem bírják a hullaszagot és így bárki elmegy mellettem, utána már elég nagy undorral néz utánam. Szeretem a halottakat és így fölcsaptam hullamosónak a soroksári és erzsébeti temető hullaházába.”
T. közbeszól:
– Az illető egyébként villanyszerelő, csak a hecc kedvéért írja, hogy hullamosó.
„Szerencsére a temetkezési vállalat elég jól fizet, s így ha néhány jó ember tudja, hogy mikor kell meghalnia, egész jól keresek. Remélem, Igazgató Úr, Ön is a jó emberek közé tartozik, s nem fogja megcsalni az embert, aki utoljára még megtisztítja porhüvelyét.
Tisztelettel:
R.
Soroksár-Pesterzsébeti
hullamosó.”
– Ő miért haragudott meg?
– Nem tudom pontosan, én csak hallottam az esetről. Állítólag valamilyen szemlén csikket találtak az ágya alatt, és hiába erősködött, hogy egyáltalán nem dohányzik, megbüntették: két hétig havat kellett lapátolnia az udvaron. Ő aztán juxot csinált a büntetésből, akkor is megjelent reggelenként, ha az udvaron nem volt hó, a levegőt lapátolta.
T. elteszi a leveleket:
– Magam is végiglátogatom a régi növendékeket. Hadd mutassak egy felmérést, két évvel az elbocsátás után készült. 67 növendék közül 37 kifogástalanul megállja a helyét, 13 megfelelően, 17-nek nem sikerült az élete: börtönben van, vagy volt, nincs lakása, a körül87ményei rendezetlenek. Ilyenkor megpróbálunk segíteni anyagilag vagy összeköttetéseink révén.
Egyszóval a kikerült fiúk sorsának nagy a „szórása”. Akad olyan fiú, aki orvos lett, kaptunk hírt súlyos bűncselekményről, öngyilkosságról.
– És bosszút nem szoktak állni?
– Nem, ami harag él bennük, az még bent az intézetben elpárolog. Én magam csak egy bosszúesetről tudok.
A. bíró elítélt egy huligánbandát erőszakos nemi közösülés bűntettéért. A banda kettészakadt, Tökölre és Aszódra került, de kiszabadulásuk után újra összeverődtek és bosszút esküdtek. Meglesték és elfogták A. gimnazista lányát, kocsival kivitték a Kamaraerdőbe, vagy tízen végigmentek rajta. Az apa belebolondult, nyugdíjba kellett küldeni.
1965 májusában jöttem el Aszódról, azóta gyakran találkozom szabadságon levő vagy kiszabadult fiúkkal. Egy építkezésen rám köszön N., a cigányfiú, akivel az anyja agyondobatta a mostohatestvérét, láttam a tolvaj S.-t elegáns szkunk kucsmában, steppelt külföldi anorákban, most a Boy-szolgálatnál dolgozik.
De legjobban F. Bélának örültem. Béla egyedül maradt volna harmadéves kovácstanulónak, inkább hazajött a szüleihez Pestre.
– Történt valami érdekes, Béla?
– Egy oltári botrány, nevelő úr. Képzelje el, a VIII. szakasz bevitt magához egy nőt, az egyik fiú menyas88szonyát, és a lány két hétig bent lakott az intézetben. Mindennap beteget jelentett két fiú és otthon maradt vele.
– Hogy nem bukott le?
– Adtak neki egy intézeti öltönyt.
– De este a létszámellenőrzésnél ki kellett ugrani, hogy eggyel többen vannak, akkor hová bújt?
– Az ágy alatt a sodronyba kapaszkodott. Csak két hét után vették észre, épp akkor, amikor ki akart menni a kapun.
Béla udvariasan elköszön, nemsokára jön a kislány, egy alezredes lányával jár, jól kijön a szülőkkel, minden jel szerint házassággal végződik a kapcsolat.
Végezetül megkérdezem:
– Visszamennél Aszódra, Béla?
– Három napra igen, de ha egy évre kellene, inkább a torkomra venném a gázt.
Hajnalban indultam, örültem, hogy elmegyek Pestről. Álmos fejemmel úgy éreztem, hogy az ég azért szállt ilyen alacsonyra, mert valaki, mint egy hálót, beakasztotta fölénk a házak kéményeibe. Sohase láttam még ilyen nyomasztó májust.
Kerestem egy üres kupét, fejem alá tettem a táskámat, és elaludtam. Kezemben tartottam a jegyet, a kalauz majd kiveszi belőle és kezeli.
Felráznak. Két katona áll fölöttem, és kérik az igazolványaimat. Mutatom az írást: riportra megyek az Új Hang megbízásából. Nézi a katona, de nem érti.
– Hová megy maga?
– Csöndére.
– Minek?
– Csak.
– Ne szemtelenkedjen, legyen szíves. Csöndére – ismétli, és ránéz a másik katonára. Az is elolvassa, és most ketten néznek rám tanácstalanul. Ki lehetek én, és mit akarok csinálni?
– Itt van még egy igazolvány.
Megnézik, és úgy gondolják, hogy elengedhetnek. Egy igazolványa akárkinek lehet, de akinek két igazolványa is van, becsületes ember kell hogy legyen.
90Magam voltam a kocsiban, csak velem szemben ült egy tülökorrú, kövér ember. A melegtől kék inge körben kicsúszott a nadrágjából, ha egy jobb lélegzetet vett, fél méterre libbent el a hasától. Parasztnak néztem.
– Mi maga, hogy ennyire vizsgálták magát?
Mit mondjak neki?
– Szerelő.
– És Csöndére megy?
– Igen.
– Csak vigyázzon ott. Egy éve volt csak egy nagy botrány Csöndén. Gergely, aki igazgató az állami gazdaságban, szeretett volna aláverni egy nőnek. Értjük egymást?! Nem sikerült neki. Akkor megpróbált a lány nővérének.
– Sikerült?
– Annak se sikerült.
– Szegény.
– Akkor aztán Gergely fogta magát, és kirúgta a gazdaságból az egész családot. Apát, fiút és a két lányt. Szoporiék. Hallott róluk?
– Á, semmit.
Ezért az esetért jöttem el hajnalban Pestről, de mit kell ezt tudni mindenkinek.
Megkínált.
– Igyunk.
Csodálkoztam a szívességén, de ittam.
– Azért csak a legjobb a parasztnak – mondom. – Megvan mindene: disznója, tyúkja, kacsája, bora.
91– Igaz, főleg a bor. – Bólintott, és láttam, hogy valamiért örül szavaimnak.
Együtt szálltunk ki Szombathelyen.
– Gyerünk, mert lekésünk az autóbuszról.
– Dehogy késünk – mondja –, minden sofőr barátom nekem, nem egy liter bort hoztam már nekik. Ha látják, hogy kések egy kicsit, azt mondják, eltörött a kuplung, és addig rakják jobbra-balra a csöveket, amíg odaérek. Szóval maga Csöndére megy szerelni?
– Igenis.
– Mennyit keres maga ezzel?
Mit kereshet egy szerelő Csöndén?
– Mikor hogy!
– Mégis.
– Lehet mondani egész bátran, hogy nem mindig egyformán. Nem akarok sokat mondani, de van úgy, hogy húsz forintot se. Aztán persze van úgy is, hogy zsebre vágunk másfél darab százast.
– Nahát, nézze csak. Mondok én magának valamit. Van nekem egy kis szőlőm itt Szentgróton, jöjjön el velem kapálni. Környékbeli napszámost nem akarok, mert akkor kuláknak tartják az embert, maga nem egy nyivászta ember, bírja a munkát. Kap naponta hatvan forintot és másfél liter bort a vacsorához. Ha szereti, többet is, énrám nem szoktak panaszkodni az embereim.
Istenem, de jó lenne félmeztelenül kapálni egész nap Zalaszentgróton, egy kicsit kiszabadulni az alacsony ég alól. Esténként vörösre ihatnám magamat. Igaz is, mi olyan fontos nekem Csöndén? Nem lakik ott sem apám, 92sem anyám, nem ismerek senkit. De az én oltalmamra vár a két Szopori lány erénye Gergellyel szemben, ki lesz helyettem szentgyörgyi lovag.
– Nem lehet, mester úr – mondom neki –, alárendelt ember vagyok, akármikor jöhet egy ellenőrzés.
– Ugyan már, majd mond valamit.
– Nem lehet.
– Mondja meg nekem igaz lelkére, hogy mi van azon a Csöndén? Pár törekvő, különben csak parasztok. Halálra fogja unni magát. Na, jöjjön.
– Még ha a lányát nekem ígéri, akkor sem megyek.
Már dudált a busz, a barátom beszállt Zalaszentgrót felé, én csak a következővel megyek majd.
– Nagyon fogja sajnálni. Isten áldja meg.
– Isten megáldja.
És elment. Én vettem egy forintos fagylaltot, azt nyalogattam: másfél liter bor, ha kell, több is, ne vigy minket a kísértésbe…
Csönde olyan szegény falu, hogy egy borbélyt is csak három napig tud eltartani egy héten. Tehát a kocsmába kell mennem pletykáért.
Beállok egy pohár sörre. Lassan iszom, figyelek a beszélgetésre. A sör mégis elfogy. Indulok kifelé, mikor odalép hozzám egy öregebb ember.
– Ha nem sértjük meg, szeretnénk magával beszélgetni.
Odaállok közéjük, kapok én is egy pohár sört, koc93cintunk. Szegény vidék, itt sörrel koccintanak. Iszogatunk.
– Én azt mondom, hogy magyar ember nem szereti a közösséget!
Ez egy sovány, részeg paraszt, egyetlen foggal a szája közepén. Ez a fog úgy áll, minden mondása után, mint egy szomorú felkiáltójel. Most a paraszt komoran nézi, mit szólok hozzá, egy rossz szóért talán nekem is esne.
– Lehet – mondom, és iszok a sörből; kell nekem egy kereszt a csöndei temetőben?
– Mert beléphetnék én is a tszcs-be, mi volna akkor? Kevesebb munka, kisebb adó, szabad lopás. De én csak magam akarok magamnak parancsolni. Érted?
– Ne tegezd az elvtársat – mondja neki az öreg paraszt, aki odahívott.
– De tegezem. Én azt tegezek, akit akarok.
Leül, és elkezd sírni.
– Ne haragudjon rá. Udvarolt egy tanítónőnek, rá költötte még a háza tetejét is. A nő elment lakni ebből a faluból Szombathelyre. Gyula utána akart menni, de a tanítónő be sem engedte a lakásába. Gyula most feljelentette, de én őszintén szólva azt hiszem, hogy hiába. Érti?
– Értem.
Hallgatunk.
– Az elvtárs az új párttitkár?
– Nem.
– Akkor milyen ügyben jött hozzánk?
– Szoporiék.
94Megnyúlnak az arcok.
– Az kurva-ügy, minket nem érdekel.
– Mondjanak azért valamit.
– Kiről?
– Gergelyről.
– Nem tudunk mink semmit. Csak azt, hogy kubikos volt.
– Róluk meg különösen jó lesz hallgatni. Pardy Gerzsonról se kérdezzen.
– Ahogyan maguk akarják.
Hozatnak még egy pohár sört, én is kapok, csöndben iszunk tovább. Előttünk tiszta por a bogárhátú földes út. Valahol messze orgona nyílik. Felhő közeledik az úton, egy fiatal, vörös hajú lány biciklizik el a kocsma előtt, zöld kardigánját megemeli a szél. Kinéz az öreg.
– Látta?
– Láttam.
– Szép nő?
– Ahogy így nézem, nem csúnya.
– Ez a kisebbik Szopori lány. A Katalin. Ilyenkor szokott megjönni a nővérétől Kőszegről. No, de igyunk.
Újra koccintunk.
– Maguk hogy élnek?
Az öreg mosolyog.
– Nézze, uram, ne haragudjon, ha így mondom, és nem úgy, hogy elvtársam, de én már öregember vagyok, és szeretek spórolni egy betűt. Nézze, ez magát nem érdekli.
– De érdekel.
95– Baj volna, ha érdekelné. Maga még fiatal, csak menjen a szoknya után. Látom, tetszik magának a Szopori Kati, menjen, és udvaroljon neki.
– Van nekem Pesten szebb.
– Lehet, hogy van magának Pesten szebb is, de tüzet oltani jó a moslékosdézsa is. Vagy ha rendőr maga, mert még nem tudjuk, hogy kicsoda, akkor menjen, és kutasson ki nekünk valami érdekeset. A mi életünk nagyon egyforma, uram, higgye el, csak a bajok és a bajok, semmi örömünk nincs.
– Mondjon valamit.
– Érti-e maga, hogy tavaly annyi beadás esett ránk, hogy a faluban hetven gazda csak a boltból ehetett kenyeret. Mire kihozzák azt a rossz ragacsot Szombathelyről, úgy megfagy, mint a sár. És azt hiszi, hogy az idén jobb lesz? Még az útról kívülről nézve csak úgy látszik, hogy szép a termés, de ha közelebb lépünk, akkor veszi észre az ember, hogy a búzánkat meg lehet kapálni.
– Tanács?
Az öreg tovább mosolyog.
– Ránk nincs panasz, kérdezze meg a tanácsnét, melyikünk tartozik egy fillérrel is? Nem olyan emberek vagyunk, mi a nyugalomért odaadjuk az utolsónkat is. Ránk régen sem szólhatott egy szót Mirbach gróf sem, az Eszterházy sem, akik azelőtt voltak itt. No, de sohasem iszunk már?
Kicsit hátralöki a kalapját, amiből már elöl-hátul kicsurgott a bőr. Lassú kortyokban iszik, és folytatja.
– Jönnek hozzánk gyakran emberek, azt mondják, a 96városban jobb. Elhiszem én szívesen. De mit érdekel minket a város, de még a szomszéd falu is. Mi Csöndén élünk, ha már idetévedt egyszer az a toprongyos nagyapánk, és itt is fogunk meghalni. Magunk közt veszekszünk, nekünk senki sem fog segíteni. No, de eleget beszéltem.
– Hogy hívják magát, bácsi?
– Galambos Pál, az Isten éltesse.
Most másról kezdenek el beszélni, kint lassan sötétedik. A boltkezelő takarít körülöttünk. Ő bent lakik Szombathelyen, jobb napokat látott valaha, volt neki egy szép villája is. Ezt csak másnap meséli el nekem, nem szeret bratyizni a parasztokkal.
Hónom alá veszem a táskámat, készülődök. Egy alacsony, mokány ember a pultnál kiissza a sörét és elgondolkozva felsóhajt.
– Az a legnagyobb baj, hogy sok a dolgozó és kevés a munkás.
– Maga is egyéni?
– Nem, én tszcs-s vagyok. Ambrus István.
– Szeretnék magával beszélgetni.
– Jöhet akármikor, az ököristállóban megtalál.
Mondom neki, hogy inkább kísérjen el Szoporiékhoz. Vállalkozik rá, és megindulunk kifelé. Már az ajtónál állok, mikor az egyfogú felkel, és utánam tántorog. Megállok, bevárom. Megfogja a kabátomat, és közel húz magához.
– Hazudnak, komám, mind hazudnak. Elhiszed nekem, hogy hazudnak?
97– Elhiszem, persze hogy elhiszem.
– Nem a tanács a baj nekünk meg a föld meg a búza meg a rozs meg a tszcs meg az Isten… tudod, mi a bajunk?
– Mi?
– Nem élünk szépen, komám. Nem élünk szépen.
Elengedi a ruhámat, és hátralép, fejét szomorúan ingatja, egész a szeme sarkából néz rám, és tehetetlenül mutatja kezeit.
– Ne haragudj.
– Nem haragszom.
Kilépek, hideg van. A katolikus templom tornyára épp most ül rá tollászkodni a Nap. Hullatja tollát, és megnőnek a fák árnyékai.
Ambrus beszél.
– Hogyha esik az eső, én nem állok elébe, régen nem ilyen voltam, de az ember okosodik.
1952-ben az állami gazdaságban voltam kocsis, mikor Gergely kijött Csöndére. Kár, hogy nem fényképezte le valaki, mert ha csak mondja az ember, el sem lehet képzelni. Úgy nézett ki, mint egy menekülő, mint valami utolsó cigány, nem volt nadrág a fenekén. Igaz, hamar kivakarta magát, januárban jött, május elsején már ő tartotta az ünnepi beszédet. Utána jött a felesége, az is gyalog. Azt mondják, a második gyerekkel a hasában vette el őt Gergely.
De én most nem erről akarok beszélni, hanem arról, 98hogy miért jöttem el az állami gazdaságból. Akkoriban, mondom, kocsis voltam, és én szállítottam a zabot. Harminchárom kilót minden reggel elloptam belőle a lovaimnak. Sohasem voltak pedig ezek az állatok enyémek, de én nagyon szerettem őket. Igaz, hogy kétszer annyit dolgoztak, mint a másoké. Egyszer elveszek a zabból, mint rendesen, délután jönnek értem, a számadóé volt a zab, kiderült. Összehívják a bizottságot. Gergely ül velem szemben a piros asztalnál. Elkezdi szidni az anyám istenit, hogy én szabotálok, kártevő vagyok, ha becsukatna, akkor sem szólhatnék egy szót sem. Hallgatok, nem szólok semmit. Gondolom, addig ugass, amíg görcs nem áll a torkodba. Utána azt mondja nekem Gergely: na, jól van, a jó munkájára való tekintettel csak megintem, de ígérje meg, hogy nem fog többet lopni. Azt hitte, hogy kezet csókolok neki. Nem ígérem, mondom, én mindig fogok lopni, ha a lovaimnak kell. Elküldött, akkor jöttem át ide a Haladásba. Egy hétre rá Gergely már hívott vissza. Nem mentem. Üzent nekem, hogy ne haragudjak rá. Én visszaüzentem, hogy nem haragszom rá, de ha a szemem elé kerül, úgy megpofozom, hogy meghal. A múltkor is megkapta a magáét. Jön haza motorkerékpáron, mert gyalog nem tenne egy lépést sem, két gyerek megleste, és jól megdobálta a kerítés mögül.
Lehet mondani, cseberből vederbe kerültem azzal, hogy átjöttem a Haladásba. Volt nekünk régen egy jó elnökünk: Balázs István. Ő régen is állandóan olvasott, szedte magába a tudást, neki mindegy volt: történelem, 99számtan, vers. Ha részeg volt, akkor állandóan elfogott valakit, és azt mondta, hogy kérdezze meg tőle, kik voltak az Árpád-házi királyok, milyen csatái voltak Könyves Kálmánnak? Ilyenkor adta ki magából a tudást. Mostanában erősen inni kezdett, mert meghalt a fia, ezért leváltották. Akkor kezdődött itt a cifra világ.
Fog majd látni egy csúnya, kutyaképű lányt, ez a Boldizsár lány, a mi könyvelőnk. Ennek a Boldizsár lánynak az apja brigádvezető lett a tszcs-ben. Az apjának az öccsét megválasztották ellenőrző bizottsági tagnak, az apjának a másik öccse pedig benősült Farkasnak, a tszcs elnökének a családjába. De még ez nem is minden. Farkas komaságban van Tóth Mihállyal, a tanácstitkárral, aki régen jegyző volt. Tóth Mihály testvére Tóth Zsigmond, ez meg repülős főhadnagy volt a múltban, most a legjobb barátja Gergely Istvánnak. Pardy Gerzsonról ne beszéljünk. Próbáltam egy kicsit megpiszkálni a dolgot, de azt mondták, hogy ez az egész ügy nem számít, akkor számítana, ha egy háztartásban élnének. Akkor lehetne valamit csinálni, de akkor sem biztos. Gondoltam rá, írok valahová egy névtelen levelet, és elmondom a dolgokat, addig gondolkoztam, míg a múltkor nem láttam itt a kultúrházban a „Rokonyok” című filmet, abból sokat megértettem, és nem írtam egy betűt sem. Farkas a fiát nem eszi meg.
Így nem is lehet csodálkozni az embernek, hogy a tszcs egyáltalán nem megy előre. Pedig övé a legjobb föld. Csak a Mirbach cselédek dolgoznak nálunk. Mióta megalakult a tszcs, egy gazda nem sok, de annyi se lé100pett be hozzánk. Mind azt mondja, hogy amíg önálló az ember, addig él igazán. Különben látta a kocsmában is.
Nekem sem a szemem széke a tszcs, úgy gondolom, hogy még egy darabig kihúzom valahogy, utána veszek két lovat, elmegyek fuvarozni, vagy kiveszem az apósomék földjét, és azon fogok dolgozni. Majd meglátjuk, hány hét kalács?
Különben sokszor úgy gondolom, hogy nem érdemes az egésszel törődni. Én azt hiszem, hogy nemsokára vége lesz a világnak. Nem úgy, ahogy Gergely felesége mondja: ha ennek a világnak vége lesz, mi akkor is itt maradunk, mert minket szeretnek a faluban.
Arról most ne beszéljünk, hogy kitől kapnák az első kötelet a nyakukba, én nem is erre gondolok. Volt itt nagyon régen egy óriás nagyváros: Szombat-nak hívták. A lakói pogányok voltak, Isten elsüllyesztette az egész várost, ennek a helyébe épült aztán Szombathely. Így fog elpusztulni majd talán az egész világ. A múltkor járt itt egy jósnő, azt mondta, hogy nincs már messze az az idő, hogy elpusztulnak a férfiak, és az asszonyok fognak vándorolni, hogy megcsókolhassák azt a forgácsot, amit férfi baltája vágott. Én ezt hiszem is.
Addig csak élni kell valahogy, bele kell törődnünk a dolgokba. Én nehezen törődök bele, mert nem vagyok kurvás természet, és ez nálunk baj. Tudja, kapnék én minden éjszakára másik 18 éves lányt, de én nem akarom, hogy valaki úgy nézhessen a feleségemre, hogy: nahát, én jobban kellek az uradnak, mint te.
101Az ott Szoporiék háza, ne haragudjon, hogy förtartottam.
Ha nagyon meggondolom, el kellene menni ebből a faluból, de hát hová menjek és miből? Átkozott rossz a mi életünk, uram.
Szoporiéknál ülök a konyhában. Körülnézek, szemközt velem a falon ott tűnődik egy háziáldás.
Már egy órája beszél nekem Szoporiné és a két lánya: Katalin és Erzsébet. Katalin túl sovány, Erzsébet túl kövér, az öregasszony hasonlít egy levesbe pottyant varjúhoz. Csak hallgatnának már egy kicsit! Álmos vagyok, de azért oda kellene figyelni, hogy mit mondanak. Egész megőrültek vagyunk, mondja Szoporiné, nincs munkánk, és kikergettek a házból, ahol megöregedtünk.
– Ahol felnőttünk!
– Az a gazember Gergely vette el tőlünk, hogy döbbentse meg érte az Isten. Pedig mi kaptuk negyvenötben. Azt mondta, hogy csak ajánljuk fel nyugodtan az államnak, azért megmaradhatunk benne továbbra is. És most kidobott.
102Nem akarták feltenni a munkások a bútorunkat, de Pardy Gerzson azt mondta nekik, hogy csak az ne rakja a bútort, akinek nem kedves a kenyere.
Gondolkozom. Kedves Szopori néni, én most jövök rá, hogy engem a maguk baja nem érdekel. Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért, de úgy érzem, hogy ebben a faluban nem a maguk ügye a fontos. Ha rajtam állna, megkeresném Ambrust, és tovább beszélgetnénk. Ez százszor jobb lenne, mint a maguk homályos konyhájában ülni egy hokedlin, ami már rég töri a fenekemet.
– Nagyon érdekes történet a maguké, Szopori néni – mondom –, hogy is kezdődött az egész?
– Egy este jövök hazafelé a kastélykerten át. Ez nagyon elhagyott hely, siettem, ahogy csak tudtam – meséli Katalin. – Egyszer csak látom, hogy ott térdel az út mellett Gergely István. Úgy csinált, mintha elromlott volna a motorja és azt javítaná. Odaérek mellé, azt mondja nekem: – Segíts, Kati.
– Én úgy csinálok, mintha nem hallanám, és tovább akarok menni, erre hátulról átölel, és azt súgja a fülembe, hogy ne féljek, senki sem fog megtudni semmit. Eresszen el, mondom neki.
Nem akart, erre kitéptem magam, és elszaladtam. Attól a naptól izzó pokollá lett az életünk.
– Aztán mi történt?
– Aztán jöttem én – folytatja Szopori Erzsébet. – Áthívatott a konyhából az irodába, és mikor bent voltam, rám csukta az ajtót. Azzal kezdte, hogy ő mindig jó volt 103hozzánk, ezután sem fog rossz lenni, és rá akart beszélni, hogy legyek az övé. Úgy kellett dörömbölni, hogy engedjenek ki. Azután pedig folyton kijött utánam a konyhába. Rászóltam, hogy hagyjon engem békén. Azt mondja, jól van, Bözsi, de ezt megkeserülöd valaha.
Nyílik az ajtó, belép az öreg Szopori. Kihúzott derékkal jár, és kordában tartott bajusszal. Ahogy jön felém, bal lábát óvatosan fordítja; sérve lehet, de látom rajta, hogy igyekszik katonásan mozogni.
Felállok, kezet fogunk.
– Kínáljátok meg valamivel az elvtársat.
Nincs kedvem semmit sem enni ebben a homályos konyhában, ki kell találnom valamit.
– Köszönöm szépen, nem fogadhatom el.
– Csak egy kis tejet.
– Azt sem szabad. A faluban azt fogják beszélni, hogy maguk engem megvesztegettek.
– Ahá, az más.
Az öreg Szopori leül az asztalhoz.
– Mi volt a bácsi régen?
– Én? Személyi kocsis.
– Hol?
– Eszterházynál.
– Igen. Ott tartunk éppen, bácsi, hogy mit csinált Gergely a lányaival.
– Hó, kérem, az egy sötét gazember, a világ szemetje.
– Mikor bocsátotta el magukat Gergely?
– Amikor hazajött az iskoláról.
– Először kit?
104– A Bözsinket.
– Miért?
– Semmiért. Nagy tél volt, és a szegény lányom átfázott alulról. Két nadrágot vett fel. Amikor beért, levetette az egyiket, és betette a konyhába két tányér közé. Kijött Gergely, észrevette, és a szegény lányomnak menni kellett.
Szopori Bözsi sír.
– Nem mondta meg, hogy mi baja van! Kérdeztem a bíróság előtt, akkor végre azt mondta a szája széléről, hogy: piszkos vagy, Erzsi.
– Ez az első, ki volt a második?
– Én – mondja az öreg Szopori. – Azt találta ki az az aljas, hogy én lefeküdtem a trágyadomb mellé, és ott aludtam. Januárban, a leghidegebb januárban. Maga elhiszi ezt, elvtársam? Mondom neki, hogy én elvégzem a magam munkáját, Gergely azt feleli: nézze, maga vén ember, ha akarok, tudok én a maga munkájában hibát találni. El kellett jönnöm.
– A harmadik ki volt?
– A fiam. Rá két napra, 31-re, mikor írtunk, elbocsátotta a fiamat. Azt mondja, hogy a fiam azt üzente neki, hogy sötétben ne merjen kimenni, mert nem felel magáért.
– Csakugyan mondta?
– Az én fiam? – Szopori lassú mozdulattal a mellére teszi a kezét – az én fiam?
– Jó, jó, én csak kérdeztem.
– A Katink volt a negyedik. Megmondta neki a Ger105gely, ha nem mond fel magától, akkor öt napon belül eltávolítják.
– Kellett az állásom Pardy Gerzsonnénak, a párttitkár feleségének.
– Csönd, Kati, majd az elvtárs meglátja.
– Mit szólt a tagság?
– Gergely ellenünk uszította őket. Például Virág Istvánné meszet kért Gergelytől, mert házat építettek. Gergely azt mondja neki, édes lelkem, én szívesen adnék meszet, de nem merek, mert Szoporiék meglátják. Az egész falu haragszik ránk, mert Gergely felbiztatta őket. Máskülönben sem laknak itt jó emberek.
– A tanácson nem jártak?
– Merünk mi oda menni? A szegény tanácsné átszaladt hozzánk egy este, mert nappal nem mert jönni, azt mondja: ne haragudjatok rám, egyedül nem tehetek semmit. És hát Pardy Gerzson…
– Pártból volt ellenőrzés?
– Kiglics jött ki Szombathelyről. Beszélgettek egy órát Gergellyel, aztán fogták a légpuskájukat, és elmentek verebekre célba lőni. Ó, elvtársam, mi már beszélni sem nagyon merünk. A Gergelyék kislánya azt kiabálta a mi Katink után, hogy: csinálhattok, amit akartok, nekünk rokonunk van a minisztériumban. Ez fáj nekünk a legjobban, hogy nem a felnőtt, de még egy oktalan gyerek is utánunk kiabálhat. Meg a házunk fáj, ahol megöregedtünk, s ez az aljas Gergely rábeszélt minket, hogy ajánljuk fel. Kitettek bennünket, és nem kaptunk utána egy fillért sem.
106Elfáradtam a beszélgetésben, kint már megsűrűsödött a sötétség. Még aznap este beszélni akartam Gergellyel, üzentem neki, várt is rám. Sietnem kellett.
– Jól van, bácsi, nagyon szépen köszönöm a felvilágosításokat, de sajnos nekem menni kell már.
– Az én istenem áldja meg!
És megállt az egész család az ajtóban, onnan világították meg az utamat három petróleumlámpával.
Elgondolkozva bandukoltam az állami gazdaság felé. Örültem, hogy megszabadultam, sok nem tetszett nekem a Szoporiakban. Először is alamusziságuk, minden fél szavakból derül ki náluk, és azokra a fél szavakra nehéz figyelni a siránkozásuk közepette. Másodszor, miért tételezték fel az egész faluról, hogy Gergely befolyásolni tudja őket? Harmadszor: ha most ennyire haragszanak Gergelyre, hogy tudta Gergely rábeszélni őket annak idején a ház felajánlására?
Lehet, hogy Gergelynek van igaza? Nem csinált semmi rosszat? Ez sem valószínű. De akkor melyik részen van az igazság.
Ott mentem el a szövetkezeti bolt előtt, megálltam. Gondoltam, veszek egy borotvapengét, és lekaparom magam. A boltban még világított a lámpa, olyan magát 107megvonó szerénységgel, mintha meleg víz égne benne. Benyitottam, és borotvapengét kértem. A kérést egy magas, cserzett arcú ember fogadta. Lüsztersapkáját hirtelen feltolta a feje tetejére, és rám kacsintott szemüvege mögül, mint aki titkokat tud, és nem tartja lehetetlennek még nagyobb titkok létezését sem. Összedörzsölte a kezeit, fejét nyájasan forgatta.
– Van kérem, direkt azért tartunk, hogy legyen. Különben: Németh Henrik.
– Örvendek.
Válogatok a pengék között, mikor Németh Henrik közel hajol hozzám.
– Szabad kérdezni valamit?
– Tessék.
– Az elvtárs a rendőrségtől van?
Uram Isten!
– Nem, én a Römpex alkalmazottja vagyok, mint megbízott szerelő.
Németh Henrik fölnevet.
– Ohó, kérem, ez kitűnő, hagyományos konspiráció. De kémeim már sajnos jelentették, hogy ön a kocsmában bizonyos adatok iránt érdeklődött. Ön Németh Henriknek nyugodtan bevallhatja.
Várakozással nézett.
– Nyert – mondtam. – A rendőrség pofőcséfség helyettes nyomozója vagyok, különleges rendelvénnyel megbízva.
Németh diadalmasan pislogott rám.
– Mi az hogy pofőcséfség?
108– Politikai főcsoportfőnökség.
– Jól van, kérem, kitűnő. Akkor így nagyjában tisztában vagyunk egymással, rátérhetünk a dologra.
Titokzatosan megrázta a fejét.
– Kérem, elvtárs, én, ugye, nem sajnálnék négy-ötszáz forintot, ha Pestre kerülhetnék!
– Hát esetleg szó lehet róla – mondom –, de néhány adatra lenne szükségem.
– Tessék.
– Mennyi a fizetése?
– Ötszáztizennyolc forint.
– Mellékes?
– Hogy tetszik gondolni?!
– Sajnos, muszáj tudnom.
– Hát jól van, kérem. Két-háromszáz forint.
– Hogy került ide?
– Veszprémben dolgoztam, ott azt mondják nekem az egyik este: nézd, Henrik, menj le Csöndére, csak egy rövid időre menj le, Henrik, azt mondják, pár hétre, mert kell a te hatalmas szakmai tapasztalatod.
– Mikor volt ez?
– Bagatell, kérem, hat éve, 1950 májusában.
Szedelőzködök.
– Jól van. Meglesz az áthelyezés, amennyiben rajtam múlik.
– Előre is köszönöm, nem iszik az elvtárs valamit?
– Szó lehet róla.
Hátramegy, és a raktárból előhoz egy üveg meggyszörpöt, ránéz csalódott képemre.
109– Nincs semmi baj, elvtárs, a meggyszörpös üvegekben vermut van, amit nem tudunk eladni külföldön. Csak hát vermutnak itt sem veszik, azért hívják meggyszörpnek.
Csakugyan vermut.
– Isten áldja meg – mondom neki –, várhatja az áthelyezését.
Kilépek az ajtón, a boltos utánam szól.
– Elvtárs, egy pillanatra!
– Tessék.
– Szeretném, ha nem szellőztetné ezt a vermutügyet. Mért mondják azt, magasabb helyeken, teszem azt a minisztériumban, hogy minden ettől a Németh Henriktől indul ki. Nem igaz? Na, viszontlátásra Pesten.
Gergely az iroda előtt várt rám egy lámpa alatt. Ahogy szívta a cigarettáját, még jobban felfénylett az arca. Ilyenek hát a csöndei Don Juanok.
Haja olyan ritkásnak tűnik, mintha egy baráti hörcsög adta volna neki levedlett szőrméjét parókának. Szomorú bajusz volt az orra alatt, csak a szemek vannak tele harciassággal és a széles pofacsontok. Az egész ember alacsony, lábai görbének látszanak, egész biztos a motorkerékpártól.
– Az elvtárs újságíró?
– Igen.
– Kérem az igazolványait.
110Átnézi, és bosszankodva felkiált.
– Hogy nem unják még ezt az ügyet firtatni!
– Jó volna, ha bemennénk valahová beszélgetni.
– Tessék, erre van az iroda.
Tágas, szép iroda: nagy íróasztal áll a fal mellett, rajta üvegvázák és egy vörösbe kötött könyv.
– Tessék, elvtárs, nézze meg. Az eredményeink. Pár fénykép.
– Köszönöm szépen, nem ezért jöttem, hanem a Szopori-ügyben.
– Higgye el nekem, elvtárs, hogy a Szoporiék tíz évet vesznek el az életemből, annyit kínoznak, annyit gyötörnek. Az ember persze nem csodálkozik, mert lassan megszokja, hogy attól kapja a legtöbb rosszat, akinek a legtöbb jót adta. Milyen voltam én Szoporiékhoz, kérdezze meg a faluban. Nem néztem én, hogy Szopori régen az Eszterházy parádés kocsisa volt, és akkor is miket csinált. Egyszer bement Szombathelyre, és az öreg Szeléczre bízta a lovakat. A lovak megfáztak. Szopori meg akarta verni az öreg Szeléczet, és amikor a két Szelécz fiú nem hagyta, akkor elvitette mind a hármukat a csendőrökkel. Vagy azt mondjam el, hogy az öreg Szopori negyvenötben orosz tolmács volt, ő is felvette a katonaruhát. Egész éjszaka társzekerek hordták hozzájuk a lepedőket, de amikor a lányát ki kellett stafírozni, akkor nem adott egyet sem. Én ezekről nem beszélek, akkor sem beszéltem. Azt néztem, hogy nagy család, és segíteni kell rajtuk. A legjobb helyekre tettem őket. Volt olyan hónap, hogy a négy Szopori négyezer forintot vitt 111haza, fejenként ezret, pedig a többi munkás jó, ha nyolcszázat keresett. Az öreg Szoporit ki akartam taníttatni trágyamesternek, ez még háromszáz forintot hozott volna nekik. Ilyen voltam én hozzájuk.
– Aztán mi történt?
– Két ávós kezdett járni a Szopori Bözsihez, folyton ott voltak a konyhán. Szopori Bözsi az egyikkel két óra hosszat bezárkózott a vécébe, hogy ott mit csináltak, nem tudom, de el lehet képzelni. Aztán az öreg Gelencsér gépésszel akaszkodott össze, már kezdett forrni bennem a harag, és amikor megtaláltam Szopori Bözsi bugyiját a tányérok között, felmondtam neki. Azt hiszem, az elvtársnak is van ízlése, nekem is. Aztán megtaláltam az öreg Szoporit. Ott feküdt a trágyadomb mellett, azt mondja, ő már nem bírja a hideget. Felmondtam neki.
– Miért nem próbálta ki valamilyen más munkára, például kocsisnak?
– De elvtárs! – néz rám megütődve a volt kubikos. – Ha az elvtársék autón utaznak, nem közömbös, hogy ki a sofőr, hiszen olyan ügyekről beszélgetnek, amikről nem tudhat akárki, ugyebár? Nincs igazam?
– Dehogynem.
– Hogyha már ennek a kettőnek felmondtam, akkor a másik két Szopori sem maradhatott.
– Szóval, mind a négyet elbocsátotta?
– Nem.
– Hát?
– Én mind a négynek felmondtam.
112– De ez ugyanaz.
– Nem, én felmondtam és nem elbocsátottam.
Gondoltam, nekem magyaráz, akinek két Lenin-képem van odahaza?! De mindegy.
– Jól van.
Hallgatunk.
– Mi igaz abból, hogy maga bántotta a Szopori lányokat?
– De elvtársam, én négygyerekes családapa vagyok, nem tudom én kielégíteni magamat, ha akarom? Úgy nézek én ki, mint aki ilyen bajban szenved? Kikezdtem a Szopori Katival, a Bözsivel, jó, hogy azt nem mondják, hogy az öreg mamával is kikezdtem. De tudja, mi fáj nekem a legjobban, elvtársam?
– Mi?
– Az, hogy a Szopori gyerekek azt kiabálják utánam az utcán, hogy piszkos kubikos. Mert más, ha egy felnőtt mondja, mert azzal elintézi az ember a maga baját, és más, ha egy oktalan gyerek, akit meg sem lehet ütni. Ez fáj nekem, elvtársam, meg a sok piszkos pletyka. Itt van ez a levél, olvassa el az elvtárs, és majd meglátja, hogy vélekednek rólam a gazdaság dolgozói.
Kezembe veszem a levelet, az Államvédelmi Hatóságnak van címezve.
– Mi, a gazdaság dolgozói úgy tudjuk, hogy államvédelmi hatóságunk a munkásosztály vasökle, és lesújt a nép ellenségeire, a rágalmazókra… Megrágalmazták az igazgatót azzal, hogy Szopori Erzsébettel erőszakoskodott. Köztudomású azonban, hogy vele szemben erő113szakoskodásra nincs szükség, mert az öreg Gerencsér is jó volt neki… Nem tudjuk elhinni, hogy józan gondolkodású, meleg lelkületű, családját a végtelenségig szerető igazgatónk ilyen dolgokra vetemedett volna. És így tovább…
– Szép levél, van valami művészi a stílusában. Ki fogalmazta meg így?
– A tagság, kizárólag a tagság. De Pardy elvtárs is egyetért a levéllel.
– Mi az a Pardy elvtárs?
– Az állami gazdaság párttitkára.
– Ahá, vele beszélhetnék?
– Most nincs itthon.
– Jól van.
Fölkelek, begombolkozom, kint vág a szél.
– Az elvtárs hol ebédel? – kérdezi Gergely.
– Sehol.
– Itt nálunk ehet az állami gazdaság konyháján.
– Köszönöm szépen, de majd veszek valamit a boltban.
– De hát, aki eddig itt járt Csöndén, az mind nálunk ebédelt!
Elkapja a tekintetemet, hozzáteszi:
– Persze, nem ingyen.
– Gondolom is. Most már csak egyet szeretnék kérdezni.
– Tessék.
– Azt belátom, hogy Szoporiék nem angyalok, de követett el maga is valamilyen hibát?
114– Igen. Egyet.
– Mi az?
– Túl jóindulatú voltam hozzájuk.
– Viszontlátásra.
– Remélhetőleg, tájékoztatni fog az elvtárs, hogy milyen elhatározásra jutott!
– Egész biztos nem fogom tájékoztatni, de holnap délfelé visszajövök.
– Úgy is jó. Délfelé? A viszontlátásra.
Másnap reggel ott állok a katolikus templom előtt, nézegetem az írásokat.
„Szentségimádás a májusi litániában:
…május 13.: Szopori Katalin – Szopori Erzsébet.”
Kihallatszik a dörmögő ima.
– Szentöltessék mög a te neved…
Már jön is kifelé a pap, ő imádkozott az előbb. Bemutatkozom neki, és átmegyünk a paplakba beszélgetni.
– Milyennek látja a falut? – kérdezem.
– Uram, Csönde csöndes falu – kezdi a pap –, minden végrehajtónak az volt az álma, hogy idekerüljön. Ez a nép mindenkinek megadja azt, ami megilleti.
– Bajok vannak?
– Bajok mindenütt vannak, de hát ez az élet. Nyugodtan kell viselni, egyszer elmúlik. Mikor kuláknak nyilvánítottak a harminc hold plébániaföld miatt, nem szóltam semmit. Fiat. Lám, most vissza is vonták.
– Gergellyel milyen viszonyban van?
115– Jóban. Még 52-ben, igaz, egy kicsit összezörrentünk. Tudja, az állami gazdaság területén van egy úgynevezett istenkertje, kőkereszt, harang, három-négy pad, odajártak vasárnap délután egy kicsit imádkozni, egy kicsit üldögélni. Gergely és a párttitkár egyszer csak azt üzenik nekem, hogy hordassam el a keresztet, a harangra pedig ne legyen gondom, mert jó lesz az nekik ebédjelző kolompnak. Visszaüzentem, hogy semmi kifogásom, de fogadjon ő kőműveseket és fizesse ő, hiszen neki áll az útjában. Egy idevaló kőműves sem akart a kereszthez nyúlni. Még párszor üzent Gergely, aztán elhalkult, ma is ott áll a kereszt, bent az állami gazdaságban. Aztán azt is megcsinálta, hogy az egyházi pénzbeszedőt kitiltotta a gazdaság területéről. Nem szóltam egy szót sem. Aki meg akarja fizetni azt a pár forintot, elhozza pénzbeszedő nélkül is.
– Most hogy vannak Gergellyel?
– Ötvenhárom után egész jóban lettünk egymással. Legtöbbször lakodalmakon találkoztunk. Én szeretem a lakodalmas nép jókedvét, és a legtöbbször el is megyek, ha meghívnak, kivéve a szombatot, mert vasárnap nekem helyt kell állanom. Persze, nemcsak a papot hívják, hanem meghívják az igazgatót is. Egyszer bent az állami gazdaságban egymás mellé kerültünk. Jól beivott, és éjfél felé azt mondja nekem:
– Szent atyám, nem akarja megnézni a teheneinket?
– Dehogynem – mondom, mert nagyon szeretem az állatokat és értek is hozzájuk. Kimentünk, Gergely elemlámpával világított, én nézegettem a teheneket és dicsér116gettem, mert csakugyan nagyon szépek voltak. Amikor kitört a Gergely–Szopori háború, Szoporiék azt is beírták a feljelentésbe, hogy Gergely éjjel titkos céllal mutogatta az állatokat a klerikális reakciónak. Kérdezik Gergelytől, a bíróságon, igaz-e, hogy mutogatta? Azt mondja Gergely, hogy igaz. És miért? Azért mutogattam, hogy az ellenség is lássa, milyen szép eredményeink vannak.
Nevetünk.
– Én úgy tudtam, hogy Szoporiék vallásosak.
– Azok is. A feljelentés harmadnapján már jöttek is a templomba. Azt kérték a híveim, hogy tiltsam ki őket a templomból. Nem tiltottam ki őket, a templom nem az enyém.
– Mit szól Szoporiék sorsához?
– Maguknak keresték a bajt. Nyalták-falták egymást Gergellyel, jó dolgukban nem tudtak mit csinálni.
– Gergelyt milyen embernek tartja?
– Nem szeretek senkiről sem ítéletet mondani, mert mindenkiben van jó és van rossz. Csak azt nem szeretem, ha valaki a másiknak ártani akar. Van a faluban itt egy öreg kulák. Ötvenkettőben Gergelynek nagyon az útjában állt, valahogy el akarta tenni láb alól. Vett tőle egy kazal szalmát az állami gazdaság részére. Este kifizette, azt mondja, majd másnap reggel elhordatja az udvarról. Éjszaka visszament Gergely, és felgyújtotta a kazlat. Összefut a falu, eloltják a tüzet, kezdődik a nyomozás. Minden szál Gergelyhez vezetett. Azt mondják, a rendőr 117rá is kiabált Gergelyre, hogy gyújtogató, de aztán mégsem lett semmi baja az igazgatónak.
– Ki az oka, hogy Gergely még mindig itt lehet? – kérdezem.
– Pardy Gerzson vagyok, kérem az elvtárs igazolványait.
A gazdaság udvarán állunk. Pardy gyanakodva olvassa át az irataimat. Hideg porcelánszeme van, és bajusza nem tudja eltakarni a két mély árkot szája szögletében.
– Gergely Istvánnal akarok beszélni.
– Gergely elvtárs épp most ment el.
– Tudta, hogy tizenkettőre idejövök.
– Úgy látszik, elfelejtette, tessék befáradni az irodába.
– Szeretném előbb megnézni a Szoporiék házát.
– A ház nem Szoporiéké, hanem először a népé, másodszor a mienk. Ugyanis Gergely elvtársékkal együtt mi fogunk lakni benne. Tessék, elvtárs, erre.
Már minden téglát megmozgattak, most is vagy húsz kőműves dolgozik. A sarokban összetört ablakkeretek. Odamegyek, megnézem, mögöttem Pardy lépked.
– Ócska szuvas fa – mondja.
– Szerintem nem. Nyolcvanszázalékos ablakkeretek voltak.
– Az elvtárs ért hozzá?
– Igen.
118– Gondatlanság. Egyébként itt lesz a fürdőszoba, bekapcsoljuk a gazdaság vízvezetékébe. Azonkívül be fogjuk vezetni ide az ipari áramot is.
– Milyen színű csempe lesz?
– Fehér.
Kiballagunk a házból, körülnézek a környékén.
– Mi az a nagy földhányás ott szemben velünk?
– Az, kérem? Még ezer évvel ezelőtt itt lakott egy római vezér, Septimus Severus, annak volt ez a mulatója. Milyen fényűzés lehetett ott. Helyes római nők, nekünk is jó lenne, ugye, elvtárs?
– Legalábbis nem lenne rossz.
– Azt elhiszem. Látom, az elvtárs is jóvérű gyerek, menjünk be az irodába – és barátságosan a vállamra vereget.
Pardy irodája elég kis helyiség, még két ágy is szűkíti.
– Itt lakunk a feleségemmel.
– Pardy Gerzsonné vagyok.
– Örvendek.
– Itt lakunk és itt is dolgozom.
– Itt szorong a szegény Gerzson, nem ilyet érdemelne már.
– Halkabban, Magdus, én csak azt kérdezem: szociális így, elvtársam? Nem szociális – és beszél.
– Én azért jöttem, Pardy elvtárs, hogy megkérdezzem, mi a véleménye Gergelyről?
– Nagyon rendes ember, csak egy hibája van: túl igénytelen.
119– Igen. Mit szól a nőügyeihez?
– Ismeri az elvtárs azt a mondást, hogy: „Katona, diák és pap oda megy, ahol kap.” Férfiemberek vagyunk.
Nem tehetek róla, de utálom én ezt a Pardy Gerzsont. Hogy ne vegye észre az arcomon, nyújtózkodok.
– Mert ugye, ha az elvtárs helyén egy tizenhat éves lány nyújtózkodna, nem állok jót magamért, hogy nem próbálnám megsimogatni. Ha pedig nem szólna egy szót sem, megpróbálnék mást is csinálni.
– Ahhoz mit szól, hogy Gergelyt nem szeretik a faluban?
– Az elvtárs párttag?
– Nem.
– Akkor hogy bízhattak az elvtársra ilyen fontos ügyet?
– Jártam kultúriskolába.
– Értem. Szóval az elvtárs nem párttag?
– Nem.
– Nem tudom, elmondjak-e az elvtársnak valamit? Alapvető fontosságú ügy. Nem szeretném, ha nem odatartozók is tudomást szereznének róla. Nem tudom, közölhetem-e az elvtárssal?
– Ha úgy gondolja?
– Magdus, légy szíves, menjél ki. – Kimegy a nő, Pardy odalép az ablakhoz, kinéz rajta, aztán becsukja a belső táblát. Körülnéz a szobában, és leül. Közelebb int magához.
120– Szóval, nem tudom, hogy megmondjam-e az elvtársnak.
– Most már nagyon szeretném tudni.
– Nem párttag, ugye?
– Nem.
– Munkásszármazású?
– Igen.
– Nahát, elvtárs, jöjjön egy kicsit közelebb – és egész suttogóra fogja a hangját –, arról van szó, hogy falun éleződik az osztályharc. De erről senkinek egy szót sem.
– Ezt megígérem.
– Szóval, erről van szó Gergely esetében is. Én őszintén megmondom, akárki ellen megvédem Gergelyt.
– Pardy elvtárs régen van itt?
– Nemrégen jöttem le az ezerkétszáz új párttitkárral.
– Azelőtt mi volt?
Fényképes fekete igazolványt vesz elő.
– Tessék.
– „Pardy Gerzson” – olvasom hangosan. – „A Rákosi Mátyás Művek rendészetének parancsnoka, kérjük az elvtársakat, hogy őt munkájában messzemenően támogassák.”
– Én sokat áldoztam a rendszerért. Illegális kommunista voltam, lebuktam. A rendőrségen úgy megvertek, hogy két oldalbordám eltörött. És én ezt vissza fogom adni, elvtársam, azoknak, akik a mi népünk ellenségei, akik rágalmaznak, akik a tszcs ellenségei. Illő jutalomban fogom őket részesíteni. De én szeretni is tudok. Aki a mi emberünk, a nép embere. És én ilyennek látom Ger121gely Istvánt. Igaz, követett el hibákat, de megígérte, hogy kijavítja, és az ő szavára építeni lehet.
Hallgatunk, akkor se szólalnék meg, ha nem Csöndét, de az egész Vas megyét nekem ígérnék.
– Hát csak ennyit akartam mondani, elvtárs. Gergellyel mostanában nem beszélhet, mert az állami gazdaságok igazgatóinak lesz egy gyűlése, és Gergely elvtársnak oda kell mennie. Énnekem is sürgős dolgom van, nem tudom tovább tartóztatni az elvtársat. Ha még itt maradna, jöjjön át hozzánk, a feleségem majd főz egy kis valamit, és elbeszélgetünk.
– Köszönöm szépen, még ma elmegyek.
– Viszontlátásra.
Pardy szorítja-rázza a kezemet, az arcán látszik, hogy valami kedveset akar mondani nekem.
– Még valahol találkozunk, elvtárs, feltétlenül találkozunk.
– Nem lehetetlen – mondom, és elválunk. Pardy elmegy balra.
Háromkor jön majd az autóbusz, újra a kocsmában ülök, Ambrussal iszogatunk.
– Kérdezték, hogy maga kicsoda, mert látták, hogy nagyon körülnéz a faluban. Én, mondom, nyíltan meg merem mondani a háta mögött, hogy nagyon rendes gyerek. Művelt gyerek is, kijárta már a hat butát és a kilenc ostobát, mégis, azt mondom nekik, ő sem fog menni semmire.
122– Nem is – vallom be.
– Tudja, régen gondolkozok én már a dolgokon. Látta maga a mi patakunkat?
– Láttam.
Kis, piszkos ér, a gyerekek játszanak benne, ha a vízbe dobnak egy botot, utána zavarják a kutyákat. Pókok, csiborok verekednek az alján.
– Nahát, ennek a pataknak nincs neve. Lehet mondani, minden görbe fát hívunk valahogy, de ezt a patakot sehogy sem. Piszkos is, kicsi is. Majd ha tisztább lesz és nagyobb, majd akkor igen, de addig csak a földet szeretjük. Megérti?
– Megértem.
Már beállt az autóbusz, felszállok. Integetek Ambrusnak, amíg be nem issza magába a föld, a vetés, a kocsma és az orgona.
A vonat húsz perccel éjfél után indult a Déliből, s mire megérkeztem Zalaegerszegre, ott a pályaudvari árus már egy szálig eladta a reggeli sportlapot. Gumicsizmás bányászok, kordbársony kabátos építők között ballagok úticélom: a megyei törvényszék elé; ez nagyobb város annál, hogy mindenki köszönjön mindenkinek, de a szembejövő kerékpárosok gyakran megállnak az út szélén, egyik lábukkal letámaszkodnak, és cigarettázva tűnődnek, hogyan verhette meg tegnap a Zalaegerszegi Dózsa a Zetét (ez a város kedvenc csapata), persze Aratót, a középcsatárt elvitte a Szeged, Rozogát, a jobbfedezetet pedig letartóztatta a rendőrség, így nem lehet ütőképes csapatot kialakítani.
A megyei törvényszéken – széles, egy méter vastag falú folyosók, a küszöbökre vasvázú kefeapparátust szereltek, valaha ezzel pucolta csizmáját Deák Ferenc – nyolckor kezdődik a hivatal. Most nyolc óra két perc, a bíróság elnöke: dr. Piros Sándor már itt járt, és átment a megyei tanácshoz, legkésőbb kilencre visszajön, kérdezik: kivel akarok addig beszélgetni? Találomra rávágom, hogy a végrehajtókkal. Emlékszem, 1955–56-ban Rákosi Mátyás és Puskás Öcsi után a végrehajtókat szidták a legtöbben, emlékszem a történetekre: hogyan vitték el a 124végrehajtók a paraszt utolsó tehenét, hogyan söpörték le az utolsó szem gabonát is a padlásról.
A bírósághoz hét végrehajtó tartozik, egyre-egyre hatvannyolc község jut. Fiatal, sánta férfihoz küldenek, bemutatkozik.
– B. József végrehajtó.
Készségesen mosolyog, eltűnődtem: mit lehet kérdezni egy végrehajtótól.
– Maga direkt végrehajtó szeretett volna lenni?
– Nem. Rádiómérnöknek készültem. 52-ben szakérettségire irányítottak, de a lábam miatt operálni kellett, akkor abbahagytam az iskolát. Átkerültem a tejiparba, itt meg gennyes mellhártyagyulladást kaptam, higiéniai okokból nem dolgozhattam tovább élelmiszerek között, az orvos különben is azt mondta, hogy tartózkodjak sokat szabad levegőn, gondoltam, legjobb lesz, ha eljövök végrehajtónak, épp akadt üresedés.
– Hogy fogadták a parasztok, mikor kiment végrehajtani?
– Hát először bizony olyanokat mondtak: nem szégyelli magát, nem tudott jobban választani, mint hogy népnyúzó legyen? Ha a tanácsi hivatalsegéd, aki köteles lett volna támogatni engem, meglátta, hogy jövök, uzsgyi, elszaladt a kertek alatt, sok helyen még a tanácselnök is azt mondta: nézze, édes emberem, én nem segíthetek magának, nem akarok népszerűtlenné válni a faluban.
– Hányszor akarták megverni?
– Egyszer, Ságodon. Valami Farkas János vagy Ferenc, nem akarta engedni, hogy a szomszéd is használ125hassa az ő kútját, a rendőrt le is ütötte, én találtam az ól tetején egy vasrudat, azzal jól fejbe vágtam. Több eset nem fordult elő, lehet az emberekkel beszélni, csak minden embernek más a szisztémája.
– Miket szoktak lefoglalni?
– Rádiókat, tűzifát.
– Mennyibe számolnak egy köbméter tűzifát?
– Kétszáz forintba. Persze hogy mindenki még árverés előtt kiváltja.
– Állatot visznek el?
– Két éve nem foglaltunk le egyetlen állatot sem. Nincsenek nagy ügyek. Nem adják le a munkaruhát a kilépők: kétszáz forint, régen a kórházi költségek behajtása adta a nagy tételt, de mióta megalakultak a tsz-ek, mindenki SZTK-tag.
– Maga megmarad végrehajtónak, vagy tanul tovább?
– Nézze, van 1350 forintom, plusz 2% a behajtott összeg után. Ha most jelentkeznék egyetemre, öt évig tanulok, kineveznek fogalmazónak 1500 forintért, és egy szót sem három évig. Még nyolc-tíz év és járásbíró leszek. Minek az nekem? Jobb itt a szabad levegőn.
Mire visszatértem az irodába, az elnököt már megint nem találtam ott: az egyik tárgyalóteremben politikai gazdaságtan konzultációt vezetett levelező jogi hallgatók 126számára. Bemegyek az egyik bírói dolgozószobába, periratokat olvasok, közben bírók elbeszéléseit hallgatom, feljegyzek egy-egy történetet.
Falusi huligánok berúgtak, feltörték a templomot, kihozták a zászlókat, és éjszaka körmenetet tartottak a főutcán.
Egy orvost öngyilkoshoz hívtak, már nem tudott segíteni rajta, erre elvágta a torkát, hogy ne szenvedjen. Az orvost Pestre kellett szállítani, mert a helybeli orvosok közül senki sem vállalta, hogy megvizsgálja elmeállapotát.
Egy katona, aki itt szolgált a környéken, leszerelés után hazatért Monorra. Odahaza teherbe ejtett egy lányt, s hogy ne kelljen gyerektartást fizetnie, elhatározta: átszökik a határon. Mivel még katonakorából ismert minden ellenőrzési formát, posztot, műszaki zárat, úgy ment át az egész határsávon, hogy azt sem kérdezték, kit keres, persze aztán a jugoszlávok visszatoloncolták.
Becsukom a pacsai káplán, Olasz József periratait, aki stólával kötözte az iskolás gyerekeket a székhez, és kinyitom a következőt. A dosszié tetején: „Határozat a nyomozás elrendeléséről 2685/1962”, Szabó László ellen, aki a helyi Közúti Üzemi Vállalat motorszerelője (született Gödöllőn 1934 szeptemberében, havi keresete 2000 forint) és „1962. december hó 16-án 01 órakor a Zalaegerszeg Hamburger téren a nagy posta épülete előtt dr. Balogh Istvánné Budapest VII., Majakovszkij utca 15. szám alatti lakos tulajdonát képező Opel Olympia gyárt127mány CE 98–34 forgalmi rendszámú személygépkocsijával ital hatása alatt közlekedett.”
Felnézek, nem értem, miért tették ezt a közönséges közlekedési bűnügyet a többi valóban érdekes akta közé.
– Ki ez a Szabó László?
– A „Rozoga”. Nem hallott róla? Azt mondják, hat-hét évvel ezelőtt NB I-es futballista volt.
– Hol játszott, melyik csapatban?
– Én nem értek a futballhoz, úgy hallottam, a Ferencvárosban.
– A kis Szabó a Fradiból? Mi történt vele?
– Börtönben van.
A megdöbbenéstől eláll a szavam.
Még ma is emlékszem rá, mikor 1953-ban vagy 54-ben egy Vasas–Ferencváros mérkőzésen (vagy akkor talán még Kinizsi volt) először játszott a Fradiban egy középtermetű, szőke futballista, az ifjúsági válogatott Szabó László. A meccs után mint Vasas-drukker, keserű szájízzel vettem tudomásul, hogy a Fradiban újra egy nagy tehetség jelentkezett. Később gyakran láttam játszani, a legjobb magyar fedezetek közé emelkedett, utánpótlás-válogatott, B-válogatott lett, úgy emlegették őt, mint a nagy Bozsik méltó utódját, míg egyszer váratlanul katasztrófa nem történt.
1956 tavaszán utánpótlás-válogatottunk a franciák ellen játszott a Hungária úti MTK-pályán, ha jól emlékszem, 1:0-ra vezettünk, mikor a francia védelem félmagas labdát vágott előre, valamivel a felezővonalon túl két játékos csapott össze érte: a francia balösszekötő és 128Szabó. A francia csatár cipőorra a mi játékosunk térdét érte. Szabó összeesett, ölben kellett levinni a pályáról, de akkor még senki sem gondolta, hogy ez a sokat ígérő karrier véget ér.
Szabó meggyógyult, de hamarosan újra megsérült, betegeskedett, többé nem került vissza a Ferencváros első csapatába, hamarosan kiadták őt egy vidéki II. osztályú csapatnak. Azóta nem hallatszott felőle hír, csak a mérkőzések szüneteiben, mikor az állóhely közönsége leült a betonlépcsőkre, hangzott fel néha: „Tudod, ki lett volna a válogatott nagy fedezete?” „Tudom, a kis Szabó a Fradiból, ha meg nem sérül.” Ezekre a szurkolókra gondolok, míg az aktákat lapozgatom.
„Nagy Lajos büfévezető, Zalaegerszeg, Munkásotthon” vallomása.
„1962. december 15-én húsz és huszonegy óra közti időben megjelent a ZTE futballcsapata. Bányai Nándor (ez az edző, aki ezen az estén búcsúzott neveltjeitől, mert a Budapesti Honvéd csapatához került trénernek) kért tőlem nyolc üveg bort, melyet közösen fogyasztottak el. Szabó László is köztük volt. A ZTE-játékosok a fent említett boron kívül még tömény szeszt is fogyasztottak.”
Utána beültek az Aranybárányba, és ittak tovább, zárórakor Bányai megkérte Szabót, hogy vigye haza kocsin a többieket. Szabó fel is vette őket és elindult, de az autó ide-oda keringett az úttesten, amíg a rendőrposzt meg nem állította. Szabó kiszállt a kocsiból, de mikor a rendőr be akarta vinni az őrszobára, azt kiabálta, hogy saj129nálja, amiért nem ment végig rajta vagy háromszor-négyszer az autóval, és elszaladt.
A rendőr megtette a feljelentést, a nyomozás során kiderült, hogy Szabónak nem ez az első ügye, 1958. március 10-én nyolc hónapra ítélték „élet- és testi épség veszélyeztetés bűntette, hatósági közeg elleni izgatás miatt”.
Nézegetem a régi ítélet másolatát.
1957. július 23-án – még Pesten – Szabó berúgott a Tiroli kocsmában, majd más kocsmákban és magánlakásokon ivott tovább. Barátjának motorkerékpárjára felvett vagy négy embert, és énekelve hajtott végig a Rákóczi úton. A Kossuth Lajos utcánál megállította egy rendőr, kérte a személyi igazolványát, de ezt Szabó nem tudta felmutatni, mert egy hasonló korábbi esetben egyszerűen otthagyta az őt igazoltató rendőrnél. Az egykori fedezet szidta a rendőrséget, hogy külföldön mennyire különbek, udvariasabbak, állítólag mellbe is vágta a rendőrt „a rendszerre vonatkozólag pedig a vádlott olyan értelmű kijelentést használt, hogy mást érdemel ettől a rendszertől mint kiváló futballista”. Ráadásul éjszakai közönség verődött össze körülötte, vagy negyvenen nézték a dulakodást. Elítélték, fellebbezett, a Legfelsőbb Bíróság elutasította a fellebbezést, mert „az elsőfokú bíróság által kiszabott nyolchónapi börtönbüntetés inkább enyhének, mint súlyosnak mutatkozik”.
1962 júliusától négyszer bírságolták meg közlekedési szabálytalanságok miatt, az egyik ügyirat azt állapítja 130meg róla, hogy „magát mint sportolót törvényen felülinek tekinti”.
Most ennél a pörnél egész Zalaegerszeg megmozdult Szabó érdekében. Vállalati és sportvezetők a bizonyítványok egész sorát nyújtják be a bírósághoz: milyen rendesen dolgozik, példásan viselkedik, ráadásul éppen most készül házasodni, és remélhető, hogy ez a házasság végképp kiegyensúlyozottá teszi. A dicsérő sorok között szinte elvész egy munkástársának vallomása, hogy Szabó mint sportoló naponta csak négy órát dolgozik, mégis előfordult vele, hogy mikor két-három nap távolmaradást engedélyeztek neki, csak az ötödik napon jött be.
Nem értek a joghoz, de a periratokat olvasva, korábban is az volt az érzésem, hogy nálunk, ha valaki fejjel akar nekimenni a falnak, sokáig kell keresni a falat, amelynek végre nekimehet. Most is szinte hihetetlen az elsőfokú bíróság jóindulata, az ítéletnél számításba vették, hogy Szabó nagy játékosnak indult, és a karrierje derékba törése miatt kezdett el inni, hogy jól dolgozik, sőt még azt is, hogy a húga sokszoros válogatott kosárlabdázó és a sógora olimpiai bajnok. Végül 2000 forint pénzbüntetésre ítélték. A városi-járási vezető ügyész azonnal megfellebbezte az ítéletet, másodfokon Szabó három hónapot kapott. A büntetés kitöltésének megkezdését elhalasztották, mert a vállalat kérte, hogy a fontos gépjavítási munkák idején Szabó László motorszerelőt ne vonják ki a termelésből, másodszor is kértek halasztást, de a törvény erre már nem ad módot. Szabónak be kel131lett vonulnia a börtönbe, éppen 1963 karácsony első napján szabadul majd.
A bíró, aki a perben a másodfokú tanács elnökhelyettese volt, eltűnődik, mikor Szabóról kérdezem:
– Úgy emlékszem rá, hogy nem volt rossz fiú. Például szerette a szakmáját, a legtöbb futballista irodába került műszaki ügyintézőnek meg hasonlónak, ő megmaradt motorszerelőnek. Tudom azt is, hogy sokan szerették a városban, és ez azért nem lehet véletlen. Mondom, én nem értek a sporthoz, csak a fiamtól meg a kollégáimtól hallok róla, de az az érzésem, hogy nálunk néha rosszul nevelik a futballistákat. Sosem volna szabad megengedni, hogy egy sportoló többnek tartsa magát az egyszerű munkásembereknél, fölényeskedjék, lenézzen mindenkit a haverjain kívül. Ha nem borítaná fel szándékosan emberi kapcsolatait, csak a bálványozást tűrve el, akkor nem fordulhatna elő, hogy egy térdsérüléstől egyenes út vezessen a börtönbe.
Mosolygós, negyven körüli férfi nyit be, jól szabott ruhát és elegánsan megkötött nyakkendőt visel, kicsit kásás, tiszántúli tájszólásban bemutatkozik:
– Erőt, egészséget. Dr. Piros Sándor vagyok. Nem akarja megnézni a várost? Úgyis át kell mennem a TIT-hez.
132Csak a felszabadulás után jelentkezhettem esti munkásakadémiára, majd a jogi egyetemre, előtte úriszabónak tanultam, az volna furcsa, ha nem tudnám, hogy világos zakóhoz sötét nadrág illik, és sohase szégyelltem nyakkendőt kötni. Nincs értelme, hogy az ember letagadja magát, mint például az elődöm: doktor T. káderlapján az állt, hogy tartalékos huszárezredesként szolgált, és abban a világban, mikor a bírókat „doktor urak”-ra és „káderek”-re osztották, ez nagy teher volt. T. úgy védekezett, hogy nem használta a doktori címét, nem mert felvenni csak micisapkát és cicanyakkendőt, mégis mikor megbukott, mindenki azt mondta: na végre, elment a cicanyakkendős. Pedig jó bíró volt, később rehabilitálták, és most valahol Szentesen ügyvéd.
Amint látja, a városcentrum teljesen átalakul, amelyik földszintes házra nem tudunk emeletet húzni, azt lebontjuk. Ez az iparitanuló-intézet, mire felépült, kinőttük, kell majd építeni még egyet.
Nagy ügyekről akar hallani? ’53 februárja óta vezetem a megyei bíróságot, az utolsó öt évben nem hoztunk halálos ítéletet. A látványos perek eltűntek. Nincs államellenes bűntett, szervezkedés. Ma minden per a városért és a faluért folyik, a kisemberekért. Ma egy falusi ápolónőt kell megvédenünk, aki bejelentette a megyénél, hogy az orvos goromba a parasztokhoz, anyagias, nem megy ki éjszaka, ha beteg hívja, két vérző nőt egy ágyba fektet. Vagy olyan funkcionárius kerül a bíró133ság elé, akit évekig nem hagytak megbukni, inkább mindig áthelyezték. Hogy szereti a pénzt? Istenem. Ki látott már olyan szentet, akinek másfelé hajlik a keze? Hogy iszik? Valami hibája mindenkinek van. A végén már a temetkezési vállalatot vezette, bedolgozókkal köttetett koszorúkat 20 forintért, rárakott egy ötvenfilléres szalagot, és eladta 80 forintért. Még a saját családját is becsapta. Egy feloszlatott temetőből elhozatott egy márványkövet az apja sírjára, és a síremlék értékének a felét behajtotta az öccsén. Vagy mondjam el annak a tsz-elnöknek az esetét, aki kijelentette, hogy „csak reprezentáljunk, aztán jöhet a Kossuth-díj” – és a végén a börtön jött, mert 150 tehén eltűnt, és soha többé senki egy csontot vagy egy szőrszálat sem látott belőlük.
A jog az élet, a jogi összefüggések a világban vannak elrejtve, és „paragrafusbírók” többé nem ítélkezhetnek. Mindegyik bírómat küldöm ki falura, tartsanak ismeretterjesztő előadásokat, persze ezek átalakulnak jogi tanácsadássá.
És az új bírók is az életből jönnek. Jelenleg az egész megyében egyetlen diplomás fogalmazóm van, a végzős egyetemisták nem nagyon akarnak eljönni hozzánk, de azok közül, akik itt a városban jogi levelező tagozaton tanulnak, már sok hozzánk kerül. Ma még kútfúrók, műszaki rajzolók, katonák. A konzultációkon mondjuk, ha az ipartelepítés elméletével foglalkozunk, nem a tankönyvek példáit ismételgetik, hanem arról beszélnek, hogy a mi megyénkben van az ország faállományának 24 %-a, tehát a faipar ki fog fejlődni vá134rosunkban. Vagy az autójavító üzemben sikerült kinevelnünk egy szakmunkás gárdát, érthető, hogy lekerül hozzánk a Ganz-MÁVAG egyik üzemegysége.
Ez itt Csányi László szobra, az 1848-as miniszteré, nézze meg a bal oldalán azt a követ emelő munkásalakot. Ugye, nem nagyon illik az egészhez? Tudja, hogy került ide? A Tanácsköztársaság idején Budapesten állt a Szabadság téren, mint a Munka szimbóluma, mikor leverték a kommünt, Horthyék valamiért sajnálták összetörni, inkább elhozták ide, Zalaegerszegre, és mivel Csányi közmunkaügyi miniszter is volt, odaállították az ő szobrához mellékalaknak. Több mint negyven évig állt itt, és senki sem tudta, hogy ő a forradalom emléke, most derítette ki egy művészettörténész, de ez a szobor most már ittmarad a városunkban.
1351968. november 3-án este a fiatal közgazdászok televízióbeli vetélkedőjén megjelent a MÉH Tröszt vezérigazgatója, és szokatlan pályázatot hirdetett. Bárki beküldheti ötleteit, hogy lehetne a hulladékgyűjtést gazdaságosabbá tenni, vagy új területre kiterjeszteni; minden használható ötlet 200–500 forint jutalomban részesül. A pályázat jelszava: Ötletroham.
Nem egészen két hét alatt 700 levél érkezett be a pályázatra, félbevágott füzetlaptól hat gépelt oldalas tanulmányig.
– Most mindegy, hogy pénzért vagy hazafias lelkesedésből – mondják a MÉH-nél –, de az emberek gondolkodni kezdtek, hogy lehetne valamit jobban csinálni. És az egész új mechanizmusban talán ez a legfontosabb. Szeretnénk, ha átnézné az anyagot.
Az első dossziéból több levél is ajánlja, hogy a MÉH alkalmazzon vállalkozó kedvű nyugdíjasokat körzeti vagy üzemi MÉH-felelősnek. Esetleg MÉH-gyűjtői igazolványt is adnának nekik, némi előleget, teherautóra szerelt, mozgó begyűjtő állomást, valamennyi hasonló levél megegyezik abban, hogy nyugdíjasok küldték őket.
136A másik állandóan visszatérő téma: a reklámversek. Lássunk néhány szemelvényt:
A propagandához tartoznak még a különféle kabalababák tervei a Röltex Rózsi mintájára: Papír Kata, Rongy Döme.
De hamarosan jönnek a komolyabb ötletek, fehér papírra írt, gondos felzettel ellátott levelek. Nem csináltam statisztikát, de a jutalmak legalább nyolcvan százalékát gépelt levelekre adták, kézírásos levelek ritkán tornászták fel magukat a 200 forintos alsó határig is.
Az első 500 forintos levelet egy közgazdász írta. Elöljáróban a vezérigazgató megjegyzésére hivatkozik, hogy a MÉH szállítási nehézségekkel küzd, és a következő javaslatot teszi:
„A Tefuk több mint 450 millió kilométert futnak hatalmas kocsiparkjukkal az ország területén. Ki kellene dolgozni egy szerződést az Autóközlekedési Tröszttel, hogy fuvarfeladataik teljesítése közben az ipari és me137zőgazdasági üzemek, költözködő magánosok stb. hulladékgyűjteményét a MÉH telepeire szállítsa.”
(És mivel Krisztus koporsóját sem fuvarozták ingyen:)
„A szerződés főbb irányelveiként javaslom:
1. A gépkocsivezetők anyagi érdekeltségének biztosítását.
2. Az Autóközlekedési Vállalat bizonyos bevételi vagy fuvarteljesítési részesedésének megállapítását.
3. Olyan ügyviteli rendszer kidolgozását, mely nem nagyon időigényes, hogy a fuvar feladatát ne nagyon terhelje.”
Bár nem vagyok szakember, ez az ötlet ránézésre megéri a MÉH-nek az 500 forintot. Ha sikerül megvalósítani, nemcsak a fuvarproblémái oldódnak meg, hanem szinte ingyen egy új hálózathoz jut.
A javaslatoknak egyébként állandó témája, hogy a MÉH munkája épüljön bele a már meglevő szervezési formákba. Ajánlják az együttműködést a kiskeresetű, de mozgékony baromfi-felvásárlókkal, sőt a kéményseprőkkel is, akik a legjobban tudják felderíteni a padláson heverő lomokat.
Néhány részlet 200 forintos levelekből:
„Útjavítás, áthelyezés, új kábelek, berendezések lefektetésekor a már korábban felmért és használaton kívüli kábeleket a munka elvégzésekor felszednék, és így 138nagy mennyiségű színesfém-kitermelés valósulna meg úgy, hogy nem járna többletköltséggel.
Példának mondhatom, hogy a Batthyány út és a Mészáros Lőrinc utca sarkánál a trafóház lebontása után a színesfémből készült kábel a földben maradt, a csonkja ki is áll.”
„A lőtereken át lehetne szitálni a védősáncokat, és ezekből rengeteg nehézfémből készült lőmagot lehetne kiszedni” – ez is 200 forintot kapott, de ugyanennek a beküldőnek másik ötletét, hogy ötven söröskupakért adjon a MÉH egy üveg sört, a kérlelhetetlen bírálók elutasították.
Legalább ötvenen ajánlották, hogy a MÉH és a KISZ írjon ki közös hulladékgyűjtő versenyt, a bírálók mindegyiket áthúzott nullával jelölték, csak egy kap 200 forintos jutalmat – ezt véletlenül egy KISZ-titkár írta.
Mint a társadalomban, itt is külön csoportot képeznek azok, akik visszasírják a meggyőzésnél, gondolkodásnál csakugyan egyszerűbb adminisztrációs módszereket.
„Aki 1970-ben üdülési beutalót kap, annak személyenként x kilogramm hulladékpapírt vagy egyéb hulladékanyagot kelljen leadnia.”
„A szocialista brigád jelvény elnyerésének egyik alapvető feltétele legyen egy bizonyos mennyiségű papír vagy vashulladék-begyűjtése.”
„A Színész–Újságírók labdarúgó mérkőzésre csak hulladékért lehessen jegyet kapni.”
„Kötelezzék a kalauzokat a letépett jegyszélek összegyűjtésére, úgyszintén a színházi jegyszedőket.”
Tehát a félig-meddig kényszerítő ösztönzés hivatalból elvetendő? Nem, csak felnőtt szinten kell alkalmazni.
A MÉH a hulladék összegyűjtésével évenként 25 millió dollár devizát takarít meg az országnak, erre épül egy 400 forintos javaslat:
„A hulladékbegyűjtés eredményeként jelentkező népgazdasági megtakarítás egy részét azok a vállalatok, melyek az eredmény eléréséért a legtöbbet tették, közvetlenül devizában, illetve dollárban, szabad rendelkezésre visszakapnák.”
Vagyis: korbács helyett dollárt!
Meg vagyok győződve, hogy a pályázók egy része saját munkahelyén nyugodtan elnézi, ha a szomszédja feje fölül lelopják a tetőt, de itt a pályázaton az 500 fo140rint előhívta megfigyelő készségüket. Íme, egy csokor apró és még apróbb ötlet:
„Felhagyott kisvonatok síneit ne betonozzák be, mert kitűnő Martin-kemence anyag.”
„30 milliméteres dugó helyett alkalmazzanak a borosüvegekben 20 milliméterest, egy dugó áránál 3,3 fillért lehetne megtakarítani.
Ezenkívül kötelezni kellene a vevőket nemcsak az üveg, hanem a dugó visszavitelére is. Meg lehetne őrölni, és cipőbetétnek, illetve préselt falapoknak lehetne felhasználni.”
„A régi világító utcai házszámtáblák tiszta rézből készültek, s ma már használaton kívül vannak. Összeszedhetők lennének, akár az Önök emberei által vagy tömbmegbízottak bevonásával.”
Néhány levélen jutalom vagy elutasítás helyett egy töprengő kérdőjel áll. Ezekről nem tudni biztosat.
„A MÉH összegyűjthetné a kávéaljat (zacc!).
A zaccban igen értékes fehérjék, keményítő, ásványi anyagok stb. eldobódnak. Takarmányozási szempontból igen érdekesek volnának.
A csokoládégyárakban a kakaóhéjat szintén kár eldobálni. Ez is felhasználható takarmányozási célra.”
141„A cigánylakta községekben a vándorlásuk biztosítására a cigányok lovakat tartanak. E lovak után dupla adótételekkel adóznak, amit nagyon sérelmeznek. Hasson oda a MÉH, hogy ha ezek egy bizonyos összegű hulladékot átadnak, csak szimpla adóterhelést kapjanak.”
„Az ezüst új árának megállapításával kapcsolatban igen jelentős mennyiségű ezüst került eladásra a lakosság részéről. Személyes tapasztalatom alapján tudom, hogy az eladni szándékolt tárgyak 60–70 %-át az illetékes szervek nem vásárolták meg, mert ezek fémjelzés nélküli, 20–30% ezüsttartalmú alpakkából készültek.
Javaslom, hogy az ilyen alpakka tárgyakra állapítson meg a Tröszt begyűjtési árat, gyűjtse össze, és kohászati úton vissznyereményként termeltesse ki külön az ezüstöt és külön az alpakkát. Mindkettő jelentős devizamegtakarítást eredményez.”
Ez a javaslat később 400 forint jutalomban részesült.
Semmilyen más csoportba nem sorolható be egy vidéki orvos levele, a gondolat, melyet tartalmaz, egyszerre primitív és nagyvonalú:
„Számos nagy autós országban gond a roncs gépkocsik megsemmisítése. Általában nagy présgépekkel kockára sajtolják, és így juttatják vissza roncstemetőkből a kohókba.
142De olvastam, hogy a svédeknek ez sem éri meg, hanem egy vállalat azzal foglalkozik, hogy hajókkal elhagyatott tengeröblökbe szállítják, és egyszerűen a vízbe hajítják, illetve emelik nagy daruval. Mindezért a tulajdonos fizet. A svéd nemzetgazdaságnak tehát nincs szüksége az ócskavasra.
Javaslatom: ha a svéd szervek hozzájárulnak, bizonyára gazdaságos lenne számunkra néhány ilyen sajtológépet felállítani a svéd roncstemetőkben, s az ott értéktelen ócskavasat kockákba préselve vízi úton hazahozni.
Ha esetleg a szállítás nem érné meg, lehetséges megoldás lenne egy rövidebb víziúton az NDK vagy Lengyelország valamelyik kikötőjébe szállítani, és ott országunk részére fontos termékekre elcserélni.”
Ennek a levélnek az írója hangsúlyozza, hogy nem számít anyagi haszonra, önzetlenül küldte be javaslatát. Vannak, akik nemhogy a pénzzel, de magával a pályázattal sem törődnek különösebben, csak alkalom nekik, hogy elmondhassák véleményüket, problémájukat.
Az egyik véglet:
„Kérném, a közgazdasági vetélkedőre a válaszom a következő:
Minden olyan vállalkozás, ami állami alakításban deficites, az magánipari fejlesztéssel alakítható leggazdaságosabban!
Sanyi bácsi”
A másik:
„Munkám természeténél fogva sokat utazom, és járom a vidék tanyavilágát. Utamon mindenütt találkozom jelentős mennyiségű vashulladékkal. Ezek zömében mezőgazdasági erőgépek és munkaeszközök tartozékai voltak, de munka közben meghibásodtak, és javításukat kint, a helyszínen végezték el a gépállomás vagy a tsz javító részlegei.
Gondolom, ez a hatalmas – több ezer tonnás mennyiségű – anyag az illetékes gépállomások vagy tsz-ek tulajdonát képezi, azaz képezné, ha tudomása lenne a hatalmas elfekvő kincs létezéséről. Sajnos nincs tudomása, de ha mégis lenne: nem törődik vele. Nyilván nem éri meg nekik ezen anyagok mozgatása-szállítása.
Innen adódik, hogy évről évre ugyanazokon a helyeken ismételten találkozom 10–15–17 éve ott heverő traktorekékkel, kettészakadt Hoffherr traktorral. Sz–100-as lánctalpas traktorok futóműveivel, a nagy ekekormány még jó állapotban levő kormánykerekeivel, boronákkal, originál állapotban, 12 éve várják, hogy valahol hasznos munkát végezzenek. Tárcsák, láncboronák, grubelek stb. eszközök tömkelegét eszi a rozsda, és huzigálják széjjel a gyerekek játéknak.
Kérem a MÉH Trösztöt, hasson oda, hogy valaki törődjön ezekkel az elveszett, rozsdásodó milliókkal.”
És a tanulság?
„Szervezzenek minél gyakrabban »Ötletroham«-pályázatot és a levelekből komoly mennyiségű papírhulladék lesz.”
A másik tanulság pedig:
„Viszonylag szegény ország vagyunk, nekünk, sajnos, gondolkoznunk kell.”
A „Dunaber” két vezetőjének amúgy is dolga van lent Kiskörén, engem is befogadnak a hivatali kocsiba. Fél óra után feladom a reményt, hogy viccekkel és friss futball pletykákkal háláljam meg a szívességet, útitársaimon látszik, hogy ennél sokkal többet várnak el egy riportertől.
Kérdezgetni kezdek teljesen vaktában, régi tapasztalatom, hogy bármilyen hülye ötven kérdést is teszek fel, elkerülhetetlen, hogy legalább három-négy érdekes választ ne kapjak. Először itt is olyan dolgok derülnek ki, hogy az igazgató lánya németből fordít, egyik fia kosárlabdázik és két rádiójuk van odahaza, a főmérnök hetenként kétszer teniszezik és szereti Passuth könyveit, de a beszélgetés megindult, egyre szélesebben gyűrűzik, feszült arccal próbálom megjegyezni az adatokat.
A Kiskörén épülő Tisza II. elnevezésű vízlépcső, ahová most megyünk, egy átfogóbb terv része. A Tiszán három vízlépcső emelkedik majd, az első, a Tisza I. már működik Tiszalökön, a Tisza III. pedig valamikor a kommunizmus kezdetén fog felépülni Csongrád térségében.
A második tiszai vízlépcső az ország legnagyobb mezőgazdasági beruházása, több mint húszmilliárd forintba 146kerül majd. A tiszafüredi hídtól le az abádszalóki hídig egy 122 négyzetkilométer felületű víztárolót alakítanak ki – ez a terület a Balatonnak egyhatoda, a Velencei-tónak pedig a négyszerese –, szélessége helyenként meghaladja majd a hat kilométert, átlagos mélysége 2,5 méter.
A víztárolóból két főcsatorna indul majd ki egyenként kétszázkilométeres hosszban, a jászsági és a nagykunsági főcsatorna 524 ezer hold területet fog öntözni, ezen kívül 20 ezer holdnyi halastó is innen kap vizet.
Az öntözésre váró terület a Jászság és a Nagykunság egy része az ország legmélyebb fekvésű vidéke, 84 méteres legalacsonyabb rétegvonalszinttel. Állandó aszályok sújtják, a földterület jelentős része szikes vagy fekete agyag, csak a belterjes öntözéses gazdálkodástól lehet várni a termés növekedését. A szomszédos országoktól egyre kevesebb vizet kapunk – ők is hasonló cipőben járnak – a meglevő vízmennyiséget kell jobban felhasználni.
Megjegyzem az adatokat, de őszintén szólva nincs kanalam hozzájuk. Például húszmilliárd forint mennyi pénz? Egyszer kiszámoltam, hogy egy havi kétezret kereső munkásnak majdnem pontosan 42 évig kell dolgoznia, hogy bérének összege elérje az egymillió forintot.
Sokkal érdekesebbnek találom, mikor egy mellékes megjegyzésből kiderül, hogy a csatornák építésénél előbb a hidakat szerelik össze, csak aztán ássák ki alóla a földet, mert a sima talajon könnyebb szerelési munkákat végezni, mint egy öt-hat méter mély meder fölött. Ha rám bízzák, okvetlenül fordítva csinálom.
147Jászberény után kis kerülőt teszünk, útitársaim látni akarják, hogy halad az útépítés, ez az út a vízlépcső egyik legfontosabb szállítási vonala lesz. Szerda délelőtt van, tizenegy óra, meleg, száraz idő, a tízórás hírekben nem jelentettek nagyobb csatározásokat Magyarország területén, járványról sem tudunk, az útépítésen mégsem látni egyetlen embert sem. Dombokban áll a zúzalék és az alapkő, homok is van, de sehol egy lélek.
– Sztrájk?
– Á, nincs ember. Felvállalják a munkát, alibiből elkezdik, aztán vonulnak tovább.
– Ez nemcsak magyar specialitás – mondja a főmérnök –, jártam az NDK-ban, ott még a toronydarukhoz sincs elég kezelő, egy emberre három-négy gép is jut. A kezelő mindig odamegy, ahol leginkább kell, a többi daru addig áll.
Az igazgatót nem vigasztalja a közös baj, keserű fintorral gyújt rá a szivarjára:
– Képzelje el, akkor hogy állna ez az út, ha nem lennénk kiemelt beruházás.
Hevesen túl már látni az utakon dolgozó embereket, zúzalékot terítenek a kátyukba, hengerelik, egy kocsiról olajat pumpálnak rá, az autó zökkenők nélkül fut rajta, ez a bekötő út semmivel sem rosszabb, mint az átlagos hevesi országutak.
– Mennyibe kerül egy kilométernyi út? – kérdezem. – Jól emlékszem, hogy egymillióba?
– Az rég volt. Most egy normál betonút kilométere három és fél millió forint körül jár.
148Elhallgatok, a kiskörei húszmilliárd mindjárt nem tűnik olyan fantasztikus összegnek.
– Az ott már Kisköre.
A falu – ahol a következő néhány hetet töltöm majd – különbnek látszik, mint a környező helységek, melyeken autónk keresztülvágott. Öt-hat boltot, templomot, kisvendéglőt, egy szabadtéri kocsmát tudok hirtelen elkapni a tekintetemmel.
– Itt lesz a bekötő vasút.
Egyelőre csak a sínek szürke kőágya látszik, a jelenlegi vasútállomástól visz majd ki a Tiszáig, kétoldalt mocsár terül el kibomlott fejű barna buzogányokkal.
A kocsi egy nagyot fordul, a Tisza töltésén megy tovább, jelenleg ezen a négyméternyi széles, kemény agyagon bonyolódik le az építkezés teljes személy- és áruforgalma, a bekötő úton még dolgoznak, majd szeptember végén jön egy „Finiser” útépítő gép.
A töltésről jobbra letekintve a Tisza zöld árterülete látszik, balról pedig néhány földszintes barakk. A barakk mellett egy gép árkot ás, néhány méterrel odább, mintha versenyezni akarna, egy kubikosbrigád ugyanazt teszi. Elnézem a munkájukat, és felírom: „gépeket kell vennünk mindenáron és minden mennyiségben”. A már kész barakkok mögött további felvonulási épületeket húznak fel, távolabb egy több emeletesnek szánt házon dolgoznak, de az egészet összevetve nem látni többet hat-nyolc munkahelynél és száz-százhúsz embernél. Mindent 149vastag, nyár végi por lep el, a sofőrünk kétségbeesve keresgél valamilyen utat.
– És hol az építkezés? – kérdezem.
– Ez az.
Nincs időm csodálkozni, az egyik barakk előtt kiszállunk, útitársaim bemutatnak egy tucat helyi vezetőnek, és már is megyünk be a „tanácsterem”-be, kezdődik a kooperációs értekezlet.
Ülök az asztal sarkán, és próbálom megérteni, hogy milyen vállalatok és milyen megoszlás szerint építik a vízlépcsőt. Lassan kiderül, hogy három csoportra oszlanak, az első a „Dunaber”, ő a beruházó, ő bízta meg a tervezéssel a „Víziterv”-et, a harmadik csoportba tartoznak a kivitelezők, ezeket a munka jelenlegi szakaszában a Vízép, a Hevesi Magasépítő és a Betonút képviseli. Ha megindulnak a szerelési munkák, még egy sor vállalat bekapcsolódik majd, köztük a Ganz-MÁVAG, sőt egy francia cég is.
A kivitelezők közül a Vízépnek a legmagasabb a részesedése, hétszázmillió forint körüli munka jut rá, de a főépítésvezető kevesli. Most is azt szeretné elérni, hogy a „Dunaber” egy negyvenmilliós megrendelést bővítsen ki hatvanmillióra.
– Másképp nem tudom megtartani az embereimet – mondja –, és ez lenne az első erőműépítkezés, ahol munka közben a létszám csökken. Ebből a húszmilliós többletből kb. száz embert tudok foglalkoztatni.
– És ezért adjunk mi húszmillióval többet? – kérdezi az igazgató a szivarral a szájában –, ez antiszocia150lista irrealizmus. A régi maszek főnökömre emlékeztetsz, Laci. Felemelte az árakat, a megrendelők kétségbeesve kérdezték tőle: mondja, kedves Braun úr, miért kerülnek többe a munkák? Azért, kérem – mondta –, mert többet akarok keresni.
Mindenekelőtt két dolgot kell szereznem: ebédet és szállást, addig talpalok, amíg megkapom ugyanazokat a kedvezményeket, mint az építkezés munkásai, enélkül túlságosan drága lenne az élet Kiskörén.
A Tisza II-nek nincs önálló üzemi konyhája, bent a faluban kibővítették a kisvendéglőt, oda viszi be egy külön autóbusz az embereket két turnusban: tizenkettőkor és egykor. Az étkezési jegy 5 forint 10 fillérbe kerül, vagy kétfogásos ebédet adnak rá vagy egyfogásos vacsorát.
Az első napi ebéd: húsleves és zöldbab pörkölttel, elég jó és elég kevés, az emberek sok kenyeret esznek hozzá. Egy szelet kenyérért 20 fillért kell letenni a tányér mellé. Később mind többször adtak orrfacsaró birkapörköltet feketedő szeszkrumplival. A munkások elégedetlenek a koszttal, nem múlik el nap fenyegetések nélkül, hogy társadalmi ellenőrző bizottságot küldenek a kisvendéglőbe, de szerintem hamarabb fog felépülni a csongrádi vízlépcső.
Akinek kevés az ebéd, az a szemközti vegyesboltban vehet magának pótlást. Ismerjük egy átlagos falusi bolt reménytelen árukészletét: lengyel desszertbor, háztar151tási keksz, kubai ananász, jó esetben májkonzerv, itt kellemes csalódás fogad: ötféle felvágott: hűtőpultban sör, cukrászsütemények.
Szállást viszont idegen nem nagyon szerezhet Kiskörén, a Tisza II. az összes szabad szobát kibérelte a munkásai és hivatalnokai számára. Egy bútorozott szobáért 400 forintot fizet, egy bútorozatlanért 300-at. Vannak olyan háztulajdonosok, akik messze dolgoznak, az egyik például Oroszlányban bányász, ezek magukkal vitték a családjukat, a házat pedig kiadták, havi 800, sőt 1000 forintot is megkapnak érte.
Engem egy 800 forintos házba kvártélyoznak be. A ház két szobájából egyikben a kirendeltség munkaügyi vezetője lakik a feleségével, a másik szobában négy vaságy áll, egyelőre nem tudom, kik alszanak rajta, de a gondnoknő megnyugtat, hogy valamennyien jobb emberek.
Az asztalon vizeskorsó poharakkal, régi sportújságok és egy Kanadai Magyar Munkás. Mindent elborít a rothadó padlásdeszkák szaga. Belököm viharvert sportszatyromat a fém öltözőszekrénybe – ezen is rajta lóg a Tisza II. leltári cédulája –, és visszamegyek az építkezésre.
Egy fiatal technikust adnak mellém, végigkísér a terepen. A már elkészült barakkokban nem találok semmi érdekeset, szabályos műhelyek, garázsok, irodák. Érkezésemkor csak egy részt nem láttam, az úgynevezett mun152kagödröt, ahol tulajdonképpen maga a vízlépcső helyezkedik majd el.
– Miért került a vízlépcső pont Kiskörére?
– Úgy tudom, először Tiszaburára akarták, de ott rossz volt az altalaj, és az árasztásnál elvitte volna a hidat. Itt viszont agyagos a talaj. Bent a faluban tapasztáshoz nem is használnak cementet, a kiskörei cementet agyagból és lócitromból keverik, innen ered a házak szép egységes sárgás színe.
Felmászunk a töltésre, egy háromszögletű, leginkább száraz halastóhoz hasonlító erődítést látunk. Egyik oldala a Tisza régi védelmi vonala, ehhez húztak egy csatlakozó töltést, harmadik oldalról pedig az épülő út zárja le. A fákat kivágták, és halomba rakták, a füvet kiirtották a munkagépek lánctalpai, az egyforma feltúrt agyagon csak egy helyen látszik egy próbafúrás letakart nyoma.
– Tulajdonképpen miből áll ez a vízlépcső és mire való?
– Három részből áll: itt hozzánk legközelebb lesz majd az erőmű, egy évben 106 millió kilowattot termel.
– Ez sok vagy kevés?
– Kevés. A Vaskapunál tervezett erőmű ennek a százszorosát állítja elő, de itt nem is ez a legfontosabb. Középen helyezkedik el maga a duzzasztó, ez táplálja a két főcsatornát, ott túl a Tisza holt ág mellett pedig a hajózsilip. A víz magassága el fogja érni a tíz métert, százhúsz kilométer hosszúságban hajózhatóvá válik a 153Tisza. De a többit kérdezze meg a főmérnök elvtárstól, ő jobban tudja az adatokat.
Megyünk a technikussal vissza az irodák felé:
– Maga idevaló? – kérdezem.
– Nem, pesti vagyok.
– Miért jött le?
– A Fővárosi Tanácsnál dolgoztam, pontosabban a FÖVTI-nél 1300 forintért, itt megkapom a 2600-at. Az étkezés is olcsóbb, ha utazok, a vállalat motorkerékpárját használom. Jobban tudok vásárolni, most telt le a tv-részlet, jövő héten bemegyek az OTP-be, kérek lapot frizsiderre. Annyi ingem van, hogy be se fér a szekrénybe.
– Nősülni nem akar?
– De igen. A menyasszonyom jelenleg diplomata iskolára jár Leningrádban.
Ez egy vicc vagy azt jelenti, hogy fejezzük be a témát, már csak egyet kérdezek:
– És a kultúra?
– Miért, Pesten van kultúra? Ott is csak dolgoznak az emberek, aztán mennek haza pihenni. Tv-t itt is nézhetek, játszom a körei futballcsapatban – felsóhajt –, ez egy komoly nívóesés, valaha a BVSC-ben fociztam, még ifikoromban én törtem be az új cipőket Murárnak, az első csapat jobbszélsőjének.
A főmérnök, mármint a „Dunaber” kirendeltség-vezetője 1000 forintért bérelt házban lakik harmadmagával, a konyhából behallatszik az önműködően ki-be kapcsolódó frizsider zúgása, itt is, mint mindenütt, dohszag terjeng. A főmérnök megböki ujjával a falat:
– Vályog. Az egész faluban nincs egyetlen téglaház, legfeljebb az alapozásnál használnak követ. Egyébként hogy tetszik az építkezés?
A riporter, ha lehet, ne játssza el annak az embernek a jóindulatát, akitől belépési engedélyek sorsa, motorcsónak-használat, koszt és kvártély is függ, de nem tudom magamban tartani a véleményemet.
Elmondom, hogy Kiskörén egy pillanatra sem érzem a nagy építkezések levegőjét, amely Sztálinvárosban, Barcikán, de még a későbbi idők Tiszaszederkényén is rögtön elfogott.
– Igen, a mi munkánk most nem nagyon látványos – mondja a főmérnök –, a munka nagy része a földbe kerül. Kialakítjuk a munkagödröt, utat építünk, csatornázunk, felépítjük a szolgálati lakásokat. Látta a terveket? Négyszáz személyes étkezőt rendezünk be a lakótelepen, teljesen lehetetlen, hogy az embereink volt istállókban egyenek, mint ahogy az Sztálinvárosban nemegyszer előfordult. Persze az is igaz, hogy tudnánk erősíteni a tempón, de ez sok dolog miatt nem megy. Először: nincs értelme, hogy a vízlépcső hamarabb épüljön fel, mint a mezőgazdaság hasznát tudná venni, a tsz-ek pedig még nem készültek fel, csak most kezdődnek el a talajjavítási munkák, a legtöbb helyen még csak a felmérés folyik. 155Másodszor: nem sok hasznunk van abból, hogy kiemelt építkezésnek számítunk, éppolyan nehezen kapunk anyagot és pénzt, mint bármelyik más vállalat.
A főmérnök fáradt, megdörzsöli duzzadt szemhéját, és cikkelyekre vág egy nagy paradicsomot:
– És mondjuk ki nyíltan: egy vízlépcső nem látványosan és gyorsan visszatérülő beruházás, több haszon néz ki egy műanyaggyárból vagy egy üzletházból. A természetben mostanában eléggé szabályosan követi egymást a hét bő és a hét szűk esztendő, hét esős évre szinte pontosan hét aszályos év következik. A kövér tehén éveiben senki sem gondol vízlépcsőre.
Arcán most először tűnik fel indulat:
– Ha 1955-ben, mikor a Vízműépítő Vállalat befejezte a tiszalöki munkát szakember gárdájával, gépeivel azonnal átvonul ide, ma már Csongrádon építenénk a Tisza III-at, de akkor ez nem volt fontos. A vállalat várt egy nagy munkára – minden vállalatnak kell egy alapvető nagy munka, sok kis munkából nem lehet megélni –, nem kapta meg, 1960-ban feloszlott. Teleki Laci most próbálja összeszedni a régi embereket.
Még nyolc óra sincs, de a falu már alszik. Végigmegyek a főutcán, a büfét az élelmiszerbolt mellett már bezárták, az összecsukott székek egymáson fekszenek, csak a bedeszkázott homlokzaton világít egy gyönge lámpa.
A kisvendéglő még nyitva van, öten-hatan vacsoráznak. Egy fiatal pincérnő szolgál ki, távolról egész jól 156mutat, de mikor közelebb hajol, arcán hat vagy hét szemölcs látszik. Később megtudom, hogy ő a falu egyik botrányköve, két évvel ezelőtt megszökött egy nős emberrel, egy ideig Pesten élt, nem találta a helyét, visszajött Kiskörére. Jól keres, de ebben a faluban nem fog férjhez menni.
Már harmadik napja vagyok itt, de még mindig nem ismerem ki magam, a pincérnőtől kérdezem meg, hogy kell menni a szállásom felé. A kérdésre felemelkedik valaki a szomszéd asztaltól:
– A Petőfi Sándor utca 23-at tetszik keresni? Én is ott lakom. Ha megengedi, átülök magához.
Húsz év körüli szőke, puttóképű, kissé már elhízott, világoskék pantallót és világoskék inget viselő fiú az illető, minden ruhadarab feszül rajta, mint a kikapós menyecskéken. Áthozza a vacsoráját – zsírtól csöpögő rántott halat eszik –, és rendel még egy liter bort:
– Most jöttem a délutáni vonattal.
– Hosszabb időre?
– Nem, csak átmenetileg.
– Mi a szakmája?
– Eredetileg Hollerith-gépkezelő vagyok, de jóformán sohasem csináltam. Ma már nem is tudnék érvényesülni, én még cseh gépeken tanultam, ezek ma már nem kellenek, az Aritma helyett vannak jobb nyugati márkák és nem is drágábbak.
Iszik egy pohár bort: – Az apám erőltette ezt a szakmát, és nem ebből akarok élni.
– Hanem?
157– A lengyel nyelvből. Apám mérnök volt, Krakkóban dolgozott, persze minket is kivitt anyámmal, lengyel iskolába jártam, megtanultam perfekt a nyelvet. Aztán az egyik nyáron – épp szabadságra jöttünk haza – apám májzsugort kapott, két napra rá, hogy bevitték a kórházba, meghalt. Mondom, a Hollerithhoz nem volt kedvem, dolgoznom viszont kellett, lent a Dunántúlon lengyel mérnökök épp egy vagonrakodó gépet állítottak be, melléjük kerültem tolmácsnak. A lengyelek persze hamar elmentek, engem át akartak rakni betanított lakatosnak, inkább önkényesen otthagytam a céget. Utána elmentem Kisorosziba, magasfeszültségű villanyvezetéket szereltünk. Csütörtökön végeztem a heti munkával, hazamentem, visszarendeltek, erre beüzentem, hogy beteg vagyok. Okvetlenül szükségem volt néhány napra.
– Mi dolga volt?
– Varsóban akkor koncertezett a Rolling Stones, minden körülmények között meg akartam nézni őket. Persze a beteglátogató nem talált otthon, lebuktam, ebből született a második önkényes kilépésem. Akkor átkerülten az IBUSZ-hoz, de ott nem adtak státuszt, csak egy betétlapot. A betétlap holnap lejár, ha nem állok munkába, megszűnik a folytonosság.
– És itt mit fog csinálni majd?
– Anyám beruházási előadó a vállalatnál, ő szervezte az ügyet. Azt hiszem, anyagbeszerző leszek, kapok egy kocsit, és azzal furikázok ide-oda.
Már nem sok hiányzik a tíz órához, a pincérnő kezdi lerámolni az asztalokat, nekivágunk a sötét utcáknak. Ké158sőbb tapasztaltam, hogy a lámpák teljesen alkalomszerűen égnek, van amikor délelőtt tízkor is meggyújtják őket, de az is előfordul, hogy egymás után négy-öt este nem kapcsolják be.
Hazaérünk. Szobatársam Richter, a tiszaderzsi borbélyból lett bérelszámoló már horkol, sok sört ihatott, nehéz, erjedt szag tölti el az amúgy is fülledt levegőt. Az új lakó is levetkőzik, és végigveti magát az ágyon:
– Most kellene egy adag LSD.
– Maga már szedett?
– Egyszer, még IBUSZ-os koromban kaptam a svédektől a Halászbástyán. Huszonöt percig nagyon jó volt, utána olyan hányinger jött, mintha másnapos lettem volna. De most nem bánnám.
– Ki fogja bírni LSD nélkül is.
– Nehezen, biztos fogok csinálni valami balhét. Szolnokon lakott egy nőm, egyik szombaton táviratoztam neki, hogy lemegyek hozzá, de úgy látszik, nem kapta meg, mert nem találtam otthon. Leültem az árkádok alatt, és ittam. Jól berúgtam, fél háromkor bezárt a vendéglő, akkor felkeltem, és kimentem az utcára. Eljutottam a strandig, átmásztam a kerítésen, levetkőztem, és úszkáltam a meleg vizű medencében. Sehol egy lélek, a kabinok bezárva, fölöttem a hold, még sohasem fürödtem ilyen jót. Aztán kiszúrt egy rendőr, bevittek az őrszobára. Leigazoltattak, én persze vitatkoztam velük, állampolgári jogom, hogy akkor és ott fürödjek, ahol akarok. Ők aztán csak annyit kérdeztek, hogy akarom elhagyni Szolnok területét? Autóstoppal – mondtam. Egy 159rendőr kivitt Szolnok határába, ott lefeküdtem a fűre, és egy nagyot aludtam. Meglátja, itt is csinálok valami hasonlót.
Másnap reggel találkoztam vele, a világoskék ing és nadrág gyűrötten lóg rajta, kezében a vizsgálati lappal épp az orvoshoz ment.
– Megvan a beosztás?
– Igen, az URH rádióhoz tettek.
– Nem anyagbeszerző lett?
Már nyoma sincs az esti önbizalomnak:
– Nem, de most már meg kell gondolnom az ügyet. Egy harmadik „önkényes” beírás már nem lenne jó.
Viszonylag nehéz volt kinyomozni, hogy a vízlépcső építői közül Benedikti művezető érkezett elsőnek Kiskörére. Benedikti vékony, ötven év körüli, barna arcú férfi, nem szívesen beszél, óvatosan elnéz a fejem mellett, nyolc-tíz kérdésre ad egy választ.
Tiszalökön lakik, de most csak az anyós vigyáz a vagyonra, Benedikti maga után hozatta feleségét és iskolás lányát is. Amennyire lehet, a bérelt lakásban is megteremtette a maga komfortját, az asztalokon horgolt terítők, a szekrény üveges részében nippek.
– Hogy fogadták itt magukat, mikor kiderült, hogy vízlépcsőt akarnak építeni?
– A falubeliek lázadoztak.
– Miért?
– Azt mondták, ugyanúgy leszünk vele, mint a máso160dik világháborúban a Tisza-híddal, mind ide fogják szórni a bombát.
– De most már megjavult a kapcsolat?
– Most is van baj.
– Miért?
– Ha néha kevés a hús, a falusiak rákiabálnak az asszonyainkra, hogy őmiattuk nem kapni. Pedig ha nincs a vízlépcső, még szalonna se lenne a boltban.
Elhallgat, ez az indítás csődöt mondott, más trükköt kell keresni.
– Furcsa hangzású neve van, olasz származású?
Benedikti felélénkül:
– A régi családi írásainkban még olasz lakhelyek szerepelnek, a múlt században települtünk át Pápára, onnan meg Budafokra. Apám a Budafoki Munkás Testedző Egyesület alapító tagja volt, a 20-as években pedig szociáldemokrata városházi képviselő.
Én is Budafokról vonultam be 1941-ben, a voronyezsi visszavonulásnál fogságba estem, egy Urál mögötti gyárban dolgoztam 1950-ig.
Egy nagy hadifogoly-szerelvénnyel jöttem haza, toltam volna a vonatot, hogy minél hamarabb Pestre érjek. Mikor bevonultam, egy lány megígérte, hogy megvár, szerettem volna tudni, hogy alakult az ügyünk. Nyíregyháza-Sóstónál azonban megállították a vonatot, és leszállítottak minket. Kék ávósok vették körül a csoportot, velünk csak annyit közöltek, hogy egyelőre nem mehetünk haza, meg kell várnunk az igazolást. Zárt vagonokba raktak minket, aztán elvittek Vácra, onnan a 161Mezőgazdasági Kiállítás területére, aztán végül utolsó állomásként Tiszalökre.
– Bocsánat, hogy közbeszólok, milyen rangja volt magának?
– Milyen lett volna? Vezérkari honvéd voltam.
– És nem vettek részt valami különleges akcióban?
A mellére teszi a kezét:
– Hogy képzeli?
– De hát akkor milyen alapon tartóztatták le magukat, és miért éppen magukat?
– Nem tudom. Elég annyi, hogy több mint kétezren laktunk a barakktáborban, mi építettük fel a Tisza I-et. Én egy százhúsz főből álló csoportot vezettem, havi 400 forintot kerestem, amit a kantinban levásárolhattam, és a leszerelésnél adtak 12000 forintot.
Kezdetben elég keményen bántak velünk, később javult a helyzet, a harmadik évben már harminc nap szabadságot is adtak, haza persze nem lehetett menni, bent a táborban napoztunk és kártyáztunk.
1953 augusztusában szabadultam, de alá kellett írni egy szerződést, hogy ott maradok dolgozni. Nem bántam, a régi szakmámból már amúgy is kijöttem, azzal a kézzel, amellyel három évig vasbetont szereltem, már nem lehettem újra szabó. Azért persze elmentem Budafokra a szüleimhez, meg a régi szerelmemmel is találkozni akartam.
– Megvárta?
– Tizenkét év után, mikor azt se tudta, élek-e egyáltalában? Már két gyereke volt, de azért azt mondta, ha 162akarod, elválok. Nem, Mariska, maradj, nem akarom zavarni az életedet. Visszamentem Tiszalökre, ott nősültem meg, a tsz egyik könyvelőjét vettem el feleségül.
– És most hogy érzi magát?
Elmosolyodik, és széttárja a kezét:
– Van egy gyönyörű gyerekem, egy gyönyörű feleségem! Ért engem, elvtársam.
Hazafelé menet szemrehányást teszek magamnak a Benedikti iránt táplált kezdeti bizalmatlanságomért, azon tűnődök, hogy nem beszélhetek Magyarországon öt emberrel úgy, hogy ki ne derüljön, legalább egyiküknek tönkretette az életét a háború vagy a személyi kultusz túlkapásai.
Szerettem volna munka közben látni a vállalat legnagyobb gépét, a „Titánia” iszapszondás préselőgépet, ehhez azonban be kellett utaznom Egerbe, mert a „Titánia” jelenleg az egri kórház építkezésén dolgozik.
Egy fiatal mérnök elmagyarázza, hogy ez az olasz gép megkönnyíti a nagyméretű épületek és tereptárgyak beton alapjainak lerakását. Eddig úgynevezett szádfalakkal biztosították az alapok számára kivájt üregeket a talajvíz betörése ellen, ami rendkívül nehézkes és költséges volt, sőt bizonyos mélységen túl egyáltalán nem lehetett alkalmazni. A „Titánia” úgy oldja meg ezt a feladatot, hogy a fúrószáron és a fúrófejen keresztül zagyfolyadékot bocsát az üregbe, ez túlnyomást biztosít a talajvízzel szemben. A zagy szódát és CMC-t tartalmaz, ez lerakó163dik a falakban, a zagy eltávolítása után vashálót helyeznek el az üregben, és ebbe töltik a betont.
Megköszönöm a magyarázatot, és kimegyek bámulni a gépet. A „Titánia” valójában egy impozáns fúrótorony, időnként egy markolófej emelkedik ki a szürke folyadékkal elborított fúrólyukból, iszapot hoz fel, megvárja, amíg úgy-ahogy kicsepeg, és a dömperekbe borítja.
A kezelőhídon három ember áll, de egyszerre csak kettő dolgozik, a harmadik pihen, kissé oldalt húzódva az erős zajból. Felmászok a lépcsőn, és megszólítom az épp szabad gépkezelőt:
– A fülük hogy bírja ezt a zajt?
Visszafordul, kerek arca barátságos mosolyra húzódik:
– Meg lehet szokni, vasárnap már hiányzik.
– A kereset?
– Jó. Majdnem mindig eléri a 2000-et, ha átkerülünk majd Kiskörére, ott még több lesz.
Elhallgat, bizonytalanul néz rám:
– Jól tetszik érteni, amit mondok?
– Miért ne érteném?
– Mert nekem a magyar nem az anyanyelvem, szerb születésű vagyok – és mond egy szlávos falunevet, hogy odavaló.
– És hogy került Magyarországra?
– A partizánok között harcoltam a Fruska Gorán, mikor megnyertük a háborút, akkor is katona maradtam. A határőrségnél szolgáltam mint főhadnagy. Aztán jött a Tájékoztató Iroda határozata, elszakadtunk a Szov164jetuniótól. Én nem értettem egyet vele, Sztálint jó kommunistának és igazi szláv embernek tartottam.
Bocsánatkérően mosolyog:
– Régi dolog, lehet róla beszélni, nem?
– Azt hiszem, igen.
– Hallgattam a Kossuth rádió szerb adásait, attól is erősödtem, rászántam magam, és átszöktem Magyarországra. A magyar határőrsön elvették a fegyveremet, és kocsival felvittek Pestre a Fő utcába.
– Magán kívül szökött át még hozzánk jugoszláv katona?
– Nem tudom, hányan jöttek, egy biztos jött: a régi parancsnokom. Ő Bécsben dolgozott a követségen, mikor megtudta a Tájékoztató Iroda határozatát, szolgálati útlevéllel átjött Pestre, és jelentkezett.
– Vele mi történt?
– Őt is letartóztatták, a Fő utcában többször is előfordult, hogy együtt hallgattak ki minket. Nem hittek nekünk, kémeknek tartottak. Engem leinternáltak, levittek Kistarcsára, ott voltam több mint egy évig, nem engedtek dolgozni, egész nap ültem a hokedlin, majd megőrültem az unalomtól. Boldog voltam, mikor áttettek Tiszalökre, ott beállítottak a vízlépcső-építkezésen egy brigádba.
Eszembe jut előző riportalanyom:
– Tiszalökön volt? Nem ismeri Benediktit?
– Benediktit? Hogyne ismerném, egy barakkban laktunk, sokat beszélgettünk. Egyszer az is kiderült, hogy 165valamikor 1942-ben vagy 43-ban egymás ellen harcoltunk.
– Egymás ellen harcoltak?
– Igen, Benedikti SS volt, és részt vett egy partizánellenes tisztogató akcióban a Fruska Gorán.
Elképedek, de eszembe jut Benedikti tekintete, ahogy folyton az arcom mellé néz, és kitér a kérdések elől. Egyszeriben érthető lesz a titokzatos nyíregyháza–sóstói letartóztatás és az egész fogság.
– És maga nem ugrott a torkának, mikor ez kiderült?
– Gondoltam rá, de nagyon rosszul jártam volna. A táborban nem tűrték a verekedést, Benedikti pedig különösen jól állt a táborparancsnokság előtt. Mindenütt megtalálja az utat, hogy behízelegje magát.
Egy oldalt álló mérnökre mutat:
– Ez a mérnökünk zsidó. Mikor Benediktit ehhez a mérnökhöz osztották be, azt kezdte bizonygatni, hogy ő is zsidó.
– Kisköre nem túl régi település – mondja a tanácselnök –, kétszáz évvel ezelőtt még farkasok jártak a környéken. A szatmári püspökség birtoka volt. A földek elég gyengék, nagy része fekete homok, szikes vagy agyagos, a század elején a nagy felmérésnél az erdőt 3,87, a rétet 7,22, a szántót 12,50 aranykoronára becsülték. Jelenleg a Vörös Hajnal Tsz-é a határ, nyolcezer holdon gazdálkodik. Néhány évvel ezelőtt még csak 23–24 forintot tud166tak fizetni munkaegységenként, most már áttértek a készpénzfizetésre.
– Hány lakosa van a falunak?
– Háromezer-hétszáz, ehhez jön még a Tisza II. hatszáz alkalmazottja. Viszont háromszáz ember eljár a faluból, idegenben dolgozik, Salgótarjánban, Budapesten, Szolnokon, Ózdon.
– Nem lehetne elérni, hogy ez a háromszáz ember hazajöjjön?
– Megpróbálták, de nem találták meg a számításukat. A kiskörei kubikosok a legjobbak közé tartoznak az országban, megkeresik a havi három darab ezrest. Itt a Tisza II-nél egy kubikos alapbére 5 forint 80 fillérrel kezdődik, ehhez jön tizenöt százalék idénypótlék és a teljesítmény. 1500-1600 forintért egy kiskörei kubikos nem fog dolgozni, arról nem is beszélve, hogyha esik az eső, még annyit se kap. Minden kifizetésnél lelép egy brigád, utoljára Oláhék mentek el.
– Mi haszna van a falunak a vízlépcsőből?
– Nagyon sok. Élelmiszerben kiemelt ellátást kapunk. Régen egyszer egy héten kaptunk fagyasztott húst Gyöngyösről, most mindennap van friss hús is, töltelékáru is. Azt is kevés falu mondhatja el magáról, hogy tizenhárom kilométer megvilágított úttal rendelkezik. Jelenleg két artézi kút adja a vizet, mind a kettőnél naphosszat sorban állnak, ezt is megoldjuk, a vízlépcsőnél épül egy kétszáz köbméteres hidrohenger, a falu is beszáll hárommillióval, be lehet kapcsolni a lakásokba a vízvezetéket.
– Házak, lakások?
167– Az építkezés, sajnos, elég sokba kerül. Egy úgynevezett „tömbház” téglaalapra rakott vályog kétszoba-konyha-fürdőszobás épület nem jön ki olcsóbban 180 ezer forintnál.
– Csak vályogházak vannak a faluban?
– Most épült öt-hat ház gázszilikát téglából. A kész házak se olcsóbbak… – egy hivatalos becsüsi jelentést keres elő –, most akarjuk megvenni az öreg orvosunk házát, harminckét éves épület, ez is száznyolcvanba kerül.
– Iskolák?
– Két iskolánkban huszonkét pedagógus tanít, ezeknek egy része képesítés nélküli.
– Kevés gyereket láttam a faluban.
– Igazán? Pedig nálunk elég jó a népszaporulat, mindig is jó volt.
– Megnézhetnénk egy-két anyakönyvet? Egy régit és egy újat.
– Semmi akadálya.
Kiszól az adminisztrátornőnek:
– Legyen szíves, hozza be az 1925-ös anyakönyvet – magyarázóan teszi hozzá –, akkor születtem én is, és mondjuk az 1966-osat.
Kinyitjuk a bekötött régi könyvet, finom por szitál az asztal üveglapjára. A tanácselnök számolja a rubrikákat, minden harmadik-negyedik át van húzva piros ceruzával, ezeket külön veszi:
– 126 születés, ebből 32 meghalt az első évének betöltése előtt, többnyire tüdővészben. Most kevesebben 168születnek, de évenként egy-két haláleset fordul elő, tehát a szint nagyjából azonos. De nézzük csak meg az 1966-os évet.
Legnagyobb megdöbbenésünkre a 66-os könyvbe mindössze 21 szülés van bejegyezve. A tanácselnök nem akarja elhinni:
– Persze ebbe nincsenek beleszámítva azok a gyerekek, akik bent a városi kórházban születtek.
Újra behívatja az adminisztrátornőt, és teljesebb statisztikát kér. Statisztika nincs, de a nő úgy véli, hogy mindent összevetve se születhetett harminc gyereknél több 66-ban. (Itt szégyen a terhesség, titkolják, amíg lehet.) Ennyien meg is haltak, tehát Kisköre, hogy úgy mondjam, saját erejéből egy fővel sem szaporodott. A harminc gyereknek a fele cigány, bár náluk is divattá vált a családtervezés, a cigányasszonyok is mind gyakrabban jelentkeznek művi abortuszra.
A tanácselnök rosszkedvűen lapozgatja az anyakönyvet:
– Lehetetlen, lehetetlen, ennek még utánanézek.
Sietve témát váltok:
– Az építkezés mennyi földet vesz el a falutól?
– Körülbelül 400 holdat, ebből 192 hold szántó, 105 legelő, 90 hold az erdő. Persze majdnem mind jó földek, az ártérben fekszenek, a Tisza mellett, több a csapadék, bővebb a harmat.
– Lázadoztak az emberek?
– Csak akinek a szőlője is beleesett, bár akad olyan, aki 50000 forint kártérítést kapott. 1972-ben kezdő169dik a föld igénybevétele, addig a régi tulajdonosok használatában marad, csak a fákat kell kitermelni. Mi még elég jól megúsztuk, de ott van például Poroszló, attól több mint hatezer holdat vesznek el, a művelhető földjei felét.
Elhanyagolt, kátyús úton rázkódik az autóbusz Tiszanána és Poroszló között, mellettem egy kövér asszony magyaráz:
– Felszórták tavaly ezt az utat zúzott kővel, aztán kijöttek munkások, felvillázták és elvitték, kiderült, hogy máshol kell a kő, fontosabb helyen. Ezt a nyomorult Poroszlót is csak azért tartják, hogy lyuk ne legyen a térképen.
A buszállomáson próbálok tájékozódni:
– Hány tsz van a faluban?
– Kettő.
– Melyik a nagyobb?
– Úgy nagyjából egyformák.
– Melyik a jobb?
– Teljesen egyforma.
– Melyiknek az irodája van közelebb?
– Egyik is két kilométer, a másik is.
Végül találomra az „Új Erő”-t választom.
Az iroda mennyezetéről hullik a vakolat, valahányszor elmegy az épület előtt a debrecen–tiszafüredi vonat, a rázkódástól méteres darabok szakadnak le. Nem is170merem a menetrendet, mindenesetre a szoba túlsó oldalán ülünk le az elnökkel.
– Ha az árteret feltöltik, háromezer holdat veszítünk el a tsz területéből. Hatszáz tagunk van, a korátlag meghaladja az ötven évet. Az emberek idehozták a földjüket, itt akarnak megélni. Nem lehet azt mondani nekik: a fele földünket elvették, a fele tagság elmehet.
– Milyen földek ezek?
– Elvesznek 1037 hold rétet, 1400 hold szántót, erdőt, gyümölcsöst. Itt az ártérben adtuk ki a háztáji földeket is, a rendes tagokét felerészbe, a háromszáz nyugdíjasnak pedig egészben.
Felrémlik előttem egy korszerű átok lehetősége: „Legyél te tsz nyugdíjas Poroszlón, és kapd ki a te háztáji földed az ártérben!”
– Régebben nagyon jól termett, kétszer-háromszor annyi volt a hozam, mint a mentett oldalon, de most már harmadik éve mindent elvisz a víz. Tavalyelőtt már bekapált kukoricát tett tönkre, idén pedig két hullám kimosott mindent. A víz csak lassan vonul el, megnyomja a földet, vaskeményre szárad utána. Tavaly júniusban a meleg árvíz kipusztította az édesfüvet, csak a savanyúfüvek maradtak meg: a tarack, a nadály, a borfű, ezek vízkedvelők.
– A gyümölcsösök hogy bírják?
– Az érzékenyebbek, az aranyparmen, a jonatán elpusztultak, a nemesóvári alma, a bodi szilva meg a vörös szilva megélt. Termés ezeken sem lesz. Tavasszal jött a víz, nem lehetett permetezni. Pedig a mi tagságunk 171mindent megpróbált, összeszedtük a környék összes csónakját, és azokról permeteztünk.
– És a belső részek? A mentett oldalon fekvő földek?
– Ötven hold öntözött rész van az Eger patak mellett, a többi aszályos. Hiába szórjuk fel műtrágyával, a föld csak oldva tudja felszívni a táplálékot, víz nincs, a műtrágya ott marad rajta, fehér lesz a cipőnk, ha végigmegyünk a táblákon. Még van ezer hold tarka foltos szikesünk is. A gyöngyösi technikum most készít tervet az öntözésre, de még csak úgy általában.
Egy újságot vesz elő:
– Mi is tudjuk, hogy „a kertészettel történő kihasználás esetén az öntözés többlethozama holdanként 15–25 ezer forint körül van”, de honnan vegyük a pénzt a beruházásokra?
– Az állattenyésztés nem segít?
– Majdnem az összes kukoricánk bent fekszik az ártérben. Mikor tavasszal először kimosta a víz, nekiálltunk, és felszántottuk, vetettünk bele száznapos kukoricát, idei kukoricát, kölest, napraforgót; rájött a másik hullám, vihetjük az egészet silónak. Nekünk az egyik fő termelési águnk a sertés, ezer állathoz negyven-negyvenöt vagon takarmánypótlás kellene új termésig, és az egész megye összesen kétszáz vagont kapott. A tiszafüredi piacon pedig 500 forint egy mázsa kukorica és 400-410 forint egy mázsa árpa, épp a duplája, mint a normális években.
Széttárja a kezét:
– Mit csinálhatunk? Fejleszteni akartuk az állomá172nyunkat, most pedig a meglevő 1700-ból is el kell adnunk 400-at.
– Mennyit tudnak fizetni?
– Harmincforintos munkaegységet terveztünk be, de jó, ha meglesz a tavalyi húsz forint. Nincs mit csodálkozni, hogy a fiatalság taszítódik a tsz-től. Tavaly az iskolában két nyolcadikos osztály végzett, hatvan gyerekből három vagy négy maradt itthon.
– A másik poroszlói tsz hogy áll?
– Ugyanúgy, mint mi. A Tisza mellett nincs gazdag tsz egész le Kisköréig.
Vasárnap reggel lemegyek a postára, hátha kapok valamilyen újságot, de még zárva találom az ajtót. Unalmamban benézek a templomba, a pap magas, sovány, szemüveges öregember, éppen misét celebrál, a padokban vagy nyolc-tíz öregasszony ül. Megállok hátul, elolvasok egy tussal írott plakátot a templomi éneklés tíz szabályáról. Érdekes, hogy mindennek tíz szabálya van, sohasem kilenc vagy tizenegy.
A pap észrevesz, a mise végén odajön hozzám:
– Nem szoktam senkit a templomban megszólítani, bocsásson meg, ha magától mégis megkérdezem: katolikus testvérünk?
– Nem, újságíró vagyok. Szeretnék beszélgetni önnel, ha ráér.
– Semmi akadálya. Menjünk át a plébániára.
Átsétálunk az utca túloldalára, egy öreg cukorkaárus, 173aki előző héten a tanácselnökkel látott, nem érti a dolgot, gyanakodva néz utánam. Maga a plébánia földszintes vályogépület, mint annyi más a faluban, tisztes, kopott bútorokkal berendezve, a szoba közepén nagy, kerek asztal áll, rajta dohány, virágmagvak.
– Kiskörei születésű? – kérdezem.
– Nem, sarudi parasztcsaládból származom. Az elhivatottságom korán megnyilvánult, már gyerekkoromban jól ismertem a szertartásokat. Anyám varrt nekem miseruhát, a pajtásaimból gyűjtöttem magam köré kántort, harangozót, vagyis akkor volt mindenem, ami most nincs. Minden munkát magam végzek a templom körül.
– Mikor szentelték fel?
– Negyven évvel ezelőtt Egerben. Huszonkét éves voltam, még el is kellett halasztani az avatást, mert az egyházjog huszonkét évet és hat hónapot jelöl meg alsó határnak.
– Sokfelé járt?
– Igen, Diósgyőrre emlékszem vissza a legszívesebben, kedves vasgyári családokra. Ide Nagybátonyból kerültem, három hely kínálkozott: Fegyvernek, Solt és Kisköre, anyámnak volt a kívánsága, hogy minél közelebb jöjjek apám sírjához. Bár meg kell mondanom, itt a legalacsonyabb a hívek száma, vasárnap reggel 60–80 ember jön össze, este 15–20-an.
– Jövedelem?
– 700 forint congruat ad az állam, ezt egy 1951-es megegyezés kötötte ki. A szabályok szerint ez az összeg ötévenként 26 százalékkal csökkenne, de hát belátták, 174hogy milyen nyomorult vagyok, és meghagyták az eredeti 700-at. Ezen kívül esketés, temetés, de ez már bizonytalan, mint a kutya vacsorája. A népek vallástalanok, és valósággal büszkék erre. Egyik nap megyek át a templomba szentségimádásra, mikor jön kerékpáron két ember: férj és feleség. A férfi előtt három-négyéves gyerek ül, rászól: mondd ennek az öreg bácsinak, hogy b… a meg az Isten! Ha már ilyen kis lelket kezdenek elrontani, mi lesz később?!
– Mi a véleménye a következő nemzedékről?
– Hiszek benne – kinyújtott mutatóujjával a levegőbe bök –, homo naturaliter christian, az ember természeténél fogva keresztény. Mint ahogy a bezabált test, a lélek is megtelik a hiúságtól, és kihányja magából. Mikor ez a nagy felfordulás volt, mikor is volt? 56-ban?
– Igen.
– Teli volt akkor a templom férfiakkal, még kint az utcán is álltak. Addig sohasem tudtam elhinni, amit az elődöm mesélt, hogy a templom régebben meg-megtelt.
Eszembe jut, hogy valaha foglalkoztam templombiztosítással, megkérdezem, a kiskörei templomot mekkora összegre biztosították? A pap ingatja a fejét:
– Nincs biztosítva, miből? A feletteseim azt javasolják, hogy látogassam végig a családokat, és beszéljek velük valahogy ilyen modorban: szolgálják a hazát és a népet, de ne feledkezzenek meg az Istenről, fizessenek egyházi adót. Én is kihirdetem a misén, hogy aznap melyik utcán fogok sétálni, aki akar, lépjen oda hozzám, és szólítson meg, de bizony sohasem megyek el arra, 175amerre ígértem. Régebben arra hivatkoztam, hogy az anyám beteg, ahhoz kell járnom, már eltemettem szegényt, de még most sem tudom rászánni magam az ilyen koldulásra.
– A többi vallás is így áll Kiskörén?
– Itt majdnem mindenki katolikus, csak szektások vannak vagy háromszázan. Jehovisták. Az első világháború után terjedt el ez a szekta a faluban. Nincs imaházuk, hol itt, hol ott gyűlnek össze kedden vagy pénteken, egységes elképzelésük sincs, az egyik a mennyországban nem hisz, a másik a pokolban. A vezetőjükkel néha elbeszélgetek, az pedig meg van győződve, hogy sohasem halnak meg, nemcsak a lelkük, a testük is örökkévaló, ezért jehovista temetéseken nincs sírás vagy jajgatás. Hogy élnének örökké – mondom neki –, hiszen maga is kopasz, és a haj hullása nem a fokozódó életképesség jele. Persze, nem lehet őket meggyőzni, sokkal több erővel ragaszkodnak a tévedéseikhez, mint mi az igazságunkhoz.
Vendég érkezik: a sarudi kántor, szedelőzködök:
– Még egy kérdést, ha megenged, ki a példaképe?
– Szent István. Ő imádkozott, de nem kapott sírógörcsöt, mikor le kellett számolnia Koppánnyal és a többi pogány rokonnal. Csapások érték, de mégis építette az egyházat.
A következő héten felkeresem a „konkurenciát”, a jehovisták vezetőjét. S. Árpád éppen a házát építi, ez lesz az első emeletes ház a faluban. Már jól előrehaladt a munkával, most épp az ajtókeret koszorúját köti be.
– Mikor lett jehovista?
Rám néz, még sohasem láttam ilyen élettelen kék szemet, mintha valamilyen kő volna a szeme közepén:
– 1941-ben, tizennyolc éves koromban rájöttem, hogy semmiféle emberi szervezet vagy szövetség, vagy egyház nem képes garantálni az ember életét. Elmentem a paphoz, és bejelentettem, hogy kilépek, majd nyolc napon túl, de tizenöt napon innen megismételtem ezt, erre behívtak a hevesi járásbíróságra, és lefolytatták az eljárást.
– Nem történt baja?
– A kisbíró elárulta a szüleimnek, hogy internálni akarnak, még aznap éjszaka elszöktem otthonról. Brassótól Sopronig jártam az országot, mindenütt az országút volt a tanyám. Több mint egy évig bujkáltam, akkor elfogtak, doktor Babós Árpád alezredes elnöklete alatt gyorsított hadbírósági eljárás elé kerültem. Hat évre ítéltek, a Margit körúton, aztán a Horthy Miklós úton vártam, amíg bejön a jogerő. Borba vittek, nazarénusokkal, pünkösdistákkal dolgoztam együtt, nem tudom, hány ezerből 182-en éltük túl a tábort. A háború vége Burgenlandban ért, szovjet hadifogságba kerültem. A Zisz motorgyárban voltam betanított munkás, jobb kezemnek a két ujját levágta a gép, akkor hazahoztak.
Mutatja a sérülést, karikagyűrűjét is a bal kezén viseli.
177– Mikor nősült?
– Amikor hazajöttem, 1949-ben. Hívő lányt vettem el, apósom is hívő, az anyósom nem. Itthon aztán 1952-ben a kék ávósok elvittek a Hortobágyra, a Borsos-tanyán töltöttem egy évet, azóta nincs különösebb bajom. A tsz-ben dolgozok, de el-eljárok a vízügyhöz is.
– Hogy tudta összeszedni a pénzt erre a házra?
– Mindenre figyeltem. Úgy jött össze a pénz, hogy a tsz-ben elvállaltam minden olyan részes munkát, amit más nem akart, két éve kukoricát, tavaly borsót, és minden bevágott. Persze a pénz nemcsak az enyém, én most az egész család pénzével dolgozok, és felelősséget is érzek ezért.
Megvettem egy ócska házat 48 ezerért, ez már olyan ingatag volt, hogy nem lehetett beköltözni – megkaptam a vele járó kertet és istállót is. Lebontottam, a faanyagot mind felhasználtam, a meszelt gerendák mind épek maradtak, a mész alatt nem él meg sem szú, sem bogár, csak épp át kellett kennem olajjal. A vályogot pedig belevetettem a töltésbe.
Mikor kezdtem a munkát, leástam a kemény talajig, három alapot is találtam, vagyis az enyém már a negyedik ház lesz ugyanazon a helyen. Gondoltam, ha már ennyire leástam, megpróbálom kihasználni, építek egy szuterént, az út szintje alatt harminc centivel lesz a padlózata, ide terveztem a mellékhelyiségeket.
Az építkezés alatt is vigyáztam minden fillérre. Itt, Kiskörén 87 fillérbe kerül a tégla, addig jártam a környéket, amíg találtam egy olyan téglagyárat, ahol 70 178fillérért kaptam fuvarral együtt. Mészkövet Felsőtárkányból hozattam féláron.
A házat sátortetősnek építjük, de ha tíz-húsz év múlva kimenne a divatból, és a lapos fedél jönne be, akkor a betonkoszorú fölötti részt le lehet dobni, és a tetőszerkezetet át lehet alakítani.
Az is szokatlan lesz a mi házunkban, hogy nem építem rá az utcára, hanem kertet hagyok előtte, az udvaron pedig nem csalamádét vetek, hanem mákot és takarmányrépát. Felkészülök a nyugdíjasságra is, hagyok helyet csirke és házinyúl tenyésztésre is.
– Persze kifogytak mindenből az építkezés közben?
– Van három öltönyöm, az egyik egy-, a másik két-, a harmadik háromgombos, valamelyik mindig divatos lesz.
Megpróbálom a szektára terelni a szót:
– A többi hívő is ilyen szorgalmas?
– Mi nem vagyunk bigottak. A legtöbbünknek mindig volt rádiója, most tv-je is, olvasunk és figyelünk.
– Mennyien vannak?
Megkeményedik az arca, ebből már rendőrségi ügy is lehet: – Nem tudom, mindenki csak a maga nevében beszélhet, és az emberről csak a nehéz helyzetekben derül ki, hogy hívő.
– Igaz, hogy maguk nem fognak fegyvert?
– Egy falubeli jehovista fiú bevonult, és szolgált is addig, amíg az anyja meg nem látogatta. Rászólt: fiam, te ne fogj fegyvert, és a fiú inkább vállalta a négy év börtönt, de az anyjára hallgatott.
– Tulajdonképpen mi a lényege a hitnek?
179– Jehova héber szó, és a tetragramja annak, hogy „szándéka a híveire irányul”. Így Ábrahámot is elküldte lakóhelyéről az Ígéret földjére. Vagyis a mi hitünk abból áll, hogy figyelünk: Istennek mi a szándéka velünk? Nem hiszünk a tisztítótűzben, nem imádunk faragott képet és nem hisszük, hogy az ember embernek papja lehet. Nálunk bármelyik férfi temethet vagy keresztelhet, ha a Biblia szellemében gondolkozik.
Isten szavaira figyelünk, aki nemcsak itt, Kiskörén beszél, de szerte a világon, és nem törődik a kardok által rajzolt rongy határokkal.
– A pap azt mondta, hogy maguk hisznek az örök életben. Ezt hogy érti? Meghalnak és feltámadnak?
– Nemcsak a feltámadásban, hanem a halál megkóstolása nélküli örök életben is hiszünk.
– Ha jól emlékszem, erre még a Bibliában sincs példa.
– Isten a Bibliában sem fedte fel minden szándékát. Ha valakit méltónak talál rá, megadja neki az örök élet kegyelmét – élettelen kék szemén látni, hogy nem tartja kizártnak: éppen Kisköre van kiszemelve a csoda színhelyéül.
Újra és újra bejárom a vízlépcső közvetlen környékét, de vasúti rakodáson, útépítésen, csatornázáson kívül más munka nem folyik, mondom a főmérnöknek, hogy valami látványosabbat szeretnék.
– Menjen ki Aranyosra, nézze meg a kísérleti tározót, abból már valamit el tud képzelni magának.
180Vonattal kell mennem Abádszalókig. Kisköre pontosan a kálkápolna–kisújszállási vasútvonal felezési pontjába esik. A vonal hossza 150 kilométer, a vonat több mint öt óra alatt teszi meg ezt a távolságot. A vonat felszerelése méltó ehhez a sebességhez, rendes csöves szobakályha fűti, a motorkocsin két duda van, mint a régi taxikon, egyik vagonból életveszélyes átmenni a másikba, mert a passzázsra csak egyik oldalt szerelték fel a kapaszkodót, este a lámpák a rázkódás ütemére pislákolnak, néha el is alszanak. Néhol csak egy sínpár fut, amelyik szerelvény előbb jön, bevárja az ellenvonatot. A falvak egy része elég messze fekszik az állomástól, buszok és szörnyűséges kisvonatok viszik be az utasokat.
Azt hiszem, a vízlépcső az egyetlen garancia rá, hogy hamarosan felújítják ezt a vonalat, mindenekelőtt a pályatestet, mert a vízlépcső várható teherforgalma néhány hónap alatt végképp szétrázná.
Nézek ki az ablakon, hetek óta nem esett eső, a felszántott föld sziklányi darabokban állt össze, a mocsár tetején kifakult és száraz a békanyál. Amerre megyünk, a földeken megrepedtek a kint hagyott dinnyék, nem érdemes leszedni, nincs piaca. Vasárnap esténként bejár a faluba egy szekér, és 1 forintért árulja a dinnye darabját, és így se nagyon fogy. Úgy látszik, a dinnyének is vége már.
Abádszalóktól busszal megyek Tiszaszőlősig. Tizenegy óra van, mikor leszállok a buszról, a falu kihalt, Népbolt, kocsma zárva, az égető szeptemberi napsütésben sehol 181egy ember, a tanácsépületen egyetlen plakát: egy német cirkusz tavalyi vendégfelléptét hirdeti.
A faluból egy hosszú földes út vezet ki a gátig, a talajban mély nyomokat vágtak a nehézgépek lánctalpai, ugyancsak a kultúra jelenlétét mutatják az eldobált csokoládépapírok és konzervdobozok is.
A gát tövében egy sor lakókocsi települt meg, irodákul, munkásszállásul szolgálnak, mögöttük földszállítók, terepegyengető gépek sorakoznak.
– Az utolsó pillanatban jött – mondja az építésvezető –, befejeztük a földmunkát, egy héten belül elvonulunk.
Felmászunk a gátra, a talaj még laza, a cipő belesüpped, kubikosok egyengetik a gát koronáját. A kísérleti víztározó földsánca nem sokban különbözik a kisköreitől, ugyanúgy hatalmas száraz halastóra hasonlít, egyik oldalával a régi Tisza-gátra támaszkodik, egyetlen eltérés, hogy itt néhány sor mérőműszer van beépítve.
– Mekkora ez a tározó?
– Négyszázezer köbméter földet mozgattunk meg, kétmillió köbméter vizet fogad be.
– És mi a célja?
– Itt próbáljuk ki a kiskörei vízlépcső paramétereit. Hogy áll ellen a töltés a hullámzásnak, hogy reagál a tárolt víz a hőmérsékleti változásokra, és itt kísérletezzük ki a megfelelő szivárgó rendszert.
Az építésvezető rajzol a földre:
– A víz kikerüli az agyagos elzárórészeket, és átszivárog a gát alatt. Ez a vidék különösen veszélyes, ha a Tisza túl a gáton emelkedik, a mentett oldalon is olyan 182magas a vízállás, hogy a kutakból kézzel lehet meríteni. Meg kell akadályoznunk ezt a vízmozgást, és a már áttört vizet szivattyúkkal vissza kell emelnünk. Ezt szolgálják a szivárgó rendszerek.
Távolabb, a tározó sarkában néhány épület látszik.
– Az micsoda?
– A gátőr háza. Sajnos, beleesett a területünkbe, le kellett bontani, a vállalat épített neki másikat, de őszintén szólva, nem járt valami jól a cserével. Na, de hát ha érdekli, menjünk oda, és nézzük meg Mihály bácsiékat.
Egy brigádra való kubikos bontja a gátőrház melléképületeit, az ólat, istállókat, szedik fel a járdát. A gátőr felesége sírva nézi, hogy puffannak a tetőgerendák a porban.
– Most tessék mondani, hová tegyük majd a jószágot? Baromfi- és sertésólat nem építettek az új ház mellé. Pedig a víz melletti tanya más, mint a falu, vadmacska, róka jár, egyik reggel is kibelezve találtuk tizenkét pulykánkat. A disznónk megfialt, tizenegy kismalaccal kint van az erdőben, ha jön egy eső, megdöglenek mind.
A kövér, öreg gátőr komoran közbeszól:
– Amit megépítettek, azon sincs áldás, tizenkettes falat terveztek a bikaistállóhoz, a bika egy óra alatt kibontja. Két egyéves bikánk van, eladnánk, de szerződés van rá, nem veszi meg senki. Apám, nagyapám gátőr volt, én is húsz éve szolgálok már a Vízügynél, de még ilyet nem hallottam. 1000 forint fizetést kapok, abba bele kell legyen számolva az állattartás.
Nézelődök: a kubikosok különrakják a régi szertár 183cserepeit, majd ebből fedik be az új ház melléképületeit, különben kátránypapírt tennének rá. Az öreg kutya tégladarabokon hever, lebontották a tábori kemencét is.
– Boltban kell majd vennünk a kenyeret, krumpliért, zöldségért is be kell menni a piacra. A galambokat is le kellett ölnünk.
A gátőr közbeszól:
– Nem baj, aki nem főz, az nem mosogat.
– Gyerekeik vannak?
– Kettő bent lakik a faluban, a kislány tanul, 250 forint kollégiumi díjat kell fizetnünk érte, honnan vegyük?
Az építésvezető széttárja a karját:
– Sajnos, itt nincs mit csinálni, mi mindig megpróbáljuk elkerülni a lakott épületeket, csak akkor bontunk, ha muszáj. A nyugati főcsatorna 43 kilométer hosszú, és összesen egy nádtetős tanya esett bele a vonalába. Egy öregasszony lakott benne, hallani sem akart róla, hogy kiköltözzön. Mondom neki: Annus néni, fogadja el a megváltási pénzt, és költözzön be a faluba, mert esküszöm magának, hogy pont ide, a szoba közepére van tervezve a csatorna árka! De ő visszautasított mindent, még a kényszerkitelepítő rendőröket is elkergette. Aztán egy nap odaért a víz az ablaka alá.
A kubikosok egy fa alatt ebédelnek. Leülök melléjük, és jó étvágyat kívánok.
– Hová valók?
184– Balmazújvárosra. A község egyharmada még ma is eljár kubikolni. Mi rokoni alapon vagyunk egy brigád: három testvér, a többi vő meg sógor.
– Hány gyerekük van?
– Három. Öt. Nyolc.
– Ők is kubikosok lesznek?
– Az enyém igen – mondja a brigádvezető –, nem ötös tanuló, magam mellé veszem, majd ha a maga szárnyán repül, csináljon valamit magával. Így is túl jó a dolga. Reggel hétkor még a paplan alatt dicsekszik, mikor én az ő korában már nyolc lónak kapartam ki a tökből a magot.
Többen is rábólintanak: – Engem meg reggel kettőkor rúgott fel a kondás, és ha kértem, hogy hadd aludjak még, azt mondta: miért nem aludtál az anyádban?
– Én is magam mellé veszem a fiam, a lányok hadd járjanak a tsz-be.
– Azt mondja meg, újságíró elvtárs, hogy miért kell a füzeteket meg a könyveket nylonba kötni? Az én öt gyerekemnek van legalább ötszáz könyve meg irkája, egy egész szekér nylont kellene hozni nekik. Nekem a csizmaszáramban volt az irkám, bálban hányszor megfeledkeztem róla, és összetáncoltam.
– Mennyit keresnek?
– 6,50-es órabér, a teljesítménnyel felmegy 2200-ra, ehhez jön még a 20 forint különélés. Egy hazamenetel 13 forintba kerül.
– Mit szoktak enni?
– Azt, amit a régiek, szalonnát hozunk és tésztát, aki 185nem fárad el nagyon a faluig menet, az főz. Inkább az a baj, hogy néhányan sokat isznak, van közöttünk olyan, akinél egy lóitató vödör sör egy slukkra lemegy.
– Mindig van munkájuk?
– Kubikos mindig kell: bontáshoz, finom földmunkához, legutoljára a szolnoki csatornát csináltuk.
– És télen?
– Cukorgyárban dolgozunk, vagy fagyszabadságra megyünk. De ezt a fagyszabadságot meg kell gondolnunk. Ha egyik héten nem dolgozunk, a másik héten nincs mit enni.
Mikor leértem Kiskörére, az építkezésnek még nem volt függetlenített párttitkára, október közepén, mikor kezdett az időm letelni, már betöltötték ezt a posztot, a megye küldte le egy szervezeti összevonások következtében felszabaduló emberét. Az eddigi párttitkár, Fegyveres Zoltán, tudomásul vette, és maradt továbbra is TMK-csoportvezető és lakatos. Fegyveres sovány, magas, fiatalon őszülő férfi, derekát mereven tartja, lassan beszél és nagyon nehezen mosolyog.
– Ez az első nagy építkezés, amin részt vesz?
– Nem, már nagyon sokadik. Végigcsináltam Tiszalökön az első vízlépcsőt, 1950 márciusában mentem le, egy rohamban hétszázezer téglát vetettünk ki tábori kohókban. A közbűntényesek csak később jöttek.
– Mikor kezdett el dolgozni?
– Tizenhárom éves koromban. Törvénytelen gyerek 186voltam, az anyám egy gazdánál szolgált, attól esett teherbe. Az apám elvállalt, nevet adott, minden iskolám kezdete előtt öt mázsa búzát küldött, de sohasem jött el hozzánk, anyám egyedül nevelt. Az első nagy munka a téglavetés volt, lent Tiszalökön már hároméves praxis segített, egy nap alatt összekészítettem háromezer tégla sarát, megkevertem, kétszer átvágtam, és felhordtam az asztalra. Meglátta a mester, és nem gyereknapszámot kaptam, hanem annyit, mint a felnőttek. Később, 1946-ban naponként 150 forintot is megkerestem, igaz, hogy tizenhat-tizenhét órás munkával.
– Mitől függ, hogy jó legyen a tégla?
– Én úgy figyeltem meg, leginkább a széltől, milyen gyorsan viszi végig a lángot a prizmán. Ez jó munka volt, csak az a baj, hogy júniussal általában befejeződött, mehettem kertet ásni. 49-ben elmentem a vasúthoz, még nem töltöttem be akkor se a tizenhatodik évemet, nem adták meg az egész napszámot, két napig dolgoztam, aztán otthagytam őket, alkalmi munkát vállaltam. A havi 1600 forintot mindig megkerestem.
– Tanulni nem akart?
– De, tanultam is. Ötvenháromban, akkorra már kitanultam a lakatos szakmát, az üzem szakérettségire küldött. 470 forint ösztöndíjat kaptam, ebből 350 hazament. Ezt az ösztöndíjat is el akarták venni, mert kiderült, hogy az apámat otthon kuláklistára tették, de az ügy rendeződött. Öltözködésre persze nem telt, munkásnadrágban jártam, még ma is emlékszem az árára: 108 forintba került.
187A második év elején kértem elbocsáttatásomat az iskolából anyagiak miatt, legalább egy évre engedjenek el. Nem akarták, hogy elmenjek, minden negyedévre adtak 800 forint segélyt, de így sem tudtam kitartani.
Visszamentem a lakatosokhoz, de nem sokáig dolgozhattam, mert 1955-ben behívtak. Előadtam a körülményeket, méltányolták, kisegítő műszaki zászlóaljba osztottak be, ahol lehetett keresni. Izsófalvára, az Orvosi Szénbányába kerültem, elértem a havi 3000–3400 forintot, ebből csak a 256 forint koszt és a 15 forint mosatás jött le.
Tizenharmadik hónapos katona voltam, mikor jött 1956. Én szerveztem meg a laktanyában az őrszolgálatot, és ki is tartottunk a zűr végéig. Utána hat nap szabadságot adtak, mikor az letelt, visszamentem, a bejáratnál elébem lép egy tiszt, és közli, hogy le vagyok tartóztatva. Elhűlt bennem a vér, bevittek egy nagy terembe, ahol azok a cuccok voltak összegyűjtve, amiket éppen én szereztem vissza a fosztogatóktól, ott ült a többi tiszt is, nevettek, azt mondták, csak ugratni akartak. Adtak egy pohár bort, megittam, de őszintén szólva nem szeretem az ilyen vicceket.
Nyíregyházára mentem vissza dolgozni, nyílászáró szerkezeteket, vaskéményeket, víztornyokat készítettünk. Innen kerültem Tiszalökre, aztán meg ide Kiskörére.
– Itt hogy kezdődött a munka?
– Elég nehezen. A háziak nem is láttak, reggel öt-hatkor elmentem, éjfél volt mire hazavergődtem. Persze, egy szavam sincs, az ember nem munkaidőt, hanem mun188kakört vállal. És különben se egyedül voltam így. Egyszer éjjel kettőkor mentem haza, K., az anyaggazdálkodási csoportvezető még bent dolgozott az irodában. Kérdezem:
– Jössz?
– Rögtön – mondja –, csak ezt befejezem még.
Hatkor visszajövök, ő már bent van.
– Te mikor jöttél?
– Még haza se mentem.
Most már azért sokkal jobb a helyzet.
– Mennyit keres?
– 2600 az alap, ehhez jön 260 forint munkahelyi pótlék, a feleségem is a vállalatnál dolgozik, ő 1000-et kap. De itt Kiskörén mi idegenben élünk, négytagú családnak 2000 forint elmegy kosztra, bútort is vettünk, havi 700 az OTP-részlet.
Fegyveres megtapogatja a derekát:
– De mindez nem számít, nagyobb baj az, hogy kivan a derekam. Lent Izsófalván a bányában nem adták ingyen a nagy pénzt. Lent a fejtésnél huszonkilenc fokos melegben pakoltuk meg a csillét, fent a napszinten, ahol kiborítottuk, mínusz tíz-tizenkét fokos hideg is volt. Fűzőt kell hordanom, nyolc centit emel a csípőmön, sántítok tőle. Így is fáj, pontosan a szívverés ütemére.
Mikor a rizs érik, a tsz-ek kocsikat küldenek Kiskörére, összeszedik a már előre leszerződött munkásokat. Az aratók teljesítményben dolgoznak, a rizs sűrűségétől, 189a víztől függően 500–1000 forintot kapnak egy holdért. Éjszaka, ha süt a hold, kipótolják az időt, a családtagok is besegítenek. Ez a munka általában szabadságuk terhére megy, három hét alatt néha többet keresnek, mint a munkahelyükön három hónap alatt, de meg is látszik elnyúzott arcukon, leapadt testükön.
Az irodai dolgozók közül csak az R. házaspár vállal rizsaratást. R.-ék mindenbe belevágnak, amiből pénz néz ki, fent laknak valahol a Sátorhegyen, kéthetenként két éjszakát utaznak oda-vissza, csak hogy maguk művelhessék otthoni szőlőjüket, hazulról almát, zöldséget, krumplit hoznak, és árulják a kollégáknak.
Házigazdám kérdezi, nincs-e kedvem kimenni R.-rel valamelyik reggel, ha akarok, be is szállhatok segíteni. Eddig rizst még csak pörkölttel együtt láttam, mégis vonz ez az ajánlat, ha felépül a vízlépcső, a rizs uralkodó termékké válik a környéken, most tehát az eljövendő évek alapvető munkáját ismerhetem meg.
Reggel zuhog az eső, gumicsizmát veszek, ócska munkaruhát, svájci sapkát, útközben meglát a kisvendéglő pincére, megdöbben a szerelésen, másnap ebédnél jó néhány fokkal hidegebb üdvözletet és levest kapok tőle. Autóstoppal megyek ki a határba, a Rákháti Állami Gazdaság földjeire, R. már messziről észrevesz, kijön elém az út szélére:
– Először együnk valamit.
Töpörtyűt rak ki, szalonnát, sonkát, mellé uborkát, hegyes savanyú paprikát, egy ember számára se túl sok egy egész napra, csak a forma kedvéért veszek a töpör190tyűből. Utána egy üveget nyújt felém, azt hiszem, bor van benne, de majd az orromon jön visszafelé: hársfatea, a gondos R.-né még a citromot is kispórolta belőle.
– Nahát, ettünk, ittunk, dolgozzunk is egy keveset.
Egy sarlót ad, megmutatja, hogy kell használni, ha nem akarom elnyiszálni a lábamat, kicsit hajlítsam meg a rizs szárát, és magamtól elfelé vágjam. R. kaszával a sűrűjét vágja, nekem egy ritkábban benőtt területet jelöl ki.
A sár a csizmám közepéig ér és az eső egyre hullik, bele-beleragadok az agyagba. Maga a munka viszont sokkal könnyebb, mint vártam, vágom a rizst és kévébe hordom, csak arra kell vigyáznom, hogy a kalászok egy oldalra essenek, mert ha összekeverem, nagyon nehéz lesz kötözni. A kötözést is az arató végzi, a pénzen felül különféle terményt is kap a munkáért, ez R.-éknak különösen fontos, mert két disznót is hizlalnak.
Az állami gazdaság öreg mezőőre jön oda hozzánk, R. kérdezi, hogy melyik táblákra nincs még vállalkozó. Négy-öt is szabad még, 600-tól 1200 forintig fizetnek értük. R. rázza a fejét:
– Annyiért nem vágom le őket, az ember derékig süpped rajtuk.
– Jövőre már levágná, de akkor már a gép dolgozik.
Az öreg elköszön. Tíz óra után befejezzük a táblát, átmászunk a töltésen, és egy újba kezdünk. Ez a tábla nem olyan ritkás, mint az előző, csak a vízlevezető csatornák környékén látszik egy-egy csupasz folt, különben tömött, mint az iskoláskönyvek búzaföld illusztrációi.
191Itt véget ér a kényelmes élet, R. vágja a rendet, nekem pedig szednem kell utána a markot. Sűrűn hullik a rizs, a sarlóval össze kell húznom, és a jobb lábfejemmel segítve tovább kell görgetnem, amíg egy megfelelő csomó össze nem gyűlik, akkor alányúlok, és oldalt kirakom.
Nehezen megy, az izzadság az esőben is elönti az arcomat, kezemben bizonytalanná válik a sarló fogása, hol olyan magasan tartom, hogy nem szedem össze a kalászokat, hol olyan mélyen, hogy a sarat karcolom a hegyével. Mikor az első sor végén felemelkedem, azt hiszem, hogy elpattan a derekam. R. rám néz:
– Ja igen, nehéz a paraszti munka – aztán meg – nem szokta a cigány a szántást.
Mindent szeretek, ezt a hangot kivéve. A harag a legjobb tanácsadó, elmossa az izmok merevségét, az új sorba beállva azonnal eltalálom a megfelelő ritmust. Túlestem a holtponton, kényelmesen haladok R. nyomában.
R. meg van elégedve velem, az egyik szünetben meg akar tanítani kaszálni, mutatja a mozdulatot:
– Körbe suhintson, a karját pedig jól szorítsa le. Engem a nagyapám úgy tanított, hogy a sapkát a hónom alá fogatta.
Reménytelen varázslat! Körülbelül úgy megy a kaszálás, mint Rákosi Mátyásnak egy 1950-es filmhíradóban, inkább szedem továbbra is a markot.
Nem akarom megenni R. ebédjét, fél kettőkor elköszönök, és visszamegyek a faluba. Mikor mászok fel a 192töltésen, elönt a fáradtság, térdem megremeg, úgyhogy le kell ülnöm a sáros fűre.
Utolsó vasárnapom Kiskörén. Délelőtt kint jártam az ártérben, délután elmentem a község egyik cigány tanácstagjához, mikor hazaértem, az ő adatait jegyeztem fel. Ötvenhat éves, negyed gyomra van, hetvenhét hónapot töltött le háborúban és hadifogságban.
Tanult mestersége kőműves, a vályogról és a vályogból való építkezésről beszélt. Ezer darab vályog jelenleg 3–400 forintba kerül a faluban, de a csináltató adja hozzá a töreket. Ezer téglához egy kocsi törek kell. A mostani vályogháznak beton vagy tégla alapot raknak, erre még negyven centi tégla jön, csak aztán a vályog. Vigyázni kell, hogy csak teljesen kiszáradt vályogot használjanak fel, mert begombásodik a fal. Ez persze előbb-utóbb amúgy is megtörténik, mert a vályog szívja a nedvességet.
Itt tartok az írásban, mikor beszól S., a munkaügyis – feleségével és kétéves kisfiával ők laknak a szomszéd szobában, ők használják a konyhát is –, áthív magukhoz, dinnyével kínálnak:
– Hogyhogy vasárnap van, és nem mentek sehová?
– Meghirdettük a kocsit, és várjuk a jelentkezőket.
Az udvaron a fedett fészer alatt két kocsi is áll: egy Renault és egy Skoda, az egyik az övék, a másik S. szüleié, el akarják adni, hogy egy Wartburgot vásároljanak. Egyébként egyik autót sem használják, a férfi szenvedé193lyes motorkerékpáros, már számtalan balesete is volt, a lábából öt centire való csont hiányzik.
A férfi és az asszony is Békésbe való, a kiskörei áthelyezést száműzetésnek érzik. Otthon hetenként háromszor-négyszer jártak táncolni, itt hónapszámra nem mozdulnak ki a házból. Kezdetben legalább anyagilag akarták összeszedni magukat, spóroltak, házinyulat, csirkéket, disznót tartottak, S. délben hazaugrott megetetni az állatokat, bútort, olajkályhát vásároltak, de most már mindent unnak. Szobájukban egyetlen könyv sincs, újságot akkor olvastak, ha én hoztam.
S. meghív a cukrászdába, átöltözünk, ez ugyan nálam csak annyiból áll, hogy kipucolom a cipőmet és felveszem a tisztábbik ingkabátomat. Elindulunk. Október közepére jár az idő, talán ez az utolsó meleg vasárnap este az évben, az egész falu kint sétál az utcán.
A cukrászda zsúfolt, a legtöbben kávét és egy csomagolt tábla csokoládét fogyasztanak, mi fagylaltot eszünk. S. ki akarja használni, hogy felöltöztek, további programot javasol:
– Menjünk át a kisvendéglőbe!
Délelőtt az ártérben csavarogva megcsapott a nap, fáj a fejem, de nem lehet visszautasítani a meghívást. A kisvendéglőben négy cigány játszik – csütörtökön és vasárnap van „zeneszolgáltatás” –, mozdulatukon látszik, hogy hét közben nehéz fizikai munkát végeznek. A zenekari dobogó mellett a helyi futballcsapat iszik, a vendéglő üzletvezetője az intézőjük, egyébként is minden asztal foglalt, csak S. tekintélye miatt kapunk helyet.
194– Majd ha, megépül az új vendéglő! – mondja S.
Palackos bor nincs, egri fehéret hoznak, a pohár alján vastag barna üledék rakódik le. Egyre jobban fáj a fejem, később megjönnek R.-ék is, beszélgetek pár percig, aztán nem bírom tovább, bár tudom, hogy egy életre szóló sértődést von maga után, elköszönök.
Úgyse tudnék elaludni, csavargok a faluban. Mindenütt zene szól, a kocsmában egy alkalmi hegedűs játszik, két részeg kíséri, ujjukat végighúzzák az asztal lapján bőgőhöz hasonló hangokat keltve. Az iskolában és a KISZ-klubban magnóról tánczene szól, a betonozott udvarra rávetődik az első világháborús katonaszobor szuronyos árnyéka, a fenyegető alakzaton fiatal párok lépnek át.
Az összekeveredő zene és a sétálók sustorgása lassan megnyugtat, úgy hangzik, mint egy kérelem valami ismeretlen istenséghez: engedje meg, hogy ebben a faluban is élhessenek egy kicsit az emberek, mielőtt az öregkor végképp összezárja a falakat köröttük.
Még az én gyerekkoromban – szokta mesélni nagyapám – élt Kőbányán egy törpe tanácsnok: Éberling Alfréd. Olyan alacsony volt, hogy nem érte fel a Központi Kávéház kilincsét, mindig a botjával húzta le. Keménykalapban járt, és akkora darab nőt vett el feleségül, aki nyugodtan a karjára ültethette volna, de ők nagy komolyan összekarolva sétálgattak, a nő lehajolt, ha férje mondott valamit.
Mégsem mert senki se nevetni rajta. Éberling főember volt az elöljáróságon, és szerette fitogtatni a hatalmát. Nem kellett volna eljárnia a kilakoltatásokhoz, de ő szerette látni ezeket, sőt a feleségét is kihozta magával, imponálni akart neki. A végrehajtók és a rendőrök néha talán meg is könyörültek volna egy-egy családon, de Éberling sohasem engedte, kirakatta a bútorokat a fűzfák alá. Egyszer aztán megkapta a magáét.
Épp a szomszédunkat: Magyarékat rakták ki a lakásukból, mert nem tudták kifizetni a tartozásukat, a nyolc gyerek között ott volt Magyar Jani is, törhetetlen, vad fiú, aki puszta kézzel megfogta a darazsat, és a csípést még vizes homokkal sem kente be. De a család nyomorúsága úgy megijesztette őt is, hogy hallgatott az anyjára, letérdelt a tanácsnok elé, és haladékért könyörgött.
199Éberling hagyta Janit könyörögni, de nem irgalmazott. Jani dühösen felállt:
– Szóval nem tetszik haladékot adni?
– Nem. És kár mennetek akárhová, mert itt én vagyok az úr.
– Majd én megmutatom, mekkora úr maga – mondta Jani. Hátralépett egyet, dobbantott, és ahogy bakugrásban szokta, átugrotta a tanácsnokot a felesége előtt. Éberling hiába küldte a nyomába a rendőröket, mióta a futást feltalálták, a rendőrök sose bírnak a gyerekekkel.
Ez lett aztán a Jani mániája, megleste, mikor Éberling kiöltözve sétálgatott a feleségével a Liget téren, kalapjával visszaköszöngetve a kőbányai polgároknak. Jani előrohant, átugrotta és eltűnt.
A dolgot nem lehetett tűrni, mert a törpe csak addig maradhat nagyember, amíg ki nem nevetik. Éberling fegyverviselési engedélyt kért, a pisztolyát állandóan magával hordta, egyszer sikerült is belelőnie Jani bokájába, úgyhogy szegényt a kocsisok szedték össze, és vitték be a kórházba.
Botra támaszkodva és lábát húzva került haza Jani, azt mondták, nem is gyógyul meg már soha. Éberling örült a hírnek, egyszer el is ment a telep sarkára, ahol a nyomorék fiú szokott üldögélni, és egy csomó ember előtt megleckéztette, máskor így kezdjen ki az elöljárókkal. Ha belátta hibáját – mondta Éberling –, ő nem haragtartó, elintézi, hogy Jani bekerülhessen az elöljáróságra küldöncnek.
Jani letette a botját, felkelt a helyéről, azt hittük, meg 200akarja köszönni az állást, de ő dobbantott egészséges lábával, a bénát felhúzta maga mellé, és még egyszer átugrotta, a törpe tanácsnokot. Arcra esett a kövön, összevissza törte magát, Éberlingnek el kellett tűnnie Kőbányáról, nem élhette túl azt a szégyent, hogy egy sánta gyerek is átugrotta.
Mikor megtörtént a nagy lebukás, magam köré gyűjtöttem azt a néhány jobb embert, aki megmaradt, és beálltam velük egy kocsma sarkába.
– Értsétek meg már végre, hogy ez egy gumigyár. Itt nem lehet vásári trükkökkel kilopni a hurkát a forró zsírból. A Veróczky aztán igazán volt valaki, mégis lebukott: a szputnyikok korában nem lehet egy ötszáz lóerős mozdonyt egy kávéfőzőgép papírjaival kivinni a kapun. A szervezés mindennél fontosabb, ezt vegyétek tudomásul, vagy éljetek meg a fizetésetekből.
Ezzel sikerült megijesztenem őket, szó nélkül engedelmességet fogadtak.
Az új szervezésnél abból indultam ki, hogy a kapuk előtt megszigorították az ellenőrzést, itt még egy egér farkát sem lehetett kicsempészni, a kerítést is végig figyelték a gyári őrök. A közeli temetőbe kellett volna eljuttatni valahogy a cuccot, már olyan őrültségekre is gondoltam, hogy luftballonnal felengednénk néhány gumi201csizmát, valaki pedig kint a temetőben légpuskával kilőné, de ez nagy feltűnést keltene, különben ki garantálhatja, hogy a szél éppen a temető felé fúj?
Mint annyi nagy találmány alapötletét, én is egy gyerekjátékban találtam a megoldás módját. A csúzliban.
A műhelyben öntöttünk egy öt méter hosszú, egy méter vastag csúzliszárat, felkötöttük az ablakfélfára, belefogtunk egy gumicsizmát, nyolcan nekiálltunk, kihúztuk a csúzlit, és hirtelen elengedtük. A csúzli simán átlőtte a gumicsizmát a temetőbe. A gyári őrök csak a surrogást hallották, mire felkapták a fejüket, a csizma már rég elrepült fölöttük.
Arany idők jöttek, munka után átmentünk a temetőbe, összeszedtük azt az 50–60 pár csizmát, nem akarok dicsekedni, de már nem kellett megfejnünk az asztal lábát egy fél deciért. Mondtam is a többieknek: látjátok, mit tesz a jó szervezés?
Sajnos, egy szervezési hibát én is elkövettem. Nem vettem figyelembe, hogy az építőipar elmaradt, és nem adja át a lakásokat határidőre, így a környékbeli szerelmespárok kénytelenek a temető bokrai között kószálni. Már most képzeljék el – hogy a költővel szóljak –, a lány csókra nyújtja ajkát, az ifjú megrészegülten fölébe hajol, ekkor jön egy irtózatos sebességgel érkező gumicsizma, telibe találja őket és úgy eldőlnek, mint a kuglibábuk. S így történt a baj. Az egyik szerelmespár felháborodva behozta a csizmát a gyárba, így dőlt meg egy nagy szervezés az építőipar lassú munkáján.
202Mikor apósom huszadszor jött haza olyan részegen, hogy ajtó helyett a falra akasztott gyúrótáblán akart bemenni a szobába, kijelentettem a feleségemnek: tisztelem, becsülöm a szüleit, de a kis Ákos fiunk érdekében el kell költöznünk tőlük.
Egy év alatt tíz helyen laktunk. Egyik helyen a rekamiéban cincogtak az egerek, ami még nem lett volna baj, de éjszaka előjöttek, és kiették a zsebemből a töltőtoll bőrtokját. Egy másik szobánktól pedig azért váltunk meg, mert épp a szomszédunkban rendezték a közepes sportágyúk pergőtűz-világbajnokságát.
Képzeljék, hogy megörültünk, mikor valaki egy csendes, tiszta albérletet ajánlott nekünk, ráadásul egy budai villában.
Körülnézek: gyönyörű kis szoba, igaz, hogy egy dög nagy zongora elfoglalja a helyet, de mindegy, majd gombfocizunk rajta a fiammal. Úgy látszott, háziasszonyunkkal, özvegy Brandy Gerzsonnéval is ki lehet jönni.
– Mennyit tetszik kérni a szobáért?
– Csak a törvényeset. 150 forintot. Persze, még egy kis összeg hozzájön: zongorahasználati díj. Én súlyt helyezek arra, hogy önök kulturált körülmények között lakjanak.
– És mennyi a zongora használata?
– 400 forint havonta. Gyönyörű acéltőkés zongora, egy örökös darab.
203Mit volt, mit tenni, el kellett fogadnunk a 400 forintos zongorát, de én a fogamat csikorgattam dühömben.
– Megállj, öreg bányarém, le lesz rajtad zongorázva.
Este térdem közé állítottam a fiamat, és mélyen a szemébe néztem.
– Szeretsz te engem, Ákos?
– Nem. Utállak, mint a varjú a rohadt tököt. A múltkor is megvertél.
Nagyot nyeltem, hiába, én neveltem őszinteségre a fiamat.
– És a pénzt szereted?
– Azt szeretem.
Ígértem neki napi 5 forintot, ha reggeltől estig veri a zongorát. El kell hogy ismerjem: Ákos megdolgozott a pénzért. Jobb kezével evett, bal kezével zongorázott, bal lábra cipőt húzott, jobb lábával zongorázott. Nekünk, akik végighallgattuk a közepes ágyúk pergőtűz-világbajnokságát, meg sem kottyant, de Brandyné már a második este bekopogtatott hozzánk:
– Nem játszhatna a gyerek egy kicsit halkabban?
– Halkabban? Hiszen ezt alig halljuk.
– De valami dallamosabbat.
– Kérem, én a modern zenét szeretem.
Ezen az estén Ákos 10 forint célprémiumban részesült. A második tízest akkor kapta, amikor Brandyné elmenekült a lakásból.
Azt hittem, a miénk lesz a lakás, de a tanács beutalt Brandyné helyére egy teljesen süket öregurat, akit a zon204gorázás nem érdekel. Azóta Ákos egész nap festeget az öreg ablaka előtt. Hátha a színek hatnak rá.
Riporter. Tehát így zajlott le huszonöt évvel ezelőtt, 1941. október 6-án a „Munkás Önsegélyező” színjátszóinak Bánk bán előadása. Egyszerű munkások tiltakoztak Katona József szavaival az ország fasizálódása és a német hódító törekvések ellen. Végezetül azt szeretnénk megkérdezni Baumholzer Ferenctől, az előadás egykori rendezőjétől, aki ma az Ódry Színészotthon megbecsült lakója, hogyan alakult az előadás egykori szereplőinek a sorsa? Kezdjük talán a színlap elején: mi történt II. Endrével, a magyarok királyával és Gertrudis királynéval?
Baumholzer. Macskássy elvtársat és Feldmann Teréz elvtársnőt, a szerepek egykori alakítóit a felszabadulás után kiemelték szakszervezeti vonalon. Összeházasodtak, eszményi szép családi életet éltek, három gyermekük született, a kis Béla, Endre, Mária. Sajnos, Feldmann elvtársnő egy szörnyű tragédia áldozata lett. Az öccse, aki vidékről jött fel, velük lakott egy kis személyzeti szobában, és a nénje tudta nélkül férjes asszonyokat hurcolt fel magához. Egyszer egy féltékeny férj betört hozzájuk, részegen kuplerájosnőnek csúfolta, mikor ezt Feldmann elvtársnő kikérte magának, a férj vak indulatában egy 205mozsártörővel leütötte. Macskássy elvtárs azóta csak a gyerekeinek él.
Riporter. Valóban megrázó tragédia, reméljük a többiek sorsa kedvezőbben alakult. Hogy a költő szavait használjam: Él még Bánk?
Baumholzer. Körtvélyesi Szaniszló elvtárs, egykori faköböző, aki az emlékezetes előadáson Bánk bánt, Magyarország nagyurát alakította, sajnos, már nincs az élők sorában. Fegyverrel harcolt hazánk felszabadításáért, és a németekkel vívott tűzharcban elesett.
Riporter. És mi történt Peturral?
Baumholzer. A Peturt alakító színész nevét nem mondom ki, erre önmagát tette méltatlanná. Már korábban is sok bajt okozott fékezhetetlen anarchista hajlamaival, frakciózásaival, részegeskedett és minősíthetetlen dalokat énekelt. Később, szervezett munkás létére a nyilaskeresztes párthoz sodródott, és beállt a halálfejes légióba. Érdekes megemlíteni, hogy a felszabadulás után Rövid Péter százados elvtárs tette őt ártalmatlanná, aki szintén részt vett előadásunkon, mint Solom alakítója.
Riporter. Hallhatnánk valamit a női szereplőkről?
Baumholzer. Lugossy Brigitta elvtársnő, Melinda egykori megelevenítője, ma a Nőtanácsnál dolgozik, mint az Elhagyott Asszonyokat Támogató Jogi Iroda vezetője. Ugyanide került Bandeleiben Izidóra, aki a külföldi kapcsolatok osztályán thüringiai szakreferens.
Riporter. És senki sincs az egykori munkásszínjátszók között, akinél, hogy úgy mondjam, a múzsa csókja tar206tósnak bizonyult, és ma is a művészet területén tevékenykedik?
Baumholzer. Dehogynem. Ottó egyik vidéki színházunk vezető énekese. Biberach pedig a filmgyárban főgyártásvezető.
Riporter. A szereplők névsorának végére értünk, már csak Tiborc, a paraszt van hátra.
Baumholzer. Ő az egyetlen, aki megmaradt a fásszakmában, ma is asztalossegéd, polcokat gyalul futószalagon. Sajnos, sok baj van vele, állandóan panaszokat nyújt be a szakszervezethez, művezetők és közértesek ellen. Sőt a múltkor már komoly rendőrségi ügye is akadt, a kerületi galambászok köre feljelentette, mert illetéktelenül leütött két fiatal galambot.
Valamikor, még az én fiatal koromban – szokta mesélni nagyapám –, élt a város szélén egy foltozósuszter, akit Kiss Mátyásnak hívtak. Ez a Kiss Mátyás arról volt híres, hogy ebédre zöld hagymaszárat evett aludttejjel, és a temetkezési vállalat kirakatában aludt egy koporsóban, kuporgatta a pénzt, mert mindenáron saját műhelyt akart nyitni.
Tizenöt évébe tellett, míg végül kirakhatta szegény a cégtáblát a bódé fölé: „Kiss Mátyás, úri és női, angol és 207francia, papi és polgári cipész”, de tizenöt hónap se kellett hozzá, hogy megbukjon. Miképp is konkurálhatott volna a híres Hajdinyákkal, aki amerikai villamosgépeken varrta a cipőket, és kölnivel illatosította a csirizt, az ő vevői még nála is szegényebbek voltak, hozomra dolgoztattak. Kiss Mátyás mindenképpen fenn akarta tartani a műhelyét, visszatért az aludttejhez és a zöld hagymaszárhoz, de gyűltek az adósságai, egyik nap aztán kijött a két elöljárósági szolga, és megállt a műhely előtt.
Felolvastak valamit, és lepecsételték a műhely ajtaját, ezzel sem érték be a felfuvalkodottak, létrát kerítettek, megragadták a cégtáblát, és letaszították a porba, erre pedig semmi szükség sem volt.
Kiss Mátyás nem szólt, de akik figyelték a szemét, megesküdtek, hogy lángok bujkáltak benne és zölden fénylett, akár az ördög tekintete, nem tudta elviselni, hogy a nevét, melynek becsületére úgy vigyázott, most egyszerre a porban lássa.
Elment a környékről, már azt hittük, hogy kivándorolt Amerikába, és a jó világrészben próbál szerencsét, mikor egy őszi éjszakán újból megjelent.
Kopott fekete kabátját és sovány, meghajlott alakját nem láttuk, csak a keze nyomát, vörös betűkkel felírta régi műhelye falára: Kiss Mátyás, Kiss Mátyás, Kiss Mátyás, hiába próbálta másnap átmeszelni az új tulajdonos, az erős betűk kiütköztek a mész alól.
Megőrült a suszter, meg kellett, hogy őrüljön, mert ezután minden éjszaka visszatért, és most már nemcsak a régi bódéjára írta fel a nevét, hanem ahogy az eszébe 208jutott: a zeneiskolára, a Fácányi tollkereskedő házára, vagy éppen a menhely falára.
Az elöljáróság tűrte, tűrte, csak akkor lépett közbe, mikor Kiss Mátyás már a közintézményeket sem kímélte, ott vöröslöttek nevének betűi a főtéri nagy, háborús emlékművön, a gáztartályon, sőt magán az elöljáróság épületén is. Ezt nem lehetett tovább szó nélkül hagyni, kiadták a parancsot a rendőrségnek: kézre kell keríteni a Kiss Mátyást.
De a rendőrök hiába vetették magukat a nyomába, most derült ki, hányan pártfogolják a tönkrement susztert, régi kuncsaftjai rejtegették, akiknek ingyen rakta a flekket és a féltalpakat, a műhely forgácsai között segédek adtak neki szállást, akik a saját sorsukat látták benne, végül pedig mindenki támogatta, aki utálta az elöljáróságot és a rendőröket. Elég az hozzá, hogy nem találták Kiss Mátyást.
Az elöljárók nap mint nap tanácskoztak, a helyzet annál is inkább fenyegetőnek látszott, mert a város egy hidat építtetett, Ferenc Józsefről nevezték el, és a császár megígérte, hogy lelátogat a megnyitásra, márpedig a császárt nem fogadhatja rebellió.
Egyezkedni próbáltak a suszterrel, a közszolgák kidobolták, ha abbahagyja a mázolást, visszakapja a műhelyét, és elengedik az adóját, de a susztert ez már nem érdekelte. Mikor a császár hintóján végighajtott az új hídon, minden pillérre szép vörös betűkkel fel volt festve: Kiss Mátyás, Kiss Mátyás, Kiss Mátyás.
A császár dühbe jött, legjobb titkosrendőreit hozatta 209le Bécsből, akik még a szita lyukait is egyenként végignézték, egy padláson végül ráakadtak Kiss Mátyásra. Vitték a császár elé.
– Ide hallgass, te suszter – kiabált a császár –, hogy jössz te ahhoz, hogy az én hidamra felírjad a neved? Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy a tiéd. Tudod, mekkora császár vagyok én? Az egész világ az enyém – mondta és megforgatta a sarokban álló földgömböt –, és te ki akarsz kezdeni velem?
Kiss Mátyás csak állt ott, és nem szólt semmit, méltóságán alulinak tartotta, hogy vitatkozzon a császárral.
– Azonnal megígéred, hogy többé sehova se írod fel a nevedet, vagy börtönbe csukatlak, hogy belefeketedsz.
A suszter úgy csinált, mintha beleegyezne, erre a császár elégedetten bólintott és elbocsátotta. Sétált fel és alá a nagy teremben, arra gondolt, milyen kár, hogy nem igaz, amit Kiss Mátyásnak mondott, mármint hogy az egész világ az övé.
Bánatosan forgatni kezdte a földgömböt, és megdöbbenve látta, hogy amíg ő nem figyelt oda, a ravasz suszter az összes világrészre ráírta vörös betűkkel: Kiss Mátyás, Kiss Mátyás, Kiss Mátyás.
A császár nekiesett a földgömbnek, és a zsebkendőjével akarta letörülni ezeket a betűket, két hétig az ujja között fújta ki az orrát, mert a zsebkendője elszakadt a dörzsölésben, de minden földrészen ott maradt Kiss Mátyás neve.
210Akkoriban egy törpét játszottam valamilyen japán darabban, hogy nagyobb illúziót keltsek: a lábamat térdben összeszíjazták, és úgy kellett beugrálnom a színpadra.
Ez is elég lett volna, hiszen a lábam majd kiszakadt a helyéből, de még egy külön szenvedés járult hozzá. Kákonyi, aki ebben a darabban a hősszerelmest alakította, híres volt gonosz vicceiről, ő kormozta be a függönyön a kipillantólyukat, s ha valaki kinézett, egész este fekete monoklival járkált, ő nyírta meg a színpadi esernyő vásznát, az eső pedig a partner fejére zuhogott. Most sem hagyta ki az alkalmat, mindig leste a színfalak között, mikor indulok befelé, és az indulás pillanatában belém rúgott. Összeszíjazott térdekkel úgy gurultam be hanyatt-homlok a színpadra.
Először megpróbáltam szépen beszélni Kákonyival. Elmondtam neki, hogy összevissza töröm magamat, és súlyosan bánt ez a dolog önérzetemben. Kákonyi valódi könnyeket sírt, megcsókolt, és megesküdött az anyja életére, hogy többé nem teszi.
Másnap este megnyugodva készültem a jelenésre. Kákonyi ott állt mellettem, megsimogatott, és minden jót kívánt. Hálatelt szívvel indultam befelé, félúton ért hátulról a rúgás, amitől majdnem kidöntöttem a súgólyuk fedelét.
Színházi bíróság elé vittem az ügyet, komoly pénzbün211tetést róttak ki rá, de ő inkább eladta alsógödi házát, hogy kifizesse.
Most már láttam, hogy magamnak kell kezembe vennem az ügyet, kutyaharapást szőrével akartam megbosszulni.
A jubileumi előadáson – mikor a japán nagykövet is fent ült a díszpáholyban – megkértem az ügyelőt, hogy az első felvonás után bent maradhassak a színpadon.
Kákonyi Bánkúti Ellával, a primadonnánkkal kiment a tapsokat fogadni. Kákonyi ment elsőnek, tehát biztos voltam benne: ő támaszkodik legszélén hátával a függönynek. Hátraléptem, és nekifutottam, bemutattam egyikét híres kapásrúgásaimnak, melyek fiatalkoromban a Tököli AC rettegett hátvédjévé tettek.
Óriási sikoltás hallatszott a függöny túlsó oldaláról, mégpedig női, mert a ravasz Kákonyi udvariasságból mégis előreengedte Bánkúti Ellát. Szemtanúk szerint, ha Ella nem kapaszkodik meg a nagybőgő nyakába, beleesik a zenekari árokba.
Szegény Ella – bár, ha meggondoljuk, mit mondott a múltkor a hátam mögött…
F. barátom meséli:
– Nemrég Norvégiában jártam, a King John szállodában egy szőke, negyvenes, de még vonzó portásnővel 212kellett elintéznem a bejelentést. Mikor megnézte a lapomat, felcsillant a szeme:
– Maga magyar? – kérdezte németül.
– Igen.
Elhallgatott, és várakozásteljesen rám nézett. Ugyanez a pillantás ismétlődött meg, valahányszor keresztülmentem a hallon. Ebédre készültem, mikor a nő hűvösen megkérdezte:
– Biztos, uram, hogy ön magyar?
– Biztos.
– Ó, igen – mondta, de látszott rajta, hogy nem hiszi.
Átmentem a mosdóba, még mindig töprengve a rejtélyes szőke nőn. A tükör mellett a fal teli volt firkálva, legnagyobb csodálkozásomra egy magyar felírást is találtam: „Magyarok! A szállodában a szőke portásnőnek azt kell mondani, hogy úgy világít a szívemben, mint az északi fény, akkor elolvad. Csak tinéktek árulom el, éljen a haza!”
Alatta hosszú sorban következtek az aláírások: Így van, tanúsítjuk: Véges Béla, Sántha József, Vas Dezső és így tovább.
Összeszedtem minden bátorságomat, és rákönyököltem a porta pultjára:
– A maga haja úgy világít a szívemben, mint az északi fény.
– Petyár – mondta a szőke nő, és úgy adta át a kulcsot, hogy ujjaink kissé összeértek.
213R. barátom zenekarával együtt északi hangversenykörútra szerződött, turnéjuk utolsó állomásaként eljutottak Grönlandba is. Büszkén nézték a ködben elmerülő jéghegyeket, és kicsit meg is hatódtak maguktól, hiszen hazánk fiai közül elsőnek ők jutottak el az Északi-sark közvetlen közelébe. Legszívesebben ellopták volna az étteremből a kis piros-fehér-zöld zászlót, és kitűzték volna az egyik jégcsúcsra.
A sötét kikötőben csak egy fókabőrbe öltözött eszkimó álldogált, lámpásában halolaj égett. A zenészek már kikészítették a rágógumit, amivel meg akarták ajándékozni az első bennszülöttet, akivel találkoztak, mikor az eszkimó letette a lámpást, tenyeréből tölcsért formált, és felkiáltott a hajóra:
– A Schwarcz Tibit nem hoztátok magatokkal? Már öt éve tartozik egy húszasommal!
Mikor Berta Bertalan azt írta új regényében, hogy a lakatosok célba lőnek a hegesztőpisztollyal, a kritika egyöntetűen azt tanácsolta neki: próbáljon megmártózni az élet sűrűjében.
Bertának nem volt kedve ahhoz, hogy elmenjen egy gyárba vagy egy téeszcsébe, nem szívesen hagyta volna el budai villáját, ahol, kutyája szőrét simogatva, olyan kellemesen múltak a délutánok. Végül is úgy döntött: 214életanyagának felfrissítéséhez elég lesz, ha beáll ma éjszaka havat hányni.
Vigyázott, nehogy leleplezze magát már a ruhájával; villája házmesterétől kért egy használt bakancsot, kezeslábast és egy kucsmát. Télikabátját túl jónak találta, ezért letépett róla két gombot, és leöntötte festékkel.
Zsebre vágta kis noteszét, amelybe az életszerű dialógusokat akarta feljegyezni, és taxit rendelt: a hómunkás-elosztótól két saroknyira szállt ki. Öltözéke általános feltűnést keltett az utcán. Mikor levette fejfedőjét, hogy megvakarja a fejét, néhány egy- és kétforintos koppant meg benne.
A hómunkás-elosztóban csak egy öregember várakozott, micisapkáját mogorván a homlokába húzta. Berta irigyelte tőle a kabátját, mely leginkább egy paszomántjaitól megfosztott kacagányra emlékeztetett. Gyorsan felírta noteszába: „A hómunkások jórészt kacagányt hordanak.”
Kettőjükön kívül több hómunkás nem is jelentkezett, a felügyelő vállat vont, kiadta nekik a lapátokat, és megmutatta, hol kotorják a havat.
Berta nem tudta, hogyan kellene elkezdeni a beszélgetést, utoljára 1949-ben beszélt egy munkással, aki tévedésből csöngetett be hozzá, mert valójában a házmestert kereste. Ebből az élményből írta később a „Munkások csillaga” című regényciklusát.
Szerencsére az öreg megszólalt, egy nő felé bökött:
– Na, ennek akkora feneke van, mint egy forint ára dinnyeföld.
215Ügyesen eltakarva a noteszt a lapát nyelével, Berta felírta ezt az életízű dialógust. Úgy érezte, most már neki is kell mondani valamit, megköszörülte a torkát.
– Bizony, bizony, némely embernél hosszabb a péntek, mint a szombat.
Úgy emlékezett rá, hogy ezt olyankor szokták mondani, mikor valakinek kilóg a gatyája a nadrág alól, de az öreg valamiképp a helyzethez illőnek találta a megjegyzést, mert bólintott.
– A fene jobban tudja. Én inkább bevakolnám a köldökömet egy üvegcseréppel.
Berta ezt is felírta. A műszak végére notesze félig megtelt az öregtől hallott, életízű dialógusokkal. Az irodában elköszönt tőle, megvárta, amíg az ajtó becsukódik utána, és a felügyelőhöz fordult.
– Köszönöm, hogy egy ilyen nyílt eszű öreg munkásember mellé osztott be.
A felügyelő legyintett.
– Nem munkás az.
– Hanem mi?
– Egy másik író elvtárs. Ő is idejár hozzánk az életet tanulmányozni.
Nemzetközi kézilabda-mérkőzések céljára Sz. vidéki városban 80 millió forint költséggel fedett sportcsarnokot építettek. A csarnok tökéletesre sikerült: a kuglizó ka216kast ábrázoló mozaik díszítés nagydíjat nyert egy szürrealista kiállításon, szakemberek megcsodálták a fotocellával működő automata jegyszedőt, de az átadás előtti napon – amikor a hitelesítő bizottság már meg is érkezett Sz.-re – kiderült, hogy maga a pálya 22 centivel rövidebb az előírásosnál, így mérkőzések lejátszására nem hitelesíthető.
Ezt egyelőre csak a tervező és kivitelező vállalat mérnökei tudták, sápadtan járkáltak a 80 milliós csarnokban, de a falakat ők sem tolhatták arrébb. Csak Sajtár, a részeges művezető látszott nyugodtnak. Megállt a pálya közepére festett körben, és kinyújtotta a tenyerét.
– Mindenki gyónjon ide egy százast, holnap átadom a csarnokot.
A művezető sokáig élt Olaszországban, állítólag a pisai ferdetornyot is ő adta át mint első osztályút, a mérnökök most sem kételkedtek benne, csak a trükk érdekelte őket.
– Hogyan?
Sajtár megköpködte a pénzt és elrakta.
– Abból kell kiindulni, hogy nemcsak mi tévedünk néha, más vállalatok is olyan linkek, mint a lómáj. Maguk feltételezik, hogy a mérőszalaggyár csupa olyan szalagot gyárt, amelyen egy méter pontosan száz centi? Akad majd ott 99 centis is, be tudjuk hozni ezt a rongyos 22 centit.
Sajtár éjszaka felment Pestre, és vett kilenc első osztályú mérőszalagot, mindegyikről garantálta, hogy rövidebbek egy méternél. A szalagokat az asztalra tették, 217hogy a nemzetközi bizottság tetszése szerint választhasson belőlük.
A francia elnök személyesen mérte fel a pálya hosszát, összeráncolta a homlokát, megismételte a mérést, végül csodálkozva széttárta a karját:
– A pálya nem hitelesíthető, mert egy méterrel hosszabb, mint a szabvány felső határa.
Később utánaszámoltak: a túlbuzgó Sajtár olyan mérőszalagot vett, melyen egy-egy méter csak 97 centi volt.
Magának, uram, egy hajszálrugó drága 50 forintért? Akarja ingyen? Higgye el, nálam már se nem oszt, se nem szoroz, az én világom elmúlt. Pedig valaha én is voltam valaki, én szállítottam az óratokokat Vaksi Frédinek, minden idők legnagyobb eladó-zsenijének.
Frédi hároméves volt, mikor meghalt az apja, nem rohant orvosért, mint valami tökéletlen, hanem jegyeket árusított a többi gyerekeknek, 4 fillérért megnézhették a halottat. Én már akkor mondtam, hogy a Frédinek talentuma van.
A Teleki téren 16 éves korában kezdte, mint átöltözős link. Tudniillik, ha eladott valamit, sietve átöltözött, nehogy a vevő ráismerjen. Aztán egy kis standot nyitott, itt is micsoda trükköket talált ki! Eladott egy nagy, százkilós parasztfiúnak egy gyerekre való matrózruhát, mit 218mondjak: a blúz a könyökéig sem ért, a nadrág pedig olyan volt, mint a mai halásznadrág. Egy óra múlva jön vissza a fiú a mérges apjával, Vaksi Frédi kitárt karokkal eléje rohan:
– Hogy megnőtt, mióta nem láttam, adjunk egy szép új ruhát a nagyfiúnak?
De a nagy trükkje, amiért valaha még szobrot állítanak neki, mégiscsak az óratok volt, melyet – mint már jeleztem – én szállítottam neki.
Egy ócska ruha órazsebébe egy óratokot rakott, de a legolcsóbb, 15 fillérest, mi, órások ezt a tokot „elefánttalp”-nak hívtuk, majdnem kiszakította a zsebet. Aztán ezt a ruhát félretette valahová, a bódé sarkába.
Ha egy-egy különösen okos „mamzer” jött be hozzá vásárolni, olyan, aki még a cukrot is keserűnek találja, és halomra rakatja az öltönyöket a pulton, Frédi elhatározta, hogy megbünteti.
– Hát, sajnos, mást nem tudok ajánlani uraságodnak. Volna még valami, de hát ugye…
Frédi legyintett, mint aki megbánta, hogy előhozta az ügyet, és szeretné visszaszívni, de a mamzer már szagot fogott.
– Mi volna az?
– Most kaptunk egy öltönyt gróf Csekonics Bélától, valódi angol bóvlianyag. Még nem is volt időm átnézni.
És elővette az óratokos ócska ruhát a bódé sarkából.
– Persze, ha akarja, azért felpróbálhatja.
A mamzer felvette a ruhát, és rögtön megérezte: valami van az órazsebben, persze, azt hitte, hogy a Cse219konics benne felejtett egy órát, csak Frédi még nem találta meg.
– Ez a ruha tetszik nekem.
– Mondom, hogy még nem néztem át.
– Elég, ha én átnéztem.
– Hát ha ennyire ragaszkodik hozzá uraságod, nem bánom, pedig őszintén szólva, magamnak szántam.
Vaksi Frédi hunyorgott, és tízszeres árat kért a ruháért, de a mamzer nem is próbált alkudni. Rohant ki a bódéból, kinyitja az órazsebet, persze, üres óratokot talált ott. Ha esze volt, elkotródott a környékről, mert ha visszament reklamálni, Frédi a redőnyhúzó rúddal várta.
– Mi az? Órát adtam én magának, vagy ruhát? Takarodjon innen, piszkos szélhámos, mert rendőrt hívok.
Méltatlankodva ingatta a fejét.
– Tehetek én arról, hogy a Csekonicsok olyan sóherek, hogy csak óratokra telik nekik?
Istenem, de sok óratokomat adta el a Vaksi Frédi, ez is lett a végzete. Ahogy öregedett, egyre romlott a szeme, egyszer rosszul nézte meg, és a saját schaffhauseni arany zsebóráját rakta be egy öltönybe az óratok helyett. Amikor rájött, elkeseredésében magára gyújtotta a bódét.
220Barátaim három kis történetet mondanak el annak bizonyítására, hogy sokkal egyszerűbb az élet, ha valaki olyan foglalkozást választ, melyet mindenki ismer; például: asztalos, bútorfényező, mérnök, űrrepülő. Hogy miért?
M. Dezső barátom a múltkor belépőt kért az egyik gyárba. A portás kéri a személyi igazolványát, és jegyzi az adatokat:
– Foglalkozása?
– Dramaturg.
A portás kezében megáll a ceruza.
– Fel lehet írni? Nem titkos?
N. Ottó barátom egy természetjáró-csoportba jelentkezett, felvételénél a titkárnő nyájasan megkérdezi:
– Az elvtárs foglalkozása?
– Diszpécser vagyok.
Egy hétre rá N. megkapta a természetjáró-igazolványt, fényképe alatt a következő szöveggel: N. Ottó, foglalkozása: Dolgozó Ifjúság Szövetsége-pécser.
Harmadik barátomról, O. Ferencről csak annyit említek meg elöljáróban, hogy Feri hetenként váltogatja 221foglalkozását, volt már többek között geodéta, mérnök, vásározó és vándorméhész. Mikor a személyi igazolványát állították ki, éppen egy fémolvasztóban cipelgette a repülőgépek roncsait. Természetesen ezt az állását sem tekintette véglegesnek, így mikor az összeíró kisasszony feltette a kérdést: – Mi a foglalkozása?
Feri önérzetesen csak ennyit felelt:
– Momentán segédmunkás vagyok.
A kisasszony a „momentán”-t valamilyen szakmának tarthatta, mert azóta O. személyi igazolványában ez áll: O. Ferenc, foglalkozása: momentán.
Feri nem tiltakozott, csak hosszan eltűnődött.
– Honnan ismert ez a nő engem?
Valamikor az Auguszta telepnek saját futballcsapata volt: „Menekültek” Torna Kör, és ebben a csapatban játszott balszélsőt Grabócz, a süket szabósegéd. Egész héten a nadrágokat varrta olyan sebesen, hogy a tű átforrósodott a kezében, és egy bögre hideg vízbe kellett mártani, de lélekben ilyenkor is kint élt a telepvégi futballpályán. Ha kuncsaft nyitott be a műhelyébe, mindig egy levelet mutatott neki:
– Épp most kaptam. Debrecenbe hívnak profinak.
Pedig a futball több szomorúságot okozott neki, mint örömet. Nem hallotta a bíró sípszavát, mikor lest jel222zett, a védők már leálltak, de ő mintha krokodil elől menekülne, cikcakkban átvágtatott köztük, a hálóba rúgta a labdát, és karjait magasba dobva visszafordult, akkor vette észre, hogy az egész nézőtér rajta nevet.
Másszor bemesélték neki, hogy az ellenfél hátvédje szidja az anyját. Grabócz végig figyelte a hátvéd száját, és valahányszor látta, hogy mond valamit, odalépett hozzá, keményen a szemébe nézett:
– Te, az anyádat.
Mint játékos, Grabócz nem tartozott a klasszisok közé, de hogy szíve volt a futballhoz, azt még azok sem vonták kétségbe, akiknek elszabta a nadrágját. A szívének köszönheti, hogy a népligeti pályákon még mindig emlegetik az egyik meccsét, holott csapatának már a nevét is betakarta a por.
A „Menekültek” a bajnoki táblázat végén állt, az utolsó fordulóban győznie kellett, hogy elkerülhesse a kiesést. Ez reménytelennek látszott, mert a bajnokjelöltet, a Sashalmi Tűzhelygyárat kapták ellenfelül. A gyár tulajdonosa üzleti reklámnak használta a futballt, nem sajnálta a pénzt a csapatra. A „Menekültek” mellett nem szólt más, csak 500 biciklipumpa, mellyel szurkolói a bírót fenyegették, és játékosainak lelkesedése.
Ez a lelkesedés, mint már annyiszor, csodát művelt, a „Menekültek” a második félidő vége felé 1:0-ra vezettek, hogy tartsák az eredményt, Grabóczot is hátravonták a kapu elé.
Szinte az utolsó pillanatban a sashalmi balösszekötő mégis kicselezte a „Menekültek” védelmét, már csak a 223gólvonalra beszaladt Grabóczcal állt szemben. A jobb felső sarokba helyezte a labdát, a nézők már gólt kiáltottak, mikor Grabócz felugrott, mint egy madár végigrepült a gólvonalon, és szögletre fejelte a labdát. Zuhantában nekiesett a kapufának, beütötte a fejét, dőlt a vér a homlokából.
A „Menekültek” játékosai kétségbeesetten siettek a segítségére, de Grabócz felkelt, és eszelősen kiabálni kezdett:
– Gyerekek, hallok!
Hirsch doktor, a telepi orvos később úgy magyarázta, hogy az erős ütéstől a dobhártyára ülepedett mészréteg levált, és a hallóidegek felszabadultak. Ez lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, de az biztos, hogy Grabócz már csak egyszer játszott, aztán szegre akasztotta a bőrszeges cipőt: most már hallotta, miket kiabálnak be neki a nézők.
– Értse meg, Vörösvári elvtárs: nem viheti ki engedély nélkül a bőröndöt.
– Miért, portás bácsi, azért hoztam be magammal, mert este utazom.
224– Én elhiszem, de írás nélkül nem engedhetem ki a kapun. Éberség is van a világon.
– Kitől hozzak írást?
– A főnökétől.
– Önálló kutató vagyok, nincs főnököm.
A portás vállat vont:
– Akkor a bőrönd itt marad. Éberség is van a világon.
– Nem marad itt. Adjon egy darab papírt.
Vörösvári sietve ír: „Én, Vörösvári Lajos engedélyezem, hogy Vörösvári Lajos kivihessen egy bőröndöt a portán. Vörösvári Lajos.”
Átadja az írást:
– Most már jó?
– Most már igen. Viszontlátásra, Vörösvári elvtárs.
Barátom, egy vidéki kultúrotthon igazgatója meséli:
– Tavaly az év végi leltárhoz felvettünk kisegítőnek egy nyugdíjas könyvelőt, egyik délután bejön hozzám az öreg:
– Igazgató elvtárs, sajnos eltűnt egy koreográfia.
– Mi tűnt el?
– Egy koreográfia, már néztem fent a padláson is, a portás azt mondja, ő sem látta. Pedig be van írva: egy koreográfia, 600 forint.
225– De hát Jenő bácsi, a koreográfia nem használati tárgy, hanem táncköltemény.
– Táncköltemény?! De hát akkor is valahol meg kell hogy legyen egy 600 forintos koreográfia.
– Itt van a fejemben.
– Az igazgató elvtárs fejében?
Eltűnődik:
– Tudja mit, igazgató elvtárs, maga is rendes volt hozzám, tusoljuk el az ügyet, vegyük fel a koreográfiát fogyóanyagnak.
Néhány évvel ezelőtt húsz vadnyulat kellett összefognunk a filmgyár valamelyik felvételéhez. A megrendelés a lehető legrosszabbkor jött, mert a nyúlállományunk jó részét már kilőtték dollárért és márkáért, egészen fiatal nyulak akadtak meg a kifeszített csapdákban.
Csak egyetlen komoly, öreg nyulat sikerült kézre kerítenünk, egy golyó- és tüskeverte kant, akinek egyik fülét is leszakították valamilyen csetepatéban, leukoplaszttal kellett megragasztani. Néhány szál bajuszával, vörös szemeivel egy régi falumbeli kocsmai verekedőre, a Bélára emlékeztetett, így is hívtam ezentúl.
A felvétel nem látszott túlságosan komplikáltnak. Vitéz, az apró vadászkutya nyulat kerget, és egy hosszú, látványos vágta után elfogja. A filmben talán egy 226percnyi időt sem tett ki, mi mégis már a harmadik napot vesztegettük el hiába. Ugyanis a nyulak túl gyöngék és gyávák voltak, néhány lépés után megálltak, bevárták Vitézt, teljes megadással hagyták, hogy a kutya fogai közé szorítsa őket, és visszaügessen a felvevőgéphez.
Én végig a ketrec mellett tartózkodtam, láttam, hogy Béla egyre ingerültebben figyeli az eseményeket, valahányszor a kutya letett egy nyulat a rendező lábai elé, leszegte a fejét, ép füle fel-alá mozgott, és erős hátsó lábai megfeszültek.
Végül is elfogyott a többi tizenkilenc nyúl, a rendező előhozatta Bélát a ketrecből, fitymálva nézegette a leukoplaszttal megragasztott fülét, és csak takarékosságból egyezett bele, hogy elindítsuk a kutyával folytatott versenyfutásban.
Béla nem sietett, mintha megfigyelte volna, hogy a kutyát egy ideig úgysem engedik a nyomába, sőt később se kezdett vágtába, jobbra-balra ugrálva csalogatta be Vitézt az erdőbe.
Negyed óráig várakoztunk indításra kész felvevőgéppel, a stáb már elkönyvelte, hogy az öreg és tapasztalt kannak sikerült megszöknie, mikor váratlanul megjelent az erdőszélen Béla. Már messziről látszottak sebei, másik füle is tépetten lekonyult, de nem egyedül jött, a fogai között tartotta a kutyát.
Nem sietett, egyenletes, hosszú ugrásokkal hozta el Vitézt a felvevőgépig, letette a rendező lábaihoz, aztán egy diadalmas pillantást vetett a stábra, büszkén, hogy 227tizenkilenc gyáva után neki sikerült helyreállítani a nyúl név dicsőségét.
Mindenki káromkodott és ámuldozott a megdöbbenéstől, jellemzésül csak annyit, hogy a gyártásvezető saját felelősségére utalt ki egy tekercs leukoplasztot, így Béla elegáns, új fülekkel tűnhetett el a sárguló réteken.
Ha jól emlékszem, 1945 januárjának elején Marcival és egy szánkóval bementünk Pestre, hogy játékokat lopjunk. Persze, úgy tettünk, mintha csak a konzervgyárba indulnánk kénezett barackért, tudtuk, anyánk leverné a derekunkat, ha sejtené, mire készülünk.
A Körúton még géppisztolysorozatok süvítettek, és előrehajló, kenyérzsákos katonák bújtak át a leszakadt drótok között, de a Delka cipőüzlet kirakatában egy rongyos férfi ült, és éppen cipőt próbált. Elégedetlenül intett felénk az egyik párral.
– Nincsenek már azok a jó durábel cipők…
Mi először egy ékszerüzletbe másztunk be, alig fértünk át a kis résen, melyet a repeszek vágtak a redőnybe. Úgy látszik, a tulajdonos sietve menekülhetett, és más tolvajok sem jártak előttünk, mert az asztal üveglapjai alatt bántatlanul fénylett a sok kristályváza, tál, meg a jó ég tudja, milyen ékszerek.
Ez minket nem érdekelt. Mi nem ilyen hülyeségekért 228jöttünk be Kőbányáról. Hogy mégis ne járjunk itt hiába, felmásztunk az asztalra, és cipősarkunkkal betörögettük az üveglapokat, ahogy az első jégtócsákat szoktuk.
Az ötödik vagy hatodik üzlet, ahová bemásztunk, játékbolt volt, méghozzá akkora, mint egy kápolna. A polcokon ott sorakozott az összes játék, melyet a gazdag tisztviselőtelepi gyerekeknél láttunk: vetítőgép, villanyvasút, de akadt ott éneklő medve, felhúzásra kalapáló kovács, és amit én a legjobban szerettem volna: nagy, fényezett, ragyogó sakktábla.
Addig egyetlen játékunk volt: egy fakanálra kötözött paprikajancsi. Most egymást lökdösve szedtük le a játékokat a polcról, egy mozdonyon majdnem összeverekedtünk, végül kivágtuk az ablakon, hogy ne legyen egyikünké sem. Így is méter magasan megpakoltuk a szánkót, alig tudtuk hazahúzni.
A telep szélén megálltunk. Marci rám nézett.
– Mit mondjunk a mutternak, honnan van?
– Találtuk.
– Majd el is hiszi. El kéne dugni, aztán előszedni lassanként. Hátha akkor nem szól.
A Telepi út fölött a németek felrobbantották a vasúti hidat, két pillér épen maradt, csak kidőlt hatalmas gödréből.
– Tegyük ide a gödörbe – mondom –, itt senki sem találja meg.
Le is raktuk sorba, utoljára a sakktáblát fektettem le, még a sálamat is rácsavartam, hogy ne karcolódjon össze, 229aztán betakartuk a játékokat csomagolópapírral, és rászórtuk a földet.
Február elején a Nemzeti Segély elvitt minket vidékre. Egy ágyban laktunk Marcival és még két gyerekkel, akiket elzavartunk, mi meg összebújtunk a pokróc alatt, és arról beszélgettünk, ha majd hazamegyünk, elővesszük a játékokat, azt fogjuk mondani, hogy a Nemzeti Segélytől kaptuk.
Amint megérkeztünk, rohantunk is ki a hídhoz, de a lábunk földbe gyökerezett a bánattól. A híd még nem épült fel, de a két ép pillért már beemelték, millió kilós vastornyok álltak az én szegény, lopott sakktáblámon, melyben azóta is összezörrennek a figurák, ha vonat halad végig fent a hídon.
Amikor a bolond Hankiss, aki egy krumpliból épített magának rádiót, végigrohant a telepi főutcán, és azt kiabálta: „emberek, kitört a háború!!”, senki sem vette komolyan. Legyintettek, és bementek a lakásba. Csak nagyanyám faggatta ki, honnan tudja. Megbizonyosodva, hogy Hankiss igazat mond, odaszólt a nagyapámnak:
– Gyula, van pénze?
– Van egy kevés.
– Vegyünk egy kis cukrot pótlásnak, amíg a háború tart.
230– Mennyit vegyünk?
– Vagy egy fél kilót, elég lesz az addig.
Aztán egy hónappal később, amikor már csak jegyre adták a cukrot, nagyanyám büszkén mondta:
– Ugye, milyen jó, hogy van az a kis tartalék?
De nem nyúlt hozzá, csak akkor vette el a felét, mikor apámat behívták katonának. Hólyagpapírba takarta a kockákat, és bedugta a hátizsák oldalába, a maradékot pedig bezárta a konyhaszekrénybe.
Nehéz idők jöttek ránk, még a cukorjegyet sem tudtuk hol beváltani, a szaharintól meg pezsgett a teánk, és olyan sűrű lett, mint a malter. Százszor is kértük nagyanyámat, bontsa fel a cukorzacskót, de ő csak a fejét rázta.
– Aztán, ha betoppan apátok, még egy kis tésztát sem tudnék neki sütni.
Elvándoroltak a szekrényből a lepedők Lábesznéhoz krumpliért, zsírért, szaharinért, aztán a szekrény is, csak a negyed kiló cukor maradt meg változatlanul. Egyszer lopni akartam belőle, de nagyanyám észrevette, s kis, kemény kezével pofon vágott.
– Elmész onnan! Az apádé!
Azontúl a légópincébe is levitte magával.
’44 karácsonyán épp az asztalnál ültünk, mikor kopogtak. Egy félkarú katona nyitott be, apámról hozott hírt, látta meghalni őt a nagy visszavonulásnál, bizonyságul elhozta a halotti cédulát, bádogtokjával, meg a fésűjét, a bicskáját.
231Nagyanyámra néztem, az arcán nem látszott semmi, a katona rá is szólt.
– Azért ez nem szép magától. Legalább egy könnyet sírhatna a fiáért.
Nagyanyám legyintett, mint akit nem érdekelnek az ilyen beszédek, kinyitotta a szekrényt, kivette a zacskót, és letette az asztalra.
– Egyétek. Most már ehetitek.
Kedves barátom! – kezdődött a levél. – Talán csodálkozol, hogy a disszidálásom után csak most jelentkeztem, de az utóbbi kilenc évben nem értem rá, ha a szegény Stark Sanyi nem halt volna meg a dél-afrikai lázadásnál, ő megmondhatná, hányszor eszembe jutottál.
A svéd híradóhoz kerültem mint operatőr. Te tudod, hogy rámenős franzstadti gyerek vagyok, nyolc év alatt vezetőoperatőr lettem, és még ma is az lennék, ha ki nem küldenek, hogy készítsek riportot X. királynő fogadásáról.
Frakkba vágtam magam. Az én mély növésű alakommal úgy festettem, mint egy pingvin. Egy kis Ariflex géppel elmentem az estélyre. Nemsokára jött a királynő is, bemutatkoztam: ik bin operatőr Tomkovics Egon von Ranolder utca end Bakáts tér. Ez úgy hangzott, mint 232egy hosszú spanyol nemesi név, a királynő kitüntetett a mosolyával.
A közelben maradtam, akartam egypár közelit készíteni a fukszokról a karján meg a hajában, de egy zöldfrakkos pali folyton a lencse elé tolakodott. Először szépen mondtam neki: szil vu plé, menj arrébb, mert elrontod a beállításomat, de hiába toltam el, visszament. Másodszor is, harmadszor is.
Kezdett felmenni nálam a lift, de még mosolyogtam: menj arrébb, te nótás kapitány, nem volt az apád üveges. A karjánál fogva elrángattam, lenyomtam az indítógombot, de a pali újból besétált a képbe. Most már láttam, hogy direkt szemtelenkedni akar velem, odasziszegtem neki: „Azt hiszed, lopom én az anyagot? Vigyázz, mert bemérem az agyadat.”
De a zöldfrakkosnak hiába beszéltem. Újra és újra eltakarta a királynőt a lencse elől. Na, megállj – mondtam magamban. Egy trükkel kicsaltam a W. C.-be, ott jól megvertem, de úgy, hogyha maszek kőműves lennék, nem vállalnám a renoválását. Aztán rázártam az egyik fülkét és otthagytam.
Mesésen lefotóztam a királynőt. Mikor előhívtuk az anyagot, csak úgy csillogtak a fukszok a karján. Csodálkoztam, hogy a főnököm egyre dühösebben nézi, végül fel is ugrott a helyéről:
– Maga szerencsétlen. Egy kockát sem csinált Lajos Bonifác főhercegről, a királynő férjéről.
Persze: Lajos Bonifác volt a zöldfrakkos. Másnap légipostával rúgtak ki Svédországból, még az sem vi233gasztalt, hogy az X.-i királyellenes párt dísztagjává választott meg.
A rendező leültette az öregembert a mikrofon elé:
– Olvasson nyugodtan, bácsi, csak arra vigyázzon, hogy ne zörögjön a papírral.
Az öregember megköszörülte a torkát.
– Én, Grubicska Mátyás nyugdíjas pékmester üzenem lányomnak, Grubicska Máriának Le Havre-ba, De Gaulle sugárút 32. szám alá. Kedves lányom, a rádió hullámain tudatom veled, hogy egészségben megvagyok, az étel már nem ízlik úgy, mint régen, de hát erre mondják: öreg legény fakó sarkantyú, vagy még őszintébben, vén ebre már kár a korpa.
Csak az az egy bánt engem, hogy nem tudok aludni. Te tudod, régen milyen jó alvó voltam, emlékszel, egyszer kilopták alólam a díványt, és én nem ébredtem fel rá, ma is tudnék aludni, de nem hagynak.
Az a dolog veleje, hogy az ablakom előtt, a harmadik emeleten felszereltek a házra egy neonreklámot nagy vörös betűkkel: „Éjjel-nappal tisztítja tüdejét a Pipacs cigaretta.” Éjjel-nappal égnek ezek a betűk, hozzá még nappal egy napforma, éjjel egy holdforma, ők is nagy vörös cigarettát szívnak. A reklám pont a szemembe világít, hiába húzom le a redőnyt, azon is besüt.
Ha lehunyom a szemem, akkor is látom, álmomban 234azt hiszem, hogy kitört a tűzvész, nyúlok a párna alá a pár forintomért, és kiabálni kezdek: segítség, segítség. A múltkor is bejöttek a szomszédok, ott találtak gatyában a szoba közepén. Képzeld, mekkora szégyen volt az nekem, öregembernek.
Az álmatlanságtól az is hányszor előfordul, hogy a kártyaparti közben elbóbiskolok. Csak tartom a kezemben a tök ászt, és nem ütök vele, a partnerek meg kiabálnak: gond, nem játék.
Az üvegfalon túl a rendező intett, hogy lejárt az idő, az öreg még sietve hozzátette:
– Nagyon szeretnélek látni titeket, más örömöm nincs is rajtatok kívül. A kis unokámnak mondjátok meg, hogy a nagyapa sokszor köszönti.
A rendező kint a folyosón félrevonta Grubicskát.
– Nézze, bácsi, én nem akarok beleszólni a maga dolgába, azt mond, amit akar, de szerintem nem kellett volna annyit beszélni a neonról, meg hogy nem tud aludni. Szegény lánya kisírja majd a szemét.
– Az én lányom? Azt nem hiszem.
– Miért? Olyan keményszívű?
– Nem. Hanem azért, mert nekem sohasem volt gyermekem. Világéletemben legényember voltam.
A rendező megdöbbent.
– Akkor miért találta ki ezt a lányt?
– Valahol el kellett mondani ezt a dolgot, a házkezelőségen meg a tanácsnál nem akarnak meghallgatni. Tiszta gyalázat, kérem, hogy egy nyugdíjas ember ne tudjon aludni.
235Az orvos Kőszeg után megszökött a századtól, két napig a kukoricásban bujkált, harmadnap bemerészkedett egy kastély személyzeti szobájába, hogy ennivalót lopjon, de a cselédlány magától is adott, sőt addig bújtatta, míg a front át nem vonult a falun.
Az orvosnak nem volt türelme kivárni, amíg a vonatok elindulnak, gyalog, teherautón, motorkerékpárok hátsó ülésén ment fel Pestre. A családját azonban hiába kereste, az öt lezuhant emelet romjai közül még a csontjaikat sem tudták kiválogatni. Fél évvel később az orvos visszatért a Kőszeg melletti kis faluba, felhozta a cselédlányt, és feleségül vette.
Nem engedte dolgozni, az asszony otthon maradt, takarított, mosott, vacsorával várta az orvost. Mintha a régi kastély régi urát szolgálta volna ki, szótlanul állt a szék mögött. Eleinte az orvos elmesélte a napját, de később elhagyta ezeket a beszámolókat.
Házasságuk első évében az orvos néha még elvitte feleségét a barátai közé. Szigorúan meghagyta, hogy beszélgetés közben önálló témát nem hozhat elő, a kérdésekre is csak igennel vagy nemmel válaszolhat. A szótlan asszony jelenléte azonban rontotta a hangulatot, elmaradtak minden társaságból.
A rekamié két sarkába húzódva olvastak, de ezek a szótlan esték hamarosan elviselhetetlenné váltak, ekkor szoktak rá a mozira. Eleinte hetenként kétszer, aztán háromszor, végül hetenként hatszor moziba mentek, csak 236azért nem hétszer, mert szombatonként az orvos bent maradt inspekcióra.
Az orvos nem szívesen ment volna be a belvárosba, a környéken három mozi működött, hetenként kétszer cseréltek műsort, mindenütt megnézték mindegyik filmet.
Mozi után megvacsoráztak, megbeszélték a filmet, életüket ismerősök és barátok helyett színészek és szerepek vették körül.
Egyik este, már házasságuk harmadik évében, váratlan áramszünet miatt elmaradt az összes környékbeli mozi előadása. Az orvos rászánta magát, hogy beutazzanak a belvárosba, de a havas, esős időben zsúfoltak voltak a mozik, sehová sem kaptak jegyet.
Szótlanul sétáltak egymás mellett, mint a részegek szesztilalom idején, szótlanul mentek haza, és szótlanul vacsoráztak meg. Másnap, mikor az orvos hazaért, senki sem fogadta. A két sarkán kikopott rekamién egy cédulát talált: az asszony bejelentette, hogy visszatér a falujába. Indokolást nem írt, csak számtalan, gondosan kisimított mozijegyet tett a levele mellé.
237