Próbált emberek mesélték, és levették sapkájukat.
A nagy áradás napjaiban a Margitta-szigetet már betakarta a víz. Tehetetlen pusztákon verte a szél a hullámot, de úgy estefelé el szokott csendesedni. Azt mondják, egyik faluban a sziget közepén, ahol mélyről szállt fel a buborék, mikor egy vert fal összedőlt, mondom, ebben a faluban minden este kigyúltak a lámpák a víz fölött. Központi kapcsolású hely volt, és bent elfelejtették a néhai falut leválasztani. Végig égtek a lámpák a hegyoldalban szép, átellenes párosával, mutatták, itt utca volt, ahol vasárnap reggelenként a fiúk apjukkal templomba mehettek. A gyerek, gondolom, beült a templom utolsó sorába bámulni, az apa pedig elment addig az italmérésbe. Most óriási csöndességű halak úszkálnak itt párosával. A villanylámpák egész éjjel világítottak, ha csónakos erre vetődött, még ha tolvaj is volt, keresztet vetett magára, és megfordult.
Mikor én lementem Bajára, már csendes volt az élet, esténként megtelt a Béke-étterem, a Halászcsárda, az udvarokon baráti kártyakompániák alakultak. Csak a városszéli összedőlt házaktól és a menekültektől üzent a távoli víz. Minden lakás tele volt menekültekkel, sehogy sem tudtam szállást kapni. Hogy az utcán azért mégse maradjak, bekéredzkedtem a Vízügyi Igazgatóságra, ott aludtam az igazgató karosszékében. Aludtam éjféltől fél háromig, akkor világosságot láttam az inspekciós szobában. Gondoltam, átmegyek, megnézem, ki lehet az.
Harmincas, cserzett képű ember könyökölt a papírok fölött, száját kicsit elhúzta, úgy fütyürészett:
– ,,Jaj nekem, de nagy a veszedelem!”
Aztán, nehogy a figyelmes szemlélő meggyanúsítsa, hogy éjjel is az árvízveszéllyel foglalkozik, hozzáfütyülte:
– ,,A szívem rejtekén.” Üljön le, mester úr – mondja –, hallom, maga újságíró. Tud sakkozni?
– Tudok.
5– Játsszunk egypár partit.
– Azon ne múljon.
Hajnali fél három, csakugyan a legjobb idő sakkozni, a ház előtti gyülekező tér egészen kihalt, alszik a város szolidan.
– Igyunk valamit – ajánlja, és elővesz egy fél üveg rumot. A játszma további szakaszán ezt szopogattuk.
– Maga most egy nagy riportot akar írni a mentésről, miegymásról, jól van, azt mondom, hogy bravó. Mesélek én is magának, amit csak akar, de megkövetelem, hogy az én nevem benne legyen a riportban.
– Benne lesz.
– Ambrus György főmérnök vagyok, apám géplakatos volt a MÁV-nál, magam pedig négy éve dolgozok a Mohács-szigeten. Annak idején engem a Szabad Ifjúság közölt le jó féloldalas cikkben, hogy önként jelentkeztem vidéki munkára. Jobb szeretek vidéken dolgozni, nyugodtabb és olcsóbb. Ha az ember Pesten van, minden pénzét elviszik az eszpresszók meg a nők. Egyébként már kétszer nősültem.
– Miért vált el?
– Miért válik el az ember? Mert nem megy. Sportban ismerkedtünk meg a nővel, ő úszott, én vízilabdáztam, aztán egyszer csak elkezdtük együtt róni a hosszakat, elvettem. Az apja orvos volt, a nagynénje orvos volt, a nagybátyja bankár. Nem éreztem magam jól náluk, mert ha leülök az asztalhoz enni, akkor én enni szeretek, véresen és szabadon, itt meg mindig kinézték a pofámból a villát. Ezt, amit most mondtam, ne írja meg, magát, mester, biztosan a mentés érdekli.
– Körülbelül.
– Mikor a riasztás megjött a szigetre, felvittem a feleségemet Pestre, én pedig jelentkeztem a kormánybiztosságon. Úgy, ahogy voltam, bevágtak egy taxiba, és lehoztak. Én lettem a rocsók parancsnoka. Rocsó, mester, rohamcsónakot jelent, mocsó, motorcsónakot. Eleinte katonai diktatúrát kaptam, de én akkor is azt mondtam mindenkinek, hogy Lajos meg Feri és az anyád istenit, akkor elvették tőlem a diktatúrát. Dolgoztam, dolgoztam, mentettem. Maga még olyat nem látott mester, ami ott volt. Képzelje csak el, ami az állatokat illeti, hogy egy ló felmászott a háztetőre, és lovagló ülésben ott ült a gerincen, az isten tudja, hogy került oda. Vagy azt képzelje el, hogy egy tehén be akart menni a tisztaszobába, az első két lábát szépen berakta, de a feneke kint maradt, és nem tudott továbbmenni. Mikor mi arra jártunk, a bedőlt falon láttam, hogy ide-oda mozog a tehén feje, örültem, hogy egy szegény csórónak 6vissza tudjuk adni a tehenét. Odaérünk, hát látom, hogy rég megdöglött, csak a víz himbálta ide-oda a fejét.
Kutyát végelgyengülésben annyit lehetett látni, mint nyáron legyet. Mezei egereket puszta kézzel foghattunk volna a kukoricagórékban, ha hozzányúltunk se harapott, én egyet el is hoztam, de a parton megette a macska. Most, igyon, mester, mert az emberekről kezdek mesélni, erősítse meg a szívét, ahogy csak tudja. Egy slukkra igyon, csak kicsit tartsa a torkán, mert kopnak a hangszálai. Úgy. Látom, elég szépen van hitelesítve a szája.
Ha valaki elmeséli nekem ezt a mentést, azt mondom neki, hogy nagyzol, és nem hiszem el neki. Értékben csak mi kihoztunk egymillió nyolcszázezer forintot, és az isten tudja, hány embert. Én magam hoztam ki negyvenegyet. Nem akartak kijönni a parasztok a házak közül, valaki telebeszélhette a fejüket, azt mondták, hogy csak azért viszik el őket, hogy könnyebben lehessen rekvirálni.
– Édesapám – mondom nekik –, hát mi a hóhért érdemes maguktól rekvirálni, hiszen maguk olyan szegény emberek, hogy még a fenekük is két darabból van.
Hogyha akkor se akart jönni valaki, elmentünk a háztól, mindjárt utánunk kiabált, hogy jöjjön csak vissza, meggondolta magát. Azt a csibészt, aki a rekvirálást kitalálta, megkeresem, de borzasztóan kibánok vele.
A legjobb esetem az volt, mikor a rocsóval beakadtunk a jégtáblákba, és másfél napig ott voltunk bezárva. Félt mindenki kegyetlenül. Egy öreg paraszt ki akart szállni, hogy ő itt fölmászik a fára, és fönnmarad. Persze nem engedtem, úgy lefordul nekem a fáról, hogy körül se néz. Dulakodott, aztán mikor nem bírt velem, elkezdett kiabálni.
– Én magyar ember vagyok, és szabad az akaratom.
– Akkor üljön, papa, szabadon a fenekén, mert bajok lesznek.
– Itt akarok meghalni a saját földemen.
– Arra még ráér.
Nagy nehezen kilökött minket a jégzajlás, és folyt tovább a mentés. Először az embereket hordtuk ki, utána az állatokat. Mindenki be akart jönni a jószágért, a nők kiabáltak a legjobban: hogy egyenjogúság van, így-úgy, mért nem mehetnek be ők is. Hát egyszer ki mást látok, mint az én öreg magyaromat, akinek szabad akarata van. Előveszem a többiek közül:
– Jöjjön, édes bácsikám. Az állatokért? Ugye?
– Azokért, azokért.
7– Gyerünk, gyerekek.
Körülhajóztuk a házát, hol a jó istenben van itt valami? Se ló, se tehén, se disznó. Az öreg nem is nagyon kereste, csak nézegetett, meg egy-egy tányért felkapott a hóna alá.
– Hol vannak az állatok, papa? – kérdeztem.
– Hát bizony nem tudom azt.
– Volt magának egyáltalán állatja?
– Úgy emlékszem, vót.
A végén kiderült, hogy semmije se volt, azért bolondított minket vissza 20 km-t, hogy körülnézhessen a házában. Gondolhatja, hogy megkapta tőlem az öreg a lelki masszázst. Jaj, a legjobbat nem is mondom. A legvégén rájött az öreg, hogy mégiscsak volt neki egy kéthetes csibéje a szénakazal tetején. Csakugyan ott is volt, el akartuk kapni, de ekkor a csirke mindig átszaladt a kazal másik felére, a végén ott kergetőztünk a kazal körül. A kormányosunk dührohamot kapott, hogy ő megy és szétveri ezt a rohadt vékony lábú dögöt, a végén spárgalasszóval szedtük le a csirkét.
Erre az öregre már nem is haragszom, nevetni tudok, ha eszembe jut, én csak két emberfélére haragudtam. Leginkább a tolvajokra. Bevittünk egy nagy bajszos kordován parasztot a házához, jól megpakolta a rocsót, három decit merült a csónak. Kiérünk, mondom, ez igazán jó munka volt, még segítettem is kirakni. Egyszer csak félrehúz egy asszony.
– Mérnök elvtárs, mérnök elvtárs, jöjjön csak.
Arrébb megyünk.
– Mérnök elvtárs, ez az ember nem a saját házából hozta ki a holmit, hanem a Fabrikéktól, megismerem a faragott tükröket.
Se szó, se beszéd, átadtam a pasast az ávónak. Nem jól csináltam, mert a vízbe kellett volna fojtanom.
A másikak, akikre haragudtam, a gyávák voltak. Ahogy jött a nagy víz, magukra zárták a vécéajtót, egyet sem láthatott volna belőlük a mester úr. Mi kuliztunk, néha ötször huszonnégy órákig, nem aludtunk, isteni szerencse, hogy nem fordultunk le a rocsó széléről. Amikor kezdett apadni a víz, épp hogy taknyosok voltak az utak, előjöttek, és legorombítottak minket, hogy mennyi marhaságot csináltunk, mert ezt így kellett volna csinálni, azt pedig úgy. Elszedték az embereket, ide-oda küldözgették, persze akkor már könnyű dolog volt okos fiúnak lenni. És az is biztos, hogy a prémium nagy részét ők fogják elvinni.
– Mennyi fizetése van?
– Hál’ istennek, nem a prémiumból élek, az a legkevesebb. 81700 az alap, és most annyit szedtem fel a kasszából, amennyit akartam, majd a végén elszámolok. Vagy pluszban maradok, vagy mínuszban, nem lényeg, és nyugodjon meg, hogy egypár okosnak a prémiumosztásnál is ki fogom törni a nyakát.
– Hová megy dolgozni, ha itt vége a veszélynek?
– Szolnokra hívnak a haverok, mindegy nekem, hogy hol, csak jó társaság legyen, az a legfontosabb.
Már hajnalodott kint, a gyülekező téren morogtak a pesti sofőrök. Két hete, de van, aki három hete nem látta a családját, a kiküldetési pénz pedig kevés, nemigen lehet megélni belőle. Nekik is olyan munkájuk volt, hogy öt ember megrakta a kocsit homokkal, gyorsan a töltéshez, öt ember leszórta, gyorsan vissza a homokbányához, ahol az első öt már köpködte a tenyerét. És így ment napokig megállás nélkül. Most bejönnek az irodába fuvarlevelükkel. Ambrust is keresik mások, reggel 8-ig van szolgálatban, aztán újra estétől.
– Akkor isten magával, ne felejtse el megírni a nevemet. Találjon ki azt, ami jólesik, mi majd azt mondjuk, hogy úgy volt. Különben, ha akarja, írja meg, hogy kétszeres sztahanovista vagyok, és küldjön egy lapot.
Azt mondja nekem Jani bácsi, az egyik mérnök:
– Átvágjuk a Tücsök-dűlőn a töltést. Ki akarsz menni a robbantásra?
– Megyek, persze hogy megyek.
Odavisz egy magas, sovány katonához. Olyan volt ez a katona a maga hideg kék szemével, sok ráncával, mint egy repülő hadnagy valamilyen háborús film utolsó kockáin.
– B. Nagy István törzsőrmester – mutatja be Jani bácsi –, az ország egyik legjobb robbantómestere, jó magyar ember.
Jani bácsinál az a legnagyobb dicséret, ha azt mondja valakire, hogy jó magyar ember. Nála az ember önmagában valamilyen alacsonyabb rendű kategória. Kezet fogok B. Naggyal.
– Meséljen valami érdekeset.
– Érdekeset? Nem történt itt semmi. Jött a víz, és elment a víz.
– Valami csak történt?
– Történt, történt. Valahol a Sligovicán (rendes nevén Ferenc-csatorna) robbantottunk, két faluról vittük el a vizet, tizenegy robbantásom volt aznap, és egy kicsit kifáradtam. Mondom a beosztottjaimnak: elvtársak, ez lesz ma az utolsó robbantásunk. Örültek, mert szegények ők is alig álltak a lábukon. Maradt vagy másfél mázsa anyagom, a három fát körülteker9tük vele négyszer, ne maradjon semmi anyag, mert én nem szeretek visszacipelni semmit. Elküldöm a többieket, berakom a gyújtózsinórt, háromcentis darabot, fekete lőporos gyújtózsinór, három perc kell neki, hogy végigégjen. Meggyújtom a zsinórt, és szaladok elfelé. Félúton hátranézek, nem maradt-e állva a zsinór. A zsinór nem maradt állva, de a töltés tulsó partjáról jön egy hajós pont a fák felé. Kiabálok neki, hogy menjen vissza, mert nagy baj lesz. A hajós pedig jön közelebb, mert oda nem hallotta tisztán, hogy mit kiabálok, azt hitte, hogy a háló elveszett, vagy valamije lóg a hajónak. Na, mondom, ennek hiába kiabálok, visszaszaladtam a fákhoz. Alig volt egy centi a gyújtózsinórból, ki akarom szedni, nem jön, ha nagyon rángatom, felrobban az egész. Meg kellett keresni a bicskámat, de alig tudtam kinyitni, közben a zsinór pedig füstölt. Az utolsó pillanatban vágtam el. Lássa, velünk könnyen előfordul, hogy voltunk, és nem vagyunk.
Beállt a kocsi, segítettem neki felrakni a robbantóanyagot. Együtt emeltük a mázsás ládákat.
– Ha kedve van, beszélgethetünk – mondja B. Nagy.
– Persze hogy van.
Fölültünk B. Naggyal a ládákra, és már indultunk is.
– Különben, hogy él? – kérdezem.
– Hogy élek? Sehogy.
– Miért?
– Azt tudja, hogy én mint törzsőrmester ezeregyszáz forintot keresek. Két kislányom van, feleségemmel, ide négyszáz kilométerre lakunk. Hazulról nem hozhatok el semmit. Itt étkezem a tisztikonyhán, a reggeli három forint és negyven fillér, az ebéd öt forint, a vacsora megint három forint és negyven fillér. Ez egy nap tizenkét forint, egy hónapban háromszázhatvan forint. Most odahaza a feleségem fizet kétszázötven forint lakbért, az már hatszáz forint, nagyobbik fele a fizetésemnek, és még akkor semmit sem vettünk. Higgye el, én nagyon szeretem az egyenruhát, a világ legelső embere a szép katona, de nemcsak ruha kell, hanem valami lehetőség is a megélésre. Az nem szabad, hogy gondot okozzon az embernek, hogy moziba menjen, mert akkor nem lesz pénze cigarettára.
– Most mihez kezd?
– Tudja az isten, azt hiszem, elmegyek Kínába. Most indul egy magyar tudományos csoport olajat kutatni a kínaiaknak. Kell egy-két jó robbantómester is, engem hívtak. Mielőtt katona voltam, olajjal dolgoztam. Sokat töprengtem, higgye el, menjek-e, maradjak-e, de most már elmegyek. Ha az ember 10távol él a családjától, a feleségét csak svandrának tartja, mert egyszer megy haza két hónapban, akkor legalább keressen az ember. Mindegy, hogy Magyarország, Kína vagy Kamcsatka.
– A felesége mit szól hozzá?
– Majd ha ő ad kenyeret nekem, akkor beleszólhat. Akkor se kérdeztem meg, amikor bevonultam, csodálkozott, mikor beállítottam katonaruhában. No de szálljunk le, itt vagyunk.
Amerre láttunk nyolcszáz holdon, minden a víz alatt volt. Messzi tőlünk, ott állt egy beroskadt híd karfája, oldalt dől az is. Ha jön egy kis eső, ki sem látszik több. Ha szél fúj néha, felkapja a búzáról a vizet, mint szakajtóruhát a kenyérről, ha nem engedik le róla a vizet, pár nap alatt bepállik az egész. Föl kell robbantani a töltést vagy tízméteres szakaszon, mert most csak folydogál a víz.
Lerakják a lőszert, robbantóaknát ásnak a töltés falába. Nehezen fog az ásó, felülről egy puhítja a földet, a másik pedig kiszedi. B. Nagy homokzsákokat rakat le a vízbe, bemegy a csobolyó közepébe, és ott is letesz egy láda robbanóanyagot, faékekkel körülveri, hogy el ne vigye a víz. Angol gyújtózsinórt teker le a kábelről, bicskájával rézsútosan elvágja, vigyázni kell, mert a legkisebb ütésre is felrobban. Ha meggyújtják, egy másodperc alatt hét kilométert fut be víz alatt, víz felett, ezért használják lőporos zsinórral összekötve. Állok fent a töltésen, megrugdosom a földet: át- meg átszövi az erős fűgyökér, egy bokor is ott áll. Furcsa meggondolni az embernek, hogy ez a biztos föld, amin megállok, amit a víz is hiába mos hetek óta, öt perc múlva eltűnik, egy szikra sem marad belőle, és csak semmi, levegő lesz a helyén.
B. Nagy már le is rakta az utolsó töltetet, minden irányban őröket küld ki, nehogy valami szerencsés paraszt idetévedjen. Fölemeli a karját, feje fölött köröz, a többi őr észreveszi, ők is felemelik a karjukat, és lemutatnak maguk elé. Kész. A teherautó megindul visszafelé a töltésen, mind elmegyünk, csak B. Nagy marad. Távolról nézzük, ahogy meggyújtja a gyújtózsinórt, kiegyenesedik, végigtörüli a homlokát, aztán ő is szalad felénk. Mikor odaér hozzánk, ledobja magát a töltés oldalába, először csak fekszik, aztán feltámaszkodik a könyökére.
– Csak futni ne kéne – mondja nekem –, na, Kínában majd teveháton megyek.
– Kínában jobb?
– Jobb – és elkomorodik.
Csöndes percekig várunk, a síneken vonat sem jöhet, a pályaőr vörösre állított minden szemafort. A vízparti őr kacsákat 11zavar el, úsznának befelé a bolondok. Jani bácsi fényképezi a robbantást, fél térdre ereszkedik, és gépét a robbantásra állítja be. Bencsura, a nagy erejű kubikos, ott áll mellette, olyan a természete, hogyha meghallja, hogy valahol robbantanak, elkéri magát a munkából, hogy megnézhesse. Egy fűszálat rágogat.
Hirtelen hatalmas robbanás, mintha egy mérhetetlen nagy mosófazék fenekét kongatták volna meg, százméternyire felmegy a föld, és mint a legyező, szétnyílik. Rohanunk visszafelé, már messziről látszik, hogy kinyílt a kapu a töltésen. Üvöltve rohan le rajta a fekete víz. A kacsákat mind beszórta a föld. Egy foszlány nem maradt a ládákból, a földet, ahol álltam az előbb, fölkapta a robbanás, és szétszórta a két oldalra. A mostani part is megrepedt. B. Nagy nem siet, odaáll a töltés legszélére, lehajol, fölvesz egy marék földet. Ő, aki sohasem volt paraszt, ellágyulva gyömöszöli a földet a kezével.
Hajnalban mentünk le a kikötőbe, Irénke ott dohogott a zsilip alatt. Segítettem berakni a deszkát, hogy hamarabb induljon, és meglássam végre a Mohácsi-szigetet. Százötven szál deszkát vittünk és agregátortalpakat. Lassan elindultunk, én kimentem az uszályra, mert innen az egész Dunát láthattam. Egyszer csak odaszól a kormányos:
– Hé, fiatalember, jöjjön be csak ide a fülkébe.
– Itt maradok kint, mester.
– Nagyon fúj a szél.
– Én épp azt szeretem.
– Jöjjön csak ide.
Odamegyek, azt suttogja a kormányos:
– Emberfia, hát nem azért hívom magát, hanem lássa azt az embert az uszály végében?
– Látom.
– Nahát, az a világ legbutább parasztja, úgy telebeszéli a maga fejét, hogy felfordul.
– Nahát, ezt már meghallgatom, köszönöm a figyelmeztetést.
– Jól van, de én szóltam, nekem aztán nem mondhatja.
Alacsonyabb, vörös orrú, kicsit kancsal parasztember volt az illető, épp olyan széles, mint amilyen magas. Ahogy meglát, előzékenyen mutat helyet maga mellett a deszkán:
– Tessék csak kényelembe helyezni magát. Szigecsán Pongrác vagyok, jelenleg kubikos, másképp a Vörös Fény Tszcs munkása.
Hallgattunk, néztük a Dunát. Soha még ilyen szépet nem 12láttam. Olyan volt a hatalmas víz, mint valami zöld aludttej, olyan kocsonyásan omlik el a hajócsavartól. A víz jobb oldalán, Mohács felé óriási jégtáblák álltak, felrakva, mint a tűzifa, azt hinné az ember, hogy hozzáértők rendezték így össze, pedig csak a víz.
Szigecsán elgondolkozva rágogatja a bajuszát:
– Lássa, én szeretem a vizet. Mikor a többiek elmennek esténként ide-oda, én felveszem a gumicsizmát, kiülök a vízpartra, és belelógatom a vízbe a lábamat. Énnekem az a legnagyobb gyönyörűség, mintha egy ökröt bársonnyal simogatnának. Persze csak akkor, ha nem rossz az idő, mert ha rossz az idő, akkor televeri a képemet vízzel.
Megint hallgattunk, újra Szigecsán szólalt meg:
– A tenger milyen lehet?
– Nem tudom. Sohasem láttam még.
– És szeretnél látni?
– Szeretném.
– Lássa, ezt el is hiszem magának. Majd ki kell találni valami munkát, amit a tengeren el lehet végezni, akkor eljuthat oda is az ember. Nem tudom, milyen munka lehet, mert a tengerre, ugye, kő vagy tégla nem kell. Azt hallom, hogy sok afrik van, mit gondol, ha elmenne az ember afrikot rakni, akkor elengednék?
– Nem tudom, biztosan.
– Az gyönyörű volna, látni a tengert. Mert én mindent szeretnék látni, amit csak lehet. Nemcsak a tengert, a levegőt is. Szeretnék egyszer repülőgépen is ülni. Mondja szegény anyám:
„Na, te bolond Pongrác, minek az neked?”
Mondom neki:
„Addig tanuljon az ember, amíg fiatal, mert ötven éven túl, ugye, már nemigen lehet.”
„És ha leszakad a szárnya a repülőgépnek, akkor mibe kapaszkodol?”
„Az orromba, mama – mondom neki –, van nekem elég nagy orrom.”
– Maga ennyire szeret tanulni?
– Szeretek? Nekem az a mindenem. Az árvízhez is azért mentem el, hogy tanuljak valamit. Volt ott egy pesti ember, az nagyon rendes volt, folyton tanított. Képzelje csak el, őtőle tanultam, hogy a bolhák a fűrészporból lesznek. Hol tudtam volna ezt máshol megtanulni?
– Ezt máshol bajosan.
– Azért szeretnék sokfelé menni, hogy megnézzem, hogyan 13élnek az emberek. Elmegyek isten segítségével majd a bányába is. Pesten már jártam, az nem érdekes nekem, csak a nagy fényűzés van meg a büdösség. Nem szeretnék még egyszer visszakerülni, ha rajtam múlna, mindenütt olyan embereket keresnék, mint én vagyok, és tanulnék tőlük.
Nehézkesen csúszik a hajó lefelé a Dunán, nem érzem magam idegennek Szigecsán mellett.
– Maga rendes ember – mondja Szigecsán Pongrác –, engem a pesti emberek ki szoktak nevetni.
– Miért?
– Az isten tudja, pedig én szeretek mindenkivel olyan szépen beszélni, ahogy csak tudok. Aztán mindig látom, hogy a markukba pukkantanak. Nem szólok nekik, csak tudja, azért nem esik jól. Miért neveti ki az egyik ember a másikat?
Nézem a jégtáblákat a parton, mind olyan szürke, mint a kő. Szigecsán is arra néz kancsali szemével:
– Majd elolvadnak most már hamar, a nap a legjobb kubikos.
És mosolyogva rágja a bajuszát, fejével elégedetten bólogat.
Leértünk a szigetre, az Irénke a tanyahajónál köt ki. Elém jön Mező Ferenc vezetőtechnikus.
– A készenléti szervezet parancsnoka vagyok. Nem tudom, az elvtárs kérdezni akar-e, vagy csak azt akarja megírni rólunk, hogy névtelen hősök vagyunk. Nem baj az kérem, mi már megszoktuk, hogyha egy autó jön „Sajtó” felírással, kutyába sem vesz minket, hanem továbbrobog.
– Az a szerencséje, hogy nekem nincs autóm, mert istenbizony, én is itt hagynám magukat.
– No akkor, amíg lesz, fáradjon le az elvtárs a kabinba.
Térképet vesz elő, 1912-es kiadás, még König und Kaiserliche, Duna csak zárójelben áll Donau után.
– Ez a legjobb térkép?
– Nem, van egy 1920-as is. Lássa, ez a rész volt itt víz alatt, a Dunától Nagybaracska, Dávod, Hercegszántó vonaláig, 247 négyzetkilométer volt a mentési területünk.
– Egy nap alatt mennyit tudtak kihozni?
– Ide nézzen. Itt van a napijelentés, az én rocsóm kihozott március 17-én:
10 személyt,
4 lovat,
8 tehenet,
1415 őzet, az orruk már fehér volt a láztól, kint a parton várta őket az orvos, beoltotta őket, de a legtöbbet már hiába. 150 teherkocsi őz pusztult el. Az a szép gemenci erdő odavan, tudja, ahol a Homoki Nagy a filmjét csinálta.
100 baromfit,
4 család méhet, már vitte a jég, onnan kapkodtuk fel.
500 liter bort – 1 decit nem kaptunk belőle. Ezt sajnálom a legjobban.
1 pár lószerszám, ez nagyon nagy érték, legalább háromezer forint.
15 q gabona,
1,5 q füstölt sertéshús,
7 család ruhája, ágyneműje. Amit nem tudtunk kihozni, egy póznával felraktuk a ház tetejére.
1 db 125-ös Csepel motorkerékpár,
4 db kerékpár,
2 kocsi szálastakarmány és széna a nagybaracskai tsz számára. Súlyban 138,5 q, kb. másfél vagon.
– Értékben mennyi?
– Legalább 200 000 forint. Ez volt egynapi teljesítményünk. Voltak ügyetlen mentők is, például egy katonai rocsó, amiben egy asszonyt és két pár csirkét hoztak ki összesen. Különben tisztelet, becsület a katonáknak, úgy dolgoztak, mintha sajátjukat mentenék. Ők sem aludtak napokat egyfolytában. Kitettek magukért a töltésnél is. Képzelje csak, felverte a víz rájuk a jeget, tiszta páncélban dolgoztak, aztán ételük meg nem volt. Mondom, gyerekek, ejtsetek már a vízbe véletlenül egy 40 dekás trotilt. Bele is ejtettek. Én a rocsóval összeszedtem nekik a halat, volt egy 25 kilós ládával, akkora pontyok voltak, kérem szépen, mint a karom. De a szegény katonáknak nem volt szerencséjük. A marha szakácsuk kátrányos talpfával fűtött a kondér alá, és a kátrányszag belevette magát a halba. Önthették ki a szegények. Szerencsére jött az egyiknek csomagban szalonna, azt ette az egész szakasz. Nézze meg, most kint dolgoznak a gáton, lássa, most már erre is ráérünk.
Szeretném, ha két nevet megírna, két rocsó vezetőjét: Kránitz Istvánét, de még inkább Horváth Gyuláét, aki nagyon érdekes ember, majd beszélgessen vele. Na, én most kimegyek a gátra, ha maga is akar menni az árvízterületre, egyenest menjen végig a töltésen.
– Viszontlátásra.
– Isten megáldja, a viszontlátásra.
És megindultam a töltésen.
15A vízben álló erdő énrám nem tett szomorú hatást. Valahogy az a furcsa képem támadt róluk, hogy ezek a sudár fák olyanok, mint a fésülködő lányok, akiket valaki megijesztett, és most félelemből, de egy kis kacérságból is nem tudnak elfutni. Gumicsizmát húztam, és órákig el tudtam csavarogni a vizes erdőben, sohasem gondoltam, hogy elpusztult vidéken járok. De az összedőlt házak…, szeretnék róluk is valami szépet mondani, hiszen emberi hajlékok voltak, de most csak olyanok, mint egy szemétdomb. Teli hamuval, földdel, és ráhullott a cserép.
Megyek végig a töltésen Dunafalva mellett, az egész környék elpusztult, 487 házból három maradt errefelé. Távolból látok két kibicsaklott házat, sparherd is füstöl az udvaron, megindulok arrafelé. Mély, véghetetlen agyag borítja a földet, kötésig süllyedek. Segítségért nem akarok kiabálni, végigfekszem a sáron, úgy húzom ki magamat egy botra támaszkodva.
Beérek a házba, nyakig sárosan. Ketten ebédelnek az udvaron: egy komor, öreg paraszt néni és egy öreg bácsi. Vájdlingban pár főtt tojás áll előttük, őröletlen só és kenyér.
– Üljön le maga is, és egyen.
– Maguknak is kevés lehet – szerénykedek.
– Azzal maga ne törődjön – mordul rám a néni.
Leülök, veszek a tojásból, kezdem pucolni.
– Azt nem úgy kell – mondja a néni.
– Hát hogy?
– Először össze kell törni az egész héját késfokkal, akkor könnyebben lejön.
– De nincs késem.
– Ott van maga előtt a vájdling, láthatja, ha van szeme.
Eszünk.
– Mi pusztult el, néni?
– Minden.
– Látom, disznó van.
– Az megmaradt, de három malac odaveszett, az én házam is elpusztult, meg az övé is. A lakóm – bök az öreg felé.
Az öreg alázatos sapkalevétellel köszöni meg, hogy neki is lökött a néni egy jó szót.
Felkelek, körüljárom a házat. A megroppant mestergerendáról báránybunda lóg, már az összes szőre kihullott, a tetejében olvasó. Ócska cipők a ház mellett. Érdekes, mindenütt nagyon sok ócska cipőt láttam, mintha hosszú nemzedékek gyűjtögették volna össze elhatározott, kitartó munkával. Régi, Oetker sütődoboz. Házassági kép, összetört üveggel, kibicsaklott asztal. A támaszfa kidőlt, méteres hordalék van a szobában.
16– Hol fognak lakni, néni?
– Mi az hogy hol fogunk? – förmed rám. – Valahol csak fogunk.
– Mégis hol?
– Leszedem majd a ház tetejét, és csinálok belőle egy kunyhót, mert én nem akarok a más házában élni. Érti?
– Értem. Ne tessék haragudni, én csak kérdeztem.
Vége van az ebédnek, a néni forró vizet hoz inni, mert mást errefelé nem lehet. Megköszönöm az ebédet.
– Jó, jó. Tudja maga, hol van a Bródy Sándor utca Pesten?
– Tudom. Odajárok mellé iskolába.
– Azt is tudja, hol a húsz szám? Szemben a Stúdióval.
– Csak megtalálom.
– No hát, ott lakik az én lányom, ha megírtam volna a levelet, most elküldeném magával.
– Kár, hogy nem tetszett megírni, elvinném.
– Jöjjön csak ide. Hadd mossuk le a bakancsát. Szóval odatalálna?
– Oda.
– El is vinne egy üzenetet?
– El.
– Jó, jó.
Megint hallgatunk.
– No hát akkor vigyen is. Fejérvári Istvánné a lányom.
– Mit mondjak neki?
– Mondja el, amit látott.
– Ezt én nem mondom el.
– Na miért? Maga fél, én nem?
– Hát én ezt nem tudom megmondani.
– No majd akkor én megmondom, hogy mit mondjon! Kedves lányom – húz a néni egy kategorikus vonalat a levegőbe –, föld nincs, ház nincs, bútor odavan, mikor tudok, megyek, végeztem, anyád.
– Jól van, néni. Én megmondom. A viszontlátásra.
– A viszontlátásra.
Mentem a töltésen visszafelé, szerettem volna nevetni is, sírni is ezen az üzeneten. Már elég jó darabot mentem, mikor valaki utánam kiabál:
– Álljon meg, álljon meg!
A néni rohan utánam, bevárom. Megáll előttem, és szúrós szemmel rám néz:
– Magát hogy hívják?
17Készültem vissza Bajára, de nem volt hajó, amelyik visszavigyen. Mező gondolkozott, kivel küldjön el, a végén felderült az arca.
– No majd visszaviszi magát Horváth Gyuszi, a legjobb rocsósunk.
Sovány, bőrkabátos, sísapkás fiatalember mutatkozik be:
– Horváth Gyula vagyok. Szálljon be az elvtárs.
Felbőgeti a kovácsmotort, elindulunk.
– Ha süllyedne, a mentőöv az enyém – mondja és nevet hozzá.
– El szokott süllyedni?
– Én csak a szerelembe.
– Állati mély víz az.
– Nekem mondja? Majdnem megnősültem, ha nem jön ez a nagy büdös víz.
– Hogy történt?
– Hosszú az nagyon.
– Bajáig ráérünk.
– De csakugyan érdekli? Mert én nem akarom untatni, ha akarja, mesélek vicceket, azt ismeri, hogy Móricka együtt alszik a nagyanyjával…
– Mesélje el inkább a türténetét.
– De csakugyan érdekli?
– Érdekel, persze.
– No, akkor jól van. Úgy kezdődött, hogy jöttem le Pestről a busszal, volt a kocsin egy elég jó testű kalauznő, na, mondom, ezzel már csak szóba állok.
„Hol alszik az éccaka?” – kérdeztem tőle.
„Még nem tudom – mondja –, csak egy biztos, hogy magával nem.”
„No hiszen, én nem is azért kérdeztem, csak tudni akarom, hol száll le?”
„Már azt hittem, valami rosszra gondol.”
„Arra gondolok, de nem rossz az.”
Persze, nevetnek a kocsiban, mert én még a halottat is meg tudom nevettetni, olyan kedvem van néha. De aztán egyszer csak elszégyelltem magam, mert egy szép szőke lány pirulgatott mellettem az ülésen.
„Ejnye mán, ne haragudjon – mondom neki –, mert ha ilyen szemekkel néz rám, én itt helyben elsírom magamat, és akkor jaj a férfiúi becsületemnek.”
„Én nem haragszok – mondja a lány –, csak nem szeretem az ilyen beszédeket hallani.”
18„Á maga haragszik, csak nem akarja mondani, hogy haragszik.”
„De ha mondom, hogy nem haragszom.”
„Akkor mondja nekem azt, hogy Gyula.”
„Azt én nem mondhatom.”
„Miért?”
„Mert én már menyasszony vagyok.”
„Azt a hét meg a nyolcát! Volt már olyan, hogy valaki menyasszony volt, azután mégsem lett belőle asszony.”
„Énbelőlem lesz.”
„No, majd meglátjuk.”
Aztán elkezdtem neki beszélni meg énekelni, úgy hajlott, mint a viasz. Mikor leszálltunk, sötét volt, meg is fogtam a kezét. Féltem, hogy nem engedi, először ki akarta húzni a kezemből, de aztán hagyta, így sétálgattunk a Duna-parton. Ő Mohácsra ment, várta az autóbusz. Először csak játszani akartam vele, gondoltam, kiviszem valami névtelen területre, de azon az estén szerelmes lettem.
„Mikor mehetnék át magukhoz?”
„Hozzánk ne jöjjön, mert az anyám agyonver engem is, magát is.”
„Majd szemügyre vesszük az öregasszonyt. Hát az udvarlója?”
„Völegényem az, nem udvarlóm.”
„Hát a vőlegénye, azt szereti?”
„Szeretem.”
„Dehogy szereti.”
„Mért ne szeretném?”
„Mert maga engem fog szeretni.”
Elkezdett a lány sírni, átöleltem a vállát:
„Na, ne sírjon, mert akkor én is sírok.”
„De én csakugyan nem szeretem a vőlegényemet, öregebb nálam, és olyan büdös a szája.”
„No, majd én átmegyek, és elintézem a dolgot.”
Mielőtt felszállt volna, meg is csókoltam. Néztem utána, láttam, az autóbuszban átrakja a karikagyűrűjét a bal kezéről a jobb kezére. Az árvíz előtti este lementem hozzájuk Mohácsra. Megijedt nagyon a lány, amikor betoppantam.
„Jaj, most mi lesz velünk?”
„Semmi sem lesz.” – És lenn volt velem egy barátom, azzal együtt bementünk.
Nagy kajla paraszt volt az apja, úgy látszik, a kislány elmondhatta, hogy ki vagyok, mert a bemutatkozásnál elkapta 19a kezem, és kézfogás ürügyén jól össze akarta törni. Először meglepett, de amikor a hüvelykujjammal meg tudtam kapaszkodni a tenyere belsejében, mondom akkor magamban: állok elébed, te vad barom. Egyre jobban kinyújtottam a kezem, aztán egyszer csak beleadtam minden erőmet, és egy jót szorítottam a kezén. Azt hittem, felüvölt, mert kékbe és zöldbe játszott az arca, de aztán nagy nehezen legyűrte magát, és azt mondja:
„Hozta isten, kedves öcsém, sok jót hallottam magáról.”
„Én is a bácsiról” – mondom, és leültünk vacsorázni.
Vacsora után szép virágnyelven az értésükre adtam, hogy el akarom venni a lányukat a régi vőlegényétől. Meg kell mondani, hogy nemcsak az öregek nem akarták adni a lányt, hanem a lány maga is húzódozott. A vőlegény hivatalnok volt, és a lány szeretett volna hivatalnokné is lenni, a Duna-parti estét már elfelejtette. De aztán beleadtam mindent, jókedvre derítettem az egész családot, és megállapodtunk abban, hogy a hét végén lejövök, és akkor megbeszéljük a dolgot a régi vőlegénnyel. Másnap kitört az árvíz.
Persze, arról szó sem lehetett, hogy eljöjjek, nem is engedtek volna, de én magamtól sem jöttem volna el. Azt tanultam egy öreg paptól, hogy fiam, előbb az iroda, aztán az Ilona. Nagyon nehezen éltünk, volt olyan idő, hogy beragadtunk a jégbe, az istennek sem tudtam arrébb vinni a csónakot. Enni annyit ettünk, hogy hetente kétszer jártam csak a dolgomra. Elképzelheti. Állandóan riadók, aludtunk egy olyan szobában, amiben előző nap még krumpli állt, és mindenkinek csak egy pokróc jutott. Reggelre nem tudtam kinyújtani a lábamat. De nem ez volt nekem a legfájóbb, hanem az, hogy nem tudtam átmenni Mohácsra. Aludni nem tudtam, mi lesz velünk, gondoltam, mi lesz velünk?
Aztán elkezdett apadni a víz, ha lett volna galambunk, mi is kiengedhettük volna, mint Noé, mert a fák hegye már csakugyan kezdett kilátszani a vízből. Kevesebb lett a munka, éjjel már alhattam volna, ha tudok, de hát nem tudtam. Egy este, az utolsó fuvar után, ketten ültünk a barátommal a rocsóban, mentünk be a tanyahajóra. Egyszer csak gondolok egy nagyot, megfordítom a rocsót, gyerünk Mohácsra.
„Hová mégy, te szerencsétlen?” – kérdezi a barátom.
„Bízd csak rám, tudom én.”
Persze, gyorsan beértünk, gyerünk a lányékhoz. Adok egy kisgyereknek egy forintot, hívja ki a lányt. Visszajön a gyerek, azt mondja:
20„Azt kérdezteti a néni, hogy ki hívatja?”
„Horváth Gyula.”
Fordul a gyerek.
„A néni azt üzeni, hogy nem ismeri, sohasem hallotta a nevét, és semmi dolga nincs magával.”
Mit csináljak, mit csináljak?
A barátom azt mondja, hogy hívassuk ki az anyját.
„No, hiszen, pont az az egy hiányozna.”
„No hát akkor majd bemegyek én – mondja a barátom, és megigazítja a nadrágszíját –, én már vőlegény vagyok, van rajtam karikagyűrű, énrólam nem hihetik, hogy a lányukat el akarom csábítani.”
Bemegy, kijön leforrázva:
„Az isten verje meg, pajtás. Férjhez ment a lány.”
Azt hittem, elsírom magamat én is. Na most csak azért is megvárom. Késő este jött ki vízért, odalépek hozzá, rettenetesen megijedt, azt hitte, kap egy nagy pofont.
„Ne féljen, nem bántom én magát, verje meg magát az isten, amiért hazudott, ezt ígérte maga nekem?”
Hamar összeszedte magát:
„Maga meg mért nem jött el, amikor megígérte?”
„Volt egy kis víz, ha nem hallott róla, meg egy kis munka.”
„Ez csak beszéd, ha igazán szeret, eljött volna. Lássa, mostani férjem is ott dogozott, és minden este eljött hozzám, hozott tiszta homokzsákokat is.”
Nem szóltam neki egy szót se, otthagytam a kert közepén, hogy ilyen emberek is lehetnek, sohasem hittem volna. Félúton jártam már, szalad utánam, kiabálni nem akart, mert meghallják bent, csak úgy suttogta:
„Álljon meg, Gyula, álljon meg.”
Nem álltam meg, beszálltam a barátommal a rocsóba. A lány kiállt a partra, és onnan kiabált utánunk:
„Jöjjön visza, Gyula, akármikor, jöjjön vissza.”
Nem akartam visszamenni sohasem, de most mindig az eszembe jut. Azt szokták mondani, az asszony puhább, mint a lány. Lehet, hogy visszamegyek, mert nagyon szép asszony.
– Hogy hívták?
– Azt nem mondhatom meg.
– Csak a keresztnevét.
– Találja ki, csináltam rá egy találós kérdést: két szélén egyforma, közepében dupla?
– Két szélén egyforma, közepében dupla? Nem tudom. Mi az?
21– Anna. Anna.
Elgondolkozva mentünk a csónakkal, a víz legszélén már látszott Baja.
Ennyit akartam írni az árvízről, arról a pár napról, amíg lent voltam. Nem riportot, és nem is novellát, csak hat embert akartam lerajzolni, hat lámpát a víz fölött.
Koromhoz képest elég sokszor cseréltem a környezetemet. Most talán már ideje bevallani, hogy ezeknek a változásoknak kevés közük volt a bátorsághoz, a romantikához, mert legtöbbször véletlenül történtek. Eszem ilyenkor megállt, önkontrollom kikapcsolódott, és az illúziók nevében odahagytam nyugodt, kényelmes helyzetemet, amelyben tulajdonképpen jól éreztem magam.
Persze, ezek az „áramszünetek” nem tartanak soká, a Kazincbarcika felé robogó vonaton vagy rosszabb esetben Komlón, 620 méterrel napszint alatt már magamhoz tértem.
Az ilyen feleszmélést kínos ijedtség követi, emlékszem például, hogy a vonaton ösztönösen a zsebemhez kaptam: megvan-e a bicskám. Aztán szép lassan beleszoktatom magam az új környezetbe, és várom az új áramszünetet, hogy elmehessek megint valahova máshova.
Ugyanígy éreztem magam tavaly május 17-én, mikor is arra ébredtem, hogy ott állok egy konzervgyár udvarán, valami ócska ingben, derekamon szíj helyett spárgával megkötött nadrágban, és apám rossz szandáljában. Velem szemközt egy lengő fahídon hozzám hasonló külsejű emberek papírzsákokat cipelnek, és ahogy innen nézem, igen valószínű, hogy énrám is jut egypár a zsákokból.
A gyári rámpára betoltak egy cukorzsákokkal teli vagont, és közölték velem, hogy amennyiben nem átképzősnek jöttem ide, számot tartanak a segítségemre. Aztán az egyik vagon jött a másik után. Egy darabig számoltam, hogy mennyit emelek, aztán annyira izzadtam, hogy kénytelen voltam abbahagyni. Később üres ládákat cipeltünk, tizenöt éves lányok magyarázták nekem türelmesen, hogy kell lerakni a földre egyszerre tíz ládát anélkül, hogy felboruljon, majd fűzfa kosárban spenótot hordtunk be a konyhára, más gyümölcsöt vagy főzeléket nem láttam. Közölték velem, hogy ez még csak előszezon, de a zöldborsóval majd megjön a főszezon, olyan hajtás lesz, hogy a bolhák vízipólózni fognak a nyakszirtünk alatt…
23…Július vége felé egy szombaton anyám a szokásosnál is korábban megfőzte az ebédet, így már tizenkét órakor leültem ebédelni. Kint az ablakon túl sütött a nap, a tányérom előtt szólt a táskarádió, valami kis szöveg nélküli dalt játszott egy dzsesszzenekar. Az egész dal nem volt más, mint egy eléggé szimpla zenei frázis sablonos variálása, de ritmusában emlékeztetett a mélyen elgondolkozó ember nyugodt, mégis dinamikus szívverésére.
Csöngettek, a postás jött, egy levelet hozott nekem. Megállok írás közben, és próbálom elmondani, valahogy körülírni a levél tartalmát, hiszen történésileg nem tartozik a tárgyhoz, viszont hatásában igen, mert egész délutánra meghatározta a hangulatomat. Elég legyen annyi, hogy véget ért egy szerelem.
Ahogy elolvastam a levetet, letettem a kanalat, bár még csak a levesnél tartottam, fogtam a táskámat, és elindultam dolgozni.
Fél egy volt, mire beértem a gyárba, öt percet még várni is kellett, hogy beengedjenek az öltözőbe. Lassan, nyugodtan öltöztem át, de ahogy a tegnapi munkától még izzadt rongyok a testemhez értek, elment a kedvem attól, hogy végigdolgozzam a délutánt. Szombat van – jutott eszembe –, és a blokkomban van két-három telefonszám, amit felhívhatnék, nem tölteném egyedül az estét, mennyivel könnyebben kibírnám a szomorúságot, melyről tudtam, hogy negyedórák múlva elkerülhetetlenül rám szakad.
Elhatároztam, hogy csak egy órát fogok dolgozni, fél háromkor lelép a Popper, háromkor felmegyek, és elkérem magam ma délutánra a partiführertől. Majd hazudok neki valamit, hogy haza kell utaznom Deszkre, vagy lánykérőbe megyek, új ember, el fog engedni. A brigád pedig kibír egy napot nélkülem, a többiek is hányszor jöttek be hat óra helyett fél tízre, mert elaludták a félhatos HÉV-et, azután pedig nem akarózott felkelni nekik.
Alig öltöztem át, jön Oláh Káli hullarészegen. Géza, egy falujabeli fiú hozta be motorkerékpáron, ide az öltözőbe is bekísérte. Azt mondja, hogy útközben kétszer is megállította őket a rendőr, mert Káli üvöltözött a hátsó ülésről. Géza most nekidől a szekrénynek, és nevet, nekem nincs kedvem nevetni, tudom, hogy ma délután már nem léphetek le. A brigádokat úgy válogatták össze, hogy fele részben fiatal, nagy súlyt bíró emberek kerüljenek össze, másik fele részben tapasztalt, de erős lépcsőzést már nem álló öregekkel. Káli is a fiatalok közé tar2425tozik, ő ma már nem fog dolgozni, ha én is lelépek, összecsuklik a brigád. Megpróbálok lelket verni Káliba, de reménytelen.
Káli odamegy a szekrényhez, leemeli a szekrényajtót, a földhöz vágja és rátapos. Géza a sarokból ugratja.
– Vigyázz, Káli, jön a Popper.
Káli diadalmasan rázza a kezét.
– Nekem ma jöhet a Popper. A Popper nálam szép lehet, de okos az soha. Igaz, Matróz komám?
A „Matróz” én vagyok. Bólintok.
– Igaz.
Káli tovább sziporkázik.
– Mert nekem Piatnik nemcsak kártyát adott, észt is adott hozzá.
– Adott, csak keveset.
A dolog vége az lett, hogy Popper hazaküldte Kálit. Popper rendes fiú, nem kavart botrányt, kiírta egy nap fizetés nélküli szabadságra.
Már a többiek is bejöttek, ott ültek a fészer alatt, a nagy hordó mellett, melyben kénezés után az üres hordó üveghangon zeng. Úgy látszik, nemcsak nekem volt fekete szombatom, mindenkinek jobbra-balra csuklott a feje, le lehetett volna kottázni róluk egy gyászindulót. Köszönök, leülök közéjük.
A többiek szomorúságát is értem. Istenem, egyikünk sem vitte sokra az életben, és ez néha eszébe jut az embernek. Különben nem szokták elhagyni magukat, de ez a délután csakugyan nehéznek ígérkezik. A délelőtti műszak már az utolsó ládákat rakta le a kocsikról, üvöltözve beszélték meg a délutáni programot, a sofőrök fogdosták a lányokat, mindenkinek jókedve volt, csak a nyolc szállító ült egy sorban a deszkákon.
Két órakor lejött a partiführer, és beosztotta a munkát a két délutános szállítóbrigád között. A tennivalók két csoportra oszlottak: kocsizásra és konyházásra. Én a kocsizást jobban szerettem, mert az ember felült az autóra, az autó jött, az autó ment, gyorsan múlt az idő. Emellett a nyolc órából három sem telt el effektív munkával. De a konyházás! Ki sem lehet mozdulni a gyárból, amellett a munka is unalmas. Vagy a pincékből hordtunk fel fémládákat, megrakva ötliteres üvegekkel, amiket aztán a konyhán kisebb üvegekbe fejtették le, vagy a konyha által feldolgozott árukat hordtuk le a pincébe. Lógni nem tudsz, nemcsak azért, mert az igazgatósági épület lépcsőházában fél lépéssel az ablaküveg mögött ott áll valaki és figyeli 26az udvart, de azért sem, mert a ládákat tömegükben is könnyen át lehet számolni, így ellenőrizni tudják a napi teljesítményt. Persze hogy mi kaptuk a konyházást.
Először a pincéből hordtunk fel szilvalekvárt a felső rámpára. A brigád felvette a szokásos munkaalakzatot. Lent a pincében maradt egy ember, aki föladta a hátra a ládákat. Határ Gabi felállt a rámpára, ő szedi le majd a hátról, a többi hat ember „futó” lett, azaz hordta a ládákat. Mikor a gyárba kerültem, még hajtott a virtus, igyekeztem úgy helyezkedni, hogy én legyek az első futó, mert így a többiek előtt haladhattam. Aztán az idők múlásával fáradtam-okosodtam, rájöttem, hogy nem nagy dolog élen haladni. Felfedeztem a hatodik futóhely előnyeit. A hatodik futó az utolsó körben csak akkor kap ládát a hátára, ha a ládák száma pontosan osztható hattal. Ha nem osztható, akkor a hatodik eggyel kevesebb ládát cipel. Persze, ezt nemcsak én tudtam, mindegyikünk igyekezett cipőmadzagkötéssel, papírválogatással minél több tempót veszteni, de azért az ötödik-hatodik helyet általában sikerült megszereznem.
Felraktunk a rámpára vagy százötven ládát, mikor értünk jött a partiführer. Az alsó konyha előtti teret elborítja az áru, ki se látszik belőle az épület, sürgősen le kell hordanunk a pincébe.
Ennek a munkaváltozásnak nem örültem. Megint jön majd a harc a hatodik futó helyért, amellett már beidegeztem magamba ezt az utat, olyan hosszú volt, hogy pont kétszer tudtam eldünnyögni azt a melódiát, melyet ebéd közben a radióban hallottam. A többiekre néztem, őrajtuk se látszott valami nagy lelkesedés, de hiába, a parancs parancs. Elindultunk az alsó konyha felé.
A gyárban nem mindegyik részleg dolgozott három műszakban, ezek még délben leléptek a hivatalnokokkal együtt, amerre elhaladtunk, lakatok lógtak az összetolható vasajtókon, feltornyosodtak a kis szállító kézikocsik.
Az alsó konyha előtt állt vagy 1500 láda. Egymásra néztünk, arcunkra újból kiült a műszak előtti bánat. Határ Gabi felsóhajtott:
– Lássunk neki, egyszer csak tíz óra lesz.
Fél négy volt.
Szerencsére kaptunk egy kis segítséget. Bent maradt a gyárban egy facér Csepel teherautó, ezt a partiführer nekünk adta. Egyszerre elvitt annyit, mint három-négy elektromos targonca, 27sok időt spóroltunk vele, mert nem kellett annyiszor fordulnunk.
Itt is felállt a szokásos munkaalakzat. Sanyó bácsi adta le a kocsiról, hat futó, lent a pincében Határ Gabi szedte le, és stószolta, de a munka valahogy lendületesebben haladt.
Nem tudnám megmondani, melyik volt az a pillanat, mikor a robot átváltozott virtussá, de a folyamatot és az okokat értem. A mi lelkünk nem alkalmas arra, hogy hosszan őrizzen rosszkedvet és bánatot, ha ezer okunk is lenne rá, hogy szomorkodjunk. A lélek mindig szabadulni igyekszik a bajaitól, és az eszköz, amivel megszabadul: a test.
Magunk is elcsodálkoztunk, hogy milyen hamar lekerült a pincébe az első két kocsirakomány láda. Gabi tűnödve nézte a halmot.
– Lehordjuk, gyerekek?
– Próbáljuk meg.
– De akkor hajrá.
– Hajrá.
Kevés olyan nagyszerű órája volt életemnek, mint a most következők. Benne lenni egy nagyszerű férfias tombolásban, mikor az ember nem azért hajt, hogy pénzt keressen, vagy különbnek mutassa magát a másiknál, hanem azért, mert megállíthatatlan mozdonynak érzi a saját testét. Fél kézzel kaptuk el a negyvenkilós ládákat, rohanás lefelé a lépcsőn. Gabi elkapja a hátunkról, és bólogat:
– Jönnek, az anyjuk istenit, mint a gyerekek az iskolába.
Négy kocsirakomány után megszomjaztunk. Akkorára már egy csomó botrány robbant ki a héten, mert sokan berúgtak a muslincástól (így hívtuk a cefrét), elestek a súly alatt, vagy verekedni kezdtek. Misákné, a gyári rendészet parancsnoka irtóhadjáratot rendezett, a legelrejtettebb zugokból is kiemelte a muslincás üvegeket, az asztalosműhely falüregeiből, a lakatosok szekrényének kettős fala mögül, a hordókra pedig ő maga vigyázott. Muslincáshoz nem lehetett hozzájutni, inni viszont kell.
Kinyitottuk a lezárt pincéket, és megkerestük a hónapokkal ezelőtt lerakott meggyet. Tíz közül mindig akadt legalább egy üveg, amelyikre rosszul illesztették rá az elzárócsapot és a gumikarikát, levegőt kapott, megérett, és úgy lógtak le az oldaláról a buborékok, mint a szőlőfürt. Letéptük az elzárólapot, és a befőtt érett levét leöntöttük kétliteres üvegekbe.
28– Igyatok.
Addig ittam, míg a színek mélyülni kezdtek a szemem előtt, a lámpa imbolyogni, és szervezni kellett a lábaimat, hogy járni tudjak. Különben igen jól éreztem magam. Az ital pótolta leizzadt erőmet.
– Gyertek.
Odaálltunk a teherautó derekához. Szabó Vili bácsi ráüvölt Sanyóra:
– A lelked istenét, Sanyó, kettőt adjál!
Rátettek egy ládát rendesen, a másikat keresztbe, az alsó láda hátsó két fémlába megtartotta, hogy le ne csúszon. Ez már jó súly, közel jár a kilencven kilóhoz. Egyetlen nagy előnye van, abszolút stabil, és így jól fekszik a hátra.
– Nekem is kettőt.
– Nesze, testvér, nem irigylem tőled.
Nem érzékelhető az idő. Visszük a ládákat, rohanunk. Már besötétedett – mikor olvastam én azt a szakítólevelet? Tegnap vagy tegnapelőtt.
Az ital kifente az érzékeinket, amerre elrohanunk a ládával, a jobbra-balra felrakott üvegek annyi helyet sem hagynak, hogy józan fejjel féloldalasan el tudnánk menni közöttük. Most teljes sebességgel tudunk rohanni anélkül, hogy egy üveg is megkoccanna.
Viccek születnek. Sanyó bácsi egy üres ládát rak a bosnyák hátára, ez a nagy lendülettől körül sem néz, már majdnem leviszi, mikor észreveszi, hogy körben nevetünk rajta. Ledobja az üres ládát, és ordít részegen:
– Az Isten a Jézus Máriát.
– Mit akarsz? Egy bosnyáknak ez is elég.
– Te mit akarsz? Bosnyák magyar szorta.
Lent Gabi kérdezi tőlem, miért kiabálnak fent. Mondom neki:
– Jézuskának testvére lesz.
– Hogyhogy?
– Vili összefektette az Istent Szűz Máriával.
És így fut le a munka a torkunkon, mint meleg nyári este a sör.
Kilenc óra sincs, mikor eltűnt a ládarakás az alsó konyha elől. Máskor két nap alatt nem hordtuk volna le. Gabi tűnődve nézegeti a munkaigazoló cédulát, forgatja.
– 1500 láda. Kinél van grafit?
29Odaadom a ceruzámat. Gabi kijavítja az ötöst kilencesre, ez is jelent pár forintot.
– Na, most tűnjetek el, gyerekek. Háromnegyed tízig egyet sem akarok látni közületek. Szétszóródni.
Ki-ki a hóna alá fog egy rekesz málnát, barackot, aszerint, hogy mi a kedves gyümölcse, és elhúzódik. Én felmegyek a lépcsőn a felső raktárhoz, ott ülök le. A többiek is elbújtak, de ismerem a rejtekhelyeket, a sötét udvaron is ki tudom venni körvonalaikat. Testtartásukból eltűnik a lendület, komoran görnyednek a rekesz fölé, és szemezgetik a gyümölcsöt.
Elfordulok, én is eszem a málnát, és újra azt a dalt dúdolom, amit délután majdnem elfelejtettem. Azt a melódiát, mely ritmusában emlékeztet az elgondolkozó ember szívverésére.
Az emlékezet életveszélyesen optimista. Néhány hét vagy hónap után hajlandó valójában kibírhatatlan foglalkozásokat, állapotokat elviselhetőnek, sőt érdekesnek ítélni, és mindig újra kell szembesíteni a valósággal, hogy felfogja a dolgok nyomasztó körvonalait. Én is így jártam ezen a nyáron az éjjeli műszakkal.
Csak az első éjszakás hetünkről fogok beszámolni, a következő minden tekintetben halványabb, érdektelenebb másolata volt az elsőnek. Az első éjszakás hetünk a borsószezon derekára esett, ez, mint mondottam, a gyárban a legmegfeszítettebb munka időszakának számít. Mintegy kétszáz–kétszázötven vagon borsókonzervet szállítunk külföldre, és ezt a hatalmas mennyiséget viszonylag rövid idő alatt kell elrakni, mert a borsó érik és rohad.
Délután négykor mennek le az autóink a Pest környéki tszcs-be borsóért, Bugyira, Ceglédbercelre, Dabasra és más falvakba, ahol a gyárnak szerződéses megállapodás szerint borsót termesztettek. Itt megrakodtak, rakodás után megvacsoráztak. Mikor tíz óra felé jöttünk le a falépcsőn a szállítók szobájából, akkor nyílott-csukódott a nagykapu mögöttük. Egy forgalmas éjszakán tizenöt–húsz teherautó jött be (sok pótkocsival), mintegy 5–600 mázsa borsóval a rakodóterükön, és ebből nem sokat lehetett hagyni a délelőttös műszaknak.
Vázoljuk a borsó útját a gyárban. A teherautók beálltak az udvar jobb sarkába, a szállítószalag mellé. A sofőr elment aludni, a kísérő és a mi brigádunk egyik embere pedig kezdte felhányni a borsót a szalagra. Ekkora súlyt lelapátolni egy éjszaka még borsóból is elég, erre a lapátos posztra a brigádok legjobb emberei közül állítottak valakit. Mi mindig Szaniszló Gabit küldtük ide, elpusztíthatatlan vékony parasztfiút, aki sohasem lehetett annyira kimerülve, hogy fel ne tudta volna rázni a többieket.
Mikor a szalag működni kezdett, zúgott, csörömpölt minden, Gabi lapátolt, és a borsó a szállítószalagon megindult fölfelé. Különféle transzportőr áttételekkel feljött egészen a ne31gyedik emeletre. A brigád jó része itt helyezkedett el. Mindannyiunknak megvolt a meghatározott feladatunk. A transzportőrszalag negyedik emeleti végéről hatalmas sugárban, akárcsak valami gigászi artézi kútból, ömlött a borsó.
A szalag végénél két ember helyezkedett el. Az egyiket „üres ládásnak” hívták. Erre a posztra öreg, ereje javán túl levő, de tapasztalt munkást állítottak. Az üres ládásnak nem volt más feladata, minthogy a háta mögött tornyosuló ládarengetegből állandóan egyforma méretű ládákat kapkodjon ki, és egy csörlősor segítségével a borsózuhataggal szemben álló „dobó” keze alá adja.
A „dobó” a ládát a zuhatag alá rántotta, megvárta, míg megtelt (egy-egy ládába átlag 20–25 kiló borsó fér bele, míg a régi úgynevezett „nagy fórum” típusú ládába 30–35), a teli ládát pedig továbblökte az üres ládás csörlősorra merőleges másik csörlősoron a mellette várakozó elektromos targonca felé.
A targoncán fenn állt a „rakó”, aki személyes véleményem szerint az összes ipari jellegű fizikai munka közül az egyik legnehezebbet végezte. Sohasem tartottam attól, hogy valamilyen munkát, ha nagy fáradság és kínok árán is, de ne tudnék elvégezni, de ettől a munkától mindig féltem. A targoncára széltében két, magasságában négy, hosszában nyolc ládasor fért rá, összesen tehát 64 láda. Ha csak úgy fel kellett volna rakni ezt a hatvannégy ládát (25 kilós átlagsúlyt számítva 16 mázsát), már az elég lett volna. De nem lehetett akárhogyan felrakni. A targonca ugyanis az emelet másik végére, az úgynevezett garatokhoz vitte a borsós ládákat, és útjában rendkívül szűk nyílásokon, kapukon haladt át. Ha csak az egyik oldalon néhány centiméterre lelógott a láda, vagy aszimmetrikusan osztottuk el a szélességi két ládasor között a targonca rakodóterületén rendelkezésre álló helyet, a ládák menthetetlenül nekiütköztek egy falkiszögellésnek, és borult az egész. Tehát itt nem egyszerű felrakásról volt szó, hanem mérnöki műveletről, húsz–harminc kilós „műszaki segédeszközökkel”. De még így sem lett volna elviselhetetlen a dolog, ha viszonylag kényelmes tempóban lehetett volna dolgozni. A rakónak azonban alkalmazkodni kellett a dobó szédületesen gyors ritmusához, melyet persze végső fokon az érkező borsó hatalmas mennyisége diktált. Ugyanabban a tempóban kellett elkapni a targoncán álló rakodónak a ládát, amilyen tempóban a dobó továbblökte, és egy lendületes mozdulattal pontosan a helyére kellett rakni. Igazításra, szusszanásra nem volt idő, mert ha elmaradt a dobótól, a ládák 32felgyűltek a csörlősoron, és szégyenszemre meg kellett állítani a szalagot. Ezért ugyan nem szidtak le senkit, de hosszan és figyelmesen ránéztek, majd vacsoraszünetben csöndesen megjegyezték: nem lehet elvárni senkitől, hogy ő keresse meg a másiknak a kenyeret.
Az ilyen „mamzer”-ek nem voltak nálunk hosszú életűek. Szemem láttára martak ki hat embert a többiek, nemcsak a brigádból, de még a gyárból is.
A két targoncát két régi szakmunkásnak kellett vezetni, akik targoncakezelő igazolvánnyal rendelkeztek. Ők általában nemigen nyúltak a ládákhoz, csak a rendesebbek segítettek a „garatosok”-nak.
A targoncáról minél gyorsabban le kellett kerülniük a ládáknak, hogy a járművek fordulhassanak. Ezért a garatosok nem egyesével, hanem négyesével szedték le a ládákat, egy-egy alkalommal tehát mintegy 80–100 kiló súlyt emeltek. A munkában az volt a legnehezebb, hogy a garatosoknak vigyázniuk kellett: a ládák pontosan a sarkaikkal álljanak egymáson, mert ha a sarkok lecsúsztak egymásról, egész sorok borultak fel egyszerre hatalmas robajjal.
Én ezt a munkát szerettem a legjobban, mert ez hagyta az embernek a legtöbb szabad időt: gondolkodásra, beszélgetésre, játékra. Ha az ember lepakolta a targoncát, és ez általában megvolt két perc alatt, akkor a legközelebbi targoncáig békében hagyták. A garatba nem neki kellett betölteni a borsót, erre a munkára egész sereg nő állott készenlétben mellettünk. Volt olyan „garatos”, aki segített nekik, én nem. Kikönyököltem az ablakon, és néztem a szemközti házat a Földvári utcában, figyeltem, hogy alszanak ki lassan a fények, találgattam az árnyak mozgásából, hogy miért marad oly sokáig égve egy-egy lámpa, aztán néztem a teljes és bontatlan sötétséget, közben friss zöldborsót ettem, a héját pedig levágtam az udvaron furikázó lányok közé.
A garatba öntött borsó lefelé minden emeleten új munkafolyamaton ment át. Tisztították, főzték, sterilizálták, a földszinti rámpára már üvegekbe zárva, nagy vas, úgynevezett steril kosarakban gördült ki. A borsóhéjat egy oldalsó transzportőrszalag dobta ki az épületből, a tszcs-k ahány kocsi borsót hoztak, annyi kocsi héjat vihettek haza takarmánynak.
Ez volt a legtipikusabb munkafolyamat a borsó körül, de akadt másfajta is.
A legnehezebb az volt, mikor egyszerre annyi autó érkezett be, hogy a rakodószalaghoz még a fele sem fért volna oda haj33nalig. Ilyenkor azokat a kocsikat, melyek nem ömlesztve, hanem zsákokban, tehát szállítható formában hozták a borsót, odaállítottuk a lifthez és a teherliften vittük fel a zsákokat a negyedik emeletre. Itt félrevittük a zsákokat, üres ládákat raktunk egymás mellé, megemeltük a zsákokat, és tartalmukat lefejtettük négy, néha öt ládába. Persze amellett a rendes „garatos” munkát is el kellett látnunk. El lehet képzelni, micsoda gyilkosság 80–100 kilós zsákokat ölelgetni; hajunkról, arcunkról dőlt a víz, a durva vászon izzadt karjainkról letépte a bőrt, olyanok lettünk egy-két nap múlva, mintha kiütésesek lennénk.
Még egy „alapmunkája” volt az éjjeli műszaknak. Két évvel ezelőtt Szigetmajorban a vállalat német borsócséplő gépeket állított fel. Azt a borsómennyiséget, melyet a szigetmajori állami gazdaság szerződéses alapon szállított nekünk, itt helyben tisztították meg a héjától. A szemesborsót jegelték, és 70–80 kilós tartályokban teherautókkal beszállították a gyárba. Mire a borsó beért, kicsit megérett, és irtózatos bűzt árasztott. Két ember vitt egy-egy tartályt a felső konyhára, vagy három ember két tartályt, és bárhogy is vigyáztunk, mindig rádőlt a lábukra egy nagy adag büdös borsólé. Egyetlen zoknimat sem vittem haza a gyárból, mikor leszereltem, mindet benne hagytam a szekrényemben.
Volt egy trükk ennél a munkánál, amit mindvégig nem tudtam megtanulni. Azt, hogy a tartályokat nem letenni kell, hanem ledobni. Az én kezemben mindig tovább maradt ott a tartály füle, csak később engedtem el, és a súly bizony sokszor megrántotta a vállamat. Viszont az is igaz, hogy egyszer sem borítottam ki a tartályt, és nem kellett összeszednem a szanaszét gurult egymillió borsószemet. Ez aztán igazán minden munka legalja volt, nemcsak azért, mert egy hétig nem ment ki az ember orrából a borsó erjedt szaga, hanem azért is, mert valaki mindig megkérdezte a borsószemeket a tenyerével összesöprögető szerencsétlent: „Mért kell ezt a borsót megszámolni?”
Vacsorázni általában éjfél után két órakor mentünk.
Ha a munka irama megengedte, tudniillik kevés autó állt benn az udvaron, az egész brigád egyszerre vacsorázott, de ha a munkának menni kellett, csak párosával jöttünk le a platzról.
A szobában, ahol enni szoktunk, ilyenkor kocsikísérők aludtak a ládáinkon. Ők nem emeltek annyit, mint mi, viszont a mi 210 óránkkal szemben 400–450 órát teljesítettek havonként, akadt két-három nap egymás után, hogy nem látták a családjukat. Nem bántottuk alvásukat, inkább leültünk a ponyvára enni.
34Már beszéltem arról, hogy a legtöbben a szokásos parasztkosztot hozták hazulról, szalonnát nyersen vagy sülve, kolbászt, sonkát, paprikával, retekkel vagy hagymával.
Emlékszem, hogy nagyobb tétlenség idején, főleg a délutáni műszak vége felé, főztek is az emberek. Bedobtak egy ócska acélkarikát a nagykazánba, fehér izzásig hevítették, és áthozták a targoncagarázsba, az izzó acélon aztán szépen felforrt a lecsó, és megpirult a szalámi meg a szalonna.
Mikor vacsora után lejöttünk a lépcsőn, már néhány árnyalattal világosabbnak tűnt az éjszaka. Mire két-három kocsirakomány borsót leraktunk, megvirradt. Hallottuk az első villamos indulását, láttuk a szemközti házak éledését, becsukott szemünk héján átsütött a nap. A világosságban már könnyebb volt a munka, a műszak utolsó negyedrésze már lefutott.
Fél hatkor lenéztünk az udvarra, ha kis teherautó állt lent a szalag mellett, még nekiláttunk, hogy lerakjuk, ha nagy pótkocsis, akkor meghagytuk a délelőttös műszaknak. Letakarítottuk a szalag környékét, hoztunk néhány targonca üres ládát, a délelőttösöknek a kezdéshez, felvettük a munkakabátot, ittunk még egy kis muslincást, és végigmentünk az emeleten, az elülső lépcsőhöz. Amerre jártunk, bakancsunk dobogásától felrebbentek a beton mestergerendákon fészket rakott fecskék, kikaptak egy borsót a ládából, és visszarepültek a fészekbe fiaikhoz.
Mikor leértünk a lépcsőn, már háromnegyed hat volt, a lakatosműhely előtt a hordókon már ott ült a váltás. Egy pillanatig összekeveredtünk velük, ki-ki megkereste a barátját, és beszélt vele egypár szót, aztán egy ember felszaladt a táskáért, és mentünk fürödni.
Persze, ahogy jöttek egymás után az átdolgozott éjszakák, egyre fáradtabbak lettünk, és egyre ingerlékenyebbek. Halálos összeveszések fordultak elő és egyre durvább ugratások.
Emlékszem egy esős éjszakára, mikor a szállítószalag átázott, és nem tudta felhozni a borsót, hiába szórták végig fűrészporral majd homokkal. Órák hosszat tétlenül álltunk, egyik „zrikálás” a másikat érte. Összevarrták a felakasztott munkáskabátok ujjait, vizet öntöttek a zsebébe és így tovább. Én félrehúzódtam egy sarokba, és onnan figyeltem a történendőket. Egyszer csak odajött hozzám az „üres ládás” öreg, egyik kezével mutogat valamit, aztán hirtelen előkapja a másik kezéből az enyves ecsetet, és az arcomba nyomja. Neki akartam menni, de lefogtak.
Minél fáradtabbak lettünk, annál kevesebbet tudtunk aludni 35otthon. Mikor az első napi műszak után kedden reggel hazamentem, reggel 8-tól egyfolytában aludtam este 6-ig, aztán egyre kevesebbet, szombaton már csak két órat, 8–10-ig. Éjszaka persze már tudtam volna aludni, de a feszített munka egy negyed órára sem engedte. Az tartotta bennünk a lelket, hogy a gyárba már bejött a friss cseresznye, brigádvezetőnk, Határ Gabi időnként lement az udvarra, szedett egy-egy ládával a teherautóról, kabátjával betakarta, felhozta a lépcsőkön, sorra járta az embereket, és kiosztotta.
De így is kilátástalan és fárasztó volt minden, alig vártuk a vasárnap reggelt. Sokszor elképzeltem, milyen nyugodtan és kényelmesen fogok hazaballagni vasárnap reggel az utolsó éjjeli műszak után. Megbeszéltük, hogy iszunk egy korsó sört a „Dühöngő Majom”-ban (így hívták a gyárral szemközti vendéglőt), kiállunk a kocsma elé, és elbeszélgetünk egy kicsit a napsütésben, mielőtt hazamennénk.
Vasárnap reggel esett az eső, mivel nem volt kedvünk beállni egy zárt kocsmahelyiségbe, felgyűrtük a gallérunkat, és elindultunk hazafelé.
Ötven–hatvan éves egészséges rakodómunkást egyetlenegyet sem láttam a gyárban. Néha a tus alatt megfigyeltem az öregeket: izomzatuk összevissza szakadt, forgóik elmerevültek, valamelyik kezükről vagy lábukról okvetlenül hiányzott egy ujj. De nemcsak az öregek teste ment tönkre. Aki öt–hat évig pincézett, vagy lépcsőn felfelé terhet hordott, annak már fiatalon is visszeres lett a lába.
Persze hogy menekültek tőlünk az emberek, kivált a fiatalok, akikben még maradt erő és kedv, hogy egy új szakmát, új életformát elsajátítsanak. A többség a TEFU-nál próbálkozott.
A TEFU-sofőrtanfolyamok – már ahogy a többiek elbeszéléséből tudom – érdekes elgondolás alapján szerveződtek. Az állam egyre inkább szeretné bevezetni azt a gyakorlatot, hogy a sofőrök maguk rakodjanak, külön kocsikísérő és segédmunkás nélkül. Ez társadalmi szempontból hatalmas munkaerő megtakarítást jelentene, viszont tönkretenné a sofőrök mostani nyugodt, pihengetős életformáját. Így persze a régi sofőröket nem lehet megnyerni ennek az elgondolásnak. Az állam abban reménykedik, hogy az új, frissen akvirált sofőröket könnyebben be lehet majd törni, ezért szervezi az ingyenes, illetve rend36kívül kedvezményes TEFU-sofőrtanfolyamokat. Ezek a tanfolyamok azzal a megkötéssel járnak, hogy ha valaki elvégzi őket, két évig köteles a TEFU-nál dolgozni, a megállapított munkafeltételek és igen alacsony bérezés mellett. Ha az illető kilép a vállalattól, vissza kell fizetni a tanítási és vizsgaköltségeket.
Egyszer ecetért mentünk ki Óbudára, az Ecetgyárba, Határ Gabival, a brigádvezetőnkkel, meg egy magas, szemüveges sofőrrel. Útközben Gabi elmesélte, hogy ő is sofőr akar lenni, minden havi első fizetésnél egy százast tesz félre, a második fizetésnél pedig kettőt. Inkább kifizeti a vizsgaköltséget, de nem akarja lekötni magát a TEFU-hoz.
A magas, szemüveges sofőr érdektelen arccal hallgatta beszélgetésünket, fájt a foga, néha megtapogatta kívülről. Ha egy jó nőt látott elhaladni mellettünk a gyalogjárón, élesen és szótlanul feléje bökött a mutatóujjával.
Fölvettük a hordókat, és már visszafelé jöttünk az Ecetgyárból, mikor megálltunk a vásárcsarnoknál, mert Gabi lánya másnap első áldozásra készült, és ő disznóhúst akart venni az ünnepi ebédhez.
Kettesben maradtunk a pilótával. Hátratámasztottam a fejem a bőrülésen, és a visszapillantó tükörben unatkozva néztem a csarnok előtt zajló baromfivásárt. A pilóta egyszer csak hirtelen előrehajolt, és az ő oldalán levő visszapillantó tükörbe mutat.
– Nézze azt az embert.
Nézem. Kék kabátos, csizmás, nagy darab férfit látok, háttal nekünk egy nővel beszélget. Jobban megnézem, most se látok rajta semmi feltűnőt, ha csak azt nem, hogy civil szabasú zakója rendőregyenruha-anyagból készült.
– Ki az?
– Rendőr volt, ő vert meg engem.
Csak a fogai közt sziszegi:
– Találkoztunk volna csak 56-ban, kitekertem volna a nyakát.
– Miért bántották magát?
– Na miért? Mert védtem a hazámat. Katona voltam.
– Milyen rangban?
– Főhadnagy voltam Horthy alatt.
Ránézek, aztán elfordítom a fejem. Elmégy az osztályidegen anyádba – gondolom magamban elmélázva. Nem forszíroztam 37a beszélgetést, mert ha valakit, akkor ezt a típust elég jól ismerem. Dolgoztam egyszer egy olyan TEFU-telepen, ahol negyvenhárom sofőr közül huszonhárom jogi doktor volt a felszabadulás előtt. Kiállhatatlanul viselkedtek, folyton tanítottak, okoskodtak, mintha most ették volna meg a bibliát. Ebből a főhadnagyból sem nézett ki több. De őt nem kellett kérdezni, szépen, folyamatosan beszélt magától is.
– Negyvennégyben Kerecsényt védtük az oroszok ellen. Egyszer elfoglalták, de aztán mi visszavettük tőlük. Én szakaszvezető voltam, mikor a főhadnagyunk elesett. Akkor vettem át a parancsnokságot, de később aztán hivatalosan is kineveztek főhadnaggyá.
Rám néz, várja, hogy lelkesedjek. Nem tudok lelkesedni, csak az illendőség kedvéért kérdezem meg:
– Milyen harc volt? Voltak rendes kiépített lőállások, vagy csak hevenyészett védelem?
Felcsillan a szeme:
– Maga is harcolt az oroszok ellen?
– Nem.
Legyint.
– Pedig az volt az igazi.
Magyarázni kezd:
– Az utolsó napokban kaptuk meg a Szálasi-röppentyűket. Ahova az bevágott, hatvanméteres körben mindent elpusztított. Néha még minket is megcsapott a kilövőhelyen, olyan erős volt a légnyomás. Ismertem a feltalálóját, egy magyar mérnök volt, ki is jött hozzánk megnézni, hogy működik a találmánya.
Indulatosan rázza a mutatóujját.
– Ha csak egy évvel korábban találja fel, nem veszítjük el a háborút. Le tudtuk volna győzni az oroszokat, és elkergettük volna őket fel az Északi-fokra.
„Megértően” bólogatok.
– Igen, csak őket elég nehéz legyőzni, mert sokan vannak.
Elszomorodik.
– Hiszen éppen itt van a baj.
Megsajnálom, vetek neki egy kérdést.
– A rendőrségen mi volt, hogy került be?
– Összeszedték azokat, akik Kerecsénynél harcoltak, aztán hirig. Kiverték itt hátul az összes fogaimat.
– Mivel ütötték?
– Ami jött.
– Csak azért került a rendőrségre, mert Kerecsénynél védték a hazát?
38A főhadnagy legyint, mintha azt mondaná: sokat lehetne erről beszélni, csak nem érdemes.
– Nem csak azért. Ismeri őket? Hozzáraktak még egy csomó dolgot. Állítólag felgyújtottuk a kazlakat, szétlőttünk egy csomó házat, pedig nem is mi voltunk, hanem az oroszok. Esküszöm.
Eltűnődöm.
– Persze, ezt a háborúban nem lehet tudni. És ha mégis csak úgy véletlenül mi voltunk.
Kihúzza magát.
– Harc nincs enélkül. Ha még egyszer fiatal lennék, újra elölről kezdeném.
Rám néz, látja, hogy nem vagyok meggyőzve, lemondóan legyint.
– Magának is teledumálták a fejét, hogy a Horthy-hadsereg vad volt meg embertelen. Higgye el nekem, hogy nem igaz. Én ismerem a mai hadsereget is, feleannyi emberség, szív nincs benne, mint a miénkben. Mit mondjak magának? Negyvenötben kimentem Kerecsényre, tiszta bajtársiasságból exhumáltattam a főhadnagyomat. Megismertem szegényt a gyűrűjéről. Vettem egy paraszttól tölgyfa koporsót, abban temettem el. Ő is magas növésű volt, mint én, nem fért bele a koporsóba. Más koporsót nem találtam, el kellett törnöm szegénynek mind a két lábszárcsontját, hogy beleférjen. De nem hagytam közös sírban.
Elmélázik.
– Csak a mi hadseregünkben volt igazi bajtársi szellem.
Bizományi Áruház Vállalat zálogkölcsön osztálya, Budapest, Kinizsi utca 12.
– Nézzünk végre szembe azzal a legendával, hogy a zálogházi forgalom növekedése a lakosság elszegényedését jelzi. Sós elvtárs, az igazgató, írt egy tanulmányt, és statisztikai adatokkal bebizonyította, hogy épp ellenkezőleg áll a helyzet: egyszázalékos életszínvonal-emelkedésre 0,96 százalékos zálogházi forgalomnövekedés esik. Ugyanezt támasztja alá, hogy ma hétszer-nyolcszor kevesebb tétel kerül kényszereladásra, mint a felszabadulás előtt.
Vagy az sem tartozik az életszínvonalhoz, hogy pillanatnyi pénzzavarukban az emberek nem kénytelenek eladni 5800 forintos televíziójukat, legjobb esetben 4000-ért, hanem mikor újból pénzhez jutnak – visszaválthatják? Újpesti fiókunkban megvizsgáltattuk a padlásteret, tűzrendészetileg megfelelőnek találták, így jutott helyünk televízió felvételére is; az első héten nyolcvanegy készüléket hoztak be ügyfeleink, ezektől egyébként végleg meg kellett volna válniuk.
Legyint.
– Sajnos, nemcsak a nagyközönség öntudatlanabb rétegei, de sok gazdasági irányító elvtárs is gyűlöli a zálogház intézményét. Nem tudják túltenni magukat felszabadulás előtti emlékeiken, mikor a zálogház valóban utolsó ruháikat, lepedőiket vette el.
1951-ig minden fontosabb megyeszékhelyen működött fiókunk, összesen tizenhét, akkor tízet megszüntettek, azzal indokolták, hogy az életszínvonal növekedésével amúgy is felszámolódnának önmaguktól.
33. számú fiók, Miskolc, Hunyadi utca 5.
Hét óra. 114 ember várakozik a zálogház előtt, egy kis fekete kutya is elkísérte a gazdáját, lefekszik a sor mellett, állát lábaira támasztja.
40Hallgatom a beszélgetést:
– A zálogház jobb, mint a szomszéd, mert nem kiabál.
– De aki egyszer ide betette a lábát, az nem szabadul.
– Azt mondja a lányom: holnap lesz fizetés, anyám csak ezt az egy napot üsse el valahogy.
– Meddig tart a pénz? Amíg kiérek a sarokra. Huszonnégy forint egy kiló tarkabab.
– Csak azoknak jó, ahol mind a ketten keresnek, és nincs gyerek. Azoknak nem kell zálogházba járni.
Hirtelen kinyílik az ajtó, a sor betódul. A becsüs letörli a pultot, és erélyes hangon rászól a beszélgetőkre, az asszonyok szolgálatkészen csendet pisszegnek.
Elsőnek egy cigányasszony tesz be egy melegítőt, a becsüs visszadobja, mert pecsétes. A cigányasszony égnek emeli a bal kezét:
– Pecsétes? Most vettem a gyereknek. Ennek minden pecsétes. Az agya pecsétes.
A zálogházba főleg vásári-piaci napokon járnak be a környékbeli parasztok, nyári időszakban rendszeresen felkeresik Görömböly-Tapolca pesti üdülővendégei is, akik kifogytak a magukkal hozott pénzből.
Ennek ellnére a zálogház törzsközönsége természetesen miskolci. A vezető véleménye szerint Miskolcé az ország „legproletárabb” jellegű vidéki zálogháza. Becslése szerint az ügyfelek a következő arányban oszlanak meg:
60 százalék fizikai ipari munkás,
30 százalék egyéb alkalmazott,
5 százalék úgynevezett kétes elem,
5 százalék deklasszált, akik között néhány régi arisztokrata is akad, például az öreg R. báró.
A zálogház „proletár” jellegét mutatja az is, hogy más vidéki zálogházakkal összehasonlítva itt aránytalanul több a batyus holmi: ágynemű, abrosz, ruha stb.A zálogház raktárát először úgy konstruálták meg, hogy nagy ékszer és kis ingó részt építettek. Át kellett alakítani.
Hír szerint hamarosan felállítják Miskolc város második zálogházát a Diósgyőri Vasgyárban.
A ki nem váltott tételek kényszerértékesítésre kerülnek, tavaly például 3000 tétel ingó és 500 tétel ékszer. Ezeket – részben Pestre szállították, részben a miskolci BÁV vette át.
41Miskolcon körülbelül 20-30 család él a zálogház és a BÁV környékén kivirágzó üzletekből, jórészt cigányok, egykori lókupecek. Szabályszerű figyelőszolgálatot tartanak a zálogházban: mikor észreveszik, hogy az alkalmazottak átadásra készítik össze az árukat, mozgósítják embereiket, néhány lépésről kísérik a szállítókocsit, és természetesen ők az első vevők.
A BÁV felvevőhelyiségében csúcsidőben 2–300 ember várakozik, a nepperek azt a zsúfoltságot is kihasználják. Pontosan ismerik a BÁV átvételi árait (például a bakancs ára 207 forintban van megszabva), ők a feléért veszik meg a türelmetlen sorbanállóktól. Előfordult, hogy egy kupec egy nap alatt 80 darab pufajkát vett meg és adott tovább, de olyan körültekintően járt el, hogy nem lehetett vádat emelni ellene.
A zálogház egyébként évi 20–30 bűnügyet szállít a rendőrségnek. Íme egy példa a sok közül.
Egy munkásszálláson lakó fiú olyan öltönyt hozott be, melyet a rendőrségi körözés már régen jelzett, mint lopott holmit. A vezető behívta a fiút a pult mögé:
– Kié ez a ruha?
– Az enyém.
– Akkor legyen szíves próbálja fel.
Az öltönybe kétszer is belefért volna; a vezető elkérte a személyi igazolványát, és felírta az adatait.
Negyed órával később felhívják a zálogházat:
– Itt Mezőfi százados beszél a rendőrségről. Tudomásomra jutott, hogy maguk molesztálták az unokaöcsémet, valami lopást fogtak rá. Ha jót akarnak, azonnal vonják vissza a feljelentést.
A vezető nem vonta vissza, este kiderült, hogy a rendőrségen nem dolgozik Mezőfi nevű százados, valamelyik barát akarta „kaserolni” a tolvajt.
Évenként két–három esetben önállóan is fognak tolvajt, ilyenkor telefonálnak a rendőrségre; a tolvajfogás egyezményes jele: mintha bankkal beszélnének, sürgősen nagy összegű pénzt kérnek.
– 1948-ban szereztem diplomát a jogi karon, akkor kerültem ide jegyírónak, képzettségemre való tekintettel azonban hamarosan kineveztek fiókvezetővé. Azokban az években elég rosszul fizették a jogászokat, itt a zálogháznál annyit kerestem, mint két bíró együttvéve. Azóta a kocka megfordult, az én fizetésem most 2400; annyi szolgálati idővel, mint az enyém, a legalacsonyabb keresetű bíró is többet kap.
42 43– És nem volna kedve visszamenni jogásznak?
– Még négyezerért sem. Tizennyolcadik éve dolgozom a zálogháznál, megkaptam minden jutalmat és elismerést, amit csak adhattak. A közösség jó, egy kivételével minden emberem tanul, mi nevelünk becsüsöket a BÁV-nak, és pénzintézeteknél is a legjobb ajánlólevélnek számít, ha a pénztáros a zálogházban tanulta ki a szakmát.
35. számú fiók, Debrecen, Csapó utca 4.
– 1952 óta dolgozom itt a vállalatnál, azelőtt a Fejér megyei Népboltnál voltam személyzetis. A fiók létszáma tíz főből áll. Debrecenben mi vagyunk az egyetlen zálogfiók, napi 4–5000 tételt forgalmazunk.
– A forgalom emelkedik vagy csökken?
– Egy példa: 1963 második negyedében harmincegyezer darabot vettünk fel négymillió forint értékben; 64 második negyedében negyvenezer darabot csaknem ötmillió forintért. Egyébként a forgalmunkat szinte minden külső tényező befolyásolja, a nyereségrészesedés vagy békekölcsönhúzás idején felszökik a kiváltások száma.
– Kik a leggyakoribb ügyfelek?
– Azok, akik szombaton kiváltják a ruhájukat, és hétfőn újra beteszik.
– Mi a jelenleg legértékesebb zálogtárgyuk?
– 1953-ig bármilyen értékes tárgyra maximálisan 200 forintot adhattunk, most kifizethetjük a becsérték felét. Jelenleg legnagyobb tételünk egy briliánsfülbevaló fele, 3000 forint, megér legalább 6-7000-et. Egyébként érdekes, hogy a tulajdonosa hagyta lejárni.
– És nem lehetne értesíteni az illetőt?
– A zálogjegyre nem vezetik rá a betevő nevét. Hat hónapra szól a kölcsön, azután még egy hónapig őrizzük, de a hét hónap leteltével át kell adnunk a ruhaneműt, órát, fényképezőgépet, műszaki cikkeket a debreceni Bizományi Áruháznak, az arany és az ezüst pedig megy fel Pestre. A pénzbeli különbséget a kölcsön és az eladási ár között a tulajdonos öt éven belül felveheti.
Átmegyünk a raktárba, majd minden sarkon nagy tepsiben valami fehér só olvad.
– Káliumklorid. A raktárakban sajnos hetvenöt százalék a páratartalom.
44Körmével megkaparja egy zakó ujját:
– Ha tisztán adnák be a ruhákat, nem volna semmi baj, de a pecsétfoltok megpenészednek. Ezen úgy próbálunk segíteni, hogy bizonyos időközökben felvisszük ezeket a ruhákat a felső, szárazabb raktárba.
Hihetetlen a zsúfoltság, egyméternyi fogasra huszonöt felsőkabátot akasztottak.
– Kabátvonalon túl vagyunk terhelve, májustól szeptemberig nem is veszünk be kabátokat.
Nézegetem a ruhákat. Postás egyenruha-kosztüm, karján a rátűzött cédula: 100 forintot fizettek érte, jugoszláv fekete motoros bőrkabát: 300 forint, soha kiváltásra nem kerülő ballonok: 40–60 forint.
A felső raktár sarkában hangszerek sorakoznak. Harmincöt tangóharmonika. Fekete bőröndöt nyit fel a vezetőnő, kék kendőbe takarva „Classic” szaxofon 1500 forintért. Itt sem marad szabadon a tárolópolcok egyetlen négyzetcentije sem. 60 táskarádió, 60 tv. Kékesre 1500 forintot fizettek. Alba Regiára 2200-at.
Egy másik tárolóhelyiségben bundák lógnak, olyan sűrűn, hogy felfogják a vezetőnő hangját:
– Sokan megőrzésre adják be bundájukat, mint régen a szűcsök.
Másik terem:
– Ez debreceni specialitás, csizmák.
Nagy keresztfákra felakasztva sorakoznak a csizmák, a szegényesebbek, melyekért csak 80 forintot adtak, illemtudóan oldalra húzódnak, hagyják érvényesülni a kismesterektől származó 240 forintos kisuvikszolt csizmákat.
Megyünk visszafelé:
– A zálogházi alkalmazottak is tehetnek be holmikat?
– Igen, de ezeket a tételeket külön könyvben, név szerint kell vezetni, és ellenőrző becsüs vizsgálja felül, hogy nem történt-e túlbecslés.
– Maga is zálogosított el már valamit?
– Négy éve, mikor a férjem meghalt, sírkövet vettem, huszonhatezer forintba került, svéd fekete gránit. Nehéz volt hozzájutni, a közvetítő húsz százalékot kért, végül is kiegyeztünk ezerötszáz forintban. Háromezer forintnyi aranyat tettem be, már negyedik éve, de azóta sem tudtam kiváltani. 1550 forint fizetést kapok, ehhez jön 600 forint jutalék. Anyósom érszűkülettel állandóan fekszik, egy asszonyt kellett fogadni hozzá havi ezer forintért.
45Megdörzsöli az arcát:
– Egy 280 forintos nyaklánc el is úszott. Elfeledkeztem a hosszabbításról, mire észbe kaptam, Pesten már be is olvasztották.
Egy órakor, ebédszünet után megállok a becsüs mellett, figyelem a betevőket. Egyetlen felesleges szó sem hangzik el. Mindegyik ügyfél beharapja a száját, nem köszön, csak leteszi a holmit a pultra. A becsüs se mondja, hogy tessék, csak közli a kölcsön összegét:
– Férfi karóra, száz forint. Megfelel?
– Igen.
– Női cipő, hetven forint.
– Adja vissza. Nem éri meg, hogy törjem.
Egy férfi karórát tesz le a pultra, majd, mintha huszonegyesben emelné a tétet, elgondolkozva lerak mellé egy láncot, majd egy jegygyűrűt is.
Egy nőtől nem veszik be a slingelt szélű, piszkos ágyneműt, kiabálni kezd:
– Máskor pontosan fél egykor menjenek el ebédelni, és egyre jöjjenek vissza, mert az üzemekben sem lehet tíz perccel később odaállni a gépekhez.
A becsüs legyint, megszokta:
– Sötétkék férfinadrág, ötven forint.
A vasúti rendőrőrsről egy szakaszvezető szürke, piros szegélyes műanyag sportszatyrot hoz át becslésre. Valami lopás tárgyi bizonyítéka, ha a tartalma többet ér kétszát forintnál, a lopás bűnügynek minősül, ha alatta marad, szabálysértésnek. A tolvajnak szerencséje van, csak néhány piszkos zoknit, kopott vietnami papucsot, napolajat és egy használt „Sinus” tintaceruzát találnak a szatyorban.
Napközben a leghosszabb szünet tíz másodpercig tartott. Záróra után szinte megijeszt a hirtelen csend, mindenki számol. Odamegyek a jegyíróhoz, húsz év körüli vékony fiú:
– Mekkora volt a mai forgalom?
– Még nem tudom pontosan. Körülbelül 500 tétel, hatvan–nyolcvanezer forint.
– Mi volt a legérdekesebb tétel?
– Ma nem volt semmi érdekes.
– És miből volt a legtöbb?
– Fém karóra, szíj híja 60 forint és jegygyűrű.
– És a legmagasabb összegű?
46– Egy Kékes, 1800 forint.
– Hogy lett magából jegyíró?
– Ha azt mondom, hogy gyerekkoromtól ennek készültem, elhiszi? Jelentkeztem egyetemre, két évig elutasítottak, most végre sikerült bejutnom Szegeden a jogi karra. Még tizennyolc napom van hátra itt a zálogházban.
– És miért pont ide jött dolgozni?
– Hová mentem volna? Debrecenben nehéz állást szerezni, pláne olyat, ahol pénzt is lehet kapni. Apám huszonöt éve dolgozik a postánál; már felügyelő, de csak most emelték fel a fizetését 1700 forintra. Nekem pedig már most összejött itt az 1200–1300 forint.
Bocsánatot kér, és sietve tovább számol, középső ujján már akkora „íródomb” nőtt, mint egy nagy szemölcs.
W. igazgató elvtárs bement Pécsre, így az ő öltözőjében dobom le magamról a bányászfelszerelést, a legkülönösebb öltöző, amit életemben láttam, valójában fürdőszoba, nagy káddal, kézi zuhannyal, fali tükörrel.
Kiengedem a csapot, és elgondolkozva leülök, térdemre teszem a blokknoteszt, egy félnapos bányajárásról legalább kétoldalnyi jegyzetet illene készíteni. Leírom: a Kossuth-akna havi teljesítménye 373 vagon, 1948-ban mikor Komló felfejlesztése megkezdődött, az összes akna 80 vagont termelt együttvéve. Áthúzom, kit érdekel ez? Az már jobb, hogy az ötvenes fejtés csak havi negyven vagonnal maradt el a belga világcsúcstól. De ez a negyven vagon sok vagy kevés?
Inkább a keresetről kellene írni, az emberek ezt mindig szívesen olvassák. Az ötvenes években Kusz és a többi sztahanovista megkereste a havi hét „téglát” (ezrest), de a csillések még az ezerötszázat sem. Ma a Tröszt dolgozóinak átlagkeresete évi huszonhétezer forint. Ezt is áthúzom, senki sem fog utánaszámolni, mennyi is ez voltaképpen, inkább úgy kell érzékeltetni, hogy a bányászapósok nászajándékul autót szoktak venni a vejüknek, éppúgy mint régen két dunyhát, hat lepedőt. A mérnök, aki kalauzolt, mondta is, hogy ez nagyzolás, marhaság, neki két lánya van, de ha férjhez mennek, még egy rollert sem ad velük.
A munka könnyebb, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, de öreg bányász az most is ritka madár, a nyugdíjhatár is alacsonyabb, mint más szakmában, a harminc éven aluliak aránya 50%. A szén szállítását gépesítettek, de fejtőgép csak egy van az egész bányában: egy nyugatnémet Loebe, az viszont csak meghatározott szögben dőlő szénfalakkal boldogul, többnyire áll. A „jövesztés” nem változott semmit. Akkora bemélyedésekben, melyekben egy templomi szent szobra ha elfér, ketten-hárman dolgoznak egymás hóna alatt, lába között átbújva, dörgő fejtőkalapács javítja a hallást, sok helyütt térdig áll a víz. Régebben nem volt ritka a 38–40 fokos hőség sem, de ezt ma már jobb szellőztetéssel megszüntették, 28°-on felüli melegben csak a rendészet engedélyével szabad dolgozni. Az operaénekeseket 48azonban továbbra sem a bányákban képzik, kilenc hőstenor sem tudna annyi oxigént készíteni egyszerre, hogy a felső „C”-t kivágja.
A munkaidő csökkent, május elejétől bevezették a hétórás sihtákat, ebből hat óra a tényleges munka, egy órát vesz el az út a munkahelyig és vissza, melegcsákány-váltást alkalmaznak, naponta négy műszak száll le. Munkaerőhiány van, Zobák-aknára például 1200 embert tudnának felvenni, de a Komló környéki téeszek már jobban fizetnek, mint régen; a parasztok különben is inkább ötszáz forinttal kevesebbet keresnek, de otthon és napfényben. Megszervezték a vájáriskolát, de fele annyi fiú sem jelentkezett, mint amennyire számítottak.
Nők csak a napszinten dolgozhatnak – 1956 előtt még teli volt velük a bánya, a szállítószalag mellett vigyáztak a gépre, sötétben és magányosan, ha rájuk esett egy lámpa fénye, tétován megigazították szénporos turbánukat. A lovak is kikerültek a bányából, kérdezem: mi lett velük? Vásáron adták el őket, csak az ötödik szinten egy kimerült fejtésből hordja még kifelé két lófogat a deszkákat és gerendákat.
Két oldal jegyzetet akartam írni, hogy a második is megteljen, még felírom: „lovak nincsenek, tehát patkány sincs, csak egypár egér”, és elzárom a meleg vizet, belebújok a kádba, mosni kezdem a hátam az igazgatói kefével.
– Ez itt Drüger mintájú mentőkészülék, két órára elegendő oxigént tartalmaz, ki- és belégző szelepét a tüdő mozgatja, ettől és a 21%-os oxigéntől, amit beszívunk, a bányamentők szíve hamarabb készül ki, mint a rendes bányászoké.
Ezt el lehet hinni, mert a bányamentők egyik parancsnoka mondta, és időnkénti húzó lélegzetvétele mutatja, hogy már az ő szívével is baj van.
– Mi volt ezelőtt?
– Vájár. 47-ben emeltek ki.
– Hány sebesültet mentett ki már?
– Nem tudom a számát. Leginkább omlásból kell mentenünk, sajnos néha nem sikerül. Betakarja a szén a bányászt, a társai nem várnak meg minket, hanem megfogják a hóna alatt, és ki akarják húzni, elszakad a gerince. Van, aki a saját nyakát rángatja, úgy próbál kiszabadulni. Ahány tolókocsis embert lát Komlón, mind így ment tönkre.
49– Hogy lehet kimenteni őket?
– Ágyéknál fogva.
– Mit szoktak mondani azok, akiket betakart a szén?
– Sírnak, imádkoznak, ígérgetik, hogy ezentúl majd járnak templomba. Van, aki látja a családját, és hangosan beszélget velük. Nagyon kínlódnak. Egyszer felhoztunk egy fiatal vájárt, csak fent vettük le a sapkáját, és amit soha nem hittem el, most magam láttam: egy fél nap alatt megőszült a feje. Megpróbálok nem figyelni a szavaikra, szabály az, hogy a bányamentő ne legyen érzékeny.
– És hány holttestet hozott fel?
– Tizenkettőt. A legszörnyűbbet 57-ben. Kilenc napig feküdt a hulla ötven fokos hőségben, megfeketedett, ahol hozzáértünk, elszakadt a bőre. Úgy kellett rákennünk egy pokrócra, mint az asszonyok a palacsintát csinálják, azt sem néztük, hol a feje vagy a lába, aztán beraktuk egy fémkoporsóba, és beforrasztottuk. De a szaga megmaradt rajtunk, hiába mosdottunk le, ugráltak félre az utunkból az emberek, és ami a legrosszabb, mi magunk is éreztük a saját szagunkat. Lajos – mondja nekem a mérnök –, itt inni kell, a rum kiveszi a szagot. Soha nem iszom, most literes üvegekben hozták a rumot, még ki sem fogyott a poharam, már töltötték is utána. Csakugyan kiment a szag az orromból, de amerre elmentem, a kerítéseken túl a kutyák két lábra álltak és vonítottak. Nem akartam, hogy otthon is megérezzék rajtam a szagot, leültem az út mellett kiszellőzni. Egész nap nem ettem semmit, tudtam, másnap újra szolgálatba kell állnom, kell az erő, kényszerítettem magam, hogy megegyem az uzsonnámat, amit levittem a bányába, de az undorom nem szűnt meg. Bántam, hogy ember vagyok, és azon tűnődtem, ha meghalok, miképp kellene elintézni, hogy az én hullámmal senkit se terheljek. Addig ültem itt, míg a felesegem elém jött és hazavitt.
– Szokott félni?
– Ha egy bányamentő azt mondja magának, hogy ő nem fél, mikor meghallja a szaggatott dudaszót, ne higgye el neki. Én otthon, ha az órát zörögni hallom, már ugrok le az ágyról.
– Mennyit keres?
– Kevesebbet, mint vájár koromban.
– Akkor miért csinálja?
– Parancsra.
– Milyen parancsra?
– A szeretet parancsára, én baptista vagyok. Van itt Komlón egy hetvenes baptista közösség, Pécshez tartozunk, akad köz50tük bányász, postás, tisztviselő. Már vájár koromban is megtettem, hogy a fizetésem egy részét megosztottam a csillésemmel, mert négy gyereke volt és nyomorogtak. A többi vájár kinevetett: elment az eszed, másra keresel? Ti ezt nem értitek – mondtam nekik –, a világ asztalának mind a négy lába törött már, és egyetlen tégla támasztja alá: az emberek segítése egymáson.
– Van még baptista a mentők között?
– Csak én, de olyan ember nincs az osztagban, akinek valamilyen hite ne volna, vagy kommunista, vagy vallásos. Hit nélküli ember nem bírná a mi munkánkat.
A parancsnok elmosolyodik:
– Mert hiába élünk köztársaságban, egy császár uralkodik rajtunk: a munka, és csak az tudja megadni a császárnak azt, ami a császáré, aki valamilyen istennek is megadja azt, ami az istennek jár.
Ott, ahol a Kenderföld kerület új emeletes házsorai véget érnek, burjánnal belepett ösvény vezet fel a hegyre, a Sportdűlőhöz. Valaha itt futballpálya terült el, de már nyoma sem maradt a kapufáknak, meszelt taccsvonalaknak, kukoricatáblák között, mindent elborító szeméttengerben tíz-tizenkét ház lapul meg.
Sétálok a házak között, az első épületeknél cigányok kártyáznak földre dobott ócska pokrócokon, idegenek nem járhatnak erre, mert a hátamban érzem, hogy figyelnek utánam. Feljebb a csapnál egy férfi áll, megszólítom: kérem, engedje meg, hogy megnézzem a lakásukat.
Betonnal „padlózott” folyosón megyünk végig, a tetején lyukak, belátszik az ég, egy folyosóról tizenkét szoba, azaz lakás nyílik. Vendéglátóm sofőr a bányatrösztnél, Pestről került le, feleségével és kisfiával lakik együtt.
Első pillanatra a 4 × 6 méteres szoba, melyből egy téglafal választja le a konyhát, nem tűnik rettenetesnek; ki van takarítva, az éjjeliszekrényen tv áll, a vázában virág. Csak aztán veszem észre, hogy a padlót itt is betonból öntötték.
– Hideg van télen?
– Hideg? Nézze meg ezt a falat, egysoros, állított tégla. Két helyen kell fűteni, és csak a kályha körül egyméteres körzetben van meleg. 40 mázsa tüzelőt és két csille bányafát kapunk a 51Tröszttől, az már januárra elfogy. A padló olyan hideg, hogy papucson keresztül is égeti az ember talpát.
– De azért ilyenkor nyáron jobb?
– Nézze meg, ilyet biztosan nem látott még: kinő a zöld fű a falból. Jó bútort nem is érdemes venni, mert a háta felkunkorodik, ahogy hozzaér a vizes falhoz. Az egész lakásban minden folyik, egyszerre csak egy fél kiló kenyeret veszek, mert ha nem fogy el rögtön, akkor megpenészedik.
– Hogy keletkezett ez a telep?
– Én nem tudom, engem csak ide hoztak, de jöjjön át a szomszédba, lakik ott egy nyugdíjas özvegyasszony, a Klári néni, az majd elmondja.
A szomszédban egy öregasszony mos, a könyökét nyújtja kézfogásra, észreveszem, hogy nem csak azért, mert vizes a tenyere, hanem valamilyen sűrű, piros ekcéma is kikezdte a bőrét.
– Hogy keletkezett ez a telep? 53-ban építették munkaszolgálatos honvédek számára, tudja, a kulákgyerekeknek, nézze meg, erre a falra még háromlyukú telefonkonnektort is szereltek. Állítólag egy ilyen szobában tízen laktak volna. Aztán jött az új politika, nem tudtak mit kezdeni a házakkal, 58-ig üresen állt, aztán kineveztek minket kulákoknak.
Én Győrből jöttem le a Tröszthöz, dolgoztam mint takarítónő, gépkezelő, öltözőőr, felvonulási épületről felvonulási épületre költöztem, mikor nyugdíjaztak, elhozták ide a bútoromat, azt mondták, négy hónapra adják, amíg felépülnek az új házak Kökönyösön, azóta több mint hat év telt el, és az én házam még mindig épül.
Télen kellene látni ezeket a házakat, fölöttük a hegyoldalban elolvad hó, a víz keresztülrohan a padlózat alatt, néha az ablakon ömlik be, és meg is fagy. Nyáron csak az egerek jönnek be a rétről – hiába gipszelek be minden rést –, meg a tücskök, azok a nagy kabócák.
A sofőr elmosolyodik:
– Akartuk nézni a múltkor a tv-t, de ahogy leoltottuk a lámpát, elkezdtek devernyákolni a tücskök, nem lehetett érteni a bemondó szavait. Felgyújtjuk a lámpát, elhallgatnak, leoltjuk, újból rikoltoznak. Feleségemmel nekiálltunk, hogy megkeressük őket, elhúztuk az asztalt, a szekrényt, de sehol sem találtuk, két hét múlva derült ki, hogy a lámpaernyő tetején laktak.
– De nem is kell, hogy tél legyen – mondja tovább az öregasszony –, elég egy eső, csúszik az egész hegyoldal, mint egy ródlipálya.
52– Hogy tud lemenni egyáltalán?
– Nem fogja elhinni. Egy rossz törülközőt viszek magammal, leterítem, rálépek, megyek rajta egy métert, újra felveszem, újra leterítem, a végén persze csupa sár, otthagyom a lejtő alján. A teherautó, amelyik a szenet hozza, meg se próbál felkapaszkodni, leszórják az útnál, az itteni emberek meg hordhatják fel vödörrel.
Megtapogatom a konyha válaszfalát, csupa víz:
– Ezt mikor húzták?
– Tavaly karácsonykor. Amíg a munka folyt, a családokat télidőben kipakolták a folyosóra, és még jó, ha folyt a munka, mert ha másutt kellettek a kőművesek, egyszerűen elvitték őket.
– Mennyi lakbért fizetnek?
– Tizenöt forintot. Néha azt sincs hova befizetni, mert nem vállalja senki, hogy a gazdánk legyen. A Tröszt átküldött minket a Köztisztasági Vállalathoz, azt mondta, annak a felügyelete alá tartozunk, azok meg továbbpasszoltak minket a Karbantartó Vállalathoz, így körbe-körbe.
– És a tanács?
– A tanács? – Kérdez vissza az öregasszony. – A múltkor bejönnek, kérdezik tőlem, mennyi a jövedelmem, mondom: tudjátok, hogy ötszáz forint nyugdíjat kapok, erre a Gyula, a bizottság elnöke legyintett és kiment. Egy szövetkezeti lakáshoz még indulásnál is legalább tíz-tizenkétezer forint kellene. Honnan vegyem? Eddig varrtam és mostam, kerestem napi 15–20 forintot, most már ekcémásak a kezeim, nem bírom.
– Új lakásokat nem osztanak?
– Tavaly hat vagy hét család ment új lakásba a telepről, de ugyanannyi jött le onnan a felső barakkokból. Pedig a felső barakkok jobbak, kőalapra épültek.
– Akkor miért azokat bontják le?
– A tv miatt. Tavaly ott is beszakadt az egyik ház mennyezete, meghalt egy kisgyerek, kijött a tv, felvételeket készített, olyanok derültek ki, hogy egy szabad vécére huszonhat család jár, erre sürgősen lebontották őket, pedig sokkal jobbak, mint a mieink, legalább kétszer olyan vastagok a falak. Nálunk nem lehet titkot tartani, mert minden áthallatszik. A múltkor a szomszédom bevert egy szöget a falba, a vége átjött hozzám, megszidtam: te Géza, miért nem egy kicsivel nagyobb szeget ütöttél be, akkor én is akaszthatnék rá valamit.
– Albérlettel nem próbálkoztak?
A sofőr legyint:
– Albérletet kapni Komlón még nehezebb, mint Pesten. Egy53szer mi is megpróbáltuk, négyszáz forintot fizettünk egy hónapra egy pinceszobáért, és az ágybetétben cincogtak az egerek, a csótányok meg flikkflakot ugrottak ránk a mennyezetről.
Az öregasszony újra mosni kezd.
– Akarod, hogy legyen egy új lakásotok, Gyula?
– Persze.
– Küldjetek fel engem a tetőre, lépek kettőt, összedűl alattam minden, lesz új lakás.
– Az lesz, de maga meghal.
– Mondd már. Azt hiszed, a temető rosszabb, mint a szeretetház?
Hazafelé a vonaton N-nel, az egyik NB I-es csapat tartalékával találkoztam, arról beszélt, hogy valószínűleg klubot cserél, de az átigazolólapot nem írja alá addig, amíg nem lesz kezében a kiutalás egy kétszobás összkomfortos lakásról.
Műszakkezdés előtt fél órával bezárják a munkásszálló söntését, nehogy valaki „túlnyomással” szálljon le; ha inni akar, igyon másutt. Csalódottan álldogálok a deszkafal előtt, körülnézek: a kis teremben csak egy harminc év körüli férfi könyököl egy üveg pécsi „Szalon” sör mellett, szénportól merev szempillája mutatja, hogy föld alatti munkát végez, de egyébként katonásan rendes, jól öltözött. Látja rajtam a csalódottságot, egy intéssel helyet kínál, mivel nincs másik pohár, az üveget tolja felém:
– Igyon.
Zsebembe nyúlok pénzért, de elhárítja:
– Nem kell, ha mindenáron le akarja kvittelni, küldje le nekem Pestről a szeptemberi Modellezést, itt már nem kaptam, csak annyit írjon rá: „Repülős Bélának, Komló”, úgy is megkapom.
– Modellezik?
– Valaha repültem, ennyi maradt.
– Miért hagyta abba?
– Abbahagyatta velem az élet. Azt hiszem, olyan címre is küldhetné a Modellezést, hogy: „a világ legpechesebb Bélájának, Magyarország”.
Letelt a fél óra, leemelik a deszkákat a söntés ablakáról, Repülős Béla hoz még két üveg sört és egy tiszta poharat.
54– Vannak olyan emberek is, kedves uram, akik színházba járnak, bár a családjuk olyan szegény, hogy egy sós heringet vacsorál. Énrólam sok rosszat el lehet mondani, de azt nem, hogy a családommal nem törődtem.
Apám meghalt, én neveltem a három öcsémet egész addig, amíg a legkisebb is keresett már, csak akkor jelentkeztem repülőtiszti iskolára, pedig gyerekkorom óta oda készültem. Remegett a térdem, mikor odaálltam a bizottság elé, 1951-ben jártunk, akkor nagyon megnézték, hogy ki kerül be, de ellenem még a legszigorúbb igazság sem találhatott kifogást, fel is vettek. Mielőtt feljöttem volna Pestre, az összes civil ruhámat, cipőmet otthagytam az öcséimnek, nemigen tudtam hazajárni, de a zsoldomból valamennyit mindig elküldtem nekik.
Életem legboldogabb hónapjai jöttek, annyi év lélekölő zsákolás és rakodás után végre tanulhattam, repülhettem. Ha üres gyomorral fekszem le és könnyűt álmodok, még ma is mindig az jön elő, hogy egy százados közli velem, tévedés történt, még egy évig járhatok a tisztiiskolára, belépek, a kapuőrség tiszteleg.
Már másodéves voltam, évfolyamelső, arról beszéltek, hogy avatás után kiküldenek a Szovjetunióba, mikor egyik reggel behívat magához a politikai tiszt. Azt hittem, a kiküldetésről akar tárgyalni, de ő egy rendőrségi átiratot tesz elém: Sanyi, a legkisebb öcsém átlépett a taccsvonalon – bocsánat a vagány kifejezésért, utálom őket, mégis ráragadnak az emberre –, egyszóval Sanyi átszökött az osztrák határon. Kérdezi: mit szólok hozzá? Mit szóljak? Tudtam, nincs mentség, azokban az években egy külföldi nagynéniért kivágták az embert az iskolából. Nem akartam hinni a fülemnek, mikor a politikai tiszt azt mondja: nézze, Winkler növendék, mi ennek ellenére bízunk magában, emberileg és politikailag egyaránt sokra tartjuk, az egész parancsnokságnak az volt a véleménye, hogy az ember végeredményben nem felelhet minden egyes hozzátartozójáért, és a legjobb fán is akadhat egy férges alma, dolgozzon csak tovább nyugodtan, becsülettel.
Mit éreztem akkor? Mintha Ádámot visszaengedték volna a paradicsomba. Igyekeztem megbecsülni magam, nem kértem eltávozást, szabadságot, előre készültem a foglalkozásokra, a bizalmatlanság, mely a legkisebb öcsém szökése miatt támadt ellenem, lassan szétoszlott, parancskihirdetésnél többször is megdicsértek.
A félévi vizsgák előtt aztán becsapott a bomba. Újra behívatott a politikai tiszt, elém tesz egy papírt: Dezső, a legnagyobb 55öcsém is átszökött a határon. Ingerülten kérdezi: mivel magyarázza ezt? Próbáltam valamit süketelni – süketelni! megint ezek az átkozott vagány kifejezések, mikor az értelmetlen beszédre ott van a szép magyaros buborékolni ige –, egyszóval buborékoltam, hogy öcséimnek nehéz gyerekkora volt, egy keresetből éltünk az anyámmal öten, ezért nem fejlődtek politikailag, öntudatban visszamaradtak, csak az anyagi javakra törekszenek. A politikai tiszt savanyúan bólogatott: jó, jó, de az egész iskolaparancsnokságnak az volt a véleménye, hogy egy férges alma egy almafán még megengedhető, de ha kettő is akad, hol a biztosítás, hogy a többi alma egészséges? Ő egyedül állt ki, hogy Winkler növendéket – mármint engem – ne távolítsák el az iskoláról, csak minősítsék vissza egy évvel, mintha az öcsém szökése megingatta volna a hitüket abban is, hogy ismerem az aerodinamika alaptörvényeit.
Szabadságot kértem és hazautaztam. Jenő, a középső egyetlen itthon maradt öcsém éppen az ágyon hevert, napraforgómagot evett, és a mag héjával célba köpött a plafonon kirajzolódó víznyomokra. Elmondtam neki, mi történt, hogy egy évet elveszítettem Sanyi és Dezső miatt, elégedetten röhögött, úgy kell nekem, nagyon is megérdemlem a sok igazságtalanságért, amit ellenük elkövettem. Nem értettem: milyen igazságtalanság, ha jól emlékszem, miattuk mentem négy évvel később a tisztiiskolára. Jenő nekem támadt: de arra már nem emlékszem például, hogy őt nem taníttattam táncolni! Így persze hogy nem lehetett jó bádogos, mert a bádogos szakmában is a jó modoron és a tánctudáson múlik az előrejutás. Arról nem is beszélve, hogy egyszer – még tíz évvel ezelőtt – hoztam egy kiló cseresznyét, és én ettem meg több mint a felét, nekik hármuknak alig jutott.
Feldühített ez a szemtelenség, neki akartam menni, de Jenő feltartotta a kezét: lassan a testtel, ha megütöm, holnap ő is átlép a határon, akkor aztán biztos, hogy kivágnak engem a tisztiiskoláról, és mehetek tarhonyát kapálni – tarhonyát kapálni! megint egy vagány kifejezés, de szégyellem magam. Az öklöm megállt, be kellett látnom, itt nem lehetek okos.
Jenő megérezte, hogy az irányítás átkerült az ő kezébe, fölényes hangon rendelkezett, ha azt akarom, hogy itt maradjon ezen a tetű Magyarországon, bánjak vele úgy, ahogy egy testvérhez illik. Így például nagyon jól tudja, hogy nekem a szekrényben leszakadnak a keresztfák, annyi ruha lóg rajtuk, ő pedig olyan topis, mintha a szegényházból jött volna kimenőre.
Mit lehetett csinálni? A rendőrséghez nem fordulhatok, hogy 56vigyázzanak az öcsémre, mert ezzel én is lebuktam volna, fogtam hát két öltönyömet, melyeknek már lejárt a kihordási ideje, és elküldtem neki. Még ha beérte volna ennyivel, de minden hónapban zsarolt inget, zoknit vagy egyszerűen pénzt. Ha nem küldtem neki postafordultával, fenyegető leveleket írt, valami régi iskolai térképből kivágta Ausztria és Magyarország határát, pirossal bekeretezte, és mellékelte a levélhez.
Adósságokba keveredtem, a megmaradt pár ingemet olyan gyakran kellett mosni, hogy vághattam le a kirojtosodott szálakat a kézelőről, emésztettem magam, de azt mondogattam: nem érdekes, mindent megér, hogy tanulhatok és repülhetek.
Egyik nap behívatnak a politikai tiszthez, nem is kérdeztem semmit, láttam az arcán, hogy Jenő is disszidált. A tiszt csak annyit kérdezett, milyen pályán akarok elhelyezkedni, mert abban segítségemre lesznek. Hova menjek? Ha nem repülhetek, rajta – gondoltam –, ne is lássam az eget, küldjenek a föld alá, így kerültem először a metróhoz, majd ide Komlóra.
Mit szenvedtem, nem tudom elmondani, azért az egyért nem ittam magam agyon, hogy bosszút állhassak a három öcsémen, amiért tönkretették az életemet. 1953 után néhány ismerősöm már kijutott Nyugatra, kértem őket, tudják meg a testvéreim tartózkodási helyét; 55-ben valaki hozott is nekem egy párizsi címet, belevéstem a lámpakorongom hátába, mindennap úgy szálltam le sihtára, hogy még egyszer megnéztem és elmormogtam magamban. Kijutni hozzájuk persze nem volt mód, de tudtam, hogy előbb-utóbb adódik majd. Különben együtt laktak mind a hárman: Sanyi, Jenő, Dezső, kint összekerültek, mint a kiskanalak a mosogatólé alján.
56 októberében Komlóról is tucatszám indultak teherautók a nyugati határra, én már a legelsőre felverekedtem magam, kint mindenkinek azt hazudtam, amit kellett, november közepén már Párizsban voltam. Rohantam végig az utcákon a sokszor elmondott cím felé, nem kerestem sem botot, sem kést, a puszta kezemmel akartam agyonverni őket, emlékszem, fölöttem az égen – mintha azok is bosszúra biztattak volna – repülőgépek vonultak át.
A város szélén laktak egy kis faházban, berúgtam az ajtót, megdöbbenten megálltam a küszöbön: mind a hárman betegen feküdtek valami nyomorult rongyokon, pofacsontjuk majd átszúrta sovány bőrüket, szemük égett a láztól. Az egész házban nem akadt nemhogy orvosság, de egy fél kiló kenyér sem. Mit csináljak? Üssem agyon a három beteg, kiéhezett öcsémet? Nem tehettem, mindenki belátja, nem tehettem.
57Beálltam alkalmi munkára, a legkoszosabbakra, a legaljasabbakra, amiket a franciák nem akartak maguk megcsinálni. Este meg főztem rájuk, egy kávéscsészéből etettem mindhármat, aztán mostam, takarítottam, mire végeztem, már mehettem újra munkába. Két hónapig dolgoztam így éjjel-nappal, közben – inkább már csak megszokásból – fenyegettem őket, ha összeszedik magukat, majd leszámolunk. Ők komolyan vették, mert alig hogy bírtak járni, megszöktek, Afrikába vagy Indonéziába mentek az idegenlégióval, nem tudom, az biztos, hogy nem bántam.
Volt egy pék, akinél hajnalonként kenyeret dagasztottam, az megszeretett, mondta, hogy maradjak kint, bevesz az üzletbe, de én, akármilyen furcsa, vágytam vissza Komlóra. Már elmúlt a régi bánat az öcséimért, hiányoztak a kanmurik, a magyar sör és egy-két lány.
Ha már kint voltam Franciaországban, leutaztam a tengerhez, lássam azt is, intettem egyet Afrika felé, mintha elbúcsúznék a testvéreimtől, aztán hazajöttem. Ha nem bánja, igyunk még egy üveg sört.
A Rákóczi vendéglő előtt várakozunk a Rákóczi út és a Kiss József utca sarkán. Csomagjainkat színházból hazatérők kerülgetik és vörös lámpát lóbáló villamosváltó-kezelő lányok. Kilencen állunk itt a falnak dőlve: nyolc vásározó és én, a cigaretták parazsa jelzi, hogy milyen hosszan elhúzódott a sor.
A teherautó késik, fél tizenkettőre kellett volna ideérnie, és a villanykörték elhalványodása már pontosan éjfelet jelez, hallani a percegést, ahogy egyikük beigazítja az óráját.
Benézek a vendéglő ablakán: bent túl a függönyön senki sem vette észre, hogy a szombatból vasárnap lett. A zenekar két részre válva elindult „jattolni” a részegektől, egy sánta virágárusnő asztalról asztalra jár, és visszalopja az egyszer már eladott csokrokat. Motorzúgást hallok, visszafordulok.
Megjött a kocsi, a sofőr magyarázólag tárja szét a karját:
– El kellett mennünk a Murányi úr bundájáért.
Június közepe van, minek a bunda? Nincs időm megkérdezni, a sofőr felhajigálja a poggyászt: kézitáskákat, pokrócokat, fehér csomagolópapír-tekercset (a nagy, árukat tartalmazó faládákért már délután körbejárt a kocsi), és egy vaslétrát támaszt neki a kocsi farának. Lábát a létra aljához teszi, hogy biztonságosan kimerevítse.
A fal mellől sorra lépnek elő a vásározók, az árnyék világosabb és lazább marad utánuk, mintha egy tó aljáról gubbasztó köveket emeltek volna ki. Ahogy másznak fölfelé a vasgrádicson, útimesterem, S. ridikül- és nőitáska-kereskedő, egymás után mutatja be őket.
Ötven év körüli, kicsit elhízott, de még mindig jóvágású férfi megy fel elsőnek, ő kerül tehát legbelülre.
– Bajnok Pista, ő a kocsigazda, ő béreli ki az autót a TEFU-tól. Kötöttárus. Reumás, nyáron Hajdúszoboszlóra jár.
Joviális, kopasz férfi előreenged egy vékony, fekete nőt, aztán ő is felmászik, csörömpöl alatta a vastag létra.
– Murányi, kendős, asztmája és köldöksérve van.
– Az asszony?
– A felesége. Régen ő is vele dolgozott, most állásban van 59a vendéglátóiparban, de hétvégi vásárra mindig elkíséri az urát. Az asszony egyébként szívbajos.
Csámpás, alig másfél méteres, barna arcú öregasszony kapaszkodik fölfelé.
– Pirbuszné, bazáros, vesebajos. Még soha egyetlen vásáron sem keresett.
– Akkor miből él?
– Két túra között mosni jár, amit ott keres, azt ráfizeti a vásározásra.
– És egyáltalán miért csinálja?
– Megszokta. Húsz éve árul, ez a mániája: fővárosi kereskedő vagyok.
Már nem fiatal, de még lendületes, sovány férfi ugrik fel a létrán:
– Meszes, a felesége iparengedélyével árul nylont. Tiszt volt, idegzűrjei vannak. Ő nem fizet kocsipénzt, mert segít a rakodásnál.
Sovány, hajlott öregember következik.
– Andersz. A legnagyobb klasszis a használtruha-szakmában, a régi nagy eladók közül való. Az ő slágere volt: „Emberek, itt a maguknak való nadrág, itt van Dezső bácsi, a szegények szabója.” Háza van Pasaréten, de minden testrésze beteg.
S. int.
– De szálljunk fel mi is. Bajnok felesége előreül.
Bemászunk az alacsony ponyva alá, a merevítő deszkán egy villanykörte ég, ennek a fényénél nézek körül. A kocsi rakodóterének első felét a ládák foglalják el, a fennmaradó helyen alig férünk el egymás mellett, különösen akkor, mikor a vásározók felveszik vastag bundájukat. Én is kapok egy pokrócot a térdemre. A sofőr egy vas keresztrudat csatol fel a kocsi végére, útimesterem magyarázólag megjegyzi.
– A múltkor elaludt egy kötős, és kiesett.
Bajnok körülnéz.
– Minden rendben, gyerekek?
– Rendben.
– Csengőpróba.
Megnyomja a vezetőfülkébe szolgáló csengőt, működik.
– Indulhatunk.
Megismétli a jelzést, a kocsi elindul, a sofőr jó tempóban vezet, zökkenők nélkül, hajnali fél háromra kell érnünk Kunszentmártonra.
60 61Ezekben az órákban tíz-tizenöt, a mienkhez hasonló teherautó indult el Pestről, és tart most a sötét országutakon Debrecen, Pécs, Győr melletti kis falvak vásártere felé. Fedélzetükön száz-százhúsz vásározó alszik, vagy bámulja vörös szemmel az elmaradó bezárt népboltokat.
A régi, standbeli kereskedőkön kívül szép számmal ülnek a kocsi utasterén máshonnan idesodródott egzisztenciák is: volt pankrátor, most vállfákat árul, volt ezredpolitikai tiszt, volt újságíró, de mindannyian egy különlegesen nehéz sorsú nemzedékhez tartoznak. Most javarészt 55–60 évesek.
Ötven éven aluli ember alig-alig akad a vásározók között. Az ipar, mint mondják, kihalásra megy, az iparengedélyek több mint 80 százaléka az ötvenen felüliek kezében van.
Semmi sem mentheti meg a vásározó ipart az erőszak nélküli, lassú elsorvadástól. Szűkül a tér, a tsz-községek egymás után kérik a megyei tanácstól, hogy szüntesse meg náluk a vásárt, a küzdelem fokozódik a gyérebb zsákmányokért, s ezt az öregek nem bírják. A tavaszi nagy adórendezésnél több mint 30 százalékuk visszaadta az ipart. Nincs messze az a nap, mikor utoljára fogják kihúzni a sátrukat kifeszítő célszegeket a vásártér kemény, napsütötte földjéből, és ezt ők maguk is tudják. Innen ered az utolsó vásárok feszült, mégis fáradó hangulata.
Hajnali fél háromkor érkeztünk meg Kunszentmártonba. A vásártér közepén templom áll, a torony és a hajórész gerincének derékszöge befogja a holdat és két szikrázó csillagot, de ez a látvány most nem érdekel senkit. A sofőr sietve lecsapja a létrát, a vásározók leugrálnak, egyikük pokrócot, másikuk lécet fog a kezébe, és rohan helyet foglalni magának. Ezer forintok sorsa dől el most; a gyerekek német tandíja, a szoboszlói fürdőzés, távolról sem mindegy ugyanis, hogy hol építik fel a sátrukat. Képzeljük el a legegyszerűbb esetet: mikor az egész vásár egyetlen hatalmas sor, mely a főutcáról nyílik, és onnan tart kifelé. Nyilvánvalóan az fog a legtöbbet árulni, aki a legközelebb van a főutcához, mert a vevők őt fogják leghamarabb érinteni.
Hat óra után benépesedik a vásár, először a tanyaiak jönnek gyalogúttól sáros cipőben és fekete ünneplőben, majd a falusiak. Én is besorolok a nép közé, végigjárom a sátrakat, mit lehet kapni, és kik árulják.
Tapasztalataimat összefoglalva, úgy hiszem, van valami igaz62ság annak a vásározónak a szavaiban, aki így kínálta az áruját:
– Itt a valódi bóvli, a tinefgyárból!
Mégis mit árulnak?
Hogy az egyszer felmerült meghatározást variáljuk: régi típusú bóvlit és új típusú bóvlit.
A régi típusba tartozik például a lacikonyha ócska hurkája és agyonpaprikázott kolbásza, melyet egyetlen tisztességes vásározó kocsi sem vesz fel áruként, mert legkésőbb a túra harmadik napjára megbüdösödik, hogy aztán némileg leszállított áron kerüljön forgalomba. Még mindig megtalálhatjuk az én hajdani kuláns cikkemet: a dublégyűrűket, belsejükben fehér szidolnyomokkal, továbbá üvegezett faliképeket, köztük egy sorozatot, mely felöleli Rákóczi életének legfontosabb epizódjait.
De mondom, vannak új típusú bóvlik is: puha tapintású nylon-virágok, kívánatra csokorba kötve. Szputnyikvonalú fényképtartó, sárga polietilén, halformájú fésű.
Persze ezek csak a legfeltűnőbbek, a többség szolid árut rak ki.
A munkastílus különben az én időm – 1945 – óta alaposan megváltozott, az eladási módszerek sokkal szolidabbak lettek. Eltűntek a szakma nagy romantikusai, és velük sírba szálltak a desperádok nagy ötletei is. Hol vannak már a „szuperkövér” biciklipumpával felfújt libák, akiknek spárgával kötötték el a nyakukat, hogy ne menjen ki belőlük a levegő, hol vannak a nagy „Bestenkmeisterek”, akik délben átöltöztek, hogy a vevő ne találjon rájuk a bóvlival. Nagy trükkök egyre ritkábban akadnak, én négy nap alatt összesen egyet hallottam. Lehet, hogy ez is régi, csak felmelegítették.
N. faluban egy használtruha-kereskedő ócska strux anyagból készült öltönyt adott el egy parasztasszonynak, a fia számára. A struxnak az a természete, hogy az első mosásnál rendkívüli mértékben összeugrik. Így történt, hogy amikor a következő havi vásárra a parasztasszony behozta a fiát, a fiún a kabát könyökig, a nadrág térdig ért. A parasztasszony haragosan vezette a fiát a stand felé, a botrány már kikerülhetetlennek látszott, mikor a vásározó mosolyogva elébük sietett, és megveregette a fiú vállát:
– Hogy megnőtt, mióta nem láttam!
És a botrány el volt hárítva.
De mondom, minden romantikus módszer a múlté már. Ahogy álldogáltam a sátrak mélyén, és az alkudozásokat hall63gattam eladó és vevő között, boldogult filmíró pályám legnehezebb dialógusai jutottak eszembe. Az úgynevezett „fejlődést ábrázoló jelenetek”-re gondolok, mikor valakinek mindenáron meg kell győznie egy másik valakit valamiről (például egy államtitkárnak egy orvost, hogy menjen falura), különféle elvi meggondolásokkal és apró életszerű villanásokkal.
A vásározók becsületére legyen mondva, hogy ezeket a dialógusokat sokkal jobban kezelik, mint én nemrégiben. Nézzük meg a példa kedvéért, hogy kell eladni egy ridikült egy átlagos vásárlónak egy átlagos vásári órában.
S. áll a sátra előtt, idegei felkészültek az akcióra, tekintetét vonalanként viszi arrébb, mint egy futballkapus, aki egy várható beadás ívét próbálja kiszámítani. Észreveszi, hogy egy fiatal paraszt házaspár, oldalán ötéves gyerekkel, messziről nézi a ridikülöket. Mosolyogva odalép hozzájuk, és karon fogja a nőt:
– Jöjjön, anyuka.
Kiveszi a nő kezéből a régi ridikült, és fitymálva megforgatja.
– Hogy járhat egy fiatal nő ilyen ridiküllel? Aztán csodálkozik, ha a férje megcsalja!
Ennek a mondatnak az a funkciója, hogy bevonja a férjet is a tárgyalásba, egyúttal hízelegjen neki. A férj szégyenlősen vigyorog, a „szent család” közelebb lép. S. kirakatára mutat:
– Azt hiszem, van itt két-három ridikül.
– Van, van.
Miután a vevő közelebb került a sátorhoz, és a portéka gazdag választéka elvileg meggyőzte arról, hogy itt érdemes vásárolni, a következő taktikai láncszem: egy konkrét darab kiválasztása felé kell terelni. Ez mindenekelőtt a dialógus kérdése. Fontos, hogy a szöveg mindig „mozgás”-ban jöjjön egy-egy konkrét tárgyhoz vagy gesztushoz kapcsolódva, és tartalmazza a paraszti életforma vonásait. S.-nél ezek az eszközök természetesen empirikus eredetűek.
– Nézze meg ezt a darabot. Valódi kabátbőr. (Nagyszerű jelző, mert abszolút erősséget és strapabírást sejtet.) Élete végéig eljárhat benne a templomba (templomba, tetszik érteni, és nem a színházba, moziba vagy vendéglőbe, ahova különben már szintén eljár a paraszt, mert a templom szó mélyebb lelki rétegeket érint). Áldani fogja a bácsit, akitől vette. Vagy nézze meg ezt a táskát. Utolsó darab, már nem is készítjük, mert nem tudjuk már annyiból kihozni, mint régen, mosható bélés, talpszögek.
64– És mibe kerül?
– Százkilencvenkettő.
Az asszony felnéz.
– A múlt vásáron járt itt egy árus, aki százhúszért adta.
S. megtorpan, mert lehet, hogy igaz, amit az asszony mond, mert például a kisvárdai készítők olcsóbb árakat szabnak; mindenesetre egy viccel paríroz.
– Ismertem azt az árust, a múlt héten csukták le, mert lopta az anyagot.
A konkurencia vereséget szenvedett. Az asszony vásárlókedve egy szürke és egy fekete ridikül között ingadozik. S. látja, de mielőtt közbeavatkozna, utánagondol, hogy melyik fajtából marad több, melyiknek van több esélye, hogy megveszik-e még a nap folyamán. A fekete általában jobb szín, öreg parasztasszonyok mindig azt keresik. S. úgy határoz tehát, hogy a szürke ridikült fogja forszírozni.
– Én nem akarok beleszólni, nálam minden darab eladó. De nézze csak meg!
Kezébe veszi mind a két ridikült, és tesz velük néhány pipiskedő lépést.
– Maga egy fiatal asszony, hogy megy magához a fekete? Mondja meg, uram, szívesen járna maga egy öregasszonnyal kézen fogva?
A férfi úgy érzi, hogy neki is kell valamilyen tréfát mondani, esetlenül vállon veregeti az asszonyt.
– Öreg ez már így is.
S. szörnyülködve felkiált:
– Ez öreg, ez a fiatal asszony?!
Átfogja az asszony vállát, és int a férj felé.
– Menjen innen azonnal, már nem is adom vissza. Az első vonattal viszem Pestre.
Újabb nevetés, az asszony már csak a forma kedvéért ingadozik. S. látja, hogy „megszédült”, mutat neki még két ridikült, olyat, amilyet biztos nem választ magának az asszony. Ez a látszólagos ellenjáték (dramaturgiában úgy hívják, hogy falsschluss) még jobban kiemeli az eredeti darab értékét.
– Vagy nézze meg ezt a szép csaut. Pesten most nagyon hordják, vagy ezt a sanzsánt.
A parasztasszony marad a szürke ridikülnél. S. fogja a ridikült, és odaadja a gyereknek. Tudja, hogy a gyerektől már nem veszik vissza. A parasztasszony már bontja a zsebkendőjét.
– Azért engedjen valamit.
– Nem lehet, édes szép anyám, szabott árak vannak.
65– Legalább azt a két forintot.
– Jól van, vegye úgy, hogy fizettem a gyereknek egy fagylaltot.
A kis család fizet és távozik. S. utoljára rávereget a parasztasszony vállára.
– Viselje egészséggel.
Egy darabig mosolyogva néz utánuk, de amikor befordulnak, elkomorodik az arca. Ha a parasztok visszanéznének, nem ismernének rá.
Ha mondjuk, egy kardigán egy évig jár vásárra, ez alatt az idő alatt megér 100–150 kipakolást, és nem talál vevőre, abból menthetetlenül bóvli lesz, és nincs a világnak az a vásározója, aki eredeti árán el tudná adni. Ha sok ilyen darab összejön, a kötős leterít a standja mellett egy ponyvát és a kardigánokat „partiba” dobja, azaz egységáron – általában száz forintért – kiárusítja. A vásározó beszerzési áraihoz viszonyítva ráfizet a partira, van olyan délelőtt, hogy kétezer forintot, de nem bánkódik különösebben, mert ez a pénz halott helyről jött vissza.
A partiárusítás a „levegők” (a vásározók így hívják a bemondásokat) nagy parádéja, a menetet természetesen a partizó vezeti.
– Ide figyeljenek, asszonyok! Megérkezett a leszállított áru Corvin kisáruház Budapestről. Minden darab száz forint. Akinek pénze és esze van, az idejön, az se baj, ha csak pénze van.
Ez a magas hangon elkiáltott néhány mondat kihívásként vagy legalábbis felhívásként hat. Pirbusz néni felveszi az elébe dobott kesztyűt:
És sorba emeli a magasba az áruit:
Olló villan a napon:
Meszes veszi át a stafétabotot, a volt főhadnagy.
– Itt a csoda, a csodák csodája, a mester, a mesterek mestere. Tanácsi meghívásra még egyszer kipakol. Az ipari vásár nagydíjával, a brüsszeli aranyérrel kitüntetve.
66Nylonkötényeire mutat, és hadarni kezd, ezúttal már műfajszerű halandzsát.
– Minden darab kétszer van friszolva, pattogatott kárszegekkel van kirakva.
De a partizó éles hangja újból áttöri ellenfeleinek falanxát:
Délfelé rendesen már oszlik a vásár. Ha az ember kiáll a sátorsor végére, a ritkuló tömegben átlát a vásár másik felére, aztán ez a néhány ember is fokozatosan elfogy, csak néhány cigánylegény marad a platzon, a pakoláshoz ajánlják fel szolgálataikat.
Először azok a vásározók kezdenek el csomagolni, akiknek a kocsija másnap távoli vásárt keres fel, aztán a tapasztalt kereskedők, néhányan még várnak a csodára, hátha épp délben téved be egy nagy tömeg a vásárba, és mind őtőle akar majd vásárolni falvédőt; de ahogy szűnik ennek a valószínűsége, ők is fogják a tollseprőt, és kezdik leporolni az árujukat.
Az envék már rég elmentek, legtovább a lacikonyha és az italbolt marad, kis cigányok piszkos pohárba öntögetik össze a demizson alján maradt rumot, likőrt, de mire a pohár megtelne, rég kiütötték egymás kezéből.
Háromra, fél négyre eltűnik a sátrak csontváz városa, és kocsira szállunk. Általában tizenkét-tizenhárom órát tartózkodunk egy vásárban. Elindulunk, nézem a vásározókat: orruk, homlokuk leégett, véres szemük lassan becsukódik, és elalszanak a ponyva alatti meleg homályban. Nagy volt a strapa.
Jobb oldali szomszédom, S. nem alszik, arcára nézek, és látom, hogy szívrohama van. Orvosságot kapar elő a zsebéből, és csak úgy víz nélkül beveszi. Ezzel el is fogyott az ereje, jobbra-balra dől, feje megkoccan a gerendákon. Nincs értelme, hogy szóljak a többieknek, mit tudnának segíteni? Csak jobban felidegesítenék S.-t, különben is ott lebeg a kocsi fölött a kimondatlan szabály: mindenki magának él, és magának hal meg.
Fogom S. kabátját, és beszorítom a lécek közötti résbe, hogy a feje puhán feküdjön. S. hátratámaszkodik, és lehunyja szemét. Kevéssel utóbb megint testhelyzetet cserél, előredől, a kocsi közepe felé, de aztán visszatámasztja a fejét. Fájdalmai most már elviselhetőek lehetnek, mert szemei nem csukódnak be. Nézi a kocsi mögött elmaradó vidéket, próbálok én is az 67ő szemével látni, és elképzelem, hogy milyen részvétlenek a frissen felszántott földek, az út menti fák. Mikor a roham véget ér, S. felemeli a kezét, és megnézi elfehérült körmeit.
Közben lassan megered az eső, majd egyre tömöttebben esik. Mikor már fölver a kocsiba is, leeresztik a hátsó védőponyvát, ezentúl nincs fogalmunk a külvilágról. Csak mikor leszállunk, akkor látom, hogy mekkora eső lehetett. Az autó hűtőjére kötött vadvirágcsokorból leverte a pipacsok szirmait, és kibontotta a zöld bimbókat.
– Most szerencsénk van az idővel – mondja a farkasgyepüi erdész –, tavaly már november huszonharmadikán leesett az első hó. Ide a naptáramba mindennap felírtam a hó magasságat, november huszonhatodikán kilencven centiméter, huszonkilencedikén egy méteren felül, és ezeket az értékeket szélvédett helyen mértük. Negyvenezer köbméter fát döntött ki a hó, leginkább fenyőket, mert a tűlevelek télre is megmaradnak, azokban meg tudtak kapaszkodni a nedves pelyhek. Az utakon, ahol szabadon jár a szél, még magasabban állt a hó, a vadaknak reggel kivittem három zsák gesztenyét hat lóval, másfél kilométert húztak, és mindannyiukat kiverte a hab.
A munkának persze folyni kellett tovább, a fakitermelés ma már nem szezonmunka, a fűrészmalmok, a TÜKER, a parkettagyárak várták az anyagot. Rengeteget szenvedett ember is, állat is. Az Sz–80-as földgyaluk letolták a havat az utakról, de fél óra múlva a gépkocsik már újból elakadtak, a mi munkásaink jó része tíz-tizenöt kilométerről jár be, jöhettek-mehettek gyalog.
Ha kidöntöttek egy fát, nagyot puffant a hóban, és úgy eltűnt, mint a ceruza a nulláslisztben, úgy kellett ásóval kikaparni a törzseket. Nagy nehezen felaprították, és összesarangolták kupacokba, de mire a fogat megjött érte, már ezek sem látszottak. A kocsisok káromkodtak és kiabáltak: hová raktátok a kupacokat, közben pedig ott jártak a méter magas kupacok tetején. És ha legalább enni tudtak volna rendesen az emberek, de kihozták magukkal zsákban az ennivalót, szalonna, kolbász rögtön szétfagyott, majdnem szikrát hányt rajta a késpenge.
Persze alatta maradtunk a tervnek, februárban például csak 2400 köbméter fát adott az egész magasbakonyi erdőgazdaság – 17 000 helyett. Egész évben megéreztük ezt a nehéz telet. Még szerencse, hogy nem vagyunk vallásosak, mert bizony mostanáig nem sok munka nélküli vasárnapunk akadt, mikor elmehettünk volna a templomba, és még ma az új tél küszöbén is hajtanunk kell, hogy behozzuk a három lemaradt hónapot.
69Megbánom, hogy nem a rossz nadrágomban jöttem el, tölgycsemeték, szúrós bokrok és fekvő törzsek között botladozunk a fadöntők munkahelye felé. Útközben a mérnök elmondja, hogy a fadöntők nyugatnémet Stihl mintájú kézifűrészt használnak, egy Stihl gép 830 márkába kerül, átszámolva 9000 forintra, kötülbelül 30 űrméter bükköt, úgynevezett papírfát adunk érte, de így is megéri, mert két ember tizenöt fejszés favágó munkáját végzi el vele.
Ebédidő van, de a két fadöntő most is dolgozik, az egyik benzint tölt a fűrész tankjába, a másik fejszével aprítja a fát. A mérnök rájuk szól:
– Maguk miért nem esznek?
– Már túl vagyunk. Tegnap úgyis vasárnap volt.
Bemutatkozunk, először egy fiatalabb férfi nyújtja a kezét, kissé hajlott háta roppant erejű röplabda-leütőjátékosokra emlékeztet.
– Mészáros Károly.
Ritkás fogú ember, mélyen a homlokába húzza simléderes sapkáját.
– Szalai János.
A mérnök Mészárosra mutat.
– Ő nyerte két éve az országos favagóversenyt.
– Hogy néz ki egy favágóverseny?
– Hogy?
Mészáros elmosolyodik.
– Úgy mint a Ferencváros–Galata Seray meccs a televízióban. Parasznyán, Miskolc alatt tartották a versenyt, huszonöt fok emelkedésű hegyoldalban. Az ország legjobb munkacsapatait hívták össze, a feltétel az volt: ki tud nyolc óra alatt több fát kivágni és felaprítani. Akkor még csehszlovák MRP kétszemélyes fűrésszel dolgoztunk – ez sokkal gyengébb, mint a Stihl –, hattagú munkáscsapat, fejenként hét egész hét tized köbméter fát tároltunk.
– Mit kaptak a győzelemért?
– Egy-egy személy kétezer forintot. De dolgoztunk mi verseny nélkül is, néha tizennégy órákat naponta. Esténként, mikor megyek haza, nem fáj semmim, de remeg mindenem, na, mondom, hál’ isten rám jött a végelgyengülés. Csak arra gondolok, hogy mivel íratom ki magamat az orvosnál, éjszaka az asszonynak is kiskalappal köszönök, álmomban döntöm tovább a fákat, reggelre mégis összeszedem magam annyira, hogy 70kijövök dolgozni, még november hetedikén is, pedig akkor kint állt az erdész az úton, hogy ezen a napon nem enged dolgozni senkit, mert ma halt meg Lenin elvtárs. Van úgy, hogy egy hónapban nyolc kiló megy le rólam.
– És megéri?
– Meg. A múlt év jó szoros volt, összejött minden hónapban a háromezer forint.
A mérnök int.
– Na, Karcsi, döntsön le a sajtónak egy fát, de mestervágás legyen.
– Jól van. Lehet. Melyiket?
– Ezt a böhöncöt.
A böhönc – túltartott fa, kilencven-száztíz évig hagynak meg egy fát az erdőben, de ez a fa már legalább százharminc éves, túlélte egy egész erdő pusztulását, minden társát letarolták már körülötte.
Mészáros alumínium rohamsisakot vesz fel a döntéshez, kötelező előírás; mikor először vették fel, a falusiak rohantak a rendőrökhöz, hogy két fasiszta katonát láttak bolyongani az erdőben, makkon és szamócán éltek a háború óta. Mészáros panaszkodik a sisakra:
– Bár ne volna. A hang megreked alatta, előfordul, hogy nézünk előre, amerre a fa dől, és nem halljuk, hogy letép egy ágat a szomszéd fáról, az meg a fejünkre esik.
Mészáros kezében felbúg a Stihl, a fűrész maga tizenkét kiló, de tartani még nehezebb, mert súlyosan rázkodik. Először az aljnövényzetet tarolja le, rosszul nőtt csemetéket, fattyúágakat, nehogy gátolják szabad mozgásában, aztán a gép acélkésekkel ellátott lánca belemar a fába. Éket vág ki, a fa ebbe az irányba dől majd, az éket Szalai kiüti, és most kezdődik a döntés, mint a kés a fagyott vajat, úgy járja át a fűrész a fát, nedvesháncsszaga érződik.
Fölnézek a koronára, a fa még nem tud semmit a pusztulásáról, ágai nyújtózkodnak, lassan inganak a szélben, az egyik gallyon valamilyen madár ül.
Két perce berreg a Stihl, Mészáros már az ötödik fogást veszi a fűrésszel, homloka meg sem izzadt, csak a visszafutó fűrészpor és forgács takarja be a lábát bokán felül. Hirtelen jajgató reccsenés hallatszik, majd még egy, és a fa előrezuhan, nagy dörrenés, méter magasra repül fel az avar, a levegőben pedig apró, törött ágak zuhannak lefelé. A vágás helye szinte szabályszerűen egyenes, vízcseppektől csillogó pók mászik fel a rönkre, és kinyújtóztatja fekete lábait.
71Mészárosék után négy fogat sem győzi hordani a hatalmas rönköket, nézem a lovakat: emelésnél úgy megfeszül minden izmuk, hogy patájuk belesüpped még a kemény földbe is.
– Meddig bírja egy ló ezt a munkát?
– Jó, ha két szezont.
A fát kint az erdőszélen pakolják fel a kisvasútra, mikor odaérek, a rakodómunkások éppen ebédelnek. Fiatalabb ember nincs közöttük, az utolsó három évben egyetlen nyolcadik általánost végzett fiú sem maradt meg a faluban, elmentek vagy a városlődi bauxitbányába, vagy ipari tanulónak.
– Maguk régi rakodók?
– Nem. Azelőtt fejszések voltunk.
– Melyik a jobb?
– A zsebnek egyforma: ezerötszáz-ezerhatszáz forint, a lábnak itt jobb, nem kell annyit hajolgatni.
– A munkaidő meddig tart?
– Nyáron tíz óra, télen nyolc. Nyáron ötkor kelünk, mert háromnegyed órát kell gyalogolnunk a munkahelyig, ezért kapunk az erdőgazdaságtól napi két forint egységes gyaloglási pénzt. Este hat óra felé érünk haza.
Rakják el a táskájukat.
– Mit ettek ebédre?
– Ki mit. Zsíros kenyeret, húsz-huszonöt deka szalonnát.
– Reggelire?
– Zsíros kenyeret, húsz-huszonöt deka szalonnát. Itt „fizikára” megy a dolog, enni muszáj, mert elkezd sötétedni a szemünk előtt, és az ember úgy látja, mintha jönne valaki, pedig nem jön senki.
– Pálinka?
– Fél deci sincs mindennap, vasárnap délután megszórakozunk három-négy liter bort.
– Más szórakozás?
Nevetnek.
– Megverjük az asszonyt, meg most már van tv az iskolában, két évvel ezelőtt hozták be a villanyt, azelőtt itt volt a Balkán.
– Pesten már jártak?
– Én még nem. Münchenben már jártam, mert elvittek levente koromban, de Pesten még nem.
– Gyerek?
– Nekem négy van.
– És hogy tartja el ezerhatszáz forintból?
72 73– Nincs lógás, ahogy kijönnek az iskolából, mennek kapálni. A mi falunkat még az ügyetlen tolvaj is ki tudná rabolni, mert hat óra előtt egy embert sem talál otthon, hacsak nem beteg valaki.
Az erdészháztól széles út visz ki a hegyekbe, míg a mérnökök ellenőriznek odabent az irodában, unalmamban elindulok rajta. Alig ötven méter után záptojásszagú füstöt vág az arcomba a szél, mészégető kemencék lángolnak az út mellett. A föld feletti sárral tapasztott kemencebúbot kifeszített ponyvasátor védi a huzattól, lent a gödörben egy bőrsapkás férfi dobálja a fát a tűzre, a többiek rönköket pakolnak le a szekerekről.
– Jó napot. Meleg a tűz?
– Ezerkétszáz fokig már mérték, annak fölötte van. Száz kiló mész kiégetéséhez száztíz-százhúsz kiló fa kell.
– Tulajdonképpen miért kell égetni a követ?
A bőrsapkás töpreng.
– Miért is?! Pedig tudtam. Valami kémiai dolog.
Egy kopasz, hatalmas rakodó visszafordul felém:
– Azért, mert a mészkő CaCO3, és ha a mészkő leforr, akkor a széndioxid eltávozik, marad a CaO, ez pedig a mész.
– Honnan tudja ezt? Ki maga?
– Doktor Schön Ubul német–francia és illemtanár.
És a kopasz már nem is törődik velem, a bőrsapkást kérdezgetem tovább.
– Most mennyi van a kemencében?
– Százötven mázsa. Negyvennyolc-ötven óráig kell égetni, amíg azok a fekete lyukak bent a falban összefolynak, és a kemence aranysárga lesz.
– És mennyit kapnak érte?
– Mázsánként húsz forintot.
– Akkor nem keresnek rosszul.
– Négy-ötezer forintot havonta. De meg kell dolgozni érte.
Ha csak egy követ rakunk rosszul a kemencébe, megpúposodik az egész, tizenötezer forint kár. Ha pedig ég a tűz, éjjel-nappal rakni kell, van úgy, hogy egy hétig sem látjuk a családot.
– Régen maga mi volt?
A bőrsapkás megtöröli a homlokát.
– A felsőhalmi tanácsnál voltam mezőgazdasági előadó. De most, hogy Tótdaróci és Felsőhalom egyesült, kaptunk egy 74szakképzett agronómust, nekem pedig el kellett mennem. Akkor álltam be ide a mészégetőkhöz.
– A felesége nem sírt, hogy oda a hivatal?
– Ah, inkább örült. Mert, elvtársam, mit kerestem én mint mezőgazdasági előadó? Ezerkétszáz forintot kerestem, csak úgy tudtunk megélni, hogy minden évben kaptam egy hónap cséplési szabadságot, elmentem zsákolni, úgy szedtem össze a kenyérrevalót. Erről egyébként ő még többet tudna mesélni.
A hatalmas, kopasz rakodó felé mutat.
– Ő miért tudna többet?
– Azért, mert ő meg tanácselnök volt Felsőhalmon.
Egy erdészház munkásszállójában reggelizem, fadöntők beszélgetését hallgatom, valamelyikük a katonaéveiről beszél.
– Az volt a legrosszabb, hogy az ember folyton figyelte az időt. Az utolsó kétszáz nap múlt el a legnehezebben. Szereztem egy két méter hosszú mérőszalagot, arról mindennap levágtam egy centit.
Kinézek az ablakon; a hajnali fehér füvek között az úton egy hajlott hátú öregember kapaszkodik felfelé a völgyből, botjával mindig maga elé bök, mintha ki akarná próbálni: van-e még a világ olyan tartós, hogy elbírja őt. Ahogy közelebb ér, kibontakozik régimódi tisztes Eden-kalapja, vastag szemüvege, dérrel lepett kamásnija, füle mellett hallókészülék zsinórja lebeg.
– Ki ez?
– Az Eruntál bácsi. Nyugdíjas tisztviselő. Időnként feljön, segít megcsinálni a könyvelést.
Közben az öreg már be is ért az étkezőbe, felemelt ujjal az erdészhez fordul.
– A múltkor tévedtem, Lajos. Nem Napóleon mondta, hogy „l’État c’est moi”, „Az állam én vagyok”, hanem XIV. Lajos.
A homlokára bök:
– Van itt egy arzenál? Jó reggelt, emberek.
– Jó reggelt, Eruntál bácsi. Ott fönt van egy arzenál, de lent van-e még?
– Ó, én már férfinak is nyugdíjas vagyok, emberek.
– Utoljára mikor dobta ki a halat?
– Már régen. Még hatvanöt éves koromban.
Az erdész megkérdezi:
– Mit iszik, Eruntál bácsi?
75– Feketekávét. Ahogy a nagy Talleyrand mondta: a kávé sötét legyen, mint a diplomata lelke, erős, mint az önzés, és édes legyen, mint a szerelem.
Leül mellém, és a munkások felé mutat.
– Tanulja meg, fiatalember, hogy mind bolond, aki a szerszámával dicsekszik. Minél öregebb, annál bolondabb. Ott volt Wolf Károly, az udvarnagyi bíróság elnöke, ott halt meg egy utcai nő lakásán. Vagy Langenthal, az a nagy bécsi színész, annak meg éppen a nyilvános házban állt meg a szíve. De mondok én különbet is. Azt mesélik, hogy Attilát, a hunok királyát megölték a nászéjszakáján. Akarja tudni, mi az igazság? Attila egy javakorabeli ember volt. Sok húst evett, magas volt a vérnyomása, elvett egy fiatal, vérmes nőt, aki sokat kívánt, persze hogy nem bírta Attila szíve.
– Eruntál bácsi hány éves?
– Hatvankilenc. De szíveskedjék fejre állva olvasni, azaz kilencvenhat leszek.
– És hogy múlt el ez a kilencvenhat év?
– Azt hiszi, tudom?
Issza a feketéjét, eltűnődik.
– Hatvan évig dolgoztam fűrészmalomban, bejártam az országban talán az összeset, itt is megfordultam mind a háromban: Fenyőfőn, Vinnyesándorban, Franciavágáson, de azt hiszi, emlékszem rá, hogy miben különbözött az egyik a másiktól, és hogy múltak el ezek az évek? Ötven évig voltam házasember, egy perc, mintha álmodtam volna, órákat tudnék beszélni magának a feleségemről – nyugodjon békében –, de itt belül, a lelkem nem emlékszik rá.
– Mégis mire emlékszik?
– Az erdőre. Az erdőt nem lehet elfelejteni. Hogy a költővel szóljak…
Elgondolkozik, de semmilyen idézet nem jut az eszébe.
– Hogy a költővel szóljak, nem lehet elfelejteni. Ezek a fák láttak minket, mikor még az ágak között ugráltunk Neander-völgyben, és látták Gagarint. Látták a háborút, és látták a fegyverszünetet, a konjunktúrát és a dekonjunktúrát. Voltak napok, mikor nagyon jól éltünk az erdőben, és voltak évek, mikor nagyon nehezen. De aki erdei ember, az nem élhet máshol, és kiabálni, veszekedni nincs miért. Nagyon jól mondják azt az örmények: „Haragszik a medve az erdőre, de az erdő nem tud róla.”
Dombóváron jobb dolgom volt – mondja a fiatal mérnök –, ott, ha ötszáz méterre mentem, már lovat nyergeltettem, itt meg a második napon huszonöt kilométert gyalogoltam a tó körül. Arról nem is beszélve, hogy előttem nem ember, aki Hemingwayt nem ismeri. Dombóváron minden fiatal mérnöknek, agronómusnak megvolt Hemingway fényképe, itt meg „Az öreg halász és a tenger”-ről valaki azt hitte, hogy halászati szakkönyv.
Alig figyelek rá, a szürkére száradt felszín alatt a lábam fél méterre merül a gát sarába, elég egy rossz lépés, máris belecsúszom a tóba.
– Hogy került ide?
– Úgy, hogy a borászati technikumban, ahová jártam, pikkelt rám az egyik tanár, hamadikban megvertem, kicsaptak. Hová menjek? Az állatokat mindig szerettem, egy barátom elintézte, hogy kikerülhessek az állatkertbe ápolónak, a terráriumban dolgoztam. Ha arra jár, nyugodtan érdeklődhet utánam.
Szerettem a kígyókat, a kígyó bátor és jóindulatú állat, egyszer szökött csak meg nálam három vipera, sajnos éppen látogatási csúcsidőben. Kettőt elkaptam a kazánházban, a harmadik elbújt egy falrepedésben, kikergettem, nem tudtam megfogni a villával, rám dobta magát, vagy húsz centire ment el a feje az arcom mellett, a vállamon maradt fityegve.
Úgy tervezték, hogy a Margitszigeten nyílik egy új terrárium, rám akarták bízni, akkor küldtek Keszthelyre, a főiskolára. Menet közben kiderült, hogy beborult, lefújták a terráriumot, mivel a hüllőkhöz a halak állnak legközelebb, a halakra specializáltam magam. Röhej, hogy mennyire nem tanultunk semmit, a borzderesről két előadást tartottak, a halakról egyet.
Szerződést kötöttem a Halászati Tröszttel, ösztöndíjat kaptam, diploma után leküldtek Dombóvárra, aztán ide a z.-i halastóhoz. Megmondtam nyíltan: csak négy-öt évig maradok, össze akarom szedni magam. – Nem baj – felelték –, csak amíg itt vagyok, legyek is itt, vagyis dolgozzak.
77Ha lakást kapok, lejön utánam a feleségem is. Tartok majd – ne mondjak sokat – százötven leghorn tyúkot, beindítom a termelést az asszonynak, csak a tojásból ki kell jönni évenként a huszonnégyezer forintnak. Régen lett volna egy jobb lehetőség: vízisiklókat tenyészteni és kiküldeni Amerikába, cserébe kaphattam volna anakonda kígyót, átvette volna az Állatkert. Ennek az üzletnek sajnos befellegzett, de a mocsári teknősben még van fantázia, persze csak akkor, ha a pajzsuk átmérője 6–9 centiméter, ezt ma is úgy keresik a világpiacon, mint a cukrot. Majd meglátjuk!
Végre kiértünk az iroda elé, száraz és szilárd talajra, levertem a sarat a kölcsön csizmáról:
– A munkatársak itt milyenek? Azt leszámítva, persze, hogy nem ismerik Hemingwayt.
– Egy nagy ember van: az igazgató. A „Holtak bolygójá”-ból, amit itt talált, ő csinált halastavat. Hatvanéves, nem szabja meg, hogy mikor keljünk, de ő már ötkor visszafelé jön a halastóról, nekünk sincs pofánk tovább aludni, délben már mindenki ásít.
A mérnök titokzatosan közelebb int magához:
– Tavaly állítólag ki akartak nevezni minket élüzemnek, de az öreg elintézte, hogy ne legyünk, mert a nyakunkra járna a reprezentáció.
Az igazgató – volt kubikos, volt nádigazgató, volt trösztvezető-helyettes – katonaszövetből készült öltönyt visel, parasztkék ujjast, öreg módra elhízott arcában két gyanakvó szem ül, beszéd közben az orrcimpáit gyűrögeti, mintha ismerné a norvég tudósok kísérleteit, akik szerint ez élénkíti az agy működését.
– Maga nem halász, magának hiába magyaráznék szakfogalmakat, figyeljen, és írja azt, amit lát.
Nyílik az ajtó, a főagronómus jön be:
– Igazgató elvtárs, itt van a Vaskó Lajos.
– Jól van, jöjjön be.
Int nekem:
– Ha akar, maradhat. Ez a Vaskó nagykörcsögi halászmester, jelentkezett hozzánk főhalászmesternek. Közben már vettem fel mást, de ha jó halász, őt is felveszem.
Műbőr kabátos, betegesen vörös arcú, de sovány, kopasz, ideges férfi jön be:
78– Vaskó Lajos.
– Üljön le, Vaskó elvtárs. Mi maga Nagykörcsögön?
– Halászmester.
Az igazgató visszakérdez, mintha nem értené, nyújtani akarja az időt, amíg gondolkozhat.
– Halászmester? Értem. Milyen halászmester? Tófelelős halászmester?
– Nem tófelelős halászmester. De már tíz éve halász vagyok.
– Szóval nem tófelelős halászmester. Azelőtt mi volt?
– Tszcs-s.
– Tszcs-s. Azelőtt?
– Arról nem érdemes beszélni.
– Azért csak beszéljünk.
– Volt öt hold földem.
– Szóval parasztizált. Azelőtt?
– Kotrómester voltam.
– Értem, kotrómester. Azelőtt?
– Fogság.
– Fogság. Milyen katona volt? Tiszt?
– Miért lettem volna tiszt?
– Nyugodtan megmondhatja, a tollas kalapot sem kell takarni. Ha csendőr is volt, nem baj, csak dolgozzon.
Az ideges halásznak rángatózni kezd az arca:
– Kérdezhetek én valamit?
– Tessék.
– Miért kérdezget engem az igazgató elvtárs?
Az igazgató nem sértődik meg:
– Jelentkező levelének értelme és értékes beszéde arra késztet, hogy kérdezzek. Látom, most is az átlagszint felett van.
A halász megnyugszik.
– Azt hiszem, felette.
– Azelőtt?
– Érettségiztem.
– Azelőtt?
Az igazgató legyint a saját kérdésére:
– Igaz, mi lehetett azelőtt? Hát nézze, megmondom őszintén: a főhalászmesteri állásra már vettem fel valakit, de halászmesternek magát is felvenném. 1500 forintot tudok adni.
– Nekem most van 1600-am.
– 1600? Nálunk az igazgató keres annyit.
– Akkor én igazgató leszek.
– Igazgató? Na látja, az lehet. Aztán természetbeni juttatás, 79évente 375 forint értékű hal, állattartás: 1 tehén, 1 koca, 6 tyúk satöbbi.
A halász rázza a fejét:
– Nem vagyok megelégedve a válasszal.
– Milyen szempontból?
– Tehetség szempontjából. Mi áll a jövőmben?
– 1650.
– Az kevés.
– Üzemegység-vezető lehet.
– Az nem megy tehetségre, agronómus minősítés kell hozzá.
– Nálam nem, most is halászmester végzi. Kimehet mellé.
– Ahol már van halászmester, én oda nem megyek. Emberi kötelesség, hogy nem megyek senki hegyibe.
– Nem is a hegyibe megy, hanem mellé.
Már én is látom, hogy itt nem születik megállapodás, a formát keresik, hogy felállhassanak. A halásznak jut eszébe:
– Az iskola milyen messze van?
– Négy kilométerre.
– Akkor nincs miről beszélni. Három gyerekem van, télben-hóban nem küldhetem őket ilyen messzire.
Az igazgató mosolyog:
– Látja, ezt megértem, a gyerek a legfontosabb.
A gépszínben egy szerelő próbálja megjavítani a halfelvonó gépet, de minden igyekezete kárba vész, mert a géphez nem adtak pótalkatrészt. Földhöz vágja a kalapácsát:
– A fegyvereket kellene így szállítani. Egy puskához – egy töltény.
Éjfélkor aludtunk el a szálláson, háromkor az igazgató felcsavarja a villanyt:
– Ébresztő, emberek! Megjöttek a szállítókocsik.
Mikor elindulunk, még fojtogató éjszakai köd lepi be a tavakat, a vizet csak a belevetődő békák csobbanásából sejtjük, de mire átkerülünk a tó túlsó oldalára, már meg lehet különböztetni a kutyát a farkastól.
Két ember kint maradt éjszakára, már behúzták a hálót, a 80part menti bekerített rész fortyog a halaktól. A két éjszakás elköszön, két másik ember derékig érő gumicsizmában beáll a vízbe, nyeles hálójukat meghúzzák, vagy harminc kiló hal akad meg benne, felnyújtják a partra, ketten kiborítják a válogatóasztalra.
A pontyok ide-oda vetik magukat, némelyik arany színű, mert valaha kínai aranypontyokat tenyésztettek ezen a tórészen, mások narancsvörösek a tófenék oldott ásványaitól, vagy szürkék a sziktől. Szájuk kerekre tágul, mintha egy OTP-hirdetés első betűjét mondanák.
Egy kucsmás öreg válogatja szét őket osztály szerint. Előző este felkeresett, és közölte, ne nézzem őt parasztnak, valaha saját halastava volt, és úri halaszoknak árult horgászjegyeket. Leejt egy halat, a hálózó felszól:
– Majd felmegyek, és én is elejtem magát.
A hal puha agyagra esett, a hálózó csak ugratásból vagy rosszindulatból szólt. Az öreg visszavág:
– Majd megyek én, és belevágom magát a vízbe, csak a jobb keze marad ki, hogy tisztelegni tudjon előttem.
Ezen senki sem nevet, a hálózók egymásra kacsintanak, és hajtani kezdenek. Az öreg a könnyebb munkában sem győzi az iramot, jobbra-balra potyognak le a halak a túlrakott válogatóasztalról. Vergődésükben minden farkcsapásukkal több agyagot vernek magukra, végül mind egyforma barnák lesznek.
Az öreg izzad és nyög, felsóhajt:
– Az istenit, ne legyenek már állatok.
Ennyi elég a hálózóknak, elnevetik magukat, és leállnak. Az öreg reszketve, vérvörösen lehajol a halakért az asztal alá, csak én látom, hogy nem középen fogja meg a halat, hanem a fejénél, és remegő, tehetetlen ujjal kinyomja a hal szemét.
Írtak nekünk Pestről cukrászok, hogy küldjünk nekik tíz kiló sulymot mintaképpen, ha megfelel, rendelnek tőlünk kétszáz vagont. A gesztenyét, meg valami külföldről behozott anyagokat akarnak pótolni vele. Sulyomból gesztenyepüré?! Megérjük még, hogy lófejből főznek halászlét.
81Lent az ingoványon ibolya nyílik, különben sívár és elhagyott a part, még a madarakat is kilőtte a halőr. Csak a tógazdaság négy szivattyúja dübörög, olyan erővel emeli ki a vizet a Selypesből, hogy egy-egy vad halat is magával ránt, szeletelve, összetört szálkákkal dobja át őket a csatornába. Sietni kell az árasztással, a Vízügy csak április elejéig adja ingyen a vizet.
Három gépész vigyáz a szivattyúkra, nyolcóránként váltják egymást, az egyik épp pakolja be a „konyhakész” halat, és indul hazafelé, egy huszonnégy-huszonöt éves férfi veszi át a helyét.
– Ide való?
– Nem – átmutat az agyagos partokon –, oda szemközt, Aranyos Basára.
– Régen káptalani birtok volt, a papok azt mondták, boldog, aki ott született, felnőhet, megélhet, meghalhat mindig boldogan, mert Isten aranyos palástja födi. Istenhez pedig csak annyi köze volt szerintem, hogy Basán még ő is jójcakát köszönt.
– Hogy került át erre a partra?
– A katonaságnál kitanultam a nehézgépkezelést.
– Nem unalmas itt?
– Olvasok, két nap alatt elolvasok egy regényt, most meg tanulok németül is.
– Színház, tv?
– Még rádió se. Basán nincs villany, de ha volna, se jutna rá idő. Apám nem lépett be a tsz-be, nyolc holddal megmaradt magparasztnak. Segítenem kell neki. Többet dolgozok kint a földeken, mint itt a halastónál. Mióta leszereltem, még nem volt egy szabad vasárnapom.
Elgondolkozik:
– De nem is a színház hiányzik a legjobban, hanem a boksz. A katonaságnál kezdtem, egyszer hadseregbajnokságon is a döntőbe kerültem. Azt mondják, bajnok is lehetnék, altató van a jobb egyenesemben. Itt a rendőrségi sportkörben gyakorolhatnék, de az apám nem enged.
– És meddig tart ez így?
– Amíg apám él. Majd a tsz örököl. Vagy a halastó.
A nap felé néz hunyorgó szemmel:
– De unom már ezt a nyolc holdat. Álmomban feltekertem az egészet egy petrencerúdra, és az eresz alatt nekitámasztottam a falnak.
1945 őszén, mikor már be volt takarítva a termés, K., Tolna megyei község tanácsa titkos bizottságot jelölt ki, melynek össze kellett állítania a Németországba szállítandó svábok névjegyzékét. Senki sem tudta, hogy ezt a bizottságot milyen szempontok alapján jelölték ki, nem egy volt volksbundista kapott helyet benne, ugyanakkor a svábok nem túl jelentékeny, de mégis létező antifasiszta szervezetének tagjai közül alig került be valaki.
Bonyhád környékéről sokan jelentkeztek SS-nek, ahogy végigsétáltam K.-n, a félig lebontott házak kéményei mellett több helyen láttam kátránnyal festett horogkeresztet, a kitelepítés indokolt lett volna, ha valóban az elkövetett bűnök alapján állítják össze a listát, de sokszor a személyes bosszú vágya vezette őket, vagy a kapzsiság, hogy a kitelepítettek vagyonát megszerezzék.
A kitelepítés – mint a művelet egyik szakértője megjegyezte – mindig csak vagonkérdés, egyéb nehézségek K.-ban sem akadtak. Az emberek kaptak egy írást, mondjuk, reggel hatkor, hogy délután kettőkor jelenjenek meg ebben és ebben a vagonban a bonyhádi pályaudvaron. Huszonöt kilónyit hozhattak magukkal a holmijukból, ebben benne foglaltatott a dunyha súlya is. A kulcsokat leadták a községházára, és felszálltak a teherautókra, melyek bevitték őket Bonyhádra. Néhányan összetörték hátrahagyott edényeiket, vagy egeret fojtottak bele a zsírosbödönbe, ezeket egy fél órára leszedték a kocsiról.
A kiürítés egész ideje alatt a rendőrség körülfogta a falut, ennek ellenére sokan megszöktek a bevagonírozásra kijelöltek közül, elsősorban a fiatalok és a jó erőben levő férfiak. Hamis iratokat szereztek maguknak, és néhányan még ma is idegen név alatt élnek a falvakban.
Később visszaszivárgott a svábság egy része, rengeteg hadifogoly-sváb hazajött, ezek nem találtak itthon senkit, ki akartak menni a család után Németországba, de nem lehetett, mert a keret már betelt.
A falu egy darabig üresen állt, a meghagyott néhány család 83se nagyon mutatkozott az utcán. Az élet persze azért ment tovább, azt mesélik, hogy a magukra hagyott tehenek – amiket az Állatforgalmi nem tudott elszállítani – a szokásos időben önmaguktól csordába verődtek, és kimentek a legelőre, majd ugyancsak a megszokott időben hazajöttek.
Néhány nap múlva megérkezett a százötven családból álló székely szekérkaraván. Lehet, hogy nem székelyek, hanem csángók, de csángónak szólítani őket veszedelmes dolog, mert – legalábbis K.-ben – gúnynévnek tartják. Állítólag egyszer megkérdeztek egy székelyt:
– Mi szól a lovaid nyakán?
– Mi? Hát csángó! (csengő) – aztán így maradt rajtuk.
Ezek a székelyek szinte történelmük kezdete óta vándorolnak. 1775 decemberében telepítették át először őket, akkor a moldvai vidékre, állítólag Bukov tábornok és Hadik András gróf vezetésével. Innen származnak a Bukovina, Hadikfalva, Andrásfalva helynevek. Más falunevek vallásosságukat mutatják: Istensegíts, Istenvelünk, Istenkeze. 1941-ben Antonescu fasisztái zörgették meg az ablakaikat éjszaka: – Még mindig itt vagytok? – A vonaton is tilos volt magyarul beszélni, jöttek a súlyosnál súlyosabb büntetések, mi mást tehettek, minthogy elhagyták falvaikat, és átvándoroltak Magyarországra.
Először Biharba kerültek. Az állam napi két pengőt fizetett a vendéglátó gazdáknak egy-egy székely ellátásáért. Itt hat hétig éltek, mikor Horthy betört a Bácskába, odatelepítette őket, a székelyek itt úgy rendezkedtek be, mint régi falvaikban, régi nevüket is megtartották, lett Bács-Istensegíts, jugoszláv Istenvelünk.
A háború után a jugoszlávok átraktak a határon minden magyart, aki 1941 után került hozzájuk. Hetven zsúfolt gépkocsi szállította a kitelepítetteket Magyarországra, akadt köztük bérestől apácáig mindenféle ember. A határon még egyszer átvizsgálták a holmikat, egy személy egy kenyeret és egy oldal szalonnát vihetett magával, a gyerekkocsiban egy párnát hagytak meg.
A magyar állam először Zalában helyezte el a székelyeket, nagy sátrakban laktak, majd a svábok deportálása után kerültek át az elhagyott tolnai falvakba. A falu szélén egy bizottság várta őket, ennek bediktálták, hány gyerekük van, eszerint kap8485tak kisebb vagy nagyobb házat, felszereléssel együtt, a padlásokon ott maradt a termés is, ötven mázsa körüli búza vagy rozs, az istállóban pedig a tehén.
A székelyek szegényebb vidékről jöttek, régi hazájukban faházakban laktak, faekét is használtak, a kukoricát csak úgy bolondjában vetették el, sort nem alakítottak, persze aztán egy fél hold kukoricát egy hétig kellett kapálni. Nehezen szokták meg az új környezetet, a lustábbak a készből éltek, feltüzelték a tetőszerkezet gerendáit és a padlót, megették a tehenet, mikor minden elfogyott, mentek kérni a tanácstól egy új házat, a tanács adott is, amíg volt, mikor azonban a tartalék házak elfogytak, megkezdődött a nyomorgás.
Kipusztult a környékbeli híres bonyhádi svájcer tehén, kiégtek az addig gondosan trágyázott földek, beszakadtak az agyagfalba épített pincék, annyira leromlott minden, hogy még ma, közel két évtized után sem tudták helyrehozni a néhány hónapos pusztítást. Mesélik, hogy régen tíz gazda megtermelte a tsz egész tejbeadását, méghozzá nem is öt forint húsz fillérekért literenként, amennyibe ma a csoportnak kerül.
De a gazdaságban tett pusztításnál sokkal nyomasztóbb emlék is maradt vissza a kitelepítésből: az oldhatatlan sváb–székely háború. Néha úgy látszik, hogy már elcsitul a viszály, de ez a látszat csalóka, a svábok sohasem fogják megemészteni, hogy naponta el kell haladniuk saját volt házaik előtt, melyekben most idegenek laknak. Állítólag 1956 októberében a kitelepítettek halálos fenyegetéseket üzentek haza Németországból.
Bár a székelyek nagy része nem könnyelmű, keményen dolgozik, munkájukat mégsem lehet összehasonlítani a svábok hagyományos szorgalmával. A kétéves fiú libát őriz, a hároméves segít krumplit szedni, mire iskolás korba kerülnek, olyan kérges a tenyerük, hogy puszta kézzel leszedik a csalánt.
Megőrizték azt a hagyományukat is, hogy a falusi sváb csoportosulásba nem kerülhetnek be idegenek, inkább első unokatestvérek házasodnak össze, aminek persze megvannak a maga áldásos következményei, magam is láttam tizennégy éves cukorbajos fiút. Kialakultak a hülye családok: a család szinte minden tagja többé vagy kevésbé degenerált.
Épp ilyen mereven őrzik a svábok régi házépítési szokásaikat is. Él még náluk a kalákarendszer egyik formája: ha valahol 86egy sváb család házat épít, a környékbeli sváb mesterek – közelről-távolról mind rokon – ingyen dolgoznak egy napot.
A házat kívülről csak lefestik, a hagyományos sváb színekre, rózsaszínre vagy világoskékre (még a temetőben is ilyen színűek a fejfák), de nem vakolják be. A legyek fészket rágnak a téglák között, nyáron a ház oldalából rajzanak elő. Az ablakok általában kicsik, előttük a zsalugáter télen-nyáron zárva van, akad olyan hely, ahol a biztonság kedvéért még külön össze is láncolják, de a legérdekesebbet egy elhagyatott, félig beomlott házban láttam. A házon volt zsalugáter, mert az kell egy házhoz, de a zsalugáter mögött nem volt ablak, csak puszta, sima fal.
És mit kezdenek a pénzükkel? Mert sokat keresnek. Az apa vagy bányász, vagy bejár a bonyhádi gyárba, a fiú elment Pestre, a lány a „Juhé”-ban (állami gazdaság) dolgozik, az asszony és a kisgyerek műveli a földet; gyakorlatilag tehát mindenki keres. Szolid, mindig biztos, nagy értékű tárgyakat vásárolnak, azt a környéket, ahol huszonöt évvel ezelőtt még megcsodálták a kerékpárt a Gazdakörben, ma ellepik a televíziós antennák, a motorkerékpárok, sőt, az autók is.
A székelyek egyszerűbben, nagy gyűjtések és szándékok nélkül élnek, de a maguk nemzetiségi kötelékeit épp olyan komolyan veszik, mint a svábok.
Szerelmes lett egymásba egy székely fiú és egy sváb lány, össze is akartak házasodni. Mind a két szülői ház fellázadt. A lány anyja, hogy a becsületet mentse, azt kezdte híresztelni, hogy a lánya megőrült, így tetteiben nem beszámítható, a székely anya pedig egy fél disznót küldött a tanácstitkárnak, így próbálta megvesztegetni, hogy ne adja össze a fiatalokat. A pár mindenkivel összeveszett, lehetetlenné vált a faluban. Etmentek Pestre, teli önbizalommal, egy évig bírták odafönt, közben született egy gyerekük is, mikor a fiút behívták katonának, hazajöttek a kisgyerekkel együtt. Az anyja visszavette a lányt, de ha a fiú leszerel, repülni fog a kis család, és újra otthontalanul marad. Láttam a fiatalasszonyt: harmincöt-negyvenet mutatott, pedig a valóságban huszonkét éves.
1947-től 1951-ig minden évben mérnökök jöttek le K.-ba, új és új földrendezést tartottak, a parasztok vonogatták a vállukat: én nem trágyázok, jövőre úgyis másik földet kapok, 1951-ben, mikor a helyzet végre kialakult, mind a két nemzetiség kü87lön termelőszövetkezetet akart, persze ebbe a pártbizottság nem egyezett bele, így született meg a közös „Népek barátsága” tszcs.
Elkeseredett harc folyt minden vezető állásért, de azt mindenki elismerte, hogy a téesz agronómusa és irányítója csak Lux Dezső lehet. Luxban a hasznos sváb tulajdonságok szervezni tudással, nagyvonalú tervezőérzékkel párosultak.
Lux olyan lendülettel látott neki a munkának, mintha a saját tizennyolc holdján dolgozna. A kiadott munkákat pontosan felmérte, kilóra vagy négyszögölekre, utólag nem lehetett vita, és minden munkához kitalált valamilyen ösztönzést, prémiumot vagy részesedést. Ugyanakkor irgalmatlanul büntette a hanyagságot, a vezetőségi tagoktól is levont két-három munkaegységet, ha reggel nem álltak munkába, egy kint felejtett szénakazalért a saját sógorát megbírságolta ötszáz forintra. Naponta átlag 40–50 emberrel veszekedett, mikor a tagság megtagadott egy munkát, hogy azt csak géppel lehetne elvégezni, a közeli város lánynevelő intézetéből kért ki gondozottakat, beállt közéjük, és velük együtt megcsinálta.
Két és fél mázsás disznókat tenyésztett, a kétmázsásra legyintett: na, ez elmegy, a másfél mázsást már szégyellte.
Ahogy kezdett gurulni a tsz kocsija, rögtön akadt néhány okos ember – székely és sváb ebben egyetértett –, aki kijelentette, hogy nem kell a kulák, most már csináljuk tovább magunk, és kirúgták Luxot a csoportból, „szocialistaellenes” magatartásáért. A tsz három hónap alatt leromlott, nem volt, aki összefogja az embereket, fegyelmet tartson. Mesélik, hogy a borsó nagy része ott rohadt meg a földeken, mire véget ért a borsócséplés, majdnem lábszárig ért a kicsírázott új borsóbokor. Amerre a borsót vitték, valóságos borsóutak hullottak a földre.
Visszahívták Luxot. Lux 1956-ra újból rendbe hozta a dolgokat, erre 1957 tavaszán a már említett okosok, ismét elvitették, ezúttal „ellenforradalmi izgatás” miatt. Jóllehet Lux az egész kavarodás alatt otthon ült, és mint mondani szokás, egyik szemével a naptárt, a másik szemével az órát figyelte, hogy igazolni tudja az alibijét.
Persze nélküle megint nem mentek a dolgok, leromlott a tsz, a területi pártbizottság újból és újból kikönyörögte Luxot a börtönből egy-egy hétre. A végén az Igazságügyben megunták a dolgot.
– Vigyétek a Luxot oda, ahova akarjátok.
És egy amnesztiánál elengedték. Azóta az agronómust békén hagyják, és ő dolgozik minden sértődöttség nélkül.
88A papról már a tsz-ben hallottam.
– Ó, a mi papunkkal ki lehet jönni. Tavaly is eljött hozzánk megkérdezni: mikor legyen a búcsú, hogy ne zavarja a munkát. Megkértük, elrakta a búcsút egy héttel későbbre. Csak arra vigyázzon, hogy ne kezdjen beszélni magának a találmányairól. A sínek mellé piros villanykörtéket kellene rakni, hogy a vonatok ne ütközzenek össze. Kétéltű tankokkal ki kellene kapartatni a Tiszából az iszapot, hogy mindig hajózható legyen. De mindez semmi a bekötő úthoz képest.
A tanácstitkár meghívott ebédre, a levesnél tartottunk, mikor a pap beállított: vidám, ősz hajú góbéfej. Nem veti fel a gazdagság, ötszáz forintnyi pénzt kap az egyháztól, az államtól pedig fél hold illetményföldet mint pap, fél holdat mint kántor, fél holdat, mint harangozó, mert azt nem kell külön mondani, hogy ő maga harangoz, naponta egyszer fél egykor, akkor viszont az egész műsort eljátssza. Mondom, szegény ember, mégis – bár sosem látott – két kiló almát, két doboz cigarettát hozott nekem ajándékba.
– Az újságíró mozgó ember, gondoltam, jó lesz az útra.
Megköszönöm, a forma kedvéért elfogadok egy almát, megvárja, amíg beleharapok, csak aztán szólal meg.
– Szeretnék valamit kérni az elvtárstól. Ugye, bányászainknak télen megköszöntük a terven felüli szenet, azt hiszem, a Tervhivatal is köteles terven felül törődni az élettel.
– Miről volna szó?
– Egy bekötő útról a községnek, öt kilométernyi szakasz hiányzik csak Varsád-Tengelicig, ami ugye, már egy nagy város?
A tanácstitkár rám kacsint: helyben vagyunk. A pap egyre jobban belemelegszik a tervezésbe.
– Meg lehetne építeni akár egészen Paksig, és le lehetne szállítani a vízhez a Kapos-völgy termékeit. Kész a legtöbb híd. Társadalmi munkát mindenki vállalna, építési anyagot lehetne venni a Dunából, már úgy értem, kavicsot és homokot. Ha elkészülne ez az útgyűrű, tehermentesíteni lehetne a hatos műutat. Esetleg itt vezethetne a Szeged–Kaposvári út is.
– Jó volna – mondom –, de hát ugye, van egy magasabb tervezés is. Előbb ennél fontosabb utakat kell felépíteni.
A pap türelmetlenül rázza a fejét.
– Tudom. Épp ezért mondtam, hogy a Tervhivatalnak terven felül is kellene törődnie az emberekkel.
89– De miért olyan fontos ez az út magának?
– Megmondjam őszintén? Ha volna út, telepítenének ide ipart. Hiába beszélnek, akármilyen jól művelik a földet, az már nem fogja hazahozni a városból a fiatalokat, csak a gyár. Ha ipar volna, jobban keresnének az emberek, ha jobban keresnének, talán több gyerekük volna. Az emberek még mindig idegenben érzik magukat ebben a faluban, nem mondok mást: majdnem húsz év alatt nem ültettek itt kétszáz gyümölcsfát sem. Hatott rájuk a sváb „egyke” meg a modern felvilágosítás. Emlékszem Aquinói Szent Tamásra: „Ami megtörtént, azt maga az Isten sem teheti meg nem történtté”, néha mégis azt kívánom, maradtunk volna inkább valamelyik régi hazánkban. Ha eljönne hozzám, megmutatnám a régi anyakönyveket: Bukovinában háromezer-hatszázöt lakosra kétszáz születés jutott, Bácskában háromszáz házra százötven születés. Harminchat éve vagyok ezekkel az emberekkel, nem szeretném megérni, hogy elfogyjanak, tavaly a községben három ember halt meg, és kettő született.
Történt a múltkor, hogy egy kocsmában a következő beszélgetést hallottam:
– Képzeld, a sógoroméknál havas eső esett, begyulladt a kémény, és leégett az egész ház.
– Legalább biztosítva volt?
– Igen, de a Biztosító nem fizetett.
– Hogyhogy?
– Azt mondták, ők csak hó és eső ellen biztosították a házat, a havas eső ellen nem. Mivel pedig a kárt havas eső okozta, nem adtak egy fillért sem.
Ez a legenda olyan szellemes volt, és olyan rosszindulatú, hogy érdeklődést és rokonszenvet keltett bennem minden rendű-rangú biztosítás iránt. Elővettem a blokkomat, és – bár a külvárosi kocsmákban mindent szeretnek, kivéve, ha valaki jegyezgeti a törzsvendégek párbeszédeit – felírtam magamnak:
„Havas eső – holnap elmenni a Biztosítóhoz.”
Az Állami Biztosító központja, Budapest, Kálvin tér 1.
– Tudjuk, sokan még mindig úgy képzelik el a Biztosító munkáját, hogy ülünk egy nagy terem közepén, és különféle trükkökön törjük a fejünket, melyekkel el lehetne kerülni a kártérítések kifizetését. Nem, nem vagyunk angyalok, az angyaloknak nem kell tervet teljesíteniük, és nincsenek nyereségbefizetésre kötelezve, de higgye el, minden esetben segíteni akarunk, és csak akkor nem fizetünk, ha csalás vagy szabálysértés bizonyosodik be.
Ha nem hiszi, ne legyen udvarias, nézzen meg mindent a gyakorlatban. Bármit akar látni, bárkivel akar beszélni, lehetővé tesszük, csak egyre kérjük: minden szót, amit leír, mérlegeljen legjobb lelkiismerete szerint, mert nekünk használni nagyon nehéz, de ártani könnyű. A Biztosító alaptőkéje nem a pénz, hanem a bizalom, és ez a világ legkönnyebben devalválható értéke.
A biztosítás a társadalomban élő ember negyedik szükség91lete, az étel-ital, ruházat, a lakás után kellene következnie, mint az élet megszerzett kereteinek védelme, de valljuk be, nálunk a biztosítás még nem jutott el idáig.
A Biztosítónak nehezebb a dolga, mert a KÖZÉRT-be, a Ruházati Boltba, a Lakáshivatalba vagy az OTP-be az emberek elmennek maguktól, de a Biztosítónak fel kell őket keresnie a lakásukon. Ráadásul nem megfogható dolgokat kínál nekik: kenyeret vagy nadrágot, hanem egy elméleti lehetőséget, védelmet egy esetleges bajban, márpedig az ernberek semmiféle formában sem szeretnek a bajra gondolni.
A biztosítási kultúra mégis terjed Magyarországon, és ez mindenekelőtt a szakemberek munkájának köszönhető. Az Állami Biztosítót nem lepték el törtetők és karrieristák, legyünk őszinték, 1949 óta nem nagy „bóni” a Biztosítóhoz kerülni, nincsenek mellékesek, hosszú külföldi kiküldetések, de még kis ügyeskedések sem.
Nálunk törzsgárda dolgozik, talán sehol az ország egyetlen vállalatánál sem talál annyi húsz-huszonöt-harminc éves gyakorlattal rendelkező szakembert, mint nálunk. Ezek az emberek el tudtak volna helyezkedni más, jobban dotált állásokban is, de egyszerűen szeretik a biztosító szakmát.
Ennyi elég is legyen. Kivel akar beszélni először?
– Valakivel a legrégibb biztosítók közül.
Az öreg férfi barna csíkos kék ruhát visel, fekete kötött nyakkendőt, kerek orrú, régimódi cipőt. Szempillái már kihulltak, fényesre száradt bőrű keze folyton remeg, bárhogy is igyekszik uralkodni rajta, a feketekávéból néhány csepp a zakójára hull.
– Mindenekelőtt arra kérem, hogy személy szerint ne írja ki a nevemet, és általában szeretném, ha kerülné a neveket. Beszélgetés közben felmerülhetnek olyan nevek és dolgok, melyeknek megoldását inkább a feledésre kell bíznunk, mint a magyarázatra.
Erdélyben születtem, apám tímársegéd volt, még a tizenkettedik évemet sem töltöttem be, mikor meghalt, anyámat akkor vesztettem el, mikor első kereskedelmibe jártam. Tanítványokból éltem. 1911-ben érettségiztem a kolozsvári kereskedelmiben, ugyanabban az évben jöttem fel Pestre, és egy újsághirdetés nyomán beléptem gyakornoknak az Adria Biztosítóhoz. Ötvenöt éve foglalkozom biztosítással.
Mikor a szakmát kezdtem, még dühöngött a biztosítási szabadverseny, legalább száz kisebb-nagyobb biztosító működött 92Magyarországon. A biztosító vállalatok tisztviselői a magántisztviselők legrosszabbul fizetett kategóriájába tartoztak, 20–25 százalékkal kerestek kevesebbet, mint a bankosok. Fizetésüket úgy egészítették ki, hogy nyolctól háromig bent dolgoztak a hivatalban, aztán kimentek Pest környéki falvakba biztosítást kötni. A társaságok ebbe beleegyeztek, sőt, a vasárnapi szervezőmunkát legtöbb helyen kötelező erővel elő is írták.
Az ügynökök jobban kerestek, főleg azok, akik megfelelő nexusban álltak a nagyvállalatokkal, mert a gyárak biztosítása hozta a legtöbb jutalékot. Temesvári, a Foncière ügynöke összehozta az évi százötvenezer pengőt, de nem sokkal maradt mögötte még néhány nagy cápa, például báró Dőry.
Milyen módszerekkel dolgoztak a régi ügynökök? Nos, uram, meg kell mondani, a biztosítási ügynökök sohasem voltak kaszinótagok. Kvóta szerint kellett szállítaniuk a biztosítási ajánlatokat, hogy minél vastagabb legyen a csomó, néha kimentek a temetőbe, és a fejfákról írták le a neveket.
A biztosító társaságok 1925-ben léptek kartellbe, addig nem tartották tiszteletben egymás vadászterületeit. Nem számított ritka esetnek, hogy a biztosító kidoboltatta a faluban: huszonöt százalékkal olcsóbban köt szerződést, mint az a társaság, mely eddig biztosította a falu lakosait. A paraszt azt hitte, jól jár, megkötötte az új biztosítást, nem tudta, hogy a régit is fizetnie kell, akadt olyan szerencsétlen, aki három–négy helyen is biztosítva volt.
Ha nem fizetett, a biztosító irgalmatlanul beperelte. Általában alapelvnek számított, hogy a biztosító addig perel, amíg perlési lehetőség van. Mivel az ügyféllel szemben ő volt a tőkeerős, legtöbbször akkor is elért valamiféle kedvező egyezséget, ha igazság szerint vesztésre állt.
Persze az ügyfelek között is akadt éppen elég, aki tudta, melyik felén van a kenyér megkenve vajjal. Sok zsindelyes tető került úgy cserép alá, hogy a biztosító fizette, emlékszem dunántúli községekre, ahol olyan gyakran fordultak elő öngyújtogatásból származó házleégések, hogy a biztosító ezeken a helyeken inkább nem kötött szerződést.
1929-30-ban a nagy gazdasági válság idején viszont a hamis bolti károk szaporodtak el. Hadd említsem meg Zucker üvegkereskedőt az Akácfa utcából, akit a szakmában „örökmécses”-nek neveztek, mert mindig égett, vagy nyolcszor fizettette ki velünk a raktárkészletét.
De meg kell mondani, a felsorolt példák ellenére a biztosítás sohasem volt szélhámosság, többségében korrekt üzletek szü93lettek. Például hasonlíthatatlanul több hamis csőd fordult elő, mint biztosítási csalás. Zucker, az örökmécses még a cipőzsinórját sem köthette meg az Anker közi Földeák kereskedőnek, aki valahányszor egy lánya férjhez ment, úgy teremtette elő a hozományt, hogy hamis csődbe vonult.
A magyar biztosítás sok nagy egyéniségét ismertem személyesen. Pólya Jakabot, a Generali igazgatóját, a munkabírás valódi kolosszusát, azt mondták róla: még vécére se megy ki, mert sajnálja az időt, inkább kiizzadja. Az Első Magyarnál a Balabán dinasztiát: Balabán Adolfot, Balabán Józsefet, Balabán Imrét. Mégis, ha azt kérdezi tőlem: találtam-e köztük olyan embert, akit minden vonatkozásban példaképemnek tekintettem volna, nemmel kellene válaszolnom.
Dávid Sándor, a Generali tűzbiztosító osztályának vezetője, akinek később a helyére léptem, zseniálisan tudta a szakmát, de hiányzott belőle a szociális érzék, másik elődömről, Rada Dezsőről ugyanezt mondhatom. Kun Károly, az egyik nagy biztosítási vállalat igazgatója látszólag szociális elveket hangoztatott, de gyakran kiderült, hogy a saját hasznára. 1949-ben kiment látogató útlevéllel Bécsbe, de nem tért vissza, a Trieszti Biztosító anyavállalata Kanadába küldte egy leányvállalat vezetésére.
Nálam ez a két szempont: biztosítás és szociális érzék sohasem vált külön.
1912-ben léptem be a Szociáldemokrata Pártba, és tagja maradtam mindvégig. 1923-ban én vezettem a párt „Corvinia” elnevezésű biztosítóját. A „Corvinia” a népbiztosítást akarta elterjeszteni a „Prevoyace Sociale” belga szociáldemokrata biztosító módszereihez hasonlóan. A jövedelemből a biztosított munkások részére különféle szolgáltatásokat próbáltunk juttatni. 1936–37-ben Imrédyék megtámadták a „Corviniát”, felmondatták a fővárossal a kölcsönt, és a „Corviniát” fel kellett számolnunk.
A párttal nem ez volt az egyetlen kapcsolatom, bár meg kell mondanom, hogy a pártvezetőséggel és irányvonalával soha nem értettem egyet. Amíg Mónus Illés határozta meg a párt hivatalos ideológiáját, mindvégig idejétmúlt módszerekkel dolgoztak, bibliájuknak legjobb esetben Kautsky Marx magyarázatait tekintették, a III. Internacionáléról hallani sem akartak, Lenint is lenézték. Mindenhova szakszervezeti embereket ültettek be, jól fizetett alkalmazottakat, akiknek érdekükben állt minél tovább fenntartani a status quót, mindenre gondoltak, kivéve a valódi osztályharcot. Jellemzésül elég legyen annyi, 94hogy még a bécsi ausztromarxisták is lenézték a mi pártunkat.
1919-től 1926-ig gyakran jártam Bécsbe, ugyanis leendő második feleségem kommunista múlt miatt emigrációba kényszerült. Sokszor felmerült bennem a gondolat, hogy talán a kommunisták útját kellene választanom, de azt hittem, hogy azt a munkát, amit el kell végeznem, a szociáldemokratáknál is meg tudom tenni.
A felszabadulás után Móricz Istvánt, a Generali Biztosító igazgatóját az igazoló bizottság állásvesztésre ítélte, az alkalmazottak engem kértek fel az ügyek vitelére; kinevezésemhez később a Trieszti Biztosító központja is hozzájárult, a Generali ugyanis az ő érdekeltségükbe tartozott.
1946-tól 1948. július elsejéig fizetés nélküli szabadságot vettem ki a Biztosítótól, mert a kormány kereskedelmi államtitkár posztjára nevezett ki. 1948. július 1-én harmadmagammal: Bálint Elemérrel, aki a Pénzügyminisztérium Biztosítási Hatóságát képviselte és Balabán Györggyel egyetemben megbíztak, hogy készítsem elő a szakma államosítását.
1949. május 5-én jelent meg a Magyar Közlönyben a Pénzügyminisztérium közleménye, mely létrehozta az Állami Biztosító Nemzeti Vállalatot az Első Magyar Általános Biztosító Társaság, a Gazdák Biztosító Szövetkezete, a Magyar Kölcsönös Állatbiztosító Társaság biztosítási állományaiból. Még ugyanebben az évben 200 helyi biztosítót vettünk át, 1950-ben az ÁB-hoz kerültek az olasz biztosítók magyar leányvállalatai, majd 1952-ben a Szovjetunió is ránk ruházta magyarországi biztosító érdekeltségeit, azóta az ÁB monopolhelyzetet élvez. Az államosítás utáni évben ötven millió volt a bevételünk, azóta ez az összeg több mint hússzorosára növekedett.
Az Állami Biztosító helyettes vezérigazgatójának neveztek ki, emellett tovább tevékenykedtem a Szociáldemokrata Pártban, a két munkáspárt egyesülésénél én vezettem a közös gazdasági előkészítő bizottságot.
1950-ben tartóztattak le, mint a „jobboldali szocdem vezetők összeesküvésének” részesét. Kémkedésért és még isten tudja, milyen bűnökért 15 évre ítéltek. 1950. július 7-től egészen októberig magánzárkában tartottak, aztán Vácra kerültem, majd a Gyűjtőfogházba. Dolgoztam könyvkötőként, kőműveseknél, legtovább a Gyűjtőben berendezett játékgyárban. Ide vonták össze majdnem mindegyik lefogott szocdemet, én a műanyag rugós játékdömpereket készítettem.
Lakásomat elvették a bútorokkal együtt, vejemet elküldték 95az állásából, feleségemet nem telepítették ki, mert akkor már betegeskedett. 1953 decemberében először kaptunk a Gyűjtőben levelezőlapot, írtam a feleségemnek, de a beszélőre nem ő jött be, hanem az első házasságomból származó lányom.
„És a Böske néni?” – kérdeztem tőle.
„Meghalt.”
„Az nem lehet.”
Szakasits Antal állt mellettem, a felesége hallotta, hogy miről beszélünk, bólintott: „De igen, Böske meghalt.”
Az öreg férfi pillátlan fényes szeméből folynak a könnyek: – Akkor összeomlott minden.
Hallgatunk, csak találomra kédezek valamit, hogy eltérítsem a gondolatait: – Mikor jött ki?
– 1955-ben, öt év után.
– Mennyi kártérítést kapott?
– Százharmincezer forintot. Megkérdezték, hol akarok dolgozni. Kérdéssel válaszoltam: visszakaphatom a régi állásomat a Biztosítónál? Nem. Akkor köszönöm, megyek nyugdíjba. 1912 forintot kapok, a szabályszerű kulcs szerint: utolsó évi fizetés ötven százaléka plusz az 1945 utáni évenként egy százalék nyugdíjkiegészítés. A börtönben töltött éveket szolgálati éveknek számították. A biztosításhoz még annyi kapocs fűz, hogy dolgozom a Biztosítási Szemlében, és biztosítástörténeti tanulmányokat írok. És ennyi az egész.
– Ha lehet ilyet kérdezni: mit gondol, milyen az életének egyenlege?
– Egyenleg? Mondjam azt, hogy elrontottam az életemet? Nem volna igaz. Nem maradt bennem semmi személyileg ki nem élt ambíció, biztosító voltam és munkásmozgalmi ember.
– És ezután?
– Szeretnék megnézni két budapesti fiókot: egy belvárosit és egy peremkerületit.
Állami Biztosító V. kerületi fiókja, Budapest, Kossuth Lajos tér.
– Az összes budapesti kerület közül nekünk a legmagasabb a bevételi tervünk, mintegy harmincmillió forintot tesz ki. Jellemzésül megemlítem, hogy az utánunk következő valahol tizenötmillió körül jár.
A szocialista szektorból körülbelül nyolcmillió származik, túlnyomórészt szövetkezetek vagyonbiztosításaiból, sportkö96röktől, valamint néhány közlekedési vállalat, például a MAHART befizetéseiből, melyek maguk fedezik szolgálatban levő dolgozóik biztosításának költségeit.
Legfontosabb magán biztosítási területünk: az ötödik kerülethez tartozó tizenkilenc és fél ezer lakás, ennek 64,7 százalékát beszerveztük. Megint egy összehasonlító adat: a XVII. kerület telítettsége nem éri el a tizenhárom százalékot sem.
Életbiztosításból ötmillió körül jár a bevételünk. Érdemes megemlíteni, hogy a hajdan legklasszikusabb biztosítási forma: a nagyéletbiztosítás erősen hanyatlik, mindössze 1,8 milliót forgalmazott. A nagyéletbiztosítás – véleményem szerint – tovább sorvad majd, és el is tűnik azokkal a társadalmi rétegekkel együtt, melyek számára egyedül ez a kötvény jelentette az öregkor biztonságát.
Életbiztosításban alapvető ágazatunk: a csoportos üzemi biztosítás. Kerületünkben húsz impex vállalat, tizenkét minisztérium és száznál több kisebb-nagyobb üzem működik, az üzemeknek sajnos csak a központjai, melyek biztosítási szempontból nehezebben szervezhetők, mint például egy gyár vagy más hasonló nagyobb telephely.
Ezeket a biztosítási ágazatokat azonban bármely másik fiókunkban is megtalálhatja, hadd ejtsek szót inkább néhány speciális munkaterületünkről.
Budapesti szinten mi intézzük az utas-, baleset- és poggyászbiztosítást, a vasúti jegyekre ragasztott pár filléres bélyegtől a MAHART, az IBUSZ, a MÁV és a MALÉV legbonyolultabb szolgáltatásáig. Bár ebben az évben a csehszlovák határ lezárása, a száj- és körömfájás, az árvíz mind gátolta a közlekedést, mintegy tíz és fél millióra teljesítettük a tervünket, felbontva: másfél milliót vettünk be árupoggyász-, kilencmilliót utasbiztosításból.
A sajtóban már évek óta téma, hogy miért ragasztják rá a vasúti pénztárosok önhatalmúlag a biztosítási bélyeget a jegyre, miért nem kérdezik meg az utast, hogy igényli-e. Hadd jegyezzem meg, hogy mi mindegyik vasúti szerencsétlenség áldozata után kifizettük a biztosításban meghatározott kárterítést, és még senki sem utasította vissza azzal, hogy az ő hozzátartozója biztosítás nélkül váltotta meg a jegyét.
Másik érdekes munkaterületünk: az egyházi biztosítás. Budapesti szinten mi foglalkozunk minden egyházi intézménnyel, országosan is hozzánk tartozik a római katolikus, református és izraelita felekezet, valamint a tíz szabad egyház közül három: az adventista, az őskeresztény és a metodista.
97Tessék, ha érdekli doktor Schwarcz–Eggenhoffer Artúr apostoli kormányzó 1965. február 11-én kelt pásztorlevele, melyben a biztosítás megkötésére szólítja fel a katolikus papokat. A tűz nagyobb veszélyt jelent, mint régen, mert most általában nincs pénz pótolni a leégett templomokat.
A biztosítási díjat az egyházközség fedezi saját költségvetéséből. Általában két szerződést szoktunk kötni: a pap háztartási biztosítását és a templom tűzbiztosítását. A tűzbiztosítás nemcsak a tűzkárok megtérítését jelenti, de magában foglal más szolgáltatásokat is, például ha valaki elcsúszik a templom síkos kövein, és eltöri a lábát, az egyházközség helyett a Biztosító fizet.
A biztosítási díjtételek templomoknál a következők, mindenütt 100 forint értékre kivetítve:
I. | keménytetős épületeknél 28 fillér |
II. | II. fazsindelyes épületeknél 84 fillér |
III. | III. nádtetős épületeknél 2 forint. |
Természetesen az egyházközség maga határozza meg, hogy milyen összegre kívánja biztosítani a templomát, az nincs kötelező arányban a templom értékével.
– A Bazilika mennyire van biztosítva?
– Ötezer forintot fizettek be, ez tizenötmillióra biztosít, a valódi értéknek mintegy huszonöt százalékára, az Egyházügyi Hivatal adott még hozzá tizenötezer forintot.
Külön foglalkozunk a harangok biztosításával. A díjtételek itt is különbözőek, mindenekelőtt a harang korától függenek. Ha a harang egytől negyvenéves, ezer forint értékre két forint kilencven fillér díj fizetendő, hatvan éven felüli harangnál viszont már nyolc forint. Az sem közömbös, hogy forgatták-e a harangot, azaz kevésbé lekopott oldalára állították, első forgatás után száz százalék, a második után ötven százalék, a harmadik után száz százalék pótdíjat számítunk fel.
– Mi érdekli még?
– Mennyi lesz a fiók egész évi kifizetése?
– Nagyon jó a kárhányadunk, mintegy hét–nyolcmilliót fogunk kifizetni.
– Ez, ha jól számolom, a bevételnek harmadrésze sincs. A biztosítás tehát jó üzlet az államnak?
– Megy vidékre is?
– Igen.
– Majd ott kérdezze meg.
– Valamit mondjon magáról.
98– Harminckét éve vagyok biztosító, a felszabadulás előtt az Adria Biztosítónál dolgoztam.
– Mennyi a fizetése?
– 2650 plusz 520 forint korpótlék, ehhez jön még a maximum 40 százalékos prémium.
Állami Biztosító XV. kerületi fiókja, Budapest–Rákospalota.
– Melyik a legnagyobb ügyfelük?
– A kerületi „Béke” tsz.
– Mennyit fizet évenként?
– A TÁV (termelőszövetkezetek általános vagyonbiztosítása) keretében évi 376 ezer forintot.
– És maguk mennyit fizetnek ki neki?
– Évek óta csak az a kérdés, hogy a befizetett összegnek a háromszorosát vagy négyszeresét. Idén november elsejéig hétszázezer forintot kaptak tőlünk: először a Szilas-patak öntötte el a földjeiket, aztán a jég verte el a salátát, és nehogy valami kimaradjon, beütött az állatkár is.
– Még melyik biztosítási ágazatok járnak ráfizetéssel?
– Nagyjából azok, melyek országos szinten is ráfizetésesek, a tsz-en kívül például a tanulóbiztosítás. A háború előtt nem is létezett hasonló, de mi úgy hiszük, ez a ráfizetés hasznos befektetés, gyerekkortól megteremti az ember és a Biztosító kapcsolatát.
Másik ilyen terület az autó casco biztosítás, nem tudom egészen pontosan, de talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy száz forint befizetésre legalább százötven forint biztosítás esik. Bár a biztosításban nem kerülhető el bizonyos eszmei méltánytalanság, például a szabolcsi jégvert almákat a Gellérthegy tetején lakó hivatalnok által befizetett biztosítási díjból térítjük meg, de a cascónál nem erről van szó. Nekem úgy tűnik, mintha az állam éppen azokat részesítené dotációban, akik különben is a legtöbbet keresnek. Úgy hallom azonban, hogy új casco szabályzatot dolgoznak ki.
– Milyen a kapcsolatuk az ügyfelekkel? Gyakoriak a vitás ügyek?
– Sokszor szeretnének pénzt kapni tőlünk leszakadt csillárokért, szekrényben összetört edényekért, próbáljuk meggyőzni az ügyfeleinket, példákat sorolunk fel, mire terjed ki a biztosítás, mire nem, sajnos csekély sikerrel. Azt mindenki megérti, hogy a mások kárigénye miért lehetetlen, de hogy az övé miért, azt nem hajlandó felfogni.
Persze, nemegyszer kerülünk szembe szándékos csalással is.
99Egy falusi öregasszony vendégként tartózkodik a lányánál, váratlanul meghal, a lány azt írja a kárjelentőben, hogy állandóan nála lakott, mert így az öregasszonyra is vonatkozik a háztartási biztosítás, és kapna érte háromezer forintot.
Egyik orvosunkat felhívja az egyik kollégája: kedves öregem, elutazok, már kint is vagyok a pályaudvaron, tegyél meg nekem egy szívességet. Délelőtt levettem egy Sárfi nevű embernek a körmét, intézd el a formaságokat, hogy megkaphassa a Biztosítótól a háromszáz forintot. Egy év múlva derült ki, hogy Sárfi maga telefonált.
De ezeknél nehezebbek azok az ügyek, mikor a lelkiismeretünk ellentétbe kerül a biztosítási jogszabályokkal.
A Vegyiműveket Szerelő Vállalat egyik fiatal munkását baleseti halál érte, mivel a CSÉB-ben biztosítva volt, harmincezer forint járt a hozzátartozóinak. Igen ám, de kinek fizessünk? A szülők valaha lent éltek Szabolcsban, de még tíz évvel ezelőtt elváltak, az apa ott maradt a faluban, az anya fiával és lányával együtt feljött Pestre. A férfi egy fillér tartásdíjat sem adott, azzal fenyegetőzött, ha az asszony pert indít, ő magának követeli a fiút, így az asszony egyedül nevelte-taníttatta a gyerekeit. A biztosítási szabályzat szerint viszont a két szülőnek egyforma arányban kell részesedni a fiú utáni harmincezer forintból.
Ebbe én sehogy se tudtam beletörődni. A férfinak lent Szabolcsban gurult a kocsija, ráadásul a fiú sem érdekelte, még a temetésre se jött fel, az asszony pedig üzletlakásban lakik, legalább a másik gyerek sorsán lehetne javítani ezzel a pénzzel.
Mit csináljak? Egyelőre visszatartottam a pénzt, kértem az asszonyt, ne sürgesse a központban, mert akkor megosztva kell kifizetnem, bízza rám a dolgot. Elmentem a közjegyzőhöz, és írattam vele egy levelet, melyben az apa lemond a kártérítésről, persze óvatosan kellett fogalmazni, el kellett kerülni az összeg megemlítését, hiszen ha megtudja, hogy tizenötezer forintról van szó, biztosan ragaszkodni fog a jogaihoz.
A levelet aláírásra leküldtem a szabolcsi faluba, de nem az apa kezéhez, hanem a tanácselnökhöz, egy kísérő levélben feltártam a helyzetet. A tanácselnök behívatta a férfit, legorombította, amiért még a temetésre sem ment fel, közben csak úgy mellékesen aláíratta vele a lemondást, hogy az asszonynak legalább a temetési költségei térüljenek meg.
Így lehetett kifizetni az asszonynak a teljes harmincezer forintot.
– Milyen érzés Rákospalotán biztosítónak lenni?
100– Bent lakom a Nyugatinál, mégis szívesebben dolgozom itt, mint egy belső kerületben. Az ötvenötös villamos ugyan elég hosszú járat, de legalább jövet-menet elolvasom az újságot. Közvetlenebb a kapcsolat a tanács vezetőivel, és ami számomra a legfontosabb: egész nap látom az eget.
Ide-oda mászkálok a Biztosító székházában, nézegetem a lépcsőház máriaüvegein az ÁB emblémát, mikor egy kissé borostás, novemberben is kihajtott gallérú inget viselő, szemüveges férfi törtet fölfelé a lépcsőn. Ő az első ember a Biztosítónál, aki nem hord nyakkendőt, természetes, hogy beszélgetésre invitálom.
– Kemény György biztosítási matematikus vagyok.
– Hogy választotta ezt a szakmát?
– Matematikus számára vonzó ez a tudományág, már Descartes és Leibnitz is foglalkozott biztosítási matematikával. A mi családunkat különben is hagyományos szálak kötik mind a biztosításhoz, mind a matematikához, rokonom például doktor Pólya György matematikus, a külföldön élő neves hazánkfia. Nagyapám a Triesztinél dolgozott mint biztosító közgazdász, apám az életbiztosítási osztályon volt igazgató, az anyám pedig házasságukig kötvényíró.
Apám korai halála után anyám özvegyi nyugdíjából nevelt tovább, egyetemre természetesen nem gondolhattam, 1938. október 1-én, érettségim után beléptem a Generali Biztosítóhoz havi nyolcvan pengős gyakornoki fizetéssel. A minimumra kellett korlátoznom igényeimet, így például csak egyetlen alapvető szórakozást engedhettem meg magamnak: latinul olvastam az egyházatyákat.
– Ki a kedvence?
– Aquinói Szent Tamás.
1947-ben biztosítás-matematikai szakértő lettem egyetemi végzettség nélkül. Ez ellen feletteseim nem emeltek kifogást egészen 1957-ig, akkor esti egyetemre küldtek, hat év alatt, heti tizenkét órás elfoglaltsággal elvégeztem az alkalmazott matematikai szakot. Most is vállalati matematikus vagyok, csak a besorolás változott, főelőadó I. kategóriába tartozom. Előrejutni aligha fogok, nem tartottak méltónak vezető posztra, vallásos vagyok, és nem tettem lakatot a számra.
Gondolkozik, aztán hozzáteszi:
– És azt hiszem, egy kicsit különc is vagyok.
– Mennyi a fizetése?
101– 2780 forint, plusz huszonkét szolgálati év után 330 forint korpótlék, valamint 960 forint családi pótlék.
– Hány gyereke van?
– Kilenc.
– Kilenc?
– Kilenc.
– Mekkorák? Mit csinálnak?
– A legnagyobb fiam gépkocsivezetőnek tanult, de kőművesek mellett dolgozik, mert így többet keres. A második, sajnos, asztmatikus természetű, már operálták is, őt kesztyűkészítőnek adtam, a harmadik karosszérialakatos lesz. Három gyermekem általánosba jár, három még nem éri el az iskolaköteles kort.
– Hányan laknak még otthon közülük?
– Nyolcan. Napi négy kiló kenyeret fogyasztanak el.
– Vallásosak?
– Nyolcan a házi fegyelem alá tartoznak, azoknak vasárnap el kell menni templomba, a legnagyobb fiam döntsön maga.
– És a fizetés elég?
– Nem. A totó-lottóhoz járok nyerőszelvényeket ellenőrizni hetenként kétszer, nyolc–tíz órámat köti le, százhúsz forintot kapok. A feleségem otthon szőnyeget sző. Az is segítség, hogy iskolában, vállalatnál, üdülésnél is előnyben részesülnek a gyerekeim.
– Megvan valamelyikükben a családi érzék a matematikához?
– Nincs, nagyobb gyerekeimből hiányzik az intellektuális érdeklődés. Talán az egyik kisfiamból lesz valami hasonló, aki most hatodikba jár, őt érdeklik a számok.
– És a maga intellektuális érdeklődése hol tart?
– Ezerkötetes könyvtáram van otthon. Eredetileg középiskolai tanár szerettem volna lenni, de most már a természetem miatt örülök, hogy nem mentem oda.
– Kit szeret?
– Legjobban Jókait, de Mikszáthot még annál is jobban.
– Mai írók közül kit olvasott?
– Berkesi: Játék a tisztességgel című könyvét. Romantikus, de megtartotta az arany középutat.
– Színházban mikor járt utoljára?
– Nem emlékszem pontosan, de két éven belül biztosan nem.
– Zene?
– Nem érdekel különösebben.
– És mi érdekelné?
102– Utazni szeretnék az országban, de azt már Móra Ferenc megmondta, hogy a hóhér inkább kap szabadjegyet.
Mosolyog:
– Így élek. Azt szoktam mondani tréfálkozva: haladó vagyok, hogy a gyerekeimnek a földön demokrácia jusson, és vallásos, hogy a túlvilágon a mennyországba kerüljenek.
– És most hová?
– Szeretnék lemenni vidéki biztosítókhoz.
– Melyik megyébe?
– Mondjuk, egy szegény megyébe és egy gazdagba: Szabolcsba és Baranyába.
Rákóczi Tsz, Kisvárda.
– Szabolcs mindenhová ad fiatal erőt, csak Szabolcsnak nem, a mi tsz-ünkben is 56 év az átlagos kor. És ez a sok öreg ember a semmiből kezdte, indulásnál annyira nem volt még takarmányunk sem, hogy mentünk füvet kaszálni az árokpartra, csak így tudtuk fenntartani a lovakat.
Már egész szépen rendbe jöttünk, a munkaegység ötven forint felett fizetett, jelentkeztek volna a fiatalok is, hiszen kétszer annyit kerestek volna a tsz-ben, mintha Fejér megyében kubikolnak, amellett nem innák el a vonaton a pénzüket, de most már mi válogattunk köztük. Úgy éreztük, megtehetjük, olyan almánk volt, hogy a csodájára jártak, kilónként három forintot terveztünk be érte.
És akkor jött szeptember 11., 1954 júliusa óta nem verte végig akkora jég Szabolcsot, mint ezen a szombati napon. Akkor, az aratás kezdetén jött, egyszerre learatta és kicsépelte a gabonát, most az almát tette tönkre, a mi gyümölcsösünkben sem hagyott ki egyetlen fát sem. Galambtojás nagyságú jég hullott és éles vágású sarlós jég.
Telefonáltunk a Biztosítóba, kijött a Béla Balázs, elfogadta a jégkárt százszázalékosnak, és azt mondta: mentsük, ami még menthető.
Diákgyerekeket hívattunk ki, azok rázták le a fákról a megmaradt almát, vagonokba rakattuk, és bevittük Nyíregyházára, a konzervgyár vette át tőlünk ipari almának, kilónként hatvan fillérért. Éjjel-nappal dolgoztunk, tudtuk, a jég az egész járás almáját elverte, Kekén 108 holdat, a litkei „Fürst Sándor”-nak kétmilliós a jégkára, gondoltuk, nekik is eszükbe jut, hogy 103felajánlják az almát a konzervgyárnak. Szerencsénk volt, épp az utolsó, a huszonnegyedik vagont raktuk be, mikor jött a távirat a gyártól: nem kell több alma.
– Ép almájuk nem is maradt?
– Fent a dombon egy pártoló tagunk gyümölcsösét elkerülte a jég, az ő almájából maradt 121 láda elfogadható.
– Mennyi bevételre számítottak az almából?
– Egymillió-kétszázezer forintra, de reálisan meg lett volna a másfél millió is.
– És így mennyit kaptak?
– Kétszázezret kaptunk a konzervgyártól, kilencszázezret a Biztosítótól.
– Mennyi lesz a munkaegység?
– Negyvennégy forint körül. Ha a Biztosító nincs, huszonöt százalékkal fizettünk volna kevesebbet.
Egyformán rázkódik velünk a Biztosító kocsija, járjuk az egyhangú falvakat, Tiszakanyárt, Mándokot. Néha kiszállunk, bemegyünk a helyi biztosító fiókba. A falon mindenütt ugyanazok a jégvert piros almákat ábrázoló fotók, a megbízottak jellegtelen szürke számokat mondanak, csak azért írom fel őket, mert úgy képzelem, megsértődnének, ha észreveszik, hogy nem jegyzek. Ha esetleg valakit érdekelne néhány adat: a mándoki körzeti kirendeltség 12 kerületre oszlik, két irodai alkalmazott és két körzetfelügyelő dolgozik náluk, tudni kell továbbá, hogy kicsiny a magánbiztosítási állomány. A megyei központ emberei kísérnek, látni arcukon a házigazda erőfeszítését, hogy valami érdekeset mutassanak a vendégnek.
Az autó reflektorának fénye egy útjelző táblára esik: „Aranyosapáti”, a kísérőim szeme felcsillan:
– Na most megismerhet egy vérbeli biztosítót. Az itteni körzetfelügyelőnket.
Előreszólnak a sofőrnek:
– Menjünk a Nagy Lacihoz.
A kocsi egy körülkerített, cseréptetős téglaház előtt fékez le, ahogy a homályban ki lehet venni, a falu különb házai közé tartozhat. Egyik kísérőm bemegy, kisvártatva egy félkarú férfival tér vissza, a férfi meglepő ügyesen lakatolja ki a nagy kaput, hogy a kocsi beállhasson az udvarra. Udvariasan, de nem megalázkodva meghajol, megvárja, amíg én nyújtok kezet.
– Nagy László vagyok. Tessék befáradni.
A meleg konyhában két gyerek tanul, az asszony szilvapá104linkát tesz az asztalra, azt várom, hogy utána a háttérbe húzódik, de ott marad a férje mellett. Más típusú házasság lehet, mint amilyet hasonló helyeken látni szoktam. Koccintunk, a férfi rám néz, várja a kérdéseket.
– Mióta dolgozik a Biztosítónál?
– 1957 óta.
– Azelőtt?
– A felszabadulás előtt előbb bérletet műveltem, aztán három holdat örököltem egy amerikás rokonomtól, abban dolgoztam.
– Megvan még a föld?
– Megvan, csak a tsz-é. Évi huszonöt forint földjáradékot kapok utána.
Újra tölt a pálinkából, mielőtt tovább mondaná:
– A háborúba engem is berángattak, az 1. hadsereggel kivittek Oroszországba. 1944-ben a pripetszki mocsaraknál akna találta telibe az árkunkat, az tépte le a bal karomat.
Hazajöttem a faluba, láttam az arcokon, hogy sajnálkoznak rajtam, de azt is gondolják: neked is jobb lett volna, ha az az akna egészen betemet. Én pedig megnősültem, ezen meg már fel is háborodtak az emberek: miért akarok egy koldusból sokat csinálni? Megfogadtuk az asszonnyal, hogy mi nem leszünk koldusok.
Beálltam a rakodókhoz, nem kíméltem magam, megfogtam egy nyolcméteres gerenda végét, csak legyen, aki a másik végét viszi, mégis engem túrtak ki először. Ezután kordéval követ szállítottam a Tiszához, bevittem, nem mondok sokat, kétszáz vagonnal.
Mikor ez a munka is véget ért, el akartam helyezkedni, de az itteni szervezetek rossz véleményt adtak rólam: ideges ember vagyok, sokat vitatkozom. A feleségem nem bírta, azt mondta, menjünk el a faluból, bárhol a világon könnyebben élnénk, de én nem akartam behúzott farokkal elkullogni. Hányódtam inkább munkáról munkára.
1957 nyarán egy cséplőgéphez kerültem brigádvezetőnek, amíg a többiek ebédeltek, 18–20 mázsa terményt egyedül vittem fel, hogy a gép addig se álljon. Akkor jött ki egy ember a Biztosítótól hozzánk balesetbiztosítást kötni. Elbeszélgettem vele, megtetszett a szakma, éppen bővítették a hálózatot, felvettek próbaidőre, aztán végleg.
A biztosítók között az volt a híre a falunak, hogy az isten se tudná beszervezni. Én egy suskó szatyorral indultam el – aktatáskát nem mertem hordani, mert kinevettek volna vele –, és 105mára már nyolcvan százalékban beszerveztem a falut. Akkor indult meg igazán az üzlet, mikor megtörtént az első nagy kifizetés, a tsz-ben két fiú összeverekedett, az egyiknek villát vágtak a fejébe, elveszítette a beszélőképességet, tizenkét és fél ezer forintot kapott a Biztosítótól.
– Mi a legfontosabb egy biztosítási szervezőnél?
– Nem szabad félni az idegen ajtók kilincsétől, aki nem mer benyitni egy udvarra, mert megijed a kutyáktól, abból sohasem lesz igazi biztosító.
Általában merni kell. Én, ha jövök haza az autóbuszon, felállok, és azt mondom: elvtársak, ez és ez vagyok, most van egy kis időnk, engedjék meg, hogy ismertessem a csoportos életbiztosítás előnyeit. Az autóbusz megy, az ajtó be van zárva, végig kell hallgatniuk. De már traktorokat is megállítottam az országúton, megkérdeztem a vezetőt: mondja, barátom, maga biztosítva van? Ha azt felelte, hogy nem, akkor ráripakodok: milyen ember maga, nem gondol rá, mi lesz a családjával, ha magát valami baleset éri? Ahogy hazaér, jelentkezzen a gépállomási biztosítónál.
A másik dolog, amit a biztosítási embernek tudni kell: megválasztani a lélektani pillanatot. Ha korán zavarja az ember a polgárt, amíg még nem itta meg a borát, addig nincs hangulata, ha túl későn, már nem tudja aláírni a szerződést.
– Mennyit keres?
– Havi két és fél-háromezer forintot, de szeretnék többet. Három gyermekem van, és mind a három tanul. A Biztosítónál különben sem szeretik az olyan körzetfelügyelőket, akik beérik kétezer forinttal.
– Ez elég sok.
– Az igaz, de nem kétszáztíz órát vagyok talpon egy hónapban, hanem amennyit kell, októberben például háromszáz órát számoltam össze.
Sárba ragadt kis falun megyünk keresztül, már valahol lent a román határszélen.
– Hogy hívják ezt a falut?
– Penészlek.
Kidőlt-bedőlt, ronggyal teletömött ablakú viskók után egy épülő házhoz érünk, kopott, gumicsizmás emberek görnyednek a malterosládákkal, téglaszállító saroglyákkal.
– Ez lesz az új paplak. Talán az első komoly ház a faluban, melyet mostanában építenek.
106 107– A régiből mi lesz? Óvoda?
– Óvoda? Ráhordják az útra, betöltik vele a gödröket.
– Téglával utat tölteni?
– Hol volt abban tégla?! Vályogból verték.
– Ebben a faluban milyen biztosításokat kötöttek?
– Nem sokat, legföljebb ha néhány legeltetési biztosítást szerveztünk. Az az igazság, hogy a biztosítás nem a fűben nő, mint a dinnye, hanem az általános kultúra függvénye. A mi biztosítónk nem azért nem versenyezhet például a Győr-Sopron megyei biztosító eredményeivel, mert mi lustábbak vagy ügyetlenebbek vagyunk, hanem Szabolcsban esik ezer emberre a legkevesebb rádió, televízió, orvos, azért itt a legnehezebb a Biztosító munkája is.
Az Állami Biztosító Baranya megyei központja, Pécs.
Ahogy megérkeztem, azonnal körülfognak a Biztosító mezőgazdasági kárbecslői, valósággal a kezembe kényszerítik a tollat:
– Azt írja meg, hogy mindenekelőtt állatgyógyszerek kellenek: Distocain, Luxoran, Fenozin.
– Mire kellenek ezek a gyógyszerek?
– Májmételykór, bél- és tüdőférgesség ellen. Az idei csapadékos időjárásban elszaporodott a törpe mocsári vízicsiga, ezeknek a baktériumoknak a köztes gazdái, nyájszámra hulltak el a birkák. És az a legdühítőbb, hogy mindig azt nyilatkozzák: elegendő gyógyszer áll rendelkezésre, csak az állatorvosok nem veszik igénybe. Valójában nincs, és nem is volt gyógyszer, az orvosok rézgáliccal maszekolnak.
– Ezek, amiket itt felsoroltak, biztos bonyolult, nehezen előállítható gyógyszerek.
– Szó sincs róla, az alapanyaguk szén-tetraklorid, a létező legegyszerűbb vegyület, akár egy konyhában is elő lehetne állítani.
– Akkor miért nincs belőle elég?
A kárbecslők tanácstalanul tárják szét a karjukat.
– Másodszor: miért érdekli magukat ennyire a dolog? Én úgy képzelem, hogy inkább a tanácsra és az állategészségügyi szervekre tartozik.
– Mi éppúgy gazdái vagyunk a megye mezőgazdaságának, mint ők, sőt, néha mi gyakoroljuk a nagyobb hatást a tsz-ekre, mert végeredményben tőlünk látnak pénzt. Embereink dolgoznak olyan szívvel és olyan kitartóan, mint bármelyik tanácsi vagy egészségügyi funkcionárius. Ha mondjuk, négy hatóság 108kimegy megnézni egy jégvert lentáblát, általában három derékszögben megkerüli, úgy járja körül, de a Biztosító embere átvág átlósan a sűrűn.
– Kik maguk? Milyen szakképzettséggel rendelkeznek?
– Viszonylag fiatal a társaság, az átlagkor még a 42 évet sem éri el, ami a Biztosítónál nagy szó, ugyanis sok helyen hiányoznak a fiatalabb korosztályok.
Tizenhárman vagyunk megyei kárbecslők, ha az érettségit egy ponttal jelöljük, a felsőfokú technikumot kettővel, az egyetemi végzettséget hárommal és a két diplomát négy ponttal, akkor a kárbecslők átlaga 2,39, vagyis a felsőfokú technikum és az egyetemi végzettség közé esik.
Ugyanakkor nálunk nincs diplomamánia. A diploma sok ember kezében nem a rátermettség és a képzettség bizonyítéka, hanem olyan okirat, mely legalább két és fél ezer forint fizetést biztosít életfogytiglan. Tavaly halt meg egy kárbecslőnk, nyolc diplomás jelentkezett a helyére, de egy megfelelőt sem találtunk köztük, mind olyan életidegen volt, hogy ha nem lenne felírva a címük a személyi igazolványukban, nem találnának haza. Inkább egy fiatal fiút vettünk fel érettségivel, aki tudott egy csomó hasznos dolgot, például kőművesmesteri képesítéssel is rendelkezett.
– Milyen a kapcsolatuk a tsz-ekkel?
– A megyében a kádercserék, összevonások következtében emelkedett a tsz-ek vezetési nívója. Ez egyrészt megkönnyíti a munkát, mert valósabb kárbecslést tudunk végezni. Mondjuk egy jégkárnál a biztosító és az agronómus végigmegy a táblán, menet közben nem szólnak egymáshoz, csak írják a tenyerükbe a kárösszegeket, a tábla szélén egyeztetik, legtöbbször alig van valami eltérés. Másrészt az új, nívósabb vezetés megnehezíti a munkát, többé nem dolgozhatunk ukázokkal, minden esetben érvek kellenek.
A tizenhárom kárbecslő heti harminc munkanapot tölt kint a csoportnál, munkájuk nem korlátozódik a szigorúan vett biztosítási ügyekre. Például lent Baksán új és eredményes baromfitenyésztési módszereket alkalmaztak, a mi kárbecslőink pedig elterjesztették az egész megyében. Másik helyen megtudták, hogy a tsz baromfikat akar vásárolni egy másik tsz-től, ahol korábban baromfivész pusztított, a kárbecslők közbeléptek, közölték, ha létrejön az üzlet, nem fogják megtéríteni az elhullott állatokat.
– Mennyi biztosítási díjat fizetnek be a Baranya megyei tsz-ek, és mennyi kártérítést kapnak?
– Mintegy huszonkét milliót fizetnek, és több, mint hatvan milliót kapnak.
109A kifizetéseknél egy súlyos probléma merül fel. A mi számunkra nem létezhet erős vagy gyenge tsz, csak kár, károsult fél és igazság. Mi nem fizethetünk ki azért egy jogosulatlan kárt, mert gyenge tsz-t ért, melynek minden fillérre szüksége van. Mi nem valamilyen részvénytársaság pénzével gazdálkodunk, hanem az államéval, az egész népet károsítanánk meg vele, de túl a biztosítási morálon, az ilyen kártérítések a meglevő hanyagságok konzerválását szolgálnák, a rossz gazdálkodást premizálnánk vele.
De ezt az álláspontunkat rendkívül nehezen tudjuk megvédeni bizonyos vezetőkkel szemben, akik nem gondolják át a helyzetet, csak mindenáron „segíteni” akarnak az ilyen tsz-eken.
– Megnézhetnék egy ilyen tsz-t?
– Semmi akadálya. Holnap reggel tartunk felülvizsgálatot a gyöngyfai tsz ügyében, ha akar, kimehet a bizottsággal. Tessék, itt a jegyzőkönyv, ismerkedjen meg az anyaggal.
Nézem a jegyzőkönyvet, és tűnődöm, hogy fogalmazná át ezt irodalmi anyaggá egy nálam igényesebb riporter. Végül is feladom a harcot, kis rövidítésekkel lemásolom az eredeti anyagot, legalább egy olyan oldal legyen a riportban, melyet mások írtak, tehát nem nekem kell vállalnom a felelősséget.
„Termelőszövetkezetek Általános Vagyonbiztosítása
Állatkárfelvételi jegyzőkönyv
A jegyzőkönyvet felvették 1965. november 24-én, Gyöngyfa községben, Siklós járás, Baranya megyei Petőfi Tsz-nél.
Az ÁB részéről: | A károsult Tsz részéről: |
Szabó József | Oroszlány József tsz-elnök |
Miliczky Györgyné könyvelő |
A hizlaldában az állatok elhelyezése nem megfelelő, mert építési hibából kifolyólag az ól alapzata nem lejtős, a nádfedés 110jelenleg már hiányos, részben beázik, ennek következtében az állatok alatt áll a víz és a húgy.
Az állatok felkelése után nagy párásság keletkezett az ólban, mert az állatok szőrzete nedves a fenti hiányosság miatt és azért is, mert a hiányzó ablaküveg helyén befújja a havat a szél. Ilyen körülmények között nem vitás, hogy a tüdőgyulladásos megbetegedés felléphet.
Megtekintettem a sertésfiaztatást is, ahol kb. 40 db választott süldő van, melyek között 8–10 senyves, csökött egyed található. Ennek az ólnak is hiányos a fedése, huzatos, és jelenleg lucskos alom van alattuk, az ól háromnegyed részére a rossz tető miatt beesik a hó.
Szükséges lett volna az olyan körülmények megszüntetése, melyek házilag, beruházás igénybevétele nélkül is elvégezhetők. Ezt a körülményt azonban nem szüntette meg a tsz, ezért gondatlanság terheli.
Tekintettel arra, hogy a tsz az épületeket nem huzatmentesítette, légterületeket nem csökkentette, a tetőzetet nem javította meg, így az állományt kiszolgáltatták az időjárás viszontagságainak, azért következett be a tömeges elhullás hurutos gennyes tüdőgyulladásban, a károk nem téríthetők.
A tsz vezetősége a megállapításommal, illetve azzal, hogy a kár nem téríthető, nem ért egyet. Ezért a jegyzőkönyvet nem írják alá, véleményüket a túloldaliak szerint közlik.”
„Az ÁB kárrendezőjének a hiányosságokkal kapcsolatos helyszíni megállapításaival egyetértünk, azonban nem a tsz-en múlott, hogy ezek a hiányosságok fennállnak, hanem azért következett be, mert a Magyartelekkel való egyesülés felbomlott, és ezért zűrzavaros és egyéb pénzhiány következtében a sertésólak javítása elmaradt.
A rég igényelt pénzügyi keretet most kaptuk meg, ennek felhasználására intézkedtünk, a sertésólak még ebben az évben ki lesznek javítva. Befolyásolta és jelenleg is befolyásolja a tsz saját munkaerő hiánya is. Ezért a tsz-vezetőség idegen munkaerővel oldja meg a jövőben is a sertésólak megjavítását. Az elhullott állatok nagy része vásárolva lett, ez is befolyásolta a betegség fellépését.
Ismételten kérjük az Állami Biztosító hozzájárulását kárunk kifizetéséhez.”
Aláírások, majd a Biztosító döntése következik: „helyszíni felülvizsgálat!”
111Az állatorvos megjegyzi:
– Kár, hogy azt nem írták bele: csöves kukoricát adtak a disznóknak, ha enni akarnak, morzsolják le maguk. Sajnos azonban a disznók hozzáállása nem volt elég öntevékeny, inkább megdöglöttek.
Az út mellé kidobva döglött juh hever.
– Miért rakták ide?
– Majd innen viszi el az ÁTEV, ha ugyan érdemesnek tartja kijönni egy juhért. Mostanában már csak lóért vagy szarvasmarháért szokták kiküldeni a teherautót.
– Mi az az ÁTEV?
– Állatifehérje Takarmányokat Előállító Vállalat, ők gyűjtik be a dögöket. Ha tudni akarja, melyik megyében áll rosszul az állattenyésztés, ne a szakembereket kérdezgesse, mert ők tévedhetnek, azt kell megnézni, hol teljesíti túl az ÁTEV a tervét. Ott biztos baj van.
– Baranyában hogy teljesíti?
– Túl jól. A beteg sertések útja általában kétfelé vezethet, vagy kényszervágásra kerülnek, vagy a dögkútba. Természetesen az előbbi a jobbik megoldás, mert a húsa fogyasztásra alkalmas marad. Mégis emlékszem egy statisztikára: tízezer vizsgált beteg sertés közül több mint hetven százalék végzi dögkútban. De van falu, ahol kilencvennyolc százalék.
– Miért?
– Többek között azért is, mert a Húsfeldolgozó Vállalat elsorvasztotta a vidéki vágóhelyeket, csak a pécsi központi vágóhidat fejleszti, a beteg állatokat pedig a legritkább esetben lehet beszállítani Pécsre kényszervágásra. Régen legalább megvette egy maszek hentes, és kimérte a faluban, most marad a dögkút és az ÁTEV. A hús pedig hűtőkocsiban jön ki Pécsről a falvakba. Ha jön.
Megpróbálunk itt is beleavatkozni, persze csak olyan eszközökkel, melyek a Biztosító hatáskörébe tartoznak. Szeretnénk bevezetni egy olyan szabályt, mely a kártérítéseknél különbséget tesz aközött, hogy az elhullott állat kényszervágásra került, vagy dögkútba. Hátha a tsz-ek így, hogy a zsebükről van szó, kiharcolják majd a jelenlegi módszerek megváltoztatását.
Petőfi Tsz, Gyöngyfa.
Birkózva a novemberi sárral, és csúszkálva a zölden maradt síkos füvön, négyen tartunk a tsz irodája felé. Elöl megy N. minisztériumi felügyelő, akit a Biztosító szakértőnek kért fel, 112valaha a környék egyik állami gazdaságában dolgozott mint főagronómus, őt követem én, majd Petelji Dezső fiatal agrármérnök, a Biztosító embere, a sort a megyei állatorvos zárja le, aki tíz pontot érő tornamutatványokat csúszkál gumitalpú cipőjében.
Egy lovasfogat megy el az úton, jól ránk veri a sarat, Petelji megtörli a szemüvegét:
– Legalább a lovak kövérek, a kocsisok lopnak nekik takarmányt.
Beérünk az irodába, a főkönyvelő és az adminisztrátor fogad minket.
– Hol az elnök?
– Bement a járáshoz értekezletre.
– Így van ez, minden héten legalább két napot értekeznek.
A felügyelő az állatok törzslapját kéri, melyekre a szaporulatot, súlygyarapodást, elhullásokat jegyzik fel. Kiderül, hogy formailag helytelenül vezetik, gyakorlatilag pedig apró kis furfangok ütköznek ki, egyet még én is megértek: a hizlalásba fogott süldőket a lehető legalacsonyabb súllyal vették fel, így ugyanis nagyobb eredményeket lehet kimutatni a hizlalásnál. Az is kiderül némelyik számláról, hogy nem májusban kelt, hanem – teszem azt – augusztusban, más számlák pedig egyszerűen hiányzanak.
Azt várom, hogy a nyilvánvalóan hanyag ügykezelés láttán a bizottság botrányt csap, de csak a Biztosító embere: Petelji harcol éles megjegyzésekkel, az állatorvos fázik, behúzódik a kályha mellé, N. felügyelő pedig valaha a környéken volt főagronómus, csak akkor kiabál, mikor valamilyen számla tisztázása ügyében a siklósi takarékpénztárral beszél telefonon.
A számlákat átvizsgálva, a főkönyvelő gumicsizmát húz, és kikísér minket a „helyszínre”, a disznóólakhoz. Ő maga vág a sor élére, azt hiszem, azért siet annyira, mert tart a vizsgálat eredményétől, később kiderül, hogy nem fél semmitől, csak attól, hogy lekési a kora délutáni buszt, mellyel haza szokott járni.
Az ólak előtt egy rongyos katonaruhát viselő öregember fogad minket.
– Ő az egyetlen sertésgondozó?
– Nem, van még egy.
– Az hol van?
– Majd az öreget váltja le.
– Hány munkaképes tagja van a tsz-nek?
– Huszonkilenc.
113– Több ember nem jut ide? A földeken most nincs munka.
Nincs válasz.
Bemegyünk az egyik ólba, mindent úgy találunk, ahogy a jegyzőkönyv leírta. A tetőn akkora lyukak tátongnak, hogy egy felnőtt ember be tudna mászni rajta, oldalt a szellőzőnyílások fedetlenek, az ólon metsző huzat vág át, hidegebb van, mint kint.
A katonaruhás öregember mellett maradok, valamiért bizalma van hozzám, félhangosan magyaráz:
– Kérem szépen, a télen ahogy a malacok bújtak ki az anyjukból, úgy fagytak meg sorban.
A deszkarekesztés mögött hatalmas kövér kan fulladozik.
– Herélni kellene – mondja az öregember –, én tudok herélni, de nem herélek, mert ha az én kezemtől elhull, az baj, ha állami ember kezétől, az nem érdekel senkit.
Nézem az előtérbe kihajtott állatokat, nincs víz készítve a számukra, a saját húgyukat isszák. Némelyik malacnak tépett, véres a füle, saját társai marták meg, mások hörögve, nehezen veszik a levegőt. Kint a disznóól mellett a trágya is elhordatlanul halmozódik.
– Egy jó subele szekér kellene hozzá.
Brucellózis – fertőzéses vetéléskór – miatt le kellett cserélni a kocák nagy részét, helyettük új kocákat vettek, ezeket betetepítették a régiek helyére, még annyit sem tettek meg, hogy legalább az ólakat fertőtlenítették volna. Csak a csoda mentheti meg az új kocákat a betegségtől.
Láttunk eleget, megyünk vissza a tsz-irodába, én az öreg állatgondozó mellett baktatok.
– Hajdúsámsonból jöttem ide, kérem, a lányom hívott magához, aztán ha már itt voltam, beálltam a tsz-be. Tudnék én bánni a disznókkal, bántam én már többel is, de minek törjem magam. Egy napra még egy egész munkaegységet sem fizetnek, akad hónap, hogy még a négyszáz forintot sem keresem meg.
Bent az irodában váratlanul a főkönyvelő megy át támadásba. Azzal érvel, hogy teljesíteni akarták szerződésben vállalt kötelezettségeiket, azért vásároltak sertéseket, és az ügy sürgőssége miatt nem állt módjukban ellenőrizni az állatok egészségi állapotát. Ebben lehet valami igazság, de nem sok, mert az isten kocái is tönkrementek volna ilyen tartás mellett.
A főkönyvelő maga is érzi, hogy az érvelés kevés, tágra nyílt szemekkel még hozzáteszi, hogy ha a Biztosító nem téríti meg a kárt, még tíz forintot sem tudnak fizetni egy munkaegységre.
Bekövetkezik az, amit a kárbecslők vezetője Pécsen már 114előre megmondott nekem: N. felügyelő, aki mint főkönyvelő, valahol a környéken dolgozott, meghatódik, és bár elérzékenyültségét takarja, kompromisszumot ajánl: a hat hónapnál fiatalabb sertésekért – köztük azokért a malacokért, melyek anyjukból kibújva fagytak meg – nem jár kártérítés, a hat hónap fölöttiekért viszont igen, összesen 7920 forintot kapna a tsz.
N. a legfontosabb ember a bizottságban, tulajdonképpen az ő szava dönt; Peteljein látszik, hogy nem ért vele egyet, de nem mer tiltakozni. Felsóhajt, kényszeredetten bólint, és nekilát a véghetetlen munkának, hogy két ujjal lepötyögtesse a jegyzőkönyvet.
– A mai üggyel többet vesztettünk, mint nyertünk. Ilyen tsz-t nem is volna szabad biztosításra elfogadni, de ahogy elfogadták idén, elfogadják majd jövőre is.
– Miért?
– Tervszempontból. A másik baj pedig az, hogy liberálisan fogalmazták meg magát a biztosítási kötvényt is. Csak a szándékosságot és a súlyos gondatlanságot köti ki mint kizáró feltételt, a súlyos gondatlanság bizonyítását pedig egyetlen jogász sem vállalja.
Most úgy áll a helyzet, hogy ha a tsz nem fogadja el a kárbecslő véleményét, hanem fellebbez a törvényszékhez, gyakorlatilag már nyert is. Tudja, milyen kártérítéseket ítéltek meg már a Biztosító ellen? Az állatgondozók ráhajtottak hetven szarvasmarhát reggel a harmatos pillangósra, estére persze felfúvódott mind a hetven, és megdöglött. A bíróság mégis a tsz javára ítélt, mert szerinte az állatgondozók nem kötelesek tudni azt, amit minden hároméves falusi gyerek tud.
Másik ügy. Egyik tsz-ben valamilyen ragály tört ki, halomra döglöttek a lovak. Az egészséges lovakat elkülönítették, de azon a kocsin szállítottak nekik a takarmányt, amelyikben előtte a dögöket vitték el. Persze az egészséges állatokra is átterjedt a ragály, elpusztultak, a Biztosítónak pedig most is fizetni kellett.
Az a véleményem, hogy vagy át kell dolgozni a tsz-biztosítás mostani szabályait, vagy jelentsük ki becsületesen: nyílt dotációban részesítjük az állam pénzéből a felelőtlen módszerekkel dolgozó termelőszövetkezeteket.
A kárbecslők vezetője hosszan kifaggatta Peteljeit is, engem is a gyöngyfai tapasztalatokról, aztán összehúzta a szemét, és piros ceruzával ráírta az aktára:
115„Csak helyszíni vizsgálat után fizethető ki.”
Letette a ceruzáját:
– Majd meglátjuk. Ha nem jár nekik, egy fillért sem fognak kapni.
Átnézem a jegyzeteimet, az első sor még október elejéről való, és lassan már el is mosódik: „Havas eső – holnap elmenni a Biztosítóhoz”. Bár az anyaggyűjtést december közepén befejeztem, úgy érzem, a teljesség kedvéért néhány későbbi adatot is ide kell iktatnom.
Az 1965-ös évben az Állami Biztosító árvízkárokért 305 millió, állatkárokért 220 millió forintot térített. A termelőszövetkezetek 655 millió forint biztosítási díjat fizettek be, és mintegy ezermillió forint térítést kaptak.
Mindent összevetve az Állami Biztosító 1965-ös általános, mindenre kiterjedő mérlegében kilencven millió forint körüli veszteség mutatkozik.
Vacsora után kimentem a gátra. A víz feljött egészen a falu széléig, a nyáron harmincméteres átlábolható Berettyó-csatorna most olyan széles, mint a Balaton Tihanynál. Elöntötte az árteret, elborította a nagy őszi búzatáblákat, csak a kutak gémei emelkednek ki, és az egykori bulgárkertészet közepén áll még egy kis fehér ház, de ahogy a hullámok nekicsapódnak, messziről is hallani, hogy potyog le róla a vakolat nagy darabokban. A víz homályosan fénylik, már lement a nap, de még nincs sötét, még minden felismerhető, de már bizonytalan, olyan, mint öt perccel a teremtés kezdete előtt, mikor az Isten még nem választotta el a világosságot a sötétségtől.
Mire visszatértem a faluba, szálláshelyemen, az árvízvédelmi kirendeltségen, már mindenki aludt, csak az ügyeletesi szoba ajtóüvege mögött égett a villany. Még nem volt kedvem lefeküdni, bekopogtam: Kliment, a fiatal technikus ült a lámpa mellett – melybe úgy vettem észre, hogy a szokásosnál erősebb körtét csavart, talán százwattosat –, és tűhegyesre kifaragott ceruzával apró betűket írt egy bélyeg nagyságú papírlapra. Néha fellapozott egy piros fedelű szótárt, és keresgetett benne, eltűnődve a hajába nyúlt, növekvő homlokán kékes foltokat hagyott a tintaceruza. Kliment sört vett ki az íróasztal rekeszéből, magasról töltött, hogy egy üvegből kiteljen kétszer két pohár.
– Mit rajzol?
– Mennek a galambjaim Rómába. 1960-ban voltak először kint az olimpián, azóta minden évben kiviszik őket. Legtöbbször a nagyhéten, húsvét előtt. Biztos találkoznak majd a harangokkal, azok is ilyenkor szoktak Rómába repülni.
A papírra mutat:
– A galambokkal küldöm.
– Kér valamit?
– Az anyám kér. Húsvéti pápai áldást.
Kitesz még egy pontot, aztán félretolja a cédulát:
– Na, majd befejezem, hosszú még reggelig.
Forgatom a szótárt.
117– Tud olaszul?
– Un poco signore per divertirmi. Inkább csak szórakozásból egy kicsit. De toutes un peu. Mindenből egy keveset.
– És a saját szakmájából?
– Nézze. Io sono tecnico. Mi lehetek még? Mérnök. Hogy lehetek mérnök? Beíratkozok az egyetemre levelezni. Hat évig minden estém rámenne.
– Nappali tagozat?
– Ahhoz orvos szülő kellene.
– Szóval nem is gondol rá, hogy tanuljon?
– Csak akkor, ha olyan nőt veszek el, aki szintén tanulni akar. Vele én is megpróbálnám.
– Most mivel tölti az idejét?
– Vannak a galambok, odahaza modellezek, átépítettem egy 250 köbcentis Jawát versenymotornak.
– Szórakozás, barátok?
– Nemigen. Tudja, hogy történik ez vidéki városban? Összeáll nyolc fiú, elmennek inni, útközben hat lemarad, az utolsó kettő pedig összeverekszik, hogy melyikük fizesse ki a cehet.
– És hogy érzi magát?
– Egészségileg?
– Nem, mindent beleszámítva. Hogy érzi magát a saját bőrében?
Elgondolkodik, de nem jut hozzá, hogy válaszoljon. Kopognak, egy őszülő, negyvenéves szemüveges postás jön be, a helybeli hivatal vezetője. Hogy az árvízveszély csökkent, a kirendeltség telefonvonalát ezentúl közvetlenül Kisújszálláshoz kötik. A postás tizenhét napi folytonos szolgálat után benézett, hogy elköszönjön.
– Mikor aludt?
– Este két órát, két vízállásjelentés között.
– Helyettese nincs?
– Van egy fiatalasszony, de az most éppen szoptat. Őt nem akartam behívni.
– Hogy fizették meg a szolgálatot?
– Az első nyolc órára hat forint ötvenet kaptam – ez a rendes órabérem –, a másik tizenhat órára ötven százalékot.
– Összesen kilenc forint hetvenötöt egy órára?
– Összesen három forint huszonötöt egy órára. Nem plusz ötven százalékot, összesen ötven százalékot.
– Adtak legalább valami elismerést?
– Semmi agyonisten.
– A gáton járt kint?
118– Egyszer láttam csak a vizet, de tudtam mindenről.
– Történt még valami fontos?
– Egyik vasárnap délután elegedtek három órára, ugyanis a helybeli futballcsapatban én játszom balhátvédet. Négy-négyre végeztünk Nagylapossal, és én rúgtam az egyenlítő gólt.
Fáradt szeme pislog az üveg alatt, igyekszik leplezni büszkeségét, de még akkor is ottmarad az arcán, mikor elköszön és beteszi maga után az ajtót.
Kliment kitölti a második üveg sört is – mely elé eddig szerényen egy naptárt rakott, nehogy a postás észrevegye –, de épp csak egy kortyot iszik belőle.
– Az az igazság, hogy alakulhatott volna az életem sokkal rosszabbul is. Ötéves voltam, mikor apám megrokkant.
– Mibe?
– Lovaspóló közben sérvet kapott. Ez a lovaspóló aztán egy életre elintézett engem is. Hogy van ez? Apák esznek mézet, a fiuk foga vásik belé. Ha felvételnél, káderezésnél megkérdezték, hogy mi baja az apámnak, és megmondtam, hogy lovaspólózott, már csak a forma kedvéért kérdeztek tovább, a szemükkel már át is húzták a kartotékot. Sportolt volna akármi mást – vízipólót, jéghokit, csak ezt ne, mert ez egy szimbolikus sportág.
– Mivel foglalkozott az apja?
– Gazdatiszt volt a Dunántúlon. Mikor megrokkant, akkor költöztünk le Kisújszállásra a nagyanyámhoz. Anyám gyárban dolgozik, van két házhely földünk, apám ezen disznót nevel, irtó rendes volt tőlük, hogy járattak technikumba. Ötvenhétben végeztem, itt kezdődtek a komolyabb bajok. A technikum nem helyezett el, azt mondták, szűk a keresztmetszet, volt egy nagyon szellemes igazgatóhelyettesünk, az még hozzátette: próbálkozzak talán lovaspólóval. A röhej csak az benne, hogy annak idején együtt játszott az apámmal.
– Mégis hova ment technikum után?
– Téglagyárba. Egy másik fiúval együtt, akinek szintén szűk volt a keresztmetszet. Ő aztán az első héten lelépett, ugyanis, mikor a többiek megtudták, hogy középiskolát végeztünk, egy darabig cukkoltak minket: kár volt ilyen nagy kerülővel jönni, közeleg a kommunizmus, eltűnik a különbség a szellemi és a fizikai munka között. Meg még hasonlók. Én megmaradtam közöttük, később aztán meg is szoktam. Úgy gondoltam, tőlük vonulok majd be katonának.
– Mi jött közbe?
– Bent a telepen egy vak ló húzta a csillesort, szelíd, öreg ló, 119reggel, mikor bementem, feltápászkodott a téglaporból, és elém jött, az orrával belenyúlt a zsebembe, kereste a cukrot. Egyszer valamelyik rakodó pálinkát főzött odahaza, behozott egy demizsonnal, és berúgtunk. Részegen fogadtunk: meg tudjuk-e úgy pakolni a csilléket, hogy a ló ne bírja elhúzni. Akik ellenünk fogadtak, verték, hogy induljon, korgott a bele, sírt, addig-addig erőltette magát, amíg megszakadt, vér futott ki a száján, és megdöglött. Úgy elszégyelltem magam, hogy kikértem a munkakönyvemet. Ez volt a második szomorú ló életemben.
– Az első melyik volt?
– Az, amelyiken apám pólózott. Egy gépjavító műhelybe kerültem forgácstisztítónak, csak 800 forintot kerestem náluk, de elvégeztem a sofőrtanfolyamot. Már jogosítvánnyal a zsebemben vonultam be, egy elhárítós tiszt kocsijára tettek. Az első nap, mikor meghívott egy feketére megkérdeztem tőle: százados elvtárs, maga tudja, hogy az én apám lovaspólózott? Tudom. És nem fél, hogy mint osztályellenség, nekiviszem magát egy eperfának? Nem, egészen biztos nem fog nekivinni. Miért olyan biztos? Mert a kocsiban maga is benne van. Azután is nagyon rendesen bánt velem, elintézte, hogy megkapjam a napi 17 forint kosztpénzt, ételt mindig tudtam szerezni a konyhán, minden hónapban hazaküldtem 300 forintot az anyámnak. A második év vége felé megkérdezte, ha leszerelek, hova megyek dolgozni. Mondom, vissza a gépjavító műhelybe. Nem szólt semmit, de lelevelezte, hogy visszakerüljek a vízügyhöz technikusnak, eredeti szakmámba.
Kliment megáll, eltűnödve forgatja az üres sörösüveget.
– Hogy érzem magamat a bőrömben? Megmondom őszintén, könnyebbnek képzeltem az életet. Azt hittem, erőm felerészéből fenn tudom majd tartani magam, a többi megmarad arra, hogy szórakozzam, és mellékes, de szép dolgokkal foglalkozzam. A sorsom viszont úgy alakult, ha minden erőmet a végletekig megfeszítem, az csak éppen arra volt elég, hogy elviseljem az életet. Mégse mondom azt, hogy ez nem jól van így. Apám azt szokta mondani, hogy az erő teljes felhasználása egybetartja az ember lelkét.
120– Ez itt a világ vége – mondta másnap reggel a főmérnök –, ezentúl nincs semmi, csak két árva tücsök a Hortobágyon, de most azok is eláztak.
Rohamcsónakon ülünk, végigjárjuk a csatornát. A rocsó mélyre merül a hullámok között, a víztükör hiába széles, mégis keresnünk kell az utat, nehogy felüljünk egy homokzátonyra. A motorvezető segédje bele-beledöfi csáklyáját a vízbe, mindig sáros a vége, mikor kihúzza. Beljebb már könnyen haladunk, a csónak nagyobb sebességre kapcsol, az orra kiemelkedik a vízből, különben is kétoldalt szamárkórók lándzsái jelzik, hogy merre vonul az eredeti meder. A csónak szintjében olyan nyugodt és sima a víz, hogy az embernek az az érzése, mintha egy üres tornaterem linóleumján ülne.
A töltések oldalán, alig másfél méterre a korona alatt, megfehéredett fűcsík jelzi, hogy meddig ért a víz tetőzéskor. A főmérnök kimutat.
– 1940-ben állt csak magasabban a víz, elég jól megúsztuk. Persze ha elvonul az ár, át kell majd vizsgálni mindent. Volt például egy zsilipünk, abból minden húsz percben, de olyan pontosan, mint a barátok imája, felszállt egy buborék. Az ördög tudja, mi történhetett lent, valószínűleg megrepedt az egyik cső. Ültetünk százharmincezer fűzfát ezen a területen, majd ezek védik a partot.
A főmérnök int a motorkezelőnek:
– Menjünk ki a partra, Ferenc.
Ahogy kiérünk rám néz:
– Tudja az elvtárs, mi az a buzgár?
– Nem.
– Buzgár: buzgó ár.
Aztán legyint:
– Ez persze csak vicc. Jöjjön, megmutatom.
A töltés belső, úgynevezett védett oldalán kis kerek víztükör tört fel, homokzsákok veszik körül, olyan mint egy kihűlt vízzel borított kis kráter.
– Ez a buzgár.
– Veszélyes?
– Nem nagyon. Ötvenhatban a mohácsi jeges árvíznél, ha volt nyolcvan gátszakadás, abból csak hetvenhetet okozott a buzgár. Néhol a töltés alatt tíz-tizenöt méter mélységben homokréteg fekszik, ezt átmossa a víz, és feltör a védett oldalon. Néha olyan erős, hogy átrántja a túlsó oldalon kikötött csóna121kokat is a föld alatti csatornán. Olyan is előfordul, hogy kiáztatja a homokzsákokból a homokot, és az üres zsákokat szépen kiteríti a töltés mögött. Azokat bizony nem kell kimosni használat után. Aztán két oldalról körülfogja a gátat, és átvágja.
– Védekezni hogy lehet ellene?
– Ha egy helyen tör fel, akkor körülvesszük homokzsákokkal, vagy Pannonia lemezeket verünk le köré.
– És ha több helyen?
– Akkor: „Miatyánk Isten, ki vagy a mennyekben!”
A csatorna túlsó partján két repülőgép száll a földek fölött, egész alacsonyan repülnek, innen is ki lehet venni a formájukat: Blériot biplánjaira hasonlítanak. Hosszú fekete csóvát húznak maguk után.
– Ezek milyen gépek?
– Trágyarepülők. Fejtrágyázzák az őszi búzát. Nem akar beszélni velük?
Az egyik biplán épp lent vesztegel a réten, mikor a rohamcsónak átér. Hosszú lánc adogatja kézről kézre a káliumos fehér porral telt vödröket. Megszámolom: húsz emberből áll a munkacsapat.
– Cigányok?
– Majdnem mind. Legalább nem csavarognak.
Megnézem a gép műszerfalát – ahogy én meg tudom ítélni –, modern műszerekkel látták el, a szárnyak Blériot-s kiképzését valószínűleg praktikus okok indokolják. Megpakolták a tankot, a gép elindul. A fű remeg előtte, a vízparti fák idesodródott száraz leveleit kifújja maga alól, mikor felemelkedik, látni, hogy kerekei nedvesek a réti harmattól, aztán nekivág az első jelzőtábla felé. Keréknyomában még fel sem egyenesedett az alig megtiport fű, már leereszkedik a második gép. Míg ezt megtöltik, odahívom a pilótát.
A pilóta harminc év körül járhat, fekete bőrzubbonyt visel, a cipzárat egy foknyira sem engedi le, ingét magasan felgombolta, mozdulatai „sarkosak”, nem kell nagy tapasztatat hozzá, hogy az ember felismerje benne az egykori katonát. Kézfogása is olyan szándékoltan kemény, hogy 1953 előtt csak ezzel a lendületes kézfogással karriert csinálhatott volna.
– Paulás Ferenc. Én vagyok a raj parancsnoka.
– Milyen munkát végez a raj?
122– Rizst vetünk, DDT-t szórunk a víz mellett, de leginkább műtrágyázunk. A raj két gépből áll, húsz Zetor napi teljesítményét végzi el, a munka minősége pedig jobb, mint a Zetoré. Most például a Zetor nem is tudna rámenni a vizes földekre, arról nem is beszélve, hogy nekünk nincs taposási kárunk, nem marad utánunk hat-hét méteres Zetor-csík. Egyszerre ötszáz kiló műtrágyát viszünk fel, egy nap összesen 350 mázsát.
– Kereset?
– Az alap 1800–2000 forint, minden felszállásért külön jutalékot kapunk, napi harminckét felszállásig három forintot, harminckét felszállástól ötven felszállásig öt forint ötvenet.
– Ötvenen felül?
– Annál többet nem engedélyeznek. A raj egy hónap alatt 4200 felszállást hajt végre. A lengyelek, akiktől a gépet kaptuk, nem akarták elhinni, mikor itt jártak, az ő kapacitásuk körülbelül a fele a miénknek.
A gépet megpakolták, motorja felbúg és a levegőbe emelkedik. Paulás az állával utána mutat.
– Most a tartalék pilótánk viszi. Hárman vagyunk két géphez, hogy kijöjjön a napi százötven felszállás.
– Kérdezhetek valamit?
– Amennyiben nem érint hivatalos titkokat, válaszolok rá.
– Mikor szerelt le?
– Ötvenhétben.
– Miért?
– A honvédségnél nem volt mód repülni. Erről többet nem mondhatok. A két beosztott pilótám is a honvédségtől került át, annak idején együtt vonultunk be, együtt avattak fel minket, és együtt jöttünk ide.
– Milyen rangban szerelt le?
– Főhadnagy. Vadászrepülő voltam.
– Most tudja, hogy hívják magukat?
– Tudom: trágyarepülő.
– És ez nem furcsa magának?
– Eleinte rossz volt, de aztán rájöttem, hogy ez csak a külszín. A prototípus-berepülés után a mezőgazdasági pilóta a legveszélyesebb beosztás. Ötven méter maximális magasságban repülünk, a szórás egytől tíz méter magasságban történik, egy fa, ugye, öt-hat méter magas is lehet.
– Baleset is előfordul?
– Erről többet nem mondhatok.
Elgondolkozik és hozzáteszi:
123– Erről többet nem mondhatok. De ha választani kellene, inkább érjen valami baj a mi rizsföldjeinken, mint idegen, égő városok fölött.
Másnap délután ülök bent a kirendeltségen, mikor azt mondja az egyik technikus.
– Tudja, hova kellene elmennie magának? B.-re, ott lakik Herz doktor.
– Ki az a Herz doktor?
– Orvos. Magának való.
– Miért nekem való?
– Mániás. Látom, maga gyűjti őket.
Az órájára néz.
– De ma már elment az utolsó vonat arrafelé.
– Másképp nem lehet? Autóbusz?
– Nincs. A fiúk kivinnék motorral, de most kint járnak a gáton. A rohamcsónakkal elmehet a hídig, de onnan bizony majd kell gyalogolni még eleget.
Telefonon átszól a munkásszállásra, mire leérek a vízhez, a motorkezelő már ott áll a csónak orrában. Magas, hatvan év körüli, répa orrú parasztember, olajos, szürke pufajkát visel. Megböki a sapkája sildjét.
– Jó estét. Hát indulunk?
– Indulhatunk.
– Irány a holdvilág.
Bár még alig szürkül, a hold már csakugyan feljött az ég szélére. A régi meder kiálló szamárkóró sorai között járunk, mikor a motorszerelő megszólal.
– Az elvtárs orvoshoz megy?
– Igen.
– Nem íratna fel nekem Karilt? Receptre olcsóbb.
– Dehogynem. Mennyi kell?
– Amennyit felír.
– Miért, hát mennyit szokott bevenni?
– Napi két-három dobozzal.
– Az nagyon sok. Mi baja van?
– Az egyik orvos azt mondja, magas vérnyomás, a másik azt mondja, alacsony vérnyomás.
– És miért pont Karilt szed?
– A többi nyugtató nem sokat ér, mert Barbitum-származék, és reggel az ember utóhatásokat tapasztal tőlük.
124– A bácsi foglalkozott gyógyászattal?
– Én? Miért foglalkoztam volna? Ennyit mindenki tud, aki törődik az egészségével.
Elgondolkozom. Milyen bonyolult lehet ma a vidéki orvos feladata, hiszen képzettebb, igényesebb pacientúrával kell foglalkoznia, mint bármelyik elődjének, fel kell emelkedjen szakmája legkorszerűbb színvonalára. Önkéntelen tiszteletet érzek Herz doktot iránt, akiről ugyan még csak annyit tudok, hogy mániás.
– Jól van, majd felíratom.
A motorkezelő a part lebegő porfelhői felé fordítja a csónak orrát.
– Legalább lesz mit enni. Főtt ételhez úgysem nagyon jutunk, legfeljebb ha a főmérnök lő valamit a vízen.
– Mit szoktak enni?
– Amit a boltban kapunk: már két hete csak szalonnát, nápolyit, nápolyit, szalonnát, és ezzel dolgozunk éjjel-nappal. Olyanok vagyunk, mint a szárcsa, futunk a vízen, és soványkodunk.
Kilépek a partra, utánam szól.
– Próbáljon meg átjutni autóstoppal. Visszafelé tízkor majd kap vonatot. Glück auf!
Elindulok a tábla irányába: B. tizennégy kilométer. A köves út már két kilométer után összegyűri bakancsomban a dupla zoknit, a járművekkel nincs szerencsém: mindenütt az orrom előtt fordulnak ki a mezei csapásokról az országútra a pótkocsis vontatók, melyek az állami gazdaságok munkásait viszik hazafelé. Az utat néhol tócsák borítják, fel kell mászni a töltésre, recseg a vessző a talpam alatt.
Átvágok valamilyen falun, épp szól a lármafa.
– „Mivel a nyáron számos külföldi vendég látogatására lehet számítani, felhívjuk a lakosságot, hogy hozza rendbe a háztáji és a közterületen levő kerteket.”
Két parasztasszony egyszerre fordul meg a kerékpár nyergében, és egyszerre kérdezik a hangszórótól:
– Mikor?
A hangszóró persze nem válaszol.
Amennyire én értek hozzá, csakugyan rengeteg munka lehet a földeken. Amíg árvízveszély fenyeget, nem szabad megnyitni a zsilipeket, a hatalmas rizstelepek nem kapnak vizet. A szántóföldeken meg sok a víz, ha a Vízügy emberei ásnak egy méteres gödröt, másnap reggelre félig megtelik vízzel, akkor is, ha nem esik az eső. Az állami gazdaság fölött még most alkonyatkor is szórják a repülőgépek a műtrágyát.
125A falu szélén állomásépület helyett egy ócska tehervagont állítottak ki a sínek mellé, még rajta maradt a felírás: „Óvatosan tolatni”. Itt ér utol egy teherautó, kiállok az út közepére, és integetek. A kocsi továbbmegy, de a legnagyobb meglepetésemre ötven méterrel lejjebb megáll. A kísérő visszaszól:
– Mi van?
Odaszaladok.
– Jó napot. Mennek B.-re?
– Megyünk. Ott rakjuk le Gazsinál a söröket.
– Nem mehetnék el magukkal?
– Nem. Kihez megy?
– Nem mindegy, hogy kihez nem visznek el?
– Mindegy csak a krumplileves.
– Herz doktorhoz.
A kísérő beszól a sofőrnek.
– Ki az a Herz?
– Tudod, a „Lósóska” doktor.
– Ja, a „Lósóska”. Ugorjon fel hátul.
Felrakták az oldalmagasítokat is, a görcs beléáll a lábamba, mire felmászok. Aztán ülök az üres sörösüvegek között, melyek minden zökkenőnél nekem akarnak esni, és az út csupa zökkenőből áll. Előhúzom a zsebemből a svájcisapkát, és magam alá teszem.
Leraktuk Gazsinál a söröket, már alkonyodik, mire leszállok a B.-i főutcán. Ó, micsoda sár. Mintha itt fektetnék el az ország egész sárkészletét. Felülről belefolyik a bakancsomba, nyugodtan mehetnék tovább mezítláb is.
Herz doktor házát könnyen megtalálom – persze a sár túlsó oldalán fekszik. Az üveges ajtóra belülről egy táblát akasztottak.
– „Ne csöngess! Kopogj, innen számítva a második ablakon!”
Kopogni akarok, de a ház előtt játszadozó kisgyerek rám szól:
– Apuka elment beteghez. Egy fél óra múlva jön vissza.
– Szóval te a doktor úr fia vagy?
– Igen.
– És szeretsz itt lakni?
– Szeretek.
– Miért?
– Mert itt nincs nagy forgalom.
– De azért a városban csak jobb!
– Nem igaz! Ott gonosz emberek laknak.
126Ez csak a jól értesült gyerek! Aztán eszembe jut, hogy biztos a szüleitől hallotta, gyerekek ritkán szoktak ilyen hülyeségeket mondani. Mindegy, várni kell. Nekidőlök egy fának, és csak úgy egy helyből ismerkedek B.-vel. Már sehol sem égnek a lámpák, csak szemközt tart nyitva még egy titokzatos rendeltetésű üzlet. Innen is látni, hogy minden polca üres, még egy konzervdoboz sem áll rajta, lehet, hogy ez már az önkiszolgáló rendszer egyik csúcsformája, mikor az árut is a vevők hozzák magukkal.
Megszólal a toronyóra, hangja végigver a falun, nyolc óra van, a kerékvágatban megállt víz fénye lassan hozzátompul a sárhoz. Vannak, akik már tizezredszer vagy húszezredszer látnák, ha kinéznének a sötét ablakon. Elképzelem, hogy nekem itt kellene élnem, ettől eszembe jut életem összes keserve, úgy nekidöntöm karomat a fának, hogy megreszket, és őszről megmaradt száraz levelek hullanak rám.
Magas, szőke, vézna férfi jön át a sáron, a kisfiú elébe szalad.
– Apuka.
Mikor odaér elém a lámpa alá, ránézek: kis vékony bajuszát egy állandó mosolygás felhúzza egészen az orráig. Ez a mosoly nem a fiának szól, nem viccre emlékszik vissza, ez az állandó mosoly úgy védheti a lelkét az eseményektől, mint a La Manche-átúszók bőrét a sűrű olajkeverék. Bemutatkozunk, az orvos int.
– Tessék befáradni.
Az udvaron majdnem letép a kutya, az orvos mosolyogva rászól.
– Menj vissza.
A mosolytól a kutya elhallgat, és szűkölve arrébb kotródik. Bent a házban jobban fázom, mint kint az utcán, átkozottul nedvesek lehetnek a falak, összeszorítom a fogamat, hogy ne vacogjak. Az orvos leveti a kabátját, és ingujjban járkál, bort tesz az asztalra, koccintunk. Ivás közben levesszük a poharakat, az orvos körbe mutat.
– Mi érdekli? Irodalom? Képzőművészet?
– Mondjuk, képzőművészet.
Int a falon lógó képek felé.
– Pengő Nagy Iván festette őket. Kis Egry-hatás van bennük, de hozzám közel állnak.
Hátrafordulok a székemben, mögöttem a falon vízfestményt tart egy fél dobozra való rajzszeg. A festmény jobbról balra haladva a következő elemeket tartalmazza: mindenekelőtt egy kis kört, benne férfialak sárga sablonjával, a férfi nem a lábán 127áll, hanem oldalt a kezén-lábán egyszerre, mintha a városligeti óriáshordóban kunsztozna. Ehhez a körhöz másik, jóval nagyobb kör illeszkedik, közepén ugyancsak sablonszerűen ábrázolt kék női figurával, ez viszont a lábán áll. Innen egy reflektorsugárszerűen kiszélesedő tájra nyílik kilátás, ahol a tükörírás elve szerint visszafelé felírt betűk jelzik, hogy „Párizs”-ban vagyunk, közelebbről a „Gare de l’Est”-en. A párizsi tájat buja tulipánok szövik át és át.
– Ez is Pengő Nagy Iván?
– Nem, ezt én festettem. Az első kör a Férfi bezártságát fejezi ki és a bizonytalanságát.
– Ezért nem áll a Férfi a talpán?
– Helyes a bőgés, oroszlán. Ugyanakkor a vágyódást is szimbolizálja a másik kör, az örök Nő után.
– Értem. De miért van a Férfi sárgára festve? Ha jól tudom, a misztikusoknál a piros szín jelképezi a Férfit.
– Az igaz, viszont nem volt idehaza piros festékem.
Valami mélyet értek meg ebben a pillanatban, a jelképek születésének természetrajzából. Jelképet csak abból lehet csinálni, ami van otthon. Nem látszik lehetetlennek például, hogy az őskeresztények eredetileg egy oktaédert szerettek volna jelvényül választani, de anyag hiányában végül is beérték két középen összekötött fával.
Herz tovább magyarázza a képet.
– A párizsi hangulat és a tulipán pedig azt fejezi ki, hogy a magyarság híd Kelet és Nyugat között – mondja, és mosolyog.
– Mikor jött le B.-re?
– Nemrégen. Az elődöm úgy ment el innen, hogy házat vett bent Gyulán, én nem ezért jöttem. Engem egészen más cél vezetett.
Vastag dossziét szed elő.
– Most például összegyűjtöm a nép betegséggel és gyógyítással kapcsolatos kifejezésformáit.
Kettőbe vágott receptlapokon cédulázza a már összegyűjtött anyagot, felemel egyet-egyet.
– „Ráült egy öregasszony a torkomra” – asztmások mondják. „Szőke pókhálót látok a szemem előtt” – ezt egy rákos betegről jegyeztem fel. És így tovább sorolhatnám.
– Hol tudja ennek hasznát venni?
– A kórmegállapításnál. Azonos kifejezések valószínűleg azonos bajokat jelölnek.
– Értem. Például, ha valaki azt mondja, hogy „ráült egy öregasszony a torkomra”, annak asztmája van.
128– Ha nem is biztos, de nagyon lehetséges. Aztán felkutatom a régi gyógymódokat és orvosságokat is. Például a hasmenés ellen találtam egy tökéletes hatószert: a lósóskateát.
Tovább lapozgat a cédulák között, de többet már nem olvas fel, várja, hogy kérdezzek tovább. Eszembe jut a motorkezelő Karilja, de sürgősen elharapom a kérdést: hátha valamilyen gyógyfüveket írna fel helyette, amiket nekem kéne összeszedni az árokparton. Inkább megveszem a Karilt a patikában.
– A doktor úr szülei parasztok voltak?
– Nem. Az apám is orvos. Pestiek vagyunk. A Rottenbiller utcában laktunk.
– És miért jött le B.-re?
– Karácsony Sándor növendéke voltam Debrecenben. Őtőle tanultam meg, hogy le kell ereszkednünk a parasztság közé, az ő szokásaiból kell kialakítanunk a kultúránkat és a művészetünket, mert ő az egyetlen osztály, mely megtartja a nemzetet. Nálam ehhez még hozzájárult a lelkiismeret-furdalás, melyet énszerintem egyetlen gondolkodó értelmiségi sem kerülhet el: hogy nemzedékeken át nem élték a nép életformáját. Bent a kisújszállási kórházban már saját osztályom volt, de tudtam, hogy ott kell hagynom mindent és le kell jönnöm B.-re.
Átmegyünk a másik szobába, ez Herz doktor könyvtárterme. A falakat elborítják a különféle saját készítésű szemléltető ábrák és táblázatok.
– Lemásolhatok egy táblázatot?
Int.
– Amelyiket akarja.
A táblázat címe: „Orvos és a beteg társas lelkiviszonyának változása az évezredek folyamán”, alatta ott áll a motó, Lavastigne mondása: „Ember és ember kontaktusa marad mindörökké az orvostudomány alfája és omegája”, a további rubrikákat, azt hiszem, egyszerűbb lerajzolni (a táblázat a 130. oldalon).
Mindezt lemásoltam szótlanul, csak egyszer kérdeztem közbe:
– Az újkor nem Amerika felfedezésével kezdődik?
– Nevetséges. Mi változott meg attól, hogy felfedezték Amerikát?
– Voltaképpen semmi.
Nézem tovább a táblázatokat „Ady Endre költői fejlődése” – grafikon, a mélypont a „Vér és arany” időszakára esik. „A lélek kilenc gyümölcse” – Pál apostol galáciabeliekhez írott levele alapján.
129A korszak neve | Korai ókor (Kisgyerekkor) | Kései ókor (Növő gyerekkor) | Középkor (Serdülőkor) | Reformkor (1300–1800) (Ifjú-adolescens kor) | Újkor (19. sz.) (Felnőttkor) (!) |
Az orvos lelkiállapota | Gyógyító mámor (sámán, varázsló) | Gyógyító Erósz (gyógyító művész) | Értéktudat (okoskodó orvos, Buchartzt) | Gyógyító magatartás (tevékeny orvos) | Transzcendens lelkierő (pszichiater) |
Beteg lelkiállapota | Halálfélelem | Gyógyulás-vágy | Betegség (bűn)-tudat | Gyógyulni akarás | A gyógyulás reménye |
Orvos és beteg lelki viszonya | Mindketten közérzésre hangoltak | Társas lelki, művész viszonyulás | Társas értelmi viszonyulás | Társas akarati viszonyulás | Transzcendens társadalmi viszonyulás |
– Ezt is lemásolhatom?
– Miért ne?
A lélek gyümölcsei: | A test cselekedetei: |
Pozitívumok Hit – vallás |
Negatívumok Indulatok – kívánságok |
1. Hit (lelki tartalom – státus) |
1. Paráznaság Bálványimádás, bűvölés, bájolás |
2. Szeretet (társadalmi forma) Tett – társadalom |
2. Gyűlölségek |
3. Jóság (lelki tartalom – státus) |
3. „Egymásnak heccelői” |
4. Békességtűrés (passzív, dinamikus forma) |
4. Haragtartók |
5. Kegyelmesség (aktív, dinamikus forma) Tudat, tartomány |
5. Gyilkosságok |
6. Mértékletesség Érzelem – művészet |
6. Tobzódások Részegségek, bujálkodás |
7. „Öröm” Közérzés – jog |
7. Megdöbbentők |
8. Békesség (statikusan dinamikus) |
8. Visszavonások Patvarkodások, pártütések |
9. Alázatosság (dinamikusan statikus) |
9. Hiúságok Dicsőségkívánás, irigységek |
Herz a táblázatokra mutat.
– Azért foglalkoztam részletesebben az erényekkel, mint a bűnökkel, mert fontosnak tartom, hogy mindig a pozitív erkölcsiségre essen a hangsúly.
– És hogy tudja összeegyeztetni saját magában ezeket a különféle indítékú szimbólumrendszereket?
Bajusza alól most tűnik el a mosoly először.
– Nincs szükség összeegyeztetésre. A világ úgy alakult, hogy ránk maradt a skolasztikus XIX. század rothadó hullája, az Embernek el kell fogadnia mindent, ami misztikumot kínál.
Mikor hazafelé menet kinézek a vonat ablakán, a repülőgépek óriási fáklyák fényében még mindig szórják a műtrágyát a közös táblákra.
131Elindulok kifelé a gáton, a ruganyos, döngölt agyag átveszi a hullámok ritmusát, még a cipőtalpamon keresztül is érzem a finom remegést, jólesik menni rajta. Néha visszanézek: a kis fehér ház lassan elmaradozik, megfordul a fejemben, hogy majd még vissza is kell jönnöm ezen az úton.
Már majdnem egészen besötétedett, mikor egy kanyar után a távolban földbe szúrt petróleumfáklyát látok meg, lángja az üvegkeretben is ide-oda hajlik, a mögötte álló szivattyútelep körvonalai alig kivehetőek. A fáklya fényében magas és vállas, ötven év körüli férfi kotorja hosszú nyelű csáklyájával a telephez vezető csatorna medrét. Szürke cejg munkásnadrágot visel gumicsizmájába tűrve, ingét a leereszkedő hűvösségben is magasan feltűrte a karján. Megállok fölötte a csatorna partján.
– Jó estét.
– Jó estét.
Most érzem meg, hogy elfáradtam, próbálok nekitámaszkodni a petróleumfáklyának. A földbe szúrt nyél nem bírja el a súlyomat, meginog, úgy, ahogy tudom, visszanyomom a földbe. Leülök. A férfi, talán gátőr lehet, talán gépkezelő, nem néz fel rám, csáklyája újból és újból megcsobban a vízben.
– Ráférne már egy mélyebb kotrás is. Kétoldalt kiárad, eltömte a szikes anyag, a feketehínár meg a habarcs.
Mikor befejezte a munkát, feljön, vizes tenyere helyett a csuklóját nyújtja. Kiáll a zsebemből egy újság sarka, a gépkezelő (már csak maradjon gépkezelő) rám néz.
– Milyen lapja van?
– Sport.
– Hogy végzett a Vasas az Ózddal? Kezdtem hallgatni, de 1:0-nál bedöglött a telep.
– Győzött. Megnyerte a bajnokságot.
Komor, barna arca most boldog.
– A Vasas legyőzhetetlen, mióta visszament Angyalföldre.
Még mindig az újságot nézi, feléje nyújtom.
– Magának adhatom.
– Magának nem kell?
– Már kiolvastam.
Óvatosan, csak az ujjai hegyével fogja meg a papírt.
– Egy hónapig nem lesznek üresek az esték.
– Egy hónapig?
– Maga még nem tudhatja, hányszor el lehet olvasni egy újságot. Hűvösödik, nem jön be?
132– Csak egy percre. Indulnom kell visszafelé.
A gépkezelő kiveszi a petróleumkályhát a fáklya üvegkeretéből, és előremegy vele. Csak belülről látom, hogy milyen kicsi ez a szivattyútelep, nyolc–tíz hasonló kitelne a hatalmas hosszúfoki állomásból, mely másodpercenként huszonöt köbméter vizet emel át a Körösbe. Gépei is régiek, kibetűzöm rajtuk a márkát: Schlick és Danubius, a tisztaság tökéletes, a dugattyúk alatt tepsik fogják fel a lecsurgó kék olajat. Most alacsony a vízállás, nem működnek a gépek, olyan csend van, hogy önként is dideregni kezdek.
A gépkezelő egy kis betonozott padlójú oldalkamrában lakik, de még ez a helyiség is tágnak tűnik, olyan kevés holmit tart benne, egy ágy, egy asztal, két szék, az asztalon bedöglött telepes rádió, rajta egy negyven év körüli asszony képe. Civil ruhája falba vert szegen lóg, a szegre csomagolópapírt akasztott, hogy megvédje a szövetet a nedvességtől és a festéktől. Az asztalfiókból kendőbe csavart kenyeret vesz elő, széles, paprikás szalámival együtt elém teszi:
– Fogyasszon.
– Maga nem eszik?
– Ha lemegy a nap, én már nem tudok enni.
Ki- és bekapcsolja a néma rádiót. Állammal intek az asszony fényképe felé:
– A felesége?
– Az.
– Ő is itt lakik?
– Nem. Pesten.
– Hétvégén persze haza szokott menni hozzá?
– Két éve nem jártam otthon.
Abbahagyom az evést.
– Elváltak?
– Nem váltunk el. Csak így jobb.
– Miért jobb?
Elhúzza a száját.
– Nézze, ha akarja elmondhatom. Nekem mindegy. Csak maga fogja megbánni. Úgy van ez, mint ahogy olvastam régen, ha az egyik indiánt megmarta a kígyó, és a másik kiszívta belőle a mérget, a méreg a másiknak a testében keringett tovább. Ilyen az is, ha az ember meghallgatja a bajait valakinek.
Nézi a petróleumlámpa lángjának szegélyét, amely olyan fehéren világít, mint a forró ezüstpapír.
133– Mit is mondhatok a feleségemről? Már a felszabadulás előtt is dolgoztam a munkásmozgalomban, nem kell magyaráznom, el tudja képzelni anélkül is, hogy mennyit szenvedett mellettem egy asszony. Néha nem is értettem, miért tart ki mellettem, kaphatott volna különb férfit is. Igaz, csak cselédlány volt, de alig ismertem olyan asszonyt, aki úgy adott volna magára, mint ő. A bőre olyan tiszta volt, hogy átlátszott rajta a vér futása. Ma már tudom, hogy éppen azért szeretett, mert kommunista voltam. Nem olvasta Marxot – én se nagyon –, de a legrendesebb nők fel akarnak nézni az emberre, akivel élnek, és a meggyőződés felemel.
Hányszor elveszítette a helyét miattam, pedig mindig ott maradhatott volna, ha elválik tőlem; de amikor kiszabadultam, ő mégis ott várt engem a Gyűjtő előtt, egy kosarat tarott a karján, abban elfért az összes megmaradt holmink: a tányérok, a kanalak és a sötét öltönyöm. Azt is meg kell mondanom, hogy nem mindig bántam vele úgy, ahogy megérdemelte. Feketelistára kerültem, hónapokig luftoltam, ilyenkor szinte bent laktam a kocsmában. Ha elfogyott a pénzem, elküldtem egy gyereket Zsófihoz, mindig adott néhány pengőt. Persze, ami a kocsmai élettel vele jár, gyakran hozzám csapódott egy-két nő is, Zsófi haragudott ezért.
Tulajdonképpen mégsem ezek a dolgok fájtak neki a legjobban, az sem, hogy évekig egy kis spájzban laktunk, ahol egész éjszaka égetnünk kellett a villanyt, mert ha leoltottuk, előjöttek a svábbogarak a repedésekből, az bántotta a leginkább, hogy ilyen életkörülmények között nem lehetett gyerekünk.
Hányszor kivirágzott, hányszor megteltek a mellei, olyan lett a bőre, mint a halovány gyöngyház, de sohasem tarthattuk meg a gyereket. Néha még arra sem jutott pénzünk, hogy kórházba vigyem orvos keze alá, telepi öregasszonyok hajtották el hagyma zöld csírájával, jóddal, teli lavór vizet raktak a fal mellé, és beleugratták, hátha az ijedtség és a forró víz együtt majd használ. Használt is mindig. Aztán negyvenegyben elvittek katonának, nem jöttem haza csak a háború után.
A feleségem is belépett a pártba, együtt dolgoztunk, együtt jártunk le falura, segíteni a parasztoknak, és persze agitálni. Én is faluról kerültem fel (itt születtem Békéscsaba mellett, úgy hívják azt a részt, hogy Jamina), de mégis mindig elcsodálkoztam, mennyivel könnyebben talál rá a megfelelő hangra a parasztokkal, mint például én.
Mikor 1949-ben kiemeltek engem, őt is hivatali állásba akarták tenni, de nem ment, azt mondta, mindenki azt hinné róla, 134hogy karriervágyból csinálta az egészet. Cselédkedni nem akart tovább, azokban az években nem is nagyon lett volna hol, kitanult előfonónak, pedig akkor már közelebb járt a negyvenhez, mint a harminchoz. Én a régi szakmámban, egy öntődében lettem főművezető, mind a ketten elég jól kerestünk, természetesen szerettünk volna gyereket.
Teltek-múltak az évek, de nem sikerült. Zsófi sorra járta az orvosokat, injekciókat kapott, masszázst és erősítőket, nyáron fürdőbe küldték, de minden hiába. Végül az egyik orvos megmagyarázta neki, hogy a szakszerűtlenül végrehajtott elvetélések tönkretették a méhét.
Zsófi nem sírt, csak a munkából aztán mindig egyenest hazajött, és a lakásban minden asztalt, fotelt, vitrint telihorgolt terítővel. Néha én is hazamentem korábban, hogy elüldögéljek a feleségem mellett – beszélni nem tudtunk miről –, de néha nem bírtam rászánni magam, végigcsavarogtam az estét. Zsófi nem szólt érte, nem is várt meg – tudta, ilyenkor már nem akarok találkozni vele –, kikészítette a gázresóra a vacsorámat, csak épp meg kellett gyújtani alatta a lángot. A lábasnak nekitámasztott egy cédulát, hol találok gyümölcsöt és savanyúságot, eleinte még írt néhány sort a cédula aljára, talán hogy menjek be hozzá, vagy beszélni akart valamit, de rögtön ahogy leírta, vastagon áthúzta, nem tudtam elolvasni belőle egy szót sem, reggel pedig, ha megkérdeztem mit írt, nem felelt rá. Aztán ezek az áthúzott üzenetek is elmaradtak.
Szokásommá vált, mielőtt felszálltam volna a trolibuszra, megittam egy féldecit, hogy könnyebben elaludjak. A városligeti fordulónál, nem messze a megállótól, egy árusítóbódé késő éjszakáig nyitva tartott, nem szerettem kocsmába beállni, inkább elsétáltam idáig. Egy öregember demizsonból parasztpálinkát mért. Furcsa öregember volt – azt mesélték, mint altiszt szolgált a régi hadsregben, folyton hangosan káromkodott, de ő azt hitte, csak magában beszél, nem hallja senki. Egy mondása még gyakran az eszembe jut: „Csak addig érdemes élni, amíg az ember meg tud állni lábujjhegyen!”
Egy este az öregember eltűnt a bódéból – lehet, hogy többé nem tudott lábujjhegyre állni, egy fiatal lány került a helyébe. Mély torokhangon énekelt, ha megfordult, a csuklóján csörögtek a karperecek. Táskarádiót hozott magával és egy kisgyerek fényképét. A harmadik vagy negyedik este megkérdeztem tőle: ki ez a gyerek? Azt mondta, az öccse. Egy hét múlva bevallotta, hogy a fia.
Megvártam, amíg végez, segítettem neki felrakni a rácsokat, 135és hazakísértem. A kapu előtt azt mondja: ha nem értem félre a meghívást, felmehetek hozzá. A házat, melyben lakott, szállodából alakították át, a lakások egy szobából álltak, meghagytak benne minden régi szállodai felszerelést: tükröket, gyertya formájú falikart, csempéket. Még a háború előtt jártam néha afféle szállodákban, azokhoz hasonlított. Amit a lány vagy asszony – hogy mondjam? – hozott magával, az sem volt különb; ócska bútorok, két fotel, ha leült rájuk az ember, szállt fel a por belőlük, színehagyott, kinyúlt kardigánok és egy szakszofon. Kérdeztem: ez minek? Szerelmes volt a Budapest Hotel grilljének szakszofonistájába, bár az tudni se akart róla, minden szabad napján beült a grillbe, és nézte a zenészt. Azt hitte, ha megtanul szakszofonozni, közelebb kerül hozzá.
Miért maradtam ott mégis ezen az éjszakán és még sok más éjszakán ezen túl is? Azt hiszem, azért, mert a szoba egyik sarkában ott álltak a kisfiának a játékai, és én valójában soha nem tudtam beletörődni abba, hogy nem lehet gyerekem. Sokat kínlódtam azokban a hónapokban. Próbáltam alkalmazkodni a lányhoz vagy talán a lány korához: méretutáni ingeket rendeltem, másképp fésültem a hajam, mégis azok a húsz–huszonöt éves fiúk, akik esténként mindig ott lebzseltek a városligeti bódénál, összesúgtak és nevettek, ha hátat fordítottam nekik. Tudtam, nincs miért tiltakoznom ellenük, a fiamnak kellene járni ezzel a lánnyal. Ha volna fiam.
Amikor teherbe esett, odaálltam Zsófi elé, és kértem, hogy váljunk el, mert szeretném elvenni feleségül a gyerek anyját. Zsófi beleegyezett, csak arra kért, menjünk el egy orvoshoz, és még egyszer vizsgáltassuk meg magunkat: teljes lehetetlenség-e, hogy gyereket szüljön még valaha?
El is mentünk, kiderült, hogy Zsófinak nem lehet gyereke, de nekem se. Ugyanis a második világháborúban trippert kaptam, kikezeltek belőle, de a betegség azzal járt – én magam sem tudtam erről –, hogy elvesztettem a megtermékenyítő képességemet. A szakszofonos lányt más ejtette teherbe, talán a szakszofonista, talán azok közül valaki, akik a bódé körül ácsorogtak, talán más.
Már feljött a hold a vizek fölé, egy darab száraz kenyérhéjat török mind apróbbra.
– Ide miért jött le?
– Nem bírtam ki Pesten. Már az is fájt, ha egy idegen ember belenézett az arcomba. Egy barátom elintézte, hogy lejöhessek ide, ahol legalább itthon vagyok, ismerek minden földtúrást, és 136végzek valami hasznos munkát. Mert nagy megnyugvás a bajban, ha azért nem vész el a helyünk az emberek között.
– Mikor a legnehezebb?
– Télen. Így nyár felé már könnyebb, rövidülnek az esték.
– És a felesége?
– Rá sokat gondolok. Tudom, hogy mindvégig többet szenvedett, mint én, néha szeretnék egy vigasztaló levelet írni neki, de nem mozdul rá a kezem.
– Most húsvétkor se megy el hozzá?
– Nem. Jövőre talán. Jövőre majd egyszer elmegyek hozzá. Most még nem lehet.
Hogy ne kelljen többet mondania, kibontja a Sportot, és közelebb csúsztatja a petróleumlámpához. Félhangosan mormol maga elé:
– Vasas–Ózd: négy nulla. Béke utca, tizennégyezer néző.
Felnéz.
– Tizennégyezer ember. Sokan voltak.
– Az állóhely teli volt.
– Én is oda szoktam járni.
– Jó éjszakát.
– Jó éjszakát.
Hűvös szél indul, mozgásba hozza az eltömődött csatorna vizét, új és új hullámokat vág neki a zsilip rozsdálló elzárórácsának.
Könnyűipari Minisztérium MÉH irodája, Alpári Gyula utca 22.
– Nem titok, uraim: nincs nyersanyagunk, kevés a valutánk, meg kell fognunk minden deka vasat vagy rongyot, centet vagy pfenniget, de úgy látszik, szégyelljük a szegénységünket, ezért veszi körül sokszor a MÉH munkáját fanyalgás, lekicsinylés. Mit gondol, mennyi a MÉH-nek egyévi forgalma?
– Nem tudom, százezer forint?
– Kilencszázmillió és egymilliárd között mozog, kétszázhúsz millióval járulunk hozzá évente az államkasszához. Évi tizenhatmillió dollárt takarítunk meg a népgazdaságnak.
– Miből jön össze ez a pénz?
190 ezer tonna ócskavas,
49 ezer tonna papír,
11 ezer tonna színesfém, ugyanennyi rongy,
41 millió forint értékű nyersbőr,
ezenkívül: szőr, csont, üvegcserép, juhbél, vadgesztenye, használt csomagolóanyag, hordók, samott-törmelék.
Van néhány speciális gyűjtőterületünk is, amely talán érdekli a nagyközönséget. Összegyűjtjük a fényképrögzítő folyadékot, ezüstöt csaptunk ki belőle, és átadjuk a Pénzverőnek. Évi négyszázezer liter folyadékot gyűjtünk össze fényképészektől, kórházak laboratóriumaiból, ezer literből három kiló ezüstöt vonunk ki, az évenként majdnem másfél tonna ezüst.
Vagy itt van például az emberhaj. Mikor idekerültem a vállalathoz, még nem tartozott a gyűjtési cikkek közé. Kérdezem: miért nem? Azt mondják: nincs rá vevő. Ezen csodálkoztam, a negyvenes években ugyanis államköltségen kis tanulmányi útra küldtek Auschwitzba, és ott láttam, hogy a németek gyűjtik és szállítják a hajat. Mi is beindítottuk a gyűjtést, és ma már évente 250–280 tonnát szállítunk belőle külfödre.
– Pontosabban hova?
– Jórészt Nyugat-Németországba.
138Délután megkérdezem a borbélyomat:
– Haskó úr, maguk is gyűjtik a hajat?
– Muszáj, kérem, körlevél jött rá. Öt forintot adnak kilójáért.
– Mire költik ezt a pénzt?
– Ebből fizetjük a rádió díját meg az üzletben az apróbb beszerzéseket.
MÉH hajtelep. Budapest IX., Dandár utca.
– A világpiac évi termelése körülbelül háromezer vagon haj. Világpiaci ára – tudomásom szerint – 25 dollárcent kilogrammonként. Az ár kialakulását és az egész keresletet elsősorban a kendertermés befolyásolja. 1962-ben például világszerte jó volt a kendertermés, alig tudtuk elhelyezni a hajkészleteinket, 63-ban nem termett annyi kender, elhalmoztak minket megrendelésekkel. Ezzel mindjárt meg is jelöltem a haj egyik felhasználási területét: kárpitosok használják tömítőanyagnak, matracokba, lószőrpárnákba.
– Ezenkívül?
– Gyógyszeriparban. Tojásserkentőt állítanak elő belőle tyúkoknak, valamint – ezt ne írja meg, mert nem túl gusztusos – állítólag hajból készül a gyógyszerek drazsébevonata, ugyanis a haj anyagát a gyomorsav könnyen oldja. Persze, csak külföldön, nálunk a haj nem kerül feldolgozásra. A Kőbányai Gyógyszergyában, úgy tudom, elméletileg tizenkilenc anyag előállításának technológiáját ismerik, melyek mind a hajból indulnak ki, de egyet sem gyártanak. A Reanal és az Állami Vakcinatermelő Intézet kísérletezett nálunk, de nem jutottak semmire, a maradék hajat vissza is küldték hozzánk.
– Megnézhetnénk talán a telepet?
– Kérem.
Először egy pincébe botorkálunk le, a pince előterében két öreg cigányasszony marhafarokszőrt válogat, komor arccal rakják ide-oda a sárga csíkos szőrcsomókat.
– A marhafarokszőr és a lótestszőr is a mi profilunkba tartozik. A marhafarokszőr a Műszaki Kefegyárba kerül, a lótestszőr pedig exportra.
Átmegyünk az első pincébe, egy sarokban kis bálák állnak:
– Ez mi?
– A nyolc centiméternél hosszabb női hajat különválogatjuk és -csomagoljuk, a világpiaci ára ugyanis lényegesen magasabb.
– Mire használják?
– Játékkészítésre, valamint finom meteorológiai műszereknél.
139Nem tudom tovább halogatni, be kell lépnünk a nagy pincébe, melynek a hátterében ott emelkedik a hajhegy. Kevereg a gyomrom, tavaly jártam Auschwitzban, azóta nem bírom a tömegesen összegyűjtött haj látványát, bár az itteni hajhegy sokkal inkább hasonlít a kóchoz. Egységesen poros, sötétbarna színéből nem ütköznek ki szőke vagy ősz vagy bármilyen világosabb hajcsomók, csak a beledobott cigarettacsikkek, őszibarackmagok, papírdarabkák fehérlenek elő. A telep munkája voltaképpen abból áll, hogy a hajat megtisztítsa ezektől a szennyeződésektől.
Egy munkás lép oda a hajhegyhez, villával megpakolja a kosarát, majd a kosár tartalmát a porológépbe önti. A gép kiválogatja a szemét nagyját, majd a haj utóválogatásra felkerül a földszinti munkatermek sodronyos asztalaira.
Négy asztal mellett nyolc nő kapkodja ki a hajból a bennehagyott papírt, borbélyvattát, akad köztük húszéves és hatvanéves is, találomra megszólítom az egyiket:
– A néninek van szakmája?
Ijedt mosollyal néz vissza, a szomszédja felel helyette:
– A néni görög, van nekünk egy macedónunk is, ő jobban beszél magyarul.
– Mi a nagy háború után kerültünk ide, politika miatt menekülünk, egy ideig a Balatonnál voltunk, ott tanultam műszerésznek, el is végeztem, de 1958 óta itt dolgozok a hajtelepen.
– Másoknak is van szakmájuk?
Többen is jelentkeznek:
– Én fonónő voltam.
– Én felsőruhavarró.
– És miért jöttek ide?
– Szeretjük a hajat.
– Hogy lehet a hajat szeretni?
– Ha egy szép hajat látunk, mindig egy szép fiúra gondolunk.
– De vicc nélkül, miért hagyták ott a szakmájukat?
– Tudja, mit jelent három műszakban dolgozni, ha két kisgyereke van otthon, a fonodában különben is nagyobb a hajtás. Azt az 1200–1400 forintot pedig itt is megkeressük egy műszakban szabad szombattal.
– És mégis, nem undorodnak például, ha zsíros hajat kell válogatniuk?
– Undorodni? A zsíros haj a legjobb, nehezebb, nagyobb a teljesítmény.
Még felteszem a sablonos kérdést:
– Szoktak találni értékes tárgyakat haj között?
140– Hogyne, találtunk már pénzt, karikagyűrűt, sőt órát is.
– És az kié lett?
– Mindig a megtalálóé.
Elköszönök, és a telepvezetővel átbotorkálok az udvarra kitett hajbálák között:
– Hamarosan új helyiségbe költözünk. Sajnos, a kapacitásunk ott sem fog emelkedni, már 1962 óta egy helyben topog.
– Mi az oka?
– A konty meg a Beatles. Nagy jót tenne velünk az a nyugati dzsesszénekes, aki divattá tenné a kopasz fejet.
Könnyűipari Minisztérium MÉH irodája, Alpári Gyula utca 22.
– A MÉH-apparátus mintegy 4200 emberből áll, dolgoznak nálunk volt horthysta tisztek, maszekok is, de ne gondolja hogy a MÉH az embereknek is a hulladékgyűjtője. Nem egy vezetőt adtunk már országunknak, és a törzsgárdánk is derék, megbízható emberekből áll. Láthat majd öregasszonyt, aki negyven éve dolgozik a szakmában, cigányt, aki a könnyűipar kiváló dolgozója lett nálunk.
– Őt hogy hívják?
– Radics Ferenc, a rétsági telepünk vezetője.
Rétság, MÉH-telep.
A telep irodájában a beesett arcú, bajuszos, jerseykabátot és fehér nyloninget viselő Radics épp bizonylatot állít ki egy magas, vedlett ruhajú, ugyancsak cigány magángyűjtőnek, aki öt juhbőrt hozott be. Megszólítom a gyűjtőt:
– Mennyit kapott érte?
– 1410-et.
– Maga mennyiért vette?
– Ezerért.
– És egy hónapban mennyi jön össze?
– Mondjuk, márciusban 4701 forintot számoltam el.
– És ebből mennyi marad tisztán?
– Mondjuk a fele. De reggel négykor kelek, és nincs se ünnep, se vasárnap. Húsvétkor én nem locsolni megyek, hanem arra vigyázok, hogy el ne vigyék előlem a levágott bárányok, kiskecskék bőrét. De hát muszáj csinálni, három gyerekem van.
– Régebben mivel foglalkozott?
– A varsányi csárdában voltam nagybőgős. C kategóriával rendelkeztem.
141Radics felnéz a számlaírásból:
– C kategóriából nem lehet eltartani a családot. A prímás 46 forintot keres esténként, a bandatag 30–35-öt. És ha még minden este játszhatnának, de felfogott kézzel könyörögnek heti három estéért. Két nap után a család SZTK-t se kap utánuk. Néha még két nap sincs, itt Rétságon is megcsinálták a vendéglőben, hogy vasárnapra kihozták a honvéd zenekart tánczenére, a cigányok meg mehettek haza. Az én bátyám – ő nem Radics, hanem Puporka, Puporka József – 45 éves, hetvenöt százalékos hadirokkant, zenekarvezető volt, nem is akármilyen, mégis engem kért, hogy vigyem be a DCM-be segédmunkásnak. Képzelje el, egy zenéhez szokott ember mázsás zsákokat emel, mégis azt mondta nekem a múltkor: köszönöm, öcsém, hogy bevittél, most már nem nélkülözök annyira.
Visszatérek a gyűjtőhöz.
– Mi a legnagyobb kívánsága?
– Egy Trabantot szeretnék, még olyan is van a szakmában, aki Skodával jár, de nekik könnyű, ők megkeresik a nyolc darab ezrest. Meg a másik nagy vágyam, hogy a fiamból ne legyen gyűjtő.
Elgondolkodik:
– Igaz, hogy az apám is gyűjtő volt, és mindenáron azt akarta, hogy muzsikus legyek. Fene tudja, hogy intézik ezt.
Fejét rázva kimegy; Radics veszi át a szót:
– Én is népzenész voltam, meghozzá szintén nagybőgős. A mi családunk híres muzsikuscsalád, a nagy Radics Béla apám apjának volt a testvére, a feleségem pedig született Rácz lány. Otthon azt hitték, hogy belőlem is kijön valami, de én éreztem, hogy ez a pálya nem nekem való. A Radicsok nagy világjárók, de én csak Nógrádverőcéig jutottam el.
Hét-nyolcszáz forintot kerestem, 1950-ben aztán azt mondtam magamnak: három gyereket kell eltartanod, meg az apósodat, aki ágyon fekvő beteg, meg egy árvalányt nevelsz, ennyi pénzből nem lehet. Nem születtél te akkora zenésznek, hogy sírjon a világ utánad, hagyd abba. Így is történt.
Előveszi a személyi igazolványát, onnan nézi ki az adatokat.
– 1950-ben termelési munkára jetentkeztem Budapesten a Mélyépítő Vállalatnál, a Lánchídnál az alagutat építettük, meg bizonyos védelmi berendezéseket, erről nem beszélhetek részletesebben, az elvtárs megérti. Attila utca 10. számban laktam munkásszálláson, jegyrendszer volt, jegyet kaptunk bőven, sokáig ottmaradtam volna, acronikus szívbetegséget kaptam.
– Az mi?
142– Sokáig elélhetek vele, de akármelyik pillanatban beállhat a halál. Visszajöttem zenésznek, de aztán megint nem tudtam megkeresni a pénzemet, ott kellett hagynom, helyben jártam, mint segédmunkás Rétságon.
Lapoz az igazolványában:
– 1955–57-ig magángyűjtőként dolgoztam, mint Berki elvtárs, akivel az előbb beszélgetett. Bőrt, tollat szedtem, aztán a vállalat követelte a rongyot is, az pedig jármű nélkül nem megy. Pesten béreltem egy háromkerekű biciklit háromszáz forintért havonta, azzal szállítottam a rongyot.
Nem kell mondanom, hogy lenéztek a faluban: Radics Bélának, a cigánykirálynak a rokona guberál! Még a cigányok is kiabáltak utánam: bőrös, rongyos. Én nem vettem fel a sértést, tudtam, dolgozni nem szégyen, az én példaképem Rácz Aladár, aki volt népzenész létére hatszoros sztahanovista mélyépítővé küzdötte fel magát, és tizenegy éven át egy percet sem hiányzott a munkahelyéről.
Tizenöt kilométeres körzetben gyűjtöttem, a mi vidékünkön az egyik hegy a másikat éri, a kerékpározásban kimerült a szívem, jelentkeztem a községi tanácsnál:
„Elvtársak, legyetek a segítségemre, nem akarok cigány módra élni, adjatok valami kenyeret.”
Kaptam igazolványt maszek zöldségboltra. Én vásároltam, a feleségem árult, lekonkuráltuk a Földműves Szövetkezetet, mikor 1959-ben megjött a rendelet, hogy maszek csak a telephelyen vásárolhat árut. Ez engem halálra ítélt, Pesten és Vácott szereztem be az árut, mert nálunk Rétságon még fű se nő. Vissza kellett adnom az iparengedélyt.
1959. október 7. Elmentem Tolmácsba az Erdőkémiához segédmunkásnak. Rendes felvétel nem volt, beálltam a legnehezebb és legveszélyesebb munkára, amit magyar ember nem is vállalt volna.
A faszénégetőbe kerültem. Jött le a szén a toronyból, csillét kellett alátolni, egy műszak alatt harmincszor, arrébb tolni és kiönteni a parazsas szenet, arrébb rakni két-három karolással, eloltani, aztán újra vissza a toronyhoz.
Szállt a tűz, hányszor megégtem, de végül is a széngáz tette tönkre a szívemet, megbetegedtem, kiléptem. 1962. január 29-én kerültem ide a MÉH-hez, és azóta itt dolgozom.
A kislányomat fényképésznek adtam, a nagyobbik fiam motorszerelő akar lenni, a kisfiamból zenészt nevelek, de klasszikus zenészt, a fogadott lányom is dolgozik már, gyors- és gépírónő Vácott.
143– De maga hogy él?
– A harmincnyolcadik évemet taposom, tudom, kinézek tízzel többnek. Ötvenkilenc kiló vagyok, és a szívem se lett jobb, de a harc a napi kenyérért elnyomja a halálfélelmet. 1400 forintot keresek, kapok rá harminc százalék prémiumot, három éve új házat építettem százhatvanezer forintért a falu legszebb helyén, de előtte is bent laktam a magyarok között.
– Most hogy áll a cigányokkal?
– Az utcán előzöm a köszönést, és úgy bánok velük itt is a telepen, érzik, hogy nincsenek becsapva, megnézetem velük a mérleget, mert sok helyen, ha cigánynak néznek, elcsavarják, úgy, hogy lefelé játszik.
Rám néz: – Kérhetek valamit?
– Tessék.
– Írja meg, hogy szeretnék a cigányok nevelésével foglalkozni. Nem kell ezért pénz, legfeljebb egy kis szabad idő. A mi megyénkben a munkabíró cigányoknak talán a harminc százaléka se dolgozik. Elmennék hozzájuk, elhívnám őket magamhoz, megmutatnám a házamat, elmondanám, hogy kitüntetést kaptam, a lányomból fényképész lesz, ha akarják, ők is elérhetik. Elmondanám azt, amit vagy nem tudnak, vagy már elfelejtettek, hogy a felszabadulás előtt cigány, ha dolgozni akart, se kapott munkát, a trafikért: egy pakli dohányért elment fát vágni egész napra. Meg lehetne győzni őket, a cigány nem ellensége a rendszernek, 45 után a választásokon minden cigány a kommunistákra szavazott.
Pest–Bács–Nógrád megyei MÉH Vállalat, Kresz Géza utca.
– Tíz hasonló vállalat tartozik a MÉH-iroda irányítása alá, ezek közül a budapesti MÉH-et leszámítva a miénk a legnagyobb, három megyében hatvan telepünk van. Összlétszámunk 420 fő plusz háromszáz jutalékos gyűjtő, hétszáz iskolával kötöttünk szocialista szerződést, hogy segítsenek minket. 1959-ben hatvanmillió forint értékű nyersanyagot gyűjtöttünk össze, 64-ben százhuszonegymilliót.
– Igaz az, hogy a MÉH azért gyűjt be több anyagot, mert az iparban növekszik a selejt?
– Nem igaz. Sokkal inkább a korszerűsítés miatt, 59–60-ban például egész malmokat adtak át a MÉH-nek, mert újakkal cserélték ki. Másrészt növekszik a papírkibocsátás, több papírt használnak fel csomagolásra, és az mind hozzánk kerül.
Mi hiába jelentkeztünk az egyetemnél, nem kapunk végzős 144mérnököt, közgazdászt, hozzánk legfeljebb a rendőrség küld javítómunkára elítélteket, juhbélmosóinkat azzal gúnyolják, hogy az ő szaguk miatt szüntették meg a környékbeli hentesboltot, és a nagyközönség egy része már évek óta élcelődik régi, valóban szerencsétlen jelmondatunkon: „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded.”
De ezeket a dolgokat akármelyik megyei vállalatnál elmondhatják magának, beszéljünk arról, amit csak nálunk láthat. Figyelje meg ezeket az embereket az udvar sarkában, ők a mi göngyölegfelújító részlegünk. Hét ember vashordókból, fahordókból, ócska ládákból évi három és fél millió forintot forgalmaz, de ha raktárt és szállítóeszközt tudnánk nekik szerezni, a dupláját is összehoznák.
– És miért nem lehet szerezni nekik?
– Nem mondták még, hogy a MÉH egy kicsit az állam mostohagyereke? Tíz év alatt 150 millió forintot fizettünk be az államkasszába, és ezért három megyében összesen két új telepet kaptunk. De ha megkérhetném az elvtársat, menjen ki, nézze meg Szigetszentmiklóson a juhbélmosodánkat, ahol tizennégy ember évi négymilliót termel, ráadásul úgy, hogy évente hatvanezer dollár értékű importtól mentesítik az államot.
A MÉH juhbélmosodája, Szigetszentmiklós.
– Évekkel ezelőtt még senki se gyűjtötte a juhbelet, nekem is véletlenül jutott eszembe. Kunszentmiklóson egy harminc juhbőrből álló tételre alkudoztunk a többi átvevővel, kerestem valami ötletet, amivel überolhatnék, rámutattam egy halom bélre: én ezt is átveszem vele. Szerettem volna visszakapni a pénzem, engedélyt kértem az igazgatóságtól, és elvittem a Bélipari Vállalathoz, kiderült, hogy egy nagy üzletet indítottam el.
Ma már rendszeresen gyűjtik a jubhelet, persze, így is csak a leölt állatok 30 százalékánál tudjuk megfogni az anyagot, de új és új helyeket szervezünk be. A szervezésnek megvan a maga technikája, nem lehet nekiesni, mint süket a csengőnek, ha a tsz-elnökhöz fordulok, az hiába ad utasítást a hentesnek, hogy szedje ki a juhbelet, félméteres darabokra szaggatná, azt mondja, másképp nem tudja. Mint a napozást, ezt is a lábánál, vagyis a hentesnél kell kezdeni:
– Van-e magának, bátyám, juhbele?
– Nekem nincs, csak a juhnak, ott van, most dobtam ki.
– Máskor ne dobja ki. Fizetek én magának egy juhbélért tizennyolc forintot.
145Erre a hentes vigyázni fog, egészben szedi ki. Egy év után, mikor az üzletet már beverkliztük, szólunk a tsz-elnöknek, hogy a juhbelet is vezessék rá a vágási lapra, és amit a hentes addig megcsinált magának, meg kell hogy csinálja a tsz-nek is.
– Mire használják a juhbelet?
– Elsősorban a húsiparnak adjuk át, a legfinomabb virslit juhbélbe töltik, egész más a zamata, mint ennek a műanyag héjú virslinek, amiben különben szintén van juhbél, csak összedarált, másodosztályú.
Nagyot nyelek, elhatározva, hogy többé nem eszem virslit.
– Ezenkívül?
– A lyukas, töltésre nem alkalmas belekből bélpálcikát csinálunk. De talán nézze végig az elvtárs a munkafolyamatot.
A mosoda egy maszek házban működik, a hely szűkösségét elsősorban a munkásnők érzik meg, tizennégyen zsúfolódnak egy éléskamrányi öltözőben, egyetlen zuhany áll rendelkezésükre, pedig a fürdésen kívül a hajukat is majd mindennap meg kellene mosniuk, mert hiába kötik le, a bélszag a kendőn keresztül is beleivódik.
Először a hűtőterembe vezetnek, a hőmérő plusz 6–7 fokot mutat, a hűvös meszelt falak között tárolják a begyűjtött, hentesek által besózott juhbeleket. Megmutatják: leginkább keskeny pergamencsíkokra hasonlítanak. Itt a szag még elviselhető, titokban büszke is vagyok erős gyomromra, de ahogy kinyitják előttem a munkaterem ajtaját, elsápadok, és a torkom összeszorul.
Körülnézek, a műhelyt eredetileg henteseknek építették, az alacsony mennyezeten keresztbe vonuló gerendákból húskampók állnak ki. A terem alacsony és sötét nappal is, két százas villanykörte fényénél folyik a munka, a falak vastagok, még most májusban is fűteni kell.
A sarokban hatalmas kádakban ázik le a bélről a só, harminchat órás áztatás után kerül válogatásra. A bél így kiáztatva csillog a víztől, vékony fehér fonal, bő zsírral leöntött tésztára emlékeztet. A munkásnők úgy is húzkodják, mint a fonalat, vizet eresztenek bele, ahol a vízsugár kispriccel a szakadásokon, ott eltépik, velük szemközt pedig egy kalibráló berendezésen vastagság szerint osztályozzák a belet. Kezük úgy jár, mintha nem is inak mozgatnák, hanem a látszatra önmagától tovacsúszó fehér fonal hajtaná.
Átmegyünk a másik terembe, itt valamit enyhül a szag, másodosztalyú belet válogat és csomóz hat munkásnő.
– Mennyi idő alatt lehet megszokni a bél szagát?
146– Két hét, akinek gyöngébb a gyomra, soha.
– Maguk miért csinálják? Nem kaptak máshol állást?
– Dehogynem, én például Csepelen a nagy gyárban dolgoztam, de nagyon erős volt a hajtás.
– És ötszáz forinttal kevesebbet kerestünk.
Egy harmadik nő is közbeszól: – Én pedig szeretem a belet.
– Mit szeret rajta?
– Nem lehet azt kifejezni, de az ember előbb-utóbb megszereti azt, amivel dolgozik, különben nem is bírná csinálni.
Felírom: majdnem ugyanazt válaszolták, mint a hajválogatók. Közben bejön a vállalat szervezője, egy parfümszóróval körbejárja a válogatóasztalt, és néhány cseppet hint az asszonyok kontyára vagy frufrujára, az asszonyok, elfeledkezve a végtelen gubancban összegyűlő bélről, elmosolyodnak, és kihúzzák a derekukat.
Eddig is kerültem a nevek említését, de most következő alanyom kérésére a telephelyet sem jelölöm.
– Régi katonatisztcsaládból származom, már gyerekkoromtól katonának neveltek. 1937-ben végeztem el a Ludovika Akadémiát, mint utász hadnagy. Csak néhány évig éltem legényéletet, 1941-ben megnősültem, egy miskolci vendéglőscsalád lányát vettem el, rangom szerint nyolcvanezer pengő kauciót kellett letenni apósomnak, hogy a házassági engedélyt megkaphassam, három házát kötötte le. Kérhettünk volna kaució nélküli házasságot is, de ez rendkívül hosszadalmas lett volna. Egy fiam született, még járni se tudott, mikor engem a frontra vezényeltek, nem gondoltam, hogy szinte már kész emberként fogom csak viszontlátni.
Végigcsináltuk a nagy összeomlást, az I. hadsereg maradványaival vonultunk vissza Brünn felé. Az I. hadsereg központi törzse 1945. május 9-én adta meg magát, a mi egységünk, melyet a szokásos szervezés szerint jobbról is, balról is német csapatok fogtak körül, erről csak május 11-én értesült, ekkor tettük le a fegyvert a Vörös Hadsereg előtt. Ennek a két nap különbségnek később döntő jelentősége lesz.
Hadifogolynak nyilvánítottak minket, vagonba raktak, és Konstancába szállítottak. Itt a legénységi állományt hazaengedték, a tiszteket pedig a tifliszi fogolytáborba vitték. Szerencsénk volt, hogy ide kerültünk, a klímát könnyen el tudtuk viselni, saját orvosaink vigyáztak ránk, a négy év alatt, amit itt töltöttünk, talán egyszázalékos veszteséget sem szenvedtünk.
147A koszt kezdetben egyhangú volt: amerikai konzervek és zsákmányolt német dörgemüze, de amikor munkára jelentkeztünk, ellátásunk megjavult. Hétszáz tisztből százan mentünk el dolgozni, szembekerültünk emiatt társainkkal, főleg az öreg törzstisztekkel, akik a szemünkre hányták: ezeknek dolgoztok; egymást érték a veszekedések, végül is a táborparancsnokság külön épületrészbe telepített minket. Én a repülőgyárba kerültem, alunínium kereket csiszoltunk, naponta megkaptuk a vajat, cukrot, cigarettát.
1948-ban jöttem haza, kilenc nap alatt hatezer kilométert utazunk. Máramarosszigeten szálltunk át a magyar vonatra, mely Debrecenbe vitt minket. A debreceni pályaudvaron kékparolis magyar tisztek sorakoztattak, felolvastak néhány nevet, köztük az enyémet is, félreállítottak, a többieket pedig elbocsátották.
Vizsgálati fogságba kerültem, arról faggattak, hogy a Brünn melletti faluban mért harcoltam két napig az I. hadsereg fegyverletétele után. Hiába hivatkoztam arra, hogy nem rendelkeztünk rádióval és egyéb hírközlési eszközökkel, háborús bűnösnek nyilvánítottak, és négy év börtönre ítéltek. Az ítélet után megengedték, hogy beszélhessek a feleségemmel, akit nem láttam, mióta elindultam a frontra.
A négy évet az utolsó napig le kellett töltenem, nem tudok róla, hogy társaim közül bárki is időharmadolást vagy negyedelést kapott volna. Végigjártam néhány börtönt, aztán munkára kerültem, építésekre, a badacsonytagi kőbányába, a veszprémi egyetem építkezéséről szabadultam 1952 augusztusában. Magatartásom és munkám ellen sohasem merült fel kifogás, 160 százalékra teljesítettem a normát, ennek köszönhettem, hogy szabadulásom után nem adtak vissza az ÁVÓ-nak ügyem további vizsgálatára.
Családomat hiába kerestem pesti lakásunkban, feleségemet és fiamat időközben kitelepítették Tállyára. Engedélyt kértem, hogy utánuk mehessek, beálltam a tállyai kőbányába csillézni.
1954-ben feloldották a kitelepítést, persze, Budapestre nem költözhettünk vissza, Budakeszin szereztem egy lakást. Megpróbáltam elhelyezkedni, de íróasztalt nem kaptam sehol, mindenütt a régi foglalkozásomat kérdezték és hogy hol töltöttem az 1948–52 közti éveket. Megmondtam, felhúzták a vállukat: sajnáljuk, időközben betelt a hely.
Végül is az EMAG-ba kerültem segédmunkásnak, nyolcszáz forintot kerestem havonta. Csak úgy tudtunk megélni, hogy a cukorrépaszezonra elkértem magam és elmentem Szerencsre 148cukorrépa-átvevőnek, itt összejött az 1600–2000 forint, amellett emelnem se kellett, itt pihentem ki a gyári munkát.
1956 októbere lent talált Szerencsen. Körülöttem rohangáltak, kiabáltak az emberek, de én ültem a fenekemen, ne vegye helyezkedésnek, amit mondok, de én aztán megtanultam: az ember ne lázadjon a rendszer ellen, mely ha nem is kalácsot, de kenyeret ad neki.
A feleségemmel ezen össze is különböztünk, ő valamilyen elégtételt akart szerezni, és gyávának tartott, mikor azt mondtam, hogy ennek semmi értelme sincs. 1957-ben elváltunk, persze nem emiatt, a nyolc év alatt, amit távol töltöttem, elhidegült tőlem. Egyenes, tiszta jellem volt, végigcsinálta velem a háborús és börtönéveket, nem szólt, amíg nyomorban éltünk, de ahogy rendeződtek a dolgaink, kért, hogy adjuk be a valópert. A lakást persze neki hagytam, a fiamat megkérdeztem: kivel akarsz élni, azt mondta, az anyjával, rendben van, fiam. A feleségemmel barátok maradtunk, itt dolgozik nem messze, ha az utcán találkozunk, köszönünk egymásnak, és beszélgetünk.
Beköltöztem egy pesti albérletbe, a MÉH-hez kerültem mint rakodómunkás, itt ismerkedtem meg a második feleségemmel, aki gépírónő a vállalatnál, egyévi ismeretség után elvettem feleségül, náluk is lakom, anyósommal és a feleségem első házasságából származó kislányával. Feleségem első férje egyébként demokratikus tiszt volt.
1963-ban rehabilitáltak, csak egy dolog esett rosszul, a lefokozás érvényben maradt, a katonakönyvemben „honvéd” rendfokozat szerepel, erre még most is nehéz gondolnom, pedig közben már elmúltam ötvenéves, és le is adtam a katonakönyvemet.
Azzal vigasztalom magam, hogy az igazi rehabilitació különben sem papíron történik, én akkor rehabilitáltam magam, mikor megtaláltam a helyemet a munkások között. Három dolgot szoktam meg nehezen: a munkát, melyhez az izmok és az idegek igazán csak gyerekkorban idomulhatnak hozzá, az iskolalovaglás nem készített fel a kőbányára; a beszédet, ezt végig nem vettem át, bár némely fordulatot magam is szellemesnek találok; és mindennél nehezebben az italt, azt hogy fizetesi napokon egyesek addig isznak, míg egy fillér van a zsebükben, és sértésnek tekintik, ha nem tartok velük.
Megszerettek az emberek, szakszervezeti bizalmivá választottak, higgye el, nekem jólesik a bizalmuk, ahogy dolgaikban hozzám fordulnak és tőlem várnak segítséget.
149Tavaly szívtrombózist kaptam, áthelyeztek ide a raktárba adminisztrátornak, néha emelnem is kellene, de ilyenkor félretolnak, hagyd csak, maradj nyugodtan. Ilyenkor nekidőlök a falnak, és nézem őket.
Textilmaradék és Fonalosztátyozó Vállalat (TEMAFORG) központja, Budapest, Vigyázó Ferenc utca.
– A MÉH-iroda irányítása alá tartozó vállalatok közül mi vagyunk a legnagyobb gazdasági egység, ezerkétszáz emberrel dolgozunk. Mi látjuk el géptisztító ronggyal az egész országot, szállítunk rongyot a diósgyőri és erzsébeti papírgyárba, Mohácson tépőüzemet rendeztünk be, mely a textilhulladékból vattaszerű anyagot készít.
– Ne haragudjanak, inkább a problémákról szeretnék hallani.
– Nem volna egyszerűbb, ha arról írna, hogy a len- és a kenderrongyból készül a legfinomabb cigaretta- és bankópapír? Ez érdekli a közönséget, és nem lehet zűr belőle.
– Mondják el azokat az ügyeket, amik a legtöbb gondot és bajt jelentették maguknak.
– Rendben van, de mi figyelmeztettük.
Egymásra néznek:
– Kezdjük a gépekkel. A Goldberger-gyár rekonstrukciójánál tizenhat kártológépet selejteztek ki, a helyükre újak, modernebbek kerültek. Mi ezt a tizenhat gépet megvettük, hulladékanyagból vigonyfonalat akartunk termelni, erről a műveletről csak annyit, hogy az eddig 10 cent értékben exportált hulladék helyett 50 cent értékű árut kaptunk volna. Leszállítottuk a gépeket Mohácsra, fel akartuk állítani, mikor magasabb parancs érkezett: a gépeket össze kell törni. Kérdeztük: miért? Azért – mondják –, mert nem konzerválunk korszerűtlen technológiát, bár tudomásunk szerint ennél sokkal korszerűtlenebb gépeken is dolgoznak még Magyarországon. Mindegy, összetörjük a gépeket, ha idejében ér le Mohácsra, talán még egyet láthat épen is.
Más veszi át a szót:
– De mindent felülmúl a mosoda ügye: A TEMAFORG-mosoda, ahol a kiválogatott géptisztító rongyokat mossák, a Józsefvárosban, a Leonardo da Vinci utcában üzemel. Elismerjük, nem a legmegfelelőbb hely egy mosoda számára, melynek kazánjai ráadásul elavultak, úgyhogy nem tud fehér füstöt előállítani, korommal borítja el a szemközti házat, bár – legyünk őszinték –, nem egy zajos vagy piszkos üzem dolgozik a mosoda környékén. Mindegy, a szemközti házban agilisabb tanácstagok laktak, magas helyen megígérték nekik, hogy a mosodát kitelepítik.
1970-ben állítólag felépül a TEMAFORG központi telepe, erre a néhány évre kellett tehát helyet keresni a mosodánknak. Még 1959-ben meghibásodott egy kazánunk, a javítás idejére a kaposvári Patyolat vállalt tőlünk bérmunkát, mely akkoriban nem tudta kihasználni teljes kapacitását. Felmerült a terv: menjen le a mosoda Kaposvárra, kihasználni a szabad kapacitást. Mi tiltakoztunk ellene, a rongy leutazna Budapestről Kaposvárra, aztán visszajönne Pestre, kilónként egy forinttal növelné az önköltséget, nem is beszélve arról, hogy naponta négy vasúti vagont kötne le. Amellett Kaposváron nincs is elegendő víz, 800 köbméter a napi vízhozam, ebből a tervek szerint maga a mosoda 150500 köbmétert kötne le.
Egy szakember, akinek úgy látszik, valami köze van a tervhez, közbeszól:
– Ezt nem a városi vízből vonjuk el.
– Akkor csak kétféle módon juthatunk vízhez: importból, vagyis hogy Mózest hívjuk el a kősziklából vizet fakasztani, vagy hazai erőforrások felszabadításával, értve ezen Szent Lászlót, akinek állítólag szintén sikerült.
Mi Ajkát javasoltuk, ahol a Hőerőmű ellennyomásos turbináinak gőzét jelenleg kieresztik a levegőbe, ez nekünk ingyen energiát jetentett volna. Hatmillió forintra terveztük az új mosoda költségét, a Helyiipari Kutatóintézet megvizsgálta a terveinket, ők tízmilliót kalkuláltak, erre Ajkát elutasították. Maradt Kaposvár, mi továbbra is tiltakozunk, de az illetékesek mindenáron keresztül akarták vinni az akaratukat. Egy kis szabálytalanságtól sem riadtak vissza, a beruházási összeget felbontották két részre, mert egy összegben túlhaladta volna a limitet, a minisztertanács elé kellett volna terjeszteni az ügyet, és az nem biztos, hogy nekik adna igazat. A susmus persze kiderült, a Beruházási Bank leállította az egészet, folyik tovább a tohuvabohu.
Persze az a legszebb, hogy az alap, amire a tervet építették: a kaposvári Patyolat szabad kapacitása megszűnt, a Balatonvidék bőségesen foglalkoztatja, a saját munkáját is alig tudja ellátni. De nincs senki, aki ezt ki merné mondani, vagy tudomásul venné. Most az egész terv hasonlít egy katonához, aki a régen lebontott lőszerraktár előtt őrködik, változatlanul.
Sajnos, nálunk nehézkesen intéződnek a hasonló ügyek, sok formalitás terheli őket, valaki állítólag kiszámította, hogy egy 151beruházás leghamarabb kétezer nap alatt futhatja be az előírt utat. Mindez még rendben volna, ha ez az ügyvitel legalább teljes biztonságot hozna magával, de magunk is jól tudjuk, hány szabálytalanságot tett már lehetővé. Engedje meg, hogy most riporton kívül elmondjak egy ilyen történetet.
Nem nevezzük meg az országot, az eset bármelyik népi demokráciában előfordulhatott volna, ugyanis a játékkészítés mindenütt állami támogatásban részesül. Elég legyen annyi, hogy egy kisiparos teddybermackók készítésére kapott megbízást, és ehhez bolti áron alul teddyber-anyagot utaltak ki neki. A kisiparos el is készítette az első ezer mackót, és leszállította, ekkor újból kapott teddyber-szövetet.
A kisiparos papírt, ceruzát vett elő, és kiszámította, hogy sokkal jobban járna, ha nem dolgozná fel a teddybert mackónak, hanem végben eladná, olyan nagy összegű volt az állami dotáció, igen ám, de valahogy a rendelést is teljesíteni kellett.
A kisiparos és családja másnap bejárta a főváros nagy áruházait, visszavásárolta az összes általuk készített mackót, újra agyusztálták, és bevitték az átvevőszervhez, letudva így a kötelezettségüket. Új megrendelést és új teddyber-szövetet kaptak, ezt elpasszolták maszek szabómestereknek.
A csalók valóságos nagyüzemet szerveztek, megvesztegették az áruházi eladókat, hogy tegyék félre számukra a teddy-mackókat, még véletlenül se adják el civilnek. Előfordult, hogy háromezres rendelésben háromszor adták be ugyanazt az ezer mackót, közben pedig a teddyber-piac koronázatlan császárai lettek.
Végül is a nagy csalások örök ellensége: a kényelmesség végzett velük. A sok ide-oda szállításban a mackók fülén felfeslett a varrás, ezt valószínűleg a kisiparos is látta, de lustaságból fordulóról fordulóra halogatták a kijavítását, egészen addig, amíg egy ellenőrnek feltűnt, hogy állandóan rongyos fülű mackók érkeznek. Jött a vizsgálat, aztán a lebukás, ez a teddy-mackók hiteles története.
A TEMAFORG háztartási rongyválogató telepe, Teve utca.
– A telepünk évi 1500 vagon rongyot válogat szét, minden öreg ruha nálunk végzi. Mi tudnánk csak igazán beszélni arról, melyik vidéken hogy élnek az emberek, a gazdag Dunántúlról még egészen jó állapotban levő rongyokat hoznak be, amilyet a szegény Nyírségben még elhordanak konzervgyárba, tojáskeltetőbe, csak aztán kerül hozzánk.
Mi kapjuk meg a színházak kiselejtezett jelmezeit, dolgozóink néha tréfából felveszik, menyasszonyi ruhában vagy spa152nyol lovagnak öltözve sétálnak a folyosón. Máskor szabók rohannak be hozzánk kiszabott férfiöltönyökért, melyeket véletlenül a szemétbe söpörtek, de kerestek már rajtunk bundát, gyermekmelegítőt, sőt egyszer egy tepsi diósbejglit is, egy csomagban a gyerekek ezt is beadták.
Sajnos idén húsz vagon importrongyot kellett behoznunk demokratikus országokból és Skandináviából. A skandináv rongy igen jó minőségű darabokat tartalmaz, találtunk benne habszivacs kabátot, melyet tulajdonosa egy kávéfolt miatt dobott el, használt olasz perzsaszőnyeget és rengeteg gyermekholmit.
Évekkel ezelőtt a TEMAFORG kiemelte az anyagból a használható darabokat, és haszontelepet tartott fenn az Ecseri úton, dolgozóink, ha jól emlékszem, kilónként ötvenforintos áron vásárolhattak maguknak vagy gyerekeik számára. Később a juttatásnak ezt a formáját megszüntették, egyrészt az állam ipari célokra hozza be a rongyokat valutáért, nem maganszemélyeknek, másrészt attól féltek, hogy konkurrenciát csinál a Bizományi Áruháznak és mindenekfölött azért, mert a külföldi propaganda kihasználná ezt a tényt.
Bevezettük az ilyen áruk „denaturalizálását”, egy vágógépen darabokra szabdaljuk. Persze egyes emberek így is lopnak, főleg olyan formában, hogy két-három kombinét vagy nadrágot vesznek magukra. Igazgatónk az év elején járt kint Dániában, és inkább minőségileg kevésbe értékes rongyot vásárolt, csak hogy a lopásoknak elejét vegye.
A múltkoriban elterjedt a hír, hogy Népfürdő utcai telepünkre géptisztító rongyként nagyobb szállítmány nyugati farmernadrág érkezett. A környékbeli fiatalok valósággal lázba jöttek, éjszakánként megpróbáltak bemászni a kerítésen, vagy tízezer forint költséggel drótakadályokat kellett létesítenünk.
Érkezik persze olyan rongy is hozzánk, melyet nem fenyeget hasonló veszély. Egyik közel-keleti ország magyar gépeket vásárolt, és nem tudott fizetni, külkereskedelmünk megpróbálta menteni a menthetőt, átvett tőlük egy tétel rongyot is. A szállítmány csupa napszítta sivatagi burnuszból állt, melyből kevés használható anyagot termeltünk ki, amellett alig győzzük kiszedni belőle a tevetrágyát, és azt rebesgetik, hogy az egyik bálában egy levágott kezet is találtak. Ezt persze nem kell elhinni, ez a kacsa időről időre felröppen vagy nálunk, vagy a gyapjúválogatóknál.
A beérkezett rongyot huszonnyolcfelé válogatjuk, küldünk belőle a papírgyárba, bár itt egyre nehezebbé válik a helyzet, 153mert ha műanyag keveredik a szállítmányba, a gyár nem tudja használni. Mi adjuk a kátránypapír, a rongykorong alapanyagát, és fő termelési ágaink közé tartozik még a géptisztító rongy is. Egy kiló rongyból harminc deka géptisztító rongyot és harminc deka gyapjút tudunk kiválogatni.
Női dolgozóink ezerötszáz, férfi dolgozóink ezernyolcszáz-kétezer forint körül keresnek, ebbe már beleszámítódik a húsz százalékos egészségügyi pótlék is. Megbetegedés elég ritkán fordul elő; mivel jórészt álló munkát végeznek, a lábuk megy tönkre legtöbbször vádliban.
Tudom, kint legendákat mesélnek, hogy mekkora értékeket találunk a rongyok között, a fizetésünk ennek csak a kiegészítése. Nem mondom, hogy soha sem fordul elő, de sokkal ritkábban, mint képzelik. Egy szegényházi kabát foltja alól takarékkönyv került elő, az örökösök, akik életében megfeledkeztek az öregasszonyról, sietve jelentkeztek. Különben is azokat a tárgyakat, melyek származását meg tudjuk állapítani, visszaszolgáltatjuk a tulajdonosának. A múltkor beszéltem egy szállítómunkással, az mióta nálunk dolgozik, összesen egy törött fülbevalót talált.
A TEMAFORG Népfürdő utcai telepe.
– Öreg rongyos vagyok, a jövő hónap elsejével megyek nyugdíjba, ha jól számolom, vagy negyven évig válogattam a rongyokat. Sopron megyei asztalos volt az apám, 1910-ben meghalt, anyám a négy gyerekkel feljött Pestre a bőrgyárba, aztán pedig a konzervgyárban dolgozott. A bátyámat elvitték katonának. 1915-ben álltam be a Bunzl és Biach céghez, nő létemre férfi partiban dolgoztam, raktam a bálákat a vagonokba.
A férjem kocsis volt, ott lakott ő is a Koppány utcai házban, úgy ismerkedtünk meg, egy szót se szólhatok rá, segített a testvéreimet felnevelni. Aztán őt is elvitték a háborúba, vesebajjal jött haza, kínlódott néhány évig, aztán meghalt, itthagyott három gyerekkel. Nem akartam a gyerekek mellé egy részeges apát, inkább újra elmentem dolgozni.
Először a konzervgyárban próbáltam, de csak hat-nyolc hetes szezonmunkára vettek fel, ahogy lement a rendelés, elküldtek, inkább visszamentem a rongyosokhoz. Egész héten a Bunzl és Biachnál dolgoztam, szombat-vasárnap pedig elmentem kisegíteni egy magáncéghez a Szent László útra. Jól fizettek, két nap alatt megkerestem azt, amit az üzemben egész héten.
Kellett is a pénz, egy városi alkalmazott általában 13 pengő lakbért fizetett havonta, tőlem negyvenet kért a háziúr. Rendet 154tartottam otthon, olyan családok, ahol apa is volt, ha elmentek előttem, belökték az ablakomat, és nem győztek csodálkozni, mennyire helyén van minden.
Persze a Bunzl és Biachnál meg a magáncégnél úgy kellett dolgozni, mintha sajátmagamnak csinálnám. Ha odaállítottak valami új munkához, akkor is azt kellett mondani, hogy tudom, ha fogalmam sem volt róla. És a másik munkás nem segített, mert kenyérféltés volt, lopnunk kellett a szakmát.
Ez a rossz élet vitt bele a mozgalomba még 1934-ben. Nem tartoztam valami nagy szervezkedéshez, teadélutánokat rendeztünk egy varrodában a Bakáts téren, ahol Rákosi elvtársat elfogták a nyomozók. Vörös Segély-bélyegeket árultunk, meg szavalatokat tartottunk, orosz könyveket olvastam, azt kerestem benne, mi az, amitől a főnökeim félnek.
48-ban, az államosítás után, én állítottam talpra a géptisztító rongyrészleget, a magán rongykereskedők kinevettek minket, azt mondták: a cselédek csak akkor tudnak dolgozni, ha megmutatják nekik, hogy mit csináljanak. Akkor megfogadtam, hogy az utolsó cseppig dolgozok, nem jártam már messze a hatvan évtől, de még a zsákolásnak is nekiálltam. Mikor látták, hogy kezd menni a munka, a kereskedők azzal fenyegettek, hogy megölnek, de hát ezt már csak dühükben mondták.
Hát most aztán elmegyek nyugdíjba, mintha valami kiszakadna belőlem, szerettem a rongyot, olyan sokoldalú munka. A bajaimat mindig otthon hagytam, itt többet él az ember, mint otthon, és ha nem vidám, akkor nem megy a munka.
Csak az esik nehezemre, hogy sok fiatalt nem tudtam megtanítani: legyenek becsületesek, és dolgozzanak úgy, mintha a gyár az övék lenne. Hiába magyaráztam nekik, hogy a rongy nem szemétbánya, hanem aranybánya, nem törődnek azzal, hogy a munka folyjon, elég, ha a nap múlik.