Rend van a lakásban, csak a Krisztus-kép lóg a természetesnél alacsonyabban, eltelik egy negyedóra, amíg rájövök, hogy egy vízfoltot takar el a falon. Ugyanezt a célt szolgálják a díványpárnák is.
A házigazda, az öreg hajós még nincs idehaza, kiment a présházba, tyúkokat nevel, ennivalót vitt ki nekik.
– Ha beszélgetnek – mondja a felesége –, vigyázzon rá, mert nagyon beteg, elmeszesedtek az erek a szívén. A múltkor összeesett a konyhában, alig tudtam behúzni ezt a nagy, százhúsz kilós embert.
Pont délben megjön az öreg hajós, széles vállú, vastag lábú ember, alig látszik kövérnek. Mondom neki, hogy hallottam róla, szeretném, ha beszélgetnénk. Szigorúan, de nem rosszkedvűen nézi őszes bajuszát. – Szó lehet róla. De előbb igyunk meg egy pohár bort.
– A mi családunk régi vízen járó család itt Mohácson, apám is hatvan évig dolgozott a Mefternél. Uszálykormányosként kezdte, és ami ebben a szakmában ritka: megférhető ember volt, ki lehetett jönni vele. Más uszálykormányosok különbnek tartják magukat a hajósoknál, mert ők magukkal hozhatják a családjukat, sőt 9baromfit is tarthatnak. Matróz koromban hányszor a kezembe nyomták a vödröt, hogy mossam le a csirkeszaros ferdekket. Szépen visszaadtam:
– Mosd le te, nekem nem kötelességem.
Azt megtettem, hogy ha a gyerekeik vízbe estek, kihalásztam őket, talán ezt sem kellett volna, hátha ők is uszálykormányosok lesznek.
Apám az uszályról hajóra került, végigjárta a ranglétrát: kiszolgáló matróz, matróz, vitorlás, segédkormányos, kormányos, mikor kiöregedett, felvitték az újpesti raktárba kezelőnek. Ez nagy bizalom jele, mert elég, ha kettévág egy pokrócot, mindjárt van két pokróc, egyet meg elrakhat nyugodtan.
1912-ben születtem, apám akkoriban már jól keresett, úgy indult, hogy én nem kerülök vízre, tisztviselő lesz belőlem. Polgáriba járattak, de nincs mit dicsekednem vele, mert harmadikos koromban belelöktem egy fiút a Dunába, és kitiltottak az iskolából.
Egy darabig otthon maradtam, tanítottam almáért a sokác lányokat, aztán eluntam magam, elmentem a Hangyába fűszer- és csemegekereskedőnek. Három évet töltöttem ott, de semmire se mentem testileg, csak a fejem nőtt. Még fájt is a homlokom mögött pontosan másnaponként, mintha az órát nézné. Lakott akkor Mohácson egy zsidó orvos, a Berger, szoktam segíteni a feleségének, vittem a csomagokat, meghúztam a kerékpár küllőit, hálából megvizsgált, azt mondja:
– Jó fiú, hagyd abba a kereskedőséget, mert a fűszerszag árt neked.
Elmentem erősödni a nagyapámhoz a mohácsi szigetre. Ő vagy negyvenévi hajózás után vett tíz hold földet, 10kiadta művelni, ezentúl csak ő ivott. Én sem dolgoztam, mentem az öreggel kocsmáról kocsmára, és hajtottam a lovakat. Jól éltünk.
Még a tizenhetet sem töltöttem be, mikor a nagyapám azzal állt elő, hogy nősüljek meg. Vegyek el egy púpos lányt.
– Én, púpos lányt?! És ha megyünk pitykézni a rétre, vigyek magammal ásót?
– Ásót, minek?
– Kiásni a púpja helyét, hogy kényelmesen feküdjön.
– Ne ellenkedj már, Ferenc, gondolj arra, hogy gazdag, száz holdja van neki.
Biztos, hogy átszámította az értékét nagyfröccsre. Összevesztünk, a fejéhez vágtam egy pohár bort, otthagytam kocsival-lóval. Csak később derült ki, hogy mennyire igazam volt, mikor nem kezdtem ezzel a lánnyal, olyan harácsoló lélek lakott benne, hogy 1944-ben, mikor Mohácson járt a front, ő kiment a tűzvonalba kapálgatni a földjüket. Úgy átlyuggatták a golyók, hogy teát lehetett volna szűrni rajta.
Hazaszöktem, kértem az anyámtól tíz liter bort, odaadtam a Piukovics sofőrjének, hogy vigyen fel Pestre az apám után, ez a Piukovics cég emeletes autón malacokat szállított. Egy cejgruhában ültem be a vezetőfülkébe, pedig ez az 1929-es tél emlékezetesen hideg volt, négy-öt fagyott malacot is le kellett vágnunk útközben.
Mi is megkínlódtunk az úton, a negyedik nap értünk be a Nagyvásártelepre. Nem ismerem a várost, kérdezgettem, hogy tudnék kijutni Újpestre, egy rákospalotai illetőségű rendőr megszánt, szolgálat után elkísért a 11Mefter-raktárba. Apám meglátott, rám dobta a bundáját, elvitt a Párizsi Áruházba, vett nekem egy öltönyt, az volt életemben az első igazi jó ruhám.
Sleppgyerek lettem, így hívták a bennlakó hajósok fiait, játszottam a haverokkal, vagy beszöktünk Pestre, a moziba. Márciusban betöltöttem a tizennyolcadik évemet, behívat a főnök:
– Te gyerek, tanulj valami szakmát.
Akkor én már kedvet kaptam a matrózsághoz, de oda csak nagy protekcióval lehetett bejutni. Hogy mégis a vízen maradjak, kitanultam hajóácsnak, három évig dolgoztam a supperoknál, akkor lett üresedés, felvettek matróznak.
A Kikeriki flottához kerültem, a hajósok így hívják a Pest és Buda közti átkelő járatot. Már hajnalban szállítottuk a kofákat, a Bristol szálló előtt óvatosan rakodtunk, és filc-mamuszban járkáltunk a köveken, nehogy ott fönn felébredjenek a görlicék. Vasárnaponként hosszú útra indultunk, kiránduló pékeket, kéményseprőket vittünk Horányba, Dömösre.
Hat hónap után áthelyeztek vonalhajóra, vagyis olyanra, amely elhagyja az országhatárt. Hat évig dolgoztam kezelő matrózként, végig követtem első kapitányomat, Házer Ferencet, szolgáltam vele a Tátrán, a Mátrán, a Szigligeten, a Töhötömön, a Gróf Szapáryn, majd az Etele motoroshajón.
1939-ben már vitorlás voltam, jártunk fel Regensburgig, le Belgrádig, megvolt mindenem, de hát azt szok12ták mondani: „Kell a jó? Nem. Kell a rossz? Igen.” Egyszóval elhatároztam, hogy megnősülök.
Dolgozott a hajón egy szakácsnő, aki magával hozta a mostohalányát. Kis molett teremtés volt a lány, tizenhat éves, igyekezett a munkában, de a szakácsnő sehogy sem szívelte őt, ütötte-verte. Én vigasztaltam, hozzám ragadt, el kellett venni.
Bejelentettem a szándékomat az irodában, kérdezik:
– Volt-e katona?
– Nem eddig, mindig felmentettek. Most már elmaradt korosztály vagyok.
– Márpedig szabály, hogy nősülés előtt minden hajósnak el kell mennie sorozásra.
Elmegyek, levetkőzök a bizottság előtt, az orvos meg sem vizsgált, rám néz és int:
– Álljon oda.
No, ezen túlestem – mondom magamban, felöltözök, ki akarok menni a kapun, a katona megállít.
– Hol a papír?
– Engem elengedtek, alkalmatlan vagyok.
– Menjen vissza, kérjen írást.
Visszamegyek, kiderült, hogy az „álljon oda” azt jelentette: beváltam. Három hónap múlva behívtak, megnősülni is csak úgy engedtek, ha aláírunk egy papírt, hogy a feleségem nem tart igényt segélyre a hadseregtől.
– Akkor miből fogok élni? – kérdezte a feleségem, ez a jó asszony.
– Költözz ki Újpestre az apámhoz, a többit bízd rám.
A folyamőrökhöz kerültem, legalább nyolc évvel idősebb voltam a többieknél, nem hagytam parancsolni ma13gamnak. A szakaszvezető rám ordított, betakartam a fejét úgy, hogy az orvos száz pengőért rá sem nézett.
Kaptam harminc nap menetöltözetet, reggel ötkor és este tízkor teljes menetfelszerelésben kellett jelentkeznem. A szakaszvezető kevesellte a büntetést, felíratott mindkettőnket ezredkihallgatásra Iszkera alezredeshez.
Én ismertem ezt az Iszkerát, valaha Mohácson szolgált. Még gyerekkoromban kaptam egy kereskedőtől csempészcigarettát, szívtam a városban, észrevették nálam, bevittek az őrsre, hogy honnan szereztem.
– Elengedlek, te gyerek – mondta akkor Iszkera –, de ígérd meg, hogy ha megnősz, folyamőr leszel.
Arra is emlékeztem, hogy nagy szent szar volt, ha valamelyik katonája papról álmodott, másnap elengedte szabadságra. Mikor bementünk kihallgatásra, bal kezembe kaptam a sapkámat, és elüvöltöttem magam:
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
A szakaszvezető meg csak állt ott, nyögni sem tudott, a vége az lett, hogy Iszkera őt kikergette, engem pedig megdicsért. Megígérte, hogy hamarosan leszerelnek, semmi kedvem sem volt lenyomni a három évet.
Amúgy nem panaszkodhattam, a folyamőrség elit fegyvernem volt, a tengerész Horthy kedvence. Ahányszor elmentünk a Vár előtt, felhúztuk a lobogót, és vigyázzban álltunk, a születésnapján mi adtuk az őrséget a palota előtt. Kimenőre kamgárnruhát, sárga félcipőt viseltünk, az ételt tányérban kaptuk, nem csajkában. Nyolcvankét kilóval vonultam be, tíz hónap alatt felerősödtem százhúszra.
1939 őszén riadóztak minket, elindultunk a hajóval, bujkáltunk a felső vizeken, úgy hírlett, lerohanjuk 14Csehszlovákiát, és ránk vár, hogy elfoglaljuk Komáromot. De aztán rendeződött a helyzet, visszajöttünk Óbudára.
Karácsonykor leszereltek, a kapitányom, Házer akkor lent szolgált Baján a Gróf Szapáryn, utánamentem. A rossz parancsnokot a hajósok „bőrönd”-nek hívják, mert nem segít semmit, csak terhére van a hajónak, hány ilyen átöltözött huszártisztet láttam, aki csak kiabálni tudott. Házer viszont lentről, matrózból lett kapitány, ismerte a vizet és a szolgálatot.
Másodkormányos lettem nála havi kétszáznegyven pengős fizetéssel, ezt a Mefter elküldte a feleségemnek, mi a hajón kilométer-tonnapénzt kaptunk, mindig annak az országnak a valutájában, ahol kikötöttünk.
Egy darabig iskolahajó feladatot láttunk el, az érettségizett gyerekeket adták hozzánk kezelő matróznak. Máshol fél évig szolgáltak ebben a beosztásban, nálunk elég volt három hónapig, ha ezt kibírták, elmehettek kapitányhelyettesi tanfolyamra. Meghajtották őket, hogy a bolhák vízipólóztak a hónuk alatt, a hajónak ragyogni kellett, a ferdekkünkről meg lehetett enni a túrós tésztát.
1941-ben, amikor megtámadtuk Jugoszláviát, újra berántottak a folyamőrséghez. A Badacsonyra osztottak be, volt ugyan nekik kormányosuk, de csak a belső vizekhez értett, a határon túl nem ismerte az utat.
Elmaradt csapatokat, utánpótlást vittem, vigyáztam, hogy ne keveredjek bele semmibe. Szép volna a háború, csak ellenség ne volna benne. Néhány hajós viszont had15vezérnek képzelte magát, a saját szakállára kifutott a Drávára, és géppuskával lövette a part menti falvakat. A jugók sem felejtették el, még ma is listán tartják a nevüket, nem engedik be őket az országba.
1943-ban mindjárt úgy indult az év, hogy elpattant egy drótkötél, és úgy megvágott, hogy még a bundán keresztül is elrepesztette a hasfalamat. Mire felépültem, betöltötték a helyemet, hajóról hajóra dobáltak, csak 1944-ben mehettem vissza a Szapáryra. Ekkor már nem Házer Ferenc volt a kapitány, hanem Velmár Lajos, ugyancsak derék, vízen járó ember.
A nagy vérengzés idején éppen lent jártunk Újvidéken, a telelőből láttuk az irtást. A tüzelőtelepen, a fadepóban halomban hevertek a halottak, a Dunán nyolcasával összekötözve úsztak le a szerb hullák. A háború elején, amikor a magyarok mentek előre, én is tapsoltam, de most megijedtem, ennek még rossz vége lesz.
Örültem, mikor kiadták a gőzparancsot, és továbbmehettünk, hatvan kilométerre Újvidék alatt macskáztunk le.
A szakácsnőnek felfordult a bora, szerette volna eladni, azt ajánlotta, főzzünk egy nagy halászlét, a faluban úgyis olcsó a hal, csak nyolcvan fillérbe kerül egy kiló ponty, ha jó csípősre főzzük, utána elfogy a bor. Meg is történt, jól berúgtunk, éjszaka ki is mentünk a kuplerájba.
Reggel indítani akarok, nem mozdul a kormány, megnézem: hát rászorult a kerékre egy hulla, megértettem, miért olyan olcsó a hal, a ponty szereti a hullát. Kiokádtam az egész vacsorát.
Lementünk Moldovába, leadtuk a vontát – így hív16ják az egy hajó által vont uszályok összességét –, jöttünk visszafelé szénnel, koksszal, papírral. Útközben látom, hogy az újvidéki hídon nem magyar őrszem áll, hanem német. 1944. március huszadika volt.
– Megszálltak minket ezek a kurva svábok! – mondtam.
Heinszmann, az első kormányos ott állt mellettem, tolnai sváb ember volt, Volksbundista a lelke mélyéig, nekem esett:
– Már rég meg kellett volna szállni ezt az áruló országot.
Elfogott az idegesség, kirúgtam:
– Nincs semmi keresnivalója itt a kerékállásban. Maga éjszaka vezet, nappal én vagyok az úr. Takarodjon innen!
Heinszmann nem hagyta annyiban a dolgot. Újvidéken leszaladt, és hívta a német tábori csendőröket, szerencsére a kapitányunk feltalálta magát:
– A másodkormányos majd Pesten felel a bűnéért magyar bíróság előtt, maguknak nincs joguk ítélkezni egy idegen lobogó alatt haladó hajón.
A németek elmentek, de a kormányos ezek után úgy nézett rám, mint a véres ingre, hogyha a szájában vagyok, a Dunába köp. Nem segítettünk többé egymásnak, régen felváltottuk egy-egy órára a másikat, hadd tudjon pihenni. Ennek vége lett.
Mohácsnál elvették a vontánkat, visszaküldtek a Kozuly révbe, két-három uszály vesztegelt ott fával megrakodva, hozzuk fel. Csak annyi időm maradt, hogy felvettem a hajóra a feleségemet, segített nekem, amíg én ettem, vigyázott a kerékre.
17A sváb kormányos nem szűnt meg, folyton fenyegetett: érjünk csak fel Pestre, az olyan árulót, kommunistát, mint én, falhoz állítják és kivégzik. Én eltűnődtem: pont most kell nekem meghalnom, alig néhány hónappal a háború vége előtt? Nem sok lehet hátra, Rommel Afrika-hadseregét már szétverték, maradékát én is láttam Jugoszláviában, egy német tiszt egy nagy tengeri teknősbékával fürdött együtt.
Elhatároztam, ha beérünk Mohácsra, megszököm.
1944. április 13-án 21 óra 30 perckor érkeztünk Mohácsra, a városi oldalon, a Bőrgyár előtt macskáztunk le. Azon a napon nem mi voltunk az első hajó, túloldalt a szigeti strandnál már ott horgonyzott az ezer lóerős Westmark német vontatógőzös tíz uszállyal.
A Westmark rakományát persze nem ismertük, csak később derült ki, hogy egy uszály darabárut: szerszámokat, sztearinmécsest, nyolc kokszot, egy pedig negyven-ötven vagon robbanóanyagot tartalmaz, valami újfajta repülőgépaknákat, melyeket Gyurgyevóba kellett volna szállítani. Az uszály fedélzetét pedig telepakolták repülőbenzines hordókkal.
Ha ez a vonta leér, még sokáig tartott volna a háború, ezt Titóék is tudták, egyik repülőgépük már délután ott cirkált fölötte, épp ezért húzódott be sötétedéskor a Westmark a parti fák védelmébe. Bentről Mohácsról is figyelemmel kísérte egy beépített ember, később a németek nyomoztak, és a temető egyik kriptájában rádióleadót találtak.
A Westmark, hogy védje a robbanóanyagos uszályt, a 18hajózási szabályok ellenére két sorban helyezte el a vontát, középre fogva a legértékesebbet, utána leoldotta, és felment a széntelepre szenelni.
Valamivel utánunk, 22 óra körül Mohácsra érkezett a Strauss nevű német vontatógőzös is, nyolc benzines-olajos tankkal, a tankuszályban hatszáz vagon üzemanyaggal. Ő is a szigeti oldalon, a Nödling vendéglő előtt macskázott le, aztán felment szenelni.
Én közben hazamentem a feleségemmel. Velmár nem adott mellém őrséget, hogy nyugodtan megléphessek. Megmosakodtam, ahogy szoktam, kint a fészerben, ledobtam a ruhámat, nem akartam bogarat hazahozni a hajóról, a poloska és a kis svábbogár: a zsandár, ha beveszi magát, nem lehet többé kiirtani, megmássza az embert, de még a kenyeret is. Bent a szobában összepakoltam, vártam az éjszakát, hogy eltűnhessek.
Tizenegy óra felé géppuskasorozatot hallok a víz felől, nemsokára bekopog egy matrózom:
– Kormányos úr, tessék azonnal jönni, nagy baj van.
Mondom a feleségemnek:
– Fiam, itt nincs mese, ha akarsz, gyere te is.
Ahogy kiléptünk, a repülőgépről pont ránk géppuskáztak, nagy hüvelyű lövedékekkel úgy lőttek, hogy a vastag betont elporlasztották. A feleségemet bundástul belelöktem a Büdös árokba, ha nem teszem, ma már nem él. Nem kellett volna tenni. Ahogy mozdulni tudtam, lefutottam a Dunához, lent már állt a bál.
Velmár elmondta, mi történt. 22 óra 30 perckor az ezerkétszáz lóerős cseh Masaryk kerekes motoros jött alulról nyolc tankuszállyal. Teljes erővel haladt fölfelé, nem is szándékozott megállni Mohácson, mivel a kétol19dalt veszteglő uszályok leszűkítették az utat, a biztonságos tájékozódás kedvéért végigfényszórózta a Duna két partját. Nem tudta, hogy fenn amerikai repülőgépek kóvályognak, és keresik a célt.
A fényre leereszkedtek a repülők, és foszforos lövedékekkel géppuskázták a Strauss és a Westmark vontáját. Elsőnek a Strausshoz tartozó olajos Hütting tank gyulladt ki, az olaj a Dunába folyt, a felszínen lángot kapott, nappali fény világította meg a környéket.
Az uszályok oldalára ötven-hatvan év alatt isten tudja, hány réteg kátrányt raktak fel, legalább három centi vastagon borította a vasat, ezen a kátrányon a tűz fellopakodott a fedélzetre. Egymás után robbantak fel a benzines hordók, és mint a fáklya felrepültek a magasba. Másnap minden környékbeli tanya udvarán lehetett találni hordóroncsokat, némelyik átrepült Baracskára. A part mellett égtek az élő fák, a tűz belekapott a strand kabinsorába is, negyven-ötven kilométerre látszottak a lángok, a Mecsekig és Apatinig elvilágítottak.
A Strauss és a Westmark az első géppuskasorozatra elmenekült, a gépek pakurával működtek, pillanatok alatt gőz alá tudtak kerülni, vontájukat sorsára hagyták, ők tudták, hogy mekkora veszélyt rejtenek magukban.
A bombateherrel megrakott uszály kormányosa is felugrott az ágyból, még arra sem vesztegetett időt, hogy felkeltse a feleségét, hanem ingben-gatyában elszaladt húsz kilométerre Baracskára, onnan óvakodott vissza másnap reggel.
A hajóorvosunk átevezett a szigeti oldalra megtudni a tűz okát, egy paksi uszálykormányos megszólította:
20– Doktor úr, mi lesz itt! Ötven vagon robbanóanyag! Nyoma se marad Mohácsnak!
Ő hozta meg a hírt, megijedtek a mohácsiak. A révátkelés emberei a II. Lajos átkelőhajóval oda akartak hajtani, hogy szétszedjék és elszállítsák az uszálycsoportot, de a kis, 120 lóerős motor meg se tudta volna mozdítani. Meg az az igazság, hogy nem is gondolták komolyan, féltek. Elég lett volna a rögzítő köteleket szétvágni, a víz sodra levitte volna az uszályokat, de ezt se merték, a bombateher akármelyik pillanatban felrobbanhatott, és aki a közelben van, azért eljön Csiperke Franci: szabad a karját?! Annyit csináltak, hogy az alsóváros népét kihajtották a házakból a temetőbe, ha meghalnak, ne a romok alól kelljen kikaparni őket nagy vesződséggel.
A hordók pedig csak repültek egymás után a levegőbe, a tűz közeledett a bombákhoz. Velmár körülnézett a parton:
– Mohácsi hajósok, ki kell szabadítani azt az uszályt, hogy ne a város mellett robbanjon fel. Ki megy át?
Rám nézett, visszanéztem, arra gondoltam: miért pont én, akire Pesten halál vár? De arra is gondolnom kellett, hogy az én anyámat is kihajtották a temetőbe.
– Jól van, átmegyek. Adjatok egy liter bort.
Megittam.
– Ki jön segíteni?
Jelentkezett két matróz és egy civil, bepakoltuk a köteleket és a tűzoltóbaltákat a csónakba, elindultunk. A feleségem sikoltozott, elájult, de nem törődhettem vele. Áteveztünk az uszályhoz, minden lángolt.
A robbanószeres uszályt csak hátulról lehetett megkö21zelíteni, mert az élboly körül a víz színén nagy tócsákban égett az olaj. A matrózok segítségével felugrottam, a fedélzet izzott, a csizmám talpa füstölt, pár lépés után elégett a talpam, a vas a meztelen bőrömet sütötte. Vissza!
Kabátomat vízbe mártottam és a lábamra csavartam, úgy próbáltam újra. Átléptem egy ládán, összeolvadt benne a szög, lehetett látni, hogy valaha szög volt, de úgy tűnt, mintha most jött volna ki a kohóból.
Lentről hangokat hallottam, az uszálytestben egy asszony sírt, az uszálykormányos ott hagyta a feleségét a kajütben. Derekamra kötelet kötöttem, a matrózok leengedtek, felhoztam az asszonyt, és kivittem a partra.
A tűzoltóbaltával rávágtam az égő láncra, úgy elpattant, mintha kócból lett volna, egy nagy rántással sikerült a horgony tekerőjének láncait is kiereszteni, a hátsó uszályok megindultak lefelé, elvágtam az oldalköteleket is, így a legveszélyesebb uszály kiszabadult.
Ezt látva megnyugodtak a parton is, a II. Lajos odahozta a kompot a tűzoltókkal, akik vízzel árasztották el a fedélzetet, lehűtötték az uszályt. A Szapáry maga mellé vette, és benyomta az öreg Duna-ágba, a fák közé, itt német katonák nagy falombokkal és rőzsekötegekkel álcázták az uszályt. Csak úgy kíváncsiságból megnéztem a bombákat, szilácsba voltak pakolva, takarosan, mint a csecsemők, nagy szivarra hasonlítottak.
A hatalmas, kokszos uszályokat nem tudtuk eloltani, hiába nyomattuk rá injektorral a vizet, csak annál jobban füstölt. Átvonszoltuk a cigányzátony mellé, megkértem a németeket, lőjenek rá géppuskával, hadd üljenek el, egy sortűz után el is ült mind a hat. Az elsüllyedt 22uszályok aztán 1945-ben, az alacsonyabb vízállásnál felszínre kerültek, a város innen látta el magát szénnel, a sztearinmécsesekkel pedig még Pestre is feljártak kereskedni.
Az ép, megmentett uszályokat a DGT-állomásra vontattuk, délelőtt kilenc óra volt, mikor végeztünk. Ekkor két vagy három amerikai kéttörzsű vadászgép jelent meg fölöttünk, gyorsan eldugtam a hajót a szigeti oldalon a fák közé. A gépek két nagy kört írtak le, fényképeztek, aztán látva a nagy füstfelhőt az elsüllyesztett uszályok fölött, elmentek.
Tizenegy órakor behívtak a városházára, megköszönték a munkámat, és adtak egy új csizmát az elégett helyett. Ha a német megnyeri a háborút, biztos kapok valami lelógó vaskeresztet, de erre én köpök, az egészből csak Mohács érdekelt. Ma is nagyon haragszom a svábokra, ha hallom, hogy magyarul sem tud rendesen, pedig magyar kenyeret zabál, el kell mennem onnan, mert szájba ütöm.
Egyelőre tehát nem sikerült megszöknöm, úgy terveztem, hogy majd útközben, Pakson lelépek. Azt találtam ki, hogy magammal viszem a feleségemet is, mikor bemegyek a faluba, otthagyom a hajón, hogy ne gyanakodjanak rám. Neki biztos nem lesz semmi baja sem.
Már induláshoz készülődtünk, mikor azt mondja egy folyamőr főhadnagy barátom:
– Te, Ferenc, éjszaka a halászok hallották, hogy egy repülő aknákat szórt a Duna fölött. Nem akarom, hogy pánik legyen, csak neked szólok, te se beszélj róla. Ha tudtok, vigyázzatok!
23Megállt bennem az ütő. Az amerikaiak hat- és kilencmázsás fenékaknákat használtak, nem lehetett felszedni, csak felrobbantani. Már magam is láttam egyet, zátonyon akadt fel, számoló szerkezet volt beleépítve, ha a hatvanasra állították be, ötvenkilenc hajót elengedett maga fölött, de a hatvanadikból gyufát gyártott.
Amellett nem vaktában szórták le őket, hanem pontosan telepítették, minden amerikai pilóta mellett egy Titóhoz átállt szerb vonalkormányos ült, ismerték a folyót, mint a tenyerüket, hol hány deci a mélység, pont a hajózási útba dobatták bele az aknákat.
Nem lehetett tudni, nem mi vagyunk-e kijelölve hatvanadiknak, nem akartam magammal vinni a feleségemet. Jött föl a hajóra bőrönddel a kezében, el kellett zavarnom, és meg se magyarázhattam neki, hogy miért. Sírva ment ki a járódeszkán, azt hitte, másképpen határoztam, és őt kihagyom a terveimből.
Magunkkal vittük viszont az uszálykormányos feleségét, akit én hoztam fel a kajütből. Az asszony Patajon lakott, haza akart menni a szüleihez, hozta az egész szajrét, amit a férje összeszedett az úton, volt egy parasztszekérre való konzerv, textília, zsír.
Este odajön hozzám, szép szál, derék asszony volt, akkora mellekkel, hogy rá lehetett volna könyökölni, nagy szőke kontya volt, és áttetsző fehér bőre. Vajat hozott, bekente égett talpamat:
– Kormányos úr, én magában látom a megmentőmet, csak magában bízom. Van tizenhatezer pengőm, odaadom, vigyázzon rá.
Azzal elővesz tizenhat lila hasú ezrest, nem tudom, honnan szerezte, de alighanem Oláh Gergely felől, vagy24is a férje csaklizta valahonnan, mint mondtam, az uszálykormányosoktól minden kitelik.
– Asszonyom – feleltem –, semmi szükség rá. Ezen a hajón egy nagy család él, ha este letesz valamit az asztalra, reggel is ott találja.
– És ha ellenőrzés jön?
– Akkor is jobb helye lesz magánál, engem mindig elsőnek kutatnak át. Ha megengedi, én mutatnék egy jó rejtekhelyet.
– Tessék.
Fogtam a pénzt, és ahogy ült előttem, beleraktam a melltartójába. Itt, pontosabban a melle helyén a csontok között találták meg a pénzt 1952-ben, mikor az asszonyt kiszedték a Dunából. De akkor még élt az asszony, nagyon is élt, egy nap háromszor is átöltözött a kedvemért.
Késő este értünk Dunaszekcsőre, a falu alatt állt a Masaryk, kapitányát egy német tiszt agyonlőtte fent a parancsnoki hídon, azzal vádolták, hogy szándékosan adott fényjelet az amerikai repülőknek. Bent a szekcsői stégnél ott vesztegelt a Strauss és a Westmark is, éjszaka eddig futottak. Az aknák miatt nem mertek nekivágni az útnak, várták, hogy valaki kipróbálja előttük.
Mi is lemacskáztunk, egy szolgálatvezetőt hagytunk a kerékállásban, ponyvát terítettünk a kéményre, hogy a fehér perem ne világítson, és lefeküdtünk. Éjfél felé átjött az asszony, épp a bolond perceket jártuk, mikor hallom, hogy jönnek a repülők, még a munka dandárja közepette is megálltam és figyeltem, de a repülők nem bombáztak, elhúztak fölfelé a folyón.
Reggel négy órára szólt a gőzparancs, ötkor elindultunk. Ahogy feljött a nap, én vettem át a kereket. Zöld25árban haladtunk, erős volt a víz sodra, nem lehetett a szokásos úton vinni az uszályt. Őszintén szólva féltem egy kicsit, mondom az első kormányosnak:
– Maradjon itt fent, aludjon a kerékágyban! – itt szokott pihenni az ügyeletes.
De a sváb felfújta magát.
– Nem beszélek magával, maga spicli! – azzal felvette a bundáját, és lement a kajütbe.
Mikor 1952-ben eljött értem a tolnai rendőrség, hogy segítsek felismerni a halottakat, a kormányos bundában feküdt az iszapban, derékszíját megcsatolta, sapkáját a kezében szorongatta, mintha Hitlerhez készülne panaszra.
Biztos, ami biztos, gondoltam, azért én mégis felkeltem az embereket. Riadóztattam, de a legtöbb azt gondolta, hogy még öt percet alhat, nem sietett. Ezért az öt percért mindegyikük az életével fizetett, mert a hajó aknára futott.
A vitorlás épp jelenteni akart, feltette az első lábát a kommandóra, mikor bekövetkezett a robbanás, a vitorlás gyomra egyből felnyílt. Velmárt és engem a robbanás felrepített, fejünkkel átütöttük a kerékállás fedelét, és beleestünk a vízbe, szerencsésen megúsztam, csak az egyik oldalamról jött le a ruha meg a bőr.
Tizennyolc emberből öt menekült meg, az asszony is meghalt, egyik matrózunk hulláját Szekcsőn szedtük össze. A Schönbrunn nevű osztrák uszályhajó halászott ki minket, amely ápolónőket vitt lefelé a frontra. A fedélzeten helyeztek el, mellettem egy matrózunk feküdt, minden bordája eltörött, csak a pokróc tartotta össze a szívét. Egy suszter le akarta húzni a gyűrűt a kezéről, 26a matróz ujja megpüffedt, nem engedett, erre rángatni kezdte.
– Nem ér rá magának? Egy óra múlva meghal.
Aztán átvett egy magyar hajó, és bevitt a mohácsi kórházba.
A robbanástól még sokáig rángatózott a fejem, a kórház után kimentem pihenni a hegyre a présházunkba. Onnan jártam fel hetenként Pestre a Hold utcába, német katonai orvosok vizsgáltak, mindenáron munkába akartak állítani, mert nagy szükség volt vonalkormányosokra, én viszont már szerettem volna befejezni a magam háborúját.
Nem sikerült megmalotáznom az ügyet, egy hónap múlva kiírtak, felhívattak Pestre, onnan pedig különleges rendelvénnyel leküldtek magyar-Komáromba. A vonatnál katonai autó várt, kivitt a kikötőbe, Tóth Feri bácsi, a régi első kormányosom már ott lakott a szálláson.
– Mit keresel itt, Feri bácsi?
– Amit te, Feri. Én leszek az első, te a második.
– Nincs is hajó.
– Ne félj, már jön le Gönyüről a Kazán, utászokat viszünk.
Egy hídtagot akasztottunk a vontató után, felvettünk rá egy falura elegendő utászt, és gyerünk Pestre. Szentandrásnál jártunk, mikor túl sok repülőt láttam az égen. Mind egy helyre igyekezett, megéreztem a büdöset, lemacskáztunk, aznap éjszaka bombázták le az újpesti hidat.
Lejöttünk Dunaföldvárig, itt már akna aknát ért, ki 27akartuk küldeni az embereket, menjenek inkább az országúton, de a németek visszadirigálták őket a hídtagra. Letértünk a hajózási útról, inkább a partot kotortuk, háromdecis vízben haladtunk. A kerékállás körül homokzsákokból mellvédet építettünk, az állás fedelét meg bemeszeltem, nem akartam azt is a fejemmel kiütni, mint a Szapáryn.
Mikor megérkeztünk Bajára, még állt a híd a Dunán, lent a Sárosparton kötöttünk ki. Mosakodás közben láttam, hogy jönnek a repülők, és szórják a láncos bombákat, négyesével-ötösével voltak összekötve.
A hídnak vége lett, a roncsok belezuhantak a Dunába. Mi tehát a legjobbkor érkeztünk, a hídtagot beemelték kisegítő hídnak, a Kazán meg bokszolt a két part között, amíg le nem jött Pestről egy kis átkelőhajó.
Lementünk Apatinba, majd Vukovárra uszályokért, de a németek feltartóztattak, és átküldtek minket Újvidékre, hozzuk fel a léggömbzár ballonjait és a védőágyúkat, nyolc uszályt pakoltunk meg vele. Újvidéket elhagyva már egyre gyakrabban láttunk menekülőket lovas kocsikon, kiabáltak, hogy vegyük fel őket, de a németek nem engedték.
Nestinben a partizánok már megszállták a falut, tűz alá vettek minket, a fő gőzcsövünkről lelőtték a pakolást, ha egy fél méterrel arrébb megy a golyó, és elvágja a csövet, ott maradunk örökre.
Így valahogy el tudtunk menekülni, de sok halottunk volt, némely biztosító ágyú tüzelőállásában három-négy német katona feküdt. Később tanultam meg becsülni a szerencsénket, mikor láttam, hogy végig a Dunán elültek a hajók, a híres Kollowrath vontató is felrobbant, 28a robbanás ereje egymás hátára dobálta a hat-hétszáz tonnás uszályokat.
Feljebb megálltunk szerelni. Orosz foglyok pakoltak, addig mi körülnéztünk a környéken ennivaló után. Bent, messze a parttól találtunk is egy tanyát, ahonnan mindenki elmenekült, csak egy kuka maradt, ott ült a napon, és egy réztrombitát fújt.
– Van valami étel? – kérdeztük.
– Vigyetek, amit akartok.
Megrakodtunk, én kiválasztottam magamnak külön három libát: egy gácsért és két tojót, nagy testű bácskai fajták voltak, gondoltam, hazaviszem az asszonynak, foglalkozzon velük.
Óvatosan hajóztunk tovább, hol az egyik, hol a másik part védelmébe húzódtunk. Szerencsénk volt, fogtunk például egy ejtőernyőn leeresztett nagy fémszivart, az amerikaiak küldtek benne géppisztolyokat a partizánoknak. A fegyvert be kellett volna szolgáltatni, de mi eldugtuk. Vukováron pedig úgy jártunk, hogy láttuk, mikor a túlsó part légitámadást kapott, egymás után robbantak fel a túlsó parton a lőszeres vagonok.
Egy német járőr feltartóztatta a hajót.
– Menjenek vissza Újvidékre.
– Minek? Ott már nincs semmi.
– De van.
Vissza kellett fordulnunk. Délután háromkor érkeztünk Újvidékre, a kikötőparancsnok elküldött minket olajért. Nekem semmi kedvem nem volt hozzá, mondtam a kapitánynak, húzódjunk be valahová, együnk valamit, és aludjunk. A gárdonyi Duna-ágban találtunk egy alkalmas öblöt, megálltunk. Elővettük a dugesz 29fegyvereket, kimentünk a partra vadászni, lőttünk egy vaddisznót. A szakácsnőnk már rég megszökött, magunk főztük meg a disznót, felakasztottuk a fedélzetre, aki éhes, vágjon belőle.
Éjszaka hallom, hogy morog a víz, felköltöm a kapitányt. – Jön valami.
– Dehogy jön ilyenkor.
– Hallgasd meg a vaskorláton.
De akkor már nekünk is koccant egy német motoros.
– Maguk itt döglenek, mikor Sósváron várják magukat?! Azonnal induljanak, ott majd megkapják a további utasításokat.
Mit volt mit tenni, éjszaka nekivágtunk a víznek. Sósváron már ott állt a szerb Vojvoda Stefanovics, de német személyzettel, csatlakoztunk hozzá. Persze szó sem volt olajostankokról, le kellett mennünk Belgrádig, és el kellett hoznunk a menekülő németeket.
Többé már semmit sem bíztak a tetszésünkre, a kapitánnyal nem törődtek, a kapitány úr csináljon, amit akar – mondta a német parancsnok, de mellém odaállítottak egy őrszemet, aki végig a bordáim között tartotta a géppisztoly csövét.
Az egyik partot még a németek birtokolták, de a túlsó már mindenütt az oroszok és a bulgárok kezében volt. Belgrád előtt a Dunából egy egész hajóerdő állt ki, lefelé tartottak, de a román megfigyelő azt jelentette, hogy nem lehet átmenni a zuhatag alatt, a hajók lebocsátották a horgonyt, a partizánok csak erre vártak, aknákkal szétlőtték mindet, háromszázötven hajó pusztult el egy rakáson.
Később kiderült, hogy a zuhatagi rész járható, a ro30mán megfigyelő félrevezette a németeket. A legmagasabb szikla csúcsán akasztották fel, és hetekig otthagyták, hogy minden hajós lássa, aztán valaki lelopta a testét.
Belgrádban három partraszálló szerelvényt és egy utász pontonhidat akasztottak utánunk, felvettük az utolsó menekülőket is. A régi fekete-tengeri német flotta három vezérkari tisztje már csak úszva tudott megszökni a városból, zergenadrágban, de mezítláb kapaszkodtak fel a fedélzetre.
Láttam a vízen egy kis német Schutzpolizei motorost, el akarták süllyeszteni, nehogy az oroszok kezére jusson.
– Ne bántsátok, adjátok nekem.
Odaakasztottam az uszály mellé, mint egy vezetéklovat. Arra gondoltam, ha valaha vége lesz a háborúnak, és én visszajövök Mohácsra, milyen nagy üzletet csinálok vele, fuvarozom át a piacra a gazdag szigeti kofákat.
Átértünk magyar területre. Batinán magyar parti tüzérek lőttek ránk, fel kellett húznunk a lobogót, hogy észhez térjenek.
Apatinban a német tiszt megállította a hajót, és kiszállt, mondta, hogy menjek vele. Tudni kell, hogy mikor a németek kezdték elfoglalni Európát, az apatini svábok írtak egy levelet Hitlernek, hogy csatolják az ő falujukat is Németországhoz, és legyen totális háború.
– Most azt akarom megmondani – magyarázta nekem a tiszt –, hogy örülhetnek, mert itt van a totális háború.
Bementünk az apatini kocsmába, csupa öreg sváb ült a padokon, kezükben egy üveg sörrel. A tiszt felállt az asztalra.
– Uraim, itt a totális háború, a Führer számít önökre.
31Abban a pillanatban kiürült a kocsma, megittunk mi is egy üveg sört, és visszamentünk a hajóra.
Már úgy látszott, hogy haza tudom csempészni az én kis motorosomat, mikor egy német vízi felvigyázó észrevette. Ez minden vízi járművet felrobbantott, még a halászladikokat is, a Schutzpolizei csónaknak sem kegyelmezett.
Este nyolc, fél kilenc felé értünk Mohácsra, alig lehetett manőverezni a vízen, mert az összes uszályt lesüllyesztették a Dunába. A mi uszályainknak is ugyanezt a sorsot szánták, én készültem rá, hogy drótkötéllel áthurkolom mindegyiket, hogy majd annak idején, ha kell, könnyebben ki lehessen emelni.
Leadtuk a pontonhidat, egy doboz Vardar cigarettával és egy láda cukorral hazamentem. Otthon az anyám félrehív, és elmondja, hogy amíg én odavoltam, éjszaka férfiak jártak a feleségemhez. Még veszekedni sem volt időm, mikor rozettás tisztek kopognak be hozzánk: éjfélkor indulnunk kell, tovább kell vinnünk a pontonhidat.
Elfutott a háborús idegesség, elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, én Paksnál lelépek, de Tóth Feri bácsi sírt:
– Kísérj fel Pestig, Feri, ez a te szakaszod, te tudod, hol vannak az aknák. Nekem lányaim vannak, ha felrobbanok, ki neveli fel őket?!
Ráálltam, jól van, felmegyek Pestig. Baján lelőtték a kémény tetejét, egy másik becsapódástól szétment a kormányszerkezet, találomra rángattam a kereket. Felértünk Pestre, az újpesti hajógyárnál bepakolva ott állt az apám is, kicseréltem nála a bundámat egy jobbra, akkor már az isten sem tarthatott vissza a szökéstől.
32A német őr, aki vigyázott rám, megsejtett valamit, mert egy pillanatra sem tágított mellőlem. Amúgy igen udvarias ember volt, nagyon tisztelte a nőket és a családias érzést. Már készültünk, hogy indulunk tovább Regensburg felé, előtte szabadságot adtak nekünk, mondom a németnek:
– Szeretnék kimenni a nővéremhez, Kispestre.
– Jól van, majd elkísérem.
Persze hozta magával a géppisztolyt is. Felszálltunk a villamosra, törtem a fejem, hogy lehetne megszökni tőle. A Nyugati pályaudvarnál felszállt egy szép, szőke lepke, odaférkőzök mellé:
– Kedves hölgyem, tenne nekem egy szívességet?
– Szemtelen! Hogy mer maga engem leszólítani?
– Van egy százasom, odaadnám.
– Miről van szó?
– Mikor odaérünk a Rákosi Jenő-szoborhoz, kiáltson egy nagyot, és legyen rosszul, és essen az én német katonám felé.
– Jól van, csak adja ide a pénzt.
Arra számítottam, amilyen príma udvarias ember, felfogja a nőt, és rólam megfeledkezik. Így is történt.
– Luft! Luft! – kiabálta. – Némen zi plácc!
Én meg leugrottam a villamosról, fel egy 44-esre, a rendőr segített felkapaszkodni.
A vonatra már nem fértem fel, a vagontetőn lejöttem Pusztaszabolcsig, majd átvergődtem Pécsre, de onnan semmi jármű nem vitt sehová, én pedig nem azért vagyok hajós, hogy szeressek gyalogolni.
Maradt nálam egy piros papír, amit még a németektől kaptam, minden eszközt igénybe vehetek, hogy a cé33lomhoz jussak, ezzel szereztem egy kocsit Villányig. Egy menekülő rendőr csatlakozott hozzám, egy rókacicát hozott a feleségének, Szegeden lopta valamelyik üzletből, meg egy puskát.
– A puskát, azt dobd el, pajtás, ha velem akarsz jönni.
Csak éjszaka kopogtam be a feleségemhez, egész nap kint bujkáltam a présházunkban. Nem sokáig maradhattam nyugodtan, mert a csendőrök értesítést kaptak Pestről, hogy megszöktem, egy csendőr a nyomomba vetette magát, hiába bújtam idegen pincékbe, bozótba, mindenüvé követett.
Nagyon készültem rá, hogy bevárom egy farakás mögött, és bemérem az agyát, de nem bánthattam, ha agyonütöm, a csendőrök és a németek mind rám szállnak. Bújkáltam tovább, ha lefeküdtem, nem tudtam, hol kelek fel.
Az oroszok sokáig nem tudtak átjönni a túlsó partról. Rohamcsónakokkal próbálkoztak, de a németek ágyúikkal behúzódtak a pincékbe a batinai hegy oldalán, és onnan lőttek, vörös lett a víz. Aztán jöttek a repülők, egy óra múlva még a torony is a földön volt Batinán.
Jöttek egymás után az orosz hajók, nevük nem volt, csak számuk: 221, 337. A Dunával ismerős szerb vonalkormányosok vezették őket, a 221-est régi ismerősöm, a zimonyi Szávó. Mohácsra érve megbetegedett, maláriát kapott, nem volt, aki továbbvigye a hajót. Az oroszok kérdezték, kit ajánl maga helyett. Szávó engem mondott.
A révész felhozta hozzám a hegyre a hajó parancsnokát és négy matrózt, mentegetődzött.
34– Ne haragudj, Feri, nagyon rám parancsoltak.
Az oroszok nekem szegezték a géppisztolyt.
– Német vagy?
– Magyar vagyok, itt az igazolványom.
A parancsnok megnézte, aztán mondja, hogy a kollégám küldött értem, mert megbetegedett.
– A Szávó beteg? Elmegyek hozzá.
– Azt nem, ő messze van, nekünk meg most kell a kormányos.
– És a pincémmel mi lesz, ha el kell mennem?
– Ne félj!
A pincére kiírták: „ez a tengerész kommandóé”, senki sem mert hozzányúlni. Anyám látta, hogy a katonák közel jönnek, elolvassák, és tisztelegnek.
A 221-es delejes orrú volt, felszedte az aknákat, és messze a hajó orra előtt felrobbantotta. Óránként negyven kilométerrel mentünk, mint a szél, és egyszerre két vagon lőszert is felvittünk. A Dunáról lőttük a várost, a Citadellát, a part menti védőállásokat. Azt kérdezi a parancsnok:
– Nos, Ferenc Ferencovics, van itt valahol egy ellenséged? Most befűthetünk az illetőnek.
Eszembe jutott, hogy még a háború elején volt nekem egy vámügyem. A kapitányom, báró Podmaniczky becsempészett a hajóra egy csomó értékes szőnyeget, mikor a fináncok rajtakapták, szólt nekem, hogy vállaljam magamra, a bíróság előtt ő majd kiment. Persze a tettek helyén a kisebb gondja is nagyobb volt ennél.
– Kapitány elvtárs, ott a Vámpalota, tele van németekkel, ha nincs akadálya, lövessen oda egypárat.
Tíz perc múlva égett az egész épület, megdörzsöltem 35a kezem: na, ezt az ügyet nagyjából elintéztük. Amilyen pechem van, 1949-ben kiderült, hogy a Markóban őrizték az iratokat.
Visszajöttünk Mohácsra, le kellett állnunk a hajóval, mert a gép csigáján eltörtek az összes levelek. Kivontattuk a partra, és Bádemer Szepivel megcsináltuk. Ez volt náluk az utolsó munkám, véget ért a háború. A kapitánnyal kezet fogtunk, adott egy fényképet, de elfelejtette ráírni a címét, nem tudom, hogy kéne kerestetni.
Újra a polgári hajózáshoz kerültem, 1946-ban én tűztem ki a Dunán a hajózási utat bójákkal, villogó lámpákkal.
Otthon a családban tovább romlott a helyzet. A feleségem tovább folytatta kalandjait.
– Vedd tudomásul – mondom neki –, nem tűröm, hogy egy lyukra több róka járjon.
– Aki hónapokra itthagyja a feleségét, annak egy szava sem lehet.
Azt akarta, hogy mondjak le a vízen járó életről, gondolkodtam: megér-e annyit az egész asszony, de az anyám is erre kért, a békesség kedvéért, gondoltam, megteszem. De a Meszharttól nem lehetett csak úgy egyszerűen eljönni, valami ürügyet kellett találnom.
Egyik reggel ballagok le a stégre, megdöbbenve látom, hogy egy nagy óceánjáró hajó vesztegel a part mellett, az amerikai–görög Szmirna. Ez a nagy vízkiszorítású hajó csak azért tudott feljönni Mohácsig, mert a Fekete-tengertől egész idáig minden Duna-híd fel volt robbantva. Bementem az irodába, de még mindig a Szmirnát néztem. A parti kormányos fogad, az olyan diszpécserféle a hajózásban.
36– Na, Ferenc, kölcsönadtunk.
– Kinek?
– Az amerikaiaknak. Te viszed a Szmirnát Belgrádba.
– Vigye, aki hozta.
– Nem lehet, a kormányosuk elszökött, menned kell.
– És hogy jövök haza?
– Adunk egy írást, azzal jelentkezel Belgrádban a révparancsnokságon, ott majd kapsz kocsit.
El kellett vállalnom, de megmondtam, ha baj lesz, nagy baj lesz.
Ezerkétszáz nemibeteg nőt szállítottunk le a belgrádi kórházba. A két nap alatt, amíg beértünk, nem bírtam egy falatot se lenyelni. Úgy féltem, hogy kétszer is nekivittem a hajót a felrobbantott hidak pilonjainak.
Lent Belgrádban jelentkeztem a révparancsnokságon, kértem kocsit. A révparancsnok, egy alezredes elolvasta a Meszhart levelét, beleköpött, és visszaadta:
– Menj gyalog, barátom! – és ujjaival mutatta, hogy kell rakni a lábaimat, ha haladni akarok.
Két hét múlva értem vissza Mohácsra, a fehér hajósruhám színfekete volt. Haza se mentem, beköszöntem a Meszhart-irodára, és megmondtam, ha ennyit ér a garanciájuk, köpök rá, holnap leszámolok.
Nem volt érdemes otthagynom a biztos állást, a vizet azért az asszonyért. Nem becsülte meg magát. Egyik este halászlét főztem fent a hegyen ismerősöknek, nem volt kedvem mulatni, elosztottam a halat, és hazajöttem. A feleségemet nem találtam otthon, rögtön tudtam, hol kell 37keresni, a három barátom közül az egyiknél biztos ott lesz. Rittig úgy volt, megpofoztam őt is, a stricit is, eztán elváltunk.
Sok idő telt el azóta. Elmondhatnám magának, hogy kerültem börtönbe, és hogy lettem rab létemre élmunkás a komlói kőbányában, de mindez nem érdekes. Hiába voltam ügyes, mint kevesen, a háború megette az én életemet is.
Megöregedtem, és ez rosszul esik nekem. Hiába beszélnek, hogy az öregség tisztesség meg becsület, erre csak legyintek. Az, hogy valaki megöregszik, nem bizonyít semmi mást, mint hogy az ágyúgolyónak nincs szeme.
„1963-ban Magyarországon az értelmiségi szülők gyermekének hatszoros esélye volt a segédmunkás gyermekével szemben, hogy leérettségizzen, és hússzoros, hogy eljusson a diplomáig.”
Magyar Nemzet, 1966. október 30.
A Csuvik Sámuel Szülészeti Klinika egyik különszobájában két terhes nő feküdt: doktor Nyiregyházy Béláné doktor Plank Karola Kossuth-díjas egyetemi tanár és Kovács Józsefné vállalati kézbesítőnő. A külön elhelyezést az indokolta, hogy a két nőt erősen megviselte a terhesség ideje alatt végzett munka, egyiküket a megfeszített tudományos búvárkodás, másikukat az állandó lépcsőmászás, elváltozások és szövődmények léptek fel náluk, koraszüléstől, sőt a magzat eltorzulásától lehetett tartani.
A szülő nők férjei közül Nyiregyházy doktor naponta háromszor bejárt, és tömte pénzzel a személyzetet, Kovács viszont csak akkor jött be, ha összegyűlt egy csomó piszkos inge, ezeket az asszony titokban kimosta, ajándékot egyszer hozott, munkahelyéről, a Tejgyárból lopott néhány csomag érett túrót. Ez a különbség egyáltalán nem érződött a kórházi bánásmódon, az igazgató főorvos éppoly lelkiismeretesen kezelte Nyiregyházynét, mint Kovácsnét a portás.
A két leendő anya hamarosan össze is barátkozott, a hosszú estéken együtt álmodoztak megszülető gyerekükről.
– Ó, én egyáltalán nem félek a szüléstől – mondta 257doktor Nyiregyházy Béláné doktor Plank Karola –, mi Bélával szigorúan tudományos alapon terveztük meg ezt a gyereket. Minden apró részletet megvitattunk, így például szó volt arról is, hogy a férjem szüli meg, de túl keskeny hozzá a medencecsontja.
– Én pedig azért szülöm meg, mert az uram egy nagy disznó. Egy Lehel téri kofának csapja a szelet – persze a nő tele van pénzzel –, talán ez a gyerek majd odaköti hozzám.
– Nekem fiam lesz, és szeretném, ha volna érzéke a zenéhez. Hegedűművészt nevelnék belőle. Milyen szép lesz, mikor fent a pódiumon a reflektorok fényében Beethoven Hegedűversenyét játssza. Ismeri maga Beethoven Hegedűversenyét?
–. Nem, az uram jár versenyekre, de mindig azt a nőt viszi magával. Hála isten, az én kislányom sorsa is biztosítva van, Kuszenda elvtársnő megígérte…
– Ki az a Kuszenda elvtársnő?
Kovácsné hitetlenkedve nézett a szomszédnőjére:
– Maga nem ismeri Kuszenda elvtársnőt?
– Nem.
– Hogy lehet az? Ő a személyzetis nálunk, meg a szakszervezeti főbizalmi. Azt mondta: nyugodjon meg, Kovács néni, történhet akármi, de egy biztos: tíz év múlva is én leszek a személyzetis ebben a hivatalban, és én a maga lányának mindig adok majd egy gépírónői státust. Milyen gyönyörű dolog lesz, csak ül majd a kislányom, és nem kell lépcsőt másznia.
Mint a szülő nők általában, ők is babonásak voltak, hittek benne, hogy gyerekükre szerencsét hoz, ha a szülés előtti utolsó órákban kívánságaikkal összefüggő tár258gyakra „csodálkoznak rá”. Nyiregyházyné egy hegedűt függesztett az ágya fölé, Kovácsné pedig átment az irodába, és az írógépet bámulta.
A vajúdás egyszerre kezdődött a két nőnél. A várt súlyos komplikációk nem maradtak el, a főorvos egyetemi tanárokból álló konzíliumot hívott össze, és a portás is megkérdezte az egyik kertésztől, hogy kell császárt metszeni.
A fájdalmakat Kovácsné hallgatagon tűrte, ez felingerelte a folyton sikoltozó doktor Plank Karolát, ezért a kézbesítőnőt kénytelenek voltak eltávolítani a szobából. Jobb híján a páternoszter egyik fülkéjében ágyaztak meg neki, Kovácsné a földszinten és az utolsó emeleten mindig kiszállt, megvárta, amíg a fülke áthalad a pince-, illetve a padlástéren. Orvost vagy ápolót nem adhattak mellé, de meghagyták neki: ha a tolófájások már kétemeletenként jelentkeznek, azonnal nyomja meg a vészcsengőt.
Mivel sok anya vádaskodott, hogy elcserélték a gyerekét, a Csuvik Sámuel klinikán egy különleges rendszabályt vezettek be: közvetlenül szülés után az anya egy filctollal ráírta a nevét a csecsemő hátára, így elejét vették minden vitának.
Doktor Nyiregyházy Béláné doktor Plank Karola Kossuth-díjas egyetemi tanár is ráírta a nevét újszülöttjére – a túl hosszú név vége, az „egyetemi tanár” épp a gyerek alfelére jutott –, mégsem akart hinni a saját aláírásának, mikor alig egy órával később a kábulatból felocsúdva újra megnézte a gyereket.
259Az egyébként jól fejlett, teljesen normális kislány bal keze helyén a csuklóból miniatűr írógép nőtt ki, az eltorzult inak szabályos billentyűrendszert alkottak, a kis kézen nagyító segítségével még a Hermes Baby márkát is ki lehetett olvasni. Doktor Plank Karola magából kikelve tiltakozott:
– Kérem, itt valami felelőtlen hanyagság történt, az én gyerekemnek nem lehet ilyen keze, talán a szobatársnőm gyerekével cserélték össze, ő kívánta gépírónőnek adni a lányát.
Az ápolószemélyzet azonban ragaszkodott az állításához, a vita eldöntésére egy írásszakértőt hívtak ki, aki megvizsgálta az aláírást a kislány hátán, és a személyzetnek adott igazat. Doktor Plank Karola nehéz szívvel ölelte magához a gyerekét.
– Ó, kislányom, nem lehet belőled hegedűművész!
Nála csak egy boldogtalanabb ember volt a klinikán: Kovácsné. Azon még túltette magát, hogy kislány helyett fia született, de szeméből csurogtak a könnyek, mikor meglátta, hogy a kisfiú torzszülött: egyik karja hegedű alakú, a másik pedig kísértetiesen emlékeztet egy vonóra.
– Ó, istenem, miért büntetsz így engem? Hogy fogom felnevelni ezt a gyereket?
A kisfiú békésen szundikált, míg a páternoszter fülkéje lebegett vele padlás és pince között. Álmában néha összeértette a két kezét – a húrokat és a vonó szőrét vékony idegkötegek pótolták rajtuk –, ilyenkor halk, de csodálatosan tiszta hangok töltötték be a klinikai lépcsőházat.
260A kis torzszülöttek közül először Nyiregyházy Bella Annunciáta hagyta el a klinikát. Doktor Nyiregyházy Béla a rózsadombi villa kapujában várta a hazatérőket, megcsókolta a gyerek arcát, majd doktor Nyiregyházy Béláné doktor Plank Karolához fordult:
– Magának, Karola, nem kell külön mondanom, hogy ez a sajnálatos anomália a gyerek bal kezével egyáltalán nem alterálja a mi kapcsolatunkat. A mi szerelmünk – bár nem nélkülözi a szexuális elemeket – tartalmaz bizonyos efemer spiritualizáltságot is. Á négyzet plusz bé négyzet? – kérdezte lángolva a férfi.
– Egyenlő cé négyzet. Éppúgy, mint szerelmünk elején – felelte doktor Plank Karola, szégyenlősen lesütve a szemét.
Az előre megvásárolt Stradivari hegedű a villa széfjébe került, de a Nyiregyházy házaspár leküzdve csalódottságát, mindent megtett, hogy a gyerek tökéletes nevelésben részesüljön. Szakítottak az elavult, inkább csak empirikus pedagógiai elvekkel, helyette tudományos, egyedi módszereket dolgoztak ki.
Például az etetések időpontját úgy határozták meg, hogy Bella Annunciáta súlyát, magasságát, pulzusszámát, székletének színét és töménységét, valamint a többi meghatározó adatot betáplálták egy elektromos agyba, a kapott eredmény szerint a kislány mindennap köbgyök vonandó kilenc per tangens alfa után három perccel kapott anyatejet, és ennek idősíkba lefordított hetedik és kilencedik hatványakor pedig parajfőzeléket.
Szoptatás előtt doktor Nyiregyházy Béláné doktor Plank Karola gondosan dezinficiálta a mellét, szoptatás alatt francia tudományos folyóiratokat olvasott, ezek ha261tást gyakoroltak a tejmirigyeire, így a gyerek az anyatejjel szívta magába a francia nyelv és a spektrálanalízis alapjait.
A szeretetteljes és tudományosan megalapozott gondoskodás nyomán a kislány minden képzeletet felülmúló tempóban fejlődött. Karján az izmoktól repedezett a ruha, ha csörgőjét játékosan nekivágta a kerítésnek, átszakadt a dupla fonatú sodrony. Értelmileg is messze megelőzte a korát, alig valamivel első születésnapja után Bella Annunciáta papírt fűzött be bal kezének kis írógépébe, és lekopogta élete első önálló szövegét: „Je vous salue mes chers parents.”
Nyiregyházyék nem győztek csodálkozni a gyerek tapintatosságán, ugyanis a többes számú „parents” szó alkalmazásával elkerülte, hogy apja vagy anyja megsértődjön, amiért a másik nevét hamarabb mondta ki. Örömükre csak akkor borult felhő, ha szombat esténként koncertre mentek, ilyenkor elragadtatva és szomorúan nézték a hegedűsök bal kezének vékony, hosszú ujjait.
Kuszendáné, a hivatal személyzetise és főbizalmija még a kórházban meglátogatta Kovácsnét, a szakszervezeti bizottság ajándékát hozta el: a Népszava ötéves előfizetését és egy szem savanyú cukrot. Az anya bárhogy is igyekezett takargatni, Kuszendáné végül mégis észrevette a kisfiú hegedű, illetve vonó alakú kezét, szigorúan kérdezte:
– Mit jelentsen ez, Kovács elvtársnő?
– Nem tehetek róla, Kuszenda elvtársnő.
– Nem ilyen egyszerű a dolog, ebben tendencia van. 262Maga a törzsgárdához tartozik, és régi szakszervezeti tag, érezhette, hogy a hivatal és a szakszervezet többé-kevésbé a saját ügyének tekinti a maga gyerekét, de abban állapodtunk meg, hogy lány lesz, és gépírónő. Ilyen trükkökkel akar minket presszionálni, hogy zenésznek taníttassuk ki?!
– De Kuszenda elvtársnő, én tudom, hogy nem lehet zenész, ez nagyon sokba kerül. De majd ha megnő, valamilyen állást, ha tetszene tudni adni…
– Például hol?
– Az alsódabasi telepünkre be lehetne hozni éjjeliőrnek. Ha jönnek a tolvajok, majd hegedül.
– Ha felkarolnánk a maga ügyét, többé nem volna megállás. Holnap Berziné szülne egy ollókezű kislányt, és követelné, hogy helyezzük el fodrásznak vagy kozmetikusnőnek, holnapután pedig Mezeiné egy fületlen gyereket, hogy tegyük a panaszirodába. Nem, elvtársnő, semmiféle támogatást nem nyújthatunk.
Kuszendáné a Népszava előfizetési nyugtát az éjjeliszekrény szélére rakta, és egy kimért fejbólintással eltávozott.
Kovácsné ezek után még nagyobb szorongással várta a férjét. Rossz sejtelmei be is igazolódtak, mert a gyerek láttán a férfi dühében a földhöz vágta a piszkos tányérokat, melyeket azért hozott be magával, hogy az asszony elmosogassa:
– Tessék, itt van a sok marha könyv meg a televízió eredménye! De ha én kimentem a versenyre, és vesztettem egypár forintot, te mindjárt tépted a szádat. De most aztán hatszáz, nem csinálom tovább ezt a vircsaftot!
263– Hová mész?
– Van egy sporttársnőm a Lehel téren, az megért engem.
– Az a kofa?
– Nem kofa, hanem őstermelő. Vedd tudomásul, hogy őt választom. Az anyámat pedig elküldöm hozzád, tartsd el te a vén boszorkányt, ti úgyis mindig egy húron pendültetek.
Kovácsné teljesen magára maradt a gyerekkel. Kapott ugyan ötszáz forint szülési segélyt, de ennek nagy része arra ment el, hogy kesztyű helyett egy miniatűr hegedűtokot csináltatott Jánoska számára. Pelenkára már nem tellett, ehelyett Népszavába burkolta be, de a gyerek feneke folyton kilátszott a vezércikkekből.
A kis Bella Annunciáta már négyéves korában elnyert egy állami ösztöndíjat, dadája kíséretében Párizsba utazott, és itt hat hónapig tanulmányozta az öregedés elleni küzdelem időszerű problémáit. Tapasztalatairól nagy feltűnést keltő cikksorozatban számolt be a Revue de la Gérontologie című francia szaklapban.
Cikkeit a saját kezén gépelte le, néha egész éjjel hallatszott a finom csontbillentyűk kopogása. A Nyiregyházy házaspár aggódva figyelte a kislány megfeszített munkatempóját.
– Nem gondolja, Béla – kérdezte doktor Plank Karola –, hogy Bella Annunciáta túlzásba viszi a munkát? Havonta négy-öt publikációt ad le.
– És az a rengeteg cigaretta! Naponta két doboz Munkást elfogyaszt, más négyéves gyerek feleennyit sem szív.
264– Nem kellene valamilyen óvatos formában figyelmeztetni?
– Maga is megfigyelhette, Karola, hogy ha nem dolgozik, a bal kezét nézegeti, és sír.
– Igen, ezt én is észrevettem.
– Sajnos, örökölte a maga vágyát, hogy hegedűművész legyen. A múltkor is a kis jobb kezével feltépte a páncélszekrényt, és egész este a Stradivarit pengette.
Doktor Plank Karola felsóhajtott:
– És tudja, mi a szomorú, Béla? Én sem adhatok neki tanácsot, mert még ma sem vagyok képes feladni ezt az illúziómat.
– Mit csináljunk, Karola?
– Holnap újra elviszem Bella Annunciátát a Csuvik Sámuel klinikára, most dolgozik az ortopédián egy olasz vendégsebész, vele is megvizsgáltatom.
Az olasz orvos sem látott semmiféle módot arra, hogy a kislány bal kezét rendbe hozza, sőt azt tanácsolta, ha nem akarják végképp elnyomorítani, tartózkodjanak minden operációtól. Doktor Plank Karola azonban már nem akart megállni a megkezdett úton. A hegedűről lemondott, azt kutatta, milyen más hangszeren játszhatna a lánya.
A kísérletek során Bella Annunciáta sem a fém-, sem a fafúvókát nem tudta kezelni, a pengetős hangszerek pedig magától értetődően szóba sem jöhettek. Doktor Plank Karola zenepedagógusokkal és -technikusokkal értekezett, hogy valamilyen merőben új hangszert konstruáljanak a kislány számára.
265A kézbesítői fizetésből Kovácsné nem tudta volna eltartani anyósát és kisfiát, különféle mellékfoglalkozásokat kellett keresnie. A lakás legvilágosabb és legszárazabb helyiségében, a nagyszobában gombát termelt. A hidegebb szobákban pedig az Állatkerttől vállalt kis farkasokat tanított ordítani.
Az öregebbik Kovácsné egy szövetkezetnek dolgozott, használt ragasztópapírokról nyalta le az enyvet. Az enyvmentesített szalagokat feltekerte, az enyvet pedig egy erre a célra mellékelt tégelybe köpte. Az öregasszony egy kilométer szalagért egy forintot kapott, ha keresni akart valamennyit, még étkezés közben is dolgoznia kellett, enyves szája széléről odatapadt kiskanalak és kávésbögrék lógtak le.
Ilyen körülmények között érthető, hogy Kovács Jánoskát is igen hamar munkára fogták. Egyéves korában már segített anyjának: vonó alakú kezével lyukakat fúrt a gombaspórák számára, vagy megfogta az összegubancolódott papírszalag végét, és kiszaladt vele Gödöllőig.
Esténként, mikor a fáradt asszonyok a falnak dőlve elaludtak a hokedliken, Jánoska még fennmaradt egy kicsit, átment az oldalsó kis szobába, és hegedült. Játékára elhallgattak a vacogó kis farkasok, elengedték egymás fülét, a kisfiúhoz törleszkedtek, megnyalták a kezét, és megfogadták, hogy életük végéig támogatni fogják a náluk gyöngébb, védtelenebb állatokat.
Doktor Nyiregyházyékat minden hónap második és negyedik keddjén meglátogatta Tuba Bálint, egy öreg 266írógépszerelő, ő gondozta Bella Annunciáta bal kezét, megtisztította a finom csontbillentyűket, bekente a kis hengert. A szerelő tudott doktor Nyíregyházyék kísérletezéseiről, hogy megfelelő hangszert találjanak a kislány számára, de nem avatkozott bele, míg végül egyik nap így szólt az apához:
– Nézze, doktor úr, én nem értek a zenéhez, de az a véleményem, hogy nem hangszert kell szerkeszteni a kézhez, hanem a kézből kell kifejleszteni a hangszert.
– Hogy képzeli, Bálint bácsi?
– Bellácska bal kezéhez alkalmaznánk néhány szelepes sípot fújtatóval. Ha leütne a kezén egy billentyűt, levegőt nyomna a megfelelő sípba, és így tetszés szerinti dallamokat játszhatna, olyan volna az egész, mint egy kis zongora vagy orgona.
– Maga ezt meg tudná csinálni?
– Megpróbálhatjuk, kérem, hátha nem sikerül.
A kísérleteket a Nyiregyházy házaspár érdemeire való tekintettel saját ügyének tekintette a Magyar Tudományos Akadémia, a Zenei Alap, a Geobiológusok Pósa Gyula Társaság, a „Vörös Cosinus” elnevezésű nemzetközi antifasiszta tudósegyesülés és még két tucat társadalmi szervezet, a kísérletek költségeit is ők adták össze.
Tuba vékony műanyagból öntötte ki a sípokat, hogy Bella Annunciáta csuklójának minél kisebb súlyt kelljen tartani, a nagy teljesítményű fújtatót egy állványra helyezte el, csak különféle huzalokon és csöveken keresztül tartott kapcsolatot a billentyűkkel, ugyancsak külön tömböt képezett az elektromos erősítőkészülék is.
Az első próbálkozások nem jártak eredménnyel, Bella Annunciátát többször is megrázta az áram, a kis267lánynak azbesztnylon szigetelőruhát varrtak, és rengeteg időbe tellett az is, míg a sípok megfelelő rezonanciáját sikerült kialakítani. Nem egészen két évvel a kísérletek megkezdése után végül mégis készen állt az új hangszer, melyet a feltaláló saját maga és gondozottja tiszteletére tubanunciofonnak nevezett el.
Kipróbálásnál a kislány félve nyomott le egy billentyűt, de felsikoltott örömében, mikor az érintés nyomán mély, búgó hang töltötte be a termet.
Ötéves korában Jánoska már bármelyik, rádióban hallott zenedarabot hibátlanul lejátszotta két eltorzult kezén, köztük néhány olyan bravúr mesterművet is, mint Paganini Moto perpetuója, sőt önálló dallamokat is költött. Taníttatásáról természetesen továbbra sem lehetett szó, de egy szerencsés körülmény váratlanul a kisfiú segítségére sietett.
A szokottnál szigorúbb télben a fűtetlen nagyszobában megkékült az egész gombatermés, Kovácsné félve vitte be a Voszkhoz, meg volt győződve, hogy kirúgják. Legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy egy új, eddig ismeretlen sampionfajtát sikerült kitenyésztenie, mely később „Blue Mond” néven nagydíjat nyert a stockholmi világkiállításon. Egy kiló „Blue Mond” világpiaci ára elérte a két dollárt, ebből Kovácsné a különböző levonások után nyolcvanhat fillért kapott, tizennyolc fillérrel többet, mint eddig.
Elhatározta, hogy a különbözetet a kisfiú taníttatására fordítja, csinos ruhát varrt neki a Népszava külpolitikai rovatából, mely a karib-tengeri válsággal foglalko268zott, zsabó helyett pedig a Központi Statisztikai Hivatal évi jelentését fodrozta ki.
Mivel Jánoska még nem töltötte be az iskolaköteles kort, a zeneóvodában jelentkezett vele. A kisfiút természetesen nem vették fel, kiderült, hogy már évekre előre le van foglalva minden hely, és ha nagy néha vissza is lép egy jelentkező, azonnal pótolja valamelyik becsvágyó anya, aki direkt ilyen alkalomra időzíti a szülését. Jánoska egyébként sem felelt volna meg az óvóda felvételi vizsgáján, mely legalább két idegen nyelv tökéletes ismeretét követelte meg, ezenkívül zenetörténeti tájékozottságot, filozófiai és közgazdaságtani alapvizsgát, valamint a 170 centiméteren elhelyezett magasugróléc átugrását guruló stílusban.
Kovácsné főleg az utóbbit nem akarta elhinni:
– Ötéves gyerekek egy méter hetvenet ugorjanak? Maguk látták ezt?
– Nem, nem is szükséges. Elég, ha az OTP-től és a tanácstól hoznak egy írást, hogy politikai megbízhatóságuk és anyagi helyzetük garanciát nyújt arra, hogy ha akarnák, át tudnák ugrani ezt a magasságot.
Az előcsarnokban Kovácsné találkozott egykori szobatársával, doktor Nyiregyházy Béláné doktor Plank Karolával, aki épp a lányát hozta be magával:
– Á, a kedves Kovácsné! Ez a kisfia?
– Igen. Az óvodába hoztam, szerettem volna, ha felveszik.
– És van valami tehetsége a zenéhez?
– Nem tudom, a múltkor eljátszotta a „Vén cigányt”-t, azt hittem, beleszakad a szívem, főleg annál a résznél, hogy „Zöld a fa ága, víg tavasz járja”.
269– Mert ha nincs érzéke a zenéhez, nem arra született, akkor nem szabad erőltetni. Vétek a gyerek ellen. De ne haragudjon, most mennünk kell, ugyanis Bella Annunciáta a hangversenyére készülődik.
Kovácsné elment a tanácshoz, hátha ő is kaphatna egy írást, hogy Jánoska politikai megbízhatósága alapján, ha akarná, át tudná ugrani a 170 centimétert. Verő Vilmos szociálpolitikai osztályvezető azonban visszautasította ezt a kérést:
– A proletárhatalom nem hajlandó lemondani egy tehetséges munkásfiúról, ott orvosok, mérnökök, tisztviselők, maszek töltőtolljavítók gyerekei közé kerülne, akik megrontanák egészséges osztályösztönét.
– De miért csak az ő gyerekeik tanulhatnak tovább?
– Csodálkozom magán, Kovácsné, hogy öntudatos munkás létére ezt nem érti. A vezető elvtársaknak az az elgondolása, hogy a gazdagok gyerekeit egyetemre és főiskolára kényszerítik, elzárják előlük a fizikai pályákat, hogy a legfontosabb termelő posztokat a gépek és a lapátok mellett a munkásosztály továbbra is a kezében tarthassa. Nem fogom ezt a politikát megingatni egy felelőtlen bizonyítvány kiadásával.
Az OTP-nél szóba sem álltak Kovácsnéval, egy fali táblára mutattak. Az asszony nehezen olvasta az apró betűket:
„A Pénzügyminiszter 18712 (D) + (T) 1967 számú rendeletében meghatározott megbízhatósági kategóriák leírása:
I. Évi egymillió forint jövedelmen felül. Bármilyen ajánlást megkaphat, országhatáron fel nem tartóztatható, vezető állású elvtársak kivételével bárkit kritizálhat, 270évi két halálos gázolás, egy liliomtiprás engedélyezve. Sajtóban nem támadható. Emberhúst nem ehet.
II. Évi egymillió forint jövedelem. Gyereke a felsőoktatási intézményekben nem kötelezhető felvételi vizsgára, kivéve a művészeti főiskolákat. Főosztályvezetővel bezárólag kritizálhat, feketefuvar és feketemise engedélyezve. Kerékpárra fordítva nem ülhet, orrát nem törülheti a kanáriba. Évi ötszáz sikkasztásig adómentes…”
Kovácsné hiába kereste az ő keretének megfelelő osztályt, az OTP-munkatárs udvarias mosollyal közölte:
– Évi százötvenezer forint alatt nincs megbízhatósági kategóriánk.
Ezután Kovácsné a rajkózenekarban próbálkozott, Jánoskát itt sem vették fel. A próbajátékon megfelelt ugyan, de nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy cigány származású. Egészségtelen fehér arcszínével a külföldi turnékon tönkretehette volna azt az illúziót, hogy a magyarság indián eredetű nép. Szerencse a bajban, hogy a zenekar jóindulatú vezetője felkarolta Jánoska ügyét:
– Asszonyom, ha akarja, elintézhetem, hogy a fiát korengedéllyel felvegyék a Zeneakadémiára.
Kovácsné arca felragyogott a boldogságtól:
– Köszönöm, nagyon köszönöm. Milyen szakra?
– Hogyhogy milyen szakra? Hivatalsegédnek.
Munka közben aztán kiderült, hogy Jánoska hegedű alakú keze meglepően jól pótolja a szemeteslapátot, vonó alakú kezével pedig könnyedén felszúrja a folyosón szétszórt papírokat.
271