Thaly Kálmán: Adalékok
Rakonczay Zoltán, akit a szakmai közvélemény a magyar természetvédelem legjelentősebb élő alakjának tekint, hosszú és bonyolult életpályát futott be. Népi kollégistaként került be az egyetemre, később Romániába küldték ki tanulni, Brassóban szerzett erdőmérnöki diplomát. Hazatérve a Földművelésügyi Minisztériumban az erdőrendezést irányította, innen emelték ki a megalakuló Országos Természetvédelmi Hivatal élére. Ezen a poszton elnökök hosszú nemzedékének is becsületére váló munkát végzett el, keze nyomán a természetvédelem oltalma alatt álló területek 12 ezer hektárról 600 ezer fölé emelkedtek, megszületett az Aggteleki, a Bükki, a Fertő–Hansági, a Hortobágyi és a Kiskunsági Nemzeti Park. A rendszerváltás után a minisztérium új urai kezdettől fogva gyanúsnak tekintették, egy autóbalesete után köszöntés és búcsú nélkül küldték el nyugdíjba. Rakonczay ma is aktív, Sopronban az Erdészeti és Faipari Egyetemen ő vezeti a környezetvédelmi tanszéket.
Rakonczay régimódi udvariassággal elém jön az egyetem kapujába és felkísér a tanszékre. Mikor leülünk beszélgetni, megértem, hogy a professzort nem minden alap nélkül nevezik „Bölény”-nek a háta mögött, hatvannégy éves korára is árad belőle valamilyen komor és elszánt erő.
– Mi a különbség a környezetvédelem és a természetvédelem között?
– Amiből sok van, mint például utcából, futballpályából, az a környezetvédelemhez tartozik, amiből kevés, az hozzánk – olyanokat kell ide sorolni, mint a Hortobágy vagy a Fertő-tó, messzebbre tekintve: a Himalája és a ritka majmok. Ha további hasonlatokat kíván, a környezetvédelem az építészetnek felel meg, mi a műemlék gondozásnak, ők a vizekkel törődnek, mi a forrásokkal.
– Melyik ágazat a régebbi?
– A természetvédelem azóta létezik, mióta az ember él, mint 7ahogy korábban volt forrásvíz és vadalma, mint uszoda és nemesített jonatán, úgy előzi meg ez is a környezetvédelmet. Intézményesen is legalább száz évvel hosszabb múltra tekint vissza, 1892-től a Yellowstone-i Nemzeti Park kialakításától eredeztetjük – ez volt egy állam első hivatalos fellépése a természetvédelem területén. Miként a kulturális állapotokat sokan a fogkrémfogyasztás szintjén mérik le, úgy határozza meg a természetvédelem helyzetét a nemzeti parkok száma és színvonala.
A környezetvédelem fogantatása sokkal későbbi, bár korábban is akadtak szórványos nyomok, mint például azok a rendeletek, melyek megtiltották, hogy egyes nagyvárosok központi piacterein éjszaka 11 és 4 óra között a kocsisok hangos kurjongatással biztassák a lovaikat, de az intézményes forma csak 1972-ben alakult ki. U Thant, az ENSZ főtitkára akkor hirdette meg Stockholmban az első környezetvédelmi világnapot, a jelszóra talán maga is emlékszik: ha nem vigyázunk a Földre, szemétdombbá válik.
– Milyen viszonyban áll egymással a két ágazat?
– Bővebb elemzés helyett csak annyit mondok, hogy leginkább a magyar–román barátságra emlékeztet. Sajnos más szervekkel és hivatalokkal sem alakult jól a kapcsolatunk. A vizesek mindent kiegyenesítenek, lecsapolnak, csak vasban, betonban, négyzetméterben gondolkodnak. A mérnök, a bányász, a közgazdász racionális fajta, mi inkább a művészekhez hasonlítunk. Minket bolondoknak tekintenek, akár az erdészeket, akikről sokan azt hiszik, hogy minden tevékenységük kimerül abban, hogy nézik a legelő őzikéket. Az elődöm, Tildy Zoltán olyan természetfilmeket készített, melyek alatt nem hangzott el szöveg, csak zene, képi verseket írt, aztán valaki vagy megérti vagy nem.
– Ha jól emlékszem rá, a természetvédelem hármas jelszava: „ismerd meg, szeresd meg, védd meg!”
– Jól emlékszik, csak rosszul tudja, legalább húsz országban derült ki már, hogy ez a jelszó nem igaz. „Ismerd meg?!” A magyar gyerek jobban ismeri a gyíkot, mint a finn, mégis rátapos, a finn meg átlép rajta. A japánok kevesebb ökológiai tankönyvet írtak, mint a németek, mégis jobban tisztelik a természetet. „Szeresd meg?!” A vadász is szereti az állatokat – megenni vagy kitömni. A fenti jelszót legfeljebb a zöld pártok 8és mozgalmak hangoztatják – nem véletlen, hogy nekik sincs nálunk komolyabb társadalmi bázisuk. Ellenzékieskednek, protestálnak, márpedig az egyértelműen tagadó magatartásnak nem lehet pozitív eredménye. A választópolgárok visszaigazolták ezt az értékelést: 17 zöld egyéni jelöltből egy sem került be a parlamentbe, a szavazataik egy fél mandátumra sem lettek volna elegendők.
Tapasztalataim szerint egyébként is tízezredik fontosságú ügyekkel állnak elő, olyanokkal, mint hogy miért nem védjük fokozottabban a hiúzt?! Őserdő alapítványt vezet olyan ember, aki életében nem járt még a dzsungelben. Külön baj, hogy a hasonló mozgalmak támogatóul olyan fontos embereket nyertek meg, mint például Göncz Árpád, ezzel még inkább összezavarták a közvéleményben kialakult értékrendet, és tönkretették a társadalmi bázisunkat.
Némelyikük nem éri be az itthoni tevékenységgel, hanem nemzetközi méretekben avatkozik be felelőtlenül a dolgok menetébe. Példaként Vargha urat említhetném, aki papírtigrisnek bélyegezte azt a veszélyt, mely a szlovákok részéről érhet minket a bősi C-variánssal, a következmények, azt hiszem, közismertek. Magam sem rajongok Trianonért, de tudomásul veszem, hogy ha Fiuméba vagy Kolozsvárra akarok utazni, útlevelet kell váltanom.
– Maga szerint milyen indítékok mozgatják a zöldeket?
– Én nem látok be sem a fejükbe, sem a zsebükbe, tehát nem mondhatok ítéletet róluk, csak egy régebbi esetet szeretnék megemlíteni. Egy alkalommal a parlament összetrombitálta ezeket a zöldeket, a 380 meghívottból 300 meg is jelent, és kiderült, hogy több mint ezer szervezetet képviselnek, mindegyik két-három firmával is rendelkezett: „Zöld béka”, „Zöld béke”, „Zöld bika” és így tovább. Egyszerre több horgot is kivetnek, egyikre csak ráharap valamelyik külföldi alapítvány, és ad egy kis pénzt. Én a magam részéről csak a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületet veszem komolyan a maga 6-8 ezres létszámával, a többit jelentéktelennek ítélem.
(Rakonczay professzor nem áll egyedül véleményével, a hivatásos környezet- és természetvédők mély gyanakvással figyelik a zöld mozgalmakat. Különféle párttörekvések „meghosszabbított karjá”-nak tartják őket, akik tevékenységüket politikai ugródeszkának használják fel. Kissé előrébb tekintve, 9itt is megemlítem, hogy 1990-ben számos MDF-képviselő került be a parlamentbe környezetvédő programot hirdetve.)
– A saját hírverésünket magunknak kell megszerveznünk – folytatja Rakonczay –, és nem úgy, hogy tízmillió gyufásdobozra rányomatjuk: „védd a cinegét!” – ettől még egyetlen cinegét sem védtek meg. A pénzérmék hátára is hiába vernek virágot vagy madarat, senki sem veszi észre. Lerajzolnak tízezres példányszámú plakátokon olyan halakat, melyekből jó ha kettő él Magyarországon, minek? Kerecsensólymokból sincs több tíznél, ha velük agitálunk, olyan, mintha az ékszerészeknek a szent koronáról beszélnénk.
– Akkor hogy kell csinálni?
– Mint ahogy az alkoholizmus ellen is a kocsmában lehet fellépni a leghatásosabban, úgy nekünk is be kell mennünk az „ellenségeink” közé. Nem a „Búvár”-ba kell írni a természetvédelemről, hanem a vadászújságba. Én magam is beléptem egy vadásztársaságba, ha nem ismerem, nem is érthetem meg őket. Még egyszer sem emeltem puskát állatra, de a jelenlétemmel legalább a társaimat visszatartom attól, hogy védett állatra lőjenek – pap előtt csak nem fognak káromkodni.
Az is a nevelési módszereim közé tartozik, hogy az erdei vadászvacsorákon összeszedem az eldobott papírt, az üres üvegeket. Senkinek sem tettem szemrehányást, a következő alkalommal mégis csak negyedannyi szemét jött össze. Nem az a város tiszta, ahol sok az utcaseprő, hanem az, ahol kevesen szemetelnek.
Egy nemzedéken belül nem lehet reménykedni komolyabb javulásban, ezért kell különösen nagy súlyt fektetnünk az iskolai vetélkedőkre, jó és vonzó ismeretterjesztő előadásokra. Az arisztokratikus alapállás megengedhetetlen onanizálásnak számítana.
Én magam 1400 körüli előadást tartottam, legalább 150 filmben léptem fel, ennek ellenére nem érzek igazi előrelépést, sajnos az is előfordult, hogy a szereplésemmel bajt okoztam. Egyszer elmondtam a televízióban, hogy egy sólyomtojás egy nyugatnémet gyűjtőnek akár egy Mercedest is megér. Éjszaka feltörték a debreceni állatkertet és ellopták az összes sólymot. Ha arról beszélek, hogy hol fészkel a sas, elsősorban a tolvajok figyelnek rá.
10Már dél körül jár, Rakonczay meghív egy menzai ebédre, utána leülünk az egyetem kertjében.
– A mostani változások hogy hatnak a környezet- és természetvédelemre?
– Némely tekintetben nagyon kedvezően. Állami támogatás híján leállt a melioráció, nem teszik tönkre a talaj vízháztartását dréncsövekkel, leállnak gyárak, visszaesik az energiafogyasztás, ennek következtében a füstkibocsátás és a zajártalom, csökken a műtrágya-felhasználás, megszűnik a repülőgépes növényvédelem. Az ózdi patakok vize a szennyeződéstől a tejeskávéhoz hasonlított, most lelátni a fenekükre és megélnek bennük a halak.
– Persze ez a „temető békéje”, ez a termelés és ezzel együtt az életszínvonal visszaesésével jár.
– Meg kell tartanunk bizonyos határokat és korlátokat. El tudja képzelni, hogy mi történne a földdel, ha minden kínai autón járna? Kiszámolták, hogy a föld a svéd polgár életszínvonalán 800 millió embert tud eltartani, magyar vagy portugál nívón pedig körülbelül 3 milliárdot.
Visszatérve az eredeti kérdésére, a mostani változások negatív tüneteket is felmutatnak. Értelmiségi körökben készítettek olyan felméréseket, hogy miként rangsorolják a lehetséges veszélyforrásokat, a környezetvédelmi ártalmak a nyolcadik-tizedik helyre szorultak vissza a rangsorban, megelőzte a munkanélküliség, az infláció, a közelben folyó háborúk, a menekültkérdés, a korrupció – ezt meg is lehet érteni, most már nem sört, hanem sörgyárakat lopnak az emberek szeme láttára.
Mindennél nagyobb csapást jelentett azonban a privatizáció. Elképesztő példákat hallunk és látunk, a cséplőgépnek más vette meg a kerekét, más a szíját, más a rostáját. Olyan eseteket már ne is említsünk, mikor egy paraszt a föld alá rakott dréncsövekből kapott egy-két kilométernyit.
Egyetemi hallgatók sétálnak el mellettünk a kertben, köszöntik Rakonczayt, a professzor bólintással viszonozza.
– Mennyire vonzza a környezetvédelmi pálya a fiatalokat?
– Nehéz a helyzet. Ha a tandíjat még nem is vezették be, az oktatás így sem ingyenes. Csak a jegyzetek 40 ezer forintba kerülnek, a hallgatók meg sem tudják venni, egy-egy példány jár kézről kézre.
– Hogy tudnak elhelyezkedni?
11– Ötvenkét végzősünkből diploma után hárman kaptak állást. Az egyetem némelyik vezetője azt a különös felfogást vallja, hogy nem baj, ha száz emberből csak tíz kerül a pályára, a többi hadd legyen művelt, egyetemet végzett ember. Lehetséges, de akkor miért tanulja az illető hosszú évekig a fa szerkezetét?
Sokan meghosszabbítják a tanulmányi idejüket, inkább az egyetemen ülnek, mint a kocsmában. Hogy legyen jogcímük a további tartózkodásra, kihagyják a harmadik vagy negyedik tanévüket, szélsőséges esetben akár nyolc esztendeig is elhúzhatják a tanulmányaikat.
– Ez alatt miből élnek?
– Ki miből. Akad olyan, aki rendszeresen átjár Ausztriába, mosóport hoz onnan, jön egy gyulai maszek kereskedő, és átveszi tőle. A dolgok teljességéhez hozzátartozik az a tény is, hogy bár hatszáz végzett erdőmérnök munkanélküli, kint az erdőn nincs elegendő ember. Egy őrre négyezer hektár jut, olyan helyeken, ahol minden századik fa mellé posztot kellene állítani.
– Ilyen körülmények között mennyire inog meg az oktatás erkölcsi tartása?
– Sok kollégától hallottam már, hogy amit nem tudunk megvalósíttatni a tanítványainkkal, azt ne is oktassuk, de én nem értek egyet ezzel a felfogással. Nekem is feltették a kérdést a hallgatóim:
– Maga, tanár úr, mit prédikál nekünk, mikor az Őrségben a tolvajok nemcsak lopják a fákat, hanem derékmagasságban vágják el őket, hogy le se kelljen hajolniuk.
– Mit mond a büntetőjog, uraim?! Ne lopj, ne ölj! Ez akkor is érvényes, ha az elmúlt hét minden napján loptak és öltek. Ilyen tekintetben nem azt fogadjuk el mintának, ami van, hanem azt, aminek lenni kellene. Nem alkalmazkodhatunk a már kialakult helyzethez utólagos jóváhagyásokkal: ha szemetelnek, akkor kijelentem, hogy lehet szemetelni, ha zajonganak, akkor lehet zajongani.
– Mennyi ennek a felfogásnak a realitása? – kérdeznek tovább.
– Nem tudom, tegyük fel, hogy öt százalék.
– Akkor miért oktatja ezt nekünk, tanár úr?
– Mert ez is jobb, mint a semmi.
12Hallgatunk egy percet, bámuljuk az árnyékunkat magunk előtt, aztán rászánom magam egy kérdésre:
– Valóban ilyen nehéznek látja a helyzetet?
– Csak annyira, amennyire a magyar állapotokat általában. A körülmények hatalma a mi szándékainkat is fogva tartja. Hadd említsem meg egy természetőrünket valahonnan a Tisza mellől, panaszkodott nekem, hogy nem tud bírságolni a faluja környékén, mert mindenkivel vitális kapcsolatok fűzik össze: rokona, szomszédja az illető, vagy boltos a faluban, aki szervezheti úgy a dolgokat, hogy este már nem jut neki kenyér. Annak idején nem véletlenül cserélgették folyamatosan a csendőröket, a Dunántúlról a Tiszántúlra tették őket és viszont, meg akarták akadályozni, hogy az idők múlásával hozzákorrumpálódjanak a környezetükhöz.
A szervezésünket tekintve most sem állunk igazán biztosan a talpunkon, reményünk sincs rá, hogy a kereteink akár hónapokig is fennmaradhatnak. Ha egy postás elmegy nyugdíjba, a postafiók attól még nem zár be, mert az utód is tudja, hol tartják a tízforintos bélyeget. A természetvédelemnél nem alakult ki egy folyamatos működési rend, minden új vezető elölről kezdi. Én 14 vezetőt szolgáltam ki, és kétségbeejtő tapasztalatokat szereztem.
– És mi lesz addig, amíg a dolgok rendeződnek?
– Ki kell tartanunk a jelenlegi természetvédelmi törvény mellett, mindannyian ismerjük a hibáit, de azt is tudjuk, hogy még mindig jobb, mint a törvénytelenség. Hinnünk kell benne, hogy egy új törvény majd közelebb visz minket a bajok megoldásához.
Fut velünk a Zsiguli, Rakonczay levisz a Kiskunsági Nemzeti Parkba, hogy körülnézzünk a tanyája környékén.
– Jó volna, ha nem írná ki pontosan, hogy hová megyünk. Nem szeretném, ha az egyik éjszaka valaki felgyújtaná lent a házamat.
Felkapom a fejem:
– Miért gyújtanák fel?
– Majd elmagyarázom a helyszínen.
Kivergődünk a városi forgalomból, már Soroksár körül já13runk, Rakonczay töprengve figyeli az út mentén elmaradó fákat:
– Ezek itt gyenge nyárfaerdők, akácosok, fekete fenyvesek. A zöldek ezt a három fajtát utálják a legjobban, bükkösöket, tölgyeseket szeretnének helyette. Pedig nem illik ezeket a szegény tengődő sávokat a jó erdőkkel összehasonlítani, be kell érni azzal, hogy szépek, védik az utak mellékét, elébe állnak a szélnek, papírfát is adnak és ezzel értékesebb erdőket váltanak ki. Rossz talajon a jó erdész sem tud mást nevelni, ha nem volnának ezek a fák, a talaj fedetlen maradna.
Ötven évvel ezelőtt az Alföldnek ezen a részén nem nőttek fák. Azt kell mondanom, hogy a diktatúrák kedveznek az erdőknek, a felszabadulás után mi is hatszázezer hektárt telepítettünk be. A terület bővülése folytán a növedék, illetve a rablógazdálkodás veszélye nélkül évente kitermelhető fatömeg 2,5–3 millió köbméterről 9 millióra, azaz a háromszorosára növekedett. Ezzel a teljesítménnyel az első négy közé kerültünk a világon, Kínával, Koreával és Spanyolországgal szerepeltünk együtt – olyan országokkal, ahol akkoriban szintén nem a demokrácia volt az uralkodó társadalmi eszme.
Ebből a hatszázezer hektárból több mint hatvanezret Kecskemét környékén ültettek el. Az akkori törvények értelmében, ha bárhol is kivágtak egy erdőt, valahol másutt kötelezően pótolni kellett. Épült Sztálinváros, Ózd, Komló, Kazincbarcika, ami erdő az ő vidékükön eltűnt, annak pótlását Bács-Kiskun megye magára vállalta. Kellett hozzá ugyan művelési ágváltoztatási engedély, de ők készséggel a kezünkbe nyomták. Ennek az ellentétét tapasztaltuk Békésben; hogy minél nagyobb táblákat tudjanak kialakítani, kivágták az erdősávokat, aztán jöttek a hófúvások és elpusztítottak mindent.
– Az erdőtelepítés mennyire függött a földek minőségétől?
– Megélhetés tekintetében az ország mindig is sokfelé szakadt, ez határozta meg a mi döntéseinket is. 1966-ban a nagy tagosítások idejében a Mátra déli részén 20 aranykoronás földeket is beerdősítettünk, mert megengedték a helyi körülmények, viszont a hegy túloldalán, például Istenmezején 6-8 aranykoronás táblákon is fenn kellett tartanunk a szántóföldi művelést, mert 30 hektár is alig-alig adott megélhetést egy családnak.
Már Tatárszentgyörgy térségében haladunk, az út mentén 14mind több elhagyott tanya tűnik fel. Meghirdették ugyan eladásra őket, de nem találtak vevőre, dőlnek össze a falak. A kémény tart ki a legtovább, de pár év alatt azt is a földre teríti az eső, a hó, a támadó szél. Egy tanyát felgyújtottak, az örökösök állítólag nem tudtak megosztozni rajta, aztán így oldották meg a gondot.
– Húsz évvel ezelőtt még 800 ezer ember élt kint a tanyákon, az ország népességének nyolc százaléka. Jómódú lovasgazdák laktak itt, mostanra az elesettek, a nyomorultak szorultak ki ide – és a magamfajta értelmiségiek.
A tanyához úgy hozzátartozott az állat, mint a templomhoz a szentkép, manapság a legtöbb helyen még tyúkokat sem tartanak. Eltűntek a fecskék is, nekik szúnyog kellene, a szúnyognak pedig trágya – nem véletlenül rakták a fecskék az istálló eresze alá a fészküket, amíg itt éltek.
A tanyabokrok inkább megmaradnak, egy-egy transzformátorház környékére 10-12 ház is odatelepült, de ezek stílusukban és egész elrendezésükben már nem is emlékeztetnek a régi tanyákra.
– Nem lehetne megmenteni a tanyákat?
– Miért épp a tanyákat lehetne megmenteni, mikor a kastélyokat sem tudtuk? – kérdez vissza a professzor. – Valaha, mikor országos leltárt készítettünk, még több mint ezer várat, kastélyt, kastélyparkot vettünk számba. A régi birtokosok átlagosan minden nyolcadik faluban építettek egyet-egyet. A maguk idejében tisztességgel fenn is tartották őket. Az alcsúti kastély 365 szobából állt, az év minden napjára jutott egy, de megvolt az erő is a gondozásra, csak a parkban negyven kertész dolgozott. Aztán az államosítások után mindent a sorsára hagytak.
Állami tervek keretében nekiláttunk a helyrehozataluknak. A munkákat egy kedvem szerint való kemény ember irányította, de egyszer csak elébem állt:
– Rakonczay elvtárs, én ma jöttem utoljára.
– Mi történt?
– A hatszázötven emberünkből már csak négyszáz maradt.
– Azért még nem kell magának is lelépni.
– Nem is azért megyek el. Leültem és kiszámoltam, hogy az elmúlt negyven év alatt tíz kastélyt hoztunk rendbe, négyéven15ként egyet-egyet. Tehát 4000 évig kellene dolgoznunk, amíg az ezredikkel is végzünk, már ne kívánja tőlem, hogy ezt kivárjam.
Persze a munkát nélküle is folytatnunk kellett. Még szélesíteni is próbáltuk a frontot, kiválogattunk 25 arborétumot, évente egyet-egyet helyre akartunk hozni, végül összesen egyet sikerült, a zircit. A helyzet, azt hiszem, az én nyugdíjazásom óta sem javult.
Megálltunk a faluban és a boltban veszünk négy üveg sört, egy fél liter likőrt és egy tábla csokoládét.
– Benézünk Jenőhöz – mondja magyarázólag Rakonczay – és nem mehetünk üres kézzel.
A tanya már a Kiskunsági Nemzeti Park területén fekszik. N. Jenő, egykori liftszerelő nyolc éve költözött ki ide a feleségével, azóta itt élnek és gazdálkodnak. Egyetlen gyerekük most töltötte be a negyedik évét.
Mint mondani szokás, a kenyerem javát már megettem, de ilyen piszkot egy helyben még nem láttam. Állok az udvar közepén és át sem tudom tekinteni a felhalmozott kacatokat: hat roncsautó – közte egy busz szétvert karosszériája, zsákokban döglött cement és építési törmelék, egy kiselejtezett kávéfőzőgép, kibelezett motoros vontató, vaskályhák, hűtőgép, lekopott autógumik. Egy bádogtartályból baromfipestisben megdöglött fehér tyúk lába lóg ki.
– Én már többször is szét akartam válogatni ezt a sok szemetet – mondja Rakonczay –, de Jenő nem engedett kidobni semmit. Nem lehet mérnök úr, innen is, meg onnan is kell majd nekem egy csavar. Mert olyan csinálgatós ember a gazda, mindig tervez valamit.
A tanyán legalább négyszáz különféle állat él. Ha körbejárnánk, most is össze tudnánk szedni legalább száz tojást, mert a tyúkok nincsenek egy helyre szoktatva, mindegyik máshová jár tojni. A tehénistállóról már rég lesodorta a cserepet a szél, ha esik az eső a gazda lavórt rak a rések alá, a teheneket meg arrébb hajtja a sarkokba, hogy ne ázzanak. Az istálló küszöbén halmokban áll a megszáradt trágya, fenn a csupasz szarufákon galambok ülnek.
– És ez a tanya benne fekszik a nemzeti parkban. Az még csak hagyján, hogy naponta száz természetvédelmi előírást 16szegnek meg, de ennivalót is visznek el innen: húst, gyümölcsöt és naponta vagy száz liter tejet.
Egyszer német turisták jöttek ide tejet venni, Jenő kimosott nekik egy üveget a pocsolyában, aztán abba töltötte. Másnap panaszkodott nekem: adtam nekik üveget is a tejhez, mégsem jöttek újból, ki érti őket?!
Előkerül az N. házaspár is, elnézést kérnek, de most nem tudnak beszélgetni velünk. Épp a faluba készülnek, az orvoshoz mennek, mert az asszonynak 210-es a vérnyomása. Megállapodunk, hogy később visszatérünk majd egypár szóra.
Rakonczay megvárja, amíg Jenő gazda autója elfüstöl az úton, aztán leírunk még egy félkört az udvaron.
– Most még istenesen néz ki a porta. Azt látta volna, mikor kiborult a piros festék és Jenő nem takarította össze. A baromfik belefürödtek, rózsaszínű csirkék futkároztak az udvaron.
– Macskát nem látok, nem tartanak?
– Volt egy, a gyerek megfürdette, aztán berakta száradni a tűzhely sütőjébe – annyi elég is volt a szegény állatnak, megtért az örök egerész mezőkre.
Már október vége felé jár, de az almafa alatt még kint áll a nyári heverő – lehet, hogy tavaszig sem viszik be. Egyre reménytelenebbül ugyan, de folytatom az udvaron felhalmozott tárgyak leltározását: lyukas üst, petróleumlámpák rozsdás váza, egy néhai gáztűzhely, rajta egy bádog fedő, sínvasak, egyberozsdált görbe szögek – egy használt dísztávirat-blankettánál aztán feladom.
Kapu nincs, amit behajthatnánk magunk mögött, így kibúcsúzás nélkül indulunk el a mezőn. Gyönge homoki szőlők mellett haladunk el, nem lehet kapálni őket, mert kiszárad alattuk a föld, tövükben meghagyják a füvet. Rakonczay sorolgatja, hogy a láthatáron feltűnő tanyáknak ki a gazdája, egyként akad köztük nyomdász, juhász, vállalkozó, írónő. Egy mintaszerűen helyrehozott épületnél állunk meg.
– Meg akartuk mutatni az embereknek, hogy milyen legyen az igazi tanya. Még a villanyt is kábelen hoztuk be, hogy a légvezeték ne rontsa a táj képét. Mégsem kaptunk olyan őrt, aki hajlandó lett volna kiköltözni ide.
– Lehet, hogy más is közrejátszott. Amennyire én ismerem a 17helyzetet, ezek a munkák nincsenek igazán megfizetve – vetem közbe.
– Ne higgye, hogy minden a pénzen múlik, két példát is mondhatok az ellenkezőjére. A Madártani Intézet régi igazgatóját egyszer megkérdezték, hogy mennyit keres. Azt felelte, hogy 2200 forintot, de azt duplán kell venni, mert ha, mondjuk, könyvelő volna valahol, akkor ugyanannyit költene rá szenvedélyből. A másik esetet angol kollégák mesélték. A királynő ellátogatott Greenwichbe a csillagászokhoz és érdeklődött, hogy mennyi a fizetésük.
– Hétszáz font, Madame.
– Havonta?
– Nem, évente.
A királynő nem szólt semmit, de Londonba visszatérve a tízszeresére emeltette fel a csillagászok bérét. A greenwichi igazgató hamarosan jelentkezett nála:
– Vegye vissza a pénzt, Madame, mert mióta jól lehet nálunk keresni, minden csirkefogó ide akar jönni.
Az is eszembe jut, hogy mikor Hollandiában meghalt egy állami alkalmazásban álló pásztor, meghirdették a helyét és háromszázan jelentkeztek rá, valamennyien értelmiségiek. Annak idején mi is ilyenekkel kezdtük: papokkal, nyugdíjas bányászokkal, akik nem azt kérdezték, hogy mit kaphatnak. Ezek mára, sajnos, elfogytak. Felvettünk egy természetőrt, akiről tudtuk, hogy jeles madarász, aztán kiderült, hogy csak ennyi és semmi több. A madarakkal hajlandó volt foglalkozni, de a birkadögöket már nem takarította el. A végén el kellett bocsátanunk, de a szolgálati házból nem tudtuk kirakni és a 15 milliót érő épületet megvette 500 ezer forintért.
– Mit lehetne tenni?
– Nem kellene hagyni; van példa rá a múltból. Az én apám erdész volt, kincstári erdészlakban éltünk, ha áthelyezték, tovább kellett vonulnunk onnan. Tizennégyszer költöztünk gyerekkoromban. – Rakonczay a dombtető felé mutat. – Az ott az én vityillóm.
A professzor tanyáját már hatszor feltörték, ajtót-ablakot be kellett rácsozni. Amíg itt töltjük az időt, kinyitja szellőzni.
Rakonczay a vele szomszédos tanyát is megvette – ötvenezer forintba került, egy tévékészülék árába –, el akarta kerülni, hogy valaki libát tenyésszen mellette. Erről a hozzácsapott te18lekről az épületeknek már a nyoma is eltűnt, annak idején semmiféle maradandó anyagot nem raktak bele a falakba. A telekvégi bozótban sündisznók és madarak települtek meg.
Elindulunk lefelé a homokdombon. Egy gazdálkodó hatalmas gödröt ásott ki a földjén, méregetjük Rakonczayval, legalább 300 köbméteres.
– Mire szánták?
– A gazda azt mondja, hogy uszodát akart építeni. Ez nem hangzik nagyon hihetően, mert az egész környéken nem talált volna annyi vizet, hogy egy ekkora medencét megtölthessen vele. Én azt hiszem, hogy olajat akart szőkíteni benne, ide akarta lerakni a tartályokat, de annyit hallott a lebukásokról, hogy megijedt és visszakozott.
A domb aljában fut az Átok-csatorna. Száz kilométer hosszan kanyarog a Duna és a Tisza között, űrszelvényét mérnöki pontossággal alakították ki, partjára zsilipeket és más műtárgyakat telepítettek. A csatornával kapcsolatban csak egy kifogást emelhetünk: egyetlen liternyi víz sem folyik benne. Gyanítom, hogy az Átok-csatorna is azok közé a gigantikus építkezések közé tartozott, melyekkel az állam hiábavalóan próbálta segíteni a téeszeket és a vízügyi szerveket.
A csatornameder fenekét magasan felveri a gaz, néhány nagyobb, piszkosfehér vattacsomóhoz hasonló kupac hever benne. Egy, a környéken juhászkodó vállalkozó dobálja ide a döglött birkáit, a kóbor macskák és kutyák kiették a belsejüket, csak a gyapjas bőr maradt meg belőlük. Egy frissebb dögöt fekete fólia takar be.
– Tartanak erdőőrt, mezőőrt, természetőrt, mindegyik fizetést kap, mégsem tesz semmit – mondja Rakonczay –, a körzeti orvos és az állatorvos sem regisztrálja a dögöket.
– És a környékbeli tanyatulajdonosok miért nem tesznek valamit a juhász ellen?
– Nem mernek. Ha valaki tiltakozna ellene, megmérgezik a kutyáját, felgyújtják a házát.
– Maga is fél?
– Én is, pedig felnőtt ember vagyok, puskát is tarthatok. De erről már beszéltem magának, mikor elindultunk.
A csatornán túl messzire elnyúló, de ritkás erdő nő.
– A téeszé volt; erdőt csak az tudott ültetni, aki földdel rendelkezett. Egy salgótarjáni vasutas vette meg tízezer forintos 19kárpótlási jegyért, azt sem tudta pontosan, hogy merre fekszik, kezében térképpel jött ki keresni. Itt a csatornánál megállt.
– Ha más erdő nincs a környéken, akkor ez lesz az enyém – mondta. El fogja adni egymillióért egy vállalkozónak és a vállalkozók között egy sincs jóravaló.
Az országút felé tartva kutyák szegődnek a nyomunkba. A városba beköltöző gazdák növendék állataikat nem vihették magukkal, a kutyákat kint hagyták vigyázni rájuk. Aztán az állatok elfogytak, a kutyák pedig ott maradtak magukban, csak egy-egy szomszéd vet nekik valami ételt.
A Ladával elmegyünk a nevezetes kunhalmokig, az egykori Holt-Duna homokja rakódott itt le dűnékben. Sorsa szerint katonai lőtér lett volna, szemétlerakó vagy egy betonelemgyárnak termelték volna ki itt a homokot, a természetvédelem mentette meg a vidéket. Rakonczay egy mohatelepet mutat.
– A moha mindig azt jelzi, hogy a környéken tiszta a levegő, a Lővérekben is csak a határ felé eső oldalon, a közlekedéssel ellentétes irányban nő meg. Az egész ország tele van nagy mohasivatagokkal, negyven-ötven négyzetkilométereken nem találni egy szálat sem.
Felkapaszkodunk a gerincre, lábunk alatt tizenöt-húsz méteres szintkülönbséggel követik egymást a dombok.
– Ilyenek Karakumban vannak a legközelebb.
Feljegyezgetem néhány itt honos növény nevét: boróka, homoki csenkesz, kunkorga, árvalányhaj, naprózsa, serevényfű. Ezenkívül madarak hordanak ide kökényt, galagonyát, kecskerágót.
Néhány ritka állat is tenyészik itt: pusztai hangyaleső, sisakos sáska, ugartyúk – előbb-utóbb elvonulnak majd, mert a vidék fokozatosan kiszárad, a térképen feltüntetett kis tavak mind eltűntek már. Nyáron úgy kiég a homok, hogy cipőn keresztül sem bírja el az ember talpa.
Ígéretünkhöz híven visszafelé tartva még egyszer benézünk Jenőék tanyájára. Megtudjuk, hogy az asszonynál szerencsére nem konstatált különösebb bajt az orvos. A gazda félrevonja Rakonczayt és felkínálja neki a presszógépet:
– Príma gép, gázzal működik, ötven adagot főz le egyszerre. Adja el mérnök úr 45 ezerért, a többi a magáé.
A professzor bólint és valami olyat dörmög, hogy rajta lesz. Körülnézek a tanyán. Két fényvisszaverő festékbevonattal el20látott országúti jelzőoszlop mutatja a belső kert határát, belépek köztük és benyitok a konyhába. Rongyok, rothadó zöldséggel teli vájdlingok, ismeretlen eredetű kocsikerekek, törött bútorok között csirkék kergetőznek, olyan sűrű bűz árad a mélyből, hogy neki lehetne támaszkodni, sietve becsukom az ajtót.
– Arra nem gondolt, Jenő, hogy visszamenjen liftszerelőnek?
– Nem. Mindennap be kellett járnom nyolc órára, inkább a szabadság. Ha hiszi, ha nem, ötven Petőfi verset tudok a pusztáról.
– Mennyit költenek egy hónapban?
– Mindenünk megvan, mégis kiadunk 20-25 ezer forintot havonta – gázolajra, kombájnra.
– És megkeresik?
– Sajnos most sok pénzünk kiesett, mert a tejátvételnél a tisztasági pótdíjunkat levitték 18 forintról 13-ra. Nem értem, hogy miért.
Búcsúzóul meg kell inni egy sört a gazdával, szerencsére üvegből és nem mosatlan pohárból. Az asszony még ráerőltet egy sütőtököt Rakonczayra, aztán elindulhatunk kifelé. Még egyszer visszanézek, borzongva látom, hogy a gyerek mezítláb tapicskol a hideg szappanos trágyalében. Rakonczay követi a pillantásomat és ingatja a fejét.
– És ez a gyerek úgy megy el majd az iskolába, hogy az otthoni mocskot tekinti szabályos életformának.
Visszaülünk a kocsiba, a professzor elfordítja az indítókulcsot. Már rég elhagytuk a tanyát, de nem tudja túltenni magát a látottakon.
– Ez a szennyeződés csak látszólag három ember ügye. Ide települt a közelbe két libás tízezer-tízezer jószággal, és itt van az a juhász is, aki a dögöket kidobálja. A pontszerű fertőzésekből összerakódik majd a vonalas, aztán pedig a felületi, mely már az egész országot érintheti.
Sokáig hallgatunk, Rakonczay csak a faluba beérve szólal meg újból:
– Nézze ezeket a kerítéseket. Itt Ócsán, Sáriban, Dabason annyit húztak fel, hogy az árukból megépíthették volna a csatornát, rendbe hozhatták volna az utakat. Semmi szükség nincs rá, nem járnak erre farkasok, puszta dicsekvés az egész. És adódnak még cifrább ügyek is. Kecelen egy földszintes házban 21liftet szereltek fel, hátha jó lesz majd valamire. Egyszer talán majd beépítik a padlást.
– Majd Jenő átjár a tanyáról javítgatni.
– Igen, neki is kell valami mellékes. A legjobbat Baracskán láttam, kiírták a községházára: „Egy fél kripta jutányosan eladó!” Évek alatt összekaparhatták az árát, erre rá is ment a házasságuk, elváltak és a feleség szerette volna kivenni a maga részét – Rakonczay hirtelen elkomorodik. – Könnyen nevetünk, csak az a baj, hogy ebben az országban ilyenekre megy el minden erő.
– És most beszéljünk az erdőkről, pontosabban az erdők tragédiájáról – mondja Rakonczay. – Hazánkban a legnagyobb méretű erdőirtás a múlt századbeli jobbágyfelszabadítástól a trianoni határok meghúzásáig zajlott le. Hetven év alatt majd kétmillió hektárnyi tűnt el, 1919-ben negyedannyi erdő tenyészett az országban, mint amennyit a honfoglaló őseink itt találtak.
Azt hittük, hogy még egy ilyen pusztítás nem következhet be, azt a reményt erősítette bennünk a felszabadulás utáni hatszázezer hektáros telepítés is, amelyről már beszéltem. A most folyó privatizációval együttjáró elaprózódás és rablógazdálkodás azonban teljes mértékben rászolgál a „második Trianon” elnevezésre.
Egész történelmünk azt bizonyítja, hogy az erdőgazdálkodás mindig akkor állt feladata magaslatán, mikor a nagy tulajdonosok kezébe került. Az erdő legjobb gazdái a királyok, az államkincstár, a nagybirtokosok, a törvényhatóságok, a közalapítványok és a mezőgazdasági termelőszövetkezetek voltak, a legrosszabbak pedig a vállalkozók, a tanácsok, a legeltetési társulatok, az erdőbirtokosságok és a törpebirtokosok.
Az állami erdők állapota minden mutatóban: élőfa készletben, növedékben, fafajta-összetételben, sűrűségben 20-30 százalékkal felülmúlta a magánkézben levőkét. A nagybirtokon folyó erdőgazdálkodás színvonala – függetlenül attól, hogy a tulajdonjog éppen akkor kit illetett – még ennél is nagyobb mértékben bizonyult különbnek az elaprózódott birtokok művelésénél. Felelősséggel ki lehet jelenteni, hogy a nagy erdő22testek egy birtokban tartása és állami tulajdonlása az ország hosszú távú, össztársadalmi érdekeit szolgálja.
A jelenleg folyó lelkiismeretlen privatizáció, illetve elaprózódás következtében az állami erdőgazdasági erdők átlagosan negyven-ötvenezer hektáros üzemnagysága az eredetinek ezred-tízezred részére csökkenhet. Ez ahhoz hasonlít, mintha a hatékony gabonatermesztéshez szükséges több száz – esetleg több ezer hektáros terület néhány száz négyzetméterre zsugorodna össze.
A nemzeti vagyon ilyen felelőtlen és átgondolatlan elpazarlásának van még néhány hátborzongató járulékos következménye, ha megengedi, felsorolnék néhányat.
Az 1960-as évek végén kialakított erdőfelügyeleti rendszer biztosította, hogy az erdőfelügyelő évente legalább egyszer kijusson minden erdőbirtok valamennyi munkahelyére. Az új helyzetben – közel 200 ezer új tulajdonost számításba véve – ilyen ellenőrzésre 18-32 évenként egyszer kerülhet sor. Tételezzük fel, hogy valaki 1995-ben levágja az erdejét, nem kizárt dolog, hogy a felügyelő ezt csak 2015-ben veszi majd észre – mikor már egy új erdő vagy egy kemping áll a helyén.
Soha nem képzeltem, hogy a „kincstári” erdők legbiztosabb bázisai egyszer majd a katonai igazgatás alatt álló erdők lesznek, mivel ezek – legalábbis egyelőre – nem esnek a privatizálás hatálya alá. Ki gondolta volna, hogy valaha elismeréssel adózunk majd Grecsko marsall és Czinege hadseregtábornok „elvtársaknak”, akik a Varsói Szerződés nevében annak idején meghozták ezt a rendelkezést. Annak idején felháborított az eljárás, most csak azt tudom kívánni, hogy bár vették volna el az egészet, jobban járunk.
Rakonczay kifutott a lendületéből, legyint egyet és elhallgat, óvatosan közbekérdezek:
– És a szakemberek nem próbáltak tenni valamit?
– A legkülönfélébb kóklerek ezerhektáros méretekben adják-veszik az erdőket, nekünk az „erdőrezervátumok” megszerzéséért is közelharcot kellett folytatnunk. A természetvédelem az erdők alig három százalékát kitevő fokozottan védett területeken kívül csak néhány hektárra tudott szert tenni – komoly pénzért. Újfent oda kell visszakanyarodnunk, hogy a természetvédelem legbiztosabb támaszpontjai és legértékesebb erdői a volt szovjet lőterek területén helyezkednek el. Nemzeti 23szégyen, hogy az állami erdőket olyanok kapják meg, akiknek soha nem volt erdőtulajdonuk és valójában most sem akarnak ilyen gazdálkodást folytatni.
A tudomány már egy évszázada kutatja az erdőértékszámítás törvényeit, a lényegre szorítkozva: nemcsak a föld, hanem a rajta levő erdő is értéket képvisel, néha sokkal magasabbat, mint maga a földterület. A magyar társadalom már legalább négyszer vehette volna hasznát ennek a felismerésnek, de egy alkalommal sem tette – legkevésbé napjainkban. Józan ítéletű ember el sem hiszi, de az erdőket úgy pazarolják el, hogy a gyakran 100-120 éves kiváló faállományt nem tekintik értéknek. A 454 növény- és 845 vadon élő állatfaj mindegyikének meghatározták az árát. Egy szál macskagyökér vagy homoktövis, egy gyepi béka darabonként tízezer forintba kerül, egyhektárnyi százéves tölgyes minden különösebb anyagi következmény nélkül cserél gazdát. Egy szitakötő, olaszsáska, kurtaszárnyú szöcske vagy sáska, egy ganajtúró bogár, gyalogcincér vagy énekes kabóca árán akár az egész soproni erdőt meg lehetne vásárolni. Az Alföldön pedig egy túzok eszmei értékén ezer hektár erdőt is szerezhetnek.
Jobban tesszük tehát, ha az egész erdőérték-számítást, akár a megboldogult marxizmus-leninizmust örökre elfelejtjük.
– Maga, professzor úr, elvileg ellenzi a privatizációt?
– Erről szó sincs, csak azt akarom hangsúlyozni, hogy az erdőt nem lehet egy kalap alá venni egy traktorral vagy egy gyárral. Mindennek meg kell találni a maga mértékét. Az 1950-es években egy falusi pékséget vagy egy cséplőgépet politikailag és gazdaságilag is hiba volt államosítani, most pedig egyenesen bűn az állami erdőket privatizálni és elaprózni.
A természetet nem lehet privatizálni, mert önmagától nagyüzemnek számít. A parcellázás emberi találmány, az erdő nem válhat egyszerű helyrajzi számmá. Hogy egy hasonlattal éljek: nincs kifogásom az ellen, ha valaki megveszi a Budapest–Miskolc vasútvonalat, de azt elképzelhetetlennek tartom, hogy ezt talpfánként tegyék. Ha mégis megvalósulna, az egyik talpfa tulajdonosa esetleg kijelenthetné, hogy én hithű muzulmán vagyok, nekem pénteken ne járjanak a vonatok.
Ezer hektár erdőnek néhol kétezer tulajdonosa lett, 400 méterenként kellene kijelölni töréspontokat és kirakni a táblákat: 24„Magánterület! Belépni tilos!” Ennek alapján a Balatont is fel lehetne osztani 33 ezer vagy 333 ezer részre.
– Nyugaton hogy áll a helyzet? – kérdezem.
– Az állam mindenütt igyekszik a kezében tartani a területeket, az USA-ban most vásárolt fel tengerpartot 1600 mérföld hosszúságban.
Higgye el: nem él bennem semmiféle „erdész sovinizmus”. Bár az a véleményem, hogy egy nőgyógyász főorvos, ha sok felesleges pénzzel rendelkezik, inkább szülőotthont vegyen, mint erdőt, mégis mindenkinek lehetővé tenném, hogy korlátlan mennyiségben ültethessen fát a saját területén. Erre azonban nem számíthatunk komolyabban, mert amíg például a búzánál egyéves a „vágásforduló”, addig nálunk 40-120 évet tesz ki. Ki várhatja el egy tőkéstől, hogy ennyi időre fektesse be a pénzét, nagyrészt soha meg nem térülő társadalmi szolgáltatásokba, melyeket az erdő hoz magával: levegővédelembe, a környezeti ártalmak csökkentésébe.
Én nem vagyok ellene mindenféle részvénytársaságnak. A részvénytársaság önmagában nem utálnivaló, de nem is azért találták ki őket, hogy oxigént meg rigófüttyöt termeljenek. Ők jobban szeretik a profitot.
Rakonczay felemeli a kezét:
– Lehet, hogy túlzottnak találja azt, amit elmondtam, nem köteles hinni nekem. Magam is jobb szeretném, ha a gyakorlatban nézné meg a gondjainkat, menjen le az ózdi erdészetbe, ott mindent sűrítve megtalál.
A reggeli ózdi személy három másodosztályú kocsiból áll, de még ez is soknak bizonyul, alig tíz utas lézeng a fűtetlen kupékban. A vonat már majd két órája döcög az 58 kilométeres távon, a deres tájon lassan felszáll a köd és feltűnnek Ózd körvonalai. A Kohászati Művek egykori iparvágányai fölé behajló kezelőtornyok elhagyatottak, ablakaikat betörték, a kiszolgáló szerelvények hideg acélgerendáin unatkozó emberek üldögélnek. A szerelvényünk hirtelen lefékez, állomásépületet sehol sem látok, csak a koszorúkat, csomagokat cipelő utasok lekászálódásából fogom fel, hogy megérkeztünk Ózdra.
Egy vékony, szemüveges férfi vár rám egy terepjáró kocsival, az ózdi erdészet vezetője. Udvarias, de tartózkodó maga25tartásából ki lehet találni, hogy nem én vagyok az első, aki a gondjaik iránt érdeklődik és tőlem sem vár különösebb segítséget.
Beszállunk a kocsiba és elindulunk a környező hegyek felé. Már van tíz éve, hogy utoljára Ózdon jártam, azóta a város életét mozgató kohászat csődbe ment, ezt hivatalosan 20-25 százalékra becsült, de gyakorlatilag a 60 százalékot is elérő munkanélküliség követte. A város számos kis településből állt össze, központja nem nagyobb, mint egy temető, de tízszer halottabbnak tűnik. Szememmel elkapok egy-egy falfeliratot: „The Exit Time”, „Birka nép meddig tűröd még?!”
Néhány alapkérdéssel próbálom elindítani a beszélgetést az erdésszel.
– Ki vásárolhat erdőt Magyarországon?
– Az a személy, aki saját jogú kárpótlási jeggyel rendelkezik, de erre a szabályra millió kiskapu nyílik. Valaki egy „zsebszerződéssel” előre megveszi a jegyeket és már ő licitál a kárpótolt helyett, utána rögtön át is írják a nevére.
– Mennyiért adják el az állami erdőket?
– Ózdon egy hektár erdő értékét 1,91 aranykoronában határozták meg, összehasonlításul megemlítem, hogy a legelőét 10, a szántóét 25 aranykoronában szabták meg.
– És egy aranykorona hány forintnak felel meg?
– A licitálásnál háromezer forinttal indulnak el, de a venni szándékozók általában jól szervezettek, kizárják maguk közül az idegeneket, ezért itt még nincs megegyezés, senki sem jelentkezik. A biztos az előírások szerint fokozatosan enged az árból, 500 forintos aranykorona értéknél kezdenek emelkedni a táblák.
A megállapodás hallgatólagosan vagy nyíltan már korábban megszületett. Falun nincs titok, a helybeliek ismerik egymást. Tudják például, hogy egy négyszázezer forintra becsült, annak idején államosított cséplőgép tulajdonosának a négy gyereke külön-külön a cséplőgép teljes értékét adta be igényként; így összesen 1,6 milliót kaptak. A falubeliek ennek a szélhámosságnak az ismeretében korlátozzák az örökösök igényeit.
Minden alkudozást és kedvezményt összevetve, 1000 négyzetméter erdő átlagosan 34 forintért kelt el a környéken – ezen belül a legmagasabb feljegyzett ár 360 forint volt, a legalacsonyabb 24.
26– Vagyis egy négyzetmétere 2,4 fillérbe került.
– Pontosan. Ez a pénz az átlagos telkek magánforgalmi értékének a századrészét sem teszi ki.
– És az új tulajdonosok mennyit kereshetnek az erdejükön?
– Ez az adott környezettől függ. Egy 16 hektáros bükköst öt-hat tulajdonos összesen tizenötezer forintért vásárolt meg. A rajta levő faállomány már megérett a végvágásra, egyből húszmillió forintot hozott és további öt esztendőn át még évi egymillió hasznot termel fenyőfából.
Persze ez kirívó eset. Egy köbméter kitermelt fa a neveléséhez szükséges évek számával átlagolva 150 forint hasznot hoz esztendőnként. Sok baj jöhet közbe azonban: rosszul sikerült erdősítés, kedvezőtlen időjárás, ami megnövelheti a költségeket, így például a cserfatermelés könnyen eldőlhet a ráfizetés irányába. Most aki ésszel élt, akácost vásárolt, mert ezzel adódik a legkevesebb gond és a vágásfordulója is rövid viszonylag, 30-40 év körül jár.
– Hány hektárt privatizáltak az ózdi erdészet területéből?
– 18 700 hektárból az első kijelölés nyomán négyezret vettek el, a második menetben valószínűleg további ezret kell leadnunk. Ez aránytalanul soknak számít, ismerek olyan körzeteket, ahol tízezer hektárból csak ötszáz került be a kárpótlásba. Azt már csak mellesleg említem, hogy még így is feljelentettek a minisztériumba, hogy az állami erdőterületnek nem a száz százalékát bocsájtottam az igénylők rendelkezésére.
– Milyen indítékokból vásárolnak erdőt az emberek?
– Csak minden negyedik-ötödiket mozgatnak anyagi előnyök, sokakat a nosztalgia vezérel: „abban az erdőben dolgozott az apám meg a nagyapám!” A többi vásárló inkább csak sodródik az árral, fogalma sincs, hogy mire licitál, merre is fekszik az illető földdarab. „Ha nem találom meg a számításomat, legföljebb visszaadom az államnak.”
– Ha tehetné, maga vásárolna erdőt Ózdon?
Az erdész a fejét rázza:
– Nem, én sem tudnám úgy kezelni, hogy kifizetődő legyen. Kiscsoportos foglalkozás formájában nem lehet erdőt művelni. Általános elvként leszögezhetjük, hogy minél nagyobb egy erdőterület, annál nagyobb a gazdasági kiegyenlítődés lehetősége, minél kisebb, annál több lehet a haszon vagy még inkább a kár.
27Kiérve a hegyek közé a kocsi lelassít, átvágunk Boroszlón, a Kohászati Művek egykori kolóniáján – a gyár munkanélkülivé vált cigány segédmunkásai laknak a telepen. A kolónia mögötti hegyoldalt félig letarolták a fatolvajok, legalább 400 köbméternyi bükkös és cseres hiányzik. A szinte világítóan friss vágáslapok arra vallanak, hogy a tolvajok csak nemrégiben járhattak erre. Néhány másfél méter hosszú rönköt kidobáltak az útra, feltehetőleg este akarták elszállítani őket. Fenn a gerinc közelében egy öreg cigányember gyűjtögeti az ágakat, az erdész lehívja az útra.
– Látja, mi történik itt?! Ha így haladunk, két év múlva már nem lesz mit ellopni.
Az öreg szaporán bólogat:
– Igaza van, teljesen igaza van.
– És miért tűrik el? Hol az a nagy cigány összefogás?
– Ó, arról már szó sincs, egymásnak mennek és agyonverik a másikat.
– Kik vitték el most a fát?
– A hétesiek jöttek reggel nagy kocsival, ők vágják ki, aztán viszik el.
– Tudja a rendszámukat?
– Honnan tudnám? A nevemet sem tudom leírni. Énnekem egy rendszám olyan magas, mint az ökörnek a karóra. Különben sem mernék szólni, itt Boroszlón mindenki idevalósi rokon, csak én vagyok arlói, idegenbe való. Így is sokszor fejszével jönnek a házamra: te jelentettél minket a rendőröknek.
– Ha ilyen rossz itt, miért nem költözik el innen?
– Én már itt vagyok letörzsöködve a kilenc gyerekemmel és a negyven unokámmal. Én már itt döglök meg! – és mintha csak nyomatékot akarna adni a szavainak, az öregember előveszi az „asztmapipáját” és belefúj a torkába.
– Hol dolgozott?
– Itt a farkaslyuki bányában, amíg meg nem betegedtem. Leszázalékoltak, tízezer-ötszáz forint nyugdíjat kapok, mondja már meg, hogy mire megyek vele?!
Az erdész közbeszól:
– Azért Boroszlón egy kicsit könnyebb a megélhetés, mint a városban. A villanyt sem fizetik.
– Akkor se irigyeljen minket, mérnök úr.
28– Hányszor volt olyan gondja, hogy nem tudott kenyeret venni?
– Hát azt még megvesszük.
– És disznóhúst?
– Húst csak akkor veszünk, mikor már nagyon muszáj.
– Ma mit evett?
– Én? Itt maradjak, ha ettem valamit is tegnap este óta.
Elnézegetem a tuskókat, szokatlanul magasan, egy méter fölött vágták le őket. Eszembe jut Rakonczay ezzel kapcsolatos megjegyzése és rákérdezek.
– Miért nem lent vágják el? A rönk is hosszabb volna.
– Cigány munka – mondja az öreg cigányember – lusta a derekára, nehogy hajolni kelljen.
Az erdész nem szól, csak akkor jegyzi meg, mikor visszaülünk a kocsiba:
– Azért vágják el ilyen magasan, mert ha állva fűrészelnek, akkor látják, ha jön valaki.
Egy, a nyakában gyereket lovagoltató férfi állít meg minket:
– Adjanak bárcát a tuskókra, mérnök úr.
– Így nem adok. Ha összeszedi nekem, hogy kik járnak ide fát lopni, akkor megalkuszunk egy kocsi fára.
– Jó, majd a jövő héten beszélünk róla – mondja minden meggyőződés nélkül.
A bezárt farkaslyuki bánya környékén járunk, errefelé már bontják a kolóniát. A telep fölötti domboldalon itt is sok száz köbméter fa hiányzik.
– Tüzelőnek kaszabolják össze, pedig épületfaként a bükkért 15 ezret, a tölgyért 30 ezret is kaphatnánk köbméteréért. Nem merik megutaztatni a fát, mert könnyen lebukhatnak az igazoltatásnál.
Jöttünkre egy nyugdíjas bányász kerül elő, téglát válogat a lebontott épületekből.
– Csak ócska cigány tégla ez, törik, ahogy hozzáérek.
– Mikor épült ez a telep?
– Még ezernyolcszázvalahányban, itt állt a híd, ahol leengedték a csilléket.
– Milyen lehet most a bánya?
– Ki tudja öt év alatt, hogy szakadt le a főte, víz nem lehet benne, mert az kijönne.
– Nem járt lent? – kérdezi az erdész.
29– Hogy járhatnék?! Nincs lent áthúzó levegő – mondja az öreg, hangjában lenézéssel. – A telepnek viszont kaput, kilenc család maradt itt, a többiek beköltöztek Ózdra. Ha én is elmehetek egyszer, egy hétig fogok innya.
– Van pénze rá?
– Mennyi bort tudok én meginni egy nap? Tíz litert? Ötven forintjával sem olyan sok, de ha több volna, az is megérné.
– Nem érzi itt jól magát?
– Nem, régen magyarok laktak a telepen, csak én voltam cigány, de mindenki megbecsült, nevem volt. Két frontot hajtottam végig úgy, hogy mindig vetőben jártunk, tudja, mi az? Ne is tudja meg – a nyugdíjas bányász tovább kalapálja a téglákat, oldalával fordítja felénk – jó lenne még ez is, majd a jövő év megmondja, ha Horn belerak minket a zsákba.
Megnézzük a bánya egykori üvegházát, 1992-ben még működött, virágokat és dísznövényeket neveltek benne. Azóta már leállt, kiszakították az utcai kerítést, az üvegeket összetörték, tokostul vitték el az ajtókat és az ablakokat, csak egy magas fikusz maradt itt, a levelei barnára fagytak.
– A bánya a leépítés során eladta az üvegházát egy termelőszövetkezetnek, az pedig kéz alatt tovább passzolta egy vállalkozónak négyszázezer forintért. Az illető aztán elment egy bankba, kölcsönt igényelt és ezt az üvegházat ajánlotta fel fedezetül. Tízmillió forintra értékelték fel és hatmilliót ki is fizettek rá. Persze a vállalkozó aztán rájuk hagyta, a bank nem tud mit kezdeni vele, engedte lerohadni. Ezen is keresett valaki szépen.
A Tekerős völgyben járunk, az ózdi kohászat egykori meddőhányója fölött. Az erdész egy mozgó csoportot fedez fel az erdő szélén, arrafelé fordítja a kormányt. A fatolvajcsapat négy emberből áll, az autózajra ketten megpróbálnak elfutni a kiskocsival, a másik kettő bevár minket. Később a menekülők is visszaóvakodnak.
Az erdész felmutatja az igazolványát, aztán átvizsgálja a rakományt. Az előírások szerint legfeljebb nyolc centiméter átmérőjű ágakat lehetne szedni az erdőben, azt is csak előzetes engedéllyel, itt húsz centi vastag darabok is feltűnnek.
Arra számítok, hogy a számonkérés verekedéssé fajul majd, csak úgy szemmel kiválasztok egy kézbe való fütyköst, de az erdész higgadtan szólítja meg a csapatot, a körülményeikről 30érdeklődik. Huszonöt-negyven év közötti cigányemberek állnak előttünk, valaha a kohászatnál dolgoztak, most valamennyien munkanélküliek. Négy-öt gyereket nevelnek, a munkanélküli segélyből már kifutottak, a családi pótlékból élnek és abból az ötezer forintból, melyet az önkormányzat juttat nekik. Télire széncédulát is kapnak 12 ezer forint értékben, de azt nem váltják ki, hanem kéz alatt eladják 4-5 ezer forintért és ennivalót vesznek belőle. Egy négygyerekes család napi 1500 forintból élne meg, de ennek a fele sem jön össze.
– Alkalmi munkát nem találnak?
– Néha hívnak minket építkezésre hetvenforintos órabérért, de sem étel, sem ital nem jár hozzá.
– Járhatnánk vasat szedni a meddőhányóra – mondja a másik – több vasat dobtak ki oda, mint amennyit elszállítottak a vevőknek. A „Beles” csak két forintért veszi át tőlünk, ő meg tízért adja tovább.
Ez a „Beles” egykori lókupecből lett a „Romlás Császára”, a közösség nyomorán tenyészve nőtt fel sokszoros milliomossá. Ő szervezi a fémgyűjtést, a kábellopásokat, a faüzletet, most már állítólag versenylovakkal is kereskedik. „Beles” nevét csak suttogva merik emlegetni, mert a szállongó hírek szerint a rendőrséget is „megvette kilóra” libamáj áron. Mikor lebukott, mert a kocsija csomagtartójában lopott színesfémet találtak, egymillió forinttal váltotta ki magát. Néhány más hasonló „menő” is feltűnt a környéken, a magánlakásokon milliós tételben kártyázó úri cigányok és havi 40 százalékos kamatra kölcsönző uzsorások.
Meglepődöm, mikor az erdész egy figyelmeztetéssel elengedi a csapatot – rakományával együtt.
– Általában így jár el?
– Nem tehetek mást. Ózdon mindig is lopták a fát, de 1991 februárjában végképp megbolondult a világ. Akkor zárták be a kohókat és az energiaárakat is felvitték. Az emberek, hogy fűteni tudjanak, nekimentek az erdőknek és a kár a korábbinak a negyvenszeresére emelkedett. Én éjjel-nappal jártam a hegyeket, hogy védjem az erdőt. Nekem kellett magamra vállalnom a nehezét, mert én nem Ózdon lakom, az én családomat nem tudják megfenyegetni a tolvajok – de a kést nekem is megmutatták.
Évente több mint háromszáz feljelentést teszünk, de a rendőrök ki sem jönnek a helyszínre, a Fordjaik szétesnének a hegyi 31utakon. Ők, azt hiszem, beérik annyival, hogy a bűnözés kiszorul ide a városközpontból, nem ott gyújtogatják fel az ABC-ket és nem ott csinálják a botrányokat.
A rendőrök nem reagálnak rögtön a feljelentéseinkre, általában kivárják a határidőt, közben addig faragják le a kárértéket, bontják le az ügyet mind több személyre és alkalomra, amíg egy-egy lopás ötezer forint alá kerül és akkor már lezárhatják a nyomozást. Ha mégis vádemelésre adják az ügyet, évek telnek el, amíg kitűzik a tárgyalást, már én magam sem emlékszem az adott esetre.
Ha leülök beszélgetni a rendőrökkel, szociális, megélhetési bűnözésre szoktak hivatkozni – mintha lehetne ilyen egyáltalán. Bennem is él a részvét, mégsem fogadhatom el perdöntő szempontnak, hogy Ózdon százszor annyi szegény ember jut egyhektárnyi erdőre, mint például Sopronban.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy megpróbáltam beszélni az ózdi rendőrkapitánnyal, de ő kitért a találkozás elől. Beértem volna alacsonyabb rangú közegekkel is, de a két nap alatt, amíg a hegyekben jártam, egyetleneggyel sem találkoztam.)
Amerre elhaladunk, egyre gyakrabban látunk nagykiterjedésű, alig-alig felújult égésfoltokat.
– A csapadékos tavaszon nagyon megindulnak a lágyszárú növények, a nyár végére nagy száraz fűtömeg keletkezik és ez gyakran meggyullad.
– Véletlenül vagy gyújtogatás következtében?
– Sokszor csak a kerttulajdonosok tisztogató gazégetése szalad tovább, de találkoztunk már szándékos károkozással is. A birkatartók így akarnak minél hamarabb zöld fűhöz jutni. Azt is tapasztaltuk, hogy ha valahol megbüntetünk valakit, azon a környéken hamarosan lángra lobban az erdő.
Nyáron egy megfigyelő dombról nyolc-tíz tüzet is látunk füstölni. Másodpercenként húsz-ötven métert is halad, mert a tűz maga is gerjeszti önmagát. Egy fiatalos rész kétszer is leégett; előbb az avaron futottak végig a lángok, kiszárították a koronákat és visszajöttek a fák hegyén.
Ha több helyen kell beavatkoznunk, a fenyőt mentjük elsőnek, mert az nem tér magához többé. A csert visszavágjuk és gyökérről újra megindul, igaz vagy húsz évet visszamarad a növésben és többé soha nem éri el az eredeti minőséget.
A bükk többnyire állva marad a tűzben, de ő sem bírja ki, 32mert vékony a kérge. Hetvencentis magasságban bereccsen és ki kell vágni, mert a nedves hó úgyis ledöntené a földre.
Csak az akác viseli el a tüzet, még kedvez is neki, mert az akácmagnak amúgy is kell valami meleg, ami elindítja, ezért szokták leforrázni vetés előtt. A szélében álló akác a tűz után beljebb húzódik, ahol pedig semmi keresnivalója nincs. Szegényes ökorendszert teremt, csak egy-két lágyszárú növény él meg alatta, amellett ki is uzsorázza a talajt.
Leérünk az arlói üdülőtóhoz, partját felparcellázták ötven-hatvan négyszögöles telkekre, csak az egyik oldalon maradt meg a vizet tisztító nád és gyékény. A horgászkunyhók teteje majdnem összeér, a budikat az erdő szélén állították fel, az ürülék a szeméttel együtt szinte akadálytalanul jut bele a vízbe.
– A magyar embernek eddig tart a természet; kijön ide pecázni, megiszik egy láda sört, aztán heverészik a kunyhójában.
A tó mögött, a Szoholy-völgyben is kiosztották az állami erdőket. Itt is garázdálkodnak a fatolvajok, az utakat az ő szállítókocsijuk nyomai alakították ki. Fuvaros vállalkozók is beszállnak az akciókba – Ózd környékén mostanában minden ügyfelet meg kell becsülni. Az út menti égerfák tövén baltacsapások látszanak, a tolvajok bejelölték maguknak az esti célpontokat.
A fiatal lucost is megdézsmálták, tetőanyagnak használják fel a törzsüket, csúcsukat levágták, és ledobták az út mellé.
– Ezeket kivágni olyan, mintha gyerekeket küldenének háborúba meghalni.
Már esteledik, mikor megállunk az Arló fölötti dombon. Itt valaha húszhektárnyi tölgyes állt, a környék díszének számított, a falusiak ide jártak fel majálist tartani. A tölgyest az elmúlt időkben az utolsó fáig szétlopták, néhány tuskón most a félhomályban is látni a vágáslapra húzott vörös „X” jelet, ez mutatja, hogy az erdészek már megtették a feljelentést az ügyben.
A pusztulaton jön föl a gyertyán, ki kellene ütni, mert elnyomja az újulni kívánó tölgy- és cserfacsemetéket, öt év múlva áthatolhatatlan dzsungel borítja majd ezt a területet. A tölgyes felújítása már az első lépcsőben kétmillió forintba kerülne.
– Ez is állami erdő volt?
– Nem, a téesz kezelte, de szétosztották tagi részként meg kárpótlásban.
– Az új gazdák miért nem védik meg a tulajdonukat?
33– Mert az esetek többségében fogalmuk sincs róla, hogy mi az övék. Ők nem személyenként licitáltak egy meghatározott félhektáros részre, hanem többen összefogva egy-egy különböző nagyságú helyrajzi számra.
A magyar ember akkor tekint valamit a maga tulajdonának, ha birtokon belül kerül, és be is tudja keríteni a részét. Ezeket a helyrajzi számokat viszont általában nem lehet megosztani, mert az állomány nem egyöntetű rajta – az egyik végén fiatalos, a másikon véghasználat előtt áll. Nem alakulnak hegyközségek, sem más bizottságok, nem tudnak megegyezni.
Az új tulajdonosok ki sem járnak a birtokukra, nem művelik az erdőt, nem oltják a tüzeket, észre sem veszik, ha szétlopják őket. Nyolcszáz forintért vették, annyira is becsülik, hiába jár a valódi értéke 300 ezer körül.
– Maga mit érez, ha ilyet lát?
– Én? Már semmit. El akarok menni Ózdról, nem akarok asszisztálni ahhoz, hogy amit mi nemzedékeken keresztül neveltünk, azt tíz év alatt szétlopják.
Rakonczay bólogatva hallgatta végig beszámolómat az erdészről:
– Megértem őt. Ebben a fölöttébb gyanús üzletben egy erdész inkább áldozat legyen, mint kollaboráns.
34A Haydnról elnevezett különféle vendéglők, szállók, üzletek sokaságában egy jobb felé mutató tábla már a pamhagen–pomogyi határátkelőt jelzi. Kigurulok a kocsival a padkára, és megnézem a térképet – már egy centi sincs hátra Magyarországból – egyenest kell mennem tovább. Sarródot elhagyva az út Fertőújlak felé kanyarodik, újfent jobb felől egy újonnan épült, formájában kitárt szárnnyal lebegő madár képzetét keltő nádtetős ház tűnik fel – ez a Kócsagvár, a Fertő–Hanság Nemzeti Park központja.
– Figyeld meg – mondja dr. Kárpáti László igazgató, körbemutatva az udvaron –, a tervezők a kócsagtoll szerkezeti elemeit használták fel: a gerinc, az ág, a szalagok motívumait fordították le az építészet nyelvére.
Gyanakodva nézek körül, mostanában számtalan olyan házat láttam, melyet soha nem létezett, vegyi úton előállított népies hagyományokra hivatkozva építettek lakhatatlanná. A Kócsagvár azonban szellős, tágas, az ember úgy érzi magát benne, mintha a nagyszüleihez jött volna látogatóba. Az udvaron zsibong az élet, látogató csoportok jelentkeznek be kirándulásra, iskolás gyerekek hallgatnak előadást a Fertő-tó madárvilágáról.
– Úgy alakítottuk ki ezt a házat és az egész környezetet, hogy természetvédelmi tábor legyen, és ne főnöki baszoda, amivé a hasonló helyek általában át szoktak alakulni. A ház hat egységében most is gyerekek laknak a kísérő tanárokkal.
Megbámulom még a nagy ablakok elé állított terelőgerendákat és a rájuk ragasztott ragadozómadár-sziluetteket; a madarak nem érzékelik az üvegfelületeket, teljes sebességgel neki rohannának.
Bent az irodában ülünk le Kárpátival és kísérőmmel, F.-fel, egy sokat látott környezetvédelmi szakemberrel. Arra számítottam, hogy az épület stílusával összhangban álló faragott népi bútorokat találok itt, ehelyett egy eltávozott amerikai mene35dzsertől vásárolt bőrhuzatú garnitúrával rendezték be a helyiséget. Kárpáti észreveszi meglepődésemet, széttárja a karját:
– Alkalmi vétel volt, többre nem tellett. Amit én szerettem volna, azt ma már nem lehet megfizetni.
F., a kísérőm rábólint:
– Már egy fél évszázada folyik a nemzeti értékek szétrablása. Mikor elkezdték a Feszty-körkép restaurálását, több rész is hiányzott belőle, annak idején kivágták és elvitték. Egy orvos jelentkezett, sejteni engedte – csak úgy homályosan, hogy ne lehessen felelősségre vonni –, hogy egy néhány négyzetméteres darab neki is a birtokában van, és megfelelő összegért hajlandó volna visszaadni. Úgy hallottam, annyit kért, hogy az állam nem tudott megegyezni vele. Ugyanígy lopták szét és bocsátották áruba azokat a népi bútorokat is, melyeknek itt, a Kócsagvárban volna a helyük.
Kárpáti elgondolkodva törüli meg a szemüvegét:
– Mit csináljunk? Mi már szegényen fogunk meghalni, mint ahogy szegényen is születtünk. A mi természetvédelmi körzetünk két vízügyi igazgatóság romjaiból alakult ki, és azóta sem tudtunk feljebb kapaszkodni anyagilag. Tavaly év végén is úgy látszott, hogy nincs miből fenntartanunk a Kócsagvár üzemét, csak az utolsó pillanatban sikerült eladnunk egy kis szénát az osztrákoknak. Na de térjünk a tárgyra – Kárpáti egy antikváriumból kimentett múlt századbeli fali térkép elé áll. – A Fertő az eurázsiai sztyepptóláncolat legnyugatibb tagja, a földrész legnagyobb szikes tavának számít. 309 négyzetkilométeren terül el, az első világháborút követő békeszerződés megosztotta, 75 négyzetkilométer tartozik hozzánk.
A magyar Fertő-tó sok tekintetben különbözik az osztrák résztől, míg a szomszédunknál a hatalmas nyílt vízfelületek a jellemzőek, nálunk a nádasok, a körülzárt belső tavak, a part menti szikes legelők és kaszálók határozzák meg a táj képét. Mégis azt kell mondanom, hogy a határ csak politikai értelemben vágja ketté a Fertőt, a térség növény- és állatvilága összefüggő rendszert alkot. A magyar tórész nádasában található a teljes halállomány jelentős részének az ívóhelye, csak közösen tudjuk megóvni a kihalással fenyegetett túzokállományt, a kétéltűek és a hüllők is a magyar partszakasz melletti erdőben telelnek át. Logikusan merült fel tehát az a szándék, hogy az egész Fertő-tájat magába foglaló közös nemzeti parkot hozza36nak létre. 1978-ban megszületett az úgynevezett mattersburgi kiáltvány „A Fertői Nemzeti Park – két ország együttműködésének példája” jelszóval. Magas szintű államközi tárgyalások következtek, 1991 feuárjában egy miniszteri rendelet a Fertő-tó tájvédelmi körzetet és bioszféra-rezervátumot nemzeti parkká nyilvánította.
A nemzetközi PHARE-program keretében Nyugatról 1,4 millió ECU-t kaptunk. Mikor meghallottam a hírt, bementem az OTP-be, és megkérdeztem, hogy mi az az ECU és mennyit ér. Csak a vállukat vonogatták, ők sem voltak tisztába vele, végül kiderült, hogy olyan száznegyvenmillió forint körüli összegről van szó. Úgy gondoltam, hogy ebből mindenekelőtt a természetvédelem alá vonandó területeket kellene megvenni, mert akkor már előre vetette árnyékát a privatizáció, mely óhatatlanul felnyomja majd az árakat. Később azonban kiderült, hogy ezt a pénzt nem költhetjük földvásárlásra.
– Miért nem?
– Mivel az államtól, illetve állami vállalatoktól vásároltuk volna meg ezeket a földeket, a nyugati partnereink feltételezhették, hogy összejátszunk majd egyesekkel. A segélyt infrastruktúra kiépítésére, gépekre és berendezésekre kellett fordítanunk. Itt is szabályozóelvek érvényesültek, a szükséges felszereléseket csak azokból az országokból vásárolhattuk meg, melyek a pénzt összeadták.
F., az öreg környezetvédő szakember fakó hangon közbeszól:
– „A legjobbat a legolcsóbban!” elvet hirdették, de érvényesült egy alig leplezett terelő szándék. A holland tanácsadók például kikötötték, hogy a légszennyeződés-mérő kocsi húsztonnás vagy annál is nagyobb legyen. Miért – kérdeztem tőlük –, hiszen ezek lényegesen többet fogyasztanak, mint a könnyebbek, drágábbak is, sőt még az is kétséges, hogy tudnak-e mozogni a mi rossz minőségű üzemi útjainkon. Valamilyen körmönfont magyarázatot adtak, hogy csak ilyen kocsiban lehet megfelelő módon elhelyezni a pótgázpalackokat, aztán kiderült a valódi ok: épp a holland Philips cég gyárt ilyen autókat. Minő véletlen!
Szabadna megjegyeznem, hogy sokunk véleménye szerint a PHARE-programot a Közös Piac országai alapították – önmaguk megsegítésére. A nekünk nyújtott támogatás összegét le37vonhatják az adójukból, és egyébként is visszakerül hozzájuk levásárlások és térítések formájában. Nekünk kell kifizetnünk a tőlük érkező szakértők napidíját, első osztályú szállodaszámlájukat és vendéglői fogyasztásukat, nem tévedek sokat, ha egynapi költségüket személyenként 600 dollárra teszem. A program keretében olyan ellenőröket küldenek hozzánk, akik előtte Szenegálban dolgoztak, és olyan szempontból nézik át a szerződéseinket, hogy tartalmaznak-e megfelelő intézkedéseket törzsi munkáslázadások esetére. Ezek a tisztelt jótevők akkor estek pofára, mikor arab országoknak adtak vagy 100 millió ECU-t. Két év múlva érdeklődtek a pénz sorsáról:
– Hol van?
– Mi hol van? – kérdeztek vissza az arabok.
Kárpáti egy csillapító mozdulatot tesz:
– Ajándék lónak nem illik a fogát nézni. Nem akarlak untatni a további nehézségeinkkel, csak egyet említek meg. Bár a szerződések alapján beruházásaink adó- és vámmentesek lettek volna, a segélyből vásárolt traktorunkra és Volkswagen buszunkra a Porsche Hungária csak úgy akarta kiadni a rendszámot, ha lerójuk az illetéket. A magyar állam is levett a támogatásunkból 30 millió forintot, Minarik visszautalt belőle tízet, de ezt sem kaptuk meg. Végül elmentem a PHARE-bizottsághoz, elmondtam, hogy mi történt, ők adtak plusz tízmilliót, hogy befejezhessük az építkezést.
– Már akartam kérdezni: miért nem Sopronban alakítottátok ki a nemzeti park központját, hiszen naponta ki kell járnotok ide?!
– Én azt hiszem, hogy egy nemzeti parkot magából a parkból kell irányítani, és nem egy városból.
– Annak a mintájára, hogy csak a Környezetvédelmi Minisztérium van Pesten, maga a környezet vidéken található – teszi hozzá F., a sokat tapasztalt környezetvédő.
– De miért épp Sarródot választottátok?
– A Fertő és a Hanság valaha egy vízterületet alkotott, és ebben a faluban működött a révkikötő – emellett persze politika is vezetett a hely kiválasztásában. A lakossággal való együttműködés nélkül nem létezhet természetvédelem, és tudtam, hogy egy határsávba beszorult falu hálás lesz nekünk a fejlesztésekért: vizet, gázt, szennyvízcsatornát, crossbar telefont és mindenekelőtt munkalehetőségeket hoztunk magunkkal. A Kó38csagvárat két régi sarródi ház telkére építettük, a versenykiírást is úgy fogalmaztuk meg, hogy egy helyi cég nyerjen. A székházon kívül felhúztunk egy kutatóállomást és egy hodályt a szürke marháinknak.
Terepjáró kocsiba ülünk, elindulunk ki a Fertőre. Kárpáti a kormány mellől mutogat ki az elmaradó pusztára.
– A mi munkánk javarészt rét-, legelő- és erdőgazdálkodásból áll, az a célunk, hogy fenntartsuk a környezet egyensúlyát. Ha a szürke marha nem legeli le a rétet, befásodik, ha nem védjük meg a túzok élőhelyeit, 2020 körül kihalna az utolsó példány is. Így sem tudjuk felmérni, hogy mi veszik el itt napról napra, élnek-e még az olyan apró állatok, mint például az ugróvillás rovarok, melyek a kukorica lehullott leveleivel táplálkoznak, azt bontják le a talajban.
Minden számba jöhető földdaraa bejelentjük az igényünket, elértük, hogy természetvédelmi területet nem lehet kárpótlásban kiadni. Sok látványos összecsapásra került már sor ebben a témában, ezért szeretem megfogni az egykori Esterházy-birtok darabjait, mert ezekre senki sem mondhatja, hogy „még a nagyapám kaszált rajta, minta magáén!”. Ugyanakkor felmértem illetékességünk határait is, szó nélkül kiengedtem például a soproni történelmi borvidékhez tartozó területeket, ezeknek magántulajdonban kell lenniük, mert csak úgy terem rajtuk jó bor.
A magánhasználatban maradó földek tulajdonosaival is együtt kell működnünk. Ha úgy kívánja a helyzet, rábeszéljük őket, hogy ne használjanak műtrágyát, ne termeljenek tököt, vagy más olyan növényt, amely nem odaillő, bár éppen akkor jól fizetnek érte az osztrák felvásárlók. Arra is megkérhetjük a gazdákat, hogy egy héttel később kaszáljanak le egy rétet, mert olyan növény érik rajta, melynek a magvát össze akarjuk gyűjteni.
Kárpáti lefékez a juhakolnál, a régi magyar rackákat szedték össze ide az ország minden tájáról. Némelyiket maga az igazgató hozta a Tiszántúlról az autójához kapcsolt utánfutón, egy fekete lábú jószág pedig abból a nyájból való, melyet még a Ceauşescu-rendszer idején hajtott át egy pásztor a magyar–román határon.
39– A juh lelegeli a kártékony gyomokat, például a tövises igricét, az iringót, de ezenkívül mutatkozik egy magasabb összefüggés is: az ürge csak ott marad meg, ahol legeltetés folyik, ahol kaszálják a rétet, onnan elmenekül. Az ürge viszont természetes táplálékul szolgál az olyan nagy ragadozó madaraknak, mint például a kerecsensólyom.
A következő megállásnál megcsodáljuk a magyar szürke gulyát. Az ökrök most járnak iskolába, szekérbe akarják szoktatni őket, szállításhoz, turisták fuvarozásához használnák majd ezt az alkalmatosságot.
– A magyar szürke marha egy időben kiment a divatból. Az állatkereskedők túlságosan nagy csontúnak, lassan fejlődőnek találták, helyette a nagy farú, gyorsan gyarapodó húsfajtákat keresték. Hozzánk is a Herefordot, az úgynevezett „Nixon marhákat” hozták be, alacsony testállású, mindent elpusztító állatokat, még a fák kérgét is lerágták.
– Egyetlen előnnyel rendelkeztek – szól közbe F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő –, a magyar külkereskedők Amerikába utazhattak tárgyalni a megvételükről.
– Valaha 33 ezer szürke marha legelt a Hortobágyon, mégis majdnem kipusztult, a maradékot a vágóhidakról kellett kimentenünk, hogy újrakezdhessük a tenyésztést.
– Mi szólt mellette?
– Számtalan jó tulajdonságát lehet felsorolni: igénytelen, a hóban is elhál, jó a tőgyállása, sok tejet ad, tíz borjából kilencet felnevel, szükség esetén a traktort is pótolni tudja az erejével, ugyanakkor olyan, mint egy két lábon járó frizsider, ha kell, ezer kilométerre is elmegy oda, ahol a húsára van szükség. Egy-egy ilyen vonást más fajtáknál is meg lehet találni, de mindet együttvéve csak a szürke marhánál. A húsa koleszterinben szegény, mint biohúsra korlátlan felvevőpiac várna rá, hallottam, hogy még Új-Zélandból is jelentkeztek ajánlattal, egy konténervágóhidat hoznának a feldolgozáshoz.
– És eladjátok az állatokat?
– Ha felesleg mutatkozik, azt igen, de üszőt nem árulunk, főleg a külföldieknek nem, mert a németek két év múlva már továbbtenyésztett változatokkal jelentkeznének.
A gulyát mudi kutyák őrzik, az egykor legendás puli és pumi már elvesztette eredeti terelő ösztönét. Továbbindulunk, de 40Kárpáti hirtelen lefékez, és kiküldi az egyik emberét, hogy hívja vissza a legelőre besétáló külföldi turistákat.
– Lefotózzák az állatokat, otthon kiadják levelezőlapon, és megélnek belőle. Különben is zavarják az itt fészkelő ragadozó madarainkat. Még veszélyes is lehet, ha például a teheneket ellés közben fényképezik.
A felszedett fertő–hansági kisvasút egykori nyomvonala mellett haladunk, beérünk egy régi megállóhelyre, Mekszikópusztára, jelenleg Fertőújlaknak hívják.
– Majd minden „pusztá”-ra végződő nevet megváltoztattak a környéken.
– Miért?
– Talán úgy érezték, hogy ezekhez a nevekhez valamilyen szegénységképzet tapad. Országos divatnak számított, így lett Szolgaegyházból is Szabadegyháza, még jó, hogy Nagybajomot nem keresztelték át Nagyörömömre.
F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő eltűnődik az emlékein:
– Az ötvenes években az állatneveket támadták meg – politikai szempontok alapján. Így lett aztán a rákosi viperából parlagi vipera, a nemes kócsagból nagy kócsag, a muszka molyból réti moly.
A falu szélén felkapaszkodunk egy megfigyelőtoronyba, és körülnézünk. A látvány elszomorító; mint ahogy már országszerte megszokhattam, itt is behordják a szemetet a védett legelőre. Háztartási gépek maradványai tűnnek fel a fűben, sőt egy kiégett traktor roncsait is felfedezheti a figyelmes szemlélő. A környező házak udvara viszont tisztának és rendezettnek tűnik.
– Az angolok ezt NIMBY-jelenségnek nevezik, ez a betűszó a „Not in my backyard” kifejezés rövidítése: „csak ne az én kertem végébe legyen a szemét!” – másutt már nem zavar.
– Magyar változatban Szent Flórián-elvként ismeretes. Segíts, Szent Flórián, hogy inkább a szomszéd földje pusztuljon el! – egészíti ki sokat tapasztalt kísérőm.
A látcsövet továba is a falu irányába fordítom: az egyik portán valóságos hegyet alkotnak a szénakazlak.
– Ez kinek a tulajdona?
– A főkaparié a faluban. Lekaszálta az egész közös rétet, és behordta magának. Hiába tiltottuk, ránk sem hederített, még 41neki állt feljebb: régen a kommunisták parancsoltak, most pedig maguk akarnak?!
– És miért nem szólnak neki a falubeliek?
– Nem mernek. Itt cselédek éltek, és a cselédből még nemzedékek múlva sem lesz igazi gazda. Ha szabadon áramlik majd a tőke, tíz év múlva néhány kézben összpontosul minden négyszögöl föld, mégpedig könnyen lehet, hogy osztrák kézben.
Motorcsónakba szállunk, és egy nádasba vágott csatornán haladunk a nyílt víz felé. Benyújtom kezem az áramlásba, a Fertő-tó szikes tó, sótartalma szokatlanul magas, köbméterenként a két kilót is elérheti, vacsora után a halászok csak belemártják a tányérjukat, és úgy lemossa, mintha ultrás vízbe tették volna, én is úgy érzem, hogy a kezem síkossá válik.
Néhány száz méter után a csónak kiköt a csatorna bal partján. A nádasban itt is egy megfigyelőtorony áll, jóval magasabb, mint a mekszikópusztai, ha jól értettem a magyarázatot, a határőrségtől vásárolta meg a természetvédelem. Több egymáshoz csatlakozó vaslajtorján kapaszkodunk fel, a tetőn árvaszúnyogok felhőjében állunk meg.
Innen a magasból jól kivehető a nemzeti park szerkezete. Három zónára oszlik, a legkülső a környező vagy ütköző zóna, itt nem alkalmaznak különösebben szigorú rendszabályokat. A középső védőzóna a terület egyharmadát foglalja el, itt csak az évszázadok óta hagyományos hasznosítási formák gyakorolhatók, míg a legbelső természeti zóna érintetlen és használaton kívüli kell hogy maradjon.
A nemzeti parkokban a zónák arányát persze a helyi adottságok szabják meg, a Yellowstone-i Nemzeti Park területének csak másfél százalékát látogathatja a közönség, a kétmillió hektáros dél-afrikai Krüger Parkban egy körzetbe vonták össze a látnivalókat, a turisták másfél-két óra alatt végigmehetnek rajta.
Előre nézek: a magyar oldalon elhelyezkedő Madárvárta és az osztrák Silbersee összefügg, a határ mégis felismerhető. Ausztriában már negyven éve nem vágják a nádat, nálunk évente összetapossák az aratógépek. Mostanában már itt is érintetlenül hagynak egy-egy részt, a nagy gémeknek avas, aratatlan nád kell.
– Most is száz-százötven pár nyári lúd fészkel benne.
– Nagy érték a nád?
42– Nem is a nád az érték, hanem aki levágja. Régebben elfogadható megélhetést adott, a nádkévéket szállító emberek nemcsak Sopronba és Győrbe, hanem Bécsbe is eljutottak. A hosszabb szálakból lészát, vagyis stukatúr alapanyagot fontak, egy gyáros tíz gépet is felállított, és exportra dolgoztatott. Ma 180-300 forintot kapnak az emberek egy kévéért, egy hónap alatt sem keresnek meg 25 ezret, pedig piszkos és nehéz munka.
Tovább nézelődünk: a közelben elterülő kis belső tavak az Európa fölött ősszel-tavasszal átvonuló madarak „légi folyosó”-jának részét képezik, ha kiszáradnának, a madarak életrendje jóvátehetetlenül megzavarodna. A tavak önálló vízutánpótlása csekély, a Hanság-csatornából szokták feltölteni.
Lemászunk a lajtorjákon, és visszakapaszkodunk a motorcsónakra. Egy kis sziget mellett haladunk el, egy öreg halász építette fel rajta a kunyhóját. Jórészt a Fertőből kifogott uszadékfát használta fel, a kunyhó oldalfalában fel-feltűnik egy-egy piros-fehérre csíkozott oszlop: „Achtung! Staatgrenze!” felirattal. Kárpáti ebben a legszigorúbban zárt belső zónában is megtűri az öreget, a természetvédők ki tudják választani azokat az embereket, akiket beengednek a sáncaik mögé.
A halász egy régi nagy céh maradékába tartozik. Élő Dezső, Sarród krónikása feljegyezte, hogy a faluban valaha 40-50 ember is űzte ezt a mesterséget. A halászok mindig is a maguk külön életét élték, a kocsmában törzsasztaluk fölött egy hetvencentis csónak, hal és csutora lógott, más mint halász nem foglalhatott alattuk helyet. A halászok csak kenyérre és borra adtak ki pénzt, minden mást a Fertő szállított nekik. Náddal és kopóval, vagyis nádtorzsával tüzeltek kondérjaik és nyársaik alá. A nagyhétre nem egyszer nyolcvan mázsa halat is kifogtak, ami eladatlan maradt, vermekben jegelték le, ide kerültek a vadlibák és a récék is, melyeket szabadidejükben fogtak. Megőrződött néhány szokásuk emléke. Halászatok során egyikük, a „kürtös” mindig kint maradt a parton, hogy kürtöléssel jelezze a szél irányváltozását, erős szélben és éjszaka tűzzel igazított útba. Nádból készített kör alakú kerítéseket, „kurtulásokat” használtak halfogásra egészen a legutóbbi időkig.
Kijutottunk a nyílt víztükörre, a tó mélysége még a két métert sem éri el, a kitáruló szabad távlatok mégis a tengert idézik, ha nem röstelleném, belekapaszkodnék a csónak falába. Egy ten43gerre emlékeztető furcsa „apály-dagály”-jelenség is megfigyelhető: ha északról fúj a szél, a déli parton akár fél méterrel is megemelkedik a vízszint, ha délire fordul, a nádas öbölben iszapzátonyok ütköznek ki. A nád tövén szürke „sárzokni” látszik, ez jelzi a nagy kánikulai apadást.
A vízben határoszlopsor húzódik, minden pózna tetején egy-egy kárókatona üldögél, mintha a világ megosztottságáról akarnák elmondani a véleményüket, sűrűn lefosták az oszlopokat. Jöttünkre felriadnak, leszállnak a vízre, és elfutnak, helyből nem tudnak felemelkedni. A kárókatona nem zsírozza a tollát, ezért indulásnál kitárja a szárnyát, hogy megszáradjon. Kikapcsoljuk a motort, teljes csöndben ringatódzunk.
– Nem mindig volt ilyen békés ez a vidék. A második világháborúban az angol és amerikai repülőgépek itt, a Madárvárta fölött dobták le a maradék bombaterhüket – az üzemanyaguk fogytán volt, szabadulniuk kellett a súlytól. Néhányat közülük lelőtt a légvédelem, később alakult egy társaság a lezuhant gépek keresésére. Hármat is találtak, az egyik gép úgy került elő, hogy a nálunk vendégeskedő NDK-s belügyminiszter épp beleszaladt a csónakjával, és majdnem a vízbe fulladt.
Aztán jöttek a határsávévek. Amíg nem volt lerakva a műszaki zár, folyt az illegális embercsempészés át Ausztriába – a díjból épültek az új házak a Fertő menti falvakban. Aki nekivágott a határnak, az életre-halálra el kellett hogy szánja magát, mert már eltűntek a mozgást segítő csatornák, Hegykőnél például hét kilométert sűrű nádban kellett haladni. Volt disszidens, aki két napig dekkolt bent, aztán mégis feladta magát, mert nem talált ki az útvesztőből. Ha átvergődött a nádon, még a nyílt vízen is meg kellett tennie egy bizonyos távot, és a katonák, ha észrevették, kegyetlenül utána lőttek. Később már senkit sem engedtek le a Fertő – parti körútra, még azokat sem, akiknek a személyi igazolványába bele volt ütve az arab 2-es, vagyis állandó soproni lakosoknak számítottak.
Persze, amilyen rossz volt az embereknek a határsávrendszer, olyan jót tett a természetnek. Ha nincsenek azok a korlátozások, most körben diszkóklubok, lángossütők, vízibiciklikölcsönzők állnának.
Azokban az években is akadtak „fontos elvtársak”, akik kivételnek számítottak. Bár az alapító határozat szerint a nemzeti parkok területén szigorúan tilosnak számított vízi vadra lőni, 44Rakonczayt, a természetvédelem akkori igazgatóját utasították, hogy állományszabályozás címén engedélyezzen évi öt-hat vadászatot. Egy-egy magas állású vadász 200-220 kacsát is kilőtt. Most újabb időkben is próbálkoznak egyes hatalmasságok, de amíg én itt vagyok, egyetlenegy sem fog ide bejutni – fakad ki magából Kárpáti.
– Említsük meg az olasz vadászokat – teszi hozzá az öreg környezetvédő –, voltak évek, mikor a konvertibilis valutájukért ők is bejöhettek ide, lőttek is mindenre, ami csak mozgott, széncinkétől kezdve kócsagon át a fülesbagolyig.
– Hogy szedték ki a zsákmányt a vízből – kérdezem értetlenül –, úsztak a kutyáik?
– Nem kutyákat alkalmaztak, hanem magyarokat. Két ember jött velük, egy ötvenesért kiugrottak a csónakból, és akár a kopók, összeszedték a madarakat a nádasból.
– Ennek véget vetettünk – zárja le a témát az igazgató –, csak a partról, és csak dúvadra lehet vadászni. Maszekok csak villanymotor meghajtású csónakokkal jöhetnek be a Fertőre, hogy elejét vegyük mindenféle hancúrozásnak. Nekünk magunknak nem telik erre, csak Kovács-motorral rendelkezünk.
A csónak a Fertőrákos és Mörbisch (Meggyes) közötti határtörés B0 pontjához visz minket, itt egy betongyűrűt építettek bele a vízbe, egyik oldalán magyar, a másikon osztrák felségjellel. Látványos nemzetközi találkozókat szoktak itt rendezni természetbarátok, állami vezetők szorítanak kezet. A B0 falánál most nagy északi sirályok ringatódznak a vízen, nem repülnek fel a jöttünkre, láthatólag nem ismerik az embert.
Körbejárom a betongyűrűt; belsejében feltört a talajvíz. Viharok idején ide menekülnek a kárókatonák, el is pusztulnak benne, mert a magas betonoldal miatt nem képesek nekifutni a víznek, szárnyuk pedig nem tudja kiemelni őket. Kárpáti úgy próbált segíteni rajtuk, hogy tyúklétrát rakatott le, hátha sikerül kimászniuk, de a vízinövények sűrűjében most is ott lebeg néhány halott madár.
Álldogálunk a B0 ponton az augusztusi teljes napsütésben, egy osztrák kirándulóhajó húz el mellettünk, biciklikörútba belefáradt turistákat szállít. Oldalára egy táblát erősítettek fel: „Fährten mit Kapitän Weiss!”, Utazzon Weiss kapitánnyal! Integetek a hajó után, és elhatározom, hogy egyszer majd, ha sok 45időm és pénzem lesz, én is elutazom majd Weiss kapitánnyal, okvetlenül elutazom majd.
– Nem olyan az egész, mint egy filmkocka? – kérdezi Kárpáti. – Szeretem nézni az 1930-as évek magyar filmjeit, nem a történet érdekel, vagy a szereplő színészek, csak azt figyelem, hogy mennyivel gazdagabb volta magyar táj, mint mostanában.
Este Pamhagen–Pomogynál lépünk át az osztrák határon, maga a helység már a túloldalon fekszik.
– Pomogy valaha lenézett falu volt a környéken, olyan közmondások terjengtek róla, mint hogy „buta, mint a pomogyi ökör”, aztán, látod, mégis ők vitték töbe.
Az osztrák határőr megkérdezi, hogy nincs-e valaki terepjáró kocsink zárt puttonyában.
– Hoffentlich, remélhetőleg – válaszol Kárpáti, de ez nem elégíti ki a katonát, felnyittatja az ajtót, és hosszan vizsgálódik, mielőtt továbbengedne minket.
A környéken több mint száz kisebb-nagyobb szikes tó terült el, java részüket lecsapolták és feltöltötték. Megemlítendő, hogy az 1930-as évek elején majdnem magát az osztrák Fertőt is hasonló sors érte. Két ilyen célzatú terv is készült, egyikük egy híddal kettéosztotta volna a tavat – legkeskenyebb pontján Ruszt és Illmitz között –, így szándékoztak lerövidíteni a répa beszállítását a siegendorfi cukorgyárba. A másik, az úgynevezett Goldmann-terv végképp lecsapolta volna a tavat, megnövelve ekképp a szántóterületet – ez az elgondolás többek között azon a felismerésen bukott meg, hogy egy szikes tónak a száraz medre is szikes marad.
Itt a határ menti vidéken a réteket is felszántották, alig néhány eredeti folt maradt meg belőlük. Hirtelen egy apró madár totyog ki elénk a kavicsos útra.
– Billegető cankó, a Duna-parti sóderszigetek jellegzetes madara. Azért szállt ki az útra, mert a kavicsokról azt hiszi, hogy ez a folyópart.
Megállunk egy parlagon hagyott földdarabnál, megnézzük a végébe kirakott táblát, ez a „Grüne ache”, a zöld ugar, mellette egy másik parcella, „Geförderte Weingarten Stillegung” felirattal, ha jól értelmezem, egy megegyezés nyomán leállított szőlőskert.
46– Ezekről a földekről talán már hallottál – mondja Kárpáti–, az állam sok ezer schillinget fizet a gazdáknak, amiért felhagytak a művelésükkel. Az összeget nem tudom pontosan, de majd csak összeakadunk valakivel, akitől megkérdezhetjük.
Elfordulunk a legnagyobb környékbeli szikes tó, a „Lange Lacke”, a „Hosszú Tócsa” felé. A tó melletti védőzónában gazdálkodnak, tőzeggel javították fel a földet. Amennyire én meg tudom ítélni, így is csak kukoricának volna jó, de minden néhány méter magas dombon szőlő nő.
Ausztriában a magángazdaság körülményei között sok nehézséggel jár a természetvédelmi területek kialakítása, fent az Alpokban több mint száz éve, 1898 óta nem tudnak tető alá hozni egy hasonló tervet. Itt is csak olyan kompromisszum árán sikerült, hogy a „Lange Lacke” a környékbeli parasztok tulajdonában maradt, a 900 érintett gazdának évi 25 millió schilling árendát fizet az állam.
A tó idegenforgalmának irányítását is a helybeli parasztok tartják a kezükben – épp oly gondosan ténykednek, mint a saját udvarukban, mindenütt piktogramok jelzik, hogy mit szabad tenni, mit nem, masszív kőasztalok lapjába beépítve rakták ki a további útbaigazításokat.
– Ezt biztos nem fogják elvinni – mondja Kárpáti, hangjában némi irigységgel –, nálunk tízezer forintba kerül egy jelzőtábla, és azt is ellopják a cigányok.
– Mihez kezdenek vele?
– Eladják az alumíniumot a matchboxkészítőknek.
A felnőtt látogatók 15, a gyermekek 10 schillinget fizetnek a látványosságok megtekintéséért, a belépőjegyek mellett házi mézet is árulnak a pénztárban. Külön szakembert foglalkoztatnak, akinek a környék minél hatásosabb megjelenítése, „feldobása” a feladata, az illető legutóbb azt találta ki, hogy tartsanak mindent fehér színben, ennek jegyében fehérre festették az asztalokat, szemétládákat, jelzőköveket. Lehet, hogy valakinek tetszik.
Megered az eső, a madarak leszállnak a tóra, szememmel követem a röptüket, feltűnik, hogy nád alig-alig borítja a partot.
– A rusztiak egy gulyát tartanak azzal a legfőbb céllal, hogy rágja le a nádat, mert a gólyák csak úgy tudnak leereszkedni.
A környéken meghagytak egy tanyát, a maga nemében az egyetlen az osztrák Fertő-szögben. Az épület a határ túlsó ol47dalán sem tűnne idegennek, mint ahogy a táj többi meghatározó látványeleme: majorok, fészerek, gémeskutak is alapvetően magyaros jellegzetességeket mutatnak. A tanyában régi mesterségeket oktató kabinetet rendeztek be, ezen a kései órán már minden ajtót zárva találunk, de az udvaron egy szabadtéri kiállítás látványos formában mutatja be a szerszámokat és a munkafolyamatot.
Visszaindulunk a lakott helyek felé, minden falu névtáblája alatt ott áll a „nemzeti park község” felirat, a falubeliek ezt a megjelölést a termékeiken is feltüntethetik. Szinte minden kocsmára és fogadóra kiírják a „puszta” szót, megpróbálják kisajátítani ezt a fogalmat, régebben azzal traktálták az ide érkező külföldi turistákat, hogy az ő környékük az egyedül hiteles puszta, és ha valaki megpróbál tovább menni, kiteszi magát a szovjet fegyvereknek.
Kárpáti az illmitzi biológiai állomásnál fékez le a kocsival. Bekopogunk, az ügyeletes vezető ismerősként üdvözli a magyar igazgatót, leülünk egy üveg helyi vörösbor mellé. A „zöld ugar”-ról érdeklődöm.
– Mennyi föld marad így parlagon?
– Ilyen formában Illmitz körzetét tekintve százhektárnyi.
– Mennyit fizetnek érte?
– Egy évre hektáronként hétezer schillinget.
– A gazdák jól járnak ezzel az összeggel?
– Valószínűleg nem tudnának ennyi tiszta hasznot kihozni a földjükből, viszont nem szabad elfelejteni, hogy szinte minden mezőgazdasági terméken magas állami támogatás van.
– Úgy láttam, ezen a zöld ugaron derékmagasságig áll a kanadai betyárkóró és a többi gaz. Nem jelent ez potenciális fertőzést?
Osztrák vendéglátónk csóválja a fejét:
– Ha valóban így áll a helyzet, akkor azt szabálytalannak kell tartanunk. Évente egyszer le kellene kaszálni a földet, és felül kellene vetni valamilyen honos fűmaggal.
– És a szőlővel mi történik?
– Ott ötéves ugarolást kell vállalni a gazdáknak, hektáronként évi 17 ezer schillinget kapnak érte.
Megkóstoljuk a vörösbort, szép színű, de agyonkezelt ital, másnap reggel Kárpátinak fáj is a feje tőle. Koccintás után megnézzük a biológiai állomást, a felszerelése, könyvtára a kor 48magas színvonalán áll, magyar kutatók is szívesen átjárnak ide kidolgozni a témáikat. Évi húszmillió schillinget fordítanak az intézet fenntartására.
– Az általános éves költségvetésen kívül nyolcmillió schillinget kapunk hat téma kutatására – mondja az ügyeletes, és sorolja is őket. Mikor negyedikként a „turizmus hatása a szöcskékre” címet említi, nem akarok hinni a fülemnek, megkérem Kárpátit, hogy kérdezze meg újra, de bebizonyosodik, hogy valóban erről van szó.
– De hát az isten szerelmére, hogy hathat a turizmus a szöcskékre?!
– Talán úgy, hogy energiát vesztenek az ugrálásnál, ha a szokásosnál gyakrabban zavarják őket.
– És erre van nekik másfél-kétmillió schillingjük?
– Úgy látszik, van.
Többet nem kérdezek, hallgatagon megyünk le a határig, kifelé már az osztrák katona sem kíváncsi, hogy viszünk-e potyautasokat a terepjáró kocsi puttonyában.
A Fertő és a Hanság területe valaha összefüggött, Hunfalvy János, a híres geográfus 130 évvel ezelőtt még azt írta, hogy: „a Fertő a nyílt tóból és az úgynevezett hanságból áll”. Bár a különböző földtani mozgások és mesterséges beavatkozások elválasztották őket egymástól, mégis megalapozottnak látszik a döntés, mely a Hanságot közös nemzeti parkba vonja össze a Fertővel.
Kora reggel indulunk el hansági utunkra. Kárpáti a kapuból visszafordulva még egy aggódó pillantást vet a Kócsagvár felé.
– Azt nézed, hogy ég-e a ház? – kérdezem tőle.
– Nevetni fogsz, de igen. Mi költségvetési szervnek számítunk, és mint ilyen, nem biztosíttathatjuk a létesítményeinket. Mi lesz, ha valamilyen őrült egy gyufát dob a nádtetőre?!
– Előfordult már hasonló eset?
– Igen, a Tiszántúlon, és meg sem tudták büntetni az illetőt, mert kiderült, hogy nem beszámítható.
Először Öntésmajorba megyünk ki, Nagy László, a környékbeli természetőr kísér végig minket a bemutatótermeken.
– A Hanság lecsapolását már több mint háromszáz éve tervezik az itteni emberek, az időszakosan vízállásos láprétek mi49nőségét próbálták fokozni ilyen módon, különösen századunk 30-as éveitől fogva erősödtek fel ezek a törekvések. Az egykori lápos rétek java része eltűnt mára, ennek is része van abban, hogy Magyarország világméretekben is a legnagyobb arányban felszántott országok közé tartozik ebben a tekintetben, csak Bangladesh és Hollandia előzi meg.
– Milyen szerepet játszottak ebben a folyamatban az emlékezetes hansági KISZ-táborok? „Termőfölddé tesszük a lápot…”
– Az 1930-as években beérték a felszíni vízrendezéssel, a KISZ-esek viszont teljes lecsapolást végeztek, átvágták a talaj vízzáró rétegeit. Az Alpokból lezúduló vizek ezentúl meder nélkül tűntek el a Hanságban. Nagy, gépi művelésű mezőgazdasági formák alakultak ki. Az elgondolás kudarca hamarosan megmutatkozott, korábban a lápos felület lehúzta a hegyek felől érkező felhőket, most a felszálló meleg légmozgás eltereli őket.
Az elmúlt tíz év aszályai következtében a gazdaságok öntözésre kényszerültek – a víz pedig egyre többe kerül. A lecsapolt földek csak néhány évig adtak jó termést maguktól, a kezdeti egy kilogrammos műtrágyaszükséglet később 143 kilóra emelkedett.
A környezet megváltozása kihatott az élőhelyekre is. Számtalan növényfajta tűnt el, többek között a lisztes kankalin, a vidrafű, a lápi hízóka. Ugyanilyen módon vonultak el a környék jellegzetes állatai is, mindenekelőtt a hansági vizek ura: a vidra.
Megjelentek helyettük a patkányok, az ő elszaporodásukat segítette a gondozatlan szeméttelepek számának növekedése is. Egyre gyakrabban ütünk el az úton patkányokat, és ha a valódi elterjedtségüket szeretnénk felmérni, ezerrel és tízezerrel kellene beszoroznunk minden példányt. Irtani nehéz őket, a patkány mindenevő állat, és mindenütt megjelenik, nem lehet végigmérgezni az egész környéket. És ha a patkány uralkodó lesz, háttérbe szorítva a többi állatot, akkor előbb-utóbb az ember is eltűnik majd. Tudjuk, hogy az ősállapotokat nem állíthatjuk vissza, képletesen szólva: „nem mehetünk vissza a fára”, de amennyire tőlünk telik, gyógyítanunk kell a tájat és az élővilágát.
A bemutató után elindulunk. Amerre elhaladunk, valaha csak 50hajóval lehetett közlekedni, a hansági ember vízi járműveken töltötte el az életét, ezeken halászott-vadászott, a lápszigeteken levágott szénát és a kitermelt fát is csónakon hordta haza.
A természetvédők véleménye szerint bizonyos erdőterületeket újra el kellene árasztani, az erdészek visszautasítják ezt az elképzelésüket. A két hivatás képviselői sokoldalú és szívós harcot folytatnak egymás ellen, jóllehet feladataik szerint a legjobb társak kellene hogy legyenek. A kialakult helyzetet még ellentmondásosabbá teszi, hogy épp az erdőmérnökök soraiból kerültek ki a magyar természetvédelem legjelesebb művelői, Kaán Károlytól Rakonczay Zoltánig.
– Az erdészek munkáját évtizedekre kiszabott ütemterv és szigorú pénzügyi előírások szabályozzák, ezért mint minden más gazdálkodó szervvel, velük is szükségképpen ellentétbe keveredünk. Ha kizárjuk őket bizonyos területekről, ha megtiltjuk nekik a vegyszeres gyomirtást, vagy őshonos fafajták termesztésére kötelezzük őket, melyekért harmadannyi pénzt kapnak, mint a fenyőért, anyagi kárt okozunk nekik, és semmiféle formában nem tudjuk kárpótolni őket. Csak a fokozottan védett minősítésű területeken hajlandók elismerni a szándékainkat, máshol nem, és nincs módunk kötelezni őket.
A hansági erdészek – magasabb szándékok nyomán – a vidéken őshonos éger helyett már évtizedek óta a nemesnyárt erőltetik. Ez a törekvés is része a láp korábban elhatározott felszámolásának, mivel köztudomásúlag épp a nyár szedi fel a legtöbb vizet a talajból. A gazdasági szempontok mindenképpen a vállalkozás ellen szólnak, a nyárfák törzse még kartonpapír gyártására sem megfelelő, kis túlzással egymásra helyezett vécépapír tekercseknek tekinthetjük őket. A nemesnyár köbmétere 3-4000 forintért kél el a piacon, az éger ennek a háromszorosát éri. Az égerből készült furnér a legszebb fedőanyagok közé tartozik, a millenniumi földalatti vasút kocsijainak belső borítása is ebből készült.
Egész álló nap mi is láthattuk azt az elborzasztó pazarlást, mely a nyár telepítésének erőltetett és elhibázott koncepciójával járt együtt. Mivel a vadak előszeretettel rágják meg a nyár kérgét, a telepítésre kijelölt területet először is körül kellett keríteni, a kerítés megfelelő szilárdsága érdekében minden harmadik helyre betonoszlopot kellett állítani súlyos ezrekért, a fedő drótháló is háromszáz forintba került méterenként. A be51kerített területeket aztán felszántották, rigolírozták, csak ezt követőleg került sor az ültetésre. A csemetéket két évig rendszeresen ápolgatták, mégis hamarosan kiszáradtak. Hektárokon keresztül láttuk az elhervadt levelű nemesnyárakat, alig egy-két fa tartotta magát. Ugyanerre a sorsra jutottak a kiegészítésnek szánt füzek és vörösfenyők is – ez utóbbiak leginkább Svájcban honosak, 1500 méter fölötti magasságokban.
– Lehetséges, hogy egy ilyen méretű kísérletben az erdőgazdaság mellett mások érdekei is közrejátszottak? – kérdezem Kárpátit.
– Ez az akció kezdettől fogva politikai tartalmat hordozott, egyszer valaki meg is jegyezte: most valósítják meg a „zúgjatok, sztálini erdők” jelszót. Az egész művelet burkolt támogatást jelentett mindazoknak a téeszeknek, melyeket belevontak a nyárfatelepítés munkáiba. Egyes becslések szerint a szövetkezetek a kapott összeg tizedrészét sem költötték el erre a célra, a pénz javát folyó költségeik fedezésére fordították. Egyébként ezt a Neumann-féle matematika szabályosságával telepített erdőt a társadalmi elithez tartozó vadászok is kedvelték; az egyenes fasorok közé könnyedén be tudtak lőni, nyilván ők is letették a maguk garasát illetékes helyen.
Megállunk az úgynevezett „csíkos égeres”-nél, a környék legszebb égererdőjénél. Tekintetünk hamar elakad benne, mert az éger sötét környezetet teremt. Művelése sok gonddal jár, tarra vágni nem szabad, csak sávonként szabad kitermelni. Az állományt százévesre becsülik, csak a litván mocsárvidéken lehet ehhez hasonlót találni.
– Az éger nem terjed könnyen, csak akkor nő meg, ha a nap süti a magját. A talajra vagy a hóra kell a magnak leesnie, ha fennakad a lágyszárú aljnövényzetben, nem tud megeredni.
Feltűnik, majd megállás nélkül tovahalad az erdészet kocsija, bár a természetvédelem terepjáróját nehéz volna fel nem ismerni, elkerüli a találkozást velünk. A kocsi abba az irányba hajt el, ahonnan a gépfűrészek sivítása hallatszik.
– Néha már nem is erdészkedés folyik itt, hanem fabányászat. Régen májustól tilos volt kivágni a fülledékeny fafajtákat, mert a madarak olyankor költöttek, most már nincs semmiféle kegyelmi időszak.
A bajok felsorolása nem akar véget érni. A méhészek is 52meg-megrontják a táj képét, csak úgy marokból szórva bíbor nenyúljhozzámot telepítettek be a dúsabb mézelés kedvéért, Kárpáti elkeseredetten rázza meg az érintésre szirmaikat hullató virágokat. Egy téli vadetető helyen valamilyen névtelen magas növésű, dús levelű gaz tört föl, valószínűleg a takarmánnyal hurcolták be. Senki sem ismeri a növényt, a természetőr magot vesz belőle, elviszi és beazonosítja majd, hátha sikerül megakadályozni az elterjedését.
– Egyre újabb tájidegen növények jelennek meg. Itt van a selyemkóró, úgy terjed, mint a tarack, a kiszáradó kiskunsági homokhátaknak is ez adja fel majd az utolsó kenetet. Rosszabb, mint a jágerkender, mert abban legalább fészket rakhatnak a madarak, de ebben semmi sem él meg.
Kárpáti letép egy levelet, és mutatja, hogy a szakítás nyomában tejszerű folyadék csöpög a kóró szárából.
– Mit lehet csinálni? – kérdezem.
– Mondtuk már, hogy egyméteres víz kellene a Hanságba, és eltűnne minden, ami nem idevaló: a selyemkóró, a jágerkender, a bíbor nenyúljhozzám.
Kárpáti lépésben vezeti tovább a kocsit, el akarja kerülni, hogy a felröppenő Atalanta-lepkék nekivágódjanak a szélvédőnek. Fáradozása azonban hiábavalónak bizonyul, mert egy szembejövő IFA teherautó letarolja az egész gyanútlan és védtelen csapatot.
– Nézd meg; ezen a másfél négyzetméternyi üvegen most genetikai információk egész sora semmisült meg – így történik ez a világban mindenütt napjainkban. Egyszer Németországban vonattal utaztam, és mikor leszálltam, csak úgy kíváncsiságból megnéztem a mozdony elejét. Egy papírvékonnyá szétnyomódott ölyv testét szedtem le róla, egy tapétához hasonlított. A madár biológiai programjában nem szerepelt az alkalmazkodás egy 200 kilométeren felüli sebességgel mozgó monstrumhoz.
– Nyugaton már mindent kiirtottak, átszeltek utakkal, lebetonoztak – mondja F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő –, néhol már nincs is igazi erdő, helyette a gyomok vegetációját tanulmányozzák – ezeket is csemetekertekben termelik meg.
– És beszélnünk kell még a szándékos pusztításokról is. A gyerekek élvezik, hogy ha kerékpárral keresztülhajtanak egy vízisiklón, mert az állat teste ilyenkor pukkan egyet.
53F.-nek erről is eszébe jut egy történet:
– Volt egy ismerősöm, egy főiskolai tanár, egyszer azt kérdezi tőlem:
– A kígyó védett állat?
– Igen.
– Az én kertemben is annak számít?
– Természetesen.
– Márpedig én akkor is agyonverem mindet, mert undorodom tőlük.
– Ha jogodban nem is, de módodban áll. A következetesség kedvéért viszont arra kérlek, hogy üsd agyon a főiskolai kollégáidat is, mert tudom, hogy tőlük is undorodsz.
Egy kiállítás az úgynevezett Esterházy Madárvártán mintha csak szemléltető példát kívánna nyújtani a pusztítások mértékéhez. Két nagy termet töltenek meg azok a madarak, melyeket illegális madárpreparátoroktól koboztak el; kakukk alkatúak, függőcinkék, baglyok egyaránt akadnak közöttük.
– Az élővilág tudja nélkülözni az embert – jegyzi meg a természetőr –, de az ember léte mindenestől függvénye az állat- és növényvilágnak. Mikor nekik árt, maga alatt vágja a fát.
Folytatjuk vándorlásunkat, útközben gyakran kell kitérnünk tőzeget szállító nehéz teherautók elől, egy napsütötte réten nagy halmokban áll az előkészített fekete lápi föld.
– A tőzegbányászkodás néhol veszélyezteti a túzok és a parlagi vipera természetes környezetét, mégsem mondható egyértelműen károsnak, mert hatalmas gödröket teremt, ahol újjászülethet az eredeti vízi élet. Az is szerencse, hogy a terület állami kézen maradt, így mi is bele tudunk szólni a dolgok menetébe.
Megállunk az egyik így kialakult tónál.
– Itt volt a legmélyebb pont, minden vizek találkozója, a Király-tó. A 18. század végén csapolták le a környéket, olyan hirtelen apadt a víz, hogy amint az úszó láp leülepedett, és a tőzeg összeroskadt, nagy súlyánál fogva kiszorította maga alól a vizet, és húszméteres vízoszlop tört föl a kutakból.
– Gróf Esterházy kihozta ide a vendégeit, és azt mondta nekik, hogy mutat egy olyan erdőt, mely reggel itt van, este pedig amott. Be is tudta bizonyítani, mert ezek a fák egy úszó lápszigeten nőttek.
54– Állítólag ezen a környéken fogták ki Hanyi Istókot is a vízből.
Közelebb lépünk a parthoz, lábunk alatt érezhetően „gumizik” a mélyben megmaradt tőzeg. A part mentén virágzik a békatutaj, oldalvást terjed a gyékény, beljebb nyílt víztükörben nézi magát az égererdő, tovaúszó vízityúk, bölömbika kelt borzongást a felszínen.
– Ez a vándormadarak „zöld folyosója”, biológiai benzinkút, ahol feltölthetik magukat továbbindulás előtt – mondja a természetőr –, oldalt a nádas pedig a szülőszoba, ott keltik ki az utódaikat.
Kiérünk a Hansági-csatornához, medrében a Vízügy monstruózus markológépei dolgoznak. Kavicsot és iszapot emelnek ki, a sűrű üledékben fel-feltűnnek a határt lezáró egykori drótkerítés maradványai. Olyan nagy ellentétet érzek a néhány deciméteres víz és a gépek roppant méretei között, hogy nem tudok visszafojtani egy kérdést:
– Van értelme ennek a munkának?
– Nem sok. Ez a csatorna gyakorlatilag állóvíz, csak az Ikva folyik bele Sopron szennyvizével.
– Akkor miért csinálják?
Kárpáti vállat von, láthatólag nem kíván magyarázatokba bocsátkozni, kísérőm, a sokat tapasztalt öreg környezetvédő válaszol helyette:
– A Vízügy mindig megkeresi magának a munkát, mert mindenáron fenn akarja tartani a szervezetét. Nem kutatja a feladatok logikáját, ha azzal bízzák meg, hogy építsen egy piramist Kaposvár főterén, azt is szó nélkül elvállalja.
– De miért kapja meg ezeket a munkákat?
– Vízügy saját létezésének fontosságát két állandó motívummal hangsúlyozza: a nemzetközi vízügyi szerződésekkel kapcsolatos szerepével és a lehetséges árvizekkel. A „vízügyi miatyánk” úgy szól, hogy a mindennapi árvizünket add meg nekünk most és mindörökké.
Nem kell nagy ész annak belátásához, hogy súlyos ellentétek darázsfészkébe nyúltam, nem erőltetem tovább a témát, ha valóban fontos, úgyis előjön majd magától.
Felmászunk egy toronyba, és körülnézünk: távolabbról látszik az andaui híd, 1956-ban itt keltek át a magyar menekülők Ausztriába – azóta a híd jelképpé emelkedett, kongresszusokat, 55üléssorozatokat rendeznek a vele kapcsolatos események tiszteletére. A létrán leereszkedve tűnik fel egy tábla; egy nyugatnémet házaspár nagylelkűségét hirdeti, annak idején ők adták azt a 700 ezer forintot, melyből meg lehetett vásárolni a határőrségtől ezt a történelmi helyszínen álló tornyot.
A Fehér-tónál Fülöp Tibor természetőr fogad minket. Szakállas, sovány férfi, valaha esztergályosként kezdte, az életét tette fel szenvedélyére, a természetvédelemre, állandó önképzéssel a szakma tekintélyei közé küzdötte fel magát. Kárpátival közösen könyvet is írt már.
A Fehér-tó környéke védett, maga a tó fokozottan védett területnek számít, a gazdálkodást vissza kellett szorítani. A téesz talán túlságosan is kivonult a terepről, idén is levágatlanul hagyott 160 hektárnyi rétet, a „Tízrendes”-nek nevezett kaszálón már feltörtek a nyárfák.
– Az élőhely ilyen megváltozása azzal fenyeget, hogy eltűnnek a madarak, és kihalnak a ritka növényeink. Jó órában legyen mondva, egyelőre még nincs nagyobb baj, több tízezer tő orchideaféle díszlik itt – többnyire nyári kosbor, a viszonylag magas vízállás miatt újra megterem a gyapjúsás. Régebben csak egy pár kócsag tanyázott itt, mostanában már több mint ötven, mióta visszafogtuk a halászatot, a bölömbikák is megjelentek. Június első felében az egyébként művelés alatt álló táblákon sem engedtünk kaszálni, mert akkor fészkel a túzok.
A tó partján itt is egy magasles emelkedik, felmászunk, Fülöp körbemutat a tetejéről:
– Három hamvas rétihéja pár fészkelt itt a magaslesnél, amíg a kirepülések végbe nem mentek, nem engedtem be ide a vadászokat. Nem akartam elhinni, hogy a puskás emberek nem lőnek, ha tőlük hat-nyolc méterre felröppen egy ilyen ritka madár. Egyszerűen nem tudják megállni.
Elkérem a látcsövet, és körülnézek; a tó túlsó oldalán madarak lebegnek a nádas fölött, békességes csendben. Kérdezgetem a nevüket.
– 197 madárfajtát számoltak meg a tó körül, élt itt már pelikán, sarki csér, hosszúfarkú gébics – ez Európában először nálunk jelent meg. Most is találni ritka állatokat, például a patkányfejű pockot, ez jégkorszaki eredetű maradvány, sikerült 56túlélnie a Föld felmelegedését, megmaradtak vele a rajta tanyázó ősi élősködők is. Élő csapdával fogjuk be, megfigyeljük, aztán visszaengedjük.
A tavat a Keszeg-ér táplálja, az érbe belefolyik a tejporgyár szennyvize minden előzetes tisztítás nélkül. Az üledéke savas, túrós, nehezen bomlik le, a tó iszapja lassan megtelik vele, ehhez jön még a belehordott haltáplálék is. Édesvizet kell betáplálni a tóba, ettől egyre inkább megszűnik a szikes jellege, a nátriumot kedvelő állatvilág idegenül érzi magát benne, néhány madárfajta már el is tűnt a környékről.
– Nem lehetne visszaszoktatni őket valamilyen mesterséges módon?
– Én nem szeretem a szintetikus fácánokat, melyeket seprűvel kell megkergetni, hogy felrepüljenek. Amerikában egy vidéken eltűnt a hawaii lúd, befogott példányokkal újratelepítették, de teljesen domesztikálódott, a madár bemegy a városi cukrászdákba, és fagylaltot koldul.
A tó melletti réteken botolófűz nő, vesszőit tüzelőnek használják, vagy rőzsefonatként védi a partot – a vízszint feletti rézsűn néha meg is ered és kihajt. Amerre járunk, egyre gyakrabban látni vaddisznótúrásokat, a konda éjszakánként jön elő, gyökereket, csigákat keres, de feldúlja tojásért a madárfészkeket, és megeszi a hűvösben megdermedő viperákat is. A túrásokat messze kikerüli a kaszálógép, nagy körben felüti fejét rajta a sárga jágerkender.
– A disznókra kellene lőni a vadászoknak, de ők csak az útról, a kocsijukból ülve szeretnek vadászni. Most is a vadpulykákat próbálják meghonosítani, ezek idegenek a tájban, olyan nehezek, hogy fel sem tudnak repülni rendesen.
A Fehér-tótól távolabb a maradék szénát sem takarítják be. A múlt század közepén a szénakereskedelem, melynek Osli volt a központja, jelentős bevételi forrásul szolgált. Jó áron tudták eladni, gyakran gabonát kaptak érte cserében, valaha a bécsi lovasezredeket is ez a környék látta el takarmánnyal. Most is akadna, aki lekaszálja, de a téesz nem engedi át az egyéni gazdáknak, fél, hogy a folyamatos használattal elbirtokolnák tőle a területet.
Az útépítő lobby egy, a táj hangulatából kirívó betonúttal valósággal kettévágta az élőteret.
– Az ilyen utak darabokra szabdalják a környezeti rendsze57reket, nem véletlen, hogy itt ütik el a legtöbb sündisznót és nyulat. Az egyes helyeknek összeilleszkedőknek és átjárhatóknak kell lenniük, mert a kisebb foltokon nem tudnak vándorolni az állatok, beltenyészet léphet fel, melyet elfajulás követhet.
– Tudnia kell – mondta később, már négyszemközt maradva kísérőm, az öreg környezetvédő szakember –, hogy hasonló esetben a természetvédők ösztönös „nem”-mel reagálnak. Nem engednek utakat, üzemeket telepíteni a területükön, ha másra nem, az ott virágzó 15 tő héricsre hivatkoznak. Szerintem más érdekeket is figyelembe kellene vennünk, például, hogy őrségi parasztembernek is joga van hozzá, hogy ha otthon infarktust kap, egy gyorsabb úton vihessék be a kórházba, még ha ennek az útnak a felépítése egy hold fenyves kivágásával járna is.
Az út töltésén túl az erdő veszi át az uralmat, hallgatom, ahogy Fülöp sorolja a dűlőneveket:
– Ezek itt a „Figurák”. Itt kezdődött meg a tőzeg kitermelése, egy-egy kibányászott részt figurának neveztek. Ez itt a „Bombázó”, a szovjet repülők és légvédelmisek használták gyakorlótérnek egészen az 1950-es évek végéig. Egyszer begyulladt, kiégett a tőzeg, és megsüllyedt a föld. Ásványi talajfelszín keletkezett, ez ideális terepet nyújtott a pionír fafajtáknak. A „Bombázó”-t az esetleg még lappangó lövedékek miatt nem merték felszántani, ezért nem ültettek ide is nemesnyárt, most 130 hektáron nyírfa nő.
Megbámulom a nyírfák enyhe ívben meghajló fehér törzsét, növés közben megnyomta őket a szél, de aztán megerősödve tovább törtek felfelé.
Erdőben szokatlan, bitumennel fedett útszakasz tűnik fel, a merev borítás darabokra tört az ingatag töltéstalajon. Néhány száz méterrel arrébb terül el az út tervezett végpontja, a Krisztina-berek, 1957-ben itt nyílt meg a Kommunista Ifjúsági Szövetség által patronált első hansági építőtábor. A szervezők előtt valószínűleg a szűzföldet feltörő szovjet komszomolisták példája lebegett, csak a magyar adottságok miatt érték be szerényebb méretekkel.
A táborhely eredetileg a parlagi viperák élőhelye volt, baljós nevük ellenére ártalmatlan állatoké, amennyire az itt lakók emlékezete visszatekint, a Hanságban senki sem halt meg kígyó58marásban. A tábort foglalók egy óra alatt harminc viperát ütöttek agyon, versenyeztek, hogy ki öl meg többet.
– Egy parlagi vipera eszmei értéke ma ötszázezer forint.
Megnézem a táborok tiszteletére állított emlékoszlopot, erdei borbolyával, nyárfával ültették körbe, ezt a takarást megrágták a vadak. Annak idején egy márványtáblát is felraktak, de ezt már rég ellopták. Még néhány év, és a régi táborhelyet visszaveszi oltalmába a természet.
Kiérünk a síkra, Fülöp útközben többször is kimutat az ablakon, jelenti az igazgatójának, hogy ezt és ezt a földdarabot valószínűleg sikerül megszerezni a termelőszövetkezettől, általában elhagyott, elgazosodott szántókról van szó.
– Mekkora területet őriznek a természetvédők?
– Az ország területének nyolc-kilenc százalékát, olyan 700 ezer holdat.
– Ne haragudj meg a kérdésért, de egy olyan szegény ország, mint a miénk, költhet ennyit természetvédelemre?
Kárpáti kifelé figyel a kocsi előtt felröppenő madarakra:
– Nézd, a természetvédelem látszólag csakugyan nem az embert szolgálja, hanem, mondjuk, a cserregető nádiposzáta védelmét, de áttételesen mégis az ember javára történik minden lépése. A mi munkánk egyben szakhatósági védelmet is jelent, hogy az Őrségben ne lángoljanak gázfáklyák, hogy ne töltsék fel a kiliti tározót, hogy ne építsenek fenékgátat a Dunán.
Munkánk közvetlen hasznát is kimutathatjuk. Az Európai Közösség GDP-jében a mezőgazdaság és az erdészet részesedése együttvéve sem tesz ki többet 1,7%-nál, erre a szűk piacra kellene betörnünk a termékeinkkel. Csak szuperárukkal lehet érvényesülnünk, magas minőségű bioárukkal, ehhez pedig okvetlenül kell a természetvédelem segítsége.
– Egyetemi jegyzeteimben én is ilyen példákat szoktam felhozni, mint Kárpáti Laci – mondja Rakonczay professzor –, de a helyzet sokkal bonyolultabb ennél.
Emlékszem, még 1968-ban olvastam egy kimutatást, miszerint a MOM a csörgőórák exportjával 110 forintért termel ki egy dollárt, ezzel szemben a piócakivitel két forintért hoz ugyanennyit. A vöröstövű kis-balatoni gyékényt most is jó áron veszik a hollandok, de ezek a termékek nem tudnak eltartani egy 59országot. Ha nem tévedek, piócából húsz kilót adtunk el egy év alatt.
Általános alapelv, hogy csak olyan portékát szabad termelnünk, melyet nem kizárólag a svédek vagy a belgák vesznek meg, hanem itthon is biztos piacra talál. A magyar embert pedig nem érdekli a biotermék, neki az a fontos, hogy az adott valami olcsó legyen, és jó nagy. Ha egy városban krumplit árulnak, az emberek csak azt kérdezik meg az eladótól, hogy mennyibe kerül.
Idegenforgalmi szempontokra sem érdemes hivatkozni, az öngyilkos iparág, mely épp azt teszi tönkre, melynek bemutatására létrejött. Az idegen különben is csak olyan környezetben lehet boldog, ahol a hazai emberek is jól érzik magukat.
A természetvédelem igazi jelentősége másban áll. A II. világháborúig „élő múzeum” elv alapján működött, menjenek el az emberek a helyszínre, „in situ” élvezzék a látványt. Ez a szerep most is fontos maradt, de két másik tartalom is fokozott súlyt kapott.
Az első a génbankfeladat. Minden, amit a természet létrehozott, csak ott őrzi meg eredeti tulajdonságait, ahol megszületett, másutt szükségképpen módosul, elfajul, elveszíti rezisztenciáját. Mexikóban van egy negyedhektáros tábla, ahol minden kukoricák őse tenyészik. Ez a kis földdarab dollármilliókat ér – ha az egész világon zsákutcába kerül a kukoricanemesítés, csak ide lehet visszanyúlni megújulásért. A nemesítés elképzelhetetlen az eredeti vad alanyok nélkül.
Említettem már, hogy néhány évig Romániában tanultam. A professzorunk egyszer felvitt minket a brassói havasokba, és ezer méteren felül érve rámutatott egy erdőre: ez a lucfenyő rezonánc fenyő, vagyis hegedűre való, fuvolára és más hangszerekre. Kérdeztük tőle: miért? Mert itt a magasban már mindig egyforma a köd, az eső, a hó járása, ezért az évgyűrűk is azonosan alakulnak ki, nincsenek milliméteres eltérések egy jó és egy rossz év között, a fa egész tömege homogén. És ez a fenyő csak itt maradhat ilyen, nem lehet áttelepíteni az alföldre.
A természetvédelem másik fontos szolgálata abban áll, hogy jelző, figyelő szerepet töltünk be. Egy madár nemcsak szép látványt nyújt, de a puszta létezésével megmutatja az életkörülmények esetleges változásait is. Ha elhallgat a fülemüle, azt tudatja velünk, hogy valamilyen baj történt az élőhelyén. Ha ki60pusztul a bugaci moha, arra kell következtetnünk, hogy a közeli porcelángyárban veszélyes gőzt bocsátottak ki. Ha Aggteleken elhullanak a vakrákok, alapos okkal feltételezhetjük, hogy megfertőződött a karsztvíz, és holnapután megbetegszenek a kazincbarcikai gyerekek, akik ezt isszák. Ezek az állatok és növények nem egyirányú jelzést adnak, mint egy hőmérő, hanem egész létezésükkel, egyformán mutatnak hideget, meleget, fényt és sötétséget, ha elpusztulnak, annak alapvető oka kell hogy legyen, ha rájuk figyelünk, nem tévedhetünk.
A dolgok summája: a természetvédelem az, amit a neve is jelez, a természet védelme, ezért nincs termelési értéke, éppúgy, mint a Himnusznak.
61Mint a vesztes csata után a megsemmisült haditechnika roncsai, úgy terülnek el a Hortobágyra vezető út mellett az aszályos nyár maradványai: a megbarnult kukorica- és napraforgótáblák. Még silónak sem érdemes letörni őket, lábon várják be a telet. Nem tudom elfordítani tőlük a fejem, tekintetem addig is rajtuk marad, amíg a hátsó ülésről előrehajló igazgatót hallgatom – gondolatainak sűrűjében csapong:
– A szocializmus meghatározó ábrándjai közé tartozott, hogy az egész Magyarországot egyetlen nagy búzatáblává alakítsa át, Hegyeshalomtól egészen Csengersimáig. Ennek a célnak az eléréséért semennyi pénzt vagy fáradságot nem sokalltak.
Ha egy termelőszövetkezet feltörte a gyepet, és búzát vetett bele, akkor az innen származó árbevételét kiegészítették egy bizonyos összegig, a jobb földeken pedig premizálták az átlag fölötti termés minden mázsáját. Teljesen logikus volt, hogy a szövetkezetek a „gyepi búza” javarészét átkönyvelték a jó táblákra, mert így két külön juttatást is felvehettek.
A másik „súlyponti növénnyel”, a rizzsel is hasonlóképpen állt a helyzet. Nem érték be a már a háború előtt kialakult és bevált táblákkal, újabb és újabb területeket vontak be. Sok helyen a termés a vetőmag mennyiségét sem adta vissza, de a dotáció kiegészítette a bevételt a hektáronkénti 18 mázsás szintre. Ilyen körülmények között persze senki sem vesződött azzal, hogy valóban pontos eredményességi utókalkulációt készítsen, és annak alapján szervezze meg a termelést.
– Tenyészik még a rizs a Hortobágyon?
– Nem vált be igazán. Sokáig azt hitték, hogy ez a legészakibb terület, ahol még megterem a rizs, aztán kiderült, hogy a legdélibb, ahol már nem él meg. Már a gátakat is benőtte a fű.
Számtalan tájrészlet esett áldozatául a búza- és a rizstermelést előkészítő „nagytérségi meliorizációknak”, talajjavítások62nak. Az Ecsedi-lápról levezették a vizet, a fedetlenül maradt tőzeges talaj be-begyulladt, de a lángok ritkán mutatták a tűzfészkek valódi elhelyezkedését, az arra haladó kocsik alatt beszakadt a föld, és valóságos égő kemencébe zuhantak.
Mint már mondtam, a Hortobágy sem kerülhette el ezt a sorsot, 30–35 ezer holdnyi szikes földet búza-, gyapot- és rizsültetvényekké próbálták átalakítani, csak a nagy csatornarendszerektől távolabb maradhatott meg a táj eredeti formájában. A Hajdúböszörménytől a Tiszáig terjedő észak-hajdúsági meliorizáció a Hortobágy egész vízgazdálkodását megzavarta.
Az országnyi búzatábla áándja csak az 1980-as évek elejére foszlott szét, most a keserű eszmélődés korát éljük. El kell gondolkodnunk a svéd példán, ahol egymillió hektárnyi búzaföldet alakítottak vissza erdővé-mezővé, mert túltermelési válsággal küszködtek. Nekünk is legalább 600 ezer–1 millió hektárt ki kellene engedni a szántóföldi művelésből, a Közös Piachoz való csatlakozás szándéka kényszerűen fel kell hogy gyorsítsa ezt a folyamatot.
A nagyüzemi mezőgazdaság hívei nem fogadják el ezt az irányzatot, minket is azzal vádolnak, hogy az egész országot egy nagy Hortobággyá akarjuk változtatni – jóllehet ez nekünk soha nem állt szándékunkban. Ők a magyar falu sorsát attól teszik függővé, hogy sikerül-e újra 15 millió tonna fölé vinni a búza- és 1,6 millió tonna fölé a hústermelést. Ellenkező esetben a vidék elnéptelenedését jósolják.
Súlyos konfliktusok alakulnak ki, a természetvédelemnek is meg kell harcolnia azokért a földekért, melyeket a gondozása alá akar vonni. Bár ennek a harcnak a hevessége mostanában mintha csökkenne.
Egy öreg parasztember kárpótlási jegyeire vissza akarta kapni a régi földjét, mely a nemzeti park határain belül feküdt. Felajánlottunk neki egy jobb minőségű csereterületet, de ő csak rázta a fejét:
– Hogy képzelitek ezt, édes fiaim?! Ott állt a boglyánk, rajta a gólyafészek. Ott akasztotta bele az ekét a földbe az én néhai való jó édesapám…
– És mi volna, bátyám, ha ott helyben adnánk magának csereföldet, csak az út túlsó oldalán, ami már nem tartozik a nemzeti parkhoz?! Kapna hozzá egy hold lucernát is.
63– Hogy képzelitek ezt, édes fiaim?! Ott állt a boglya, rajta a gólyafészek. Az én néhai való jó édesapám… – és csak mondja a magáét.
– És ha meghagyjuk magának ezt a földet boglyával meg gólyával, mihez kezd vele?
– Hát eladom nektek, édes fiaim! A fene fog kínlódni vele!
Falkákba verődött libák tűnnek fel, sárosra tapossák óljaik környékét, szárnyukat lebegtetve lejönnek egészen az út széléig. Az egyik farm a másikat követi.
– Ezek itt őshonos állatok? – kérdezem a nemzeti park igazgatóját.
– Szó sincs róla. A hortobágyi gyepnek mindig is a birka legeltetése tenne igazán jót, de a birkaállomány egyre fogyott, és az elhagyott hodályokba libákat telepítettek be. Ezek a madarak kiirtották az ősgyepet, a trágyájuk nitrogénnel dúsítja a talajt, csak a savanyú füvek bírják. A táplálékukat szállító teherautók az esős időszakban mély nyomokat vágtak a talajba, melyek öt-hat évig is megmaradnak. A takarmányul beszállított tájidegen és gyomnövény magvak megváltoztatták a legelők füvének összetételét. A tömegestül elhullott libák tetemei is további károkat okoztak.
– Ha a veszélyek ilyen nyilvánvalóak, akkor hogy kerülhettek ide a libák?
– Az 1970-es évek elején elindult egy új irányzat. A gazdaságosság nevében gyöngytyúkot, kacsát és libát kezdtek el tenyészteni a Hortobágyon. 1973 januárjára 10 ezer liba és 60 ezer kacsa élt a nemzeti park területén, mintegy 140 hektáron. A libatartás látszott a legkifizetődőbbnek, 1 millióra akarták emelni a létszámukat.
A párt is támogatta a libatartó vállalkozókat, élén a megyei első titkárral – mikor elment nyugdíjba, akkor egy éjszakán egy libát kötöttek ki a háza elé.
A libatartás egyre több pénzt hozott, 3000 állaton 600 ezer forintot is meg lehetett keresni, és voltak, akik tízezret neveltek. Egyre több „holt lelket” vettek be jutalmul vagy megvesztegetésül a buliba. Az illetőknek egy pillantást sem kellett vetni az állatokra, akkor is megkapták a részüket, a deeceni focistáknak is volt néhány ezer libájuk.
A nevelésben a legkegyetlenebb módszereket alkalmazták. A libákat általában háromszor szokták tépni egy évben, itt 64négyszer-ötször megkopasztották őket – utoljára már decemberi hidegben.
A természetvédelem képviseletében én léptem fel ellenük. Bírsággal fenyegettem meg őket, ha nem szüntetik meg a nagyüzemi libatartást a Hortobágyi Nemzeti Park területén. Az állami gazdaság egyik akkori vezetője, a libatartás gesztora meghívott magához, belém karolt és kivitt a pusztába. Mikor négyszemközt maradtunk, nekem is felajánlotta a szokásos 3000 libát. Lement volna belőle a takarmány ára, a tépőasszonyok bére, de így is megmaradt volna nekem egy ház ára.
– Maga mit szólt hozzá?
– Semmit, ma sincs házam. 1985-86-ban kitiltottuk a húslibákat a Nemzeti Parkból, csak a törzsállomány maradhatott meg. Persze ezzel a döntéssel még nem ért véget a harc a Hortobágyért. Szelencéspusztára a beruházók egy csirkefarmot terveztek. Rakonczay Zoli, az akkori miniszterhelyettesünk nem akarta megengedni, de magasabb helyről kikényszerítették a hozzájárulását. Nádudvar fel is építette volna a farmot, de akkor jelentek meg a világpiacon a azil csirkegyárak termékei, és a baromfiárak zuhanni kezdtek. Egyébként a libatartás változatlanul nagy üzletnek számít a környéken.
A tájat mindinkább birtokába veszi az idegenforgalom; régiségeket áruló boltok, pusztai körutazások induló állomásai, magánjuhászok tanyái – vitrinbe kirakott méregdrága gomolyasajtokkal – követik egymást. Ezekbe a világkiállítással járó forgalomra számítva komoly pénzeket ruháztak be a környéken: tanyát vettek, csézákat, hintókat szereztek sétakocsikázáshoz, idegencsalogatónak beszereztek néhány szürke marhát is – nem törődve azzal, hogy az alacsony létszám miatt beltenyészet alakul ki a „gulyá”-ban. Turista viszont alig-alig mutatkozik.
– Kemény konkurenciaharc folyik errefelé – nem is mindig tisztességes eszközökkel. A környék egyik nevezetessége volt a kadarcsi csárda, a részeg gazdák biztos tájékozódási pontjának számított, mert a kútból olyan gázos víz jött föl, hogy meg lehetett gyújtani, és mint egy fáklya világított az éjszakában. Mostanában ez a csárda a tönk szélére került, mert a buszokat irányító idegenvezetőket más vendéglősök „megkenték”, hogy 65hozzájuk vigyék a turistákat. Épült egy lovasfalu is, ahová a vendégek magukkal hozhatják a lovaikat is, de ezt még a németek is drágának találják.
Az út mentén feltűnik a Hortobágy nagyközség határát jelölő névtábla.
– Közép-Európa egyik legcsúnyább településéhez érkeztünk el. 1957-ben még alig néhány épület állt csak itt: a vasútállomás, a csárda, egy-két iroda, azóta különféle rendezési tervek előírásai alapján sikerült végképp tönkretenni a faluképet. Uniformizált, egymáshoz szorított, nyeregtetős házak nőttek ki a földből, és néhány „Makovecz-barokk” stílusú monstrum. Sajnos, a többi hortobágyi falu is hasonló utat járt be, nincs egyetlen olyan utca sem bennük, melynek a hangulatáért érdemes volna ellátogatni erre a környékre.
A tájképet tovább rontják a villamos távvezetékek oszlopai, a drótoknak repülve számtalan madarat is ért már halálos áramütés. Földkábeleket kellene lefektetni, de az a terv nem tartozik a realitások világába, a művelet néhány évvel ezelőtti becslés szerint 150 millió forintba kerülne.
A Hortobágy központjában állunk meg a pásztormúzeum mellett. A pavilonok előterébe népies bóvlikat raktak ki: csikóbőrös kulacsokat, Miska-kancsókat, fűzfavesszőből font kosarakat és székeket, tulipános mellénykéket, pólókat vicces feliratokkal: „Az apám a Hortobágyon járt, és csak ezt a vacak trikót hozta nekem”. A termolámpák alatt kókadt hurka és kolbász melegszik, a szabad térségben egy csikósimitátor karikás ostort pattogtat, sietve arrébb vonulunk.
A kemping mögött egy hatvan-hetven fokos meleg forrás siet a Hortobágy folyó felé. Látszik, hogy megpróbálták lefojtani, de a víz bő sugárban kikerüli a dugaszt. Egy kutatófúrás nyomán tört föl még 15-20 évvel ezelőtt, azóta háborítatlanul ömlik. A kis fogadómedence oldalfalain sótűrő algafajták zöldellnek. Talpamat a betonperemre támasztom, legyűröm a kísértést, hogy megmártsam magam a langyos medencében.
– Nem lehetne felhasználni valamire ezt a forrást?
– Dehogynem, egy kertészetet fűthetnének a vizével, vagy akár a fél Hortobágy nagyközséget.
– És miért hagyják elfolyni?
– Ki tudja?! Magyarországon legalább ötszáz hasonló kihasználatlan forrást lehetne találni. Így viszont csak kárt okoz, 66mert plusz sóterhelést ad a Hortobágy folyónak, és rontja az öntözővíz összetételét.
Folytatjuk az utunkat, a Kilenclyukú híd egyik oszlopát most is ledöntötte egy kocsi; a híd vonalvezetésében van egy csalóka félkanyar, melyet a túl gyorsan haladó autók nem tudnak bevenni.
A hídról lejövet balra egy puritán kereszt látszik, az egykoron a Hortobágyra kitelepített „kulákok” emlékezetére állították. Az ezernyi deportált őrségi parasztemberre gondolok, és meghajtom a fejemet.
A közeledő halastavak előhírnökeként keringő kárókatonák tűnnek fel a levegőben. A halászok ősi ellenségként gyűlölik őket, egy madár egykilónyi halat is megeszik naponta. Néha befogtak egy-egy kárókatonát, torkát gyűrűvel összeszorították, így kifogta a zsákmányát, de lenyelni nem tudta, és a halászok elvették tőle. Kínában ma is alkalmazzák ezt a módszert.
A halastavak környéke még a múlt században a Tisza szabályozása után került ki a víz alól, sokáig Debrecen város polgárai használták legelőnek. „Akinek Basahalmon belül vágták el a köldökét, az ingyen legeltethet a Hortobágyon” – szólt a régi cívis jogszabály.
A régi Tisza terepformái, a megmaradt mocsarak szinte önmagukat kínálták halastavak telepítésére, a víz megfordította volna az elszikesedés folyamatát, mert kimossa a földből a káros sókat, mégis csak az első világháború után építették fel az első tavakat az idevezényelt orosz hadifoglyok. Munka közben tífusz- és vérhasjárványok tizedelték meg őket – a Hortobágy soha semmit nem adott ingyen.
A háború előtt egy kisebb és egy nagyobb tó működött itt, az 1950-es években további területeket árasztottak el, Csécs, Gyökérkút térségében és más helyeken is, Balmazújváros fölött egy ivadéknevelő létesült.
A halastavak valaha a Hortobágyi Állami Gazdasághoz tartoztak. Néhány évvel ezelőtt megszületett a terv, hogy a gazdaság minősíttesse át magát nehéz körülmények között működő vállalattá, mert így jelentős támogatást és kedvezményeket kaphat. Ennek az elgondolásnak a jegyében leválasztották a törzsről a legértékesebb részlegeiket. Epel térségébe kiosztot67ták a legjobb földjeiket, a halastavakat pedig egy újonnan alakult részvénytársaságnak engedték át.
A Hortobágyi Halgazdaság Rt. központjában ülünk le beszélgetni dr. Pecsenye Tibor vezérigazgatóval és helyettesével. Bár a számok sohasem érdekeltek különösebben, néhány alapvető adat felvételét ezúttal sem lehet elkerülni.
– Mennyi hasznot hozott a gazdaság 1993-ban?
– 130 milliós ráfizetéssel zártuk az évet, a gazdaság az elmúlt két év alatt felélte vagyonának mintegy a felét.
Megáll a golyóstoll a kezemben.
– Ez hogy fordulhatott elő?
– Ha rászán egy kis időt, szívesen elmagyarázom. Kezdjük a termelési alapfogalmakkal. Egyhektárnyi vízfelületre számítva átlagosan 4 mázsa növendékhalat kell kirakni, ennek a szezon végén 14 mázsát kell hoznia, vagyis a termés elméletileg 10 mázsa hektáronként. Mi viszont 1993-ban 4213 tonnát telepítettünk ki, és 5575 tonnát halásztunk le, tehát a teljes termés 1362 tonnát tett ki.
Még érdekesebb képet kapunk, ha megnézzük a területi megoszlást: az 5000 hektáros területből 2000-en hozták az elvárható tíz mázsát, a másik 3000 hektáron viszont az induló halmennyiséget sem sikerült produkálni, itt hároméves átlagban mínusz 22 kiló volt a „hozam”.
– Még most sem értem, miért alakult így.
– Az a bizonyos 2000 jó hektár a szerződéses bérlőkhöz tartozott, a gyenge 3000 pedig állami kezelésbe. Hét évvel azelőtt vezették be az úgynevezett bérnevelési rendszert, vagyis a tavak egyrészét kiadták magánvállalkozóknak. Az illetők megkapták a tenyészanyagot, aztán a szezon végén megosztoztak a hozamon a gazdasággal. Én úgy ítélem meg, hogy ezek a szerződések eleve méltánytalan feltételeket tartalmaztak – a gazdaság szempontjából.
Aztán bekövetkezett az, ami a Hortobágyon mindig is természetesnek számított: a pásztor juha mindig ikerbárányt ellett, a gazdáé viszont elhullott – fordítsa le mindezt halra. A szerencsét persze erősen megtámogatták néhány trükkel. A tavakon belül csak egy-egy gát választotta el a magánkezelésben levő területet az államitól, és ez a közelség finoman fogalmazva, lehetőséget adott bizonyos mennyiségi korrekciókra. A növendék anyagot szállító gépkocsi, mely a menetlevél szerint az ál68lami részek felé indult el, mindig a maszekok előtt kapott defektet, és életmentés céljából a maszek tavakba kellett beengedni a halakat.
Az elszámolás alapjául szolgáló hozamot is nehezen lehetett ellenőrizni. Kiemelték a halat, és eladták maszek kereskedőknek, aztán a hiányt ráfogták a kárókatonákra és még külön kártérítést is próbáltak kérni ezért a természetvédelemtől.
– A Hortobágyon gyakran megkísérlik, hogy a mi rovásunkra jussanak előnyökhöz. Így például a nemzeti park területén kötelezően előírt nádtetőket megpróbálták költségként ránk terhelni.
– A tavak szabad prédaként találtak és cseréltek gazdát. Ugyanaz történt, mint annak idején a libákkal – Epelen a fél temetőt beíratták szerződő félnek. A halgazdaság 450 személlyel kötött kontraktust, közülük legfeljebb 50-60 dolgozott ténylegesen. Budapesttől a Dunántúl széléig jelentkeztek a „kamu” ügyfelek, akadtak köztük sebészprofesszorok, televíziósok, faköbözők.
– Milyen haszna származott ezekből a „holt lelkek”-ből az 50-60 tényleges kezelőnek?
– Ők, mint kistermelők 2 millió forintos határig adómentességet élveztek, ha formálisan maguk mellé vettek 4 személyt, a kedvezmény a négyszeresére nőtt, és ha adtak 30-40 ezer forintot az aláírásukért, még mindig ők jártak jobban.
De jellemzésül megemlíthetem a magam esetét is. 1993 őszén, mikor idehoztak főkönyvelőnek, a személyzetis faggatott:
– Mennyi fizetést kérsz?
– Százezer bruttót.
– Nálunk az igazgató keres 70 ezret, te ez alatt gondolkodjál. Maradjunk 65 ezerben, de megígérem neked, hogy áprilisban majd kapsz egy tavat, és akkor nem fog érdekelni, hogy mennyit tesznek a borítékodba.
– És a felsőbbség mit szólt ezekhez az állapotokhoz?
– Tudták, hogy áll a helyzet, már 1992-ben ki akarták rúgni a vezetőket, de a minisztériumi protekció egy ideig még megvédte őket. A dolgok azonban egyre inkább elvadultak, késelés, lövöldözés fordult elő a tavak környékén, sőt meg is öltek egy embert. Valamit lépni kellett.
1993 őszén aztán megjelent az APEH, és elkezdték a vizsgá69latot. Megállapították, hogy a 130-140 milliós termelési értékre megengedhetetlenül magas kifizetések rakódtak rá. Nyolcvan milliót adtak a kistermelőknek ilyen-olyan formában, hatvan millióért vásároltak takarmányt, 110 milliót fordítottak munkabérre, és 65 millió kamatot törlesztettek a bankoknak. Ez összesen 315 milliót tesz ki, közel háromszorosa a bevételnek. Ezen belül az arányok is torzak voltak, szabályos körülmények között az összköltség nyolcvan százaléka a takarmányra megy el, és legfeljebb tíz százaléka a munkabérre.
1994-ben a ÁVÜ is belépett a képbe. A felgyülemlett adósság fedezésére a gazdaság eladhatott két tavat. A vezetők a „Borsos”-t és a „Folyás”-t választották ki, mint a központtól távol eső, csak ráfizetéssel művelhető területeket. Ezen a minősítésen csak mosolyogtak az emberek, az egyik egység 750 hektáros, önálló, jól funkcionáló halastó volt, ha módomban áll, én magam is megvettem volna.
A „Borsos”-t egy budapesti cég vásárolta volna meg, nem akarom sajtóperbe keverni magát, ezért nevezzük inkább „Nimród venture”-nak. A „Folyás”-ra nyilvános pályázatot hirdettek, két ajánlat érkezett be, egy helyi érdekeltség 35 milliót, a Nimród ötvenet ajánlott fel.
– Minek egy budapesti cégnek két halastó? Azt hiszem, találna gyümölcsözőbb befektetést is.
– A „Nimród” gigantikus terveket táplált a Hortobágy egészével kapcsolatban. Vezető szerephez kívánt jutni az idegenforgalomban és a gyógyüdültetésben, a Kilenclyukú hídnál is vásárolt vagy kétszáz hektárnyi földet.
Áprilistól szeptemberig folytak a tárgyalások a halgazdaság és a „Nimród” között, a „Borsos” tavon többször is összevesztek. Az ÁVÜ szembesítette őket, és végre megállapodtak, de a szerződés nem lépett érvénybe, mert jöttek az újabb bonyodalmak.
A halastavakat per- és zálogmentesen hirdették meg, később kiderült, hogy 125 milliós területi jelzálog terheli. A gazdaságnak kölcsönöket folyósító Magyar Hitelbank jegyeztette be rá – tudnia kell, hogy a jelzálog általában a tartozás összegének háromszorosát teszi ki.
A bank egy lovagias gesztussal – meg persze abban a reményben, hogy végre visszakaphatja a pénzét – feloldotta a 70jelzálogot. A kellemetlen közjátékra való tekintettel a halgazdaság engedett a vételárból, lement 45 millióra.
A „Nimród” azonban továbbra sem fizetett, újabb és újabb kifogásolnivalókat talált. A villanyoszlopok eredetileg tíz fokban hajlottak a tó felé, ez a szög közben tizenkét fokosra növekedett. A környékbeli táblákon lábon hagyták a kukoricát, és ez véleményük szerint a fertőzések melegágyául és a ragadozók búvóhelyéül szolgálhat. Tételes számlát követeltek, hogy vissza tudják igényelni az általános fogyasztási adót.
Az ÁVÜ megunta a tusakodást, utolsó határnapul 1994. február 28-át tűzte ki. Ha bármelyik fél nem teljesíti a szerződésben foglaltakat, akkor meghiúsultnak tekinti az egész tranzakciót, és elindítja az ügyben a tulajdonosi vizsgálatot.
A halgazdaság teljesítette mind a három kívánalmat; a villanyoszlopokat, a kukoricát és a számlát is elrendezte. A vezetők február 25-én elindultak Budapestre a pénzért, előtte puszta óvatosságból felhívták a „Nimród”-ot.
– Akkor fizettek, ugye?
– Nem fizetünk.
– Miért nem?
– Menjetek be az ÁVÜ-höz, ott majd megtudjátok.
A következő történet derült ki. A Hortobágyi Állami Gazdaságot még 1992-ben kötelezték, hogy adjon földet a dolgozóinak személyenként húsz aranykorona értékben. Ezt a járandóságot nem egy tagban osztották ki, hanem különböző helyeken, a dolgozók kívánsága szerint. Nem akarom untatni olyan részletekkel, hogy az akció során miképp minősítettek át szőlőtermő területeket gyeppé, mert így csökkenthették az alapul szolgáló értéket. Öt embernek megtetszett egy húszhektáros terület, melyen eredetileg egy halastó feküdt, később felhagytak a művelésével, de a hozzá tartozó műtárgyak épségben megmaradtak. Ez a húsz hektár kissé nagy falatnak látszott, de át kellett minősíteni nádassá, így már elhárultak az akadályok. Egy hiba viszont így is becsúszott; az új magánbirtok egyrésze beleesett a „Nimród” által megvásárolandó területbe – ezt a körülményt nem vették figyelembe a szerződés megkötésénél, a tény be sem volt jegyezve a hivatalos nyilvántartásba.
– Hogy fordulhatott ez elő? – kérdezem megdöbbenve.
– A magyar nyilvántartás a maga lyukainak méretével és számával a legjobb francia sajtokra emlékeztet – jegyzi meg 71fanyarul F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő. – Egy alkalommal galván szennyvíz érkezett a Túron, a románok nem jelezték a szennyeződést. Mikor kérdőre vontuk őket, kiderült, hogy a Túr nincs benne a magyar–román határvízi egyezményben, egyszerűen kifelejtették onnan. Ehhez képest az ilyen csip-csup húsz hektárok smafunak számítanak.
A „Nimród” azonban másként ítélte meg a helyzetet. A halgazdaság további ötmilliós engedményt kínált fel neki, de a szerződés ennek ellenére végképp füstbe ment. 1994 áprilisában az ügynek ez a szakasza lezárult, új privatizációs pályázatot hirdettek meg a terület egészére.
– Az Öreg tavat átadták volna nekünk – mondja a nemzeti park igazgatója – cserében azt kérték, hogy a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium fizesse ki a 45 milliós banki tartozásukat. Ez a megoldás azért is logikusnak tűnt, mert a tó a nemzeti park területén fekszik.
– Ha így alakultak volna a dolgok, engedélyezik a halastó további működését.
– A mi természetvédő szándékainkat össze lehet és össze is kell egyeztetni a halastavak üzemvitelével. Egy dolgot nem téveszthetünk szem elől: a Hortobágy alapvetően emberlakta táj, állatvilágának mostani képét csak mesterségesen lehet fenntartani. A Tisza kiszáradása után a halastavak mentették át a madárvilágot, ha a gémek fagyra érkeztek meg, a halászok szeméthalat szórtak ki nekik a jégre. Ha a halastavak eltűnnének, tíz-tizenöt év múlva töviserdő borítaná el a környéket, szarvasbőgés hallatszana ki belőle, és az utolsó vízimadár is elvonulna innen.
– Az előbb feltételes módot használt, ezt értsem úgy, hogy nem kapták meg a minisztériumtól az igényelt támogatást?
– Mi nem, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület viszont hozzájutott ehhez a pénzhez. Mivel ezen a vidéken ők földre, tavakra nem szerezhetnek birtokjogot, helyette a gátakat és a különféle műtárgyakat vették meg. Az általuk létrehozott „A Természet szolgálatában” alapítvány tulajdonába kerülnek majd. Én nem szólhatok bele a dolgukba, de azt hiszem, hogy az egyesületnek a külső tavak valamelyikét kellett volna megvennie ezen a pénzen, ahol a batlák költenek, ott fokozottan védett madarakat lőnek le halőrzés címén. Ezzel kiterjedne az általános ellenőrzés alatt álló terület is.
72– Ezek szerint a terület a nemzeti parké lesz, a létesítmények pedig a Madártani Egyesületé?
– Igen, és ez aggodalommal tölt el minket. Az egyesület már korábban hasonló módon megszerezte a biharugrai tavakat, és ismereteink szerint ott sem áll a helyzet magaslatán. Itt pedig a hírek szerint a halgazdaság levitézlett és eltávolított vezetőivel kívánnak szövetkezni, a bukott káderek így próbálnak meg visszaszivárogni. Néhány aggasztó jelet már tapasztaltunk, a „méregzöldek” kiverték a zsilipből a deszkákat, hogy a darvak megfelelő leszálló helyhez jussanak.
Nekivágunk a gyepnek, az igazgató meg akarja mutatni egy magánjuhász tanyáját, útközben fel-felszedünk egy-egy tömör húsú sziki csiperkét.
– Valaha, még a szocializmus gigantomániás időszakában tíz, egyenként tízezres juhhodályt akartak felépíteni a nemzeti park területén. Nem járultunk hozzá, azzal érveltünk, hogy a juhok tízezreit nem tudnák ellátni takarmánnyal, olyan messzire pedig nem hajthatnák el, hogy a legelőn találják meg a táplálékukat. Olyan nyomás nehezedett ránk, hogy végül mégis bele kellett egyeznünk két, egyenként ötezres befogadóképességű hodály létesítésébe.
Az építkezések elborzasztó pazarlással jártak. Tizenkét és fél kilométeres utat raktak le, és az év végén jöttek hozzánk lélekszakadva:
– Hadd építhessünk még egy fél kilométernyi utat, mert nem tudjuk elkölteni az idei keretünket.
Teljes síkot akartak teremteni a környéken, néhol egyméternyi földet hordtak el, hogy vízegyenbe hozzák a területet. A legelőkre hektáronként kétszáz mázsa trágyát szórtak ki.
Magukat a hodályokat olyan magasra szabták, hogy zsiráfokat talán lehetett volna tartani bennük, de juhokat semmiképpen nem, mert azok a testükkel melegítik át a lakhelyüket. Szégyenszemre álmennyezetet kellett felhúzni a hodályban, hogy legalább egy kissé leszűkítsék a teret.
Megérkeztünk a magánjuhász tanyájához, az épület viszonylag újnak tűnik, a régi ház pár éve égett le. A gazda gomolyával és sóval kínál minket. A sajt különösen ízletes, ami73ből készült, a tejet, kézzel fejték, az anyák az angol fejőgépnek nem adják le.
– Mennyibe kerül egy kiló gomolya?
– Hétszáz forint.
A juhász látja az arcomon, hogy magasnak találom az árat, mentegetőzve a mellére teszi a kezét:
– Nekem is megdrágult minden. Régen a zsenge báránynak három-négy napos korában elvágtuk a nyakát, kivettük a gyomrából az aludttejet, megszárítottuk, és ezzel oltottuk meg a tejet, most pedig pénzért kell megvennünk az oltóanyagot.
Drága a gyógyszer is, lépfene, rüh meg minden más baj ellen. És az állatorvos csak úgy ír fel injekciót, ha ő maga adja be. Hivatalosan öt forintba kerül egy oltás, de próbáljuk ne megpótolni. Ahol csak lehet, spórolok, a szájfájási vakcinát meg a vitaminokat már magam intézem.
A tágas udvaron egy ló legel kikötve:
– Nóniusz az apja, sodrott az anyja. Jöttek német turisták, 200 ezer forintot ígértek érte, de nem adtam. Vele takarmányozok, aztán, ha eladom, lehet, hogy csak 300 ezerért kapnék másikat.
Állatbarát vagyok. A gyöngytyúk hangja elriasztja a vízipatkányt, de tartok libát, kacsát és vadkacsát is. Befogtam három vaddisznót, megnézhetik az ólban, testvérek, de az egyik sokkal kisebb, mert beszorult a feje a rácsba, azóta nem nő rendesen.
– Puli nincs?
– Nem, nem érdemes ragaszkodni hozzá, elfajzott. Ha kisüt a nap, otthagy egyedül, nem szeret dolgozni. A pumi-farkas keverékek inkább tűrik a nehéz időket. A kutyára szükség van, mert sokan próbálják lopni a birkákat. Régen, amíg a juhászok kint laktak a tanyán, nem jött tolvaj, mert három-négy család is elébe állt. Az éjjeliőr nem sokat ér, mert vagy lenyomják, vagy megfizetik.
Kocsi áll meg a tanya előtt, egy német család tér be, a juhász sietve becsomagol nekik egy karika gomolyát, aztán visszaül az asztalhoz:
– A tavalyi vendégeim, sokan visszajárnak.
Úgy látszik, valamilyen szabálytalanság rejlik az árusítás körül, talán számlát kellett volna kiállítani, a juhász mentegetőzni kezd:
74– Az igazgató úr a megmondhatója, hogy én tisztelem a nemzeti parkot. A libát nem engedem ki a legelőre, igyekszem a tájba illeni: nem takarom le a kazlakat nejlonnal.
– Hány birkát tart?
– Ötszázat, két falkában. Nem emelem a számot, mert a 250-es falka már sarkosan elég, háromszázzal már csak a pénzre mennek. Az ötszáz állat olyan feleformán ismerős, főleg azok, melyeket én magam hoztam, aki jön hozzá, azt később kell megismerni. A füle hogy áll, a farka hosszabb, kettő nincs egyforma. Ez persze nem megy az egyik napról a másikra, de hát reggeltől estig ott vagyok velük, jut időm figyelni. Mert nincs olyan, hogy most kezdődik a Dallas – hadd kezdődjön, nem mehetünk.
Három óra alatt lakik jól a birka, ha van mit legelnie. Azt is tudni kell, hogy szeretik-e azt a karéjt, ahová hajtom őket, mert ha nem, akkor máshová kell vinni a falkát. 11 órakor beterelem őket delelni, aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy rögtön négy óra.
– Hányan dolgoznak a tanyán?
– Hatan vagyunk, ennyi embernek meg kell élni ötszáz birka után. Juhász amúgy sem jön, legfeljebb birkapásztor, az viszont nem kell. Egyszer húszezer forintért fogadtam egy ilyet, kivitte a nyájat a lucernásra és elengedte, az állatok felfúvódtak, és nyolc megdöglött közülük. Annyit sem tudott, hogy a lucernára csak 15-20 perces legeltetéssel lehet rászoktatni a juhokat. Megfizettettem volna vele a kárt, de nem volt neki miből, csak annyija volt, amennyit tőlem kapott.
– Sok magánjuhász él a környéken?
– Vagyunk egypáran, és akadnak nálam nagyobbak is. Én nyolcvan hektár legelőt bérelek, Gáspár juhász 1000 hektárt használ.
– Bár volnának többen, a puszta még mindig alullegeltetett – zárja le a beszélgetést az igazgató. Elköszönünk, mikor hallótávolon kívül érünk, hozzáteszi. – Többet tud az állatokról, mint egy egész fakultás és lenéz mindenkit, aki beleszól a dolgába. Egyszer kijött hozzá egy főiskolai tanár, beszélt neki egy órát génemulzióról meg hasonlókról, ő hallgatta, aztán csak annyit mondott:
– Való!
75Ahogy a kört lezárva visszafelé ballagunk, egy valóságos gépállomást pillantunk meg a zöld pusztában.
– Azok aratnak most a Hortobágyon, akik már a 80-as években elkezdték a magángazdálkodást, napjainkban már többszázmilliós beruházásokra képesek. A Nyugati-főcsatornát privatizálják, nyolcan is pályáznak rá. – Az igazgató int a tanya felé. – Ez a tulajdonos is hatezer darabos juh tenyészállományt tart. Kemény csatáink lesznek velük, nem tisztelik a Hortobágyot, nézze meg: a védett gyepen tárolják a takarmányt, pedig már figyelmeztettem őket. A téli szállást is csak kövön megközelíthető területen építhették volna ki.
Az igazgató hirtelen elhallgat, sokáig figyel egy tovarepülő madarat:
– Rózsás seregély, 1925 után most jelenik meg először. Szárazságot és sáskajárást jelez előre.
76Hortobágy nagyközség után jobbra letérünk a kövesútról, még a masszív rugózású terepjáró kocsi is pattogni kezd az elhanyagolt ösvény kátyúiban. Jegyezgetni próbálok, de a szavak hullámvonalakká kenődnek szét a papíron, csak közvetlenül úticélunk, a Górés tanya előtt csillapul a rázkódás.
A tanya területén egy őrházul szolgáló lakóépület, juhhodály és istálló áll, a természetvédők hozták vissza a pusztulásból, még 1991 júniusában itt alakították ki a hortobágyi madárrepatriáló állomást.
A kerítés mellett nyolc gólya álldogál csapatban, kettő közülük tudna repülni, de azok sem szállnak el. Hiába számítanak meleget kedvelő költöző madaraknak, még a metsző széllel kísért húszfokos éjszakai hidegeket is elviselik. Egyikük néha szárnyat bont és fellebben a kéményre, mint a szélkakas forog a magasban.
A rövidre nyírt hajú, szemüveges, fiatal természetőr most éppen táplálékot készít a ragadozó madaraknak. Négy-öt centiméteres, kékessárga húsú naposcsibetetemeket melegít egy hősugárzó lámpa alatt, vastag műanyag zsákokban tárolja őket a patkányoktól védve.
– Honnan jönnek ezek a csirkék?
– Derecskéről hordjuk őket a keltetőből, a kakasok nagy részét kiszexálják és eladják tápnak. Előfordult, hogy az olaszok direkt kakasokat rendeltek a tarajuk és a heréik miatt, aztán végül mégsem jöttek el értük. Egy darab tíz fillérbe kerül. A csirkéken kívül itt, a tanya környékén fogott patkányok szolgálnak még természetes táplálékul.
A madarakat volierekben, deszkából ácsolt, tetejükön dróthálóval fedett röptetőkben őrzik, ha nekivágódnak az oldalaknak, nem törik össze magukat. A természetőr sorra kinyitja az ajtókat.
– Hogyan kerültek ide ezek a madarak?
– Sokféle úton-módon. Nálunk folynak a visszatelepítési kísérletek; a Bükkből kipusztultak az uhuk, negyven példányt 77kaptunk Németországból, jók az esélyek, hogy megszoknak nálunk, kitartóak, szívósak, táplálékot és búvóhelyet keresve száz kilométereket is elrepülnek. Egy törött szárnyú uhut Dunapatajról hoztak ide, valaha vadásztattak vele.
– Ezt szabad?
– Tilos, de azért csinálják. Némelyik madár még kanyargósabb utat járt be, amíg eljutott hozzánk. Egy üzérkedő német állatkereskedő valahol a Kárpátokban vásárolt egy szirtisastojást, Németországban kikeltette, felnevelték, aztán átcsempészte ide a Kiskunságba. A kereskedő valószínűleg el akarta passzolni, a madár értéke 15 ezer márka körül járhat, a vadászatokon farkasokkal is megmérkőzik. Egy ellenőrzésnél nem találták rendben a papírokat, a madár ide került, úgy fest a helyzet, hogy itt is marad, mert a tulajdonosa nem indított pert.
– Mi lesz vele?
– Ez a sas mindvégig emberek között nőtt fel, annak a bizonyos imprintingnek, bevésődésnek nyomán az embert tekinti fajtatársának, ezért nem volna szabad elengedni, mert rátámadna a többi sasra, soha nem illeszkedne be közéjük. Mivel tojó, egy kísérletet tehetnénk vele: levett spermával meg lehetne termékenyíteni és a fiókákat vadon élő szirti sasok fészkébe lehetne rakni.
Egy röptetőben fakorona formára összeácsolt száraz ágakon pusztai ölyvek gubbasztanak, az utóbbi időben kétszer is fészkeltek és négy tojásból három fiókát költöttek ki. Szomszédjukban egy fiatal parlagi sas pár tanyázik, ők még idegennek számítanak, lehet, hogy megszokják majd a környezetet és ők is szaporodnak majd. Az a távlati cél, hogy szabadon engedjék őket itt a Hortobágyon.
– Ürgét esznek, de sajnos, egyre kevesebbet találnak. Az ürge nem szereti ezeket az aszályos vidékeket, ahol a szeget sem lehet beleverni a száraz földbe, akkor érzi jól magát, ha ázhat egy kicsit. Az állományt a cigányok is ritkítják, sokan élnek ürgevadászatból. Ma már ott tartunk, hogy mesterségesen kellene szaporítani az ürgéket.
Az egyik voliert bemutatónak rendezték be: gatyás ölyv, fekete gólya, hamvas réti héja és barna héja tanyázik itt sok más társával együtt. Mindannyiukat egy dunántúli amatőr madarásztól kobozták el a hatóságok, mert a legképtelenebb kísérleteket végezte el az állatokon. Egy darázsölyvnek minden ok 78nélkül begipszelte a szárnyát, egy másiknak eltörte a lábát, hogy egy protézist faraghasson neki. A természetőr rámutat egy fekete gólyára:
– Neki az evezőtollait húzgálta ki, soha többé nem tud felszállni, úgy szaladgál, mint egy strucc. Az egerészölyvnek a szárnyát törte el, már ő sem repül többé, ha elbocsátanánk, a többi ragadozó madár a földön végezne vele.
Egy röptetőben hollókat tartanak, közelebb hajolnék hozzájuk, de a természetőr figyelmeztet:
– Vigyázzon velük, mert nagyobbakat csípnek, mint akármelyik sas. Az egyikük beszélni is tud.
– Mit mond?
– „Haver a Kucsera, haver a Kucsera.” Már elmúlt húszéves, filmekben is szerepelt.
Egy halászó sas hat söréttel a testében került ide, csak egyet tudtak eltávolítani, várják, hogy betokozódik-e a többi. A szegycsontja megsérült, attól lehet tartani, hogy nem repül többé. Vörös vércsék beakasztják karmaikat az oldalfalak réseibe és a deszkákhoz simulnak, mindegyiküknek hiányzik egy-egy darab valamelyik testrészéből, aligha élik túl a közelgő telet.
Az utolsó röptetőben baglyok élnek: macskabagoly, erdei fülesbagoly álldogál a száraz ágakon. Elnézem őket, eszembe jut, hogy mekkora megtiszteltetésnek tartottam, mikor egy bagoly megtelepedett őrségi házunk kertjében és éjszakánként rótta fölöttünk magányos köreit.
– Miért tartják bölcs madárnak a baglyot?
– Valószínűleg azért, mert a fejéhez képest is nagy a szeme, és ettől a tekintete értelmessé válik.
A természetőr becsukja az ajtót, és a tekintetét még egyszer végigfuttatja a röptetőkön:
– Amelyik madár kitollasodik, azt elengedjük, de ebbe sokszor két év is beletelik. Én szívem szerint mindegyiket szabadon bocsátanám, ha lehetne.
– Mind elrepül a Górés-tanyáról?
– Néha hónapokig visszajárnak, az oszlopok tetejére szoktunk nekik kirakni csirkéket.
Bent a házban leülünk egy pohár bor mellé.
– Szolgál ez a madárrepatriáló telep valamilyen gyakorlati célt?
– Én úgy tudom, nagyon nehéz meghatározni, hogy egy-egy madár valójában milyen hasznot hajt. Mesélik, hogy annak 79idején Kínában Mao Ce-tung harcot hirdetett az élősködőnek nevezett verebek ellen, minden parasztnak be kellett szolgáltatnia bizonyos számú levágott verébfejet. A nagy kampányt követő évben 40 százalékkal csökkent a rizs hozama, kiderült, hogy a verebek szedték össze a termést pusztító bogarak nagy részét. Ami viszont biztos, mérhető hasznot jelent: egy-egy összehasonlító vizsgálathoz nem kell befogni egészséges vad egyedeket. A múltkor például azt kutatták, hogy a spanyol és a kárpáti parlagi sas külön alfajt vagy fajtát képez-e és a mi sérült madarainktól vettek hozzá szövet- és vérmintákat.
A természetőr főz egy kis lebbencslevest, aztán elmegyünk sétálni, megállunk a Górés-tanya melletti domb tetején és körülnézünk.
– A Hortobágyon mindig a megélhetés határozta meg a települések helyét és sűrűségét. A szántóföldek sohasem fizettek jól, némelyik termést nem is volt érdemes betakarítani, a Tisza tartotta el a népet. A folyó minden tavasszal elborította a vidéket, mikor elvonult, akkora fű nőtt ki, hogy a szürke marha nem látszott ki belőle, több jószágot tartottak errefelé, mint most az egész országban összesen. Annyian megéltek belőle, hogy itt a Górés-tanya helyén is iskola állt 60-70 gyerekkel.
A világot a Tisza szabályozása változtatta meg, mikor 3 millió holdat mentesítettek az áradástól. Újabb időkben pedig a talajjavítások vitték le méterekkel mélyebbre a talajvíz szintjét, majd jöttek az erőművek, a víztározók és végül betetézte az egészet a most már tíz éve tartó aszály. A Hortobágy most talán az ország legszárazabb vidéke, és kétcentis füvön nem lehet állatot nevelni.
– Fa is kevés van.
– Minden forradalom vagy nagy társadalmi változás a fák kivágásával kezdődik, márpedig a fák kellenének nekünk, mert a nagy ragadozó madarak nem fognak a földön költeni.
A láp végében egy sűrű nádas terül el.
– Az ott a Fekete-rét! Valaha itt is egy víztározót akartak építeni, de aztán ezek kimentek a divatból és a nemzeti park egy régi, 200 évvel ezelőttihöz hasonlító mocsarat próbált kialakítani rajta. A Nyugati-főcsatornából jön a víz egy zsilipen keresztül, szintje legfeljebb egy-másfél métert ingadozik, meg80jelennek rajta úszó növényi szigetek, melyeket a szél hurcolász. Ha akarja, körülnézhetünk.
Evezős csónakba ülünk, és lassan behúzunk a nádasba vágott csatornán. A növényzet sűrű, márciustól már költenek benne a madarak, ritkább fajok is felbukkannak benne, mint például a nyári lúd.
Beljebb, már a nyílt vízről egy part mellett veszteglő gumicsónakot veszünk észre, két alkalmi horgász ül benne.
– Szabad itt horgászni?
– Papíron nem, csak azokat szoktuk beengedni, akik szolgálatot tesznek a nemzeti parknak: faanyagot hoznak a volierekhez, munkákat végeznek. Egy szolnoki bank adósság fejében lefoglalt egy üzletfelétől egy Niva kocsit és nekünk adta. Nyurga pontyra és csukára szoktak menni. Ezek viszont idegenek. Sok munkanélküli jár be ide a környező falvakból, nem csak horgásznak, de összeszedik a piócákat is, megisszák a madártojásokat, lerázzák a fákról a varjúfiókákat, és vele együtt a kékvércséket is.
A természetőr a parthoz kormányozza a csónakot és kiszól:
– Uraim, itt nem lehet horgászni, csak kint a csatornában. Legyenek szívesek, távozzanak!
Megvárja, amíg eleveznek, csak aztán haladunk tovább, magyarázólag megjegyzi:
– Muszáj szépen beszélni velük, mert könnyen begorombulnak. Lőttek itt már géppisztollyal is a halőrökre.
– Sok hal található itt?
– Nincs annyi, mint például a közeli kunkápolnási mocsárban. Ott, ha télen az ember végigmegy a jégen, már nem tud visszajönni ugyanazon a nyomon, annyi hal tódul oda és alulról vékonyra kinyalják a jeget.
– Az előbb mondta, hogy lerázzák a varjúfiókákat a fákról, mihez kezdenek velük?
– Egyre inkább divatba jön, hogy megegyék a varjút. Már nemcsak a cigányok szedik össze, hanem a vadászok is jönnek zsákokkal, hűtőládákkal. Autós pumpákkal fújják föl, amíg szét nem durran, mert úgy könnyebb megpucolni. Exkluzív díszvacsorákon eszik meg áfonyával. Sajnos épp a honos varjúkat pusztítják el, az Ukrajnából érkező téli madarakat nem bántják. Azt tudja, hogy a csernobili madarakat miről lehet megismerni? Világítanak.
81Nézem a víz színén lebegő növényeket; páfrányok közé tartozó rucaöröm terjeng fölötte, elszaporodnak a gyékényszigetek is, ha nem fogják vissza őket, egyszer ellepik majd az egész szabad vízfelületet.
– Teremnek köztük ehető növények is?
– A gyékényböndő nyersen is fogyasztható, de meg is szokták sütni, a zsiókát is. A sulyom pedig egyenesen a szelíd gesztenyéhez hasonlít. Régen a pákászok csak sót vittek magukkal, minden mást megadott a víz.
Csend van, nézzük a bókoló magas nádat, madár csak elvétve röppen fel.
Az idő már október közepére jár, öt óra felé besötétedik és feltámad a szél is. A pusztán egy évben három nap sem telik el szélcsendben, most is olyan erővel fúj, hogy neki lehetne dőlni, a rendezkedő természetőrök hasztalanul próbálnak felállítani egy létrát, zsebre dugva is megdermed a kezem. Néha olyan forgószelek tombolnak, hogy a kombájnokat felrakják a hodály tetejére.
Mikor beszállunk a kocsiba, patkányok surrannak át a reflektorok földre vetődő fénysugarán. Erősen elszaporodtak a telepen, nemcsak a juhhodályba átmentett madárfészekből rángatják ki a fiókákat a szárnyuknál fogva, de lerágják a drótkerítésről is a műanyag bevonatot. Mérget nem lehet kirakni, mert előfordulhat, hogy a madarak vagy az őrzőkutyák fogyasztanák el a csalétket.
– A patkány akkor kerül bajba, ha az uhuk röptetőjébe téved, mert azok éjszaka is észreveszik, és akkor a patkánynak annyi.
Elindulunk ki a halastavakhoz, megnézni a darvak esti vonulását:
– Svédországból, Finnországból, Észak-Lengyelországból jönnek ide ezek a madarak. Akadnak olyan darvak, melyekre a finnek rádióadót szereltek fel, műholdas összeköttetéssel figyelik az útjukat Szicíliáig és vissza. Napközben kijárnak a kukoricaföldekre, felszedik az elhullott szemeket, de a réteket is feltúrják a csőrükkel rovarlárvákat keresve – úgy néz ki utánuk a föld, mintha fel volna tárcsázva. December elején aztán a hó belepi a vidéket, és többé nem találnak táplálékot, akkor indulnak el dél felé.
A darvak ilyenkor este térnek meg az élelemszerző útjukból, az éjszakát a halastavakban álldogálva töltik el. A nagy nyílt 82felületeket kedvelik, melyeket át tudnak tekinteni, róka vagy más ellenség észrevétlen nem férkőzhet a közelükbe. A 30-40 centiméteres vízmagasság a legmegfelelőbb, mert ebben száraz marad a tolluk, a természetvédők el tudták intézni a halgazdasággal, hogy ilyenkor engedjék le a tavakból a vizet.
A pézsmapockok járataikkal telefurkálták a gátat, melyen végighajtunk, a kocsi kegyetlenül rázkódik a megsüppedt töltésen, egy magaslesnél végre megállunk. Útközben hátizsákos fiatalokat látunk, madárnézőben itt töltik el az éjszakát.
Felkapaszkodunk a lesre és körülnézünk. A darvaknak csak a krúgását hallom, de nem látom őket. A kísérőm átnyújtja a látcsövet, akkor fedezem fel, hogy a tó átellenes oldalán szürke csomók sorakoznak a part közelében, és három irányból is újabb ékek közelednek a sötét égen. Ma felhős az idő, a madarak korábban térnek vissza.
– Magányosan vagy csoportokban járnak?
– Nincs szabály, akad magányos daru is, kialakulnak ezres csoportok is. A párkapcsolatok halálig fennmaradnak, általában két tojást raknak, ez a négy madár alkotja a családot. Az egy irányba készülődők együtt gyülekeznek és együtt indulnak el. Itt az Öreg-tavon, ahol általában a legjobban állítják be a víz szintjét, néha 20 ezer daru is összejön.
Visszaülünk a kocsiba, és közelebb hajtunk a madarak gyülekezőhelyéhez. Az autót egy másik magasles takarásában állítjuk le, de a darvak így is észrevesznek minket, elhúzódnak tőlünk, néhány méterre kitérnek a megszokott légifolyosóból. A daruk érzékenyek a veszélyre, néha száz kilométerre is elrepülnek, csakhogy olyan helyet találjanak, ahol nem háborgatják őket.
Egyre sötétedik, a nádas felélénkül éjszakára, egy hermelin fut el mellettünk. A madarak egyre lejjebb ereszkednek, hogy tájékozódni tudjanak, a krúgás egyre erősödik, aztán beérkezik az utolsó raj is, a part mentén álldogáló csapat szinte egy csapásra elhallgat.
Beülünk a kocsiba, és újra nekivágunk a gátnak.
– Mikor térnek vissza a darvak?
– Tavasszal érkeznek, de akkor nem sok időt töltenek itt, sietnek haza költeni. Az előjáték már itt megkezdődik, a daru táncol a nőstényének. De az még soká lesz, itt áll előttünk a hosszú tél.
83A Hortobágyi Nemzeti Park területéből mintegy ezer hektárt katonai repülőgépek bombázótérül használnak. A nyílt és lakott helyektől távol eső síkság úgy látszik, mindig csábítólag hatott, már a Horthy-időkben gyakorolt itt a magyar légierő, később a szovjet csapatok vették át a helyüket.
– Ez a vidék akkoriban úgy festett, mint egy harci felvonulási terület; célpontul szolgáló tankok, rohamlövegek álltak itt, dzsipek stílszerű „US Army” felirattal. Általában egyszer egy héten rendeztek gyakorlatot, bombavetés mellett céltárgyul kilőtt, selejtezésre megérett rakétákra vadásztak, fedélzeti géppuskákból mértek tűzcsapásokat. A szovjet csapatok távozása óta újra magyar pilóták repülnek a Hortobágy fölött. Szerényebb anyagi lehetőségeik miatt ők inkább betonból öntött bombákat dobáltak le, és gumiabroncsokra lőttek gépágyúval – úgy látszik, erre sem futja már a költségvetésből, mert ezen az őszön még nem jelent meg a kunmadarasi, ha jól tudom, Szentgyörgyi Dezsőről elnevezett repülőezred.
A Bombázótér mindig is szigorúan zárt területnek számított. Valaha egy őrzött sorompó torlaszolta el az utat, ellensúlynak állítólag egy bombaköpeny volt ráakasztva. A riasztás viszont nem volt kellő szinten megoldva, néha egy-egy vízminőséget vizsgáló technikust a veszélyes területen belül ért a gyakorlat kezdetét jelző vörös fény és szirénaszó, alig-alig tudta kimenteni az irháját.
Doktor Kovács Gábor, az illetékes természetőr kísér be minket. Viharvert külsejéből semmi sem árulja el, hogy európai hírű madárfotós, számtalan külföldi társaság tagja. Különös hobbiból zokni nélkül húzza fel a saruját, nem titkolja, hogy legszívesebben mezítláb közlekedne, de értő és tájékozott gazdája a vidéknek.
– Sokan járnak errefelé?
– Régen be-bejöttek a cigányok, összeszedték a réz töltény84hüvelyeket, ezreket tudtak keresni egy nap, de mióta vasból készítik a kapszlikat, ők is elmaradtak.
A gáton haladva látjuk, hogy kinyitották a zsilipet, lassú víz lepi el a rétet.
– Érdemes ilyenkor árasztani?
– Ha a madarak nem találnak vizet, kirepülnek a nemzeti parkból.
– És ez miért baj? Letelepszenek ötszáz méterrel arrébb.
– Ez igaz, de ott már szabad vadászni rájuk. Ez a legjobb túzokos területünk, és 34 kócsag is él itt, három évvel a nemzeti park kialakítása után jelentek meg, kár volna értük.
A nádast is csak árasztással tudjuk megvédeni a tűztől, régebben gyakran kigyulladt. 1986-ban a szovjetek NDK-s pilótákat láttak vendégül egy gyakorlatra, nyolcvan gyújtórakétát lőttek ki, napokig lángokban állt a környék.
A Hortobágy mindig is tűzveszélyes helynek számított, az itteni pásztorok éppoly piromániások, mint afrikai társaik, a tűztől várják az esők eljöttét, a gyep felfrissítését. Az alacsony növényzeten csak épp hogy átszalad a tűz, a talajrésekben-lyukakban meghúzódó kis rovarok túl is élik a vészt, de magasabb fűnél évekig is eltart a felújulás. A föld olyan vörös maradt, mint a kova, eredeti szerkezete talán soha nem áll helyre.
A tűz sokáig ellappang, a legelőkön szétszóródott száraz trágya őrzi, ilyen tekintetben a dohányhoz hasonlít. Ha a szél átfújja, lángra lobban valahol, a szikrák felpattannak a nádtetőkre, és akkor már csak seprű kell oda – eltakarítani a ház helyét.
Néhol még látni a környék egykori használatára utaló nyomokat, egy kábelárok mutatja, hogy merre futott a régi őrházhoz kivezető telefonvonal. Oldalt az út mellett egyre több repeszt figyelek meg, de feltűnik egy-egy épségben maradt bombaköpeny is, a gyújtót is benne hagyták, akármikor explodálhat.
– 1992-ben a nagy nyári tüzek idején bejöttek a tűzoltók a kocsijukkal, nyolc bomba robbant fel köröttük a lángoktól, többé a lábukat sem merték betenni. Főleg azok a bombák fulladtak be, melyek az előírásosnál laposabb ívben értek földet. Egy szakaszra, ahol annak idején különleges kivilágított célpontokat állítottak fel, most sem szabad bemenni.
Kocsink kínlódva evickél a marhapatáktól feltúrt és utána göröngyösre száradt úton, egy idő elteltével a sofőr nem koc85káztat tovább és félreáll. Kovács fog egy bombarepeszt és int, hogy induljunk el befelé.
Az ezer hektáron talán ötezer kráter is éktelenkedik, némelyek olyan közel fekszenek egymáshoz, hogy egybe is lehetne szakítani őket az olimpiai öt karika formájában. Átmérőjük tíz és harminc méter között változhat. A tölcsérek tetejét vastag földszerű fekete takarás fedi.
– Milyen mély lehet benne a víz?
– Attól függ, hogy a bomba átütötte-e a talaj vízzáró rétegét, de ki lehet próbálni – Kovács a magával hozott repeszt belehajítja a tölcsérbe, nagyot csobbanva eltűnik –, ebben talán nyolcméteres víz is összegyűlt. A szovjet katonák egyszer elvették gránáthüvelyeket szedegető cigányoktól a teherautójukat, és belelökték egy kráterbe, úgy eltűnt benne, hogy máig sem tudták kiszedni.
Nem maradt földhalom a bombázások után, hogy feltölthetnék vele a talaj sérüléseit, de ezek a kis vizesgödrök amúgy is kiszáradásra vannak ítélve. A Horthy-korszakbeli gyakorlatoknak mára nyoma is eltűnt, száraz pusztai növényzet lepte el. Már az újabb bombatölcsérek körül is sziki mézpázsit tenyészik, készíti a helyet a nádnak, némely sekélyebb gödörben már ütközik is. A kis foltszerű nádasokban már madarak költenek, visszatért a környékre az ország legfélénkebb madara, a túzok is.
– Gyakran hallani a katonáktól, hogy a bombázóterüket a Nemzeti Park veszi körül, pedig az az igazság, hogy ez a térség is a Nemzeti Parkhoz tartozik. Mégis, ha választani kellene, inkább a katonák használják ezt a részt, mint a nyerészkedő újgazdagok, az összes légigyakorlat kevesebbet pusztít, mint egyetlen ide telepített libafarm.
– A Hortobágynak régebben is volt haszna a katonai jelenlétből – szól közbe F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő. – Annak idején itt akarták keresztülvezetni a 750 ezer voltos Albertirsa–Vinyica elektromos távvezetéket. A tárgyalásokra meghívtak bennünket, ki is fejthettük az ellenvéleményünket, de az illetékesek nem törődtek vele. Már a térképeket is bemutatták, mikor megjelent két civil ruhás szovjet tiszt, összecsomagolták a papírokat, és a süllyesztőbe küldték az egész tervet – persze nem tájvédelmi szempontok alapján, hanem azért, mert a vezeték nyomvonala érintette volna a Bombázóteret is.
86– Csak nehogy most az jusson eszébe valakinek, hogy kiadja a területet a NATO-nak bérbombáztatásra – teszi hozzá gondterhelten Kovács.
Visszafelé indulunk az út mentén veszteglő kocsinkhoz, mikor alig ötvenméternyire egy szürke tehenet veszünk észre. A jószág is meglát minket, menekülésre készen kapja fel a fejét.
– Gyakran jár erre a gulya?
– Sajnos, igen. Előfordult már, hogy novemberben is kihajtották ide, mert a téeszben már ősszel elfogyott a takarmány, de márciustól-májustól rendszeresen itt legel a gulya. Mi nem szólunk érte, úgy gondoljuk, hogy inkább itt járjanak, mint a jobb magtermő területeken. A túzokokat sem zavarják, ott sétálgatnak mellettük. Ez a tehén viszont elkódorgott, ha belecsúszik egy gödörbe, soha nem találják meg. Be kellene szólni rádión, hogy jöjjenek ki és próbálják meg befogni. Menjünk, ha lehet.
A tehén is elhúzódik tőlünk, előrehajtott nyakkal tallózik a száraz mezőn. Este újra eszembe jut az állat, mikor egy XIX. század eleji hatósági jelentést olvasgatok a szállásomon.
„Végre megnézvén az ökörcsordát, ezt igen nyomorult és szánakozásra méltó állapotban találtuk: mert ennek se mezeje, se vize, úgy hogy az éhségtől elkényszeredett barom marta a száraz kopár földet. A kútja ezen ökörcsordának tisztátalan, csupa sár, s a szegény nagy állat reggeltől estig csak ballag, nem azért, hogy egyen, mert teljességgel nincs mit, hanem hogy üres gyomrát iszappal töltse meg… Csaknem is sírva panaszolta a pásztora, hogy ő szánja a szegény barmot, este még éhesebb, mint reggel volt, s nem is iszik a nagy állat, mert nincs mire, mivel szüntelen éhen van…”
87 88Megnézem a menetrendi kiírást: a 3-as busznak huszonegy megállót kell megtennie, amíg a Móricz Zsigmond körtérről kiér úticélomig, a Metallochémia gyárig. Felszállok, az ablakon beáradó őrjöngő napsütés elől egy árnyékosabb ülésre húzódom, és belelapozgatok a frissen szerzett gyártörténetbe.
A Metallochémia jogelődje a Lossinszky Imre gépészmérnök által alapított Magyar Ónművek 1908-ban, az Új-Lipótvárosban kezdte meg működését a Cséry-féle szemétlerakóhely óntartalmú hulladékainak feldolgozásával.
Ez az ipari tevékenység a hozzá kötődő kereskedelmi vállalkozással együtt komoly sikereket hozott. A cég kinőtte szűkös kereteit, és 1910. december 10-én Lossinszky Nagytétény község külterületére helyezte át működésének színhelyét. Az 1 katasztrális hold és 400 négyszögöles telek mintegy két kilométerre feküdt a Dunától, és 1500 méternyire magától a községtől.
Az első világháború további látványos fejlődést eredményezett, a fémhulladékok feldolgozása a hadiipar szempontjából különös fontossággal bírt. Megindult az ón- és rézelektrolízis, felépült két Krupp rendszerű aknás kemence, egy rézkonverter és egy bronzolvasztó.
A háború után tovább szélesedett a gyártmányok köre, évente 4000-4500 tonna rézgálicot állítottak elő. A banktőke előretörésével a Magyar Ónművek egyesült az Angol–Magyar Bankkal és Magyar Ónművek Fémkohó és Vegyipari Részvénytársaság néven üzemelt tovább. A volt tulajdonos és a bank vitáinak lezárulásával a cég újra előrelépett. 1923-ban megindult az ólom-oxid-tartalmú míniumgyártás, majd egy rekonstrukció után a horganyfehér-készítés megteremtette a magyarországi festékipar alapjait. Megkezdődött az ólomkohászkodás, az akkumulátorhulladékok olvasztása, az ólomszulfid pörkölés. Az előállított termékek bővülő skáláját nem mindig kísérte azonban megfelelő technikai fejlesztés.
911935-ben újra kicserélődött a tulajdonosok személye, különböző részvénytársasági cégbejegyzések után a gyár „Metallochémia Kohászati, Vegyipari és Fémkereskedelmi Részvénytársaság”-ra változtatta a nevét. Ez az ügylet több lehetett egyszerű spekulációnál, mert további lökést adott a fejlődésnek. A norvég OKKLÁ cégtől vásárolt szabadalom alapján felépült a kénüzem, a recski rézércek kéntartalmát próbálták itt kivonni.
Jött a második világháború, és szinte már menetrendszerűen újabb névváltoztatást hozott, a gyár a „Hungária” Vegyi- és Kohóművek Rt. nagytétényi gyártelepeként folytatta a tevékenységét. Viszonylag épen átvészelte a háborús megpróbáltatásokat, a front elvonulásával a termelés fokozatosan újra elindult.
A részvénytársaságot 1949-ben állami tulajdonba vették, a Csepel Fémmű kötelékébe került. Az állami tervezés kiemelkedő szerepet szánta gyárnak, ezt jelzi, hogy a területét 36 katasztrális holdra, az induló telekméretnek több minta harmincszorosára növelték. Egy új épületben megkezdődött a vas-oxid alapú vörös- és sárga festék gyártása, a szitálatlan alumíniumdara előállítása. 1965-67-ben nagy beruházással felépült a nátrium-dikromát és a nátrium-szulfid üzem, de a kísérletek eredménytelensége miatt ezt a tevékenységet fel kellett adni.
1972-ben a Metallochémia fuzionált a Csepel Vas- és Fémművekkel, és annak részeként üzemelt 1983-ig. 1977-ben a jelentős légszennyezést kimutató vizsgálati eredmények és a lakosság körében észlelt ólommérgezéses esetek nyomán leállították az ólomkohászatot, beszüntették a mínium- és a horganyfehérgyártást.
1989-ben a gyár történetében bekövetkezett a hetedik tulajdonosváltás, a „Metalloglobus” a Fémipari és Termelőeszköz Kereskedelmi Vállalat kezébe került. Szokásos módon a gyártmányszerkezet is megváltozott. Feketerezet gyártottak redukáló olvasztással, ólomból lemezeket, huzalokat, sugárvédelmi téglákat. Tovább folyt a hulladék akkumulátorok begyűjtése, és az előkészített anyag elszállítása az NDK-ba. Általános elvként a gyár olyan fémhulladékok feldolgozásával és értékesítésével foglalkozott, melyeket hazai nyersanyagforrásokból nem lehetett előállítani.
A lakossági tiltakozások nyomán újabb környezetvédelmi és 92politikai vihar tört ki a gyár körül. 1990 májusában az illetékes XXII. kerületi Állami Közegészségügyi és Járványügyi Felügyelőség leállította a gyár tevékenységét, majd a fölöttes szerve elutasította a Metallochémia fellebbezését, a termelés leállt, és a mai napig sem indult meg újra.
Eddig jutottam az olvasásban, beleizzadva a tulajdonosok és gyártmányok sűrű változásának regisztrálásába, mikor az autóbusz utasai előre szóltak:
– Itt kell leszállnia a gyárhoz.
Az Akó utcai megállótól még tovább kell mennem a Nagytétényi úton. Két-háromszáz méter után meglátok egy jobbra mutató táblát kopott „Metallochémia” felirattal, a jelzett irányt követve befordulok a Harangozó utcába.
Tájékozódásul megnézem a gyártörténeti anyaghoz mellékelt térképet. A Metallochémia a XXII. kerület központjától déli irányban a Harangozó utca – a Dűlő utcai földút, egy szántóföld, valamint a Budapest–Érd vasútvonal által határolt területen helyezkedik el. A megalakulásától eltelt 75 év alatt a Metallochémia környéke beépült, kertvárosi jellegű kis családi házak állnak itt, de fel-feltűnik egy-egy félbemaradt építkezés, parlagon hagyott telek is.
Az írásos anyag olvastán felfogtam, hogy az országnak talán a legszennyezettebb zónájában járok, a bőröm viszketni kezd, és önkéntelenül is a romlásra utaló jeleket vélem felfedezni a környezetben. A levegőben mintha enyhe füstszagot éreznék, a kötésig érő gaz is mintha beteges barnán száradna, megdőlve eltakarja a gyalogösvényeket. Lejjebb a járda szélén egy halott feketerigó fekszik. Igyekszem legyűrni magamban a rossz hangulatot, már majdnem sikerül, mikor a gyárkerítéshez érve megpillantok egy meszelt feliratot: „Halálgyár!”
A tíz-tizenöt perces gyaloglás alatt egyetlen autó sem haladt el mellettem, és egy embert sem látni a környéken, aki útbaigazíthatna. Megkeresem az egyetlen használatban lévő kaput és becsengetek.
1990-ben még háromszázan dolgoztak itt, napjainkra nyolc fő maradt meg a gyárban, beosztásuk szerint: egy telepvezető, négy portás, három afféle mindenesember. Nemcsak a gyárra vigyáznak, hanem fogadják az érdeklődőket is: az esztergák, a 93szerszámgépek, a lebontásra ítélt 500 köbméteres acéltartályok mind eladók, csak a földterületet és a rajta álló épületeket nem bocsátják áruba – legalábbis egyelőre.
A telepvezető kopaszos, 55-60 körüli férfi, 28 évet dolgozott le a gyárban, előbb a rendészetet irányította, később állandó éjszakás ügyeleti szolgálatot látott el. Leszóltak a Metalloglobus központból, így tud a jöttömről, udvarias bólintással beenged, magatartásából visszafogott méltatlankodás érződik ki.
– Tessék nyugodtan beljebb jönni. Nem kell félni, hogy ólommérgezést kap.
Elindulunk befelé. A közel négyszög alakú észak–déli irányba húzódó területet a vasúti fővonalhoz csatlakozó iparvágány osztja ketté, egy darabig ennek a mentén haladunk. Előttünk a húszhektáros telepen egy légy sem mozdul a déli napsütésben. Először látok ilyen viszonylagos épségében is halott üzemet, bár soha nem jártam még a környéken se, mégis olyan lelkiismeret-furdalás fog el, mintha én magam is tehetnék a balsorsáról.
– Mennyit érhet ez a terület?
– Úgy hallottam, hogy 400 millióra becsülték magának az ingatlannak az árát, ehhez jönne még az a pénz, amit a gépekért, berendezésekért, anyagokért kapnánk.
Az üzemet szinte egyik óráról a másikra állították le. Arra sem hagytak időt, hogy a konverterekből kiszedjék a bennük olvadó anyagokat, megdermedtek, szét kellett verni őket. Ezeket a berendezéseket legfeljebb ócskavasnak lehet eladni, kilónként három forint ötven fillérért.
A telepvezető körbemutogatva sorolja az üzemben folytatott egykori tevékenységeket, olyan gyorsan és rövidre fogottan beszél, hogy csak töredékesen tudom jegyezni a szavait.
– Az ólomtömbökből vízvezetékcsöveket gyártottunk. Begyűjtöttük és feldolgoztuk a feketeréz hulladékokat, csapágyfémet ötvöztünk. Itt TV-panellekből választottuk volna ki elektromos úton az ezüstöt és az aranyat. Ötvenmillióba került a csarnok felépítése, már ki is volt meszelve, mikor megkaptuk a stopot, a gépeket már nem szerezték be.
(A nemesfémek megmozgatták a fantáziámat, később utána érdeklődtem az ügynek. Úgy mesélték, hogy egy francia szabadalmat alkalmaztak volna, mely savval történő maratást ír elő – környezetszennyező mellékhatásai miatt Franciaországból 94már rég kitiltották. Sokak véleménye szerint az egész évi „aranytermés” elfért volna egy közepes gyufásdobozban.)
Az akkumulátor-előkészítő üzemrészt is kikezdte már a pusztulás, a telepvezető itt hosszabban vesztegel, és magyarázgatja az egykori technológiát. A hulladék akkumulátorok a közúton érkeztek be a gyárba, és a betonnal fedett térburkolatra pakolták ki őket. Egy lefolyót építettek ki, az esetleg elcsorgó sav az ülepítőbe került. Magukat az akkumulátordobozokat gépekkel összetörték, fedett tárolóhelyen elkülönített rekeszekbe gyűjtötték, és még a gyár területén belül futószalaggal vasúti vagonokba rakták. Kiszállították az NDK-ba, ott feldolgozták, és tömbösített ólomként küldték vissza, fedezte az ország ólomszükségletének nagy részét. Természetesen ez a folyamat is leállt.
– Mennyit gyűjtöttek be évenként?
– Huszonötezer tonna körül.
– Most mi történik az elhasználódott akkumulátorokkal?
– Úgy tudom, egy kis részét begyűjtik, de csak egy kft. foglalkozik a feldolgozásukkal, a legtöbbet eldobálják az erdőben, az utak mellett. Állítólag Nagyorosziban elkezdték volna egy ólomgyár építését, de a polgármester azzal fenyegetőzött, hogy ha meg merik csinálni, akkor ő felrobbantja magát, így hát leálltak vele.
A gyárkerítés mellett helyezkedik el a környezetszennyezések legfőbb forrásának ítélt nagy salaklerakó – északon a vasútvonal mellett egy kisebb is található. A salakdepóniák területe nyolc hektárra rúg, a gyártelep egészének majdnem a negyedrészét teszik ki. 1910 óta használják, mióta az üzem megindult, az időtől fogva 250–300 ezer köbméternyi salakot hordtak ide, legalább tizenhatféle veszélyes hulladékot tartalmaz, javarészük a réz- és ólomolvasztásból maradt vissza.
A régebben lerakott rész szorosan a vasúti töltés északnyugati része mellett helyezkedik el, itt a hulladékréteg vastagsága megközelíti az öt métert, a déli részen ez lecsökken egyméternyire. A kisebb helyi mélyedések is hulladékanyaggal vannak feltöltve.
– Az Intron Bodentech cég vizsgálatai során megállapították, hogy a salakhányó északi részének alján 15-50 centiméteres vastagságban szurok- illetve olajszerű iszap található – a szurkos akkumulátorbevonatnak köszönhetően. Ez az iszapré95teg jelentős mértékben tartalmaz policiklikus aromás szénhidrogéneket és fenolokat – bizonyítottan rákkeltő anyagokat.
A déli, fiatalabb részen sem az ólom, sem a cink nem került be jelentős mértékben az agyagos üledékrétegbe. Az északi, régebbi szakaszon az ólom és a cink már áttörte a „zárógátat”, a mintegy fél méter vastagságú agyagos üledékréteget, biztosra vehető, hogy hamarosan nagy koncentrációban megjelenik majd a talajvízben is – állapítja meg az Intron Bodentech szakértője.
A salakhányó északi részén a hulladékanyagok közvetlenül érintkeznek a talajvízzel, a déli részen a szennyeződés más forrásból ered, akkumulátorsav-elvezetés vagy iszapülepítő tartály szivárgása válthatta ki.
A kerítés melletti nagy depóniát valaha egy erdősáv zárta le, mintegy kétezer nyárfát ültették el, egy-két méterrel már a gyár területén kívül – milliókat költöttek erre az akcióra. Négy év után ez a földsáv egy másik tulajdonos kezébe került, aki nem tűrte el ott a fákat, géppel húzatta ki, aztán tovább nem törődött a területtel. Amelyik fa nem jött ki tövestül, hanem bennszakadt, az mostanra csonkán-felemásan, de újra kihajtott.
A salak a depónián belül halomsorokban helyezkedik el. Közelebbről szemlélve feltűnik benne a kékes galvániszap, a nehézfémiszap, alumíniumdarabok, saválló acélmaradványok. Egy-egy épségben maradt öntvény formájával a harangra emlékeztet.
– Mindent összevetve mennyire mérgezi ez a salakdepónia a környezetet? – kérdezem a telepvezetőt.
– Surján miniszter úr még 1990-ben azt mondta, hogy ha egy madár elrepült fölötte, holtan esett le. Szerintem ugyanannyit értett hozzá, mint az a tisztiorvosnő, aki azt kérdezte, hogy az ólom mennyit párolog naponta. Illés úr, az államtitkár vagy micsoda, pedig azt állította, hogy a mi csatornánkban legalább nyolcvan kiló ólom van feloldva. Én mutatok magának egy kísérletet: egy darab ólomsalakot betettünk egy pohár vízbe, már hónapok óta ott tartjuk és még semmi se oldódott ki belőle, a víz épp olyan tiszta, mint az első napon.
Belenézek a dokumentumanyagba:
– Itt azt írják, hogy 1977-ben az üzemi orvos megállapította, hogy a gyárban több mint száz dolgozó szenved súlyos ólommérgezésben.
96– Aki ebben a gyárban beólmozódott, az mind olyanféle ember volt, mint a részeges szállítómunkások, akik a védőételüket is eladták pálinkáért. Ezért is vezették be később a kényszerétkeztetést, csak az állhatott munkába, aki itt az ebédlőben, a felsőbbség szemeláttára evett. Előfordult olyan is a míniumüzemben, hogy egy fiú három hét alatt összeszedett három ólomkeresztet, de ő is csak azért, mert piszkos kézzel gyújtott rá. Én is dohányoztam, de sohasem munka közben, előbb megfürödtem, átöltöztem, és csak aztán pipáltam rá – a cigaretta még akkor is édeskés ízű volt egy kicsit. Minden hónapban ólomvizitet tartottak, ha egy embernek találtak valamit a vizeletében, azonnal átrakták egy másik részlegbe. Hangyál bácsi 14 éves korában került ide, itt dolgozta végig az életét és 90 éves korában halt meg. A rizikót persze nem lehet letagadni, de az az újságos fiú is beólmozódhat, aki beáll az autók közé lapot árulni.
A telepvezető keserűen bólogat:
– Az az igazság, kedves uram, hogy akit el akarnak pusztítani, annak veszett hírét költik a világban. Ránk szálltak az újságok, a rádió, a televízió, kellett nekik a szenzáció, riogatni az embereket. Mikor a televízió kint járt nálunk, nem a mi kéményünket fotózta le, mert azon semmi sem látszott volna, helyette a Gyufagyárét adta be, mert abból dőlt a füst.
Tovább sétálok a hulladékdombok között, a felszínüket már beborítja a magvait hullató sédkender és a többi gaz, de közelebbről szemlélve így is viszonylag sok tiszta fém tűnik fel a halomban. A salakköcsögök alján gyakran keletkezett rézbuga, mely két mázsa tiszta rezet is tartalmazhatott – kilója napi áron kétszáz forint fölött jár.
– Tudnak róla a környéken, még Ercsiből, Dunaújvárosból is jártak ide lopni. A cigányok kibontották a falat, a maszek fémgyűjtők pedig távolabb álltak le, kivárták, amíg a cigányok összeszedik a zsákmányt, aztán megállították a kocsijukat:
– Van gyűjtő igazolványotok?
– Nincs.
– Akkor adjátok ide a réz felét, különben kihívjuk rátok a rendőröket.
Megnézzük a másik nagyobb salakdepóniát is az iparvágány mellett, alig valamivel kevesebb anyagot halmoztak fel benne, mint a kerítés melletti tárolóban.
97– Állítólag azt tervezik, hogy ezt áthordják majd a másik dombhoz, mert az alatt vastagabb a szigetelőagyag, aztán együtt fedik be.
– Mekkora munka volna az? – kérdeztem.
– Én úgy gondolom, tíz ember öt szállítógéppel egy fél évig eldolgozhatna vele.
Az iparvágány szomszédságában nagy tárolókban gyűjtötték össze az ezüstöt és aranyat rejtő tévépanelokat. A száztonnányi anyag nagy részét már eladták egy ócsai ipari szövetkezetnek kilóját hat forintért, a maradék harminc tonnára az oroszok jelentették be az igényüket, majd átszállítják innen a Szabadkikötőbe.
A körséta végén eltikkadva ülünk le a készenléti irodában. Az ügyeletes portás kristályvízzel kínál, iszom, aztán kibámulok az ablakon:
– Mit lehetne kezdeni ezzel a teleppel?
– Már egyre kevesebbet, pusztul itt minden. A csatornahálózatot annak idején olyan szerencsétlenül építették meg, hogy egyes szakaszok csak a külső-belső nyomás összhangjával tartották meg magukat, ez az egyensúly a gyár leállásával megbomlott és összeborult az egész.
Nem tudjuk kiadni tartós bérletbe a kovácsműhelyt, a szikvízüzemet, a háromszáz személyes konyhát, a vámszabad területet sem használjuk, pedig az tiszta új, annak idején két hétig üzemelt összesen. A 150 fős munkásszállónkat is elvette az önkormányzat, azóta az ott lakó emberek csöveznek. Máig is üresen áll, fegyveres-kutyás őrök vigyáznak rá óriási pénzért. Nem győzik fizetni, a polgármesteri hivatal most vissza akarja adni nekünk, azt követeli, hogy térítsük meg a költségeit.
Az irodaházban huszonegy iroda működött, a legtöbbet az utolsó években építettük újjá, kifestettük, fával burkoltuk be a falakat. Ha jelentkezett volna bérlő, az is elriad, már négy télen nem fűtöttünk, lassan tönkremegy benne minden. A húszezer forintos „Thermoplan 12” ablakokra a kóbor suhancok célbadobálnak, már az összes betörött. A környékbeliek érzik, hogy a területnek nincs gazdája, a szemetet a vasúti töltésünk mellé szórják le. Nem volna kötelességünk, de félévenként úgy ahogy ledúrjuk.
A gépek sorsáról már nem is érdemes beszélni. A Mester 98Glóbus cég 160 millióval tartozott a gyárunknak, nem tudott fizetni és a legjobb gépeivel törlesztett. Vettünk egy nyugatnémet Arnold mintájú gyantás cingyártó gépsort, az is ott rohad.
A gyárat eredeti célokra, mondom, már nem lehetne visszaállítani, de maga a telep a fekvésével, az épületeivel, a Duna, a 6-os út és az M0-ás közelségével így is nagy érték, hasznosítani lehetne. Fel kellene ajánlani kereskedőknek vagy káeftéknek, kiadhatnánk raktározásra. Olyat is hallani, hogy lefedik a salakdombokat és valamilyen kamionállomást nyitnak itt.
– Milyen kapcsolatban állnak a környéken lakó emberekkel?
– Már 1977 óta áll a bál velük, pedig mi megpróbáltunk mindent. Mikor elterjedt a hír, hogy a növényekben ólmot találtak, a gyár meghirdette, hogy napi kiskereskedelmi áron átveszi tőlük a kertjükben termett gyümölcsöket, sőt az elrakott befőtteket is. Biztos tudomásunk van róla, hogy egyesek eljártak a Nagyvásártelepre meg Soltvadkertre gyümölcsöt venni nagykereskedelmi áron, aztán beszállították hozzánk leadni, százezreket kerestek vele.
– És a befőttekkel mit csináltak?
– Lapáttal oldalba csapdostuk az üvegeket és mentek a szemétbe. Most is folyik a lakók kártérítési pere, de higgye el, hogy ők nem talajcserét akarnak a kertjükben, hanem készpénzt. Szépen felvennék az öt-hatmillió forintot, aztán továbbra is megennék az ólmos kertben nőtt sárgarépát. A környezetvédők meg a politikusok tüzelik a népet, 1990-ben a demokrata fórumos képviselő is ezzel a programmal jutott be a Parlamentbe. Azt mondta, ha bezárjuk a Metallochémiát, akkor ő második Rózsadombot csinál a kerületből. Aztán most nézzen körül, hogy állunk.
Az ügyeletes portás közbeszól:
– Én azt hiszem, hogy nem kellene törik-szakadra beállítani az ügyet, inkább meg kellene kenni valakit és elrendeződnének a dolgok. Mondok egy példát ezzel kapcsolatban. Valaha összesen négy kazánbiztos volt Budapesten, teljhatalommal dönthettek, hogy működhet-e tovább a kazán, vagy le kell állni vele. Negyedévenként jöttek ellenőrizni, a biztos előre kiszólt, hogy küldjünk érte kocsit tíz órára a Promontorra, itt pedig egy öltöny ruhával kellett várnunk, mert a saját ancúgját nem kockáztatta. Kesztyűt is kért, aztán végigment az udvaron, rámutatott mindenre, amit csak meglátott: ez is kell, az is kell és mu99száj volt odaadni neki. Elvitte a ruhát is, a kesztyűt is, de a kazán működhetett tovább és nekünk ez volt a legfontosabb. Nem létezik, hogy ezek a mostani főnökök különbek volnának, csak meg kellene próbálni beszélni velük.
A Metalloglobus Vállalat központja az angyalföldi Mór utcában működik. A vezérigazgató és a helyettese a kis tanácsteremben fogad, bevezetésképpen néhány apróbb érdekességet említenek, olyanokat, mint hogy a vállalat elődjét annak idején maga Weiss Manfréd alapította, aztán rátérünk a Metallochémia ügyére.
– 1977-ben, mikor ólommal fertőzött gyerekeket szűrtek ki az orvosi vizsgálatokon és kirobbant az első nagy botrány, a gyár még nem volt a miénk, hanem a Csepel Fémművek tulajdonába tartozott. Figyeltük a vitákat, egyesek olyan hangokat ütöttek meg a gyárral szemben, mintha a környék az utolsó 24 óra alatt szennyeződött volna el és mindezért Csepel felelne. Holott mindenki tisztában volt vele, hogy a Fémművek betartottak minden érvényes törvényt és rendelkezést, nem tehet róla, hogy azok így intézkedtek. A kártérítések ügyében elődünk messzemenő korrektséggel járt el.
A következő akciósorozat 1988-ban már a mi időnkben indult el. Az eseményeket egy helyi polgári természetvédő szervezet a „Zöld Jövő” kezdeményezte. Ők már korábban is felléptek számos nagytétényi érdekű ügyben: a Chinoin gyár által okozott szennyeződéssel kapcsolatban, az M0-ás pálya építésével járó környezeti károk ellen.
1990. május 25-én bezáratták a gyárat és leállítottak minden termelő tevékenységet – a vezérigazgató átnyújt egy másolatot a XXII. kerületi Állami Közegészségügyi-Járványügyi Felügyelőség határozatával:
„… A Metalloglobus Fémipari és Termelőeszköz Kereskedelmi Vállalat Metallochémia Gyáregységének (Bp. XXII., Harangozó u. 2.) működését a megfelelő működési feltételek biztosításáig felfüggesztem… A végrehajtás határideje: a határozat kézhezvételétől számított l nap…
Indoklás:
100Az akkumulátorok tárolására 5 boksz van kialakítva speciális padozattal. A törésre váró anyagok nagy mennyiségben vannak felhalmozva és a bokszokon kívüli terület is erősen szennyezett akkumulátorhulladékkal. Ugyancsak szennyezett a szállítószalagok alatti tartóoszlopok környéke annak ellenére, hogy a mai napon nem is volt szállítás. A vasúti töltés oldalában tárolják a szállításból származó faládákat, valamint a vasládákat – tehát a faládák égetése ezen a helyen történik, a vasládákat pedig bizonyos időközönként pakettálják és elszállítják.
Az udvaron a cink-oxid szálló pora vaskonténerben nagy mennyiségben és fedetlenül van tárolva. Az erős esőzés ellenére mintegy 5 cm mélységben már száraz volt a por. A konténerek mellett négy oldalról zárt, de felül nyitott bunkerekben ugyanezt az anyagot tárolják – egy bunkerbe körülbelül 5 tonnát raktak, a bunkerek száma négy. Ezenkívül szállópor van elhelyezve az udvaron is nejlonzsákokban, a mennyisége tonnában nem becsülhető. A zsákok nagy része kiszakadt, tárolásuk ennek ellenére továbbra is szabadon történik.
A Krupp üzem kemencéjéből a por a durva leválasztóba kerül, onnan vaskonténerbe engedik le. Az utóégetéskor keletkező szállópor is vaskonténerbe kerül, de oly módon, hogy az égető ajtaját kinyitják és egy csúszdán keresztül krupnival kihúzzák. A porkamra porcsomagolója poros volt. (Ha van a világon olyan technikai tény, melyet egy magamfajta laikus természetesnek talál, akkor ez az utóbbi kétségtelenül az. Bocsánat a közbeszólásért. M. Gy.)
A cink-oxid por házilagosan készített tölcsérszerű állványon keresztül kerül nagyméretű zsákokba és mindez a gyár udvarán történik. Ennek a pornak a csomagolása egész évben napi 8 órában ment, de a tempó az utolsó másfél hétben tovább fokozódott.
Az 1990. május 25-i közegészségügyi ellenőrzés tapasztalatai, valamint az eddig végzett környezeti vizsgálati adatok eredményei alátámasztják a folyamatos környezetszennyezés valósságát. A gyáregység jelenlegi formában történő működése, tevékenysége súlyos és veszélyes ártalmat jelenthet a dolgozókra és a környezetre. Ennek megelőzése érdekében kellett a fentiek szerint intézkednünk.
Tekintettel arra, hogy a megállapított közegészségügyi-járványügyi hiányosságok a lakosság egészségét közvetlenül fe101nyegető súlyos veszélyt jelentenek, ezért azok megszüntetése érdekében a rendelkező részben foglaltak szerint határoztam és ezt a határozatot fellebbezésre való tekintet nélkül végrehajthatónak nyilvánítottam…
dr. Iványi Zsuzsa
állami közegészségügyi-járványügyi
felügyelő”
– És maguk fellebbeztek? – kérdeztem a vezérigazgatót.
– Természetesen, mégpedig úgy gondoljuk, hogy teljes joggal. Mindvégig a törvények szellemében jártunk el, ha nem tudtuk volna teljesíteni a normákat, akkor mi magunktól bezártunk volna. Mikor megnövekedett a feldolgozandó hulladék mennyisége, mi is fokoztuk a védő intézkedéseket, a kéményünkből 94,5 százalékos tisztítottságú levegő szállt ki, ez a legmagasabb európai szabványokat is eléri. 1989-ben 2000 kiló ólom kibocsátását engedélyezték, mi 800 kiló alatt maradtunk. Sehol nem hoztak ilyen súlyos intézkedéseket, Svédországban az ólomsalakot összekeverik gumival és a tengerpartok megerősítésére használják fel, másutt az útalapokba építik bele. A németországi Arnoldsteinben 800 éves ólomkohókban öntenek akkumulátor alapanyagokat, annak idején mi is oda hordtuk a magunkét. Tudja, milyen környezetvédelmi intézkedéseket hoztak? Megegyeztek a várossal, hogy a lakosok a kertben ültessenek tujákat, mert annak a termését nem eszik meg.
Nem tudtuk magunkra vállalni a hetvenöt év alatt felhalmozódott hulladékkal járó gondok megoldását, de nem akartunk kibújni a ránk jutó rész alól. Ha ez lett volna a szándékunk, akkor megpróbáltunk volna egy káeftét alapítani, átpasszoljuk neki a gyárat és tessék vele pereskedni.
Egy fél évig leveleztünk a Köjállal, nem engedélyezték a kis üzemek működését, gipszkartont sem árusíthattunk. Végül is ahhoz hozzájárultak, hogy legalább a kerítésen belül rekedt anyagokat: akkumulátorhulladékokat, szállóport és a többi hasonlót kiszállíthassuk. Folyamatos naplózást, bontási terveket írtak elő, szakhatósági állásfoglalások beszerzését. A munkálatok végrehajtását olyan szigorúan ellenőrizték, hogy ha a futószalagról leesett egy ólomdarab, már tiltakoztak. Hiába ma102gyaráztuk nekik, hogy ha nem esne le, akkor beszorulna a szerkezetbe és leállítaná, így viszont felszedhetjük és visszarakhatjuk.
A felfüggesztés után elvégzett vizsgálatok azt bizonyították, hogy a környezetszennyeződés három okra vezethető vissza. A kohászati végsalakra, melynek átlagos ólomtartalma 24 950 milligramm kilogrammonként, cinktartalma pedig 24 445 milligramm. A Metallochémiát egy másfél kilométer sugarú kör övezi, mely nehézfémekkel, elsősorban ólommal szennyezett területnek minősíthető, ezt a szállópor okozta, a kutak szennyeződése is erre vezethető vissza. Végül okolhatók a termelés felfüggesztése előtt alkalmazott technológiák, melyek ugyan nem lépték túl a megengedett határértékeket, de mindenképpen többletszennyeződést okoztak – hatásuk a termelés felfüggesztésével természetesen megszűnik.
– Milyen megoldást választottak?
– A holland kormány már korábban felajánlott nekünk egy bizonyos összeget környezetvédelmi célokra – azzal a kikötéssel, hogy a pénzt csak holland cégek megbízására lehet fordítani. Élve ezzel a lehetőséggel, a magyar Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium megkereste holland partnerét, felkérte, hogy dolgoztasson ki egy tervezetet a Metallochémia gyár területén és környezetében levő szennyezettség mértékének meghatározására, továbbá egy javaslatot a szennyezettség megszüntetésére. A hollandok ezzel a feladattal az Intron Bodentech céget bízták meg, teljesítési határidőként 1990. december 31-ét szabták meg.
A hollandok munkához láttak, megszállták a gyárat és a környéket, fúrtak-mértek, 1991 januárjában le is tették az asztalra a tanulmányukat. Javasolták a Metallochémia területén emelkedő salakhányók lefedését és körülzárását, a gyáron kívül pedig a helyzet kívánalmainak megfelelően teljes, illetve részleges talajcserét. Néhány részletproblémába is belementek; az utak portalanításába, a csatornahálózat rehabilitációjába, megkötöttségekbe a kerti növények termesztésében. Nem szabták meg viszont a leglényegesebb szempontok egyikét: mit is kell Magyarországon veszélyes ólomszennyeződésnek tekinteni.
A tanulmányt nem követték gyakorlati lépések, némelyik illetékes tudomást sem szerzett róla. A lakosság a talajcsere felvetett gondolata miatt elzárkózott a terv elől. Végül egy képvi103selő interpellálására a minisztérium politikai államtitkára összehívott egy tárcaközi bizottságot. Tagjai közé meghívták a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium, a Népjóléti Minisztérium, a Földművelésügyi Minisztérium illetékeseit, továbbá a szakhatóságokat, a XXII. kerületi önkormányzatot, a helyi lakosság képviselőit, a terület országgyűlési képviselőjét és a mi vállalatunk képviselőjét.
– Hallottam egy olyan meghatározást, hogy ha valamit nem akarsz megoldani, akkor alakíts az ügyben egy bizottságot.
– Ha ez bizonyos mértékben érvényes is a Metallochémia ügyére, akkor sem rajtunk múlott. Felajánlottuk, hogy a saját költségünkön megbízunk egy magyar céget; dolgozzon ki a holland alapelvek nyomán egy minden érdekelt részéről elfogadható rehabilitációs tervet. A Tárcaközi Bizottság elfogadta a felvetésünket és az általunk kiválasztott Greentech Környezetvédelmi Kft. jelölését is jóváhagyta.
Megnézem a szerződést: „… a Vállalkozót (vagyis a Greentechet) 5 940 000.– forint vállalkozói díj illeti meg… A Vállalkozó szerződéses kötelezettségeinek során a Megrendelő érdekeit képviselve jár el…
1992. 10. 15.”
– Mi valóban a hollandok által tett ajánlásokból indultunk ki, de gyakorlati megoldásokat kellett keresnünk – mondja a Greentech iroda egyik vezetője. – Azt be kellett látnunk, hogy a salakdombokat elhordani nem lehet, az ország összes veszélyeshulladék-tárolója sem rendelkezik akkora kapacitással, hogy be tudná fogadni ezt a több százezer köbmétert. Magasabb szempontból tekintve, az sem oldaná meg a gondokat, hiszen a szennyeződés így sem tűnne el, legföljebb az egyik helyről a másikra kerülne.
Felmértük, hogy a lerakó hulladékai akkor válnak veszélyessé, ha vízzel érintkeznek, vagy ha a porukat elhordja a szél, tehát a dombokat alulról is, felülről is le kellett zárnunk a talajvíz, az eső és a légmozgások elől.
A gyártelep alatt egy vízzáró agyagréteg vonul, sajnos egy vető után hirtelen eltűnik. A tároló déli részén viszont össze104függő ez a réteg, a terveink szerint ide hordták volna át a többi helyen felhalmozott salakot és az elszivárgás megakadályozására földbe süllyesztett résfalakkal veszik körül. A dombot befedték volna harminc centi vastag tiszta földdel, a depónia felszíni lejtésének kialakítása végett erre geotextília, kétszeres műanyag vízzáró fólia jött volna, végül az egész húsz centis kavicsszivárgót és húsz centi humuszréteget kapott volna, majd befüvesítjük az egészet.
Természetesen meg kellett volna oldani a bontásra kijelölt épületek, szerkezetek és anyagok maradékainak megfelelő elhelyezését is. Az utak, az iparvágány, a csatornarendszer mentesítésére is kidolgoztuk a magunk elképzeléseit, nem jelentett kisebb gondot a gyár környezetének rehabilitációja sem.
(Közbevetésként – és amíg el nem felejtem – ide iktatom a Johan Béla Országos Közegészségügyi Intézet munkatársainak ezzel kapcsolatos megállapításait és felméréseik eredményét.
Az ólomkohászat általában kiterjedt és erős talajszennyeződést idéz elő, a kohók által kibocsátott anyagok leülepednek a földre. Az ólomkohók környezetében több kilométeres távolságban észlelték ezt a szennyezettséget, elsősorban az uralkodó szélirányban, mely a Metallochémia esetében dél-délkeleti tájoltságnak felel meg. Hiába áll le később a kohók működése, a korábban kialakult magas talaj-fémszint évtizedekig, esetleg évszázadokig veszélyezteti majd a lakosság egészségét.
A Metallochémia gyártól számított ötszáz méteren belül a talaj ólom- és cinkszennyezettsége igen magas, de a többi mért fémnél is határérték-túllépést állapítottak meg – csaknem minden mintavételi helyen. Az arzén-, kadmium-, réz- és antimontartalom is rendszeresen és többszörösen meghaladta a megengedett szintet.
Az üzem déli kerítése melletti árokban és a Krupp üzemek mellett a szennyeződés több mint ezerszeres mértékben lépi túl az összesített határértéket. A távolság szerint számított átlagos határérték túllépés 500 méteren belül harmincszoros, 500-1000 méter között tizennyolcszoros és még ezer méteren túl is meghaladja a hatszoros mértéket.)
– Mivel a talaj ólomszintje több helyen is túllépi a biztonságosnak mondható 100 milligramm per kilogramm mértéket, az étkezési és takarmányozási célú növények elszennyeződésének 105megelőzésére itt 40-60 centi mélységben ki kellene cserélni a talajt – folytatja a Greentech Kft. elemzője.
– Mekkora földtömeget kellene ehhez megmozgatni?
– Becslést készítettünk a föld mennyiségére. A három szóba jövő behatárolt terület együttes nagysága 85 201 négyzetméter. A kitermelendő föld mennyisége tíz centis mélységet alapul véve 8520 köbméter, ötven centinél pedig 42 600 köbméter – ez egy óriási, 35 méter oldalélű kockába férne csak bele. Egy teherautó 5-8 köbméter földet tud egyszerre elszállítani. Külön kérdés, hogy hová raknánk le ezt a rengeteg anyagot.
A terület beépítettsége, továbbá a talajcserével együttjáró légszennyezettség és zajterhelés miatt a szennyezett talaj eltávolítása eleve megvalósíthatatlannak tűnt, ezért egy különböző szintekre lebontott megoldást javasoltunk.
Kértük, hogy nyugati minták nyomán a terület használata szerint különféle ólom határértékeket jelöljenek meg. Másként bírálják el az óvodák udvarát, ahol a gyerekek esetleg a szájukba veszik a földet, és másként egy aszfalttal leburkolt kamionparkolót.
A mezőgazdasági területeken a legsúlyosabb osztályú, kilogrammonként 1000 milligramm fölötti szennyeződés esetén fémeltávolító növények telepítését indítványoztuk.
– Ez mit jelent?
– Kimutatták, hogy egyes növények a gyökérzetükön keresztül nehézfémeket szednek fel a talajból, ugyanakkor megkötik a szálló port, ez a módszer esetleg bizonyos pénzbevételt is lehetővé tesz az adott területről. Sajnos egy újabb német vizsgálatsorozat szerint ettől az eljárástól nem várható el jelentősebb nehézfémkivonás, a megengedett határértéket csak évszázadok, esetleg évezredek alatt lehetne elérni ilyen módon. Különben is, hová tennénk az ólmot hordozó növényeket? Így fel is hagytunk ezzel a tervvel.
A nem beépített területekre építési tilalmat javasoltunk és nehézfémtűrő fák telepítését – kivételként megemlítettük az akácfát, mivel a róla származó méz valószínűleg szennyezett lett volna.
A beépített területeken a tulajdonosok igénye szerint megfelelő mélységű talajcserét kellene végrehajtani és a felszedett földet rápakolnák a gyári salaktárolók tetejére.
106– És ezt hogy lehetne megoldani? Kikaparnák a földet a fák és a házak alól?
– Magunk sem tudjuk pontosan. Következetes megvalósítás esetén komoly gondok elé kerülnénk. A szennyeződések határát nehezen lehet meghatározni, hogy tartani lehessen az előírt 100 milligrammos szintet, egészen a budai Margit körútig fel kellene szedni a talaj felső rétegét.
A kisebb ólomszennyezettségű területeken is szabályozni kellene a gyümölcs- és zöldségtermesztést. Az ólom olyan természetű nehézfém, mely főleg a levegőn keresztül kerül bele a növényekbe, így elsősorban a nagy levélfelületű zöldségek – saláta, sóska, zeller – szennyeződtek el vele. Kivételnek számít a fejeskáposzta, mert a levelei összeborulnak és a belsejét nem járja át a levegő. A gyökerekbe, gumókba, hagymákba a talajjal való közvetlen érintkezés révén juthat bele nehézfém. Ez főleg azért jelent veszélyt, mert a rossz talajon satnyán maradt kórógyökerek és gumók nehezen tisztíthatók.
Az élelmiszerekkel ténylegesen felvett ólom mennyiségét egyébként is nehéz pontosan meghatározni. Ha a vizsgált személy ólmot tartalmazó vizet ivott, akkor az ólom 40-50 százaléka felszívódott, viszont hús és zöldség fogyasztása után csak 3-7 százalék jutott a véráramba. Egyes felmérések szerint az erősen dohányzó és tömény szeszes italt is fogyasztó férfiak vérólomtartalma 44 százalékkal magasabb az absztinensek és nem dohányzók átlagértékéhez képest.
– Mindent összevetve: mennyibe került volna a tervezetükben ajánlott intézkedések végrehajtása?
– 1993. január elsejei árakon számolva, 1,2 milliárd forintba, ebbe még nem számítottuk bele az inflációt és az esetleges hitelkamatokat. A gyakorlati megvalósítás mintegy 2-3 évet vett volna igénybe.
– Indokoltan használja a feltételes módot?
– Teljes mértékben. 1993. január 28-án a tárcaközi bizottság és a szakértők elfogadták a tervet. Utána a rehabilitációs engedélykérelmet benyújtottuk a területileg illetékes XXII. kerületi önkormányzat Polgármesteri Hivatalába, de az nem volt hajlandó elbírálni, sőt érdemben nem is foglalkozott vele.
107A kerületi önkormányzat, valamint egy 1200 főt kitevő magánszemély-csoportosulás 1993 márciusában környezetszennyeződésből eredő károkozás miatt pert indított a Fővárosi Bíróságnál. Elsőrendű alperesnek a Magyar Államot, másodrendűnek a gyár jelenlegi tulajdonosát, a Metalloglobus Vállalatot nevezték meg.
A szervezés egy felhívással indult el, melyet a Polgármesteri Hivatal azokhoz a nagytétényi polgárokhoz intézett, akik társai kívántak lenni a perben. A károkozás meghatározása szempontjából a következő kárterületek megnevezése és az igényelt összeg meghatározása volt szükséges: az érintettek felmerült anyagi kára, indokolt kiadásai, elmaradt haszna, nem vagyoni kára.
Fel kellett tüntetni, mennyit érne az ingatlan, ha nem lenne szennyezett a környezet és mennyi a becsült értékcsökkenés. Ha gyümölcsöt és vegyes zöldséget termesztett volna, mennyi lett volna a termés. A szennyezett környezettel szemben való védekezés során mennyit költött füvesítésre, út- és járdabetonozásra, locsolásra – külön tételként meghatározva a víz árát és a munkabért. Milyen kiadásai merültek fel gyógykezelésre, diétával járó költségekre, temetésekre és így tovább.
A számszerűsített és egyesített perérték 5,6 milliárd forintot tett ki, ezen belül az Önkormányzat 3,235, a lakosság 2,376 milliárdos igényt jelentett be.
Az első tárgyalásra 1993. július l-én került sor. A Magyar Államnak, mint alperesnek a perbe idézése komoly nehézségekkel járt. Ki ő és hol lakik? Végül a Kincstári Jogügyi Szolgálatot jelölték meg peres félnek, mely az adott időpontban gyakorlatilag nem is működött. Az alperesek sorát kibővítették a Metallochémia korábbi tulajdonosával, a Csepel Fémművekkel, mivel a gyár eladásakor kötelezettséget vállalt, hogy mindennemű korábbi károkozásáért helyt áll. Ez a bővítés annál is indokoltabbnak látszott, mert a Metalloglobus összes vagyona a kárérték töredékét sem közelíti meg – nem is beszélve a Magyar Állam anyagi helyzetéről. A per jelenleg is folyik.
108Elkerülendő mindenféle reklámot, csak F.-fel, neve kezdőbetűjével jelzem az ügyvédet, aki a kártérítési perben az önkormányzatot és a nagytétényi lakosokat képviseli. Negyvenes éveiben járó, sportos eleganciával öltözött férfi, csuklóján aranyláncot visel. F. egy csepeli családi házban él és itt tartja az irodáját is.
– Megtalálja a számítását itt kinn a periférián?
– Bent a Belvárosban legalább ötszáz ügyvéd praktizál, itt Csepelen százezernyi emberre csak 7-8 ügyvéd jut és a helybeliek hozzánk több bizalommal fordulnak. Több mint ötszáz ügyem van folyamatban, az irodám megér legalább 35 millió forintot. Mivel tíz állandó jogi képviseletet is ellátok, előbb-utóbb kénytelen leszek egy belvárosi irodát is nyitni, ezek az ügyfelek nem szívesen jönnek ki Csepelre, én pedig nem szeretek a nagy hotelek előcsarnokaiban tárgyalni.
– A ház falán láttam egy táblát, hogy egy környezetvédelmi káeftét is fenntart. Mi vonzotta ehhez a világhoz?
– Öt évvel ezelőtt egy betegség során a klinikai halál állapotába kerültem. Négy és fél percig tartózkodtam a „túlsó parton”, mikor visszatértem, elgondolkoztam az életemen. 110-115 kilós, sokat dohányzó, fegyelmezetlen és indulatos ember voltam, beláttam, hogy ez így nem mehet tovább. Megpróbáltam újra sorba állítani a dolgokat fontosságuk szerint, úgy döntöttem, hogy a világ a legérdekesebb, amely körülvesz minket. Egyébként az ilyen irányú ügyvédi és üzleti munkában egyaránt megtalálom a rációt.
– Ez az első környezetvédelmi ügye, melyben jogi képviseletet vállalt?
– Nem, több kisebb jelentőségű per mellett már egy nagyobb port felverő ügyet is vittem. Lábatlanban egy kft. összeállt a Cementipari Művekkel és gyógyszeripari veszélyes hulladékokat akartak égetni a kemencékben. Persze találtak hozzá egy megfelelőnek vélt technológiai álcázást; fűrészporral keverték össze a veszélyes hulladékokat, oldószereket, és az egyéb, gyártás során keletkezett mérgező anyagokat – az így kapott elegyet elnevezték „Cefü”-nek.
– Ez minek a rövidítése?
– Talán a „cementgyári fűtőanyag”-é. A lábatlani önkormányzat nevében megtámadtam ezt a vállalkozást. A körülmények világosabbak voltak a napnál, hiszen még a gyártól ötven méterre lakó emberek beleegyezését sem kérték ki, első fokon mégis elutasították a beadványunkat, másodfokon aztán megnyertük.
109(Beszéltem az „ellenérdekelt fél”-lel is. A kft. szerint csak azért vesztették el a pert, mert a határidőt lekésve nyújtottak be egy iratot a bírósághoz. Egyébként a „Cefü”-t most is égetik több észak-magyarországi cementgyárban.)
– A nagytétényi Metallochémia ügyével már foglalkozott korábban néhány kollégám, de nem hittek benne és végül nem is vállalták el. Én egy ismerősöm útján kaptam meg a felkérést és meg is tudtunk állapodni az önkormányzattal.
– Mennyit kap ezért a munkáért?
– Feltételezem, hogy nem gondolta komolyan ezt a kérdést.
Széttárom a karom:
– A kérdést igen, csak azt nem, hogy választ is kapok rá.
– Maradjunk annyiban, hogy a tiszteletdíjam százalékban számítva a fele a szokásos aránynak. A pénzemet a szokások szerint az elsőfokú ítélet megszületése után kapom meg.
– Viszont a presztízse máris megnövekedett, a neve forgalomba jött, ha egy város vagy kerület környezetvédelmi ügyben perelni akar, majdnem biztos, hogy magához fordul.
– Remélem, hogy így lesz.
– Jelenleg hol tart a nagytétényi per?
– Eddig három tárgyalást tartottak, annyit megállapítottak, hogy valóban történt károkozás. Most épp ott tartunk, hogy kirendelik a szakértőket: ingatlanbecslőket, orvosbiológusokat, vegyészeket és így tovább.
– Meddig fog tartani ez a per?
– A mai gyakorlatból kiindulva öt-hat évig, de lehet reménykedni részítéletekben, így például kötelezhetik a Metalloglobust a szennyező magatartás megszüntetésére, ami a salakhányók lefedését eredményezheti.
– Amennyire én ismerem az ügyet, nem tartom kétségesnek, hogy részben vagy egészében megnyerik, de úgy gondolom, hogy ezzel még nem lesz vége. Maguk a jelenlegi államot teszik felelőssé az 1910 óta összegyűlt szennyeződésekért, mivel az elődjei, a korábbi rezsimek megtűrték vagy éppen kötelezően előírták a gyártelepen folytatott termelés irányát. Ugyanilyen alapon viszont az állam a kárérték meghatározásánál beszámítási kifogással fog élni, csökkenti majd az összeget. Azt veti majd fel, hogy a felperes, a jelenlegi önkormányzat is a régi tanács, sőt a még régebbi kerületi elöljáróság jogutódjának számít és így őt terheli a felelősség, amiért építési engedélyeket 110adott ki a gyár veszélyeztetett környezetében. Hiszen 1910-ben alig álltak itt házak, mostanra pedig teljességgel beépült a vidék. Tévedek ebben a feltételezésemben?
– Nem. Ha az ellenérdekű felet képviselném a perben, én is számos helyen meg tudnám támadni a mi álláspontunkat, de ilyen körülmények között sem engedem, hogy az ügy hat-nyolc évig elhúzódjon. Én egyezséget akarok és el is fogom érni.
– Van elképzelése, hogyan sikerül majd?
– Dolgozom egy terven, egy nyugati cég felvállalná a környék összetett rehabilitációját és fizetné a költségek egyharmadát, ugyanennyit adna egy nemzetközi segélyszervezet, a magyar államra pedig csak az utolsó egyharmad jutna. A lakosok pedig követeléseiket az alakuló közös vállalat részvényeiben kapnák meg.
Soha nem tartottam illendőnek vitatkozni riportalanyaimmal, mindig elfogadta a véleményüket, de ebben a helyzetben úgy éreztem, hogy rá kell szánnom magam egy ellenvetésre:
– Mennyi most a perérték?
– Mint tudja, 5,6 milliárd forinttal indultunk, most az inflációval és kamatokkal talán 6,5 milliárdnál tartunk.
– Tehát, ha jól számolom, az illető külföldi cégnek több mint kétmilliárd forinttal kellene beszállnia. Nem titok, hogy egy nyugati pénzember Magyarországon, sőt akár Budapesten is száz és száz olyan beruházási lehetőséget talál, melyet nem terhel ekkora anyagi hendikep. Miért éppen a Metallochémiát választaná?! Továbbá azt sem hiszem, hogy a magyar államnak lesz erre a célra kétmilliárdja.
– De hát, ha az állam nem fizet, akkor rosszul jár – mondja F. –, mert tovább halmozódnak a kamatok.
– Az igaz, de nem biztos, hogy az ő számlájára. Mire az ítélet megszületik, a mai kormány mandátuma már régen lejár és nem hiszem, hogy sokat törődne azzal, milyen örökséget hagy majd az utódjára.
– Lehetséges, de én akkor sem tehetek mást. Ha ebben a választási ciklusban nem oldódik meg a nagytétényi ügy, akkor át kell alakítanom a megbízatásom egész koncepcióját.
– Ez azt jelenti, hogy lemond?
– Nincs kizárva, de ez volna az utolsó lépés. Addig fogok dolgozni az egyezség feltételein, amíg mindenki elfogadhatja őket.
111Horgas Lajos névjegyének tanúsága szerint gyógyszerész, vállalkozó, üzletkötő, termékmanager, de benyomásom szerint idejének javarészét a „Zöld Jövő”-re, az irányítása alatt álló nagytétényi környezetvédő szervezetre fordítja.
Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy épp ezen a környéken jött létre ez a kezdeti harcosságával és idealizmusával a szektákra és a spontán szociális mozgalmakra emlékeztető csoport. Nagytétényt a főváros mindig is veszélyes kibocsátású gyárak telepítésére és hulladékok lerakására használta fel. A Metallochémián kívül alaposan gyanúsítható környezetszennyező tevékenységgel a Chinoin, a Húsipari Hizlaló Vállalat, mely szennyvizét egyenesen az élővízbe engedte be, a Budapesti Vegyiművek, a Vegytek, a Pannonplast, a Délbudai Cipőipari Szövetkezet és még egy tucatnyi gyár és üzem. Közülük többen is megpróbálták kijátszani a környezetvédelmi előírásokat. Az egyik cég tíz éven keresztül át- és átterveztette a felépítendő szennyvíz-tisztítóművét, mire az illetékesek végre elfogadták volna, bejelentette, hogy megváltozott a termelési technológiája és újabb három évet kért a módosításokra. Egy nagyvállalat összegyűjtötte a szennyvizét, tudta, hogy az előírások szerint értesíteni kell őt az ellenőrzés helyéről és időpontjáról, különben a vizsgálat nem számít érvényesnek, a megelőző napon két óra alatt belenyomta az egész készletét a Dunába.
Az 1950-es fővárosi nagy tagosítás végképp rögzítette azt az állapotot, hogy Nagytétény Budapest kloákája legyen. Évtizedeken keresztül hordták ki ide a szemetet, az 1956-os árvíz idején a szenny bele is került a Dunába, végigfertőzte a partot.
A csatornahálózatban néhány helyen most is visszajön a szag, az emberek inkább lekötik a csatlakozást és továbbra is az emésztőgödröket használják, vállalják a havi nyolcszáz forintos szippantási költséget.
A polgári ellenállás első jelzése még 1966-ra nyúlik vissza. Felhőszakadás zúdult a környékre, a víz feljött a csatornából és elöntötte egy magánkertész veteményesét, a növények kipusztultak. A kertész kártérítési pert indított és meg is nyerte, de az ítélet szövege nem terjedt ki a kiváltó okok elemzésére. Néhány évvel később lovak döglöttek meg ólommérgezés követ112keztében, a Metallochémiát itt is elmarasztalták és kártérítésre kötelezték.
Az 1977-es ólombotrány már általános felzúdulást váltott ki és a lakossági fórumokon számos vád megfogalmazódott. Végvári Ágnes, a „Zöld Jövő” mozgalom egyik megalapítója szerint arról beszéltek, hogy a Metallochémia gyárban a termelés nagyobb hatékonysága érdekében még a porelszívókat is kikapcsolták. A gyárudvaron csak esernyővel lehetett közlekedni, mert a kéményből aláhulló pernye kilyukasztotta a ruhaneműt – arról nem szólnak a feljegyzések, hogy az esernyőket miért és hogyan kímélte meg a hamu. A gyár tevékenységét részlegesen korlátozó rendelkezések azonban tíz évig tartó békét hoztak.
A Kádár-rendszer fokozatos lebontásában fontos szerepet játszottak a különféle környezetvédelmi akciók – elég a bős-nagymarosi vízlépcső ügyére utalnunk. Feltehetőleg ennek a szándéknak a jegyében született meg 1987-ben egy nagytétényi környezetvédelmi klub alapításának gondolata is. A hozzáértőknek sokat elárul az a körülmény, hogy a későbbiekben oly sokat szereplő államtitkárhelyettes, Illés Zoltán is belekapcsolódott a kezdeményezésbe.
A „Zöld Jövő” klub először csak ismeretterjesztő előadásokat rendezett, de egy oktatási központ keretében hamarosan kiterjesztette a tevékenységét. Továbbképzéseket, konzultációkat, vándorkiállításokat szervezett, munkájába bevonta a diákokat, a környékbeli vállalatok vezetőit, orvosokat, környezetvédelmi szakembereket. Hamarosan eljött az első, nagyobb súlyú nyilvános fellépés ideje is.
1988 őszén a „Zöld Jövő” lakossági fórumot rendezett az M0-ás körgyűrű nagytétényi lecsatlakozása ellen tiltakozva; a pálya kijelölt nyomvonala épp egy lakótelep mellett haladt volna el. Megalakult a Bartók Béla úti Környezetvédelmi Bizottság, melynek vezetőjéül jelenlegi kísérőmet, fentebb már említett Horgas Lajost választották meg. A tiltakozás nem járt eredménnyel, Horgas úgy tudja, hogy az akkori tanács egy ötvenmilliós szabadon felhasználható állami támogatás fejében behódolt az útépítő lobby akaratának.
Ez a döntés mintegy megkoronázta a Bartók Béla úti lakótelep amúgy is sűrűn sorjázó gondjait. A lakótelep fertőzött salakra épült, mely az idők folyamán szétmarta a lerakott bélés113testeket. A helyreállításnál a földszinten lakókat ki kellett költöztetni és az első emeletre is tyúklétrán jártak fel. A telepi iskolában a rosszul összeillesztett csövekből szivárgott a gáz, be is robbant, a szerencsétlenség öt halottat követelt. A legendák szerint a tanári szoba írógépében benne maradt a párthoz intézett köszönőlevél a szép új iskoláért.
A „Zöld Jövő” mozgalmi lendülete tovább fokozódott; 1989 tavaszán elkezdett foglalkozni a kerületben mutatkozó környezeti szennyeződésből eredő betegségekkel. Előadásokat szerveztek, ahol döbbenetes adatokat tettek közzé.
Mivel a halálozási arányokat bemutató térkép a fertőzések egyik gócpontját a Metallochémia és a Chinoin gyár körzetében jelölte meg, spontán környezetvédelmi sejtek alakultak meg ezen a környéken, aláírásokat gyűjtöttek és leveleket írtak egészségügyi hatásvizsgálatokat és ólomszűrést követelve. A helyi pártszervezetek közül a hatalomra törő Magyar Demokrata Fórum karolta fel az ügyet. 1990 februárjában a kerületi Környezetvédelmi Társadalmi Tanács szabályszerű egyesületté vált, elnökévé a későbbi MDF-es képviselőt, dr. Mészáros Pétert választották. Végül, mint már említettük, még ugyanezen év májusában elérték a Metallochémia gyár teljes bezárását.
A gyár körötti másfél kilométeres sugarú „zóna” egyik veszélyeztetett szakaszán járunk Horgassal. A közeli Duna szintjénél alacsonyabb fekvésű, pangásos terület magas vízállással, talán ennek köszönhető, hogy a locsolási tilalom ellenére is zöldek maradtak a dísznövények. Amerre elhaladunk, mindenütt családi házak sorakoznak gondozott kertekkel, a vidék Zugló, Mátyásföld jobb részére emlékeztet. Egy dolog lep meg: sehol nem látok máshol már mindenütt oly gyakori üzleteket, vállalkozásokat jelző táblákat.
Horgas előkeres a noteszéből néhány címet, végigjárjuk őket. A látogatás időpontját nem túl szerencsésen választottuk ki, vasárnap délelőtt van, mindenütt az ünnepi ebédre való készülődést zavarjuk meg. Első helyen a háziasszony fogad minket.
– Mikor építkeztek?
– 1985-ben.
114– Senki sem figyelmeztette magukat, hogy ez egy szennyezett környék?
– Nem. A tervezőmérnökünk sem említette, csak valamilyen gyilkosságról beszélt, melyet itt az utcában követtek el. Sokan ma sem hisznek az ólomban, a közelünkben is építkeznek.
– Jelenleg is vizsgálják a talajt?
– A múltkor jártak kint. Egy felhőszakadás után nálunk tizennyolcszoros ólomtartalmat állapítottak meg, a szomszédunknál pedig hússzorosat.
– Hogy próbálnak védekezni?
– Kivágtam a földiepret és lefüveztem a helyét, a fáról leszedett gyümölcsöt pedig meghámozom.
– Ha jól tudom, sokféle főzeléket és gyümölcsöt betiltottak a környéken.
– Ó, azt nagyon ravaszul fogalmazták meg. Nem adhatjuk el a sóskát, de mi magunk megehetjük – úgy látszik, már rászolgáltunk a halálra. Régen a bűnözőket is ólomcellákba rakták, hogy hamarabb elpusztuljanak.
– És hogy érzi magát? Fél?
– Mondjuk inkább úgy, hogy aggódom. Az utcában egy éve halt meg egy ember tüdőasztmában, egy asszony pedig csontritkulásban szenved, évek óta kocsiban tolják. Nekem is elő-előjön a légcsőhurutom, alig kapok levegőt. Ha kesztyű nélkül gyomlálok a kertben, estére hőemelkedésem lesz, fájnak az izületeim, alig tudok elaludni. Őszintén szólva attól félek, hogy valamilyen szívbetegséget szedek össze.
Az asszony átkísér minket a szomszédba. Egy hetven éven felüli férfi újságot olvas kint a teraszon. Előtte egy üvegcsében szívgyógyszer áll, de ő a házaspár egészségesebb tagja, felesége egy agyvérzés következtében már négy éve ágyhoz kötött beteg. Lemondó mozdulattal kínál helyet:
– Ketten sem teszünk ki egy fél egészséges embert.
– Mit gondol a környezeti ártalmakról?
– 1970 óta élek itt és az a véleményem, hogy túl van dimenzionálva az egész, néhány ember ingyen pénzt akar szerezni az államtól. Ha mi panaszkodunk a Metallochémiára, mit szóljon az, aki Csepelen húsz gyár között él? Az egész élet úgy ahogy van egészségromboló, kedves uram; az ételben koleszterin van, ha viccelődünk, nevetőgörcsöt kapunk, ha az erdőben sétálunk, 115ránk hullik a kullancs, ha szeretkezünk, megfertőz az AIDS. A legjobb volna, ha egy üvegburával letakarnánk magunkat.
– Maga is benyújtott kártérítési igényt?
– Igen, de csak azért, hogy ne lógjak ki a sorból. Ötmilliót írtam be, ennyit már megadtak volna a házamért az érdi cigányok is. Én is megnyomhattam volna a ceruzát, de hát nincs hozzá pofám. Mit akarnak az emberek a magyar államtól két elvesztett háború után, ásványi kincsek nélküli országban?!
– Nem gondolt arra, hogy elköltözzön a környékről?
– Van egy lakásunk benn Pesten, oda éppen elmehetnénk, de hová toljam ki a beteg feleségemet levegőzni? A lichthofba?! Ezt a házat én magam hoztam helyre, úgy, hogy délután dolgoztam a Hajóstársaságnál, délelőtt pedig itt csákányoztam. Szóval: én itt maradok.
Felmérő látogatásainkat Horgassal a következő vasárnap délelőtt folytattuk. Nagyék a szomszédos utcában egy háromnemzedékes családi ház egyik szintjét lakják. Csak a házigazdát találjuk otthon, de az asszony kikészítette az asztalra a helyzet megítéléséhez szükséges iratokat, Nagy ezekben lapozgatva beszél:
– Kezdettől fogva akartunk gyereket, de a feleségem háromszor is elvetélt, nem tudtuk, hogy miért. Jártuk sorra az orvosokat, ők találtak egy daganatot a petefészkében, megműtötték. Végre 1984-ben teherbe esett a feleségem. A gyerek már a hetedik hónapban mintha menekülni akart volna belőle, két héttel később császárral kellett elvenni. Sorvadtan született meg a fiam, az orvosok szerint mérgezést kapott az anyja méhében. Szerettünk volna valamilyen magyarázatot kapni, de a szülésnél eltűnt a méhlepény.
Azt mondják, a gyerek epilepsziát hozott magával, de én mást tapasztalok, sokkal rosszabbat. Tíz év telt el azóta és a fiam még mindig nem nőtte ki a bajait, ma is beteges.
Ha nyugatról fúj a szél, a gyereken magas láz tör ki, a szájában gennyes foltok keletkeznek, a testén vándorló sömörök jönnek ki – a hastájon, a karokon. A körzeti orvosunk sem tudta megmagyarázni az okát, csak annyit mondott:
– Aminek nem találjuk az okát, az általában a szennyeződésre utal.
Azért jöttek a fiamnál az idegi tünetek: görcsök, tudati kihagyások, elengedte a vizeletét, a járása olyan szélessé vált, hogy 116nem tudott kimenni az ajtón. Újra vittük az orvosokhoz, megint epilepsziára gyanakodtak, de én ahogy utána olvastam, azt hiszem, inkább idegsérülésről van szó.
Mostanában akkor romlik az állapota, ha a csatornából árad a méregszag, vagy a szél hozza az ólomport a gyár felől – és ez sokszor előfordul. A múltkor a kocsimat szereltem a ház előtt, az égen egy felhő sem látszott, mégis frontokban jött és hullott a forró ólom, ahol hozzám ért, leégett a bőröm. Magyarázza meg nekem valaki, hogy a szilvafa ugyanazon az ágán miért nőnek egyszerre nagyon kis és nagyon nagy gyümölcsök, aztán miért dobálja le őket a fa? Intézkedések nem történnek, mintákat vesznek innen-onnan és elviszik vizsgálatra, de még egy jegyzőkönyv sem születik.
Mikor a fiam elérte az iskolás kort, vizsgára kellett vinnem. A kettőslátása miatt szemtágító cseppeket adtunk be neki, ettől nem látott rendesen és nem tudta megcsinálni a tesztet. Kisegítő iskolába került és ott is két évet veszített már.
A kisebbik fiam tizenhárom hónappal fiatalabb nála. Ő egészségesnek született, de négyéves kora után megállt a súlynövekedésben, három éven át egy dekát sem tudott felszedni. Tej-, tejfehérje-, tejcukor- és lisztérzékenységet állapítottak meg nála, jóformán semmit sem ehetett. Nem tudtam tovább nézni, leállítottuk őt a gyógyszerekről, egy év alatt 12 kilót hízott, de semmi ereje nincs a gyereknek, egy fekvőtámasz után összeesik. Az egyik fiú hét, a másik tízéves és már Quarelinnel alszanak el. Szerintem nemcsak a betegség okozza, a MÁV nyaranként elviszi őket Dombrádra, ott a jó levegőn elmúlnak ezek a tünetek.
– A felesége hogy viseli el ezt a helyzetet?
– Nem ismeri el, hogy a nagyobbik gyerekünk szellemileg gyenge, ő azt mondja, csak belülről jövő grimaszolás nála.
– Sok hasonló eset akad a környéken?
– Bármerre is nézünk, minden második-harmadik családban találni egy terhelt gyereket. A sógornőméknél is ugyanez a helyzet, de ők már nem is viszik orvoshoz az unokaöcsémet; tavaly első osztályos volt az előkészítőben, idén sem lépett előbbre. Itt nálunk a Kastélymúzeum egyik részében rendezték be a szellemileg visszamaradt gyerekek otthonát, az egész országból ide hordják őket. Vízfejű gyerekek, az arcukon is látni a bajukat.
117A házról kérdezősködöm.
– Hogy kezdtek hozzá az építkezéshez?
– Az anyósom vette meg a telket, erőnek erejével egyben akarta tartani a gyerekeit egy közös házban. Én jobb szerettem volna Érdre települni, de a rokonok nem akarták.
A nagycsalád hárommillió forint készpénzzel rendelkezett – az OTP-kölcsönt is beleértve –, a többit a keze munkájával pótolta ki. Alapozásnál át kellett törni egy palaréteget, de a Duna közelsége miatt magas volt a talajvíz, ezért pincét nem alakíthattak ki. A kialakult gödröt murvával töltötték fel. Sok környékbeli építkezésen ólmos salakot használtak erre a célra – a Metallochémia gyár szakszervezeti bizottságánál kellett igényelni egy-két kocsirakománnyal, a különösen nagy protekcióval rendelkezők selejtes ólomlapokhoz is hozzájutottak, kerti járdát raktak ki belőle. Az építkezés három évig tartott, egy-egy lakás külvilága 158 négyzetmétert tesz ki.
– Mind a három lakásban akadnak betegek – mondja a házigazda. – Magunkról már beszéltem, az apósom 58 éves korára gégerákos, agyembóliát kapott. A sógornőméknél mind a négy gyerek egészségével baj volt, most mára sógornőmet is kezelik. Januárban elütötték az autópályán, eltörte a karját, azóta kilenc hónap telt el, de nem forrt össze, nem keletkezett csont. Azt mindenki tudja, hogy az ólom a csontokban rakódik le.
– Megpróbáltak szabadulni innen?
– Persze. Először az önkormányzathoz mentem el cserelakást kérni, de azt mondták, hogy nincs és nem is lehetne ilyen példát statuálni, mert ha mi kapnánk, jönnének a többiek is. Négyszázezer forintos kölcsönt kínáltak, de ennyivel még elindulni sem tudnánk.
1991-ben két irodában is meghirdettük a házunkat, normális körülmények között kilencmillió forintot érne, mi beszámítottuk a környezetszennyezést és csak négymilliót kértünk, később lementünk 3,8-ra. Csak egy férfi keresett meg minket, nem költözött volna ide, ipari épületnek szánta volna a házat. Azt mondta, felezzük meg az árat, 1,9 milliót ajánlott. Csak az 540 négyszögöles telek többe kerülne ennél. Szeretnénk elmenni a környékről, mert a gyárat már bezárták ugyan, de az ólom itt maradt, belénk van oltva a pszichológia: előbb vagy utóbb megdöglünk, inkább előbb, mint utóbb. Másrészt meg ha féláron adom el a házat, hol kapok ennyiért másikat?
118Nem tudom eldönteni, hogy mihez kezdjek. Küszködjünk itt tovább és fogadjuk el, hogy az apósom sorsára jutunk? De az is lehet, hogy ha itt maradunk, ki tudunk harcolni egy folyamatos járadékot. A gyerekek életét szeretném megoldani, az biztos, hogy nem lesznek képesek továbbtanulni, nem találnak majd minősített munkát. Legalább egy asztalos vagy egy üveges műhelyt szeretnék csinálni nekik, hogy eltarthassák magukat.
– Jelenleg miből élnek?
– Én buszvezető vagyok a BKV-nál, szívesen vállalnék túlórákat, de mostanában nincs rá mód, egy hónapban 26 ezer forintot keresek. Nevelési segéllyel, családi pótlékkal, a feleségem gyesével együtt 46 150 forintra megy fel a teljes havi jövedelmünk és ezt a szintet sem tudjuk sokáig tartani. Ha a kisebbik gyerek is eléri a tízéves kort, az asszonynak lejár a segély, vissza kell mennie dolgozni és a vasútnál le fogják építeni. Én sem vagyok rendben, szédülök, ingadozik a vérnyomásom, néha hetekre úgy lerobbanok, hogy fel sem tudok kelni.
Mindig a legrosszabbra gondolok, mert sok halottat láttam már ezen a környéken. A sógorom is a Metallochémiában dolgozott, olyan erős ember volt, hogy még a szívlapátra is ráhegesztetett egy lemezt, hogy nagyobb súlyt tudjon dobni vele és ő is gégerákban pusztult el még a hatvanadik éve előtt. Most is hárman le vannak bénulva az utcában, az egyik naphosszat csak ül az erkélyen és mindenkinek köszön, aki arra megy.
Nagy további adatokért átküld minket a szemközti házba. Itt egy középkorú házaspár vár ránk, ők is kirakták az asztalra az irataikat – a „zónában” mindenki adminisztrálja a történteket és könyveli a dokumentumokat.
– Három év sem kellett hozzá, hogy a nővérem elpusztuljon az egész családjával együtt – mondja a nő. – A nővérem 31 éves korában halt meg csontvelőrákban, a betegség kilenc hét alatt végzett vele. A sógorom megkérdezte az orvost: lehet, hogy Csernobil volt a bajnak az oka, mert a feleségem szeretett meztelenül napozni. Nem kapott választ, aztán következett a lány, nála fogfájással indult, kihúzták három fogát. Otthon maradt, de csak szédelgett a szobában, ha nekiment valaminek, elpattantak a vérerei, aláfutásos lett a térde. Borsónagyságú csomók nőttek a mellén és a hátán. Mondtam neki: ezek nem csípések, menj el velük az orvoshoz.
Elvitte a sógorom, fél napig vizsgálták, zárt borítékban 119küldtek egy levelet róla a Kékgolyó utcába. Kérdeztük az ottani orvosokat, mik az esélyei.
– Ötven-ötven százalék.
Lelazultak a fogai és elhulltak, félév után meghalt agyvérzésben. Ha meg tudták volna állítani a betegséget, lehet, hogy megmenekül, mert kaphatott volna csontvelőt az unokatestvérétől.
Az apa, vagyis a sógorom, a tétényi Chinoin gyárban dolgozott, de egyre gyakrabban íratta ki magát betegszabadságra, mert fáradékony volt, köhögött. Mikor megvizsgálták, kiderült, hogy a tüdejét már elborították az áttétek. Őt is az ólom tette tönkre. Jártak itt kutatók elektromos fémkeresőkkel, a sógorom ágya körül sokkal erősebb csipogás hallatszott, mint a kertben vagy az ablak alatt. Ez a ház is ólomsalakra épült.
Az orvosok szív- és tüdőoperációt javasoltak neki, de ezzel együtt is csak négy-öt hónapot ígértek. A sógorom nem vállalta a műtétet, inkább petróleummal kezelte magát.
Azt hiszem, hogy rosszul hallottam, visszakérdezek:
– Petróleummal?
– Igen. A petróleumnak vértisztító szerepe van, rendkívül magas oxigénközvetítő hatással rendelkezik.
– Ezt honnan veszi?
Az asszony előkeres egy sokszorosított használati utasítást és átnyújtja. Belenézek a lapokba, amennyire meg tudom állapítani, a szöveget németből fordították:
„… Biztonsági kúra: évenként egy alkalommal egymást követő 12 napig egy teáskanál petróleum… Bátran lehet tisztítatlan petróleumot használni, ízesíteni lehet bármivel: cukor, méz, bor stb. Alkalmazását tekintve hatékony: minden vér- és daganatos betegség, tumorok, karcinomák, nyirokmirigy-daganatok, fertőzésből eredő mirigygyulladás ellen.
Évtizedes tapasztalatok során mérgezőveszélyes mellékhatást a petróleum bevételével kapcsolatban sohasem észleltek. Legjobb étkezés előtt fél órával bevenni.
A petróleum minden olyan betegségen segít, mely a vérből ered – jelentette ki dr. Ganner Paula, a Szent Jakab kórház orvosa. Ha a petróleum literje nem öt, hanem ezer márkába kerülne, a gyógyszerészek nem foglaltak volna el ilyen negatív álláspontot vele kapcsolatban és már régen szabadalmaztatták volna.
120A hatalmas rákkutató ipar – ez a kutatás már régen öncélnak számít – nagy anyagi károkat szenvedne. Ma már több ember él a rákból, mint amennyi meghal bele. A petróleummal mint gyógyszerrel való szembenállás fő oka csak az lehet, hogy ez a kiépített kutatószervezet nem akarja feladni jólfizetett állásait…
Az orosz és a lengyel patikákból már jelenleg sem hiányzik a petróleum, ez az általánosan elismert elsőosztályú gyógyszer…”
Visszaadom a gépelt lapokat:
– És a sógora milyen formában szedte be a petróleumot? Pohárban vagy kanállal?
– Úgy nem bírta volna a gyomra. Kibontottunk más orvosságokat tartalmazó kapszulákat, kiszórtuk belőle a port és egy szemcseppentővel beletettük a petróleumot, így már be tudta fogadni. A sógorom majdnem egy évig élt még.
Elköszönünk, kint az utcán Horgas keserűen megjegyzi:
– Én mint gyógyszerész felesküdtem minden babona és kuruzslás ellen, mégis azt kell mondanom: magam is tapasztaltam már olyat, hogy egy ismerősöm gyomorfekélye meggyógyult a petróleumtól.
Doktor Kékes Olga nyugdíjas orvosnő is a „Zöld Jövő” egyesület alapítói közé tartozik. Már 1979-ben megkezdte küzdelmét a környezetszennyeződésből eredő betegségek ellen. A doktornő nagytétényi panel lakásában fogad minket, számítógépe körül adatlapok és füzetek halmozódnak. Megpróbálom ellenőriztetni vele a beszélgető körutunk során hallottakat.
– Mennyire jogosak annak az apának a panaszai, aki a fiai betegségét a környezeti ártalmaknak tulajdonította?
– Már 1980-ban készítettek egy tanulmányt az itt élő gyerekek egészségi állapotáról. Úgy találták, hogy gyakoribb köztük a halvaszületés, mint más kontrollként választott területeken, alacsonyabb volta fiúk születési súlya, és később is elmaradtak a fejlődésben. Magasabb százalékot mutat a csecsemőhalálozás, a vérszegénység, az asztma és az idült hörghurut.
1990-ben is folytak humán vizsgálatok a gyerekek között. Vizeletükben aránytanul magas DALA, vagyis delta aminole-121vulinsav-ürülést tapasztaltak. Ez olyan megbetegedéseket jelez, melyeknél a vörösvértestek festékanyagának, az oxigént szállító haemoglobinnak a képződése zavart szenved anyagcsere-rendellenességek, mérgezések következtében.
– Ezt az ólom okozza?
– Nemcsak az ólommérgezésre jellemző, de Nagytétényben sem csak az ólom van jelen a talajban, a vízben és a levegőben, hanem más nehézfémek is: réz, kadmium, cink, króm, arzén. Találni szerves oldószereket, például toluolt és más káros vegyületeket is, ezek hatása összegződik, pontosabban megsokszorozódik. A különböző kemikáliák keverékei sokkal erősebb rákkeltő hatásúak, mint mikor külön-külön jelentkeznek.
– Mit mutatnak a számok a halálozásokkal kapcsolatban?
– Az általános halálozási számok Nagytétényben magasabbak, mint az ország egészének tekintetében. Ezen belül gyakran szerepel halálokként a rosszindulatú daganat, a szívelégtelenség, egy cardiomyopthia nevezetű, nehezen meghatározható szívizom-megbetegedés, a magas vérnyomás és a tüdőkeringési zavarok.
A doktornő egy papírt húz ki a csomóból:
– Elkészítettük Budapest XXII. kerületének a magyarországi közmegoszlásra vonatkoztatott daganat-halálozási térképét. Ez azt mutatja, hogy 100 000 főt számítva, országosan 302 férfi és 229 nő hal meg rosszindulatú daganatos betegségben, Budapesten 325 férfi és 269 nő, a XXII. kerületben 389 férfi és 286 nő, Nagytétényben pedig 506 férfi és 346 nő.
Utcák szerint is megvizsgáltuk a helyzetet, több olyan kis utcát is találtunk, ahol feltűnően sok eset fordult elő. A Metallochémia gyár 1500 méteres sugarú családi házas beépítettségű területén a Csókási Pál utcában öt férfi halott közül négy, a Zambelli utcában tíz férfi közül öt, a Gyümölcs utcában hét férfi közül öt szenvedett rosszindulatú daganatos betegségben, a Csút utcai lakótelepen pedig tizenhárom férfi közül öt halt meg daganat következtében.
– Csak mint laikus kérdezem: lehetséges, hogy nemcsak a környezeti szennyeződések játszottak közre, hanem például az öröklött hajlamok is?
– Tizenöt olyan családi házat is találtunk, ahol egy évtizeden belül két-három daganatos betegség fordult elő, és ezek között hat daganatos házaspár is akadt. Ez a körülmény arra utal, hogy 122nem vérrokonsággal kapcsolatos halmozódásról van szó, hanem valamilyen külső közös tényezőket kell keresnünk. A terület lakosságának életmódja nem különbözik lényegesen az ország hasonló családi házas kertes településein szokásos életmódtól. Az orvosi ellátás színvonalában sem tételezhetünk fel jelentősebb különbséget, hiszen a jobb eredményeket felmutató XI. kerületben jórészt ugyanazok az orvosok dolgoznak, mint itt Nagytétényben.
A teljesség kedvéért azt is el kell mondanunk, hogy Nagytétény területén nemcsak itt mutatkoznak meg a környezeti szennyeződések következményei. A budatétényi gázgyári salaklerakó helyén valóságos holdbéli kopár táj alakult ki, a környék fái sorra kipusztulnak, a megmaradókon pedig ehetetlen, büdös gyümölcsök teremnek. Mindenkit kitelepítettek erről a helyről, az emberek mégis visszaszivárognak ide, kibontják a régi barlangokat és újra beköltöznek, akadt, aki eladta a panellakását, és ennek árából épített magának egy kis viskót a salakdombba. Laboratóriumi vizsgálatok bizonyítják, hogy a salak sokféle méreganyagot tartalmaz, a ciántól kezdve a rákkeltő fémes és nemfémes vegyületekig. Ezen a környéken 1979 és 1990 között 15 férfi hunyt el, közülük 10-nél mutattak ki rosszindulatú daganat okozta betegséget, a 39 gyerekből pedig 18 szenvedett idült egészségkárosodásban.
Maradjunk még mindig a kerületen belül. Annak idején megvizsgáltuk a Rózsavölgyben a Kőér-patak melletti sorozatos tumor-előfordulások ügyét is. Kiderült, hogy daganatos betegek túlnyomó része a patak közvetlen közelében lakott. Tudnia kell, hogy huszonkét éven át ezen a patakon keresztül vezették le egy ipari üzem kátrányos szennyvizét, lehetséges, hogy mérgező anyagok kerültek bele a partmenti telkeken termelt zöldségekbe és gyümölcsökbe. A nehézfémek akár 150-200 méterre is eljuthatnak a talajvízzel, a föld megtisztulása pedig hosszú éveket igényel.
Foglalkozhatnánk a Játék utcai lakótelepen észlelt kiugróan magas felső légúti és vastagbél-rákokkal, de ezzel csak többet mondanánk, mást nem. Vonjuk le inkább az összefoglaló következtetést. Minthogy Nagytétényben a mérések tanúsága szerint a különböző közegekben (levegő, talaj, talajvíz, növények) a határértéket sokszorosan felülmúló töménységben találhatók rákkeltő anyagok, bátran kimondhatjuk, hogy a daga123natos megbetegedések nagyobb gyakorisága, esetenként halmozott előfordulása nem lehet véletlen. Továbbá: ezek a megbetegedések nem függetlenek egymástól és a környezettől, hanem szoros oki kapcsolatban állnak egymással.
Távozóban még megkérdezem:
– Mutatkozik valamilyen esély a Metallochémiával kapcsolatos gondok megoldására?
– Amolyan magyaros módon próbálják meg elintézni ezt az ügyet. Bizonyára hallott róla, hogy a magyar előírások kilogrammonként 100 milligramm ólmot tűrnek meg a talajban. A most folyó kártérítési per során a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi Felügyelőség, illetve a szennyezett terület rehabilitációjának megszervezésére létrejött Tárcaközi Bizottság azt javasolta, hogy ehelyett a Hollandiában megállapított lista „C” kategóriáját tekintsék irányadónak. Az eddigi száz milligramm helyett csak ezer milligrammnál legyen kötelező a talajcsere, ilyeténképpen fogadjuk el szinte mindenütt a kialakult szennyeződést. Magyarul: egyetlen nulla hozzáadásával utólag meg nem történtté lehetne tenni a szennyezés tényét, többé semmi sem indokolná a környezet rehabilitációját és a lakosság kártérítését. Remélem, hogy a közegészségügyi hatóságok nem járulnak hozzá az ilyen erkölcstelen határérték-módosításhoz.
A következő vasárnap újra elindultunk körutunkra Horgassal. Elsőnek a környék egyik legmutatósabb emeletes családi házába kopogtattunk be, az utcára nyíló földszintes részen a tulajdonos egy kis üzletet is fenntart.
A háziak mellett egy divatos szabadidőruhát viselő középkorú, testes, szemüveges férfi is fogad minket, G. Antal néven mutatkozik be, a „Zöld Jövő”-vel rivalizáló helyi szervezet, a „Nagytétényi Polgári Kör” tagja. Kényszeredetten biccent a kísérőm felé, Horgas is csak a fogai között mormog el valamilyen köszönésfélét. Körülnézek a tágas nappaliban.
– Hány négyzetméteres ez a ház?
– Kétszáz, és ehhez jön még egy különálló egyszoba-összkomfortos lakás.
– Mennyit érhet?
– 11,8 millió forintot. Azért tudjuk ilyen pontosan megmondani, mert épp most szeretnénk eladni. Három gyerekünk van, 124családosak, rajtuk akarunk segíteni. Meghirdettük, jelentkezett is egy olasz üzletember, a felesége magyar származású volt, miatta akart Budapestre települni. A nő bement tájékozódni az önkormányzathoz, elébe rakták a térképet, kiderült, hogy a környékünk fertőzött, egészségre ártalmas. Rögtön vissza is léptek.
– Ha szabad megkérdeznem: maguk miért települtek ide?
– Mi hét éve jöttünk ide Érdről, akkor senki sem említette nekünk ezt az ólom témát, szó nélkül kiadták nekünk az építési engedélyt. Óvatosságból megnéztük a szomszéd telkét: negyven centi mélyen tőzeggel és százhalombattai trágyával volt feltöltve, ujjnyi vastag kukacok másztak benne. Ki gondolt volna itt mérgezésre?!
G. veszi át a szót, a sikeres vállalkozó biztonságával fogalmaz:
– Nem tudom, miket meséltek magának ólomszennyeződésről meg sugárzásról, de nem is érdekel. Az az igazság, hogy itt a város szélén a centrifugaelv érvényesül, itt csapódik le az emberek szemete is. Sok az alkoholista a környékünkön, akik már halálra itták magukat, azok betegszenek meg a családjukkal együtt.
A háziasszony közbeszól:
– Az én unokáim miért nem ólmosak és miért nem debilek?! A „Zöld Jövő” is jobban tenné, ha inkább a saját portáján söpörne. Az egyik vezetője épp a mi szomszédunkban lakik, láttam, hogy a mosógépből kijövő piszkos vizet a kertbe vezeti, mikor rászóltunk, csak akkor terelte ki az utcai árokba.
G. egy kézmozdulattal visszaragadja a kezdeményezést, beszéd közben nem néz Horgasra, de nyilvánvalóan hozzá intézi a szavait:
– A „Zöld Jövő” csak a rebachot viszi el. 1,8 milliós pályázatot nyertetek, abból már le lehetett volna takarni a meddőhányót, de ti számítógépeket vettetek, és szétosztottátok magatok között. A nyolcelemis vezetőitek előadásokat tartanak vidéken, biztos, hogy nem társadalmi munkában.
– És ti mit csináltatok a „Polgári Kör”-ben?
– Mi nem kértünk egy fillért sem, úgy szerveztük meg a fásítást. 1400 díszfát, 2700 bokrot ültettünk el a magunk erejéből, titeket nem láttunk ott.
125Horgas kitör magából.
– Ki vagy te, hogy így mersz beszélni rólunk?
– És te ki vagy? Csak annyit tudunk rólad, hogy valaha a seregben szolgáltál és elküldtek. A Demokrata Fórum meghosszabbított karja vagytok.
– Ti meg az SZDSZ-é!
Durva személyeskedő vita kezdődik, nincs se módom, se kedvem állást foglalni benne. Egy idő után megpróbálom tárgyszerű keretbe visszaterelni a beszélgetést, de az indulatok nehezen csillapodnak le.
– Ti Nagytétényt katasztrófa sújtotta területnek akarjátok nyilváníttatni – mondja G. – Lehet, hogy ez nektek megfelelne, mert jönnének hozzátok a külföldi segélyek, de a tétényiek nagy többsége ezt nem kívánja. Ha van egy 18 éves lányom és megerőszakolják, nem kezdem el reklámozni. Mert akármit is csinálok vele, többé úgysem lesz fehér, legfeljebb szürke. A doktor úr is megmondta nektek, hogy ne tegyétek tönkre a rikácsolásotokkal sok száz ember életét.
Azt hiszitek, hogy csak Magyarországon lehet találni ilyen szennyeződéseket, máshol nem? Én vállalkozó vagyok, sokat utazom Németországba. Láttam, hogy Münchenben és Lipcsében a háborús romokat, amikben aztán minden veszélyes hulladékot meg lehet találni, a várostól öt kilométerre halmozták fel, letakarták egy méter földdel, és kirándulóhelynek használják. El tudod képzelni, hogy a németek direkt a halálba küldik az embereket?
– A németekről speciel el tudom képzelni, de ez nem ide tartozik – mondom. – A maga véleménye szerint mit kellene tenni?
– A meddőhányót mindenképpen le kellene takarni egy fóliával, hogy a szél ne fújja a port a házak felé, de sokkal fontosabb lenne elindítani egy pozitív kampányt.
– Mire gondol?
– Állítsanak le itt egy műszerkocsit – én biztosítok hozzá őrzött elhelyezést – és a rádió minden reggel mondja be, hogy milyen ólomértéket mértek itt Nagytétényben. Garantálom: két hét sem telne el és megszűnnének ezek a rémhírek. Az emberek csak a vállukat vonogatnák: mit akarnak ezek a nagytétényiek, bár mi élnénk olyan jó levegőn.
126A háziasszonyt nem vigasztalta meg G. lendületes szóáradata.
– Az lesz a vége, hogy tízmillióért sem tudjuk majd eladni a házunkat. A vevők megkérdezik, hogy mi az a nagy kémény az utca végében és már fordulnak is vissza.
A Harangozó utca sarkán valóságos domb alakult ki az eldobott rongyokból, edényekből, bútorokból.
– Minél szegényebb egy ország, annál gazdagabb lomokban – mondja sóhajtva Horgas –, és ezek soha nem tűnnek el. Nálunk csak a lomokra érvényes a lélekvándorlás.
Talán száz méterre járunk a gyártól; az utca egyik oldalán házak állnak, a másikat vad bozót verte fel.
– Itt egy maszek rózsakertész dolgozott, de már rég felhagyta a munkát. Ott arrébb az Áfész ásott el valamit, azt mondják, galvániszapot, a fű sem nő ki rajta, egy markológép is elsüllyedt fölötte.
Az utca elején becsöngetünk egy házba. Egy özvegyasszony él itt három kutyával, épp munkába készül, csak egy pár percet tud ránk szánni.
– A férjem szeretett kijárni a kertbe, a fáról ette a gyümölcsöt, csontrákban halt meg.
– Találtak e között valamilyen összefüggést?
– Maradt a fán három szem barack, elvittem megvizsgáltatni, a megengedettnél tízszer magasabb ólomtartalmat állapítottak meg. A szomszédom egy galamb hulláját küldte be boncolásra, az állat agyában, májában és szívében is ólmot mutattak ki.
– Saját magán nem észlelt ártalmakat?
– Látja, itt vagyok egyben.
– Azt hallottam, hogy a fogakat némelyik asszonynál valóságos ólomkeret veszi körül.
– Ettől én meg vagyok mentve, nincsenek fogaim. Ez itt protézis.
– Kapnak valamilyen kedvezményt az itt lakók?
– Az önkormányzat megígérte, hogy megtérítik a zöldkárunkat, de még a vízdíjat sem engedték el. Pedig itt locsolni kell, mert harminctonnás teherautók járnak az utcában, és fel127verik a port. Az egyik lakótársunk épített egy akadályt elébük, afféle „fekvő rendőr”-t, de a sofőrök lebontották.
– Milyen kártérítési igényt nyújtott be?
Az eltelt évek alatt ez az asszony is vaskos ügyiratcsomót szedett már össze, ebből emel ki néhány lapot, és sorolja a feltüntetett tételeket.
– Az „ingatlan értékcsökkenés” teljesnek mondható, mert a házamnak nincs forgalmi értéke. A vevő csak azt kérdezi, hogy messze van-e a Metallochémia, és már köszöni is szépen. Tehát számíthatok rá 7 millió 200 ezer forintért – bár ennyiért jobb helyen ma már egy panellakást sem kapok.
Ami a második tételt, a zöldkárt illeti, tizenöt év alatt összejött 40 ezer forint. Jó, ne legyen kerek szám, mert az mindig gyanús, csak 39 900-at írtam be. Nyolcvan négyzetmétert lebetonoztunk a kertben, az 20 ezer forint, betemettük a kutat, az 8 ezer.
A férjemhez házhoz járt az orvos, összesen legalább tízezer forintot tettem a zsebébe. Három évig ápoltam, ennyi időre kiestem a munkából, ezt is felszámítottam. A temetési költség hatvanezer forint volt – szerintem ez is jár, mert a halála összefüggésben állt a környezetszennyeződéssel. Kérek kétmillió fájdalomdíjat, mert a gyerekeim korán elveszítették az édesapjukat, én pedig a férjemet, és mindannyian rövidebb életre számíthatunk. Ennyi – az asszony felém nyújtja a lapokat.
Még elolvasom a felmérőlapot lezáró mondatot: „A kártérítést pénzben kérem, és el akarok költözni innen.”
– Hisz abban, hogy kijön belőle valami?
– Nem tudom. Néha arra gondolok, hogy ezzel az egész perrel több kárt okoztak, mint hasznot. De ezt mondja el más, ha akarja.
Az asszonynak indulnia kell a munkába, elköszönünk. A szomszédban egy öreg házaspár fogad minket, arcuk barnára sült, most jöttek meg a nyaralójukból, saját készítésű meggybort tesznek az asztalra.
– Valaha milyen szépen lehetett élni ebben az utcában. A gyár kisebb méretekben dolgozott, a termelés akkor ugrott meg, mikor a Metalloglobus megvette. Hullani kezdett a pernye, mintha hó esett volna, a zöld kerítés szürkére változott, a cserepek megfeketedtek a tetőn.
Ha az ember felvesz a kertben egy marék földet és a Nap felé 128fordítja, csillognak benne a fémszemcsék. Hiába trágyáztunk és locsoltunk, a paradicsom megindult és elsárgult. A régi kerti ládáimba piros por ülepedett le.
– Én arra figyeltem fel, hogy sokan meghalnak a környéken és mind-mind rákban, fiatalon 22, 29, 34 évesen – mondja az asszony. – Gyerekkoromban egy ötezer lelkes faluban éltem és szenzációszámba ment, ha valaki rákot kapott. Mikor a szomszédasszonyom is meghalt, szívrohamot kaptam és ideg-összeroppanást.
– Most is sok a beteg errefelé?
– Nem merik mondani hivatalosan, de minden házban találhatna beteget vagy nyomorékot. Ha az orvost kérdezzük a bajokról, csak kitérő választ ad.
A házigazda indulatba jön, visszaveszi a szót:
– Csak a süket dumákat halljuk, olyanokat mondanak: állítsuk helyre a Metallochémiát, az majd kitermeli a kártérítési költségeket. Annyit érnek el az ilyenekkel, hogy még inkább összeveszítik egymással az embereket. A gyár régi dolgozóit a zöldek ellen uszították, azt állítva, hogy miattuk veszítették el a munkahelyüket. Folyik az aknamunka, egyesek állítólag ötezer forintot kaptak, hogy a Metallochémia érdekében kiabáljanak a gyűléseken.
– Azt is mondják, hogy egy munkás helyett a felesége adta le a vizeletet, mert attól féltek, hogy a férfi beteg és lerontaná az üzem-egészségügyi statisztikát. Aztán mind a ketten megbetegedtek, most úgy néznek ki, mint egy tbc-reklám.
– Sokan próbálnak elkerülni a környékről.
– Nekünk nincs hová. Ismerősöknek nem ajánlhatjuk ezt a házat, idegeneknek pedig nem hirdetjük.
A házigazda a kapuig kísér minket, kéznyújtással búcsúzik:
– Ha maga a környezetvédelemről ír, én csak egy mondatot tehetek hozzá: Nagytétény a magyar környezetvédelem Gyűrűfűje.
A gyárhoz közelítve feljebb haladunk a Harangozó utcán. Egy középkorú szemüveges férfi épp a kocsiját mossa a háza kertjében, de jöttünkre készségesen abbahagyja.
– Mikor jött ide?
– Még 1986-ban. Egy válás után az osztozásnál nekem egy másfélszobás panellakás jutott, abból vettem ezt a házat. Illetve előbb csak béreltem, mert a tulajdonos, doktor Fejér Artúr nem 129akarta eladni, de mikor meghalt, másnap megegyeztem az örököseivel. Az illetékkel még adós vagyok, és nem is fogom kifizetni. Egyszobás ház, 150 négyszögöles telken, 600 ezerért vettem, de ma már nem adnám oda kétmillió alatt.
– Tudott a környezetszennyeződésről?
– Hallottam felőle, de nekem olyan megérzésem volt, hogy nekem itt nem történhet bajom. Persze megtettem a magamét, füvet vetettem a kapu elé, hogy ne fusson be az udvaromra a túloldali gaz, ötven kézikocsira való szemetet hordtam ki. A kertben kongott a beton, feltártam, egy betemetett kutat találtam alatta. Két és fél gyűrű mélységben kiszedtem a hulladékot, a vizet is kimertem belőle, elpusztította a tujákat, amikre rálocsoltam. Most is magas benne a víz, de csak az útra öntöm rá, a kertre tilos.
A gazda most is példásan műveli a kertjét, paradicsomot termeszt, napraforgót, zellert, kelkáposztát. Horgas lehangoltan szemrevételezi a tiltott növényeket.
– Mindenütt így van ezen a környéken. A nyugdíjasok tavasszal hordják a faleveleket a sóskára meg a spenótra, hogy minél hamarabb tudjanak adni belőle az unokáknak – bár tudva tudják, hogy életveszélyes. Azt mondják: a piacon nem tudjuk megvenni.
A férfi restelkedve ingatja a fejét:
– Tudom, hogy nem volna szabad ilyen nagylevelű növényekkel foglalkozni, de én nem tudom megállni, hogy ne ültessek ezekből is.
– Nem fél? – kérdezem újra.
– Véradó vagyok és a vizsgálatoknál eddig még nem találtak bajt. Néha érzek valami arc- és torokdugulást, de ez egy megfázástól is lehet.
A házigazda egy deszkából tákolt kamrában befőttet őriz, az üvegekre cédulákat ragasztott, feltüntetve a befőzés idejét. Megakad a szemem egy 1989-es meggyen.
– Megkínálna belőle? – kérdezem.
– Parancsoljon – leveszi a celofánt és szed egy üvegtányérba.
Megkóstolom, de bárhogy is forgatom a számban, semmi különös ízt nem érzek rajta. Horgas nem szól, de lesújtó tekintetén látszik, nem csodálkozna, ha rövid időn belül nőne egy harmadik fülem.
130A férfi elkísér minket a gyárig. Most már gyakorlottabb szemmel nézek körül, mint mikor először jártam erre. Az üresen maradt önkormányzati telkek közé csak néhány épület ékelődött be. Egy széldeszkából összerótt fészert a gazdái félbehagytak, csavargók szoktak meghúzódni benne, egyikük állítólag megfagyott a télen. A kiserdőben földre dobott rongyokon kínaiak és cigányok csöveznek, éjszakánként szól a diszkózene. Lejjebb egy építési vállalkozó rakta ki a gépeit, hamarosan neki is el kell vonulnia a környékről. A csatornák egyre keményebb bűzt árasztanak, valószínűleg a Chinoin gyár „dolgozik be” itt.
A Metallochémiával átellenes sarkon megállunk, a férfi egy láthatólag nemrégiben megbolygatott területre mutat:
– Azt hallottam, hogy a gyár itt egy nagy tartályt ásott el és most is hordanak ide hulladékot.
Elálldogálunk itt egy kicsit, találgatjuk, milyen célokat szolgálhat egy földből kiálló cső, de a magunk erejéből nem jutunk közelebb a rejtély megoldásához. Nem megyünk el a főkapuig, a gyár déli fala mellett haladunk, követve a Chinoin csatornájának vonalát, az árkot a környékbeliek már teledobálták szeméttel. Nekitámaszkodunk egy használaton kívül helyezett kapunak, bebámulunk a rácson, nézzük a felhalmozott anyagokat, a felszerelések roncsait, a férfi ingatja a fejét:
– Ott fekszik a mi életszínvonalunk!
Firisz Sándor itt született Nagytétényben, alig néhány száz méterre a Metallochémia kéményétől. Autóbuszsofőrként dolgozott, szívinfarktust kapott és leszázalékoltan vált a helyi polgári mozgalom egyik vezetőjévé. Firisz néhányadmagával egy részletes rendezési tervet dolgozott ki, mellyel éppúgy kivívta egyes emberek őszinte elismerését, mint mások lekicsinylő véleményét.
– A többi „Zöld Jövő”-taggal együtt én is végig részt vettem a környékbeli szennyező gyárakkal folytatott küzdelemben. A Chinoin partnernek tekintett minket, így mi is megpróbáltuk elhinni nekik, hogy jót akarnak. A csatornáik javarészét lefedték, víznyelőket hegesztettek bele, visszakötötték a derítőbe. A Metallochémia vezetői viszont folyamatosan mellébeszéltek. Azt mondták, hogy az akkumulátorokat zárt rendszerben kezelik, közben a szállító teherautókról potyogott le az ólomtörme131lék. Nem voltak hajlandók megérteni, hogy az egy termékkel járó környezetvédelmi költség esetleg több lehet az illető cikk áránál. A Kőbányai Gyógyszergyárban néhány orvosságnál elvégezték ezt a számítást, de ők voltak olyan következetesek, hogy le is álltak a gyártásukkal.
Egy idő után végképp nem maradt bizalmunk irántuk. Túl sok példát láttunk már azzal kapcsolatban, hogy a gyárak miképp játszották ki a formailag elvállalt rendszabályokat. A hejőcsabai cementgyárban felszerelték a szűrőket, a környék meg is tisztult, de aztán csak éjszakára kötötték be és újra megjelent a szennyeződés.
(Firisz igazát támasztja alá egy országgyűlési képviselő átirata: „…1963–64-ben felszereltek egy filterberendezést a kéményre, hogy az ólom-oxidot visszatartsa. Ám mikor a szűrő megtelt és akadályozta a füst távozását, akkor egyszerűen átvágták és a mérgező anyag továbbra is a levegőbe került. A munkavédelmi szabálysértést eltussolták. 1976-tól pedig, amikor a Metallochémiát a Csepel Művekhez csatolták, nyilvánvalóvá lett a kötelező hallgatás és szépítés, hiszen a szocialista gyáróriás csak példa lehetett, nem pedig felelős a tömeges mérgezésért.)
– 1989-ben egy nyári vasárnap olyan fojtó por lebegett a környék fölött, hogy nem lehetett megmaradni tőle – folytatja Firisz. – Akkor írtam egy levelet két miniszternek, Marótinak és Cseháknak címezve, több száz aláírást összekilincseltem hozzá. Ez a levél nem járt eredménnyel, ezért 1990-ben, mikor a mérések során újra botrányos eredmények születtek, már nem mentem sehová, beültem egy rendőrautóba, bejártuk a környéket és a hangszóróban folyamatosan beolvastam a tisztiorvos asszony levelét, melyben letiltotta a Metallochémia további működését.
Már Keresztes miniszter úr megígérte, hogy egy próbapert indít a Metallochémia ellen, végül a szándék ebben a formában nem valósult meg. Aztán a „Zöld Jövő” gyűjtötte össze a lakossági igényeket, melyeket az önkormányzat végül felvállalt kollektív perként.
Ha a Metalloglobus valamilyen csoda folytán ki is fizetné a kártérítéseket, szerintem az sem oldana meg semmit. Mindenekelőtt a környezetünkben kellene rendet teremteni, az emberek viszont ellene drukkolnak ennek a megoldásnak, mert attól 132félnek, hogy így elveszítik a kártérítési jogosultságukat, vagy legalábbis a háttérbe szorulnának az igényeikkel.
– Véleménye szerint gyakorlatilag hogy kellene kezdeni a rendezést? Maga is úgy gondolja, hogy mindenekelőtt egybe kellene hordani a gyárudvaron a különböző helyeken fekvő salakdombokat?
– Semmiképp sem. Ez a salak már annyira összeállt, hogy csak légkalapáccsal lehetne úgy fellazítani, hogy szállítani lehessen. Az is elképzelhető, hogy csak robbantással tudnák elérni ezt az állapotot. Annyi ólompor szabadulna fel, hogy a környék egy újabb, minden eddigit felülmúló szennyeződésterhelést kapna. Olyan apróságokról már nem is beszélve, hogy az áthordás után a lefolyó csurgalékvizet folyamatosan tisztítani kellene. De tegyük fel, hogy ez az átrakodás tökéletesen sikerülne, két hektárnyi, jó infrastruktúrával ellátott terület akkor is kihasználatlan maradna.
Én néhányadmagammal egy másik tervet dolgoztam ki. A feleslegessé váló épületeket, köztük a megroggyant víztornyot lebontanánk – ez nem járna túl nagy munkával, a falban levő csavarokat akár kézzel is ki tudnák szedni. A romjaikból feltölthetnék a meddőhányók köztes terét és a felszíni egyenetlenségeket, utána betonnal lefedhetnénk az egészet. Egy szabályos sík felületet kapnánk, melyre könnyűszerkezetes épületeket lehetne felhúzni.
– Az alapozásuk nem bontaná meg a letakart salaktömböket?
– Épp azért tervezünk könnyűszerkezetet, mert így műanyag rögzítő tipliket lehetne beépíteni a betonba. A gyári épületek egy részét megtartanánk, raktárakat, kiszolgáló létesítményeket helyeznénk el bennük. Az egész területen egy logisztikai, vagyis ellátásszervezési központot lehetne kialakítani, akár a Chinoin határáig terjeszkedhetnénk. Közutakról, vasútról kiszolgálhatnák ezt a központot – sőt ha úgy alakul, a vízről is. A nagytétényi Duna-szakaszon egészen az 1940-es évekig működött egy hajókikötő, ezt fel lehetne újítani, ha szükséges, egy konténerátrakó formájában. A 6-os útról közvetlenül behajthatnának a kamionok.
– Nem túl drága ez a vállalkozás?
– Az a tervezet, melyet a Metalloglobus kidolgozott a Greentech Kft.-vel, sokkal több kiadással járna és nem oldana meg semmit. Nem biztosítana további értékes használati célt a megmaradó gyárépületeknek és új munkahelyeket sem teremtene.
133Kocsira szállunk, hogy megnézzük az elképzelt dunai kikötő helyét, útközben megállunk egy dombon, ahonnan beláthatjuk egész Nagytétényt. A falu annak idején egy gödörbe települt, megül fölötte a füst, néha csak a templomtorony látszik ki belőle. A százhalombattai olajfinomító hármas tornya is lerakta ide a maga szennyét, szovjet nyersanyaggal dolgozott, melyből valósággal hullott a vanádium.
– Bent a Belvárosban a közlekedés adja a szennyeződések jó részét, itt az ipar. Lehet, hogy a Szilágyi Erzsébet fasorban vagy a Margit körúton magasabb a levegő ólomtartalma, de ott nincsenek kiskertek fákkal, növényekkel vagy fedetlen területekkel.
Visszaülünk a kocsiba és folytatjuk az utunkat. Elhaladunk a Nagytétényi Kinizsi egykori futballpályája mellett, legalább tízszer játszottunk itt szikrázó, verekedésbe torkolló meccseket a húsosok ellen. A pályát mostanra már magasan felverte a gaz, még az alapvonalak nyoma sem maradt meg.
A jövendő kikötőhöz egy szeméttelepen keresztül vezet az út. Oldalt a bűzös halmokba odúkat vágtak a csövesek, egy nő állítólag itt szülte meg a gyerekét és most is itt neveli.
– Ez a gyerek már mindent túl fog élni.
Az egyik domb előtti szabad térségre egy bajuszos barna arcú férfi és a párja valóságos ülőbútor-gyűjteményt rakott ki: hokkedlit, fotelt, hajlított Thonet széket. Közelebb lépnék, hogy alaposabban megnézzem, de a kísérőim visszatartanak:
– Ne háborgassa őket. Ez a csövestípus a legveszedelmesebb, nincs mit veszítenie, ezért mindent megenged magának.
Lent a parton egy hatalmas öbölalakzat valósággal kínálja magát egy építendő kikötő céljaira, de a partot a Metallochémia fekete köveivel töltötték fel és a mélyen benyúló zátony a Csepeli Szabadkikötőben felszedett szennyeződésből származik. Nyáron az iszapról lefutott a víz és a felszínre bukkanó ázott szemét dögletes szaggal árasztotta el egész Nagytétényt. Most egy elzáró gát biztosító vonala mögött hulladékot hordva építik a partot.
– Ide gondolják a Roll on–Roll off kamionkikötőt? – kérdezem inkább szomorúan, mint kételkedve.
Firisz megérezhette fenntartásaimat, mert védekezően széttárja a karját:
– Mit csináljunk? Valamit meg kell próbálnunk.
134– Ezúttal ne a rossz megoldásokat vegyük előre, kezdjük inkább a jóval – ajánlja jelenlegi kísérőm, a Nyugat-Dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség munkatársa –, nézzük meg az ausztriai Markt Hartmannsdorfban a Müllex céget.
Rábafüzesnél lépünk át a határon, majd burgenlandi kis falvakon keresztül fut velünk a kocsi. Azt bizonygatom magamnak, hogy alig-alig gazdagabbak a nyugat-magyarországi településeknél – viszont mindenesetre tisztábbak, az út mentén gondozottak az árkok, sehol sem látni eldobott szemetet.
– Itt nem viccre megy a dolog. A hulladékgyűjtést gondosan szabályozzák, az önkormányzatok még azt is előírják, hogy Fritz bácsinak mikor kell kimosni a kukákat és milyen színű szemetes zacskókat kell felvennie a községházán.
Markt Hartmannsdorfban a Müllex telepen már a bejáratnál különféle tárolók sorakoznak; zsákokban halmozódik a papír, rekeszekben a vegyes hulladék. Egy fiatal férfi, a három osztrák tulajdonos egyike jön elénk, beljebb invitál, nem kerülhetjük el, hogy végighallgassunk egy szakmai ismertetést.
A vállalatot 1978-ban alapították, az első időben harminc környékbeli község hulladékait gyűjtötték össze kocsijaikkal, vonták ki belőlük az újrahasznosítható anyagokat és rakták le depóniába a maradékot. Hatósugaruk tíz évvel később már negyven helységre terjedt ki, éves forgalmuk elérte a 22 ezer tonnát.
Lassan úgy érzem, mintha engem is elborítana a hulladék – az emészthetetlen adatok formájában. Megpróbálok előremenekülni egy provokációval, felteszem azt a kérdést, melyet általában a legkevésbé illik előhozni:
– Mennyi pénzt fektettek bele ebbe a vállalkozásba és Ön mennyivel szállt be?
A fiatal igazgató felhúzza a szemöldökét, de erőt vesz magán:
137– Összesen nyolcvanmillió schillinget, az én részesedésem nyolc százalékot tesz ki.
– És mennyi az éves hasznuk?
– Az első öt évben csak beruháztunk, utána beállt az egyensúly, de egy groschen sem jött vissza, a tizenegyedik évtől számíthattunk 7-7,5 százalék nyereséget.
– Kevésnek tűnik – folytatom a provokálást, beszélgetőtársam kezd indulatba jönni:
– A mi szakmánkban tíz százalék már igen magas profitszintnek számít. Magukban él egy olyan kép, mintha Ausztria maga a paradicsom volna. Az az igazság, hogy az átlagkereset 12 ezer schillinget tesz ki nettóban, ennek a fele elmegy lakbérre, további negyedrésze pedig ennivalóra. Nem tűnik fel magának, hogy a környékünkön alig látni új házakat? Ilyen magas kamatok mellett kevesen vágnak bele. Nem akarom sajnáltatni magam, de nekem sincs otthon színes televízióm – igaz, nem is jutna időm nézegetni.
– Mennyi állami támogatást kapnak?
– Egy vasat sem.
– Hogy lehet az? Úgy tudom, hogy például a mezőgazdaság megsegítésére hatalmas összegeket fordítanak.
– Közelről ez a menyasszony sem olyan szép, mint amilyennek mondják. 1993-ban egy kiló kukoricát 3,6 schillinggel szubvencionált az állam, az idén az Európai Közösségbe való belépéssel visszaesett 1,6-ra.
– Ha a vállalkozásuk ilyen kevéssé fizetődik ki, akkor miért nem hagynak fel vele?
– Nem követelem meg öntől, hogy elhiggye, de minket elégedettséggel tölt el, hogy sikerült hozzájárulnunk itt Steiermarkban a hulladékgondok megoldásához, sőt munkahelyeket is teremtettünk – mondja az igazgató barátságos mosollyal, újra igazolva, hogy a valódi profikat nem lehet provokálni –, de úgy látom, hogy a tevékenységünk gyakorlati oldalára kíváncsi.
Kimegyünk az udvarra, meglep, hogy az igazgató nem húz köpenyt, viselő ballonkabátját hagyja magán.
– A hulladékokat ömlesztve vagy zsákokban hozzák be a kocsik, át kell válogatnunk. Ez a művelet háromszor annyiba kerül, mintha egyszerűen leraknánk az egészet, de mindenáron takarékoskodnunk kell a lerakónk befogadókapacitásával. Ki kell szednünk a szárazelemeket, a különféle olajos származé138kokat és a többi veszélyes hulladékot is, ezeket megfelelő kezelőhelyekre továbbítjuk.
A kocsik szállítmányukat egy fogadó garatra borítják, innen egy rácsos aljú futószalagra kerül. A kisebb átmérőjű darabok, melyek a későbbi kezelés során csak elhullanának, a lyukakon át lepotyognak a szalag alá állított konténerekbe. A fémeket egy mágnes rántja ki a sűrűből és továbbítja egy edénybe, majd a futószalag másodpercenként 0,1 méteres sebességgel áthalad egy fedett kamrán. Itt három asszony vaskampóval szedi ki a benne maradt akkumulátordarabokat, gyógyszereket. Fejüket porlepte turbán borítja, a levegőtlen térben arcuk izzadtan fénylik.
Beljebb az udvaron példás rend uralkodik. A műanyagokat továbbszállítás előtt blokkokba préselik, mikor elhaladunk mellettük, az igazgató beszéde hirtelen visszhangtalanná válik, a tömör fal szinte leszigeteli a hangját. A biohulladékot komposztálásra készítik elő. A papírt külön tárolják, egy kilóért 70 groschent fizetnek a gyárak.
– Nagyjából nekünk is ennyibe kerül a kezelés, de így is megéri, mert a papír túl sok helyet foglalna el a depóniánkban. Egyébként mindent összevetve, évi 5 ezer tonna anyagot tudunk kiemelni további hasznosításra.
A veszélyes hulladékokat: televíziós készülékeket, elektromos berendezéseket, fénycsöveket, festék- és savmaradványokat külön rakják le, ha összegyűlik egy szállítmányra való, teherautóra pakolják.
Követjük a már átválogatott szemét útját, kocsival kimegyünk a lerakótelepre. A bejáratnál egy konténert állítottak fel, a falubeliek ide rakhatják le a szemetjüket. Fél szemmel látom, hogy a portás épp kiszed a lomok közül néhány gyűrött ponyvaregényt.
– Mennyit fizetnek a családok a szemétbegyűjtésért?
– Évente 2000 schillinges átalányt. Ha maguk hozzák be, egy köbméter díja 3-400 schilling.
Kísérőm félhangosan megjegyzi:
– Nálunk Zalaegerszegen 380 forintot kérnek egy köbméterért.
Leereszkedünk a tulajdonképpeni lerakótérbe. Magyarországon átlagosan hatéves használati időre számítva nyitnak meg egy-egy új szeméttelepet, itt évtizedekben gondolkodnak. 139A természeti környezet védelmén kívül feltehetőleg az is vezérli őket, hogy drága a földterület és a kiszolgáló létesítmények kialakítása is sokba kerül. Az első, már lezárt szemétdombot még 1979-ben kezdték el kialakítani, 28 méteres magasságig vitték fel, mielőtt földdel letakarták volna, és szó van arról, hogy egy további szintet húznak rá.
A dombbal párhuzamosan egy fóliával bélelt hatalmas gödör húzódik, jelenleg ezt töltik fel. Egy-egy soros lomtalanítást különálló kis dombok jeleznek: székeket, ágybetétet, sörösládákat, lyukas gumicsónakokat lehet megkülönböztetni bennük. Félrevetve magában hever egy zöld virágmintás díványpárna. Az előzetes átválogatás hatékonyságát jelzi, hogy sehol sem mutatkozik üveg vagy papír, fém is csak egy kidobott autóülés vázában.
A domb túlsó végében fenyőfák és bokrok nőnek, a környéken itt tenyésznek a legzöldebben, mert a szemétben keletkező gázok melegítik a földet alattuk.
Mindenütt végiggondolt szervezés nyomait lehet felfedezni. A keletkező biogázt egy vezeték a falu hőközpontjába táplálja be. A kifolyó csurgalékvizet is összegyűjtik, ezzel locsolják a dombot, megakadályozva a porképződést, a víz tömöríti is a földet, és a mélybe lejutva serkenti a gázképződést. Az igazgató szeme végigfut minden négyzetméteren, észre vesz egy elgurult kerekes szeméttárolót, megfogja és visszatolja a helyére.
– Tulajdonos, nem főnök – mondja a kísérőm.
Kifelé tartva még egyszer visszanézek: a fával-fűvel benőtt szemétdomb feltűnés nélkül olvad bele a tájba.
A többi nyugati céghez hasonlóan a Müllex is megkezdte a maga „Drang nach Osten”-jét, menetelését kelet felé. Húszmillió schillinges költséggel létrehozta Körmenden az első magyarországi hulladéklerakóját.
A Müllex felmérte, hogy ez a telep egyben referenciaüzemként is fog szolgálni, ezért az építésénél az elvárható legnagyobb gondossággal járt el. Függetlenül a terep természetes adottságaitól, teljes mértékű mesterséges alsó szigetelést alkalmazott. A termett agyagra háromszor húsz centi vastag agyagpaplant raktak le, az egyes rétegeket olyan erős vibrátorok tömörítették, hogy munka közben százméteres körzetben 140remegett tőlük a föld. Erre jött rá a két milliméter vastag HPVP fólia, melyre a gyár ötven év garanciát vállalt, nyúlási képessége százszázalékos, egy földrengés esetén is teljes biztonságot nyújt. A fólialepedőket tízcentis átfedéssel hegesztették egymásra, a varratokat is külön nyomáspróbáknak vetették alá. Középre egy dréncsövet bújtattak le a felülről leszivárgó vizek elvezetésére, egy filc szűrőréteg biztosítja, hogy ne tömjék el a finom homokszemcsék. A rendszert egy vastag felső kavicsréteg zárja le, erre kerül végül a hulladék. A gödör felépítése 70 millió forintba került.
A fogadó területet is igyekeztek esztétikusan kialakítani: egy hektárnyi felületet leaszfaltoztak, a szemétgyűjtő kocsikat is a cég színére, lilára festették. Oldalt egy kis mesterséges tavat buzogány vesz körül, a felszínén tavirózsa lebeg, mintha a telep tiszta környezetét volna hivatva érzékeltetni.
A beszállított hulladékot egy kompaktor tömöríti, a sűrűre lenyomott szemétbe sem a legyek, sem a patkányok nem tudják bevenni magukat, nem jutnak kellő oxigénhez. A szemét állaga a guberálókat is távol tartja. A tömörítés azt is megakadályozza, hogy a szél szétfújja a szemetet, az esetleg mégis elszabaduló papírokat, műanyag zacskókat felfogják a körben felakasztott hálók.
Mostanáig mintegy másfél méter vastagságban halmozódott fel a szemét, a tervek szerint harmincméteres magasságba emelik, mielőtt földdel letakarva bezárják.
Végigmegyünk a hulladékkezelő oldalán kialakított kis ösvényen. Az egyik sarokban épp flakonokat pakolnak ki egy harminc köbméteres konténerből – vagy selejtesek, vagy egy termékváltás miatt feleslegessé váltak. Beljebb papír és szabászati hulladék látszik ki a takaró föld alól. A telep szélén egy szál rózsaszín cinnia nőtt ki, letépném, de aztán visszahúzom a kezem.
– Azt szokták mondani, hogy egy-egy szemétdombból fel lehet idézni az adott korszak egész kultúráját. Ha mondjuk, ötszáz év múlva feltárnák ezt a hulladéklerakót, lehetne-e rekonstruálni belőle a 20. századbeli Magyarországot? Megfelelő és arányos az összetétele ehhez?
A fiatal telepvezető elgondolkodik:
– Talán az elektronikai jellegű hulladék kevés, nálunk az emberek az átlagnál jobban ragaszkodnak ezekhez a tárgyak141hoz. Sok háztartásban még mindig ott őrzik az 1930-as években gyártott lámpás rádiókat, mintha abban bíznának, hogy kipihenik magukat és újra használni lehet őket.
– Nehéz elfelejteni, hogy akkoriban egy rádió megvétele épp olyan családi teljesítménynek számított, mint most egy autóé.
– És az a másik, ami hiányzik nálunk: gépkocsironcsokat sem fogadunk. Túl azon, hogy teli vannak nehézfémekkel, még sok helyet is foglalnak el. A MÉH gyűjti be őket, ha begyűjti.
A kerítésen túl – Hartmannsdorfhoz hasonlóan – dombokba hányva készítik elő komposztálásra a mezőgazdaságból beérkezett biohulladékot, de más jelek is vallanak a szelektív kezelés szándékára. A cég külön papír- és üveggyűjtő edényeket helyezett ki a falvakban, tartalmukat itt egy-egy nagyobb konténerbe öntik össze. A papír erősen szennyezett, a gyárak aligha jelentkeznek majd érte, a zöld üveg is összekeveredett a fehérrel, csak egy budapesti cég vásárolná meg alapanyagnak, kilóját 80 fillérért – ez a kezelési költséget sem fedezi.
(Amíg Ausztriában a szelektív hulladékgyűjtés elfogadott és eredményes módszernek számít, addig nálunk mindmáig hiába próbálkoznak a bevezetésével. Az utolsó nagy akcióra 1992 áprilisa és szeptembere között került sor, a kiválasztott két városi jellegű területen mintegy százezer lakosra terjesztették ki a kísérletet. 316 darab, egyenként 1,1 köbméteres konténert raktak ki a közterületre, valamennyi edényt úgy alakították ki, hogy egy-egy célba vett hulladékcsoportot: papírt, színes, illetve fehér üveget, szárazelemet, fémeket és műanyagokat lehessen elhelyezni bennük. A tárolók elhelyezésénél azzal is törődtek, hogy a kijelölt terület legtávolabbi pontja is ötszáz méternél közelebb essen hozzájuk. Az előkészítő propagandára 4,5 millió forintot fordítottak; tájékoztató röplapokat nyomtattak, 31 iskolát kerestek fel és nyertek meg az ügynek.
A hat hónapos folyamatos kampány lezártával felmérték az eredményeket. Üvegből 103 tonna gyűlt össze – úgy összekeveredve, hogy a fehér és a vegyes frakciót szét sem lehetett válogatni. Papírból 116 tonna – némelyik konténerbe csak a kicserélendő lejárt telefonkönyveket dobálták bele. Fémhulladékból 21 tonnát regisztráltak – a jobb áron értékesíthető darabokat már a gyűjtés során kilopták, a maradékot alig lehetett kikaparni a szennyből. A szárazelemek súlya 1,8 tonnát tett ki. A 32,5 tonnányi műanyaggal végképp nem volt mit kezdeni, 142még a szakemberek sem tudják megállapítani, hogy a jelenlegi feldolgozó technikák közül melyik hasznosítható. A kísérlet mindent összevetve 23 millióba került, a bevétel nem érte el a 120 ezer forintot és finoman szólva az erkölcsi siker is elhanyagolható volt.
Reményeinket csak abba helyezhetjük, hogy az eljövendő nemzedék fogékonyabb lesz a szelektív hulladékgyűjtés gondolata iránt. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Ausztriában sem lehetett egyik napról a másikra bevezetni ezt a módszert, elterjesztése több mint tíz évet vett igénybe.)
– A Müllex cég mennyire találta meg a számítását ezen a körmendi telepen?
– Az üzemeltetés költségei bejönnek, de a befektetett tőke még részben sem térült meg. Egy hasonló vállalkozást csak akkor lehet kifizetődőnek tekinteni, ha legalább 150 ezer lakost sikerül bevonni a hálózatba, mi jelenleg 55 ezernél tartunk. 1994-ben 24 ezer laza köbmétert gyűjtöttünk be, ez súlyban 4-5 ezer tonnát tehet ki.
– Mi gátolja a terjeszkedésüket?
– Mi nem szerződhetünk egy-egy különálló családdal, csak egész községekkel vagy városokkal. Az önkormányzatoknak egy-egy porta után évi 800-1000 forintot kellene fizetni, de ezt a szerény kiadást sem vállalják. Senki sem tilthatja meg nekik, hogy a szemetjüket egy gödörbe rakják le valahol a helység határában. Becsléseink szerint csak a mi területünkön, Vas és Zala megyében több mint ezer „vad”, azaz illegális szemétlerakó működik. És gondoljon bele ennek a veszélyeibe: egyetlen elhajított szárazelem egy köbméter talajt fertőz meg súlyosan.
Búcsúajándékul egy prospektust kapok, elolvasom a fedőlap tetejére iktatott jelszót:
„A természetben nincsenek sem jutalmak, sem büntetések – csak következmények léteznek.”
Robert Green Ingersoll
A határ menti Bagolyfa is egyike azon községeknek, melyek nem fogadták el a Müllex felajánlott szolgálatait. A polgármester egyben a falu boltosa is, hogy beszélgetni tudjon velünk, a felesége áll be a pult mögé.
– Szegények itt az emberek?
143– Bagolyfát valaha „Dollárfalvá”-nak hívták. Hárman kimentek a határra, kettő itatta a katonákat, a harmadik pedig átlépett Ausztriába és bevásárolt. Most ötven munkanélkülit tartunk nyilván, de mindegyik átjár a túloldalra. Egy kőműves napi 1000 schillinget is megkeres. A nők heti két napra szegődnek el takarítani 1700 schillingért. Mégis mindegyik felveszi a munkanélküli segélyt.
– Itthon nem tudnak elhelyezkedni?
– Húszezer nettóért nem akarnak beállni egy varrodába. A helyi építőipari vállalkozó sem kap bagolyfai embert. Azt mondják neki: nem megyek hozzád dolgozni, mert az én bőrömön ne legyen milliomos senki, aki csak annyi volt, mint én!
– Ha van pénzük, miért nem vállalják az évi ezer-kétezer forintos szemétszállítási díjat?
– Mert megszokták, hogy az állam ingyen gondoskodik róluk, kövesutat, iskolát épít, bevezeti a vizet meg a gázt. Megváltozott a világ, de ők most is elvárnák. Hiába mondom nekik: nézzétek meg a saját szemetekkel, hogy a határ túloldalán az emberek a jövedelmük 3-4 százalékát fizetik ki a szemét elszállításáért! Ha valakinek kiküldök egy százforintos csekket, rögtön fellázad.
– És akkor hogy oldják meg a hulladékok eltakarítását?
– Fenntartjuk a községi lerakót, de sokan még ezt a fáradságot sem veszik maguknak, hogy oda kivigyék, a Bagolyfáról kivezető utak melléke mind illegális szemétteleppé vált. Az is előfordult, hogy valaki a templom elé borította le.
– Csatornázva van a község?
– Nincs. Egy olcsó szippantóst szoktak fogadni, aki nem viszi el a szennyvizet a kijelölt helyre, mert az pénzbe kerül, hanem ronggyal betakarja a rendszámtábláját és beereszti a levet a Válicka-patakba. Ha szólnak neki, megfenyegeti az illetőt a csavarkulccsal. Úgy kellene eljárni velük, mint ahogy Ausztriában szoktak. Mikor valaki szemetel, videóra veszik és este levetítik a helyi televízióban.
Kimegyünk megnézni a szeméttelepet. Útközben feltűnik, hogy az erdők alján öt-hat helyen is ég a tarló, villanyélre támaszkodó emberek állnak a tüzek mellett.
– Ha jól tudom, törvény tiltja az égetést – mondom értetlenül. – Itt meg különösen veszélyes, mert felfuthat az erdőbe.
A polgármester lemondóan legyint:
144– Hiába szólnék nekik, azt mondanák, oltani jöttek, csak nem sikerült.
Letérünk a postaútról, kocsink csúszkál a laza homokos ösvényen, tüskés ágak csapódnak neki a szélvédőnek, sofőrünk megkönnyebbülten sóhajt fel, mikor végre megállapodunk egy tisztáson.
– Ez volna az! – mondja a polgármester.
A szemétlerakót valaha legelőnek használták, a gémeskútból tiszta vizet ihattak az állatok – most egy mosógép roncsa áll ki a kávából.
– Gép van, víz van, csak a 220 voltot kell idehozni és lehet mosni – próbálok viccelődni, de a polgármesternek nincs kedve nevetni:
– Nézzen csak körül; száz évre is elegendő volna ez a hely, ha szabályosan raknák le a szemetet, de ők a bejárati táblától öt méterre szórják le. Évente százezer forintba kerül, hogy összedózerolják.
Túl sok látnivaló nem maradt, elindulunk visszafelé. Az út menti tarlótüzek már elérték az erdőt, a lángok szertefutnak a száraz avaron. A polgármester engedélyt kér, hogy autórádiónkból riaszthassa a tűzoltókat, kevéssel később már halljuk is a szirénájukat.
– Ősszel lesznek a választások, de én nem jelöltetem magam újra. Három dolognak akarok élni: az üzletemnek, a családomnak és a vallásomnak. Megtanultam, hogy az emberekkel nem érdemes törődni, polgári öntudatban, közösségi érzésben a 17. századbeli muzsikok színvonalán állanak – vagy még ott sem.
Egy lépéssel előrébb haladva a megkezdett csapáson tovább kutattuk, hogy milyen környezetvédelmi jellemzők kísérik a nyugati cégek magyarországi térhódítását. Először az Opel szentgotthárdi gyárába látogattunk el.
A portán fém bilétát kapunk a kísérőmmel, aztán egy rendész felvezet minket a műszaki igazgatóságra. Az iroda osztatlan légterébe 20-25 íróasztalt zsúfoltak be. Elmélyült munkát végezni aligha lehetséges ebben a környezetben, de akik így ren145dezték el, fontosabbnak találták, hogy az asztalok mellett ülők könnyebben léphessenek kapcsolatba egymással.
Menedzser pózokat próbálgató fiatal középvezetők fogadnak minket, ez a stílus egyelőre még nagy rájuk, mondataik úgy hangzanak, mintha középfokú angol nyelvkönyvek típusszövegeiből vették volna át.
– Üdvözlöm önöket az Opelnél!
– Nézzenek körül! Tapasztalni fogják, hogy nálunk nincsenek al- és főosztályok, mindenki a saját legjobb szintjén dolgozik.
– A feladatokat a lehető legkevesebb emberrel a leghatékonyabban kell megoldani. Ezért is fontos a „lean organisation”, a karcsú szervezeti felépítés.
Közben befut a gyár környezetvédelmi mérnöke, már az első pillantásra is oldottabb stílusúnak látszó fiatal férfi, a középvezető egy meghajlással elköszön:
– Kívánok önöknek egy sikeres napot!
Elindulunk ismerkedő utunkra, én magam először járok egy ilyen csúcsgyárban, szorosan a mérnök mellett lépkedek, hátha szavaiból sikerül megfejtenem a „titkokat”.
– Az üzemet egy motor- és egy autógyár együttese alkotja. A motorrészleg modern, termelése hamarosan a duplájára is felfuthat, az autógyárról azt szoktuk mondani, hogy kisebb, mint egy igazi gyár, viszont valamivel nagyobb, mint egy klub.
A csarnok bejáratánál egy asztalra különféle alkatrészeket raktak ki, melyek gyártását külső vállalkozók is megpályázhatják. Például olyan olajnívómérő-pálcákat kellene készíteni, melyeket az összes Opel típusnál alkalmazni lehetne. Akinek ide sikerül betörni, az bejutott a világpiacra.
A szereldében feszítettebb munkaritmusra számítottam, feltehetőleg Chaplin „Modern idők”-jére visszaemlékezve, de nem tapasztalok kapkodást, a gépek dolgoznak, az operátorok egyetlen sietős mozdulatot sem tesznek.
A falon úgynevezett „önértékelési tabló” mutatja, hogy a munkások melyik folyamatokban érték már el az előírt szintet, hány és milyen munkafázisba állítható be, mintegy hány csillagot hord a képzeletbeli váll-lapján. Az Opel karrier piramisa egyébként igen lapos, az operátori poszttól a vezérigazgatói székig összesen négy lépcsőt kell megtennie a pályázónak, a 146kísérőnk azonban nem tud olyan esetről, hogy ez valakinek is sikerült volna.
Amennyire meg tudom ítélni, a belső hulladékkezelést precízen megoldották: az elhasznált olaj külön csatornába kerül, a lecsöpögtetett fémforgácsokat nagy tárolókban gyűjtik, a keletkező szennyvizet dréncsövek továbbítják. Egy oszlop tövében eldobott cigarettavéget fedezek fel, némi kárörömmel meg is mutatom a kísérőnknek.
– Itt a motorgyárban lehet dohányozni, persze kijelölt helyen és nem így összevissza. Az autó-összeállítóban viszont tilos, még véletlenül sem fordulhat elő, hogy a vevő csikket talál egy másfél milliós autóban.
Odaát az autógyári részlegen egy felirat figyelmeztet a pontos munkára: „Hibát ne vegyél át és ne adj tovább!” Ezt a jelszót komolyan gondolják, nem kell külön minőségi ellenőrt beállítani.
A munka jól körülhatárolt szakaszokra oszlik, minden fázishoz úgy szállítják ki az alkatrészeket, hogy ha az operátor hátranyúl, éppen az akadjon a kezébe, amire éppen szüksége van. A ládákon angol feliratok állnak.
– Itt mindenki beszél angolul?
– Nem. A feliratok azt a célt szolgálják, hogy ha valaki utánpótlást kér vagy másféle kommunikációba kíván lépni, a partnere ugyanezen szöveg alapján tájékozódhat, nem kell szótárat lapozgatnia.
Egy zárt fülkében védőréteget fújnak fel az alváz üregeibe, az elszálló permetet a berendezés alulról szívja el, így nem juthat fel a munkás álarcára, de így is erőt próbáló feladatot jelent – automatizálni szeretnék ezt a műveletet. Jelenleg csak egyetlen igazi robot dolgozik az üzemcsarnokban; az ablaküvegek szélét keni le ragasztóval a beillesztés előtt.
Az összeállítás ritmusa a festöde teljesítőképességéhez igazodik, most tíz óra körül jár, a huszonharmadik kocsinál tartanak. A festödébe nem juthatunk be, fennáll a veszély, hogy valamiféle szilikont hordunk be és ezzel tönkretesszük a festéket, csak a futószalagon kigördülő kész autókat bámulhatjuk meg.
– Érdekli még valami? – kérdezi a kísérőnk.
– Az itt dolgozók olcsóbban vehetnek autót?
– Tíz százalék kedvezményt kapnak minden Opel gépkocsira, a magyar gyártmányokra pedig tizenötöt. A vállalat által 147használt kocsikat 30 ezer kilométeres futás után eladjuk, annyian jelentkeznek rájuk, hogy sorsolást kell tartani.
Egy vaslépcsőn felkapaszkodunk a tetőre, ide vezették ki a légelszívók kürtőit, óránként ezer köbméter levegőt tudnak kicserélni. A magasból körülnézek: az udvar egységesen sötét füvét egy világosabb sáv bontja meg, az alatt fut a csatorna, a föld alatt helyezkedik el a vízátemelő és a záportározó medence is. A megtisztított víz egy zsilipen át kerül a Rábába. A kerítésen túli földsávon most még kukoricát nevel a bábolnai gazdaság, de már az a terület is az Opelé, kijelölték a terjeszkedő gyár új határvonalát.
– A csarnokot félig kész állapotban a Rába gyártól vásároltuk, ők eredetileg mezőgazdasági gépek alkatrészeit akarták itt gyártani, de a magyar gazdasági összeomlás miatt fel kellett adniuk ezt a tervet. Az irodáikat nem vettük meg, mint láthatta, a kerítésünk most is kikerüli.
Russelsheimben, az Opel gyár központi irodáiban tervezték meg ezt a gyárat az utolsó csavarig kiterjedő részletességgel. Menet közben derült ki, hogy a Rába csak kvázi környezetvédelmi engedélyeket szerzett be, nekünk újra végig kellett járnunk az utat, teljes hatástanulmányt kellett készítenünk. Akadtak gondok, a felügyelőség nem engedélyezte bizonyos festékfajták, például a fekete metál használatát, mert egyes kémiai összetevőit veszélyesnek találta. Én a magam részéről szerencsésnek tartom, hogy itt Szentgotthárdon egy lényegében új gyárat hozhattunk létre, mert egy régi üzemnél a modernizálás milliárdokba kerül és sohasem lesz tökéletes. Egy szakmai hasonlattal élve: egy madzagfékes teherautóba nem lehet blokkolásgátló rendszert beépíteni.
– Egy nyugat-európai gyárban mennyit költenek a környezetvédelemre?
– Csak az összehasonlító arányokat tudom érzékeltetni. Egy épülő üzemnél ezek a költségek elérhetik a teljes beruházási érték felét, a már működőnél pedig majdnem annyit tesznek ki, mint amennyit az energiaszámla.
A már említett „lean organisation”, a kis erőkkel való hatékony gazdálkodás jegyében az Opel nem hozott létre önálló hulladékkezelő részleget, ezt a feladatot kiadta egy kft.-nek, mely a gyár területén belül rendezkedett be.
A kft. alapos és szelektív munkát végez. A papírokat bálákba 148préselik, mert úgymond: a levegőt nem érdemes szállítani. Semmiféle kanna vagy hordó nem kerülhet ki a gyárból, megy a hulladékégetőbe. A veszélyes hulladéktároló aljzatbetonját lejtősre alakították át, hogy a lecsurgó nedvesség csak befelé folyhasson, ne juthasson be az üzem területére. Külön konténerben tartják a használt olajos szűrőket és rongyokat, a nehézfém tartalmú iszapot, a sav- és a festékmaradványokat.
Egy átlagos üzemben évente hat alkalommal vesznek mintát a szennyvízből további elemzésre, itt szinte minden percben ellenőrizhető a nehézfém tartalom, a folyamat végén egy automata mutatja a megfelelő pH-értéket, a kikerülő napi 200-300 köbméter semleges kémiai hatását. A vízből kiszedik a piros és fehér festékek maradványait is, a dorogi hulladékégetőbe kerülnek.
– Higgye el, mindent megteszünk – mondja a fiatal mérnök –, hogy a nyugati határon ne kelljen kirakni egy táblát: „Magyarország környezetszennyeződés miatt szünetel!”
– Az olyan nagy cég, mint a Tungsram, pontosabban a többségi tulajdonos General Electric a mellényzsebéből ki tudná fizetni a bírságokat, de presztízs okokból a legkisebb környezetszennyezést sem engedheti meg magának – mondja kísérőm Belezna felé haladva. – A Tungsram kemény konkurenciaharcot vív a világpiacon és félnie kellene attól, hogy az újságok megírják: azért tudja két centtel olcsóbban adni a villanykörtét, mert magyarországi gyáraiban nem tartja meg a környezetvédelmi előírásokat. Üzleti vetélytársain kívül a szakszervezetek is felkapnák az ügyet, mert a külföldi rivális kiszorítása több munkahelyet teremtene. Ezért a Tungsram mindvégig korrektül próbálta megoldani ezt a kérdést.
Nagykanizsai üzemében a galvániszap számít a legfőbb veszélyes hulladéknak. Évente 3000 tonnányi keletkezik, ezt egy speciális tárolóban kívánta elhelyezni Belezna község határában. A környékbeli lakosság tiltakozott a terv ellen, ezt a magatartást következetlennek kell tartanunk; az emberek eltűrik, hogy a boltokban a kenyér szomszédságában Hypót tároljanak, 149de felháborodnak, ha a házuktól egy kilométerre hordóba vagy konténerbe zárt hulladékot raknak le.
1992-ben egy falugyűlésen a Tungsram területhasználati díjat ajánlott fel és kétmillió forintos hozzájárulást a Beleznát elkerülő úthoz. A gyár kötelezte magát, hogy a tároló felépítésénél a legnagyobb gondossággal jár majd el. A falu fenntartotta magának a jogot, hogy az első kedvezőtlen mérési eredménynél a rendőrséggel zárassa le a telepet. Az építkezés százmillió forintba került, a tároló mintegy tíz évig tud majd hulladékot fogadni.
Itt is a polgármester kísér ki minket a helyszínre. A veszélyes hulladéktároló a falutól öt kilométerre egy tizenöt méteres magasságban kiemelkedő fennsíkon helyezkedik el, azt mondják, innen nem juthat le szennyeződés a Murába. A területet valaha a Caola birtokolta, ide temette el gyártási melléktermékeit. A Caola csak egy ideiglenes medencét alakított ki, nyári időben erjedt szagot kapott fel róla a szél, a betévedő birkák szurokba léptek. A Tungsram ezt a medencét használaton kívül helyezte és masszív kerítéssel vette körül a telepet. A kapuban kutyás őr áll, kiderül, hogy a polgármester vezette őrző-védő kft.-hez tartozik.
Az egész környezet fasoraival, karbantartott útjaival egy parkra emlékeztet, a tárolóépület tetejének fém héjszerkezete pedig egy városi sportcsarnok benyomását kelti. Benézek egy oldalsó résen: a tető alatt egy 30 X 50 méteres medencében kékeslila iszap fekszik, a villanykörték fémcsutakjainak galvanizálásánál keletkezett. Az anyag a porzásig száraz, dréncsövek vezetnek el minden folyadékot, a rendszer működését tizenöt kút ellenőrzi folyamatosan.
Naponta három-négy kocsi hozza be az iszapot 6-7 köbméteres mennyiségben, az őr valamennyit gondosan átvizsgálja. Távozásunknál félrevonja a polgármestert, fél füllel elkapom a beszélgetésből, hogy az iránt érdeklődik, miképp juthatna lőfegyverhez.
– Szükség van itt ilyen fokú védelemre? Ki ellen óvják ennyire ezt a telepet?
– Mutatok magának valamit, amiből mindent meg fog érteni.
Néhány perces utat megtéve egy hatalmas kiterjedésű, legalább hetven hektáros almáskerthez érkezünk. Bárhogy is figyelek, még mutatóban sem látok gyümölcsöt az ágakon. 150A kiszáradt fák olyan silányak, hogy még tüzelőnek sem volna érdemes kivágni őket. Egy félig-meddig lerombolt épület elé állunk be.
– Valaha itt működött a Miklósfai Tsz permetlékeverő tornya, árammal, vízforgató rendszerrel, kazánfűtéssel volt ellátva. Mikor a tsz itthagyta, hetek alatt elhordták az egészet.
A polgármester beljebb invitál, bokáig járunk a malterban és az üvegcserépben. Életemben még sohasem láttam hasonlóan szétlopott házat. Elvitték az összes szereléket: a vécécsészét, a csapokat, a falból kihúzkodták a csöveket és szétvágták. Az ajtókat, ablakokat tokostul emelték ki. A lépcső vázszerkezetéből kiszedték a lebetonozott járólapokat és már a falakat is kezdték lebontani.
– Ha egy hónap múlva erre jön, már csak sittet talál a ház helyén. Hát ezért kell ennyire vigyázni a Tungsram tárolójára, most már megérti. Az én Istenem áldja meg, ha magának nem volna! – mondja még búcsúzóul.
151– Eddig a hulladéktárolókat látta, most jönnek majd a szeméttelepek – mondják a kísérőim.
Először Körmendtől néhány kilométerre Nádasd község határában állunk meg. A telepet eredetileg kerítés övezte, de a drótháló már ki-kiszakadt, a kapun tábla jelzi, hogy a lakatkulcsot a jegyzői hivatalban kell keresni, nincs szükség ilyen messzire menni, a kapu tárva-nyitva áll.
A hely kiválasztását feltehetőleg az itt fekvő bányagödör indokolhatta. A szeméttelepek kijelölőit mágneses erővel vonzzák a felszíni mélyedések, ha élne Freud Zsigmond, a pszichológus, házat vehetne ennek a jelenségnek az elemzésén. Al Gore, az Egyesült Államok jelenlegi alelnöke is megjegyezte ezzel kapcsolatban: „sokan nőttünk fel abban a hitben, hogy mindig találunk majd egy eléggé széles és mély lyukat, melyben eltüntethetjük a limlomjainkat.” Az én formális logikám szerint viszont minél mélyebb az adott gödör, a beleszórt szemét annál közelebb kerül a talajvízhez.
A bányagödörbe a szippantós kocsik ürítik be a szennyvizet, a szilárd hulladékot a partjára szórják le. Erőt veszek magamon és beljebb sétálok, a szemétben sok veszélyes anyag található: akkumulátorok, festékes ibrikek, távolabb egy autóroncs is feltűnik.
– Vigyázzon! Az oldalas maga felé mászik! – kiabálnak felém.
Nem fogom fel rögtön, hogy mire céloz a kísérőm, körülnézek: a lábamnál egy sertés bordacsontja fekszik zöldülő húsmaradványokkal; kissé hátralépek.
A telepen fenntartó munka alig-alig folyik, csak egy dózer egyengeti el időnként a nagyobb halmokat. Ennek következtében igen alacsony hatásfokú a terület kihasználása, egy laza köbméternyi szemét három-négy négyzetmétert is elfoglal.
– A szemét mekkora területet vesz el az ország területéből?
152– Ezt csak hozzávetőlegesen lehet felmérni. Évi 10 millió köbmétert ha tíz méteres vastagságban raknak le, az durván egy fél négyzetkilométert jelent, vagyis a szemét kétévente egy ezreléket hódít el Magyarországból.
A szél a könnyebben szálló szemetet a nyitott kapun keresztül a környező rétekre is kisodorja: fontos turistaútvonalon vagyunk, alig nyolc-tíz kilométerre az őrségi tájvédelmi körzettől.
Továbbindulunk, útközben benézünk egy-egy kisebb faluvégi szeméttelepre; mindenütt feltűnően sok a növényvédőszeres doboz, az olajos flakon és egyéb göngyöleg.
– Valaha a klasszikus paraszti gazdaság alig termelt hulladékot, mert mindent visszaforgatott komposztnak, tüzelőnek. Nem fogyasztottak konzerveket, fiolás gyógyszereket, még az üres cipőkrémes skatulyát sem dobták ki, szegeket és csavarokat raktak bele. Később a kialakuló mezőgazdasági nagyüzemeket is ellenőrzés alatt lehetett tartani, mert elszámolással tartoztak arról, hogy mennyi műtrágyát, festéket, glialkát, húslisztet vásároltak, mihez kezdtek a maradékokkal és a göngyöleggel, elszállították-e a veszélyes hulladéklerakóba. Most, hogy feloszlottak a termelőszövetkezetek, megszűnt az ellenőrzés lehetősége is, a tíz- és tízezernyi új kisgazda most egy laza csuklómozdulattal beledob mindent a szemetes pitlibe és ide kerül.
Némelyik szeméttelep széle fojtó füsttel lángol, másutt fekete foltok vallanak nemrégiben történt égetésekre.
– Sok helyen gyújtogatással próbálják felszabadítani a területet. Némely önkormányzat rendszeresen olajat utal ki erre a célra az őröknek. Az is a szokásos trükkök közé tartozik, hogy a helyi önkéntes tűzoltók itt rendezik meg az éves előírt gyakorlatot, ez is alkalmat ad egy pár köbméter szemét likvidálására.
– Miért baj az, ha például a papírt elégetik?
– Azért, mert így egy magas feldolgozottságú terméket semmisítenek meg, nemcsak az alapanyag, de a feldolgozásra fordított energia is elveszik.
Szemlélődésünket egy nagyobb város, Nagykanizsa szeméttelepén folytatjuk. Itt összefogottabb és céltudatosabb a kezelés, egy völgyet töltenek fel a 65 ezer ember termelte napi hulladékokkal. Mintegy 200 ezer köbméter szemét halmozódott itt fel, bőven érkezik utánpótlás, az útról is látni, hogy a 153magas szemétfal frontban előrenyomulva, lassanként elfoglalja a völgyet.
A domb aljában a talaj kolmatálódott, vagyis elveszítette a vízáteresztő képességét – a csurgalékvízből egy kisebb tó keletkezett. Fehéres-olajos lepedék úszik a tetején, ebből áll ki egy belehajított gumiabroncs, még a tó peremén is kidöglik minden növény. Az itt összegyűlt vizet szippantó kocsik hordják fel a tetőre.
Meleg van, szennyes pára villódzik az út fölött, nehezen kapok levegőt. Fent a dombon kutyák szaglásszák a szemetet, néhol átsurran előttünk egy-egy patkány. Elöl egy hulladékfából rakott tűznél cigányok szalonnát sütnek.
Beérkezik egy Saubermacher Steyr mintájú szállítókocsi, húszmillióba kerül, viszonylag korszerűnek számít, harminc köbméternyi felszedett szemetet tízre tömörít össze, most is percekig üríti ki magából. Guberálók túrják szét a hulladékdombot; színesfémet, ruhát, cipőt keresnek benne, úgy látom, kevés sikerrel.
Régebben ez a telep is szinte folyamatosan égett, néha nyolcméteres mélységben kellett kikaparni a parazsat a tűz fészkekből. Mostanra ez a veszély megszűnt, a szemét rétegenként vastag földtakarást kap.
A munkákat három alkalmazott végzi, megpróbálok szóba elegyedni velük, de tartózkodóan válaszolgatnak. Közülük a legjobban fizetett 25 ezer forintot visz haza havonta, de a mostani munkanélküli világban ezt a helyet sem szabad fecsegéssel kockáztatni. Jobb híján a kísérőmtől érdeklődöm a telep jövője iránt; ha a völgy feltöltődik szeméttel, ötven évig roskadni hagyják majd a dombot, csak aztán adnak ki építési engedélyeket erre a területre.
Öt óra felé jár, de a nap változatlan erővel süt, folytatjuk utunkat Keszthely felé. Megszoktam már, hogy ahol megszakad az országutat kísérő bokorsor, ott beljebb lépve egy kisebb-nagyobb kupac építési törmeléket találhatok, de Keszthely külterületére érve mégis megdöbbent a feltáruló látvány. Az ösvények mellékét szinte folyamatosan ellepi a szemét, fémforgácstól a döglött kutyáig, véres csirketolltól falról lekapart festékig mindent kidobtak ide.
– És ez a város szed be milliókat üdülési díjakból és parkolási taxákból! – háborog a kísérőm.
154– Hol van Keszthelyen a városi szeméttelep?
– A régit, az úgynevezett pilitáni lerakót már bezárták, és ide húsz kilométerre, Balatonújlakon nyitottak egy újat. A régi elég közel esik ide, nézzük meg.
– Ha már bezárták, akkor minek?
– Szeretnék mutatni magának valamit.
A lerakó egy dolomitfejtő szomszédságában egy már felhagyott bányagödörbe települt. Kerítés veszi körül, a bejáratnál három konténert raktak le a környékbeli lelkiismeretesebb nyaralótulajdonosok kiszolgálására, kerékpárral érkezett zsákos cigányok kotorásznak bennük.
Hirtelen egy szippantó kocsi hajt ki a kapun, a környezetvédelmi felügyelők megpróbálják feltartóztatni, de az elszáguld mellettük, így csak a rendszámát tudják feljegyezni.
– Mit keresett itt ez a kocsi? Az előbb azt mondták, hogy ezt a lerakót már megszüntették.
– A vezetője biztosan kiszámolta, hogy negyven kilométert spórol, ha a rakományát nem viszi el Balatonújlakig, hanem itt ereszti le. Az ügy, sajnos, annál veszélyesebb, mert a talajt alkotó dolomit repedezett kőzet és a szennylé akadálytalanul lecsurog a karsztvízig.
A környezetvédők kérdőre vonják a telepőrt, hogy miért nem jelentette az iménti szabálytalanságot, az öregember védekezően tárja szét a kezét:
– Nincs tébém!
– Miért kellene ehhez tébé? Mi köze van ennek a társadalombiztosításhoz?!
A felesége a védelmére kel:
– Cébé rádiót akart mondani, csak nincs foga, nem tudja jól kiejteni.
Hosszú út vezet be a szemétlerakó végéig, már messziről látni a keringő legyeket; a frissen kidobott szerves hulladékra gyűlnek. Amit az eső kiold ebből a szemétből, az is belekerül majd a karsztvízbe. Az autóroncsok itt már megszokott látványnak számítanak.
– Magyarországon jelenleg 3 millió gépkocsi fut az utakon. Ez az állomány már annyira elöregedett, hogy a kilencven százalékát néhány éven belül ki fogják dobni. Minden falusi szeméttelepet ellepnek majd a roncsok, a bennük levő nehézfémek veszélyességéről is beszéltünk már.
155– Mi volna a megoldás?
– Szerintem az autótulajdonosoknak mindaddig kellene fizetniük az adót, amíg nem igazolják, hogy a kocsit leadták egy bontóban, vagy más megfelelő helyen. De ha kigyönyörködte magát, akkor menjünk, mutatok valamit, úgy, ahogy megígértem. Az lesz a desszert.
Elhagyjuk a telepet, és a domboldalt borító erdő felé indulunk. Hirtelen émelyítő édeskés szag csapja meg az orromat, utoljára 1945 tavaszán éreztem ilyet, mikor elhaladtam a Kerepesi temető kerítésén átdobált elföldeletlen hullahegyek mellett. Az erdő peremét alkotó fasor mögött egy tisztás nyílik, három fedetlen rozsdás konténer áll itt. Mindegyik tartályt megtöltik a beléjük dobált dögök, már hónapok óta itt lehetnek, mert a néhai kutyákon, macskákon már oszlik a hús, a keletkező lében úgy összeértek, akár a vegyes befőtt. Elképedve nézek a kísérőmre:
– Hogy kerülhettek ezek ide, és főleg hogy maradhattak itt? Az önkormányzatban a gyepmesteri hivatal nem tud róluk?
– Kell tudnia, az sem kizárt, hogy ők gyűjtötték itt össze. A szabályok szerint el kellett volna szállítaniuk az ATEV-telepre, de túl drágának találhatták.
– Mikor fognak elkerülni innen?
– Majd ha a saját lábukon arrébb másznak – a kísérőm elégedetten figyeli elfehéredő arcomat. – Ugye mondtam, hogy ez lesz a desszert?!
(– Az ilyen szörnyűségeknek csak egyszer vettük hasznát – meséli később az egyik felügyelőség igazgatója. – Mikor pénzt akartunk kérni egy beruházásunkra, és némi ellenérzést tapasztaltunk az önkormányzat részéről, bemutattunk nekik egy filmet egy régi szovjet laktanyáról. A képen azt lehetett látni, hogy egy olajos tócsa közepén úszó disznót esznek éppen a patkányok. A hatás tökéletes volt, rögtön megszavazták a támogatást.)
Több minisztériumot is végigtelefonáltam, hogy megtudhassam, évente mennyi szennyvizet szippantanak Magyarországon, de sehol sem kaptam kielégítő választ. Az utolsó nyilvántartott adat 1990-ből származik, akkor szervezett, vagyis vállalati formában 5,4 millió köbmétert vettek át a kibocsátók156tól. Ezt az adatot nem könnyű a mai viszonyokra alkalmazni. A mennyiség egyrészt növekedhetett, hiszen azóta ezerszámra adták ki a szippantós kisiparosi engedélyeket, másrészt csökkenhetett, mert ha lassú tempóban is, de országszerte épülnek csatornák. Jobb híján maradjunk azonban az utoljára jelzett 5,4 millió köbméternél.
A szennyvíz szabályszerű, illetve illegális fogadási módjairól már ejtettünk néhány szót, további említést érdemel egy napjainkban elterjedő kísérleti megoldás, az úgynevezett barázdás szikkasztás.
A talajban benne rejlik az öntisztítás képessége, egy bizonyos fokig közömbösíti az ártalmakat, egyszerű példának tekinthetjük az istállótrágyával kikerülő baktériumokat. A szennyvizet is be tudja fogadni, ha nem folyamatos öntözéssel viszik rá, mert ez előbb-utóbb elszappanosítja a felszínt, hanem adagolva, háromévenként egyszer felszántott barázdákba juttatják be.
Kezdetben több technikai hiba is mutatkozott a kivitelben, például Nován barázda helyett egy negyven centi széles, mély árkot nyitottak a legnagyobb lejtés irányába, a szennyvíz egyszerűen lerohant az aljába, és egy kisebb tó formájában elpangott.
A dunántúli Alsópáhokon néztem meg néhány olyan táblát, ahol már előbbre tartanak a kísérletekkel. A szántásnál lassú és folyamatos eséssel mintegy 200 méter hosszú barázdákat alakítanak ki, és háromszáz milliméternyi folyadékot engednek rájuk. Ez az évente lehulló csapadéknak a felét-harmadát teszi ki, abból a talajba beszivárgó, tehát valóban hasznosuló hányadnak viszont a többszörösét.
A szippantókocsi erős sugárban bocsátja ki a tartalmát, ahol a földet éri a barázda elején, ott egy kisebb mélyedés is kialakul. A fekete lé nem tűnik el hirtelen, egy-két hét is beletelik, amíg beszivárog a talajba, a bűze messzire elhatol, röpködnek fölötte a legyek és a darazsak. Mikor végre felszikkad, egy Rába Steiger visszatemeti a barázdát, az adott évben már nem is nyúlnak hozzá, magas és sűrű gaz lepi el. A következő nyáron repce vagy nagy tömegű szudáni fű kerül ide, mindkettőt visszaszántják zöldtrágyának. A harmadik évben általában kukoricát termesztenek rajta, ezt viszont már szabályszerűen betakarítják.
– És ez a kukorica nem tartalmaz mérgeket?
157– Engedje meg, hogy egy közönséges hasonlattal éljek. Ha valaki maga felé rúg, akkor önkéntelenül is a nemi szervét fogja védeni, a kukorica is így tesz a magjával. A gyökerében vagy a szárában esetleg fellelhetők felszívott nehézfémek, de a magja az tiszta marad.
– Ez a módszer mennyi földet von ki a termelésből?
– Három hektár befogadja Alsópáhok egész szennyvizét – és ha utánagondol, ez a kivonás csak részleges és időleges, ami nem mondható el például egy szeméttelepről.
– Milyen kárpótlást kap a tulajdonos, amiért átengedi a területét?
– Készpénzben tízezer forintot, de a művelet további előnyöket is hoz neki: a földje nagy mennyiségű vizet és szerves trágyát kap, emellett megtakarítja a műtrágyát, melyet különben ki kellett volna szórnia.
Az igazi hasznot azonban a környezet élvezi. A falusi házakban éjjel 11 órakor megindultak volna a búvárszivattyúk, és kinyomták volna a szennylét az utcai árkokba, rosszabb esetben a felhagyott kutakba. Zala megyének legalább a fele veszélyeztetve van ilyen tekintetben.
Ha nincs ez a harminc barázdás szikkasztó, akkor három nagy szennyvíztisztító művet kellett volna építenünk, és még ezek sem fedték volna le az egész területet. Pénz pedig végképp nem jutott volna rá, a költségvetésből legföljebb egy-két milliót lehetett kiszakítani erre a célra, és egy sima betonrámpa, ahová a szippantókocsi beállhat, ma már 12 millióba kerül.
– Mi van akkor, ha a kibocsátott szennylé valamilyen súlyosan mérgező anyagot tartalmaz?
– Ebben a legrosszabb esetben is megmutatkozik az az előny, hogy a fertőzés csak egy kisebb, koncentráltabb területre terjed ki, az út menti árkokba kinyomva viszont az egész falut érintené. Persze észlelőkutakból követjük a folyamatot, erre azonban valójában nincs szükség, maga a talaj a legjobb jelzőrendszer, a rajta élő növények virulásával vagy pusztulásával felel, nemcsak azokra a kérdésekre, melyeket feltettünk, hanem azokra is, melyek nekünk eszünkbe sem jutottak. A budai erdők lombja hamarabb jelezte a savas esőt, mint a legjobban felszerelt laboratóriumok.
Elindulunk hazafelé, útközben gyakran látunk újonnan felhúzott falusi tornacsarnokokat.
158– Hogy lehet az, hogy ezek a csarnokok felépültek, szennyvíztisztítóra viszont nem jutott? – kérdezem.
– A falunak általában csak egy-egy nagy beruházásra tellett a pénzéből.
– És miért a tornacsarnokok mellett döntöttek?
– Mert a tanácselnökök, illetve később a polgármesterek többsége a pedagógusok közül került ki.
A fenti tapasztalatok nagy részét a nyugat-magyarországi régióban szereztem, a teljesebb kép kedvéért Békés megyében is tettem egy körutat.
Gyulavári község gyakorlatilag már egy beépült Gyulával, a városi 4-es busz jár ki ide. A román határ szélén fekszik, erre vonul Nagylak felé a kilépő kamionsor, a vendéglőkön „Kebab” felirat csábítja a török sofőröket.
Megbámulom a gyulai börtönből kiszállított rabokat, amint a nyári melegben ráérősen kaszálgatják a köztereket, aztán egy „Szemetet lerakni tilos” táblánál elfordulunk balra, a tábla maga is alig áll ki a szemétből.
Az úgynevezett lokalizációs töltés környékén járunk, mely a Románia felől érkező vizeket fogja meg. A terület a közvetlen határsávba esik, túloldalt alig 200 méterre egy megfigyelőtorony emelkedik, szinte magamon érzem a román katona tekintetét.
A gát egykori agyaggödre helyén egy vad szeméttelep alakult ki, melyet félig-meddig hivatalosan is tudomásul vettek, időnként kijárt ide egy dózer, és a szeméthalmokat kétoldalt bedúrta a mocsárba. Mostanára ez a szolgáltatás megszűnt, senki sem volt hajlandó kifizetni az 1200 forintos órabért a munkagép tulajdonosának. A szél felkapja a műanyag zacskókat, és besodorja a „senki földjére”, és a most már magántulajdonba tartozó lucernásokra.
Itt is felveszem a szokásos leltárt, megtalálom az obligát kocsironcsokat, a törött betonoszlopokat. A veszélyes hulladék kísérőm becslése szerint két százalékot tehet ki: szárazelemek, gyógyszerek, festékesdobozok adják ki ezt a mennyiséget.
A szemétösszetétel igen szegényesnek tűnik, eszembe jut a 159régi mondás: amelyik kabátot Dunántúlon eldobnak, azt a Tiszántúlon még hordják. Sárral megtöltött ceglédi kannát, vissza nem váltható unikumos üveget, pettyesen szennyezett matracot látok, egy levált orrú cipő kiáll a földből.
A lomtalanítások során kikerült papírokkal a falusi élet különféle időrétegei rakódnak le egymás mellett. Az 1924-ben született Pilrót István konfirmációs emléklapja békén megfér Szigeti Zsuzsanna 6/a osztályú tanuló oroszfüzetével. Cipőm orrával egy dolgozathoz lapozok benne: „Vcsera bil Leninu gyeny rozsgyenija”, a tanár a „Leninu”-t aláhúzta mint hibás nyelvtani formát. A régi „Kincses Kalendáriumok” összekeverednek a „Kiskegyed” példányaival, a tarokk-kártyalapok egy törött Rubik-kockával.
Feltűnően sok a rothadt gyümölcs és a kerti gaz, a helyi önkormányzat egyik hozzánk csatlakozó tagja elmondja, hogy a közeli fóliás termelők rakják le.
– Paprikát, paradicsomot, uborkát nevelnek, behordják a városba, ami nem fogy el, ide kerül. Ócska kazánokban tüzelnek szénnel, három nagy kémény is ontja a füstöt, a salakot szétszórják, hazavágják vele a szomszédos kertekben a növényeket. Évi átlagban megkeresik a 2-3 millió forintot, ezt letagadják 700 ezerre, ami már adómentes jövedelemnek számít náluk, és szemétpénzt sem hajlandók fizetni.
– A falu nem tud hatni rájuk?
– Ez a falu? – kérdez vissza a tisztségviselő. – Itt már nincs morál. 12-13 éves gyerekek alkoholt isznak a diszkóban, hazafelé meg kitördelik azokat a csemetéket, melyekkel az akácfákat akartuk lecserélni. A hatóságokra sem számíthatunk, hatezer főre jut egy rendőr.
Pusztuló erdőkön át vezet tovább az utunk, két és fél ezer hektárt rágott itt tarra a gyapjas pille. Régebben ez a kártevő inkább a bokrokon tanyázott, de mikor azokat kivágták, felment a fákra. A fák ellenálló képessége amúgy is meggyengült, a talajjavítónak szánt munkák során elfutott a víz alóluk, kiszáradtak.
Az erdőből kiérve füstöt látunk felszállni, a kocsi lefékez. Egy kisgazda állt be Fiat Ritmójával az újonnan szerzett földjére, és szalmát éget. A lángokat távol tartja a kocsijától, a föld végében álló eperfát nyaldossák körül, bele-belekapnak a kérgébe.
160– Még a téesz hagyta itt ezeket a bálákat, nem tudok mit kezdeni velük.
– És az eperfával mi lesz?
– Úgyis ki akartam vágni, kukoricát ültetek, csak útban van.
A gazda megússza egy figyelmeztetéssel, és ígéretet tétetnek vele, hogy jövőre nem éget majd, de a környezetvédők háborogva szállnak be a kocsiba:
– Ez az ember nem paraszt, mert a paraszt nem vágja ki az egyetlen fáját, amelynek az árnyékába odaülhet.
Doboz alatt egy 18-20 hektáros, 3-4 méter mély gödör tátong, annak idején a Vízügy innen emelte ki az agyagot a híd építési munkálataihoz, most a városi szeméttel töltik fel. A gödör egyik sarkában egy betonállást alakítottak ki, innen ürítik le terhüket a szippantókocsik: napi ötven köbméterre rúgó lakossági szennyvizet és az állattartásból származó híg trágyát. A kibocsátás nyomán sűrű állagú, kátrányos felületű tó alakult ki az erdő közvetlen szomszédságában. A szolgáltatás jó üzletnek számít, egy-egy szippantásért 500 forintot számítanak fel a lakosságnak, ha értesüléseink pontosak, az önkormányzat – dolgozói révén – nyolcvanszázalékos részesedéshez jutott ebben a kft.-ben.
Jöttünk hírére kiérkezik a helyszínre egy fiatal, szemüveges önkormányzati tisztviselő, tagadja, hogy a szippantásból komolyabb bevétel származna, sőt inkább az általános pénzszűkére panaszkodik:
– Ipar nem települt hozzánk, a munkanélküliség az országos átlag kétszeresét teszi ki, a 4800 fős településre összesen 110 millió forint jut, ebből nem tudjuk rendben tartani ezt a lerakót.
A környezetvédők legyintenek:
– Amit az önkormányzatok igazán akarnak, arra mindig tudnak pénzt szerezni.
– Szerintem nincs is túl nagy baj, ha így zöldellnek a növények a környéken.
– Csak épp az emberek halnak majd meg.
A telep nincs bekerítve, a szennyeződés az erdő felé terjed, a szemét sok helyen füstölögve ég. Borzongva figyelem, hogy a madarak és a patkányok bontják a szemközti domboldalt.
– Akkor talán mehetünk is – mondják a társaim.
A szomszédos városban, Sarkadon udvariasan, de nem minden fenntartás nélkül fogadnak minket. Azt feltételezik, hogy 161egy leleplező riportot kívánunk készíteni a szeméttelepről, és ezzel befolyásolnánk a következő polgármester-választás esélyeit. Félelmeiket nem volna taktikus eloszlatni.
– Van okuk tartani ettől?
– Sajnos, igen, az elmúlt négy év alatt nem tudtunk eleget tenni a környezetvédelemért. Sarkadon és a két társközségben, Sarkadkeresztúron és Méhkeréken 11 ezer ember él, ennek 20-22 százaléka munkanélküli, és 400 millió forintból kellene megoldanunk a feladatainkat.
A legtöbb gondot a városon átfolyó Gyepes-csatorna okozta – egy magyar–román vízügyi villongás áldozata lett. Válaszlépésként a gyulavári lokalizációs gát kialakítására a románok bosszúból átvágtak minden patakmedret a területükön átfolyó Sebes- és Fekete-Körös szakaszok között, ezzel elzárták a Gyepes utánpótlását. A magyar fél mesterséges úton vezetett be hárommillió köbméter vizet a mederbe, de a Gyepes ettől sem vált élő folyóvá, csak a belehulló csapadék táplálja, és most is vastag rétegben borítja a békalencse.
A sarkadi szeméttelep elhelyezésének szabálytalanságairól külön tanulmányt lehetne írni. Nem tartották meg az előírt egy kilométeres védőtávolságot, a legközelebbi lakóházak alig háromszáz méterre állnak. Maga a telep vízre, az egykori Atali-tóra települt, a mocsaras talajból most is nád és sás nő ki.
– Ama ritka esetek egyikével állunk szemben, mikor a környezetvédelemnek törvényi alapja lehetett volna a közbelépésre – mondja F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő. – A szemétlerakók helyét és lerakási módját az önkormányzatok a saját hatáskörükben dönthetik el, de az 1976. évi II. törvény 17. paragrafusa az adott szituációban feljogosítana az intézkedésre – F. idézi a törvényhelyet:
„l. Tilos a vizek fertőzése és káros szennyezése.
2. Bármilyen halmazállapotú anyagot a vízben vagy a vízen szállítani, a víz közelében tárolni, kezelni vagy felhasználni, a vízbe juttatni csak a víz fertőzését vagy káros szennyezését kizáró intézkedések megtétele mellett szabad.”
Kísérőim nem éltek ezzel a lehetőséggel, azt is tudomásul vették, hogy a szennyeződés a szomszédos, már lezárt zsidó temetőre is átterjedt.
Az önkormányzat többször is megpróbálkozott a telep bekerítésével, de a lerakott oszlopokat mindig ellopták, így most is 162bárki tetszése szerint járhat ki-be. A szél is szabadon hordja a szemetet, a tulajdonosok már felhagytak a szomszédos földek művelésével.
A délutáni órákban néhány cigány nagycsalád guberál a halmok között. Egy bermudasortot viselő férfi fémbottal kotorja a szemetet, a nadrág viseltes volta arra vall, hogy azt is a telepen találhatta. Szóba elegyedünk: jelenleg munkanélküli, 16 év után bocsátották el a Barneváltól. A kislánya rágógumit tologat a fogai között, örvendezve emel ki egy babát a hulladékból.
– Mit tetszik gyűjteni? – kérdezem egy öregasszonytól.
– Egy kis kenyérhéjat, egy kis alumíniumot, most jó ára van, huszonkét forintot adnak kilójáért. Meg zsákokért is kijövök, hagymát szoktam válogatni, legyen mibe raknom.
– Papírt nem szednek?
– Azt most nem veszi át a MÉH.
A halmok között itt is fekete foltok látszanak.
– Most már két hónapja, hogy minden héten tűz keletkezik, itt égetik le a kábelekről a műanyag bevonatot – magyarázza az önkormányzati hivatalnok.
A nagycsalád felpakolja zsákmányát a kerékpárok nyergébe, és elvonul, még egyszer körülnézek:
– Valami szokatlan tárgyat találtak már ezen a telepen?
– Egyszer egy hulla került elő. Rostás „Csóka” ölte meg a barátját, a bíróságon tagadta az ügyet, de a börtönben elmondta egy „vamzer”-nak, hogy a holttestet itt dugta el a szemét alá. Tíz rendőr kotorta a halmokat.
Búcsúzóul még megígértetik velem, hogy egy riport erejéig sem avatkozom bele a sarkadi polgármester-választás küzdelmeibe, aztán elengednek minket. A város határában egy népies szellemben fogant különös udvarház emelkedik a pusztaság közepén. Azt mondják, hogy egy Amerikából hazatelepült ember akart itt felépíteni egy hagyományokat követő, igazi magyar falut, de erejéből csak erre az egy házra futotta, ez is elhagyatott, falai lassan megbomlanak.
A következő helység, Újkígyós mindig is kiemelkedett a földrajzi környezetéből. Féja Géza feljegyzései szerint a XIX. század elején alapította Wenckheim József gróf, aki szegedi dohánykertészeket hozatott ide talajjavítási munkákra. A szegedi dohányosok három vármegye területén végeztek talajme163liorizációt, Újkígyóson is kiváló termőföldeket alakítottak ki a vizenyős legelőkből.
Talán az akkor szerzett előny szolgált alapul ahhoz, hogy a falu később a magyar nagyüzemi állattenyésztés egyik bástyája legyen. Húsüzemek és egyéb ipari létesítmények alakultak ki, az 5800 lelket számláló Újkígyós annyi szennyvizet bocsátott ki, mint egy 40 ezer lakosú város. Már csak termelési szempontból is mindvégig komolyan kellett venniük a környezetvédelem ügyét.
A városi szemétlerakót körbekerítették – az ember eltűnődik, hogy itt miért nem lopták el az oszlopokat, úgy, mint Sarkadon –, a bejáratnál egy rúdra fehér játék mackót raktak ki – feltehetőleg ezt is itt találták.
A szilárdhulladék-lerakót alagcsövezték, és egy megfigyelőkutat is kialakítottak. A guberálók biztonságosabban merészkednek be a halmok közé, valaki épp egy köteg horganycsatornát hoz ki a vállán. Kerékpáros fiúk érkeznek, nem szedegetnek, hanem kavicsokkal célba dobálnak a szemétben feltűnő gumiabroncsokra – ez is része lehet a falubeli kulturális foglalatosságoknak.
Két-három helyen itt is lángol a hulladék, az égő műanyagból orrfacsaró gázok szállnak fel.
– Ki gyújtogat? – kérdezem az őrt.
– Jobbára az, aki nem szeretné, ha valamit megtalálnának a szemétjében.
– Akkor miért dobja oda?
– Látja, ez jó kérdés. Lehet, hogy a saját kertjében nem akar füstöt.
A hígtrágyának és a húsfeldolgozó üzemek iszapjának kazettás szennyvíztárolót alakítottak ki.
– A hígtrágyát nem volna érdemes kivinni a földekre?
– Sokba kerül a kezelése, az üzemek vissza is térnek az almos tartásra. Kényelmes dolog slaggal leveretni a trágyát, de nem éri meg, az állatok is reumát kaptak a hideg víztől.
A kazetta bizonyára megfelel az előírásoknak, de higiéniája nem hasonlítható össze egy fedett üzemével. Fecskék szállnak el a víz fölött, a part menti nádasban költenek. Egy kövér patkány szalad végig előttünk a gáton, összerázkódom, az őr vállat von:
164– Nem tudunk mit kezdeni velük. Egy atomtámadás után csak a patkányok maradnának meg, és a galagonyabokrok.
A szemetet ingyen fogadják be a telepen, a lakosokat csak a szállítás terheli. Egy család épp most szedi ki edényeit a Wartburgból.
– Miért nem tudják legalább ugyanígy csinálni Sarkadon vagy Dobozon?! – kérdezem.
165A távozó szovjet csapatok összesen 60,1 milliárdnyi kárt hagytak maguk után Magyarország területén. Közelebbről tekintve a talajban és a felszín alatti vizekben okozott szennyeződések mutatkoznak a legsúlyosabbnak.
160 szovjet helyőrség épült ki az országban 360 teleppel, minden tizedik magyar faluban lehetett találni egyet, de katonai fontosságban és az okozott kár tekintetében kevés mérhető a sármelléki repülőtérhez. A becslések szerint itt 300 000 köbméter különféle szénhidrogén került a földbe, a tervezők több mint 66 millióban állapították meg a helyrehozás költségeit.
Hat-nyolc hektárnyi területen következett be súlyos kerozinszennyeződés, elsősorban a töltőhelyek és az üzemanyagtartályok környékén. Amennyire utólag meg lehet állapítani, a hanyag kezelés, az alacsony műszaki színvonal mellett legendába illő gondatlanságok is hozzájárultak a helyzet kialakulásához.
– Én szolgálati ügyekben bejártam a repülőtérre – mondja a kísérőm –, egyszer közelebbről is megnéztem egy földdel letakart üzemanyagtartályt, csodálkozva láttam, hogy egy vastag cső áll ki az oldalából. Sokáig nem értettem, mire való, azt hittem, valami élenjáró szovjet patent, csak később magyarázták el a célját. Naponta érkeztek a központi raktárakból tankkocsik, melyeknek okvetlenül le kellett adniuk öt-hat köbméternyi szállítmányukat. Ha az anyag nem fért bele a tárolóba, akkor lépett működésbe az általam látott cső, túlfolyóként szolgált, a „felesleg”-et egyszerűen kibocsátotta a földre. Ugyanez a technika érvényesült a repülőgépek feltöltésénél is, a kezelő katona csak akkor zárta el a csapot, mikor a kerozin már vastag sugárban ömlött kifelé a tartályból. Az utolsó időben, mikor a kivonulás már biztosnak látszott, a katonák kéz alatt eladogatták a kisebb-nagyobb tartályokat a környéken háztartási tüze166lőolaj-tárolónak, a benne levő kerozinra kevés vevő akadt, így az is a földbe került.
A szennyeződés leszivárgott a mélybe, és a talaj vízszintje fölött egy lencsében gyűlt össze. Ez a készlet a Kis-Balaton felé tartott, ha átcsúszik a sármelléki út alatt, a talajvíz ellenállás nélkül bevitte volna a Kis-Balatonba, innen már egyenes út vezetne a Balatonig, filmszerű rétegben szétterült volna a tó felszínén. A folyamat gyors ütemben zajlott volna le, a védett oldalon levő kutakban már megjelentek a szennyeződés első nyomai.
Gondot okozott, hogy kire bízzák a mentesítés munkáját. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy ha egy budapesti kft.-t kérnek fel, a munka tíz kézen vándorol keresztül, mindegyik rárakja a maga hasznát, végül egy csak formálisan létező, hatodik emeleti fürdőszobában működő cég kapja meg a feladatot. Az ilyen cégek többnyire megbízhatatlan partnerek, bármikor el tudnak tűnni a magyar jog dzsungelében, célszerűbbnek látszott egy helybeli, a bajok esetén felelősségre vonható vállalathoz fordulni. A környezetvédelmi felügyelőség régi kipróbált társát, a zalaszentmihályi Hydroterrát választotta.
A zalaszentmihályi iroda falán két térkép is lóg, az egyiken zöld, a másikon fehér folt jelzi a sármelléki repülőtér helyét.
– 1957 elején telepedett le itt egy szovjet vadászrepülőezred, a pápai repülőteret cserélték fel a felkelés idején megbízhatatlannak bizonyult magyar légierővel. A döntésben bizonyára közrejátszott, hogy így közelebb kerültek a nyugati határhoz. A környék helyszínrajza mindvégig a legszigorúbb hadititoknak számított. Már az enyhülés éveiben történt, hogy szerettünk volna pontosabb ismereteket szerezni a vidékről, Bécsben vettünk légi felvételeket Sármellékről – mert persze a nyugatiak készítettek ilyet, szinte még a legyeket is lehetett látni a repülőgépek szárnyain. Ahogy beérkeztek a fotók, az elhárítás azonnal elkobozta őket azzal az indoklással, hogy az ország védelmi érdekeit veszélyezteti. Én fel sem tudtam fogni, mire gondolnak, azt feltételezték, hogy olyan titkokat adunk el az imperialistáknak, melyeket tőlük vásároltunk?!
A mérnök térkép helyett egy vázlaton mutatja a munkák menetét:
167– A felszíni szennyeződésnek megfelelően alakultak ki a mélybeli fertőzés körvonalai. Fúrásokkal körülhatároltunk egy 800 méter hosszú, 6-7 méter mélységben húzódó szénhidrogénfoltot, ez a készlet ezer tonnát, több mint egymillió litert tett ki. A töménységére jellemző, hogy a kiemelt kerozint még az esőben is meg lehetett gyújtani, később Almásfüzitőn is elégették ezt az anyagot.
Nyolcméteres mélységbe lehatolva bentonit résfalakat építettünk ki, ezek gátszerűen körülzárták a szennyeződést. A lencse középpontjában egy kutat fúrtunk le, innen Y alakban dréncsöveket raktunk le, a feltóduló vízzel együtt leszedtük a kerozint. A kisebb foltokat mellékkutakkal tisztítottuk meg.
– Most is folynak a munkák?
– Idén újra fölözzük a vizet, de ezt talán jobb volna a helyszínen megnézni.
Útközben mutatják a repülőtér leszállópályájának bevezető lámpáit a kukoricásban, a külső tiszti lakótelep épületeit – bejárati falukat konyhai vízcsapokba ültetett virágok díszítik.
Az egykori szovjet repülőtér bejáratában egy angol nyelvű táblát raktak ki: „Welcome to Balaton Airport”, a terület egy részén most is működik egy kisebb repülőtársaság, abban maradunk, hogy majd később nézünk be hozzájuk, a térség belseje felé indulunk.
Megdöbbentenek a kitárulkozó méretek, kocsink tíz-tizenöt percig fut körben a gaztengerből alig kilátszó töredezett betonlapokon, a terület több mint 470 hektárt tesz ki.
A vadászrepülő-ezred formációjában háromszor 14 gép állomásozott itt, ezt egészítette ki a változó létszámú tartalék, a bevethető repülők száma a hatvanat is elérhette. Az állományt számtalan üzemanyag-tároló és 43 bunker szolgálta ki. Most bárhogy is figyelek, nem észlelek semmiféle mozgást a környéken.
– Mikor a szovjet katonák elmentek, egy őrző-védő társaság vette át a felügyeletet. Ennek az örve alatt számtalan félig vagy egészen illegális vállalkozás települt ide, és működött háborítatlanul sokáig, ezen a hatalmas területen lehetetlen volt rendszeres és átfogó ellenőrzéseket tartani. Az egyik tárolóban olajat szőkítettek, a tartálykocsik a repülőtér egykori iparvágányán vesztegeltek.
– Ez nem tűnt fel a vámosoknak?
168– Ha egy szállítmány átlépi az országhatárt, az ottani vámhivatal nem minősíti, csak rögzíti a belépés tényét, az árut az ország belsejében kell levámoltatni. A megrendelőnek viszont módjában áll az eredeti rendeltetési helyet megváltoztatni, és máshová irányítani a szállítmányt, akár több alkalommal is, így előfordulnak olyan esetek, hogy egy-egy vagon vagy tartálykocsi három évig elbolyong az országban minden vámvisszajelzés nélkül. Végül is egy lakossági bejelentés nyomán a rendőrség buktatta le az olajszőkítőket. De tároltak bunkerekben szenet is, olyan szakszerűtlenül, hogy öngyulladással lángra lobbant, leégett a padlóba beépített gerenda, de még az ajtó szerkezete is.
Belépünk egy elhagyatott bunkerbe, egy felriadt bagoly menekül ki előlünk. Megbámulom a két kapuszárnyat, egyenként 10 tonna súlyúak, a vázuk húszas acéllemezekből készült, a belsejét sóderrel töltötték meg. A kapusínek középről a fal felé lejtenek, így a nyitás automatikusan történt, a zárást egy csörlős motor végezte teherautó segítségével.
– A hatnapos közel-keleti háború után építették őket, mikor az izraeli légierő már a küzdelem első óráiban a repülőtér betonján semmisítette meg az egyiptomi gépeket – a szovjetek ezekkel a bunkerekkel akarták megóvni a maguk repülőit. A MIG–23-asok a bunkerekben tankolhattak, innen gurultak ki, és szinte már a kapuból felszállhattak. Alig néhány évvel később azonban ezek a fedezékek elvesztették a hatékonyságukat, mert az új lézervezérlésű bombák hat méter vastag takarást is könnyűszerrel átfúrtak.
Mintha egy barlangba léptem volna be, egy 12 méter hosszú, 17 méter szárnyfesztávolságú gép kényelmesen elfért benne. A falon még ott maradtak a cirill feliratok, kibetűzök és lefordítok egyet-kettőt: biztonsági előírások, üzemanyag-töltési szabályok, repülési koordináták Budapest, Szolnok, Bratislava felé.
– Mire lehetne használni ezeket a bunkereket?
– Semmire, ki kellene adni NATO-támaszpontnak.
A környezetvédelmi felügyelő közbeszól:
– Ezek a bunkerek sugárzás- és földrengésbiztosak, veszélyes hulladékot lehetne pakolni bele, bebetonozni a tárolóhordókat, aztán lezárni az egészet, mint egy szarkofágot. Olcsóbb volna, mint Aszódra elszállítani.
169A különös ötleten morfondírozva tovább sétálunk. A közelben néhány egykori vállalkozás nyomait látjuk: „Bunker büfé. Sör 44 forint”. Egy barnuló deszkarakás egy felhagyott asztalosüzemre emlékeztet, abban a reményben települt ide, hogy ezen a helyen nem kell majd kikérniük a különféle hatósági és biztonsági engedélyeket. A rendőrök mikor felfedezték őket, csak a fejüket csóválták:
– Uraim, mit képzeltek maguk? Itt légi forgalom zajlik, és egy csővel le lehet szedni egy repülőgépet.
– Úgy gondolják, hogy itt is bekövetkezhetnek merényletek? – kérdezem megdöbbenve.
– Már volt is rá példa. 1994 februárjában az „Ural” orosz légitársaság lerakott Sármelléken egy IL–76-ost, fuvart kerestek rá, de hajlandók lettek volna el is adni a gépet. Újszerű állapotban volt, 26 repült órát teljesített, 20 tonnát volt képes a levegőbe emelni – mi nem rendelkezünk hasonló szállítógépekkel. Egy Angliában élő szíriai férfi alkudozott rá, azt ígérte, hogy legközelebb már pénzzel jön vissza, de nem jelentkezett többé. A gép továbbra is itt állomásozott, 3-4 fős műszaki személyzet maradt itt vele. 1994. március negyedikén távirányítással valaki felrobbantotta a hármas hajtóművet, máig sem tudjuk, hogy ki tette, feltehetőleg a konkurencia. Aztán valahogy helyrehozták az IL–76-ost, és hazavitték.
Elérünk a szénhidrogén-szennyeződést leszívó kutakhoz. A szivattyúk most is köpik fel a dréncsövekből áradó vizet, három kerek tartályba ömlik sűrű habzással, majd túlfolyik a peremen, és eltűnik a gaztengerben. Felületén szivárványszerű hártya mutatkozik, minél vékonyabb a filmréteg, annál színesebb. A víz már alig egy-két milligramm kerozint tartalmaz literenként, ez alul marad a tűrési határon, a petróleumszag mégis ellepi a környéket.
– Egy ideig még újra és újra át kell levegőztetni a talajt. Olyan tízmilliós költséggel jár.
– Más szennyeződés nem maradt a repülőtéren?
– A katonák a kerítés tövébe ásták el a szilárd szemetet, de egy részét kihordták a környékbeli erdőkbe, háromszor is össze kellett szednünk utánuk. Kértem a parancsnok segítségét, ő ki is 170adott egy utasítást, hogy aki hulladékot mer lerakni, azt az őrség lője agyon.
– Komolyan gondolta?
– Attól félek, hogy igen, nem volt egy vicces gyerek.
Egy drótkerítésen túl blokkházak emelkednek, az egykori belső katonai lakótelep, két-háromezer ember élt itt. A kolónia központi fűtéssel, saját vízhálózattal, két-háromszoros biztosítású energiarendszerrel volt ellátva. A kivonulás után a lakásokat eladásra kínálták négy-ötszázezer forintos áron, de vevők nem jelentkeztek. Az eltelt három év alatt minden berendezés szétfagyott bennük, a kevés használható maradékot pedig szétlopták.
A környékbeliek még sokszor és nosztalgiával emlegetik az oroszokat, mert Sármellék vidékén komoly foglalkozási ágazatnak számított a velük folytatott kereskedelem. Üzemanyagon kívül televíziókat, szerszámgépeket lehetett vásárolni tőlük, de rendelésre rövid időn belül más árukat is beszereztek, mint mondani szokás: Jézuskától–géppuskáig. Egy cigány kereskedő egy leselejtezett repülőgépet vett tőlük, szétbontotta, kiszedte belőle az értékesíthető fémeket, a hulladékot pedig szanaszét hagyta. Üzleti erkölcseik fokozatosan leromlottak, egyes szovjet katonák felderítették a vevők lakhelyét és éjszaka visszalopták tőlük az árut.
A katonacsaládok hazaszállítható értékekbe forgatták vissza a keresett pénzt. Szovjet gyártmányú használt kocsikat vásároltak, melyeket vámmentesen engedtek át a határon és vastag szőnyegeket – én is jártam olyan lakásban, ahol nem csak a padlót, de a falakat is beborították velük, valószínűleg ezeket is hazavitték.
A kör végére értünk, búcsúzóban benézünk a Balaton Airport épületébe. A parancsnok, illetve igazgató valaha a leningrádi hadi akadémián tanult, később itthon a harci repülőknél szolgált, napjainkra szolid menedzserré változott. Felsorol néhány forgalmi adatot:
– A repülőtér az elmúlt évben 193 gépet fogadott, mintegy 8000 utassal. Érkeztek osztrák és svájci magángépek, melyek baráti társaságokat hoztak egy-egy születésnap magyarországi megünneplésére, és jöttek charter járatok Tyumenből az orosz 171olajarisztokrácia tagjaival, autóbusszal vitték tovább őket két-három hetes hévízi gyógyüdülésre. Ezek az oroszok anyagilag is a kiváltságos réteghez tartoznak, vaskos dollárkötegeket pörgettek elő a zsebükből, vennének nálunk tévéket, háztartási gépeket, bundákat, de sokáig nem volt módjuk rá, mert a repülőteret ideiglenes határátkelőhelynek minősítették. Rengeteg megkötéssel járt a forgalom: ha egy gép le akart szállni, azt nekünk 48 órával korábban jelentenünk kellett, hat faxot kellett váltanunk a rendőrökkel, határőrökkel, vámosokkal. Végül is meg tudtuk szervezni az árusítást, de háromezer forintos óradíjakat kellett fizetnünk a hatóságok kiküldötteinek, egy-egy gép kezelése 12 ezer forintba került. Grazban ezt néhány száz schillingből meg lehet oldani.
– Igen, így megy ez! – hagyja rá a környezetvédő szakember. – A szentgotthárdi Opel gyár vámszabad területéről nem engedték kihozni az üres festékes dobozokat vámellenőrzés nélkül, pedig a festék gyakorlatilag végig Magyarország területén maradt.
– És mik a távlatok? Milyen állapotban van a repülőtér? – kérdezem az igazgatót.
– A kifutópálya jónak mondható, a vízelvezetése kielégítő, a szilárdsági koefficiens, mellyel a terhelhetőséget mérik, azt mutatja, hogy a legnagyobb gépek fogadására is alkalmas. Az építők annak idején szokatlanul jó munkát végeztek, A méretek is megfelelők: hatvan méter széles, két és fél kilométer hosszú, a legszigorúbb európai szabványok szerint is legfeljebb ötszáz méterrel kellene megnövelni.
Néhány amerikai és osztrák cég már évekkel ezelőtt érdeklődött a repülőtér iránt, szándéknyilatkozatot írtak alá, hajlandók lettek volna letenni 2,5 milliárdos garanciát, de a magyar hatóságok nem foglalkoztak az ajánlatukkal. Feltételezem, hogy az illetékeseket döntésükben katonapolitikai szempontok vezérelték, a kibontakozó délszláv válság miatt tartalék repülőtérnek szánták. Most újra elindultak a kísérletezések, az osztrákok azért is erőltetik az ügyet, mert Schwechatnak nincs megfelelő kitérő repülőtere.
– Úgy tudom, Pozsony mellett már kialakítottak egyet.
– Azóta már fel is hagytak vele, mert azt a repülőteret is a bécsivel azonos meteorológiai helyzet jellemezte, itt viszont a sokéves statisztikák szerint éppen ellentétesek az időjárási kö172rülmények. A dolgok azonban roppant lassan haladnak, egyelőre még helyrajzi száma sincs a repülőtérnek, vagyis gyakorlatilag nincs telekkönyvezve. Egy részvénytársaság megalakításához véghez kellene vinni a privatizálást is. Az állam egymilliárdos vételárat kér az önkormányzattól azért a területért, melyet annak idején ingyen vett el tőle. A tervek szerint 51 százalék maradna magyar tulajdonban, mindenekelőtt az üzemi terület, ezen túl üzleteket, szállodát, kiszolgáló létesítményeket építhetnének a vállalkozók. Még a bunkereket is hasznosítani lehetne, ha behúzzuk az ajtókat, bent legfeljebb 15 fokot mutat a hőmérő, zöldséget, gyümölcsöt tárolhatnának benne.
Nagyjából kialakult egy távlati ütemterv. Még 1994 szeptemberében meg kellene tárgyalni a tulajdoni szerződést, a jövő év elejére pedig fel lehetne szerelni a legszükségesebb technikát, mert a jelenlegi berendezés ködben használhatatlan; a szovjetek leszerelték és elvitték a műszereket. Az ügyeletes „piramis techniká”-val dolgozik, akkor adja ki a leszállási engedélyt, ha látja szemben az ide öt kilométerre fekvő dombot. Ötmilliárd forintból meg lehetne építeni a pályát, 1996-ra elérhetnénk a teljes készültségi szintet.
– Milyen esélyeket lát erre?
– Nagyon jókat, egy a tízhez merném fogadni.
Indulunk tovább, a környezetvédelmi felügyelőség igazgatója meg akarja mutatni Sármellék kiegészítő létesítményét, az andráshidai helikopter-repülőteret is. Alig néhány kilométert teszünk meg, mikor a kocsiban megszólal a telefon, egy adminisztrátornő jelentkezik, beolvas egy a minisztériumból frissen érkezett faxot. A felsőbbség értesítést küldött, hogy a kötelező állami takarékoskodás hatálya kiterjed a tizenkét környezetvédelmi felügyelőségre is, gyakorlatilag minden fejlesztést leállítanak és többek között a rehabilitációs munkákat is a volt szovjet katonai létesítményeken. Az igazgató elkeseredetten nyugtázza az értesítést:
– Nem tudom, hogy megy tovább a verkli. A bértábla tételeinek eddig is csak a 65 százalékát tudtuk kifizetni a dolgozóinknak, a tizenhat kocsiból csak kettőhöz tartunk sofőrt, az embereink maguk hajtják külön térítés nélkül. A labor dolgozói azt akarták, hogy a munkahelyük úgynevezett akkreditált labo173ratórium legyen, melynek méréseit a hatóságok felülvizsgálat nélkül hitelesnek fogadják el, a minősítés költségeit csak úgy tudtuk fedezni, hogy lemondtak kéthavi ebédpénzükről. Attól félek, hogy most már a munkánk is lehetetlenné válik. Ha most már a közlekedésre se jut pénz, a privatizációknál nem tudunk kimenni a helyszínre, hogy felmérjük, milyen kötelezettségek terhelik az eladót. Itt van például a sármelléki repülőtér ügye, ha nem kapjuk meg a tízmillió forintot az utófelmérésekre, akkor az állam sem kérheti a területért az eredeti egymilliárd forintos vételárat, mert a vevők joggal mondhatják, hogy ha nem vállalunk garanciát, biztos azért nem tesszük, mert különféle környezeti szennyeződéseket hagyunk magunk után. Tízmilliót megtakarítunk és legalább kétszázmilliót vesztünk majd, ezen is csak a külföldiek keresnek.
(Számos példát lehetne felsorolni, hogy milyen veszteségek érték az országot hasonló jellegű privatizációs hibák következtében. E helyt csak az egykori Lehel Hűtőgépgyár esetét kívánjuk megemlíteni.
A jászberényi üzemért a svéd Electrolux cég jelentkezett vevőként. A 4,5 milliárd forintos vételárból 40%-ot, 1,78 milliárdot kifizetett, a további 60%-ot visszatartotta – fedezetként a felbukkanó környezeti károk helyrehozatalára.
Állítólag tíz vad szemétlerakót találtak az üzem területén, felszámolásukra 1995 februárjáig már elköltötték a visszatartott 2,67 milliárdot. A rehabilitációt ezzel még nem tekintik befejezettnek, a hírek szerint további támogatásért jelentkeznek a magyar államnál. Kétséges, hogy igényeiket ki lehet-e majd elégíteni a befizetett 1,78 milliárdból. Könnyen előfordulhat, hogy a svéd cég ingyen, sőt busás haszonnal jut majd egy magyar tekintetben korszerűnek mondható üzem birtokába. Azt már csak mellékesen említjük meg, hogy ezzel az adásvételi ügylettel sikerült kiiktatniuk a piacról az egyik komoly konkurensüket is, az egykori Lehel Hűtőgépgyárat.
Általánosságban szólva a magyar környezetvédelmi szakembereknek az a véleménye, hogy a külföldi vevők gondosan felderítik a hasonló eshetőségeket, és a végletekig kihasználják. A privatizációs tárgyalásokra pontos és részletekbe menő felmérésekkel érkeznek. A Magyarországon tevékenykedő szakértőik jelentős része valójában ipari kémnek tekinthető. M. Gy.)
Andráshidánál az igazgató jobbra fordítja a kormányt, né174hány száz métert haladunk egy mellékúton, aztán lefékez a kocsi. A helikopter-repülőtér tövében Zalaegerszeg vízbázisának, az apátfalvi kutaknak közvetlen közelében egy illegális szeméttelep éktelenkedik. A partról lebámulunk: alul egy gödörben zöldes kis tóban gyűlt össze a szippantott szennyvíz, a tóból háztartási szeméttel töltött zsákok és felismerhetetlen márkájú autóroncsok állnak ki. Oldalt lánggal ég a szemét, a forróságban a tűz könnyen átterjedhet a környező rétekre is. Az igazgató már szokva lehet a hasonló látványokhoz, néhány felvételt készít, dátumot is jelző gépével, majd holnap kiadja az ügyet az illetékes felügyelőnek. Int az egykori szovjet tiszti lakóház felé:
– Itt az épület mellett egy derítő fogadta be a szennyvizet, mikor az megtelt, nem ástak újat, hanem a pincében elvágták az ejtőcsövet és egyszerűen rázárták a páncélajtót. A szar így lepotyogott a pincébe és ott halmozódott egyre magasabbra, mikor az oroszok elmentek, a szintje már ötven centire megközelítette a mennyezetet. Na, de menjünk, mára talán eleget láttunk.
Összehasonlításképpen Debrecenben is meg akartam nézni a volt szovjet katonai repülőteret. A Tiszántúli Környezetvédelmi Felügyelőség két „talajos”-a kísért ki a helyszínre, csatlakozott hozzánk egy nyugdíjba vonult szakember is, a terület régi ismerője.
– Az összes szovjet létesítmény közül a debreceni volt a legszennyezettebb; hogy számokat említsek, a mérések szerint a II. üzemanyag-tárolónál a földbe leszivárgott kerozinréteg vastagsága elérte a 80 centit, a vasúti lefejtőnél pedig az egy métert is meghaladta. Ennek ellenére a debreceni repülőtér helyrehozatalára aránytalanul kevesebb erőt fordítottak, mint a sármellékire.
– Mi lehetett az oka?
– Talán nem jött számításba a boszniai harcokkal kapcsolatos katonai bázisként. Ötvenmilliós költséggel lokalizálták a szennyeződéseket; találtak üzemen kívül helyezett csővezetéket, 10 kilowattos élő földkábeleket, 3-5 köbméteres elásott betontömböket. Még harmincmillió forint kellene egy elfogadható szinthez, de valószínűleg nem jön össze ez a pénz. 175Csak az önkormányzat szorgalmazza ezt az ügyet, felfogásuk szerint itt alakulhatna ki „A Kelet kapuja”.
Az egykori tiszti lakótelep egy részét magyar katonák építették hazai szabványok szerint, itt most is magyar tisztek laknak. A blokképületek zordságát némileg enyhíti, hogy lebontották előttük a magas kerítést. Az egyik házba egy bútorüzlet telepedett be.
Magát a repülőteret most is téglafal veszi körül, a bejáratot őrzik, de a környezetvédők kocsiját ismeri a portás, csak köszön és int befelé.
– Valaha nem lehetett ilyen könnyen bejutni. Csak „célhoz-céltól” látogatásokat tehettünk, mindig katonai kísérettel, előtte-utána kötelező vodkafogyasztással.
Az összterület 240 hektárt tesz ki, ebből 50-et foglal el a tulajdonképpeni repülőtér. Elhaladunk egy elhagyott futballpálya mellett, aztán megállunk a biológiai szennyvíztisztító mellett. A tiszti házakból érkező szennylé tisztítatlanul folyik ki a kerítésen túlra, hogy ott elpangjon egy nádasban. Csenevész, de elpusztíthatatlan buzogányok állnak ki a mocsárból.
– Előfordult, hogy a levezető csatorna eltömődött és a kezelőépület ablakán folyt ki a trutyi. Mikor meghallottam, éppen öngyilkos hangulatban voltam, kivetettem az oroszokra a maximális 300 ezer forintos büntetést és ki is küldtem nekik a határozatot. Sokáig nem reagáltak rá, aztán egyik nap jön föl a portásunk, egy volt csendőr és halálraváltan mondja:
– Itt vannak az oroszok! Mit csináljak velük?
– Vegye el a fegyverüket, ha hagyják és engedje be őket.
Bekopognak, közlik velem, hogy ők tudják az illemet, és jöttek befizetni a büntetést, leraktak 300 ezer forintot százasokban.
– Nem addig van az, pajtások, én nem fogadhatok el pénzt, menjetek át a postára és adjátok fel csekken.
Köszönték erősen, aztán elmentek, persze a pénzt soha nem láttuk. Miért is mondtam el ezt az egészet? – tűnődik el az öreg szakember. – Csak azt akartam jelezni, hogy talán velük is lehetett volna normálisabban tárgyalni.
– Én is sokat jártam náluk – teszi hozzá egy jelenlegi „talajos”. – Egyszer kifolyt a pakura, lángszóróval égettük fel, kétszer jöttek ki a városi tűzoltók.
Elindulunk befelé, egy kiszáradt kis halastó ötlik a szemem176be, a partja mentén is megroggyantak a deszkalapok. Megtudom, hogy minden szovjet repülőtéren ástak egy ilyen halastavat, úgymond: a szabadidő kulturált eltöltésének biztosítására.
Egy olajban úszó terepszakaszon próbálunk átvergődni. Útkeresőben megkerülünk egy barakkot, a tetejéről már lelopták a hullámpalákat, falán megmaradt egy cirill betűs jelszó, kiókumlálom: „Gram berezsjot tonu”, vagyis „a gramm őrzi meg a tonnát!”
Ez az elmélet nem hatolt be a tömegekbe, minden ellenőrző furatban észleltek szabadfázisú szénhidrogént. A Tócó-patakban a jég alatt felfelé áramló kerozinlencséket figyeltek meg, majd a jég elolvadása után kiterjedt és nehezen oszló szennyeződés borította el a víz felszínét.
Később, már a szovjet kivonulás után, 1993 elejétől „olajszőkítés” folyt a II. számú üzemanyag-tároló területén. A kiterjedt méretekre jellemző, hogy a vállalkozásba az akkori megyei rendőrkapitány is beszállt ugyancsak a Belügynél dolgozó feleségével együtt. Valamilyen újonnan érkezett szállítmányt keresve éjszaka épp itt bujkáltak a síneken veszteglő tartályvagonok között, mikor az iparőrök igazoltatták őket és lebuktak – messzehangzó botrányt keltve.
Egy elhagyott, oldalán „Feuergefärlich” feliratot viselő teherautó már hónapok óta itt parkol. Tulajdonosa, úgy látszik, nem tartotta tanácsosnak jelentkezni érte, pedig a 12 ezer liter befogadóképességű kocsi nehéz milliókat érhet. Már lelopták róla a csörlőt, a meghajtószivattyút és minden más mozdítható alkatrészt.
Maga a „szőkítés” folyamata a tartályvagonokban ment végbe. Jobbára román vendégmunkások dolgoztak itt, védőruha helyett leselejtezett pufajkákat kaptak – állítólag ezekben az olajszutykos kabátokban aludtak is. Az egyik kocsin megnézem a szállítóbárcát; ólomtetraetilt jelez, elmagyarázzák, hogy ez a szer az oktánszám emelésére szolgál.
Az egykori szovjet szennyeződések nyomai szinte egybeérnek az olajszőkítés okozta kártételekkel. A távolabb lerakott repülőgépekhez kerti locsolóhoz hasonlító vezetéken nyomatták ki a kerozint, a csődarabokat primitív kötések fogták egybe, a tömítések tönkrementek, vastag sugarakban folyhatott el az üzemanyag. A töltőállomás mellett pedig az olaj szivárgott ki, a növények alatt is tocsog tőle a föld.
177Az egykor kerozint magábafogadó ötven köbméteres föld alatti tartályokat már kiásták és kiemelték a helyükről. Némelyikben vizet gyűjtenek és kipermetezik, így is segítve a talaj tisztulását, másokat pedig elszállításra készítenek elő. A környékbeliek szívesen vásárolnak és használnak fel szovjet felszereléseket, például Tokajban egy SCUD rakéta átalakított hüvelyében mustot érlelnek.
Egy brigád épp dolgozik a tárolók rendbehozatalán, szinte mindegyik másféle kezelést igényel – eredeti rendeltetésétől függően. Az egyiket a kénsav marta szét, a másiknak kátrány borítja a belső falát négycentis vastagságban, a harmadik alján úgy összegyűlt a sav, hogy a csizmatalpat is szétmarja, gázálarc nélkül senki sem mehet bele. Az egyik munkás éppen „bevetésre” indul, harminc atmoszféra nyomású vízzel vereti le a tartály belsejét.
Eljutottunk a repülőtér szívéhez, a felszállópályához, mellette még ott állnak a pilóták egyszemélyes, ablak nélküli óvóhelyei. Kéndarabok sárgállanak a fűben, valószínűleg a napalmbombák szétszerelésénél hullottak el. 1500 kilót szedtek össze belőle. Egy hangár falára az ismeretlen dekorátor a Szovjetunió térképét festette fel.
– Ez a „Szentélyek szentélye”! – mutat a kísérőnk egy bunkerre.
– Mi van itt?
– Itt őrizték a bombák atomtölteteit.
Meglepődöm:
– De hiszen mindenki azt állította, hogy Magyarországon nem tároltak nukleáris fegyvereket.
– Ez volt az első eset, hogy a politikusok hazudtak.
A dupla drótkerítés már kiszakadt, és a „Belépni tilos! Behajtani tilos!”-táblák is a földre dőltek. A bunker külső támfalát betonkockákból állították össze, oldalukat földfeltöltés takarja. Maga a csuklós kapu vastag acélból készült, közepébe egy ajtót vágtak, ezen közlekedett az őrség. Mielőtt belépnénk, tétovázunk néhány pillanatig, azok a kutatók érezhettek valami hasonlót, akik a piramisokban nyugvó fáraók magányát készültek megsérteni.
– Mikor elvonultak a szovjet csapatok, ki járt itt először?
– Magyar katonák Geiger–Müller számlálóval, őket követték a környezetvédelem emberei.
178A bunker belsejébe alig szűrődik be fény, csak a bejárat melletti szakaszon tudom megvizsgálni az építési technikát, acélgyűrűkkel merevített betonfalakat húztak fel, vastagságuk meghaladhatja az egy métert is.
A belső teret három helyiségre osztották, az egyikben a biztosítók második lépcsője helyezkedett el, a túloldalon az ügyeletes tiszt, aki ellenőrizte és szervezte az őrök mozgását, középen alakították ki a voltaképpeni tárolót. Gyufát gyújtunk, a kőpadlón már csak üres fakeretek maradványai látszanak, ezekben voltak elhelyezve a beszerelésre váró halálos töltetek. Megvárjuk, amíg a gyufa leég, aztán kinyújtott karral tapogatódzva elhagyjuk a bunkert, kint sokáig hallgatunk.
179Azt mondják, száz napból tizenöt-húszban sodor a szél dögszagot a sárvári ATEV üzem felől ki az országútra. Ahogy kiszállok a kocsiból, bele-beleszippantok a levegőbe, de a Rába-híd melletti letérőnél, sőt még az üzem kapujában sem érzek bűzt.
– Ilyenkor, hétfő délelőtt nincs munka – mondja kísérőm, a környezetvédelmi felügyelő. – Nyáron csak kétnapos anyag használható fel, nincsenek hűtőtárolóik, mint például a macskaeledelt gyártó kft.-knek. Amit a múlt héten behoztak a kocsik, azt pénteken fel kellett dolgozniuk, a beszállítás csak most indul meg újra.
Cipőtalpunkat végighúzzuk a fertőtlenítővel átitatott lábtörlőn, és beljebb megyünk. Évekkel ezelőtt jártam már hasonló helyen; csak a földre vetett raklapokon ugrálva lehetett végigmenni a csordogáló véres-zsíros trutymón, itt most semleges üzemi rend uralkodik; egy szódavizes ballon hűl a folyó víz alatt, az épület árnyékában zöldes, húslisztet tartalmazó lehegesztett műanyag zsákok halmozódnak. Néhány korlátozó rendszabály persze érvényben van, így például az üzem területén nem szabad főzni.
Bent az irodában az igazgató, dr. Babos László fogad. Ő képzettségét tekintve ellentmond a hasonló pozíciókban megszokott „maradék elv”-nek, nem elhelyezésre szoruló bukott megyei vezető, hanem szakember, néhány éve még állatorvosként dolgozott.
– Mekkora az üzem, mennyi nyersanyagot dolgoznak fel?
– Évente 11 ezer tonna körül, húszig fel tudnánk menni.
– És miért nem érik el ezt a szintet, nincs szükség a húslisztre?
– Nagyobb mennyiségben is el tudnánk adni, a visszafogásnak más okai vannak. Sajnos magas „ártalmatlanítási díj”-at kell felszámítanunk: háromezer forintot tonnánként, ehhez jön 180még a távolsággal arányosan növekvő szállítási költség. Ha nagyon messziről kell behoznunk a tetemet, előfordulhat olyan eset, hogy a parasztembernek elhullott tehénért 20 ezer forintos számlát kellett kifizetnie, ami egy élő tehén árának a fele. Kétszer is meggondolják, hogy szóljanak-e nekünk, vagy inkább kaparják el maguk. Tudunk egy termelőszövetkezetről – a nevét nem kívánom megemlíteni –, ahol az állatorvosi jelentés szerint 42 szarvasmarha pusztult el, és ebből csak kettőt küldtek be nekünk – bár hivatalos szerződésben álltak velünk. Mivel a kárpótlások következtében a földterületük erősen megcsappant, saját bekerített tejüzemük környékén ástak ki egy dögtemetőt. Gondolja meg: az ATEV üzemek 150-200 tonnányi elhullott állatot dolgoznak fel évente, ha az idők során ez mind a földbe került volna, Magyarországon már nem maradt volna érintetlen terület.
– Nem vihetnék lejjebb az áraikat?
– Biztosan volna rá mód. Csehországban ingyen hozzák el az anyagot, és így is kifizetődik nekik – de ez a kérdés nem énrám tartozik.
A második gondunk: komoly konkurencia alakult ki a szakmában. A nagy vágóhidak nem hajlandók milliókat kifizetni, inkább maguk oldják meg a gondjaikat. Saját feldolgozó rendszert alakítanak ki, a csontokról szeparátorokkal leválasztják az eddig kidobásra ítélt inakat, sőt magukat a csontokat is értékesítik, alig néhány konténernyi hulladék kerül ki a megsemmisítő telepekre. A jobb jövedelem érdekében a vágóhidak tovább is terjeszkednek, külső partnereket keresnek. Megjelentek a kutya-macska tápot készítő üzemek is, tőkeerős vállalkozások, ők viszik el a legértékesebb vágóhídi nyesedékeket, mi legfeljebb a gyengébb anyaghoz juthatunk hozzá.
– Mik ezek?
– A csatornazsír, ami az ülepítésből marad vissza. A vér – ezt frissen gyógyszeralapanyagnak lehetne felhasználni, később már alig is való valamire, hozzánk már inkább véres vízként jut el. Ilyen még a bél is, nem lehet préselni, ezért nem tudunk húslisztet készíteni belőle. Ezeknek az anyagoknak általában nagyon magas a víztartalma, és az elpárologtatás rengeteg energiát igényelne. Az ipari zsír kozmetikai alapanyagnak számít, sajnos sokszor olyan gyenge minőségben kínálják fel nekünk, hogy nem tudjuk átvenni.
181Megszólal a telefon, az igazgató elnézést kér, és felveszi a kagylót, a beszélgetés végeztével visszafordul hozzánk:
– Egy kamionról ledobtak az út mellé egy döglött tehenet, lemegyünk érte, de attól félek, hogy mire leérünk, már csak a patákat találjuk meg, mert a cigányok széthordják a többit. Ez rendkívüli veszéllyel jár, mert az eldobált maradványokkal széthurcolhatják a környéken a száj- és körömfájást. Mikor lemossák a húst és kiöntik a levet, a fertőzés az élő vizekbe is bekerülhet. A ragály rendkívül könnyen terjed, és szinte minden formában, előfordult, hogy postai levél volt a közvetítő.
– Ez hogy történt?
– Egy nő fejte a tehenet, észrevett valamilyen piros kiütést a tőgyön, utána bement a lakásba, és mosatlan kézzel írt egy levelet. A címzett megkapta, kézbe vette, majd úgy alakult, hogy ő is lement fejni, át is ragadt a betegség az ő tehenére.
Mint a poénok után általában, a beszélgetés most is megtorpan egy kissé, hogy felélénkítsem, kutatok a témával kapcsolatos emlékfoszlányaim között:
– És a falusi dögkutak hogy működnek?
– A legtöbb már meghalt és felhagytak vele. A tetemet, hogy ne érhesse szó a ház elejét, még odahúzzák a kúthoz, de már nem fér bele, csak lerakják mellé, aztán akinek kell, majd elviszi.
Került némi utánjárásba, amíg kiderült, hogy Letenyén még fenntartanak egy dögkutat. Hadd iktassam ide közbevetésül egy későbbi beszélgetésemet az ottani polgármesterrel.
– Mi határvárosnak számítunk, a nemzetközi tranzitállatszállítás fő sodrában fekszünk. Már a KGST-időkben is erre vitték ki a lengyel birkákat és az NDK-s baromfiakat. A vámosaink egyetlen dögöt sem engedtek át, benéztek a rakodótérbe, ha feküdt egy állat, addig piszkálták, amíg megmozdult, vagy bebizonyosodott róla, hogy elpusztult.
Három német kamion öt napig szállított süldőket anélkül, hogy megitatták volna őket, a javarészük el is hullott. A kamionosok lerakták a dögöket, egyetlen éjszaka megtelt a kút, hárommillió forintunkba került.
Előfordultak hajmeresztő bonyodalmak is. Egy döglött lovat úgy húzattak ki a rakodótérből, hogy a farkát rákötötték egy élő 182ló farkára. Mikor a vontató ló leért az útra, elszabadult, és elvágtatott az éjszakába. A kamionos kergette meg kereste is egy ideig, de a végtelenségig nem várhatott, tovább kellett mennie a szállítmánnyal. A ló aztán előkerült, az önkormányzat gondoskodott róla hivatalból, zabpénzt utaltunk ki a tartásáért a gyepmesternek. Hiába vártuk, hogy jelentkezzen érte a tulajdonosa, eladtuk a lovat, és az árából kivettük a költségeinket.
Most építettük meg a harmadik dögkutunkat, ötmillió forintba került. Hat méter átmérőjű, a fogadótere 150-200 köbméter, a tetemeket csörlővel lehet beemelni. Tanultunk a korábbi példákból: a cigányok kibontották a védőkerítést, lecsípték a lakatot, két-három méter mélyre is lementek, és fejszével levágtak egy-egy darabot az elhullott állatokból. Az sem számított, hogy benzinnel vagy gázolajjal öntötték le – elásták és két-három napig a földben tartották –, ez állítólag kiszívja a szagot a húsból. Ezt a kutat egy kétszáz kilós fedlap takarja, kapaszkodó vaskarika sincs rajta, amivel meg lehetne emelni. Ha valaki el akarja távolítani, gépi erő kell hozzá, ennek a költségei viszont elérnék a bolti húsárakat.
Az igazgatóval ismerkedő sétára indulunk a sárvári ATEV üzem udvarán. Először az épület mellé lerakott húsliszt zsákhalom mellett állunk meg:
– Ez a végtermékünk. Egy tonna a fehérjetartalomtól függően 32-38 ezer forintba kerül.
– Szükség van erre az anyagra? Nem lehetne például szójával pótolni?
– A szójába utólag kell belekeverni bizonyos aminosavakat, melyeket az állati húsliszt eleve tartalmaz. Arról is említést kell tennünk, hogy ezt szinte készen kapjuk, a szóját pedig meg kell termelni. Egy nálunk gazdagabb ország sem mondhat le egy ilyen nyersanyagforrásról.
– Ha bekövetkezik például egy halpusztulás, egész halom elhullott állatot kell elhelyeznünk, hová tegyük? – szól közbe a környezetvédelmi felügyelő. – Nincsenek öt-tízmillióink, hogy új dögkutakat építsünk.
Dél már jóval elmúlt, egymás után érkeznek be a szállítókocsik. Erőt veszek magamon, és közelebb merészkedek a fogadóvályúhoz, ahová a kocsik beürítik a terhüket. A Baromfi 183Rt. forrázott tollat küldött, a szombathelyi vágóhíd csontokat – egy pár fehér láb kilóg a teherautó nyitott hátulján. A terjengő bűz romlott sajtokra emlékeztet, háborgó gyomorral visszavonulok.
Belépünk az egyik üzemcsarnokba, két nagy fémhenger áll a betonozott padlón, ezekben fő le az anyag, elfolyósítják, keverik, további műveletekkel kivonják a páratartalmat és megőrlik. A csarnok tiszta, csak néhány légy zümmög a levegőben.
– Egyre nagyobb gondot kell fordítanunk a környezetvédelemre – mondja az igazgató. – Ma már nem megengedhető, hogy az emberek két fröccs között pakoljanak ki egy dögkutat, és ott az üzemen belül is szigorúbbá váltak az előírások, mind a levegőt, mind a vizet, mind a szilárd anyagokat tekintve.
Az üzemben kibocsátott levegő inkább kellemetlen, mint ártalmas – például másutt a savas gőz sokkal több kárt okoz. A távozó párát egy tőzeggel feltöltött medencén eresztjük át melyet csarabbal ültettünk be, a gyökérzet mint egy biológiai szűrő visszafogja a bűzt, a szennyeződést. Kétévenként cserélnünk kell, nehogy elzsírosodjon és hatástalanná váljék.
Ami a szennyvizet illeti, tudjuk, hogy a hozzánk bekerülő állatok valamilyen betegségben hullottak el, és ha nem vigyázunk, a kórokozók a szennyvízben is megjelennek. További bomlásanyagok, technikai adalékok is keverednek hozzá, például konyhasóoldat, melyet a kazánház vastalanításánál használunk. Évente 80-100 ezer forint szennyvízbírságot fizetünk, ez azt bizonyítja, hogy a kibocsátásunk nem tragikus.
– A környezetvédelem is úgy gondolja, hogy az üzem büntetés helyett inkább fejlesztésre fordítsa a pénzét – teszi hozzá a kísérőm.
– A selejtes végtermékkel is kikerülhet fertőzés, göngyölegek maradékaival, ezeket a hulladéktemetőbe rakjuk le. Árkokat nyitunk, ezeket kazettánként feltöltjük, ha megtelik, fertőtlenítjük, lefedjük földdel, és fát ültetünk a tetejébe.
– Nehezen kapnak ide embereket?
– Maga is tudja, hogy mekkora a munkanélküliség az országban, ez alól a mi környékünk sem kivétel. Legalább száz nevet tartunk előjegyzésben, ezek mind szívesen jönnének hozzánk bármilyen munkára, ha jól tudom, húsz sofőr vállalna 184dögbegyűjtést konténerrel vagy ponyvás autókon. Itt minden munkásnak csinnbe kell menni, mert ha egy fogadó vályúban eltörik egy tengely, a lakatosnak is le kell ereszkedni a hulladékba hegeszteni.
Erőt veszek magamon, és visszamegyek a fogadó vályúhoz, ahonnan az imént elmenekültem. A kocsik már eltűntek, és a bűz java része is eloszlott. Benézek a garatba: fehér pulykatoll fekszik a halom tetején.
– Minden szállítás után takarítanak és fertőtlenítenek. Néhány éve még másképp állt a helyzet, az üzemcsarnok tetején levágott marhafejeket lehetett találni.
Ha kerülőkkel is, de a kör végére értünk, kifelé tartva megállunk az árnyékban búcsúzkodni:
– Ha mondjuk, két év múlva újra eljövök, mit találok itt?
– Remélem, akkor is egy ATEV üzemet – mondja az igazgató kényszeredett mosollyal.
– Ha jól értem: fennáll a veszély, hogy megszűnnek?
– Sajnos, igen. Ránk nehezednek a korábbi, gyakran felesleges beruházások sokmilliós kamattörlesztései, túl sok irodát tartunk fenn, és így tovább. Az állam pedig lassan kivonul, magunkra hagy a gondjainkkal. Valaha állami szolgáltatásnak számítottunk, most részvénytársaságba mentünk át. Egyszemélyes állami tulajdonként indult ez a társaság, aztán csak 51 százalékot akartak megtartani, később lementek 25-re, az állam feladja a pozícióit. Ha két-három hónapon belül nem következik be kedvező változás, az egész ATEV-hálózat felszámolódhat. Ez önmagában talán nem tragédia, de az általunk képviselt biztosító háttér hiányában az egész nyugatra irányuló magyar húsexport lehetetlenné válik.
– Akkor most mi következik? Privatizálás?
– Szó van róla, az osztrákok akarnak belépni. Sajnos ők nem pénzt fektetnének be, hanem a saját folyamatos üzemben lestrapálódott, náluk már lecserélésre ítélt gépeiket adnák be apportként.
– Ők milyen üzletet látnak egy ilyen vállalkozásban?
– Ausztriában is gyártanak húslisztet, de ők maguk alig-alig használnak fel belőle, mert ezt a tápot szinte kizárólag a sertésnevelésben alkalmazzák, az ő állattenyésztésük pedig a szarvasmarhára alapozódik. Ezért az esetleges privatizáció után a saját 185húsliszt készleteiket átirányítanák hozzánk, végképp tönkretéve velük a magyar piacot.
Elköszönünk, a kijáratnál újra végighúzzuk cipőtalpunkat a fertőtlenítővel telített lábtörlőn. A déli forróságban felerősödik a bűz, az útra kiérve a Rába felé nézek: a híd alatt, ahol az ATEV üzem szennyvizét levezető cső a folyóba torkollik, néhány ráérő horgász vár a kapásra, feljebb gyerekek fürdenek. Kísérőmre nézek; a környezetvédő felügyelő széttárja a karját.
186Ez a tájékozódó körút Nyugaton indult, a megközelítő teljesség kedvéért az látszott ildomosnak, hogy valahol Keleten érjen véget. Lehetőséget kaptam rá, hogy átmehessek Romániába, és megismerkedhessek két határmenti város: Arad és Nagyvárad helyzetével.
– A környezetvédelem színvonalát tekintve Ausztriát Magyarországtól egy lépcső választja el, Magyarországot Romániától pedig egy szakadék – mondta eligazításul F. a sokat tapasztalt öreg környezetvédő. – Ott lenn minden csak most kezdődik, egyelőre a naiv idill állapotában élnek, tevékenységük java része kimerül abban, hogy felveszik a külföldi segélyeket.
Már megszoktam F. hajlamát a sarkított fogalmazásra, ezért nem vettem egészen komolyan a megjegyzését. Igyekeztem felkészülni a találkozásokra a román környezetvédőkkel, felírtam a blokkomba néhány olyan kérdést, melyek módot adhatnak a két ország gyakorlatának összehasonlítására: a világméretű „szemétrobbanás” következményének kivédésére, a hulladékfeldolgozásra, a lerakóhelyek állapotára gondoltam elsősorban.
Hajnalban indultunk el Aradra, de a nagylaki átkelő felé közeledve mind sűrűbb forgalomba kerülünk, a kamionokat le is terelik az oldalsó kerékpárutakra. A határ előtti besorolásnál sofőrünk megpróbál helyezkedni, de így is beszorulunk egy lassan haladó, majd végképp lefékező sorba, ötven-hatvan kocsi is áll előttünk. Néhányan nem nyugszanak bele a helyzetükbe, balra csavarják a kormányt, és a gát meredek agyagos oldalán kísérlik meg az előrejutást, mások egy húszmárkás bankjegyet vesznek elő a zsebükből, és egy tárgyalóképes egyenruhás személyt keresnek.
Kiszállok a kocsiból és körülnézek, elöl osztrák roncstele187pekről Romániába mentett átrozsdásodott autókat vámolnak, ma jár le valamilyen kedvezmény határideje. Hosszú várakozás áll előttünk, sétára indulok a veszteglő oszlop mellett. Egy Skodából rám köszönnek, időbe telik, amíg felismerem az illetőt, az egyik természetvédelmi igazgatóságon dolgozik, beinvitál maga mellé.
– Hivatalos út? – kérdezem, lehuppanva az ülésre.
– Nem, „tollászkodni” megyek – lelkileg.
– Hová?
– Abban az alföldi városban, ahol lakom, négyen összeálltunk, és vettünk fenn a Hargitán egy faházat ezer méteres magasságban, négy ár földdel. Majdnem ingyen jutottunk hozzá, egy használt Daciát adtunk érte és ötvenezer forint készpénzt.
– A román törvények megengedik az ilyen adásvételt?
– Egy ottani ismerős erdész nevére szól a szerződés. Mikor itthon már szét akar menni a fejem, kiveszek három-négy nap szabadságot és elindulok. Lent a faluban eszem egy pacallevest, iszom rá egy deci pálinkát, és felmegyek a házba. Ott fenn nézem a fákat és a réteket, sehol sem látok eldobált autógumikat és nejlonzacskókat. Egyszer vittem ajándékba az erdész gyerekeinek olyan lendkerekes kisautókat, tetszett nekik, addig csak fából faragott játékokkal szórakoztak. Az autók két nap alatt tönkrementek, kidobták a maradványokat a trágyadombra, így hát az én jóvoltomból jelent meg a havason a műanyag szemét.
Romániában minden egyszerűbb, az államigazgatás gyakorlatilag nem működik, traffipax nincs, az autós nagyobb kockázat nélkül ihat is. Mikor megcsapja az arcomat a román benzin szaga, már kezdem szabadnak érezni magam.
Ízlésekről, mint tudjuk, nincs mit vitatkozni, inkább próbálok néhány információt szerezni arról a vidékről, ahová készülök.
– Érdekesnek tartja a közvetlen határmenti részt a túloldalon?
– Természeti szempontból valóságos kincsesbányának számít. Nálunk egy hektárnyi ősgyep többnyire már védelem alá kerül, ott ezer hektárokat találni szabadon. A székudvari réteket nem szántották fel, nem kezelték műtrágyával, nem vezették el róluk a vizeket, még a kunhalmok is megmaradtak.
– Hogy tudnánk kihasználni ezt a helyzetet?
– Ki kellene vinni a mi használt számítógépeinket – ők 188örömmel fogadnák, mi pedig elkezdhetnénk gyűjteni az adatokat, a mágneslemezeket aztán hazahozhatnánk. Kérhetnénk gyeptéglákat a 8-10 kilométer hosszan elnyúló löszföldekről a rajtuk élő szöcskékkel és egyszerű ízeltlábúakkal együtt.
A sor hirtelen meglódul, elköszönök és visszaülök az Arad felé tartó kocsiba. Csak úgy név említése nélkül előhozom a számítógépek romániai kihelyezésének ötletét, a környezetvédő szakemberek ingatják rá a fejüket.
– Ez már sok embernek az eszébe jutott. A nyíregyháziak akartak építeni egy kutatólaboratóriumot fenn a Kárpátalján, Nagyszöllősön, a Tisza mellett. Ebből a laborból első kézből értesülhettünk volna, hogy mi jön le a folyón. A 200 milliós befektetésnek a tízszerese is megtérült volna azon, hogy időben tudunk védekezni. A minisztérium nem járult hozzá, attól tartottak, hogy ha valamiért lezárják majd az ukrán határt, a felszereléseink ott ragadnak.
Az sem kívánatos, hogy mágneslemezeket hozzunk haza kéz alatt. Így is rengeteg illegális szoftvert használunk törvénybe ütköző módon, tíz programunkból jó, ha egy-kettő legalizált. Lidérces éjszakáimon arról álmodom, hogy külföldi partnereink megtudják: magyar állami tisztviselők lopott szoftverekkel dolgoznak, de mit csináljunk; egy fejlesztési rendszer adatsora kétmillió forintba kerülne. Honnan vegyük?
Átgördülünk a határon, megkönnyebbülve tapasztalom, hogy a környékről eltűntek a régi mozgósító-lelkesítő feliratok, jó volna hinni, hogy ez a nacionalizmusból való fokozatos kijózanodást jelzi. Kikopott, kátyús utakon fut tovább a kocsink.
– Ha egy csoda folytán egyszer visszakapnánk Erdélyt, a teljes nemzeti jövedelmünk rámenne ezeknek az utaknak a kijavítására.
Ekhós szekereket kerülgetünk, üveggyűjtő vándorcigányok ülnek a bakon. Hosszú kilométereken át nem mutatkozik nagyobb település vagy ipari létesítmény, a gyepűhagyományok szellemében a népek hagyják lepusztulni a határvidékeiket.
Először Varsándon hajtunk keresztül, szegény falu, a házak kerítése ki-be dől. Fát is alig látni, Kaán Károly az 1920-as években hirdette meg az Alföld fásítási programját, addigra ezt a területet már elszakította Trianon. Az út mellékét viszont mintaszerűen kaszálják, és szemetet sem lehet felfedezni.
– Itt egy autochton önálló gazdálkodás folyik, mindent vis189szaforgatnak, még a fűre is szükség van. Amit pedig nem használnak fel, azt az erdőben dobják el.
Beljebb haladva hasonló benyomásaink keletkeznek Kisjenőn és Simándon is.
A román szervezésben elhelyezés tekintetében nem válik szét a Vízügy és a Környezetvédelmi Ügynökség, Aradon is közös székházban működnek, itt fogadnak minket partnereink.
A két ország szakemberei között a személyes kapcsolat szívélyesnek mondható; ital, szendvics kerül az asztalra, a magyar vendégek pedig tanulmányokat, baráti találkozókon készült fényképeket adnak át. Ez a szellem a hivatalos ügyek intézésében is megnyilvánul – sajnos szükség van rá.
A mi adataink szinte százszázalékosan hozzáférhetőek a szomszédjaink számára, a románok viszont csak úgy adhatnak írásbeli információkat, ha levelük először megjárja a bukaresti minisztériumot és ott engedélyezik. Ezt a szabályt enyhíti a jóindulat és a kurázsi, személyes kezdeményezésként az aradiak is sokszor jeleznek előre telefonon egy-egy közelgő árhullámot vagy olajszennyeződést, de az illetőknek minden esetben gondolniuk kell arra, hogy lépésük súlyos retorziót vonhat maga után. Ez a gondolkodásbeli kettősség a mi beszélgetésünket is meghatározta.
Lassan derült ki, hogy az előre elkészített kérdéseimmel csak a levegőbe fúrok lyukat, a sokat tapasztalt F.-nek most is igaza volt: ezen a határmenti vidéken még aligha beszélhetünk valódi környezetvédelemről. A falvakban csak most kezdik kijelölni a szemétlerakó helyeket.
– És nem borítanak el mindent a szakadt nejlonzacskók?
– A mi falvaink elöregedtek, ezért az emberek nehezen fogadják el ezeket az újfajta anyagokat. Magában Arad városában szervezetten folyik a szemétgyűjtés, egy-egy személy után havonta 325 lejt kell fizetni (feketepiaci árfolyamon számolva, mintegy húsz forintot), ez a tényleges költségeknek a felét sem fedezi. Szelektív hulladékgyűjtéssel hiába próbálkoztunk, a műanyag hulladékokat sem sikerült visszaforgatni a termelésbe, és a papírt sem éri meg bevinni a felvásárló helyekre.
Ami az üzemeket illeti, ők számos esetben megpróbálták kijátszani az előírásokat, az ügynökség kezében nem maradt semmi eszköz a büntetésen kívül. Egy mezőgazdasági kombinátra hígtrágya-kibocsátásért 1,4 millió lejes bírságot vetettünk 190ki, ezt a döntésünket éppen mostanában hagyta helyben a bíróság.
– Milyen mértékben jelentkezik a külföldi tőke?
– Hozzánk eddig csak egy hideg olajsajtoló üzem jött volna, de ez a terv is meghiúsult, mert a kiválasztott helyre nem volt bevezetve az ivóvízhálózat.
Arad főbb épületeit 1870 és 1910 között emelték, az alapvető köztisztasági létesítményei is ezekből az időkből származnak. A csatornarendszer több mint százéves, és a szennyvíztisztítót is még az első világháború előtt hozták létre. A telep 700-900 liter vizet fogad másodpercenként, az enyhébb kezelést igénylő lehullott csapadék is ide kerül. A leülepített iszapban keletkező biogázt egy fűtőberendezés táplálására próbálják felhasználni. Amennyire én meg tudom ítélni, a berendezések színvonala és állapota koruknak megfelelő, a kezelőszemélyzet állandó figyelme és fegyelmezett munkája tarthatja egyben őket.
A városi hulladéklerakót már rég bezárásra ítélték, de mivel újat nem sikerült nyitni, továbbra is használják. Közeledtét az út mellékét ellepő szemét szaporodása jelzi – ez különösen a szomszédos cukorgyárnál adhat okot az aggodalomra.
Maga a telep két nagy forgalmú főút között fekszik, asztalsima terepen, a legközelebbi házaktól még harmincméternyi védőtávolság sem választja el. A szél kihordja a szemetet a kertjeikbe, kútjaikban ihatatlanná vált a víz.
– Miért pont itt jelölték ki a szeméttelep helyét? – kérdezem román kísérőmet.
– Annak idején kijött egy „aktivista”, és azt mondta, hogy itt lesz – és itt is lett.
A terület 20-25 hektárt tehet ki, ebből tízet dózerolnak rendszeresen, földtakarást sehol sem alkalmaznak. Már a bejutás is nehézségekkel jár, mert a kapuban egy halom rothadt hagymát döntött le valaki.
A beszélgetések során már sokszor felmerült az a gondolat, hogy egy-egy város gazdagságát vagy szegénységét semmi sem jelzi pontosabban, mint a szemetének az összetétele – ez a tétel itt is beigazolódni látszik. A műanyagok legelső durva nemzedékének hulladékai tűnnek fel, döglött kutyák, szétégett csikó tűzhelyek, külföldi segélyként kapott tejpordobozok, és még azért is kétségbeesett marakodás folyik a guberálók között. 191A fenn keringő vércsék és sirályok egyelőre hiába várnak a sorukra.
Egy régi képeslapot találunk a szemétben, Klein Józsefnének küldte valaki Angliából még a háború előtt. Aradi román kísérőnket is Kleinnek hívják, felveszi a lapot, és sokáig nézegeti.
A nagyváradi ügynökségen beszélgetve eszembe jutott az a szentgotthárdi Opel üzemben hallott adat, hogy a Nyugaton épülő gyáraknál a beruházás összegének felét viszik el a környezetvédelmi kötelezettségek, a már működőknél pedig az energiaköltségekkel azonosak.
– Itt mit mutatnak a számok? – kérdezem román vendéglátóinkat.
– Új beruházásokra mostanában ritkán kerül sor, 1989-ig az volt a tapasztalat, hogy minden nagy építkezésnél a környezetvédelemmel kapcsolatos tételeket vették le elsőnek.
A működő gyárak tekintetében nem rendelkeztek adatokkal, nekiláttak, hogy összegyűjtsék őket, este közölték: a termelési költségek 2,2 százalékát, az energiakiadások negyedrészét fordítják környezetvédelmi célokra.
A környezeti károk felszámolására egyetlen új létesítmény sem épült, sem városi hulladékégető, sem megfelelő szennyvíztisztító nem működik a területen. Az ügynökség nem tehet mást, mint hogy több-kevesebb sikerrel védi a legkritikusabb pontokat. Állandó gonddal jár például a berettyószéplaki olajfinomító.
– Most már legalább nyilvánosságra hozzák a balesetek valódi okát, korábban egy napokig levonuló sűrű olajszennyeződést azzal magyaráztak a hatóságok, hogy egy traktor esett bele a vízbe.
Százszámra hozzák be Németországból a használt hűtőgépeket, bontásuknál súlyos freonszennyeződés keletkezik, de a határon mégsem alkalmaznak megszorító intézkedéseket, sőt a boltokban is engedély nélkül lehet hozzájutni a freonhoz.
Nagyváradon is megnézzük a városi szeméttelepet, már csak rutinból jegyzem fel, hogy itt is alig harminc méterre húzódnak a legközelebbi házak kerítései.
– Védőtávolság?
– Megvolt, de elfogyott.
192A szemetet nyitott konténerben szállítják be, a rakomány tetején egy injekciós tűn villan meg a nap, egy nagy gödröt töltenek fel vele. A mélyedést ellepi a víz, könnyen lehet, hogy a hulladék közvetlenül érintkezik a talajvízzel, pontosan nem tudhatjuk, észlelő-ellenőrző kutakat nem ástak mellette.
A szemét itt mintha gazdagabb tartalmú volna, mint Aradon, egy nagy cigány család be is vette magát a területre. Meztelen fenekű gyerekek gyűjtik ládába a papírt, egy állapotos menyecske mossa el a kibányászott üvegeket. Egy kunyhót is összebarkácsoltak maguknak, oldalára egy reklámtáblát raktak: „Szuntasi si sport, Fruntasi in munco” – Nem tudok románul, de felírom a szöveget, hátha később fel tudom használni környezethitelesítő elemként, aztán becsukom a jegyzőblokkomat.
A teljességhez hozzátartozik, hogy a Kárpátaljára, pontosabban Ungvárra is ellátogattam. Az illetékesek rendkívül barátságosan fogadtak, de nem gyűjthettem adatokat.
193 194Magyarországon évente mintegy kétmillió tonna veszélyes hulladék keletkezik, a felét vissza lehet forgatni a termelésbe, de egymillió tonna elhelyezéséről gondoskodni kell.
Az 1980-as évek elején az akkori Állami Tervhivatal úgy döntött, hogy létre kell hozni egy veszélyes hulladékot kezelő láncolatot: húsz megyei, illetve fővárosi átmeneti tároló, két-három hulladékégető, és négy-hat végleges tároló építését irányozták elő.
A nemzetgazdaság fokozatos elerőtlenedése miatt a Tervhivatal engedni kényszerült az elképzeléseiből, már a tervezés során be kellett érnie egy-egy égetővel és nagy lerakóval, továbbá négy kisebb megyei létesítménnyel.
Mintegy kétszáz lehetséges helyszínt mértek fel, földtani adottságait tekintve öt-nyolc terület látszott alkalmasnak. Szinte mindegyik telepítési kísérlet a helyi lakosság ellenszegülésébe ütközött, például Zsámbék az országgyűlési képviselője segítségét kérte, aki élve a párt Központi Bizottságában elfoglalt erős pozíciójával, visszaverte a Tervhivatal szándékait.
Bár ez a tiltakozás a veszélyes hulladéktól való önkéntelen és természetes irtózásból fakadt, az égető befogadása mellett is szólt több szempont, melyek hatására Dorog, ha hosszas viaskodás után is, de végül hozzájárult a befogadáshoz. A létesítmény munkahelyeket teremtett, támogatást hozott minden helyi befektetés nélkül. A költségek negyven százalékát a beruházó cégek fizették – Dorogon az a három gyógyszergyár, mely itt kívánta elégetni a hulladékait. Harminc százaléka állami alapjuttatásból érkezett, ezt 15 év alatt kell visszafizetni mindössze ötszázalékos kezelési költséggel terhelve, végül a fennmaradó harminc százalékot a Központi Környezetvédelmi Alap fedezte.
– Nektek honnan volt pénzetek rá? – kérdezem Dorog felé tartva a Környezetvédelmi Főfelügyelőség vezetőjét.
197– Különféle bevételekből, bírságokból jött össze. A dorogi veszélyes hulladékégető építésébe 1,2 milliárd forinttal szálltunk be – a teljes költségnek majdnem a felével. A hulladékégető a papírok szerint a három gyógyszergyár tulajdonába került, akkor ennek senki sem tulajdonított fontosságot, hiszen minden nagy létesítmény valójában állami fennhatóság alatt állt.
Aztán 1992-93-ban jött a privatizációs hullám, a három érintett gyógyszergyár magánosította önmagát és a dorogi égetőmű 51 százalékát eladta egy francia cégnek – ez persze gyakorlatilag teljes francia irányítást jelent.
– Mennyit kaptak érte?
– Ne haragudj, erről nem beszélhetek, ez az ő üzleti titkuk. A gyógyszergyárakat egyébként nem vádolom inkorrektséggel; egyrészt az állami támogatással épült beruházások sorsát sehol és semmikor nem szabályozták, tehát nem véthettek semmiféle előírás ellen, másrészt a vételárként kapott pénzt befizették az állami kasszába. Egyedül mi jártunk rosszul, mert a mi befektetett 1,2 milliárdunk visszakerült a költségvetés nagy kalapjába, vagyis gyakorlatilag elveszett a számunkra.
Keresztes, az akkori miniszterünk reklamált az ügyben, de válaszra sem méltatták. Az utódja megismételte a tiltakozást, neki azt felelték, hogy igaza van, de sajnos már kifutottunk az intézkedések megszabott határidejéből.
Ugyanez a történet ismétlődött meg Aszódon is, az ottani veszélyeshulladék-lerakóval, azzal a különbséggel, hogy ott egy osztrák cég szerezte meg a létesítményt. A környezetvédelmi tárca befektetett pénze itt is elveszett.
– Számomra felfoghatatlan, hogy az állam miképp engedheti ki a kezéből ezeket az alapvető kommunális ellátáshoz tartozó üzemeket! – mondom.
– Szerintem is stratégiai cél volna, hogy az állam maradjon meg bennük tulajdonosként. Maga a francia vevő sem bánta volna, ha az állam továbbra is szerepet vállal, lehet, hogy abban bizakodott: ebben az esetben könnyebben megkaphatná a különböző engedélyeket.
– Ez a dorogi hulladékégető mennyire tekinthető korszerűnek?
– A tervezés a maga idejében még modernnek számító svájci technológiára alapult, de mire négy év múlva felépült, a kibo198csátási határértékek már szigorúbbakká váltak, és ezeket már nem tudta hozni. Ennek ellenére sem vonhatjuk meg a hulladékégető működési jogát, csak a klór elégetése után keletkező dioxinért büntetjük rendszeresen a céget. El kellett gondolkodnunk: mi a jobb? Ha a keletkező hulladék 99%-át ártalmatlanítjuk 80%-os hatásfokkal, vagy csak a 8%-át 99%-os eredményességgel.
– A dolgok úgy történtek, hogy egy versenypályázatot írtak ki a dorogi hulladékégető felépítésére – egészíti ki az elmondottakat F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő. – A felhívásra négy külföldi cég jelentkezett. Egy nyugatnémet cég egyből kiesett, mert mikor a döntőbizottság kiszállt a referenciaképpen megjelölt üzembe, kiderült, hogy a cég csak a kerítésoszlopokat szállította hozzá.
Az a svájci cég, mely végül is elnyerte a megbízatást, egyáltalán nem tudott bemutatni referenciaüzemet, mivel a dorogi lett volna az első hulladékégető, melyet felépít. A különféle alkotó blokkokat úgy szedték össze Finnországból és Európa más országaiból. Ne tőlem kérdezze, hogy az illetékesek miért az ő javukra döntöttek. Azt már csak a kuriózum kedvéért említem meg, hogy az üzembe helyezés után a svájci cég emberei egy-két évig még itt tartózkodtak, legalább utólag ki akarták tapasztalni, hogy valójában mit is csináltak.
Közben átvágtunk Dorog város központján, mely a maga falusiasságában sajnos alig-alig nevezhető városközpontnak; a Kőbányai Gyógyszergyár üzemrészlegét elhagyva feltűnik a hulladékégető. Kéményéből fehér füst száll fel, az uralkodó szél Dorog–Leányvár felé viszi.
– Sajnos néha Budapestig is eljut. A Mercaptan „gázbüdösítő” adalék maradékait is itt égetik el. 1993-ban egy fél hordónyi kiömlött az udvaron, a szél a pilisi völgyön keresztül elsodorta egészen a belvárosig. Riadót kellett elrendelnünk. A hulladékégető becsületére legyen mondva, hogy mikor felfedezték mi történt, bejelentették, mint rendkívüli eseményt.
Jobb kéz felé térünk le az országútról, a gyárat az úttól elválasztó területet már benőtte a ritkás nyárfaliget. Kocsinkkal úgy 199állunk meg az udvaron, hogy néhány centit elfoglalunk a bejárati sávból, a portás kijön a fülkéjéből, és udvariasan, de arrébb küld minket.
Az üzem működését forma szerint a Dorogi Hulladékégető Kft. irányítja. Michel Sterin, a francia igazgató fogad minket kísérői társaságában, vázlatosan ismerteti a munkák menetét. A beszállító autók és konténerek rakományából mintát vesznek – eldöntendő, hogy fogadják-e. Meghatározzák a halogén-, kén-, nehézfém- és nitrogéntartalmát, megállapítják a lobbanáspontot. Az anyag fűtőértékének el kell érnie a kilogrammonkénti 1200 kilokalóriát, különben alkalmatlan volna az égetésre – ez a szint nagyjából a Mátra-vidéki lignitnek felel meg. Nem kaphat zöld utat a higany, az arzén, az úgynevezett poliklórozott bifenilek, melyeket kondenzátorokban, transzformátorokban használnak és súlyosan mérgezőek. A szállítókocsik csak a laboratóriumi vizsgálat után rakodhatnak le.
– Az input, a bevitel itt is meghatározza az outputot, vagyis a kihozatalt – mondja az igazgató –, tehát az égetésre felvállalt anyagoktól függ, hogy ne szennyezzük a környezetet. Mi felelünk a kibocsátott hőért, füstgázért, salakért, szennyvízért.
Az anyag raklapokon halmozódik, folyékony pasztaszerű és szilárd halmazállapotú egyaránt akad közte. Megnézek egy lerakodást; Sopronból egy tartályautóval cserzőanyag érkezett. Elindulunk a gyárudvaron az égetőkemencék felé.
– Mennyit változott az üzem azóta, hogy francia irányítás alá került?
– Sem az összkép, sem a falak, sem a főbb szerkezeti elemek nem módosultak. Néhány esetben persze bevezettünk francia technológiát, például oxigént fúvunk be jobb hatásfokú égés érdekében. Az egész üzemben összesen három francia szakember dolgozik, közülük is az egyik nemsokára visszatér Párizsba. A munkásgárda ugyanaz maradt, csak az induló 130-as létszám lecsökkent 114-re. Az eltávozottak bére itt maradt, és szétosztottuk a többiek között. Idén 30 százalékkal emeltük a fizetéseket, ez legalább hét százalékkal meghaladja a hivatalos inflációt. Nem jó éhes embereket dolgoztatni.
– Működik itt érdekvédelmi szakszervezet?
Az igazgató értetlenül kérdez vissza:
– Szakszervezet? – mielőtt válaszolna, az egyik beosztottjához fordul tájékoztatásért. – Igen, létezik ilyen. Ha jól tudom, az 200egész részvénytársaságnak a dorogi az egyetlen üzeme, ahol hivatalos szakszervezet működik.
– Az üzem mekkora haszonkulccsal dolgozik?
– Ezt nehéz mihez viszonyítani. Otthon Franciaországban mintegy 7 százalékos nyereséget várnak el tőlünk a részvényeseink, itt Dorogon legalább 8 százalékot fogunk elérni, de mínuszban, vagyis veszteségben számítva. A bevételeink nagy részét visszaforgatjuk az üzem továbbfejlesztésébe. Sorra jönnek a konkurens cégek Magyarországra, Rudabányán egy olasz érdekeltség akar építkezni, két év alatt megépítheti a maga üzemét, a cementgyárak is át akarnak állni hulladékégetésre. Mikor kiéleződik majd az árharc, nekünk meg lesz az az előnyünk, hogy a befektetéseink egyrésze már amortizálódott, tehát könnyebben adhatunk engedményeket.
– Mikor válik kifizetődővé a működésük?
– Ha évenként 25 ezer tonna hulladékot sikerülne feldolgozni, jelenleg 20 ezer tonna körül járunk.
(F. a sokat tapasztalt öreg környezetvédő kétkedve fogadta ezt az adatot:
– Úgy tudjuk, hogy a hulladékégető évi 30 ezer tonnás kapacitásának a felével dolgozik. Terjeszkedését a hozzá kapcsolódó begyűjtő-beszállító hálózat mohósága is gátolja. Az üzem 80 forint körül kér egy kiló hulladék befogadásáért, a különféle „környezetvédelmi kft.”-k fuvardíjként rátesznek még 30-at, és a 110 forintot már kevés termelő vállalat tudja megfizetni.)
– Szerintem a riválisaink azért nem sietnek igazán az indulással, mert meg akarnak bizonyosodni, hogy egy, a miénkhez hasonló üzem elérheti a rentabilitás szintjét – fejezi be az igazgató egy franciás poénnal.
Az emeletről nézzük hogy táplálják be a kazánokba a hordókat és a szilárd hulladékokat – selejtes gyógyszerek, dobozok, olajos rongyok, szennyezett göngyölegek látszanak ki a halomból. Egy markológép emeli fel a garatra, gőzzel kezelik, hogy ne kapjon lángra darabolás közben, egy ipari kamerán figyelhetjük a tüzet az égetőkemence belsejében. Külön készülékek jelzik a kibocsátási határértékeket, tetszés szerint lehívhatók akár az elmúlt órára, akár az imént eltelt néhány percre vonatkozó adatok.
Az igazgatónak még maradt annyi ideje, hogy leüljünk az irodájában egy kávéra.
201– Kikből áll az ügyfélgárdájuk?
– Mi az egész országot a magunk piacának tekintjük, de a legnagyobb beszállítóink a külföldi érdekeltségű vállalatok közül kerülnek ki. Ők presztízsből sem engedhetik meg maguknak, hogy ne a legmegbízhatóbb módon rendezzék el a megtermelt hulladékaik ügyét. Persze a technológia épp a legmodernebb üzemekben fejlődik a leggyorsabban, és ez általában a hulladék mennyiségének csökkenését eredményezi. Franciaországban ügyfeleink közé számíthatjuk a SIMCA autógyárat, 1977-ben 18 ezer tonna festékhulladék keletkezett nála, ez 1985-ben szinte változatlan termelési szint mellett visszaesett 1800-2000 tonnára.
– Van valamilyen hulladékipari ars poeticája? – kérdezem még búcsúzóban.
– Semmi különös. Én valaha az élelmiszeriparban működtem, és azt hiszem, hogy itt is ugyanaz a szigorúság kell, hogy uralkodjék.
Elköszönünk, egy mérnöknő kísér ki minket, ismerősként üdvözli a Főfelügyelőség vezetőjét.
– Valaha ő is nálunk dolgozott a minisztériumban – mondja a kísérőm, beülve a kocsiba –, végkielégítéssel jött el, és ma már ő itt az üzem főtervezője – legalább háromszoros pénzért. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a magáncégek odaküldik az embereiket egy-két évre a minisztériumba, tanulják ki a szakmát. Aztán ezekből a pandúrokból válnak a legjobb betyárok, a mi oldalunkról tapasztalják ki, hogyan lehet következmények nélkül kijátszani az előírásokat.
– Aki pedig élhetetlen, annak büntetésül nálunk, a közigazgatásban kell dolgoznia! – teszi hozzá F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő.
Érdekelne, hogy Dorog városa miképp él együtt a hulladékégetővel, visszafelé tartva benézünk a polgármester asszonyhoz. Doktor Dávid Anna valaha orvosként dolgozott a környéken, tanulmányt írt a gyerekeket sújtó környezeti ártalmakról. 1984 novemberében értesült a hulladékégető építésének szándékáról, és akcióba lépett ellene. Helyi építészekkel, orvosokkal, bányageológusokkal szövetkezve bizottságot szervezett, aláírásgyűjtéssel mozgósították a lakosságot. Követelték, hogy 202ha már elkerülhetetlen a környékre való telepítés, legalább az uralkodó északnyugat-délkeleti szélirányt vegyék figyelembe, és a létesítményt telepítsék inkább a közeli Leányvárra. A mozgalom elérte, hogy a beterjesztő Kőbányai Gyógyszergyár helyi részlegétől visszavonják a területfelhasználási engedélyt, a szocialista táboron belül ez volt az első eset, hogy a társadalmi nyomás meghátrálásra késztette az államot. Persze annak, aki egy kevéssé is ismeri a hatalom természetét, nem lehettek kétségei, hogy ez a visszavonulás csak időleges.
1985 nyarán újabb tanácskozást hívtak össze, valójában már minden tét nélkül. A nagygyűlést délutánra szervezték, de az építési engedélyt már délelőtt kiadták. A helyi népfront elnöke, „Hazafias Józsi” bejelentette, hogy 15 ponton sikerült engedményeket elérni az építeni szándékozó gyógyszergyáraknál. Kétszáz méterrel arrébb jelölték ki az üzem új helyét, elkerülő utat ígértek, hogy ne Dorogon keresztül bonyolódjék le a szemétszállítás, kötelezték magukat a gáz bevezetésére, és így tovább hasonlóan.
A 15 pontból jó néhány mindmáig nem valósult meg. Az üzem a már említett dioxin mellett a szén-monoxid megállapított határértékét is túllépi, pedig a megegyezés szerint nem fordulhatna elő ilyen jellegű diffúz szennyeződés. A gázt sem vezették be, pedig a város igényt tartana rá, mert a bányák leépülésével megszűnt az illetményszén, az utak ügye is megoldatlan.
– Jár valami pénz Dorognak a hulladékégetőtől? – kérdezem a polgármesternőt.
– A város az árbevétel 3,5 százalékát kapja „dézsmaként”, évente mintegy 22 milliót, ez nem váltja meg a mi majd 600 millió forintos költségvetésünket. Pakson talán többet lendít az a 100 millió, melyet az atomerőmű utal át neki.
– Most milyen a város kapcsolata az üzemmel?
– Kezdetben nagy harcokat vívtunk a régi francia igazgatóval, főleg az elszívóberendezések ügyében. Feltételezem, azt hitte, hogy a Balkánra jött, valósággal kioktatott minket, hogy egy olyan elmaradott helyen, mint Magyarország, nincs szükség ilyen színvonalú technikára. Aztán meglátta a mérőkocsinkat, mely véletlenül a legmodernebb típusú volt, és egy kicsit elájult tőle. Akadtak más vitáink is.
A polgármesternő egy 1993. szeptemberi jegyzőkönyvet tesz 203elénk, ennek tanúsága szerint a franciák egy analfabéta (!) sofőrt küldtek a dorogi dolgozók betanítására. Idézek a feljegyzésből:
„Jacques Coru: Ez a sofőr jó szakembere a cégnek, a magyarok nem ismerik a modern hulladékszállító kamionok kezelését.
Dr. Dávid Anna: …egy analfabéta gépkocsivezető még a menetlevelet sem tudja kitölteni!
Jacques Coru: Véleményem szerint ez a kijelentés hamis!…” – és így tovább.
– Hamar haza is küldték az urat! – zárja le az ügyet a polgármesterasszony. A környezetvédelmi főfelügyelőség vezetője rábólint:
– Sajnos sok külföldi beruházó azt hitte, hogy itt mindent megengedhet magának. Egy japán szakember azzal utasította vissza a mi szakhatósági állásfoglalásunkat, hogy: „amit maguk követelnek tőlünk, azok német határértékek! Hogy jönnek maguk ehhez?!” Mi persze továbbra is ragaszkodtunk hozzá, hogy csak a feltételeink teljesítése után adjuk meg az engedélyt. Még azzal is megvádolt minket, hogy ezzel az eljárással befolyásoljuk a piaci versenyt, a konkurens német céget akarjuk előnyhöz juttatni. Utána fogunk nézni! – fenyegetett minket. El is várjuk – feleltük –, a hatóság minden intézkedése kiszámítható és ellenőrizhető kell hogy legyen.
(– A németek sem sokkal jobbak – jegyezte meg a témával kapcsolatban F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakember. – Egy cég sorozatosan németül adta be a különféle engedély kérelmeit. Időbe tellett, amíg elmagyaráztuk nekik, hogy ebben az országban a magyar a hivatalos nyelv. Legalábbis egyelőre.)
– Sajnos most is összezörrentünk a hulladékégetővel – folytatja a polgármesterasszony. – Egy korábbi közös megállapodás alapján jogunkban állt megfigyelőket kiküldeni az üzembe. Megbízólevelet adtunk egy volt főmérnöknek, aki osztatlan tekintélyt élvez itt Dorogon. Az ügyvezetőnő nem fogadta el ezt az emberünket, mert az illető valaha a hulladékégetőben dolgozott, és egy komolyabb nézeteltérés után elbocsátották. El lehetne tűnődni azon, hogy egy külföldi érdekeltségű cégnek jogában áll-e felülbírálni az önkormányzattal kötött megálla204podását – de ezt már nem én fogom eldönteni, hanem az utódom.
Elindulunk Budapest felé, a főfelügyelő eltűnődik:
– Az a szomorú helyzet, hogy szinte az egész magyar ipar ellenérdekelt a környezetvédelemben, mert az ezzel kapcsolatos rendszabályok sok pénzbe kerülnek. Világszerte ez a jellemző, az ipari lobby a legutóbbi riói konferencián is meg tudta akadályozni a keményebb intézkedések bevezetését.
Nálunk a Btk. 280. paragrafusa is csak a nagymértékű és már bekövetkezett környezetszennyeződéseket rendeli büntetni – a veszélyeztetéssel, a környezetszennyezés szándékával illetve kísérletével nem is foglalkozik. Ha a hatóságok idejében beavatkoznak és megelőzik a kártételt, az elkövető személyében nem büntethető, legföljebb polgári peres eljárást lehet indítani ellene – ezt viszont az illető ritkán várja meg, felkerekedik és eltűnik. Nem volna szabad ölbe tett kézzel várnunk a bajok bekövetkeztét, be kellene vezetni a veszélyeztetés alapján történő felelősségrevonást. Egyelőre semmi jele a változásoknak, az érvényes társasági törvény lehetővé teszi, hogy egymillió forintnyi tőkével rendelkező kft. akár 100 milliós kárt okozhasson.
– És a környezetvédelmi tárca irányítói miért nem intézkednek?
A főfelügyelőség vezetője nem válaszolt a kérdésemre, helyette F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő jegyezte meg:
– Az egyik régebbi miniszterünktől megkérdezték: te tulajdonképpen kit képviselsz? A környezetvédelmet a kormányban, vagy a kormányt a környezetvédelemben?! Egy másik miniszterünk kijelentette: ő nem Dzsingisz kán, hogy harcoljon is a tárca érdekeiért. A harmadik felfedezte, hogy a környezetvédelemhez nem kell pénz, egyszerűen meg kell akadályozni, hogy a szemét kijusson a környezetbe. Sajnos olyan hamar megbukott, hogy nem tudta kifejteni, miképp is kellene ezt csinálni. Néhány rosszindulatú kollégám feltételezi, hogy épp azért küldenek ide ilyen minisztereket, hogy ne legyen túl erős a környezetvédelem beleszólása a közügyekbe. Én, természetesen, nem értek egyet az említett kollégákkal.
205A kórházak veszélyes hulladékait ritkán szállítják el Dorogra, mint már említettük, a távolság függvényében növekednek a költségek. Országszerte működnek kisebb égetőművek, melyek egy-két megye vagy város egészségügyi létesítményeit szolgálják ki.
Némelyiküket csak azért nem lehet elavultnak mondani, mert már induláskor sem számítottak korszerűnek. Vegyük például a nyíregyházi kórházi égetőt. Már az elhelyezkedése is a fertőzés állandó veszélyét rejti magában, egész házsorok emelkednek a közvetlen közelében, az építési engedélyek kiadásánál nem vették figyelembe az előírt ezer méteres védőtávolságot.
A kiszolgáló munkások puszta kézzel válogatják át a kórházból kikerülő konténereket, véletlennek kell tekinteni, hogy nem szednek össze valamilyen súlyos betegséget. Csak annyit sikerült megtudnom, hogy egyiküket mostanában operálták hasnyálmirigy-gyulladással, egyébként nem szívesen válaszolgattak a kérdéseimre, féltették a nyolcezer forintos veszélyességi pótlékukat. A mundér becsületének védelmében még a kórházból kapott kesztyűjüket is felmutatták.
– Sajnos, nem mindenütt értelmezik ilyen demokratikusan a munkavédelmi rendszabályokat – jegyezte meg fahangon F. a sokat tapasztalt öreg környezetvédő. – Jártam például egy svájci égetőműben, ahol a munkásoknak egy acélbetétet kellett hordaniuk a cipőjükben, hogy egy rájuk zuhanó hordó ne törje össze a lábukat. Ha egy munkás nem használta a betétet, az elbocsátási oknak számított.
Maga a berendezés alacsony, 800 fokos hőmérsékleten éget, egész műszerezettsége egy utólag beépített hőfokellenőrző készülékből áll. A kibocsátott égéstermékek közül csak a port és a pernyét képes leválasztani, füstgáztisztítóval nem rendelkezik. A képződő salakot, mely többek között gyógyszermaradékokat, olvadt injekciós tűket és más nehézfémeket is tartalmaz, nem kezelik veszélyes hulladékként, hanem kiszállítják a kommunális szeméttelepre. Szerencsének tekinthető, hogy legalább az operációs szervmaradványokat nem keverik bele, ezeket átviszik a temetőbe. A teljesítmény sem kielégítő, az égetőmű egy nap alatt öt mázsa hulladékot tud feldolgozni.
206Akár a nyíregyházi létesítmény ellenpéldájának is tekinthetjük az egyik Vas megyei Volán-telepen működő regionális hulladékégetőt. Egész története magán viseli napjaink vállalkozásainak jellemző vonásait.
A fent említett Volán-egység is komoly fuvarhiánnyal küszködött, hogy a kocsik mégse álljanak naphosszat bent a telepen, a diszpécserek különféle szervezési trükköket alkalmaztak. Ha egy Füszért Vállalat öt kocsit igényelt, ők tizenötöt küldtek ki, nem törődve azzal, hogy csak egyharmadnyi rakománnyal futnak majd, fő, hogy előttük üres legyen a „placc”. Azt viszont nem tudták megoldani, hogy a gyenge teljesítmény ne mutatkozzék meg a fizetésekben; a fődiszpécser 20 ezer, a főenergetikus havi 14 ezer forintot vitt haza tisztán.
1991-ben néhány diplomás vezető kiegészítő kereset után nézett. Esélyt véltek felfedezni a telepen működő, technikailag a kőbalta színvonalán álló PG SUS 11 kazánban, melyben évenként 10-12 ezer tonna olajos származékot, mosóiszapot égettek ki. A méltányosság kedvéért meg kell említeni, hogy ez a megoldás is a többi telep fölé emelte a Vas megyeit, mert másutt egyszerűen kidobták ezt a veszélyes hulladékot, vagy kiöntötték a szemétbe.
Az égető csak egy műszakban dolgozott, így is sűrűn leállt, hol a víz, hol a gáz fogyott el, hol szabad szombatot tartottak. Természetesen minden kibocsátott égéstermék szűrés nélkül kiment a levegőbe, de ha sikerült tartani egy bizonyos állandó hőmérsékletet, legalább nem füstölt.
– Mi azt gondoltuk, hogy lehetne ezt jobban is csinálni – mondja a három vállalkozó egyike –, induláshoz felvettünk 600 ezer forintos hitelt harmincszázalékos kamatra. Tudtuk, hogy ennyiből nem lehet elindulni, köztes fázisként vásároltunk egy amerikai fánksütőt. Két-három forintos nyersanyagból ki lehetett árulni húszforintnyi süteményt, de nagy tömeg vásárló kellett hozzá. Berakodtunk egy lakókocsiba és kijártunk árulni strandokra, vásárokra, végül kerestünk annyit, hogy kibérelhettük az égetőt a Volántól és a saját kezelésünkben működtettük. Persze külső cégektől is vállaltunk munkát.
Aztán kijött a 11/91-es rendelkezés, mely 1991. június elsejétől új füstgázhatárértékeket állapított meg, ezeket a megemelt követelményeket a mi ósdi berendezésünk már nem tudta teljesíteni – újat kellett vásárolnunk.
207Jártuk az országot, figyeltük, hogy máshol mit használnak, de mindenütt kezdetleges gépeket és megoldásokat találtunk. Többnyire hiányzott mindenféle automatika, a kezelőszemélyzetre volt bízva mikor, mennyit pakol be és hogy égeti el.
Egy svájci égetőrendszer 60-80 millió forintba került volna, erről nem is álmodhattunk. Felfedeztünk egy budapesti kft.-t, mely fáradtolaj-ártalmatlanító berendezések importjával foglalkozott, megkerestük őket. Összeállítottuk a magyar szabványok paramétereit és kértük a kft.-t, hogy küldjék el a leírást az amerikai partnerüknek, kérdezzék meg, hogy az ő gépeik tudják-e teljesíteni ezeket a követelményeket. Tudták.
A gyár meghívott minket Amerikába, megnéztük a gépet, alkalmas volt mindenféle egészségügyi hulladék megsemmisítésére, a géztől egészen a PVC-ig. Egy kólásüvegben kicsempésztünk magyar festékmaradvány-mintákat, azzal is kipróbáltuk, tökéletes hatásfokkal elégette. Ők segíteni akartak rajtunk, egyetértettek a felfogásunkkal, hogy a hulladékot lehetőleg nem szabad szállítani, hanem a keletkezés helyén kell ártalmatlanítani, ezért a központi rendszereket decentralizálni kell. Feltehetőleg arra is gondoltak, hogy ha Vas megyében működik majd egy berendezésük, az referenciaként is szolgálhat minden kelet-európai érdeklődőnek. Beleegyeztek, hogy lízingszerződés keretében kapjuk meg a gépet, megígérték, hogy a pénz átutalásától számított egy hónapon belül leszállítják.
A pénzünk persze most sem volt elég, összesen hárommillió forintot tudtunk összeszedni, alig egynegyed részét a szükséges összegnek. Kellett keresnünk valakit, aki támogat bennünket a lízingelésben, természetesen részesedett volna a haszonból. Írtunk az önkormányzatnak, kétmilliót kértünk tőlük, de nem is feleltek. Még hat helyen próbáltunk „tarhálni”, de egyik sem jött be. Végül egy pesti céget rá tudtunk beszélni, hogy legalább jöjjenek le hozzánk tárgyalni. Megnézték a régi berendezésünket, s egyből elfogadták az ajánlatunkat:
– Akik ilyen „ipari műemlékkel” ilyen termelési szintet és anyagi eredményt tudtak elérni, azoknak mi odaadjuk a pénzt. Jöjjenek fel holnap Pestre.
Így lettünk társak.
– Milyen típusú hulladékokkal foglalkoznak? – kérdezem.
– Vállalunk az ipari területről olajos rongyokat, papírt, festékiszapot, a mezőgazdaságból például növényvédőszerek 208göngyölegét, de elsősorban az egészségügyet szolgáljuk ki. A kórházi hulladékoknál komplett technológiát biztosítunk – korábban nejlonzacskókba szállították, elszakadtak, kilógott belőlük a véres vatta, a narkós gyerekek innen szerezték be az injekciós tűket. Edényeket adunk, ezekben gyűjtik össze a szemetet és mi az edénnyel együtt égetjük el.
– A szemét összetételét illetőleg milyen feltételeket támasztanak?
– Egy levágott lábat nem fogadunk – ezt egyébként is hűtőben tárolják és eltemetik, de egy ujjperc vagy operációval eltávolított gyomorrész esetleg bekerülhet. A PVC-tartalmú anyagok elégetésénél sósav keletkezik, ezért nagyon kívánatos, hogy a részaránya ne haladja meg az öt százalékot. Sajnos beledobálnak az edénybe infúziós üvegeket, maradék oldószereket, ezek akkorát robbannak a tűzben, hogy majd szétviszik a kazánt. Ezért a kórházaktól egy kísérő cédulát kérünk mellékelni, mely lehetővé teszi a későbbi azonosítást. Évente összesen 300 tonnát dolgozunk fel.
– Milyenek a tarifáik?
– A kórházi veszélyes hulladék kilójáért nyolcvan forintot számítunk fel, de a szállítmány teljes összege az edény árát is tartalmazza, azt 500 forintért szerezzük be, harminc liter befogadására alkalmas. A többi anyagra egy széles bérskálát állítottunk össze, az ügyfeleink általában elfogadják. Néha elcsodálkozom, mikor egyes intézmények kilónként hatvan forintért ide hordják elégetni a titkos iratokat, ahelyett, hogy maguk semmisítenék meg. Más hivataloknál pedig a papírokból csak ki kell szedni a gemkapcsokat és az indigókat, utána vihetnék a MÉH-be, ahol pénzt kapnának érte. Ezt a válogatást senki sem vállalja, pedig a bolondok szívesen megcsinálnák a foglalkoztatókban és kevesebbet kellene fizetni nekik, mint amibe nálunk az elégetés kerül. Vagy a munkanélkülieket is be lehetne fogni, szerintem a segélyért minden feladatot kötelesek elvállalni, egy fiatalembert akár zsoldos katonának is el lehetne küldeni.
– Érdekes elképzelései vannak.
Kimegyünk az udvarra megnézni a hulladékégetőt. A sarokba félrevetve ott áll még a régi PG SUS 11 jelzésű berendezés.
– Semmi olyat nem tudott, amire egy szabályos kazán ne lett volna képes. Napi nyolc órában négyszáz kiló hulladékot ége209tett el, mivel zárt tűztere volt, nem lehetett folyamatosan használni, mindig meg kellett várni, amíg kihűl.
Az új gép mellett öt-hat ember fáradozik a hulladék előkészítésén, most éppen olajos rongyokat tesznek a műanyag hordók tetejére, hogy könnyebben lángra lobbanjanak. Magát a berendezést csak egy ember kezeli, a munkáját teljes automatika segíti, a kamionok tachográfjához hasonló szerkezet jelzi például az elért hőfokot és az elégetett anyagok jellemzőit. Az égetés után három égőfej közömbösíti a keletkezett füstgázokat. A fémhordókat összepréselik és kiégetik, ez a kezelési forma sok gonddal jár, távlatilag meg is akarják szüntetni.
A végsalakot nem válogatják és nem minősítik, kibitumenezett hordókba rakják és elküldik az aszódi veszélyeshulladék-lerakóba. Belenézek a nyitott tárolóedénybe: az égetés után is felismerhetők benne az összeolvadt ampullás üvegek, krémes tubusok, egykor tablettákat tartalmazó fólialapocskák.
Az éves anyagi eredményekről kérdezem a vállalkozót, de ő a szokott receptek szerint kitér a válasz elől és inkább elterelő váddal él:
– Nem mi keressük a nagy pénzeket, hanem a maffia!
– Milyen formában jelenik meg? Mondana egy példát?
– Meghirdetnek egy versenytárgyalást, sok tonna hulladékot ártalmatlanításra. Mi jelentkezünk egykilónként, mondjuk, harmincforintos ajánlattal. A konkurenciát a haverjai értesítik az árainkról, ennek ismeretében alánk ígér, húsz forintért is elvállalja. Mi ezzel kiestünk a versenyből, a konkurencia egyedül marad a terepen, hivatkozik energia-áremelkedésre, mindenfélére és elkezdi stejgerolni az árakat, felmegy ötven forintra, a pályázati bizottságban ülő haverok bólintanak, elfogadják. Ekkor a nyertes eljön hozzánk és odaadja nekünk a munkát harmincért, vagyis úgy emel le minden kilóról húsz forintot, hogy nem is látta az anyagot. Nekünk barátságos mosollyal kell fogadni őket, pedig a mi vizeinken kalózkodnak, kilopják a pénzt a zsebünkből.
Az egyik munkás, aki hallgatta a beszélgetésünket, közbeszól:
– A régi időkben, ha valakit a más erdejében találtak fűrésszel vagy baltával a kezében, arról hamarosan elterjedt, hogy kivándorolt Amerikába, mivel hogy ott helyben agyoncsapták és úgy elásták, hogy soha többé nem került elő. Jobbak is voltak az erkölcsök, nem igaz?
Kényszeredetten bólintok.
210– Tudnia kell, hogy az aszódi veszélyeshulladék-lerakó annak idején állami beruházásból épült fel, mint minden más hasonló létesítmény – jegyzi meg előzetes eligazításként F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő. – Papíron a Földmunkát Gépesítő Vállalat tulajdonába tartozott, ez a cég megfelelően reuzált, mélyépítő munkákat végzett, ehhez megvoltak a gépei, emberei és a megfelelő piaca.
Természetesen ez a vállalat sem kerülhette el a privatizálás végzetét. A valódi értékét nehéz volna pontosan felbecsülni, de ha abból indulunk ki, hogy 6-8 évvel ezelőtt csak a veszélyeshulladék-tároló felépítése 600 millió forintba került, akkor nem járunk messze az igazságtól, ha a vállalatot mai árakon 3-4 milliárdra saccoljuk. Ehhez képest az ÁVÜ 640 millióért hirdette meg az egész vállalatot. Végül egy PORR ALLGEMEINE AKTIENGESELSCHAFT nevezetű osztrák cég vette meg, legjobb tudomásom szerint 440 millió forintot fizetett ki. Ezért a pénzért nemcsak magát a vállalatot szerezte meg, hanem a két balatoni üdülőt is, melyeket most szállodaként működtet. Tehát ha úgy vesszük, a veszélyeshulladék-tárolóhoz szinte ingyen jutott hozzá.
Iklad–Galgamácsánál térünk le az országútról a veszélyeshulladék-lerakó felé. A kanyarban kísérőm kimutat egy öreg körtefára:
– Ezt a fát ki kellett volna vágni, de az építők inkább egy kis hajlást tettek bele az út vonalába és így sikerült megmenteni.
A lerakót kezelő PYRUS Kft. ezt a fát választotta jelképéül. A PYRUS egyébként 90 százalékban a hasonló néven már említett PORR UMWELTTECHNIK Részvénytársaság tulajdonába tartozik.
A tároló területe 115 hektárra terjed, nagy részét jelenleg is erdő borítja. Valaha honvédségi lőteret tartottak fenn itt, a hadsereg dicséretére legyen mondva, ingyen mondott le a használatáról. A talajadottságok kedvezőknek mondhatók, a vastag agyagréteg megfelelően szigetel, a talajvíz háromszáz méterrel a földfelszín alatt húzódik.
A szennyező anyagok eltávozásának valószínűsége 1 száza211lék alatt kell hogy legyen. Egy szakértő szerint ez a biztonság olyan fokú, mintha egy férfinadrágot hózentráger tartana, de szíjat is felcsatolnánk, ráadásul még fogjuk is mind a két kezünkkel.
A teherautó-behajtásnál úgynevezett atomkaput alakítottak ki a radioaktív anyagok kiszűrésére. Nem fogadhatják az égethető, tűz- és robbanásveszélyes, a gyorsan bomló szerves anyagokból származó, továbbá az öt százaléknál több olajat tartalmazó veszélyes hulladékokat sem.
A lerakó évi tízezer köbmétert képes befogadni, az üzemeltetés tervezett harmincéves időtartama alatt összesen háromszázezret. Ezt a forgalmi szintet jelenleg nem tudja elérni, 1993-ban 7800 köbmétert szállítottak be, 1994-re a forgalom valószínűleg visszaesik 6000 alá.
Feltételeztem, hogy ez a csökkenés elsősorban a tarifákkal függhet össze, elkértem a lerakási díjak jegyzékét. Az első veszélyességi osztályba tartozó hulladék lerakásáért jelenleg köbméterenként 61 500 forintot kérnek, plusz tíz százalék általános fogyasztási adót. Ehhez jön még a kötelezően megvásárolandó gyűjtőkonténer ára – mindent összevetve egy köbméter lerakása a 85 ezer forintot is elérheti. Ez az összeg nem tartalmazza az ideszállítás költségeit, az a leadót terheli. Hirtelen átfut a fejemen a gondolat, hogy egy kiló veszélyes hulladék lerakása többe kerül, mint a boltokban egy kiló kenyér, pedig az sem mondható olcsónak. A PYRUS Kft. különféle kedvezményekkel próbálja kiszélesíteni ügyfeleinek körét, a beszállított mennyiségtől függően öt-tíz százalékos engedményt ad.
– Az éves bevételük mekkora nyereséghányadot tartalmaz? – kérdezem a gazdasági vezetőt.
– Mivel az osztrák betéti kamatok 8-9 százalék körül járnak, nekünk itt legalább 15 százalékot kell elérnünk, hogy a vállalkozói kockázatot ellensúlyozzuk. A hasznot mi is mindenképpen visszaforgatjuk a fejlesztésbe, javítani akarjuk a pozíciónkat, a környezetvédelemmel kapcsolatos hulladékkezelés minden területén részt kívánunk vállalni.
Nyereségünk elkülönített hányadából alapítványokat hoztunk létre a környező falvak támogatására. Aszód–Galgamácsa–Iklad térségében évi 4 milliót fordítunk a környezetvédelmi feltételek javítására, Aszódon és Galgamácsán pedig 500-212500 ezer forintos ösztöndíjalapot létesítettünk a helyi tanuló ifjúság számára.
A tárolóban kétféle technológiát alkalmaznak. A veszélyes hulladékot vagy ömlesztve egy kialakított medencébe töltik, vagy hordókban bebetonozzák. A medencék egyenként 3000 köbméteresek, az elsők már megteltek, jórészt galván- és festékiszappal, füvesített humusszal takarták le. A többi gödör még nyitva, megfigyelhetjük rajtuk a kialakítás módszereit. A hulladékkezelés első számú alapelve szerint itt is elzárják az anyagokat mind a talajvíztől, mind az esőtől. Alulról az ellenőrző szivárgórendszerre egy agyagréteget terítettek, azt fóliával szigetelik – az esetleges felszakadástól egy sor használt autógumi védi. Az egyes medenceszakaszokat betonfalak választják el egymástól, megakadályozandó, hogy két tárolásra szánt veszélyes hulladék ne kerülhessen egymással kiszámíthatatlan vegyi reakcióba. Fölötte a védőtető mozgatható, hogy a síneken haladó bakdaru bele tudja üríteni a rakományát.
Az éppen feltöltés alatt álló medencébe főleg festékmaradványokat raknak le, a hidegben is émelyítő az oldószerek felszálló bűze.
Kint a nyílt térségen rakták le az 1,2 köbméteres konténereket, illetve 220 literes hordókat. Négy-hat sorban pakolják fel egymásra piramisalakzatot kiképezve, közben szintenként is bebetonozzák őket. Itt az aszód–galgamácsai Nagyvölgy zöldellő erdejében a közeli szelíd dombok között ezek a merev formák különösen idegennek tűnnek.
– A helyi önkormányzattal is akadtak vitáink, mert túlságosan magasnak találták a hat egymásra helyezett sort. Meg kellett érteniük, hogy ha alacsonyabban raknánk le őket, még több erdőt vagy rétet kellene elvennünk.
– A szemét mindenütt fölfelé igyekszik terjeszkedni – mondja kísérőm. – Győrben a szemétdomb magassága elérte már a 23-25 métert. Külföldi példák közül az Egyesült Államok-beli Fresh Kill szeméttelepre szoktak hivatkozni, amely napi 22 millió kilogramm szemetet fogad New Yorkból.
– Irtózatos mennyiség.
– Tudnia kell, hogy minden egyes Egyesült Államokban élő ember naponként a testsúlyának több mint kétszeresét kitevő szemetet állít elő. Ez a Fresh Kill-i szeméttelep egyébként a keleti tengerpart Maine-től délre eső szakaszának legmagasabb 213pontja lett, nemsokára engedélyt kell kérniük további működésükhöz a Szövetségi Légügyi Minisztériumtól, mert veszélyeztetni fogják a repülőgépek mozgását.
Közelebb lépek az éppen kialakuló piramishoz, feltűnik, hogy új konténereket és hordókat raknak bele a falba.
– Nem kár ezekért az új göngyölegekért?
– Nem lehetne ócskákat használni, mert szétmarná őket a bennük levő hulladék és a szivacsos szerkezetű betonon keresztül kiszivárogna a szabadba. A beton technológiai vizétől is meg kell óvnunk a tárolóedényeket.
Egy piros konténeren sárga feliratot látok: „nehézfémtartalmú iszap”. Egy egész sort foglalnak el az arzénes növényvédőszerek. Annak idején, mikor egy rendelettel kivonták őket a forgalomból, Püspökszilágyon, az izotóptemetőben helyezték el a tartályokat, de tíz év után ide kellett szállítani.
– Mindegyik hordó kódját betápláltuk a számítógépbe. Részletesen feltüntettük, hogy mit tartalmaznak, mert elkövetkezhet még az az idő, mikor ki kell bontanunk ezeket a szarkofágokat és elő kell vennünk a hordókat.
– Milyen okok tehetik ezt szükségessé?
– A föld fémkincse kifogyóban van, rézből 14, ólomból pedig csak 4 évre elegendő tartalékkal rendelkezünk. Előfordulhat például, hogy a krómszükségletet a jelenleg veszélyes hulladékként kezelt krómiszapból kell majd kielégíteni.
– Valakitől azt hallottam, hogy a következő évszázadban Párizs és London lesz Európa két legnagyobb rézbányája, mert fel fogják szedni a földből a réz telefonkábeleket.
– Már most is folynak kísérletek, hogy a különféle fémiszapokból fagyasztott őrléssel visszanyerjék a hasznosítható anyagokat, de ez most még nagyon sokba kerül. Összességében tekintve a hulladék egyelőre befelé áramlik.
Elrakom a jegyzetblokkomat és kifelé indulunk:
– Ha megtelik majd a veszélyeshulladék-lerakó, meddig kell gondozni utána?
– A PYRUS-nak további 15 évig kell fenntartania, de az államnak 600 év múlva is vállalnia kell a felelősséget az esetleges bajokért.
214Pécset elhagyva havazni kezd, az ablaktörlő folyamatosan kattogva szabadít fel egy körszeletet a szélvédő üvegén. Nem tudni, hogy a télies idő teszi-e vagy a környékbeli vállalkozások csődje, de mintha leállt volna a közúti forgalom, alig-alig látni szembejövő kocsikat. Szalánta után jobbra fordulunk, egy erdei út tengelyére felfűzve három veszélyeshulladék-lerakó sorakozik itt, mi az elsőnél fékezünk le. A kapura egy táblát tettek ki:
„Vigyázat! Méregtemető!
A Budapesti Vegyiművek lerakója”
Az utolsó szállítmány több mint hét éve, 1987 júliusában érkezett a telepre, de még most is kutyás őr vigyáz itt. Beljebb kerülünk. A havas oldalon csúszkálva felkapaszkodunk egy védőtöltésen, a koronára felérve életem egyik legkülönösebb látványa tárul a szemem elé. Lent egy földkazettában több mint negyvenezer hordó áll, kékek, sárgák, semleges piszokszínűek. Kettesével egymásra téve nyolc hosszan kanyargó dupla sort alkotnak, megbonthatatlannak tűnő rendjük a kínai cserépkatonák fegyelmezett felsorakozását juttatja az ember eszébe. Mikor lejjebb ereszkedünk, kiderül, hogy a kazetta még további 28 ezer hordót is magában rejt, ezeket négy emelet magasságban rakták fel, utána földdel lefedték, a takaráson már magról behullott csenevész bokrok, akácfák nyújtogatják az ágaikat.
– Akik ezt a lefedést kitalálták, arra gondolhattak, hogy a földnek egy előnye mindenképpen van: nem látszik, hogy mit rejtegetnek alatta. Azzal már nem törődtek, hogy a föld akár egy borogatás, tartani fogja a nedvességet és így kívülről is meggyorsítja majd a hordók rothadását.
Az elásott hordókról az eső néhol már lemosta a takarást, ezeken a helyeken fel lehet ismerni a körvonalaikat, de a ráterített fólia miatt nem tudom közelebbről is megnézni őket. Kísérőim szerint a hordók gyenge minőségűek, csak néhány teflo215nos béleletű található köztük, melyek elméletileg akár évszázadokig is kitartanak, a többit úgy szedték össze a Budapesti Vegyiművek udvarán, ócska bádogból, műanyagból készültek, falukat már szétmarta a külső-belső korrózió és a xilol, tartalmuk kifolyt.
A felszínen szabadon álló hordók is híven mutatják a telepen uralkodó állapotokat. Évente mintegy száz edény durran szét – általában két párhuzamos vonal mentén hasadnak ki –, a bennük tárolt anyag hígabb része a földre ömlik, a másik fele gyantaszerű állapotban visszamarad. Két-három hordóroncsot megpróbáltak átrakni egy-egy nagyobb tartályba, de az emelőgép karjainak szorításában végképp összeroppantak és még nagyobb felületet szennyeztek be tartalmukkal. A hulladék fizikailag nem állt be egy állandó szintre, változatlanul mozog, a környékbeli parasztok azt mesélik, hogy nyári hajnalokon a lassan felmelegedő hordók recsegve-ropogva „énekelnek”. Közelebbről is megnézem a külsejüket: angol, japán, cirill betűs feliratok állnak rajtuk, a peremükön és a hasadások mentén mintha olvadt gyertya dermedt volna meg.
– Most szerencsére tél van, ilyenkor nem annyira büdösek, nyáron elszédül közelükben az ember.
– Miért nem tudták megelőzni ezeknek a szennyező anyagoknak a kifolyását és most, hogy már bekövetkezett, milyen veszélyt jelent a környezetre?
– 1977-ben a Magyar Állami Földtani Intézet, később a Dél-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság talajmechanikai laboratóriuma ezt a területet alkalmasnak minősítette veszélyes hulladék lerakására, a kutató fúrások 30 méteres mélységig vízzáró talajrétegeket jeleztek. Azt mondták, hogy azok az anyagok, melyek esetleg kijutnak a felszínre, egy év alatt legfeljebb tíz centit haladhatnak lefelé és hamarosan el kell, hogy akadjanak mozgásukban. A szakvélemények alapján a tároló el is készült, csak a humuszt tolták le a felszínről és alulról sem tettek le védő takarást. 1980-ban kezdődtek meg a szállítások.
Sajnos az előzetes szakértői megállapításokat a gyakorlat megcáfolta: két méter mélységig súlyosan, lejjebb egész 30 méterig jelentős mértékben szennyezett a talaj. A hulladéktárolókra vonatkozó rendelkezések kilónként 2,8 milligrammban állapították meg az összes klórbenzolszármazék talajban engedélyezhető koncentrációját, itt Garéban néhol 9 ezer milli216grammnál is több van. Legalább százötvenezer tonnányi fertőzött föld szorulna cserére.
1990-ben egy figyelőhálózatot építettek ki, az észlelt adatok alapján egyértelműen bebizonyosodott, hogy a szennyezések már nemcsak a talajban találhatók meg, hanem kijutottak a figyelőkutak vizébe, a növényekbe és a levegőbe is.
(A „gazda”, a Budapesti Vegyiművek egyik vezetője szerint ezek a szennyeződések nem túl veszélyesek. A tároló sarkában összegyűlt tócsákban megélnek a békák és a vízimadarak is belefészkelnek. Neki magának az a gondolat is megfordult a fejében, hogy egy nagyobb üdülőtelket vásárol a közelben.
Mások viszont a hulladéklerakó kiszivárgását tették felelőssé néhány környékbeli disznó és kecske elhullásáért. Később a Növény- és Talajvédelmi Szolgálat megcáfolta ezt a vélekedést: egy állatnak egyszerre 6650 liter vizet vagy 16-21 tonnányi növényt kellett volna elfogyasztania ahhoz, hogy klórbenzol mérgezést kapjon. Egyes „méregzöld” természetvédők pedig azt állították, hogy a hordók jelentős mértékben tartalmaznak „Orange D”-t, azt a szert, mellyel a vietnami háborúban kiirtották a dzsungelek levélzetét.)
– Tulajdonképpen mit tárolnak ezekben a hordókban? – kérdezem, előre félve a nehézségektől, melyeket a szakszerű válasz értelmezése jelent majd nekem.
– Klórozott benzolszármazékokat, alapvetően MIII-as minősítésű méregnek számító tetraklórbenzolt – mondja a kísérőm, és egy kitépett lapra felrajzol néhány benzolgyűrűt, egy intelligens pillantást vetek rá és köszönettel elteszem. Amennyire felfogom a további magyarázatokból, a hulladék a Budapesti Vegyiművekben üstmaradékként keletkezett egy Klorinol márkanevű kukorica-gyomirtó szer előállítása során.
Az anyag veszélyességére vonatkozólag is megoszlanak a vélemények. A vegyiművek azt állítja, hogy a valóban veszélyes fázis, a hidrolízis már nem náluk történt, hanem Linzben, ahová az anyagot köztes termékként továbbszállították, ez a hulladék semmiféle közvetlen fenyegetést nem jelent. Egy szakértő viszont úgy véli, hogy a gyárnak nem lett volna szabad ráállnia a szer gyártására, mert ugyanazokat a komponenseket tartalmazza, mint a betiltott xiladecor és a lábgombaölő fungifen. Ehhez az utóbbi véleményhez álltak közelebb kísérőim, a pécsi környezetvédők is:
217– Nem kellett volna megvenni azt a technológiát, melyet fél Európából kitiltottak már.
Ez az egész kérdés közben okát vesztette, mert a Budapesti Vegyiművek 1987 áprilisában megszüntette a tetraklórbenzol gyártását, mint említettem, júliusban szállították ide az utolsó adag hulladékot. A hordók azonban változatlanul a helyükön állnak, a hatóságok kötelezték az üzemet, hogy 1997. december 31-ig ürítse ki a tárolót és ártalmatlanítsa a szennyezett talajt. A hulladéklerakó teljes felszámolása Jules Schira szerint – az ő személyével később még bővebben foglalkozunk – mintegy 50 milliárd forintba kerülne.
Ilyen mennyiségű hulladék sorsának a megoldása a fejlett nyugati országokban is komoly gondot okoz, gyakran nyúlnak illegális eszközökhöz, trükkökhöz. Al Gore említi meg azt a módszert, hogy a szemetet teherautókra pakolták, a rakfelület aljába lyukat fúrtak és hagyták, hogy a rakomány szép lassan kicsússzon az útra, míg az autók keresztülszelték az országot.
Másutt a hulladékot kereskedelmi árunak álcázták: a lakkiszapot vagy a kenőzsírokat összekeverték faforgáccsal és exportálták, állítólag évente egymillió tonna ilyen anyagot égetnek el a cementgyárak kazánjaiban.
A tengerek is lerakóhelyekké váltak, bár közismert tény, hogy egy konzervdoboz több mint száz év alatt bomlik le a vizében. A tengeren úszó műanyag palackok pedig különösen veszélyesek, a kisebb állatok beleúsznak és bennük rekednek, a nagyobbak pedig lenyelik. A kifogott teknősbékák 10-15 százalékának gyomrában találtak különféle műanyagokat.
Komoly formában felvetették azt is, hogy a leszerelésre ítélt vegyi fegyvereket föld alatti atomrobbantással semmisítsék meg. Mások azt javasolták, hogy rakétákkal lőjék a napba, vagy hordják őket egy aktív tűzhányóba.
– Maguknak nem állt szándékában valami hasonló trükköt vagy extravagáns megoldást alkalmazni? – kérdezem a BVM vezetőitől.
A kérdés feltehetőleg kihívóan hangzik, mert a vezérigazgató egy mély lélegzetet vesz, mielőtt válaszolna.
– Tudjuk, a közvélemény egy része meg van győződve, hogy egy vállalat minden erkölcsi gátlását leveti a profitért vívott harcban, szeretném, ha elhinné, hogy mi igyekeztünk elkerülni minden tisztességtelen ügyletet. Régi igazgatónknak, Poros 218Tamásnak annak idején felajánlották, hogy építsen egy évi húszezer tonna gyomirtó szert előállító gyárat a szovjet igények kielégítésére, ő nem vállalta el, mert ilyen okból nem akarta tovább fokozni a főváros ipari zsúfoltságát. Később lemondtunk az ipari kénsav gyártásáról, pedig megtaláltuk rajta a számításunkat, a hidasi üzemünkben is leállítottuk az enyvkészítést. Alapvetően kis mennyiségeket igyekszünk előállítani – magas piaci árakra törekedve. Említhetek egy olyan bizonyítékot, melyet a közvélemény gyanakvó része is elfogadhat: néhány évvel ezelőtt egy nagy robbanás történt az üzemünkben és mégsem következett be komolyabb környezeti szennyeződés, nem volt minek kiszállnia.
Ami Garét illeti, mi már az 1970-es évektől keressük a megoldást. Anyagmintákat vittünk a Beremendi Cement- és Mészmű kazánjaiba és a dorogi hulladékégetőbe. Mindkét helyen be tudták táplálni a berendezésekbe, de az üstmaradékok magas klórtartalma miatt csak 3 vagy 4 százalékos bekeverésben, így a megsemmisítés legalább húsz évet vett volna igénybe és minket kötött az 1997-es határidő. Az árakat is magasnak találtuk, tavaly az oda szállított hulladékainkért Dorog átlag 116 ezer forintot számított fel tonnánként, ez az összeg egyes esetekben a 160 ezret is elérte.
– Dorog mint francia érdekeltség, nyilvánvalóan a külföldi árakhoz igazodik.
– Szó sincs róla, sokkal drágább azoknál – a vezérigazgató mutat egy tavalyi franciaországi árjegyzéket, tételei a dorogi áraknak alig a felét teszik ki –, ha lehetne, érdemes volna kiszállítani a hulladékainkat.
Nem maradt más megoldás, mint hogy egy új, különlegesen magas klórtartalmú anyagok égetésére alkalmas üzemet építsünk, az előkészületek 1991-ben indultak el a megfelelő hely kiválasztásával. Először a hidasi gyárunk közelébe terveztük az égetőt – telekkönyvileg Mecseknádasd területére. A helyi polgármesteri hivatal kiadta a területfelhasználási engedélyt, majd a képviselő-testület úgy döntött, hogy visszavonja. Indoklást nem adtak, úgy tudjuk, hogy több száz milliós kárpótlást kértek volna.
Augusztusban Garé község jelentkezett, hogy hajlandó volna befogadni az égetőművet – ezt természetes és szerencsés megoldásnak találtuk, hiszen így szinte ráépülhetett volna a hulla219déktárolóra. Előzetes közvéleménykutatást végeztünk, tájékoztatót küldtünk ki a helybelieknek és kikértük a véleményüket: 84 család az üzem létesítése mellett szavazott, 9 család tiltakozott ellene, 10 család pedig nem válaszolt a levelünkre.
1992. május 5-én egyetértve a minisztériummal és a különböző szakhatóságokkal a garéi telepítés mellett döntöttünk. Nemzetközi versenyfelhívást adtunk ki az égetőmű felépítésére és üzemeltetésére, három vállalat nyújtott be minden szempontból megfelelő pályázatot, végül az EMC Services nevezetű francia cég nyert – ez egyébként nem azonos a dorogi égető működtetőjével.
– Mi döntött mellette?
– Hét nagy égetővel rendelkeznek Európa-szerte, ugyanakkor nem foglalkoznak berendezések gyártásával, tehát nem állt fenn az a veszély, hogy valami ócskavasat próbálnak majd eladni Magyarországnak. Folyamatosan kérik az ajánlatokat a különféle gépekre és nem részesítik indokolatlan előnyben a francia termékeket. Azt is értékeltük, hogy állami cég és így a tapasztalatok szerint kevésbé profitéhes, mint a magántőke. Vállalkozásaiban beéri az öt százalék körüli haszonnal, inkább a kapacitása teljes kihasználására törekszik. Megnéztük az EMC strassburgi üzemét, az Európa Parlament épületétől másfél kilométerre helyezkedik el, évente 44 ezer tonnát égetnek el olyan szinten, hogy a városi zöldek nem is tudnak a létezésükről. Esetükben bebizonyosodott, hogy megfelelő körülmények között az égetés a létező legegyszerűbb folyamat.
– A beruházás költségei mennyit tesznek ki?
– Ötvenmillió dollárt, valamivel többet, mint 5,5 milliárd forintot.
– Ezt ki fedezi?
– Létrejött a Hungaropec Rt., melybe az EMC 74, a Budapesti Vegyiművek 26 százalékos részesedéssel szállt be.
– Együttesen rendelkeznek ennyi tőkével?
– Természetesen nem. A pénz egyharmadát az EBRD-től, az Európai Fejlesztési és Hitel Banktól, másik harmadát a Banque Indosuestől szándékozunk felvenni. A harmadik részt a Hungaropecnek kell állnia – ezt is hitelből, a részvényarányoknak megfelelő leosztásban.
– Megkapják ezt a pénzt?
220– Az EBRD már három vizsgáló csoportot is küldött hozzánk, pedig még be sem nyújtottuk az igényünket.
– Ez az égetőmű mennyiért dolgozná fel a garéi hulladéktárolóban álló hordók tartalmát?
– Tonnánként átlag 500 dollárt számítva, 1 milliárd forintba kerülne. Ez az összeg természetesen az előállító vegyiműveket terheli, négy év alatt tudnánk kifizetni. A környezeti károk helyreállítására másfél milliárd forintot irányoztunk elő.
– Schira úr miért becsüli ötvenmilliárdra a rehabilitáció költségeit?
– Elméletileg korlátlan összegeket el lehetne költeni. Németország 1000 milliárd márkát fordít az egykori NDK környezeti károsodásainak megszüntetésére; a bitterfeldi vegyipari központra, a barnaszén- és uránbányák meddőhányóinak rekultiválására. Garé esetében nincs szükség például teljes talajcserére, a későbbi felhasználással kapcsolatos tervek ezt nem indokolják.
Garé községnek mindenképpen érdekében állott megadni a területfelhasználási engedélyt, egyrészt csak így reménykedhetett a határában felhalmozódott hulladék megsemmisítésében, másrészt a 75-80 hektáros üzemi terület és védő erdősáv átengedéséért 80 millió forintot ígértek neki, éves költségvetésének majdnem a nyolcszorosát. Az összeg negyven százaléka még az építkezés megkezdése előtt járt, az első, egymillió forintra rúgó előleget 1993-ban kapták meg – ebből fizették ki a vízmű felé fennálló tartozásukat. 1994 novemberében vették fel a következő ötmilliós részletet, ebből négyet szétosztottak a faluban, a polgármester kifejezésével élve: „karácsonyi jutalom”-ként. 117 család kapott belőle 30-40 ezer forintot, önkormányzati megítélés szerint nincs a faluban olyan család, amely ne szorult volna rá. További méltánylást igénylő szempont, hogy a 338 garéi lakosból már 25-30-an munkanélküliek, ők abban bizakodnak, hogy bejuthatnak majd segédmunkásnak az égetőmű építkezésére.
Tapasztalt emberek előtt nem lehetett kétséges, hogy a garéiak szerencséje felkelti majd a környező falvak irigységét – így is történt. A szomszédok megfellebbezték az engedély ki221adását, név szerint: Szalánta, Csarnóta, Túrony, Ócsárd, Szőke és Szava községek önkormányzati képviselő-testületei.
Az adott esetben illetékes köztársasági megbízott Baranya megyei hivatala a törvényes harminc nap helyett közel egy fél évig tűnődött a beadványon – ugyanannyi időre megállítva az ügyek folyását – végül megsemmisítette a határozatot és az elsőfokú építési hatóságot új eljárás lefolytatására utasította.
Ez összetett és hosszadalmas folyamat, a Hungaropec Rt.-nek el kellett készíttetnie Garé község részletes rendezési tervét, emellett új területfelhasználási dokumentációt is össze kellett állíttatnia. Megváltoztatták az égetőmű eredetileg tervezett elhelyezését is, hogy a panaszos Szalánta község közigazgatási határától több mint ötszáz méterre kerüljön. Az új területfelhasználási engedélykérelem 1994 áprilisában készült el, az építkezni szándékozók több mint egy évet vesztettek, Szalánta, Szava és Szőke községek most is fellebbeztek, de ezt a köztársasági megbízott hivatala már elutasította.
Ez persze csak a kiindulópontot jelentheti, további 20-24 hónap szükséges a tulajdonképpeni építkezéshez, még négy év, amíg eltűnik a méregtárolóban álló 68 ezer hordó – jó esetben az új évezred elejére alakulhatna ki a végleges rend.
És akkor váratlanul egy vetélytárs jelent meg a színen.
A történet kezdete 1990-re nyúlik vissza. A Hidrometal Gmk, majd később a jogutódja, a Biomed és Chem Kft. kérelmet nyújtott be Pécsett a Dél-Dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőséghez. A várostól néhány kilométerre fekvő Kökény község külterületén egy veszélyes hulladékot ártalmatlanító berendezést kívántak létesíteni, elsősorban a kórházakból kikerülő szemét elégetésére. Tudomásom szerint évi 3600 tonnában szabták meg a tervezett kapacitásukat.
A kft. 1991-ben kapta meg a berendezés felépítéséhez szükséges döntés előtti előzetes hozzájárulást. A vállalkozás vonzotta a támogatókat. A minisztérium a központi környezetvédelmi alapból 60 millió forintot, a Baranya megyei közgyűlés 16 milliót folyósított. Az Állami Fejlesztési Intézet ötvenhárom új munkahely létesítésének ígéretéért 26,5 millióval toldotta meg ezt az összeget.
A kft. megállapodást kötött a kökényi önkormányzattal, melyben meghatározták az égetőmű által fogadható anyagok körét: egészségügyi hulladékok, növényvédőszer-, festék- és 222bőrhulladékok – ettől eltérni csak az önkormányzat hozzájárulásával lehetséges.
A Biomed és Chem Kft. 12 ezer négyzetméter saját tulajdonú és 6 ezer négyzetméter bérelt területhez jutott Kökényben. Bekerítették, kiépítették az utakat, a laboratóriumot és a szociális létesítményeket magába foglaló főépületet, a műhelyt, a portát, a gépkocsimosót és egy kisebb veszélyeshulladék-tárolót.
A Biomed és Chem Kft. nem érezte elégségesnek a saját erőit, ezért társulást ajánlott fel a svájci TTS Schira AG-nek. Az egyesülés előtt a kft. felértékeltette a kökényi telepét, eredményül 172 millió forint jött ki – ebből 75 milliót képviselt a „szellemi apport”, mely gyakorlatilag a már megszerzett engedélyeket jelentette.
A TTS, melynek vezetőjéül Svájcba elszármazott egykori hazánkfiát, Jules Schirát tekinthetjük, egy körülbelül évi 1000 tonna kapacitású égetőberendezést, egy adagolót és egy füstgáztisztítót hozott a házasságba, továbbá több tüzelőolajtartályt is szállított Kökénybe. A berendezések összértékét 179 millió forintban jelölte meg.
1992 novemberében létrejött a TTS Biomed Rt., a részvények 51 százaléka a svájci cég tulajdonába került, a Biomed Kft. egykori tulajdonosainak csak 27 százalék jutott. Az új alakulat nem tett nyilatkozatot a felvett hitelek törlesztésével kapcsolatban, bár a központi környezetvédelmi alapnak 1993. december 31-ig 30 milliót kellett volna visszafizetni, a következő év decemberéig pedig további 30 milliót. Mint kiderült, az rt. nem vállalta magára a kft. tartozásait, bár a meglevő javakat és a beruházások további irányítását átvette tőle.
1993 tavaszán engedély nélküli építkezések kezdődtek a kökényi telepen. Egy évi 1000 tonna kapacitású veszélyeshulladék-égetőt állítottak fel, elképesztő felületességgel, sem kiviteli, sem részleges technológiai tervek nem készültek, ilyeneket még az összeszerelést irányító vezetők sem láttak. A beruházás hamarosan félbe is maradt, a hulladékégető üzembe helyezésére nincs remény, az összeszerelt berendezések értéke megállapíthatatlan. Az eredetileg célba vett 3600 tonna kapacitású égető felállítását viszont meg sem kezdték, a helye mindmáig üresen áll a telep közepén.
Többszöri egyeztetés és kiegészítés után 1993 decemberében végre beérkezett a Pécsi Környezetvédelmi Felügyelőségre a 223TTS Biomed Rt. engedélykérelme a kökényi veszélyeshulladék-égető létesítésével kapcsolatban.
A dokumentáció még az edzett ügyintézőket is elképesztette. Túl olyan „apróságokon”, hogy a rajzok és diagramok nem vágnak egybe a szövegrészekkel, néhány napon belül két kérelmet is csatoltak, mely egymástól eltérően határozza meg a tervezett égetőmű kapacitását. Jules Schira szerint az 1000 tonnás, már összeszereltnek nyilvánított „kis berendezésen” kívül az rt. egy 12-18 ezer tonna befogadóképességű égetőt kíván felépíteni. A már jelzett hulladékcsoportokat kiegészítené az „egyéb” kategóriával, ennek elfogadása esetén bármit elégethetne majd, nem jelentene megkötést a nehézfém-, sem a halogéntartalom. Schira úr ezen kérése ellentétben állt a kökényi önkormányzattal létrejött megállapodással, mely a hulladéknak mind a mennyiségét, mind az összetételét meghatározta.
A részvénytársaság két másik vezetője viszont csak évi 3600 tonnás égetőművet említ beadványában.
A felügyelőség visszaküldte a dokumentációt és felkérte a TTS Biomedet, hogy tisztázzák egymás között: egyáltalán mit akarnak felépíteni.
Egy év telt el különösebb fordulatok nélkül. Majd 1994 novemberében az rt. egy újabb engedélykérelmet juttatott el a felügyelőségre – ebben 3600 tonnás kapacitást emlegetnek, de a december 7-én beadott dokumentáció ismét egy 18 ezer tonnás berendezés adatait tartalmazza.
Ez a dokumentáció más tekintetben is elfogadhatatlannak minősül. Bizonyos részei német nyelven íródtak, ezt a felügyelőségnek nem áll módjában elbírálni. Egyes berendezések műszaki rajza és leírása helyett egyszerűen egy termékcsalád színes prospektusát küldték el – még azt a fáradságot sem vették maguknak, hogy ezen belül megjelöljék, melyik típusra gondoltak. Az egymáshoz tartozó, például a vízgazdálkodással kapcsolatos fejezetek egymástól eltérő adatokat közölnek. A dokumentáció nem foglalkozik a védőterület kijelölésével, márpedig a helyi hatóságoknak ezekre a részekre építési tilalmat kell elrendelniük. Még számos további hibát sorolhatnánk fel, melyek közül egy is elég volna a kérelem elutasításához.
224Kökényben a polgármester fogad minket, pár szót váltunk a község helyzetéről. Legfontosabb meghatározó körülménynek azt találja, hogy Pécs közelsége egyelőre még enyhíti a munkanélküliség gondjait, az önkormányzatnak csak 10-12 családról kell gondoskodnia.
– A részvénytársaság milyen támogatást adott a falunak?
– Nyolcmillió forintot kaptunk, ezt főleg a vezetékes vízhálózat kiépítésére fordítottuk.
Közben megérkezik az autó, mely a részvénytársaság vezetőit hozza. Schira úr nincs közöttük, jelenleg nem tartózkodik Magyarországon és mások is hiányoznak az „induló nagy nevek” közül. Nem jött el doktor S., a sikkasztás miatt feljelentett régi ügyvezető. Doktor S. Schira állítása szerint ma is a vállalat ügyvezetőjének adja ki magát, mert a cégbíróság még nem törölte a funkcióját, mostanában is ilyen minőségben tárgyal a TTS Biomed ügyeiről államtitkárokkal és miniszterekkel. Nincs itt továbbá a megyei közgyűlés volt elnöke sem, aki – ugyancsak Schira szavai szerint – mint a TTS Biomed Rt. igazgatótanácsának tagja közbenjárt abban, eltűrte, hogy az rt. ügyvezetője mintegy 22 millió forintot elsikkasszon.
Itt van viszont egy Svédországból hazánkba visszaszakadt egykori honfitársunk mint ügyvezető igazgató, egy szakértő és egy harmadik személy, akiről nem tudni, hogy milyen minőségben jelent meg, mert a több mint egyórás beszélgetés során mindvégig óvakodott attól, hogy megszólaljon.
Beérve az udvarra körülnézek: egy műanyagtető alatt egy leginkább óriási Lego-játékhoz hasonlító monstrum áll, ez az a bizonyos égetőmű, mely évi 1000 tonna kapacitással működne – ha működne. Túl azon, hogy változatlanul nem rendelkezik semmiféle engedéllyel, még az én laikus szememnek is feltűnő hiányosságok ütköznek ki rajta: nem alakították ki a víz- és az árambekötést, nem épült fel mellette a salaktároló és még sorolhatnánk tovább. Maga az egész alkotmány romlásnak indult, a tetőről befelé csurog a víz, rozsdásodnak az elemek, már az oszlopok szürke festékborítását is kikezdték a varjúcsőrök csapásai.
– Mennyibe került eddig ez a telep?
– Több száz millió forintba – mondja a svéd-magyar ügyvezető.
– Hallhatnánk esetleg egy pontosabb összeget?
225– Maradjunk annyiban, hogy több száz millió forintról van szó.
Szeretném megkérdezni, hogy ebbe beleszámította-e az állam elveszni látszó száz-egynéhány millió forintját is, de egy ilyen provokáció a beszélgetés végét jelentené.
– Hány ember tartja karban a telepet?
– A vállalat létszáma 1993-ban 19 főből állt, ebből heten maradtak.
– Mit gondol, ez az égető mikor tudná elkezdeni a munkát?
– Ahogy a hivataloktól megkapjuk a zöld jelet, három hónapon belül elindulunk. Néhány részleges gondot kell még megoldanunk, például az égetésnél keletkező hő hasznosítását. Nem tudják betáplálni az országos vezetékbe, egyébként pedig csak akkor fizetődik ki, ha egy kilométeren belül használják fel. Itt viszont nincs a közelben kertészet vagy más hasonló vállalkozás, mely fogadni tudná.
– A tervek szerint mennyiért vállalják el majd egy tonna hulladék ártalmatlanítását?
– Ötven-százezer forintot tervezünk, ez természetesen attól is függ, hogy alakulnak az állami energiaárak.
– Sima kommunális hulladékot fogadnak majd?
A polgármester közbeszól:
– Ki hozná be ide? Az égetés hússzor annyiba kerül, mint az egyszerű lerakás.
Búcsúzásnál kapok még két körlevelet az rt. vezetőitől, aztán beülnek a kocsiba és elhajtanak. Én tovább bámulom az óriási „Lego”-alkotmányt.
– Az a benyomásom, hogy az rt. nem veszi komolyan ennek az égetőnek az ügyét, különben nem hagyná elhúzódni évekig. Akkor viszont miért építették fel ezt a monstrumot?
– Én nem nyilatkozhatok az ő nevükben, de feltehetőleg propagandacélokat szolgál.
– Mit akarnak elérni?
– Mindenekelőtt hiteleket próbálnak szerezni.
– De hát a hitelt vissza kell fizetni!
– Miért kellene? Régen azt mondták erre: maga le van maradva egy brosúrával. Ki lehet menteni a pénzeket külföldre, például veszünk kint saját magunktól egy halom ócskavasat berendezés gyanánt. Ezt persze nem Schira úrékra értem, csak úgy általában mondom.
226A TTS Schira AG nem állt meg a kökényi vállalkozásnál, igyekszik mindinkább kiterjeszteni a tevékenységét. Többek között elvállalta, hogy az Alkaloida gyárral egy hulladékégetőt épít fel, ez mindmáig nem valósult meg. Az előlegként már felvett 100 millió forintot nem fizették vissza, helyette a TTS Biomed Rt. részvényeivel kárpótolta a megrendelőt, így ma az Alkaloida számít a társaság főrészvényesének. Schira úr mellesleg abban is reménykedett, hogy a kényszerhelyzetbe került Alkaloida „életet lehel” majd a részvényekbe, vagyis újabb hiteleket jár ki a TTS Biomednek. „Erről ma szó sincs – jegyzi meg keserűen egy körlevelében – nagy a valószínűsége annak, hogy az Alkaloida sem a magam, sem a TTS Biomed Rt. berendezését nem tudja megépíttetni, mert nem mert előállni felsőbb szervei felé a valódi helyzet feltárásával.”
A riporter férfiasan bevallja, hogy ezt ő maga sem merte volna megtenni, inkább bot és tarisznya nélkül vándorol ki az országból.
– Hogy mehettek bele egy ilyen ráfizetéses üzletbe? – kérdezem az Alkaloida egyik vezetőjétől.
– Egy gondos szerződéssel ki lehetett volna védeni ezt a kárt. Sajnos erre senki nem figyelt. Olyan emberek intézték az ügyet, akik a magyaron kívül semmilyen nyelven nem tudnak, ezek számára egy Schira-szerű külföldi magyar a legjobb partner. A százmillió forinton kívül további veszteségeink is keletkeztek, mert Schira az egyes elemek gyártását alvállalkozóknak adta ki, speciális méretekre szabatta le velük, senki másnak nem tudják eladni. Őket sem fizette ki, most nekünk kínálják az elemeket harminc-ötven százalékért. A minket fenntartó részvénytársaság vezetése fejeket követel és szerintem ezeket a fejeket oda is kell adni.
A TTS Biomed hadjáratának következő célpontjául a Kökénytől alig tíz kilométerre fekvő Garét választotta ki. Már korábban tett egy ajánlatot olyan közös vállalkozás létrehozására, melynek keretében a garéi hulladéktelepet az aszódihoz hasonló végleges lerakóvá kellene átalakítani. Ezt a felvetést a garéi polgármester visszautasította.
Schira nem adta fel, második lépcsőben kampányt indított a garéi hulladékégető felépítésének terve ellen, véleménye szerint az ő kökényi létesítménye jobban el tudná látni a felmerülő 227feladatokat. A svéd-magyar ügyvezető igazgatótól kapott terjedelmes röpirat magában foglalja a felhozott érveit:
„– Ki tudja azt ma elhinni, hogy a francia beruházó, egy állami vállalat, amelynek Franciaországban legalább olyan anyagi gondjai vannak, mint a hazai állami vállalatoknak, Magyarországra ajándékba visz egy 6 milliárd forintos beruházást?! Mivel hazánkban (adott esetben értsd: Magyarországon – M. Gy.) nincs fizetőképes kereslet hulladékégetésre, a dorogi is csak 50 százalékban van leterhelve, a franciák csak import hulladék feldolgozásában tudnak gondolkodni. Ez ma még tiltva van, Magyarország is aláírta a bázeli hulladékkonvenciót. Ez szabályozza a hulladék elszállítását az országhatárokon túlra, de abban az esetben, amikor egy elfogadott, technológiailag kielégítő égetőbe kerül, a szállításoknak nincs akadálya…
…A Garéba tervezett gigantikus beruházás műszaki tartalma nem több mint a kökényié volna. Mindezekkel szemben a TTS Biomed Rt. összes beruházása ugyanolyan nagyságrendű berendezésre legföljebb 1,4 milliárd forintot igényelne. A garéi beruházás árszintje négy-ötszörösen túlhaladja a világpiaci árszintet is. A minisztérium saját kijelentése szerint „nem törődik” a beruházás nagyságával és a pénzek előteremtésének mikéntjével.
A Kökénybe eddig betársulni szándékozó másik francia cég (SITA-Lyonnaise des Eaux) felmérése szerint még az évi 3500 tonnás kapacitásra sincs fizetőképes kereslet Baranyában – nemhogy 17 ezer tonnára.
A kormány által favorizált Hungaropec Rt.-terv lehetővé teszi a francia partnernek, az EMC Services-nek, hogy egy nevetséges összeggel (az alaptőke úgy tudjuk 60 millió forint) szálljon be a közös vállalatba és a gigantikus EBRD vagy IFC bankhitelekből bőven kárpótolja magát. A franciák mint a Hungaropec részvényeinek többségi birtokosa, elviszi ezt a jövedelmet Franciaországba.
A garéi hulladéktemetőben álló hordók feldolgozása után nem lesz kellő leterheltség biztosítva a berendezés működtetésére, tehát hulladékimportra kell majd beállnia. Európa szeméttelepe leszünk…”
És így tovább árad a szöveg tizenhárom sűrű oldalon át. A Budapesti Vegyiművek vezetői is olvasták ezt a röpiratot, mikor kérdezem a véleményüket róla, csak vállat vonnak:
228– Üres blöff. A berendezés lelke a füstgázokat tisztító elektromos filter, ez akadályozza meg a dioxin képződését. Ez a filter ötmilliárd forintba kerül és Schira úr sem tudja olcsóbban megvenni.
– Elképzelhető, hogy végül két veszélyeshulladék-égető is felépül majd Baranyában?
– Elméletileg minden elképzelhető, még gőzfürdő is Ungváron, de Schirának semmi esélye sincs. Nemrégiben hiteligényeket nyújtott be svájci és osztrák bankoknak, a bankok szakmai véleményt kértek a magyar Környezetvédelmi Minisztériumtól, ahol nem támogatták Schira úr terveit. Ezek után a bankok visszaléptek az ügylettől. Más partnereket nem talál, saját erővel pedig nem rendelkezik.
Megnézem még a másik anyagot is, a TTS Biomed Rt. frissen kelt levelét, melyet a környezetvédelmi államtitkárasszonyhoz intézett. Új tényeket nem tartalmaz; elfogultsággal vádolja a minisztériumot és továbbra sem szándékozik visszafizetni a jogelődje által felvett 60 millió forintot. A levél alig burkolt fenyegetésekkel zárul; ha a minisztérium nem tartja be a versenysemlegesség elvét, akkor „… a kökényi égető svájci és svéd beruházói megteszik a szükséges lépéseket a nemzetközi fórumokon, hogy rámutassanak a magyar beruházási légkörre. A Magyar Köztársaság hírneve külföldön nem éppen a legjobb, ami többek között az ilyen jellegű történeteknek is köszönhető, mint a baranyai égetőművek kérdése…”
Megkerestem a Svájcban tartózkodó Schira urat, szerettem volna részletekbe menően is elbeszélgetni vele. Telefonon megígérte, hogy Budapestre jövet megkeres majd, őszinte sajnálatomra erre a találkozóra jelen sorok írásáig nem került sor.
229A mesterséges radioaktív izotópok felhasználása 1954-ben kezdődött meg Magyarországon. Használatuk hamarosan elterjedt: rákbetegségek gyógyításánál éppúgy alkalmazták, mint a mák vagy a krumpli csírázásának megakadályozására. A papíriparban a gyártott lapok vastagságát mérték és szabályozták vele, több mint háromszázra tehető az izotópokat felhasználó laboratóriumok száma.
Egy idő után az izotópok használhatatlanokká válnak. Azok a rövid felezésű idejűek, melyeknek lebomlási ideje nem éri el a harminc napot, régi helyükön maradnak és a közönséges szemét útját járják be. A fennmaradó hulladék mintegy nyolcvan százaléka kis és közepes aktivitásúnak minősül, a „legkeményebb” anyagok az izotópgyártásnál, a zárt sugárforrásoknál keletkeznek.
Az illetékeseknek gondoskodniuk kellett a veszélyes hulladékok kezeléséről. Kezdetben a Központi Fizikai Kutató Intézet területén létesített ideiglenes tárolókba rakták le, majd 1959-ben Solymár térségében elkészült egy ideiglenes izotóptemető.
Kialakításánál aligha választhattak volna az alkalmazottnál egyszerűbb megoldásokat. Egy nagy forgalmú útvonal melletti telepen néhány kútgyűrűt mélyesztettek bele a földbe, ezeket kívül-belül bekenték bitumennel és már jöhettek is a szállítmányok. A szilárd hulladék fémhordókban érkezett, a folyékony hulladékot húszliteres műanyag kannákban, a biológiait – például a formalin oldattal tartósított állati tetemeket pedig tejeskannákban helyezték el.
Ezt a telepet eredetileg csak néhány évig szándékoztak fenntartani, de több mint másfél évtizedig használták. 6542 zsákot, 647 fémhordót és 3000 zárt sugárforrást raktak le itt.
1976-ra a rendelkezésre álló terület végképp betelt. További bővítése aggályosnak látszott, mert Budapest éppen ebbe az 230irányba terjeszkedett és hosszabb távon maga a terület sem bizonyult volna megfelelőnek. Nem lehetett tovább halasztgatni egy új, valóban korszerű izotóptemető megépítését.
A hely kiválasztásánál számtalan szempontot kellett figyelembe venni, csak ötletszerűen sorolunk fel néhányat közülük. Mivel a legtöbb radioaktív hulladék Pesten keletkezik, az új temető nem eshet túlságosan messze a fővárostól. Rendkívül fontos az alacsony talajvízszint és a vastag vízzáró agyagréteg. Távol kellett feküdjön a sűrűn lakott területektől, üdülő környezetektől, a Dunától, a már felderített ásványvagyonoktól.
Nem volt könnyű eleget tenni mindezen kívánalmaknak. A Pilistől a Cserhátig tízezer négyzetkilométert kutattak át a geológusok – végül is öt számításba vehető helyet találtak. Ezek közül néhány hamarosan kiesett, mert kiderült, hogy itt titkos és álcázott honvédelmi létesítmények helyezkednek el, például a Buják melletti erdőben egy rakétaegység állomásozott. Pátyon megfelelőnek látszottak az adottságok, de az akkori miniszterelnök épp errefelé járt vadászni, és arrébb tessékelte az okvetetlenkedő geológusokat. Lassanként minden esély elveszett.
A központban dolgozott egy öreg segédmunkás, bizonyos Rigó bácsi – falujában, Püspökszilágyon nem talált munkalehetőséget, így választotta az ingázók keserű kenyerét. Megesett a szíve a kutatókon, akik esténként fáradtan és rosszkedvűen tértek haza a terepről.
– Mit tetszenek keresni? – kérdezte tőlük.
– Egy száraz, agyagos területet, messze a lakott helyektől – és felsoroltak még néhány további kívánalmat.
– Hát ott van nálunk a bajnaki tető – az olyan száraz vidék, hogy aki ott dolgozott, az mindig vitt magával egy kanna vizet, mert arrafelé nem talált.
A kutatók kételkedtek, de az öreg addig erősködött, amíg kimentek a jelzett területre. A 25 méteres mélységbe lehatoló fúrás szinte végig kék agyagba haladt és sehol sem harántolt vízrétegeket. Így került az izotóptemető végül Püspökszilágyra. Azt már csak a teljesség kedvéért említjük meg, hogy később a létesítmény felavatásakor súlyos százezreket osztottak ki prémiumként, Rigó bácsi 600 forint jutalmat kapott.
A kiválasztott terület mintegy tíz hektárt tett ki, telekkönyvileg egyik fele Püspökszilágyhoz, másik fele Kisnémedi köz231séghez tartozott, termőadottságukat tekintve tizenkét-tizenhárom aranykoronás szántóföldeknek minősültek. Akkoriban még nem volt szokásban, hogy a környékbeli tanácsokat vagy polgárokat megkérdezzék, az Országos Atomenergia Bizottság rövid úton kisajátította a terepet. Két év alatt ötvenmilliós beruházással felépült a „Radioaktív Hulladékfeldolgozó és Tároló”, ebben a feladatkörben mindmáig egyetlennek számít az egész országban.
Mindenekelőtt a solymári 900 köbméter radioaktív hulladékot kellett ide áthozni. Az áttelepítés végrehajtására kijelöltek semmiféle tapasztalattal nem rendelkeztek és a tudományos irodalomban sem találtak példát izotóptemetők felszámolására. Így a művelet elvégzése valóságos kalandszámba ment.
Nyilvánvaló volt, hogy a közel húsz éven át tárolt hulladék göngyölegei megrongálódtak, több hulladékcsomag külsőleg szennyezettebbé vált. A megtelt tárolókról először a lezáró betonsapkákat, majd a lemezfedőket vették le. A hordókat daruval próbálták kiemelni – egy védőruhát öltő munkás a kútba leereszkedve próbálta irányítani a műveletet.
A kiemelés során sok korrodálódott fémhordó egyszerűen kettészakadt, tartalma visszaömlött a kútba vagy a felszínen szóródott szét – újabb hordókba kellett átpakolni. Egy-egy kútba 30-50 zsákot raktak bele, ebből legalább 2-3 megsérült, elszennyezte a többi zsákot és magát a kutat is. Három ember kézzel pakolta át őket.
Hónapokon keresztül több gépkocsi néha napi két fordulóban tette meg a Solymár és Püspökszilágy közti 70 kilométeres távolságot. A hulladék, megérkezése után, a végleges tárolóhelyre került. Solymáron a kutak alját légkalapáccsal törték fel, a kútgyűrűk szennyezett felületét pedig kivésték. A terület azóta már többször is gazdát cserélt, a kezelőházban állítólag már vendéglő is működött.
Az izotóptemető az ÁNTSZ (a volt Köjál) felügyelete alá tartozik, a tiszti főorvosasszony készségesen engedélyezte a létesítmény megtekintését. Doktor Kasza Ferenc igazgatóval kimentünk a terepre. A domb gerincén néhány földdel fedett hosszú, öt-hat méter magas prizmákat láttam.
– Ezek hogy keletkeztek?
232– A beérkező szilárd hulladék a talajba süllyesztett vasbeton szerkezetű tárolóegységekbe kerül – ezek mintegy 70 köbmétert fogadnak be. A tartályokat belülről három rétegben felhordott vízzáró vakolat, kívülről kétrétegű bitumenes mázolás borítja. A belerakott hordók és polietilén zsákok közét betonnal öntik ki. Mikor megtelnek a tárolószekrények, vasbeton födémpallókat raknak rájuk, erre tízcentis lejt beton kerül. Újabb dupla, bitumenes szigetelés következik, még egy réteg védőbeton és ötvencentis füvesített föld egészíti ki, így alakulnak ki ezek a prizmák.
– Mennyire tekinthetők biztonságosnak?
– Ki mernék feküdni a tetejükre napozni.
– Egy földrengés esetén hogy viselkednének?
– Ha a mozgás olyan erejű volna, hogy elpusztítaná a környező falvakat, ezek a betontömbök legfeljebb megrepednének, de a tartalmuk nem tudna továbbjutni a záró agyagrétegben.
A nagy aktivitású zárt sugárforrások: az ipari és mezőgazdasági gammabesugárzókból és a kobaltágyúkból kivett használhatatlan elemek kétszáz milliméter átmérőjű, hat méter mély acél csőkutakba kerülnek – ezeket ólomsörétes zacskók és vízmentes biztonsági záras fedél takarja le. Ezek a kutak már komolyabb törődést igényelnek, a bennük őrzött anyagok csak öt-hatszáz év alatt bomlanak le.
– Mennyi hulladékot tárolnak jelenleg?
– Ötezer köbmétert és további hétszáz köbméternyi fogadóteret építettünk ki.
– Tudnak terjeszkedni?
– Fent kell maradnunk a gerincen, mert itt alacsonyabb a talajvíz szintje, mint lent a völgyben, a már betelt sorok között maradt annyi hely, hogy újabb egységeket telepíthetnénk oda.
A jelek arra vallanak, hogy nem lesz szükség bővítésre. Az ipar visszaesésével több ezer laboratórium szűnik meg, melyben eddig izotópot használtak, leállnak a bányák, állatkísérletek is alig-alig folynak, onnan sem jön biohulladék, fertőzött ürülék. Ezek a szállítmányok egyébként is alig néhány köbcentis nagyságrendűek, a mi legfőbb meghatározó ügyfelünk a Paksi Atomerőmű a maga évi 100-200 köbméterével. Hasadóanyagokat nem küldenek, csak szennyezett munkaruhákat, szerszámokat és más hasonlókat.
233– Milyen átvételi árakat szabnak?
– Általában ingyen fogadunk, csak Paks fizet köbméterenként 55 ezer forintot plusz általános fogyasztási adót.
Éles januári szél fúj a dombtetőn, befelé indulunk.
– A nevükben ott áll a „feldolgozó” szó is.
– Ez elhanyagolható. A tárolókba nem kerülhet bele folyadék, ezt oldjuk meg különböző módszerekkel. Újrafeldolgozásra sincs lehetőség; mit kezdhetnénk használt és fertőzött polietilén cipővédőkkel?
Az intézménynél 44 ember dolgozik: 22 fős fegyveres őrség és egy ugyanilyen létszámú szakszemélyzet. Az indulásnál élvezett előnyök mára lassanként elkoptak, csak egy csekély mértékű nyugdíjkedvezmény maradt és a szakszemélyzet kap 30 százalékos sugárártalmi illetménypótlékot.
A tároló, melyet kezdetben az „atom”-tól való rettegés fogadott a környéken, ma már nélkülözhetetlen szerepet tölt be a két falu életében. Kisnémediből 7-8, Püspökszilágyból 10-12 fő dolgozik itt. Ezek az emberek aligha tudnának másutt elhelyezkedni. Budapest és Vác már nem fogad ingázókat, az egyetlen helybeli munkalehetőséget jelentő termelőszövetkezet szétesett, a vagyonát széthordták.
Még nagyobb súllyal esik latba az a 20-20 millió forint, melyet a Paksi Atomerőmű Vállalat fizet a két falunak a közigazgatási határaikon belül lerakott hulladékért. Egy-egy köbméterre 20 ezer forintos térítés esik, ez az összeg az infláció arányában emelkedik.
A püspökszilágyi polgármester tovább szeretné növelni a Paksról érkező veszélyes hulladék mennyiségét. Tárgyilagosan megítélve a terv kevés eséllyel kecsegtet, egy hivatalos állásfoglalás a következőket rögzíti: „az atomerőmű radioaktív hulladékát csak igen változatos, 230 kilométer hosszú útvonalon lehet eljuttatni Paksról Püspökszilágyra. Az útvonal négy országos fővonalat és 8-10 vasútvonalat keresztez. Az útvonal mentén érintett lakosság létszáma meghaladja a 175 000 főt. Ilyen körülmények között a valószínűleg naponkénti hulladékszállítmányok a közlekedési dugók kialakulása, műszaki hibák előfordulása, biológiai szükségletek kielégítése és egyéb okokból előidézett leállásával, mint rendszeresen előforduló 234eseménnyel kellene számolnunk. Még a hazainál sokkal fejlettebb útviszonyok mellett is bekövetkezhet és be is következett már nemegyszer a radioaktív hulladékot szállító járművek balesete…”
A püspökszilágyi polgármester feltehetőleg ismeri ezeket a tényeket, de makacsul ragaszkodik az elképzeléséhez. Szeretné, ha a tároló legalább 4000 köbméternyi közepes aktivitású hulladékot fogadna.
– Komolyan kellene vennünk a falu hátrányos helyzetét. A termőföld-árverésen 500 forintos aranykorona értéken is alig ment el egy hektár. A fiatalok elköltöznek, 615 polgárból 400 körüli a nyugdíjas, a 140-et közelíti a mozgássérültek és egyéb hátrányosok száma. A házak szinte eladhatatlanok, egy kétszobás 3-500 ezer forint – és még így sem kelendő.
Negyvenszázalékos a munkanélküliség és gyár nem települ hozzánk. Egy svájci cég nyitott volna egy sajtüzemet a környéken, de egyszer meglátták az országúton a tároló jelzőtábláját és a „radioaktív” szó még japánul is radioaktívot jelent, visszaléptek a vállalkozástól.
A Kender Juta zsákvarró üzeme is megszűnt a faluban, beküldtem öt munka nélkül maradt asszonyt Vácra, egy elektronikai gyárba. Olyan tenyeres-talpas teremtések voltak, nem ment rájuk az egyenköpeny. Mondta a tulajdonos: a kezük sem állhat rá egy finomabb munkára.
Ez a helyzet, kedves uram, meg kellene fontolni, hogy akarunk-e még több fekete pontot ebben a kis országban?!
235 236A kocsit a tiszántúli felügyelőség igazgatója vezeti, egy-egy nevezetesebb helyhez érve szabad kezével kimutat az ablakon:
– Itt, D.-ben egy felhagyott téglagyár kazánjában égették el a veszélyes hulladékot. A füstgáz elvezetését nem oldották meg, ideiglenes jelleggel mégis el lehetett fogadni ezt a módszert, mert annál mégis jobb, mintha elszórnák a szemetet, vagy nyílt térségben gyújtanák meg.
H. 25-30 ezres város, egy vállalkozó jelentkezett az önkormányzatnál, hogy hajlandó volna felépíteni egy hulladékégetőt, mely végső fázisban áramot táplált volna vissza a hálózatba.
– Megérte volna a vállalkozónak?
– Egy Olaszországban már lebontott üzemet állított volna fel H.-ban, ez egyben referenciaként szolgált volna az egész keleti piac felé. Sajnos nem jutott semmire, nem áll a rendelkezésére elegendő mennyiségű és összetételű szemétanyag. Ha 30-40 kilométerről kellett volna beszállítania a hulladékot, keményen ráfizet és a szemét összetétele is rossz volt; a mezőgazdaságban keletkező hulladékot a parasztok jórészt a saját vegyes tüzelésű kazánjaikban égetik el, inkább csak a salakot rakják ki.
Ezen a vasúti rámpán a MÉH bontott akkumulátorokat tárolt, aztán cukorrépát raktak a területre, a növény felszívta az ólmot, megették a tehenek és szinte járványméretekben elhullottak.
Az igazgató feltehetőleg győzte volna még történetekkel, de közben megérkeztünk úticélunkhoz, a berettyóújfalui Cyklon Berstahl Üzembe. Senki sem fogad minket, a termelés már egy fél éve, március elején leállt, most éppen a szanálást irányító biztos tart eligazítást a vezetőknek. Végül az egyik vezérigazgató-helyettes szabaddá teszi magát és sóhajtva az irodájába invitál minket. Egy háttérben álló polcon ott sorakozik a „szortiment”, a gyártmányok mintadarabjai.
– A Budapesti Elzett Művek egyik gyáregységeként kezdtük. A központ jórészt a gazdaságtalan és erős szennyezéssel 239járó termékeket, folyamatokat adta le nekünk, ezért mindig is aránytalanul sok veszélyes hulladék keletkezett nálunk – a vezérhelyettes a tároló polc felé mutat. – Ezt a marmonkannát kívül-belül oldószeres festékkel kellett lekezelnünk, a tárgyat elkerülő festéksugarak lecsapódtak, vagy a vízfüggöny fogta fel őket, összekapartuk és hordóba raktuk. Vagy vegyük egy másik termékünket, ezt a harmonikarendszerű kézi szerszámosládát: öt fiókra nyílik szét, öt négyzetméternyi felületet kellett lefújnunk kalapácslakkal. A lakk hulladékával többszáz hordó telt meg és hiába helyeztük el megfelelően a tárolóba, egy kémiai folyamat eredményeként egyre dagad, felnyomja a hordók tetejét, újra és újra át kell fejtenünk. Leálltunk a tűzoltókészülékek gyártásával is – az átlagos magyar vállalatoknak már rég nincs pénzük arra, hogy a saját biztonságukkal törődjenek, de ez után is nagy mennyiségű piros oldószeres festék maradt vissza. Működött egy horganyzó üzem is itt, foszfátos galvániszap képződött, fóliazsákkal kibélelt hordókban gyűjtjük.
– És ezt mind a gyár területén tárolják?
– Nem, egy részét elszállítottuk Lászlóházára, ahol tizenöt-húsz környékbeli cég egy átmeneti veszélyeshulladék-tároló telepet hozott létre, itt fizetnünk kell a lerakott anyagokért, jelenlegi anyagi helyzetünkben tehát nem nagyon élhetünk ezzel a lehetőséggel, hogy finoman fogalmazzak.
– Ha jól tudom, a keletkező veszélyes hulladékot legfeljebb egy évig szabad tárolni a gyár területén. Ki vállalja a felelősséget azért, hogy megszegik ezt az előírást?
– Ez elég bonyolult ügy, ugyanis a gyár tulajdonjoga többször is változott. Jelenleg egy francia tőkéscsoport 58%-os hányaddal rendelkezik, a Magyar Gördülőcsapágy Művek 38%-kal, ők a gyárteleppel, mint tárgyi apporttal szálltak be a társulásba. A franciáknak az az álláspontjuk, hogy ők csak a gyárban szereztek részesedést, az évek során felhalmozódott veszélyes hulladék változatlanul az MGM tulajdonában maradt, gondoskodjék ő az elszállításáról. Feltételezheti, hogy az MGM sem töri magát ebben az ügyben. Megoldást csak akkor remélhetünk, ha sikerülne újra beindítani a termelést.
– Ennek mennyi az esélye?
– A helyzetünk elég nehéz, nyolcszázmilliós adósságot szedtünk össze. A Tiszántúli Áramszolgáltató Vállalat leállította a szolgáltatásait, ha sokáig szünetel nálunk a fűtés, a be240rendezéseink tönkremennek, a helyzetünk végképp reménytelenné válik.
Ha kapunk segítséget és sikerülne talpra állnunk, a régi kereteken mindenképpen változtatnunk kell. Az 1600 emberből csak ötszázan dolgoztak a közvetlen termelésben – a kívánatos arány ennek éppen a fordítottja volna. Az újraindulás elkerülhetetlen elbocsátásokkal járna, ezt az intézkedést csak nehéz szívvel hajthatnánk végre, mert az embereink hűségesek maradtak a gyárhoz, a fizetésükkel féléves késésben vagyunk, mégsem mondanak fel, pedig akkor legalább a munkanélküli segélyt megkapnák.
– A termékszerkezet is megváltozna?
– Mindenképpen. Meg kell említenem egy alapvető tervezési hibát: a beruházók annak idején túlméretezték a gyárat, 2500 főre számítva építették meg a fürdőt, az étkezőt és az egyéb kiszolgáló létesítményeket – ezt a létszámot soha nem értük el – menet közben viszont elfogyott a pénz, így igazán korszerű gépek vásárlására már nem jutott.
Egyetlen kurrensnek ígérkező árucikkel tudnánk előállni: egy ötven köbcentis benzinmotorral ellátott kerékpárral. Még a bezárásunk előtt elkezdtük a propagandát, az első tíz darabot kiadtuk egyetemistáknak, akik fél Európát keresztülszelő túrákat tettek vele, sőt még a Pamírra is feljutottak.
Megnézem a háttérben felállított mintadarabot, mint műszaki analfabéta csak annyit észlelek, hogy valakinek sikerült újra feltalálni a „Dongó”-t, az 1960-as évek segédmotoros biciklijét. Meglepődöm, mikor a kísérőm magánértesülésként közli velem, hogy a francia partner ennek a szabadalmát hozta be apportként a társulásba.
A veszélyeshulladék-tároló felé tartva átvágunk az udvaron, amerre csak nézek, a különféle fémtartozékok, alkatrészek mindenütt elrozsdásodtak. A gyár eredetileg egy mocsaras területre épült, most, hogy a termelő mozgás leállt, a természet újra érvényesíti jogait. Nem járnak a targoncák, a betonborítás repedéseiben kihajtott a fű.
– Ha valami érdekeset akar látni, ezt nézze meg!
A kerítés mellett az úton keresztben átnőtt a nád, megfogok egy hajtást és felemelem: legalább tíz méter hosszú és további terjedést ígérő zöld rügyek ütköznek ki rajta.
Maga a veszélyeshulladék-tároló egy „hordó skanzen” képét 241idézi fel. A betonozott aljzatra egy raklapot fektettek, erre került rá az első hordósor, majd egy újabb raklap közbeiktatásával a második sor. A hordók számát csak találgatni tudom, de okvetlenül fölözi a háromezret.
– Mennyibe kerülne az elszállításuk?
– Vegyünk csak 3000 hordót, egyenként 200 kilónyi tartalommal, ez, ha jól számolom, 600 ezer kilót tesz ki. Három évvel ezelőtt kilónként 35 forintért szállították volna el, most a dorogi égetőmű 75 forintért fogad be egy kilót, így 45 millióba kerülne a művelet – ehhez jönne még a szállítási költség.
– Mennyit ér az egész gyár épülettel, területtel?
– Mostani állapotában talán kétszázmilliót lehetne kapni érte.
– Nem jelent aránytalan terhet az adósság, a környezetvédelmi intézkedések és a többi felmerülő kiadás?
– Akkor is meg kell próbálnunk. Nem csak arról van szó, hogy ha a gyár bezár, emberek százai vesztik el a kenyerüket, hanem az egész város megérzi majd. Kihal az egész vonzáskörzete, a szomszédban lakó néni háza is 100 ezer forinttal kevesebbet ér majd.
Megnézzük még a szennyvízátemelő szivattyút, tapasztalatlan szemem nem talál benne semmi rendkívülit. Csak később mesélték, hogy egy tekintélyes helybeli polgár pénzt adott a horgászegyesületnek egy halastó létesítésére, a gyár mögötti Berettyó-holtágat nézték ki erre a célra, de olyan fertőzött volt a bele jutó szennyvíztől, hogy még az ezredfordulóig sem lehetett volna rendbe hozni.
A környezetvédelmi felügyelőség igazgatójával visszaindulunk Debrecenbe, már fut velünk a kocsi, mikor megkérdezem:
– Véleménye szerint, mi fog történni?
– Csak reménykedni tudok benne, hogy megoldják a gondjaikat.
– Gyakran előfordul, hogy nem sikerül kikényszeríteni a veszélyes hulladék elszállítását?
– Egyre többször. A régi nagyvállalatokból minden működőképes részleg kiválik, csak a szennyvízkezelő és a hulladéktároló marad állami tulajdonban, mert ezek szinte minden esetben ráfizetéssel járnak.
Magunk is mind nehezebben tudjuk áttekinteni a ránk bízott területet. Például a Nyírlugosi Állami Gazdaság hét különféle 242egységre hullott szét, és nekünk mindannyival továbbra is fenn kell tartanunk a kapcsolatot, ez azt jelenti, hogy az adminisztratív munkánk az adott esetben a hétszeresére nőtt. És akkor még nem beszéltem azokról az utódszervezetekről, melyek, mire megjelennek a cégközlönyben, már meg is szűntek, és nyomozhatunk utánuk.
– Magasabb helyen nem tisztázták a kialakult helyzetben követendő módszereket?
– Régebben mindig állítottak elénk egy-egy rövid jelszóban megfogalmazható célt. A figyelemfelhívással kezdtük, igyekeztünk minél több cégnél megjelenni, minél több partnert találni. Ezt követte a bírságolás korszaka, pénzbeli büntetések szöveges indokolással, megpróbáltunk a nagyobb gyárakban, üzemekben felelősségre vonásokat eszközölni – ennek elterjedt a híre, a többiek talán elgondolkodnak a példán, és eljönnek rendezni az ügyeiket. A harmadik szakaszt a környezetvédelmi beruházások ösztönzése jellemezte, ekkor épült a szennyvízelőtisztítók és átmeneti veszélyeshulladék-tárolók java része – például az előbb említett Lászlóháza is. A pénz közben elfogyott, az 1980-as évek végén a nemzeti össztermék l százalékát fordították a környezetvédelem fejlesztésére, ez az összeg 1992-ben a felére esett vissza. Most hiába várunk felülről egy olyan mondatot, melyet a helyi körülményekhez tudnánk igazítani, csak a napi gondokat próbáljuk megoldani tűzoltó munkában.
A levegőtisztaságot mérő kis csoporttal megyek ki Tiszavasváriba, az Alkaloida-gyárba, a csoportvezető odaad nekem egy kemény fedélbe kötött tanulmányt:
– Amíg kiérünk, átnézheti.
Testtartásommal követve az autóbusz rázkódását a rossz utakon, megpróbálok kimásolni néhány adatot. Az „Alkaloida” 1927-ben létesült, Kabai János helyi gyógyszerész találmányára alapozódott, egy új eljárással vonta ki az ópiumot a mákgubóból. A gyártelep Tiszavasvári (korábban Büdszentmihály) térségében gyakorlatilag lakott környezetben helyezkedik el, keleti irányban ötszáz-, északra húszméternyire áll tőle a leg243közelebbi lakóház. A közelben terül el a Tiszántúl egyik legnagyobb vízbázisa, a Sajó kavicsteraszának környékén.
Az idők folyamán az „Alkaloida” fokozatosan bővítette gyártmányainak körét, elsősorban szintetikus gyógyszerekkel és növényvédő szerekkel. Ennek nyomán termelési értéke látványosan emelkedett: 1981-ben 2 225 millió forintot tett ki, 1991-ben viszont már 6 369 milliót.
Ezzel a növekedéssel nem tartottak lépést a környezetvédelmi fejlesztések. Évekig a „dobd ki” stílus jellemezte a hulladékkezelést, és elfogadhatónak számított a nyílt téri szemétégetés is. A szennyvíziszapot a közeli téglagyári gödrökbe töltötték.
(Meg kell említeni, hogy az „Alkaloida” mindig az életben lévő szabályok tiszteletben tartásával rakta le a hulladékait, más kérdés, hogy a Hivatal sokáig ügyet sem vetett a környezet védelmére.)
1980-ban Demeter József környékbeli gazdálkodó beperelte a gyárat a termésében keletkezett zöldkárért, a bíróság meg is ítélte a kártérítést, de ez az eset még nem hozott fordulatot. 1990-ben az „Alkaloida” 2 384 678 forintos környezetvédelmi bírságot fizetett, az 1987-esnek több mint a hétszeresét. A Hortobágy-csatorna vizét szinte teljes mértékben a gyári szennyvíz alkotja, ennek nyomán egy mocsár algaflórájához hasonlító életközösség alakult ki a mederben.
A föld alatti szivárgások nyomán a rétegvizekben is megjelennek a gyilkos nehézfémek: a cink, az ólom, a réz nyomai.
Tiszavasvári népessége 14 214 főt tesz ki, bár természetesen itt is érződik a város vonzó hatása a környékbeli falvakra, a lakók száma alig növekedett az elmúlt harminc év alatt. A halálozási görbe viszont a magasba ívelt, 1989-ben másfélszer annyian haltak meg, mint 1960-ban.
A tanulmány nem részletezi az okokat, csak annyit említ meg, hogy a légzőszervi megbetegedések nyomán bekövetkezett elhalálozások aránya megyei viszonylatban 8%, Tiszavasvári térségében pedig 22%. A tízezer lakosra jutó halálozások száma 1981-ben 146,49-ot tett ki a városban, ebből daganatos eredetű 32,07 volt, 1989-ben a halálozások száma 148,59-ra emelkedett. A tanulmány későbbi adatokat nem említ, az illetékesek nem mérték, és nem hozták nyilvánosságra az értékeket.
244Behajtom a tanulmány fedelét, és visszaadom a csoportvezetőnek:
– Most hogy áll a helyzet?
– Mint oly sok más helyen, az 1990-es választások során a népi-nemzeti oldal jelöltje itt is környezetvédelmi célok hangoztatásával jutott be a Parlamentbe – a tűz természetesen az „Alkaloida”-gyár ellen irányult. Az utóbbi években az „Alkaloida” sok pénzt költött környezetvédelmi fejlesztésre, mindenekelőtt a szennyvíz tisztítására, a nyílt téri szemétégetés már régebben megszűnt.
Lehet, hogy csak a tanulmány elolvasása után kialakult előítéletek tették, de mikor kiszállunk az autóbuszból, hányingert keltő oldószerbűzt érzek a gyárudvaron.
– Lehet itt valami a levegőben?
– Nem mutattunk ki semmit, de a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy sokféle szennyeződést egyáltalán nem tudunk mérni.
Az igazgató és a helyettese az irodájában fogad minket. Próbálok megpendíteni néhány témát a tanulmány adataiból kiindulva, de a gyári vezetők „csípőből tüzelnek vissza”, kétségbe vonják a felhozott számok hiteles voltát. „Vizes és fátlan síkságra értünk” – nincs értelme tovább haladni ebbe az irányba, a gyár legendás termékére, az ópiumra terelem át a szót.
– Jelenleg 390 dollárba kerül egy kiló, a kuvaiti háború idején felemelkedett 570-re – feltehetőleg az ellátandó sebesültek magasra becsült száma miatt, aztán hamarosan visszatért az eredeti szintre. Érdekes, hogy a boszniai összecsapások nem hatottak ki az árakra.
– Mit mutat jelenleg a gyár pénzügyi mérlege?
– A tartozásállományunk nagyjából megegyezik az alaptőke szintjével, előbb-utóbb idegen tőkének kell belépnie hozzánk.
– Magyarországnak az a sorsa, hogy gyarmat legyen – szól közbe a vezérhelyettes –, csak aközött választhatunk, hogy keleti vagy nyugati érdekeltségek kebeleznek be minket – és a keletit már kipróbáltuk. Az egész volt szocializmus árulja magát, a Kreml-palotát is meg lehetne venni tízdolláros részletre.
– Mennyit ér a gyár?
– Ha valaki 51 millió dollárt kínálna a gyár 51 százalékos 245tulajdonlásáért, tárgyalnánk az illetővel. Sajnos nincs nagy tolongás, a külföldi cégek inkább gyártási kapacitásokat vásárolnak, feltehetőleg abból a célból, hogy innen törjenek be az orosz piacra.
– Mutatkozik mégis valamilyen konkrét üzlet?
– Szellemi jogot adunk el, egy bizonyos gyártmányunk know-how-ját, és az ezzel kapcsolatos világpiaci lehetőségeinket is.
– Nekem mint kívülállónak úgy tűnik, hogy ez nem túlságosan nagy áldozat.
– Én viszont úgy érzem, mintha a családi ezüstjeinket passzolnánk el – sóhajt fel a vezérhelyettes. – Kétszer mentette meg a gyárat: egyszer, mikor bevezettük a gyártását, másodszor most, amikor eladjuk.
– Végül is: melyik termékükről van szó?
– Engedjen meg egy viszontkérdést: mikor jelenik meg az, amit rólunk ír? Egy hónapon belül?
– Nem.
– Akkor megmondhatom, mert a közlés akkor már nem zavarja majd a tárgyalásokat: a Glyalka a téma – ez az univerzális gyomirtó szer.
Meglepődöm:
– Nem tudtam, hogy ez magyar találmány.
– A szó közhasznú értelmében csakugyan nem tekinthető annak, de nem is szükséges, hogy mi fedezzük fel. Magyarországon nem termékszabadalom van érvényben, hanem eljárási szabadalom, vagyis ha nem a levédett módszerrel állítjuk elő a Glyalkát, hanem más módon, akkor nem sértjük a szabadalmi jogokat – és nekünk sikerült bizonyos módosításokat bevezetni. A mi eljárásunk, sajnos, másfélszer annyi költséggel jár, mint a nyugati megfelelője. Technikai nehézségeket is le kellett küzdenünk, például: a kibocsátott szennyvíz literenként egy gramm sót tartalmazhat, mi ennek a kétszeresét is túlléptük, külön határértéket kellett kérnünk.
– Miért éri meg a külföldi tárgyaló partnerüknek, hogy alkut kössön magukkal?
– Mi csak itthon és a Szovjetunióban tudtuk eladni a Glyalkát, a világpiac 90%-a a nyugati gyártó kezében maradt, de állandó áralkura kényszerült a miatt a potenciális veszély miatt hogy valamelyik ügyfele mégis nálunk vásárol majd. Továbbra 246is gyártjuk majd ezt a cikket, de már a nyugati cég márkajelzésével, és természetesen ő diszponál majd a termelés egésze fölött.
– Ha mégsem jönne be az üzlet, és nem tudnának talpon maradni, mi történne?
– Az „Alkaloidá”-nál keresi meg a kenyerét a város munkaképes lakosságának 70%-a, több mint kétezer ember. Ehhez jönnek még az idénymunkások: 47 főt kerestünk, 720-an jelentkeztek, az előjegyzéseinkben most is 600 nő van felírva, köztük számos vegyipari szakmunkás.
A levegőtisztaságot mérő csoport már végzett a munkájával, nem illik feltartani őket. Még maradt annyi időnk, hogy megnézzük a „szennytavakat”, a veszélyes hulladékkal feltöltött téglagyári gödröket.
Az országútról letérve a kommunális szeméttelep mellett haladunk el, egy szippantókocsi épp most üríti rá rakományát a szilárd hulladékra, de ez nem zavarja a guberáló cigánycsaládot.
Öt tavat alakítottak ki, egyenként 5-800 négyzetméteres felülettel, három-négy méteres mélységgel, senki sem tudja pontosan, hogy milyen összetételű és mekkora mennyiségű hulladékot engedtek beléjük. Azt hiszem, János vitéz egyik tóba sem vetné bele a rózsáját. Az egyik tó vizének tetején olajos oldat lebeg, a régebbiek viszont félig-meddig már kiszáradtak, oldaluk fehér a semlegesítő mészhidráttól. Felületükön az élet legkisebb nyoma sem látszik, egyetlen szál gaz sem nőtt meg rajta. A gyárból mellénk adott kísérőt viszont lelkesedéssel tölti el a látvány:
– Én itt még halastavat is el tudnék képzelni!
Elhúzom a számat, bár már megszokhattam volna, hogy a mundér becsületének védelme néha alig felfogható túlzásokra ragadtatja el az embereket. Kállósemjénben egy alkalmazott, hogy bizonyítsa a galvanizálókádból kijövő alig-alig megszűrt víz tisztaságát, hajlandó volt inni belőle.
Az egyik tó sarkában összeszivárgott tócsán egy sirálycsapat telepedett le.
– Mit esznek ezek itt? – kérdezem.
– Feltehetőleg halat – mondja az egyik környezetvédő rezzenéstelen arccal.
Az ötödik tóban savmaradványokat tárolnak, főleg kénsav247tartalmú kátrányt engedtek bele. Már messziről árad belőle a szúrós, megköhögtető pára, de puszta becsületből elálldogálok a partján néhány percig.
– Mi lesz ezekkel a tavakkal? – kérdezem már visszaszállva az autóbuszba.
– Véleményem szerint itt tovább ketyeg a hulladékbomba, a lebegő mérgek állandó veszélyt jelentenek a lakott környezetre. Állandó gondossággal persze lehetne rendet tartani, de erre nem számíthatunk napjaink Magyarországán, ahol az ajtók 90%-a folyton nyikorog, mert senki sem veszi a fáradságot, hogy megkenje a sarkukat. A figyelőkutakban már észleltünk nehézfémnyomokat.
Kállósemjénben az „Elfém Bútor és Galván Kft.” helyi üzemének felszámolását még 1992. szeptember 3-án kezdték meg, mire a bírósági végzést kihirdették, már minden termelési tevékenysége megszűnt.
A telepet azóta a sorsára hagyták, csöngetésünkre csak a láncaikat rángató őrkutyák vonítanak fel. Sokáig kell várnunk, amíg az utca átellenes oldaláról végre előkerül egy munkaöltözetként tigrisfoltos álcázóruhát viselő férfi, az üzem egykori lakatosa, ő nyitja ki az ajtót.
– Horganyzott, nikkelezett, krómozott árukat készítettünk. A legutóbbi időkben egy bútorgyárnak szállítottunk fém alkatrészeket, csőbútorokat, vázszerkezeteket nikkeleztünk, hetente kétszer-háromszor fordult vele a kamion.
Belépünk az üzemcsarnokba, a kádakban már két éve ott áll az eredeti cinksós fürdő, senki sem vette magának azt a fáradságot, hogy leengedje. A lakatos szükségét érzi, hogy kiálljon egykori munkahelye védelmében.
– Ha maga most körülnéz, akkor azt mondja, hogy milyen lerobbant gyár ez, pedig ha visszahoznának minket, a régi téemkás személyzetet, két hét alatt olyan állapotba tennénk, hogy újra megindulhatna.
Túlságosan közel lépek a nikkelezőkádakhoz, a lakatos rám szól:
248– Ne menjen oda, mert kimarja a kabátját, de még a cipője talpát is átégeti.
– Hányan dolgoznak az üzemben?
– 370-en, de épült le folyamatosan, a legvégére csak négy munkás maradt, és két adminisztrátor.
– Miért zárták be a gyárat?
– Már nem találtunk munkát, és a környékbeliek is tiltakoztak ellenünk. Vettek talajmintákat, magasnak találták a nikkeltartalmat, azt mondták, amiatt pusztulnak el a szomszéd kertben az almafák.
A veszélyes hulladékokat nem szállították el a telepről. A betontárolóban máig is ott pang 72 köbméternyi iszapnak megfelelő kezeletlen galvánszennyvíz és -koncentrátum, hordókban és konténerekben pedig 34 köbméternyi galvániszapot tárolnak. A hordók oldala már kirohadt, és kidőlt belőle a kékeszöld por alakú hulladék.
– Amíg működött a gyár, hová szállították el a galvániszapot?
– Nyíregyházára adtuk be az orosi tárolóba, 230 köbméternyit, máig is ott őrzik.
A lakatos nem említette, mástól kellett megtudnunk, hogy a szivattyú engedély nélkül egy faluvégi nádas tóba nyomta át a fertőző elegyet, vagy szippantókocsival hordták át éjszakánként. Kimentem megnézni, egy bottal felkavartam a vizet: már húszcentis mélységben galvániszapnak tűnő üledék keveredett fel.
– A vízből kidöglött az összes hal, és a partra vetődött – mondja egy öreg parasztember. – A gyáriak jöttek összeszedni, rájuk kiabáltam: nem most kell ám pecázni!
Néha magas hab lepte el a víz tetejét, nyilván a benne oldott kémiai szerek váltották ki ezt a jelenséget, ha fújni kezdett a szél, a hab nagy buborékfürtökben csüngött a fákon, és még a száradni kitett ruhákat is ellepte.
Átmegyünk a helyi önkormányzathoz kiegészítő adatokért:
– Mennyibe kerülne egy új tulajdonosnak a hulladék elszállítása?
– 25-30 millió forintba, de az esetleges vevőnek ki kellene fizetnie még azokat a tartozásokat is, melyeket a galvánüzem maga után hagyott.
– Van jelentkező ennyiért?
249– Csak ötmillió körüli összegeket kínáltak, nem valószínű, hogy sokkal kedvezőbb ajánlatokat kapunk majd.
– Valamilyen megoldást mégis kell találni, hiszen a jelenlegi tárolási körülmények között a tárolóedényzet szétrohad, és a tartalma szétfolyik.
– Mi nem tudjuk magunkra vállalni, Kállósemjén egy egész évben összesen 150 millió forinttal gazdálkodik, ebbe nem férne bele. Kállósemjénben kedvező változásokra nem lehet számítani, a többi kisebb-nagyobb üzem is megszűnt, a lakosság 30 százaléka munkanélküli. Erősödik az elvándorlás, találni olyan utcát Nyíregyházán, melyben csak egykori kállósemjéniek laknak.
Mint említettük, a kállósemjéni üzemben keletkezett galvániszap nagy részét beszállították Orosra, Nyíregyháza város kommunális- és veszélyeshulladék-kezelőjébe. Ezen a viszonylag modern telepen 120 ezer polgári lakos és számtalan környékbeli üzem hulladékát tárolják.
Az illetékesek tudnak a kállósemjéni ügyről, a beszállított anyagot közel 2 millió forintnyi mindmáig kifizetetlen tárolási költség terheli.
– Mennyiért fogadják be a galvániszapot?
– Éves bért kérünk: 1750 forintot köbméterenként.
– És mi történik a mostanihoz hasonló esetekben, mikor a beszállító vállalat máról holnapra megszűnik?
– Ha tudjuk, visszaszállítjuk a telephelyére, ha nem sikerül, az ideiglenes tárolás véglegessé válik. Jelenleg 1000 köbméter veszélyes hulladék halmozódott fel, ebből 350 köbméternek nincs gazdája.
Körülnézek a szilárd veszélyes hulladékok tárolójában: a galvániszap mellett nehézfémsókat, növényvédő szerek göngyölegeit, különféle bőranyagok maradékait őrzik itt.
– A bőrhulladékokat miért hozzák ide?
– Mert a bőrt krómmal cserzik, ami kioldódik a csapadéktól. Ezt, sajnos, sokan nem tudják, vagy nem akarják tudni, ismerünk eseteket, mikor a hulladék bőröket trágyaként beszántották a földbe, vagy föld alatti dréncsövek összeillesztésének használták fel tömítésnek, a víz aztán hektárokra vitte szét a talajban.
250– Nem egészen értem – makacskodok –, a bőrcipő a lábamon nem veszélyes, a hulladékban viszont igen?!
– Tudnia kell, hogy a veszélyes hulladék filozófiai kategória – szól közbe fahangon F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő –, eszmei szempontokon múlik, hogy mi és mikor minősül annak. Mindenben van minden. A gyermektápszerek többsége tartalmaz bizonyos mennyiségű arzént, tehát, ha az asztalra teszem, élelmiszer, ha a földön tartom, veszélyes hulladék. Sőt a maga pulóveréből is ki tudok mutatni nehézfémeket, például rezet, krómot, mert valahol hozzáért egy rézkilincshez vagy krómozott fogantyúhoz – nulla egész, utána még 17 nulla, és akkor egy számjegynyi mennyiségben.
– Miért nem határozzák meg szabatosan a veszélyes hulladékok körét?
– Először azért, mert ez is egy magyar jogszabály, tehát szükségszerűen kell tartalmaznia bizonyos hézagokat, másodszor – ezt pusztán a rosszindulat mondatja velem – a veszélyes hulladék kezelése nagy üzlet, ezért a keletkező anyagokat minél szélesebb körben igyekeznek idesorolni.
Elindulunk befelé a szeméttelepen, először a használt autóköpenyeket tároló földkazettát nézzük meg.
– Magyarországon évente 40-50 ezer tonna gumiabroncs-hulladék keletkezik. Egy új gumival legalább négy évig lehet futni, ehelyett behoznak használt abroncsokat, melyeket egy év után le kell cserélni – tehát négyszer annyi hulladék keletkezik. Itt, ebben a kazettában is 30 ezer köbméternyi használt pneut őrzünk.
– Mihez kezdenek vele?
– A tervek szerint erre vezet majd az M3-as autósztráda új szakasza, megőröljük a gumit, és belekeverjük az aszfaltba.
– Anyagilag előnyös ez a megoldás?
– Sajnos azt kell mondanunk, hogy jelenleg Magyarországon hulladékból drágább előállítani valamit, mint a szabályos nyersanyagból. A papírgyár is idehordja a maga hulladékát, ahelyett, hogy visszaforgatná a termelésbe.
A kezelők mutatják, hogy a telep alatt egy szenzoros jelzőrendszer húzódik meg, azonnal riaszt, ha valamilyen szennyeződés áttör az alsó szigetelőrétegen, erre szükség is van, mert a lerakott szemét vastagsága 9 méter körül jár, és évenként 200 ezer tonna „utánpótlás” érkezik.
251– Ha ez a hatalmas szeméthegy egyszerre begyulladna, nehezen lehetne eloltani. Alul izzik, és valahol mindig kitör, mint a vulkán, a védekezés szinte megoldhatatlan, mert a füst a tűz fészkétől 15-20 méterre gomolyog. A különféle spraykben maradt hajtógázok is táplálják az égést, ilyenkor látszik, hogy milyen következményekkel jár, hogy a Nyugat ilyen formában is nálunk rakja le a szemetét. Az égés nyomán akkora föld alatti üregek keletkeznek, hogy egy teherautó karosszériája is nyomtalanul elsüllyed benne. A tűz kihunyását csak abból észleljük, hogy a talaj kivörösödik, mint a tégla.
Ezt a szeméttelepet is ellepik a guberálók, 125 forintos napidíjat kell fizetniük, főleg vasat és egyéb fémet gyűjtenek. Nem tudom megállni, hogy fel ne tegyem az obligát riporteri kérdést:
– Milyen szokatlan tárgyakat találtak már itt?
– Abban az időben, mikor még dugdosni kellett a „fekete” valutákat, valaki a kolbászba rejtette, és mikor a hús megzöldült, kidobta a pénzzel együtt. Került már ide egy komplett peranyag, a bíró jött ki keresgélni.
– Hogy fordulhatott elő ilyesmi?
– Amennyire én tudom, a bíróságon is pénzből élnek az emberek, bizonyos összegért sokan hajlandók apróbb szívességekre. Egy eltűnt bizonyítékot általában nehéz pótolni.
A szeméttelep fölött madárrajok köröznek: télen varjú-, nyáron sirálycsapatok csapnak le a szemétre. A hulladékot elragadják, és a kerítésen túl ejtik le, meghosszabbítva ilyen módon a fertőzés sugarát.
Skóciában láttam, hogy egy baglyot tartanak a szeméttelepen, az kergette el a sirályokat és a varjakat.
A nyíregyházi szennyvíz két tisztítóműbe kerül, én a II-es részleget néztem meg. A telep napi 10 ezer köbmétert fogad, ez a mennyiség jóval csekélyebb a néhány évvel ezelőttinél. A víz árának emelkedésére a lakosság a fogyasztás csökkenésével válaszolt, például: többé nem indítják el féladaggal az automata mosógépeket, megvárják, amíg összejön a teljes mennyiség, hasonló módon takarékoskodnak a közületi fogyasztók is. A kisebb vízmennyiség következésképpen magasabb szennytartalmat közvetít, megnő a tisztításhoz szükséges úgynevezett tartózkodási idő.
252Ebben a kora őszi időszakban a konzervgyár okozza a legtöbb gondot – még nem építette ki a megfelelő előtisztító berendezéseket. A beérkezési ponton savas-ecetes gőz száll ki a szennyvízből, szétmarja a darabos hulladékot kiszűrő fémrácsokat.
– Amikor mossák és takarítják a gyárat, minden szennyet elengednek, a megengedett 7-es pH-érték 3-ra csökken, ez a szint már erősen emlékeztet a tömény ecetsavra.
A tárolókban zöldesbarnán kavarog, gázosodik a víz, felszínén fürtökben pezsegnek a buborékok. Hirtelen egy szárnyasbetét bukkan fel a mélyből.
A mechanikai tisztítás után a biológiai szakasz következik. Baktériumkultúrákkal próbálják eltávolítani a szennyeződés maradékát, a megfogott cefreszagú iszapot kiemelik és deponálják, megpróbálják szalmával keverve komposztálni.
A végső állomásnak számító utóülepítőből a víz az úgynevezett IX. számú vízfolyáson, majd a Lónyay-csatornán át a Tiszába kerül. A kibocsátott folyadéknak az ivóvízhez kellene hasonlítania, itt viszont zöldesbarna szennyeződést tartalmaz. A tisztító már rég nem bírja a versenyt a konzervgyárral.
– Szabad ezt beengedni a Tiszába?
– Régebben köztes állomásként a Nagyszél-tóba irányítottuk, ott próbáltuk megfogni a foszfort és a nitrátot. Kiderült, hogy a környékbeli állattartók híg trágyát engedtek bele, a vize rosszabb minőségű, mint a mi kibocsátásunk, ilyen úton tehát csak plusz terhelést juttatnánk a Tiszába.
Követjük a víz útját a telepen túli csatornába. Magasan habzik a mosószer, olvadó hódombokra hasonló formában lepi el a felszínt, egy-egy széllökés nyomán meg-megremeg a hab, a leszakadó buborékszigeteket megfogja a benyúló parti növényzet. Sirályok csapnak le, itt is megtalálják a maguk táplálékát.
Visszafelé tartva alig-alig elviselhető bűz csapja meg az orrunkat, a tervezésnél elvétették az uralkodó szélirányt, a lebegő szennyeződés a kezelőépületek felé sodródik. Még egy pillantást vetünk az iszaptóra, 20 ezer köbméter sűrű szenny halmozódik fel itt, az ember már csak azt várja, hogy az iszap egyet böffen, és kimászik belőle egy ősgyík.
A fiatal telepvezető láthatólag röstelli a látványt.
– Tavasszal kellene idejönnie, akkor sokkal kellemesebb.
253– Annak idején mi is kemény csatákat vívtunk az üzemekkel – mereng el a kocsiban F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő –, és egy-egy trükkért egyikünk sem ment a szomszédba.
Egyszer leküldtem ellenőrizni két fiatal beosztottamat a keszthelyi vágóhídra, ez a cég olyan sűrű szennyvizet bocsátott a Szent László-patakba, hogy ha beledugtuk a pálcát, megállt benne.
A fiúk elkezdték a méréseket, közben odament hozzájuk az üzem vízgazdálkodási felügyelője, és adott nekik ajándékba két rúd párizsit – és segített eldugni a szerszámosládába.
Mikor a fiúk végeztek a munkával, és a kapuba értek, a rendész megállította őket, átkutatta a kocsit és – micsoda véletlen – megtalálta a szalámit:
– Maguk ezt lopták!
– Mi nem loptuk, hanem kaptuk a vízgazdálkodási felügyelőtől!
– Ne hazudjanak! Itt a belépési napló; maguk 8 órakor érkeztek, a felügyelő viszont már 7.10-kor kilépett a portán, és nem is jött vissza, nem találkozhattak vele.
Szóval a gyerekek besétáltak az előre felállított csapdába, így akarta az üzem eleve hiteltelenné tenni a mérési eredményeket.
– Most mit csináljunk? – kérdezték a fiúk.
– Ezért a két rúd párizsiért ti majd megkapjátok a magatokét, de a vágóhíd sem játszhatja tovább a maga kisded játékait. Írjátok be a jelentésetekbe, hogy a mai minták összetörtek, és holnap vegyetek újat. Mikor vágják az állatokat?
– Reggel hatkor.
– Akkor negyed hétkor menjetek ki! – mondtam nekik. Tudniillik a vérnek nagy az oxigénfogyasztása, ez rontja leginkább a szennyvíz minőségét, és növeli a bírságot. És meg is bukott a vágóhíd, akárcsak Rottenbiller a pótválasztáson.
– Mit szól az itt látottakhoz? – kérdezem.
– Igazán nem akarom védelmembe venni a konzervgyárat, de egy ilyen meghatározó jellegű szennyvízszállító palástja alatt sok kis ügyeskedő megbújhat – ezzel kapcsolatban is szolgálhatok egy történettel.
Szabadkán valamikor működött egy cukorgyár, mely a szezonban hatalmas mennyiségű szennyvizet bocsátott ki. A többi szabadkai üzem persze tudott erről, betárolták a legkritikusabb szennyező anyagaikat, kivárták a cukorgyári szezon kezdetét, 254és akkor bocsátották ki azokat. A kis vízfolyásban minden elpusztult. Lehetetlen volt megállapítani, honnan érkezett, így elkerülhették a bírságot.
Az ügy bántotta a helyi vízügyi szakembert, és kitalált egy trükköt. Szólt a cukorgyárba, hogy fűtsék be a kazánokat egy pár kazal vizes szalmával, hogy lássák a környéken a füstöt, de magát a cukorrépa-feldolgozást ne indítsák be. A többi gyár bekapta a horgot, sietve eleresztették a betárolt szennyvizüket, ezeket így simán be lehetett mérni, és mind megbuktak, mint a fentebb már említett Rottenbiller a pótválasztásokon.
– Tudja, mi volna az igazi nagy üzlet? – kérdezi a kísérőm, amíg a „Z”-s rendszámú, Ukrajnába tartó Zsiguli-sorokat kerülgetjük – bányajogot kérni itt, Záhonyban, és kitermelni mindent, ami beleszivárgott az átrakóállomás altalajába, mert olyan anyag nem ment keresztül, amelyből valamennyi ne maradt volna itt.
F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő ingatja a fejét:
– Nem hiszem, hogy túl jól járna vele. Emlékszem egy esetre: 38 hordó kontakt méreg érkezett Kínából, itt, Záhonyban már annyira csöpögött, hogy át kellett fejteni, de már csak 22 hordót lehetett megtölteni vele, az is hányódott ide-oda, végül összesen 16 hordónyit küldhettek tovább Budapestre. Egy másik ügy: annak idején a gőzmozdonyokat gázolajjal mosták, az is belekerült a földbe. Tulajdonképpen azért kellene épp erre vezetni az M3-as vonalát, hogy ennek keretében végre lehessen hajtani egy átfogó talajcserét.
Kibámulok az ablakon; már sokadszorra járok itt, Záhonyban, de csak most tűnik fel, hogy a város mennyire be van szorulva a Tisza, a vasútvonal és a 4-es út közé.
– Mi történne itt egy tűz, vagy más katasztrófa esetén?
– Csak minimális lehetőség nyílna a menekülésre, a 4-es utat ellepik a kamionok, csak a földutakat lehetne használni.
– És mennyire készültek fel egy ilyen lehetőségre?
– Nincs kialakítva a megfelelő védelmi rendszer, összesen 4-5 vegyvédelmi mentőruha áll rendelkezésre. A polgári védelem csak a harci gázok hatásaival tudna megbirkózni, itt viszont 255bármilyen ipari gáz előfordulhat, és semmiféle mód nincs a helyszíni elemzésre.
– Akkor miképp tudnák megállapítani, hogy a kitörő gáz robbanásveszélyes-e?
– Csak kintről befelé haladva lehetne mérni, ami felérne egy fél öngyilkossággal. Németországban már dolgoznak páncélozott járművekbe beépített elemzőlaboratóriumok, de ezek több tízezer dollárba kerülnek. Egyébként nemcsak a tűzre és gázra való felkészülés, de a vízminőség állandó figyelése sincs megoldva.
Két vasutas csatlakozik hozzánk, hogy segítségünkre legyen a tájékozódásban. Egyikük elnézést kér, hogy csak délig állhat a rendelkezésünkre, mert egy kollégája temetésére kell mennie.
– Mi történt az illetővel?
– Végbélrákban halt meg. Csernobil idején áruátvevőként dolgozott. Már legalább öten végezték így közülük, de hát hivatalosan azt mondják, hogy nincs itt semmiféle összefüggés, így hát beszéljünk másról. Szeretnék valami kuriózumot mutatni magának.
Egy pályafenntartási épület mellett alkalmi sínkiállítást rendeztek be, agyongyötört sínhullák sorakoznak egymás mellett.
– Ez a sín – mutat rá egy darabra – eredetileg 48 kiló súlyú volt méterenként, már új állapotában sem tudta elviselni a ráhámló terhelést, és azóta 15 kilót „fogyott” a használatban, akadt olyan év, hogy kettőt.
Elborzadva figyelem, hogy egy másik síndarab valamilyen balesetnél nem egyszerűen eltörött, hanem félkörszerűen elhajlott, egy másik sínnek egyszerűen hiányzik a talpa.
Nem messze innen talpfákat hordtak össze halomba, olyan mértékben elkorhadtak, hogy feltehetőleg nem emelőrúddal, hanem lapáttal szedték ki őket a helyükről.
– És senkinek sem tűnt fel, hogy milyen állapotban vannak ezek a sínek és talpfák?
– A kopásokat nem látni, mert az áruhulladék eltakarja a pályát, aztán egyszer csak kifordul a sín a kocsi alól.
Bemegyünk a Záhony átrakó-rendező pályaudvarán a még élő sínek közé. A helyzet itt sem vigasztalóbb, a szemét a sínkorona szintje fölött halmozódik, a talpfák ki sem látszanak belőle.
256– Hogy tudják fenntartani a forgalmat ilyen körülmények között?
– Egyre nehezebben. Tizenhárom kilométert eleve ki kellett zárnunk, más szakaszokon bevezettük az úgynevezett „következménycsökkentő sebességkorlátozás”-t.
– Ez azt jelenti, hogy a mozdony menjen lassabban, mert ha így siklik ki, akkor kisebbet esik?
– Pontosan. Emellett beszereltük a nyomtávtartó rudakat, ezek keresztbe lerakva tartják össze a vágányokat, de a széles nyomtáv gyakran így is szélesebb, mint kellene.
– Nem lehetne inkább kicserélni őket?
– Elvileg nem volna akadálya, csak a pénz hiányzik hozzá. Csak a záhonyi széles vágányok kicserélése 2,2 milliárd forintba kerülne.
– Külföldi tőke nem száll be?
– Hallani mindenfélét, például, hogy egy vámszabad területet rendeznének itt be, mi leszünk majd Kelet-Európa Hongkongja. Minden azon múlik, hogy a befektetők megtalálják-e a számításukat, és nem fogják kevéssel beérni. Rebesgetik: egy olasz üzletember elvállalta volna, hogy egy hidat épít a magyar–ukrán–szlovák hármas határon, de a vámjogot kérte volna cserébe.
A 73-ik vágány volt az úgynevezett „takarítóvágány”. A szovjet partner csak tiszta, rendbe hozott vagonokat fogadott vissza, jóllehet ők maguk az új szállítmányokat a régi maradványaira pakolták rá. Néha öt-hat különböző réteg is egymásra halmozódott a vagonban, előfordult, hogy a magyar szállítómunkás bakancsa alatt kigyulladt a lappangó foszfor.
Az 1950-es évek közepétől rakják le itt a hulladékot. A kidobált szemét ezer méter hosszú és nyolc-tíz méter magas dombot alkot a takarítóvágány mellett – fa, rongy, vas, azbesztlap látszik a felszínén.
– Ebben minden van, házat lehetne építeni belőle.
– Ez a szemét veszélyes hulladéknak számít?
– Ma már igen, de 1981-ig senki sem mondhatta ki a „környezetvédelem” szót, mert Nyugat-imádattal vádolták volna. Ennek a helyzetnek egyébként megvoltak a maga előnyei is.
– Egyet mondjon.
– Az árakat azért is lehetett alacsony színvonalon tartani, 257mert nem rakódtak rájuk a környezetvédelmi költségek. Szép vagy nem szép, így volt.
Nagy kerülővel indulunk el visszafelé, előrehajolva nézek magam elé, hogy orra ne bukjak. A sínek között fekete, nagyméretű orvosságos tablettákhoz hasonló formában hever az elszórt színvas. Ez a feldolgozási módszer már az újabb idők vívmányának számított, korábban, mikor csak a beszállított-befogadott mennyiséget mérték, ömlesztve, földdel keverve érkezett az érc Krivoj Rogból.
Megszólal a hangszóró, gurítást mondanak be, vasutas kísérőnk elmosolyodik:
– Azt hiszem, ezt csak a mi kedvünkért csinálják, egyébként ritkán kerül rá sor. A régi, 2500-3000 vagon lecsökkent 3-500-ra. A túloldalról egyre ritkábban küldenek szerelvényeket, még a menetrendszerű személyszállító vonatok is ki-kimaradnak, mert kevés a gázolaj.
Átmegyünk Eperjeskére, az érckirakó hídhoz. Itt sincs nyoma az egykori lüktető forgalomnak, hosszú műszakok telnek el úgy, hogy a brigádok egyetlen vagont sem raknak ki. Az épp szolgálatban levő sichta emberei most egy domboldalon kapaszkodnak felfelé, maradék diót keresnek a fákon.
– Kevés vas érkezik, a szlovákok jobb tarifapolitikát folytatnak, ezért a szállíttatók inkább arra küldik az árut.
Telenként valaha kirobbantották a vagonokból az összefagyott vasércet, vagy egy Krupp-kalapács lazította a dermedt halmokat, ettől az irtózatos terheléstől a híd egész szerkezete elhasználódott. Mind a 36 tartóként szolgáló acélgerenda kilátszik már a betonból, csak ennek a rendbehozatalát 100 millió forintra becsülik.
Megnézzük az olajátfejtőt. Itt 24 óra alatt régebben 60-80 széles tartálykocsi-tartalmat szivattyúztak át, a napi teljesítmény most nem éri el a 10 kocsit sem. Itt is adódnak olyan 24 órák, hogy egyetlen vagon sem érkezik.
Megakad a szemem a sínközökön, a megszokott zúzalékkő helyett salakot terítettek le ide.
– Már kőre sem telik? – kérdezem szorongva.
– Itt véletlenül másról van szó. A zúzalékon könnyebben pattan szikra, mint a salakon, begyulladna tőle az olaj.
Záhonyban először itt látok komolyabban vehető környezetvédelmi intézkedéseket; próbálják megtisztítani az altalajt.
258– Milyen mértékben fertőzött?
– Nyolc méter mélyre fúrtunk le, amikor beállt a kút, a tetején két méter vastag tömény szénhidrogénoszlopot találtunk.
Meglepődve fedezek fel néhány olasz jelzésű tankert:
– Miért nem otthon fejtik át a szállítmányaikat? Ha jól tudom, az oroszok keskeny nyomtávú tartályokban is tudnának szállítani, mondjuk, a tarvisiói határállomásra.
– Az olaszok úgy gondolják: megéri az a plusz kiadás, hogy a szovjet tartálykocsik ne az ő földjüket szennyezzék, hanem Záhonyt.
A körút utolsó állomásán, a komorói pakuraátfejtőben dolgozik néhány ember, az alkalmazott technika a piramisépítések színvonalát idézi. A pakura plusz 40 fok felett válik alkalmassá a szivattyúzásra, Nyugaton ezt a hőfokot úgy érik el, hogy fűtőszálakat építenek be a vagonokba, a régi szovjet kocsikból természetesen hiányzik ez a felszerelés – 110 fokos gőzzel kell felmelegíteni őket, hogy kezelhetőkké váljanak. A pakurát abban a formában, ahogy megérkezik, csak lapáttal lehet kiszedni, illusztrációként egy rakodómunkás felmászik a tartályvagon tetejére, kinyitja, és kimer egy lapátra valót; olyan, mint a keményre dermedt fekete sár. Váltok néhány szót a rakodóval; három műszakban dolgozik, nettó húszezer forintot keres, kezét-karját ellepi az ekcéma.
– A takarítás a legnehezebb, minden kocsit fémtisztára ki kell fejtenünk, mert a megrendelő az utolsó dekáig ragaszkodik a megrendelt súlyhoz – mondja a részlegvezető.
– Tulajdonképpen mire való a pakura?
– Kilencven százalékát fűtésre használják, egy kis részét tovább finomítják, állítólag Nyírbogdányban ebből készítik a vazelint. A kereslet növekszik, az erőművek és a cukorgyárak a gázfűtésről mindinkább visszaállnak a pakurára, mert olcsóbb, arról nem is szólva, hogy ez az anyag bartelüzlet formájában is beszerezhető. Persze a pakurának is megvannak a maga hátulütői; magasabb a kénkibocsátása, és roncsolja a kazánok vas alkatrészeit is.
Megnézzük még a környezetvédelmi munkákat; betontálcákat raknak le a mélybe, melyek felfogják majd a lecsurgó-leszivárgó szennyeződéseket, aztán visszaülünk a kocsiba. Útközben kibámulok az elmaradó tájra, de a kora délutáni időben sem látok sehol termelő mozgást.
259– Amiért Záhony üres, még nem kell azt hinnie, hogy az oroszok többé nem vásárolnak gabonát, almát vagy gépeket – jegyzi meg F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő. – Most is megvan a pénzük rá, a változás csak annyi, hogy nem velünk kötnek üzletet. Áramlik befelé hozzájuk a kanadai búza, az olasz gyümölcs, a különféle német és francia ipari termék. A 40-50 millió tonnás behozatalukból mi jó, ha 1-2 millió tonnával részesedünk. Nem is csak arról van szó, hogy a vetélytársaink áruik minőségével felülmúlnak minket, ezt kis iparkodással, jobb árpolitikával ki lehetne egyenlíteni. A dolognak az a kulcsa, hogy az orosz büszke, sőt gőgös nép, nem felejti el a sértéseket, és most így fizet vissza nekünk a „tovarisi konyec”- plakátokért, meg a többi otromba gúnyolódásért.
Az 1950-es évek gazdaságpolitikája, melynek szemléletét a „felső határa csillagos ég” jelszó határozta meg, a Sajó völgyében egy magyar Ruhr-vidéket akart kialakítani. A tervhez, ha alacsony színvonalon is, de rendelkezésre álltak bizonyos adottságok: a borsodi bányák, a miskolci és ózdi kohók és acélgyárak. A teljességhez csak a vegyipar hiányzott, de ez nem jelentett akadályt, szinte a földből nőttek ki a kazincbarcikai, sajóbábonyi, leninvárosi vegyipari kombinátok és vonzataik, a város méretű lakótelepek.
A gazdasági visszaesés, mely végigsöpört Borsodon, a vegyipart sem kímélte, a Sajó völgye látványos csődkirakattá változott. A korábbi büszkélkedések legfőbb tárgya, a kazincbarcikai Borsodi Vegyi Kombinát, a BVK darabokra hullott szét, és az új alakulatok nagy része életképtelennek bizonyult. Az 1978-as 7000 fős létszám napjainkra 3600 alá csökkent, és még további leépítések is várhatók.
A BVK maradékának, mindenekelőtt a Borsodchem Rt.-nek hírnevét tovább tépázta az emlékezetes higanybotrány. Már az 1970-es években elterjedt a pletyka, hogy a marónátron gyártásakor elektromos vezetőnek használt higanyból jelentős mennyiség eltűnt, a folyamatos rendszerben egyre nagyobb hiány mutatkozik.
Ezt a jelenséget mindenképpen komolyan kellett venni. 260A higany súlyos egészségi ártalmakkal fenyegető fémes elem. Idegi zavarokat, fog- és hajhullást, általános testi leromlást válthat ki, sói leállíthatják a veseműködést, a méhlepényen átjutva a magzatban is fejlődési rendellenességeket okozhatnak.
Megindultak az első kutatások, de az elveszett higanyt hiába keresték a Sajó vizében, a levegőben és a környéken megülepedő esőtócsákban. 1990-ben a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet fúrásokba kezdett a felhasználás körzetében, és a talajban rátalált az eltűnt fémre.
A hatóságok kötelezték a kombinátot a szennyeződés feltárására és ártalmatlanítására. A BVK előbb geofizikai és elektromos mérésekkel próbálkozott, sok pénzt elköltött, mire kiderült, hogy az erősáramú berendezésekkel és különféle acél építőelemekkel teletűzdelt környezetben ezek a módszerek nem vezethetnek eredményre, vissza kellett térni a fúrásokhoz. Ez a technológia is sok nehézséggel járt, a higany a legkisebb mozgatásra is megindult, cseppekbe állt össze, és súlyánál fogva leszivárgott a csőfalon. A feltárók abban reménykedtek, hogy a 10–15 méter mélységben elhelyezkedő vízzáró márgaréteg talán majd megfogja, de a fém ezen is szinte akadály nélkül áthatolt.
A bajokat tetézte, hogy az üzem alatt valaha egy magánkézbe tartozó bánya működött – tulajdonosa a szakmában szokásos módon a feleségéről, Erzsébetről nevezte el. Valamikor, nehezen megállapítható időben a kimerült tárót lezárták, most a kutatófúrások harántolták. Átvizsgálták az egykori letömedékelést, és siralmas állapotokat észleltek: korábban egész járatoknál mulasztották el megtenni a bányatörvény által előírt kötelező biztosítási műveleteket. Sokan úgy vélték, hogy ha a higany itt összegyűl, egyenes utat talál majd a Sajó és a felszín alatti vízfolyások felé. Megelőzésként mésztejet injektáltak az üregekbe.
Közben elkezdődtek a vizsgálatok, megállapítandó, hogy mennyi hiányzik a higanyból. A lehetséges veszteséget 3000–5000 tonnára becsülték, térfogata a nagy, több mint 13,5-ös fajsúly miatt viszonylag csekélynek mondható, 220–370 köbméternyi. A két korszerűtlen egységben, a marónátron- és sósavüzemben leállt ugyan a termelés, de az épületei változatlanul állnak. Padozatukat át- és átjárta a higany, a padlón valóságos tócsák alakultak ki belőle.
261A Környezetvédelmi Felügyelőség 1992 óta próbálja rábírni a BVK részleges jogutódjának tartott Borsodchem Rt.-t, hogy bontsa le az épületeket, és távolítsa el a maradványokat, de a társaság erre mindmáig nem mutat hajlandóságot.
Ülök szemben a Borsodchem vezérkarával, láthatólag felkészültek a beszélgetésre, előttük irattartókba lefűzött dokumentumok fekszenek, hozzáértésük is nyilvánvalóan sokszorosa az enyémnek, nem volna sok esélyem egy esetleges vitában. Hallgatom őket, közben feszült figyelemmel keresek egy pontot, ahol megvethetem a lábamat.
Az asztal másik oldalán ülők túlzottnak találják a környezetvédők által megadott számokat, úgy vélik, hogy 350-400 tonna higany kerülhetett ki a zárt rendszerből.
– Készült térkép a szennyeződésről?
– Nem, csak egy modell, a fúrásokat egy futballpálya nagyságú területen végezzük. A szakértői vélemények szerint a marónátron üzem alatti készlet 40 százaléka már szulfurizálódott, vagyis gyakorlatilag ártalmatlanná vált. A higany egyébként is rendkívül lassan halad a talajban, 50-100 év alatt érheti el a vízkészletet.
– Azért ezt nehéz pontosan felbecsülni – szól közbe a környezetvédelmi felügyelőnő –, csak a minimum és a maximum értékeket ismerjük, és nem tudhatjuk, hogy az adott esetben melyikhez állunk közelebb.
(– A folyékony higany meg-meglódul, kicsurran, és a marónátronüzem szocialista építésű padozatbeton pórusain, repedésein áthatol, és a talajba kerül – magyarázza F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő. – Ennek mennyisége nehezen becsülhető fel, mert ha a fúrás laza vagy még lazább szerkezetű talajban történt, ott sok higany összejött, mert a fúrás megmozgatta a talajt, ami fém tudott, odagurult. Tömör réteget átfúrva nyilván kevesebbet találtak. Én azt a vélekedést hallottam, hogy ezen a területen 800 tonna higany lappang. Nem tudom, meg lehet-e állapítani a valóban reális mennyiséget, a könyvelési adatok számomra nem megnyugtatóak, mert a hiány számviteli hibákból, sőt lopásból is eredhet.
További megjegyzésem: a higany vízben nem oldódik, a higany-szulfid oldhatósága 0,00001 gramm literenként. A ve262szély abban rejlik, hogy a talajban oxigénmentes körülmények között, szerves anyag jelenlétében, bakteriális hatásra metilhigany keletkezik, ami már lényegesen jobban oldódik, és így a szervezetek fel tudják venni. A fémhigany is párolog, a higanygőzök már okozhatnak fogkihullást, mérgezést.)
– Nincs okom kételkedni az adataikban – mondom a Borsodchem vezetőinek –, de az vitathatatlan, hogy több száz tonna higany lappang itt a talajban, kidolgoztak-e valamilyen rehabilitációs elképzelést?
– Természetesen. A marónátron üzemmel kapcsolatban készítettünk egy kockázatelemző tanulmányt, mert mindenképp el akartuk kerülni, hogy a beavatkozások esetleg még tovább rontsák a helyzetet. Megpróbáltunk széleskörűen tájékozódni, de úgy tapasztaltuk, hogy a mi gondjainkra sehol a világon nem találni százszázalékos megoldást, nincsenek is ilyen jellegű referenciaüzemek. Felajánlottuk néhány cégnek, hogy áthidaló megoldásként a terület egy részén bizonyítsanak, de erre sem voltak hajlandók.
– Miért nem hajlandók teljesíteni a környezetvédők kérését: lebontani és eltávolítani a szennyezett épületeket?
– Nem kívánunk részleges hatékonyságú intézkedéseket tenni, mert nem vagyunk bizonyosak benne, hogy megfelelően szolgálják a kívánt célkitűzést.
– Bocsásson meg, de ez a felfogás olyan, mintha a rákkezelésben nem alkalmaznák a kemoterápiát, a sugárzást és a többi hasonlót, csak azért, mert nincs teljes értékű gyógyszere a betegségnek.
– Mi a jelenlegi helyzetünkben beérjük a szinten tartással, ha megerősödünk gazdaságilag, akkor talán belekezdünk egy átfogó akcióba. Még egyszer hangsúlyozom, hogy egy teljes értékű megoldás előtt mindvégig nyitva a kapunk.
Átmegyünk a gyártás gerincét jelentő klórüzembe, előtte le kell raknom az órámat, mert az erősáramú berendezések megzavarnák a működését. Kísérőim számos, már bevezetett óvintézkedésre hívják fel a figyelmemet. Tizenötmillió forintos költséggel vonták be újra az úgynevezett cellaterem padlóját, de a belső lefolyócsatornákban szétterülő fehér fátyolként tűnik fel a diszpergálódott higany, lejjebb izmosabb cseppek is feltűnnek a vályúkban. A rendszabályok ellenére változatlanul 263észlelnek higanyveszteséget, évente néhány tonnát tesz ki az a mennyiség, melynek sorsát nem tudják követni.
– Mibe kerül most a higany?
– 240-280 forint kilója. A higany korábban hadianyagnak számított, mert a gyutacsokban is felhasználták, most piacra dobják a stratégiai tartalékokat, ez a körülmény is lefelé nyomja az árakat.
(Az árat túlságosan alacsonynak találtam, később utánanéztem. Technikai minőségű higanyárat nem tudtam előásni, a REANAL cégnél az úgynevezett analitikailag legtisztább minőségű anyag 1853 forintba kerül kilónként. Persze az is lehet, hogy félrehallottam a Borsodchem vezetőinek tájékoztatását.)
– Ezen a területen van olyan technológia, melyből kiiktatták a higanyt?
– Van, az úgynevezett membráncellás eljárás, melyet a japánok alkalmaznak a klórgázfejlesztésben. Az áttérés tízmilliárd forintba kerülne, ehhez még hozzájönne a kamatteher.
– A japánoknak hogy sikerült?
– Náluk az állam finanszírozza a higany kiiktatását a termelésből. Egyetlen higanyos berendezés sem működhet majd az ország területén.
Megnézzük a már leállított marónátron- és sósav üzemet. Az épületek már statikailag is életveszélyesek, a festék lerohadt, a falakból kijárnak a téglák, az ablakok kitörtek, a félhomályban is látni lehet a padlón összegyűlő higanycseppeket. Megállunk egypár szóra a társaság vezetőivel.
– Mik a távlati terveik?
– Csak az életben maradás lehet a stratégiai célunk. Kazincbarcika jövője a Borsodchemre épül, ha mi megbukunk, ez a város is arra a sorsra jut, mint Ózd.
– Milyen esélyek kínálkoznak?
– Csak a privatizációról lehet szó.
– Lesznek jelentkezők?
– Minden attól függ, hogy milyen eredményekkel tudunk előállni. Itt 35-40 éves időtartamra kell befektetni a pénzt, a tőkés megnézi, hogy mibe száll bele.
– Hogy alakul az árbevételük?
– Tavaly 16,5 milliárd forintot teljesítettünk, idén remélhetőleg elérjük a húszat.
– Ebből mennyi a nyereség?
264– Elég bonyolult kiszámítani, durván egymillárdra tehetjük, ez a minimum, amit egy privatizálásnál fel kell mutatnunk.
– És a környezetvédelmi beruházások rontanák ezt az eredményt?
Az arcok megmerevednek:
– Újra mondjuk: mi hajlandók vagyunk egy minden tekintetben kifogástalan megoldást támogatni, ha találunk ilyet.
– A BVK már privatizált részlegeinél megmaradtak a régi vezetők?
– A növényvédőszeralapanyag-üzemet a franciák vették meg, ők meghagyták a helyükön a termelésirányítókat.
Eltekintek a következtetések levonásától, és elköszönök vendéglátóinktól. Megnézzük még az üzem udvarán folyó kutatófúrásokat. A Bauxitkutató Vállalat gépe dolgozik a terepen, már két méterrel lejjebb járnak a felhagyott bánya talpszintjénél, és a fúrómagban változatlan látszanak az ezüstös higanycseppek.
– Ki állítja ezt meg? – kérdezem.
A Sajó valaha a tiszai halak ikrázóhelye, bölcsődéje volt, tanyát vertek a „folyó bőrében”, a part menti nyárfák körül kialakult kis beltavakban. Itt a sekély víz könnyebben átmelegedett, ennek nyomán felszínét elborították a halak táplálékául szolgáló szúnyoglárvák.
Az egykori békét mind több botrány zavarta meg. Az öreg vízügyesek mindmáig emlegetik azokat a karácsonyokat, mikor a cigányok karbiddal halásztak a Sajó szlovák szakaszán, a döglött halak seregestől úsztak le a folyón.
Később a gömörhorkai fafeldolgozó lépett üzembe a határ túloldalán, tisztítatlan szennyvizében fenolos-aromás vegyületeket bocsátott ki. A folyó már Sajópüspökinél sötétbarnára-feketére színeződve lépett át a határon, és a szennyeződés még Kesznyétenen, a torkolat közelében is kimutatható volt. A szálas uszadék ellepte a kivételi szűrőket, megnehezítette az ipari és lakossági vízellátást.
A hazai üzemek is beleengedték a Sajóba a maguk szennyvizeit, az Ózdi Kohászati Művek a Hangony-patakon keresztül 265cinket, ólmot, kadmiumot eresztett a vízbe, a Borsodnádasdi Lemezgyár fenolt, és még sorolhatnánk a példákat.
A szennyeződés kiülepedett a fenékiszapba, de a kotrások elmaradtak, és az áradások felkeverték a víztestbe. Oldott formában, különféle vegyületeket alkotva mind a növényekre, mind az állatokra pusztulást hozott. A Sajó bűzös holt vízzé, szennyvízlevezető kanálissá változott – és ez így is maradt hosszú évekig.
Mint Rakonczay professzor megjegyezte, a gazdasági visszaesés sietett a természet segítségére. Szlovákiában leállt a gömörhorkai fafeldolgozó, és a környékbeli magyar üzemek nagy része is csak teng-leng.
A Sajó napjainkban már mind határozottabban visszanépesül, ahogy a halászok mondják: „vízszíne van”. Mellékpatakjai közül az egykor pirosas Hangony vízminőségén „még akad egy kis hümmögnivaló”, az ózd-centeri vízmércénél csiklós egysejtűek telepedtek meg, kékalgatömeg jelzi a szerves anyagok bomlását, de a mederben már felütötte fejét a gyékény, és nyáridőben fürdenek is benne. A javulás hasonló jeleit tapasztalhatjuk a többi, Sajóba torkolló mellékvíznél, leszámítva a színével ma is a tejeskávéra emlékeztető Bábonyi-patakot. Ez a vízfolyás a felszámolás alatt levő Észak-Magyarországi Vegyiműveknek és magának Bábony községnek a kibocsátását hozza magával – a környékbeliek „Savas-patak”-nak hívják.
Megállunk Bábony határában, a patak a kertek alatt kanyarog, teledobálták rongyokkal, papírládákkal, valamilyen összetevőiben kivehetetlen, zátonyban összeállt zöldes színű rothadékkal. A házak végében egy alig álcázott betoncső csorgatja le a szennyvizet.
– Akadnak olyan házak is, ahol már tíz éve nem járt a szippantókocsi.
– És ez senkit nem zavar?
A kísérőm, maga is egykori bábonyi lakos, megvakarja a fejét:
– Tudja az isten. Ezt a gyárat és a hozzátartozó lakótelepet valaha rabok építették, lehet, hogy megátkozták a robot közben. Sok itt a munkanélküli, a faluról falura vándorló cigány, akinek kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy a tisztasággal törődjön. Állítólag sok szabadult rab is letelepedett Bábonyban.
266Bemegyünk a lakótelepre, és megnézünk egy kétemeletes házat. Húsz évvel ezelőtt a vegyiművek frissen szerződtetett fiatal mérnökei itt kapták az első szállásukat: egy puszta szobát minden komfort nélkül, a zuhanyozó és a vécé kint volt a folyosó végén. Önálló lakásra csak családot alapítva, egy-két gyerek után számíthattak.
Most jórészt cigányok laknak itt, télidőben is ingujjas gyerekek szaladgálnak bandában az utcán. Bár alig fél éve újították fel az épületet, már telefirkálták a falakat, sok ablak betörött, dekoritlemezzel, papundeklivel pótolták. Az utcai kaput tokostól ellopták, bent az előtérben hat villanyórából négyet leszereltek – vagy kellettek valakinek, vagy nem fizették a számlát. A szemetet egyszerűen ledobják a ház körüli satnya fűre.
– És ilyen a többi is – legyint a kísérőm. – Forduljunk vissza, vagy a vegyiműveket is meg kívánja nézni?
Elhiszem én, hogy az olvasónak már unalmas lehet a pusztuló gyárak leírása, de én úgy érzem, hogy ezekben van eltemetve a magyar nép hosszú nemzedékeinek erőfeszítése, munkás ezrek jövője és megélhetése. Ha segíteni nem is tudok a bajon, de szó nélkül semmiképp sem hagyhatom – szenvedjen bármekkora sérelmet a könyv szerkezete, ha van ilyen egyáltalán.
Az Észak-Magyarországi Vegyiművek hadicélok szolgálatában épült még az 1950-es évek elején. Robbanóanyagokat, mindenekelőtt TNT-t készítettek itt, lőszereket, tüzérségi lövedékeket – ezeket benn a gyárhoz tartozó lőtéren próbálták ki.
A gyártmányskála a 60-as évektől kezdett megváltozni: műtrágyát, köztes gyógyszereket, dekoritlemezeket állítottak elő, kadmium-nikkel elektródákat akkumulátorhoz. Ez a sokféleség jól illeszkedik az adott idők „gazdaságilag önellátó Magyarország” képébe.
Az ÉVM tevékenységének csúcsán háromezernél több munkást foglalkoztatott, minden hétfő reggel közvetlen gyorsvonat hozta le az embereket Budapestről. Kultúrházat, könyvtárat, sportpályát tartott fenn, sőt bent a miskolci dombokon egy nyári sílesiklópályát épített – a zöld alapon ma is messze látszanak az üzem nevének fehér kezdőbetűi.
A hanyatlás korszaka itt is 1989-90-ben kezdődött el. Először a 8 ezer tonna kapacitású növényvédőszergyártó-üzem állt le, de a többi részleg is megérezte a gazdasági dekonjunktúrát.
267– Úgy hiszem, hogy ha akkor egy valóban rátermett vezetés állt volna a gyár élén, ezer-ezerötszáz munkahelyet meg lehetett volna menteni – mondja kísérőm –, de ők nem merték meghozni a szükséges leépítő intézkedéseket. Ahelyett, hogy végrehajtották volna az elkerülhetetlen elbocsátásokat, inkább hazaküldték az embereket, és az állásidőre teljes bért fizettek nekik. Jogosan méltatlankodtak az aktívan dolgozó munkások: ugyanannyit kap, aki sétál, mint aki fut?! Az addig sem túl magas termelési morál a nullára esett vissza.
A belső átszervezést sem oldották meg; egy háromemeletes épületet egész télen fűtöttek a tíz benne dolgozó adminisztrátor kedvéért. Csak a vízre évi hatvanmillió forintot költöttek, minden egyes emberre napi egy köbméteres fogyasztás jutott.
Az ÉVM egyik részlegét 400 millió forintért eladta az osztrákoknak – a vevők itt egy poliuretán-üzemet alakítottak ki –, majd ezt a pénzt alaptőkének felhasználva három nagy kft.-t hoztak létre. A „Sagrochem” a növényvédő szer, az „Intermed” a köztes gyógyszerkészítmények gyártását örökölte, a „Saszolg”-ra pedig a különböző kiszolgáló feladatok ellátása maradt.
Mind a hármat a közeli és elkerülhetetlen bukás réme fenyegeti, német bérmunkából tengetik magukat. A „Sagrochem” egymilliárdos árbevételből sem tudja kigazdálkodni a fenntartási költségeit, ez érthetővé válik, ha tudjuk, hogy a 200 fizikai munkásra 400 úgynevezett improduktív alkalmazott jut.
A felszámolást irányító szervezet kezdetben az egész üzemet egy tételben akarta eladni, elzárkózott a részalkuk elől, milliárdos kockázatot viszont senki sem akart vállalni, így történt, hogy a gyárnak jelenleg nincs igazi gazdája.
Most lett nyilvánvalóvá, hogy a gyártó berendezéseket annak idején végiggondolatlanul, szinte rögtönözve szerelték össze. Jellemző, hogy a szerkesztési és tervezési osztály annak idején 18 főből állt, külön épületben helyezkedett el, nekik kellett kiötölni az áthidaló alkalmi megoldásokat. Mióta ők elvonultak, a csőtöréseket legfeljebb összehegesztik, de fölötte már nem állítják helyre a takaró betont, sőt az is előfordul, hogy hozzá se nyúlnak, hagyják folyni a vizet, külön élővízágként csatlakozik a Bábonyi-patakhoz.
Számtalan helyen fújnak a gázvezetékek, elvész a megtermelt hőenergia. Az udvaron halmokban áll a szemét, némelyik 268zsákban láthatólag vegyszerrel szennyezett veszélyes hulladék lapul.
– Miért nem szállítják el?
– A kft.-knek annyi pénzük sincs, hogy üzemanyagot vegyenek a teherautóikhoz, melyekre felpakolhatnák. A munkások is öt részletben kapják meg az elmaradt múlt havi fizetésüket.
Csak az öreg égetőmű emészti el folyamatosan a helyi, a kórházakból badellákban behozott és egyéb helyekről származó hulladékot. Vegyészek helyett itt is inkább hegesztők dolgoznak, akik állandó javítgatásokkal egyben tudják tartani a lerohadt berendezéseket. Ha a működtetők megkapják a szakhatósági engedélyeket, egy 3200 tonna kapacitású égetőmű épül majd itt. A magyar vadkapitalizmus zűrzavarosságát jól jellemzi, hogy ide alig harminc kilométerre, Rudabányán egy hasonló létesítményt terveznek.
A faházakat, könnyűszerkezetes barakkokat már lebontották és elvitték. Fent a dombon elhagyottan állnak az egykori F. jelzésű, vagyis hadicélokat szolgáló üzemépületek. Az egyiknek csak a betonoldalai fehérlenek, a tetőszerkezete elszállt egy robbanásnál. Mikor ki akarták takarítani, elfeledkeztek róla, hogy a csatornákban és a vezetékekben ott maradt a gyúlékony anyag. Egy másik épületen nagy lyuk tátong, egy nagyméretű tartályt nem tudtak kihozni, ezért egyszerűen kibontották a falat. A kiszolgáló kisvasút is leállt, egy-egy csille kint maradt a nyílt pályán, hiába várnak rájuk a forgalmat szabályozó oszlopokra kitett andráskeresztek.
Lent a völgyben alig-alig lehet csatornát fektetni, mert minden ásónyomnál régen elásott hulladékok kerülnek elő. Itt fenn az erdővel borított dombtetőn nyíltan ellep mindent a szemét, az illegálisan betolakodó teherautók egyszerűen ledöntik rakományukat a meredek oldalakon. A laboratóriumokat régen bezárták már, de hulladékaik hordókba, konténerekbe, kaniszterekbe rakva még mindig hiába várják az elszállítást.
– Gondolja meg, hogy lehet ezeket a merkaptános tartályokat felrakni egy targoncára?! Ha csak hozzányúlnak, szétesik az egész.
Az erdei út a községi szeméttelephez vezet. Felmerültek olyan tervek is, hogy ide, a Császártető alá telepítsék Miskolc város kommunális lerakóját – a szemét ötven év alatt feltöltené 269az egész völgyet. A lőteret, ahol valaha kipróbálták a gyárban készült gyalogsági és tüzérségi lőszereket, már használaton kívül helyezték, a megfigyelőpont betonköpenye pedig el is tűnt a vastag szemét alatt. Az egyik medencében időnként még felhígított robbanóanyagot égetnek, a másikban az égetőmű pernyéjét rakják majd le. Középen a szabadon tárolt szemét folyamatosan lángol, a közelben sehol sem lehet oltóvizet venni, a községi tűzoltók jönnek ki néha.
A kör végén egy félig fedett, betonozott alapú tárolóhoz érünk. Salakot, itt nem elégethető klórozott anyagokat, különféle festékmaradványokat hordtak itt össze. Egy férfi épp felnyitja az egyik festékzaccos hordó tetejét, és egy uborkásüveggel óvatosan mer belőle. Szeretném megkérdezni tőle, hogy mire használja, de mikor meglát minket, sietve visszahúzódik.
270„Az azbeszt rostos, fonalakra szedhető magnézium-szilikát ásvány. Az emberi szervezetbe belégzés útján kerülő szálak 10 X 100 mikron nagyságúak. Többéves belégzés után a tüdő kötőszövetesen átalakul, a szálak a tüdőben rákot okoznak. Az azbeszt bizonyított emberi daganatkeltő. Ritkán gégerákokban is ki lehet mutatni az azbesztszálakat, jelenlétüket végbél- és vastagbél-, illetve epehólyag-daganatokban is kimutatták. Az azbeszttartalmú termékek (például azbesztfonál, fékbetét, azbesztcement, szigetelőanyagok) előállításánál és ezen anyagok elhasználódása, bontása során keletkező azbeszttartalmú hulladékokat veszélyes hulladékként kell kezelni…”
Környezetvédelmi lexikon 1993.
A kisvárdai Caroflex gyár irodaépületének folyosóján égett bakelit bűze terjeng, elkísér minket az igazgató irodájába is. Az igazgató felkészült a látogatásunkra, egy adatokkal telerótt papírlap fekszik előtte az asztalon.
– A gyár az 1970-es évek elején épült az úgynevezett „zöldmezős” beruházások keretében. Ezeknek az volt a céljuk, hogy hazahozzák a városba ingázó munkásokat.
Mi az autók súrlódó fékbetéteinek gyártására álltunk rá. Termékeinkkel egyrészt a magyarországi igényeket elégítettük ki, másrészt bekapcsolódtunk a KGST járműprogramjába, mint bizonyára tudja, a programon belül Magyarországnak jutott az autóbuszgyártás. A Rába és a Mogürt vette át tőlünk forgalmazásra a fékbetéteket. Éves teljesítményünk elérte a tízezer tonnát, vagyis a hat és fél millió darabot, ennek mintegy kétharmada ment a Szovjetunióba.
1991. február 24-én szűnt meg az úgynevezett nyitva szállítás, az állam többé nem vállalt garanciát a keleti eladásokért.273 Ennek nyomán a szovjet exportunk egy év alatt 4 millió darabról 15 ezerre zuhant vissza.
– A szovjet partner hogy tudta pótolni a magyar szállításoknak ezt a hirtelen visszaesését?
– Nem okozott nagyobb fennakadást. A szovjet iparban többnyire két párhuzamos vonal létezett: egy gyenge polgári és egy magas színvonalú katonai. Az 1990-es évek elején a hadiipar kényszerűen átállt a béketermelésre, és megfelelő minőségű fékbetéteket is elő tudott állítani.
– Új felvevő egyelőre nem mutatkozott, a mi termékeinket eleve csak a kelet-európai piacon lehetett eladni, nem mérkőzhettünk a Yuriddal, a Textorral és a többi nagy fékbetétmárkával.
A létszámunk 650 főről 340-re esett vissza, és további leépüléstől kellett tartanunk. Csak úgy maradhattunk talpon, ha előrefelé menekülünk, megvásároltunk egy nyugati licencet, így újra felfuthattunk 2 millió darabra – ennek negyven százaléka Németországba megy. Természetesen eleve hátrányos helyzetből indulunk, például a licenc eredeti tulajdonosával szemben.
– Ilyen körülmények között hogy bírják az árversenyt a nyugati cégekkel?
– Mi is rendelkezünk belső tartalékokkal. A bérköltség a termék árának mintegy 35 százalékát teszi ki, és a német munkaerő tízszer annyiba kerül, mint a magyar.
– Korábban kizárólag azbeszttartalmú betéteket gyártottak, hogy alakult a helyzet napjainkban?
– Jelenleg csak a gyártmányok 25 százalékánál használunk fel azbesztet.
– Ez is soknak tűnik, mert úgy tudom, hogy az azbeszt rákkeltő hatású – én is készültem a beszélgetésre, előveszek egy cikket a „The Economist”-ból. – „Az azbeszttel való érintkezés után tizenkét évvel fejlődik ki az idült légszomjjal járó azbesztózis… Bolognai onkológusok nyolcvanhárom savósburokdaganatot fedeztek föl a mozgó szerelvényeken dolgozó, azbeszthatásoknak kitett olasz vasutasok körében… Manapság évente kétezer-hatszáz haláleset írható a rovására, csak az Egyesült Államokban.” Találtam egy olyan feljegyzést is, miszerint az Egyesült Államokban egy munkás pert nyert, mert be 274tudta bizonyítani, hogy a betegsége kialakulása összefüggésben áll a tetőt fedő palából kiszálló azbesztlándzsák belégzésével.
– Lehetséges, nem hallottam erről az esetről.
– Továbbá úgy értesültem, hogy az Egyesült Államokban betiltották az azbeszttartalmú fékbetétek gyártását.
– Ez így van, de él bennem a gyanú, hogy üzleti érdekek mozognak a háttérben. Az azbesztmentes termék harminc százalékkal drágább, és így a gyártó cégeknek hatalmas extraprofitot jelent, ha kizárólagossá tehetik a piacon. A teljesség kedvéért megemlítem, hogy például Angliában nincs ilyen irányú korlátozás. Az azbeszt jelen van mindennapos életünkben, ebből készülnek a vízvezetékcsövek, az élelmiszeripar szűrőként használja, tűzálló fonalakat gyártanak belőle, és még lehetne sorolni tovább. Egyébként minden civilizációs lépés korlátokkal jár, lehet, hogy az azbesztet pótló kevlar nevezetű műanyagról is kiderül majd valami húsz-harminc év múlva.
– A Caroflexnél jelenleg hogy védekeznek az azbesztártalmak ellen?
– A készterméken egy réteget le kell köszörülnünk, hogy a beszerelésnél méretszabatos legyen. Ennél a folyamatnál egy finom por keletkezik, ezt 60 literes polietilénzsákokba csomagoljuk, a zsákokat raklapra helyezzük, és zsugorsapkával, illetve pántolással körülbelül egy köbméteres bálákat alakítunk ki. Évente mintegy 400 tonna por képződik.
– Mennyire veszélyes ez a hulladék?
– Németországban az azbeszthulladék műanyag zsákokba töltve lerakható a kommunális szeméttelepeken. Nálunk ez az anyag most szigorúbb minősítést kapott, ami megnehezíti az elhelyezést.
Kilenc év alatt 5500 tonna por halmozódott fel a kerítésünkön belül, a Felső-Tisza-vidéki Környezetvédelmi Felügyelőség utasított minket, hogy két év alatt szállítsuk el, majd további két év haladékot kaptunk. 1995. december 31-ét jelölték meg végső határidőként. A nyíregyházi felügyelőség azt javasolta, hogy vigyük el a port az aszódi veszélyeshulladék-lerakóba – ez mintegy 400 millió forintba került volna, fuvarköltség nélkül. Ez az összeg valószínűleg felülmúlta volna az egész gyár piaci értékét.
Megpróbáltuk valamilyen módon újra felhasználni ezt a csi275szolati port, kísérleteztünk vele a papíriparban, az égetőművekben is leadtuk a mintát, de nem tudtunk zöld ágra vergődni.
Nyilvános pályázatot írtunk ki a gondok megoldására, számos vállalkozó jelentkezett rá. Egy kft. egy szigetelt tárológödröt akart kialakítani a közelben, de a gyár területén kívül, ezt a Vízügy nem engedélyezte, mert hiányoztak a kioldódási vizsgálatok. Két másik cég azt javasolta, hogy a szomszédos gyulaházai termelőszövetkezet földjén építsünk ki egy lerakóhelyet. Vételi ajánlatot tettünk a téesznek a céljainknak megfelelő területre, a műszaki tervek is elkészültek már, mikor a sajtóban egy összefogott támadás indult meg a tároló ellen – a kiváltó okokat most sem ismerjük.
(A megyei lap 1993. november 25-i számában találtam egy olvasói levelet, minden megjegyzés nélkül ideiktatom.
„…A határban egy építkezést vettem észre, a bejáratnál egy tábla hirdeti: itt épül egy veszélyeshulladék-lerakó telep. Kíváncsi lettem rá, ki az, aki a homoktalajra, a szőlőföldek és legelők közepén ilyen telepet épít. Kiderült, hogy a tulajdonos a Kisvárdai Fékbetét Gyár. Fóliával bélelt gödörben szeretnék tárolni »ideiglenesen« az azbesztport… Itt a talajvíz áramlási iránya északi, azaz, ha bármi »hiba« történik, az egész azbeszt bejut a talajvízbe: Ajak, Kisvárda, Döge alá fog szivárogni. Bejut a növényzetbe, közvetett úton az állatokba és az emberekbe. Ismerve a mai fóliákat, ez körülbelül 4-5 év. Mi lesz aztán az »ideiglenesen« itt tárolt hulladék sorsa?
Aztán az is eszembe jutott, hogy a gyár már évek óta működik. Hová helyezték eddig az azbesztport? Az ott dolgozók azt állítják, hogy egyszerűen elásták a gyárat körülvevő üres területen…”)
A Caroflex hiába ígért több új munkahelyet és jelentős pénzbeli hozzájárulást a község anyagi gondjainak megoldásához. Az első évben 5 millió forintot, majd ezt követően évi 2 millió forintot ajánlott fel. A lakossági fórum elutasította az építésiengedély-kérelmet és a helyi önkormányzat nem kívánt szembeszállni ezzel az állásfoglalással.
A Gyulaházával kapcsolatos terv meghiúsulása után a gyár tovább kereste a módot, hogy végre megszabadulhasson az azbesztportól. 1993. november 24-én vállalkozási szerződést kötött a Borsodi Hulladékgazdálkodási Kft.-vel – mivel túlságosan sokszor kell majd leírnom, a továbbiakban BH rövidítéssel 276jelzem – mintegy 5500 tonna veszélyes hulladéknak minősülő azbeszttartalmú csiszolati por átadásáról, illetve átvételéről. December elsejétől a hulladék a megbízott BH tulajdonába került, ezen időponttól számítva őt terhelik a tulajdonjoggal együtt járó kötelezettségek.
A fenti kitétel megkíván némi magyarázatot. A nyugat-európai joggyakorlat szerint, ha egy gyár átadja veszélyes hulladékait egy égetéssel vagy tárolással foglalkozó cégnek, ezzel a lépéssel még nem hárította el magáról a felelősséget – ez a teljes megsemmisítésig terheli őt. Ha például az ártalmatlanító cég helytelenül járt el az égetésnél és füstgázzal áraszt el egy nagyvárost, a keletkező károkat viszont nem tudja kifizetni, a hulladékot megtermelő gyáron hajtják be a kérdéses összeget. Ugyanez a helyzet, ha a cég csődbe megy, a nála maradt veszélyes hulladék megsemmisítéséért az előállító gyárnak újra ki kell fizetnie a tarifát.
A hazai gyakorlatban viszont a gyártó bárkinek átadhatja a veszélyes hulladékait, aki megfelelő engedélyt mutat fel, utána semmiképp nem vonható felelősségre. A Caroflex ellenőrizte a BH papírjait, azokat rendjénvalónak találta – jóllehet a cég akkor még be sem adta kérelmét a csiszolati por átvételének ügyében és csak december 9-én kapta meg az idevágó engedélyt az Észak-Magyarországi Környezetvédelmi Felügyelőségtől. A Caroflex magatartását valószínűleg jótékonyan befolyásolta, hogy partnere a szokásosnál lényegesen alacsonyabb árat kért a szolgáltatásaiért. Az előírások szerint a gyár privatizációjának bevételeiből 50 millió forintot kellett volna fordítani erre a célra, így viszont kijött 42 millióból.
A szerződés tehát megköttetett és ezzel elkezdődött a magyar környezetvédelem történetének egyik legszégyenteljesebb fejezete.
A BH közölte a területileg illetékes miskolci székhelyű Észak-Magyarországi Környezetvédelmi Felügyelőséggel – ez nem keverendő össze az egész ügyet elindító nyíregyházival –, hogy december 16-tól át kíván venni 5500 tonna azbeszttartalmú csiszolati port. Ebben a levélben leírta az alkalmazandó előkezelési technikát is. A port beszállítják Miskolcra a Besenyő utcai telephelyre, itt egy-két napig fóliasátor alatt tárolják, 277majd egy, a helyszínre telepített Tátra-mixer típusú betonkeverő géppel folyékony betonhabarcsot készítenek B100-as minőségnek megfelelően, majd a habarcsot 3,3 X 0,2 méteres elővasalt sablonba öntik. A 28 napos szilárdulási idő alatt fedett helyen tárolják, majd a kész lapokat kiszállítják a kazincbarcikai kommunális szeméttelepre, fóliával kibélelt befogadó medencékben helyezik el és földdel letakarják.
A BH nem rendelkezett elegendő jogosítvánnyal, hogy véghez vigye a fent leírt teljes munkafolyamatot, engedélye csak a veszélyes hulladékok átvételére, gyűjtésére és előkészítésére szólt, magát a lerakást „testvérszervezete”, az Észak-Magyarországi Hulladékgazdálkodási Kft. – a továbbiakban ÉMO – végezte volna el. A két céget számos személyes és érdekkapcsolat kötötte össze, a minisztériumi vizsgálóbiztos meg nem erősített információi szerint a BH és az ÉMO ügyvezetői házastársak. Felelősségük a továbbiakban teljes mértékben összekeveredik.
A beadvánnyal foglalkozva a Környezetvédelmi Felügyelőségen elkészítették a szakvéleményt, melynek utolsó úgynevezett francia bekezdésébe a következőket írták: „az előkezelésből származó betonelemek veszélyes hulladék kezelésére feljogosított szervezetnek adhatók át, a fogadónak ilyen jogosítvány hiányában külön eljárás keretében felügyelőségünkön az engedélyezést le kell folytatnia”.
Az ÉMO-t a partnere által vállalt kötelezettségek megtartása és a folyamatos ellenőrzés veszélye igen kellemetlenül érintette volna. Szerencséjére Siska Csaba, a felügyelőség igazgatóhelyettese felülbírálta a szakvéleményt, törölte a fent idézett szöveget és helyette a következőket írta be: „a bekeverésre kerülő azbesztpor és cement aránya l: 4-hez legyen, mely hasonló az építőanyagipari termékek bekeverési arányához…”, továbbá „az elhelyezésről a fogadási nyilatkozat csatolásával értesíteni kell a felügyelőséget…”
A nyilvánvaló kedvezményektől az ÉMO vérszemet kapott. December 22-én egy újabb beadványt terjesztett be, miszerint az előkezelés ne Miskolcon történjen, hanem Kazincbarcikán a Mucsonyi úti telephelyen – itt helyezkedik el a városi kommunális szeméttelep, melynek a Borsodi Hulladékgazdálkodási Kft. a többségi tulajdonosa. A technológia is változott volna, a betonkockák sok időt és költséget igénylő kialakítása helyett az 278azbeszthulladék betonba foglalását a helyszínen fóliával bélelt medencébe töltve oldották volna meg. Indoklásul azt hozták fel, hogy ebben az esetben csökkenne a hulladék mozgatása lakott területen és ezzel arányosan a környezeti ártalmak veszélye is.
A beadvány nem járta be az előírt utat, nem fordult meg a felügyelőség szakértői irodáján és a hatósági irodán, szakvélemények nem készültek az ügyben. Egy nap sem telt el a beadvány beérkezése után és Siska Csaba igazgatóhelyettes december 23-án engedélyezőleg már alá is írta. Ezt a levelet azóta is „karácsonyi engedély” néven emlegetik a környezetvédelem berkeiben.
– Átlagos körülményeket feltételezve, egy ilyen beadvány mennyi idő alatt fut végig az engedélyezés különböző állomásain? – kérdeztem a felügyelőség egyik osztályvezetőjétől.
– Ha én magam fognám a kezembe a papírokat és vinném íróasztalról íróasztalra, akkor jó esetben két hét alatt szerezhetném meg a jóváhagyást.
Az azbesztpor kiszállítása a Caroflex gyár tárolóiból valószínűleg már 1993. december 17-én elkezdődött, a napi mennyiség 100-140 tonna között ingadozott. A munka során szinte minden tekintetben felrúgták a korábban meghatározott technológiai előírásokat: nem húztak ideiglenes fóliasátrat a veszélyes hulladék fölé, nem állítottak fel zsilipet, a munkások nem viseltek védőruhát, szűrőmaszkot. Úgynevezett „csipkedős” rakodógéppel pakolták fel az azbesztet nyitott platójú gépkocsikra. A művelet súlyos környezetszennyeződést okozott. A nyíregyházi felügyelőség emberei lesben álltak és felvételeket készítettek, a fotókon világosan látszik, hogy a másodpercenként hatméteres szélsebesség mellett is száll a környéken a por. A nyíregyháziak egyeztetést kezdeményeztek miskolci kollégáikkal, de erre csak akkor került sor, mikor már több mint 4000 tonna azbesztport vittek el Kisvárdáról.
1994 januárjának első napjaiban Márton Ferenc, a kazincbarcikai önkormányzat környezetvédelmi főmunkatársa ellenőrző bejárást végzett a Mucsonyi úti szeméttelepen, mely papíron már százszázalékosan megtelt, ezért az itteni lerakás különösen gondos felügyeletet igényelt. Épp a jelzőkutakat vizsgálta, mikor észrevette, hogy Kamaz teherautók lisztfinomságú azbesztport hordanak be és terítenek szét a telepen.
279Márton értesítette az ügyről Varga Péternét, a Miskolci Környezetvédelmi Felügyelőség osztályvezetőjét, aki azonnal helyszíni szemlét akart tartani, de Siska Csaba igazgatóhelyettes ezt nem engedélyezte. Vargáné erről a tényről egy feljegyzést készített, de az irat később kézen-közön eltűnt. A feljegyzés annyi eredménnyel mégiscsak járt, hogy Gavallér István, a felügyelőség igazgatója január 10-re helyszíni ellenőrzést rendelt el – bár részletekbe menően meghatározta, hogy mit lehet és szabad ellenőrizni.
A felügyelőség két kiküldött munkatársa különös módon nem tapasztalt olyan körülményeket, melyek környezetszennyezésre utaltak volna. Az ellenőrzést többször is megismételték, megállapították, hogy a Caroflextől 1993. december és 1994. január folyamán 4390,8 tonna azbeszttartalmú csiszolati port hoztak el, melyet 4245,5 tonna szükséges cement bekeverésével le is szállítottak Kazincbarcikára. Az ÉMO Kft. különös gondossággal járt el, mert a már „bekevert” azbesztcement elegyhez még pótlólagos cementet és egy Skoda típusú locsoló járműről vizet is adagolt – legalábbis az ellenőrzés során készült jegyzőkönyv tanúsága szerint.
A dokumentumban egyetlen elmarasztaló megállapítás szerepel: az ellenőrzés időpontjában éppen szünetelt a locsolás és a bekeverés, a hiányosságra viszont elégséges magyarázatnak fogadták el a mínusz hétfokos hőmérsékletet.
– Egy rész azbeszthez elméletben négy rész cementet adtak volna hozzá – mondja F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő –, összehasonlításként megemlítem, hogy az úgynevezett azbesztpalánál 1:10 az arány, márpedig fenn a háztetőn a pala nincs kitéve különösebb terhelésnek. Mikor a felülvizsgálatot végző szakértők kimentek ellenőrizni Kazincbarcikára és ráléptek a „habarcsra”, bokáig belesüppedtek, tehát a BH Kft. valószínűleg l: 0 keverési arányt alkalmazott.
Megnéztem Miskolcon a Besenyői út 16. szám alatti telepet is, ahol a keverésnek végbe kellett volna menni. Az udvart és a raktárként szolgáló fészereket jelenleg veszélyes hulladékokat tartalmazó hordók és konténerek lepik el. Az idevágó úgynevezett „56-os listának” szinte minden tétele megtalálható itt, a telepet joggal minősíthetjük a veszélyes hulladékok nemzeti parkjának. Csak találomra jegyeztem fel néhány itt tárolt anyag nevét: a Perlon Akkumulátorgyárból származó selejtes száraz280elemek, fázisjavító kondenzátorok, fénycsövek, szennyezett fűtőolaj, bedöglött festékek, növényvédő szerek maradványai, olajos rongyok kiszakadt, kormos műanyag zsákokban, fertőzött göngyölegek. Az udvaron álló hordók már megrepedtek az első fagytól és a tartalmuk szétfolyt a kövezeten.
Bár a veszélyeshulladék-gyűjtés helyi jellegűnek indult, később a BH Kft. az egész ország területére kiterjesztette a tevékenységét. Csak tízmilliókba lehetne számolni az általa felvett ártalmatlanítási díjakat, más kérdés, hogy a telepen tárolt anyagok eltávolítása már százmilliókba kerülne.
Ami az alapkérdést illeti, hever itt néhány zsák, melyből pereg a megbarnult azbeszt, ezeket feltehetőleg alibinek szánták egy ellenőrzés esetére. A Caroflextől elhozott hulladék 99%-a soha nem fordult meg ezen a telepen, egyenest Kazincbarcikára vitték. A telep adottságai és lehetőségei egyébként is kizárják a sok ezer tonnányi anyag bekeverését és sablonba öntését. Bárhogy is kutakodtam, nem találtam senkit, aki akár egyetlen kész azbesztcement lapot látott volna.
Kazincbarcikán a Mucsonyi úti szeméttelep 1979-ben alakult ki és működött tovább mindenféle engedély nélkül. Az akkori időkben a dolgok úgy intéződtek, hogy ha egy gyár veszélyes hulladékokat termelt, az igazgatója megkereste valamelyik termelőszövetkezet elnökét, aki megfelelő díjazásért átengedte földjeiből a lerakáshoz szükséges területet – aztán erre a helyre bárki bármit kihordhatott.
A hasonló vad szeméttelepeken gyakran fordultak elő tragédiák. A Tiszai Vegyikombinát festékhulladékot rakott le a vízparton, egyszer két gyerek guberált benne, közben cigarettára gyújtott, az oldószermaradékok lángra lobbantak és a két gyerek halálra égett.
Befordulunk a Mucsonyi útra, a szeméttelep bejáratánál egy őr tartóztat fel minket, ő a már jól ismert Borsodi Hulladékgazdálkodási Kft. alkalmazottja. Ez a cég a telep többségi tulajdonosa, a kazincbarcikai önkormányzat csak 46 százalékkal rendelkezik. Nehezen tudom felfogni, hogy egy város miképp engedhet ki a kezéből egy ilyen létfontosságú intézményt – később elmagyarázzák a kiváltó okokat. Az önkormányzat szűkös anyagi forrásai csak arra elegendőek, hogy a víz- és távhőszol281gáltatást meg tudja tartani kizárólagos kezelésben, a szemétszállításra és lerakásra már nem jutott pénze, partnert kellett keresnie. A szeméttelepet az önkormányzat apportként vitte be a társulásba, mikor a kft. alaptőkét emelt, ő ezt nem tudta ellensúlyozni, ezért kisebbségbe szorult.
A bejáratnál álló őr sokáig néz ránk vizsgálódva. Néhány héttel ezelőtt a Környezetvédelmi Főfelügyelőség vezetőjét nem engedték továbbhaladni, hiába mutatta fel a hatósági igazolványát, csak rendőri segédlettel juthatott be. Mi jobban járunk, mert az őr rövid töprengés után felemeli előttünk a sorompót.
A szeméttelepet igazság szerint már 1989-ben be kellett volna zárni. Az út koronaszintjéhez képest háromméteres magasságig lehetett volna pakolni a hulladékot, ezen az engedélyezett nívón már régen méterekkel túljutottak.
Nem működnek tömörítő kompaktorok, a beszállított szemetet csak széttúrják a már kialakult felszínen, savanyú rothadásszag árad szét. Munkanélküliek szedegetik az üveget és a fémet, megdöbbenve fedezek fel köztük egy utolsó heteiben járó terhes anyát. Beljebb megyünk, tekintetem koszorúk zöld műanyag vázain akad meg, a halottak napjai szezonból maradhattak vissza. Végül elérünk a tetthelyre, a kísérőm előremutat:
– Ott van.
Mint ahogy előre is jelezték, a 4-5 ezer tonnányi 120-150 centis rétegben lerakott azbesztet alulról semmi sem választja el a csupasz kommunális szeméttől. Felül húszcentis föld takarja, alóla mintegy a lerakás határait jelezve, körben kilátszik egy töredező fekete fólia széle. Az eső néhol már lemosta a földet és kibukkan az eredeti kisvárdai csomagolás. A műanyag zsákok mind kihasadtak, ahogy megkotrom a cipőm sarkával, ömlik belőlük az azbeszt, a nedvesebb sötétebb, a szárazabb világosabb szürke.
– Mit lehetne csinálni vele?
– Elszállíthatnánk Aszódra a veszélyeshulladék-tárolóba, vagy itt helyben befedhetnénk – betonnal elzárva a víztől és levegőtől. A különféle megoldások költségei 60 és 400 millió között ingadoznak.
(A teljesség kedvéért meg kell említenem még egy felmerülő esélyt, melynek komolyságát és hatékonyságát én magam nem tudom megítélni. A megyei főkapitányság partneri kapcsolat282ban áll az eindhoveni rendőrséggel, egy tárgyalás során felmerült a Kazincbarcikán lerakott azbeszt gondja és a hollandok felajánlották a segítségüket. Közbenjártak a Solway Chem cégnél. mely egy ajánlattal állt elő: az azbeszt ártalmatlanítási költségeinek 50 százalékát a cég állná, további 40 százalékkal az Európai Közösség szállna be, a kazincbarcikai önkormányzatnak csak 10 százalékot kellene fedezni.
– Miért éri ez meg a cégnek? – kérdezem a közvetítő holland rendőrtisztet. C. R. de Visser parancsnokot.
– Túl a humánus szempontokon, kipróbálhatnának egy új komplex módszert, mely referenciaként is szolgálhatna.
A holland cég megbízottai kétszer is jártak Kazincbarcikán, mintákat vettek a hulladékból, repülőgépről légifelvételeket készítettek a helyszínről. A felmérések után megküldték részletes ajánlatukat az önkormányzatnak, de hetek teltek el azóta és választ jelen sorok leírásakor sem kaptak. Az önkormányzat mintha nem igazán igényelné ezt a segítséget.)
Megállunk a szeméttelep szélén, lábunk alatt alig ötvenméteres távolságban kavarog a Sajó. Ha minden változatlanul marad, az eső rövidesen lemossa a gyenge kis földtakarást, a szél behordja a folyóba az azbesztport. Amit a víz elszállít, lerakja a parton, a szél befújja a települések fölé. Néhány éven belül várható, hogy az azbeszttel kihordott fenol is leszivárog a folyóba, mérgezi, szennyezi azt.
– Szemünk láttára folyik az ország módszeres elpusztítása? – kérdezem.
– Igen. Ez nem is vitás.
Sajókaza felé kerülünk. A Borsodi Hulladékkezelő Kft., amely azóta már egy amerikai állampolgár tulajdonába került, két, egyenként tíz hektár körüli völgyet vásárolt meg a falu határában, meddőhányók és cigányházak közelségében.
– Mi a célja vele?
– Nem tudjuk pontosan, mihez akar kezdeni. Vagy csak befektetésnek szánta és továbbpasszolja majd, vagy, ami valószínűbb, veszélyeshulladék-tárolót rendez be rajta. Ez a legjobb üzlet mostanában.
Az Orbánvölgyet és a Határvölgyet egy nyeregrész választja el egymástól, felülete húsz hektár körül járhat, elhanyagolt, terméketlen magaslat.
– Ez kinek kellett?
283– A városi önkormányzat egyik régebbi alkalmazottja vette meg. Lehet, hogy hallott előre a tervekről és úgy gondolkodott: ha csakugyan veszélyes hulladéktárolót építenek itt, akkor tőle, mint szomszédos tulajdonostól ki kell kérni majd a hozzájárulást. Nincs okunk feltételezni, hogy olcsón adná beleegyezését.
1994. január 20-a után az Észak-Magyarországi Környezetvédelmi Felügyelőség több határozatot és határozatmódosítást is hozott. Március 7-én megrendelték végre a Kazincbarcikán lerakott azbesztpor cementtartalmának vizsgálatát, vagyis a beágyazás minőségének ellenőrzését. Mivel ezek az intézkedések már a botrány kirobbanása után következtek be, a résztvevőket már nem mentesítették a kötelességszegés vádja alól.
Fegyelmi eljárás indult, melynek során a vizsgálóbiztos kijelentette, hogy Gavallér István igazgató legalább 13 formában szegte meg a közszolgálati jogviszonyából eredő kötelezettségeit. Csak szemelvényesen idézek néhány pontot.
„l. Igazgató urat el kell marasztalni azért, mert mint egyszemélyi felelős rendszeresen nem tett eleget ellenőrzési kötelezettségének. Megengedte, hogy ugyanazon cég ugyanazon ügyében állandóan más járjon el és nem követelte meg a Felügyelőségen belüli megfelelő információáramlást…”
„3. Igazgató urat el kell marasztalni azért, mert nem alakított ki a Felügyelőségen egy olyan szakmai egyeztetési mechanizmust, mely kizárja, hogy egyetlen személy se tudjon ellenőrzés nélkül a döntési mechanizmusba úgy beleavatkozni, hogy az ügyek érdemét az döntően befolyásolja…”
„9. Igazgató urat el kell marasztalni azért, mert nem kezdeményezett ügyészségi óvást.”
„11. Igazgató urat el kell marasztalni azért, mert nem kezdeményezett hatósági intézkedést kellő időben, a Kft. ellen…”
A vádpontokat olvasva, nehéz leküzdeni azt a benyomást, hogy a kivételező engedélyeket szabálytalan módon kiadó Siska Csaba helyettes csak Gavallér igazgató úr meghosszabbított karjaként ténykedett.
A vizsgálóbiztos a felsorolt vádpontokból kiindulva a következő javaslatokat tette:
284„5.1. Gavallér István úr esetében a vizsgálóbiztos véleménye szerint bizonyított a közszolgálati jogviszonyból eredő kötelezettségek vétkes megszegése. Ezért a vizsgálóbiztos javasolja, hogy a Fegyelmi Tanács
l. Gavallér István igazgató megbízatását fegyelmi büntetésként vonja meg (1992. évi XXII. tv. 50. par./2. e pont)
2. Gavallér István urat bocsássa el az Észak-Magyarországi Környezetvédelmi Felügyelőségről és ezzel köztisztviselői jogviszonyát szüntesse meg (1992. évi XXII. tv. 50. par./2. f pont)”
A vizsgálóbiztos még három felügyelőségi munkatárs ellen javasolt büntető intézkedéseket – ezek a 20%-os illetménycsökkentéstől az elbocsátásig terjedtek. Siska Csaba megfellebbezte a rá vonatkozó határozatot és a munkaügyi fórum el is fogadta a panaszát, ugyanis a fegyelmi bizottság képtelen módon az igazgatóhelyettest tanúként hallgatta ki a saját ügyében. Siska milliós nagyságrendű végkielégítéssel távozhatott.
Beszélgettem a Felügyelet munkatársaival, közülük sokan méltánytalannak érzik nemcsak a kiszabott büntetéseket, hanem magát az eljárást is.
– Az újságokban szalagcímekben jelent meg Gavallér István teljes neve, olyan összetételben, mint hogy „Gavallér húzásért fegyelmi indul” vagy, hogy „Gavallér volt a Gavallér”, a gyilkosokat viszont csak kezdőbetűkkel szokták jelölni.
– Az emberek most azt hiszik, hogy minden környezetvédőt megvesztegettek Miskolcon.
Talán a munkatársak szolidaritása indíthatta arra Gavallért és Siskát, hogy a „Déli Hírlap”-ban egy nyílt levéllel forduljon a kazincbarcikai polgárokhoz.
A levélben nem kevesebbet állítanak, minthogy az azbesztlerakás során semmiféle komolyabban vehető környezetszennyezés nem történt. A két szakember a történtekért a sajtót teszi felelőssé, mert „szenzációkeltő rémhíreket közöltek a témával kapcsolatban, melyek inkább szolgálták a nagyobb példányszámú lapeladást, mint az objektív tájékoztatást… Határozottan visszautasítjuk a személyünket ért méltánytalan vádakat… Az ügyben szakmai hozzáértésünknek megfelelően, tisztességgel jártunk el, ennek legfőbb biztosítéka, hogy családunkkal, szeretteinkkel mi is e régióban élünk és mi is óvjuk őket, mint Önök mindannyian…”
285Ez az emelkedett hangvételű szózat feltehetőleg sok embert meghatott, nem tartozott közéjük a megyei rendőrkapitányság két tisztje. Ők már eleve nem érték be a fegyelmi eljárás határozataival, már hat hónapja átfogó és részletekbe menő nyomozást folytattak az azbesztlerakás ügyében.
Mikor felkerestem őket az irodájukban, épp egy ügyvéddel tárgyaltak. Azt kérte tőlük, hogy előzetesen értesítsék, ha a védencét kiengedik a fogdából, személyesen jönne érte, mert így sokkal hatékonyabbnak tűnne az ügyben játszott szerepe. A rendőrök rezzenéstelen arccal rábólintanak és elköszönnek tőle.
A nyomozást vezető tiszt nem veszteget szót a lejátszódott jelenetre, egyenesen a dologra tér.
– Tulajdonképpen egy sokkal többre hivatott társaság bukott meg ezen az ő számukra jelentéktelen negyvenmilliós azbeszt „balhén”. A kft. egyik vezetője, aki két éve még csak egyszerű szakmunkásként dolgozott, Borsod megye nagy „cápái” közé küzdötte fel magát, Kenyában töltötte a szilvesztereket és kilóra vásárolta meg az embereket. Az volt a kedvenc szófordulata:
– Kapsz a segged alá egy Opelt és azt csinálod, amit mondok neked!
– Véleményük szerint igazak azok a híresztelések, miszerint vesztegetések történtek az azbeszt ügyben?
– Ezt jogerősen csak a bíróság döntheti el, de mi elmondtuk a véleményünket, mikor javasoltuk a kft.-k vezetőinek, Gavallérnak és két társának az előzetes letartóztatását. Ha olvasta a fegyelmi vizsgálatok jegyzőkönyveit, találhatott bennük néhány adatot, melyből világosan látszik, hogy az ügy nem gömbölyű – de mi ki tudtuk egészíteni ezt a listát. Olyan piti dolgokkal már nem is törődünk, hogy a társaság a Budapest Bank mályi nyaralójában 120 ezer forintos vacsorát rendezett, hét-nyolc kurvával, ahol a kft.-k vezetőivel együtt Gavallér úr is megjelent. Vagy hogy egy ma is aktív minisztériumi tisztviselő családjával együtt Rakaczán üdült, öt napig szállás, étel-ital és a kft. fizette ki a cechet. Ki mondhatta nekik, hogy megéri ez a befektetés?
Gavallérról Miskolcon mindenki csak annyit tudott, hogy szegény ember, egy tizenöt éves Volkswagennel jár, azt is a fia küldte neki. Az igazság viszont az, hogy a fent nevezett úr szép csendben vett egy lakást Felsőzsolcán az anyja nevére, egy 286másik lakását felújította, Belegrádon épített egy víkendházat és még sorolhatnánk a kiadásait – és mindezt bruttó 80 ezer forintos igazgatói fizetésből. Szerintünk milliókra rúgó megvesztegetéseket fogadott el, de ha csak százezret tett volna zsebre közhivatalnok létére, akkor is megérdemelné, hogy addig üljön, amíg rá nem rothad a börtönrács. Nagyon érdekes adataink vannak arra nézve, hogy minden gyanús felügyelőségi határozat meghozatala előtti napon a kft. egyik vezetője kemény milliókat vett fel és elindult vele valahová, ki tudja, hová?!
– Ha olyan biztosak az igazgató bűnösségében, akkor miért engedték ki az előzetes letartóztatásból?
– Nem mi engedtük ki. A rendőrség előterjeszti, az ügyészség indítványozza, és a bíróság az, aki elrendeli az előzetes letartóztatást. Meggyőződésünk, hogy az ügyben illetékes bírónő döntése meghozatala előtt nem olvasta végig a mi összefoglaló feljegyzésünket az ügyről.
Mind gyakrabban kell tapasztalnunk, hogy nálunk nem a bűncselekményt büntetik, hanem az elkövető személyt. Kolompár Winnetou egy negyedekkora balhéért addig ülne, amíg a varjú a fán.
A másik rendőrtiszt is közbeszól:
– Mikor az igazgató urat gyanúsítottként bekísértem, azt hittem, rosszul látok, mert egy magas rangú rendőrtiszt odalépett hozzá és kezet fogott vele:
– Pistám, ne olvass újságokat, nem számítanak!
Aztán megbizonyosodhattunk, hogy Gavallér nem tud megbukni, legfeljebb oldalra dőlhet egy kicsit. A front teljes szélességében megindult a mentőakció, a legmagasabb helyekről interpelláltak az igazgató úr érdekében. Én nem tudok másra gondolni, mint hogy attól félnek: ha Gavallér most megbukik, akkor a rendőrség feljebb is mehet, jöhetnek például a bankok. Én nem tartom kizártnak, hogy a végén „kidobják a balhéból”.
– Mit mondanának, ha csakugyan így történne?
– Maga tudja, hogy például egy életellenes ügy, egy gyilkosság vizsgálatával jó esetben egy hét alatt lehet végezni: ki szúrt, hová szúrt, mit mutat a boncolás és kész. Mi ebben az ügyben hónapot dolgoztunk és ha azzal végződik, hogy minket utasítanak rendre, akkor soha többé nem hajtjuk meg magunkat ennyire. Ne lássam többé a tengert, ha nem így lesz.
287A Caroflex gyárban megkérem az igazgatót, hogy nézzük meg a helyi hulladéktárolót. Átmegyünk az üzemcsarnokon: a gépek nagyrésze délelőtti időben is áll, a munkások ülnek és beszélgetnek, csak a perzselődő bakelitgyanta orrfacsaró szaga jelzi, hogy azért működik a gyár.
– Most kinek a tulajdonába tartozik a Caroflex?
– 94 százalékban a Munkavállalói Részvényesi Program keretében privatizáltuk.
Bólintok:
– Akkor értem, minden világos.
Kint egy négy-ötezer négyzetméteres rétet ellepnek a raklapokon tárolt, azbeszttel töltött zsákok. Összsúlyuk a Carofelx szerint 3000 tonnát tehet ki, én hitelesebbnek találom a helyszínen megfordult kazincbarcikai szakértők véleményét: még 8000 tonnányi veszélyes hulladék vár elszállításra. A zsákokat fekete fóliával fedték le, de a takarás itt-ott már felhasadt.
„A közigazgatásban kialakult a tökéletes korrupció: pontosan meg lehet mondani, melyik minisztert vagy főosztályvezetőt mennyiért lehet megvenni.”
Lengyel László
Kurír, 1993. június 13.
– Már nehogy azt higgye, kedves uram, hogy csak ezeket a szerencsétlen miskolci fószereket vették meg – mondja az egyik szakmabeli kft. vezetője –, Magyarországon mindent el lehet intézni mindenkivel és a szabály alól a környezetvédők egyrésze sem számít kivételnek. Miért is volna az? Parancsoljon, tekintse meg az egyik felügyelőség fizetési besorolását, az igazgató a táblázat szerint 80 ezer forintnak is csak a kilencven százalékát, nem egész 73 ezer bruttót kap, a rangsor tizedik helyezettjének keresete pedig nem éri el a 37 ezret. Ilyen körülmények között inkább az volna a meglepő, ha egyesek nem próbálnának meg élni a kezükben levő lehetőségekkel.
– Nem kockázatos pénzt felkínálni nekik? Hiszen állami tisztviselőknek számítanak.
288– Maga valamit félreért, nem kell felkínálni, azok, akikkel „lehet beszélni”, pontosan megmondják nekünk, hogy mennyit akarnak. Működésem kezdetén, mikor az első engedélykérelmet vittem be, akkor még az OKTH-ba, az előadó közölte velem, hogy százezer forintot kér a gyors elintézésért, továbbá, hogy az Egyetemen készítsük el a doktori dolgozatát. Én nem voltam hajlandó teljesíteni a kívánságát, két évig nem kaptam meg az engedélyt.
– Általában szabott árak vannak?
– Itt is a méreteken és az arányokon múlik minden. Valahol hallottam, hogy egy környezetszennyező üzem létesítésénél a beruházás átlag 10 százaléka megy el megvesztegetésre, polgármesterek, képviselőtestületek utaztatására és így tovább.
– Tud mondani konkrét példákat?
– Egy sejtelmemet szívesen megosztom magával. Látta Vas megyében a veszélyes kórházi hulladékégetőt?
– Igen.
– Hogy tetszett?
– Viszonylag modernnek találtam.
– Azt nem vette észre, hogy nem építették meg hozzá a füstgáztisztító berendezést, ami nélkül nem is működhetne?
– Bevallom, nem.
– Az még hagyján, hogy maga nem látta, de miképp fordulhatott elő, hogy az engedélyező szakembereknek sem tűnt fel?
Egyébként ne úgy képzelje el azt az ügyletet, hogy kinyitom a pénztárcámat és elkezdem leszámolni az ötezreseket egy tisztviselő íróasztalára. Ezer és egy más módon el lehet ezt intézni. Például egy olyan Betéti Társaságot bízunk meg egy engedély elintézésével, melyről tudjuk, hogy egy magas állami hivatalnok érdekeltségébe tartozik, fia, lánya vagy barátai révén.
– Vannak ilyen bt.-k?
– Maradjunk annyiban, hogy akadnak, én is fizettem be már ilyen helyen „okmánybélyegmegváltás”-t.
Az egyik bukott miniszter idején – ennél a tárcánál egyébként csak bukott miniszterek szolgáltak – az államtitkár ki akart adni egy körlevelet. A minisztérium minden alkalmazottjának ki kellett volna töltenie egy nyilatkozatot a következők szerint:
„a) Neki vagy valamelyik rokonának van-e környezetvédelmi, számítástechnikai, építési vagy bármilyen más, a tárca kereteit érintő vállalkozása?
289b) Milyen munkát kaptak a minisztériumtól és mennyi pénzt vettek fel érte?”
A miniszter úr visszautasította a javaslatot, mert neki magának is volt egy kis ingatlanügyi érdekeltsége. Állítólag az egyik, minisztériumban szolgáló hivatalnok intézte az ezzel kapcsolatos jogi ügyeket havi ötvenezres állami fizetésért.
Egy másik lehetőség a „mitázás”-ra. A partnerünk a Felügyelőségen szól, hogy szép-szép, de az engedély kérelmünkben apróbb jogi pontatlanságokat talált, szíveskedjünk átfáradni a szemközti ügyvédi irodába, ott majd megfelelő formába öntik az anyagot. Az ügyvéd úr aztán ír egy laza oldalt és közli velünk, hogy a munkadíja hatszázezer forint. Az eljárása teljesen szabályos, megszűntek a kötött árak, annyit kér, amennyit akar, és hogy kinek ad belőle, az az ő dolga. Az is előfordult, hogy egy kirótt egymilliós büntetést megválthattunk oly módon, hogy vásároltunk ötszázezer forintért a Felügyelőségen árusított könyvekből.
– És a konkurencia sem jelenti fel magukat?
– Ez a veszély mindig fennáll. Egyszer elvittünk egy nagyobb üzletet a rivális cég elől, erre állampolgári bejelentést tettek az ügyészségen, hogy mi szakmailag hibás anyagot szoktunk beterjeszteni, és csak azért kapjuk meg az engedélyeket, mert megvesztegettük a Környezetvédelem munkatársait. Rég voltunk olyan ártatlanok, mint akkor, mégis hónapokig vizsgálódott az Ügyészség, amíg tisztáztuk magunkat.
– Miért nem éltek viszontváddal a konkurencia ellen, például rágalmazásért?
– Mert nem tudtuk volna bebizonyítani, hogy anyagilag ellenérdekelt félként járt el. Így mondhatta volna, hogy ő nem rágalmazni akart, csak a közjó sérelme fölötti aggódás vezette őt.
– Megéri ennyi pénzt áldozni?
– Mindent összevetve, megtérülnek ezek a befektetések. Ha beadunk egy kérelmet hivatalosan, harminc napon belül válaszolniuk kell, de előfordulhat, hogy a huszonkilencedik napon egy olyan levelet küldenek, melyben különböző hiánypótlásokat kérnek, ezt jogukban áll akár tízszer egymás után is megismételni. Én is tudnék olyan ügyet mutatni magának, mely már több mint egy éve húzódik.
Az sem mindegy, hogy az engedélyt hogy fogalmazzák meg. Például olajos rongy gyűjtésére kérek papírt, ilyenkor általában 290tételre felsorolják, melyik iparostól hány kilót vehetek át, de úgy is meg lehet szövegezni, hogy „engedély olajos rongy gyűjtésére” – minden hely és súlykorlátozás nélkül. Egy ilyen engedélyt én is félmillió forintért tudok tovább passzolni.
A fenti sorok megírása óta újabb fejlemények következtek be a kisvárdai–kazincbarcikai azbeszt ügyében. A rendőrség nyilvánosságra hozta azt az állítást, hogy az Észak-Magyarországi Környezetvédelmi Felügyelőség igazgatóját megvesztegették ötmillió forint körüli összeggel, és az iratokat tovább adta az ügyészségnek.
A Felügyelőség nem kerülhette el, hogy reagáljon a helyzet változásaira, némi késéssel cselekedett is. 1994. december 29-i hatállyal felmondtak Varga Péternének, az egyetlen olyan tisztviselőnek, aki a vizsgálati jegyzőkönyvek tanúsága szerint is következetesen szembeszállt a korrupt vezetők praktikáival. Véleményem szerint ez bölcs és következetes döntés volt, mert ha egy asztalnak már hiányzik három lába, a megmaradt egyet is ki kell törni.
291