„…Izraeli–Magyar Kapcsolatokat Fejlesztő Társulat,
Ramat-Gan, 1987. febr. 23.
Igen tisztelt Moldova úr!
Van szerencsénk meghívni Önt egy másfél-két hónapos tanulmányútra Izraelbe. F. év június 15-től szíves rendelkezésére bocsátunk egy összkomfortos lakást Jeruzsálemben, gondoskodunk teljes ellátásáról, valamint a Budapest–Athén–Tel Aviv, illetve Tel Aviv–Athén–Budapest repülőjegyéről.
Itt mellékeljük a hivatalos meghívólevelet is.
Őszinte barátsággal:
Ávrahám (András) Rónai
főtitkár”
Persze a történet nem ezzel a levéllel kezdődött. Valamikor, még 1983 júniusában üldögéltem a budapesti Nemzeti Színház igazgatói irodájában – azt talán nem kell külön megjegyeznem, hogy nem igazgatói minőségben, hanem szerzőként. Néhány nappal azelőtt mutatták be a Titkos záradék című szatírámat, mely rövidre fogva arról szólt, hogy Hitler nem halt meg 1945 elején, hanem a hívei hűtőkoporsóba rakták és elrejtették, 1980-ban aztán feltámasztják, és a Führer eljön Magyarországra nyugatnémet turistának. A nézőknek tetszett a darab, a színház viszont utálta – a rendező később odanyilatkozott, hogy ő csak jobb meggyőződése ellenére foglalkozott az üggyel, rosszul is lett tőle, szerencsére később hánytatót vett be és sikerült megkönnyebbülnie. Azt hiszem, épp arról beszélgettünk az igazgatóval, mit kérnék azért, hogy ne írjak egy új darabot a színháznak, mikor kinyílt az ajtó és a titkárnő dugta be a fejét:
– Telefon! Az igazgató elvtársat keresik és a Moldova urat!
Elcsodálkoztam: senkinek sem mondtam meg, hogy ide jövök, az igazgatóra néztem, aki elutasítóan intett.
– Most tárgyalunk, nem érünk rá. Telefonáljon később az illető.
– Nem lehet. Az illető Izraelből, Tel Avivból hív minket és a Titkos záradék után érdeklődik.
– Megint ezek a hülye telefonviccek! – dohogott az igazgató.
Először teljes mértékben igazat adtam neki, aztán hirtelen eszembe jutott az 1950-es évek egyik régi nagy története. Fényes Szabolcs az Operettszínház igazgatója volt, egy nap éppen ült az irodájában, mikor bejött hozzá a portás:
– Igazgató úr: Nazim Hikmet Sztálin-díjas török költő keresi.
Fényes Szabolcs fel sem nézett:
– Mondja meg Alfonzónak, hogy a kedves nagynénikéjével szórakozzon! Ismerem már ezeket a trükkjeit.
Még be sem fejezte a mondókáját, mikor kitárult az ajtó és belépett rajta Nazim Hikmet török emigráns költő, mellén a Sztálin-díj jelvényével. A Legenda a szerelemről című színdarabjának kéziratát hozta, ez a mű egy közepes súlyosságú járványhoz hasonlóan már mindegyik népi demokratikus országban elterjedt, csak hazánk maradt ki belőle, és a jeles török költő ezt a hiányt akarta bepótolni. Hátha most is egy ilyen hihetetlennek látszó véletlenről van szó? – gondoltam magamban és mondom az igazgatónak.
– Tudod mit: szólj, hogy kapcsolják át a vonalat.
Újabb dilemma elé kerültünk: ki vegye fel a kagylót?, hiszen a túlsó oldalon maga a Cionista Imperializmus várakozik. Láttam, hogy nekem kell magamra vállalnom ezt a felelősséget.
7– Halló! – szóltam bele. – Moldova György vagyok.
A vonal másik végéről egy határozott hang jelentkezett magyarul.
– Halló, itt Rónai András beszél, az izraeli Nemzeti Színház: a Habima színésze és vezetőségi tagja vagyok. Hallottunk az ön Titkos záradék című színdarabjáról, érdekelne minket, hozzájárulna-e ahhoz, hogy esetleg a mi színházunk is bemutassa?
Az igazgató a másik kagylón figyelte a beszélgetésünket, hevesen gesztikulált, hogy mondjak nemet. Bólintottam, hogy nyugodjon meg.
– Természetesen, örömmel beleegyezem.
– Akkor megkérem, hogy küldje el a kéziratot a színháznak. – Rónai lediktált egy Tel Aviv-i címet. – Én lefordítom majd és ismertetem a társulatunk vezetőivel. Mindenképpen értesíteni fogom a döntésünkről.
– Kérem, előre is köszönöm.
A beszélgetés véget ért, az igazgató tiltakozva emelte fel a kezét.
– Nem küldheted ki a példányt nekik, ez szabálytalan.
Tudtam, hogy nekem itt már sok fű amúgy sem nő, búcsút intettem az igazgatónak és a rendezőnek.
– Sajnálom, fiúk, kedveltelek titeket.
Otthon becsomagoltam a kéziratot és feladtam Tel Avivba. Egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy a küldemény eljut a céljáig, annyi ember figyelmét keltheti fel egy ilyen címre irányuló paksaméta, de úgy gondoltam, ennyit érdemes megkockáztatni. Minden magyar író arról álmodik, hogy egyszer kitörhessen a nyelvi korlátok csapdájából, és ne csak Hegyeshalomtól Biharkeresztesig legyen érvényes, amit ír, hanem Európa, sőt a nagyvilág is megismerje a műveit, arra gondoltam, hátha most jött el nekem a Nagy Alkalom.
Aztán hónapok teltek el, az élet ment a maga útján. Ősszel a Nemzeti Színházban levették a műsorról a Titkos záradékot, bár a közönségszervezők szerint több mint tízezer jegyigénylés gyűlt össze. Az történt ugyanis, hogy Agárdy Gábor, a darab főszereplője a nyílt színen szívrohamot kapott, és alig lehetett megmenteni az életnek. Agárdy a barátom, lelkiismeret-furdalás fogott el, hogy a szatírámmal kapcsolatos viszályok viselték meg, mélyen megbántam, hogy belekezdtem ebbe az átkozott színdarabba, ennyit nem ért meg az egész. Örültem, hogy az idő pora mind vastagabban belepi ennek a vállalkozásnak az emlékét is, az ügy csak még egyszer jött elő nyilvánosan: egy jeles kritikus nyomtatásban is nemzetgyalázónak nevezett ezért a művemért. Mikor elolvastam a cikket, arra gondoltam: jó társaságba kerültem, mert annak idején Ady Endrét, József Attilát, Móricz Zsigmondot is valami hasonlóval vádolták – most már csak tehetségben kellene felnőnöm hozzájuk.
8Mondom: ebben a hangulatban tipródtam, mikor egyik reggel otthon megszólalt a telefon:
– Rónai András vagyok Tel Avivból, egyszer beszéltünk a darab ügyében. Jelenleg Pesten tartózkodom, a Royal Szállóban lakom, szeretném, ha felkeresne.
Megállapodtunk egy késő délutáni találkozóban. Közben ettől-attól érdeklődtem Rónai személye felől, megtudtam, hogy Budapesten született, valaha Lakner bácsi társulatában kezdte gyerekszínészként, a háború után szerepelt a Valahol Európában című filmben – Ficsúrt játszotta, az egyik bandavezért. Később Várkonyi Zoltán szerződtette a színházába, Rónainak szép jövőt jósoltak a pályán, de ő hirtelen eltűnt, átlépett a határon és kivándorolt Izraelbe. Előbb egy közös gazdaságban: kibucban dolgozott a földeken, katonáskodott, közben anyanyelvi szinten megtanult héberül, és mikor visszatérhetett eredeti hivatásához, a legjobb izraeli színészek közé emelkedett.
A filmbeli Ficsúr-alakításából én is emlékeztem rá: magas, vékony, fekete fiú volt, nyakán egy piperkőc módra megkötött sálat viselt, ezért kissé meglepődtem, mikor kopogtatásomra egy ötven év körüli, kopasz, testes, szemüveges férfi nyitotta ki a szállodai szoba ajtaját.
– Rónai Andrást keresem.
– Rónai András vagyok, foglaljon helyet – kinyitotta a szobai bárszekrény ajtaját. – Miben „dolgozik”? Sörben, whiskyben?
– Egy kis sört ha lehetne, a whisky előtt.
– Kérem.
Koccintottunk. Mint az igazi profik általában, Rónai is lassú ritmusban ivott, egy pohárral háromszor annyi idő alatt végzett, mint egy amatőr pesti piás. Csak úgy menet közben megittuk a pertut, aztán a tárgyra tért, meglepett, hogy minden torzulás, mellékes hangsúly nélkül beszél magyarul, mintha csak tegnapelőtt távozott volna el.
– Őszintén szólva, azt hittem, hogy a Titkos záradékot be lehetne mutatni Tel Avivban. Megcsináltam a nyersfordítást és felolvastam az igazgatótanácsnak, olvasás közben aztán már magam is éreztem, hogy az egész anyag túlságosan is kötődik Magyarországhoz. Minden fogalmat külön el kellene magyarázni az izraeli nézőnek: mi az a téesz, mi az IBUSZ, merre fekszik Dunaújváros és miért szocialista város és így tovább. Egy regényben mindez elmenne, de egy színdarabhoz sajnos nem lehet lábjegyzeteket írni. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült.
Csak megvontam a vállam.
– Mindegy. Valaha arról ábrándoztam, hogy ha majd igazi író leszek, olyan vad könyveket fogok írni, melyeket sem itthon, sem Nyugaton nem mernek majd kiadni – úgy látszik, ezzel a színdarabbal sikerült elérni a cé9lomat, mert eddig itthon csak szívrohamra és nemzetgyalázásra volt jó, külföldön pedig meg sem értik.
Rónai vigasztalóan legyintett.
– Talán máskor több szerencsénk lesz. Belefér még egy sör és egy whisky?
– Nem lesz sok?
– Kishont, a humorista a barátom, ő mondta egyszer rólam, hogy ha minden pohár ital valóban elpusztítana egymillió agysejtet, mint ahogy a tudományos vizsgálatok állítják – akkor én már régen mínuszban lennék.
Ezután gyakran találkoztam Rónaival, két-három hónaponként megjelent Pesten, sok színészt, sőt kisebb társulatokat is kihívott izraeli vendégszereplésre, kint járt többek között Tolnay Klári, Mensáros, a Vidám Színpad Szomorú vasárnap előadása és így tovább.
Elterjedt a hír, hogy ilyen túrák után egyesek 1700–2000 dollárral a zsebükben tértek haza a Szentföldről, egy író a feleségét is kivitte magával öltöztetőnőnek álcázva. Izrael lassan a magyar színészek hakni-vadászterületévé vált volna, egyre több önjelölt ajánlkozott fel Rónainak – zsidó és nem zsidó egyaránt akadt közöttük, néhányan gyomorforgató trükkökkel akarták felhívni magukra a figyelmet, de Rónai átlátott a szitán, és nem hívta meg az illetőt.
Általában keményen végigdolgozta budapesti napjait, a naptárát sűrűn teleírta apró héber betűkkel, a tárgyalások szinte óránként követték egymást. Az estéit viszont igyekezett szabadra játszani, ilyenkor újra felfedezte magának a szülővárosát. Rónai ott akarta folytatni, ahol közel negyven éve, boldogult úrfikorában abbahagyta, feljárt Budára a Miniatűr eszpresszóba, hallgatta a zongoristát, néha ő maga is énekelt – mindenkinél jobban ismerte az 1940-es évek slágereit, kereste a régen nélkülözött ízeket: halászlét evett sok belsőséggel, hurkát-kolbászt kovászos uborkával.
Gyakran találkoztunk – mint a vegyészek mondják: enyhén alkoholos közegben; Rónai néha este jött ki hozzánk csak úgy egy sörre –, a taxi a barátokkal és nőkkel egy órát is várt rá lent az utcán a ház előtt, vagy a Havas utcai borozóban ültünk le és végigkóstoltuk a választékot. Egy ilyen alkalommal merült fel az ötlet, hogy Rónai, pontosabban az általa képviselt Izraeli–Magyar Kapcsolatokat Fejlesztő Társulat meghívna engem.
– Kellene írnod egy riportkönyvet Izraelről. Nézd: ha szégyenlősen is, de elindultak az államközi kapcsolatok, a Corvinban árulnak izraeli csokoládét, narancsot, konfekcióruhákat és a Tel Aviv-i boltokban is kapni néhol magyar árukat. Én is megteszem a magamét, de egy jó könyv Izraelről sokat segíthetne.
10– Én nem tudok útikönyvet írni.
– Nem is kell, te csak nézelődjél kint és beszélgess az emberekkel, aztán írd le azt, amit tapasztaltál.
– Nem tudok héberül és angolul is csak annyit, mint egy néger szakács a hajón.
– Kint is annyit tudnak a legtöbben. Találkozz magyarokkal, legalább két-háromszázezer ember érti ezt a nyelvet.
Rónai szokásos lassú ritmusában ivott egy hosszú kortyot.
– Persze nagy bulira ne számíts, Izrael nem gazdag ország. Megvolna a lakásod, valami kis zsebpénz, a sört, ha találkozunk, persze én fizetem. Aztán, ha megjelenne az írás, esetleg tudnánk valami díjat adni, mint a rádiós Rapcsányinak a Jeruzsálemről szóló könyvéért.
Elmosolyodtam, ismertem a körülményeket, ahogy ezt a díjat átadták. Egy díszteremben, ünneplő közönség előtt kihívták Rapcsányit az emelvényre, kapott egy kézzel rajzolt diplomát díszes tokban és egy borítékot, benne ötszáz dollárral – pontosabban egy cédulával: „Laci! A hét végéig biztos meg fogod kapni a pénzt, de egyelőre még nekünk sem utalták át.” Az elegáns Rapcsányi vette a lapot és karácsonyi képet vágott hozzá – egyébként később csakugyan ki is fizették neki az ötszáz dollárt.
Rónai várakozóan nézett rám.
– Na, mit szólsz hozzá?
– Volt egy kedves tanárom a Színművészeti Főiskolán, Hegedüs Géza. Egyszer felkérték, hogy írja meg a magyar drámatörténet kézikönyvét, tudod, mit felelt?
– Nem.
– Azt, hogy: bukjon le más!
Rónai elcsodálkozott.
– Szerinted ebbe a témába bele lehet bukni?
– Ebbe nem lehet, hanem bele kell bukni! Ha az igazat írom – és miért írnék mást? –, jó és rossz egyaránt belekerül, és ez senkinek nem fog tetszeni. Az antiszemiták azt fogják mondani, hogy eladtam magam a zsidóknak, a zsidók pedig azt, hogy ezzel akartam behízelegni magamat a rendszernél.
– És nem tudsz ezen változtatni? Hiszen mint írónak afféle prófétának is kell lenned.
– Csak azt lehet profétálni, amiben a nép eleve hinni akar, semmi mást, különben a próféta magára marad.
Rónai ingatta a fejét.
– Nem hiszem, hogy ezzel törődnöd kellene, ismered Babitsot?
11– Melyik versére gondolsz?
– A Tizenhárom párversre:
És jusson eszedbe az, amit mindig mondasz: ezzel a témával csakugyan volna esélyed valami olyat írni, ami nemcsak Hegyeshalom és Biharkeresztes között érvényes, hanem távolabb is.
– Van ebben a témában még vitamin? – töprengtem. – Annyian belekaptak már. A tévé folyton foglalkozik Izraellel, és legalább egy tucat riportkönyv is megjelent már.
– Minden téma egy emberre vár, aki megírja úgy, ahogy kell, és a többiek nem számítanak, csak az volt a szerepük, hogy a keze alá dolgoztak. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy éppen te vagy az az ember, de meg kellene próbálnod. Mindenesetre gondolkozz egy pár napot, jó? Hozok még egy kört.
12„Ima riport előtt.
Istenem!
Te tudod, mennyire elfáradtam már, most mégis újra el kell indulnom, mert csak akkor tudom megtartani a helyem ebben a világban, ahol élek, ha elszánom magam, hogy elhagyjam, újra és újra nekivágjak a Nagy Utaknak.
Adj erőt, hogy érezzem: van még értelme csinálni és nem csak azért csinálom, mert belevakultam a munkába és nem vettem észre, hogy már rég abba kellett volna hagynom.
Adj erőt, hogy nyitott maradjon a lelkem, és ne legyen fontosabb számomra a saját bánatom, mint más emberek szenvedései.
Adj erőt, hogy elviseljem az idegenek közömbösségét, lenézését, a céltalan várakozások óráit, a nappalokat és főleg az éjszakákat, a riadt ébredéseket idegen szobákban.
Adj erőt, hogy lelkem ne próbáljon elmenekülni a pillanat elviselhetetlen szorításából, ne nézzek mindig a távoli célba, ne pusztítsam el előre a meg nem élt időt, kis életem építőtégláit.
És most itt az idő, hadd érezzem a vállamon kardod érintését, hogy lovagoddá ütsz, és újra felszentelsz a harcra. Engedj elmennem és hozzál vissza azokhoz, akiket szeretek.
Ámen.”
A Malév gép jóval éjfél után érkezett meg Athénba, ezt az éjszakát itt kell töltenem, a szállást eleve beleszámították a repülőjegy árába. A budapesti központból előreszóltak, hogy segítsenek nekem, a magyar légitársaság képviselője várt rám a kijáratnál és elvitt a szállodába. Leraktam a sporttáskámat, pizsamámat rádobtam az ágyra, de még élt bennem a búcsúzás és a repülőút feszültsége, nem volt kedvem lefeküdni.
– Van egy üveg magyar vörösborom – ajánlottam –, nyissuk ki.
– Tartsad csak meg, jó lesz kint ajándéknak. Menjünk le a Plákára, igyunk ott valamit.
A Plákán, Athén mulatóutcájában leültünk egy kocsma udvarán, elpoharazgattunk, elbeszélgettünk régi pilótákról, akiket még a mezőgazdasági repülőknél ismertem meg. Három óra felé már világosodott, söpörni kezdték a követ az asztalok között, visszasétáltunk a hotelbe.
– Aludj egy órát – mondta a maléves –, reggel hatkor eljövök érted, addigra legyél készen.
Bizonytalankodva kérdeztem:
– Nem kilenckor indul az El Al gép Tel Avivba?
– De igen, csak az El Al gépeknél mások a szokások: nem egy-másfél órával az indulás előtt kell jelentkezni az utasoknak, hanem három órával korábban, mert előfordulhat, hogy a járatokat biztonsági okokból a táblára kiírt időpontnál hamarabb indítják el. Jó éjszakát, próbálj meg gyorsan aludni.
Csatakosra átizzadva ébredtem fel, borotválkozás közben alig mertem belenézni a fürdőszoba tükrébe: szemem sarkában véresen ütköztek ki az ágas-bogas erek. Fél hatkor lehurcoltam csomagjaimat a szálloda halljába, úgy gondoltam, magukra hagyhatom őket, mert elég nehezek ahhoz, hogy ne lopják el, kiálltam az utcára és fúvattam a fejemet a hajnali széllel.
Hat óra felé eluntam magam, a portán vettem egy Jerusalem Postot, egy angol nyelvű izraeli újságot, leültem a csomagjaim mellé és olvasgattam. Szemem megakadt néhány héber kifejezésen, melyet belefoglaltak az angol szövegbe: „Én brérá” – nincs választás, „Jom Hácmáut” – „A függetlenség napja” egyébként ez az egyik legnagyobb izraeli ünnep. Próbáltam megjegyezni néhány ilyen fordulatot, könnyen lehet, hogy hasznát veszem, mert nem sokat kell tudni valamiből, hanem azt a keveset kell jól kihasználnunk, amit tudunk. Például sokan tapasztalt fényképész amatőrnek szoktak tartani engem, mert ha egy ismerősöm kezében meglátok egy kamerát, meg szoktam kérdezni:
– Hány dines film van benne?
15Erre mondanak valamit, amiről fogalmam sincs, hogy sok-e vagy kevés, arra mindenesetre jó, hogy szakértő arckifejezéssel bólogassak utána.
Olvasás közben telt-múlt az idő, de nem nyugtalankodtam, a Malév képviselője nyilvánvalóan tudja, hogy mikor kell elindulnunk. A képviselő fél nyolckor érkezett meg, idegesnek és bizonytalannak látszott.
– Történt valami? – kérdeztem.
– Egy szállítmányozási céggel tárgyaltam, nagy üzletről volt szó, nem lehetett felkelni közben, de szerintem még kiérünk a géphez.
Bedobáltuk a csomagjaimat az autó csomagtartójába, és „téptünk” kifelé a gyorsforgalmi úton. Futólépésben vágtunk át a repülőtéri nagy csarnokon is, de az El Al izraeli repülőtársaság pultjánál már lezárták az utasfelvételt a Tel Aviv-i gépre, rég letelt a „check-in time”, a jelentkezési időpont, a gép már felszállásra készülődött.
A maléves próbált közbelépni az érdekemben: ismerősökre hivatkozott, repülőtéri belépőjét mutogatta, de a pult mögött álló kisasszonyok olyan fagyos pillantással néztek vissza rá, mintha egy rég lejárt szavatosságú árut próbálna a nyakukba sózni.
Elgondolkodva dőltem neki a falnak: ma péntek van, ha nem jutok fel erre a gépre – ami most már igencsak valószínű –, holnap sem mehetek el, mert a Tel Aviv-i repülőtér a szombati ünnepen aligha fogad járatokat, tehát leghamarabb vasárnap juthatnék el a célomig. Semmi kedvet nem éreztem magamban, hogy két napig az athéni utcákon csavarogjak, nem turistának jöttem, el voltam szánva rá, hogy az első géppel hazamegyek Budapestre, de gondoltam: még egy trükköt megpróbálok.
Odaléptem a pulthoz és kiválasztottam a legkövérebb kisasszonyt, a testes nőknek a szívük is tágasabb.
– Kisasszony! Rendkívül fontos volna, hogy elutazhassak ezzel a géppel, hivatalos vendége vagyok Izrael államának.
– Igen? És milyen alkalomból vagy célból hívták meg?
Hát ez az. Mit kellene most mondani? Az kevés, hogy Rónai András bármikor szívesen lát egy pohár sörre. Hirtelen eszembe jutott az a kifejezés, melyet reggel olvastam a Jerusalem Postban.
– A függetlenség napjára hívtak meg – és jelentőségteljesen hozzátettem: a „Jom Hácmáut”-ra.
És még biccentettem is egyet, hogy a meghívás jelentőségét hangsúlyozzam. A trükk bejött, a két jól elhelyezett héber szó megtörte a jeget, a kisasszonyok összenéztek:
– Hol a csomagja?
– Itt van kettő, egyet pedig még Budapesten feladtam.
– Az a csomag hol van?
– Rögtön megkeressük – mondta a maléves.
– Hozzák ide.
16Szegény piros bőröndömet kivágták a repülőtéri poggyászraktár egyik sarkába, mikor megláttam, elcsodálkoztam, hogy ilyen rövid idő alatt hogy tudott ilyen vastag porréteg rárakódni. Visszarohantunk vele a pulthoz, az egyik nő felnyittatta a bőröndöket és megnézte:
– Visz valakinek csomagot, levelet, üzenetet?
– Nem.
– Mikor érkezett meg Athénba?
– Tegnap.
– Azóta hol voltak a bőröndök?
– Egy itt kint, kettő velem a szobámban.
– Hozzáférhetett ott valaki?
– Nem.
A kisasszony hosszan nézett rám, aztán úgy gondolta: nem valószínű, hogy felcsempészek valamilyen robbanószerkezetet, mert az a géppel együtt engem is darabokra tépne, kiállította a „boarding card”-ot, a beszállási lapot, a bőröndök fülére papírgyűrűt fűzött, mindet külön lepecsételte, aztán intett, hogy menjek.
A poggyászomat már nem lehetett berakni a gép gyomrába, fel kellett vinni magammal a fedélzetre, lélekszakadva rohantam végig a repülőgéphez vezető folyosón. Egyszer mintha lépéseket hallottam volna magam mögött, visszanéztem: egy alacsony, széles vállú férfi futott utánam, intett, hogy álljak meg:
– Adja ide a beszállókártyát!
– De hát már megnézték.
– Túl sokat beszél.
Ő is elővett egy másik beszállókártyát, körme hegyével lekapart róla egy kis kerek jelzést: „al” volt ráírva, átragasztotta az én lapomra, aztán egy elbocsátó gesztust tett:
– Na jallah! – mondta, ami valami olyat jelenthet, hogy menjek Isten hírével.
Időbe tellett, amíg megértettem, hogy a repülőgép biztonsági emberével találkoztam, aki a saját ülőhelyét engedte át nekem. Nem a szokásos önjáró lépcsőn szálltam fel, hanem egy hirtelen odatámasztott acéllétrán, úgy látszik, hogy már csak rám vártak, mert ahogy behúzták mögöttem az ajtót, a gép rögtön ráfordult a felszállópályára.
Leültem a helyemre, mivel nem volt hová pakolnom, lábamat rátettem a bőröndjeim tetejére és kinéztem az ablakon: oldalt egy „half track”, egy páncélozott harckocsi biztosította a repülőgép zavartalan felszállását; egy nehézgéppuska mögött két katona állt, tekintetüket kutatóan fordították jobbra-balra. Felettünk egy helikopter keringett, úgy látszik, még évek után sem merült feledésbe, hogy az emlékezetes entebbei gépeltérítésnél itt Athénban szálltak fel a terroristák.
17Kevéssel később, hogy a gép elérte az utazómagasságot, feltálalták a tízórait, a vallásos utasokra való tekintettel szigorúan kóser ételeket. Ingyen bort adtak mellé, Karmel-hegyi száraz Cabernet Sauvignont, az egyik legjobb bor, amit életemben kóstoltam, mégis a repülőgép 3-400 utasából talán tízen ha kértek belőle. Eszembe jutott a régi mondás: a zsidó szereti a bort, de nem inni, hanem árulni. Ennek a repülőgépnek a közönsége egyébként ilyen tekintetben egész Izraelre nézve mintául szolgálhatott volna; a szeszfogyasztásban az ország a legelőkelőbb helyet foglalja el a világstatisztikában, vagyis a legutolsót. Körülbelül 6000 alkoholistát tartanak nyilván, ez a teljes népességnek mintegy 2 ezrelékét teszi ki. A családi bárszekrényekben nemcsak egy üveg whisky, de egy-egy doboz sör is évekig eltart.
– Ben Gurion, az állam megalapítója mondta egyszer, hogy legalább nemzeti érdekből meg kellene tanulnunk inni, mert például ő is koccintgatás közben bírta rá a belgákat, hogy repülőgépeket adjanak el Izraelnek – mesélte később valaki.
A görög szigetek fölött repülünk el, innen a magasból gyapjas erdővel borított felszínük éppolyan mélyzöldnek tűnik, mint a tenger, csak a parti szirteken felhabzó fehér tajték rajzolja ki a körvonalukat. Aztán alig két óra múlva a repülőgép szinte beúszik Izrael fölé, a Tel Aviv-i tengerpart strandját pillantjuk meg először:
– Ide még egyetlen ellenséges gép sem jutott be! – mondja a szomszédom.
Leszálláshoz készülődünk, az utastér hangszóróin magnóról megszólal egy gyerekkórus üdvözlő éneke: „Sálom, sálom áléchem!” „Béke, béke veletek!”
18„Szemeid meglátják Jeruzsálemet, a nyugalom hajlékát, olyan sátrat, melyet nem bontanak le, cövekeit nem húzzák ki soha, egy kötele sem szakad el.”
Ézsaiás Könyve
Rónai a repülőtéri ellenőrző pont mögött várt rám, egy igazolványt mutatott fel a határőröknek és átvitt a zárókordonon. A csarnok túlsó felében a szállítószalagon már jött befelé az utasok poggyásza, alaposan bevásároltak Európában – Izraelben a magas adók miatt minden drágább. Nagy dobozokban háztartási gépek, televíziók közeledtek imbolyogva, vastag hurkában szőnyegek hevertek, a kézitáskákból vámmentesen vásárolt cigarettakartonok álltak ki, egy szemüveges férfi – lehet, hogy viccből – négy szalmakalapot rakott a fejére.
Bent a nagy csarnokban légkondicionáló készülék működött, ahogy kiléptünk a repülőtér előtti placcra, megcsapott a párás meleg, az izzadság ma már másodszor átütött az öltönyömön – halvány gyanúm támadt, hogy ezt már aligha fogom gálaruhának használni.
A szombati ünnep este hat óra körül jön be, de már délután négykor leállnak a városok között közlekedő és a helyi buszok. Rónai megkért egy ismerős sofőrt, hogy vigyen át minket a kocsiján Jeruzsálembe, ahol lakni fogok. Egy pálma árnyékába húzódva várjuk, míg előhozza az autódzsungelben parkoló Mercedest és majd a járda pereméhez manőverezik vele.
Körülnézek: az üdítőitalokat árusító kioszkok előtt tolong a tömeg, a várakozók virággal köszöntik az érkezőket, semmi sem emlékeztet rá, hogy egy állandó hadiállapotban élő ország központi polgári repülőtere előtt álldogálunk, de elég volna két lépésnyire eltávolodni az aszfaltra lerakott bőröndjeimtől és többen is kérdőre vonnának: miért hagyom ott a poggyászomat? Túlságosan sok csomag robbant fel már autóbuszokon, piacokon, vendéglőkben.
Közben beállt a Mercedes, berakodunk. A sofőrünk bemutatkozik, Élinek hívják, nevéről beugrik egy régi szövegemlék a Bibliából, Krisztus szavai a keresztfán:
– „Éli, Éli lámá sábáktáni?” Istenem, Istenem miért hagytál el engem?
A sofőr rámnéz:
– És tudja, mit szokott az Isten ilyenkor válaszolni az embereknek?
– Mit?
– Azt, hogy nem én hagytalak el téged, hanem te engem.
A frappáns válasz meglep, kérdezősködni kezdek, kiderül, hogy a sofőr nem bennszülött; a leggazdagabb líbiai zsidó családok egyikéből származik, mérnöki végzettségű, négy nyelven beszél.
– 1942-ben az afrikai német megszállás alatt kirabolták a zsidónegyedet és kétezer embert deportáltak a sivatagon keresztül – minden ötödik meghalt közülük. 1945-ben több mint ezer zsidót öltek meg a pogromokban, és nemcsak az állam, de az utca embere sem volt hajlandó eltűrni a puszta létünket sem. A családunkat sokáig túszként tartották fogva, ne21kem húsz évvel ezelőtt sikerült átszöknöm Izraelbe, sofőrként helyezkedtem el, a legutóbbi két izraeli–arab háborúban egy tábornok kocsiját vezettem. Most, a nyugdíj felé közeledve eluntam a kötött munkakört, megtakarított pénzemből vettem ezt a Mercedest, és élek, ahogy nekem tetszik, csak azt a fuvart vállalom el, amihez kedvem van.
Tel Aviv környékén az országút mentén kijelölt helyeken hazafelé igyekvő zöld egyenruhás katonák álldogálnak stopra várva, géppisztolyukat – melyeket az előírások szerint útközben is maguknál kell tartaniuk – leengedik a lábukhoz. A mi sofőrünk is szívesen felvenne egyet, de épp előttünk fogy el a várakozók sora.
– Nem akarsz egy sört inni valahol? – kérdezi Rónai. – Ezen az éghajlaton folyton inni kell, mert észre sem veszed és kiszáradsz. Itt a letérésnél van egy arab kocsma, nézzük meg.
A terem csöndes, az egyik sarokasztalnál környékbeli arabok isszák a kávét és beszélgetnek, a belépésünk sem kelt feltűnést, megszokták az idegeneket. A tulajdonos is arab ember, de héberül veszi fel a rendelésünket, izraeli sört kérünk: „Mákkábi”-t és török kávét. Angol szokás szerint mindenki magának tölt csak a saját poharába.
– Lö chájim! Az életre! – A sofőr hozzáteszi: – A zsidók így koccintanak, csak az élet a fontos, semmi más.
Megkóstolom a „Mákkábi”-t, úgy érzem, gyengébb, mint a német vagy a cseh sörök. Hátradőlök a székemen és jólesően elbámulok; a kocsma egy dombon helyezkedik el, innen rálátni egy kisebb mezőgazdasági településre – ez a helység a sokat emlegetett közösségi-gazdasági forma: a kibuchálózat kötelékébe tartozik.
– Máálé Háhámisának hívják, az „Ötök hágója” kibuc. Lengyelországi zsidó bevándorlók telepedtek meg ezen a tájon 1938-ban. Öt férfi kiment a határba fát ültetni, arab banditák ölték meg őket munka közben – róluk nevezték el a falut.
Végig a Jeruzsálem felé vezető út mellékén számtalan jel idézi a régi háborúkat: táblák, helységnevek, kerülő utak, az árkokban míniummal befestett kis lemezfalú harckocsik, házilag barkácsolt lövegek maradványai hevernek, a napsütés és az emlékezet nem engedi, hogy a gaz elborítsa őket.
A Mercedes emelkedőkön, kanyarokon kapaszkodik fölfelé, egy óra után virágokból kirakott héber betűs felirat jelzi, hogy már közeledik a város.
– „Báruch hábá!” Áldva légy, aki eljöttél ide! – fordítja le a sofőr a szöveget, majd kevéssel később feltűnik az első lakótelep is. A szokásos szürke panelek helyett fehér kő borítja a falakat – ez egy általános elképzelés része, Jeruzsálemben csak fehér kőből lehet új házakat építeni, ettől a júdeai kősivatagból kiemelkedő város olyan, mintha maga is sziklák so22kaságaként nőtt volna ki a földből. Később Tel Aviv és Haifa látványa is egyértelmű csalódást okozott nekem, de Jeruzsálem valószínűleg a világ egyik legszebb városa.
Az új beruházások oroszlánrésze ide jut, nemcsak azért, mert a jeruzsálemi főpolgármester, Teddy Kollek hasonlíthatatlanul ért hozzá, hogy az ide látogató amerikai milliomosok zsebéből kivarázsolja az adományokat, de természetes, hogy három világvallás szent helye megkülönböztetett törődést érdemel – nemcsak a zsidók és a keresztények, de az arabok is szent helynek, „Ludzs”-nak tartják, fontosságban Mekka és Medina után következik.
– Egyszer már rendet kellene csinálni, ebben a „Szent Város” dologban sok a félreértés – mondja Rónai elgondolkodva. – Egyszer egy arab terrorista azt a feladatot kapta, hogy kövessen el merényletet II. János Pál pápa ellen Rómában, de a parancsot úgy szövegezték meg neki, hogy: „Lődd le a lengyelt a Szent Városban!” – és ő Jeruzsálemben Begin miniszterelnököt akarta megölni, aki ugyancsak lengyel származású.
Mire a városközpontba érünk, már hat óra felé jár, távolról szirénaszó hallatszik, az ünnep beálltát jelzi. A szombattal kapcsolatos törvényeket itt szigorúan veszik, az összes zsidó bolt és vendéglő bezárt, egy pohár vizet sem lehetne kapni. A forgalom a Jeruzsálemen átvezető főútvonalakon is lecsökkent, az ortodox vallásos környékeken pedig teljesen leáll – az utca torkolatát külön erre a célra készített hordozható korlátokkal reteszelik el.
– És hogy tűrik el ezt az utcában élő nem vallásos lakók?
– Sehogy, ahol ezek az ortodoxok megtelepszenek, onnan az átlag emberek elmenekülnek.
A Mercedes befordul a Herzl körút egyik mellékutcájába, a Hápisgára, és megáll egy ifjúsági szálló előtt, itt kapok egy szobát, ez lesz az otthonom az elkövetkező hetekben. Száz és száz szállodai szobában laktam már, de nem alakultak ki bennem különleges igények, mikor beléptem az ajtajukon, csak két dolog érdekelt: tartozik-e hozzá legalább egy zuhanyozó, ahol meleg vízben letusolhatok és nincsenek-e benne férgek? Az ifjúsági szálló meghaladja ezt a színvonalat: színes tévé és hűtőszekrény is áll benne, ablaka pedig a pompázatos komorságú júdeai kősivatagra nyílik.
Az asztalra süteményt és egy tál gyümölcsöt készítettek ki, bekopog a portás is, mondja, hogy lent az étteremben vár minket a vacsora. Néhány szót váltunk, Fuadnak hívják, jerikói arab fiú, kitűnően beszél angolul, kiderül, hogy az egyetemen angol szakon végzett.
– Miért itt dolgozik? Miért nem tanít inkább?
Fuad nem válaszol, csak mosolyogva néz vissza rám.
Csak kapkodva eszem néhány falatot – minél előbb szeretném látni 23az éjszakai Jeruzsálemet. Még tart a vacsora, mikor egy fiatal vörös szakállú férfi lép be, L. Andrásnak hívják, családjával négy éve disszidált Budapestről, négy nyelven beszél, viszonylag könnyen megtalálta a helyét, jelenleg a televízióban dolgozik. András kocsival érkezett, hajlandó szállítani minket, Rónai hazaengedi az öreg sofőrt a Mercedesszel.
A Nyugati Fal felé indulunk, útközben bámulok ki az ablakon, egy téren egy stilizált csónakot látok egy kőemelvényen:
– Dánia tér. Arra emlékeztet, hogy a náci időkben a dánok csónakokkal mentették át zsidó honfitársaikat Svédországba. Minden jótevőnknek jut egy tér, mert sajnos, kevesen segítettek rajtunk.
A Nyugati Fal a zsidók legszentebb helye. Az időszámítás utáni 70. évben a rómaiak lerombolták a jeruzsálemi szentélyt, csak ez a 28 méter hosszú és 18 méter magas kőfal maradt meg belőle. A legendák szerint Isten szelleme sohasem távozott el a Nyugati Faltól. Mikor a zsidókat kiűzték az országukból, minden közösség vitt magával egy-egy követ, és beleépítették annak a templomnak a falába, melyet a száműzetésben emeltek, az épületet magát is a Nyugati Fal irányába tájolták. A világ minden részéből ide zarándokoltak a szétszóratásban élő zsidók és elmondták gyászoló imáikat – ha éppen odaengedték őket a terület birtoklói, amelyet majdnem kétezer év után, 1967-ben foglalt vissza az izraeli hadsereg.
A Falhoz vezető utak torkolatánál állandó katonai őrséget állítottak fel, ellenőrzik az ide látogatók táskáit és csomagjait. Az óvatosság indokoltnak látszik, előfordultak már merényletek: egy katonai alakulat itt mondta el az esküjét, közben elrejtőzött terroristák lőttek rájuk, megzavartak már esküvői istentiszteleteket is.
A vallásos előírásokat most éjszaka is illik megtartani mindenkinek, mielőtt a Falhoz lépek, én is felveszek az asztalról egy keménypapírból összerótt sapkát. Megnézem a fal szerkezetét: az alsó kilenc nagy sziklasor még Heródes király idejéből származik, tízszer akkorák, mint az egyiptomi piramisok alkotókövei, minden illesztés nélkül a saját súlyuk tartja össze őket, fölöttük a kisebb köveket százegynéhány évvel ezelőtt emelték be. Anyagukat tekintve mészkövek, néhol cseppkőre emlékeztető kivágások tűnnek fel rajtuk, a sorokat elválasztó rések mentén fehéren virágzó növények kapaszkodtak meg, szinte felfoghatatlan, honnan szívják fel a táplálékukat, hiszen földnek nyoma sincs.
A résekbe embermagasságban összehajtogatott cédulákat nyomnak be a látogatók, mindenféle kívánságokat írnak rá, a világ számtalan nyelvén kérnek egészséget, boldogságot, szerencsét, a papírlapok összesodort végei olyan sűrűn állnak ki a falból, mint egy osztrigatelepen a kagylók. Az Egyesült Államokban állítólag működik egy cég, mely ott helyben elfogad ilyen cédulákra rótt üzeneteket, áthozza Jeruzsálembe és elhelyezi a Fal réseibe, úgy hallottam, öt dollárba kerül darabonként. Babona ide, ba24bona oda, ha már itt vagyok, én is megírom a magam céduláját, Rónai látja, mikor bedugom a falba, „jóindulatúan” figyelmeztet:
– Jó magasra tedd, mert Isten felülről kezdi az olvasást, hamarabb sorra kerülsz.
Végigsétálok a Fal előtt, lenézek egy tizenöt méter mély gödörbe, ahol az ásatások a templomfalak ősi maradványait tárták fel – Jeruzsálemben minden régi rom alatt találni egy még régebbi leletet.
A Falnál ma este is tartottak istentiszteletet, a közösség már rég elvonult, a szolgák most pakolják el a kirakott imakönyveket és imakendőket. Ezen az éjszakai órán már csak magányos imát mormolók hajolnak közel a Falhoz, a sziklák érzéketlenül figyelik a panaszokat; nekik már nem lehet újat mondani a szenvedésről. Mikor elfordulok és körbenézek, tűnik csak fel, hogy szemben a Fallal egy magas talapzaton hat gázfáklya ég – a második világháborúban elpusztult hatmillió zsidó emlékére.
Visszaülünk a kocsiba, L. Andris átvisz minket a város másik felébe. Jeruzsálemben minden hétvége gyakorlatilag háromnapos ünnep: péntek a mohamedánoké, szombat a zsidóké, vasárnap a keresztényeké, ez a megosztottság bizonyos előnyökkel is jár, például most péntek este nyitva tartanak a keresztény arabok vendéglői. Már rég elmúlt éjfél, mikor leülünk a kerthelyiségben egy korsó sörre, mellettünk egy svéd turista társaság mulat, a székekre felállva slágereket énekelnek, lovacskázást imitálnak, senki sem szól rájuk, csak egy kisebb botrány adódik, mikor a szomszédos asztal mellől egy fiú megsimogatja egy szőke svéd lány fenekét.
Jeruzsálem fölött szikrázóan tiszta az ég, májusban esett utoljára és valamikor novemberben lesz újra eső. Az idő kellemesen hűvös, a város nyolcszáz méter magasságban fekszik a tenger fölött, jár a szél. Jólesik elsörözgetni, idegeimből lassan kiszáll az egész napos feszültség, most valószínűtlennek tűnik, hogy reggel még egy athéni szállodában vártam a Malév képviselőjét, de az ilyen nagy idő- és térbeli ugrásokba jobb nem belegondolni, mert az én lelkem mindig is gyalog fog járni, amíg csak élek.
Lassan elálmosodom, a kocsi visszavisz a szállásra. Fuad és az Ifjúsági Szálló többi arab alkalmazottja az előtérben alszik székeken-kereveten, a fejük félrecsuklik. A folyosó padlószőnyegein hétvégi kiránduló diákok és szabadságos katonák üldögélnek – ők is rövid nadrágot és trikót viselnek, de beszélgetés közben is maguk mellett tartják a géppisztolyukat. Sustorgásuk sokáig behallatszik a szobámba, aztán ők is elvonulnak, csak egy fiú telepszik ki a szálló elé és énekli hajnalig ugyanazt az egyhangú dallamot: „Erec Jiszráél, Erec”, „Földünk, Izrael földje.”
25Pontos, időben-térben meghatározott programot tulajdonképpen egyetlen hivatal sem szervezett nekem Izraelben. Ottlétemnek elterjedt a híre, időnként bekopogott hozzám Fuad vagy Ibrahim, az Ifjúsági Szálló alkalmazottai és átadtak egy cédulát: Mister X. vagy Y. keresett, itt a telefonszám, szíveskedjék visszahívni. Ilyenkor aztán találkozót beszéltünk meg az illetővel, aki egy-két napra a kalauzomnak szegődött.
S-sel is ilyen módon ismerkedtem meg, már az első beszélgetés során kiderült, hogy különös sorsú ember. Származása alig kibogozható, öt-hat nyelven beszél egyformán rosszul. Több mint tíz évig élt Franciaországban közös háztartásban egy süket francia nővel, az asszony fülét megoperálták, és ezentúl megértette, hogy S. miket mond, kapcsolatuk egy fél év alatt felbomlott. S. aztán Izraelben telepedett le, eredeti szakmájában, vegyészként helyezkedett el, de reggelenként képtelen volt időben felkelni, sorozatosan elkésett a munkahelyéről, így inkább átment az egyetemre tudományos kutatónak, állandó éjszakás beosztásba.
– Csak annyit dolgozom, hogy a bankszámlámat nagyjából egyensúlyban tartsam. Nem gyűjtök vagyont, a Sors erről leszoktatott; szegény apám valaha életbiztosítást kötött a javamra, a háború alatt ez érvénytelenné vált, pénzt is rakott be egy londoni bankba, ahhoz sem tudtam hozzájutni.
– Így elég sok szabadidőd lehet, mivel töltöd a napjaidat?
– Egy baloldali békepárti csoport, a RÁTZ tagja vagyok, aktivistaként dolgozom a mozgalomért, megpróbáljuk ellensúlyozni a nacionalisták egyre fokozódó mozgolódásait.
Beülünk S. ütött-kopott Volkswagen „bogará”-ba, kis ismerkedő körsétát teszünk Jeruzsálemben, először az Óvárosba megyünk fel.
– Látod: nem túl nagy területet fognak körbe a falak. Mikor itt járt Carter, az amerikai elnök, mindennap körülkocogta az egészet.
Elengedem magam, elrakom a blokkomat és nem jegyzetelek, az Óváros történetét és nevezetességeit nem kell leírnom, megtette már Rapcsányi László kitűnő Jeruzsálem könyvében, csak S. sztorijaira figyelek. A Jaffa-kapun lépünk be, a bejárattól nem messze kettős sír tűnik fel.
– A kapu építői nyugszanak itt. Mikor befejezték a munkájukat, a megrendelő Szulejmán szultán megölette őket, mert nem akarta, hogy még egy hasonlót építsenek valahol. Úgy látszik, a minőségi munkának is megvannak a maga veszélyei.
Még egy temető terül el a falakon belül az Arany Kapu közelében, de ezt más indokok alapján telepítették ide. A Biblia jóslatai szerint valaha ezen a kapun kellene majd belépnie a Dávid király házából származó Messiásnak – előtte futárként Illés próféta vonulna. Az arabok is értesültek erről a jövendölésről, nem volt kedvükre, mert ők mint mohamedánok már 26megkapták a maguk Megváltóját, egy ellencselt eszeltek ki. Mivel Illés a papi nemzetségből való, melynek tagjait a törvények eltiltják a temetőkbe való belépéstől, ezért egy temetőt létesítettek a tetthelyen: a próféta nem mehet majd be az Óvárosba, és így a megváltás is elmarad.
Egy utcára nyíló arab büfében veszünk egy pohár frissen préselt narancslét, pohárral a kezemben bámulom a vonuló tömeget: japán üzletemberektől örmény szerzetesekig mindenféle típus akad a tolongásban. Tekintetem elkalandozik a házak oldalán, találgatom, melyik követ vehették a lerombolt ősi Szentélyből, Jeruzsálem régi birtokosai nem sokat törődtek a hagyományokkal, templomok, épületek tűntek el, a Jordán Légió egy zsidó temető sírköveiből rakta ki egy hadi út lépcsőfokait.
Bemegyünk a Dávid király toronyba, megnézünk egy régészeti kiállítást, a látogatókat egy Jeruzsálem-makett várja. Elolvasom a fölébe rakott ismertetést, megtudom, hogy egy magyar ember, Illés István készítette még 1864-ben. Ő könyvkötőként szegődött el Jeruzsálembe papok szolgálatába, szabadidejében készítette el ezt a modellt egy hatszor négy és fél méteres terepasztalon – ötszázszoros kicsinyítésben. Hang- és fényjáték kíséretében mutatják be, mindig más része világosodik ki, Illés bámulatra méltó munkát végzett, nemcsak minden házat, de szinte minden egyes fát feltüntetett.
Elsétálunk az Óváros arab negyede felé, az utcákat megszállta a bazár végeláthatatlan üzletsoraival. A kereskedők meglepően higgadtak, ha nem is tartózkodóak, de erőszakosnak sem lehet mondani őket. Mikor a hangszórókból szerteárad a müezzin éneke – persze magnóról –, imára szólítva az igazhívőket, egyik-másik boltos behúzódik az üzlet belsejébe, és hátat fordítva a vevők áradatának, letérdel az imaszőnyegére.
Ami a kínálatot illeti, itt hiábavaló volna rejtett kincsekre vadászni, csak a szokványos ajándéktárgyak között lehet válogatni: bőrkabátokat, faragványokat, rézdomborításokat látni, szőnyegeket ajánlanak. A keresztben kihúzott kötelekről felirattal díszített trikók lógnak le, elolvasom egyiket-másikat: „Amerika, ne félj, Izrael mögötted áll!”, vagy: „Apám ott járt Jeruzsálemben, és csak ezt az ócska trikót hozta nekem onnan!” Az árak a nyugat-európai színvonalhoz képest is magasak, szinte minden cikket súlyos adó terhel.
Megnézzük a temetőt az Olajfák-hegyén, az áraknál maradva drága környék: ha lent a városban 5000 dollárba kerül egy sírhely, itt fenn a tízszeresét kérik érte; a Messiás itt fogja kezdeni munkáját, tehát az Olajfák-hegyén nyugvó halottak fognak először feltámadni. A magas árak ellenére sokan temettetnék ide halottaikat, de a helyek fogynak, már a pénz sem számít igazán, mostanában már csak híresebb embereket tesznek le ide. S. lefordítja nekem a legközelebbi sírkő feliratát, egy volt művelődésügyi miniszter nyugszik alatta.
Később láttam itt egy temetést, a mi fogalmaink szerint szokatlanul 27kis gödröt ástak, a halottat koporsó nélkül, csak egy imakendőbe burkolva rakták le – ez a föld szent, érintkezhessen közvetlenül a testtel. Először a halott fejét csúsztatják be a kis gödörbe, aztán jön a törzs és a láb.
Visszamegyünk a városba, megnézzük a Méá Seárimot, a Száz Kapu negyedet, ezt a hírhedt, bigottan vallásos környéket. Már a belépésnél figyelmeztet egy angol nyelvű tábla: „Ez nem turistalátványosság, itt emberek laknak! Izrael lányai! Csak szerényen öltözve, zárt nyakvonalú ruhában mehettek át, sortnadrágot nem viselhettek!” Bár ezek a megszorítások törvénytelenek, S. azt mondja, hogy komolyan kell venni a figyelmeztetést; szombaton kővel dobálják meg az erre hajtó autókat, de a járókelőket is, akik cigarettával a szájukban mernek kilépni az utcára.
Mintha a múlt őrizné itt utolsó gyarmatait, a régi lengyel és orosz zsidó falvak hangulata él tovább, szinte minden házban vallási iskolák működnek, a kitárt ablakokon a Szentírást recitáló énekszó hallatszik, ahol éppen szünetet tartanak, koravén gyerekek bámulnak ki a rács mögül, hosszúra nőtt pajeszukat a fülük köré tekerik.
Méregdrága, elegáns sötét ruhákat viselő, de rituális szokás szerint kopaszra nyírt nők jönnek velünk szemben, fejüket homlokba lehúzott szoros kendővel kötik le. S. figyelmeztet.
– Ne nagyon nézegesd őket, mert ha valamelyik itteni férfi észreveszi, okvetlenül beléd köt.
Megállunk a negyed kis belső piacán, különféle kóser ételeket és üdítőitalokat, kézi munkával készült kegyeleti tárgyakat árulnak, a vásárlók zsivajából meglepetésemre magyar szó is kiszűrődik.
– Sokan jöttek el annak idején Szatmárból, a rabbijukat követték New Yorkon keresztül Jeruzsálembe. Ez a nemzedék már kint született, nem is látta Európát, de egymás közt magyarul vagy románul beszélnek, mert a héber nyelv náluk az imádkozásra van fenntarva.
Ballagunk vissza a Volkswagen felé, S. morfondírozik magában:
– Ezek az emberek tulajdonképpen nem is élnek Izraelben! Nem ismerik el a zsidó államot, mert szerintük ez az ország csak a Messiás eljövetele után valósulhat meg, tehát a mostani államalakulat ellentmond az Írás szellemének. Nem veszik fel az izraeli állampolgárságot, nem fizetnek adót és nem teljesítenek katonai szolgálatot. Néhány elvakult hívő még küldöttséget is akart meneszteni Husszein jordán királyhoz, hogy jöjjön és foglalja vissza Jeruzsálemet, mert ez most nem szent város, hanem egy fehér kőből épített aranyborjú. Sok izraeli ember azt mondja: vissza kellene adni az elfoglalt területeket az araboknak, de a Méá Seárimmal és ezekkel az ortodoxokkal együtt. Most merre menjünk?
– Te jobban tudod.
– Itt a közelben van a Ratisbonne Kolostor, egy katolikus főiskola működik ott és egy magyar származású pap: páter Stiasny is tanít náluk. 28Én nem ismerem személyesen, csak hallottam felőle, de ha akarod, megkereshetjük.
Szerencsénk van, a főiskolán épp ebédszünetet tartanak, és páter Stiasnyt az irodájában találjuk, a hetven év körüli nyugodt, mosolygós férfi hellyel kínál minket.
– Ön valóban magyar? – kérdezem.
– Magyarországon születtem, ott nevelkedtem, érettségi után léptem be a francia Notre Dame de Sion szerzetesrendbe. 1938-ban jöttem el, azóta francia állampolgár vagyok.
– Jól beszél magyarul.
– Igen, nem szakadtam el az anyanyelvemtől. Gyakran eltűnődöm egy-egy mondás értelmén, például stílszerűen szólva, honnan származik a „távol van, mint Makó Jeruzsálemtől” kifejezés. A megadott magyarázatokat nem találom kielégítőnek.
– Jeruzsálembe mikor került ki?
– 1947-ben küldtek ki két évre, azóta ebben a városban élek. Tanítok a főiskolán judaicát – a zsidó vallással kapcsolatos ismereteket – és Újszövetséget.
– Kik a hallgatói?
– Általában főiskolát végzett személyek, 30-35 ember, a mi főiskolánkon több tanár van, mint diák, miután befejezik a tanulmányaikat, visszatérnek régi környezetükbe, általában Európába, és ott tanítanak majd.
– Jeruzsálemben számtalan zsidó vallási iskola működik, milyen kapcsolatban állnak velük?
– Ők sajnos nem hajlandók együttműködni, amit őszintén sajnálok, mert náluk tanítanak a mi tudományágunk legjobb szakemberei. Tapasztalható náluk bizonyos sértődött elzárkózás is: a Bibliát elvették a zsidóktól, de a Talmud az övék maradt, keresztény ember ezzel nem foglalkozhat, különösen nagy megtiszteltetésnek számít, ha egy-egy nagy tekintélyű professzoruk, például Leibowitz maga mellé vesz egy bibliakutató katolikus vagy protestáns papot és hajlandó együtt tanulni vele.
Egyébként a zsidó vallási iskolák felfogása természetesen más, mint a miénk, az oktatásban nem szerepel tartalmi és szövegkritika, minden adott és megingathatatlan, a Biblia és a vele kapcsolatos művek előtt és után nem ismernek el semmit.
– A tanítás mellett mivel foglalkozik jelenleg?
– Természetesen tanulok, hogy tanítani tudjak és mint magánember figyelem Izraelben a szemem előtt lejátszódó változásokat. Rendkívül érdekel például, hogy az Etiópiából érkezett fekete bőrű zsidó tömegek hogy tudnak kilépni a középkorból és beilleszkedni a modern társadalomba? Mindenféle legendák keringenek körülöttük: állítólag tüzet raktak azokon a repülőgépeken, melyek Izraelbe szállították őket. A gyerekek eld29obták a fehér babákat, amivel megajándékozták őket, mert náluk a fehér a halál színe, Amerikából kellett fekete babákat hozatni nekik. Én viszont figyelemre méltónak ítélem az erkölcsi tartásukat, évszázadokig nem kerültek összeütközésbe a Hatalommal, mert az apa szava eldöntött minden kérdést a családon belül.
– Milyen kapcsolatban áll Magyarországgal?
– Régebben olykor-olykor még elutaztam Budapestre, mert Párizs felé tartva a repülőjegyek lehetővé tették az út megszakítását vagy a kerülőt, de most ez a kedvezmény elveszett, le kellett mondanom ezekről a látogatásokról.
– És a mostani kelet-európai változásokat nem szeretné látni?
– Nem érdekelnek különösebben.
– Nincs bennük semmi új – teszi hozzá S. – Egy régi hirdetés jut eszembe róla: „Szakács kerestetik, aki ugyanannak a levesnek mindennap más nevet tud adni!”
– Itt Jeruzsálemben találkozik magyar papokkal? – kérdezem.
– Csak nagyon ritkán vetődnek ide, akkor sem hivatalos küldetésben, hanem zarándokként, pedig minden papnak látnia kellene a Szentföldet legalább azért, hogy ha azt hallja: Genezáret, tudja, hogy egy tóról van szó és nem egy fáról vagy halról.
Az ebédidő lejárt, el kell köszönnünk, a búcsúzkodásnál kiderül, hogy S. tíz évig élt Párizsban és ma is tartja a kapcsolatot régi francia barátaival.
– Ó, akkor találkozunk majd július 14-én a francia követség fogadásán – mondja a páter.
– Bizonyára – S. csak az udvarra kiérve teszi hozzá: – Feltéve, ha őt is ugyanarra a fogadásra hívták meg.
– A franciák több fogadást rendeznek a nemzeti ünnepükön?
– Igen, egyet a zsidóknak és külön egy másikat az araboknak.
Mintegy leróni a sétánkat, felmegyünk egy kilátóba, ahonnan teljes panoráma nyílik Jeruzsálemre.
– Különös város – mondja S. – A városok általában a nagy utak kereszteződésénél vagy folyók mellett alakultak ki, Jeruzsálem egyikkel sem rendelkezik, egy kősivatagban fekszik, annak idején még a zarándokokat sem tudta ellátni ivóvízzel. Heródes a hebroni hegyekből hozatta ide a vizet, máig megmaradtak a csatornák romjai. Ezt a várost az ima, a jámborság és a béke hozta létre és csak az tarthatja meg.
Már meghatódnék az elém kitáruló képtől, de mikor elfordítom a fejem, szemem megakad egy fém szemétkosáron: ujjnyi vastag lemezből készült – ha egy terrorista elrejtene benne egy bombát, az erős fal felfogja a robbanást.
30„A magyar zsidóság elszáradt ág…”
Herzl Tivadar
Ritkán döbbentem meg annyira, mint akkor, mikor megtudtam, hogy Herzl Tivadar, a politikai cionizmus megalapítója, aki elindította azt a gondolatot, mely végső fokon a zsidó állam létrejöttéhez vezetett, Budapesten született, a keskeny és sötét Dohány utcában. Ugyancsak magyar származású volt leghűségesebb barátja és fegyverhordozója, Max Nordau is. Bár Herzl emlékezetét egy nagy királynak kijáró kegyelettel őrzik Izraelben, ezeket a tényeket csak ritkán említik, a magyaroknak nincs jó sajtójuk.
Közelebbről megnézve a dolgokat, kiderül, hogy Izraelben sok Magyarországról elszármazott ember tölt be magasabb vagy éppen vezető pozíciót, de magyarokat általában csak kinevezett tisztségben lehet találni, választott helyeken csak elvétve akadnak. Nem elsősorban azért alakult így, mert népszerűtlenek, sokkal inkább arról van szó, hogy például a német és a lengyel réteg népesebb, mint a magyar, hamarabb is érkeztek az országba, már a második világháború előtt kialakították a maguk befolyásos szervezeteit és mindenütt elhelyezték az embereiket.
Az izraeli magyar közösségből számtalan egyetemi tanár, tábornok, orvosprofesszor emelkedett ki, de a legismertebb név talán mégis Joszi Sterné, a festőművészé. Világszerte osztatlan elismerést aratott, méltatói Oliver Holmes megjegyzését alkalmazták rá; megvan benne mindkét dolog, mely az igazi művészt jellemzi: a világos felfogás és a bátor, erős kéz.
Joszi Stern már túl jár hatvannegyedik évén, de naponta megfordul a Dávid Király szálló uszodájában, én is itt futottam össze vele. Mikor bemutattak neki, a kézfogásnál összehúzott szemmel nézett rám:
– Találkoztunk mi már valaha? Ne haragudjon, ha nem ismerem fel, nekem már tizenöt évvel ezelőtt szemüveget rendeltek az orvosok, de én nem hordom. Egy nagy előnye van: azóta nekem senki sem öregszik.
– Nem látja a képeit sem?
– Azokat sem, de nem is nekem kell látni őket, hanem azoknak, akik meg akarják venni. Egyébként is rengeteg örömöm származik a rövidlátásomból, például egy angol könyvben én azt olvastam, hogy „the love is the best way to immorality” vagyis „a szerelem a legjobb út az erkölcstelenséghez”, mindenkinek meséltem róla, aztán valaki más is elolvasta, és rájött, hogy én egy betűt elcseréltem. Nem „immorality” volt írva, hanem „immortality” vagyis halhatatlanság, ami sokkal kevésbé érdekes.
– Szóval nem hord szemüveget, egyébként sem törődik magával?
– Nem nagyon. Van öt kalapom, négy ingem, három nadrágom, de már csak két pár cipőm, mert a lábam már messze van tőlem. Meghívhatom egy kávéra?
Az uszoda büféjében ülünk le, Stern hosszú pohárból issza a kávét, újra és újra felhígítja tejjel:
33– Maga riporter? Nagy szakma. Tudja, kit kellene meginterjúvolni? Egy ötezer éves olajfát, melynek a szomszédjából faragták ki Jézus keresztjét. Az érdekes volna, a többi nem számít, elmúlik. Miről beszélgessünk?
– Magyarországról lehet? Azokról az évekről, amiket ott élt le.
– Nincs túl sok értelme, mikor az ember eljön valahonnan, kell húzni egy vonalat és kész.
– Semmi sem köti oda?
– Semmi, de semmi. 1942-ben vagy nem is akkor, hanem 1947-ben kaptam egy levelet a Vöröskereszttől, hogy az anyámat elvitték, és meghalt valahol útban Auschwitz felé. Zsebre vágtam a papírt, két hét múlva akadt újra a kezembe, azt hittem, hogy valamilyen pénz, elővettem és megnéztem, akkor elsírtam magam. Aztán ezen is túl voltam. De hát tessék, kérdezzen.
– Kezdjük talán az elejéről, hol született?
– Kajáron, nem messze Győrtől, a családunknak még az 1900-as évek legelejétől vegyesboltja volt a faluban, a szokások szerint anyámat is beállították a pult mögé. Tizenhat éves volt, mikor először férjhez ment. Úgy történt, hogy lejött a faluba egy púpos férfi, tekintélyes családból származott, az egyik testvére állítólag államtitkár volt, a család szégyellte őt a külseje miatt, és eldugta itt a falusi birtokon. Ő kezdett el udvarolni anyámnak, és a nagyanyám hozzá kényszerítette. Tíz évig éltek együtt, három gyermekük született. Mikor kitört az első háború és megjelentek a felhívások, hogy a lakosság támogassa a háborús erőfeszítéseket, a púpos egy egész szekérre való aranytallért vitt be a gyűjtőhelyre. Aztán mikor minden összeomlott, öngyilkos lett, itt hagyta anyámat egyedül a gyerekekkel.
– Ő volt a maga édesapja?
– Nem, az én édesapám egy diák volt, kommunista, a Tanácsköztársaság bukása után börtönbe zárták és betegre verték. Bécsbe tartott, mikor elvetődött Kajárra, bement a boltba valami ennivalót venni, találkozott anyámmal és többé nem váltak el egymástól. Tüdőbajban halt meg fiatalon, én alig ismertem őt.
Anyám megint egyedül maradt, most már négy gyerekkel, egész nap a boltban dolgozott, nem ért rá törődni velünk, engem tulajdonképpen a kajári apácák neveltek. Én olyan áhítatos természet voltam, szerettem a katolikus templomot, a tisztelendő azt mondta, hogy az Úrnak szándéka van velem, át fog téríteni és papnak küld. Aztán olyan hétéves lehettem, mikor a falusiak szóltak neki, hogy miért ez a zsidó gyerek díszíti folyton a templomot, nem mert szembeszállni a híveivel, elküldött – így ért véget az én egyházi karrierem.
Később felküldtek tanulni Budapestre az apám rokonaihoz. Ők nagy34jából úgy fogadtak, ahogy számítani lehetett rá, nekem adták a cselédszobát, és azt mondták: „Mosd meg a lábadat, esténként zuhanyozz és minket ne zavarj!” Minden szabad időmet moziban töltöttem, a rokonok az UFA-ba, a Rákóczi úti bemutató moziba adtak pénzt, abból hétszer el tudtam menni egy angyalföldi „kis piszkos”-ba, a „Nép”-be.
Légüres térben éltem, még egyszer megpróbáltam egy kis helyet találni magamnak a magyar nap alatt, beléptem a Szent Imre cserkészcsapatba, de mint zsidót onnan is kiutáltak vagy ki is zártak talán? Már nem emlékszem rá.
Magától értetődően cionista lettem, a csoport, amelyhez tartoztam, 1939-ben egy Zecharia nevezetű ócska hajóval nekivágott a tengernek, hogy Palesztinába menjünk. Különös társaság volt, utaztak velünk vallásos fiúk, akik zsoltárokat énekeltek és táncoltak, a másik sarokban a marxisták politikai vitaköröket rendeztek. Az angolok elkaptak minket mint illegális bevándorlókat, és hat hónapra bezártak egy fogolytáborba.
Az első években narancsföldeken dolgoztam mint mezőgazdasági munkás, építkezéseken, halászhajókon, tulajdonképpen ott ismertem meg a világot és ott kezdtem el festeni. 1943-ban vettek fel a jeruzsálemi Becalél képzőművészeti főiskolára, akkor még nem tudtam, hogy egész életemet ebben a városban fogom tölteni. Persze az akkori Jeruzsálemet ne olyannak képzelje, mint ahogy most kinéz, egy amerikai újságíró azt írta róla, hogy: „Feleakkora mint a New York-i temető, de kétszer olyan halott”. És nem sokat túlzott.
Joszi Stern megtörüli a homlokát:
– Meleg van, de még az is kellemesebb itt, mint Tel Avivban, ahol nyáron megfő az ember, Jeruzsálemben csak szép ropogósra pirul. Gondolkozni persze itt sem lehet ilyenkor, én télen sokkal okosabb vagyok, mint nyáron. Azt ajánlom, folytassuk valahol másutt a beszélgetést, mondjuk szombat délelőtt tíz órakor a Művészklubban.
Szombaton már nyolc óra körül elindultam a Herzl-hegyi Ifjúsági Szállóból, szerettem volna lesétálni a Művészklubba, de eltévedtem, és útközben taxiba kellett szállnom. Szombatonként a taxiban általában kikapcsolják az órákat, a sofőr tetszése szerint határozza meg a viteldíjat – úgy számoltam, hogy erre az útra a szokásos összeg dupláját, tizenöt dollárt fizettem ki. Így viszont korán értem a helyszínre, a Művészklub még nem nyitott ki, csak egy ingujjas férfi söprögette a járdát a bejárat előtt. A túloldalon álltam meg, a korlát, melyre támaszkodtam, hamarosan áttüzesedett a mind erősebben sütő naptól, az árnyékba húzódva vártam ki, amíg Joszi Stern megérkezik. A festő gyalog jött, azt mondja, soha nem is akart kocsit vezetni.
– A gyaloglás régi zsidó sport, lehet, hogy még akkor kezdődött nálunk, mikor Egyiptomból kijövet negyven évig vándoroltunk a pusztában. 35Jerikót is hogy foglaltuk el? Addig jártunk körbe-körbe, amíg elszédültek a falak és leomlottak. Én már örökké gyalogos maradok, gyorslábú vagy halott.
– Ezt hogy érti?
– Látta, hogy vezetnek nálunk a sofőrök?! Ha valaki átmegy egy kereszteződésen és nem szedi a lábát elég gyorsan, azt biztos, hogy elgázolják.
Bemegyünk a Klubba, a hangszóróból vontatott zeneszó hallatszik, Stern bólint.
– Ennek a szövegét is a Bibliából vették. Tudja, hogy miért szeretik nálunk a dalszerzők a bibliai témákat? Mert nem kell jogdíjat fizetni utánuk.
A hűvös belső helyiségben ülünk le, a festő most is kávét hozat sok tejjel, amíg kortyolgatja, az 1944-es vészkorszakról kérdezget, feszült arccal figyeli a beszámolómat:
– A háború alatt alig érkeztek ide hírek Európából, csak sokkal később tudtam meg, hogy mi történt, mitől menekültem meg azzal, hogy akkor eljöttem – Stern leteszi a kávéspoharat. – De hol is hagytuk abba kint az uszodában?
– Jeruzsálemnél tartottunk. Hogy tudott ilyen mély gyökeret ereszteni ebben a városban? Azt írják magáról, hogy éppúgy kifejezője és krónikása ennek a városnak, mint Heinrich Zilke volt Berlinnek vagy Utrillo Párizsnak.
– Nehéz ügy volt. Azt szokták mondani, hogy Tel Avivban két hét alatt őshonossá válhatsz, de Jeruzsálemben még akkor is jöttmentnek számítasz, ha a családod három nemzedéke itt élt már, itt ezer években mérnek mindent. Én viszont rögtön bennszülöttnek éreztem magam és nem turistának, megszerettem a frissen sült kenyér szagát, mely átjárta a várost, a helyben préselt narancslevet, a jól megtöltött felafelt, számomra az egész város egy nagy szabadtéri vendéglő volt. Ha valami sikerül nekem, most is azzal jutalmazom magam, hogy lemegyek az utcára és eszem egy fagylaltot vagy iszom egy csokoládé turmixot.
Jeruzsálem még most is elborít és meghódít engem, néha úgy érzem, hogy nem is én festem Jeruzsálemet, hanem ő fejezi ki magát rajtam keresztül. Azt mondja az Írás, hogy az égből valaha tízrésznyi szépség ereszkedett alá, és ebből kilenc Jeruzsálemnek jutott.
De ha érdekli, folytassuk az utat, amin végigmentem. 1948-ban a függetlenségi háborúban a hadseregnél dolgoztam, rajzoltam az újságokba, a skicceimmel szórakoztattam a katonákat. A háború után Tel Avivban megtarthattam az első önálló kiállításomat. Mikor befejeződött a megnyitó, kint az utcán megvettem az esti újságokat, melyek tele voltak a rólam szóló lelkendező kritikákkal, aztán szépen kisétáltam a Rothschild körút36ra és lefeküdtem egy padra, az újságokat tettem párnának a fejem alá és úgy töltöttem az éjszakát. – A festő rám néz. – Nehogy azt higgye, hogy ezt valamiféle művészi különcködésből csináltam, ez a pad volt a legdrágább szállás, amit az akkori anyagi helyzetemben megengedhettem magamnak, magyarul: egy fillérem sem volt.
Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán és a Jordánon; tanultam Londonban a Királyi Művészeti Akadémián, eltöltöttem a magam inaséveit Párizsban, az 1967-es háború után huszonhat kiállítást rendeztek nekem az Egyesült Államokban, könyveket írtak rólam.
Úgy érzem, hogy befizettem egy előadásra és mindent megkaptam a pénzemért, ami csak járt nekem, talán többet is: laktam híd alatt, éltem palotában, szerettem és engem is szerettek. Láttam csodákat: amikor az angolok kivonultak Jeruzsálemből, ott álltam az utcán és vázlatokat készítettem róluk, láttam menekülni az Arab Légió tisztjeit az Óvárosból. És ismerem az előadás befejezését is, tudom, hogy rosszul fogom végezni.
– Ezt miből tudja?
– Egyszer New Yorkban feküdtem egy vizsgálóasztalon, megröntgeneztek és akkor éreztem meg, hogy baj lesz velem.
– Ez több puszta megérzésnél?
– Több kell hogy legyen, az a tapasztalatom, hogy a vége felé minden emberi tartás szétesik. Sokszor megélem a magam sorsát mások halálában. A múltkor elmentem egy barátom temetésére, olyan ember volt, hogy már tízéves korában Izrael államelnöke akart lenni, és csakugyan tartalékos tábornokként és vezérigazgatóként végezte. Korábban értem ki a temetésre, láttam, hogy rakják össze a ravatalt ládákból, feketére-ezüstre festették az oldaldeszkákat, aztán hozták a halottat, ahogy szokták, koporsó nélkül, imaköpenyben. A sír mellett ott állt a család: a büszkeség, a nagyobbik fiú már meghalt – pilóta volt és lelőtték az engesztelőnapi háborúban, eljött az anya, aki gyűlölte a menyét, a meny, aki gyűlölte az anyósát, a kisebb fiú, akire az apja és a bátyja is árnyékot vetett, nem vitte semmire az életben, ezért ő mindenkit gyűlölt. A temetés után mindegyik családtag meghívott, de csak külön-külön lettek volna hajlandók leülni velem, én inkább megszöktem, hogy ne kelljen döntenem.
– Hát érdemes ezért? – gondoltam. – Ez a fontos?! Hiúságok hiúsága! – ahogy a Prédikátorok könyve mondja.
– Ez az ideológiai alap?
– Ez és Marcus Aurelius, más nincs. Ami a gyakorlati politikát illeti, egyszer a kommunistákra szavazok, a következő választáson pedig az ellenfeleikre – ez olyan, mint ha az ember rulettezik és fele pénzét a feketére, a másik felét pedig a pirosra teszi, nem veszíthet, igaz, nem is nyerhet.
Joszi Stern az órájára néz:
37– Sajnos mennem kell, az éjszaka vendégeim jöttek, törődnöm kell velük. Egyébként milliomosok Amerikából, együtt fogunk ebédelni, panaszkodnak majd a nehéz időkre – és nem fizetik ki a cechet. Nincs kedve elkísérni? Megmutatnám a képeimet és adnék egypár prospektust.
Gyalog indulunk el, utcája sarkára érve a festő elmorfondírozik:
– Negyvenhárom éve lakom ugyanabban a házban, ezen a környéken már megtanultam olvasni a legkisebb jelekből is. Vegyük például a szárítóköteleket: ha imakendőket akasztanak ki rá, tudom, hogy jönnek az őszi ünnepek, ha katonaruhát, szabadságra jött haza a szomszédasszony fia, ha pelenkát, gyerek született. Az utca egyébként sokat változott, mióta én ide települtem, amerikaiak vették meg a telkeket és házakat építettek rá, hogy majd itt töltsék az öregkorukat. Elém is fel akartak húzni egy tízemeletes szállodát, már le is rakták az alapokat, tökéletesen elvette volna a kilátásomat. Elmentem a jeruzsálemi polgármesterhez, Teddy Kollekhez és bejelentettem, hogy kivándorlok innen, rögtön abbahagyták az építkezést. Ez, szerintem, csak itt fordulhatott elő, Izrael a korlátlan lehetetlenségek hazája.
A ház bejáratánál az Osztrák–Magyar Monarchia címerét szegezték fel:
– Nálam még Ferenc József uralkodik! – mondja a festő és beljebb tessékel.
Az egész ház mintha egyetlen képzőművészeti gyűjtemény volna, nézem Joszi Stern képeit, tűnődöm, hogy kellene leírni ezeket a vándorokat, táncosokat, öregembereket, a jeruzsálemi élet ezernyi szeletét, de tudom, hogy képeket és zeneműveket írásban legfeljebb csak körül lehet járni, tolmácsolni hiábavaló, annyit én, a laikus is érzek, hogy világméretű festő kezétől származnak.
– Ha lehet ilyet kérdezni: maga héberül vagy magyarul fest?
– Héberül, de magyar tájszólással.
– Eddig melyik képe aratta a legnagyobb sikert?
– A Szól a kakas már – Joszi Stern a falon lógó képre mutat, mely egy kakast ábrázol, három átszellemült haszid, azaz mélységesen vallásos zsidó zenész ül a hátán. – Ahhoz képest, hogy soha életemben nem láttam haszid zenészeket, azt hiszem, elég jól megcsináltam. Ezt szeretik a vevők is a legjobban, évente háromszor megfestem és eladom.
Amíg a festő dedikálja nekem a róla szóló könyvet, elolvasom a kis táblát, mely a szobája falán lóg:
– „Az ért el igazi sikereket, aki jól élt, gyakran nevetett, sokat szeretett, elnyerte az okos emberek tiszteletét, a szegények bizalmát és a gyerekek vonzódását, aki különb világot hagyott maga után, mint amilyet ő talált születésekor, aki mindenben a legjobbat kereste, és ő is a legjobbat adta önmagából, az élete ihletett volt, az emléke áldáshozó.”
38– Úgy tudom, már betöltötte a hatvannegyedik évét, mit akar még elérni az életben?
– Egyszer sétálgattam egy kilencéves kislánnyal, tőle kérdeztem, hogy mit akar, azt felelte: még többet, még többet mindenből. Én is így gondolom.
– Még mindig fölfelé vezethet az út?
– Ha már benne vagyunk az idézetekben: Cézanne írta egyszer a fiának: most, végre most kezdem megérteni a művészetet! – és néhány nap múlva meghalt. Hát valahogy így kellene.
Meg kell jegyeznünk, hogy csak kevés Magyarországról ide származott zsidó futott be az övéhez, Doron rendőrtábornokéhoz vagy Rogel orvosprofesszoréhoz hasonló karriert, a többségnek keményen meg kellett küzdenie a mindennapi kenyérért.
Az első nemzedéknek, mely a második világháború után már felnőtt fejjel érkezett, ritkán sikerült meggyökeresedni Izraelben. Csak kevesen rendelkeztek diplomával, inkább „hajóorvosok”, „hajómérnökök” akadtak köztük – ezek az elnevezések onnan származnak, hogy a bevándorló hajón találták ki, milyen végzettséget lódítsanak maguknak.
Sokan még ma sem beszélnek és főleg nem olvasnak igazán jól héberül, jó néhányan a tévé műsorait sem tudják követni, értesüléseiket az Új Kelet című újságból szerzik – az egész világon ez az egyetlen külföldön megjelenő magyar nyelvű napilap –, évente meglátogatják Magyarországot, jönnek „otthonról haza”. Nekik a színház ma is a Vidám Színpad, a futballcsapat az MTK.
Ebbe a nemzedékbe tartozik Dán Miklós is, akivel valaha Pesten együtt jártunk a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Miklós jelenleg Tel Avivban segédszínész, festeget és csak úgy mellesleg gyémántokkal is kereskedik. Meglátogattam őt; egy távlatilag lebontásra ítélt, ezért lassan már elnéptelenedő toronyház tetőteraszán lakik. A teraszon ülve ellátni a tengerig és a háztetők rengetege felülről inkább a párizsi Montmartre-ra emlékeztet, mint Budapestre, de a terasz szegélyén muskátli csurog le a ládákból, és középre két, egymást keresztező útjelző tábla van kitéve, Lujza utca és Izabella utca felirattal. Ha társaság gyűlik össze nála, a harmadik sör után eltöprengenek: mit jelent az a szó, hogy „tömkeleg”, és ha Miklós Budapestre jön, végigmulatja az éjszakákat, ötszázasokat ragaszt a cigányok homlokára. Kesernyés öngúnnyal szokta mondani: mokány kun zsidó vagyok.
Kis túlzással azt lehetne mondani, hogy Miklós már negyven éve eljött Magyarországról, de még mindig nem érkezett meg Izraelbe – vissza39térésre mégsem gondol. Meg van győződve, hogy az antiszemitizmus, mely miatt annak idején el kellett jönnie, ma éppolyan élő jelenség a világban, mint régen. Hitében csak megerősítik a hírek, hogy itt is, ott is meggyaláztak egy-egy zsidó temetőt, hogy egy-egy géprablásnál a terroristák külön állítják a zsidó utasokat és elsőként velük végeznek.
Beszélgetéseim során csak egyetlen emberrel találkoztam, aki nyíltan kimondta: megbánta, hogy eljött Magyarországról. Tamás – nevezzük így az illetőt – meglehetősen tipikus életutat futott be. Közvetlenül a második világháború után, tizenhat évesen csatlakozott a cionistákhoz, egy Békés megyei farmra került, melyet a mozgalom tartott fenn, hogy a gyerekek megtanuljanak szántani-vetni, tehénnel-lóval bánni. Még Magyarországon felesküdött az izraeli hadseregbe, 1947-ben ez is lehetséges volt, sőt a Normafa lejtőjén nyilvános ünnepséget is tartottak ebből az alkalomból. Ezután katonai kiképzést kapott, és egy csoporttal elindult Crkvenica felé – az utolsó pillanatban, mert kevéssel később közzétették a Tájékoztató Iroda határozatát, mely Titót az imperialisták láncos kutyájaként bélyegezte meg, és a magyar–jugoszláv határ hosszú évekre lezárult.
Tamás társaival egy San Antonio nevű segédmotoros vitorlás hajóra szállt fel – az olaszoktól kobozta el hadisarcként a jugoszláv állam, és tőle vásárolta meg az izraeli ügynökség. Kilencszázan indultak el Haifa felé – felerészben magyarok, felerészben bolgárok –, az út tíz napig tartott, ahogy a partra értek, szinte azonnal harcba vetették őket. Tamás csak a háború után került egyetemre és tanult ki mérnöknek.
– Harminckilenc éve élek itt, héberül már jobban beszélek, mint magyarul. Anyagilag is összeszedtem magam: a lakásom legalább százezer dollárt ér, és a lányomnak is tudtam venni egyet, megengedhettem magamnak, hogy korhatár előtt nyugdíjba vonuljak és írhassak kedvemre. Mindenem megvan, mégis azt hiszem, teljesebb életet éltem volna, ha ott maradok Magyarországon.
– Mi a bajod?
– Rossz a közérzetem és egyre rosszabb lesz.
Késő éjszaka beszélgetünk Tamással, de a meleg alig enyhül, az egyik üveg jeges vizet a másik után emeljük ki a hűtőszekrényből.
– Mikor én a háború után kijöttem, Izrael roppant vonzó, tisztakezű társadalom volt, megbízható érintkezési és magatartásbeli normákkal – szerintem ez már a múlté.
Az egykori szocialista eszmények, amiket mi annak idején a zászlainkra tűztünk, mára teljes kudarcot vallottak, a tömegek elfordultak tőlük, egyre vallásosabbá válnak. Nagy missziós munka folyik ebben a tekintetben, az ifjúság a papoktól kap magyarázatot a problémáira, és természetesen őket tekinti vezetőinek. Azt hiszem, az egész Jeruzsálemben csak az én ajtóm fölé nincs kiszegezve a vallásos jel: a mezuza. Az üzletekben nem 40kapni, csak kóser szalámit, kolbászt, ha egy szálloda megengedné magának, hogy disznóhúst szolgáljon fel, botrány kerekedne belőle, és órák alatt csődbe menne.
Minden irányzat szélsőségessé válik. A mi időnkben a patriotizmus, a hazafias szellem töltötte el az országot, ma egyre erősebb a nacionalizmus. Ebben a tekintetben én már nem vagyok cionista, magyarul: nem hiszek a vér szavában, nem tudom a világ összes zsidóját egyetlen nemzet fiának tekinteni, és erkölcsi kötelességükké tenni, hogy ide jöjjenek. Azt sem tudom elfogadni, hogy léteznek olyan népek, melyek kevesebb tehetséges embert adnak, ezért el kell hogy ismerjék egy náluk többre hivatott nép felsőbbrendűségét és előjogait, értsd ezt az arab és zsidó népre.
– Miért történt ez így?
– Lehet, hogy különösen hangzik, de szerintem a bajok az 1967-es győztes háborúval kezdődtek. Addig a cionista eszmények szerint a zsidók mindent maguk csináltak Izraelben – a földműveléstől egészen a szeméthordásig. A háború után viszont rengeteg olcsó munkaerő jelentkezett a megszállt területekről, és a nehéz vagy rosszul fizetett munkákat rájuk bízták – ez pedig alapjaiban ingatja meg az országot. Rabbi Teitelbaum, a hírhedt anticionista rabbi, már az 1967-es győzelmi mámorban megmondta, hogy a zsidó állam sem erkölcsileg, sem szervezetileg nem képes felnőni a kialakult helyzethez. Akkor meggyűlölték érte, most a kialakult patthelyzet, amit látni fogsz, utólag őt igazolja.
A másik ok: az arab és más keleti országokból érkezett bevándorlók különféle nemzedékei már több mint ötven százalékát teszik ki a lakosságnak, és sajnos magukkal hozták az ott uralkodó szellemet is. A közéletbe átplántálták a levantinus szokásokat: a szó nem szó, az idő nem idő, az ígéret nem ígéret többé. Azt pedig már biztosan hallottad, hogy szaporodnak a bűnesetek, hogy terjed a kábítószerezés, lassan felzárkózunk az Egyesült Államok mögé. Arafaték joggal reménykedhetnek abban, hogy ami nekik fegyverrel nem sikerül, azt elvégzi majd az idő; Izrael belülről számolódik fel majd, mint a középkorban a keresztes lovagok állama.
– És az új nemzedéktől mit lehet várni?
– Sajnos, vannak jelek, melyek arra mutatnak, hogy az eljövendő izraeli nemzedékek felkészültsége nem éri el az előttük járó generációk szintjét. Megváltozott a zsidó tehetség egész természete, itt Izraelben egy fiatal nincs olyan látványos versenyhelyzetben, mint a szétszóratásban, ahol állandóan mozgósítania kellett legjobb képességeit, hogy megállja helyét az ellenséges előítéletek között. További hátrány, persze csak ebben a tekintetben, hogy a kultúrájuknak nincs kettős nemzeti gyökere, például: német zsidó vagy magyar zsidó, az Izraellel szomszédos arab országok ebben a tekintetben nem sokat jelentenek. A mégis feltűnő jelentősebb te41hetségeket pedig nagyrészt az államilag fontosnak tartott irányba orientálják, többnyire a hadsereg szolgálatába lépnek.
Tamás, aki valaha maga is oktatott az egyetemen, belemelegszik a témába:
– A bajok már a középiskolában elkezdődnek, a gimnáziumok rosszak, háromszor annyi lexikális adatot vernek a gyerekek fejébe, mint kellene, de gondolkodni nem tanítják meg őket. Az egyetemeken pedig kihaltak vagy nyugdíjba vonultak a Németországból bevándorolt régi professzorok, akik kiválóan tudtak tanítani. Az amerikai tanárok meg sem közelítik őket, nem olyan műveltek és sokoldalúak, itt is a harvardi egyetem szervezeti rendszerét próbálják fenntartani, kis szemináriumok formájában adnak elő, eleve nem alakulhat ki igazi mester–tanítvány kapcsolat. Az oktatói munka így jórészt az asszisztensekre hárulna, de ők az amerikai fizetésnek alig az egyharmadát keresik meg, ezért oktatás helyett idejük jelentős részét bérmunkákra fordítják, vagy megunják az egészet és kivándorolnak. Mindehhez hozzájön, hogy a hallgatók hároméves katonai szolgálat után kerülnek be az egyetemre, korán megnősülnek, gyereket nevelnek, pénzt kell keresniük, tehát úgyszólván nem élnek diákéletet.
A hanyatlás jellemzőjeként megemlítem azt a vizsgatípust, melyet a különféle országokban végzett orvostanhallgatók hazájuk amerikai követségén szoktak letenni. Ez a vizsga 200 tételből áll, ha valaki sikeresen megoldja, elismerik a diplomáját és jogot kap, hogy az Egyesült Államokban is működhessen. A vizsgaeredményeket tekintve egészen 1980-ig Izrael a második volt, jelenleg a tizenhatodik helyen áll.
Csak néhány tudományágban nőnek fel világraszóló tehetségek, például az immunológiában vagy a sejtbiológiában, mely hagyományos zsidó szakmának tekinthető, a Nobel-díjasok egész sora került ki közülük.
– Matematikai Nobel-díjas nincs?
– Matematikában egyáltalán nincs Nobel-díj. Nobel felesége annak idején megszökött egy matematikussal, ezért Nobel úgy rendelkezett, hogy matematikusok ne részesedhessenek a díjból.
– Látszik valamilyen határozott elképzelés, amely kifelé vinne a bajokból?
– Elfogytak a valóban sokra hivatott vezetők, az utolsó talán Begin volt. Én nem rajongtam érte, magamban Benitónak hívtam, mert annyiban hasonlított Mussolinire, hogy ő is mindenekfölött hitt a szuronyok megtartó erejében, de ő ezzel együtt nagy egyéniség volt, amit az utódjairól már nem lehet elmondani.
Sokan azt mondják, hogy egy erőskezű embernek kellene a kezébe vennie a dolgok irányítását, de ez az orvosság rosszabb volna, mint maga a betegség; egy diktátort nem lehet egy vagy két évre megválasztani.
Én a magam részéről nem ismerem a megoldás útjait, és azt hiszem, a 42hozzám hasonló értelmiségiek sem. Annak idején 120 magyar fiúval kezdtem el együtt az egyetemet, mára legalább hatvan kivándorolt Izraelből, másutt jobban érvényesülnek és a számításukat is inkább megtalálják – az érzelmi kötődések pedig, úgy látszik, nem elég erősek, hogy visszatartsák őket.
És mi a helyzet azokkal, akik alig néhány éve érkeztek Magyarországról? Általában értelmiségiek, jóval képzettebbek, mint a bevándorlók előző nemzedéke, a többségük eleve tudott egy-két idegen nyelvet, itt a nyelviskolán a hébert is elsajátítják.
Igyekeznek beilleszkedni új hazájukba, az állam különös figyelemmel és kedvezményekkel gondoskodik róluk, és az izraeli magyar közösség sem hagyja őket magukra. Épp kinttartózkodásom napjaiban érkezett meg Budapestről egy bevándorló család, minden este többen is meglátogatták őket, és senki sem jött üres kézzel: használt televíziót hoztak, összecsukható ágyat, képeket, poharakat.
Néhány év alatt általában elérik az izraeli középrétegek anyagi színvonalát, főleg a vallásos érzelműek megtalálják a maguk szűkebb és tágabb közösségét, de a többieknél gyakran elfogy a lelkes kezdés első lendülete. Ilyenkor derül ki, hogy a döntésük nem nyugodott elégséges érzelmi és eszmei alapokon, a határok nyitva állnak előttük, tovább vándorolhatnak az Egyesült Államokba vagy Kanadába, aki pedig valamilyen okból maradni kénytelen, afféle belső emigrációba húzódik. R. ebbe az utóbbi típusba tartozik, negyven körüli alacsony, szemüveges férfi, képzettségét tekintve zenész, disszidálása előtt egy budapesti színháznál dolgozott. Mikor mondom, hogy szeretnék beszélgetni vele, készségesen meghív magukhoz másnap estére, és azt is elvállalja, hogy összegyűjt néhány embert, akik hasonló cipőben járnak.
A megadott cím felé tartva, Jeruzsálem szélére, egy új lakónegyedbe visz ki az autóbusz, a házak itt is modernek és szépen kivitelezettek. Néhány évvel ezelőtt Jeruzsálem város vezetése pályázatot hirdetett új lakótelepek tervezésére, és minden díjazott pályázónak módot adott, hogy néhány épület erejéig a gyakorlatban is megvalósíthassa az elképzeléseit.
R. lakása már első pillantásra is kiválik a környezetéből, mindegyik szomszédja virágokat-bokrokat nevel a ház előtti kertben, a neki jutó földdarab viszont kopár, csak egy-két mindenre elszánt gyomnövény tengeti rajta az életét.
– Miért nem ültetted be?
– Beültettem, de nem volt annyi pénzünk, hogy egész nap permetezzünk. Egyébként van még valami, amiben mindenkitől különbözünk: 43egyedül mi nem szereltünk fel rácsot az ablakokra – nekünk nincs mit féltenünk.
A lakás tágas és viszonylag jó beosztású, de a bútorzat kopott és elhanyagolt, a szobák kőpadlóján hangyák mászkálnak, R. felesége beteges, nincs ereje rendet tartani. Mint életemben mindenhová, ide is korán érkeztem, még nem jöttek meg a vendégek, R. felbont egy üveg bort és beszélgetünk.
– Hogy léptél le? – kérdezem.
– Ausztrián keresztül, egy turistaútról. Azt eldöntöttük, hogy nem megyünk vissza, untam már a zsidózást, a meccseken a szavalókórusokat: „szappan, csont”, akkor volt a fiam kétéves, nem akartam, hogy ő is így nőjön fel – de azt nem tudtam, hová induljunk. Bécsben inkább csak úgy kíváncsiságból benéztünk a Zsidó Ügynökség irodájába, tárt karokkal fogadtak minket:
– Mi a szakmád?
– Zenész vagyok, de van fényképészvizsgám is.
– Kint az a két legjobb szakma, száz állás közül válogathatsz.
Akkor nem mondtam sem igent, sem nemet, megbeszéltük az ügyet a feleségemmel. Láttuk, hogy a disszidensekért sehol nem kapkodnak, itt kint Izraelben viszont élt egy nagybátyám, ő biztos segít majd. Másnap jelentkeztünk, hogy kivándorolnánk Izraelbe. Egy 500-as Fiattal jöttünk el Pestről, a kulcsát ott hagytuk Bécsben a Zsidó Ügynökségen, én el akartam hozni, de kinevettek.
– Ne őrüljetek meg! Vesztek kint újat vámmentesen.
Most már sajnálom, hogy hallgattam rájuk, igaz, hogy már tizenkét éves volt a „Fityo”, de itt nincs másik. Kis utazótáskával szálltunk fel a repülőgépre, épp csak a gyerek holmiját hoztuk magunkkal. Mikor Izrael fölé értünk és a hangszóróban énekelni kezdett a kórus a hazatérésről, meghatódtam és bíztam benne, hogy minden sikerülni fog.
Nagybátyámat értesítették a jöttünkről és várt minket a repülőtéren, csak egy huszonöt évvel ezelőtti képről ismertem, végül is úgy találtunk rá, hogy ő maradt utolsónak a várakozók között. Az első éjszakát nála beszélgettük át, másnap aztán körbevitt minket a családjában. Úgy fogadtak minket, mint a pápuákat.
– Nézd – mondta az egyik vendéglátónk –, ebben az üvegben szódavizet lehet készíteni. Látod, beteszem ezt a micsodát, megnyomom a gombot és hipp-hopp, kész a szódavíz. Kóstold meg, milyen finom.
Kénytelen voltam álmélkodni:
– Jé, csakugyan szódavíz!
– Nesze rágógumi, ha ismered. Kértek Coca-Colát? Ilyesmi nincs Magyarországon, ugye?
És nem hitték el nekünk, hogy Magyarországon is kapni Coca-Colát 44és még vagy húszféle üdítőitalt, ők még 1956 körül vándoroltak ki, és az emlékeikben az akkori viszonyok élnek.
– Nesztek húsklopfoló – hozta valaki ajándékba. – Ez lehet, hogy akadt felétek is, csak éppen hús nem volt hozzá, mi?
– Volt nektek ilyen szőlőtök Bulgáriában? Ja, ti Hungáriából jöttetek? Mindegy, ott is sorba kellett állni egy darab kenyérért.
Sohasem állítottam magamról, hogy Kossuth után én vagyok a legnagyobb magyar, de ezek a megjegyzések kezdtek idegesíteni. Persze senkinek sem magyarázhattam el, hogy még egyetlen nép sem élt jobban csupán attól, hogy más népeket lenézett – és ha van valaki a világon, akinek tudnia kellene, hogy fáj a lenézés, az éppen a zsidó nép.
A mi helyzetünk még nehezebb, mert az én feleségem keresztény. Itt Izraelben be akart térni, azaz fel akarta venni a zsidó vallást, de csak úgy lehetett volna, ha garanciát vállalok, hogy a családunk megtartja a szombatot. Ebbe nem mehettem bele, mert éhen haltunk volna – a televíziónál dolgoztam folyamatos munkarendben, nekem szombaton is menni kellett. Végül is az én személyi igazolványomba „zsidó”-t írtak be a nemzetiségi rovatba, a feleségemébe pedig „magyar”-t. Ez azt jelenti, hogy a fiam vegyes származásúnak számít, ha majd nősülni akar, el kell mennie egész Ciprusig, mert egyetlen izraeli rabbi nem ad rá áldást, polgári esküvő pedig nincs. Az ilyenektől aztán elfogja az embert a düh és az ellenkezés: otthon sohasem tartottam meg a karácsonyt, itt harmincöt éves koromban állítottam először karácsonyfát.
– Milyen hivatalos támogatást kaptatok?
– Hát először is megváltották nekünk a repülőjegyet Izraelig, aztán öt hónapos intenzív nyelvtanfolyamra küldtek minket. Ezalatt az iskolához közel kaptunk egy lakást két kis szobával, nappalival, kifizették az étkezésünket, a gáz- és villanyszámlánkat. Adtak zsebpénzt is, havi 20 sekelt fejenként – ez tizenöt dollár sincs, semmire sem elég, a többség már a nyelviskola alatt keres magának valamilyen különmunkát.
A tanfolyam után elhelyeztek minket egy bérlakásban, ez egy évig ingyenes volt, aztán fokozatosan csökkent a támogatás, és az ötödik évben teljesen megszűnt. A lakbér fokozatosan emelkedik: 17 sekellel kezdődött, most már 100 fölött jár, törvénytelennek tartjuk az emelést, nem is vagyunk hajlandók kifizetni ezt az összeget, a lakók közössége pereli az államot.
Körülnézek:
– Elég jó a lakásotok.
– Véletlen, hogy éppen mi kaptuk. Ezt a lakónegyedet eredetileg a francia bevándorlók számára építették, de nem sikerült benépesíteni, így jutott nekünk ez a lakás.
– Milyen elhelyezkedési lehetőségeket kínáltak nektek?
45– Az alapfokú héber nyelviskola után elmehettünk volna egy felsőfokú héber tanfolyamra, vagy beállhattunk volna átképzősnek. A feleségemet is megkérdezték, hogy milyen végzettsége van, mondta, hogy magyar–népművelő szakos tanár, erre két lehetőséget kínáltak neki: tanuljon ki varrónőnek vagy autószerelőnek, de ő nem vállalta. Jöttek egyébként jogi doktorok és évekig maceszsütésből éltek…
Szám szélére tolulna a kérdés, hogy mit kezdjen a héber állam egy magyar–népművelés szakos tanárral, de nem akarok vitába keveredni R.-rel.
– Egy ideig adódtak alkalmi munkák a feleségemnek: az egyetemen a pápai zsidóság levelezési anyagát rendezte, aztán magyarra tanított zenészeket, akik Magyarországra készültek a Kodály-módszert tanulmányozni, de aztán ezek a lehetőségek megszűntek. Az én fizetésemből élünk, egy lapnak dolgozom 750 sekelért.
– Mint zenész nem tudtál elhelyezkedni?
– Épp abban az időben, amikor mi kijöttünk, szűntek meg a zenekarok a nagy szállodákban, előbb egy szál zongorát állítottak be, aztán azt is leváltották egy magnóval. Van egy mellékállásom: klasszikus gitármuzsikát tanítok egy tömegszervezet tanfolyamán 250 sekelért, mindenestül 1000 sekel jön össze havonta.
– És mennyi a rezsitek?
– Havonta egyszer vásárolok a szupermarketben, nyolcszáz sekel szokott ott maradni.
– Telik ennyi a fizetésedből?
– Dehogy telik, már rég mínuszból élünk. Kaptam a banktól hitelkártyát, erre adnak hitelt a boltban – eddig 1600 sekelig merészkedtem el, a fizetésemet mindig átutaltatom. Ez a hitel egyébként már nem idegesít, mikor 20 sekellel tartoztunk, összehúzódott a gyomrom az idegességtől, 1600 sekel nekem már akkora pénz, hogy csak legyint rá az ember.
– Milyen esélyed van rá, hogy kikapaszkodsz?
– Semmi, láthatod. Évről évre nehezebben megy, a béremelés nem éri el a 18 százalékos inflációs szintet. Külön baj, hogy a feleségem nem bírja a klímát, asztmát kapott, dolgozni amúgy sem tudna; közben született még egy gyerekünk, itthon kell maradnia velük.
– Nem gondoltál arra, hogy elmenjetek innen?
– Hová mennénk innen két gyerekkel? Pesten nem volna lakásunk, és máshol sem várnának ránk tárt kapukkal. Az sem biztos, hogy könnyen kiengednének, hivatalosan nem lehet megtiltani, de amikor kértünk útlevelet Svédországba, rögtön jött a felszólítás a segélyszervezettől, hogy fizessük ki az adósságainkat, a kölcsönt, amit az ágyra, asztalra, edényekre adtak – ha maradunk, akkor nem kérik.
Közben megérkeztek a vendégek, elfogódottan beszélnek a sorsuk46ról, mely alig-alig különbözik az R. család helyzetétől. A magyarok izraeli mércével nem rámenősek, csöndesek, túlságosan is udvariasak, ezért ebben a hajtós stílusú országban nehezen érvényesülnek. Az egyedülállók csak nehezen találnak partnert – még a kölcsönkönyvtárba is külön napokon járnak a nők és a férfiak, ellenkező esetben a vallásos olvasók elmaradnának.
Különféle pótcselekvésekre szoktak rá, van, aki iszik, van, aki naponta telefonál Magyarországra – szinte csak a telefonszámlára keres. Ennek ellenére csak egy emberről tudnak, aki a baráti körből visszatért Magyarországra – mongol szakos tanár volt az illető, itt liftesfiúként dolgozott egy szállodában.
Búcsúzásnál R. lekíséri az egész társaságot az autóbusz-megállóig, mikor egy pillanatra kettesben maradunk, megjegyzi:
– Tudod, mi aggaszt a legjobban? Tulajdonképpen kis dolog: mikor kijöttünk, a fiam korához képest szokatlanul jól nevelt volt; mindent kért, mindent megköszönt, most erről leszokott, egyszerűen elveszi magának, ami kell.
47 48„Elégedettség – anyagi nehézség nélkül, együttműködés – minden kényszerítő apparátus nélkül, egyenlőség – a szellemi igények leszállítása nélkül, szakosodás – szakbarbárság nélkül, szabadság – rendetlenség nélkül, munka – unalom nélkül, önmagunk megvalósítása – külön engedélyek nélkül, erkölcs – dogmák nélkül, iparosítás – városi életforma nélkül, falusi életforma – elhülyülés nélkül, igen, ez volt számunkra a kibuc!”
Curtis
Izrael minden társadalmi kísérlete közül engem a kibucmozgalom érdekelt a legjobban – és azt hiszem, nemcsak engem, hiszen az összes egyenlőségi alapon szerveződő közösségi forma közül ez az egyetlen, mely túlélt három nemzedéknyi időt és jelenleg is működik. A többi próbálkozás mind csődbe ment a kanadai Hutterita telepektől a paraguayi Bruderhof közösségeken át egészen a modern nyugat-európai kommunákig.
Ezért örültem különösen, mikor S. Laci, egy gyerekkori kőbányai barátom meghívott magához néhány napra a Haifa közelében fekvő Dália kibucba. Laci Jeruzsálemben dolgozó fiát, Ámit küldte el értem, aki a hétvégére amúgy is haza akart térni a szülői házba.
Pénteken kora reggel indultunk el kocsival, megállapodtunk, hogy útközben egy kis kerülőt teszünk, így megnézhetem Jerikót és a jordán határvidéket is. Jeruzsálemet elhagyva kősivatagban haladunk tovább, a meredek sziklafalakon csak egy-egy bátrabb gaz kapaszkodik meg, egynek sem ismerem a nevét, egy kék vadvirág leginkább a szamárkenyérre hasonlít. A táj néptelen, csak vándorló beduinok verték fel a sátraikat, most reggeli időben felhajtották az oldallapokat, gondolom azért, hogy ágyaik kiszellőzzenek. Körös-körül ócska hordók, műanyag benzineskannák hevernek. Juhokat, fekete kecskéket legeltetnek, az állatok a sziklafalak bemélyedéseiben a csúcsokra is felmásznak a gyér táplálék után. A beduinok elunták magukat a sátrak mellett, leülnek bámulni az utat, egy kanyarban két fekete leples asszonyt látunk, egy férfi száz méterrel lejjebb lógatja a lábát – sértené a méltóságát, ha összekeveredne a nőkkel.
– Ők izraeli állampolgárok?
– Többnyire nem, jordán papírjaik vannak, de szabadon vándorolhatnak Izraelben. Egy ősi feladatuk van: az egész országban, amerre megfordulnak, mindenütt ők vigyáznak a vízvezetékre az északi Kineret tótól egészen le a Negev sivatagig.
Hirtelen útakadály tartóztat fel minket: egy teherautó tengelye megroppant, olyan vastagon pakolták meg kőlapokkal. Jordániai kocsi, hazafelé tartott a rakományával.
– Nagy a forgalom arrafelé – mondja Ámi. – Visznek gépeket, hűtőszekrényeket – márka nélkül, mert izraeli jelzéssel persze nem lehetne eladni. Még a zöldséget is tőlünk szerzik be.
– És onnan mit hoznak?
– Semmit. Nincs semmijük.
A megroppant kocsit átpakolták, mehetünk tovább. Az út jobb oldalán egy kőtábla jelzi, hogy elértük a tenger szintjét, és tovább ereszkedünk lefelé: Jerikó valószínűleg a világ legalacsonyabban fekvő városa.
Egy országúti ellenőrző pont tűnik fel, homokzsákokból épített biz51tosító állás fedezékéből izraeli katonák figyelik az utat: a szabályos piros rendszámú izraeli kocsikat szó nélkül átengedik, a kék táblával felszerelteket, melyek a megszállt területeken lakó nem izraeli állampolgárságú arabok tulajdonába tartoznak, már komolyabban veszik – egyet-egyet átvizsgálnak. Később még egy furcsa példáját láttam a rendszámmal történő megkülönböztetésnek: Jeruzsálemben a Herzl hegyről lefelé tartva figyelmeztetett valaki, hogy ne szálljak be olyan taxiba, melynek rendszámában legalább három hatos szerepel, mert ezeket többnyire kétes megbízhatóságú araboknak adják ki a hatóságok. Be kell vallanom, hogy nem állt módomban ellenőrizni ezt az adatot.
– Arabok nem szolgálnak az izraeli hadseregben?
– Sokszor felmerült a gondolat, hogy az arabokat is besorozzák, ha nem is fegyveres szolgálatra, de egészségügyi vagy valamilyen más kisegítő feladatra, aztán mindig elvetették. Nem lehet elvárni tőlük, hogy az izraeli hadsereget segítsék.
– És ez nem jelent súlyos megkülönböztetést?
– Nem tudom, majd kérdezd meg egy arabtól. Egyébként az ő szempontjukból nézve ennek a helyzetnek megvannak a maga előnyei is.
– Például mi?
– Gondolj arra, hogy a három év alatt, amit egy zsidó fiú a hadseregben tölt, egy arab fiú szabad és ennyi idő alatt akár egy doktorátust is megszerezhet. A szabály alól csak egy kivétel van: a drúzok, ők mindig lojálisak ahhoz az országhoz, ahol élnek. Egy zsidó katona útközben nem fog megállni egy arab faluban, hogy egy pohár vizet kérjen, de egy drúz községben minden további nélkül. Szóval: a mi területünkön lakó drúzok is bevonulnak az izraeli hadseregbe, általában a határvédelemnél szolgálnak.
– Ezek szerint előfordulhat, hogy egy izraeli drúz katona egy összecsapásnál egy szíriai drúzzal kerül szembe?
– Igen, előfordulhat. A szíriai hadseregben szolgál egy drúz tábornok és a testvére állítólag itt él nálunk.
– Furcsa.
– Semmivel sem furcsább, mint mikor az első világháborúban egy francia zsidó katonának rá kellett lőnie egy német zsidó katonára – mondja Ámi némi nehezteléssel a hangjában.
– És a libanoni keresztény milicistákkal mi a helyzet?
– Gyenge eresztés. Az öcsém most tényleges katona, ott szolgál náluk, mint oktatótiszt. Azt mondja: a milicisták úgy katonák, ahogy mások dolgozni szoktak. Reggel bejönnek a Mercedesükkel, szolgálat után újra beülnek és elmennek. Nem tudnak rendet teremteni a területükön, egy kocsi ott nem mozoghat egyedül, legalább három katonai autónak be kell várni egymást. A civilekben sem lehet megbízni, senkinek sincs az orrára 52írva, hogy mi lakik benne. Azt szokták mondani: egy libanonit nem tudsz megvenni, legföljebb egy időre felbérelheted.
Beérünk Jerikóba, itt nem lakik zsidó, csak úgynevezett fekete arabok. A város szélén napsütésben égő vályogházak állnak, valaha menekülttáboroknak építették őket. Megkérem Ámit: tegyen egy rövid kört a kocsijával, hogy körülnézhessek. A házak lakatlanok, hagyják elpusztulni őket vagy le is rombolják, fennáll a veszély, hogy Jeruzsálem ellen vonuló terroristák használják fel búvóhelyül. A lebontott házakon néhol megmaradt egy-egy már semmire sem való tetőgerenda, a vályogtéglák szétszáradtak az egykori udvar helyén, és lassan felbomlanak, az agyagot visszaszólítja magához a föld, melyből annak idején vétetett. A kijáratnál levő házban él egy család, lehet, hogy afféle felvigyázók; a téglakerítés mögött egy datolyapálma tengődik, két hordóban sötéten pang az esővíz.
Tíz óra körül jár, a meleg már harminc fok fölé emelkedett, még a sétalovaglásra váró tevék is az árnyékba húzódtak hajcsárjaikkal. Körülnézünk az ásatásokon; Jerikóban huszonhárom egymást követő város nyomait tárták fel a kutatások, több mint százezer évvel ezelőtt is lakott településnek számított már. Jerikó volt az első város, melyet az Egyiptom felől érkező zsidó törzsek elfoglaltak, a monda szerint a város falai a körbenjáró hadak kürtharsogására omoltak le – a párhuzam a mai építővállalatok munkájával túlságosan is kézenfekvő volna, ezért nem élünk vele. A seregek vezére, Józsua porig lerombolta a gőgös Jerikót és megátkozta azt, aki újjá meri építeni, de a város újra és újra feltámadt. Itt járt Illés próféta, mielőtt az égbe emelkedett volna, Antonius Kleopátrának ajándékozta, Jézus is itt böjtölt és meditált negyven nap és negyven éjjel – ennek emlékét őrzik a bizánci kolostorok-templomok a városban és a környéken.
Kint a napon már elviselhetetlen a hőség, behúzódunk egy vendéglőbe. A fejünk fölött a hasonló helyeken már megszokott hatalmas ventilátor keveri a levegőt, a sarokban fiatal arabok üldögélnek és beszélgetnek, péntek van – mohamedán ünnep.
– De ha csütörtök volna, akkor is ugyanúgy ülnének itt – mondja Ámi.
– Lehet, hogy nekik van igazuk? Ilyen melegben nem lehet mást csinálni, el kell bújni a nap elől.
– Igen, sokszor mondják nekünk az arab ismerősök: ti őrültek vagytok! Európai szokások szerint, amerikai tempóban akartok dolgozni – itt Keleten. És csakugyan, dél felé az ember a légkondicionált szobában is szinte lefolyik a székről.
– És miért csináljátok mégis?
– Én brérá – nincs más választás.
Kávét iszunk, egy különös, hideg ízű fűszert, „héll”-t kevernek bele a 53főzetbe. Körbenézek, a vendéglő egyúttal kis üzlet is, a polcokra ajándékcikkeket rakott ki a tulajdonos: képeslapokat, kis öntött üvegvázákat, mindenféle méretű, fából faragott tevéket. Ámi rám erőltet egy albumot, aztán megyünk tovább az izraeli–jordániai határ mentén, egy darabig a Jordán folyó vonalát követjük.
Ez a leghosszabb a négy határ közül, mely Izraelt az arab országoktól elválasztja, több száz kilométeren át húzódik, és külön hátrány, hogy itt a Golánhoz hasonló magas hegyek sem szolgálják a biztonságot, az alacsony vízállású Jordán nem számíthat akadálynak, most is könnyen át lehetne gázolni rajta. Néhány száz méterre az úttól egy elektromos jelzőrendszert állítottak fel, és időnként szembetalálkozunk páncélozott autókon cirkáló izraeli őrjáratokkal is.
– Jól védett ez a határ? – kérdeztem Ámit.
– Jordánia felől alig-alig jönnek terroristák.
– Olvasni összecsapásokról ezen a vidéken is.
– Ha elvetődik erre egy-egy amerikai riporter, aki nem talál érdekes híranyagot, az szokott csinálni magának valamit. Ad egypár dollárt egy arab fiúnak, hogy rakjon tüzet az országúton és kiabáljon valamilyen vad szöveget – így mindjárt tud írni egy szenzációs cikket.
A táj békés, ahová sikerült elvezetni az öntözővizet vagy kutat fúrtak, ott megterem a szőlő és zöldellnek a banánültetvények. Az arab parasztok fóliasátrakkal is kísérleteznek, de a kegyetlen napsütésben hamar elhasználódik az anyag, egy-egy felhagyott sátor helyén a nejlonfoszlányok valósággal beborítják a barnás agyagot.
Az alkalmi gyümölcsárusok lehúzódnak az út mellé, teherautó pótkocsijáról vagy csak úgy ládákból szőlőt, paradicsomot kínálnak az arra haladóknak – a bolti árnál jóval olcsóbban. Mohamedán erkölcseiket megrontották a pogány idők: cigarettáznak, sört isznak.
Kiérünk a sivatagból, zöldellő gyapotföldek következnek, majd nagy táblákon silókukorica, krumpli nő. Ez a környék már a Gilboa hegy vidéke, melyet Isten a Biblia szerint megátkozott, hogy eső soha ne érje a földjeit. Talán ezért lett Izrael a csepegtető öntözési rendszer úttörője, különleges mozgó szerkezeteket alakítottak ki, melyeket maga a víznyomás hajt, ha a nyomás alacsony, általában a hőség is nagyobb, tehát a szerkezet lassabban halad és több vizet juttat ki. A Jordán folyó túloldalán is látták a módszer előnyeit, és Jordánia megvásárolta a licencet.
Egy magas fallal körülvett épülettömbhöz érünk:
– Börtön. Közepes időre elítélt terroristákat őriznek itt. Bent szakmát tanulhatnak, kijárhatnak dolgozni a környékbeli gazdaságokba, de kevesen jelentkeznek munkára, a benti PFSZ-tagok terrorizálják a többi rabot.
Rátérünk az országot átszelő keresztútra, az eltávozásra hazaérkező 54katonák itt is ott állnak stopra várva, a táborokból helikopterek hozták be őket a városok környékére, hogy időben haza tudjanak jutni.
– Nemsokára megérkezünk Dáliára.
Megnézem a térképet: a kibuc az Efráim hegyekben fekszik a Menássé fennsíkon, Zihron Jákov településtől északkeletre, 12 kilométer távolságban.
Dél körül érünk be a Dália kibucba, a bejáratnál egykori barátom, S. Laci fogad minket, int a fiának, hogy vigyen az ő lakásukba, ő majd gyalog előremegy. Nézek ki az ablakon: négy-öt lakásos földszintes és emeletes sorházak állanak egymás mellett, most a száraz időszakban is buján tenyésző kertek és kényelmes gyalogösvények közepén, egy-egy magasabb közösségi épület emelkedik ki közülük.
Laci egy ötvenhét négyzetméteres lakásban él kettesben a feleségével, tetszetősen és a saját ízlése szerint rendezte be az otthonát. A konyhában ülünk le, hideg sört vesz elő a hűtőszekrényből, koccintunk, közben utánaszámolunk: körülbelül harminc éve nem láttuk egymást. 1949-ben Magyarországon már lezárták a nyugati határt, mikor Laci egy cionista ifjúsági csoporttal Csehszlovákián keresztül disszidált:
– Akkor sokan leléptünk, a húsvéti szünetben kiürült a zsidó gimnázium, aztán egész osztályok szűntek meg. Olaszországból hajóval jöttünk át Izraelbe.
– Ide Dáliába mikor kerültél?
– Megmondhatom napra: 1949. június 17-én küldtek ide negyvenegynéhány magyar fiúval együtt. 1939-ben alapították a kibucot német és román bevándorlók, de még minden nagyon le volt maradva, egy rozsdás vascsövön jött a víz, sem inni, sem mosdani nem jutott elég. Vacsorára kenyeret kaptunk, felhígított lekvárt és egy fél főtt tojást.
Csak egyetlen kőépület állt itt; egy amerikai milliomos építtette a felesége emlékére azzal a kikötéssel, hogy ezt a házat zenetanítás céljára kell használni – úgy látszik, a boldogult asszony szerette a muzsikát. Mi sokáig sátrakban laktunk, csak később költöztünk át barakkokba.
– Mi volt az első munkátok itt Dálián?
– Fákat ültettünk, olyan sziklás talajon, hogy a köveket alig húsz-huszonöt centi vastag talajréteg borította. Szinte a sziklába kellett lyukat fúrnunk a csemetéknek.
Nemcsak a Dáliában, de minden kibuc építésénél kezdetben a faültetés volt a legfontosabb munka. A terület valaha török fennhatóság alá tartozott, és az oszmán szokásjog szerint ha valaki megvette a földet, felhúzott rá négy falat és ültetett néhány olajfát, azt már nem lehetett elzavarni 55onnan. A vételről a Zsidó Ügynökség gondoskodott, ugyanez a szervezet előre gyártott fa épületelemeket szállított a helyszínre, melyet a környékbeli telepesek kalákában egy éjszaka felállítottak, a faültetés pedig lezárta a honfoglalás első lépcsőjét.
Laci tölt még egy pohár sört:
– Igyál. A faültetés után a föld még nem tartott el minket, jártunk be a városba dolgozni, beálltunk autóbuszsofőrnek, trógeroltunk a kikötőben. Aztán az idők lassan könnyebbé váltak, egyre többen tanulhattunk, én is elvégeztem a Pedagógusi Főiskolát – azt hiszem, úgy mondják magyarul –, de sohasem tanítottam.
– Nincs iskola a kibucban?
– Van, 12 osztályos, de nekem sohasem volt kedvem felállni a katedrára, itt a kibuc mosóporgyárában dolgoztam mint villanyszerelő, és emellett élek a hobbimnak.
– Mi a hobbid?
– A 13. századbeli olasz képzőművészet.
– Ne marhulj már, neked, S. Lacinak a Külső-Jászberényi út 117-ből, hátsó udvar, magas földszint…
– Igen, nekem: S. Lacinak a Külső-Jászberényi út 117-ből a korai olasz képzőművészet a hobbim.
– Hogy kezdődött?
– Ez a téma már gimnazista koromban is érdekelt, de csak 1980 óta foglalkozom vele komolyabban. Az olasz követség hirdetett egy pályázatot, én akkor már rég tanultam olaszul, beküldtem egy dolgozatot és megnyertem vele a versenyt. Egy olaszországi út volt az első díj, Sienába mentem ki egy nyári művészettörténeti tanfolyamra. Azóta már háromszor jártam kint, a kibuc ad valamennyi pénzt hozzá, a többit én keresem meg Sienában, kiszolgálok egy családi penzióban, reggelenként kiflit hordok ki egy péknek.
– És mire való az egész tanulás? Mire használod fel az ismereteidet?
– Nincs különösebb célom vele, időnként meghívnak előadásra klubokba, iskolákba. A kibucban sok embernek van hasonló „mániája” – majd látni fogod, és mindenki kiélheti magát. – Laci az órájára néz. – Jó volna, ha átmennénk a vendégházba és lerakodnál, ma péntek van, korábban vacsorázunk.
Elindulunk a házak közti kis sétautakon, végre enged a rekkenő meleg. A lakásokat nyitva hagyták, vagy a kulcsot az ablakba tették; nincs miért betörni, a lakásokban a legügyesebb betörő sem találna ékszereket vagy pénzt. Idegen nem juthat be, azonnal feltűnést keltene.
– Hányan élnek a kibucban?
– 580 tagunk van, ehhez jönnek még a gyerekek, azt hiszem, olyan 280 körüli számban.
56– Ki léphet be a kibucba és milyen okok hozzák ide őket?
– Azt tudnod kell, hogy a kibuc mozgalomhoz sokkal kevesebb ember tartozik, mint világszerte gondolják, mintegy 270 kibucban 120-125 ezer ember lakik, Izrael lakosságának nem egészen négy százaléka – az más kérdés, hogy a jelentőségünk sokkal nagyobb ennél.
A legtermészetesebb utánpótlást a következő nemzedékek jelentik: a mi gyerekeink és unokáink. Ami a kívülről érkezőket illeti, ezerféle ok hozhatja őket a kibucba. Van, akit ideálok vezérelnek, hisz valamiben, amit nálunk akar megvalósítani, mások elmenekültek abból az országból, ahol éltek és Izraelben sem találnak helyet maguknak – ők a mennyországot keresik, és a kibuc valami hasonlót ad nekik. Megint mások biztonság után vágyakoznak, és itt – legalábbis gazdasági értelemben – elérhetik: munkát kapnak, ami valószínűleg nem a világ legérdekesebb foglalkozása lesz, de tudják, hogy megkapják ugyanazt az ételt, ellátást, mint bárki más, a maga idejében lakáshoz is hozzájutnak, otthont, családot teremthetnek maguknak.
Nem ritka, hogy személyes gondok hozzák a kibucba a jelentkezőket; jönnek elvált asszonyok, akik el akarnak szakadni a régi környezetüktől, magányos szülők, akik csak itt tudják felnevelni a gyerekeiket. De elég lehet annyi is, hogy valaki vegetáriánus, vagy szeretne sokat olvasni-tanulni, a kibuci életforma megadja neki a lehetőséget, végül egy nő gondolhat arra, hogy gyerekeket akar szülni, de nem akar átlagos háziasszonnyá válni, hanem be akarja futni a maga karrierjét – nálunk ez is a módjában áll.
– Az új bevándorlók?
– Ők nem jönnek ide közvetlenül, érkezés után általában nyelvtanfolyamra kerülnek kijelölt városokban, legfeljebb aztán dönthetnek a kibuci életforma mellett.
– És ti mit vártok az új belépőktől?
– Aki csatlakozni akar egy kibuchoz, az testi-lelki vizsgálatokon megy át, néhol már a grafológiai próbákat is bevezették. Ha ezeken megfelel, akkor először vendég lesz nálunk, aztán afféle tagjelölt, ebben az időszakban még a régi városi lakását sem adhatja fel, mert azt akarjuk, hogy ha meggondolja magát, legyen hova visszatérnie.
– Politikai szempontok is felmerülnek?
– A kibuc mozgalom eszmei alapállás szerint több csoportra oszlik, a vallásosoktól egészen a kommunistákig…
– Hány kommunista kibuc van és hogy megy nekik?
– Egy van és az sem túlságosan sikeres. Ami a legérdekesebb, hogy egy kibucban senkinek sem lehet magánautója – ez alól csak egy kivételt ismerek; éppen ezt a kommunista kibucot. Mi a baloldali munkáspártok57hoz állunk közel, és elvárjuk, hogy az új tagjaink egyetértsenek ezzel a célkitűzéssel.
– Ha valakit felvesztek, mi történik az illető vagyonával?
– Be kell hogy adja mindenét a kibucba, persze a bútorait, személyes holmiját megtarthatja és maximum háromezer sekelt berakhat tartaléknak a mi pénztárunkba – ez valamivel kevesebb mint kétezer dollár. Viszont a belépés pillanatától kezdve a kibuc teljes felelősséget vállal érte, tegyük fel, hogy az illető csak egy hónapot töltött benn, utána megbetegszik és harminc évig fekszik magatehetetlenül, akkor harminc évig fogjuk ápolni.
– És mi történik akkor, ha valaki már kibuctagként jut nagyobb pénzhez?
– Attól függ, hogy mennyihez. Mondjuk, valaki örököl 500 dollárt, ebből a kibucok általában nem csinálnak nagy ügyet, az illető többnyire megtarthatja magának, elrakhatja vagy vásárolhat valamilyen használati tárgyat – ettől még nem borul fel az egyenlőség.
– Akkor mi van, ha valaki sokkal több pénzt kap, mondjuk száz-kétszázezer dollárt?
– Ez is előfordulhat, például olyan esetekben, ha egy kibuctag mint a koncentrációs tábor volt foglya nagyobb összegű jóvátételhez jut. Ha valaki körömszakadtáig ragaszkodik ehhez a pénzhez, általában elhagyja a közösséget, ha viszont mégis maradni akar, akkor fel kell hogy ajánlja az összeget a kibucnak, ilyenkor meg tudjuk valósítani valami nagyobb tervünket, új uszodát vagy könyvtárat építünk.
– És az illető nem kap semmit?
– De valami neki is jut belőle; például egy új bútor vagy egy nagyobb utazás, hogy végiglátogathassa a külföldön élő rokonait.
– Előfordul, hogy a kibuc kizár valakit?
– Nagyon ritka eset, a kibuc nem hatalmi szerv, nem intézkedhet, csak tanácsolhat. Most van egy kínos ügyünk: egyik tagunk, akit a mozgalom országos hálózatába delegáltunk, engedély nélkül elment Budapestre, és ott tárgyalt a Palesztinai Felszabadítási Szervezet képviselőivel. Ezt a törvények tiltják és bíróság elé fog kerülni, mi sem dicsérjük meg, de nem fogjuk eltávolítani a kibucból. Egyébként az ügyről az a véleményünk, hogy békét kötni csak az ellenséggel lehet, tehát ha próbálunk tenni valamit, ebbe az irányba kell mennünk.
Súlyosabb eset az, ha egyik tagunk összeverekszik valakivel, és lehetetlenné válik az együttélés, ilyenkor meg szoktuk kérni az illetőt, hogy menjen el, adunk neki annyi pénzt, hogy valahol másutt el tudja kezdeni az életét.
– Mindent egybevetve mennyivel nő évenként a kibuc létszáma?
– Két-három családdal, ehhez jönnek azok, akiket a gyerekeink há58zasság révén hoznak ide, évente összesen öt-tíz fős gyarapodással számolhatunk.
Lerakodunk a vendégházban, egy kétszobás lakást kapok az itt töltendő napokra. Laci feltöltötte a frizsidert:
– Hiányzik valami? Gyere át a boltba, nézd meg, mi kell még. A boltvezetőnél protekciód van.
– Nekem? – csodálkozom el. – Hogy lehet az?
– Úgy, hogy jelenleg én vagyok a boltvezető, még három hónapig.
A boltban az alapvető élelmi és háztartási cikkeket bármelyik kibuctag ingyen megkaphatja: kávét, fogkrémet, tisztítószereket, egy nagy raktárból zöldséget.
– És nem visz többet, mint amennyire valóban szüksége van?
– Miért vinne? Hiszen bármikor bejön, újból kaphat annyit, amennyit csak akar.
(Később megnéztem a kibuc szeméttárolóit, úgy tapasztaltam, hogy kevesebb étel kerül a hulladékba, mint például a városokban vagy Magyarországon, úgy látszik, a kibuctagok valóban mértékletesen vásárolnak.)
Ha valaki nem éri be a legegyszerűbb árucikkekkel, hanem egy külföldi márkájú fogkrémet vagy szappant akar venni, illetve nem alapvetőnek számító élelmiszereket, akkor már úgynevezett pontokkal kell fizetnie. Felírok néhány árat: egy puding 3 pont, egy csomag finomabb sajt 16, egy téliszalámihoz hasonló felvágottból egy félkilónyi 20 pontot jelent, egy bélyegzőkártyához hasonlító lapra jegyzik fel, hogy ki mit vásárolt, a boltvezető pedig betáplálja az adatokat a számítógépbe – pénzt senki sem lát.
– Itt a boltban az árak alacsonyabbak az átlagosnál?
– Mindenképpen. A kibucok országos szövetsége nagykereskedelmi áron vásárol be, és a belső fogyasztásban nem csap rá hasznot, az is előny, hogy a kibucok gyáraiból kikerülő kishibás árukat nem adják át a nagykereskedelemnek, hanem a saját hálózatukban árulják fél vagy harmadáron.
Laci beledobál a kosaramba néhány doboz sört, joghurtot, kekszet és felírja az egészet a saját számlájára. Én még mindig nem értem a rendszert.
– A kibuc hogy fizet a tagjainak? Miképp honorálja a végzett munkát?
– A kibuc nem elszámolási viszonyban áll a tagjaival, hanem megvalósítja azt a megálmodott célkitűzést, hogy mindenkitől a képességei szerint vár el és mindenkit a szükségletei szerint lát el.
– Mégis: gyakorlatilag hogy történik?
– Ki van számolva, hogy a kibuc összjövedelméből levonva minden költséget, üzemfenntartást, fejlesztési alapot és így tovább, mennyi esik egy-egy tagra. Mondjuk: havi 1000 dollár, ebből leszámítjuk az eltartási 59költségeket, számoljunk rá 500 dollárt, a maradék összeget pedig az emberek megkapják pontok formájában. Mindenkinek rendelkezésére áll mondjuk 3000 pont, az feloszlik különféle keretekre, egy bizonyos határig lehet cipőt, ruhát vásárolni, egy-egy drágább darabra több évi pontszámot is össze lehet rakni.
– Vehet valaki egy csincsilla bundát is?
– Természetesen, de tíz vagy tizenöt évig kell gyűjtögetni rá a pontokat. Egy meghatározott pontszám erejéig vehet bútort, kulturális szolgáltatásokat – azt beválthatja színházjegyre, könyvekre vagy kazettákra. Azt már mondtam, hogy saját autója nincs senkinek, de ha valaki utazni akar, elviheti a kibuc ötven személygépkocsijának egyikét, kilométerenként meghatározott térítést fizet érte, ugyancsak pontokban. Külön keret jut a külföldi utazásokra, amit tetszésük szerint használhatnak fel a kibuctagok, tehetnek három-négy évenként egy kisebb kirándulást vagy hat-nyolc évenként egy nagyobb körutat Európába vagy Amerikába.
– De megfogható készpénzhez nem jutnak az emberek?
– A pontok egy részét megkaphatjuk készpénzben is, amin benn a városban vásárolhatunk valamilyen szokatlanabb luxuscikket – mondjuk egy nagy teljesítményű fényképezőgépet. De készpénzt a kibuctag általában nem tart magánál, itt semmihez sem kezdhetne vele.
– Ha bemennék egy lakásba és kérdezősködnék, mennyi pénz van otthon, mit mondanának?
– Legfeljebb 100-150 sekelt tudnának mutatni neked, hatvan-nyolcvan dollárt. Ha valaki a kibucon kívül dolgozik akármilyen magas beosztásban – lehet polgármester, tábornok vagy miniszter, nem is látja a fizetését, mert egyből átutalják a kibuc számlájára.
– Akkor miből él az illető?
– A közösségünk fizeti minden költségét: szállást, utazást, étkezést.
– A pontszám minden tagnál azonos?
– Néhány kibucban bevezettek egy olyan szokást, hogy az özvegy vagy elvált emberek másfélszeres alapot kapnak, mert az ő életvitelük bonyolultabb és nehezebb. Vannak ezen kívül apróbb különjuttatások is, például kapnak egy bizonyos összeget a gyerekek és a katonák vagy egy nagymama, ha látogatóba megy városban lakó unokáihoz, hogy tudjon venni ajándékokat.
– A megszerzett tulajdontárgyak örökölhetők?
– Csak az apróbb tárgyak – mintegy emlékképpen. Ha meghal valaki, akkor az összegyűjtött pénze, a használatra kapott televízió, frizsider, nagyobb értékű berendezések és természetesen maga a lakás is visszaszáll a közösség tulajdonába.
Még leadjuk a szennyest a mosodában, Laci holmija a 115-ös számot viseli. Külön bedobóba csúsztatjuk be az ágyneműt, a farmerruhákat, a 60műanyag szálas darabokat – a gyűjtő tárolók mérleggel vannak összekötve, mikor az összegyűlt ruhanemű elér egy bizonyos súlyt, a kiszolgálók elviszik. Ha valaki siet vagy elégedetlen a nagyüzemi módszerekkel, a rendelkezésére áll egy külön gép, saját kezűleg is kimoshatja a holmiját.
Laci fia, Ámi, aki elhagyta a szülői házat és egyelőre nem is kíván visszatérni Jeruzsálemből Dáliába, még útközben azt mondta nekem, hogy a kibuc két korosztály számára biztosít tökéletes körülményeket és életteret: a gyerekeknek és az öregeknek.
– Csak ami közte van, az nehéz. A kibucot nem a rendkívüli teljesítményre, a tökéletességre törekvők számára találták ki, nekik tulajdonképpen intézményesített önmegtagadás.
Ami a kitüntetett korosztályokat illeti, Ámi nem túlzott, a kibucok két legfontosabb célja valóban a gyerekek nevelése és az öregek gondozása.
Az alapvető minta szerint – melyen csak mostanában tapasztalható némi változás – a gyerekek nem laknak együtt a szülőkkel. Az anyák általában egy, a kibuchoz közeli kórházban hozzák világra a gyereküket, az újszülöttek hat-nyolc hétig maradnak együtt a szüleikkel, azután átviszik őket a bébiházba, ahol a dadák veszik gondjaikba.
A szokásos szervezés szerint hat gyerek kerül együvé, három ilyen kis sejtből alakítanak ki aztán az óvodában egy tizennyolc fős korcsoportot, mely aztán együtt marad nemcsak az iskolaévek folyamán, de még a katonai szolgálat idején is.
– A cfáti országúton arab terroristák megöltek huszonkét gyereket – mondja Laci –, külön bekerített parcellában temették el őket, hogy akik tíz-tizenegy éven át együtt tanultak és éltek, a halálukban is együtt maradjanak. Hásém jonkom dámám! – Isten bosszulja meg kiontott vérüket!
Hallgatunk egy sort, aztán újra kérdezek:
– És a gyerekek nem is látják a szüleiket?
– Dehogynem, az apa vagy az anya bármikor bemehet hozzájuk, ő maga rendezheti be a gyereke kis szobasarkát, megszokott dolog, hogy lefekvés előtt egy-egy szülő tart meseügyeletet. A délutánt és a hétvégét pedig a gyerekek töltik a szülői házban.
Laci rám néz:
– Egy gyerekre általában egy felnőtt gondozó jut. Már ne mondd azt, hogy egy átlagos gyerekkel többet tudnak foglalkozni a szülők?!
Az otthon napközben szabadon kóborló „kulcsos gyerekek”-re gondolok, a telefonon, üzenőcédulákon történő „távnevelés”-re és kénytelen-kelletlen igazat adok Lacinak.
61A szülőktől való elválasztást korábban az is indokolta, hogy egy percig sem lehetett kihagyni a számításból a terroristák támadásait, ezért biztonságosabb volt a gyerekeket éjszakára külön védett környezetben, többnyire óvóhelyeken tartani. Most épp ennek a veszélynek a csökkenésével egyre több helyen felmerül a gondolat, hogy a gyerekek a szülői házban alhassanak, a tervek szerint minden lakáshoz egy-egy új szobát toldanak majd hozzá.
A kibucok nevelik az árván maradt gyerekeket is, nagy gondot véve le az állam válláról.
Sétára indulunk, még most a szünidei pangásban is látni, hogy a Dáliában különös gondot fordítanak a gyerekekre: a kertekben játékszerül használatból kivont traktorokat és munkagépeket állítottak fel, indián sátortábort vertek fel és egy szokatlanul gazdag állatkertet rendeztek be. Végignézzük a seregletet: a ketrecekben madarak, majmok, szíriai, sziklán tenyésző nyulak élnek. A pávák szabadon sétálnak – ez sok gond forrása; a díszes állatok ki szoktak repülni a szomszédos erdőbe és ott rakják le a tojásaikat, aztán dolguk végeztével visszajönnek, a tojásokat valóságos expedícióval kell felkutatni. Csak egyetlen felnőtt, egy biológus tanár irányítja az állatkertet, minden munkát a gyerekek végeznek, mindegyikük külön is kiválaszt magának egy állatot, mellyel csak ő foglalkozik. Ez része egy átfogó törekvésnek, mert általában igen korán munkára fogják őket, ha csökkentett munkaidőben is, de már tízéves korukban rendszeresen dolgoznak és felelősséggel tartoznak annak a feladatnak az ellátásáért, amit rájuk bíztak, és nem mehetnek el játszani addig, amíg – például – meg nem etették a kacsákat.
A tizenkét osztályos iskola elvégzése után tizennyolc éves korukban a fiúk és lányok bevonulnak katonának. A vallásos kibucok fiataljai kaphatnának felmentést a szolgálat alól, de szégyennek számítana élni ezzel a lehetőséggel.
Bár egyetlen közösségben sem hallottam, hogy a kibucok tagjai, a „kibucnyikok” Izrael elitjének tekintenék magukat, a gyakorlatban mégis valami hasonlóról van szó, és ez különös mértékben megmutatkozik a hadsereggel és a honvédelemmel kapcsolatban.
Elég egyetlen pillantást vetni a térképre, és megállapítható, hogy a kibucok jó részét az erősen veszélyeztetett határterületekre telepítették élő biztosító erődként, és ők meg is tettek minden tőlük telhetőt.
Már az 1948-as úgynevezett függetlenségi háborúban is kitüntették magukat olyan jelentéktelen előrevetett kibucok, mint a Negba, vagy a Jad Mordecháj – a maroknyi telepes sokszoros túlerővel, tankokkal és repülőgépekkel szemben is meg tudta védeni az állásait, elvonulásra és kitérőre kényszerítve az egyiptomi hadsereget – az így nyert idő döntő szerepet 62játszott abban, hogy meg lehetett szervezni az ország belső területeinek védelmét.
Ez az alapállás napjainkban sem változott, mint már említettük, a kibucok lakossága Izrael össznépességének alig három-négy százalékát teszi ki, de ha például a hatnapos háború veszteséglistáit nézzük: a hősi halottak és a sebesültek több mint 25 százaléka a kibucnyikok közül került ki. A legelkeseredettebb kommandócsatákban, például azokban, melyeket a Szuezi-öböl szigetein vívtak, még rosszabb az arány: hat áldozatból öten voltak kibuctagok.
– Ha egy parancsnok bajba került, mert megbomlott az alakulat morális egysége vagy szűkölködött ilyen-olyan szakemberekben, általában azzal a kéréssel szoktak fordulni a feljebbvalóikhoz, hogy küldjenek nekik öt vagy tíz kibucnyikot.
A legismertebb hadvezérek közül Mose Dáján is a „kibucok anyján”, Deganján született, Mose Lévi, a volt vezérkari főnök tisztségéről lemondva egy kibucba tér vissza öreg napjaira, utódja is egy kibucban nevelkedett. A legfontosabb fegyvernem, a légierő pilótáinak többsége is a fiatal kibuctagok közül kerül ki; különleges elszántság és meggyőződés kell ahhoz, hogy valaki aláírjon egy olyan szerződést, mellyel hét, illetve tizenhárom(!) évre a hadsereghez köti az életét.
A kibuc közösségi szellemének számos vonása meggyökeresedett a hadseregben is, így például nem fordulhat elő, hogy egy ütközet során megsebesült vagy meghalt társaikat a harcmezőn hagyják, aránytalan kockázatot és áldozatokat vállalnak a fogságba esettek kiszabadításáért is.
A katonai szolgálat letöltése után, mielőtt főiskolára mennének vagy munkába állnának, a fiatalok féléves-egyéves szabadságot kapnak, a kibuc ellátja őket pénzzel és világ körüli útra indulnak.
– Lakáshoz mikor jutnak?
– Az én fiaim már 16 éves korukban külön éltek tőlünk – mondja Laci. – Általában ketten kapnak egy másfél-kétszobás lakást tisztességesen berendezve, talán csak a színes televízió hiányzik, mert az csak négyéves tagság után jár. Előfordul, hogy a barátnőjükkel költöznek együvé.
És most nézzük az „életfa” lehajló ágát, az öregek sorsát. Induláskor, még a század elején, a kibucmozgalom egyik alapvető ellentmondásának látszott, hogy a tagok hamarosan elöregszenek – a kibucnyikok az átlagos mezőgazdasági lakosságnál hamarabb elhasználódnak, mert szinte kizárólag a legnehezebb körülmények közé küldték őket: sziklás talajú vidékekre, kiszárítandó mocsaras tájakra.
– Valaha a Dália földjeiből mintát küldtünk Amerikába – mondja Laci –, ott laboratóriumban elemezték, és az a válasz jött, hogy csak erdősítésre való, legfeljebb a juhok élnek meg rajta, mi pedig búzát, kukoricát, gyümölcsöskerteket neveltünk.
63„A kibucokat fiatal emberek építették fiatal embereknek, tehát az idő ellene dolgozik!” – írták a mozgalom korai ellenzői. A tagok elöregedésének ügye egybeesett azzal a gonddal, hogy a mezőgazdaságból származó jövedelem egyre kevésbé tudta eltartani a kibucot, mindenképpen kisegítő üzemeket kellett létesíteni. Nehézipari vállalkozásokra természetesen nem futotta volna a rendelkezésre álló tőkéből és munkaerőből, ezért például televízió-összeszerelő műhelyeket szerveztek, előfordult olyan eset is, hogy a legfiatalabb dolgozó is elmúlt már ötvenéves. A Dália is kénytelen volt belefogni az iparosításba, két kis gyárat is alapítottak: egy mosószer- és egy vízóragyártó üzemet. Kezdetben ráfizetéssel járt az ipari tevékenység, de aztán fokozatosan felfejlődött egy elfogadható szintre.
Ami az öregek személyes körülményeit illeti, megtartják lakásukat, járandóságaikat, sőt bizonyos előjogokat is élveznek az elosztásnál. Az egész nemzedéket a személyes büszkeség érzete lengi körül, tudják, hogy az állam jelenlegi virágzása az ő áldozatukon alapszik és nemzedékük sorsa beépült a Történelembe. A korai cionista mozgalom egyik vezére, az orosz Zsabotyinszkij mondta:
– „Csak akkor jutunk fel a csúcsra, mikor a hegy lábánál már ott fekszenek a temetőink is.”
Eljött a péntek esti vacsora ideje, az emberek sűrű sorokban tartanak az ebédlő épülete felé. A legtöbben sétálnak, de aki nehezen jár, dodzsem kocsira emlékeztető elektromos kisautón érkezik. Az ebédlő előterében egy faliújságon különös fényképkiállítást rendeztek, az idősebbek kirakták egy-egy negyven-ötven évvel ezelőtti fotójukat: akad köztük pilotka sapkát viselő szovjet katona, szalmakalapos francia ficsúr, sőt a spanyol polgárháború tisztje is – a mai rövidnadrágos vagy botra támaszkodó, de már egyformán hófehér hajú öregekből nehéz volna kiválogatni az egykori modelleket. Izrael nagy olvasztókohó, lakosai között éppúgy elfér Trockij egyik leszármazottja, aki vallásos pergamentekercsek másolásával foglalkozik, mint a palesztin terrorvezér, Georges Habbas unokaöccse, aki a tévében arab meseműsorokat ír.
Vacsora előtt megnézzük a konyhát, teljesen automatizált gyárra emlékeztet. A Ford Művek volt szakácsa vezeti, akinek van némi gyakorlata a nagyüzemi étkeztetésben: valaha 75 ezer emberre főzött. Itt „csak” ezer adag ételt készít, ezenkívül a gyerekeknek feljavított menüt, száz személynek pedig úgynevezett biokosztot.
Hatalmas hűtőházakban tárolják a húst, gépek pucolják a zöldséget, a kenyérvágó automata egy gombnyomásra egész vekniket felszeletel, a polcokon száz- és százféle fűszer sorakozik: fehér bors, angol bors, curry, 64kömény és így tovább a végtelenségig – a kibucba huszonnégy országból érkeztek emberek, és mind ragaszkodik a megszokott ízekhez.
(Ne tűnjön hálátlanságnak, ha megemlítem, hogy több kibucban is ültem az asztal mellett, a koszt mindenütt kielégítő, sőt bőséges volt, de sehol sem ettem egy igazán jóízű falatot. Hallottam, hogy a kibucokban gyakoribb a gyomorfekély, mert a kész, nem válogatható ételekre a gyomor nem termel elegendő savat, és nehezebben emészti meg.)
Hat-nyolc fő dolgozik a Mester keze alá, egyikük sem hivatásos szakács; kilencvennapos „sichtát” teljesítenek a konyhán vagy felszolgálnak az ebédlőben, egy kibuctag három-négy évenként kerül hasonló beosztásba.
– Az ilyen munkákat mindenki rühelli, az étkezést még a hadseregben is úgy szervezik, hogy lehetőleg még a főtisztek is maguk álljanak a kiszolgálópultok elé.
Általában kerekeken gurítható tárolókban tolják be az ételeket, és mindenki maga válogatja össze a menüjét; tízféle salátából, levesekből, főzelékből, három-négyféle húsból. A Biblia törvényei tiltják, hogy a tejes ételt hússal együtt fogyasszák, de itt a kibucban nem kóser az életvitel, így a virsli megfér egy tálcán a sajttal vagy egy pohár tejjel. Most péntek este fehér abrosszal terített asztal várja a vacsorázókat, és önkiszolgálás helyett a fiatalok rakják elénk az ételt. Bort is felszolgálnak, négy-öt emberre jut egy félliteres palackkal, a legtöbben fel sem bontják.
Aki tudott, hazajött az ünnepre, a családok együtt üldögélnek az asztal körül. Feltűnik egy három év körüli vörös hajú gyerek, mongol idióta, de ő is részt vesz a közös vacsorán, egy párnát raktak alá, hogy elérje az asztalt, és állapotához képest meglehetős ügyességgel kezeli az evőeszközöket.
– A szülei hetente kétszer járnak be Haifába, egy intézetben tanulják meg, hogy kell bánni a gyerekükkel. Ha nagyobb lesz, megoperálják majd a nyelvét, hogy ne lógjon ki a szájából, és egy kozmetikai műtéttel megváltoztatják majd a szemhéjak ferde metszését is.
A kibuc teljes mellszélességgel kiáll a fizikailag hátrányos helyzetű gyerekei mellett, itt nem érvényes az úgynevezett „természetes kiválasztódás”, „az erősebb marad fenn” primitív erőszakos szabálya. A kibucban élt egy izomsorvadásos fiú, aki egész nyolcéves koráig nem tanult meg járni, csak csúszott a földön, de nyakig gipszbe burkoltan is bevették társai a közösségbe, még a színpadon is fellépett velük együtt. Később, mikor állapota javult egy keveset, kapott egy elektromos meghajtású autót.
Levest kapunk, sült csirkét krumplival és tortát, akkora adagokat, hogy senki sem bír vele, de vacsora után néhány öreg egy zacskóban még magához vesz néhány szelet kenyeret – aki valaha is éhezett, az egy órára sem szeret kenyér nélkül maradni.
65Ilyenkor péntek esténként különböző összejöveteleket szoktak rendezni. A fiatalok, ha nem mennek be a városba, az uszoda mellékén szerveznek bulit maguknak. Jön egy teherautó, ételt-italt raknak le egy park közepén kialakított tűzrakó helynél, itt a dél-amerikai származású tagok gyűlnek majd össze és sütnek nyárson húst. Külön klubban ülnek le a „negyvenesek” és az „ötvenesek” – én az utóbbit választom.
Az ötvenesek egy régi betonozott pincében telepednek le – valaha légoltalmi célokra használhatták, azóta persze lakályosan átrendezték. Ma este az asztalra bőséges italválasztékot is kiraktak – ebben a korosztályban még él az emlék, hogy milyenek voltak az európai partik.
A beszélgetés héberül és angolul folyik, de hallani magyar szót is, én ezen a környéken ülök le egy Jóska névre hallgató mosolygós, bajuszos, középkorú férfi mellé. Ő a kibucban él, de a mezőgazdasági minisztériumban dolgozik – esete nem megy ritkaságszámba, a kibucok a politikai cionizmus bástyáinak számítanak, küldenek embereket az országos hálózatba és külföldre is szervező munkára. Mikor figyelni kezdek a társalgásra, Jóska éppen a szakmájáról beszél:
– Ma már az egész világ számára meg tudják termelni a búzát, a kérdés csak az, hogy meg tudja-e venni az, akinek szüksége van rá? Például egy afrikai ország vásárolt az angol piacon egy tétel búzát, elég lett volna az egész népességének, de nem szállította el Londonból, mert ki akarta éheztetni a saját lázongó északi tartományait – és ebben a tekintetben jobb a gabonát az országon kívül tartani. Végül is ott rothadt az egész búza a raktárakban – a hajó ugyan beállt a kikötőbe, de csak a diktátor új kocsiját pakolták fel rá…
Érdekel a téma, meghívatom magamat másnapra az agronómushoz.
Jóska a kertjében fogad, először körbemutogatja a növényeit: cseresznyétől papayáig minden megterem a ház körül. A bejáratnál egy banáncserje áll, erre nem is veszteget időt, egy másik fát mutat: egyetlen törzsbe narancsot, grapefruitot, citromot oltott be, most épp a grapefruit terem, egy-egy darab akkora, mint egy sárgadinnye. Egy állványra számomra ismeretlen, Paciflóra nevezetű gyümölcsöt futtatott fel.
– Londonban láttam a piacon, három darabért másfél fontot kértek, hozattam belőle, most kezdjük elterjeszteni.
A fia Kolumbiába nősült, hazalátogatóban hozott magával különféle magokat, Jóska elültette; nagy levelű bokor nőtt ki belőle.
– Ebből mi lesz?
– Őszinte legyek? Nem értettem azt, amit a gyerek elmesélt. Majd meglátjuk.
Egy magas törzsű fa a büszkesége:
– Ez az a bizonyos Paradicsomfa, erről kínálta a kígyó Évát és Ádámot a Paradicsomban.
66A kertben jut némi hely a nosztalgiának is, a kibuc kivágott almáskertjéből Jóska átmentett ide egy jonatánfát, alá feketére festett ekét-sarlót-kaszát rakott ki.
– A szocializmus emlékére! – mondja. – Gyere be a házba.
Leülünk, felbont egy üveg izraeli konyakot, tölt, aztán várakozóan rám néz.
– Lássunk neki?
– Ha lehet.
– Azt hiszem, az a legjobb, ha a vízzel kezdjük, Izraelben ez határozza meg az egész mezőgazdaságot. Az ország három nagy esőzónára oszlik, délen esik a legkevesebb, 250 milliméter évente, feljebb, az ország közepén 500–600, a legtöbb pedig északon, 600–700 milliméter – ez a mennyiség mind télen hullik le, novembertől márciusig.
Egy évben kétmilliárd köbméter vízzel lehet számolni, az északi Kineret tóból 600 millió köbmétert visz le a csővezeték egész a déli sivatagokig, másik nagy vízforrás az ásott kutak – ezekre azonban nem lehet teljes biztonsággal számítani, mert nagyrészt a tengerparti sávon fekszenek, és a szárazság idején elsózódnak a beszivárgó tengervíztől, ilyenkor csak bizonyos növényfajták öntözésére lehet felhasználni, mert nemcsak a növényt károsíthatják, hanem a talajt is elsózzák. Részben a tisztított szennyvizet is felhasználjuk öntözésre, persze zöldségre-gyümölcsre nem lehet kilocsolni, gyapotra viszont igen.
Akadnak aszályosabb telek, mint például a tavalyelőtti, mikor nem lehet összegyűjteni ezt a vízmennyiséget, a Jordánon gyalog is át lehetett kelni, nem töltötte fel a Kineret tavat, a vízszint majd’ három méterrel lecsökkent, kilátszottak az öntözőrendszert tápláló csövek, az rögtön megmutatkozott a mezőgazdaságban, például a gyapottermelés a kétharmadára esett vissza.
– Mik a legfőbb termékek?
– Mivel számítanunk kellett az arab országok blokádjára, sokáig arra törekedtünk, hogy a legfontosabb növényekből, mindenekelőtt a búzából önellátóak legyünk. Mára azonban módosult a helyzet, úgy gondoljuk: ellenségeink nem rendelkeznek olyan erőkkel, hogy a tenger felől is tartósan le tudják zárni Izrael határait. Bár továbbra is fél évre elegendő tartalékokkal rendelkezünk húsból, olajból, búzából, a termelésszerkezet átalakult, főleg a korábban legfontosabbnak számító búza szorult háttérbe. Novemberben az esős időszak kezdetén vetik, ha sokáig elmarad az eső, a búzát néhol már mással helyettesítik. Erre a világpiaci árak is rákényszerítenek minket. 1 tonna búza jelenleg 140 dollárt fizet, 1 tonna gyapot viszont 400 dollárt, az önköltséget is beszámítva a gyapot legalább háromszoros hasznot hoz.
Az országnak évente 600 ezer tonna búzára van szüksége, ennyi már 67rég nem jött össze, az idei jó évben 300 ezer tonna ha termett. A különbséget az Egyesült Államokból szerezzük be – viszonylag drágán, mert a szerződések szerint a teljes mennyiség felét amerikai hajóknak kell behozniuk, egy tonnára így 35-40 dollár szállítási költség rakódik rá –, ha egy török hajóstársasággal lehetne megegyezni, megúsznánk 17 dollárból.
Hosszú idő után talán idén lesz először komolyabb bajunk a búzával az úgynevezett „Smita” miatt. A „Smita” egy régi zsidó vallási törvény, mely szerint minden hetedik évben pihentetni, ugaroltatni kell a földeket, az éppúgy kijár nekik, mint az embereknek a hetedik nap, a szombati munkaszünet. Ha mégis megterem a búza, nem szabad elfogyasztani. Negyven év óta – mióta Izrael állama létezik – soha nem törődtek ezzel a törvénnyel, a vallásosok is legföljebb ahhoz a kegyes csaláshoz folyamodtak, hogy a földjeiket formailag eladták ilyenkor megbízható arab ismerőseiknek – mert egy arab ugye, a hetedik évben is azt termelhet, amit akar, ez már nem számított tilalmas búzának. Most viszont az országgyűlési választások előtt megnőtt a vallásos pártok jelentősége, minden szavazatnak döntő szerepe lehet a két nagy politikai csoportosulás kötélhúzásában, így a három-négy mandátummal rendelkező ortodox pártocskák is elő mertek állni a követeléssel: az idei „hetedik év”-ben megtermelt búzát nem szabad Izraelben elfogyasztani, hanem exportálni kell. Megfelelő külföldi piacot viszont nem találunk, eddig csak az egyiptomiak jelentkeztek, 80 dollárt ígértek egy tonnáért. De kár beszélni erről, úgysem tudunk segíteni rajta.
A mezőgazdasági termelést egyebekben is a világpiaci lehetőségek határozzák meg. Valaha a narancs volt az egyik legfontosabb exportcikkünk, de már négy-öt éve a spanyol és portugál gazdaságok olcsóbban termelik, mint mi, arról nem is beszélve, milyen előnyt jelent nekik, hogy közelebb fekszenek a fő felvevőpiacokhoz, például Franciaországhoz és Angliához. Ennek egyenes következménye, hogy Izraelben ezer hektárokon irtják ki a narancserdőket. A narancs helyébe új cikkek lépnek, például az avocado nevű főzeléknövény, nagy propagandahadjárattal vezettük be, de megérte: 10-12 ezer dollárt is be lehet venni egyhektárnyi avocadoültetvényről.
Télen ellátjuk Európát zöldséggel, gyümölccsel, virággal – csak a Szent Valentin napra 47 millió szál virágot exportáltunk Európába. Néha a megtermelt mennyiség két-háromszorosát is el tudnánk helyezni, de nem változtathatjuk meg a mezőgazdaságunk szerkezetét, mert a következő években beléphet egy konkurens olcsóbb árakkal, és az áru a nyakunkon marad, a zöldséget vagy a virágot pedig csak prompt, azonnali piacra lehet eladni, nem tárolhatjuk, mint például a búzát vagy a gyapotot.
Az izraeli nemzetgazdaság másik fő bevételi forrása a különféle termelési módszerek átadása. Általánosságban szólva Izrael nem rendelkezik kimeríthetetlen nyersanyagforrásokkal, melyekből olcsó gyártmányokat volna érdemes előállítani – ezért minél értékesebb és fejlettebb termék68szerkezetre kell törekedni, például méregdrága orvosi műszereket készítenek: ultrahangos vizsgálókat, izotópos röntgengépeket, kacsalábon forgó fogorvosi székeket – és ami az izraeli ipar egészére vonatkozik, az érvényes a kibucokra is. Kfár Háhoresh kibucban egy számítógéppel irányított pékség süti a kenyeret, a pékek közül három rendelkezik doktori végzettséggel a számítógépes tudományokban – a pékséget működtető programot számos külföldi ország vette meg. Vevőre találnak a komputeres tehénnevelés módszerei is, ahol a takarmányozásnál minden tehén külön jelet kap. Az amerikai mezőgazdasági ipar is szívesen hozza ide kipróbálásra az új készülékeit, mert a kibuc szakembergárdája magasabb képzettségű, mint az egyesült államokbeli farmerek.
Mi elvben arra is hajlandók vagyunk, hogy azokkal az országokkal is kereskedjünk, akik tagadják Izrael létének jogosultságát – itt van például Irán. Talán tudod, hogy mikor az iráni katonák harcba indulnak az iraki fronton, a papoktól megkapják a „Mennyország kulcsát”, mert ha hősi halált halnak, egyenest oda jutnak. Nos, ez egy valódi kulcs, műanyagból készült, és az egyik kibucunkban gyártják milliós tételben, iráni megrendelésre. Más tekintetben az egyik arab országtól mi is vásárolunk alkatrészeket azokhoz a szovjet tankokhoz, melyeket az elmúlt háborúban zsákmányoltunk az araboktól, és ma is használjuk őket.
– A módszerek átadása nem sérti Izrael nemzeti érdekeit?
– Alapelv, hogy exportra menő cikkeink termelési módszereit nem szabad ismertetni. Én mint a minisztérium alkalmazottja, ha elmegyek mondjuk Spanyolországba a csicseri borsó ottani meghonosítását segíteni, biztos, hogy nem adok ki titkokat, de ha egy magánembert hívnak meg, az ő titoktartásáért már nem kezeskedem.
– Beszéljünk a kibucokról.
– Újra csak azt ismételhetem: amit nagyban az országról mondtunk, az kicsiben a kibucokra is érvényes.
A kibucokat eredetileg azért hozták létre, hogy ellássák az országot mezőgazdasági termékekkel, de ebből ma már egy kibuc sem tud megélni. A búzával mi sem kerestünk, a cukorrépa is befuccsolt; ha a répát rögtön beszállítanánk a gyárba, 16 százalékos cukortartalommal tudnánk leadni, ha két-három hétig kint hever a földeken, lemegy 9 százalékra. A szükséges kézi munkákat viszont nem tudjuk elvégezni, mert egyszerűen nincs rá ember. Hogy megint számokkal untassalak: Izraelben négy-öt százalék a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság aránya, és itt a kibucban sem éri el a tíz százalékot, minden munkát gépesítenünk kell.
– Nem merült fel az a gondolat, hogy külső munkaerőt alkalmazzatok?
– Úgy érted, hogy arabokat? Történtek egyedi kísérletek, például amikor egy arab fiú elvett egy zsidó lányt, és csatlakozni próbált a kibuc69hoz, de ezek a vállalkozások mind csődbe jutottak. Ezek a kudarcok elvileg előre láthatóak voltak, gondold meg: a kibuci mozgalmat azért hozták létre, hogy segítse felépíteni a zsidó államot – egyetérthet ezzel a célkitűzéssel egy arab?! Majdnem ugyanaz a helyzet, mint a katonai szolgálattal. De ha csak egy olyan apróságot veszek: hogy lehetne összeegyeztetni a közösség belső életében a különféle vallási ünnepeket, például az Engesztelőnapot a Ramadánnal, a pénteket a szombattal? Más kérdés, hogy ha az arabok meg akarnák szervezni a maguk önálló kibucait, mi szívesen segítenénk nekik – ezzel ők is jól járnának, és több reményt lehetne táplálni a megbékélésre. Egyébként zsidókat sem szabad bérmunkásként alkalmazni, mert ennek kizsákmányolásszaga van, és ellentétben áll a kibuc szellemével.
Szóval, egyelőre csak a kibucok mostani tagságára számíthatunk, ezt a népességet viszont mindenáron meg kell tartanunk a mostani helyén. Ha Barabáson – amíg Magyarországon éltem, ebben a beregi faluban laktam –, szóval, ha Barabáson rosszul ütött be az alma, akkor kevesebb vajat kentünk a kenyérre, ha még rosszabbul, akkor aki tudott, elment a faluból, és máshol dolgozott tovább. Ezt itt mi nem tehetjük meg, mert a területeket nem katonasággal kell megtartani, hanem zöld mezőkkel, olyan családokkal, akik jól érzik magukat ezeken a földeken.
A gazdálkodó nem fizethet rá, mert nincs neki miből, néha az államnak is be kell szállni: a kibucokban megtermelt vajat ráfizetéssel adjuk el Romániának, a különbséget központi alapokból egyenlítjük ki. A külföldről behozott takarmányt is áron alul kapják, alapelv, hogy a kibucnak legalább valamilyen szerény haszonnal kell zárnia a gazdasági évet.
Persze a kibucok is próbálnak alkalmazkodni az idők változó követelményeihez. Kezdetben a teheneket sok helyen a trágya miatt tartottuk, a tej jelentősége másodrangú volt, az izraeli ember nem fogyaszt el naponta egy-két liter tejet, mint például Amerikában szokás. A trágya sokáig elengedhetetlen és egyedüli eszköznek számított a talaj termőképességének fenntartásához, de közben beléptek olyan vegyi tápanyagok, melyekkel könnyebb bánni, mint a trágyával, olcsóbbak is, arról nem is beszélve, mennyivel kellemesebb kiszórni. Változtattunk, a tej került előtérbe, és sikerült felfejlesztenünk az izraeli sajtipart. De a tehenek ügye máig sincs megoldva, az emberek nem szívesen dolgoznak az istállóban egész napra, sőt az éjszakára is áthúzódó munkaidőben, a fiatalokat úgy kell megkérnünk, hogy legalább egy-egy évre álljanak be. Másik baj: a tehéntartás rengeteg beruházással jár, egy száj- és körömfájásjárvány esetén pedig, mikor egész csordák hullanak el, a biztosító legfeljebb az állatok értékét téríti meg, de nem fizeti ki a feleslegessé vált drága állásokat, fejőgépeket és így tovább.
Mindent összevetve a kibucok eredményesen dolgoznak, a mezőgazdaság termelésének 30 százalékát adják, tejből például 40 százalékot, ami arányszámunkhoz képest tízszeres teljesítménynek felel meg.
70Még a péntek esti vacsoránál találkoztam egy fehér ruhás öregemberrel, már betöltötte hetvenharmadik évét, de egyenes tartása nem tört meg, talán ezért tűnik magasabbnak az átlagnál, a kibucban csak Gulinak hívják – ami a Gulliver név becézett formája. Ő is magyar származású, Erdélyből vándorolt ki még 1935-ben, szívesen megállt a magyar szó hallatán.
– Mi van, fiúk? – kérdezi.
Szóba elegyedünk, kiderül, hogy Guli nyugdíjas, de még mindig aktívan dolgozó, fiatalos szellemű építész, aki a tervezésben és a kivitelezésben is szokatlan új módszerekkel kísérletezik.
– Holnap itthon vagyok, ha kíváncsi vagy rá, mivel próbálkozom, gyere el, nézd meg a házamat itt a kibucban.
A ház a kibuc lakóterületének szélén helyezkedik el, lapított gömb formájú, leginkább egy disznósajtra emlékeztet, falait rücskös fehér vakolat borítja. A bejárathoz egy kis medencén át visz az út, most a nagy melegben alaposan leszállt a vízszint, Guli kinyitja a töltőcsapot, kér: öt perc múlva figyelmeztessem, hogy zárja el. Mikor kitárja az ajtót, bent harangjáték szólal meg, a ház irodának berendezett frontján ülünk le, meglep, hogy kondicionálóberendezés nélkül is kellemes hűvös a levegő.
– Mivel kezdjük? – kérdezi Guli. – A ház anyagával vagy a formájával? A logika talán úgy kívánja, hogy az anyagot vegyük előre. Ez a ház az úgynevezett ferrobetonból készült; egy milliméternél alig vastagabb vashálóra kenik fel a betont, az elgondolás szerint a kívülről jövő nyomásra a beton reagál, a feszítésre pedig a vas. A számítások azt mutatják, hogy tizenegyszer erősebb, mint a vasbeton.
– Új találmány?
– A módszer maga már elég régi, egy olasz mester, Luigi Nervi próbálkozott vele még a múlt században, de sokáig megfeledkeztek róla, csak a második világháború után fedezték fel újra, mikor nem állt rendelkezésre elegendő építőanyag, és most újra nagy szükség volna rá a harmadik világban. Tíz-tizenkét házat építettek eddig nálunk, olcsóbb, mint bármiféle más módszer.
– És a forma hogy alakult ki?
– Az építészetnek a természet tanácsait kell követni. Veszünk egy láncot, a lánc maga tudja a legjobban, hogy kell neki függnie, a láncszemek elhelyezkedésében nincs semmiféle erőszak, ami feszültséget okozhatna, az építésznek egyszerűen meg kell fordítania ezt a formát, és megkapja az ívet.
– De hogy vonatkozik ez a te házad alakjára?
– Én is ilyen természeti párhuzamból indultam ki. Az ember élete el71ső hónapjaiban egy kerek házban lakott: az anyaméhben, tehát az első forma, amit a szemed megfogott, az kerek volt. Egész életünkben erre az időszakra emlékszünk vissza nosztalgiával, az irodalomban ennek felel meg az Édenkert, vagy a latinoknál az „arany korszak”, az „aurea aetas”. A világban húszezer éve a patriarchátus uralkodik, ezzel a házformával vissza lehetne hozni valamit a matriarchátusból, az anyajogú uralomból. A férfias elemeket amúgy is megőrzi a házban a brutális anyag: a beton és a belső elrendezés szervezettsége.
Nem szólok egy szót sem: ezek álmok, és álmokkal nincs mit vitatkozni, a gyakorlatban jó és rossz egyaránt kijöhet belőle. Emlékeztem egy pilótára, akit az a feltételezés lelkesített, hogy az embriók farka tulajdonképpen a magassági kormány szerepét tölti be az anyaméhben, és arra emlékeztet, hogy az ember valaha tudott repülni.
– Ez volt az első kísérlet, hogy megvalósítsd az elképzeléseidet? – kérdezem.
– Nem. Valaha, mikor a belügyminisztériumban dolgoztam, az arab faluk tervezésével és modernizálásával foglalkoztam. A társaim többsége a megszokott városi formákat akarta átültetni – ez lett volna a legegyszerűbb és számukra a legkifizetődőbb is –, mert sokba került volna, és a tervezők százalék szerint részesedtek volna belőle. Én nem értettem egyet velük.
– Ez a modern cafrang csak púder volna a házak pofáján, az igazi korszerűségnek a népi kultúrából kell fakadnia. – Guli magyarázólag hozzáteszi: – Nálatok Makovecz Imrének is ez volt az ötlete, vele egyébként levelezésben állok.
Az arab építészetben viszont a kupola volt a legjellemzőbb forma, az viszont sokba került volna, akkor jutott eszembe, hogy talán ezzel a nyomott kerek formával lehetne helyettesíteni. Egy cserkesz faluban jártam – vallásos mohamedánok voltak, annak idején ezért is jöttek el Oroszországból –, ők kértek meg, hogy segítsek nekik egy új mecsetet építeni, náluk próbáltam ki először az ötletemet.
A kapcsolatot most is tartom velük, megszerveztem, hogy küldjenek nekik cserkesz nyelvű könyveket a Szovjetunióból. Akartunk csinálni egy cserkesz újságot is, kellett volna hozzá írógép és sokszorosítóapparát, pénz persze nem jutott rá, egyszer a választás előtt elmentem az egyik politikai párthoz:
– A falu fele rátok szavazna, ha adtok egy írógépet.
Megkaptuk, még maradt egy fél falum, elmentem az ellenlábas párthoz is:
– A falu fele rátok szavazna, ha adnátok egy másológépet.
Ők is a zsebükbe nyúltak, a cserkesz faluban ma is megjelenik az újság.
72Még egyszer körülnézek a házban: belső tere jól tagolt és kényelmes, világos, könnyen tisztán tartható, magam is szívesen ellaknék benne. Guli közben átöltözik, kopottas fehér munkaruhát vesz fel, különös előjogként kikötötte magának, hogy az építészi munkája mellett hetenként egyszer – általában szombat délutánonként – ő viszi ki a mezőre a kibuc birkanyáját. A mai útjára én is elkísérem.
– Hat-hétszáz juhot szoktam legeltetni.
– Kutyád van?
– Valaha volt egy magyar pulim, de nem vált be, mert túl vad volt, az állatok féltek tőle.
Guli közben előszed egy kopott oldaltáskát, és berakja az ennivalót, amit magával akar vinni. Odanézek, hogy tarisnyál fel egy zsidó juhász: két félliteres tejet szed ki a hűtőszekrényből, a tálról két nagy grapefruitot emel le, pár szelet kenyeret vág:
– A felét neked készítettem. Ha akarod, indulhatunk.
Ballagunk a juhaklok felé, közben megkérdezem:
– Eredetileg is építésznek tanultál?
– Nem, épphogy leérettségiztem, mikor kijöttem Izraelbe, illetve akkor még Palesztinába. Föl kellett építenünk a kibucot, aztán több mint húsz évig dolgoztam a juhászoknál, a mosószergyárban, aztán úgy éreztem, hogy kezdek már öregedni, és többé nem akarok azzal foglalkozni, amihez nincs kedvem.
Guli megáll, és tenyerét a mellére szorítva rám néz:
– Miért csináljak kereket egy életen keresztül?! Csak azért, mert egyszer megtanultam kereket csinálni?! Világéletemben különc voltam, afféle falubolondja, addig is próbálkoztam írással, festészettel, szobrászkodtam, de az építészet vonzott a legjobban, mert ez az egyetlen olyan művészet, mely nélkülözhetetlen és közvetlen gyakorlati haszna van. Odaálltam a kibuc vezetősége elé, és mondom, hogy mi a szándékom, de ők csak rázzák a fejüket:
– Nekünk ez nem kell.
– Igazatok van, nekem viszont ez kell.
– Jól van, akkor az legyen a te ügyed, támogatásra ne számíts.
Csodálkozva nézek Gulira:
– Hány éves voltál?
– Negyvenhét.
– Nem érezted úgy, hogy egy kicsit már késő van nekivágni?
– Azt mondják, rabbi Akiba negyvenéves korában kezdte el a tanulást, én erről is lekéstem egy pár évvel. De mindegy, a tanulás zsidó sport.
Tudtam persze, hogy a politechnikán, vagy ahogy ti mondjátok, a műegyetemen csak nappal szoktak tanítani, ezért odamentem a kibuc munkaszervezőjéhez:
73– Én ezen a héten bakter akarok lenni, és a következő meg a harmadik héten is.
– Megbolondultál?
– Te ne törődj semmivel.
Heti két napot töltöttem fenn az egyetemen, autóstoppal jártam fel Haifába, hogy ne veszítsek időt feleslegesen, általában éjszaka indultam el, délelőtt a vetítésen vigyáznom kellett, hogy el ne aludjak a sötétben. Attól tartottam, hogy a többiek, akiknek az apjuk lehettem volna, kinevetnek.
Vendéghallgató lettem, összebarátkoztam egy tanárral, folyton jártam a nyomában, és kérdezősködtem, ilyenformán:
– Rendben van, ez a hal farka, de hol van a feje?
Megvolt az az előnyöm, hogy tudtam: én nem tudok annyit, mint mások, nekem le kell fúrni a mélybe. Csak a lényeggel törődhettem, rajzolni nem akartam, otthon egy földmérőhöz jártam, hogy tanítson meg geometriára. Ha egy fogalmat nem értettem, beültem a könyvtárba, elolvastam róla egy szekérderékra való könyvet.
A második évben aztán már annyira összejött a tanulnivaló, hogy fel kellett költöznöm Haifába. Mivel a kibuc egyetértése nélkül jöttem el, támogatásukra a továbbiakban nem számíthattam, munkát vállaltam a városban, és a keresetem felét hazaküldtem gyerektartásképpen. Nehezen éltem, a piacon összeszedtem az elhullott paradicsomot, szerencsére nem szoktam túl sok jóhoz, és edzettem magam a bajokhoz, egész életemben bicsérdista voltam, vagyis növényevő, és jógáztam is. Tudtam: az egész titok abban áll, hogy ki kell bírnom talpon állva, mert ha megbetegszem, minden összeomlik, és sohasem lehetek architekt, vagy ahogy ti mondjátok: építész. Kibírtam. Aztán még bent az egyetemen összeismerkedtem valakivel, aki a belügyminisztérium építészeti osztályán dolgozott, ő elintézte, hogy felvegyenek afféle tervező gyakornoknak, onnan jöttem fel lépésről lépésre.
De egy idő után az új munkámban hiányzott a régi, például az állatok. Miközben épületeket terveztem, juhokat láttam vonulni a fehér papíron, akkor kértem, hogy hetenként legalább egyszer kihajthassam a nyájat.
Közben odaértünk a juhaklokhoz, itt gépesítették a munkákat, és a lehetőségek szerint mindent tisztán tartanak, alig-alig szállnak ránk legyek. A modern berendezésekkel két fiú el tudja látni az egész munkát.
– Mikor építettük a kibucot, a környékbeli arabok nem értették, hogy az emberek miért laknak sátrakban, az állatok pedig téglaépületekben? Mondom nekik: azért, mert az állatoknak nincs ideológiájuk, nekünk viszont van. Persze, a jószág is meghálálta a törődést: évi hatvanliteres tejhozammal kezdtük, most már 500–600 litert adnak.
74A nyáj összetömörül, nehezen akar mozdulni, Guli szamárhátra ül, és mély torokhangon nyögve megriasztja az állatokat, a vezérkolomposok elindulnak a szamár után. Míg lépkedünk kifelé, a fehér ruhás öregember a harmadik világ építészetéről beszél.
Lassan vonulunk, megtanulom, hogy a tehéncsorda áll, a juhnyáj mindig megy evés közben. Amerre elhaladunk, a felszántott földek kövérebbnek és nedvesebbnek látszanak, mint a környező rétek, a gaz kis zöld bokrokban ütközik ki rajtuk, ezt a juhok nagyon szeretik. Menet közben a szamár néha felsír, Guli megveregeti a nyakát:
– A csikaja után kívánkozik, de nem lehetett kihozni magunkkal, mert folyton szaladgál, és zavarja a terelést. Sírjál csak. – Guli felém fordul: – Hogy is van Az ember tragédiájában: „A sírás a szolga joga.”
– Sok magyar verset tudsz?
– Az első években mindig Adyt szavaltunk munka közben, azt tartottuk, hogy nem a fizikai átnevelés fontos, hanem a lelkiek.
Közben kiértünk egy frissen learatott búzamezőre, az állatok itt bőven találnak elhullott magot és szalmát, a vonulásunk lelassul, Guli is leszáll:
– Régen, amikor megvolt még a kutyám, ilyenkor nyugodtan olvashattam, nem törődtem semmivel, a pulit felszoktattam a szamár nyergébe, ott állt és figyelt.
Letelepszünk egy domb tetején, Guli előszedi a nyeregtáskából az ennivalót, lassan kortyolgatjuk a zacskós tejet, az öregember a szamárnak is vet egy szelet fehér kenyeret:
– Ne mondd azt, hogy kapitalisták vagyunk! Télen, ha kijövök legeltetni, nem hozok magammal szendvicset, tüzet rakok, megpirítom a kenyeremet, egy kimart kőbe olajat öntök, és belerakok ánizslevelet meg más gyógynövényeket, amit találok, azt mártogatom ki, olyan finom, hogy ilyenkor az Úristen is velem vacsorázik.
– Az ilyen dolgok téged boldoggá tesznek?
– Igen. Nem kell mindig építőművésznek lenni, szükséges, hogy az ember néha primitív is legyen, ellentétek között kell élni, gondokkal, békétlenséggel.
Baál Sém Tovhoz, a nagy rabbihoz elmentek a hívei, és mondják neki, hogy mostanában egy új csodatevőről hallani. Miképp lehetne megállapítani, hogy szent az illető vagy csaló?
– Kérdezzétek meg tőle – mondta a mester –, hogy van-e gyógyszere gonosz gondolatok ellen, ha azt mondja, hogy van, bizonyosak lehettek benne, hogy csaló.
Guli átengedte a helyét a szamár nyergében, felkapaszkodom és elindulunk. A szamár távolról megérzi a vizet, ügetni kezd, a juhok is próbálják felvenni a gyorsabb ritmust, de duzzadó tőgyük be-beakad a hátsó lá75buk közé. Kinyitjuk a vízvezeték csatlakozó csövét, megtelnek a vályúk, az állatok kis csapatokra oszolva, mintegy sorrendet tartva, ballagnak oda a vízhez. Úszónadrágra vetkőzünk, és mi is megmosdunk a csőben átlangyosodott vízben, a nap már lefelé tart; de még maradt annyi ereje, hogy megszárítson minket.
– Jól érzed magad a kibucban, Guli?
– Jól.
– Nem jut eszedbe néha, hogy itt túlságosan is szabályoztak mindent?
– Te is tudod, hogy minden szervezés az ideál halála, viszont az ideálokat csak a szervezéssel lehet megvalósítani. Mit csináljunk, ha az Úristen csak ennyit tudott kitalálni, nem nagy kunszt, ha énrám bízták volna, én jobban összehozom.
Ez a kibuc már nem is hasonlít arra, amit lassan ötven éve, hogy elkezdtünk építeni. Azóta sokszor megjósolták a kibucmozgalom végét: az első rádiónál, az első televíziónál, hogy elvonja majd az emberek figyelmét, nem érdekli majd őket a közösségi élet – most már videón adják a közgyűléseket, mégis mindenki elmegy. Egyszóval én nem találtam magamnak jobb életformát, mint a kibucot, örülök, hogy gyarapodunk, az én legnagyobb könyvélményem: a kibucok közös telefonkönyve, évről évre vastagabb, hat-nyolc oldallal kezdtük, most már több mint kétszázötvenet tesz ki.
A juhok már elteltek vízzel, maguktól elindulnak hazafelé. Útközben az egyik learatott táblán a kombájn sok búzát elhagyott, a nyáj itt hosszabban elálldogál. Guli a botjára támaszkodik és énekelget.
– „Ki tanyája ez a nyárfás? Nem hallik be a kurjantás…” Mi a különbség a kurjantás és a kiáltás között?
– Nem tudom, talán annyi, hogy a kurjantás tagolatlan.
– Úgy lehet.
És Guli dúdolja tovább itt a Menassé fennsíkon az Efraim hegyek közelében:
– „Vagy alusznak vagy nem hallják…”
76„Izraelt soha nem értheted meg, ha elfelejted Auschwitzot.”
Löwenthal
Egy hétvégét a Máágán kibucban is eltöltöttem, ez a település fenn északon fekszik a Kineret tó partján, a Golan magaslatok lábánál. Ennek a közösségnek is megvannak a maga magyar hagyományai, Erdélyből kivándorolt cionisták alapították, az első úttörők már a második világháború előtt megérkeztek Kolozsvárról és Marosvásárhelyről.
A település adottságai kedvezőbbek, mint például a Dáliáé, ezen a vidéken minden korábban érik, innen indítják az első grapefruit-szállítmányokat Nyugat-Németországba. A mezőgazdasági termelést kiegészítő kis gyárak helyett itt üdülőkempinget építettek a tó partján, ez a vállalkozás viszonylag jól fizet; a szezonban egy hatágyas bungaló bérleti díja a száz dollárt is elérheti.
Szürkületkor érkezem meg, vacsorára invitálnak, az asztal mellett megkérdezik: mivel szándékozom eltölteni az időmet? Fürödni akarok-e vagy körülnézek a környéken is? Mindenképpen szeretnék tenni egy rövid körutat a Golan magaslatokon, attól félek, hogy különféle biztonsági meggondolásokból visszautasítják a kérést, de házigazdáim helybenhagyólag bólogatnak.
Másnap reggel egy vékony öreg férfi, fehér haja valósággal világít napsütötte arca fölött, bekopog a szobámba, ő lesz a kísérőm. Kiderül, hogy az 1967-es diplomáciai szakítás előtt Izrael budapesti követségén dolgozott, napjainkban itt él a kibucban.
A Golan hegyvidék mintegy 60 kilométer hosszú és 30 kilométer széles, itt találjuk Izrael legkiemelkedőbb pontját, a 2800 méteres Hebron csúcsot, de a fennsík átlagos magassága is eléri az 1300 métert.
A meredek út végén megáll a kocsi és kiszállunk, innen a magasból mintegy térképként belátni a tájat; a Kineret tavat és a környező településeket. Az öreg férfi szűkszavúan, vontatott hangon magyaráz, aztán elmond egy régi történetet:
– Én már akkor itt éltem, mikor a második világháború után az angolok feladták gyarmati uralmukat a régi Palesztinában, és a területet kétfelé osztották, egy arab és egy zsidó részre. A lakosság összetétele határozta meg, hol húzzák meg a pontos határokat, melyik helység hova kerül.
Egy nemzetközi bizottság járta akkor ezt a vidéket is, ők jelölték meg a határvonalat, mi is pontosan tudtuk, hogy mikor érkeznek. Az előző este eljött hozzánk az egyik miniszter, Mose Shárét, megbeszélést tartottunk, mutatta a térképet:
– Nézzétek: ezen a környéken összesen egy zsidó település marad majd, az egész terület körös-körül az araboké lesz.
– Mit csináljunk?
– Valamit azért meg lehetne próbálni. Itt a tó északi oldalán van egy 79régi elhagyatott katonai tábor, ezt meg kellene szerezni. Még az éjszaka el kellene foglalnotok, és be kellene rendezkednetek, hogy holnap a bizottság már ott találjon titeket, és azt higgye, hogy ti már rég ott éltek.
Mi fel is raktunk a teherautókra mindent: a családunkat, bútorainkat, állatainkat, nekem az utolsó pillanatban eszembe jutott valami, fogtam egy zsákot és megtömtem szeméttel: papírral, zöldségmaradványokkal, konzervdobozokkal.
– Ezt minek hozod? – kérdezték a többiek.
– Nem fér el a kocsin?!
Ahogy kipakoltuk a holminkat, a szemetet beledobtam egy hulladéktartóba. Alig végeztünk a berendezkedéssel, egy óra múlva már jött is a nemzetközi határmegállapító bizottság. Nem akarták elhinni, hogy mi már régen ott élünk, szaglásztak, nyomokat kerestek, hogy leleplezzenek minket. Egy angol őrnagynak hirtelen eszébe jutott valami:
– No majd én!
Odament a szemétládához és felemelte a tetejét: visszanézett rá a papír, a konzervdobozok, a zöldségmaradvány.
– Hát igen – mondta –, már régebben itt kell lakniuk.
És a tábor hozzánk került.
Errefelé kevés ilyen vidám történet adódott, a négy izraeli–arab határ közül mindig is itt uralkodott a legnagyobb feszültség, itt zajlottak le a legvéresebb összecsapások, tízezrekre rúgott a határincidensek száma. Tizenkilenc éven át lőtték innen a tóparti településeket, a kibucokban minden lakáshoz egy-egy úgynevezett biztonsági szobát kellett építeni vasbeton födémmel, különösen erős, zárt oldalfalakkal – ezeket csak mostanában kezdik áttörni egy-két ablakkal és vonják be a szobát a lakótér egészébe. A hatnapos háborúban is itt folyt a legkegyetlenebb harc, a Tel Facher csúcsán megtört az izraeli támadás lendülete, elesett az ezredparancsnok, a helyettese, a déli irányba harcoló századból három ember maradt életben, csak a repülőgépek, helikopterek és az ejtőernyős alakulatok együttes bevetése döntötte el az ütközet sorsát.
Most már csak néhány rom emlékeztet az egykori védővonalra, az erődítményekre, melyek egy telitalálat esetén is esélyt nyújtottak a túlélésre, az aknamezőkre, az óriási reflektorokra, melyek nappali fénybe tudták borítani az egész hegyoldalt.
A régi harcok helyére új falvak települtek, a Galambok vízesésénél, a Bánjász patak mellett a Pán isten templomának romjainál egymást érik a kirándulóbuszok, az egykori szíriai tiszti kaszinót önkiszolgáló étteremmé alakították át. A lankás részeken szőlő terem, a golani bor az ország büszkeségei közé tartozik.
– A római birodalomban ott húzódott a határ, a limes, ahol az utolsó szőlőtőkék nőttek. Lehet, hogy itt is úgy lesz?
80De ez a békés felszín állandó feszült készenlétet takar. A határt jelölő patak mentén végig drótsövény húzódik, nem tudtam, hogy tilos megérinteni, hozzányúltam, néhány percen belül ott termett egy járőr, és sűrű elnézést kellett kérnünk tőlük. Egy kiemelkedő partról át lehet látni a szíriai oldalra; a védelmi vonalak feltehetőleg a hegyek első vonulata mögött helyezkednek el, a figyelő szemek elől gondosan takarva, csak a hegy peremén körbefutó hadi kiszolgáló utakon vonul egy-egy katonai gépkocsi.
– Sok a határincidens?
– Szinte soha nem fordul elő. A szíriaiak megtartják a fegyverszüneti előírásokat, és mi sem indítunk felderítőket.
– Ez azt jelenti, hogy van remény a békére?
– Szíria lesz az utolsó arab állam, mellyel békét köthetünk, száz év is eltelhet, amíg ez a konfliktus megoldódik. Damaszkuszban olyan térképeket nyomnak, mely Izrael egész területét Dél-Szíriának tünteti fel, és a mi tábornokaink között is akadnak olyanok, akik nem akarnak addig nyugdíjba vonulni, amíg le nem rendezik a számlát Szíriával.
Még fennjár a nap, mikor visszatérünk a Máágán kibucba, úszónadrágot húzok, és lemegyek a tó partjára. A strandon német, svéd, dán szó hallatszik, a kibuc önkéntesei töltik itt a szabadidejüket – számtalan európai fiatal jelentkezik a kibucokba, egy-két évig dolgoznak itt teljes ellátásért és havi 100–200 dollár zsebpénzért, sokan ide is házasodnak és végképp Izraelben maradnak.
Persze itt is megtaláltam a szokásos magyar társaságot, néhány kibuctag vendégeivel a fák árnyékában üldögél, odahívnak magukhoz:
– A fákon látni a legjobban, hogy múlik az idő – egyikük egy pálmára mutat –, mikor idejöttünk, még csak ez az egy fa állt itt, most meg már egy egész erdő.
– Figyelnek a környezetre?
– Tudja, hogy van ez: az első nap az ember még verset ír a Kineret tóhoz, aztán megszokja.
Az egyik vendég elindul a csónak felé, int, hogy ha kedvem van, vele tarthatok. Eloldjuk a láncot és lassan evezünk azon a vízen, melynek felszínén Krisztus gyalog járt. Rég nem eveztem, próbálok visszaemlékezni a harminc évvel ezelőtti túrákra a Római-parton, de az evező gyakran megcsúszik a kezemben, „rákot fogok”, szerencsére a társam sem hajt különösebben, egy idő után behúzzuk az evezőket és csak lebegünk.
– Hová való? – kérdezem tőle.
– Besztercéről jöttem el, tudja, hol van? 120 kilométerre fekszik Kolozsvártól, a háború előtt húszezer ember lakott benne, közülük kétezer volt zsidó. Mi szegényen éltünk, apámnak négy gyereket kellett eltartania. A tanulást a zsidó iskolában kezdtem, de ott tandíjat kellett fizetni, a család nem bírta anyagilag, átraktak a román elemibe. Itt sem volt nagy öröm 81az élet, mindig az utolsó padban ültem, a román fiúk vertek minket; ahogy lehetett, ott is hagytam az iskolát.
Villanyszerelőnek szerettem volna állni, de ebben a szakmában az összes mester szász nemzetiségű volt, és nem vállaltak zsidó inasokat. 1938-ban vagy 39-ben elszegődtem szabónak, Náthán Salamonnak hívták a mesteremet. A szerződés szerint három évig kellett tanulnom, és sem fizetés, sem étkezés nem járt érte – csak szabadulás után egy öltöny ruha és a munkakönyv.
Napi tizenkét órát kellett ülnöm az asztal mellett, az öreg szívesen tanítgatott, még ma is emlékszem a tanácsaira:
– Ne fűzz hosszú cérnát a tűbe, mert az ördög is ebbe bolondult bele, folyton ki-be kellett ugrálnia az ablakon.
Máskor olyan gyorsan kellett öltögetnem, hogy a tű átforrósodott a kezemben, és be kellett hűteni egy pohár vízbe. Hamarosan, alig egy év után már olyan munkát végeztem, amilyet a felnőtt segédek. Bejelentettem, hogy ezentúl csak nyolc órát akarok dolgozni, és fizetést kérek érte. Akkor már nem tudtak volna nélkülözni a műhelyben, megadták.
Így jutott szabad időm olvasni és tanulni, aztán tizenhét éves koromban csatlakoztam az erdélyi kommunista párthoz. Ez így nagyon komolyan hangzik, de gyakorlatilag nem jelentett túl sokat: eljártunk kirándulni, figyeltük a politikát, de a sejtünk vezetőjével csak néhányszor találkoztunk, magasabb irányítókról nem is szólva.
1940-ben mi is megünnepeltük a magyar csapatok bevonulását, akkor még nem tudtuk, hogy mi vár ránk. Mikor egy évvel később Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, szerveztünk egy kirándulást és megfogadtuk, hogy küzdeni fogunk a háború ellen.
Nem sokkal a háború kitörése után lebukott az erdélyi kommunista párt vezetősége: Rácz Gyula, doktor Kohn Hillél és a többiek. A horthysta elhárítás minket is célba vett, egy női ügynökét ráállította az egyik fiúra a csoportunkból, és kiszedte belőle a neveket. Felgöngyölítették az egész hálózatot, bevittek minket. Nagyon keményen bántak velünk, benn a vallatószobában le kellett vetni a cipőnket és a harisnyát, egy botot átdugtak a térdünk mögött, megfeszült a lábunk, úgy verték a talpunkat. A sejtünk vezetője már az első este bevallott mindent, aztán újra behívtak minket, elénk tárták a vallomását, akkor én is elismertem, hogy be lettem szervezve.
Azt is ránk akarták bizonyítani, hogy arra készültünk: segítjük majd a Vörös Hadsereget, ha Erdélybe érkezik, megmutatjuk az oroszoknak a kaszárnyákat és a hidakat. Azt a kirándulást, melyet a háború kitörése után tartottunk, megpróbáltam időben előre hozni, mert akkor még nem esett volna statárium hatálya alá, de lebuktam, mert azt mondtam, hogy séta közben szedtünk erdei szedret, és az általam mondott napon még nem lehetett volna találni.
82116-an kerültünk fel a Margit körútra, a katonai bíróságra. Néhány hónapot töltöttünk benn, először külön cellákban, később egy-egy nagyobb csoportban együvé engedtek minket. Kihasználtuk az időt, tanultunk.
Innen vittek bíróság elé. Riesz István, a későbbi szociáldemokrata miniszter volt a védőm, még mindig jövök neki a tiszteletdíjával, sajnos csak a túlvilágon tudom majd megadni neki, mert szegényt kivégezték Rákosiék. Doktor Kohn Hillélt és a többi vezetőt életfogytiglanra ítélték, én másfél évet kaptam, harmaddal egy év múlva szabadultam.
A raktárban visszaadták a civil holmimat, amíg a ruhámat poroltam, a házimunkás odasúgta, hogy menjek el a Zsidókórházba, mondjam el, honnan jöttem, és kérjem, hogy vizsgáljanak meg. Ebben a kórházban dolgozott az illegális kommunista párt egyik irányítójának, doktor Weil Emilnek a felesége. Az utcáról jelentkeztem telefonon, behívattak és kikérdeztek, hogy kivel mi történt bent a börtönben, aztán adtak valami pénzt, hogy haza tudjak menni.
Otthon Besztercén rendőri felügyelet alá kerültem, egy ideig nem vették túlságosan komolyan, még afölött is behunyták az egyik szemüket, ha elutaztam ide-oda. Aztán 1944. március 19-én bevonultak a németek, hamarosan fel kellett raknunk a sárga csillagot.
Április 8-án éjszaka eljöttek értem a rendőrök, velem együtt letartóztatták az összes ellenállásra képes, szervezhető embert, az értelmiséget. Utána a környéken is összeszedték a veszélyes elemeket, összesen százötvenen lehettünk.
Kiszállt a Gestapo, engem is kihallgattak.
– Tud németül vagy kér tolmácsot?
Beszéltem németül, de gondoltam, jobb lesz, ha nem tudok, mert úgy több időm marad gondolkodni.
– Hol vannak a bombák? – kérdezték.
– Nem tudom.
– Kik a zsidók vezetői?
– A rabbi.
– Nem róla van szó.
Nézték a Margit körúti anyagomat:
– Igen, ez egy kommunista.
Igyekeztek finoman bánni velünk, mert ha elterjed a hír, hogy vernek minket, a zsidó tömegben pánik tör ki, és ezzel csak a saját dolgukat nehezítik meg. A negyedik héten felszállították az egész csoportot Pestre a toloncházba, ott nem sokáig tartottak minket, kivittek a Keleti pályaudvarra és átadtak a németeknek. Nem tudtuk, mi vár ránk, én magam a legrosszabb esetben munkatáborra számítottam.
Nyolcvan embert tereltek fel egy-egy bedrótozott ablakú marhava83gonba, az út elején adtak valami ennivalót, de vizet nem és vödröt sem a szükségünk elvégzésére. Az egyik megállásnál német katonákat láttunk, lekiabáltunk nekik:
– Engedjetek ki vécére!
– Szarjatok a markotokba és dobjátok ki az ablakon!
És csakugyan így kellett csinálnunk. Három napig utaztunk, egy Oswieczim feliratú állomáson szálltunk ki. Furcsa csíkos ruházatú emberek jöttek elénk; kik lehetnek ezek? Utasítottak, hogy tegyük le a csomagjainkat, de jegyezzük meg a helyet, hogy később meg tudjuk találni – persze soha nem láttuk többet, végig becsaptak minket. Az auschwitzi szervezést: a szétválasztást, az „Arbeit macht frei” feliratot, a fürdőt, a gázkamrát, a lekopasztást gondolom, ismeri, nem kell róla külön beszélni.
Három napig voltam itt, aztán elvittek Wüstingdorfba, ez a falu olyan hatvan kilométerre fekszik Breslautól. Itt egy nagy textilgyárból nemrégiben kitelepítették a gépeket, és az üres csarnokokban alakítottak ki egy lágert.
Az első reggel már négy órakor kihajtottak minket munkára, nyolc kilométert gyalogoltunk vastag fatalpú cipőinkben. Egy hegy szélét kellett levágni és elszállítani a kitermelt földet. Lefelé tele csillével is könnyebben haladtunk, mert csak fékeznünk kellett egy nagy fával, de vissza a hegyoldalnak nagyon megkínlódtunk. Napi nyolc csillét kellett megraknunk és levinnünk, tudtam, ha ezt kell csinálnom, hamar kikészülök, másnap reggel a sorakozónál átálltam egy másik kommandóba, ők vasutat építettek, de a munkahely közelebb esett a táborhoz, végül egy fűrésztelepre kerültem, itt már könnyebb volt, a kápót, a munkairányító foglyot ismertem még Besztercéről.
Öreg Wehrmacht-katonák vigyáztak ránk, ők is unták már a háborút, hagytak elbújni minket a farakások között, ki tudtuk pihenni magunkat. Kint hagytunk egy figyelőt, ha látott valakit, azonnal jelzett.
– Dögveszély!
A német katonák is megtanulták ezt a szót, kiabáltak egymásnak: dögveszély, dögveszély! – csak egyszer lett baj belőle, mikor egy dunántúli sváb faluból származó tiszt érkezett le ellenőrzésre.
Negyvenen jöttünk itt össze, akiknek közünk volt a kommunista párthoz: munkások, orvosok, egy régi ezredes még a Kun Béla-időkből. Egymás segítésére csoportba szerveződtünk; ha valaki egy szelet extra kenyeret szerzett, azt is közösen osztottuk el.
1945 januárjáig maradtunk itt, abban reménykedtünk, hogy a Vörös Hadsereg hamarosan felszabadít minket, de Breslaunál a németek megállították a frontot, és jutott annyi idejük, hogy elszállítsanak minket Németországba.
Egy hétig utaztunk nyitott vagonokban egy falatnyi étel nélkül. Na84ponta egyszer megállt a vonat, és leraktuk a halottainkat, legalább háromszáz embert veszítettünk el. A végállomástól még két-három kilométert gyalog kellett megtennünk, azt az utat sokan nem bírták megdermedt lábaikkal, lemaradtak és meghaltak.
Este értünk Bergen-Belsenbe, ez a láger már felbomlóban volt, ezerszámra halmozódtak a hullák, másnap reggel nekünk is vissza kellett menni az úton, összeszedtük a halottainkat, behoztuk, leraktuk a hóra, éjszaka csonttá fagytak.
Hildesheimbe vittek ki minket, ezen a vasútállomáson keresztül bonyolódott le a keleti és a nyugati fronton harcoló német csapatok utánpótlása – a forgalom egy pillanatra sem állhatott le. Több ezer ember dolgozott itt, rajtunk kívül angol és indiai hadifoglyok is, javítottuk a síneket, tömtük be a gödröket. A Liberátorok átrepültek felettünk, látniuk kellett, hogy mi történik, de nem bántottak minket. Aztán mikor kész lett az állomás, szétbombázták az egészet. A németek akkor a saját civil lakosságukat is kihajtották dolgozni, ezt a repülőgépek megsokallták, szétverték nemcsak az állomást, de az egész várost is. A németek feladták az egész építkezést, tovább már nem volt miért itt tartani a foglyokat, útnak indítottak minket, újra Bergen-Belsenbe irányítottak.
Ebbe a táborba vonták össze a deportáltakat az egész környékről, már a barakkok is megteltek hullákkal, de egész nap újabb és újabb holttesteket kellett összeszednünk. Négyfelé szakítottunk egy pokrócot, rákötöttük a hullák kezére-lábára és úgy húztuk őket a jégen, rohannunk kellett, mert ha az őrök nem találták elég gyorsnak a tempót, lőttek ránk a toronyból.
A konyha már rég nem működött, az emberek életük kockáztatásával próbáltak ennivalóhoz jutni. Meg volt tiltva, hogy a szemétdombra járjunk félig rothadt krumplihéjat és más hulladékot szedni, a közelben magyar nyilasok őrködtek, azzal szórakoztak, hogy figyelmeztetés nélkül rálőttek a guberálni próbáló foglyokra. Emlékszem egy doktor Schönfeld nevű pesti orvosra; társakat gyűjtött, akik elmennének vele a szemétdombra, senki nem vállalta, hogy elkíséri, elment egyedül, agyon is lőtték.
Hallottam szörnyűbb történeteket is. Ismertem két lengyel kápót, akik már Auschwitzban ügyesen helyezkedtek, üzleteltek az őrökkel, kihízva érkeztek meg Bergen-Belsenbe. Teli voltak rablott arannyal, abban bíztak, hogy itt is megússzák a tábor veszedelmeit, de két hét múlva a barakktársaik megölték és megették őket.
Ami engem illet, én kínomban már a száraz tüskéket szedtem le a bokrokról. Egyszer egy hullát húztam magam után a tábori főúton, mikor észrevettem, hogy oldalt a lezárt konyha előtt egy rakás marharépa hever a földön, két német őr vigyázott rá puskával. Megszerveztem a csoportomat, hullaszállítás közben mesterséges torlódást idéztünk elő, mikor ös85szegyült a tömeg, vagy hatvanan egyszerre rárohantunk a répára, az őrök belelőttek a kavargásba, a répa leve belefröccsent az arcomba, de el tudtam menekülni a zsákmánnyal, elbújtunk és megettük – lehet, hogy ez a pár répa mentette meg az életemet.
Figyeltük a közeledő ágyúdörgést, úgy számoltuk, hogy ha a kézifegyvereket is halljuk már, azon a napon fel is szabadulunk. Mikor végre meghallottuk a géppisztolysorozatokat, abbahagytuk a munkát, és összeölelkeztünk, de az őrök lőttek ránk, tovább kellett cipelnünk a hullákat egészen délig.
Sorakozót rendeltek el, a zsidókat különválasztották, és áttereltek minket egy őrtoronnyal körülzárt térségbe:
– Kaptok ételt! – mondták.
Sorba álltunk, mindenkinek adtak egy kanál fehér túrót, senki sem merte megenni, attól féltünk, hogy az utolsó pillanatban megmérgeznek minket. Hirtelen harckocsi motorjának zaja hallatszott, mely csöndesebb és finomabb volt, mint a német tankoké szokott lenni, az őrök elmenekültek, de mikor a harckocsi más irányba fordult, visszajöttek, és lőttek ránk. Nagyon sok ember ott maradt, én elbújtam egy domb mögé, a földbe kapaszkodtam és sírtam a tehetetlenségtől. Azóta sokszor álmodtam arról, hogy az SS-ek kergetnek géppisztollyal, nekem is van fegyverem, de mikor lőni akarok vele, a cső elgörbül és lehajlik a föld felé.
Végül is estefelé bejöttek az angolok, több nyelven is elmondták: nyugodjunk meg, hamarosan hazavisznek minket. Félkilós húskonzerveket osztogattak, a foglyok egyből felfalták, aztán feltörték a konyhát és a raktárakat is, nyersen ették meg a krumplit, nem volt türelmük kivárni, amíg megfő. A raktárban kerestem magamnak egy öltönyt, átöltöztem, azt hittem, hogy ebben a ruhában megyek haza majd, de egy hirtelen hasmenéstől összecsináltam magam, a nadrágot eldobtam és a zakóban törölköztem meg. A hirtelen zabálás ezreket vitt el, valóságos dombokba gyűjtötték össze a halottakat, szennyes ruháikkal.
Én is furcsán éreztem magam; néha mintha magasabb lennék, mint a valóságban, néha pedig alacsonyabb, egy orvos társam megnézett: lázas voltam, elkaptam a tífuszt.
Az angolok már nyitottak egy tábori kórházfélét, a szanitéceik blokkról blokkra haladtak, de olyan tempóban, hogy én talán csak hetek múlva kerültem volna sorra. Benéztem a barakkba, ahol a betegeket gyűjtötték össze; az emberek meztelenül feküdtek a földön, pokróccal letakarva, szereztem egy pokrócot, levetkőztem és befeküdtem közéjük. Szerencsém volt, öt perc múlva már vittek is a hordággyal a hadifogoly katonák.
A kórházban egy orosz katonával feküdtem egy matracon, ő is tífuszos volt, vacogott a foga a láztól. Egész nap arról beszélgettünk, hogy milyen ételeket szoktunk enni otthon, mikor az orosz egyszer csak egy na86gyot sóhajtott és meghalt. Mikor elvitték, megfordítottam a matracot magam alatt, bár tudtam, ha úgy van megírva, nem sokat segít.
Mikor túlestem a krízisen, átkerültem egy másik kórházba, melyet egy kaszárnyából alakítottak ki, itt a kommunisták már keresték egymást, szervezkedtek. Eljött értünk Magyarországról Vas Zoltán, haza akart vinni minket, de egy orvosnő kettőnket átjátszott egy Svédországba induló csoportba.
– Előbb szedjétek össze magatokat a kapitalisták számlájára!
Akár örökre is ott maradhattam volna Svédországban. Amennyire ilyesmit tudhat az ember: gazdag lettem volna, de bennem élt a honvágy. Elmentem Stockholmba a szovjet konzulátusra, ők képviselték akkoriban Romániát is, azt szerettem volna, ha elintézik a hazatérésemet. Két hetet kellett várni, amíg fogadtak, közben a nővérem írt Besztercéről, hogy otthon minden maradt a régiben: a zsidókat mindenütt kidobják, a volt vasgárdistákat pedig előnyben részesítik.
Akkor csatlakoztam a cionistákhoz, ez az eszme korábban csak néhány ember elve volt, de a háború után egy egész nép sorsa lett. Kivándoroltam Izraelbe, a Dom kibucba kerültem, a szíriai határ mellé. Külön katonai szolgálatot nem is kellett teljesítenem, azon a vidéken mindannyian katonák voltunk egész nap és éjszaka. Aztán megnősültem és beköltöztem az ország belsejébe, jelenleg a kibucunk konfekciórészlegében dolgozom, én szabom ki az anyagokat, az öregebb asszonyok pedig megvarrják.
Besztercén azóta sem jártam, egyszer láttam a várost a televízióban, mikor egy Drakula-filmet vetítettek, néhány jelenetet azon a környéken vettek fel. A fiam is nézte a filmet, lerajzolta a besztercei tornyot, a kép most is ott lóg a szobám falán.
Persze már sokszor álmodtam arról, hogy hazamegyek, de mikor odaértem a házunkhoz, az álom mindig eloszlott. Egyszer tudtam benyitni az ajtón: apám bent dolgozott a sötét szobában, nyugodtan, lassan, mintha azóta is egyfolytában ezt csinálta volna.
Közben már sötétedik, csónakunkat a sodrás magától kivitte a partra, a kempingből integetnek felénk az ismerősök, egy kérdésre még marad idő:
– Akik magához hasonlóan megjárták a koncentrációs táborokat, meggyógyultak-e az eltelt évtizedek alatt, vagy sérültek maradtak egész életükre és kívül állnak a világon?
– Ránk, akik láttuk a Hold sötét oldalát, mindig lehetett számítani, mert mi pontosan tudtuk, hogy kell viselkednünk a nehéz helyzetekben, amit más ember legföljebb csak sejthet.
87 88Egy politikai jellegű, de csendes tüntetésre hívnak meg: egy Arara nevezetű arab falu lakói a közelmúltban egy bekötő utat építettek, de a hatóság nem engedélyezte a fennmaradását és traktorokkal felszántatta. A Munkapárt fiataljai nem értettek egyet ezzel a döntéssel, úgy határoztak, hogy szembeszállnak a tilalommal, és segítenek a környékbelieknek helyreállítani az utat.
A párt lapja egy cikket is akar közölni az eseményről, én a fotóriporter kocsijában kapok helyet. A fotós Budapestről vándorolt ki az „ezerszer áldott nyolcadik kerületből”, itt egy kibucban dolgozik, amellett kedvtelésképpen népi táncokat tanít be, az együttese számos nemzetközi sikert aratott már.
– Nem furcsa? – kérdezi. – Egy pesti strici izraeli népi táncokat mutat be Párizsban és Londonban.
Megidó irányába indulunk, valaha erre futott Egyiptomból Damaszkusz felé a híres Tengeri út, a Via Maris. A magasság ellenőrzi az Iron völgyének szűk bejáratát, ezért a birtoklásáért ősidők óta vetekedtek, már a bibliai Ábrahám előtt is lakott helynek számított, később Salamon király is itt ütötte fel a táborát. Az ásatások tizennégy egymás fölé települt kultúra maradványait tárták fel.
Megidó után 15 kilométeres sugárban arab települések fekszenek, népessége külön szigetet képez, Izrael még 1948-ban cserélte el ezt a területet Jordániával. A környék hegyes-völgyes, egy óriási terepasztalhoz hasonlít, megfigyelhető, hogy az arab falvak inkább a hegyoldalba húzódnak, ahol a víz összegyűlik, a zsidó települések viszont mindig a lehető legmagasabbra, a csúcsok közelébe törnek, mintha egy összecsapás esetére stratégiai előnyt akarnának biztosítani maguknak, a talaj viszont fent is, lent is vigasztalanul köves.
– Amikor először jöttünk ide, még 1943-ban, huszonöt mérföldes körzetben nem állt itt egyetlen fa sem, de távolabb is legföljebb valamilyen arab szent ember síremléke fölött fejfának. Az arabok, beduinok, akik erre a vidékre vetődtek el az állataikkal, hamar rájöttek, hogy az élőfából mennyi hasznot húzhatnak. A leveleket lelegelték a kecskék, az ágakat tüzelőnek lehetett használni, a kéregből festékeket és orvosságokat készítettek. Ezt a fa talán még túlélte volna, de a kecskék sajnos nem érték be a levelekkel, lerágták a maradék kérget is, ami a fa végét jelentette. Aztán a következő évben újra eljöttek a beduinok, és a már halott fatörzset kivágták és eltüzelték. A vándor legeltetők fejében meg sem fordult olyan gondolat, hogy erdősítsenek, lepusztították a föld felszínét és Libanon híres cédrusai többé már csak a legendákban léteztek.
Később is minden évben a Madarak és fák napján mindannyian kimentünk a földekre és egész ligeteket ültettünk el, főleg olajfákat, mert az 91megbontja, fellazítja a sziklaréteget maga alatt. Mocsaras helyeken eukaliptuszokat is telepítettünk, azt hittük, hogy a gyökereikkel felszívják az állandó talajvizet.
– Az idők folyamán sok százezer hektár erdő települt Izraelben, megváltoztatta-e az ország éghajlatát? Enyhébbé, csapadékosabbá vált az időjárás?
– Nem, azt hiszem, ez nem okozhat észrevehető változást.
Egy útjelző tábla letérést mutat célunk, Arara felé, az út mellékén egy kis Fiat kocsi vár minket, a megjelenésünkre beindul, a sofőr int, hogy kövessük. Kis arab falvakon vágunk keresztül, az utcák szokatlanul keskenyek.
– Ennek három oka is van: több terület marad meg a föld tulajdonosainak, a szűk utca nem melegszik át annyira, mint a szélesebb, végül egy háború esetén könnyebb eltorlaszolni.
A zsidók által lakott falvakban mindig kialakítanak egy-egy tágasabb közteret, ahol az emberek vásárlás vagy séta közben találkozhatnak egymással, és afféle fórumként szolgál, itt nincsenek hasonlók, az arab családok visszahúzódnak a falaik mögé.
El Arian után egy magas fennsíkon kanyargó útra térünk rá, és hamarosan kiérünk a helyszínre. Már többen is várnak ránk, a falu muhtárja – bírája – a kézfogásnál a szívére teszi a kezét, jelezve, hogy őszinte barátsággal fogad, a kísérőm int a szemével, hogy kövessem a példáját. Egy arab újságíró – aki a cikket írja majd – átadja a névjegyét, egy pillantást vetek a kartonlapra: Tel Avivban él, ő is az izraeli Munkapárt tagja, egy fiatalokból álló csoportosulás vezetője.
A muhtár elmondja, hogy mi történt. Ez az út a szomszédos nagyobb faluba vezet, erre bonyolódik le mindenféle közlekedés és szállítás, és ami a legfontosabb: a gyerekek erre járnak a körzeti iskolába. Régebben az út télen használhatatlanná vált, és ilyenkor hegyen-völgyön kellett átvágniuk. Az út nagyobbik fele már korábban kemény burkolatot kapott, csak egy 700 méteres szakasz maradt fedetlenül, a falu elhatározta, hogy a saját költségén makadám borítással látja el. Kértek engedélyt az építkezésre, a helyi közigazgatási szervek hozzá is járultak, de már az út felépítése után kiderült, hogy ez az engedély nem elégséges. A 700 méteres szakasz fele egy másik hatóság, a természetvédelmi felügyelet hatáskörébe tartozik, és ez a hatóság utólag törvénytelennek nyilvánította a vállalkozást, mert a távlati tervekben az egész környékre visszafejlesztés vár, Arara lakosságát is más vidékre telepítik át majd. Felszólították a falubelieket, hogy állítsák vissza az eredeti állapotot, de ők nem engedelmeskedtek, titokban abban reménykedtek, hogy ha különféle hányattatások után is, de az út végül kegyelmet kap. Nem így történt. Egy szép napon délelőtti időben, mikor a férfiak nagy része nem tartózkodott otthon, talajgyaluk jelentek meg a 92helyszínen, és a hatóság illetékességét jelző metszésponttól egészen a faluig felszántották az utat, oldalról sziklákat löktek rá, középen dombokat hordtak össze. Mint a hasonló hatósági közbelépések, ez sem zajlott le incidensek nélkül, a muhtár rámutat egy gerincbajtól derékszögben meghajlott férfira, és azt mondja, hogy ezt az embert meg is verték.
– Írja meg – teszi hozzá, szavait ünnepélyes, nyilatkozathoz szokott kézmozdulatokkal kísérve –, hogy nemcsak ezt az utat szántották fel, hanem a barátság útját is a két nép között.
Kísérőmre, a fotósra nézek, ő tanácstalanul vonja meg a vállát:
– Mind a két félnek igaza van – mint általában.
Elsétálunk a falu széléig, itt körülvesznek minket a gyerekek; farmernadrágot, T-trikót viselnek, egyikük amerikai katonasapkát visel, melybe miniatűr rádió van beépítve. Valaki egy sárgaréz kannában túlságosan édes török kávét hoz és megkínálnak minket.
A muhtár iratokat szed elő; a falu még a török uralom idején alapult, már 1932-ben jogosultsági papírt kaptak a terület birtoklásáról, azóta élnek és dolgoznak itt.
– Most pedig ez az út…
Tekintetem megakad egy félig kész házon: magas cölöpökre építették, mert az előírások egy-egy családnak csak meghatározott nagyságú lakóterületet engedélyeznek, és az a szokás alakult ki, hogy beköltöznek a cölöpök feletti szabályos méretű szintre, aztán később, mikor a hatósági figyelem már ellanyhul, körbefalazzák a cölöpök közét és az így kialakított helyiséget hozzácsatolják a házhoz.
– Ezt a házat miért nem fejezték be? – kérdezem.
Kiderül, hogy engedély nélkül épült, a hatóságok már korábban észrevették, le akarták romboltatni, aztán megegyeztek annyiban, hogy a tulajdonos nem folytatja a munkát. Mindenütt ugyanaz a határozatlanság érződik: szorgalmaznák a visszafejlesztést, de ugyanakkor állami támogatással bővítik a térségben az elektromos hálózatot – mintha csak Magyarországon lennénk.
Közben elindul a buldózer, hogy végigegyengesse az út hepehupáit, a kormány mögé egy Tel Avivból jött szakállas zsidó férfi ül be – ha most hirtelen rendőrök bukkannának fel, ő, mint ezen a környéken idegen, kevesebbet kockáztat. A gép alig egy óra alatt úgy-ahogy használhatóvá teszi az utat, dolgunkat mintegy a legjobban végezve elindulunk a veszteglő kocsik felé.
Menet közben az arab újságíróval beszélgetek; mint az izraeli sajtó nagy része, ő is baloldali, a konzervatív „héja” miniszterelnök, Samir mindig megkönnyebbül, ha az újságok vagy a televíziósok sztrájkolnak. Eléggé szívélyesen társalgunk egész addig, amíg egyszer a hatnapos háború kifejezést használom, az újságíró sürgősen kijavítja az 1967-es háborúra, a 93háború villám jellege ma is keserű emlékeket kelthet benne, és hirtelen sürgős megbeszélnivalója támad egy másik pártküldöttel. Szótlanul teszem meg a hátralevő utat a kocsiig.
– Mi történt volna, ha megjelennek a rendőrök? – kérdezem a fotóst.
– Nem akarod inkább tőlük megkérdezni? Ha van kedved hozzá, összehozlak egy öreg rendőrrel.
Amir Doron nyugalmazott rendőrtábornokkal Tel Avivban találkoztam a Dizengoff toronyépület egyik kávéházában. Azt talán már nem is kell külön mondanom, hogy Doron is magyar származású, valaha Fodornak hívták, magas, széles vállú, a hetvenes éveiben is határozott és erélyes férfi.
Elsorolom neki az út építésével, lerombolásával majd helyrehozatalával kapcsolatos bonyodalmakat, Doron feszült arccal figyel, de mikor kérdezem, hogy reagált volna a rendőrség, ha megjelenik a helyszínen, nem válaszol rögtön, elgondolkodva kavargatja a kávéját.
– Mint mondtam, én már nyugdíjas vagyok, nem élek a dolgok sűrűjében, de azt hiszem, az ilyen bonyolult ügyekben a mai vezetők sem tudnak egyértelműen és határozottan dönteni, tekintettel kell lennünk mindenféle érzékenységre.
A napokban hallottam a következő ügyről. Az izraeli drúz falvak környéke meglehetősen beépült, már nincs hová terjeszkedniük, ezért az egyik drúz helységben a fiatal párok egy nemzeti park területéből szakítottak ki maguknak egy házhelyre valót. Ezt természetesen nem vehettük tudomásul, kiszálltak a rendőrök a helyszínre, hogy kitelepítsék a területfoglalókat, de nem tudták teljesíteni a feladatukat, mert a falu egész lakossága nekikesett botokkal-láncokkal.
– A rendőröknél nem volt fegyver?
– Hogyne lett volna?! De arra gondoltak, hogy a drúzok lojálisak Izrael államához, nem volna politikus dolog megsérteni őket, szóval addig-addig toporogtak, amíg összevissza verték őket, a végén huszonhárom rendőrt kellett kórházba szállítani.
Elmosolyodom, lehet, hogy furcsa képzettársításnak tűnik, de ez az eset a szellemét tekintve rendkívül emlékeztet engem a magyar rendőrség balsikerű akciójára: a Kistext Művelődési Házban botrányt okozó kubai rendbontók ellen az internacionalizmus jegyében nem mertek erélyesen fellépni, végül a kubaiak sínkövekkel dobálták meg őket, és még a kerületi rendőrkapitány kezét is eltörték.
Megáll a pincér az asztalunk mellett, Doron kezet fog vele – egy rendőrnek ismernie kell a pincéreket, minden információk letéteményeseit –, kávét rendel, hozzá frissen sült rongyos kiflit. Hallgatagon eszünk, 94közben jobbra-balra forgatom a fejem: itt a Dizengoff toronyépületben helyezkednek el Tel Aviv leglátványosabb üzletei, kirakataik előtt sűrű tömeg vonul emeletről emeletre, négy-öt irányból is zene szól, még sincs az az érzésem, hogy egy átlagos nyugati nagyváros központjában ülök, ahol az embereknek az a legfontosabb gondjuk, hogy mit vásároljanak, lehet, hogy csak én képzelem, de mintha az állandó készenlét és veszély feszültsége öntene el mindent.
– Milyen az általános bűnügyi helyzet Izraelben?
– Bialik, a mi nemzeti költőnk valaha azt mondta, hogy Izrael akkor lesz majd igazi állam, ha saját tolvajai és gyilkosai is lesznek. Az idealisták úgy képzelték, hogy egy zsidó ember legföljebb csalhat, másra nem képes. Sajnos mára megvalósult Bialik jóslata, az országban mindenféle bűn megtalálható és nem is olyan kis számban. A kezdeti idilli állapot gyorsan megváltozott, a bevándorlók minden új hulláma új bűnözési csúcsot hozott magával – Doron rám néz –, egyébként a magyarok között különösen kemény brigantik érkeztek, főleg betörők és szélhámosok.
A veszélyes bűnözők – zsidók és nem zsidók egyaránt – napjainkban is szívesen települnek át hozzánk Európából. Régi működési területükön erőszakos cselekmények sorozatát követték el, százezer év börtön várna rájuk, itt elvesznek feleségül egy izraeli lányt, csinálnak egy-két gyereket, ha másként nem megy, börtönből kijuttatott spermával. Van esélyük, hogy a közvélemény szíve megesik rajtuk, és a bíróságaink nem adják ki őket. Itt mindig lehet reménykedni a bíróságokon: ha valaki megöli apját-anyját, még van esélye, hogy felmentik mint árva gyereket. A halálosan gázolónak visszaadják a jogosítványát, mert az autó nélkül nem tudná eltartani a családját.
– Mik a bűnözés főbb területei?
– Egyre inkább az úgynevezett fehéringes bűnözés, az igazi nagy ügyek a bankokban, komputerközpontokban, városházán játszódnak le.
(Mástól hallottam azt az esetet, hogy egy miniszter vett egy farmot, kapott rá kölcsön pénzt egy nagy juhtenyésztőtől, amit azzal hálált meg, hogy leállíttatta a juh importját, így az izraeli piacon felment a birkahús ára.)
A másik veszélyes góc: a kábítószer. Egy év alatt ötven ember halt meg kábítószer élvezése következtében, a fogyasztók teljes tömegét csak felbecsülni tudjuk: valahol 10-15 ezer fő körül járhat. Most már az iskolában is „szívnak”, hallottam olyan statisztikai adatot, hogy minden tizedik fiatal megpróbálkozott már drogok fogyasztásával – főleg a hasissal. Évi 2000 kiló heroin érkezik az országba – ebből nagyjából húszmillió adagot lehet előállítani, és ehhez jön még a többi fajta.
95A kábítószer lassan a bűnelkövetés legfőbb indítéka lesz, nagyon drága szenvedély: egy adag heroin 30 dollárba kerül, egy gramm kokain 150–200 dollárba, és kevesen érik be napi egy adaggal. Hogy megszerezzék ezt a pénzt, betörnek, rabolnak, fosztogatnak – a volt rendőrtábornok közben befejezte az evést és az órájára néz. – Mi érdekli még?
Meglep a nyíltság, amivel tudtomra adja, hogy csak korlátozott időt tud rám szánni, később meg kellett szoknom, hogy itt nem lehet órákig beszélgetni egy-egy fontos emberrel, egy negyven-ötven perces interjú már különös kedvezménynek számít. Átfutom a jegyzeteimet, és kiválasztom a legfontosabb kérdéseket:
– Izraelben milyen tekintélye, presztízse van a rendőrségnek?
– Nem ismerek olyan helyet a világon, ahol a rendőr szimpatikus volna. A közönségnek csak negatív kapcsolata lehet a rendőrséggel, mert csak baj esetén találkozik vele.
– És az angol rendőrség, a demokratikus rendőrség mintaképe?
– Az egész bobby-legenda hamis, én jártam kint és találkoztam velük munka közben, nem szeretik őket és szakmailag is gyengék. Arról már nem is beszélve, hogy a legtöbb bobby ma már a színesbőrűek közül kerül ki, és az átlag angol fajgyűlölete őrájuk is vonatkozik.
Ami az izraeli rendőrt illeti, neki már csak azért sem lehet tekintélye, mert Izraelben senkinek sincs tekintélye, kis ország, mindenki túl jól ismer mindenkit.
– Hogy fizetik a rendőröket?
– Mondjuk egy felügyelő 600-700 dollárt keres havonta, és ezzel alatta marad például egy banktisztviselő havi 1000 dolláros jövedelmének.
– Szolgálati lakást kapnak az emberek?
– A testület erre nincs kötelezve, lakást általában az áthelyezéseknél kaphat valaki, de előfordul, hogy ilyenkor is pénzben váltják meg ezt a juttatást.
– Milyenek az előrehaladási lehetőségek a ranglétrán?
– Politikai karriert könnyebb befutni, ott elég, ha valaki jól tudja tépni a száját. Például egy képviselő, a Fekete Párducok vezetője naponta bekerült a kapitányságra rendbontásért, így alapozta meg a hírnevét.
– Milyen elvárásokat táplálnak az újonnan belépő rendőrökkel szemben?
– Tizenkét év iskola a felvétel alapja.
– Ez gyakorlatilag érettségit jelent?
Doron elmosolyodik:
– Nem, úgy, ahogy mondtam: tizenkét év iskolát – ebbe az is belefér, hogy valaki hatszor bukott és osztályt ismételt. Az új felvételesek általában öt évet írnak alá, de ezt nem veszik komolyan, sokan leszerelnek, az állomány folyamatosan cserélődik.
96– A létszámot fel tudják tölteni?
– Az ország gazdasági bajai minket is érintenek, megszigorították a keretszámokat, nem bocsájtjuk el a meglevő rendőreinket, de újakat csak egy bizonyos határig vehetünk fel, jelenleg körülbelül ötszáz státusunk betöltetlen a húszezer körüli összlétszámból. – Doron rám néz. – Egyébként úgy hiszem, maguknál ugyanilyen létszámhiánnyal küzdenek, a nyáron jártam Magyarországon, és alig láttam rendőrt, pedig azt mondják, hogy a maguk rendszere a rendőrségen alapul.
– A szolgálatban mi a felső korhatár?
– A rendőrnek ötvenöt éves korában el kell mennie nyugdíjba, külön engedéllyel tovább szolgálhat – könnyebb belső munkára osztjuk be, és évi kétszázalékos plusz nyugdíjat jelentene neki, de csak kevesen élnek ezzel a lehetőséggel.
– Az izraeli rendőrség milyen hatékonyan látja el a feladatát?
– A statisztikai mutatóink nem rosszak, de a lakosság mégis elégedetlen velünk. A vagyon elleni bűncselekményekkel állunk a legrosszabbul, öt betörésből átlag egynek-kettőnek a tettesét tudjuk megtalálni. A lakosság csak azért jelenti be az ügyeket, mert a Biztosítónál kell a papír a kártérítés benyújtásához, abban nem reménykedik, hogy mi előkerítjük az értékeit. Csak ha egy nagyobb banda bukik le orgazdástul, akkor találunk meg különféle holmikat, de mivel általában nem kapunk pontos leírást a tárgyakról, a rendőrségi raktárakban halmozódnak fel.
Az az igazság, hogy komoly gondot jelentene, ha több kis tolvajt, betörőt sikerülne kézrekerítenünk. Az utolsó tíz év alatt megduplázódott a börtönférőhelyek száma, de így is minden zug zsúfolásig megtelt. Régebben három hónapos büntetéssel már nem ültették le az illetőt, most ezt a határt fel kellett emelni fél évre.
Mindenáron el kell kerülnünk, hogy az országban meginogjon a biztonság érzete, mert az okvetlenül anarchiához vezetne. Minél több gyalogos rendőrt kellene az utcára küldenünk, sajnos, a szervezés nem ebbe az irányba mutat. Valaha egy váltás négy autóból, négy robogóból és huszonöt gyalogos rendőrből állt, ma nyolc autó, tíz robogó vonul ki és egyetlen gyalogos rendőrünk sincs. Minél több rendőrt kellene levenni a kerekekről és a saját lábára állítani.
Doron int a pincérnek, hogy fizetni akar:
– Mindig arról panaszkodunk, hogy nehéz a helyzetünk, de az év végén arra koccintunk, hogy soha rosszabb ne legyen.
– Véleménye szerint van okuk az optimizmusra?
– Egyelőre igen. Gondolja meg: Izrael fennállása óta hadiállapotban él, ami különösen kedvez a bűnözés elterjedésének – és akadnak olyan városok a világon, ahol sokszorosan több erőszakos cselekmény fordul elő, mint nálunk az egész országban.
97(Később különös magyarázatot kaptam arról, hogy miért nem emelkedik még magasabbra az izraeli bűnözés szintje.
– Azzal a réteggel, mely hivatalosan vagy hallgatólagosan kivándorol az országból, aránytalanul sok bűnöző is eltávozik. Úgy látszik, Európában vagy az Egyesült Államokban jobban megtalálják a számításukat, sokan komoly karriert futnak be. Emlékszem egy esetre: a követségünk kiállítást rendezett egy hollandiai városban, a megnyitásnál arabok tódultak be a terembe, röpcédulákat szórtak szét, és össze akarták törni a tárlókat, mikor megjelent egy Izraelből eltávozott férfi, elegánsan, mint Bicska Maxi, odament hozzájuk, két szót mondott nekik, és azok szűkölve eltakarodtak, állítólag ő volt a helyi maffia főnöke. Azt is mondják, hogy ha Münchenben éjszaka rád támad egy útonálló, és már semmi esélyed sincs, érdemes héberül szólni hozzá, mert előfordulhat, hogy egy izraeli emigránssal állsz szemben!)
98Az izraeli parlament, a knesszet ama ritka épületek közé tartozik, melyeket különleges biztonsági rendszabályok óvnak. Tábla jelzi, hogy a sztrájkolók meddig tüntethetnek, az ide látogató turisták táskáit többszörösen is átvizsgálják.
Kísérőm a képviselők számára fenntartott bejárathoz vezet; kérésemre fogad Micha Háris, a Munkapárt egyik vezetője. Néhány perccel korábban érkeztünk a megbeszéltnél, Háris ott ül a társalgóban, de még nem fejezte be az előző tárgyalását, beszélgetőpartnerében megdöbbenve ismerem fel az egyik legismertebb izraeli politikust: Jichak Rabin hadügyminisztert. Bemutatnak neki, kíváncsian nézek rá, nem mindennap találkozhatom egy darab Történelemmel. Közelről Rabin arca gyűröttnek tűnik, előző éjszaka tért haza az Egyesült Államokból. Háris azt ajánlja, hogy amíg várnom kellene, nézzük meg az üléstermet. Bólintok, távozóban még egyszer visszanézek a miniszterre:
– Igaz, hogy Rabin, mikor vezérkari főnök volt, idegösszeroppanást kapott a háború közepén? – kérdezem.
– Úgy tudom, hogy igaz – mondja kísérőm –, de én jobban szeretem azokat a tábornokokat, akik összeroppannak a felelősség súlya alatt, mint azokat, akik nem is érzik ezt a terhet.
Fent, a karzaton egy vastag golyóálló üveg mögül nézhetnek le a mélybe a hallgatók, magának az ülésteremnek az alaprajza az állam jelképére, a hétágú gyertyatartóra emlékeztet. A knesszet épülete egyébként is sok jelképes elemet tartalmaz, a hátsó fal úgy lett kiképezve, hogy a Nyugati Falat idézze fel – mikor megépült, a Második Templom maradványa még nem állt izraeli fennhatóság alatt.
Lent épp ülést tartanak, a szónoki pulpituson Zsak Amil képviselő beszél a Negev sivatag településeinek gondjairól, mellette ülnek az elnökség tagjai, köztük a minisztertanács képviseletében az egészségügyi miniszterasszony. Mögöttük a falon az izraeli zászló feszül és Herzl Tivadar nagyméretű fényképe.
Az ülésterem jobb oldalán ülnek a Munkapárt képviselői, baloldalt a keményebb vonal, a Likud tagjai, középen pedig a kisebb pártok helyezkednek el. A szőnyegre került téma nem lehet túl fontos, az asztalok mellett egész széksorok maradtak üresen.
Visszamegyünk a képviselőknek fenntartott kávéházba, Micha Háris már vár ránk, negyven év körüli, fiatalos, szemüveges férfi.
– Túl sokat ne várjon tőlem, bizonyára ismeri a viccet, hogy mi van kiírva a Tel Aviv-i repülőtéren: „Itt szép lehetsz, de okos nem!”
Egy pohár narancslevet hozat, aztán biccent, jelezve, hogy várja a kérdéseket.
– Úgy tudom, hogy ön nemcsak a híve, de a szakértője is az izraeli–arab megbékélésnek.
101– Már szereztem bizonyos tapasztalatokat. Mikor megkezdtük a kapcsolatok rendezését Egyiptommal, én voltam az egyik összekötő Simon Peresz és Szadat között.
– Véleménye szerint Szadatot annak idején milyen meggondolások vezérelték a békekötésben?
– Szadat belátta, hogy a háborúkért Egyiptom a jövőjével fizetett, nemcsak gazdaságilag nyomorodott el a háborús terhektől, de a legértékesebb emberanyagát is fel kellett áldoznia: a politikai és gazdasági elit családokból származó fiatal nemzedéket. Ha őket nem vetik be, az egyiptomi hadsereg nem ütőképes, maga a tömeg, a puszta létszám nem sokat számít, ez már 1967-ben bebizonyosodott. Ez az elit réteg viszont egy háború esetén gyorsan felszámolódik és pótolhatatlan volna. Egyiptom nem bírta el, hogy a nemzetgazdaság ereje be van fektetve a hadseregbe és a hadiiparba, így is legalább harminc évet vesztettek a fejlődésben. Egyébként ezen túlmenőleg is jól jártak a békével; a visszaadott területeken kiépítettük az útrendszert, két repülőteret és így tovább.
– A gazdasági és politikai terhek persze Izraelnek is komoly megpróbáltatást jelentenek.
– Természetesen mi sem vagyunk kivételek ebben a tekintetben. Legutóbb a libanoni hadjárat sok erőt vont el az ország gazdasági életéből, de maga a hadsereg is megérezte, a háborús helyzetben kiképzési nehézségek léptek fel, előbb-utóbb megmutatkozott volna az ütőképességén is.
– Az Egyiptommal megkötött békeszerződés mennyiben tekinthető mintapéldának?
– Sok tekintetben, a legfőbb tanulság, hogy nincsenek reménytelen helyzetek – maga a Camp David-i megállapodás is csodának számított volna egy-két évvel korábban.
– Úgy gondolja, hogy minden kérdésben születhet megoldás?
– Azt hiszem, hogy a Golan-magaslatok és Jeruzsálem sorsát egyelőre nem lehet vita tárgyává tenni, de a megbeszélések során ezek volnának az utolsó kérdések. Volna néhány előzetes feltételünk, valószínűleg kikötnénk, hogy az átengedett területekre nem vonulhatnának be katonai alakulatok.
– Milyen biztosítékot kaphatnak erre? Hiszen a közelmúltból véve a példát: Arafat fegyveresei is elhagyták már egyszer Libanont, később viszont újra visszatértek.
– Igen, ez a legnehezebb kérdés, de csak egy választás van: vagy kivont karddal őrködünk éjjel-nappal, mint tesszük már negyven éve, vagy megpróbálunk megegyezni. Gyors sikerre nincs remény – az is több mint három évig tartott, amíg az egyiptomiakkal békét kötöttünk: az a fiú vagy lány, aki ebben a pillanatban születik valahol Izraelben, biztos, hogy katonaként éli le majd az egész életét, de a következő nemzedéknek már van102nak esélyei a békére – Háris elmosolyodik. – Ha arra gondolok, hogy a franciák ki tudtak békülni a németekkel, akkor nekünk is van jogunk reménykedni.
Az előbb egyébként rosszul mondtam: nincs semmiféle választásunk, meg kell egyeznünk. Az 1967-ben elfoglalt területeken jelenleg másfél millió arab él, a számuk 15-20 év alatt a duplájára növekszik, mi lesz akkor? Ha megpróbáljuk beolvasztani őket, akkor Izrael egész lakosságának legalább ötven százalékát arabok fogják alkotni, és itt, a képviselőházban is többségbe kerülhetnek. Különben is egy kétnemzetiségű zsidó–arab államnak kevés értelme és vonzóereje volna.
Nincsenek illúzióink, az arab nacionalizmust nem lehet megvenni pénzen vagy kedvezményekkel. Ki meri azt állítani, hogy például az írek rosszul élnek Angliában? Mégsem tudják megbékíteni őket. Mikor minden 300-400 ezres afrikai néger törzs önálló országot alapít, és ENSZ-képviseletet kér, a palesztinok is meg akarják teremteni a maguk államát.
– Arafattal is hajlandók volnának tárgyalni?
– Vele nem, mi csak azokat tekintjük partnernek, akik elismerik Izrael létét, és nem indítanak ellene terrortámadásokat.
– És ha Arafat lemondana ezekről az akciókról?
– Akkor többé nem volna Arafat. Úgy gondolom, nekünk elsősorban Jordániával kellene megállapodásra jutnunk – ők vesztették a legtöbb területet a háborúk során, és lakosságuk összetételénél fogva is ők képviselhetik legtöbb joggal a palesztinokat.
– Amit most kifejtett, azt mennyiben fogadja el az izraeli politikai közvélemény?
– A velünk szemben álló pártok nem hajlandók még politikai engedményekre sem, a „kemény kéz” hívei: „Jobb másfél millió arab a hátsó zsebemben, mint a hátam mögött!” Ők minden talpalatnyi területhez ragaszkodnak, a Nagy Izrael ábrándját dédelgetik magukban.
Nem gondolnak a statisztikai adatokra: havonta 1000–1200 ember vándorol be Izraelbe, és ennél jóval többen távoznak el az országból. De ha valami csoda folytán a világ összes zsidó embere úgy döntene, hogy itt akar élni, ez sem jelentene többet mintegy 13 millió főnél, és kényelmesen elférnének Izrael 1967 előtti határai között, az országnak sokkal szorítóbb szüksége volna például több vízre, mint nagyobb területre.
Úgy gondolom, a libanoni háború sok embert elgondolkoztatott és visszavetette a nacionalizmust. Az egyik repülős tábornokunk régebben úgy vizsgáztatta a pilótajelölteket, hogy a táblára felvázoltatta velük az ország térképét, és ha valaki nem a Nagy Izraelt rajzolta fel, azt kirúgta. Az őrmesterek már ismerték ezt a hobbiját, és előre felkészítették rá a jelölte103ket. Aztán lehet, hogy azért, mert az ő fia is megsebesült a harcok során, ez a tábornok is másként gondolkodik, és ma a „galambok” szószólói közé tartozik.
Átfogó változásokat azonban csak a választások után várhatunk, leghamarabb 1988-ban.
– Milyennek ítéli az esélyeket?
– A vallásos rétegek jobbratolódtak és magatartásukban is szélsőségesekké váltak. Szombatonként napirenden szerepelnek az incidensek, Petách Tikván felgyújtottak egy újságosbódét, mert olyan lapokat árult, melyekben fürdőruhás női fotókat közöltek, különféle bojkottokat szerveznek. Nem tudom, mennyire lesznek partnerek a mi béketörekvéseinkben. A túlsó végletet tekintve nincs mit remélnünk az izraeli kommunistáktól sem, Vilner talán az egyetlen olyan kommunista vezető, aki még Sztálin életében lépett színre, a stílusa, hajlékonysága ennek megfelelő.
De a jelek mégis biztatóak; megnyertük az egyetemi választásokat, korábban, még az 1970-es években ugyancsak az egyetemeken mutatkoztak meg először azok a változások, melyek végeredményben a politikai ellenfeleink hatalomátvételéhez vezettek.
(A jövőt csak találgatni lehet, ami a jelent illeti, a belpolitikai harcok egyelőre igen élesek, ezt jellemzi a következő epizód is. Peresz munkapárti vezető béketervéhez egy utcára kirakott asztalon gyűjtöttek aláírásokat, az egyik aláíróra, jó ismerősömre rátámadt egy fiatal, sötét bőrű zsidó férfi:
– Ti adjátok el az országot; Hitlernek, az araboknak.
Az aláíró ránézett:
– Amikor te születtél, én már őrnagy voltam a hadseregben, és a harmadik háborúmat harcoltam végig.
– Akkor sem vagy cionista!
Az ismerősöm nem felelt neki, csak később jegyezte meg:
– Ez igaz! Szerintem az a cionista, aki egy másik embert küld Izraelbe egy harmadik ember pénzén. Én izraeli vagyok, itt élek!)
Szerettem volna beszélgetni egy többé-kevésbé tipikusnak tekinthető arab férfival, elintézték, hogy egy Názáretben élő villanyszerelő-vállalkozó meghívjon magához.
Názáret az alsó gálili hegyekben fekszik, kocsink a Haifát Tibériással összekötő országúton közelíti meg. A város felépítése ugyanazt az elgondolást tükrözi, mint amit a zsidó és arab falvak egymásmellettiségében is meg lehetett figyelni már: lent a völgyben helyezkedik el az arabok lakta 104óváros, fenn a dombon a modern házakból álló új zsidó település, mely stratégiailag uralja a környéket.
Keskeny és éles ívben kanyarodó sikátorokon hajtunk úticélunk felé, kibámulok a kocsi ablakán. Hasonlóan a többi keresztény szent helyhez Izraelben, itt is az utcák minden négyzetméterét az idegenforgalom szolgálatába állították; a kirakatokban és az alkalmi standokon Krisztus-képeket látni, minden méretben és mennyiségben, olvasókat, prospektusokat, fából és rézből készített emléktárgyakat, a kegyhelyek körül idegenvezetők ajánlgatják a szolgálataikat.
Meghívónkat nem találjuk otthon, át kellett ugrania egy kalákában épülő házhoz az elektromos bekötéseket ellenőrizni. A család keresztény, ha mohamedán volna, kint az utcán kellene kivárnunk, amíg a házigazda megérkezik, így viszont a felesége behív minket.
Egy automata ajtó emelkedik magasba a kocsink előtt, szőlőlugassal borított belső udvaron parkolunk le. A villanyszerelő fivére lejön köszöntésünkre, szakmáját tekintve orvos, meglepetésemre oroszul szól hozzánk, kiderült, hogy egy bolgár egyetemen tanult, az Izraeli Kommunista Párt szerzett neki ösztöndíjat.
– Többen is kapnak hasonló lehetőséget? – kérdezem.
– Igen, sok arab fiatalnak felkínálják most is. Szegeden, Afrikában vagy az Egyesült Államokban mindenütt találhatsz arabokat – feleli a kísérőm. – Azért tartanak olyan sokan külföldre, mert az izraeli diplomát nem ismerik el az arab országokban.
– Izraeli egyetemre nem is járhatnak?
– Hogyne járhatnának. Például a jeruzsálemi egyetemre tíz százalék arabot kell felvenni – többet lehet, kevesebbet nem. Általában arab középiskolákból jönnek, ezért gyengébb az előképzettségük, könnyített vizsgafeltételeket szabnak nekik. Amellett vannak saját egyetemeik is: Betlehemben, Nábluszban, Birzetben, és egy vallási főiskolájuk Hebronban.
Az volna kívánatos, hogy az arab falvakba lehetőleg arab orvosokat és tanítókat küldjünk ki, más kérdés, hogy ők ezt nem vállalják, szívesebben maradnak a városokban, és minden előzetes tervezés ellenére egyre inkább diplomás túltermelés alakul ki az arabok között.
Benyitunk a lakásba, az ablakokon félig leengedték a redőnyöket, a belső szűrt fényben körülnézek: a bútorzat semmiben sem különbözik az európai kispolgári átlagtól. A szobában légkondicionáló szerkezet működik, fölötte régi arab fegyvereket raktak fel a falra. A díszhelyen Michelangelo Pietàjának másolata áll, a család egyik zsidó barátja hozta ajándékba európai útjáról, körötte néhány apróbb, kézzel festett szentkép.
A modern ruhát viselő fiatal háziasszony elfogulatlanul köszönt minket, grapefruitlével kínál, és néhány percre leül az asztal mellé. A család iránt érdeklődöm, három gyerekük van – ez arab mércével szokatlanul ke105vésnek számít, ez már a modern zsidó életforma átsugárzása, valaha Názáretben nem volt ritka a tíz-tizenkét gyerekes család sem.
Közben befut a házigazda, elnézést kér a késésért:
– Mindenütt építkeznek, megint inflációtól tartanak, be akarják fektetni a pénzüket. Majd még vissza is kell mennem.
A fiatal arab férfi farmernadrágot, trikót visel, magamban összehasonlítom a külsejét zsidó kísérőmmel; nagyjából egykorúak és egyébként is sok a közös vonás, talán csak az arab testszínei sötétebbek valamivel. A házigazda elfoglaltsága miatt az igazi beszélgetést délre halasztjuk, de mivel udvariasságból amúgy is kell üldögélnünk néhány percet, felteszek egy kérdést:
– Mi a véleménye: mi fog történni Izraelben – rövidebb és hosszabb távon?
A fiatal arab rutinosan, ahogy mondani szokás, nyomdakészen fogalmaz:
– A vitás kérdéseket meg kell oldani, de békés úton. A zöld vonalon túli, vagyis az 1967-ben elfoglalt területeken önálló palesztin államot kellene alapítani, mely konföderációban állana Izraellel, belügyileg független volna tőle, külügyekben esetleg közösen lépnének fel. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió gyakorolna védnökséget fölötte, de sokat várnánk a Közös Piaccal való kapcsolattól is.
– Jeruzsálem?
– A Szent Város nemzetközivé kell hogy váljon.
– Maga átköltözne ebbe az új államba?
– Nem, én akkor is itt maradnék Izraelben. Én itt megtaláltam a helyem.
– És azok a zsidók, akik most az elfoglalt területeken élnek, azok megmaradhatnának a házaikban?
– Nem, mindegyiknek el kellene jönni.
– És akik ott születtek?
– Nem volna kivétel, de úgy gondolom, nem is akarnának ott maradni.
Nyomasztó csend ül a szobára, nem kell különleges érzék ahhoz, hogy belássam: most kell felfüggeszteni a beszélgetést, megállapodunk, hogy délben találkozunk majd és elköszönünk. Lesétálunk a város központjába, útközben lépten-nyomon kórházépületeket látunk – különféle szerzetesrendek építették őket azzal az alig titkolt céllal, hogy megtérítsék a bekerülő arab és zsidó betegeket. Lent, a belső városrészben is az Ecclesia militans, a harcos egyház uralja a terepet, a házak szinte elvesznek a nagy templomok árnyékában.
Először a görög katolikus Gábriel templomba nézünk be, alapjait Krisztus után 400 körül rakták le, ezen fekszik az újabb korból való épü106let. Nemrégiben restaurálták román festők – a názáreti kommunista polgármesternek jók a kapcsolatai a kommunista országokkal. „Védőszentemet”, Szent Györgyöt hiába keresem a freskók között, kísérőm azt mondja, hogy tizenöt évvel ezelőtt kiiktatták őt a szentek sorából, állítólag nem találtak bizonyítékot arra, hogy egyáltalán létezett-e, története valószínűleg egy pogány legendából ered. Csak Angliában virágzik a György-kultusz, a sok Georges-ra való tekintettel.
Körbejárom a templomot abban a reményben, hogy rábukkanok a Csontváry-festményen megcsodált Mária-kútra, de csak a puszta helyét találom; a forrást még az eredeténél, az ortodox templom barlangjában megfogták és elvezették a vizét.
Átmegyünk a másik nevezetes, Angyali üdvözletről elnevezett templomba. Itt is több réteg emelkedik egymás fölé, az első, III. századbeli templom maradványait belefoglalták a jelenlegi épületbe. Az akusztika kiváló; az oltár előtt épp egy gyereket keresztelnek, a család kórusa kristálytisztán hangzik. A falfelületet szétosztották a katolikus országok között, minden nemzet a maga ízlése szerint alakította ki a reá jutó szakaszt, a magyar részen egy koronázó angyalt látni – jó volna tudni, hogy ki festette.
– Hát igen, a keresztények jobban építenek templomokat, mint a zsidók – mondja a kísérőm eltöprengve –, talán azért alakult ez így, mert ha a zsidók imádkozni akarnak, nincs szükségük külön felszentelt házra, elég, ha tízen összejönnek valahol.
– Miért épp tíz kell?
– Valószínűleg a tíz ujjból indultak ki.
A templomból kijövet átvágunk a bazáron, a járda közepén egy hosszanti csatorna húzódik, valaha ide szórták a szemetet, aztán egy-egy zivatar lesodorta a mélybe, most kétkerekű japánerekbe szedik össze a hulladékot. Benézek egy boltba, hátul egy kis asztalon a mekkai szent kő képe mellett egy fiatal, fekete hajú férfi fotója látszik.
– Ki ez? – kérdezem.
– Ez az új szent, meghalt valamelyik merényletnél, lehet, sőt valószínű, hogy a Palesztinai Felszabadítási Szervezethez tartozott – véli a kísérőm.
A bazár mögött megnézzük még azt az ősi zsinagógát, ahová a hagyomány szerint Krisztus imádkozni járt, innen verte ki a kufárokat, jelenleg ez is keresztény templom, majd felmegyünk a dombra Nácrát Ilitbe, az arab Názáret fölé épült zsidó városba.
– 1948-ban a függetlenségi háborúban Názáret volt az ellenséges erők központja, és mindmáig idegen környéknek számít az ország testében – a 11 képviselő közül 6 kommunista és 3 békepárti, akik legföljebb annyi engedményre hajlandók, hogy elismerik Izrael létét –, a kormányzat 107telepítéspolitikával próbál egyensúlyt teremteni ezen a vidéken, ide küldik például az új román és egyéb európai országból érkező bevándorlókat.
Lassan dél felé jár, sietnünk kell vissza a vendéglátónkhoz, épp csak egy kört írunk le a dombtetőn. Amennyire a kocsi ablakán kinézve meg lehet állapítani, Felső Názáret modern város kertekkel, több sávos széles utcákkal, lent nincsenek sporttelepek és úszómedencék, itt többet is látni. Állítólag az arab városrészből az előkelőbb asszonyok ide járnak fel fogyasztó tornára.
Házigazdánk már vár minket, arab környezetben szokatlan módon egy üveg bort bont fel, félszáraz román „Traminer”-t. Koccintunk, aztán megpróbálom ott folytatni a beszélgetést, ahol délelőtt abbahagytuk.
– Az új palesztin államot mindenki elfogadná?
– Igen, legföljebb, ha Szíria ellenezné.
– És a zsidók beleegyeznének?
– Igen, egyre inkább hallani ilyen mozgalmakról Izraelben.
– És egyáltalán: van államalkotó erő a palesztin népben?
– Kezdetben bizonyára volnának nehézségek, de aztán elrendeződne. Sok palesztin dolgozik arab országokban fontos tisztségekben, itt Izraelben is sok tanító, értelmiségi kerül ki közülük, ők el tudnák látni az irányítást.
– És ez az állam nem válna agresszív országgá?
– A béke esetén le kellene fegyverezni az összes terrorista csoportot.
– Mi a garancia rá, hogy ez valóban megtörténik majd?
– Ha ez a palesztin állam megalakulna, katonailag védhetetlen terület volna, egyórás sétát jelentene az izraeli hadseregnek. Egy repülőterük volna, és az ott álló gépeket Jeruzsálemből puskával le lehetne lőni.
A kísérőm ingatja a fejét:
– Kár erőltetned ezt a témát, ő így hiszi és nem fog tágítani tőle. Kérdezz valami mást.
– Fél egy esetleges újabb izraeli–arab háborútól?
A házigazda bólint:
– Igen.
– Fogna-e fegyvert, és ha igen, melyik oldalon?
– Mi, keresztény arabok erkölcsi felfogásunk miatt is kötelezve vagyunk a semlegességre.
A kísérőm közömbös arcot öltve újra magyarra fordítja a szót, hogy a házigazdánk ne értse a beszélgetésünket:
– Megint kútban vagyunk, ne erőltesd. Tudnod kell, hogy ha egy háborúban Arafaték győznének, a zsidókat csak egy helyen akasztanák fel, a keresztény arabokat viszont legalább három helyen, mert árulóknak tartják őket. Mikor az 1967-es háború kitörésekor a kairói, a damaszkuszi és a többi arab rádió bemondta, hogy hamarosan elsöprik Izraelt a föld szí108néről, itt, Názáretben a mohamedán arabok már előre felosztották maguk között a keresztény arabok házát, kocsiját, de még a feleségüket is. Ő sem véletlenül nem akar elmenni Izraelből, az egész Közel-Keleten csak itt találhat biztonságot, például Szaúd-Arábiában még azt is le kellene tagadnia, hogy keresztény. Ennyit erről a témáról, folytathatod.
– Hogy lehetne a különálló arab és zsidó csoportokat közelebb hozni egymáshoz?
– 1967-ig jobb volt a helyzet. Két unokatestvérem is zsidó nőt vett el feleségül, de azóta a vallás fontosabb lett az egész országban. Az egyik oldalon Káháne rabbi, a másik oldalon a PFSZ kiélezik a feszültséget.
– Vannak olyan rendeletek, melyeket sérelmesnek tart az arab közösségre nézve?
– Írott törvény nincs, de gyakorlati rendszabályokat tapasztalunk. Néhány olyan szakma, mely kapcsolatban áll a hadsereggel, zárva van előttünk, nem foglalkozhatunk elektronikával, számítógépekkel, nem kaphatunk pilótajogosítványt – ehhez csak katonaviselt személyek juthatnak hozzá, és mi nem lehetünk katonák.
– Ha úgy alakulna: maga hajlandó volna az izraeli hadseregben szolgálni?
– Esetleg, de csak béke idején.
– A választásokon kire szavazott?
– A Kommunista Pártra.
– Mit jelent magának a kommunizmus?
– Nem tudom pontosan, hogy mi az, és nem is szeretnék kommunista országban élni, de most a városházi választásokon megpróbáljuk többséghez juttatni a kommunistákat, hátha valami jobbat hoznak magukkal, mert az összes többi pártban csalódtunk már.
– És mi lesz, ha a kommunista vezetés még rosszabb helyzetet teremt majd Názáretben?
– Akkor is jobb, ha egy párt erős többségben van, mert nincs vita a végrehajtásnál.
Már alaposan benne járunk az ebédidőben, a kísérőm diplomatikusan úgy szervezte, hogy ne a háznál együnk – órákig eltartott volna a ceremónia –, hanem egy tipikus arab vendéglőbe hívatott meg minket. A mi autónkkal megyünk, de a házigazdánk ül a kormány mellé, mert a többi názáreti sofőr látja, hogy egy arab vezet, és jobban engedik a kocsit a forgalomban. Én foglalom el mellette az „anyósülést”.
– Mennyi az átlagkeresete?
– Havonta olyan kétezer dollár.
– Merre járt már külföldön?
– Svédország, Dánia, Görögország, Hollandia, Spanyolország.
– Arab országban?
109– Egyiptomban, más arab országba nincs megengedve az utazás.
Megérkeztünk a város szélére, egy Riviéra nevezetű vendéglőben telepedünk le, életemben először és lehet, hogy utoljára végigeszem egy arab ebédet. Házigazdánk étvágygerjesztőként egy üveg köményízű pálinkát, arakot hozat, hígítva szokás inni – ahogy a szesz összekeveredik a vízzel, az áttetszően tiszta folyadék gyöngyházszínűvé változik –, utána sörök következnek.
Az éteksor a hagyományos előételekkel kezdődik, a pincér hússal és fenyőmaggal töltött torpedó alakú kroketteket tesz az asztalra, birkahússal kevert rizst szőlőlevelekbe burkolva, az elmaradhatatlan „humusz”-t, mely valamilyen őrölt szézámmagból készült, olajjal és különféle fűszerekkel elkeverve. Mindezt közös tálakból szedjük és kenyér helyett kerek lángosokra, pitákra tesszük. Én hamarosan eltelek, abba is hagynám, de a házigazdánk újra és újra kínálgat. A kísérőm tanácsot ad:
– Ne siess. Egyél lassan, de állandóan, lássa, hogy folyton mozog a szád.
Aztán egy tál sült fecske következik, barnára pirított nyomorúságos kis testek sorakoznak egymás mellett a fémtálon, a csontokon alig-alig akad hús. Erőt veszek magamon és megkóstolok egyet, semmilyen ízt nem érzek, de egy másodikra már nem tudom rászánni magam.
– Miért nem eszik? – kérdezi a házigazdánk. – Mi otthon hetven-nyolcvan fecskét is megeszünk egy este.
A főételt tálalják fel: bárányhúst salátával, hasábkrumplival, zsír nélkül, egészben megsütött hagymával, mandulás rizzsel, majd török kávé zárja le az ebédet. A fiatal arab férfi néha lopva az órájára néz, nyilvánvalóan vissza kell még mennie az építkezésre.
– Köszönd meg neki! – kérem a kísérőmet. – Aztán induljunk.
Házigazdánk még mond valamilyen pohárköszöntőt, hogy az arab és a zsidó nép tudatában kellene hogy legyen annak: származásukat tekintve rokonok.
– „Több mint rokonság és nem éppen rokonszenv!” – sóhajt fel a kísérőm. – Két őrült nép él itt.
Kint a vendéglő előtt elköszönünk és elválunk, magunkban folytatjuk az utat. Átnézem a jegyzeteimet:
– Nem mondott túl sokat.
– Itt minden szóra figyelni kell. Ha valaki ma reggel itt nyilatkozik a televíziónak, azt este már esetleg az egész világon látják. Ha a szöveg nem tetszik az embereknek, az illető nemcsak a vele egy városban lakóktól kap fenyegető telefonokat, de Franciaországból, sőt Amerikából is. Minden szót kétszer is meg kell gondolnia.
110„Ma építem a vulkánra a házam…”
Ady
A Munkapárt szóvivője a megbékélési politika legfőbb akadályai között emlegette a Gus Emunim nevű szervezetet – ez valami olyat jelent magyarul, hogy „hűséges rögök” – és a többi vallásos-nacionalista szervezetet, melyek a megszállt területeken építik fel az új településeiket. A kibucok némelyikében is alig titkolt ellenszenvvel beszélnek róluk:
– Szerintünk inkább ártanak, mint használnak Izraelnek. Ötven-hatvanezer zsidó él egymillió arab között, folyton vigyázni kell rájuk még akkor is, ha vásárolni mennek a boltba. És ha legalább hálásak lennének a védelemért, de még a katonákat is megsértik, elmondják őket mindenféle megalkuvónak.
A jeruzsálemi nagy könyvvásár egyik pavilonjában mutattak be egy Áser nevű középkorú, bajuszos férfinak, akiről kiderült, hogy az említett Gus Emunim csoportosuláshoz tartozik. Üzleti ügyekben jött föl El Quanából, ahol egy nyomdavállalat társtulajdonosa, de szakít nekem néhány percet. Meglep, hogy nincs benne semmiféle „gőz”, igyekszik eloszlatni minden romantikát a vállalkozásuk körül.
– Valaha, amikor lementünk a felszabadított területekre, akkor még csakugyan nehéz volt, mi is egy 44 négyzetméteres lakásban éltünk három gyerekkel, sokáig villany és folyó víz sem volt az épületben. Negyven család kezdte, jórészt fiatal értelmiségiek, mi már befejeztük a küldetésünket, már 350 család él lent, El Quana rákerült a térképre. Most már jönnek az emberek maguktól, mindegy, hogy miért: azért-e, mert felénk viszonylag enyhébb az éghajlat, vagy mert olcsóbban lehet házat építeni, mint bent a városokban. Ha érdekli, hogy élünk, jöjjön le egyszer és nézze meg.
A meghívóm lelátogató rokonaival indulunk el Jeruzsálemből bérelt taxin, hamarosan letérünk a Tel Aviv felé vezető útról Bne Bárák irányába. Ez a város az ortodox zsidók egyik központja, elképedve nézem az utcán vonuló férfiakat, valamennyien könyveket, írószereket visznek a kezükben.
– Egy nép, mely minden fiából teológust akar nevelni!
Még a hét-nyolc éves gyerekek is a jellegzetes fekete öltönyt viselik: derékban megkötött fekete kaftánt, rövid szárú fekete térdnadrágot, mely látni engedi hosszú fehér harisnyájukat és fekete félcipőjüket. Fekete kalapjukat a mostani negyvenfokos melegben sem mozdítják a fejükön, alig látni közülük valakit is, aki ne viselne szemüveget, az állandó olvasásban tönkremegy a szemük.
– Hogy alakult ki ez az öltözködési „divat”? – kérdezem az egyik útitársamat.
– A kaftán úgynevezett „lesüllyedt kultúrvagyon”, ezeknek az ortodoxoknak az ősei Lengyelországban éltek, ahol a földesurak, a „pánok” hordták a kaftánt mint kiváltságaik jelképét, a zsidóknak tiltva volt a vise113lése, ezt pótolták később. Ami egyébként a kaftánt illeti, nemcsak feketét láthatsz, de fehéret és más színűt is – attól függően, hogy az illető milyen közösségbe, melyik nagy rabbi köréhez tartozik.
– Miből élnek ezek az emberek?
– Iparosok, kereskedők, sokan dolgoznak a gyémántszakmában és a külföldi ortodoxoktól is kapnak segélyt. Mikor az Amerikában élő volt szatmári rabbi felesége ellátogatott Izraelbe, állítólag két és fél millió dollárt osztott szét és ötszáz aranyérmet. A házasulandó párok személyenként ötszáz dollárt kaptak. És kérnek pénzt a külföldiektől iskolákra, emlékművekre, mindenre.
– Én csak egyszerű ember vagyok – szól közbe a másik útitársam –, de az a véleményem, hogy jobb volna, ha nem koldulnánk, hanem megpróbálnánk támogatás nélkül élni, akkor legalább mindenki hajlandó volna dolgozni, és végre feltárnánk az ország természeti kincseit is.
Bné Bárák szélén egy kis mikrobusz vár minket, El Quanából küldték elénk, átszállunk és folytatjuk az utunkat. Átlépjük a képzeletbeli zöld vonalat, mely az 1967 előtti határt jelenti, ennek nemcsak elméleti jelentősége van: ha egy arab munkás az elfoglalt területeken él, és a zöld vonalon belül dolgozik, délután öt óráig vissza kell térnie a zöld vonal mögé, nem töltheti az éjszakát izraeli területen – hacsak nem rendelkezik külön tartózkodási engedéllyel. Másik jelentős korlátozás, hogy a területen lakó arabok, ha külföldön nősülnek, nem hozhatják magukkal a feleségüket és a kint született gyerekeiket, csak egy hónapra – ez a határidő kétszer meghosszabbítható, de utána a vendégeknek három hónapra el kell távozniuk, így a családok egy évben legfeljebb csak hat hónapot tölthetnek együtt. A jogszabály ellen az izraeli polgárjogi szervezetek panaszt jelentettek be, a Legfelsőbb Bíróság mostanában foglalkozik az üggyel.
És ez a téma mintha nem akarna abbamaradni! Kfár Kasszem következik. 1956-ban a szináji háború idején kijárási tilalmat hirdettek, egy csoport arab földműves nem tudott róla, és kiment a mezőre dolgozni, a katonák rájuk lőttek, és 58 halott maradt a helyszínen. Az ügyet kivizsgálták, a vétkesek súlyos büntetést kaptak, az áldozatoknak emlékművet emeltek, és a kopár hegygerinc arab zarándokhellyé vált.
– Itt már mindenütt emlékművek állnak – engedéllyel és engedély nélkül. Fenn a Templom-hegyen is építettek egyet a szabrai és satilai táborok vérfürdőjének emlékére, pedig nekünk semmi közünk sem volt hozzá.
Már rég átléptük a képzeletbeli „zöld vonalat”, az egykori határt, a nemrégiben felépített út mentén a vidék közel s távolban sivatagossá válik. A sofőr is óvatosabban vezet, ezen a környéken előfordult már, hogy kővel dobálták meg a kocsikat.
Feltűnik El Quana, a sofőr elmagyarázza, hogy az út bal oldalán valaha sátrak álltak, most faelemekből befogadótábor létesült az újonnan 114betelepülőknek, egy magasban húzódó híd köti össze a jobboldalt elterülő villanegyeddel, iskolával és a többi közösségi épülettel.
A kocsi a helyi nyomdavállalat előtt parkol le, a sofőr az autó CB-rádióján előre szólva jelezte érkezésünket, Áser, a meghívónk már vár ránk. Körbevisz az üzemen, amennyire megértem a magyarázatot: fényszedést végeznek itt. Nagy kiadóvállalatok, egyetemek megrendelésére dolgoznak, kisebb irodáknak ritkán vállalnak munkát, tevékenységükkel már betörtek az amerikai és japán piacokra is.
– Rég dolgozol a szakmában?
– Korábban könyvkiadással foglalkoztam a Bár Ilán Egyetem kebelén belül, de saját gépeim nem voltak, különféle újságokat menedzseltem. Akkor váltottam, mikor eldöntöttem, hogy itt, El Quanán telepszem le a családommal.
– Milyen pénzből épült ez az üzem?
– Hárman társultunk össze, ami a bevétel elosztását illeti, van egy negyedik társunk is: az adóhivatal. A viccet félretéve, 70 százalék állami kölcsön fekszik ebben a vállalkozásban, évente 700–800 ezer dollár értékű munkát végzünk; hogy a kamatokat törleszteni tudjuk és mi magunk is megéljünk, minimálisan 35 százalék haszonnal kell dolgoznunk.
– Hogy keresnek az alkalmazottak?
– Az a huszonöt ember, aki nálunk dolgozik, jórészt magasabb képzettségű: mérnökök vagy technikusok, meg kell kapniuk a havi ezer dollárt minimum, de egy új lányt, aki hatórás műszakban tanulja a szakmát, azt sem vehetünk fel 600 dolláron alul. Persze csak a fizetés értékét számolom dollárban, az emberek sekelt kapnak kézhez, egy dollár másfél sekelt ér.
– Csak úgy közbevetőleg: a sekel szabadon átváltható dollárra?
– Hivatalosan vannak bizonyos megkötések, de a feketepiacon bármennyi dollárt lehet vásárolni némi felárral, egyébként az újságok is naponta közölték a fekete árat. Jelenleg legalább egymilliárd fekete dollár foroghat az országban.
– Visszatérve a nyomdára: a három tulajdonos hogy részesedik?
– A megállapodás szerint mindannyian havonta 1500 dollárt vehetünk ki a kasszából, de néha ennek egy részét benn hagyjuk, mert újra és újra invesztálnunk kell, enélkül a gépeink erkölcsileg gyorsan elavulnának. Tudja, hogy kell Izraelben egy kis pénzt csinálni? Sok pénzzel kell idejönni, és akkor egy kicsi marad.
– Szeretnétek megnagyobbítani ezt az üzemet?
– Nagyobbak nem szeretnénk lenni, fejlettebbek viszont igen. A kiadóvállalatok mostanában már lézernyomtatókat vesznek, és maguk végzik el a szükséges munkákat, de a bonyolultabb feladatok megmaradnak nekünk.
– És a nyomda tud munkát biztosítani az egész környéknek?
115– Mi sokkal több embert nem tudnánk alkalmazni. Gondoltunk rá, hogy megszervezzük az éjszakai műszakot, de nem tudtunk elegendő munkát szerezni, három-négy ember dolgozott, és a légkondicionálás, világítás ugyanannyiba került, mintha teljes létszámmal ment volna a termelés. A környéken még egy üzem működik, ők elektromos cikkeket gyártanak kilenc-tíz munkással. Sokan eljárnak dolgozni Tel Avivba.
Tulajdonképpen nincs is szükség sokkal több munkahelyre, Izrael vonzása egyre csökken. Az élet itt sohasem volt túlságosan könnyű, aki biztonságot vagy anyagi érvényesülést keresett, az nem ide jött.
– És mit hoz a jövő?
– Ha létrejönne a megegyezés a Szovjetunióval, és engedélyeznék az orosz zsidók kivándorlását, a 45 ezer családból – mert ilyen számokat hallunk – talán 5000 jönne ide, de lehet, hogy útközben ők is meggondolják magukat és másfelé fordulnak. Az üggyel foglalkozó hivatalnokaink olyan rendszabályokat javasolnak, hogy ez a kivándorlás majd a bukaresti repülőtéren keresztül bonyolódjék le, mert ott nem tudnának lelépni úgy, mint Bécsben vagy Rómában, de hát mi értelme volna ide kényszeríteni valakit?! Arról is írnak az újságok, hogy Bécsben iráni zsidók százai üldögélnek, akiknek sikerült lelépni Khomeinitől, rongyosak-éhesek, de nem hajlandók eljönni Izraelbe, hanem amerikai beutazási engedélyre várnak. Csak Angliából és Dél-Afrikából érkeznek nagyobb számban fiatal zsidó családok, alapvetően mégiscsak a mi bennszülött új nemzedékünkre számíthatunk. Szeretnéd megnézni a környéket?
Bólintok és már állnék is föl, hogy induljunk, de Áser türelemre int:
– Még egy pillanat!
Hamarosan kiderül, hogy mire kell várnunk, egy fiú érkezik, és egy pisztolyt ad át vendéglátómnak:
– A feleséged nem volt otthon, a nagylányodtól kértem el.
Áser bólint, és a hátsózsebébe teszi a fegyvert. Már nem csodálkozom ezen, számtalanszor láttam, hogy a kiránduló iskolásokat is puskával, géppisztollyal a vállukon kísérik el a tanárok és a szülők. Az autó felé tartva azért megkérdezem:
– Gyakoriak az összecsapások?
– Az igazi ellenállás mindig a városokban és a környékükön bontakozik ki, ahol könnyebb megszervezni az embereket, de nekünk itt falun is megvannak a magunk bajai. Mi utat, vizet, villanyt, telefont, munkaalkalmat hoztunk az itteni araboknak, sokan mégis területbitorlóknak tartanak minket. Legutoljára szeptemberben a Föld napján tüntettek ellenünk, törtek-zúztak, másnap a falu feje átjött hozzánk, bocsánatot kért és kifizette a kárt.
Mi szeretnénk békességben élni mindenkivel, de semmiféle zaklatással nem lehet elkergetni minket innen, nem véletlenül jöttünk ide. 1967 116előtt Izrael itt volt a legkeskenyebb, mindössze 14 kilométerre terjedt, minden ház elérhető volt közepes ágyúkkal, most 45-60 kilométerre nőtt az ország szélessége, és a Jordán folyó is véd mint természetes határ. Itt Somronban, a bibliai Samáriában a mi szervezetünk hetven helyen települt meg, és kibucok is létesültek hasonló célzattal.
– A kibucok lehetségesnek tartják, hogy egy biztos béke fejében elvonuljanak innen, azt mondják: a béke ügye fontosabb, mint a területeké. Ti mit gondoltok erről?
– Mikor a Camp David-i békekötés után kivonultunk a Szináj-félszigetről, egy időközben felépített zsidó várost, Jámitot fel kellett számolni, porig lerombolták azok az emberek, akik annak idején felhúzták a falait, azóta sem épült a helyén semmi. Nem tudom elképzelni, hogy a mi városunk, El Quana egyszer ugyanígy járjon.
Elindulunk, alig százméternyire a nyomdától egy Masha nevezetű kis arab falu emelkedik. Új épületek állnak a dombon, de mint az arab házak általában, ezek is úgy festenek, mintha még csak félig volnának befejezve: a falakra nem került fel a nemes vakolat, a kertek elmerülnek a porban és sártócsákban. A házak nem közvetlenül a talajon állnak, hanem oszlopokon – így alulról egy levegőréteg szigeteli őket, és a hegyoldal esését követve szinte ingyen alakul ki egy fedett rész.
Egy útjelző tábla letérést jelez Áriel felé.
– Ez Sámária fővárosa, több mint kétezer család lakik már Árielben.
– Hogy szerezték a földet, megvették?
– A jordán állami területek a háború után átmentek Izrael tulajdonába, ezeket minden további nélkül megkaphatták az új letelepülők. Arab magánemberek földjein csak úgy lehetett építeni, ha megveszik tőlük, nehezen kötnek üzletet, mert a Palesztinai Felszabadítási Front mindenkit halálra ítél, aki egy talpalatnyi földet is elad a zsidóknak.
Teszünk egy kört egy újonnan létesített faluban, Mánuelben.
– Ezt egy ortodox vallásos közösség építette. Bné Bárákban éltek drága és kis alapterületű városi lakásokban sok gyerekkel, egy nap a rabbijuk azt mondta nekik: elég volt a nyomorgásból, ide kell jönnötök.
– Nem voltak vallási aggályaik, hogy idegen földön települnek le?
– Miért volna idegen? A Biblia ezt a vidéket éppúgy Izrael földjének nevezi, mint például Jeruzsálemet.
Maga Mánuel elképesztő látványt nyújt: a világvégi kősivatagban, lekopott csupasz dombokon követve a terepvonalak hullámzását, fehér villaépületek százait építették fel virágoskertekkel, széles utcákkal. De a közösség itt a szabad trópusi ég alatt is megtartotta régi életformáját, minden harmadik házban vallási iskolák működnek, felnőttek, gyerekek sietnek be a kapukon a már ismert fekete öltözékben, hónuk alatt vastag könyvekkel. A Mánuelbe vezető út egy sorompóval eltorlaszolható az autók előtt, de a 117sorompó mellett nem áll őr, az egész körutunkon csak egy katonát láttunk, ő is hazafelé tartott.
Megmutatnak egy kisebb falut is. A település magvát egy elhagyott jordán rendőrállomás betonépülete alkotta, emellé rakták le annak idején a „karaván”-nak nevezett lakóegységeket. Ezeket az előre összeállított kis házakat teherautók hozták a helyszínre, egy éjszaka tízet-tizenötöt is felállítottak. Egykori lakóik már rég kiköltöztek, felhúzták a maguk emeletes családi házait bent a faluban, de egy „karaván”-t kegyeletből és talán emlékeztetőül meghagytak a helyén. A külső védőlakk már rég lekopott a faelemekről, benézek az ablakon, melyet üveg helyett egy átlátszó plasztiklap takar – az éles napsütés ellen zsalugáterrel is felszerelték –, két kis szobát látok emeletes ágyakkal, zuhanyozófülkét mosógéppel, egy parányi konyhát kis mosogatóval, hűtőszekrénnyel. A „lakás” egész alapterülete nem lehet több huszonöt-harminc négyzetméternél.
– Átlag hattagú családok éltek benne.
Sétára indulunk, feltűnik, hogy ebben a kis faluban is hat templom emelkedik.
– Minek ennyi templom?
– Azt tudod, hogy egy zsidó faluban legalább két templom mindenképpen kell: egy, ahová az ember imádkozni jár, egy másik, ahová be nem teszi a lábát, mert haragszik ott valakire. Itt egy kicsit túlteljesítették a tervet – ahogy nálatok mondják.
– Te személy szerint vallásos vagy?
– Én csak annyira, hogy szombaton nem állok meg a templom előtt kocsit mosni, de megértem, hogy sokan azt mondják: vissza kell térni a gyökerekhez.
A faluban mindenki maga tervezte a házát saját ízlése szerint, ennek megfelelően akad köztük holland típusú homlokzati faragásokkal díszített ház, keleties jellegű és lapos tetejű modern európai, egyetlen közös jellemzőjük van: mindet legalább 150–200 négyzetméteresre szabták. A kétszáz ház közül csak egyetlenegy nem jutott el a befejezésig; a házaspár, mely építeni kezdte, időközben elvált, a férfi elment a környékről, a nő, ha talál egy-egy új élettársat, lerak egy-két sor téglát, beköt néhány vezetéket, aztán újra abbahagyja. A házak közötti utakat színes kőlapokkal rakták ki, a lépcsők mellett lejtős járdát is kialakítottak a gyerekkocsiknak – egy-egy családnak itt hét-nyolc gyereke is van.
Kiderül, hogy a faluban egy magyar származású férfi is lakik, szerencsére otthon találjuk. Körbevisz a házán, mintegy százezer dollárjába került és rengeteg saját munkába. Tulajdonképpen csak a terveket készítette idegen és néhány szakmunkára kellett idehozni mestereket, ő maga húzta fel a falakat, szerelte a villanyt, de még a konyhaasztalt és a gardróbszekrényeket is maga készítette.
118– Lehet itt lakni és lehet itt élni. Mi lakni jöttünk ide nyolc évvel ezelőtt, de most már itt élünk.
Megmutatja a még beépítetlen alagsort, itt akarja berendezni a műhelyét és az üzletét – jelenleg Tel Avivban tart fenn egy ékszerboltot, naponta bejár. Leülünk a tágas nappaliba egy pohár narancslére.
– Hol született?
– Ózdon, de már egyéves koromban eljöttem a szüleimmel. Egy kibucban dolgoztam, mikor Ausztráliában élő nagybátyám kihívott magához Sydneybe. Nem volt gyereke, rám akarta hagyni az üzletét. Kitanultam ékszerésznek, hét évig éltem kint, aztán visszajöttem.
– Nem találta meg a számítását?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy gondjaim voltak, Ausztráliában csak a bankok nyitva tartását nem szabad elszalasztani, minden mást megtalálunk holnap is. Nekem ott jól kellett volna éreznem magam, mert szeretem a könnyű életet, mégsem bírtam ki.
Azt sem mondhatnám, hogy az antiszemitizmus zavart, Ausztráliában még ezt is könnyebben veszi az ember. Emlékszem, egyszer egy teniszklubra kiírták: „Zsidóknak nincs bejárás!”, a zsidók nem csináltak botrányt, csak megvették az összes telket a klub körül, a társaságnak még levegője sem maradt.
Itt Izraelben, pontosabban ebben a faluban egyszerűen jobban érzem magam. Kis dolgokról van szó, amik nekem mégis nagyon fontosak, például a gyerekeim most játszanak valahol a faluban, fogalmam sincs, hogy merre, de tudom, hogy azok az emberek, akik látják őket, vigyáznak rájuk, és este hét órára hazajönnek majd. Vagy nézze meg az öregeink arcát; mind olyan, mintha egy súlyos operáción esett volna át sikeresen, és úgy élvezi az életét, mintha ajándékba kapta volna.
Ha jól emlékszem, Huxley, a nagy angol regényíró jegyzi meg valahol, hogy egy kiélezett forradalmi helyzetben az is eldöntheti egy ember sorsát, hogy népiesen „beretvát” vagy úriasan „borotvát” mond az illető. Izraelben is léteznek hasonló varázsszavak, például, hogy az 1967-es háború után ide csatolt részt felszabadított vagy megszállt területnek nevezi valaki. Én mindkét jelzőt igyekeztem mellőzni, úgy gondoltam, nem nekem, a kívülállónak kell dönteni ebben a vitában, de soha olyan nehezen nem kerültem el az állásfoglalást, mint a Gus Ecion-i látogatásom során – az ide tartozó kibucok is ilyen környéken működnek és történelmi hagyomány, hogy 1948-ban itt zajlottak le a legvéresebb összecsapások zsidók és arabok között.
A Gus Ecion-i kibucok egyik vezetője feljött értem Jeruzsálembe, ko119csival vágunk neki az Atyák Útjának, melyen a monda szerint a bibliai pátriárkák vonultak. A várost elhagyva feltűnik, hogy szokatlanul dúsan van megterítve a mező, idén sok eső hullott, a talaj mélyebb rétegeiben rejtőzködő vadvirágok magvai is kaptak vizet és kihajtottak.
Megcsodálom Jeruzsálem utolsó, Betlehem felé néző házait, mindegyiket külön erődnek képezték ki az arab támadások ellen, a falat 80 centi vastag betonból építették.
Betlehem után arab menekülttábor mellett haladunk el, drótkerítés választja el az úttól, nem tudni, hogy a kerítés kit véd: a bent lakókat, vagy az erre hajtó kocsikat.
– Honnan jöttek ezek az emberek?
– 1948-ban a függetlenségi háború idején a jeruzsálemi főmufti üzent a Haifa környékén élő araboknak, hogy meneküljenek el a közelgő zsidó hadsereg elől, majd egy-két hét múlva az arab erők győzelmével hazatérhetnek. Egy részüket ebben a menekülttáborban helyezték el ideiglenesen – ennek lassan negyven éve.
Amíg ez a terület Jordániához tartozott, Husszein király széttelepíthette volna őket, igazán lett volna hová, de politikailag célszerűbbnek látszott egy tömegben tartani őket, mert állandó fenyegetést jelentettek Izraelre. Mikor a terület hozzánk került, akkor meg azért maradtak itt, mert a táborban állandó segélyt kapnak az Egyesült Nemzetektől: pénzt és ennivalót.
– És Izrael nem próbál valami támogatást nyújtani nekik, hogy letelepedjenek valahol?
– Izrael lakosságának hatvan százaléka arab országokból vándorolt be, és ők is csak az üres kezükkel jöhettek el, mi sem érezzük kötelezve magunkat bőkezű úti ajándékokra. Egyébként ez a tábor egy veszedelmes góc, összetűzések robbannak ki körülötte, a lakói verekszenek a környékbeli zsidó telepesekkel, és bizonyíthatóan támogatják a terroristákat.
– A beszivárgás most is reális veszély?
– Mindenféle módon megkísérlik. Szerte a világon sok izraeli állampolgárnak ellopják az útlevelét, és megpróbálják felhasználni. A mekkai nagy zarándoklatok idején is találkoznak a különféle országokból való terroristák, és cserélgetik az iratokat egymás között. De kaptunk el már a tenger felől érkező könnyűbúvárokat, és a levegőben manőverező sárkányrepülőket is.
Mostanában mintha a katonák lennének a legfőbb célpontjaik. Állítólag azt szabják felvételi vizsgának egy-egy akciócsoporthoz, hogy a jelentkezőnek meg kell ölnie egy izraeli katonát és el kell hoznia a fegyverét. Általában a stopposok közül választották ki az áldozataikat, ezért a hadsereg kiadott egy parancsot, hogy a katonalányok egyáltalán nem stoppolhatnak az országúton, és a fiúk is csak olyan kocsiba ülhetnek be, melyet 120zsidók vezetnek, és abban is csak hátul foglalhatnak helyet, ahol nehezebben érheti őket támadás.
Kiérünk Gus Ecionba; az autónk ablakából uszodát, modern ifjúsági házat látunk, végül az itt működő kibucok központi irodaépülete előtt állunk meg. Leülünk a tanácsteremben, a település történetéről kérdezősködöm.
– Ez a vidék mindent megélt kicsiben, amit Izrael állama nagyban. Zsidó bevándorlók már az 1920-as években próbálták megvetni a lábukat ezen a környéken, de a szomszédos falvakban élő arabok véres támadások sorozatával űzték el őket; 1929-ben sorozatos pogromokban hatvanhat zsidót öltek meg. Csak 1942-ben próbálkozott újra egy lengyel menekültekből álló csoport; megvásárolták az egykori német kolostor három elhagyatott épületét, és a régi cellákban ütötték fel első szálláshelyüket. A táborhelyüket szögesdrót kerítéssel zárták le, őrállásokat építettek, és tizennégy férfi katonai tanfolyamot végzett. A nagyobb közösség harminc puskával támogatta őket, és egy teherautót is kaptak, hogy tudják tartani az összeköttetést Jeruzsálemmel. Az új telepesek minden fegyverkezés ellenére sem mondtak le arról a reményükről, hogy békében élhetnek a környékbeli őslakossággal, de csak egy-két keresztény arab faluval sikerült kapcsolatot teremteniük.
Nekiláttak, hogy az évszázadok során lepusztult földet újra termővé tegyék, két öszvérrel és két talyigával szállították el a talajból kiemelt sziklákat. Később kaptak egy buldózert, de így is hetek teltek bele, amíg egy-egy hektárnyi területet sikerült megtisztítaniuk.
A környéken nem fakadtak elegendő vízhozamú források, a telepesek csak a télen összegyűlt csapadékra számíthattak. A régi német kolostor ciszternái 1200 köbméter esővizet tudtak tárolni, de minimálisan 3000 köbméterre volt szükség, a hiányzó mennyiséget Jeruzsálemből hozták tartálykocsikban.
Először zöldségtermesztéssel próbálkoztak, de hamarosan be kellett látniuk, hogy ez a talaj nem alkalmas szántóföldi művelésre, viszont várakozáson felül bevált a szőlő, a szilva és az alma. Az első évben húszezer fát ültettek, a következő időszakban évenként tizenötezret.
Ahogy kiépültek a kiegészítő létesítmények: az iskola, a mosoda, az étkező, és az élet kényelmesebbé vált, a pionír férfiakat követve megérkeztek az asszonyok és a gyerekek is. A település terjeszkedett és növekedett, 1947-ben, a zsidó állam kikiáltásának előestéjén a tagok száma elérte a 450 főt.
Az Egyesült Nemzetek határozata, mely két részre osztotta az egykori Palesztinát, Gus Ecion vidékét az arab állam területéhez sorolta, de a telepesek nem voltak hajlandók elvonulni. Túl azon, hogy nem akarták feladni házaikat és földjeiket, fontos stratégiai feladatot is el kellett látniuk a kibontakozó háborúban: le kellett zárniuk az utat a Jeruzsálem ellen vonuló arab csapatok és utánpótlásuk előtt. Fegyverek érkeztek és kétsza121kasznyi erősítés – többnyire bölcsészhallgatók, akiket akkor öltöztettek katonaruhába, és még sohasem szagoltak puskaport, a konvoj visszafelé, Jeruzsálembe tartva elszállította az asszonyokat és a gyerekeket.
Később még egy 35 fős egységet küldtek a védők támogatására, de egy pásztor, akitől útbaigazítást kértek, felhívta rájuk egy közeli arab kiképzőtábor csapatainak figyelmét. Körülzárták őket, és elkeseredett harc tört ki. A 35 katona hat frontális támadást vert vissza, lőszerük közben elfogyott, a hetedik rohamot kézigránátokkal fogadták, az utolsónak elesett katona már csak egy követ szorongatott a kezében.
Az országút, mely Gus Eciont Jeruzsálemmel kötötte össze, hamarosan arab blokád alá került, utánpótlás csak légi úton érkezhetett, a védők senkire sem számíthattak – önmagukon kívül. Április végén felvonult ellenük az arab légió, mely mind létszámban, mind fegyverzetben sokszorosan felülmúlta őket.
Hosszú ostrom után május elején nehézágyúk és aknavetők lőtték a kibucokat, a védelmi állások már romokban hevertek, mikor 12-én negyven angol Sherman típusú harckocsi bevetésével megindult a döntő roham. Néhány óra elteltével már csak harminc védő állt szemben a légió háromszázadnyi erejével. Rádión segítséget kértek a főhadiszállástól, de onnan csak az az utasítás érkezett, hogy a Vöröskereszt közvetítésével kezdjenek tárgyalásokat a fegyverletételről. A védők egy része nem engedelmeskedett a parancsnak, a régi víztározóba húzódtak vissza, az arabok eltorlaszolták a kijáratot és rájuk robbantották a földet.
– Itt halt meg az én apám is – mondja csendesen a kibuc egyik mostani vezetője.
A robbantások hallatán a sokszoros ostromgyűrűvel körülfogott maradék védők végül is hajlandóknak mutatkoztak a megadásra azzal a feltétellel, hogy csak a reguláris erőknek, az arab légiónak adják át a fegyvereiket, és nem a környékről verbuválódott bandáknak. A katonák átvették a hadi felszerelést, szabad elvonulást biztosítottak a harcokban részt vett lányoknak, engedték, hogy a zsidók eltemessék vagy elégessék vallási kegyszereiket, utána a foglyokat sorba állították egy fal előtt, hogy a fényképészek felvételeket készítsenek róluk. Mikor a már fegyvertelen védők felsorakoztak, hirtelen megszólalt egy géppuska és lekaszabolta őket; összesen négy ember menekült meg a vérengzésből.
– Áldozatuk nem volt hiábavaló, ha vannak ma zsidók Jeruzsálemben, az csak Gus Ecion védőinek köszönhető, mert a testükkel fogták fel az ostromot.
Mintha a település emlékét is el akarták volna törölni, a házakat kirabolták, utána a földig lerombolták, és még a telepesek által ültetett fákat is kitépték. A romokon később egy jordán katonai tábor létesült.
Az asszonyok és a gyerekek, akiket a harcok kezdetén sikerült ki122menteni az ostromgyűrűből, szétszóródtak az országban, de gyakran visszatértek emlékezni, és a határon túli magaslatokról nézték az egykori otthonukat jelző magányos tölgyfát.
A hatnapos háborúban Izrael visszafoglalta ezt a területet, még ugyanabban az évben Gus Ecion özvegyei és árvái engedélyt kértek rá, hogy visszatelepülhessenek. A jordán katonai tábor megmaradt épületeibe költöztek be, és megpróbálták újra termővé tenni a húsz évig parlagon hagyott földeket, ismét elindultak a vízszállító tartálykocsik.
– Mikor visszatértünk, egy öreg arab azt mondta nekem: ti zsidók olyanok vagytok, mint a tarack, hiába irtanak titeket, újra és újra feltűntök.
Rövid sétát teszünk a környéken, az újratelepítés után emelt épületeknek általában már csak a betonalapjai maradtak meg, egy házat meghagytak emlékeztetőnek – állandó kiállítást tartanak benne. Megnézzük a pulykafarmot, a húsfeldolgozó üzemet, aztán kimegyünk a földekre; hatalmas csatornákból öntöznek, virulnak a szilva- és almafák. Fent a dombtetőn újra megvetette lábát a szőlő – olyan keskeny parcellákon díszlik, hogy csak kézzel művelhetik meg, mert egy traktor meg se tudna fordulni a szűk helyen.
– Mindent összevetve: mi a legfontosabb termékük?
A kibuc vezetője elmosolyodik.
– Lehetek őszinte? A gyerekeink.
– Szeret itt élni?
– Igen, most már igen.
– Mi hozta vissza magát erre a vidékre? Gazdasági, állami, biztonsági szempontok?
– Az apám emléke, aki itt halt meg. Maradt egy fényképem róla, egy darabig ugyanúgy öltöztem, mint ő a képen, és úgy nyírattam a bajuszomat is. Furcsa belegondolni, hogy ő 21 éves volt, amikor elesett a harcokban, én most már elmúltam negyven, és még mindig ő a példaképem.
Meghívnak ebédre a kibuc kisvendéglőjébe, egy Sárospatakról elszármazott magyar férfi vezeti, húsz évig New Yorkban élt, azután költözött át Izraelbe. Palacsintát készít nekünk egykori pataki recept szerint, kétszer süti át, másodszorra olajban.
– A vendégek szeretik, csak az amerikaiaknak kell egy kicsit több cukrot belerakni, ők édesszájúbbak, vagy édesebb szájúak? Már nem is tudom, hogy mondják magyarul.
– Hogy látja a település jövőjét? – kérdezem a kibuc vezetőjét. – A környéken a zsidó és az arab lakosság aránya jelenleg egy a húszhoz, a gyerekszaporulat is magasabb az arab családokban. A bevándorlás üteme is lelassult, meddig tudják tartani magukat?
– Mikor a kibuc megalakult, az összes tagunk felfért egyetlen kocsira, ha el akartunk menni Jeruzsálembe fürödni, és azért most mégis több 123mint ezren vagyunk. De ha egész őszintén akarunk fogalmazni, a válaszunk nem lehet racionális, csak a hitre hivatkozhatunk.
– Ez nem kevés?
– Már Ben Gurion is azt mondta, hogy aki Izraelben nem hisz a csodákban, azt nem lehet realistának tekinteni. Számtalan csoda valósult meg a szemünk láttára; ki gondolt volna arra, hogy Abesszíniából tömegek települnek át majd Izraelbe, vagy hogy az orosz zsidók egy része hatvanéves ateista nevelés után is megőrzi kötődését a valláshoz.
– De a csoda mégsem válhat államrezonná!
– Ezt azért nem a szó legszorosabb értelmében kell felfogni, hadd mondjak rá egy példázatot. Nagy árvíz tör ki, mindenki menekül, csak egy jámbor ember marad meg a házában. Jön egy csónakos, mondja neki, hogy szálljon be.
– Én nem megyek, majd az Isten megment engem.
Tovább emelkedik a víz, jön egy helikopter.
– Gyere, elviszünk.
– Nem kell, Isten nem hagy el engem.
Aztán a víz összeroppantja a házat, a jámbor ember megfullad, a túlvilágon szemrehányást tesz Istennek.
– Miért nem segítettél rajtam?
– Hogyhogy nem segítettem? Küldtem érted előbb egy csónakot, aztán egy helikoptert!
A vendéglős, aki egy újabb adag palacsintát tett le az asztalunkra, közbeszól:
– Egy angol közgazdász, ha jól emlékszem, valami Gusnak hívták, az Izraellel kapcsolatos összes gazdasági adatot betáplálta egy számítógépbe, és az jött ki eredményül, hogy az állam legkésőbb négy év múlva csődbe kell hogy jusson. Saphir, az akkori pénzügyminiszterünk azt mondta neki, hogy ennek a gépnek a világon mindenütt igaza lehet, de itt Izraelben téved. És ez szerintem nem puszta csodavárás, csak magasabb szempont; mondjuk egy könyvelő csak azt tudja, hogy egy meg egy az kettő, egy közgazdász már azt is, hogy ez a „kettő” mennyit ér.
– Háromezer-háromszáz évvel ezelőtt Meri Neptah fáraó azt vésette fel egy fekete gránittömbre: „Összezúztam Izraelt, magva sem maradt!” Maga tudja, hogy ki volt Meri Neptah? Azt hiszem, senki sem emlékszik rá. De hagyjuk ezt.
Indulnunk kell, a vendéglátóink kikísérnek a kocsihoz, búcsúzáskor még egyszer körülnézek, csak most tűnik fel, hogy a kibuc minden részlegét biztonságosan körbekerítették – mintha csak új csatára készülődnének.
124Ha Izraelben megkérdeznék „az utca emberét”, hogy kit tart az ország legokosabb politikusának, a nagy többség először saját magát említené, de a második helyen sokuknál szerepelne Joszef Burg, az egykori belügyminiszter neve.
(Hogy Izraelben egy államférfi hosszan tartó tekintélyt élvezhet, a ritka kivételek közé kell sorolnunk. A hatalom jelenlegi birtokosai közül a békülékeny Pereszt néhányan nemes egyszerűséggel hazaárulónak nevezik, a keményebb vonalat vivő Samirt pedig alattomos bosszúállónak – őt egyébként külön is kipécézték apró termete miatt.
– Tudja, mi volt korábban Samir? – kérdezték tőlem. – Méterrúd egy textilgyárban!
A televíziónak van egy külön műsora, melyben a riporterek szembesítik a minisztereket korábbi nyilatkozataikkal – ígéreteikkel, és megpróbálják hazugságon érni őket. Ami engem illet, érdeklődéssel néznék a műsor magyarországi bevezetése elé.)
Burg már túljár a legjobb évein, a nyolcadik ikszet is rég felváltotta, megvált a miniszteri tárcától, jelenleg egy vallásos szervezet munkáját irányítja. Az irodájában kerestem fel őt, már a kézfogásnál közölte, hogy egy félórát tud rám szánni. Hellyel kínál az asztala mellett, rég bevált kérdéssel nyitok:
– Ha kapna egy tenyérnyi területet egy falon, ahová felírhatná a legfontosabb üzenetét a világnak, mit jegyezne fel oda?
Burg leveszi a szemüvegét, és elgondolkodva nyomogatja a homlokát.
– A két alapelvemet: „1. Mindenhez szerencse kell! 2. Tudni kell kihasználni a szerencsét!” Elég ennyi?
Vérszemet kapok:
– Nem, még maradt hely a falon.
– „Következeteseknek kell lennünk, de mindig tudnunk kell, hogy a fal keményebb, mint a fej!” Ebből következik, hogy „többet ér egy jó kompromisszum, mint egy felfújt vagy véresen kicsikart siker”.
Ami a magatartást illeti: „Maradj a középúton, de sohase legyél közepes ember.” Szerintem több már nem fér fel arra a kis darab falra, amit maga adott nekem.
– Rendben van, lapozzunk. Mondana valamit az életéről?
– Azzal nem végzünk egy félóra alatt, én legalább két világban éltem, gyerekkoromban még latin és görög klasszikusokat tanultam, melyek mára rég elsüllyedtek.
1933-tól dolgoztam a német cionista mozgalomban, 1939-ben az egyik vezetője voltam az illegális bevándorlásnak Palesztinában, aztán átküldtek Svájcba, hogy onnan irányítsam a szervezést. A háború befejeztével ismét Európába jöttem, az volt a feladatom, hogy szedjem össze a 127megmaradt zsidóságot a koncentrációs táborokból. Talán az elvégzett munkám elismerésének tekinthetem, hogy 1949-ben bekerültem az első izraeli parlamentbe, és majd’ negyven éven át mindmáig a tagja maradtam. 1970-ben neveztek ki belügyminiszternek, 1977-ben a rendőrminisztériumot is beolvasztották az én tárcámba.
– Mint az ország első rendőre, mi ellen lépett fel a legerélyesebben?
– Nem kérdéses, hogy a kábítószer-kereskedelem ellen, mivel ez a bűncselekménytípus az, mely az egész népet tönkreteheti, gyilkosságokhoz, rablásokhoz és prostitúcióhoz vezet. Mindent megtettem, hogy sikerüljön leszámolnunk mind a nemzetközi csempészekkel, mind a helyi ügynökökkel.
– Ez a kemény fellépés nem állt ellentétben vallásos felfogásával?
– Ez volt az ára annak, hogy rend legyen az országban. Ugyanakkor én liberalizáltam a börtönökben a foglyok helyzetét. Engedélyeztem, hogy telefonálhassanak, olvashassanak, oktatásokon vehessenek részt. Hónapokkal a szabadulás előtt felkészítettük őket, hogy visszatérjenek a szabad életbe. Mindenképpen el akartuk kerülni, hogy visszaessenek, a Szentírás azt tanítja, hogy azt, aki egy lelket is megment a bukástól, olyannak kell tekintenünk, mintha az egész világot mentette volna meg.
– Mi volt politikai pályafutásának legjelentősebb eseménye?
– Talán a Camp David-i tárgyalások az izraeli–egyiptomi békekötésről, én azt a részleget vezettem, mely Judea és Somron, vagyis a felszabadított területek arab lakosságának jövőjéről tárgyalt. Carter elnök meghívott minket Beginnel és Sáronnal a Fehér Házba, és megpróbált nyomást gyakorolni ránk. Azt fejtegette, hogy Jeruzsálemet is beleértve, ősi arab területekről van szó. Én feleltem neki:
– Elnök úr, én egy teológiai és mégis történelmi megjegyzést szeretnék tenni. A mi Bibliánkban 656-szor fordul elő Jeruzsálem neve, az arab Koránban egyszer sem.
Az órámra nézek, már csak néhány perc maradt az engedélyezett félórából.
– Mi a véleménye: a vezetők következő nemzedéke eléri majd a maguk színvonalát?
– Az új nemzedék már egy kis országban született, mely állandó háborúban élt, hajlanak a szélsőségekre, meg kell gondolni, hogy ilyen vagy olyan formában, de minden ötödik ember a hadsereggel foglalkozik. Izrael lakossága egyelőre nem fogja megjavítani a zsidó Nobel-díjasok statisztikáját, és új Ben Gurionok, Beginek sem születnek máról holnapra – vegye figyelembe, hogy Angliában is egy Churchill méretű óriást egy Attlee nevű törpe követett. Természetesen ilyen körülmények között sem mondhatunk le arról, hogy magas erkölcsi és szakmai színvonalra törekedjünk, csak ebben tudunk versenyezni a világgal, erőben és a teljesít128mény méreteiben szükségszerűen felülmúlnak minket. Van maguknál Magyarországon tőzsde?
– Kezdetleges.
– Azért talán ott is látszik, hogy a részvények ára hol fel-, hol lemegy, feltételezhető, hogy Izraelben is jönnek még nagy egyéniségek.
Ha már érintettük Magyarországot, hadd jegyezzem meg, hogy én mint német zsidó, mindig is szoros kapcsolatban álltam a magyarokkal, ismerem az országot Pozsonytól egészen Zentáig. Jártam Mádon, Hajdúnánáson, Kisvárdán, valaha a mádi rabbinál tanultam. Amíg mint miniszternek volt szolgálati kocsim, egy Dunaszerdahelyről származó sofőr vezette.
A múlt évben egy kongresszuson Magyarországon tartózkodtam, és egy pohárköszöntőben elmondtam, hogy milyen hasonlóságokat és különbségeket látok a maguk országa és Izrael között. Mind a két ország római provincia volt: Pannonia, illetve Palesztina néven. A középkorban mind a két országot lerohanták a tatárok, aztán hosszú ideig éltünk török fennhatóság alatt. Maguknak volt egy Kossuthjuk, nálunk ugyanezt a szerepet töltötte be Ben Gurion. Az is közös, hogy a magyarok és a zsidók nagy része is szétszóródott a világban, az országhatárokon kívül él. Egy különbséget emelnék ki: mi tudunk idegen nyelveket, maguk nem, pontosan nem is értem, hogy miért nem.
Már negyven perc is letelt, elköszönünk, már az ajtóban járok, mikor Burg utánam szólt:
– Ja, még van egy közös vonás: mindketten az amerikai bankokból élünk.
Tel Avivban jártam az egyik esti lap szerkesztőségében, mikor az egyik újságíró közölte velem: elintézte, hogy Áriel Sáron fogadjon engem. Négy órakor kellett felkeresnem székhelyén a kereskedelmi és iparügyi minisztériumban, jelenleg ennek a tárcának a birtokosa, az újságíró egy darab papírra felírta a címet: Jeruzsálem, Agron út 30. II. emelet 5-ös szoba.
Olvasztó trópusi melegben utaztam vissza Jeruzsálembe, a vasúti közlekedés kezdetleges Izraelben, a két nagyvárost napi egy-két vonatpár köti össze, az állomás látványa sem sokban különbözik attól a képtől, mely a század elején ide látogató Herzl Tivadart fogadta, a busz viszont sűrűn jár és gyors, egy órán belül megteszi a távot.
Útközben összeakadtam egy régi ismerősömmel, S.-sel, aki annak idején kis Volkswagenjével körbevitt Jeruzsálemen. Maradt egy kis idő a jelenésemig, leülnénk egy sörre valamelyik közeli arab kocsmában, de át 129kell törnünk magunkat a végállomáson kavargó sűrű tömegen, a kövezeten turista diákok alszanak, hátizsákjukat a fejük alá téve, mellettük légycsapatok lakmároznak az eldobott dinnyehéjakon, lepénysütők, újságosok, telefonérme-árusok kínálgatják a portékájukat, számtalan koldus kéreget, egyikük elibénk áll, kinyújtja a karját és fenyegetően ránk szól.
– Mit mond? – kérdezem az ismerősömtől.
– Valami olyat, hogy a jótékonyság megvéd a gonosz haláltól. Várj, adok neki húsz agorát, ennyit megér.
Végre eljutunk a vendéglő napernyőkkel felszerelt teraszáig és kihozatjuk a sört.
– Szóval Sáronhoz mész? El kellene olvasnod egy róla szóló könyvet, mostanában jelent meg, az a címe, hogy Izrael Cézárja, vagyis egy ember, aki nem áll meg a piros lámpánál.
– Úgy látom, nem rajongsz érte.
– Az ő kezéhez is tapad annak a sok száz zsidó katonának a vére, akik a libanoni hadjáratban estek el. Az a háború igazán nem volt „én bréra”, vagyis választás nélkül való, önvédelmi jellegű. Egy fiatalokból álló csoport költött is erről egy verset, és elénekelték a televízióban, mint egy gyerekdalt.
– valahogy így hangzik nyersfordításban.
Libanonban harcoló katonák hazajöttek egy estére, tüntettek Sáron és a háború ellen, aztán visszamentek a frontra és harcoltak tovább.
– Katonák tüntetnek a háború ellen?
– Ez itt Izraelben megszokott jelenség; itt találni baloldali és békepárti tábornokot és olyan ejtőernyőst is, aki civilben a filozófia doktora.
– A rendőrség nem szokott fellépni a tüntetők ellen?
– Általában nem. Egy barátomat is behívták és kivitték Libanonba, a felesége minden reggel odaült Begin miniszterelnök háza elé egy táblával, amelyre rá volt írva, hogy az előző nap hány katona esett el a fronton, és hogy ezért a kormány felelős. A rendőrség felajánlotta Beginnek, hogy eltávolítja a nőt, de az öreg nem engedte, hogy egy ujjal is hozzányúljanak.
Visszatérve Sáronra, az ő csillaga a libanoni háborútól kezdve megy lefelé. Kiderült, hogy a jelentéseivel félrevezette a kormányt, a hadsereg mindig beljebb hatolt Libanonba, mint ahogy a haditervek előírták, állandóan befejezett tények elé állította a minisztertanácsot. A közhangulat kezdett végképp ellene fordulni, Sáron mozgósította megmaradt híveit, teherautókon felhozatta őket Jeruzsálembe, hogy tüntesenek mellette. Mikor mi, baloldaliak megtudtuk, hogy mire készül, lánctelefonhívásokkal 130megszerveztünk egy ellentüntetést. A minisztertanács épülete előtt összetalálkoztunk velük, verekedés tört ki, valaki közénk vágott egy kézigránátot: hatan megsebesültek, és egyik barátunk meghalt, Emil Grinzweignek hívták, az egyetemen tanított.
Elfogyott a sör, az idő is letelt, indulnom kellett. Az Agron utcába könnyen eljutottam, de a rendhagyó számozás miatt nem találtam a minisztérium épületét. Körülnéztem útbaigazítót keresve; egy park alacsony kőfalán egy középkorú, nyilván tartalékos állományból behívott katona üldögélt sapka nélkül, és mint mondani szokás, tökig kigombolkozva. Az egyenruhához eredetileg nyakkendő is volt rendszeresítve, de senki sem hordta, így szép csendben leírták. Ez a katona mintha csak jelkép volna, az izraeli hadseregben nem sokat törődnek a formális fegyelemmel, nehéz parancsokat kiadni egy olyan nyelven, mely csak a tegezést ismeri, a magázást nem. Odamegyek a katonához, megvárom, amíg kiköpi a napraforgóhéjat, és megszólítom:
– Elnézést, uram, nem tudná megmondani, merre találhatnám meg Áriel Sáron miniszter urat?
– Árikot? – Átmutat a túlsó oldalra. – Abban az épületben dolgozik.
Mielőtt belépnék a minisztériumba, a portán megmotoznak, még kis autóstáskámat is átkutatják – másnap, mikor újra bejöttem, az alkalmazottak épp sztrájkoltak, senki rám se hederített, akár egy közepes ágyút is bevihettem volna magammal.
A miniszter még nem érkezett meg országjáró útjáról, de bármelyik pillanatban betoppanhatott. Az egyik tanácsadója irodájában vártam rá, kávét kaptam, elbeszélgettünk. Kiderült, hogy Sáron felesége erdélyi származású, jól beszél magyarul, feltámadt bennem a remény, hátha nem angolul kell tárgyalni majd, de az asszony sajnos lent tartózkodik a család vidéki farmján. A tanácsadó egy-egy alig burkolt célzatú kérdéssel próbálta felmérni, hogy mi a véleményem Sáronról – ő, akárcsak a minisztérium többi fiatal tisztviselője, feltétlen híve az egykori tábornoknak, kényelmes és jól jövedelmező pénzintézeti állást hagyott oda, hogy mellette dolgozhasson.
Hirtelen kitárul az ajtó, és belép Sáron, az iroda, melyben üldögéltünk, szomszédos az ő dolgozószobájával. Bevallom, Izraelben kevés találkozót vártam annyi érdeklődéssel, mint ezt. Nem vitathatom azoknak a vádaknak az alaposságát, melyeket baloldali ismerősöm felhozott ellene, másoktól is hallottam erőszakosságáról, körmönfont akcióiról, de az vitathatatlan, hogy az utolsó harminc év alatt Sáron történelmi személyiséggé vált. A krónikák meg fognak emlékezni róla, mint legendás kommandóparancsnokról, számtalan vakmerő akció szervezőjéről és kivitelezőjéről, mint tábornokról, aki 1967-ben megnyerte a világtörténelem addigi legnagyobb páncéloscsatáját, az egyiptomi tankok temetőjévé változtatta a 131szináji sivatagot, mint stratégáról, aki az engesztelőnapi háborúban átkelt a Szuezi-csatornán és elfoglalta a nyugati partot – a katlanba szorult egyiptomi hadsereget csak a nagyhatalmak közbelépése mentette meg a teljes pusztulástól. Csatáit már évek óta elemzik és tanítják a világ nagy katonai főiskoláin.
Az eltelt évek alatt Sáron a felismerhetetlenségig meghízott, tokája ráfolyik az ingnyakára, legalább százhúsz kilót nyom, a zsírpárnáktól valamiképpen alacsonyabbnak is látszik. Rosszkedv fog el, mint mindig, ha egykor legendás fizikumú emberek testi szétesését látom, úgy tapasztaltam, hogy ilyenkor mindig csökken a szellemi nívójuk is. Sáron áthív beszélgetni a dolgozószobájába, teát hozat és várakozva néz rám, szerencsére előre készültem a beszélgetésre, még az autóbuszon felírtam néhány kérdést:
– Miniszter úr, mi a véleménye a jelenlegi politikai helyzetről Izraelben?
– Alapvető feladataink és céljaink nem változnak, egyik kezünkben késsel, a másikban szerszámmal építjük ezt az országot már negyven éve. A mostani nehéz helyzetünkből is ki fogunk bontakozni, mégpedig hamarosan.
– Úgy gondolja, hogy előre kellene hozni a választásokat, tisztázva, kinek a kezébe kerül a hatalom?
– Nem, a pártok között megosztott hatalom valóban veszélyes helyzetet teremt, mégis a legrosszabb, ami történhet, egy előrehozott választás volna. Csak szembefordítaná egymással a két nagy politikai csoportosulást.
– Akkor mitől várja a megoldást? Egy nemzetközi értekezlettől?
Sáron indulatosan legyint:
– Nem arra van szükség, hanem egy nemzeti konferenciára, a zsidóknak mindenekelőtt a többi zsidóval kellene tárgyalni. Az átlagembereket kell megnyerni, mert az ő támogatásuk nélkül nem lehetséges előrelépés, nemzeti egyetértés nélkül nincs béke.
Úgy találom, a volt tábornok lendületesen, de puszta érzelmi-indulati alapon fogalmaz, az általánosságok színvonalán mozog, alig akad olyan mondata, melyet érdemes volna feljegyezni, lassan megértem, hogy a művelt baloldali értelmiség miért idegenkedik Sárontól, és persze azt is, hogy miért vonzódnak hozzá a látványos megoldások hívei.
– Látni kell, hogy mit építettünk negyven év alatt, kialakítottuk a legfejlettebb mezőgazdasági kultúrát, házak százezreit húztuk fel, zenepalotákat, kutatóintézeteket, a jövő ajtaján kopogtatunk.
Előhozom az egyetlen kérdést, melyre konkrét választ remélhetek:
– Mi a véleménye a felszabadított területek jövőjéről?
132– Izrael nem élhet meg a felszabadított területek nélkül, mindenképpen meg fogjuk tartani őket. Ez nem hódító politika, mi csak visszajöttünk a saját földünkre.
– Nem tartja lehetségesnek egy palesztin állam létrejöttét?
– Nincs rá szükség, mert már van egy: Jordánia – lakóinak nagyobb része palesztin.
– Nem is hajlandó tárgyalni velük?
– A terroristákkal csak fegyverrel a kézben lehet tárgyalni, száz év alatt már a negyedik nemzedékünk néz szembe a terrorral. Szerencsére ha az országot külső veszély fenyegeti, a zsidó nép 24 óra alatt kicserélődik, és eltűnik minden ellentét.
Bekopognak, megérkezett az amerikai nagykövet, Sáronnal akar tárgyalni, elköszönök, még mielőtt bekerülnék a világpolitikába. Távozásnál a volt tábornok meghív a farmjára:
– Ha legközelebb arra jár, nézzen be hozzánk, akkor folytatjuk a beszélgetést.
Minden kockázat nélkül megígérhetem, hogy ebben az esetben nem fogom elkerülni. Csalódottan kopogok lefelé a lépcsőn, Joszef Burg egyik régi mondása jut az eszembe:
– Tudja, hogy mi a különbség egy miniszter és egy hegy között? – kérdezte az öreg. – A hegy annál nagyobb lesz, minél közelebb megy hozzá az ember, a miniszter pedig annál kisebb.
Esküvőre hívnak meg minket egy Jeruzsálemtől néhány kilométerre fekvő településre – nagy eseménynek számíthat a környéken, mert már távolról mutatják az irányt az útjelző táblák mellé kiakasztott alkalmi jelzések.
A násznép egy művelődési ház kertjében gyülekezik, itt állították fel az esküvői sátrat is; sárgaréz rudakra kék bársonytakarót raktak rá. A büfében apró hidegfalatokat kínálnak és gyümölcsleveket, az asztalon egy-egy üveg vodka és konyak is áll, de szokásos módon alig-alig kér belőle valaki is.
Már több száz főnyi tömeg hullámzik a fák között, az egyik szervező belém karol és bemutat egy hatvan év körüli sovány és alacsony férfinak: Uzi Nárkisz tábornok, a hatnapos háború egyik legmagasabb beosztású parancsnoka volt. Váltunk néhány szót:
– Hová való? – kérdezem Nárkiszt.
– Én már itt születtem, de a szüleim lengyel származásúak. A családunk valaha Sziléziában élt – nyolcvan kilométerre Auschwitztól, százötven rokonomat pusztították el a táborokban.
133– Járt már Lengyelországban?
– Egyszer, hivatalosan.
– Hogy tetszettek a lengyelek?
– Sehogy, antiszemiták.
Nem akarom zavarni szórakozásában, megállapodunk, hogy a következő hét valamelyik napján találkozunk majd a Dávid király szálloda halljában – aztán továbbsodródunk. Megnézem az esküvői asztalt; éles reflektorsugár vetődik rá a fehér terítőre, a fénynyaláb felhőkben vonzza a kerti bogarakat. Az asztalra egy üveg kármeli bor van kikészítve, mellé egy ezüstkupa az áldáshoz és egy üvegpohár, melyet a hagyományok szerint el szoktak törni a szertartás során – az elpusztított jeruzsálemi templom emlékére. Az örömszülők épp a rabbival tárgyalnak, töltik ki a házasságlevél üres rovatait.
Hirtelen éljenzés harsan fel, megérkezett a vőlegény, a barátai elébe sietnek, kör alakul ki, táncolni kezdenek. A menyasszony egy nagy fonott karosszékben ül, felette mintegy koronaként hatalmas csokor feszül, odavezetik hozzá a vőlegényt, az új asszony leereszti a fátylát, és a sátor alá vonulnak. Felhúzzák a gyűrűt egymás ujjára, isznak a borból, közben felhangzik az apai áldás.
„– Áldjon meg Titeket az Örökkévaló és őrizzen meg, fordítsa felétek az Ő arcát és tegyen olyanná, mint tette Efráimot és Menássét…”
Eltörik a poharat, a szertartás ezzel befejeződött, a násznép bevonul a művelődési ház épületébe, az asztalok között szabadon maradt területen táncolni kezdenek, a vőlegényt és a menyasszonyt székestül a magasba emelik, fenn a mennyezet közelében ölelkeznek össze.
– Csak a keleti zsidók tudnak így mulatni – mondja valaki.
Leülünk az asztalhoz, egymást követik a tálakat kínáló pincérek, öt-hatféle húst, salátahalmokat szolgálnak fel, egy nagy kosárban szőlőt, almát raknak ki. Mit is kérdezhetne mást egy magyar riporter, mint hogy mennyibe kerülhetett ez az esküvő? Szomszédom tízezer dollárra becsüli a költségeket, hatalmas összeg ez, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az ünnepséget szervező és fizető örömszülők egyszerű munkásemberek.
– És mennyi térül meg belőle?
– Itt nem rendeznek menyasszonytáncot, ajándékot szoktak adni, olyan harminc dollár körüli összeget, háromszáz vendéget számítva összejöhet nyolc-tízezer dollár, ez a fiatal páré lesz. Szükségük van rá, mert Izraelben nehéz az indulás, két gyerekért még nem jár családi pótlék, csak a harmadikért: havonta százdollárnyi pénz.
Hogy ez az este se múljon el anyaggyűjtés nélkül, bemutatnak egy középkorú zenetanárnak, aki öt-hat másik pedagógussal együtt egy évet Budapesten töltött, a Kodály-módszert tanulmányozta.
134– A Kodály-módszert – mondja – épp az olyan szegény országoknak találták ki, mint Magyarország vagy Izrael. Hangszereket vagy nem kapni, vagy nagyon sokba kerülnek, dolgozzunk tehát az egyetlennel, ami rendelkezésre áll ingyen: az emberi hanggal.
Az eredményektől nyitva maradt a szám, a módszer alapelgondolására rengeteg ötlet épült rá. Ami nem tetszett, az, hogy tömegméretekben nem sikerült megvalósítani: a bajnokok nagyszerűek, de hol maradnak az egyszerű versenyzők? Sajnos szívrohamot kaptam Budapesten, kórházba kerültem, bent is kérdezgettem az orvosokat és az ápolókat, mit tudnak a Kodály-módszerről, azt felelték: sajnos nem kaptunk zenei nevelést. Hat-hét általános iskolában is jártam, de a tanárnőknél szinte sehol sem tapasztaltam alkotó ötleteket, megkérdeztem, hogy miért van ez így? Kodályt idézték, aki állítólag azt mondta:
– Ugyan mit várhatunk ezektől a fáradt háziasszonyoktól?!
– Itt, Izraelben hogy tudják alkalmazni ezt a módszert? – kérdezem.
– Nehéz ügy; nálunk nincsenek mondókák, játékdalok, ki kellene találni őket. A másik baj: ezt a módszert csak vasfegyelemre alapozva lehet eredményesen oktatni – ami itt egyszerűen kivihetetlen. A nehézségek már a megszólításnál elkezdődnek, itt senkit sem hívnak tanár úrnak vagy néninek, csak a keresztnevét használják.
Ami engem illet, magam is oktatok hangszeres zenét, folklór-feldolgozást, de nekem Kodály csak „kisisten”, Bartók a „nagyisten”.
Nem adódhat olyan probléma, melyre ne akadna egy Bartók-példa vagy -megoldás. Ő egyébként abban a tekintetben is iránymutató nekünk, hogy a zenének miképp kell kibontakozni egy vallási liturgia szorításából.
A zene egyébként az izraeli művészet legerősebb ága. Fehér Ilona, az egykori Hubay-növendék kezdte meg nálunk a hegedűsök oktatását, aztán Isaac Stern vette át, olyan nagy művészek kerültek ki ebből az iskolából, mint Zuckermann, Slomó Münz és így tovább.
– Mivel magyarázza egyébként, hogy a világhírű zsidó zenészek között aránytalanul több a hegedűs, mint a többi hangszeren játszó szólista?
A zenész elmosolyodik:
– Egy zsidónak mindig gondolnia kellett arra, hogy esetleg menekülnie kell, a hegedű könnyű, ilyenkor magával tudta vinni. De tréfán kívül, a zsidóság mint régi kereskedő nép ismeri az értékeket, és szeret hosszabb távra beruházni: egy zongorista már két hónapos tanulás után elklimpírozgat valahogy, ahhoz viszont hosszú évek kellenek, hogy egy hegedű megszólaljon – de annyival többet is ér.
Már éjfél körül jár, angolosan eltávozunk a teremből, csak Nárkisz tábornoktól köszönök el külön, egy biccentéssel jelzi, hogy nem feledkezett el a megbeszélt találkozóról.
135A jeruzsálemi Dávid király szálloda halljában ülünk le, körülöttünk egy nemzetközi kongresszus résztvevői sétálgatnak a megnyitó ünnepségre várva. Megkérdezem, hogy feltehetek-e az izraeli hadseregre vonatkozó kérdéseket, Nárkisz bólint.
– Mi jellemzi az izraeli katonai doktrínát?
– A mi katonai alapállásunk folyamatosan változik és megújul az előző háborúk tapasztalatai alapján. Tudomásul kell vennünk, hogy egy háborúban nem lehet az előző háborút újra végigharcolni.
Abból indulunk ki, hogy egy kis szigetet alkotunk az arab tengerben, az ellenség sokszoros területi és emberfölénnyel rendelkezik, ezért a mi felfogásunk alapvetően védelmi jellegű, megelőző szándékú és állandó készenlétet követel tőlünk. A feladatainkat külső segítség nélkül kell megoldanunk, egyetlen katonai tömbhöz sem csatlakoztunk, és az izraeli hadseregben sem harcolhatnak sem zsoldosok, sem külföldi önkéntesek.
Az adott körülmények meghatározzák a stratégiánkat is. Elképzelhetetlen, hogy egy háború során területeket adjunk fel például időnyereségért cserében, azt sem engedhetjük meg, hogy a saját területünkön kelljen felvennünk a harcot. Az emberanyagban sincsenek tartalékaink, így minél kisebb élő veszteségre kell törekednünk. Mindenképpen el kell kerülnünk a nyílt összecsapásokat, állandó meglepetésekre és rögtönzésekre kell törekednünk, különös fontosságot kapnak az éjszakai harcok.
Rendkívül fontos a felderítés szerepe, kezdve a legmagasabb egységektől egész le a legalacsonyabbig. Az ellenség szándékainak feltárása időt ad a mozgósításra, és meghatározza, hogyan osszuk el az erőinket az általában egyszerre több fronton támadó arab osztagok ellen.
– A mozgósítás mennyi időt igényel?
– Mi alapvetően tartalékos szervezést alakítottunk ki, általában 24 óra alatt lehet teljes harckészültségbe helyezni a hadsereget. A mozgósítás úgy történik, hogy a rádión és a televízión keresztül bemondjuk az egyes alakulatok fedőneveit, például „Az Élet íze” – ez egyébként egy Coca-Cola-reklám jelmondata, „Húsosfazék” – és így tovább, akinek ez a jelszava, jelentkezzék.
– Hogy történt ez az engesztelőnapi háború kitörésekor, mikor a vallási előírások értelmében sem a rádió, sem a televízió nem működhetett?
– Az Engesztelőnapon minden férfit meg lehetett találni vagy a templomban, vagy otthon. A vallásos környékeken megdobálták a futárkocsijainkat, de az üres utakon szabadon száguldozhattak, az értesítőláncunk gyorsan és eredményesen működött, 12 óra alatt egész hadosztályok 136álltak össze és indultak el a frontra. Ami azt illeti, jóval nehezebb helyzetbe kerültünk volna, ha az egyiptomiak a Sátorosünnepre időzítik a támadásukat, mikor szinte az egész ország egyszerre veszi ki a szabadságát és elmegy kirándulni, az utak zsúfoltak, az emberek nehezebben jutottak volna el mondjuk a déli Éjlát üdülőkörzetből egy északi állomáshelyre.
– A katonai szolgálat kire vonatkozik, és mekkora terhet jelent egy átlagembernek?
– Katonai szolgálatot mindenki köteles teljesíteni, a férfiak három, a nők két évig, csak orvosi javaslatra vagy vallási indokok alapján kaphat valaki felmentést.
– A vallásosak nem hajlandók fegyvert fogni?
– Csak bizonyos szélsőséges csoportjaik, bizonyára látta például a Meá Seárimot. Ezt a réteget kivéve alig tapasztalni kibúvási szándékot, hosszú évtizedek alatt alig száz hasonló eset adódott.
A tartalékosokat békeidőben is rendszeresen behívják évente legalább egy hónapra, mindent egybevetve egy izraeli férfi élete folyamán átlagosan hét évig visel egyenruhát. Egy elhúzódó háború, mint például az engesztelőnapi háború volt, egyeseknek anyagi tönkremenést hozott, például egy kereskedő, aki távolléte miatt egy fél évig kénytelen zárva tartani az üzletét, bizonyára elveszíti a vevőkörét – Nárkisz elmosolyodik. – Az állam természetesen fizet valamennyi kártérítést, de csak az adóbevallásban feltüntetett jövedelem arányában, ami pedig, mint tudjuk, ritkán fedi a valóságot.
– Milyen a tisztek helyzete?
– Egy kis hadseregben a tisztekre mindig aránytalanul több felelősség hárul, mint egy nagyobban, nem pazarolhatja a haditechnikát, nem kockáztathatja hiábavalóan az emberei életét, mert nincs második garnitúra semmiből. A tisztek egyébként nincsenek kiváltságos helyzetben; az átlag alatt keresnek, mondjuk egy magas beosztású őrnagy épphogy eléri a havi 1000 dolláros szintet, egy bankhivatalnok ennek a dupláját is összehozza. A hadseregben a karrier lehetősége is kisebb és hamarabb véget is ér; Izraelben nem talál 60-70 éves tábornokokat, ötvenéves koruk körül átengedik a posztjukat a fiatalabbaknak. Összevetve el lehet mondani, hogy csak egy nagyszerű rögeszme tartja őket a helyükön, minden tisztünk azt képzeli, hogy az ő vállán nyugszik a zsidó állam sorsa.
– Melyek az izraeli hadsereg legfontosabb fegyvernemei?
– Az első helyen kétségkívül a légierő áll, az arabok sokszoros emberfölénye csak ezzel ellensúlyozható. A légierő az ország fennmaradásának legfőbb biztosítéka, és jelentőségének megfelelően foglalkozunk vele. A pilótalétszám tekintetében az arabokkal összehasonlítva az arány egy a 137húszhoz, egy kis túlzással tehát azt mondhatnánk, hogy egy izraeli pilótának hússzor képzettebbnek kell lennie az ellenfelénél. A jelentkezők erős válogatáson mennek keresztül, a légierő általában a legkiválóbb emberanyagot vonzza magához, mégis ezer jelentkezőből általában csak három válik be.
A másik elit fegyvernemünk a páncélosok…
Hirtelen eszembe villan egy párhuzam.
– Bocsásson meg az összehasonlításért, de nem tartja különösnek, hogy a második világháborúban a német hadsereg ugyanerre a két fegyvernemre támaszkodott?
A tábornok merően néz vissza rám:
– Ha arra gondol: a katonai stratégiának önmagában nincs erkölcsi tartalma, leegyszerűsített hasonlattal szólva: mert Hitler nadrágot hordott, azért nekünk még nem kell gatyában járni. Mi a világ összes hadseregétől megpróbálunk tanulni, még ha a német hadseregről van szó, akkor is. Sajnos például az oroszoktól nem volt mit átvennünk, mert ők alapvetően más lehetőségekkel rendelkeztek: milliószámra áldozhatták fel a katonáikat, és a feladott terület sem számított.
– Az izraeli véderő melyik hadsereghez hasonlít a leginkább?
– Szervezés tekintetében talán a kínaihoz, mert az szintén tartalékos rendszerben épül fel, bár az arányok természetesen nem összemérhetőek.
– És mi a véleménye a szemben álló országok haderejéről?
– A legkeményebb ellenségünk kétségtelenül Szíria, mint tudja, ők a puszta létezésünket sem hajlandók elismerni. A szíriai hadsereg bizonyos tekintetben rendkívül ütőképes, kétezer szovjet tanácsadó dolgozik mellettük, és a Szovjetunió modern harci eszközöket is szállít nekik, többek között 4000 tankot kaptak eddig, 777-eseket és egyéb korszerű típusokat. Újabb jelentések szerint Szíria egyre nagyobb mértékben vásárol nyugati harci technikát is.
– Az emberanyaguk milyen?
– Fegyelmezettek, fizikailag erősek, de a katonák többsége képzetlen, műveltségük még az alapfokú iskolai színvonalat sem éri el, önálló döntéseket nem tudnak hozni, kezdeményezésre képtelenek. A tisztjeik kisebb alakulatok harcát jól, néha kiválóan irányítják, de a nagyobb méretű akciókat képtelenek áttekinteni.
Katonai stratégiájuk is szovjet mintákon alapul, például arra törekednek, hogy tömegfölényt érjenek el a front valamelyik szakaszán, és megkíséreljék az áttörést. A biztonsági szolgálatukat is a szovjet modellhez hasonlóan szervezték meg.
Feltételezzük, hogy ez a szoros kapcsolat a jövőben gyengülni fog, a Szovjetunió mind kevésbé képes kielégíteni Szíria igényeit. Baj lesz az el138számolással is: Szíria csak vásárol az oroszoktól, eladni nekik nem tud semmit.
A szíriai katonákat a szovjet tanácsadók puszta jelenléte is ingerli, bizalmas jelentéseink szerint a pilóták között osztatlan örömöt váltott ki, hogy a nyugatnémet sportrepülő át tudott jutni a szovjet légvédelmi rendszeren, és leszállt a Vörös téren.
Szíria évente 3,5–4 milliárd dollárt költ a hadseregére, úgy ítéljük meg, hogy képtelen lesz tartani ezt a szintet. Az adóssága legalább 30 milliárd dollárt tesz ki és magas kamatokat kell fizetnie utána. Korrupció és hozzá nem értés következtében nemzetgazdasága fokozatosan összeomlik; munkanélküliséggel, energiahiánnyal, fizetési nehézségekkel küszködnek. Hadseregük egyharmad részét leköti a libanoni megszállás, lehetetlenné válik a folyamatos kiképzés, harcértékük belátható időn belül csökkenni fog.
A másik valóban erős arab hadsereg a jordániai, annak idején az angolok szervezték meg és ők irányították a kiképzést is.
– Mi a véleménye a Palesztinai Felszabadítási Szervezetről?
– Úgy gondolom, ők a világ leggazdagabb terroristái. Bőségesen kapnak pénzt a többi arab államtól, kialakították a maguk mini haditengerészetét, most készülődnek arra, hogy légierőt is szervezzenek. Ami a hadrafoghatóságukat illeti: kiválóan képzett és tapasztalt katonákkal rendelkeznek, de mégsem jelentenek olyan veszélyt, mint egy reguláris haderő. Itt, Keleten már megszokott jelenség, hogy terroristákat küldenek ellenséges területekre, és az idők folyamán az elhárításnak is kialakultak a maga hatékony eszközei. Bár azzal tisztában vagyunk, hogy a terrorizmust nem lehet végképp és teljesen kiirtani.
– És kiegyezni velük?
– Arafattal? Lehetetlen. A Palesztinai Felszabadítási Szervezet alapokmányában a 9-es pont kimondja: a fegyveres harc az egyetlen útja Palesztina felszabadításának, a 15. pont szerint pedig Palesztina felszabadítása a cionista jelenlét, vagyis a zsidó állam megszüntetését jelenti. Mi érdekli még? – kérdezi a volt tábornok és a szeme sarkából egy pillantást vet az órájára.
– Szeretnék hallani néhány személyes élményt is, például: melyik volt a legnehezebb döntés, melyet katonai pályafutása során hozott?
Nárkisz elgondolkodik:
– 1948-ban egy 18 főből álló egység parancsnoka voltam, Gus Ecion körzetében. Folyt a függetlenségi háború, egyik nap jelentést kaptunk, hogy az arabok egy településen körülzártak kétezer zsidó lakost, jórészt asszonyokat és gyerekeket. Áttörtük a gyűrűt és csatlakoztunk hozzájuk, de másnap felvonult ellenünk az arab légió egy ezrednyi erővel, és támadásra rendeződött át. Döntenem kellett, hogy ott maradok-e az embe139reimmel, és az egységünk felszámolódik a közelharcban, vagy elvonulunk, sorsára hagyva a polgári lakosságot. Úgy döntöttem, hogy meg kell őriznem a csapatot és éjszaka eltávoztunk. A kétezer asszony és gyerek fogságba esett, túszként használták fel őket, még ma is nehezen tudok elszámolni a lelkiismeretemmel.
– És mi volt pályafutása csúcspontja?
– Jeruzsálem elfoglalása a hatnapos háború során. Nem számítottunk rá, hogy sor kerül erre az akcióra, nem készítettünk előzetes terveket. A hadsereg vezetése úgy határozott, hogy ezt a háborút Egyiptommal és Szíriával kell megvívnunk, nem mással. A miniszterelnökünk, Lévi Eskol még június 5-én is küldött egy üzenetet Husszein királynak; kérte, hogy ne avatkozzék bele a háborúba, és Izrael nem indít semmiféle akciót ellene. Husszein erre ágyúkkal válaszolt Jeruzsálem Óvárosából, melyet akkor a kezében tartott, lőni kezdte a zsidó részt, ezenkívül kisebb falvak egész sorát, sőt messzehordó ágyúkkal Tel Avivot is.
Én voltam ennek a frontnak a parancsnoka, úgy határoztam, hogy egyelőre „lenyeljük” a provokációkat, hátha Husszein csak bizonyítani akarja szolidaritását a többi arab ország előtt, és beéri ennyivel. Aztán a jordán légierő izraeli területeket kezdett bombázni, és a tankjaik is elindultak Jeruzsálem felé. Most már fel kellett venni a kesztyűt, a repülőink órák alatt szétzúzták a páncélos csoportosulást, a hadihelyzet váratlanul felkínálta az esélyt Jeruzsálem elfoglalására.
Az ostrom történetét száz könyvben is megírták már, én csak a magam taktikai szempontjaiból említenék meg néhányat. Az ostrommal sietni kellett, éreztem, hogy az idő ellenünk dolgozik, a Biztonsági Tanács már összeült tárgyalni a tűzszünetről és félő volt, hogy egy határozattal leállítanak minket éppúgy, mint 1948-ban.
Elhatároztam, hogy éjszaka támadok majd, egyrészt, mert az éjszakai harcot a katonáim már jól begyakorolták mint alapvető támadási formát, másrészt mert eleve nem szándékoztam bevetni a légierőt. Nem romokat akartam átadni Izraelnek, hanem egy élő várost.
– Akkor sem bombáztatta volna a műemlékeket, ha emberéleteket válthatott volna meg vele?
– Nem, ez volt az egyetlen eset, mikor életeket áldoztunk falakért.
Aztán mikor odaértem a Nyugati Falhoz, úgy éreztem, hogy az egész zsidó nép nevében lépek oda, és egy kétezer éves akaratot teljesítek be.
– Úgy gondolja, hogy ezzel bosszút állt a kétezer év minden szenvedéséért?
– Nem, az arab légionistákat, akik ellen harcoltunk, nem kevertem össze például a nácikkal, a fájdalmainkat nem szabad másokon megbosszulni.
– A honvédelemnek ez a szelleme tovább él majd a következő nemzedékekben is?
140– Csak bizonyos változtatásokkal; a mi fiaink már Izraelben születtek, nem egy fantáziaképért küzdenek, hanem egy létező államért. Ez persze csak látszatra egyszerűbb, mert általában könnyebb létrehozni valamit, mint fenntartani azt.
– Még egy utolsó kérdés: mi törtenne, ha egy háborút az arabok nyernének meg?
– Ezzel kapcsolatban a legcsekélyebb illúzióm sincs: népirtás következne – beszorítanának minket a tengerbe. Egy De Rogis nevezetű francia szerző írt egy fantasztikus regényt arról, hogy mi történt volna, ha elveszítjük a hatnapos háborút. A regény azzal végződik, hogy Teddy Kollek, Jeruzsálem főpolgármestere és én ülünk itt a Dávid király szállodában, és reménytelen helyzetünkben öngyilkosságra készülődünk.
– Sor kerülhet rá?
– Soha. Az én jelszavam az, amit a holland katonák írtak fel zubbonyuk karjára: „Je maintiendrai!” „Én fennmaradok!” És mikor ezt mondom, egész Izraelre gondolok.
141 142Ismerősöm, S. visz át a Tel Aviv-i repülőtérre öreg Volkswagen kocsiján. Csomagjaimat már előző nap feladtam az El Al repülőtársaság jeruzsálemi irodájában, csak egy sporttáskát tartottam magamnál az útiholminak, nem kell sorba állnom az ellenőrző pultnál, bőven maradt időnk indulásig. Leülünk egy búcsúkávéra, már ebben a kora reggeli órában is sűrű tömeg tolong körülöttünk, többnyire Amerikába készülő izraeliek. S. csendes mosollyal figyeli őket:
– Ki tudja, hányan fognak visszajönni közülük?
– Sokan disszidálnak?
– Egy időben az a vicc járta, hogy itt a repülőtéren kiírták: „Aki utolsónak megy el, az oltsa el majd a lámpát!” Tréfán kívül: sokan eltávoznak, csak az USA-ban és Kanadában majdnem félmillió izraeli él. Többségük frissen leszerelt katona, akik nem találtak Izraelben megfelelő hivatást, keresetük nem érte el a 750 dollárt havonta. Kint New Yorkban taxisofőr vagy alkalmi munkákból él. A felmérések szerint a 30–40 éves korosztályban minden tizedik ember foglalkozik a kivándorlás gondolatával, a 18–20 évesek közül viszont már minden ötödik.
Nem elsősorban érzelmileg szakadtak el kint a hazájuktól, hanem az anyagi jólét és biztonság csábítja őket idegenbe, jellemző, hogy sokan úgy veszik meg a háztartási gépeiket, hogy majd Izraelben is használható legyen, és a családok hazaküldik gyerekeiket, hogy letöltsék a katonai szolgálatukat az izraeli hadseregben.
Ezek már az utolsó perceim az országban. S. átadja ajándékát: egy lapos kék konzervdobozt, mely izraeli levegőt tartalmaz.
– Majd ha eszedbe jutnak ezek a napok, nyisd ki és szippants belőle egy mélyet.
Érdekes volna visszajönnöd egy pár év múlva és újra körülnézni, mert itt minden meg fog változni. Izrael jövőre ünnepli az államalapítás 40. évfordulóját, eltelt egy nemzedéknyi idő. Mózes, mikor kihozta a zsidókat az egyiptomi fogságból, ugyanennyi ideig vándorolt vélük, az Ígéret Földjére már egy új csapat jutott el.
Őszintén remélem, hogy ez a nemzedék belátóbb és hajlékonyabb lesz, mint a mostani. Már vannak jelei a változásoknak, új alapítványokat hoznak létre az arab–zsidó együttélés érdekében. Létesítenek olyan településeket, ahol száz-kétszáz ember él együtt, az óvodában egy zsidó és egy arab óvónő dolgozik együtt, az iskolában is egy padban ülnek a két nép gyerekei, és tanulják a demokráciát, a diákok szavaznak minden őket érintő kérdésben.
Most van egy érdekes kísérlet, amiben én is részt veszek; Etiópiából bevándorolt fekete zsidók között végzek felméréseket. Három rovat van a tesztlapon, az első rubrikába azt kell beírni, hogy az illető saját nevelteté145séből mit adna tovább a gyerekeinek, a másodikba azt, amit semmiképp sem szeretne tovább örökíteni, a harmadikba pedig azt kellene feljegyezni, hogy milyen új, eddig meg sem élt elemet vinne be az új nemzedék neveltetésébe, erre írta valamelyik alany: megpróbálnám ránevelni őket, hogy saját maguk próbálják megítélni: mi a jó, mi a rossz. És az egész országban ez volna a legfontosabb.
Már villognak a beszállást jelző lámpák az athéni járat táblája mellett, el kell köszönnünk egymástól S.-sel. Átjutva az útlevél-ellenőrzésen, benézek a vámmentes boltba, hogy valami csokoládét vegyek a lányaimnak, a sporttáskámat kint hagyom a polcon, mikor visszatérek, látom, hogy a biztonsági őrök még egyszer átkutatták a holmimat. És már szólnak is, hogy indulni kell.
Kibámulok a repülőgép ablakán, lassan elmarad alattunk Izrael tajtékban fürdő, éles partvonala. Egy kis üveg vörösbort tesznek elém, töltök, és csak úgy egyedül koccintok.
– Lö chájim! – mondom, ahogy a hat hét alatt megszoktam. – Az életre!