Koromhoz képest elég sokszor cseréltem a környezetemet. Most talán már ideje bevallani, hogy ezeknek a változásoknak kevés közük volt a bátorsághoz, a romantikához, mert legtöbbször véletlenül történtek. Eszem ilyenkor megállt, önkontrollom kikapcsolódott, és az illúziók nevében odahagytam nyugodt, kényelmes helyzetemet, amelyben tulajdonképpen jól éreztem magam.
Persze, ezek az „áramszünetek” nem tartanak soká, a Kazincbarcika felé robogó vonaton vagy rosszabb esetben Komlón, 620 méterrel napszint alatt, már magamhoz tértem.
Az ilyen feleszmélést kínos ijedtség követi, emlékszem például, hogy a vonaton ösztönösen a zsebemhez kaptam: megvan-e a bicskám. Aztán szép lassan beleszoktatom magam az új környezetbe, és várom az új áramszünetet, hogy elmehessek megint valahova máshova.
Ugyanígy éreztem magam tavaly május 17-én, mikor is arra ébredtem, hogy ott állok egy konzervgyár udvarán, valami ócska ingben, derekamon szíj helyett spárgával megkötött nadrágban és apám rossz szandáljában. Velem szemközt egy lengő fahídon hozzám hasonló külsejű emberek papírzsákokat cipelnek, és ahogy innen nézem, igen valószínű, hogy énrám is jut egypár a zsákokból.
A gyári rámpára betoltak egy cukorzsákokkal teli vagont, és közölték velem, hogy amennyiben nem átképzősnek jöttem ide, számot tartanak a segítségemre. Aztán az egyik vagon jött a másik után. Egy darabig számoltam, hogy mennyit emelek, aztán annyira izzadtam, hogy kénytelen voltam abbahagyni. Később üres ládákat cipeltünk, tizenöt éves lányok magyarázták nekem türelmesen, hogy kell lerakni a földre egyszerre tíz ládát, anélkül hogy felboruljon, majd fűzfa kosárban spenótot hordtunk be a 49konyhára, más gyümölcsöt vagy főzeléket nem láttam. Közölték velem, hogy ez még csak előszezon, de a zöldborsóval majd megjön a főszezon, olyan hajtás lesz, hogy a bolhák vízipólózni fognak a nyakszirtünk alatt…
…Július vége felé egy szombaton anyám a szokásosnál is korábban megfőzte az ebédet, így már tizenkét órakor leültem ebédelni. Kint az ablakon túl sütött a nap, a tányérom előtt szólt a táskarádió, valami kis szöveg nélküli dalt játszott egy dzsesszzenekar. Az egész dal nem volt más, mint egy eléggé szimpla zenei frázis sablonos variálása, de ritmusában emlékeztetett a mélyen elgondolkozó ember nyugodt, mégis dinamikus szívverésére.
Csöngettek, a postás jött, egy levelet hozott nekem. Megállok írás közben, és próbálom elmondani, valahogy körülírni a levél tartalmát, hiszen történésileg nem tartozik a tárgyhoz, viszont hatásában igen, mert egész délutánra meghatározta a hangulatomat. Elég legyen annyi, hogy véget ért egy szerelem.
Ahogy elolvastam a levelet, letettem a kanalat, bár még csak a levesnél tartottam, fogtam a táskámat, és elindultam dolgozni.
Fél egy volt, mire beértem a gyárba, öt percet még várni is kellett, hogy beengedjenek az öltözőbe. Lassan, nyugodtan öltöztem át, de ahogy a tegnapi munkától még izzadt rongyok a testemhez értek, elment a kedvem attól, hogy végigdolgozzam a délutánt. Szombat van – jutott eszembe –, és a blokkomban van két-három telefonszám, amit felhívhatnék, nem tölteném egyedül az estét, mennyivel könnyebben kibírnám a szomorúságot, melyről tudtam, hogy negyedórák múlva elkerülhetetlenül rám szakad.
Elhatároztam, hogy csak fél órát fogok dolgozni, fél háromkor lelép a Popper, háromkor felmegyek, és elkérem magam ma délutánra a partiführertől. Majd hazudok neki valamit, hogy haza kell utaznom Deszkre vagy lánykérőbe megyek, új ember, el fog engedni. A brigád pedig kibír egy napot nélkülem, a többiek is hányszor jöttek be hat óra helyett fél tízre, mert elaludták a fél hatos HÉV-et, azután pedig nem akarózott felkelni nekik.
50Alig öltöztem át, jön Oláh Káli hullarészegen. Géza, egy falujabeli fiú hozta be motorkerékpáron, ide az öltözőbe is bekísérte. Azt mondja, hogy útközben kétszer is megállította őket a rendőr, mert Káli üvöltözött a hátsó ülésről. Géza most nekidől a szekrénynek, és nevet, nekem nincs kedvem nevetni, tudom, hogy ma délután már nem léphetek le. A brigádokat úgy válogatták össze, hogy felerészben fiatal, nagy súlyt bíró emberek kerüljenek össze, másik felerészben tapasztalt, de erős lépcsőzést már nem álló öregekkel. Káli is a fiatalok közé tartozik, ő már nem fog dolgozni, ha én is lelépek, összecsuklik a brigád. Megpróbálok lelket verni Káliba, de reménytelen.
Káli odamegy a szekrényhez, leemeli a szekrényajtót, a földhöz vágja és rátapos. Géza a sarokból ugratja.
– Vigyázz, Káli, jön a Popper.
Káli diadalmasan rázza a kezét.
– Nekem ma jöhet a Popper. A Popper nálam szép lehet, de okos az soha. Igaz, Matróz komám?
A „Matróz” én vagyok. Bólintok.
– Igaz.
Káli tovább sziporkázik.
– Mert nekem Piatnik nemcsak kártyát adott, észt is adott hozzá.
– Adott, csak keveset.
A dolog vége az lett, hogy Popper hazaküldte Kálit. Popper rendes fiú, nem kavart botrányt, kiírta egy nap fizetés nélküli szabadságra.
Már a többiek is bejöttek, ott ültek a fészer alatt, a nagy hordó mellett, melyben kénezés után az üres hordó üveghangon zeng. Úgy látszik, nemcsak nekem volt fekete szombatom, mindenkinek jobbra-balra csuklott a feje, le lehetett volna kottázni róluk egy gyászindulót. Köszönök, leülök közéjük.
A többiek szomorúságát is értem. Istenem, egyikünk sem vitte sokra az életben, és ez néha eszébe jut az embernek. Különben nem szokták elhagyni magukat, de ez a délután csakugyan nehéznek ígérkezik. A délelőtti műszak már az utolsó ládákat rakta le a kocsikról, üvöltözve beszélték meg a délutáni programot, a sofőrök fogdosták a lányokat, mindenkinek jókedve volt, csak a nyolc szállító ült egy sorban a deszkákon.
51Két órakor lejött a partiführer, és beosztotta a munkát a két délutános szállítóbrigád között. A tennivalók két csoportra oszlottak: kocsizásra és konyházásra. Én a kocsizást jobban szerettem, mert az ember felült az autóra, az autó jött, az autó ment, gyorsan múlt az idő. Emellett a nyolc órából három sem telt el effektív munkával. De a konyházás! Ki sem lehet mozdulni a gyárból, amellett a munka is unalmas. Vagy a pincékből hordtunk fel fémládákat, megrakva ötliteres üvegekkel, amiket aztán a konyhán kisebb üvegekbe fejtettek le, vagy a konyha által feldolgozott árukat hordtuk le a pincébe. Lógni nem tudsz, nemcsak azért, mert az igazgatósági épület lépcsőházában fél lépéssel az ablaküveg mögött ott áll valaki, és figyeli az udvart, de azért sem, mert a ládákat tömegükben is könnyen át lehet számolni, így ellenőrizni tudják a napi teljesítményt. Persze hogy mi kaptuk a konyházást.
Először a pincéből hordtunk fel szilvalekvárt a felső rámpára. A brigád felvette a szokásos munkaalakzatot. Lent a pincében maradt egy ember, aki föladta a hátra a ládákat. Határ Gabi felállt a rámpára, ő szedi le majd a hátról, a többi hat ember „futó” lett, azaz hordta a ládákat. Mikor a gyárba kerültem, még hajtott a virtus, igyekeztem úgy helyezkedni, hogy én legyek az első futó, mert így a többiek előtt haladhattam. Aztán az idők múlásával fáradtam-okosodtam, rájöttem, hogy nem nagy dolog élen haladni. Felfedeztem a hatodik futóhely előnyeit. A hatodik futó az utolsó körben csak akkor kap ládát a hátára, ha a ládák száma pontosan osztható hattal. Ha nem osztható, akkor a hatodik eggyel kevesebb ládát cipel. Persze, ezt nemcsak én tudtam, mindegyikünk igyekezett cipőmadzagkötéssel, papírválogatással minél több tempót veszteni, de azért az ötödik-hatodik helyet általában sikerült megszereznem.
Felraktunk a rámpára vagy százötven ládát, mikor értünk jött a partiführer. Az alsó konyha előtti teret elborítja az áru, ki se látszik belőle az épület, sürgősen le kell hordanunk a pincébe.
Ennek a munkaváltozásnak nem örültem. Megint jön majd a harc a hatodik futó helyért, amellett már beidegeztem magamba ezt az utat, olyan hosszú volt, hogy pont kétszer tudtam eldünnyögni azt a melódiát, melyet ebéd 52közben a rádióban hallottam. A többiekre néztem, őrajtuk se látszott valami nagy lelkesedés, de hiába, a parancs parancs. Elindultunk az alsó konyha felé.
A gyárban nem mindegyik részleg dolgozott három műszakban, ezek még délben leléptek a hivatalnokokkal együtt, amerre elhaladtunk, lakatok lógtak az összetolható vasajtókon, feltornyosodtak a kis szállító kézikocsik.
Az alsó konyha előtt állt vagy 1500 láda. Egymásra néztünk, arcunkra újból kiült a műszak előtti bánat. Határ Gabi felsóhajtott:
– Lássunk neki, egyszer csak tíz óra lesz.
Fél négy volt.
Szerencsére kaptunk egy kis segítséget. Bent maradt a gyárban egy facér Csepel teherautó, ezt a partiführer nekünk adta. Egyszerre elvitt annyit, mint három-négy elektromos targonca, sok időt spóroltunk vele, mert nem kellett annyiszor fordulnunk.
Itt is felállt a szokásos munkaalakzat. Sanyó bácsi adta le a kocsiról, hat futó, lent a pincében Határ Gabi szedte le és stószolta, de a munka valahogy lendületesebben haladt.
Nem tudnám megmondani, melyik volt az a pillanat, mikor a robot átváltozott virtussá, de a folyamatot és az okokat értem. A mi lelkünk nem alkalmas arra, hogy hosszan őrizzen rosszkedvet és bánatot, ha ezer okunk is lenne rá, hogy szomorkodjunk. A lélek mindig szabadulni igyekszik a bajaitól, és az eszköz, amivel megszabadul: a test.
Magunk is elcsodálkoztunk, hogy milyen hamar lekerült a pincébe az első két kocsirakomány láda. Gabi tűnődve nézte a halmot.
– Lehordjuk, gyerekek?
– Próbáljuk meg.
– De akkor hajrá.
– Hajrá.
Kevés olyan nagyszerű órája volt életemnek, mint a most következők. Benne lenni egy nagyszerű férfias tombolásban, mikor az ember nem azért hajt, hogy pénzt keressen vagy különbnek mutassa magát a másiknál, hanem azért, mert megállíthatatlan mozdonynak érzi a saját tes53tét. Fél kézzel kaptuk el a negyvenkilós ládákat, rohanás lefelé a lépcsőn. Gabi elkapja a hátunkról, és bólogat:
– Jönnek, az anyjuk istenit, mint a gyerekek az iskolába.
Négy kocsirakomány után megszomjaztunk. Akkorára már egy csomó botrány robbant ki a héten, mert sokan berúgtak a muslincástól (így hívtuk a cefrét), elestek a súly alatt, vagy verekedni kezdtek. Misákné, a gyári rendészet parancsnoka irtóhadjáratot rendezett, a legelrejtettebb zugokból is kiemelte a muslincás üvegeket, az asztalosműhely falüregeiből, a lakatosok szekrényének kettős fala mögül, a hordókra pedig ő maga vigyázott. Muslincáshoz nem lehetett hozzájutni, inni viszont kell.
Kinyitottuk a lezárt pincéket, és megkerestük a hónapokkal ezelőtt lerakott meggyet. Tíz közül mindig akadt legalább egy üveg, amelyikre rosszul illesztették rá az elzárócsapot és a gumikarikát, levegőt kapott, megérett, és úgy lógtak le az oldaláról a buborékok, mint a szőlőfürt. Letéptük az elzárólapot, és a befőtt érett levét leöntöttük kétliteres üvegekbe.
– Igyatok.
Addig ittam, míg a színek mélyülni kezdtek a szemem előtt, a lámpa imbolyogni, és szervezni kellett a lábaimat, hogy járni tudjak. Különben igen jól éreztem magam. Az ital pótolta kiizzadt erőmet.
– Gyertek.
Odaálltunk a teherautó derekához. Szabó Vili bácsi ráüvölt Sanyóra.
– A lelked istenét, Sanyó, kettőt adjál.
Rátettek egy ládát rendesen, a másikat keresztbe, az alsó láda hátsó két fémlába megtartotta, hogy le ne csússzon. Ez már jó súly, közel jár a kilencven kilóhoz. Egyetlen nagy előnye van, abszolút stabil, és így jól fekszik a hátra.
– Nekem is kettőt.
– Nesze, testvér, nem irigylem tőled.
Nem érzékelhető az idő. Visszük a ládákat, rohanunk. Már besötétedett – mikor olvastam én azt a szakítólevelet? Tegnap vagy tegnapelőtt.
54Az ital kifente az érzékeinket, amerre elrohantunk a ládával, a jobbra-balra felrakott üvegek annyi helyet sem hagynak, hogy józan fejjel féloldalasan el tudnánk menni közöttük. Most teljes sebességgel tudunk rohanni, anélkül hogy egy üveg is megkoccanna.
Viccek születnek. Sanyó bácsi egy üres ládát rak a bosnyák hátára, ez a nagy lendülettől körül sem néz, már majdnem leviszi, mikor észreveszi, hogy körben nevetünk rajta. Ledobja az üres ládát, és ordít részegen:
– Az Isten a Jézus Máriát.
– Mit akarsz? Egy bosnyáknak ez is elég.
– Te mit akarsz? Bosnyák magyar szorta.
Lent Gabi kérdezi tőlem, miért kiabálnak fent. Mondom neki:
– Jézuskának testvére lesz.
– Hogyhogy?
– Vili összefektette az Istent Szűz Máriával.
És így fut le a munka a torkunkon, mint meleg nyári este a sör.
Kilenc óra sincs, mikor eltűnt a ládarakás az alsó konyha elől. Máskor két nap alatt nem hordtuk volna le. Gabi tűnődve nézegeti a munkaigazoló cédulát, forgatja.
– 1500 láda. Kinél van grafit?
Odaadom a ceruzámat. Gabi kijavítja az ötöst kilencesre, ez is jelent egypár forintot.
– Na, most tűnjetek el, gyerekek. Háromnegyed tízig egyet sem akarok látni közületek. Szétszóródni.
Ki-ki a hóna alá fog egy rekesz málnát, barackot, aszerint, hogy mi a kedves gyümölcse, és elhúzódik. Én felmegyek a lépcsőn a felső raktárhoz, ott ülök le. A többiek is elbújtak, de ismerem a rejtekhelyeket, a sötét udvaron is ki tudom venni körvonalaikat. Testtartásukból eltűnik a lendület, komoran görnyednek a rekesz fölé, és szemezgetik a gyümölcsöt.
Elfordulok, én is eszem a málnát, és újra azt a dalt dúdolom, amit délután majdnem elfelejtettem. Azt a melódiát, mely ritmusában emlékeztet az elgondolkozó ember szívverésére.
55– Ti, fiúk, még nem voltatok a Konzervgyárban – mikor is? Ha jól emlékszem, a 40-es évek végén jakcsisok dolgoztak nálunk. Ti már azt sem tudjátok, hogy mi a jakcsis, most elég legyen annyi, hogy javító közmunkára elítélt. A megrögzött kurvákat hozták oda hozzánk, a legkisebb még nem töltötte be a tizenharmadik évét. Nem nagyon dolgoztak. Én voltam a felelősük. Két hónaponként jelentést kellett írnom, hogy milyen a munkához való viszonyuk. Kimegyek a treplihez, hát ott fekszenek a síneken keresztül. Mondom, lányok, ennek nem lesz jó vége, most, ugye, jelentést kell adnom rólatok, és így mit írjak. Lássátok be, hogy nem is kívánhatjátok. Erre azt mondja egy tizennégy éves lány: mit beszél annyit, Nándi bácsi, ennyi idő alatt kétszer is boldoggá tettem volna.
Máskor lemegyek hozzájuk, az alsó konyhán dolgoztak egy brigádban. Magukra zárták az ajtót, nekem volt hozzá kulcsom, kinyitom, bemegyek: úristen, mindnyájan le vannak vetkőzve anyaszült meztelenre. Észrevesznek, azt mondják: jó, hogy jön, Nándi bácsi, tegyen igazságot köztünk, hogy melyikünknek van a legjobb alakja?! Lányok, mondom, öltözködjetek fel, mert épp akkor járt az igazgató körbe inspiciálni. Csalódott arcot vágtak: látszik, Nándi bácsi, hogy maga már impotens. Na, tessék, állj le velük vitatkozni.
Emlékszem, volt köztük egy tizennyolc éves cigánylány, a Cigány Mari, valami gyönyörű teremtés, no de hiszen ti is láttátok az előbb. Az a fekete haj, és képzeljetek hozzá kék szemeket, és alakra sem az a csúnya drótféreg, mint a többi, hanem telt, erős. Megkérdezem tőle egyszer: Te, Mari, hogy szerzed te a palikat? Azt mondja, majd ha póter leszek (magyarul: szabadlábon), egyszer majd elkísér a Nándi bácsi, és akkor megmutatom. Mire te póter leszel, Mari, addigra én már leteszem a kanalat, ha azt akarod, hogy megtudjam, mondd el most. Elkezdi. Hát az úgy van, Nándi bácsi, hogy fölveszek egy trampli cipőt, fekete harisnyát (akkor még nem volt úgy divatban, mint most), egy parasztszoknyát, virágos blúzt, bekötöm a fejem, és megindulok a Keleti pályaudvarról fölfelé a Rákóczi úton. Ahogy elérek egy utcát, már látom, hogy jönnek utánam, mint a kanok a szuka után, vagy tízen. Meg-megállok a 56kirakatok előtt, és az üvegből kifigyelem, hogy melyikből néz ki a legtöbb pénz, azt megszólítom. És nem szoktál tévedni, Mari? Száz eset közül, ha egyben. Megkérdezem tőle, nem tudja-e, hogy merre van a Szinyei Merse utca? (Tudniillik itt lakik az öregasszony, aki a szobát adja.) Erre mind elkezd magyarázni, míg összezavarodnak maguk is, a végén mind felajánlja, hogy elkísér. Mikor elérünk a házhoz, ahol az öregasszony lakik, félrehúzom a pasast a kapualjba, ha van száz forintja, feljöhet, ha nincs, akkor menjen a fenébe. Mind meglepődik, mert azt hitte, hogy ingyen megkaphat, de aztán a legtöbb megadja magát és fizet.
Általában rossz munkások voltak a jakcsisok, mert titokban élték tovább a régi életüket. Azt mondták, hogy nappal keressük a cédulát (tudniillik a minősítést a munkához való viszonyukról), éjszaka pedig a pénzt. Sőt, még híre is ment a gyárnak, mint „kaseroló”-helynek, ahol cédulát adnak, amire nem viszi el a rendőrség. Meghallotta egypár maszek ribi, és bejöttek a gyárba. Dolgozott akkor nálunk a munkaügyin egy fiatal csibész, aki ötven-száz forintért fel is vette őket. Ezek voltak aztán a kitűnő munkaerők! Hétfő reggel kiálltam a gyár kapujába, és néztem, hogy jönnek be kialvatlanul, még mindig részegen. Volt, aki taxival hozatta be magát. Aki nem tudott a lábán megállni, annak megmondtam: menjen haza szépen, kedves, pihenje ki magát, igazolva lesz a napja. Persze, ez nem mehetett így végletekig, csak ki kellett rúgni egy csomót közülük, erre kitört a botrány. Akit elbocsátottunk, rohant a munkaügyishez, és veszekedni kezdett, hogy becsapta őt a pénzéért. Persze, a munkaügyist azonnal elbocsátottuk.
– Egy-másfél év múlva, mikor lejárt a jakcsi ideje, elmentek tőlünk. Nem mind. Volt, aki megmaradt nálunk, ezek lassan meg is változtak, így például a Cigány Mari is, akiből egy tipp-topp nő lett. Egyszer odajön hozzám, leadott valami hosszú mesét, aminek nem volt se füle, se farka, a végén kinyögte, hogy akadt egy rendes fiú, aki megkérte feleségül, szeretne hozzámenni, de ehhez meg kellene szabadulnia a stricijétől. Rúgd ki – mondom neki. Nem lehet, mert tud egy csomó homályos ügyről, amit régen együtt csináltak. Add csak ide a munkahelyének a címét, mi majd megmozgatjuk. Valamelyik pályaudvaron rakodott a fiú, persze hogy akadt a füle mögött egy csomó 57zűr, mikor átírtunk, simán kirúgták a pályaudvarról, fegyelmivel – s mehetett vidékre, vagy megvárhatta, amíg leinternálják közveszélyes munkakerülésért. Megtudta az illető, hogy mi fűtöttünk alá, másnap lejött egy barátjával, hagy felelősségre vonjon minket.
Dolgozott akkoriban nálunk egy budaörsi brigád, csupa sógor és koma: Simonék. Akkora darab emberek még nem fordultak meg a gyárban. Ha egy négymázsás hordót kellett felrakni a vagonra, nem hozták az emelőszerkezetet, csak odaszólt a fő Simon valamelyiknek: billentsük meg, rokon, és már fent is volt a vagonban a hordó. Igaz, hogy zabálni is tudtak hozzá. Egyszer próbafőzést csináltunk olajos halból. Mikor kész volt, felbontottuk a dobozokat megnézni, hogy sikerült. A felbontott dobozokkal, persze, már nem tudtunk mit kezdeni, odaszólok a fő Simonnak: Gyere ide, Béla, akarsz enni? Meglátja a halat, azt mondja: kedves Nándi bácsi, ne szóljon a többieknek, megeszem én az egészet. Te? Három kilót egyedül? Miért ne? – azt mondja – ilyen munkához enni is kell. Csak úgy marokkal belenyúlt a dobozokba, és ott a szemem láttára megzabálta mind a három kiló halat. Csóváltam a fejem: na, ha most nem leszel beteg, Béla, akkor sohasem. Tűnődik rajta, aztán bólint: igaza van, Nándi bácsi, eszek egy kis savanyúkáposztát. Mit mondjak: megevett egy fél mosófazékkal.
Szóval ott tartottam, hogy a strici egy barátjával bejött a gyárba. Elővették a bicskát, elkezdtek üvöltözni az udvaron, hogy ki jelentette fel őket? A fő Simon elébük áll: én! Maga? A strigó fölemelte a kezét, de Béla elkapta, egy fél mozdulattal úgy megcsavarta, hogy könyékben eltörött. A másiknak kirúgta a kezéből a bicskát, aztán felemelte mind a kettőt a levegőbe. Egymáshoz verte őket, mint a cintányért, végigvitte az udvaron, aztán kidobta a kapu elé. Mit csináltál, Béla? – kérdeztem tőle. Azt mondja, kihordtam a szemetet. És ment is vissza dolgozni.
58Az emlékezet életveszélyesen optimista. Néhány hét vagy hónap után hajlandó valójában kibírhatatlan foglalkozásokat, állapotokat elviselhetőnek, sőt érdekesnek ítélni, és mindig újra kell szembesíteni a valósággal, hogy felfogja a dolgok nyomasztó körvonalait. Én is így jártam ezen a nyáron az éjjeli műszakkal.
Csak az első éjszakás hetünkről fogok beszámolni, a következő minden tekintetben halványabb, érdektelenebb másolata volt az elsőnek. Az első éjszakás hetünk a borsószezon derekára esett, ez, mint mondottam, a gyárban a legmegfeszítettebb munka időszakának számít. Mintegy kétszáz-kétszázötven vagon borsókonzervet szállítunk külföldre, és ezt a hatalmas mennyiséget viszonylag rövid idő alatt kell elrakni, mert a borsó érik és rohad.
Délután négykor mennek le az autóink a Pest környéki tszcs-be borsóért, Bugyira, Ceglédbercelre, Dabasra és más falvakba, ahol a gyárnak szerződéses megállapodás szerint borsót termesztettek. Itt megrakodtak, rakodás után megvacsoráztak. Mikor tíz óra felé jöttünk le a falépcsőn a szállítók szobájából, akkor nyílott-csukódott a nagykapu mögöttük. Egy forgalmas éjszakán tizenöt-húsz teherautó jött be (sok pótkocsival), mintegy 5-600 mázsa borsóval a rakodóterükön, és ebből nem sokat lehetett hagyni a délelőttös műszaknak.
Vázoljuk a borsó útját a gyárban. A teherautók beálltak az udvar jobb sarkába, a szállítószalag mellé. A sofőr elment aludni, a kísérő és a mi brigádunk egyik embere pedig kezdte felhányni a borsót a szalagra. Ekkora súlyt lelapátolni egy éjszaka még borsóból is elég, erre a lapátos posztra a brigádok legjobb emberei közül állítottak valakit. Mi mindig Szaniszló Gabit küldtük ide, elpusztíthatatlan vékony parasztfiút, aki sohasem lehetett annyira kimerülve, hogy fel ne tudta volna rázni a többieket.
Mikor a szalag működni kezdett, zúgott, csörömpölt minden, Gabi lapátolt, és a borsó a szállítószalagon megindult fölfelé. Különféle transzportőr áttételekkel feljött egészen a negyedik emeletre. A brigád jó része itt helyezkedett el. Mindannyiunknak megvolt a meghatározott 59feladatunk. A transzportőrszalag negyedik emeleti végéről hatalmas sugárban, akárcsak valami gigászi artézi kútból, ömlött a borsó.
A szalag végénél két ember helyezkedett el. Az egyiket „üres ládásnak” hívták. Erre a posztra öreg, ereje javán túl levő, de tapasztalt munkást állítottak. Az üres ládásnak nem volt más feladata, minthogy a háta mögött tornyosuló ládarengetegből állandóan egyforma méretű ládákat kapkodjon ki, és egy csörlősor segítségével a borsózuhataggal szemben álló „dobó” keze alá adja.
A „dobó” a ládát a zuhatag alá rántotta, megvárta, míg megtelt (egy-egy ládába átlag 20-25 kiló borsó fér bele, míg a régi, úgynevezett „nagy fórum” típusú ládába 30-35), a teli ládát pedig továbblökte az üres ládás csörlősorra merőleges másik csörlősoron a mellette várakozó elektromos targonca felé.
A targoncán fenn állt a „rakó”, aki személyes véleményem szerint az összes ipari jellegű fizikai munka közül az egyik legnehezebbet végezte. Sohasem tartottam attól, hogy valamilyen munkát, ha nagy fáradság és kínok árán is, de ne tudnék elvégezni, de ettől a munkától mindig féltem. A targoncára széltében két, magasságában négy, hosszában nyolc ládasor fért rá, összesen tehát 64 láda. Ha csak úgy fel kellett volna rakni ezt a hatvannégy ládát (25 kilós átlagsúlyt számítva 16 mázsát), már az elég lett volna. De nem lehetett akárhogyan felrakni. A targonca ugyanis az emelet másik végére, az úgynevezett garatokhoz vitte a borsós ládákat, és útjában rendkívül szűk nyílásokon, kapukon haladt át. Ha csak az egyik oldalon néhány centiméterre lelógott a láda vagy aszimmetrikusan osztottuk el a szélességi két ládasor között a targonca rakodóterületén rendelkezésre álló helyet, a ládák menthetetlenül nekiütköztek egy falkiszögellésnek, és borult az egész. Tehát itt nem egyszerű felrakásról volt szó, hanem mérnöki műveletről, húsz-harminc kilós „műszaki segédeszközökkel”. De még így sem lett volna elviselhetetlen a dolog, ha viszonylag kényelmes tempóban lehetett volna dolgozni. A rakónak azonban alkalmazkodni kellett a dobó szédületesen gyors ritmusához, melyet persze végső fokon az érkező borsó hatalmas mennyisége diktált. Ugyanabban a tempóban kellett elkapni a targoncán álló rakodónak a ládát, amilyen tempóban a dobó továbblökte, és 60egy lendületes mozdulattal pontosan a helyére kellett rakni. Igazításra, szusszanásra nem volt idő, mert ha elmaradt a dobótól, a ládák felgyűltek a csörlősoron, és szégyenszemre meg kellett állítani a szalagot. Ezért ugyan nem szidtak le senkit, de hosszan és figyelmesen ránéztek, majd vacsoraszünetben csöndesen megjegyezték: nem lehet elvárni senkitől, hogy ő keresse meg a másiknak a kenyeret.
Az ilyen „mamzer”-ek nem voltak nálunk hosszú életűek. Szemem láttára martak ki hat embert a többiek, nemcsak a brigádból, de még a gyárból is.
A két targoncát két régi szakmunkásnak kellett vezetni, akik targoncakezelő igazolvánnyal rendelkeztek. Ók általában nemigen nyúltak a ládákhoz, csak a rendesebbek segítettek a „garatosok”-nak.
A targoncáról minél gyorsabban le kellett kerülniük a ládáknak, hogy a járművek fordulhassanak. Ezért a garatosok nem egyesével, hanem négyesével szedték le a ládákat, egy-egy alkalommal tehát mintegy 80-100 kiló súlyt emeltek. A munkában az volt a legnehezebb, hogy a garatosoknak vigyázniuk kellett: a ládák pontosan a sarkaikkal álljanak egymáson, mert ha a sarkok lecsúsztak egymásról, egész sorok borultak fel egyszerre hatalmas robajjal.
Én ezt a munkát szerettem a legjobban, mert ez hagyta az embernek a legtöbb szabad időt: gondolkodásra, beszélgetésre, játékra. Ha az ember lepakolta a targoncát, és ez általában megvolt két perc alatt, akkor a legközelebbi targoncáig békében hagyták. A garatba nem neki kellett betölteni a borsót, erre a munkára egész sereg nő állott készenlétben mellettünk. Volt olyan „garatos”, aki segített nekik, én nem. Kikönyököltem az ablakon, és néztem a szemközti házat a Földvári utcában, figyeltem, hogy alszanak ki lassan a fények, találgattam az árnyak mozgásából, hogy miért marad oly sokáig égve egy-egy lámpa, aztán néztem a teljes és bontatlan sötétséget, közben friss zöldborsót ettem, a héját pedig levágtam az udvaron furikázó lányok közé.
A garatba öntött borsó lefelé minden emeleten új munkafolyamaton ment át. Tisztították, főzték, sterilizálták, a földszinti rámpára már üvegekbe zárva, nagy vas, úgynevezett steril kosarakban gördült ki. A borsóhéjat egy oldalsó 61transzportőrszalag dobta ki az épületből, a tszcs-k ahány kocsi borsót hoztak, annyi kocsi héjat vihettek haza takarmánynak.
Ez volt a legtipikusabb munkafolyamat a borsó körül, de akadt másfajta is.
A legnehezebb az volt, mikor egyszerre annyi autó érkezett be, hogy a rakodószalaghoz még a fele sem fért volna oda hajnalig. Ilyenkor azokat a kocsikat, melyek nem ömlesztve, hanem zsákokban, tehát szállítható formában hozták a borsót, odaállítottuk a lifthez, és a teherliften vittük fel a zsákokat a negyedik emeletre. Itt félrevittük a zsákokat, üres ládákat raktunk egymás mellé, megemeltük a zsákokat, és tartalmukat lefejtettük négy, néha őt ládába. Persze amellett a rendes „garatos” munkát is el kellett látnunk. El lehet képzelni, micsoda gyilkosság 80-100 kilós zsákokat ölelgetni; hajunkról, arcunkról dőlt a víz, a durva vászon izzadt karjainkról letépte a bőrt, olyanok lettünk egy-két nap múlva, mintha kiütésesek lennénk.
Még egy „alapmunkája” volt az éjjeli műszaknak. Két évvel ezelőtt Szigetmajorban a vállalat német borsócséplő gépeket állított fel. Azt a borsómennyiséget, melyet a szigetmajori állami gazdaság szerződéses alapon szállított nekünk, itt helyben tisztították meg a héjától. A szemesborsót jegelték, és 70-80 kilós tartályokban teherautókkal beszállították a gyárba. Mire a borsó beért, kicsit megérett, és irtózatos bűzt árasztott. Két ember vitt egy-egy tartályt a felső konyhára vagy három ember két tartályt, és bárhogy is vigyáztunk, mindig rádőlt a lábunkra egy nagy adag büdös borsólé. Egyetlen zoknimat sem vittem haza a gyárból, mikor leszereltem, mindet benne hagytam a szekrényemben.
Volt egy trükk ennél a munkánál, amit mindvégig nem tudtam megtanulni. Azt, hogy a tartályokat nem letenni kell, hanem ledobni. Az én kezemben mindig tovább maradt ott a tartály füle, csak később engedtem el, és a súly bizony sokszor megrántotta a vállamat. Viszont az is igaz, hogy egyszer sem borítottam ki a tartályt, és nem kellett összeszednem a szanaszét gurult egymillió borsószemet. Ez aztán igazán minden munka legalja volt, nemcsak azért, mert egy hétig nem ment ki az ember orrából a borsó erjedt szaga, hanem azért is, mert valaki mindig megkér62dezte a borsószemeket a tenyerével összesöprögető szerencsétlent: „Mért kell ezt a borsót megszámolni?”
Vacsorázni általában éjfél után két órakor mentünk.
Ha a munka irama megengedte, tudniillik kevés autó állt benn az udvaron, az egész brigád egyszerre vacsorázott, de ha a munkának menni kellett, csak párosával jöttünk le a platzról.
A szobában, ahol enni szoktunk, ilyenkor kocsikísérők aludtak a ládáinkon. Ők nem emeltek annyit, mint mi, viszont a mi 210 óránkkal szemben 400-450 órát teljesítettek havonként, akadt két-három nap egymás után, hogy nem látták a családjukat. Nem bántottuk alvásukat, inkább leültünk a ponyvára enni.
Már beszéltem arról, hogy a legtöbben a szokásos parasztkosztot hozták hazulról, szalonnát nyersen vagy sülve, kolbászt, sonkát, paprikával, retekkel vagy hagymával.
Emlékszem, hogy nagyobb tétlenség idején, főleg a délutáni műszak vége felé, főztek is az emberek. Bedobtak egy ócska acélkarikát a nagykazánba, fehér izzásig hevítették és áthozták a targoncagarázsba, az izzó acélon aztán szépen felforrt a lecsó, és megpirult a szalámi meg a szalonna.
Mikor vacsora után lejöttünk a lépcsőn, már néhány árnyalattal világosabbnak tűnt az éjszaka. Mire két-három kocsirakomány borsót leraktunk, megvirradt. Hallottuk az első villamos indulását, láttuk a szemközti házak éledését, becsukott szemünk héján átsütött a nap. A világosságban már könnyebb volt a munka, a műszak utolsó negyedrésze már lefutott.
Fél hatkor lenéztünk az udvarra, ha kis teherautó áll lent a szalag mellett, még nekiláttunk, hogy lerakjuk, ha nagy pótkocsis, akkor meghagytuk a délelőttös műszaknak. Letakarítottuk a szalag környékét, hoztunk néhány targonca üres ládát, a délelőttösöknek a kezdéshez, felvettük a munkakabátot, ittunk még egy kis muslincást, és végigmentünk az emeleten, az elülső lépcsőhöz. Amerre jártunk, bakancsunk dobogásától felrebbentek a beton mestergerendákon fészket rakott fecskék, kikaptak egy borsót a ládából, és visszarepültek a fészekbe fiaikhoz.
Mikor leértünk a lépcsőn, már háromnegyed hat volt, a lakatosműhely előtt a hordókon már ült a váltás. Egy pillanatig összekeveredtünk velük, ki-ki megkereste a barát63ját, és beszélt vele egypár szót, aztán egy ember felszaladt a táskáért, és mentünk fürödni.
Persze, ahogy jöttek egymás után az átdolgozott éjszakák, egyre fáradtabbak lettünk, és egyre ingerlékenyebbek. Halálos összeveszések fordultak elő és egyre durvább ugratások.
Emlékszem egy esős éjszakára, mikor a szállítószalag átázott, és nem tudta felhozni a borsót, hiába szórták végig fűrészporral majd homokkal. Órák hosszat tétlenül álltunk, egyik „zrikálás” a másikat érte. Összevarrták a felakasztott munkáskabátok ujjait, vizet öntöttek a zsebébe és így tovább. Én félrehúzódtam egy sarokba, és onnan figyeltem a történendőket. Egyszer csak odajön hozzám az „üres ládás” öreg, egyik kezével mutogat valamit, aztán hirtelen előkapja a másik kezéből az enyves ecsetet, és az arcomba nyomja. Neki akartam menni, de lefogtak.
Minél fáradtabbak lettünk, annál kevesebbet tudtunk aludni otthon. Mikor az első napi műszak után kedden reggel hazamentem, reggel 8-tól egyfolytában aludtam este 6-ig, aztán egyre kevesebbet, szombaton már csak két órát, 8-10-ig. Éjszaka persze már tudtam volna aludni, de a feszített munka egy negyedórára sem engedte. Az tartotta bennünk a lelket, hogy a gyárba már bejött a friss cseresznye, brigádvezetőnk, Határ Gabi időnként lement az udvarra, szedett egy-egy ládával a teherautóról, kabátjával betakarta, felhozta a lépcsőkön, sorra járta az embereket, és kiosztotta.
De így is kilátástalan és fárasztó volt minden, alig vártuk a vasárnap reggelt. Sokszor elképzeltem, milyen nyugodtan és kényelmesen fogok hazaballagni vasárnap reggel az utolsó éjjeli műszak után. Megbeszéltük, hogy iszunk egy korsó sört a „Dühöngő Majom”-ban (így hívták a gyárral szemközti vendéglőt), kiállunk a kocsma elé, és elbeszélgetünk egy kicsit a napsütésben, mielőtt hazamennénk.
Vasárnap reggel esett az eső, mivel nem volt kedvünk beállni egy zárt kocsmahelyiségbe, felgyűrtük a gallérunkat, és elindultunk hazafelé.
64Ötven-hatvan éves egészséges rakodómunkást egyetlenegyet sem láttam a gyárban. Néha a tus alatt megfigyeltem az öregeket: izomzatuk összevissza szakadt, forgóik elmerevültek, valamelyik kezükről vagy lábukról okvetlenül hiányzott egy ujj. De nemcsak az öregek teste ment tönkre. Aki öt-hat évig pincézett, vagy lépcsőn felfelé terhet hordott, annak már fiatalon is visszeres lett a lába.
Persze hogy menekültek tőlünk az emberek, kivált a fiatalok, akikben még maradt erő és kedv, hogy egy új szakmát, új életformát elsajátítsanak. A többség a TEFU-nál próbálkozott.
A TEFU-sofőrtanfolyamok – már ahogy a többiek elbeszéléséből tudom – érdekes elgondolás alapján szerveződtek. Az állam egyre inkább szeretné bevezetni azt a gyakorlatot, hogy a sofőrök maguk rakodjanak, külön kocsikísérő és segédmunkás nélkül. Ez társadalmi szempontból hatalmas munkaerő-megtakarítást jelentene, viszont tönkretenné a sofőrök mostani nyugodt, pihengetős életformáját. Így persze a régi sofőröket nem lehet megnyerni ennek az elgondolásnak. Az állam abban reménykedik, hogy az új, frissen akvirált sofőröket könnyebben be lehet majd törni, ezért szervezi az ingyenes, illetve rendkívül kedvezményes TEFU-sofőrtanfolyamokat. Ezek a tanfolyamok azzal a megkötéssel járnak, hogy ha valaki elvégzi őket, két évig köteles a TEFU-nál dolgozni, a megállapított munkafeltételek és igen alacsony bérezés mellett. Ha az illető kilép a vállalattól, vissza kell fizetni a tanítási és vizsgaköltségeket.
Egyszer ecetért mentünk ki Óbudára, az Ecetgyárba, Határ Gabival, a brigádvezetőnkkel meg egy magas, szemüveges sofőrrel. Útközben Gabi elmesélte, hogy ő is sofőr akar lenni, minden havi első fizetésénél egy százast tesz félre, a második fizetésnél pedig kettőt. Inkább kifizeti a vizsgaköltséget, de nem akarja lekötni magát a TEFU-hoz.
A magas, szemüveges sofőr érdektelen arccal hallgatta beszélgetésünket, fájt a foga, néha megtapogatta kívülről. Ha egy jó nőt látott elhaladni mellettünk a gyalogjárón, élesen és szótlanul feléje bökött a mutatóujjával.
Fölvettük a hordókat, és már visszafelé jöttünk az Ecet65gyárból, mikor megálltunk a vásárcsarnoknál, mert Gabi lánya másnap első áldozásra készült, és ő disznóhúst akart venni az ünnepi ebédhez.
Kettesben maradtunk a pilótával. Hátratámasztottam a fejem a bőrülésen, és a visszapillantó tükörben unatkozva néztem a csarnok előtt zajló baromfivásárt. A pilóta egyszer csak hirtelen előrehajolt, és az ő oldalán levő visszapillantó tükörbe mutat.
– Nézze azt az embert.
Nézem. Kék kabátos, csizmás, nagy darab férfit látok, háttal nekünk egy nővel beszélget. Jobban megnézem, most se látok rajta semmi feltűnőt, ha csak azt nem, hogy civil szabású zakója rendőregyenruha-anyagból készült.
– Ki az?
– Rendőr volt, ő vert meg engem.
Csak a fogai közt sziszegi:
– Találkoztunk volna csak 56-ban, kitekertem volna a nyakát.
– Miért bántották magát?
– Na, miért? Mert védtem a hazámat. Katona voltam.
– Milyen rangban?
– Főhadnagy voltam Horthy alatt.
Ránézek, aztán elfordítom a fejem. Elmégy az osztályidegen anyádba – gondoltam magamban elmélázva. Nem forszíroztam a beszélgetést, mert ha valakit, akkor ezt a típust elég jól ismerem. Dolgoztam egyszer egy olyan TEFU-telepen, ahol negyvenhárom sofőr közül huszonhárom jogi doktor volt a felszabadulás előtt. Kiállhatatlanul viselkedtek, folyton tanítottak, okoskodtak, mintha most ették volna meg a bibliát. Ebből a főhadnagyból sem nézett ki több. De őt nem kellett kérdezni, szépen, folyamatosan beszélt magától is.
– Negyvennégyben Kerecsényt védtük az oroszok ellen. Egyszer elfoglalták, de aztán mi visszavettük tőlük. Én szakaszvezető voltam, mikor a főhadnagyunk elesett. Akkor vettem át a parancsnokságot, de később aztán hivatalosan is kineveztek főhadnaggyá.
Rám néz, várja, hogy lelkesedjek. Nem tudok lelkesedni, csak az illendőség kedvéért kérdezem meg:
66– Milyen harc volt? Voltak rendes kiépített lőállások vagy csak hevenyészett védelem?
Felcsillan a szeme
– Maga is harcolt az oroszok ellen?
– Nem.
Legyint.
– Pedig az volt az igazi.
Magyarázni kezdi:
– Az utolsó napokban kaptuk meg a Szálasi-röppentyűket. Ahova az bevágott, hatvanméteres körben mindent elpusztított. Néha még minket is megcsapott a kilövőhelyen, olyan erős volt a légnyomás. Ismertem a feltalálóját, egy magyar mérnök volt, ki is jött hozzánk megnézni, hogy működik a találmánya.
Indulatosan rázza a mutatóujját.
– Ha csak egy évvel korábban találja fel, nem veszítjük el a háborút. Le tudtuk volna győzni az oroszokat, és elkergettük volna őket fel az Északi-fokra.
„Megértően” bólogatok.
– Igen, csak őket elég nehéz legyőzni, mert sokan vannak.
Elszomorodik.
– Hiszen éppen itt van a baj.
Megsajnálom, vetek neki egy kérdést.
– A rendőrségen mi volt, hogy került be?
– Összeszedték azokat, akik Kerecsénynél harcoltak, aztán hirig. Kiverték itt hátul az összes fogaimat.
– Mivel ütötték?
– Ami jött.
– Csak azért került a rendőrségre, mert Kerecsénynél védték a hazát?
A főhadnagy legyint, mintha azt mondaná: sokat lehetne erről beszélni, csak nem érdemes.
– Nemcsak azért. Ismeri őket? Hozzáraktak még egy csomó dolgot. Állítólag felgyújtottuk a kazlakat, szétlőttünk egy csomó házat, pedig nem is mi voltunk, hanem az oroszok. Esküszöm.
Eltűnődöm.
– Persze, ezt a háborúban nem lehet tudni. És ha mégiscsak úgy véletlenül mi voltunk.
Kihúzza magát.
67– Harc nincs enélkül. Ha még egyszer fiatal lennék, újra elölről kezdeném.
Rám néz, látja, hogy nem vagyok meggyőzve, lemondóan legyint.
– Magának is teledumálták a fejét, hogy a Horthy-hadsereg vad volt meg embertelen. Higgye el nekem, hogy nem igaz. Én ismerem a mai hadsereget is, feleannyi emberség, szív nincs benne, mint a miénkben. Mit mondjak magának? Negyvenötben kimentem Kerecsényre, tiszta bajtársiasságból exhumáltattam a főhadnagyomat. Megismertem szegényt a gyűrűjéről. Vettem egy paraszttól tölgyfa koporsót, abban temettem el. Ő is magas növésű volt, mint én, nem fért bele a koporsóba. Más koporsót nem találtam, el kellett törnöm szegénynek mind a két lábszárcsontját, hogy beférjen. De nem hagytam közös sírban.
Elmélázik.
– Csak a mi hadseregünkben volt igazi bajtársi szellem.
A Sportfogadási és Lottó Igazgatóságon olvasom a lottózóktól beérkezett leveleket. A vaskos iratgyűjtőkben a reklamációk mellett elszomorító írások is sorakoznak, küldőik meg vannak győződve, hogy a lottózásban nem a „tiszta” szerencse érvényesül, hanem irányított svindli.
Van, aki óvatosabb hangnemben fogalmaz, például egy Tolna megyei gyógyszerész:
„Ismét két szám egymás mellett! És minden hónapban! Néha kétszer is!” (Miután bátran összefoglalta a nemzetgazdaságot sújtó bajok legfőbb okait, a szimpatikus patikus nem lép tovább.) „Nem, nem vádolom Önöket csalással, nem is tehetném büntetőjogi következménye nélkül! De ismerem a matematikai valószínűségszámítást! Tudom, hogy ilyen feltűnő dolgok NEM FORDULHATNAK ELŐ!
Figyelem a bécsi lottót, ott egy évben legfeljebb egyszer fordul elő ilyesmi.
Láttam nem egy húzást is! Személyesen és a televízióban is! Tudom, hogy öt független személy csinálja.” (Most azt vártam, hogy a levélíró megkérdezi: hol lehet az országban öt olyan személyt találni, aki valóban függetlennek meri nevezni magát? De más fáj neki.)
„De láttam azt is, hogy a műanyag gömb, amiben a számok vannak, nagyon KICSI!! Az egész számkomplexum egyszerűen elfordul a gömb megfordulásával, de NEM KEVEREDIK ÖSSZE!! És itt a hiba!
Ez az Önök – mondjuk, vétkes – mulasztása!
Ezért vannak egymás melletti számok minden hónapban, esetleg kétszer is! Kiábrándultam a lottóból! Csinálja az, akinek tetszik!
283NEM LEHETNE EZEN VÁLTOZTATNI? – és becsületes színt adni a lottónak? Mert ez így gyalázat!
Kiváló tisztelettel, őszinte hívük:
G. B. okleveles gyógyszerész”
Ez a férfias levéltípus, mely egyszerűen bejelenti, hogy: rájöttem a csalásra, és levonom a konzekvenciákat – igen ritka, a legtöbben kamatoztatni akarják felfedezésüket. A következő levél egy szociális otthonból érkezett, tévedésből a Lottó Áruházba címezve:
„Nagyságos Szeretett Igazgató Úr!
Úristenke szent nevére kérem, könyörgöm összetett kezekkel méltóztasson megbocsátani, mert aranyos lelkének nyugalmát háborgatom én mint nehéz beteg. Sírva-zokogva írom soraim, ha kedves Igazgató úr méltóztatna engem, szívfájdalmam meghallgatni.
Szomorú: lottón megint nem nyertem. Itt nálunk sokan nyertek, én állandóan ezekkel a számokkal játszok drága, édes aranyos Igazgató úr, összetett kézzel könyörögnék, ha tudnék bemenni a Lottó irodába, könyörögnék aranyos drága Igazgató úrnak.
Méltóztasson megengedni: csak egyszer négyes találatom legyen. Nagyon, nagyon kell nekem nagy összeg. Szomorú, mert nem tudom leírni, itt állandóan beszélnek, bocsánat.
Itt küldöm a lottómat Igazgató úr, kérem!! Istenke szent nevére kérem, könyörgöm, ne tessék televízióba, sem rádióba, sem újságba közölni, és ha nemes jó szíve segít rajtam, én akkor beküldenék a pénzért.
Isten ments: csak itt az irodában meg ne tudják, mert én akkor nem rendelkezhetnék pénzemmel, és senkitől sem tudnék kölcsönkérni pénzt. Most nevem nem írtam rá a lottóra.
A jó Istenke adjon érte jó egészséget, hosszú életet, aranyos édes szeretett családja körében. Istenke szent nevében méltóztasson aranyos nevét leírni, hogy imáimba foglalhassam.
Kézcsókkal
szomorú P. Ilona”
284Szerencsére nem mindenki ilyen önző, egyeseket emberbaráti, sőt internacionalista célkitűzések lelkesítenek:
„T. Lottó Igazgatóság!
Ez ideig még minden hónapban megvettem az előfizetéses lottószelvényt, most is megvettem az április havi 14-15-16-17 hétre szóló szelvényt, és én 72 éves ember részemről ünnepélyesen kijelentem és becsületszavamat adom, hogy bármennyit nyerek április hónapban a lottón, 50%-át, azaz felét felajánlom a hős vietnami harcos elvtársak részére és az összeget már nem is veszem fel, hanem rögtön átutalom a részükre.
K. m. f.
Szabadság:
Á. S.
Lottószelvény száma: 700 378”
(A levél éppúgy, mint a többi, hiteles, kívánatra letétbe helyezem.)
Mások beérnék szerényebb tárgynyereményekkel is, az a csoport, mely közmondással szólva: abban reménykedett, hogy legalább egy lókapát nyer, de nem kapott lókakát sem.
„Elvtársaknak írok bánatomban egynéhány sort. Most már az a látszat, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb a lottózásban. Gyenge, beteges vagyok, erősebb munkát nem tudok végezni, folytatom a lottózást. Már tíz éven keresztül azt hittem, hogy örömömre lesz, de inkább bánatomra lottózok.
Nem a heti számok húzása bánt engem. Hanem nézzük csak: minden hónap végén tárgynyereményekből ezreket kisorsolnak az elvtársak, egy újságlap oldala tele van nyerésekkel. Milyen érzés nekem már tíz éven keresztül minden hónap utolján átnézni a sok kihúzott számokat? Azt gondolom, nem pászolna az ilyesmi az elvtársaknak sem. Ha így megy ez továbbra is, bánatomban elrejtőzök!”
Ha ez – ne adj’ isten – bekövetkezne, valószínűleg különleges expedíciók kutatnák fel a Zsurkon elrejtőzött P. Gyulánét.
285Külön réteget alkotnak, akik nem alamizsnáért könyörögnek, hanem szolgálataikat ajánlják fel:
„T. C. O. T. P. S. L. I. G! (értsd: Tisztelt Című Országos Takarékpénztár Sportfogadási és Lottó Igazgatóság)
Elnézésüket kérjük a tolakodásunkért, de ugyebár füstbe ment a tervünk. 1967. nov. 30-án ajánlottuk magunkat az ünnepi nyilvános lottóhúzásra egy kis humoros bemutatkozással a nagyközönség szolgálatára.
Úgy érezzük nincsen reánk szükség, bekerültünk a papírkosárba.” (Azért hagy egy kiskaput:) „Ha tévedtünk? Szíves elnézést.
Szociális szórakozást a szociális dolgozóknak!
F. Pista bácsi és Lottó Matyika.” (Ki lehet ez a Matyika? Bábfigura? Papagáj? Művészhajlamú főkönyvelő?)
Természetesen nyerő rendszerekkel is jelentkeznek:
„Tisztelt Igazgatóság!
Évek óta töprengek azon, hogy írjak, ne írjak, de mégiscsak megírom az elképzelésemet. Ugyanis évek hosszú során kidolgoztam hét lottószámot – a lottókönyv segítségével, 2188 darab szelvény már legalább négy hármas találatot garantálna.
Szeretném, ha Sportfogadásban leközölnék egy kis szöveggel, például: »Lottózzunk nagyüzemi szinten!« »Alakítsunk lottó téeszt!« Havi szelvénnyel kellene játszani, több jelentkező esetén kevesebb lenne a tagdíj, kevesebb jelentkező esetén pedig több.
Célom:
Az, hogy ha közösen keveset is, de biztosabban nyerhetünk. Nagyon szeretnék egy kis családi házat építeni, de 1600 forint fizetésből nem tudom megvalósítani, mert a feleségem is beteges, dolgozni nem tud. Elhanyagolt, öreg bakterházban lakunk, az aknaszilánkok nyomai a háború óta látszanak a falon, ajtó-ablakok fái el vannak rohadva, a patkányok rágják a plafont a fejem felett. Ezért nagyon szeretnék innen megszabadulni, hogy a saját lakásomból járhatnék el szolgálatba.
Remélem, hogy valamilyen formában megoldást talál az 286elképzelésem. Variációimmal szívesen jelentkezem bármely páratlan napokon.” Üdvözlet, aláírás.
Öt vaskos kötetben egyetlen olyan levelet találtam, melyben valaki köszönetet mond:
„Igen tisztelt Totó-Lottó Igazgatóság!
Én egyedül álló 70 éves téesz. vagyok, senkim sincs sem családom. Egy kis szoba-konyhás földes lakásom van, mivel villany nincs, így lámpával világítok.
Szenteste van, petlorom egy szem sem, de pénzem sem. Kopog a postás: Tóth néni 20 forintot hozok, totó! Én mást nem tudtam kimondani: Istenem, Imre, igaz? Kiolvasta a pénzt, lett petlorom.
Ott volt a segítő kéz, ahol a szükség, áldást kérek a tekintetes igazgatóság munkájára.
Özvegy T. A.-né.”
Hiába, szép az élet.
Mohács városának mindig volt érzéke az idegenforgalomhoz. A hősök emléktemplomában lógó tábláról megtudhatjuk, hogy VII. Pius pápa 1818-ban külön bűnbocsánatot engedélyezett mindenkinek, aki augusztus 29-én, a mohácsi vész évfordulóján felkeresi a mohácsi Kálvária-templomot, és elmond ott hat miatyánkot, Üdvözlégyet, Dicsőséget.
Változnak az idők, a törökökre valahogy nem illik emlékeznünk, egy érzékeny újságíró még azt is kifogásolta, hogy egy likőrbort Törökverőnek neveztek el, ma már a busójárás csábítja a legtöbb vendéget nemzeti nagylétünk nagy temetőjébe.
Lehet, hogy a busójárással is baj lesz, mert a busólegenda is a török időkbe nyúlik vissza. A Mohácsi-szigeten rejtőzködő sokác szabadcsapat pudvás fából álarcot készített magának, ködmönüket kifordították, gatyaszárukat kitömték szalmával, és busókürtöt fújva, bau-bau kiáltásokkal megrohamozták a várost bitorló törököket. A törökök azt hitték, hogy ördögök törtek rájuk, és hanyatt-homlok elmenekültek. A legendának semmiféle történelmi alapja nincs, de az nem baj, előfordul az ilyesmi nálunk más legendával is.
A busójárást a mohácsiak a század eleje óta karnevál formájában elevenítik fel.
A karnevál már szombat délután megkezdődik, jankelék, szedett-vedett ruhába öltözött harisnyaálarcos gyerekek járnak a fő utcán, és rongyos zsákokkal püfölik a lányokat. Állítólag csúfolni szokták őket ezzel a mondókával: – Jankele gri, kell-e nokedli?
Este tartja a gyerek tánccsoport a Koszorúcska bemutatóját a Shells együttes közreműködésével. Ők azért választották a Shells, vagyis Kagylók nevet, mert katonakorukban, mikor megfogamzott bennük az együttes megalakításá288nak a gondolata, kagyló alakú hamutartók hevertek előttük a kantin asztalán.
A busójárás igazi kezdetét mégis a vásárosok hajnali érkezése jelenti. A napsütéses februári időben a tömeg nagy része ide áramlik.
Sétálok végig a léc-sátor utcasoron, nézem a vásározókat. A régi nagymenők eltűntek, csak egy mindkét lábára amputált bizsuárus van itt, akit társai szelíd gúnnyal „Százlábúnak” neveznek. „Százlábú” maszek kocsival jött le, egy kötőssel együtt 1500 forint fuvart fizetett, ahogy nézem az üzletmenetet, estig sem árulja össze.
Fésűsök érkeztek Miskolcról, helybeli keleti édességárusok sziklányi törökmézeket raknak ki. A vásár szélén ott állnak a pecsenyesütők, koleraszagú hurkáikkal és kolbászaikkal.
Két céllövölde is kipakolt. A pénz romlását számomra sohasem a szövet- vagy a bútorárak emelkedése jelzi, engem olyan dolgok döbbentenek meg, hogy már a szolid kártyások is 20 filléres alapon játsszák az ultit, és itt a céllövöldében, 5 forintba kerül egy lövés. Egyébként hurkapálcikára tűzött szivacsbabákat, réznyakláncokat lehet nyerni.
Az utcákat már ellepi a tömeg. A Bakáts utcában parkolnak a kocsik, nézegetem a rendszámokat, a magyarok közül a legtöbb CX-es, sőt CY-os új kocsi, talán ez a busójárás az első útjuk. Sokan jöttek át Pécsről és Komlóról, később mesélték, hogy délután tűz tört ki Zobákbányán, és alig találtak otthon oltani embert.
Akad néhány OS jelzésű eszéki autó is, de nem sok, az idegenforgalom évről évre csökken. Két évvel ezelőtt még 10 000 jugoszláv turista érkezett, most jó, ha ezer. Nem tetszik nekik, hogy a határon 50 dinárt kötelezően át kell váltaniuk, és alig 120 forintot kapnak érte.
A határ mentén virágzik a valuta-feketepiac. Minden mohácsi ismeri azokat az eszéki boltokat, ahol forinttal is lehet fizetni. A vendégek is éppen elegendő dugesz magyar pénzt hoznak magukkal, és az az igazság, hogy Mohácson semmit sem érdemes vásárolniuk, legfeljebb a gyerekjátékok olcsóbbak, mint náluk. Nem tudnak mihez kezdeni a forinttal, beülnek a Halászcsárdába, és mulatnak.
289Egy bolgár és egy német csoport is lemondta a tervezett mohácsi kirándulást.
Az új moziban busókiállítást rendeztek be, végignézem. A busókellékek – maszk, kereplő, kürt, buzogány – faragását már karácsony után elkezdték, leginkább fűz- és nyárfát használnak, a maszkokat régen állatvérrel színezték, napjainkban már a festék is megteszi.
A busókürt egyetlen darab fából készül, repesztéssel. Belsejét kivésik, a két felét összeillesztik, és sodrott fűzfavesszővel összekötik. Használat előtt egy hónapig az istállóban tartják, ahol a dús párától összeragad, és megfelelő hangot ad.
Az eredeti busóálarcokkal együtt a régi faragási stílus is a múzeumba került, a mai mesterek inkább a fantáziájukra és képzőművészeti tájékozottságukra támaszkodnak. Maszkjaikban szláv, német, afrikai, indián totem elemek is fellelhetők.
Szigorúan tilos a kiállított tárgyak árusítása, de az egyik mester – látva érdeklődésemet – félrehív, és felajánl egy álarcot 400 forintért. Már fogalmazom magamban a mondatot az iparosok anyagiasságáról, szembeállítva vele az igazi művészek idealizmusát, mikor az irodából fojtott vita hallatszik, egyik országos hírű művészünk méltatlankodik, mert a tapasztalatlan kultúros kislány a vonatjegy megtérítéséből is le akarta vonni a jövedelmi adót.
A busók három órakor gyülekeznek a Kóló téren, egész vonulásukban csak az indulás és a Széchenyi térre érkezés időpontját határozták meg.
A kezdeti idők szabadsága után, mikor kaptak öt-hatezer forintot, hogy csináljanak belőle valamit, tavaly már túlszervezték a busójárást. Az iskolás gyerekek hetekig gyakoroltak, a csoportok drámai jeleneteket tanultak be, magát a menetet pedig URH-kocsik kísérték. Időnként mennydörögve megszólalt a mikrofon.
– A kettes számú busócsoport tizennégy óra hét perckor induljon el a Kóló térről a Széchenyi térre, és tizennégy óra húsz perckor jelentkezzen az ügyeletes rendezőnél.
A busók kijelentették, hogy ők rendőrterror alatt nem 290tartanak „pokládát”, inkább farsang utáni kedden játszanak saját maguknak.
A rendőrterror persze erős kifejezés, használatát csak az indokolja, hogy a busók mindig hadilábon álltak a rendőrökkel. Valamikor a tízes években egy különösen gyűlölt mohácsi rendőr a fűszer- és csemegebolt elől nézte a farsangi menetet. 30-40 álarcos busó körülvette, előbb mintha csak játszanának, körültáncolták, aztán nekiestek fabuzogányaikkal, és agyonverték. Visszaugrottak a menetbe az ezernyi egyforma álarcos közé, a véres buzogányokat eldobták, és ballagtak tovább, sohase tudták megtalálni a tettest.
A farsang amúgy is a bosszúállás hagyományos idejének számított Mohácson, fel-felhangzott a „betyárác”:
A viaskodások gyakran túllépték a legénykedő erőpróbák határát. Mándoki László jegyezte fel, hogy ha egy busó valakit birokra hívott ki, és sarkával egy kört rajzolt maga köré, azt jelentette, hogy életre-halálra akar verekedni.
A gyülekező busókat látva, ezek a régi történetek nem tűnnek hihetetlennek. Egyáltalán nem hasonlítanak a farsangi mulatságok játékos maskaráira, a fából készült ökörszarvas álarc nem eltorzítja, hanem megnöveli testük arányait, kezükben kereplő szól, buzogányt csóválnak, lovon ülő vezérbusók irányítják őket, sokkal inkább egy harcra elszánt, idegen pogány hadsereg benyomását keltik. A szó szoros értelmében megnyugtató, mikor felhajtják az álarcot, hogy megtöröljék a nehéz állatbőrben izzadó homlokukat, és feltűnnek a megszokott kék svájcisapkás fejek.
Néhány előőrs már délelőtt járta a várost. Régi ágyúkat cipeltek magukkal, húszméterenként megálltak, és gyutacsokat robbantottak a rozsdás csőben. Most csak sűrű pernye szitál a lövés után, ötméteres körzetben hamuval borítva mindent, de néhány évvel ezelőtt, mikor elméretezték a lőszeradagot, a detonációk betörték a Széchenyi térre nyíló ablakokat.
Most a derékhad indul különféle csoportokba szerveződve. Az egyik lakodalmas menetet ábrázol, a szekeret két kis kecske húzza, a kis nászágyon kaucsukbabák fekszenek. A busók körültáncolják a menetet, kezükben cuclival ellátott borosüveget tartanak.
291Egy másik vonuló csoport akasztófát cipel, török ruhába öltöztetett lány ül alatta, nagy bajuszt rajzoltak neki korommal, a kötélen piros masni lóg.
Más gyalogbusók elvegyülnek a tömegben, készséggel engedik fényképeztetni magukat, aztán elunják a szereplést, felhajtják az álarcot, és elbeszélgetnek az ismerős lányokkal.
– Mennyibe kerül a busójárás?
– Kétszázezer forintot kapunk rá a „Baranyai vasárnapok” alapból.
– Elég?
– Tavaly túlléptük harmincezerrel, mert a rendezésért húszezer forintot kértek a pécsiek, és 150 török harcosnak jelmezt kellett bérelnünk a Kölcsönzőből.
– Most mire megy el a pénz?
– Tízezer forintba került csak az ünnepi meghívó. A műsorokban fellépnek hivatásos művészek is, akik megkövetelik az ezerforintos gázsit. Az amatőröktől sem várhatjuk el, hogy ingyen szerepeljenek, a vidéki csoportoknak levágunk hét disznót. Jött egy negyventagú jugoszláv népi együttes, hivatalosan nem adhatunk semmit, de suttyomban oda kell dugni nekik a száz forintot fejenként. Az iskolás gyerekeknek is jár egy kis csokoládé.
– És maguk a busók?
– A vezérbusók, akik összefogják a csapatokat, kétszáz forintot kapnak, az egyszerű busók ötvenet, plusz mindenkinek egy fél liter bort.
– Milyen bort kapnak?
– Kétszázhetven litert vettünk a tanácsi szőlőből, jó sima rizling, egy liter tizenhat forint. Sajnos sörösüvegekbe kell töltenünk, szerettünk volna egy népies palackot, amit eltehetnek emlékbe, de erre már nem futotta a keretből. A fuvardíjakra, tűzijátékra, maszkok bérelésére épp elment a kétszázezer forint.
– Mi haszna van Mohácsnak a busójárásból?
– Idegenforgalom, hírül adja, hogy létezünk, megtelnek a vendéglők, a szálloda. Igaz, csak egy-két napra.
– Más?
– Mást nem tudok.
292A rendezvények egyik csomópontja a Bartók Béla Művelődési Központ. Ez a város és a környék legnagyobb kulturális intézménye, kapuján Kulturhaus, Kulturni Dom feliratú tábla jelzi, hogy a két nagy nemzetiségi csoport: a svábok és a sokácok is itt találtak otthonra.
Az épület valaha a Gazdakör tulajdona volt, menthetetlenül elavult, az évi nyolcvanezer forintos felújítási keret épp arra elegendő, hogy a falakat karbantartsa.
– Új kultúrház mikor épül?
– Tizenhét-tizennyolcmillió forint kellene hozzá, 1980-ig szó sem lehet róla. A mohácsi vész 450-ik évfordulójára a megyei tanács ígért Mohácsnak egy óvodát vagy bölcsődét (mégiscsak jó valamire egy történelmi katasztrófa). Mi csak utána állhatunk elő az igényeinkkel.
– A „Bartók” mennyi állami támogatást kap?
– Pontosan negyedmilliót, húszezer forinttal többet, mint amennyibe tavaly a busójárás került. A költségvetés 60 százalékát nekünk magunknak kell összehozni.
– A busójáráson kívül milyen nagyobb rendezvényeket tartanak?
– A sváb bált, ez gazdag mulatság, huszonöt forintos belépőt kérünk, összejön 17-18 ezer forint, a magyar bál szegényebb, örülünk, ha nyolcezer forint hasznunk marad.
– Színház?
– Most jön le Majláth Júlia-Abay Pál zenés játéka: Ne szóljatok bele! Már eladtuk a jegyeket.
– Klasszikus prózai színműveket mikor játszottak utoljára Mohácson?
– Nem tudom. 1969. március óta biztos nem.
A busók öt órára kifogytak az ötletekből, beértek a Széchenyi térre, a következő programponthoz, a tűzijátékhoz viszont még világos van, áthívják a népi együtteseket a „Bartók”-ból, és szabadtéri táncbemutatót rögtönöznek.
Hirtelen lövés dörren, felröppennek az első rakéták, a busók felemelik a buzogányukat:
Az én első malmomat még 1930-ban vettem Pazarektől négyezer pengőért. Nem is volt egyben ennyi pénzem, kölcsönt kellett felvennem apám szőlőjére és házára.
Abban az időben hat vízimalom működött Mohácson, nem számítom ide a patakmalmokat, például a Csele-patakra települt Paprika malmot, mert az igazi vízimalmot a Duna hajtja. Az egyik malmot beljebb, a másikat kijjebb kötötték ki, de nem rendszertelenül, az én malmomnak is megvolt a maga kijelölt helye, negyvenegy méterre a parttól. Ezt az előírást mindenkinek tisztelni kellett, ha valamelyik hajó mégis nekiment egy malomnak, a Társaság megfizette a kárt.
Az én malmom két hajótestből állt, vörösfenyőből épült, az a jó fa a malomhoz, tizennégy méter hosszú szálakból ácsolták össze a fenekét. Csak a rögzítőmacska volt vasból, hetvenöt méter hosszú lánc tartozott hozzá.
A partról csónakkal hoztam be az őrletőket, a rakomány néha negyven mázsa körül járt, de egyedül hajtottam a csónakot, így is meg akartam spórolni két pengőt. Bent a malomban egy ember segített, nehezen találtam megfelelőt, mert molnárka az sok van, de a molnár, az ritka. Volt például egy Riesz Gyuri nevű segédem, éppen el kellett mennem, rábíztam a malmot. Őrlés közben kiugrott az egyik hengerláb, nem törődött vele, az egész búza lefutott a hajóba.
Télen sem álltunk le, ilyenkor a jéggyár szünetelt, kölcsönadta nekem a villanymotorját. Sokat kellett dolgoznom, a molnár keveset alszik, mert ha a garat megüresedett, azonnal megszólal a csengő.
Az őrletés akkoriban még nem úgy folyt, mint máma, hogy beadják a búzát, és kapnak érte lisztet. A paraszt rászánt két-három napot, kocsira szállt, és bent aludt a ma294lomban a zsákjain, nehogy lopjanak a búzájából vagy összekeverjék máséval. Megszabta azt is, hogy milyenre őröljék, nagyon szerették például a bodorkorpás lisztet, az abból sütött kenyér olyan ízű, mint a dió.
Nem pénzzel fizettek, hanem búzában. Egy mázsából a paraszt kapott 65 kiló lisztet és 20 kiló korpát, a többi nekem maradt.
Három év alatt kifizettem az adósságomat, megint kaphattam bankkölcsönt, de hogy egy új malmot vehessek, el kellett adnom a régit. Sajnáltam megválni tőle, ezután is mindig néztem, hol tart. 1944-ben a németek kivágták az összes mohácsi vízimalom fenekét, és elsüllyesztették őket, akkor láttam utoljára az én első malmomat, a víz kisodorta a Cigány-zátonyra.
Évi ezerpengős részletekben kellett törlesztenem a banknak, az új malom sem tudott kiőrölni annyi pénzt, törtem a fejem, hogy mihez kezdjek. A kereskedők elég gyalázatos áron vették át tőlem a lisztet, ez adta az ötletet, hogy nyitok egy lisztboltot bent Mohácson.
Vigyáztam a minőségre, ha egy új szállítmány jött ki a malomból, az első zsákból vett a feleségem, és kenyeret sütött, mindig bemutatta a vevőknek. Később bővült az üzlet, beállítottunk egy őrlőgépet, és éjszaka kukoricát daráltunk rajta a feleségemmel.
Ma már nem értem, miért hajtottuk annyira magunkat? Ha elkopott a kő, képes voltam rá, hogy kézzel-kalapáccsal rovátkoljam be újra.
Az új malommal egyébként nem volt szerencsém. 1939-ben kiütötte egy hajó, be voltak rúgva a matrózok. Kaptam a Duna Gőzhajózási Társaságtól hatezer pengő kártérítést, megint kölcsönt vettem fel, és felépítettem a harmadik malmomat, ezúttal már a szárazföldön, a Margitta-szigeten. Ez már modern malom volt, öt hengerszéken futott a liszt.
Mire kifizettem az adósságomat – ráment a szőlő, a ház, 1950-ben elvették tőlem az egészet.
Este hatkor jöttek a rendőrök, és a finánccal körülfogták a malmot, három civil pedig bejött hozzám. Kérték a kasszakulcsot, hatezer forint volt a vasszekrényben, elvették. A malom körül is mindent lefoglaltak: hat tehenet, két lovat, ötven disznót, három-négyszáz csirkét, fölözőgépet, de még a szakajtóban a tojást is.
295Összesodortam a munkanadrágomat, azt hozhattam el, meg egy ágyat, többé nem engedtek be a malomba. A megbízott másnap jelentette, hogy az állami malomipar vagyona százezer forinttal nőtt. A csirkéket biztos nem számolták bele a gyarapodásba, mert azt a fináncok és a rendőrök vitték haza.
Ma már nem működik a malom, raktárat rendeztek be a helyén, a gépeket összetörték és kidobták, éppúgy, mint az Alt bőrgyár berendezését a Temaforgnál. Nem azért mondom, de az én malmom egy forinttal olcsóbban termelt, mint ma az állami. A kukoricacsutkával elfűtöttünk három hónapig, csak utána álltunk át propán-butángázra. Igen olcsó üzemű malom volt.
Valamiből élni kellett, elmentem a Magasépítőkhöz raktárosnak. Egy hónapig dolgoztam itt, ekkor túl jónak találták ezt a beosztást egy volt kapitalista számára, kitettek autóra rakodó segédmunkásnak.
Egy idő után visszaengedtek molnárnak, az Iparmalom új vezetői sem nagyon értették a szakmát, kellett néhány ember, aki vigye a dolgokat. Nem volt szép munka: 100 kiló búzából 104-105 kiló őrleményt kellett kihoznunk, agyonvizeztük az anyagot. Hogy lehet ebből jó kenyeret sütni? Sehogy, már a zsákban megdohosodik.
Utálok minden slendriánságot, az én időmben még úgy meg kellett tanulni a mesterséget, hogy az ember bekötött szemmel is be tudja állítani a gépeket, és egy igazi molnár inkább a malmát gyújtja fel, mint hogy a lisztet rontsa, de nem szólhattam, örültem, hogy nem bántanak. A bajt persze így sem kerülhettem el.
Egyik nap behívat az igazgató:
– Kedves Boda elvtárs, kaptam a sógornőmtől 470 kiló búzát. Szeretném eladni, mert kell a pénz, hogy elmehessek nyaralni a futballcsapattal. Nem tudna segíteni rajtam? Maga jobban ismeri a mohácsiakat.
Átvettem tőle a búzát, és eladtam Somlai péknek, bár az üzletelést a gabonával tiltotta a törvény. Az igazgató majdnem kezet csókolt a pénzért. Amit sohasem hittem volna, Somlai kifecsegte az ügyet. Úgy derült ki, hogy valaki búzát lopott a malomból, és lebukott, a bíróságon megkérdezték az illetőt:
296– Mi adta az ötletet, hogy egy pékhez vigye a búzát?
– Boda is eladta Somlainak.
Letartóztattak, én is bíróságra kerültem, a tárgyaláson az igazgató mindent letagadott, elítéltek huszonnégy hónapra. Pálházán töltöttem le, a tehenészetben dolgoztam az elletőknél, később pedig mint éjjeliőr.
Mikor kiszabadultam, a Magtermeltető Vállalat vett fel raktárosnak, innen mentem nyugdíjba. Ötven évig dolgoztam, tizenkettőt ismertek el nyugdíjalapnak, 650 forintot kapok.
Mindezt, amit elmondtam, ne vegye panasznak. Ha újra születnék, megint csak ezt a szakmát választanám, annyira tetszik nekem, hogy abból a kis búzaszemből mit lehet csinálni.
A szobát, ahol beszélgetünk, eredetileg műhelynek használták, de a mester október óta nem dolgozik, be sincs fűtve. A rossz üzletmenet meglátszik mindenen: a ládákban ott maradt a busójárásra készített csutora, a miniatűr vízszállító korsók festett keresztrúddal, az „abranyicá”-val. Egy halom árut ki sem égetett, nyersszürke motívumos korsók állnak egymás mellett, halottszürkék a meztelen női figurákkal díszített nagy edények is.
Maga a mester is megviselt, haja és bajusza megőszült, szakadt ujjú ingben álldogált. Egy diplomát mutat, mely tanúsítja, hogy a nagyapja, a műhely alapítója, a mohácsi korsósok és fazekasok utolsó céhmestere volt.
– Mária Terézia a porosz háborúban pénzt kért kölcsön a céhünktől. Azt ígérte, hogy visszaadja, de a mesterek nem bíztak benne. Kérték, hogy a cseleji dűlőben levő agyagbányát, amelyet már a török időkben is használtak, írassa a céh nevére. Ezt Mária Terézia meg is adta egy aranybetűs leiratban.
Szürkéskék, zsíros agyag a miénk, jól tartja a vizet, könnyen formázható. A felszínén nem volt jó, azt benőtték a gyökerek, a régi mestereknek le kellett ásniuk magukat, teknőkben hordták fel az agyagot. Most 10-15 méter mélységben járunk, az a legjobb réteg.
A mohácsi korsósok első nagy megrendelői a törökök voltak, akik korsókban menekítették a pénzüket. A török 297kereskedők még később is visszajártak, Baján dereglyét béreltek, és 18-20 ezer korsót is elszállítottak egyszerre. A Délvidéken is nagy piacokat találtunk: Boszniában, Hercegovinában, Dalmáciában.
Az első világháború lezárta a déli határokat, a régi formák sem kellettek senkinek, újakat kellett kitalálni. Az én apám kezdte el a korsók magyaros díszítését.
Tizennégy éves koromban tanultam meg a szakmát tőle, a máz nélküli, füstben égetett fekete korsók készítését. Egy darabig együtt dolgoztunk apámmal, Pestre jártunk fel kiállításokra, tárlatokra, számos érmet nyertünk.
Később mikor önálló lettem, nem fekete, hanem zománcozott színes dísztárgyakat készítettem. 1941-ben a Nemzetközi Vásáron egy cseh cégnek megtetszett a munkám, az illető egyben áruház-tulajdonos is volt, le akart kötni egy nagyobb tételt, de közbejött a háború.
– Szerzett valami vagyont?
– Az agyagiparosok mindig szegények, a házon kívül legföljebb ha egy kis szőlőt szereznek. Az az egyetlen céljuk, hogy minél szebb árut tudjanak mutatni, és ez nagyon sokba kerül.
Az is baj, hogy ezt a szakmát nemigen támogatják Mohácson. A cseleji dűlő már a városé, a fazekasok és a korsósok továbbra is bányászhatnak, de a város szeretne megszabadulni ettől a bányától, részben befásította a környéket, részben legyalultatta, hogy termőföldet kapjon.
Régen csak öt százalékra adóztatták, majd tíz, most húsz százalékot vetnek ki erre a halódó iparra. 1890-ben még százegy tag tartozott a testülethez, ma már csak hárman-négyen vagyunk. Nem tudom, miből éljünk meg, piacolunk, de a vásárok száma is egyre csökken, jó ha hetenként két nap ki tudunk pakolni. És a vásáron is csak a filléres cikkeket veszik: a csirkeitatót és a virágcserepet. A nagy daraboknak csak az árát kérdezik meg.
Körülnéz a kihűlt műhelyben.
– A kosarasok télen-nyáron ki tudják fizetni a segédjeiket, nekem pedig egy inasom sincs. Igaz, minek is volna? Magam sem dolgozom. A fiam és a menyem tart el hálából, mert vigyázok a gyerekekre. Ha tíz évvel fiatalabb volnék, itt hagynám a szakmát, és valami mást próbálnék. A műhellyel így is felhagyok, albérletet rendezek be a helyén, a bérből valamit vissza tudok fizetni a fiamnak.
298A másik korsós egyáltalán nem hatódik meg, mikor kollégája balsorsát említem neki.
– Én mondtam, hogy igyekezzen, mert mi is csak exportáruból élhetünk meg, és azt nem lehet kutyául vagy macskául megcsinálni. Ő nem törte magát, nem adott a minőségre. Így még a vásáron sem állhatja a versenyt, most, amikor már a cserepet is nylonból csinálják.
Horváth Márk – így hívják az öreg mestert – közelebb jár a hetvenhez, mint a hatvanhoz, de még most is fél négykor kel. Már reggeli előtt fenekeli az agyagtálakat, fél nyolckor már forog a korong. Tizennégy órát dolgozik naponta, most éppen folyami kaviccsal csiszolja és díszíti a kész korsók oldalát.
Eltűnődik a másik korsós sorsán.
– Valaha engem is megpróbáltak kiszorítani. Harmincnégy évig dolgoztam önálló iparosként, mindig megéltem, de 1950-ben Mátyás úgy ránk hajtott, hogy nagyobb volt az adó, mint a forgalom. Bemegyek a tanácsba az adóügyészhez:
– Gyerekem, hogy gondolod ezt? A te apádnak is boltja volt, te tudod, hogy ekkora adót nem lehet kibírni.
– Megpróbálom, Marci bácsi – mondja –, de ne várjon rögtöni eredményt, idén még hozza be, amit kivetettünk. Lássa be, hogy egy házat nem lehet egy nap alatt felépíteni.
Elfutott a méreg.
– Ne csinálj te nekem házat! Itt az iparengedély, 34 évig csináltam, ha ti még 30 évig csináljátok, emberek vagytok. Nem dolgozok többé Mohácsnak.
Már rég hívott a szövetkezet, beálltam hozzájuk, most is nekik szállítok.
– Mennyit keres?
– 1970 első negyedére húszezer forintos rendelést kaptam, havi háromezer megmarad tisztán.
– Nem rossz.
– A szövetkezet jobban keres. Nézze meg: minden munkámon fel kell tüntetnem a rejtjelzett termelői árat, de ők nem annyiért adják. Ha én 120 forintot kapok egy tányérért, akkor ők legalább 240-et kérnek érte, és ők emelhetik az árakat, nekem pedig nem szabad. Ha valami törik, az is engem terhel, és megfigyeltem: mindig akkor van károm, mikor a legszebb az árum.
299Az én őseim nem Vereckénél jöttek be, hanem Hegyeshalomnál, és fehér fuszeklit viseltek. Régen a nevünket is Firesznek írtuk.
Szegény gyapjúfonó kisiparosok voltunk, Németbólyon tutyit, sváb papucsot készítettünk jó erős fonálból, még télen is lehetett hordani, ha száraz volt az idő.
Engem úri pályára szánt az anyám, beíratott a pécsi főreáliskolába, elvégeztem négy osztályt, aztán untam magam, hazajöttem. Anyám nem engedett a műhelybe, azt akarta, menjek olyan helyre, ahol szláv nyelvet tanulhatok. Mi gyapjúval dolgoztunk, és gyapjút már csak szlávoknál lehetett vásárolni, magyar ember nem tartotta érdemesnek, hogy birkákkal kínlódjon. Apám meg azt akarta, hogy menjek el egy zsidó céghez, és tanuljam ki a kereskedést. Végül is beálltam egy mohácsi rőfös és gyapjúkereskedő boltjába.
Négy év múlva, 1926 januárjában meghalt az anyám, haza kellett mennem, elszegődtem apámhoz gépi hurkoló inasnak. Dolgoztam egy fél évet, láttam, nem megy az üzlet: nedves ősz volt, a népek nem hordták a tutyit. Egy hétig dolgoztunk, egy hétig álltunk, a raktár így is tele volt fonállal, nem volt érdemes megkötni. Elhatároztam: megyek utazni, eladom én az árut. Apám csak legyintett:
– Utazz csak. Majd el fogsz verni mindent, amit mi kerestünk a nagyapáddal.
De azért adott az útra kétszáz pengőt. Felmentem Pestre, végigjártam a környékbeli sváb pacskerosokat Budaörsön, Pomázon, Leányfalun, eladtam azonnali szállításra hét mázsa fonalat. Hoztam rendelést is, újra fellendült az ipar.
Én fontam is, kötöttem is, vezettem a könyvelést, csomagoltam, ahogy a franciák mondják: enyém volt Haus und Hof. Édesapám hat elemit végzett, szép írása volt, egy időben községi bírónak, ipartestületi vezetőnek is megválasztották, de az üzem irányításához nem értett, rám bízta.
Akkoriban Bólyon 10-15 pacskeros dolgozott, mi semmivel sem haladtuk meg őket. Tudtam, csak úgy emelkedhetünk ki közülük, ha gépesítünk. A fonás munkája sok vizet igényelt, hogy ne kelljen a kutat tekerni, vettem egy szivattyút, géppel vágtuk ki a stancot, és a tutyihoz is talpvarró gépet állítottam be.
Aztán úgy történt, ahogy a templomban is ki van írva: 300„Isten, áldd meg a tisztes ipart!”, túlnőttünk a konkurrencián, 1939-ben már tizennyolc-húsz ember dolgozott nálunk, nem győztem az adminisztrációt, könyvelőt kellett fogadnom.
1939. május elsején adta át apám és nagybátyám „Gebrüder Fűrész” az üzemet a Fűrész Testvéreknek, vagyis nekem és az unokatestvéremnek. Apám szédült, és attól félt, hogy valami baj éri, és nem tudja igazságosan elosztani a vagyont. A húgom kapta a présházat és húszezer pengőt, neki jutott a föld is, ezt nem műveltük, csak kiadtuk felesbe, apám csak azért vette meg, mert jöttek hozzá, hogy eladó.
Énrám az üzem jutott, megért akkoriban vagy 150 ezer pengőt. A jövedelmen ötven-ötven százalékban osztozni kellett az unokaöcsémmel, bár ez nem értett semmihez, dolgozott az üzemben, mint akármelyik munkás.
Az üzleti életben a tisztesség maradt az alapelvem. Ha valaki reklamált, akkor is elfogadtam, ha nem volt igaza, csak ne mondjon rosszat a cégről. Az ügynököt mindig szívesen fogadták, ha az én fonalamat hozta, vagy a gumitalpakat, amelyeken egy belevert fűrész volt a védjegy.
Az üzemen belül mindig abból indultam ki, hogy mindenhez kell egy kis „Honig”, egy kis méz. Évente szövettem a munkásaimnak egy ruhára való anyagot, karácsonykor dupla fizetést adtam.
Ritkán mulattam, de ha én mulattam, akkor ők is velem tartottak, elmaradt a műszak. Az unokatestvérem sokszor tett nekem szemrehányást a kedvezményekért, pedig a „Honig” mindig kifizette a magáét. A munkások úgy vigyáztak az üzemben mindenre, mintha a sajátjuk lett volna, ha este, mikor már végeztek, érkezett egy kocsi bőr vagy gyapjú, nem kellett szólni nekik, maguktól visszajöttek, és lerakták. Próbálná ezt ma megcsinálni valaki!
A háború előtti utolsó évben nősültem – a baj sohasem jár egyedül –, de ennek története van, majdnem annyit vártam a feleségemre, mint Jákob Ráchelre. A Katolikus Legényegyletben ismerkedtem meg vele egy falusi színielőadáson. Megtetszett, csak vele akartam táncolni. Mikor elindultam hazulról, a húgom adott egy listát, hogy melyik barátnőit kell fölkérnem, ez alól nem lehetett kitérni, de a legény barátaimnak ígértem egy liter bort, ha azonnal lekérik őket.
301Másnap is találkoztunk, két hét múlva mondom, hogy el akarom venni. Az apja igazgató-tanító volt, elébe állok:
– Igazgató úr, mély tisztelettel szeretném megkérni a lánya kezét.
– Hogy képzeli, öcsém? Még nincs szakma a kezében, még csak most járja a második évet a tanítóképzőben. – Nem számít, én el tudom tartani.
– És ha elválnak? Előbb szerezze meg a lányom a diplomát, aztán majd tárgyalunk.
Kivártam, két év múlva újra jelentkezek nála.
– Szó sem lehet róla. A maga húga a legjobb háziasszony a faluban, az én lányom nem ért semmihez, nem volna tekintélye a maguk házában, előbb tanuljon meg sütni-főzni.
Erre is elment három év, vártam, hogy még mit tud kitalálni:
– Meg kell hogy mondjam magának, Józsi, én szegény ember vagyok, nem tudok hozományt adni a lányomnak.
Tudtam, hogy kőgazdag népek, de nem vitatkoztam.
– Én a lányát nem a vagyonáért szeretem.
Később kiderült, mekkora szerencsénk volt, hogy nem kaptunk egy-két hold szőlőt, 1950-ben tripla kulákok lettünk volna vele.
1939-től háborús korlátozásokat vezettek be a szakmánkba, nem lehetett tiszta gyapjút feldolgozni, a tutyiról áttértünk a gyapjúmellényre. A háború alatt elment a raktári készletem, kiárultam a törvényben rögzített úgynevezett maximális áron. A pénzből akartam venni egy új fonodát, meg is rendeltem Belgiumban, de nem tudtam elküldeni a foglalót, így az üzlet füstbe ment.
Az ostrom után nehéz volt újrakezdeni az üzletet, a tilalom érvényben maradt: továbbra sem dolgozhattam fel tiszta gyapjút. Tőkém nem volt, csak gépeim. Ekkor eszembe jutott valami, egy sokszorosító gépen írtam egy körlevelet, és szétküldtem az egész országba: gyapjúcserét vállalok.
Öt kiló mosott gyapjúért adtam két és fél kiló fonalat, két kiló megmaradt nekem, ezt eladtam, még Sopronból is jöttek hozzám vevők. Jó üzlet volt? Nagyon jó üzlet volt. 1948-ig ez tartotta el az üzemet.
1948-ban Rákosi biztatta a kisiparosokat: ne dugjátok a pénzt a strózsákba, fektessétek be, vegyetek gépeket, mi garantáljuk a jövőtöket. Én is elhittem az ígéretet, különvál302tam az unokaöcsémtől, nekiadtam egy garnitúra gépet, és kilenc emberrel önállóan kezdtem dolgozni.
Már egész jól kialakult az üzletmenet, mikor kijött az államosítási rendelet.
– Ej, Tóni, szép kinézünk! – mondtam magamban, mint az egyszeri sváb.
Olvasom a rendeletet: államosítanak minden olyan középüzemet, melynek legalább tíz bejelentett alkalmazottja van és félmillió forintos forgalmat bonyolít le. Én, mondom, kilenc alkalmazottal dolgoztam, elővettem a könyveket, megnéztem a tavalyi mérleget: 495 ezer forint. Egy emberrel és ötezer forinttal kerültem el az államosítást, ami akkor úgy zajlott le, hogy nemcsak az üzemet kellett odaadni mindenestül, de még a házból is ki kellett menni. Ha a háború alatt nem árulom ki a raktárkészletemet maximális áron, hanem spekulálok és elrakom, 48-ban kereshettem volna egymilliót, de 49-ben az utcán alszok.
Mikor elmúlt a vész, felmentem Pestre, volt ott egy könyvelő barátom, tanácskoztam vele:
– Ne reménykedj, Józsi, nem hagyják meg neked az üzemet. Csináljatok szövetkezetet, azt talán engedik.
Szót fogadtam, nyolc kisiparosból és huszonegy munkásból megszerveztem a Németbólyi Gyapjúfonó Kisipari Szövetkezetet, a pártbizottság sokáig nem akart hozzájárulni, attól félt, hogy a munkások elpolgárosodnak. Előbb ügyvezető elnök lettem, aztán mikor már ment a verkli, én is beálltam munkásnak.
1949. december 21-én lejött a Könnyűipari Minisztériumból Miletics, mutatott valamilyen rendeletet, „a nagyiparnak szüksége van a gépekre”. Elvitték tőlünk a teljes fonodai berendezést, felszállították Pestre, a Goldbergerben persze csak nevettek a mi szegény Josephy berendezésünkön, kidobálták az udvarra vagy összetörték.
A rendelet alapján választhattunk: bérbe adjuk-e a gépeket, vagy eladjuk örök áron. Az egyik kisiparos azt mondja:
– Nem adjuk el, mert így a miénk marad a jog, ha a rendszer megváltozik, visszakapjuk a gépeket.
Én tudtam, hogy ebben kár reménykedni, beértem volna, ha akár egy marék tökmagot kapunk megváltásként, de végül szép rendben megoldódott a vita: nem adtak semmit.
Vége lett a szövetkezetnek, elmentem a bólyi KIOSZ-ba 303adminisztrátornak, de itt sem hagytak békén. Elvették mind a három házamat – ezekben laktak a munkásaim, mert én csak a letelepített emberekben bíztam –, és csak az ürügyet keresték, hogy börtönbe dughassanak. Ezt nem akartam megvárni, felmentem Pestre.
Ismertem az Árhivatal elnökét, valaha még maszek koromban járt lent nálam egy rohambrigáddal az adóbevallásomat ellenőrizni, őtőle kértem segítséget. Át is szólt az Újpesti Gyapjúszövőgyárhoz, hogy vegyenek fel.
– Jó – mondták –, segédmunkásnak felvesszük.
Mikor megtudták, hogy maszek voltam, kitöltettek velem vagy ötven kérdőívet, de a végén csak beléphettem.
Hazamegyek, mondom a feleségemnek:
– Annus, a demokrácia sokáig tart, add ide az ócska ruháimat. Megyek dolgozni.
Egy foltos tropikálöltönyben kezdtem el az első munkanapot. Néhány hétig toltam a háromszáz kilós bálákat a homokos talajon, aztán rám bízták a válogató részleget. Segédmunkási státusban, 1000-1200 forintos művezetői munkát végeztem öt évig.
Közben egyszer ki akartak emelni, de én nem akartam felhívni magamra a figyelmet, nem fogadtam el, egy viccel ütöttem el az ügyet:
– Lenin elvtárs megmondta, hogy a megdöntött burzsoáziát használjuk ki, de ne engedjük őket a vezető polcok közelébe.
1955-ben megszigorították Pesten az ideiglenes bejelentkezést, a vállalat elintézte volna az állandó letelepedési engedélyt, de akkor még Mohács környéke határsávnak számított, mint pesti lakos nem járhattam volna haza, inkább végleg hazajöttem.
Nyolc napig tengtem-lengtem munka nélkül, mikor összetalálkoztam a méntelep vezetőjével.
– Te, Pista, nincs nálatok valami állás?
– De, kellene egy almacsősz. Most egy lóápoló vigyáz kint, és ő hiányzik nekünk a gazdaságban.
Elvállaltam, nagy sár volt, adtak egy csizmát. Kimegyek, megkeresem azt a Kovács nevű lóápolót, mondom neki:
– Én leszek az új almacsősz.
Erre elkezd sírni, vigasztaltam:
– Ne sírjon, nem marad állás nélkül, visszaveszik magát a lovak mellé.
304– Nem is azért sírok, hanem örömömben. Végre leadhatom a felelősséget az almáért. Csak annyit mondok magának: vigyázzon a csikósokra, nagyon lopnak.
Amíg én voltam a csősz, almás lett az almalopás, ahogy a huligánok mondják. A hullott almát addig mindig a disznóknak vitték, én három részre osztottam, csak a legrosszabb ment a moslékba, a jobb minőségűt a konyhának adtam, a legjobbat pedig szétosztottam a csikósok között. Mindenki megkapta a magáét, nem loptak.
Két hónap alatt beérett az alma, elküldtek, a feleségem pedagógus földjét műveltem. Január egytől újra visszavett a méntelep éjjeliőrnek, sohasem csináltam még ilyesmit, de egy barátom, egy kocsis elmagyarázta a teendőket.
A kezem alá beosztott éjjeliőrök nem rajongtak értem.
– A maga elődje, a Lencz az rendes ember volt, mert éjfélkor lefeküdt velünk együtt.
– A Lencz megtehette, mert ő egy bonyhádi szegény ember volt, de én a bólyi Fűrész vagyok, akkor is, ha szegény vagyok. Maguk velem együtt fönt lesznek egész éjszaka.
Pedig akárhogy dolgoztam, ugyanazt a 970 forintot kaptam és a fejadagot.
1956. május másodikán kerültem az utolsó munkahelyemre, a mohácsi Temaforghoz. Egy napig dolgoztam segédmunkásként, húztam a malomkocsit megpakolva rongyhulladékkal, másnap kineveztek csoportvezetőnek – igaz: itt is segédmunkási fizetéssel. Nem lehetett tiltakozni, kevés volt az üzemben a szakember.
Itt a Temaforgnál megbecsültek, 1960-ban felhívattak Pestre, Lukács, az igazgató kinevezett áruforgalmi előadónak, gyakorlatilag üzemvezető-helyettes és szakmai vezető lettem. Egyedül csináltam azt, amit ma öt-hat technikus végez, persze közben az üzem is megnőtt. Nagy ötleteim nem voltak, arra vigyáztam, hogy a munkás ne dolgozzon túl sokat, mégis menjen a bolt.
Negyvenöt évig dolgoztam, tizenhat szolgálati évvel mentem nyugdíjba.
Mint tudni való, a szocializmusban a következő típusú dolgozók vannak: először is az ötujjasok, akiknek mind az öt ujjukkal meg kell fogni a kalapácsot, a kaszát. Aztán a négyujjasok, akik a négy ujjukkal viszik az utcán az aktatáskát, a háromujjasok, akik a feketekávét kavargatják, a kétujjasok, akik jelentkeznek, hogy ők tudnak valamit és el 305akarják mondani, végül az egyujjasok, akik azzal az egy ujjukkal ráböknek a munkára: nesze, csináld!
Én sohasem voltam nincstelen ember, de mindig az ötujjasok közé tartoztam, most nyögdíjas koromban is az maradtam, dolgozok a földön, a szőlőben. Gondolkozom még egy kis mellékjövedelmen: sokan vannak elfoglalt emberek, akiknek nincs idejük üldögélni az orvos előszobájában, mi volna, ha én sorba állnék helyettük, és egy kis pénzért elhoznám a receptjüket is?
Ha a gyár felvesz egy új ipari tanulót, negyvenezer forintjába kerül, hogy a tanműhelyben munkahelyet teremtsen a gyerek számára. Ez az adat még 1967-ből való, azóta az építési és egyéb költségek legalább tizenöt százalékkal emelkedtek. A bedolgozók viszont egy fillér beruházást sem igényelnek.
Ezek szerint a vállalatok valósággal toborozzák a bedolgozókat? Pesten hiába keresnénk választ, a terület túl nagy, és áttekinthetetlen, de hogy áll a helyzet például Pécsen?
A tanács ipari osztályán nem sokat tudnak az ügyről:
– Nem hozzánk tartozik, tanácsi vállalatok nem alkalmaznak bedolgozókat. A többi pécsi központú vállalat 72 férfi és 1009 női bedolgozót foglalkoztat, ez a város lakosságának egy százalékát sem éri el.
– Mit gondol: miért ilyen alacsony ez a szám?
– Azt hiszem, a munkaadók rossz tapasztalatokat szereztek. A Ruhaipari Vállalatnál dolgozott 30-40 fő, ágyneműt készítettek, de sohasem tartották be a határidőket. Egy kis részük nekik is van abban, hogy a vállalat csődbe jutott. A Fémipari Vállalat három kis fröccsöntő gépet vásárolt, kiadták házakhoz, de a gépek többet álltak, mint termeltek. A Vegyipari Ktsz-nél a csökkent munkaképességűek számára légypapír részleget rendeztek be, csak füleket kellett volna ragasztaniuk a dobozra, de ez mindig levált, nem lehetett kihúzni az enyves papírt.
Szigorúan összevonja a szemöldökét.
– Az az igazság, hogy a munkaigény nem túl erős, a bedolgozók csak pénzt akarnak keresni.
– Mégis melyik vállalatok alkalmaznak most bedolgozókat?
307– Nyolcvan százalékuk a kesztyűgyárhoz és Háziipari tsz-hez tartozik.
Valami el lehet rontva a bedolgozó forma hírneve körül, mert a kesztyűgyárban még a megjelölés ellen is tiltakoznak.
– Nálunk nincsenek bedolgozók, csak otthon dolgozó munkások. Csak abban különböznek a gyáriaktól, hogy nekik a lakás a munkahelyük, egyébként azonos jogállásúak.
– Hány otthon dolgozó munkása van a vállalatnak?
– Az egész megye területén 1100, ebből kettő férfi. Egyikük öregember, a másik egy paralízises fiú, aki más munkát nem tud végezni.
– Mennyit keresnek az otthon dolgozók?
– 1400-1800 forintot, többet, mint a bentiek, persze otthon a munkaidejük is hosszabb. A napi norma négy pár, a keretes kesztyűért 16 forint 20 fillér jár, a sima kesztyűért 11 forint és 19 fillér.
– Egy darabért?
– Egy párért.
Bekopogok, az ajtó üvegén egyujjnyira elhúzódik a függöny, csak utána engednek be. Ellenőrzéstől féltek, az előírások szerint a bedolgozóknak nem segíthetnek a családtagok, itt pedig a szívbetegséggel leszázalékolt férfi is az asszony keze alá dolgozik. Kiszabott kesztyűhátak hevernek az asztalon.
– Mindent kézzel varr?
– Igen, exportra szállítunk, és külföldön most ez a divat.
– Hány öltéssel készül el egy ilyen kesztyű?
– Még nem gondoltam erre, de ki lehet számítani. Mappakesztyűt varrok, tíz centire húsz-huszonöt öltés esik, azt hiszem, egy párhoz hat-hétszáz öltés kell.
– Egy öltésért tehát körülbelül két fillért kap?
A férfi közbeszól:
– Nem hagyom, hogy az asszony dolgozzon nekik. Már négy éve van egy nyúlfarmom, két év múlva eltart minket. Kidolgoztam mindent, két dologra kell vigyázni. Először is a kiválasztásra, ha látom, hogy a keresztezés nem sikerült, a nyúl nem gyarapodik megfelelően, el kell pusztítani, mert csak az önköltséget növeli. Másodszor: a táplálkozás. A nyulakat nem szabad túletetni, és nem szabad hagyni, hogy 308túl kényelmessé váljanak. Lássák el önmagukat, olyan csapokat kell felszerelni, hogy az állatok megnyomnak az orrukkal egy lemezt, és vékony sugárban folyik a tej…
Az asszony ujjai közt fel-felcsillan a tű, csak a szemével int, hogy ne vegyem komolyan a férfi szavait.
– Ebben az épületben valaha az Angster Orgonagyár dolgozott – mondják a Baranya megyei Háziipari Tsz-nél –, híres cég volt, ők csinálták a szegedi dóm orgonáját is, de később az orgonát papi hangszernek nyilvánították, és akkor mindent össze kellett törni. Mi már csak az üres falakat kaptuk.
– Maguk mivel foglalkoznak?
– Több részlegünk van. A műanyag részleg játékokat készít, hajkeféket, négyféle minőségben, öröknaptárt, harisnyatartókhoz csatot, ruhacsíptetőt, asztali jéghokit. A művirág részlegünk a Temetkezési Vállalatnak szállít koszorúkat. A fémjáték részlegünk búgócsigákat állít elő, műanyag bevonatú fém strand vállfákat és a ruhacsíptetőkhöz a drótokat. A népművészeti szövőrészlegünk dísztárgyakat, bútorszöveteket készít, ők szőtték a pécsi dzsámi faliszőnyegét is. A fonodánk felmosórongy anyagot gyárt, a mohácsi felmosórongy részlegünk termékeit az egész országban keresik. Pécs-vasasi részlegünkben pulóvereket és norvég kesztyűket kötnek exportra. Ettől kissé külön áll a vidéki népművészeti részlégünk lent az Ormánságban. Felső- és Alsószentmártonban, Lakocsán, Sellyén dolgoznak asszonyaink, itt csak népi motívumos szőnyegek, terítők, függönyök készülnek.
– Hány ember tartozik a szövetkezethez?
– 807 jogi állományú, ebből 159 telepített munkaerő és 648 bedolgozó. A bedolgozók is tagsági viszonyban vannak, befizették a részjegyüket – ez általában egyhavi keresetnek felel meg –, és osztalékot kapnak. Ha dolgoznak.
– Ez a „ha” azt jelenti, hogy nem mindig dolgoznak?
– Ez a megrendelésektől függ, általában a bedolgozók nyolcvan százalékát tudjuk foglalkoztatni. Ha elérik a havi 250 forintot, jár nekik az SZTK is.
– És mit tudnak keresni az emberek?
– Részlegenként változik. Vegyük például a műanyagosokat. Készítjük a mostanában divatos virág alakú cuclikat. 309100 darabért harmincöt forintot kap a munkás, ezért be kell sorjázni a virágot, vagyis késsel le kell vágnia azt az egyenetlenséget, melyet a fröccsöntőgép hagy az anyag felszínén, le kell sorjázni magát a gumit és felhúzni a virágra, és a kész árut bepakolni celofánzacskóba. Száz ruhacsipesz sorjázásáért és összeállításáért csak öt forint ötven fillér jár.
– Mi fizet a legrosszabbul?
– Nem tudom, talán a művirágok leveleinek a készítése.
Egy régimódi, éjjel-nappal zárt ajtajú, kerített udvarú ház félhomályos konyhájában ül az öregember, csuklója dagadt, éjszakára be szokta tekerni vizes ruhába.
– Mi volt a szakmája?
– Tűzoltó voltam, aztán mentő, végül mint sütőmunkás mentem nyugdíjba. Asztmát és gerincbajt állapítottak meg, havi nyolcszáz forintot kapok. Muszáj pótolni valamivel.
– Ezzel a levélkészítéssel mennyit keres?
– Én nem levelet készítek, csak a levelek zöld szárát. Ezer darabért 13 forint húsz fillért kapok. A feleségem is besegít – a Háziiparnál megengedik, hogy a családtagok is dolgozzanak, de ketten együtt sem jutunk el a havi nyolcszáz forintig. Még csak kétszer sikerült.
– Maga a munka miből áll?
– Először ott a kivájt fa alatt egy kövön kiegyengetem a drótokat, 0,6-os drót, ha túl acélos, merev, ki is kell égetnem. Aztán papírt vágok, nyolcezer dróthoz tíz tekercs zöld krepp-papírt adnak, be kell nagyon osztani, mert ha nem elég, nekem kell megvennem a többit. Aztán ha minden elő van készítve, nekiülök, volt olyan, hogy csütörtökön kezdtem, és péntek este álltam fel az asztal mellől.
– Megmutatná, hogy csinálja?
– Kérem.
Nem gyújt lámpát, inkább közelebb hajol az asztalhoz, úgy sodorja fel a papírt a három-négy centi hosszú drótra, az órámon nézem: öt másodperc alatt végez az első darabbal.
– Vigyázni kell, hogy a papír ne fusson le a drótról. Csak az eleje ilyen nehéz, ha ütembe jön az ember keze, akkor gyorsabb, pattog az ember előtt. Egy baj van: a felsőtestet munka közben mereven kell tartani, hamar elfáradok.
310– Vett már olyan koszorút, aminek maga készítette a levelét?
– Nem. Decemberben temettük az anyámat, és élő virágot vettem neki. Majd talán nekem.
A másik bedolgozó nyugdíjas vasúti blokkmester és lakatos, 72 éves, 34 évi szolgálat után ezer forintot kap havonta. A feleségével játék mérlegeket állítanak össze, és a kész darabokat csinos, angol feliratú dobozokba csomagolják.
„Little Coolie (a dobozon kis kulifigura a védjegy)
Hygienic Plastic Scales
With Weights”
– Pedig úgy tudom, nemcsak az angoloknak viszik – mondja az öreg.
– Sok munka van egy ilyen mérleggel?
– Hat alkatrészből áll, ez hat műveletet jelent. A műanyag részeket le kell sorjázni, a fémrészeket ki kell egyenesíteni. És nem lehet felületes munkát végezni, hiába játék mérleg, olyan pontos kell legyen, mintha patikába készülne. Aztán ha kész, becsomagoljuk fehér fluszpapírba.
– Mennyit kapnak egy mérlegért?
– Egy forint és két fillért. A bedolgozók legfeljebb 1200 forintot kereshetnek havonta, azt mi három hét alatt teljesítjük, egy hetet pihenhetünk utána. Nyolc éve csinálom, még két évig szeretném, akkor kapnék ötszáz forint szövetkezeti nyugdíjat – mondja reménykedőn az öregember.
N. – a szövetkezet népi bedolgozóinak egyik központja – tavaszi sárban úszó kis sokác falu. A főutca is elhagyatott, csak az autóbuszállomás mögött vesztegel egy-két Moszkvics, kopott ballont viselő férfi támaszkodik neki.
Eredetileg a szövetkezeti megbízotthoz küldtek, de ő bement Pécsre elszámolni, a menye kalauzolt helyette.
– Hány nő dolgozik a szövetkezetben?
– Itt a faluban tizenkettő.
– Mennyit keresnek?
– 1200-1300 forintot havonta, ha kapunk munkát, de tavaly a mechanizmus miatt alig volt munka.
Kertek alján csúszkálunk végig, minden kis közben, utca311keresztezésben mezítlábas cigánygyerekek játszanak csapatostul.
– N.-nek vége van – mondja az asszony –, a háború után ezernél több horvát lakott itt, és csak ötven cigány, most több a cigány, mint a horvát és a magyar összevéve. Ingyen kapnak ebédet az iskolában, persze hogy elszaporodnak. A magyaroknál pedig egy gyerek van, vagy egy sem.
A házban, ahová benyitunk, egy asszony sző az ablak előtt. Megpróbálom elmagyaráztatni magamnak az ősi bonyolult szövőszék működését, mikor kell benyomni a lábfékhez hasonló emelőt, mikor milyen fonalat kell keresztülhúzni, de nem értem. Annyit viszont látok, hogy szemrontó, görnyesztő munka, az asszony jó tíz évvel idősebbnek tűnik a koránál.
– Most mit sző?
– Csibés párnát.
– Mennyit kap érte?
– 42 forintot. Ha egész nap dolgozok, akkor se tudok kettőnél többet csinálni.
Hátralapozok a blokkomban, megkeresem a feljegyzést, mennyi munkabért fizetnek ki az egyes cikkekre, és mennyiért kapni őket a boltban. Íme, néhány példa:
„Szőttes párna 19 forint 50 fillér munkabér, bolti ár 84,- Ft
Rozmaring szőttes 38 forint 50 fillér munkabér, bolti ár 414 forint 70,
Sokác csíkos szőttes 40 forint munkabér, bolti ár 206 forint 90 fillér.”
– És kifizetődik maguknak ez a nehéz munka? Megéri?
– Muszáj valahogyan pénzt keresni, a földből nem élünk meg, mert az adó meg a beszolgáltatás annak idején nagyon megnyomott bennünket. Járt hozzánk egy tanácsi ember, mindig azt mondta: ismerem a parasztokat, ha este lekopasztják őket, reggelre kitollasodnak.
A másik család szépen berendezett házban él, a konyhában villamos tűzhely, jégszekrény, nem értem, miért görnyed az asszony is, az anyja is egész nap a szövőszék fölött. Kint az utcán kalauzom elmagyarázza:
– Látta azt a kék Moszkvicsot az autóbuszmegálló mögött?
312– Igen, egy ballonos férfi dőlt neki.
– Az volt az asszony férje. Zetoron dolgozott, jól keresett. Egyszer megfázott a karja, be kellett járni a siklósi kórházba kezelésre. Ott összejött egy ápolónővel. Ki-kimaradozott, az asszony szólt miatta, megverte, elváltak. A férfinak jutott a kocsi, az asszonynak a ház meg a három gyerek. A házból nem tudná felnevelni őket, le kellett hozni a padlásról a szövőszéket, az lett a gyerekek édesapja.
Egy budapesti vállalat igazgatójával beszélgetek, közismerten dörzsölt és szellemes ember, anekdotákat mesél:
– Lent B.-n volt egy szőnyegkészítő szövetkezet, épp felbomlás előtt állt, mikor a mi vállalatunk besegített néhány millióval. Kezdett menni az üzlet, mondom, emeljük fel a bedolgozók munkabérét. Ha eddig tíz szőnyegért ezer forintot kaptak, most adjunk 1200-at. Tudja mi lett az eredmény?
– Nem.
– Tíz szőnyeg helyett azontúl csak nyolc és felet csináltak, mert pont ezer forintot akartak keresni havonta, többre nem volt szükségük.
– Ezt azért nem hiszem – mondom szerényen.
„Hites emberünket, Tamást, Komló falui egyházunk papját küldöttük ki az alábbi vizsgálat lefolytatásához tanúként…”
[Komló falut említő legrégibb oklevél (1312)]
„Kőszénbánya Komlón, vasútállomás, posta, Baranya megye,
12 bányamérték (541, 396 m), 38 üzemi-, raktár-, lakó- és iskolaépület,
2735 kilométer szállítópálya, 1572 kilométer kövesút, gőzkazán 212 m fűtő felülettel, 1 gőzgép 50 lóerős, 1 dinamó 29 kilowatt, 1 szállítógép 50 lóerős, 365 csille, 1 vízemelőgép 14 lóerős, 1 szellőztető,
1 Seltner-féle osztályozó. Termelés: 385 500 q kőszén. Tulajdonos: Engel Adolf és fiai Pécsett; vasútállomás, posta, telefon; pénztárnok: Stein Oszkár, főkönyvelő: Humbold János. Bányagondnokság Komlón, vasútállomás, posta, telefon; Nick Mihály bányamérnök; Kienle Gyula számvivő; Schreiber István, bányamérő; Krausz Adolf, raktárnok; Krausz Bernát, élelmitár-kezelő; dr. Ungár Jenő, orvos; Köberling Márton, tanító; Barla Vilma, tanítónő. 365 munkás. Társpénztár: 337 tag; vagyon: 65 215 korona 21 fillér. Munkáslakások, iskola.”
[Magyar Bánya-kalauz –
Ungarisches Montan-Handbuch (1905)]
„Komló kisközség. Baranya vármegye, hegyháti járás. 2187 lélek.”
[Révai Kis Lexikon (1936)]
317„Komlón az ötéves terv egyik legnagyobb ütközete folyik. Komló egyike azoknak a létfontosságú pontoknak, ahol mindenáron győzni kell.”
[Szabad Nép: Nagy békeművünk: Komló (1953)]
„A bányásznak bánya kell, ahol dolgozhat, kocsma, ahol ihat, és egy szoba, ahol lefekhet a feleségével.”
[Vas Zoltán – Állítólag]
„– Honnan jöttek az elvtársak?
– Komlóról, Dobi elvtárs.
– Sok jót hallottam magukról.”
[Egy elnöki fogadáson]
„A bányászt amúgy sem lehet megfizetni, tehát meg sem próbálják.”
[Komlói közmondás]
„Komló egy elmaradott kis falu – szép külvárosokkal.”
[Egy miniszteri látogató]
„Komló gyarmat volt, és gyarmat is maradt, csak elveszítette gyarmati báját.”
[Egy mérnök]
„Komló a tőle északra és délre fekvő kedvezőbb adottságú, kedvezőbb helyi energiájú települések (Pécs, Dombóvár) mellett nem alkalmas központi szerepkör betöltésére. Ebben a vonatkozásban elfogadjuk a baranyai regionális tervnek azt az elgondolását, hogy Komló a távlatban (ami egyértelmű a szénkészletek kimerülésének idejével, vagy egyéb energiahordozó közbejötte miatt, a szénbányászati termelés visszaesésével) mint lakótelepülés veendő számításba Pécs mellett.”
[Városfejlesztési terv (1960)]
318A mai Komló helyén már több mint két évezreddel ezelőtt is éltek emberek, Komló igazi történelme mégsem hosszabb százötven évnél. A vigasztalanul elmerült századokból alig egy-egy írásos emlék vagy rom emelkedik ki.
A mecsekjánosi vasúti rakodó alapozásánál római kori épületmaradványok kerültek elő, ezek a komlói település legrégibb nyomai. Mi vonzhatta ide a rómaiakat? Talán biztonsági okok, az ellenség nehezen közelíthette meg a védett patakvölgyet.
A romok feltárását elkezdték, aztán abbahagyták, a szóbeszéd szerint az egyik városi vezető túl erélyesen udvarolt az ásatást irányító történésznőnek, és ez megsértődve elment. A valódi ok, sajnos, prózaibb és szomorúbb: a tanács nem tudta előteremteni a pénzt a munka folytatásához, a romok ma is úgy állnak, ahogy találták őket.
Néhány évszázadnyi csönd következett, majd 1256-ban egy oklevélben először írják le Komló falu nevét – erről csak másolat maradt fenn, Jánosi Vidol eladta itteni birtokrészét a pécsi káptalannak. A környék a török idők után került a gróf Traun család birtokába, a kamara akkor egész Komló haszonvételi értékét 1244 forintra becsülte.
Sokkal többet nem is érhetett. Még az 1828. évi országos összeírás is harmadrendűnek veszi a falu földjeit. A határt annyira kavicsosnak, meredek árkokkal összeszabdaltnak találja, hogy a terület felét teljesen kopárnak minősíti. A föld a belévetett mag kétszeresét sem adta vissza, a komlói jobbágyok nem is nagyon kínlódtak vele, csak a telepesi rendtartás szerint kötelező területet művelték meg, aztán elmentek inkább napszámosnak téglagyárakba, mészégetőkbe. Ez a folyamat száz-egynéhány évvel később tanulságosan megismétlődik.
Ugyanilyen szegényes képet mutat Komló községi élete 319és civilizációs szintje is. Itt letelepült kereskedőt vagy mesterembert nem említenek az összeírások, Konrád zsellért, Komló első német lakosát kivéve, aki a hagyományok szerint rendbe hozta a falu romos malmát, megkímélve a komlóiakat attól, hogy a mánfai vízimalomba kelljen átjárniuk. A templom még a török időkben tönkrement, Komlónak saját papja sem volt, az iskolás gyerekekkel a harangozó foglalkozott.
A századok folyamán sokszor csak egy hajszál hiányzott Komló teljes pusztulásához, a község néha csak öt-tíz házból állt, a lakók száma pedig a százat sem érte el. A környék később a Batthyány, majd a Montenuovo család birtokába merült, de az itt lakók sorsa semmiben sem változott, terheik nem enyhültek.
Komló igazi története a szénnel kezdődik, és félő, hogy addig is tart, amíg a szén. Az egész város alatt szénmező húzódik, Kisbattyán magasságáig észak felé, onnan harminc kilométer hosszúságban keleti irányban vonul. A pécsi szénvagyonnal együtt ez az ország egyetlen kokszolható feketeszene.
Története is azt bizonyítja, hogy a szén az egyetlen várostelepítő tényező. 1890-ben az iparszerű bányászkodás megkezdése előtt, a falu lakosainak száma nem érte el a négyszázötvenet, és ez a szám nyolcvan év alatt több mint a hetvenszeresére nőtt. Komlón ma nem egy olyan ház áll, melyben több ember lakik, mint a régi faluban összesen.
A Mecsek ásványi kincseit már a rómaiak is ismerték, a Zengőt Mons Ferreusnak, Vashegynek hívták. A vasérc kitermelésével századokon át kísérleteztek, utoljára a Rákosi-korszak elevenítette fel ezt az illúziót, innen szerették volna fedezni Dunaújváros szükségleteit, de a kutatások csak gyenge minőségű telepeket tártak fel.
A Mecsek legfontosabb természeti kincsének a liászkori fekete kőszenet kell tekintenünk – emellett talán még az uránérc jöhet számításba. A legjobb telepek öt-hétezer kalóriás szenet adnak, sőt a komlói Zobák-bányából kikerülő szén néha ezt a magas fűtőértéket is felülmúlja.
A mecseki szén első felhasználói valószínűleg azok a tűzzel dolgozó szegényebb kisiparosok voltak, akik nem tudták megfizetni az egyre dráguló faszenet és inkább a kibúvásokon felszínre törő kőszenet szedegették össze. Hamaro320san megkezdődött a szervezett szénbányászat is, a Pécs vidéki vonulaton már 1782-ben, Vasas térségében.
A komlói bányászat jóval később indult meg, Babics András – akinek „A komlói kőszénbányászat története” című munkájára gyakran támaszkodtam ebben a fejezetben – így ír erről:
„1812-ben a jánosi, a komlói és battyáni Batthyány-féle uradalom néhány jobbágya bejelentette Kern József jószágigazgatónak, hogy a Komló községet körülvevő dombok egyikén kőszenet találtak.
Komlóra hívták Berks Péter kincstári bányaigazgatót, aki a megjelölt helyen tiszta kőszéndarabokat talált, a szénelőfordulást jellemző kék agyag és pala társaságában. Berks rámutatott, hogy a Komló környéki hegyek térszíni formáiból is kiadós kőszénrétegekre lehet következtetni.
Az uradalom hozzáfogott Komló egész területének átvizsgálásához, ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy Kern és Simon József, a jánosi uradalom ispánja az egész határt felturkálta. Mint szénbányászatra legalkalmasabb területet, a Hársas-tetőt, a kis Somost és az úgynevezett Pitzkelettet jelölték ki.
Az uradalom nem merte vállalni a bányanyitás kockázatát. Ekkor egy szászvári parasztnak, Györkő Istvánnak kezdeményezésére egy parasztokból álló társaság alakult, és megkezdte a komlói kőszén kitermelését.
Ezek a parasztvállalkozók tárót nyitottak a Hársas-tető középső dombján, egy kibúváson indultak el, melyet az ott levő vízmosás hozott felszínre. A táróból nyugat felé lejtősödő szénrétegben haladtak, de nem sokáig, mert az esőzések következtében a víz elöntötte a bányájukat, mire ott kellett hagyniuk ezt a kezdeményezést.
Felmentek a hegy lejtőjére, és újabb vájáshoz fogtak, a felső szénréteget alulról akarták megtámadni. Ennél a műveletnél is szerencsétlenül jártak. Olyan terjedelmes kőzetbeékelődés zárta el útjukat a táróban, hogy csak robbantások segítségével tudták volna eltávolítani. A bányászatban gyakorlatlan bérlők és munkások megijedtek a nehézségektől, mivel a pénzük is fogytán volt, abbahagyták komlói bányászatukat.
A bányászkodás rövid tartama alatt a társaság mindössze száz mérő kőszenet vájt ki.”
Később, az 1820-as években, újra felnyitották a tárót, de 3211826-ban a korábbihoz hasonló eredménytelen művelés után újra bezárták.
A komlói bányászatot nagyüzemi szinten Engel Adolf indította el 1892-ben. Engel a magyar kapitalizmus történetének egyik leglátványosabb karrierjét futotta be. Gyerekkorában néhány ceruzából álló kollekcióval járta Pécs utcáit, aztán ügynökölt, alaptőkét gyűjtött, melyet egy dohánykonjunktúrában megsokszorozott. A vállalkozások tucatjain keresztül küzdötte fel magát addig, hogy Pécs egyik leggazdagabb embere legyen, és pesti bérházai, fakereskedése mellé csak úgy kiegészítésként megvehesse a Montenuovo hercegektől a jánosi-komlói birtokot.
A „Glanzer”, a „Szerencse” és az „Adolf” elnevezésű tárókban kezdte meg a munkát – az Adolf-táró mindmáig viszonylagos épségben fennmaradt, egyes tervek szerint itt rendezik be majd a komlói bányamúzeumot. Ezek a tárók nem hatoltak elég mélyre, ezért Engel, hogy biztosat tudjon, egy nyolcvan méter mély, függőleges aknával próbálkozott, a felesége után Anna-aknának keresztelte el. Az Anna-akna már feltárt annyi szenet, hogy a termelés kifizetődőnek ígérkezett.
Engel tudta magáról, hogy nem született bányásznak, és nem merészkedett túlságosan messzire. Nem tartotta sokáig saját kezében a komlói bányát, nem akarta magára vállalni a műszaki fejlesztés terheit, enélkül viszont nem állhatta meg a helyét az egyre erősödő piaci versenyben.
Előbb részvénytársasággá szervezte át, ő háromszázezer koronával szállt be, partnere, a Hitelbank egymillióval, majd 1909-ben az egész vállalatot eladták az államnak két és fél millióért.
Engel Adolfnak jó emlékezete maradt fenn a bányászok között. Egyesek tudni vélik, hogy öregkorában mindenét a munkásainak akarta adni, a családja csak erőszakkal tudta meggátolni terve végrehajtásában. Az tény, hogy szobrát, melyet a fasizmus megsemmisítésre ítélt, bányászok rejtették el, és mentették át a nehéz éveken.
Komló tehát állami bánya lett, a Mecsek másik nagy szénvidéke, Pécs viszont továbbra is a Dunai Gőzhajózási Rt., vagyis egy magántársaság tulajdonában maradt. Ez a tulajdonjogi különbség számos konfliktus forrásául szolgált, melyek talán még a legutóbbi időkben sem oldódtak fel egészen.
322Míg a pécsi bányászok a kizárólag ipari munkából élők, proletárok közé tartoztak, és az egyéb megélhetési lehetőségek hátországa nélkül ki voltak szolgáltatva a tőkések akcióinak, a komlóiak többé-kevésbé megőrizték kétlaki paraszti életformájukat. Mint „állami alkalmazott”-ak viszonylagos biztonságot és jólétet élveztek, mikor Pécs-Szabolcson 4,80 pengőt fizettek egy vájárműszakra, Komlón megadták az 5,20-at.
Ez visszahatott a komlóiak mozgalmi magatartására is. A faluban sokáig és erőteljesen megvetette lábát a Keresztényszocialista Párt és a „Salgótarjáni Bánya- és Kohómunkások Gazdasági Szakegylete” elnevezésű sárga szervezet.
Csak a háborús idők súlyos tapasztalatai növelték meg a szociáldemokrata befolyást, míg az illegális kommunista szervezkedés végig elenyésző erőket mozgatott meg. Még a gazdasági válságok korszakában is – mikor a szociális agitáció országszerte felélénkült – csak egy egész és egy csonka sejt működött Komlón.
A pécsi bányászoknak nem egy sztrájkjuk bukott meg a komlóiak passzivitásán. 1914-ben, mikor történelmünk egyik legnagyobb ütközetét vívták, munkáltatójuk, a Dunai Gőzhajózási Rt. ellen, május 6-tól június 2-ig állták a sarat, Komlón az egész mozgalom két napig tartott.
A trianoni béke után tovább növekedett Komló jelentősége. A döntések elvették a bozovicsi, vrdniki és petrozsényi szénbányákat, a borsodi, nógrádi, tatai, pécsi és a többi bányaterülettel pedig magántársaságok rendelkeztek, a magyar állam tulajdonában csak a perecesi barna- és a komlói feketeszén maradt.
Az állam természetesen igyekezett megvédeni szénbázisát. A harmincas évek gazdasági válságában is biztosította a komlói szén piacát, előbb azt helyezte el, és csak a szükségletben mutatkozó hiányt vásárolta fel a magánbányáknál. Kísérletet tett a bányaterület megnövelésére, az új technika alkalmazására, Komló mégiscsak lassan fejlődött.
Az 1920-as év napi húsz-huszonkét vagonnyi termeléséről csak a pótműszakok erőltetésével és a bányászok munkaerejének kiuzsorázásával futott fel a bánya a negyvenvagonos szintre. A háborús rablógazdálkodás, mely az új feltárások teljes elhanyagolásával, a fenntartási munkák háttérbe szorításával, csak a szén kitermelésére összpontosított – ezt a mellékmondatot Komló további történelme során 323sajnos még sokszor le kell majd írnom –, 1943-ban kihozza a napi hetvennégy vagont, a kezdeti idők teljesítményének ötszörösét produkálva, persze háromszorosára növekedett munkáslétszám mellett. Ez maradt Komló kapitalista korszakának csúcseredménye, már az 1944-es év is visszaesést hoz.
A bányászat fejlődése megváltoztatta magának a falunak az arculatát is, de egészen az 1940-es évek végéig nem alakult át valódi bányásztelepüléssé. Még 1930-ban is a 2187 lakosból csak 470 dolgozott a bányászatban, bár igaz, hogy ez a keresőknek több mint a felét jelenti.
Sok embert visszatartott a bányamunka intenzitása, veszélyessége, melyet magasabb kereset vagy jobb életkörülmények sem ellensúlyoztak, sőt…
1937-ből származik Kun Lajos könyve: Egy baranyai falu földműves és bányásznépének szociális higiénéje, melyben áttekintést ad a komlói viszonyokról. A szerző nem vádolható túlzott baloldalisággal, be is vallja, hogy a destruktív falukutatókkal ellentétben ő egy virágzó magyar falut kíván bemutatni, leírásai így is riasztóak:
„Az Anna-aknai munkástelep házai elszórtan feküsznek a hegyoldal és a régi salakhegyek között. Az elhagyott salakhegyekből eső után gőz száll fel, és éppen ezért ezt a helyet »füstölőnek« is nevezik. A telep áll egy hatlakásos fabarakkból, egy nyolc- és egy hétlakásos téglaépületből, melyek régen anyagraktárként stb. szolgáltak.
A kocsiút mentén haladva elsőnek találjuk a fabarakkot, mely két deszkafal közé tömedékelt salakból van építve. A magasság mindenütt 2,44 méter, de a szoba deszka mennyezete egyharmad részében a ferdén lefutó tetőnek megfelelően 1 métert lejt, és így a szobák ezen a részen csak 1,44 méter magasak. A szobán egy 1,80 méter széles, de csak 65 centiméter magas szimpla ablak van, a konyhán ablak nincs, a világítást az üvegezett ajtó szolgálja, mely a szabadból nyílik.”
És hányan éltek egy-egy ilyen lakásban? Anna-aknán hét egyszobás lakásban negyvenkilenc ember lakott, ezek közül huszonnégy 15 éven aluli gyerek; a halastói bányásztelepen még rosszabb volt a helyzet, itt egy szobára nyolc ember jut, minden második gyerek. A munkástelepek átlagos sűrűsége 5,2 fő lakásonként.
Lent, a faluban sokkal kedvezőbb számok adódtak, a pa324rasztoknál egy szobában átlagosan csak 2,5 ember lakik. Jobban is táplálkoztak, egy család napi fogyasztása 1500 kalóriával több, mint egy ugyanakkora bányászcsaládé.
Kun megrovólag említi, hogy Komlón ennek ellenére is csak nehezen lehet napszámosasszonyt, mosónőt vagy takarítónőt kapni. A bányász nem engedte szolgálni a feleségét, inkább földet bérelt és állatot tartott. Így állt elő az a furcsa helyzet, hogy bár fogyott a mezőgazdasággal foglalkozók száma, az állatállomány tovább növekedett.
Komló elmaradottságát, félparaszti jellegét csak a felszabadulás és az első ötéves terv számolta fel.
325Komló 1944. november 30-án szabadult fel. A bánya minden formalitás nélkül átment az új demokratikus állam tulajdonába, míg a Pécs vidéki bányák – melyeket a háború folyamán bekebelezett a „Reichswerke Hermann Göring” – hadizsákmányként ideiglenesen a Szovjetunió birtokába kerültek.
A termelés az első békeévben az 1943-asnak még a felét sem érte el, Komló alig harmincöt vagon szenet adott naponta. A „széncsata” idején valamennyit javult a teljesítmény, de utána újabb visszaesés következett egészen 1947 végéig.
Sokkal többre nem is lehetett számítani. A fejtéseket kiuzsorázta a háborús rablógazdálkodás, a technikai berendezések és szerszámok tönkrementek, a csillepark leolvadt hétszázra, a hiányzó bányafát frissen vágott nyers fával kellett pótolni, ez még veszélyesebbé és nehezebbé tette a munkát.
A kereset 1945 elején 13–14 pengő körül járt műszakonként, az inflációs időkben 66,3 millió pengőre emelkedett, tényleges értéknek csak a természetben kapott juttatás számított.
A bánya elveszítette munkáslétszámának jelentős részét, ha valaki leszámolt, sokáig üresen maradt a helye. Hogy mégis megőrizzék legalább a kereteket, válogatás nélkül vették fel a jelentkezőket, ez visszahatott a fegyelemre, a föld alatti munkásoknak átlag húsz-huszonkét százaléka nem szállt le műszakra, öt-hat százalékuk még azt a fáradságot sem vette, hogy utólag megpróbálja igazolni a „bumli”-t.
A korábban kétlaki bányászok kiléptek, és inkább a földjükön dolgoztak, a megmaradtak odavágták a sárfekete árpakenyeret a vezetők asztalára, és sztrájkokkal til326takoztak a nehéz életkörülmények ellen. 1946 folyamán négy sztrájk is kirobbant Komlón. Az ellátás és a fizetések javítása mellett, bonyolultabb eszközöket is igénybe kellett venni a rend megtartásához, például a vadászkodó bányászokat megfenyegették: ha nem veszik fel a munkát, elkobozzák tőlük a puskát.
Közvetlenül a felszabadulás után megalakult a Magyar Kommunista Párt. A mostani Május 1. Kultúrházban működött – paritásos alapon megosztva a helyiséget a szociáldemokratákkal. Az 1945-ös és 47-es választásokon a szociáldemokraták elsöprő győzelmet arattak, Bán Antal szociáldemokrata fellegvárnak nevezte Komlót.
Csak a forint megteremtése állította helyre a nyugalmat, és adta vissza a bányászmunka becsületét és vonzóerejét. A statisztikák hamarosan arról számolnak be, hogy Komló kereső lakosságának kilencven százaléka iparban dolgozik és csak tíz százaléka a mezőgazdaságban. Talán érdemes megemlíteni, hogy jelenleg, 1969-ben egyetlen önálló paraszti életformát folytató családot sem tartanak nyilván.
Ebben az eltolódásban az is közrejátszott, hogy megszűnt az a haszonélvező réteg, mely a földje alatt húzódó bányaterületekért hosszú évtizedeken át terrágiumot, földjáradékot vett fel a bányától. „Pécs–Budafa kapott három szőrtarisznya pénzt – emlékezik vissza Komló régi jegyzője –, elosztották egymás között, a földeket meg hagyták elvadulni. Mellékfoglalkozásként fát loptak a püspöki erdőből. Egész nap ráértek, ittak és verekedtek.”
1945-ben még megkapták a pénzüket, de aztán nehéz világ jött rájuk: adó, beszolgáltatás. Menekültek volna a földtől, melynek műveléséhez egyébként sem értettek, de csak az ajánlhatta fel az államnak, aki eljött a bányába dolgozni.
Megtizedelte a gazdákat a sváb kitelepítés is. Az 1930-as népszámlálás még csak tízszázaléknyi svábot regisztrált, túlsúlyban voltak a törzsökös magyar nevek: Ambrus, Fülöp, Kistóth, Czukor, de a következő évtizedben a svábok száma erősen megnövekedett, Kisbattyánban és Mecsekfalun a lélekszám ötven százalékát is meghaladták a német anyanyelvűek.
A házakban szaporodtak a német feliratok, mindenütt megalakult a Volksbund, csak Komlón hetven-nyolcvan család lépett be. Az iskolákban néhol nemcsak hogy német 327nyelven tanítottak, de a német történelem oktatását is a magyar elé helyezték.
A magukat németeknek vallók egy részét vonatra rakták a felszabadulás után, helyükre Mecsekjánosiba csallóközi magyarokat telepítettek, a közeli Véménd, Hidas, Mecseknádasd pedig székely, illetve csángó telepeseket fogadott be.
1947 augusztusában Komló nagyközséggé alakult át. Ez a szervezeti változás sokat jelentett a helység fejlődésében, a kisközség nem tudta önállóan ellátni a közigazgatási teendőket, több más községgel együtt osztozott az orvoson, jegyzőn stb., Komló most e téren előbbre lépett.
A nagyközséggé alakulás idején Komló fizetésképtelen volt, de 1947 őszén váratlanul pénzhez jutott. A Magyar Szénbányászati RT. és a Baranya megyei Segélyalap Kőbányaüzeme milliós nagyságrendű hátralékos adóval tartozott, szeptemberben a szénbányák befizették illetményadójuk egy részét, háromszázötvenezer forintot, ezt a községi tanács késedelmi kamatnak nyilvánította, leemelte belőle az őt illető húsz százalékot, és a további törlesztéseknél is így járt el.
Komló talpra állt, már ebben az évben építettek egy kilométernyi gyalogjárdát, közúti hidakat, befejezték a községházát, kijavították a többi községi épületet, könyvtárat vettek és így tovább.
1947–48-ban több mint háromszázezer forintot tudtak a nagyközségre fordítani, összehasonlításul megemlítjük, hogy ez az összeg nagyobb volt, mint a hetvenöt hegyháti község egyévi összesített költségvetése. Komló két év alatt többet fejlődött, mint 1933-tól 1945-ig, joggal tekinthette magát Baranya megye első falujánák, és még csak fejlődése kezdetén állt.
1948. május 20-án az iparügyi államtitkár bejelentette, hogy Magyarországon először kohókokszot készítenek – komlói szénből. Júniusban az MDP alakuló kongresszusán már a kísérletek sikeréről adtak számot, a diósgyőri vasgyár martinkemencéje egy hétig komlói koksszal dolgozott.
Már a háború előtt is folytak ilyen irányú kísérletek, de az elgondolás most sokkal nagyobb arányokban öltött testet. Komlónak a mohácsi, illetve később Dunapentelére helyezett Sztálin Vasművet kellett ellátnia koksszal, a Vasmű tervezett méreteit jól érzékelteti az az adat, hogy a két 328nagyolvasztó annyi hűtővizet igényel, mint a Sajó vagy a Hernád átlagos vízmennyisége.
A tervek szerint Komlónak 1952. április elsejére napi százötvenhét vagont kellett volna adni, 1953 október 1-én ötszázat, a végső kapacitást valahol a napi ezerötszáz vagon körül állapították meg. A bánya akkori elavult állapotában ennek a mennyiségnek a törtrészét sem tudta volna produkálni, megkezdődött a felfejlesztés. Felröppent a Nagy Komló ábrándja.
A fejlesztés célkitűzéseit és végrehajtási módszereit hosszú évekig nem tisztázták pontosan. 1952-ig három tervfeladat is készült, de egyiket sem fogadták el. Az átgondolt alapterv híján összezavarodott az építkezések ütemterve, fontos objektumok még az alapozásnál sem tartottak, mikor kevésbé jelentőseket már át is adtak. Pl. a Béta-bányai kötélpályát csak jóval a termelés megkezdése után tudták üzembe helyezni, addig a szenet teherautókkal szállították le az osztályozókba, s ez négy-kilenc forinttal emelte egy-egy tonna önköltségét.
„Mégis – jegyzi meg egy tanulmány –, a komlói bányászat felfejlesztésének tervezése jónak mondható, sőt egyes részleteiben a műszaki alkotó munka legszebb magyar példái közé tartozik.” Lehet.
Eredetileg egyetlen nagy teljesítményű ikeraknával akarták megoldani a termelés fokozását, de a meglevő Kossuth-akna fogyó szénvagyona kockázatossá tette ezt a vállalkozást. A régi bánya rekonstrukciója mellett új aknákat is fel kellett tárni.
A Kossuth-akna akkor még fával biztosított négyszögletű akna volt, messze túlélte már az optimális működtetési időt, a huszonöt évet, ezért első lépésként ezt építették újjá. 1952-ben hozzáfogtak az 1926 óta szüneteltetett Anna-akna újranyitásához, további mélyítéséhez, 1953-ban ez az ósdi akna újra üzembe is lépett. Megkezdődött a Béta- és Zobák-akna feltárása is.
A bányák munkáslétszáma a négyszeresére növekedett, ehhez hozzájött a tízezer főnyi építősereg, több mint tizennyolcezer ember szükségleteiről kellett gondoskodni, a régi falu igényeire méretezett Komlót teljes csőd fenyegette.
A jövevények nagy része kiszorult a faluból, barakkokban és az úgynevezett Szállásfaluban helyezték el őket. Ez sem bizonyult elegendőnek, elküldték a komlói jegyzőt, 329hogy fel egészen Dombóvárig foglaljon le minden szabad lakást. Bodolyabéren egy kulák istállót építettek át munkásszállássá.
Nem jutott elég gumicsizma és lepedő sem, kenyeret vagonokból osztottak. Egész Komlón két borbélyszék volt, kint az utcán álltak sorba, akik borotválkozni, nyiratkozni akartak. A termelésben is fokozódott a zűrzavar. Az anyagok és szerszámok összevissza hevertek, a szénpályaudvart az egyik vállalat a másik vállalat téglájából építette fel. A budafai légaknában üzem közben kimaradt az áram, mert tolvajok leszerelték a villanyvezetéket. A Komlói Szénbányászati Tröszt kapott húsz Zetka motorkerékpárt, két hét alatt mindet ellopták.
Lent, a föld alatt sem mentek rendben a dolgok. Kossuth-bánya létszámából 1952-ben több mint négyszáz vájár hiányzott, az egészségtelen munkaviszonyok: rossz szellőzés, vizes munkahelyek stb. miatt, a meglevők öt-hat százaléka is állandóan beteg volt, és a napi „bumli”-k száma is ötven-hatvan között mozgott.
A fegyelmet minden eszközzel meg akarták őrizni. Négy-öt „bumli”-t már bírósági üggyé növesztettek fel, a komlói újság hetenként közölte az ítéleteket: javító-nevelő munka bércsökkentéssel egybekötve, sőt, ha az illető bányász osztályidegen – ami Komlón távolról sem ment ritkaságszámba, ma is dolgozik itt legalább egy szakasznyi volt csendőr –, kaphatott egy-két éves börtönbüntetést is.
Más oldalról Komló kivételezett ellátásban részesült. Igaz, hogy csak ötletszerűen, de előfordult, hogy a marhavágóhíd teljes napi termelését ide irányították. Az átlagos napokon is kedvezőbb helyzetet élvezett, mint a környékbeli falvak vagy városok. Komló kapta meg az első tizenöt magyar gyártmányú mosógépet, kis szépséghiba, hogy több mint egy évig használaton kívül álltak, mert működtetésükről senki sem gondoskodott.
De a teljesítmény továbbra is messze alatta maradt a tervezett szintnek, 1951-ben csak a Kossuth-bánya 1600 vagon adóssággal zárta az évet, és a többi akna sem állt sokkal jobban.
Vas Zoltán 1953 februárjában jött le Komlóra.
Szükségesnek éreztem, hogy a történelmi tényeket személyes visszaemlékezésekkel is kiegészítsem. Vas Zoltán nyitja meg a sort.
330Nem tartom magam illetékesnek, hogy felülvizsgáljam az elbeszélésekben foglalt tényanyagot, és ítélkezzem felette. Ezért minden esetben elfogadtam a beszélő „vallomását”.
Vas Zoltán
– Miért kellett az országnak az 1950-es években gazdasági autarchiára törekedni? Nem tehettünk mást. A felszabadulás után a lehető legrosszabb hangnemben indultak meg tárgyalásaink és alakultak kapcsolataink a szomszédainkkal: kölcsönös kitelepítések, vádaskodások, mindezt betetőzte a jugoszláv „láncos kutya”-ügy. Nem számíthattunk segítségre, a kapitalista országok eleve kiestek, saját magunkra utalva kellett megteremtenünk a gyáriparunkat.
Mindenekelőtt az ország harmadik nagy kohóját kellett megépíteni lent, Sztálinvárosban. Erről nagy vitám volt Gerő Ernővel, én úgy véltem: felesleges egy harmadik telephelyet is létesíteni, Ózd és Diósgyőr fejlesztésével el tudjuk érni ugyanazt a szintet. Rákosi azonban Gerőnek adott igazat, és nekem végre kellett hajtanom a feladatot.
Álltunk kint a pentelei kukoricaföldeken, mindent elborított a lösz, felsóhajtottam:
– Azt mondták, legyen Sztálinváros, és lösz Sztálinváros.
Azóta sokszor hallottam már, hogy logikusabb lett volna egy nagy alumínium-feldolgozót építeni, ezt el tudtuk volna látni nyersanyaggal. Az igaz, hogy vasérc a „peking–paksi vasútvonal”-on jött be, a bauxit meg helyben volt, mégsem alapozhattunk rá. Az alumínium nem alapanyag a gépgyártás számára, az akkori fejlődésben különben is csak a vas és az acél számított. Nem a nemzeti jövedelemért vagy a civilizációs szintjéért irigyeltük az Egyesült Államokat, hanem azért, hogy hány millió tonna acélt termelnek.
Egyébként hadd emlékeztessem a régi tételre: a modern kultúra alapja a cső – sem gyárat, sem lakást nem lehet építeni nélküle –, a műanyag megjelenéséig pedig csak vasból és acélból készültek a csövek.
És mi vonatkozik ebből Komlóra? Komló szoros függvénye és kiegészítője volt a dunaújvárosi építkezéseknek. A kohóknak koksz kellett, a háború előtti kokszbázisunkra, Svédországra nem számíthattunk, a Szovjetunió pedig akkoriban a saját szükségleteit sem tudta fedezni. Hosszú kutatás után csak Komlón találtunk kokszolható szenet, 331akkor kezdődött meg a nagyarányú fejlesztés. Mikor mint a Gazdasági Főtanács elnöke aláírtam ezt a határozatot, nem gondoltam, hogy nekem kell végrehajtani majd.
1953-ban elveszítettem a nagy csatát Gerő Ernővel szemben. Ez a harc több szakaszban folyt le. Kezdődött a felemelt katonai költségvetéssel, ezt megszavazom – mondtam –, mert úgysem tudjuk teljesíteni! Aztán jött a már említett Sztálinváros-ügy. A legélesebb vitánk arról folyt, hogy jogunk van-e a nehézipart a nép jólétének rovására fejleszteni? Én azon a véleményen voltam, meg is írtam, hogy mi, kommunisták lehetünk aszkéták, de nem áll jogunkban elvárni ezt az egész néptől. Gerő ezt nem értette, kiütközött a „weltfremd”, életidegen természete, nem hiszem, hogy életében bármiben is örömét találta volna.
Rákosi most is Gerőnek adott igazat, engem leváltottak minden pártfunkciómból, és nem maradhattam tovább az Állami Tervhivatal elnöke sem. Felajánlották, hogy legyek munkaügyi miniszter, de ezt jelentéktelen beosztásnak találtam, zsákutca lett volna. Kértem, hogy inkább bízzák rám Komlót, mely akkor az ország legnagyobb beruházásának számított.
Hidas – azt hiszem, ő volt akkor a bányaügyi miniszter – kiállította a papírt, és én egy nap leutaztam Komlóra, bementem a trösztirodába, és bemutatkoztam:
– Uraim, Vas Zoltán vagyok, Komló igazgatója.
Sötét, gyűlölködő környezetbe kerültem. A bánya nem tudta teljesíteni a tervét, mindenki mindenkit ellenségének tartott. Az ÁVO vette kezébe a helyzet irányítását, csápjait mindenhová kiterjesztette: felnyitották a postán a bányászok leveleit, ebből készítették a hangulatjelentéseiket, később még az én fiókomat is feltörték.
Már a megérkezésem másnapján jönnek hozzám:
– Vas elvtárs, telepítsük ki a cigányokat Komlóról.
– Miért?
– Mert isznak.
– Igen? És mikor isznak?
– Bérfizetés után minden kocsma teli van velük.
– Akkor ők az én legjobb barátaim. Mert nemcsak itt dolgoznak, de a pénzüket is itt költik el.
Kiadtam a jelszót: aki egy kapavágást is tesz Komlóért, az a mi szövetségesünk. Komló – úgy hiszem, a politikai szabadság szigetévé vált egy rossz diktatúrában.
332A műszakiakat fenyegető gyanakvás vette körül. Ha vannak érdemeim Komlón, akkor az egyik az, hogy az én leérkezésemtől fogva nem bántották a mérnököket. Addig folyton a rendőrségen ültek, és faggatták őket: miért nem megy a termelés? Ráadásul a főmérnök kulák családból származott!
Én arra az álláspontra helyezkedtem, hogy nincs olyan mérnök, aki azzal a szándékkal megy le a bányába, hogy: na, most szabotálok egy jóízűt! Befogadtam minden mérnököt, aki dolgozni akart, de Pesten vagy más városban nem hagyták őket. Mindig a legjobb szakemberekre támaszkodtam, mikor megcsináltam a komlóiaknak a „Bányászrádió”-t, Lohr Ferencet, a filmgyári hangmérnököt hívtam le.
A bánya fejlesztésével egy időben kellett felépítenünk a várost is. Komló várossá fejlesztése elfuserálva indult, az új telepeket a régi faluhoz ragasztották, gombhoz varrták a kabátot. Hagyni kellett volna az egész régi falut, és vagy egy kilométerrel arrébb kellett volna telepíteni az új várost, ahová már nem száll fel a füst és a korom.
Az alapkoncepcióba már nem nyúlhattam bele, próbáltam legalább lakhatóvá tenni a várost. Előbb építettem szórakozóhelyet, mint új munkahelyet, mert ha nincs hol elkölteni a pénzt, senki se jön le ide. Komlón nem hiányoztak az élet legfőbb javai, mindig lehetett húst és italt kapni… és annyi rossz lány volt, hogy meg se lehetett számolni őket.
Mindig azzal hízelegtem magamnak, hogy ha az Operaház pénztárába helyeznének, akkor oda kerülne át az ország gazdasági irányítása. Amíg lent tartózkodtam, Komló is messze régi jelentősége fölé nőtt. Azt viszont be kell ismernem, hogy nekem könnyebb dolgom volt, mint bárki másnak lett volna, az én beosztásomban. A leváltásom ellenére számítottam akkora tekintélynek, hogy sem a város, sem a megye nem mert beleavatkozni a dolgaimba. Sőt, a leváltás új barátokat szerzett nekem, mert ha valaki segített rajtam, az közvetve Rákosi és Gerő ellen tüntetett. Az utódom a Tervhivatalnál ugyancsak népszerűtlenné vált.
Miniszterek utaztak le hozzám Komlóra, néha annyian összejöttek, hogy meg lehetett volna tartani a soros minisztertanácsi ülést. Ebben az országban akkor is mindenki három-négy vasat tartott a tűzben, és az egyik vasnak Zol333tán volt a keresztneve. Mindent megkaptam, amit kértem, máshol hiányoztak a gépek, a munkaruhák, Komlóra vonatszám özönlött.
Mielőtt Komlóra kerültem, soha nem jártam bányában. Mikor levittek bányajárásra, meg akartak izzasztani, a legalacsonyabb fejtéseken kúszattak át, valami Boszorkány-völgyön. Egyszer majdnem ott is maradtam, elszabadult egy csille, alig tudtam félrelépni előle.
Milyen alapon mertem mégis elvállalni egy bánya irányítását? Okos ember vagyok. Nem értek hozzá, tehát megbíztam a szakértőkben.
Mikor 1946-ban megcsináltuk az új forintot, nem a csepeli munkásokkal értekeztem, akármennyire is szeretem őket, hanem pénzügyi szakemberekkel, köztük még fasisztákkal is. Mikor szemrehányást tettek érte, azt mondtam:
– Ha Reményi-Schnellernek jók voltak, nekem is jók lesznek.
A másik, ami fontos: én tudtam, hogy egy adott korszakban, ha valamire szükség van, mindig a legdrágább a legolcsóbb, vagyis a legjobb, és habozás nélkül túlléptem minden pénzügyi keretet. Egy példa. Komlón meg kellett oldani a tömedékelés problémáját, homokot kellett szereznünk, hogy a kirabolt bányarészeket el tudjuk árasztani iszappal. Előbb kerestünk homokot Magyarszéken és Mecsekpölöskén, egyik helyen sem volt megfelelő, végül is Hird határában találtunk. De Hird tizenkét kilométernyire fekszik Komlótól, a Tervhivatal nem adott engedélyt, hogy felépítsünk egy ilyen hosszú vasútvonalat. Felépíttettem az engedélyük nélkül, talán még ma is azon kap Komló homokot.
Persze azért nem minden ember élt jól Komlón, például én sem. Keveset kerestem, mert még sokáig nem tudtuk teljesíteni a tervet, Pozsgay, a főmérnök több fizetést kapott, mint én.
De még nehezebben bírtam a magányt és a korai lefekvést, nem voltam szokva hozzá. Ott laktam a Bajcsy-Zsilinszky utcában, ahol most a bányaüzem vezetői. Minden másnap egy öregasszony jött hozzám takarítani, és néha esténként felkeresett egy sztahanovista kislány – személyi szimpátia alapján.
Ritkán jártam fel Pestre, de szerettem kényelmesen utazni. Mivel utáltam az autót, és nem akartam átszállni Dom334bóváron, elintéztem a közvetlen Komló–Budapest vonatot, sőt egy időben hálókocsi is közlekedett.
Egy év múlva kerültem vissza a fővárosba, a minisztertanács titkárságának vezetője lettem. Komlón azt hiszem, elvégeztem a magam munkáját, száz gépezet működött már, és ezek nálam nélkül sem állnak le többé.
Azt kérdezi: gyakran eszembe jut-e Komló? Majdnem soha, csináltam már nagyobb dolgot is. Még a tizenhat, fegyházban töltött évemre is csak ritkán gondolok. Betöltöttem a hatvanhatodik évemet, nincs bennem hiúság és hatalomvágy, egyszerűen élni akarok, amíg lehet.
Az elbeszélés elragadott, de érdekelt az egyszerű emberek véleménye is a város „Vaskorszakáról”. Íme, egy komlói „tüke” emlékezése:
– 1953-ban a munkásellátási osztályt vezettem a komlói Kossuth-bányában. Beosztásomnál fogva nem tartoztam közvetlenül a Vas Zoltán irányítása alá, de gyakran találkoztunk. Nemcsak hivatalosan, maszek alapon is.
Az öreg unatkozott esténként, sétált a városban, el-elkapott egy ismerőst, és elhívta vacsorázni. Az italt ő fizette, de ahhoz ragaszkodott, hogy az ételt mindenki saját maga állja. Mit mondjak? Nem volt olcsó szórakozás a havi ezerkétszáz forintomból.
Sok furcsa és látványos gesztusára emlékszem.
Minden reggel kilométeres sorok álltak a borbély előtt, egyszer bemegy Vas Zoltán is, persze neki utat engedtek. Nézte az embereket, ahogy toporognak, félig már be volt pamacsolva, amikor felkel, és karon fogja a borbélyt:
– Jöjjön velem, Józsi.
Kivitte az első szabad térségre.
– Holnap ide építünk egy borbélyüzletet, és maga lesz a vezetője.
És másnapra fel is épült a borbélyüzlet, igaz, csak egy lapos felvonulási épület. Általában mindent felvonulási épületekben helyeztek el, orvosi rendelőt, külföldi szerelők vendégszállását, raktárokat és főleg kocsmákat. A régi piactérnél két hosszú utcát alakítottak ki talponállókból. Ma már csak a „Pepita” és a „Sport” áll a „Vaskorszak” kocsmái közül.
Mindenhez volt szeme és füle. Lejött hajnalban a „falé335zoláshoz”, vagyis a létszámellenőrzéshez és elosztáshoz, hallotta, hogy a bányászok panaszkodnak, mert nehéz és rosszul kezelhető a lámpájuk. Hozatott újat és modernet.
Észrevette, hogy reggel-este néhányan állnak a munkásbuszokon.
– Ők miért állnak?
– Mert nincs több ülőhely, Vas elvtárs.
– Tegyen be pótülést.
– Az sincs.
Terveztetett összehajtható pótüléseket, majdnem annyiba kerültek, mint az autóbusz maga.
A bányászok mégsem emlékeznek rá jó szívvel. Tudták, hogy jóban van Rákosi Mátyással. K. vonala volt hozzá, ha Pestről hívták, mindenkit kiküldött a szobából. Mikor lejött Rákosi Komlóra, egymás vállát átfogva sétáltak a Kossuth Lajos utcában, 1956-ban egy nagygyűlésen viszont Vas Zoltán Rákosi ellen beszélt. A komlóiak ezt kétszínűségnek tartják.
Nekem minden hónapban jelentést kellett adnom, hogy mennyit használtam fel a munkásjóléti alapból, ha keveset költöttem, Vas letolt. Ezért a hónap végén felutaztam Pestre, és összevásároltam, amit lehetett. Bementem egy sportboltba, és megkérdeztem:
– Mi a legdrágább maguknál?
Ha más nem volt, vettem egy birkózószőnyeget húszezer forintért.
Mint pénzügyi ember szokatlannak találtam, hogy Vas zsebből fizet. Ha meg volt elégedve valakinek a munkájával, vagy adott az illetőnek ezer forintot, vagy írt egy cédulát Tüzes Lászlónak, a főkönyvelőnek: „Tüzes-füzess!” Hogy lehet ezt elkönyvelni? Sehogy.
Mivel akkoriban divatba jött a decentralizálás, Komlón is decentralizálták a munkásjóléti intézményeket, minden aknánál külön csoportot kellett kialakítani. Ez az intézkedés teljesen áttekinthetetlenné tette a helyzetet.
Épp az ezredik kartotékot dolgoztam át fülig porosan, mikor bejön Vas Zoltán, és kérdezi, mit szólok a decentralizáláshoz.
– Azt, aki kitalálta, a farkánál fogva kellene felakasztani, mint egy fácánt az illemhelyen.
– Úgy?! Hát vegye tudomásul: az én ötletem volt.
Azzal fenyegetett, úgy kirúg, hogy csak az első hóval 336esek vissza, de két héttel később már megbékült, ki akart nevezni anyagellátási csoportvezetőnek. Én szívesen elvállaltam volna, de fogalmam se volt erről a munkáról.
Minden tekintetben pazarlás folyt, szervezésben, anyagfelhasználásban, és az önköltséggel sem törődtek. A bánya és a város még sokáig megérzi ezeket az éveket. Lent, a föld alatt rablógazdálkodást vezettek, elmaradtak az új szénmezők feltárásával és a fenntartási munkával. Lent, a városban pedig még mindig azt nyögjük, hogy üzletek, szolgáltatóházak, kultúrterem, mozi, iskolák helyett felvonulási barakkokat építettek.
Ha Vas Zoltán helyén azokban az időkben egy bányához-várostervezéshez jobban értő, alaposabb vezető áll, a mai várost sok millióval olcsóbban fel lehetett volna építeni. Viszont az is igaz, hogy ha nincs Vas Zoltán, Komló talán még ma is csak egy jelentéktelen bányász nagyközség, mint Szászvár vagy Máza.
Vas Zoltán másfél éves „országlása” nem oldotta meg Komló gondjait. A bányák a csökkentett terveket sem tudták teljesíteni, a műszaki hibák és fegyelmezetlenségek sem szűntek meg.
Kossuth-bányán napokra elromlott a turbó kompresszor-motorja, és a vájároknak réselőgép helyett csákánnyal kellett fejteniük a szenet, éppen úgy, mint a bányászkodás őskorában. Becsületükre legyen mondva, a brigádok többsége így is elérte a száz százalékot.
Előfordult, hogy robbantásnál egy lőmester nem talált megfelelő kábelt, erre egyszerűen kivágott egy darabot a telefonvezetékből. A kis kényelmesség következtében megszakadt az összeköttetés a fejtés és a külszín között.
A termelési szintet viszont mindenáron emelni kellett, vagy legalábbis tartani, a legkisebb visszaesés is országos méretekben éreztette a hatását. Nemcsak a Sztálinvárosba induló irányvonatokat kellett megtölteni, ha például a gáz-széntervben néhány százalékos elmaradás mutatkozott, máris korlátozni kellett az Óbudai Gépgyár munkáját.
Bevezették a „nagytermelő napok”-at és a termelési vasárnapokat, melyek a lényeget tekintve nem sokban különböztek a múlt átkozott pótműszakjaitól. A túlórában teljesített műszakok száma elérte az összes műszak nyolc 337százalékát, megjegyzendő, hogy a tervben engedélyezett plafon öt százalék volt.
Nincs mit csodálkoznunk, hogy ebben a hajszában visszaesett a minőség. Az aknák a legjobb úton voltak afelé, hogy szénbányából mélyszinti kőbányákká alakuljanak át, amellett a szén olyan vizesen jött fel, hogy lehetetlenné tette a Szénosztályozó munkáját.
A bányák vezetői mennyiséggel és minőséggel kapcsolatos reményeiket a munkaverseny-mozgalomba helyezték. Népszerűsítették a sztahanovistákat, Molnár István feltáró-csoportvezető – ő kezdeményezte a híressé vált százméteres mozgalmat –, Szilas Adolf, Kusz János és a többiek képét kirakták az összes nagyobb bányaépületekre, és mindent megtettek, hogy sikerüljön új sztahanovistákat kinevelni. Íme, egy részlet az 1954-es kongresszusi munkaverseny kiírásából:
„I. Két kimagasló eredményt elérő üzemvezető vagy körletvezetőről utcát nevezünk el (!), hogy hirdesse a komlói bányászok hősies harcát a pártkongresszus tiszteletére indított versenyben.
II. Öt legjobb eredményt elérő műszaki és öt legjobb eredményt elérő csapatvezető vájárnak emléktáblán örökítik meg a képüket és az elért eredményüket, mely táblát a kultúrotthonban a fő falon helyezzük el.
III. A következő legjobb üzem vezetőjéről és vájárjáról egy-egy bányászotthont nevezünk el munkájuk megbecsülése jeléül.”
Vagyis valaki hatheti megfeszített munkával többé-kevésbé biztosíthatta magának a halhatatlanságot. De nem lebecsülendő még az utolsó díj sem.
„XXII. Az Anyagbeszerző Vállalaton belül a legjobb fahordó brigádból öt fő Zsolnay étkészletben részesül 500–500 forint értékben.”
Az már egészen más kérdés, hogy a fahordók mit ettek volna a márkázott tányérokról. A Tröszt hiába teljesített időnként száz százalékon felül, a munkások keresete egyre csökkent. 1956-ban az átlagos vájárműszak nem haladta meg a negyven forintot, a segédvájárok harminchat, a csil338lések pedig napi harminckét forintot kerestek – és a díjnyertes fahordók is ebbe a besorolásba tartoztak. Az összkép teljessége érdekében megemlítjük, hogy 1956 harmadik negyedévében az igazgató és a főkönyvelő öt és fél millió forint béralap-megtakarítást ért el, ezért ötezer forint körüli jutalmat kaptak.
1956 tavaszán – mint emlékezetes – a szénhiány olyan méreteket öltött, hogy sorra leálltak a személyszállító vonatok, a városokat többnyire csak napi egy vonatpár kötötte össze Budapesttel. A komlói bánya egész szervezését, mint már annyiszor, rablógazdálkodásra kellett átállítani. A feltáró munka leállt, és a fenntartó csapatokat is fejtésekbe telepítették át. Nemcsak tartalékfejtéseket nem képeztek – amire pedig a tűzveszélyes komlói bányákban bármikor szükség lehet –, hanem elhanyagolták a vágatok fenntartását is.
Az 1956-os év elejére a rosszul szabályozott vágatok lesüllyedtek, magasságuk néhol nem haladta meg a fél métert. A munka emberkínzássá vált. A fahordók nem vihették a vállukon vagy a hónuk alatt a nehéz bányafát, hanem csúsztak, és kötéllel a lábukhoz erősítve vonszolták maguk után a sáros és egyenetlen talajon. Ha valaki rosszabb helyre került, naponta tízszer-hússzor is végig kellett kúsznia a 150–200 méter hosszú vágaton.
Ilyen helyzetben találta Komlót az 1956. októberi politikai robbanás.
A város, hagyományaihoz híven, nyugodtan és idegenkedve fogadta a változásokat, itt Komlón hallottam először a közmondást: „Amilyen Krisztus lesz, olyat fogok imádni!” A bányászok megválasztották a munkástanácsokat, eltávolítottak néhány különösen népszerűtlen vezetőt, újra megalakították a Szociáldemokrata Pártot, de egyik politikai irányban sem mutattak túlzott aktivitást.
A legemlékezetesebb esemény az első világháborús honvéd-emlékműhöz fűződik. A katonaszobrot az ötvenes évek elején sovinisztának nevezték, és lerakták egy pincébe, most ünnepélyesen elővették, díszmenetben végigvitték a városon, és visszahelyezték. Ma is ott áll.
A leggyúlékonyabb réteget a Béta-aknán és a többi táborban őrzött rabok alkották. Október 24-én felmásztak a háztetőre, és elégették szalmazsákjaikat. Kitörésüket egé339szen október 28-ig sikerült megakadályozni, akkor az őrség letette a fegyvert és szétszéledt.
Több, egymással hol szövetséget kötő, hol civakodó csoport ragadta kezébe a hatalmat, mellyel tulajdonképpen nem tudtak mit kezdeni. A tanácsházban székelő fegyveresek például abban lelték örömüket, hogy a tanácsi hivatalnokokat csak hosszas faggatás és várakozás után engedték fel a szobájukba, így akartak bosszút állni rajtuk az elmúlt évek bizalmatlan kapucédula-rendszeréért.
A felkelők megszokott típusai közül egy érdekesebb figura emelkedik ki: egy Merész Gábor nevű dilettáns festő, aki tábornoknak nevezte ki saját magát.
A november 4-e utáni eseményeket, mint mindenütt az országban, Komlón is kritikai és tisztulási nekibuzdulás jellemezte. A Tröszt háromszáz fős adminisztratív létszámát megpróbálták leszorítani harmincra, a kihasználatlan Pártszékházat a KISZ-titkár támogatásával bányász-ifjúsági klubbá akarták átalakítani, néhány kiemelt funkcionárius visszatért a termelésbe – megjegyzendő: anyagilag nem jártak rosszul, lent a bányában régi fizetésük kétszeresét is megkeresték.
A komlói újság bevallotta, hogy az újságcikkeket megjelenésük előtt be kellett mutatniuk a helyi pártbizottság első vagy másodtitkárának, mert „azért mégsem írhattok azt, ami az eszetekbe jut”! Megígérték, hogy erre többé nem kerül sor, gyermek meseoldalt, háztartási tanácsokat és bővebb apróhirdetés-rovatot közöltek ezután, az 1957-es évre pedig naptárat is adtak ki.
A meglevő széntartalék egy részét Komló saját ellátására fordította – történelmében talán ez volt az egyetlen szakasz, amikor a város saját szükségleteit nem rendelte alá magasabb érdekeknek –, zsírt és húst cseréltek rajta, sőt karácsonyra még diót is szereztek.
Az országnak azonban szüksége volt a komlói szénre. 1956. november végén–december elején Marosán György lent járt Pécsett és Komlón, mindkét helyen beszédet tartott:
– „Öntsünk tiszta vizet a pohárba, és mondjuk ki nyíltan, ha nem lesz szén, egy hét múlva leáll az ország iparának hetven százaléka és hat-hétszázezer ember munka nélkül marad…”
Az elmúlt évek mulasztásai és a sztrájkok következtében 340a termelési mutatók katasztrofális szinten álltak – főleg az önköltség. 1956 novemberében egy tonna szén kitermelése Béta-aknán 5660 forint 82 fillérbe került, az ugyancsak a Komlói Szénbányászati Tröszthöz tartozó Nagymányokon pedig 32 236 forintba (harmickétezer-kettőszázharminchat!) és egy fillérbe. Ez utóbbi összeg épp a száztizenötszörösét teszi ki a tervezett önköltségnek. A termelés mennyisége is felére-harmadára esett vissza, még decemberben sem érték el a napi kétszáz vagont.
Egy magas rangú minisztériumi tisztviselő Klondike elhagyott aranybányász kísértetvárosaihoz hasonlította Komlót, a bányászok ezt nem felejtették el, mikor a termelés helyreállt, követelték, hogy váltsák le.
Fölemelték a bányászok fizetését, fokozták a gépesítést, Komlónak budapesti szintű áruellátást biztosítottak, feltöltötték a munkáslétszámot, sőt Komló felszabadulás utáni történelmében először létszámtöbblettel rendelkeztek – mintegy háromszáz fővel –, ez lehetővé tette a fegyelem megszilárdítását. 1957 végére az összes komlói akna száz százalék fölött teljesített.
Viszonylag nyugodtabb évek következnek; Komló nagy faluból lassan várossá nő. A statisztikák szerint a komlói családok a paraszti családmodellhez állnak közelebb, a természetes szaporodás aránya 1958-ban nyolcszorosa volt a pécsinek, és még a következő években is több mint az ötszöröse. Azt mondták akkoriban: némely családban annyi a gyerek, hogy aki nem kel fel időben, annak nem jut nadrág. Ennek következtében magasabb volt Komlón az eltartottak aránya is, 100 keresőre 106 jutott, míg Pécsett csak 79.
A „bevándorlók” csak nehezen szabadultak meg a falusiasság és az elmaradottság szellemétől. Az új lakásokban kétkerekű, malterszállító japánerekben ringatták a csecsemőket, a mosdók lefolyóját vésővel vágták szélesebbre, hogy a szemetet is leönthessék. Még 1958-ban is valóságos „ólváros” vette körül Kökönyöst, egy bányász hét kecskét tartott, egy másik pedig hatvan birkát a város közepén. Naponta kellett bírságokat kiróni, mert a kecskék a Kossuth Lajos utcában legeltek, vagy a Bölcsőde lépcsőin napoztak.
Meg kell állapítanunk, hogy néhány nyomortelepet leszámítva napjainkra nagyot változott a helyzet, Komlón 341magas fokon áll a lakáskultúra. Sehol az országban nem láttam ennyi törekvéssel, gyakran jó ízléssel berendezett lakást, és ez nemcsak a háztartási gépekre és drága bútorokra vonatkozik. Bár akad még gombolyaggal játszó cica, mütyürkékkel telirakott vitrin, csipkével díszített ajtófélfa, sokkal gyakoribb a falakon a jó reprodukció, sarkokban a kovácsolt díszek, bányász trófeák és talán még könyv is.
Mint mindenütt, itt is az értelmiségiek olvasnak a legtöbbet, szépirodalomból a magyar klasszikusokat és az országos sikereket, a szakmai képzésükhöz szükséges műszaki könyveket, az autós városban hamar elfogy az „Így gondozd Trabantodat, Moszkvicsodat stb.” sorozat. Utánuk a régi bányászok következnek, a kialakultabb törzsgárdával rendelkező Béta és Kossuth-bányán többet forgalmaznak a könyvbizományosok, mint az újoncokkal feltöltött Zobákon.
A „papucskultúra” sajnos Komlón is párosul egy bizonyos visszahúzódással, a közösségi élet és a kulturális események iránti közönnyel, bár véleményem szerint a komlói helyzet még így is jobb az országos átlagnál.
1958-ban kidolgozták a Komlói Szénbányászati Tröszt tizenöt évre szóló távlati tervét. A termelés akkori négyszázhatvan vagonos szintjét kilencszázötvenre akarták emelni, folytatni akarták a bánya korszerűsítését, például a hagyományos ácsolatok helyett modern fémtámokat akartak alkalmazni. Magának Komló városának háromezer új lakást ígértek.
Az 1963-as év döntő fordulatot hozott. Központi kezdeményezés alapján megkezdték a nagyjából azonos területi egységeken működő trösztök összevonását, Komló és Pécs sem kerülhette el a sorsát.
Komlónak nem volt miért erőltetnie az egyesítést, nyugodt jövő elé nézett, a nagy beruházások most kezdték éreztetni a hatásukat, a pécsi trösztnek viszont az egyesítés sokak szerint az életet jelentette. A Széchenyi-akna bezárás előtt állt, a vasasi bánya százéves berendezésekkel dolgozott, és a többi pécsi bánya is nagyrészt gyengébb és drágább szenet adott, mint a komlói aknák. Nem is szenet, hanem tulipánföldet – mondták Komlón.
Mikor felrebbentek a „közös adminisztráció”, „célszerűbb termelés és gépkihasználás” stb. divatos jelszavai, az egyesítést már eldöntött ténynek lehetett tekinteni. A fel342mérések szerint csak a raktárállomány, a forgóeszközök egyesítése és tervszerű csökkentése nyolcvan-száz millió forint megtakarítást ígért.
Csak egy kérdés maradt nyitva: hol legyen az új vállalat központja, Pécsett vagy Komlón?
Komló mellett több érv is szólt. Lényegesen nagyobb és értékesebb szénvagyonnal rendelkezett, mint Pécs, földrajzilag közelebb feküdt az egyesített bányaterület elképzelt középpontjához, megfelelő épületekkel rendelkezett az új központ számára, míg a pécsi egykori D. G. T. házban a pécsi tröszt még azokban a helyiségekben is irodát rendezett be, amelyeket D. G. T. annak idején istállónak használt.
Végül a legfontosabb, bár lehet, hogy szubjektív érv: Komló a Széntröszt elköltözésével egyetlen igazi nagyvállalatát, irányító hatalmát veszti el, nagyon kis túlzással azt mondhatjuk: a város gyarmattá süllyed.
Természetesen a pécsi elhelyezést is támogatta néhány nyomós szempont. A megyei irányító szervek, melyekkel a szénbányáknak napi munkájukban együtt kellett működniük, Pécsett tartják székhelyüket. A várost közvetlen vasút, autóbusz, sőt akkor még repülőgépvonal kötötte össze Budapesttel. A magasabb közművesítési fok és kedvezőbb terepviszonyok miatt egy lakás építése negyven százalékkal olcsóbb volt, mint Komlón, ez pedig nem lebecsülendő előny egy olyan vállalat számára, amely elsősorban lakáslehetőségekkel toborozza embereit.
Pécs idegenforgalma miatt is jelentősebb Komlónál, és a város további fejlesztéséhez szüksége volt a bányák bőkezű támogatására. Apró, de nem érdektelen mozzanat: azokban az iskolákban, amelyekben a bányavállalat vezetőinek gyerekei jártak, előbb-utóbb megépítették a hiányzó tornatermeket.
Szakmailag viszont kevés plusz mutatkozott Pécs javára, ha egyáltalán mutatkozott valami. Nem véletlen, hogy az új, egyesített Tröszt mai vezetőinek nagy része annak idején Komlón dolgozott. Legföljebb azt lehet megemlíteni, hogy Pécsett hamarabb alakították ki a gázkitöréses bányákban követendő művelési módszereket.
Bár most sokan erősítgetik, hogy az ország legmagasabb rangú irányítói személyesen határoztak úgy, hogy az új központ Pécsre kerüljön, sokkal valószínűbbnek látszik, 343hogy a kérdés Baranya megyében dőlt el – sokkal kisebb személyiségek közreműködésével.
A megyei pártbizottság egyik vezetője – így mondják – a Tröszt igazgatója szeretett volna lenni – természetesen Pécsett –, az ő szava már önmagában elégnek látszott. A pécsiek azért is előnnyel indultak, mert akkori igazgatójuk országgyűlési képviselő volt, vele szemben Komló nem állíthatott csatasorba hasonló befolyásos embereket, mégis azt kell mondanunk, hogy csak néhány komlói vezető „sorozatos árulása” – ahogy a bányászok mondják – billentette a mérleg nyelvét végleg Pécs felé.
Egyesek biztosra vehették, hogy az új trösztben is megtartják régi beosztásukat, és egy jóval modernebb pécsi lakásba költözhetnek, vagy ha addig is ott laktak, nem kell naponta kijárniuk Komlóra. Mások a valószínűség szintjén számíthattak ugyanerre, a pécsiek nem fukarkodtak az ígéretekkel.
Sokan így emlékeznek vissza – bár megállapításaikat nem támogatják bizonyítékok –, hogy a Komlói Városi Tanács egyes vezetői sem bánták, ha a Tröszt elkerül a városból. Úgy vélték, hogy eddig is túlságosan sok dologba szólt bele az utak tervezésétől egészen a lakásépítésig, nem is mindig kíméletes formában: a Tröszt hivatalnokai egyszerűen áthívatták magukhoz a tanács osztályvezetőit. Az is bántotta a tanácsi önérzetet, hogy szinte minden magasabb küldöttség a Tröszt épületében kezdte komlói látogatását. Abban reménykedtek, hogy így a tanács végre a város igazi gazdája lehet.
Annak a pár embernek, aki megpróbált harcolni Komló érdekeiért, el kellett buknia a nagy erőfölénnyel támadó ellenféllel szemben. A végeredmény ismert: a Mecseki Szénbányák Vállalat, vagy használjuk továbbra is régebbi, rövidebb nevét; a Tröszt központja beköltözött Pécsre.
Bár különféle gyűléseken hangsúlyozták: ez csak formális változást jelent – a komlói újságban is kiadták a tetszetős jelszót: „hadd menjenek az irodák, a szén itt maradt Komlón!” –, a város hamarosan megérezte a változás nagyon is gyakorlati következményeit. Első jelként maga a komlói újság szűnt meg, illetve alakult át pécsi székhelyű Mecseki Bányász-szá.
A komlói bányáktól elvették a modernebb hírtovábbító berendezéseket, például a telexgépet, beköltöztették Pécs344re a villamosüzemet, az öntödét. Az a százötven-kétszáz lakás, melyet a Tröszt eredetileg a komlói felsőplatóra tervezett, ugyancsak Pécsett épült fel, nagy nehezen lehetett annyit is elérni, hogy legalább a járulékos beruházások: csatorna, út, üzlethálózat itt maradjon. A Tröszt többé nem finanszírozta a város olyan huszárvágásait sem, mint mikor Gagarin látogatása előtt néhány millióért rendbe hozatták a Pécs felé vezető főközlekedési utat.
A többi vállalat is csökkentette komlói részlegeinek fontosságát, „elvitték a tüzet” – mondták költőien. A nagy forgalmat lebonyolító OTP-fiók jelentéktelen üzletecskévé degradálódott, fizetések idején Pécsről hozzák ki a pénzt nagy vasládában. A vendéglátóipar is lassan visszavonta tervezett beruházásait. A vállalat évekig nyereséges volt, vettek nyolc új pultot, de mikor beleolvadt a Baranya megyei Vendéglátóipari Vállalatba, elvitték a pultokat Harkányra, Siklósra. A reprezentatív étterem, a „Béke” is lezüllött – becslésem szerint – legalább másodosztályú színvonalra, Komló a kirendeltségek városa lett.
Lassan hét év telt el a Tröszt elköltözése óta, de még mindig elég néhány pohár bor, hogy az indulatok újra feltörjenek. Komló nem felejtette el vezetőinek magatartását. Hét év nem nagy idő egy funkcionárius pályafutásában, de mintha átok üldözné őket, már egy sincs közülük az eredeti helyén, vagy másik városba kerültek, vagy nyugdíjba vonultak.
A Nagy Komló ábrándja elmerült az időben, az 1963 utáni évek gondjai már átnyúlnak a történelmi áttekintésből a mába.
345Komló az országnak talán egyetlen nagyobb városa, melyet sem vasút, sem autóbusz nem köt össze közvetlenül Budapesttel. Aki a fővárosból Komlóra igyekszik, vagy Pécsről utazik ki autóbusszal, vagy Dombóváron száll át a komlói szárnyvasútra, mely a környékről bejáró dolgozókat szedi össze, menetrendje szigorúan igazodik a bánya műszakváltásaihoz.
Kedvező változásban nincs miért reménykednünk, a régi gondolatot Komló második vasúti kijáratáról Máza–Szászvár vagy Kaposvár felé csak a „Nagy Komló” ábrándja idézhette fel, mert a város közlekedés szempontjából rendkívül kedvezőtlen helyen fekszik. A Mecsek északi oldalán a Kaszánya patak szűk völgyébe települt, tengerszint feletti magassága 200–250 méter, a környező hegyek néhol elérik a 400 métert is. Egy új vonal kiépítése százmilliókba kerülne.
Fekvése miatt Komló éghajlata is hűvösebb, mint az ugyanezen a szélességi fokon elhelyezkedő többi magyar városé. Az évi átlagos hőmérséklet nem haladja meg a kilenc fokot, a tavasz vége és a nyár forró, de a fagyos napok száma száz körül jár.
A hótorlaszok néha lezárják a létfontosságú pécs–komlói utat, ilyenkor a bejáró munkások nagy része távol marad, és a város ellátási nehézségekkel küzd – 1969. február 6-án például nem volt elegendő kenyér.
Helyi megfigyelések szerint az észak-északnyugati és az északkeleti szél uralkodik a város felett. A központban elhelyezett ipari létesítmények: a Szénosztályozó, az Erőmű és a meddőhányó füstjét, porát, pernyéjét a szelek felhordják a magasabb szinten fekvő lakótelepekre is. Csak maga a Szénosztályozó napi két-három vagon szénport borít 346szét a városon, elég könnyedén megrázni a postaépület előtti fenyőfákat, hogy szénfelhő szitáljon le róluk, télen csak addig fehér a hó, amíg leesik, pillanatok alatt ellepik az apró szénszemcsék.
A szélirányban fekvő kökönyösi területen és az Erőmű melletti Szentimre telepen a legszennyezettebb a levegő, erős szélben kén- és füstszag borít el mindent. Ez más városban is súlyos egészségügyi problémát jelentene, de itt, Komlón, különösen, mert lakosainak jelentős százaléka szenved szilikózisban.
Meg kell állapítanunk, hogy a helyzet jobb, mint néhány évvel ezelőtt. A városban néhány felhagyott meddőhányót már föld borít, oldalukba szívós akácbokrok kapaszkodnak, az egyetlen működő „sturc”-ot, a dávidföldit is kitelepítésre ítélték. (Helyére helikopterállomást szánnak a praktikus távlatokban gondolkodó tervezők, nyilván a két kivénhedt Warszawa taxit kívánják ezzel tehermentesíteni, mely jelenleg a személyszállítási luxust képviseli Komlón.)
Az Erőmű kéményét füstelszívóval látják el, és talán a Szénosztályozóból kiáradó szénpor mennyisége is csökken majd az új nehéz szuszpenziós oldat beállításával.
Hasonló nehézségeket kellett leküzdeni a város vízellátásában és csatornázásában. Komló egyetlen jelentős folyóvize, a Kaszánya patak – neve nem a kaszárnyából, hanem a kaszálni igéből származik –, mely egyúttal a gyűjtőcsatorna szerepét is betölti. Vízhozama csekély, a meder régebben egy-egy nagyobb esőzés idején nem tudta befogadni a lezúduló vízmennyiséget, és az ötvenes években kétszer is árvizet okozott. Azóta szabályozták – Komló határában a Kaszánya fedett mederbe kerül, és csak a városon túl bukkan fel újból.
A vízcsapokból jelenleg budafai víz folyik, minősége talán a pestinél is rosszabb, emellett drága és csak kihagyásokkal működik, gyakran felmerül a terv, hogy a város vízgondjait Pécshez hasonlóan dunai vízzel kellene megoldani.
Tehát Komlót kevés éghajlati és fekvési előny segíti ebben a szűk patakvölgyben, és szinte a természeti adottságok ellenére fejlődött ki. De hol is tart jelenleg?
Komló járási jogú város közigazgatási területe 74,2 négyzetkilométer. Az 1958-as határmódosítás következtében, mely Mánfa községet Komlóhoz csatolta, igazgatási területe 347határossá vált Péccsel, ez azonban csak formális érintkezés, a pécsi piactérről kiinduló autóbuszok több mint háromnegyed óra alatt érnek át a komlói Kossuth térre. Az utast meglepi, hogy a Komló határát jelző tábla után még kilométereken át mecseki hegyi tájon halad, a város csaknem tizenháromezer holdat foglal el a Mecsek hegység északi oldalából.
Komló öt egykori falut egyesít magában: a tulajdonképpeni Komlót, a vele már összeépült Mecsekjánosit és a központtól három-öt kilométerre fekvő Mánfát, Kisbattyánt, Mecsekfalut. Külterületnek nyilvánított részei: Gadány, Cseresznyág, Vízátemelő, Hármas-akna, Béta-akna, Koszonya tető, Jánosi puszta, Zobák puszta és Sikonda.
Komló szívóereje ezen a területen is túlterjed, egészen a Dombóvár–Bonyhád vonalig. Jelenleg ötvennyolc településről vonz magához munkásokat, némelyik előbb-utóbb területileg is csatlakozni fog hozzá.
Maga Komló, a lakói szerint hét dombra épült, mint minden város, amelynek környékén hét dombot össze lehet számlálni. Kívánságra szívesen fel is sorolják: Kökönyös, Dávidföld, Belváros, Gesztenyés, Szilvás, Kenderföld, Somág tető. Ezt a beosztást nem kell egészen komolyan venni – legfeljebb úgy tekinthetjük, mint a város kerületeinek felsorolását.
Ez is jelzi, hogy a domborzati viszonyok rendkívül egyenlőtlenek, és ezt még egy „történelmi” balszerencse is tetézte. Sztálinváros építkezése szűz terepen kezdődött, alig érintette Ó-Pentelét, semmi sem kötötte a tervezők kezét, egységes, új várost tudtak kialakítani. A komlói bánya hirtelen felfuttatásánál nem volt mód lebontani a központban álló régi parasztházakat, mert még a legócskább vályogviskóba is munkásokat kellett elhelyezni, az új lakótelepek felszorultak a hegyre. Nemcsak nagyobb területek felhasználása vált így szükségessé, hanem igen sokszor meredek lejtőkre kellett építkezni. Hiába mozgattak meg százezer köbméternyi földet, az ősközségi domb és a Kenderföld között még tizenkét-tizenöt százalékon felüli lejtőszögű lakóterületeket is találhatunk.
A domborzati viszonyok következtében a vasútvonal is be van szorítva a város középpontjába, úgy osztja ketté Komlót, mint Budapestet a Duna.
348A „pesti” részen terül el a belváros. A modern Lenin térből indul ki a lebontásra ítélt falusias főutca és a Kaszánya medrét követve messze elnyúlik kelet felé. A teljesen elavult Anna telepben folytatódik, vályogból vert, ásott kutas házak álltak itt a legutóbbi időkig, egy történelmi áttekintés számára ezen a környéken találtak olyan „régi bányászház”-akat, melyekről a könyv illusztrációja készült – s ma is laknak benne.
Még két régi munkáskolónia csatlakozik a belvároshoz: a század elején épült Újtelep – egy kopott, földszintes falanszter – és az Erőmű melletti Szentimre telep. Az egész környék fésűs beépítésmódjával, fakerítéseivel, melyeken virágot és gyümölcsöt kínáló sváb helyesírású cédulák lógnak, utcára nyíló hevenyészett melléképületeivel lehangoló benyomást kelt. Az érkező idegen gyakran ezek alapján ítéli meg a várost, jóllehet rajtuk kívül Komlón csak elvétve találunk régi házcsoportokat.
Komló legsűrűbben lakott területei a kökönyösi, kenderföldi és szilvási új lakótelepek. Stílusukról nincs mit mondanunk, aki kíváncsi volna rájuk, nem kell hogy leutazzon Komlóra, elég, ha megnézi az ugyanazon évben épült pesti, dunaújvárosi vagy akár a kijevi, bukaresti lakótelepeket, megoldásaikban nem jobbak és nem rosszabbak azoknál, legföljebb a környező táj emeli az összképet.
Ami az épületek kivitelezését illeti, a kökönyösi lakótelepen pontosan annyi háztípust találunk, mint ahány komlói terv főmérnöke váltotta egymást a Lakóépülettervező Intézetben, ez pedig főleg az első időkben gyakran előfordult. Építettek sztálinvárosi típusú lapos tetejű kockaházakat, melyek nagyon megfeleltek a Duna menti síkságon, de a tagolt mecseki formák között igen szerencsétlenül hatnak, és a tájba jobban beilleszkedő terméskő oromfalas házakat. Az arányokat nézve azt kell feltételeznünk, hogy a vezetőktől sajnos a jobb érzékű főmérnökök kaptak kevesebb türelmi időt.
Dávidföldön az ötvenes évek elején az állam húzott fel néhány sor, Oncsa jellegű házat, és jutányosan eladta a bányászoknak. A részletek és a karbantartás költségei elég magasak, a tulajdonosok közül már sokan nyugdíjba mentek, ezen a környéken szinte minden család tart albérlőket.
Gesztenyésen és főleg Somág tetőn nagyrészt magánerőből építkeznek a komlóiak. Jelentős összegeket és munkát 349fordítanak a házakra, és igyekeznek a modern mintákhoz igazodni. Nem egy kis somági villa megállná a helyét Budapest zöldövezetében, vagy akár a Balaton mellett is.
A tervezők és a mérnökök álmai közé tartozik, hogy ne csak egy gyárat vagy lakótelepet bízzanak rájuk, hanem egyszer létrehozhassanak egy egész várost is. Komló papíron a „tervezett város” ideális esete lehetett volna, de a már felsorolt körülmények folytán a város tervezése gyakran improvizációnak vagy foltozgatásnak tűnt.
Zoltán László és Schall József fiatal építészmérnök 1948 májusában tett javaslatot az első százötven kökönyösi lakás felépítésére, de egységes városfejlesztési terv sokáig nem alakult ki.
Egy 1954-es keltezésű tanulmány férfiasan bevallja: még az sincs eldöntve, hogy 1959-ben mennyi lesz Komló lakossága. Egy szovjet módszer alapján, mely a város várható munkaerő-mérlegéből indult ki, két megoldás is kínálkozott. Az akkori normatívák szerint egy város harminc százalék városképző, húsz százalék ellátó és ötven százalék eltartott népességből áll össze. Ha teljes egészében letelepítenék a tizenkétezer városképző munkaerőt – főleg bányászt – és a kiszolgáló lakosságot is, Komló lélekszáma negyvenezer fő körül járt volna, ha pedig egy részét továbbra is bejáratják, harminc-harmincötezer körül.
Ez ügyben nem történt döntés – talán még ma sem –, két terv is készült, az egyiket harmincezres, a másikat negyvenezres városra szabták, de hogy a dolog kissé változatosabb képet mutasson: a gázművek kapacitását negyvenezer, a vízvezeték-hálózatét harmincnyolcezer, a távfűtését harmincezer lakosra méretezték.
De a kisebb objektumok terveit is gyakran cserélgették. Például a kenderföldi általános iskola nyolcvanezer forintos tervezési költsége az utolsó fillérig kárba veszett, mert az iskola 1954-ben kijelölt helyét egy évvel később megváltoztatták, és a terveket nem lehetett az új környezethez adaptálni.
Az újabb időkből említést érdemel a kökönyösi munkásszálló ügye. Ez a hatalmas, háromszárnyú szálló hihetetlen 350beruházással épült, négyágyas szobáival, szőnyegeivel, étkezőjével akkoriban az ország minden hasonló intézményét felülmúlta, legfeljebb az ózdit lehetett egy napon említeni vele. Minden Baranyába érkező küldöttséget elhoztak ide, még Gagarin is megfordult a falai között.
Aztán a széntermelés háttérbe szorult, a bányákban bevezették a létszámstopot, és a munkásszállóban lakók száma is megcsappant. Az egyik szárny üresen állt, arra gondoltak, hogy kiadják lakásoknak, de a Május 1. Ruhagyár kiigényelte, itt rendezte be a komlói fióküzemét.
Az átalakítás négy és fél millióba került, több mint száz szoba falait kellett lebontani, négyszáz személyes fürdőt szereltek fel, teherhordó liftet állítottak be. A nagy műhelytermekben már csak a szobát az előtértől elválasztó mennyezeti betongerendák emlékeztetnek az eredeti rendeltetésre.
Ha az elveszett pénz és tervező-kivitelező kapacitás megvolna, Komló nem küszködne még ma is azzal a gonddal, hogy egységes városképet alakítson ki, többek között nem kellene viselni a tervezéssel járó megnövekedett költségeket sem.
Bármily hihetetlenül hangzik, de tény, hogy a tervezőintézet annál jobban keres, minél többe kerülnek az általa tervezett épületek. Ha például egy üzletházat tervez: egymillió forintos kiviteli költségnél huszonötezer forint tervezési díjat számolhat fel, egymillió és ötven forintnál viszont már harmincháromezret. Egy mérnök, ha cementlapburkolás helyett metlachit lapot állít be a tervbe, már megkereste az egész iroda fenntartási költségeit.
Közbevetésül meg kell állapítani, hogy maga a mérnök nem túl sok hasznot húz belőle, mert például a Mecseki Szénbányáknál közös prémiumszintet állapítottak meg, a tervező prémiuma attól is függ, hogy Kovács II. József vájár szorgalmasan dolgozik-e a szénfalon. A mérnökök sérelmezik ezt az egyenlősdit, a vájár nem felel a kidöntött szénért, de őket harminc évig börtönbe lehet csukni, ha összedől az épület. A maszek munka sem igazán jövedelmező, ha valaki megtervezteti a villáját, ezerötszáz-háromezer forintba kerül, nagyjából annyiba, mint egy ajtó beépítése.
Komló ma szegény város, különösen ha Baranya megye többi gyorsan fejlődő városával és nagyközségével hason351lítjuk össze. Harkány, Siklós, Beremend és a többi állami támogatása fokozódik. Komlóé nagyjából az 1963–64-es szinten vesztegel.
Nézzük meg a legújabb 1969–70-es fejlesztési tervet. A bevételi előirányzat kétszázötvenezer forintra számít a lakosság által befizetendő községfejlesztési hozzájárulásból, négy és fél millióra kommunális adóból, nyolcszázezerre pedig egy bonyolult rubrikából: „tanácsi vállalatok értékcsökkenési leírási hányada”. Ehhez jön még a házhelyek és házingatlanok eladásából származó százötvenezer forint, az előző évből felhasználatlanul megmaradt 38,4 millió és végül a legnagyobb tétel, a felsőbb tanácsi támogatás: 45,7 millió. A bevétel összesen: 89,7 millióra rúg.
A beruházások természetesen ugyanebből az összegből indulnak ki. 68,2 milliót irányoztak elő lakásra, 12,6 milliót a víz- és csatornaproblémák megoldására, 8,6 milliót a Kaszánya patak rendezésére. A maradék pénzből „Foki” önfelszedő seprőgépet vásároltak, felújították a ravatalozót, 6 ezer forintot fordítottak választási paravánok beszerzésére és 10 ezret társadalmi ösztöndíjra.
Nagyon is valószínűnek tűnik, hogy a pénz egy része felhasználatlanul átkerül a következő évi költségvetés keretébe, főleg az építkezések haladnak lassan, a leszerződött vállalatok inkább fizetik a kötbért, de jövedelmezőbb munkán foglalkoztatják embereiket és gépeiket.
A tanács vezetői próbálnak sakkozni a lehetőségekkel. Például a város már rég kinőtte a templomtéri autóbuszállomást, újat kellene építeni a vasúti pályaudvar előtt, de nincs rá elegendő pénz. Kipuhatolták, hogy az AKÖV hajlandó lenne beszállni hatszázezer forinttal és a tervezést is vállalja. A tanács a hiányzó összeget abból próbálja előteremteni, hogy a szanálást átrakta egy másik keretbe, s így felszabadított kilencszázezer forintot, az alapozáshoz hulladék követ kért a kőbányától, és társadalmi munkát is igénybe vett. Az építkezés elkezdődött, bár még most sem tudják, honnan kerítik elő a pénzt a megállók befedéséhez.
Lapozgatom a távlati tervet, a jövő is kevés jót ígér Komlónak – legalábbis papíron.
„Megállapítható, hogy a bányászat a XX. század végére éri el a maximumát, ettől kezdve csökkenő tendenciát mutat. A XXI. század közepére várhatóan eléri a minimumát, 352melyet abszolút számokban még nem lehet kifejezni, de becslésünk szerint a mai termelés 10–15 százalékkal csökken majd.
Szükségesnek látszik Komló egyoldalú iparának megváltoztatása – esetleg további könnyűipar telepítésével –, a kimerülő bányák vagy a technika fejlődésével feleslegessé vált bányászok munkafeltételeinek biztosítására.”
Komló fejlesztését földrajzi-közlekedési tényezők is nehezítik. A szerencsésebb fekvésű Kaposvár, Szekszárd, Mohács és a többiek mind-mind jelentősebb fejlődés előtt állnak, még a most sárban és jelentéktelenségben elmerülő Dombóvár is hatvan-százhúszezer főre növekszik majd nyolc évtizedes távlatban, míg Komló a XX. század végén sem éri el a negyvenezer főt.
„Komló egyedi esetként jelentkezik – állapítja meg a tanulmány –, nagymérvű fejlesztése illuzórikussá vált.”
A helyzet talán mégsem ennyire sötét. A komlói termelés jövendő bázisa, Zobák-bánya kiváló minőségű és hatalmas mennyiségű szénnel rendelkezik. A teljes szénvagyont az alsóbb szintek kellő ismerete nélkül nehéz pontosan meghatározni, de a művelés alatt álló I–II. szint analógiájából kiindulva a bánya I–VIII. szintjén körülbelül kilencven-százmillió tonna szén fekszik, ami napi háromezer tonna termelést feltételezve is elég vagy nyolcvan évre.
A komlói feketeszén nemcsak mint energiahordozó érvényesülhet, alapanyagul szolgálhat benzin, olaj, műtrágya és műanyagok gyártására, bár igaz, hogy ehhez a jelenleginél fejlettebb vegyiparra lenne szükség. Ha ezek a gyárak rendelkezésünkre állnának, talán a borsodi barnaszénbányákat sem kellett volna bezárni.
Bizonyos következtetéseket le lehet vonni abból a ritmusból is, ahogy a szénbányászat válsága lefolyt Európa többi országában. Nyugat-Németországban a visszaesést a széntermelés szintjének stabilizálódása, majd lassú újraemelkedése követte. Erre a magyar bányászatnak is megvannak az esélyei.
Nem tudom elképzelni Komlót „alvó város”-ként, hiába fenyegeti ezzel a távlati fejlesztési terv. Ebben az országban még sehol sem alakítottak ki igazi „alvó város”-t, még a 353klasszikus példának szánt Gödöllő is egész másképp sikerült.
Nem állunk olyan jól, hogy egy harmincezres erős várost hálószobának használjunk, ha más nem, a be- és letelepülő könnyűipari üzemek eltartják Komlót akkor is, mikor az utolsó aknatoronyban is leállnak a szállítógépek kerekei.
De ez a Komló már nem lesz azonos azzal a várossal, amely annyi ember szeretetét és gyűlöletét, reménységét és aggodalmát váltotta ki.
354Komló városától délkeletre, kint a Mecsekben állnak Béta-bánya aknatornyai. Nevének eredetét homály födi, mikor érdeklődtem utána, elmondtak egy legendát, hogy valaha bolgár hadifoglyok dolgoztak a környékén, egyikük, egy Béta nevű fiatal férfi itt tört magának utat a napszintre és elszökött. Mások szerint egy régi terepfelmérés B (Béta) pontja esett ide.
A Béta fiatal bánya, kiépítését 1951-ben kezdték meg, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Kossuth-bánya egymagában nem tudja kielégíteni a hónapról hónapra emelkedő igényeket. Még a feszített terv ötszáz vagonja is csak a Sztálin Vasmű és a MÁV szükségleteit fedezte volna, olyan fontos vállalatok, mint a Beremendi Cementgyár nem jutottak elegendő szénhez, a polgári lakosságról nem is szólva. Ma már hihetetlennek hangzik, de tény, hogy magán Komlón sem fűtötték az iskolákat és a napköziket. Szélesíteni kellett a széntermelés bázisát, új aknákat kellett nyitni.
Az új aknák építésénél a munkák sorrendjének élén a mélyfúrás áll, ez tisztázza a települési viszonyokat, a talaj szerkezetét és megállapítja az aknák legkedvezőbb helyét. A Béta-aknánál nyolcszáz-ezer méternyi mélységben kellett megkutatni a hegyet, és egy lyuk lefúrása az elavult berendezésekkel kereken egy évig tartott. Később a szovjet ROTARY-gépek beállításával valamit javult a helyzet. Csak ez után a felmérés után indulhatott meg a tulajdonképpeni feltáró munka: az aknamélyítés és a tárókihajtás.
Közhelynek hangzik – írja egy tanulmány –, hogy a bányafejlesztés előtt kell gondoskodni a szükséges utakról, raktárakról, a dolgozók lakásairól és így tovább. Komlón erre sem kapacitás, sem idő, sem hitelkeret nem állt rendelkezésre.
355Az utakat már kezdetben betonnal vagy bazaltkockákkal kellett volna borítani, ehelyett legjobb esetben makadámutak épültek. Ez ugyan kevesebbe került, de a makadám nem bírta el a terhelést, melyet a több száz éjjel-nappal közlekedő megrakott teherautó és dömper rótt rá, megtöredezett, és elborították a kátyúk. Az út- és gépkocsijavításokra fordított pénz a sokszorosát tette ki annak az összegnek, amit az építésnél megtakarítottak. Később – okulva a tapasztalatokon – a Zobák-aknai utat eleve apró kockakövekkel burkolták, ma is Komló legjobb állapotban levő útjai közé tartozik.
A raktározás éppily súlyos gondot jelentett. Négy-öt ország harminc-negyven gyára zúdította vagonrakományait Komlóra, de a fogadóállomáson sem az anyag tárolását, sem a nyilvántartást nem tudták megszervezni. Létfontosságú villamos gépek áztak az esőben, ha végül mégis beépítették őket, az előírt mély, betonozott árok helyett a puszta földre fektették a kábeleket, elég volt véletlenül vagy készakarva ráejteni egy élesebb szerszámot, és megbénult a szállítás vagy levegőellátás. Máskor hónapokig kerestek egy-egy vaktában lerakott berendezést.
Ha mindehhez hozzávesszük a munkaerőhiányt és a meglevő munkásállomány elhelyezésének nehézségeit, a legnagyobb elismeréssel kell adóznunk Béta-bánya építőinek.
Az üzem jelenlegi területét erdő borította, így a munka favágással és bozótirtással kezdődött. Az első honfoglalók az Aknamélyítő Vállalat dolgozói voltak, gyalog jártak át Kossuth-aknáról Bétára, tavasszal-ősszel térdig érő sárban, mert a makadámutak csak 1952-ben készültek el. Ebben az évben húzták fel azokat az ideiglenes épületeket is, melyeket még 1959-ben is használtak és a háromemeletes szolgálati lakóházat.
Két akna épült, 1952-ben a Keleti-aknát száztíz méterre, a Nyugatit százhatvanöt méterre mélyítették le. A külszinttől számítva ötvenöt méteres mélységben készítették el az I., majd hasonló távolságokban a II. és III. szintek rakodóit és az innen kiinduló fő keresztvágatokat. A keresztvágatok hamarosan széntelepeket harántoltak, kutatóvágatokkal próbálták felmérni nagyságukat és vonulási irányukat. Az elővájásokból kitermelt szenet csillékből teher356autókra rakták, és Kossuth-bányára szállították. Ez volt az első szén, amit Béta adott.
A bánya induló éveiről hadd idézzem az üzem első vezetőinek emlékezéseit.
„Nagy eseményt jelentett számomra, mikor 1953 kora tavaszán Vas Zoltán közölte velem, hogy kineveznek a nemrég beindult Béta-bánya üzemvezetőjének. Örömöm nem volt maradéktalan, előzőleg mint a Kossuth-bánya főmérnöke több, számomra kevésbé szimpatikus dolgozót helyeztettem át Bétára, melyet akkor még csak hírből ismertem. Most engem is utolért a végzet.
– Nem lesz nehéz dolga – mondta Vas Zolán –, kis, negyvenöt vagonos üzemet kap.
Ahogy az üzem állt, többre nem is nagyon lehetett számítani, egy alkalommal mégis én magam srófoltam fölfelé. Épp arról értekeztünk, hogy megépítsük-e a hirdi homokvasutat, Vas Zoltán rám néz az asztalfőről.
– Maga még nem szólt!
Nagyon kellett volna ez a vasút, ezért kijelentettem, hogy mi az év végére száz vagont akarunk termelni.
– Bravó – mondta az öreg –, magának még a bőre alatt is szén van.
A vasút megépült, de a százvagonos szintet még jó ideig alulról bámultuk.
»Fakarusz«-szal, vagy gyalog jártam be a munkahelyemre, fabódéban tartottam a raportot és lavórban mosakodtam. Irodánk mennyezetéről az esővíz az íróasztalomra csepegett, vagy lábasokban fogtuk fel.
Műszaki felszerelésünk talicskákból, csákányokból, réselőkből és két vég nélküli szállítókötélből állt, a legsúlyosabb anyagproblémát pedig az jelentette, hogy honnan szerezzünk betéteket a lakatokhoz.
A létszámunk a felét sem érte el a szükségesnek, és nem sok reményünk lehetett, hogy a nehéz és veszélyes munkára egyik napról a másikra tömegek jelentkeznek. A napszinten tíz emberből kilencet Orsósnak hívtak – vagyis cigány volt, és a kívülről kapott »injekciók« sem segítettek rajtunk. Például egy keddi napon lejött Dunaújvárosból egy százfőnyi csapat, a következő hétfőre csak egyetlen ember maradt itt közülük.
Vas Zoltán radikális megoldáshoz nyúlt, elintézte, hogy 357rabokat telepítsenek ki Komlóra. 1953-ban három Kömi tábort létesítettek Anna-aknán, nálunk és a kőbányában.
Bétán hét-nyolcszáz rab dolgozott, persze standbeli bányászokkal együtt. A többségük nem követett el nagyobb bűnöket, fekete vágásért, cséplési szabálytalanságokért, apró valutaügyekért kerültek ide, ma talán megúsznák pénzbüntetéssel. A munkában is igyekeztek, mert ha száz százalékon felül teljesítettek, egy műszak után kétnapi büntetést írtak le nekik. Emlékszem egy dorogi bányászfiúra, aki olyan remekül ácsolt, hogy a mi vájárjaink is megcsodálták, ő a minőségi munkára kapta meg a plusz százalékot.
Akadt persze néhány nehéz vagány is. Előfordult, hogy jöttünk le a főmérnökkel a gurítón, és »véletlenül« utánunk zuhant egy fejtőkalapács, épp hogy megállt felettünk az oldalban. Ettől kezdve vigyáztunk, ha lementünk ebbe a fejtésbe, mindig kitaláltunk valami anyaghiányt, és leküldtük magunk előtt a rabokat, hogy hozzanak fel fát vagy vasakat.
Az üzem 1956-ig alig hogy felcseperedett, a műszaki feltételek éppen hogy megértek arra, hogy belépjünk a komolyan termelő üzemek sorába, mikor jött október, és visszavetett minket. Az összes komlói bánya közül nekünk okozták a legtöbb kárt az események.
A több mint kéthónapos munkaszünet alatt összenőttek a fejtéseink, a vágattalpak felduzzadtak, sok vágatban derékig állt a víz, eltörtek az ácsolatok, és elveszítettük munkásállományunk nagy részét is.
A rabtábort felszámolták, maradt összesen négyszáz emberünk, örültünk, ha a bányát rendbe tudtuk hozni velük, az utcákat viszont elborították a plakátok: »Bányász bácsik, adjatok szenet!«
Ha megfeszültünk sem tudtunk többet termelni napi 50–60 vagonnál, mindenképpen emelni kellett a létszámunkat. Azokra a »civilekre«, akik 1956-ig az üzemnél dolgoztak, továbbra is számíthattunk, sőt néhány szabadult rab is visszatért hozzánk, a bányászatot választották állandó munkának. Kaptunk létszámsegélyt a többi komlói üzemtől is, de hát világos, hogy egyikük sem a legjobb embereit adta oda.
Átjött például Kossuth-bányáról a »Császár«, aki minden reggel leült a helyemre az üzemvezetői irodában, elolvasta az újságokat, jó esetben megette a reggelimet, köz358ben azon töprengett, hogy ha megkoronázzák, kiket von be az új kormányba? Nekem is ígért valamilyen tárcát.
Elmentünk toborozni elsősorban az északi bányavidékre, Szászvárra és a környékére. Először csak a közös vacsora és a bor hatott az újoncokra, később a munkához is megjött a kedvük. Elterjedt a hír: jó kis bánya Béta, jó a levegő és viszonylag rendesen fizetnek. A műszaki gárdánk is több mérnökkel és technikussal erősödött.
A munkásvándorlás még sokáig tartott. 1957-ben felvettünk 1575 embert, nagyjából ennyi ki is lépett. 1957-től 1966-ig összesítve 4274 felvételisre 3747 kilépő esett, persze a létszámnak csak egy bizonyos százaléka cserélődött.
Lassan összeszedtük magunkat, a napi feladatok elvégzése után maradt erőnk Béta fejlesztésére is. Befejeződtek az új irodaépület munkálatai, az Északi bányamezőben elkezdődött a III. szint feltárása, és megindult a Keleti-akna rekonstrukciója is.
Ezzel párhuzamosan a termelés is felfutott, 1957 végén már napi nyolcvanöt-kilencven vagon szenet adtunk.”
Igazság szerint ez után a mostani üzemvezető Gungl Ferenc „vallomásának” kellene következni, de ő bement Pécsre, távollétében K.-ra, a bányamérnökség vezetőjére bíznak. Nyugodt, barátságos ember – szakmájához képest talán túlságosan is szelíd. Egyik régi főnöke mesélte róla, hogy akkor sem tudott erélyes, számonkérő hangot használni, káromkodni, mikor közvetlenül a termelésben dolgozott, addig rakosgatták ide-oda, amíg kikerült a palahányóra felvigyázónak. Mostani, inkább tervezői-elméleti munkakörében viszont jól megállja a helyét.
K. sváb származású, ezért különleges gonddal vigyáz az ikes igék és a felszólító mód helyes használatára. Ha elbeszélésébe, magyarázataiba mégis bekerül valami hiba, kizárólag az én bűnöm.
– Szeretnék egy tanácsot adni magának. Nem tudom, milyen rétegnek írja a könyvét, de ha azt akarja, hogy a bányászok is elolvassák, használjon szabatos megjelöléseket, ne írjon kas helyett liftet, önmentő készülék helyett gázálarcot. A régi dal: „Hogyha nyílik a tárna…” azért bukott meg a bányászok között, mert a bányászatban nem ismerünk tárnát, legföljebb tárót.
359Ismerkedjék meg néhány fogalommal, ezen egyszer túl kell esni magának (és az olvasónak is!). A bányászat föld alatti műveletei három nagy csoportra oszlanak: feltárásra, elővájásra, jövesztésre, vagyis fejtésre. A feltárásnak az a feladata, hogy a széntelepet hozzáférhetővé tegye a lefejtés számára, ez főleg kőmunkából áll, az elővájás célja, hogy a feltárt széntelepet előkészítse a lefejtésre, ez a munka már részben szénben halad, a bánya termelésének bizonyos százaléka innen kerül ki, a jövesztés pedig a bányaművelés végcélja, a szénvagyon kitermelése.
Most valamit a tájékozódás kedvéért. A vágat „mennyezetét” főtének hívjuk, a „padló”-ját pedig talpnak. Azt az alapréteget, amin a szén fekszik, fekünek nevezzük, a szenet takaró réteget pedig fedőnek. A fekü nálunk általában homokkő, a fedő pedig pala. A szén úgy helyezkedik el köztük, mint a szendvicsben a töltelék, csak sajnos nem olyan egyenletesen.
A bétai telepek általában meredek dőlésűek, vastagságuk változó, az egy méternél vékonyabb rétegek általában nem kerülnek művelés alá. A szenünk négy-ötezer kalóriás liász kori feketeszén, éves átlagot tekintve napi százkilencven-kétszáz vagont termelünk, nagy része alkalmas kokszolásra.
A napszintről függőleges aknák nyitják meg az utat a szénhez. Általában aknapárokat telepítenek; egy szállító és egy légaknát, ez biztosítja a levegő cirkulálását. Megfelelő mennyiségű áthúzó levegő nélkül lent a bányában elviselhetetlen volna a hőség, a kőzethőmérséklet ugyanis elérheti a 35–40 fokot is. Néhány évvel ezelőtt, mikor a szellőztetés még nem állt megfelelő szinten, az emberek meztelenül dolgoztak, csak a csizmát és a kobakot tartották magukon.
Az aknák szintekre oszlanak. A külszint fenn a hegyen háromszázötvenhat méterre a tengerszint fölött helyezkedik el, a szintek ötven-ötvenöt méterre követik egymást, az utolsó szint, ahol művelés folyik a IV., ez plusz száznegyven méteren fekszik. Az aknát már lemélyítették az ötödik szintig, de itt még a keresztvágatokat sem hajtották ki.
Egy szint szénvagyonának lefejtése általában öt évig tart. Béta a tizedik szintig mehet le, ez mínusz kétszázötven méter magasságot jelent, a mélyebben fekvő szénréteget már nem mi, hanem Zobák-bánya műveli majd. Ugyanez vonat360kozik a Kossuth-bányára is, távlatilag Komló összes szénmezője Zobák fennhatósága alá kerül.
A jövő mindenképp Zobák-bányáé, de hogy mikor zárják le Bétát, hogy mikor csökkentik a termelést, ez attól függ, hogy mennyiért tudjuk megtermelni a szenet. Tőlünk vásárolnak-e a magyar vállalatok vagy importszénhez nyúlnak. Most Bétán egy tonna szén önköltsége kétszázharminc forint körül jár, ha le tudnánk vinni legalább annyira, hogy ez legyen a piaci ár, állnánk a versenyt a nyugati importszénnel is.
Számoljunk csak: egy tonna amerikai importszén a hamburgi kikötőben hat dollárba kerül, a szállítás Magyarországra szintén hat dollár. Egy dollárt számoljunk szolidan negyven forintnak, akkor összesen 480 forint. Az importszenek általában 6–7000 kalóriásak, egymillió kilokalória 70–80 forintba kerül, ugyanez a fűtőegyenérték a bétai szénből kijönne 60 forintért. Ha…
Ha rászorítanak minket, olcsóbban is tudunk termelni. Borsodban a nagy bányabezárások idején a megmaradt üzemeknél 150–200 forintokat javult az önköltség. Becslésem szerint Bétán is belátható időn belül legalább ötven forinttal le lehetne vinni. Ehhez persze rizikót kellene vállalni és kicsit izzadni is kellene. De az önköltség javulásából egyelőre kevés embernek van haszna, legfeljebb a prémium egy része megy le, ha romlanak az önköltség mutatói, ez pedig nincs arányban a fáradsággal. Az öntudaton kívül mi hajtaná őket?
Engedtessék meg egy közbeszúrás. Bármennyire is igyekszem elkerülni, hogy az olvasót számokkal untassam, a helyzet tisztázása végett ide kell iktatnom egy rövid statisztikát.
A magyar szénbányászat még az önköltség csökkentésével sem őrizheti meg pozícióját az úgynevezett energiahordozók között, legalábbis ezt a következtetést kell levonnunk a távlati tervekből. Fénykorában, 1950–52-ben a szén hetvenöt százalékban fedezte az ország energiaigényeit, de ez a szám 1970-ben negyvennyolc százalékra esik vissza, 1980-ban pedig még a harminc százalékot sem éri el. És nemcsak a részesedés csökken, abszolút értelemben is visszaesik a szén termelése.
Ezt a folyamatot, sajnos, természetesnek kell tartanunk. 361Ha egy bizonyos mennyiségű szén előállítási költségét száz forintnak vesszük, ugyanennyi fűtőértékű kőolaj negyvennyolc, a földgáz pedig huszonkét forintba kerül.
Még rosszabb eredményekre jutunk, ha ezt a kimutatást tovább boncoljuk. A száz forint önköltségből a feketeszénnél 81,6 forintot, a barnaszénnél 92,5 forintot tekinthetünk bérhányadnak, a földgáznál csak 39,3-at.
Az ország szénbányáinak nagy része versenyképtelenné válik az olajjal és a gázzal szemben, csak a közép-dunántúli barnaszén, a visontai külfejtésből származó lignit – mely többek között a Gagarin Hőerőművet táplálja – és a mecseki kokszolható feketeszén vészelheti át a változásokat, több-kevesebb zökkenővel.
Komló fölött sem múlott el nyom nélkül az energiastruktúra átalakulása. Egyik legnagyobb üzletfele, a MÁV mozdonyparkját 1963-ban még nyolcvan százalékban gőzmozdonyok alkották, 1980-tól azonban teljes mértékben átállnak a Diesel- és villamos vontatásra, azon túl legfeljebb a várótermi kályhák fűtéséhez vásárol szenet.
Méltánytalanság volna elhallgatni egy érvet, mely mindezzel szemben a szénbányászat mellett szólt. A hazai forrásokból eredő olaj- és gázvagyon mennyisége nincs tisztázva, könnyen lehet, hogy a vártnál hamarabb kimerülnek a készletek. A külföldi olajra alapozni pedig legalábbis kockázatos, bármelyik ország bármikor kerülhet olyan helyzetbe, hogy a teljes olajtermelésre szüksége lesz. A szén viszont megvan, itthon van, bármikor kiszámítható mennyiségben a rendelkezésünkre áll. Néhány elkeseredett szenes mérnök azt jósolta, hogy még százszor felnyitnánk vízzel elárasztott, gombapincévé átalakított aknáinkat.
Nem az én dolgom ítélkezni, de az tény, hogy 1969 októberében, mikor ezeket a sorokat írom, üresek a TÜZÉP-telepek és a kereskedelem nem tudja kielégíteni a lakosság szénigényét.
– A bányászok már akkor kockázatot vállalnak, mikor belépnek a személyszállító kasba – folytatta K. – A bányákban öt fő veszélyforrás létezik: a hegységnyomás, a tűz, a víz, a gáz és a por, Komlón mind az ötöt megtaláljuk.
A legmélyebb bánya az országban, tehát itt a legnagyobb a hegységnyomás is. A szén magas kalóriafoka és pirittar362talma miatt gyúlékony, a tűzveszélyt fokozza, hogy a szén szállítás közben sok helyen megtörik, márpedig minél kisebb darabokra aprózódik, annál nagyobb felületen érintkezik a levegővel.
Sok az utólagos földmozgás, melyek felszabdalják a területet, megtörik a kőzetet, szabad térfogatokat alakítanak ki, ide áramlik a gáz és a víz, sokszor nem lehet előre felderíteni, váratlanul törnek rá a bányászra.
Nagy a porveszély, az öt mikron alatti porszemcsék lebegőképesek, ezek bejutnak a tüdőbe, és ha szabad kovasavat is tartalmaznak, roncsolják a szöveteket. Ezek a sérülések betokozódnak ugyan, de csökkentik a levegőfelvételre alkalmas tüdőfelületet. Egyébként ezt hívják szilikózisnak.
Ennek következtében, persze más okokból is, a Mecsek a legtöbb beruházást igénylő bányavidék. A beruházások megtörténtek, most már olcsóbban is termelünk, épp most kellene bezárni a bányánkat. Ha mindenki azt mondja, hogy zárják be a bányákat, akkor be is fogják zárni, márpedig az újságok, a rádió, a tévé mindig erről beszél. „Kiszámították”, hogy az ország jobban járna, ha a bányászok megkapnák a teljes fizetésüket, de nem termelnének, hanem lengyel szenet hoznánk be.
Egyelőre ennyit, a munkát majd meglátja, ha leszállunk.
Beöltözünk, magamhoz veszem a lámpát, kipróbálom, keresztülvetem a vállamon az önmentő készülék tokját. Mindent lassabban csinálok, mint régen, három év után most szállok le először. A kapca összegyűrődik a talpam alatt, de mindegy, intek:
– Indulhatunk.
Kísérőm leakasztja a tábláról a személyi márkákat, a rendészet innen ellenőrizheti, hány ember tartózkodik lent a bányában. Ez főleg egy katasztrófánál válhat fontossá, bár kerestek már műszakukat túlalvó bányászokat vagy szerelmi bánatában elbujdosó fiatal segédmunkást is.
A kashoz megyünk, a csatlósok üres és teli csilléket rángatnak, a kas elsősorban szállításra szolgál, várnunk kell, amíg kiürül. Beszállunk, lábamat térdben előírásosan lerogyasztom, zuhanunk lefelé, lámpámmal magam elé világítok a kas aljára, csupa sár, fentről sűrűn csepeg a víz. 363Egy idő után mintha nyomná a levegő a dobhártyámat, kinyitom a számat.
A rakodón szállunk ki, ez tágasra kiképzett, jól megvilágított bányatérség, itt sorakoznak az elszállításra váró üres és teli csillék. Béta kis bánya, itt nem jár a személyszállító kisvonat, az úgynevezett „népes”, viszont a távolságok sem jelentősek, gyalog indulunk befelé.
Egy darabig tágas, nagy szelvényű főkeresztvágatban haladunk, a falat megbízható szürke idomkövek borítják, a veszteglő csilléket és a síneket leszámítva nem sokban különbözik valamilyen régibb építésű pincétől. A levegő enyhén dohos és bágyasztó, aki nem szokott hozzá, rövid bányajárás után is elálmosodik, ha visszatér a napszintre.
Letérünk egy szűkebb keresztmetszetű vágatba, itt már nehezebb a járás, híg, vékony sárban gázolunk, a főtéről csövek lógnak le, vizet és levegőt továbbítanak, ötször-hatszor is szétvágnám bennük a fejemet, ha nem védené a műanyag kobak.
A fejtés bejáratától támfákba kapaszkodva ereszkedünk lefelé. Maga a tulajdonképpeni termelés, a szén jövesztése mindig két szint között folyik, egy vagy több úgynevezett támadó gurítót hajtanak ki, erre merőlegesen indulnak ki a fejtések a széntelepek vonulási irányának megfelelően.
A fejtési csapatok 60–120 emberből állnak, a létszám három műszakra oszlik. Ezen belül egy partiban egy vájár és egy segédvájár dolgozik együtt. Nagyrészt a vájár jöveszt, de a segédvájárnak is kell dolgozni időnként a szénfalon, különben hogy tanulja meg a szakmát? Ha különösen sok a szén, vagy a viszonyok rendkívül nagyfokú biztosítást igényelnek, néha két, sőt három vájár is dolgozik együtt. Műszakonként általában egy „mező”-t, másfél métert haladnak előre a szénfalban, a homlokzati szélességet úgy határozzák meg, hogy ezt a teljesítményt hozni lehessen.
A kitermelt szén a magasabb helyekről gravitációs úton jön lefelé, vagyis zuhan végig a gurítón, alacsonyabb lejtésű helyeken rázócsúszdákat állítanak be, ez alkalmazkodik leginkább az itteni viszonyokhoz. Az alapvágatokban már hevedereken, vagyis gumiszalagon fut a szén.
Mivel ürescsille-hiányra mindig lehet számítani, ha csak ennyiből állna a berendezés, gyakran összegyűlne a szén, és le kellene állni a jövesztéssel. Ezért iktatták be a bunkerokat, régebben fával kiácsolt kis tartályok voltak, most 364nagy fémtárolók vették át a feladatukat, sok-sok vagonnyi szenet tudnak magukba fogadni.
Megtöltik a kétezer-egyszáz literes nagy csilléket, mikor összeáll egy szerelvény, a mozdony az akna alá húzza, a kasok a napszintre emelik, innen a kötélpályán adják le a komlói központi szénosztályozóba. Útközben, ahogy említettük, rengeteget esik, porosodik a szén.
Benézünk a fejtésbe, most áll a jövesztés, mert meddő kőzet, fehéres trachidolerit vetődött bele a szénrétegbe, ezt kellene valahogy kikerülni. Egy másik szakaszon „brandosodott” a szén, a láva még valamikor a földtörténeti ősidőkben természetes koksszá égette, nem sokat ér, a hamutartalma hatvan-hetven százalékos, csak a Rákosi-korszakban próbálták valódi kokszként felhasználni.
A bányászok állnak, egyiküktől elkérem a réselőkalapácsot, benyomom a szénfalba. Tartani is elég, különösen mikor a sűrített levegőtől rázkódik, de terelni, fordítani is kell vele a szenet.
– Engem nem fáraszt annyira – mondja a réselő gazdája –, mert ismerem a fogásokat. Én például lendületből emelem, nem erőből, mint maga.
A munkahely, ahol állunk, alig nagyobb, mint a templomi falmélyedések, ahol a szentek szobrai állanak. A levegő felmelegszik, a hangok hol felerősödnek, hol váratlanul elnyelődnek.
– Nem fél?
– Nem.
– És ha valahol a közelben halálos baleset történt?
– Akkor egypár napig nyugtalanok az emberek, aztán elfelejtik. Bányába nem lehet úgy leszállni, hogy az ember a halálra gondol.
– Vannak olyan jelek, amik előre figyelmeztetnek az omlásra?
– A főtéről apró széndarabok hullanak, és a fenyőtámok elkezdenek recsegni. Éppen ezért kell a fejtésnek legalább a felét fenyőfával biztosítani, a keményfából készült tám jobban bírja a terhelést, de nem jelez.
Lejjebb már folyik a jövesztés, az alacsony fejtésben térden állva dolgozik a vájár.
– Ülve nem jobb?
– Úgy nem lehet erőt adni bele.
Leértünk az alsó szintre, kifelé tartunk.
365– Nem lehetne valamit könnyíteni ezen a munkán? – kérdezem K.-tól.
– Jönnek a hírekkel, hogy a szovjet vagy lengyel bányákban milyen magas fokú a gépesítés, a fejtés olyan gyorsan és szabályosan halad, mint ahogy a kombájnok aratnak. Mi is megpróbálkoztunk, de a mi meredek dőlésű telepeinkben nem váltak be a gépi jövesztés kísérletei. A rakodásnál is beállítottunk gépeket, de a legáltalánosabb rakodási eszköz ma is a jó öreg szívlapát.
Elsősorban a kiszolgáló munkáknál és a kézi szerszámoknál lehetne javítani a helyzeten. Az ácsoláshoz szükséges fát például kézről kézre adogatják le a fejtésbe, nincs elegendő íves biztosító szerkezetünk, nincs fesztámunk, sőt megfelelő kalapácsunk sem. Kétféle magyar géppel dolgozunk, egy hat és egy kilenckilóssal. Mi a különbség? Ha lefelé jövesztünk, elvileg a nehezebbet kellene használni, a gyakorlatban viszont azt, amilyen éppen van.
Tartottak nálunk bemutatót modern osztrák Böhler és svéd Ingersoll gépekből, könnyebbek a magyar réselőknél és ugyanazt a lyukmennyiséget egyharmadnyi idő alatt fúrják le. A bemutató után kiderült, hogy nem vehetünk egy darabot sem, nincs rá valutakeret. Akkor viszont miért mutatták meg nekünk? A bányászok morogtak:
– Dugjuk el, ne adjuk vissza!
Visszatértünk a rakodóhoz, a falnak dőlve várjuk a kast. Eszembe jut valami, amit bent a fejtésben elfelejtettem megkérdezni:
– Hogy lesz valakiből vájár? Mi az útja?
– Régen, ha valaki jelentkezett a bányába, sokáig csak a napszinten dolgozhatott, ma már hamar leengedik. Két évig csillés lesz, fát hord, a szállításnál segédkezik. Az már magasabb beosztás, mikor a termelő részlegbe kerül, lapátol a vájár mellett vagy „turkál”.
– Az mit jelent?
– Rövid nyelű lapáttal hajtja lefelé a csúszdán megakadó szenet. Ez a legjobb edzés egy kenus számára, néha húszvagonnyi szenet is le kell tolnia egy műszak alatt.
Ha valakiben van szorgalom és munka után tanul, két év múlva leteheti a segédvájári vizsgát. Aki ebben a beosztásban is letöltött két évet, az jelentkezhet vájár-tanfolyamra, ha innen is tovább akar menni, lőmester, robbantómester lehet, ez már nem fizikai állományba sorolt, hanem 366műszaki állományú havibéres munkakör. Feljebb már csak bányatechnikusi vagy mérnöki diplomával juthat.
Ezeket a fokozatokat csak az ugorhatja át, aki elvégzi a vájáriskolát. Régebben Rákosiék megpróbáltak szabókból, suszterekből egy év alatt vájárt nevelni, jöveszteni, úgy-ahogy megtanultak, de ami lényegesebb: ácsolni nem. Lejöttek, aztán sokan itt maradtak a szén alatt. Az ácsolás a bányász legszebb és legnehezebb munkája, senki nem tudja ripsz-ropsz megtanulni.
Egyébként anyagilag is kifizetődik, ha valaki felfelé iparkodik. A hónap végén a mérnökség leköbözi a kitermelt szén térfogatát, és az ezért járó összeget a besorolás arányában osztja szét a brigád tagjai között. A vájár keresetét száz százaléknak számítva a segédvájár kilencven, a csillés nyolcvan százalékot kap.
Egy halom bányafán feltárók ülnek, és esznek. Most robbantottak, kell húsz perc, amíg eloszlik a füst. Valamennyien hosszú évek óta Bétán dolgoznak, a régi rabmunkásokról kérdezem őket.
– Én dolgoztam velük, igazán nem volt könnyű életük. Akkor még nem szerelték be a kaparószalagokat, talicskával kellett kihozni a szenet a fejtésből. És hogy több férjen rá, a talicska oldalát felmagasították deszkákkal, 150–180 kilót toltak végig ezeken a gödrös vágattalpakon.
Sajnáltam őket, kialakult köztünk egy afféle „munkabarátság”. Persze mértéket kellett tartanom, mert ők mindenkiben, aki szóba állt velük, médiumot kerestek. Két dologért bármit megcsináltak: hogy rumhoz jussanak és levelet küldhessenek ki.
Kezdtek eltünedezni a szerszámok, és csak viszonzás fejében kerültek elő, a fejtésben szanaszét hevertek az üres pálinkásüvegek. Nekem is volt egy kedves fejszém, mikor elveszett, fél liter rumot ajánlottam fel a megtalálónak. Perceken belül megkerült a fejsze, a rab pedig egy húzásra megitta az egész rumot. A kiszállásnál tökrészeg volt, féltem, hogy észreveszik rajta, és én is lebukok vele, de nyílegyenesen, derekát kihúzva ment el az őrök előtt.
Nem volt anyag a fejtésben, erre elbeszélgettem velük, mit ennének a legszívesebben? A többség a lekváros gombócra szavazott. A feleségemmel főzettem hatvan nagy 367gombócot, a fahordó csoportból minden rab kapott ötöt, ettől kezdve mindig volt bőven anyag a biztosításhoz, pedig hetven-nyolcvan méteres gurítókon kézről kézre kellett adogatniuk a nehéz támokat.
Egy másik vájár veszi át a szót:
– Az elítéltek őrzése nagy gondot jelentett a fegyőröknek. Bent az épületben még csak kialakítottak valami rendszert, de ha a raboknak a kerítésen kívül kellett dolgozni, a felügyelő úrra bizony ráizzadt az ing a félelemtől. A felsőbb parancsnokság ugyanis kiadott egy utasítást: ha egy elítélt megszökik és nem tudják elfogni, a rab hátralevő büntetését annak a fegyőrnek kell leülni, aki hibás volt a szökésben.
Egyszer egy külszínig húzódó telepet fejtettünk, alig négy-öt méter föld takarta. Mikor előkészítettük a fejtést, egy gurítót vágtunk a külszínre, légvezetésre és az anyag leadására szolgált, az elítéltek nem közlekedhettek rajta. A gurító környékén még az erdőt is kiirtották, fegyveres őr vigyázott, nehogy feljöjjön rajta egy csíkosruhás.
Egyszer egy omlasztás túl jól sikerült, a telep felszakadt egészen a napszintig, de úgy, hogy a fejtésbe lesütött a nap, és akkora nyílás keletkezett, hogy ki lehetett mászni rajta. Mindezt a fegyőr nem láthatta, mert a gurítóra vigyázott és nem merte elhagyni az őrhelyét.
Néhány rab felkapaszkodott, odamásztak a fegyőrhöz, és hátulról ráköszöntek:
– Adjon isten, felügyelő úr!
A fegyőr visszafordult, ijedtében csőre töltött és elkiáltotta magát:
– Állj! Ki az?
A vagányok csak legyintettek:
– Ne féljen, felügyelő úr, csak megnéztük, milyen idő van idekint.
Ezzel visszamásztak a föld alá.
El lehet mondani, hogy itt Komlón jobb volt a viszony fegyőrök és rabok között, mint más bányákban. Például Csolnokon, mikor a nagy robbanás történt, a sérült fegyőrök a halott rabokról letépték a csíkost, és magukra húzták, mert ha egyenruhában maradnak, a rabok hagyták volna elpusztulni őket.
Még a bányamester mond el egy történetet:
– Az üzem nyolcszáz elítélttel dolgozott, akadt köztük 368mindenféle ember, favágótól akrobatáig. Volt egy zeneszerzőnk is. H. László, Győrben működött mint zeneszerző és karnagy, a szigetvári Zrínyi-ünnepségre kiírt pályázaton második díjat nyert egy kórusművel.
A sors ide parancsolta közénk, hogy egy-két évig zebramintás ruhában gyűjtse az élményeket a további alkotásokhoz.
H.-nak nem volt elég a havi egy levél, melyet a szabályok engedélyeztek, megkérte az egyik szakaszvezető aknászt, hogy vállalja el feketelevelek közvetítését. Az aknász kötélnek állt, jött a levél, ment a válasz. H. szép precízen meg is számozta őket. A kétszázötvenhetedik levélnél a zeneszerzőnk lebukott, kihallgatása során bemondta a postás szerepét vállaló aknász nevét, akinek ez majdnem az állásába került.
Megharagudtam rá, azután H. nem tudott úgy dolgozni, hogy száz százalék fölé értékeljem a munkáját, nem kaphatott egy nap időkedvezményt sem.
Egyik alkalommal lemegyek a szivattyúkamrába, látom, hogy H. az asztalra dőlve alszik. Rákiabálok:
– Maga alszik?
H. fölijed, vigyázzba vágja magát:
– Bányamester úr, jelentem, én nem alszom, a bányászokról szeretnék kantátát írni és azon gondolkodom.
– Majd jól a fenekébe rúgok, ha még egyszer úgy találom, hogy kantátát ír.
Úgy hallottam, hogy azóta már elkészült a kantáta. A csendes, bánatos futamokat valahol középen egy nagydob erőteljes hangja szakítja meg, jelezve, hogy én beléptem a szivattyúkamrába. No de menjünk dolgozni, emberek.
A termelést a legtöbb bányában nem az igazgató, hanem a főmérnök irányítja, ő az üzem műszaki felelőse is. Az igazgatók képzettség dolgában ritkán vehetik fel a versenyt a főmérnökkel, jó, ha technikumi végzettséggel rendelkeznek. Tudunk olyan igazgatóról, aki a saját bányája térképén sem ismeri ki magát, összekeverte a keleti és nyugati jelzéseket.
Az igazgatók csendben tudomásul is veszik a helyzetet, háttérbe vonulnak, és kivárják, amíg a főmérnök megbetegszik vagy valami hibát követ el és leváltják. Egy igaz369gató sok főmérnököt túlél, különösen Zobák-bányán magas a „fajlagos főmérnök-felhasználás”.
Bár egy kívülálló nem tudhatja biztosan, de úgy tűnt nekem, hogy Béta-bánya és igazgatója, Gungl Ferenc a kivétel közé tartozik. Egy hónapot töltöttem Bétán, de hasztalanul próbálom felidézni magamban a főmérnök arcát – bár Ropoli István főmérnök szokatlanul hosszú ideje, több mint egy évtizede tölti már be a tisztét –, a jegyzeteim is mind Gungllal kapcsolatosak.
Ő tartja kezében a termelés irányítását, ő a bánya műszaki felelőse – ami nem puszta cím, mert itt halálesetek is előfordulhatnak, és ha mulasztás történt, a bíróság súlyos éveket oszt ki. Gungl tagja az üzemi és városi pártbizottságnak, tanácsadó és társadalmi testületeknek, legalább nyolc-tíz funkciót tölt be. Azokhoz a középkori lovagokhoz hasonlít, akik egyszerre voltak földbirtokosok, katonák és papok.
Funkciói következtében egy-egy emberhez többféle viszony is fűzi, a tröszt egyik politikai munkatársa panaszkodott, hogy Gungl mindig ki tudja választani azt a kapcsolatot, ami az adott helyzetben a legkedvezőbb a számára. Mint üzemvezetőnek nincs joga beszámoltatni a társadalmi szervezetek titkárait, de mint vezető funkcionárius megteheti.
Munkájának és ügyességének döntő része van abban, hogy a kisebb létszámú és gyengébb szénmezőkkel rendelkező Béta-bánya állja a versenyt Kossuth- és Zobák-bányával, sőt egyes időszakokban az egész tröszt legjobb üzemei közé tartozik.
Beszélgetésünk elején néhány adatot sorol fel.
– Ezernégyszáz ember dolgozik nálunk, abból ezerkétszáz munkás, száz műszaki, negyven adminisztratív, a többi kisegítő, nem ipari állományba tartozik, fürdőkezelő, portás, őr és így tovább.
– Mióta dolgozik Bétán?
– 1958-ban kerültem ide, vagyis már tizenegy éve. Ez a leghosszabb idő, amit egy munkahelyen töltöttem, a bánya üzemvezetői posztja a hatodik pálya életemben.
Aknásznak tanultam – ez az alapképzettségem –, de a felszabadulás után kiemeltek pártmunkára. Először Kossuth-bányára kerültem a személyzeti osztályra, aztán bevittek a pécsi pártiskolára. Előadóként kezdtem, már igazga370tó voltam, mikor visszakért a komlói pártbizottság, másodtitkár lettem.
Alig szoktam meg a helyemet, mikor 1956 őszén ismét tovább akartak vinni. Nem tudom pontosan, mi volt a tervük velem, de felküldtek Pestre a pártfőiskolára. A tanulás nem tartott soká, októberben hazajöttem betegen, még a munkakönyvem is ott maradt Pesten a Központi Bizottságnál.
Itt lent, Komlón teljesen szétesett a pártbizottság, a tizennyolc emberből ketten-hárman maradtak, az ő segítségükre sem számíthattam. Anyagi kitartásom nem volt, mint másodtitkár ezernégyszáz forint fizetést kaptam, ebből még lejött a kétszáz forint békekölcsön, nem rakhattam félre. A két gyereknek viszont enni kellett, decemberben felkeltem az ágyból, és elmentem Vizihez, a Tröszt igazgatójához.
Jött velem a bátyám is, ő az Ávónál szolgált mint főhadnagy fegyőr tiszt, még 1956 elején kitették, és nem tudott elhelyezkedni.
– Vizi elvtárs, meg kell élnünk valahogy. Engedj le minket dolgozni a föld alá.
Leültetett, konyakot hozott.
– Szó sincs róla, Ferikém, szükség van rád. Te fogod vezetni a komlói bányák faanyagellátását.
Az ígérettől egy kicsit megnyugodtam, de két nappal később Vizi Sopronnál átlépett a határon, és vitte magával az ígéretét is. Ismertem a Kossuth-bányai Munkástanács titkárát, az helyezett el végül a csillepályaudvar integra állomásán, egész nap kiabáltam a mikrofonba.
Mikor a helyzet rendeződött, újra kiemeltek, kineveztek Kossuth-bánya munkaügyi osztályának vezetőjévé, aktívaként én láttam el a párttitkári funkciót is.
1958 májusában elkezdődtek a beszélgetések, hogy elvisznek más beosztásba, valószínűleg üzemvezetőnek. Nekem több kétségem volt az üggyel kapcsolatban, az első: egészségileg bírom-e?
1949 februárjában még lent dolgoztam a bányában – egy éjszakai műszakban nem kaptunk üres csillét, átizzadva felszaladtam a palahányóra razziázni; az emberek ott aludtak egy kupacban, a csillék meg álltak a buktatón. Rendbe szedtem őket, és siettem vissza, de közben megfáztam, kaptam egy mellhártyagyulladást. Lábon hordtam ki, visszamaradt belőle egy asztmaszerű léghurut.
371Ehhez jött még a szilikózisom. Hat évig folyamatosan föld alatt dolgoztam akkora porban, hogy nem láttuk egymást, ezt senki sem ússza meg szilikózis nélkül. Reggel jól kiköhögöm magam, akkor egész nap csend van, de egy üzemvezető a fél napját a föld alatt tölti, megvizsgáltattam magam, kaptam egy injekciósorozatot, az orvos azt mondta: fogom bírni.
Mikor ezt elintéztem, megkérdeztem magamtól: tudok-e annyit szakmailag, hogy elvezessek egy üzemet? Végigmentem gondolatban a többi bánya vezetőin, ők is csak ipari technikumot végeztek. Elvállaltam, így kerültem Bétára.
Az elődömet nem véletlenül váltották le, ivott, gyakran még a bányába is részegen szállt le, kicsúszott a kezéből a vezetés. Mint ilyenkor szokás, elment vele az egész garnitúrája is, a párttitkár, a szakszervezeti bizottság vezetője, a személyzetis még maradt egy darabig, őt viszont én küldtem el. Én csak egy új embert hoztam magammal, Király Ernőt, őrá bíztam a pénzügyi osztályt.
Bétán eddig sohasem jártam lent, azt a kétszáz bányászt ismertem, akiket még én irányítottam át Kossuth-bányáról. A vezetőkkel legföljebb az iskolában találkoztam, vagy előttem, vagy utánam végeztek. A főmérnökről lent a Trösztnél elmondták, hogy milyen ember, támaszkodhatok rá, de a műszakiakról és a munkásállományról nem adtak tájékoztatást. Nekem magamnak kellett elvégeznem a felderítést.
A termelés még úgy-ahogy ment, de fegyelmi vonalon teljes volt a csőd. Havonta százhatvan-százhetven bumlit kellett beírni, és elképesztő függelmi sértések fordultak elő. Ellenőrzésnél fenékbe rúgták az aknászt, belevizeltek egymás ivókulacsába, sőt olyan eset is megtörtént, hogy az egyik vájár kinyalatta a fenekét a munkatársával.
Az elődöm nem sokat törődött ezzel, ivott és haverkodott egy bizonyos réteggel, a fegyelmezést a főbányamesterre bízta. Nem lehetett érzékenykednem, ha rendet akartam, kemény kézzel bele kellett nyúlni az ügyekbe.
Volt olyan hónap, hogy harminc embert küldtünk el. Ha nem követett el nagyobb bűnt, „önkényesen kilépett” beírással távozhatott, ha erőszakoskodott vagy botrányt okozott, akkor fegyelmi úton. Egyiket-másikat az elődöm felvette magához Anna-aknára.
Nem tűrtem el a fejtésben ülő bányászt, ha felállt és 372jelentett, akkor visszaülhetett. A bányászok ehhez hamarosan hozzászoktak, ha mentem le, kopogással jelezték egymásnak szintről szintre, hogy közeledek.
Két-három év alatt helyreállt a rend, nem lehet panaszuk: idén januárban egész hónap alatt csak három bumlit írtak föl, abból is igazoltak utólag kettőt. Elmúlnak évek komolyabb fegyelmi büntetés nélkül, sajnos társadalmi tulajdon elleni vétség most is előfordul.
A következő lépésként azt tűztem ki, hogy rászoktatom az embereket a rendre. Ha végigmentem egy fejtésen, legalább két csillére való eldobált anyagot szedhettem volna össze, és az udvart is elborította a szemét. Megpróbáltam én jó példával elöljárni, ha láttam a földön egy anyáscsavart vagy akár egy darab papírt, lehajoltam érte. Ezzel erkölcsi alapot teremtettem a szigorúbb rendszabályokhoz, például ha a munkahelyen heverő anyagot találtam, nem a vájárral szedettem össze, hanem a felügyeleti emberrel.
Szemétgyűjtőket rakattam le, nemcsak az udvaron, de lent a bányában is, olyanokat, mint Pesten az utcán. Sokszor mellédobták: elkeseredtem, hiába kínlódok, de néhány év után már látni lehetett a változást. Ha megláttak, már ugrottak szanaszét és nézték, hogy mit szórtak el.
Igyekeztem jókedvűvé, hangulatossá tenni a környezetet is. A napszinten minden szürkére volt festve, mintha a fekete bányászruhához akarna igazodni, én még az aknatornyot is átmázoltattam kékre-sárgára, ezt a színt azóta is „Gungl-kék”-nek hívják Komlón. Mondjanak, amit akarnak, a fekete tornyok a kék ég hátterével nagyon rosszul mutattak.
A falakat is világosra festettem, mert megfigyeltem, hogy a sötét falnak az emberek piszkos ruhában is könnyebben nekidőlnek. Átalakítottuk a fürdőt, vállfákat rendszeresítettünk a régi bádog szekrények helyett. Az emberek tiltakoztak, féltették a holmijukat. Miért? – kérdeztem –, eddig nem loptak? Egyszerűen kihajlították a szekrény tetejét, és azt vettek ki, amit akartak. Ha valaki bőröndöt hozott magával, nem vitte be az öltözőbe, hanem reggel mindig beadta az irodába. És mi kosz gyűlt össze! Három kocsi ganéjt szedtünk ki a szekrényekből, egér, hernyófészek került ki az aljáról. Most már megszokták a fogasokat, van, aki fehér ingben jár be dolgozni.
1963-ban felfüggesztettek az állásomból.
373Dolgozott nálunk egy öt- vagy hatgyerekes vájár, állandóan bumlizott, a családjára való tekintettel mentegettük egy darabig, aztán el kellett küldenünk. Ez az ember feljelentett a Trösztnél, hogy annak idején ezer forintot fizetett nekem, amiért felvettem Bétára. Rögtön akadtak partnerei, akik hozzátették, hogy az üzemtől is elloptam hatvanezer forintot, ebből harmincezret elköltöttem, harmincezret betettem a bankba.
Azt hittem, kinevetik a vádaskodókat, de Pataki, a trösztigazgató felfüggesztett, az üzembe nem járhattam be, és a lakásomat is csak úgy hagyhattam el, ha bejelentettem, hová megyek. Megindult a vizsgálat, találtak is szabálytalanságot, bár korántsem azt, amire számítottak.
Sem reprezentációs, sem jutalom-alappal nem rendelkeztem, viszont ha jött egy külföldi küldöttség, meg kellett vendégelnem őket, a konyak és az ennivaló belekerült három-négyszáz forintba. Vagy ha egy vasárnap társadalmi munkát szerveztünk, és termeltünk másfél millió forint értéket, illett adni az embereknek egy virslit és egy üveg sört. A bányamentők is megérdemlik azt az egy-két üveg sört, ha feljönnek a tűzből.
Honnan vegyem a pénzt? Aláírattam néhány emberrel egy cédulát, hogy felvettek valamilyen jutalmat, és ideadták az összeget. Máshol is így szokás. Maga a trösztigazgató mondta, hogy ha a miniszter lejön hozzá, az ő havi kétezer reprezentációja egy napra is kevés. Én az évek során összesen harmincnyolcezer forintot könyveltettem el ilyen módon.
A többi vád megdőlt, dolgozhattam tovább.
Azért is haragudtak rám, mert megszüntettem a különféle „elvi” tanácskozásokat. Mire valók? Úgyis tudunk egymásról mindent, a speciális kérdéseket pedig tessék megvitatni a szakmai kollégiumokon, ne tartsuk fel a többi embert.
Utálok minden elméleti nagyképűsködést, ha elmaradtunk a tervvel. Ilyenkor reggel a raporton csak egy kérdést vagyok hajlandó megvitatni:
– Kinek van ötlete, hogy lehetne több szenet hozni vagy jobban megszervezni a szállítást? Senkinek? Köszönöm, befejeztük.
Benyitottam az egyik irodába, ott ül egy mérnök, a fejét a tenyerébe támasztja.
374– Maga mit csinál itt?
– Gondolkodom egy műszaki hipotézisen.
– Igen? Húsz perc múlva találkozunk lent a bányában, ott sokkal jobban lehet gondolkodni.
Viszont ha jól állunk a tervvel, felőlem nyugodtan foglalkozhatnak a legelvontabb témákkal is.
Talán még egy dologról érdemes beszélni: a melléküzemágakról. Ezért is kinevetnek Komlón, de nem bánom.
Ha egy bányász megrokkan, de nem annyira, hogy végleg leszázalékolhatnák, itt kell tartanunk. Ha az orvos leengedi őket a bányába, beosztjuk szalagtakarítónak, gépkezelőnek, töltőnek vagy az omlasztáshoz kerülnek, de mi van, ha az orvos kitiltja őket? Csak csetlenek-botlanak a külszínen. Nem lehet átirányítani őket egy tanácsi vállalathoz, a Május 1 Ruhagyár kért rokkant vájárokat átképzősnek, egy se ment el, és ha jogomban állna, sem kényszeríteném őket. Nem tudom, maga látott-e már síró bányászt, én már láttam, mikor azt mondtam neki:
– Elküldöm magát a karbantartásra iparőrnek.
– Nem megyek, inkább felakasztom magam.
Viszont legalább a saját önköltségüket meg kell hogy termeljék valahol, és nem rakhatok mindenkit fürdőőrnek vagy portásnak. Ez amúgy is rosszul veszi ki magát, a fiatalok azt mondják: nem érdemes dolgozni, mert ha valami bajunk lesz, kitesznek minket portásnak ezer forintért, a portásnak pedig megalázó nézni, hogy mennek le a többiek a bányába, szeretne inkább elbújni.
Érdemes és hasznos munkákat kellett keresnünk, amikhez nem kell túl nagy beruházás és el is tudjuk helyezni a termékeket. Kesztyűket varrunk, még nem olyan jók, mint amiket a speciális üzemekben készítenek, de feleannyiba kerülnek, és két pár kesztyű azért tovább kitart, mint egy.
Dróthálót fonunk a fejtések biztosításához, gombát termesztünk, a hulladékfából szerszámnyelet készítünk, gumicsizmákat ragasztunk. Még mindegyik iparág a kezdet kezdetén tart, de ha sikerül felfuttatni őket, talán a többi üzemtől is át tudjuk venni a rokkant vájárokat.
Hajnalban fél négy és fél öt között indulnak el a környékbeli falvakból a munkásbuszok Komló felé. A bányászok ahogy leülnek, elalszanak, az ablakok teljes hos375szában egyforma kék svájcisapkák ütögetik az üveget a rázkódás ritmusára.
1969. február 6-án egész éjszaka esett a hó, reggel még bejöttek a buszok, de délben a műszak végén már nem bírtak a hatvan-hetven centis hóval. A bejárók közül néhányan elindultak hazafelé gyalog az erdőn keresztül, vállalva, hogy nyakig süppednek egy hóval feltöltött vízmosásba.
A bányászok, ha megszorítják őket, hihetetlen teljesítményekre képesek. Egy vájár reggel lemaradt a buszról, félt, hogy a bumli miatt elveszti félévi hűségjutalmát, negyvenöt kilométert futott és kapaszkodott Komlóig, utána még leszállt egy nyolcórás műszakra.
Persze ezen a napon a többség mégis bent marad Komlón. Az üzemvezetőség megtesz mindent, kapnak fejenként ötven forintot és ingyen ebédet, pihenni lehozzák őket a bányászszállóba. Mikor hazaérek, az én szobám is foglalt, mind a négy ágyon bányászok fekszenek gyűrött ingben, hosszú, színes flanellgatyában. Elnézést kérnek a zavarásért, mondom, hogy nincs miért, leülök. Nyomottan hallgatnak, tarkójukat a tenyerükbe támasztják.
– Otthon nem tudják, hogy itt maradtak?
– De, az üzemből hazaszóltak telefonon.
– Akkor mi a baj?
– Megszoktuk, hogy mindennap hazamegyünk.
Nehéz megérteni, hogy ezeket a csupa izom embereket, akik naponta leszállnak a föld alá, és egyáltalán nem lehetnek biztosak abban, hogy visszatérnek a napfényre, egy ilyen jelentéktelen esemény kibillent az egyensúlyukból, de talán épp ezek az apró beidegződések tartják egybe a lelküket. Matthews jut eszembe, a legendás angol csatár, aki ha egy mód volt rá, mindig hazautazott a vidéki mérkőzésekről: inkább alszom – mondta – két órát a saját ágyamban, mint nyolcat idegenben.
Az én ágyamon egy kövér, harmincöt év körüli férfi fekszik.
– Mi a szakmája?
– Kiszolgáló vájár vagyok.
– Mennyit keres?
– Kétezer-nyolcszázat, ehhez jön még a családi pótlék. Régebben többet kerestem, de akkor sem éltem jobban. Hiába volt az apámnak tizenhárom holdja az öt gyerek376hez, mégis én tartottam el a testvéreimet, ne mondhassák a faluban: bányász a bátyátok, mégis rongyosak vagytok.
Hazavittem egy hónapban négyezer forintot, de elment az egész fejadagra meg adóra. Akkora család, mint a miénk, másfél kenyeret kapott egy hétre, pótolni kellett valahogy.
Huszonegy éves koromban beleugrottam a házasságba semmi nélkül, az apósoméknál laktunk, két helyre kellett a pénz, még jobban hajtottam magam.
1956 után megszűnt a téesz a faluban, bányászoknak is adtak földet vagy lehetett kérni kishaszonbérbe. Vállaltam én is egypár holdat, az apámnak voltak lovai, odaadta nekem is szántani, egy évben három-négyszáz zsák kukorica is bejött, malacot hizlaltunk.
Már megszületett a negyedik gyerek is, és még mindig nem volt saját lakásunk. A szomszéd faluból, Kakasdról felment egy káder Pesterzsébetre, megvettem tőle a házát. Kifizettem neki előre negyvenezer forintot, és két év alatt a többi tizenötöt, meg az átírást és az OTP-kölcsönt.
Ahogy lenni szokott, akkor borultam ki, mikor már egyenesben voltunk, a rengeteg baj ráment a gyomromra. Nyolcvan kilóról lefogytam ötvenkilencre, egy fél évet feküdtem vérzéses gyomorfekéllyel, aztán hazaengedtek: nahát, már eleget aszaltuk magát, hazamehet diétázni. Ihatok egy kis vörös bort, de sört, pálinkát vagy savas ételt nem fogyaszthatok.
A szénfalra nem kerülhettem vissza, lement a fizetésem is, jó apró pénzt kapok, hogy sűrűbbnek higgyem. De ha apám abból a rossz földből fel tudott nevelni öt gyereket, nekem is fel kell négyet kétezer-nyolcszáz forintból.
A mentőállomás falára kiszögezték a bányamentő tízparancsolatát:
1 Menteni kötelességed, mert magad is bajba kerülhetsz.
2 Első a biztonság, aztán a munka.
3 Légy mértékletes a szeszes italok élvezésében.
4 Riadónál első légy.
5 Vizsgáld meg a készülékedet.
6 Szerelj nyugodtan.
7 Mentésnél sohase járj egyedül.
3778 Nézd a feszmérőt.
9 Csak jó levegőben vedd le az álarcot.
10 Idejében térj vissza.
Csak Kossuth-bányán dolgoznak függetlenített bányamentők – később kiderült, hogy ott sem –, Bétán önkéntesek látják el a szolgálatot. A mentőparancsnok, egy fiatal mérnök, végigvezet a szertáron, aztán leülünk egy üveg sör mellé. Megismertet az elektrostimulátor egy rejtett képességével, ha a pólusait a homlokra helyezzük, és gyenge áramütéseket adagolunk, jótékonyan elmulasztja a másnapos közérzetet. Aztán kipróbáljuk az alkoholszondát, egy üveg sör már sötétzöldre festi a kristályokat a kémcső alján.
– Hány mentő van Bétán?
– A létszám nyolcvan fő körül mozog. Bányamentőnek csak az jelentkezhet, aki legalább kétéves föld alatti gyakorlattal rendelkezik és vájári vagy szakmunkási minősítése van. A műszakiaknak viszont kötelező letenni a bányamentő tanfolyamot, ha egészségileg alkalmatlanok, akkor is legalább az elméleti részt.
A tanfolyamon százötven gyakorlati és elméleti órát kell elvégezniük a résztvevőknek, maga a vizsga egy füsttel telített gyakorlótérben folyik le, nehogy valaki manipulálhasson a gázálarccal. A vizsgán elég erős a megterhelés, a jelölteknek harmincezer méterkilogrammot kell teljesíteni. A mentő hatszáz forintot kap az üzemtől a tanfolyam letételéért.
A kiképzett mentő köteles engedelmeskedni a kapott parancsoknak, kivéve, ha saját bevallása szerint öt órán belül szeszt ivott, vagy ha rosszul érzi magát vagy ha fél. Előfordult már ilyesmi. A bányamentő számára a szesz még az átlagnál is veszélyesebb, mert a kilehelt alkoholgőzök a mentőkészülék zárt terében körbeforognak, az illető ötször-hatszor „megissza” az elfogyasztott sört vagy féldecit.
Fizetési napok után mi szoktuk ellenőrizni szúrópróbaszerűen, nem száll-e le valaki részegen? Az előírások szerint 0,003 véralkohol-szinttel még lemehet a bányász, ez nagyjából két fröccsnek felel meg. Ez a szabálytalanság ritka, egy ellenőrzés során két-három esetben fordul elő, ilyenkor az illetőt egy nap szabadságra küldjük, mert az igazolatlan hiányzás sokba kerülne neki.
378– Halálos baleset?
– 1953-tól 1968-ig harminchárom ember halt meg Bétabányán. A legtöbben a fejtésben jártak szerencsétlenül: tizenkilencen, a szállítók hét embert veszítettek. A többi halálok: kifordult az oldalból a kő, és ráesett valakire, ráfúrtak egy megállt robbantó töltetre, a körfűrész bekapta egy kiszolgáló karját, vágat-visszarablásnál egy öregember omlásba került.
A legszomorúbb az a halál, amit el lehetett volna kerülni. Nem is olyan régen az Aknamélyítőknél meghalt egy fiú. Ügyes, aknába való gyerek volt, kissé el is bízta magát. Az aknamélyítők nem kassal, hanem egy nagy fazékkal, az úgynevezett „bödön”-nel szállnak le, a fiú a bödön szélére állt, a vas vizes volt a talpa alatt, megcsúszott, ettől a bödön is megbillent. A fiú belekapaszkodott a zsírozott drótkötélbe, egy darabig tartotta magát, de elégett kezén a bőr, és százhuszonhét méter magasságból lezuhant. A fejét külön találtuk meg, az egyik lábát külön.
Sétálok az irodaépület folyosóján, unalmamban a zománcozott táblákat olvasom. A „Személyzeti osztály” feliratú ajtón benyitok, szívesen fogadnak, bár már láthatóan elszoktak attól, hogy a látogatók az ő munkájuk iránt is érdeklődjenek.
– Most is van káderezés? – kérdezem.
– Van, de megszűnt az a misztikum, amely régebben körülvette a személyzeti munkát. Ebben a szekrényben hatvannégy minősített káder és hetvenkét egyszerű nyilvántartásra kötelezett dolgozónk anyagát őrizzük. Az illető, ha szükséges, bármikor megnézheti.
– Most mi a legfontosabb feladatuk?
– A fiatalok, az utánpótlás biztosítása. Technikusban nincs hiány, az iskolák elárasztottak minket. Már csoportvezetőnek rakjuk őket, pedig ez nem technikusi munkakör, de a többi bányában is talál egy dandárra való technikust, aki nem a képzettségének megfelelő munkakörben dolgozik, hanem például a lapát nyelét fogja.
Fiatal vájárt, vájártanulót viszont nem nagyon kapunk. Most hallottam olyat is, hogy ezer forintot ígérnek annak, aki hoz egy vájártanulót. Valaki állítólag kivette a szabad379ságát, és átment az Alföldre toborozni, hozott tizenöt fiút, keresett tizenötezer forintot.
Nem tudom, mi igaz belőle, de tavaly három gyerek jelentkezett nálunk bányásznak: egy harminckét kilós fiú, egy szegény nyavalyatörős és egy karácotfai kétszer bukott cigánygyerek. A törzsgárda gyerekei sem jönnek hozzánk, az apjuk azt gondolja, hogy a bányát mindig megtalálhatja, csak akkor jutunk eszébe, ha a gyereknek a nyolcadik általános első félévében olyan rossz a bizonyítványa, hogy máshol nem is próbálkozhat.
Elővettük a régi módszereket, elindultunk toborozni. A szigetvári járásban végiglátogattuk a szülői értekezleteket, elmondtuk, milyen kedvezményben részesülnek a bányászok, röplapokat osztogattunk, de sehol sem jelentkezett senki.
Valaha azzal vádolták a bányát, hogy elcsábítja a munkaerőt a termelőszövetkezettől. Ma fordítva áll a helyzet, ha mi adunk egy lakatosnak kilenc forint órabért, a téesz ígér neki tizenkettőt. Az volna furcsa, ha nálunk maradna. A többi ipari vállalat sem tudja megtartani az embereket, tavaly a helybeli AKÖV-től nyolc sofőr ment el falura dolgozni.
A törzsgárdánk viszont egyre öregszik, fennáll a veszély, hogy Béta néhány év múlva nyugdíjas bánya lesz.
Béta ragaszkodik az embereihez, és keresi az alkalmat, hogy kifejezze megbecsülését irántuk. Ezt a célt szolgálta például a „Bétai-nap” Györén.
Három autóbusz szállította ki a bánya vezetőit, sportolóit, zenekarát, gyerek bábcsoportját, de ráérő egyszerű embereit is a faluba. Indulók hangjára végigmeneteltek a főutcán, majd a vezetők felkeresték a Györén és a szomszédos Izményen lakó bétai dolgozókat.
Én Gunglt kísértem el a körútra, mindenütt méltattuk a ház urát, hogy milyen rendesen dolgozik és viselkedik a bányában, megdicsértük a gyerekeket és a berendezést, megkérdeztük, nincs-e szándékukban beköltözni Komlóra, aztán mentünk tovább. Egyik látogatás sem vetett fel mély problémákat, még kevésbé oldott meg, de a bányászok nem felejtik el, hogy az igazgató eljött és leült náluk beszélgetni.
Délután futballmérkőzés és kultúrműsor következett, a 380„Béta-nap” Györén különös keveréke volt a 45-ös idők falujárásának és a legújabb menedzselési módszereknek.
Béta az egyetlen komlói bánya, amely önálló kultúrházat tart fenn: a Juhász Gyula klub-ot. A Kossuth-bánya kultúrterme inkább kocsma, a Zobák pedig csak az ebédlőjében rendezhet előadásokat.
A Juhász Gyula eredeti rendeltetése szerint egyszerű felvonulási épület volt fenn, Kökönyösön, néhány lépésnyire a Fekete Gyémánt vendéglőtől. Mikor kiürült, Gunglék szerezték meg maguknak, és ragaszkodnak is hozzá, szívósan és ravaszul elhárítják a város próbálkozásait, hogy könyvtárat vagy orvosi rendelőt telepítsen ide.
Előadótermet, társalgót, szakköri helyiségeket alakítottak ki, megfelelő kényelemmel be is rendezték, 1969 őszére pedig összegyűjtöttek annyi pénzt, hogy az egész épületet renoválják, éppen csak az alapokat hagyják változatlanul.
Itt kerül sor a különféle bányász–sportoló, bányász–író, bányász–művész találkozókra, járt már náluk Grosics Gyula és Mák Gyöngyi, a tornásznő, Veres Péter és Kónya Lajos, Pécsi Sándor és Béres Ilona.
A Juhász Gyula klub-ban rendezik „családi estjeiket” a különféle körletek és csapatok. Itt próbál a bányász ének- és zenekar.
Éppen ezek miatt a találkozások miatt hívják Bétát „családi bányá”-nak, bár néhány hónapos megfigyeléseim szerint a családnak nem minden tagja részesül egyforma elbánásban. A kiemelkedő rendezvényeken és főleg az utána következő vacsorán általában ugyanazt a húsz-harminc embert láttam: a bánya műszaki vezetőit és a legjobb csapatvezetőket. Ezt egyrészt a szűk hely indokolja, és talán ennél is fontosabb, hogy nem szívesen kockáztatják meg a botrányt egy faragatlanabb, kevésbé kipróbált ember meghívásával, különösen ha tekintélyesebb vendégek érkeznek. Ilyenkor hiába kopogtatnak a fröccsre áhítozók a klub ajtaján, erélyesen elutasítják őket. A Juhász Gyula rendezvényein évek óta nem fordult elő verekedés.
Február közepén itt tartották a szocialista brigádok értekezletét a mozgalom elindításának tizedik évfordulóját ünnepelve.
Majd mindegyik brigádvezetővel találkoztam már lent, a bányában, most mégis alig ismerem meg őket. Sötét ruhát viselnek, a fiatalok már nem is az obligát kéket, hanem 381modernebb szürkét, a divatos szabás mögött egyaránt eltűnik rendkívüli fizikai erejük és merevítő-torzító sérüléseik. Régebben meg lehetett ismerni a bányászt egészségtelen fehéres arcáról, ők semmivel sem sápadtabbak mint egy gyári munkás vagy szabadban dolgozó kőműves.
Egy-egy fröccsöt vagy üveg sört vesznek, és nyugodtan, kissé fáradtan figyelik az előadókat.
A mozgalom hármas jelszót tűzött maga elé: szocialista módon dolgozni, élni, tanulni. A termeléssel nincs különösebb baj, igaz, hogy a követelmények is elég szerények, a gyengébb telepeken az is elegendő, ha a brigád száz százalékot teljesít. A brigádok ötszázalékos termelési növekedést hoztak és négy százalékkal javult a szén minősége is.
A beszédek közben lapozgatom a brigádnaplókat, úgy tűnik, a művelődést főleg a nyári országjárások jelentik, a naplókban színes és fekete-fehér felvételek: a brigádtagok a Balaton mellett söröskorsóval a kezükben, Görömböly-Tapolcán, Máréváron, Budapesten, mindenütt ugyanebben a pózban, úgy látszik, a söröskorsó elengedhetetlen kelléke a bányászok ábrázolásának.
Egy brigád háromnapos országjárása kilencezer forintba kerül, ezt nagyrészt ők maguk hozták össze, de az Állami Biztosító is beszállt, a csoportos életbiztosításból befolyó járadékok egy részét visszatéríti.
A többi művelődési pontot közös színház- és mozilátogatások, olvasmányok, találkozók teszik ki. Lehet, hogy ezek közel járnak a formalitáshoz, de az igény, hogy ezek a nehéz munkát végző emberek legalább törekedjenek a művelődésre, még gyöngébb megvalósulásban is sokat ér.
A „szocialista élet” a harmadik célkitűzés, főleg társadalmi munkát, egymással való törődést jelent. Dolgoztak a bányászpark rendbehozatalán, lehordtak kilencszáz vödör szenet a csecsemőotthon pincéjébe. Elbúcsúztatták a nyugdíjba vonuló brigádtagokat, segítik a gyengébb képzettségűeket a tanulásban, gyűjtenek beteg társaiknak, a részegest is támogatják, de nem készpénzzel, mert azt elissza, hanem ruhát vesznek neki.
Béta-bánya negyvennyolc brigádját terjesztette fel „szocialista brigád” címre, ebből csak kilencet utasítottak el, nyolc kiválónak, tizenegy jónak és húsz megfelelőnek bizonyult.
382Kiosztják a jutalmakat a legjobb brigádnak, műszaki patronálónak, naplóvezetőnek, megkezdődnek a hozzászólások. Néhány arc a brigádvezetők közül.
P. A legtöbb országos bányásztalálkozón ő képviseli Komlót. Többen is megjegyezték róla, hogy csak a televízió képernyőjéről ismerik.
W. Brigádjának egyik tagja 1967-ben az omlás alatt maradt, azóta a brigád közösen neveli az árvákat, még a nyaralásukról is gondoskodnak.
Pfeiffer Alajos, de ő megér egy hosszabb misét.
Az 1949-es komlói újságban, a Bányászlámpá-ban tűnt fel először Pfeiffer neve. A cikk szerint napokig ivott egyfolytában, részegen bezárkózott az illemhelyre és a Himnuszt énekelte, két bumlit is vétett, ezért az újságíró nyílt levélben közli Pfeiffernével, hány ezer forintba került férje kilengése. Az újság következő évfolyamában újra felbukkan a neve. Pfeiffer akkor már az élen áll, és Kossuth-bánya vájárjai közül ő éri el a legmagasabb százalékot. Megnyeri a kongresszusi munkaversenyt is, ha teljesítik az eredeti kiírást, lehet, hogy a Juhász Gyula klub-ot ma Pfeiffer Alajos Művelődési Otthonnak hívják.
– Én sohasem készültem bányásznak, mindig a paraszti munkát szerettem. Véletlenül kerültem ide, 1939-ben behívtak katonának, 1941 telén szereltem le, a nyár, mikor megkereshettem volna a család kenyerét, kiesett, télen mihez kezdjek otthon, át kellett jönnöm Komlóra. Akkor már háborús termelés folyt, a felvételhez nem kellett ajánló, mint régen.
Féltem a bányától, először csak a napszinten dolgoztam, mindig azt mondogattam: jöjjön meg a tavasz, én elmegyek. Tavasszal aztán újra behívtak, és kivittek a frontra.
Megálltam kint a helyem, szaladástól sem féltem. November tizenkilencedikén tüzérségi tűzbe kerültünk, még a fűszál is égett, mind a két lábamon megsérültem, hazahoztak. A katonakórházból csak úgy engedtek ki, hogyha visszamegyek a bányába.
A szállítási felvigyázó megszeretett.
– Maga, Lajos, olyan erőben van, mint egy csíra bika (nyolcvanhat kiló voltam), miért nem megy le föld alatti munkára? A dupláját keresné.
383A család miatt 43 elején le kellett mennem a bányába, a felvigyázónak igaza volt: a napszinten két pengő szakmányt fizettek, lent 3,10-zel kezdtem, de már egy év múlva 4,10-et kerestem mint aknacsatlós. Ekkor egy kampós zárószerkezet leszedett a kezemből, szerencsére nem úgy, hogy zavart volna a munkában.
Fejtésbe, majd elővájásba kerültem, már segédvájár voltam, de még mindig nem éreztem magam igazi bányásznak. Nem szoktam meg a pontos, állandó munkát, otthon, ha akartam, kaszáltam, ha nem akartam, ráért másnap is. Elmaradott voltam, már elmúltam húszéves, mikor először jártam Pécsen. Csak a felszabadulás után lettem igazi vájár.
1953. április negyedikén munkaversenyt írtak ki. Én magamtól nem jelentkeztem volna, de a többiek noszogattak: indulj el, Lajos, ne mindig a kommunisták győzzenek.
Ráálltam, csak azt az egyet kötöttem ki, hogy egyedül akarok dolgozni. Két nap egymás után 400 százalékot teljesítettem, nem akarták elhinni, felhívtak az irodába, mondjam el, hogy csináltam.
Akkor a versenyben első lettem, de máskor nem értem el igazi nagy eredményt. Mindig levágott az ital, kiesett egy nap, kizártak a versenyből. Úgy látszik, én már így szakadok meg. Én pedig nem szeretem az italt, otthon nem is tartok, az Isten tudja, hogy keveredek én ilyen dolgokba.
A múltkor is. Még 1963-ban meghalt egy munkatársunk, azóta minden évben visszük neki a koszorút Tevelre. Mikor kijöttünk a temetőből, fáztunk egy kicsit, megittunk egy-két féldecit. Az egyik brigádtag ott lakott helyben, meghívott minket egy kis forralt borra, ültünk egy kicsit, poharaztunk, mikor eszébe jutott valakinek: – Ha már itt vagyunk Tevelen, nézzünk át Bonyhádra Cseléhez.
Csele épp disznót vágott, nagy literes pálinkásüveggel fogadott minket, persze hogy eláztunk, bumli lett a vége.
A másik nagy hibám, hogy hirtelen vagyok, meredt fejű. 1958-ban Kossuth-bányán dolgoztam az elővájáson, nem tetszett a kereset, felmentem az üzemvezetőhöz:
– Kevés! – mondom.
– Mit akarsz? Nézd meg a táblát, ti álltok a második helyen!
– Akkor is kevés. Holnap elmegyek Kossuthról.
– Tizenöt éve dolgozol itt!
– Épp elég volt.
384És el is mentem.
Weisz elengedett volna Hármas-aknára vagy Anna-aknára. Annát elkerültem, mert ott haragudott rám a személyzetis, gyerünk a Hármasra. Dobosért, az igazgatóért még 1956-ban kiálltam, mikor lebukott és őt meg a Forizst még termelő csoportba se akarták bevenni. Majd ő segít most! Nem találtam a helyén, erre bevágtam az ajtót, jelentkeztem Bétán. Nem bántam meg, átlagban megkeresem a négyezer forintot, most januárban összejött az ötezer-kétszáz.
De ha csak ez az egy ügyem lett volna.
A múltkor beteg voltam, kértem segélyt a szakszervezettől, gondoltam, ha már fizetem a havi huszonöt forintot! De nem adtak. Egy barátom ugyanakkor kapott, pedig ő csak tíz forintot fizet, jobban is áll nálam, épp akkor vett egy pár csikót, Isten tudja, hányezer forintért. Kijött belőlem a két elemi, írtam egy levelet, hogy mikor szűnik meg végre ez a gazemberség! Persze a főnök jól leszidott, még a múltkor is azt mondta: na, mi van te huszonöt forintos kommunista, vegyél két téglajegyet.
Érdekes, a munkában sohasem kapok ilyen rövidzárlatot, huszonhét év alatt nem volt komoly balesetem, pedig az egyéni munkánál nem nagyon lehet vigyázni.
1954-ben lettem párttag, egy évvel később háromhónapos pártiskolára küldtek. Még soha olyan ideges nem voltam. Elém raktak vagy nyolc könyvet: tessék tanulni. A vizsgán harminc kérdést adtak fel, írásban mindre tudtam válaszolni egy kivétellel, de beszélni nem tudok és nem is tanulok meg soha.
Kérdezték: nem gondoltam-e rá valaha, hogy más mesterséget válasszak? Gondolni gondoltam, gyerekkoromban az uraság kitaníttatott volna papnak vagy kadétnak, később mehettem volna tejellenőri tanfolyamra, de én nagyon ragaszkodtam az anyámhoz, nem akartam egyedül hagyni a bajban. Tizenketten voltunk testvérek, négyen maradtunk meg, a többit elvitte a diftéria, volt olyan hét, hogy kettőt is temettünk. Harmincéves koromban halt meg az anyám, akkor nősültem meg.
Én maradok már bergmándli, vagyis bányamanó, ha fent az irodában hatezret adnának, én akkor is inkább lent dolgozok négyezerért.
385Bétán annyi szó esett az utánpótlás biztosításáról, hogy mielőtt továbbmentem volna a másik nagy komlói bányába, Kossuthra, körülnéztem a vájártanuló iskolán és a tanbányában.
A vájáriskola 1950-ben épült fent a kökönyösi dombon, az előtte álló bányászszoborral együtt elengedhetetlen illusztrációja volt a Komlóról szóló riportoknak. Az első tanévre több mint négyszázötven tanulót vettek fel, számos jelentkezőt még így is át kellett irányítani a környékbeli pécsi és nagymányoki iskolába.
1952-ben Vas Zoltán még ezt a jelentős számot is továbbnövelte egy ötlettel, elintézte, hogy az ország összes harmadéves vájártanulója a komlói bányákban töltse az utolsó évét.
Szerelvényszámra érkeztek a fiúk Tatabányáról, Perecesről, Kurittyánból, zenekar és díszvacsora fogadta őket. Vacsora közben Vas Zoltán jó hangosan megkérdezte a mellette ülő Kusz János sztahanovista vájárt:
– Mennyit is keresel, te öreg?
– Hát ha begorombulok, Vas elvtárs, megvan az ötvenhatvan darab százas havonta.
A gyerekek szeme csillogott, de hamarosan lehűlt a lelkesedésük. A többség a rossz munkaszervezés következtében még a szállás és étkezés díját sem tudta kifizetni, átkozódva menekült haza. Talán ettől az időtől kezdődik a komlói vájárképzés lassú sorvadása.
Az iskola még ott áll a régi helyén, de már a kapuban egy tábla jelzi a változásokat, nem vájáriskola, hanem Csizmadia Gyula 501. Ipari Szakmunkásképző Intézet.
– 1961-ben alakultunk át több szakmás intézetté. Jelenleg vájár, bányaelektro-lakatos, esztergályos, autószerelő, 386géplakatos, általános lakatos, műszerész, villanyszerelő, asztalos és kőműves szakmákra képezünk fiúkat, fehérneműkészítőnek, női szabónak, cipőfelsőrész-készítőnek, kárpitosnak pedig lányokat. Viszonylag még mindig a bányász szak a legnépesebb, a tanulók tizenöt százalékát teszi ki, utána következnek a könnyűipari szakmák, de ez a tizenöt százalék is nagyon kevés.
A jövő évre százötven elsőéves vájártanulót kellett volna beiskoláznunk, eddig csak harmincat sikerült, lehet, hogy a tervezett öt osztályból csak egyet tudunk elindítani. Más szakmákban viszont sokszoros a túljelentkezés, az autószerelőknél például kétszáz pályázóból választhattuk ki azt a húsz-huszonkét gyereket, akit felveszünk.
A százötvenes szám még nem is a plafon, ha kétszázan jelentkeznének, mind kellene. A bányák fiatal vájárokat akarnak, úgy vélik: ez az utánpótlás egyetlen formája, nem bíznak a máshonnan áttelepített „öreg” bányászokban. Mikor leállt a Földalatti Vasút építkezése, négy-ötszáz ember jött le Pestről, de nem tudom, megmaradt-e egy is? A borsodi leépített bányászokra is számítottak, százötven lakást tartottak fenn nekik, ezek sem tudták megszokni a komlói bányákat, ők otthon térdelve, sőt fekve dolgoztak az alacsony fejtéseken, itt a nagy szelvényekben néha ágaskodni kell. Ha mégis betelnének a komlói igények, a többi végzős vájárunkat elvinné Oroszlány vagy a kohászat.
Pedig a vájártanulók sok kedvezményben részesülnek. Ha szerződést kötnek, hogy az iskola elvégzése után két évig itt maradnak a vállalatnál, a Mecseki Szénbányák az elsőéveseknek kétszáz, a másodéveseknek háromszáz forintot ad havonta – a rendes juttatásokon kívül. A harmadévesek teljesítménybérben dolgoznak az Anna-aknai tanbányában, a legtöbb ezer forinton felül keres.
Ezek az előnyök is csak az ország legszegényebb részeiből csábítják ide a fiúkat, a komlóiak inkább gimnáziumba vagy technikumba próbálnak bejutni. A jövendő vájárok főleg az Alföldről jönnek és Zala megyéből, kevesebben Baranyából és Budapestről. Tanulmányi színvonaluk sajnos hagyományosan gyönge, 1954-ben volt egy olyan osztályunk, melyet a bányaismeretek oktatása előtt meg kellett tanítanunk írni-olvasni. A maiak sem jobbak, az első félévben vizsgát tartottunk a VII–VIII. általános anyagából, még a kettes átlagot sem érték el.
387A jelek arra utalnak, hogy a Tröszt bizonyos mértékben ki akarja venni kezünkből a vájárképzést. Ők járnak agitálni szülői értekezletekre, a hetipiacon kidobolják, sőt filmen hirdetik, hogy „jelentkezzetek vájártanulónak!”
Arról is hallottam, hogy vissza akarják állítani a régi „bányafiú”-rendszert, vagyis a nyolc általános után felviszik a gyereket rendes napszinti munkára, és külön oktatás nélkül két év alatt saját maguk képezik ki vájárnak. Úgy gondolják, a magasabb induló fizetés főleg a szülőket jobban csábítaná. Ez ellen főleg nevelési szempontból van kifogásunk, egy tizennégy éves gyerek nem fejezheti be egyszer s mindenkorra a tanulást, magától pedig nem vesz könyvet a kezébe.
Az is lehet persze, hogy az oktatás költségeit sokallja a Tröszt. Egy bentlakó gyerek évenként átlagosan huszonnégyezer forintba kerül, és ez még csak a mi közvetlen kiadásunk, a fenntartási költségekkel és az üzemi hozzájárulásokkal együtt felmegy hatvan-hatvanhatezerre, vagyis hároméves időszakot számítva majdnem kétszázezer forintba kerül egy új szakmunkás.
Bemegyek az elsőéves vájárok egyik órájára, a tanár kesernyésen mondja:
– A bányászat szerepel az Országos Szakmunkás Névjegyzékben, ha jól emlékszem, 114-es számmal, a veszélyességi fokozatban pedig a légierő és a hajózás után következik, sajnos sokan mégsem tartják szakmának. Ezt mi érezzük a legjobban itt a vájáriskolán.
Huszonheten ülnek a padokban, megkérdezem:
– Hányan kezdtétek az év elején?
– Harmincan, ketten nem bírták, egyet kirúgtak.
– És hányan akartok vájárok lenni?
– Lehet őszintén?
– Igen.
Tizenheten emelik magasba a karjukat, egyikük még hozzáteszi, hogy vájárvizsga után továbbtanul majd, aknász szeretne lenni. Hatan, ha lesz rá mód, az Uránbányába mennének, az Urán nem képez ipari tanulókat, szívesen átvenné az egész állományt, kifizetné a befektetett társadalmi ösztöndíjakat, de a Széntröszt nem adja az embereit.
388– Nem féltek-e attól, hogy mire végeztek, bezárnak a bányák, és ti munkanélküliek lesztek?
– Nem, Zobákon még száz év múlva is lesz szén.
– Mi a szüleitek foglalkozása?
Hatuknak bányász az apja – a többi évfolyamhoz képest meglepően jó az arány –, az aknászjelölt pedig egyenesen százötven éves bányászdinasztiából származik. Ő nem magától jött, a családja beszélte rá, nehogy a folyamatosság megszakadjon.
Négyen is állami gondozottak voltak, csak vonakodva beszélnek magukról.
– Nyolcéves koromban meghalt az apám, akkor vittek be.
– És anyád?
– Nem vagyok rá kíváncsi.
– A nyári szünidőt hol töltöd?
– Visszamegyek valamelyik régi intézetbe, befogadnak két-három hétre.
– És te? – kérdezem a másikat.
– Meglátogatom a nevelőszüleimet Szekszárdon.
– Szeretsz náluk lenni?
– Szeretek.
– Ez nem igaz! – mondja egyszerre a másik három állami gondozott.
A többieket sem veti fel a pénz, egyiküknek erdőkerülő az apja, havi ezerhatszázat keres, egy kétújfalusi cigánygyerek öt testvérét támogatja az ösztöndíjból, csak öt családban jut nyolcszáz forintnál több egy személyre.
A bánya mindegyikükkel kötött társadalmi szerződést, kiemelt ösztöndíjat kapnak, a csúcs havi négyszáz forint. Külön keresetre a bányánál nincs lehetőség, az erősebbek fizetés-kiegészítésként szabad idejükben vagont raknak ki a vasútállomáson. A napi kosztért ötven fillért fizetnek, bár papíron mindennap kapnak búst, egybehangzó vélemény szerint a húsnál sokkal gyakoribb a rizs, kevés és rossz az ellátás.
Összesen két komlói gyerek van köztük, viszont öten jöttek a Szabolcs megyei Kemecséről. A távolabb lakók évente háromszor mennek haza – ha mennek, a tapasztalat szerint gyorsan elmúlik a honvágy. Indulásnál általában a közös szülőhely köti össze őket, a valódi barátságok a harmadik évben alakulnak ki, ilyenkor viszont nagyon komo389lyan veszik. Ha egyikük valamilyen ok miatt leszámol a bányánál, az egész baráti kör megy vele.
Egy héten huszonhat elméleti órát hallgatnak – részben a korábbi hiányosságokat pótolják –, és két napot töltenek lent a bányában. A munkában ügyesek és figyelmesek, baleset az utóbbi időben csak egyszer fordult elő. 1968 karácsonyán egy fiú bennmaradt az omlásban, de két és fél óra múlva kiszabadult.
– Féltek a bányától?
– Aki félt, az már elment. Tessék holnap megnézni minket.
Valaha két tanbánya is működött a mai mecseki tröszt területén. Kövestetőn és Pécsett, 1963-ban az Anna-akna vette át a feladatukat. Ez a legrégebbi komlói akna, addig napi 150 vagon szenet adott, de szénvagyona kimerült, a feltárási munkákkal is leálltak, a még hasznosítható szénmezőt a Kossuth-bánya vette át.
A telepmaradványokat már nem volt érdemes nagyüzemi szinten művelni, viszont az Anna-akna terepviszonyai kiválóan alkalmasaknak bizonyultak a vájártanulók szoktatására, a telepek legalább olyan merev dőlésűek, mint Béta-bányán.
Egy „öreg” vájár mellé három-négy gyereket osztanak be, ezek váltakozó munkakörben dolgoznak, hogy minden területtel megismerkedjenek.
– Milyen az utánpótlás? – kérdezem az üzemvezetőt.
– Fizikailag majdnem mindegyik jó, szakmailag csak azok, akik tovább akarnak menni technikumba. Ők csak azért jelentkeztek nálunk, mert a technikumi felvételnél alapvető követelmény a vájári szakképzettség. Nem tudom, így többre viszik-e, a Mecseki Szénbányáknál négyszáz körüli technikus dolgozik fizikai munkakörben.
– Mi a tananyag?
– Az első félévben inkább a külszínen dolgoznak, tanulják a szerszámok használatát. Faragási gyakorlatokat végeznek, hogy kell a fát egyenesbe elvágni és így tovább. Ez nem értem, mire való, hiszen munka közben méretre vágott, völgyelt fát kapnak majd, nem is beszélve arról, hogy a fémtámos fejtésekben nincs egy deka fa sem. De hát ez a tantervi előírás. Decembertől heti két napra lemennek a bányába.
390Másodévben már négy napot töltenek lent és kettőt az iskolában, főleg a fenntartási és biztosítási munkákat gyakorolják.
A harmadéveseket, ha legalább a közepesrendűséget elérik, már rendes brigádmunkára osztják be. A felnőtt teljesítménybér hatvan százalékát kapják, napi ötven-hetven forintot. Volt olyan fiú, aki nyolcezer forintot küldött haza egy év alatt.
A végzős vájárokat Zobák felé tereljük, mennek is. Egy évig segédvájárként dolgoznak, utána különbözeti vizsgát tesznek, ettől kezdve szabályos vájárfizetés jár nekik.
Végigjárjuk a bányát, ósdibb és kisebb arányú, mint komlói társai, inkább a borsodi aknákra emlékeztet. Láthatólag nem sok pénzt fordítanak már a fejlesztésére, néhány deszkát talán még a múlt században illesztettek oda mostani helyére.
– Ez nem számít – mondja az igazgató –, ezek a vágatok még száz év múlva sem borulnak össze, nagyobb baj, hogy fontos felszerelések hiányoznak. Például nincs fémtámunk, a gyerekek nem tudják gyakorolni ezt a biztosítási formát. A tanév végén három hétre átmegyünk Zobákra, ott tanulják meg a kezelését.
A fejtésben négy harmadéves dolgozik, nekik is felteszem a kérdést:
– Mi akarsz lenni?
Három technikusnak készül, a negyedik pedig épp most kapta meg a behívóját a repülő-tiszthelyettesi iskolára, eljövendő bányász még véletlenül sincs köztük. Az igazgató széttárja a karját.
– Nem tudom, honnan teremtek elő az év végén százhúsz vájárt! Pedig minimálisan annyi kellene.
Lejjebb elsőévesekkel is találkozunk, a szürke bányászruhában cinegevékonynak tűnnek, segítenek a vájároknak, anyagot szállítanak. A vájár félrevonja az igazgatót.
– Z. elvtárs, az egyik fiú verekedett.
A verekedés lent a bányában a legsúlyosabb fegyelemsértésnek számít, az igazgató magához hívatja a bűnöst, a vörös hajú, szeplős fiú nem reménykedik semmiféle bűnbocsánatban, hiába tartozik a legjobb növendékek közé. Még aznap délután ki is csapták az intézetből, hazament 391Keszthelyre, otthon nem találta a helyét, visszajött, és beállt Zobák-bányára segédmunkásnak.
Szállunk felfelé a kassal, az igazgató dohog:
– Játszótérnek tekintik a bányát. A múltkor megcsinálták azt, hogy egy deszkát fogtak be a TH-gyűrűbe, és megrecsegtették, mintha omlás készülne. A vájár úgy elfutott, hogy még a benzinlámpát is a fejtésben hagyta.
Leülünk az irodában, az igazgatónak névnapja van, felbont egy üveg bort, koccintunk.
– Maga eredetileg bányász volt? – kérdezem.
– Nem, valami közöm azért volt a szénhez, kazánt fűtöttem. Innen hívtak be katonának a második világháborúban, hadifogságba estem, 1946 szeptemberében jöttem haza.
Kiemeltek régi munkahelyemről, a Belügybe kerültem. Nem tartoztam a nagymenők közé, nem értem el sokat. Évekig albérletben éltem, már a második gyerek is megszületett, mikor adtak egy egyszobás lakást. Rákosi Mátyás nővére is abban a házban lakott, nagyon rátarti módon viselkedett, ha én már a kapunál álltam, és ő negyven-ötven méterre közeledett, akkor is meg kellett várnom és előre kellett engednem.
Egy másik Rákosi rokon: Zója, Bíró Endre orosz felesége viszont nagyon rendesen bánt velünk. Mikor az üzletben nem lehetett húst kapni, ő hozott a gyerekeknek karajt, kilónként nyolc forintért.
A nagytétényi lőszergyári robbanás után áthelyeztek Hartára, az állampusztai rabgazdaság őrségparancsnokságára, ott fejeztem be a karrieremet. 1957-ben állás nélkül maradtam. A komlói munkásőrség egyik vezetője hívott le ide.
Legalul kezdtem – csillésként, lépésről lépésre jutottam el idáig. Romantikát képzeltem a fizikai munka és a munkások köré, ha egy aknász csúnyán beszélt, úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. Aztán rájöttem, hogy nem azon múlik, bár a vájártanulókat azért szeretném leszoktatni a káromkodásról.
Elmúltak az illúziók, vettünk egy kis telket a Mecsekben, azon szeretek dolgozni. Sok hozzám hasonló sorsot fog még találni Komlón.
392Z. nem túlzott. Komlón valóban sokszor találkoztam egykori belügyi emberekkel, általában a szociális és kádermunka területén helyezkedtek el. Kossuth-bányán a párttitkár és a személyzeti osztály vezető posztját volt rendőrök töltik be, a szakszervezeti bizottság egyik munkatársa, K. pedig az ÁVH-nál szolgált. Hasonló múltú emberek persze a többi bányákban is akadnak, akárcsak Z., nem tartoztak a „nagymenők” közé, úgy érzik, nincs miért titkolni múltjukat, K. is mosolyogva beszél róla:
– A tanult mesterségem a cukrászat, de a felszabadulás után 1946-ban egy hídépítkezésen dolgoztam mint segédmunkás. A szabad időm nagy részében pártmunkát végeztem, a vezető elvtársak meg voltak velem elégedve, megkérdezték, nem akarok-e belépni az Államvédelmi Hatóság kötelékébe? Engem az egyenruha nem vonzott különösebben, de elmagyarázták, hogy a Hatóság milyen fontos szerepet tölt be az ország megvédésében, így végül is jelentkeztem.
A miskolci részleghez kerültem, majd iskolára küldtek – egy titkos részlegünkön, egy rózsadombi villában tartottuk a foglalkozásokat –, és még ugyanabban az évben egy öthónapos pártiskolát is el kellett végeznem. Akkor már tudtam, hogy magasabb beosztásba akarnak helyezni, hamarosan kiderült, miről van szó.
Ferihegyen lebukott az ÁVH-s csoportvezető, azzal vádolták, hogy disszidálásra készült, és a repülőgépet is magával akarta vinni. Igaz volt-e, nem tudom, mindenesetre leváltották, és engem neveztek ki a helyére.
Repülőgépeket kísértünk és biztosítottunk. Kétezer-egyszáz forint alapfizetést kaptam, ehhez jött még a kilométerpénz.
Nem tudom megállni, hogy közbe ne szóljak:
393– Kilométerpénz repülőn?
– Igen. Minden kilométer után, melyet a repülőgép megtett, hét és fél fillér járt nekem. Egy hónapban harmincöt-negyvenezer kilométert is megtettünk. Nyugaton csak egyszer jártam, Angliában cornwall sertésekért, apa- és anyaállatokat hoztunk a hazai állomány felfrissítésére. Indulás előtt Piros László külön felhívatott, és közölte velem: ha nem jövök haza, az egész családom meg fogja inni a levét. Ugyanezt ígérte a többieknek is.
Kint berakattuk a sertéseket, de akkora köd volt, hogy aznap már nem tudtunk felszállni. Kaptunk a követségtől harmincegy forintnak megfelelő napidíjat fontban, és elmentünk sétálni – persze együtt, ha valaki nézett egy kirakatot, mindannyian megálltunk.
1953 őszén ment el a kedvem a szolgálattól. A miniszterelnök lent vidéken egy beszédet tartott, melyet úgy is lehetett értelmezni, hogy a téeszek ellenségének vallja magát. Az ÁVH országos parancsnokságán zendüléstől tartottak, Péter Gábor is leutazott a helyszínre.
Péter Gábor kocsiján piros lámpa égett és sziréna szólt menet közben, a szolgálati előírások szerint tilos volt megelőzni. Egy barátom, egy őrnagy, akinek hamarabb kellett beérnie, valahol mégis elébe vágott. Leinternálták, másfél évet ült. Ez nekem nem tetszett.
1954-ben a Szovjetunió átadta a magyar polgári repüléshez fűződő jogait, a MASZOVLET társaságból MALÉV lett. Akkor felülvizsgálták mindannyiunk státusát, az én minősítésemet nem találták rendben. Alhadnagy voltam, de nem rendelkeztem megfelelő katonai képzettséggel, ahhoz pedig, hogy a repülős szakmában maradjak, hiányzott a segédpilóta vizsga. Korábban felajánlották, hogy tegyük le, de nem gondoltuk, hogy szükség lesz rá, csak egyikünk végezte el a tanfolyamot, ő még mindig ott dolgozik a MALÉV-nél.
A Hatóság megtartott volna az állományában, áttettek volna a fegyőrökhöz rabokra vigyázni, ehhez nem volt kedvem, inkább leszereltem. Cukrászként nem tudtam elhelyezkedni, a pénz viszont kellett, a közvetlen családon kívül a béna anyósomra is én kerestem. Lejöttem Komlóra csillésnek.
– Elég sokan jöttek abból a gárdából.
– Nem tartozott hozzánk mindenki, aki most a névnap394ján berúg, és a Május 1-ben az „A kanyargós Dráva mentén ávósok portyáznak”-ot énekli. Arról nem is beszélve, hogy csendőrből és régi tisztből sokkal több volt Komlón, 1956-ban hatszáz körül járt a számuk. A csillék oldalára felírták: „Szálasi emlékét idézzük! Éljen Hitler!”
– Ők most is ott élnek Komlón?
– Néhányan még mindig, de már sokkal szelídebbek, egyetlen céljuk, hogy békén kivárják a nyugdíjat. Dolgozik nálunk egy vájár, horthysta kiképzőtiszt volt, mindig arról mesél, hogy szürke lovon járt. Tőle meg szoktam kérdezni: na, János, mi van a szürkével?
K. szerényen mosolyog.
– De maga bizonyára nem azért jött, hogy az én rémmeséimet hallgassa. Talán beszéljünk inkább a szakszervezeti munkáról, például arról, hogy milyen problémák merülnek fel az analfabetizmus felszámolásával kapcsolatban.
Ha valaki nem tud írni-olvasni, azt a bányászatban több veszély fenyegeti, mint az ipar többi ágában, mert nálunk akármikor sor kerülhet menekülésre, és az analfabéta nem tudja elolvasni a tájékoztató, segítő táblákat.
1962–63-ban a bérfizetésnél még negyvenkilencen írtak alá három keresztet a nevük helyett. Tanfolyamokat indítottunk, egy ötvenes csillés is megtanulta a betűket, persze ha írt egy levelet, a cím megtöltötte az egész oldalt. A többiek kigúnyolták: te olyan tudományos ember lettél, hogy neked már elég két keresztet aláírnod, az öreg abbahagyta a tanulást. Ilyen okokból maradt még mindig tizenhárom analfabétánk.
K. nem véletlenül terelte a beszélgetést erre a mellékvágányra, illik tudomásul vennem, hogy befejezte a tájékoztatást. Egy ajtóval arrébb vonulok.
– Mennyi a bánya létszáma?
– 3730 fő. Ebből 3231 a munkás, 249 a műszaki, 102 az adminisztrátor és 148 a kisegítő, nem ipari állományú.
– Mennyit keresnek az emberek?
– Mi nem havi, hanem éves viszonylatban szoktunk számolni, ennek megfelelően a műszakiak átlagban 43203 forintot, az adminisztratívok 24014-et, a munkás átlagbér 32700 forint, ehhez jön még a nyereségrészesedés és a hűségjutalom.
395– Miből áll össze egy bányász fizetése?
– Egyrészt megkapja a műszak alapbérét, egy vájárnál átlagosan 92 forint az előirányzat, ezt egészíti ki a harminc százalékos föld alatti pótlék, plusz tíz százalék úgynevezett liászpótlék, mert a liászkori szenek veszélyesebbek az egészségre, mint például a barnaszén. Az éjszakás hétre még külön tíz százalék éjszakai pótlék jön. A termelés általában két harmadban folyik, az éjszakás műszak inkább előkészít, injektál, vagyis vízzel itatja át a szénfalat, hogy csökkentse a porképződést, anyagot hord be, omlaszt.
Érdemes megemlíteni, hogy a bányászoknak Zobákon még további tíz százalék „zobáki pótlék” jár, ezzel honorálják a munkával járó nehézségeket és a bánya veszélyességét. Egy éjszakás zobáki vájár tehát az alapbérhez 30+10+10+10 százalék pótlékot kap, vagyis összesen 60 százalékot. Aki esetleg irigyli, annak csak egyet mondhatok: jelenleg is van felvétel Zobákon. Mi direkt létszámstopot vezettünk be, hogy Zobák felé tereljük a jelentkezőket.
Jár továbbá termelési prémium, ha teljesítik a száz százalékot. Ha elérik a hattonnás fejtési átlagot, nyolc forintot, 6,2 tonnánál tizenhat forintot kapnak fejenként és műszakonként. Ezt egészíti ki a baleseti prémium. Egy fejtésben, ahol napi száz műszakot teljesítenek, a három napon túl gyógyuló balesetek száma három lehet, ha ennél kevesebb, a brigádtagok napi négy forint prémiumot kapnak. A bányászok erre is ráhajtanak, előfordul, hogy nem jelentik be a balesetet, hanem maguk kezelik. Bétán egy vájár felszakadt kezét tűvel és cérnával varrta össze, akár egy aktatáskát. A prémiumok egyesített összege nem haladhatja meg a napi húsz forintot.
Jár továbbá – mint más munkahelyeken is – az ebédpénz, műszakonként egy félórára eső bér, valamint a szálláson lakóknak a különélési pótlék.
Csak a szénbányászatban létezik hűségjutalom – érdekes módon még a kőbányászok sem kapnak –, a széntermelés felfutása idején vezették be, gondolom, ma már szívesen visszavennék, de nagy botrányokat váltana ki. Kétéves föld alatti szolgálatig az évi kereset öt százaléka, három-öt év között tíz, hat év után pedig tizenöt százalékot tesz ki a „hűség”. Egy bumli után elúszik a fele, kettő után pedig az egész.
396Szóval ennyit tud keresni egy bányász.
– És a levonások?
– A szokásosak, nyugdíjjárulék, három-tíz százalék progresszívan, a sportra tíz forint, balesetbiztosítás, bélyegek.
– Miért van a bányákban brigádbérezés, vagyis a brigádon belül miért keres minden vájár ugyanannyit?
– Egy időben, főleg mikor mennyiségileg lemaradt a termelés, nálunk is egyéni bérezést alkalmaztak ösztönzésül, de hosszabb távon ez a bányában rossz vért szül. Az egyes részlegek, csapatok, de még a váltótársak munkája is szorosan összefügg, ha csak a saját teljesítményükkel törődnek, meg tudják nehezíteni egymás életét. A brigádon belül pedig nem lehet mindenkit azonos adottságú szénhomlok elé állítani, esetleg éppen az kerülne hátrányba, aki nehezebb munkát végez. Még egyet figyelembe kell vennünk: a legtöbb szakmában az öreg szakmunkás többet ér, mint a fiatal, tehát jobban is keres, a bányászatban többet kell támaszkodni az erőre, ez pedig harmincöt éves koron túl már csökken. Egyéni bérezéssel a fiatalabbak méltánytalanul kiugornának.
– Mégis ki kellene fejezni valahogy a szorgalomban és a képzettségben megmutatkozó különbségeket.
– Március 1-től megpróbáljuk, egyéni műszak-besorolást alkalmazunk, vájároknál nyolcvanöt és százöt forint közé esik a gyakorlati limit. Ennek azonban csak állásidőknél, ebédpénznél és fizetett ünnepnapoknál volna jelentősége. A különbség maximális esetben sem tesz ki évi ezer forintnál többet, mégis nagy felzúdulást keltett.
– A műszakiak mit keresnek?
– Tessék, itt a lista.
Megnézem az elejét:
Weisz József, üzemvezető
4450 forint + 40 százalékos prémiumkeret
Brandt Béla, főmérnök 4100 forint + 32 százalékos prémiumkeret
Kiemelt mérnök:
Hermesz Miklós, geológus mérnök
3300 forint + 32 százalékos prémiumkeret stb.
– És elérik a prémiumszintet?
– Kossuth-bányán hosszú évekre visszamenőleg mindig teljesítettük a feltételeket, másutt, például Zobákon már fordult elő prémiumelvonás.
397– A mérnökök nem kapnak föld alatti pótlékot?
– Ha leszállnak, aznapi fizetésük negyven százalékát a javukra írják. Ezért is keres többet egy termelő mérnök például egy műszaki fejlesztési vezetőnél. Bár képzettségük, tapasztalati szintjük azonos, fizetésben évi tizenhárom-tizenötezer forintnyi különbség is mutatkozik.
Viszont az is igaz, hogy a föld alattiak már reggel ötre bejönnek, és ritka nap az olyan, mikor nem töltenek lent tíz órát. A múltkor baráti találkozót rendeztek régi mérnökökkel, az egyik öreg azt mondta:
– Mi harcoltunk ki nektek mindent!
Erre rávágták:
– Akkor legyetek szívesek, harcoljátok ki nekünk újra a nyolcórás munkaidőt.
A közepes beosztású műszakiak elégedetlenek a fizetésükkel, egy aknász háromezer-kilencszáz körül keres, egy jó vájár ennél többet összehoz, több munkával ugyan, de századrésznyi felelősséggel.
Megnézem a bérlista végét, a legszegényebbeket:
Tóth Lajosné, dekorációs
1100 forint
Báthori József
Csizmadia István
Czukor Magdolna
Énekes Róbert őrök
1050 forint, és akad még néhány ezerötven forintos takarítónő is.
Csak ketten tartózkodunk a szobában, a mérnök lehet, hogy ezért szokatlanul őszinte.
– Nem kell irigyelni ezeket a fizetéseket, ma már egy jó traktoros is keres annyit, mint egy bányász. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel tovább él. A nyugdíjkorhatár ötvenöt év, de én csináltam magamnak egy csendes statisztikát: az ötvenöt éves bányászok harminc százalékának már nem kell külön leszállni a föld alá.
A bányász többé nem az élet királya, mint ahogy régebben hirdették. Az ötvenes években egy csapatvezető vájár még a főmérnököt is rendreutasította, ha köszönés nélkül lépett be a fejtésbe, ma viszont elképesztő az a hang, amit egyes műszakiak megengednek maguknak a munkásokkal szemben.
398„Pofon vágom, hogy a takony menetet vág a nyakán! Fenékbe rúgom!” – ma nemegyszer hallani ilyet. Az egyik pécsi bányában egy aknász valóban fenékbe is rúgott egy vájárt, még el sem küldték a vállalattól, csak áthelyezték egy másik aknába ugyanolyan beosztásba. Ennek a durvaságnak a visszája pedig a vállveregető, elvtelen bratyizás.
Kialakultak a kasztok: műszakiak, funkcionáriusok, orvosok összejönnek, isznak és verik a zongorát. Egyre kevesebb az olyan vezető, akinek maradtak munkás barátai, kapcsolatok nélkül társadalmilag légüres térben élnek, végképp elvesztik az arányérzéküket. A múltkor a vasasi kultúrotthonban a Tröszt egyik vezetője megkövetelte, hogy neki pécsbányai vizet tegyenek a szószék mellé, nem volt jó neki a csapvíz, amit a többiek ittak és a szóda sem, mert ugyanabból készült. Ilyenkor egy pillanatra én is maóista leszek.
Vagy egy másik emlékezetes történet. Az egyik bányaigazgató 1956-ban kirúgott egy munkásasszonyt az állásából, mert a fia disszidált. El lehet képzelni, milyen nevelést kapott otthon – magyarázta –, ha ilyesmire vetemedett. Mit ad Isten, tavalyelőtt éppen annak a vezetőnek a fia lépett át a „taccsvonalon”, és benősült egy ausztriai gyárba. Őt senki sem vonta felelősségre fia tettéért, azért sem, hogy az ügy után kommunista vezető létére sírva vigadt, vagdosta a poharakat a tükörbe.
A szakszervezet talán tehetne valamit, hogy feloldódjanak az ellentmondások, de ide – tisztelet a kivételnek – a kiérdemesült és máshol használhatatlan embereket rakják. Ők a lelkük mélyén érzik is, hogy feleslegesek, és a termelési vezetők iránti ragaszkodásukkal akarják biztosítani a helyüket.
Ezen a fronton egyhamar nem is várható változás. A választásoknál a listás szavazást alkalmazzák, kétszáz emberből legalább százkilencven kellene, hogy utáljon valakit, így esetleg meg lehetne buktatni a jelölteket. És különben is: ki figyel oda? Az emberek gyorsan leszavaznak, hogy minél hamarabb hazamehessenek.
Ha pedig valaki egyéni partizánakcióval próbálkozik, megüti a bokáját, még ha akkora igaza van, mint a hegy, akkor is. A termelési vezető bent van a pártvezetőségben is, módjában áll itt is, ott is bosszút állni.
Ahogy a termelési módszereket, előírásokat nézem, nem 399sok helyet hagynak a szocialista humanizmus alkalmazására. Van például öt-hatszáz beteg bányász Komlón, akit már nem volna szabad meghajtani, de tőlük is megkövetelik a maximális teljesítményt. Viszont az képtelenség, hogy a szocialista humanizmus csak akkor lépjen életbe, ha a dolgozó átöltözik és elhagyja az üzemet.
Fennáll a veszély, hogy a munkás nem barátot, elvtársat vagy szövetségest lát bennünk, hanem csak egy másféle kizsákmányolót. A múltkor beszélgettem erről egy régi vájárral:
– Tudja, milyen a politika, mérnök úr? Adjon egy ceruzát, megmutatom.
Megpörgette a ceruzát:
– Olyan, mint ez a ceruza, ha forgatom. Régen a hegye volt fölül, most a talpa. Mi, akik dolgozunk, középen vagyunk, a mi helyzetünk nem változik.
Mit mondjak erre? Mi most harmincöt-negyvenévesek vagyunk, él bennünk a hiányérzet és a fájdalom, hogy nem élhettük át személyesen a munkásmozgalom legendáit. Akik tizenöt-húszévesek, utánunk jönnek, azokat már nem fogják zavarni az ilyen illúziók.
A főmérnök, Brandt Béla irodájában egy Kossuth-kép lóg a falon, láthatóan elégedett, mikor nekem is feltűnik.
– Én raktam ide. Mikor átkerültem, egész Kossuth-bányán nem volt egyetlen Kossuth-kép sem. Már megbocsásson a világ!
– Azelőtt hol dolgozott?
– Béta-aknán voltam főmérnök-helyettes.
Végre egy illetékestől kérhetek összehasonlítást.
– Hogy aránylik Béta Kossuthhoz?
– Mi tavaly annyival teljesítettük túl a tervet, amennyit Béta egy egész hónap alatt termel. Három régi akna egyesített szénmezőjét fejtjük: a Kossuth-aknáét, a Hármas- és az Anna-aknáét, a nyitott vágatainkat nem tudná egy nap alatt bejárni, több mint negyvenöt kilométer a hosszuk, ez több mint háromszorosa a bétai vágatoknak.
Napi négyszázhúsz vagon szenet adunk, nem sokkal kevesebbet, mint Béta és Zobák együttvéve. Tavaly 1 112 900 tonna volt a tervünk, 1 140 000 tonnát kért a piac, és 1 167 149 tonnát teljesítettünk. El tudták adni.
400– És a jövő? Úgy hallottam, a Tröszt termelését majdnem ötszázezer tonnával csökkentik.
– Az minket nem érint, a pécsi tervből veszik le.
(Zárójelben szólva: a legtöbb komlói vezető úgy vélekedik, hogy ha például a pécsi István-akna túlteljesíti a tervét, ebből csak baj van, mert a szenük rontja az összesített kalóriaértéket. Mint mondottuk: „Pécsett nem szén van, hanem tulipánföld!” De térjünk vissza a főmérnökhöz.)
– Kossuth nemcsak a legnagyobb komlói bánya, hanem az egész komlói bányászatnak a bázisa is. Mi adtuk az összes többi bánya vezető kádereit és törzs munkacsapatait is. És még jó ideig ránk fognak támaszkodni.
– És szívesen mennek az emberek? Például Zobákra?
– Ha egy vájár átmegy Zobákra, háromezer forint jutalmat kap. Ezret, mikor aláírja a szerződést, ezret egy fél év múlva, a harmadik ezret pedig az év végén. Sokan mégsem vállalják, mert félnek Zobáktól. Egy rossz szó sincs, senki sem kényszerítheti őket. Egy műszakinál más a helyzet, elvileg ő is visszautasíthatja az áthelyezést, de ezzel egy időre bevágta maga mögött az ajtót.
Egyébként személyes véleményem szerint egy mérnöknek nem kell az egész életét ugyanazon a helyen, ugyanabban a beosztásban eltölteni, mert belefásul, és nem tud újat hozni. Még ha főmérnök az illető, akkor sem.
Az órájára néz.
– De biztos kíváncsi a bányára. Kivel akar lemenni? Magát a termelést már látta Bétán, én a szellőztetési mérnökünket ajánlom. Gázkitöréses bányában, mint a miénk, ő tölti be az egyik legfontosabb funkciót, az egyetemen mindig azt mondogatták: a főmérnöknek nem kötelező a diploma, de a szellőztetőnek igen.
Beöltözöm, kiváltom a lámpát és az önmentő készüléket, lemegyek a népeshez. A kísérőm késik, csak egy alacsony technikus áll az alacsony kocsik mellett.
– Rögtön jön Dénes, és indulunk.
Szótlanul állunk egymás mellett, egy idő után illik kérdeznem valamit.
– Mióta él itt Komlón?
– 1951 óta. Mikor a többi toborzott emberrel kimentünk a pályaudvarra, még úgy volt, hogy a nyolcórás vonattal Oroszlányba megyünk, ahelyett a tízórással lejöttünk Komlóra. Annak a vonatnak kellett volna kisiklani.
401– Mi a legnagyobb baj?
– Elvégeztem a technikumot, de nem tanulhatok tovább. Komlón nincs felsőfokú technikusi képzés, csak munkavédelmi szakon, az pedig nem érdekel.
Megjött a mérnök is, elindulunk, a népes eltűnik velünk az Altáró sötét alagútjában. Az Altáró 1950–51-ben épült, azóta is a komlói bányák szállítási rendszerének gerincét jelenti. Naponta szerelvények tucatjai dübörögnek végig a másfél-két kilométeres pályán, az Altáró fölött a Béke-telep házai repedeznek-omladoznak a rázkódástól. A népes havonta legalább ötven kilométernyi gyaloglást takarít meg a bányászoknak, ha nem működne, csak az erdőben emelkedő Kossuth-aknán szállhatnának le.
Az Altárón keresztül szállítják ki a Zobákon és a Kossuthon termelt szenet és meddőt – csak Béta-bánya nem tartozik az Altáró rendszerébe.
Szabályszerűen megvárom, amíg a népes lassít, csak akkor szállok ki. Ezt a szabályt érdemes megtartani: nincs két napja, hogy valaki kiugrott a mozgó kocsiból, és szétvágta a fejét az ácsolaton.
A mérnök mellé szegődök.
– A metán mekkora veszélyt jelent?
– A metán a bányász legrégibb és legalattomosabb ellensége. Valamikor Angliában a halálraítélt rabokat küldték le a bányába égő fáklyákkal, ők ellenőrizték, hogy nem szivárgott-e be metán a fejtésbe.
A pécsi szénmedence hetven éve küzd a gázkitörések ellen, Komlón sokáig nem tudtunk a metánveszélyről. Az első gázkitörés 1968. május 8-án a délelőttös műszakban következett be, a VIII. szinti déli főkeresztvágattól keletre, a készlettároló bunkerre felmenő vágatban. Két emberünk meghalt, Kossuth-bányát pedig másodosztályú sújtóléges bányából átminősítették gázkitöréses veszélyes bányává.
Ez a besorolás nem puszta formaság, hanem szigorú következményeket von maga után. Átlagos bányában egy tonna kitermelt szénre másfél köbméter levegőt kell biztosítani, gázkitörésben viszont tonnánként négy köbmétert.
A mi négyszázhúsz vagonos napi termelésünknél ez 16 800 köbméter levegőt jelentene, amit a mi viszonylag szűk vágatainkban csak orkánszerű sebességgel lehetne keresztülbocsátani, nem is beszélve arról, hogy messze meghaladja szellőztető gépeink kapacitását.
402Felmentést kértünk a Bányahatóságtól, ők bele is egyeztek a tonnánkénti két köbméterbe, ha megfelelően kiépítjük a gázjelző és biztosító berendezésünket. Állandóan ellenőriznünk kell, hogy ez a levegőmennyiség felhígítja-e a metánt.
Munkahelytípusonként meghatározzák a megengedett metán-értéket, fejtésben például 1,5 százalék lehet, légosztály-kihúzóban 0,75. Ahol a villamosvezetékek vonulnak vagy Diesel-mozdonyok közlekednek, a levegő metántartalma nem érheti el az egy százalékot, ezekben a vágatokban különleges berendezéseket szereltünk a lámpákra, egyszázalékos metánnál a világítás önmagától kikapcsolódik.
Az áthúzó levegőmennyiség arra elegendő volna, hogy a bányában megfelelő klímát teremtsen – mert a szellőztetésnek ez is az egyik alapcélja –, de a gázkoncentráció ellen gyakran kevésnek bizonyul. Márpedig, mint bizonyára tudja, ha a metán eléri az öt-tizenöt százalékos töménységet, sújtólégrobbanás következhet be.
Hogy tartani tudjuk az előírt értékeket, gázlecsapoló készüléket állítottunk be. Ez a berendezés önmagában nem jelent teljes védelmet, de ez is segít a gáz elleni harcban.
Az előkészítés alatt álló fejtésekben elszívó csövekkel mintegy tíz méter mélyen behatolunk a szénfalba, és megpróbáljuk leszívni a gázt. Van olyan munkahelyünk, ahol már tíz hónapja szívatunk, és még mindig jelentkezik metán.
A múlt évben egymillió köbméter metánt szállítottunk ki a bányából a napszintre. A metán hat-hétezer kalóriás gáz, sajnos a felhasználását még nem tudjuk megoldani, a nagy részét jelenleg még kiengedjük a levegőbe, csak egy töredéknyi mennyiséggel fűtjük a gázlecsapoló épület termeit. Pedig a rendelkezésre álló metánnal annyi üvegházat tudnánk fűteni, hogy elláthatná egész Komlót zöldséggel és virággal.
Nézzük a jelzőkészüléket, mely a különböző fejtésekből, vágatokból érkező mérési eredményeket regisztrálja. Reggel van, ahol éjszaka nem folyt termelés, ott erősen felgyűlt a metán, egy százalékhoz közeli értékek mutatkoznak.
– A sújtólégrobbanás valóban olyan szörnyű, mint ahogy mesélik?
– Némelyik sújtólégrobbanásnál majdnem annyi energia szabadul fel, mint a hirosimai atombombánál. A robbanás 403centrumától tovább terjed, és nem csökken az ereje, ha nincs valamilyen éles kanyar, forduló, amely idejekorán felfogja, esetleg az egész bányát romba dönti. Valamikor a század elején egy francia bányában a robbanás feltöltötte szénnel az összes vágatokat, az aknákat, sőt még a napszintre is feldobott néhány száz vagonnal. Ezerkétszáz bányász maradt lent, a mentésüket meg sem lehetett kísérelni, lezárták a bányát, és egy sírkeresztet tűztek az akna fölé.
A Kossuth-bányai mentők parancsnokával beszélgetünk.
– Úgy tudom, parancsnok úr, hogy a Kossuth-bányai mentőállomáson főfoglalkozású, függetlenített mentők dolgoznak, és ez a komlói terület központi bányamentő szolgálata.
– Nem így áll a helyzet. 1969. július 1-től Komlón nincs területi mentőállomás, csak bent Pécsett. Már a két tröszt egyesítésénél felmerült a gondolat, hogy a mentőállomásokat is összevonják, most az új Általános Bányabiztonsági Szabályzat módot adott rá.
– A pécsi területen nagyobb a balesetveszély?
– Nem, nálunk Komlón magasabbak a baleseti arányszámok és több a halálos áldozat is.
– Akkor miért a komlói állomás szűnt meg?
– Szűknek találták a helyet, a berendezésünket pedig korszerűtlennek.
– Mennyi idő alatt érnek ki Pécsről a mentők?
– Kaptak valamilyen gyorsabb járatú kocsit, állítólag húsz-huszonkét perc alatt kihozza őket Komlóra. Ha Zobákra mennek, akkor még néhány percet rá kell számítani, ha pedig hóakadály zárja le a mecseki utat, akkor nem is lehet pontosan meghatározni az utazási időt.
– Maguk mennyi idő alatt érték el a komlói bányaterület legtávolabbi pontját?
– A riasztást, felkészülést is beleszámítva kilenc-tizenegy perc alatt.
– Ez a körülbelül félórás különbség egy katasztrófa esetén – amivel úgy gondolom, Komlón mindig számolni kell – nem okozhat-e súlyos következményeket?
– Nem tudom, még nincs kipróbálva. Szerencsére minden bánya megszervezte a maga erős üzemi mentőszolgálatát.
404– Mi történt a régi főfoglalkozású mentőkkel?
– Tizenheten voltunk, mind visszamentünk a termelésbe. Engem hívtak be Pécsre a mentőállomás parancsnokának, de nem vállaltam. Itt építkezem Somágon, és nincs kedvem bejárni. Robbantási felelős lettem Kossuth-bányán, szabad időmben járok át a bányamentő állomásra.
– Most hány önkéntes mentő van Kossuthon?
– Száztizennégy. Huszonegy éves kortól jelentkezhetnének a bányászok, szakmunkások, de ritkán fordul elő. A felső korhatár papíron negyvenöt, gyakorlatban negyvennyolc-ötven év, de kevés olyan öreg bányász akad, aki egészségileg bírná a mentőszolgálatot. Harmincöt-harmincnyolc év a korátlagunk.
– Szívesen jelentkeznek az emberek bányamentőnek?
– Az utóbbi időben egyre nehezebb mentőket toborozni. Elvonják a kedvezményeket, még a két csille hulladékfát sem adják meg, ha a mentő nem teljesíti az előírt négy óra társadalmi munkát, a szolgálatot nem tekintik annak. A lakások kiutalásában is ritkán érvényesül a mentők elsőbbsége, pedig ide főleg helybeli kell, ha valaki egy távoli faluban lakik, baj esetén nem tudjuk riasztani. A készenléti pénz viszont csak a kisebb keresetű, tehát az alacsonyabb szaktudású embereket vonzza, a legjobb munkásokat nem érdekli. Így természetesen csökkenni fog a szolgálat műszaki szintje és hatékonysága.
– Kijelentheti valaki, hogy ő nem akar tovább bányamentő lenni?
– Kiképzett mentő csak orvosi igazolással vonulhat vissza a szolgálattól, az viszont igaz, hogy nem túl nehéz ilyen igazolást szerezni. Főleg fiatal műszakiak mondanak le szívbajra, idegekre hivatkozva, én a magam részéről szeretnék olyan egészséges lenni, mint ők.
A fiatal műszakiak távolmaradása sok káros következménnyel jár. Balesetek alkalmával úgy küldik le a bányamentőket, hogy ők maguk sohasem voltak bevetésben, nem ismerik a munka természetét, és ha az utasításuk kivihetetlen, még le is szidják a mentőt.
Másrészt hiába vannak a műszakiak között olyan kitartó, önfeláldozó mentők, mint Jazbinsek Vilmos vagy Major Géza, az egyszerű emberek azt mondják: „bányászt csak bányász ment!”
– Alkalmaznak-e valamilyen ranglétrát a szolgálatban?
405– Négy kategóriát vezettünk be – szolgálati évek szerint. Az egy-két éves szolgálati idővel rendelkező mentők százegy forintot, a legjobban képzett, több mint tíz évet szolgált emberek pedig százhuszonnyolc forintot kapnak, mentőműszakonként. Ehhez jön még harminc százalék működési, harminc százalék föld alatti és tíz százalék liász pótlék. Minden mentőkészülékben eltöltött óra után húsz forint jár, aki esetleg irigyelné ezt a pénzt, azt szeretném figyelmeztetni, hogy az átlagos levegő tizenkilenc-huszonegy százalék oxigént tartalmaz, a készülékben pedig az oxigén szintje elérheti a nyolcvan százalékot is, a rendkívüli fizikai erőfeszítéseknél valósággal égeti a tüdőt. Két, készülékben töltött óra után a szabályzat legalább kétórás pihenőt ír elő.
Kilencvenöt-száz fő az a létszám, amelyet beoszthatunk ügyeletre. Minden ötödik hetet itt tölt a mentő, munkahelyén szabályosan teljesíti a műszakot, aztán napi nyolc órát a mentőállomáson tartózkodik. Néhányan haza sem tudnak menni, hétfőtől vasárnapig itt laknak.
– Melyek a legfontosabb és leggyakoribb balesetek a komlói bányákban?
– Mindenekelőtt a tűz. Ez régi komlói átok, az 1910-es években az akkor uralkodó bányaművelési és szellőztetési viszonyok között a komlói telepek a lefejtéstől számított három-négy hónapon belül meggyulladtak. 1912-ben a tízes számú telep égése akkora kiesést jelentett, hogy a termelés alig fedezte a bányaüzem helyi szükségletét.
– Bányatűznél milyen védekezési módokat alkalmaznak?
– Vízzel oltani nem lehet, csak a tűz elharapódzását tudjuk megakadályozni. Eredményesebb a levegő elzárása gátakkal, a tűz ugyanis mindig a friss, behúzó levegő irányába terjed. Legmegfelelőbbnek az iszapolás látszik, mert ez nemcsak a levegőt zárja el, hanem hűti is a szénfalat. Viszont nagyon költséges, és nincs is mindenüvé beszerelve az iszapvezeték.
– És a gázkitörések?
– Nézze, beszéljünk őszintén: egy komoly gázkitörésből nem tudunk menteni, még akkor sem, ha esetleg csak ötven méterre állunk a színhelytől. A metán kiszorítja a levegőt, százszázalékos oxigénhiány lép fel, ugyanakkor omlásszerűen nagy mennyiségű kőzetet szabadít fel.
Csak az menekülhet meg, aki munka közben is állandóan 406figyeli a gázkitörés szokásos előjeleit. Fokozódik az ácsolatra háruló nyomás, pattogás, apróbb robbanások kísérik, a vájvég elkezd vibrálni, és a kőzet erősen felduzzad. Egy esetben előfordult, hogy gyámlyukat ástak a talpban egy támgerenda számára, lapátoltak, lapátoltak, de soha nem lettek készen, mert mindig új szén tódult a régi helyére. Szerencsére az egyik vájárnak volt annyi esze, hogy eldobta a lapátot és ráüvöltött a többiekre is, hogy meneküljenek. Egy perc múlva bekövetkezett a robbanás.
– És a mentőkészülékek?
– A BÖK, vagyis a bányász önmentő készülék, melyet leszálláskor mindenki magával visz, csak a szénmonoxid ellen véd, a metán ellen nem. Csak szűri a levegőt, teljes oxigénhiányban nincs mit szűrjön.
A gázkitörés-veszélyes helyeken, főleg a feltáráson dolgozók Dézsi–Wabra-féle menekülő készüléket kapnak. Ez is inkább lelki célokat szolgál, mert komolyabb baj esetén úgysincs idő a felvételére, azonnal futni kell. Minél távolabb kerül a bányász a vájvégtől, annál nagyobb esélye van a megmenekülésre.
– Még milyen típusú balesetek fordulnak elő?
– 1960-ban trafórobbanás következett be, lángba borult az olaj, és füsttel borította el a vágatot, a közelben dolgozóknak menekülniük kellett volna vagy le- vagy felfelé. Egy vakvágatban bújtak el, Détári, a csapatvezető megállt a bejáratnál: itt jó helyen vagyunk, nem engedek ki senkit, aki megmozdul, leütöm a stekkolóval! Mikor kezdett betörni a füst, elvágták a sűrített levegő kábelját, a túlnyomás visszaszorította a füstöt.
Mindannyian megmenekültek volna, de Détárinak eszébe jutott, hogy az óráját a fejtésben felakasztott kabátjában felejtette, és úgy határozott, hogy elmegy érte.
– Ő volt az a Détári, aki 1956-ban egy vadászpuskával visszafoglalta a komlói rádiót?
– Ő. Négyen indultak el a kabátért – természetesen önmentő készülék nélkül, ez akkoriban még nem is volt rendszeresítve. Egy kijött a saját lábán, kettőt a mentők hoztak ki – egyiküknek külön szerencséje volt, őt nem is látták a mentők, csak arra figyeltek fel, hogy valaki arccal a vízlevezető csorgában fekszik, és ahogy hörög, bugyborékol a víz. Détárit egy fadepó mögött találták meg, már 407nem lehetett segíteni rajta. Úgy szerették Komlón, hogy még a koporsókészítő is meggyászolta.
– Évenként hány haláleset fordul elő?
– 1967 volt az egyetlen év húsz év óta Kossuth-bányán, amikor nem történt halálos baleset. Idén sajnos már három is előfordult. Egyikük kihajolt a népesből, és a légajtó kerete szétroncsolta a fejét. A második fejtésben omlás alá került, hiába mentettük ki tizenöt perc alatt, máj-lép zúzódást, belső vérzést szenvedett, a hatodik napon meghalt. A harmadik szállításnál figyelmetlenül a vonat elé lépett.
A parancsnok szavainak kiegészítéseként hadd idézzem az egyik bányamentő magánhasználatra készült statisztikáját. 1963 és 68 között hetvenöt ember halt meg a Mecsek Szénbányák munkahelyein, húsz Pécsett és ötvenöt Komlón.
Komló – mint régen a nemesség – vérrel adózik.
Pécsett, a felhagyott György-akna területén működik a Mecseki Szénbányák egyik kísérleti részlege. Egy hatvan méter hosszú táróban mesterséges robbanásokat idéznek elő, a sújtólég- és szénporrobbanás következményének megfigyelésére.
Megállok a táró mellett, mely leginkább nagy földre fektetett csőhöz hasonlít, falát külön földtöltés biztosítja. A táró szája előtt a kicsapódó lángtól és a robbanások erejétől szétrepedeznek a vastag betonlapok, és messze, a táró alatt is papírral pótolják a cigányházak betört ablakait.
Jelenleg épp az oroszlányi barnaszenet vizsgálják: milyen szemcsenagyság a legveszélyesebb a robbanás szempontjából. A táróban némi port szórnak szét, nem kell sok: köbméterenként öt-tíz deka por már elég a szénporrobbanás továbbterjedéséhez.
Feltöltik a tárót metánkeverékkel, sziréna jelzi, hogy a folyamat befejeződött, majd kigyullad a figyelmeztető lámpa. Süt a nap, beszélgetünk a fényképészekkel, akik a táró száján kicsapódó lángot akarják lefotózni. Intenek, hogy figyeljek, és ők is a gép fölé hajolnak.
Hirtelen öt-tízméteres láng csap ki az acélcsőből, a kísérő robbanás pedig olyan erővel visszhangzik a dobhártyámon, mint gyerekkoromban a légoltalmi pince mellett becsapódó bombák.
– Ez csak közepes méretű kísérlet volt – mondja a mér408nök –, előfordul, hogy a táróban másodpercenként négyszáz méteres sebességgel terjed tovább a robbanás.
– És mi van akkor, ha ez lent a bányában történik meg?
A mérnök diplomatikusan tárja szét a karját.
– Épp az a célunk, hogy minél ritkábban forduljon elő.
Szilas Adolf
Az öregember délelőtt kint járt az erdőben, fát vágott, ebéd után lefeküdt a díványra, és csak jöttömre keltették fel. Bocsánatot kér a várakoztatásért, kávét hoz, aztán rám néz a nagyothallók nyugodt félmosolyával. Ingujjban soványnak tűnik, csak nehezen tudom elhinni róla, hogy valaha Komló egyik leghíresebb vájára volt.
– Még jó időmben sem értem el az ötvenkét kilót, mindig sietni kellett, eldobtam az ennivalót.
– Mikor kezdett dolgozni?
– 1925-ben Pécsen az István-aknában. Nehéz évek voltak, a DGT nem tudta eladni a szenet, a bányászok csak három napot dolgoztak egy héten. Nekem lett volna munkám, egy héten tizenegy műszakot is teljesíthettem volna, de mikor láttam, hogy a többieknek írják ki a „szanált” napokat, leálltam és én is megvertem azokat, akik pótműszakot vállaltak. 1930-ban kirúgtak, és egy hónapra börtönbe zártak. Feketelistára kerültem, tíz évig nem szállhatam le a bányába.
Tíz év után kerültem Komlóra, csillés beosztásban vájári munkát végeztem, de el kellett vállalnom, mert szorított a három gyerek. Hat pengő húszat kerestem, nekem még a Flottmann-motor is azt sziszegte: hat-húsz, hat-húsz.
1941-ben lettem vájár Kossuth-bányán, itt töltöttem a háborús időket is. Katona nem voltam, kibékültem az ellenséggel. A felszabadulás után 45-ben kineveztek frontmesternek, és az maradtam egészen a nyugdíjig. Mindig fiatalokból szerveztem a brigádomat és arra törekedtem, hogy mindent közösen beszéljünk meg. Olyan vájárokat neveltem, akik dicsőséget hoztak Komlóra: Krakkot, Szedlárt.
Később a sztahanovista időkben sok frontmester visszament egyéni versenyzőnek, én nem akartam, mert szerintem, aki vezet, az ér annyit, mint aki termel. Pedig talán tartottam volna velük a lépést.
– Milyen a jó bányász?
409– Tud hajtani, ha kell a pénz, de mindenekelőtt odaadó és megfontolt. Vájár koromban kinevettek, mikor sokáig álltam a szén előtt és néztem. Ilyenkor figyeltem meg, hogy a padban hol a puha réteg, mindig azzal kezdtem, utána könnyebben hozzáfértem a keményhez.
Próbáltam a csapatot is ésszel vezetni, mindenkinek megkerestem a maga helyét. Volt vájárom, akit a jövesztésben nem tudtam használni, de a motornál vagy a talpszedésben megállta a helyét. Ha új ember jött, mindig megkérdeztem tőle:
– Akar-e dolgozni?
Mind azt mondta, hogy igen, de két-három nap alatt kiderült, megy-e nekik?
Azzal agitáltak minket, hogy neveljünk a cigányokból bányászokat, ez nekem sohasem sikerült. A munkaszolgálatos katonák közül gyakran mellém adtak egy kopasz cigányt, folyton elszökött.
– Mondd meg, hol akarsz dolgozni, oda teszlek.
– A motornál.
Odaállítottam a motorhoz, mikor a legjobban ment a termelés, otthagyott minket.
– Nem szeretem a bányát, mert mindenfélék jönnek le a tetőről. Szereltessenek le.
Néhány nő is megfordult a csapatomban. Egyikük jobban csillézett, mint bármelyik férfi, mikor megszerezte a vájári képesítést, réselőgéppel dolgozott, könnyebb helyen szenelgetett, amíg férjhez nem ment. Nem minden nő volt ilyen szorgalmas. Egy gépkezelőnő egyszer odajött hozzám, hogy a gép bekapta a kezét, csupa vér. Felviszem, kiderült, hogy szederrel kente be a karját, randevúra sietett, és hamarabb akart kiszállni.
A legmagasabb képzettségű emberem egy lókereskedő volt, lapátolt-lapátolt, de ha vastagabban jött a szén, mindig elájult, előfordult, hogy egy egész műszakot végigfeküdt.
A jó vájárokra is vigyáznom kellett. Szedlár Ferencnek ereje is volt, gondolkozni is tudott, ő viszont mindig a legjobb munkahelyet akarta magának. Én figyeltem, és hol a fejtés egyik végén kezdtem a beosztást, hol a másikon.
– Haragosa volt?
– Haragosom? Nem tudom. 1956-ban a komlói halállistán szerepelt egy Szilas Adolf, de lehet, hogy a fiamra 410gondoltak. Októberben kaptam egy pofont egy vájártól, sohasem dolgozott nálam, nem tudom, miért csinálta. Novemberben a rendőr behozta az irodába:
– Adolf bácsi, adja vissza, csak úgy suttyomban.
Nem akartam. Szóltam, hogy ne bocsássák el, három gyereket tartott.
– Lehet, hogy azért haragudott magára, mert túl sokat keresett?
– A csilléseim néha több pénzt vittek haza, mint én. Csak 1956 után javult a csapatvezetők keresete.
– Mikor ment nyugdíjba?
– Ötvenhárom éves koromban vesebajjal, szívbajjal, negyvenkilenc százalékos szilikózissal. Hamarabb kellett volna elmennem, az utolsó években már sokat betegeskedtem, és a táppénz után számolták a nyugdíjat. Utána még öt évig jártam dolgozni ötszáz forintért, a bankból hoztuk ki a pénzt az üzemekbe, fegyverrel biztosítottuk a szállítást. Mikor az utolsó napon elköszöntem, a párt meg a szakszervezet még annyit se mondott: na, eredj!
– Mi a véleménye a mai bányászéletről?
– Akikkel együtt kezdtem, azok közül alig valaki érte meg a hatvan évét, a maiak közül pedig kevés embert ismerek. A fiam, unokám bányász, jórészt őket hallom beszélni meg a szomszédokat. Úgy tapasztalom: elvették az emberek kedvét, ritkán fordul elő, hogy egy bányászt is kitüntetnek, nemcsak az igazgatót meg a mérnököket.
Lent a bányákban nincs meg a vájár régi tekintélye, tíz évvel ezelőtt még nem engedték meg, hogy egy vájárnak valaki visszaszóljon. Én, a frontmester úr voltam a magam területén, és megköveteltem a tiszteletet még a főmérnöktől is. És ha nem kaptam meg, begorombultam, és ha begorombultam, akkor kilencen voltam. Ma hallom, hogy beszélnek az emberekkel, és ha a bányász panaszt tesz, találnak módot, hogy megéreztessék vele.
Hiába ordítozik a felügyelet, még sincs olyan fegyelem, mint a mi időnkben. Mi annyi új csavart kaptunk, ahány öreget kihoztunk, ma a palahányón olyan új TH-csavarokat találok, amiken még látni a védőfestéket. Most jó egy éve a meddővel együtt egy fémtám is kijött.
Vagy hogy történhet meg, hogy egy egész motor elkeveredjen és átkerüljön a szénosztályozóba? Egy motor! Ha régen tűz ütött ki és bennmaradt egy motor, utána mikor 411folyt a helyreállítás és a motor közelébe értünk, mindenkinek a lelkére kötöttem: gyerekek, nagyon vigyázzatok! Néha olyan szépen kiemeltük, hogy minden javítás nélkül újra be tudtuk építeni.
Hallgatunk, aztán az öregember feláll, és előhozza a kitüntetéseit. Az időtől már lilába játszó vörös bársonydobozban fekszik a Munka Érdemérem, a Szocialista Hazáért érdemérem, a „Sztahanovista”, az „Élmunkás” és a többi jelvény.
– Annyi kitüntetést kaptam, hogy csak kétoldalt fért el. Egyet-kettőt el is veszítettem mikor Pesten jártam, villamoson, autóbuszon.
Nagy alakú barna fénykép kerül elő: „60 éves szeretett Rákosi elvtársunk!”
– Találkozott vele?
– Nem is egyszer, többek közt akkor, mikor az első szenet vittük Komlóról Dunaújvárosba. Kiengedte a hatalmat a kezéből, az szentség, de áthintázták őt… Most már mindegy.
Elrakja a kitüntetéseket, neki is felteszem a szokásos kérdést:
– Ha tanulhatott volna, milyen szakmát választ? Nem szeretett volna mérnök lenni?
– Sokszor gondoltam a tanulásra. Hat osztályt kijártam, számolni megtanultam, úgy, ahogy kell, tovább nem érdekelt. Nem is egyszer beosztottak volna aknásznak, de nem vállaltam, lent a fejtésben jobban tudtam foglalkozni a fiatalokkal. Szerettem volna, ha a fiam többre viszi nálam, a hadseregben szolgált mint repülőtiszt, aztán ő is visszajött a bányába.
– Van olyan vájár, mint maga?
– Nem tudom, a bányatörvény szerint apa és fia nem dolgozhat együtt.
– Hiányzik a bánya?
– Nehéz volt elszokni, de ma már alig jut az eszembe.
412A Szénosztályozó önálló vállalat, de területe határos Kossuth-bányával, a csillepályaudvar fölött húzódó függőhíd össze is köti a két üzemet.
Aligha tévedünk sokat, ha megkockáztatjuk azt a kijelentést, hogy a Szénosztályozó Komló legcsúnyább épülete. Az udvart napsütésben száraz, esőben sáros szénpor borítja, sehol sem látni egy szál virágot vagy növényt. Az irdatlan épület kivert ablakait vagy csorbán hagyják vagy papírral tömik be, a vezetékek, kapcsolók zárólemezeit senki sem festi át, rozsdásbarnán illeszkednek az üzem egységes szürkésfekete arculatához.
Viszont az is igaz, hogy ezt az épületet nem a szépségéért tartják fenn. Ide érkezik be az Altáróból a Kossuth- és Zobák-bányai, a kötélpályán keresztül pedig a bétai szén. Az osztályozás után innen indul el a Dunai Vasmű és a többi nagy megrendelő fogadó állomása felé.
Megpróbáltam követni a szén útját az üzemben. Az Altáróból kivontatott csilléket a körbuktatón ürítik ki, a szén egy szállítószalagon felfut a tároló bunkerokba, közben egy mágneses leválasztó dob kiszed belőle minden fémet. A kiszedett és halomba rakott tárgyak többé-kevésbé jelzik az üzemek munkafegyelmét – mint ahogy erről Szilas Adolf is beszélt –, nemcsak vasdarabok akadnak fenn, a dob megállít TH-bilincseket, mentőkészülékeket, lámpákat, sőt három és félezer forintot érő réselőkalapácsokat, teljes fúrógépmotort is.
A tároló bunkerokban összekeverik a két irányból érkező altárói és bétai szenet. Az arányokat a szén nedvessége és hamutartalma határozza meg. Néha nincs mit keverni, főleg ha Bétán rossz telepeket fejtenek, a hamu messze túlhaladja az előírt szintet, és az egészet ki kell borítani a meddőhányó mellé.
413A szén meglehetősen nedves, az injektálás, vagyis a szilikózis elleni védekezésnek az a módja, hogy a por lekötésére vízzel itatják át a szénfalat, erősen megnehezíti a szénosztályozó munkáját. Komlón a szén átlagosan 5,6 százalék felületi nedvességet tartalmaz, ha 6 százalék fölé emelkedik, a gépek már nem tudnak mit kezdeni a szénnel, mert a nedves szemcsék rátapadnak a szitákra.
A tároló bunkerek újra feladják az anyagot egy bonyolult transzportőr rendszerbe. A kaliber rosták átszitálják az 1–45 milliméter szemcsenagyságú anyagot, az ennél nagyobb darabokat a tüskés törő összezúzza és visszairányítja a szalagra.
A meddőt az egyik oldalról csatlakozó részen kézzel válogatják ki, csak az új nehézmosó felépítése szünteti majd meg ezt az ősi, kegyetlen munkát. A félhomályos teremben, ahol emelkedőkön deszkák és vasak között botladozik az idegen, bekötött fejű asszonyok figyelik a lassan mozgó szalagot, kiemelnek egy-egy szürke vagy fekete követ, és ledobják maguk mellé a tárolókba. Egy műszakban kétszáznyolcvan csille meddőt szednek ki.
Megkérem a csoportvezetőt, hogy néhány asszonynak most adja ki az uzsonnaszünetet, átmegyünk az ugyancsak sötét, szénnel lepett öltözőhelyiségbe, az asszonyok esznek, csikorgó papírból bontják ki az ételt.
– Szeretik ezt a munkát?
– Igen, megszoktuk.
A szem és a tüdő állítólag bírja, de a bőrük lehorzsolódik, ujjaikon védőgumik takarják az ütődések nyomát. Adnak bőrfinomítót, de az asszonyok nem használják, mert a fellazított bőr könnyebben megsérül.
– Nem volna jobb a Május 1 Ruhagyárban vagy az Elektroakusztikában dolgozni?
– Nem. Nézze meg: ők nem kapnak munkást, nálunk pedig sorban állnak az asszonyok a munkaügy előtt.
– Mennyit keresnek?
– A csoportvezető kétezer-egyszázat, a szalag mellett ezerötszáztól ezerkilencszáz forintig. Kapunk ötven-hatvan forint szakmánybért, ebédpénzt, éjszakai pótlékot, tíz százalék prémiumot és tíz százalék porpótlékot. Ez sajnos megszűnik, ha felépül a nehézmosó, mert ott nem lesz por.
– Helybeliek?
– Én Váraljáról járok be a férjemmel együtt, ő csilletöl414tő Bétán. Hatvan kilométert kell utaznunk oda-vissza, naponta tizenkét órát vagyunk távol hazulról.
– Megéri?
– Ketten négy és félezer forintot hozunk össze, jobban állunk, mint a téeszcsések. Szereztünk négyszázharminc négyszögöl gyümölcsöst, egy fél házat, berendeztük, vettünk még centrifugát is. Meg vagyok elégedve, csak egy gond bánt: van egy tizenkét éves fiam, nem akar tanulni, pedig nagyon jól számol.
Bejön a csoportvezető, micisapkás, hajlott öregember. Nem szól semmit, nekidől a falnak.
– Maga bányász volt, bácsi?
– Sose láttam bányát, Marcaliban voltam molnár. 1947-ben elvették tőlem, és átraktak Magyarszékre almolnárnak. 49-ben azt is otthagytam, mert láttam, hogy már nem sokáig tart a molnárkodás. Nyolcan jöttünk el molnárok, mind ide kerültünk a Szénosztályozóba.
– Nem találta furcsának?
– Lényegét tekintve itt is ugyanaz a munka folyik, mint a malomban, idegen anyagot válogatunk, darát osztályozunk. Csak a liszt valamivel fehérebb, és a malomban fontos, hogy tudjam, hányas a liszt, itt mindegy.
– Azt mondják, hogy ha egy bányász idelátogat, még az is elmenekül.
– Az első év a legnehezebb, aki ezt kibírja, megmarad nálunk. A nyolcórás műszak szépen eloszlik, egy órát általában áll a szalag, ha nedves a szén, le kell pucolni a rostát, ha megtelik a törő, azt is nekünk kell kitakarítani. Mindig az utolsó két óra a legerősebb, lent a bányában is akkor nyomják meg a munkát. Az asszonyok azt szokják meg a legnehezebben, hogy a szalag mellett nem szabad beszélni, ha szórakoznak, egy éles kő szétvágja a kezüket, legfeljebb, ha mutogatnak.
Zsebre vágom jegyzetblokkomat, nyitott lapjait vékonyan bevonta a lebegő szén, és kapaszkodok tovább a szállítószalagok mellett. A légszerelő gépek következnek, itt háromféle terméket válogatnak szét: a minőségi szenet – az úgynevezett koncentrátumot –, a félterméket, melyet erőművek fűtésére használnak fel és a megmaradt meddőt.
Süvöltő, forró levegőáramlatban, kazánokból kicsapó lángnyelvek között magyarázzák el a szélgépek működését. A berendezés lényege egy vízszintes szitalap, melyen ke415resztül felfelé levegőt áramoltatnak. A légáram a széntömeget ütemes mozgásba hozza, a nehezebb meddődarabok az alsó rétegbe, a könnyebb fajsúlyú széndarabok a felső rétegbe vándorolnak.
Innen újra bunkerokba kerül a szén, majd vagonokba töltik, jó esetben alig húsz-harminc perc telt el azóta, hogy a buktatón kiborították a csilléből. Utolsó mozzanatként sárga porfestékkel hintik meg a rakomány tetejét, nehogy útközben lopjanak belőle, vagy ha lopnak, legalább látni lehessen. A Szénosztályozó öt sínpárjáról napi nyolc-kilencezer tonna, vagyis nyolc-kilencszáz vagon szén indul el.
– Ez alatt mi történt a szénnel? – kérdezem a főmérnököt.
– Elvesztette nedvességtartalmának nagy részét, és feldúsítottuk. A nekünk feladott nyers aknaszén legalább harminc százalék hamut tartalmaz, az Osztályozó ezt lecsökkenti huszonöt százalékra. Minden további százalékért, amit a hamun javítani tudunk, tonnánként öt forinttal többet kapunk a szénért.
A szenünk ötven-ötvennégy százalékban kokszolható, a dunaújvárosi kohók veszik át – persze ők tovább dúsítják, amíg a hamu lecsökken tíz-tizenegy százalékra. Nekünk arra kell törekednünk, hogy a termelésben minél magasabb legyen a kokszszén részesedése, ha ötvenkettőről csak ötvenhárom százalékra emelkedik, már egymillió forinttal nő az árbevétel.
Másik legnagyobb vevőnk a MÁV. Évenként négyszázezer tonnát visznek el, a komlói szenet nem tisztán használják fel, hanem a nagy szertárakban összekeverik a gyöngébb északi szenekkel. Ez a mennyiség azonban a dieselesítés miatt csökkenni fog.
A gyöngébb szenek közül a 3100 kalóriásat a komlói erőműhöz szállítjuk, a 2000–2100 kalóriás, úgynevezett durva kerámiaszenet cserepek-téglák égetéséhez használják fel, míg a szenes meddő a pécsi erőműhöz kerül.
Nálunk vételezik fel a bányászok az illetmény szenet. Hogy a suszter mennyire rongyos cipőben jár, arra jellemző, hogy kiszállítás után nemegyszer visszahozták már a szenet, mert gyengének találták a minőségét. Ha valaki pénzre akarja váltani a járandóságát, ötszázhetven forintot kap 416érte, de ezt csak azok teszik, akik központi vagy távfűtéses lakásban laknak.
Jelenleg hatszázhatvanöt munkás és hetvenöt adminisztrációs műszaki, nem ipari alkalmazott dolgozik nálunk. Csendes felvételi stopot rendeltek el, legfeljebb rokkant bányászokat alkalmazhatunk. 1975-ig harminc-harmincöt százalékos létszámcsökkentést kell végrehajtanunk.
Igaz, arról szó sincs, hogy seregestől jelentkeznének nálunk a legjobb munkaerők. Miért is jönnének, főleg a férfiak? A legjobban fizetett segédmunkás, a csillebuktató kétezer-egyszáz forintot keres nálunk, a munka semmivel sem könnyebb, mint a bányában, ott viszont legalább a háromezer összejön. Az a dolgok szokásos menete, hogy aki menekül a mezőgazdaságból, az előbb hozzánk jön, és amikor kinövi magát, megy tovább Kossuthra vagy Zobákra. Itt csak az marad férfi, aki beteg vagy fél. A fordított út ritka, csak nagyon kevés bányász hajlandó a Szénosztályozónál dolgozni.
A műszakiaknál más a helyzet, a hét mérnök és harminckét technikus mögött ott áll a fizikai munkát végző technikus tartalék hadsereg. Időnként találhat nálunk felsőfokú vegyipari technikust lakatosi beosztásban vagy közgazdasági technikus vagontöltőt. Ez Komlón általános jelenség, az Aknamélyítőknél például nyolc-tíz évvel ezelőtt nem volt elég technikus, most a jelenlegi feladatok tízszeresét is győznék szakemberekkel.
A Szénosztályozót régebben háttérbe szorították, úgy kezelték, mint szükséges rosszat, most, hogy fontos lett a minőség is, egy kis bányaüzemet megillető elbánásban részesülünk. De nekünk magunknak is fel kellene nőnünk a feladatokhoz, főleg a fegyelem terén. Sok a nemtörődöm munka, hegesztésnél a varratok balesetveszélyesek, a használt faanyagokban benne hagyják a szögeket, szétszórják az alkatrészeket, rosszabb esetben el is lopják.
Az anyagok kezelésénél úgynevezett egyszerű nyilvántartást vezetünk, a részlegek csak értékkeretet kapnak, és nincs fajlagos elszámolás, úgy könyveljük, hogy háromszáz forint és nem úgy, hogy tizenöt kalapács. Ez sajnos sok trükköt tesz lehetővé.
Az előírások szerint az Osztályozó emberei hat forintért kapnak egy kocsi fát, de nálunk háziasszonyok dolgoznak, akik ezt a pénzt is meg akarják spórolni, inkább lopnak 417naponta egy köteg gyújtóst. A távolabb elhelyezett gépek kezelőinek ez a mellékkeresetük, hogy ilyen kötegeket készítenek. De elviszik a kilincset, a vécéláncot és az ajtózárat is. És ha az ember veszekszik emiatt, azt vágják a fejéhez, hogy régen a tőkés nem mert volna így beszélni velük, biztos féltem a prémiumomat.
A főmérnök elhallgat, fáradt, két ujjával megdörzsöli az orrnyergét. Én is becsukom a jegyzetblokkomat, szeretném azt a hitet kelteni, hogy a hivatalos rész után most személyes jellegű beszélgetés következik, hátha ez fölébreszti a főmérnököt.
– Hogy és mikor került ide?
– Még 1957-ben. Gondolhatja, hogy nem ide készültem, az egyetemen repülőmérnöknek tanultam, a hadsereg adott ösztöndíjat, úgy volt, hogy a Hajdúságban felépül majd az új repülőgépgyár és oda kerülök. Aztán ez az egész koncepció füstbe ment.
1956 szeptemberében avattak fel minket mérnök főhadnagyokká, és kihelyeztek csapatokhoz műhelyparancsnoknak. A fizetésre nem panaszkodhattam, de sem a munka, sem a falusi környezet nem tetszett. Az októberi-novemberi események után két nappal beadtam a leszerelési kérvényemet.
Megpróbáltak visszatartani, figyelmeztettek, hogy máshol nem keresem meg ezt a pénzt, de én ragaszkodtam az eltávozásomhoz. Lekerültem Komlóra, gépészeti vezetőnek hoztak le a Szénosztályozóba, kétszázötven millió forint állóeszközért feleltem – kétezer forint fizetésért.
Akkor engem azonnal bedobtak a mélyvízbe. Most már hagyunk időt a fiatal mérnököknek, nem osztom be őket rögtön nehezebb feladatokra. Nem felejtem el, hogy mikor lejöttem, nekem is újra meg kellett tanulnom a szakmát.
– Mióta főmérnök?
– 1961 óta.
Nézzük a sárban-szénporban elmerülő szomorú udvart, a szürke falakat, a főmérnök elgondolkodva ütögeti ujjaival az íróasztal lapját:
– Engem úgy hívtak le ide, hogy itt még a munkások is fehér köpenyben dolgoznak majd.
418Zobákot a komlóiak „leg-bányának” hívják, mert a legmodernebb és legmélyebb bánya, tervezett termelési szintje is a legnagyobb. Mégis olyan kétes hírnév övezi, mint magát Komlót az ötvenes évek elején, alig múlik el fél év, hogy az újságok ne adnának hírt zobáki tűzről vagy robbanásról. 1969. december 2-án, mikor ezeket a sorokat írom, épp három feltáró bányász haláláról és négy eltűnéséről számolnak be. Nem tudom, sikerül-e valaha eloszlatni a bányászok félelmét és gyanakvását.
Zobák-bánya története 1952. január 25-én kezdődik, mikor a Bánya- és Energiagazdálkodási Minisztérium felszólította a Bányászati Tervező Intézetet, hogy még abban a hónapban(!) készítsen alternatív megoldásokat a zobáki aknák telepítésére.
(Ma egyetlen tervező intézet sem vállalna ilyen határidőt, valószínűleg még a megbízás visszaigazolása sem történne meg ennyi idő alatt.)
Február nyolcadikán a minisztérium, a tervező intézet, a Komlói Bányaépítő Tröszt és a Komlói Szénbányák képviselői értekezletre gyűltek össze. Megállapították, hogy az idáig lemélyített fúrólyukakból kapott adatok alapján nem tisztázható pontosan a szénrétegek települése és az aknanyitás legmegfelelőbb helye, a sürgősségre való tekintettel mégis meghatározták az aknák telepítési pontjait. Ezt a döntést a minisztérium még márciusban helybenhagyta. A zobáki aknák pontos helyét 1952. április nyolcadikán tűzték ki, vagyis nem egészen négy hónappal azután, hogy kiadták a tervezési utasítást.
Ezzel Zobák fejlődésében le is zárult a forradalmi ütemű korszak, az események menete lelassult, mintha az illetékesek most kezdtek volna gondolkodni: ér-e annyit Zobák, mint amennyibe kerül? Bár a döntésüket nem von419ták vissza, kétségeik és az egész telepítés megalapozatlansága abból is kitűnik, hogy az ipari vezetés 1952–59 között a tervezett 820 millió forint helyett csak 280,7 milliót bocsátott a beruházó szervek rendelkezésére. Közrejátszott a nehézségekben, hogy az 1956-os események és az azt követő konszolidációs időszak a népgazdaság és a Széntröszt erejét alapvetően más irányba kötötte le.
A munka első szakaszában, az aknamélyítésben nem jelentkeztek különösebb műszaki nehézségek, leszámítva azokat a problémákat, amelyeket a magyar bányászkodásban szokatlan mélység és szokatlan méretek okoztak. Egy átlagos bányában a mélységbe haladva a hőmérséklet húsz méterenként emelkedik egy fokkal, Komlón viszont tizenöt-tizenhat méterenként. A külszinttől számított százötven-kétszáz méterig változó mennyiségű hasadékvíz gátolta a munkát, 1956 október–novemberében víz alá kerültek az aknák, de hamarosan sikerült felszabadítani a munkahelyeket. 1959–60-ban beruházási összeg hiányában csak állagmegóvási munkák folytak.
A Széntröszt vezetősége csak 1959–60-ban gondolt rá, hogy elvégeztesse a zobáki aknák telepítésének analitikai vizsgálatát: vajon az 1952-es sebtében történt felmérés nem tévedett-e alapvetően? A körülmények ismeretében ezt a lehetőséget sem lehetett kizárni.
A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Bányaműveléstani Tanszékének vizsgálata megállapította, hogy az aknákat nem az optimális helyre telepítették, de az eltérés nem végzetes, a munka folytatódhat.
Az 1960-as évben a Tröszt tervezetet dolgozott ki Zobák bányaüzem beruházásainak meggyorsítására, sőt azt a célt tűzte maga elé, hogy 1964-re beindítja a bányát – napi százötven vagon termeléssel. A terv időben szerencsésen egybeesett az MSZMP Központi Bizottságának vizsgálatával, mely az ország nagy beruházásainak helyzetével foglalkozott, többek között Zobák-bányával is. Reálisnak találták az elgondolást, végrehajtását a második ötéves tervtörvényben rögzítették.
1959. április elsején a Széntröszt Kossuth-bánya keretein belül egy hat főből álló műszaki-gazdasági részleget alakított a zobáki munkák szervezésére. A bánya építésének menete felgyorsult. Az aknamélyítők elkészítették az aknák rakodóit, és az összekötővágatok „lyukasztása” – azaz egy420másba érése – megoldotta az eddig sok nehézséget okozó szellőztetési problémákat. 1960. január másodikán telepítették át Kossuth-bányáról az első feltáró csapatot, majd áprilisban a másodikat.
1959. novemberében a szállító aknán befejezték a szokatlan, de szépvonalú, négylábú aknatorony szerelését, az itt szerzett tapasztalatok alapján lényegesen gyorsabb tempóban haladtak a légakna tornyával, már 1960. nyarán át tudták adni.
A rendezetlen külszín gátolta a munkát és a műszaki ellátottságban is sok zavar mutatkozott. 1962. január 11-én csőbehajlás következtében leállt az aknaszállító berendezés, ötven ember harminchat órán keresztül nem tudott feljönni a bányából. 1962 június-júliusában pedig szüneteltetni kellett a bányabeli munkákat, mert a segédszellőztető berendezés elromlott.
1962. szeptember másodikán – épp a Bányásznapon – a légaknában a hegesztés közben lehulló szikrák tüzet okoztak. A tűz következtében a kast tartó kötél átizzott, majd elszakadt, a lezuhanó kas ízzé-porrá zúzta az akna berendezését, újra le kellett állni a bányabeli munkával.
A helyreállítás sok erőt és időt vett igénybe, ekkor már látszott, hogy 1964. január 2-án Zobák-bánya aligha termel majd napi százötven vagon szenet. Újabb terveket készítettek, vállalások és felajánlások születtek, hogy szerényebb méretekben, de megindulhasson a termelés.
November elsejével erősen felduzzasztották mind a fizikai, mind a műszaki létszámot. Megtörténtek az előkészületek a tulajdonképpeni termeléshez a jövesztésben is, az eredeti terveknek megfelelően a fekü nyolcas telep nyugati irányában. Zobákot most sem hagyta el hagyományos balszerencséje, a fejtést novemberben alakították ki, de már decemberben tűz tört ki benne, és iszapolás hiányában fel kellett adni.
1964 első negyedére negyvenöt vagonos tervet tűztek ki az üzem elé. „Fejtés hiányában a terv teljesítése valószínűtlennek látszott” – állapítja meg egy korabeli feljegyzés, de a negyedév során kialakított új fejtésekkel még bizonyos szerény túlteljesítés is sikerült. A második negyedévben a már gyakorlottabb személyi állomány elérte a napi hetvenöt vagonos szintet, akkor viszont sorozatos katasztrófák vetették vissza a teljesítményt.
4211964. augusztus 4-én 14 óra 50 perckor az első szint tízes telepén sújtólégrobbanás következett be, a robbanás hét halálos áldozatot követelt, az összes sérülések száma meghaladta a húszat. (Ezzel a szerencsétlenséggel a későbbiekben külön foglalkozunk.)
Szeptember 6-án – ismét Bányásznapon – a légakna negyedik szintjén aknaomlás következett be. Szerencsére nem járt emberáldozattal, de a hirtelen omlásnál bekövetkezett detonáció a külszínen a depressziós házat használhatatlanná tette, csak az akna befedésével lehetett helyreállítani a normális szellőztetést. Október 13-án viszont a főszellőztető berendezés állt le, a bánya 48 óráig nem üzemelhetett.
Az 1965-ös évnek Zobák bizalommal és lendülettel indult neki. Jól szervezett, megfelelően képzett gárdája január 23-ig túlteljesített minden várakozást, de január 25-én a 8. telepben tűz ütött ki, ennek következtében az üzem egy csapásra elveszítette termelő területének több mint hetven százalékát. Az üzem ismét szinte fejtés nélkül maradt, a bányászokat ideiglenesen a szomszédos üzemekbe kellett áthelyezni, mert Zobákon még munkahelyet sem tudtak biztosítani a számukra.
A viszonylagos pangásnak ezt az időszakát a vezetés a termelés tervszerűbb előkészítésére használta fel. Az év hátralevő részében már nem sikerült behozni az elmaradást, de a mennyiségen kívül Zobák az összes gazdasági mutatót túlteljesítette. 1965 harmadik és negyedik, majd 1966 első negyedében elnyerte a vándorzászlót, melyet a Mecseki Szénbányák a legjobb üzemnek ajánlottak fel. 1966-ban rendkívüli esemény nem zavarta a termelés menetét, Zobák a Tröszt üzemei közül elsőnek teljesítette a tervét.
1967 novemberéig folyamatosan emelkedett a kiszállított szén mennyisége, jogosan lehetett remélni, hogy Zobák-bánya minél hamarabb letörleszti majd azt a másfél milliárdot, amelyet építésére fordítottak. Ekkor kigyulladt egy napi százötven vagon szenet adó koncentráció. A tűz méreteit talán érzékelteti, hogy fél évvel később, 1968 áprilisában megpróbálták kinyitni az elzáró gátat, de a fejtés még égett. Csak 1969 januárjában kezdhették meg az újrafeltárást.
Ezt a veszteséget Zobák sokáig nem fogja kiheverni, fej422tések hiányában hosszú idő kell, amíg elérheti a száz százalékot. A napi terve kétszázharminc vagon lenne, 1969 február–márciusában száznyolcvan-százkilencvenet hozott.
Az első benyomások ellentmondanak Zobák „veszett” hírének. Kétségkívül a legszebb fekvésű komlói bánya, egyben a legmodernebb is, sem a város közepére szorított Kossuth, sem a kisüzemi jelleget minden változtatáson keresztül megőrző Béta nem versenyezhet vele. A gesztenyési területen, a komló–hosszúhetényi műúttól északra a Mecsek oldalában helyezkedik el, ebben a környezetben akár turistaházat is lehetne építeni. Külszíni létesítményei esztétikusak és gondozottak, a négylábú aknatornyokban éjjel-nappal forognak a szállítógépek „prémium kerekei”, és hogy nem forognak hiába, azt bizonyítja az üzem udvarán parkoló huszonöt-harminc magánautó.
De elég belépni az irodaépület kapuján, kérdezősködni, és már elővetődnek Zobák árnyai. Kiderül, hogy az üzemvezetőt pár hete operálták, a főmérnök szanatóriumban fekszik, a helyettes főmérnök még nem tért magához idegösszeroppanásából, „bemutatkozó látogatásom”-at a párttitkár fogadja.
– Zobák valóban veszélyesebb, mint a többi komlói bánya? – kérdezem.
– Alapszabály, hogy minél mélyebbre hatolunk le, annál jobb a szén minősége és annál veszélyesebb a kitermelése. Zobák az egész komlói medence mélyszintjét fejti le, ha például Anna-aknán volt egy gázkitöréses telep, az nálunk is jelentkezhet majd, csak mélyebben, tehát fokozott erővel.
Magyarországon ilyen mélységben még soha nem bányászkodtak, nekünk kell kitapasztalni a követendő módszereket. Mikor elkezdett omlani a fejtés homloka, Kossuthon és Bétán nevelkedett bányászaink meg akarták „fogni” az omlást, nem tudták, hogy ez lehetetlen, azonnal menekülniük kell. Éppilyen szokatlan számukra a 42 fokos kőzethőmérséklet, a keskeny szelvényű vágaton keresztül süvítő levegő.
Még tíz százalék plusz fizetésért is kevesen vállalják a zobáki munkát. A leépülő bányákból töltjük fel a létszámot, sokan jöttek át hozzánk Pécsbányáról és Mecseksza423bolcsról, külön Pécs–Zobák-bánya munkásautóbuszt állítottak be.
Sajnos a bauxitbányák elcsábítják sok jól képzett emberünket. Tehetetlenek vagyunk velük szemben, ők azonnal tudnak lakást adni, nálunk pedig a létszám hatvan százalékát bejárók teszik ki. A bányász pedig előbb-utóbb elmegy, ha nem telepítik le az üzem közelében.
Régebben sokan jöttek hozzánk Pálhalmáról, Állampusztáról és a többi fegyintézetből is. Szabadulásuk előtt néhány héttel levélben jelentkeztek, hogy Zobákon szeretnének dolgozni, most már csak személyes bemutatkozás után vesszük fel őket.
A munkásállományunk jelenleg 1920 fő, 216 alkalmazottat foglalkoztatunk, ebben mindenki benne van az igazgatótól a fürdőkezelőig. (Egy fél évvel későbbi adat szerint Zobákon mintegy három-négyszáz munkás hiányzik és néhány cigányt kivéve nem jelentkeznek új emberek.)
– A teljesítmény?
– Az összüzemi teljesítmény terve 1500 kiló volna műszakonként, vagyis ennyi termelés kellene, hogy jusson az üzem minden dolgozójára, a gyakorlatban 1200 kiló körül járunk.
– Nem fokozódnának a teljesítmények, ha bevezetnék az egyéni bérezést?
– Ehhez az eszközhöz nem akarunk nyúlni, egyszer már kipróbáltuk. 1964–65-ben, a nagy felfutás idején a többi bánya átadta nekünk létszám feletti embereit, nem tudtuk átfogni és szervezni a tömeget. A vájárok letagadták szakképzettségüket, mert így nyugodtabban csellenghettek. Akkor bevezettük az egyéni bérezést, de három hónap múlva még a legjobbak is kérték, hogy töröljük el.
Az egyéni bérezésnél nem lehet meggátolni, hogy egyeseket kifuttassanak, másokat visszaszorítsanak, és holnap talán a mai „menő” keresi a legkevesebbet. Erősen rontotta a kollektív szellemet is, a bányászok nagyon tudják akadályozni egymás munkáját. Ha csak az a lényeges, hogy mennyi szenet dönt ki, kidönt egy határra valót, de nem rakja csillébe, hanem otthagyja az öreg munkán, a másik meg kínlódhat. Jobb így.
A mi teljesítményünk akkor fog javulni, ha egyszer azt mondják nekünk: egy évig ne hajtsatok, termeljetek csak 424százötven vagont naponta, fordítsátok az erőtöket új munkahelyek előkészítésére. Ha egyszer levegőhöz jutnánk, a következő évben talán már a háromszáz vagon is menne.
Meredek, szinte függőleges gurítón kapaszkodunk fölfelé, később csak úgy kíváncsiságból megkérdezem a dőlés szögét. 54 fok. A szellőztetés szívó levegővel történik, az erős léghuzat majdnem lelök a létráról. Találomra belenyúlok a vaksötétbe, és sikerül megkapaszkodnom egy létrafokban, de a kobakomat oldalra hajítja az orkán, az inget letépi rólam. A szél különféle erőmutatványokkal is szórakoztat: a talpról felragad egy vastag deszkát, és a szellőző szájához szorítja.
Mikor a felső szintre érünk, fellélegzem:
– Itt biztosan nem ülepszik meg a metán.
Kísérőm mosolyog.
– Azt hiszi? Próbáljuk meg.
Megnyomja a sárga gázmérőműszer gombját, rövid berregés hallatszik, utána megnézi a mutatót: a metán itt is a megengedett legnagyobb érték közelébe emelkedett. Később is sokszor tapasztaltam, hogy a metán a legkitartóbb védekezés ellenére is hogy elterjed a bányában. A Davy-féle benzinlámpa jelzi a metán jelenlétét, lángja minden százaléknál egy centit nyúlik, láttam olyat is, hogy mikor letették egy fejtés talpára, a láng úgy felugrott, hogy kicsapott a lámpa kosarából.
Utunk egy feltáró csapathoz vezet, amíg kísérőm bejegyzi észrevételeit az ellenőrző naplóba, nézem a munkájukat. Jobbára középtermetű, nem is különösen „deltás” emberek, a mozgásuk mégis könnyed és erőteljes.
– Van maguknál valami különleges bányászvirtus?
– Mire gondol?
– A vasúti pályamunkások például abban versenyeznek, hogy átdobálják a csákányt a távíróvezeték drótja fölött.
– Nemigen. Legföljebb olyasmit játszunk, hogy ki hányszor tud egy nyolckilós idomkövet egyik kezével átlökni a feje fölött, a másik kezével elkapni, vagy hányszor nyomja ki a csillekereket. Ha kirobbantunk a falból egy különösen nagy követ, ki dobja be lapáttal a csillébe. De bányász ritkán virtuskodik, másra kell az erő.
425– Maguk szerint milyen életkorban ér legtöbbet a bányász?
– Tíz-tizenkét évi munka után, akkor már tud mindent, és még nyers erővel is bírja. Aki viszont ledolgozza a huszonöt-harminc évet, az nem sokáig élvezi a nyugdíjat, hanem belép a faluvégi „Béke” téeszbe. Ráadásul az utolsó években gyenge helyre teszik őket, nehogy túl sok nyugdíjat szedjenek össze.
– Maguk hogy bírják egészségileg?
– A forgórészek kopnak ki belőlünk: a térd, a könyök. Harmincnégy éves vagyok, de már elért a szilikózis is, 14,99 százalékot állapítottak meg.
– Miért nem kerek tizenötöt?
– Mert akkor már fizetniük kellene a szilikópénzt.
A brigád nevet, hogy a csapatvezető viccelődik, mások is beleszólnak.
– A bajt már a gyerekkorunkból hozzuk magunkkal, nem ettünk rendesen, és ezt még most is érezzük. Én egy péknél dolgoztam, sohasem adott zsírt a kenyeremre, egyszer loptam a bödönből és megkentem egy karéjt. Megfordítva ettem, hogy ne lássák, mégis észrevették, visszafordítatták velem, aztán belevágták a képembe.
– Nálunk sem dobálták a kolbászt a kutyáknak. Apám traktoros volt, hat gyereket tartott el, engem hamar odaadott szobafestőnek. Egész nap dolgoztam, este a mester odamutat nekem egy csomó százast: szagold meg, aztán adott egypár forintot mozira.
– Motorszerelő vagy kovács akartam lenni, de ezeket a szakmákat akkoriban gyengén fizették, elmenten a Terményforgalmiba zsákolni. Éjjel töltöttünk, nappal leadtuk a zsákokat az állomásra, így sem jött össze több kétezer–kétezer-kétszáz forintnál. Elmentem kubikosnak, rúgtam az ásót ezernyolcszázért. Mikor Komló megindult, azonnal átpártoltam. Meleg reggelit, meleg ebédet, meleg vacsorát kaptam, és a kereset is emelkedett. Ma már megvan a lakásom, motorkerékpárom, egy kis telkem a Balatonon, sehol másutt nem szedtem volna össze.
– Tévéműszerész szerettem volna lenni, de az az igazság, szerettem kerülni az iskolát. Ma sem bánom. Akármit mondanak: a munkásgyerekeknek húsz százaléka sem tanulhat. És hiába végzi el valaki a technikumot, nem jelent semmit. 426Ha érdekli, Zobákon is mutatok magának egy csomó embert, aki diplomával, marxista egyetemmel lapátol.
– A gyerekeinknek viszont minden lehetőséget megadunk, csak rajtuk múlik, hogy meddig jutnak el.
– Nálunk nem lesz öt-hat gyerek, mint a régieknél, elég lesz egy-kettő. Huszadik születésnapomon berúgtam, azt mondom az anyámnak: „mi örömöm volt nekem? Pedig már húszéves vagyok!” Anyám rám nézett: „És nekem mi örömem volt?”
A második szinten egy lengyel széngyalu dolgozik, állítólag többet áll, mint megy, nekem szerencsém van, működés közben láthatom. Az asztalosok gyalujánál valóban alig nagyobb vídia acélfejet a kaparószalag oldalára szerelték, és itt fut végig egy tizenöt-húsz méteres sínen. Bekapcsolják a motort, a gyalu megindul, és belemar a szénfalba, a fényes, kemény szén megdől, mint az aláásott homokfal, szinte hullámokat vetve kavarog, ahogy a gyalu rátereli a kaparóra. A szalag vastagon megrakva fut lefelé, attól kell tartani, hogy a hatalmas súlytól elakad.
Sem réselőkalapács, sem lapát nem ér a szénhez, a bányászok csak biztosítanak és azokat a sarkokat faragják le, melyekhez a gyalu nem fér hozzá. A gép több tucat ember munkáját végzi el, ha folyamatosan működne, csak az az egy fejtés nyolcvan vagon szenet adna, a bánya termelésének egyharmadát.
Azt hittem, csak engem ragad magával a gyalu munkája, de látom, hogy a bányászok ugyanígy bámulják, még hosszú hónapok után is hitetlenkedve.
A felolvasótermek dicsőségtábláin gyakran feltűnik egy-egy szokatlan keresztnév: Benedek, Keresztély, Pius, ezek a bányászok majd minden esetben csángó származásúak. Természetükben leginkább a svábokhoz hasonlítanak, kemény és összetartó munkások, csapatukba régebben nem is fogadtak be idegent. Mostanra már széthullott ez a szoros kötés, az öreg segédvájár is, akivel beszélgetünk, már vegyes csoportban dolgozik.
– Nem lehet semmit sem erőltetni. Csak addig voltunk csángók, amíg otthon éltünk. Öt faluban laktak csángók: Hadikfalván, Andrásfalván, Józseffalván, Istensegítsen és 427Fogadjistenen. Még Hadik András hozta őseinket erre a környékre és azt hittük, hogy a legutolsó unokáink sem szakadnak el innen. Nem így történt.
Először a németeket kezdték kitelepíteni a faluból, még 1940-ben. Kezdetben még ígérgettek nekik: mindenki házat, földet kap majd Elzász-Lotaringiában. Aztán, aki nem ment önként, azt elvitték. Utolsónak egy öreg molnár maradt. Hatmillió lejre becsülték a malmát, nem akarta itthagyni, őrölt még egy darabig, de aztán ő is elment.
Egy sem kapott kint házat, a háború végéig lágerekben laktak. Most dolgoznak és szidják őket, mert olyan szerző természetű népek, hogy a fél Németországot megvennék.
Minket magyarokat is így küldtek el a háztól, egy darabig hitegettek, hogy nem lesz muszáj elmenni, én be is ugrottam, eladtam a lovamat, mikor mégis ki kellett vándorolnunk, egy tehén és egy borjú húzta el a szekeremet a vasútig.
Bácsban telepedtünk le. Nehezen találtak elég tágas falut annyi embernek, végül is a kitelepített csetnikek helyére raktak minket. Itt úgy hívták a falunkat: „Isten velünk, ki ellenünk?”
Amikor kiverték a németeket, visszajöttek a csetnikek, egypár hétig éltünk együtt, aztán újra vonatra tettek minket. Kevesebben mentünk el, mint ahányan érkeztünk.
A nemzetek kergették egymást végig a földeken, átjöttünk ide Magyarországra a kitelepített svábok helyére. Én Egyházas-Kozárra kerültem.
Itt kezdett felszámolódni minden, amit magunkkal hoztunk, otthon a faluban virág és gyümölcs nőtt, mint a kertekben, itt tíz év alatt senki egy fát sem ültetett, otthon hét-nyolc gyerekes családok éltek, itt átvettük az egykét a svábokól.
Megszűnt a régi vallásosság, bennem magamban is. Eleinte még eljártam a templomba, jóban voltam a kozári plébánossal. Néha belém karolt:
– Jöjjön, Jóska, igyunk meg egy pohár bort.
– Nincs nálam pénz.
– Nem baj, majd én fizetem, de nem akarok egyedül bemenni a kocsmába.
Néha meg én fizettem neki. Mikor már kezdtem elmaradni, egyszer félrehív:
– Jóska, igazán kimeszeltethetné már a templomot.
428– Miért?
– Mert hátul, ahol állni szokott, egészen ledörgölte már a falat.
Egyszóval így akart tréfásan visszahívni, de én megdühödtem, és többé nem mentem.
Mikor meghalt a feleségem, beköltöztem Komlóra a bányászszállóba, amúgy is untam már naponta átjönni. Itt ismerkedtem meg a második feleségemmel, ott takarított a szálláson, mikor összeházasodtunk, átköltöztem hozzá Kenderföldre.
Nem volt semmi holmink, a feleségem előző férje húsz évvel volt idősebb az asszonynál, már nem tudott dolgozni, iparőrnek ment havi ezer forintért. Nekünk kellett venni mindent.
Szórakozásra még most sem telik. Műszak után ülök otthon, olvasok és gondolkodom a világon. Ahogy egyre jobban forgatom magamban: nincs semmi különbség a két rendszer között, mert az emberek is egyformák, akkor is gyűjtöttek, ma is. Régen a földre, most kocsira, házra.
Ritka volt az olyan ember, mint az én apám, aki anyámmal kapott volna egy hold földet, de ő a felét visszaadta az apósának:
– Maguk öreg emberek, maguknak jobban kell, ha meghalnak, úgyis rám marad.
És megsegítette az Isten. Ács volt, műhelyt teremtett és nyolc holdat szerzett a meglevő háromhoz.
Ilyen ember volt az apám, én meg milyen vagyok? Végig futottam a világon, és most ülök, és gondolkodom magam elé.
A termelés jelenleg az első és a második szint között kihajtott gurítókban folyik, de az aknamélyítők már készítik elő az alsóbb szinteket. A harmadik szint hatszázhetven méter mélyen helyezkedik el, a tervek szerint tíz év múlva kerül művelés alá, míg a hatszázhúsz méter mély negyedik szint csak harminc év múlva. Az aknát az ötödik szintig kell lemélyíteni, túl a bűvös ezer méteren, mélysége felülmúlja majd a Kékes magasságát.
A harmadik szinten szállunk ki a kasból. Mintha nem is bányában járnánk, hanem egy hosszan elnyúló sziklakápolnában, a vágatokat sárgásfehér kőben hajtották ki, magasságuk helyenként több mint hét méter, és szélességük is 429meghaladja az ötöt. Távolról látszanak a vájvégeken dolgozók imbolygó lámpái, karácsonyi-templomi hangulat fog el. A mélység nem nyomasztóbb, mint száz vagy kétszáz méterrel feljebb, csak az szokatlan, hogy fejünk fölött a főtéből meleg víz csöpög. Benézünk egy-egy oldalvágatba: a halott víz kis zöldes tavakban gyűlik össze.
A kas nem jár a harmadik szint alá, a „bödön”-be szállunk át. A bödön nagy ötszázliteres vasfazék, egy vitla motor engedi le és húzza fel egy szál drótkötélen. A gumicsizmában nehezen kapaszkodok fel a külső fal két-három centis bemélyedésein.
– Vigyázzon a fejére.
Bent a hely elég szűkös, hárman állunk egymás mellett, a karomat az oldalamhoz kell szorítani. Fent bekapcsolják a motort, óvatosan indít, ha a drótkötél rosszul tekeredik a dobra, nagyot ránt. Ég és föld között lebegünk az aknafalak között imbolyogva, úgy érzem, mintha léghajón utaznánk.
A negyedik szinten elkapják a bödönt, néhány deszkát tolnak alánk, és kiszállunk. A munka még a kezdeteknél tart, alig néhány méternyit hatoltak be a kőfalba, az aknarakodót építik. Az emberek nem Zobákhoz, hanem egy önálló céghez, az Aknamélyítő Vállalathoz tartoznak. Úgy látom, ez a szervezési elosztás csak formális, munkájuk, leszámítva a mélységet, semmiben sem különbözik a feltárókétól.
Kísérőm bemutat az egyik munkavezetőnek.
– Azért jött le Komlóra, hogy egy jó ruhát vegyen magának, és azóta már nem két ruhát, hanem két autót elszaggatott.
– Meg az életemet.
– Mennyit keres egy aknamélyítő vájár?
– Százhatvan forint körül műszakonként, de ezzel csak a munka van megfizetve, a veszély nincs. A hosszúhetényi bánya, ahol dolgoztunk, olyan gázos volt, hogy a tanácsháza udvarán meg lehetett gyújtatni a fúrásból feltörő metánt. És ez a munkahely sem sokkal biztonságosabb.
(Sajnos jó jósnak bizonyult, alig egy fél évvel később itt és lent az aknatalpon következett be az a sújtólégrobbanás, mely hét embert megölt.)
Másnap beszélgettem a komlói aknamélyítők egyik vezetőjével.
430– Ne vegye dicsekvésnek, de az aknamélyítés nagyobb és több oldalú szakképzettséget kívánt, mint a fejtés. Az igazi „barábernek” tudni kell fúrni, robbantani, szerelni, falazni, aknában vagy szelvényes vágatban, s a szénben is jól kell mozognia. Szűz terepen kezdjük el a munkát, réten vagy erdőben, és csak akkor vonulunk tovább, mikor már a szállító vágatokat is kihajtottuk, és a lábán áll az aknatorony.
Mindenütt, ahol valamit tartósra kell építeni, ötven-hatvan éves élettartamra, ott mi dolgozunk, ránk maradnak a legnehezebb falazási munkák: a szivattyúkamra, a trafóház építése is.
Komlón az ötvenes évek elején kezdődött az aknamélyítők aranykorszaka. A munkák sora a Kossuth I. akna átfalazásával indult, aztán jött az Újakna, az Altáró, a Béta, Hármas-akna, Anna-akna, utolsó nagy munkánk Zobák volt, azt már majdnem leállították.
Az történt ugyanis, hogy nem messze tőlünk, Hosszúhetényben is lemélyítettek egy nagy aknát, de a szénbányászat tervezett visszafejlesztése miatt az egyiket be kellett csukni. Vizsgálatot tartottak, és a magasabb elkészültségi szint döntött Zobák javára. A hetényi akna víz alá került, le van zárva minden, talán csak egy öreg őr lakik kint.
Amikor elkészült egy-egy akna, az ott dolgozó embereinknek hetven százalékát át kellett adnunk a szénbányászatnak, velük indult meg a termelés.
Ebben az időszakban ezer körüli létszámmal dolgoztunk, nemcsak Komlón, Hidastól egészen az Uránbányáig vállaltunk munkát. Mi bővítettük a pécsi Széchenyi-aknát is, a DGT és a MESZHART is sajnálta a pénzt, hogy megfelelő széles keresztmetszetű vágatokat hajtson ki és azokat fenn is tartsa, még a fővágatok is annyira megereszkedtek, hogy két ember járt baltával a mozdony előtt, és ahol nem fért át, lefaragták az ácsolatot.
Az új gazdasági mechanizmusban kiengedtek minket a csúcsszervből, az Egyesült Magyar Szénbányákból, éljünk meg, ahogy tudunk. Új akna még tervezve sincs, a bányák legjobb esetben addigi kapacitásukat tartják, az embereink csak az alsóbb szintek előkészítésén dolgoznak.
Viszont az évi ötvenmilliós tervünket hozni kell, mély- és magasépítési munkákat vállaltunk. Pincét, bortárolót épí431tünk, kint, Kőlyukon víztárolót, derítő műveket, mi hoztuk rendbe a mőcsényi–mórágyi alagutat is.
Néhány éve Indiában mélyítettünk le két aknát. Szakembereket vittünk ki és berendezéseket, a gépek ott is maradtak, eladtuk valutáért. Úgy látszott, sorozatban kapjuk majd a munkákat, partnerünk, egy indiai milliomos átjött Európába, de még Svájcban megbetegedett, és ijedtében hazautazott.
A bányászatban az új területek feltárása jár a legtöbb kockázattal, itt érheti az embert a legtöbb meglepetés, mégis nálunk kevesebb baleset fordul elő, mint a szeneseknél. 1957–58-ban a pécsi gázkitöréses bányákban két esetben négy-négy emberünk meghalt, nem volt kellő tapasztalatuk, hogy kell védekezni a metán-felszabadulás ellen. Azóta még komolyabb baleset is csak elvétve akad, az sem munkahelyeken, hanem a szállításnál, mellékmunkákon.
Az embereink tapasztaltak, ennek hátránya is van: a törzsgárdánk lassan elöregszik, a kétszázharminc emberünkből több mint kétszáz elhagyta már a harminc évet. Vájáraink között talál olyat is, aki még a HFK-nál, a Heinrich–Fröhlich–Klüpfel cégnél dolgozott, a háború előtt ennek a leányvállalata végezte a legtöbb aknamélyítő munkát. Szakkifejezéseink nagy része is német eredetű, a „baráber” is a német Baumrauber szóból származik.
Jönnének hozzánk a fiatalok, tegnap is jelentkezett két kőműves, de csak tizenhét évesek voltak, és tizennyolc év előtt nem tudjuk őket leengedni a bányába. Sajnálták, nálunk többet kerestek volna, mint a régi helyükön vagy akár a szénbányában.
A műszakbér általában alacsonyabb ugyan, de hozzájön a harminc százalék föld alatti, tíz százalék liász és tizenhat-húsz százalék különlegességi pótlék. Ezt azok kapják, akik veszélyes helyen nagy szelvényben dolgoznak, vagy például aknában hidat építenek, néha hat-hétszáz méter mélységgel a talpuk alatt, egy „szenes” oda sem állna. Egy jó vájár megkeresi a három és fél-négyezer forintot, az embereink közül egy sem lakik legényszálláson, a környező falvakban a legszebb házakat az aknamélyítők építették maguknak.
De nemcsak ez vonzza hozzánk az embereket. Kisüzem maradtunk, mindenki ismeri a másikat, liberálisabb a hangnem, törődnek az öregekkel is. Minden bányász közül a 432baráber használódik el a leghamarabb, a legtöbb brigádban van egy-két ember, aki már nem bírja úgy a munkát, ahogy kellene, de a többiek megtartják maguk között a szakértelméért, az igyekezetéért meg azért, mert tudják, hogy az ő sorsuk is alakulhat így.
Ha a baráber már nem mehet le a föld alá, de még tud dolgozni, akkor profilon kívüli munkákra osztjuk be őket, most például a kőlyuki víztárolót építik, nem fizet rájuk a vállalat.
Csak húsz-huszonöt emberrel – zömében vájárokkal – nem tudunk mit kezdeni. Az orvosok küldték vissza hozzánk a bányászokat olyan minősítéssel, hogy: „munkára alkalmas, csak éppen nem emelhet”. Még cifrább is akad: állandó, gyógyíthatatlan bélhurutja van, csak olyan helyen dolgozhat, ahol közel a W. C. Hol keressünk neki ilyet?
Fel lehetne mondani nekik, de ha belegondolunk: nem illik, nem szabad. Más kérdés, hogy mikor kényszerítenek rá minket a gazdasági mutatók.
A bányaorvos reggel hattól kilencig és délután fél egytől négyig rendel, hogy minden műszak dolgozói el tudják érni. Munkája sokoldalú, ahogy mondja, három lázmérés közben kihúz egy fogat, mert mellékállásban ő látja el a fogorvosi teendőket is, főleg a fogászatilag rosszul ellátott környékről bejáró dolgozók veszik igénybe.
– Melyek a tipikus bányászbetegségek?
Lapozgat a naplóban.
– Meghűlés. Az erős légáramlat igénybe veszi a szervezetet, feljönnek megizzadva, itt megcsapja őket a szél. Tavaly influenza miatt kilencezerhatszáz műszak esett ki a termelésből.
Aztán a gerincbajok, melyek a hajlongó munkával kapcsolatosak, tavaly hatvannyolc ilyen esetet vettünk táppénzes állományba. Gümőkóros betegünk hat volt, ők az előírás szerint többé nem mehetnek le a bányába.
– Itt szerezték a tüdőbajt?
– Nem, legalábbis nem friss a fertőződés. Rosszindulatú daganat öt személynél, jóindulatú harminckilencnél, bőrérzékenységi bajok harminckettőnél.
– Ideg?
– Nézze: a bányászt elsősorban a fizikai túlerőltetésből 433származó betegségek fenyegetik, nem a lelkiek. Azért volt tizenhárom pszichoneurotikus esetünk is, közöttük néhány igen súlyos. Egyikük rohamában ki akart ugrani a népesből, a másik levetkőzött meztelenre, és úgy bolyongott az irodaház folyosóin.
Szempanaszokkal kétszázhuszonöt betegünk jelentkezett. A szállongó por gyakran okoz kötőhártyagyulladást, a lógósoknak is ez a kedvenc trükkjük.
– És a szilikózis?
Az orvos becsukja a naplót.
– Ezt kérdezze meg magasabb helyen, például a Tröszt kutatási osztályán vagy a pécsi SZTK csökkent munkaképességet megállapító részlegén. Nem az én dolgom, én csak annyit tudok, hogy minden ősszel jön a szilikó autóbusz – ez egy mozgó röntgenállomás –, és megvizsgálja a bányászokat. Aki egészséges, kap egy lapot: „foglalkozási tüdőkárosodása nincs”. Persze nem mindenki kap ilyen lapot, jelenleg kétszáz szilikó betegünk van gondozásba véve – különböző súlyossági fokon –, ez durván számítva a létszám tíz százaléka.
Jazbinsek Vilmos főmérnök
„Gráner” családból származom, ez a szó eredetileg krájnernak hangzott, az első bányászokat a horvát Krajnából telepítették át Magyarországra, és a mi családunk is közéjük tartozott.
Apám a pécsi Vasas II. aknán dolgozott, mindig kőmunkán, nyolcvanöt százalékos szilikózissal ment nyugdíjba, öregkorában már az egyenes, szintes úton sem tudott végigmenni. Egyetlen kívánsága volt: építsünk neki egy kriptát, abban temessük el. Nagyon ragaszkodott hozzá, azt mondta: arra hagyja a szőlőjét, aki megígéri. Ahogy kész lett a kripta, néhány hónapra rá meg is halt.
Húsz évig szolgált a bányatrösztnél, bejárta a nehéz helyeket, mindent megpróbált, hogy a gyerekeinek ne kelljen az ő útját választani. Munkája mellett böllérkedett, nyáron árpát szedett, füvet kaszált a DGT-nél, az öt fiából négy mégis bányász lett, csak az egyik bátyám ment el a felszabadulás után katonatisztnek, majd amikor leszerelték, technikusnak.
Én is hiába tanultam jól, nem kerülhettem polgáriba, a család még a két pengő tíz filléres vonatköltséget sem tudta 434előteremteni. Csak nyolc elemit végeztem, június 24-én kaptam meg a bizonyítványt, 25-én már a bányában dolgoztam a végtelen kötélpályán, palahányón csilléket fékeztem, aztán márkás gyereknek osztottak be.
Én mégis mindenáron tanulni akartam, aknász szerettem volna lenni. Akkoriban, 1941-ben egy pengő húsz fillért kaptam egy műszakra, apám megengedte, hogy tanulásra költsem, magánúton elvégeztem a négy polgárit.
Utána a fémipari technikumba szerettem volna menni – azt hiszem, akkoriban is így hívták –, mert itt adtak érettségi bizonyítványt is. A felvételhez műszaki gyakorlatot kellett igazolni, kértem: helyezzenek át a műhelybe, de nem engedtek. Jelentkeztem a törteli vasgyárban, de a bánya vezetői leszóltak: ne alkalmazzanak engem, mert nekik is szükségük van rám, szó nélkül elküldtek.
Visszamentem Vasasra, megállapodtunk, hogy a két év gyakorlat után nem technikumba, hanem bányaiskolába megyek. Közben tanultam tovább, míg könyököltem a könyvek fölött, a többi gyerek odakint játszott.
A két évet nem kellett letöltenem, közbejött a felszabadulás. Nagy tisztogatást tartottak nálunk, leváltották a bánya egész tisztikarát, az ügyeket viszont kellett vinni valakinek – többek között engem is beraktak az irodába. Itt dolgoztam egészen 1946. szeptemberéig, akkor felvételt hirdettek Diósgyőrbe a Bányaipari Aknászképző Technikumba, én jelentkeztem elsőnek.
Nem tarthattak vissza, ez ellenkezett volna az országos érdekkel, rendkívül megcsappant a műszakiak száma, egyre-egyre harminc fizikai munkás esett – ma Zobákon 18,6 Kossuth-bányán 12–13 jut egyre. Mégis csak úgy engedtek el, hogy ha nem bírom, visszamegyek, megtartottak állományban.
Ösztöndíjat, kollégiumi elhelyezést nem kaptam, egy gyári munkásnál vettem ki egy ágyat havi százötven forintért, és azt ettem, amihez éppen hozzájutottam. Éjszakánként a lyukói bányába jártam ki dolgozni az aknamélyítőkkel, havonta tizennyolc-húsz műszakot teljesítettem, mikor láttam, hogy összejött hat-hétszáz forint, abbahagytam, vettem ruhát, és éltem egy darabig. A hatodik hónapban meghűltem, tüdőgyulladást kaptam, de ezt az évet mégis kihúztam valahogy.
Másodévben nagy szerencsémre az iskolát lehelyezték 435Pécsre, ki tudtam járni műszakra a vasasi bányába. Néha kiemeltek, és a bányamester mellett dolgoztam: anyagot utalványoztam, műszaki naplót vezettem, de erre a munkára is a föld alatti bért fizették.
A harmadik év közepén az iskolát továbbvitték Tatabányára, és mentem vele. A helyzetem annyiban javult, hogy a MESZHART adott ösztöndíjat: a kitűnő tanulóknak kétszázötven forintot, a jeleseknek kétszázat, ehhez jött még az úgynevezett Rákosi-díj: havi nyolcvan forint.
Huszonnégy éves koromban, 1950-ben érettségiztem le – kitűnőre, érettségi után megnősültem. Visszatértem a vasasi bányába, kineveztek bejáró aknásznak, de én ezzel már nem értem be, tovább akartam tanulni mérnöknek.
Addig veszekedtem, amíg a bánya elengedett; ismét Miskolcra kerültem, de most már a Rákosi Mátyás Nehézipari Egyetemre. Mint nős ember kaptam négyszázhúsz forint ösztöndíjat, ez pont elment menzára és szállásra, a könyvek és rajzszerek árát külön kellett megkeresnem. Szombat-vasárnap vagont raktam ki Lyukóbányán, ha spóroltam az ennivalóval, összejött annyi, hogy néhány forintot még haza is küldhettem, sőt egyszer vettem egy kilencvenkilós malacot is.
Apósom főaknász volt Vasason, míg ő dolgozott, addig otthon rendben ment minden, de szilikózis miatt soronkívül nyugdíjba küldték. Szolgálati lakásban laktak, kapott egy írást, hogy költözzön ki. Mikor meghallottam, abba akartam hagyni a tanulást, gondoltam, ha leszállok az apósom helyére, meghagynak minket a lakásban. De az ügy elrendeződött, adtak egy másik lakást, a feleségem pedig elhelyezkedett pénztárosnak a Népboltban, ő is pótolt valamit.
Az utolsó két évre az egyetemet áthelyezték Sopronba, itt már könnyebben éltem, mert a kitűnő rendűségért nyolcvan forint prémiumot adtak, és a marxista tanszéktől is kaptam háromszáz forintot mint demonstrátor.
Vörös diplomával, kitüntetéssel végeztem, a minisztérium ki akart nevezni tanárnak a bányaipari technikumba, de Vasas visszakövetelt, 1954 májusában foglaltam el a helyem mint aknavezető mérnök. Ha tudtam volna, milyen kevés időt töltök itt, talán ki se pakolok.
A komlói bányák sehogy sem tudtak lendületbe jönni, kutatták, mi lehet az oka? Egyszer egy vizsgáló brigádban 436engem is elvittek a komlói Hármas-aknára – akkor még önálló üzemként működött –, körülnéztem, és elmondtam a véleményemet. Hat héttel később a vasasi főmérnök fájó szívvel elbúcsúzott tőlem, közölte, hogy kineveztek Hármas-aknára főmérnöknek, október 21-én már ott írták a sichtemet.
A Hármas rossz bánya volt, meredek dőlésű telepek, tele tűzfészkekkel, a bányászok elavult és veszélyes kamarafejtésekben dolgoztak. A bánya hatvannégy vagont adott, innen kellett volna felvinni száztízre.
A régi vezetők úgy szervezték meg a termelést, hogy januártól szeptemberig negyven-ötven vagont írtak elő – mert így teljesíteni lehetett az első kilenc hónap prémium feltételeit – az egész évi prémiumot úgysem tudták volna elérni, tehát nyugodtan a lovak közé dobták a gyeplőt, októberre kilencven, novemberre száz, decemberre pedig száztíz vagont „terveztek”.
Próbáltam folyamatossá tenni a termelést, korszerűsíteni a fejtéseket, azt hiszem, nem minden eredmény nélkül. Kilenc évig dolgoztam Hármas-aknán.
1963-ban bevittek a Trösztbe, területi főmérnök lettem. Itt meg se melegedtem, 1964. november 15-én leküldtek Zobákra főmérnöknek és műszaki vezetőnek. A kinevezésemet december 22-én kaptam meg, ha nem fogadom el, jogomban áll két héten belül fellebezni, de december elsejei dátumot írtak alá, mire kézhez vettem, már a harmadik hét is lejárt.
A kezdet kezdetén jobban ment az üzem, mint vártuk. A 65-ös évre nem panaszkodhatunk, a 66-os és 67-es tüzekről biztos hallott. Kiesett az előkészített területünk, de mintha semmi sem történt volna, a tervszámokon nem változtattak. Ilyen körülmények között csak kínlódhattunk, 1968-ban az üzem hetvenhat százalékra teljesítette a tervét.
Most lesz újra munkahelyi kapacitás, csak fel kell rázni az embereket, ha egy nap tudnánk hozni a száz százalékot, visszatérne az önbizalmuk, és az év végére utolérnénk magunkat.
Betegségéből felépülve a főmérnök mindennap leszáll, fel akarja mérni, mi történt a bányában távolléte alatt, egyik nap csatlakozom hozzá. Már amikor a kasból kiszállunk, a 437fő keresztvágatban tűrhetetlenül vág a szél, tépné le rólunk a ruhát.
– Nem erős egy kicsit ez a légmozgás?
– De igen. Ilyen szelvényű vágatban, ha emberi közlekedés vagy szállítás folyik, másodpercenként maximálisan hat méter légsebességet engedélyeznek az előírások.
– És itt most mennyi lehet?
– Tizenegy-tizenkét méter másodpercenként. Ez ugyan elősegíti a porképződést, a kiütéses betegségeket és a kötőhártya-gyulladást, de úgy-ahogy felhígítja a metánt. Ha betartanánk az előírt légsebességet, a kétszázharminc vagon helyett legfeljebb száztízet termelhetnének.
– És mit szólnak a központban?
– Küldik a levelet: „még a termelés csökkentésével is be kell tartani az előírásokat”. Ha komolyan venném, és a termelés visszaesne a felére, akkor pedig azt mondanák: „Jazbinsek párttag, sőt képviselő, és szabotál!” Ők kiadták a papírt, lefedezték magukat, én pedig hazamegyek, és bilincsről álmodom.
Szeretnék minél olcsóbban megúszni a mi bajainkat. Vonakodtak akkor is, amikor Zobákot gázkitöréses bányává kellett nyilvánítani, mert az különböző többletkiadásokkal jár, például a vágatokat csak lassabb tempóban lehet kihajtani. Egy aknaomlás kellett hozzá, és a diagonál aknánál meg kellett halni egy embernek, hogy a bánya megkapja ezt a minősítést.
Akkor jött a következő trükk. A gázkitöréses bányában egyetlen telepet sem minősítettek kitörésveszélyesnek, tehát a bánya belső területén sehol sem kellett betartani az előírásokat. Csak a szellőztetési feladatokat vették úgy-ahogy komolyan, de megmaradtak a villanyvilágítással és mozdonyszállítással kapcsolatos balesetforrások.
Hogy ezt a minősítést fenntarthassák, haláleseteket tussoltak el, vagy magyaráztak más okokkal. Egy robbanás után meghalt két ember, azt mondták: „azért történt a baleset, mert ti fúvó szellőztetést alkalmaztatok, szívó szellőztetésnél ilyesmi nem fordulhat elő.” Aztán kiderült, hogy az sem segített volna, egy száz köbméteres ventillátor semmiképp sem szedhet ki sok ezer köbméter metánt. Akkor végre a VIII, X, XIV. telepet gázkitörésesnek nyilvánították, sajnos ezek a legvastagabb és legjobb minőségű telepeink.
438Benyitunk a föld alatti diszpécserhez, jelenti, hogy a bánya szállítóberendezésének gerince, az ezer milliméteres bunkerszalag órák óta áll. Egy új motort raktak bele, félóráig bírta. Eddig legalább ötven vagon esett ki a termelésből. A főmérnök magából kikelve kiabál, nemcsak a kiesés miatt van felháborodva, hanem azért is, mert nem közölték vele azonnal. A diszpécser és a gépészeti vezető lesütött szemmel tűri a szidalmakat, de a mozgásuk egy árnyalattal sem gyorsul fel.
Mikor kilépünk a diszpécser irodából, a főmérnök széttárja a karját:
– Így van ez, régen estére behozták volna ezt az ötven vagon lemaradást, de most nem teljesítjük a tervet, nincs meg a pénz, mindenki félti magát. Szegényházban nem lehet fegyelmet tartani!
Útközben a főmérnök megdorgál egy csillést, már vagy ötven méterről észrevette, hogy lapáttal a kezében mozdulatlanul áll a szállítószalag mellett, ahelyett hogy visszarakná a lehullott szenet.
– Miről lehet ilyen messziről megállapítani?
– A fénykör, amit a kobakjára szerelt lámpa vet elé, nem mozgott, az annyit jelent, hogy a teste sem, anélkül pedig nem lehet dolgozni.
A két évvel ezelőtt kigyulladt fejtésbe megyünk. A feltárók most nyitják meg újra, kapával, csákánnyal, lapáttal szedik ki a törmeléket, a felszabadított részen a még mindig forró TH-vasak közé beillesztik a tűződeszkákat, ahogy haladnak, lassan újra kialakul a vágat megszokott képe. A fejtés túlsó oldalán is dolgozik egy másik feltárócsapat, még ők sem törték át a törmelékhalmazt, nincs áthúzó szellőztetés, csak hátulról jön valamennyi friss levegő. Felmászom a munkaállásra, a hőmérséklet negyven fok körül járhat, a szén gőzölög és a ruhán keresztül is éget, a szűk helyet betölti a bányafa savanyú szaga.
– A tűz csak ritkán ered valamilyen gondatlanságból, bár találtunk már csillébe dobott gyufaskatulyát, ha valaki véletlenül odavág egy követ, a foszforon szikra lobban, és kész a katasztrófa. Gyakoribb az öngyulladás, 48 fok fölött bármikor bekövetkezhet, nálunk pedig eleve 41 fok körül jár a kőzethőmérséklet, a szén is kénes és magas kalóriatartalmú.
A tűz rendkívül gyorsan fejlődik, előfordult, hogy egy 439órával azután, hogy monoxidot mértek, a szén már égett. Egy perc alatt egy métert terjedt a vágatban. A TH-gyűrű megolvadt, az acél egybeégett a szénnel, ehhez pedig minimálisan 1000–1200 Celsius fok hőmérséklet szükséges.
Mikor az egyik nyolcas telepi vágat égett, olyan forró levegő jött a tűz felől, hogy csak a talpon csúszva lehetett megközelíteni a tűz fészkét. 70–80 fok melegben építettük a gátat, a mentők jeget kötöttek fel egy zacskóban az ácsolatra, és az olvadó jég alatt dolgoztak, hogy kibírják a hőséget. Nekem eltört az ujjam, a másikhoz kötöztem, és továbbra is lent maradtam.
Egy „előnye” viszont van a tűznek: teljes mértékben érvényesül a helyi vezetők önállósága, ilyenkor senki sem zavar minket, teljes szabad kezet kapunk egészen a tűz felszámolásáig.
Kivonatosan idézem a biztonsági megbízott írásbeli jelentését azokról a halálos balesetekről, melyek négy év alatt – 1964 februárjától 1968 februárjáig – következtek be Zobák-bányán.
„1964. II. 29-én fejtési omlás következett be, Martonvári Gyula vájár az omlás alatt maradt. A Ker. Bányaműszaki Felügyelőség a balesettel kapcsolatban bányabiztonsági szempontból az elhunyt Martonvári Gyula vájár mulasztását állapította meg.
1964. VIII. 4-én sújtólégrobbanás következett be, melynek következtében huszonegyen kerültek kórházba. Kárpáti István villanyszerelő kórházba szállítás közben, hatan pedig 2–13 napon belül haltak meg a Pécsi Orvostudományi Egyetem Bőrklinikáján. A sújtólégrobbanás áldozatai közül a következők tartoztak üzemünkhöz:
Kovács András, aknász
Bánvölgyi Ferenc, vájár
Orsós János, segédvájár
Varga András, vájár
Bélteki András, csillés
Mányoki István, technikus
Az Országos Bánya Felügyelőség kivizsgálása szerint a sújtólégrobbanás többek mulasztása miatt következett be.
A sújtólégrobbanás következtében az égési sérültek közül jelenleg Barta István vájár van nyugdíjban. Ugyancsak sú440lyosan megégett Édes Antal villanyszerelő a Villamos Üzem és Müller Tibor, a Kossuth-bánya dolgozója.
1964. XI. 5-én éjjel 3 óra 30 perckor Pál András vájár a fémsüveget az üzemelő kaparóba ejtette, és a fémsüveg ékkel ellátott vége a jobb combját a szénfalhoz szorította. Combnyakban nyílt törést szenvedett, melynek következtében november 8-án a Pécsi Orvostudományi Egyetem I. számú Sebészeti Klinikáján meghalt. A baleset a Ker. Bányaműszaki Felügyelőség megállapítása szerint előre nem látható ok miatt következett be.
1965. szeptember hó 1-én Szőts Antal csillés a II. szinti fedő irányvágatban dolgozott mint vasútépítő. A mozdony üres csilléket szállított be, közben az egyik üres nagycsille kiesett, és a vasút mellett levő Szőts Antalt – aki a csille alá került – halálra zúzta.
A KBF a mozdonyvezető és a fékes mulasztását állapította meg, akik ellen bűnvádi eljárás is indult.
1965. október hó 21-én Debertin Ferdinánd, csillés a kaparófej melletti járópásztában főteomlás következtében fulladásos halált szenvedett. A KBF a balesettel kapcsolatban bányabiztonsági szempontból mulasztást nem állapított meg.
1965. december hó 14-én Kocsándi István csillés az aknaelzáró ajtó javítása közben halálos balesetet szenvedett, mert a kast elhúzatták. A balesettel kapcsolatban a KBF Vámosi Árpád mulasztását állapította meg, aki ellen bűnvádi eljárás is indult.
1966. január 19-én 11 órakor nagy gázfejlődéssel kapcsolatos szénkifolyás következtében Argath István és Hídvégi János vájárok halálos balesetet szenvedtek. A balesettel kapcsolatban a Ker. Bányaműszaki Felügyelőség bányabiztonsági szempontból mulasztást nem állapított meg.
1966. VIII. 23-án 21 óra körül Kirch Dániel vájár fejtési omlás következtében halálos balesetet szenvedett. A halálos balesettel kapcsolatban a KBF az elhunyt Kirch Dániel vájár mulasztását állapította meg.
1967. II. hó 25-én 12 óra 30 perckor Kovács Dezső csillés fejtési omlás következtében halálos balesetet szenvedett.
1967. III. hó 29-én 2 óra 58 perckor Szabó Ferenc technikus frontmester fejtési omlás következtében halálos balesetet szenvedett. Mindkét baleset előre nem látható ok 441miatt következett be, és a KBF bányabiztonsági szempontból mulasztást nem állapított meg.
1967. augusztus hó 9-én 11 óra 15 perckor Bödö József szállítási felvigyázó csillefelborulás következtében halálos balesetet szenvedett. A balesettel kapcsolatban a KBF Bödö József figyelmetlenségét állapította meg, bányabiztonsági szempontból mulasztást nem állapított meg.
1967. november 27-én 8 óra 12 perckor Plávics Imre csilletöltő az üzemelő szalagfej elmozdulása következtében halálos balesetet szenvedett. A baleset a hajtó fejnél hiányzó feszke (ék, rögzítő deszka) miatt történt.
1968. január hó 25-én 15 óra 45 perckor Szekeres Gyula vájár és Quell János vájár a gurítóban történt szénkifolyás következtében halálos balesetet szenvedett. A baleset kivizsgálása folyamatban van.
1968. február hó 2-án 19 óra 13 perckor Koller János vájár a műszak végén a légaknában való kiszálláskor a kas elhúzása következtében halálos balesetet szenvedett. A baleset oka: a csatlós korábban adta be a jelzést a gépész felé. A kivizsgálás még folyamatban van.
(Négy év alatt egyetlen bányában összesen 22 halott.)
Jó szerencsét!
Komló, 1968. február 9.
Pákozdi Béla biztonsági megbízott
És egy azok közül, akiket felelősségre vontak.
– Aki bányamérnöki diplomát szerez, annak csak az lehet a célja, hogy közvetlenül a termelésben dolgozzon. Ez a diploma egy irodában, távol a széntől félig-meddig elveszíti az értelmét, nem is beszélve arról, hogy az ember lényegesen rosszabbul keres.
Mint egy sor komlói mérnök, én is soproni lányt vettem el feleségül, az egyetem elvégzése után ott is maradtam Sopronban tanársegédnek. Tanítottam, de elégedetlen voltam magammal, az első komoly hívásra lejöttem ide Zobákra. A bányamérnökség vezetője lettem, még ez is inkább elméleti munkakörnek számít, de elvállaltam, mert itt már megszerezhettem a szükséges tapasztalatokat.
Megtaláltam a helyemet Komlón, kiegyensúlyozott családi életet éltünk, két fiam született. Mikor négy év után 4421964-ben kineveztek a szenes főkörlet vezetőjévé, úgy éreztem, mindent elértem, amit akartam.
Augusztus 4-én, emlékszem: egy keddi napon, délelőttös beosztásban dolgoztam. Nem mentem le a bányába, így hónap elején mindig rá kellett szánnom egy napot, hogy segítsek kiszámolni a normadíjakat.
Három óra előtt tíz perccel megszólalt a telefon, az aknász jelentkezik:
– Rendkívüli eseményt jelentek! Az első szinten az egyik fejtésben robbanás történt, mindent füst borít. Valószínűleg a kaparószalag motorjánál következett be olajrobbanás.
Én voltam a zobáki mentők parancsnoka, nekem kellett irányítanom a mentést, beöltöztem, hét-nyolc perc múlva leszálltam. Útközben találkoztam a központi bányamentőkkel, akik már átértek Kossuth-bányáról, egyiküktől elkértem a készüléket, és negyedmagammal megindultam lefelé.
Mértük a gáztartalmat, a levegő nem volt fertőzött, ezen az útvonalon mindenesetre el lehetett szállítani a sérülteket.
Sújtólégrobbanás történt, mely szénpor-robbanásba ment át, a tűz mint egy gömbvillám futott végig a fejtésen, és éppoly hirtelen el is enyészett. A fémtámok épek maradtak, a szén sem folyt, csak az ácsolatokra égtek rá kisebb kokszszemcsék a robbanási centrum közelében.
Halott akkor még nem volt, de tizennégy ember súlyosan megégett, főleg azok, akik atlétatrikót viseltek – nem vették komolyan azt a bányabiztonsági előírást, hogy csak hosszú ujjas ingben szabad dolgozni –, semmi sem védte a felsőtestüket a hirtelen tűztől. Feküdtek a szénen, és vizet kértek, de nem adhattam nekik, mert hátha belső égést is szenvedtek.
Három-négy embert hoztunk ki hordágyon, a többi a saját lábán jött ki. Átvizsgáltuk a fejtés környékét, de nem találtunk több sérültet.
Kiürítettük az egész bányát, mert csak így lehetett leellenőrizni, nem hiányzik-e mégis valaki. Végrehajtottam a hálózat feszültségmentesítését is. Este nyolc óra körül levezényeltek a második szintre, meg kellett vizsgálnom a munkahelyeket, bejöhet-e az éjszakás műszak?
Közben fent az első szinten újabb sújtólégrobbanás kö443vetkezett be, az egyik vágatban légterelő gátat akartak építeni, ez súlyos szabálytalanság volt, mert a gát csökkentette az áthúzó levegő mennyiségét, nem hígulhatott fel a metán. A robbanás okát nem lehetett pontosan megállapítani, de akármilyen kis szikra kiválthatta. Öten itt is megégtek, de ők megúszták kisebb sérülésekkel.
Mi okozta az első, nagyobb robbanást? A fejtés kialakításánál nem akartak időt veszíteni azzal, hogy két oldalvágattal átlyukasszanak a szomszéd vágathoz, pedig az biztosította volna a megfelelő szellőzést. A fejtés csak hátulról, a szállító vágat felől kapott valamennyi levegőt. A metán megrekedt, és elérte a veszélyes szintet, de a robbanáshoz még egy szabálytalanság kellett. A kaparószalag jelzőberendezése nem volt rendesen leszigetelve, innen pattant ki a szikra.
A balesettel kapcsolatban én személy szerint nem számítottam semmi rosszra. A telepítés felső utasításra történt így, amit éppúgy nem lehet felülbírálni, mint a katonaságnál a parancsokat, a kaparónál pedig nem is dolgoztak embereim.
Reggel öt órakor jöttem fel, megkaptam az utasítást: menjek haza, pihenjek, délután hatkor jelentkezzem bányamentő szolgálatra. A termelés sem akadt fenn, a többi fejtésbe még aznap leszállt az éjszakás műszak, és pénteken a robbanás sújtotta vágatban is megindult a munka. Sajnos, a megégett emberek közül heten meghaltak.
Péntek délután négy óra felé hívatnak a lakásomról: jöjjek a vizsgálati bizottság elé, beszélni akarnak velem. Egy óráig tartott a kihallgatás, a bizottság senkit sem okolt, csak egy bányahatósági küldött támadt nekem a hiányosságért, bár egy héttel korábban éppen ő járt ott a fejtésben, ha észlelt valamit, megmondhatta volna.
Augusztus 25-ig dolgoztam, behoztuk a kiesett termelést, azt hittem, az ügy le van zárva, kivettem a szabadságom. Augusztus 25-én délelőtt elutaztam Sopronba, a családom már korábban elment.
27-én belátogattam az egyetemre, beszélgettem a régi kollégákkal, mikor szól a telefon, a feleségem jelentkezik:
– Két rendőr keresett, be kell menned Sopronba, a rendőrkapitányságra, ki akarnak hallgatni a sújtólégrobbanással kapcsolatban.
– Mikor menjek be?
444– Úgyis arra mennek, beszólnak érted.
Tíz perc múlva jön is két rendőr, bekísérnek a kapitányságra, ott jelentkeznek egy civil ruhás tisztnél.
– Hadnagy elvtárs, előállítottuk.
– Na, hozzák.
Felmegyünk a szobájába.
– Kérem a személyi igazolványát.
– Nincs nálam. Egy ingben jöttem el hazulról.
– A baranyai rendőrkapitányság megkeresésére őrizetbe veszem.
A két rendőr hazakísért, hogy magamhoz vegyem a személyimet, a fogkefét meg ami kell. Mikor elindultunk, a hadnagy figyelmeztetett:
– Szökni ne próbáljon, mert ezennel elrendelem a fegyverhasználatot.
„Szóval így állunk!” – mondtam magamban.
Otthon a feleségemnek elmondom, miről van szó, hazaküldtem Komlóra, megnyugtattam, hogy az ügy egy-két napon belül tisztázódik, ha mégis valami bonyodalom lenne, fogadjon ügyvédet.
Engem elhoztak Pécsre a rendőrkapitányságra, huszonnyolc napig tartottak itt, azalatt összesen egyszer hallgattak ki. Nyolc napig egyedül voltam, aztán beraktak hozzám egy művezetőt. Egy teherkocsi fékjét ő szerelte, és a kocsi három nap múlva fékhibából agyongázolt egy motorost. A művezetőt húsz nap után kiengedték, úgy tudom, nem büntették meg.
Eltelt négy hét, akkor közölték, hogy az ügyészség vádiratot készít ellenem, előzetes letartóztatásba helyeztek, és átvittek a megyei börtönbe. Összesen hét ember ellen emeltek vádat, rajtunk kívül Rakk Kálmán főmérnök, Óvári, a szellőztetési vezető is bekerült az ügybe, sőt az összeégett, de életben maradt villanyszerelő is, aki a kaparószalag szétszerelésénél nem ellenőrizte a kábelt.
Október végén kezdődött a tárgyalásunk lent Pécsett, a megyei bíróságon. A bányahatóság jegyzőkönyve alapján indult meg az eljárás, ennek ellenére szakértőnek azt a bányahatósági küldöttet hívták meg, aki – mint említettem – egy héttel a robbanás előtt maga is ott járt a munkahelyén. Tehát a mérleg nyelvét olyan ember képezte, aki eleve be akarja bizonyítani bűnösségünket, különben ő maga is bajba kerülhet.
445Nekem volt a kezemben néhány bizonyíték, már korábban közöltem, hogy a fejtés szellőztetési megoldását veszélyesnek tartom, mert Zobákon a szűz telepeket mindig elborítja a metán, amellett mindig jelentettem a mért metánértékeket is. Hallgattam, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a főnökeimet, bíztam abban, hogy nem hagynak a pácban.
Hiába reménykedtem. A hét halottért bűnbakot kellett állítani, és kit áldoztak fel? Minket, akik a kicsik között a legnagyobbak voltunk. Akkor már nem változtathattam meg a vallomásomat, mert csak gyanúba kevertem volna magamat, és gondolnom kellett arra is, hogy valaha még vissza kell mennem a munkahelyemre ugyanazoknak a főnököknek a keze alá.
Öt nap alatt lement az egész tárgyalás, elnapolták két hétre, azt ígérték, hogy akkor vagy meghozzák az ítéletet, vagy ha szükséges, folytatják a bizonyítást.
Elmúlik a két hét, nem történt semmi, csak november 20-án újították fel a tárgyalást. Január 20-án megbetegedett az egyik ülnök, elölről kezdték az egészet, újra végig kellett menni a tanúvallomásokon, bizonyításokon, perbeszédeken.
Február 4-én hirdettek ítéletet. Engem mint harmadrendű vádlottat tizennyolc hónapra ítéltek, az elsőrendű vádlott, a délelőttös aknász kapta a legtöbbet: harminc hónapot. A legenyhébben a főmérnökkel bántak, felmentették, ő viszont idegileg ráment a hercehurcára.
Én tulajdonképpen már nem is bántam, el voltam fásulva. Ötödik hónapja tartottak fogva a legteljesebb bizonytalanságban, most már legalább azt tudtam, hogy meddig tart az egész, és szabadlábra is helyeztek.
Fellebbeztem, de három hónap után a felsőfokú tárgyalás helybenhagyta az ítéletet, be kellett vonulnom letölteni a büntetést. Három hétig Pécsett tartottak, csíkos ruhában hordtuk a kenyeret, sódert, meszet, mindig azt, amire igényeltek bennünket, akkor összeállt egy csoportra való rab, és levittek minket Baracskára.
Baracska nem egy táborból áll, hanem háromból, az Anna és a Robozi tábor a viszonylag jobbik, a Mátyási a rosszabbik, én a negyedrendű vádlottal együtt ide kerültem. Újból felvették az adatainkat, mikor mondtam, hogy mérnök vagyok, felfigyeltek rám.
446Egy téglaépületben helyeztek el, egy szobában hetvenen laktunk, valamennyien első bűntényes elítéltek öt év alatti büntetéssel. Sofőrök, markecolók, sikkasztók, de akadt rendőr és katona, sőt idegen állampolgárok is: osztrák devizanepper, francia autós, aki halálra gázolt valakit.
Mikor megérkeztünk, épp filmvetítést tartottak, de néhányan olyan fáradtak voltak, hogy nem mentek el, ültek a szobában.
– Na, ti is jókor jöttetek – mondják.
– Miért, mi van?
– Ma fejeztük be a cukorrépát, holnap jön a sárgarépa.
Egy brigád száz-százhúsz főből állt, ez tíz fős csoportokra oszlott. Napi tíz órát dolgoztunk, és hajtani kellett, mert ha nem értük el a száz százalékot, nem számíthattunk rá, hogy elengedik a büntetés egyharmadát.
A gazdaságnak volt egy huszonnégy holdas sárgarépatáblája, reggel abba állították be a mi brigádunkat. Én ásóztam, fordítottam ki a répát, a társam pedig szedte. Parasztgyerek vagyok, nem szokatlan nekem a munka, de estére bedagadt a csuklóm.
Pénteki napon kezdtem, szombaton is ledolgoztam tíz órát. Vasárnap szemlét tartottak, utána szabad időt engedélyeztek, elmentem és körülnéztem egy kicsit. Beszélgettem egy agronómussal, két tanítóval és a „táboros”-sal, egy elítélt hadmérnökkel.
Vagy ők szóltak rólam, vagy a mérnöki foglalkozásom tűnt fel, de hétfőn a BM agronómus kiemelt a brigádból. Külön munkát adott: a mérgeket kezeltem. A sárgarépát prizmába rakták, ezt le kellett mérgeznem, hogy elálljon tavaszig, akkor elültetik magrépának.
Itt nagyot javult a helyzetem, saját szappant és törülközőt kaptam, szabadabban mozoghattam. Négy napig csináltam, az ötödik napon értem jöttek, és bevittek a táborparancsnokságra. Az agronómus és a nevelőtiszt fogadott, kineveztek egy százhúsz fős brigád vezetőjévé. A munka szervezése és irányítása és a teljesítmény elszámolása tartozott a feladataim közé.
Az első két nap leégtem, akkor megpróbáltam rafináltabban kezelni a dolgokat. Négyszáz hold kukoricát kellett letörnünk, negyven hold jutott egy brigádra, mikor beálltunk, olyan elosztási trükköket alkalmaztam, hogy mindenki el tudja végezni a rájutó részt.
447Manipuláltam a létszámmal is. Minden brigád kapott bizonyos számú időbérest is, akik a kisegítő munkákat végezték, az egyik vizet hordott, a másik rakta a tüzet az őröknek a szalonnasütéshez és így tovább. Én egybevontam ezeket a munkaköröket, és az egészet rábíztam negyedrendű vádlott társamra, az aknászra, a felszabaduló embereket pedig beállítottam a termelésbe, és teljesítményükkel javítottam a brigád átlagát.
A negyedik nap már mi lettünk az elsők, és ezt végig meg is tartottuk. A többi brigádvezető nekem esett: miért előztök meg száz méterrel, az őrök állandóan macerálnak minket! Nem törődhettem velük, az elsőség nagy kedvezményekkel járt: duplán pihenhettünk, többször gyújthattunk rá és ebédnél is mi kaptuk meg a repetát. Ez sokat számított, mert majd mindennap hús volt, általában zöldséges húsleves, utána krumpli vagy tészta hússal, csak egy tésztás napot tartottak.
Én mint brigádvezető fix ezer forintot kaptam egy hónapra, az embereim a teljesítménytől függően nyolcszáz és ezerötszázötven között kerestek. Ebből két-háromszáz forintot kötelezően haza kellett küldeni, száz-százhúsz forintért spájzolhattunk, kellett vennünk cipőkrémet, szappant és két borotvapengét, a maradékot pedig beoszthattuk zsírra, téliszalámira, kristálycukorra a reggeli kávéhoz és cigarettára.
A kukoricatörés után tollat fosztott a brigádom, kábelt bontott, még megértem lent Baracskán a sárgarépa-ültetés kezdetét is. Olyan módszerrel dolgoztunk, mint az egyiptomiak, a száraz földbe bottal lyukat ütöttünk, abba dugtuk bele a répát.
Szabadulásom előtt két héttel Székesfehérvárott megtartották a harmadtárgyalást, akkor én már szobagazda voltam és „táboros” helyettes, szó nélkül elengedték a hat hónapot. Két nappal az elbocsátás előtt felolvasták napiparancsban, hogy szabadulok, másnap nem kell munkára kivonulnom.
Felvételeztem a kivasalt civil ruhát, iratokat, a parancsnoki épület pénztárában pedig négyszáz forintot. Mikor papír, pénz együtt volt, át kellett adni az egészet az őrség parancsnokának, az éjszakát a szabaduló zárkában töltöttem, hajnalban négy és öt óra között engedtek ki. Elő448re megírtam a feleségemnek, mikor jövök, várt Kelenföldön a pályaudvar restijében, együtt mentünk le Komlóra.
Közölték velem, hogy nem dolgozhatom többé a régi beosztásomban Zobákon, a tröszt főmérnöke be akart vinni a központba, de én mindenáron itt akartam maradni. Vállaltam, hogy levegyenek a fizetésemből háromszáz forintot, és alacsonyabb munkakörbe helyezzenek.
Azóta már eltelt egy-két év, most már a II. szállító körlet vezetője vagyok, visszakaptam a háromszáz forintot, bár így is kevesebbet keresek, mint a többi körletvezető.
Nem számít, vannak nagyobb bajok is. Az egészségemet megviselte Baracska. A fal mellett feküdtem, a lecsapódó gőztől folyt rajtam a víz, reumát kaptam, erősen érzem.
A családi életemben is csak lassan állt helyre az egyensúly – a pörben elítéltek asszonyai nehezen viselték el, hogy a férjük börtönbe került. Mint szabad prédára rájuk szálltak a „jó” barátok, az elsőrendű vádlott felesége kútba ugrott, és bele is fulladt. Nálunk is akadtak nehézségek egymás megértésében, de most már szerencsére rendben vagyunk.
A gyerekeim nem tudnak az ügyemről, azt hiszik, hogy egy évig katona voltam. Nem akarom letagadni előttük, megőriztem a periratokat, ha megnőnek, megmutatom nekik, olvassák el, hogy mi történt.
– Mi a véleménye? – kérdezem a bánya egyik vezetőjét – valamelyik balesetnél nem játszott közre szabotázs?
– Óvatosan kell bánni ezzel a szóval. Az ötvenes években, ha a sztahanovisták nem érték el a kitűzött célt, mindjárt találtak bűnbaknak egy szociáldemokrata lakatost, aki állítólag tönkretette a réselőt.
Ha valaki beleejti a csákányát a kaparóba, azzal tönkreteheti a gépet, de még nem biztos, hogy szabotált, vannak viszont olyan esetek, mikor a körülmények szándékos kártevésre utalnak.
Bányatűznél valaki elzárja az iszapvezetéket, és ezzel megakadályozza az oltást, vagy a személyszállító vonat síneire deszkát tesz pont a fordulóban, hogy a mozdonyvezető ne is vehesse észre, ha ráfut, felborul a vonat, legalább egy tucat ember meghal.
– Nem dobhatta oda valaki véletlenül?
449– Nem, a deszka mind a két oldalán ki volt feszkézve, hogy le ne csússzon a sínről. Sajnos a szabotőröket majdnem lehetetlen megtalálni, a bánya zegzugos vágatrendszerében pillanatok alatt eltűnhetnek a tetthelyről.
A zobáki meddőhányó már rég túlnőtt a számára kijelölt szűkös területen. Fönt, a buktatón naponta csillék százait döntik ki, az apróbb darabok fenn maradnak, a legnagyobb kövek viszont lezúdulnak a domb aljába, nyomról nyomra pusztítják a környező erdőt. Először csak a fa törzsét sértik fel, aztán ha nem vágják ki a fát, elborítják egészen. Az erdőgazdaság állandó perben áll a bányával.
A zobáki „sturc” enyhe és szelíd, nem füstölög rajta tüzesen leterített salak, mint például a Kossuth-aknai meddőhányón, ahol a cigánygyerekek szén után kutatva nemegyszer derékig érő izzó gödrökbe zuhannak.
Lent, a meddőhányó alján, ahol a bányából kifolyó iszapos víz sárga virágokat nevel, néhány öreg nyugdíjas bányász hajlong. A meddővel együtt kikerült idomköveket válogatják, szabályos kupacokba rakják, magánépítkezőknek adják majd el egy-két forintért darabját. Mások fát szednek, szenet gyűjtenek, állítólag némelyikük annyit összeszed, hogy a bánya visszavásárolja tőlük.
Nézem az irdatlan dombot, megkérdezem a kísérőmtől:
– Azt gondolom, hogy a bánya nem fog negyedkilós széndarabokat guberálni, de ezzel a rengeteg kővel és palával nem lehetne kezdeni valamit?
– Megpróbálták, bár ne próbálták volna. A tervek szerint Zobákra került volna a komlói bányák meddőhányója, akkor merült fel az ötlet, hogy a meddőt őröljék meg és használják fel száraz tömedékelésre.
Egy régi tétel szerint a kitermelt ásványi anyag, vagyis nálunk a szén, hatvan százalékát vissza kell pótolni a leművelt fejtésbe, hogy a felszínen ne következzen be aránytalan süllyedés. Ez elég megbízható tartást ad, például Tatabánya minden káros következmény nélkül több helyen is aláfejtette a budapest–bécsi vasútvonalat. Ezt az eljárást hívjuk tömedékelésnek.
A száraz tömedékelésnek megvannak a maga előnyei és hátrányai az iszapolással szemben. Nem juttat le még több vizet az amúgy is párás bányalevegőbe, javítja a klímát, vi450szont növeli a tűzveszélyt. Mégis mellette döntöttek, egy küldöttség elment Csehszlovákiába, megnézte, hogy működik egy meddőelőkészítő, hazajöttek, írtak egy szép jelentést.
Ezek után megvásároltak egy régi, háború előtti típusú őrlőberendezést, amelyet már sehol a világon nem használnak.
– Miért pont azt?
– Valószínűleg az volt a legolcsóbb. Az őrlő napi tizenöt-tizenhat köbméter anyagot adott volna, kiderült, hogy ennyivel nem lehet ellátni az összes komlói bányát, sőt magának Zobáknak is csak a fél fogára elég. Két bányász, ha megszorítjuk őket, egy műszak alatt lelapátolja ezt a mennyiséget.
– És akkor leállították az építkezést?
– Szó sincs róla, most lendült bele igazán. Két építésszel minden munkájukat félretéve kilencven órás durchmarsban megterveztették a meddőfeldolgozó épületét. A nagy mű már félig készen állt, mikor az egymást követő tüzek végképp nyilvánvalóvá tették, hogy Zobákon csak nedves tömedékelést lehet alkalmazni, az őrlőberendezés terméke tehát eleve feleslegessé vált.
– És csak akkor állították le?
– Ekkor sem. Mindenki tudta, hogy az épület szükségtelen, de azért folytatták, belefektettek még körülbelül hárommilliót, átadták műszakilag, csak aztán zárták le vastag rácsokkal, nehogy valakinek is eszébe jusson bemenni. Kerülhetett az egész vagy nyolcmillióba, valamennyi visszatérült belőle, mert a berendezés egy részét el tudták adni.
– És ki felelt érte?
– Senki. Azért ki felel, hogy az udvaron húzódó kábelekre rárakták a negyven centi vastag burkoló betont, anélkül hogy felfektették volna a kábelek térképét? Ha valami tönkremenne, fel kellene szednünk az egész udvart.
Kilenc új felvételis üldögél a kis kultúrteremben, a legfiatalabb tizennyolc éves lehet, a legidősebb talán harminc. Ma nem mennek le a bányába, hanem elméleti képzést kapnak, éppen egy szétszedett önmentő készüléket nézegetnek. Oktatójuk egy nyugodt, jóindulatú cigányfiú, a 451komlói bányában ő az egyetlen cigány, aki megszerezte a technikusi oklevelet, háttérbe vonul, átadja nekem a terepet.
– Dolgozott már valamelyikük bányában?
A legidősebb „sétáló” jelentkezik:
– Én, itt Zobákon.
– Meddig?
– Tíz évig.
– Miért hagyta itt?
– A család Bátaszék mellett lakik, mikor meghalt az apám, az anyám és húgom magára maradt. Féltek egyedül, haza kellett mennem.
– Otthon hol dolgozott?
– A Bátaszéki Faipari Ktsz-ben. Mint udvari segédmunkás kezdtem, 7,50-es órabérért, aztán januártól előkészítő lettem 8,50-ért, Stihl fűrésszel és gatterral előkészítettük a rönköket, mert a szalagfűrész alatt nem megy el a negyven centinél vastagabb fa. Sárban-hóban kint dolgoztunk az udvaron, este egy vízben meg se tudtam mosni a kezemet, és jó ha kétezer forintot megkerestem. Most a húgom kitanult fodrásznőnek, férjhez ment, és én visszajöttem Komlóra.
– Már tudja, hová kerül?
– Megyek vissza Fábos Rudiékhoz. Három, három és félezer forintra számítok.
Újra az összetolt asztalok felé nézek:
– Dolgozott még valaki bányában?
Egy alacsony cigánygyerek emeli fel a karját.
– Én itt voltam a napszinten a fémtám-előkészítőknél, de most lemegyek az anyagosokhoz. Ezer forinttal többet keresek majd.
A gyerek alig látszik ki az asztal mögül.
– Hány kiló maga?
– Negyvenkilenc, de rettenetesen bírom a munkát. Építkezni akarunk, ahhoz kell a pénz, most egy kétszobás lakásban tizennégyen lakunk.
Egy magas növésű, hosszú hajú, vékony fiú kivárja, amíg megszólítom:
– Maga honnan jött?
– A helyiiparnál dolgoztam két évet, a bútorszállítóknál. Az apám ott villanyszerelő, ő vitt be.
– Miért nem tanult szakmát?
452– Kellett a pénz.
– Mire?
– Gitárfelszerelésre. Ha elmegyek inasnak, nem tudtam volna megvenni.
– Mennyibe kerül egy gitár?
– Egy jó szóló lapgitár legalább háromezerbe.
– Együttesben játszik?
– Igen, a komlói „Apolló”-ban. Nemrég alakultunk, de már szereztünk három gitárt és dobot. Akarunk venni egy elektromos zongorát is, nyolcezerért meg tizennyolc wattos erősítőt. Tulajdonképpen ezért jelentkeztem a bányába, mert itt lehet a leghamarabb összeszedni a pénzt.
Jókedvű, pakompartos férfi következik:
– Én a múlt héten még pincér voltam Szigetváron.
– Mennyit keresett?
– Hatszáz forint alap, ehhez jött négy százalék az étel, két százalék az ital után, borravalóval együtt fölment kétezerhárom-kétezerötszáz forintra.
– Akkor miért hagyta ott?
– Nagyon rám szállt a feleségem családja, ki akartam szakadni a körből. Van egy ezer sógorom és sógornőm, mind szinte bent lakott nálam a vendéglőben. Még jó, ha csak ettek-ittak, de ha beszálltak segíteni, még loptak is a kézi pénztárból. Egy harmincezres forgalmú üzletben összehoztak nekem tízezer forint hiányt. És otthon is úgy vágtak, ahogy tudtak, az anyósoméknál laktunk albérletben, egy nyári konyháért havi négyszázat kért a jóasszony. Meguntam és eljöttem Komlóra. Itt pang a vendéglátó szakma, szállást sem tudtak adni, Zobák többet ígér.
– Már járt bányában?
– Eddig még csak szenes pincében.
A legérdekesebb új jelentkezővel mégsem itt, hanem a dombóvár–komlói vasúton találkoztam. Üresen zötyögött a délelőtti járat, a kocsiban csak ketten ültünk, egy harmincöt év körüli, sovány, mélyen nyomott orrnyergű férfival. Elmondta: Komlón lakó húga segítségét szeretné igénybe venni, hogy bejuthasson a bányához.
– Mi a szakmája?
– Szabó voltam; de az ízületeim miatt úgy legyengültem, hogy nem bírtam el a vasalót.
– És most hol dolgozik?
– Motozó vagyok egy katonai gyárban, de már nagyon 453meguntam. Egy hónapban több mint háromszáz órát kell teljesítenem, és még az ezerötszáz forintot sem keresem meg.
És az a sok mocskos beszéd, amit hozzám vágnak, hiába áll mellettem egy ipari őr. Mit tapogatsz? Buzi vagy? Megállj, majd elintézünk! Előfordul olyan is, hogy az illető, mikor meg akarom motozni, kiborította a táskáját és rátaposott.
A gyár előtt egy sűrű erdős rész fekszik, kiakasztottak egy táblát: „Ha valaki erre jár, a vállalat nem vállal érte felelősséget!” Általában este tizenegy óra tájban végzek, szoktam szólni valamelyik ipari őrnek, hogy kísérjen el. Nem mindig hajlandók rá, hiába mondom: ennyit igazán megérdemlek a rendszertől.
Egyszer épp a villamos felé mentem, mikor a sötét erdőből megdobáltak kővel, rögtön lefutottam a nagy útra. Nincs mit csodálkozni, ha a mi szakmánkban félnek az emberek. Egy motozó 1956-ban átmenekült Romániába, és csak két év múlva mert visszajönni.
A feletteseim sem támogatnak kellőképpen, sőt megnehezítik a munkámat. Megbíznak pártembereket: próbáld meg kivinni ezt vagy azt a gyárból, és ha sikerül nekik, engem büntetnek meg. A műszaki vezetők kétcsíkos belépőt kapnak, ez azt jelenti, hogy nem motozhatók. Pedig a mérnökök is sokat lopnak. Emlékszem egyre, mikor lebukott, két teherautó tranzisztort hoztak el a lakásáról. Vagy ülésbevonatot vittek ki, műbőrt, három méterből már lehet csinálni egy esőkabátot.
Egyszóval meguntam, és hol keressek magamnak másik helyet? Elmehetnék kórházba, de ott hullákat kell cipelni kosárban a kórteremből le a halottasházba, darabonként tíz forintért. Ha peches vagyok, kifogok magamnak egy százhúsz kilós hullát, meg az is rossz, hogy az ember közben mindig saját magára gondol. Inkább eljövök Komlóra.
Jobboldalt feltűnik a Szénosztályozó fekete épülete, a vonat közeledett Komlóhoz, szedelőzködni kezdünk. A motozó egy svájcisapkát vett fel, mutatja, hogy aktatáskájában ott lapul a merev ellenzős portássapka is.
– Mindig magamnál hordom, de emberek között nem szoktam feltenni.
454Az emeleti pihenőn az egyik feltáró csoportról beszélgetünk, melyet hivatalosan az üzem egyik legjobbjának tartanak, egy hónap sem múlhat el anélkül, hogy ne szerepelnének valamelyik újságban. Egy vájár keserűen megjegyzi:
– Inkább a munkájuk minőségéről írnának egyszer. Ha kihajtanak egy vágatot, még tovább se vonultak, már ereszkedik lefelé, egy év múlva már mehetnek utánuk a vágatbővítők. Egy olyan szakember sem akad köztük, mint Bognár Jani bácsi. Ha nem úgy sikerült neki egy vágat, mint ahogy a mérnök elképzelte, ő sírt szégyenében.
– Az más, hozzá ne hasonlítsátok. Jani bácsi megszállott, olyan bányászok, mint ő, többé nem születnek. Vasárnaponként önként jelentkezett tűzőrségbe, de csak azért, hogy ott lent megszökjön, és lefúrja a vájvéget. Hogy hétfőn ne kelljen ezzel vesztegetni az időt.
– Az a nagy különbség, hogy Jani bácsi szerette a bányát. Egyszer azt kérte, hogy hadd építhessen magának egy kis bungalót – lent a bányában.
– Lent a bányában? Minek?
– Hogy műszak után ne kelljen feljönnie, hanem alszik egypár órát és dolgozik tovább.
Megkockáztatok egy kérdést.
– Él még ez a Bognár Jani bácsi?
– Hogyne élne? Negyvenkét éves.
– Lehetne vele beszélni?
– Most nincs műszakon, eltörött a lába, ráejtettek valamilyen szerszámot. Otthon talán megtalálja.
Egy mérnök átkísér a szomszédos készenléti telepre, ahol az „öreg” lakik, útközben sóhajtva mondja:
– Sajnos, Jani bácsi nem mehet vissza többé a feltárókhoz. A lába az rendbe jön, de már elérték őt a bányászbetegségek: csigolyakopás, ízületek. Ezen a munkahelyen nem bírná, próbáljuk rábeszélni, hogy legyen fémtámasz-szerelő vagy robbantómester, de nagyon nehezen akar beleegyezni.
A lakásban Bognár nyit ajtót. Nagy orrú, bajuszos, széles vállú és joviális ember, sérült lábát papucsba bújtatta. Már megivott egy-két „hosszúnyakú”-t – a borospalackot hívják így –, mosolyogva fogad minket, ahogy beszél, félig elnyeli a szavakat.
– Ittam egy keveset, főnök, hogy elzsibbadjon a lábam.
Az ital nem befolyásolja tisztelettudó és önérzetes mo455dorát, kísérőm szerint talán valamivel vidámabb a szokottnál.
– Kiadták az obsitot, főnök, nem engednek vissza a csapatba. Lehet, hogy budibányász leszek, mint a „Sánta Kata” Bétán. Igaz is, hogy a bányában két valódi mester van: a bányamester és a gyepmester.
– Meglesz a helye, Jani bácsi – mondja a mérnök, aki talán tíz évvel lehet fiatalabb a „bácsi”-nál, igaz, hogy Bognár valódi koránál többet mutat.
– Húsz évet töltöttem kőmunkán, főnök.
Magának nem beszéltem róla, hogy féltem a bányától eleinte. Apám az első világháborúban megrokkant, soha nem tért magához többé, tizennyolc évig folyt a lába, ott dolgozott, ahol hagyták. Hat gyereket nevelt. Mikor megnőttem, napszámos lettem, csak a kenyér kényszere miatt mentem le a föld alá, és most azt mondom magának, hogy inkább megválnék a családomtól, mint a bányától. Pedig én családszerető ember vagyok.
1949-ben kezdtem bejárni Komlóra Rahópusztáról, anyám szegényes házától. Előbb a napszinten tengődtem kevés pénzért, alig kerestem többet, mint a parasztoknál napszámon. Még a fillért is kettészakítottam és küldtem haza, de hát kevés volt, le kellett szállnom a föld alá.
Olyan erőben voltam, hogy egy elefántot is a földhöz vágtam, de Kossuth-bányán nem akartak leengedni. Két hétig vártam, aztán újra odaálltam a mérnök elé:
– Tisztelt úr, vagy leengednek, vagy elmegyek.
– Hát ha annyira akar, menjen le.
Első nap egy kollégámmal szálltam le, akivel együtt laktam.
– Ne félj semmit, komám, majd én elvezetlek.
Aztán az első légajtónál ott hagyott egyedül. Mentem a nyomok után, erre ember járt, erre meg ló. Odaértem a megadott gyülekezőhelyre, mert akkor még lent is tartottak falézolást, létszámellenőrzést, nehogy valaki útközben elbújjon. Elosztották a munkát, én a legnehezebb fejtésbe kértem magam. A többieknek ez nem tetszett.
– Neked még nem nőtt ki a szarvad? – mondták, meg hogy: – Aztán el ne tévedjél a bányában, mert van egypár alkalmas kő a számodra.
Jöttek aztán nehéz napok. Első sichtre a feltáróhoz kerültem kiszolgálónak. Mondja a vájár:
456– János, nem kell félni a jövesztőgéptől.
– Miért félnék?
– Csak ide kell állni és lapátolni.
– Fog ez menni.
– Akkor jól van, csak nehogy sok vizet igyál.
Kamarafejtésben dolgoztunk, az emberek megszöktek a forróságtól. Akkor még nem vezették be a víztartó magánedényeket, mint most, vízhordók jöttek, rendszeresen. Szomjas voltam, de hagytam elmenni őket magam mellett, az öregek csak tudják, miért nem kell inni.
Egyszer látom, hogy egy csiki gyereket húznak le a csúszdán hanyatt fekve, elájult. Jólesett ránézni, olyan erős ember volt, kint elvitt volna a hátán egy cséplőgépet is, de itt odavágta a sok víz, amit megivott. Márpedig, akit egyszer lehúztak a csúszdán, az többé nem jött bányába.
Én felkészültem a tettek helyére, nem voltam tapasztalt ember, de ahol egy embernek ki kell bírni, ott én kibírom. Ha tudtam szedni cukorrépát ujjnyi vastag dérben, ennek is menni kell. Akiben van akarat és becsület, az meg tudja szokni, később én soha nem ijesztettem el az embereket a bányától.
Akkoriban nem tartottak bányajárást, kipróbáltak minket itt is, ott is. Ha nem ment, sajnálom, hadd hulljon, ami hullni akar. Egy hét múlva beosztottak Posipahl bácsihoz vágatot bővíteni.
– Figyeljen ide! – mondta az öreg – ha én deszka kérek, deszka adni.
Jól van, gondoltam, ilyen munkát én a kalapom alá teszek. A szénfalon sem szerettem igazán dolgozni, lehet, főnők, hogy maguk most túl büszkének gondolnak, de én akkor már arra készültem, hogy vezetni és tanítani fogok egy csapatot, a szenesek között a tömegben pedig nehéz lett volna kitűnni. A kőmunkán sokat kellett lapátolni és nehezet, mégis ezt választottam, kőmunka után pedig az igazit: a feltárást.
Vájár lettem, és egy vájár akkor nagyobb cipőben járt, mint ma egy mérnök. „Vájár úr” megszólítás már nem volt, de nem régen szűnt meg, talán 1947-ben. Nem vezetett minket senki, nem volt magyarázat, a vájárnak mindent kellett tudni.
Nekem az a hírem, hogy túl sok időt és erőt fordítok a biztosításra, de ezt mindig a kisebb nacsalnyikok mond457ják, a nagyfőnök tudja, hogy az én munkám nem hazudik.
Egyszer egy 6,40-es szelvényt bíztak rám az elágazásnál tizenegy méteres kitöréssel, még sohasem csináltam ilyet. Kértem, adják kötött bérben, hogy biztosan megkeressem a pénzem. Nem adták, mondom: akkor is megcsinálom. Sokat kínlódtam vele, de amíg Zobák-bánya lesz, ez a szelvény megmarad, naponta ezer ember is eljárhat benne, és senki se mondja azt, hogy a mestere rossz munkát végzett.
A főmérnök is lejárt vizsgálni, egyszer rámutat egy részre:
– Ez itt rossz!
– Majd meglátjuk.
Mikor a végére értünk, újra megnézi:
– Úgy volt, ahogy mondtam: rosszul kezdte, de most így rendben van. Jó pár éjszakát gondolkozhatott, amíg kitalálta ezt a megoldást.
– Miért kell annyit aludni? – kérdeztem.
Azt már nem is mertem mondani, hogy én éjszakánként nemcsak gondolkoztam, de engedély nélkül lejártam sichtre is, hogy kijavítsam a hibát. És nem tudnám összeszámolni, hány becsomagolt kosztot vittem haza, vagy dobtam el, mindig attól féltem, hogy éppen az az idő hiányzik majd, amit evéssel töltök.
Ugyanezt követeltem meg a csapatomtól is, használtam a keménységet, amit a mestereimtől tanultam. Ha valaki lázadozott a fegyelem ellen, nekem nem kellett a körletirodára szaladnom, hogy eltétessem egy másik csapatba, rá tudtam szólni úgy, hogy elment magától.
Mikor az ellensúly beleszakította az aknába a nagy szennyvízvezetéket, ötvenkét óra hosszat nem jöhettünk fel a bányából. Az életünk nem forgott veszélyben, de az emberek idegesek voltak. Nem akartam, hogy kitörjön a pánik, összehívtam a csapatot:
– Ha már amúgy is lent vagyunk, próbáljunk dolgozni valamit.
Megmaradt az összeköttetés a külszínnel, a feleségem mindennap hozott ennivalót, letelefonált: ott vagyok-e? Első nap ki se mentem a telefonhoz, mondják meg neki, hogy megvagyok. A második nap már nem lehetett elkerülni, hogy beszéljek vele. Kérdezi a feleségem:
458– Mi van veled?
– Nem úgy kell bejelentkezni, hogy: mi van veled – mondtam neki –, hanem úgy, hogy jó szerencsét!
Mikor letettem a kagylót, az egyik vájár nekem támadt.
– Miért beszéltél vele ilyen keményen?
– Mondjam meg az igazat? Ríkassam meg őt is meg a brigádot is? Ha nem mutatok jó példát, én, az öreg, a többiek is elhagyják magukat.
De az én legnagyobb munkám mégis az volt, mikor végighajtottam a diagonál akna vágatát, egyfolytában hét évig dolgoztam rajta. Azt mondták, a legnagyobb mérnök is, hogy aki annyi ideig szintben és irányban tud tartani egy vágatot, olyat nem lehet mindennap említeni.
Nem tudtuk tapogatni az anyagot, amiben haladtunk, százszor meghajlott a vas a nyomás alatt, de hét év alatt csak egy baleset fordult elő, a csille levágta egy vájár lábujját. Igazságosabb lett volna, ha az enyémet vágja le, mert nekem ez a vágat ennyit megért, ennyivel tartozom neki.
Most már beteg vagyok, öt helyen elkopott a gerincem, ha egy darab fát nem jó levegőjű helyen vágok el, már fojtogat a szilikózis, engem, aki két darab négyméteres gerendát elvittem a vállamon két kilométerre a föld alatt.
Nincs semmim, nem tanultam meg, hogy kell becsukni az autó vagy a villa ajtaját, mert sohasem volt egyik sem, most elvesztem a szakmámat is. De elküldhetnek fémtámosnak vagy budibányásznak, az én munkám már örökre látszik, és ez vigasztalni tudja az embert.
459Ha a bányászt fenyegető veszélyek kerülnek szóba, szinte kizárólag a sújtólégrobbanást szokták említeni, bár egy évtized összes gázkitörése sem szed annyi áldozatot, mint a szilikózis egyetlen év alatt. Az viszont igaz, hogy szilikózisban meghalni egyáltalán nem látványos dolog, nincs katasztrófa-hangulat és országos részvét; a bányász nyugdíjba megy, és néhány év múlva meghal.
Ha a halottnak szerencséje van, a tüdeje komoly tudományos vizsgálatok tárgyát képezi. A szöveteket feloldják valamilyen savban, csak egy tubusra való szürke por marad vissza, melyet a föld alatt szívott magába a bányász, ezt felküldik Pestre, és a geológiai intézetben nyomelemeket keresnek benne.
Bár az intézet feltehetően nagy befogadó képességű polcokkal rendelkezik, mégis aligha győzi elraktározni a Mecsekből feláramló bányásztüdő-maradványokat. A magyar bányászatban előforduló szilikózis megbetegedések 92 százaléka a Mecsekre esik, ha ezt tovább bontjuk: 85,6 százalék a szénbányákra, 6,3 százalék az uránbányára. Összehasonlításul hadd említsek még egy adatot: a mátrai ércbányák mindössze 2,5 százalékkal veszik ki részüket ebből a szomorú statisztikából.
A Mecseki Szénbányák kutatási osztályának egyik vezetőjével beszélgetünk. Már diplomás ember, de valaha bányász volt, ő is hordozta tüdejében a szilikózist.
– Miért ilyen magas ez a százalék Komlón és Pécsett? A por miatt?
– A szilikózis kétségkívül porbetegség, először talán épp a pásztoroknál figyelték meg, akik a nyáj által felvert porban ballagtak. Kevesebb por kevesebb szilikózist vált ki, de nincs egyenes arány eközött.
A mecseki bányák sem porosabbak annyival Tatabányá460nál vagy Dorognál, hogy ekkora különbség mutatkozzon a megbetegedések számában. Igaz viszont, hogy a mecseki kőzetek lényegesen több szilikátot tartalmaznak.
Tíz év alatt százhatvan-kétszázmillió forintot költöttünk a por elleni küzdelemre. 1956 előtt a levegő köbcentiméterenként néha négyszáznál több lebegő részecskét tartalmazott, ma ennél az értéknél leállítanánk a termelést. A fejtésekben lementünk kétszázharminc részecskére, sőt a meddő munkahelyeken százhúszra, messze a nemzetközileg engedélyezett értékek alatt vagyunk, mégis jön a szilikózis. Tapasztalataink legfeljebb arra elegendőek, hogy ha ma egy új munkásgárda indulna el, átlagban húsz százalékkal tudnánk csökkenteni a megbetegedések számát.
– Van valami különbség a szenes, illetve a köves munkahelyen szerzett szilikózis között?
– A szén négy-huszonnégy százalék kvarcot tartalmaz, a meddő kőzet negyven-hatvan százalékot, ennyivel gyorsabb lefutású szilikózist válthat ki. A köveseknél jobban száll a por, valaha én is köztük dolgoztam, egy méterről nem láttuk az égő lámpát. Ha egy szenes vájár veszélyeztetettségét 100-nak vesszük, akkor a köves vájáré 117, de nem mentes a veszélytől a bánya többi dolgozója sem. Még a bányalakatos és a felügyelet indexe is 89, pedig ők csak idejük töredékes részét töltik a fejtésekben.
– Nagy kockázat volna, ha kijelentenénk, hogy aki lent él a bányában, annak előbb vagy utóbb, gyöngébb vagy erősebb formában, de meg kell kapnia a szilikózist?
– Ez sajnos, közel jár az igazsághoz. Nézze ezt a grafikont, a munkásállomány induláskor egészségileg száz százalékosnak mondható, tíz-huszonöt év után már csak egy vékony sáv marad egészséges, nyugdíjkorhatárt elért egészséges bányászt – ha az illető letöltötte a maga harminc évét a föld alatt – csak múzeumban és rossz regényekben látni.
Annyit tudunk, hogy aki fiatalabb korban kerül le a bányába, az nehezebben kapja meg a szilikózist, de a mi létszámunk egyre öregszik, egyre többen érik el a tíz-huszonöt éves szolgálati időt. A jelenlegi ezerötszáz körüli szilikózisbeteg száma a sokszorosára fog növekedni a mecseki bányákban. 1967-ben csak Komlón tizenhat új megbetegedést regisztráltunk, 1968-ban már harminchármat.
– Mi a vizsgálat menete?
461– A bánya udvarán megáll a szilikóbusz, a bányászok pedig vagy elmennek vizsgálatra, vagy nem. Sajnos éppen a fertőzöttek jelentkeznek a legkevésbé. Mások, akik élelmesebbek és szeretnének szilikó-pénzt kapni, megjelennek minden vizsgálaton, még vermutot is isznak előtte, mert az állítólag fokozza a betegség tüneteit.
Ha valaki az átvilágítás után pozitív minősítést kap, az bemegy szakrendelésre, ha itt is megállapítják a szilikózist, az illetőnek be kell adnia egy kérvényt a munkaképesség csökkenését megállapító bizottsághoz, és az dönti el, hogy kap-e fizetés-kiegészítést.
Műszakiaknak csak akkor adnak szilikó-pénzt, ha keresetük kimutathatóan csökken. A fájdalmat önmagában nem fizetik meg.
Egyébként a következő besorolást alkalmazzák: ha a munkaképesség egytől tizenöt százalékot csökkent, úgy veszik, mintha semmi sem történt volna, a bányász dolgozik tovább ugyanúgy, ugyanazért a bérért.
Tizenhat és huszonöt százalék között bérének nyolc százalékát kapja külön juttatásként, huszonhat és harminc között tíz százalékot, harminchat és negyvenkilenc között pedig a bér tizenöt százaléka a szilikó-pénz. Ebben a harmadik kategóriában a bányász még mindig lejárhat a föld alá, ha a munkaügyis vállalja a felelősséget, hogy a porkoncentráció nem éri el a veszélyes szintet.
Ha a munkaképesség csökkenése túlhaladja a negyvenkilenc százalékot, a bányászt nyugdíjba kell küldeni. Utolsó ötévi átlagkeresetének hatvan százalékát kapja + minden betöltött évre 0,6 százalékot, de nem sokáig szokták élvezni a nyugdíjukat.
– A szilikózis gyógyítható?
– A mai ismereteink mellett: nem. A szilikózis nem áll meg, legfeljebb lassítani lehet a kibontakozás ütemét.
– A bányászok életkora hogy aránylik az országos átlaghoz?
– A háború után még tíz évvel élt rövidebb ideig, mint más szakmában dolgozók, ez a különbség mostanra lecsökkent három-négy évre. Ezt, mondjuk, még úgy-ahogy el lehetne fogadni, csak az a baj, hogy a bányász addig sem él úgy, mint a többiek. Aki erős szilikózisban szenved, nem tud felmenni az első emeletre sem erős lihegés nélkül.
462A bányász – bármilyen sérülés is éri – csak egy évet tölthet táppénzben, utána vissza kell térnie munkahelyére. Zobák- és Kossuth-bányán nemegyszer láttam a munkaügyi iroda előtt botra támaszkodó fiatal vagy középkorú bányászokat, idegesen várták, merre dől el a sorsuk.
Ha továbbra is munkaképtelennek érzi magát, kérheti, hogy nyilvánítsák rokkanttá. Felkerestem az egyik illetékest, a pécsi SZTK munkaképesség-csökkenést megállapító részleget, mivel amúgy is gyanakodva fogadtak, nem sokat kockáztattam egy provokáló indítással:
– A bányászoknak általában az a véleménye, hogy régebben a Bánya Társpénztár sokkal könnyebben elengedte az embereket nyugdíjba, mint most az SZTK. Így van ez?
A fehérköpenyesek egy öreg, rendkívül rövidlátó orvos felé fordulnak.
– Mondd meg te, te mind a két cégnél dolgoztál.
– Tudom, hogy sokan nem szeretnek minket, de higgye el, nem kapunk prémiumot az után, hogy visszautasítjuk a kérelmeket, a Bánya Társpénztár semmivel sem volt lágyszívűbb. Valószínűleg azok haragszanak ránk a legjobban, akik szeretnének harmincöt éves korukban elmenni nyugdíjba, havi háromezer forinttal, és élvezni az életet. Meg lehet érteni őket. De ha megengednénk, még sokkal nagyobb teher hárulna a dolgozókra, többek között azokra a valóban beteg, öreg bányászokra, akiket már csak az akarat tart lent a bányában.
A bánya szeretné, ha lehetőleg minden rokkantat leszázalékolnánk, ezt meg is lehet érteni, megszabadulnának attól, hogy a napszinti munkahelyeiket túlterheljék sérült bányászokkal.
– Az emberek azt is panaszolják, hogy hiába mutat ki a röntgen szilikózist, mégsem veszik őket rokkant állományba.
– Mi nem a röntgenfelvételt kártalanítjuk, hanem a beteget. A szilikózisért önmagában nem tudunk fizetni, csak ha bebizonyosodik, hogy az illető gátolva van légzési-vérkeringési funkcióiban. Nézze: újra csak azt mondom, hogy mi nem vagyunk szigorúak, hoztunk egy intern rendeletet, hogy a határesetekben is meg kell ítélni a rokkantságot, a bányásznak egyébként is módjában áll fellebbezni a határozatunk ellen, de nem szaporíthatjuk felelőtlenül az 463amúgy is 1,2 milliós magyar nyugdíjasállományt. Nem bírná az ország.
– Szóval a bányászok panaszainak semmi objektív alapja nincs?
– De, a bányászmunka elnyűvi az embert. Ha rajtunk múlna, huszonöt évi szolgálat után megadnánk nekik az obsitot, de nem lehet. Elgondolkoztató, hogy ugyanakkor egyes vezetők már ötvenéves korukban nyugdíjba mehetnek.
Mi is ellenőrzésnek vagyunk kitéve, ha egy rokkantat akár a kertjében is dolgozni látnak, a saját szomszédjai jelentik fel, hogy szimulál, és az ostor nagyon könnyen csattanhat a MUCSÖ-orvosokon. 1960-ban száz régen lezárt ügyet elővettek és felülvizsgálták, azóta mi a hideg kását is megfújjuk.
– Vannak szimulánsok?
– Akadnak.
– Miről ismerik fel őket?
– Az a tapasztalatunk, hogy általában a csendes bányász a beteg, ezenkívül alkalmaztunk néhány vizsgálati trükköt is. Nincs vetkőzőfülke, így jobban látjuk a mozdulatokat, ha valakinek „nem hajlik” a dereka, lefektetjük, és hirtelen rászólunk, hogy üljön fel.
– Más népi demokráciákban hogy áll a rokkantság ügye?
– Például Romániában magasabb az öregségi nyugdíj, mint nálunk, beszámítják a képzettségi fokot, az egy munkahelyen töltött éveket is, viszont alacsonyabb a rokkantak nyugdíja, így ösztönzik az embereket, hogy minél tovább dolgozzanak.
Más országokban egyáltalán nem is ismerik a leszázalékolás fogalmát. Nem azt nézik, hogy mennyi veszett el a munkaképességből, hanem azt, hogy mennyi maradt meg. Nincs csökkent, csak megváltozott munkaképességű ember, nem küldik nyugdíjba, hanem az új adottságoknak megfelelő munkát keresnek a számára. Valószínűleg ez a legjobb és legemberségesebb megoldás.
És most nézzük a gyakorlatot, Bernhardt Gyula, a Mecseki Szénbányák munkaügyi osztályának vezetője előadásában néhány tanulságos gondolatot és esetet sorakozta464tott fel a munkaügy–egészségügy összefüggéséről és a munka-rehabilitáció lehetőségeiről.
Igen sok bányászra mondták ki az orvosok a foglalkozási korlátozást, viszont kevés a külszíni és még kevesebb a föld alatti könnyebb munkával járó munkakör. Ez az ellentmondás az új gazdasági mechanizmusban tovább éleződik. Az összüzemi teljesítmény növelésének alapfeltétele, hogy leszorítsák az improduktív műszakok arányát. A gépesítés és a munkakörök összevonása is megtizedeli azokat a munkahelyeket, ahol csökkent munkaképességű bányász beosztást kaphat.
Kossuth-bányán például az anyagszállítókhoz kerülhet, ahol vaslemezeket cipel vagy kőzúzalékot lapátol, egy-két hónapig bírja, aztán betegállományba kerül. Pécsbánya üzemnél a csökkent munkaképességűek számára fenntartott helyeken százhat főt lehet foglalkoztatni, ebből jelenleg hatvanhármat töltenek be valóban rokkantak, és negyvenhármat az egészségesek. Nincs szó visszaélésről, az egészségesek egy része régi dolgozó, akiket a Munka Törvénykönyve véd az áthelyezés vagy az elbocsátás ellen, szakértelmük szükséges a feladatok elvégzéséhez, amellett bányaüzemnél aligha lehet elképzelni olyan részleget, amely ne igényelne bizonyos létszámú teherbíró munkaerőt. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a három fürdős, szintén egykor föld alatt dolgozó rokkant vájár. Csökkent értelmi képességűek, a munkát sokszor nem végzik el, napközben egyszerűen otthagyják a fürdőt, és az üzem semmit sem tehet velük szemben.
Az őrök is többnyire a csökkent munkaképességűek közül kerülnek ki, az üzem papíron lefedezi magát velük, bizonyítani tudja, hogy alkalmazott őröket, de a valóságban meggyöngítette a bányavagyon védelmét. A palahányóról vagy a feketehegyi munkahelyről az őr mellett viszik el az anyagot, és vagy nem tudja megakadályozni, vagy ha rövidlátó, észre sem veszi.
Hogy a felügyelet gyöngítése milyen következményekkel járhat, arra hadd említsek néhány adatot. 1968-ban ötvenegy lopás fordult elő a Trösztnél, az okozott kár 95 780 forint. A hűtlen és hanyag kezelésből származó, valamint csalásból és rongálásból eredő károk még érzékenyebb veszteségeket okoztak a vállalatnak. A társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett cselekményekből származó károk 465nagysága 1968-ban meghaladta a 6,6 millió forintot. Tárgyát tekintve döntő többségben építési anyagok és villamosipari cikkek, kábelek, valamint szerszámok hűtlen kezelése fordult elő. Az őrök posztja tehát fizikailag teljes értékű embereket igényelne.
Sokan nem is hajlandók elvállalni ezeket a könnyebb, de csökkent fizetéssel járó munkahelyeket, megrendült egészségüket végleg kockáztatva, követelik régi beosztásukat. A Szénelőkészítő Üzem egyik palaválogatónőjét szívbetegsége miatt az üzem liftkezelőnek akarta áthelyezni. Alapbére ugyan negyvenhat forintról ötvenegyre emelkedett volna, de elvesztette volna tízszázalékos porpótlékát és tízszázalékos prémiumát, ezért öt gyerekére hivatkozva nem fogadta el a felajánlott munkakört.
Ez a nő, ha jól számolom, napi öt-hat forintos keresetcsökkenés miatt tiltakozott, elképzelhető, mit szólnak azok, akiket a föld alatti munkától tiltanak el, hiszen le kell mondaniuk a különféle pótlékokról, melyek elérhetik az alapbér hatvan-hetven százalékát.
Bernhardt Gyula még szélsőségesebb példákat is említ. Kossuth-bánya egyik vájárja huszonnégy éves föld alatti szolgálattal rendelkezett, mikor megbetegedett, és föld alatti munkára alkalmatlannak nyilvánították. Mivel egy éve hiányzott az előírt huszonötből, ötvenöt éves korában nem mehetett nyugdíjba, hanem hatvanéves koráig kellett dolgoznia a külszínen az addigi három-négyezer forint helyett ezerhatszázért.
Érthető, hogy a nehéz helyzetbe került bányászok minden eszközzel igyekeznek bizonyítani kifogástalan testi állapotukat – néha megható és komikus módon. Egy vájár a vizsgáló bizottság előtt különféle tornamutatványokat végzett.
Az üzemorvosok különféle megszorításokat alkalmazhatnak a rehabilitált bányász munkába állításával kapcsolatban, néhányat már említett az Aknamélyítők vezetője, lássunk néhány továbbit: „föld alatti, csak pormentes munkahelyre”, „külszínen, ahol hajolni nem kell”, „csak olyan munkakörben, ahol sem másban, sem magában nem okozhat kárt”. Ezek a megkötések a gyakorlatban keresztülvihetetlenek, például valószínűleg maga az üzemorvos sem tudna a három komlói bányában összesen egy olyan munkahelyet találni, ahol valaki se magában, se másban nem 466tehet kárt, hiszen ha a büfébe teszik, ott is agyonütheti a kávéfőző konnektora.
A meglevő problémákat még súlyosabbá teszi a hivatalok gondatlansága és lassú ügyintézése. Kossuth-bányán például jelenleg is hat olyan dolgozó van, aki táppénzjogát már kimerítette, de nem írták ki munkára és leszázalékolva sincs. Mint Mohamed koporsója lebegnek a döntések útvesztője felett, és családjukkal együtt hiába várnak a járandóságukra.
Csak az intézkedések egész sorozata hozhatja rendbe a helyzetet, éppúgy szükséges a föld alatti szolgálat korhatárát huszonöt évről tizenöt évre leszállítani, mint megoldani a beteg bányászok hozzátartozóinak munkába állítását és új melléküzemek létesítését.
– És a szakszervezet mit szól ehhez? – kérdezem a Tröszt egyik politikai munkatársát, és a válasz nem sokat változtat azon a lehangoló képen, melyet a Kossuth-bányai mérnök rajzolt fel.
– A szakszervezeti titkároknak irányító szerepet kellene játszaniuk mindabban, ami a termelés emberi oldalával kapcsolatos, de erre képtelenek. A legtöbben nem érik el a technikusi szintet sem, csak egy vagy két öthónapos SZOT-iskolát végeztek, és hiába próbálnak hűek maradni munkáskorukból magukkal hozott emlékeikhez, ha vezetéselméletben-munkaszervezésben gyengék.
Egyikük vájár volt, úgy került az szb-titkári beosztásába, hogy trombózist kapott, fel kellett jönnie a bányából, és hirtelen nem tudták máshová tenni. Hamar kiderült, hogy nem alkalmas erre a munkára, de ezt senki sem akarta kimondani, hadd maradjon még egy ciklust, na, még egy ciklust. Egy ciklus két év, csak letelik ez az idő nyugdíjig. Persze többnyire olyan javaslatokat kapunk tőle, hogy mikor és hol tartsunk rendezvényeket, vagy melyik autóbuszjáratot állítsuk le.
Azzal viszont nem foglalkozik, hogy egyes vezetők a műszaki fejlesztést a munka intenzitásának fokozásával helyettesítik, azt se veszi észre, hogy a bányászok vizesen ülnek be a huzatos népesbe, aminek eredményeként novembertől felugrik a táppénzesek száma.
A szakszervezet a rokkant bányászok ügyében sem tett 467meg minden tőle telhetőt, bár része van abban, hogy a rokkant-vájárbér felső határát hatvankét forintról hetvenkettőre emelték fel. Ennél többre volna szükség, és kínálkozna is néhány lehetőség.
Csak Pécsett tizenhatezer ember lakik a Tröszt által fenntartott lakásokban, és a lakótelepek nem rendelkeznek megfelelő javítószolgálattal. Erre a munkára nyugodtan beállíthatnánk a csökkent munkaképességű embereinket, megkeresnék azt, amit a vállalat rájuk költ. Egy kétszoba-konyhás lakás kifestése ezernégyszáz forintba kerül, egy kályha átrakása nyolcszázba, nem is beszélve a telepi utak hiányzó járdáiról.
Akik nem alkalmasak ipari munkára – gondolnunk kell rá, hogy a Tröszt dolgozóinak több mint hatvan százaléka a nyolc általánost sem végezte el, és ez az arány a csökkent munkaképességűeknél sem lehet sokkal jobb –, azok számára is lehetne munkahelyet találni. Csak hirtelen ötletként vetem fel, hogy a vállalat öt-hatezer holdnyi földet tart a birtokában, volna mód a terület intenzívebb művelésére.
A kultúrház büféjében ülök le. Bent a teremben előadást tartanak az új munkásvédelmi módszerekről: a szénfal injektálásáról, víz alatti robbantásról, alig néhány perccel a kezdés után már szivárognak kifelé az emberek. Egy ismerős öreg vájár leül az asztalomhoz.
– Miért nem hallgatja végig? – kérdem. – Ezek a módszerek magát védik.
– Engem nem.
– Hanem kit?
– Az államot. Ki van számítva, hogy egy bányász attól a naptól, mikor munkába áll, addig a napig, amíg nyugdíjba megy, épp egymillió forint hasznot hoz. Az állam megvolna nélkülem, csak ezt a milliót nem akarja elveszíteni.
A szomszéd asztalnál figyelik a beszélgetésünket, átszólnak:
– Így van, a bányásszal senki sem törődik. Nálunk, Kossuth-bányán kilencven liter vér is összegyűlik egy üzemi véradásnál, eddig én is adtam mindig, de ezután nem fogok. A múltkor megbetegedett a fiam, bementem az orvoshoz, és kértem a többi gyereknek kanyaró elleni vé468dőoltást, hogy legalább ők ne kapják meg. Ez az injekció vérből készül, a mi ingyen adott vérünkből, mégsem adtak SZTK-alapon, meg kellett fizetni érte a száztíz forintot.
– Azt hallották, hogy mi történt a bánya-garázsban? Egy szegény rokkant bányász megkérte a szerelőt, hogy igazítson meg valamit a tolókocsiján. A szerelő megcsinálta, erre feljelentették és megbüntették. A főmérnök persze nem bukik le, ha valami baj van a kocsijával, nem ő viszi le, hanem telefonon felrendel egy sofőrt, és odaadja neki a slusszkulcsot.
Még Komlón a városi tanács szociálpolitikai osztályán is összeszedtem néhány adatot. Évi 167 ezer forint segélyt osztanak ki, igaz, ebben benne foglaltatik a sokgyerekes családok támogatására szánt összeg is. Régen havi 250 forintban szabták meg a plafont, most 385-re emelték fel. Rendszeresen 30, alkalmanként 80 rászoruló részesül juttatásban.
A város nem rendelkezik saját szociális otthonnal, százötven öregembert szanaszét kellett szórni a megyében. Most is legalább ötven főt kellene gondozásba venni, de nincs megfelelő épület.
A nyugdíjasokkal sem törődnek megfelelően, csődbe jutottak a nyugdíjasklubok. Az öregek nyáron kiállnak a Petőfi térre beszélgetni, sakkozni, télen pedig ülnek otthon vagy ténferegnek az utcákon.
Becsukom a jegyzetblokkot, és átmegyek megnézni Komló legnagyobb egészségügyi létesítményét, az új kórházat. A kórház, főleg a szülészeti osztály híre messze túljutott a város határain, egész Baranyából jönnek ide az utolsóidős terhes asszonyok.
Már maga az épület is bizalmat kelt, fent a hegyoldalban helyezkedik el, alig néhány méterre a sűrű mecseki erdő szélétől, távolról egy svájci üdülőszanatóriumra emlékeztet.
A kórházban négy osztály működik, a szülészeten kívül sebészet, bel- és gyerekgyógyászat. A termekben összesen 218 ágyat tudnak elhelyezni, a betegekkel tizenhét orvos foglalkozik. Főleg az újonnan épült szárny belülről is jó benyomást kelt, rendezettek, tiszták a folyosók és kórter469mek, ami a takarítónő-hiánnyal küzdő magyar kórházakban korántsem általános jelenség.
Mikor megemlítem tapasztalataimat a kórház igazgató főorvosának, szomorúan elmosolyodik.
– Sajnos, nem ilyen szép a menyasszony. Sok kórteremben még arra sincs lehetőség, hogy megfürdessük a betegeket, sem hely, sem ápolószemélyzet nem áll rendelkezésre. Felhozzák koszosan, esetleg tetvesen, így kerül bele az ágyba.
A műtőben nincs kondicionált levegő, nyáron műtét közben ömlik rólunk az izzadság.
De a legnagyobb baj, hogy a kórháznak nincs baleseti sebészete. Bányavidéken, ahol bármelyik pillanatban bekövetkezhet egy tömeges szerencsétlenség, nem mindegy, hogy itt helyben tudjuk kezelni a sérülteket, vagy be kell vinnünk Pécsre.
Az összes utókezelő létesítményünk megvan hozzá: a fizikoterápia, a hidroterápia, a tornaterem. Nem tudjuk kihasználni őket, a tornateremben KISZ-kultúrotthont meg raktárat rendeztek be. Csak harminc-harmincöt ágyról volna szó, tízmilliós beruházás.
– És nem adják meg?
– Azt mondták: majd, ami náluk ugyanazt jelenti, mint a nőknél, azaz – soha.
Nem akarok én semmi extrát, szánjanak annyi figyelmet az emberekre, mint mondjuk, a tyúkokra. A múltkor láttam a tévében, hogy a bábolnai istállót tyúkóllá alakították át, abszolút tisztaság, kondicionáltság, még a tyúkok seggét is előmelegítik, hogy könnyebben pottyanjon ki belőle a tojás.
470Mint minden városnak, Komlónak is van néhány „emlékező nagy öreg”-je, akikhez újságírókat, hívatlan érdeklődőket szokás irányítani. Ezek komolyan veszik a hivatásukat, új vendégek érkezése előtt berohannak a Pártbizottságra, elkérik a régi újságokat, és még egyszer elolvassák a régi nyilatkozatukat, nehogy eltévesszék a szöveget.
Ezeket próbáltam elkerülni, azokat az öregeket kerestem, akik élték a komlóiak életét.
Az én apám napszámos volt a Szent István-aknán, kőmunkán dolgozott, gyerekkoromban én hordtam utána az ebédet. Ott láttam az első bányahalált. A napszintről elszökött egy fa, lezuhant, szétvágta a német mérnök fejét. A temetésén én vittem a keresztet, a felesége hintóval jött ki a szabolcsi temetőbe.
Aztán az apámnak egy robbanás levitte három ujját, anyám rokonsága elajánlotta pásztornak Szopokra, itt maradt harminc évig. Szopok a mostani Mecsekfalu, a lakosok furcsának találták a nevet, aztán kérték, hogy változtassák meg. Itt laktunk egy cselédházban együtt a csordásokkal, kanászokkal meg a többi juhásszal.
Tizenegy és fél éves voltam, mikor elmentem a parasztokhoz szolgálni, 1920-ig dolgoztam náluk. Ez nem volt könnyű, mert a parasztságnál a férfiasság mind be volt vonulva. Gürcölni kellett, igaz, hogy koromhoz képest elég erős voltam.
1920-ban aztán meguntam, gondoltam, elmegyek a bányához; pedig még nem töltöttem be a tizenhatot. Apám 471tiltotta, anyám akkor György-aknán volt takarítónő, szintén ismerte a bányászéletet, le akart beszélni.
– Nem baj, anyám – mondtam –, ledolgozok harminc évet, aztán majd elmegyek nyugdíjba.
Jártam Kossuth-aknára, jártam át Anna-aknára. Ekkor volt Kossuth-akna a legjobb művelés alatt. Az első és második szint között olyan puha volt a szén, hogy hegyes kapával ki lehetett húzkodni a falból, de mélyebben egyre keményedett.
Csillésként kezdtem három korona hatvanért. Akkoriban úgy nevelték a bányászt, hogy sokáig kellett segédmunkákat végeznie, mindenhová el kellett mennie. Nekünk tudni kellett vasutat építeni, nem voltak gépészeink, magunk szereltük széjjel a kaparót és vittük előre. A jó bányász egyszerre ács és vasutas, szerelő és lakatos. A régi bányászok: Czukor IV., Lassan József, Pintér Gyuri bácsi mindenhol tudták magukat irányítani, minden munka közben. Szenet kapálni akárki tud, az még nem bányász.
Én is végigmentem mindenen. Dolgoztam kőmunkán, nem szerettem. Ide azok mentek, akik nem szerették, ha parancsolnak nekik, mert ők csak másod-harmadmagukkal dolgoztak. Ők kerestek a legjobban, de ők haltak meg a leghamarabb, ahogy mondani szokás: a bányában vagy sokat keresel, vagy sokáig.
Az elővájáshoz pedig nagy ész kell és szakmai érzék. Náluk meg van szabva, hogy a vasútnál, amit lefektetnek, mennyit szabad emelkedni vagy esni. Én nem bántam meg, hogy máshol is iskoláztam, de mindig a fejtésben éreztem magam a legjobban.
A bányászok negyven-ötven éves koruk között meghaltak. Az én társaim, akikkel együtt kezdtem, már nagy részük tizenöt-húsz éve halott, harmincból öten ha vagyunk. Schwarcz Ferdinándot tönkretette a meleg még harmincéves korában, Turpesz Péter is leforrázta a belső szervezetét.
Az az egy volt, hogy a Bánya Társpénztár elküldhette nyugdíjba a bányászokat, akármennyi idős volt. Ők nem védték ellenünk az államot, ma pedig sok bányásznak el sem hiszik a betegségét, amíg meg nem hal.
Az 1930-as években a komlói Újaknán háromszázötven-négyszáz ember dolgozott, ebből kétszáznyolcvanan jártak rendszeresen, minden hatodik-nyolcadik volt öreg 472bányász. Nem kell azt hinni, hogy azért estek ki, mert ittak, lumpen ember nem maradhatott meg Újaknán.
Aki ivott, az átment a Varga céghez, aki kőmunkákat végzett, aknamélyítést, feltárást, itt felvették a legnagyobb részegeket is, olyanokat, akik megitták volna az árva gyerekek könnyeit is. Pityuszt, Guzsó Ferkót, a szalatnaki Dietrichet, Kleinherzet, az Ádámokat, Hirt Jánost, aki meghalt fiatalon, Heim Jánost, aki nagyon fiatalon halt meg, Hauser Ferencet. Az aknászunk pedig volt Kozjancsics. Ezek, ha hozzáfértek, napokig ittak egyfolytában.
Nálunk a bányában a csoportvezetők tartották a fegyelmet, nagyobb tekintélyük volt, mint ma egy mérnöknek. Ha valaki nem tartott a csoporttal, kiűzték mint méhkasból az idegen anyát. Vigyáztak az emberek egymásra. Ha egy fiatal bányász vasárnap bejött a kocsmába, az öregek magukhoz hívták, és fizettek neki valamit, de azzal búcsúztak: holnap tudod, hová kell menned!
Közösek voltak az ünnepeink is. Elsején, ha fizetést kaptunk vagy tavasszal, ha megjött az első jó idő, a csapatvezető azt mondta: na, gyerekek, ma jágersichtet csinálunk, vadász műszakot. Akkor nem volt szabad senkinek sem munkába menni. Elküldtük a legfiatalabbat:
– Gyerek, te bemész, és kérsz mindannyiunknak szabadságot.
Átsétáltunk Mecsekfalvára, a Pernherzer vendéglőbe. Vele szemben vagy százötven méterre állt egy körtefa, az alá telepedtünk le. Pernherzer, ha meglátott minket, már sápítozott:
– Csak jettek, jettek, de pénzt megint nem hoztok.
De azért adott enni-inni, beszélgettünk, énekeltünk, mikor felkerekedtünk, kiszámoltuk, kinek mennyit kell fizetnie.
Minden piros betűs ünnepet megtartottunk, sőt volt egy külön bányászünnep is, december 4, Borbála, a bányászok patrónája. A bányászok erre a napra két koronát kaptak az igazgatóságtól, a bányászfeleségek egyet. Nagyjából egy liter bort lehetett kapni érte.
Együtt voltunk a bajban is, jobban elmentünk a temetésre is, mint máma. Mikor Schraup Johánnak meghalt az édesapja, kivonult a bányászzenekar, a Kacsurek volt a prímás, és ott volt minden társa.
Nehezen éltünk, főleg a háborús időben. Ünnepnapo473kon árpaműszakot tartottunk, a termelt szénért ötven-hatvan kiló terményt kaptunk.
Limitre volt minden, a fizetésből levették a társládát, a betegsegélyzőt, egy koronát az egyháznak, ötven fillért a sportra, a többiért pedig felerészben limitcédulát adtak, amit le kellett vásárolni a Raktárban. A limit kedvezményes volt, adtak például egy sárgaréz korongot, ha az ember leadta a boltban, csak ötven fillérbe került egy kiló marhahús. Mégis sok bányász akadt, aki eladósodott a Raktárnál, évekig nem kapott a kezébe egy vasat sem. Főleg azok, akiknek sok gyerekük volt. Én már akkor, fiatal bányászként elhatároztam, nem kell annyi gyerek, hogy az asztal minden sarkára kettő üljön, elég lesz összesen kettő, így is lett később.
Nyolc év alatt felvittem addig, hogy csillésből frontmester lettem, öt munkahely, hatvan ember tartozott a kezem alá. Mikor kineveztek, az öreg Lassan bácsi azt mondja nekem:
– „Ilyen fiatal csapatvezető Kossuthon még nem volt. Vigyázz magadra. Egyet a szívedre kötök: munkás felebarátodat el ne áruld, mert egy embert el lehet temetni könnyen, de a gyalázatot lemosni nem lehet. És ha valakit elárulsz, akkor nem csak az ő kenyerébe harapsz bele, de mind a tízébe, aki az asztalánál ül. Ha bajod van valakivel, told le, és utána újra legyél vele ember.”
A csapatvezetők utódai, a mai frontmesterek már nem értik ezt. Sokszor nem értenek a munkájukhoz, csak olyan volt funkcionáriusok, akiket be kellett dugni valahová. Ha a csapatuk állás miatt nem tud dolgozni, nem mernek szólni a pénzért. Én kiálltam ilyenkor az emberekért, vertem az asztalt: nem azért jöttünk mi ide, mert untuk magunkat otthon, nekünk pénzt kell keresni, és átszámoltattam ötször-tízszer a tételeket. Még az ötvenes években sem engedtem felváltani egy százast egy műszakért, annyi jár egy embernek.
Ha valaki kiemelkedik, gyakran elfelejti, honnan jött, a kis emberek ha nagyok lesznek, elszédülnek. Gorombák. Én, ha kértem valamit, mindig hozzátettem: „csak akkor teljesítsék, ha megérdemlem”, ezzel közelebb tudtam kerülni a társaimhoz.
Már csapatvezető voltam, mikor a rokonság hívott át a pécsi bányához. Nem mentem.
474Nagy különbség volt akkor a pécsi és komlói bányászok között. A pécsi bányász proletár volt, forradalmár, itt, Komlón kétlaki bányászok dolgoztak, tavasztól őszig a földet túrták, néha ki is jelentkeztek, csak télre jöttek vissza. Én nem szerettem a parasztizálást, aratni se jártam. Aki elszórta, az szedje össze.
Ha Pécsen sztrájk volt, mi dolgoztunk. Azt mondták az urak, amit azok kiharcolnak maguknak, annyit mi sztrájk nélkül megadunk maguknak. Persze hogy a pécsi sztrájk így megfulladt. Ez nekem nem tetszett, miért maradtam mégis Komlón?
Nem szerettem a vándorló bányászokat, olyanok voltak, mint a köszörűsök, oda mentek, ahol többet ígértek. Holmijuk nem volt más, mint néhány összeszegezett bútor meg egy kalicka stigliccel, aki fütyült.
A háború alatt nem hívtak be, szüksége volt rám a bányának. 1944. március 15-én kitüntetést kaptam, én voltam Magyarország első kitüntetett bányásza. Nem politikáért kaptam, hanem a szorgalmamért, de később ezt is a terhemre írták.
1944. augusztus 20-án omlásba kerültem. A fejtésben nyomást kaptak a tűzőlécek, és rám szakadt a főte. Megpróbáltam a fejemmel és a hátammal fenntartani, ha elengedem, megfojt. Harmincnégy percig tartottam a hátamon ötvenegy csille szenet. Csak arra vigyáztam, hogy a törött deszkavégek ki ne vágják a szememet, a szén lassan előrehajlított egészen zsugorig, egy deszka nyomta a homlokomat, ez meg fog ölni, gondoltam, szétnyomja az agyamat.
A levegő lassan elfogyott körülöttem, amíg segítségért kiabáltam. A bal karomnál lenyúlt egy Gáspár nevű vájár, hogy elvegye a habot a szám elől:
– Vidd el a kezed, Vilmos, mert megfulladok.
Aztán kiszabadítottak óvatosan. Ki akartak vezetni, de én azt mondtam: előbb, gyerekek, megcsináljuk az omlást.
Az orvos akart adni injekciót, de én szégyelltem koszosan elébe állni, mikor megfürödtem, akkor nézett meg. Vizsgált, kopogtatott mindenhol:
– Érez valamit?
– Nem.
Csak elöl a fejemen, ahol a deszka nyomott, maradtam érzéketlen, két hónapig ki lehetett volna tépni a haja475mat. Meg a vékony erek a bal lábamon mintha megpattantak volna az erőltetéstől, ha sietek, még ma is szúr.
Aztán véget ért a háború, eljött az új rend. A kitüntetésért haragudtak rám sokan, bejelentették, szó sem lehet, hogy belépjek a kommunista pártba, igaz, hogy nem is nagyon igyekeztem, én szociáldemokrata voltam és az is maradtam. Sokan féltek tőlem, mert emlékeztem rá, ki milyen újságot olvasott 1944-ben és kinek törte a hasát a Volksbund zászlórúdja. Nem örültem ennek, én féltem azoktól, akik félnek tőlem.
Az év elején elvittek Oroszlányra sáncot ásni. Itt Komlón a régi csendőrségi udvarban gyűjtöttek össze minket, tiszta véletlenből csupa szociáldemokratát. Azt mondták, aki belép az MKP-be, az itthon maradhat. Én mentem sáncot ásni. Ötvenegyen voltunk, de csak ketten léptek át, W. és L. Antal, az az L. nem termelt meg annyi szenet, amennyit eltüzelt. 49-en elmentünk. Olyan becsületes munkát végeztünk, hogy a végén az orosz tisztek maguk mellett tartottak, és csak tiszti bunkerokat ástunk.
Tizenkét napig voltam oda, a második pénteken hazajöttem tisztálkodni, vasárnap vissza akartam menni, de közölték, hogy nem kell, mert hozzák a szerszámot, és kezdődik újra a termelés. A bánya elég jó karban maradt, a háború végéig folyt a fenntartás, és a villamos központ is működött.
Következő hétfőn éjjeles voltam, kedden reggel megyek a gyógyszertárba, a feleségem huszonhét évig ágyon fekvő szívasztmás volt, és egy héten néha kétszer is kellett vennem orvosságot. Várom, hogy kinyissanak, mikor odajön egy Tóth Laci nevű nemzetőr:
– Jöjjön át az őrsre.
Átmegyek, váratnak.
– Mit akarnak tőlem? Nekem pihenni kell.
– Várjon.
Összefogtak egy csomó SS-t, hozzácsaptak engem is, huszadmagammal bevittek Sásdra. Három géppisztolyos vitt minket, megkötöztek, és rádobtak a vonat szeneskocsijára.
Bevittek Sásdon Jänch ügyvéd udvarára, ott volt az orosz parancsnokság, egy Marizsák Viktor nevű bányász teljesített szolgálatot náluk mint tolmács. Az felvette az adato476kat, aztán levittek egy várostéri házba, beraktak a mosókonyhába, szalmát dobtak alánk, nyolc napig itt voltunk.
Itt már másik tolmács volt, egy erős magyar ember. Kérdezte, tudom-e, mi a vád?
– Nem tudom.
Azzal vádoltak, hogy kapitalista ember voltam, üldöztem a kommunistákat. Én nem tudtam semmiről, csak annyit vallottam, hogy a háború végén én harcoltam ki a bányászoknak az utolsó fizetést.
Az oroszok nem tudtak mit kezdeni velem, rábíztak a tolmácsra, az elkezdett vallatni. Két pokrócba tekert, odaállított a kályhához úgy, hogy folyt a bakancsomból az izzadság, aztán átküldött egy hideg terembe, a szőrszálaim felállottak, le lehetett volna törni, mint egy tüskeborzét.
A hetedik napon befejeződtek a kihallgatások, mindenki írt egy búcsúlevelet. A nyolcadik nap reggel felvisznek a parancsnokságra, kérdezik:
– Hol a holmid, amit leadtál?
– Az ablakpárkányon a zsebkendőben.
– Nézd meg, megvan-e minden?
– Megvan minden.
– Tedd el.
Engem már akkor érdekelt, mi lett a tolmáccsal, sehol sem láttam.
– És az, aki vallatott?
– Ne törődj vele. Menj haza, robotolj úgy, mint eddig, és meséld el a társaidnak, hogy egy embert büntetlenül eltemetni nem lehet.
A többiek dobálták utánam a leveleket, de nem volt szabad felvennem. Elindultam haza. A sásdi Kálváriánál találkoztam anyámmal, sírt, én is sírtam, akkor ettem meg azt az ételt, amit anyám nyolc nappal ezelőtt feldobott a szeneskocsira.
Beálltam újra dolgozni, tartottam a régi szintet, csapatvezető voltam, de ha kellett, megfogtam a réselőkalapácsot, és döntöttem a partot.
A Sztahanov-mozgalmat én indítottam el Komlón. 1949-ben hallottam, hogy a kiírás már hetek óta bent fekszik az irodán, elmentem a Weiszhez, az üzemvezetőhöz:
– Itt vannak maguknál az iratok, ne fektessék tovább, tűzzék ki, hol kezdjem.
477– Hány éves vagy, János?
– Negyvenöt.
– Pont neked kell kezdened? Várpalotán is megpróbálták, egy napig tartott az egész mozgalom, nagyon is csekély százalékot értek el.
Én ragaszkodtam hozzá.
– Jól van, de csak felügyelet mellett. Én megyek le veled felügyelni.
Elküldtek a Kossuth-aknára egy reggeli műszakra. Másfél méter széles és másfél méter magas „padot” kellett kivenni a szén-homlokból három méter mélyen, az számított száz százaléknak. Rendben van – mondtam –, gyerünk, a Weisz egy reflektorral világított. Kiszámoltam, két órán belül az egyik süvegfát be kellett vernem, nyolc óra után pár perccel bent is volt, tízre a másik. Fél kettőig a három méter helyett tizenkét méter hatvankét centit haladtam előre, többet nem engedtek. Utána számoltak: négyszázhatvan százalék, ez volt a csúcs, amit eddig elértek Komlón.
Ettől a naptól egyéni versenyző lettem, volt olyan nap, hogy hat-hétszáz forintot is megkerestem, pedig az a forint többet ért, mint a mostani. Egy állandó segédmunkással dolgoztam, a Háhn Nándorral, ő nem jövesztett, csak hordta a deszkát, a tám- és süvegfát a biztosításhoz.
Nem értem be a négyszázhatvan százalékkal sem, egész éjszaka rajzoltam a munka felosztását, hogyan lehetne könnyen, gyorsan és sokat. Annyit fejlődtem, hogy egy műszak alatt kivettem a huszonnégy métert, aztán egyszer a huszonhat méter egynéhány centit.
Nem mindenki örült ennek, voltak olyanok, akik leköptek az utcán, azt mondták, én teszem tönkre a bányászok életét. A vezetők pedig példának állítottak a többiek elé, bár én nem voltam kommunista.
Havonta tíz-tizenegy napra felvittek Pestre megbeszélésekre, és jöttek le hozzánk Komlóra is külföldiek. Felkerestek a komszomolisták is, lejöttek a bányába. Akkor nem a Háhn, hanem a Szilas Adolf volt a segédmunkásom, azt hittük, versenyezni kell a komszomolistákkal.
– János, nem félsz? – kérdezte az Adolf.
– Jöhet az Isten embere is – mondtam –, jobban ismerem a bányát, mint ők.
478Hét óra felé jöttek ketten, egy bányamérnök kísérte őket. Kezet fogtunk, kérdezik: van-e kocsim? Házam? Telkem?
– Nincs.
– Hogy lehet ez?
– Mi még nem tartunk ott.
– Akkor sem volna szabad neked gyalog járni. Mi tizenketten vagyunk egy elővájásban, mindannyiunknak van kocsija. Mennyi szenet adsz?
– Öt vagont.
Füttyentett.
– Sportolsz?
– Egyedüli sportom a vadászat.
Verseny nem volt, ki kellett mennem velük, elbeszélgettünk.
Jártam az országot, tapasztalatokat átadni, először Oroszlányba kerültem el. Körülvittek a fejtésben.
– Gyerekek, ha nálunk ilyen jó levegő volna, és ha a réselő ilyen sűrített levegőt kapna!
Elkértem a réselőt egy öregtől, talán egy méterre is benyomtam a szénfalba, egy fél óra alatt kivágtam a száz százalékot. Weisz lehívott az állásról: – Gyere vissza, mert agyonvágnak a bányászok.
Elkértek Tatabányára is, előbb egy hónapra, aztán két hétre. Fontos ember lettem, a Pártközpont megtiltotta, hogy lefényképezzenek. Tilos volt beülnöm idegen kocsiba, ezt is ellenőrizték. Én gyalog jártam haza Mecsekjánosiba, egy éjszaka a megyei rendőrkapitányság kocsija fel akart venni, hogy hazavisz.
– Nem lehet, fiúk! – mondtam.
Erősködtek, de nem engedtem, a végén megveregették a vállamat.
– Nagy baj lett volna, öreg, ha beszállsz.
Komló nem adott kölcsön többé, de azért még Brennbergbányába eljutottam, mert itt dolgozott Varga Samu, aki 44 előtt Komlón volt munkavezető. Hozzá elengedtek.
Megvendégeltek bennünket, aztán bejártuk a külszínt, itt nagyon jól meg lehet ismerni a bányát, például megfigyeltem, hogy a csillék csak félig rakva jönnek ki a föld alól. Este vacsoránál mondom a Varga Samunak:
– Tudnál-e holnapra egy munkahelyet biztosítani nekem?
– Annyira szeretsz dolgozni?
479– Nem, csak meg akarom mutatni nektek, hogy szerintem hogy kell.
Meleg bánya volt Brennberg, a szén fölött húszcentis rétegben izzott a pala. Egy lejtaknába kerültem, a fejtés terve napi huszonhét vagon volt, de jó, ha tizennyolcat adtak.
Bemegyek: ez a bányász is a szénen ül, az is a szénen ül, nem kapnak csillét. Mondom nekik:
– Mondják meg nekem, hol lehet itt dolgozni?
Beálltam a jobb oldalra, ahol tíz óráig egy támot sem vert be a vájár. Odaengedtek, a Weisz megpróbált hozzám kerülni segítőnek, de nem engedték. Ha annyira meg akarom mutatni, mutassam meg az eddigi segédmunkással. Jól van. Ott állt egy félig telt csille, el akarták vinni, felemeltem a kezem:
– Hagyják itt, amíg én parancsolok, félig telt csillét nem visznek ki a fejtésből. Olyan bányát még nem találtak ki, ahol túl sok lenne az üres csille.
Nekiláttam, két óra alatt bevertem a következő támfát, kivettem az alsó padot, és még egyszer beácsoltam, vagyis két óra alatt százötven százalékra teljesítettem a napi normát.
1950-ben húsznapos sztahanovista akadémiára kerültem Tokod Altáróra. Minden másnap iskola, a többi napokra bemutatót tartottunk. Tízen lementünk Erzsébet-aknára, aznap az akna tíz vagonnal többet adott, mint máskor.
Egyik nap ankét volt Dorogon, felálltam, és kihívtam a tatabányai Varga Barnabást versenyre – ő volt az első Kossuth-díjas bányász.
– Lekötlek egyévi versenyre, a feltételeket majd megküldöm.
De lekötöttem Brennbergbányán egy svábot egy fél évre és a pécsbányai Sudárt is egy fél évre.
Mi jóban voltunk, gyakran elbeszélgettünk. A sok szép mellett sok furcsát is hallottam.
Az egyik sztahanovistánál bevezették a telefont a fejtésbe, és ahogy haladt, vitték utána, Rákosi Mátyás gyakran felhívta munka közben, és kérdezte, hogy halad.
Nekem az volt a legendám, hogy két Bámert réselővel dolgozok, amik darabonként tizenkét és fél kilót nyomtak. Néha csakugyan megfogtam két gépet, de csak akkor, ha lefelé réseltünk.
Talán az egyetlen Varga Barnabást nem szerettem, mondtam neki:
480– Varga Barnabás, vedd tudomásul, te sem leszel többé Kossuth-díjas.
Én nem kaphattam meg, pedig huszonhárom százalékkal többet teljesítettem, mint ő. Háromszor terjesztettek fel Kossuth-díjra, de nem voltam párttag, csak a „szakma első” címét adták ide.
Panaszkodnom persze nem volt miért, akkoriban mindig megkerestem a hét-nyolcezer forintot. Az országban mindenhová eljutottam, kivéve Pécs-Szabolcsot, a szülőföldemet, valamiért oda nem.
1950-ben a sztahanovista kongresszus után a vezetők fenntartottak engem meg a Sugárt, akkor kezdődtek meg a vájáriskolák, kérdezték a javaslatunkat.
Én mondtam, hogy a gyerekeket szintes fejtésbe tenném, ott ismerkedjenek a bányával. A meredek dőlésű fejtésben baleset lehet, ott csúszkál a gép, a felnőttnek is egyik lábával biztonságban kell támaszkodni. Dőlésmentes fejtésben jobban látszik, kiből mi lesz.
Akkor rám bíztak egy ilyen tanuló fejtést, de ugyanakkor frontmester is maradtam. Szeretem a gyerekeket.
Azokban az években gyakran találkoztam Rákosi Mátyással. Kétszer két napig a vendége is voltam, ilyenkor mindig együtt ültünk a színházi páholyában. Mikor megindult Sztálinváros, együtt csapoltuk meg az első kohót. Azt szokta mondani:
– Ne félj, Kusz elvtárs, tervezz bátran.
Komlóra is lelátogatott hozzánk.
Egyik nap jövök ki a sichtről a fürdőbe, valaki rángat:
– Gyere.
– Hagyj békén, ég a szemem.
– Itt a Rákosi elvtárs, hívat.
– Nem igaz.
Ki sem voltam mosakodva, mikor jön a sofőrje, azt már ismertem:
– Jöjjön, Rákosi elvtárs akar beszélni magával.
Elvittek hozzá kocsival.
– Öreg harcos, hogy vagy? – kérdezi. – Veled sem sokat beszélek.
Aztán beszélt vagy másfél órát:
– Szép a városod, de én nem így építettem volna. Túl szét van szórva, az országút két oldalára kellett volna.
Aztán áttért rám:
481– Vágtál-e disznót?
– Egyet.
– Vágjál négyet.
– Megbüntetnek.
– Téged nem. Ha baj van, tudod, hol vagyok. Csak az egészségedre vigyázz és tartsd a vonalat, amíg lehet.
Elküldött orvosokhoz, nekem akkor még nem volt semmi bajom, nem tudtam tőlük mit kérdezni, csak annyi jutott az eszembe:
– Árt-e, ha kiizzadva vizet iszok?
– Nyáron mindegy – mondták –, télen meg igyon kulacsból.
Ennyit én is tudtam.
Három-négy liter folyadékot fogyasztottam egy nap, de szeszes italt keveset. Engem megtántorodva még senki sem látott, pedig nem egy fogadáson voltam, ahol fecskefarkú pincérek hordták utánunk az italt. Beszéltem én a vezetőkkel is, Rajkkal, Kádárral.
Ma már ez nincs, csak a műszaki vezetőket hívják fel Pestre, az egyszerű bányászt ritkán. Az élet szomorúbb lett nálunk és részvétlenebb. Valamikor elég volt, hogy egy búcsú legyen a faluban, vettünk mézeskalácsot, bálpipákat, üvöltöztünk és vidámak voltunk.
Az öregek azt mondták, hogy ha a nép szervezettebb lesz, akkor majd jobban szereti egymást. Nem így vált be. Ma elegánsabbak, de mi régen öt krumplit és egy vöröshagymát hoztunk csak, mégis mindenki addig evett, amíg valakinél volt, ezt ma nem látni.
De visszatérve Rákosira. 1951-ben bányásznapra Rákosi megszavazta nekem az ingyenes bányász díszruhát, bal karomon a babérkoszorúval, ez csak énnekem lett volna az egész országban, még Varga Barnabásnak sem.
Már a bányásznap előtt egy héttel megjöttek a ruhák, az enyém nem volt köztük, legalábbis babérkoszorúsat egyet sem találtak. Jól van.
Farkas Mihály tartott beszédet a Május 1. kultúrházban, én ültem a tömegben. Még be sem fejeződött az ünnepség, leüzen:
– A sportpályán, a tribünön magam mellett akarlak látni.
Odamegyek hozzá, köszönök.
– Te civilben vagy, Kusz?
482– Igen, mert nem érdemeltem meg a díszruhát.
– Te nem?
– Ha megérdemeltem volna, megkapom.
Felírta, többet nem beszéltünk róla, néztük a meccset. Biztos, hogy jelentette.
Jött Sztálin születésnapja. Erre kiírtak egy versenyt, azt akarták, hogy döntsem meg az elővájási rekordot, menjek előre tíz métert egy műszak alatt, ehhez tudni kell, hogy a napi norma másfél méter volt.
– Én mindig megtettem a magamét, de ezt nem lehet.
Lealkudtuk négy méterre, de azt kikötöttem, hogy adjanak embert, aki elviszi a szenet, mert nem tudok mozogni.
Nekiálltam, nem láttam a széntől, négy méter hatvanat mentem előre. Munka közben összeköttetésem volt az irodával, tőlük meg a Pártközpont érdeklődött, hol tartok? Mikor meghallották az eredményt, megígérték, hogy még aznap megküldik az egyenruhát.
Meg is kaptam, de csak egy csillag volt rajta, valami visszamaradt ruhát adtak. Rávarrtam a jelzéseket, de a babérkoszorút nem tudtam beszerezni, az nem is került rá soha. Másfél-két évre rá kaptam méretezett ruhát, de azon sem volt babérkoszorú. A tatabányaiak akkor már mind hordták.
Az az igazság, hogy érhettem el én akármilyen világrekordot, engem titokban mindig ellenségnek tartottak.
Külföldön még sohasem voltam. Négyszer terjesztettek fel jutalomüdülésre, de a feleségem tiltakozott ellene. Németországba elengedett volna, mert a kitelepítésnél oda kerültek a rokonai, gondolta, azok majd figyelnek engem.
Egyszer lett volna egy németországi hely, beadtam a papírt, kijött Csehszlovákia. Összetéptem.
A feleségem, mint a betegek általában, féltékeny volt, mikor a sztahanovista akadémiára jártam, jött utánam a távirat: „Gyere haza, mert eltörött a bordám”, tudtam, hogy nem igaz, nem mentem.
Háromhónapi házasság után betegedett meg az asszony. Száz forintokat fizettem Ágyán professzornak a vizitekért, megsúgta:
– Ha jó leszel hozzá, elélhet száz évig, ha rossz leszel hozzá, meghal hamar, de egészséges már nem lesz többé.
483Huszonhét és fél évig volt beteg a feleségem, addig ápoltam, ha nem hal meg, ott maradok most is mellette.
1952-ben halt meg. Még dolgoztam, meg kellett nősülnöm. A lányaim azt akarták, hogy egy olyan nőt vegyek el, akinek háza van, én mást választottam, azóta áll velük a harag.
1956-ban a legtöbb bányász nem jött be műszakra, otthon éppúgy megkapták a fizetésüket. Én Mecsekjánosiról bejártam, nem akartak beengedni a sztrájkolók, bujkálva kellett közelítenem.
Szerveztem az embereket:
– Ne hagyjuk tönkremenni a bányát, az ad kenyeret a családunknak. Ha tönkremegy, nem tudjuk helyrehozni egy-két nap alatt.
A bányából mindig úgy jöttem fel, hogy a bal vállamon hoztam a fejszémet, jobb kézzel fogtam, el voltam szánva, aki hozzám nyúl, agyonvágom. Egy hétig a karhatalmisták kísértek haza Mecsekjánosiba.
Aztán persze jött a nyugdíj, negyven szolgálati év után. A bányászban a forgórészek kopnak el, a csukló, a könyök, a vállízület, ahogy rángatja a gép, a végén felőrlődik a porcogó, csont csontot ér.
Két hónappal korábban a szakszervezet VB-titkára, Tornai azt mondja nekem:
– Tudjuk, hogy nyugdíj előtt állsz, gyere föl hozzánk, mert fel akarunk terjeszteni kiváló nyugdíjra.
A jegyzőkönyvet meg is csinálták, de Tornai elkerült iskolára, amíg vissza nem jött, nem terjesztették fel. Bementem hozzá:
– Álljátok-e, amit ígértetek?
– Igen.
Felterjesztettek, felment a SZOT-ba Blaha Béláékhoz, visszautasították. Kétezer-háromszáz forintot adtak, a kiemelt nyugdíj háromezer-ötszáz–hatszáz lett volna. Fellebbeztem, Czottner megnézte az ügyet, újra elővették, újra visszadobták.
Mikor ismét fellebbeztem, megint csak hozzájuk küldtek.
– Azt ígértétek nekünk – mondtam –, hogy a munkánk gyümölcsét majd öregkorunkban élvezzük.
Kiolvas az asztalra ötszáz forintot.
– Tedd el. A. elvtárs küldi neked.
– Nem kell.
484– Azért küldik, hogy érezd jól magad Pesten. Humorosan, ahogy te szoktad.
Nem fogadtam el, felkeltem az asztaltól.
– Hová mész?
– Haza.
– Várj, a sofőr kivisz kocsival az állomásra.
Az sem kellett.
Újra fellebbeztem, de erre már nem is válaszoltak, később kiderült, hogy egy komlói vezető adott rólam rossz kádervéleményt. Mondhatnak, amit akarnak, csak addig kellettem, amíg adni tudtam. Most már pár éve nem voltam Pesten.
1960. január 1-én mentem nyugdíjba. Az utolsó műszakra már nem engedtek le, ültünk az irodában és poharaztunk. Ötszáz forint obsitot kaptam a Weisztől, azt elfogadtam. Mondtam egy kis beszédet:
– A zászlórudat, amit eddig mi vittünk, vigyétek ti tovább.
Azóta is néha lejárok a bányába, a Gungl meg szokta hívni az öregeket Bétára, mindig megcsókolom az első réselőkalapácsot. 1904-ben születtem, hatvanöt éves vagyok.
Hetvennégy éves vagyok, cipszer eredetű, a nevem a latin „viator”, utas szóból származik. 1923-ban a Felvidékről kerültem a Duna Gőzhajózási Társaság pécsi bányájához. Bár alacsony fizetéssel kezdtem – emlékszem, kéthónapi teljes keresetem ráment két arany fogkorona csináltatására –, és később sem emelkedett ugrásszerűen, megszerettem a munkámat, a környezetet és az embereket. A háború után, mikor a mérnökök jó része külföldre távozott, az én fejemben meg sem fordult ez a gondolat.
1945-ben kineveztek a pécsi Széchenyi-akna üzemvezetőjévé. Az ismeretes nehézségeken kívül munkámat gyakran megzavarta egy-két régebbi ellenségem áskálódása is.
Egyikük, aki hosszú évekig mosta szolgálati motorkerékpáromat, 1944-ben ellopott tőlem egy akkor pótolhatatlan tömlőt, mikor kiderült, én természetesen megszakítottam vele a privát érintkezést. Ő most felállt egy munkás485gyűlésen, és követelte, hogy ne bízzanak meg bennem, hanem rendeljenek mellém egy ellenőrt.
Másikuk, egy famanipuláns beosztású egyén azért haragudott rám, mert egyszer megdorgáltam. Esőben nem akart dolgozni, és a fejtések nem kaptak fát. 1945 tavaszán valamilyen hatalomhoz jutott, letartóztatott és internált engem a pécsbányai legényszálló egyik szobájába, rendőrként néhány csillés vigyázott rám.
Mindezt nem említettem volna, ha később nem merülnek fel döntő súllyal az életemben.
1948-ban kiemeltek, és bevittek a MESZHART magyar–szovjet bányavállalathoz, mely az egész pécsi bányavidéket a fennhatósága alatt tartotta. Magyar műszaki igazgatónak neveztek ki Umnov üzemvezető és Krotov szovjet igazgató mellé. Umnovval a teljes korrektség szintjén tudtam együttműködni, Krotov viszont minden lépésemet gyanakodva figyelte.
Munkamódszereiket nehezen szoktam meg. A magyar bányák vezetői általában kora reggel szoktak bejönni munkahelyükre, és délután három-négy óra felé már csak az ügyeletesek ülnek az irodában. Nálunk viszont reggel-este egybefolyt, a megbeszélések ebéd után kezdődtek és másnap reggelig tartottak.
A bánya a háborús rablógazdálkodás nyomán meglehetősen szomorú képet mutatott, és a másfél év alatt, amit a MESZHART-nál töltöttem, többször is jelentettek nálam súlyos balesetet.
1948-ban sújtólégrobbanás történt, öt súlyos sérültet hoztak a felszínre, ebből négy meghalt. Értetlenül álltam az esemény előtt, ebben a fejtésben nem szokott összegyűlni ilyen nagy mennyiségű metán. Az egyik életben maradt csillés a kórházi ágyon azt vallotta, hogy a robbanást az egyik vájár szabálytalansága okozta. Kialudt lámpáját bent a fejtésben próbálta meggyújtani, ahelyett hogy kiment volna a szállítóvágatba, ahogy kipattant a szikra, keze körül egy nagy pirosság látszott.
Ezt követte egy éjszakai tűz, majd halálos omlás az egykori Ferenc József-aknán. A balesetek természetéből eredően az én felelősségem fel se merült, sőt én vezettem a vizsgálatot. A bánya termelése sem hagyott kívánnivalót maga után, tartani tudtuk az előírt szintet.
1950. július 21-én éjszaka jött el értem az Államvédel486mi Hatóság. Felköltötték az egész családot, és a házkutatás idejére kizavarták az utcára, utána rám bilincset raktak, és bevittek a pécsi ávéhás laktanyába.
„Bűneimet” csak jóval később közölték velem: lázítottam a szovjet vezetés ellen, szabotázsakciókat szerveztem, és így tovább. Néhány hétig tiltakoztam, abban reménykedtem, hogy a MESZHART vezetői közbelépnek az érdekemben, de Umnov Moszkvában tartózkodott, évekkel később megtudtam, hogy ő visszatérése után interveniált is az ügyemben, Krotov viszont nem volt hajlandó. Így, mint annyi más ember, én is aláírtam a jegyzőkönyvet.
A tárgyalásra egy tizenöt oldalas vallomást kellett megtanulnom, ezt naponta kétszer felmondatták velem. Megmutatták a tanúkat is, ott volt köztük a két régi ellenségem Széchenyi-aknáról, ők bizonyították, hogy már korábban is a nép ellensége voltam. Az ítélet kihirdetése előtt egy nappal közölték velem, hogy öt évet kapok, ebbe is belenyugodtam.
Vácra, majd a Gyűjtőfogházba kerültem. A gombkészítőknél dolgoztam, meglehetősen sok nehézséget kellett leküzdenem, mert mind a szemüvegemet, mind a műfogsoromat elvették tőlem. De otthon a családom nálam is többet szenvedett. A kislányomat, ha bement egy boltba, azzal rémítgették, hogy mutattak neki egy fát:
– Erre fogják felakasztani az apádat!
A feleségemet arra akarták rávenni, hogy váljon el, de ő kitartott mellettem. Nem tudom, honnan vette ez a csepp asszony az erőt, hogy ellenálljon. Erkölcsi és anyagi blokád alá vették, nem engedték elhelyezkedni – hímzésből élt és a holmijainkat adogatta el –, a kocsisok nem hozták fel a szenet, hanem kiborították az utca elején, az a néhány ember, aki segíteni akart, csak éjszaka mert eljönni hozzánk.
Egyik reggel az eligazításnál felolvasták a számomat, meghagyták, hogy maradjak a cellámban, még aznap átvittek a Gyűjtőfogház mérnöki irodájába. Mint kiderült, egy Simon nevű régi mérnökkollégám protezsált be.
Szabályszerű mérnöki munkát végeztünk, én például egy kétszárnyú fejtés mechanizálását kaptam első feladatul. A papír széle le volt vágva, de a meredek dőlésből láttam, hogy csak valamelyik mecseki bánya számára készülhet.
1952 februárjában szabadultam ki.
487A börtönből átvittek Budára, egy vörös téglával kirakott házban bocsátottak el, ma sem tudom, milyen intézmény székelt itt. Civil igazolványt nem adtak, menjek Czottnerhez, az akkori bányaügyi miniszterhez, kérjek tőle.
Az udvaron kocsi várt, egy tiszt eljött velem egészen a miniszter előszobájáig, ott sem tágított mellőlem, mikor Czottner kiüzent, hogy nem ér rá, akkor bevitt a helyetteséhez, Havrán Istvánhoz, és neki adott át.
Itt találkoztam régi vádlott-társaimmal, csak Rihmer László hiányzott közülünk. Mikor kérdezték: van-e valami kívánságunk, unisono feleltük: bocsássák őt is szabadon! Nem megy – felelték –, mert az ő vádiratában fegyverrejtegetés is szerepelt, ezért ítélték tíz évre. De néhány hét múlva őt is kiengedték.
Havrán a lehető legszívélyesebben fogadott minket, engem, aki a leggyengébb voltam, még a mosdóba is kikísértetett. Kaptunk pénzt, egy papírt igazolásul, és elküldött minket sétálni, ismerkedjünk egy kicsit a világgal, aztán jöjjünk vissza. Közben hazaszóltak Pécsre, ellenőrizni: bent hagyták-e a családunkat a lakásban? Szerencsére ebben az egyben nem vegzálták őket.
Gondolkodtak rajta, hova helyezzenek engem, vissza Pécsre, vagy inkább Komlóra?
– Az üzemvezetője, Umnov elvtárs szívesen visszavenné, hajlandó lett volna tanúskodni is maga mellett, bár azt kijelentette, hogy írásban semmit sem ad. Mi mégis úgy gondoljuk, jobb volna, ha Komlóra menne, ott nem zavarják a kellemetlen emlékek.
A teljes igazsághoz tartozik, hogy ezt a problémát már akkor eldöntötték, mielőtt felvetették volna. A börtönből Vas Zoltán igényelt ki, akkoriban még nem dolgozott Komlón, de mint a Tervhivatal vezetőjét súlyosan terhelte a felelősség, amiért az ország egyik legnagyobb beruházása csőd felé halad.
Lementem tehát Komlóra, a főmérnök mellé osztottak be, egyelőre meghatározott munkakör nélkül, néhány hétig szükség adta megbízásokat teljesítettem. Végül is a bányaszellőztetési részleget bízták rám. Egy civil ávós külön nyomatékul megjegyezte:
– Csinálj rendet, mert visszakerülsz a sittre.
Én a pécsi bányákhoz szoktam, ahol már rég kialakították a megfelelő szellőztetési rendszert, percenként hat-tíz 488köbméter friss levegő jutott egy emberre, Komlón viszont csak az aknák közvetlen közelségében forgott a levegő. Egyedül Vasason öt-hatezer folyóméter légcsatorna volt felszerelve, Komlón a Kossuth- és a III-as akna tizenhárom-tizenöt kilométeres nyitott vágathosszán viszont összesen nyolcvan méternyi légcsatornát találtam.
A behúzó akna mellett a hőmérséklet elérte a negyvenhárom-negyvenöt fokot, előfordult, hogy az egyik vágatban tűz parázslott alig-alig beiszapolva, és néhány méterrel arrébb szenet jövesztettek. A pokol sem lehetett volna melegebb.
Én radikális intézkedéseket javasoltam, nagyobb teljesítményű motorok beállítását, a levegő terelését légajtókkal, csatornákkal. Sokan tiltakoztak, a huzattól féltek, vagy attól, hogy az erősebb légmozgás lángra lobbanthatja majd a lappangó tüzeket. Vas Zoltán azonban mellém állt, és ez eldöntötte a kérdést. Nem felejtem el a szavait:
– Dolgozzon nyugodtan, Wietorisz, ne törődjön senkivel. Itt eddig egy tucat kiskirály parancsolt, ezentúl csak egy fog: én.
Az új gépekkel és módszerekkel 1956-ra Kossuth-bánya átlagos hőmérsékletét lenyomtuk huszonhat fokra, ez már tűrhető klímát jelent.
Ezután új problémák következtek. Felfedezték, hogy a gázkitöréses bányákban vékony metánréteg lebeg a főte alatt, a szokásos módon, benzinlámpákkal nem mérhető, csak modern szondákkal. A robbanások hatvanegy százalékát ez a néhány centiméter vastag réteg okozza, egyik ilyen esetben a luisenthali bányában több mint száz ember halt meg. A légsebességet úgy kellett megváltoztatni és szakaszonként megszervezni, hogy ezt a réteget felhígítsa és eloszlassa.
Utolsó nagy munkám a zobáki szellőztetőberendezés felépítése volt. A régi gépeink általában ötven százalék alatti hatásfokkal működtek, vagyis a felhasznált energiának a fele sem változott át hasznos munkává, márpedig a gépek üzemeltetése olyan drága, hogy egy százaléknyi hatásfokjavításból két év alatt kifizetődik egy új szellőztető ára.
De az új gépeknél is problémák jelentkeztek. A bánya beindításánál a vágatok még rövidebbek, nincs szükség a gépek teljes kapacitására, arról nem is beszélve, hogy a489huzat egyszerűen kisöpörné az embereket a vágatból. Viszont arra nincs mód, hogy a vágathossz növekedésével arányosan cserélgessük a gépeket. Mit csináljunk, hogy ne vesszen el sok millió forint értékű energia?
Konzultáltunk a műegyetem áramlástani tanszékével, és ők egy olyan szellőztető berendezést terveztek a számunkra, melynek szabályozni lehet a lapátjait, ennek megfelelően percenként 1000–6000, illetve 7000–13 000 köbméter levegőt ad. Ezt a megoldást később sok külföldi bánya is átvette.
1964-ben vonultam nyugdíjba, hatvankilenc éves koromban. A tudományos munkától nem szakadtam el, de sajnos az egészségem nem a legjobb, romlik a szemem, nem dolgozhatok túl sokat.
Pihenésképpen régi cipszer költőim verseit olvasgatom, még szülőfalumból, Szepesremetéről hoztam magammal. Néha még a káderanyagomat is átlapozgatom, melyet 1956-ban adott nekem a bánya egyik vezetője: „Wietorisz Róbert jól képzett, bár kissé régi vágású szakember, fejlődésében bizonyos korlátokkal kell számolnunk.”
A vékony, megviselt öregember ott él Anna-aknán egy sötét egyszobás lakásban, volt egy valamivel jobb lakása fent Gesztenyésen, de elcserélte, itt gyerekkora környezetében jobban érzi magát. Vett néhány kiló fekete szőlőt, átpréselte, hagyta megérni, most lefejti kristályvizes üvegekbe a fiának és a lányának, ő már nem iszik, az orvos eltiltotta.
– Harmincnyolc évig szolgáltam, 1902-ben születtem Magyarszéken. Tizenegyen voltunk testvérek, hét élt, négy meghalt. Édesapám a bányában kezdte, mikor eltörött a válla, elküldték egy fillér nélkül, a község fogadta fel kisbírónak.
Tizenkét éves koromban bádogosinasnak adtak, de itt nem sok időt töltöttem, kilenchónapos inas voltam, mikor a mester bevonult, el kellett mennem cselédnek egy magántejcsarnokba. Reggel öttől este tizenegyig dolgoztam, utána még el kellett dörzsölnöm egy kosár kukoricát.
Egyik este olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam haza490menni, elbújtam a padláson. Kihallgattam, mit beszél rólam a gazdasszony a családjának. Annyira szidott, hogy hazaszaladtam, elmondtam apámnak, másnap már csak a fizetésemért mentem be.
Átkerültem a Till malomba, zsákoltam, ha megizzadtam, a kemény juta letépte a bőrt a karomról. Itt sem sokáig bírtam, kiömlött az aufcug, amivel a zsákokat szállították, az öreg felemelt, és a lovak elé dobott, majdnem agyontapostak.
Ottó Józsefnéhez mentem, egy kereskedő és szikvízgyároshoz, itt jól bántak velem és nem volt túl nehéz a munka sem. Tizenkét-tizenhárom koronát kerestem havonta. Itt dolgoztam egészen addig, amíg apám meg nem betegedett. Heptikát kapott, azt akkor még nem lehetett gyógyítani.
Hatodik gyerek voltam, de az otthon maradt fiúk közül a legnagyobb, nekem kellett eltartanom a két nővéremet, a húgomat és a hibás öcsémet. Az öcsém nem tudott rálépni a lábára, futó munkát nem vállalhatott, kitaníttattam cipésznek. Később Andócsra nősült, ott nyitott egy kis műhelyt, de mint nyomoréknak és idegennek, nem adtak neki munkát. Tűzkövet árult, egy lecsúszott gróftól vásárolta, minden hónapban feljött Pestre áruért. Biciklizéshez műlábat használt, a derekához és a kengyelhez kötözte. Ennivalót nem tudott venni, azt kosztolt, amit útközben a földeken talált, egyszer dinnyét evett, tífuszt kapott tőle, el is vitte.
Magyarszék elfogadott engem apám helyébe kisbírónak, ezt kegynek lehetett tekinteni, mert még nem töltöttem be akkor a tizenhetedik évemet. Reggel be kellett vinnem a postát és az iratokat az elöljáróságra, ki kellett hordanom az értesítéseket nemcsak Magyarszékre, hanem Mecsekpölöskére, Ligetre, Kishertelendre, Németszékre is.
Kaptam ezért egy évre nyolcvan korona bért, ez az egész elment arra az egyszoba-konyhás házra, amelyben laktunk, az évi bére éppen nyolcvan korona volt. Mivel enni is akartunk, elvállaltam az éjjeliőrséget, nyáron este kilenctől éjjel kettőig, télen nyolctól négyig jártam az utcákat, ha fáztam, beálltam egy istállóba. Minden háztól egynyolcados sajtár búzát kaptam érte, egy évre összejött tizennégy mázsa. Anyám eljárt napszámba, reggeltől estig tartó munkával egy koronát keresett.
491A faluban a leggazdagabb ember a Schrauff Károly gőzmalmos volt, aki felakasztotta magát, mikor bejöttek az oroszok, és a Foór Jóska, ők még szolgát is tartottak.
Sehogy sem tudtam kijönni a fizetésemből, kértem bérjavítást: a kisbíróságért adjanak száz koronát, az erdőőrségért pedig, ami eddig ingyenbe ment, két kocsi száraz fát.
A bíró összehívta az elöljárókat, tárgyalnak, aztán berendelnek:
– Fiam, nem tudjuk megadni sem a pénzt, sem a fát.
– Ha nem, akkor felmondok.
Épp akkor szabadult a mesterem a háborúból, vissza akartam menni bádogosnak, de nem tudott anyagot szerezni, nem fogadhatott vissza.
Két hétig voltam munka nélkül, szégyelltem kilépni az utcára. Elmentem a jegyzőhöz, az nekem jó emberem volt, tanácsot kértem tőle:
– Tudod, gyerek – mondta –, elmégy a bányába.
Adott egy községi bizonyítványt, azzal felkerestem Komlón a bátyámat, Leonhárdot. Én már gyerekkoromban láttam bányászokat, mert hordtam apámnak az ebédet, koszosan-mocskosan jöttek fel a föld alól, de most nem maradt más választásom.
Leonhárd felvitt a mérnökhöz, az ígérte, ha tudunk lámpát szerezni, akkor felvesz, abban az időben a bányász még saját maga gondoskodott a felszereléséről. Leonhárd szerzett az egyik barátjától egy benzinlámpát, 1919. január 15-én leszálltam az első műszakomra, január 25-én töltöttem be a tizenhetedik évemet.
Fejtésbe kerültem, a csoportvezetőnek nem tetszett, hogy olyan kerek, parasztos az arcom:
– Majd leszedem én azt a kalács képedet. Gyerünk, gyerünk a lapáttal.
A bátyám látta, hogy mi megy, nem engedte, hogy kínozzanak, maga mellé vett a fenntartáshoz. Mindennap átjártam Magyarszékről, itt húzódott a háborús demarkációs vonal, este, mikor mentünk haza lámpával az erdőn keresztül, a demarkációs vonalon túlról lőttek ránk a szerbek.
Aztán megalakult a Tanácsköztársaság, nem tudom, milyen párt volt Komlón, de valamilyennek kellett lenni, mert a dalárda, ahol énekeltem, a párthoz tartozott. Az esemé492nyek közül arra emlékszem, hogy kilakoltatták a bánya pénztárosát, és három embert raktak a helyébe, két vájárt és engem, megszabadultunk a lakbértől.
A Tanácsköztársaság után kivágtak a családommal együtt Gadányba, és csak 1922-ben engedtek vissza Komlóra, Anna-aknára. Három éve laktunk itt, mikor meghalt a feleségem, itt hagyott két kis gyerekkel. Újból megnősültem, az egyik bányásztársam özvegyét vettem el, öt hónapig éltek együtt, mikor a halálos baleset történt a férfival.
Az 1924. májusi sztrájk volt az első, amiben részt vettem. Kiálltam az erdő szélére, és ha jöttek az emberek sichtre, szóltam nekik: menjetek haza. Később kiderült, hogy becsaptak minket. Nagy szénkészletek gyűltek össze, nem tudták eladni, nehogy tovább szaporodjon, a bánya vezetői megbeszélték Peyerrel: hirdessen sztrájkot, hadd álljon le egy kicsit a termelés.
A sztrájkot a szakszervezet vitte végig, a bukás után felbomlott. Felemelték a szakszervezeti járulékot, arra hivatkoztak, hogy a sztrájk alatt minden pénzüket kifizették segélyben. Az emberek viszont nem tudtak fizetni. A bánya élelemtárát bezárták a sztrájkolók előtt, eladósodtak a két zsidó kereskedőnél, Grünhut Károlynál és Rosenberg Dénesnél. Rosenberg húzott hozzánk, a fia a második világháborúban velünk jött a büntetőszázadba, megfagyva, fél lábbal került vissza.
Kirobbant még egy hathetes sztrájk a társadalombiztosítás és a bérek javításért és hogy változtassanak a munkásokkal szemben a bánásmódon. Nem azért mondom, de ezekért a célokért ma is indulhatna sztrájk. Ezt a próbálkozást is leverték, Komlón hosszú időre megszűnt a szakszervezet.
Én legszívesebben a fiatalokkal foglalkoztam, színdarabokat írtam és tanítottam be, de a kommün bukása után többé nem adták ide a kaszinó színpadát. A kocsma különtermében játszottuk az „Amit az erdő mesél”-t meg „A mázasfazék történeté”-t.
A színjátszók közül sok jó elvtársunk került ki. Nézze ezt a képet, aki csikósruhát visel árvalányhajjal, kint halt meg a harctéren egy különleges büntetőszázadban, aki a cigányt játszotta, ezt 1944-ben kivégezték. Hamarosan feloszlatták a műkedvelő csoportot is, Komlón csak egy sár493ga szervezet maradt meg, a „Csóka”, a vezetője után hívták így; ide én nem léptem be.
Megbetegedtem, már fiatal vájár koromban tüdőcsúcshurutot kaptam, legalábbis arra kezeltek, most kiderült, hogy tébécém van. A napszintre kerültem, a homokbányában, majd a fürdőben dolgoztam. Öt embert tartottam el ebből a fizetésből, nem lehetett megélni, egy-két hónap után visszamentem a föld alá. Így történt ez aztán majdnem minden évben.
Tizenkét év után, 1936-ban alakult meg újra a szakszervezet, mindenki belépett, százszázalékos létszámmal indultunk. Az első vezetőnk Preisendorfer Flórián volt, azzal kezdte, hogy „a gyeplőszárat a kezembe fogtam, és keményen tartom”, fél év után lepaktált az urakkal.
A helyébe Preisendorfer Józsefet választottuk elnöknek, őellene meg az urak léptek föl. Lejött Petneházy, az iparügyi államtitkár, és megalakította Komlón a Nemzeti Egység Pártját. Kertes bányászházakat ígért, később kettő fel is épült Gesztenyésen, aztán abbamaradt az akció.
Nagyobb szó volt, hogy aki vitt egy papírt, hogy ő kijelentkezett a szakszervezetből, és átlép hozzájuk, az minden családtag után kapott tíz pengőt. Abban az időben egy jól kereső köves vájárnak öt pengő ötvenet fizettek egy műszakra, az emberek nem mondhattak le annyi pénzről. A legtöbben átléptek, én magam is, legföljebb annyit tehettünk, hogy nem fizettünk tagdíjat. A szakszervezet újra megszűnt Komlón.
Az öt vezetőt, aki kitartott: Preisendorfert, Niedling Jánost, Appelshoffer Viktort és a többieket paranccsal áthelyezték Perecesre, a másik állami bányába. Újteleptől a bányászzenekar kísérte őket le a vasúthoz és nagy tömeg, kiabáltak nekik: visszavárunk, harcolunk értetek. Két-három hónap után hazakérték őket Komlóra, és dolgoztak tovább, csak Appelshoffer Viktort számoltatták le és tiltották ki. Vándorolt az országban Egercsehiből Nagybátonyra, kőbányából bauxitbányába, egyszer jöhetett haza: az apja temetésére, akkor is detektív állt mellette.
Érdekes, hogy 1950-ben, mikor mint funkcionárius Perecesen jártam békekölcsönkötvényt jegyeztetni, az öregek még emlékeztek ezekre a száműzött komlói bányászokra, pedig a legtöbbnek még a csontja is elporladt már akkorára.
4941941-ben kezdtük újra a szervezkedést. Fent, Pesten legálisan működött a Bánya- és Kohómunkások Országos Szövetsége, de Komlón nem engedélyezték, csak titokban találkozhattunk a pécsi és pesti küldöttekkel. A kökönyösi és zobáki erdőben tanultuk a marxizmust. 1942 elejére már hatvan-hetven bányász váltotta ki a magyar–német szövegű tagsági könyvet.
Szerettünk volna mi is legálisan dolgozni, befizetési engedélyt kértünk a belügyminisztériumtól. A kérelembe engem írtak be pénztárosnak, gyülekezési helyül pedig a Dohr-féle vendéglőt választottuk.
1942. május 27-én épp az erdőben tárgyaltunk, mikor jön értem a feleségem:
– Gyere haza, keres a kisbíró.
A kisbíró egyik kezével odaadta a befizetési engedélyt:
– Na, megalakulhatnak.
– Köszönöm – mondtam.
– De még van itt magának valami.
A másik kezével pedig átadta a katonai behívót a szigetvári hadkiegészítő parancsnoksághoz. Tizenhatunkat hívták be, pedig a bányászokat általában mentesítették. Varga Samu, a főmérnök nem is tudott az ügyről. Kértük a közbenjárását, beszélt Szelivel, a hivatalfőnökkel, káromkodott, de nem tudott segíteni rajtunk.
A befizetési engedélyt átadtuk Szám Imrének, de mondtuk, ne alakuljanak meg, mert olyan hírek hallatszottak, hogy még hatvan embert el akarnak vinni.
Tizenegy napig tartottak minket Szigetváron, a 442-es különleges munkásosztagba soroltak.
Az osztag kétszáznyolcvan főből állt, volt köztünk ötvenöt zsidó, huszonöt-harminc jehovista, két szombatista, huszonöt-harminc bosnyák, tizennyolc-húsz rab és még az Isten tudja, kicsoda. Ötvenöt keretbelit osztottak be hozzánk, Tóth tanító lett a századparancsnok, Adorján tanító a helyettese, egy ügyvéd a géhás.
Tartozott még hozzánk egy zászlós is, de az kint a harctéren nagyon rosszul járt. Folyton azzal dicsekedett, hogy ő partizánvadász, az ügyvéd a szaván fogta, mikor jelentették, hogy a rozsosban egy partizán bujkál, kiküldte. A zászlós csak annyit tudott kimondani:
– Puska dole! – erre kapott egy gránátot, levitte a fejét. Maradt a felesége egyedül két gyerekkel.
495Az egész kiképzésünk abból állt, hogy: emberek, ha jön a repülőgép, feküdjenek le a földre. Kaptunk egy sapkát, egy kulacsot, egy csajkát, a zsidóknak nem adtak sapkarózsát, hanem egy sárga pontot festettek a karjukra. A jehovisták nem tették fel a katonasapkát és dolgozni sem akartak, kint a fronton kilencet kivégeztek közülük.
1942. június 11-én indultunk el a harctérre, Szigetváron így búcsúztak el tőlünk:
– Mennek a szovjet paradicsomba, ne számítsanak rá, hogy visszajönnek.
Kurszkban szálltunk ki a vagonból. Valamilyen mosodában leraktuk a holminkat, levetkőztünk, egy magyar és egy német tiszt átkutatott minket, még a cigarettát is kivették a ruhánkból.
Egy raktárban dolgoztunk, teherautókra rakodtunk, reggel négytől este tizenegyig tartott a munkanap. Nyolc ember kapott egy napra egy kenyeret és fejenként egy kocka műmézet. Ebédet főztek, legtöbbször szárított káposztát, éjszaka ettük meg hidegen, mikor bevonultunk.
Kurszkból továbbmentünk Kocstovka községbe, itt három napig utat építettünk, majd Boldinevkába. A századtörzs itt letáborozott, minket három szakaszra osztottak, alakult egy zsidó, egy kommunista és egy vegyes szakasz. Este kimentünk a Donhoz, az első vonalba, mi kerültünk középre, a zsidók balra, a vegyes szakasz a jobbszárnyra. Egy üres falu iskolájában szállásoltak be minket, ide a katonák nem mertek letelepedni, mert az orosz tüzérség gyakran verette.
Nappal a vonalban, éjszaka a vonal előtt dolgoztunk, futóárkokat, bunkerokat, drótakadályt építettünk itt, tizennyolc-húsz órát voltunk talpon. Ebédet kaptunk rendesen, de az emberek már végelgyengülésben voltak, nem fogott rajtuk a táperő. Kilencven százalékunk elhullott, én is végbélvérzést kaptam, de nem engedtek orvoshoz vele.
Éjszaka vágtuk a fát a spanyol bakokhoz, csupa fiatal fát. Lejött egy hadnagy ellenőrizni, kiderült, hogy kevesebb drótot tekertünk rá, mint kellett volna, kiküldtek minket a senki földjére, hogy szögezzünk még rá. A katonák nem akartak kiengedni minket:
– Ránk hozzátok a bajt. Ha az oroszok meglátják a sapkarózsát, már lőnek.
– Mit csináljunk? Parancsunk van.
496– Akkor legalább szögeljetek halkan.
– Hogy lehet halkan szögelni? Azt még nem találták fel.
Remegett a lábunk, mikor kimásztunk az árokból, a kopácsolásra az oroszok fellőttek egy rakétát, látták, hogy civilek vagyunk, munkaszolgálatosok, nem tüzeltek ránk. Átkiabáltak magyarul:
– Csak szögeljetek nyugodtan, majd átmegyünk és elvágjuk.
Napról napra gyöngültem, tudtam, ha nem találok ki valamit, hamarosan rám kaparják a földet.
Egy favágásnál szándékosan elvágtam a lábamat, a bokámat akartam, de alácsaptam a baltával. Vittek az orvoshoz, nem volt géze, szerencsére én készültem a „balesetre”, tudtam adni neki. Kulovóban hat kapoccsal összehúzták a sebet, aztán visszaküldtek. Pár nap múlva egy zászlós kipiszkálta a kapcsokat:
– Begyógyult, mehet dolgozni.
Beállítottak bunkert ácsolni, öt-hat óra felé kitört rajtam a hideglelés, arccal előre beestem a bunkerbe. A lábam bedagadt, és kinyílott rajta a seb.
Nem mehettem be a segélyhelyre, mert közben kiadtak egy parancsot, hogy a munkaszolgálatosok semmilyen céllal nem hagyhatják el az első vonalat. Magam kezeltem a sebemet, egyre rosszabbodott. Harmadnap egy kocsi indult visszafelé az első vonalból, sebesülteket szállított, könyörögtem a parancsnoknak, hogy engedjen el velük, ne kelljen elveszíteni a lábamat.
– Elmehetsz – mondta –, de én nem adok írást, hogy elengedtelek.
Vesztenem nem volt mit, felkapaszkodtam a kocsira. Bent a segélyhelyen szerencsére összetalálkoztam egy falumbeli emberrel, Mituk tizedessel, ő elintézte, hogy bent maradhassak. Másfél hónapig feküdtem.
Mituk rábeszélt, hogy tegyem hasznossá magamat, például, hogy fűtsem be minden reggel az orvos százados irodáját, a parasztokból lett katonák nem tudtak tábori kályhában tüzelni. A százados észrevette, hogy meleg van, meg is dicsért érte.
A segélyhelyet áttelepítették Puhovóból Grinyicára, csak a súlyos sérülteket vihették magukkal, a járóképeseket vissza kellett küldeni a csapathoz. Kértem, hogy velük ma497radhassak, egy szál téli ruhám nem volt, ha visszaküldenek, biztos halál.
Az orvos százados vakarta a fejét.
– Ha nem volnál „különleges”, meg tudnám oldani, de így nagyon nehéz.
Addig-addig hamisították a papírokat, amíg találtak valamilyen jogcímet, hogy ott tarthassanak. Velük ért a visszavonulás, velük gyalogoltam a minszki mocsarakig, január 16-tól március végéig ezerhatszáz kilométert futottunk. Százszor és százszor elvesztem volna útközben, ha nem emlékszem az első világháborús öregek tanácsára: menekülésnél mindig egy tiszt mögé kell szegődni, mert az jobban tud tájékozódni. Ez segített rajtam meg a sógoromon is, akit magam mellé vettem.
A tizenhat bányászból öten éltük túl a munkaszolgálatot. Csizmazia Gyula a szovjet hadifogolytáborban ejtőernyősnek jelentkezett, a Mátrában dobták le, azt hiszem, a Szőnyi Márton-különítménnyel, a csendőrök elfogták, és Sopronkőhidán kivégezték. Deák Feri és Balázs Mihály is meghalt azóta, rajtam kívül csak Pangrácz él. Őt később kitelepítették Németországba, de néha még hazalátogat.
Három hétig bent tartottak Pécsen egészségügyi karanténben, aztán hazaengedtek. A katonai parancsnok utasított, hogy vegyem fel a munkát, munkaidő után sem hagyhattam el a lakást, és hetenként jelentkeznem kellett a csendőrségen.
1944 márciusában ötödmagammal újra letartóztattak, megbilincselve vittek minket Bakóczára, onnan gyalog át Godisára. Ujjlenyomatot vettek tőlünk, és becsuktak a főszolgabíróság épületébe. Maga a főszolgabíró hallgatott ki minket, ezt mondja:
– Emberek, pofa be! A maguk ideje úgyis eljön.
Négyünket elengedtek, ötödik társunk, Taksonyi József nem tartozott a bányához, őt nem tudták megmenteni, elvitték, meghalt valahol Németországban.
A szovjet rádiókat hallgattuk, azt az utasítást adták, hogy a munkásmozgalmi emberek készüljenek fel a község és a bánya átvételére. Már két hónappal a felszabadulás előtt összegyűjtöttük a pénzt egy piros zászlóra, ezzel akartuk fogadni a szovjet csapatokat. Czéder Feri felesége ráhímezte: „Éljen a demokratikus, független Magyaror498szág!” Az urak ezt is megtudták, alig tudtuk elrejteni a hegyekben.
Kiszivárgott a hír, hogy le akarják állítani az üzemet, robbantanak, megcsonkítják a gépeket, a kultúrház alatt kinyitják majd a borospincét, igyanak az emberek, nehogy eszükbe jusson dolgozni. Beszélni akartunk Varga Samuval, ő csak sötétben, leoltott lámpák mellett fogadott minket. Kértük, hogy akadályozza meg a rombolást, és ő is maradjon itt, megvédjük bárki ellen. Varga Samu megígérte, mégis elment.
November 27-én indult el Komlóról a kivándorló vonat. Saját holmikat, a zsidók elrabolt vagyonát pakolták fel rá, az élelemtárból húst, lisztet. Mérnök egy sem maradt Komlón, kérték a munkásokat, szálljanak fel ők is, de talán hárman ha velük tartottak. Az összes vagont elvitték magukkal, az állomáson összesen egy szerszámtoló plató maradt.
Egy-két napig senki földje maradt a város. A szovjet csapatok Zobák-pusztán álltak, onnan üzentek be egy magánemberrel, hogy ha nincs ellenállás, 29-én éjszaka világítsuk ki Komlót. Másnap reggel átvonult a községen egy ezred, elöl egy százados jött hintóval, kérte, hogy cseréljük ki fáradt lovait.
Ha Komló tizenegy órakor szabadult fel, tizenkettőkor már megindult a munka, Pécsen csak hetekkel később. Hatvantagú polgárőrséget alakítottunk, leventepuskákkal, később elfogtunk hét kóborló német katonát, az ő fegyverüket is a polgárőrség kapta.
Megválasztottuk az öttagú bizottságot:
Üzemvezető: Czéder Ferenc
Hivatal: Deák
Ipari munkák: Schreiber
Közélelmezés: Reinhardt
Szakszervezet és MKP-szervezés: Czéder János, ő lett egyben Komló első párttitkára.
Egész nap dolgoztunk, este összejöttünk és megbeszéltük a munkát, Czéder Jani beszámolt: hogy állunk a tagszervezéssel. Mi eleinte csak a minőségre mentünk, a szociáldemokraták viszont felvettek akárkit, mi is valamivel tágabbra nyitottuk a kapukat. Guger tanító volt a szociáldemokraták grandfórja, mikor győztünk, elküldtük őt Komlóról, még a házát is elvettük.
499A raktárban csak másfél hónapra való ellátmány maradt. Összeszedtük a parasztoktól a beszolgáltatási búzát, szereztünk szíjat, hogy be tudjuk indítani a magyarszéki malmot. Autóbuszokat hoztunk rendbe, azzal szállítottunk.
November 27-én kitört a sztrájk. Mi kijelentettük, hogy csak az kap enni, aki igazolást hoz, hogy dolgozik. Negyvennyolc órán belül felvették a munkát. Mikor a rend helyreállt, egy szakszervezeti bizottság vette át a hatalmat, engem is leváltottak, túl radikális voltam.
Negyvenkét éves elmúltam, a háború is összetört, nem mehettem vissza a bányába, az Újtelep és a munkásszálló gondnoka lettem, majd a Május 1. Kultúrházé. 1949 márciusában a Pártközpont utasítására felhelyeztek Budapestre, a Bányász Társpénztár személyzeti osztályára.
Nekem kellett vezetnem az orvosok, ápolónők káderanyagát, mondtam, hogy nem értek hozzá, de Ratkó Anna biztatott, hogy majd megtanulom. Elvégeztem egy háromhónapos SZOT szervezési iskolát.
Mikor megszűnt a Bányász Társpénztár, én szerveztem át az SZTK-ba, arra vigyáztam, hogy senki se kerüljön az utcára. Én átmentem a szakszervezetbe politikai munkatársnak. Perecesen a békekölcsön-szervezésnél vesehűlést kaptam, nehezen tértem magamhoz, vissza akartam jönni Komlóra, de nem engedtek. Előbb Pécsre küldtek az ércbányák személyzeti osztályához, 1951 júniusában, mikor a termelő és kutató részleget szétválasztották, végre hazaengedtek.
Két hétig munka nélkül voltam, akkor rám bízták a homokbánya vezetését. Öt kis homokbánya szolgálta ki a várost, de mind nagyon drágán termelt. Én próbáltam racionalizálni, ötvennégy kubikos dolgozott nálunk, ebből leadtam egy húszfős brigádot, új területet kerestem, és meg is találtam Csokoládé-pusztán. A parasztok már korábban felfedezték, annyi homokot elhordtak, hogy egy lovas kocsi meg tudott fordulni az üres helyen. Napi húsz vagont termeltünk.
Kétszeres sztahanovista csoportvezető lettem, később kaptam meg néhány kitüntetést: „Munkás-paraszt hatalomért”, „Szocialista munkáért”, „Komló városáért” és találkoztam vezető emberekkel is, közülük sokan nem voltak jó kommunisták, mert Sztálint utánozták. Sztálin pedig nem 500volt jó kommunista. Mikor Lenin megbetegedett, mondják neki, hogy Sztálin lett a párt titkára.
– Jó, jó, elvtársak, de nem örülök neki, mert Sztálin egy rém durva ember.
Csokoládé-pusztáról átkerültem a hirdi bányához, eleinte kétkerekű kordékkal hordták a homokot, az én időmben vezették be a vasutat.
54-ben áthelyeztek a Karbantartó Vállalathoz a lakáskezelőségre. Egy régi jegyzőt kellett leváltanom.
– Mit ad át? – kérdeztem tőle.
Kivett az asztalfiókból egy demizsont:
– Ez az enyém, más átadnivaló nincs. Jó napot.
1954. július elsején innen mentem nyugdíjba. Az orvosok hatvanszázalékos szilikózist állapítottak meg, vagyis még egy fél jó tüdőm sem maradt. Kétezer-kétszázkilencven forintos átlagfizetésem után havi ezernyolcszázkilencven forint nyugdíjat ítéltek meg.
A magam személyével meg vagyok elégedve, az össznyugdíjassággal nem! A betöltött évek után kellene megállapítani a nyugdíjat és nem az átlagkereset alapján. Húsz-harminc évig dolgozó emberek néha csak nyolcszáz forintot kapnak, tízéves bányászok pedig két-háromezret, mert épp a jó éveiket töltötték a föld alatt.
Az egész nyugdíj- és társadalombiztosítási rendszer már úgy összevissza van foltozva, hogy a foltoktól már nem látszik a szín, akár a régi bányásznadrágokon. Ha lesz új nyugdíjrendelet, arra kell vigyázni, hogy ezt már ne a régi OTI-emberek fogalmazzák meg.
A pártmunkától továbbra sem szakadtam el, 56-ban is eljöttek értem: hogy lehetne letörni a sztrájkot. Azt javasoltam: zárjuk be az üzleteket, ne engedjünk gyülekezni, akkor majd felveszik a munkát.
Az ávós tiszt helyeselt, de a párttitkár nem akarta végrehajtani, azt mondta: nincs rá utasítása. Gyámoltalan ember volt, később fel is vitték Pestre.
Mikor megalakult az MSZMP, én vezettem le a gyűlést, már másodszor alakítottuk meg a pártot Komlón. A fegyelmi bizottság elnöke lettem, már az első évben ötszáznál több embert vizsgáltam felül. Tíz évig csináltam, a legutolsó választáskor estem ki.
Azóta inkább olvasással múlik az idő, leginkább a sajtót olvasom, de szeretem Jókait is. Sajnos gyöngék a sze501meim, jó időben inkább kiülök a gyöpre, viccelődünk, meg komoly dolgokról is beszélgetünk. A rémhírterjesztőket leszidom, az asszony már szólt rájuk, hogy hagyják, mert ez nekem nagyon árt.
Az öregember megtöltötte a kristályvizes üvegeket, a vörös bortól mintha véresek lennének a kezei.
– A fiamnak viszem.
– Ő bányász?
– Félig-meddig, gyöpmester Zobákon.
Még aznap este elmondtam egy társaságban, hogy miről beszéltem az öregemberrel. Mikor befejeztem, rövid csend állt be, a vendégek egymásra néztek, végül az egyik tősgyökeres komlói „tüke” megkérdezte:
– Azt nem mondta el az öreg, hogy a fia SS-katona volt?
– Nem, arról nem beszélt.
– És biztos azzal sem dicsekedett, hogy cserkészparancsnok volt. Húsvétkor rövid nadrágot húzott a pipaszár lábára, és úgy őrizte egy nagy bottal Krisztus király sírját.
Komló annyiban hasonlít az írók társadalmához, hogy itt is elég megemlíteni egy-egy ismertebb nevet, hogy néhány másodpercen belül halljak az illető múltjából vagy jelenéből néhány súlyosan dehonesztáló adatot vagy történetet. Ez alól talán csak Garai-Grozdics, a futballcsapat jobbszélsője és Gallusz, a tanácselnök számított kivételnek. Mégis meglepett az a tömény ellenszenv, melyet az öregember neve kiváltott, és az indulatok nem akartak lecsillapodni.
– És jobb volna, ha a büntetőszázadról is hallgatna az öreg. Mint csicskás jött haza a frontról.
– Azt sem tudja senki, nem volt-e az öreg áruló? 51-ben egy ávós vizsgálta az ügyet, végigolvasta a többiek hazaküldött leveleit, már közel járt az igazsághoz, mikor leállították a nyomozást. Az öreg akkor túlságosan magas állást töltött be.
– Állítólag 1943-ban az ukrán rádióban nyilatkoztak is azok a társai, akik hadifogságba estek. Sajnos, Komlón senki sem hallotta az adást, de talán utána lehetne nézni.
502A dolog nem hagyott nyugodni, megkérdeztem róla a város egyik vezetőjét. (Elnézést kérek, hogy konkrét nevek helyett már sokadszor ezt a körülírt megjelölést használom, de gondolnom kellett arra, hogy én eljövök, informátoraim viszont ott maradnak Komlón.)
– Hogy cserkészparancsnok volt-e az öreg? Nem, csak cserkész. A fia német katona volt? Igen, de még a tizenhatodik évét sem töltötte be, mikor elvitték.
– És az a bizonyos árulás?
– Hallottam róla én is. Ha tizenhat emberből csak négy jön haza, erre a négyre biztos azt mondják a többiek hozzátartozói, hogy elárulták a társaikat. Ezek az ügyek soha nem fognak tisztázódni, nincs semmiféle bizonyíték, akik pedig eldönthetnék a vitát, rég halottak.
– És mi a maga személyes véleménye?
– Én nem hiszem, hogy áruló volt. Túl azon, hogy nem olyan embernek ismerem, gondoljunk bele: mit árult el? Egyáltalán mit lehetett elárulni akkor a fronton és milyen jutalmat kapott érte? A puszta életét is csak véletlenül tudta megmenteni.
Az viszont igaz, hogy vannak az öregnél rokonszenvesebb munkásmozgalmi veteránjaink is. Lakik nálunk egy igazi spanyol Nemzetközi Brigádos, aki harcolt Belgiumban és Franciaországban is, beteg és valósággal nyomorog a feleségével együtt, de soha nem jönne be hozzánk kérni valamit, nekünk kell kimenni és rákényszeríteni a segítségünket.
– Mi az oka annak, hogy Komlón annyi a titkos gyűlölködés és így kiéleződtek a személyes ellentétek?
– Ezek az ellentétek nem olyan vészesek, mint amilyennek látszanak, egyébként számtalan forrásból erednek.
Itt van például a „komlai”–komlói viszály. A régi „komlaiak” sokáig jöttmentnek tartották a máshonnan idekerült vezetőket és dolgozókat. Előfordult városi pártgyűléseken, hogy egy jó „komlai” felállt, és azt mondta: köszönjük az idejött elvtársaknak, hogy segítenek felépíteni a mi szép városunkat.
A „komlai” tábor sem egységes, a város hirtelen nőtt a sokszorosára, nem győzték káderekkel, kezdetben szinte mindegyik őslakos kapott valamilyen kiemelt állást. Féltékenyen figyelték egymást, hogy érvényesülnek, persze az egyik tehetségesebbnek bizonyult, előrejutott, a másik le503maradt, nem ismerte el, hogy a képességei miatt, kitalált valamit, amivel rágalmazhatja a szerencsésebbeket.
Másik viszály, ami még mindig nem csitult el: az egykori szociáldemokrata–kommunista konfliktus.
Itt Komlón a Szociáldemokrata Párt jól politizált, mindenekelőtt a bánya legtekintélyesebb vezetőit igyekezett megnyerni. A bányász jobban tiszteli vezetőit, mint a többi iparágban dolgozó munkások, jobban rá is van utalva, mert egy gépgyárban csak a keresete függ a mérnök szaktudásától, itt az élete is. Persze hogy abba a pártba léptek be, ahová a vezetőik.
Azt is jól csinálták, hogy nem szálltak szembe a vallásos érzülettel. A komlói templom tornyában még ma is szól egy harang, amelyet Bán Antal szociáldemokrata vezér ajándékozott az egyháznak, rá is van írva a neve.
Néhányan az egykori szocdemek közül a pártegyesülés után az MDP, majd az MSZMP legjobb pártmunkásai lettek és maradtak, de ha valamelyik öreg berúg, még gyakran a fejükhöz vágják, hogy ti csak szociáldemokraták voltatok.
Régi jó szokásom szerint még aznap este elmondtam egy másik társaságban, hogy miről beszélgettünk a városi vezetővel. Természetesen itt is rögtön akadt valaki, aki kiegészítette a hiányosnak érzett összképet:
– Szóval ilyen szép a menyasszony? Ennyire rendben van minden a veteránokkal? Azt nem mondta el az illető, hogy halt meg Appelshoffer Viktor?
Eszembe jutott, hogy ezt a nevet már az öreg is említette, 1936-ban a szakszervezet feloszlatása után száműzték Komlóról, és nem engedték visszatérni, csak az apja temetésére, érdeklődve figyeltem a közbeszólót.
– Viktornak sok hibája volt, nem tudta fékezni magát, ha ivott, gyakran mondott olyanokat, amiket nem kellett volna, de világéletében becsületesen dolgozott. Már tizenkét éves korában lovat vezetett a kőbányánál, végigment a bányászmunka minden fokozatán, volt fékes, aknacsatlós a szénbányánál, aztán hosszú évekig vájár.
A mozgalom ügyét is becsülettel szolgálta. Mikor Deák Feri bácsi, a személyzetis meghalt és kinyitották a páncélszekrényét, ott megtalálták azokat a gépelt lapokat, amikből meg lehetett tudni, hogy melyik legendás hősünk tar504tozott a nyilas párthoz, melyik komlói utca névadója fizetett tagsági díjat a Magyar Élet Pártjában. Viktorról ilyesmi sohasem fog kiderülni.
A felszabadulás után is, mikor bent dolgozott a bányászszakszervezetben, ő volt az egyetlen funkcionárius, aki a kollektív szerződések megkötésénél azt merte mondani Rákosinak, hogy „nem”, ezt nem hagyom tenni a bányászokkal. Újra üldözték, egyik helyről a másikra kergették, és a rossz természetével mindenütt csak tovább nehezítette a sorsát.
Csak 1957 után vették vissza a pártba, lassan megbékélt, az aknamélyítőknél dolgozott, egy éve volt még hátra a nyugdíjig, akart venni egy kis szőlőt Hosszúhetényben, ott szeretett volna élni öregségére.
Valamikor 1968 végén, vagy a 69-es év elején az Állami Biztosító meg az IBUSZ egy jutalom-társasutazást szervezett a Szovjetunióba. Viktor egyik este összeakadt a város egyik vezetőjével – az illető nemrég ment el Komlóról –, leültek iszogatni, a „fejes” megígérte Viktornak, hogy őt is kiviszik a Szovjetunióba. Boldog volt az öreg, készülődött, mindenkinek mesélte.
A helyzet pedig valójában úgy állt, hogy már rég betelt a csoport létszáma, szó sem lehetett róla, hogy Viktor is bekerüljön, csak ezt senki se merte megmondani neki. Mintha minden rendben volna, kitöltették vele az összes papírt, lepecsételték, hitegették vele. Aztán persze valahogy le kellett zárni az ügyet, azt mondták Viktornak, hogy nem kapott beutazási engedélyt a Szovjetunióba.
Viktor nem tudta, hogy ez csak ürügy, a szíve mélyéig megbántódott. Őt, aki egész életében a szocializmusért küzdött, éppen őt nem engedik be a szocializmus országába? Eljárt a testvéreihez, az asztalra borulva sírt és átkozódott. Egy hét múlva meghalt trombózisban.
505 506Ha leszámítjuk a szénbányákat, Komló ipari üzemeinek termelési értéke az évi egymilliárd forint körül jár. Ez az összeg csak az első pillanatban tűnik impozánsnak, elég arra gondolnunk, hogy olyan közepes nagyságrendű város, mint Szekszárd, termelése eléri a kétmilliárdot.
Ezt az egymilliárdot is nagyrészt más városokban könyvelik el. Komlót a „kirendeltségek városának” nevezik, és ebben kevés a túlzás, legalább negyven-ötven pécsi és pesti vállalat helyezte ki valamelyik részlegét Komlóra. Nemcsak az egész országot behálózó OTP vagy Állami Biztosító tart fenn itt kirendeltséget, a szénbányák, a vendéglátóipar, az autóbuszközlekedés stb. Pécshez tartozik, az Elektroakusztika, a Május 1. Ruhagyár, a Bányagépgyár Pesthez.
Alig három-négy helyi központú vállalat működik a városban, ezek közül a Helyiipari Vállalat a legnagyobb. „Carbon” feliratú kis teherautói, oldalukon a kettős kalapáccsal gyakran feltűnnek Pesten is, termékei az egész országba eljutnak. (Ez a név és jelkép egyébként félrevezető, mert a vállalatnak nincs köze a bányászathoz.)
Meglepődöm, mikor meglátom központi épületüket: tornácos, rendezetlen udvarú, zsúfolt parasztház.
– Erre telik – mondja az igazgató –, nekünk nem építettek palotát. Komlón hosszú évekig mindent háttérbe szorított a szén, egyoldalú ipari struktúra alakult ki.
Kiadták a jelszót: „szocialista városban szövetkezet nem működhet, csak vállalat” – és csakugyan nem engedték be a szövetkezeteket Komlóra. Mivel cipőt, ruhát, bútort mégis kellett javítani, és egy város sem élhet meg fényképész, fodrász, motortekercselő, üveges nélkül, 1953-ban létrehozták a Helyiipari Vállalatot, és minden szolgáltató munkát a nyakába varrtak, százharminc emberük húsz szakmai területen dolgozott.
5071959-ben kezdődött a vállalat életében a második szakasz. Jó tíz év után elkezdtek gondolkozni a vezetők: hol találhatnak munkát a bányászok hozzátartozói, főleg az asszonyok? Mint minden hirtelen nőtt városban, Komlón is sok a gyors házasság, és még gyorsabb válás, nálunk most is legalább kétszáz elvált asszony dolgozik. Kijöttek a gyerekek is az iskolából, és nem akarnak bányászok lenni, Komlónak mindenképpen könnyűipar kellett. Ez sajnos csak városi célkitűzés volt és nem állami.
– Mi a különbség?
– Az állam nem adott pénzt hozzá. Az Elektroakusztikai Vállalat komlói részlege nagyrészt központi beruházásokból épült, nézze meg, kacsalábon forgó vár, automata gépekkel, színdinamikus termekkel, nekünk meg a kezdetleges javítórészlegeinket kellett felfejleszteni üzemmé.
Először a lábbelikészítés indult meg, ebben az iparágban legalább a szakmunkáslétszámnak egy töredéke rendelkezésre állt, a többit ipari tanulókból képeztük ki. Harmincketten kezdték, ma a személyi állomány meghaladja a hatszázat. Évente félmillió pár házicipő kerül ki tőlünk, főleg textil- és műbőr hulladékot dolgozunk fel, az a cél, hogy olcsó nyersanyagból minél munkaigényesebb cikkeket gyártsunk.
Divatcipőket is készítünk, itt a kereslethez igazodunk, ezért bedolgozóknak adjuk ki a munkát. Nem lehet ma felvenni húsz embert, holnap pedig elküldeni.
1961-ben indult meg a második ipari vonalunk: a konfekció. Épületünk persze ehhez sem volt, a tanács az egészhez négyszázezer forintot adott. Jelenleg Magyarországon egy új munkahely létesítése közművesített területen ötven-százezer forintba kerül, nekünk a négyszázezer forintból kétszázötven munkahely mellett még a gépeket is be kellett szereznünk. A mázai bánya építkezésénél ott hagytak egy felvonulási épületet, egy vasvázas román barakkot, mi lehoztuk, és társadalmi munkában felállítottuk az udvarra. Itt indult meg a konfekció.
Ezután a bútorjavítót alakítottuk át bútorüzemmé. Ott is elsősorban nőket akartunk foglalkoztatni, a munkafolyamatokat úgy bontottuk fel, hogy se magasabb szaktudás, se nagy fizikai erő ne kelljen hozzá.
1965-ben a „Nagy Komló” ábrándja végképp elenyészett. Az egykori Komlói Építőipari Tröszt – mely munkáslét508számban és termelési értékben vetekedett a bányával – már régebben megszűnt, most az utódja, a 49. Építőipari Tröszt is elment Szekszárdra. Átvettük tőlük a hegyen a tíz épületből álló felvonulási várost, ez lett a Helyiipari Vállalat második telepe.
Ezen kívül van egy ládagyárunk, a Dél-Dunántúlon most fordulnak termőre a gyümölcsösök, ládabázist kellett teremtenünk számukra. Egy elhagyott barakkot vettünk meg huszonötezerért, évi egymillió láda fordul meg benne.
Ebben a pár rozzant felvonulási épületben, barakkban tavaly tizenegymillió forint hasznot hoztunk össze.
– Mennyi a létszám?
– Kétezer-kétezeregyszáz között ingadozik.
– Ennyi munkahely megoldja Komló gondjait?
– Már ma sem, és holnap még kevésbé. Az egész országban felhagynak a szénnel, a földgáz már feljött Beremendig. Azt is hallottam, hogy Dunaújváros százmilliós hozzájárulást kért a bányától egy új kohó építéséhez, csak úgy hajlandó továbbra is komlói szenet vásárolni. Ez lehet, hogy rémhír, az viszont tény, hogy a miniszter bejelentette: 1975-ig leépítik a bányászlétszám egyharmadát. A hírek szerint Komlón csak az egyik bánya, a Béta ötszáz főt ad le, gyakorlatilag ennek a duplájával kell számolnunk, mert a bányászcsaládok ragaszkodni fognak az életszínvonaluk megtartásához, inkább még egy családtag elmegy dolgozni.
Az állam hárommilliárd forintot ad, hogy megkönnyítsük a bányászatból kikerülő emberek elhelyezkedését. Nagy pénz ez, de hová tegyük? Nem lehet egy tízezres gyárat építeni bele a vakvilágba, mert kinek adjuk el, amit termel?
Régebben könnyen ment az ilyesmi, az egész ország egyetlen nagy vállalat volt, gazdasági ügyvitelünk a piac tagadásából indult ki. De most már végre tudomásul kell vennünk, hogy van piac, hogy a nyersanyagokat nem kis részben nyugaton kell megvennünk, a forintnak nincs aranyfedezete, csak árukkal fizethetünk, és mindennél fontosabb, hogy olcsón állítsuk elő, különben nem tudjuk eladni. Magyarország nem piac az ipar számára a mai volumenek mellett, és a világpiacon a konkurrencia nem ismer könyörületet. Csak azért, hogy kétszáz embernek munkát adhassunk, nem emelhetjük az önköltséget és nem termelhetünk raktárra, mert holnap lehúzhatják a rolót.
509– Ez így elég kegyetlenül hangzik.
– Lehet, mentségemre legyen mondva: nem én találtam ki.
Az igazgató leveszi a szemüvegét, melynek egyik oldala sötét és megtörli a szemét.
– Operálták?
– Igen, szürke hályoggal.
– Korán megkapta.
– Quietilint szedtem idegcsillapítónak és csak később derült ki, hogy ez a gyógyszer hályogot okoz, már két ilyen eset is volt a pécsi klinikán. De menjünk át az üzemekbe.
Keresztülvágunk a napsütötte és zsúfolt udvaron, az épületek elhelyezését nem a tervezők, hanem a szükséglet határozta meg, fal falat ér, a rakodómunkások kiáltása nyolc-tíz sarokról is visszaverődik.
Először a konfekciós részleget nézzük meg. Az egyik mögé telepített varrógépkolhozban százhúsz nő dolgozik, a mázai bánya egykori vasvázas barakkjában megreked a hőség, az izzadság a varrónők szemébe csurog, de csak néha nyúlnak fel, hogy letöröljék.
– Hány pihenőjük van a nyolc óra alatt?
– Kettő. Tudom, most azt akarja mondani, hogy Amerikában minden órában hét és fél percig áll a futószalag, de mit csináljunk, mi még nem engedhetjük meg magunknak.
Most szerelőoverallokat varrunk az Echo holland cégnek KLM jelzéssel, az anyagot ők adják, mi csak összeállítjuk. Régebben hatvankét centet fizettek egyért, most ötven és hatvan cent között, ugyanis eljött hozzánk az öreg igazgató, kezében stopperral végigment a termen és mérte, hogy mennyi idő alatt készül el egy darab. Ezt az árat is el kell fogadnunk, így sem járunk rosszul, figyelembe kell vennünk, hogy ők adják az anyagot, nem terhel minket eszközlekötés.
Tavaly harmincmillió forint értékben exportáltunk, főleg konfekció készítményeket. Mint a ruhaipar általában, mi is kilencven forint körül termelünk ki egy dollárt. Mi egyszerű árucikkeket készítünk, amivel a tőkés piacon nem lehet divatfelárat elérni, viszont a mi munkásgárdánk egyelőre nem alkalmas másra.
Mielőtt átmennénk a cipőket készítő futószalaghoz, megmutatják a vállalat új cipőmodelljeit. Mit mondjak? Ha nem szólnak külön, azt hiszem, hogy még a régi modellek. 510Külön megdöbbent a súlyuk, egy fél pár is lehúzza a karomat.
– Ilyen az anyag.
– Jobbat nem lehetett volna venni?
– Vehetnénk Svédországból istállózott marhabőrt, az sokkal finomabb, de drága. Mi inkább argentin szabad tartású marhák bőrét hozzuk be, az tele van ostorcsapások nyomaival, tüsketépésekkel, de áruban fizethetünk érte. Sokkal erősebb timsókezelést kell adnunk, benne marad a bőrben, ezért van, hogy esőben vagy ha víz éri, a legtöbb magyar gyártmányú cipő oldalára kiül a fehéres lepedék.
Sétálunk végig a termen, csupa magyar, cseh és szovjet márkájú gépet látok.
– Nyugati gépeik nincsenek?
– Kevés. Nagyon bonyolult dolog beszerezni őket. Ha egy tőkés országból akarunk venni valamilyen gépet, nemcsak az árát kell kifizetnünk, hanem az árának megfelelő összeget külön letétbe kell helyeznünk a Kereskedelmi Bankban. Egy kétszázezres gépre még kétszázezret és azt csak akkor kapjuk vissza, ha a gép értéke már amortizálódott.
– Miért hozták ezt az intézkedést?
– Két oka lehet: ne verjenek el a vállalatok túl sok devizát és a fontosabbik: legyen hol eladni a szocialista országokban gyártott gépeket.
A cipőüzem épp a divatos műbőr spanglis női szandálokat készíti. Egy műszak alatt kétszer fordul meg a futószalag, percenként egy pár jön le róla, egy tűző- vagy préselőnőnek ötszázszor kell elvégezni a rábízott mozzanatot, ha egyszerűbb modell forog, néha ezernyolcszázszor is.
Semmivel sem vidámabbak a szalagon kívüli kiegészítő munkák.
Egy benyílóban hárman állnak a munkaasztalok mellett, bélést ragasztanak. Hosszú vászoncsíkot kennek be bőrcementtel, ahogy az egyiken végigfutott az ecset, már nyúlnak a másikért.
– Mióta ragasztanak?
– Már két hete mindennap.
– Mennyit kerestek a múlt hónapban?
– Hatszázötven forintot, csak nyolcvan százalékot teljesítettünk.
– Száz százalékért mennyit kapnának?
511– Kilencszáz forintot.
A fizetések után érdeklődöm, előhívják a csoportvezetőnőt.
– Egy tűzőnő átlagban ezerhatszáz, egy dukkoló ezerháromszáz, egy endliző ezeregyszáz forintot keres. Persze nagy különbségek vannak a teljesítmény szerint. Azok a bányászfeleségek, akik csak azért jönnek el hazulról, hogy társaságban egyék meg a reggelijüket, nem hajtanak úgy, mint azok, akik két gyereket tartanak el a fizetésükből.
Odamegyek egy fiatal, de már rövidlátó, szemüveges lányhoz, aki forgókéssel vékonyítja le a szandál részeit, hogy könnyebb legyen összeragasztani.
– Hány részből áll ez a modell?
– Ez a 185-ös modell ötből.
– Magának mind az ötöt le kell élezni?
– Igen.
– Mennyit kap egy párért?
A lány nem tudja, hosszan utánaszámolnak, kiderült, hogy tizenkét fillért.
– Mennyi az egy pár szandálra eső teljes munkabér?
– Mindent összevetve tizenhat-tizenhét forint.
– És mennyibe kerül egy ilyen szandál?
– Háromszázhúsz forintba.
– Miért ilyen drága?
– A mi iparágunkban az árukra húsz-harminc százalék forgalmi adó jön rá, másrészt az alapanyag tőkés importból származik, a bőr is, a műbőr is. A jó bőr négyzetmétere négyszáznyolcvan forint. Ez van.
A városba visszafelé tartva megállunk a sertéshizlalda romjai mellett, ez szintén a „Nagy Komló” ábránd maradványa. Valaha úgy képzelték: Komló majd ellátja magát hússal, de mert közben kiderült, hogy ebben a völgyben nem lehet disznót tartani, az állandó köd és fagy miatt halomra döglöttek az állatok. A telepet a Helyiipari vette át, ha építőanyag kell, mindig lebont egy-egy ólat, a megüresedő telepen pedig ládákat tárol.
Idelátszik a tervezett és felhagyott jéggyár, az is már falegyenben volt, mikor úgy döntöttek, hogy még sincs szükség rá.
– Ha a fele megvolna a pénznek, amibe ezek kerültek – mondja az igazgató, krákog és megtörli a szemét.
512Valaha egy bányászsorból kiemelkedett vállalkozó kezdte meg Komlón a vulkanikus kő, az andezit kitermelését, később a bánya átment a Horthy Miklós Segélyalap tulajdonába. Ma egyike ama kevés vállalatnak, mely Komlón tartja a székhelyét.
A kőbányász átmenetet képez az építőipari munkás és a valódi bányász között, a bányatörvény vonatkozik rá, a kedvezmények és a kiemelt bérezés nem. 1968-ban egy fizikai munkás átlagosan évi 22000 forintot keresett a komlói kőbányákban, tehát jóval kevesebbet, mint a szenesek.
Indoklásként azt szokták felhozni, hogy itt a munka távolról sem olyan veszélyes, utoljára 1961-ben fordult elő halálos baleset – igaz, hogy akkor viszont négyen haltak meg, robbantásnál megszegték a technológiai fegyelmet. Az andezit is tartalmaz szabad kovasavat, tehát szilikózisveszélyes, de a port elszívják és mossák is a követ, a kétszázhetven munkásból állítólag csak három-négy szenved szilikózisban. De a kőbánya hatalmas félkaréjában ötven méter magas sziklafal előtt dolgoznak az emberek és nagy a kőzet csúszásveszélyessége, az andezit nem tart össze úgy, mint például a mészkő.
A munkafolyamatok elég egyszerűek: fúrás, robbantás, utána letakarítják a bányafalat, ami annyit jelent, hogy az emberek kötelet kötnek a derekukra, lebegnek a sziklafalon és vasrúddal ledöntik a kiálló köveket. Ezen túl csak a gépek nyúlnak a kőhöz, kotrógép rakja dömperbe, a dömper a törőbe, aztán egy vibrátorsorozat osztályozza az anyagot méret szerint tizenhatféle frakcióba.
A komlóin kívül a vállalathoz tartozik még a nagyharsányi, a polgárdi és az erdősmecskei kőbánya is. A komlói és erdősmecskei andezit, illetve bazalt minden mennyiségben elfogy, az útépítő vállalatok és a magasépítők még 513az Alföldről is érte jönnek, a harsányi és polgárdi mészkövet viszont egyelőre nem igényli a piac, leginkább még Dunaújvárosnak és a cukorgyáraknak szállítják. Most azzal kísérleteznek, hogy nemes, kétszer tört anyagot készítsenek a panelgyár részére.
Engem az erdősmecskei bánya érdekelt a legjobban, mert azt hallottam, hogy itt még hagyományosan kézi erővel aprítják és szállítják a követ.
Erdősmecske maga kilencszáz lakosú falu, nem messze Pécsváradtól, egykor kormányzói vadászatokat rendeztek a környékén. A bánya a váralja–bodolyabéri vonulathoz tartozik, itt található a legszebb szürkéskék színű kő. A pécsi püspökség már 1922-ben bányát nyitott ezen a helyen, 1928-ban csődbe ment, újságban kerestek vállalkozót, akinek kiadhatnák, de senki sem jelentkezett.
A felszabadulás után sokáig Hirdhez tartozott. Hirden fonolitot termeltek a Salgótarjáni Üveggyár számára, de különféle meggondolások alapján gazdaságtalannak ítélték és bezárták. Az Üveggyár most külföldről hozatja az anyagot, az erdősmecskei bánya pedig átkerült Komló hatáskörébe.
Már az állomás előtt látszanak a magasba halmozódó kődombok, de a feladó előtt üresek a sínek.
– Sajnos teljes a vasúti vagonhiány – mondják az irodán –, naponként tizenhárom vagon kellene, tegnapelőtt egyet kaptunk, tegnap egyet sem. Le kell raknunk az anyagot, aztán újra felszedni, ami annyit jelent, hogy egy köbméternyi kő szállítására hetven fillér helyett négy forint ötven fillér munkabért kell kifizetnünk, arról nem is beszélve, hogy mennyi munkaerőnket köti le feleslegesen. Most négyezer tonna kövünk hever felrakatlanul, kétszázötven vagont lehetne megtölteni vele, számítsa ki, mekkora veszteség a vállalatnak és az országnak is.
Kimegyünk a bányába, megnézni a munkát, a már kitermelt szintről lépcső vezet lefelé, a félkör alakú fejtés hatalmas, félig kész arénára emlékeztet. A munkák közül valóban csak a föld letakarítását gépesítették, húsz méter vastag agyag- és murvaréteg fedi a követ. A murvát is kitermelik, ha el tudják adni a vasútnak vagy a kertészetnek, akkor a bánya nyereséggel zárja az évet, ha nem, akkor körülbelül félmillió forint a ráfizetés.
A robbantásra kijelölt kőhomlokból felülről és alulról 514lent a talpon nyolc-tíz lyukat fúrnak, ezekben helyezik el a paxitot. A kőzet hatalmas darabokban szakad le, jött már le százhatvanöt köbméter térfogatú szikla is, ezzel több mint ötven Csepel teherautót lehetne megrakni.
A túlságosan nagy darabokat az emberek nem tudják beemelni a csillébe és a megrendelők sem igénylik. A legjobb, ha egy harmincszor harminc centiméteres feklap van a kövön, építőkőnek használják vagy vízlefolyók kifalazásához, rézsűk burkolásához.
Amelyik nagyobb darabot lehet, kézzel aprítják. Megnézem a kalapácsukat, csodálkozva látom, hogy az ötkilós vasbunkóba vékony, alig ujjnyi zöld ágat raktak.
– Nem volna jobb egy masszív nyél?
– Nem. Ez a vékony ág hajlik és utána enged az ütésnek, egy vastag bükk- vagy kőrisnyélnek merevebb a tartása, visszarúg, feltépi a kezet.
Amivel a bunkó nem boldogul, azt újra megfúrják és tovább robbantják.
– Megéri?
– A bányagyutacs nem drága, ha csak napi egy köbméter kővel többet termelünk ki, már behoztuk a költségeket.
A kőforgácsot útépítésekre szállítják, Erdősmecske, Lovashetény, Véménd útjait ezzel alapozták le.
Egy embernek műszakonként nyolc köbméter követ kell kitermelni, csillébe rakni, eltolni százhúsz méterre, utána visszahozni az üres csillét. Egy köbméterért kilenc-tíz forintot kapnak. Általában tizenöt-tizenhat köbmétert teljesítenek, műszakbérük eléri a százötven forintot, de fizetésük éves átlagban mégsem több havi kétezer–kétezer-hatszáz forintnál. Nagy esőben, hóban le kell állniuk és ilyenkor egy fillért sem keresnek.
Ők elégedettek ezzel a pénzzel, Erdősmecskén egy téesztagot leszámítva csak a bányászok építettek új házat. Kettőjüknek kocsija is van, igaz, hogy egyikük a lottón nyerte, a másikuk meg egy világháborút megjárt Fiat Balillát vásárolt. Hűségesek a kőbányához, a legtöbbjüket tíz évnél hosszabb munkaviszony köti a vállalathoz.
Robbantást készítenek elő, a fúrómester mintha virágot ültetne, kecses mozdulattal bányagyutacsot tesz a lyukakba. Az emberek fedezékbe vonulnak.
– Dolgozott valaki szénbányában?
– Én, Zobákon.
515– Itt jobb?
– Könnyebb, száll a por, de nincs szilikózis, mert a levegőn eloszlik.
– Nyugodt munka – mondja a másik –, nem kell hozzá túl sok erő.
– Két bányász a faluból Vasason dolgozik, ők mindig éjszakára járnak be. Az itt nincs.
Ahogy széles kézmozdulatokkal érvelnek, tenyerükön feltűnnek a szakadt inak zöldes csomói.
Rekedt trombita harsan, a közeli robbantásra figyelmeztet. Fent a katlan fölött egy őz kimerészkedik az erdő peremére és figyeli a mozdulatlan sziklákat közepükön a kilógó fekete zsinórral.
516Két komlói honos vállalat után nézzünk meg egy „gyarmat”-ot, olyan üzemet, melynek Pesten van a központja. Fent az egykori Szállásfalu barakkjaiban működik az Elektroakusztikai és Villamossági Ktsz komlói üzemegysége.
– Villamos szerelési cikkeket gyártunk, T-dugót helyettesítő hármas dugaszoló aljzatot, konnektorokat, banándugókat. Készítünk íróasztal-lámpákat, szobaantennát, akkutöltőt Sokol rádióhoz.
A mi főmérnökünk világszabadalma az az autóantenna, amely a rádió bekapcsolásával emelkedik ki a hüvelyéből és a rádió elzárása után automatikusan visszasüllyed. Nem lehet letörni vagy kiszerelni, mert egy motor hajtja ki a dipól szárat. Ezzel az elgondolással már a japánok is kísérleteztek, de az ő gépük nyolc kiló, a mienk hetven deka. Nyugati cégek százmilliós tételeket rendelnének tőlünk, ha győznénk kapacitással.
– A komlói részleg milyen kapcsolatban áll a pesti központtal?
– A tervezés, a gyártmányok felszerszámozása, az értékesítés mind Pesten történik, Komlón csak a megmunkált, kész alkatrészeket szereljük össze. Önálló tervvel nem is rendelkezünk.
1966-ban jöttünk le, mikor a Párt határozatot hozott, hogy a bányavárosokban gondoskodni kell a nők foglalkoztatásáról. Egy hatfős brigáddal indult meg a munka, a vezetők egymást váltva jártak le Budapestről, azt hitték, itt szereznek egy kocsit, és továbbmennek. 1968-ban felvettek egy állandó komlói telepvezetőt, négy napig maradt, aztán felmondott.
Akkor behívott a főnök engem:
– Le kell mennie Komlóra.
– Hány napra?
517– Végleg.
– És ha nincs kedvem?
– Ha nem akar lemenni, akkor hivatalból lerendelem három hónapra, akkor feljöhet két napra Pestre, utána megint jogomban áll leküldeni három hónapra. És így lesz az idők végeztéig.
Így hát lejöttem Komlóra. Másfél éve ígérnek lakást, de még mindig bent lakom a kökönyösi munkásszállóban.
– Mekkora az üzem?
– Jelenleg száznegyvenkét ember dolgozik nálunk, ebből száztizenkét nő. Akár mindennap fel tudnánk venni három-négy új jelentkezőt. Ha felépül az új részlegünk – biztos hallott már róla –, a létszám felmehet egészen ötszáz főig. A termelőállomány nyolcvan százaléka betanított munkás lesz.
Végigjárjuk az üzemet. Először a présgépeket nézzük meg, itt általában férfiak dolgoznak, az elavult gép karjainak, kerekeinek forgatása majd annyi erőt igényel, mint a talicskázás, vagy cementes zsákok cipelése.
Megállok az egyik gép mellett, kezelője rám néz, elhúzott szájjal várja a kérdést:
– Mennyit dolgozik?
– Úgy közepesen. Ahhoz képest, hogy mennyit kellene: keveset, ahhoz képest, hogy mennyi kedvem van: sokat. Ebből kijön a közepes.
– Szakmája?
– Nem.
– Hogy került ide?
– Agronómus voltam egy állami gazdaságban. Egyszer kijött hozzánk valaki a tanácstól, másba már nem tudott belekötni, arról vitatkozott, megfelelő mélységű-e az előhántás. Aztán valahogy előhozta az anyámat, fülön vágtam, légiposta sebességgel kirúgtak. Utána jelentkeztem Béta-bányán, aztán jelentkezett nálam a szívbaj és most itt vagyok.
– A kereset?
– Kétezer–kétezer-háromszáz.
Banándugó-házakat présel, egyszerre hatot rak be, egy nap ezerháromszáz-ezernégyszáz darab a teljesítménye.
– A szputnyikok fent vannak – mondja, miközben forgatja a csikorgó kereket –, de nekünk itt lent rángatni kell a vasat.
518Továbbmegyünk. A sorjázóban a bakelit öntvények megmaradt éleit szedik le késsel vagy csiszológéppel. Ha egy asszony lesorjáz száz darab villásdugó-fedelet, két forint tíz fillért keres vele, ha egy műszak alatt háromezret megcsinál, akkor jön ki a napi ötvenöt-hatvan forint.
Nem sokkal jobb a helyzet a gépi munkánál sem. Az egyik fiatal nő, talán még a huszonötödik évén is innen, arról panaszkodik, hogy mióta itt dolgozik, már háromszor kellett a szemüvegét erősebbre kicserélni. Ráadásul nem csak a lámpa vakítja, az alátétül szolgáló műanyag terítő is fehér.
Másutt egy nagy kosárra való műanyag alkatrész mellett vidámabban megy a munka, itt egységes hatforintos órabérben dolgoznak. De ezt a „henyélést” csak az engedheti meg magának, aki nem egyedül tartja el a családját. Ezeregyszáz-ezerkétszáz forintból nem sok jutna két-három gyerekre.
A következő részlegben már szerelik össze a besorjázott kész banándugó-alkatrészeket. Az első székben egy kék köpenyes nő ül, néha egy-egy pillantást vet a padra kitűzött vigasztaló balatoni képeslapra, ujjai közben automatikusan mozognak.
– Egy nap hányat rak össze?
– Ha jó volna az anyag, lehetne ezerkétszázat is. De most tízet is kézbe kell venni, amíg egy megfelelőt találok. Nézze meg, itt van egy dobozra való fém alkatrész, egyikre sem vágtak menetet. Nem értem, hogy tudnak ilyen munkát kiadni a kezükből.
A csomagolónál, ahol a kész munkadarabok német feliratú dobozokba kerülnek, egy nő fekete kerékpárgumit szeletel egyenletes darabokra, akárha leveles tésztát vágna.
– Ez a gumi mire való?
Mosolyogva néz fel.
– Nem tudom. Csak az a fontos, hogy három milliméter széles legyen.
A készárubálákat teherautók szállítják fel Pestre, és ők hozzák le az új alkatrészcsomagokat is.
– Megéri a Ktsz-nek, hogy fenntartsa ezt a komlói részlegét? – kérdezem az üzenvezetőtől.
– Megéri.
– Miért?
Csak nehezen válaszol.
519– Komlón általában egy forinttal kevesebb órabért kell fizetnünk, mint fent Budapesten. Egyébként Komló városától csak annyiban függünk, amennyiben a közigazgatási területén működünk. A pártbizottságunk például a helyi pártbizottság alárendeltségébe tartozik.
– És építenek-e Komlón lakásokat?
– Ezt hogy érti?
– Úgy, mint ahogy a Széntröszt épített.
– Nem. Ha megnősülök, én is tanácsi lakást szeretnék kapni.
Lehet, hogy elhamarkodott a megállapítás, de úgy tűnik, ha egyszer meginog majd a szénbányák fekete bástyája, Komló erre a vállalatra aligha támaszkodhat.
520Ez a vállalat Komló egyik legfontosabb intézménye, a város őre és gondozója.
– Mi látjuk el a legtöbb kommunális szolgáltatást Komlón, a kétszázötven fős létszám négy üzemágra oszlik. Az első és legnagyobb a köztisztasági részleg, az ő feladatuk az úttisztítás, a szemétszállítás és a féregirtás. Kilencvenöt dolgozónk tartozik ide.
– Komló tiszta város?
– Amíg egy város nem épül fel teljesen, addig nem lehet tisztaságot teremteni. Nemcsak azért, mert a dömperek és teherautók éppen a Kossuth Lajos utcát szórják tele kővel és földdel, hanem azért is, mert a tisztaság és a rend mindig a kialakult városi közszellem függvénye. Még sok a tennivaló abban a városban, ahol az utcaseprők előtt is el lehet dobni a csikket, vagy összegyűrt papírzacskót.
Mi megtesszük, ami tőlünk telik. Kétszáznyolcvanezer négyzetméter útfelületet naponta lesöprünk, nyolcvanezret másnaponként, hetvenezret pedig hetenként egyszer.
– Télen, úgy láttam, kissé akadozik a munka. Hóakadályok keletkeznek, úgy szórják fel az utakat, hogy bakhátak fagynak rá.
521– Nyolcvanöt-kilencven kilométernyi utat kell védenünk a hótól, elsősorban a bejáró utakat, ha ezek elzáródnak, a bánya is leáll. Azonkívül Komló a lépcsők városa, ha éjszaka esik, öt órára le kell takarítanunk a legfontosabb szakaszokat, hogy a bányászok bejuthassanak a munkahelyükre.
December 1-től február 28-ig plusz harminc főt veszünk fel, akiket éjjeli műszakra állítunk be. Illetve csak vennénk fel, sajnos kevés az emberünk, főleg cigányok és öregek jelentkeznek, ők teszik ki a létszám erős egyharmadát. A fizetés elég gyenge, ezeregy-ezerkétszáz forint körül jár.
– Munkaruha?
– Az első hat hónapban nem tudunk munkaruhát adni, utána ezerkétszáz forint egy úttisztító évi munkaruha-ellátmánya, kétrészes munkaöltönyt vagy -köpenyt kapnak. A legszegényebbek ezt használják kimenőruhának és a saját gönceikben járnak dolgozni. Mit tehetünk? El kell néznünk nekik.
Még viszonylag jobban megfizetett munkakörökre sem jelentkeznek az emberek, így például a kis söprőgép autóhoz, a sofőröknek még ilyen formában is derogál utat tisztítani.
– Melyik a következő részlegük?
– Az építési. Tizenhat szakágban dolgoznak embereink: kőművesek, ácsok, festők és így tovább. Közületektől és magánosoktól is vállalunk munkát, de róluk inkább a karbantartásnál beszélek.
A harmadik részlegünk: a kertészet. Ők gondozzák a város parkjait, ez több mint háromszáznegyvenezer négyzetmétert tesz ki és még tovább kell növekednie. A zöld terület Komló számára életkérdés, sajnos a város építésénél rengeteg fát kiirtottak fenn Kökönyösön. Mi látjuk el áruval a virágüzleteket is.
– Mennyi virágot vásárolnak a komlóiak?
– Az üzlet forgalma hatszázezer forint, tehát egy komlóira évenként átlag húsz forint esik.
Sajnos hozzánk tartoznak a temetések is, azt is ott intézik a Virágüzletben. Már csak az van hátra, hogy a szülészetet is a vállalathoz csatolják.
Mint bizonyára tudja, Komlón sok az osztályos temetés. Legtöbben a divatos, úgynevezett Torpedó koporsót rendelik ezernyolcszáz forintért, maga a sírhely három-hatszáz forint, mindent összevetve egy jobb temetés belekerül két-háromezer forintba. A temetések egyharmada társadalmi, vagyis pap nélkül történik, a szónok a vállalattól ötven forint tiszteletdíjat kap, ezt nem számítjuk fel ügyfeleinknek.
A temetői szolgálatot öt másodállású alkalmazottunk látja el: egy gépkocsivezető és négy sírásó, azért vannak pont négyen, mert a koporsót négy embernek illik vinni.
Általában bányászembereket alkalmazunk, apáról fiúra száll a mesterség. Havonta fejenként ezer forintot kapnak, ezért ők intéznek mindent: elmennek a halottért, feldíszí522tik a ravatalozót, hivatalos minőségben jelen vannak a boncolásnál, temetnek, temetés után pedig elrakodnak.
Külön pénzt akkor sem kapnak, ha a halottat égetésre fel kell szállítaniuk Budapestre. Ez a vállalatnak amúgy is nagy ráfizetés, a hozzátartozó hatszáz forintot fizet, nekünk pedig belekerül legalább a háromszorosába.
– És a negyedik üzemág?
– Az ingatlankezelés, gondolhatja, ez jelenti számunkra a legtöbb problémát.
Országos méretekben, de akár csak Baranya megyét tekintve a lakásalap kétharmad része személyi tulajdonba tartozik, és csak egyharmada állami. Komló fordított képet mutat: 1691 lakás, vagyis 22,7 százalék személyi tulajdon és 5799-et vagyis több mint 77 százalékot az állam tart fenn. Ez természetes következménye a város gyors növekedésének, minden öt lakás közül négy 1949 után épült.
Az állami lakásoknak körülbelül tizenöt százaléka tartozik a tanács, vagyis a Városgazdálkodási Vállalat kezelésébe, a többi a Mecseki Szénbányák tulajdona. Kettőnk közül ők vannak nehezebb helyzetben, hadd említsek egy példát: mi egy forint ötven fillérért kapjuk a vizet, a Szénbányák viszont tíz forintot fizetnek egy köbméterért, mert őket a Vízmű nem ismeri el szabályos ingatlankezelő vállalatnak és fogyasztásukat ipari vízhasználatnak tekinti. Egy-egy évben a vízszámlájuk több mint tízmillió forintra rúg. És ehhez jönnek még a karbantartás költségei.
A bevételek természetesen nincsenek arányban ezekkel a kiadásokkal. A bányász még őrzi a nagy idők kiváltságait, ötvenhat forintot fizet egy kétszobás lakásért és százhúszat egy háromszobásért. Ritkán cserélnek tanácsi lakásra, mert nálunk egy négyzetméter általában két forint tíz fillérbe kerül.
A Tröszt valószínűleg komoly áldozatokat hozna, hogy megszabaduljon ezektől a lakásoktól, néhányat már fel is ajánlott megvételre az eddigi bérlőknek, mintegy négy és fél ezer bérlemény pedig távlatilag ránk száll át.
– A Városgazdálkodási Vállalat mennyit költ a tanácsi lakások fenntartására?
– Évente egymillió-kétszázezer forintot. A lakbérekből származó bevételünk nyolc-kilencszázezer forint, tehát csak háromszázezer forint állami támogatást kell igénybe vennünk. Ez a viszonylag kis összeg annak köszönhető, hogy 523a legtöbb lakásunk új építésű, állaga még nem használódott el. Vegyük ellenpéldának Szigetvárt, ahol többségükben régiek a házak, itt a háromszázezer forint lakbér-bevételre több mint másfél milliós kiadás esik.
Ránk is nehéz napok várnak, ha az épületeink szinte egyszerre elkezdenek majd öregedni. Egy ház „kihordási ideje” átlagban harminc év, de már tizenöt év után meg kell kezdeni egy-egy területegység felújítását, hogy a végére érjünk.
A tröszttől olyan lakások kerülnek át hozzánk, amelyeket főleg cserépkályha, sőt vaskályha fűt, a konyhában pedig asztali tűzhely áll, ezeket előbb-utóbb ki kell cserélnünk modernebbre. Kökönyös Keletet már felújítottuk, jelenleg Kökönyös Nyugat a leginkább lekopott városrész, 1953 óta nem volt tatarozva. Évenként legalább kétszáz lakást kellene rendbe hoznunk, ez legalább négymilliós többletkiadást jelent majd.
Az állami bérlemények eddigi magas arányszámát nem tudjuk tartani, ahogy a rendelkezések lehetővé teszik, eladjuk a lakásokat jelenlegi bérlőiknek, az új építkezéseknél pedig előtérbe kerülnek az úgynevezett „pénzes lakások”.
– Jelenleg melyik a legelhanyagoltabb komlói lakóterület?
– Azt hiszem, még mindig a Sport-dűlő.
A Sport-dűlőn már jártam öt-hat évvel ezelőtt, sőt riportot is írtam róla. Megpróbálom szembesíteni a mai helyzetet a régi írás néhány kiragadott részletével, így talán kiderül, mi változott az eltelt idő alatt.
„Ott, ahol a Kenderföld új emeletes házsorai véget érnek, burjánnal belepett ösvény vezet fel a hegyre, a Sport-dűlőhöz. A mindent elborító szeméttengerben tíz-tizenkét ház lapul itt.”
A szemetet ma is leöntik a domb szélére, néha hetekig nem jön érte senki. A szemét kicsordul a kis beton tárolókból, bekúszik az ablakok alá, kisgyerekek játszanak benne rozsdás konzervdobozokkal, törött fésűvel, összesült salaktömbbel.
„Huszonhat család jár egy szabad vécére – ha épp nincs tönkretéve.”
524A vécét most is csak ritkán lehet használni és továbbra sem oldották meg a csatornázást. A házak között fedetlen földes gödörben folyik végig a szennyvíz, de mintha Iluska tiszta patakja volna a János vitézből, az asszonyok széket hoznak ki és leülnek a partjára kötögetni-beszélgetni.
A csatornák egy sárga patakban egyesülnek, valaki egy szánkó-vasvázat hajított bele, a rozsdás csövek fű- és sárkoloncokat, hulladéktömegeket fognak fel, a lassú víz csak nehezen sodorja újra magával.
Melegen süt a nap, a patak mellett a fa alatt cigányok üveges sört isznak, egyikük a gomblyukában jubileumi Lenin-jelvényt visel.
„Betonnal padlózott folyosón megyünk végig, a tetején lyukak, belátszik az ég, egy folyosóról tizenkét szoba, azaz tizenkét lakás nyílik. A padlót itt is betonból öntötték, a fal egysoros állított tégla. Két helyen kell fűteni, és csak a kályha körül egyméteres körzetben van meleg.”
A házak fala ma is átfűthetetlenül nedves, olvadásnál keresztülfut rajta a hegyoldalról lerohanó víz, a falon fekete csík jelzi az iszap egykori magasságát. A gaz még most nyáron is betör a szobába.
– Nem baj – mondják a sárga patak mellett –, legalább nem kell virágot venni.
– Hányan laknak ezekben a házakban?
– Körülbelül háromszázan, ezek között legalább száz gyerek.
– Van külön orvosuk?
– Még üzletünk sincs. Mikor a túloldalt lebontották Szállásfalut, akkor az üzletet is megszüntették. Egy kiló kenyérért is be kell jönnünk a városba.
– Az út?
– Olyan, mint régen. Azt ígérték, hogy beton- vagy téglajárdát építenek, de még el sem kezdték.
„Elég egy eső, csúszik az egész hegyoldal, mint egy ródlipálya. Én úgy megyek le – mondja egy öregasszony –, hogy egy rossz törülközőt viszek magammal, leterítem, rálépek, megyek rajta egy métert, újra felveszem, újra leterítem, a végén persze csupa sár, ott hagyom a lejtő alján. A teherautó, amelyik a szenet hozza, meg sem próbál felkapaszkodni, leszórják az útnál, az itteni emberek meg hordhatják fel vödörrel.”
– Ma is így van?
525– Ma is.
– Az utóbbi időben hányan költöztek el a telepről?
– Egy ember, egy bányász, de még aznap jött a helyükbe egy cigánycsalád Kossuth-aknáról. Eső után rájuk omlott a ház, itt utaltak ki nekik szükséglakást.
– Mintegy ezerháromszáz család lakásigénylését vettük előjegyzésbe – mondják a tanácsnál –, ez az átlagos négy családtaggal szorozva ötezer-kétszáz személyt jelent. Jelenleg kétszáz-kétszázötven család lakik Komlón szükséglakásban, hatszázan pedig albérletben. Az albérlet legalább olyan drága, mint Pesten, egy szobát öt-hatszáz forintért adnak ki.
Az összeget, melyet új lakások építésére fordítanánk, erősen csökkentik a város egyoldalú fejlesztésének ma is meglevő nyomai. Pótolnunk kell az üzlethálózat hiányosságait, fel kell építenünk Mecsekjánosiban a szennyvízderítőt, mert a szennyvíz jelenleg fertőzötten kerül bele a Kaszányába, onnan pedig a Baranya-csatornába. Meg kell oldanunk a város vízellátását is, lehetetlen dolog, hogy egy harmincezres városban éjféltől reggel öt óráig ne folyjon a csapból a víz.
Mint ahogy a Városgazdálkodási Vállalatnál mondták, át kell térnünk az úgynevezett „pénzes” lakásokra, a szövetkezeti és öröklakásokra. A bánya természetesen beszáll, munkaerőgondjain akar enyhíteni: ha a bányász vállalja, hogy tizenöt-húsz évet eltölt a vállalatnál, nagyobb összegű kölcsönt kap. Más helyen, például Bétán a bányászok társadalmi munkával segítik lakásigénylő társaikat.
Hogy megoldjuk a város gondjait, az elkövetkező tizenöt évben 3533 lakást kellene építenünk, a várható eredmény 2300 lakás körül mozog.
– Milyen lakások lennének ezek?
– Háromszobástól le a garzonig mindenféle. Két típustervet készítettünk: az egyik 58 négyzetméter alapterületű és a kivitelezése 220 ezer forintba kerül, a másik 50 négyzetméter és 180 ezer forint. Ha azt akarja mondani, hogy a lakás méreteink kicsiségét csak a drágasága múlja felül, nem fogok vitatkozni magával, viszont így megoldhatjuk, hogy a családok huszonhét-, illetve harmincháromezer forint előtörlesztéssel saját fedél alá jussanak.
526Egy 1961-es felmérés szerint Komlón száz lakásban átlagosan négyszázharminchét fő lakik. Bár ez a szám az ország legtöbb városához viszonyítva kedvező, szeretnénk javítani rajta, a tervek szerint 1976-ra háromszázötven főre csökken.
A lakásépítéseink három területre összpontosulnak. Fent a szilvási Felsőplatón épül majd az új lakások hetven százaléka, a többi az új városközpontban és Dávidföld nyugaton helyezkedik el.
– A városban azt beszélik, hogy hiába van lakásínség, egyes vezetők eladják a házukat és utána ingyen állami lakást kapnak.
– Előfordult néhány eset, bár nem pontosan így. A Tröszt egyik régi vezető pártmunkása annak idején kedvezményes áron, nyolcvanötezer forintért kapott egy fél házat, most eladja háromszázötvenezerért és egy szövetkezeti lakást kér. Bár szabályszerűen befizetné az induló összeget, véleményem szerint mégis jogtalan haszonra tenne szert, és ha megkérdeznek ez ügyben, ellene leszek. Ugyanígy nyerészkedés eladni a „Bányász saját háza” akcióban épült kis családi házakat, mert a bánya annak idején 32 ezer forinttal hozzájárult a költségekhez és ezt a tulajdonosok nem fizették vissza.
Viszont akadnak esetek, mikor nem tudunk és nem is akarunk teljes eréllyel fellépni. Az egyik mártírunk özvegyének lakást adtunk, pontosabban egy régi kulákházat, a nevére is írtuk. Az asszony most el akarja adni, ki tudja, miért, talán a gyerekeinek szánja a pénzt. A városban nagyon rossz vért szül majd: ezek a ti mártírjaitok – fogják mondani, de mi akkor sem tilthatjuk meg neki, legfeljebb lebeszélhetjük az eladásról. Végeredményben az övé, a férje után jár neki.
527Mecsekjánosi és Kisbattyán határában áll Engel Adolf régi kastélya, a még ma is masszív épületben néhány éve állami gondozott gyermekotthon működik. Komlónak nincs különösebb szüksége erre az intézményre, sokkal inkább tudna használni például egy szociális otthont, eltűri ugyan és anyagilag támogatja, de napirenden tartja a megszüntetését vagy a kitelepítését. Apró, de talán nem véletlen jelenség, hogy bár Komlón minden nagyobb házat elneveznek valakiről, a gyermekotthon maradt egyszerűen „Gyerekotthon”, nem ruházták rá sem nevezetes személyiség, sem jelesebb nap nevét.
Innen eredhet a bizalmatlanság és riadtság, mellyel a gyermekotthonban engem is fogadtak, a főorvos utasította informátoromat, hogy csak a legszükségesebb adatokat közölje velem. Ha ennél többet sikerült megtudnom, azt csak annak köszönhetem, hogy a tájékoztató hivatásszeretete áttörte a tiltó parancs határait.
Beszélgetésünk közben egy szelídítésre fogott mókus szaladgált a szobában, éles körmeit bele-beleakasztotta a fotelek hátába.
– Honnan jönnek a gyerekek és mennyi a korhatár?
– Két megyéből: Tolnából és Baranyából veszünk fel gyerekeket, egyhetestől egész hároméves korig. A létszámuk egyre emelkedik, jelenleg százhetven gyerekkel foglalkozunk, de az igényekhez képest ez is kevés, mert a kórházak szülészeti osztályai állandóan küldenének és magányosok is gyakran jelentkeznek.
A legtöbb gyerek véglegesen hozzánk kerül, elhagyták őket, szüleik meghaltak, vagy tébécések, rossz szociális körülmények között élnek, vagy nincsenek összeházasodva. Ha a szülő később jelentkezik értük, és az illetékesek jóváhagyják, bármikor hazatérhetnek. Néhány gyereket a szülők 528eleve úgy hoznak be, hogy csak az első, legnehezebb hónapokat vészeljék át nálunk.
Kétéves koruk betöltése után adjuk ki őket örökbefogadásra vagy nevelésbe. Bekerülnek komlói városi épületünkbe, hogy a jelentkezők könnyebben megnézhessék őket. Az örökbefogadás ritka jelenség, harminc évesnél idősebb házaspárok kérnek néha egy-egy gyereket, főleg szőke kislányokat, a többség nevelésbe kerül.
Egészséges és szobatiszta gyerek után havi háromszáz forintot fizet az állam, nem szobatiszta vagy fokozott gondozást igénylőért pedig négyszázötven forintot. Ezt az összeget addig folyósítják, míg a gyerek be nem tölti tizennegyedik évét, de ezt nem veszik túl szigorúan, előfordult már olyan eset, hogy az állami gondozott még egyetemi éveiben is kapott vásárlási utalványt. A nevelőszülőket sajnos gyakran csak a pénz vezérli, ha a bánásmód nem megfelelő, visszavesszük tőlük a gyereket.
A gyerekeknek legalább a fele cigány. Ha ez nem látszik rajta túlságosan és a neve sem árulkodik, igyekszünk elkenni a származását. Cigánygyereket nem fogadnak örökbe, sőt gondozásra sem szívesen vállalják.
Úgynevezett jobb családból való gyerek ritkán fordul meg nálunk, egy orvos kisfiára emlékszem, meg egy máig is tisztázatlan ügyre. Egy lányanya nem akarta elárulni az apa nevét, hiába faggatták, mindig azt válaszolta, nem meri, mert akkora ember az illető. És valóban a lányanya már rég elszökött tőlünk, mikor az egyik minisztériumból kijött két férfi kocsival, és érdeklődtek a gyerek után.
Komló város már telítve van nevelésre kiadott gyerekekkel, most vidéken, Mágócs környékén próbálkozunk. Amelyik gyerek nem „kel el”, azt hároméves kora után átvisszük valamelyik nagyobb intézetbe, például Csertőre.
A dolgozók létszáma száz-száztíz között ingadozik, ebből hatvan-hetven a gondozónő. Nehezen kapunk megfelelő embereket, nincs, ami csábítsa őket. A kezdő gondozónő kilencszáz-ezer forintot keres, és a szakképzett sem jut ezerötszáz fölé. Úgy próbálunk segíteni magunkon, hogy itt az otthonban szervezünk hároméves gondozónői tanfolyamot, persze a lányok tanulás mellett a napi munkájukat is ellátják. Komlói kevés akad köztük, a főnök nem is szereti őket, mert állhatatlanok, vándorolnak, leginkább a falusi 529lányok válnak be. Az orvosi ellátottság is lehetne jobb, a százhetven gyerekre összesen két orvos vigyáz.
Ha érdekli, nézzük meg a gyerekeket és a szobákat.
Végigsétálunk az épületen. Egy-egy szobában tíz-tizenegy gyerek „lakik”, hogy teljesebb legyen az anyaillúziójuk, mindig ugyanaz a gondozónő foglalkozik velük, pontosabban ugyanaz a három, mert három műszakban váltják egymást. Ez az arányszám sokkal rosszabb az országos átlagnál, máshol legfeljebb nyolc-kilenc gyerek jut egy gondozónőre. Minden munkát ők végeznek, az etetéstől a tisztába tevésig, ha a fűtő berúg, akkor a kályhákba is ők fűtenek be. Engel Adolf magas, vastag falú szobákat építtetett magának, még késő tavasszal sem állhat le a fűtés.
A gyerekek tiszták és csinosan öltözöttek, mindenféle árvaházi szürkeség hiányzik belőlük. Ha benyitunk egy terembe, szinte egyszerre hagyják abba a játékot és mindegyikük kitárt karokkal, kiáltozva próbálja magára vonni a figyelmet. A kísérőm felemel egy kék hálózsákban fekvő cigány kisfiút:
– Ő a kedvencem. Iker, de a testvére meghalt.
– És vele mi lesz?
– Nem tudom.
Sétálunk visszafelé a folyosón.
– Állítólag Szekszárdon épül majd egy új gyerekotthon, de tíz éven belül aligha lesz készen. Addig ezt az épületet kell tartanunk, és ahogy lehet, fejlesztenünk.
Aki valamilyen okból ki akar jutni Kisbattyánba, annak a Gyermekotthontól gyalog kell folytatnia az útját. Előbb egy erdei kaptatón kell átvágnia, majd az el-eltűnő ösvény gazzal felvert földek között viszi be a faluba. Semmi jel sem vall rá, hogy Kisbattyán már 1250-ben fontos és jelentős településnek számított és a nagy hatalmú Batthyány család ősi birtoka volt.
Egyutcás kis falu, talán százhatvan lélek lakja, negyvenhat házszámot jegyeztek be. A komlói tanács tervei között „C” minősítéssel szerepel, vagyis elsorvasztásra ítélték. Az elsorvasztás méretét jellemzi, hogy vasárnap reggel, mikor a bányászbuszok nem járnak, a kisbattyániak nem tudnak bejutni a vonathoz, ha utazni akarnak, a szombat éjszakát benn kell tölteniük Komlón.
530Az emberek ennek ellenére sem hagyják ott kisbattyáni házukat és ha már adót fizetnek, némi közszolgáltatást is követelnek. Így a tanács kompromisszumra kényszerült, valószínűleg rászán majd ötvenezer forintot, hogy legalább a faluba vezető szétporladó utat rendbe hozza.
A tanító, akivel találkoznom kellene, bent lakik Komlón, még nem érkezett ki, végigsétálok a falun. Kihalt az utca, csak a Népbolt lépcsőin üldögél néhány sört ivó ember. Ahol az út véget ér, a kőkereszt mögött elhagyott erdészház áll, a félhomályos udvart ellepi a bürök és a lapu, a tavaszi alma apró termése ott rothad a fa alatt.
A templom nyitva van, a meszelt vályogfalakon német feliratú szentképek és zászlók lógnak, régi nagygazdák bőkezűségét dicsérve, fent a kis kóruson rég lezárták a harmóniumot. A harang kötele kilóg az utcára, talán azért, hogy könnyebb legyen jelezni a tüzet, talán azért, hogy ha valaki fel akarja akasztani magát, ne hivatkozhasson kötélhiányra.
Mire visszaérek, az iskolaépület udvarán már összegyűltek a tanulók – mind a hat. Leülnek a tanteremben, ahol mindent elborít a rothadt padlódeszkák és a portalanításhoz használt olaj szaga, az ablakot is hiába nyitják ki. Nemsokára befut a tanító is, kiad valami leckét, hogy nyugodtan elmehessünk beszélgetni. A küszöbről visszanézünk, egyik gyerek sem kezdett hozzá a feladathoz, a fogukat piszkálják, vagy bámulnak maguk elé. A tanító legyint.
– Mindegy ezeknek a tanulás, akár a halott kutyának a fogmosás. Hinné-e, hogy tíz évvel ezelőtt még két iskola működött a faluban nyolcvan gyerekkel?
– Mostanában is kevés gyerek születik?
– Most is. Öt-hat család a csecsemőotthonból fogadott magának, azt neveli, közülük kerül ki az egyetlen idei elsős.
Benyitunk a boltba, veszünk parizert és sört, a kenyér erősen száraz, a lovas kocsi kétnaponként jár, pénteken hoz friss kenyeret, aztán csak hétfőn.
– Gyerünk át a kultúrházba.
A kultúrházban egy falra meszelt négyszög emlékeztet azokra a boldogabb időkre, mikor még vetítést is tartottak. Lyukas asztalok, törött székek hevernek egymás mellett, a polcon egy kibelezett rádió fordít hátat a falnak, két légypiszkos lampiont valaki valaha ledobott a padlóra, azóta is ott várják a feltámadást.
531– Szoktak rendezni bált?
– Tavaly még volt három, az egyik olyan jól sikerült, hogy még a harangot is meghúzták, éjjel kettőkor kicsődült az egész falu gatyában, de az idén már nem vállaltam a rendezést. Kinek? Minek? Nincs itt fiatalság. A lányok a Helyiipari Vállalatnál dolgoznak, a fiúk a bányában, összeszedik a pénzt, aztán menekülnek innen.
– Hány bányász lakik most a faluban?
– Negyvennégy aktív és tizenegy nyugdíjas, talán még ők is elmennek majd. A legtöbbet csak az tartja vissza, hogy nem tudja eladni a házát, leszállt az értéke, még ötven-hatvanezer forintot sem kapnak érte.
– A többség vályogból épült?
– Mind, még az iskola is. A múltkor be akartam verni egy szöget, beszakadt minden, beleestem a falba.
– És a tanító hogy él Kisbattyánban?
– Nézze: Komlón kapnék ezerhétszázhatvan forintot és alászolgája. Itt is megkapom ugyanazt az alapot, de hozzájön ötven forint iskolavezetői, száz forint összevont, kétszáz forint területi pótlék és a túlóra. Mindent összevetve felmegy kétezer-négyszázra. Jár egy hold illetményföld is, tavaly a nagy szárazságban is nőtt rajta húsz-huszonkét mázsa kukorica, eladtam csövesen kétszázhúsz forintért mázsáját.
– És szolgálati lakást nem kapott?
– De igen, csak egy kis baj van vele. Mikor megnősültem – egy régi tanítványomat vettem el feleségül, ez a pedagógusok végzete –, akkor kiköltöztem és itt laktunk egy hónapig. Nehéz hónap volt, a falut úgy látszik érdekelte a házaséletünk, esténként mindig lesett be valaki az ablakon. Egyszer kimegyek és látom, hogy a soros bámuló most is ott áll, már nem tudott elfutni, bebújt a disznóólba, épp hogy nem röfögött álcázásul.
Aztán elváltunk, az asszonyt elvette egyik barátom és én is hazamentem Komlóra. Kiadtam az egyik szobát egy házaspárnak, kétszáz forintot és ebédet kértem érte. Az ebédet már az első héten letagadták és csak százötven forint takarítási díjat fizetnek. A múltkor meghalt a gyerekük, azóta gyilkosnak hívnak, mert ha a másik szobát is odaadom, biztos életben tudják tartani.
Kék kötényes, gutaütéses arcú öreg paraszt jön be, egy üveg bort kér. Köszön és leül mellénk.
532– N. bácsi – mutatja be a tanító – valaha a legjobb gazdák közé tartozott, fuvarozott is.
– Rég volt az.
– Valaha híres falu volt Kisbattyán, nem Komlóhoz tartozott, hanem Magyaregregyhez. Akkor még minden árok és gödör meg volt művelve. Aztán 61-ben jött a téesz, elvett mindent, ma a fél határ parlagon hever.
– Nekem tetszik – mondja az öreg –, nem tudna jobban tetszeni.
Tölt a borból, a tanító fogja a palackot és felsóhajt:
– Én nem tudom, mi van velem, mióta tanító vagyok, azóta iszom.
Komló hegyekkel-völgyekkel szabdalt környékén kevés jó minőségű, művelhető föld akad, ennek nagy részét is elvette a terjeszkedő város és bánya, például valaha a kökönyösi negyed helyén terültek el a legjobb legelők. Nincs mit csodálkoznunk, hogy az első téesz-próbálkozások mind anyagi csődbe és részvétlenségbe fulladtak, alig tíz évvel ezelőtt még rendőröknek kellett kihajtani a parasztokat a mezőre, hogy arassák le a termést.
Csak 1961 januárjában alakult ki egy többé-kevésbé életképes társulás Mecsekjánosiban: a „Mecsek Gyöngye”, vagy ahogy Komlón mondják, a „Mecsek Gyönge” termelőszövetkezeti csoport. Néhány évvel ezelőtt beleolvadt a mánfai és mecsekfalui téesz is, azóta egyedüli gazdája a komlói földeknek.
Az eltérő művelési hagyományokkal rendelkező, sőt különböző nemzetiségű téeszek egyesülése nem ment zökkenők nélkül, kisebb eltérések ma is tapasztalhatók. Pünkösdhétfőn jártam kint a határban: a mánfaiak dolgoztak, az erősen vallásos mecsekfalui svábok viszont tartották az ünnepet.
A gazdaság jelenlegi összterülete 3784 katasztrális hold – majdnem azt írtam, hogy katasztrofális hold. Negyvennégy százaléka szántó, húsz százaléka legelő, 1,8 százaléka gyümölcsös, nagyjából annyi a szőlő is és 0,7 százalék a kert.
A szőlő és a kert, a gyümölcsös csak papíron létezik. A valóságban a fák és a tőkék elöregedtek, elveszítették fajtajellegüket, minden rendszer nélkül, szórványosan helyezkednek el. Nagyüzemi művelésük nehézkes lenne és 533nem fizetődik ki, mert a termés értéke még a ráfordított munkát sem fedezné.
Nagyjából ugyanezt lehetne elmondani a szántóterületre is, megtört terepvonalú hegyi erdők között húzódnak meg. A felmérések szerint az átlagos lejtőszögük meghaladja a tizenöt fokot, értékük nem éri el a holdankénti négy aranykoronát sem. A rétek eliszaposodtak, elsárosodtak részben az árkok hiánya, részben a gyakori vízkiöntések következtében. A művelhető részeken búza, őszi árpa, zab, kukorica és borsó nő.
A tavalyi évben még a szerényen tervezett termelési szinteket sem érték el, kukoricából például huszonegy vagon hiány mutatkozott. A zárszámadó jelentés szerint ez „egyrészt a nagy szárazságnak, másrészt a műtrágyahiánynak tudható be. Bár a műtrágya megszerzésének érdekében a legmesszebbmenőkig igyekeztünk eljárni, még az országgyűlési képviselő elvtársat is felkerestük, hogy kérjük a segítségét. Tett is intézkedéseket, de sajnos a vállalatok »jóvoltából« a részünkre járó műtrágyamennyiséget máshová, egy hasonló nevű termelőszövetkezetbe diszponálták”.
A földek fennmaradó részét, mintegy tizennyolc százalékát erdő borítja, leginkább a kevés gondozást igénylő, de kevés hasznot is adó cserfa. Alig akad úgynevezett vágásérett minőségű ipari fát adó terület, a termelési naplókban inkább vastag és vékony tűzifa szerepel.
A téesz épületekkel sem áll sokkal jobban. Valaha az irodát egy földes szobában tartották, az elnök a könyvelő asztalának egyik sarkán kapott helyet – ezt az asztalt azóta sem engedi elégetni. Az irodák azóta nagyjából elfogadható környezetbe kerültek – majdnem minden vállalatunknál ez a kérdés szokott megoldódni a legelőször –, de a téesznek még mindig nincs egy jól kiépített és felszerelt majorja.
Létesítményei szétszóródnak a gazdaság nagy távolságaiban, némelyiket még Engel Adolf építtette, és az ő ideje óta nem sok változás esett rajtuk. Mánfán áll egy szerfás növendék istálló, Mecsekfaluban egy tehénistálló és borjúnevelő, a hízómarhákat mindkét helyen a kisebb, volt háztáji istállóban tartják. Ilyen körülmények között a tehenészet és a marhahizlalás ráfizetéssel jár, új beruházásokra viszont nem jut pénz.
A baromfi és a juh mellett mégis a szarvasmarha maradt 534a téesz legfontosabb terméke. Néhány évvel ezelőtt még osztatlan örömet keltett a tagok között, ha egy tehén vagy ökör megdöglött, abban reménykedtek, hogy a csoport így hamarabb tönkremegy, az állomány meg is csappant. Ma a téesz kétszázharminc szarvasmarhát nevel, és ezt is felülmúlja a háztájiban tartott állatok száma, a kétszáznyolcvan családra több mint ötszáz állat jut. Egy időben ez az arány túllépte a szabályok határait, de az elnök csak ezzel a kereseti lehetőséggel tudta ellensúlyozni a közeli bányák csábító magas fizetését.
A „Mecsek Gyöngye” összes eszközeinek értéke tizenegymillió forint körül jár, a forgóeszközök hét, az állóeszközök négymilliós értéket képviselnek. A téesz bruttó jövedelme 1968-ban 3240 ezer forint volt, ebből a felét állami támogatásból kapta.
A taglétszám kétszázkilencvenkilenc fő, átlagos életkoruk meghaladja a hatvanegy évet. Negyedrészük nyugdíjas vagy járadékos, ugyancsak ennyi a csökkent munkaképességű ember, tíz százalékot ki kellett zárni, mert nem teljesítette az alapszabály előírásait – férfiaknál az évi százötven, nőknél a száz tízórás munkanapot –, a maradék harmincöt-negyven százalék dolgozik az állattenyésztésben, a gépeken vagy a fogatokon. Az egy munkanapra eső átlagos munkabér negyvenhat forint körül jár, mint mindenütt, itt is az állattenyésztők keresnek jobban.
Ha esik az eső és a gépek nem mehetnek rá a földekre, a tagság nem győzi saját erejéből a munkát, távoli vidékekről hozatnak kézi kaszásokat. A téesz egyébként is kénytelen mind több részes vagy bedolgozó munkaerőt alkalmazni. Főleg a komlói bányászcsaládok jelentkeznek, tavaly csak terményben háromszázötvenezer forintot adtak ki a részükre. A vezetők abban reménykednek, hogy a bányák visszafejlesztése sok embert felszabadít majd a téesz számára, a szakember-utánpótlást viszont talán biztosítja az a nyolc ösztöndíjas, akiket a csoport küldött tanulni.
A komlói piac az országban a legdrágább és legrosszabbul ellátott piacok közé tartozik, nem utolsósorban azért, mert a téesz nem tud „zöldövezetet” kialakítani a város körül. A hideg észak-mecseki klíma megnehezíti a kertészkedést, termálforrások sem enyhítik a helyzetet, mint Harkány környékén, az öntözéses művelés is csak a sekély Kaszánya patakra támaszkodhat. A téesz legfeljebb a köz535intézményeket látja el spenóttal és hagymával, a piacra csak tojást és baromfit szállít, erre sincs túl nagy igény, kétszáz csirkéből állítólag száz visszajön.
Sokszor úgy tűnik, mintha a város vagy legalábbis a bánya már leírta volna a „Mecsek Gyöngyé”-t, ezt bizonyítja az új meddőhányó ügye is. A Kossuth-bányai „sturc” nem működhet tovább, ha a város közelében keresnének új helyet neki, legalább hatvan-hetven millióba kerülne, így inkább kitelepítik Mecsekjánosiba és teherautókkal, dömperekkel hordják ki a meddőt.
A tervezett mecsekjánosi meddőhányó viszont olyan közel esik a téesz majorjához, hogy a fojtogató monoxidos kigőzölgésben lehetetlenné válik majd a marhatartás. Ha fel kell számolni az állományt, az évi két és félmilliós veszteséget okoz, a meddőhányóhoz vezető út kettévágja a téeszt, ez is legalább évi kétszázezer forint szállítási többletkiadást jelent, és a zöldkárt még nem említettük.
A téesz kártérítésként négy és fél millió forintot kér, körülbelül ennyiből tudná felépíteni az új majort, a hozzá kapcsolódó törpe vízművet és egy kilométernyi utat. A Szénbányák viszont 1,6 milliót ajánlottak fel és bár a téesz-elnök igyekszik megmozgatni régi kapcsolatait, beadványokat fogalmaz, nagy a valószínűsége, hogy mégis a bánya akarata érvényesül majd.
Ezt az anyagi csapást viszont aligha heverné ki a „Mecsek Gyöngye”. Az állattartás megszűnését nem ellensúlyozná a tervezett PVC-üzem tejespoharaival és karácsonyfadíszeivel. Komló környékén újból kétessé válna a közös gazdálkodás jövője – legalábbis jelenlegi formájában.
Mánfa jóval öregebb Komlónál, nyolc-tíz évszázados múltra tekinthet vissza. Az egész környék legszebb művészeti emléke: a mánfai templom a XI. században épült, ama szentistváni törvény szerint, hogy minden tíz község köteles egy templomot emelni. De Mánfa sorsát éppúgy, mint Komlóét kezdettől fogva a bányászkodás határozta meg.
A feljegyzések szerint az ősi település nem a jelenlegi község helyén állt, hanem a templom körül, lent a melegmányi völgyben. Miért húzódtak fel az első mánfaiak a hegyre a mai Budafa szomszédságába? Betegségtől vagy ellenségtől féltek? Nem, a XI. században épült a régebbi 536pécsi székesegyház és az építkezéshez szükséges vörös homokkövet a budafai kőbányában fejtették, ez a jobb kereseti lehetőség csábította az embereket.
A török hódoltság idején Mánfa elnéptelenedett, a defterek csak tizenegy portát jegyeztek fel. A hegyes-kavicsos vidék nehéz művelési viszonyait jelzi, hogy a török mindössze öt forint adót vetett ki. A terület értéke a későbbiekben sem nőtt ugrásszerűen, egy Tarnóczy Pál nevű birtokos negyven forintért bérelte egész Mánfát.
Csak a XVIII. század végétől mutatkozik valami fellendülés, a lakosság homok- és kőbányászattal foglalkozik, majd a komlói bányászat kifejlődésével a szén teremt új megélhetési lehetőségeket.
Mánfa még sokáig jelentős településnek számított. 1932. január elsejéig maga Komló is a mánfai körjegyzőség fennhatósága alá tartozott és csak Komló rendkívüli fejlődése fordította meg az erőviszonyokat. Mánfát 1958. november 1-én csatolták Komlóhoz, leszámítva Mecsekjánosit, mindmáig a város legnagyobb és legjelentősebb külső területe.
Mánfán önálló tanács helyett egy közigazgatási kirendeltség működik, két főből áll: egy titkárból – aki tulajdonképpen a komlói városi tanács tisztviselője és csak heti két-három napra látogat ki Mánfára – és egy hivatalsegédből. A tervek szerint 1970-re ez a kirendeltség is megszűnik. A titkárral beszélgetünk.
– Mennyi lakosa van a falunak?
– 1135.
– És mivel foglalkoznak?
– A község valaha fából élt, a pécsi székesegyház erdőiből loptak néhány rönköt – a környéken minden a papoké volt –, felhasogatták és trágyalével leöntözték, mert ha a lé megszáradt rajta, úgy látszott, mintha a fa is száraz lenne. Megrakták a kocsit, a tetejét lánccal jól összehúzták, hogy minél kevesebb férjen bele – a fát akkoriban nem súlyra, hanem kocsitételben számolták. Szerdán és szombaton bevitték a lopott fát a piacra. Mánfától Pécsig ért a kocsisor. Akkor szűnt meg ez az üzlet, mikor elvették tőlük a fogatokat.
Maradt a téesz és a bánya. A földek gyengék, annak idején négy-öt aranykoronára becsülték őket, a téesz-részleg sem túl jelentős, négy pár lóval és néhány szerszámmal dolgoznak, egy brigádvezető irányítja őket.
537A bányánál most százötven-százhatvan ember dolgozik, a lányok pedig a Május 1. Ruhagyárba járnak. Sokan be is költöztek, csábítja őket a központi fűtéses lakás.
– És mi történik az üres házakkal?
– A faluban egy ház sem marad üresen, a tulajdonosok elköltöznek, de kiadják albérlőknek, egy-egy szobáért ötszáz forintot is elkérnek. Mindig akad jelentkező, az Alföldről átvándorlók: nyírségiek, dorozsmaiak nálunk telepednek le, ugródeszkának tekintik Mánfát Komló és a városi életforma felé.
– Iparosok?
– A mánfaiak legfeljebb a háztáji után fizetnek adót, iparosemberek nincsenek a faluban. Drágának találták a kötelező biztosítást és sorra felhagytak a mesterséggel. Néhány éve még működött itt egy borbélyműhely, de a tulaj nyert a totón száznyolcvanezer forintot, másnap szétvágta a bútorait és elment Egerágra, vett egy házat, ma is ott él.
– És a jövő mit ígér Mánfának?
– Nem sokat. A komlói területen csak magát Komlót és Mecsekjánosit fejlesztik tovább. Kaptunk egy szép mozit – nálunk építették fel a kis falusi mozik új prototípusát, műbőr kárpitozású fotelokkal, szélesvásznú vetítővel, de további nagy beruházásokra nem számíthatunk. Ha Komló valami nagyobb dologra készül, a peremközségek háttérbe szorulnak.
Még szimbólumnak is szép, hogy mikor fúrni kezdték nálunk a Komló vízellátását biztosító kutakat, a mánfai udvari kutakból eltűnt a víz. Pert indítottunk a Szénbányászati Tröszt ellen, meg is nyertük, az utcákon hét nyomókutat állítottak fel és a Tröszt fizeti a vízdíjat, amíg a területet nem közművesítik.
De talán nem is igényelhetjük, hogy többet törődjenek velünk, Mánfa nem fejlődik belülről, éli a maga régi falusi életét. Bár hagyományai szerint színtiszta magyar község, mégis az egyke divat, a két-háromgyerekes családokat szinte kinézik, be is szoktak költözni Komlóra. Mánfán gyakorlatilag nincs népszaporulat.
A kultúrházunk pang, még bált sem lehet rendezni, mert a fiatalság széthúz, ritkaság, hogy helybeliek házasodjanak össze. A fiús mamáknak nem tetszenek a kifestett mánfai lányok, a fiúk inkább a katonaidejük alatt megismert sze538relmüket veszik el. A lányok pedig azért nem jönnek el a bálba, mert tudják, hogy úgyis petrezselymet árulnának.
A kulturális élethez tartozik, hogy a falu eltart egy papot. Az emberek általában megfizetik a párbért, még a párttagok is, mert attól félnek, hogy nem kapják meg az egyházi temetést, ez pedig nagy szégyen volna a családra.
– A templomon kívül még mit érdemes megnéznem Mánfán?
– Ajánlom figyelmébe a két cigánytelepet: a hátföldit és a vöröshegyit, ha filmekhez sok cigány kell, mindig nálunk toboroznak. Ha álcázni akarja magát, mondja, hogy házszámtáblákat jött ellenőrizni. Majd Nándi bácsi, a hivatalsegédünk elkíséri.
A hátföldi cigánytelep felé tartva megnézzük a régi mánfai templomot. A kulcsot nem tudjuk előkeríteni, csak kívülről járom körül és az alsó lőrésszerű kis ablakon próbálok benézni. Úgy gondolom: gót elemekkel kevert román stílusban épült, jellege egyébként nem egységes, őrzi az ismétlődő pusztítások és újjáépítések nyomait.
Mivel régóta bántja önérzetemet, hogy eddig egyetlen népi mondát sem sikerült az anyagba beiktatni, hadd idézzem a templom újrafelfedezésének legendáját:
„Valamikor a tatárok kivonulása után tehéncsorda legelt a melegmányi völgyben. A füvest három oldalról erdő vette körül, a sűrű bozóttól látni sem lehetett az erdő szélén álló fákat. A csorda bikája legelés közben a bozótba keveredett, a futónövények rátekeredtek a szarvára, szabadulás iránti igyekeztében a bika rángatta, tépte a gúzst. A csordát őrző pásztor egyszer csak harangszóra lett figyelmes, félve megközelítette a helyet, ahol a bika birkózott a futónövényekkel és a gúzsba tépett résen át egy tornyot vett észre, innen hallatszott a harangszó. A pásztor még közelebb ment, és meglátta az indákkal befont templomot, megfogta a toronyból lekúszott inda végét és rángatni kezdte, a harang ismét megszólalt. Hírül vitte a nagy eseményt a község mai helyén települt lakosságának.”
A monda vallásos kivitelben is megtalálható, mikor a harang magától szólal meg a legeltető pásztoroknak.
539Nándi bácsi szerint a tatárjárás után valami Varsányi István nevű remete hozatta rendbe a templomot. Egy ügybuzgó remete ma sem ártana, mert a templom elhanyagolt képet mutat, legalábbis kívülről. A külső védfal omladozik, mindent elborít a gaz és a szemét. Később hallottam, hogy a városi tanács egy autós csárdát szándékszik nyitni ezen a környéken, abban reménykedik, hogy a műemlék magához vonzza az átutazó turistákat.
Agyagos, meredek úton kapaszkodunk fel a hátföldi „péró”-hoz. A telepen ebben a délelőtti órában alig látni felnőtt embert. A férfiak többnyire dolgoznak: az Erdőgazdaságnál, Komlón vagy az Uránbányában, vagy itt is, ott is, mert nem sokáig bírják ki egy helyen. A nők viszont ritkán állnak munkába, egyiküket felvették a Köztisztasági Vállalathoz, de megverte a főnökét és azonnal elküldték. Azért a nők is lemennek a faluba, házakhoz járnak segíteni, fát vágnak, jószágot gondoznak, ételért, cigarettáért és némi készpénzért. Az üresen hagyott házak ajtaját csak úgy téglával támasztották be.
A telepen legalább harminc „épület” áll, de ezek közül csak egy vályogház, a többire legfeljebb a kunyhó név illik, akad néhány földkunyhó is.
A földkunyhó készítése nem igényel nagyobb szaktudást – állapítja meg a mecseki cigányélet ismerője és krónikása, Faludi András. – Ásnak egy két méter hosszú, egy méter széles és körülbelül fél méter mély gödröt. Az egyik végére két karót támasztanak össze, fordított V alakban és erre szögezik a „tetőgerendát”, melyet a gödör túlsó végén a földbe erősítenek. Így két hátrafelé futó háromszög keletkezik, ezt gallyakkal befonják, levelet szórnak rá, majd földdel betakarják és kész is a ház. A kis bejárati nyílásra ócska rongyot akasztanak ajtó helyett. Nehezen elképzelhető, de tény, hogy ebben a két-két és fél négyzetméter alapterületű földkunyhóban hatan-nyolcan is laknak. Magam is láttam, hogy egy földre vetett dunyhát egy egész család aludt körül, mindannyian csak a lábukat dugták be a takaró alá.
A következő lépcsőfok a vertfalú egyszobás ház – ebből van a legtöbb a hátföldi telepen is –, tágasabb és egészségesebb forma, viszont az építési technikája is jóval bonyolultabb.
540Az eljövendő háztulajdonos kijelöl egy kétszer két vagy kétszer három méternyi területet, a négy sarokra és az elképzelt falak közepe táján leás egy-egy körülbelül másfél-két méter magas dorongot. Ezután következik a „falazás”, két deszkát a dorongok mellé kötöznek, közé döngölik az agyagos földet, majd följebb teszik a két deszkát, újra döngölnek egészen addig, amíg a „falak” elérik a tartóoszlopok magasságát.
Ezekre a házakra már valamilyen ablakféle is kerül, a döngölés során néhány tenyérnyi üvegdarabot illesztenek be az egyik oldalfalba. A bejárat a falban meghagyott nyílás, melyre nem mindig kerül szabályos ajtó. A tetőt domborúra képezik ki, helyenként földet, máshol kátránypapírt tesznek rá és kövekkel rögzítik.
Kis, kívülről táplálható kemencével fűtik ezeket a házakat – írja Faludi András. – Ócska hordót, benzintartályt állítanak belülről az ajtó mellé és körültapasztják agyaggal. Azután a falat és a hordót kívülről kilyukasztják és az „utcáról” fűtik.
Ha nincs hordó, a tervezett kemence helyére körben hajlékony fűzfaágakat szúrnak le sűrűn egymás mellé, fölül összekötik. Ez képezi a kemence vázát, erre kerül az agyag, majd vastagon besározzák. Mikor elkészült, begyújtanak, a váz gallyai ellobbannak, az agyag kiég és megkeményedik, áll a kemence, mely egyúttal a tűzhely szerepét is betölti. Kint a ház mellett főznek, a kemencenyílás elé állított háromlábon áll a fazék és miközben fő az étel, a tűz átmelegíti a kemencét is. Egy házat jó esetben ki lehet hozni két-háromezer forintból.
Benézek az egyik házba, a keretes vaságy majdnem az egész teret kitölti, az ágy alatt kotlós fészkel, mellette a család élelmiszerkészlete hever: két krumpli. A falakra újságokból kitépett sztárfotókat és szentképeket ragasztottak.
Sétálunk a házak között, némelyik falon akkora repedés fut végig, hogy kívülről be lehet látni. Vonulásunkat egész gyereksereg kíséri, egy-egy asszony öt-hat gyereket nevel, sokszor apa nélkül. A telepen minden valamirevaló férfi már négy-öt asszonnyal élt együtt, de a távolabbi pérókon is tartanak néhány feleséget. Vándorolnak és épp a kedvükre való asszonynál töltik az időt, évenként esetleg csak néhány napra jelennek meg a Hátföldön.
A Mecsekben még igen sok a kóbor cigány. Erdősmecs541kén én is találkoztam egy karavánnal. Dögöt ástak ki és fosztogattak, mikor igazoltatták őket, személyi igazolvány helyett csak egy érvényes bírósági idézést tudtak felmutatni.
Néhány gyerek szemmel láthatólag beteg a rossz víztől, felfúvódott a hasa – a telepnek nincs saját kútja és a rossz erdei vízre járnak –, másoknak gombás fertőzéstől foltokban hullik a haja, de a többi gyerek arányos növésű és eleven mozgású, apjuk kinyúlott pulóverjében futkároznak, vagy éppen meztelenek, bolhás, korcs kutyát cipelnek magukkal.
Egy asszony szétkergeti őket, aztán visszatér a munkájához, egy zacskónyi cigarettacsikkből dohányt fejt és egy lapos kőre teszi száradni.
Nem messze egy halom apróra hasogatott fehér deszka hever, egy öregember baltával kanalakat farag. Elbeszélgetünk, kiderül, hogy sem írni sem olvasni nem tud, nem emlékszik az apja nevére és a születési évére, régi cigány dalokat sem ismer, csak egyet dünnyög maga elé:
Szél támad, megrázza az egész nyomorult telepet, a háztetőkről repülnek a cserepek és bádoglapok.
– Na, innen meneküljünk! – mondja Nándi bácsi.
A gyereksereg elkísér a lejtő aljáig, aztán kettesben ballagunk a Vöröshegy felé.
– Melyik az előkelőbb telep?
– Messze a vöröshegyi, a hátföldiek, ha egy kicsit jobban megy a soruk, át is költöznek. Itt Hátföldön oláh cigányok laknak, gyávábbak, mint a kolompár, vagy a lovári cigányok, még lopni se nagyon mernek. A lovári cigányok adnak magukra, a férfiak is fehér porcelán bütyköt viselnek a hajukban.
A vöröshegyi telep a komló–pécsi országút hajlatában helyezkedik el, a Pécsről érkező kocsikat alig valamivel a Komló határát jelző tábla után kunyhók és putrik látványa fogadja. A város régi vezetői filléres eszközökkel megoldották ezt a problémát, a cigányokat az út mellől visszakergették a kerekhegyi erdőkbe, ahonnan alig néhány éve 542csalogatták le őket. Az utódok belátták, hogy mégsem ez a megfelelő elintézési mód, építési kölcsönökkel, kommunális beruházásokkal támogatják a cigányokat, de még bőven akad tennivaló.
A telep szélén a vajda vár minket, mellényén pénzekből összefűzött láncot visel, a kopejka és a dinár békésen megférnek a Deutsche Bundesrepublik pfennigjével és egy töltényt utánzó vadászjelvénnyel.
– Tisztelt elvtárs! – szólít meg – tisztelettel megkérem, hogy nézze meg a kutunkat.
Az erdei fák első vonulatában egy kibetonozott szivattyús kút áll, megpörgetem a kereket, de hiába zörög az egész szerkezet, nem húz vizet, csak üresen forog.
– Elromlott valamilyen szelep, csak levegőt ránt fel!
– El, mert sajnálják tőlünk az anyagot. Megjavítják, de egy hét múlva újra bedöglik. A szerelő azt mondja, hogy hat-hétszáz forintért megcsinálná, de maszekban. Honnan vegyük? A faluban lezárták előttünk a kutakat, régen legalább pénzért adtak vizet nekünk, csak ez az egy kút maradt. Mit csináljunk? Föl kell szedni a betonlapokat és spárgával lógatjuk be a vödröt a vízbe, de így fedetlen a kút, ha belehullik a levél vagy piszkos edénnyel mernek, elfertőződik az egész. Tessék segíteni rajtunk, tisztelt elvtárs!
Felírom a noteszembe, aztán a vajda végigvezet a telepen. Az emberek itt valóban tehetősebbek, mint a Hátföldön, malacot nevelnek, a házak mellett műanyag fóliával letakarva néhány motorkerékpár is vesztegel. Az egyik cigány tornácosra építette át a háza elejét.
Az út mellett villanypóznák fekszenek.
– Mikor vezetik be a villanyt?
– Már tavaly kihozták az oszlopokat, leadták nálam a porcelánokat is, de a szerelőket azóta sem láttuk. Ha nem csinálják meg, én felvágom a fákat baltával, még ha tíz év börtön jár érte, akkor is.
A telep széle itt is lehangoló, egy ház előtt kötélre kötve beteg bárány járkál, a bélsár zöldre festi hátsó lábait, az erdő mellett pedig lombsátraik előtt olyan öregasszonyok üldögélnek, akik a saját nevüket sem tudják.
543A két mánfai „péró”-n kívül is szép számmal akadnak még cigánytelepek Komló környékén. Egyikük csak egy-két foltozott sátorral merészkedik ki az erdőből, készen rá, hogy az első fenyegetésre visszameneküljön a Mecsekbe, a másikon már szabályos kis vályog házsorok alakultak ki, de mind közül a Kossuth-aknai település a legjelentősebb.
A városból Béta-bányához vezető út mentén százhatvan-száznyolcvan ház áll, egyharmaduk téglából épült. Az utolsó felmérések szerint hatszázhat ember lakik itt, legalábbis ennyien jelentkeztek be. Ők már „megkötöttek”, nem vándorolnak tovább, száztíz férfi és harminc nő dolgozik, a férfiak nagyrésze a bányában, a nők pedig a Köztisztasági Vállalatnál.
Az út kettévágja a telepet, az alsó rész számít előkelőbbnek. Itt már elfogadható házak állnak. Tv-t majd mindenütt vettek, ott is, ahol rendes ruhára még nem telik, néhol perzsaszőnyeget és modern bútort is látni – bár a székeket kímélendő a háziak leginkább a padlóra ülnek. Itt lakik a telep tanácstagja is, aki a régi vajdától vette át a közügyek irányítását.
Fent a hegy felőli részen viszont az állapotok nem sokkal különböznek a Mánfán látottaktól. A kunyhók sár „padlója” lefelé lejt, tetejükön kinő a fű, koszlott, redves rongyokat dobálnak rá, melyeket csak éjszakára vesznek le, ezzel takaróznak.
A kunyhó előtt ülnek vagy guggolnak az asszonyok, lehetőleg minden munkát ebben a testhelyzetben végeznek: főzést, mosást, pelenkázást. A családban általában az asszony a visszahúzó elem, a férfi hiába próbálja otthon meghonosítani azokat a szokásokat, melyeket a munkahelyén társaitól lát, például hiába veszi meg a csirkét, a nő legfeljebb egyféleképpen tudja elkészíteni. Nincs mindenütt evőeszköz sem, az ételt egy nagy lábosban kiteszik a kunyhó elé, abból esznek kézzel.
Az erkölcsök valamit javultak az elmúlt évek alatt, kevesebb a késelés és a lopás, bár most is előfordul, hogy el-eltűnik egy tyúk vagy apróbb holmi. Hiába, a környékbeliekkel így is kölcsönösen gyűlölik egymást, cigányok között nincs nagyobb sértés, mint ha valakit „te paraszt!”-nak szólítanak. Nagyobb bűnügyről csak egyről hallottam: kihúztak a földből egy tízezer forintos rézkábelt és eladták a MÉH-nek százhetven forintért.
544Fizetésükből átlagosan negyvenkét százalék megy el italra és dohányra, fizetés után három-négy napig részegek, ilyenkor nem lehet beférni tőlük a komlói Sport vendéglőbe, ha berúgnak, szórják a pénzt, taxival vitetik fel magukat a „péró”-hoz.
A telep lakóinak nyolcvan százalékát Orsósnak hívják, a többi Kalányos, Balog, magyar ritkán vetődik ide, legföljebb néhány Komlóról kitiltott nő. Családi összetartás nincs közöttük, karácsonyt, húsvétot, de még az anyák napját sem tartják meg. Az anyák viszont nehezen válnak meg a gyerekeiktől, mert a legtöbben gyerektartásból vagy családi pótlékból élnek és ha a gyereket állami gondozásba veszik, esetleg még fizetni is kell érte.
Babonásak, félnek a sötéttől, hisznek abban, hogy a halottak visszajárnak. Éjjel ha mennek valahová, botot visznek magukkal és keresztbe csapkodnak, agyonverik a szellemeket. Ugyancsak a szellemek megtévesztése céljából az újszülöttet négy napig rongyokban tartják, csak aztán teszik át pólyába. Ha beteg a gyerek, legtöbbször a jósnőhöz fordulnak vele.
Éjszakás műszakba sem szívesen járnak, ha megszűnik a forgalom a bétai úton, kifekszenek az aszfaltra, énekelnek és ölelkeznek. A nők egyébként sem sokat adnak a flancra, nem hordanak bugyit, ha összevesznek, felemelik a szoknyájukat és csapkodják a meztelen feneküket.
Törvényes esküvőt ritkán tartanak, ha már elérték a tizenkettedik évüket és összeállnak, a közösség elfogadja őket házastársaknak. Ha a fiúnak tetszik a lány, de érzelmei nem találnak viszonzásra, erőszakkal hazaviszi a kunyhójába, azután a lányt feleségének tekintik.
Ha törvényesen megesküsznek, vállalják a születendő gyereket akkor is, ha bizonyíthatóan mástól származik, például a férj a fogamzási időben éppen a börtönben ült, és fizetik érte a tartásdíjat. Talán éppen ezért kevés a papíron is megkötött házasság.
Átlag életkoruk sokkal alacsonyabb, mint a magyaroké, még a negyvenöt évet sem éri el. A betegségekkel szemben is kevésbé ellenállók, a szilikózist sokkal hamarabb megkapják, mint a többi bányász.
545Még egy nevezetessége van a Kossuth-aknai telepnek. Itt működik az ország egyik első cigányiskolája. A telepen bőséges a gyerekáldás, láttam egy huszonnégy éves asszonyt, aki már hatszor szült. A 606 lakóból 291-en tartoznak az 1–14 éves korosztályba.
A rendes iskolában erősen lemaradtak társaik mögött, ezenkívül sorozatos botrányok törtek ki, ha egy-egy cigánygyerek teleszórta az egész osztályt tetűvel, a szülők bojkottálták az iskolát. Még leginkább a Kossuth Lajos utcai gyógypedagógiai iskolában tudtak megmaradni, de a hozzátartozók ide is csak ritkán íratták be őket.
Ekkor született meg az önálló cigányiskola gondolata, megvalósítása nem kevés akadállyal járt, a tanácsot faji elkülönítéssel, gettótelepítéssel vádolták, de ennek ellenére kitartott a szándéka mellett.
1963-ban épült fel az iskola, osztatlan megdöbbenést váltott ki a telepen.
– Mi ez? – kérdezték. – Kocsma? Mert mi még csak ott láttunk ennyi villanyt.
Az iskola négyosztályos, a felnőttek számára esti tagozatot is fenntartanak. A tantestület négy tanárnőből áll, a heti óraszámuk elég magas: huszonöt-huszonhét között ingadozik. Lelkesedéssel beszélnek munkájuk fontosságáról, bár egyikük sem cigány.
– Komlón nincs is cigány pedagógus?
– Egy cigány lány elvégezte a Pedagógiai Főiskolát, ide akarták hozni, de azt mondta, hogy inkább visszaadja a diplomáját. Egy magyarhoz ment feleségül, a férfi kedvéért mindent letagad, csak a ringó járása mutatja, hogy cigány.
– A maguk iskolája miben különbözik az átlagtól?
– Minden gyerekünk hátrányos helyzetűnek tekinthető, mert a szülők analfabéták és sokan nem dolgoznak, több mint felét pedig erkölcsi szempontból veszélyeztetettnek kellett nyilvánítanunk, mert a szülők isznak.
Hadd mutassunk magának egy kis statisztikát, az első és második osztály vezető tanítónője készítette az 1969. április 25-től 30-ig terjedő héten.
„1969. április 25-én
Nem evett: 8 tanuló
Evett: Főtt ételt: 4 tanuló, burgonyát
Hideg ételt: 5 tanuló: kenyér, tej
5461969. április 26-án
Nem evett: 4 tanuló
Evett: Főtt ételt: 5 tanuló káposzta, burgonya
Hideg ételt: 8 tanuló, kávé, zsír, kenyér
1969. április 27-én
Nem evett: 10 tanuló
Evett: Főtt ételt: 3 tanuló; burgonyát
Hideg ételt: 4 tanuló, kenyeret, tejet, zsírt, tojást
1969. április 28-án
Nem evett: 7 tanuló
Evett: Főtt ételt: 7 tanuló; hús, burgonya, káposzta
Hideg ételt: 3 tanuló; kenyeret.
1969. április 29-én
Nem evett: 6 tanuló
Evett: Főtt ételt: 3 tanuló; burgonyát
Hideg ételt: 8 tanuló; kávé, tej, zsír, kenyér
1969. április 30-án
Nem evett: 3 tanuló
Evett: Főtt ételt: 9 tanuló; burgonya, tészta, saláta, hús, bab
Hideg ételt: 5 tanuló; kávé, tej, kalács, szalámi, sütemények”
A félreértések elkerülése végett ezek az adatok nem a reggeli, hanem az egész napi táplálkozást foglalják össze.
A felmérési időszakot úgy választottuk ki, hogy fizetés előtti és utáni napokra essen. A kapott eredmény azt igazolja, hogy fizetési napon bőségesebben esznek a gyerekek – a nagy családi csemege: egy egész főtt disznófej –, sőt, ami nagyon elszomorító: isznak is. A vézna, kiéhezett gyerek pálinkabűzösen, elbutult arccal ül a padjában. Meglátogattuk a családot: valamennyi tagja részeg volt.
Jól azonban ilyenkor is csak az lakik, aki a sok testvér közül a legélelmesebb. Előfordult olyan eset, hogy a kis elsősök kérték: engedjük őket haza, mert mire vége lesz a tanításnak, a nagyobbak és a szülők megesznek mindent.
A bab az ünnepi étel számukra, húshoz kevés gyerek jut, bár vesznek, de nagyrészt az apa eszi meg. Disznót több család vágott, de ebből csak a szalonna a gyerekeké, a húst elzárva tartják, az esetek nyolcvan százalékában a szülők egyedül fogyasztják el.
Télen burgonyát, babot, káposztát főznek, nehéz, puffasztó ételeket, ráadásul az este a fő étkezési idő. Reggel 547a maradékot fogyasztják el. A szülők iskoláján sikerült annyit elérni, hogy több helyen tejet is vesznek. Feleresztik feketekávéval és ebéd helyett is ezt kapják a gyerekek.
Étrendjükben zöldféleség, mirelit, konzerv sem található. A citromot sokan egyáltalán nem is ismerik, gyümölcsöt rendszeresen egy gyerek sem fogyaszt. Három tanuló kap néha almát.
Ilyen táplálkozás mellett alacsonyabbak, soványabbak, fáradékonyabbak hasonló korú, jól ellátott társaiknál. A gyerekek két-három éves korukig szopnak, ezt a munkát az anya helyett néha a nagymama vállalja magára, aki ugyancsak nemrégiben szült. Viszont némely dolgot elég korán kezdenek, hároméves koruktól cigarettáznak, tízévesen már nemi életet élnek.
Az iskolaköteles hatéves cigánygyerek inkább az óvodások szintjén áll, ezért a tavalyi huszonnégy gyereket sem iskoláztuk be, hanem az óvodába küldtük, talán a felét idén már felvehetjük. Az iskolával párhuzamosan létrehoztunk egy cigány óvodát, ahol a gyerekeket megtanítják az alapvető civilizációs elemekre: magyarul beszélni, mosdani, kanállal enni. Most negyvennyolc-ötvenen járnak ebbe az óvodába: magyar gyerek csak egy van köztük, az egyik óvónő nevelt kislánya. A szülőknek napi egy forinttal kellene hozzájárulni a költségekhez, de általában ezt sem fizetik meg.
Az iskolában is majdnem minden gyerek kap könyv- és ruhasegélyt, sajnos kevés a látszatja. Füzetet nem lehet hazaadni velük, mert elcsomagolják mindenfélére, vagy dohányt sodornak bele, a könyveket pedig eladják és az árából – akár a felnőttek – taxival jönnek haza Komlóról.
Akik nem jártak óvodába, még tízéves korukban is csak törve beszélnek magyarul, a harmadikosoknak egy százhúsz szavas elemző szótárt kellett összeállítani a legfontosabb fogalmakról. A nyelvtant nem ismerik, magázás helyett mindenkit tegeznek, iskolába helyett azt mondják: iskolánál és így tovább. A logikai készségük és gondolkodási formáik is épp ilyen fejletlenek.
A cigány iskolában a tanítási szint azonos az átlagossal, az elbírálási mércét azonban alacsonyabbra helyezték. Ennek ellenére tavaly a tanulók 52 százaléka elbukott. Van, aki csak ötödszörre tudta elvégezni az első általánost, főleg a gyógypedagógiások kínlódnak sokat. A közepes rendű 548itt már igen jó tanulónak számít, viszont ha egy negyedikes mondjuk 4,1-del megy át a kökönyösi iskolába, ott is eléri legalább a négyes átlagot.
Egy tanítványunkról tudunk – mondja a tanítónő –, aki a későbbiekben középiskolába került, de mikor harmadik gimnáziumba járt, megnősült és nem tanult tovább. A többiek között is akadnak tehetséges gyerekek, egy kisfiú rajzai eljutottak a Világkiállításra, próbáltunk vele külön foglalkozni, de nem mentünk semmire.
A tanács hiába osztja a büntetéseket az igazolatlan hiányzásokért, a gyerekek csak addig jönnek iskolába, amíg ki nem zöldül a rét meg a mező. Járnak dolgozni is, télen havat lapátolnak, nyáron az erdőben csemetét kapálnak, természetesen ezt is a tanulás terhére. De véglegesen csak az állapotos lányok maradnak ki.
A telepen százötven-kétszáz felnőtt analfabéta lakik, van olyan osztály, ahol egyetlen szülő sem tud írni-olvasni. Hiába hirdetik a tanfolyamokat, nem járnak. Karácsonykor elindult tizenkét fő, mostanra hárman maradtak, csak egyszer sikerült végigvinni egy felnőtt csoportot mind a nyolc osztályon.
– És mégis mit lehet kezdeni a cigányokkal? Szét kellene telepíteni őket Komlón?
– Nehezen menne, ragaszkodnak a telephez. Néhány család építkezett fent Dávidföldön, de a gyerekek visszaszöknek, nem érzik jól magukat az új házakban.
Véleményem szerint helyesebb volna kiválogatni közülük a megfelelőket és bentlakásos intézetbe vinni, hogy ne érvényesülhessen a telep visszahúzó hatása. És a támogatás mellett a kötelességeikre is megtanítanám őket.
Néhány percre átmegyek az egyik tanterembe, a padsorok elég vegyes képet mutatnak. Egyik gyerek magával hozta kétéves kisöccsét, mert otthon senki sem vigyázott rá, egy másik pedig vele egykorú nagynénjével ül egy padban.
A zsivajgásból csak egy magyar mondat hallatszik ki:
– A fene a szádba a pakolást! – egyébként valami számomra érthetetlen nyelven kiabálnak.
– Milyen nyelvet beszélnek? – kérdezem.
– Nem tudjuk pontosan: cigány–román–szláv keveréket. Egy cigány nyelvkutató Egerből küldött nekünk levelet, 549kérte, hogy írjuk meg a fontosabb kifejezéseket, de ő sem jutott semmire.
Mi a saját használatunkra összeállítottunk egy szótárat, ilyenek vannak benne: küntü = ének, sej mon kátá = mit ettél, tanitice = tanítónő és így tovább, sok a román szó: jó estét = bune szárá.
A gyerekek egy kis műsort rögtönöznek a tiszteletemre, cigánydalokat énekelnek és a Slágerfesztivál számait, egyikük mesél: a cigány hős Tündérországból az Idegenlégión keresztül egész „Vinnyetnámig” vetődik el. A legügyesebb egy vékony, tízévesnek látszó, a valóságban már tizennégy éves kislány, nem éri be azzal, hogy a tanítónő megdicséri az énekét, láthatólag még vár valamit. A tanítónő tekintete végigfut a zászlónyélhez hasonlító alakján, a kopott, ajándékba kapott göncökön.
– Milyen szép új szalagod van!
A kislány boldogan mosolyog és leül, a tanítónő félhangosan magyarázza nekem:
– Ilyenkor, 15-én, fizetés táján szoktak kapni a szüleiktől egy új tornacipőt, vagy valami kis díszt és nagyon szeretik, ha észreveszem rajtuk.
550Sztálinváros, Komló és a többi szocialista város tervezői és vezetői tisztában voltak vele, hogy az ország minden tájáról összesereglett munkásokat kevés érzelmi szál fűzi majd új környezetükhöz, ezért mindent megtettek, hogy a lokálpatriotizmust megerősítsék.
A legfontosabb törekvések közé tartozott, hogy a városban ütőképes futballcsapatot hozzanak létre és minél hamarabb feljuttassák a magyar labdarúgás első vonalába. Egy Sztálinváros–FTC vagy Komló–Újpest mérkőzés nemcsak ezrek vasárnapi szórakozásigényeit elégítette ki, de az ellenfél patinás neve magának a városnak is bizonyos rangot adott.
Fiatal tehetségekből és félig-meddig kiégett öreg kalandorokból álltak össze ezek a csapatok. A nagy pénz és a lakás vonzotta le őket, de csak átmeneti állomásnak tekintették a várost fölfelé vagy lefelé. A Sztálinvárosban játszott Kotász „Öcsi”, aki később sokszoros válogatott lett – de már a Budapesti Honvéd színeiben –, a mokány Bosánszky Jenő is tovább vándorolt Sztálinvárosból, túl az országhatáron, Izrael válogatottjába is bekerült, bár nem volt zsidó származású.
Komlóra kevesebb pesti „sztár” került, a város és a környező falvak ellátták játékosokkal a csapatot. A Bányász futballisták a pályán semmiben sem maradtak el az ország legjobbjaitól, az Újpestet, az MTK-t és a Vasast is vereséggel küldték haza, de néhányuk műveletlenségéről és kicsapongásairól még ma is legendák keringenek a városban.
A.-t, a balösszekötőt nagynehezen rábeszélték, hogy végezzen el egy alapfokú szemináriumot. A vizsgán a tanár igyekezett könnyű kérdést feltenni:
– Mondja meg, A. elvtárs, mi volt Lenin keresztneve.
551– Emil – felelte A. kissé aggodalmaskodva, mint aki nem egészen biztos a dolgában.
P. a középhátvéd és Z. a balfedezet egy este berúgtak és elmentek a Komlón vendégszereplő cirkuszba. Beültek a Halálkatlan nézőterére, a motorkerékpáros szokásos köreit írta le a mélyben morgó oroszlán fölött, produkciója szünetében ezer forint jutalmat ajánlott fel annak a vállalkozónak, aki mögé mer ülni, a részeg P. azonnal jelentkezett, csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehetett eltávolítani.
Tovább ittak a Fekete Gyémántban és bosszútervet eszeltek ki. Odasettenkedtek a város közepén felállított ketrecekhez és ki akarták engedni az oroszlánt, előre vihogtak a gondolatra, mit szólnak majd a komlóiak, ha a vadállat végigsétál a Kossuth Lajos utcán. De a ketrecen túl jól tartott a zár, így kénytelenek voltak beérni azzal, hogy egy égő újságpapír csóvájával lepörkölték az oroszlán bajuszát.
Hogy ez az éjszaka mégse múljon el egészen hiába, bezárták a baktert az őrbódéba és leeresztették a sorompót, Komló és Pécs között órákra fennakadt a közlekedés. P. és Z. aztán néhány napig szenet rakodott a Lenin téren a rendőrkapitányság előtt.
Különben B.-hez, a középpályáshoz fűződik a legtöbb legenda, nem véletlenül. Sokszor láttam játszani, véleményem szerint nála nagyobb képességű játékos nem lépett pályára Komlón, felülmúlta a „négy tüdejű” Kohlmannt és a tökéletes technikájú Molnár I-et is. Sajnos mint játékosról már csak múlt időben lehet beszélni, bár talán még most sem töltötte be a harmincadik évét.
Tizenöt éves korában már újságcikkek jelentek meg róla, később bekerült a válogatott keretbe, lejöttek érte a Ferencváros és az Újpest vezetői, de sikerei csúcsán B. mindig „elhajlott”, rendezett valamilyen ordas botrányt. Nehezen válogatok a róla szóló legendák között, talán az is mond valamit, hogy a következő, még aránylag a leggusztusosabb. Kint a sikondai strandon elment egy öregember mellett, aki korsót tartott a kezében. B. elvette tőle, megitta a sört, televizelte és úgy adta vissza.
B.-n nem fogott semmilyen nevelő szándék, az egyesület nemrégiben végleg lemondott róla. B. mintha most értette volna meg, hogy elrontotta az életét, sírt az elnöki irodá552ban, de már nem fogadták vissza, méretre csináltatott, faragott stoplis cipője gazda nélkül hever a szertárban.
A Bányász, ha küszködve is, de tartja helyét a magyar labdarúgás élvonalában, egyáltalán nem számít túlzásnak, ha kijelentjük: ez a város egyetlen országos színvonalú szórakoztató intézménye. A csapat sok gonddal birkózik, a Tröszt bekerülése Pécsre megingatta régebben igen jó anyagi helyzetét.
Játékosai között kevés komlói nevelésű akad, a jelenlegi védelemben például egy sem. A kapus a Honvédből került ide, a jobbhátvéd Budafokról, a középhátvéd Nagymányokról, Lazaridisz, a görög balhátvéd pedig a budapesti Előré-ből. Az egyesületnek az a legfőbb vonzóereje, hogy viszonylag hamar tud lakást adni a lejövő játékosoknak.
A tizennyolcas keret tagjai szinte kivétel nélkül Kossuth-bányán dolgoznak, kétezerötszáz forinttól háromezerig terjedő alapfizetéssel. Ez csak az átlagember szemében tűnik soknak, a futballisták közül néhányan többet szeretnének. Erre vall az is, hogy a csoport erőssége, a Bánfalvi–Pataki fedezetpár idény közben cserbenhagyta a kiesés ellen harcoló Komlói Bányászt és elment Szegedre állítólag azért, hogy tovább tanulhasson az egyetemen.
Az egyesület vezetői elkeseredve emlegetik, hogy a két fedezet mennyi támogatást kapott az egyesülettől. Bánfalvi lakást szerzett, Pataki autót. Hogy nyugodtan készülhessenek a vizsgákra, külön tanulószobát rendeztek be a számukra és Zobák-bánya főkönyvelője segített megoldani matematikai példáikat.
Sokan megjegyzik az esettel kapcsolatban:
– A „Gráner” egész életében nem kapott ennyit.
A csapat legrégibb játékosát, Grozdics-Garai Józsefet becézik „Gráner”-nak. A komlói futballisták közül ő vitte a legtöbbre, játszott a „B” válogatottban is, de a Petőfi téren álldogáló nyugdíjas szurkolók nemcsak ezért köszönnek előre, mikor feltűnik ez a csöndes, szerény ember. Mindenki tudja, hogy hiába tartozott az ország legjobb csatárai közé, nem derogált neki félméteres hóban kimenni a kötélpályára, és kijavítani a sérült alkatrészeket.
A „Gráner” már betöltötte harminchetedik évét, még tagja az első csapat tizennyolcas keretének, de már csak a tartalékban játszik. Délután ő jelenik meg elsőnek a kökö553nyösi pályán, még van egy félóra az edzés kezdetéig, leülünk beszélgetni a sportirodában.
– Hol kezdte a futballt?
– Pécs-Szabolcson mezítlábas csapatban. A grundról vittek át a Pécsi Dinamóhoz, a bánya csapatához, ott játszottam 1952-ig, akkor behívtak katonának, át kellett mennem a Pécsi Honvédhez, de leszerelés után visszajöttem. Úgy éreztem, itt a helyem, tizenhat éves korom óta a bányánál dolgozok, egy évig csilléztem, aztán kitanultam géplakatosnak.
– Nagy csapat mikor hívta először?
– 1954-ben a Ferencváros, de nem mehettem fel Pestre, anyám beteg volt, vigyáznom kellett rá. Mégis feljebb kerültem, anélkül hogy akartam volna.
1955-ben megalakult Pécsen a Belügy csapata, a Dózsa, összeszedték a legjobb pécsi játékosokat, engem is átigazoltak. A Dózsa egy év alatt két osztályt ugrott, előbb a Bányász adta át neki az NB II-es jogot, aztán a Kőbányai Dózsa megnyerte az osztályozót, de helyette a Pécsi Dózsát indították az NB I-ben.
1956-ban felajánlották, hogy menjek rendőrtiszti iskolára, de én nem születtem rendőrnek, inkább otthagytam a Dózsát és bejöttem a Komlói Bányászhoz, le is költöztem a feleségemmel együtt.
Itt Komlón tizenhárom évet töltöttem, sajnos nem tudtam kifutni magam igazán, mire megszoktam volna az első osztály levegőjét, a csapat mindig kiesett. 1958-ban gondoltam rá, hogy elmegyek. A Honvédból kiöregedett Budai II., engem akartak a helyére, de lejött értem a Tatabánya is: inkább hozzánk gyere, bányászokhoz; mind a két helyre aláírtam, az lett a vége, hogy eltiltottak.
– Ki volt a legjobb partner?
– Iván Jóska. Mikor együtt játszottunk, az ellenfél védelme nem tudott tömörülni, mert mind a két szélen „meghúztuk”.
„Gráner” elkomorodik.
– Csehországban túráztunk, panaszkodott, hogy megfázott, nem kap levegőt, alighogy hazajöttünk, elvitte Jóskát a rák. Fiatalabb volt nálam.
– Maga még meddig játszik?
– Ebben az évben abbahagyom, túl nagy a megterhelés, inkább lemondok a kedvezményekről.
554– Most mit kap?
– Azt, amit a többi kerettag: havi nyolcszáz forint kalóriát, a tartalékcsapatban győzelem után száz forint prémiumot és munkaidő-kedvezményt. Egy héten csak tizenhat órát kell dolgoznunk, napi négyórás részletekben, a hétfő, szombat és vasárnap szabad. Ennek megvan a maga hátránya. Ha a műhelyben mozdonyt szerelek, az öreg munkásoktól meg kell kérdeznem, hogy kell bekötni a tekercseket, és azt én szégyellem.
– Végleg abbahagyja a futballt?
– A Bányásznál azt akarták, hogy legyek edző, rám bízták volna a sportiskolát, tudták: a komlóiak szívesen adnák a gyerekeiket az én kezem alá. Jelentkeztek a nevemben a tanfolyamra, Lantos Miska megcsinálta helyettem a felvételi anyagot és bevittek a vizsgára, én rájuk hagytam, de a bizottság előtt kijelentettem: meggondoltam magam, nem leszek edző.
Még játszani akarok, visszamegyek egy kis csapatba, lehet, hogy Pécs-Szabolcsra, ahol kezdtem. Ilyen helyen még jelent valamit a foci. Komlón részvétlen a közönség, már nem biztatnak minket. Régen, ha győztünk, a vállukon vittek fel a kökönyösi házakig.
„Gráner” az órájára néz, udvariasan meghajtja magát és átmegy az öltözőbe.
555„Amíg a Jancsi pap vezette a nyájat, könnyebben boldogultunk” – mesélik a tanácsnál. – Jancsi szerette a nőket, a kártyát, értett a borhoz, szívesen javítgatott televíziót, csak a maradék idejét szánta az Igére.
Az utódja ügyesebb ember, elsősorban a gyerekeket szervezi, a sekrestyében játékokat rak le, engedi játszani őket, amelyik gyerek különösen buzgó, az egy hétre hazaviheti a villanyvonatot. Azért különösebb veszély most sem fenyeget, az iskolaköteles gyerekek 0,5 százaléka jár hittanra.
A reformátusok papja öreg ember, ő inkább a papíroknak él. Ahelyett, hogy taktikázna, körlevelet intéz az iskolák igazgatóihoz, biztosítékokat követel, hogy szabadon gyűjthesse a gyerekeket vallásoktatásra. Másszor felkereste a városi ügyészt, hogy joga van-e neki Kádár elvtárshoz fordulni. Miért ne volna?
A harmadik elfogadott vallás a baptista, ők nyolcvan körül vannak, közéjük tartoznak a viszonylag leggazdagabb hivők. Egy-egy összejövetelükön harminc-negyven autó és motorkerékpár áll a gesztenyési imaház előtt. Ezt a házat már kinőtték, lent a Szabadtéri Színpad mellett szeretnének építkezni, a város közepén, de megmondtam nyíltan: nem fogjuk engedélyezni.
A szektások közül a legelszántabbak a jehovisták. A szervezkedésben kitartóak, áldozatkészek. Az imákat magnetofonszalagon terjesztik, külföldről kapnak nyomtatott anyagot: „Az őrtorony” című lapot és „Az új világban való hit alapja” című kézikönyvet. Nem maradnak meg Komlón, kijárnak prédikálni a környékre, Mágócsra és Baranyajenőre. Agresszívek, egy Torbó nevű technikust „bálványimádó”-nak neveztek, mert a Magyar Honvédelmi Sportszövetségben rádióamatőr-klubot vezetett.
Nem lehetett tűrni, törvényszéki eljárást kellett indítani 556ellenük. Hallotta volna, milyen szívósan védekeztek a bíróság előtt. Hivatkoztak Leninre, aki a Pravda valamelyik 1919-es számában elismerte a jehovisták jogait, mutattak egy írást, hogy Helsinkiben az Anyák Kongresszusa külön üdvözölte őket, és hogy elrettenjünk a párhuzamtól, megemlítették: Hitler is üldözte a jehovistákat.
Nekem nem az ájtatosságuk nem tetszik, hanem a fanatizmusuk, az anyák elhanyagolják gyermekeiket, a háztartásukat a hit kedvéért.
Fent Dávidföldön néhány ember a szombatista szektához tartozik, működik még egy csoport, amely gyertyát gyújt és amíg le nem ég, imádkozik, aztán Isten tudja, mit csinálnak.
A vallás éppúgy, mint régen, ceremóniákkal, rítusokkal hat az emberekre, mi, kommunisták sajnos még nem tudtuk kialakítani a magunk kellően látványos szertartásait. Néha apró dolgokon múlik, a szocialista esküvők azért nem mutatnak megfelelően, mert nincs rá keret, hogy az anyakönyvvezetőnek egy sötétkék ruhát vegyünk és hogy fest a nemzetiszínű szalag egy spriccelt borsózöld zakón?
Ebben a városban, ahol oly sok és oly tragikus haláleset történik, még fontosabbak a temetés külsőségei. Megpróbálkoztunk itt is néhány dologgal, hogy emeljük az ünnepélyességet: magnószalagra vettünk egy gyászbeszédet és a bányászkórus énekét, de pont egy nagy temetés idején kimaradt az áram a temető hálózatában, a magnó elhallgatott, mi néztünk egymásra, mint a sült hal.
Egy pár képzett szónok kellene a szocialista temetésekhez, bár a mostani kettő is megtesz mindent, ami csak telik tőlük.
B.-vel, az egyik szónokkal beszélgetünk.
– Hol dolgozik?
– A villamosüzemben vagyok lakatos.
– Végzett valamilyen szónokiskolát?
– Nem, csak rájöttem, hogy nekem szókincsem van.
– Egy évben hány temetésen beszél?
– Harminc-harmincötön.
– Mennyit kap egyért?
– Ötven forintot. A pap kétszázötvenet kér, plusz taxiköltséget. Gyakori a kettős temetés, mikor a hozzátartozók papot is akarnak, szónokot is. Van egy fiatal pap, azzal sze557retek a legjobban együtt dolgozni, mert az meg szokta köszönni a munkát.
– Nem szokott néha tévedni a beszédeiben?
– Néha. Egyszer meg akartam dicsérni egy férjet, hogy milyen kitűnő házastárs, aztán kiderült, hogy a felesége még haldoklott, mikor ő már lement a Biztosítóhoz megkérdezni, mennyit kap utána.
– Minden alkalomra külön beszédet ír?
– Nem, van néhány alapbeszédem, ezekbe szoktam belehelyettesíteni az adatokat. Tessék, mutathatok egypárat. Ezt például annak a fiúnak a temetésén mondtam, aki lent a bányában leugrott a népes vonatról és szétvágta a fejét.
„Tisztelt gyászolók!
Mély fájdalommal és megrendelt szívvel nagyon szomorú kötelességet kell teljesítenünk, most amikor XY fiatal barátunktól, volt munkatársunktól utoljára búcsúzunk.
Meghozza a szél a hírt, hogy közeledik a tavasz. A szél ugyan még csípősen fúj, de már nem olyan goromba, mint a télen volt. Kedvesebb, huncutabb, simogatni is tud már. Bújik elő a hóvirág, bukkan elő az ibolya, kíváncsian igyekszik elő a gólyahír is. Fehér az első, kék a második, sárga a harmadik. Lassan megterül hozzá a mező zöld füvekkel, színesedik a világ. Itt a tavasz.”
És mivel nem lehet minden temetés tavasszal, egyik beszédben egy téli variáns áll ugyanazon a helyen.
„Tél van, borongós, csípős, hideg sötét téli idő, s a természet adta sötétségben a halál eljött közénk.”
Most minden beszédben néhány sztereotíp fordulat következik:
„Egy költő egyik versszakának utolsó sorában a következőket mondja: Nem-nem! Nem hiszem, hogy elmúlhat az élet!
Az élet nem múlik el, de az élők világából elmegyünk mindnyájan, ki előbb, ki később. Most is ezt kell mondanom.”
„Háborús időszakban, ütközet után a harcos szokta jelenteni parancsnokának:
– Parancsnok elvtárs, eggyel megint kevesebben vagyunk!
Ezt mondhatom én is”.
Szinte valamennyi beszédben előfordul a következő aforizma: „Az emberi élet – egy kavics az óceánban”.
558Ezután a halott búcsúzik – meglepő nyugalommal és mértéktartással:
„Drága jó édesapám, nevelő anyám, testvérek, rokonok, volt munkatársak, ismerősök és barátok. Elvtársak!
Utolsó utam végén Hozzátok szólok, kik kedveseim, barátaim voltatok. Fiatalon befejezett életem végéig.
Mily jóleső érzés is volt kijelenteni ezt a szót: apuka, anyuka, és most már ezt én nem mondhatom többé. Tudom, hogy nem várt, sajnálatos módon történt végleges távozásom nehéz és fájdalmas időket okozott, és még fog okozni a további időkben is. De én mégis most utolsó alkalommal arra kérlek benneteket, ne sírjatok, mert az emlékezetetekben tovább élek köztetek.
Búcsúzom mostohatestvéreimtől, sógornőimtől, rokonaimtól, szomszédoktól és barátoktól. Búcsúzom a Kossuth bányaüzem szállító körletének dolgozó kollektívájától és szakszervezeti tagságától.”
Most egy súlyos szerkezeti hiba következik, a szónok még egyszer elbúcsúztatja a halottat:
„A közelgő tavaszi napnak erőtlen sugarai bearanyozzák a körülöttünk elterülő vidéket, azt, ahol egykor bölcsőd ringott, bearanyozzák a koporsó arany betűit. Ezzel a napnyugtát jelző sugárral is búcsút intek neked és ezt suttogjuk fiatal kihűlt testednek, hogy sírodban csendesen pihenj, pihenj, pihenj.”
Szeretném, ha elhinné az Olvasó, hogy nem a bánya hősi halottai fölött ironizálok, hanem a hatásvadász, dilettáns szónoklatok ellen, melyek valósággal vájkálnak a könnyben, és fájdalomban. Egyet kell értenünk a tanácselnökkel, aki már rég kéri a társadalmi szervezeteket, hogy írassanak egy megfelelő búcsúztató típusszöveget.
Érdekes volna visszanyúlni a hagyományokhoz is, hadd idézzek Wietorisz Róbert kéziratos visszaemlékezéseiből:
„Milyen fenségesen egyszerű volt a bányásztemetés Selmecbányán. A kilométernyi lejtős utcán vonult végig a gyászmenet a »klopacska« megható kongására. Kétoldalt fáklyás erdészek és kohászok, középen bányaméccsel hosszú kígyóvonalban, azaz »Salamander«-ben a bányászok haladtak.
A temetés után a gyászoló kollégák összegyűltek a Steingrubenben vagy a Wintersteinban, ahol az egyik társuk ve559zényszavára a sör elfogyasztása után a lélekharangot utánzó mind gyorsabb kopogással ütötték a poharat az asztalhoz, míg eltört, fogantyúját pedig kegyelettel megőrizték.”
A hivatali szobában ülünk le a katolikus pappal. Alacsony, kövér ember, készségesen fogad, de jovialitása erőltetett, inkább csak szakmai stílusként alkalmazza.
– Mióta van itt Komlón?
– Három éve. Tolnanémediből kerültem ide. Itt nehezebb dolgom van, főleg adminisztratíve. Nem bennszülött község, minden iratot messziről kell hozatni, amíg én egy keresztelőnél leellenőrzöm a formaságokat, hogy mindkét keresztszülő esküdött katolikus-e, kifizették-e az egyházi adót, és így tovább.
Máshol „mögmisézik” a pap és vége a napnak. Nekem 8-tól 12-ig itt kell ülnöm az irodában és 5-től 6-ig is, hogy a délelőtti műszakosok is megtaláljanak.
– Nem keresi fel a híveit?
– Nem nagyon. Komló szocialista város, nem biztos, hogy a hívek örülnének a látogatásnak. Biztosabb a templom és a plébánia.
– Hány plébánia van Komlón?
– Három: a mánfai, a mecsekjánosi és az enyém: a Komló belvárosi.
– És hány katolikus?
– A harmincezer lakosból huszonötezer. A többi református, evangélikus, baptista.
– És ez a huszonötezer ember mind hivő?
– Nem. Én a következő csoportokat állítottam fel:
I Ötezer ateista – minden vita nélkül, akkor sem jönnének be a templomba, ha a bika bekergetné őket.
II Tízezer közömbös – ők csak nagy családi ünnepeken jönnek: keresztelő, esküvő.
III Ötezer szokástartó – betérnek a nagyobb ünnepeken.
IV Ötezer hivő, aki rendszeresen fizet egyházi adót.
– Mennyi az egyházi adó?
– Öt, nyolc, tíz forint az adókulcs egy hónapra családonként. Ötöt fizetnek az özvegyek, nyugdíjasok, félpárok, vagyis ahol a férj vagy a feleség református. Nyolcat az átlag: csillések, iparosok, tisztviselők; tízet, ahol ketten keresnek a családban, vagy akik önként vállalják. Nincs je560lentősége annak, hogy Komló gazdag város, csak a szegények fizetnek nekünk. Az összegyűlt pénzből vettünk egy plébániaépületet és fedeztük a tatarozást.
– Ön mennyit keres?
– Ez hivatalos, a pap hétszáz forint, a káplán négyszázhúsz forint állami congruát kap.
– És a szolgáltatások?
– Kevés a templomi házasságkötés, pedig igazán nem kerül sokba: az orgonás-villanyfényes száz forint, a csendes ötven forint. Ez nem komlói díjszabás, az egész egyházmegyére vonatkozik. A keresztelő – mint tudja – ingyenes, száz komlói újszülöttből negyvenet megkeresztelünk. A cigányok mind megkereszteltetik a gyerekeiket, de ők nemigen fizetnek egyházi adót.
Ingyenes az utolsó kenet is, ezt ritkán veszik fel. A beteghez nem hívnak ki, mert a hozzátartozók attól félnek, hogy megijed, így sokan meghalnak a szentségek nélkül.
– A temetések?
– Tavaly száztizenhét halottból hetvenegyet temettek el egyházilag és öt-hat kettős temetés volt. A városban sokat beszélnek róla, mennyit keresünk, az az igazság, hogy a harangozói, kántori, papi díj együttvéve száz forint.
A temetéseknél van talán a legtöbb változás a hagyományokhoz képest. Négy-öt éve magyarul rendezzük és nem csinálunk vásári jeleneteket. Mikor bejelentik nálam a halottat, felírom, kiktől akarnak elbúcsúzni, ezeket beveszem az imába, de nem úgy, hogy „búcsúzom tőled, lányod Rózsa”.
A kettős temetéseken tudnék segíteni a szocialista kollégámnak néhány tanáccsal. Ő például háromszor búcsúztat, kétszer a ravatalozónál, egyszer a sírnál, pedig a temetésen csak egyszer hatódik meg igazán az ember. De azért én mindig gratulálok neki.
– Vasárnaponként mennyien jönnek össze a komlói templomban?
– Tíz százalék, csak az a különbség, hogy más községekben a híveknek hetven százaléka idős és harminc fiatal, nálunk pedig fordítva van. Fiatalság ül a padokban színes ruhákban, itt-ott egy fekete néni. Komló egyébként is fiatal város, most kezdenek jönni a nyugdíjasok más városokból vigyázni a lakásra és a gyerekekre.
Én kezdettől fogva a gyerekekkel törődtem leginkább. 561Vasárnap fél kilenckor diákmisét tartok kétszáz-kétszázötven gyereknek, főleg I–IV. osztályosok járnak, a nagyobbak már lemorzsolódnak.
– Igaz, hogy játékokat tart a sekrestyében?
A pap nevet és széttárja a karját.
– Volt kugli, dominó, kockajáték, de megbuktam vele, mert a gyerekeknek otthon sokkal különb játékaik voltak. A komlói gyerekek három-négyfelől is kapnak.
És a temető, melynek „birtokáért” a harc folyik? A régi temető a város közepén feküdt – egy különösen szerencsés kezű rendező ennek a temetőnek a képével kezdte a bányászélet szépségeít bemutató filmjét –, már bezárták, és újat nyitottak fent a hegyen, Mecsekjánosi közelében.
A bejáratnál emelkedik a ravatalozó, melyhez Komló egyik legkülönösebb, de hiteles legendája fűződik. Az építővállalat költségvetésében fekete márvány borítást tüntetett fel, de csak olcsóbb fehér mészkő lapokat használt. Hogy a csalást elleplezze, átkenette Bagarollal az egész épületet. Sokáig nem értette senki, honnan jön az átható cipőkrémszag, aztán egy nagy eső lemosta a mázat, és kiderült minden.
A ravatalozó három részre oszlik. Az I. osztályút piszkei vörös márvány padlóval és üvegcsillárral látták el, benézek a rácsok között: üres, csak egy létra van nekitámasztva a falnak. A másodosztályú kisebb, szintén márvány padlós, de már nem lóg benne csillár, a harmadosztályú halottak pedig kénytelenek meglenni márvány és díszvilágítás nélkül, jelenleg üres koporsókat tárolnak itt.
Sétára indulok a temetőben. Az első sor a díszsírhelyeké, ezeket a Városi Tanács adományozta, nem kell harminc évenként újból kifizetni. Nézem a neveket, de csak a városbeliek ismerhették őket, Komló még fiatal ahhoz, hogy híres halottjai legyenek.
Csizmazia Gyula. A Szovjetunióból dobták vissza partizánnak a második világháború vége felé. Elfogták és Sopronkőhidán kivégezték. A felszabadulás után öt bányász elment egy bőrönd pénzzel Sopronkőhidára, kivették Csizmaziát a közös sírból, és hazahozták.
Orosz Gyula százados. Őt 1956 októberében ölték meg.
Az egyik sírt kőből faragott futball-labda díszíti. Iván 562József nyugszik alatta, a B-válogatott jobbszélső, „Gráner” barátja, Komló feledhetetlen kedvence. „Zsidó”-nak becézték, mert nem ivott, nem nőzött, csak a családjának élt. A fia már játszik a Komlói Bányász kölyökcsapatában.
„Felejthetetlen jó hitvesem
Dániel Ferencné
sz. Suszter Irén
Kossuth-díjas
1930–1964”
Komló egyik első sztahanovistája tehát nem érte meg a harmincötödik évét.
A kerítés mellett alig elhervadt virágok, alatta egy sor friss hant, itt csak addig fekszenek a halottak, amíg felépítik a végleges sírjukat. A nevük ismerős, már én is találkoztam velük Komlón. Ezzel a feltáró csoportvezetővel Béta-bányán akadtam össze, épp reggelizett. Ez a fiú trombitált, Géza-napkor játszott a Május 1 Kultúrházban, kicsit már részegen, egyik kezében söröskorsót tartott.
Bent a temető sűrűjében díszesek a sírok, sok a fekete svéd gránit. Az egyik városi mérnök maszek munkában sorra tervezi a kriptákat, mindenki a legdrágábbat, majdnem azt mondtam, a legdivatosabbat rendeli nála. Egy-egy műkő vagy márvány síremlék huszonötezer forintnál kezdődik.
Mégis a komlói a legszomorúbb temető, ahová valaha is elvetődtem, sehol nem láttam ennyi 1938-as, 1940-es születésű és még fiatalabb halottat, mint itt. Amelyik sírra rá van faragva a kettős bányászkalapács, az alatt ritkán fekszik ágyban meghalt ember.
A körsétányt a gyerekek parcellája zárja le. Úgy látszik, őket lehet a legkönnyebben elfelejteni, a közöket felverte a gaz, alig látszanak ki a kis sírok fakeresztjei: „élt egy napot”, „élt négy hetet”. Az egyik sír mellett valaki ott felejtett egy kék homokozó lapátot.
– A református vallásnak nincsenek hagyományai Komlón – mondja Vízaknay Tamás, az öreg lelkész –, a mostani híveim közül csak egy született a városban.
A zöm 1948-ban a csallóközi áttelepültekkel érkezett, államközi szerződés biztosította az áttelepültek szabad val563lásgyakorlatát. Addig Komlón csak egy szórvány működött, akkor kaptak önálló papot, harminc hold földet, valamint egy házat. A vagyon nem tartott soká, az ötvenes években a földet fel kellett ajánlanunk az államnak, a házat pedig a Vízművek vették át, ezt a lebontásra ítélt személyzeti épületet kaptuk helyette. Itt rendeztük be a papi lakást, később az imatermet is.
Eleinte ugyanis a belvárosi iskola egyik termében tartottuk az istentiszteletet vasárnap délelőttönként, de az 1967 március elsejei választásnál ebbe az iskolába is telepítettek egy választási körzetet és nem engedték kiírni, hol gyülekezünk. Nehogy elvonjuk a választók figyelmét. Ekkor átjöttünk ebbe a régi házba, itt legalább a saját portánkon vagyunk.
Maximum kétszáz családdal kalkulálhatunk, mikor a komlói református gyülekezetről beszélünk. Ez, lélekszámot tekintve – a helyzet ismeretében nyugodt lelkiismerettel állíthatom – inkább a kettes, mint a hármas szorzószámot követeli meg, tehát körülbelül négyszáz-négyszázötven lélek tartozik hozzánk.
A régi népegyházi szemlélet szerint Komlón esetleg hatszáz volt református család is lehet, ezek azonban sokféleképpen elkötelezettek, érdekük kívánja, hogy még csak ne is tudjanak itt református gyülekezet létezéséről.
A tavalyi felmérésünkön kétszer annyi nő írta be a nevét a Jubileumi Emlékkönyvbe, mint amennyi férfi. Ez országos, vagy talán világjelenség. Egyfelől arra mutat, hogy a Párt inkább a férfiak sorából igyekszik tagokat gyűjteni, másfelől jelzi a férfiak valamilyen okból eredő elférfiatlanodását, nem vállalják a hitet, hiszen a hit dolga mindig fantáziát, értelmet, erőteljes belső küzdelmet igényelt. Most az átlag férfi szellemileg igénytelen, divatos felfogások és uralkodó nézetek sodorják, idő és lelki energia hiányban szenved.
A gyülekezet egyrésze fizikai munkát végez, vagy alacsony beosztású tisztviselő, legmagasabb rangú hívünk egy szövetkezeti főkönyvelő. Persze tartoznának hozzánk orvosok, mérnökök is, ők még nem ocsúdtak fel a kultuszi idők nyomása alól, pedig már szinte hátrány nélkül követhetnék a lelkiismeretük szavát. Megfigyelésem szerint a Párt leginkább őket próbálja megnyerni, a Pártnak is a jobb emberek kellenek.
564Most nézzük meg az utolsó öt év keresztelési statisztikáját. 1964-ben 24, 1965-ben 25, 1966-ban 26, 1967-ben 18, 1968-ban 16. A csökkenésnek biológiai oka is van, a keresztény neveltetésűeknél lassan befejeződik a gyermekáldás fogadása, a most gyermekfogadás elé induló szülők már erőteljes ateista töltéssel rendelkeznek, ezenkívül egzisztenciálisan is inkább a „névadás”-ban érdekeltek.
Az igazi probléma azonban mégsem az évről évre erőteljesebb csökkenésben van, inkább abban, hogy még a szokáshoz ragaszkodók sem veszik komolyan a keresztséggel járó elkötelezettségeket. A Párt és a kormány mellett talán én vagyok az, aki a legjobban próbálom lebeszélni a szülőket a keresztségről, illetve rámutatni annak Isten és ember előtti komolyságára, elkötelező voltára. Áhítattal meghallgatják, fogadkozással fogadják, és? Íme, egy kirívó eset.
Miután elvégeztem a lebeszélés szertartását és utána ecseteltem a keresztség komolyságát, a szülők továbbra is ragaszkodtak a kereszteléshez és bejelentették: szombaton délután 4-kor jönnek. Mondom: jobb lenne vasárnap, akkor együtt van a gyülekezet. De – mondják – így van beállítva, akkor jönnek a keresztszülők, a rokonok. Nos, jó. És szombaton valóban megjöttek pont 4-re, egyenesen a tanácsházi névadásról, amely ½ 4-kor kezdődött.
Miben lehet bízni? Talán abban, hogy a gyerekeket erősebb lélekkel áldotta meg az Isten, mint a szülőket, és nem ront rajtuk a nevelés. Amint a példabeszéd mondja: „disznó, ha kukoricát eszik, disznó lesz, hattyú, ha kukoricát eszik, hattyú lesz.”
A baptista elöljáróval Zobák-bánya egyik irodájában találkoztam, éppen műszakról jött fel. Mozdonyvezető, tizenöt éve dolgozik a föld alatt.
– Mióta baptista?
– Tizennyolc éves korom óta.
– Ilyen későn keresztelték?
– Gyereket mi nem keresztelünk, csak felnőtt fejjel lehet „alámerülni”. Ez a mi keresztelő szertartásunk.
– Miben szoktak alámerülni?
– Általában kádban, medencében, de már a Dagály strandon is volt alámerítés, sőt 1951-ben Bogyiszlónál a Duna holtágában.
565– Tehát még a maga gyerekei sem baptisták?
– Nem, lehet, hogy nem is lesznek azok. A gazt nem kell kapálni, a hitetlenség magától terjed. A baptista egyházat különben sem érhette az erőszakos térítés vádja, a mi kezünkhöz nem tapad vér.
– Lent a bányában miben különbözik a baptisták magatartása a többiekétől?
– Nem káromkodunk: „ha jó napokat akarsz élni, tartóztasd meg a nyelvet”. A bányában sokan provokálnak engem azzal, hogy káromkodnak előttem, fogadnak, hogy kimondom-e ezt vagy azt? Én meg csak azt mondom, amit a nyomdafesték elbír.
Nem tudom, miért káromkodnak az emberek?! A cigányok azt mondják, hogy a magyaroktól tanulják, a magyarok a cigányokra fogják. De tanultunk mi káromkodni némettől és orosztól, jegyzőtől és leventeoktatótól is.
– Otthon is csöndes?
– Otthon még inkább. Egy házasság felborulhat egy rosszul kimondott „te”-n.
– Inni szabad a baptistáknak?
– Miért ne? Egy pohár bort én is megiszom, de mértéket kell tartani. És nem csak azért, mert az ital pénzbe kerül. Ha potyán jön, már be lehet rúgni? Nem. Én még azt sem szeretem, ha valaki azért rúg be, mert csak így meri elmondani az igazat.
– Hány baptista van Komlón?
– Nyolcvanan vagyunk alámerítettek, amíg élünk, komolyan vesszük. Tíz-tizenkét bányász tartozik hozzánk, bányamentők, a postán dolgoznak néhányan, volt egy mérnök is, de az kilépett, mert zavarta a karrierjét. A baptistáknak nincs mit szégyenkezniük, mindig megállták a helyüket, 1905-ben éppen a jó munkánk alapján ismerték el államilag is a vallásunkat. És így van az egész világon. Sztahánov, a nagy bányász is baptista volt.
566„Én is azok közé a »janicsárok« közé tartozom, akik 1944 végén, mikor Baranya felszabadult, önként jelentkeztünk az új rendőrségbe. Fegyverem sokáig nem volt, csak sapkám és karszalagom, egy szovjet tiszttől kaptam aztán egy pisztolyt. Élelmezésünkről nem gondoskodtak, ma már bevallhatom, ha elfogyott az ennivalónk, leállítottunk egy vonatot és megvámoltuk a kofákat.
Mikor a front elvonult, itt még sokáig tartott a háború. A fehér ukránok, akik a németek mellett harcoltak, a környékbeli nádasokban bujkáltak, raboltak, gyilkoltak, mindennap találtunk félig eltemetett hullákat, az egyik kezük kiállt a földből.
Aztán jött a belső tisztogatás. Nagy ötven napos távrazziákat tartottunk, egy járőr húsz-huszonöt falut is bejárt. Olyan kevesen voltunk, hogy nem tudtuk szakosítani a rendőri munkát, ha kimentünk egy rabláshoz helyszínelni, még utánunk szóltak: ha arra jártok, visszafelé hozzátok be azt a két régi horthysta tisztet is.
1948-ban végeztem el a Rendőrakadémiát, ez volt az első évfolyam. Háromezer tényleges rendőrből választottak ki százötvenet, mind jónövésű fiúkat, én sem vagyok alacsony, de csak a szakasz végére kerültem. Kiadtak rólunk egy iskolai emlékalbumot is Rajk László előszavával, de évekkel később eljött hozzám két ávós és elvitte a könyvet.
Mikor Komlóra kerültem, akkor neveztek ki századossá. Kaptam lakást, fent a Kökönyösön, a ház még akkor sem készült el egészen, mikor már beköltöztünk, a vakpadlóból kilátszott a salak. A feleségem terhes volt, féltette a gyereket, többet lakott otthon a szüleinél, mint nálam.
Milyen volt Komló az ötvenes évek elején? Akkoriban épült a szénosztályozó, ezt is betoncölöpökre alapozták, 567mint minden komolyabb épületet a város közepén, mert az altalaj elég mocsaras, posványos.”
(Hadd jegyezzem meg itt közbevetőleg, hogy az altalaj változékonysága hihetetlen nehézségeket okozott a város építésében, néhol a betoncölöp egyszerűen eltűnt a mély vízben, másutt centiről centire kellett beleverni a sziklába. Joggal állapította meg a város egyik tervezője: „Komló a szar altalajok Nemzeti Parkja”.)
„Sajnos az »emberi altalaj« egy része sem volt jobb ennél. Komló lélekszáma a háború előtt nem érte el a háromezret, 1954-ben túlhaladta a tizenhétezret. A bányának munkásokra volt szüksége és onnan vette őket, ahol találta. Toborzó irodákat nyitott Pesten, városokban és falvakban, fejpénzt adtak szervezőnek és toborzottnak egyaránt, ha jól emlékszem, hatszáz forintot.
Akik ezekben az irodákban jelentkeztek, egy sem szerepel a Párttörténetben. Jöttek az »önkényesen kilépett«-ek, akkoriban egy ilyen munkakönyvi bejegyzés súlyos megbélyegzettségnek számított, az illetőt csak néhány kijelölt munkahelyen vették fel, Komló a lista élén állt.
Jöttek, akik a földtől menekültek, ezek csak akkor vállalhattak munkát idegenben, ha a községi tanács írást adott nekik, hogy a helyi téesznek vagy az állami gazdaságnak nincs szüksége rájuk, Komlóra viszont el kellett engedje őket. Itt hirtelen ötszörös pénzt kaptak, mint odahaza, tegyük fel, ezerötszáz forintot hazaküldtek, még mindig maradt nekik bőven. Családjuk nem élt velük, ócska, zsúfolt munkásszállókban laktak. Szállásfalun vagy a Zöld Barakkban, nem vonzotta őket semmi, inkább beálltak esténként a kocsmába.
Ebben az időben zárták be a bordélyházakat, a »törzsgárda« lejött Komlóra és velük tartott a többi lump elem is. Például huzamosabb ideig volt a vendégünk báró D. Mária, de életmódja miatt el kellett távolítanunk a munkásszállásról.
Pesten már állították ki a személyi igazolványokat, attól féltek, priorálással jár, inkább leléptek. A pesti galerik tucatjai szállták meg Komlót: Romulus és Remus galeri, Kis Halál galeri és így tovább.
Napirenden szerepeltek a két nagy iskola: vájártanulók és az építőtanulók verekedései, kint a Malinás-parkban folyton egymásnak estek.
568Minden sarkon kocsma állt, Komló régebben sem tartozott az antialkoholista falvak közé, ha valaki igazolni akarta, hogy ő komlói szülött »tüke«, az anyakönyvi kivonatát kellett felmutatnia és meg kellett innia négy liter bort a söntésben. Most valósággal folyt az ital. Volt olyan nap, hogy tíz hektoliter rum fogyott el a városban, nem is beszélve a sörről, borról. Tombolt az ököljog. Az volt a jelszó, hogy mielőtt bemennél egy kocsmába, dobd be a sapkád, ha átszúrva dobják vissza, gondolkodjál el, hogy érdemes-e bemenni? Az sem sokat segített, hogy egyes vendéglőkben a padlóhoz betonozták az asztalokat és lánccal hozzáerősítették a székeket.
Azt minden rendőr tudja, hogy ha egy városban büntetlenül lehet verekedni a kocsmában, akkor más típusú bűnözők is felbátorodnak. Havonta sok száz bűncselekmény fordult elő, a »Szabad Európa« rádió Komló erkölcstelenségével agitált: »ne menj le Komlóra, magyar ifjú, mert elzüllesz!«
A bűnügyek híre bejárta az egész országot, néha már legendákká alakultak át. »Komlón minden felbontott meszesgödörből hullák kerülnek elő« – ebből annyi az igazság, hogy egy részeg ember csakugyan beleesett a meszesgödörbe és belefulladt.
»A szabadtéri színpad alá egy női hullát szegeztek fel ácskapcsokkal« – ezt egy itteni vagány találta ki, saját magát jelentette fel ezzel a mesével, részegen bántotta a lelkiismeret, hogy tönkretette a családja életét.
Nem akarom azt mondani, hogy Komló akkoriban a Skót Kisasszonyok Nevelőintézetéhez hasonlított, előfordult, hogy a homoszexuális férfi átvágta partnerének a torkát, huligánbandák összecsaptak és halottak maradtak a helyszínen.
Ezzel a bűnözőhullámmal nem állt szemben megfelelő rendőri szervezet. Az Interpol elemzései szerint egy hasonló méretű amerikai városban hússzor annyi rendőr van, mint Komlón, plusz tízszeres technikai felkészültség.
1951-ben, mikor Farkas Mihály ünnepélyesen várossá nyilvánította Komlót, akkor avatták fel a Rendőrkapitányság új épületét. Úgy tűnt, a dolgok remekül állnak, a valóságban összesen két őrsünk volt, a létszámunk a felét sem érte el a szükségesnek.
Már kevés olyan ember akadt, akit maga a rendőri hiva569tás vonzott volna, mint minket 1944-ben. Anyagilag nem találták meg a számításukat, sem akkor, sem most nem fizetődött ki rendőrnek lenni és ez Komlón különös élességgel látszik. Én jogi diplomámmal és a doktori címemmel annyit keresek, mint egy közepes vájár, egy körletvezető aknászhoz már nem is merem hasonlítani magam. Amennyit pedig egy bányaigazgató keres, annyit Baranya megye összes rendőrkapitánya sem hoz össze. Mi csábíthatta az embereket? Legfeljebb az egyenruha és a romantika.
Vettünk fel tanfolyamos fiatalokat az üzemektől. Megnéztem a gyereket, ha nem volt elég erős, vállon veregettem:
– Menj, fiam, Sásdra rendőrnek, oda jó leszel.
A Halál, a Kutya, a Tarzan ellen nem lehetett egy kriplit küldeni. Ezek úgy táncoltak a Keringőben, hogy nyakkendő helyett egy méteres élő siklót kötöttek a nyakukba, elöl dróttal szabályos csomóba fogták.
Munkánkat tovább nehezítette, hogy a felsőbb szervek letiltották a razziázást. Azzal indokolták, hogy egy szocialista városban méltatlan dolog ilyesmivel zavarni a dolgozókat, csak Vas Zoltán kérésére engedélyezték újból 1954-ben. Szerencsére néha lejött hozzánk Csillik alezredes, az ellenállási mozgalom legendás »Szir« csoportjának tagja, ő sokat segített. Kimentünk minden pesti vonat elé és ő a tömegből kiemelte a nehéz vagányokat.
Dolgoztunk napi tizennégy-tizenhat órát, így sem bírtunk volna rendet tartani, ha nem operálunk kis taktikai trükkökkel is. A pesti galerikat például az őskomlói galerival ritkíttattuk meg – ezt a Jurits gyerekek vezették –, hálából enyhébben kezeltük egy-egy kisebb verekedésüket.
A közrend együtt fejlődött a várossal. Ahogy megszűntek a barakkok, istállók, lebontották a piactéri kocsmasort, csökkentek a bűncselekmények is. A terep áttekinthetőbbé vált, már nem értek össze az egyes vállalatok munkaterületei, régen ha valaki lógni akart, reggel felíratta magát, és elcsavargott, ha rászóltak, még neki állt feljebb: én nem maguknál dolgozom. Véget ért a vagányok nagy korszaka, vagy megkomolyodtak, vagy börtönbe kerültek.
1956-ban a felkelők derékhadát nem a komlóiak adták, hanem a három környékbeli rabtáborból kiszabadult foglyok. A komlóiak nem csatlakoztak hozzájuk, sőt két bányász, Détári és Klesch vadászpuskával vissza is foglalta 570tőlük a komlói rádiót. Bemondták: »komlóiak, ne féljetek, jönnek az oroszok!« – az külön pech, hogy utána az adót tévedésből visszakapcsolták a Szabad Európa műsorára.
A fejlődést mutatja a következő két adat: 1955-ben egy hónap alatt kétszáznyolcan-háromszáz bűnügy fordult elő, 1968-ban viszont egy egész év alatt háromszáznegyven. A bűncselekmények alaptípusai: részeg verekedés, garázdaság, bajtársi lopás.
Minden ügyet az átlagosnál gondosabban mérlegelünk, ha bányász a főszereplője. Ez nem azt jelenti, hogy nekik bármit is elnézünk, de a bányászokat ismerni kell, ha bánni akarunk velük. Sohasem szabad elfelejteni a közmondást: a bányában csak a munka van megfizetve, a veszély nincs. Mert egy kemény körtefából kigyalulni egy asztallapot, az felér tíz bányamunkanappal – asztalos a szakmám, tudom –, de szabad levegőn történik és kockázat nélkül.
A bányászok érzékenyek, jogot formálnak abból, hogy élve jöttek fel a föld alól. Épp az érzékenységüknél kell megfogni őket. Ha az ember azt mondja nekik: ez nem illik egy bányászhoz, elszégyellik magukat.
Az utóbbi időben egy nagyobb ügyben nyomoztunk.
Egy kislány otthon tanult, mikor becsöngetett hozzá egy ismeretlen férfi, és le akarta teperni. A kislány védekezés közben kivetette magát az ablakon, koponyatörést szenvedett, és elveszítette az eszméletét. A támadó elmenekült, a helyszínen semmi nyoma sem maradt egy vietnami pléhgombon kívül, amiből viszont százmilliót is hordanak nálunk.
A kislány lázálmában folyton a Teleki nevet mondta, azt hittük, éppen történelmet olvasott utoljára, de mikor utánanéztünk, kiderült, hogy matematikát. A nevet valószínűleg a támadótól hallotta. Telekiéket kereshette.
Megnéztük: laknak-e a házban Telekiék? Nem laktak. Arra gondoltunk, hogy Komlón sok egyforma kiképzésű ház van, hátha az illető csak tévedésből vetődött ide, egy ehhez hasonló ház helyett.
Egy ikerházban találtunk is egy öreg házaspárt, akik rendszeresen tartottak albérlőt, a nyilvántartóból kiderült, hogy lakott náluk egy Teleki nevű házaspár is. Az asszonyka elég kikapós volt, de ők már három éve elköltöztek, tehát olyan valaki kereshette a nőt, aki erről nem tu571dott. A nővel felsoroltattuk, ki járt hozzá akkoriban verekedő, erőszakos férfi?
Megnevezte Kelemen Vincét, az mindig goromba volt, ha ivott. Elmentünk Kelemenhez, kiderült, hogy minden órás a felesége, nem közösülhet vele, ez is valószínűsítette a nemi erőszak tényét. Kelemen tagadott, de megtaláltuk nála azt az inget, amelyről hiányzott a vietnami pléhgomb.
Mi fordult elő még az utóbbi időben.
Lent a bányában egy főcsatlós rossz jelzést adott, a kas korábban indult, egy ember meghalt.
Egy bányász a lányával közösült.
A Sportvölgyben egy bányász benzinnel leöntötte a felesége nemi szervét, és öngyújtóval meggyújtotta.
Majdnem mindegyik alkohol hatására cselekedett, kényszerelvonó kúrára köteleztük őket.
Politikailag Komló nyugodt város, de az ellenségnek megvannak a maga tartalékai. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Komlón rengeteg az egykori elítélt. A múlt évben egy lopás miatt leprioráltattam az egyik utca lakosságát, már a tizedik háznál tartottunk és még egyetlen tizennyolc éven felüli férfi sem akadt, aki ne követett volna el valamilyen bűncselekményt és nem mind feketevágást vagy utcai garázdaságot, hanem politikai vétségeket is.
Valahányszor bányabeli szerencsétlenséget jelentenek, mindig elfog a rossz érzés: nem történt-e szabotázs? És nem is alaptalanul, erről biztos meséltek magának a bányászok.
A nemzetközi válságok idején felélénkülnek ezek az elemek. Mikor bezárták a berlini korridort, Komló egy részét ellepték a röpcédulák, ugyanígy volt 1968 augusztusában, a csehszlovákiai események után. Ezzel együtt nyolc éve nem fordult elő komoly ügy, akkor egy repülős hadnagy felírta a Kossuth-bánya alagsorában: »Halál a kommunistákra!«
Meg az öreg Vincze, egy régi városi tisztviselő ügye. 1944-ben ő járt lepecsételni a zsidó lakásokat, aztán szocdem lett, 56-ban pedig munkástanács-tag. Később sem fért a bőrében. Villon-verseket forgatott ki, Majakovszkijt alkalmazta Kádár ellen. Telefonkönyvből és a Pécsi Naplóból kiszedett címekre küldte el a verset, mozgópostára adta fel, hogy ne lehessen azonosítani.
572Ha érdekli, itt vannak a versei: »Magold a dialektikát!«, »Mi az új gazdasági mechanizmus?«, »Te mocskos állat!« és a »Hajnalban«.
Hajnalban
Három megzenésített versét elküldte a Vatikánba, meg egy füzetre való feljegyzést is »Vincze Rezső gondolatai« címmel. Ilyenek vannak benne: »Franciának legnagyobb ellensége a francia«, »A népért minden áldozatra hajlandó, de termelő munkát nem végez érte«.
Az öregnek erősen elmeszesedett az agya, ezt biztos betudják neki.
Az elkövetett bűncselekmények 87,6 százalékát kiderítjük, ez az egész országban a legmagasabb arány. Talán furcsa ilyet hallani egy rendőrkapitánytól, de nem merek teljes szívvel örülni, mert ezt a magas átlagot nehéz lesz tartani és akkor jönnek fentről a szemrehányások.”
573Egy régi komlói vezetővel beszélgetünk:
Otthon őrzök egy 1926-os térképet Baranya megyéről; Komló kisebb rajta, mint Mecsekfalu vagy Kisbattyán, ma pedig ezek a falvak Komló „külvárosai” közé tartoznak. Jó lett volna, ha a város kultúrája, művelődési élete hasonló mértékben fejlődött volna.
A felszabadulás előtti időben Komló kulturális téren talán még az átlagos magyar községek mögött is lemaradt, a faluban összesen két iskola működött: egy állami és egy felekezeti elemi. A bányászok nagyrésze jó, ha írni-olvasni megtanult.
A kocsmákon kívül Komló egyetlen kulturális intézménye a Bányatiszti Kaszinó volt, a mai Május 1. Kultúrház. A közönség szigorúan kasztok szerint tagozódott, a szelektálás már a bejáratnál elkezdődött, jobbra mentek az egyszerű bányászok, balra az urak.
Magába a Kaszinóba csak érettségivel rendelkezők léphettek be tagnak. Az iskolai végzettségen alapuló határozatot akkoriban komolyan vették Komlón, még a községi uszodába is csak azokat engedték be, akik legalább négy polgárit végeztek, a többiek mehettek fürödni ki Sikondára.
A tagság még nem jelentett egyenlőséget a Kaszinón belül, minden réteg külön asztalt tartott fenn. Volt főtanácsosi, főtiszti, tiszti, kinevezett segédtiszti asztal, a háromezres faluban még az iparosok és a bányaiparosok is külön kasztot képeztek, és nem lehetett az egyik asztaltól csak úgy átülni a másikhoz.
A Kaszinóban erősen érvényesült a katolikus egyház befolyása, a házat eleve úgy építették, hogy egy közvetlen átjáró vezessen a templomhoz.
Mint mondani szokták: ennyit hagyott ránk a múlt és ezt az elmaradottságot a felszabadulás sem tudta azonnal meg574szüntetni, akárcsak a szegénységet. 1945 után még sokáig nagy szó volt a környéken például egy Zetka motorkerékpár. Tekintélyes vezetők óraadást vállaltak az iparitanuló-intézetben, hogy megvehessék a motort. A többség gyalog járt, barakkokban, felvonulási épületekben, elavult parasztházakban lakott. Ehhez igazodtak a kulturális igények is, minden rendezvény eseményszámba ment, akár természettudományos előadást tartottak, akár egy cirkusz látogatott el hozzánk.
1956–57 fordulatot hozott a város életében. Elkészültek az új lakótelepek, most be kellett rendezni a lakásokat. Hiánycikké vált a bútor, vállalati utalványra adták a kombinált szekrényt, kezdték vásárolni a szőnyegeket és a márkás képeket. A lakáskultúra mellett az Ibusz-utazások, a saját kis kert, majd természetesen a kocsi került a komlóiak tervezgetésének középpontjába. A városban most több mint ezer magánautó van, minden hetedik családra jut, ez messze felülmúlja az országos átlagot.
A népművelési módszerek mintha nem vettek volna tudomást ezekről a változásokról. A rutin rendezvények, melyek régebben táblás házakat vonzottak volna, most a legtöbbször csődbe jutnak. Kit érdekel ma egy Indiáról szóló előadás, ha érződik rajta, hogy az előadó soha nem járt Indiában és a szöveget sablonos diapozitívek vetítésével kísérik?
Ez országos jelenség és talán az is, hogy a közöny egyre mélyebb rétegeket érint. Megszűnt az úgynevezett „kulturális lelkiismeret-furdalás”, ha tizenöt évvel ezelőtt a hivatal, a gyár vagy a munkásszálló kultúrtermében tartottak valamilyen előadást, mindenki úgy érezte, hogy neki is illik bemenni, most legyintenek: ezen már túlvagyunk, és nyugodtan kártyáznak a szomszéd teremben.
A kétszáz-kétszázötven színházi bérlet még elkel valahogy – a városnak nincs önálló színháza, bár a „Nagy Komló” ábrándja valaha ezt a tervet is felidézte –, a pécsi színház látogat ki ötször-hatszor egy szezonban, és a hangverseny-sorozat is tartja a maga negyven-ötven főnyi törzsközönségét.
De a moziban legföljebb az „Egri csillagok” vonz telt házat, a sokszoros fesztivál-győztes „Feldobott kő” Komlón a húszszázalékos látogatottságot sem érte el, még 575a Pesten sikeres nyugati filmek is visszhang nélkül tűnnek le a műsorról.
A tavasszal ellátogatott Komlóra egy jugoszláv énekesnő, a Zrínyi kultúrház mozitermében akarták tartani a dalestjét és tudja hány ember volt rá kíváncsi? Három. Az országos hírű szavalónő fellépésére hetven jegyet adtak el, de magára az előadásra húszan sem jöttek el.
Az okok? A „papucskultúra”, vagyis a tévé, esténként, ha egy jobb műsor megy, még a Lenin téren sem látni embert. Azonkívül nálunk működik az ország legnagyobb kertszövetkezete és aki délután kint ásott vagy kapált a földjén, az este nem jön be a kultúrházba.
Meg kell említeni, hogy Pécs vonzási körében élünk, értelmiségünk legjobbjait igyekszik magához szippantani: tanárokat, bányászokat, pártmunkásokat. A közelmúltban az egyik kulturális vezetőnk még ezerkétszáz forinttal kisebb fizetésért is (!) bement Pécsre, igazi lokálpatriótának kell lenni annak, aki kitart a komlói végeken.
Meg kell, hogy érezzük ezt a veszteséget, nincsenek megfelelő kádereink a művelődésügyben és ez látszik is a munkán, például a könyvtárunk még mindig nincs rendesen katalogizálva. Az egykor sokatígérő kezdeményezéseink kifulladtak. A Bejáró Bányászok Klubja, melyet azzal a szándékkal hoztak létre, hogy a műszak után buszra várakozó bányászokat lekössék; előadásokkal, újságolvasással, vetítéssel, csődbe jutott. Jelenleg a kultúrházi álló kocsmát hívják Bejáró Bányászok Klubjának, viszont a hozzájárulást a legutóbbi időkig levonták a bányászok fizetéséből.
Épp így eszpresszóvá vagy vendéglővé alakult át az önállónak tervezett Értelmiségi Klub, Ifjúsági Klub is. A Vendéglátóipar a forgalom három-öt százalékát leadja a kultúrháznak, nem tudom, a jövedelem felér-e azzal a veszteséggel, melyet a művelődés ügyének okoztak.
Az is igaz – talán elsőként említhettük volna –, hogy a harmincezres városban egyetlen igazi kultúrház sincs. A Május 1 kaszinó volt, a Zrínyi egyszerű lakóház, a Juhász Gyula felvonulási épület. Az elkövetkező két ötéves tervben akarjuk felépíteni a városi nagy kultúr-kombinátunkat.
A kombinát helyéül a jelenlegi „Bástya” Ruházati Bolt területét és az ettől keletre fekvő részt jelölték ki. Négy egységre oszlik majd:
1. Zeneiskola
5762. Színház- és hangversenyterem
3. A tulajdonképpeni kultúrház
4. Múzeum
A felépítése huszonkilenc-harminckét millióba kerül, ha elkészül, a Zrínyit visszaalakítjuk lakóházzá – negyvenkét lakás szabadul fel –, a Május 1-ben pedig úttörőotthont rendezünk be.
Addig is hogyan tovább? A néhány kudarc ellenére is az a tapasztalat, hogy a klubszerű foglalkozások sikerülnek a legjobban: az autós klub, a galambász klub, néha az időszakosan működő értelmiségi klub rendezvényei. Ezeknek kell alkotnia a kulturális munka gerincét. A tervezett művelődési palotánknak is lesz néhány nagy terme, de alapvetően a klubéletet segítő kisebb helyiségekre oszlik majd.
Az oktatásügy létesítményekben, emberanyagban egyaránt jobban áll. Hét városi, öt területi, egy zenei tagozatú általános iskola működik Komlón, egy cigányiskola pedig fent a Kossuth-aknai telepen. Középfokon a Steinmetz Miklós közgazdasági és egészségügyi szakiskola, a Kun Béla általános gimnázium és az ipari szakmunkásképző intézet. Még van egy esti bányaipari technikum is, de a bányák nem igénylik az új technikusokat, lassan megszűnik, az idén már nem is indul első osztály. Az iskolák felszerelése általában kielégítő, csak a gesztenyési iskolának nincs megfelelő tornaterme. A külterületi, tanyasi jellegű iskolákat lassan felszámoljuk, azt a néhány gyereket busszal behozzuk a városba.
A két középiskola bejáró köre nagyjából megegyezik a bányák vonzási területével. Hatszáz tanulót tudnak befogadni, jelenleg egy közepes-jó rendű gyereknek még protekció kell ahhoz, hogy bejusson, de ha a demográfiai hullám lefut, ez a férőszám kielégíti majd az igényeket. Színvonaluk jó, a „Kun Bélá”-ból felvesznek annyi gyereket az egyetemre, mint a legjobb pécsi iskolából, a „Nagy Lajos” gimnáziumból.
A négyszáz nevelőnkből körülbelül ötven a bejáró. Nem akarok senkit megbántani, de néhányuknál fennáll a veszély, hogy felszínes látszateredményekre törekszik, így akarja kiérdemelni az áthelyezést Pécsre, vagy a lakóhelyéhez közeli iskolába. Idén már ragaszkodunk hozzá, hogy a megüresedő állásokat helybeliekkel töltsük be. Három sza577bad óvónői helyre három Sopronban tanuló komlói lányt hívtunk haza.
Miránk is vonatkozik az országos probléma: az alsóbb osztályokban szinte kizárólag nők tanítanak, feljebb is talán csak minden negyedik pedagógus férfi. Ez sok nehézséget jelent a szakmai továbbképzésben, mert a nők szabad idejét erősen terheli a második műszak. Annyit viszont elmondhatunk, hogy a szakos ellátottság százszázalékos, magyarul minden tantárgyat abban a tárgyban képzett és vizsgázott tanárok tanítanak.
Kilenc óvodát tartunk fenn, köztük egy külön cigányóvodát, ez a cigányiskolának előkészítő és kiegészítő létesítménye. A megyei vezetők szerint a cigányokat be kellene sorolni a többiek közé, mi szerencsésebbnek tartjuk ezt a formát. A cigánygyerekekkel másképpen kell foglalkozni, másra kell megtanítani, még a W. C.-re is félnek ráülni, attól tartanak, ha meghúzzák a fogantyút, őket is elviszi a víz.
Komló terein, utcáin, középületeiben több mint nyolcvan szobor áll. Épp most lajstromozzák őket, sokuk szerzőjét nem lehet megállapítani, de az elkészült művek így is hűségesen tükrözik fogantatásuk időszakának politikai és művészi követelményeit, alkotójuk szándékának komolyságát vagy felületességét.
A Kenderföldön álló „Építőmunkás” például a leghatározottabban cukrász-sapkát visel és úgy fogja a malteroskanalat, hogy csak balkezes lehet, ez pedig kőművesben igen ritka. Nekem a komlói szobrok közül legjobban a zobák-bányai zenélő gyerekcsoportozat tetszik.
Komló egyetlen ismertebb művészt sem adott az országnak. A baranyai útikalauz megemlítve a megye helységeinek nevezetes szülötteit, még a legkisebb falvaknak is juttat legalább egy Schiller-műfordítót, Komló kimarad ebből a felsorolásból.
Mint a legtöbb vidéki városunk, Komló is megpróbálta, hogy magához kössön, falai közé telepítsen néhány művészt. A támogatás nem öltött végletes, már-már tűrhetetlen formákat, mint például Kőszegen, ahol egy kastélyt bocsátottak egyik kiváló festőnk rendelkezésére. Állítólag valaki a pártbizottságon kijelentette: „Komlónak harcosokra van szüksége és nem művészekre!”
578Két komlói születésű, de időközben Budapestre elszármazott fiatal festő tért vissza a városba, nevezzük őket X-nek és Y-nak. X-ről nincs különösebb mondanivalónk, korrekt, megbízható munkát nyújt, Kossuth-bánya irodaépületében nehéz volna olyan ablakot találni, ahonnan még nem rajzolta le a csillepályaudvart. Csendes modoráért sokan szeretik, de ha valamelyik nap elmegy Komlóról, semmi feltűnést sem fog kelteni a távozása.
Y más eset. Egykori megyei magasugró-válogatott, kitűnő úszó, fizikumát az ital sem tudta megtörni – márpedig a fizikai erőt Komlón még a művészekben is megbecsülik. Magam láttam Berkesi András híveinek csalódottságát, mikor az író lelátogatott a városba, testes-vállas embernek képzelték.
Mikor anyósa szeszélyeit megunva, Y asszonnyal és két gyerekkel hazajött Pestről, mindenki nyugodt, kényelmes életet jósolt neki, de ő nem találta a helyét Komlón. Ha ivott, erős szavakat használt és nem becsülte meg azokat a kisegítő rajzórákat sem, melyek legalább négy-ötszáz forintos havi keresethez juttatták volna.
Komló kettes (sokak szerint első) számú festője nyomorgott, régi vásznait mosta le, ha festeni akart, mikor megpróbálkozott a szobrászattal, nem talált egyéb nyersanyagot tűzifa tuskóknál. Boldog volt, ha esett az eső, mert utána kimehetett gombát szedni a hegyekbe, a pécsi piacon sokáig Y számított a legkeresettebb gombaárusnak. De több nap, mint gomba, ha egy művészkedvelő mérnök nem segít Y-on, néhány száz méterrel az ország leggazdagabb szénvonulata fölött, egész családjával együtt megfagyott volna.
Az 1969-es év derekán Y megunta a kínlódást, visszament Pestre, onnan pedig valamelyik dunántúli faluba került tanítónak.
Rajtuk kívül alig néhány művészettel foglalkozó ember él a városban, egyiküket, a zenei iskola tanárát, a kórus vezetőjét érdemes bemutatni, sorsa szinte egybeesik a komlói zeneoktatás fejlődésével.
„A magyar paraszt sohasem dolgozott szívesen a bányában, az én zsellér öregapám is csak azért jött Komlóra, mert otthon, Vásárosdombón az éhhalál fenyegette a csalá579dot. Sokáig idegenek maradtunk, magyar sziget a svábságban.
Apám szerette a zenét, egyik oktatójától megtanult hegedülni, később mikor a pap egy kis szimfonikus zenekart szervezett, ő is bekerült az együttesbe. Temetéseken Beethoven-részleteket játszottak, lakodalmakon táncmuzsikát. Ez volt a környéken az egyetlen vonószenekar, a magyar mezők szava megóvta őket a sváb háromnegyedes ritmustól.
Néhány év múlva a zenekar feloszlott, esténként apám iszogatott otthon, hallgatta a rádióban a zenét és hegedűjével kontrázott. Vagy kimentünk Sikondára, a gazdag pestiek üdülőhelye volt akkoriban és lejött vendégszerepelni a Rádió híres cigányzenekara, kívülről lestük őket, de apám még ezt sem akarta ingyen, velem küldött be öt pengőt a prímásnak.
Apám engem is zenére adott, egy Szederkényi nevű volt katona-karmester tanított a hegedűjáték alapjaira. Ha tovább akartam volna fejlődni, be kellett volna járnom Pécsre, erre nem tellett az apám fizetéséből. Négy polgári után az iskolát is abba kellett hagynom, elmentem lakatostanulónak.
Inaséveim alatt gyakran eljártam Z. tanító úrhoz, egyik barátom apjához, nála szerettem meg a pedagógus hivatást.
Jött a felszabadulás, az infláció után összeszedtük magunkat annyira, hogy a család nélkülözni tudta a fizetésemet, fogtam magam és bementem jelentkezni Pécsre a Fémipari Technikumba. Útközben találkoztam régi barátommal, Kántor Szilveszterrel, hívott, menjek vele a tanítóképzőbe. Egy kevés töprengés után ráálltam, apám megdöbbenésére mint pedagógusjelölt tértem haza.
A Tanítóképző akkor még a püspökség felügyelete alá tartozott, napi tizenhárom imát kellett elmondanunk, a maradék kedvünket pedig tönkretették egy kapzsi pap manipulációi. Itt a papok közelében lettem antiklerikális. 1948-ban államosították az iskolát, de a pap tanárok még sokáig megmaradtak.
A képzővel párhuzamosan konzervatóriumba is jártam, az egyik tanárnőm rábeszélt, hogy tanuljak tovább. Ekkor már kialakultak a céljaim, régen csak annyit tudtam, hogy nekem az életből vagy a gyönyör kell, vagy a kín, a középút nem érdekel, most már eldöntöttem, hogy én vagyok az, akinek egy bizonyos fajta zenét meg kell honosítani Kom580lón, és ehhez valóban kevés volt, amit a Képzőben tanultam.
Elvégeztem a felsőfokú pedagógiai főiskolát, utána azonban nem engedtek tanítani. Jó osztályszármazásom miatt kiemeltek és felvittek Pestre, a minisztériumban dolgoztam, mint előadó a zeneoktatási osztályon.
Minden energiámat arra fordítottam, hogy új zeneiskolákat létesítsek, egy évben nyolcat hoztam tető alá. Azzal indokoltam ezt a nagyarányú fejlesztést, hogy minden felsőoktatási intézmény közül a Zeneakadémián a legrosszabb a származási arányszám, és ez nem változhat meg egyik napról a másikra. Az Akadémiára csak tizenhárom évnyi tanulás után lehet bekerülni, tehát egészen alul, a gyerekeknél kell elkezdenünk a nevelést.
Hogy ne veszítsünk el egyetlen nagy tehetséget sem, Pesten kívül is kell teremtenünk zenei centrumokat. Orosházán, Egerben, Szekszárdon, Komlón. Orosházát helybenhagyták, mert az egyik miniszterünk városa volt, de Szekszárdot nem nyelték le szó nélkül.
– Oda minek? Szekszárd az kulákváros!
– Az igaz, csak nem szabad elfelejteni, hogy ahol kulák van, ott sok szegényparaszt is akad.
Komlón 1954-ben alakult meg a zeneiskola, én még akkor nem jöhettem haza. 1957-ben összevonták az oktatási és népművelési minisztériumot, akkor áthelyeztek a Marczibányi téri iskolába és csak a tanév végén kérhettem le magam Komlóra.
Voltak terveim és álmaim, de úgy néztem a kezeimre, mint a bénák: mit tudok csinálni? Első lépésként átvettem az iskolai kórust, felduzzasztottam 160 főre, elhatároztam, hogy nem alacsonyról kezdjük, hanem a legnehezebbel, Kodály Villőjét tanítottam be, a Lengyel Lászlót, a Nagyszalontai köszöntőt.
A hangversenyünkre eljött Kodály Zoltán, előadás után gratulált:
– Na, fiatalember, ugye szebb munka ez, mint a minisztérium.
Megdicsért a tanácselnöknek is: az én kezemben jó helyen lenne egy zenei általános iskola vezetése. Félig-meddig már ott helyben megállapodtak, őszre meg is indult a komlói belvárosi iskolában.
Az alsó osztályokban heti hat, a felsőkben négy ének581órát tartunk. Nem művészeket akarunk nevelni, csak azt szeretném elérni, hogy ha a gyerek hallja, hogy Mozart-hangversenyt közvetítenek Salzburgból, ne kapcsolja ki a rádiót.
Persze azért a becsvágy is hajtott, meg akartam mutatni a minisztériumi papírrágóknak és az egész országnak, hogy feljövök még az én fekete városomból, és a kórussal énekelni fogok a Zeneakadémián, az orgona előtt. Ez sikerült is, 1962-ben mi győztünk a kórusok selejtezőjén, és az országos döntőben Pécs helyett mi képviseltük Baranya megyét.
Azóta már jártunk Belgrádban is, idén mi nyitottuk meg a budapesti Jeunesse Musicales rendezvényeket, de ha hívnak minket Komlón, elmegyünk névadó ünnepségekre, temetésre is. Egy fél osztály formál egy kórust, valamelyik nyolcadikos gyerek vezeti egy hangvillával.
Talán az is sikernek számít, hogy régen, mikor a Gergely-napi köszöntőt énekeltük: „Szent Gergely doktornak, a mi tanítónknak az ő napján…”, az egyik funkcionárius elhúzta a száját.
– A legközelebb misére hívnak – és most már az ő lánya is nálunk énekel, az illető ha kell, még a dobogót is hozza utánunk.
Szeretném tovább építeni a komlói kóruskultúrát. A gimnáziumban vagy a technikumban nincs értelme próbálkozni, ott megölték a humánszellemet, megpróbálom a két iskola lányait egy női karban egyesíteni, ők majd vonzanak maguk mellé húsz-harminc éves férfiakat, kialakulhat a reprezentatív városi kórus.
Más városokban fele ennyi munkával talán kétszeres eredményt is elérhettem volna. Itt még az indulás is nehezebb volt, Komlón csak annyit tudtak rólam, hogy én vagyok a muzsikálgató T. Feri bácsi fia.
Mehettem volna már Pécsre a gyakorló gimnáziumba, felajánlották a Mecsek-kórus vezetését – ezerötszáz forintos mellékkeresettel, hívtak Dunaújvárosba, de én nem hagyhatom cserben a gyerekeimet, sőt lassan már a gyerekek gyerekeit.
Most a túlóradíjamból vásároltam magnetofont és a lakásomat is úgy rendeztem be, hogy legalább egy kis vokál-kórus tudjon próbálni nálam. Fűt a dac, látom, hogy nincs Magyarország, csak Budapest, nincs nemzet, csak a pestiek, és ennek meg kell változnia.
582