„…Az emberiség nevetve válik meg a múltjától”
– nevetve, de nem jókedvűen.
A miniszter kényelmesen kinyújtózott a fotelban:
– Hiába, csak a legjobb otthon, családi körben! – mondta a szeretőjének. – Adnál egy laza whiskyt?
A nő töltött, és átnyújtotta a poharat.
– Olyan különöset hallottam, szívem. Nem is akarom elhinni.
– Miről van szó?
– Azt mondják, hogy egy utcai nyilvános illemhely, egy „zöld villamos” vezetőjét akartad kineveztetni a minisztérium új szóvivőjének.
– Így igaz, sajnálom, hogy nem sikerült.
– De hát milyen alapon döntöttél így?
– Emlékeztél rá, hogy tegnapelőtt rossz napom volt. A régi szóvivőm szokás szerint hülyeségeket nyilatkozott a televízióban.
– Hát azért szóvivő!
– De nem mindegy, hogy milyen hülyeségeket mond. „Vannak ugyan nehézségek, de majd kiküszöböljük őket.” Nincsenek nehézségek, minden tökéletes! Elmagyaráztam neki, hogy ha támadások érik a tárcát, akkor nem a bajokról kell beszélni, hanem épp ellenkezőleg, a működésünk pozitív elemeit kell hangsúlyozni, mert csak így tudjuk közömbösíteni az ellenzék akcióit. Láttam a szemén, hogy fo91galma sincs, mit akarok mondani, legyintettem. Titánt csinálok belőle.
– Az mit jelent?
– Felajánlom egy másik minisztériumnak: „ti tán tudtok valamit kezdeni vele”.
Mondom: rosszkedvű voltam, de nem akaródzott hazamenni, neked is közös programod volt a férjeddel, leraktam a kocsit, és sétára indultam a Városmajorban. Egy utcai árusnál vettem egy fürt szőlőt, és azt eszegettem közben.
– Remélem, megmostad!
– Nem, sajnos nem, azt hittem, elég lesz, ha iszok utána vizet. Hamarosan el is kezdett csikarni a hasam, sürgősen WC-re kellett mennem. Arra már nem volt időm, hogy visszamenjek a kocsihoz, egy vendéglő sem állt a környéken, de szerencsére a közelben észrevettem egy utcai illemhelyet.
Ha kibírtam volna, nem megyek be, bocsáss meg, amiért ilyen szalonképtelen dolgokkal traktállak, de tudod, hogy az ilyen hasmenés különféle élénk bélhangokkal jár, és az embert zsenírozza, hogy ezeket más is hallja ott. De hát nem volt mese, benyitottam.
Egy harminc év körüli férfi ült a bejáratnál mint kezelő, zakót, nyakkendőt viselt, épp zenét hallgatott a rádióban, Beethoven Európai Unió ódáját. Udvariasan köszönt, átnyújtotta a szükséges papírokat, közben egy pillantást vetett rám, a tekintete, hogy úgy mondjam, a lélek mélyére hatolt, mint aki már sokat tapasztalt az életben, és azt kérdezte:
– Felerősítsem a zenét?
92– Igen, szeretném! – mondtam megkönnyebbülten, és behúzódtam a fülkébe. Minden negatív hanghatás nélkül el tudtam végezni a dolgomat, ami azért fontos, mert a legkisebb zörej is odavonzotta volna a bulvárlapokat. Ők azonnal szagot fognak.
Közben volt időm elgondolkodni a vécékezelő magatartásán. Úgy találtam, a viselkedése pont beleillik abba a képbe, amelyet egy miniszter elvár a szóvivőjétől. Mikor az a cél, hogy az emberek ne hallják meg a kellemetlen dolgokat, akkor felerősíti a zenét, vagyis a propagandát.
Nem szóltam neki, de utánanézettem. Először a Nemzetbiztonsági Hivatalt bíztam meg, ki is ment egy alezredes, de ő csak annyit csinált, hogy aláírta és lepecsételte a vécépapírt. Külön parlamenti ad hoc vizsgálóbizottságot kellett létrehoznom.
– Mi az az ad hoc?
– Ad-hoc nekik pénzt és én is kap-hoc! Ők kiderítették, hogy a férfi korábban engedély nélküli kisegítőként egy aluljáróban elhelyezkedő WC-ben dolgozott. Ez egy kicsit zsenánsan hangzott, de úgy fogalmaztuk meg, hogy a Kádár-rendszerben illegális földalatti tevékenységet végzett.
Küldettem neki egy felkérőlevelet, egy futár vitte ki, mert az illemhelynek nem volt utca- és házszáma, csak irányítószáma.
– Az mi volt?
– Nulla nulla.
– Képzelem, milyen boldogan fogadta!
– Egyáltalán nem, sőt kapásból elutasította. 93Azt mondta: ő fogadalmat tett az anyjának, hogy egész életében nem végez piszkos és lealjasító munkát, csak tisztát és úriemberhez méltót.
– És legalább a felkérőpapírt visszaküldte?
– Nem. Fogalmam sincs, hogy mire használhatta.
94Dedikálásnak azt a műveletet nevezzük, mikor az író belefirkálja a vásárló nevét és a sajátját könyvének címoldalára, ezzel gyökeresen megakadályozza, hogy az adott példányt továbbajándékozhassák vagy eladhassák egy antikváriumban. Annyi eredménnyel okvetlenül jár, hogy a dedikált könyv tulajdonosa ettől fogva feszülten figyeli az újságok halálozási rovatát abban a reményben, hogy az író jobblétre szenderül, és talán valamilyen múzeum ereklyeként visszavásárolja a kötetet.
A dedikálás több alfajra oszlik. Létezik az úgynevezett érzelmi alapállású dedikálás, mikor az alkotó apját-anyját, feleségét, ügyeletes szerelmét, barátait ajándékozza meg, továbbá így egyenlíti ki orvosának, ügyvédjének, könyvelőjének ingyenszolgáltatását. Ennek lényege az a felismerés, hogy a könyv még mindig kevesebbe kerül, mint egy márkás külföldi ital vagy egy mutatósabb virágokból összeállított csokor.
Létezik továbbá politikai meggondolásokból elkövetett dedikálás, lásd például Cs. István író ajánlásait Aczél Györgynek, melyek mindig a szerző éppen soros botrányát voltak hivatva expiálni – a „pia” szórész itt más értelemben is szerepet játszott.
A legfőbb változat azonban a hagyományos, 95„kereskedelmi” dedikálás. A Könyvhéten, a karácsonyi vásár idején, nagyobb látogatottságú gulyásfőző versenyeken, vagy egy új könyve megjelenésekor az író kiül egy utcasarokra, egy sátorba vagy egy áruházi pult mellé, és ott boldogítja szignójával az olvasóit.
Valaha végtelen sorok húzódtak egy-egy szerző asztala előtt, a tülekedők rá-ráborították a napernyőt – igen, akkoriban még kétezer forintért meg lehetett venni a teljes könyvheti választékot, ma már egymillió fölött járhat az ára. A könyvek nem is számítottak teljes értékű ajándéknak, legalább egy tábla csokoládét illett venni hozzájuk. A kötetek hamar elfogytak, akkor jöttek a kisegítő eszközök. Én is dedikáltam üres papírlapokat – ezeknek a legtetejére véstem fel a nevemet, nehogy később fölébe írhassák: jelentősebb pénzösszeget vettem fel kölcsön az illetőtől.
Raktak elém iskolai ellenőrző könyvet is – később kiderült, hogy a kisebbik lányom csempésztette oda a barátnőjével, így próbálta igazoltatni a hiányzását néhány tucatnyi tanóráról. Százforintos bankót is aláírtam – valószínűleg ezzel kezdődött el a magyar pénz máig tartó értékvesztése.
Mainapság, sajnos, már egyre rövidülnek a dedikálásra várakozó sorok. A sivatagban csak egy-egy miniszterelnök szidalmazása, liberálisnak ítélt írók leköpködése jelent oázist, és bukott miniszterelnökök szereplése, akik lassan írnak, hogy mindenki elolvashassa.
Velem is előfordult, hogy a Keleti pályaudvar előtti kerengőben ültem le a könyvemet 96ajánlani. Jólesően nyugtáztam, hogy mindenki ismer, erre abból következtettem, hogy még azt sem kérdezték meg, hogy hívnak. Csak egy középkorú hölgy jelentkezett vételi szándékkal, de ő is csak az asztalra frissítőként kirakott kristályvizet akarta megvásárolni.
Az én sorsom alakulása nem mondható egyedinek. A saját szememmel láttam, hogy egy koszorús írónőnket egy nyíregyházi boltban rendezett találkozóján egyetlen olvasó sem háborgatta dedikálást óhajtva tőle. Az üzletvezető úgy hárította el a szégyent, hogy a kiszolgálókat kiküldte a hátsó ajtón, akik az utcai bejáraton visszatérve már vásárlóként jelentkeztek.
Talán ennyiből is kiviláglik, hogy ezek az állapotok tovább nem tűrhetők, mindenképpen változtatásra szorulnak. A feladat terhe alól én sem vonhatom ki magamat. Ha gyönge erőmből sokra nem is telik, legalább az ügyben felhalmozódott tapasztalataimat meg kell osztanom kevésbé jártas vagy fiatalabb kollégáimmal. Teszem ezt a teljesség igénye nélkül és a fontossági sorrend mellőzésével, ahogy épp az eszembe jutnak a dolgok.
1. Ha nemzeti kötelességtudatra, eszmei szolidaritásra vagy a művészet szent szolgálatára hivatkozva invitálnak meg dedikálni, ott egy forint tiszteletdíjra sem számíthatsz, legföljebb egy-két tavalyi pogácsát és tetőborító szalmából préselt szörpöt löknek eléd. Speciális kedvezményként legföljebb arra számíthatsz, hogy megmutatják, merre jutsz ki gyalog a vasútállomásra. Ne menj el potyára, in97gyen csak iskolákban, kórházakban vagy harctereken szabad dedikálnod.
A legkedvesebb prémiumomat egyébként a Vakok Intézetében kaptam: egy lottó-, egy totószelvényt és egy bingócédulát, mellé egy jókívánságot:
– Legyen vakszerencséje! Nem volt.
2. Ha végül is elfogadtad a meghívást, például egy áruházba, tegyél meg mindent, hogy a terhére legyél az embereknek.
Az áruházak általában a könyvrészlegük homályos mélyén szeretnének elhelyezni minket, ahova legfeljebb illuminált ukrán turisták, vagy az illemhelyet kereső kétségbeesett öregasszonyok szoktak elvetődni, ők a kultúrával kapcsolatos áldozatkészségüket tekintve általában elmaradnak II. Gyula pápa mecénási hajlamától. Ezért ne hagyjuk eldugni magunkat, az asztalt, amely mellé leülünk, úgy helyeztessük el, hogy minél inkább útban legyen, a lehetőség szerinti legtöbb ember ütközzön bele, a nyílt sípcsonttörésekért számíthatunk a krónikus beteghiánnyal küszködő helyi kórházak hálájára is. Ilyen szempontból ideálisnak volna tekinthető a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződésénél a kocsiút közepe, ha a napi félmillió erre elhajtó autós közül csak minden tizedik áll meg néhány percre könyvet vásárolni, akkor is hamar túladhatunk elfekvő készletünkön. Ezt a megoldást a törvények sajnálatos módon jelenleg még tiltják, de ne adjuk fel a harcot.
Igyekezzünk tömegeket vonzó látványos helyi alkalmakhoz csatlakozni, mint amilyen 98például az ökörsütés vagy a királyválasztó nagygyűlés a Duna jegén. Jegyezzük meg, hogy nagy halat csak nagy tóban lehet fogni, könyvet eladni csak ott lehet, ahol sok ember fordul meg. Néha még ott sem.
3. Ha kevesen gyűlnek össze az asztalod előtt, igyekezz minél lassabban végezni a dedikálást, hadd gömbölyödjön az az „o” betű, hadd kanyarogjon az az „s”. Ha elhúzod az időt, sokkal nagyobb az esély, hogy a várakozók összetorlódnak előtted, a csoportosulás mások figyelmét is felkelti majd, és megállnak, holott korábban eszükbe sem jutott.
4. Ne vedd a szívedre, hogy ha valaki olyan vásárlókosárral érkezik hozzád, amelyben csak három guriga vécépapír árválkodik. Szíveskedjél tudomásul venni, hogy abban a pillanatban, mikor ide leültél, kereskedővé váltál, a könyved pedig áruvá, még ha történetesen egy új Hamletet vagy Háború és békét is alkottál. Legfeljebb arra kérheted meg a vásárlót, mikor a könyvedet beemeli a vécépapír mellé, hogy ne keverje össze a kétféle papírtermék használatát.
5. Ha egy házaspár áll meg előtted, és tanakodnak, hogy megvegyék-e a könyvedet, mindig az asszonyt próbáld agitálni, mert végső soron ő dönt, és többnyire a családi pénztárca is nála van.
6. Az asszonyoknál nagyobb figyelmet csak az őket kísérő kisgyerekekre fordíts. Az ő nevüket írd be, kérdezd meg tőlük, hogy rajzoljon-e nekik valamit az író bácsi; egy nyomorult kisház füstölgő kéménnyel vagy egy má99sodosztályú deformált tulipán csak kitelik tőled?! Rendkívül mélyértelműen hangzik, ha ilyenkor megjegyzed: „ez a gyerek még sokáig lesz olvasó!”, egyben kifejezi a nemzet jövőjébe vetett bizakodásodat is.
7. Okvetlenül pontosan írd le az olvasó nevét, ne restellj akár háromszor-négyszer is rákérdezni. „Anyanyelvünk teljes szókincséből a saját vezeték- és keresztnevünk hangzik legszebben a fülünkben.” Méltányolni fogják, hogyha te is megfelelő fontosságot tulajdonítasz neki. Okvetlenül kérdezd meg Kovács Jánostól, hogy ő „es”-sel, „ts”-sel, esetleg „ch”-val jelzi a szignóját.
8. A beszélgetések során nincs rossz vicc, minden vicc jó, és tetszés szerinti alkalommal elmondható. Ha tízmilliomodszor mondják neked, hogy szeretik az írásaidat, tízmilliomodjára is rávághatod, hogy: „Látszik önön, asszonyom (illetve uram), hogy milyen kitűnő ízlése van.”
Még azt is megengedheted magadnak, hogy a „kaphatok egy autogramot?” kérésre „csak egy gramm autóért” választ adjad.
9. Ha valaki azt mondja, hogy minden könyvedet olvasta, jobban jársz, ha elhiszed, és nem kezded el vizsgáztatni, mert kiderülhet: azt hiszi, hogy te Végh Antal vagy, és további, futballról szóló könyvek írására biztat.
10. A kirakott példányok felett nem te rendelkezel, hanem a kiadó, illetve a bolt tulajdonát képezik. Nincs jogodban ingyen osztogatni őket, illetve utólag majd neked kell helytállni a pénztárnál. Ez nehezebb feladat, mint 100amilyennek látszik. A dedikáláson meg szoktak jelenni helyi költők és írók, átnyújtják műveiket – viszonzásban reménykedve. Köszönd meg az ajándékot, és hárítsd el magadtól, mondd azt, hogy már rég megvetted, és betéve tudod. Ha kötekednek, és megkérdezik, hogy melyik versük tetszett a legjobban, mondd bátran, hogy a mákos rétesről szóló. Ebben nem tévedhetsz, minden helyi költő első művei egyikét arról írja, hogy gyerekkorában nem ehetett elég mákos rétest.
11. Teljesíts külön extrém kívánságokat is. Kérésre jegyezz be olyat is, hogy „Eleonórának, a világ legszőkébb asszonyának”, vagy „Csuminak, akinek hosszabb a keze, mint a lába, és a fogával vakaródzik”.
12. A dedikálás az dedikálás, közben nem illik egyéb ügyeket bonyolítani. G. Erzsébet homoszexuális írónő (nem ezért a tulajdonságáért szerettük, sőt lehet, hogy nem is szerettük), ha megtetszett neki egy lány a várakozók sorában, a dedikálásnál beleírta a könyvbe a telefonszámát is.
13. A dedikálás után öt perccel már terhére vagy a közreműködő személyzetnek. Fogd a kalapodat, és menj világgá, mint a tót asszony pulykája.
Nagyjából ennyit tudok mondani a tapasztalataimról, kedves kollégák. Induljatok el ezen az úton, és csak akkor álljatok meg, ha – az érdeklődők végképp elfogyván – már csak magatoknak tudtok dedikálni.
101 102Régen tudjuk, hogy a Magyarok Istenének megvan videón a mi nyomorult kis életünk minden mozzanata, de már megunt foglalkozni vele. Néha azonban elfogja a lelkiismeret-furdalás, amiért megteremtette az embert, és puszta kötelességtudásból berak egy-egy kazettát a lejátszóba.
Hosszan szokta mérlegelni, hogy melyikhez nyúljon, ha már rászánta magát erre a feladatra, igyekszik a legfontosabbat kiválasztani. A londoni 6:3-as meccset, a Kabos Gyula-filmeket, az 1956. október 23-i felvonulást már többször is megnézte, most az egyszer a magyar ég alatt tett esküket kívánja látni és hallani. Nem hihetjük, hogy a Magyarok Istene véletlenül nyúl éppen ehhez. Ő tudja, hogy az eskü a legszentebb és legelkötelezőbb emberi cselekvés, de a személyi jogainak védelmére is kell gondolnia, mert általában az ő nevére címezik, és tőle várnak támogatást a megvalósításhoz.
A Magyarok Istene sóhajtva lenyomja az indítógombot, és a kép megjelenik az égi kivetítőn. Előbb a mennyei tv logóját, a szivárványt látni, aztán lefutnak a bevezetőreklámok, melyek a szeretet hatalmát, a megváltást, az örök életet hirdetik, de ezeket csak lepörgeti a Mindenható.
103Unja már a sokszor felidézett archív felvételeket is: V. László esküjét, amelyben megígéri Hunyadi Lászlónak, hogy bántani nem fogja, a török szultán fogadkozását Török Bálintnak. Homályos lelkiismeret-furdalás fogja el az Örökkévalót; már oly sokszor megígérte Lucifernek, hogy leküld ezekből egy másolatot a pokolbeli archívum részére, de mindig elfelejtette. Most megfogadja, hogy ezúttal nem felejti el, meg is esküdne rá, de rájön, hogy neki nincs kire.
Felgyorsítja a képek futását, és csak a XX. századhoz érve lassítja le. Látja az utolsó királyokat; Ferenc Józsefet, amint megígéri, hogy mire lehull a levél a fákról, addigra az utolsó katona is visszatér a világháborúból; IV. Károlyt, amint felvágtat a koronázódombra, kardjával a négy égtáj felé suhint, kinyilvánítva, hogy megvédi az országot, bárhonnan is törjön rá az ellenség. Aztán látnia kell, hogy viszik történelmi pusztulásba a magyar hazát.
A képek sorát egy felirat szakítja meg: „A Tanácsköztársaságról szóló rész folyamatos átdolgozás alatt áll!” Trianon előtt az Örökkévaló megáll, kimerevíti az ország panorámáját: elnézi a fiumei kikötőt, a kincses Kolozsvárt, Rákóczi hamvainak kassai nyughelyét. Egy pillanatra kísértésbe is esik, hogy visszahozza azokat az időket, de ismeri Aquinói Szent Tamásnak rá kiszabott komor reguláját: „ami egyszer megtörtént, azon maga az Isten sem tud változtatni!” Csak úgy maga elé mormolja:
– Mindegy, majd a Fidesz megoldja!
Horthy kocog be fehér lován, darutollas tiszt104jeinek élén. Tetemre hívja a bűnös Budapestet, jobb kezét a magasba emelve megesküszik a Magyarok Istenére, hogy rendet, igazságot, békét és biztonságot teremt. Aztán egy hirtelen vágással egy montázs következik: Somogyi és Bacsó holtteste úszik le a Dunán, másfélmillió ember kitántorog Amerikába, deportálóvagonokat zárnak le Miskolcon, Nyíregyházán, Nagyváradon, magyar katonák holttestei halmozódnak a hófödte Don-kanyarban.
Aztán 1944 októberét mutatja a pergő időjelző fenn a kép sarkában. Fekete egyenruhás nyilasok esküsznek fel Szálasira, a Magyarok Istene kényelmetlenül csavargatja a nyakát, mikor meghallja, hogy az ő nevében indulnak el gyilkos portyáikra.
Közvetlenül a háborús vihar után a debreceni Ideiglenes Kormány eskütétele villan fel. Az Örökkévalót kissé zavarja, hogy néhány arcot már harmadjára lát, ott voltak már Horthynál és Szálasinál is.
A debreceni kormány működése alig egy percet tesz ki a kazettán, de az utóélete annál mozgalmasabb. Az egyik fele leváltja, börtönbe küldi, kivégzi a másikat, aztán a maradék is felesküszik, és hasonló módon megfeleződik.
Rákosiék következnek, ők a Hatalomra esküsznek, márpedig a Magyarok Istene soha semmiféle hatalommal nem vállal közösséget, mivel jog szerint övé a Hatalom és övé az Ország. Sietve továbbpörgeti ezt a szakaszt, még így is lát futólag néhány már ismerős arcot a háttérben.
Kádár János nem esküdözgetett, csak üzent 105az Egyházon keresztül: – Ha Ön nincs ellenünk, akkor velünk van.
A Magyarok Istene megbecsülte a pártvezért, mikor meghalt, negyven munkásőr hozta fel a lelkét a Mennyországba. Az egyik felhőn ülve sakkozik Leninnel.
A rendszerváltás után a hírközlés állami monopóliumaival együtt megszűnt az anyag rendezettsége is, csak televíziós híradók és amatőr felvételek érkeztek, maga a Magyarok Istene sem ismeri ki magát köztük.
Az Örökkévaló elborzadva figyeli az anyagokat, a magán- és közérdekűeket egyaránt. Tudja, hogy régen is bűnös volt a világ, de most mintha egy gát szakadt volna át. Látja a párokat az anyakönyvvezető előtt, mikor holtomiglan-holtodiglan esküsznek, már akkor a „holtodiglanban” reménykednek mindketten, és néhány képkockával arrébb már más-más partnerekkel tűnnek fel kölcsönkért lakásokban. Eskük garmadái sorakoznak hivatali titkok megőrzésére, melyeket kenőpénzért megszegtek. Politikai hitvallások, melyeket kétszer-háromszor is kicseréltek. Fogadalmak a Haza védelmére, melyek hasznát különböző fegyverszállítások és -rendelések formájában külföldi bankoknál helyezték el – magánszámlákra.
Nincs vége a hitszegéseknek, a Magyarok Istene előbb elborzadt, aztán belefáradt. Erejéből arra még futotta, hogy bekapcsolja a lejátszóhoz csatolt komputert, a gép kidobta az eredményt: egy átlagos magyar állampolgárra ötvenéves koráig 3,8 megszegett eskü jut. Az 106Örökkévaló keserűségében önmagát szólította meg:
– Te jó Isten, én ezeket a saját képemre teremtettem?! Én is jól nézhetek ki!
Aztán visszarakja a helyére a kazettát, és „dicsértessék a neve”, egy perccel előbbre tolja az Utolsó Ítélet mutatóját.
107 108Életemben kevés dolgot bántam meg annyira, mint mikor kapásból és hatásosan sikerült megfogalmaznom egy-egy sértő mondatot. A dadogva, nehézkesen elmondott durvaságokat a címzettek inkább elnézik és megbocsátják, mint a nyílegyenesen célba találó gorombaságot. Két-három ilyen eset is felmerül bennem, abban bízom, hogy ha leírom őket, talán nem nyomaszt tovább az emlékük.
Még az Antall-kormány idején történt, hogy egy nagykövetségi fogadáson – akkoriban még én is megfordultam ilyen helyeken – találkoztam N. úrral, a Magyar Televízió akkori első emberével. Nem kerestem a beszélgetést vele, de megállított, és pohárral a kezünkben szóba elegyedtünk:
– Jól ítélem meg, Moldova úr, hogy ön elszánt ellenfele a kormányunknak?
Nehéz lett volna azt felelnem, hogy rosszul látja. Valóban megtettem minden tőlem telhetőt az új polgári rezsim ellen; legalább százötven cikket írtam az adott időszak két legfontosabb ellenzéki lapjába, a Magyar Hírlapba és a Hócipőbe, felléptem kabarékban, volt egy heti rádiós rovatom, ott is hangot adtam meggyőződésemnek.
– Igen, azt hiszem, nem téved.
109– Ezt a mi kormányunk is tudja, és meg kell hogy mondjam, neheztel önre!
– Sajnálattal hallom, de hát nem tetszhetünk mindenkinek, mint ahogy nekünk sem tetszik mindenki.
Már két-három perce csevegtünk ilyen emelkedett stílusban, mikor az ide-oda sodródó tömegből odalépett hozzánk B., az Antall-kormány egyik minisztere.
Még soha nem találkoztunk, széles mosollyal várta, hogy bemutassanak neki. N. egy udvarias kézmozdulatot tett:
– Engedd meg, hogy bemutassam neked Moldova urat!
B. arca abban a pillanatban ellenségessé merevedett, és hogy elkerülje a parolát, egy reflexmozdulattal a háta mögé kapta a kezét. Megráztam a fejemet.
– Nem kellene félni egy kézfogástól, miniszter úr, a tehetség nem ragályos! – mondtam, és továbbléptem.
A másik eset a televíziós „Össztűz” műsor felvételén történt. Két oldalról Havas Henrik és Juszt László szorongatott. A beszélgetés, mint oly gyakran, most is Kádár János személyére terelődött. Elmondtam, hogy én bizony minden év júliusának második szombatján kimegyek a Fiumei úti temetőbe, és lerakom a magam szerény virágát az „Öreg” sírjához. Talán még azt is hozzátettem, hogy Kádár János jól „választotta ki” halálának időpontját, mert 110ilyenkor tavasszal olcsó a virág, az árusok kétszáz forintért adnak öt szál szegfűt, novemberben egy ilyen csokor talán ezerbe is kerülne, és az emlékező szegények – mert ők emlékeznek igazán Kádárra – aligha tudnák megfizetni. Havas nem volt hajlandó meghatódni:
– Megmondaná, hogy miért épp hozzá jár ki?
– Én nem vagyok elfogult, nagyon szívesen kimennék más politikusok sírjához is. Ha óhajtja, fel tudok sorolni néhány nevet.
Kész, a beszélgetés egyből leült.
A harmadik eset is a televízióban történt. Bent a stúdióban azt fejtegettem, hogy az ország lakosságát nem egy vízszintes koordináta mentén kell elhelyezni: ki mennyire jobb-, illetve baloldali alapállású. Sokkal többet fejez ki egy függőleges tengely, mely azt mutatja, hogy ki milyen anyagi színvonalon él, és a 0 pont körüliek, illetve egyenest a negatív tartományba tartozók, vagyis a szegények mellett kell kiállnia minden tisztességes embernek – ilyen értelemben magának is szegénnyé kell válnia.
Jelenésem után a stúdióból kijövet az előtérben az egyik jobboldali párt vezetőnőjével találkoztam. Épp a sminket rakták fel rá, szépítkezés közben az oldalt álló monitoron végignézte a szereplésemet. Bájos mosollyal nézett rám:
– Én is szeretnék beállni a szegények közé.
111Megráztam a fejem:
– Félre tetszett érteni: lelki szegényeket nem veszünk fel!
Csak távozóban, kint az udvaron fogtam fel, mekkora gorombaságot mondtam. Valahogy mégsem, most sem bánom.
112– Emlékszel még a malomjátékra? – kérdezte B., a decens filozófiadocens. Már elfelejtetted? Pedig olyan egyszerűek a szabályai: ketten játsszák kilenc-kilenc kővel egy vonalazott táblán. A kövek ezeken a vonalakon haladhatnak egy-egy lépésben egy-egy mezőt. Ha valamelyik játékos akár függőlegesen, akár vízszintesen össze tudja hozni három kövét, akkor malmot ért el, és egyet levehet az ellenfél figuráiból. A játék ilyen módon folyamatosan halad egészen addig, amíg az egyik félnek már csak három köve marad, akkor új szabály lép életbe. Az előnyben levő továbbra is csak egylépésnyire mozdíthatja a figuráit, a vesztésre álló viszont szabadon ugrálhat, oda lép, ahová akar. Bár folyamatosan ott lebeg fölötte a vereség réme, hiszen ha az ellenfélnek sikerül összehoznia még egy malmot, és levesz egyet a három kőből, „game over”, kettővel már nem folytathatja. A partik többsége a túlerő győzelmével szokott végződni, de ebben az utolsó szakaszban mégis érdekessé, sőt feszültté válik. A külső szemlélőben az a benyomás keletkezik, mintha egy maroknyi mozgékony partizáncsapat küzdene egy nála jóval erősebb, de hagyományos rendben felvonuló nehézkes hadsereg ellen.
– Jelképeket, párhuzamokat nem érdemes 113keresni, mert folyamatosan ki vagy téve annak a veszélynek, hogy találsz ilyeneket, aztán törheted a fejedet, hogy mihez kezdesz velük. Ez a „háromköves” szituáció mégis elgondolkodtat, mintha az egész életem sémáját látnám benne.
– Nem vagyok nagy spíler, kártyában, sakkban, malomban, sőt az életben is passzionátus játékosként mindig a magam kedvét keresem. Soha nem azt szoktam megjátszani, amit az adott helyzetben rejlő objektív lehetőségek kínálnak, hanem azt, amit a fantáziám, nagyra törő érzelmeim súgnak. Bravúrokra, kunststüklikre törekszem. Így nem lehet csodálkozni azon, hogy logikus és realista ellenfeleim sorra elfoglalják a tábla kulcspozícióit, egymás után hozzák össze a malmokat, és könyörtelenül szedik le a köveimet; egyet, kettőt, meg sem állnak egészen hatig. Az is előfordul, hogy csalnak közben, vagy én löktem le egyik-másik kövemet.
– Vonatkoztasd mindezt az életemre. A parti folyamán sorra elvesztek a köveim: kapcsolataim, tudományos rangom, a korábban elérhetőnek számító kedvezményeim, lehetőségeim a gondolkodásomat megtermékenyítő nagy külföldi konferenciákon való részvételre és így tovább, mindent magukhoz hódítottak, vagy legalábbis elvettek tőlem.
– Én a romantikus eszmék megszállottjaként alig-alig figyeltem a parti alakulására, csak akkor eszméltem fel, mikor már csak három kövem maradt. Ezeket nehéz volna az életemre vonatkoztatva dekódolni, nyilvánvalóan 114a legjobb vagy legalábbis az időknek leginkább ellenálló tulajdonságaim lehetnek: a becsületem, a tehetségem és a szolidaritásom az elesettek és a kisemmizettek iránt. Minden, ami nélkülözhető volt, lefoszlott rólam. Ezek az utolsó kövek is esendőek, bármikor leszedhetőek, elég egy ravasz taktikai húzás, és elviszi őket egy célba juttatott rágalom, az emberekhez vezető utolsó kapuk eltorlaszolása és így tovább.
– De egyelőre még megvan a három kövem, kedvemre ugrálhatok velük. Elméletileg malmokat is összehozhatok, ha a szerencse segít, sorra elnyerhetem az ellenfél köveit. Ha már neki is csak három marad, akkor már minden esély mellettem szól. Ellenfelem, a Hatalom nem szokott az egyenlő harchoz, mindig is csak a túlerejére támaszkodott, abban bizakodott.
– Biztatom magam: eljutok odáig. Megemelem három kövem egyikét, és eltöprengek, hová tegyem le. Azzal erősítgetem magam, hogy úgy képzelem: sokan figyelik ezt a játszmát visszafojtott lélegzettel, és ha nyerni tudok, ők is győznek.
– De ha a vereség elkerülhetetlen volna, akkor is becsület dolga, hogy megmutassam, miképp küzd egy igazi játékos. Wilhelm Steinitznek, a sakk első világbajnokának a szelleme kell hogy éljen bennem, aki már öregen és fáradtan is kihívta az Istent egy partira, és egy gyalog fórt kínált neki.
115 116– Igen, jól láttad, a telefonkönyvben kétszer is szerepel a nevem: B. Miklós – mondja B., a decens filozófiadocens. – Erre már mások is rákérdeztek, mivel a lakáscím is azonos, nem felelhetem azt, hogy két különböző személyről van szó, azzal szoktam elhárítani az érdeklődésüket, hogy nyomáshiba történt. Ezt már meguntam, nincs kedvem mellébeszélni: mind a két állomás az enyém.
– Nem különös ez a világ, ahol még a telefonoknak is történetük van? Valaha egy magamfajta átlagos egyetemi oktató öt-tíz évet is várhatott, amíg valahol megépült vagy felszabadult egy vonal. Nekem különös szerencsém volt. A tanszéken néhány nyugati filozófussal foglalkoztam, Jaspersszel, Röpkével, Ortegával, és más ízlésem szerint való szerzővel, aki igyekezett úgy írni, hogy az olvasóknak ne csak gondolatokat, de esztétikai élvezetet is nyújtson. Annak idején tilalmi listára helyezték a könyveiket, és a papírmalmokban ledarálták, újabb példányokat pedig azóta sem szereztek be. Dolgozni akartam, ezért egy magánakcióba kezdtem: külföldi rokonok és kollégák csempésztek be számomra egy-egy kötetet. Az 1980-as években ez a művelet nem maradhatott titokban az illetékesek előtt, valahol egy 117dossziét nyitottak rólam, és megfigyelés alá helyeztek.
– A lehallgatáshoz viszont telefon kellett, ezért a kérelmemet sok száz sorszámmal előléptették a rangsorban, és egy nap megjelent a lakásomon egy postai szerelő, hóna alatt egy zöld bakelit készülékkel.
– Örömömben megfogadtam, hogy ha egy férfi hív fel elsőnek, leülök vele egy kocsmában, és berúgunk, ha egy nő, akkor megpróbálom elcsábítani – ez az utóbbi jött be, sajnos ő inkább az italt választotta.
A készülék hamarosan beépült életem átlagos kulisszái közé, olyan természetessé vált, mint a fűtőtest vagy az asztali lámpa, de mégis megőrzött valamit az induló öröm frissességéből. Akkoriban már mind kevesebbet tanítottam, munkám középpontjába végképp a kutatás került, naphosszat ültem otthon pizsamára vetkőzve, szaporodó teáscsészékkel előttem az asztalon.
Ebbe a taposómalomba csak a telefonon keresztül nyitott be a világ. Naponta hússzor-harmincszor is megcsendült, értesülhettem arról, hogy a hegyekben már kivirágzott az orgona, a magyar futball ugyanott tart, ahol régen, új birtokosjelöltek indulnak el a hatalom meghódítására. Évközben beírtam a noteszomba néhány új nevet, szilveszter napjának délelőttjén pedig afféle gyászszertartásként kihúztam a halottakat. Ezt a lajstromot kapcsolataim foglalatának, életem legfontosabb eredményének tartottam, rettegtem tőle, hogy elvész, egy másolatot is készítettem.
118Meg sem fordult a fejemben, hogy a neveknek ez a lassú, inkább az időmúlással kapcsolatos cserélődése más alapon is bekövetkezhetne. Először nem értettem, hogy mit akar a miniszterelnök, mikor azt mondja: „el lehet dobni a régi telefonkönyveket”. Mások magyarázták el, hogy ez azt jelenti, bezárulnak a személyes kapcsolatok kiskapui, melyeken át el lehetett jutni egy-egy kiszemelt célig. Engem ez nem rázott meg: az én noteszemben kevés ilyen név szerepelt, pontosabban egy sem, hacsak ide nem soroljuk Ventura krakkói professzort, tudományos példaképemet, vagy Kovács Vilmos könyvkötőt, aki a különnyomataimat szokta kemény fedelek közé foglalni.
Engem viszont sok noteszből elimináltak. Általában egy-egy hívással kezdődött. Valamelyik ismerősöm bejelentette, nem helyesli, hogy kapcsolatot tartok fenn X-szel, a homályból most frissen előmerészkedett fasisztával, a másikuk arra kért, hogy szakítsak Y-nal, aki a végletekig kompromittálta magát a pártállam idején. Én sohasem fogadtam el az ilyen befolyásolási szándékokat, most is nemet mondtam mindegyikre. Ezzel persze csak annyit értem el, hogy mind a két fél felvett a „sittlistájára”, és többé nem jelentkezett nálam.
Tulajdonképpen megértem őket. Egy orvosnak egy vágóhídi igazgatóval vagy akár egy vízvezeték-szerelővel is érdemes fenntartani a jó viszonyt, bármikor adódhat úgy, hogy szükség lesz a szolgálataira, de ki és mikor szorul 119rá egy filozófusra, mit remélhet tőle egyáltalán. Kinek hozhat pénzt, ha felvilágosítást kap a kategorikus imperatívum mibenlétéről?
Az idők változásával mind többen maradtak el, ezen megsértődtem, és a maradék nagy részét én űztem el magamtól.
A kis házi telefonkönyvből lassan már egész betűk hiányoztak, vagy legalábbis megritkultak az oda tartozó nevek, az „X”-nél ugyanannyi szerepelt, mint a legfrekventáltabb „B”-nél, vagy „K”-nál.
A telefonom naphosszat hallgatott, csak a választási kampányok idején jelentkezett végtelenített magnószalagokról egy-egy pártvezér, vagy tengerparti ingatlanokat kínáló ügynökök invitáltak meg egy-egy vacsorával egybekötött tájékoztatóra. Aztán ezek szezonja is véget ért, már egy téves kapcsolásnak is örültem.
Hosszú évek folyamatos telefonálgatásokban eltöltött napjai után bántott a csend, egész pontosan fogalmazva, képtelen voltam elviselni. Mihez kezdhettem? Ha nem égettem volna fel az összes hidat magam mögött, vissza akkor se fordulhattam volna szekértáborok ölmelegébe. Technikai megoldást sem választhattam; szerény díjazásért bérelek embereket, akik időnként felhívnak. Akkor jutott az eszembe, hogy felszereltetek magamnál még egy telefont.
Azóta rendszeresen felhívom magamat a másik készüléken, és elbeszélgetek magammal – ez kellő összhangban áll eddig is meghatározó jellegű nárcizmusommal. Nevetni fogsz; de 120komoly érvek és ellenérvek merülnek fel ezekben a társalgásokban, nagyon sok problémát tudok tisztázni ilyen módon, a színvonal megtisztelő, néha már éjfélre jár, mikor letesszük, illetve leteszem a kagylót.
Hát egyelőre így állunk. Egyszer majd csak javul a helyzet legalább egy kicsit.
121 122Néhány évvel ezelőtt a nagytétényi akkumulátorhulladékot feldolgozó üzemről, az úgynevezett „Halálgyárról” írtam. Hetekig jártam a környéket, megtudtam, hogy a talaj és a rajta termő zöldségek, gyümölcsök minden elképzelhető mértéken felül szennyezettek ólommal, bár a termelés már rég leállt, a feltámadó szelek gyakran felkapják a mérgező port, és beterítik vele a környező házakat. Az orvosi felmérések kimutatták, hogy az itt élő népességet még a magyar átlag sokszorosánál is nagyobb mértékben támadja meg a rák.
Az emberek kevéssé bíznak az orvosokban, az orvosok sokat tettek azért, hogy kialakuljon ez a helyzet, inkább vajákos eszközökhöz folyamodnak. Egy, a környéken lakó asszony elmondta nekem, hogy beteg férje gyógyításával évekig hiába próbálkoztak a kórházakban, állapotán nem tudtak javítani. Az asszonynak ekkor eszébe jutott egy, még a gyerekkorában hallott recept: gyógyszerkapszulákból kiszórta az eredeti tartalmukat, a helyébe petróleumot öntött, és azt adta be a betegnek, már nem emlékszem rá, hogy napi két vagy három alkalommal. Én leírtam az esetet, kuruzslásnak neveztem, valóságos merényletnek az emberi egészség ellen.
Eltelt néhány év, egyszer Gyulára vetődtem, 123épp a „Százéves” cukrászda teraszán ültem, mikor odajött hozzám egy fiatal férfi:
– Szeretném megköszönni a könyveit, végtelen sokat jelentettek a számomra, különösen a „Magyarország szennybemenetele” című riportja.
– Hát igen! – gondoltam magamban –, szerencsére még most is akadnak értelmes fiatalok, akik képesek a maguk valós értékén megbecsülni az igazán jelentős alkotásokat! Erőt vettem magamon, és a rám oly jellemző szerénységgel rákérdeztem:
– Melyik rész tetszett a legjobban benne?
– Az a szakasz, amelyben arról ír, hogy egy nő a rákbeteg férjének petróleumot adott be kapszulába töltve.
– Gondolom, ön is egyetért velem, és elítéli ezt a sarlatán módszert.
– Be kell vallanom, hogy én addig soha nem hallottam róla, öntől értesültem, hogy egyáltalán létezik ilyesmi. Már el is felejtettem, de aztán az anyám is rákos lett. Az orvosok semmi jóval nem biztattak, legfeljebb néhány hónapot jósoltak neki, akkor jutott eszembe, amit a könyvében olvastam, és én is elkezdtem petróleummal kezelni az anyámat.
– És mi történt?
– Jobban lett, és öt évet élt még, lehet mondani, erőben-egészségben. Nem tudja elképzelni, hogy milyen hálás vagyok önnek.
– Kérem – mondtam kényszeredetten, és arra gondoltam, hogy mennyivel jobban kell vigyáznunk arra, hogy mit nem szabad megírnunk, mint a leírt szövegünkre.
124Egy levelet kaptam egy Pest környéki faluból, egy számomra ismeretlen nevű feladótól:
„Kedves Gyuri bácsi!
Meg kell írnom, hogy magának köszönhetem az életemet. Falun élek, ahol semmi szórakozási lehetőség nincs, be szoktam járni a keresztúri diszkóba. Azon a bizonyos hétvégén is bementem autóbusszal, útközben magának egy régi könyvét, a »Tetovált kereszt«-et olvastam. Táskát nem vittem magammal, ezért mikor leszálltam a buszról, a könyvet bedugtam a nadrágszíjam alá, és ráhúztam a pulóveremet.
A diszkóban kiszúrtam magamnak egy keresztúri lányt, vele kezdtem el táncolni, és meghívtam egy-két pohárra is. Ez a helybeli srácoknak nem tetszett, egyikük félrehívott, és azt mondta, hogy szálljak le a lányról, semmi közöm nincs hozzá, az övék. Persze ezek után még inkább kitartottam a partnerom mellett, nem ők fogják előírni nekem, hogy kivel szórakozzam. Aztán láttam, hogy néhányan gyülekeznek a kijárat előtt, és felém mutogatnak.
Mikor véget ért a diszkó, elköszöntem a lánytól – nem gyávaságból, csak nem akartam őt is belekeverni a balhéba, aztán a tömeggel együtt megpróbáltam kislisszolni a kapun. Persze az ellenség is résen volt, a sötétben elkaptak, nagyon megvertek, de én is kiosztottam néhány »devecserit«.
Otthon megnéztem magam a tükörben: egy »szilvát« ütöttek a szemem alá, a bőröm is felszakadt, de ennyi belefér, gondoltam, viszonylag jól megúsztam, mehetek aludni.
Kezdtem levetkőzni, akkor vettem észre, hogy a pulóverem hastájon elszakadt, gondoltam, valaki 125eltépte, de mikor lehúztam magamról, akkor vettem észre, hogy egészen más történt. A könyvön, melyet a nadrágszíj alá dugtam, egy késszúrás nyoma látszott, átvágta a címlapot, az egész könyvet, de a hátsó fedél még felfogta. Ennek köszönhetem az életemet.
Kedves Gyuri bácsi! Köszönöm a segítségét, és arra kérem, hogy írjon továbbra is sokat, lehetőleg minél vastagabb könyveket.”
126„– Maradhat ez így?” – kérdezte a tanító gyerekkorom rég letűnt elemi iskolájában, miközben a Trianonban megcsonkított Magyarország térképére mutatott. Mi lelkes kórusban feleltünk: „Nem! Nem! Soha!” – mondja B., a decens filozófiadocens.
Te tudod, hogy bennem a kevésnél is kevesebb nosztalgia él a Horthy-rendszer iránt, mégis el kell ismernem, hogy néhány területen kiemelkedő teljesítményeket nyújtott; a fejlett oktatási rendszertől a pénzügyi stabilitásig, a modern Árpád sínautóbuszoktól a Láng-féle turbinákig. Így akart alapot teremteni, hogy a maga felsőbbrendűségét hangsúlyozhassa a rovására megnövekedett szomszédos országokkal szemben. Ezúttal tekintsünk el attól, hogy mindezt „a hárommillió koldus” kizsákmányolásával érte el.
Napjainkban a Trianon szellemét költögetőknek újra szükség volna hasonló érvekre, de ezek nehezen találtatnak. Azzal már nem dicsekedhetünk, hogy a magyar mezőgazdaság az európai élvonalban tündököl – járt már ott, de azt a rendszerváltás elvitte magával, az egykori nagyipar külföldi cégek bedolgozójává-beszállítójává vált. Az oktatásról és az egészségügyről pedig jobb, ha hallgatunk.
A Trianon ügyében szorgoskodóknak nem 127maradt más, mint hogy a különböző, génekben rejlő vagy szellemi mutatókra hivatkozzanak. Hosszú évekig az olimpiákon szerzett érmek számát hozták elő, az irányzat itt is lefelé tart, a világversenyek többségén már a dobogó legalsó foka is sikernek számít. A bronz egyre szebben csillog.
Végül már csak egy ütőkártya marad: a Nobel-díjasoknak a lakosság létszámához viszonyított magas aránya. Ilyenkor felsorolják, hány kitüntetett született a történelmi, tejjel-mézzel folyó és a Trianonban feldarabolt Magyarország területén – Lénárd Fülöptől egészen Kertész Imréig –, bár ez utóbbira csak kényszerből, az orrukat befogva szoktak hivatkozni. Az Alföldről elszármazott, de már izraeli tudósként kitüntetett Herskóval pedig végképp nem tudnak mit kezdeni.
A tucatnyi nevet így is lelkesítő érvként használják a magyar világ megtermékenyítő hatásának bizonyítására. Nap mint nap találkozunk ezzel. A sok édes mellé én most megpróbálok egy kis keserűt is belecsöppenteni ebbe az esszenciába. Szeretném, ha egyszer nem azt néznénk meg, hogy hány Nobel-díjas született Magyarországon, hanem azt is, hogy közülük hányan haltak meg az ország területén. Ha jól mértem fel az adatokat: egyetlenegy sem; legföljebb egy-két olyan akadt, aki hazahozatta a hamvait, mintegy jelezve, hogy nem a magyar földdel volt baja, hanem a magyar politikai-szellemi világgal.
Miért történt ez, miért választották mindannyian az idegenbeli életet, a már eltávozot128tak pedig az ottani halált? Mikor és miért szűnt meg a kötődés a szülőföldhöz? Az oktatással nem volt baj, legalábbis a mindenkori szellemi elitet kitermelő tanintézetekkel. A mindenkori Rácz tanár urak beoltották a gyerekekbe a becsvágyat, hogy a legmagasabb teljesítményt érjék el, de már az Alma Materben is a faji megkülönböztetés, az egyetemi bajtársi szövetségek véres terrorja, a „Hírig Simon” várt rájuk.
A pályájukon sem érvényesülhettek. Akár keresztények voltak, akár zsidók, tapasztalniuk kellett, hogy a magyar társadalomnak csak közepes teljesítményre van igénye. A lángész csak összezavarja a csendesen lebonyolódó folyamatokat. Nem kedvelik azokat, akik tizenkét-tizennégy órákat akarnak dolgozni magas hőfokon égve, és a pénzt is sajnálják arra, hogy a megfelelő környezetet-eszközöket előteremtsék a számukra.
Így, aki nagyra született, vagy nagyot akart, az szép csendben elvérzett itthon, vagy eltávozott. Aki megpróbált kitartani, az is előbb-utóbb rákényszerült, hogy vándorbotot fogjon, mert a rendszer által favorizált „Tökmag Jankók” árnyékában nem tudtak kibontakozni. Neumann János, a számítógép atyja soha nem került be a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé, Szent-Györgyi Albert helyett pedig a fajelméleti alapon álló Orsós Ferenc kapta meg az akadémiai díjat. A demokrácia és a liberalizmus üldözése még az irredentizmusnál is fontosabb volt a Horthy-rendszer 129számára, zsidó vagy más gyanús szellemiségű tudósokkal nem kívánt dicsekedni.
Az elvándorlók jelentős része előtt egyenes út nyílott a világhírhez és a Nobel-díjhoz. Joggal jegyezte meg Gábor Dénes, a holográfia feltalálója: „De jót is tett velem Hitler, mikor kikergetett Európából!”
De hát ilyeneken már késő eltűnődni, ezek a sírok idegenben domborulnak, alattuk nemcsak maguk a lángelmék nyugszanak, hanem a magyar múlt és jövő is. Mindenképpen elég volt ebből: „coki Trianon új kutyáinak”. Csitt, Alcsitt és Felcsitt. Nem azért nyitott a határ, hogy a legjobbakat kikergessék rajta.
130– Egy pártba nem elég egyszer belépni, egy pártba naponta újra be kell lépni azáltal, hogy elviseled és megemészted azt a szégyent, melyet a hozzá való tartozás jelent – mondja B., a decens filozófiadocens –, ezért soha nem vonzott az aktív politizálás.
– Csak egyszer inogtam meg, az 1990-es években, a rendszerváltás után. Úgy éreztem, tartozom addigi életem túlnyomó részének azzal, hogy most, a bajban kiállok a szocialisták mellett. Ne gondolj nagy vállalkozásokra; tartottam néhány népszerűsítő előadást, segítettem megfogalmazni néhány cikket, közhasznú megfigyelést, hogy a politikusok inkább hirdetni tudják az igét, mintsem ragozni.
– Ez a tevékenységem természetesen személyi kapcsolatok kialakulásával járt, általában Nagy István, a párt egyik frontembere, egykori miniszter közvetítette a soros kívánságokat. (Valóban így hívták? Nem, de az Írás úgy tartja, hogy a méltatlanoknak ne legyen nevük.)
– Őt már korábbról ismertem, valaha abban a gyógyszergyárban működött kiemelt KISZ-titkárként, ahol az én bátyám mérnökként dolgozott. Elkerülhetetlenül konfliktusaik támadtak egymással, néha bizony igen hevesek. Képzelj el engem kétszeres tágasságúra nyitott 131pofával és tízszeres ragaszkodással az igazsághoz, és akkor előtted áll a bátyám, B. Dániel. Nagy gyakran behívatta az irodájába, az ügyek természete szerint hol fenyegette, hol csitítgatta, békíteni próbálta, gyakran sikerrel is járt, már akkor megmutatkozott benne az eljövendő diplomata. Ha barátokká nem is váltak, kedvelték egymást, a KISZ-titkár valahányszor ki akarta ismerni magát szakmai ügyekben, mindig B. mérnök úrhoz fordult.
– Nagy hamar kinőtte a kopott gyár kereteit, karrierje egészen a miniszteri bársonyszékig ívelt, futását csak a rendszerváltás állította meg, de az 1994-es választások után visszatérhetett régi posztjára. Szimpatikus, emberszabású gesztusokat tett. Mikor újra hivatalba lépett, szobájából elvitette a jobboldali elődje által beszerzett garnitúrát, és nem még újabbat vásároltatott helyette, hanem felhozatta a pincéből a maga egykori berendezési tárgyait.
– Ehhez a stílushoz tartozott az is, hogy minden találkozásunknál mielőtt rátért volna az éppen aktuális kérnivalójára, mindig érdeklődött előtte:
– Hogy van Dani?
– Sajnos, egyre rosszabb fejleményekről kellett beszámolnom. Dani már negyven éve dolgozott a laboratóriumában savas oldószerek és más gyilkos matériák gőzében, kipárolgásában, egy születésnapi találkozón félrevont, és bejelentette, hogy az orvosok rákot állapítottak meg nála. Mindent megtett, hogy a betegsége terhét ne hárítsa át a környezetére, de az ereje egyre fogyott, operációk sorozatán esett át.
132Már a betegsége végső szakaszában történt, hogy Nagy a szokásos módon megkért, hogy kísérjem el egy vidéki értelmiségi klubban tartandó találkozóra. Az ő hivatali kocsijával mentünk le, útközben most is megkérdezte:
– Dani hogy van?
Én nem vagyok naiv, belátom, hogy az emberek nem várnak választ az ilyen kérdésekre, de most nem tudtam megállni, hogy komolyan ne vegyem.
– Nagyon rosszul, rákos, nem sok van hátra neki.
– Ó, igazán sajnálom.
– Pista, volna egy kérésem. Daninak a héten lesz a születésnapja, adj egy névjegyet, és írjál rá egy pár szót. Nagy örömet szereznél vele, úgy érezné, hogy még számon tartják őt a világban.
Nagy arcán kelletlen fintor futott át. Mint filozófus néha alkalmi léleklátó is vagyok, esküszöm neked, abban a pillanatban úgy olvastam a gondolataiban, mint a magaméban szoktam. Átvillanhatott az agyán, hogy a névjegyén ott szerepel a címe, a különböző telefonszámai, és attól tartott, hogy a bátyám esetleg felhívja, talán valamilyen szívességet is kér tőle. Te ismersz engem: soha nem élek hasonló lehetőségekkel, a bátyám még nálam is kevésbé, erre Nagy is emlékezhetett volna. Hogy helyesen követtem a gondolatmenetét, az első megszólalásából kiderült. Kezét a zakója zsebére tette:
– Sajnos nincs nálam névjegy!
A sofőr félig hátrafordult, mintha mondani 133szeretne valamit, de aztán újra az utat figyelte maga előtt. A szituációt valahogy le kellett zárni, elővettem a saját névjegyemet, és arra írattam néhány szót. Egy óvatlan pillanatban aztán eldobtam, méltatlannak találtam volna egy ilyen üdvözletet átadni.
Mikor a szocialisták legközelebb megkerestek, sajnálkozva közöltem, hogy ez idő szerint nem érek rá. A Mester azt tanítja, hogy nagy haragjaink folyamát néha kis sérelmeink patakjai táplálják.
134– Néhány ember úgy születik, hogy az Isten nem figyel, mikor megteremti őket, kihagyja belőlük az önzést, a hiúságot, a megalkuvást és a többi, az élethez feltétlenül szükséges tulajdonságot – mondja B., a decens filozófiadocens –, Isten javára kell írni, hogy csak ritkán követ el ilyen hibát, ha most neveket kérnél, hirtelenjében csak egyet tudnék említeni: doktor Moharos Sándorét.
Moharos szakmájában, irodalomtörténészként és újságíróként is a legjobbak közé tartozott, de az igazi teljesítménye a politikai életútja volt. 1944-ben még a tizenhetedik évét sem töltötte be, mikor szülővárosában, Salgótarjánban fegyverrel harcolt a német megszállók ellen.
A felszabadulás után felkerült Budapestre, részt vett a népi kollégiumok szervezésében, folyóiratot szerkesztett, tanított a Tisztképző Akadémián. Túl sokáig megőrizte magában az induló évek régi forradalmi szellemét, és a dorgálások ellenére sem volt hajlandó változtatni ezen. Előbb eltávolították a katedráról, aztán belekeverték a Rajk-ügy egyik oldalperébe, és lecsukták.
Akadnak emberek, akikre kár pazarolni a drága börtönt, kiszabadulása után Moharos sem bírt megnyugodni. A Rákosi Mátyás le135váltását követelő mozgalom élére állt, de a partra vetődött cápa utolsó farkcsapásával még leterítette őt, újra megkopogtatta a maga tégláját a börtön falában. Megint kiszabadult, de beszállt az 1956. októberi felkelés előkészítésébe, amiért újfent lecsukták.
Nem járt messze az igazságtól, aki úgy fogalmazott, hogy Magyarországon minden jelentősebb politikai fordulat Moharos letartóztatásával kezdődött. Mielőtt az új és a még újabb hatalmi csoportosulás elénekelhette volna önmaga tiszteletére a Himnuszt, a gyűlés vezetője megkérdezte, hogy Moharos már lakat alatt van-e, és ha megnyugtató választ kapott, csak akkor adott jelet, hogy felhangozhat nemzeti imádságunk.
Legutolsó szabadságvesztéséből Moharos a nagy 1963-as amnesztiával szabadult. A börtön kapuján kilépve senki sem várta: a felesége meghalt, a fia elzüllött. „Térdig érő priuszával” értelmiségi állást nem kaphatott, egy túlnyomórészt volt rabokat foglalkoztató fémüzemben helyezkedett el segédmunkásként. Senkinél nem jelentkezett panasszal vagy protekciót kérve, ha rajta múlik, a gyárból ment volna nyugdíjba.
Aligha létezik annál lassúbb folyamat, mint hogy a Hatalom némi bölcsességre tesz szert, de egy idő után az illetékesek belátták, hogy veszélyesek azok a Moharoshoz hasonló emberek, akiknek adósa a világ, jobb megengesztelni őket. Engedélyezték, hogy visszatérhessen szellemi munkakörbe, az Irodalomtörténeti Intézetben kapott egy kutatói státust. Utolsó 136műszakján Moharos ólomból öntött magának egy miniatűr méretű, de majd félkilós Lenin-szobrot, és azt vitte magával emlékül.
Új helyén Moharos kék munkaköpenyt húzott, adatgyűjtő cédulákat töltögetett ki, katalóguslapokat gépelt. Egy idő után felengedett a rá kiszabott szilencium, megjelenhettek a könyvei, felkeltették a szakmai körök érdeklődését, sőt, mivel az olvasható stílusú írók közé tartozott, közönségsikert is aratott.
Nem tudni, hogyan és mikor, de a művelődési élet irányítói rájöttek: Moharos túl jó játékos ahhoz, hogy érdemes legyen a partvonalon kívül marasztalni. Az engesztelő szándék jeleként József Attila-díjra terjesztették fel. A hírt Aczél György személyesen közölte vele, Moharos csak a fejét ingatta:
– Aczél elvtárs, én ezt nem fogadhatom el.
– Már megint milyen politikai fenntartásai vannak?
– Csak arról van szó, hogy az én polgári jogaim még mindig nincsenek helyreállítva, ezért a szabályok szerint nem kaphatok állami kitüntetést, legfeljebb még öt év börtönt.
Útja innen továbbra is felfelé vezetett, az Új Világ című kulturális hetilaphoz irányították át. Moharos szó nélkül tudomásul vette a döntést. Nem rendezett búcsúivászatot, kék munkaköpenyét is otthagyta lógni a megszokott szögön, csak a golyóstollait, az ólom Lenin-szobrot és azt a néhány kavicsot pakolta össze, melyet még a rég halott feleségével gyűjtött egyetlen tengerparti nyaralásukon.
Az újságot gyakorlatilag ő szerkesztette, de 137formailag mégis csak második emberként szerepelt a kolofonban. Az illetékesek úgy vélték, túl sok volna a jóból, ha túlságosan is előrerukkoltatnák, másrészt a főszerkesztői ranggal és fizetéssel egy renitenskedő Kossuth-díjas költőt kívántak leszerelni. Moharos nem lázadozott, beérte azzal, hogy hagyják dolgozni hétfőtől vasárnapig, sőt abban se akadályozzák meg, hogy munkát vigyen haza, és éjszakánként kéziratokat olvasgasson magányos lakásában. Az „Új Világ” hamarosan a magyar sajtó zászlóshajójává vált.
Moharos a legnehezebb feladatot választotta: a magát szocialistának mondó rendszert próbálta megvédeni önmaga ellen, bár már sokszorosan megtapasztalta, hogy a védelmezett ezért ritkán szokott hálás lenni. Világosan felismerte az újonnan keletkező társadalmi áramlatok mozgásirányát, a maga szerény módján rendreutasította a sajtó, a művészet zabolátlan kiskirályait, Csurkától egészen Hofi Gézáig.
Megállapításait vitatni nem lehetett, elutasítani viszont igen. Akik magukat talapzaton szeretik látni, nem kedvelik, ha valaki a kisebb bálványokat megpróbálja megingatni piedesztáljukon. Moharost gyakran állították a szőnyeg szélére, el-elvonták jutalmait.
Megbizonyosodva róla, hogy érvekkel nem tudja meggyőzni igazáról a feletteseit, Moharos egy különös taktikai eszközhöz folyamodott. Ha újra hasonló esetek adódtak, „ultima ratió”-ként, utolsó érvként megírta a felmondólevelét, azzal a záradékkal, hogy ha megsza138bott időn belül nem kap választ, a bejelentését elfogadottnak tekinti.
A rövidre szabott terminus gyors döntésre kényszerítette az illetékeseket. Ők szívük szerint úgy megszabadultak volna tőle, mint egy a cipőjükbe belehullott, lábukat gyötrő kavicstól, de be kellett látniuk, hogy senkit sem tudnának a helyére állítani, így hát, ha fogcsikorgatva is, de engedtek. Moharosnak még maradt ideje, hogy a szóban forgó ügyben érvényesíthesse a szándékát. Mellesleg a felmondását is visszavonta, és dolgozott tovább, egészen a következő szembeszegülésig. Az évek során tizennégy ilyen leköszönőlevél gyűlt össze a hivatali archívumban.
A szerkesztőségi stáb csak lassan változott Moharos körül. A Kossuth-díjas költő-főszerkesztő nyugdíjba vonult, egy másik Kossuth-díjas követte, akit ugyancsak meg kellett nyerni a szocialista eszméknek, de elődjéhez hasonló nagyvonalúsággal ő is hagyta dolgozni Moharost. Őt nem érdekelték különösebben a csúcson végbemenő őrségváltások, de fenntartotta azt a jogát, hogy maga dönthessen közvetlen beosztottjainak kiválasztásában.
Mikor a lapnál megüresedett a titkárnői állás, többen is jelentkeztek rá. Moharos valamennyiük anyagát elolvasta, figyelmét egy Bojtár Johanna nevű pályázó keltette fel, elsőként őt rendelte be meghallgatásra.
Egy már-már kínosan tiszta, szemüveges, harminc év körüli lány kopogott be Moharos irodájába. Vézna testét, melyben a csontok mintha esernyődrótból lettek volna hajtogat139va, nehezen lehetett elképzelni egy szerkesztőségi titkárnő tekintélyt parancsoló szerepében. A széknek szinte csak a peremére ült le, mintha arra számított volna, hogy hamarosan úgyis elküldik.
Moharos végigfutotta a pályázathoz mellékelt önéletrajzot, rövid tájékozódás után megjegyezte:
– A szüleiről nem tesz említést.
– Semmit sem akartam elhallgatni, csak nem tudtam, hogy szükség van rá.
– Az édesapja, Bojtár Béla mivel foglalkozott?
– Katona volt.
– Él még?
– Nem, meghalt – a nő tekintetét Moharosra emelte –, kivégezték.
– Értem.
– Akkor, ugye, nem számíthatok az állásra? Már máshonnan is elküldtek.
– Majd értesíteni fogjuk.
Mikor a távozó nő mögött becsukódott az ajtó, Moharos áthívatta magához a lap személyzetisét:
– Bojtár Johanna mellett döntöttem, a többi pályázót mondja le.
A személyzetis Moharost annál jobban ismerte, semmint hogy a döntés okai felől érdeklődjön, tudta, kérdéseire úgysem kapna választ. Mikor magára maradt, Moharos kulcsra zárta az ajtaját, egy faliszekrényből konyakosüveget vett elő, töltött magának, majd mintha egy láthatatlan személlyel koccintana, felemelte a poharát:
140– Ennyivel tartoztam neked, Béla!
Bojtár ezredes valaha Moharos legjobb barátai közé tartozott, a felszabadulás után együtt tanítottak a Tisztképző Akadémián. Útjaik aztán különváltak, de gyakran összetalálkoztak különböző hivatalos rendezvényeken.
A Sors 1957-ben, a felkelés után huzamosabb időre egymás mellé sodorta őket, a szegedi Csillag börtön egyik cellájában kerültek össze. Moharost a Kossuth Klub-beli szereplései miatt tartóztatták le. Bojtárt pedig azért, mert a behatoló szovjet csapatok ellen küzdő utolsó fegyveres csoport parancsnoka volt.
A közbűntényes rabok között a két politikai fogoly „spann”-ba lépett, védték és segítették egymást, megosztották ennivalójukat és cigarettájukat. Átbeszélgették a „patkánypuha” börtönéjszakákat, többnyire a rég nem látott család került szóba.
Az állami ünnepek előtt a börtönben a politikai foglyoknak kiosztották hozzátartozóik fényképeit, melyeket még a befogadásnál vettek el tőlük letétbe, egy napig nézegethették, aztán újra be kellett szolgáltatniuk. Moharos megmutatta társának a fia fotóját, és ő is sokszor látta a Johannáról készült felvételt: kislánynak is vékony, szemüveges jelenség volt.
Bojtár ügyét később elkülönítették, súlyosbították az ellene emelt vádakat, halálra ítélték, és kivégezték a Kisfogházban felállított bitófán. Moharos szabadulása után elkerült mindent, ami a börtönben eltöltött évekre emlékeztette volna, Bojtár családjával sem vette fel a kapcsolatot.
141Bár egy szerkesztőségen belül dolgoztak, Moharos továbbra is betartotta a három lépés távolságot, kiadta a feladatokat, és megköszönte azok elvégzését. Ha ebédnél egy asztal mellé kerültek a vállalati étkezőben, csak közömbös kérdéseket tett fel:
– Hogy kapta épp a Johanna nevet?
– Apám adta, neki Jeanne d’Arc, a francia Szent Johanna volt a kedvenc történelmi nőalakja.
Moharos ezzel be is fejezte az érdeklődését, nem tudta, hogy a lány ismeri-e a halott apjához fűződő kapcsolatát, de bárhogyan is állt volna a helyzet, nem akarta szóba hozni. Attól tartott, protekciónak tűnik, hogy felvette a laphoz.
A lány anyjától értesült ugyan a történtekről, és azzal is tisztában volt, hogy az állását is Moharosnak köszönheti, de tudomásul vette, hogy ezt a témát nem illik előhoznia. Mégis szinte vallásos rajongással övezte a főnökét; ő maga rakott rendet az íróasztalán, törölgette le a port a kis Lenin-szoborról és a tengerparti kavicsokról, megvarrta Moharos ki-kifeslő ballonkabátját. Ha elmulasztotta az ebédet, leszaladt a boltba, és szendvicseket készített neki. Mindig a háttérben maradt, a munkájára összpontosító Moharos fel sem figyelt ezekre a gesztusokra.
Az idő haladt, a világ nem, így Moharos törvényszerűen eljutott egy újabb konfliktusig feletteseivel. Ezúttal magával Aczél Györggyel különbözött össze. A kulturális élet irányítója gyakran vendégeskedett a művészeti élet pro142minens alakjainál, ezeken az úgynevezett „sóletvacsorákon” különböző kompromisszumokat fogadott el. Ezek hatása az „Új Világ”-nál is lecsapódott, a vacsorák résztvevői cikkeikben elvileg megengedhetetlen állításokat tettek. Moharos önmérsékletre kérte Aczélt, aki kereken visszautasította a kifogásait, jobb megoldás híján az újságíró ezúttal is az obligát felmondólevélhez folyamodott.
A szerkesztőség archívumában már tíz hasonló deklaráció is lapult, de Moharos most először diktált le ilyet Bojtár Johannának. A lány nem ismerte a lépés félig-meddig taktikai jellegét, főnöke távozása úgy hatott rá, mintha végítélet harsonáját hallotta volna megszólalni. Moharos már rég befejezte a diktálást, és lefelé kopogott a szerkesztőségi épület lépcsőjén, mikor ő még mindig nem tudta rászánni magát, hogy felkeljen az írógép mellől. Újra és újra elolvasta a szöveget, kétségbeesve töprengett, hogy mihez kezdjen.
Moharos úgy tapasztalta, hogy általában nyolc-tíz nap múlva reagálnak a felmondására, behívatják és elkezdődik az egyeztetés, mely elfogadható kompromisszummal szokott végződni. Most azonban az egyik hét követte a másikat, és semmiféle válasz nem érkezett. Moharosnak be kellett látnia, hogy ezúttal túlfeszítette a húrt, Aczél megsokallta, hogy személyében is megbírálta, és úgy döntött, hogy megválik tőle.
Moharosba több büszkeség szorult annál, mint hogy nyíltan rákérdezzen és alkudozásokba bocsátkozzon, elkezdett készülődni a 143távozásra. Sorra lezárta a folyamatban levő ügyeket, belenézett minden egyes dossziéba, végiggondolta, milyen lépéseket kellene tenni, aztán letette a papírokat: már nem őrá tartoznak. Lassan lelkiismeret-furdalás támadt benne, amiért magukra hagyja azokat, akiken segíteni tudott volna, talán mégis le kellett volna győzni a büszkeségét, és tovább kellett volna maradnia.
– Késő bánat – gondolta –, ha egy öngyilkos kiugrik a tizedik emeletről, a harmadikról már nem fordulhat vissza.
Újra és újra kitolta a várakozás határidejét, de egy hónap elteltével már végképp feladta. Egy nap felkelt a székéből, egy nejlonzacskóba belerakta a kisméretű, ólomból készült Lenin-szobrot, a kavicsokat, melyeket rég halott feleségével gyűjtött a tengerparton, és a kis üvegtálat, melyen krumplicukordarabokat tartott arra az esetre, hogyha szorítani kezd a szíve. Titkárnője döbbenten figyelte a rakodást:
– Hová készül, Moharos elvtárs?
– Írja ki nekem az egész évi szabadságomat, Johanna. A napokban jön majd egy levél a Minisztériumból, hogy nyugdíjba küldenek, majd hívjon fel, ha megérkezik.
– Nem jön ilyen levél.
– Kedves magától, hogy vigasztalni akar, de ezt én jobban tudom. Emlékezhet rá, hogy épp magának diktáltam le a felmondólevelemet. Johanna elvörösödött:
– Én viszont nem küldtem tovább – mondta, és mintegy bizonyítékul elővette a levelet író144asztalának fiókjából. Moharos csodálkozva forgatta a kezében:
– Ez nem jellemző magára, miért csinálta?
– Mert nem tudtam volna elviselni, hogy Moharos elvtárs elmenjen tőlünk.
– Tőlünk?
– Tőlem.
Moharos sokáig nézett rá, aztán biccentett:
– Akkor a szabadság sztornó – visszaindult az irodájába, félútról még visszaszólt.
– Hogy szokták becézni a Johannát?
– Hanna, Hanni.
– Értem. Még szükségem van rá, hogy összeszedjem magam, majd később jöjjön be hozzám.
145 146„Magyar vagyok, zsidó és kommunista!” R. László hírlapíró.
– Már több boltban is megkérdeztem, hogy mikorra várják az új tizenegy ágú csillag leszállítását, de csak bizonytalankodó választ adtak, néhol egyenesen úgy tettek, mintha nem is tudnák, hogy miről van szó – mondja B., a decens filozófiadocens. – Így hát magamnak kellett nekilátnom. Kitettem magam elé egy félíves rajzlapot, és megpróbáltam egy tizenegy ágú csillagot szerkeszteni rá. Sehogy sem akart sikerülni, nem tudtam elhelyezni ennyi ágat, pedig már van némi gyakorlatom ezen a téren, ötágút és hatágút már álmomból felriasztva is tudok rajzolni.
Kezdetben, még 1944-ben, vala a sárga csillag a maga hat ágával, melynek viselési hatálya gyerekként bár, de rám is kiterjedt. Anyám roppant ügyesen egy megfelelő színű blúzából vágta ki nekem előírt formában és méretben. Majd egy évig viseltem, megszoktam, ha nincs, szinte már hiányzott volna.
Aztán 1945 januárjában a gettóból kifelé tartva, fenn az MTK-pálya melletti töltésen egy szovjet katona letépte. Én azonban már gyerekkoromban is nehezen vettem tudomásul a változásokat; úgy éreztem, mintha ott maradt volna, nagyban segített, hogy a távo147labbi környezetemből sokan továbbra is odalátták a mellemre.
Aztán, a felszabadulást követő években, hol ténylegesen, hol képletesen kitettem magamra a másik csillagot, azt az ötágú vöröset, melyet emlékezetes helyen, a szovjet katona sapkáján láttam feltűnni.
– In hoc signo vinces! E jelben győzni fogsz! – mormogtam magamban. Dalok, versek szóltak a vörös csillagról, maga Ady Endre is megénekelte, ez adott erőt és bátorságot, hogy 16-18 éves fejjel elmenjek építeni Sztálinvárost, Kazincbarcikát, beszemtelenkedjek békésen vacsorázó családok otthonába népnevelni, jegyezzek békekölcsönt még a zsebpénzemen is.
Aztán 1953 júniusában a cvikkeres miniszterelnök beszédéből értesülnöm kellett, hogy félrevezettek, mindazzal, amit tettem, rossz ügyet szolgáltam. Akkor megfogadtam, hogy többé nem hagyom becsapni magam, és elraktam ezt a csillagot is.
A Sors különös kegyéből 1956-ban közelről figyelhettem meg, miképp hullanak a földi csillagok. Fekvő lövészállást felvevő katonák távolították el géppisztolysorozatokkal a Felszabadulási emlékmű talapzatáról, a tetőről kötélen leereszkedő buzgó civilek rángatták le a házak utcára néző faláról. Pótlásukra a Köztársaság téren vágtak csillag alakú jeleket a Pártház kivégzett védőinek homlokára.
Aztán jöttek a nyugodtabb évek, ritkán jutottak eszembe a csillagok. Az sem érdekelt különösebben, hogy sokan a csillagra építették 148a karrierjüket, buzgóságukban még a fogaikra is csillagot rakattak korona helyett.
Aztán 1990 körül ez is leáldozott. Az új igazgató mindig azzal kezdi, hogy lecserélteti a tapétát, a rendszerváltó elit sem talált fontosabb feladatot magának, mint a vörös csillag betiltását. A volt, pontosabban soha nem volt kommunisták csak bólogattak hozzá.
– Mindegy – mondtam magamban –, csak essünk túl ezen a hajtóvadász csillagtúrán, akárhogy. Legyen végre béke!
– Aztán napjainkban megszólalt házi törpe Mussolinink, újra egy kalap alá vonta a sárga és a vörös csillagot, genetikailag egyenlőségjelet húzott köztük. Felemlegette és sírjában megforgatta Kun Bélát és Rákosi Mátyást, úgy is mint zsidókat, úgy is mint kommunistákat.
– Régi, sokszor előrángatott vád ez. Akár igaz is lehetne, csak olyan tényekről kellene megfeledkeznünk, mint hogy ha Kun Béla nem indítja el a frontra az Andrássy út fái között sebtében kiképzett katonáit, Miskolc ma a szlovákoké volna, a történelmi uralkodó osztályok ezt a csonka hazát sem tudták volna megvédeni.
– De te fabula narratur! – rólad szól a mese. Újra rám sütötték a vörös meg a sárga csillagot is. Ezért jutott az eszembe, hogy ha már így áll a helyzet, a két szimbólum nehezen fér el egymás mellett, össze kellene vonni őket. Öt ág meg hat ág, az összesen tizenegy ág. Ami a színét illeti, először arra gondoltam, hogy a fele legyen sárga, a fele vörös, de aztán úgy találtam, kifejezőbb a piros-fehér-zöld, legalább 149ennyi jelezze, hogy magyar vagyok. Igenis, magyar.
– De nincs mese, nem húzhatom tovább az új csillag kivitelezését, nem várhatom ki az utolsó pillanatot, mikor majd fel kell raknom. Megpróbálom úgy viselni, mintha valamilyen kitüntetésféle volna.
150– Nekünk, akik hivatásunk szerint a társadalmi változásokat elemezzük, és különféle következtetéseket vonunk le belőle, szerencsére fogalmunk sincs a társadalom valódi működéséről – mondja B., a decens filozófiadocens – így tények nem zavarnak bennünket, hogy tetszésünk szerinti elméleteket állítsunk fel vele kapcsolatban.
– Például osszuk fel a világunkat három részre: a fentre, vagyis a Hatalom birtokosaira, a középre, vagyis a különböző közérdekű tevékenységek átlagos irányítóira, és a lentre, az egyszerű vagy „mezei” polgárokra, akik látni és érteni szeretnék azt, ami körülöttük és velük történik. Ez a differenciálás, úgy lehet, messze jár a tökéletestől, de van olyan alapos, mint például a „mélymagyar-hígmagyar”, vagy a „jobboldali-baloldali” kategóriák szerinti osztályozás.
A három csoport egymás közti kapcsolatát számtalan szempontból lehetne vizsgálni, de most csak egyet választok ki, beláthatják, jövőre is kell élnem valamiből.
Mi történik akkor, ha a „fent”, vagyis a Hatalom nehéz helyzetbe kerül – ez tapasztalataink szerint előbb vagy utóbb, de okvetlenül bekövetkezik. Először, mondhatni, reflexszerűen a leváltott ancien regime-re próbálja áthá151rítani a felelősséget. Ez a védekezés kitart egy darabig, de egy idő után kimegy belőle a szénsav, más megoldáshoz kell folyamodni.
A bajok áthidalásához a Hatalom önmagában hiába is keresne pluszerőket, ezek elhasználódtak a zsákmányért folytatott belharcokban. Az szóba sem jöhet, hogy beismerje magának: nem vagyok mindenható, még csak tévedhetetlen sem, ez olyan bizalmi eróziót indítana el, amelyet nem vállalhat fel. Tudja, hogy minden folyamat elfut a végletekig, ha a macska elkap egy szálat, az egész horgolt terítőt felfejti, tudja, mert annak idején ő is így bontotta le az előző hatalmat – ez helyes volt, de az ilyetén való megismétlődése megengedhetetlen. Valamit viszont tenni kell, mert ott lent a nehézségek igazi elszenvedői lázadoznak, magyarázatot követelnek, hogy „mivégre engedik meggyűlni a bajt”.
A Hatalom útmutatásért gondolatban végiglapozza a történelemkönyvet, az Egyház taktikai arzenáljában rábukkan egy használhatónak tűnő mondatra: „Bölcs a pápa és minden bíborosa, de hibáznak minden plébánián” – ezért kell sanyarogniuk a híveknek. Tovább lapoznak és rálelnek ennek az elvnek számtalan politikai alkalmazására, például apostoli királyunk, Ferenc József jót akart a népnek, csak azok a gonosz tanácsadók fordították az ellentétükbe a szándékait, ebből ered nyomor, pártoskodás, országvesztés.
Ez a klasszikus képlet közelmúlt és jelen napjainkban nálunk is megvalósul. A „fent” síppal-dobbal biztosítja jó szándékáról a „lent”-et, 152és közös fellépésre hívja fel az átkozott „közép”-pel szemben. A „közép” olyanná válik, mint két cintányér között a levegő.
Számtalan területen alkalmazzák ezt a manővert, vegyük csak az egészségügyet – alighanem ez a legfontosabb, mert először életben kell maradnunk, minden más csak utána következik. A nagy kasszából már tavaly sem tellett elegendő pénz gyógyszertámogatásra, kórházi épületek felújítására, műszerekre, és jövőre még kevesebb jut majd. A Hatalom nem mozgósít újabb erőforrásokat, inkább biztosítja a bajokkal sújtott „lent”-et mindenre kiterjedő jó szándékáról, és karjait széttárva hozzáteszi: ez a „közép” miatt nem érvényesülhet.
Egymás után indulnak a „fent”-ről lanszírozott támadások: a kórházakban lopnak, a mentők lusták és erőszakosak, a politikusok pedig mást sem csinálnak, mint árat emelnek. Valóban minderre találni megcáfolhatatlan példákat, de azt nem szokták hozzátenni, hogy rosszul fizetett, agyonhajszolt emberekről, piros egyenruhás és fehér köpenyes rabszolgákról van szó, márpedig a rabszolga munkája szükségszerűen hanyag. Inkább azon kell csodálkozni, hogy ezek a jelenségek megmaradtak a kivételes esetek szintjén, nem válnak általánossá. Senki sem gondol bele, hány segédorvosnak van államtól elsíbolt üdülőtelepe a Balaton mellett, hány patikus szerepel a Kulcsár-ügy vádlottjai között. Tudom, ezek ismert dolgok, de az igazságot mindig el kell ismételni, mivel hogy a hazugságokat is újra és újra elmondják.
Viszontvádra azonban nincs lehetőség. A „kö153zép” hiába próbálna a sajtóhoz fordulni, melyet pedig valaha az erkölcs védelmére, a megtámadottak gyámolítására találtak ki. Az írott és az elektromos médiumok nagy része (ha igazán bátor volnék, azt írnám, hogy az egésze, de inkább behúzódok egy zárójel védelmező árnyékába) a mögötte álló, őt tulajdonoló tőke céljait kívánja érvényesíteni, nem fog ujjat húzni a Hatalommal. A vele látszólag szembenálló ellenzéki sajtó csak abban különbözik tőlük, hogy más tőkés csoportok érdekeit képviseli. Ami négyszögletes, azt ő sem gurítja, ami gömbölyű, vállon nem viszi.
Minden hang, minden betű manipulált, még az olyan spontánnak tűnő megnyilvánulások is, mint a levelezési rovatba küldött hozzászólások, a televízióstúdiókban történő betelefonálások. Kilencven százalékuk a „fent” álláspontját támogatja: a mentők lusták, a kórházakban lopnak, a patikusok nem tudnak mást, mint árat emelni.
A happy end ezúttal is valószínűnek látszik: a „fent” elhárítja magától a felelősséget, a „lent” is megkapja a maga bűnbakjait. A nyugalom azonban csak a következő válságig tart, a „fent” ezzel tisztában van, és már azon töpreng, hogy a „közép” melyik szeletének nyakába sózza a dolog ódiumát.
154– Kint ültem a szülőszoba előtti folyosón, bent, az ajtó mögött a nagyobbik lányom vajúdott első gyerekével – mondja B., a decens filozófiadocens –, úgynevezett „apás szülés” volt, a vőm is bement, egyedül maradtam.
A terhesség hónapjai alatt komplikációk nem mutatkoztak, a vizsgálat már megmutatta, hogy fiú érkezik, a nevét is eldöntöttük: Simonnak hívják majd, otthon minden készen várta, a kiságytól a rugdalódzóig, gyomromat mégis marokra fogta az idegesség.
Tudtam, vagy legalábbis úgy képzeltem, hogy ezek az utolsó percek a legnehezebbek. Valaha hosszú hónapokat töltöttem pilóták között, valamiféle erkölcsi kódexet segítettem szerkeszteni, jól éreztem magam a társaságukban, a repülős és a filozófus rokon szakma, mindkettő a levegőből él. Ők magyarázták el nekem, hogy mindig a leszállás a legkockázatosabb manőver, ilyenkor következik be a baleseteknek több mint a fele. Most a szülészet folyosóján úgy éreztem, hogy egy repülőgép közeleg, fedélzetén számomra a legkedvesebbel, és a kivilágított város fölött ereszkedik lefelé. Annyira beleéltem magam ebbe a képbe, hogy szinte a motorok zúgását is hallottam. Istenem! – mondtam magamban, én a követ155kezetes ateista és alkalmi hívő –, csak leszállna békében-biztonságban.
Nem bírtam ülve maradni, sétára indultam a folyosó hosszában. A mindennapokban fontosnak tűnő küzdelmek jelentéktelenné váltak, kihulltak a gondolataimból, elképzelhetetlennek tűnt, hogy szánhattam rájuk szívemet és agyamat.
Csak az foglalkoztatott, hogy íme, megjelenik a legújabb nemzedék, mely helyébe lép majd a mi generációnknak – mondhatnám úgy is, hogy degenerációnknak, hiszen annyira eltorzultunk a Történelem pörölyütései alatt. Mi történik vele, milyen helyet talál majd a világban magának?
A séta sem csillapította le bennem a feszültséget, visszaültem a fehérre mázolt padra, könyvet vettem a kezembe, de nem fogott a fejem. A filozófust az különbözteti meg a normális emberektől, hogy nem szokott filozofálgatni. Ismerős terepen, elvont témákban halad, melyeken a halhatatlanok már kényelmes ösvényt tapostak ki, most azonban nekem azt a sorsot kellett felmérnem, melyet magam élek meg.
Csak közhelyek jutottak az eszembe, nem tudtam jobbat. Az emberiség történetének örök láncolatát úgy éljük meg, hogy kettős kötés tart minket: az egyik fölfelé, a szüleinkbe kapcsol, a másik lefelé, a gyerekeinkhez. A felső kötődés annyit jelent, hogy tisztelem apámat-anyámat, ha rászorulnak, gondozom őket – de felelősség nem terhel értük. Ha a szülők hibáznának, netán bűnöket követnének el, 156ezért csak a legaljasabb politika vonja felelősségre a gyerekeket is. Ezt a kapcsolatot a Halál előbb-utóbb felbontja, csak az Isten, az örök kezes és örök jótálló lebeg fölöttünk, fényben, mégis láthatatlanul.
A gyerekeimhez való kapcsolat viszont sohasem évülhet el. A saját születésemről nem tehetek – ha megkérdeztek volna, erősen kétséges, hogy döntök –, a gyerekeiméről viszont igen. Ők nem kívánkoztak erre a világra, én hívtam ide őket a meg nem születettek csillagáról, soha senki sem menthet fel a hozzájuk fűződő kötelmeim alól. Emlékszem rá: mikor húsz-egynéhány évvel ezelőtt elújságoltam egy öreg barátomnak, hogy megszületett a lányom, gratulált, de szánakozó mosollyal hozzátette:
– Most aztán egy életre hozzáláncoltad magad a gályapadhoz!
Ha hiányzik valamelyik kötés, az ember tartása bizonytalanná válik, akár az alul vagy felül rosszul rögzített vitorla. (Ha a párhuzam nem stimmelne, elnézést kérek a nagy hullámok lovagjaitól.) A mi „degenerációnk” hamarosan elmegy a járt úton, nemcsak a Természet, hanem a politika is sietteti a távozásunkat. Mi lesz az én lányaimmal is a „felső kötés” nélkül? Hátha az Isten már belefáradt az állandó helytállásban az esendő ember helyett, és elfordítja a tekintetét. A mi szüleinket még pótolta, de minket már nem lesz hajlandó helyettesíteni, ahogy végignézem a történelmünket, meg lehet érteni Őt.
Csak az „alsó kötés”, a saját gyermekei iránti 157kötelességtudat tarthatja lábon a lányomat, a temetésünkről is haza kell majd sietniük, hogy enni adjanak nekik. El sem képzelhető felmentés, értünk Isten felel, a gyerekeinkért mi.
Közben bentről éles sivítás hallatszik, Simon tudatja érkezését, a repülő leszállt.
– Isten hozott! – mondom magam elé hangtalanul. – Minden jót ezen a fehér világon!
158– Ismerjük az atom-, a hidrogén- és más szuperbombákat, melyek egész városokat törölnek el a föld színéről, emberek százezreit veszejtik el, de hallottatok már olyan bombáról, mely, ha felrobban, felépít egy házat? – kérdezi B. a decens filozófiadocens. Úgy látszik, a világ akképp van elrendezve, hogy a pusztulás és a pusztítás erői mindig hatékonyabbak, mint az épülésé és az építésé. Nem arra gondolok, hogy a halál szükségképpen megnyer minden meccset az élettel szemben – ezt tudomásul kell vennünk –, hanem arra a kis időre, amely élnünk adatott.
Életünket és ételünket ezer és ezer veszély, növényi és állati kártevő, bacilus, vírus fenyegeti. Tudósok egymást követő nemzedékei próbálják megvédeni tőlük az embert és keze munkáját: a föld termését, de minden eredményük illékony, csak távolabb tartja, de meg nem szünteti a bajokat.
A vizsgálatok kimutatták, hogy egyetlen gyomfajta sem pusztult ki véglegesen. Bármilyen és bármennyi vegyszert is alkalmaztak ellene, a föld alatt négyzetméterenként ezer-, sőt milliószámra lapulnak a magvai, készen arra, hogy ha a védekezés akár egy napra is ellanyhulna, újra a felszínre törjön, szárba szökkenjen, elpusztítva az emberi gondozás nélkül 159oly gyámoltalan gabonát, gyümölcsfákat, virágokat, mindent.
Minden kártevő százszoros esélyekkel várja a változásokat. Ha az említett bombák felrobbannának, és sorozatai kipusztítanának minden magasabb rendű életet a föld színéről, a patkányok és a csótányok túlélnék ezt a katasztrófát. Ők, azt kell hinnünk, kedveltebb gyermekei a Természetnek, mint az emberek.
És hogy állunk a mi személyes világunkkal, hazánkkal, a büszke Magyarországgal? Tenyésznek-e még a kirekesztő szándék fertőzései, melyeket oly gyakran nyilvánítottak kipusztultnak? Ma nem illik megemlíteni, de attól még tény marad, hogy a Kádár-rendszer tűzzel-vassal üldözte ezeket az előítéleteket – alighanem egyedüliként az egész úgynevezett szocialista táborban. Egy nyilaskereszt, egy Dávid-csillag, egy „cigánymentes övezet” felirat a falakon elég volt ahhoz, hogy beinduljanak a rendőrök, és nekik akkor is intézkedniük kellett, eredményt felmutatni, ha a szívük szerint ők maguk is egyetértettek a jelképek terjesztőivel.
Aztán mi történt? Még a rendszerváltás idején láttam egy karikatúrát: egy ledőlt, vagy úgylehet, ledöntött szobrot ábrázolt, a talapzat szabaddá vált helyén felütötte a fejét egy kis horogkeresztvirág – és hány és hány nőtt ki azóta.
Menj végig az utcán, a hulló vakolatok épen maradt szakaszaira uszító feliratokat rajzolnak, akasztófákat festenek, melyeken a múlt 160jelképei: a csillag, a sarló és a kalapács lógnak. Szállj fel a villamosra vagy autóbuszra, kigyúrt, részeg hecclegények provokálnak; menj el egy politikai rendezvényre, illetve ne menj el, mert csak szitkozódást, fenyegetődzéseket, idétlen sípszót hallasz.
Te persze megteheted, hogy felbuzdulsz: nem tűröd el ezt a terjeszkedő és terpeszkedő terrort. Elkezdesz vitatkozni a nagyhangúakkal, úgysincs már olyan sok fogad, hadd verjék ki a maradékot is. Azt azonban tudnod kell, hogy ez mindig csak a te személyes vállalkozásod marad, a közvélemény segítségére nem számíthatsz, akár egy autóbusz közönségéről, akár egy egész országról van szó. Senki sem mozdul majd, hogy melléd álljon, inkább annak örül, hogy ő maga nem tartozik a célba vettek közé.
A hatalom és az ellenzék is igyekszik olyannak tűnni ebben az ügyben, mint a küszöb, egyszerre próbál kinn és bent lenni, elítéli ugyan a kirekesztőket, de nem hajlandó lemondani a szavazatukról. Rájuk tehát nem számíthatsz, akár változik a kormány mellett állók személye, akár maradnak.
Mégis mit lehet tenni? Nem tudom. A Mester azt mondja: még sohasem látott példát arra, hogy egy nagy kosár egészséges alma meggyógyított volna egyetlen férgeset is, ha közéjük tették. Mindig az következett be, hogy az egész kosárra való megrothadt. Tehát a közösségre nem számíthatsz.
– Nevelhető-e az ember? – kérdezi a Mester ezek után, és maga felel rá –, nem, minden ta161pasztalatom azt bizonyítja, hogy nem. Ez a felismerés felmenthet-e minket az alól, hogy tovább próbálkozzunk a neveléssel? Nem, semmiképpen. Folytatnunk kell addig, amíg az agyunk utolsót fordul, amíg kezünk képes egy figyelmeztető mozdulatra. Deliberatum est! – eldöntetett!
162– A „nem érdemes” a halvaszületés angyali üdvözlete! – idézi a Mestert B., a decens filozófiadocens. – Az a bizonyos unott kézlegyintés, mellyel az emberek elhárítanak minden kockázatvállalást, kezdeményezést, nagyra törő kísérletet. Belső elektromos rendszerünk, úgy látszik, alacsony feszültségre van beállítva, minden cselekvés csak a lélek pillanatnyi rövidzárlatából származhat.
Ezt az alapállást nem a modern kor hozta magával, örök reagálási formának számít. Kolumbusz Kristófot nemcsak az tette naggyá, hogy felfedezte Amerikát – a hervasztók tudtunkra adják, hogy nem is oda készült, a szerencse is minden mértéken túlsegítette –, de az emlékezete azért is fennmarad a világ végezetéig, mert volt bátorsága elindulni. Hiába próbálták meggyőzni, hogy egy olyan lélekvesztővel, mint a „Santa Maria”, nem érdemes nekivágni az óceánnak. Elindulni, megtenni az első lépést, nem látványos fontossága, nem a hosszában, hanem az irányában rejlik, mégis az út nagyobbik felét jelenti, mert meghatározza, hogy merre kell tartanunk, ez az a bizonyos archimedesi pont, amelyből ki lehet fordítani sarkaiból a világot.
Azokat a keveseket, akik felvállalják ezt az első lépést, semmi sem biztatja. El kell jönni a 163fal mellől, az ól melegéből, a szerény, de biztos kényelemből, kint csak a szél és az eső várja a próbálkozót. Egy világot megvető ember még utána is szól:
– Ezeknek?! Nem érdemes!
Az esélyek nem biztatóak, száz indulóból kilencven nem jut messzire, lezuhan valamilyen szakadékba, még mielőtt a látóhatár szélére érne. Bukását vad csinnadratta és örvendező hallali kíséri:
– Megmondtuk, ugye? Nem érdemes!
Sírjukra legfeljebb száz év múlva kerül virág, amikor példájuk már közhellyé fakult, emléküket csak vállvonogatások idézik.
– Na és? Mi van abban különös, hogy a Föld forog a Nap körül?
Akkor sem jár jól, ha bátran felvállalt, többnyire egyszemélyes rohama, „desperádó támadása” végül is áttör a társadalom önbiztosító, tunya konvencióin. Ezt mindig semlegesítik, lereteszelik, elterjednek a magyarázatok, hogy az illető valójában semmiféle rizikót nem vállalt, szembeszállása a nála nagyobb erőkkel csak rafinált szemfényvesztés. Biztos forrásból tudják, hogy a Hatalom a maga céljaira használta fel, álságos bizonyítékként, hogy jótevő szárnyai alatt bárki bármit elérhet, ha igazán akarja. Különben is, mit akar? Befektetett X mennyiségű energiát, szívet, ideget, élvezi is ennek a hasznát.
Tudod, kik nem mondják soha, hogy „nem érdemes”? A senkik, akik a semmiből egy még zavarosabb semmi felé tartanak, és vinnének minket is magukkal, a bűnözők, a fél- és egész 164őrültek, a reménytelen vesztésbe került szerencsejátékosok. Őket nem aggasztják kételyek, nem égetik el magukat robottal és kínokkal.
Olyanok is vannak, akik úgy tesznek, mintha felvállalnák a küzdelmet, nagy nyögésekkel törölgetik száraz homlokukat:
– De megizzadtam, a szentségit neki!
Közben csak átfutnak a magasugró léc alatt, a maratoni futás utolsó száz méterére állnak be, lehajrázzák a mezőnyt, utána a levegőbe emelt karokkal ünneplik magukat, és behajtják „teljesítményük” busás prémiumát. Számuk egyre nő, ők öröklik majd a világot.
De semmiféle riasztó példa nem adhat felmentést a számodra. Egy erdélyi templom falán ott áll a felírás: „A cél messze van, nem juthatsz el odáig, de ha az Isten eljön érted, menet közben kell hogy találjon!” Hát induljatok.
165 166– A monte-carlói kaszinóban lézerrel cinkelik a lapokat, a soroksári kártyaklubban fokhagymával – mondta B., a decens filozófiadocens.
Ugyanez a színvonalbeli különbség mutatkozik meg a politikai versengésben is, például a választási hadjáratokban. A nyugati demokráciákban ezek leginkább autós vetélkedőkhöz hasonlítanak, egy versenypályán elindul néhány formatervezett, irtózatos erejű kocsi, és sok száz kilométeres távon eldöntik, hogy melyikük a legjobb. Nálunk viszont ezeket a viadalokat egy városligeti dodzsemarénában szokták megrendezni – most is itt kerül rá sár, illetve sor.
A placc maga eléggé lerobbant, tizenöt évvel ezelőtt építői ideiglenes használatra szánták, amíg felépül a népi-nemzeti-urbánus vurstli. A betont keresztben-hosszában árkok szabdalják, a különböző ígéretekkel csak felében-harmadában sikerült feltölteni őket. A kocsikban is ott hevernek még az előző futam hulladékai: újságok, röpcédulák, letépett plakátok, a kormányon néhány fennakadt szóvirág, a négy év nyilvánvalóan kevés volt ahhoz, hogy eltakarítsák.
A rendezők szigorúan ügyeltek a szabályokra, versenybírónak a közeli Állatkertből hívtak 167át egy szemüveges sólymot, melynek lábláncát a pálya tulajdonosa tartotta a kezében.
A sólyom elkárogta a kiírást: a kocsik nem okozhatnak szándékos karambolt, nem léphetik túl az óránként 120 kilométeres sebességhatárt. Egy, a szokásostól eltérő módosítást iktattak be: a kocsiknak nem előre, hanem hátrafelé kell haladniuk, a vezetés megkönnyítésére visszapillantó tükröket szereltek fel.
A versenybíró megadta a jelet, a mezőny elrajtolt. Jó néhányan indultak, de hamarosan kiderült, hogy a győzelemre csak két kocsi számíthat. Nehezen lehetett őket megkülönböztetni egymástól, az egyik – az előző futam győztese rózsaszínű, a másikuk narancssárga volt – ez utóbbi két fordulóval ezelőtt nyert. Csak az adott némi útbaigazítást, hogy az egyik balra, a másik jobbra kezdte el a maga köreit. A közönség izgalommal követte a párharcukat, nem tudták, hogy a pályatulajdonos már rég megvásárolta mind a kettőt, nem kívánta megkockáztatni, hogy egy idegen érdekeltségbe tartozó kocsi nyerjen.
Kisebb teljesítményű dodzsemek is elindultak, de ezeket a két nagy fokozatosan kiszorította a perifériára, ahol az áramszedőjüknek felülről már nem biztosítottak energiát, így a futam végéig már nem tudtak elindulni. Az utasaik vagy elhagyták az arénát, vagy átültek a két versenyben maradt dodzsem valamelyikébe. Egy kalapos hölgyvezető nem vette észre, hogy már rég nincs alatta kocsi.
Néhány kör után azonban az addig többé-168kevésbé áttekinthető rend felbomlott. Mind a két nagy dodzsem irányt változtatott, és elindult a közép felé, ahová egy piros-fehér-zöld kör volt felfestve. Itt már nem törődtek a figyelmeztetéssel, mely tiltotta a szándékos karambolt, kíméletlenül egymásra rontottak, akár Kun Béla a magyarságra. Mivel nagyjából egyforma erősek voltak, az összecsapás nem járt eredménnyel. Versenybírói döntést vártak, de a sólyom időközben letépte a láncát, és elröpült a Mecsekbe.
A verseny folytatódott. Mint az előző futam győztese, a rózsaszínű dodzsem indult előnyösebb pozícióból, de a legénysége mindvégig érezte a tarkóján az üldöző narancssárga kocsiban ülők hideg leheletét, sőt a sorrend hamarosan meg is változott, a követők az élre kerültek, és tetemes előnyt szereztek.
A rózsaszínek vezetőt cseréltek, a régit kilökték a kocsiból. Az utód néhány gyors átalakítást hajtott végre, menet közben átfestették a dodzsemet, sőt, a motor helyébe is egy magnetofont szereltek, mely Bee Gees- és egyéb slágereket játszott. Motor híján a dodzsem nem haladt, de a benn ülők ezt „lendületben a dodzsem” kiáltásokkal ellensúlyozták.
A versenyben áttekinthetetlen kavargás következett be, az eredetileg jobbra tartó dodzsem balra fordulva próbált újabb utasokat felvenni, a rózsaszínűek pedig a kocsijukat magasba emelve jobbfelé szaladtak. A két legénység újra összecsapott, az egyik oldalról 169szőlőt dobáltak, a másikról adóíveket hajigáltak.
A mutatványos már becsöngette az utolsó kört, de mindenki tudta, hogy a végeredmény nem a pályán fog eldőlni, a vesztes mindenképpen óvást jelent be, azonban már szedik be az új futam nevezési díjait.
170– Még boldogult úrfikoromban én is jártam tánciskolába – mondja B., a decens filozófiadocens. – A külön darabokból összerótt forgó fénygömb alatt Daisy néni diktálta a ritmust csattogtatójával. A „Három aranyásó” zenekar viseltes szmokingban, de a körúti hely méltóságához illően merev arccal játszotta a kor divatos slágereit; a gyors „Paplak mellett lakik a Katika” című számot vagy az elábrándozó: „Egy cigánykaraván kocsiján ült egy lány, és jósolt” kezdetűt.
Be kell vallanom, én nem tartoztam a „parkett ördögei” közé. Úgy tanultam meg a keringőt, a tangót, a rumbát és a többi táncot, hogy kiválasztottam magamnak egy biztos tájékozódási pontot a teremben: a sarokban álló, fehérre festett, szelíden duruzsoló kályhát, ehhez igazítottam tétova lépéseimet, lehetőleg onnan indítottam a frissen tanult figurákat.
Aztán sorra bezártak ezek a régi szelíd, táncra és illemre oktató termek, Daisy néni csattogtatója sem szól többé, a „Három aranyásó” is ellovagolt a vízesés felé, ahogy a dalban áll, már a tánciskolának otthont adó házat is lebontották.
Ha el is múltak az életemből ezek a fiatal évek, valami mégis megmaradt belőlük, a kezdés merevsége, mely valószínűleg túlságosan 171is kötött „lelki izmaimból” következik. A kályhától való elindulás jelképpé vált bennem, átszellemült, meghatározta egész gondolkodásomat, mindig a meleget és a fényt sugárzó forrás: a közönség, a „nagyobb rész” kell hogy meghatározza a mozdulataimat. Félve mondom ki, mert könnyen lehet, hogy közhelyesen hangzik, de a kályha végképp átlényegült bennem fiatalkoromban megfogant társadalmi-politikai meggyőződésem szimbólumává, folyamatosan égő-melegítő elkötelezettséggé a számonkívül maradtak milliói iránt. Egy ilyen kiindulási pont nélkül meg sem tudnék mozdulni a közélet parkettáján.
Az élet persze nem állt meg, új táncok divatja jött el. Diszkók ezrei nyíltak, ahol nincs szükség a szabályos lépések ismeretére, mindenki úgy „ráz”, ahogy akar, a figurákat a drog sugallja. A tánc már nem két ember egymásra találása, a párok szétváltak magányos partnerekké, nem is érintik egymást. A zene is elvadult, fémek csörögnek a pódiumon, akár a kés vagy a bilincs. A mosdatlan testek szaga mindent elborít, a ruházat is eldurvult, az én régi sötét öltönyöm csak nevetést keltene. Az út hazafelé nem szelíd udvarlással telik el, hanem zsúfolt autók vágtatásával, melyet néha csak egy fatörzs tud megállítani.
Lehet, hogy csak azt vallom be, hogy mennyire eljárt fölöttem az idő? Mindegy, nekem már késő új táncokat tanulni, kivel is próbálnék? A régi partnerek már eltűntek, kit ide, kit oda vetett a sorsa. De a tánc az ember zsigereiből fakad, nem lehet lemondani róla, így ha 172egyedül maradok, és nem kell tanúktól tartanom, egyedül próbálgatom. A már nem létező táncteremből felidézem a régi kályhát, még pislákol benne a tűz: a kötelező részvét és szolidaritás. Hátha jönnek még újak, akik vetnek rá fát vagy szenet, és újra lobogni kezd, addig én forgok egy helyben a csak úgy magamnak dúdolt dallamra.
173 174– A csarab lila virágú, alacsony, örökzöld félcserje, ha nagyon megszorítasz, még a latin nevét is tudom: calunna vulgaris – mondja erdész barátom –, de minden tulajdonsága közül az a legfontosabb, hogy ő a fenyő dajkanövénye.
Úgy szokott kezdődni, hogy tenyészik a csarab egy erdei tisztáson, középső koronaszintben: fölötte fák, alatta füvek, mikor is a szél odafúj egy fenyőmagot, lehull mellé a földre. A csarab először észre sem veszi, egy-két év is beletelik, amíg a magból kibontakozik egy ujjnyi magas, pálcavékony csemete.
Belátom, hogy tudománytalan felfogás, de az ember mindent a maga képére formál, és úgy képzelem, hogy az életközösségbe került növényeket nemcsak fizikai és kémiai folyamatok fűzik egybe, hanem érzelmi kapcsolatok is. A csarab is rácsodálkozik a kis jövevényre, aki nélkül meglett volna ugyan, de ha már ide sodródott, megesik a szíve rajta, és a gondjaiba veszi. Tudja, hogy csak vendég a házánál, más sorsot kell majd betöltenie.
Télen megvédi a derékroppantó vizes havak ellen, nyáron pedig az árnyékába fogadva oltalmazza a mindent kiszárító napsütéstől. Ha egy-egy tűlevél mégis megsárgul a fenyőn, vagy a vezérhajtása lassabban emelkedik, a 175csarab aggódva figyel, és megkönnyebbül, mikor a bajok elvonulnak.
Évek telnek el így, együtt jóban-rosszban. A csarab tudja magáról, hogy nem örök életű, de szeretne addig kitartani, amíg a fenyő megerősödik és megállhatja a helyét a megpróbáltatások között. Tolná az időt előre. Örömmel figyeli, hogy vastagodik a törzse, csúcsa hogy indul el a fény felé.
Aztán egy nap jön egy magamfajta erdész, aki az ásójával óvatosan kiemeli a csemetét gyökérlabdástul, elviszi magával, ki tudja, hová: fagykár okozta erdőpótlásra vagy egy díszkertbe. Búcsú nincs ilyenkor, a fenyőknek is az a sorsa, hogy menniük kell, a csarab csak annyit konstatál, hogy milyen szépre nőtt meg az egykor parányi mag.
Aztán a csarab magára marad a kis fenyő helyének behorpadó gödre mellett. Nem sárgul el, az élete hossza nem az ő kívánalmaitól függ. Egyedül hajlong a szélben, és szemrehányásokat tesz magának, amiért nem élvezte ki jobban azokat az éveket, melyeket együtt tölthetett a fenyővel.
Nem tudom, miért jutott eszembe ez a példa – tűnődik el az erdész barátom –, talán azért, mert hirtelen túl sok lett az időm, mind a két lányom férjhez ment, és elköltözött hazulról.
176Most, a magyar futball kudarcainak évadában gyakran eszembe jutott egy régi válogatott futballistánktól származó mondás:
– Egy meccset általában háromféle formában játszottak le: először, ahogy valójában lefolyt a pályán, másodszor, ahogy Szepesi közvetítette, harmadszor, ahogy Végh Antal megbírálta.
Az egyszerű szurkoló számára talán ez az utolsó forma volt a legfontosabb. Tóni majd két évtizedig újra és újra izgalomba tudott kergetni egy futballért rajongó országot. Neve egy időben a sportbeli tisztesség szinonimájává vált, a nyilvánvaló bundameccseken gyakran felhangzott a kiáltás a nézőtér felől:
– Ne féljetek, él még Végh Antal!
Istenem! Mit tudna írni ma, ha még itt volna közöttünk, és létezne még az a bizonyos országos rajongás is a labda iránt, de annak vége már. Végh Tóni tavaly decemberben átült arra a bizonyos „égi tribünre”.
Most nem a hamisan festett sportpolitikai kulisszák döntögetőjéről szeretnék írni, hanem Végh Antalról, a futballistáról, sok évig viseltük ugyanannak a csapatnak a mezét.
Kapcsolatunk történetét egy kicsit távolabb kell kezdenem. Tóni idősebb volt nálam, de az irodalmi pályán később indult el. Valamikor 177az 1950-es évek végén tűnt fel novelláival és riportjaival az akkori Kortársban. Veres Péter, Király István professzor és mások is a jövő nagy prózaíróját látták benne – teljes joggal. Írásain érződött, hogy „tele bőrönddel” jött el szülőhelyéről, Szatmárból, ha képzeletben megvágtuk volna valamelyik sorát, sugárban szökkent volna ki belőle az élmény, a maga bőrén szerzett tapasztalat.
Ki szereti, ha a szakmájában egy sokra hivatott vetélytárs tűnik fel? Én sem. Sokáig nem ismertem személyesen, az Írószövetség valamelyik rendezvényén mutatták meg távolabbról:
– Az a Végh Antal!
Ott ült a sarokban, vidéki tanítóra valló olcsó kockás öltönyt viselt, végig nem szólalt meg, csak figyelmesen jártatta körbe a tekintetét – mintha fel akarná mérni a környezetében ható erőket.
Valamikor az 1960-as évek elején az Írószövetség befizetett néhányunkat egy szovjetunióbeli társasutazásra, tulajdonképpen akkor kerültünk közelebb egymáshoz. Hamar kiderült, hogy ő is, én is szeretjük a futballt, még néhányan csatlakoztak hozzánk a csoportból, például Mezei András, a költő. Vettünk egy labdát, és végigfociztuk a Szovjetuniót, passzolgattunk a Gorkij utcában, fejelgettünk a Kijevi pályaudvaron, kapura lőttünk a Nyevszkij proszpekten. Hazatérőben, mikor átszálltunk a magyar határon, nem tudtuk eldönteni, hogy végül is kié maradjon a labda. Úgy tettem igazságot, hogy spiccel belerúgtam egy 178emlékmű bokordzsungelébe, talán még most is ott lapul, ha valaki meg nem találta időközben.
Itthon eszünkbe jutott, hogy jó volna folytatni a játékot, szervezni kellene egy csapatot íráshoz konyító emberekből, és el kellene indulnunk a budapesti labdarúgószövetség valamelyik bajnokságában. Így született meg a nevezetes SzocReál – a Reál Madrid és a szocialista realizmus keveréke. Az összeállításunk sok éven át valahogy úgy kezdődött, hogy: Csurka – Moldova, Végh…
Milyen futballista volt Tóni? Kezdjük a jó tulajdonságaival: jobbal-ballal egyaránt jól rúgott, főleg ha teli rüszttel találta el a labdát. Keményen beszállt a csinnekbe, ha olyan kedve volt, meg tudott halni a pályán a győzelemért. Ezzel tulajdonképpen végére is értünk játékosi jó tulajdonságainak: állandó túlsúlyát mint egy zsákot kellett cipelnie magával, ezért lassú volt, mint egy csiga. Nem tudott fejelni, ha jött egy magas labda, behúzta a nyakát, a védelmünk bal oldala felől érkező magas beadásokra úgy kellett helyezkednünk, mintha ő ott sem volna.
Mindent egybevetve: igazi „utolsó védő” volt, élt benne a „killing sense”, a gyilkos ösztön. Emlékszem, egyszer az Uvaterv csapata ellen játszottunk, a jobbszélsőjük kilépett a védőfalunkból, és Csurka hasa alatt a hálóba gurította a labdát, aztán sportszerűen átugrotta a kapust. Még a levegőben volt, amikor Tóni úgy beakasztott neki, hogy majd a nyakát törte ki. Tóni attól tartott, hogy a bíró kiállítja, ezért 179ő is feldobta magát, és sípcsontját fogva fetrengett a füvön, a végén még a nyomorult jobbszélső kapott figyelmeztetést – a sárga lap akkor még nem létezett.
Akármilyen rövidre is szabott ennek az emlékezésnek a terjedelme, egy meccsről még okvetlenül beszélnem kell. A SzocReál Hajdúböszörményben játszott a városi tanárok-írók-művészek válogatottja ellen. Mivel a túrát Tóni szervezte, erre a mérkőzésre átadtam neki a csapatkapitányi karszalagomat. Mielőtt kivonultunk volna az öltözőből, komoly hangvételű eligazítást tartott:
– Fiúk! Mi most itt a Magyar Írók Szövetségét képviseljük, ehhez illő korrekt és méltóságteljes viselkedést kérek!
A meccset a városi tanács elnöke vagy titkára vezette – se jól, se rosszul, mit is lehetne várni a magyar közigazgatástól. A második félidő elején járhattunk, mikor a bíró fordítva ítélt meg egy partdobást, Tóni magából kikelve rohant felé:
– Maga kutyát vezessen, ne meccset!
– De Tóni, mi most a Magyar Írók Szövetségét képviseljük! – próbáltam csitítani, de addig-addig pörölt, míg a játékvezető kiállította. Nem vonult be az öltözőbe, hanem megállt a kapunk mellett dresszben-gatyában, jellegzetes testtartásában, tenyerét nem a csípőjére, hanem a felső combjára támasztotta. Dühösen, de összeszorított szájjal figyelte az eseményeket.
Tízen maradtunk, jobbhátvédből én húzódtam be a védelem tengelyébe. Úgy-ahogy áll180tuk a sarat, tartottuk a döntetlent. Már nem sok idő maradt hátra, mikor hátulról egy hosszú indítást vágtak előre a böszörményi centernek, lekereszteztem, és jobb csüddel hazaemeltem a labdát. Nem vettem észre, hogy a kapusunk közben kiindult, és a bőr épp az üres „ketrec” felső sorába szállt volna – szépségdíjat nyerve a látványos öngólok versenyén, de Tóni beugrott az árván maradt lécek közé, és föléütötte a labdát. Mint tudjuk, hiába teszi le akár száz bíró és ezer néző is a nagyesküt, hogy a bőrgolyó biztos gólba szállt volna, a gól csak akkor érvényes, ha teljes terjedelmével valóban túljutott a vonalon. Itt pedig ez nem történt meg, a szabályok szerint feldobást kellett elrendelni, valahogy kibikáztuk a labdát a kapu előteréből, tartani tudtuk a döntetlent.
Aztán… de hát nincs „aztán”. Egyszer majd azt is megírja valaki, hogy mi történt Végh Antallal, az íróval, milyen társadalmi körülmények hatására devalválódott írói nemzedékem legnagyobb tehetségeinek egyike. Most csak a szépet, a játékot idéztük fel. Isten veled, Tóni! A „kancsal” emlék szépítsen tovább!
181 182Tavaly, mikor a Vasas labdarúgócsapatát kiejtették a Nemzeti Bajnokság első osztályából, mert ehhez bizony kellett egy kis külső segítség is, újra eszembe jutott Braun bácsi. Arra gondoltam: milyen jó, hogy nem élte meg ezt a szégyent, mert most százszoros halált lelt volna.
Ha jól emlékszem, 1950-ben, még gimnazista koromban ismertem meg az öreget, ő volt a Vasas szurkolótáborának a zászlótartója. Braun bácsi a háromszögletű kis piros-kék lobogót az aktatáskájában hozta magával a meccsekre, a nyél egymásba illeszthető darabjait is onnan vette elő.
Vékony, ősz hajú, égő fekete szemű ember volt. Egyik lábára erősen sántított, ezt a vívók „kitörésére” emlékeztető mozdulattal járás közben hosszan előrelökte, az ép lábának igencsak igyekeznie kellett, hogy állja vele a versenyt. Mintha meg akarná adni a meccsnek az illő tiszteletet, mindig sötétkék-fehér fonalcsíkos öltönyben jelent meg – persze az is lehet, hogy ez volt az egyetlen ruhája. Polgári foglalkozását nem ismertem, kellett lenni valaminek, mert a zászlót ingyen, puszta lelkesedésből emelte a magasba. Néhányan azt rebesgették, hogy bélyegkereskedő Pesterzsébeten – ami, valljuk be, nem tartozik a kiemelkedő 183profitot hozó tevékenységek közé. Braun bácsi rendelkezett továbbá egy terebélyes feleséggel és egy fiúgyerekkel, akit Csabának hívtak, abban a reményben adta neki ezt a nevet, hogy felnövekedve majd a válogatottságig viszi, és a közönség Braun „Csibi”-nek fogja becézni, mint ahogy régebben az MTK legendás jobbszélsőjét.
Megismerkedésünk idején rossz napok jártak a városra, szétesett az 1947–48-as nagycsapatunk: Ruzsa – Lőrincz – Lóránt (az ő neve az „Aranycsapat” tagjaként bizonyára ismerősen cseng), Siklósi – Pósa, Marik – Illovszky Rudi (ő az egyetlen híd a Vasas múltja és jelene között), Kubala (a maga idejében a kontinens egyik legnagyobb futballistájának számított, három ország nemzeti válogatottjában is szerepelt), Szilágyi I, Berzi, Tóth III, Marik, Kubala, Tóth III disszidált, Lórántot átirányították a Honvédba, mások abbahagyták, és a helyükbe nem jöttek hasonló tudású spílerek. A mecénásokat, például Ehrentál „Teddy”-t, a Royal Varieté tulajdonosát az államosítás tüntette el. Valójában mégis az ártott legtöbbet a Vasas népszerűségének, hogy munkásmozgalmi hagyományai miatt a Rákosi-rendszer a maga „kirakatcsapatá”-nak tekintette, neki adta meg azt a tisztességet, hogy először mérkőzhetett meg szovjet együttessel, a moszkvai Torpedóval. Ez a kétes dicsőség sok embert eltávolított a csapattól.
A meccsekre azokban az években sem a társadalmi elit járt ki, nehezen élő, a rendszerrel elégedetlen, vagy éppen politikailag ellensé184ges érzületű emberek töltötték meg a lelátók betonlépcsőit – vonatkozott ez mindenekelőtt a Fradi-pályára. Nem szabad elfelejteni, hogy alig öt év telt el a felszabadulás óta, és 1944-ben még egy Jaross Andor nevezetű szélsőjobboldali miniszter volt a klub elnöke, egyes emlékezések szerint a B-közép meccs közben a „Horst Wessel” náci indulót énekelte. Marosán György egyszer azt mondta, hogy nem minden fasiszta Fradi-drukker, de minden Fradi-drukker fasiszta. Marosán aztán Rákosi Mátyás börtönében eltöprenghetett azon, hogy valóban ilyen egyszerűen lehet-e jellemezni a világot.
A Fradi-pályán a hazai drukkerek nem tűrték meg, hogy az ellenfél szurkolói hallassák a hangjukat. Verekedni ugyan ritkán mertek, mert a rendőri készültség erős volt, és hamar előkapta a „sűrített marxizmust”, vagyis a gumibotot. Inkább heccelték, gúnyolták a vendégeket.
Egyszer egy Üllői úton sorra kerülő Ferencváros–Vasas-meccsen is ilyen környezetben és hangulatban rakta össze a zászlórudat Braun bácsi, meglengette a kis háromszögletű lobogót, és elkiáltotta magát:
– Hajrá, Vasas! Ne hagyd magad! – közben sötét szemei megszállott fényben égtek.
A csapatok felsorakoztak a középkörben, a fradista B-közép átvette a játékosok üdvözlő kiáltásait:
– Éljen! Éljen! Éljen! Hajrá, Fradi!
A tömeg őrjöngve biztatta a zöld-fehéreket – ha jól emlékszem, a klubszíneket és a Fradi ne185vet csak később változtatták meg –, a hangorkán fölött egyetlen vékony tenor úszott, mint a háborgó tengeren egy deszkába kapaszkodó hajótörött, Braun bácsi buzdítása:
– Hajrá, Vasas!
Már nem emlékszem rá, hogy miképp is alakult a végeredmény, csak a történtekből következtetem ki, hogy nyerhettünk, mert a csalódott tömeg még a rendőri fellépés ellenére is törni-zúzni kezdett. Támadásukat elsősorban a piros-kék zászló alatt csoportosuló néhány tucatnyi Vasas-drukker ellen irányították, azok, mentve irhájukat, riadtan rebbentek szét. Csak egy ember tartott ki a helyén, az alig ötvenkilós, sánta Braun bácsi. A zászlónyelet botként forgatva szembeszállt a sok száz fős tömeggel, és teli torokból ordított:
– Gyertek csak! Majd én beszegem a fületeket!
A tömeg elképedve megállt, tanácstalanul, hogy mit kezdjenek egy megszállottal?! Aztán valaki megjegyezte:
– Fasza gyerek az öreg, ne bántsátok!
Braun bácsi látva, hogy a támadók elvonulnak, összecsukta a zászlónyelet, és bólogatva dünnyögött maga elé:
– Szerencsétek volt! Nem álltam volna jót magamért!
Azóta más világot élünk. A Horst Wessel-dal helyett jött az „Indul a vonat Auschwitzba”, a horda nem szemből támad, hanem hátulról, Braun bácsi nem úszná meg ilyen könnyen.
186