1983 márciusában mind gyakrabban hallottam, hogy én is bekerültem a Kossuth-díj jelöltjei közé. A hír nem rázott meg, sőt nem is foglalkoztatott különösebben. Korábban már említettem beszélgetésemet Kardos Györggyel, a Magvető Kiadó vezetőjével, aki ismert annyira, hogy megsejtse: fejemben megfordul a díj elutasításának gondolata. Nem egy önsorsrontó szándék indít erre a lépésre, hanem úgy vélem: nyugodtabb lelkiismerettel élhetek tovább, ha nem fogadok el kitüntetést egy olyan államtól, melynek politikájával oly sok tekintetben szemben állok. Hallottam róla, hogy mások is kerültek már hasonló dilemma elé, de ők meg tudták magyarázni maguknak és a környezetüknek, hogy a kitüntetést nem a politika adja, hanem az ország egész nagy közössége, én az ilyen átlátszó mentegetődzéseket képtelen lettem volna elfogadni.
Azok kedvéért, akik nem olvasták ezt a hivatkozott részt vagy nem emlékeznek rá, összefoglalom a történteket. Beültünk a kocsimba, megálltunk valahol, és Kardos órák hosszat próbált jobb belátásra bírni. Végül azzal tudott meggyőzni, hogy felvillantott előttem egy távoli lehetőséget: a díj lányaimnak valaha majd előnyükre szolgál az egyetemi felvételüknél. Mint bolond öreg apa – már negyvenéves elmúltam, mikor az első gyerekem megszületett – erre az érvre fejet hajtottam. Megalkuvásom méltó büntetéseként: mire Zsófi és 5Julcsa eljutott a felvételihez, a Kossuth-díjból már rég kiszállt minden protezsáló hatás.
(Tartozom annyival Kardos emlékének, hogy elismerem, őt nem lehetett volna meggyőzni egy ilyen argumentummal. Ebben a tekintetben sokatmondó egy büszke, egyben önmarcangoló levele, melyet Nagy Miklóshoz, a Magyar Szocialista Munkáspárt Kulturális Osztályának vezetőjéhez intézett. Az előzményekről annyit kell tudni, hogy Kardos István nevű fia friss diplomásként egy ideig nem talált állást, és Nagy Miklós megpróbált segíteni az elhelyezkedésében.
„Kedves Miklós!
Visszatérek a Váci utcai beszélgetésünkre. Nagyon megzavart. Ígéretemet megtartottam, egyetlen szót sem beszéltem róla a fiammal, de az ügy nem hagyott nyugodni…
Nagyon határozottan kérlek, hogy ne foglalkozz többé a fiam ügyével sem Te, sem más, legkevésbé egy központi pártszerv. Hozzáteszem, ha nyomatékos kérelmem hatástalan lenne, mindent megteszek az intervenció ellensúlyozására, megakadályozására.
És most nézzük az indoklást:
1. Megalkuvás nélkül és következetesen ragaszkodom hozzá, hogy a személyi, baráti kapcsolataimat semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó igénybe venni saját ügyeim intézéséhez. Életem vége felé nem tudom átlépni az árnyékomat, saját normatíváimat…
Természetesen soha nem fogok belenyugodni, nem fogom passzívan szemlélni, hogy körömszakadtáig védett »tartásom« dezavuáltassék. Nem veszek részt színjátékban, ahol a szereposztás, hogy én kimondom a »nem« szócskát, aztán a feleségem kitapossa az ellenkezőjét. Sematikus darab, sokan és sokszor eljátszották, de én nem veszek részt ezen a fesztiválon.
62. Kardos Istvánnal nem szabad Pártközpont-szinten törődni. Az ügyének előzménye van. Tavaly – szintén akaratom ellenére – az a megtiszteltetés érte, hogy Aczél elvtárs személyesen foglalkozott vele. Több állás között válogathatott, friss diplomájával két egyetemen is elhelyezkedhetett volna és egyéb ajánlatot is kapott. Különböző indoklásokkal, gyártott ideológiákkal mindegyiket elutasította. Nem sok fiatal diplomás válogathatott ennyi lehetőség között, ő mégis a »maszek« módon kerített megoldást választotta. Mellette szól, hogy felismerte helyzete züllesztő kátyúját, de önmagának – munkával és öntevékenységgel – kell kikecmeregni belőle. Nem központi bizottsági titkári vagy osztályvezetői segítséggel.
Nagyon kérlek, ne tekintsd levelemet a segélyt nyújtó kéz durva ellökésének, hiszen szavakban ki sem tudom fejezni, mennyire hálás vagyok neked. Viszont arra kérlek, próbálj megérteni. Patológiás magatartásom megítélésekor gondolnod kell arra is, hogy immár húsz éve tele vagyok sebekkel, de nem vagyok hajlandó »elvakarni«, és képtelen vagyok „kitakarni”. Ellenkezőleg! Tetőtől talpig felöltözötten, sebrejtetten tudok csak élni. Felöltözöttségem egyik ruhadarabja éppen indokolásom első pontja.
Ez a »muszáj Herkules«-ség gyengém is, meg erősségem is. Elvtársi, baráti üdvözlettel köszöntelek
Kardos György”)
Az ügyről továbbra sem szóltam senkinek, el akartam kerülni a leégést, előfordult már olyan eset is, hogy egy íróhoz az átadás előtti éjszakán kopogtattak be és közölték vele: az illetékesek visszavonták a jelölését, ne is fáradjon be a díjátadásra, egyben adja vissza a meghívóját. Arról is értesültem, hogy a határozatot hozó bizottság munkaülésein több jeles személyiség is kifogást emelt ellenem. Leginkább a már sokszor említett 7Illés Endre, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója tiltakozott és Bertha Bulcsút ajánlotta helyettem. Illés véleménye nem volt alaptalan, Bertha Bulcsú érzékeny, mindig olvasmányos műveket írt, de hát mint tudjuk, a díjakat nem kapják, hanem adják, akár egy bombát, kidobják a repülőgépből, aztán vagy hülyét talál el, vagy ártatlant. A vakszerencse most engem választott ki.
A bizottság visszautasította Illés Endre különvéleményét, ezen annyira dühbe jött, hogy távozásánál elvétette a lépést, legurult a Parlament lépcsőjén, eltörte a lábát és élete végéig bottal sántikált.
A határozat megszületett, de a róla szóló értesítés sokáig késett. Az állami hivatalokkal nem ápoltam túl szoros kapcsolatokat, ezt jelzi, hogy még a címemet sem tudták, a levelüket anyám kelenföldi lakására küldték, ahonnan már vagy tíz éve elköltöztem, és a harmadik helyen éltem. Anyám elfulladva hívott fel:
– Gyurikám! Egy levelet kaptál a Minisztertanácstól, ide jött.
– Igen? – tudtam, hogy miről van szó, de meg akartam hagyni neki azt az örömöt, hogy ő lássa először a hivatalos szöveget –, bontsd fel, aztán mondd el, hogy mit akarnak.
Anyám akadozva olvasta fel a telefonba, hogy „a mai magyar valóság elkötelezetten kritikus szellemű ábrázolásáért” Kossuth-díjban részesítenek. Én alig figyeltem oda az indoklásra, legföljebb azon tűnődtem: vajon az adományozók ugyanazt értik-e elkötelezettségen, amit én, de anyám örömében kitört magából:
– Már rég megérdemelted volna!
– Neked köszönök mindent, nélküled sohasem jutottam volna el idáig.
Csak a családban engedtem elterjedni a hírt. Felesé8gem megtelefonálta Montrealban élő anyjának, aki egy félreértés folytán úgy értette, hogy Nobel-díjat kaptam. Aztán, ahogy szokásos, szélesebb körben is tudomást szereztek az eseményről. Egy este épp ültem a Marcibányi téri kultúrház előcsarnokában, várva, hogy befejeződjék lányaim tornaórája és hazaszállítsam őket, befutott egy filmrendező „apuka” és harsány hangon bejelentette:
– Moldova Kossuth-díjat kap!
Fel se néztem:
– Tényleg? – és tovább olvasgattam.
A Kossuth-díjakat, az érdemes és kiváló művészi címeket a felszabadulás ünnepén, április 4-én szokták átadni. Kisebbik lányom, Juliska az óvodában minden otthoni eseményről értesítette a gondozóit, pontosan tudták, hogy hány ingem és gatyám van, most is tájékoztatással szolgált nekik. Arra a kérdésre, hogy miért ünnepeljük április 4-et, feltartott kézzel jelentkezett:
– Azért, mert apu ilyenkor szokott Kossuth-díjat kapni!
Az évforduló 1983-ban egy hétfői napra esett, így a díjkiosztó ceremóniát az előző péntekre, április 1-ére hozták előre. Nem készülődtem különösebb buzgósággal erre az alkalomra, nem vásároltam új ruhát, megfelelőnek találtam egyetlen sötét öltönyömet. Csak annyi engedményt tettem, hogy vettem egy elegánsabb fehér inget, máig is megvan, ha néha felveszem, lemérhetem, mennyit híztam vagy fogytam majd egy negyedszázad alatt.
A protokoll szerint két vendéget hívhattam meg a díjátadásra. Elsőnek természetesen a feleségemet diktáltam be, másodiknak Kardost – nem felejthettem el, hogy az ő segítsége nélkül aligha jutottam volna el idáig. Meglepődtem, hogy Kardos érezhető fenntartással fogadja az invitálásomat, azt hittem, hogy a szoká9sos nyilvános megjelenéstől való általános viszolygása beszél belőle, csak később tudtam meg, hogy ezúttal egy másféle ok is rejlik a háttérben.
Feleségének halála után Kardos alig-alig burkolt kapcsolatot folytatott egyik munkatársnőjével, nevezzük az illető hölgyet N. Nórának. Ez a viszony nem keltett különösebb feltűnést, az asszony egy már régen formálissá kihűlt házasságban élt. A férje jeles tudósnak számított, működését már korábban Állami Díjjal ismerték el, ez a kitüntetés már Kardosnak is kijárt volna, de ezt a felvetést maga Aczél György torpedózta meg, mondván:
– Nem adhatunk Állami Díjat N. Nóra minden férjének!
A fegyelmezett Kardostól távol állt, hogy vitába szálljon bármilyen személyét érintő ügyben, most is tudomásul vette a döntést, de nem mondhatni, hogy fergeteges jókedve kerekedett volna tőle. Eljött ugyan a parlamentbe, de alig egy fél óra után eltávozott.
Hideg kora tavaszi idő volt azon a napon, taxival mentünk el az Országházba. Az őrök már az előcsarnokban megszólítottak és átkísértek a fényképezőhelyiségbe, ahol fotó készült minden kitüntetettről – az egész a fegyencek rabosítása előtti eljárásra emlékeztetett. Két szék is állt egymás mellett, az egyiken én ültem, a másikon Kapolyi László, a valamikori iparügyi miniszter.
Először jártam az Országházban, de semmiféle lelkesültséget sem éreztem. Az arányai nyomasztóan hatottak rám. Az jutott az eszembe, hogy az állami épületeket, templomokat, bankokat valószínűleg azért építik minél grandiózusabbá, hogy az oda belépő embereket eleve megingassák az önmaguk fontosságába vetett hitükben, beláttassák velük a szembeszállás ér10telmetlenségét, és az általuk képviselt Törvény fennhatósága alá tereljék őket. Nehezen küzdöttem meg ezzel a hatással.
Beljebb érve szétváltak a kitüntetendők és a kísérőik, a feleségemet is egy alig feltűnő belső kordonon túlra irányították. Ismerős arcot kerestem a szólítandók között, észrevettem régi főiskolás társamat, Garas Dezsőt, a színészt, odaléptem hozzá. Szinte egyszerre mondtuk:
– Ha már te is kapsz valamit, akkor inkább elmegyek!
Dezső intett, hogy húzódjunk az egyik sarokba, mely legtávolabb esett a díjkiosztó emelvénytől, nem értettem:
– Miért megyünk ilyen messzire?
– Hülye vagy? Ha kimégy, így hosszabb a taps.
Leültünk, körülnéztem, köszöntem néhány ismerősnek, Markó Ivánnak, a táncosnak, Nemes Nagy Ágnesnek, a költőnőnek. Közben elöl, a dobogó körül mind határozottabb rendezkedés kezdődött, kinyújtott nyakkal próbáltam tájékozódni:
– Ki adja át a díjakat?
– Sarlós István.
Ezt a nevet ismertem, nemcsak azért, mert a pártnómenklatúra első soraiban szerepelt, akkoriban Budapest főpolgármesteri tisztét töltötte be, hanem mert nemrégiben személyesen is konfliktusba keveredtem vele.
Az történt, hogy 1982 őszén egy kormányrendelet felszámolta az „őrségi vasutat”, vagyis a Zalalövőtől Bajánsenyéig terjedő vonalszakaszt, kihasználatlannak, egyben ráfizetésesnek nyilvánítva azt. Én az év jelentékeny részét az Őrségben töltöttem, többé-kevésbé a vasúti viszonyokat is ismertem, felháborodtam 11ezen az intézkedésen, úgy véltem, hogy a lassan már újraéledő vidék ismét a világ szélére sodródik majd. Akcióba léptem, először régi ismerősömnél, Urbán Lajosnál jelentkeztem, aki akkorra már közlekedési miniszterré lépett elő, de ő elhárította a közbenjárásomat, Sarlós Istvánhoz küldött, a párt Központi Bizottságában hozzá tartoztak ezek az ügyek. Levelet írtam neki, de Sarlós kategorikusan elutasította a kérésemet, sőt felgyorsította a felszámolást. November 7-én, az ünnep semmibe vételével egy műszaki brigád szállta meg a vonalakat, és az őriszentpéteri átjáróból kiindulva kezdték felszedni a síneket. (Azt nem érzem elégtételnek, hogy húsz évvel később kénytelenek voltak újjáépíteni és jelenleg nemzetközi gyorsvonatok járnak rajta.) Személyesen soha nem találkoztam Sarlóssal, de most, neve hallatán feltámadt bennem a harag. Figyelmeztettem magam, hogy felesleges volna indulatokkal elrontani ezt a soha meg nem ismétlődő napját az életemnek, de képtelen voltam megbékélni.
Úgy emlékszem, hogy a Kossuth-díjakat a rendezvény első felében adták át. Mikor a szólítás az „M” betűhöz közeledett, Markó Iván felállt a helyéről, hátrament egészen a falig, ott tenyerét maga mögé téve megtámaszkodott, kivárta, amíg a neve felhangzik, egy pillanatig még ezután is mozdulatlan maradt, majd hirtelen elrúgta magát, akár a rövidtávfutók a rajtgépükből, és lendületes léptekkel elindult, valósággal megfürdött a tapsban.
Én nem éreztem képesnek magam hasonló profi megoldásokra, csak kiballagtam a pódiumhoz, átvettem a díjat tartalmazó bordó bőrrel bevont dobozt. Kézfogás közben nem tudtam megállni, hogy ne intézzek néhány dorgáló szót Sarlóshoz az őrségi vonat ügyében tanúsított magatartása ügyében:
12– Nyugodjon meg, nem fogom abbahagyni!
Mikor visszamentem a helyemre, Garas értetlenül kérdezte:
– Miről beszéltetek Sarlóssal? Kevesellted a pénzt?
Egy óra után befejeződött a rendezvény hivatalos része, a pincérek pezsgőt hordtak körbe, és a terített asztalokhoz invitálták a vendégeket.
Kevéssel később megjelent Kádár János, poharat fogott és csendesen álldogált a terem közepén, nem kezdeményezett beszélgetést, csak bólintott a mellette elhaladók felé. Külseje most sem különbözött a megszokottól, a zakóját minden bizonnyal egy kiváló szabász készítette, mégis szinte lógott rajta: a mellén megfeszült, hátul valóságos púpot vetett. Elszántam magam és odaléptem hozzá:
– Kádár elvtárs, megengedi, hogy idehívjam a feleségemet? Szeretném bemutatni Onnek.
– Kérem, Moldova elvtárs, nagy örömmel.
Régimódi eleganciával köszöntötte Zsuzsát:
– Elsősorban magának gratulálok, a férfi csak egy oszlopot tart a házban, az asszony legalább kettőt.
Amíg beszélt, megfigyeltem a szemét: olyannak tűnt, mintha egy üveglap közepébe egy kő vágódott volna, a szembogarától küllőszerűen törésvonalak indultak ki, az ember nem tudta elképzelni, hogy egyáltalán láthat.
Később Aczél Györggyel is szót váltottam, egyikünk sem hozta elő azt a bizonyos jóslatát, hogy „a tejfölt vagyis a Kossuth-díjat nem fogja elvinni”. Érződött azonban, hogy továbbra sem eszünk majd egymás tenyeréből.
Elindultunk volna hazafelé, de egy fotóművész ismerősöm, aki „Kiváló Művész” címet kapott, az esemény örömére meghívott minket a ;,Jereván” ven13déglőbe. Bár másodosztályúként volt besorolva, a legkellemesebb helyek egyikének számított a városban, orosz leveseivel, legendás Sztroganoff-bélszínével. Magnóról halk népi muzsika szólt, a faasztalok mellett kerek bőrpárnákon ültek a vendégek.
Egy rikkancs vonult át a vendéglőn, a déltájban megjelent „Esti Hírlap”-ot kínálta, vettem egyet, elolvastam benne a kitüntetettek listáját, hosszan bámultam a saját kinyomtatott nevemet.
– Miért kellett ez nekem? – gondoltam, ittam egy korty vörösbort, de keserűnek éreztem, letettem a poharat.
Miért nem élveztem a sikert? Azt hiszem, alkatilag képtelen vagyok rá. Végigéltem gyerekként a világháborút, a Rákosi-rendszert, 1956-ot, az azt követő önkéntes száműzetést, családom kétségbeesett küszködését a megmaradásért, mindazt a megrázkódtatást, mely az első nemzedékes értelmiségi léttel jár, és még hosszan sorolhatnám a konfliktusokat. Ezek során, úgy képzelem, idegeim elértek egy magas feszültségi szintet, és többé nem tudtak leengedni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én magam is megtettem mindent, hogy ezt a szintet fenntartsam, mert szükségem volt rá a harcok folytatásához. A béke számomra soha nem volt több, mint egy olyan pillanat, amikor újratöltik a fegyvereket.
Szóltam Zsuzsának, hogy induljunk haza. Otthon a levelesládánk szinte már kidagadt az üdvözlő táviratoktól és továbbra is félóránként csöngettek be egy-egy újabb kazalnyival. Felbontogattam és elolvastam őket: hivatalok, szervezetek, könyvtárak, számtalan ismerős és ismeretlen ember gratulált. Éreznem kellett belőlük a felém áramló szeretetet, mégis folyton egy, Kennedy elnök meggyilkolásával kapcsolatos történet járt az 14eszemben. Az elnök Wallace kormányzó társaságában egy nyitott gépkocsin hajtott végig Dallas főutcáján, mindenütt éljenző tömeg fogadta, a házigazda meg is jegyezte:
– Igazán nem mondhatja, Elnök Úr, hogy Önt nem szeretik Dallasban!
Aztán alig egy perccel később Lee Oswald golyója halálra sebezte az elnököt.
A Kossuth-díj ama ritka elismerések közé tartozik, melynek az értéke az idők folyamán nem devalválódott, a közvélekedés változatlanul a sikerek egyik csúcsának tekinti, de tudtam, hogy semmilyen tekintetben nem jelent kikövezett utat a biztos jövő felé.
Emlékeztem Görbe Jánosra, a nagy színészre, egy főiskolás vizsgafilmben játszott, a felvételek idején találkoztam vele. Görbe polgári egzisztenciája addigra már a mélypontra került: egykor elegáns, de már lekopott, zsírfoltokkal borított kék öltönyt viselt, a gomblyukában pedig ott díszelgett a Kossuth díj miniatűr babérkoszorúja, az ellentét aligha lehetett volna szánalmasabb.
A díj nemcsak anyagi, de művészi tartást sem biztosított. Viselői közül sokan kihullottak az idők szellemi rostáján: Aczél Tamás, Gergely Sándor, Nagy Sándor és egyéb állami-párt kreatúrák, feltehetőleg ugyanez a sors vár majd napjaink néhány mesterségesen felfuttatott tollforgatójára is.
A japán katonák jelszava jutott az eszembe:
– Győzelem után szorítsd meg a sisakod szíját!
Közben felhívtak a televíziótól, de nem nyilatkoztam, a rádióban is csak annyit mondtam, hogy a hasonló kitüntetéseknek nincs különösebb jelentőségük, nem számítanak többet, mint ha a parton állók integetnek a 15folyón úszó hajó felé, nem befolyásolják sem a haladási irányát, sem a sebességét.
Rosszkedvem estig nem oszlott el, ismerve a természetemet, attól tartottam, hogy kitörök magamból, és valamilyen botrányt kavarok.
Másnap reggel egy baráti házaspár társaságában leutaztunk néhány napra Nagyrákosra, őrségi házunkba. Korán indultunk el, úgy terveztük, hogy szokás szerint megszakítjuk a majd 300 kilométeres utat, és megállunk Ajka-Bakonygyepesnél. Megreggelizünk az ottani Karaván vendéglőben, a gyerekek kiugrálják magukat a szomszédos játszótéren, aztán megyünk tovább. Otthon nem ettem semmit, alig vártam, hogy választhassak valamit a hely specialitásából, a bakonyi ételsorból. Átadtam a kocsi slusszkulcsát a feleségemnek, ittam egy féldeci pálinkát és tejfölös tócsit kértem, de a pincér csak széttárta a karját: főtt étellel nem szolgálhat, mert a konyha gázkimaradás miatt nem működik. Pogácsához vagy édességhez egyikünknek sem volt kedve, felálltunk az asztal mellől.
Az éhgyomorra elfogyasztott pálinka a fejembe szállt, a gyomromban is szinte buzgott a sav. Nem akartam a családomon levezetni a rosszkedvemet, inkább magamba húzódtam az anyósülésen. Feleségem útközben megkérdezte, hogy megálljunk-e egy másik vendéglőnél, de szótlanul nemet intettem.
Lent Nagyrákoson hideg tavasz eleji kép fogadott minket, itt, az Alpok alján később vonul vissza a tél, mint az ország belsejében, csak egy-egy grupp sárga sípvirág ütközött ki a fagyos fűből. Ősz óta nem jártunk lent, a dupla ablakok közében ezer későn kikelt légy hullája hevert, a falak, de még a takarók is nedves hideget árasztottak magukból.
Be kellett fűteni a vegyes tüzelésű kazánba, ezt a 16munkát mindig magamnak tartottam fenn. Lementem a pincébe, aprófát vágtam, elrendeztem a rostélyon, rászórtam az elhullott szilánkokat és forgácsokat, majd meggyújtottam egy olajba mártott újságpapírt, és bedobtam a kazán tűzterébe. A tűz csak addig égett, amíg a papír lángolt, a kéményt annak idején kontár módra építették meg, a kürtő felfelé keskenyedett, nem járt benne a huzat, a gyújtós szinte át sem melegedett. Háromszor-négyszer is megpróbáltam, aztán meguntam a kísérletezést, egy kevés olajat öntöttem be, a láng dörgésszerűen felcsapott, a parázsra aztán vastagabb fát tettem és az alsó szellőzőajtót nyitva hagytam, hogy levegőt kapjon.
A tűzgyújtás általában úgy hatott rám, mintha egy misztikus pogány áldozatot mutatnék be: fény lobban fel a sötétségben és meleg árad szét, de ezúttal nem lelkesített fel. Egett a gyomrom, kivettem egy üveg sört a pincében lerakott ládából, egy szöggel felnyitottam.
A hűvös ital nem csillapított le, sőt még indulatosabbá tett. Mélységes elégedetlenség fogott el a környező világom iránt, és mint ahogy szokásos, megpróbáltam valamilyen konkrét formát adni ennek a testetlen haragnak.
Fortyogó agyamban hirtelen felmerült egy régi sérelem, mely még az előző őszön esett rajtunk, legutóbbi itt-tartózkodásunk során. Egyik este váratlan vendégeket kaptunk, a szomszéd falu állatorvosa jött át hozzánk, egy távolról érkezett rokonát kívánta bemutatni. Túlságosan széles mozdulataiból látszott, hogy igencsak be van rúgva. A szokásoknak megfelelően bort, pálinkát, húst, süteményt raktunk az asztalra, de az állatorvos fitymálva nézett végig a kínálaton:
– Macesz nincs?
Időbe tellett, amíg felfogtam, hogy ezzel a kérdéssel 17alig áttételesen lezsidóztak minket, már a szájam szélére tolult egy kemény replika, mikor az állatorvos mögött álló rokon egy bocsánatkérő mozdulattal elnézésre intett. Így csak annyit feleltem, hogy jelenleg nincs, de a tavaszi pászka ünnep idején majd szívesen szolgálok macesszel.
Életemben már durvábban is megbántottak, de most az italtól-indulattól felfűtve úgy éreztem, hogy ezt a sértést, ha megkésetten is, de viszonoznom kell. Felmentem, lemostam magamról a tűzgyújtás kormát, hónom alá fogtam a Kossuth-díj bordó bőrrel burkolt dobozát, és megkértem a barátomat, hogy vigyen át a szomszéd faluba. Ő, látva állapotomat, megpróbált rábeszélni, hogy halasszuk máskorra ezt a látogatást, de nem hallgattam rá.
Benyitottunk az állatorvos házába, széles mosollyal beljebb invitált – valószínűleg rég elfelejtette már az afférunkat –, de én megálltam az ajtóban:
– Csak egy pillanatig zavarunk. A múltkor, ugye, maceszt kértél nálunk, nagyon sajnáltam, hogy nem tudok adni, helyette most hoztam valamit. Parancsolj!
Kivettem a dobozából és felmutattam a Kossuth-díjat.
– Gratulálok! Gyere, igyunk valamit! – mondta a házigazda, és parolára nyújtott kezével elindult felém, de én elhárítottam a közeledését:
– Ne haragudj, de nem barátkozni jöttem ide. Viszontlátásra! – azzal sarkon fordultam és a kocsihoz siettem.
Visszafelé tartva a gyomrom felkavarodott. Mikor az autó letért az országútról és ráfordult a kavicsos, szerek közötti ösvényre, kiszálltam, a barátomat előreküldtem, és gyalog folytattam az utamat. Lehúzódtam a Szala patak menti fűzfabokrok közé és megpróbál18tam könnyíteni magamon. Ujjammal lenyúltam a torkomba, de aznap még egy falatot sem ettem, csak forró sav jött fel a gyomromból.
Végre összeszedtem magam annyira, hogy továbbmenjek. Ami még életemben nem fordult elő: bár az agyam viszonylag tiszta maradt, a lábam nem engedelmeskedett, jobbra-balra tántorogtam az út szélességében. Homályosan felrémlettek bennem a gyerekkori képek, ahogy apám délutánonként részegen dülöngélt hazafelé.
Sűrű felhők gyülekeztek, szinte éjszakai sötétség szállt le, így hazaérve észrevétlenül be tudtam nyitni a kerti kapun. Besurrantam az oldalt álló kisebb házunkba, melyet afféle kamrának használtunk – a falakat alapvetés nélkül a puszta agyagra húzták fel, szigetelés nélkül felszivárgott bennük a nedvesség. Végigvetettem magam egy rozzant ágyon, magamra húztam egy pokrócot és elaludtam.
Egy idő után a családom és a baráti házaspár a keresésemre indult, persze sehol sem találtak, csak a feleségemnek jutott eszébe, hogy benézzen a kamrába. Felemeltem a kezem:
– Itt vagyok.
– Gyere be, feküdj le rendesen.
– Tereld el a figyelmet, nem akarom, hogy így lássanak.
Feltűnés nélkül be tudtam jutni a nagy házba, levetkőztem és lefeküdtem. Sokáig nem nyomott el az álom: végiggondoltam a napomat, és elfogott a szégyenérzés és az önvád, amiért megint egy méltatlan összecsapásba bocsátkoztam bele.
Másnap hajnalban ébredtem, a fejem kóválygott, de erőt vettem magamon. Felkeltem, belebújtam a melegítőmbe, a bőröndből előkerestem a félig kész kisregé19nyemet tartalmazó dossziét, letettem az asztalra. Helyet foglaltam a nehéz karosszékben, melyen valaha Budai Goldberger Leó, a magyar textilipar egyik legnagyobb alakja ült – „A szent tehén” írásának idején szereztem. Kiraktam magam elé a füzetlapokat, elolvastam az utolsó kész mondatot, és próbáltam megfogalmazni a folytatást. Míg a különböző szövegváltozatokon töprengtem, elfeledkeztem a Kossuth-díjról, sértődéseimről, az egész külső világról. Csak hosszú idő múlva rezzentem fel, mikor térdemet a fűtőtesthez támasztottam, megéreztem, hogy kihűlt. Óvatos léptekkel lementem a pincébe, és újra begyújtottam.
20A Kossuth-díj átvétele után is távol tartottam magam a hivatalos politikai vonaltól. Nem került túlságosan nagy erőfeszítésembe, mert nem voltam kitéve különösebb csábítgatásoknak, mindössze annyi történt, hogy az 1983-as május elsejei felvonulásra küldtek egy dísztribünre szóló meghívót – mivel ezzel nem éltem, a következő évben már ezt sem kaptam.
Napjaimat változatlanul a munka töltötte be, sorra jelentek meg a könyveim: „A Puskás ügy”, a mezőgazdasági pilóták életével foglalkozó riport, az „Égi szekér”, és akkor fejeztem be életem egyik büszkeségét, „A napló”-t. Kiindulási pontjául Ernesto Che Guevara valóban létező naplója szolgált, melyben bolíviai partizánháborújának eseményeit jegyezte fel.
(Attól félek, hogy Che Guevara neve ma már keveset jelent a romantikában oly szegényes XXI. század emberének. Igaz, már két évtizeddel korábban, a könyv megírásának idején is sokan fogadták értetlenül, hogy miért foglalkozom vele. Kanadában élő apósom megtudva, hogy Che Guevara ügyében Kubába készülök, érdeklődve kérdezte:
– Személyesen akarsz találkozni vele?
– Egyelőre nem! – ugyanis akkor Che már több mint tíz éve halott volt!
Itthon is nehezen fogták fel, hogy kiről van szó:
– Guevara?! Ki az?
21– Tudják, az a szakállas forradalmár – próbáltam rásegíteni a megértésre – Kuba.
Felvillant a szemük:
– Aha, Fidel Casco!
És nem magyarázhattam el mindenkinek, hogy Che Guevara a modern kor Krisztusa volt, fegyveres Megváltó, aki életét az elnyomottak felszabadítására tette fel, két földrész forradalmaiban harcolt, míg végül hadifogságba esett, és La Higuera faluban agyonlőtte a bolíviai hadsereg egyik részeg őrmestere.
A fentebb említett naplóját Argüedas volt bolíviai belügyminiszter csempészte ki az országból, és egyszerre nyolc országban adták ki, Kubától Franciaországon át egészen az Egyesült Államokig. Magyarországon hivatalos formában nem engedélyezték a megjelenését, csak a Magvetőnél láthatott napvilágot – kézirat gyanánt, számozott példányokban, hogy el lehessen számolni vele, én a „38.”-at kaptam meg Kardos Györgytől.
Később, a rendszerváltásra készülődő ellenzék sem vette fel illegális kiadványainak, „szamizdatjainak” listájára. Az ő liberális felfogásába nem fért volna bele Che gyűlölete a kapitalista rend kizsákmányolása ellen, mindenáron meg akarta dönteni, mint írta: „mindent tűzbe és vérbe kell fojtani, míg a poloskák, melyek mások véréből-verejtékéből híztak meg, halomra nem döglenek”. Ezért az egyértelműségéért válhatott a forradalmi megmozdulások jelképévé. Nem véletlen, hogy Magyarországon napjainkban a kapitalizmussal kapcsolatos illúziók eloszlásával mind gyakrabban tűnik fel a vörös trikók mellén barettet viselő, szakállas feje.
Említettem már, hogy a leglátványosabb magánéleti históriák sem hatnak rám olyan erővel, mint maga a 22Történelem. Che Guevara naplójából is kihallottam a korszak emelkedő és ereszkedő szárnycsapásainak suhogását. Úgy éreztem, hogy az ő bolíviai harcát ábrázolva elmondhatok valami fontosat, ami eddig csak testetlenül, arcát keresve lebegett a gondolataimban és az érzéseimben.
Abban a reményben, hogy sikerül néhány „couleur locale”-t, kiegészítő helyi színt összeszednem, kísérletet tettem, hogy kijussak Bolíviába. A Külügy nem utasított el kereken, csak arra hivatkozott, hogy ebben az országban nincs megfelelő diplomáciai képviseletünk. Az illetékesek azt ígérték, hogy megpróbálnak valami más eshetőséget találni, aztán az ügy lassanként elhalt.
Nem maradt más választásom, mint hogy könyvekből és más nyomtatott anyagokból próbáljam meg kiegészíteni az ismereteimet. A magyar nyelvű Che Guevara-irodalom alig egy-két műből állt. Egy diplomata írt álnéven egy Guevara-életrajzot, melyben a korszak puritán kommunista erkölcsi normáinak megfelelően próbálja megrajzolni a „Parancsnok” arcképét. Ez az ábrázolás valóságos kártyafigurát eredményezett, olyat, mely csak deréktól felfelé létezik. A diplomata-író hamisításai hamar kibukkantak, mikor a könyvét egybevetettem a napló eredeti szövegével és Che Guevara egyéb feljegyzéseivel.
Hirtelen egy példa jut az eszembe. Che, aki élete nagy részét hegyi táborokban, mocsarakban, dzsungelekben töltötte, ritkán élt a szalonok nyelvében szokásos szófordulatokkal. Megnyilvánulásaiban egymást követik az olyan megjegyzések, mint hogy: „úgy összefostam magam, mint egy csecsemő”. Egyik levelében azt írja, hogy „valahányszor a vécén ülök és a dolgomat végzem, a szemben levő falon lógó térképet bámu23lom, és arra gondolok, hogy mikor győz majd a forradalom az egész világon.” Ez a tabló megengedhetetlennek tűnt a magyar diplomata-életrajzíró számára, ezért kegyesen megfinomította a textust, ilyeténképpen: „valahányszor elfog az asztmaroham és fekszem az ágyon, a szemben levő falon lógó térképet bámulom, és arra gondolok, hogy mikor győz majd a forradalom az egész világon?” Csak jobban illik egy forradalmárhoz az asztma, mint egy hasmenés!
Még az ilyesféle manipulált dolgozatokból is kevés akadt itthon, barátaim segítségével külföldről szereztem be a témába vágó tanulmányokat. Kubából elhoztam magammal Che Guevara írásainak gyűjteményét, nem tudok spanyolul, de egy szótárral és latinismereteimmel átrágtam magam rajta.
Feljegyeztem belőle egy-egy jellemzőnek vélt epizódot. A kubai forradalom győzelme után Che Guevarát pénzügyminiszterré nevezték ki, az első előterjesztésében azt javasolta, hogy térjenek át egy egyenes elosztási rendszerre, szüntessék meg a pénzt az országban. Ez a lépés valóban megkönnyebbítette volna a pénzügyminiszter munkáját.
Egy alkalommal felesége arra kérte, hogy reggelenként munkába menet használhassa a „Parancsnok” szolgálati kocsiját, mire Che azt válaszolta, hogy ha más be tud jönni a városba busszal, akkor neki sem esik le az aranygyűrű az ujjáról, ha a tömegközlekedést használja.
A legfontosabb forrásom, persze, maga az eredeti bolíviai napló maradt. Átvettem belőle mindazokat az adatokat, amelyeket lehetetlen lett volna másképp elmondani, mint ahogy Che Guevara leírta: dátumokat, földrajzi neveket és irányokat, vadászzsák24mányok részletezését, harci összecsapások napjait és körülményeit.
Én mit adtam hozzá az így összegyűlt anyaghoz? Bármilyen különösen is hangzik, elsősorban magát Che Guevarát, a hős elképzelt jellemét. Azokból a gondolatokból és érzelmekből építettem fel, melyeket az ő kisugárzása keltett bennem, itt valóban „az eszme vált testté”, pontosabban leírt mondatokká.
Mindenki előtt ismeretes irodalmi közhely, hogy Flaubert felvállalva a közösséget regényének hősnőjével, egyszer kijelentette: „Bovaryné én vagyok!”, talán nem hat tiszteletlenségnek, ha az ő példája nyomán azt mondom: „ez a Guevara én vagyok!”. (Persze a hasonló azonosulást veszélyes túlzásba vinni: egy fiatal költő alkoholos őrjöngése csúcsán meztelenül kiállt az ablakba, és azt kiabálta le az utcára: „Che Guevara én vagyok! Haza vagy halál! Győzni fogunk!”)
A munkával csigalassúsággal haladtam, életemnek több mint tíz évét fektettem bele ebbe a könyvbe. Sohasem tekintettem magam stílusművésznek, nem becsültem túl egy-egy írói megoldásomat, beértem azzal, ha a szavak több-kevesebb pontossággal kifejezik a szándékomat. „A napló” írása közben viszont néha őszinte elégedettség fogott el, mikor az eredetiben éppen csak elejtett névből felépítettem egy körüljárható figurát.
Ugyanazt az örömet éreztem, mint álmaimban szoktam, ha pénzt vagy gombát találok, mikor sikerült olyan feszültséget keltő, mégis lelkesítő mondatot adnom Che Guevara szájába, mint hogy:
„…Mostanában újra indulókat hallok, és valaki mintha nevemen és rangomon szólítana…”
Kardos épp a Városmajor utcai Érklinikán feküdt, a sokadik operációjára várva, mikor elkészültem a kéz25irattal. Szívem szerint még dolgoztam volna rajta néhány hónapot. Azt hiszem, hogy a klasszikus alkotásokat kivéve aligha akad olyan mű, amelyre ne férne rá még egy hosszabb-rövidebb csiszolgatás. Ami engem illet, ötször-hatszor is lemásolok egy szöveget, mire kiadom a kezemből, és mindegyik átdolgozás csak gazdagabbá teszi az anyagot. Ezúttal azonban nem mertem ezt a megszokott módszert alkalmazni. Attól tartottam, hogy Kardos időközben eltávozik a Magvető éléről – folyamatosan foglalkoztatta a visszavonulás gondolata – és nem jöhet a helyébe egy olyan új igazgató, aki felvállalja ezt a politikailag legalábbis kétesnek minősülő könyvet. Inkább kilencven százalékos állapotban jelenjen meg, mint sehogy sem! – döntöttem el magamban, és bevittem az anyagot Kardoshoz a kórházba. Nemcsak én látogattam meg ilyesmivel, az éjjeliszekrényén halomban álltak a kéziratok.
– Gyere be holnapután, addigra végzek vele! – mondta és két nap alatt valóban el is olvasta a majd hatszáz oldalas regényt. Értetlenül kérdezte:
– Te mit tettél hozzá az eredeti bolíviai naplóhoz? Én egy sor eltérést sem látok.
Ezt az ellenvetést a legnagyobb dicséretnek fogtam fel, melyet valaha is kaptam:
– Tudod mit, főnök? Behozom neked a Guevara-feljegyzéseket és hasonlítsd össze vele.
Nem tartottam ettől a párhuzamba állítástól. Túl azon, hogy az én könyvem terjedelemben több mint a kétszeresét tette ki az „El diario”-nak, szellemében, megoldásaiban mindenképpen önálló művet írtam, nem jobbat, de kétségtelenül mást.
Elvégezve az összevetést, Kardos gratulált nekem. Alsó ajkát beszíva gondolkodott egy pillanatig, aztán bólintott: lesz, ami lesz, ezt a könyvet is magára vál26lalja. A kéziratot ellátta jellegzetes hullámvonalszerű szignójával, aztán behúzódtunk beszélgetni a folyosó egyik ablakrésébe. Kardos a szigorú orvosi tilalom ellenére rágyújtott, elmerengve bámult bele a füstbe:
– Mire gondolsz? Ha a dolgok úgy alakultak volna, én elmentem volna Che Guevarával a bolíviai hegyekbe? – majd mintha attól tartott volna, hogy túlságosan is leleplezte magát ezzel a kérdéssel, sietve hozzátette: – Csak a játék kedvéért kérdezem.
– Főnök! Ezer és ezer embert ismerek Magyarországon, aki jelentkezett volna Che Guevara partizánosztagába, de csak egyetlenegyet, aki valóban el is ment volna vele, téged! Az összes többi jelentkező szerzett volna valamilyen orvosi bizonyítványt, vagy egy igazolást az „üzemi négyszög”-t61, (a szakmai vezető, a párt, a szakszervezeti és a KISZ-titkár négyes fogatát hívták így akkoriban – M. Gy.), hogy nem ér rá, beteg vagy halaszthatatlanul fontos dolgokban kell személyesen eljárnia, ezért felmentést kér és kap nemzetközi osztályharc és forradalom alól. De te ott lettél volna akár éjszaka, akár reggel a megbeszélt helyen, a hátizsákodban néhány csomag Symphonia vagy Munkás cigarettával. Az más kérdés, hogy szerintem már az első héten összevesztetek volna Che Guevarával, és egymás torkának estek.
(Majd tíz évvel később egy infarktus után engem is bevittek az Érklinikára, egy sztentet, tágító gyűrűt raktak be a szívembe. Ugyanabba a szobába kerültem, ahol valaha Kardost is ápolták. A műtét után az esetleges vérzést elkerülendő, mozdulatlanul, összekötött combokkal, valóságos vigyázz-állásban kellett feküdnöm, aludni nem tudtam, egész éjszaka a mennyezetet bámultam. Újra eszembe jutott beszélgetésem az akkor 27már rég halott Kardossal, jólesett arra gondolnom, hogy szavaimmal talán adtam neki néhány jó percet.)
A könyv megjelent, Kardos csak egy változtatást hajtott végre, azt sem magában a szövegben, a borító belső oldalára rányomatta Che Guevarának Fidel Castróhoz intézett búcsúlevelét, feltehetőleg úgy érezte, mintha ezek a sorok az ő szívéből fakadtak volna:
„…Egy napon megkérdeztek bennünket: kit értesítsenek, ha meghalunk? – és ettől valamennyiünket megcsapott a halál valódi fenyegetése. Később bizonyságot is szereztünk arról, hogy egy forradalomban (ha igazi) vagy győzünk, vagy elpusztulunk. Sok barátunk esett el a győzelemhez vezető úton…
Életemet áttekintve azt hiszem, elegendő becsülettel és odaadással dolgoztam a Forradalom győzelméért és annak megszilárdításáért. Most a világ más tájain igénylik szerény szolgálataimat, ott harcolok az imperializmus ellen, ahol az éppen jelen van, ez a harc megerősít és százszorosan gyógyítja a lélek szenvedéseit…
Gyermekeimre és feleségemre nem hagyok anyagi javakat, és ezen nem sajnálkozom, sőt, örülök, hogy így van. Semmit sem kérek a számukra, hiszen az állam megadja nekik mindazt, ami az életükhöz szükséges.
Formálisan lemondok a pártvezetésben viselt tisztségeimről, miniszterségemről, parancsnoki rangomról és kubai állampolgárságomról. Kijelentem, hogy Kuba mentes minden felelősségtől, kivéve azt, ami példájából adódik.
S, ha más égtájak alatt eljön a végső óra, utolsó gondolatom ez a nép lesz.
A végső győzelemig! Haza vagy halál!
Forró forradalmi öleléssel:
Che”
„A napló”-t százezer példányban adta ki a Magvető, a megjelenés napján az egyik székesfehérvári áruházban dedikáltam, reggeltót estig több mint ezerötszáz kötetet írtam alá, ennek ellenére sem beszélhetek egyöntetű elragadtatott fogadtatásról.
„A napló” különös felháborodást váltott ki Aczél Györgyben, leginkább azért, mert az írás híre messze túljutott az országhatárokon. Magában Kubában is megjelent „revolucionario”, vagyis „forradalmi” kiadásban, ami annyit jelentett, hogy egy fillér jogdíjat sem fizettek érte. Allítólag maga Fidel Castro is elolvasta, és felhördült azon, hogy Che Guevarát nem kommunista szentnek, hanem esendő embernek mutattam be. A „Főparancsnok” kijelentette, hogy nem tekinti Kuba barátjának azt az országot, ahol az ilyen könyvek napvilágot láthatnak. A hasonló tartalmú hivatalos kubai kommünikét magam is láttam az MSZMP archív anyagai között – igaz, hogy vagy húsz évvel később.
Aczélt az ügy közvetlenül is érintette. Nem tudom, akkoriban éppen milyen funkciót töltött be, de annyi bizonyos, hogy egy magas szintű küldöttséget kellett vezetnie Kubába, és a könyv kapcsán az a veszély fenyegetett, hogy Castro nem áll szóba vele.
Aczél – szokása szerint – nem rajtam, hanem Kardoson töltötte ki a haragját. Kardos felmondással reagált, ezt előbb elfogadták, aztán – úgy emlékszem, egy színházi előadás szünetében – a telefonhoz hívták és magasabb helyről felszólították, hogy maradjon meg továbbra is a Magvető élén. Ehhez a határozathoz azonban feltételeket szabtak, melyek engem is érintettek. Kardos megkért, hogy üljünk le beszélni.
– Fiú! Ha úgy gondolod, segíts rajtam.
– Mit tehetek?
29– Aczél úgy akarja megengesztelni Castrót, hogy visz neki egy olyan levelet, amelyben te elismered Che Guevara nagyságát és érdemeit – Kardos elhárítóan emelte fel a kezét –, de ha szerinted ez nem fér bele, akkor sem sértődöm meg, ebben az ügyben minden felelősség engem terhel.
A kiadóm kedvéért már korábban is igyekeztem tenni néhány „reálpolitikai” gesztust, csak ezért küldtem tiszteletpéldányt is Aczélnak, úgy gondoltam, most is teljesíthetem Kardos kérését – önérzetem különösebb sérelme nélkül. Kértem egy papírlapot, félrevonultam vele és írni kezdtem:
„Nyilatkozat
Én, Moldova György kijelentem, hogy Ernesto Che Guevarát nagy forradalmárnak és kiemelkedő hazafinak tartom…” és így tovább hasonlóan.
Csakugyan nagy forradalmár és kiemelkedő hazafi lehetett ez a Che Guevara – gondolhatták az emberek a fenti nyilatkozat olvastán –, ha egyszer a Moldova is azt mondja. Életemben még soha nem éreztem akkora megtiszteltetést, mint most, hogy én írhattam meg a „Parancsnok” erkölcsi bizonyítványát.
Aczél el is vitte magával ezt a levelet Havannába. Bemutatta Castrónak, a „Főparancsnok” beérte ezzel a bocsánatkérésfélével és végül is hajlandó volt elfogadni Magyarországtól az éppen esedékes ötven-százmillió dolláros segélyt. Aczél megkönnyebbülhetett, hálából hozott nekem Kubából egy rézből domborított Che Guevara-portrét és egy zacskónyit a nevezetes karibi fekete babból.
Utána mély csend következett, a könyv elfogyott, de több mint húsz évig nem adták ki újra, említés is csak egyszer történt róla.
A „Magyar Ifjúság”, a Kommunista Ifjúsági Szövet30ség hetilapja egy háromoldalas emlékezést közölt Che Guevaráról, már nem tudom, milyen alkalomból. A cikket Seszták Ágnes jegyezte, aki már akkor is rejtett kommunistaellenes érzelmeket táplálhatott magában, a rendszert belülről, a pártsajtóban közölt szándékosan alacsony színvonalú írásokkal igyekezett megingatni. Az ő tollából származó három egész oldalt elolvasni meghaladta volna erőimet, úgy gondoltam, „A napló”-t valahol az anyag derekán vágja le, egyenest oda is lapoztam.
Meg is találtam a nekem rendelt „szent evangéliumot”, Seszták valahogy a következőképpen fogalmazott: Moldova ezt a regényét Che Guevara bolíviai naplója nyomán írta, neki módjában állt elolvasni az eredeti feljegyzéseket is, és összehasonlítva a két könyvet, kijelentheti, hogy Moldova semmit sem tett hozzá az eredetihez, leszámítva egy kevés pornográfiát és néhány alpári, vaskos jelenetet. Az újságírónő azzal nem foglalkozott, hogy mitől nőtt meg az anyag terjedelme majdnem a háromszorosára.
– Milyen kár! – sóhajt fel Seszták a továbbiakban – hogy a jeles szerző ilyen felületes módon járt el, mert milyen jó könyvet írhatott volna, ha az üggyel kapcsolatos eredeti dokumentumokra támaszkodik. Okulás céljából mindjárt idéz is két gyönyörű levelet, az elsőt Che Guevara írta egykori kiképző parancsnokának, Alberto Bayo tábornoknak:
„Kedves öreg »angoltanárom«!
Guruló házam ismét útra kél és álmaim szabadon áradnak, amíg egy golyó pontot nem tesz a végükre.
Nem tudom, megért-e engem, miért indulok el új utakra már oly sokadszor életemben. Tanácsolták már, hogy takarékoskodjak maradék erőmmel, próbáljak meg a könnyebb 31ellenállás irányában élni, nos ezt teszem: vágyaimra és illúzióimra hallgatok, számomra mindig is az volt a legkönnyebb ellenállás iránya, mert békét teremtett bennem.
Nem tudom, mi vár rám, a tenger örökös szántóvetőjére. Lépteim nyomai eltűnnek a nagy ég alatt, úgy érzem, sem Argentínában, sem Guatemalában, de itt Kubában sem marad meg túl sok belőlem, a XX. század eme szerény kis condittierijéből.
Sem eszmei, sem anyagi vagyonokat nem gyűjtöttem, de mégsem vagyok szegény, mert változatlanul hiszek az emberben, és ez a hit bennem mindig harcra kész. Megtanultam hinni, és megtanultam, ha kell, meghalni is, hogy másoknak igazi lehetőségeket teremtsek az életre.
Elindulok – és az olyan utakról, mint ez, vagy nem tér visssza az ember, vagy a zsarnokságot szétzúzva tér meg. Ha ez az üdvözletem volna az utolsó, szívem minden melegével üdvözlöm magát.
Ernesto
Haza, vagy halál!
Győzni fogunk!”
Seszták idézi Alberto Bayo tábornok válaszát is:
„…Parancsnok! – hadd szólítsam így, büszke vagyok arra a rangra, amelyet elért, mert ebben talán nekem, egykori »angoltanárának« is van valami csekély részem.
Akkor Mexikóban, Batista ellen készülődve is maga volt a legjobb tanítványom: fegyelmezett, bátor, önfeláldozó és így tovább. Nem akarom plagizálni a történelemkönyvek magáról szóló fejezetét, de sohasem felejtem el, mikor Santa Rosatanyán önként elvállalta, hogy a társai magán tanulják meg az injekciók beadását, hány szúrást kapott: százat, kétszázat?
32És most, hogy ismét elindul, szeretnék valami útravalót adni magának… Az első gondolat, mely levele olvastán feltolult bennem az volt, hogy mikor harcba indul, mindenforradalmár számításba veszi a halált, de nekem úgy tűnik, maga ennél többet tesz: álmodozik róla. Márpedig: az ilyen háborúban többet érsz, ha életben maradsz, mint ha hős leszel…
Induljon és járjon szerencsével. Nem lesz egy napom sem, mikor nem gondolok magára.
A viszontlátásra, a viszontlátásra!
Öreg »angoltanára«
Alberto Bayo tábornok
Haza, vagy halál!
Győzni fogunk!”
Seszták Ágnes ezt a két levelet úgy idézi a cikkében, mintha hallatlan méretű kutatómunkájának eredményét adná közre, holott egyszerűen kimásolta őket a könyvem szövegéből. Nem járt el kellő körültekintéssel. Tudniillik ez a két levél a valóságban nem létezett, mind a kettőt én írtam, a cselekmény alakulása az adott helyen megkövetelt két ilyen tartalmú és hangulatú szöveget, megfogalmaztam és beiktattam őket. Regényről lévén szó, nem oknyomozó histórikus műfajról, ennyi szabadságot megengedhettem magamnak.
Letettem a „Magyar Ifjúság”-ot, és eltűnődtem: felhívjam-e a cikk alapos és lelkiismeretes szerzőjét, és felajánljam-e neki, hogy tízezer forintot fizetek, ha felmutatja bármelyik levél hiteles másolatát, vagy csak megjelöli, hogy hol lehetne feltalálni őket. Aztán csak legyintettem: vannak olyan harcok, melyekben veszteni megalázó, de győzni is szégyenletes.
33 34Annak idején nem rázott meg különösebben, hogy a Nemzeti Színház elfogadta és bérleti felhívásában már meghirdette a „Gumikutya” című komédiámat, végül mégsem mutatta be. Sohasem engedtem meg magamnak, hogy hosszan gyászolgassam a vereségeimet. Nem esküdöztem, hogy leszek én még nemzeti színházbeli szerző, és átkokat sem szórtam senkire. Azt sem kívántam, hogy robbantsák fel a Nemzeti akkori Blaha Lujza téri épületét – ez nélkülem is bekövetkezett, valamikor 1965 márciusában.
Ez a békeidőben végrehajtott robbantás megérdemel néhány szót. A bejelentés felajzotta a közvéleményt, egy egész stadionra való sokaság gyülekezett össze, hogy tanúja legyen az eseménynek. Oze Lajos, a színész a Nemzeti históriáját taglaló könyvben így idézi fel a történteket:
„…Háromnegyed tizenegy volt, az Emkénél álltam. Hatalmas tömeg állt néma csöndben. Csak a rendőrök hangoskodtak: menjünk arrébb! Senki sem mozdult. A díszletraktárral kezdték: hatalmas dördülés, majd porfelhő következett, és a tömeg rendíthetetlen mozdulatlanságban, némán állt tovább. Ha ordítás lett volna, talán oldja a feszültséget. De a csönd az elviselhetetlenségig fokozódott bennem és másban is. Bihari Jóska bácsival találkoztam (korának egyik legnagyobb színésze volt, maga is a Nemzeti tagja – M. Gy.). »Meg35átkoz titeket az én székely Istenem!« – mondta, és rettentő fájdalommal megindult felfelé a Duna irányába.”
Egy-egy ledöntött szobor vagy épület emléke néha hatékonyabb tud lenni, mint maga a léte volt. Alkalmat ad rá, hogy feketére fessék a zászlókat és harcba induljanak velük a felelőssé nyilvánított politikai ellenfél likvidálására. Napjainkban tanulságos példát szolgáltat erre a városligeti Regnum Marianum templom ügyében folytatott propaganda-hadjárat.
A felrobbantott Nemzeti Színházból is a legendák egész sora sarjadt ki a közemlékezésben. Egyesek a magyar kulturális hagyományok elleni kommunista merényletnek minősítették, hazafias totemként megszereztek és őrizgettek egy-egy tükröt, szoborcsonkot vagy karfatöredéket. Mások úgy tudták: a háttérben az rejtőzött, hogy a Néphadseregnek jelentős trotilkészlete halmozódott fel, melyet még a szavatosság lejárta előtt fel akartak használni – ehhez jött kapóra a színház likvidálása, megint mások a földalatti vasút építésének épp akkor folyó munkálataival hozták kapcsolatba az ügyet.
Magam sem tudtam sokkal többet a történtekről, de most, hogy emlékezéseim során szóba került a Nemzeti, megpróbáltam tájékozódni. Felkerestem Mányoki László építészmérnököt, akit tervezőként több mint három évtizedes múlt kapcsolt a színházhoz, és a helyzet legjobb ismerőjének tekinthető.
– A Népszínházat, mert eredetileg így hívták, és csak később települt át ide a Nemzeti Színház – kezdte a főmérnök –, még a XIX. század végén építette a Fellner és Hellmer cég, egy kiterjedt program egyik állomásaként, az ő nevükhöz fűződik többek között a Vígszínház tervezése és kivitelezése is. A Nemzeti Színháznak a sorsa azonban már az adottságainál fogva 36is rosszabbul alakult, mint a társaié. Vegyük például a Vígszínházat, annak csak a homlokzata néz ki forgalmas főútvonalra, a Blaha Lujza téri épület viszont minden oldalról körüljárható volt a Körút és a Rákóczi út kereszteződésében.
– Ez miért hátrány?
– Több okból is. A világháborúban, majd az 1956-os felkelés harcaiban is több, statikailag megrendítő hatás érte minden irányból. Az idő egyébként is elvégezte rajta a maga munkáját, az egész nézőtér faszerkezetű, mindent megrágott a szú. Bármilyen anyaggal is próbáltuk feljavítani az állagát, nem segített, recsegett-ropogott, kidőléssel fenyegetett az egész páholysor. Emlékszem rá, mikor Ferrari Violetta az „Ármány és szerelem” Lujzáját játszotta, szinte ordítva kellett sóhajtoznia, hogy a nézők meghallhassák.
– Csak az a megoldás látszott elképzelhetőnek, hogy az egész belsőt szétszedjük, aztán újrafaragva felépítjük, de az iszonyú költségek és a hatalmas ráfordítandó idő ellenére az alapvető hibák megmaradtak volna, sőt egy újabb kockázat is felmerül: az új anyagú belső tönkreteheti az akusztikát.
– Az épület bővítésére továbbra sem nyílott mód, a környéken sem a Népszabadság székházától, sem a Corvin Aruháztól, sem a Rákóczi útból, sem a Körútból nem vehettünk el területet, a fejlesztés lehetetlenné vált. Raktárakat, díszletműhelyeket továbbra sem alakíthattunk ki. A hidraulikát – a színpadon történő műszaki mozgatásokat – a Körúton túlról, a Csokonai utcai toronyból vezényelték le. Ugyanonnan hozták át a szükséges díszleteket is, előbb lovas kocsival, aztán bútorszállító teherautóval – mindezt a százszorosára megnövekedett közúti forgalomban. Megfelelő ruhatárat sem létesíthettünk, holott már elmúltak azok az 37idők, mikor egy Csortos Gyula is a saját öltönyében lépett fel, a korunkban egy színészhez már mindenütt egy egész gardrób tartozik.
– A színház épülete lassan életveszélyessé vált, sokakban felmerült a félelem, hogy a Nemzeti belseje úgy összeomlik, mint annak idején a Fradi-pálya fából készült tribünje. Gobbi Hildát megütötte a kóboráram, az éjszakai portás estétől-reggelig tíz patkányt vert agyon lapáttal, a dögöket szép sorban kiterítette az előcsarnokban, frászt kapott, aki beléjük botlott. Nem kell félni, azért még maradt bőven, az egyik patkány bemászott a súgólyukba, és beleharapott a súgónő cipőjébe, a szegény asszony rémületében felmenekült a színpadra.
– Mennyi az igazság abban, hogy a Metró építése is közrejátszott a pusztulásban?
– Ez semmiben sem befolyásolta a történetet! Ilyen alapon a fél Belvárost el lehetett volna bontani. Azt sem szabad elfelejteni, hogy később az egyik újonnan kijelölt helyszín, az Erzsébet tér is a legnagyobb forgalmú föld alatti csomópontnak számít. A színház és a metró megfért volna egymással.
– A színészek nem védték meg az épületet, akár puszta nosztalgiából is?
– Ma számtalan könnyes nyilatkozat hangzik el a felrobbantás miatt, de akkor egyetlen színész sem szólalt meg a további működtetése mellett lándzsát törve. A Hazafias Népfront kongresszusán Bessenyei Ferenc ki is mondta: a viták feleslegesek, a Blaha Lujza téri épületet mindenképpen le kell bontani, Avar István, a későbbi országgyűlési képviselő is csatlakozott a véleményéhez. A színészeket az is motiválta, hogy parkolóhely híján nem állhattak le a kocsijukkal, nehezen tudtak eljutni a Filmgyárba vagy a szinkronstúdióba, 38időt, tehát közvetve pénzt veszítettek, és ebbe semmiképpen sem akartak belenyugodni – mondta Mányoki László főmérnök.
Végül sorra került az egész folyamat egyetlen profi módon végrehajtott mozzanata: maga a robbantás. Úgy végezték el, hogy még egy ablak sem törött ki a környező épületeken.
Aki arra jár, az tapasztalhatja, hogy a Blaha Lujza tér padjain mostanában csövesek bóbiskolnak, egy árva szökőkútból madarak isznak. Szabadon fújdogálnak a szelek, felkavarják az elhajított reklámcédulákat, ingyen újságokat, MacDonald’s-es tálcákat. A múltra csak egy kettős arcú kőfaragvány emlékeztet.
A társulat az új Nemzeti Színház felépítéséig ideiglenes jelleggel áttelepült az Izabella téri Magyar Színház épületébe, ez az „átmeneti időszak” majd negyven évig tartott. Magukkal vitték a régi helyen felhalmozódott dokumentumokat, írott és nyomtatott anyagokat is, így történhetett, hogy a kezükbe akadt egy szürke fedőlapba kötött kézirat, az én két évtizeddel korábban visszautasított „Gumikutya” című szatírám szövegkönyve. Malonyay Dezső, a színház új igazgatója elolvasta, megnyerte a tetszését – nyilván nem bővelkedtek ígéretes darabokban, főleg vígjátékokban –, felhívott és közölte, hogy érdekelné őket a művem.
Nekem nem fűlött a fogam ahhoz, hogy újra foglalkozni kezdjek egy már félig elfelejtett írásommal, olyanféle borzongás fogott el, mint amilyent gyerekkoromban éreztem, mikor pizsamával nem rendelkezvén a már szennyesben heverő, nappal viselt ingemet kellett felhúznom hálóruhának. Azon sincs mit tagadni, hogy a színdarabbal kapcsolatos megaláztatásaimat 39húsz év elteltével sem tudtam elfeledni, a latin mondás: „nemo me impune lacessit”, „senki sem bánthat meg engem büntetlenül”, erre az esetre is vonatkozott. Kitérő választ adtam, arra hivatkoztam, hogy már a kézirat sincs meg, de Malonyay nem hagyta lerázni magát, eljuttatott hozzám egy másolatot a következő levél kíséretében.
„Gyuri, itt küldöm a darabodat. Kérlek, bánj vele olyan szeretettel, mint én.
Várom a telefonodat, üdvözöllek: Dezső.”
Elolvastam a kéziratot, néhány figura tetszett benne, például Kraszner Benjámin, a szektás kommunista ellenőr alakja, aki vak létére állandóan festményekről mond kritikát – egy üres vásznat tart a világ legnagyobb képzőművészeti alkotásának – és lőversenyeken akar indulni, de egészében véve messze túlhaladottnak találtam. Felismertem kezdő éveim stílusát, ahogy a cselekmény kívánalmaitól szinte függetlenül poéntól poénig araszoltam.
Bementem a színházba, és elmondtam, hogy a „Gumikutya” teljes átírásra szorul, és nekem nincs kedvem ilyen hosszadalmas reparálgatáshoz. Erre felajánlották, hogy írjak egy új darabot, ezen a javaslaton már eltöprengtem.
Nem sokkal korábban jelent meg a „Titkos záradék” című kisregényem, mely arról szólt, hogy Hitler a háború végén nem halt meg a berlini bunkerben, hűséges emberei egy hűtőgépben konzerválták a testét, és most, húsz év múltán újra feltámasztják. Németországban a biztos lebukás várna rá, ezért turistaként eljön Magyarországra, megnősül és letelepszik egy vidékies kisvárosban. Itt félreértések következtében egy szélsőjobboldali felkelés tör ki, ennek résztvevői Hitlert előbb mozgalmuk vezetőjévé választják, de utána nem talál40ják elég következetes és hiteles fasisztának, ezért árulónak nyilvánítják, és halálra ítélik. A kivégzéstől csak az menti meg, hogy a felkelést kiváltó tévedés eloszlik, hívei visszarakják a régi hűtőládába, és az újabb feltámadás reményében kicsempészik a városból.
A kisregény dramatizálásához leginkább az adott kedvet, hogy Hitler szerepében Agárdi Gábort láthassam a színpadon. Baráti kapcsolatunkat első színdarabom, a „Légy szíves, Jeromos!” emlékezetes balsikere után is megőriztük.
Agárdit a szó legjobb értelmében vett nagy komédiásnak tartottam, úgy képzelem, ismertem színészi eszközeit: hanghordozását, szövegformálását, ötleteit, mozgását, tudtam, mikor dobja be a „görbe láb” figurát, amikor a reménytelenül sivár színpadi helyzetet csak bohóckodással tudja megmenteni. Számos rádiójátékot írtam az ő figurájára alapozva, sőt, egy egész estét betöltő kabarét is, mely száznál több előadást ért meg a Nagymező utcai Radnóti Színpadon. Sohasem kellett megbánnom, hogy rá hagyatkoztam, Agárdi mindig többet hozott ki a szövegből, mint amennyi az én szerzői elképzelésem szerint benne rejlett. Úgy gondoltam, közös munkánkat megkoronázhatná egy Hitler-alakítás.
Malonyay készséggel elfogadta ezt az ötletemet, szerződést kötöttünk. Abban maradtunk, hogy ha időben elkészülök vele, a színház még az 1983-as nyári szezon vége előtt bemutatja.
Bár viszonylag gyorsan haladtam a munkával, nem erőltettem meg túlságosan magamat, lelkem mélyén a drámai műfajt továbbra is másodlagosnak tartottam a prózához képest – természetesen csak a magam szempontjából. Gyakorlatilag nem tettem sokkal többet, mint hogy jelenetekké formáltam és párbeszédekre 41bontottam a kisregény eredeti szövegét. Hetenként elkészültem egy-egy felvonással, ez a tempó nem tűnt szédítően gyorsnak, arra gondoltam, hogy a nagy Lope de Vega, sőt Csurka István is egy éjszaka megírt egyegy darabot.
A kényelmes ügyvitelhez szokott színház nem volt képes felvenni a ritmusomat, így történt, hogy elmaradtak a szerződésben rögzített járandóságom kifizetésével. Indulásnál visszaszorítottam magamban azokat a sértéseket, melyek korábban a „Gumikutyá”-val kapcsolatban értek, de elfeledni nem tudtam, most egy csapásra újjáéledtek:
– Mióta a Nemzeti Színház szerzője lettem, nem tudom megvenni a téli tüzelőmet! – mondtam drámaian, elhallgatva, hogy a lakásunkat gázkazán fűti. A jóindulatú Malonyay próbált megbékíteni, de nálam, mint mondani szokás: „már elindult a vezérhangya”, újabb és újabb okokat találtam a felháborodásra.
A színház egy, a társulathoz akkoriban visszatért fiatal rendezőt, Kerényi Imrét adta mellém szakmai támaszul. Tanácsaival sokat segített, főleg húzási javaslataival, a darab ugyanis túlságosan hosszúra sikerült, az a veszély fenyegetett, hogy az előadás nézői nem érik majd el a metró utolsó járatát. Kerényi ajánlatait általában elfogadtam, de egy jelenetnél megkötöttem magam, ragaszkodtam hozzá, hogy bent maradjon a darabban, némi vita után a rendező rábólintott. Másnap azt a felolvasást próbálták, melyben a szóban forgó rész szerepelt, megdöbbenve tapasztaltam, hogy megállapodásunk ellenére Kerényi kiiktatta. A színészek előtt nem akartam szóba hozni az ügyet, megvártam a szünetet, és félrevontam:
– Ne haragudj, Imre, de tegnap abban egyeztünk meg, hogy ez a rész marad.
42Azt hittem, szabadkozni fog, ehelyett keményen szembefordult velem:
– Hiába mész a Malonyayhoz panaszkodni, nem tudod bebizonyítani, hogy így történt.
– Ez nálad ilyen egyszerűen megy?
– Azt hiszed, hogy megijedek a Kossuth-díjadtól?
Undorodva legyintettem és otthagytam. Másnap már nem mentem be a próbára, és megüzentem, hogy többé ne is várjanak. Az előkészületek ettől persze folytatódtak, a premiert meg kellett tartani, már százezreket öltek bele a díszletekbe, jelmezekbe, városszerte kinyomtatták a bemutatót hirdető plakátokat.
Forrt bennem a düh, visszavágáson törtem a fejem, nyilatkozatot akartam közzétenni, hogy leveszem a nevemet az előadásról. Valószínű, hogy mint már oly sokszor életemben, most is aránytalan indulattal reagáltam egy sértésre, de hát ez a természetem alapvető meghatározói közé tartozott, éppúgy nem tudtam változtatni rajta, mint mondjuk a szemem színén. Ami még nagyobb baj, nem is akartam módosítani az egyik fő alapelvemen: „a harag jó tanácsadó!”
Csak hosszú hetek után kezdtem lecsillapodni. Esténként, mikor leültünk beszélgetni, a családom, ha óvatosan is, de pedzegette, hogy valójában öngólt rúgok.
– Ne képzeld – mondta a feleségem –, hogy a színházban valaki is lelkiismeret-furdalást érez miattad. Ők örülnek, hogy megszabadultak tőled, nem szólsz bele a dolgaikba, kilúgozhatják vagy épp az ellentétébe fordíthatják a mondanivalódat, aztán te mehetsz panaszra a sóhivatalba.
Ezen el kellett gondolkodnom, hiszen egy színdarabot nem tekinthetek csak magánügyemnek, morálisan felelnem kell azért a hatásért is, melyet a nézőkre tesz. 43Bármilyen nehezemre is esett, próbáltam megkeresni a visszafelé vezető utat.
Egyedül Agárdi Gábor iránt éreztem bizalmat, felhívtam, és megkértem, hogy jöjjön ki hozzánk. A nagyobbik lányom a nyolcadik, a kisebbik a hatodik évében járt, még sohasem láttak közelről eleven színészt, izgatottan érdeklődtek utána.
– Tudjátok, ez egy olyan bácsi – magyaráztam nekik –, aki a lábával szokott enni.
Izgatottan lesték a vendég érkezését. Gyanújukat már az felkeltette, hogy Agárdi most is a rá jellemző eleganciával volt öltözve, de mikor a lába helyett a kezével fogta meg a libamájas szendvicset, végképp elvesztették az érdeklődésüket iránta.
Magamnak bort tettem az asztalra, Agárdinak konyakot, és egy hosszú vita kezdődött. Én a sérelmeimet hánytorgattam fel, a közben eltelt napokban folyton elismételgetve valósággal bemagoltam őket, Agárdi arról igyekezett meggyőzni, hogy nem maradhatok továbbra is távol a közös munkától.
Nehezen tudnám megmondani, hogy a könnyű részegség törte át a tiltakozásom utolsó gátjait, vagy a partnerem érvei hatottak rám, de lassan-lassan engedtem a makacsságomból. Éjfélre járt, mikor megegyezésünk jeléül kezet fogtunk és megöleltük egymást. Agárdi azonnal telefonált Malonyaynak, még ébren találta, kihívta hozzánk. Az igazgatóval is megittuk a békepoharat, megállapodtunk, hogy másnap reggel bemegyek a próbára.
Kerényivel a színház előcsarnokában futottunk össze, el akartam kerülni minden vitát, csak annyit mondtam neki, hogy felejtsünk el minden rosszat, ami köztünk történt, és próbáljunk meg csak a jóra emlé44kezni. A rendező bólintott, együtt mentünk be a nézőtérre.
A bemutatóra május végén került sor, a darab tulajdonképpen még akkor sem állt készen. A kisregény néhány olvasva hatásosnak tűnő jelenete a színpadra téve hátráltatta a cselekmény menetét. Tíz-tizenöt epizódszereplőt is kiiktattunk, a húzásokat nekem tulajdonították, ezzel nem kevés ellenszenvet keltettem magam iránt. Ha leplezett formában is, de a társulat jelentős része a darab ellen fordult, előrevetült egy későbbi összecsapás árnyéka.
A forgatagban egyetlen szilárd pont maradt: Agárdi Gábor személye. Gonddal és minden részletre kiterjedő figyelemmel készült Hitler szerepére. Nem tetszett neki a jelmeztervező által prezentált német katonasapka, ezért kiment az ócskapiacra, és ott keresett egy másikat, mely inkább megfelelt az elképzeléseinek.
Agárdi színészi megoldásaival valóságos ámulatba ejtett. Soha nem felejtem el azt a jelenetet, mikor orvosa és kísérője, Smidelius doktor közli vele, hogy a tetszhalálban töltött évtizedei alatt a zsidók megalakították önálló államukat, Izraelt. Erre a hírre Agárdi felkapta a fejét:
– Remélem: mi hadiállapotban vagyunk vele?!
– Nem, mein Führer, az a helyzet, hogy Izrael Németország egyik leghűségesebb szövetségese.
– Hogy mi a zsidókkal?! Maga megőrült, Smidelius, nagyon rosszul jár, ha élcelődni próbál velem!
– Sajnos, nem mondhatok mást, mein Führer!
Ebben a szituációban ezer színész közül kilencszázkilencvenkilenc odalép Smideliushoz és rángatni-fojtogatni kezdi, mint a rossz hír hozóját. Agárdi más megoldást választott: közeledés helyett távolodni kezdett a partnerétől, így még szélesebbre vonta a kettejük kö45zött kifeszülő indulati ívet. Felejthetetlen pillanat volt. Ha a színpadi helyzet úgy kívánta: táncolt, énekelt, ha kellett, a nyílt színen női aktot festett.
A premieren színházi szokás szerint engem mint szerzőt az első sor szélére ültettek, hogy az előadás vége előtt észrevétlenül hagyhassam el a nézőteret és mehessek fel a színpadra fogadni a tapsokat. Mélyen elmerülve figyeltem a jeleneteket, mormoltam magamban a párbeszédek szövegét, oly mértékben összpontosítottam erre, hogy kétszer is kellett figyelmeztetni: elérkezett a jelenésem ideje. Egy oldaljáraton valósággal felvonszoltak, közben lehullott a függöny, majd újra felemelkedett, a színészek megfogták a kezemet, és berángattak a reflektorok fényébe. Meghajoltam, de még mindig zavartan kérdeztem Agárditól:
– Ez nagy siker?
– Ne hülyéskedj, mekkorát akarsz?
A nézőtérre lepillantva láttam, hogy egy írónő kritikus barátnőjével együtt feláll a helyéről, és utálkozó arccal távozik.
Fel kellett fognom: korántsem biztos, hogy a darab fogadtatása egyöntetűen kedvező lesz.
Az előadás után meghívtam a színészeket, kolbászt, szalámit, vörösbort, őrségi pálinkát raktunk ki az asztalra. A tömeghez néhány irodalmár és újságíró is odacsapódott, arcpirítóan hízelgő bókokat mondtak:
– Most halt meg igazán Chaplin és Örkény! – jegyezte meg egyikük, az illető ezzel nyilván arra célzott, hogy Agárdi, illetve én léptem a helyükbe. Szó nélkül faképnél hagytam, soha nem tűrtem el, hogy megtépázzák mások jogosan kiérdemelt hírnevét.
Az előadást hamarosan egy komolyabbnak ígérkező fenyegetés szele is megcsapta. Az egyik este két diplomata vendég is megjelent. Egy angol és egy szovjet 46követségi tanácsos. Csak két „fogadóképes személy” tartózkodott benn a színházban: Malonyay és én, elosztottuk egymás között a jövevényeket, mivel én tudtam oroszul, rám a „Birodalom” képviselője jutott.
A darab első felvonásában szerepel egy olyan jelenet, melynek során szovjet turistákat kiutasítanak egy magyar vendéglőből, hogy Hitler társaságának kényelmesebb elhelyezkedést biztosítsanak. A tanácsos ezen mérhetetlenül felháborodott, a szünetben félrevont és fenyegetődzött, hogy a nagykövetség hivatalosan is tiltakozik majd.
Járt az agyam, hogy miképp mentsem meg a helyzetet, emlékezetemben hirtelen felbukkant egy régi kijelentés, mely talán még Zsdánovnak, a sztálinista kultúradiktátornak a szájából hangzott el:
– Bizonyára ön is tudja, tanácsos elvtárs, a Párt arra tanít minket, hogy szocialista Szaltikov-Scsedrinekre van szükségünk, és ez a darab az ő szellemében íródott.
Feltételeztem, hogy a tanácsos nem ismeri betéve Szaltikov-Scsedrin műveit, csak a velük kapcsolatos pártjelszavakat, számításomban nem csalódtam, a diplomata zavarba jött, és ha morogva is, de visszavonult.
Felhőtlenül szép sorozat következett, a nézőtér minden este megtelt, és a jegyek hosszú időre elővételben elkeltek. Sütkérezni a sikerben gyakran benéztem a színházba. Mindig korán mentem, tudtam, hogy Agárdi már fél hétkor teljes maszkban ott ül az öltözőjében, vagy kint a folyosón cigarettázik. Váltottunk néhány szót, beszélgetésünk végén néha megkérdezte:
– Ráérsz előadás után?
– Persze – mondtam, és telefonon hazaszóltam a családomnak, hogy reggelig ne várjanak haza.
47Leültünk a Fészekben vagy valamelyik éjszaka is nyitva tartó vendéglőben, filozofálgattunk és iszogattunk. Agárdi több mint tíz évvel idősebb nálam, de rezzenéstelen arccal megivott annyi konyakot, mint amennyi vörösbort én. Beszélgetés közben gyakran szóba került a „Titkos záradék”, mind újabb árnyalatokat, poénlehetőségeket fedeztünk fel, melyeket Agárdi már a következő előadáson beépített a szerepébe, nem véletlen, hogy a színész később élete kiemelkedő alakításai között emlegette. Olykor már a nap is felkelt, mikor elköszöntünk egymástól.
A dolgok sima menetét egy váratlan baleset szakította meg. A Nemzeti Színház Molnár Ferenc „Olimpiá”-ával egy Zala megyei városban vendégszerepelt, Agárdi Krahl csendőr ezredest játszotta a darabban. A helyiek felületesen oldották meg a technikai előkészítést, késtek vagy ki is maradtak világítási effektusok, akadoztak a színpadi váltások, sőt, még a díszleteket sem rögzítették megfelelően. A második felvonás közepén egy kulisszafal ki is dőlt a helyéből, és rázuhant Agárdira. Nem sérült meg, sőt végigjátszotta a szerepét, de a rendetlenség annyira megviselte ezt a munkájában oly precíz embert, hogy előadás után anginás rohammal kórházba kellett szállítani. (A szituáció összhangban állt a nagy komédiás egész habitusával, osztrák csendőrtiszti egyenruhában került egy magyar vidéki ispotály betegágyára.)
Agárdi szerepe nem volt „lekettőzve”, senki sem ugorhatott be helyette, így a betegsége alatt szüneteltek a „Titkos záradék” előadásai. Változatlanul folyt azonban a darab elleni aknamunka, egyre erősödtek azok a hangok, melyek a „nemzetellenes” mű végső leállítását szorgalmazták.
Agárdi visszatérte után a szatíra megélt még néhány előadást, de teljesen és végképp szétesett. Kerényi 48önhatalmúlag újabb és újabb epizódokat iktatott be, így például egy olyan jelenetet, mikor a felkelő fiatalok felesküsznek az árpádsávos-nyilaskeresztes zászlóra. Bekerült egy olyan közjáték is, melynek során Hitler egy táncos rendezvényen a fiatalokkal együtt énekli a „Sárika egy kicsikét butácska…” kezdetű korabeli slágert. Ablonczy László kritikus ezt az egész magyar ifjúság megrágalmazásának, nyílt nemzetgyalázásnak minősítette. Megmutathattam volna neki a „Rivalda 82-83” című drámagyűjteményt, mely közölte a darab szövegkönyvét, és bebizonyíthattam volna, hogy ez a jelenet nem szerepel benne, de sem erőt, sem kedvet nem éreztem magamban, hogy szembeszálljak ezzel az egész folyamattal, hagytam menni a dolgokat a maguk útján.
Még mindig százszámra fogytak el a jegyek elővételben, de a döntéshozókat ez nem befolyásolta. Mikor véglegessé vált, hogy a „Titkos záradék”-ot leveszik a műsorról, Agárdi résztvevően átölelt:
– Nagyon sajnálom, Gyuri. Én megtettem, amit lehetett.
– Tudom, Gábor, köszönök mindent.
Csak tíz évvel később árulta el nekem bizalmasan Malonyai Dezső, hogy Agárdi egyáltalán nem állt ki a darabért, hamar beletörődött, hogy leállítsák. Feltételezem, a mindinkább erősödő ellenzéki közhangulatban nem kívánta magára vonni a kollégái haragját.
Én, erről mit sem sejtve, továbbra is tartottam a barátságot vele. Felkerestem dedikált könyveimmel, sorra írtam neki a rádiós szerepeket, magánszámokat. Egyszer egy akkoriban éppen hiánycikknek számító orvosságot kért tőlem, a Richter Gedeon Gyógyszergyárban dolgozó bátyám révén százas tételekben megszereztem neki. Agárdi hálás volt érte, viszonzásul színházjegyet akart küldeni, de elhárítottam:
49– Ne haragudj, Gábor, de a Nemzeti Színházban jelenleg egyetlen olyan darabot sem játszanak, amelyik az én testvéremet érdekelné.
Mikor 1992-ben, a rendszerváltás után egy új vígjátékot írtam, természetesen ennek a főszerepét is neki szántam. Agárdi változatlanul a Hevesi (korábban Izabella) téri Nemzeti Színházban játszott, oda jártam be, hogy megmutassam neki a vázlatot, majd a különböző szövegváltozatokat. Egyik alkalommal a színház klubjában ültünk le, beszélgetés közben csodálkozva észleltem, hogy Agárdi óvatosan, de félreérthetetlenül egyre távolabb húzza a székét tőlem. Külső okokat keresve körülnéztem, és megpillantottam a színház két prominens jobboldali beállítottságú színészét, ott álltak az ajtóban, és rosszalló arckifejezéssel figyelték, hogy a kollégájuk egy magamfajta közismert „vörössel” tárgyal. Eszembe jutottak a szállongó pletykák, hogy valamikor még a váltás előtt különféle társadalmi tisztségeket töltött be, ha azt akarta, hogy elfeledjék neki, sokáig még a hideg levest is meg kellett fújnia. Persze lehet, hogy ezek a pletykák alaptalanok voltak, és Agárdit csak az óvatosság, a konfliktusok elkerülésének a szándéka vezérelte.
Először elcsodálkoztam azon, hogy ilyen primitív módon akar elhatárolódni tőlem, aztán vállat vontam: nem vagyunk adósai egymásnak, egyikünk sem köteles vállalni a barátságot, ha nem akarja. Egy méltatlankodó szó nélkül elköszöntem Agárditól, a szóban forgó darabot átvittem a Játékszínbe, egy másik főszereplővel így is sikert aratott, több mint 125 előadást ért meg.
Évek teltek el, Agárdival csak az újságok hasábjain és a televízióban találkoztam, megítélésem szerint látványos tulipános-pántlikás nyilatkozatokat tett.
501983 júniusában, néhány nappal a „Titkos záradék” bemutatója után ott üldögéltem a Nemzeti Színház igazgatói irodájában, épp a darab eljövendő esélyeit latolgattuk, mikor kinyílt az ajtó, és a titkárnő dugta be a fejét:
– Telefon! Az igazgató elvtársat keresik és Moldova urat!
Elcsodálkoztam: senkinek sem mondtam meg, hogy ide jövök, Malonyayra néztem, aki elutasítóan intett:
– Most tárgyalunk, nem érünk rá. Telefonáljon később az illető.
– Nem lehet. Az illető Izraelből, Tel Avivból hív minket, és a „Titkos záradék” után érdeklődik.
– Megint ezek a hülye telefonviccek! – dohogott az igazgató.
Én sem hittem az ügy komolyságában, de érdekelt, hogy ki és miért próbál ugratni minket, intettem az igazgató felé:
– Tudod mit? Szólj, hogy kapcsolják be a hívást.
Újabb dilemma elé kerültünk: ki vegye fel a kagylót? – hiszen a túlsó oldalon esetleg maga a Cionista Imperializmus várakozik. Malonyay nem mozdult, nekem kellett magamra vállalnom ezt a felelősséget.
– Halló! – szóltam bele – Moldova György vagyok.
A vonal másik végéről egy határozott hang jelentkezett magyarul:
51– Halló, itt Ávrám Rónai beszél az izraeli Nemzeti Színház: a Habima színésze és vezetőségi tagja vagyok. Hallottunk az ön „Titkos záradék” című színdarabjáról, érdekelne minket, hozzájárulna-e ahhoz, hogy esetleg a mi színházunk is bemutassa?
Az igazgató a másik kagylón követte a beszélgetésünket, hevesen gesztikulált, hogy mondjak nemet. Bólintottam felé, de csak azért, hogy megnyugodjon.
– Természetesen, örömmel beleegyezem.
– Akkor megkérem, hogy küldje el a kéziratot a színháznak – Rónai lediktált egy tel-avivi címet –, én lefordítom és ismertetem a társulatunk vezetőjével.
– Kérem, előre is köszönöm.
A beszélgetés véget ért, Malonyay tiltakozva emelte fel a kezét:
– Nem küldheted ki a példányt nekik, ez szabálytalan.
– A veletek kötött szerződés nem érinti a külföldi jogokat.
Otthon becsomagoltam a kéziratot, és feladtam TelAvivba. Egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy a küldemény eljut majd a céljáig, egy ilyen címre irányuló paksaméta okvetlenül felkelti majd a Belügy figyelmét, és elkobozzák, de úgy gondoltam, ennyit érdemes kockáztatni. Hátha most jött el a Nagy Alkalom, hogy kitörhessek a nyelvi korlátok karámjából.
Aztán hónapok teltek el, az élet ment tovább a maga útján. A Nemzeti Színházban levették a műsorról a „Titkos záradék”-ot, az idő pora mind vastagabban lepte be ennek a vállalkozásnak az emlékét is. Érdeklődésem már rég más témák felé fordult, mikor egyik reggel otthon megszólalt a telefon:
– Ávrám Rónai vagyok Tel Avivból, egyszer beszél52tünk a darab ügyében. Jelenleg Pesten tartózkodom, a Royal szállóban lakom, szeretném, ha felkeresne.
Megállapodtunk egy késő délutáni találkozóban. Közben ettől-attól érdeklődtem Rónai személye felől, megtudtam, hogy Budapesten született, akkor még Rónai Andrásnak hívták, valaha Lakner bácsi társulatában kezdte gyerekszínészként. A háború után szerepelt a Valahol Európában című filmben – Ficsúrt játszotta, az egyik bandavezért. Később Várkonyi Zoltán szerződtette a színházába. Szép jövőt jósoltak neki, Szirtes László, a Filmgyár gyártásvezetője azonban figyelmeztette, olyan idők következnek, mikor nem tud érvényesülni, nem fogják elfelejteni neki, hogy az apja egy parafa-feldolgozó gyár tulajdonosa volt. Rónai kiszökött Izraelbe, előbb egy kibucba állt be dolgozni, hogy elsajátítsa a héber nyelvet, majd az eredeti hivatásához visszatérve a tel-avivi Nemzeti Színházhoz került, és az ország vezető színészei közé emelkedett. A magyar-izraeli kapcsolatok enyhültével Rónai mind gyakrabban tért haza Budapestre. Megalakította az Izraeli–Magyar Kapcsolatokat Fejlesztő Társulatot, mely kulturális téren próbálta meg felélénkíteni az együttműködést. Egyik budapesti látogatása során látta a „Titkos záradék”-ot.
A filmbéli Ficsúr-alakításából én is emlékeztem rá: magas, vékony, fekete fiú volt, nyakán egy piperkőc módra megkötött sálat viselt, ezért kissé meglepődtem, mikor kopogtatásomra egy ötven év körüli, kopasz, testes, szemüveges férfi nyitotta ki a szállodai szoba ajtaját.
– Rónai Andrást keresem.
– Én vagyok az, foglaljon helyet – kinyitotta a szobai bárszekrény ajtaját – Miben „dolgozik”? Sörben, whiskyben?
53– Egy kis sört ha lehetne, a whisky után.
– Kérem.
Koccintottunk. Mint az igazi profik általában, Rónai is lassú ritmusban ivott, egy-egy pohárral háromszor annyi idő alatt végzett, mint egy amatőr pesti „piás”. Csak úgy menet közben megittuk a pertut, aztán a tárgyra tért, meglepett, hogy minden torzulás, zavaró hangsúly nélkül beszél magyarul, mintha csak tegnapelőtt távozott volna el. Elismerésemre öntudatosan biccentett:
– Na ja, én otthonról haza jövök. A tárgyra térve, azt hittem, hogy a „Titkos záradék”-ot be lehet mutatni Tel-Avivban. Megcsináltam a nyersfordítást, és felolvastam az igazgató tanácsnak, olvasás közben aztán magam is éreztem, hogy az egész anyag túlságosan is kötődik Magyarországhoz. Az izraeli nézőnek minden fogalmat külön el kellene magyarázni: mi az a téesz, mi az IBUSZ, merre fekszik Dunaújváros, miért szocialista város és így tovább. Egy regényben mindez elmenne, de egy színdarabhoz sajnos nem lehet lábjegyzeteket írni. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült.
Csak megvontam a vállam:
– Mindegy. Valaha arról ábrándoztam, hogy olyan vad könyveket fogok írni, melyeket sem itthon, sem Nyugaton nem mernek majd felvállalni. Úgy látszik, ezzel a színdarabbal sikerült elérni a célomat, mert itthon csak nemzetgyalázásra volt jó, külföldön pedig meg sem értik.
– Talán máskor több szerencsénk lesz. Belefér még egy sör és egy whisky?
– Nem lesz sok?
– A humorista Kishont a barátom, ő mondta egyszer rólam, hogy ha minden pohár ital valóban elpusztítana egymillió agysejtet – mint ahogy a tudományos 54vizsgálatok állítják –, akkor én már régen mínuszban lennék.
Ezután gyakran találkoztam Rónaival, két-három hónaponként megjelent Pesten. Sok színészt, sőt kisebb társulatokat is kihívott vendégszereplésre, kint járt többek között Tolnay Klári, Mensáros, a Vidám Színpad „Szomorú vasárnap” előadása is.
Elterjedt a hír, hogy ilyen túrák után egyesek 17002000 dollárral a zsebeikben térnek haza a Szentföldről, egy író a feleségét is kivitte magával. Izrael lassan a magyar színészek hakni-vadászterületévé vált, egyre több önjelölt ajánlkozott fel Rónainak – zsidó és nem zsidó egyaránt akadt közöttük, néhányan gyomorforgató trükkökkel akarták felhívni magukra a figyelmet, de a profi Rónai átlátott a szitán.
Általában keményen végigdolgozta budapesti napjait, a noteszét sűrűn teleírta apró héber betűkkel, a tárgyalások szinte óránként követték egymást. Az estéit viszont igyekezett szabadra játszani, néha kijött hozzánk csak úgy egy sörre – a taxi a barátokkal és a nőkkel egy órát is várt rá lent a ház előtt –, vagy a Havas utcai borozóban ültünk le. Egy ilyen alkalommal merült fel az ötlet, hogy Rónai, pontosabban az általa alapított és képviselt társaság meghívna engem.
– Kellene írnod egy riportkönyvet Izraelről. Nézd, ha szégyenlősen is, de elindultak az államközi kapcsolatok, a Corvinban árulnak izraeli csokoládét, narancsot, konfekcióruhákat, és a tel-avivi boltokban is kapni néhol magyar árukat. Én is megteszem a magamét, de egy jó könyv Izraelről sokat segíthetne.
– Én nem tudok útikönyvet írni.
– Nem is kell, te csak nézelődjél kinn, és beszélgess az emberekkel, aztán írd le, amit tapasztaltál.
55Rónai szokásos lassú ritmusában ivott egy hosszú kortyot:
– Persze nagy bulira ne számíts, Izrael nem gazdag ország. Megvolna a lakásod, valami kis zsebpénz, a sört, ha találkozunk, én fizetem. Na mit szólsz hozzá?
– Azt, hogy bukjon le más!
Rónai elcsodálkozott:
– Szerinted ebbe a témába bele lehet bukni?
– Ebbe nem lehet, hanem bele kell bukni! Ha az igazat írom – és miért írnék mást? –, jó és rossz egyaránt belekerül, és ez senkinek sem fog tetszeni. Az antiszemiták azt fogják mondani, hogy eladtam magam a zsidóknak, a zsidók pedig azt, hogy ezzel akartam behízelegni magam a rendszernél.
– És nem tudsz ezen változtatni? Hiszen mint írónak, afféle prófétának is kell lenned.
– Csak azt lehet prófétálni, amiben a nép eleve hinni akar, semmi mást, különben a próféta magára marad.
Rónai ingatta a fejét:
– Nem hiszem, hogy ezzel törődnöd kellene.
– Van még „vitamin” ebben a témában? – töprengtem. – Annyian belekaptak már, legalább egy tucat riportkönyv is megjelent már.
– Minden téma egy emberre vár, aki úgy írja meg, ahogy kell, és a többiek nem számítanak, csak az volt a szerepük, hogy a keze alá dolgoztak. Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy éppen te vagy az az ember, de meg kellene próbálnod. Van egy konkrét ajánlatom: elintézem, hogy meghívjanak a jeruzsálemi könyvhétre, tölts kinn néhány napot, és nézz körül.
Elfogadtam a meghívást, és elkezdtem szervezni az utat, nem ment minden akadály nélkül. A magyarizraeli diplomáciai kapcsolatok még nem rendeződtek, ha jól emlékszem, az izraeli érdekeket a svájci követség 56képviselte Budapesten. Miután beadtam a vízumkérelmemet, berendeltek a Művelődési Minisztériumba, ahol egy főelőadónő fogadott:
– Moldova elvtárs, a minisztérium engedélyezi az ön kiutazását – csak úgy mellesleg említem meg, hogy egy fillérrel sem járultak hozzá a költségekhez –, de elvárjuk, hogy lehetőleg ne nyilatkozzon, vagy ha okvetlenül meg kell szólalnia, tanúsítson lojális magatartást a Magyar Népköztársaság iránt. Értesülni fogunk arról, ha nem így jár el.
Más esetben minden gondolkodás nélkül ráborítom az asztalt arra, aki ilyen ukázokat mer nekem adni, de most fegyelmeztem magam, túlságosan is érdekelt ez az utazás.
A Malév-gép jóval éjfél után érkezett meg Athénba, az éjszakát itt kellett töltenem, a szállást eleve beszámították a repülőjegy árába. A budapesti központból előreszóltak, a magyar légitársaság képviselője várt rám a kijáratnál, és elvitt a szállodába. Még élt bennem az otthoni búcsúzás és a repülőút feszültsége, nem volt kedvem lefeküdni. Lementünk a Plákára, a város mulatóegyedébe, leültünk egy kocsma udvarán, elborozgattunk, elbeszélgettünk régi pilótákról, akiket én még a mezőgazdasági repülőknél járva ismertem meg. Három óra felé már világosodott, söpörni kezdték a követ az asztalok között, visszasétáltunk a hotelbe:
– Aludj egy órát – mondta a maléves képviselő –, reggel hatkor eljövök érted, akkorra legyél készen.
Bizonytalankodva kérdeztem:
– Nem kilenckor indul az El Al gép Tel-Avivba?
– De igen, csak az El Al-gépeknél mások az előírások, nem egy-másfél órával az indulás előtt kell jelent57kezni az utasoknak, hanem három órával korábban, mert előfordulhat, hogy a járatokat biztonsági okokból a táblára kiírt időpontnál hamarabb indítják el. Jó éjszakát, próbálj meg gyorsan aludni.
Csatakosra átizzadva ébredtem fel, borotválkozás közben alig mertem belenézni a fürdőszoba tükrébe: szemem sarkában véresen ütköztek ki az ágas-bogas erek. Fél hatkor lehurcoltam csomagjaimat a szálloda halljába, úgy gondoltam, otthagyhatom őket, mert elég nehezek ahhoz, hogy ne lopják el, kiálltam az utcára, és fúvattam a fejemet a hajnali széllel.
Hat óra felé eluntam magam, a portán vettem egy Jerusalem Postot, egy angol nyelvű izraeli újságot. Szemem megakadt néhány héber kifejezésen, melyet belefoglaltak az angol szövegbe: „Én brérá” – nincs választás, „Jom Hácmáut” – a függetlenség napja, ez egyébként az egyik legnagyobb izraeli ünnep, az államalapítás évfordulója. Próbáltam megjegyezni ezeket, mert könnyen fordulhatnak úgy a dolgok, hogy hasznukat vehetem. Nem sokat kell tudnunk, hanem azt a keveset kell jól kihasználnunk, amit tudunk. Például sokan tapasztalt fényképész amatőrnek szoktak tartani engem, mert ha egy ismerősöm kezében meglátok egy kamerát, meg szoktam kérdezni tőle:
– Hány dines film van benne?
Erre mondanak egy számot, amiről fogalmam sincs, hogy sok-e vagy kevés, arra mindenesetre jó, hogy szakértő arckifejezéssel bólogassak utána.
Olvasás közben telt-múlt az idő, de nem nyugtalankodtam, a Malév képviselője szakember, nyilvánvalóan tudja, hogy mikor kell elindulnunk. A képviselő fél nyolckor érkezett meg, idegesnek és bizonytalannak látszott.
– Történt valami? – kérdeztem.
58– Egy szállítmányozó céggel tárgyaltam, nagy üzletről volt szó, nem lehetett felkelni közben, de szerintem még kiérünk a géphez.
Bedobáltuk a csomagjaimat az autó poggyászterébe, és „téptünk” kifelé a gyorsforgalmi úton. Futólépésben vágtunk át a repülőtéri nagy csarnokon is, de az El Al pultjánál már lezárták az utasfelvételt a tel-avivi gépre, rég letelt a „check-in time”, a jelentkezési időpont, a gép már felszállásra készülődött.
A maléves próbált közbelépni az érdekemben: ismerősökre hivatkozott repuloteri belepojet mutogatta, de a pult mögött álló kisasszonyok olyan fagyos pillantással néztek vissza rá, mintha egy rég lejárt szavatosságú árut próbálna a nyakukba sózni.
Elgondolkodva dőltem neki a falnak, ma péntek van, ha nem jutok fel erre a gépre – ami most már igencsak valószínű, holnap sem mehetek el, mert a tel-avivi repülőtér a szombati ünnepen aligha fogad járatokat, tehát leghamarabb vasárnap juthatok el a célomig. Semmi kedvet nem éreztem magamban, hogy két napig az athéni utcákon csavarogjak, nem turistának jöttem, el voltam szánva rá, hogy az első géppel hazamegyek Budapestre, de gondoltam: még egy trükköt megpróbálok.
Odaléptem a pulthoz, és kiválasztottam a legkövérebb kisasszonyt, a testes nőknek a szívük is tágasabb:
– Kisasszony! Rendkívül fontos volna, hogy elutazhassak ezzel a géppel, hivatalos vendége vagyok Izrael államának.
– Igen? És milyen alkalomból vagy célból hívták meg?
Hát ez az. Mit kellene most mondani? Az kevés, hogy Rónai András bármikor szívesen lát egy pohár 59sörre. Hirtelen eszembe jutott az a kifejezés, amit reggel olvastam a Jerusalem Postban.
– A Függetlenség Napjára hívtak meg – jelentőségteljesen hozzátettem – a „Jom Hácmáut”-ra.
És még bólogattam is, hogy a meghívás jelentőségét hangsúlyozzam. A trükk bejött, a két jól elhelyezett héber szó megtörte a jeget, a kisasszonyok összenéztek:
– Hol a csomagja?
– Itt van kettő, egyet pedig még Budapesten feladtam.
– Az a csomag hol van?
– Rögtön megkeressük – mondta a maléves.
– Hozzák ide.
Szegény piros bőröndömet kivágták a repülőtéri poggyászraktár egyik sarkába, mikor megláttam, elcsodálkoztam, hogy ilyen rövid idő alatt hogy tudott ilyen vastag porréteg rárakódni. Visszarohantunk vele a pulthoz, az egyik nő felnyitotta a bőröndöket és megnézte, aztán kiállította a „boarding card”-ot, a beszállási lapot, a bőröndök fülére papírgyűrűt fűzött, mindet lepecsételte, aztán intett, hogy menjek.
A poggyászomat már nem lehetett berakni a gép gyomrába, fel kellett vinni magammal a fedélzetre, lélekszakadva rohantam végig a repülőgéphez vezető folyosón. Egyszer mintha lépéseket hallottam volna magam mögött, visszanéztem: egy alacsony, széles vállú férfi futott utánam, intett, hogy álljak meg:
– Add ide a beszállókártyát!
– De hát már megnézték!
– Túl sokat beszélsz.
Ő is elővett egy beszállókártyát, körme hegyével lekapart róla egy kis kerek jelzést: „a1” volt ráírva, átragasztotta az én lapomra, aztán egy elbocsátó gesztust tett:
60– Na jallah! – mondta, ami valami olyant jelentett, hogy menjek Isten hírével.
Időbe tellett, amíg megértettem, hogy a repülőgép biztonsági emberével találkoztam, aki a saját ülőhelyét engedte át nekem. Egy hirtelen odaállított acéllétrán másztam fel, úgy látszik, hogy már csak rám vártak, mert ahogy behúzták mögöttem az ajtót, a gép rögtön ráfordult a felszállópályára.
Leültem a helyemre, mivel nem volt hová pakolnom, lábamat rátettem a bőröndjeim tetejére, és kinéztem az ablakon: oldalt egy „half track”, egy páncélozott harckocsi biztosította a repülőgép felszállását, egy nehézgéppuska mögött két katona állt, tekintetüket kutatóan fordították jobbra-balra. Felettünk egy helikopter keringett, még évek után sem merült feledésbe, hogy az emlékezetes entebbei gépeltérítésnél itt Athénban szálltak fel a terroristák.
Kevéssel később, hogy a gép elérte az utazómagasságot, feltálalták a tízórait, a vallásos utasokra való tekintettel szigorúan kóser ételeket. Karmel-hegyi száraz Cabernet Sauvignont adtak mellé, az egyik legjobb bor volt, amit valaha is kóstoltam, mégis a 3-400 utazóból talán tízen, ha kértek belőle. Eszembe jutott a régi mondás: a zsidó szereti a bort, de nem inni, hanem árulni. Ennek a repülőgépnek a közönsége egyébként egész Izraelre nézve mintául szolgálhatott volna, a szeszfogyasztásban az ország előkelő helyet foglal el a világ statisztikában, vagyis az utolsók egyikét. Mintegy 6000 alkoholistát tartanak nyilván, ez a teljes népességnek a 2 ezrelékét teszi ki. A családi bárszekrényekben nemcsak egy üveg whisky, de egy-egy doboz sör is évekig eltart.
– Ben Gurion, az állam alapítója mondta egyszer, hogy legalább nemzeti érdekből meg kellene tanul61nunk inni, mert például ő is koccintgatás közben bírta rá a belgákat, hogy repülőgépeket adjanak el Izraelnek – mesélte később Rónai.
A görög szigetek fölött repültünk el, innen a magasból erdővel borított felszínük éppolyan mélyzöldnek tűnik, mint a tenger, csak a parti szirteken felhabzó fehér tajték rajzolja ki a körvonalakat. Aztán alig három óra múlva a repülőgép szinte beúszik Izrael fölé, a tel-avivi tengerpart strandját pillantjuk meg először. Leszálláshoz készülődünk, az utastér hangszóróin megszólal egy gyerekkórus üdvözlő éneke:
– Sálom, sálom aléchem! Béke, béke veletek!
Rónai a repülőtéri ellenőrző pont mögött várt rám, egy igazolványt mutatott fel a határőröknek és átvitt a zárókordonon. Bent a nagy csarnokban légkondicionálókészülék működött, ahogy kiléptünk a repülőgép előtti placcra, megcsapott a párás meleg, az izzadtság ma már másodszor átütött az öltönyömön, halvány gyanúm támadt, hogy ezt már aligha fogom gálaruhának használni.
Rónai megkérte egy ismerősét, hogy vigyen át Jeruzsálembe, ahol lakni fogok. A sofőrünk, bemutatkozik, Élinek hívják, nevéről beugrik egy régi szövegemlék, Krisztus szavai a keresztfán:
– Éli, éli, lámá sábáktáni? Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?
A sofőr rám néz:
– És tudja mit szokott Isten ilyenkor válaszolni az embereknek?
– Mit?
– Azt, hogy nem én hagytalak el téged, hanem te engem.
62A Jeruzsálem felé vezető út mellékén végig számtalan jel idézi a régi háborúkat, az árkokban míniummal lefestett kis lemezfalú harckocsik, házilag barkácsolt lövegek maradványai hevernek, a napsütés és az emlékezet nem engedi, hogy a gaz elborítsa őket.
A Mercedes emelkedőkön, kanyarokon kapaszkodik felfelé, virágokból kirakott héber betűs felirat jelzi, hogy már közeledik a város.
„– Báruch hábá!” „Áldva légy, aki eljöttél ide!” – fordítja le a sofőr a szöveget, majd kevéssel később feltűnt az első lakótelep is. A szokásos szürke panelek helyett Jeruzsálemben csak fehér kőből lehet új házakat építeni, ettől a júdeai kősivatagból kiemelkedő város olyan, mintha maga is a sziklák sokaságából nőtt volna ki.
Mire a városközpontba érünk, már hat óra felé jár, távolról szirénaszó hallatszik, az ünnep beálltát jelzi. A szombattal kapcsolatos törvényeket itt szigorúan veszik, az összes zsidó bolt és vendéglő bezár, egy pohár vizet sem lehet kapni. A forgalom a Jeruzsálemen átvezető főútvonalakon lecsökken, az ortodox vallásos környékeken pedig teljesen leáll – az utca torkolatát külön erre a célra készített hordozható korlátokkal reteszelik el.
–És hogy tűrik ezt az utcában élő nem vallásos lakók?
– Sehogy, ahol ezek az ortodoxok megtelepszenek, onnan az átlagemberek elmenekülnek.
A szállodában csak épp hogy leteszem a csomagomat, és kapkodva eszem néhány falatot, minél hamarabb szeretném látni a várost.
A Nyugati Falhoz megyünk, ez a zsidók legszentebb helye. Az időszámítás utáni 70. évben a rómaiak lerombolták a jeruzsálemi szentélyt, csak ez a 28 méter hos63szú és 18 méter magas kőfal maradt meg belőle. A legendák szerint Isten szelleme sohasem távozott el a Nyugati Faltól. Mikor a zsidókat kiűzték az országukból, minden közösség vitt magával egy-egy követ, és beleépítették annak a templomnak a falába, melyet a száműzetésben emeltek, az épületet magát is a Nyugati Fal irányába tájolták. A világ minden részéből ide zarándokoltak a szétszóratásban élő zsidók, és elmondták gyászoló imáikat – ha éppen odaengedték őket a terület birtoklói. Majdnem 2000 év után, 1967-ben foglalta vissza az izraeli hadsereg.
A Falhoz vezető út torkolatánál őrség ellenőrzi az ide látogatók táskáit. Az óvatosság indokoltnak látszik, előfordultak már merényletek: egy katonai alakulat itt mondta el az esküjét, közben elrejtőzött terroristák lőttek rájuk, megzavartak már esküvői istentiszteleteket is.
A vallásos előírásokat most éjszaka is illik megtartani, mielőtt a Falhoz lépek, én is felveszek az asztalról egy keménypapírból összerótt sapkát. A kövek réseibe szemmagasságban összehajtogatott cédulákat nyomnak be a látogatók, a világ számtalan nyelvén kérnek egészséget, boldogságot, szerencsét, a papírlapok összesodort végei olyan sűrűn állnak ki a falból, mint egy osztrigatelepen a kagylók. Babona ide, babona oda, ha már itt vagyok, én is megírom a magam céduláját. Rónai „jóindulatúan” figyelmeztet:
– Jó magasra tedd, mert Isten felülről kezdi az olvasást, hamarabb sorra kerülsz.
A Falnál ma este is tartottak istentiszteleteket, a közösség már rég elvonult, a szolgák most pakolják el a kirakott imakönyveket és imakendőket. Ezen az éjszakai órán már csak magányos imát mormolók hajolnak közel a Falhoz, a sziklák érzéketlenül figyelik a 64panaszokat: nekik már nem lehet újat mondani a szenvedésről. Mikor elfordulok és körbenézek, akkor tűnik fel, hogy a Fallal szemben egy magas talpazaton hat gázfáklya ég – a második világháborúban elpusztult hatmillió zsidó emlékére.
Rónai szombat délelőttre is szervezett nekem programot, találkozót beszélt meg a magyar származású Joszi Stern festőművésszel. Az izraeli magyar közösségből számtalan egyetemi tanár, tábornok, orvosprofesszor emelkedett ki, de a legismertebb név talán mégis az övé. Világszerte osztatlan elismerés övezi, méltatói Oliver Holmes megjegyzését alkalmazzák rá: megvan benne mindkét tulajdonság, mely az igazi művészt jellemzi, a világos felfogás és a bátor, erős kéz.
Szombaton már nyolc óra körül elindultam találkozónk megbeszélt helyszíne, a Művészklub felé, de eltévedtem, és útközben taxiba kellett szállnom. Így viszonylag korán érkeztem, a Művészklub még nem nyitott ki, csak egy ingujjas férfi söprögette a járdát a bejárati ajtó előtt. A túloldalon álltam meg, a korlát, amelyre támaszkodtam, hamarosan áttüzesedett a mind erősebben sütő naptól, az árnyékba húzódva vártam ki, amíg Joszi Stern megérkezik. A festő gyalog jött.
– A gyaloglás régi zsidó sport, lehet, hogy még akkor kezdődött nálunk, mikor Egyiptomból kijövet negyven évig vándoroltunk a pusztában.
Kezet fogtunk, a festő összehúzott szemmel nézett rám:
– Találkoztunk mi már valaha? Ne haragudjon, ha nem ismerem fel, nekem már tizenöt évvel ezelőtt szemüveget rendeltek az orvosok, azóta sem hordom. 65Egy nagy előnye van: nekem senki sem öregszik. Na de menjünk be.
A klub kerthelyiségében ültünk le, a hangszóróból vontatott dallamú énekszó áradt. Stern bólintott:
– Ennek a szövegét is a Bibliából vették. Tudja, hogy miért szeretik nálunk a dalszerzők a bibliai témákat? Mert nem kell jogdíjat fizetni utánuk.
A festő kávét iszik, hosszú pohárból, újra és újra felhígítja tejjel:
– Maga riporter? Nagy szakma. Tudja, kit kellene meginterjúvolni? Egy ötezer éves olajfát, melynek a szomszédjából faragták ki Jézus keresztjét. Az érdekes volna, a többi nem számít, elmúlik. Miről beszélgessünk?
– Magyarországról lehet? Azokról az évekről, amiket ott élt le.
– Nincs túl sok értelme, mikor az ember eljön valahonnan, kell húzni egy vonalat és kész.
– Semmi sem köti oda?
– Semmi, de semmi. 1942-ben, vagy nem is akkor, hanem 1947-ben kaptam egy levelet a Vöröskereszttől, hogy anyámat elvitték, és meghalt valahol útban Auschwitz felé. Zsebre vágtam a papírt, két hét múlva akadt újra a kezembe, azt hittem, hogy valamilyen pénz, elővettem és megnéztem, akkor elsírtam magam. Aztán ezen is túl voltam. De hát tessék, kérdezzen.
– Kezdjük az elejéről, hol született?
– Kajáron, nem messze Győrtől. A családunknak már az 1900-as évek legelejétől vegyesboltja volt a faluban, a szokások szerint anyámat is beállították a pult mögé. Tizenhat éves volt, mikor először férjhez ment. úgy történt, hogy lejött a faluba egy púpos férfi, tekintélyes családból származott, a rokonság szégyellte őt a külseje miatt, és eldugta itt a falusi birtokon. Ő kezdett 66el udvarolni az anyámnak, és a nagyanyám hozzá kényszerítette. Tíz évig éltek együtt, három gyerekük született. Mikor kitört az első világháború és megjelentek a felhívások, hogy a lakosság támogassa a háborús erőfeszítéseket, a púpos egész szekérre való aranytallért vitt be a gyűjtőhelyre. Aztán mikor minden összeomlott, öngyilkos lett, itt hagyta anyámat egyedül a gyerekekkel.
– Ő volt a maga édesapja?
– Nem, az én édesapám egy diák volt, kommunista, a Tanácsköztársaság bukása után börtönbe zárták és betegre verték. Bécsbe tartott, mikor elvetődött Kajárra, bement a boltba valami ennivalót venni, találkoztak anyámmal, és többé nem váltak el egymástól. Tüdőbajban halt meg, fiatalon, én alig ismertem őt.
– Anyám megint egyedül maradt, most már négy gyerekkel, egész nap a boltban dolgozott, nem ért rá törődni velünk, engem tulajdonképpen a kajári apácák neveltek. Én olyan áhítatos természet voltam, szerettem a katolikus templomot, a tisztelendő azt mondta, hogy az úrnak szándéka lehet velem, átfog téríteni, és papnak küld. Aztán hétéves lehettem, mikor a falusiak szóltak neki, hogy ez a zsidó gyerek mit díszíti folyton a templomot, a pap nem mert szembeszállni a híveivel, elzavart – így ért véget az én egyházi karrierem.
– Később felküldtek tanulni Budapestre, az apám rokonaihoz. Ok úgy fogadtak, ahogy számítani is lehetett rá. Nekem adták a cselédszobát, és azt mondták: „mosd meg a lábadat, esténként zuhanyozz, és minket ne zavarj!”. Minden szabadidőmet moziban töltöttem, a rokonok az UFÁ-ba, a Rákóczi úti bemutató moziba adtak pénzt, abból kétszer is el tudtam menni egy angyalföldi „kis piszkos”-ba, a „Nép”-be.
– Légüres térben éltem, még egyszer megpróbáltam 67egy kis helyet találni magamnak a magyar nap alatt, beléptem a Szent Imre cserkészcsapatba, de mint zsidót, onnan is kiutáltak, vagy ki is zártak talán? Már nem emlékszem rá.
– Magától értetődően cionista lettem, a csoport, amelyhez tartoztam, 1939-ben egy Zecharia nevezetű ócska hajóval nekivágott a tengernek, hogy Palesztinába menjen. Különös társaság volt, utaztak velünk vallásos fiúk, akik zsoltárokat énekeltek, a másik sarokban marxisták politikai vitaköröket rendeztek. Az angolok elkaptak minket mint illegális bevándorlókat, és hat hónapra bezártak egy fogolytáborba.
– Izraelben az első években narancsföldeken dolgoztam, halászhajókon, tulajdonképpen ott ismertem meg a világot, és ott kezdtem el festeni. 1943-ban vettek fel a jeruzsálemi Becálél Képzőművészeti Főiskolára, akkor még nem tudtam, hogy egész életemet ebben a városban fogom eltölteni. Persze az akkori Jeruzsálemet ne olyannak képzelje, mint ahogy most kinéz, egy amerikai újságíró azt írta róla, hogy: „fele akkora, mint a new york-i temető, de kétszer olyan halott”. És nem sokat túlzott.
Joszi Stern megtörli a homlokát:
– Meleg van, de még az is kellemesebb itt, mint TelAvivban, ahol nyáron megfő az ember, itt Jeruzsálemben csak szép ropogósra pirul. Gondolkozni persze itt sem lehet ilyenkor, én télen sokkal okosabb vagyok, mint nyáron.
– Hogy tudott ilyen mély gyökereket ereszteni Jeruzsálemben? Azt írják magáról, hogy éppúgy kifejezője és krónikása ennek a városnak, mint Heinrich Zilke volt Berlinnek, vagy Utrillo Párizsnak.
– Nehéz ügy volt. Azt szokták mondani, hogy Tel-Avivban két hét alatt őshonossá válhatsz, de Jeru68zsálemben még akkor is jöttmentnek számítasz, ha a családod három nemzedéke itt élt már, itt ezer években mérnek mindent. Én viszont rögtön bennszülöttnek éreztem magam és nem turistának, megszerettem a frissen sült kenyér illatát, a helyben préselt narancslevet, a jól megtöltött felafelt, számomra az egész város egy nagy szabadtéri vendéglő volt. Ha valami sikerült nekem, most is azzal jutalmazom magam, hogy lemegyek az utcára és eszem egy fagylaltot, vagy iszom egy csokoládéturmixot.
Jeruzsálem még most is elborít és meghódít engem, néha úgy érzem, hogy nem is én festem Jeruzsálemet, hanem ő fejezi ki magát rajtam keresztül. Azt mondja az írás, hogy az égből valaha tízrésznyi szépség ereszkedett alá, és ebből kilenc Jeruzsálemnek jutott.
De ha érdekli, folytassuk az utat, amin végigmentem. 1948-ban, a függetlenségi háborúban a hadseregnél dolgoztam, rajzoltam az újságokba, a skicceimmel szórakoztattam a katonákat. A háború után Tel-Avivban megtarthattam az első önálló kiállításomat. Mikor befejeződött a megnyitó, kint az utcán megvettem az esti újságokat, melyek tele voltak a rólam szóló lelkendező kritikákkal, aztán szépen kisétáltam a Rotschild körútra, és lefeküdtem egy padra, az újságokat tettem párnának a fejem alá és úgy töltöttem az éjszakát. Ez a pad volt a legdrágább szállás, amit az akkori anyagi helyzetemben megengedhettem magamnak.
Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán és a Jordánon, tanultam Londonban a Királyi Művészeti Akadémián, eltöltöttem a magam inaséveit Párizsban, az 1967-es háború után huszonhat kiállítást rendeztek nekem az Egyesült Államokban, könyveket írtak rólam.
Úgy érzem, hogy befizettem az előadásra, és mindent megkaptam a pénzemért, ami járt nekem, sőt ta69lán többet is: laktam a híd alatt, éltem palotában, szerettem és engem is szerettek. Láttam csodákat: amikor az angolok kivonultak Jeruzsálemből, ott álltam az utcán, és vázlatokat készítettem róluk, láttam menekülni az Óvárosból az Arab Légió tisztjeit. És ismerem az előadás befejezését is, tudom, hogy rosszul fogom végezni.
– Ezt miből tudja?
– Egyszer New Yorkban feküdtem egy vizsgálóasztalon, megröntgeneztek, és akkor megéreztem, hogy baj lesz velem.
– Ez több puszta megérzésnél?
– Több. Sokszor megélem a magam sorsát mások halálában. Hát érdemes volt ezért hajtani? – gondolom. – Ez a fontos?! Hiúságok hiúsága, ahogy a Prédikátor könyve mondja.
– Ez az ideológiai alap?
– Ez és Marcus Aurelius, más nincs. Ami a gyakorlati politikát illeti: egyszer a kommunistákra szavazok, a következő választáson pedig az ellenfeleikre.
Joszi Stern az órájára néz:
– Sajnos, mennem kell, az éjszaka vendégeim érkeztek, törődnöm kell velük. Egyébként milliomosok Amerikában, együtt fogunk ebédelni, panaszkodnak majd a nehéz időkre – és nem fizetik ki a cechet. Nincs kedve elkísérni? Megmutatnám a képeimet, és adnék egy pár prospektust.
Gyalog indultunk el, utcája sarkára érve a festő elmorfondírozik:
– Negyvenhárom éve lakom ugyanabban a házban, ezen a környéken már megtanultam olvasni a legkisebb jelekből is. Vegyük például a szárítóköteleket: ha imakendőket akasztanak ki rá, tudom, hogy közelegnek az őszi ünnepek, ha katonaruhát, szabadságra 70jött haza a szomszédasszony fia, ha pelenkát, gyerek született.
A ház bejáratánál az Osztrák–Magyar Monarchia címerét szegezték fel:
– Nálam még Ferenc József uralkodik! – mondja a festő, és beljebb invitál.
Az egész ház mintha egyetlen képzőművészeti gyűjtemény volna. Nézem Joszi Stern képeit, tűnődöm, hogy kellene leírni ezeket a vándorokat, táncosokat, öregembereket, a jeruzsálemi élet ezernyi szeletét, de tudom, hogy képeket csak körül lehet járni, írásban tolmácsolni képtelenség. Annyit laikus létemre is megérzek, hogy világméretű festő kezétől származnak.
– Ha lehet ilyent kérdezni: héberül vagy magyarul fest?
– Héberül, de magyar tájszólással.
– Eddig melyik képe aratta a legnagyobb sikert?
– A „Szól a kakas már” – Joszi Stern a falon lógó képre mutat, mely egy kakast ábrázol, három átszellemült „haszid”, azaz mélyen vallásos zsidó zenész ül a hátán –, ahhoz képest, hogy soha az életemben nem láttam haszid zenészeket, azt hiszem, elég jól megcsináltam. Ezt szeretik a vevők a legjobban, évente háromszor újra megfestem és eladom.
– Már betöltötte a hatvannegyedik évét, mit akar még elérni?
– Egyszer sétálgattam egy kilencéves kislánnyal, tőle kérdeztem, hogy mit akar. Azt felelte, még többet, még többet mindenből. Én is így gondolom.
– Még mindig fölfelé vezethet az út?
– Ha már benne vagyunk az idézetekben: Cézanne írta egyszer a fiának: most végre kezdem megérteni a művészet lényegét! – és néhány nap múlva meghalt. Hát valahogy így kellene.
71Amíg a festő dedikálja nekem a róla szóló könyvet, elolvasom a kis táblát, mely a szobája falán lóg:
„– Az ért el igazi sikereket, aki jól élt, gyakran nevetett, sokat szeretett, elnyerte az okos emberek tiszteletét, a szegények bizalmát és a gyerekek vonzódását, aki különb világot hagyott maga után, mint amilyent ő talált születésekor, aki mindenben a legjobbat kereste, és ő is a legjobbat adta önmagából. Az élete ihletett volt, az emléke áldáshozó.”
A meghívás értelmében részt vettem a jeruzsálemi könyvfesztivál eseményein. Akkorra már megjelent néhány könyvem idegen nyelveken, a „Sötét angyal” című regényem például hét országban is, de ide egyik sem jutott el. Magában Izraelben pedig a nevemet sem ismerték, máig sem adták ki egyetlen írásomat sem – a „Szent Imre induló” közlését az „Új Kelet”-ben nem tekinthetem igazi sikernek.
Így minden kötődés nélkül afféle metropolisba tévedt vademberként bolyongtam a pultok között, bámultam a vásári forgatagot. Most először szembesültem azzal, hogy a magyar könyvkiadás minden ágazata, a nyomdába küldéstől a terjesztésig úgy aránylik a világ modern színvonalához, mint a kanyargós, eperfákkal szegélyezett útjaink a nyolcsávos autópályához.
Itt nem könyvet dobnak piacra, hanem árut, komputerek irányítják az elosztást, figyelik a fogyást, nem pedig érdektelen, mert rosszul fizetett bolti eladók. A vásáron is minden a figyelem felkeltését szolgálja: a bestsellerek neon színekben virítanak, a hangszórókból ömlik a zene és a reklám.
Megsemmisülten bámultam ezt a „termelő zabálás”-t és ugyancsak megsemmisülten kerestem benne a ma72gam lehetséges helyét. Kit érdekelhetnek az én „kisipari-lelki” módszerekkel készült írásaim, melyek az amúgy is zárt magyar világ röghöz kötött valóságát próbálják tükrözni. Hol rontottam el, mikor és merre fordultam rossz irányba, hogy eszeveszett mennyiségű és feszültségű munkám ellenére végül is így lemaradtam? Méltatlannak éreztem volna, hogy ezt a vereséget valamilyen módon magamban diadallá manipuláljam át. Felrémlett előttem annak a vidéki poétának az alakja, aki verseivel nem tudott bejutni az országos irodalmi fórumokba, és azzal vigasztalta magát, hogy: „de a dorogi szénmedencében én vagyok a költő!”
Sokat megértettem a fesztivál díszvendégének, Milan Kunderának a példájából, ő cseh származású volt, de már évek óta Franciaországban élt. Ahogy megnéztem az életrajzát, kettőnk indulásában mutatkozott némi hasonlóság, csak öt évvel volt idősebb nálam, éppúgy a Színház- és Filmművészeti Főiskolát végezte el, mint én, ő is egy „vasfüggöny” mögötti országban vált íróvá, mégis eljutott az irodalmi Európa-díjig, az egyik párizsi egyetem professzori pulpitusáig. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy tehetségesebb volt nálam – csakhogy ez a dolog nem ilyen egyszerű. A tehetséget csak visszafelé szokták megítélni: tehetséges volt, mert sikereket ért el.
Már több mint ötven évet töltöttem el ezen a pályán, számtalanszor láttam, hogy akadnak fenn hatalmas tehetségek egy-egy akadályon, rossz fizikumon, alkoholizmuson vagy akár egy rossz házasságon, és válnak olyan várrá, melyből nem tudnak kijönni a katonák, vagyis hogy képtelenek lesznek létrehozni azokat a műveket, melyek lehetősége eredendően bennük rejlett. Arra kell gondolnom, hogy a tehetség fogalmába az adottságok érvényesítésének képessége is beletar73tozik. Kundera sorsát többek között az is az enyém fölé emelte, hogy volt bátorsága eljönni a szocializmus dágványából és új életet kezdeni idegenben, erre sokan mások nem voltak képesek – például én sem. A kezdetben még alig nyíló olló szárai innentől kezdve egyre nagyobb szöget zártak be.
De egy közelebbi, Izraellel kapcsolatos példa is kínálkozik. Ephráim Kishon, vagyis Kishont Ferenc a „Lúdas Matyi” szerkesztőségében dolgozott, és nem tartozott a lap élvonalbeli szerzői közé, tehetség dolgában Gádor Béla, Darvas Szilárd, Tabi László és mások is megelőzték. Kunderához hasonlóan ő is fel merte vállalni a kockázatot, 1949-ben Izraelbe „disszidált”, egy kibucban végzett fizikai munkát, menet közben sajátította el a héber nyelvet. Újságoknak dolgozott, kabarészínházat alapított, felismerte életének nagy esélyét: a pesti flaszter humorát állította közel-keleti díszletek közé. A világ humoristáinak élvonalába küzdötte fel magát.
Az eseménysorozat résztvevőjeként egyszer bementem a tel-avivi írószövetségi klubba is, itt egy estét rendeztek a magyar vendégek tiszteletére. Kint járt egy színészekből álló csapat, Tolnay Klárival az élén, továbbá Karinthy Ferenc, Mezei András és mások.
Az est legnagyobb sikerét kétségkívül Mezei aratta. Ő annak idején kivándorolt Izraelbe, és néhány évet egy kibucban töltött. Hamarosan „visszaszakadt” ugyan kis hazánkba, de azért most is meg tudott szólalni héberül, csak később váltott át magyarra.
Egy különös, viszolyogtató párbeszédre emlékszem. Egy ugyancsak Magyarországról elszármazott izraeli költő a vészkorszakról beszélt. Fölidézte, hogy egy zsidó gyerekotthon lakójaként társaival együtt hogy hurcolták el a nyilasok és hajtották végig a Károly kör74úton. Mezei azonnal reagált erre az emlékezésre, bejelentette, hogy ő akkor bujkált és épp arra járt, a Károly körút túlsó oldaláról látta ezt a jelenetet. A két férfi meg is ölelte egymást a kései találkozás örömére. Én csak elhúztam a számat, bár léteznek véletlen egybeesések, ez az adott egyidejűség véleményem szerint a csodák körébe tartozik. Nem szeretem a hasonló túlzásokat, elmélyítés helyett émelyítést váltanak ki.
Én igyekeztem a háttérben meghúzódni, de a közönség néhány tagja így is megtalált, és nekem szegezte a kérdést:
– Zsidó írónak vagy magyar írónak tartja magát?
Nem lehetett kétséges, hogy az illető milyen választ vár el tőlem, de én a vendéglátók iránti tiszteletből igyekeztem elkerülni a helyzet kiélezését:
– Ahogy a rólam szóló kritikákat olvasom, egyáltalán nem is vagyok író.
– Szeretném, ha nem viccelné el a választ.
– Nos, akkor én mindenekelőtt magyar író vagyok. Az más kérdés, hogy zsidónak születtem, és ezen nem tudok és nem is akarok változtatni.
Ezzel ki is estem az érdeklődés köréből, kevéssel később szinte észrevétlenül távozhattam.
Bár alig tíz napot töltöttem el Izraelben, szakítottam rá időt, hogy találkozhassak régi ismerőseimmel és barátaimmal. Elsősorban azokat kerestem meg, akikkel a felszabadulás után együtt jártam a kőbányai cionista gyerekotthonba, ők még 1948-ban holmijukat egy hátizsákba téve felszálltak valamelyik Haifa felé tartó kivándorlóhajóra.
Az izraeli magyar közösségen belül szinte mindenki ismeri egymást. Rónainak sikerült megszerveznie eze75ket a randevúkat. Megkeresésére néhány régi társam nemet mondott, a lelkem mélyén megértettem őket, én magam sem hiszek a több évtizedes szünet után felújuló kapcsolatokban. Szinte mindegyikük megtalálta a maga helyét új hazájában, javarészük egy magyar tagokat is magába foglaló kibucban élt, egy délutánt náluk töltöttem.
Külföldi útjaimon hosszan szoktam vesztegelni az üzletek előtt, az árakat átszámolgatva forintra, most nem emlékszem rá, hogy akkor akár egy kirakat előtt is megálltam volna. Minden szabad órámban az óvárosban csatangoltam, az utcákat és a házakat nézegettem, mindegyikükre vonatkozott egy-egy bibliai utalás, mintha egy élő bemutatót kaptam volna a Szentírásból.
Általában a Jaffa kapun léptem be. A torkolattól nem messze kettős sír emelkedik: a kapu építői nyugszanak itt. Mikor befejezték a munkájukat, Szulejmán szultán megölette őket, mert nem akarta, hogy még egy hasonlót alkossanak valahol.
Még egy temető terül el a falakon belül, az Arany Kapu közelében, ezt más indokok alapján telepítették ide. A Biblia jóslata szerint valaha majd ezen a kapun kell belépnie a Dávid király házából származó Messiásnak – előtte futárként Illés próféta vonulna. Az arabok is értesültek erről a jövendölésről, és egy ellencselt eszeltek ki. Mivel Illés a papi nemzetségből való, melynek tagjait a törvények eltiltják a temetőbe való belépéstől, ezért egy temetőt létesítettek a tetthelyen, a próféta, ha komolyan veszi a törvényt, nem léphet be az Óvárosba, így – technikai okok miatt – a megváltás elmarad.
Hosszan nézegettem e házak utcai falát, találgattam, melyik kövüket vehették a lerombolt ősi Szentélyből. Jeruzsálem régi birtokosai nem sokat törődtek a ha76gyományokkal, templomok, épületek tűntek el, a Jordán Légió egy zsidó temető sírköveiből rakta ki egy hadi út lépcsőfokait.
Az Óváros arab negyedében az utcákat megszállta a bazár a maga végeláthatatlan üzletsoraival. A kereskedők – összehasonlítva török kollegáikkal – meglepően higgadtak, ha nem is tartózkodóak, de erőszakosnak sem lehet mondani őket. Mikor a hangszórókból szerteárad a müezzin éneke imára szólítva az igazhívőket, egyik-másik boltos behúzódik az üzlete belsejébe, és hátat fordítva a vevők áradatának, letérdel az imaszőnyegre.
Ami a kínálatot illeti, itt hiábavaló volna rejtett kincsekre vadászni, csak a szokványos ajándéktárgyak között lehet válogatni: bőrkabátokat, faragványokat, rézdomborításokat látni, kerámia tárgyakat, szőnyegeket ajánlanak. Az árak a nyugat-európai színvonalhoz képest is magasak, szinte minden cikket súlyos adó terhel.
Megnézzük a temetőt az Olajfák hegyén, az áraknál maradva drága környék: ha lent a városban 5000 dollárba kerül egy sírhely, itt fenn a tízszeresét kérik érte. A Szentírás ígérete szerint a Messiás itt kezdi majd a munkáját, tehát az Olajfák hegyén nyugvó halottak fognak először feltámadni. A magas árak ellenére sokan temettetnék ide a halottaikat, de a helyek fogynak, már a pénz sem számít igazán, mostanában már csak híresebb embereket tesznek le ide.
Kísérőmmel visszamegyünk a városba, megnézzük a Méá Seárimot, a Száz Kapu negyedet, ezt a bigottan vallásos környéket. Már a belépésnél figyelmeztet egy angol nyelvű tábla: „Ez nem turistalátványosság, itt emberek laknak! Izrael lányai! Csak szerényen öltözve, zárt nyakvonalú ruhában mehetnek át! Shortnadrágot 77nem viselhetnek!” Bár ezek a megszorítások törvénytelenek, komolyan kell venni a figyelmeztetést, szombaton kővel dobálják meg az erre hajtó autókat, de a járókelőket is, ha szájukban cigarettával mernek kilépni az utcára.
Mintha a múlt őrizné itt az utolsó gyarmatait, a régi lengyel és orosz zsidó falvak hangulata él tovább, szinte minden házban vallási iskolák működnek, a kitárt ablakokon a Szentírást recitáló énekszó hallatszik ki, ahol éppen szünetet tartanak, koravén gyerekek bámulnak ki a rács mögül, hosszúra nőtt pajeszukat a fülük köré tekerik.
Méregdrága, elegáns sötét ruhákat viselő, de rituális szokás szerint kopaszra nyírt nők jönnek velünk szemben, fejüket szoros, homlokba behúzott kendővel kötik be. A kísérőm figyelmeztet:
– Ne nagyon nézegesd őket, mert ha valamelyik itteni férfi észreveszi, okvetlenül beléd köt!
Megállunk a negyed kis belső piacán, különféle kóser ételeket és üdítő italokat, kézi munkával készített kegyeleti tárgyakat árulnak itt, a vásárlók zsivajából meglepetésemre magyar szó is kiszűrődik.
– Sokan jöttek el annak idején Szatmárból, a rabbijukat követték New Yorkon keresztül Jeruzsálembe. Ez a nemzedék már kint született, nem is látta Európát, de egymás közt magyarul vagy románul beszélnek, a héber nyelv náluk az imádkozásra van fenntartva.
A kísérőm elmorfondírozik magában:
– Ezek az emberek tulajdonképpen nem is élnek Izraelben. Nem ismerik el a zsidó államot, mert szerintük ez az ország csak a Messiás eljövetele után valósulhat meg, tehát a mostani államalakulat ellentmond az írás szellemének. Nem veszik fel az izraeli állampolgárságot, nem fizetnek adót, és nem teljesítenek kato78nai szolgálatot. Néhány elvakult hívő még küldöttséget is akart meneszteni Husszein jordán királyhoz, hogy jöjjön és foglalja vissza Jeruzsálemet, mert ez most nem szent város, hanem egy fehér kőből épített aranyborjú. Sok izraeli ember is azt mondja: vissza kellene adni az elfoglalt területeket az araboknak – de csak ezekkel az ortodoxokkal együtt.
Pénteken este Rónaiéknál vacsoráztam. A háziak még egy vendéget hívtak meg: Rapcsányi László magyar rádiós riportert, aki éppen akkor készült átvenni egy díjat Jeruzsálemről írott könyvéért.
Rónai felesége egy lett vagy litván származású asszony, az izraeli hadsereg nyugalmazott ezredese volt, valószínűleg a legnehezebb beosztások egyikét töltötte be. Ugyanis azt a feladatot bízták rá, hogy keresse fel a harcokban elesett katonák családját, és jelentse be a halálhírt. Az asszony már túl járt a hatvanadik évén, de keményen helytállt feladata teljesítésében, ugyanakkor példás rendet tartott a lakásban is, gondozta fecsegésre-italozásra egyaránt hajlamos férje karrierjét.
Most is díszes ünnepi asztalt terített, rövid imát mondott, megáldva a gyertyákat. Rapcsányi még nem sok alkalommal ülhetett zsidó asztal mellett, próbált alkalmazkodni a számára ismeretlen szokásokhoz, természetesen minél inkább igyekezett, annál idegenebbnek tűnt ebben a környezetben. Megértettem a lelkiállapotát: én is sokszor jártam már keresztény templomokban, vettem részt különféle falusi ünnepi-családi eseményeken, nem tudtam, mikor kell felállni, mikor lehet újra leülni, hogy kell lépést tartani a ceremónia menetével. Most nem minden káröröm nélkül figyel79tem, hogy viselkedik Rapcsányi a „fordított szereposztásban”.
Rapcsányi jeruzsálemi tartózkodása során más alkalommal is került kényes helyzetbe – a könyvéért kapott díj átvételekor. Az ünnepség napjának reggelén már megtörtént minden előkészület, megírták az oklevelet díszes pergamenre, készen állt a díszes szoborfigura is, csak az anyagiakkal akadt némi gond. A sékel, az izraeli pénz akkor leszálló ágban tartott, naponta vesztett az értékéből, Rapcsányi jelezte, hogy a díjat inkább dollárban szeretné felvenni. Kérését méltányolták, de a Hivatal malmai Izraelben sem őrölnek gyorsabban, mint Magyarországon, a konvertálás hivatalos engedélyezését nem lehetett megszerezni a rendelkezésre álló rövid idő alatt. Ennek következményeként a díjkiosztó ceremónia a következőképpen zajlott le: a kurátorok a megjelent díszes társaság előtt átnyújtották a szobrocskát, a pergamenre írott diplomát és egy borítékot, melyet Rapcsányi az első alkalmas pillanatban felbontott, de pénz helyett csak egy cédulát talált benne a következő szöveggel:
„Nyugodj meg, meg fogod kapni az összeget dollárban, csak most vágj ünnepélyes képet!”
Az igazsághoz tartozik, hogy Rapcsányi valóban hozzá is jutott a pénzéhez.
Ennek az emléknek a jó íze később megkeseredett a számban. Amikor Muráti Lili – ez a szerintem jogosan nyilasnak elkönyvelt színésznő – hazatért a száműzetésből, Rapcsányi rajongva köszöntötte a Magyar Rádióban. Nem tudtam megállni, hogy fel ne hívjam a jeles riportert, csak annyit mondtam neki, hogy ezzel a gesztusával bánatot okozott sok embernek, akik szerették őt, és ennek jelét is adták.
Egyik este Rónaival átmentünk Tel-Avivba, a busz 80végállomásán egy ötven körüli, bajuszos, leginkább kunsági parasztemberre emlékeztető férfi várt ránk, ízes magyar kiejtéssel ismerősként üdvözölt:
– Dán Miklós vagyok, biztos emlékszel rám, két évvel jártam előtted Pesten a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.
Beszédbe elegyedve elindultunk, Dán menet közben elmesélte, hogy a diploma megszerzése után a Madách Színházhoz került, de nem tudott érvényesülni.
– Tudod, ez az antiszemitizmus ma is éppúgy él a világban, mint régen. Jönnek a hírek, hogy itt is, ott is meggyaláztak egy zsidó temetőt, egy-egy géprablásnál a terroristák külön állítják a zsidó utasokat, és elsőnek végeznek velük.
Dán a színpadi karrier reményében kivándorolt Izraelbe, de itt sem futott be. Nem volt képes megtanulni héberül, Rónainak a maga kétségtelen tekintélyével sikerült ugyan bejuttatni őt a Hábimá színházhoz, de itt is csak segédszínész maradt, komoly szerephez nem jutott. Olyankor vették elő, ha egy darabban egy örmény, kurd vagy más hasonló romantikus nemzetiségű alak fordult elő, ez a feladat állt arányban a nyelvtudásával. A megélhetéshez mellékkeresetekre szorult, például gyémántokat árult, találkozásunk során elővett egy kék bársony béleletű ékszerkazettát, és nekem is kínálgatott különféle köveket, komoly üzlet nem jött létre, nem is nagyon erőltette.
Mentünk végig a régi főutcán, az Allenbyn, itt már a környék szanálását készítették elő, a házak többsége üresen állt, csak egy-egy épületben látszottak az élet nyomai. Régi idők emlékeként egy kapualjban egy öreg lengyel zsidó italt mért, előtte fehér fajansztégelyekben vörösréz fedővel letakarva állt a bor, a fröccshöz szódavizes üvegekből töltött hozzá. Megálltunk, és 81megittunk egy-két spriccert, az öreg vendégköre szinte kizárólag Kelet-Európából bevándorolt emberekből állott. Meg akartam kérdezni, hogy nem emlékszik-e véletlenül az apámra.
Felmentünk Dánhoz, ő is egy lebontásra ítélt, ezért már elnéptelenedő toronyház tetőteraszán lakott, egy ötven négyzetméteres helyiségben, melyet valaha a házmester foglalt el. A teraszról el lehetett látni a tengerig, a kilátás a maga módján a párizsi Montmartrera emlékeztetett. A színész a tetőt saját ízlése szerint alakította át, a szegélyeken muskátli csurgott le a ládákból, sündisznók görögtek végig a betonon, gyíkok suhantak. A térség közepén két egymást keresztező útjelző tábla volt kitéve, Dobozi utca és Népszínház utca.
– Ezért kár volt ilyen messze eljönni! – gondoltam magamban, de csak azt kérdeztem meg, hogy gyakran megy-e Budapestre.
– Csak néha, olyankor végigmulatom az éjszakákat, ötszáz forintost ragasztok a cigány homlokára. Hiába no: mokány kun zsidó vagyok.
Rónai csendesen közbeszólt:
– Miklós már negyven éve eljött Magyarországról, de még mindig nem érkezett meg Izraelbe!
A színész bort töltött, aztán Rónaival együtt magyar verseket idézgettek, szinte szóról szóra fejtegetve a titkaikat. Egy Arany János-költeményt elemezgetve kiderült, hogy a „tömkelleg” nem nagyobb, összevetődött embercsoportot jelent, hanem eredeti értelmében útvesztőt, labirintust.
Míg hallgattam őket, eszembe jutott egy történet. Egy filmrendező barátom Londonban az Oxford Streeten ment éjszaka a szállása felé, mikor egy áruház előtt veszteglő társaságot látott meg. Attól tartott, hogy 82egy huligáncsoport verődött itt össze, és valamilyen ürüggyel belekötnek majd. Arra már nem volt ideje, hogy átmenjen az út túlsó oldalára, el kellett haladnia előttük. Közelükbe érve hallotta a társalgásukat, a legnagyobb megdöbbenésére magyarul beszéltek, és arról vitatkoztak, hogy a Tisza melyik szakaszán lehet a legmélyebb.
Azt hiszem, ha egyáltalán lehetséges kilépni abból az élmény- és fogalomkörből, ahol életünk első, meghatározó évei elteltek, az csak radikálisan, teljes tagadással oldható meg. Mint ahogy a csapdába esett vadállat lerágja a kelepcébe szorult mancsát, és három lábon menekülve vissza sem néz elvesztett testrészére. Ismertem olyan embert, aki az országból való távozása után többé egy hang erejéig sem volt hajlandó magyarul megszólalni.
A látogatás utolsó napján Rónai most már hivatalosan is megismételte az ajánlatát:
– Gyere vissza jövőre, tölts itt két hónapot államköltségen, és írd meg a riportkönyvet Izraelről.
– Rendben van, ha tudok, visszajövök.
S., egy frissen szerzett ismerősöm vitt ki a repülőtérre, leültünk egy búcsúkávéra. Már a kora reggeli órában is sűrű tömeg tolongott körülöttünk, többnyire Amerikába készülő izraeliek. S. csendes mosollyal figyelte őket:
– Ki tudja, hányan térnek vissza közülük?
– Sokan disszidálnak?
– Egy időben az a vicc járta, hogy itt a repülőtéren kiírták a falra: „aki utolsónak megy el, az oltsa el a lámpát”. Tréfán kívül: sokan eltávoznak, csak az USA-ban és Kanadában majdnem félmillió izraeli él. Többségük frissen leszerelt katona, akik nem találtak Izraelben 83megfelelő hivatást, a keresetük nem érte el a havi 750 dollárt.
– Kint miből élnek?
– Taxisofőrök vagy alkalmi munkát végeznek. Sok bűnöző is kivándorol, úgy látszik, hogy Európában vagy az Egyesült Államokban jobban megtalálják a számításukat. Azt is mondják, hogy ha Münchenben éjszaka rád támad egy útonálló, és már semmi esélyed nincs, érdemes héberül szólni hozzá, mert előfordulhat, hogy egy izraeli emigránssal állsz szemben.
Ezek már az utolsó perceim az országban, S. átadja ajándékát: egy lapos kék konzervdobozt, mely izraeli levegőt tartalmaz.
– Majd ha eszedbe jutnak ezek a napok, nyisd ki, és szippants belőle egy mélyet.
Már villognak a beszállást jelző lámpák az athéni járat táblája mellett, elköszönök S.-től. Atjutva az útlevél-ellenőrzésen, benézek a vámmentes boltba, csokoládét veszek a lányaimnak, a sporttáskát kint hagyom a polcon, mikor visszamegyek, látom, hogy a biztonsági őrök még egyszer átkutatták a holmimat. És már szólnak is, hogy indulni kell.
Kibámulok a repülőgép ablakán, elmarad alattunk Izrael tajtékban fürdő, éles partvonala. Egy kis üveg vörösbort tesznek elém, töltök, és csak úgy, egyedül koccintok:
– Löchájim – mondom, ahogy tíz nap alatt megszoktam. Az életre.
84Az 1980-as évek derekán szinte egy időben vesztettem el legjobb barátomat, életem biztos támaszát: Kardos Györgyöt, a kiadómat, Áncsút, az apósomat, „lelki atyámat”, Scheiber Sándort és a testvéremként szeretett bécsi Lőderer Bélát.
Először, még 1985 végén Kardos György távozott el. Az utolsó időkben egyre gyakrabban kellett befeküdnie a Városmajor utcai Erklinikára, comboperációt, carotisér-tisztítást végeztek nála, a műtéti hegek a nyakától a köldökéig értek.
„…Számítottunk a halálára – mondta Galsai Pongrác, az író –, valahogy mégsem hittük el. Lehet, hogy felnégyelik, a kések összevissza vágják, szívét gépre kapcsolják, szervei felrobbannak – valami azért mégis marad belőle.”
Kardos arteriosclerosisban szenvedett, az operációk során az orvosok úgy kaparták le a meszet az érfalairól, mint a kéményseprők a füstjáratokból a leülepedett kormot. Erei fokozatosan úgy eltömődtek, hogy egy cérnaszálat sem lehetett volna átcsúsztatni rajtuk. Az agyát már alig táplálta oxigén, különös kegyelme volt a sorsnak, hogy az utolsó pillanatig meg tudta őrizni szellemi frissességét.
Már túl sokszor nézett szembe a halállal ahhoz, hogy tartson tőle. Valamikor nála jártam, poharazgattunk, beszélgetés közben egyszer csak elővette önvé85delmi fegyverét, egy Zbrojowka márkájú pisztolyt, és csak úgy próbaképpen a halántékához vitte:
– Hidd el: ebben a pillanatban főbe lőném magam, ha nem félnék attól, hogy a golyó megakad itt középen, és csak hülye leszek, nem halott.
Ritmusszabályozó szerkezetet ültettek a szívébe, de ez sem sokat segített. Kardos beletörődéssel, de szkeptikusan fogadta az újabb és újabb operációkat:
– Hatvanéves elmúltam, már lejárt a szavatosság!
Közeli halálra mégsem számított, úgy képzelte: kéthárom év még jut neki, ezt szerette volna békében, nyugalomban leélni. Orökös városlakó létére azt fontolgatta, hogy kapálni fog, füvet nyírni felesége vidéki kertjében.
Gyakran idézgetett egy szakaszt Hemingway: A folyón át a fák közé című regényéből, ebben Richard Cantwell, az Egyesült Államok hadseregének ezredese elmorfondírozik a sorsán – alig néhány perccel váratlan halála előtt.
„Most pedig nyugodj meg – mondta az ezredes önmagának. Most már csak magaddal kell törődnöd, és hidd el, ez nagy fényűzés…”
Kardos úgy döntött, hogy ezúttal már véglegesen és visszavonhatatlanul nyugdíjba vonul. Most Aczél György sem emelt vétót távozási szándéka elé, csak annyit kért tőle, hogy töltse ki a felmondási idejét, és továbbra is tartsa meg a Rakéta regényújság szerkesztői posztját – ebben meg is állapodtak.
1985 karácsonya előtt néhány nappal még találkoztam vele a kiadóban. Puskásnak, a futballistának írt válaszcikkemet adtam le, átnézte, sorszámmal látta el a mellékelt képeket, és jóváhagyóan aláírta. Azt mondta, hogy január 15-én elmegy üdülni a feleségével Sopronba, és a hazatérte után beszélünk majd.
86Kardost december 26-án egy csendes infarktus érte, nem vette komolyan, nem feküdt be a kórházba. Alapállásából eredt, hogy csak a külvilágból érkező fenyegetésekre figyelt, egyedül azokat volt hajlandó tudomásul venni, a szervezete jelzéseivel nem törődött. Az sem intette óvatosságra, hogy a beépített pacemaker nem működött kifogástalanul. Mind nehezebben járt, megrakott aktatáskáját cipelve húsz-huszonöt méter megtétele után meg kellett állnia a rátörő fájdalomtól. Felesége figyelmeztetését tréfával ütötte el:
– Nekem, mint ezredesnek (Kardos ebben a rangban szerelt le – M. Gy.) dísztemetés jár majd, ágyútalpra kell rakniuk a koporsómat. Rád bízom, hogy szólj nekik, ha meg akarnak rövidíteni.
December 27-én is bement a Magvetőbe, végigdolgozta a napot, aztán hazatért. Otthon hat óra felé rosszul lett, hátsófali infarktust kapott. Bevitték a Kútvölgyi úti kórházba, Rétsági professzor három óra hosszat küzdött az életéért, de már nem tudta megmenteni.
Az íróasztal mellett ültem, mikor közös barátunk, Székely Éva, az olimpiai bajnoknő felhívott a hírrel, hogy meghalt Kardos. Nem tudtam megmaradni a székemen, melegítőt, tornacipőt húztam, és addig futottam, amíg ki nem fulladtam. Mikor megálltam, azzal vigasztaltam magam, hogy ez a nagy élet méltóképpen zárult le. Kardos a végletekig elhasználódott, felélte minden erejét céljainak szolgálatában, testét üresen teszik be a koporsóba.
Nem tudtam megnyugodni. Nem akartam, hogy a családom együtt gyászoljon velem, így szilveszterkor a megszokott módon felmentünk a Szabadság-hegyre, egy baráti házaspárhoz. Az este csendes beszélgetéssel múlt el, én hallgattam és bárhogy is igyekeztem uralkodni magamon, újra és újra elindultak szememből a 87könnyek. Kivártam az éjféli koccintást, utána taxit rendeltünk, és elindultunk hazafele.
Előreültem a sofőr mellé, így jól láttam, hogy a hegyi villákból tizenhat-tizennyolc éves fiúk rajzanak ki, nyilvánvalóan kábítószert fogyasztottak, mert hármannégyen is ráfeküdtek a környéken közlekedő autók motorházára. Egy magányos drogos a mi taxink orrára vetette rá magát, a sofőr fékezett és állva maradt, kísérletet sem tett rá, hogy megszabaduljunk az okvetetlenkedőtől. Kiszálltam és odaléptem a fiúhoz:
– Öcsi: két kisgyerek ül hátul, nekem nagy gyászom van, szépen kérlek, hagyj minket békében továbbmenni.
A fiú nem változtatott fekvő helyzetén – csak szája széléről sziszegte oda:
– Menj a p…ba!
Egyből ütöttem, a nyakán találtam el, de megtántorodott, és belezuhant az út menti árokba. Visszaültem a sofőr mellé.
– Mehetünk.
A fiú felállt, és teli torokból kiabált utánunk:
– Megkereslek, ki foglak nyírni.
A lányaim rettegve néztek össze, komolyan vették a fenyegetést, intettem:
– Nyugodjatok meg, nincs semmi baj!
Elmerültem magamban, az a furcsa gondolat járt az eszemben: ha Kardos élne még, ezek a suhancok nem mertek volna ilyenekkel próbálkozni.
A minisztérium illetékesei számos írót, közéleti személyiséget felkértek, hogy mondjon búcsúbeszédet a temetésen. Kardosnak szinte mindenki az adósa volt, így hát első intrádára elvállalták ezt a feladatot, de 88rövid gondolkodás után különféle ürügyekre hivatkozva visszaléptek. Döntésük, ha úgy vesszük, érthető volt: 1986 elején jártunk, a rendszerváltás már előrevetette hosszú árnyékát, sokan tartottak attól, hogy a posztok jövendő újraelosztásánál rossz pontnak számít majd, ha a személyük egy elkötelezett kommunista nevével kerül kapcsolatba – még ha csak egy gyászbeszéd erejéig is.
Én talán tizedikként vagy huszadikként kerülhettem szóba, mikor már mindenki retirált. Ha jól emlékszem, a Kulturális Minisztérium államtitkára keresett meg telefonon, minden töprengés nélkül igent mondtam a felkérésre.
Éjszakákon át írtam a búcsúztatót, újra és újra átjavítottam a szöveget. Mikor végül elkészültem vele, otthon többször is felolvastam a családomnak – nem a hatást akartam lemérni, csak azt szerettem volna, ha a sorozatos ismétlések nyomán egy kicsit közömbösebbé válok a saját szavaim iránt, és nem sírom el majd magam a ravatal előtt.
Egyébként is igyekeztünk megadni az eseménynek az illő méltóságot. Kardos felesége összeroppant a csapástól, idegcsillapítókon élt, nem tudta volna megrendezni a tort, helyette a mi családunk vállalta magára. Feleségem és Székely Éva készült sorra járni a gyászolók tömegét, és alkalmi funerátorként meghívni hozzánk néhány embert, akiket Kardos kedvelt, és megemlékezésüket a föld alatt is szívesen vehette. Neveket nem akarok említeni, mert korántsem vagyok biztos benne, hogy most, két évtized elmúltával is felvállalnák a kötődésüket hozzá. Elég legyen annyi, hogy akadt a társaságban író, filmes, kritikus, néhányan a kiadó munkatársai közül.
89– Ne hívjuk meg Aczél Györgyöt? – kérdezte Székely Éva eltűnődve.
– Nem hiszem, hogy elfogadja, még sohasem volt nálunk.
– Most nem rólad van szó, hanem Kardos emlékéről.
– Jó, megpróbálhatjuk.
Kardos temetése napján korán elmentem hazulról, csatangoltam a városban, hűttettem a homlokomat a januári széllel. Lementem a Blaha Lujza téri aluljáróba, lent egy alkalmi muzsikus játszotta szintetizátoron a maga egyforma ritmusú számait. Próbáltam felidézni egy dalt, amelyet Kardos szeretett, aztán odaléptem a zenészhez és pénzt tettem le a hangszer pultjára:
– Eljátszana nekem egy számot? „Hull az elsárgult levél…”
– Szívesen, de ilyen szöveggel kettő is van. Melyikre tetszik gondolni?
– Arra, amit Máté Péter szokott énekelni.
– Kérem.
És az aluljáróban kóbor hajléktalanok, kosarat áruló cigányasszonyok, bóbiskoló újságárusok között minden hangot hosszan kitartva felívelt a dallam, a zenész csak úgy dünnyögte hozzá a szöveget:
Egy pillanatig káprázatként úgy tűnt, mintha Kardos katonásan feszes tartású alakja átvonult volna az aluljárón és eltűnt volna a lépcső felfelé tartó forgalmában. Az oszlopnak dőltem, mikor véget ért a dal, kezemet felemelve megköszöntem a zenésznek, és elindultam a villamosmegálló felé.
Azt hittem, hogy ennek a sétának sikerült megnyug90tatni az idegeimet, de a ravatal előtt állva mégsem tudtam könnyek nélkül elmondani a beszédet:
„Isten veled!
Tizenegy órakor még találkoztunk, megbeszéltük a következő munkát, és este kilenckor már halott voltál. Az utolsó pillanatig dolgoztál, mert »oportet ut princeps stans moriatur«, úgy illik, hogy a vezér állva haljon meg.
Gyuri!
Most úgy szeretnék szólni hozzád, mintha egy asztal mellett ülnénk valahol, és elmondani végre, amit neked sohasem lehetett elmondani, mert minden érzelmes szótól elhúztad a szádat, és elnéztél valahová messzire.
Több mint húsz éve vagyok a barátod, mindvégig felnéztem rád és irigyeltelek. Olyan életet éltél végig, amely csak a te nemzedékednek adatott meg, mi, mostani ötvenesek még tudunk róla, akik utánunk jönnek, elképzelni sem bírják már.
Férfi voltál és katona. Életed minden évtizedében egy-egy világot láttál elmúlni, láttad meghalni példaképeidet, bajtársaidat, a szüleidet, a feleségedet, a fiadat, de az idők nem hozhattak olyan megpróbáltatásokat, melyek megrendítették volna a tartásodat.
És mégsem faragtál fegyvert szenvedéseidből, mint annyian megteszik, nem váltál gonosszá megpróbáltatásaid nyomán. Az ablakod nyitva maradt az Eletre, minden érdekelt, ami a hivatásodhoz tartozott és azon túl is.
És most kivonultál az életünkből. „Istenem, bár sohasem született volna meg, vagy ha már megszületett, örökké élt volna!” – mondjuk a nagy halottaikat temető prédikátorokkal. Ki lesz az, aki a nyomodba lép és a szívével fűti fel életünk szél- és esőverte utcáit?!
Jó volna bízni abban, hogy valahol mégis van egy 91túlvilág, ahol most elgondolkodva cigarettázol, kortyolgatod a kávédat és várod, mikor szólítanak, mikor lesz újra szükség rád. De nincsenek ábrándok, magunkra maradtunk, ezt a harcot már nekünk kell megvívnunk. Talán ez a temetés is egy ütközet, nemcsak mi, a barátaink, de a kérlelhetetlen ellenségeid is figyelik most nyitott sírgödrödet, szívükben megnyugszanak, egy kizsákmányoló és kiközösítő „állathős” eszméik előtt, ledőlt egy bástya, de a harcnak folytatódnia kell.
Dolgoznunk kell – a lehető legjobban. Eddig lehetett mentségünk kompromisszumokra, kényelmes kitérésekre, hiúságból felvállalt másodosztályú csatározásokra, mert te ott voltál a helyeden, ahol a nagy dolgok eldőltek, de most már nincs többé felmentés egyikünk számára sem.
Búcsúzom tőled, barátom, nem élhetünk addig, hogy hozzád hasonlót találjunk. Isten kezdheti elölről!”
Kiejtettem az utolsó szót, de nem mozdultam a ravatal mellől, el sem tudtam képzelni, hová mehetnék ezek után. Feleségem odasúgta:
– Szedd össze magad! Te kell, hogy szólj Aczélnak! Aczél feleségével együtt ott álldogált a gyászolók között, odamentem hozzá:
– Aczél elvtárs, szeretném, ha megtisztelne minket azzal, hogy eljön hozzánk, és iszik velünk egy pohárral Kardos emlékére.
– Hol laknak? – kérdezte Aczél tartózkodóan – Ha tudok, elmegyek majd.
Megadtam a címünket, és elindultam hazafelé. A nagy szobánkat vendégfogadásra rendeztük át, az asztalra szokásos módon kolbászt, sonkát, süteményt, őrségi pálinkát készítettünk be.
Úgy emlékszem, húsz embert hívtunk, ebből tizenketten-tizenhárman jöttek el. A temetői fagy után jól92esett elüldögélni a melegben. Arról folyt a szó, hogy valószínűleg ez a temetés volt az utolsó alkalom, mikor a már kialakult és magukba bezárkózott művészetiirodalmi szekértáborok még hajlandók voltak elviselni egymást. Most, hogy Kardost, az utolsó közös nevezőt is lerakták a földbe, ez a szembenállás feloldhatatlanná vált.
Az Aczél házaspár egy félóra múlva érkezett meg. Aczél elfogadott egy kupica pálinkát, evett néhány falatot. A diskurzus arra terelődött, hogy a minisztérium nem talál senkit, aki Kardos utóda lehetne a Magvető élén. Aczél közbeszólt:
– Az a baj, hogy ők nem egy igazgatót keresnek, hanem egy Kardost, és az nem nő minden bokorban. Egyébként tennék egy javaslatot maguknak: össze kellene állítani egy könyvet Kardosról, mindenki írhatna bele, akinek fontos volt az ő személye. Minél hamarabb ki kellene hozni.
Az ötlet megfogant, és azokban az időkben szokatlanul gyors átfutással néhány hónapon belül meg is valósult. Megjelent az „In memoriam Kardos György” című kötet, 39 író, költő, művész, filozófus és közgazdász írt bele, névsoruk Berkesi Andrástól Csurka Istvánig, Jancsó Miklóstól Szinetár Miklósig, Nemeskürty Istvántól Szabó Magdáig terjedt. Mai szemmel azt hiszem, sokan szeretnék meg nem történtté tenni a szereplésüket.
„…Az átmenet idején senki sem sejtette – írja egy kritikus –, hogy milyen kínos kordokumentum is lesz az 1986-ban meghalt (miért pont ez a tény stimmelne? Kardos 1985-ben halt meg – M. Gy.) Kardos György »In memoriam« kötetének pusztán a névsora is.”
Megfogamzott bennem a szándék, hogy egyszer majd egy könyvet írjak Kardosról, de a megvalósításig még hosszú éveket kellett várnom.
93 94A Magvető Kiadó természetesen nem állhatott le Kardos halálával. Valakinek tovább kellett vinni az ügyeket, ideiglenesen Hegedős Máriát, a korábbi irodalmi vezetőt nevezték ki igazgatónak. Az ő működése alatt egy elbeszéléskötetem jelent meg, ezt még Kardos fogadta el.
Mindenki úgy vélte, hogy Hegedős Mária legfeljebb egy-két hónapig marad meg ezen a poszton, a felsőbb döntés azonban elhúzódott. Jelöltek sokaságának neve merült fel, csak több mint fél év után vált hivatalossá, hogy Jovánovics Miklóst választották ki.
Az új igazgatóhoz feszült, majdnem ellenséges viszony fűzött, futtatott pártkreatúrának tartottam. Jovánovics a Szovjetunióban iskolázott a szverdlovszki Gorkij Egyetemen, majd a moszkvai Lomonoszov Egyetemen filológia–esztétika diplomát szerzett. A „Birodalom”-ból hazatérve különféle irodalmi fórumok munkatársa lett, 1968-ban rábízták az „Új írás” főszerkesztői posztját – ennél a folyóiratnál csaptunk össze egymással. Úgy történt, hogy leadtam náluk a „Parlament gebinben” című szatírámat, Jovánovics elfogadta közlésre, be is tördelték a következő számba, de mikor kinyitottam a lapot, nem találtam benne az írásomat. Mikor összefutottunk a New York ház előcsarnokában, szóvá tettem:
– Az még rendben van, hogy ígéreted ellenére kihagytál, de miért nem közölted velem?
95Jovánovics nem felelt, csak egy finoman gúnyos mosollyal elnézett a fejem fölött, mintha azt akarná jelezni, hogy a véleményem nem befolyásolhatja az ő döntéseit. Akkor megfogadtam magamban, hogy többé nem írok olyan újságba, melyet Jovánovics szerkeszt. Az elhatározásomhoz hű is maradtam, 1974-től 1986-ig állt az Élet és Irodalom élén, ezalatt egyszer sem nyomtam le a kilincsüket.
Úgy gondoltam, hogy a vele való szembenállás a Magvetőre is vonatkozik, beiktatása után nagy ívben elkerültem a kiadó Vörösmarty téri épületét. Néhány hónap múlva Jovánovics levelet küldött nekem, ebben jelezte, hogy nem sikerült megszereznie „A pénz szaga” című, a kamionosok életével foglalkozó riportkönyvemet, ezért arra kér, hogy vagy küldjek neki egy dedikált példányt, vagy járuljak hozzá egy újabb kiadáshoz.
Meglepett az elegánsan becsomagolt békéltető gesztus, első indulatomban elutasítottam volna, de ahogy lehiggadtam, beláttam: nem tehetem meg. Ez a kikosarazás végleges szakítást jelentene a Magvetővel és a másik nagy kiadó, a Szépirodalmi még rosszabb megoldásnak számított volna. Kénytelen-kelletlen megkerestem Jovánovicsot.
Az új igazgató már lecserélte Kardos régi, kopott íróasztalát, cigarettától kiégett szövetű foteljeit, modern új bútorok között ültünk le beszélgetni Jovánoviccsal.
Bejelentettem, hogy továbbra sem rajongok érte, de hajlandó vagyok belemenni egy normális munkakapcsolatba, ebben meg is egyeztünk. Érvényben maradt még Kardossal kötött, úgynevezett életműszerződésem, ebben a Magvető vállalta, hogy az új írásaim mellett évente egy-egy régebbi kötetemet is kiadja. Ilyen kontraktussal nemcsak én rendelkeztem, hanem más írók is, Kardos annak idején ezzel a megoldással pró96bálta biztosítani az általa fontosnak tartott szerzők távlati megélhetését. A honoráriumot havi járadékra is át lehetett váltani.
– Mik a legközelebbi terveid? – kérdezte Jovánovics.
Eltűnődtem, hogy bizalomra méltassam-e, vagy kitérő választ adjak, aztán beláttam, hogy feltett vállalkozásomban aligha nélkülözhetem a kiadó támogatását.
– A rendőrségről akarok írni egy riportkönyvet.
Önkéntelenül elmosolyodtam a Jovánovics arcára kiülő döbbenettől, csak annyit tudott mondani:
– Ne hülyéskedj!
Elképedését nem lehetett indokolatlannak minősíteni. Már említettem, milyen konfliktusokba keveredtem, mikor a Néphadsereg fegyelmező zászlóaljáról írtam, azóta a politikai állapotok kiéleződése miatt csak tovább nehezedett annak a riporternek a helyzete, aki bármelyik fegyveres testület állapotával kívánt foglalkozni. Bevallom, magam sem voltam meggyőződve arról, hogy sikerül véghezvinnem ezt a vállalkozásomat.
– Tudsz segíteni valamit? – kérdeztem.
– Nem, a Belüggyel kapcsolatos dolgokba én nem szólhatok bele.
Így hát magamnak kellett összekaparni a földet, melyre az indulásnál ráléphetek.
A „Cég”-nél egyetlen ismerősöm volt, a SzocReál futball csapatában előttem játszott jobbszélsőt Horváth Jancsi, a Belügyminisztérium sajtóosztályának egyik vezetője. Egy meccs után félrevontam őt, és egy üveg sör mellett előadtam a szándékomat. Jancsi széttárta a karját:
– Ahhoz én kicsi vagyok, hogy ilyesmit engedélyezzek. Írj egy beadványt, amelyben megfogalmazod, hogy mit akarsz, és én azt továbbítom fölfelé.
Próbáltam papírra vetni azokat az indítékokat, me97lyek ehhez az ügyhöz vonzottak, igazság szerint magam előtt is csak most tisztáztam őket. A legfőbb hajtóerőt természetesen maga a téma jelentette, abszolút szenzációnak éreztem. Meg voltam győződve, hogy egy rendőrségről szóló könyv milliók érdeklődésére tarthat számot. Ezzel majdnem egyenrangú szerepet játszottak az elvi-világnézeti meggondolások. A dolgokat a végletekig lecsupaszítva, időtől, konkrét körülményektől függetlenítve úgy gondoltam, hogy a rendőrség munkája nem más, mint a „jó” harca a „rossz” ellen. Ez akkor is érvényes, ha a testület politikai torzulások következményeként nem megfelelően látja el ezt a küldetését.
Nem képzeltem, hogy az embereknek rajongani kellene a rendőrségért, nem fontos a konyhában olyan szövegű falvédőket feltenni, mint hogy „bort, búzát, békességet, szeressük a rendőrséget!”. Az viszont már határozottan ingerelt, hogy egy egész ország rendőrviccekben éli ki magát, arra büszke, hogy okosabbnak hiszi magát a saját rendőreinél. A tömeg fölényeskedésében elfeledkezik arról, hogy társadalmi szerepénél fogva a rendőrség az egyetlen olyan erő, mely képes lehet megvédeni az embereket a bűnözőktől, biztosítani tudja – vagy legalábbis megpróbálja –, hogy az asszonyokat, lányokat ne erőszakolják meg a bokrok közé hurcolva, ne fosszanak ki gyámoltalan öregeket, megkeresse és elfogja a gyilkosokat. A közbiztonságnak az a megingása, mely a rendszerváltás után csúcsosodott ki, már előrevetette árnyékát, úgy éreztem, ilyen körülmények között fontos volna megismertetni az olvasókkal a rendőrség munkáját és embereit. A rabló-pandúr párharcban a bűnözőket övező romantikát áthelyezni a bűnüldözők feje fölé.
Mindezt felvázoltam a kérelmemben, az utolsó pil98lanatban még kiegészítettem annyival, hogy nem tartok igényt sem ösztöndíjra, sem egyéb anyagi juttatásra, majd Kamara János belügyminiszterhez címezve átadtam Horváth Jancsinak. A papír el is jutott a miniszter kezébe.
Biztosra veszem, hogy a végső döntést nem ő hozta meg, legalábbis nem egyedül határozott, csapatmunkában mérlegelték az egymásnak ellentmondó szempontokat. Az engedély megadása ellen szólt riportjaim botrányokat keverő híre, és az, amiről akkor még nem tudtam, hogy a III/III-as csoportfőnökség egészen a legutóbbi időkig folyamatos megfigyelés alatt tartott.
Javamra esett viszont a latba egész írói teljesítményem és ennek országos elismertsége, továbbá az a tény, hogy nem terhelem a Belügyminisztérium költségvetését, nem kérek pénzt a munkámért. Döntő szerepet valószínűleg mégis az játszhatott, hogy az illetékesek felmérték: semmi vesztenivalójuk nincs azzal, ha engem bebocsátanak a sáncaik közé. Ha a kész könyvet dehonesztálónak találják a testületre nézve, egy egyszerű vétóval megakadályozhatják a megjelenését.
Ebben az 1986-os évben a rendszerváltásra készülődő értelmiség már folyamatos eszmei pergőtűz alatt tartotta a rendőrséget. A nagy nemzeti ünnepeken tüntetéseket provokáltak, melyeket a karhatalom nem tudott megfelelően kezelni, akár engedékenyen, akár keményen lépett fel, minden esetben erkölcsi vesztesként került ki a konfliktusokból.
Az én tervezett riportom nem ronthatott tovább a helyzetükön. Feltehetőleg szívesebben bízták volna ezt a feladatot egy kipróbált belügyi dolgozó skriblerre, de közülük senki sem jelentkezett, túl nehéznek és kockázatosnak találták ezt a vállalkozást.
99Végül: Kamara János belügyminiszter egy levélben üdvözölt, sok erőt, egészséget kívánt a munkámhoz, utasítására helyettese, Ladvánszky Károly rendőr altábornagy megadta számomra az engedélyt.
„…Moldova György elvtárs könyvet ír a rendőrségrőf. A rendőrfőkapitányok, kapitányságvezetők, beosztottak és az önkéntes rendőrök segítsék az író munkáját, adják meg részére a szükséges felvilágosításokat.
A nem titkos államigazgatási és szabálysértési ügyiratokba betekinthet.
Közlekedési balesetek és bűncselekmények helyszínén az illetékes parancsnok engedélyével megjelenhet.
(Visszavonásig érvényes)”
Az ügyekben jártas embereknek bizonyára feltűnik, hogy a jogosítvány csak a közbiztonsági ügyekre vonatkozik, az állambiztonsági területre nem terjed ki, ebben a tekintetben később se történt módosítás.
Őszintén szólva nem is bántam ezt a korlátozást, engem a polgári életben előforduló bűncselekmények üldözése érdekelt, az elhárító munkára, a spiclirendszerre és más politikai manőverekre nem voltam kíváncsi.
Akaratlanul ugyan, de mégis szereztem némi fogalmat erről a számomra tilalmazott tevékenységről. Száz és száz beszélgetést folytattam, ezek során néhány partnerem önkéntelenül is érintette ezt a témát. Alig bujtatott segítséget is kaptam. Mikor a Borsod megyei főkapitányság munkájával ismerkedtem, átadtak néhány tanulmányozásra érdemes ügyiratot, és mintha csak véletlenül tennék, néhány operatív aktát is beraktak a dossziéba, titkos megbízottak jelentéseivel. Elolvastam a papírokat, de a jóindulat viszonzásaként a könyvben nem tettem említést róluk.
100Kedvenc néhai tanárom, Hegedűs Géza mondta egyszer, hogy neki minden munkája előtt meg kell győznie magát: egy rendkívüli témával kezd el foglalkozni. Mikor az egyébként nem túl jelentős drámaíróról, Csiky Gergelyről szóló életrajzába kezdett bele, jobb híján úgy emelte piedesztálra, hogy ő volt a világ legközepesebb színpadi szerzője – így már neki tudott vágni.
Én természetemnél fogva könnyebben lelkesedtem. Ha riportvállalkozásaim során egy-egy új környezetbe kerültem, a neofiták buzgóságával igyekeztem felvállalni az oda tartozó emberek sorsát, az más kérdés, hogy – ugyancsak a természetemből következőleg – szinte minden esetben bekövetkezett a csalódás, majd a kiábrándulás.
Nem kételkedhettem abban, hogy a rendőri munkával történő megismerkedésnél is fennáll majd az elfogultság veszélye. Megfogadtam: minden erőmmel igyekszem elkerülni, hogy túlzásokba essek.
A tapasztalt öreg rendőrök is igyekeztek lehűteni vérmes várakozásaimban:
– Az lehet, hogy magának aranybánya ez a téma, de annyit megjósolhatok, hogy el fog menni a kedve az élettől. Csak a bűnnel, a szennyel, az aljassággal fog találkozni, és még a metrón is úgy néz majd körül, hogy nem ül-e maga mellett egy veszélyes bűnöző. Gondolja meg, hogy mihez kezd.
101Az ilyen figyelmeztetések sem tudtak megingatni szándékomban.
Mivel egyáltalán nem ismertem a rendőri apparátus felépítését és működését, ezért az indulásnál csak egy sematikus munkatervet állítottam össze. Leküzdöttem szokásos gigantomániámat, hogy az egész országot felmérjem, három gócpontot jelöltem ki: magát Budapestet, egy bűnügyileg fertőzöttebb megyét, Borsodot és egy békésebb vidéket, Zalát – ez utóbbi mellett szólt, hogy a napi munka után hazamehettem az őrségi házunkban nyaraló családomhoz.
Első lépcsőfoknak a Budapesti Rendőr-főkapitányság életellenes ügyekkel foglalkozó alosztályát, közhasznú nevén a gyilkossági csoportot választottam volna, de lebeszéltek erről az elképzelésemről.
– Ne dőljön be annak, hogy a közvéleményt és a sajtót a gyilkosságok hozzák izgalomba. Higgye el, hogy nem az ő évi harminc-negyven esetük jelenti az igazi rendőri munkát. Kint a „fronton”, a kerületekben folyik az a harc, mely az emberek mindennapjait érinti és a közérzetüket meghatározza. Ha egy nyugdíjastól ellopják az utolsó ötszáz forintosát, az, szerintem, nem sokban különbözik egy gyilkosságtól. Én azt ajánlom: először a nyolcadik kerületben nézzen körül, az már időtlen idők óta a főváros és az egész ország legveszélyeztetettebb környékének számít.
Nem volt ellenemre ez a tanács. Unva az álmos és vidékies kőbányai légkört, szabadidőmet mindig is szívesebben töltöttem a józsefvárosi Köztársaság vagy Kulich Gyula téren, sakkoztam és kártyáztam ott lézengő vagányokkal, ráérőkkel, a söntésbe is beálltam velük egy-két korsó sörre. A környéken szinte mindenkivel ismertük egymást – ez később kínos helyzetekbe hozott.
102A kerületi rendőrökhöz csatlakozva gyakran kijártam razziákra, és ilyenkor számos helybeli kocsmába is benyitottunk. Az ott iszogatók ismerősként bólintottak felém, azt várták, hogy szokás szerint én is odalépek az ivópulthoz, de én ott maradtam az igazoltató járőrök mellett, méltatlannak éreztem volna, ha ebben a szituációban nem vállalom fel velük a közösséget. Ennek nyomán feltehetőleg megtapadt rajtam a gyanú, hogy valami közöm lehet a lenézett „zsaruk”-hoz.
A nyolcadik kerületi rendőrkapitányságon fenntartással fogadták a jelentkezésemet. A kapitány Dénes alezredes azt feltételezte, hogy engem is az újságok leggyakoribb bűnügyi témája, a Rákóczi téri „szexpiac” hozott ide, megkönnyebbült, mikor nem ezt firtattam, hanem a munkájuk egészéről kívántam átfogó képet kapni. A csendes, rosszkedvű kapitány szavaiból kiviláglott: úgy érzi, hogy a lehetetlennel próbál megbirkózni.
– Mindenekelőtt a létszámhiány jelent gondot. A háború előtt 30-32 rendőr állt kint a kerületi utakon – lényegesen jobb emberanyag, mint a maiak, hasonlíthatatlanul nagyobb tekintéllyel. Most egy éjszakára három-négy embert tudQk kiküldeni ugyanarra a területre, inkább csak a főútvonalakon mozognak, a mellékutcákba alig jutnak el.
– Miért nem vesznek fel több embert?
– Mert nem jelentkeznek. A felvételi követelmények már nem lehetnének enyhébbek, nincs más elvárásunk, mint hogy az illető legyen egészséges, büntetlen előéletű, és végezze el a nyolc általánost.
– A fizetésük épphogy eléri az ipari munkások átlagbérét, 4200 forinttal tudok felvenni valakit, ha érettségizett, akkor se kaphat többet 4500-nál, a keresete a pótlékokkal együtt sem megy 5700 forint fölé. És ezért a 103pénzért keményen meg kell dolgozniuk: három műszakban, hőben-hóban, szabad ég alatt, cipelheti a derekán a fegyvert, a sprayt, a gumibotot, a bilincset, a táskát.
Egy negyvenéves rendőr szervezete átlag harminc százalékkal elhasználtabb, mint egy azonos korú esztergályosé vagy más gyári munkásé. Az örökös álló testhelyzetben folyamatos nyomás hárul a gerincoszlopra, a terhelés a túlsúllyal együtt különböző szervi elváltozásokat okoz.
De a legnagyobb igénybevételnek mégis az idegrendszerük van kitéve. Állandó stresszben élnek, mert a parancsnokaik végestelen-végig azt tudatosítják bennük – egyébként jogosan –, hogy ők az Államot képviselik kint az utcán, egy helytelen intézkedéssel, sőt már egy rossz mozdulattal is az ország tekintélyének ártanak.
A civilek gyanakodva figyelik, sőt, gyakran provokálják is őket. Az utcán szolgáló rendőrök többségének alacsony a műveltségi szintje, ha vitába keveredik például egy orvossal vagy mérnökkel, hiába van igaza, nem tud megfelelően érvelni, és alulmarad. Egyébként a rendőrség nagy balszerencséje, hogy épp a legképzetlenebb rétege kerül leggyakrabban kapcsolatba az emberekkel.
Elbizonytalanodva hallgattam ezt a panaszáradatot, csak sokára tudtam közbeszólni:
– És ezt a magasabb vezetés nem tudja? A kapitány csak legyintett:
– Valamikor, még az 1970-es évek elején – én úgy szoktam mondani – felütötte a fejét a szocialista törvényesség, és megindult a rendőrök hivatalból történő üldözése. Az elmúlt évben tizenkét feljelentést kaptam a beosztottaim által elkövetett fizikai tettlegesség miatt, mikor kivizsgáltuk őket, összesen egy eset állt 104meg: a rendőr valóban indokolatlanul spriccelte le sprayvel a polgárt. Tizenegyet viszont, mint alaptalant, elutasítottam, és mi egyszer sem élhettünk viszontváddal rágalmazásért.
Szóval a rendőr látja, hogy őt bárki feljelentheti, de az ő idézésére nem jelennek meg az emberek, ha bírságot vet ki valakire, az nem fizeti be. Minél magasabb státusú a delikvens, főorvos vagy főmérnök, annál gyakrabban tiltakozik már egy kétszáz forintos büntetés ellen is.
– És eredményesen?
– Sajnos, a legtöbbször helyt adnak a panaszuknak, utasítást kapunk, hogy töröljük a bírságot.
Az embereimet már arra oktatom, hogy mindig kérdezzétek meg a szabálytalankodótól, hogy vannak-e kapcsolatai a BM-mel, a HM-mel, a Pártközponttal. Ha azt feleli, hogy igen és a fellépéséből ítélve el is lehet hinni neki, akkor már csak azt kérdezzétek tőle: ő bűnösnek tartja-e magát. Ha azt feleli, hogy nem, akkor engedjétek el.
Az már a személyes tapasztalataim kapcsán derült ki, hogy a rendőrség technikai felszereltsége is csak szánalmat válthat ki. A régi, megbízható TT típusú pisztolyokat lecserélték, állítólag egy baráti afrikai országnak ajándékozták őket. Helyettük olyan lőfegyvert rendszeresítettek, melynek a markolata csak a tenyér közepéig ért, bizonytalanná téve a célzást. A barkácsoló kedvű rendőrök egy méretre esztergált fadarabot illesztettek hozzá, hogy megfelelően feküdjön. Ennek a használatát sem gyakorolhatták be megfelelően, évente csak egy-két alkalommal vettek rész éleslövészeten, ilyenkor is legfeljebb négy-öt töltényt használhattak el.
105A rendszeresített „Maros B”-típusú hasábrádió gyakorlatilag alkalmatlan volt a kapcsolattartásra, már egy kapualj árnyékolásában is elhallgatott, a profi bűnözők viszont már régen nyugati gyártmányú CB-ket használtak.
A ruházat is mind silányabbá vált, vékonyabb szövetből készült, jobban gyűrődött és rövidebb ideig lehetett használni, a fehér nyári öltönyt ki is iktatták az ellátmányból. A szürke műbőr kabát a hidegben bemattolt, megkeményedett. Tisztelgésnél a rendőr nem a kezét emelte a halántékához, hanem a fejét vitte a kezéhez. Ha állt benne, nem melegítette, ha pedig mozgott, beleizzadt. A nyakát mindig előre kellett hajtania, hogy ki ne dörzsölje a gallér.
A VIII. kerületi kapitányság, melyre országos összehasonlításban is a legnagyobb terhelés hárult, összesen öt gépkocsival rendelkezett, ezek is tíz-tizenöt éves lestrapált Zsigulik voltak. Az autók gyakran lerobbantak, a túlterhelt szervizek három hónap alatt sem készültek el a javításukkal, a kapitánynak könyörögnie kellett, hogy soron kívül hozzák rendbe őket.
Kértek új kocsikat, de hiába. A felettes szerv – hogy úgy tűnjön, mintha csinált volna valamit – egy fénymásoló gépet küldött helyette. A kapitányság beosztottjainak fogalmuk sem volt, hogy mihez kezdjenek vele, és hónapokig hiába vártak a használati útmutatóra is. Kezelőt továbbra sem biztosítottak mellé: erre a feladatra egy nyomozót kellett volna kivenni a munkából, de a kapitány erre nem volt hajlandó, inkább az ablakon dobatta volna ki a gépet. A gyakorlatban szinte soha nem érvényesült az a meggondolás, hogy egy képzett rendőrtiszt a legdrágább gépírónő, ideje jelentős részében adminisztratív munkára kényszerült.
A kapitánynak nem állt módjában változtatni ezen a 106helyzeten, jogai a minimális szintet sem érték el. Egy háromezer-ötszáz forintos fúrófej megvásárlásához is főkapitány-helyettesi engedélyt kellett kérnie. Dénes igényeivel mind ritkábban fordult a feletteseihez, inkább önmaga próbálta megoldani a gondokat.
Szüksége volt egy kis számítógépre, többek között azért, hogy a több mint ötezer bűnözőt gúny- és ragadványneveik alapján is nyilvántartásba vehessék. Hivatalos pénz erre sem jutott, az állomány jelentős része szabadnapjain elment dolgozni a Ganz-Mávagba, és munkájuk bérét összeadva vásárolták meg. Másutt a rendőrök alkalmi éjszakai rendésznek álltak, és ebből vettek színes televíziós készüléket a munkahelyükre.
A minden területen megmutatkozó hiány már-már működésképtelenséggel fenyegetett. A fogdában negyvennégy férőhely volt. De sokszor ötvennél több őrizetest tartottak benne, a rendőröknek ismerős vállalati igazgatóktól kellett kikönyörögniük pluszpokrócokat és lepedőket.
Az adott terület bűnügyi fertőzöttségéből kiindulva rangsorolták a kapitányságokat: I/A, I, II és további fokozatokba, de ez nem jelentett többet puszta számmisztikánál. A VIII. kerület a legmagasabb kategóriába került, de ez a kiemelés nem járt különtámogatással, még egy golyóstollbetéttel sem kapott többet. A később megismert kapitányságokon ugyanezt a reménytelen küszködést tapasztaltam.
– Ilyen körülmények között mélyen igazságtalannak tartom – mondta Dénes alezredes –, hogy minket okolnak a közbiztonság megingásáért. (Mit nem adna a mai Belügy, ha elérhetné, vagy legalább látótávolságnyira megközelíthetné ennek az 1986-os „megingásnak” a szintjét. – M. Gy.) Hivatalosan is mindinkább az az értéksorrend alakul ki, hogy a minisztériumban dolgoz107nak a zsenik, a főkapitányságokon az okosak, a kerületekben pedig a hülyék. Úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy mi vagyunk azok a végvárak, ahol eldőlnek a csaták.
– Mégis, mi oldhatná meg ezeket a bajokat?
– Én nem látok kiutat, megvalósítható programokat. Foldozgatunk, foldozgatunk, száz lyuk van a zsákon, ebből tízet vagy húszat betömünk, de a többin kifolyik a liszt.
– De hát csak van valami magasabb elképzelés, hogy lehetne rendbe hozni a helyzetet!
– Azt megmondják, hogy mit kell csinálni, de azt nem, hogy miképpen, mert azt nem lehet parancsnak tekinteni, hogy fogjátok meg a tolvajt! Én ezt így nem adhatom tovább! Én mindig azt mondtam a beosztottjaimnak, hogy ha olyan utasítást hallotok tőlem, melyet véleményetek szerint én magam sem tudnék végrehajtani, akkor okvetlenül szóljatok.
– Mégis mi lesz? – makacskodok tovább.
– Akik utánunk jönnek, azok könnyebben viselik majd.
– Úgy gondolja, hogy javulnak majd a körülmények?
– Nem, de ők már nem látták, és így nem is tudhatják, hogy jobban is el lehetne végezni ezt a munkát. Nekik legalább nem lesz lelkiismeret-furdalásuk.
108A magát szocialistának nevező rendszer egyre nyilvánvalóbb megingásában aligha számíthatott fegyveres testületeinek támogatására. A Néphadsereg a rendőrséghez hasonló körülmények között vegetált, technikai felszereltsége még a Varsói Szerződés országai között is elmaradottnak számított. Az ütőképességnek még a látszatát sem tudta fenntartani, legföljebb időben elhúzódó mezőgazdasági kampánymunkáknál vagy elemi csapásnál: árvizeknél, földrengéseknél lehetett bevetni katasztrófaelhárító segédcsapatként.
Legfőbb parancsolói többnyire elkényelmesedtek, néhányan egyenesen korrumpálódtak. Közszájon forogtak a történetek, hogy egyes tábornokok honvédségi anyagokból és a katonák munkaerejét igénybe véve balatoni és hegyvidéki villákat húzattak fel maguknak, sőt magánhasználatú utakat is építtettek hozzájuk. Ők aligha tudták volna a „létező szocializmus” védelmére mozgósítani a hadsereget, melynek tagjait nem a meggyőződés, csak a kötelező katonai szolgálat kényszerítette egyenruhába. Számtalan olyan főtisztről hallottunk, akik a rendszerváltás után jobboldali pártok színeiben indultak képviselőjelöltként, vagy presbiteri tisztséget vállaltak a lakóhelyükön.
A Munkásőrséget mint fegyveres erőt nem lehetett komolyan venni. Állományát csak kisebb részben alkották meggyőződéses kommunisták, akik az 1956 ok109tóberi eseményekből azt a következtetést vonták le, hogy egy újabb konfliktus esetén jobb, ha az ő kezükben lesz majd a fegyver, a többség azért lépett be, hogy munkahelyi vagy politikai karrierjét egyengesse. Ezt a szürke egyenruhát viselő csapatot sohasem vetették be valódi küzdelembe – ilyenek nem is adódtak –, csak felvonulásokon és más demonstrációkban vettek részt. Látványelemként használták fel őket annak a tételnek a bizonyítására, hogy Magyarországon a munkásosztály a hatalom legfőbb birtokosa. A rendszerváltó erők a Párt magánhadseregének tartották, és attól féltek, hogy szembeszegül majd a változásokkal, ezért az Ellenzéki Kerekasztal legfőbb követelései közé tartozott a Munkásőrség feloszlatása. Az alakulat önmaga fölött mondott ítéletet, mikor minden fizikai és morális ellenállás nélkül széthullott, tagjai igyekeztek elmerülni a feledés homályában. Egyenruhájuk darabjai a „second hand” boltok különleges árucikkeivé váltak, a raktárakból kilopott fegyvereik pedig a titkos feketepiacokon jelentek meg.
A rendszer minden erőszakszervezete közül leginkább a rendőrségre számíthatott. Nem gondolhatta ugyan – vagy ha mégis, jelentős hibát követett el –, hogy a rosszul fizetett, önbecsülésében naponta megingatott utcai járőr hajlandó lesz önként barikádra lépni egy elképzelt fegyveres összecsapásban, de feltétlenül bízott a tiszti állománynak egy jelentős részében. Tagjait, mint már említettem, több nemzedéken áthúzódó kapcsolat fűzte a testülethez, az apa még a Rákosiidőszakban „húzott csizmát”, többnyire pártmegbízatásként, a fia már hivatástudatból követte, ugyanígy hozta magával a nagybácsi az unokaöccsét. A rendőri szolgálat – úgy tűnt – náluk nem vált puszta foglalkozássá, megőrizte erkölcsi-eszmei indítékait. Soraikat 110összekovácsolta az a gyűlölet is, mely a rendszerváltásra készülődő értelmiségből és az általuk befolyásolt csoportokból áradt feléjük. Csak magukra számítottak, a magánéletükben is a saját köreiken belül maradtak.
– A rendőr viszi haza az életformáját – mondta egy tiszt –, egy nyomozó, ha észrevesz a konyhában egy törött tányért, rögtön eltöpreng, hogy ki törhette el, mikor és milyen módon. Az asszonyok nehezen viselik el, hogy a férjük sokat van távol hazulról, és ha megjön, akkor sem a családé, még éjszaka is felkelthetik és elhívhatják. „A zsaru a feleségével- fekszik le, de a kollégájával él.”
A szakmában még a rossz magyar átlagnál is több válás fordul elő. Végül általában egy szakmabeli nő mellett kötnek ki, aki megérti és tudomásul veszi az életformájukat. Szeretőiket is többnyire a munkatársaik közül választják ki. Inni is együtt jártak. Főbenjáró bűnnek számított, ha valaki magára hagyta lerészegedett társát, az illetőt kimarták maguk közül.
Később megkérdeztem a BRFK vizsgálati osztályának egyik vezetőjét, hogy ha úgy alakul a helyzet, az állománynak hanyadrésze fogna fegyvert a rendszer védelmében, ő úgy vélekedett, hogy talán tíz százaléka. Szerencsére a váltás erőszakos konfliktusok nélkül ment végbe, így nem kellett kipróbálni ennek a feltételezésnek a valós voltát, de a körülmények azt jelzik, hogy a parancsnok messze túlbecsülte ezt a számot.
Az új hatalom igyekezett eltávolítani az állambiztonsági részleg kompromittálódott vezetőit és tagjait, nem felejtette el a régi, március 15-i felvonulások ellen intézett rendőrrohamokat, a tüntetések szétverését és egyéb atrocitásokat. Tisztogató hevületükben a testület 111döntő többségét foglalkoztató közbiztonsági területen is „tavaszi nagytakarítást” végeztek volna el. A frissen hatalomra jutott nómeklatúra tagjai sohasem irányítottak nagyobb létszámú szervezetet, maga a miniszterelnök is csak a Semmelweis Orvostudományi Múzeum néhány fős gárdáján próbálhatta ki ez irányú képességeit. Azt hiszem, Boross Péter belügyminiszter volt az, aki megőrizte a józanságát, ő, mint kerületi vendéglátó-ipari főnök legalább egy kiterjedtebb, pincérekból, italmérőkból, szakácsokból összeálló több száz fős hálózat vezetőjeként szerzett idevágó tapasztalatokat. Boross felfoghatta, hogy ezt a területet nem lehet jó szándékú laikusokra bízni, mint történt ez a katonaság esetében, mikor egy történészre ruházták rá a honvédelmi miniszter posztját, aki még írói munkássága során is csak vesztes háborúk elemzésével foglalkozott. Őt aztán egy ügyvéd követte, aki azt tekintette legfőbb büszkeségének, hogy egy lábon is tud tvisztelni. A rendőrségnél egy hasonló megoldás káoszt okozott volna, a közrend meginog, így hát Borossék lényegében megtartották a korábbi kereteket, csak a dekorációkat, a jelvényeket cserélték le.
Politikai okok miatt senkit sem bocsátottak el a testülettől. Kevés olyan parancsnokról tudok – pontosabban szólva egyről sem, aki elvi okokból, a szocialista rendszer iránti hűségtől vezéreltetve nem volt hajlandó a posztján maradni. Aki mégis eltávozott, többnyire azért tette, mert bankok, nagy szállítócégek vagy más vállalkozások hívták őket biztonsági szolgálatuk irányítójának, vagy boltot nyitottak, ahol betörésektől védő felszereléseket árultak.
Az 1986-87-es években azonban, mikor a könyv anyagát gyűjtögetve rendőri közegben mozogtam, ezek a változások – poétikusan szólva – még „a jövő méhében rejtőztek”, még lángolt az öntudat, célzást sem illett tenni egy esetleges fordulatra. Főleg a testület hierarchikus csúcsát jelentő Országos Rendőr-főkapitányság magasabb beosztású parancsnokai hangsúlyozták minden lehetséges módon eszmei rendíthetetlenségüket.
Mikor az életellenes csoport vezetőjét meglátogattam otthonában, kijelentette, hogy jobb meggyőződése ellenére fogad, mert az ő küszöbét egyébként csak kommunista meggyőződésű ember lépheti át – feltételezem, hogy ez az eltökéltsége a kéményseprőre és a villanyóra-leolvasóra is kiterjedt. A beosztottai még mélyebb gyanúval éltek irántam, az 1956-os felkelés alatt viselt dolgaimról faggattak, nem mondták ki nyíltan, de éreztették velem, hogy jelenleg is „ellenforradalmárnak” tartanak. Alig-alig engedtek betekintést az aktuális ügyeikbe, ezt az elzárkózást hamarosan meguntam, és nem erőltettem tovább az együttműködést. Attól nem tartottam, hogy a könyv anyaga ennek következtében helyrehozhatatlanul megsérül, már rég rájöttem, hogy nincs olyan dolog a világon, amit csak egy ember ismer, amit Péter nem akar elmondani, majd elmondja Pál. Mikor az életellenesektől átmentem az úgynevezett „vegyes csoporthoz”, a Mosonyi utcába, utánam szóltak, különös éberségre szólítva fel az ottaniakat.
Más rendőrökkel nem keveredtem konfliktusokba, mint általában, most is alkalmazkodtam a környezethez, a kialakult szokásokhoz, a „Rómában mint rómaiak” magatartásmintát igyekeztem követni. Hol egyikükhöz, hol a másikukhoz csatlakoztam, elkísértem őket a szolgálatukban.
113Gyakran éjszaka is kijártam velük. Februárban egyszer mínusz húsz fokban ellenőrizték a területet az úgynevezett „Forradalmi Ezred” járőrei, egy URH-s Zsigulival cirkáltak a városban. Ez volt a tél addigi leghidegebb éjszakája, a neonfényben mintha füstölögtek volna a néptelen utcák. Először a Blaha Lujza téren álltunk meg, mikor kiszálltunk a kocsiból, kiderült, hogy a jobb első ajtón elromlott a zár.
– Mit csináljunk? – kérdezte a sofőr – így nyitva nem hagyhatjuk itt.
– Allj fel a járdára egészen a falig, úgy nem tudnak benyúlni.
– Mennyit futnak ezek az autók?
– Legalább százezret megtesznek járőrkocsiként, és aztán átminősítik URH-snak. Nálunk aztán kétszerháromszor körbefordul a kilométeróra.
A földalatti az épp soros átépítés miatt már korábban bezárt, ennek megfelelően az átjáró is üres volt. Egy öreg cigány férfi jött a Népszínház utca felől, a főtörzsőrmester tisztelgett és kérte az igazolványát. Zsírfoltos, darabokra széthullott személyi került elő a zsebéből. A rendőr csak az ujja hegye között tarva megnézte:
– Ebbe nem írtak be munkahelyet. Hol dolgozik?
Az öreg egy kék útlevelet vett elő:
– Tudniillik egy évig kinn voltam Svájcban, csak a múlt héten jöttem haza.
– Mit csinált kint?
– Muzsikáltam, mikor kedvem volt hozzá, ha nem volt kedvem, utazgattam, szórakoztam – az útlevelet lapozgató rendőrre nézett – Gondolom, magának is van ilyen, mehet, ahova akar…
A kötekedő szándék nyilvánvaló volt, a rendőr komor arccal adta vissza az iratokat:
114– Ne lássam még egyszer ezt a személyit, cseréltesse ki. Jó éjszakát!
Ha nem tartott volna attól, hogy feljegyzem, a főtörzsőrmester biztosan mondott volna valamit, így azonban csak megigazította a derékszíját, és meghívott egy üdítőre a félig már bezárt Szolnoki Halászcsárdába.
– Mit szól hozzá, milyen hangon mert beszélni velem? És az a legszomorúbb, hogy meg is engedheti magának, mert egy zsebében több van, mint nekem a bankban. Meg tudna venni kilóra libamáj árban.
Tovább füstölgött volna, de más vágányra tereltem a beszélgetést:
– Mielőtt a rendőrséghez jött, mivel foglalkozott?
– Érettségiztem és kitanultam a villanyszerelő szakmát. Itt az ezrednél jelentkeztem a Rendőrtiszti Főiskolára, azt hittem, kibírjuk anyagilag, hogy nappali szakra járjak, egy évet el is végeztem, de vissza kellett jönnöm járőrnek, mert született egy kislányom, a feleségem gyesre ment, és nem tudtunk megélni.
– Én úgy tudom, hogy a főiskolán is megkapják az átlagfizetésüket.
– Az igaz, de mint a többiek, én is azzal keresem a nagyobb pénzt, hogy fusizok, eljárok villanyt szerelni, és ezt a Főiskola mellett nem csinálhatom, csak itt a 24 óra szolgálat – 48 óra pihenő formában.
A recsegő URH-készüléken új utasítást kap: benn az egyik kerületi kapitányságon fel kell venni egy állami gondozásból megszökött fiút, és vissza kell vinni a kőbányai intézetbe. A „bűnös” talán negyvenkilós lehetett, vastag szemüveget viselt. Szállítás közben elmerült magában, csak vontatottan felelt a kérdéseinkre: Tiszafüreden bujkált a nagyapjánál, és hiába visszük vissza, az első adandó alkalommal újra le fog szökni hozzá.
115Kiértünk Kőbányára, a Szlávy utcai intézet a szó legszorosabb értelmében vett zárt körletnek számít, amerre elvonulunk, egy sor vasajtó nyílik-csukódik csikorogva. Ebben a kései órában is ébren találunk néhány növendéket és nevelőt. Az ügyeletes őrjöngve fogadja a visszahozott fiút, már előttünk elkezdi csavargatni a fülét. Nem bírom megállni, rászólok:
– Ne bántsa!
– De igenis, megérdemli, égtem miatta. A karácsonyi ünnepélyre betanult egy verset, aztán megszökött, másnak kellett elmondania helyette.
A nevelő legalább kétszer akkora, mint a szemüveges fiú, megbántam, hogy szóltam, rossz érzésekkel vissza-visszanézve hagyjuk el az intézetet.
A csapat átvonul a Keleti pályaudvarra, a váróteremben még most éjfél után is foglalt minden pad. Akad, aki a reggeli vonatot várja, se jegye, se pénze nincs ugyan, de bizakodik benne, hogy a kalauz, ha fel is írja majd, engedi utazni hazáig. Egy férfi üzletet próbál kötni, tíz-húsz csomagmegőrző rekeszt is bezár ilyenkor, aztán reggel kétszeres áron engedi át az érkező utasoknak.
A főtörzsőrmester igazoltat egy lányt, szakadt cipőt visel, a nyakát kiszívták. Kiderül, hogy épp most bonyolított le egy „fuvart”, egy szendvicsért feküdt le egy büféssel. Koszlott ruhadarabjait az Utasellátó egyik konténerében tartja – az ételek között. Évek óta nem dolgozik.
– Miből él?
– Birkát nyírok maszeknek.
Egy zöldségesládákból fabrikált búvóhelyről három öreg „csöves” kerül elő, a főtörzsőrmester régi ismerősként üdvözli őket:
– Hogy bírjátok, Dezső bácsi, ezt a rohadt hideget? – 116felém fordul – Úgy figyeljük őket, mintha leltárba volnának véve, ez a kemény tél sokat elvisz közülük.
Az öregemberek, bár igyekeznek, nem tudnak mozdulatlanul megállni, előre-hátra hajlonganak, reszketnek a rongyaikban.
– Hová tettétek azt a három zsák ruhát, amit azok a vallásos fiúk hoztak nektek?
– Eladtuk, főtörzs úr.
– Várjatok meg itt, átküldöm értetek a kisbuszt. Bevisz titeket a kapitányságra, legalább megfürödtök és melegben alszotok egy pár napig.
Egy másik portyán hasonló esetet láttam a Déli pályaudvaron is, a rendőrök ott is név szerint ismerték az ott tanyázó tizenöt-húsz csövest, és a fagyhalál elől bemenekítették őket a fogdába. A rendszerváltás után már az összes rendőrségi épület együttvéve sem lett volna elegendő a hasonló alkalmi segítségnyújtásra. A magyar ipari nagyüzemek sorra felszámolódtak, a munkásszállók megszűntek, tízezrek maradtak fedél nélkül. A hajléktalanok közül sokan a tárolóvágányokra kihúzott szerelvények fülkéiben töltötték az éjszakát, és csak hajnalban léptek le, mikor a vasutasok kezdték összeállítani a vonatokat. Valahányszor reggel útnak indulva benyitottam egy kocsiba, még érződött a nehéz alvásszag, a padlón elnyomott cigarettacsikkek, az üléseken lepedőnek használt újságpapírok hevertek.
Nemcsak az akcióknál tartottam a rendőrökkel, egyébként is sok időt töltöttem a társaságukban. Az eseménytelen órákban is ott ültem velük, ha megéheztünk, együtt ettük a zsírral megkent barnakenyeret, melyet a letartóztatottak visszautasítottak. Együtt kávéztunk, és kézről-kézre adtuk a papírzacskóban be117csempészett „csavaros kifli”-t, a két decis vodkás- vagy pálinkásüveget.
Egy parancsnok, aki szerette volna, hogy minél teljesebb képet kapjak a rendőrök életéről, kivitt az egyik fiatal beosztottjához. A nyomozó a Kenyérmező utcában lakott egy padlástérből leválasztott szükséglakásban. A szűk lakótérben minden négyzetcentimétert igyekeztek kihasználni, az előtérben zuhanyozót alakítottak ki az eredetileg komfort nélküli lakásban, ennek tálcáján tárolta a szennyes fehérneműt és a mosogatásra váró edényeket is. Beköltözés után egyik társától kapott kölcsön egy kisebb elektromos radiátort, ezzel fűt.
A parancsnok nem minden elégedettség nélkül nézett körül:
– Ez a mi szintünkön viszonylag jó kéglinek számít. Az egyik fiú négyezer forintos albérletben lakott, és még onnan is kirúgták, mert nem volt hajlandó megizélni a hatvanéves gazdasszonyt. Aztán bent aludt a fiú az osztályvezetője irodájában, megengedték neki, hogy lefekhessen a kanapéra, de ő annál jobban tisztelte a fölöttesét, egy széket tett le a fűtőtest mellé és nekitámaszkodott egy fotelnak.
– És a többi ember hogy él? – kérdezem a parancsnoktól.
– Legföljebb a Közterület-fenntartó Vállalat munkásszállásán tudjuk elhelyezni őket, cigányokkal, alkalmi munkásokkal laknak együtt. Sokat vidékről helyeztek fel, itt gyökértelennek érzik magukat, programokat sem tudunk szervezni nekik, ülnek a büfében a sörösüvegek mellett, és beszélgetnek.
– Pedig egyszer mindenképpen ki kell hozni őket a munkásszállásról.
118– Tudom, ők is emberek, otthont és családot akarnak – de képtelenek vagyunk segíteni.
A fiatal nyomozóhoz fordulok:
– Mi hozta ide és mi tartja itt?
A fiú csak vonogatja a vállát, csend áll be, aztán a parancsnok szólal meg:
– Olyant ne kérdezzen senkitől, hogy miért lett rendőr, mert a legtöbbnek fogalma sincs róla.
– Maga például tudja?
– Nekem az apám is rendőr volt. 1956-ban a felkelők keresték a kapitányságon, ki akarták nyírni, úgy menekült meg, hogy két kenyeret fogott a hóna alá, mintha lopta volna, és úgy szaladt ki az épületből. Engem nem vonzott az ő életformája, szívem szerint magyartörténelem szakos tanárnak megyek, de az apám nem engedte:
– Nézd meg a társaidat benn az iskolában: egy lódenben járnak télen-nyáron, és 1200 forintot keresnek. Katonaság után jössz rendőrnek, és slussz. Aztán a tanári fizetések lassan beérték a mi pénzünket, a lóden pedig divatba jött, lehet, hogy jobban járok, ha akkor mégsem hallgatok az apámra.
December 31-én, mikor már azt hittem, hogy véget ért számomra az esztendő, felhívtak a BRFK vizsgálati osztályáról:
– Képzeld el, meghalt Vida Zsolt!
Bizonytalankodva kérdeztem vissza:
– Ki is volt ő?
– Hát a „Fouché”! Még a huszonhetet sem töltötte be.
Elállt a lélegzetem. Ismertem ezt a fiatal, zömök testalkatú hadnagyot: nagy harcsabajusz takarta a száját, 119barna bőrű, korán kopaszodó fejére ilyenkor télen egy jambósapkát húzott, melyről merő különcködésből lenyírta a bojtot. Tudtam róla, hogy megszállott zsaru, azért is kapta becézésképpen a nagy francia rendőrzseni nevét. Néha éjjel kettőkor hívta fel a kollégáit, hogy idáig járt egy körözött betörő nyomában, rábukkant, itt áll a lakása előtt, most le lehetne tartóztatni, jöjjenek el segíteni neki. A reggeli eligazításokon távoli rendőrkapitányságok köszönőleveleit olvasták fel: Vida hadnagy itt és ott segített ártalmatlanná tenni bűnözőket, garázdákat. Senki sem értette, hogyan kerülhetett oda, de Zsolt nem szólt, nézett maga elé, és türelmetlenül sodorgatta a bajuszát, szerette volna, ha már befejeződik az eligazítás, és mehet a dolga után.
Alig néhány héttel korábban még láttam, az orvos kiírta ugyan influenzával, de Zsolt bejárt mindennap. Csak mintha fázott volna, lenyírt bojtú sapkáját az irodájában sem vette le, és sötétbarna holdudvar vetődött a szeme köré.
– Mi történt vele? – kérdeztem a telefonálót.
– Rosszul lett és elájult, megvizsgálták, kiderült, hogy az influenza ráment a vérképző szerveire – ha jól értettem a diagnózist, szétestek a vértestei. A Hematológiáról átszállították a Korvin Ottó Kórházba, ott nem volt megfelelő gép, mi vittük utána teherautóval. Felhívtuk a kórházat, megnyugtattak minket, hogy lassan túljut már a krízisen, de az előbb közölték, hogy meghalt.
Zsoltot január 13-án temették Dunakeszin. Előtte hosszú napokig egyfolytában esett a hó, leállt a közlekedés, a tanítás, a Fővárosi Temetkezési Vállalat is bejelentette, hogy bizonytalan ideig szünetelteti a munkáját, de a megadott napon reggel telefonáltak, hogy mégis sor kerül a temetésre.
120A Tolnai Lajos utcai épület előtt gyülekeztek a rendőrök, a díszelgő egység egyenruhában, a többiek vastag télikabátban, fejre felhúzott kapucniban. Toporogva vártuk az autóbuszt.
– Maradt család Zsolt után? – kérdezem a parancsnoktól.
– Élettársa volt, aki egy gyereket hozott magával, és született egy közös kislányuk is, most másfél éves.
– Tudnak adni valamilyen segélyt a családnak?
– Sajnos, bonyolult a helyzet. Zsolt el akarta venni az asszonyt, benyújtotta a házassági kérelmet, már alá is írták, de papíron mégis csak élettársak voltak és a rendelkezések szerint ilyen esetben nem jár segély.
Az autóbusz csúszkált a hóban, de időre kiért Dunakeszire. A család már ott ült a fal mellett elhelyezett székeken, a két temetőszolga rendezgette a koszorúkat. A koporsó fejrészére rátették Zsolt rendőrsapkáját, a lábához pedig vörös bársonypárnán egy érmet: a Köztársasági Érdemérem ezüst fokozatát.
– Zsolt nem kapott más kitüntetést?
– Ez sem az övé, a párttitkárunk adta kölcsön a magáét. Nem akartuk, hogy üres legyen a párna.
Az egyenruhás rendőrtisztek karjukon fekete szalaggal ötpercenként váltják egymást a díszőrségben, leheletük páraként száll át a hideg ravatalozón. Közben a temetőszolgák meghúzzák a csavarokat a koporsón, a fa recsegésére Zsolt feketébe öltözött vékony özvegye magas hangon felsír. A párttitkár beszédet mond, aztán a menet elindul a koporsó után. Mikor letérünk a temető főutcájáról, a magas hóban nehezen törtetünk tovább a sírok között. Még egy újabb beszéd hangzik el, majd betemetik a koporsót. Mikor az első göröngyök megdördülnek a deszkákon, egy sokat látott öreg rendőr elhúzza a száját:
121– Ezt nem bírom, nem bírom megszokni.
A föld erősen átfagyott, a sírásók a kupac alját nem is tudják felszedni a lapátjukkal, a domb alig elegendő ahhoz, hogy felhantolják a sírhalmot, aztán beletűzik az ideiglenes fejfát: „Vida Zsolt. Élt huszonhét évet”. Szemem közben a szomszéd sírra téved: Zsolt nagyapja nyugszik ott.
Egy szakasznyi határőr sortüzet lő, néhányan a gyászoló családhoz lépnek, és a részvétüket nyilvánítják. A menet szétoszlik és elindul kifelé, valaki oldalt húzódik a tömegből, a magas hóból kivesz egy eldugott pálinkásüveget, és meghúzza.
Egy vizsgáló szól, hogy bevisznek a városba, ott elöl áll a kocsijuk. Beülök, még egyszer visszanézek a temetőre.
– Mi történt Zsolt rendőrsapkájával, ami a koporsóra volt téve?
– Eltemették vele. Szerencsére már kifizette, különben ezt is visszavették volna tőle.
122Lassan már húsz év telt el azóta, hogy belekezdtem a rendőrökról szóló riportkönyvbe, szereplőivel már rég megszakadtak a kapcsolataim, csak a Tonhauser Lászlóval kialakult barátságunk állta ki az idők próbáját – igaz, az anyaggyűjtés során is vele dolgoztam a legtöbbet és a legszívesebben.
Tonhauser akkoriban még csak őrnagyi rendfokozatot viselt, de a személyét már legendák övezték. Ő is a nyomozók nagy nevelőiskolájában, a VIII. kerületi kapitányságon kezdte a pályáját, egykori parancsnoka úgy jellemezte, hogy ha nem rendőrnek áll, akkor az ország legveszélyesebb bűnözőjévé válhatott volna, de ő visszautasította ezt a feltételezést:
– Ő csak azért mondhatta ezt, mert nem ismerte az apámat. Ha a legkisebb balhét is hallotta volna rólam, agyonver.
Pályafutásának elején Tonhauser a régi idők „hajrá rendőreinek”: Gál Ivánnak, Rövid Józsefnek és a többieknek a stílusát követte. Ha összeakadt egy-egy kigyúrt bűnözővel, aki lenézően megjegyezte, hogy csak azért mer kikezdeni vele, mert az egyenruhája védi, Tonhauser ledobta a kabátját, mintegy civillé nyilvánítva magát, és akár a Keleti pályaudvar előtt, akár a Rákóczi téren leállt „szólózni”. Gyakran szállt szembe egész támadó csoportokkal, ezekre az összecsapásokra valóságos elméletet dolgozott ki, olyan 123megállapításokkal, mint hogy: „először mindig a legerősebb férfit kell leütni, vagy a tömeget bujtogató nőt”.
A fizikai próbák mellett különleges egyéni vállalkozásokat is végrehajtott. A rendőrök sokáig hiába próbálták megtalálni a Kun Béla (ma Ludovika) téri autófeltörések tetteseit. Tonhauser egy katonai éjjellátó távcsővel felment az Alfa mozi épületének a tetejére, és onnan figyelte a helyszínt, hosszú éjszakákat töltött itt, de sikerült elfognia a tetteseket.
A Chicagóban működő magyar maffiában egy nagyarányú leszámolás történt, mely az egyik bandavezér halálával végződött, a holttestét hazaszállították. Mielőtt disszidált volna, Tonhauser „dolgozott” erre a bűnözőre, és mindenképpen meg akart bizonyosodni, hogy valóban meghalt. A temetés előtti éjszakán beosont a ravatalozóba, felnyitotta a koporsót, így győződött meg, hogy csakugyan a régi ellenfele fekszik benne.
Ahogy múltak az évek, Tonhauser mindinkább leszokott ezekről a „meredek” vállalkozásairól, érett rendőri vezetővé vált. Olyan akciók fűződtek a nevéhez, mint a Baross téren kialakult csempészpiac felszámolása. Hibátlanul hangolta össze a rendőri erők és a pénzügyőrök együttes bevetését, autóbuszokkal záratta körül a helyszínt, egyetlen bűnöző sem menekülhetett el. A meggyanúsítottakat egyenest a mozgósított vizsgálók elé állították.
1986 nyarán ismerkedtem meg Tonhauserrel, akkor már az Országos Rendőr-főkapitányság Münnich Ferenc (ma Nádor) utcai részlegén dolgozott. Találkozásunkkor kinyúlt pulóvert és kopott bársony farmernadrágot viselt, kiöregedett és kissé elhízott sportolókra vagy a józsefvárosi tereken álldogáló vagányokra 124emlékeztetett. Az előírások ellenére nem hordott nyakkendőt, valamilyen módon szerzett egy orvosi papírt, hogy őt gyerekkorában fojtogatta valaki, így idegi alapon képtelen elviselni a nyakkendő szorítását. Nem érdekelte különösebben, hogy elhiszik-e neki ezt az indoklást.
Irodáját valósággal ellepték a megdöbbentés provokálására szolgáló tárgyak. Az asztalán egy szittya harcost ábrázoló mellszobor állt, a fején ejtőernyős sisakkal. Egy stilizált koponya homlokára felírták: „ÉSZ”. Mögötte egy rég halott ellenfél, egy öreg cigány bűnöző fotója lógott, de a falakon lehetett találni utcai irányítótáblákat és sörreklámokat is. Tonhauser a jelmondatait is kiragasztotta: „Ha nincs mit csinálnod, ne itt csináld!”, „Aki huszonnyolc szóban mondja el azt, amit tíz szóban is megtehet, az egyéb aljasságokra is képes!”.
Ebben az enyhe infantilitással berendezett irodában a magyar rendőrség egyik legfontosabb embere működött. Tonhauser akkoriban az országos cigány bűnözési vonal vezetője volt, az általa irányított hálózat az egész országra kiterjedt. Minden megyében, sőt minden nagyobb településen dolgozott egy tiszt vagy tiszthelyettes ebben a feladatkörben, azokban a helységekben, ahol a cigány lakosság száma meghaladta a 30 százalékot, függetlenített felelőst állítottak be. Munkájuk során kapcsolatot tartottak fenn a Parlamentben működő Cigányügyi Koordinációs Bizottsággal és más polgári szervezetekkel is.
(Ez a vonal 1990-ig élt, a rendszerváltás után hivatalba lépő Antall-kormány feloszlatta, sőt, egyik vezetőjét, Dobos őrnagyot bocsánatkérésre késztette a „cigányozásért”. Az itt dolgozó szakemberek szétszéledtek, a rendőrség új vezetői két-három év múlva kétség125beesetten keresték őket, mert maguk tájékozatlanok voltak a gyanús személyeket, a nagycsaládi kapcsolatokat, a bűnelkövetési módszereket illetően.)
Az első találkozásnál mindenekelőtt néhány alapfogalmat szerettem volna tisztázni Tonhauserrel – a válaszai természetesen az 1980-as évek végének állapotait, hivatalos felfogását tükrözik.
– Kit nevezünk cigánynak?
– Aki magát annak vallja, hagyományos cigány életmódot folytat, cigány közösségbe tartozik, a nem cigány környezet cigánynak tekinti, és még lehetne tovább sorolni a szempontokat.
– A kultúrájuk nem meghatározó?
– Szerintem nem, a cigány nyelvű kultúra jórészt összehordott elemekből áll, több mint 50 százalékuk csak magyarul beszél. Nem lehet őket önálló nemzetiségnek tekinteni, ennek az se mond ellent, hogy néhány cigány származású értelmiségi külföldi kongresszusokra jár a képviseletükben, hivatali íróasztalt szerez magának, kiadatja a verseit vagy a szakácskönyvét.
(A hírekből úgy tűnik, hogy a cigány szervezetek egyes vezetőinek etikai színvonala a későbbiekben sem emelkedett túlságosan magasra. Ténykedésüket gyakori botrányok kísérik, elsikkasztott pénzek, jogtalanul használt autók, elmulatott támogatások, hamis címeken felvett jóvátételek örvénylenek körülöttük. A korrupt magyar politika egészével összevetve talán azt az egy különbséget lehet észlelni, hogy ők csak egy kisebb koncon marakodhatnak.)
– A felsorolt jegyekből kiindulva körülbelül hány cigány él Magyarországon?
– Minden forrás más eredményt ad: háromszázötvenezer és ötszáztízezer között. Egy KÖJÁL-felmérés 126háromszáznyolcvanezer főt mutatott ki – ennél biztosan magasabb a számuk.
– Ebből mennyit kell bűnügyileg veszélyesnek tekintenünk? És hol élnek nagyobb számban?
– A cigány bűnözés éppúgy Budapest-központú, mint a bűnözés általában, nagyrészt itt és a környéken lakik az az ezerötszáz-kétezer család, huszonöt-harmincezer taggal, mely leginkább érintett, ha ezeket semlegesíteni tudnánk, a gondok nagy része megoldódna.
– Ez a szám emelkedik vagy csökken?
– Mindenképpen növekszik a számuk is, a társadalmi veszélyességük is. A cigány bűnözés mindig is magán hordozta a szervezettség jeleit, mert családi vállalkozásként hajtották végre. A családfőt mindenképpen ki kellett vonni a büntetés alól, ezért általában a legkisebb vitte el a balhét. Például, ha az apa halálra gázolt valakit a Népköztársaság útján (Andrássy út – M. Gy.), a mellette ülő fia vállalta magára a balhét – mikor kiszabadult, kapott fájdalomdíjként egy fehér Opel kocsit. Ez az összefogás most már magasabb szinten jelentkezik, a családi kereteket is túllépi.
– Technikailag is új korszak kezdődött. A betöréseknél a legmodernebb eszközöket használják. URH-adóvevőkkel tartják az összeköttetést egymás között, gázpisztollyal, sőt, lőfegyverrel rendelkeznek. Régen a cigány bűnöző, ha betört valahova, puszta babonából odaszart a padlóra, ma hajlakkal rögzíti a frizuráját, nehogy egy áruló hajszál is ott maradjon a helyszínen, a ruháját is elégeti, mert tudja, hogy egy lehullott elemi szálacska alapján azonosítani lehet.
– A bűnözés többi ágazatában is emelkedik a cigányság részaránya. A kurvák között valamikor alig-alig akadt cigány nő, a törzsi törvények tiltották, hogy 127gádzsókkal lefeküdjenek, legfeljebb „csali”-nak használták őket részeg férfiak kifosztásához, most a stricijeikkel együtt ők vették át a hatalmat. A prostitúció keményebbé vált, egyre több súlyos bűncselekmény rakódik rá.
– A legnagyobb emelkedés mégis a seftelésben, a kereskedelmi ügyekben tapasztalhatd. Felfedezték, hogy a Centedrin nevű orvosság kábítószernek is használható. Recepteket szereztek hozzá, és összegyűjtöttek egy halommal, aztán eladták svéd csempészeknek a csatkai búcsún, három koronát kértek darabjáért. Sok emeletes ház épült ilyen pénzekből, a többi cigány persze látta és irigykedett. Aki már normálisan dolgozott, az is abbahagyta.
Megyünk végig Tonhauserrel a Rákóczi úton:
– A „gagyizó” cigányok felosztották maguk között a placcokat – egy oszlop mellékére mutat –, ez például jó hely, mert aki ott áll, az egy razziánál be tud futni az úttestre a hatsávos forgalomba, és a rendőr biztos nem megy utána a vágtató kocsik közé.
Az idő már kilenc óra felé jár, de a placcok még üresek.
– A cigányok ilyenkor isszák meg a kocsmában az „andu”-t, a bátorságot adó féldecit, és csak aztán indulnak el – Tonhauser egy áruházi benyílóra mutat – Például ennél a kirakatnál is dolgoznak gagyizók.
– Ezt honnan lehet látni?
– Összevissza van karcolva, így szokták megmutatni a vevőnek, hogy a gyűrűbe valódi gyémánt van belefoglalva, mert lám, fogja az üveget.
– Hogy dolgoznak ezek a hamisékszer-árusok?
– Megveszik a régi típusú gagyit, a rézgyűrűk párját 128hatvan forintért lehet kapni egy Hernád utcai trafikban, a hitelesség kedvéért kéziszerszámmal beütik a próbát, és elindulnak. Mindig ugyanazokkal a típusszövegekkel adják el: külföldi vagyok, benzinre kell a pénz, vagy: családi ékszer, csak azért válok meg tőle, mert a gyerekeknek nem tudok tejet adni. Néha csak egy kisebb kölcsönt kérnek, és a gyűrűket zálogban hagyják ott, az új tulajdonos azt hiszi, hogy jól járt, egészen addig, amíg meg nem barnulnak a gyűrűk.
– A másik trükk az, hogy a nagy márkák hamisítványait árulják, például „arany” Omega-órákat – ha jól van aranyozva, még a királyvíz se mutatja ki, hogy rézből készült. – Tonhauser int – Na ott már dolgoznak is.
– Miből látszik?
– Vannak általános jelek: átjárók, aluljárók közelében, mélyen benyúló kapualjakban szokták lebonyolítani az üzleteket, és egy mindig kint marad figyelni. Épp ezen buknak le, mert az ember különben nem nézne be minden kapu alá.
Bent a kis belső udvaron két fiatal, barna bőrű nő valóban gyűrűket árul. Tonhauser mond nekik valamit cigány nyelven, erre benyúlnak a melltartójukba, bugyijukba, és további gyűrűket vesznek elő:
– Mutasd a retikülödet.
Egy rongy kerül elő és cseh fémtisztító paszta, a gyűrűket szokták fényesíteni vele, a rendőr megrovóan csóválja a fejét:
– Neked, Rozi, ez már a második balhéd a héten!
– Mit csináljak? Menjek el inkább lopni, bukjak le azzal?! A gyerekek kerüljenek be a menhelyre, az jobb lesz?! Itt eladok két-három gyűrűt, és megveszem rajta a főznivalót.
129– Persze dolgozni is elmehetnél, abból is meg lehet élni. Mennyi hasznod van egy gyűrűn?
– Mennyi? Százért veszem, kétszázért adom.
– Az ám, a villám a fejedbe! – kommentálja csendesen Tonhauser. – Meg ne lássalak itt még egyszer.
Visszatérünk az utca forgatagába, a Blaha Lujza téri aluljárónál Tonhauser újra elkap két gagyist. Kétezerötszáz forintért kínáltak egy hamis gyűrűt, egy öregasszony már komolyan alkudott rá, és most a rendőrnek sem hiszi el, hogy becsapták volna, erőnek erejével meg akarja kötni az üzletet, úgy kell félretuszkolni. Tonhauser kényelmesebbre veszi a sétát.
– Most már előttünk jár a hír, hogy jövünk. Ezután csak azt tudjuk elkapni, akit a többiek direkt le akarnak buktatni és nem szólnak neki.
Tonhauser leveszi sötét szemüvegét, és két ujjával megnyomkodja a szemét.
– A gyűrűsök között akad egy-két dörzsöltebb vagány is. Egyiküket sokszor megbuktattam, aztán egy alkalommal kint a Rákóczi téren egy másik nyomozó talált nála öt-hat hamis gyűrűt. Ez hogy került hozzád? Árulod? – kérdezte tőle. Dehogyis, „Tonunzer” úrnak az a mániája, hogy folyton gyűrűket követel tőlem, gondoltam, inkább tartok magamnál egy pár darabot, aztán, ha erre jár, odaadom neki, hadd örüljön.
– Egy másik gagyisnak, Lólénak az volt a szokása, hogy ha meglátott engem, rögtön lenyelte a gyűrűket, nem volt korpusz, bűnjel. Egyszer kint állt a placcon, úgy mentem oda hozzá, hogy egy másik gagyistól előzőleg elvettem öt gyűrűt és a markomban tartottam.
– Most megvagy, Lólé! – és hiába nyelte le a gyűrűket, én előszedtem a tartalékot a markomból, és minden szemtanú igazolta, hogy tőle vettem el.
– Élvezi ezeket a párharcokat?
130– Gondosan ügyelek arra, nehogy adósa maradjak valakinek. Egyszer egy marcali csibésznek sikerült átvernie, két napot elpocsékoltam azon a rossz nyomon, amit adott. Mikor találkoztunk, mondtam neki: jól van, testvér, egy null a javadra, én viszont megígérem neked, hogy ezentúl minden karácsonyt és szilvesztert bent fogsz tölteni a „foxiban”, mert ahogy ismerlek, sarad mindig lesz bőven, a priuszod a derekadig ér, és még le fog lógni a bokádig is. Hat év alatt egyszer tudott meglépni előttem karácsony előtt, akkor húsvétkor vittem be, nehogy kiessen a gyakorlatból. Ami ezeket az eszközöket illeti, valaki egyszer azt mondta: „a háborúban és a szerelemben minden megengedett”.
– Nem kártyázom, nem lóversenyezek, de azért a szívem mélyén játékos alkat vagyok, és nem szeretek veszíteni. Szeretem a hivatásomat, ezért csinálom, nem pénzért, mert ha megmaradok az eredeti szakmámban műszerésznek, a dupláját kerestem volna a rendőri fizetésemnek.
– Megfenyegették már bűnözök?
– Előfordult egypárszor. Mikor az egyik nagyobb akció folyt, és egy egész sor nagymenőt becsuktunk, az az üzenet jött ki a fogdából a szabadlábon maradt bandatagokhoz, hogy a nyomozás vezetőit – így engem is – vagy meg kell vesztegetni, vagy a családjuk tagjain keresztül terrorizálni kell. Mikor meghallottam, hogy mit találtak ki nemes ellenfeleim, elmentem a Pöttyös presszóba, hárman is ott támasztották a falat, odaálltam melléjük.
– Szevasztok, hallom, mi újság van. Én csak annyit akarok mondani nektek, hogy ha a feleségemnek vagy a fiamnak a haja szála is meggörbül, elhozok egy 131géppisztolyt, és ti lesztek az első három, aki meghal. Egyébként igyatok nyugodtan, egészségetekre, fiúk!
Csend lett a kikötőben, a cigány bűnöző mindenekfölött tiszteli az erőt és az elszántságot.
– Egy más alkalommal egy autótolvaj családot küldtem be a rács mögé: apát, fiút, nagyapát. A rokonok bosszút esküdtek, egy lány vörös parókát vett fel, megtöltött egy literes szörpösüveget sósavval, hogy megönt, mint egy ürgét. Keresett mindenfelé, én is őt, a Rákóczi téren aztán összetalálkoztunk, és a helyére tettem a fejét.
– Persze, az az igazság, hogy ha komolyabban rám akarnának szállni, senki sem tudna megvédeni tőlük. Ha két évig kísérgetnének is a biztosítók, megölnének a harmadik év első napján – de erről egyelőre nincs szó, tulajdonképpen barátságban élek velük.
– Meghívnak az esküvőkre, a múltkor is jártam egy lakodalomban, a Filmgyártól béreltek ki egy fehér hintót, azon mentek a templomba, egymillió forint jött össze a menyasszonytáncon. De elmegyek az utolsó péróba is, néha, mikor kijövök a kalyibából, a zoknim széle fekete a bolháktól. A temetésen én is leteszem a magam két szál szegfűjét a sírra, persze nem volnék rendőr, ha közben nem nézném meg alaposabban, hogy kik jönnek össze.
– Teszek néha apróbb szívességeket is. Egyszer egy régi csendőrségi nyilvántartást nézegettem és megtaláltam egy „Mandula” gúnynevű öreg cigány fotóját, akit annak idején elítéltek és fel is akasztottak. Jó fénykép volt, tükörből vették fel, a delikvens szemből is, oldalról is látszott. Rájöttem, hogy „Mandula” egy mostani cigány bűnözőnek volt a nagyapja, kinagyíttattam a képet, bekereteztettem és elvittem neki, kezet csókolt érte, és azóta, ha nem tudok valamit, megkérdezem tőle.
132Egyik vasárnap reggel korán bementem a Mosonyi utcába, a rendőrségi akciócsoport bázisára. Mikor beértem, a csapat még csak készülődött, az emberek reggeliztek, kávét ittak.
Kihasználtam a szabadidőt, és az ügyeletesi szobában megnéztem a távgépírón érkezett jelentéseket az elmúlt éjszaka eseményeiról. A szalagok két fontosabbnak tűnő hírt rögzítettek: valamikor éjfél körül egy pestújhelyi kocsmában egy szolgálaton kívüli rendőrtől elvették a fegyverét, a másik esetet hajnalban fedezték fel: zuglói lakásában halva találták a 71 éves Kondor Józsefnét (a nevet a családra való tekintettel megváltoztattam – M. Gy.). A közlemény óvakodott attól, hogy az ügyet gyilkosságnak minősítse, mert ez a meghatározás súlyos következményekkel járhatott. Például, ha a későbbiek folyamán kiderül, hogy valójában hirtelen felindulásból vagy önvédelemből elkövetett emberölésről van szó, ami más megítélés alá esik, a gyanúsított joggal tehet panaszt az ügyészségen. A távírógépnek ez a közleménye annyit mindenesetre sejteni engedett, hogy komoly bűncselekményről van szó. Kondorné neve semmit sem mondott nekem, de rutinszerűen elraktároztam a memóriámba – ha majd úgy adódik, rákérdezek.
Fél nyolckor az akció vezetője kiadta az indulási parancsot, a rendőrök felcsatolták a pisztolytáskájukat a 133derekukra vagy a hónaljukba, és lementek a falakkal körülzárt belső udvarra. Lent a betonon hat vagy hét személyautó állt, javarészük a rendőrség önkéntes társadalmi támogatóinak a tulajdonába tartozott. Azért kérték a segítségüket, mert a bűnözők a szolgálati kocsiknak nemcsak a valódi, hanem a fedő rendszámát is jól ismerték, azokkal lehetetlen lett volna meglepetésszerű rajtaütést végrehajtani.
Kimentünk a Kőbánya-felső vasútállomás mögött fekvő autópiacra. Vasárnaponként ezen a környéken „itt a piros, hol a piros”-gazdák játszottak, abból a logikus felismerésből kiindulva, hogy aki idejön, az valószínűleg sok pénzt tart magánál. A piaci felügyelők jelentései szerint hatalmas összegeket „kaszáltak”. Ezzel a vasárnapi akcióval az ő soraikat próbálták megritkítani.
Csak az álcázásként bevetett magánrendszámú kocsiknak volt köszönhető, hogy a civil ruhás rendőröknek sikerült feltűnés nélkül megközelíteni a helyszínt, kijátszani a biztosításul kiállított megfigyelők éberségét.
Céljukat megközelítve a rendőrök kiugrottak a kocsikból, és elképesztő gyorsasággal lecsaptak. Hat-hét „itt a piros, hol a piros”-gazdát is tetten értek és elkaptak, a többiek visszahúzódtak a tömegbe, a középső nyílt térségben csak egy-két papírláda maradt, melyeken a gyűszűket rakosgatták. A parancsnok ismerte azokat a sipistákat is, akik most szerencsésen megúszták a nyílt színi lebukást, odaszólt az egyiknek:
– Nincs kedve játszani egyet, Dezső? Ma kaptam fizetést, „vastag” vagyok.
A megszólított komoran nézett vissza:
– Maga könnyen viccel, őrnagy úr!
Az akciócsoport visszatért a Mosonyi utcai kapi134tányságra. A rendőrök kirakatták a szélhámosokkal a zsebükben tartogatott bankjegykötegeket, a gyűszűket és a piros műanyag golyókat már korábban elszórták, jegyzőkönyvet vettek fel, aztán a delikvenseket átkísérték a fogdába.
A csapat a dolguk végeztével sem oszlott fel, úgy tervezték, hogy két-három óra múlva, mikor a játékosok biztonságérzete már visszatér, és újra kiállnak a placcra, megint lecsapnak rájuk. A rendőrök hívtak, hogy tartsak velük akkor is, de elhárítottam az ajánlatukat:
– Vasárnap van, fiúk, legalább ilyenkor lásson a családom. Vendégeket is várunk.
A Keleti pályaudvarnál felszálltam a metróra. Behúzódtam az egyik sarokba, csukott szemmel „tollászkodtam”, próbáltam feldolgozni magamban a razzia eseményeit. A korai keléstől fáradtan el is aludtam egy kicsit.
Arra riadtam fel, hogy a szerelvény szokatlanul hosszan vesztegel a Deák téri megállóban – valamilyen forgalmi fennakadás következhetett be. Az órámra néztem: néhány perc hiányzott a tizenegyhez, ha folytatom az utat, fél tizenkettőre hazaérek, ami azzal járt volna, hogy be kell szállnom a vendéglátás előkészületeibe, leküldenek a garázsba italért, össze kell raknom a nagyasztalt és így tovább. Nem buzgott bennem a tettvágy, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha most valahol eltöltök egy órát, ezalatt az otthoniak elintéznek mindent, nekem nem marad más dolgom, mint vasalt nadrágban várni a vendégeket. Eltöprengtem: hová menjek? Csavarogni veszélyes, a tapasztalat azt tanúsítja, hogy az ilyen céltalan lődörgés minden kísértés melegágya – itt az ágy néha a maga konkrétságában volt értendő. Hirtelen eszembe ötlött a távírón 135reggel olvasott, gyilkosságra gyanús haláleset, Kondor Józsefné neve.
Akkoriban a dolgok nem úgy alakultak, mint mostanában, hogy tucatszámra zárnak le eredménytelenül emberölési ügyeket. A rendőrség minden erejét összpontosította az ilyen bűncselekményekre, és szinte példátlan sikert tudott felmutatni: a rendszerváltást megelőző öt évben összesen két eset maradt feltáratlanul. Biztosra vehettem, hogy az „életellenes” csoport most is dolgozik benn a Budapesti Rendőr-főkapitányság Deák Ferenc téri központjában.
– Bemegyek hozzájuk, megnézem, mit csinálnak! – döntöttem el magamban, és kiléptem a metró kocsijából. Ahogy visszaemlékszem, semmiféle olyan előzetes rossz érzés nem fogott el, miszerint jobban járok, ha ülve maradok és hazamegyek. Vasárnap lévén az épületben alig égett néhány lámpa, a páternoszterben felfelé szállva félhomályban elmerülő folyosókat láttam, csak az „életellenes” csoport irodaszárnya felől vetődött ki némi világosság.
Andréka Péter parancsnok előszobájában legalább nyolc-tíz nyomozó telefonálgatott, jegyzőkönyvezett vagy várt a feladatára. Már több mint egy fél éve minden napomat a rendőrök között töltöttem, ezeket a nyomozókat is ismertem – egy kivételével: ez sovány, fekete hajú, ideges arcú, harmincöt év körüli férfi volt. Bemutatkoztam neki, de a nevére nem figyeltem, mert Andréka behívott az irodájába:
– Mi járatban vagy itt?
– Ki ez a Kondor Józsefné? Pontosabban: ki volt?
– Honnan tudsz róla?
– A távgépírón olvastam az ügyről.
Andréka feltehetőleg szerette volna, ha nem támad 136híre ennek az emberölésnek, most csak lemondóan legyintett:
– Akkor mindegy. Megígéred, hogy nem fecsegsz róla?
– Hallgatni fogok, mint a sír.
– Elég legyen annyi, hogy a szamizdatos Kondor Miklósnak az anyja. Kondort, gondolom, ismered.
– A nevét hallottam már, de soha nem találkoztam vele.
– Dehogynem. Láttam, az előbb is kezet fogtál vele az előszobában.
Elképedtem:
– Szóval ő volt az? Azt hittem, hogy egy nyomozó, akit erre az akcióra ide vezényeltek.
Természetesen hallottam már Kondor nevét, az értelmiségi ellenzék polgári csoportosulásának vezéralakjai közé tartozott. Viszonylag fiatal kora ellenére már meredek ívű pályát futott be. Még egyetemistaként ortodox kommunista elveket vallott, Fidel Castróért és Che Guevaráért lelkesedett. Részt vett egy kínai típusú, ultrabalos szervezkedésben, lebukott, de az ügy jelentéktelen súlya miatt megúszta felfüggesztett büntetéssel.
Nem tudom, mikor és miért következett be fordulat a gondolkodásában, de fokozatosan szembehelyezkedett a saját múltjával és az önmagát szocialistának nevező társadalmi berendezkedéssel. Kondor 1969-70-ben már az ellenzéki diákmozgalmak egyik szervezőjeként működött, ezért rendőri felügyelet alá helyezték, a fiatal írónemzedék másik tagjával, Singer Tamással együtt. Ők nem fogadták el ezt az intézkedést, válaszul egy nyilatkozatot fogalmaztak meg, ebben kijelentették:
137„…A továbbiakban nem vetjük alá magunkat a felügyelet szabadságkorlátozó rendelkezésének…”
Ezt a röpiratukat széles körben terjesztették, akkor még élt Kardos György, neki is megküldték. Kardos a Magvető igazgatójaként korábban sokszor támogatta Kondort, de ebben az esetben nem a szokásos megengedő magatartást tanúsította. Válaszlevelében kijelentette, hogy a két íróval szemben foganatosított rendőrhatósági eljárást nem érti, a rendelkezésére álló információk alapján nem helyesli, a végzés megindokolását alátámasztatlannak tartja:
„…A fentiek azonban távolról sem jelentik azt – írja Kardos –, hogy egyetértek Önökkel, sőt a leghatározottabban elítélem álláspontjukat, magatartásukat… Cselekedetük végső fokon politikai lépés, melynek éle a Belügyminisztériumon keresztül a Párt ellen irányul.
A provokációjukkal egy nagyon is átlátszó célkitűzést próbálnak megvalósítani. Igyekeznek rákényszeríteni a Belügyminisztériumot, hogy törvényi úton eljárjon Önökkel szemben, és bizonyára úgy gondolkodnak, hogy a várhatólag csekély büntetés megéri azt a reklámot – beleértve a burzsoá világsajtót is –, melyet akciójukkal elnyerhetnek…”
Kondor és társa huszonöt napos elzárást kapott. Kiszabadulása után Kardos még egy esélyt kínált fel neki: szerződést ajánlott fel. Kondor két évet a Ganz-Mávagban és a Danuviában dolgozott fizikai munkásként, itt szerzett élményeiből írta a „Normarendezés” című szociográfiáját. 1973 januárjában adta le a kéziratot a „Magvető” titkárságán, a következő levél kíséretében:
„…A könyvvel kapcsolatban sokféle olvasási szempont elképzelhető… felmerülhetnek olyan kérdések, amelyek lektori szinten nem vizsgálhatók érdemben. 138Ezért azzal a kéréssel fordulok Kardos elvtárshoz, hogy amennyiben ideje engedi, olvassa el a kötetet és így alakítsa ki a kiadó véleményét…”
Ez meg is történt, de más eredményt hozott, mint amilyenre Kondor valószínűleg számított. Kardos a „Normarendezés”-t egyszerűen provokációnak minősítette, úgy vélte, hogy a szocializmus legádázabb ellenségei sem jutottak ilyen messzire, egy levélben visszautasította a kéziratot, és megszüntetett minden kapcsolatot a szerzőjével. A „Normarendezés” később itthon is, külföldön is megjelent, utószavában Kondor visszavágott, sértő megjegyzésekkel illette Kardost.
Kondor rendületlenül haladt tovább a maga útján. 1977-ben társaival együtt elindította a szamizdat mozgalmat, különféle tiltott anyagok illegális kinyomtatását és terjesztését, utána évekig külföldön élt, hazatérve létrehozta az ellenzéki sajtó „zászlóshajóját”, a „Beszélő” című folyóiratot – Kőszeg Ferenccel és más barátaival együtt.
Én, ma már aligha tűnik dicsekvésnek vagy helyezkedésnek, többszöri megkeresésükre sem voltam hajlandó csatlakozni hozzájuk, így történhetett, hogy először itt a rendőrségen találkoztunk személyesen.
Elnézést kértem Andrékától, és kimentem az előtérben álló Kondorhoz:
– Ne haragudj, hogy nem ismertelek meg, de még nem találkoztunk eddig. Fogadd őszinte részvétemet.
– Köszönöm. Mit keresel itt?
– Nem az édesanyád ügyében jöttem, egy riportkönyvet akarok írni a rendőrségről, már egy fél éve ahhoz gyűjtök anyagot. Segíthetek valamiben?
– Egyelőre semmiben. Illetve volna egy kérésem: ne írjál az anyámról, ugye megértesz?
– Természetesen.
139Elköszöntem Kondortól és visszamentem a parancsnoki irodába:
– Hogy történt ez az emberölés? Van elképzelésetek a tettes személyéről? – faggattam Andrékát.
– Még nem tudunk semmi biztosat. A videósunk járt kint a helyszínen, ha érdekel, nézd meg az anyagát.
Ilyet engedélyezni kívülálló személy számára súlyos szabálytalanságnak minősülhet jelenlegi belügyi vezetésünk szemében, most mégis elmondhatom Andréka minden különösebb sérelme nélkül. A parancsnok már rég kint nyugszik a megyeri temetőben: „Idézd perbe őt, ha tudod, Werbőczy!”.
Szinte minden riportvállalkozásomnál kaptam hasonló segítséget, akadtak, akik feltárták előttem a helyi visszaéléseket, a „büdös sarkok” titkait. Mennyire tekinthető etikusnak, hogy éltem az ilyen segítségekkel? Én soha nem fogadtam hivatali titoktartást, mivelhogy soha nem töltöttem be semmiféle hivatali posztot. Nem az állam és a hatalom, hanem a nép iránt érzek felelősséget, és riportjelentéseimet is neki írtam. Ezért nem éreztem lelkiismeret-furdalást, mikor az előírások ellenére megtekintettem a halott Kondornéról készült videofelvételt.
A kép azt mutatta, hogy egy öregasszony fekszik egy lakótelepi lakás előszobájában a parkettán, a koponyáját szétverték, az agyveleje sárgásan szétfolyt, körötte alvadt vértócsa terjeng. Forgott a gyomrom az irtózattól, tekintetemet nehezen tudtam a képernyőn tartani. Andréka a sokat tapasztalt rendőrök nyugalmával magyarázott:
– Olyan kegyetlenséggel hajtották végre ezt az emberölést, ami ismereteink szerint keleti illetőségű bűnelkövetőre vall.
– Gyanúsítotok valakit?
140– Ezt már kérdezted egyszer, akkor sem tudtam válaszolni rá. A rendőri gyakorlatban mindig a bejelentő az első számú gyanúsított, Kondor fedezte fel a halálesetet, tehát először őt kell kihallgatnunk, természetesen nem képzeljük azt, hogy ő ölte meg az anyját. Egyelőre itt tartunk, az embereink dolgoznak kint a helyszínen, rögzítik a nyomokat, kérdezgetik a szomszédokat és az ismerősöket.
Szinte folyamatosan csörögtek a telefonok az irodában, nem akartam zavarni Andrékát a munkájában, leültem kint az előszobában. Hányinger kerülgetett, a nyomozók látták rajtam, hogy rosszul vagyok, kávét hoztak, mellé minden feltűnés nélkül leraktak egy pohár vodkát is. Míg próbáltam összeszedni magam, odalépett hozzám a kihallgatást vezető főhadnagy:
– Kondor beszélni akar veled, kér, hogy menj oda hozzá. Van kedved vagy mondjam le?
– Odamegyek.
Átmentünk egy másik irodába, ahol éppen folyt Kondor kihallgatása. Nem kellett hozzá boszorkányság, hogy az ember átlássa: Kondor kétségtelen intellektuális fölényével már átvette a helyzet irányítását, már ő szabta meg a kihallgatás menetét. A korábbi nyomott hangulata eltűnt, engem is határozott hangon utasított:
– Most menj el innen!
– De hát te hívtál ide!
– Én nem erre a szobára gondoltam, az egész épületet hagyd el.
– Miért is kellene elmennem?
– Mert te egy „storyteller” vagy, nem tudod megállni, hogy ne beszélj róla mindenkinek. Még azt is el tudom képzelni, hogy megírod a történetet.
Dühös lettem, a szám szélén volt, hogy azt mondom 141neki, ne osztogasson parancsokat, de aztán tekintetbe vettem a személyes tragédiáját, és visszafogtam magam.
– Nézd, két lehetőség közül választhatsz. Vagy elhiszed nekem, hogy hallgatni fogok az ügyről, és akkor nincs miért kifogásolnod, hogy itt maradok, vagy pedig kételkedsz a szavaimban, akkor viszont nincs miről beszélnünk.
Kondor felcsattant:
– Hagyd ezt a köntörfalazást, válaszolj nyíltan: hajlandó vagy elmenni vagy nem?
– Nem, őrmester úr! Nem te hívtál ide és nem is te fogsz elküldeni. Egyébként ezek után felmentettnek tekintem magam az ígéretem alól – ezzel faképnél hagytam. Már egy óra körül járt az idő, elköszöntem a nyomozóktól és sietve elindultam hazafelé, így is alaposan lekéstem a vendégek fogadásáról.
Az ügy továbbra sem hagyott nyugodni, folyamatosan érdeklődtem a fejlemények után. A rendőrök hamarosan találtak egy gyanúsítottat, egy Németh Ferenc nevű huszonöt éves, marcali illetőségű férfi személyében, aki a Fővárosi Csatornázási Műveknél dolgozott, segédmunkásként. Meglepődtem, hogy a nyomozás ilyen eredményt hozott, csak évekkel később tudtam meg, hogy az Állambiztonság a fiára való tekintettel már régen „betechnikázta” az öreg Kondorné lakását, a lehallgatókészülékek minden szót rögzítettek, mely a falak között elhangzott – így többek között Németh ottlétét is regisztrálták.
Némethet letartóztatták, hamarosan átkerült a Tolnai Lajos utcába, a Budapesti Rendőr-főkapitányság Vizsgálati Osztályára, és megkezdődött a kihallgatása. A vele készült jegyzőkönyveket is megnéztem, fokról 142fokra bontakoztak ki előttem egy sorszerű tragédia körvonalai.
A történet néhány hónappal a gyilkosság előtt kezdődött. Kondor és két szerkesztőtársa az általuk irányított szamizdat folyóiratban leadott egy közleményt, melyet később a Szabad Európa Rádió is átvett és beolvasott. A hirdetményben felhívtak minden hivatásos és amatőr tollforgatót, hogy ha eddig nem publikált, a szocialista rendszert leleplező verset, cikket vagy szépprózai művet tart otthon, ajánlja fel közlésre nekik. A szerkesztők már olyan magabiztosan jártak el, hogy nem is leplezték a kilétüket – nem csak a nevüket adták meg nyíltan, de a címüket is, ahol fogadják a kéziratot. Mivel Kondor házassága akkoriban válságba került, ő az anyja lakását jelölte meg. Külön lélektani rejtély, hogy az öregasszony, aki, mint mondani szokás, „a munkásmozgalom régi harcosa” volt, számos állami kitüntetéssel rendelkezett, miképp vállalta el az „élő postaláda” szerepét ebben a nyíltan szocializmusellenes akcióban.
A meggyanúsított Németh már hosszú ideje írogatott verseket. Eddig nem sikerült nyilvánosságot kapnia, elolvasva a felhívást, úgy találta, mintha egyenest neki szólna, végre esély kínálkozik a megjelenésre. Költeményeiből összeválogatott egy dossziéra valót, és egy este bekopogott a zuglói lakásba. Kondor épp ott tartózkodott az anyjánál, barátságosan fogadta a jövevényt. Úgy gondolta, jót tenne vegytisztán értelmiségi mozgalmuk megítélésének, ha egy munkás sorsból felemelkedő költőt tudnának felmutatni a maguk oldalán. Még azon az estén átolvasta Németh verseit, de rá kellett jönnie, hogy a közölhetőség határát sem érik el – legalábbis egyelőre.
(A rendőrség a tárgyi bizonyítékok között egy pepi143ta fedelű jegyzetblokkot is őrzött, melybe Németh folyamatosan bemásolta a költeményeit. Elolvastam néhányat, megítélésem szerint dilettáns próbálkozások, ilyen sorokat jegyeztem fel:
Kondor megígérte a jövevénynek, hogy foglalkozik majd a képzésével, esztétikai tanácsokat ad neki, de a lap szerkesztése és egyéb ellenzéki akciók szervezése lekötötte minden idejét, egyre ritkábban ült le beszélgetni tanítványával.
A politikában és az irodalmi életben egyaránt járatlan Németh nem értette, hogy miért változott meg patrónusának viselkedése. Megpróbálta helyreállítani megingott kapcsolatukat, de folyamatos elutasításra talált. Megsértődött és visszakérte a verseit azzal az indoklással, hogy önálló kötetbe kívánja rendezni őket.
Kondor azonban továbbra sem szánt rá időt, el-elmaradt a megbeszélt találkozókról. Egyszer rászánta magát, hogy végképp lezárja a kapcsolatukat, vissza akarta adni a kéziratot, de hiába kereste, kézen-közön eltűnt. Anyjára bízta, hogy fogadja Némethet, és tárgyaljon vele.
Németh százezer forintot követelt az elveszett versekért, véleménye szerint, ha kötetben megjelennek, ennyit kapott volna a kiadótól. Kondorné nem volt felhatalmazva rá, hogy pénzt adjon, a vita veszekedéssé fajult, Németh valamilyen súlyos tárggyal szétverte az öregasszony fejét.
A fiú letartóztatása után nem ismerte el a bűnös144ségét, az elkövetés eszköze sem került elő, a vizsgálók hosszas állóharcra kényszerültek a gyanúsítottal. Rendelkezésükre állott ugyan a lehallgatókészülékek által rögzített anyag, de erre nem támaszkodhattak, mert a szabályok nem tették lehetővé, hogy az eredetileg más célból foganatosított operatív eljárással szerzett bizonyítékokat ebben az ügyben használják fel a törvényszéki tárgyalásokon.
A rendőrök végül egy különös argumentummal tudták alátámasztani a gyanúsítást. Újra és újra áttanulmányozva a helyszínen készült videofelvételt, az előszobában terjengő vértócsában megtalálták és be is tudták azonosítani Németh cipőtalpának lenyomatát.
A vizsgálat folyamán számos olyan részlet derült ki, mely még a hasonló ügyekben megedződött rendőrtiszteket is felkavarta. Nem minden borzongás nélkül vették tudomásul, hogy Kondor, mikor belépett a zuglói lakásba és felfedezte az anyja holttestét, nem mentőkért vagy rendőrökért sietett, hanem a konspirációs fegyelem előírásait követte. Bement a szobába, és elkezdte égetni a szamizdat lap titkos anyagait, hogy ne kerülhessenek majd a helyszínelő rendőrök kezébe. Több mint három órát töltött el ezzel a foglalatossággal – alig néhány méterre az anyja tetemétől.
Kondor nem feledkezett meg a találkozásunkról, felmérte: aligha tenne jót az ellenzéki csoportosulásuk tekintélyének, ha ezek az események nyilvánosságra kerülnének. Kevés embernek tetszene, ha megtudná, hogy a mozgalom egyik vezetője politikai provokációjával lényegében maga idézte elő az édesanyja megöletését. A legjobb védekezés a támadás-elve alapján Kondor akcióba lépett: sorra járta a rendőrség különböző fórumait, és bepanaszolt náluk, azt állította, hogy én az ő anyja halálának történetével próbálom megsüt145ni a magam írói pecsenyéjét. A hozzám érkező visszajelzésekből követni tudtam, mint jut el mind magasabb polcokig. Igyekeztem nem tudomásul venni ezt az „ellenjátékot”, de hamarosan kikerülhetetlenül összeütköztem vele.
Én akkoriban még folytattam az anyaggyűjtést. Egy ügy kapcsán le kellett volna mennem a baracskai fogházba, a Belügyminisztériumtól kapott megbízólevelem ezt a látogatást önmagában nem tette lehetővé, mert a büntetés-végrehajtási intézetek az Igazságügyi Minisztérium fennhatósága alá tartoztak. Felhívtam Ladvánszky Károly altábornagyot, az országos rendőrfőkapitányt, és megkértem, hogy szóljon az illetékeseknek az érdekemben.
– Jó, hogy jelentkezett, Moldova elvtárs – mondta Ladvánszky –, mindenképpen szerettem volna beszélni magával. Legyen szíves, jöjjön be hozzám.
Ladvánszkyhoz tartva egy őr kíséretében végigkopogtam a minisztérium folyosóján. Á jelenlegi formájában áttekinthetetlen épületet négy szomszédos bank egykori székházából rótták össze. Provizórikusnak szánt megoldásokat használtak, de újra bebizonyosodott, hogy semmi sem olyan tartós, mint az ideiglenesség, évtizedek során minden változatlan maradt. Például egy ajtóról, mely átjáró folyosót takart, nem vették le a női illemhelyet jelző piktogramot. A bankok megmaradt üveg- és stukkódíszei feloldhatatlan ellentétben álltak az 1956-os elesettek emléktáblájával és más belügyi jelképekkel.
Ladvánszky alacsony rendőri beosztásból tört fel, vezetői munkakörben is igyekezett megállni a helyét, diplomatikusan látta el a feladatát, szeretett szerepelgetni, különféle látványos társadalmi kapcsolatokat alakított ki. Sokat várt a megírandó könyvemtől:
146– Azt szeretném, ha maga lenne a magyar rendőrség „sztáronnyika”, ahogy az orosz mondja, az az ember, aki a mi oldalunkon áll! – jegyezte meg. Most is szívélyesen fogadott:
– Üdvözlöm, Moldova elvtárs! Igyunk egy jó teát.
Míg a titkárnő szervírozta az italt, Ladvánszky megkérdezte:
– Miben segíthetek?
Elmondtam a gondomat, az altábornagy rögtön átszólt Nagy Tibornak, a Büntetés-végrehajtás országos parancsnokának, aki minden akadékoskodás nélkül engedélyezte a baracskai látogatásomat. Ladvánszky letette a kagylót, és felém fordult:
– Ha nem haragszik meg érte, nekem is volna egy kívánságom. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg.
Ez a bevezetés rosszat sejtetett, hirtelen ingerültté váltam:
– Talán ha a lényeget mondaná.
– A lényeg az volna: szeretném, ha nem írna Kondor Miklósról. Több forrásból is úgy értesültem, hogy erre készül.
Még a tea is a torkomon akadt:
– Ezt komolyan kéri?
– A lehető legkomolyabban.
– Nem értem az indokait. Maga hivatalból is a szocialista államrend egyik legfőbb védelmezőjének számít, és nálam jobban kell tudnia, hogy Kondor mindent megtesz ennek az államrendnek a megdöntéséért. A múltkor épp magától hallottam, hogy a március 15-i utcai tüntetésről Kondor telefonon helyszíni közvetítést adott a Szabad Európa Rádiónak. Miért viseli annyira a szívén az ő sorsát, hogy még azt se lehessen megemlíteni: a saját anyját is feláldozta politikai céljainak érdekében?
147Ladvánszky szabadkozó mozdulatot tett.
– Tudnia kell, hogy meg van kötve a kezünk.
– Ki kötötte meg?
– A Nyugat különös figyelemmel kíséri ezeknek az ellenzékieknek az ügyét. Ha azt tapasztalja, hogy a legkisebb korlátozást is alkalmazzuk velük szemben, azonnal visszavág – gazdasági vonalon. Felbont vagy nem köt meg olyan szerződéseket, melyek létfontosságúak a mi iparunk és mezőgazdaságunk számára. Értse meg: rengeteget veszíthetünk, ha nyilvánosan kiteregetjük ezt a Kondor-féle ügyet.
– Most már értem, hogy mire gondol. Csak egy dolgot szeretnék még tudni: ezt kérésnek vagy parancsnak tekintsem?
Ladvánszky arcán látszott az erőlködés.
– Mondjuk úgy, hogy a kettő között.
– De, gondolom, valamivel közelebb a parancshoz.
– Magának én nem parancsolhatok, nem tartozik a testülethez. Nem szeretném, ha adminisztratív lépésre kényszerülnék.
– Rendben van, tudomásul veszem, egyelőre nem írok az ügyról, hangsúlyozom, hogy egyelőre. De, ha megengedi, egy megjegyzésem azért volna.
– Tessék.
– Csak annyit szeretnék mondani, hogy ők majd nem lesznek ilyen kíméletesek magával. A kivégzőosztag elől maga is csak a falig hátrálhat majd – elébe tettem a kilépőcédulámat –, legyen szíves, írja alá.
Rosszkedvűen kopogtam visszafelé a minisztérium félhomályosan megvilágított folyosóin. Ez volt az a perc, mikor végérvényesen megbizonyosodtam, hogy a magát szocialistának nevező rendszerben többé már önmaga védelmére sincs elegendő morális erő. Vezetői lélekben már meghódoltak a rendszerváltásra törő el148lenzék előtt, legföljebb pozícióik átmentésére fordítanak figyelmet.
Néhány évvel később újra eszembe jutottak a történtek, úgy gondoltam, Kondor magatartása végképp felment engem a hallgatási fogadalmam alól, és az eseményt alapötletként felhasználva írtam egy regényt. A neveket, személyi körülményeket megváltoztattam, fantáziámra támaszkodva kiegészítettem a hátteret: Kondor apja elesett a második világháborúban és így tovább.
A könyv figyelmet keltett, a liberális sajtó felismerte benne a presztízsét fenyegető veszélyt, és nekiesett: a kádárizmus végnapjairól szóló ponyvának vette, írói teljesítményként értékelhetetlennek minősítette.
A regény ennek ellenére megtalálta a maga útját a közönséghez, később több író-olvasó találkozóra is meghívtak, hogy beszéljek róla. Az előadást szokás szerint vita követte, egy alkalommal egy nyolcvan év körüli férfi elém tolta a könyvet aláírásra, közben megjegyezte:
– Nem volt szép tőled, hogy megöltél!
Igyekeztem barátságosan viselkedni, hallottam már emlegetni, hogy az őrültekben néha éltes korukban is roppant fizikai erő lakozik:
– Nem volt szándékos. Hála Istennek, ahhoz képest, hogy halott, egész jól néz ki.
Igyekeztem legalább a dedikálással rokonszenvessé tenni magam: „kedvenc halottamnak, sok szeretettel” – írtam a címoldalra.
Az öregember beletekintett és méltatlankodni kezdett:
– Hülyének nézel?
– Hát nem is tudom, de miről van szó egyáltalán?
– Kondor József vagyok, a Miklós édesapja. A könyvedben a fiam és a volt feleségem történetét írtad meg.
149– Az más, akkor elnézést kérek! – visszahúztam a példányt magam elé, és kiegészítettem a dedikációt.
Megint évek teltek el anélkül, hogy találkoztam volna Kondorral, csak az újságokból követtem nyomon a pályafutását: a liberális párt legtöbbet szereplő vezetői közé emelkedett.
Farkasházy Tivadar nevezetes balatonszárszói rendezvényeinek egyikén éppen vacsoráztunk már, mikor kicsit elkésve megjelent Kondor Miklós. Ahogy haladt befelé, sorra kezet fogott az asztal mellett ülőkkel, mikor eljutott hozzám, egy pillanatra töprengve megállt, aztán engem is üdvözölni próbált, de megráztam a fejem:
– Nem akarok kezet fogni magával, sem most, sem máskor.
Egy színész barátom, aki távolabbról figyelte ezt a párjelenetet, később azt mondta, hogy a feszültségtől szinte füstölgött a fű körülöttünk. Kondor továbbment, én pedig folytattam az evést. Míg kanalaztam a halászlét, elmorfondíroztam magamban:
– Mindezt elkerülhettem volna, ha nem áll olyan hosszan a metró a Deák téren!
150A munka kezdetétől számítva másfél év múlva tettem ki a pontot a rendőrökről szóló riportkönyv végére. „Bűn az élet” címet adtam neki, ezt a jelszót gyakran láttam notórius bűnözők kézfejére tetoválva.
A kéziratot leadtam a Magvetőnél, de tudtam, Jovánovicsnak, az igazgatónak a jóváhagyása ezúttal kevés lesz a megjelenéshez. A majd hatszáz oldalas anyagot felterjesztették a véleményezésre egyedül jogosult fórumhoz, a Belügyminisztériumhoz. Tisztában voltam vele, hogy ha onnan elutasító válasz érkezik, Jovánovics katonásan bólint, és visszaadja szerény dolgozatomat. Nem harcol majd érte, és végképp nem kezd bele olyan partizánakciókba, mint amilyet Kardos végzett például „Az elbocsátott légió” esetében.
Néhány hetes várakozás után megjött a válasz. A már említett futballista barátom, Horváth Jancsi hivatalosan közölte, hogy a belügyi vezetés engedélyezi a könyv megjelenését, sőt, gratulálnak hozzá.
Ha jól emlékszem, csak néhány mondat kihúzását kérték, például hogy ne említsem meg: a kommandó milyen repülőgéptípusokat elfoglaló banditák elleni bevetésre van felkészítve, és melyik típusok esetében tehetetlen, ezt a közbiztonság érdekében méltányolni kellett.
Szögezzük le tehát, hogy ezt a témát én választottam, a könyvet külső ráhatások nélkül írtam meg. Sem 151a rendőrségtől, sem a testület ellenségeitől nem kaptam egy fillér támogatást sem, azt akartam, hogy minden sor a saját véleményemet fejezze ki. Bár később számtalan bajom származott belőle, ha nagy szavakat használnék, azt mondanám: meghatározta a helyemet a világban, többnyire számomra kedvezőtlenül, én mégis életem nagy teljesítményei közé sorolom, büszke vagyok rá, hogy megírtam.
Az engedély birtokában Jovánovics már le merte küldeni a nyomdába a kéziratot, sőt sikert sejtve az átlagosan egyéves lefutási időt is igyekezett lerövidíteni, 1989 könyvhetére szánta a könyvet.
A magyar gyakorlatban a szerző rendelkezik azzal a joggal, hogy a művét újságban vagy folyóiratban is leközöltesse. Eltűnődtem: éljek-e ezzel a lehetőséggel, nehezen tudtam eldönteni, hogy mi szolgálja inkább a könyv érdekeit, ha előzőleg nyilvánosságot kap, vagy ha hirtelen, váratlanul jön elő. A döntést egy külső körülmény hozta meg, a Magyar Nemzet felajánlotta a folytatásos közlést, igent mondtam rá.
(A rendszerváltás után is kísérleteztem hasonló „dupla fenekű” megoldásokkal, ezek többnyire úgy alakultak, hogy megbántam a próbálkozásaimat.
A Kardos Györgyről szóló életrajzi könyvemet megmutattam egy társadalompolitikai folyóiratnak. A lap főszerkesztőnője hajlandó lett volna terjedelmes részeket lehozni belőle, de egy kikötést szabott. Megemlítettem az anyagban, hogy Kardos fiatalkorában sokat kocsmázott és „hajtotta” a nőket, ebben a foglalatosságában egyenrangú társként vele tartott barátja, Pálfy György tábornok is, akit később a Rajk-per során kivégeztek. A főszerkesztőnő ragaszkodott ennek a résznek a kihagyásához, mert még élt Pálfy özvegye, aki 152az ő legszorosabb baráti köréhez tartozott. Értetlenül kérdeztem vissza:
– De hát valóban együtt jártak mulatni, Kardos hosszan ír erről.
– Elhiszem, de én akkor sem akarok fájdalmat okozni a barátnőmnek.
– Ne haragudjon, asszonyom, de a történelmet nem a maga baráti kapcsolatai határozzák meg! – mondtam, és visszakértem a kéziratot.)
Már a közlés megindulása előtt tisztában voltam vele, hogy ezzel az egész vállalkozással kevés dicséretet söprök be. A rendszerváltás közeledtével tovább erősödött az az átok-gyilok háború, melyet a politizáló értelmiség indított a rendőrség ellen.
A testület a magát szocialistának nevező rendszer utolsó bástyájának számított, vagy legalábbis annak tartották, tehát mindenképpen meg kellett kísérelni a lebontását. A cél érdekében egybemosták a rendőrség különböző tevékenységeit, a bűnüldöző munkára is kiterjesztették az állambiztonsági vonal elleni vádjaikat.
Most lángoltak fel a több mint harmincéves, még az 1956. októberi felkelést követő időkből származó sérelmek. Egymás után alakultak meg az egykori politikai foglyok, ellenállók szervezetei, sokezres tagságukat szemlélve felfoghatatlannak látszott, hogy a szovjet hadsereg annak idején hogy tudta lerohanni ezt az országot. Minden lehetséges fórumon ők szerepeltek, a legszenvedélyesebben talán azok hallatták a hangjukat, akik korábban az állambiztonság beszervezett ügynökei voltak, Csurka Istvántól Sándor Andrásig. Feltehetőleg abban reménykedtek, hogy ha a változások élére állnak, elkerülhetik a lelepleződést.
Nem lehetett kétséges, hogy az ellenzék egy vagy több rétege az én, rendőrségről szóló riportomat is 153ürügyül használja majd további támadásokra, pesszimista várakozásaim be is igazolódtak. Alig jelentek meg az első folytatások a MagyarNemzetben – mely akkoriban még nem számított ordas szélsőjobboldali lapnak –, már sorra érkeztek a szerkesztőségbe az olvasói vélemények. Sok jót nem várhattam tőlük, a tapasztalatok azt mutatják, hogy az újságokba csak az szokott „beírni”, akinek nem tetszik valami, elismerésüket kevesen fejezik ki ilyen módon.
Ezek a levélírók és a más lapokban párhuzamosan megjelenő cikkek szerzői főleg a cigányokkal és a homoszexuálisokkal kapcsolatos fejezeteket kifogásolták. Nem szoktam elrakosgatni a velem foglalkozó írásokat, sem a jót, sem a rosszat, véletlenszámba megy, hogy a polcaim mélyén megőriztem néhányat a fentebb említett anyagokból. Ide iktatok belőlük egypár részletet, hátha érdekel valakit a rendszerváltásra készülő literátus értelmiség akkori vitastílusa.
„…Elegem van Moldova stílusából – írja a hangzatos című »Újabb adalékok az írástudók felelősségéhez« cikk szerzője –, mely cseppet sem emelkedett, ellenben igen különös. Írásművében, a jobboldali kispolgári tudat eme remekében, a korlátolt elme e szorongásos művében a homoszexuálisok »furulyáznak«, továbbá »köcsögök«, a prostik (sic!) pedig »franciáznak«. (Minden rendben, de a »jobboldali« jelzőt kissé erősnek tartom. – M. Gy.)
Ez az inszinuálás olyan előítéletekre utal, melyeket csupán olyan alakok mernek megfogalmazni, hittételekként vallani, mint Le Pen, aki viszont az, aki: fasiszta disznó! Vajon sejti-e Moldova György, hogy eme remek szőke emberpéldány szellemi rokona?…”
Megszólaltak a liberális szerveződés frontemberei is. A „Beszélő” című, formailag ugyan még szamizdat jel154legű, gyakorlatilag már akadályok nélkül terjesztett folyóirat hat teljes oldalt szánt szerény munkámra.
„Jellegzetesen prefasiszta, illetve fasisztoid hagyományokra támaszkodik – írja tudós bírálóm, és bővebben ki is fejti ezek mibenlétét – a heroikus pesszimizmus, a hőskultusz, a férfiszövetség, a tömegállat s nemkülönben a polgári életviszonyok megvetése, a polgár erényekkel szembeállított magányos vagy különítményekbe szerveződött fegyveres erények tisztelete, a törvényenkívüliség és fölöttiség nyílt ideológiája.”
Mikor elolvastam, éreztem némi büszkeséget, mert úgy találtam, hogy a leírt tulajdonságok illenek a század nagy forradalmáraira, mindenekelőtt Che Guevarára.
Kondor, mint a lap egyik szerkesztője, aki feltehetőleg attól tartott, hogy valamilyen formában előhozom meggyilkolt anyjának az ügyét (az említett regényem még nem jelent meg), végképp be akart döngölni a betonba. Hosszan méltatta a fenti cikket, írója teljesítményét ahhoz hasonlította, mintha valakinek sikerült volna szobrot faragni egy zsáknyi piszkos rongyból – értve ezen szerény művemet. Majd hozzátette a maga obulusát is:
„Mit tegyünk Moldovával, aki nem dünnyögi, hanem ezer szócsövön át harsogja az új mesét: a végjátékában immár hagyományos értelemben is fasiszta kommunizmusét. Miért hallgat a közvélemény? Ez az igazi botrány. Az újságírók, a jogászok, a cigányok, a zsidó értelmiség? Miért nem közösítik ki Moldovát?”
A fenti szónoki kérdésre csak egy gondolat merült fel bennem: honnan közösítenének ki. Soha nem volt semmiféle tisztségem, állásom, nem tartoztam párthoz, szakszervezetbe vagy bármilyen politikai alakulathoz, 155ügyeimben legfeljebb a ház lakóbizottsága intézkedhetett volna, annak viszont én is a tagja voltam.
A közlés folytatódott, a Magyar Nemzet szerkesztőségébe érkező levelek hangneme mind fenyegetőbbé vált.
„…Barátaim nevében tisztelettel kérem Ont, hogy a »Bűn az élet« című cikksorozatát szíveskedjék kiegészíteni olyan részekkel, melyek bemutatnak a közöttünk élő cigányok és homoszexuálisok közül az eddigi szereplőknél rokonszenvesebbeket is. Mindannyian bízunk az Ön jó szándékában és abban, hogy elkerülhetjük a Büntető Törvénykönyv 148, 156, 157 és 180-as paragrafusának nyilvános megvitatását…” – magyarul, ha nem retirálok, feljelentenek.
Az egyik hivatalos cigányfórum, a szépnevű Fővárosi Tanács VB Cigány Szociális és Művelődési Módszertani Központ is jelentkezett Soltész István főszerkesztőnél:
„…A magyarság és a cigányság együttélésében hosszú évtizedekre jóvátehetetlen károkat okozhat Moldova György és az írását megjelentetők üzleti vállalkozása, amely a Magyarországon élő mintegy 5-600 ezres cigányságot veszélyes általánosításokkal jellemzi.
A rendőrségről készült riportsorozatból ez a hamis és félrevezető kép alakul ki az olvasóban, hogy a cigány egyenlő a bűnözővel…”
(Egy levélhez csatolt mellékletben megemlítik: „Igaz, egy helyütt a szövegben eldugva szerepel az a nyilatkozat is, hogy a cigány bűnözők rendre a Budapest környéki 1500–2000 család sorai közül kerülnek ki, de ez a tény a továbbiakban elsikkad…” Nem tudom, hogy emelhettem volna ki jobban, talán minden egyes oldalt ezzel a mondattal kellett volna kezdenem?)
156„…Kérjük, hogy nyilvánosan határolja el magát Moldova György írásától és foglaljon állást azzal kapcsolatban, hogy szabad-e ezt a riportsorozatot könyvalakban több százezer példányban megjelentetni…”
A Módszertani Központ munkatársainak kezdeményezésére tiltakozó akciók kezdődtek.
Nem lett volna kerek a világ, ha nem jelentkezik egy önkínzó hajlamú zsidó újságíró is, aki azt javasolta, hogy ha elfogadottá válik a „cigány bűnözés”, akkor vezessék be a „zsidó bűnözés” fogalmát is. Ez a zsurnaliszta máig sem békült meg, még 2004-ben is azt írta, hogy az igazi botrányt nem a „Mein Kampf” vagy a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve” és más fasiszta könyvek megjelentetése és terjesztése jelenti, hanem az én „Bűn az élet” című munkám.
Akadt ugyan néhány olvasó, aki megdicsért, de ezekben a megnyilvánulásokban sem volt köszönet. Egyikük így írt:
„…A könyve körül kibontakozó vitát figyelve személyekre lebonthatóan kibontakozik a két tábor: az egyszerű dolgozók és a cigánysággal jóakarattal foglalkozók tábora az egyik oldalon, akik Ön mellett foglaltak állást, és a cigány szeparatizmust egyéni érdekből támogató cigány funkcionáriusok és az őket feltűnési viszketegségből vagy egyéb okokból kívülről uszítók (főleg az ismert kispolgári ellenzék tagjai) a másik oldalon. Ez utóbbiak álláspontját egyikük (természetesen négyszemközt) így fogalmazta meg: »A cigányokat kell kijátszanunk a magyarok ellen! Nem véletlen, hogy a könyvével a nem cigány (magyar) bűnözést ugyanúgy feltáró részletei ellen nem emelnek kifogást ezek az egyének…«”
Be kell vallanom, hogy az ilyen szellemű „méltatá157sok” még a ledorongolásoknál is jobban nyomasztottak.
A reagálások néha már groteszk formát öltöttek:
Egy napos délután vendégeimmel kint söröztünk a lakásunk teraszán, mikor bent a szobában csörögni kezdett a telefon. Hogy ne zavarja meg a társaságot, a feleségem vette fel. Valaki hosszasan beszélt hozzá, közbeszólni sem hagyta, aztán a hívó lerakta a kagylót. A feleségem sápadtan jött ki hozzánk, csodálkozva kérdeztem:
– Ki volt az?
– Senki, téves kapcsolás.
– Egy negyedóra hosszat? Engem nem kell kímélni, mondd meg, hogy mi történt.
– Azt kérdezte egy férfihang, hogy asszonyom, nem-e fél…
– Így kérdezte, hogy „nem-e fél”? Akkor nem lehetett az a kimondott akadémikus. Szóval mit kérdezett?
– Nem-e fél a kedves férje, hogy lóba varrjuk?
Ez a kifejezés a cigány bűnözők egyik leszámolási módszerét fedi – igazából csak a huszadik század elejéig alkalmazták. Ha végeztek az áldozatukkal és el akarták tüntetni, akkor levágtak egy lovat, kiszedték a belső részét, az üregbe berakták az emberi tetemet, összevarrták és úgy ásták el. Így még a nyomozókutya is hiába kaparta ki, a szemlélő csak egy lódögöt látott, ritkán kutakodott tovább.
A feleségem elsírta magát:
– Téged lóba varrnak?
– Ugyan már! – nyugtatgattam. – Van fogalmad, hogy mibe kerül manapság egy ló? Annyiba, mint egy jobb használt autó. El tudsz képzelni egy olyan hülye 158gyilkost, aki ennyit költene rám? Ha az útjukban vagyok, egy jugoszláv fejvadász a feléért lepuffant.
A feleségem akkor meg ezen kezdett el sírni.
Arról már csak tíz évvel később, akkor is véletlenül értesültem, hogy a hullámok hivatalosan is milyen magasra csaptak. Egy vasúti kocsi peronján álldogálva tudtam meg egy cigány szervezet vezetőjétől, hogy társaival együtt magához Kádár Jánoshoz fordult, kérve: hatalmi szóval állíttassa le a könyvet. Nincs tudomásom Kádár válaszáról.
Abban a „már és még” korszakban, mikor az állam már, az ellenzék még nem volt elég erős ahhoz, hogy egyértelműen érvényre juttassa az akaratát, kényszer kompromisszumok sorozatát kötötték meg, az én könyvem esetében is születhetett egy olyan megegyezés, hogy egy betiltó végzést hoznak. Ez valóságos katasztrófát jelentett volna már csak a vállalkozás méreteit figyelembe véve. A terjesztők rendelései nyomán a példányszám az induló százezerről végül is ötszázezer fölé emelkedett. (Később ezt is a fejemre olvasták, azzal vádoltak, hogy elvittem a papírt a többi író elől.)
A kiadó és a terjesztők komolyan aggódtak, elébe akartak vágni minden lehetséges szankciónak, felgyorsították és lerövidítették a könyv útját. A nyomdából a nagykereskedelmi raktárak helyett egyenest a boltokba szállították a „Bűn az élet”-et.
Már említettem, hogy ha most megkérdeznének, vállalom-e ezt az írásomat, egyértelmű igennel válaszolnék. Természetesen ez a könyv sem hibátlan, ha újra megjelenne, egy-két mondatot kijavítanék a szövegben. Egyik alkalommal a rendőrök felhívtak otthon, azt kérdezték: nincs-e kedvem kimenni velük egy hármas gyilkosság színhelyére. Én a körülményekről érdeklődve reflexszerűen azt kérdeztem, hogy cigányok vol159tak-e az elkövetők. Ezt már a környezetből belém ivódott beidegződés mondatta velem – abban persze én is hibás voltam, hogy engedtem hátni magamra. Ma már másképpen fogalmaznám meg ezt a mondatot, de mentegetődzni nincs miért, ellenfeleim különben sem érték volna be ennyivel, nem meggyőzni akartak, hanem legyőzni.
A könyv ki sem került a kirakatokba, a pult alól fogyott el a félmillió példány. Ez a siker csak tovább szította a liberális újságírók indulatait. Eörsi István, az „Élet és Irodalom” kritikusa valami olyasfélét írt, hogy a nyelvemet terítettem piros szőnyegként a rendőrség elé, és homályosan arra is célozgatott, hogy az említett testrészemmel más szívességet is tettem a testületnek. Egy másik esztéta pedig izomagyúnak, szellemi analfabétának, baloldali fasisztának titulált.
Én nem lepődtem meg ezeken a támadásokon. Rég megszoktam már, hogy az új és még újabb janicsár nemzedékek mindig rajtam gyakorolják a nyíllövést. Jöttek, beleszagoltak az éppen fúvó politikai szelekbe, és pontosan felmérték, hogy én nem tartozom semmiféle hatalmi alakulathoz vagy társadalmi érdekcsoporthoz, „nem véd sem isten, sem király!”. Nem kell tartaniuk attól, hogy bárki is megtorolná a sértéseiket. Ebben a tekintetben az is sokatmondó, hogy a könyvnek a Budapesti Rendőr-főkapitányságon tartott bemutatójára egyetlen magasabb rangú rendőrségi vezető sem jött el – igaz, hogy az egyszerű „zsaruk” viszont zsúfolásig megtöltötték a termet. Ladvánszky altábornagy sem jelent meg, ezt a magam részéről azzal viszonoztam, hogy nem küldtem neki tiszteletpéldányt.
Ez a korszak kedvezett a lejárató szándékú desperádó támadásoknak. Mint akkoriban mondták: javában 160zajlott a csúcsforgalom a damaszkuszi úton, számtalan, a szocialista időkben diszkreditálódott Saulus sietett Paulusként betérni a kibontakozó új rend sáncai mögé, egy-egy pozícióra három-négy pályázó is jutott. A közéletben elszaporodtak a földszintes Dugovics Tituszok, akik halált megvető bátorsággal vetették be magukat a mélybe – egy sámliról és mindenfajta török ostromlók nélkül.
Megmaradt emlékezetemben egy ilyen jellegű epizód a fiatal íróknak egy korábbi szentendrei tanácskozásáról, ahol az előadó megjegyezte:
– Az adott politikai kérdésben Kádár János másképp vélekedett.
Erre felállt egy „Költőcske Mihály”.
– Ki az a Kádár János? – kérdezte kihívóan, és leült, szemmel láthatóan elragadtatva saját hallatlan merészségétől. Nem kell külön mondani, hogy a kutya sem vonta felelősségre őt ezért a kijelentéséért.
Mindent összevetve az ilyen látványos attakok céltáblájaként kapóra jött az én rendőrségi riportkönyvem. Soha egyetlen támadásra sem válaszoltam, merő önhittségből méltatlannak találtam volna, hogy összemérjem velük a kardomat.
Tudomásul vettem, hogy a helyzet a végletekig letisztult, olyan harcok következnek, melyekben nem számíthatok kegyelemre, de még megértésre sem. Nem ringattam magam illúziókba, felmértem, hogy a legkisebb esélyem sincs a győzelemre, a tét nem több annál, mint hogy meddig tudok talpon maradni.
161 162Anyám odaadó figyelemmel és nem kevés elfogultsággal követte írói pályafutásom állomásait. Gyűjtötte és magában felülbírálta a rólam szóló kritikákat, soha nem tartotta elégnek a dicséreteket. Mikor pedig valaki azt írta, hogy az arcom olyan durva, mintha baltával volna kifaragva, kifakadt:
– Miért? Ő talán olyan szép, mint a Tündér Ilona?
A „Bűn az élet” volt az utolsó könyvem, melyet még megmutathattam az anyámnak. Az 1980-as évek elejéig még jól tartotta magát, de onnan kezdve az egészségi állapota fokozatosan leromlott, öregkori cukorbaja tönkretette az érrendszerét, mind nehezebben mozgott.
Fegyelmezetten, sőt talán már eltúlzott szilárdsággal tartotta magát. Egyszer lelátogatott nagyrákosi házunkba, elüldögélt az árnyékban, olvasgatott. Vonattal jöttünk vissza Budapestre. Csodálkoztam, hogy a visszautazás reggelén nem fogyasztja el a megszokott tejeskávéját, sőt vizet sem iszik. Később kiderült, mindezt azért tette, hogy ne izzadjon meg, attól tartott ugyanis, hogy mikor segítek neki fel-, illetve leszállni a vonatról, undor fogna el, ha verejtékes testéhez érek.
A születésnapokra mindig össze szokott jönni a család, általában nálunk, az Árnyas úton – mivel a mi lakásunk volt a legtágasabb. Anyám mind nehezebben birkózott meg a meredek kerti lépcsővel, előbb a korlá163tot fogva próbált felkapaszkodni, majd erre is képtelen volt. Azt találtuk ki a testvéreimmel, hogy levittünk egy széket, arra ült rá, négyen megfogtuk a bútordarab lábait és akár egy gyaloghintón, úgy hoztuk fel. Restellte magát a tehetetlenségéért, felérve mindig megjegyezte:
– Most jártam utoljára nálatok.
Később, betegségének elhatalmasodásával már arra sem szánta el magát, hogy kilépjen a szobája ajtaján, naphosszat csak feküdt az ágyában. Kisebbik húgom és a sógorom, Dani élt vele a kelenföldi panellakásban. Mind a ketten dolgoztak, mikor reggel munkába indultak, bekészítették az éjjeliszekrényre anyám kávéját és az ebédjét, de ő általában alig nyúlt hozzá, a kávé megbőrösödött a bögrében, a tányéron kiszáradt az étel. Árpi bátyám időnként vitt neki egy csirkét, el is készítette, és megpróbált néhány falatot belediktálni, én egy közeli kifőzésben vettem neki egy befőttesüvegre való pacalpörköltet, abból néha evett.
Egy héten négyszer-ötször kimentem hozzá Kelenföldre, ha valamiért ki kellett hagynom egy-egy napot, lelkiismeret-furdalás fogott el. Folyton emlékeztettem magam rá, hogy anyám meg fog halni, és azt akartam, hogy úgy gondolhassak majd vissza rá, hogy megtettem érte mindent, és ne kelljen utólagos szemrehányásokat tenni magamnak.
Nem könnyítette meg a helyzetemet. Egyszer Jeruzsálemben járván is felhívtam telefonon. Kérdéseimre csak vonakodva felelt néhány szót, majd a beszélgetés közepén kiejtette a kezéből a kagylót, és nem vette fel újra. Nem tudtam, mi történhetett vele, a legrosszabbra gondoltam, kétségbeesve mozgósítottam a testvéreimet, hogy menjenek ki hozzá Kelenföldre. Mikor ki164értek, azt látták, hogy anyám mereven bámulja a plafont, a telefonkagyló a földön feküdt.
Minden módon igyekeztem javítani a hangulatán. Tudtam, hogy annyi év nyomorúsága után szereti anyagi biztonságban érezni magát, ezért szerény nyugdíját havonta kiegészítettem. A pénzt a kereskedelmi iskolában tanult előírások szerint elkönyvelte egy füzetbe, de egy fillért sem költött magára. Gyűjtögette és berakta az OTP-be. Azt hiszem, már megírtam, hogy egy családi ház vételárának megfelelő összeget tartott a takarékkönyvben, de a summa vásárlóértéke a száguldó infláció következtében lezuhant, halála évében már egy használt autót sem lehetett volna kapni érte.
Látogatásaimra mindig külön felkészültem, képes újságokat vásároltam, összeszedtem mindennapjaimból azokat a családi életemmel vagy a munkámmal kapcsolatos eseményeket, melyekről feltételeztem, hogy érdekelhetik őt. Az ágy melletti széken ülve sorra előhoztam valamennyit, de a lányaim gyerekszáj mondásai, vagy az én irodalmi történeteim csak ritkán érintették meg az anyámat, gondolatai azonban máshol jártak, csak néha szólt közbe:
– Kereszttúrra temessetek! – mondta, vagy – Ne hagyd el a húgaidat!
Egy idő után feladtam, nem próbálkoztam tovább. illve maradtam, hallgattam, lopva rá-ránéztem az órámra. Tudomásul kellett vennem, hogy anyám már nem akar élni, és ez ellen semmit sem tehetek.
Eltűnődtem a sorsán. Anyjának, egy páratlan energiájú asszonynak az árnyékában nőtt fel, aki fennhatóságát kiterjesztette az egész környezetére, nem tűrt el semmiféle szembeszegülést. Az ő példája határozta meg anyám egész életvitelét. Sorsát tudatosan is, de még inkább ösztöneiből fakadóan egyetlen cél meg165valósításának rendelte alá: fel akarta nevelni a négy gyerekét. Ezért kelt fel már két nap után a szülőágyból és ment ki a téglagyári munkáskolóniába ponyvaregényeket árulni, ez éltette a németországi koncentrációs táborban, ez adott neki erőt, hogy fémet talicskázzon a kőbányai Qualitál gyárban.
Anyja példája nyomán megkövetelte, hogy a gyerekei feltétlenül vessék alá magukat az ő akaratának. Csak maximális teljesítményeket fogadott el tőlünk, az értünk hozott áldozatok visszaigazolásaként. Ha egyegy közepes jeggyel tértem haza az iskolából, súlyos szemrehányásokat tett:
– Ez azért van, mert nem szeretsz engem! – és elhárította kétségbeesett bizonykodásomat, egy egész életre szóló folyamatos lelkiismeret-furdalást ültetve belém.
Bármilyen kérdés is merült fel, el kellett fogadnunk az ő véleményét. Keserves életútjából szélsőségesen leverő következtetéseket vont le, a világot ellenségesnek, az embereket gonosznak látta. Azt ítélte az egyedül helyes útnak, ha távol tartjuk magunkat a társadalom minden törekvésétől, nem kötünk semmiféle kapcsolatot, mert erre csak ráfizethetünk, a végén mindenképpen kihasználnak minket.
Ezek és más torzulások persze eltörpültek anyám egész életteljesítménye mellett, négy gyereket nevelt fel egyedül, és mindannyiunkat eljuttatott a diplomáig. Mikor ezt a lelkéből fakadó kötelességét teljesítette, többé nem tudott mit kezdeni magával. Nem volt semmi, ami a megvalósultságában feloldódott életcélja helyébe léphetett volna. Apám volt az egyetlen férfi az életében, tőle elválva nem alakított ki új párkapcsolatot. Barátnőket nem szerzett, különben is képtelen lett volna presszókban eldiskurálni egy kávé és egy szelet torta mellett. Figyelmét lekötő hobbikat sem teremtett 166magának, mélyen lenézett minden hasznot nem hozó foglalatosságot. Bár a vallás fontosabb előírásait megtartotta, ez sem adott megnyugvást a számára.
Nem tudta és nem is akarta tudomásul venni, hogy a gyerekei felnőttek és kikerültek a szárnyai alól, ragaszkodott a kialakult szokásokhoz. Bár már rég betöltöttem a harmincadik évemet, rosszallóan csóválta a fejét, ha reggel tértem haza. Ha nagy néha elmentem ruhát vásárolni, mindig elkísért, és szólt az igazító szabásznak, hogy tömje ki a zakóm vállát vatelinnal, mert ferdén szoktam tartani.
Először a bátyám szállt szembe az akaratával, mikor elköltözött hazulról és megnősült. Aztán a házasságommal én is kiléptem a keretek közül. Mikor bejelentettem, hogy elveszem Zsuzsát feleségül, anyám visszagyűrte magába a csalódottságát, és csak annyit mondott:
– Jó, akkor beállítunk a szobába még egy ágyat.
Nagyobb mérvű változtatásokat el sem tudott képzelni. Hamarosan a húgaim is megtalálták a párjukat, anyám végképp kiesett a család központjából.
Állapota mind rosszabbra fordult, ha rájött a szükség, sokszor nem tudott kijutni a WC-re. Dani, a sógorom beemelte a kádba és megfürdette. Nem lehetett tovább egyedül hagyni, be kellett vinni az Amerikai úti zsidó kórházba. Itt is szinte naponta bejártam hozzá. Egy időben úgy látszott, hogy felerősödik, hazavittük abban a reményben, hogy a négylábú járókával tud majd közlekedni a lakásban, de hamarosan újra visszaesett, megint be kellett feküdnie.
Mindig kihoztam a zsúfolt kórteremből, beraktam egy tolókocsiba, lementünk a kórház udvarára, behúzódtunk a fák árnyékába, és elbeszélgettünk.
Nem hiszem, hogy valaki is tudomásul veszi, hogy 167meg fog halni, még akkor sem, ha a halál megnyugvást és feloldozást jelent a számára. Senki sem hiszi el, hogy eljött az utolsó alkalom, mikor megoszthatja a gondolatát valakivel, mindig bízik még legalább egy újabb találkozásban. Anyám felett sem lebegett ott a végső búcsú árnyéka, egyszerűen jólesett megszólalnia. Emlékezett, gondolatokat fogalmazott meg, én többnyire csak hallgattam.
Bár kettőnk sorsa külső jellemzőkben ellentétesnek tűnt, fel kellett ismernem felfogásbeli hasonlóságokat is. Ő megmaradt a család fenntartásának taposómalmában, én mindvégig feltett személyes céljaim megvalósítására törekedtem, de mindketten a lehető legkeskenyebb ösvényt vágtunk magunk előtt, csak a feladataink megoldására összpontosítottunk, semmi másra. Lemondtunk mindenről, ami nem tartozott a lét elemi feltételei közé, nem kötöttünk bizalmas barátságokat, nem engedtünk szenvedélyeket kialakulni magunkban. Fel sem merült, hogy változtassunk az egyszer már meghatározódott kereteken, csak a legvégső kényszerben cseréltük el vagy alakítottuk át a lakásunkat – erre mostanában is csak a feleségem bír rá –, divatos vagy akár kellemes öltözködésre sem törekedtünk, többnyire beértük azzal, hogy tiszta és elfogadható ruhákat viseltünk. Ha megszoktam egy cipőt, addig hordom, amíg le nem szakad a lábamról.
Gátlásainak feloldódásával mintha a fizikai tartása is megingott volna, anyám végleg elgyengült. Elveszítette az eszméletét, elvörösödött arccal hörögve szedte a levegőt, hamarosan lélegeztetőgépre kellett kapcsolni.
Akkoriban egy intenzív, mindennapos angol nyelvtanfolyamra jártam az Újságíró Szövetségbe. Vagy a foglalkozás előtt, vagy utána mentem be anyámhoz az 168Amerikai úti kórházba, azon a májusi napon a későbbi időpontot választottam. Óra közben benyitott egy adminisztrátornő, és a telefonhoz hívott, az idősebb húgom jelentkezett, belesírt a kagylóba:
– Anya meghalt!
A húgomból valóságos sokkot váltott ki, hogy mikor belépett a kórterembe, szemtől szemben látta a holttestet – az előírások szerint a halál beállta után még másfél óráig az ágyon hagyták. Én sohasem néztem meg koporsóban fekvő eltávozott kedveseimet, az élő arcuk képét akartam megőrizni magamban.
Már egyre sokasodó éveim alatt számtalanszor láttam embereket meghalni: a háború alatt, az 1956-os felkelés idején, kórházakban és utcai balesetekben, mégsem tanultam meg, hogy kell felfogni és tudomásul venni a halált. Mindig úgy éreztem, mintha az életem egy elképzelt házban zajlana, ha egy-egy hozzátartozóm meghal, olyankor elfalaznak belőle egy szobát, és az eltávozott ott tartózkodik ezentúl – számomra hozzáférhetetlenül és láthatatlanul.
Amennyire én tudom, a zsidó vallás nem hisz a túlvilágban, a feltámadásban, a szent könyvek is csak homályos utalásokat tesznek rá, ezért a halált a maga teljes sötétségében fogadja, hívői nem gyönyörködnek semmiben, ami ezzel kapcsolatos.
Eszembe jut gyerekkorom hitoktatójának egyik története. A rabbi valamilyen ügyben kint járt egy külvárosi munkáskolónián, mikor egy ismerős keresztény asszony megállította:
– Jöjjön be hozzánk, tisztelendő úr, nézze meg a lányomat, milyen szép halott.
A rabbi hangját felemelve mondta:
– Jegyezzétek meg, hogy nincsen szép halott, csak az élő ember lehet szép!
169A gyászszertartások rendje is komor. A férfiakat az életükben használt imaköpenyükben és sapkájukban, a nőket hosszú ingbe és fejkendőbe öltöztetve rakják be az egyszerű deszkákból összerótt, feketére festett koporsóba. A halottat minél hamarabb el kell temetni, lehetőleg egy-két nap alatt, mintha az eltávolítása enyhítené az élők fájdalmait. A temetésig tilos a hús és a bor fogyasztása, a gyászoló imát sem mondhat, „mert lesújtott lelkiállapotából úgysem szállhatna fel őszinte ájtatosság!”.
Az eltemetéstől számított hét napra is szigorú előírások vonatkoznak. Az elhalt hozzátartozói alacsony zsámolyokon ülnek, nem üdvözölhetik a látogatókat, lélekmécsest kell gyújtaniuk, a férfiak nem borotválkozhatnak és nem nyiratkozhatnak meg. A temetés napján a gyászolók nem főzhetnek maguknak, az első étkezést a Szentegylet vagy valamelyik ismerős hozza nekik.
Amennyire emlékszem, a mi családunkban soha nem tartották meg ezeket a szabályokat, az élet nem engedte meg, hogy kivonjuk magunkat egy hétre a mindennapi teendőkből. Nagyanyám halála után anyámnak is dolgoznia kellett, nem hagyhatta ellátatlanul két iskoláskorú húgomat. Testvéreimmel együtt mi is csak annyit tehettünk, hogy eltemettük és meggyászoltuk. Halála évfordulóján, anyák napja körül kimegyünk a sírjához, amíg élt a bátyám, ő mondta el fölötte a „Kaddis”-t, legutoljára már én. Ez egy szívszorítóan nyomasztó ima, egy szót sem ejt az eltávozottról, sem az itt maradottak vigasztalásáról, csak Isten dicsőségét és nagyságát hirdeti.
Mostanában, a sírrombolások idején, már otthon elfog az aggodalom, mikor a temetőhöz érve leszállok a villamosról. Nem tudom, mi vár rám, feldúlva talá170lom-e anyám nyughelyét. Ha így történne, nehezen viselném el, de mit tehetek azért, hogy megakadályozzam? Bújjak el egy fal árnyékában és onnan lessem, hogy ki mászik át a kerítésen, hogy ledöntse a szürke műkőből készült síremléket? Ha akarnám sem tehetném meg, hiszen éjszakára bezárják a temető kapuit.
Hallottam arról, hogy a Szovjetunióból Izraelbe kivándorló zsidók exhumáltatják őseik csontjait és magukkal viszik az ősi-új hazába. Nem bíznak a Talmud ígéretében, hogy az igazak teste nem marad idegenben, lent a föld mélyében görögni kezd, és addig vándorol, amíg Jeruzsálembe ér.
171 172Őszintén szólva nem tulajdonítottam túl nagy fontosságot azoknak az attakoknak, melyeket a „Bűn az élet” ellen intéztek. Félig-meddig én is szakmabelinek számítottam magam, tudtam, hogy készülnek az ilyen cikkek, milyen rugók mozgatják a szerzőiket.
Mindig is azt tartottam a siker egyetlen komolyan vehető mércéjének, hogy az emberek megvásárolják-e a könyvet, hajlandók-e pénzt áldozni érte – ebben a tekintetben pedig továbbra sem panaszkodhattam. A rendőrökről szóló riport első kiadása elfogyott, hamarosan követte a második.
A sikert az író-olvasó találkozókon is lemérhettem. Tudom, hogy ma már hihetetlenül hangzik, de akkoriban három-négyszáz ilyen alkalomra szóló meghívólevelet kaptam évente. Ha elvállaltam és leutaztam valamelyik vidéki városba, a környéken aznap négy-öt találkozóra is sor került. A szervezőknek érdekükben állott, hogy minél több rendezvényt kössenek le, mert jutalékként ők kapták meg az útiköltségemet, melyet minden egyes helyszínen külön felszámítottak.
Ennyi találkozó csak úgy fért bele egy délutánbaestébe – a délelőttöket mindig megóvtam az igazi munkám számára –, hogy a szervező az első rendezvény kezdési időpontját már akkorra kitűzte, mikor a vonatom menetrend szerint még be sem érkezett az állomásra. Soha nem engedtem meg magamnak, hogy 173„dobjam” a találkozókat, mindenütt igyekeztem kielégíteni az érdeklődést, kitartottam az utolsó olvasói kérdésig, utána még dedikáltam is, így az induló késés csak tovább halmozódott, végül az egy-két órát is elérte. Volt olyan hely, ahová csak este tíz órára tudtam befutni, az érdeklődők itt is megvártak – az már csak rám tartozott, hogy hajnalban értem haza Budapestre.
A közönségsiker néha példátlan méreteket öltött. Miskolcon a város legnagyobb mozijában került sor a rendezvényre, annyian jöttek el, hogy kint az előcsarnokban is ültek, hangszórók közvetítették számukra a műsorvezetővel folytatott beszélgetésünket.
Gondoltam: az ilyen visszajelzések többet jelentenek, mint néhány „lila entellektüel” vádaskodásai. Más tekintetben viszont fennállt a veszély, hogy az ember túlbecsüli ezt a rokonszenvet, elbízza magát, munkájában felületessé, magatartásában önhitté válik. Akkor nem gondoltam erre, ma már azt gyanítom, megvolt az esély arra, hogy én is a bukott sztárok sorsára jussak.
Hamarosan szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy a társadalomban végbemenő változások engem is érintenek. Komáromba mentem le egy találkozóra, a város egyik legelőkelőbb vendéglőjében rendezték meg, csinos pincérlányok hordták körbe az ételeket-italokat. Megilletődtem ettől a fogadtatástól, de hamarosan elszállt a jókedvem.
Az természetes, hogy az ember nem találhat ki minden egyes találkozóra új és új szövegeket, hanem néhány már jól bevált régi „lemezzel” indít. Baranyi Feri, a költő a bevonuláskor szívtipró lovagi hírnevéhez méltóan jobb kezéből ellenzőt formált, a homlokához emelte, körülnézett és úgy kérdezte: „megjöttek-e a csajok?” J. Anna írónő pedig azt eszelte ki, hogy beta174nulta az egyik novelláját és emlékezetből felmondta, általános elismerést kiváltva a hallgatóiból.
Én hozzájuk képest visszafogottabb módon kezdtem, például ilyesféle szöveggel:
– Író-olvasó találkozókon három dolgot szoktak megkérdezni tőlem: hogyan lettem író, mi a véleményem a mai fiatalságról, és azt, hogy a hőseimet az életből veszem-e, vagy kitalálom őket – majd egy pillanatnyi hatásszünet után hozzátettem – bátrabb helyeken azt is megkérdezik, hogy mennyit keresek.
Erre az utóbbira általában bejött az első nevetés, a tapasztalat szerint az embereket ellenállhatatlanul csiklandozza, ha az anyagi ügyekre terelődik a szó – ezzel végbement a „captatio benevolentiae”, a jóindulat megnyerése. Ha túlestünk a bevezetőn, általában oldottá vált a hangulat, élénk és tartalmas beszélgetés szokott kialakulni.
Itt Komáromban is odaálltam a mikrofon elé, a nézőtérről beszóltak:
– Tessék leülni!
– Ugyan már, még épp eleget fogok „ülni”!
Erre a politikai célzásra felhangzott az első nevetés, kivártam, amíg elül, és elkezdtem:
– Író-olvasó találkozókon három dolgot szoktak megkérdezni tőlem…
Végigmondtam a szokásos szöveget, de a máskor biztosan bekövetkező reagálás ezúttal elmaradt. Egy pillanatra megtorpantam, de nem adtam fel a meccset. Olyan erőfeszítéssel próbáltam új és hatásos poénokat bedobni, hogy az ingem a hátamhoz tapadt a verejtéktől, de a velem szemben ülők, ha nem is komoran, de elgondolkodva és látható fenntartásokkal figyelték a szavaimat. Meg kellett értenem, hogy ezek az emberek 175mást akarnak hallani tőlem, mint a régebbi író-olvasó találkozók közönsége.
Ma már tudom, hogy mit kívántak: azokat a jelszavakat, melyek akkor már az egész országot megrázták, küzdelemre szólítva fel az új, polgári Magyarországért. Ezek a lózungok a budapesti értelmiségi klubokból indultak ki, de nem álltak meg a főváros közigazgatási határainál, eljutottak ennek a komáromi találkozónak átlagosnak tekinthető közönségéhez is. A hallgatók csalódottan vették tudomásul, hogy a szocializmus elleni támadásokhoz nem vagyok hajlandó muníciót szállítani, még a nevében fellépő Hatalom által meggyalázott formájában sem.
A találkozó befejezése után egy társaság az asztalához hívott, borral kínáltak, és mindentudó mosollyal megjegyezték: megértik, hogy a hallgatók sokasága előtt nem beszélhettem őszintén, de az ő megbízható körükben bevallhatom, hogy valójában mit gondolok. Igyekeztem lehetőleg udvariasan elköszönni, és felkeltem a helyemről, távozóban még hallottam, hogy valaki egy megjegyzést mormog a hátam mögött, de nem értettem a szavait.
Ez az eset mintha csak bevezetésül szolgált volna, egyre szaporodtak összetűzéseim a környező világgal.
Alig néhány hónappal korábban történt, hogy megkeresett Árkus József, az akkori egyetlen szatirikus lap, a „Lúdas Matyi” főszerkesztője, és státust kínált fel a lapjánál. Reflexszerűen most is nemet mondtam, mint korábban is minden hasonló ajánlatra, de ő igyekezett eloszlatni a fenntartásaimat:
– Gondolj arra, hogy hamarosan minden felkavarodik majd, de neked továbbra is meg kell élned, és el 176kell tartanod a családodat is. A „Lúdas” biztos bázisod lesz. Nem fogunk megalkuvásokra kényszeríteni, sem művészileg, sem politikailag nem kívánok tőled olyant, ami ellenkezne a felfogásoddal.
Árkus az első elutasítás után is kitartott a szándéka mellett, én lassan meginogtam ellenállásomban. Feltámadt bennem az a tudatom mélyére kényszerített vágy, hogy valamilyen közösséghez tartozzam, lett légyen az akár egy állandó munkahely. Elfeledkeztem arról a sokszorosan beigazolódott tapasztalatról, hogy mindig rosszul járok, ha bármilyen csoportkapcsolatot felvállalok. Előbb vagy utóbb, de okvetlenül kiderül, hogy képtelen vagyok alkalmazkodni, elfogadni egy a sajátomnál mindig kevésbé feszített munkaritmust, politikai egyoldalúságot vagy közömbösséget, szükségszerűen szembekerülök a környezetben kialakult normákkal.
Végül is igent mondtam az ajánlatra – bár már két munkakönyvem is betelt, életemben ez volt az első értelmiségi jellegű állásom. El kell ismernem, megtisztelő és kényelmes körülmények közé kerültem. Főmunkatársi besorolást kaptam, ennek megfelelően kiemelt fizetést, nem kellett bejárnom a szerkesztőségbe, minden kötelmem abban állt, hogy hetenként leadjak egyegy humoreszket másfél-két oldalnyi terjedelemben. Időnként rászántam egy délelőttöt, és öt-hat ilyen dolgozatot is megírtam, aztán hosszú időre elfeledkezhettem minden, a lappal kapcsolatos gondomról, végeztem a valóban fontosnak tartott munkámat.
Privilegizált helyzetem már kezdettől fogva kiváltotta a szerkesztőség „igavonó” munkatársainak csöndes, de érezhető ellenszenvét. „Einstand”-ként, bemutatkozóképpen bevittem egy üveg őrségi szilvapálinkát, és megkínáltam a társaimat, a többség a forma kedvéért 177felemelte ugyan a poharát, de nem ivott belőle. Nyíltan soha nem léptek fel ellenem, tisztában voltak vele, hogy én az olvasók szemében „húzónévnek” számítok, legfeljebb olyanokat terjesztettek a hátam mögött, hogy másutt már megjelent kéziratokat adok le. Arkus is fenntartásokkal viseltetett irántam, egyszer meghívtam hozzánk vacsorára, el is jött, de azt hiába vártam, hogy viszonozza. Arra gondoltam: az anyagi biztonságért érdemes elviselni egy-egy ferde pillantást vagy udvariatlanságot, de a szakítás mégis bekövetkezett.
Árkus interjút adott az akkoriban divatos „Ádám” magazinnak, a beszélgetés során az újságíró rákérdezett, hogy én miképp kerültem a „Lúdas Matyi"hoz, mire a főszerkesztőm azt felelte: „szükségem volt Moldovára, ezért megvettem”.
Bár ez a megjegyzés vérig sértett, a már megszokott helyzet fenntartása érdekében megpróbáltam valahogy feldolgozni magamban. Arra gondoltam, hogy ez a mondat talán nem is ebben a formában hangzott el, csak a riporter torzította ilyenné. Különben is az „Ádám” magazin távol állt tőlem és az olvasóim körétől, de csak rövid ideig ámíthattam magam. Lent az Őrségben járva egy barátom megkérdezte: mit is jelent valójában az a kifejezés, hogy megvettek engem. Azt már semmiképp sem tűrhettem el, hogy ez a nyegle gesztus a saját „vízgyűjtő területemet” is megmérgezze.
A következő héten a szerkesztőség épülete felé tartva a kapuban összetalálkoztam Árkussal, a szemébe néztem:
– Mit nyilatkoztál te rólam?
Könnyed, megengedő mozdulatot tett:
– Tudod mit? Te is mondj rólam, amit akarsz.
– Azért ez nem olyan egyszerű.
178Csatlakoztam hozzá, és felkísértem az irodájába:
– Légy szíves, adj egy papírlapot.
– Minek?
– Meg akarom írni a felmondásomat.
Ott helyben meg is fogalmaztam és átnyújtottam neki, Árkus összehúzta a szemöldökét.
– Azt tudod, hogy ennél a lapnál nem szokás felmondani!
Hirtelen felmerült bennem egy sor a Hamletből, azzal válaszoltam:
– „Ez olyan szokás, melyet tisztesebb megtörni, mint megtartani!”
Árkus intett, hogy elmehetek, minden érzelem nélkül lezárta az ügyet, és a már betördelt lapból is kidobta az írásomat. Soha többé nem beszéltünk egymással.
Továbbra is egymást követték a személyemnek szóló kisebb-nagyobb híresztelések. Soha nem vállaltam társadalmi funkciót, ebben csak egy kivételt tettem: elfogadtam a meghívást az éves Sportszerűségi Díjat odaítélő „fair play” bizottságba. Olyanok mellett ültem az asztalnál, mint Makray Katalin, a későbbi jobboldali vezető, Schmidt Pál felesége és más, hasonló politikai beállítottságú egykori sportolók oldalán. Nem sokáig tűrtek meg maguk között, egyszer csak elfelejtettek meghívót küldeni nekem a soron következő megbeszélésre, én pedig nem reklamáltam.
A legkeményebb, egyben a legfontosabb változásokat hozó konfliktus csak ezután következett. Jovánovics, a Magvető új igazgatója sokáig sütkérezett a „Bűn az élet” sikerének fényében. Mint tapasztalatlan kiadó, nem tudta, hogy minden könyvsiker egyedi és egyszeri, nem ad garanciát a továbbiakra. Rosszul mérte fel az arányokat, úgy képzelte, hogy a piac bármennyit felvesz a könyveimből. Az új elbeszélésköte179temet, mely „Az Abortusz szigetek” címet viselte, több mint százötvenezer példányban adta ki, most is a látványos diadalmenetben reménykedett, ehelyett az egész, öt évtizedes írói pályám legnagyobb fiaskója következett be. Ebből a kudarcból rám is jelentős rész hárult, mindenekelőtt a balsikerű címválasztás miatt.
A cím csak néhányat tesz ki egy-egy mű tízezernyi szava közül, mégis ez jelenti a „kirakatot”, az első találkozást az olvasóval, így a fontosságát nem lehet túlbecsülni, eldöntheti vagy el is dönti a könyv sorsát.
Általánosságban szólva az emberek nem szeretik a nyomorúságukra, betegségeikre és egyéb testi bajaikra történő utalásokat, erről feledkeztem meg, mikor a kötetemnek „Az Abortusz szigetek” címet adtam. Az abortuszra senki sem kíváncsi, pénzt legfeljebb a műtétet végző orvosnak adnak érte, a könyvárusnak nem. Utólag nehéz volna bebizonyítanom, de úgy érzem, hogy ha az eredetileg alternatívaként számításba vett „Sortűz az égből”-t választom, több vásárlónak keltettem volna fel az érdeklődését. Egy könyvkiállításon mutatták be, szinte minden pulton ott virított a sárga fedőlapú kötet, de szinte hozzá sem nyúltak az emberek. Egy évtized kellett hozzá, hogy elfogyjon – mélyen leszállított áron.
A kudarc megingatta Jovánovicsnak belém vetett bizalmát, helyébe visszatért a korábbi gyanakvás, szívesen megszabadult volna tőlem. Én megpróbáltam elkerülni a kenyértörést, hűséges természetű vagyok, egy-egy kipróbált helyemhez erősen kötődöm, úgy kell elverni, mint kutyát a háztól. Most is kitartottam volna a Magvető mellett, melyhez mindenekelőtt Kardos emléke fűzött, de újra és újra megbizonyosodtam, hogy nem maradhatok itt sokáig.
Anélkül hogy utánajártam volna, új lehetőségek 180kínálkoztak. Többek között megkeresett a „Betűvető” kiadó igazgatója, Urbán Tamás is. Ő népművelőként választotta ezt a pályát, valaha utcai pultokon árulta a könyveimet, és akkor határozta el, hogy egyszer majd ő fogja megjelentetni őket. Próbaképp szerződést kötöttem vele kisebb elbeszéléseim gyűjteményére, korrektül teljesítette a feladatát, utána szóba hozta a további közös munkát. Én egyelőre nem akartam eldönteni, hogy kivel dolgozom tovább, bíztam benne, hogy az idő majd kiforogja magából a követendő döntést.
181 182A dolgok csak ritkán szoktak egyik napról a másikra az ellentétükbe fordulni, „meg kell élnünk a bús részleteket”. Egyelőre még „divatban” maradtam, bár a meghívások száma a felére-harmadára csökkent.
A Könyvhét vasárnapján Szolnokra invitált le a megyei könyvtár. Hiúságomat bántotta, hogy csak két találkozót szerveztek a számomra. Délelőtt a város valamelyik peremkerületében szerepeltem, alig egytucatnyi ember gyűlt itt össze. A helyi fiókkönyvtár vezetőnője megemlítette, hogy néhány héttel korábban száznál is többen fogadták a „demokratikus értelmiségi ellenzék” egyik író vezéralakját. Az illető hölgy nem mondta ki nyíltan, de a hanghordozásából a süket is kihallotta, hogy nemcsak a jövő, de már a jelen is azoké, akik a polgári értékeket mutatják fel, és a hozzám hasonló régi pártállami kreatúráknak bizony befellegzett. Elfogott az a gyomorszorító rossz érzés, melyet olyan ember tapasztalhat meg, aki hirtelen rádöbben, hogy a házát nem kősziklára építette, mint hitte, hanem homokra, és most megsüllyed, a szeme láttára ujjnyi széles repedések jelennek meg a falon.
Délben már erősen megtépázott önbizalommal, ingerülten mentem be a szolnoki központi rendezvényre. Szinte törvényszerűen el is követtem egy nagy hibát: megsértődtem, aztán egy még nagyobbat: ezt kifejezésre is juttattam.
183Az történt, hogy az előadás kezdetén a könyvtárosok bekapcsolták a magnetofont, fel akarták venni az általam elmondandókat, hogy megőrizzék a házi gyűjteményükben. Az ilyesmi megszokott jelenségnek számított, máskor én is szó nélkül tudomásul vettem, most viszont valamilyen hirtelen támadt gőgömben a beszéd közepén megálltam, és megtiltottam a rögzítést. Olyanokat mondtam, hogy előzetesen ki kellett volna kérni az engedélyemet ehhez, mert a hangom az én tulajdonom, és egyéb önhitt kijelentéseket is tettem, majd befejeztem az előadást. A közönség persze joggal méltatlankodott, emlékszem: egy kopaszodó, kockás mintájú öltönyt viselő férfi hangosan legyintett felém:
– Na, ezt az embert sem hallgatom meg többé!
Egy idő után „kijózanodtam” hiúsági rohamomból, elnézést kértem a könyvtárosoktól, de én nem tudtam megbocsátani saját magamnak. Elfogott a lelkiismeretfurdalás, amiért ilyen magatartással csak tovább gyengítem amúgy is megingott pozícióimat, sőt új ellenségeket is szerzek.
– Quem Deus vult perdere, dementat prius! – Akit Isten el akar veszíteni, előbb megfosztja az eszétől – mormogtam kihajolva a vonatablakon.
Pályafutásom során nem ez volt az első mélypont, melyet meg kellett élnem, az 1956-os felkelés és az azt követő események ugyanúgy a sarkaiból fordították ki az életemet. Mint már elmondtam: a felkelés leverése után otthagytam a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, és segédmunkásként dolgoztam kazánszerelők mellett. Csak nehezen, szerencsés véletlen fordulatoknak köszönhetően tudtam visszavergődni az irodalmi életnek legalább a határterületére.
A mostani helyzetet összevetve az akkorival jelentős hátrány mutatkozott: 1956-ban a huszonkettedik 184évemben jártam, most pedig túl az ötvenötödiken, akkor csak magammal kellett törődnöm, most pedig egy öttagú család várta tőlem a kenyeret. Fizikai munkából semmiképp sem tudtam volna eltartani őket.
Arra nem tudtam elszánni magam, hogy a Soros Alapítványhoz forduljak segítségért – akkoriban és a következő években is ez a grémium tartotta el a magyar írók többségét. Nem fogadhattam el pénzt egy olyan kuratóriumtól, melyben régi ellenségeim, a polgári ellenzék vezetői foglaltak helyet, ezt akkor sem tehettem meg, ha patikára kellett volna.
Más mecénás, aki átsegített volna a bajokon, nem mutatkozott, látszólag csak az maradt hátra, hogy visszavonuljak és csendben, illedelmesen éhen haljak, vagy más pályát válasszak.
Még tettem néhány reménytelen kísérletet. Hívtak vissza a „Lúdas Matyi”-hoz, öntudatom sérülése nélkül megtehettem volna ezt a lépést, mert Árkust már felállították a székéből. Bementem és körülnéztem a szerkesztőségben, de már az első beszélgetésnél kiderült, hogy az újság közben jobboldali szócsővé vált, pár perc múlva elköszöntem, ugyanígy utasítottam vissza más, hasonló alapállású lapok ajánlatát is.
Tudtam, hogy ezzel a helytállással csak önmagamnak bizonyítok, senki sem lesz hálás érte. Nem is számítottam ilyen elismerésre. Ha valaki eleve úgy megy bele a harcba, hogy ha távlatilag is, de kompenzációt vár el, az nem harcol, csak többé-kevésbé áttételes üzletet köt.
Végül már néhány véletlenül adódó alkalmi munkát is elvállaltam, például német festékreklámokat fordítottam le, valódi nyelvtudás híján végigszótárazva, olyan szakkifejezésekkel kínlódtam, mint „fazékadag” vagy „forrásponttartomány”.
185Egy idő után be kellett látnom, hogy ezek a rögtönzött megoldások nem visznek sehová, életemet hosszabb távra kell megszerveznem. Már a „Bűn az élet” írása közben felmerült bennem a szándék, hogy folytassam ezt a munkát, a rendőrség után a bűnüldözés és igazságszolgáltatás többi területével: a bíróságokkal és a börtönökkel is foglalkozzam – mintegy végigkövetve az egész folyamatot.
A börtönök világa jobban vonzott, de sokáig hiába kerestem az ide vezető hivatalos kapcsolatokat. A büntetés-végrehajtásban ismertem ugyan egy tisztségviselőt, de őt is csak futólagosan. Mikor a Borsod megyei Főkapitányságon gyűjtöttem anyagot a rendőrriporthoz, néhány hétig lenn laktam Miskolcon, és akkor találkoztam a helyi börtön parancsnokával, Madej Ferenccel. Néhányszor elbeszélgettünk „enyhén alkoholos közegben”, de úgy gondoltam, ez nem elégséges alap ahhoz, hogy segítségért jelentkezzem nála. Egy külső körülmény azonban hamarosan arra kényszerített, hogy megpróbáljak élni vele.
A történet meglehetősen hosszú és bonyolult, de jól jellemzi az adott éveket. Nyaranta a lányaimmal le szoktunk utazni Várnába, a Nemzetközi újságíró Üdülőbe és lent töltöttünk néhány hetet. A „Zsurnaliszt” maga volt a másodosztályú paradicsom, nélkülözte ugyan a nyugatias fényűzést, de a tengerparti bárban egy leváért (akkoriban 16 forintot ért) lehetett kapni egy fél decit a kiváló „Pliszka” konyakból, két levába került egy üveg bor, időnként vásárt rendeztek exportból visszamaradt ruhákból-cipőkből, és legfőképp ott volt maga a csodálatos tiszta tenger, partján fűszeres illatú, virágzó bokrokkal.
Mivel a Magyar Újságíró Szövetség is beszállt a felépítés költségeibe, minden nyáron kapott tizenöt-húsz 186helyet a tagjai, illetve azok családja számára. A magyar csoportbeliek számítottak a nyaraló közönség arisztokráciájának, világútlevelük birtokában átrándulhattak hajóval Isztambulba, rendelkeztek annyi dollárral, hogy italt, kozmetikai cikkeket vásárolhassanak a helyi valutás boltokban, a más országokból érkezettek irigykedve jegyezték meg:
– Könnyű maguknak, maguk nyugat-magyarok!
A csoport tagjai inkább csak egymás között barátkoztak. Mi egy újságíró-jogásznő házaspárral ismerkedtünk össze, Flórával és Ferivel. Reggelenként a strandon egymás mellé raktuk le a napozópokrócainkat, esténként együtt jártunk el szórakozni, a gyerekeink is ugyanabba a bandába verődtek. Együttléteinket az sem zavarta meg, hogy egy-egy felcsattanó megjegyzésből érződött, az asszony elégedetlen a férjével.
Várnából visszatérve is fenntartottuk ezt a kapcsolatot. A házasságuk viharos gyorsasággal felbomlott, nekünk, mint ahogy a hasonló helyzetekben szokásos, választanunk kellett a felek között, sokáig haboztunk, aztán Flóra mellett tettük le a garast. Körünkben hamarosan megjelent „az a bizonyos harmadik”, a férfi annak az Ugyvédi Munkaközösségnek volt a vezetője, ahol Flóra dolgozott, „civilben” sokszoros magyar evezősbajnok, nevezzük őt Gedeonnak. Az új párral eleljártunk színházba, kirándulni, néha eljöttek hozzánk vacsorára.
Már nem emlékszem rá, honnan kaptuk a hírt, hogy a rendőrség nyomozást indított a szóban forgó Ügyvédi Munkaközösség ellen azzal a váddal, hogy a vezetője „bankszerű gazdálkodást” folytat. Ez a megjelölés, ha jól értettem, azt takarta, hogy Gedeon egyidejűleg több társasház építését is szervezte, a letétbe kapott külön-külön pénzeket jogellenesen összevonta, és a 187körülmények alakulását követve hol az egyiket, hol a másikat ugratta előre. Lehetséges, hogy valójában egy fillért sem sikkasztott el, az viszont tény, hogy nem maradt a kezében elegendő likvid pénz, és egy váratlan rovancsolásnál igen jelentős összeggel nem tudott elszámolni. Gedeon tudta, hogy a magukat becsapottnak érző ügyfelei feljelentik és a rendőrség órákon belül letartóztathatja, ezért kocsiba vágta magát, és Nyugat-Európában élő fiához szökött.
Távollétében a helyettesének számító Flórát tekintették a legfőbb gyanúsítottnak, szinte naponta berendelték kihallgatásra. A nő megrémült, kétségbeesett üzeneteket juttatott el szeretőjének, kérte, hogy térjen haza. Gedeon egy hónapos töprengés után elszánta magát a visszajövetelre. Előtte felhívta ismerősét, az ügyészségi nyomozók egyik vezetőjét, és bejelentette, hogy hajlandó feladni magát. Egyetlen feltételt szabott: a határátlépés után egy autóban ülve egy órát beszélgetni kívánt Flórával. A nyomozó felmérte, hogy az önkéntes jelentkezéssel sok munkától kíméli meg magát, cserében nem sokat kockáztat, hiszen az amúgy sem túl bonyolult ügy érdemi része már tisztázódott, ha a partnerek össze akartak beszélni, már régen megtehették, ezért becsületszavát adta, hogy teljesíti a kérést. Gedeon meg is jelent Hegyeshalomban, a randevú lezajlott, a férfit a helyszínről egyenest a Markó utcai börtönbe vitték.
A börtönparancsnok korántsem bizonyult ilyen lágyszívűnek. Mint minden igazi „smasszer”, zsigerileg gyűlölte az ügyvédeket, Gedeonnal szemben is a legszigorúbb rendszabályokat alkalmazta, még a legközelebbi hozzátartozói sem látogathatták, csomagban is csak fehérneműt és tisztálkodási eszközöket kaphatott.
188Flóra eljött hozzánk, és könyörgött, hogy próbáljak tenni valamit. Legszívesebben azt feleltem volna, hogy forduljon közelebbi barátaihoz, de sohasem tartottam ildomosnak, hogy olyankor önérzeteskedjek valakivel, mikor az illető épp bajba került. A fogamat szíva ugyan, de elvállaltam a közbenjárást.
Amit a saját érdekemben nem tettem volna meg, felkerestem futólagos ismerősömet, Madej Ferencet, a miskolci börtön parancsnokát, és protekciót kértem tőle. Madej rábírta Markó utcai kollégáját, hogy egy kissé lazítson Gedeon fogva tartásának körülményein.
Elértem, hogy rendezzenek nekem egy író-olvasó találkozót a börtönben, ez a szigorú fegyelmű környezetben olyan ritkaságszámba ment, mint az árvaházban a szülői értekezlet. Honoráriumként azt kaptam, hogy többkilónyi füstölt kolbászt, száraz süteményt, gyümölcsöt, cigarettát vihettem be a fogolynak – Gedeon nem dohányzott ugyan, de a cigaretta bent a börtönben készpénzként használható.
Módomban állt elbeszélgetni vele. Azt tapasztaltam, hogy az „Élet Királya” nem bírja elviselni a börtön levegőjét, lelkileg összeroskadt, mindennek tetejében Flóra is elhagyta őt egy gazdag öregúr kedvéért. Gedeon öngyilkosságot fantáziált. Igyekeztem megnyugtatni, további apró kedvezményeket jártam ki neki.
A dolgok aztán mentek tovább a maguk útján, Gedeont elítélték, ha jól emlékszem, két és fél évet kapott, az egyik vidéki letöltőházba kellett bevonulnia. A befogadóbörtön parancsnoka is meg akarta mutatni, hogy neki nem imponál a doktori cím és az élsportoló múlt, ezért nem volt hajlandó kivételezni Gedeonnal. Inkább lemondott arról, hogy képzettségének megfelelően írnokként, könyvtárosként vagy legalább házimunkásként foglalkoztassa, labdavarrónak osztotta be. 189Ez a legnyomorultabb rabmunkák közé tartozott – talán csak a kézi kötélfonás járt több kínlódással. Két tűt kellett átrángatnia a bőrszeletekbe fúrott lyukakon, olyan erővel, hogy a beléjük fűzött fonál is átforrósodott és égette az ujjakat. Egy-egy labda elkészítése mintegy 1800 öltést igényelt, és 22 forint munkabért fizettek érte. Aki nem teljesítette az előírt normát, az elesett a „spejzolás” kedvezményétől, nem vásárolhatott a börtön belső boltjában cukrot, lekvárt, szalonnát a szűkös és egyhangú ellátás kiegészítésére.
Gedeon közben kibékült a feleségével, általa küldözgette segítségkérő leveleit. Ha valaki jót tesz velünk, azzal feljogosít minket, hogy további szolgálatokat várjunk el tőle – én sem tudtam kitérni kapcsolatunk ilyetén alakulása elől. Gedeon azt kérte, hogy próbáljam áthelyeztetni egy elviselhetőbb börtönbe.
Újra megkerestem Madejt, de az ő kollegiális kapcsolatai már kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy érdemben változtatni lehessen Gedeon sorsán. Azt ajánlotta, hogy próbáljak protekciót kérni Tari Ferenctől, a Büntetés-végrehajtás újonnan kinevezett országos parancsnokától.
– Hogy tudnék találkozni vele?
– Úgyis tartunk Ferenc-napot, téged is meghívunk rá.
Kellemes meglepetésként ért, hogy Tari stílusában fölötte állt minden hivatali elődjének. Az Egri Tanárképző Főiskolán, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett diplomát. A testületnél kezdetben a kulturális nevelés reszortját bízták rá, ami annyit jelentett, hogy ő irányította az ország legnagyobb esti iskoláját, a börtönbeli oktatást is. Később hallottam tőle egy megjegyzést, miszerint: „a smasszernek olyannak kell lennie, mint a libának: kell tudnia egy kicsit úszni, egy kicsit futni, egy kicsit repülni”. Ezt a sokoldalúságát a 190maga pályafutásában is bebizonyította, beosztásról beosztásra végigjárta a BV-s tisztek útját – mielőtt mostani vezető funkciójába kinevezték volna, a legkeményebb helyek egyikén, a sopronkőhidai fegyházban teljesített szolgálatot.
Tari az első kérő szóra hajlandó volt kiemelni Gedeont nyomorult helyzetéből, a következő körszállításnál áthelyeztette Baracskára. Itt méltányolták, hogy jogvégzett ember, megválasztották a rab önkormányzat vezetőjének, ilyen minőségében reggelenként hamarabb beszélt a parancsnokkal, mint a tisztek, egy kétszemélyes szobában aludt, az ágyneműjét hetente cserélték.
Beszélgetésünk Tarival ennek a témának a lezárta után is folytatódott. Bár nem mondta ki nyíltan, a szavaiból kiviláglott, hogy nem véletlenül helyezték éppen most a Büntetés-végrehajtás élére. Korábban ezen a poszton soha nem állt igazi, a börtönrendszer irányításában jártas vezető: bukott rendőröket, határőröket, a pártközpontból szalajtott személyzetiseket neveztek ki ide. Egy szakemberre volt szükség, aki képes lesz levezényelni a rendszerváltással kapcsolatos teendőket: az esetleges amnesztiát, a pártszervezetek kitelepítését a munkahelyekről és így tovább.
Megemlítettem Tarinak: megfordult a fejemben, hogy könyvet írjak a börtönök világáról. Ő nem zárkózott el a szándékom elől, sőt felajánlotta a támogatását. Haladékot kértem a válaszra, akkor még élt az esély, hogy Aczél György leül velem és elmondja nekem az élete történetét. Már a mű címét is kitaláltam: „A kettes számú céltábla”, első számúnak nyilvánvalóan Kádár János számított. Már Jovánoviccsal is beszéltem róla, ő szívesen kiadta volna. Már abban is megállapodtunk, hogy milyen elrendezkedésben zajlanak le majd a be191szélgetések: Aczél ül az asztal egyik végén, én a másikon, középen pedig Sárika, a titkárnője jegyzi az elhangzottakat.
Még mielőtt az első találkozóra sor került volna, egy vasárnap délelőtti rádióműsorban Eörsi István rátámadt Aczélra, ő megijedt és visszalépett közös vállalkozásunktól. Csak telefonon közölte velem ezt a döntését, elnézésemet kérte, biztosítottam róla, hogy nem haragszom. Soha nem sirattam meg, ha meghiúsult egy-egy munkával kapcsolatos tervem, a világ tele van témával.
Megkerestem Tarit az Országos Parancsnokságon, és bejelentettem neki, el kívánom kezdeni a börtönökről írandó riportomat. Alig egy óra alatt megállapodtunk a részletekről, a titkárságon kiállították nekem azt az engedélyt, mely feljogosított, hogy beléphessek a Büntetés-végrehajtás intézeteibe és intézményeibe.
192Abban az időben, mikor elkezdtem a felméréseket, vagyis 1989 októberében, a fogva tartottak létszáma 17.410 főt tett ki. Három-négy évvel korábban ez a mutató a 25 ezret is meghaladta, a csökkenés azonban nem a bűnügyi állapotok javulásából származott.
A bűncselekmények száma növekedett, ezen belül viszont csökkent a felderítés eredményessége: tíz zsebtolvajból vagy betörőből jó, ha kettőt sikerült elkapni. Az újonnan bevezetett törvényes intézkedések sem segítették a bűnüldözés munkáját. Megszűnt a „puttony”, a szigorított őrizet, ami a szabadságvesztés letöltése után lépett életbe, és akár öt évvel is megtoldhatta a fogva tartást. Érvényét vesztette a „kmk”, a közveszélyes munkakerülés, régen ezzel a minősítéssel kerültek be azok, akik nem rendelkeztek állandó munkahellyel vagy más megélhetési forrással, most bármelyik bűnöző kijelenthette, hogy ő magánzó, vagy tehetős rokonai támogatják.
A büntetés-végrehajtási intézetek ennek a csökkent létszámnak sem tudtak megfelelő körülményeket biztosítani. A kibontakozó általános gazdasági csőd erre a területre is kiterjedt, a költségvetés emelkedése még az infláció mértékét sem érte el. A börtönök minden tekintetben leromlottak, nemcsak új televíziók vásárlására nem jutott pénz, de a régi készülékek javítására sem tellett, a könyvtárakban fecnikre foszlottak 193a könyvek, és nem lehetett újat venni a pótlásukra. Évente negyvenmillió forint ára gyógyszert kellett volna kiosztani, de ezt a pénzt sem tudták kigazdálkodni.
A tiszti és a tiszthelyettesi állomány létszámát sem sikerült a megfelelő szinten tartani. Például a Gyűjtőfogházban nyolcvan felügyelő, vagyis belső őr hiányzott, ezeket az intézeten belüli átcsoportosításokkal nem lehetett pótolni, mert a külső őröket nem vehették le a bástyafalakról. Nem kínálkozott más megoldás, mint az állomány túlterhelése, a pihenő idejét, szabadságát nyolcvan forintos órabérrel váltották meg, ennek jó, ha a felét kézhez kapták, a többi elment adóba.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a hiány hamarosan eléri majd a veszélyes zónát. Ahol minden egyes folyosóra egy őrnek kellett felügyelni a rendre, ott sokszor csak két egész emeletre tudtak állítani egy embert. Egy fegyőrre néha 100-110 fő jutott, ez az arány az akkori Német Szövetségi Köztársaságban egy volt a kettőhöz, Svédországban pedig egy az egyhez.
Az országos közhangulat is a testület ellen dolgozott. Az 1980-as évek legvégén, mikor a rendszerváltás gyakorlatilag már elkezdődött, nem lehetett úgy bekapcsolni a rádiót vagy kinyitni egy újságot, hogy az ember ne ütközött volna a Büntetés-végrehajtás által elkövetett vétkek taglalásába. Tucatszámra jelentek meg a börtönemlékezések, melyek egy fillér ára becsületet sem hagytak az egykori rezsimen. Nagy Imre holttestének exhumálásakor a BV által delegált tisztet a jelenlévők általános megvetése, sőt gyűlölete sújtotta, jóllehet az illető az egykori miniszterelnök kivégzésének idején még középiskolába járt.
A Büntetés-végrehajtás ilyen körülmények között aligha vonzhatott magához új embereket. Mindenki 194úgy gondolta, hogy a munkásőrség feloszlatása, a rendőrség tekintélyének lejáratása után a BV kerül majd terítékre, és senki sem akarta vállalni ezt a bizonytalain jövőt.
Családom az enyhe értelmi fogyatékosoknak kijáró elnézéssel vette tudomásul ezt az újabb vállalkozásomat. Ha telefonon kerestek, kisebbik lányom drámai hangon szólt bele a kagylóba:
– Apu börtönben van!
Az aggódás így is látszott rajtuk, attól tartottak, hogy bent a rácsok mögött valamilyen merényletet kísérelnek meg majd ellenem, vagy más konfliktusokba keveredek bele. Oszintén szólva én szívesen eljátszottam azzal a gondolattal, hogy túszul ejtenek, elképzeltem, mekkora hatást váltana ki egy „Túsz voltam a sopronkőhidai fegyházban” című fejezet, de Tari lehűtötte fantáziálásaimat:
– Címnek jó volna, de lehet, hogy már nem tudnád megírni. Bizonyára hallottál róla, hogy létezik egy olyan biztonsági előírás, mely szerint túszszedő élve nem hagyhatja el az ország területét. Aztán elég, ha a mesterlövész csak öt centit téved, és máris gyászba borul a magyar irodalmi élet.
A munkám során felbukkanó kisebb-nagyobb veszélyek nem szoktak megrémíteni. Egyszer egy gerendákat szállító kamionnal utaztam Olaszországba, a sofőr indulás előtt megkérdezte:
– Nem ijedős, Moldova úr?
– Azt hiszem, nem különösebben, de miért kérdi?
– Mert sietve pakoltak meg minket, a rakomány nincs rögzítve, előfordulhat, hogy előrezuhan és elsöpri a sofőrfülkét.
195– Valamiben meg kell halni. Képzelje el: mi volna itt, ha mindenki örökké élne?
Itt azonban a BV-s személyzet nem is engedett kockáztatni. Ha bementem beszélgetni egy cellába, nem csukták ránk az ajtót, igaz, ezt a szabályzat is tiltotta, mert megvalósult volna ilyen módon a jogtalan fogvatartás bűntette. Többnyire ezzel az elővigyázatossági intézkedéssel sem érték be, az ügyeletes tiszt ott sétálgatott a cella előtti folyosón, és figyelt befelé.
A szegedi Csillag börtönben a 209-es zárkában helyezték el az emberölés miatt elítélt, különösen veszélyesnek minősített bűnözőket. Itt tartották F.-et, aki megölte és kirabolta a Váci utcai bútornádazó kisiparost, „Tuskót”, Soós Lajosnak, a ferihegyi rendőrgyilkosnak a jobb kezét, az ítélet szerint ő „vágta haza” Patakit, a fináncot, egy M. Péter nevezetű vézna fiút, a gödöllői gyilkosság tettesét, aki már a siralomházat is megjárta, az utolsó pillanatban kapott kegyelmet. H.-t, akiről azt írták az újságok, hogy egy lengyelországi kempingben vízbe fojtotta a feleségét, mert fel akarta venni utána a biztosítási pénzt.
Egyenként bekérettem a cella lakóit egy alkalmilag megüresedett irodába, kézséggel válaszoltak a kérdéseimre, de a magatartásukból kiérződött bizonyos fenntartás. Mint minden tapasztalt börtönlakó, egyikük sem szívesen beszélt a maga nevében, inkább a csoportos társalgási formát kedvelték, ahol a felelősség megoszlik. A cellájukban nagyobb biztonságban érezték magukat, jóllehet valamelyikük egyszer ott is talált egy lehallgatókészüléket: a tápegységet lenyelte, a mikrofont pedig eldugta a végbelébe, hátha egyszer hasznát veheti.
Nem éreztem indíttatást, hogy erkölcsnemesítő prédikációkat tartsak nekik, egyszer már megkapták a maguk büntetését, megkívánhatják, hogy békén hagyják 196őket, csak azt az idegi alapállást akartam megismerni, mellyel el tudják viselni a sorsukat. Ha akartak volna, számtalan módon elkövethettek volna öngyilkosságot, például leakasztanak egy ablakot, a fejükkel beütik az üveget és a nyakukon körbeforgatják, az éles szilánkok elvágják az ereiket. Ez azonban egyiküknek sem fordult meg a fejében.
Megérezték, hogy őszintén érdekel a sorsuk és fokozatosan felengedtek, bizalmukba fogadtak. Egyiküktől saját kidolgozású totókulcsot kaptam, a másik a legnagyobb börtönbeli kinccsel ajándékozott meg: gyerekének a fotójával.
Bepillantást kaptam azokba a töprengéseikbe is, melyek a végtelen börtönéjszakákban foglalkoztatták őket. A fentebb említett „Tuskó”, a pénzügyőr Pataki gyilkosa egyszer azt kérdezte tőlem:
– Moldova úr, maga ismeri Déri Jánost, a televízióst?
– Igen. Miért?
– Engem azzal is vádoltak, hogy a finánc ruháit is hordtam, sőt, az ítélet indoklásában is szerepel, mint súlyosbító körülmény. A megjelölt időben én találkoztam egyszer Déri Jánossal, kérdezze meg tőle, hogy én akkoriban hogy néztem ki, legalább kilencven kilót nyomtam, a finánc viszont vékony, egyszálbelű ember volt, hogy fértek volna rám az ő ruhái? Sokat segítene rajtam, hogy ha Déri úr ezt hivatalosan is elmondaná.
Megkerestem Dérit, de ő nem emlékezett futólagos találkozójára „Tuskó”-val.
Az egyik szombaton meghívtak, hogy ebédeljek velük a cellában, elfogadtam az invitálást, letelepedtem az asztalukhoz, engedélyt kértek, hogy a sárga műanyag evőcsészére fekete rostirónnal ráírhassák: „ebből evett Moldova György a szegedi Csillag börtönben”.
Hosszan elbeszélgettünk, az ajtó ezalatt is mind197végig nyitva volt, így jól lehetett látni, hogy Roszkos százados, az ügyelet parancsnoka idegesen sétál fel-alá a folyosón, egy pillanatra sem tágított a közelünkből. Állammal felé böktem:
– Tudják az urak, hogy miért olyan nyugtalan a százados úr?
– Miért, író úr?
Erre előadtam a régi poénomat:
– Azért, mert attól tart, hogy maguk itt túszul ejtenek engem, és nem érti, hogy miért teszem ki magam ennek a veszélynek. A százados úr nincs tisztában vele, hogy ha ez valóban megtörténne és a börtön-könyvben szerepelne egy olyan fejezet, hogy „Túsz voltam a Csillag börtönben”, akkor legalább húszezer példánnyal többet lehetne eladni belőle, és én kétmillió forinttal többet keresnék.
Az elítéltek derültek a poénon, ez arra indított, hogy besoroljam az állandó „lemezeim” közé. Később más börtönökben járva el-elmeséltem a raboknak, mindenütt nagy hatást keltett. A Markó utcai börtönben egy „Boxi” nevű rab különös figyelemmel hallgatta végig a szövegemet, aztán félrevont:
– Moldova úr komolyan mondja, hogy kétmillió forint van ebben a túsz-ügyben?
– Igen, körülbelül annyi.
– Akkor én ajánlok egy üzletet. Tegyen le nekem egymillió forintot egy kinti megbízható haveromnál, és én hajlandó vagyok túszul ejteni magát. A Moldova úrnak is jutna egymillió, mindenki jól jár.
– Ne haragudjon, „Boxi”, de nem lehet.
– Miért nem?
– Képzelje el, ha kiderülne az ügy, mit szólnának hozzá!
„Boxi” csalódottan húzta el a száját:
– Ja, gyáva népnek nincs hazája!
198Egy éven át látogattam az ország különböző büntetésvégrehajtási intézeteit Sopronkőhidától Sátoraljaújhelyig, ezalatt egy pillanatra sem éreztem veszélyben magam, pedig a legrázósabbnak számító helyeket sem kerültem el.
Egyszer a Gyűjtőfogházban bekéredzkedtem a hétfő reggeli körszállítás színhelyére, a különböző börtönök közötti rabmozgatás nagy fordítókorongjába, egy szokatlanul nagy méretű, rácsokkal lezárt helyiségbe. Bizalmasom, egy „Pumukli” becenevű házimunkás engedett be – nem minden aggodalom nélkül. Mielőtt rám zárta volna az ajtót, az előtérben felszerelt „vamzercsengőre” mutatott:
– Ha valami baj van, nyomja meg azonnal.
Bent a tágas térben még csak egy negyven körüli, oldalt fésült fekete hajú férfi álldogált. Tökölön dolgozott börtönszakácsként, most egy bírósági tárgyalásról készültek visszaszállítani a helyére. Bemutatkoztam, ő csak annyit mondott:
– Hívjon „Jenki”-nek, ez a becenevem.
– Milyen „balhéval” került be?
– Ezt ne kérdezze tőlem, uram. Sohasem szabad megmondani, hogy mit csinál, vagy régebben mit csinált az ember. Sokáig jártam egy vendéglőbe, mindig fűszeres Ampelost ittam, menő vendégnek számítottam. Egyszer a pincérnő megkérdezte:
– Ne haragudjon meg, uram, de mi a foglalkozása?
– Nekem? Kicsit magasan dolgozom, de jól lehet keresni.
– Hol?
– A hármas számú hegyi horgászoknál vagyok csalétek diszpécser.
– És azelőtt?
199– Én kérdeztem magától, hogy mindig pincérként dolgozott?
És soha többé nem mentem abba a vendéglőbe.
– Most se lehet megkérdezni, hogy minek készült?
– Fiatalkoromban azt hittem, hogy válogatott futballista leszek. Az MTK-ban játszottam, Bukovi Marci bácsi, a nagy edző keze alatt. Kedvelt az öreg, gyakran megdicsért: maga fiam tudja, hogy a focit nem lábbal, hanem fejjel játsszák, a pályán látni kell, és nem futni. Ez egyébként az egész életre érvényes, mindig ehhez tartottam magam. Most is, ha valaki meg akar szólítani az utcán, még ki se nyitotta a száját, én már tudom, hogy mit fog mondani, és tizenkétféle válaszom van rá készen. Egy lépéssel mindig az ellenfeleink előtt kell járni. Ha a postaládámban találok egy letéti cédulát, hogy „…pénzküldeménye vagy csomagja érkezett”, soha nem megyek el érte, mindig a „gádzsimat”, az élettársamat küldöm el, mert hátha rendőrök várnak bent a postán.
– Egy időben profi kártyás voltam. Igyekeztem segíteni a szerencsémnek, kicsit megvariálni a lapok hátát. Nálam játszottunk, és azt senki sem fogadta volna el, hogy a saját paklimat vegyem elő. Megvásároltam tíz csomag kártyát, „lecinkeltem”, aztán visszacsomagoltam a celofánba és leadtam a szomszédos trafikban. Azt mondtam, egy ismerősömtől kaptam, féláron átvették. Játék előtt oda mentünk be a haverokkal, kirakattam a zsugákat: válasszatok tetszésetek szerint.
– Már megbocsásson, Jenki, de ha ennyire vigyáz, hogy bukik le újra és újra?
– Higgye el, uram, nem az a csoda, hogy lebukok, hanem az, hogy néha szabadlábon is vagyok egy kicsit.
Közben lent sorra érkezhettek be a rabomobilok, a tágas terem hamarosan megtelt a szállítmányukkal. 200Egy tagbaszakadt férfi körülnézett, és kitárt karokkal felém indult:
– Mi van, öreg? Hát megint bebuktál? – és megölelt. „Jenki” óvatosan közbeszólt:
– Nem tévedsz? Az úr egy író!
– Nekem mutatod be a Dezsőt? Nem egy Közértet „csináltunk meg” mi együtt. Csókolom a szíved csücskét, majd lent Tökölön találkozunk.
Nem lehetett csodálkozni azon, hogy a jövevény maguk közül valónak tekintett, öltözékemmel nem ríttam ki a mezőnyből, széles tányérú svájci sapkát, kopottas bélelt farmerkabátot viseltem.
Az elosztásnál a Tökölre induló rabszállítóba kértem fel magam, körül akartam nézni az ide telepített büntetés-végrehajtási kórházban. Először a BMO-t, a bajmegállapító osztályt kerestem fel, a befogadás után itt őrzik a beteg elítélteket, amíg az orvosi vizsgálat nem dönt a további sorsukról. A zárka előtt fegyveres őr teljesített szolgálatot, nem akart beengedni, csak a kórház parancsnokának külön telefonutasítására fordította el a kulcsot a zárban.
Ahogy beléptem a cellába, azonnal megértettem az őr aggályait. Az emeletes ágyakon legalább húszan szorongtak, még a magyar közkórházakban is elképzelhetetlen körülmények között. Vastag kosz borított mindent, a sarkokat pókháló lepte el, a vízcsap alatt álló túltömött szemétkosárból a padlóra ömlött a hulladék.
– Miért nem jelzik az őröknek, hogy vigyék el?
– Mi szóltunk már, de nem intézkedtek:
Az áporodott testekből átható bűz szállt fel, a rabok már két napja ott tartózkodtak, de még nem fürödhettek meg. Az elítéltek közül néhánnyal már találkoztam lent a sopronkőhidai vagy a szegedi fegyházban. A tit201kos rabhíradóban az terjedt el, hogy velem bizalmasan lehet beszélni, nem árulkodom. Körém gyűltek és megszólítottak:
– Tessék már segíteni rajtunk! Tíz óra elmúlt, és még mindig nem kaptunk reggelit.
A kialakuló hangzavarban a saját szavaimat sem értem, letelepszek az egyik ágyra, és egyesével ülnek le mellém a panasztevők:
– Szétszakadt a dobhártyám, és nem kaptam meg a gyógyszert. Most is folyik a fülem, nem hallok, oda kell állnom a cirklihez, ha az őr beszél hozzám.
– Ágyakat cipeltünk, közben megsérült a kezem, meg kellett volna műteni, de nem engedtek átvinni a városi kórházba. Ha kijött az ellenőrzés, eldugtak a „dühöngőbe”. Négy hónap után elrákosodott az ujjam, és le kellett vágni.
Egy áttetszően sovány, középkorú elítélt remegő lábakkal ül le mellém:
– Honnan érkezett? – kérdezem.
– Sopronkőhidáról. Éhségsztrájkot folytatok, január 9-e óta. 36 napja nem eszem.
– Miért?
– Puszta kitolásból nem osztottak be munkára, hogy ne tudjak spejzolni (vagyis vásárolni a börtön belső boltjában – M. Gy.), ezért én betagadtam a sétát, elkülönítettek, így kezdődött.
Az elítélt egy WC-papírdarabot szed elő a zsebéből – titokban hevenyészett naptárt rótt rá, és a kockákba rajzolt jelekkel rögzítette az eseményeket:
– Január 9-e után 17 napig nem kaptam mesterséges táplálást, azt mondták: itt fogsz megdögleni, ha nem eszel, de aztán látták, hogy én nem játszom meg magam, és kezelésbe vettek. Azóta tízszer „megtömtek” és 24 injekciót is kaptam.
202– Akkor romlott le ennyire?
– Minden „tömés” után egy órát ment a hasam egyfolytában, és ilyenkor eltávozott, amit belém erőltettek. Csak vizet iszom és teát, nem merek felállni, mert elszédülök.
Megszoktam, hogy az elítéltek könnyen panaszkodnak, de a felsőbbséggel szembetalálkozva visszatáncolnak, próbálok meggyőző bizonyságot szerezni.
– Hajlandó megadni a nevét?
– Gy. Zoltán vagyok, és bárki előtt elvállalom, amit magának elmondtam.
Elköszönök és elmegyek a kórház főigazgatójához. Beszámolok neki, hogy a szabálytalanságok milyen sorozatát tapasztaltam, megemlítem a piszkot, az elmaradt reggelit, a zsúfoltságot. Emlékeztetem rá, hogy őrzésbiztonságilag tilos ugyanabban a zárkában börtön- és fegyházfokozatúakat elhelyezni, ha ez a szabály a kórházban nem érvényes, akkor viszont miért áll őr a folyosón, mint az átlagos körletekben? A végén megemlítem: szerintem felér egy emberölési kísérlettel, hogy egy éhségsztrájkoló elítéltet nem kórterembe, hanem a bajmegállapító osztály zsúfolt „csúrmájába” raktak be. A főigazgató rezzenéstelen arccal hallgat végig, mikor befejeztem a mondanivalómat, begombolja magán a fehér köpenyt:
– Mehetünk.
A kórház felé tartva megszólít egy ápolónőt, és megkérdezi:
– Tud maga arról, hogy egy 36 napja éhségsztrájkot folytató elítélt került le a bajmegállapító osztályra?
A nővér a fejét rázza:
– Kizárt dolog.
Ugyanezt állítja az az orvos is, aki a befogadás idején szolgálatban volt:
203– Valami tévedés forog fenn. Mostanában egyetlen beteg sem érkezett ilyen minősítéssel.
Elbizonytalanodom: lehet, hogy az a csonttá fogyott férfi hazudott nekem?! Most már nem állhatok meg félúton, kikeresem a szóban forgó nevet a jegyzetblokkomból:
– Szeretném látni Gy. Zoltán anyagát, amit Sopronkőhidáról küldtek át vele.
A főigazgató rábólint:
– Keressétek elő!
Az orvos sokáig kutatgat a dossziék között, végre megtalálja a keresett iratgyűjtőt, a fedőlap közepére nagy betűkkel felírták: „ÉHSÉGSZTRÁJKOS JANUÁR 9-E ÓTA”. Ebben a pillanatban sok szállongó pletykát elhiszek átírt vagy eltüntetett egészségügyi lapokról.
Nem érzek semmiféle diadalt, sőt tudom, hogy csak magam alatt vágtam a fát, egyetlen intézményben sem bocsátják meg, ha rájuk bizonyul valamilyen hanyagság. A főigazgató arca most is fegyelmezett, nem kommentálja a történteket, nyilvánvalóan nem az én jelenlétemben kívánja elintézni az ügyet, int, hogy menjünk tovább. Amikor a többi panasz is sorra beigazolódik, a feje hosszan előrehajlik, és a kezét összefogja a háta mögött.
204Már egy fél éve járhattam a különféle büntetés-végrehajtási intézeteket, mikor egy késő este felhívott otthon régi ismerősöm, N. Gedeon felesége. Most már kissé idegesen kérdeztem tőle:
– Mi történt megint, asszonyom?
– Gedeon valami nagy bajba került. Az Isten szerelmére kérem, minél hamarabb menjen le hozzá.
Most sem tudtam rászánni magam, hogy elutasítsam. Akkoriban még vezettem kocsit, vasárnap reggel bevágtam magam, és lehajtottam Baracskára. Nem akartam üres kézzel megérkezni, útközben vásároltam néhány napilapot.
Előzetesen bejelentkeztem, így az ügyeletes tiszt tudott a látogatásomról. Készségesen fogadott, berendelte Gedeont a saját szobájába, kávét hozatott, és előzékenyen magunkra hagyott minket. Tudtam, hogy nem kell tartanunk beépített lehallgatókészülékektől, nyíltan beszélgethetünk, átadtam az újságokat, és megkérdeztem:
– Mi a probléma, Gedeon?
– Azt tudod, hogy nálunk Szikes ezredes a börtönparancsnok, a felesége pedig az operatív tiszt, aki a belső felderítést-elhárítást végzi, a zárkaügynököket, a besúgókat irányítja és így tovább.
– Nem áll fenn az összeférhetetlenség esete?
– Nem, mert az egyik az Igazságügyi, a másik a Bel205ügyminisztérium állományába tartozik, így nincsenek egymással alárendeltségi viszonyban. Én igyekeztem jóban lenni mind a kettővel, hiszen a falakon belül ők jelentik a legfőbb hatalmat, eddig rendben is ment minden, de most kitört egy botrány.
– Mi történt?
– Ide helyeztek egy fiatal nevelőnőt (a tájékozatlanok kedvéért megjegyzem, hogy nem egy bébiszittert vagy egy pedagógusnőt kell az elnevezés mögé képzelni, hanem egy bv-s alkalmazottat, aki a rabok ügyesbajos dolgaival foglalkozik, meghallgatja a panaszaikat, ellenőrzi a leveleiket és így tovább – M. Gy.). A nő megtetszett a parancsnoknak, és egy-két hónap alatt ki is alakult köztük a „nagy láv”. Szikes ezredes bejelentette otthon, hogy el akar válni, de az asszony nem volt hajlandó beleegyezni, most azon mesterkedik, hogy kirúgassa a nevelőnőt a testülettől. Azt próbálja bebizonyítani, hogy nem a férje volt az első, akire kivetette a hálóját, a nő más családos tisztekkel is kikezdett már, ezzel rombolja a börtönszemélyzet morálját. Megfogalmazott egy ilyen tartalmú beadványt, és alá akarja íratni mindenkivel, aki csak számít. Mint a rab önkormányzat vezetője, én is belekerültem ebbe a körbe, úgy is mondhatnám, a csőbe. Akár aláírom, akár nem, én csak rosszul járhatok, mert vagy a parancsnok haragszik meg rám, vagy az operatív tiszt asszony, és mindegyikük el tudja intézni, hogy visszavigyenek labdát varrni. Én megpróbáltam kitérni, halasztgattam a választ, ameddig csak tudtam, de az asszony már nem hagyja, a hét elején döntenem kell.
Résztvevően bólogattam:
– Erre mondják: nem jó ott fűnek lenni, ahol az elefántok izélnek. Miben tudok segíteni?
– Mindent leírtam egy levélben, vidd el Tarinak, 206mert szerintem ő nem tud erről az egész manipulációról. Kérd meg, hogy olvassa el, és adjon nekem BF-et (büntetés-felfüggesztést) arra az időre, amíg itt lenn Baracskán tisztázódik a helyzet.
Ezt már soknak találtam a jóból:
– Ne haragudj, de az én jogosítványom arra már nem terjed ki, hogy ellenőrizetlen leveleket vigyek ki a börtönből.
– De lásd be, hogy az életem függ tőle.
Határozatlanul bólintottam:
– Rendben van, add ide.
Gedeon arca felragyogott, előbb az egyik, majd a másik kabátzsebébe nyúlt, aztán újra és újra végigkutatta a ruháját, de sehol sem találta az írást:
– Úristen! Bent hagytam a szobámban!
Vállat vontam:
– Akkor most mit csináljak? Nem tudsz visszakéredzkedni a körletbe és magaddal hozni a papírt?
– Nem engednének ki újra. Neked kellene bejönnöd.
– Nekem? Milyen ürüggyel?
– Mondd azt, hogy körül akarsz nézni.
– Ne hülyéskedj. Ez az ügyeletes tiszt ismer engem, tudja, hogy már három alkalommal is jártam bent a rácsok mögött, és mindent megnéztem, amit akartam.
– Találj ki valamit, nagyon kérlek!
Végül azt ötlöttem ki, hogy szeretném megnézni a belső boltot, érdekelne, hogy a vasárnapi időben, mikor a rabok jobban ráérnek, milyen forgalmat bonyolít le. A tiszt kissé csodálkozott, de nem tiltakozott, lementünk a zárt körletbe. Körülnéztem az üzletben. A forma kedvéért vettem is valamit – úgy emlékszem, fehér cipőkrémet, melyre csakugyan égető szükségem volt. Gedeon közben beugrott a szobájába, de néhány perc 207múlva újra előkerült, kezében az általam hozott Népszabadsággal, felém nyújtotta az újságot:
– Köszönöm, de ezt visszaadom, már láttam! – és mintegy bizonyságul, felmutatott egy másik példányt.
A BV-s tiszt közben ott állt mellettem, így közelról látta, hogy mi történik. Nem volt „nyeretlen kétéves”, nyilvánvalóan megsejtette, hogy Gedeon valamit berakott az újságlapok közé, de hamarjában nem tudta, vagy nem merte eldönteni, hogy milyen következményekkel járna, ha közbelép. Amíg vacillált, én gyorsan átvettem és elraktam a Népszabadságot, bíztam benne, hogy a táskámat már nem nyittatja ki, de így is kivert az izzadság, amíg a börtön előtt parkoló kocsimhoz értem.
Másnap reggel bementem az Országos Parancsnokságra, és jelentkeztem Tarinál:
– Mióta itt vagyok nálatok, most először sértettem meg az előírásokat: kihoztam egy levelet. Egyetlen mentségem van rá, neked írták, mint a Büntetés-végrehajtás legfőbb vezetőjének, és biztos vagyok benne, hogy a szabályos szolgálati úton feladva nem jutott volna el hozzád, valaki okvetlenül félrevágja.
– Ki küldte?
– N. Gedeon.
Tari felsóhajtott:
– Már megint ő? Többet kell foglalkoznom vele, mint egy egész börtönnel.
– Kérlek, olvasd el, és ha úgy gondolod, hogy megérdemli, add meg neki a büntetés-felfüggesztést, ha pedig nem, akkor tekintsd az egész ügyet meg nem történtnek. Mindenesetre: ne rajta verd el a port, hanem énrajtam.
Ezzel átnyújtottam az írást. Tari átfutotta, arca köz208ben mind feszültebbé vált, de egyetlen szóval sem kommentálta a levél tartalmát, elrakta az íróasztalába:
– Rendben van, intézkedem, hogy pénteken engedjék ki.
– Megmondhatom a feleségének?
– Igen.
Felhívtam N.-nét a jó hírrel, az asszony ingerülten reagált:
– Miért csak pénteken? Miért nem holnap?
Elakadt a lélegzetem, csak sokára tudtam megszólalni:
– Asszonyom! Az ötvenötödik évemet taposom, tapasztaltam már ezt-azt életemben, de ekkora szemtelenséget, mint most magától, még soha nem hallottam. Nem annak örül, hogy egyáltalán kijöhet a férje, hanem méltatlankodik itt nekem.
Arról nem értesültem, hogy Tari miképp rendezte el a baracskai „gubancot”, de Gedeon megkapta az egy hónapos büntetés-felfüggesztést. Ezt az időtartamot tovább nyújtotta egy sebtében elvégeztetett műtéttel, a térdéből operáltak ki egy porcot, melyet még a sportpályafutása során szedett össze. Meglátogattam, Gedeon nyomorultul nézett ki a kórházi ágyán, megsajnáltam:
– Ha lúd, legyen kövér! – gondoltam magamban, és tovább próbáltam egyengetni a sorsát. Elmentem az Igazságügyi Minisztérium illetékeseihez, rossz egészségi és lelki állapotára való tekintettel kegyelmet kértem a számára, kevéssel később megtudtam, hogy valóban szabadon is engedték. Figyelmeztettem a feleségemet:
– Gedeon be fog állítani hozzánk valami esztelen nagy ajándékkal, ha én történetesen nem vagyok 209itthon, nehogy elfogadd tőle – elkapott a fennköltség, és hozzátettem:
– Mondd neki azt, hogy a jóság körbejár a világban. Amit Pálnak adtunk, lehet, hogy Pétertől kapjuk vissza. Emlékezz rá: nekünk is mennyi ember tett szolgálatot úgy, hogy nem tudtuk viszonozni!
Gedeon szerencsére megkímélt minket minden kínos magyarázkodástól, mert soha többé nem jelentkezett. Csak közös ismerőseink mondták vissza, hogy mikor szóba került a nevem, mindig legyintett:
– Ez a Moldova tehetségesnek indult, kár, hogy hagyta magát beugratni a kommunistáktól!
210Egy-egy büntetés-végrehajtási intézetben két-három hetet töltöttem el. Igyekeztem minél jobban kihasználni az időt, sokszor már négy órakor felkeltem, hogy az ébresztőre beérjek a börtönbe és láthassam a reggeli készülődést.
Általában kitartottam az esti körletzárásig, sőt néha azon túl is bent maradtam, be akartam meni egy e1ítélthez, hogy folytassuk a korábban megkezdett beszélgetésünket, akadt olyan alanyom, akit négy-öt alkalommal is felkerestem. Előfordult, hogy az őrség nem akart beengedni, akkor felhívtam a lakásán a börtönparancsnokot, és ő utasítást adott, hogy teljesítsék a kívánságomat. Máskor az éjszakai ügyeletes tiszttel sétálgattam a folyosón a cellából kiszűrődő beszélgetéseket hallgatva.
(Hosszú pályám során ezzel a megismétlődő visszatéréseken, egy-egy dologra történő sokszoros rákérdezésen alapuló módszeremmel, akárcsak az állandó jegyzeteléseimmel csak lenézést, jobb esetben sajnálkozó mosolyt váltottam ki a szakmában. Nálunk akkor is, most is úgynevezett „együléses” riport dívott, az újságíró csak egy alkalommal beszélgetett el az alanyával, és legföljebb félóra alatt ki akarta szedni belőle a szükséges anyagot. Ha már egy egész órát rászánt, azt már „mélyinterjúnak” volt szokás nevezni, vagy egy többrészes sorozat készült belőle. Távol áll tőlem, hogy 211elítéljem ezt a technikát, én mindig úgy kezdtem bele egy-egy munkába, hogy időhatárok nem korlátoztak, az újságírókat pedig sürgeti a leadás kényszere, adott terminusra meg kell termelniük az anyagot a lap, a rádió vagy a televíziós csatorna számára. Ilyen körülmények között általában beérik azzal, hogy végighallgatják a kiválasztott személy már sokszor bevált „lemezeit”, magát a karaktert vagy a történést meg sem tudják közelíteni – a keménytojás héján mászkáló hangyához hasonlítanak, mely nem is törekszik rá, hogy beljebb jusson. Nem tartották szem előtt azt az angol közmondást, hogy ha valamit érdemes csinálnunk, akkor azt érdemes jól csinálnunk, a befektetett pluszenergia látványosan kamatozik.)
Az anyaggyűjtés során a minimumra mérsékeltem elvárásaimat az étkezéssel és a szállással kapcsolatban. A szegedi „Csillag”-ban töltött idő alatt reggelenként a börtön előtti Mars téren – a szocialista korszakban úgy emlékszem, Marx térnek hívták – a piacon vettem magamnak egy darab sajtos pogácsát. A harmadik-negyedik alkalommal az árus már megismert, és elismerően bólintott:
– Maga aztán tud élni!
Délben a fegyőrökkel ettem az étkezőben, vagy mint már említettem, a rabokkal, valamelyik cellában.
Ami a szállásomat illeti, aludtam télen parasztházak nyári konyhájában, az átfagyott derékaljban egerek zörögtek alattam, vasúti várótermekben. Encsen a polgári védelmi törzs föld alatti bunkerjében, reggel elfeledkeztek rólam, a telefonon találomra felhívtam egy helyi számot, úgy szabadultam ki.
A BV-nél az adott börtönparancsnokságon gondoskodtak az elhelyezésemről. Kalocsán a számítógépes központ helyiségét ürítették ki ideiglenesen a számom212ra. Szegeden a vendégszálláson laktam egy olyan szűkös szobában, hogy bármiképp is próbáltam helyezkedni, legfeljebb egyméteres távolságból kellett néznem a nagyképernyős televíziót. Sopronkőhidán az intézet nyári üdülőjébe raktak be, egyedül laktam itt, éjszakánként távoli csörtetéseket véltem hallani, úgy gondoltam: a közeli zöld határon átlépők vonulnak arra. Égve hagytam egy lámpát, és a kilincset egy székkel támasztottam alá, hogy a behatolásukat megnehezítsem, egy kést készítettem ki az éjjeliszekrényre.
Fokozatosan eluralkodott rajtam egy bezártságtudat, néha kint az utcán járva is úgy éreztem, hogy rácsok mögött vagyok, és nem csak én, hanem a mellettem elhaladó járókelők is. Álmomban néha magam is egy alacsony mennyezetű börtöncellába kerültem, néhány hetes büntetést kellett ott letöltenem. Ártatlanságomat hangoztatva hiába tiltakoztam, egy udvarias, de kérlelhetetlen BV-s tisztviselő rendre utasított, csak az ébredés szabadított meg a lidércnyomástól.
El-eltűnődtem: mi lett volna, ha az 1956-os események után csakugyan börtönbe kerülök. Úgy éreztem, annak idején túlbecsültem erőmet, mikor azt képzeltem, hogy viszonylag könnyen elviselem majd a bezártságot, most valószínűbbnek tartottam, hogy idegileg összecsuklottam volna. Megértettem a börtönből kiszabaduló foglyok áradó energiáját, élethabzsolását, az élet egyik nagy próbáján sikerült túlesniük.
Ha egy budapesti büntetés-végrehajtási intézet került sorra, természetesen hazulról indultam el. Tökölre, a fiatalkorúak börtönébe a szolgálati busszal jártam ki reggelenként. Maga az út nem lehetett hosszabb negyven kilométernél, de több mint egy órát tartott, mert 213gyakran megálltunk, hogy felvegyük a távolabb lakó börtönőröket és az ugyanazon falak között működő központi BV-kórház orvosait, alkalmazottait.
Egyikük sem ült le mellém, már elterjedt a híre annak a botránynak, melyet az éhségsztrájkot folytató rab hanyag ellátásának ügyében provokáltam – az egészségügyisek óvakodtak attól, hogy bármiféle kapcsolatnak a látszatát is felvállalják velem. Ezt tudomásul vettem, és nem erőltettem a közeledést.
Budapestről még sötétben indultunk el, és már fenn járt a nap, mikor a busz megállt a tököli börtön bejárata előtt. Az utasok sietve szétszéledtek, én a központi irodaépületbe mentem fel, egy szekrényben itt tartottam a köpenyemet.
Ilyenkor benéztem a parancsnokhoz, de ritkán találtam a helyén. Ő általában kora reggel jelent meg, körülnézett, aláírta a kikészített hivatalos papírokat, és fontos elfoglaltságára hivatkozva eltűnt. A napot állítólag a szeretőjénél töltötte bent a faluban, csak este tért vissza, ilyenkor felháborodott azon, hogy az irodák már üresek, rezignált hangon jelentette ki:
– Teljesen egyedül vagyok, mindent nekem kell csinálnom!
Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy a börtönszemélyzetben különféle érdekcsoportok, mindenekelőtt családi összeszövődések alakultak ki. A régi falusi iskolák jutottak az eszembe, ahol az igazgató felesége volt a másik tanerő, mikor kiderült, hogy a parancsnokhelyettes veje az egyik őrparancsnok, az anyagi szolgálatvezető felesége pedig az igazgatási csoportvezető. Egyszer egy negyedórát vártam, hogy bejuthassak az új, emeletes blokkba, mert a kapuzárat kezelő tiszthelyettes nő épp nem tartózkodott a posztján. Utánajártam a távollétének, kiderült, 214hogy a két lánya és néhány más rokona is az intézetben dolgozik, így délidőben végig szokta látogatni őket. Mások szolgálat közben csak úgy hazaugrottak a közeli lakótelepre. Kialakult egy jellegzetes tököli munkastílus, melyet valaki úgy jellemzett, hogy: „jövök-megyek, teszek-veszek, aláírok-pecsételek”.
Ez a családi alapon szerveződő klikkrendszer a börtönélet minden területére kiterjedt és kisebb-nagyobb korrupciókat eredményezett. Többször is végignéztem az ebédosztást, utána elbeszélgettem „Jenki”-vel, a körszállításnál megismert rabszakáccsal:
– Hiába hizlalunk disznót, a rabkonyhára csak a lába, füle, farka vagy a hasaalja kerül. Ha egy-egy ünnep előtt mégis karajt vagy színhúst küldenek a központi ellátmányból, „útközben” leveszik a sápot, egy kilóból jó, ha negyven deka eljut hozzánk.
– Hogy lehet az? Ki veszi el?
„Jenki” széttárja a karját:
– Keressen egy öngyilkosjelöltet, az majd elmagyarázza magának. Maga, uram, elmegy, én itt maradok!
(Hogy el ne felejtsem, ide iktatom, amit „Jenki” további sorsáról tudok. Több mint tíz évvel később a Nyugati pályaudvaron épp a vonatom felé tartottam, mikor valaki kétségbeesetten utánam kiabált:
– Gyuri bácsi! Álljon meg!
Visszafordultam, egy mankóra támaszkodó, féllábú, szakállas, rongyos férfi állt mögöttem:
– Nem ismer meg? Én voltam a szakács Tökölön, a „Jenki”.
– Mi történt magával?
– Csonttuberkulózist kaptam, le kellett vágni az egyik lábamat, és a másik is beteg.
Odaadtam neki minden nélkülözhető pénzemet, de nem hiszem, hogy ezzel túl sokat segítettem rajta. 215„Jenki”, aki nem lábbal, hanem fejjel játszotta a focit, a pusztulást nem tudta kicselezni.)
„Jenki” más alapanyagokból is keveset kapott és harmadosztályú minőségűt. A csurgatott tojáslevesnél egy emberre csak egy fél tojás jutott, ez olyan kevés, hogy egyszerűen elveszik az íze, ezért liszttel dúsította fel, és három kiló tejport kevert a kilencszáz adagba. A kollégái a pörköltet is liszttel sűrítették, azokon a napokon, mikor nem ő állt az üstök mellett, „Jenki” nem evett a főtt ételből. Zöldséget, gyümölcsöt alig kaptak, a fiúkat ellepték a pattanások, a bőrük foltos volt a festékhiánytól.
Valószínűleg megmaradtam volna a helyzet passzív tudomásulvételénél, ha nem jön közbe egy váratlan esemény. Az egyik este úgy alakult a munkám, hogy egy órát kellett várnom a Pestre induló szolgálati buszra, ezt az időt arra használtam fel, hogy végigjárjak néhány szobát. A fiúk éppen vacsoráztak, felháborodva mutatták, hogy csak egy féltányérnyi tejbegrízt kaptak kakaószórattal. Ez még akkor is kevés lett volna, ha az egész napot üldögéléssel töltik el, de ők kemény fizikai munkát végeztek: betonelemeket készítettek vagy öntvényeket tisztítottak Csepelen. Az étkezéseket még kenyérrel sem tudták kiegészíteni, a többi büntetés-végrehajtási intézetben minden korlátozás nélkül adtak kenyeret, itt Tökölön külön kellett megvásárolniuk a „spejzolásnál”.
Ahogy hallgattam a felzúdulást, egyre bizonyosabbá váltam, hogy nem szabad tűrni ezt a helyzetet. Ott helyben nem szóltam senkinek, de másnap bementem Tarihoz, és beszámoltam neki a tejbegrízes vacsoráról:
– Ha azt szeretnétek, hogy börtönlázadás törjön ki, akkor a legjobb úton haladtok. A fiúk előbb-utóbb „betagadják” majd a munkát.
216Tarit nem lepte meg a hír, elgondolkozva rágta a bajuszát:
– Az a nagy baj, hogy az egész tököli börtön egyetlen beltenyészet, mindenki rokon, sógor és koma, összetartanak, nem adják ki egymást. Itt az Országos Parancsnokságon is sokan dolgoznak közülük, ha most szabályos szolgálati úton elrendelek egy ellenőrzést, biztos, hogy akad valaki, aki tájékoztatja őket, és ott lent mindent elsimítanak. Ezt viszont valóban nem lehet tűrni tovább, tenni kell valamit – Tari gondolatban végigfutott a lehetőségeken. – Az őrparancsnokom abszolút megbízható, őt fogom leküldeni.
A szándék ezúttal csakugyan rejtve és fedve maradt, a rajtaütés sikerült. Tökölön csak akkor eszméltek rá, hogy generális vizsgálat következik, amikor az őrparancsnok és kíséretének kocsija megállt a börtön kapuja előtt.
Hogy menteni lehessen a menthetőt, a szolgálat megpróbált időt nyerni. A kocsik közlekedésénél úgynevezett zsiliprendszert alakítottak ki – ezzel kívánták meggátolni a kívülről jövő lehetséges terrortámadásokat és a belülről kezdeményezett kitörési kísérleteket. Az autókat először az utcára nyíló kapun engedték be, utána egymást követő rácsos vagy tömören egybeszabott acélakadályok emelkedtek fel előttük. Minden egyes stáció bizonyos vesztegléssel járt, a bezsilipelés normális körülmények között négy-öt percig szokott tartani, ezúttal egy negyedóra is beletellett, mire az ellenőrző parancsnok bejutott a börtön belső terébe.
Felmérve a helyzetet, a „smasszerek” rögtönzött vésztanácsa úgy gondolta, hogy leginkább a raktári készletek rovancsolásától kell tartaniuk. A börtönszemélyzet időről időre szétosztotta maga között az elítél217tek megrövidítéséből származó élelmiszertöbbletet. A soros aktust épp az elkövetkező napok egyikére tervezték, így jelentős „felesleg” halmozódott fel, melyről nehezen lehetett volna elszámolni az inspiciálóknak, elszállítására vagy elrejtésére viszont már nem futotta volna az időbő1, az anyagok mozgatása egyébként is túl nagy feltűnéssel járt volna, ezért más megoldást kellett választani.
A „smasszerek” lementek az alagsorba, félretolták az aknafedeleket, és zsákszámra öntötték bele a lefolyóba a lisztet, a tejport, a cukrot, hatalmas üvegekben a lekvárt, a befőttet, a savanyúságot. Az elképesztő mennyiségű élelmiszertől eldugult a kanális, másnap alkalmi búvároknak kellett lekotorni – de végeredményben a tököli maffia ezt a revíziót is megúszta egy feddéssel a bizonylati fegyelem hiányosságaiért. Az akció annyi eredménnyel járt, hogy egy ideig javult az elítélt fiúk kosztja.
Az izgalmak lecsillapultával a tököliek széles körű nyomozásba kezdtek, hogy ki sugallta Tarinak a rendkívüli ellenőrzés gondolatát. Hamarosan kiderült, hogy én voltam a kavics a „smasszerek” cipőjében. Nyíltan semmit sem tehettek ellenem, de minden lépésemet igyekeztek megnehezíteni, így hamarosan befejeztem működésemet Tökölön.
2181990 tavaszán már befejeztem az anyaggyűjtést, és nekikezdtem a könyv megírásának, mikor hírét vettem, hogy zendülés tört ki a miskolci börtönben. Ezt az ügyet nem lehetett elszigetelt jelenségnek tekinteni, jellegében egybevágott az egykori szocialista országokon végigvonuló újabb börtönlázadásokkal. Tájékozódás végett az Országos Parancsnokságon elkértem a lengyel eseményekről szóló jegyzőkönyvet, Miskolc felé tartva a vonaton jutott időm belenézni.
„Jelentés a Nowy Wisnicz-i Büntetés-végrehajtási Intézet mellett működő Hűtőipari Vállalat területén végbement csoportos elítélt-munkamegtagadásról és egyéb eseményekről.
…1989. VIII. 9-én 214 elítélt, akik a vállalat I. műszakjában voltak foglalkoztatva, a munkaterületre való kivonulás után megtagadták a munka felvételét, ezzel egy időben átnyújtottak a vállalat középszintű vezetőinek egy, a követeléseiket tartalmazó listát.
Miután az intézet vezetése kézhez kapta a követeléseket, a vállalat igazgatójával egyetértve azt a döntést hozta, hogy a munkát megtagadó elítélteket visszavezetik a lakózárkáikba. Mikor ez megtörtént, elkezdődtek a tárgyalások a sztrájkbizottsággal, melynek tagjait az elítéltek maguk választották ki a különböző üzemekből. A tárgyalások nem vezettek semmilyen eredményre.”
219A rosszul lefordított, hivatalosan nyakatekert szövegből is kitűnt, hogy a sztrájk indítékai a rabok életének szinte minden területét átfogták. Az elítéltek tiltakoztak a belső üzletek áremelései ellen, főleg a cigaretta drágulását nehezményezték. A börtönvállalatok nem ellensúlyozták az inflációt, egy zlotyval sem fizettek többet.
Kinyilvánították abbéli szándékukat, hogy ők maguk kapják meg a letétbe helyezett pénzösszegeik kamatát, és ne a Büntetés-végrehajtás, illetve ezen keresztül az állam. (Ezt az ügyet Magyarországon is teljes joggal fel lehetett volna vetni. – M. Gy.) Meg kívánták szüntetni a „koporsópénzt”, a szabadulás időpontjára kötelezően megtakarítandó összeget.
Ugyancsak ismerősnek tűnt az a követelés, hogy azonnal léptessenek életbe amnesztiát, és ezt hivatalosan terjesszék ki a visszaeső bűnelkövetőkre is. Az egész hosszú listán csak egy különös tételen akadt meg a szemem: az egyik börtönben egy homoszexuális pék sütötte a kenyeret, az elítéltek az AIDS-fertőzéstől való félelmükben ragaszkodtak az eltávolításához.
A börtönparancsnokság – nyilvánvalóan felsőbb utasításra – a követelések egy részét elutasította, más részüket formailag elfogadta ugyan, de nem teljesítette az ígéreteit. Ennek következményeként a 156 lengyel büntetés-végrehajtási intézetből 90-ben tömeges lázadás tört ki, néhány helyen több alkalommal is. Szeptember 25-e és október 7-e között az elítéltek a BV-állomány tagjait eltávolították két lakókörletből, és megszállták azokat. Egy „előzetes házban” a hangadók felmásztak a háztetőre, és lázító jelszavakat harsogtak. A hivatalos jelentés azzal próbálta jellemezni a felkelés résztvevőinek erkölcsi szintjét, hogy a zűrzavarban 220ellopták társaik értékeit. Gyújtogatásokra, zárkarombolásokra, fosztogatásokra is sor került.
Az állami vezetés tehetetlenül állt szemben az eseményekkel. A Szolidaritás vezető politikusait küldte ki tárgyalni a helyszínre, akik az elmúlt esztendőkben maguk is belülről ismerhették meg a börtönt. A hivatalos jelentés keserű hangon jegyzi meg, hogy a küldöttek átölelték a rabokat, cigarettával kínálták őket, viszont a fegyőrökkel nem voltak hajlandók kezet fogni. A lengyel papok sokkal lojálisabban viselkedtek, békére és rendre szólították fel a lázadókat.
Mind bizonyosabbá vált, hogy az elítéltek előbbutóbb megkísérelnek kitörni a börtönfalak közül, a bizonytalankodó vezetés sokáig nem mert határozott eszközökhöz nyúlni, majd mikor a szokványos kísérletek tömegakciókba mentek át, mégis kiadták a tűzparancsot, halottak tucatjaival sikerült végül is rendet teremteni.
Mire idáig eljutottam az olvasásban, a vonat már a Tiszai pályaudvar sínjein kattogott, készülődnöm kellett, nehéz szívvel hajtottam be a dosszié fedelét. Nem tételeztem fel, hogy a lengyel események résztvevői személyes kapcsolatban lennének a miskolci börtönlakókkal, de a televízió híradásain, az újságokon keresztül hatást gyakorolhattak az itteni események menetére.
Madej, a parancsnok kijött elém az állomásra. Mivel már 7 óra körül járt, hamarosan körletzárásnak kellett következni, megkértem, hogy menjünk egyenest a börtönbe. Madej bólintott és elindultunk.
– Hogy történt?
– Olvashattad az újságban, csak épp azt nem írták meg, hogy mekkora fölfordulás keletkezett. Mióta mi a BV-nél szolgálunk, most először alakult ki éles harci 221helyzet. 26-án, szombaton 21.15-kor az elítéltek néhány zárkában elkezdték verni a rácsokat, és ezt az előzetesek nagy része átvette. A jogerős elítéltek nem csatlakoztak, féltették a kedvezményüket, bár azt nem lehet megítélni, hogy viselkedtek volna, ha esetleg kitörésre kerül sor. Az első lépcsőben a közeli szolgálati házakban lakókat tudtam mozgósítani, 23 embert érintett volna, de háromnegyed óra is eltelt, és csak öten jöttek be, köztük egy nő. A második lépcsőben került volna sor a Miskolc városában tartózkodókra, végül mindenkire, aki él és mozog – de ez a fokozat a nyári hétvége körülményei között eleve kivihetetlennek látszott. Az állomány riadt és bizonytalan hangulatban próbált meg akcióba lépni, némelyik őr negyedóránként szaladgált a WC-re.
– Milyenek voltak az erőviszonyok?
– Az elején egy tucatnyi bévés állt szemben több mint 300 lázongó elítélttel. Este fél tízkor átszóltam a rendőröknek, a kapitány küldött volna 22 embert a tartalékból, de a Belügyminisztérium fő ügyeletes tisztje nem járult hozzá a bevetésükhöz azzal az indokkal, hogy ez nem rájuk tartozik. Annyit megtettek szívességből, hogy a börtönkapuk elé kivezényeltek kétkét rendőrt, mert külső támadásra is számítanunk kellett, és mi a falakon kívül gyülekező emberekkel szemben nem intézkedhettünk volna.
– Mindenképpen el akartuk kerülni, hogy a lengyel példa nálunk megismétlődhessen. Sátoraljaújhelyről és Martonvásárról BV-seket irányítottak át erősítésnek, aztán a határőrök is átküldtek egy szakasznyi sorkatonát – a fegyverüket letették a kultúrteremben, s gumibotot kaptak helyette.
– A rabok addigra már kitörtek a 35-ös és a 36-os zárkából, nem volt túlságosan nehéz dolguk, ezeket az 222ajtókat még 1908-ban rakták fel, és azóta sem erősítették meg. Fennállt a veszély, hogy kiszabadítják a szomszédban őrjöngő társaikat is, kijutnak a körletbe, és átvágják a szintzáró kaput. Ha ez sikerül nekik, már nekiugorhatnak a falaknak, és kijuthatnak a városba. Ezt mindenképpen meg kellett akadályoznunk, rohamra indultunk.
– Nem próbáltatok meg tárgyalni velük?
– Én korábban már olyan messzire elmentem, amennyire csak lehetséges volt. Engedtem őket nyilatkozni az újságban, javítottam a körülményeken: pénzt tarthattak maguknál, engedélyeztem a kártyázást, és így tovább, de itt egy zendüléssel álltunk szemben, és ilyenkor nincs mese. Én az államot képviseltem, és nem állhattam le alkudozni olyan bűnözőkkel, akik embert öltek vagy hatodmagukkal megerőszakoltak egy öregasszonyt.
– A zendülők ellenálltak, egy őrizetes feltépte a padlóról az öntöttvas WC-csészét, és közénk dobta, egy másik megütött egy őrt, ezeket rögtön lefogtuk. A tűzoltó tömlőket bedugtuk az ajtóréseken, és vízágyúnak használva eltereltük a rabokat a zárka közepéről a falak mellé. Ahol tovább őrjöngtek, oda könnygáz-sprayt nyomtunk be – ezzel nem volt szerencsénk, mert az erős vízsugár kitörte az üveget, a szél befelé fújt az ablakréseken, és visszasodorta a gázt az őrök szemébe. Végül is sikerült rendet teremtenünk.
– Ha a helyzet úgy alakul, lövettél volna?
– Ha megkapom a tűzparancsot, minden további nélkül, ezt a tömeget nem szabadíthattam rá Miskolcra. Sokszor elemeztük a lengyel példát, és megtanultuk, hogy ha a zendülések első szakaszában nem lépünk fel erélyesen, később sokkal keményebb intézkedésekre kényszerülünk rá.
223Közben az autó átvágott Miskolcon, beértünk a börtönbe. Az őrség már zárta be a körleteket, a szokásos három-négy ember helyett tizenöt-húszan vonultak celláról cellára, a még mindig felzaklatott hangulatban látványos túlerőt kellett demonstrálniuk, hogy minden további próbálkozásnak elejét vegyék. Velük tartottam, de nem akartam zavarni a munkájukat, csak egy-két szót váltottam a fogvatartottakkal:
– Kétrendbeli vétségért nyolc hónapja vagyok előzetesben, és még mindig nincs kitűzve a tárgyalásom.
– Írja meg azt is, hogy befújtak spray-vel olyan kis zárkákba, ahol még levegő sincs elég ennyi embernek.
Miskolc valóban az ország egyik legzsúfoltabb börtöne volt, a zárkák telítettsége meghaladott minden normát. A régi börtönszabályok szerint egy-egy elítéltnek öt-nyolc légköbméternyi férőhelyet kellett biztosítani, ezt a négy-öt méter magas zárkákban legalábbis formailag könnyen meg lehetett oldani. Azóta változtak a rendelkezések, nem térfogatot, hanem felületet írnak elő, személyenként három négyzetmétert. Ennyi szabad terület sehol sem jut, ha komolyan vesszük ezt a szabályt, legalább egynegyedével csökkenne a magyar börtönök befogadóképessége. Miskolcon, a fiatalkorúak körletében egyetlen helyiségben 36 ágy állt, és valamennyi foglalt volt.
Az utolsó zárkában, ahová benyitottunk, egy rab szótlanul, csak egy óvatos biccentéssel üdvözöl, mintha nem volna biztos benne, hogy fogadom a köszönését. A félhomályban is világító vörös hajáról felismerem „Tengerészt”, akivel még október elején találkoztam itt a miskolci börtönben. Ragadványnevét úgy szerezte, hogy mint sokszoros visszaesőt, szinte félévenként „bekasztlizták” és nem akarta, hogy a szomszédjai megtudják, hova megy. Szerzett egy nagy 224tengerészzsákot, és mindig azzal vonult be. A szomszédok néha megkérték, hogy hozzon nekik külföldi útjairól kocsialkatrészeket, de ő nem vállalta, mondván: „katonai szállítmányokat viszünk, és ezért nagyon szigorú az ellenőrzés a hajón!”. Meglepődtem, hogy „Tengerészt” itt találom, úgy emlékeztem, hogy már hónapokkal korábban szabadulnia kellett volna.
– Ki is szabadultam, de azóta megint visszakerültem. Egy kis cvikli csúszott be.
– Micsoda?
– Keresd a nőt! A feleségem a rendőrökkel tiltatott ki a saját lakásomból. Aztán azzal vádoltak meg, hogy kiraboltam egy asszonyt, akit nem is ismertem, állítólag elvettem a fülbevalóját…
Madej megrovóan intett felé:
– A „barátod” nem fér a bőrébe, most a zendülésbe is vastagon belemászott.
„Tengerész” vissza akart vágni, de én igyekeztem meggátolni egy elég kétes kimenetelű vitát, közbeszóltam, megállapodtunk, hogy másnap kikérem őt, és leülünk beszélgetni.
– Hogy kezdődött ez az egész zendülés? – kérdeztem.
– Tudja, hogy nálunk is szállonganak a hírek az amnesztiáról, „megindultak” az emberek. Egy kérvényt írtunk, arról volt szó benne, hogy a komcsik nyírták a visszaesőket, és most igazságot kellene szolgáltatni nekünk. Olvastam, hogy Franciaországban az elítéltek becsületnyilatkozatot tehetnek, megígérik, hogy többé nem követnek el bűncselekményeket, és ennek alapján szabadlábra helyezik őket. Viszont ha újra megbuknak, akkor különösen súlyos büntetést kapnak. Belevettük a levélbe, hogy mi is hajlandók vagyunk aláírni ilyen papírt.
225Nem tudtam visszafojtani a nevetést:
– „Tengerész”, maga szerint akadna olyan plejgnis, hétpróbás elítélt, aki ne volna hajlandó ilyen ígéretet tenni? Olyanok, akiknek még a „csibész” becsületszava is ottmaradt a Don-kanyarban. És mit gondol, hányan tartanák meg? Az elbocsátott „puttonyosok”, szigorított őrizetesek nagyobbik fele is visszakerült már a börtönbe. Hogy képzeli, hogy egy ilyen átlátszó szöveggel szabadlábra kerülhetnek?
„Tengerész” méltatlankodva ingatta a fejét:
– Nem szabad ilyen bizalmatlannak lenni, Moldova úr. Látja, például a Miskolci Rádiótól kijöttek hozzánk, és beolvashattam a levelet, sőt itt a börtönben is leadták a stúdiósok. Szóval egyre melegedett a hangulat, mindenki várta, hogy mikor jelentik be az amnesztiát.
– Szombaton beszélő volt, egész nap jöttek a hozzátartozók, ők is hozták a híreket, az emberek nem találták a helyüket. A „smasszerek” az épület egyik oldalára kilátásgátlót szereltek fel furnérlemezből, valaki most lepiszkálta, felálltunk az ablakokba, és bámultunk kifelé.
– A bástyafalon túl a kollégiumi futballpályán meg szoktak állni a rokonok, és felkiabálnak a foglyoknak mindenféle üzenetet. Most egyszer csak két cigánylány jelent meg, ledobták a blúzukat és megmutatták a mellüket. Akkor az emberek elkezdtek üvöltözni, egyelőre még csak balhéból: „Nőt akarunk! Nőt akarunk!”. A rendőrök elvitték a két nőt, de azok később visszajöttek, és egész meztelenre vetkőztek. Akkor a szomszéd zárkában már azt is kiabálták, hogy „amnesztiát akarunk!”.
– Tudtak róla, hogy a balassagyarmati börtönben ugyanakkor néhány rab ülősztrájkba kezdett? – Persze hogy tudtunk, de még mindig le lehetett 226volna állítani a menetet, ha lejön egy parancsnok, és normális hangon szól az emberekhez, de az őrség durváskodni kezdett, akkor a rabok begőzöltek.
– A maguk zárkájában mi történt?
– Néhányan megfogták a vaságyat, és ki akarták dönteni vele az ajtót. Leszereltem őket, mindenkinek megmondtam, hogy maradjon veszteg. Nem a „smasszeroknak” akartam segíteni, annyira talán ismer már, de tudtam, hogy mi nagyon rosszul járhatunk, ha ugrálni kezdünk. A zárkában alig akadt egészséges ember: csupa szívbajos, epilepsziás, cukorbeteg volt ide bezárva, és tisztában voltam vele, hogy ha valamelyik rosszul lesz, egyetlen őr sem jön be, hogy segítsen rajta, hanem hagyja ott megdögleni.
– Mondom: nem engedtem semmi balhét, ezzel együtt hozzánk is beszórták a könnygázspray-t. Szóltam, hogy mindenki kapjon be a szájába egy nedves szivacsot, és azon keresztül vegye a levegőt. Odamentem könyörögni a cirklihez: „Hagyják abba, láthatják, hogy mi nem csinálunk semmit!” De ők benyomták a vizes tömlőt, kiverték az ablakokat, az emberekre céloztak a sugárral.
– Ezen nincs mit csodálkozni, „Tengerész”! A szomszédos cellában rátámadtak az őrökre.
– Ugyan már, maga elhiszi ezt a mesét? Ha a rabok komolyan vették volna ezt a zendülést, vannak olyan kemény gyerekek, hogy kitartottak volna, ha kell a fele halottig, nem adják fel egy-két óra alatt.
A beszélgetés után körülnéztem a börtönben. Még sok helyütt látszottak a zendülés nyomai: a kitörött zárkaajtókat már pótolták, de a keretek közül még nedves, sötétszürke volt a beton a fecskendők sugaraitól, és az udvaron is ott csillogtak az ablakok cserepei is. A más intézetekből segítségképpen ide vezényelt BV-227sek egy része is itt tartózkodott még, a parancsnokukkal megittam egy teát:
– Az elítéltek a maguk börtönében is próbálkoztak valamilyen akcióval?
– Két zárka petíciót adott be, valamennyi rab aláírta, de nem vettem át tólük. Azt mondtam: önöknek nincs joguk aláírásokat gyűjteni, csak egyénileg és az előírt formában terjeszthetik elő a kéréseiket. Egyelőre behúzták a farkukat, de most megint bátorságra fognak kapni.
– Miből gondolja?
– Olvasta az újságban, hogy mit nyilatkozott a miniszter? Szerinte ezek a miskolci események nem számítanak zendülésnek: a zárkaajtók kidöntése, az őrök megtámadása. Ezek után az embereink nem fogják tudni, hogy tulajdonképpen milyen szabályokat tartsanak be, mert az, ami érvényben van, ennél sokkal kisebb dolgokat is zendülésnek minősít: elég hozzá a csoportos étkezésmegtagadás, vagy ha este a létszámellenőrzésnél három elítélt nem sorakozik fel szabályosan, és megállapítható, hogy szándékosan teszik.
– A jövő kevés jót ígér. A politikai vezetésben most egy új garnitúra jön, a vezetői közül sokan megjárták a börtönt 1956-os ügyekben. Ők nem lesznek lágyszívűek, mindent levernek majd rajtunk, az sem érdekli őket, hogy az egész börtönrezsim megrendül. A mi létszámunk folyamatosan csökken és morálisan is hanyatlik, eluralkodik majd a korrupció, és megvalósul a szervezett bűnözés: a Büntetés-végrehajtás emberei szövetségre lépnek az elítéltekkel.
1989 októberétől 1990 szeptemberéig ismerkedtem a Büntetés-végrehajtás különböző intézeteivel, lezárásként a hallott-olvasott anyagból megfogalmaztam a magam tíz pontját a börtönökről:
1. A bűntett megtorlása a nyugalom és a közüdv anyja
Porosz bűnügyi kódex
2. A világ minden börtönét a rabok irányítják
Csülök
3. Nincs olyan durva tábla, amelyre ne lehetne írni
Comenius
4. A történelem és a statisztikai adatok a Napnál fényesebben bizonyítják, hogy Káin óta a világot se meg nem javították, se meg nem félemlítették a büntetéssel
Marx Károly
5. A büntetésnek nincs más célja, mint a büntetés maga
Conrad
6. Őrnagy úr, jelentem, a büntetés-végrehajtás nálam elérte a nevelési céljait: hülye vagyok, kopasz és homoszexuális
Egy „SS Robi” néven ismert elítélt
7. A börtön a bűnözés iskolája
Kardos
8. A bűn tulajdonképpen roppant unalmas
M. Ágnes
9. A börtönben az egyedüllét fájdalmához hozzájön még az egyedüllét kínja is
Hentig
22910. Nagyon sokat kell tudnunk a börtönökről ahhoz, hogy belássuk: nem tudunk róla semmit
Ez az én személyes keserű felismerésem
A jelzett idő alatt formailag is végbement a rendszerváltás. A Büntetés-végrehajtásnál ez főleg abban nyilvánult meg, hogy ha a beosztott jelentkezett a felettesénél, az „elvtárs” helyett az „úr” megszólítást kellett alkalmaznia.
Néhány főtiszt megpróbálta „kaserolni” magát. K., aki korábban olyan szektás kommunistának számított, hogy egy rosszindulatú megjegyzés szerint a fogaira is csillagokat rakatott korona helyett, többé nem viselte csillag alakú kitüntetéseit. K. azt is felfedezte, hogy az egyetemen egy évfolyamba járt az új igazságügyi miniszterrel, és gyakran felhívta, hogy megossza vele az elmúlt rendszert elítélő gondolatait. Tari Ferenc mértéktartóan és korrektül viselkedett, őt aztán később a Fidesz-kormány küldte el idő előtti nyugdíjba. Esetével példát akartak statuálni, hogy semmiféle érdem nem imponál nekik, az összes fegyveres testület leghosszabb szolgálati idővel rendelkező tábornokaként is el merik mozdítani a helyéről. Tari az én munkámat sem gátolta és cenzurát sem próbált gyakorolni fölötte.
A Magvetőnél viszont kiéleződött a helyzetem, és épp a szóbanforgó, a börtönökről szóló riportkönyvem vitt el a végleges szakításig. Jovánovics Miklós nem felejtette el „Az Abortusz szigetek” című szatírám kudarcát – jóllehet a túlságosan magas példányszám megállapításával ebben ő maga is közrejátszott –, politikai felfogásommal nem rokonszenvezett, mivel az a Kiadó elleni támadásokra is okot szolgáltatott, a „Bűn az élet” kiadásáért a Beszélő „lelkiismeretlen könyv230árusnak” minősítette. Láthatólag csak az alkalmat kereste, hogy megszakítsa együttműködésünket.
Ezt a szándékot természetesen én is észleltem. Úgy éreztem, nincs miért ragaszkodnom a Magvetőhöz, Kardos halála után amúgy is csak a változtatásra való tehetetlenségem tartott a kiadónál. Úgy döntöttem, hogy a továbbiakban Urbán Tamással, az akkori „Pannon Kiadó” igazgatójával dolgozom majd együtt. Az idő igazolta ezt a döntést, bár az eltelt időben a kiadó neve többször is megváltozott, de a kapcsolatunk már tizenhét éve kitart, azóta az összes könyvemet ő jelentette meg, többek között azt is, melyet az olvasó most a kezében tart.
Egyik nap Jovánovics berendelt az irodájába, és nekem szegezte a kérdést:
– Mikor kapom meg a börtönkönyv kéziratát?
– Semmikor, Jován, nem nektek adom, hanem egy másik kiadónak.
– Úgy? Szóval ide csak a bóvlit hozod – íróasztaláról felemelt egy előre elkészített gépelt lapot, és belenézett – jelenleg a nyomdában van egy regényed és a komlói riportod új kiadása, ezeket még felvállalom, utána felbontok veled minden szerződést, az életműszerződésedet is – mondta Jovánovics, és az arcán látszott, keményen letromfolja majd minden tiltakozásomat.
Körbefordítottam a tekintetemet az irodán, ahol az elmúlt huszonnégy évben százszor és százszor tárgyaltam Kardos Györggyel, és úgy találtam, méltatlan búcsú volna, ha most az utolsó ittlétemnél belemennék egy kiprovokált szócsatába, olyanokon kezdenék el vitatkozni, hogy jogában áll-e felbontani az életműszerződésemet. Így hát megköszöntem Jovánovicsnak a közös munkát, a jóindulatát, utána kezet nyújtottam, 231és kiléptem az ajtón, soha többé nem nyomtam le a kilincsét.
(Jovánovics hiába tett más hasonló lépéseket is, nem tudta megőrizni igazgatói karosszékét, az új rend alig egy év múlva „lapátra tette”).
A Magvető után a többi addigi bázisom kapuja is bezárult előttem, a „Kortárs” című folyóirat nem közölte az írásaimat, az „Új Tükör” hamarosan megszűnt, a gombaként szaporodó kurzuslapokhoz pedig nem kívántam csatlakozni. Nevem egyre több cikkben szerepelt negatív példaként, de ez nem rendített meg különösebben. Már harmincéves rutinom volt „csalatásban és fenében”. Most is úgy találtam: nagy oktalanság volna, ha a villámcsapás helyett a mennydörgésbe halnék bele.
A sokasodó fenyegetések inkább a távolabbi ismerőseimet-barátaimat rendítették meg. Egyszer kilátogattam Budafokra, Meruk Vilmoshoz, a Nemzeti Színház régi igazgatójához, az egykori kubai nagykövethez. Vacsora után elbeszélgettünk, majd a házigazdám felvette kopott trencskóját, és lekísért a villamoshoz. A szerelvény éppen előttünk húzott ki a megállóból, kivilágítva és csörömpölve tűnt el a sötétben. Ezen a városszéli vonalon ilyenkor már csak negyedóránként követték egymást a járatok, megálltunk a járdasziget végén beszélgetni. Régi közös ismerősökről folytattunk diskurzust, helytállásról és árulásról elmélkedtünk. Láttam Meruk arcán, hogy valami kikívánkozna belőle, de nehezen tudja rászánni magát, hogy előhozza. Végül intett, hogy induljunk sétára a megálló hosszában – távolabb kerülve a többi várakozótól:
– Úgy hallom, hogy mostanában megint készülnek a listák arról, hogy kiket kell majd letartóztatni. Csak annyit szeretnék mondani, hogy ha neked is el kell búj232nod, gyere ki hozzánk, itt nem találnak meg – és körbemutatott a sötétben elmerülő hegyoldalon.
Nem jutottam hozzá, hogy válaszoljak, mert Meruk egy gesztussal jelezte: csak ennyit kívánt mondani – és a villamos is befutott közben.
Csak a város felé zötykölődve gondolkoztam el a szavain. Lassan felmerült bennem, hogy egyszer valaki már mondott nekem hasonlókat, időbe tellett, amíg ki tudtam bogozni azt az emléket a feledésból. Húsz évvel azelőtt hasonló politikai széljárásban, tornyosodó országos bajok közepette egy őrségi parasztember, Bita Kálmán félrevonta a feleségemet, és azt üzente vele, hogy ha veszélybe kerülök, nála mindig elbújhatok, ha kell, átsegít a határon, onnan már szabad az út a tengerig, a tengertől pedig bárhová.
– Lehetséges, hogy már megint itt tartunk? – morfondíroztam magamban. Feltolultak bennem a csak fél füllel elkapott és eddig komolyan nem vett szóbeszédek. Én is hallottam már, hogy készülgetnek listák különféle módokon, néhol polgári társalgások során a megfelelő beszédtémák kimerülésével szedik elő a főbelövendők új klubjainak tagságát, másutt fröcsögő indulatokkal. Előlegképpen egyre nyíltabban röpködnek a fenyegetések, néhol már ütésre is emelkednek az öklök.
A csatornákból feltörő szennytócsákat kis ügyességgel és szerencsével ki lehet kerülni, a kérdés inkább az, hogy mi lesz, ha ez a szándék kilép a magángyűlölködések köréből, és államrezonná válik?! Annyi álcázást azért feltehetőleg alkalmaznak majd, hogy nem a saját képükben keménykednek, hanem elengedik csak szóban megtagadott, maguk nevelte vérebeiket, a politikai szélsőjobbot, mely már olyan türelmetlenül rángatja a láncait. Az majd elvégez mindent, ami szük233séges. A listák összeállítása nem jár majd különösebb fáradsággal, Magyarországon mindig csak néhány száz ember áll a Hatalom útjába.
És ha mindez valóban bekövetkezik, mit kell tennem? Bújjak el előlük? Eljátszottam a gondolattal: milyen is lehet egy rejtekhely? Beágyaznak a heverő fiókjába, vagy a padlás sarkában dugnak el az üres tévésdoboz mögé? Aztán az is nagyon meggondolandó, hogy milyen legyen a felkészülés: miképp kell konzerveket becsempészni, energiában gazdag csokoládét, ásványvizet rekeszekben. Ahogy ismerem magam, valamit biztosan elfelejtek majd. Az is meggondolandó, hogy jó tempóban kapom-e majd a megfelelő pillanatokat: mikor kell bemászni és mikor kell kimászni. Ez korántsem egyszerű, egy délafrikai mondás úgy tartja, hogy amikor a zsidók menekülnek, még korán van, mikor a spanyolok, akkor már késő. És mi van akkor, ha Meruk Vilmos meghal, a sírba viszi magával rejtőzködésem titkát és örökre ottfelejtenek?
Ez nem fog menni, inkább jöjjön a szép, kényelmes és egyértelmű csatatér, és gyertek ti is, akikkel a sötétben már gyerekkorom gettója óta szembenézek, játsszuk le a visszavágót.
Moldova György
Vége a hatodik kötetnek.
234