A térképészek munkájuk során gyakran élnek a méretarány fölötti ábrázolás eszközével: egy-egy, a tájékozódás szempontjából különösen fontos tereptárgyat: hidat, kilátót és más hasonlókat a valódi kiterjedésénél nagyobbnak jeleznek az atlaszon, a nevüket is vastagabb betűkkel tüntetik fel.
Ha az én életem kacskaringós útjait fel tudnám rajzolni egy sima lapra, akkor Komlót illetőleg nekem is ezt az eljárást kellene követnem.
Először 1955 májusában, 21 éves koromban mentem le ebbe a baranyai bányászvárosba. Nevét korábban csak a toborzó plakátokból ismertem: „…Jöjjetek Komlóra építeni szocialista hazánkat! Várnak a komlói széncsata hősei!…” Hirtelen indulatomban szántam rá magam, hogy leutazzam ide, akkoriban jelent meg az első novellám nyomtatásban, botrány tört ki körülötte, és én egy időre ki akartam lépni élt és volt világomból. Néhány hónapot dolgoztam is Kossuth-bányán. Utoljára 2004 decemberében, már túl a hetvenedik évemen jártam lent, körülnézni, úgy lehet, búcsúzkodni.
E fél évszázad alatt mindvégig nyomon követtem Komló sorsának alakulását. Ez az érdeklődés nem mindig jelentett egyben rokonszenvet is, akadtak hosszú időszakok, mikor a környéket is elkerültem, érzelmileg azonban soha nem tudtam elszakadni tőle. Bármilyen fellengzősen is hangzik: Komló számomra a szocializ5mus leglátványosabb, már-már jelképpé emelt vállalkozását jelentette. Egy kis, ötvenvagonos bányából a magyar széntermelés legfontosabb bázisát fejlesztették ki, a 3-4 ezres falu pedig 30 ezres várossá vált. Sehol nem vívtak keményebb és több áldozattal járó harcokat ezekért a célokért, mint itt a föld alatt. Nem akarom azt állítani, hogy a bányászok „magasztos eszmék” nevében szálltak le a mélybe, nem piaci bérben dolgoztak, fizetésük a műszakpótlékokkal, prémiumokkal, hűségjutalommal az akkori átlagkeresetek kétszeresét is kitette, de nem is átlagos szinten kellett teljesíteniük, az egészségüket, sokszor az életüket adták viszonzásul. Teljes joggal emelkedtek a korszak jelképes, hősi alakjaivá.
Később magának Komlónak a sorsában éltem meg a legteljesebb bukását a szocializmus kísérletének, a reménytelen utóvédharcoktól a végső kudarcig. A bányászat és maga a bányász is számon kívül került, sorra lezárult a Kossuth-, Béta-, Zobák-akna, a város olyan lett, mint maga az ország, mindennapos gondokkal küszködik az igazi kibontakozás reménye nélkül.
Nem izgat túlságosan, hogy a könyveim másfél vagy kétméteres hosszban kerülnek majd a könyvtárak polcaira, de az igazán fontos feladatok alól nincs jogom felmenteni magamat – egy Komlóról írandó munka, úgy érzem, ezek közé tartozik. A következő lapokon megpróbálom felidézni az ott töltött éveimet, a riportkönyvem sorsát fogantatásától fogadtatásáig, majd az utóéletét is. Hosszú oldalakat is idézek majd, nem nyúlok ahhoz, amit fiatalon és szabadon fogalmaztam meg.
Most, induláskor jó volna régi barátokat, vagy legalább régi ellenségeket köszöntenem, de mindkét fajtából alig maradtak néhányan, így csak úgy magamnak mormolom biztatásul: Kezdjük el! Jó szerencsét!
6A „Magyarország felfedezése” elnevezésű könyvsorozat először az 1930-as évek vége felé indult el útjára, mintegy tiltakozásul a nemzeti nyomor, az őrjöngő sovinizmus és a háborús készülődés ellen. Az ország legbátrabb, legtisztességesebb közírói, riporterei járták be az ország egy-egy, általuk kiválasztott vidékét, tapasztalataikból olyan kimagasló, mindmáig érvényes alkotások születtek, mint a „Viharsarok”, a „Futóhomok”, „A tardi helyzet”, a „Cifra nyomorúság” és így tovább.
Azt hiszem, hogy az igazi riport mindig és szükségképpen ellenzéki kell legyen. A Hatalomnak – lett légyen az bármilyen alapállású és politikai színezetű – soha nem áll érdekében a valóság teljes és hiteles feltárása, mert ezzel célpontokat mutat meg magán támadói számára. Logikus, hogy a lelepleződésnek még a lehetőségét is igyekszik csírájában elfojtani. Annak idején a „Magyarország felfedezése” sorozat kapcsán sem történt másképp, az adatgyűjtésre érkező szociológusokat csendőrök fogadták a vasútállomáson, vagy ha gyalog jöttek, a felkeresni szándékolt helységek határában. Minden lépésüket bürokratikus akadályokkal nehezítették meg, a vállalkozás végül is kormánybiztost kapott, Purglynak, Horthy Miklós kormányzó atyafiának személyében. Féja Gézára, a „Viharsarok” szerzőjére nyolc hónapos börtönbüntetést szabtak ki a tár7sadalmi rend ellen elkövetett izgatás vétségéért. A sorozat kezdeményezője és mozgatója: Sárközi György költő ceglédi földbirtokának az utolsó holdját is ráfizette erre a könyvfolyamra, de csak akkor lépett vissza, mikor lemondani kényszerült volna a „Magyarország felfedezése” eredeti céljairól, a cenzúra ugyanis ártalmatlanítani kívánta a bátor szövegeket.
Nehéz megmagyaráznunk, hogy mintegy három évtized múlva, az 1960-as évek második felében a világot megrengető társadalmi és politikai változások közepette miképp vetődhetett fel a sorozat újraindításának a gondolata. Ki képzelhette, hogy a Kádár-rendszer javára válhat egy ilyen ellenőrző próba, megerősítheti a rezsim 1956-tól folyamatosan kétségbe vont legitimitását? Az illető vagy naivságban szenvedett, vagy hazardírozott, vagy épp ellenkezőleg, valóban tájékozott ember lehetett, mert nem tartott különösebben a „nagy pipájú, kevés dohányú”, ellenzéki szerepben szívesen tetszelgő, de a derekát végül mégis mindig beadó magyar írótársadalomtól. Óvatosságból azért beépítettek a folyamatba néhány biztonsági tényezőt: az újjászülető sorozat darabjai különösen figyelmes politikai és szakmai ellenőrzéseken mentek át.
Az új „Magyarország felfedezése” szerkesztőségének összetétele vegyes képet mutatott. Helyet kapott benne Hegedűs András, a Varsói Szerződést aláíró egykori magyar miniszterelnök – őt az 1956-os felkelés leverése után Moszkvában tartották „védőőrizetben”, és csak sokára engedték haza. Itthon később a felébredt balekok dühével a rendszert bíráló szociológusok közé sodródott, valósággal iskolát teremtett, de akkor a könyvsorozat indulásánál még alig-alig jött el a fal mellől.
Ott találhattuk az irányító stábban egykori filmgyári 8igazgatómat, Darvas Józsefet is. Ő mintegy a folyamatosságot képviselte, mert már a világháború kitörése előtt is megjelent egy riportkötete: „A legnagyobb magyar falu” címmel. A Rákosi-korszakban Darvas miniszteri és más magas tisztségeket betöltve erősen kompromittálta magát. 1956 októberében, állítólag, fiatal felkelők elfogták, egy táblát akasztottak a nyakába a következő felirattal: „én becsületes népi író voltam, de aztán Rákosi Mátyás szekerét nyomtam!” – ez az utolsó két szó általam finomított szöveg –, és úgy vezették végig a Sztálin (ma Andrássy) úton.
Hasonlóan kevés bizalmat keltett a megbukott rezsim állandó „útitársa”, a Béke Világtanács és más hasonló, Moszkvából installált értelmiségi szervezetek elmozdíthatatlan résztvevője és gyűléseik állandó felszólalója: Boldizsár Iván, és még lehetne folytatni a felsorolást. Az egész szerkesztőbizottságból csak a sorozatot gondozó Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjéről, Gondos Ernőről tudtam elhinni, hogy igazi megszállottja az ügynek.
Azt sem tekinthettük mellékes körülménynek, hogy az anyagi alapokat maga a Kulturális Minisztérium biztosította. A kiírás szerint a riportkönyv megírására vállalkozó szerzőt egy éven át havi 1500 forintos költségtérítés illette meg, ez a pénz sokkal többet ért, mint ma, de – mint mondani szokás – emeletes házat akkor sem lehetett venni rajta. A feltételeket a magyar viszonyokat általánosan jellemző slendriánsággal fogalmazták meg: „…ha a vállalt mű kéziratát az író három éven belül önhibájából nem készíti el, akkor a költségtérítésként kapott összeget vissza kell fizetnie” – szólt az egyik irányelv, kibúvók, kiskapuk, egérutak, köntörfalazások, sumákolások, csűrés-csavarások (több szino9nima jelenleg nem jut az eszembe) egész tömege előtt nyitva hagyva a kapuit.
Ugyanis igen tág körben lehetett értelmezni a pályázó önhibájáról szóló kitételt. Az illető eséllyel hivatkozhatott rajta kívül álló objektív nehézségekre, hogy rendkívül érzékeny a meteorológiai frontokra, és ezek az adott három éven belül rendkívüli gyakorisággal váltották egymást, tartós munkaképtelenséget váltva ki nála. Azt is nehezen lehetett volna megcáfolni, hogy egy másik szerző a számos emberáldozattal járó afrikai törzsi háborúk hatására olyan mély depresszióba zuhant, hogy még a tolla kézbevételéhez sem maradt elég ereje.
Azt sem zárta ki semmiféle előírás, hogy valaki érdemi kutatómunka helyett egyszerűen összenyaláboljon tizenöt-húsz ívnyi régen elfekvő kéziratot – családi levelezéstől egy kantáta szövegvázlatáig – ezt adja le „belégnek”, ráfogva, hogy ez bizony egy szociográfiai mű, legfeljebb egy kissé formabontó megoldásokkal él. Korábbi pályázatok tanúsága szerint arra is bizton lehetett számítani, hogy három év múlva az illetékesek már egy új kampányt szerveznek, és elfeledkeznek az egész ügyről.
De tételezzük fel azt a képtelenséget, hogy a pályázónak nem sikerül valamilyen ürüggyel elmismásolnia a visszafizetést, és meg kell térítenie az ösztöndíjat, akkor sem történt nagyobb tragédia: gyakorlatilag tizennyolcezer forintos, három-négy évre szóló kamatmentes kölcsönt kapott.
Ezekkel a lehetőségekkel, persze, sokan tisztában voltak, és nem késlekedtek jelentkezni. Az első hullámban a tűzhöz közel helyet foglalók: az Írószövetség néhány aktív irodalmár vezetője és a rendszer hivatalosan támogatott kedvencei írták alá a szerződést és vet10ték fel a pénzt. A pályázók köre csak ezután szélesedett ki, a riporteri hivatás elkötelezett, vagy legalábbis tapasztalt művelőit pedig csak még később vonták be.
Magyar méretekben jelentősnek számító propagandatevékenység bontakozott ki a „Magyarország felfedezése” körül, nyilatkozatok hangzottak el, cikkek jelentek meg, de a könyvterjesztő cégeket nem hozta lázba a sorozat terve. A nyitó kötetből, Mocsár Gábornak az olajiparról szóló, „Égő arany” című riportjából általános megdöbbenésre egyetlen példányt sem akartak rendelni, csak magasabb utasításra igényeltek végül 7500 kötetet.
Egy idő után én is bekerültem a jelöltek közé. Mint említettem: korábban már megjelent egy „Rongy és arany” című riportgyűjteményem, sőt a hasonló műfajú „Tetovált kereszt” is, mégis aggodalmaskodva fogadtam a felkérést. Nem tekintettem magamat képzett társadalomtudományi kutatónak, képtelen lettem volna reprezentatív statisztikai felméréseket produkálni és azokból messzemenő következtetéseket levonni, látványos grafikonokat szerkeszteni. Gyanakodva tekintettem minden tíznél nagyobb számra, nem is beszélve a törtekről vagy a századokról. A riportalanyaimnak mindig a személyes élettörténetükben és a világlátásukban megmutatkozó sorsa érdekelt, az úgynevezett „mélyebb összefüggéseket” bizony sokszor elhanyagoltam, vagy észre sem vettem.
(Akkor még nem gondoltam, hogy a szociográfia néhány év múlva irodalmi iparággá változik át, melyből az emberi sorsok és jellemek ábrázolása végképp kiszorul. A tények alig felfogható üres adatokká válnak, legfeljebb arra valók, hogy a szerzők előre felállított hipotéziseiket igazolják velük. Valójában azt keresik, amit saját kezűleg dugtak el önmaguk elől, és ha ráta11lálnak, a jól végzett munka elégtételével törölik meg gyöngyöző homlokukat.
Azt sem tudtam elképzelni, hogy egy-egy szociológus valóságos guruvá növi ki magát, tíz-tizenöt fős „slapaj” csapatok dolgoznak majd a keze alá. Interjúkat, felméréseket, ezer és ezer cédulán vagy kazettán rögzített adatot tálalnak fel neki, és a mesternek csak a száját kell kitátania, hogy a sült galamb berepülhessen. Máig is felfoghatatlan számomra, hogy egy feltáró műfaj képviselője miképp mondhat le a munka legfőbb gyönyörűségéről, a közvetlen kapcsolatteremtés és megismerés megrázó és mozgósító élményéről. Az áttételeken keresztül elveszhet és többnyire el is vész a főcsapás iránya.
Egy-egy ilyen „szintetikus módon” előállított könyv szinte szükségszerűen kifordul eszmei sarkaiból, többé már nem az elnyomottak védelmében lép fel, nem a kisemmizettek érdekeit szolgálja, legfeljebb az objektivitás, a dolgokon való felülemelkedés vékony és törékeny máza takarja. Ezt az alapállást a Hatalom mindig szívesen fogadja, mert egyszerre bizonyítja politikájának helyességét és demokratikus hajlandóságát a kritika elfogadására, anyagiakkal és egyéb elismerésekkel bőkezűen támogatja is.
Ezek a hamisítványok nem is mindig hatástalanok, ismeretes mondás, hogy keveseket sokáig, sokakat rövidebb ideig be lehet csapni, de mindenkit örökre megtéveszteni nem sikerülhet. A vájt fülű humán értelmiség pajzsra emelhet egy-egy ilyen művet, de ha másutt nem, a könyvesboltokban lelepleződik a hamisítás, az olvasók nem veszik meg, a raktárak hátsó polcaira kerülnek – a feltámadás minden reménye nélkül.)
A pályázati kiírásban meghatározott 15-20 ívnyi (3-400 oldalnyi) terjedelem is aggasztott. Az én lelki-12kisipari módszereimmel könnyebb megírni egy tízszer harminc-negyven oldalas riportokból álló kötetet, mint egyetlen témát feldolgozni ilyen hosszúságban. Nem volt kipróbálva, alkalmas vagyok-e arra, hogy ekkora távolságot áthidaló oszlopokat állítsak fel, és hozzájuk szabott íveket szerkesszek. Ugyanakkor – minden ódzkodás mellett – vonzott a lehetőség, hogy egyszer végre egy nagyobb szabású vállalkozásban is felmérhessem az erőmet.
Végiggondolva a lehetséges témákat, elsősorban a „szülőföldem”, Budapest tizedik kerülete, vagyis Kőbánya látszott a leginkább kézenfekvőnek. A dolgok logikája szerint a környezethez fűződő élményeim bőséges kiindulási alapul szolgálhattak, ezek papírra vetve automatikusan megadták volna a riportkönyv gerincét, a szükséges kiegészítésekhez is könnyen találhattam volna megfelelő adatközlőket és tárgyi forrásokat. A sorozat számos szerzője is ebben az irányban indult el, például Végh Antal az „Erdőháton, Nyíren” című könyvében megszokott „vadászterületét” térképezte fel. Én magam azonban ezt a témaválasztásból származó előnyt inkább hátránynak ítéltem, úgy gondoltam: egy riportvállalkozás ne csak az olvasók számára jelentsen felfedezést, hanem én is tovább építhessem magam az eleddig ismeretlen környezet feltárásával.
A töprengések során egyre inkább az az elképzelés érlelődött meg bennem, hogy ha egyáltalán beszállok a sorozat szerzői közé, akkor az úgynevezett „szocialista városokat” kellene választanom. Több ilyen helyen is dolgoztam rövidebb-hosszabb ideig: Sztálinvárosban (jelenleg Dunaújváros), Leninvárosban (jelenleg Tiszaújváros), Kazincbarcikán és Komlón. Ezekről kellene egy átfogó és összefoglaló, de mindenekelőtt hiteles 13képet adnom. Eddig csak futólagos benyomásokon alapuló, megrendelésekre írott könyvek és sematikus filmek szóltak róluk. Ezek az „alkotások” szinte azonos sablonok alapján készültek, mindegyikben szerepelt Rákosi Mátyás, vagy egy másik látomásos tekintetű vezető, aki körbemutatott egy letarolt mezőn, mondván: itt fog állni a kombinát vagy a kohó, vagy egy aknatorony! (Az más kérdés, hogy maguk a vezetők is szkeptikusnak bizonyultak a saját jóslataikhoz. Vas Zoltán, Sztálinváros egykori „komisszárja” egy beszélgetésünk során így emlékezett:
„– Álltunk kint a pentelei kukoricaföldeken, mindent elborított a lösz, felsóhajtottam:
– Azt mondták, legyen Sztálinváros, és lösz Sztálinváros.”)
Az ismétlődő fordulatok közé tartozott továbbá egy parasztból ipari munkássá fejlődött fiatal férfi, aki az első keresetéből a búcsúban egy selyem fejkendőt vásárol az édesanyjának. Nem hiányozhatott a figurák közül a kiemelkedő szakmai tudású, de eszmeileg ingatag lábakon álló mérnök sem, aki az építkezések során győződik meg a Párt tanításainak igazságáról. A háttérben pedig kötelező módon ott szabotált, rongált a gyűlölködő osztályellenség képviselője is. Ezeken a hiteltelen ábrázolásokon kellett túllépnem, ha valami valóban lényegeset akartam elmondani a szocialista városokról.
Ez az ötlet egyik jellegzetes terméke volt állandóan kísértő „gigantomániámnak”. Szerénységre kellett volna intsen az a tény, hogy a fentebb említetteken kívül még legalább nyolc-tíz helység viselte a „szocialista város” címet, de én megalkuvásnak éreztem volna, ha leszűkítem a felfedezendő területet.
Csak a kutatás sorrendje okozott némi gondot. A pár 14évvel korábban elszenvedett kudarc arra sarkallt volna, hogy Kazincbarcikával és környékével foglalkozzam elsőnek. Egy hivatalos megbízólevél birtokában most már több eséllyel vehettem volna fel a harcot, de attól tartottam, hogy az indulataim rossz irányba befolyásolnának. Egyébként is a legerősebb szálak Komlóhoz fűztek, az 1955-ös első ottlétem után többször is ellátogattam a városba, ilyenkor a bányába is leszálltam. Azt tapasztaltam, hogy a munkakörülmények javultak valamelyest, a vágatokban már nem tombol 38-40 fokos hőség, 28 Celsius fölött ki kellett kérni a rendészet engedélyét, a szén szállítását is gépesítették valamelyest. A legnehezebb munkában, a „jövesztés”-ben viszont alig változott valami is az eltelt évek alatt. Akkora bemélyedésekben, amelyekben egy templomi szent szobra is aligha fért volna el, ketten-hárman dolgoztak, egymás teste alatt – lába között átbújva követték a szénréteg szeszélyes irányú vetődését. Dörgő fejtőkalapácsok „gátolták a fülzsír leülepedését”, sok helyen térdmagasságig állt a víz.
Látogatásaim során azt is tapasztaltam, hogy az országos helyzethez hasonlóan Komlón is lefelé vezetett a bányászkodás útja. Megszűntek az afféle privilégiumok, minthogy a városban letelepülő kiszabadult elítéltek mentesülnek a rendőri felügyelet hatálya alól, nem élveztek többé kiemelt ellátást különféle hiánycikkekből. A fizetések sem emelkedtek megfelelően, mind kevesebben vállalták a földalatti munkát, a legmodernebb üzemnek számító Zobák-akna is 1200 fős létszámhiánnyal küszködött.
A városkép is polgárosult valamelyest, elmúltak azok a daliás idők, mikor Komló közepén disznóölésnél leakasztották az ajtót és a leszúrt állatot azon vitték 15ki lepörkölni az utcára, de kint a perifériákon változatlanul ott álltak a nyomortelepek.
Az 1963-as riport készítése során kilátogattam a „Sport-dűlőre”, a fennsíkon valaha egy futballpálya terült el, de még 1953-ban egy barakksort húztak fel a területen az osztályidegen származású, köznyelven szólva „kulákkatonák” részére. Egy-egy szobába tíz-tíz főt szállásoltak be, innen jártak le dolgozni a bányába. 1958-ban a Néphadseregben végképp megszűnt ez a megkülönböztetés, akkor új betelepedőket: szolgálati lakásból kiköltöztetetteket, nyugdíjasokat, hajléktalanokat utaltak be ide.
A „Sport-dűlő”-t feltehetőleg néhány éves használatra szánták, ezért javító-karbantartó munkákat nem végeztek rajta, a barakkokban még a gyermekkorom Auguszta-telepénél is nyomorultabb körülmények alakultak ki. Egy-egy budira huszonhat család járt, a falakba egerek, kabócák fészkelődtek be kiirthatatlanul.
Ha fent a domb tetején elolvadt a hó, a szennyes lé keresztülrohant a betonpadló alatt, ha nagyon feltorlódott, még az ablakokon is beömlött. A falak úgy átnedvesedtek, hogy kinőtt belőlük a zöld fű, a bútorok hátlapjai felkunkorodtak. Kenyérből nem volt érdemes egy fél kilónál többet venni egyszerre, mert ami nem fogyott el rögtön, az megpenészedett. A tehetetlen nyomort leginkább kifejező szimbólumként egy öregasszony képe maradt meg emlékezetemben, aki nem tudott lemenni az esőtől jégpálya-síkosságúvá váló lejtőn, egy rossz törülközőt vitt magával, leterítette, rálépett, ment rajta egy métert, felvette a földről, újra leterítette és megint lépett rajta kettőt. A lejtő aljára érve a rongy már úgy besárosodott, hogy otthagyta. A leromlás közvetlen életveszéllyel fenyegetett, az egyik barakkon beszakadt a tető, és megölt egy kisgyereket.
16A „Sport-dűlőn” kívül más nyomortanyákat is lehetett találni Komlón, például a Béta-lakótelepet, melyben valaha tisztviselők, vájárok éltek, aztán fokozatosan lezüllött. Egy újságcikk szerint az itt lakók maguk fölül bontották le az épületeket és eladták a téglákat, ennek eredményeként két ház is összedőlt.
„…Bekukkantva az egyik, félig már kibontott falú pincébe – folytatódik a cikk –, nagyra nőtt, de girhes patkány bámul vissza. Nem fél, már megszokta az emberek közelségét. Kitartóan néz, talán valami eleséget vár. Szomorú hely az, ahol még a patkányok is soványak…”
A telepet csak 2000 körül számolták fel végleg, szerepét a Kazinczy utca vette át.
A riportokon kívül néhány író-olvasó találkozón is jártam lent Komlón, de ezek csak futólagos látogatásoknak számítottak. Már évek teltek el úgy, hogy alaposabban körülnéztem volna, nem tudhattam biztosan, hogy a régebbi tapasztalataim mennyire helytállóak most is. Azt figyeltem meg, hogy az akkori idők Magyarországán egy-egy élményanyag-tömb átlag négy év alatt veszíti el érvényességét, utána okvetlenül felülvizsgálatra-kiegészítésre szorul.
Abban maradtam a „Magyarország felfedezése” sorozat szerkesztőjével, hogy lemegyek Komlóra, felmérem a helyzetet, megpróbálom megvetni a lábamat, és csak azután döntöm el: vállalom-e a feladatot.
17 18Az idők során kialakult szokásomhoz híven most is az éjszakai vonattal utaztam, ezzel már hajnalban leértem Komlóra, így semmit sem veszítettem el az előttem álló munkanapból. Mikor leszálltam a vonatról, a város még csak éppen ébredezett, de a kocsmákat már megtöltötték a korai vendégek. Egy részük az épp letöltött éjszakai műszak porát igyekezett leöblíteni a torkáról, a többség pedig egyszerűen inni akart.
Palackos bort, „hosszúnyakút” ritkán kértek, általában valamilyen tömény italt fogyasztottak sörrel. Az adagok méretesebbek voltak az átlagosnál, sértésszámba ment, ha valakit csak egy féldeci pálinkára vagy rumra hívtak meg, az illető felháborodva kérte ki magának:
– Féldecit nekem?! Hát félember vagyok én?!
Számtalan idősebb vagy legalábbis korosabbnak látszó férfi is ott támasztotta a pultot. Bár a bányászok nyugdíjkorhatárát alacsonyabbra szabták a más szakmákban megállapított normáknál, kevés olyan ötven éven felüli vájárt vagy csillést ismertem, aki egészségesnek mondhatta volna magát. Komló fokozottan szilikózis-veszélyes bányának számított. Az idők múlásával hiába fordítottak mind több pénzt a „portüdő” elleni védekezésre, annál a bányásznál, aki huzamosabb ideig lent a föld alatt dolgozott, olyan bizonyossággal kialakult ez a betegség, mint ahogy elkerülhe19tetlenül vizes lesz az, aki kiáll a zuhogó esőbe. A poharak koppanásába húzó lélegzetvételek, krákogások, köpködések zaja vegyült.
Sokan tolókocsiban ültek a kocsma előtti járdán vesztegelve – szinte valamennyien a bányabeli balesetek sérültjei. A metánrobbanások, a rosszul biztosított fejtésekben bekövetkezett omlások folyamatosan szedték a maguk áldozatait. A balesetek életben maradt elszenvedői is többnyire nyomorékká váltak. A lehulló kövek és széndarabok betakarták a bányászt, a társai azonnal segíteni akartak rajta, nem várták meg, amíg a mentők leereszkednek a mélybe, hanem a bajbajutottat megfogták a hóna alatt, megpróbálták kihúzni, és az erőltetés nyomán elszakadt az áldozat gerince. Ugyanígy járt az is, aki úgy igyekezett szabadulni, hogy a saját nyakát rángatta. Rehabilitációs foglalkoztatókat alig-alig alakítottak ki Komlón, ezek az emberek többé semmiféle munkát nem tudtak végezni, a családjuknak is csak a terhére voltak, a kocsmán kívül aligha találtak más vigaszt sorsuk elviselésére.
Az alkoholfogyasztás nem csak a reggeli időszakot és a kocsmák környékét határozta meg, de Komló egész napját és világát. A panellakások konyháiban számtalan helyen kuktafazékban rotyogott a cefre, a cukorkeverék vagy más töményszesz-alapanyag.
A komlói piac az egész Dél-Dunántúlon a legdrágábbak közé tartozott, árai messze felülmúlták még a pécsi színvonalat is. A városi tanács úgy próbált segíteni a helyzeten, hogy a környéken elterülő domboldalakat, melyeket a helybeli Mecsekgyöngye – vagy ahogy a helyiek emlegették, Mecsekgyönge termelőszövetkezet – képtelen volt megművelni, felparcellázták, jórészt a bányász igénylők között. Itt alakult ki az ország egyik legnagyobb kertszövetsége.
20Az új telektulajdonosok kis földjeiken a háztartáshoz szükséges zöldségféléken kívül elsősorban szőlőt telepítettek – borosgazdának lenni mindig is kiemelt rangot jelentett a jórészt sváb származású őslakók és utódaik között. A fagyos, ködzugos, gyenge talajadottságú vidéken nemes oltványok aligha éltek volna meg, nem is kísérleteztek velük, gondozást alig igénylő noha és más direkt termő fajták tenyésztek. Mikor kiforrt a bor, műszak után kompániák gyűltek össze a pincékben és a kertekben, a kvaterkázás sokszor a lerészegedésig folytatódott, és gyakran megismétlődött. A mulatságnak általában az vetett véget, hogy a házigazda menteni akarván fogyó készletét, beverte a dugót a hordóba. A tivornyázók ilyenkor sem kívánták abbahagyni a mulatozást, valamelyikük hazaugrott pénzért, és bementek valamelyik városi kocsmába „Szent János-áldomásra”, vagy ahogy Komlón mondták: „szétcsapatni a szeszt”.
Ha elterjedt a híre, hogy valaki kórházba került, az ismerősök csak másodjára tették fel azt a kérdést, hogy mi baja van, előbb az iránt érdeklődtek, hogy mit szokott inni, és be is csempészték a kórterembe a pálinkásflaskát, a borosüveget.
Aki már látott bányászokat dolgozni ötszáz-ezer méterrel a föld színe alatt, betakarva a szállongó porfelhőktől és litereket izzadva a fojtogató hőségben, az ha nem is helyesli alkoholfogyasztásuk mértékét, de nem is próbál erkölcsnemesítő előadásokat tartani nekik. Azt már nehezebb megérteni, hogy az iszákosság Komlón miért terjedt ki sok olyan emberre is, akik életükben talán egyszer sem álltak be a „kasba”, és soha nem szálltak le a mélybe. Az értelmiség jó része, főleg az „apparátcsikok” (mozgalmi tisztségviselők) is a kemény alkoholisták közé tartoztak. Ebben a tekintetben 21nem számított kivételnek Szabó Béla (megmásított név, régen meghalt, senkinek sem ártott, nyugodjék békében), az egykori komlói művelődési ház igazgatója sem, akit a korábbi író-olvasó találkozóim szervezőjeként ismertem meg, és most – magasabb szintű kapcsolatok híján – kiinduló bázisemberemnek tekintettem.
Ezen a napon Szabó már reggel kilenc órakor erősen spicces állapotban üldögélt az irodájában, szemüvege félig lecsúszott, csak az egyik szárával lógott a fülén, de eszébe sem jutott megigazítani. Tudott a látogatásomról, beléptemkor feltápászkodott a székéből, ingadozó léptekkel elébem jött, megölelt és megcsókolt:
– Jó szerencsét, Gyurikám! Mit iszol?
Próbáltam elhárítani a kínálást, de az igazgató addig nem volt hajlandó tárgyalni velem, amíg fel nem hajtottam egy pohár konyakot – aztán még egyet. Balsejtelmeim támadtak: ha már az első, csak felmérésnek szánt látogatás így indul, mi vár rám, ha egy időre meg is telepszem Komlón?! Elnyomtam az aggodalmaimat, és a tárgyra tértem:
– Nézd, Béla – kezdtem –, én egy könyvet szeretnék írni Komlóról, a városról és az emberekről. És persze a művelődési házakról is – tettem hozzá sietve.
– Ez egy nagyszerű ötlet, erre inni kell, Gyurikám!
Szabó újra töltött a poharakba, de nem érte be ezzel a gesztussal, még kézzelfoghatóbb módon szerette volna kifejezni, hogy milyen sokra értékeli a szándékomat. Feltette a fülére szemüvegének eddig szabadon lógó szárát, és körülnézett az irodájában, hogy mivel ajándékozzon meg, végül a szekrényhez lépett, a vitrines részből kivett egy fél méter magas porcelánvázát, és elém rakta:
– Ez a tied, Gyurikám!
A pillanat ünnepélyességéből csak keveset vont le, 22hogy a vázán egy lengyel nyelvű felirat díszelgett, amely szerint a trófeával az 1965-ös lodzi bányász fúvószenekari fesztivál harmadik helyezettjét jutalmazták.
Időközben betántorgott az irodába Szabó ugyancsak kapatos állapotban leledző helyettese, Fegyverneki Jenő is – akit városszerte csak „Kipiániként” ismertek. A Kipiáni nevet eredetileg a szovjet futballválogatott grúz származású csatára viselte, az igazgatóhelyettesre azért ragadt rá, mert munka közben is gyakran járt „ki piáni” Komló különböző kocsmáiba.
Szabó neki is töltött a konyakból, ivás közben is megmaradt benne annyi éberség, hogy folyamatosan ellenőrizze: mi ketten nem csak imitáljuk-e a fogyasztást, azzal a titkos reménnyel, hogy ő majd hamarabb kibukik és magára hagyhatjuk, a későbbiekben pedig froclizhatjuk, hogy mennyire nem bírja a szeszt. Időnként egymás mellé állította a poharakat, és összemérte a bennük levő ital szintjét.
– Te le vagy maradva, Gyurikám, legalább egy centivel. Idd ki ezt, csak aztán folytatjuk.
Beletellett egy kis időbe, amíg végre hozzájutottam, hogy részletesebben is kifejtsem, milyen szándék hozott le most Komlóra. Elmondtam, hogy a könyv a „Magyarország felfedezése” sorozatban jelenne meg, és ennek kapcsán Komló magára vonhatná a közfigyelmet, ami számos előnnyel járna a város számára. Azt is megemlítettem, hogy havi 1500 Ft-os költségtérítést kapok, ebből nem tudom fizetni a komlói ittlétemet, segítségre van szükségem.
Szabó és „Kipiáni” összenézett, mindketten profi funkcionáriusok voltak, abban a pillanatban, amikor anyagiak kerültek szóba, rögtön kiszállt a fejükből az ital gőze:
23– Konkrétan milyen segítségre gondolsz? – kérdezte az igazgató. – A mi művelődési otthonunk sajnos nincs abban a helyzetben, hogy ösztöndíjat biztosítsunk neked.
– Nem pénzről van szó, ezt el sem fogadnám tőletek, sem bárki mástól Komlón. Ez olyan elkötelezettséget jelentene számomra, amelyet nem vállalhatok.
Ennek hallatán partnereim többé-kevésbé megnyugodtak:
– Akkor miről?
– Az elhelyezkedési és mozgási lehetőségekről. Először is kellene valamilyen szállás, 1500 forintból nem telne arra, hogy a „Béké”-ben (Komló egyetlen szállodájában) lakjak, legjobb volna egy szoba az új kökö-nyösi munkásszállóban.
Szabó bólintott:
– Ezt a Dezső elintézi. Mi kell még?
– Napi háromszori koszt bent a szállóban – elhárí-tólag felemeltem a kezem –, ezt sem kérem ingyen, ugyanannyit fizetek, amennyit a bennlakó bányászok.
– A Dezső ezt is engedélyezheti. Még mit akarsz?
– Egy hivatalos papírt, amellyel szabadon mozoghatok a bányában.
A „blatt” pofámra, vagy egy írószövetségi ajánlólevéllel biztos, hogy nem engednek leszállni. Partizánkodni viszont nem akarok.
– Nem probléma. Dezsőnek ez csak egy szavába kerül.
Kifakadtam:
– Ne beszéljetek rébuszokban! Mondjátok meg végre, hogy milyen Dezsőre gondoltok!
– Becker Dezsőre.
Bólintottam: ismertem ezt a nevet. Annak idején, mikor lent a Kossuth-aknán dolgoztam, ő volt a komlói 24Szénbányászati Tröszt igazgatóhelyettese – Becker persze nem tudott az én létezésemről, mivel csak egyszerű segédmunkásként robotoltam. A közben eltelt évek alatt Becker látványosan haladt felfelé a ranglétrán, már az egyesült Mecseki Szénbányászati Tröszt gazdasági igazgatói posztját töltötte be.
– Maradj itt, ma éjszakára megoldjuk a szállást, holnap reggel menj be Pécsre a tröszthöz – tanácsolta Szabó –, keresd meg Dezsőt, és mondd el neki, hogy mit akarsz.
– Nem jelentenétek be nála? Esetleg egy-két szót is mondhatnátok az ügy érdekében.
Ez elől is kitértek:
– Nincs szükség rá, Dezső nagy barátja a művészeknek, biztos, hogy te is megkapsz tőle mindent. Szabó egy új üveg konyakot bontott:
– A könyv sikerére! Ez egy olyan téma, hogy biztos megkapod rá a Kossuth-díjat. Elvárom, hogy nekem is küldesz egy meghívót az átadásra.
Még maradtam egy darabig, egész addig, amíg „Kipiáni”, aki valaha tiszthelyettesként az Államvédelmi Hatóságnál szolgált, el nem kezdett énekelni egy indulót:
– „A kanyargós Dráva mentén ávósok portyáznak…”
Korábbról emlékeztem rá, hogy ez az induló nála az alkoholos befolyásoltság közepesnél erősebb fokozatát jelenti, és ilyenkor jobb eltávozni a közeléből, a befejező sort már a folyosón hallottam:
– „…Lekaszálja az ávósok Maxim géppuskája!”
Szabó egy lábon maradt felvonulási épületben szerzett szállást egy éjszakára. Elalvás előtt végiggondoltam a helyzetemet, felmértem, hogy Komlón bárhol is próbáltam volna megvetni a lábam, a végső döntést a 25sorsomról a bányavállalat határozza meg, minden hatalom az ő kezében összpontosul. Ha Becker elutasít, nyugodtan felhagyhatok a tervemmel, nincs értelme tovább próbálkozni.
Másnap reggel összeszedtem magam, és busszal beutaztam Pécsre. Nem akartam vállamon a nagy sportszatyorral megjelenni a trösztnél, ezért leraktam a poggyászmegőrzőbe, csak az irataimat raktam át egy kis táskába és egy ajándéknak szánt könyvemet.
Bekopogtam Becker irodájába, de az igazgatót nem találtam a helyén, titkárnője közölte, hogy a vezérigazgató rendelte magához megbeszélésre, és nem tudni, mikor végez. Bólintottam, mivel nem kínáltak hellyel, kimentem az iroda előtti folyosóra.
Nem hoztam magammal olvasnivalót, így jobb híján egy Szabótól kapott brosúrát nézegettem, melyben Komló város ünnepi eseményeit foglalták össze. Az elmúlt, 1968-as év legfontosabb történései közé tartozott, hogy megalakult a Május 1. Ruhagyár komlói részlege, a Bányásznap új módon került megrendezésre, Kossuth-aknán cigány óvoda nyílt.
Az év folyamán számos neves személyiség tette tiszteletét a városban, köztük Harsányi Iván, az MSZMP Központi Bizottság agitációs és propaganda osztályának munkatársa, Lukács János, a KISZ Központi Bizottságának tagja, a lvovi Komszomol delegációja 28 fővel, Anton Petrovics Kolinovszkij megyei titkár vezetésével, az Arab Szocialista Unió küldöttei, az Egyesült Arab Köztársaság küldöttsége és így tovább. Az ide látogató szürke figurák felsorolásából mintha Komló hátérbe szorítottsága, másodrendű besoroltsága érződött volna ki.
Talán egy órát ácsorogtam a folyosón, mikor egy középtermetű, őszes hajú férfi közeledett a vezérigazga26tói iroda irányából. Nem tudtam, de feltételeztem, hogy ő Becker Dezső. Magatartásából valósággal áradt a sikeres ember önbizalma és fontosságtudata. Az adott környezethez képest szokatlan választékossággal öltözött, a hivatalnokok szürke vagy sötétkék „egyenöltönye” helyett szóló zakót és vele színben harmonizáló nadrágot viselt, haját hátul fiatalosan hosszabbra hagyta. Észrevett és megállt előttem:
– Ki vagy te, Kukszikám?
Kukszikám?! Ezt a szót akkor hallottam először, hirtelenjében azt sem tudtam eldönteni, hogy barátságos vagy lekezelő megszólításnak tekintsem, a kérdés egészéből viszont bizonyosnak látszott, hogy letegezett, ezért én is ebben a hangnemben válaszoltam:
– Tudod, én író vagyok.
Becker – mert csakugyan ő volt az érkező – szeme elkerekedett:
– Író vagy?! Hogy hívnak?
Megmondtam a nevemet, erre mindkét kezét a magasba emelte:
– Alle Achtung! Minden könyvedet olvastam!
Ilyenkor nem illik és nem is érdemes visszakérdezni, hogy melyik tetszett a legjobban, vagy legalább egynek a címét mondja meg, mert általában a Végh Antal tollából származó „Miért beteg a magyar futball?!”-t szokták emlegetni.
Becker beinvitált az irodájába. Leültetett, és elém rakta az egész reprezentációs ajándék választékát, bányászlámpától lakkal bevont gömbszénig, díszegyenruhás bányászbabától csille alakú cigarettakínálóig:
– Válassz, amit akarsz!
Most örültem igazán, hogy én sem jöttem üres kézzel, hoztam magammal egyet a könyveimből, a „Malom a pokolban” című regényemet, módomban áll vi27szonozni a szívességet. Elővettem a példányt és kinyitottam a megfelelő helyen, de a legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, hogy már dedikálva van egy ismeretlen olvasónak. „Gottlieb Matildnak őszinte tisztelettel Moldova György.” Az illető hölgy valamiért nálam felejtette a kötetet, én pedig hazavittem, hanyagul felraktam a polcra, és a Komlóra való indulásnál épp ezt emeltem le.
Meredten néztem a szöveget, most mit csináljak?! A „Gottlieb”-et éppolyan nehéz volna „Becker”-ré átvarázsolni, mint a „Matild”-ot „Dezső”-vé. Nem tudtam jobbat kitalálni, mint hogy áthúztam az egész ajánlást, és alá írtam: „de mindenkinél nagyobb és őszintébb tisztelettel Becker Dezsőnek. Moldova György.” Az igazgató megnézte a dedikációt, nem értette, de bólintott köszönetül, nyilván arra gondolhatott, hogy a művészek bonyolult világban élnek, ahol olyan szokások uralkodnak, amelyekről az átlagembereknek fogalmuk sincs:
– Szellemes, nagyon szellemes!
Becker kiszólt a titkárnőjének, hogy ma már senkit sem fogad, telefonhívásokat se kapcsoljanak be hozzá. Bort töltött, koccintottunk, ittunk egy kortyot, aztán megpróbáltam előhozakodni a riportkönyvem ügyével:
– Egy könyvet szeretnék írni Komló múltjáról és jelenéről, ehhez kérem a segítségedet… – eddig jutottam, mert Becker magához ragadta a szót:
– Ne vedd öndicséretnek, de megfelelőbb személyhez nem is fordulhattál volna. Te, mint neves író, ott fenn Budapesten mindenről értesülsz, így bizonyára arról is tudsz, hogy én a tröszt nevében minden művészi kezdeményezést támogatok, nem csak itt Pécsen, hanem az egész megyében is. Én segítettem anyagilag 28a nagypetrei havasikürt-fesztivál megrendezését, a mánfai tojáspatkoló versenyt és az alsószentmártoni cigány szántóvetélkedőt.
– Igen, hallottam ezekről – mondtam kevés meggyőződéssel, Becker közelebb intett magához:
– De azt hiszem, arról te sem szereztél tudomást, hogy én magam is írogatok Baranyay Donát néven.
– Csakugyan?! Miért épp ezt a nevet választottad?
– Gondolhatod, hogy nem véletlenül. Azért döntöttem épp emellett, mert a hangzása, a ritmusa kifejez valamit az én dübörgő lelkialkatomból. Magán viseli a lokális kötődésemet, amellett a BD monogramhoz, mint egyéniségem formai hordozójához mindenképpen ragaszkodni kívántam. A pécsi és a Baranya megyei lapokban és folyóiratokban – amelyeket ugyancsak támogatok a tröszt nevében – már többször is megjelentek a verseim, sőt egy kötetet is tervezek, de én szigorúan megőrzöm az inkognitómat. Ismerem a világot: az ellenségeim azt híresztelnék, hogy a közlést csak annak köszönhetem, hogy a megye legnagyobb ipari vállalatának vezetői közé tartozom. Te vagy az első ember az országban, aki tudja, hogy Becker Dezső és Baranyay Donát egy és ugyanazon személy – a művészi becsületedben bízom, hogy nem élsz vissza ezzel az ismerettel. Ha napvilágra kerülne, beláthatatlan következményekkel járna.
Közben folyamatosan tovább beszélve Becker a páncélszekrényéhez lépett, és egy vaskos dossziét emelt ki:
– Többeknek is feltűntek ezek az ismétlem: művészi álnéven megjelent költeményeim, ez jólesett, de óvakodtam attól, hogy túlértékeljem a dicséreteket. Minden kulturális hagyománya ellenére Baranya megye mégiscsak egy zárt és provinciális környezetet alkot, amelyben sok esély adódik a helytelen megítélésre.
29– Miért nem próbálkozol azzal, hogy más megyében, esetleg budapesti lapokban publikálj?
– Mert él bennem egy titkos küldetéstudat. Ha majd egyszer, sok évvel a halálom után az irodalomtörténet kideríti, hogy én írtam ezeket a Baranyay Donát néven megjelent verseket, akkor tudja meg a világ, hogy az én személyemben élt itt egy olyan költő, aki annyira szerette a szülő megyéjét, hogy az alkotásaival sohasem akarta túllépni annak a határait.
Becker kioldotta a dosszié elzáró szalagjait:
– Ezért tartom különös szerencsémnek, kedves György, hogy ha csak egy véletlen folytán is, de találkoztam veled. Téged a kiérdemelt és megszolgált országos hírneved feljogosít a bírálatra, másrészt semmiféle személyes érdek nem befolyásol az igazság kimondásában, lett légyen az akár kedvező, akár lesújtó az én számomra.
Kinyújtottam a kezem:
– Ha megengeded, Dezső, illetve Donát, belenézek.
– Szeretném, ha személyesen olvashatnám fel néhány írásomat.
Válaszomat be sem várva kiemelte a dossziéból az első lapot:
– „Mákos rétes” – mondta a címet olyan kinyilatkoztató hangsúllyal, mintha az emberi lét mindaddig megoldhatatlannak tűnő rejtélyeit sikerült volna megoldania. A vers természetesen arról szólt, hogy Becker szegény családban nőtt fel, sohasem kapott elég mákos rétest, és most őszbe csavarodó fejjel is gyakran megáll a cukrászdák kirakata előtt, és nosztalgikusan bámul befelé az ablakon:
– Nem fogod elhinni, kedves György, de mikor ez a vers megjelent a „Koksz és brikett” című üzemi lapban – melyet ugyancsak támogatok a tröszt nevében, szi30gorúan anonim formában –, az olvasók úgy meghatódtak, hogy tepsiszámra küldték be a mákos rétest a szerkesztőségbe!
A téma nem lepett meg, alig-alig ismertem olyan fűzfapoétát, aki ne öntötte volna ki versben lelkének ezt a fájdalmát. Egyébként formailag is sima dilettáns munka volt anyám-tanyán, virág-világ jellegű rímekkel. A szótagszámok is stimmeltek nagyjából, a költő csak egy helyen alkalmazta a prozódia kedvéért a „nektek” helyett a „neketek”-et. Megköszörültem a torkom, hogy véleményt mondjak, de Becker már kivette a dossziéból a következő lapot. Ez egy ifjúkori szerelemre való visszaemlékezést tartalmazott oldottabb-játékosabb hangnemben, az első sorok mindmáig tartósan megragadtak bennem:
(A szövegeket a később megjelent Baranyay Donát: „Én és az Isten” kötetből idézem.)
Nem tudtam pontosan, hogy Ottawa valóban az öt tó környékén fekszik-e, de ennyi költői szabadságot mindenképpen megengedhetőnek véltem. Becker, mintha tiltakozástól félne, most sem tartott szünetet, felkapta a következő lapot a dossziéból, és olvasni kezdte.
A rögtönzött lírai bemutató reggel kilenc-tíz óra körül kezdődhetett, és kint már besötétedett, mikor mint-egy végszóként elhangzottak a József Attila emlékére és modorában írt költemény utolsó sorai:
Becker hosszan kitartotta a befejező szótag „o” hangját, aztán rám nézett:
– Mit szólsz hozzá? – figyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját –, de ne selyempapírba csomagolva mondd ki a véleményedet, hanem nyílt és kegyetlen kommunista őszinteséggel!
Nem odázhattam el a nyilatkozatot. Az írói mesterség becsületéért való kiállás kötelessége küzdött bennem azzal a kényszerrel, hogy megteremtsem a feltételeket egy számomra fontos könyv megalkotásához. Hogy időt nyerjek, hosszú kortyokban megittam a vörösbor maradékát, aztán szembenéztem Beckerrel:
– Én csak annyit tudok mondani Dezső, hogy irigyellek! Sok költőt ismerek, de hozzád hasonlót keveset, és légy meggyőződve, hogy nem csak úgy a levegőbe beszélek, de kezességet is vállalok ezért!
Végül is mivel járhat ez a kezességvállalás? – gondoltam. Arany János vagy Ady Endre szelleme biztos nem jelenik meg behajtani rajtam a tartozásomat. Becker bólintott, feltehetőleg ő is magas véleménnyel volt a saját alkotásairól:
– Nem akartalak előre befolyásolni, de most utólag már elmondhatom, hogy mind a két helyettesemnek megmutattam a verseimet – természetesen szigorú titoktartás mellett – ők hozzád hasonlóképpen vélekedtek, de nekem mégis sokat jelent, hogy egy szakértő is megerősítette a véleményüket.
Hirtelen érdeklődés villant fel a szemében:
– Ne haragudj, de már elfelejtettem, hogy miért is jöttél. Miben segíthetek neked?
– Tudod, én egy könyvet akarok írni Komlóról.
– Helyeslem, csak egy kikötésem van: ne értékeld majd túl az én szerepemet a város fejlődésében! Én csak azt tettem, ami a kötelességem volt!
32– Megígérem.
– Konkrétan mire van szükséged?
– Először is kellene egy szállás, egy szoba lent a kökönyösi munkásszállóban.
Becker felvette a telefont, és beleszólt:
– Komlót! – nyilvánvalóan a Mecseki Szénbányászati Tröszt különböző részlegeit összekötő belső távbeszélő hálózatot használta, mert egy pillanaton belül kattanás jelezte a kapcsolást. – A kökönyösi szállót! – újabb kattanás: – Loószt! – Loósz volt a szálló gondnoka, hamarosan felkapta a kagylót:
– Jó szerencsét! Jelentkezem, Dezső bácsi!
– Te Loósz: mind a két betegszobában fekszenek?
– Igen, egy-egy ember.
– Na, rakd őket sürgősen egybe, megy le Moldova György, és kell neki a hely.
Nem akartam elfogadni ezt a megoldást, megpróbáltam közbeszólni:
– Ne zavarjuk a betegeket!
– Te ehhez nem értesz, György. Sokkal jobban érzik magukat, ha társaságban vannak. Elszórakoztatják egymást.
Hasonló sebességgel elintéződött a napi háromszori kedvezményes étkezés ügye és a hivatalos bányajárási papír is. Búcsúzásnál Becker hosszan szorongatta a kezemet:
– Most hová mégy?
– Haza Pestre, becsomagolok.
– Levitetlek egy kocsival az állomásra.
– Köszönöm, de inkább gyalog. Jólesik kiszellőztetni a fejemet.
– Ha visszajöttél, hamarosan jelentkezz nálam, minden továbbiban szívesen segítek. Most, hogy barátságot kötöttünk, szeretnék továbbra is élni a szakértel33meddel. Van egy oratórium-vázlatom az 1932-es nagy pécsi hómunkássztrájkról, meg akarom mutatni neked, esetleg zeneszerzőt is ajánlhatnál hozzá.
Futólépésben siettem a vasútállomás felé. El akartam érni az esti gyorsvonatot, és előtte még a poggyászmegőrzőből is ki kellett váltanom a táskámat. Menet közben felidéztem magamban, hogy Becker milyen átszellemült arcot vágott, mikor a verseit recitálta. Keserves röhögés fogott el, melybe azonban mély szégyenérzet vegyült, amiért én is alakoskodtam, megalázkodtam, hogy megteremtsem a munkám feltételeit. Anyám egyik régi mondása jutott az eszembe:
– Menjél, fiam, üvegesnek! Az mindig meg tud élni tisztességgel!
Idő és sokszoros tapasztalat kellett hozzá, amíg megtanultam, hogy riportot nem lehet „szél ellen” írni, legalábbis átfogó jellegűt. Az én szándékomon kívül az is szükségeltetik, hogy az a közösség, környezet vagy szakma, amellyel foglalkozni kívánok, éppannyira óhajtsa a könyv megszületését. Csak az ő segítségükkel juthatok hozzá a szükséges adatokhoz, anyagokhoz, egyéb ismeretekhez. Egyáltalán nem túlzás azt mondani, hogy a riportot az írója és a szereplői közösen készítik.
34Budapestre visszatérve aláírtam a szerződést a „Magyarország felfedezése” sorozat szerkesztőségével. Közben kiszállt fejemből a „gigantománia” füstje, vállalkozásom témájául az összes szocialista város helyett csak Komlót választottam.
A készülődés-útrakelés általában nem szokott különösebb gonddal járni, de most nehezen tudtam rászánni magamat, hogy ha időlegesen is, de elváljak Zsuzsától. Kapcsolatunk első heteiben jártunk, munka után megvártam a kiadó előtt, és kézen fogva elindultunk. Minden szabad percünket együtt töltöttük, én, az örökös korai fekvő hajnalig ültem vele presszóban, öt-hat feketekávét is megittunk, mindegyikbe három cent konyakot beleöntve – a köznyelv ezt „madzagos kávénak” nevezte. Hajnalban váltunk el egymástól.
Karácsony után felmentünk a Bakonyba, a gézaházi menedékházba. Mivel nem voltunk házastársak, nem alhattunk volna egy szobában, úgy hidaltuk át a helyzetet, hogy elkértem a húgom személyi igazolványát. Szilveszter hajnalban jöttünk le a zirci állomásra. A ködös országúton velünk szemben egy szovjet tankoszlop vonult valahová, a harckocsik teljes némaságba burkolództak, mégis átfutott rajtam 1956 októberének emléke, és védelmezően Zsuzsa elé álltam.
Komlói utam sokszor szóba került köztünk. Bármilyen szilárdnak is éreztük a kapcsolatunkat, mindket35ten számtalan szerelmet láttunk kialudni környezetünkben pusztán amiatt, mert a pár egyik tagja hosszabb időre eltávozott valamilyen okból. Nem akartuk megkockáztatni az elszakadást, úgy egyeztünk meg, hogy az egyik hét végén én jövök haza Budapestre, a következőn ő utazik le hozzám Komlóra.
Zsuzsa kikísért az induló esti gyorsvonathoz. Egyikünk sem szerette a látványos, szentimentális búcsúzkodásokat. Sokat emlegettük apósomat, aki Lillafüredre utazott egyhetes üdülésre, és abban versengett élettársával, hogy melyikük ír majd hamarabb levelet a másiknak, aztán az elválás pillanatában előkaptak egy-egy borítékot, és átnyújtották egymásnak. Zsuzsa hallgatagon várakozott a pályaudvar peronján, próbáltam felvidítani, egy képzeletbeli német tisztet utánoztam, aki kiadja a menetparancsot a katonáinak:
– Richtung nach Komló! – ha így mondják németül azt, hogy irány Komló! – Mégis vigasztalan arccal nézett a távolodó szerelvény után. Most is elfogott a desperádó vállalkozásaimmal szokásosan együtt járó szorongás, gyomrom úgy összehúzódott, mintha egy fa tetejéről estem volna hasra.
Pécsről busszal mentem tovább, mire Komlóra értem, szerencsére már bealkonyodott, azért mondom, hogy szerencsére, mert ide este kell megérkezni. A sötétben nem látszik a szénosztályozó felől áradó porfelhő, amely percek alatt feketére festi nemcsak a száradni kiakasztott mosott ruhát, de a frissen lehulló havat is, az erőmű füstje, a kőbányából felszálló sűrű szemcsefátyol. A hegyoldal magasából letekintve csak az utak és az üzemek hosszan futó-kanyargó, egymást keresztező lámpasorai fénylenek. Az idegenből érkezett szemlélő azt képzelheti, hogy egy világváros 36képében gyönyörködik – aztán a hajnali fények hamarosan eloszlatják ezt az illúzióját.
Kérésem szerint az új kökönyösi munkásszállóban kaptam helyet – épp a „Csizmamosó” nevezetű talponálló fölött. Az órámat nyugodtan eldobhattam volna, mert anélkül is pontosan tudtam, mikor van éjfél: akkor, amikor az utolsó vendég úgy bevágja maga mögött a kocsmaajtót, hogy csörömpölve kitörik az üveg. A reggel hat órát pedig az jelzi, hogy az első hajnali kuncsaftok rugdosni kezdik az ajtót.
A mintegy 25 négyzetméteres szobában négy ágy állt, de egyedül használtam, csak a legkeményebb téli napokon, mikor a mecseki utak járhatatlanná váltak és a környékről bejáró bányászok nem tudtak hazajutni a munkásbuszokkal, telepítettek be hozzám „társbérlőként” két-három embert.
Ilyen alkalmi vendégeket csak ritkán tettek be, kényelmesen élhettem a szobámban. A körülmények meghaladták az általam ismert munkásszállók színvonalát, a szobához egy mosdó is csatlakozott egész napos melegvíz-szolgáltatással, és rendszeres takarítást is biztosítottak. A Komlói Bányász futballcsapata akkoriban még az első osztályban szerepelt, sőt, egyszer a Magyar Kupát megnyerve nemzetközi küzdelmekben is részt vett, edzője maga az Aranycsapat egykori balhátvédje, Lantos Mihály volt. A játékosok velem egy folyosószakaszon kaptak helyet, a napi két edzés között és mérkőzések előtt itt pihenték ki magukat. Ha a hét végén otthon játszottak, néha megnéztem a meccsüket, alkalomadtán el is beszélgettem velük. Többségük magából Komlóból és a környékbeli sváb falukból került ki, egyiküket „Kripl”-nek, vagyis „nyomorék”-nak hívták, a nevét sürgősen meg kellett változtatni, ha jól emlékszem, „Komlói”-ra keresztelték át. 37Képességek tekintetében a bal oldali középpályást, Baumholzert tartottam a legtöbbre. Technikás játékos volt, emellett a kezdést jelző sípszótól a lefújásig robotolt, több fővárosi csapat is el akarta vinni, de a karrierje idő előtt félbeszakadt. A futballista sorozatos fegyelmezetlenségéért többször is kapott büntetést, de egy alkalommal betelt a pohár – a szó szoros értelmében. A futballista egy alkalommal kiment a sikondai strandra, berúgott, egy öregembertől elvette a söröskorsóját, televizelte és úgy adta vissza – ahogy ez kitudódott, örökre eltiltották. A cipője benn maradt a szertárban, talpán a bőrstoplik gondosan meg voltak faragva. Ha alkalmi meccseket játszottunk, ezt húztam fel.
Dezső intézkedései nyomán megkaptam a kedvezményes étkezési lehetőséget és a bányajárást engedélyező hivatalos papírt is, elindulhattam tehát Komló „meghódítására”.
Soha nem állítottam fel előzetes terveket, hogy miképp gyűjtöm majd össze a megírni szándékolt riportkönyv anyagát – ehhez túlságosan is tiszteltem az előttem álló, még ismeretlen valóságot. Mindig engedtem hatni magamra a tényeket, általában rájöttem, hogy „szűkebbre kell vennem az optikát”, vissza kell szorítanom szokásos gigantomániás elképzeléseimet. Előfordult, hogy menet közben magán a témán is igazítottam, például egyszer a Vízügy országos állapotáról szóló felmérésbe kezdtem, aztán egy Balatonról szóló könyv született belőle.
Valahová persze mindig le kellett tennem a lábamat, itt Komlón logikusnak látszott, hogy egy szénre épült város megismerését a bányákkal kell kezdeni. Kiindulásként a Mecseki Szénbányászati Tröszt három nagy 38komlói egysége közül a legkisebbet, Béta-bányát választottam, úgy gondoltam, a szerényebb arányok folytán itt könnyebben kiismerem magam, elegendő tapasztalatot szerzek a további tájékozódáshoz.
Kint Bétán meglepő rend fogadott – és nem olyanféle, melyet órák vagy legfeljebb napok alatt szoktak rögtönözni egy-egy fontosabb látogató tiszteletére, pontosabban megtévesztésére. Az udvaron, de mint később kiderült, lent a bányában is szemétgyűjtő vaskosarakat állítottak fel, ha valaki mellédobta a hulladékot, felszedették vele. A folyosófalakat különféle világos árnyalatokra festették, abból a feltételezésből kiindulva, hogy a bányászok így inkább meggondolják, hogy nekidőljenek-e a „sittes” munkaruhájukban. Jót kell hinni az emberekről, és ettől hátha valóban jók is lesznek.
A legérdekesebbnek mégis azt találtam, hogy az aknatornyokat a szinte kötelezőnek mondható fekete helyett sárga-kékre festették, így szinte világítottak a kék ég hátterében. A helybeliek ezt a színt a bánya igazgatójáról „Gungl-kéknek” nevezték el.
Gunglnak aznap reggel be kellett utaznia a pécsi tröszthöz, ezért a fogadásomat K.-ra, a bányamérnökség vezetőjére bízta. A hatvan év körüli férfi készségesen állt rendelkezésre:
– Mire kíváncsi, Moldova úr? Hol kezdjük?
– Ha lehet, szálljunk le és nézzünk körül.
Átmentünk az öltözőbe, csodálkoztam, hogy a szokásos lemezből készült szekrények helyett magasba felhúzott vállfákon lógnak az utcai ruhák.
– Nem féltik az emberek a holmijukat?
– Miért? Eddig nem loptak? Egyszerűen kihajlították a szekrény tetejét, és azt vettek ki belőle, amit akartak. El sem tudja képzelni, hogy mennyi kosz gyűlt össze azokban a szekrényekben! Három kocsira való ganéjt, 39döglött egeret, hernyófészket, rothadó ételt szedtünk ki az aljukból. Ma már van, aki fehér ingben jár be dolgozni.
Három év múltán most szállok le először a bányába, minden lassabban megy, mint régen. Szomorúan tapasztalom, hogy a fejem nem lett kisebb az idők folyamán, a legméretesebb „kobak” is szorít, ki kell szedni belőle a bőr védőbetétet. K. vigasztalóan megjegyzi:
– A katonaságnál ismertem egy ezredest, annak akkora feje volt, hogy csak ló gázálarcot tudott használni. Ahhoz képest a magáé kismiska.
A kapcát sem tanultam meg rendesen feltekerni, most is csomóba gyűrődik a gumicsizmában, de hála a sok gyerekkori mezítláb eltöltött nyárnak, így sem töri a lábamat. Felöltözködöm, majd magamhoz veszem a lámpát, kipróbálom, vállamon keresztülvetem az összekötő készülék tokjának hevederét. A felszerelés mindenestül nyolc-tíz kilót nyomhat, de ezen senki sem könnyíthet.
Intek:
– Indulhatunk.
Kísérőm leakasztja a személyi márkákat a tábláról, ezek sorszámmal ellátott fémkorongok, a rendészet innen ellenőrizheti, hány ember és személy szerint ki tartózkodik lenn a bányában. Ez főleg egy katasztrófánál válhat fontossá, bár kerestek már a műszakukat túlalvó bányászokat, elbujdosó fiatal segédmunkást is.
(Később lent Dorogon hallottam egy régi szokásról vagy törvényről. Eszerint ha a bányász lent meghal és felhozzák a testét, a család végkielégítést vagy nyugdíjat kap utána, de ha a holttestét nem találják meg és lent marad, a bánya megadja neki a teljes fizetést, éppúgy, mintha dolgozna. Az aknász minden névsorolvasáskor szólította a halottat, aztán beírta a neve után, 40hogy leszállt, naponta három műszak bérét fizették ki utána. Egyszer, még 1912-ben az Auguszta-aknán egy vájár már nem bírta a munkát, és félt, hogy nem tudja felnevelni a családját, szántszándékkal előidézett egy omlást, olyan helyet keresett hozzá, hogy sohase kerüljön elő a teste. Az asszony annyi pénzt kapott utána, hogy még iskoláztatni is tudta a gyerekeket.
Később rákérdeztem, de Komlón nem fordult elő hasonló eset. Ha napok múlva is, de mindig felhozták az áldozatok holttestét.)
A kashoz megyünk, a csatlósok üres és teli csilléket rángatnak, ez a liftszerű alkalmatosság elsősorban teherszállításra szolgál, várnunk kell, amíg szabaddá válik. Vizsgálgatom magam, félek-e, de semmi hasonlót nem érzek, sok évvel ezelőtt az első leszállásomnál sem fogott el szorongás. Sohasem tartottam túl nagy becsben a magam irháját, ezért általában jól viseltem el a veszélyesnek látszó helyzeteket. Nyugodtan ültem a műtrágyaszóró repülőgépen is, amikor alig két méterre a földtől a bokrok tetejét súrolta. Egyszer, mikor a „Mandarin, a híres vagány” című novellám megfilmesítésére készültünk, leereszkedtünk a fővárosi csatornarendszerbe, a veszély tudatánál akkor is erősebb volt bennem az érdeklődés, a figyelés kényszere. A körút alatti kanálisszakaszon egy oldalsó kis betonjárdán haladva észrevettem, hogy filmrendező társam két ujjáról is hiányzik egy-egy perec, ezért milyen bizonytalanul próbál támaszt keresni a csúszós oldalfalon.
Néhány perc várakozás után beszállunk a kasba, lábamat térdben előírásszerűen megrogyasztom, egy csengőjel után zuhanunk lefelé, lámpámmal magam elé világítok a kas aljára, csupa sár, fentről sűrűn csöpög a víz. Egy idő után a levegő mintha nyomná a dobhártyámat, hogy kiegyenlítődjék a nyomás, kinyitom a 41számat. Mintha enyhén be volnék rúgva, mozdulataim hol túl szűkké, hol túl szélessé válnak, a kísérőm hozzám intézett szavait is nehezen fogom fel. A levegő enyhén dohos és bágyasztó, aki nem szokott hozzá, elálmosodik tőle.
A rakodón szállunk ki, ez tágasra kiképzett, jól megvilágított bányatérség, itt sorakoznak az elszállításra váró üres és teli csillék. Béta kis bánya, itt nem jár személyszállító kisvonat, az úgynevezett „népes”, a távolságok sem jelentősek, gyalog indulunk befelé.
Egy darabig nagy szelvényű főkeresztvágatban haladunk, a falat megbízható szürke idomkövek borítják, a veszteglő csilléket és a síneket leszámítva nem sokban különbözik valamilyen régibb építésű pincétől. Innen letérünk egy szűkebb keresztmetszetű vágatba, itt már nehezebb a járás, híg, vékony sárban gázolunk, a főtéről csövek lógnak le, vizet és levegőt továbbítanak, ötször-hatszor is szétvágnám bennük a fejemet, ha nem védené a műanyag kobak.
A fejtés bejáratától támfákba kapaszkodva ereszkedünk lefelé. Maga a tulajdonképpeni termelés, a szén jövesztése mindig két szint között folyik, egy vagy több úgynevezett támadó gurítót hajtanak ki, erre merőlegesen indulnak ki a fejtések a széntelepek vonulási irányának megfelelően.
A kísérő bányamérnök menet közben folyamatosan magyaráz, egykori csillés múltam tapasztalataira támaszkodva ezt-azt meg is értek a fejtegetéseiből, de a lényeget, az összképet sehogy sem bírom felfogni. Számos más tulajdonság mellett a háromdimenziós, vagyis térben való látás képessége is hiányzik belőlem, csak síkban tudok gondolkodni, így nem értem a bánya szerkezeti rendjét sem. Próbálok néhány irányt mutató kifejezést, mondatot feljegyezni, amelyekből majd fent 42kis segítséggel összeállíthatok egy legalább sematikus áttekintő képet, de ezzel sincs szerencsém, a golyóstollal írt sorokra rácsöpög a víz, és foltokká mos mindent. Megkönnyebbülök, mikor elérünk a vájvégre, ezen a helyen újra felfoghatóvá válnak számomra a dolgok.
Benézünk a fejtésbe, most épp áll a munka, mert meddő kőzet, fehéres trachidolerit vetődött bele a szénrétegbe, ezt kellene kikerülni. Egy másik szakaszon „brandosodott” a szén, a láva még valamikor a földtörténeti ősidőkben természetes koksszá égette, nem sokat ér, a hamutartalma hatvan-hetven százalékos, a normál széné húsz-huszonöt, csak a Rákosi-korszakban próbálták valódi kokszként felhasználni.
Mivel a munka amúgy is áll, az egyik bányásztól elkérem a réselőkalapácsot, benyomom a szénfalba. Tartani is elég, különösen mikor rázkódik a sűrített levegőtől, de nem csak tartani kell, hanem terelni-kifor-dítani a szenet.
– Engem nem fáraszt annyira – mondja a réselő gazdája –, mert ismerem a fogásokat. Lendületből emelem,nem erőből, mint maga.
A munkatér szűk, a levegő erősen felmelegedett, a hangok hol felerősödnek, hol váratlanul elnyelődnek. Az ember elbizonytalanodik, úgy érzi, bármelyik pillanatban bekövetkezhet egy előre nem kiszámítható katasztrófa.
– Nem félnek?
– Aki fél, az elmegy innen, vagy le sem jön. A bányába nem lehet úgy leszállni, hogy az ember a halálra gondol.
– Vannak olyan jelek, amelyek figyelmeztetnek az omlásveszélyre?
– A főtéről – [a vágat „mennyezetéről” – M. Gy.] – apró széndarabok hullanak le, és a fenyőtámok elkez43denek recsegni. Éppen azért kell a fejtésnek legalább a felét fenyőfával biztosítani, a keményfából készült tám jobban bírja a terhelést, de nem jelez.
Lejjebb már elhárult az akadály, és folyik a jövesztés, az alacsony fejtésben térden állva dolgozik a vájár.
– Ülve nem jobb?
– Úgy nem lehet erőt adni bele.
Leértünk az alsó szintre, innen már kifelé haladunk.
– Hogy lehetne könnyíteni valamit ezen a munkán? A szovjet és a lengyel bányákban a fejtés úgy megy, mint ahogy a kombájnok aratnak a búzatáblában.
– Nem a jóindulaton múlik, a mi meredek dőlésű, vékony telepeinken nem válik be a gépi jövesztés. Vettünk egy nyugatnémet Loebe masinát, a legmodernebb típus, csak épp itt nem használható, többet áll, mint dolgozik. A rakodásnál is próbálkozunk korszerűsíteni, de a legáltalánosabb eszköz ma is a jó öreg szívlapát.
– A formája miatt hívják így?
– Azért is, meg azért is, mert a szívre hat. Talán a kiszolgáló munkáknál és a kézi szerszámoknál lehetne javítani a helyzeten. Az ácsoláshoz szükséges fát „piramistechnikával” kézről kézre adogatják le a fejtésbe, nincs elegendő biztosító szerkezetünk, nincs fesztámunk, sőt, láthatta, megfelelő réselőnk sem. Kétféle magyar géppel dolgozunk, egy hat- és egy kilenckilóssal.
– Mi a különbség?
– Ha lefelé jövesztünk, elvileg a nehezebbet kellene használni, a gyakorlatban viszont azt, amilyen éppen van. Hoznak ide bemutatóra nyugati gyártmányú réselőket, könnyűk, kezelhetőek, a bányászok mindig azt mondják, dugjuk el, ne adjuk vissza.
A technikai elmaradottságnál is leverőbbnek tűnt a bányászok egykedvű, sőt nyomott hangulata, a munkájukat elvégzendő robotnak tekintik, semmi másnak. A bányászok a „hőskorszakban”, az 1950-es években sem azért szálltak le, hogy a békeharcban újabb csapást mérjenek az imperialistákra, hanem a kereseti lehetőség vonzotta őket. Tagadhatatlan tény viszont, hogy akkoriban egymást követték a kezdeményezések, melyek a termelés mennyiségét és a minőségi mutatókat igyekeztek emelni. Lényegileg magasabb helyek intenciójára indultak el, de jelentős munkásrétegeket mozgattak meg.
Néhány hasonló akcióra én is emlékszem, ilyennek számított például a Loy-mozgalom. Loy Árpád alberttelepi sztahanovista frontmester indította el: „termelj ma többet, mint tegnap!” jelszóval. A résztvevők vállalták, hogy önmaguk ösztönzőjének és revizorának szerepét is betöltik.
Ezzel párhuzamosan alakult ki az „ezerórás” mozgalom, azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a benevezettek ezer munkaórán, vagyis öt hónapon át nem szednek össze egyetlen „bumlit”, vagyis igazolatlan hiányzást sem.
A legdurvább akciónak kétségkívül az úgynevezett „meleg csákányváltás” számított. Ezzel azt akarták elérni, hogy a műszakváltás magán a munkahelyen történjen, a csákány még azon melegen kerüljön át az új „sichta” kezébe, így a nap 24 óráját utolsó percig ki lehetett használni. A bányászok viszont egyértelműen kárát vallották ennek az új szervezési rendszernek, a munkahelyre való odaérés 30-60 perccel toldotta meg a napi szolgálatot, mely így 10-12 órát is kitett. Szélesebb körű alkalmazása végül megtört a dolgozók ellenállásán. Ugyanígy hamvába holt a „péntek mozga45lom” is. A jelentkezőknek azt kellett vállalniuk, hogy már a pénteki napon teljesítik az egész heti tervüket. A nekibuzdulás már csak a műszaki feltételek hiánya miatt is megbukott: hol fát, hol téglát, hol vasat nem kaptak. A bányatörténet idézi az egyik résztvevő nyilatkozatát:
„– …Annak idején az elsők között csatlakoztam a mozgalomhoz, és most azt mondhatom: nemhogy péntekre, de sok esetben vasárnapra sem tudtuk teljesíteni a heti tervet…”
Meg kell említenünk a kirakatakciónak szánt „százméteres mozgalmat”. Molnár István fiatal vájár kezdeményezésére a feltárók igyekeztek úgy felgyorsítani a tevékenységüket, hogy havonta legalább száz méter hosszú vágatot hajtsanak ki. Molnár országos reflektorfénybe került, a vágatba bevezetett telefonon gyakran maga Rákosi Mátyás is felhívta őt, további sikerekre sarkallva. „Bár Molnárék minden technikai segítséget megkaptak, eredményeik főképp azon alapultak, hogy a munkákat az utolsó mozzanatig alaposan megtervezték. Nem volt perc, amely kihasználatlan maradt volna” – írja a már idézett bányatörténelem.
Tartozunk annyival a „széncsata komlói hőseinek”, hogy megállapítsuk: teljesítményük mögött valóban jól szervezett, néha egyenesen önfeláldozó munka állt. Nem tartoztak a csalásokkal felfuttatott ezer százalékokat elérő, de lényegében selejtet gyártó propagandafigurák közé. A vájvégeken dolgozók még a szívlapátra is ráhegesztettek egy darabot, hogy több szén férjen rá, egy-egy fogással 18-20 kilót dobtak fel a szalagra. Néhányan nem csak fizikailag, hanem műszakilag is kivételeset produkáltak. Egyikük, Bognár János feltáró, vagyis kőben dolgozó vájár végighajtotta a diagonál akna vágatát, hét évig dolgozott rajta. Azt mondták a 46mérnökök, hogy nem lehet embert találni, aki ennyi ideig szintben és irányban tud tartani egy vágatot. Nem bírta tapogatni az anyagot, a vas százszor is meghajlott a nyomás alatt. Bognár engedély nélkül külön műszakokra is lejárt, hogy kijavítsa a hibákat. Eldobálta vagy hazavitte a becsomagolt kosztot, mindig attól félt, hogy éppen az az idő hiányzik majd a befejezéshez, amit evéssel tölt el.
– Sokat kínlódtam vele, de amíg Zobák-bánya áll, ez a szelvény megmarad, naponta ezer ember is eljárhat benne, és senki se mondja azt, hogy a mester rossz munkát végzett – mondta az öreg vájár.
47 48Azt hiszem, megér egy közbevetett fejezetet azoknak az elítélteknek a sorsa, akik az 1950-es években bányákban dolgoztak. Országos adatokat nem ismerek, csak Bétán és a dorogi szénmedencében találkoztam az emlékükkel, egykori munkatársaikkal, sőt néhányukkal személyesen is.
Béta-bányán kezdetben 45 vagon körüli termelési szintet tűztek ki, de ennek a viszonylag szerény célnak az eléréséhez sem állt rendelkezésre a szükséges létszám. Az üzem első vezetője úgy emlékezett vissza, hogy a napszinten dolgozó tíz emberből kilencet Kolompárnak vagy Orsósnak hívtak. Közülük kevesen voltak alkalmasak arra, hogy föld alatti munkát végezzenek, kivételként emlegetnek egy Balogh Gyula nevű, sokszorosan kitüntetett sztahanovista vájárt. A kívülről érkező alkalmi injekciók sem sokat segítettek, például Dunaújvárosból egy keddi napon lejött egy százfőnyi csapat, a következő hétfőre csak egyetlen ember maradt itt közülük.
Mint a nemzetgazdaság számos egyéb nehéz helyzetbe került ágazatánál, itt is a végső megoldáshoz nyúltak: rabokat telepítettek ki Komlóra. Három úgynevezett KÖMI-tábor létesült, Bétán, Anna-aknán és a kőbányában.
Bétán hat-nyolcszáz rab dolgozott – persze a standbeli bányászok mellé beosztva. A többségük nem köve49tett el nagyobb bűnöket, feketevágásért, cséplési szabálytalanságokért, apró valutaügyekért és más hasonlókért kerültek ide. Fizikai alkalmasságukat nem vizsgálgatták különösebb alapossággal.
– 1953 októberében felsorakoztattak minket a börtön folyosóján – emlékezett vissza egy elítélt –, el sem tudtam képzelni, hogy miért, aztán jött egy őrmester:
– Mutassa a fogát! Csináljon egy kört hátrafelé a karjával.
Aztán az eredménytől függően jobbra vagy balra küldte az embereket. Kérdezem a „smasszert":
– Mi történt, őrmester úr?
– Mennek a bányába dolgozni, most oda kell az ember.
Bétán egy három- és egy egyemeletes épületben rendezték be a tábort, a nagyobbikban a rabokat, a kisebbikben a felügyeleti parancsnokságot helyezték el. A négy sarokban hat méter magas figyelőtornyokat állítottak fel, melyekről éjjel-nappal belügyis katonák ellenőrizték a mozgásokat. A körleteket három méter magas drótkerítéssel vették körül, innen csak a bánya irányába nyílt kilépés, a sorompó mellett egy külön őr strázsált.
A rabok java része szorgalmasan dolgozott, mert ha száz százalékon felül teljesítettek, egy műszakra kétnapi büntetést írtak le nekik. Egy tatai bányászfiú olyan remekül ácsolt, hogy az öreg vájárok is megcsodálták, ő a minőségi munkáért folyamatosan száztíz százalékot kapott.
Akadt persze néhány nehéz vagány is. Előfordult, hogy az igazgató és a főmérnök épp kapaszkodott lefelé a két szintet összekötő „gurítón”, mikor utánuk zuhant egy fejtőkalapács, épp hogy megállt mellettük az oldalban. Ebből az esetből tanultak a főnökök, ha lemen50tek a fejtésbe, mindig kitaláltak valamilyen anyaghiányt, és rabokat küldtek le maguk előtt, hogy hozzanak fát vagy vasakat, tudták, a sorstársak őket nem bántják.
Béta-bányán később találkoztam olyan öreg vájárokkal, akik annak idején együtt dolgoztak a rabokkal:
– Nem volt könnyű életük. Akkor még nem szerelték fel a kaparószalagokat, talicskával kellett kihozni a szenet a fejtésből, és hogy több férjen rá, a talicska oldalát felmagasították deszkákkal. 150-180 kilót toltak végig a rögös vágattalpakon.
– Kialakult köztünk egy afféle „munkabarátság”. Persze meg kellett tartanunk a három lépés távolságot, mert ők mindenkiben, aki szóba állt velük, „paccer”-t kerestek. Két dologért mindent megcsináltak: hogy rumhoz jussanak és levelet küldhessenek ki.
– Kezdtek eltünedezni a szerszámok, és csak viszonzás fejében kerültek elő. Nekem is volt egy kedves fejszém, amikor elveszett, fél liter rumot ajánlottam fel a megtalálónak. Perceken belül megkerült a fejsze, a rab pedig egy húzásra megitta az egész rumot. A kiszállásnál tökrészeg volt, féltem, hogy észreveszik rajta, és vele együtt én is lebukok, de nyílegyenesen, derekát kihúzva ment el az őrzők előtt.
– Az elítéltek őrzése nagy gondot jelentett a fegyőröknek. Bent a táborban még csak-csak kialakítottak valamilyen rendszert, de ha a raboknak a kerítésen kívül kellett dolgozniuk, a felügyelő személyzetre bizony ráizzadt az ing a félelemtől. A felsőbb parancsnokság ugyanis kiadott egy utasítást: ha egy elítélt megszökik és nem tudják elfogni, a rab hátralevő büntetését annak a fegyőrnek kell leülnie, aki felelős a szökésért. Egyszer egy külszínig húzódó telepet fejtettünk, alig négy-öt méter föld takarta. Mikor előkészítettük a fejtést, egy gurítót vágtunk a külszínre, ez légvezetésre és az anya51gok leadására szolgált, az elítéltek nem közlekedhettek rajta. A gurító környékén még az erdőt is kiirtották, fegyveres őr posztolt mellette.
– Aztán egy omlasztás túl jól sikerült, a telep felszakadt, de úgy, hogy a fejtésbe besütött a nap, és akkora nyílás keletkezett, hogy ki lehetett mászni rajta. Mindezt a fegyőr nem láthatta, mert ő a gurítóra vigyázott, és nem merte elhagyni az őrhelyet.
Néhány rab felkapaszkodott a résen, odamásztak a fegyőrhöz, és hátulról ráköszöntek:
– Adjon Isten, felügyelő úr!
A felügyelő visszafordult, ijedtében csőre töltötte a puskáját és elkiáltotta magát:
– Állj! Ki az?
A vagányok csak legyintettek:
– Ne féljen, felügyelő úr, csak megnéztük, milyen idő van idekint.
Azzal visszamásztak a föld alá.
Még a bányamester is elmondott egy történetet:
– Az elítéltek között akadt mindenféle ember, a favágótól az akrobatáig. Volt egy zeneszerzőnk is, H. László, Győrben működött mint komponista és karnagy, a szigetvári Zrínyi-ünnepségre kiírt pályázaton második díjat nyert egy kórusművével. A sors aztán ide parancsolta közénk, hogy egy-két évig zebracsíkos ruhában gyűjtse az ihletet a további alkotásokhoz.
– H.-nak nem volt elég a havi egy levél, amelyet a szabályok engedélyeztek, megkérte az egyik szakaszvezető aknászt, hogy vállalja a „fekete” levelek közvetítését. Az aknász kötélnek állt, ment a levél, jött a válasz. H. szép precízen meg is számozta őket. A kétszázötvenedik levélnél a zeneszerző lebukott, a kihallgatása során beköpte a postás szerepét vállaló aknász nevét, akinek ez majdnem az állásába került.
52– Megharagudtam rá, azután H. nem tudott úgy dolgozni, hogy száz százalék fölé értékeljem a munkáját, nem kaphatott egy nap időkedvezményt sem.
– Egyik reggel lemegyek a szivattyúkamrába, látom, hogy H. az asztalra dőlve alszik. Rákiabálok:
– Maga alszik?
H. fölijed, vigyázzba vágja magát:
– Bányamester úr, jelentem, én nem alszom, a bányászokról szeretnék egy kantátát írni, és azon gondolkodom.
– Majd jól a fenekébe rúgok, ha még egyszer úgy találom, hogy kantátát ír.
– Úgy hallottam, hogy azóta már elkészült a kantáta. A csendes, bánatos futamokat valahol középen egy nagydob erőteljes kongó hangja szakítja meg, jelezve, hogy én beléptem a szivattyúkamrába.
Később a dorogi bányavidéken járva azt tapasztaltam, hogy a fegyőrök és a rabok között rosszabb viszony alakult ki, mint Komlón. Csolnokon legalább kétezer elítélt dolgozott, ez több mint a kétszerese a bétai létszámnak. Sok „nagy idős”, tíz évnél többre elítélt dolgozott, köztük egy ismerősöm, Kun Lajos, ő élelmiszerjegyekkel üzletelt, és 12 évet kapott „a közellátás országos érdekeinek veszélyeztetéséért.
– A táborunk barakkjai fent a régi meddőhányón helyezkedtek el zárt négyszöget alkotva. 1250 rabnak alakítottak ki férőhelyet, egy-egy szalmazsákon ketten is aludtunk. Küzdöttünk a zsúfoltsággal járó letargia ellen, alakítottunk egy fúvószenekart, az játszott minden ünnepen, fákat, bokrokat ültettünk, virágokat neveltünk.
Persze naponta lejártunk a bányába. Újranyitották a 53IX-es és a XII-es aknát. Egy évvel ezelőtt zárták be őket homokömlés miatt. Mi pucoltuk ki a vágatokat, a homokban megtaláltuk a lent maradt bányászok holttestét és átadtuk őket a családoknak.
– Bányászellátást kaptunk, zsírral kentük a bakancsunkat, az őrök vitték haza a szalonnát, amit nem tudtunk megenni. Itt is érvényesültek az országos előírások: ha valaki fenn a napszinten 105, vagy lent a föld alatt 103 százalékra teljesítette a normát, annak egy napra két büntetési tételt írtak jóvá. Szabadidőnkben napozni is lehetett, a belső árusítású boltban még gramofont is vásárolhattunk, de a külvilágtól „légmentesen” el voltunk zárva, nem fogadhattunk látogatót, és levelet sem írhattunk. Egyik-másik feleség mű-válóperrel próbálkozott, hogy legalább a tárgyaláson láthassa a férjét, de nem jött be a trükk, mert oda sem engedtek ki minket.
Egy, már nyugdíjas mérnökkel is beszélgettem a régi rab bányászokról:
– Nehéz gyerekek voltak, sok technikailag képzett ember akadt közöttük, akik itt is „hasznosították” szaktudásukat. Az ügyelet naponta négyszer jelentett rövidzárlatot, lementem megnézni, hogy mi történt: sínszeget vertek a kapcsolóba, így biztosítottak maguknak egy kis pluszpihenőt. Mikor észrevettem a szöget, figyelmeztettek, hogy jobb lesz, ha csendben maradok, mert a legközelebbi bányajárásomnál végleg eltűnhetek. Többé nem szóltam, tudtam, hogy nem ismernek kíméletet. Ha omlás történt, csak a saját sorstársaikat mentették, a felügyelet embereit lent hagyták. Egy fegyőr egyszer úgy próbálta felhozatni magát, hogy levetette az egyenruháját és egy sebesült rab csíkos „öltönyét” húzta magára, de észrevették a cserét, és arrébb rúgták.
54– Hogy dolgoztak?
– Volt olyan, akit hajtottak a jobb munka után járó kedvezmények: időelengedés, több látogatás, gyakoribb levélírás, de például az életfogytosokat nem motiválta semmi. Állandóan szökni próbáltak, elbújtak a csille alatt, deszkát raktak maguk fölé, arra meg szenet. Mikor az őrség rájött a trükkre, az altárónál vasrudakkal szurkáltak át minden gyanús csillét, ha megkoppant valamilyen deszkán, rögtön leállították.
– Egyszer egy nagyobb vállalkozásba is belefogtak. Titokban kihajtottak egy gurítón, a hegyen egy vízmosásos részen, a kerítésen túl lyukasztották volna ki, mindannyian megléphettek volna. Kabátban, sapkában hordták szét a kitermelt anyagot, vagy rászórták a meddőt szállító csillék tetejére, a vágat bejáratát tűzőlécekkel takarták el. Egyébként szakmailag gyenge munkát végeztek: két oldalról deszkával biztosították a gurító falát és feszkékkel támasztották ki, lehet, hogy a felszín közelében rájuk omlott volna az egész. Odáig azonban nem jutottak el, mert valaki beköpte őket, és lebuktak. A „vamzert” aztán állítólag megölték.
– 1956 októberében katonák vették körül a tábort, a politikai foglyokat kiengedték, a köztörvényeseket elvitték valahová. A barakkokat átalakították szükséglakásokká.
Komlón is hasonlóképpen alakultak az események. Az 1956-os felkelés kitörése után a rabok fellázadtak, felvitték szalmazsákjukat a lapos háztetőre, és elégették. Sötétedés után átvágták a drótkerítést, és megszöktek, a fegyőrök nem mertek közbeavatkozni. A konszolidáció után a bányavezetés úgy döntött, hogy mind a két épületet lakásokká alakítja át, így tűnt el a rab tábor utolsó emléke is.
55 56A legtöbb bányában nem az igazgató irányította a termelést, hanem a főmérnök, egyben ő volt az üzem műszaki felelőse is. Az ok egyszerű: az igazgatók szakmai képzettség tekintetében csak ritkán vehették fel a versenyt a diplomás főmérnökökkel, jó, ha technikumi végzettséggel rendelkeztek. Ismertek olyan igazgatót, aki a saját bányája térképén sem tudott tájékozódni, összekeverte a keleti és nyugati irányú jelzéseket. Az illető jobb híján olyan eszközökkel próbálta fenntartani a tekintélyét, hogy a bányajárásnál viselt derékszíjára fémbetűkkel kirakatta az „igazgató” feliratot.
Az igazgatók csendben tudomásul is vették a helyzetet, háttérbe vonultak, és türelmesen kivárták, amíg a főmérnök megbetegszik, vagy valami hibát követ el és leváltják – így előzve meg, hogy a fejükre nőjön. Komlón mindig is magas volt a „fajlagos főmérnök-felhasználás”.
Ez a szereposztás nem csak a bányaüzemekre vonatkozott, hanem az 1950-es és 60-as évek magyar népgazdaságának szinte minden más területére is. Kétségtelenül akadtak viszont olyan első emberek is, akik valódi teljesítményt nyújtva kerültek az élre – leküzdve induláskori hátrányukat. A nagy történelmi példa persze Zsukov marsall volt, aki egyszerű lovas altisztként kezdte a cári hadseregben, és világháborús győztes vezérré, a Szovjetunió honvédelmi miniszterévé vált. 57Ha alacsonyabb szinten, de magam is találkoztam imponáló karrierekkel, Berendi Tiborral, aki Csehszlovákiából áttelepülve lett az ország legfontosabb vasúti csomópontjának, Ferencvárosnak az állomásfőnöke, Jankovics Nándorral, aki jutasi őrmesterből emelkedett az ország egyik csúcsvállalatának, a Graboplastnak az első emberévé, és még tovább is sorolhatnám a neveket és a sorsokat.
Egy jellegzetesnek mondható jellemvonást mindannyiuknál meg lehetett találni: pályafutásuk a háború előtt, a kapitalizmus szigorú körülményei között indult, onnan hozták magukkal a szakmájuk iránti elkötelezettséget, ott vált vérükké a munkavégzésben megkövetelt fegyelem és rend. Ez az önmagában hasznos tulajdonság tapasztalataim szerint egy hátulütővel is járt náluk: amilyen erélyesen elvégezték és alárendeltjeikkel is végrehajtatták az előírt feladatokat, ugyanolyan engedelmesen fogadták a rangban-beosztásban fölöttük állók utasításait. A tiltakozás szándéka akkor sem merült fel bennük, ha mélységesen meg voltak győződve a magasabb direktívák helytelenségéről. A világról alkotott képük a kötelességtudáson alapult és soha nem vállalták volna fel az elsőként eldőlő dominókő szerepét. Én soha nem vitatkoztam velük, olyannak fogadtam el mindet, amilyenné az élet formálta, és tudtam, illik tiszteletben tartanom bizonyos határokat, mert előfordulhat, hogy a mundér becsületének védelmében szembekerülnek velem.
Az előzetes szállongó hírek alapján feltételeztem, hogy a Béta-bánya igazgatója, Gungl Ferenc is ebbe a vezető típusba tartozik. Mikor benyitottam irodája ajtaján, egy közel két méter magas, kissé elhízott, bajuszos férfi emelkedett fel az íróasztal mögül. Ritkuló fekete 58haját oldalt fésülte, ahogy megszólalt, szájában feltűnt egy-egy ezüstös fogkorona.
Meglepődtem, mikor kiderült, hogy Gungl eredetileg aknásznak tanult, hozzá hasonló magas termetű ember ritkán választja a bányabeli munkát, mert az alacsony vágatokban leszakad a dereka az állandó hajlongástól. Ez a szakma inkább a „bergmándliknak”, a „hegyi manóknak” való. Gungl becsülettel kitartott, hat évig dolgozott a mélyszinten. 1949 februárjában megbetegedett:
– Egy éjszakai műszakban nem kaptunk üres csillét, átizzadt testtel felszaladtam razziázni a palahányóra, az emberek ott aludtak egy kupacban, a csillék meg álltak a buktatón. Rendbe szedtem őket, és siettem vissza, de közben megfáztam, összeszedtem egy mellhártyagyulladást. Lábon hordtam ki, visszamaradt belőle egy asztmaszerű léghurut.
Ehhez jött a szilikózis. Akkora porban dolgoztunk, hogy nem láttuk egymást, ezt senki sem ússza meg büntetlenül. Máig viselem a következményeit: reggel jól kiköhögöm magam, aztán egész nap csend van.
Az illetékesek felfigyeltek az értelmes és jó szervezőkészségű fiatal aknászra, kiemelték pártmunkásnak. Gunglt aligha anyagi meggondolások vezérelték, mikor elfogadta ezt az új feladatkört, havi 1400 forintot keresett, kevesebbet, mint szakmai beosztásában – és akkor már két gyereket kellett eltartania.
Politikai karrierje a Kossuth-bánya személyzeti osztályán indult el, és egészen a komlói pártbizottság másodtitkári posztjáig ívelt. Magasabb feladatokra szemelték ki, felküldték Budapestre pártfőiskolára, de ezt a képzést félbeszakította az 1956 októberi felkelés.
Gungl hazatért, de Komlón szétesett a pártbizottság, a korábbi tizennyolc emberből csak ketten-hárman ma59radtak a helyükön, más munkát kellett keresnie. Mozgalmi múltja miatt eleve gyanús személynek számított, ehhez még külön stigma is hozzájárult: a bátyja korábban az Államvédelmi Hatóságnál szolgált mint fegyőr főhadnagy. A két fivér együtt ment el könyörögni Vizihez, a tröszt igazgatójához, hogy engedje le őket dolgozni a föld alá, mert nincs miből eltartani a családjukat. A trösztigazgató mindent megígért, de két nap múlva disszidált, és ez az esély semmivé vált. Gungl csak külön protekcióval tudott elhelyezkedni, a csillepályaudvar irányítóközpontjába került, egész nap kiabált a mikrofonba. Mikor a helyzet konszolidálódott, Gunglt, életében immár másodszor is, kiemelték. A Kossuth-bánya munkaügyi osztályvezetőjévé nevezték ki, emellett, társadalmi munkában ő töltötte be az alapszervezet párttitkári tisztségét is.
1958 májusában az illetékesek újra megkeresték, felajánlották neki Béta-bánya üzemvezetői posztját. Tudta, hogy ebben a beosztásban a fél napját a föld alatt kell majd töltenie, újabb egészségügyi vizsgálatnak vetette alá magát, de az orvosok nem találtak kizáró okot, csak egy injekciósorozatot adtak be neki. Azt is végiggondolta: szakmai ismeretei elegendőek-e a feladat ellátásához, megnyugtatta, hogy a többi bánya vezetője is csak ipari technikumot végzett, így mindent mérlegre téve Gungl végül is igent mondott.
Az elődjét nem véletlenül váltották le, keményen ivott, gyakran még a bányába is részegen szállt le, kicsúszott kezéből a dolgok irányítása.
– A váltásnál, mint szokásos, elment vele az egész garnitúrája is, a párttitkár, a szakszervezeti bizottság vezetője, a személyzetis még maradt egy darabig, őt viszont én küldtem el. Csak egy új embert hoztam ma60gammal, Király Ernőt, őrá bíztam a pénzügyi osztályt – számol be első lépéseiről Gungl.
Az igazgatóként eltöltött tizenegy év alatt Gungl minél több hatalmat igyekezett a maga kezében összpontosítani – igaz, vállalta a vele járó felelősséget is. Mint már említettem, ő lett Béta-bánya műszaki felelőse, ami többet jelentett egy puszta címnél, mert lent a mélyben halálesetek is előfordulnak, és ha bebizonyosodik, hogy mulasztás történt, a bíróság súlyos éveket oszt ki érte. Gungl emellett tagja volt az üzemi és a városi pártbizottságnak, Komló város tanácsának és a 11 tagú Végrehajtó Bizottságnak, tanácsadó társadalmi egyesületeknél, legalább nyolc-tíz funkciót töltött be. Azokhoz a középkori lovagokhoz hasonlított, akik egyszerre voltak földbirtokosok, katonák és papok.
Funkciói folytán egy-egy emberhez többféle viszony is fűzte, és Gungl mindig ki tudta választani azt a kapcsolatot, mely az adott helyzetben a legelőnyösebb volt a számára. Mint üzemvezetőnek, nem lett volna joga beszámoltatni a társadalmi szervezetek titkárait, de mint vezető funkcionárius, megtehette.
Nehéz volna eldönteni, miképp alakította ki Gungl és a korszak számtalan más magyar középvezetője ezt a magatartásformát. Biztos vagyok benne, hogy többségüket nem a személyes haszonszerzés vágya hajtotta. Kevés látványos szerzeményt tudtak felmutatni, többnyire szolgálati lakásban éltek, ha meghagyták őket, öregkorukban is abban maradtak, legfeljebb egy átlagos családi házat építettek maguknak.
A Gungl Ferenchez hasonló, alulról jött első nemzedékes vezetőkre sokkal inkább a bizonyítás vágya hatott, az a törekvés, hogy a munkájukat helyi és országos méretekben is elismerjék. Hátrányból indultak, nem állt módjukban elsajátítani a kapitalista rendszer 61évszázadok során kialakult munkamegosztási technikáját, a kapcsolódó tevékenységi rendszer előnyeit. Csak annak a feladatnak a megoldását vették biztosra, melyet ők maguk személyesen végeztek el. Minden áron meg akarták őrizni szabad döntési lehetőségeiket, gyakran éltek fenntartásokkal az őket körülvevő, náluk magasabb képzettségű szakemberek iránt is.
– Megszüntettem a különféle „elvi” tanácskozásokat – mondta Gungl. – Mire valók? Úgyis tudunk egymásról mindent, a speciális kérdéseket pedig tessék megvitatni a szakmai kollégiumokban, ne tartsuk fel a többi embert.
– Utálok minden elméleti nagyképűsködést, különösen, ha elmaradtunk a tervvel. Ilyenkor a reggeli rapor-ton csak egyetlen kérdést voltam hajlandó megvitatni:
– Kinek van ötlete, hogy lehetne több szenet hozni, vagy jobban megszervezni a szállítást? Senkinek? Köszönöm, befejeztük.
– Egyszer benyitottam az egyik irodába, ott ült egy mérnök, a fejét a tenyerébe támasztotta.
– Maga mit csinál itt?
– Egy műszaki hipotézisen gondolkodom.
– Igen? Húsz perc múlva találkozunk lent a bányában, ott sokkal jobban lehet gondolkodni. Mélyebb gondolatok születnek.
Gungl, mintha megérezte volna, hogy kissé egyoldalúan fogalmazott, hozzátette:
– Viszont ha jól állunk a tervvel, felőlem nyugodtan foglalkozhatnak a legelvontabb témákkal is.
Egy kiemelkedő jellemvonást viszont a szóban forgó vezetőgárdának szinte minden tagjánál fel lehetett lelni: feltétlen szolidaritást éreztek kiöregedett, vagy más módon csökkent munkaképességűvé vált szaktársaik és politikai bajtársaik iránt.
62Jászkiséren a MÁV gépjavító üzemében járva Pethes Sándor igazgatóval végigsétáltam az udvaron, menet közben feltűnt, hogy néhány öregember különös tisztelettel köszönti.
– Ezek az én kádereim – mondta az igazgató. – Sok régi tanácselnök, régi téeszvezető dolgozott a környéken, megtettek mindent, amit tudtak, de vagy az erejük, vagy a képzettségük volt kevés, és az idő túllépett rajtuk. Salakot talicskáztak vagy trágyát hordtak, és akik régen a jóindulatukat keresték, azok röhögtek rajtuk. Hát ne röhögjenek! Szóltam a személyzetisnek, összeszedtem ezeket az embereket, és behozattam az üzembe kertésznek, a konyhára udvari segédmunkásnak. Itt békén hagyják őket, tizenhat forint órabért kapnak és valaha majd ipari nyugdíjat, megérdemelnek ennyit.
Ez a szolidaritás Gunglt sem hagyta nyugodni:
– Ha egy bányász megrokkan, de nem annyira, hogy leszázalékolhatnák, itt kell tartanunk. Ha az orvos leengedi őket a bányába, beosztjuk szalagtakarítónak, gépkezelőnek, de mi van, ha az orvos kitiltja őket? Csak csetlenek-botlanak a külszínen. Nem lehet átirányítani őket egy tanácsi vállalathoz, a Május 1. Ruhagyár kért ugyan rokkant vájárokat átképzősnek, de egy sem ment el, és ha a jogomban állana, akkor sem kényszeríteném őket. Nem tudom, maga látott-e már síró bányászt, én már láttam, mikor azt mondtam neki:
– Elküldöm magát iparőrnek a karbantartásra.
– Nem megyek, inkább felakasztom magam.
– Viszont legalább a saját önköltségüket meg kell hogy termeljék valahol, és nem rakhatok mindenkit fürdőőrnek vagy portásnak. Ez amúgy is rosszul veszi ki magát, a fiatalok látják, és azt mondják, hogy nem érdemes itt dolgozni, mert ha valami bajunk lesz, ki63tesznek minket portásnak ezer forintért. A portásnak pedig megalázó nézni, hogy mennek le a többiek a bányába, szeretne inkább elbújni.
– Hasznos és kifizetődő munkákat kellett szerveznünk, amelyekhez nem kell túl nagy beruházás, és el is tudjuk helyezni a termékeket. Kesztyűket varrunk, még nem olyan jók, mint amilyeneket a speciális üzemekben készítenek, de fele annyiba kerülnek, és két pár kesztyű azért csak tovább kitart, mint egy.
– Dróthálókat fonunk a fejtések biztosításához, gombát termesztünk, a hulladék fából szerszámnyelet készítünk, gumicsizmákat ragasztunk. Még mindegyik iparág a kezdet kezdetén tart, de ha sikerül felfuttatni őket, talán a többi üzemtől is át tudjuk venni a rokkant vájárokat.
(Gunglék nem kapták vissza ezt a gondoskodást és tiszteletet, mellyel ők a bányász hivatásnak és az előttük járó nemzedéknek adóztak. Sokan közülük – már életükben vagy a haláluk után – gúny és lenézés céltábláivá váltak. Én úgy gondolom, hogy ez jóllehet fájdalmas, de átmeneti jelenség, a jövő az eltávozottaknak szolgáltat majd igazságot, akik létrehozták ezt a felmérhetetlen nemzeti vagyont, és nem azoknak a „kényes örökösöknek”, akik ellopták vagy legalábbis hagyták elveszni.)
– Mikor átvettem Béta-bánya irányítását – tér vissza Gungl a kezdetekhez –, a termelés még úgy-ahogy ment, de fegyelmi téren teljes volt a csőd. Havonta százhatvan-százhetven „bumli”-t kellett beírni, az ellenőrzéseknél fenékbe rúgták az aknászt. Az elődöm nem sokat törődött ezzel, a fegyelmezést a főbányamesterre bízta, akinek sem joga, sem módja nem volt erre.
– Nem lehetett érzékenykednem, ha rendet akartam, 64kemény kézzel bele kellett nyúlnom a dolgok menetébe. Ha nem követett el nagyobb bűnt, akkor „önkényesen kilépett” beírással távozhatott, ha erőszakoskodott vagy botrányt okozott, akkor fegyelmi úton. Két-három év alatt helyreállt a rend.
1963-ban derült égből villámcsapásként hatott, hogy Gungl Ferencet felfüggesztették az állásából. Dolgozott Béta-bányán egy öt- vagy hatgyerekes vájár, aki sorozatban hiányzott igazolatlanul. A családjára való tekintettel az utolsó pillanatig mentegették, de a magatartása a munkahelyi környezetre is átragadt, el kellett bocsátani. A vájár bosszút fogadott, feljelentette Gunglt a trösztnél, azt állította, annak idején ezer forintot kért tőle, amiért felvette Bétára. Rögtön akadtak követői, a régi igazgató egyik embere azzal vádolta meg, hogy ellopott hatvanezer forintot az üzemi pénzből, ennek a felét elköltötte, a másik feléből bankszámlát nyitott magának.
Gungl azt hitte, hogy elutasítják a rágalmakat, de azt kellett tapasztalnia, hogy nem mindenki nézi jó szemmel a tevékenységét. Maga a tröszt igazgatója is komolyan vette a bejelentéseket, és vizsgálatot kezdeményezett, ez alatt Gungl nem járhatott be az üzembe, a lakását is csak úgy hagyhatta el, ha bejelentette, hogy hová megy.
Megindult a nyomozás, találtak is szabálytalanságot, ha korántsem olyan jellegűt, mint amilyenre számítottak. Gungl, mint a bánya igazgatója sem reprezentációs, sem jutalom alappal nem rendelkezett – ez magasabb hatáskörbe tartozott –, viszont ha jött egy külföldi küldöttség, meg kellett vendégelni őket, a kávé, a konyak és a szendvicsek belekerültek három-négyszáz forintba. Vagy ha egy vasárnapi társadalmi munkát szerveztek, és kitermeltek másfél-két millió forint érté65kű szenet, illett adni az embereknek egy pár virslit és egy üveg sört. A bányamentők is megérdemelték a maguk egy-két üveg sörét, ha feljöttek a tűzből.
Gungl nem tudta, honnan vegye ezt a pénzt, a saját zsebéből képtelen lett volna fedezni, a keresete nagy része ráment volna. Azt találta ki, hogy aláíratott néhány emberrel egy elismervényt, miszerint felvettek valamilyen prémiumot – és leadták a pénzt. Az évek során összesen harmincnyolcezer forintot könyveltek el ilyen módon. A többi vád megdőlt, Gunglt megrótták, de dolgozhatott tovább.
(Ez a módszer egyébként más területeken is dívott. Ha író-olvasó találkozót tartottam Komlón, mondjuk ötszáz forintos tiszteletdíjért, abból egy százast mindig levontak a rendezvényen asztalra kerülő ételre-italra.)
Minden felmerülő ellentmondással együtt bizonyosnak látszott, hogy Gungl Ferenc munkájának és ügyességének nagy része volt abban, hogy a kisebb létszámmal és gyengébb szénmezőkkel rendelkező Béta-bánya állta a versenyt a Kossuth- és Zobák-bányával, sőt egy időszakban az egész Mecseki-tröszt legjobb üzemei közé tartozott.
66Belátom, nem vet rám jó fényt, de én csak indulatból tudom rászánni magam, hogy kiválasszak és megírjak egy témát. Szeretnem vagy gyűlölnöm kell a célul kiválasztott környezetet vagy intézményt.
Komló – talán azért, mert ez volt az első nagyobb riport vállalkozásaim sorában – minden más helyszínnél jobban megérintett. A városban laktam, naponta leszálltam a bányába, szabadidőmben elbeszélgettem a munkásszállón élőkkel, vagy jártam a hólepte utcákat, új és új részeket fedeztem fel bennük. Mind többen fogadták a köszönésemet, álltak le társalogni velem, munkából hazatérő bányászok, háziasszonyok, gyermekeiket szánkóztató apák. Gyakran meg is invitáltak otthonukba, a korszak szokásos típusbútoraival berendezett lakásokban vendégeskedtem, a televíziójukat, háztartási gépeiket többnyire a hűségjutalomból vásárolták a bányásznapi nagy felhozatalú vásárokon. Én is igyekeztem szerethető módon viselkedni, néhány elejtett mondatom bejárta az egész települést, például az a megjegyzésem, hogy Komló a legeurópaibb magyar kisváros. Hamarosan elterjedt az a legenda, hogy én születésemre nézve „komlai tüke” vagyok, amely minősítés megkülönböztetendő a jött-ment komlóiaktól.
Gungl Ferenccel is gyakran találkoztam, minden alkalommal barátságosan érdeklődött, hogy haladok a munkámmal, a válaszom, azt hiszem, nem foglalkoz67tatta különösebben. Úgy gondolta, hogy egy szokásos szemléletű könyvre készülök, mely a bányaalapító ős, Engel Adolf működésétől kezdve időrendi sorrendben végigmegy Komló újabb kori történetén, megfelelően kidomborítva a helyi munkásmozgalmi hagyományokat, a felszabadulást követő széncsaták hősiességét, majd optimista módon felvázolja a jövő távlatait. Erre garanciát ígért a „Magyarország felfedezése” sorozat hivatalos pecséttel ellátott megbízólevele és Becker Dezső személyes ajánlása. Gungl egyetlen könyvemet sem olvasta, később is csak a forma kedvéért nézett bele a számára dedikált köteteimbe, kisebb humoreszkjeim gyűjteményéből egyetlen mondat ragadta meg a figyelmét:
„– Na, maga is kimehetne a Keleti pályaudvarra, hátha megjön az esze!” – ezt gyakran megismételte, mindannyiszor hangos nevetéssel kísérve. Nem ismerte mi-litáns természetemet, meg sem fordult a fejében, hogy mindenekelőtt a jelen állapotok leírására készülök, azt pedig végképp nem tudta elképzelni, hogy fest ez majd írásos formában.
Gungl számos szívélyes gesztust tett felém, már az első hetekben meghívott arra az ünnepségre, amelyet a szocialista brigádmozgalom elindulásának tizedik évfordulója alkalmából rendeztek. Az eseményre a Juhász Gyula klubban került sor. Ez a helyiség eredetileg felvonulási épületként szolgált, mikor az építők elvonultak, Gungl a Béta-bánya nevében azonnal rátette a kezét. Az egész házat rendbe hozatta, épp csak az alapokat hagyta érintetlenül, előadótermet, társalgót, szakköri helyiségeket alakított ki, és viszonylagos kényelemmel be is rendezte. Később a város hiába próbálta visszaszerezni hol egy fiókkönyvtár, hol egy orvosi rendelő céljára. Gungl gyerekkorában a neves 68zenepedagógus, Szederkényi Ádám tanítványa volt, 13-15 évesen trombitált a növendék zenekarban, majd üzemvezetőként támogatta egy bétai fúvószenekar megalakítását, ők is itt gyakoroltak. A klubban jeles személyiségek találkoztak a bányászközönséggel, megfordult itt Grosics Gyula és Mák Györgyi, a tornásznő, Veres Péter író és Kónya Lajos költő, ez szolgált most színhelyéül a brigádmozgalom megünneplésének is.
Mielőtt elindultam volna a rendezvényre, teleraktam egy sporttáskát a könyveimmel, arra szántam őket, hogy szétosztogassam a résztvevők között, „apróbb ajándékok erősítik a barátságot”.
Majd mindegyik brigádvezetővel találkoztam már lent a bányában, most mégis alig ismertem meg őket. Sötét ruhát viseltek, a fiatalok már nem is az obligát kéket, hanem a modernebb szürkét, a divatos szabás mögött egyaránt eltűnt rendkívüli fizikai erejük és merevítő-torzító sérüléseik nyoma. Régebben a bányászt elárulta egészségtelen fehéres arcszíne, ők semmivel sem voltak sápadtabbak, mint egy gyári munkás vagy egy kőműves. Egy-egy fröccsöt vagy üveg sört vettek, és nyugodtan, kissé fáradtan figyelték az előadókat.
Mikor ezeket a sorokat írom, alig másfél évtized telt el a rendszerváltás óta, mely egyben a szocialista brigádok megszűnését is magával hozta. Feledésbe merült, hogy ellentétben a sztahanovista mozgalommal, a kiemelkedő egyéniségek kultusza helyett a közösség megtartó erejére próbált alapozni. Hármas célt tűzött maga elé: szocialista módon dolgozni, élni, művelődni. Napjainkban a szerveződésnek a neve is alig kerül szóba, ha mégis megemlítik, szinte kizárólagosan gúnyos hangsúllyal teszik, leginkább a brigádnaplóba beragasztott színházjegyekkel hozakodnak elő, melyeket 69sokszor az előcsarnokban felállított szemétkosarakból szedtek össze.
A mozgalom formális vonásairól én is szereztem személyes tapasztalatokat. Egy pék barátom meghívott magukhoz író-olvasó találkozóra, de nekem sem időm, sem kedvem nem volt kimenni hozzájuk:
– Nézd – mondtam neki –, úgyis csak az aláírásomra van szükségetek, hozd el a brigádnaplótokat, és majd elintézzük.
Beírtam a nagyalakú, vörös fedelű albumba:
– „Köszöntöm a brigád tagjait figyelmességükért, odaadó részvételükért. Minden írótársamnak hasonló találkozókat kívánok!” – aláírtam, és el volt intézve, kaptam érte egy kosárra való kiflit.
Most, legalább utólag el kell ismernünk, hogy külsőleges vonásai mellett a mozgalom alapvetően pozitív tartalmat hordozott. Elképzelhető-e, hogy napjaink tőkései öntudatos munkára, művelődésre, szolidaritásra biztatják bérrabszolgáikat?
Ha utánagondolunk, további különbségeket is felfedezhetünk. Régebben a Kossuth-, illetve a későbbi időkben az Állami Díjak elosztásánál elő volt írva, hogy fizikai munkásokat is kell szerepeltetniük a díjazottak között, az utolsó másfél évtizedből nem emlékszem hasonló esetre. Egy bányász, esztergályos vagy szövőnő előtt nyitva állt az út akár a legmagasabb társadalmi tisztségekig, ma a parlamenti pártok legfeljebb egy-egy „díszprolit” kapnak fel, többnyire egy budai családi ház tulajdonosát, aki úgy fest a sok jogász, közgazdász, karrierfunkcionárius között, mint tajtékpipán a bojt. De hát jól van ez így, ahogy van, ha egyeseknek mégsem konveniál, azoknak csak Antall József szavaival felelhetünk: „tetszettek volna forradalmat csinálni!”
70Míg a szónokok egymást követték a dobogón, átnézegettem a naplókat. Úgy láttam, hogy a termelésben szerény célokat tűztek ki, a gyengébb szénmezőkön azzal is beérték, ha a brigád száz százalékot teljesít. A művelődés főleg nyári közös országjárást jelentett, kirándulásokat a Balaton mellé, Görömböly-Tapolcára, Budapestre. Múzeumokban készült pillanatfelvétel ritkán akadt, a beragasztott fényképeken a brigádtagok inkább söröskorsókat emelnek magasba.
Legérdekesebbnek a harmadik vonulatot találtam: a szocialista életmódot, ez elsősorban a társadalmi munkában, az egymással való törődésben valósult meg. A brigádok dolgoztak a bányászpark rendbehozatalán, lehordtak kilencszáz vödör szenet a csecsemőotthon pincéjébe. Gyűjtöttek beteg társaiknak, a részegeseket is támogatták, de nem készpénzzel, mert azt elitta volna, hanem ruhát vettek neki. Egy bányász az omlás alatt maradt, árváit a brigád közösen nevelte, még a nyaralásukról is gondoskodtak.
A gyűlés mindvégig baráti hangulatban zajlott le, ellenszenv csak akkor ült ki az arcokra, amikor A., Komló pótképviselője és kirakatembere lépett a dobogóra. Az országos rendezvényeken is ő szokott részt venni a bányászok nevében, többen is megjegyezték róla, hogy inkább csak a televízió képernyőjéről ismerik. A. nemrégiben tért vissza egy szovjetunióbeli hivatalos látogatásról, most az élményeiről próbált beszámolni:
– Mikor ott álltam a Vörös téren, a boldogságtól – mondta – a boldogságtól… – ismételte meg, mert nem talált megfelelő szavakat, helyette egy, a széksorban üldögélő bányász fejezte be a mondatot, a korszak ismert slágerét idézve:
– A boldogságtól ordítani tudnék…
71A kitörő nevetés nyomán A. elkullogott, Gungl először összevonta a szemöldökét, aztán ő is elmosolyodott, feltűntek ezüstös fogkoronái.
A rendezvény több mint két óra hosszat tartott, a végén szabad társalgássá alakult át. Szétosztottam a magammal hozott könyveket. A.-nak csak egy vékonyabb kötet jutott, fitymálgatva forgatta a kezében:
– Nekem csak egy ilyen maradék könyvet adsz?
Nem feleltem neki, másokkal sem váltottam öt-tíz szónál többet. Az elemi óvatosság is azt diktálta: ha érdemi beszélgetésekbe keveredek, okvetlenül kicsúszik a számon egy-két olyan kérdés, amely jelzi érdeklődésem valódi irányát, esetleg azt is elárulja, hogy máris több ismerettel rendelkezem annál, mint amennyit feltételeznek rólam, és bezárulnak a kapuk előttem. Ezt a visszafogottságot taktikailag nem éreztem hátrányosnak, a passzív helyzeteknek is megvan a maguk rejtett dinamikája, hasonlóan az összenyomott, de kipattanásra készen álló rugónak. Csak mosolyogtam, dedikáltam és odaadóan bólogattam a hozzám intézett szavakra.
Később is ezt a módszert követtem egy-egy riport-vállalkozásom elején:
– „…Az az átkozott modorod tévesztett meg – írta nekem egyszer egy mezőgazdasági pilóta, akit sértettek a róla írottak –, az a látszólagos jóindulatod, ahogy érdeklődtél a sorsom iránt, azért is voltam bizalommal irántad…”
Nem lehetek bírája a saját magatartásomnak, de úgy érzem, hogy riporterként soha nem állítottam fel kelepcéket interjúalanyaim számára, csak olyan kérdéseket tettem fel nekik, amelyek valóban érdekeltek. Az igaz, hogy ha nem értettem egyet a válaszukkal, akkor 72is csak ritkán bocsátkoztam vitába. Nem tartottam fontosnak, hogy az én felfogásom érvényesüljön.
A rendezvény végén Gungl kézfogással búcsúzott el tőlem:
– Köszönjük, hogy megtisztelt minket, Moldova elvtárs! Szeretném meghívni jövő szombat estére ugyan ide, a Juhász Gyula klubba, akkor tartjuk a bánya „családi estéjét”. Elvárjuk a kedves feleségével együtt.
Zsuzsával akkor ugyan még nem házasodtunk össze, de úgy gondoltam, hogy ez a körülmény semmi esetre sem tartozik Gunglra:
– Köszönöm, igyekszünk ott lenni.
Akkor még hosszú évekig nem volt autónk, vasúton jártunk. Az első héten én mentem haza Budapestre, a szombat-vasárnapot együtt töltöttük Zsuzsa lakásán, a másodikon ő jött le. Péntek délután munkaideje lejártával felült a vonatra, én a pécsi pályaudvaron vártam, aztán busszal kimentünk Komlóra. Először járt ezen a környéken, hozzám hasonlóan elragadta a bányászváros esti képe, a mélyben kanyargó villanyfüzérek sora, rá is átragadt az én Komló iránti rajongásom.
A munkásszállóbeli szobámat is elfogadhatónak találta, előre vettem ételt-italt, és bezárkóztunk másnap estig. Ablakunk előtt észrevétlenül futottak el az órák, ágyunk fejénél szólt a rádió, egy nap alatt többször is felhangzott kedvenc számunk, a korszak nagy slágere, a „Trombitás Frédi”.
Zsuzsa Budapesten született, és a munkája, kapcsolatai is a fővároshoz kötötték. Csak kevéssé ismerte az országot, azt hittem, viccel, amikor azt állította, hogy Miskolc a Dunántúlon fekszik, később kiderült, hogy csakugyan így képzelte.
73Imre Katalin szektásan baloldali irodalmi szalonjában, ahová annak idején Zsuzsa is eljárt, sohasem fordult meg egy vájár vagy egy csillés. De a „bányász”-t magas talpazatra emelték, mint a proletárdiktatúra jelképét, mellette legfeljebb a „kohász” kaphatott helyet. Ez az ön- és közcsalás áthúzódott a rendszerváltás utáni időkre is, mikor az ortodox „maoisták” már liberális hecclegényekké váltak. Nehéz volt komolyan venni, mikor Kőszeg Ferenc vagy más belvárosi filozopter a bányászok és a kohászok szószólójaként próbált fellépni.
Zsuzsát egészséges életérzése megvédte a hasonló értelmiségi képmutatástól, de valódi bányászt még ő sem látott, ezért attól tartott, hogy nem tud majd beilleszkedni a „családi este” hangulatába. Igyekeztem megnyugtatni, de a szorongása csak nehezen engedett fel, különös gonddal válogatott a ruhái között.
A Juhász Gyula klub ablakai már messziről világítottak, mozgó árnyékok sokasága vonult át a függönyökön. A bejáratnál egy rendező állt, nem ismert engem személyesen, nem tudta eldönteni, hogy beengedhet-e, elnézést kért és beszólt Gunglnak. Az igazgató tárt karokkal sietett elénk, Zsuzsának kezet csókolt, engem megölelt.
Beléptem és körülnéztem, feltámadt bennem a kétség, hogy Bétán, ezen a „családi bányán” minden családtag egyforma elbánásban részesül-e. Ez az aggály most is, később is beigazolódott. A kiemelkedő rendezvényeken és főleg a vacsorákon mindig ugyanazt a húsz-harminc embert láttam: a bánya műszaki vezetőit és a legjobb csapatvezetőket, esetleg a tröszttől érkezett vagy más jelesebb vendégeket.
Gungl később egy futólagos beszélgetésünk során a hely szűkösségével indokolta a jelenséget, de azt is 74hozzátette, hogy nem szívesen kockáztatná meg a botrányt egy faragatlanabb, kevésbé kipróbált ember meghívásával. Ilyenkor hiába kopogtatnak a fröccsre áhítozók a klub ajtaján. Az okok között nem említette meg, hogy „Béta bánya krémje” nem kíván együtt szórakozni a „plebs”-szel, sőt azt sem szeretné, ha tanúja lenne a mulatozásnak. Gungl vezetői elképzeléseinek megfelelően egy kemény magot alakított ki maga körül, ennek tagjaival ha nem is kivételezett látványosan, de szorosabb kapcsolatot tartott fenn.
Hosszú és tartalmas görbe éjszaka ígérkezett, a faliórát csomagolópapírral takarták le, a karórákat pedig egy kosárba gyűjtötték össze, hogy a vendégek ne zavartassák magukat az idő múlásától. Pálinkát szolgáltak fel, Gungl pohárköszöntőt mondott, majd feltálalták a vacsorát. Ízelítőnek nehéz sváb felvágottakat: stifoldert, szajmókát adtak kenyérrel és savanyúsággal. Utána következett a fő fogás: csülökpörkölt, melyet feldúsítottak a bánya egyik felhagyott vágatában termelt gombával. Az ételsort házi sütemény zárta le.
Az evéstől elpilledve a társaság helyet foglalt az alacsony dohányzóasztalok mellett, beszélgető kompániák alakultak ki. Mint kívülállóhoz illik, Zsuzsával az egyik sarokba húzódtunk, hamarosan csatlakozott hozzánk a tröszt egyik mérnöke, Dobronay Gyula. A munkásszállóból ismertem őt, a földszinten elhelyezkedő tervezőirodában dolgozott. Dobronay iszákossága még komlói szinten is elképesztőnek számított. Már reggel úgy érkezett be a munkahelyére, hogy közben útba ejtett néhány kocsmát, öt italbolt felkeresését „kis kör”-nek, az ezen felüli teljesítményt „nagy kör”-nek nevezte. Alig húzott néhány vonást a rajzpapíron, a székén ülve elaludt. Az irodába gyakran ellátogattak a tröszt magasabb beosztású vezetői, ha a mérnököt 75ilyen állapotban találják, fegyelmi úton eltávolítják és ilyen munkakönyvi bejegyzéssel sehol nem talált volna új állást magának. Ahogy feltűnt a szálló előtt egy is-merős hivatali kocsi, munkatársai azonnal kimenekítették Dobronayt az irodából, felvitték az emeletre, többnyire az én szobámba rakták be. Mikor este hazaértem, még mindig ott feküdt az egyik ágyon, csak nehezen tudtam életet verni bele. Én minden linksége ellenére szerettem beszélgetni vele, faarccal ontotta magából a többé-kevésbé eredeti megjegyzéseket.
– Van Isten, csak kevés!
– A boldog nők főzik a legjobb kávékat!
– A vodka az egyetlen dolog, amiért megbocsátom Istennek, hogy megteremtette a szlávokat.
Most a családi estén is kapatosan jelent meg, otthon lehúzta az ágyneműt, és újságokkal bélelte ki a papírkosarat, előre tudta: annyira be fog rúgni, hogy hány majd, és arra sem marad ideje, hogy levesse a cipőjét. Egyelőre a szalonspiccnél tartva mutatkozott be Zsuzsának:
– Adjon az Isten minden jót, arany diót, mogyorót – leült az asztalunkhoz, ivott egy kortyot, aztán a pápai himnuszt kezdte el dúdolni, közben magyarázólag megjegyezte – Engem semmiféle változás nem zavarhat meg, én a világ összes himnuszát ismerem.
Egy negyven körüli házaspár, Tomposék csak most, késve toppantak be, körülnéztek, aztán meglátva asztalunk mellett az üres székeket, oda telepedtek le:
– Nehezen aludt el a kisfiunk, Karcsika! – mondták magyarázólag.
Tompossal már találkoztam Béta-bányán, ahol a gépészeti csoportot vezette, az asszonyról most tudtam meg, hogy a komlói kórház orvosa. Hírnevük már az én fülembe is eljutott, városszerte a házaspárok minta76képének tartották őket. Húszéves kapcsolat után is meg-megálltak az utcán és csókolództak, életük meghatározó lépéseiben is közösen döntöttek, így váltak egykor a baptista vallás híveivé, majd megértve az idők szavát, kézen fogva mentek át a Magyar Szocialista Munkáspártba. Most is közelebb húzták egymáshoz a székeiket, hogy a válluk összeérjen.
(A házaspár további sorsa könnyen kitalálható módon alakult, később Tompos karriert csinált, bekerült Pécsre, egy nagyvállalat élére, szerelmes lett a nála húsz évvel fiatalabb titkárnőjébe, és a kedvéért elhagyta a feleségét – Karcsika fiukkal együtt, de addig még sok víz folyt le a komlói Kaszánya-patakon.)
Gungl közben pohárral a kezében végigjárta a termet, mindenkivel koccintott, nálunk hosszabban megállapodott:
– Hogy érzi magát a kedves Zsuzsika és az én György barátom?
Én túl sokat ettem a nehéz sváb szalámiból, hogy lecsillapítsam háborgó gyomromat, megittam egy fél üveg szekszárdi olaszrizlinget, ezzel elértem az ittasság kezdő poétikus fokozatát. Ilyenkor a lét nagy kérdéseire kerestem a válaszokat, ezek most sem hagytak nyugodni.
– Mi az élet értelme? – vetettem fel a problémát, a megoldásra kétségtelenül legalkalmasabb helyen és időben: a Béta-bánya családi estéjén, egy januári éjszakán, valamivel éjfél előtt. Az asztal körött ülők sokáig hallgattak, latolgatták, hogy ki válaszoljon elsőként, végül az igazgató észrevette, hogy többen is figyelik a társalgásunkat, ezért magához ragadta a szót:
– Az élet értelme: a munka, mindenekelőtt a munka, György barátom – közben körbefordította a tekintetét, 77hogy mindenki érthessen belőle. A Tompos házaspár egymásra nézett, és szinte egyszerre felelt:
– Szeretni és élni egymásért!
Dobronay elgondolkozva piszkálgatta az orrát:
– Az érdekel, hogy mi az élet értelme?! Én megmondom neked: sánta veréb elől elrúgni a lószart – a lehetőségeink körülbelül eddig terjednek.
(Most, majd negyven évvel később leírva ezt az éjszakát, megállok egy percre és próbálom végiggondolni, hogy mi történt az asztal körül ülő társasággal. Gungl már rég kint pihen a komlói temetőben, hacsak mint volt kommunistát, ki nem rakatta a helyéről valamilyen túlbuzgó jobboldali hazafi. Tomposék, mint már mondtam, elváltak. Dobronay is megváltozott, elvette Pécs leggazdagabb özvegyét, egy terebélyes üzletasszonyt, aki leszoktatta az ivásról, és eltávolította mellőle régi barátait, köztük engem is. Néhányszor még találkoztunk, de Dobronay, mint a legtöbb gyógyult alkoholista fád, közönyös emberré vált, aki új felesége ösztönzésére elsősorban felfelé vivő kapcsolatait építgette. Most, nyolcvanéves kora körül mozgásképtelenül üldögél egy tekintélyes pécsi polgárházban.)
Éjfélkor bevonult a bétai bányászzenekarból szerveződött alkalmi banda, a trombitát maga Gungl fújta és megkezdődött a tánc. A sváb lakodalmakhoz szokott muzsikusok főleg keringőket és polkákat játszottak. A hangulat egyre magasabbra emelkedett, a vendégek egymás kezébe kapaszkodva hosszú sárkányvonalakat alakítottak ki, és fel-alá rohangáltak a klub egybenyitott termeiben, csak egy-egy pohár ital erejéig álltak le. Én kettőig-fél háromig tartottam magam, akkor, ahogy mondani szokás, „a robotpilóta átvette az irányítást”, és nem emlékeztem az utána történtekre. Zsuzsa vitt haza.
78Csak másnap dél felé ébredtem fel a munkásszállóbeli szobám heverőjén. Zsuzsa mellém feküdt, várakozóan nézett rám, mintha valamit hallani szeretne tőlem. Én nem tudtam, mit akar, felkeltem, kezemet lüktető halántékomra szorítottam, és valamiféle fejfájást csillapító szert kerestem. Csak hónapokkal később, mikor megkértem a kezét, jegyezte meg:
– Tudod már hányadszor teszed ezt?
–Nem.
– Legalább ötödször. Mikor berúgtál, mindig feleségül kértél, aztán reggelre kialudtad.
A későbbiek folyamán Zsuzsának is a szívéhez nőtt Komló. Komolyan foglalkoztunk azzal a gondolattal, hogy a könyv megjelenése után is rendszeresen lejárunk majd a városba, és egy új lapot indítunk: én szerkeszteném, ő pedig, mint a nyomdai dolgokban is járatos tervező, a műszaki ügyeket intézné.
79 80Ha egyszer önéletrajzra szántam el magam, nem áll módomban elkerülni olyan események leírását sem, melyek aligha vetnek jó fényt rám.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy hosszú komlói tartózkodásom alatt csak ezzel az egy alkalommal néztem a pohár fenekére. Mint már említettem, az ivás ott a legfőbb férfias virtusok közé tartozott.
Szinte minden este meghívott vacsorára valaki, vagy egy mérnök, vagy egy bányász brigádvezető, de jártam sok nyugdíjas vájár otthonában is. Ezek a találkozók szinte kivétel nélkül az alkohol jegyében zajlottak le.
– Mit iszik, mivel készüljünk? – kérdezték már az invitáláskor, és hiába is próbáltam kitérni. Kínomban már olyanokat találtam ki, hogy csak fröccsöt fogyasztok, arra számítottam, hogy nem tudnak majd szénsavpatronokat szerezni a szifonba, tudniillik akkoriban robbant fel a répcelaki üzem, ahol gyártották, és országos hiány lépett fel. Ezzel a kísérletemmel is kudarcot vallottam, a házigazdám elhozott egy ládányit a bányamentők védőitalának szánt kristályvízből, és ez alkalommal sem kerülhettem el a berúgást.
Mikor éjfél körül eltávoztam vendéglátómtól, fölfelé kellett fordítanom a fejemet, hogy ne folyjon ki belőlem az ital. Az is valóságos próbatételnek számított hogy tudok egyenes léptekkel elhaladni a munkásszálló portása előtt. Felérve a szobámba, kinyitottam az ablakot, 81végigvetettem magam az ágyon, és elaludtam. Csak hajnalban ébredtem fel, teli szorongással és önváddal. Levetkőztem, de már nem jött álom a szememre. Azt magyaráztam magamnak, hogy az alkohol az önpusztítás legalantasabb formája, ha az ember kilátástalan helyzetbe kerül, minden szégyen nélkül elkövethet öngyilkosságot, de semmiképp sem szabad italba fojtani magát. Felidéztem magam elé apám részegségtől eltorzult arcát.
Felkeltem, végigtapogattam a zsebeimet, nem hagytam-e el a személyi igazolványomat vagy más irataimat, ha kezembe akadtak, egy pillanatra megnyugodtam, de rögtön utána egy újabb roham söpört végig az idegeimen: mit mondtam, kit bántottam meg valamilyen pikírt megjegyzéssel az este folyamán. A napot gyakran reggeli bocsánatkéréssel kezdtem.
Az is előfordult, hogy már napközben berúgtam. Bányajárás után feljöttünk a táróból, és még „kifürdés” előtt Gungl vagy egy másik vezető meghívott néhányunkat az irodájába. Még szénporos arccal és szennyes ruhában letelepedtünk, sört és valamilyen töményt raktak elénk. A hideg ital jólesett a lenti nehéz levegőtől kiszáradt torkunknak, de fellépett a „pincehatás”, a szesz pillanatok alatt a fejembe szállt. Csendes, de intenzív duhajkodás kezdődött, a félig még teli sörösüvegeket bedobták a vesszőből font papírkosárba, onnan lefolyt a padlóra, később ugyanerre a sorsra jutottak az előkerülő borospalackok. Valaki megnézett a polcon egy gömbszenet, repedést talált rajta, utána vágta az üvegeknek, a fényes fekete darabkák szanaszét szóródtak a szőnyegen.
Azt hiszem, igen rossz részeg vagyok, ez Komlón is bebizonyosodott. Néha a nyomorban eltelt gyerekkor szerzésvágya jött elő belőlem, ilyenkor mindent elkér82tem, amit csak láttam: három citromtól egészen Gungl Feri diákkori képéig, egy kis zsákban magammal vittem, aztán másnap, kijózanodva szégyenkezve visszaszármaztattam. Máskor az állandó sértődésre kész hajlamom kerekedett felül, a legártatlanabb megjegyzéseket is szívemre vettem, és durván reagáltam rájuk. A legtöbbször viszont túláradva szerettem azokat az embereket, akik között helyet foglaltam. Mindenképpen ki akartam mutatni, hogy hozzájuk tartozom, a leglehetetlenebb szituációk éppen ebből származtak.
Kisebbik húgom, Ágnes akkoriban a Magvető Könyvkiadóban dolgozott propagandistaként, módjában állt elintézni, hogy egy-egy alkalmi színészcsoport lejöjjön Komlóra és előadást tartson. Egyszer így látogatott el a városba Pécsi Sándor, akihez közös filmünk, a „Szerelem csütörtök” kapcsán laza barátságféle fűzött. A televízióban épp akkoriban ment a „Sellő a pecsétgyűrűn” című sorozat, ahol Pécsi egy Salgó nevű öreg detektívet játszott hallatlan sikerrel. A bányászok is vastapssal fogadták a fellépését, a műsor után valósággal tolongtak, hogy kezet szoríthassanak vele.
Másnap reggel együtt mentünk le bányajárásra, az expedíció végén, még „kifürdés” előtt az igazgató emeleti irodájában ültünk le néhányan. Szokás szerint most is előkerült a konyak és a sör, hatásukra bennem mind magasabbra csapott a lelkesedés a bányászok iránt. Egy hirtelen ötlettel Pécsihez léptem:
– Sanyi, most légy szíves, állj fel az asztalra, és mondjál pohárköszöntőt a bányászok tiszteletére!
Pécsi tiltakozott.
– De, Gyurikám, én csak színész vagyok, nem tudok szónokolni, nekem mások írják a szövegemet.
Összehúzott szemmel néztem rá:
– Szóval nem akarsz beszélni?
83– Ne haragudj, de nem szeretnék.
Nem vesztegetve tovább a szót, átfogtam és felemeltem, a lendület adott erőt a súlyos test megmozdításához – elindultam vele az ablak felé azzal a feltett szándékkal, hogy kidobom az emeletről. Hárman is ugrottak, hogy kiszabadítsák a színészt, aztán engem beraktak egy kocsi hátsó ülésére, és hazavittek a munkásszállóra. A „szeretethullám” útközben megint felülkerekedett bennem, az autó épp egy szerpentinen hajtott lefelé, mikor hátba vágtam a sofőrt, közben odaszóltam a kísérőmnek:
– Tudjátok, hogy ez micsoda rendes fiú?!
A sofőr csak a szerencséjének és a lélekjelenlétének köszönhette, hogy ha üggyel-bajjal is, de az úton bírta tartani a kocsit. Anyám is megtudta, hogy gyakran iszom lent Komlón, nem szólt, de láttam az arcán, attól fél, hogy rajtam is kitör majd apám részegeskedő hajlama. Beláttam ennek a veszélynek a komolyságát, mégsem mondtam le ezekről a találkozókról-összejövetelekről, ahol ital, mégpedig sok ital került az asztalra. Akkor már tudtam, hogy Magyarországon antialkoholista riporter nem érvényesülhet, az emberek soha nem nyílnak meg előtte teljesen. A szesz kellett hozzá, a közösen elfogyasztott szesz, hogy feloldja a félelmüket vagy legalábbis tartózkodásukat, és nyíltan merjenek beszélni.
– A bányász többé nem az élet királya, mint ahogy hirdették régebben. Ma már egy jó traktoros is keres annyit, arról nem is beszélve, hogy mennyivel tovább él. A nyugdíjkorhatár ötvenöt év, de az ötvenöt éves bányászok harminc százaléka hamar és véglegesen visszakerül a föld alá.
– És hol a tekintély?! Az ötvenes években egy csoportvezető még a főmérnököt is rendreutasította, ha köszönés nélkül jött be a fejtésbe, ma viszont elké84pesztő az a hang, amelyet egyes műszakiak megengednek maguknak a munkásokkal szemben.
– Pofon vágom, hogy a takony menetet vág a nyakán! Fenékbe rúgom! – már nem egyszer hallani ilyet. Az egyik pécsi bányában egy aknász valóban fenékbe is rúgott egy vájárt, még el sem küldték a vállalattól, csak áthelyezték egy másik aknába ugyanolyan beosztásba. Azért a durvaságnak a visszája sem jobb. A vállveregető, elvtelen bratyizás.
– A világ sem olyan Komlón, mint régen volt. Kialakultak a kasztok: műszakiak, funkcionáriusok összejönnek és verik a zongorát. Egyre kevesebb az olyan vezető, akinek maradtak munkásbarátai, kapcsolatok nélkül társadalmilag légüres térben élnek, végképp elveszítik az arányérzéküket. A múltkor a városi kultúrotthonban beszélt a tröszt egyik vezetője, és megkövetelte, hogy neki pécsbányai vizet tegyenek a szószék mellé, nem volt jó neki a csapvíz meg a szóda, amit a többiek ittak.
– A szakszervezetek talán tehetnének valamit, hogy feloldódjanak az ellentétek, de oda – tisztelet a kivételnek – a kiérdemesült és máshol használhatatlan embereket rakják. Ők a lelkük mélyén érzik, hogy feleslegesek, és a termelési vezetők iránti ragaszkodásukkal akarják bizonyítani a helyüket.
(A szakszervezetek országszerte a Hatalom szófogadó segédcsapatának számítottak. Emlékszem rá, hogy a mozikban egy brazil filmet vetítettek „Sötéten folynak a vizek”, vagy valami hasonló címmel. Az egyik szereplő arról panaszkodik, hogy milyen megalázottan él, nyomorult anyagi körülmények között, mire a főhős vigasztalóan a vállára teszi a kezét:
– Ne félj! Majd segít a szakszervezet!
Ezen a helyen minden vetítésnél nevetésorkán sö85pört végig a nézőtéren, az adott szakaszt ki is kellett vágni a kópiából.)
– Ha valaki egyéni partizánakcióval próbálkozik, megüti a bokáját, még ha akkora igaza van, mint a hegy, akkor is. A termelési vezető bent van a pártvezetőségben is, módjában áll itt is, ott is bosszút állni.
– Ahogy a termelési módszereket, előírásokat nézem, nem sok helyet hagynak a szocialista humanizmus alkalmazására. Van például öt-hatszáz beteg bányász Komlón, akit már nem volna szabad meghajtani, de tőlük is megkövetelik a maximális teljesítményt. Viszont az képtelenség, hogy a szocialista humanizmus csak akkor lépjen életbe, ha a dolgozó átöltözik és elhagyja az üzemet.
– Nekünk, mérnököknek sem könnyű az életünk. Akik a föld alatt dolgoznak, már reggel ötre bejönnek, és ritka az olyan nap, mikor nem töltenek benn tíz órát. A múltkor baráti találkozót rendeztek régi mérnökökkel, az egyik öreg azt mondta:
– Mi harcoltunk ki nektek mindent.
Erre rávágtam:
– Akkor legyetek szívesek, harcoljátok ki nekünk újra a nyolcórás munkaidőt!
– Az a veszély is fennáll, hogy a munkás nem barátot vagy szövetségest lát bennünk, hanem csak egyféle kizsákmányolót.
Az emberek mindezt aligha mondták volna el nekem „alkoholmentes közegben”.
L.-lel, az egyik komlói bánya vezetőjével az idők folyamán baráti kapcsolatba kerültem, mégis meglepődtem, mikor felkeresett a szállón:
– Ne haragudj a zavarásért, Gyurikám, de egy fontos 86ügyben kérem a segítségedet. Tudod, hogy van nekem egy lányom, Zsóka, tavaly érettségizett, nem vették fel a Színművészeti Főiskolára, az egyik pécsi kultúrházban dolgozik. A múltkor kiderült, hogy szerelmes lett az ottani társastáncoktatójába, egy ugribugri jancsiba. Megnéztem a fiút: szemüveges, a haját szőkére festi, és a vasággyal együtt sincsen ötven kiló. Áll a terem sarkában, és azt mondja: egy, kettő, csacsacsa! Ez még mind rendben volna, de kiderült, hogy az apja, aki most bérelszámoló a trösztnél, valaha tisztként szolgált a Horthy-hadseregben. Én 1936-os illegális párttag vagyok, egy ilyen családba kerüljön be a lányom?!
– Mit tudsz tenni? A lányod nagykorú, ahhoz megy férjhez, akihez akar, nincs szüksége a te beleegyezésedre.
– Ezzel én is tisztában vagyok, de szeretném leégetni az apatársamat úgy, hogy az egész város röhögjön rajta.
– Van valami terved?
– Meghívatom magam hozzá vendégségbe, elviszem a Pápai Lajost, a Léber Jancsit, a Schindel Bélát, tudod, ezek olyan gyerekek, hogy meginnának egy termést egyedül, és rád is gondoltam.
– Rám? Ebben a tekintetben én a cipőjüket sem köthetném meg.
– Úgy gondoltam, te a tekintély kedvéért csatlakoznál hozzánk. Mégiscsak más, ha egy híres író jelenlétében isszuk szárazra.
Ez a fogalom azt takarja, hogy a vendégek addig isznak, amíg a házigazda kénytelen beismerni, hogy több szesszel nem tud szolgálni. Ha valakinek ilyen folt esik a becsületén, az élhet akár száz évig is, akkor sem tudja lemosni magáról. Még soha nem láttam hasonlót, így már csak puszta kíváncsiságból is ráálltam az ajánlatra.
87L. jövendő násza is Komlón lakott egy kétszobás panellakásban, átlagos polgári körülmények között, valósággal megdermedt, mikor öten állítottunk be hozzá.
– Elhoztam a barátaimat is, de csak szóljál nyugodtan, ha nem látod szívesen őket.
– Ugyan már, hogy képzeled! Isten hozta magukat.
A társaság letelepedett, Schindel Béla, akiről az a hírterjengett, hogy halála után a Szeszipari Vállalatra kívánja hagyományozni a csontjait, mert azokból jobb pálinkát sajtolhatnának, mint amilyenek a boltban kaphatók, minden teketória nélkül a tárgyra tért:
– Mi van?! A kínáló ember csak a déli busszal érkezik?!
A társaság minden sietség nélkül, de egyenletes tempót tartva sorra megitta az asztalra kitett pálinkát, bort, sört. Elborzadva figyeltem, hogy bírják, arra gondoltam, hogy a gyomruk bádoggal lehet kibélelve. A bekészített italok elfogyván a házigazda a kanna mélyéből összeszedegette a félig már beszáradt likőröket, cukrászrumot, Diána sósborszeszt, ahogy mondani szokás: „mindent, ami a levegőnél folyékonyabb és az ecetnél édesebb”. Látva, hogy minden forrás kiapadt, a házigazda bocsánatkérő mozdulatot tett:
– Ne haragudjatok, de egy pillanatra magatokra hagylak titeket.
– Hová mégy?
– Leugrom ide a boltba.
– Kifogytál a készletből?! Ejnye, de sajnálom, épp hogy kezdtünk volna belejönni. Sohase fáraszd magad kedves nászuram – L. felemelkedett a székéből. –Tulajdonképpen csak vizitbe jöttünk a barátaimmal, kíváncsiak voltunk rá, hogy milyen ember vagy, most láthatták. Na Isten áldjon, mehetünk fiúk.
Kint a ház előtt L. megveregette a vállunkat:
88– Köszönöm fiúk, te, Gyurikám pedig megemlítheted majd a könyvedben. Folytassuk valahol bent a városban, a vendégeim vagytok.
Elhíresztelte egész Komlón, hogy „szárazra itta” a nászát, és valahányszor meglátogatta, ezentúl mindig vitt magával egy félig telt rumosüveget.
– Tudjátok, biztos, ami biztos! – tette hozzá magyarázatul.
89 90A papír fölé hajolva újra és újra elfog a kísértés, hogy rövid úton befejezzem a Komlóra való emlékezést, és későbbi éveim eseményeivel folytassam a történetet. Kit érdekelhet egy bányászváros, ahol napjainkban már egyetlen bánya sem működik, fejtőkalapács is legfeljebb a város címerében található. A bányák helyébe nem jöttek más iparágak, Komló a közeli Pécs alvó településévé vált. Az ember úgy érzi, mintha olyan emlékeket idézne fel, melyekkel a jelen nem tud mit kezdeni és igazából nem is kíváncsi rá.
Ma már csak gúnnyal szokás emlegetni a „széncsata hőseit”, senki sem gondolja át, hogy emberek tízezrei hagyták lent a tárók mélyén az egészségüket, sokan pedig az életüket is. Ők termelték meg azt az energiát, mely a háborúban romba dőlt Magyarországon elindította az üzemeket és a vonatokat, meleget adott az otthonoknak, az iskoláknak és a kórházaknak.
Arról nem ők tehettek, hogy a bányák elvesztek – az ország nehéziparával együtt. Legjobb tudomásom szerint egyetlen mélyművelésű akna termel, valahol Dorog környékén, de ebben a játszmában még nem tették ki az asztalra az utolsó lapot. Már negyven évvel ezelőtt is olvastunk olyan nyilatkozatokat, melyek szerint az ország jobban járna, ha a bányászok csak a bérüket vennék fel, és egy percet sem dolgoznának, mert az általuk kitermelt szén óriási ráfizetéssel jár.
91Az idő azonban, úgy látszik, nem igazolja ezeket a véleményeket. A világ olajkészlete hamarabb elfogy, mint feltételezték, és egyre drágábbá válik. Magyarországon nem lép a helyébe az úgynevezett „megújuló energiának” semmiféle formája: a tervezett dunai vízlépcső maradványai a szemünk láttára porladnak el, szélkerekek felállítását sem engedélyezik, napkollektorokra csak keveseknek telik. Aligha kétséges, hogy egyszer még rászorulunk legfontosabb energiahordozónkra, a szénre, a Mecsekben már kutatják az új lelőhelyeket. Eljöhet az idő, hogy a „széncsata hőseinek” emlékezete megkapja az illő tiszteletet. Engem is ez a remény bír rá, hogy folytassam életük és munkájuk felidézését.
Meg kellett tanulnom, hogy egy város megismeréséhez nem a könyvtárban találom meg a legfontosabb forrásokat, hanem azok elbeszéléseiben, akik egész sorsukkal ide kötődnek. Persze nem könnyű kiválasztani a megfelelő alanyokat. Igyekeztem elkerülni a hivatalosan elfogadott „emlékező nagy öregeket”, akikhez valamilyen évforduló vagy mozgalmi ünnep alkalmából szokták irányítani az újságírókat. A „veteránok” ilyenkor berohantak a Pártbizottságra, az archívumból kikérték a régi újságokat, és még egyszer elolvasták a korábbi nyilatkozataikat, nehogy eltévesszék a szöveget.
Ők azonban csak a kívülről érkezett érdeklődőket téveszthetik meg, a város lakói, főleg az idősebbek pontosan tudják, kik voltak az események igazi résztvevői, olykor formálói. Mikor azt kérdeztem, hogy kit tartanak Komló leginkább elismert bányászának, szinte mindenki ugyanazt a hat-hét embert nevezte meg. A régiek sorából Lassan Józsefet, Czukor IV-et, az újabbak 92közül Szilas Adolfot, Pfeiffer Alajost, Bognár Jánost, akiről már szóltam, de még azt is el kell mondanom róla, hogy lent a fejtés mellett egy kuckót akart építeni magának, hogy két műszak között se kelljen feljönnie. A legtöbben mégis egy, már a hetvenedik évén túl járó valamikori vájárt, Kusz Jánost ajánlották figyelmembe, de egyvalaki rögtön hozzátette:
– Vigyázzon vele, mert ezredes!
Értetlenül kérdeztem vissza:
– Katona volt?
– Nem, csak minden ezredik szava igaz. Nem hazudik, csak szereti egy kicsit kiszínezni a dolgokat.
Ha már itt tartunk, bevallom: ha nem kardinális fontosságú adatokról van szó, én ritkán szoktam ellenőrizni az alanyaim által elmondottakat – legföljebb ha megérzem a nyilvánvaló félrevezetési szándékot. Úgy gondolom: egy-egy kerekded legenda a maga esetleges túlzásaival is hitelesebben érzékelteti egy jelenség valódi súlyát, mint néhány korrekt, de semmitmondó számsor. Úgy tapasztaltam, az olvasók is hasonlóképpen vélekednek, az élénk, kedvvel olvasható szövegeket szeretik. Így Kusz „ezredes” esetleges legendáitól sem tartottam, sőt tárt fülekkel készültem a befogadásukra.
Az öreg vájár a dávidföldi városrészben lakott a „balkezes kőműves” szobra mögött – azért hívták így a kőalakot, mert úgy tartotta a „fándlit”, ahogy a suták szokták. Hetvenes éveit taposva is szálfaegyenesen tartotta magát, eljárt vadászni, és érződött rajta az egykori roppant fizikai erő maradványa. Az idő múlása egyetlen zavaró jegyet nyomott rá: „bolti fogakat”, vagyis műfogsort viselt, és a „protkó” nem sikerült igazán, egy számmal kisebb vagy nagyobb lehetett a megfelelőnél. Jani bácsi minden szótagnál csettintett egyet, 93hogy a helyére terelje a rakoncátlan eszközt, valóságos kísérőzenét szolgáltatva a szöveghez, az összes létező szememmel és fülemmel figyelnem kellett, hogy megértsem, mit mond.
Az öreg még dolgozott, a bányászparkban csőszködött, havi ötszáz forintért szurkálta bothegyre az eldobált hulladékot, csak esténként ért rá beszélgetni velem. Mikor leültünk, a ház asszonya letette elénk a bort és a palackokat, aztán elvonult, nem akarta zavarni a férfiak társalgását. Kusz, míg húzta ki a dugót, a fejével intett utána.
– Ő a második feleségem. Az első három hónapos házasság után megbetegedett, ágyon fekvő szívaszt más lett. Huszonhét évig ápoltam, ha nem hal meg, most is ott lennék mellette. 1952-ben ment el, én még dolgoztam, meg kellett nősülnöm, bányász nem élhet egyedül. A lányaim azt akarták, hogy olyan nőt vegyek el, akinek szép nagy háza van, én mást választottam, azóta áll velük a harag. Na de mindegy, egészségünkre!
Nem tudom, hány órát töltöttem el nála, hány jegyzetblokkot írtam tele a szavaival. Később a Komlóról szóló riportkönyvemben tizenhét nagy alakú oldalon is csak egy részét tudtam összefoglalni a róla szóló anyagnak. Most ezt sem volna illendő ideiktatni, csak a személyes és az általános komlói bányászsorsot illető fontosabb állomásokat emelem ki belőle.
– Tizenhat évesen szálltam le először a bányába – mondta Kusz. – Csillésként kezdtem, három korona hatvanas szakmány bérért. Sokoldalú és alapos iskolát kaptam, megtanultam vasutat fektetni, dolgoztam kőmunkán, elővájásban, de mindig a fejtésben éreztem a legjobban magam.
– Nyolc év alatt felvittem odáig, hogy csillésből frontmester lettem, öt munkahely, hatvan ember tartozott a 94kezem alá. Mikor kineveztek, az öreg Lassan bácsi azt mondta nekem:
– Ilyen fiatal csapatvezető Komlón még nem volt. Vigyázz magadra. Egyet a lelkedre kötök: munkás felebarátodat el ne áruld, mert egy embert könnyen el lehet temetni, de a gyalázatot lemosni nem lehet. És ha valakit elárulsz, akkor nem csak az ő kenyerébe harapsz bele, de mind a tízébe, aki az asztalánál ül. Ha bajod van valakivel, told le, és utána legyél vele újra ember.
– A mai frontmesterek már nem értik ezt. Ha valaki kiemelkedik, gyakran elfelejti, honnan jött, a kis emberek megszédülnek, ha nagyok lesznek. Gorombák, de csak lefelé, felfelé nem mernek szólni. Én vertem az asztalt a főnökök előtt: mi nem azért jöttünk ide, mert untuk magunkat otthon, és ötször-tízszer is átszámoltattam a tételeket. Még az 1950-es években sem engedtem felváltani egy százast, annyi jár egy embernek egy műszakért.
– Mindvégig Komlón dolgozott?
– Igen, a rokonság hívott át Pécsre, de nem mentem. Nem szerettem a vándorló bányászokat, olyanok voltak, mint a köszörűsök, mindig oda mentek, ahol többet ígértek. Holmijuk nem volt más, mint néhány összeszegezett bútor, meg egy kalicka egy stigliccel, aki fütyült.
– A háború alatt nem hívtak be, szüksége volt rám a bányának. 1944. március 15-én kitüntettek, én lettem Magyarország első kitüntetett bányásza. Nem a politikáért kaptam, hanem a munkabeli szorgalmamért, később mégis a terhemre rótták.
– Ugyanabban az évben augusztus 20-án omlásba kerültem. A fejtésben nyomást kaptak a tűzőlécek, és rám szakadt a főte. Megpróbáltam a fejemmel és a há95tammal fenntartani, ha elengedem, megfojt. Harmincnégy percig tartottam a hátamon ötvenegy csille szenet… [A járatlanok kedvéért megjegyzem, hogy sok-sok tonnáról van szó. Ekkor fordult meg először a fejemben, hogy az ismerősei miért hívhatják Jani bácsit „ezredes”-nek. – M. Gy.]
– …Csak arra vigyáztam, hogy a tűzött deszkavégek ki ne vágják a szememet. A szén lassan előrehajlított egészen zsugorig, egy deszka nyomta a homlokomat, ez meg fog ölni – gondoltam –, szétnyomja az agyamat. A levegő lassan elfogyott körülöttem, amíg segítségért kiabáltam. A bal karomnál benyúlt egy Gáspár Vilmos nevű vájár, hogy elhúzza a habot a szám elől:
– Vidd el a kezed, Vilmos, mert megfulladok!
– Aztán óvatosan kiszabadítottak. Mikor mozdulni tudtam, ki akartak vezetni, de én azt mondtam: előbb, gyerekek, megcsináljuk az omlást. Az orvos rögtön akart adni injekciót, de én szégyelltem volna koszosan elébe állni, előbb megfürödtem, csak aztán nézett meg. Vizsgált, kopogtatott mindenhol:
– Érez valamit?
– Nem.
– Csak elöl a fejem tetején, ahol megnyomott a deszka, ott maradtam érzéketlen, két hónapig ki lehetett volna tépni a hajamat, azt sem vettem volna észre. Meg a bal lábomon azok a vékony erek mintha megpattantak volna az erőltetéstől, ha sietek, még ma is szúr.
– Közben elkezdtek mozgolódni a volksbundisták, Komlón és környékén 450-500 katonaköteles személy vallotta magát németnek, ezeket egyenesen az SS-csa-patokba sorozták be. Ahogy közeledett a Vörös Hadsereg, a családjuk is elmenekült, aki maradt, abból sokat kitelepítettek.
– 1944. november 29-én Mecsekjánosi felől megjelen96tek az első szovjet katonák, eljött az új rend. Sokan haragudtak rám azért is, mert 1944-ben kitüntetést kaptam, és azért is, mert politikailag mindvégig szociáldemokrata maradtam. A következő év elején elvittek Oroszlányba sáncot ásni. Itt, Komlón, a régi csendőrségi udvarban gyűjtöttek össze minket, szám szerint ötvenegy embert, mit ad a véletlen: csupa szociáldemokrata párttagot. Azt mondták, aki átlép a Magyar Kommunista Pártba, az itthon maradhat. Ketten mentek át, bányásznak is utolsók, nem termeltek meg any-nyi szenet, amennyit otthon eltüzeltek.
– Elmentünk Oroszlányba, olyan becsületes munkát végeztünk, hogy az orosz kommandatúra maga mellett tartott minket, és csak tiszti bunkereket ástunk. Tizenhat napig voltunk oda, a harmadik pénteken kísérettel hazaengedtek tisztálkodni, vasárnap újra jelentkeztem szolgálatra, de közölték, hogy nem kell visszamenni, mert kezdődik újra a termelés. A bánya elég jó karban maradt, a háború alatt végig folyt a fenntartás, és a villamos központ is működött.
– Beálltam újra dolgozni, csapatvezető voltam, de ha kellett, megfogtam a réselőkalapácsot, és döntöttem a partot. A Sztáhánov-mozgalmat is én indítottam el Komlón. 1949-ben hallottam, hogy a kiírás már hetek óta benn fekszik az irodán, elmentem Weiszhez, az üzemvezetőhöz:
– Ne fektessétek tovább az iratokat, tűzzétek ki, hol kezdjem és mikor?
– Hány éves is vagy te, János?
– Negyvenöt.
– Pont neked kell kezdened? Várpalotán is megpróbálták, és csak egy napig tartott az egész mozgalom, nagyon is csekély százalékot értek el.
– Nem érdekel engem Várpalota, akkor is belevágok.
97– Jól van – mondta Weisz –, de én magam megyek le veled felügyelni, nehogy utána valaki vitatkozzon.
– A Kossuth-aknára küldtek egy reggeli műszakra. Másfél méter széles és másfél méter magas „padot” kellett kivenni a szénhomlokból, három méter mélyen, az számított száz százaléknak.
– Rendben van – mondtam –, gyerünk!
– Beálltam, Weisz egy reflektorral világított nekem. Fél kettőig a három méter helyett tizenkét méter hatvankét centit haladtam előre, még maradt egy fél órám, de nem engedtek tovább. Utánaszámoltak: négyszázhatvan százalék, ez volt a csúcs, amit eddig elértek Komlón.
(Kusz mindig is ilyen elképesztő iramban dolgozott, és ezt a ritmust a csapatára is rákényszerítette. Egykori segédmunkása, Kerekes Sándor így emlékezik a közös munkára:
– Az első sichtám [műszakom] a 100-as frontfejtésben volt. Kusz János sztahanovista mellé kerültem. A frontfejtés felső végén dolgoztunk. A munkám az volt, hogy a leréselt szenet szívlapáttal a rázócsúszdába lapátoljam. Először a lapát nem akart a szénbe merülni, aztán rájöttem a csínjára, a szén dőlt, én lapátoltam. Mind jobban kezdtem izzadni, a lapát nyele a ráfolyt izzadságtól átnedvesedett, hogy ne forduljon ki a kezemből, szénporral szórtam be. A kulacs vizem hamarosan elfogyott, szomjas lettem. A levegő elhasznált és meleg volt, mintha tüzet lélegeztem volna be. A csizmában locsogott a lábam a befolyt izzadságtól. Fáradtam, mind többet kezdtem pihenni, a szám kiszáradt. Jani bácsi kezdett biztatni:
– Na mi lesz, fiam? Gyerünk, gyerünk, mert belefulladunk a szénbe!
– Újból és újból nekiduráltam magam. Végre előtűnt a vízhordó nő, igaz, a facsobolyóban levő kevés víz 98már meleg és bagószagú volt, de egy kissé felüdített. Folytattam a lapátolást, a műszak végére teljesen kimerültem. Még az is megfordult a fejemben, hogy csak most az egyszer kerüljek ki a bányából, soha többé nem fogok leszállni.)
– Igaz az, Jani bácsi, hogy időnként egyszerre két ré-selőkalapáccsal dolgozott, az egyiket a jobb, a másikat a bal kezében tartotta? [a Bámert réselők egyenként tizenkét kilót nyomtak. – M. Gy.]
– Néha csakugyan megfogtam a két gépet, de csak olyankor, ha lefelé haladtunk. Nem értem be a négyszázhatvan százalékkal sem, egész éjszaka tervezgettem, hogyan lehetne könnyen, gyorsan és sokat hozni. Annyit fejlődtem, hogy egy műszak alatt kivettem huszonnégy métert, aztán egyszer a huszonhat méter egynéhány centit. A vezetők példának állítottak a többiek elé, bár én továbbra sem voltam kommunista. Nem mindenki örült az eredményeimnek, voltak olyanok is, akik leköptek az utcán, azt mondták, hogy én teszem tönkre a bányászok életét, mert rontom a normákat.
– Jártam az országot átadni a tapasztalatokat. Először Oroszlányba kerültem el. Körülvittek a fejtésben, elámultam: ha nálunk Komlón ilyen jó szellőzés volna, és ha a réselő ilyen sűrített levegőt kapna! Elkértem a réselőt egy öregtől, talán egy méterre is benyomtam a szénfalba, egy fél óra alatt kivágtam a száz százalékot, Weisz le is hívott az állásról:
– Gyere vissza, mert agyoncsapnak a bányászok!
– Komló nem adott kölcsön többé, de Brenbergbányára még eljutottam, mert itt dolgozott Varga Samu, aki 1944 előtt nálunk volt munkavezető. Megvendégeltek bennünket, aztán bejártuk a külszínt, megfigyeltem, hogy a csillék csak félig rakottan jönnek ki a föld alól. Vacsoránál mondom Varga Samunak:
99– Tudnál-e holnapra egy munkahelyet biztosítani nekem?
– Annyira szeretsz dolgozni, hogy még vendégségben sem bírod ki nélküle?
– Nem, csak meg akarom mutatni, hogy szerintem hogy kell.
– Brenberg meleg bánya volt, a szén fölött húszcentis rétegben izzott a pala. Egy lejtaknába kerültem, a fejtés napi terve huszonhat vagon volt, de jó, ha tizennyolcat adtak.
– Bemegyek: ez a bányász is a szénen ül, az is a szénen ül, jelentik: nem kapnak csillét. Beálltam a jobb oldalra, ahol tíz óráig még egy támot sem vert be a vájár. Odaengedtek, Weisz megpróbált odaülni mellém segítőnek, de nem hagyták. Ha annyira meg akarom mutatni, mutassam meg az eddigi segédmunkással. Ott állt egy félig telt csille, el akarták vinni, de felemeltem a kezem:
– Hagyják itt! Amíg én parancsolok, félig telt csillét nem visznek ki a fejtésből!
– Nekiláttam, két óra alatt bevertem a következő támfát, kiemeltem az alsó padot, és még egyszer beácsoltam, vagyis két óra alatt százötven százalékra teljesítettem az egész napi normát.
– 1950-ben húsznapos sztahanovista akadémiára kerültem Tokod-Altáróra. Minden másnap iskola, a közbülsőkön pedig bemutatókat tartottunk. Tízen lementünk Erzsébet aknára, aznap az akna tíz vagonnal többet adott, mint máskor. Jól éreztük magunkat egymás társaságában, csak a tatabányai Varga Barnabást nem szerettem – ő volt az első Kossuth-díjas bányász. Én nem kaphattam meg, hiába teljesítettem huszonhárom százalékkal többet, mint ő. Háromszor is felterjesztettek Kossuth-díjra, de nem voltam párttag, ezért csak a „szakma első” címet adták ide.
100– Azokban az években gyakran találkoztam Rákosi Mátyással. Kétszer két napig a vendége is voltam, együtt ültünk a színházi páholyában. Komlóra is lelátogatott hozzánk. Egyik nap jövök ki a sichtáról, mennék a fürdőbe, de valaki megrángat:
– Gyere!
– Hagyj békén, ég a szemem.
– Itt van Rákosi elvtárs, hívat.
– Nem igaz.
Ki sem voltam mosakodva, mikor jön a sofőrje, őt már ismertem:
– Jöjjön, Rákosi elvtárs akar beszélni magával!
Elvittek hozzá kocsival:
– Öreg harcos, hogy vagy? – kérdezi. – Veled sem sokat beszélek mostanában.
Körbejártuk Komlót.
– Szép a városod, de én nem így építettem volna. Túlságosan szét van szórva, az országút két oldalára kellett volna telepíteni – aztán áttért rám.
– Vágtál-e disznót az idén?
– Egyet.
– Vágjál négyet.
– Megbüntetnek.
– Téged nem. Ha baj van, tudod, hol találsz meg.
– 1951-ben bányásznapra Rákosi megszavazta nekem az ingyenes bányászdíszruhát – bal karján a babérkoszorúval. Ez csak nekem lett volna az egész országban, még Varga Barnabásnak sem. Már a bányásznap előtt egy héttel megjöttek a ruhák, de az enyém nem volt köztük, legalábbis babérkoszorúsat egyet sem találtak. Jól van.
– Farkas Mihály tartott beszédet a Május 1. Kultúrházban, én ott ültem a tömegben a többiek között. Még be sem fejeződött az ünnepség, mikor Farkas leüzen:
101– A sportpályán magam mellett akarlak látni a tribünön.
Odamegyek hozzá, köszönök. Végignéz rajtam:
– Te civilben vagy, Kusz?
– Igen, mert nem érdemeltem meg a díszruhát.
– Te nem?
– Hát ha megérdemeltem volna, csak megkapom.
Felírta, többet nem beszéltünk róla, de biztos, hogy jelentette Rákosinak.
– Jött Sztálin születésnapja. Erre is kiírtak egy versenyt, azt akarták, hogy döntsem meg az előváj ári rekordot, menjek előre tíz métert egy műszak alatt, ehhez tudni kell, hogy a napi norma másfél méter volt. Nem akartam belemenni.
– Én mindig megtettem a magamét, de ezt nem lehet.
Lealkudtuk négy méterre, de azt kikötöttem, hogy adjanak mellém egy embert, aki elviszi a szenet, mert nem tudok mozogni. Nekiálltam, nem láttam a portól, de négy méter hatvanat mentem előre. Munka közben telefonvonal kötött az irodához, tőlük meg a Pártközpont érdeklődött, hogy hol tartok. Mikor meghallották az eredményt, megígérték, hogy még aznap megküldik a díszegyenruhát. Meg is kaptam, de csak egy csillag volt rajta, valami visszamaradt holmit adtak. Rávarrtam a jelzéseket, de a babérkoszorút nem tudtam beszerezni, az nem is került rá soha. A tatabányaiak már mind hordták. Az az igazság, hogy érhettem el én akármilyen világrekordot, engem titokban mindig ellenségnek tartottak az 1944-es kitüntetésem meg a szociáldemokrata múltam miatt…
– Aztán jött 1956, akkor kiderült, hogy a kommunisták mit várhatnak a kedvenceiktől. A párttagok ezrei nézték, ahogy megdöntik a rendszert, de ők csak vállat 102vontak, és az új helyüket keresték, „amilyen Krisztus lesz, olyat fogok imádni!”
– A rendőrség felbomlott, a karhatalom elhagyta a várost. A bétai és zobáki rabtáborokból kiszabadultak a foglyok, és fegyvert szereztek. Több mint 600 volt csendőr és régi katonatiszt élt Komlón, ők már korábban is hallattak magukról, felírták a csillék oldalára: „Szálasi emlékét idézzük”, „Éljen Hitler!”. Az egyik osztagukat egy volt SS-főhadnagy vezette. Melléjük álltak az országos csavargó munkakerülők és bizony sok komlói polgár is. Megalakult a Forradalmi Bizottság, ők még Nagy Imrét se találták elég magyarnak, Budapest helyett a győri ellenkormányhoz csatlakoztak. A funkcionáriusok pedig, hogy mentsék a maguk bőrét, ott lihegtek a közelükben, és lesték a kívánságaikat.
– November 4-én Mecsekjánosi felől jöttek a szovjet csapatok, a felkelők aláaknázták a Komlóra vezető utakat, aztán behúzódtak az erdőbe, gyalogsági fegyverekkel lőtték a szovjet harckocsikat. Egy-két nap alatt szétverték őket, tizenhárom komlói ember halt meg.
– Kitört az „összkomfortos sztrájk”, a bányászok nyugodtan megtagadhatták a munkát, a műszakbérüket így is megkapták. Én nem csatlakoztam hozzájuk, gyalog jártam be Mecsekjánosiról dolgozni. Bujkálva kellett közelítenem, a sztrájkolók nem akartak beengedni. Szerveztem az embereket:
– Ne hagyjuk tönkremenni a bányát, mert az ad kenyeret a családunknak. Ha tönkremegy, nem tudjuk helyrehozni egy-két nap alatt.
– Főleg az elején kevesen hallgattak rám. Az az igazság, hogy az emberek szemében én mindig el voltam maradva egy rendszerrel, a felszabadulás után hor-thystának tartottak, a felkelés után pedig kommunistának, pedig mindig csak dolgozni akartam. Fenyeget103tek, a bányából mindig úgy jöttem fel, hogy a bal vállamon hoztam a fejszét, el voltam szánva, hogy aki hozzám nyúl, azt agyonvágom. Egy hétig a karhatalmisták kísértek haza.
– Részt vettem a város újjászervezésében, benne voltam abban a bizottságban is, amely átvizsgálta a régi titkosított iratokat. A személyzetis elmenekült, nem is tért vissza, felnyitottuk a páncélszekrényét, csak úgy dőltek ki belőle az akták. Elrakott mindent, amit csak érdekesnek talált, előkerült például D.-nek, Komló munkásmozgalmi mártírjának a régi nyilas párttagsági könyve.
– Hogy lehet ez? – kérdeztem közbe megdöbbenve.
– Hát úgy, hogy volt neki, mert ha nem lett volna, akkor nem tudott volna előkerülni.
Az öreg sűrű csettingetésekkel mesélte tovább, hogy 1944-ben ki milyen újságot fizetett elő, ki szervezte a Volksbund-gyűléseket, 1956-ban kik loptak el százezreket a közvagyonból és így tovább – egy notesz megtelt hasonló históriákkal.
– Aztán persze jött a nyugdíj – negyven szolgálati év után, nem is próbáltam hosszabbítani. A bányász testében először a forgó részek kopnak el: a csukló, a könyök, a vállízületek, ahogy rángatja a gép, a végén felőrlődik a porcogó, csont csontot ér. Én sem számítottam kivételnek, reggelenként egyre nehezebben szedtem össze magam, műszak után pedig, ahogy kihűltek az izmok, mindenem fájt. Már csak hónapok voltak hátra az obsitig, mikor Tornai, a szakszervezeti titkár hívatott, és azt mondta nekem:
– Fel akarunk terjeszteni téged kiváló nyugdíjra!
Meg is csinálták, de Tornai közben elkerült iskolára, amíg vissza nem jött, addig senki egy lépést sem tett. Bementem hozzá újra:
– Álljátok-e még, amit ígértetek?
104– Igen.
Végül a felterjesztés elment a Szakszervezetek Országos Tanácsához, de Blaha Béláék visszautasították. A kiváló nyugdíj háromezer-ötszáz lett volna, ehelyett csak kétezer-háromszáz forintot adtak. Fellebbeztem, Czottner főtitkár megnézte az ügyet, újra visszadobták. Mikor ismét fellebbeztem, megint csak hozzájuk küldtek.
– Azt ígértétek nekünk – mondtam –, hogy dolgozzunk csak nyugodtan, majd öregkorunkban élvezzük a munkánk gyümölcseit.
Válasz helyett kiolvastak az asztalra ötszáz forintot:
– Tedd el, a főtitkár elvtárs küldi neked. Azt akarja, hogy jól érezd magad. Humorosan, ahogy te szoktad.
– Nem kell. Tegyen hozzá egy forintot, és adja egy koldusnak!
Felkeltem az asztaltól, utánam szólt:
– Hová mégy?
– Haza.
– Várj, a sofőr kivisz az állomásra.
Az sem kellett. Újra fellebbeztem, de erre már nem is válaszoltak. Őszintén szólva nem értettem, mi történik a háttérben, később kiderült, hogy Komlón egy vezető adott rólam rossz kádervéleményt. Mondhatnak, amit akarnak, én csak addig kellettem, amíg adni tudtam. Most már jó pár éve nem is jártam Pesten.
–1960. január l-jén mentem nyugdíjba. Az utolsó műszakra már nem engedtek le, ültünk az irodában és poharaztunk. Ötszáz forint obsitot kaptam Weisztől, ezt elfogadtam, mert jó szívvel adta. Mondtam egy kis beszédet.
– A zászlórudat, amit eddig mi vittünk, vigyétek ti tovább.
– Azóta is lejárok néha a bányába, Gungl Feri meg 105szokta hívni az öregeket Bétára, mindig megcsókolom az első réselőkalapácsot, amit meglátok.
Ismétlem: nem tudom megmondani, hogy hány estét töltöttem el Kusz Jani bácsival beszélgetve. A munkásszállóba hazatérve átnéztem a jegyzeteimet, és szinte elborzadtam tőlük, mindegyik história egy-egy hasadást jelentett Komló munkásmozgalmi múltjáról, proletár öntudatosságáról festett kulisszáin. Gyomrom összehúzódott az idegességtől, amíg azon töprengtem, hogy majd a könyv írása során szabad lesz-e papírra vetnem ezeket az emlékeket. Aztán úgy döntöttem, hogy nem csak szabad, hanem egyenesen kötelességem megtenni, mert – a filozófus szerint – minden elhallgatott igazság méreggé válik.
Később a Komlóról szóló könyvem első elkészült részleteként épp a Kusz Jánosról szóló fejezetet adtam le közlésre az „Új Írás” című folyóiratban. Saját kezűleg vittem le öt-hat példányt a friss lapból, adtam egyet Jani bácsinak, a többit szétosztottam az ismerősök között.
A botrány szele már csak Budapesten ért utól, de akkor aztán majdnem elsöpört. Ha felrobbant volna valamelyik komlói akna, valószínűleg az sem keltett volna akkora feltűnést, mint ez a néhány oldal, de erről majd később beszélek, mikor rátérek a könyv fogadtatására. Jani bácsi sem úszta meg szárazon, elvették tőle az ötszáz forintos csőszi állását a bányászparkban, ha véletlenül összetalálkoztunk Komlón, nagy ívben elkerült.
Sajnáltam, hogy bajt okoztam az öregnek, akkor fogadtam meg magamban, hogy nem írok többé olyan riportkönyvet, melynek az útja levágott emberfejekkel van kikövezve, ha lehet, elkerülöm az eredeti nevek, helyszínek, sőt időpontok említését is.
Kusz János 1985-ben halt meg. A Sors kegyes volt hozzá, már nem látta a komlói bányászkodás teljes pusztulását.
106„A sújtólég a metán és a levegő keveréke. A levegő 5-15 százalék metántartalommal robbanóképes gázkeveréket képez. A sújtólégrobbanás számos súlyos bányakatasztrófának volt már okozója, és a bányászkodás kezdete óta sok ezer bányász halálát idézte elő. 1942-ben a honkeikói szénbányában az ez ideig legnagyobb sújtólégrobbanáskor 1527 bányász vesztette életét. A sújtólégrobbanás hőmérséklete zárt térben 2650 Celsius-fok. A robbanásnak először nyomó, majd szívó hatása van, és mindkettő romboló. A robbanás tovaterjedésének sebessége elérheti a hang terjedési sebességét is.”
Török Zoltán: Bányamentés
Az emberek megtiszteltek azzal, hogy bányajárás közben vagy fenn a napszinten egyaránt valós képet adtak a helyzetről, nem kendőzték el a bajokat. Újra és újra előkerült a metánrobbanás veszélye. A metángáz a bányász legrégibb és legalattomosabb ellensége. Angliában valamikor a halálra ítélt rabokat küldték le a bányába égő fáklyákkal, ők ellenőrizték, hogy nem szivárgott-e be metán a fejtésbe.
– Komlón sokáig nem tudtunk a metánveszély méreteiről – mondja a Kossuth-bánya szellőztetési főmérnöke. – Az első nagyobb szabású gázkitörés 1968. május 1078-án a délelőttös műszakban következett be, két emberünk meghalt akkor. Az esemény következtében a Kossuthot másodosztályú sújtóléges bányából átminősítették gázkitörés-veszélyes bányává.
– Ez az átsorolás nem puszta formaság, hanem szigorú követelményeket támaszt. Átlagos bányában egy tonna kitermelt szénre másfél köbméter levegőt kell biztosítani, gázkitörésesnél viszont tonnánként négy köbmétert. A mi négyszázhúsz vagonos napi termelésünknek ez 16 800 köbméter levegőt jelentene, amennyit a mi viszonylag szűk vágatainkhoz csak orkán-szerű sebességgel lehetne keresztülbocsátani, nem is beszélve arról, hogy ez messze meghaladja a szellőztető gépeink kapacitását.
– Mit tudnak tenni?
– Felmentést kértünk a bányahatóságtól, ők bele is egyeztek a tonnánkénti két köbméterbe, de munkahelytípusonként meghatározták a megengedett metán-értéket, fejtésben például 1,5 százalék lehet, légosztály kihúzóban 0,75.
– És ez elégséges?
– Az áthúzó levegőmennyiség arra elegendő volna, hogy a bányában megfelelő klímát teremtsen, de a gázkoncentráció ellen gyakran kevésnek bizonyul. Hogy tartani tudjuk az előírt értékeket, gázlecsapoló készüléket állítottunk be. Az előkészítés alatt álló fejtéseknél csövekkel mintegy tíz méter mélyen behatolunk a szénfalba, és megpróbáljuk leszívni a gázt. Van olyan munkahelyünk, ahol már tíz hónapja szívatunk, és még mindig jelentkezik a metán. A múlt évben egymillió köbméter metánt szállítottunk ki a bányából a napszintre. Ennek nagy részét hagyjuk elillanni, pedig magas fűtőértékű gáz. Csak a bányavállalathoz tartozó 108kertészet üvegházaiban és még egy-két helyen használjuk fel.
Nézzük a jelzőkészüléket, amely a különböző vágatokból, fejtésekből érkező mérési eredményeket regisztrálja. Reggel van, ahol az éjszaka nem folyt termelés, ott erősen felgyűlt a metán, egy százalékhoz közeli értékek mutatkoznak. Amerre villamosvezetékek vonulnak vagy dízelmozdonyok közlekednek, a különleges berendezések automatikusan kikapcsolták a világítást.
– A sújtólégrobbanás valóban olyan szörnyű, mint amilyennek mondják?
– Némelyiknél majdnem annyi energia szabadul fel, mint a hirosimai atombombánál. A robbanás centrumából kiindulva továbbterjed és nem csökken az ereje, ha nincs valamilyen éles kanyar, forduló, amely idejekorán felfogja, esetleg az egész bányát romba dönti. Valamikor a század elején [természetesen a XX. századról van szó – M. Gy.] egy francia bányában a robbanás feltöltötte szénnel és kőzettel az összes vágatot, az aknákat, sőt még a napszintre is feldobott néhány száz vagonnal. Ezerkétszáz bányász maradt lenn, a mentésüket meg sem lehetett kísérelni, bezárták a bányát, és egy sírkeresztet tűztek az akna fölé. Belgiumban, Franciaországban már nem is foglalkoznak a gáz-kitöréses telepek művelésével.
– Ami a mecseki szénmedencében történt katasztrófákat illeti, csak két példát említek meg. 1957. november 4-én az István-aknai gázkitörésnél a metán 1070 tonna szénnel és kőzettel felfelé megtöltötte az aknát. Itt Zobákon egyszer 1807 tonna szenet vetett ki a metán 200 méteres magasságig dugaszolva el a vágatot.
109A helytörténeti gyűjteményben megtaláltam egy robbanást átélt bányász emlékezését, ebből idézek:
„– …Amikor a kék lobbanást megláttam, elkiáltottam magam, a társam azonnal lezárta a palackokat. A légcsatorna egy szemvillanásnyi idő alatt piros lett, mint az érett cseresznye. Kifelé nem lehetett menekülni, mert akkor már lángban állt az egész vágat. A gépterembe mentünk, közben arcom, fülem megégett. A Szabó gyerek után néztem, ő csak néhány hete dolgozott nálunk, mindkét keze megégett, de nem esett pánikba, később segített másokat is kivinni…
Felvettük az önmentő készülékeinket, és kifelé indultunk, közben összebeszéltünk, hogy útközben másik három társunkat is keressük meg. Ezért is néztünk be az ötös déli keresztvágatba, ahol lámpákat láttunk. Kiabáltak, hogy menjünk be, mert két ember van ott. Az egyikük már nem élt, a másikat kihoztuk, aztán mesterséges légzést, szívmasszázst adtunk neki. Személyes ismerősöm volt, nemsokára a nevemen is szólított. Közben a mentők is megérkeztek…”
Az ügy nem hagyott nyugodni, további tájékozódás céljából megkerestem a Kossuth-bányai mentők parancsnokát.
– Melyek a legfontosabb és leggyakoribb baleseti okok a komlói bányában?
– Mindenekelőtt a tűz. Ez régi komlói átok, az 1910-es években a komlói telepek a lefejtéstől számított három-négy hónapon belül meggyulladtak. 1912-ben a tízes számú telep égése akkora kiesést okozott, hogy a termelés alig fedezte a bányaüzem helyi szénszükségletét.
– És a gázkitörések?
– Nézze, beszéljünk őszintén: egy komoly gázkitörésből nem tudunk menteni még akkor sem, ha esetleg 110csak ötven méterre állunk a színhelytől. A metán kiszorítja a levegőt, százszázalékos oxigénhiány lép fel, ugyanakkor omlásszerűen nagy mennyiségű kőzetet szabadít fel.
– Csak az menekülhet meg, aki munka közben is állandóan figyeli a gázkitörés szokásos előjeleit. Fokozódik az ácsolatra háruló nyomás, pattogás, apróbb robbanások kísérik, a vájvég elkezd vibrálni, és a kőzet erősen felduzzad. Egy esetben előfordult, hogy gyámlyukat ástak a talpban egy támgerenda számára, lapátoltak, lapátoltak, de soha nem lettek készen, mert mindig új szén tódult a régi helyébe. Szerencsére az egyik vájárnak volt annyi esze, hogy eldobta a lapátot és ráüvöltött a többiekre is, hogy meneküljenek. Egy perc múlva bekövetkezett a robbanás.
– És a mentőkészülékek nem segítenek?
– Az az önmentő készülék, amelyet leszálláskor mindenki magával visz, csak a szén-monoxid ellen véd, a metán ellen nem. Csak szűri a levegőt, és teljes oxigénhiányban nincs mit szűrjön.
Zobák-bányán is próbáltam felmérni a helyzetet. Azt az alapszabályt már ismertem, hogy minél mélyebbre hatolunk le, annál jobb a szén minősége, és annál veszélyesebb a kitermelése. Közrejátszik a „geotermikus grádiens”, vagyis az a körülmény, hogy lefelé haladva növekszik a földkéreg hőmérséklete, a mecseki szénbányákban 15-18 méterenként egy Celsius-fokkal. Zobák harmadik szintje hatszázhetven méter mélységben helyezkedett el, a tervezett bűvös ötödik szint ezer méter alá került volna, az ország legmélyebb pontját, a „negatív Kékesét” alkotva.
Magyarországon ilyen mélységben még soha nem bányászkodtak, ki kellett tapasztalni a követendő módszereket. Mikor elkezdett omlani a fejtés homlo111ka, a Kossuthon és Bétán nevelkedett bányászok meg akarták „fogni” az omlást, nem tudták, hogy ez lehetetlen, azonnal menekülniük kell. Éppilyen szokatlan volt számukra a 42 fokos kőzethőmérséklet, a keskeny szelvényű vágatokon keresztülsüvítő levegő.
Lehetőségeim szerint ezt a bányát is igyekeztem bejárni. Egy meredek, szinte függőleges gurítón kapaszkodunk fölfelé, később csak úgy kíváncsiságból megkérdezem a dőlés szögét: 54 fok. [Most jut eszembe, hogy már többször is használtam a „gurító” kifejezést, de elfelejtettem elmagyarázni a jelentését. A Műszaki Lexikon szerint „…a gurító szintes vágatokat egymással, esetleg a felszínnel is összekötő alulról felfelé kihajtott bányatérség. Rendeltetése: különféle szállítmányok lebocsátása gravitációs úton, továbbá szellőzés és személyközlekedés…” – M. Gy.]
Az erős léghuzat majdnem letaszít a létráról. Találomra belenyúlok a vaksötétbe, és sikerül megkapaszkodnom egy létrafokban, de a kobakomat oldalra hajítja az orkán, a kabátot letépi rólam. A szél különféle erőmutatványokkal is produkálja magát: a talpról felragad egy vastag deszkát, és a szellőző szájához szorítja. Mikor a felső szintre érünk, fellélegzem:
– Itt biztosan nem ülepszik meg a metán.
Jazbinsek, a főmérnök kísérőm elmosolyodik:
– Azt hiszi? Próbáljuk meg.
Megnyomja a sárga gázmérő műszer gombját, rövid berregés hallatszik, utána megnézi a mutatót: a metán itt is a megengedett legmagasabb érték közelébe emelkedett. Később is sokszor tapasztaltam, hogy a metán a legkitartóbb védekezés ellenére is hogy felgyülemlik a bányában. A Davy-féle benzinlámpa lángja minden százaléknál egy centit nyúlik, láttam olyat is, hogy mi112kor letették egy fejtés talpára, a láng úgy megugrott, hogy kicsapott a lámpa kosarából.
A fő keresztvágatban is tűrhetetlenül vág a szél, ráncigálná le rólunk a ruhát:
– Nem erős ez a légmozgás?
– De igen. Ilyen szelvényű vágatban, ha emberi közlekedés vagy szállítás folyik, másodpercenként maximálisan hat méter légsebességet engedélyeznek az előírások.
– És itt most mennyi lehet?
– Tizenegy-tizenkét méter másodpercenként. Ez úgy-ahogy felhígítja a metánt, de porképződést, kiütéses betegségeket, kötőhártya-gyulladásokat vált ki. Nincs választásunk, ha betartanánk az előírt légsebességet, a kétszázharminc vagon helyett legfeljebb száztízet termelhetnénk.
– És mit szól hozzá a felsőbbség, a tröszt vezetői?
– Ők küldik a leveleket: „még a termelés csökkenése árán is be kell tartani az egészségvédelmi előírásokat”. Ha komolyan venném és a produkció visszaesne a felére, azt mondanák: „maga Jazbinsek párttag és országgyűlési képviselő, mégis szabotál!” Ők kiadták a papírt, lefedezték magukat, én pedig mikor hazamegyek, bilincsről álmodom.
– Szeretnék minél olcsóbban megúszni a mi bajainkat. Akkor is vonakodtak, mikor Zobákot gázkitöréses bányává kellett nyilvánítani, mert az többletkiadásokkal jár, például a vágatokat csak lassabb tempóban lehet kihajtani. Egy aknaomlás kellett hozzá, és a diagonál aknánál meg kellett halni egy embernek, hogy a bánya végre megkapja ezt a minősítést.
– Akkor jött a következő trükk. A gázkitöréses bányában egyetlen telepet sem minősítettek kitörésveszélyesnek, tehát a bánya belső területén sehol sem kellett 113betartani az előírásokat. Hogy ezt a minősítést fenntarthassák, haláleseteket tussoltak el vagy magyaráztak a valóságtól eltérő okokkal. Egy robbanás után meghalt két ember, akkor azt mondták: „azért történt a baleset, mert ti fúvó szellőztetést alkalmaztatok, szívó szellőztetésnél ilyesmi nem fordulhatott volna elő!” Aztán kiderült, hogy az sem segített volna, egy száz köbméteres ventilátor semmiképp sem szedhet ki sok ezer köbméter metánt. Akkor végre három telepünket gázkitörésesnek nyilvánítottak, sajnos épp itt húzódnak a legvastagabb és legjobb minőségű rétegek.
(A felelősség hivatalos elhárítása Komlón nem számít új jelenségnek. Egy várostörténeti dolgozat egy 1931-es újság cikkét idézi:
„ … – Takács Ferenc 22 éves segédvájár sújtólégrobbanás következtében meghalt. Ismét ölt a bánya, és a vizsgálat megállapította, hogy a felelősség nem terhel senkit. Hát ez már így szokásos.
Pedig igenis terhel valakit – ez esetben, ha őszinte és igazságos bírálatot akarunk mondani – a vállalatot terheli, mégpedig azért, mert három napon át állt az üzem, így a szellőztetés is, mert a vállalat is a takarékosság jegyében élt, így három napon át nem tisztult a levegő, a gurító megtelt sújtóléggel, ami a szerencsétlen embert megölte.”
A balesetek keletkezésének okát igen gyakran az elszenvedő vagy valamelyik munkatársának terhére írják. Még a nyilvánvalóan üzemberendezés hiányából származó balesetet is igyekeztek a bányász vigyázatlanságára visszavezetni.
– Komlón 1944 végéig minden halálos balesetet a véletlennek tulajdonítottak – folytatja a tanulmány –, az 1939 és 1944 között bekövetkezett 1268 katasztrófa közül csak kettőnél mutatták ki, hogy az üzemi berende114zés hiányosságának, illetve az óvintézkedés elmulasztásának következménye volt.
A jelzett tíz évben Komlón összesen 14 halálos baleset történt, rezignált statisztikusok kiszámították, hogy átlag 130 544 tonna szén kitermelése követelt egy emberáldozatot.)
Folytatjuk az utunkat, benyitunk a föld alatti diszpécserhez, jelenti, hogy a bánya szállítóberendezésének gerince, az ezer milliméteres bunkerszalag órák óta áll. Egy új motort raktak bele, ez összesen egy fél óráig bírta. Eddig legalább ötven vagon esett ki a termelésből. A főmérnök magából kikelve kiabál, hangját talán a napszinten is hallani. Nem csak a kiesés miatt van felháborodva, hanem azért is, mert nem közölték vele azonnal a hírt. A diszpécser és a gépészeti vezető lesütött szemmel tűri a szidalmakat, de a mozgásuk egy árnyalattal sem gyorsul fel. Mikor kilépünk a diszpécser irodájából, a főmérnök széttárja a karját:
– Így van ez: szegényházban nem lehet fegyelmet tartani! Amíg jól ment az üzem, estére behozták volna a lemaradást, de most nincs meg a pénz, senki sem törődik semmivel.
Útközben Jazbinsek megdorgál egy csillést, már vagy ötven méterről észrevette, hogy lapáttal a kezében mozdulatlanul áll a szállítószalag mellett, ahelyett hogy visszarakná a lehullott szenet.
– Hogy lehet ezt ilyen messziről, ráadásul sötétben megállapítani?
– A fénykör, amit a kobakjára szerelt lámpa vet elé, nem mozgott, ez annyit jelent, hogy a teste sem.
Egy két évvel ezelőtt kigyulladt fejtésbe megyünk. A feltárók most nyitják meg újra, kapával, csákánnyal, lapáttal szedik ki a törmeléket, a felszabadított részen a még mindig forró TH vasak közé beillesztik a tűző115deszkákat, ahogy haladnak, lassan újra kialakul a vágat megszokott képe. A fejtés túloldalán is dolgozik egy másik feltáró csapat, még ők sem törték át teljesen a törmelékhalmazt, nincs áthúzó szellőztetés, csak hátulról jön egy kevés friss levegő. Felmászok a munkaállásra, a hőmérséklet negyven fok körül járhat, a szén gőzölög, melege a ruhán keresztül is égeti a bőrömet, a szűk helyet betölti a bányafa savanyú szaga.
– A tűz csak ritkán ered valamilyen gondatlanságból – mondja a főmérnök –, bár találtunk már csillébe dobott gyufaskatulyát, ha valaki véletlenül odavág egy követ, a foszforon szikra lobban, és katasztrófa következik be. Gyakoribb az öngyulladás, 48 fok fölött bármikor bekövetkezhet, nálunk pedig eleve 41 fok körül jár a kőzethőmérséklet, a szén is kénes és magas kalóriatartalmú.
– A tűz rendkívül gyorsan fejlődik, előfordult, hogy egy órával azután, hogy monoxidot mértek, a szén már égett. Egy perc alatt egy métert terjedt a vágatban. A TH-gyűrű megolvadt, az acél egybeégett a szénnel, ehhez pedig minimálisan 1000-1200 Celsius-fokos hőmérséklet szükséges.
– Mikor az egyik nyolcas telepi vágat égett, olyan forró levegő jött a tűz felől, hogy csak a talpon csúszva lehetett megközelíteni a lángok fészkét. 70-80 fokos melegben építettük a gátat, a mentők jeget kötöttek fel egy zacskóban az ácsolatra, és az olvadó jég alatt dolgoztak, hogy kibírják a hőséget. Nekem eltört az ujjam, odarögzítettem a másikhoz, és lent maradtam.
Jazbinsek fáradtan legyint:
– A tűznek azért mégis van egy előnye: ilyenkor teljes mértékben érvényesül a helyi vezetők önállósága, senki sem zavar minket a főnökök közül, teljes szabad kezet kapunk – egészen a tűz felszámolásáig.
116A napszintre érve elkértem a biztonsági megbízott írásbeli jelentését azokról a halálos balesetekről, amelyek négy év alatt, 1964 februárjától 1968 februárjáig következtek be Zobák-bányán. Kivonatosan idézek belőle.
„…1964 II. 29-én fejtési omlás következett be, Martonvári Gyula vájár az omlás alatt maradt. A Ker. Bányaműszaki Felügyelőség a balesettel kapcsolatban bányabiztonsági szempontból az elhunyt Martonvári Gyula mulasztását állapította meg.
1964. VIII. 4-én sújtólégrobbanás következett be, melynek következtében huszonegyen kerültek kórházba. Kárpáti István villanyszerelő kórházba szállítás közben, hatan pedig 2-13 napon belül haltak meg a Pécsi Orvostudományi Egyetem Bőrklinikáján. A sújtólégrobbanás áldozatai közül a következők tartoztak üzemünkhöz:
Kovács András aknász
Bánvölgyi Ferenc vájár
Orsós János segédvájár
Varga András vájár
Bélteki András csillés
Mányoki István technikus
Az Országos Bánya Felügyelőség kivizsgálása szerint a sújtólégrobbanás többek mulasztása miatt következett be.
A sújtólégrobbanás következtében az égési sérültek közül jelenleg Barta István vájár van nyugdíjban. Ugyancsak súlyosan megégett Édes Antal villanyszerelő, a Villamos Üzem és Müller Tibor, a Kossuth-bánya dolgozója.
1964. XI. 5-én éjjel 3 óra 30 perckor Pál András vájár a fémsüveget az üzemelő kaparóba ejtette, és a fémsüveg ékkel ellátott vége a jobb combját a szénfalhoz szo117rította. Combnyakban nyílt törést szenvedett, melynek következtében november 8-án a Pécsi Orvostudományi Egyetem 1. Számú Sebészeti Klinikáján meghalt. A baleset a Ker. Bányaműszaki Felügyelőség megállapítása szerint előre nem látható ok miatt következett be.
1965. szeptember hó l-jén Szőts Antal csillés a II. szinti fedő irányvágatban dolgozott mint vasútépítő. A mozdony üres csilléket szállított be, közben az egyik üres nagycsille kiesett, és a vasút mellett lévő Szőts Antalt, aki a csille alá került, halálra zúzta.
A KBF a mozdonyvezető és a fékes mulasztását állapította meg, akik ellen bűnvádi eljárás is indult.
1965. október hó 21-én Debertin Ferdinánd csillés a kaparófej melletti járópásztában főteomlás következtében fulladásos halált szenvedett. A KBF a balesettel kapcsolatban bányabiztonsági szempontból mulasztást nem állapított meg.
1965. december hó 14-én Kocsándi István csillés az aknaelzáró ajtó javítása közben halálos balesetet szenvedett, mert a kast elhúzatták. A balesettel kapcsolatban a KBF Vámosi Árpád mulasztását állapította meg, aki ellen bűnvádi eljárás is indult.
1965. január 19-én 11 órakor nagy gázfejlődéssel kapcsolatos szénkifolyás következtében Argath István és Hídvégi János vájárok halálos balesetet szenvedtek. A balesettel kapcsolatban a Ker. Bányaműszaki Felügyelőség bányabiztonsági szempontból mulasztást nem állapított meg.
1966 VIII. 23-án 21 óra körül Kirch Dániel fejtési omlás következtében halálos balesetet szenvedett. A halálos balesettel kapcsolatban a KBF az elhunyt Kirch Dániel vájár mulasztását állapította meg.
1967. II. hó 25-én 12 óra 30 perckor Kovács Dezső csillés fejtési omlás következtében halálos balesetet szenvedett.
1181967. III. hó 29-én 2 óra 58 perckor Szabó Ferenc technikus frontmester fejtési omlás következtében halálos balesetet szenvedett. Mindkét baleset előre nem látható ok miatt következett be, és a KBF bányabiztonsági szempontból mulasztást nem állapított meg.
1967. augusztus hó 3-án 11 óra 15 perckor Bödő József szállítási felvigyázó csillefelborulás következtében halálos balesetet szenvedett. A balesettel kapcsolatban a KBF Bödő József figyelmetlenségét állapította meg, bányabiztonsági szempontból mulasztást nem állapított meg.
1967.november 27-én 8 óra 12 perckor Plávics Imre csilletöltő az üzemelő szalagfej elmozdulása következtében halálos balesetet szenvedett. A baleset a hajtófejnél hiányzó fészke [ék, rögzítődeszka – M. Gy] miatt történt.
1968.január hó 25-én 15 óra 45 perckor Szekeres Gyula és Quell János vájár a gurítóban történt szénkifolyás következtében halálos balesetet szenvedett. A baleset kivizsgálása folyamatban van.
1968. február hó 2-án 19 óra 13 perckor Koller János vájár a műszak végén a légaknában való kiszálláskor a kas elhúzása következtében halálos balesetet szenvedett. A baleset oka: a csatlós korábban adta le a jelzést a gépész felé. A kivizsgálás még folyamatban van.
Jó szerencsét! Komló, 1968. február 9. |
Pákozdi Béla biztonsági megbízott” |
Összeadva a számokat, kevesebb mint négy év alatt összesen 22 haláleset történt – csak Zobákon, a többi komlói bánya áldozatait hozzászámítva ennek a számnak mintegy a dupláját kapnánk. Például Kossuthon húsz év alatt csak egyetlen olyan esztendő akadt, ami119kor nem fordult elő halálos baleset. 1968-ban az év közepéig hármat is regisztrálni kellett. Egy bányász kihajolt a „népes”-ből, a szállító vonatból, és a légajtó kerete szétroncsolta a fejét. Egy másik a fejtésben omlás alá került, hiába mentették ki tizenöt perc alatt, máj-lép zúzódást, belső vérzést szenvedett, a hatodik napon meghalt. A harmadik figyelmetlenül a vonat elé lépett.
És egy azok közül, akiket felelősségre vontak:
– Mint egy sor komlói mérnök, én is soproni lányt vettem el feleségül, az egyetem elvégzése után ott is maradtam Sopronban tanársegédnek. Tanítottam, de aki bányamérnöki diplomát szerez, annak csak az lehet a célja, hogy közvetlenül a termelésben dolgozzon.
Az első komoly hívásra lejöttem ide Zobákra. Megtaláltam a helyemet Komlón, kiegyensúlyozott családi életet éltünk, két fiam született. Mikor négy év után, 1964-ben kineveztek a szenes főkörlet vezetőjévé, úgy éreztem, mindent elértem, amit csak akartam.
Augusztus 4-én, emlékszem: egy keddi napon, délelőttös beosztásban dolgoztam. Nem mentem le a bányába, így hónap elején mindig rá kellett szánnom egy napot, hogy segítsek kiszámolni a normadíjakat. Három óra előtt tíz perccel megszólalt a telefon, az aknász jelentkezett:
– Rendkívüli eseményt jelentek: az első szinten az egyik fejtésben robbanás történt, mindent füst borít. Valószínűleg a kaparószalag motorjánál következett be olajrobbanás.
Én voltam a zobáki mentők parancsnoka, nekem kellett irányítanom a mentést, beöltöztem, hét-nyolc perc múlva leszálltam. Mértük a gáztartalmat, a levegő nem volt fertőzött, ezen az útszakaszon mindenesetre el le120hetett szállítani a sérülteket.
Sújtólégrobbanás történt, mely szénporrobbanásba ment át, a tűz, mint egy gömbvillám futott végig a fejtésen, és éppoly hirtelen el is enyészett. A fémtámok épek maradtak, a szén sem folyt, csak az ácsolatokra égtek rá kisebb kokszszemcsék a robbanási centrum közelében.
Halott akkor még nem volt, de tizennégy ember súlyosan megégett, főleg azok, akik atlétatrikót viseltek – nem vették komolyan azt a bányabiztonsági előírást, hogy csak hosszú ujjas ingben szabad dolgozni –, semmi sem védte a felsőtestüket a hirtelen tűztől. Feküdtek a szénen, és vizet kértek, de nem adhattunk nekik, mert hátha belső égést is szenvedtek.
Három-négy embert hoztunk ki hordágyon, a többi a saját lábán jött ki. Átvizsgáltuk a fejtés környékét, mert csak így lehetett ellenőrizni, nem hiányzik-e mégis valaki. Végrehajtottuk a hálózat feszültségmentesítését is. Este nyolc óra körül levezényeltek a második szintre, meg kellett néznem a munkahelyeket, bejöhet-e az éjszakai műszak?
Közben fent az első szinten újabb sújtólégrobbanás következett be. Az egyik vágatban légterelő gátat akartak építeni, ez súlyos szabálytalanság volt, mert a gát csökkentette az áthúzó levegő mennyiségét, nem hígulhatott fel a metán. Öten itt is megégtek, de ők megúszták kisebb sérülésekkel.
Megnéztem, mi okozta az első, nagyobb robbanást. A törekvés a minél látványosabb termelési eredményekre! A fejtés kialakításánál nem akartak időt veszíteni azzal, hogy két oldalról átlyukasszanak a szomszéd vágathoz, pedig ez biztosította volna a megfelelő szellőzést, a fejtés így csak hátulról kapott valamennyi levegőt. A metán megrekedt és elérte a veszélyes szin121tet, de a robbanáshoz még egy szabálytalanság kellett: a kaparószalag jelzőberendezése nem volt rendesen leszigetelve, innen pattant ki a szikra.
A balesettel kapcsolatban én személy szerint nem számítottam semmi rosszra. A telepítés felsőbb utasításra történt így, ezeket éppúgy nem lehetett felülbírálni, mint a katonaságnál a parancsokat, a katasztrófát kiváltó kaparónál pedig nem az én embereim dolgoztak.
Reggel öt órakor jöttem fel, mondták: menjek haza, pihenjek, délután hatkor jelentkezzek bányamentő szolgálatra. Az éjszakás műszak még aznap leszállt, és pénteken a robbanás sújtotta vágatban is megindult a munka. Sajnos, a megégett emberek közül heten meghaltak.
Péntek délután négy óra felé hívat a vizsgálati bizottság, beszélni akarnak velem. Egy óra hosszat tartott a kihallgatás, a bizottság senkit sem okolt, csak egy bányahatósági küldött támadt nekem a telepítésbeli hiányosságért, ami ahogy mondtam, nem tartozott rám, másrészt egy héttel korábban éppen ő járt ott a fejtésben, ha észlelt valamit, szólnia kellett volna.
Behoztuk a kiesett termelést, azt hittem, az ügy le van zárva, kivettem a szabadságom, és elutaztam Sopronba a családom után. Augusztus 27-én belátogattam az egyetemre, beszélgetek a régi kollégákkal, mikor szól a telefon, a feleségem jelentkezik.
– Két rendőr keresett, be kell menned a rendőrkapitányságra, ki akarnak hallgatni a sújtólégrobbanással kapcsolatban.
Tíz perc múlva már jön is a két rendőr, bekísérnek a kapitányságra, ott jelentkeznek egy civil ruhás tisztnél:
– Hadnagy elvtárs, előállítottuk.
– Na, hozzák!
122Felmegyünk a szobájába:
– Kérem a személyi igazolványát.
– Nincs nálam. Egy ingben jöttem el hazulról. Mit óhajt tőlem?
– A baranyai rendőrkapitányság megkeresésére őrizetbe veszem.
A két rendőr hazakísért, hogy magamhoz vegyem a személyimet, a fogkefét, meg ami kell. Mikor elindultunk, a hadnagy figyelmeztetett:
– Szökni ne próbáljon, mert ezennel elrendelem a fegyverhasználatot.
„Szóval így állunk!” – mondtam magamban. Otthon a feleségemmel közöltem, miről van szó, hazaküldtem Komlóra, megnyugtattam, hogy az ügy egy-két nap alatt tisztázódik. Engem aztán elhoztak a pécsi rendőrkapitányságra, huszonnyolc napig tartottak itt, ezalatt összesen egyszer hallgattak ki.
Eltelt a négy hét, akkor közölték, hogy az ügyészség vádiratot készít ellenem, előzetes letartóztatásba helyeztek, és átvittek a megyei börtönbe. Összesen hét ember ellen emeltek vádat, Rakk Kálmán főmérnök, Óvári, a szellőztetési vezető is bekerült az ügybe, sőt az összeégett, de életben maradt villanyszerelő is, aki a kaparószalag szétszerelésénél nem ellenőrizte a kábelt.
Október végén kezdődött a tárgyalásunk a megyei bíróságon. Az eljárás a bányahatóság jegyzőkönyve alapján indult meg, ennek ellenére szakértőnek azt a bányahatósági küldöttet hívták meg, aki – mint említettem – egy héttel a robbanás előtt maga is ott járt a munkahelyen. Tehát a mérleg nyelvét olyan ember képezte, aki eleve be akarja bizonyítani a bűnösségünket, különben ő maga is bajba kerülhet.
Nekem is volt a kezemben néhány bizonyíték. Már korábban közöltem, hogy a fejtés szellőztetési megol123dását veszélyesnek tartom, mert Zobákon a szűz telepeket mindig elborítja a metán, emellett mindig jelentettem a mért értékeket. Hallgattam, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a főnökömet, bíztam benne, hogy nem hagynak pácban.
Hiába reménykedtem. A hét halottért bűnbakot kellett állítani, és kit áldoztak fel? Minket, akik a kicsik között a legnagyobbak voltunk. Akkor viszont már nem változtathattam meg a vallomásomat, mert csak gyanúba kevertem volna magamat, és gondolnom kellett arra is, hogy valaha még vissza kell térnem a munkahelyemre – ugyanazoknak a főnököknek a keze alá.
Öt nap alatt lement az egész tárgyalás, elnapolták két hétre, azt ígérték, hogy akkor vagy meghozzák az ítéletet, vagy ha szükséges, folytatjuk a bizonyítást. Elmúlt a két hét, nem történt semmi, csak november 20-án újították fel a tárgyalást. Január 20-án megbetegedett az egyik bíró, elölről kezdték az egészet, újra végig kellett menni a tanúvallomásokon, bizonyításokon, perbeszédeken.
Február 4-én hirdettek ítéletet. Engem mint harmadrendű vádlottat tizennyolc hónapra ítéltek, az elsőrendű vádlott, a délelőttös aknász kapta a legtöbbet: harminc hónapot. A legenyhébben a főmérnökkel bántak, felmentették, ő viszont idegileg ment rá a hercehurcára.
Én tulajdonképpen már nem is bántam, el voltam fásulva. Ötödik hónapja tartottak fogva a legteljesebb bizonytalanságban, most már legalább azt tudtam, hogy meddig tart az egész, és szabadlábra is helyeztek. Fellebbeztem, de három hónappal később a felsőfokú tárgyalás helybenhagyta az ítéletet, be kellett vonulnom letölteni a büntetést.
Amikor összejött egy csoportra való rab, levittek 124minket Baracskára. Mikor felvették az adatokat, felfigyeltek rá, hogy mérnöki diplomával rendelkezem.
A gazdaságnak volt egy huszonnégy holdas sárgarépatáblája, reggel abba állították be a mi brigádunkat. Én ásóztam, fordítottam ki a répát, a társam pedig szedte. Parasztgyerek vagyok, nem szokatlan nekem a munka, de estére bedagadt a csuklóm. Pénteki napon kezdtem, szombaton is ledolgoztam tíz órát. Vasárnap szemle után szabad időt engedélyeztek, elmentem és körülnéztem egy kicsit.
Beszélgettem egy agronómussal, két tanítóval és a „táborossal”, egy elítélt hadmérnökkel. Vagy ők szóltak rólam, vagy a mérnöki foglalkozásom tűnt fel, de a büntetés-végrehajtás agronómusa kiemelt a brigádból. Különmunkát adott: a mérgeket kezeltem. A sárgarépát prizmába rakták, ezt le kellett mérgeznem, hogy elálljon tavaszig, akkor elültetik magrépának.
Itt nagyot javult a helyzetem, saját szappant és törülközőt kaptam, szabadabban mozoghattam. Négy napig csináltam, az ötödik nap bevittek a táborparancsnokságra, kineveztek egy százhúsz fős brigád vezetőjévé. A munka szervezése, irányítása és a teljesítmény elszámolása lett a feladatom.
Négyszáz hold kukoricát kellett letörnünk, mikor beálltunk, olyan elosztási trükköket alkalmaztam, hogy mindenki el tudja végezni a rá jutó részt. Manipuláltam a létszámmal, minden brigád kapott bizonyos számú időbérest is, akik a kisegítő munkákat végezték, az egyik vizet hordott, a másik rakta a tüzet az őröknek a szalonnasütéshez és így tovább. Én egybevontam ezeket a munkaköröket, és az egészet rábíztam negyedrendű vádlott társamra, az aknászra, a felszabaduló embereket pedig beállítottam a termelésbe, és teljesítményükkel javítottam a brigád eredményét.
125A negyedik nap már mi lettünk az elsők, és ezt a helyünket végig meg is tartottuk. A többi brigádvezető nekem esett: miért előztök meg száz méterrel, az őrök állandóan macerálnak minket!
Nem törődhettem velük, az elsőség nagy kedvezményekkel járt. Duplán pihenhettünk, többször gyújthattunk rá, és ebédnél is mi kaptuk meg a repetát.
A kukoricatörés után tollat fosztott a brigádom, kábelt bontott, még megértem lent Baracskán a sárgarépa-ültetés kezdetét is. Olyan módszerrel dolgoztunk, mint az egyiptomiak, a száraz földbe bottal lyukat ütöttünk, abba dugtuk bele a magot.
Szabadulásom előtt két héttel Székesfehérváron megtartották a harmadtárgyalást, akkor én már szobagazda voltam és „táboros” helyettes, szó nélkül elengedték a hat hónapot. Két nappal az elbocsátás előtt felolvasták napiparancsban, hogy szabadulok, másnap nem kell munkára kivonulnom.
Felvételeztem a kivasalt civil ruhát, iratokat, a parancsnoki épület pénztárában pedig négyszáz forintot. Az éjszakát a szabadulózárkában töltöttem, hajnalban négy és öt óra között engedtek ki. Előre megírtam a feleségemnek, mikor jövök, várt Kelenföldön a pályaudvar restijében, együtt mentünk le Komlóra.
Zobákon közölték velem, hogy többé nem dolgozhatok a régi beosztásomban, a tröszt főmérnöke be akart vinni a központba, de én itt akartam maradni. Azt is vállaltam, hogy alacsonyabb munkakörbe helyezzenek, és a fizetésemből levegyenek háromszáz forintot.
Azóta már eltelt egy-két év, most már a II. szállító körlet vezetője vagyok, visszakaptam a háromszáz forintot, bár így is kevesebbet keresek, mint a többi körletvezető. Nem számít, vannak nagyobb bajok is. Az egészségemet megviselte Baracska. A fal mellett fe126küdtem, a lecsapódó gőztől folyt rajtam a víz, reumát kaptam, erősen érzem.
A családi életemben is csak lassan állt helyre az egyensúly – a pörben elítéltek asszonyai nehezen viselték el, hogy a férjük börtönbe került. Mint szabad prédára, rájuk szálltak a „jó” barátok, az elsőrendű vádlott felesége kútba ugrott és bele is fulladt. Nálunk is akadtak nehézségek egymás megértésében, de most már szerencsére rendben vagyunk.
A gyermekeim nem tudnak az ügyemről, azt hiszik, hogy egy évig katona voltam. Nem akarom letagadni előttük a történteket, megőriztem a periratokat, ha megnőnek, megmutatom nekik, olvassák el, hogy mi történt.
127 128Az 1957-ben megkezdődött politikai konszolidáció mind kedvezőbb következményekkel járt Komlón. Fölemelték a bányászok fizetését, melynek vásárlóértéke erősen megcsappant az évek folyamán, feltöltötték a munkáslétszámot, sőt némi többlet is rendelkezésre állt, ez lehetővé tette a fegyelem megszilárdítását. 1957 végére az összes komlói akna 100 százalék fölött teljesített.
A város fölötti dombokon sorra épültek a lakótelepek, gyakorlatilag mindenki, aki aláírta a 8-10 évre szóló munkaszerződést a bányával, hamarosan új otthonhoz jutott. Ezek az új városrészek azonban lehangoló képet mutattak, a többnyire falvakból vagy nyomornegyedekből érkező bevándorlók nehezen szabadultak meg elmaradott életformájuk kereteitől. A modern lakásokban kétkerekű, malterszállító japánerekben ringatták a csecsemőket, a mosdók lefolyóját vésőkkel igazították szélesebbre, hogy a szemetet is leönthessék. Még 1958-ban is valóságos „ólváros” vette körül Kökönyöst, egy bányász hét kecskét, egy másik pedig hatvan birkát tartott a város közepén.
A városi vezetés erőit a fenti két feladatra, vagyis a termelés és a lakosok számának felfuttatására összpontosította, emellett szinte minden más területet elhanyagolt. Alapvetően változtatni kellett volna a lakossági szolgáltatások rendszerén. A háború után Komló lakossága 82 százalékának a bánya adott munkát, a kis129iparosok aránya 4, a kereskedőké 1 százalékot tett ki. Közben a falu várossá növekedett, a lakossága megtízszereződött, de a kereskedelmi és szolgáltató tevékenység ezzel nem tartott lépést.
A „szocialista városokban”, így Komlón is nehezen tűrték meg a kiskereskedőket és kisiparosokat, mert ezek a lenini elmélet szerint: „napról napra újjászülik a kapitalizmust”, ezért inkább a szövetkezeti formát támogatták. A Komlói Kisiparosok Szövetkezetébe megalakulásakor bezsúfolták az összes helyi cipészt, fodrászt és még vagy 15-20 szakma képviselőit. Hamarosan kiviláglott, hogy ilyen körülmények között az anyagbeszerzéstől egész az ellenőrzésig minden munkafázis lehetetlenné válik.
Különféle átszervezések, majd úgynevezett „profiltisztítások” követték egymást, de a zűrzavar köde alig-alig oszlott el. A várostörténet feljegyzi, hogy még az 1960-as évek végén is számos területen uralkodtak tisztázatlan feladat-meghatározások, keresztbeszervezések: például az írógépszerviz a töltőtollak javítását is ellátta. „A katasztrofális alkatrész- és anyaghiány oda vezetett, hogy ebben a részlegben az 1969 első félévi tervteljesítési érték 292 forintot tett ki. A bognár részleg látta el a lakosságot fűrészelt tűzifával, de a gép meghibásodott, és az ősz közeledtével sem tudták kiszolgálni az igényeket.”
A kereskedelmi tevékenység is sok kívánnivalót hagyott maga után. Felvonulási épületeket, parasztházakat alakítottak át üzletekké, de ezek még az alapvető keresletet sem tudták kielégíteni. A felszabadulás előtt például két pék és egy cukrász képviselte Komlón a sütőipart, ezeket csak 1951-ben váltotta fel egy újonnan épített kenyérgyár. Az üzem öt kemencével dolgozott, de nem rendelkezett megfelelő kapacitással, még a bá130nyászoknak és az építőmunkásoknak se jutott elegendő és megfelelő minőségű kenyér. Más árucikkekből, például zöldségekből se tudtak megfelelő ellátást biztosítani. Ha valamelyik boltba egy-egy hiánycikknek számító áru érkezett, ezt a hírt az újság és a hangosbemondó is közölte. 1957 után a városnak igyekeztek budapesti szintű ellátást biztosítani. Mind több új üzlet nyílt.
A város kulturális felzárkózása is lassú ütemben haladt, ez főleg a legmélyebbről indult rétegeknél mutatkozott meg. Egy helytörténeti tanulmány szerint a Kossuth-akna környékén megnyitott óvodában, ahová szinte kizárólag cigány gyerekek jártak, a kiscsoportba besoroltak közül csak kettő tudott valamit magyarul, a nagyobbak is ragok és képzők használata nélkül beszéltek, pusztán egymás mellé illesztették a főneveket.
Ebben az időben jelentős kulturális eseménynek számított, ha egy vándorcirkusz sátorozott le a környéken, otthon játszott a komlói futballcsapat, vagy egy diapozitív vetítéssel kísért TIT-előadás hangzott el, akár a kínai építészetről, akár a szibériai olajkitermelésről.
Egy évtized kellett ahhoz, hogy ezen a téren is megváltozzon a helyzet, Komló igazi várossá nőtt. Tapasztalnom kellett, hogy a néhány megmaradt nyomortelepet leszámítva mind magasabb fokon áll a lakáskultúra. A boltokban hiánycikké vált a bútor, vállalati utalványra adták a szekrénysorokat, vevőkre talált az utazó képügynökök portékája. Megszaporodtak a kiskertek, minden hetedik család autóval rendelkezett – ez akkoriban messze felülmúlta az országos átlagot.
Talán a mind kényelmesebbé váló otthonok tették, hogy az emberek nem szívesen mozdultak ki hazulról. A művelődés különféle szolgálói hiába küszködtek a „papucskultúrával”, vagyis a megingathatatlan esti té131vézéssel, keveset tudtak előremozdítani. Lendületük megtört, vagy belenyugodtak a sorsukba, vagy bementek dolgozni valamelyik pécsi intézménybe – néha jóval alacsonyabb fizetést vállalva.
A korábbi sablonos ismeretterjesztő előadások senkit sem érdekeltek, és a szórakozás magasabban minősített formái sem vonzották az embereket. A pécsi színház látogatott ki Komlóra évente ötször-hatszor, és a hangverseny sorozat is megtartotta a maga negyven-ötven főnyi törzsközönségét. Egy országos hírű szavaló művésznő fellépésére hetven jegyet vásároltak – jól mutatott a szocialista brigádok naplóiban, de magára az előadásra húszan sem jöttek el. Egy Jugoszláviából érkezett énekesnő dalestjére hárman voltak kíváncsiak.
A Béta-bánya már említett „Juhász Gyula” klubja kiemelkedett ebből az általános pangásból. Ha valamilyen programot szerveztek, általában megtelt a terem – lehet, hogy a bányászok attól tartottak: Gungl, az igazgató megróná őket elmaradásukért. Mivel Béta volt az első bánya, melyet még illúzióim teljében Komlón megismertem, hozzájuk fűztek a legerősebb érzelmi szálak. Néhányukkal személyes barátság is kialakult: meglátogattam az otthonukban, és én is vendégül láttam őket Budapesten. Részt vettem a Klub műsorainak összeállításában, velem is szerveztek író-olvasó találkozót, meghívták az Írószövetség futballcsapatát, a SzocReál Budapestet, barátságos mérkőzést játszottunk a bétai öregfiúk ellen. Húgom, a Magvető Kiadó propagandistájaként továbbra is szállította a kiadó által finanszírozott előadóesteket.
Többször is megpróbáltam rábeszélni a kiadó igazgatóját, Kardos Györgyöt, hogy egyszer jöjjön le Komlóra, de ő nem szívesen mozdult ki élete megszokott kereteiből. Tizenhárom-tizennégy órás munkanapot 132teljesített, hivatalos teendői mellett két-háromszáz oldalnyi szerzői szöveget is olvasott. Sajnált akár egyetlen percet is elvesztegetni.
Kerülő úton próbálkoztam. A Béta-bánya „családi estéin” és más alkalmakkor is gyakran szóba hoztam Kardos személyét. Beszéltem életútjának főbb állomásairól: a háború előtt részt vett az illegális kommunista mozgalomban, mikor lebukott, koncentrációs táborba került. A felszabadulás után a Katonapolitikai Osztályon dolgozott, ő alakította ki az új határőrség szervezeti felépítését. Már belügyes főtisztként a Rákosi-klikk letartóztatta, éveket töltött el az Államvédelmi Hatóság börtöneiben. Kiszabadulva 1956 októberében fegyverrel védi a Belügyminisztérium épületét a felkelők rohamai ellen, majd a harcok elmúltával a külföldi hírszerzők munkáját koordinálja a Honvédelmi Minisztériumban. Belefáradva minden hasonló tevékenységébe, közvetlenül tábornoki kinevezése előtt leszerel, és kulturális területre kéri át magát. Néhány év alatt létrehozza az egész szocialista tábor legbátrabb és legszínvonalasabb irodalmi műhelyét, a Magvető Kiadót. Nem láttam bele senkinek a lelkébe, nem tudtam felmérni, hogy az elismerő bólogatásokon kívül mit váltott ki hallgatóimban Kardos sorsának emberi és politikai romantikája, egyelőre semmi sem történt. Bíztam azonban, hogy ami késik, az nem múlik.
Ébredéskor mindig bekapcsoltam a munkásszállóbeli ágyam mellé letett rádiót, hogy meghallgassam a reggeli krónikát. Egyik nap legnagyobb csodálkozásomra bemondták, hogy megjelent „Az elbocsátott légió” című regényem – nem emlékszem rá, hogy valaha is ilyen bejelentést tettek volna a hírműsorban. Egy pillanatra örömet és mély elégedettséget éreztem, hogy si133került átverni a könyvet a Kiadói Főosztály cenzúráján, és eljut majd az olvasók kezébe.
Nem lehettek kétségeim, hogy a mű körül vihar tört ki, erre vallott a szokatlan híradás is, de nem érdekelt különösebben, hogy milyen retorziókat alkalmaznak majd ellenem. Őszintén szólva azt sem bántam, hogy nem Budapesten, hanem egy vidéki szállóban tartózkodom, távol a forgatag szelétől, a kibontakozó botrány azonban itt is utolért. A komlói könyvesboltban elkapkodták a kötetet, és ismerőseim hosszasan faggattak, honnan szereztem az Államvédelmi Hatóságot illető értesüléseimet. Én legfőbb forrásul Kardost neveztem meg, valóban sok, tőle származó történetet használtam fel a szövegben. Ezt a könyvet – szokásával ellentétben – Gungl is elolvasta, annyira hatott rá, hogy már másnap írt egy levelet Kardosnak, megköszönte neki a kiadó által szervezett előadóesteket, és a bányászok nevében meghívta Komlóra. Nyilván az is befolyásolta Gunglt, hogy a testvérbátyja is az ÁVH-nál szolgált főhadnagyként.
Ha egy értelmiségi körtől érkezett volna egy ilyen felkérés, Kardos valószínűleg a titkárnőjére bízza, hogy fogalmazzon meg a nevében egy udvarias elutasító választ, de egy bányászközösség invitálása mélyen megérintette.
Kardos folyamatosan és önmagát kínozva töprengett el azon a hivatalos állásponton, hogy Magyarországon ez idő szerint proletárdiktatúra van érvényben, és a munkásosztály tartja kezében a hatalmat. Így ír erről feljegyzéseiben:
„– …Az elmúlt tíz nap alatt egyik írónkkal, kéziratának ügyében többórás vitám támadt… Írónk kifejtette, hogy keleten-nyugaton egyaránt arrafelé haladunk, hogy az értelmiség válik uralkodó osztállyá. Nem új el134mélet, sokszor találkoztunk már vele. Azzal a kijelentésével viszont meglepett, hogy ez a hatalomátvétel Magyarországon gyakorlatilag már meg is történt. Szerinte a munkásosztály vezető szerepének hirdetése nem egyéb, mint ortodox marxista frazeológia, melynek semmi köze sincs már a valósághoz, sem a gyakorlati életben érvényesülő erőviszonyokhoz.”
[Valóban feltünedeztek a hasonló képmutatás jelei, például az országházi választások jelöltjei között Aczél György mint „munkás” szerepelt. – M. Gy.]
„– A vitában addig még könnyű dolgom volt – folytatja Kardos –, amíg csak azt kellett bizonyítanom, hogy az értelmiség soha nem volt osztály, jelenleg sem az, így uralkodó osztály sem lehet. De már nehezebb dolgom volt, mikor a munkásosztály vezető szerepéről »okfejtettem«. Sokszor éreztem hamisan csengeni saját érveimet. De érveltem! Mikor viszont egyedül maradtam, töprengeni kezdtem.
Mert milyen vezető osztály az, mely látványos gazdasági helyzete következtében háttérbe szorul az elosztásnál, fejlődési és előrelépési esélyei sem versenyképesek?
Az országban belpolitikai feszültség alakult ki, ez, ha nem is kizárólag, de legdöntőbb módon munkáselégedetlenségben manifesztálódik.
Haladéktalanul változtatnunk kell az elosztási igazságtalanságokon, drákói szigorral törjük le az illetéktelen keresetekből fakadó társadalmi egyenlőtlenségek anarchiáját. Ne tápláljuk az egyre esztelenebbül tomboló harácsolást, hanem vessünk véget neki.
Egyértelműen kiállunk amellett, hogy nem a »minőség forradalma« van napirenden, hanem a »mennyiségé«, a tömeget kell felemelni.”
Kardos azok közé tartozott, akiket a Sors egynemű 135anyagból öntött ki, ebbe nem keveredtek idegen, ellentmondásos összetevők, sem „öntési hibából származó” magatartásbeli-ideológiai zárványok. Amit tett, azt komolyan gondolta, és amit komolyan gondolt, mindig azt tette. Bár életpályája úgy alakult, hogy folyamatosan nem végzett fizikai munkát, a dolgozók iránt érzett szolidaritása erősebb és megbízhatóbb volt, mint sok úgynevezett „kutyabőrös proletáré.”
Anélkül, hogy Kardos akár egy magakellető gesztust is tett volna, a komlóiak felfogták, hogy ki érkezett hozzájuk vendégségbe, minden bizalmaskodástól mentes barátsággal üdvözölték és ültették le az asztaluk mellé. Egy egész kis könyvtárra valót hozott le a Magvető kiadványaiból, és külön személyes „prezenteket” is meghívóinak. Bár a kiadó élén messze a vezetői átlagfizetés alatt keresett, szokása volt, hogy mindig és mindenhol anyagi erejét meghaladó ajándékokkal jelent meg. Nem hagyta, hogy viszonozzák ezt a gesztusát, legföljebb egy-egy különleges öngyújtót fogadott el a gyűjteményébe, én egy Kubából hozott nádvágó késsel, machétával szereztem örömöt neki.
A vacsora után a vendég tiszteletére a bányászok igyekeztek szalonszinten tartani a poharazgatást. Sörrel, fröccsel kínálták, de meglepődve tapasztalták, hogy Kardos a tömény tiszta szeszeket kedveli: a whiskyt, az igazi szilvapálinkát. A calvadosra később én szoktattam rá, kamionos útjaimról mindig azt hoztam neki ajándékba. Titkárnői megpróbáltak lebeszélni róla, hogy átadjam:
– Megöli a „Főnököt”!
– Lehet, hogy egy héttel korábban meghal, mintha csak kristályvizet inna, de ki írhatja elő neki, hogy köteles tovább élni?! Kinek tartozik? Jólesik neki, hadd igyon!
136Bent a Magvetőben nem tűrte el az alkoholfogyasztást, a legkedvesebb vendégeit is csak kávéval kínálta meg. Hivatalon kívül viszont néha elengedte magát. Egyszer lelátogatott őrségi házunkba, éjszaka betettem egy csatos üveg pálinkát – ez a mennyiség megközelíti az orvosi könyvekben meghatározott halálos dózist –, estétől reggelig megitta, és másnap a nyoma se látszott rajta. Azt mesélte, elhárítótiszt korában megtanulta, hogy kell inni anélkül, hogy az alkohol megzavarja a szükséges összpontosításban.
Itt az első komlói estéjén is sorra kihulltak mellőle az asztaltársai, valamilyen ürüggyel én is elmentem lefeküdni, csak a legkeményebb nagyivók, mint Gungl Feri tartottak ki mellette. Már virradt, mikor asztalt bontottak, Kardos talán egy-két órát aludt, vagy cigarettázva csak úgy végigdőlt az ágyon. Mégis reggel, mikor lementem, már ott ült a szálló előcsarnokában makulátlan fehér ingben-nyakkendőben, és újságot olvasott.
Leültem mellé egy kávéra, szokásától eltérően sokat beszélt:
– Az éjszaka összeakadtam egy bányászmentővel. Arról panaszkodott, hogy a fiatal műszakiak nem vállalnak szolgálatot náluk, orvosi bizonyítványt szereznek arról, hogy szív- vagy idegbajban szenvednek. A balesetek alkalmával, ha szolgálatban vannak, úgy küldik le a mentőket, hogy ők maguk sohasem jártak bevetésen, nem ismerik a munka természetét, és ha az utasításuk kivihetetlen, még le is szidják a mentőt. Azt mondta: bányászt csak bányász ment. „Adjon egy ceruzát, megmutatom, hogy áll a helyzet, megpörgette: látja, régen a hegye volt fölül, a kapitalista, most meg a talpa. A vezetők, a mérnökök. Mi, akik dolgozunk, mindig középen vagyunk, a mi helyzetünk nem változik, nem 137tudunk kitörni semerre.” Nem szörnyű ez? – kérdezte Kardos, de nem feleltem.
A kiadó igazgatójában őszinte rokonszenv támadt a bányászok iránt, baráti kapcsolatokat kötött, melyek még akkor is tovább éltek, mikor engem már semmiféle szálak nem fűztek a városhoz. Kardos hátrahagyott iratai között találtam néhány Komlóról érkezett levelet, közbenjárásra kérték föl, különféle ügyes-bajos dolgokban, amennyire tudom, minden esetben igyekezett segíteni. Későbbi feljegyzéseiben is fel-felbukkan a bányászok iránt érzett őszinte rokonszenve.
„– …Vissza kell adnunk azt a tiszteletet a fizikai munkának, amely megilleti. Például nem csak eléggé bugyuta munkásportrékkal, hanem olyan gondolatokkal, hogy egy ország álljon feszes vigyázzba, ha két bányász megfullad a komlói tárnákban. Erről szabvány napihírben értesülök a TV Híradó szenvtelen tényközlőjétől, s negyedóra múlva sokkal melegebb együttérzésről tanúskodó információt kapok egy külföldi táncosnő szemműtétjéről. Őszintén sajnálom a szimpatikus táncosnőt, de engedtessék meg nekem, hogy jobban fájlaljam a bányászok sorsát. Úgy hallom, a családjuk ezernégyszáz forint gyorssegélyt kapott, kevesebbet, mint amennyit én adok a mi kis vállalatunknál, ha valaki megbetegszik. S annyi végkielégítést kap a család, amennyi nívódíjat adok egy írónak – a kifizetett honoráriumon felül…” Hozzáteendő, hogy Kardos nem a nívójutalmat sokallta, hanem a végkielégítést kevesellte.
Egy bányajárásra is leszállt, kívülállóként is megdöbbent a munkakörülményektől. Együtt tértünk vissza Budapestre, útközben megemlítettem neki néhány adatot, melyeket nem észlelhetett, és a bánya vezetőitől sem kaphatott tájékoztatást. Beszéltem a balesetekről, 138hogy Komló, akár a nemesség egykoron, vérrel adózik. Felvázoltam azt a kilátástalan jövőt is, melyet a központi országos tervezés szán a városnak. Ez úgy fogalmaz, hogy Komló a tőle északra és délre fekvő előnyösebb adottságú, kedvezőbb helyi energiájú települések (Pécs, Dombóvár) mellett nem alkalmas központi szerepkör betöltésére. Ebben a vonatkozásban el kell fogadni a baranyai tervnek azt az elgondolását, hogy Komló távlatilag – a szénkészletek kimerülésével, vagy egyéb energiahordozók előretörésével járó termelésvisszaeséssel mint lakótelepülés veendő számításba Pécs mellett.
– Nem állunk olyan jól, hogy egy harmincezres erős várost hálószobának használjunk! A bányászkodás leépülésének első jelei máris megmutatkoznak, és nem alakulnak ki olyan könnyűipari üzemek vagy másféle vállalkozások, amelyek át tudnák vállalni a terheket. A városra a stagnálás, sőt a leépülés sorsa vár…
Inkább érzelmi, mint logikai alapon érveltem. Egész életemben meghatározó tulajdonságaim közé tartozott, hogy a nyertesekkel szemben mindig a vesztesek, a hátrányba kerültek sorsát vállaltam fel. Így álltam ki írásaimban a lenézett vasutasok, rendőrök, vízügyesek vagy akár a kitelepített kulákokat ért méltánytalanságok ellen – úgylehet, sokszor egyoldalúan, vagy legalábbis elfogultan. Ezen az alapállásomon nem tudtam és nem is akartam változtatni. Gyakran idéztem fel magamban Shakespeare egyik verssorát:
„…Hamlet a bántott félhez tartozik…”
Ebbe a körbe került bele Komló is.
Bár Kardos hatásköre messze túlterjedt egy átlagos könyvkiadó igazgató lehetőségein, Aczél György bizalmas barátjaként sokszor meghatározó szerepet játszott a kulturális kérdések eldöntésében, tervgazdasá139gi ügyekben nem hallathatta a szavát, segítséget nem lehetett várni tőle.
Egy személyes gondomat is szerettem volna megbeszélni vele. Mint már említettem, a Komlóról írandó könyvemmel a „Magyarország felfedezése” sorozatnál köteleztem el magam. Ezt a Szépirodalmi Kiadó gondozta, korábbi tapasztalataim alapján joggal tarthattam attól, hogy folyamatos és szőrszálhasogató kifogásokat emelnek majd a szöveggel szemben. Megfordult a fejemben az a taktikai elgondolás, hogy visszafizetem a felvett ösztöndíjat, ezzel kiváltom magam a szerződés hatálya alól, és átviszem a könyvemet a Magvetőhöz. Még mielőtt szóba hozhattam volna az ügyet, Kardos, még mindig a komlói tapasztalatain tépelődve megjegyezte:
– Ha egy író megírja az igazat, könyvét olvasván gyötrődök mint kommunista, és el kell utasítanom a kiadását, mint a Magvető igazgatójának…
Ezután letettem arról, hogy megbeszéljem vele az ügyet, megértettem, hogy a pártmunkás felelősségtudata most is erősebb benne, mint a valóság feltárására irányuló szenvedély. Még hosszú éveknek kellett eltelnie addig, amíg Kardos át tudta lépni a maga árnyékát.
140Végigjártam a komlói bányákat, egyre több szénporos ujjlenyomatokkal borított jegyzetblokk telt meg a mélyben vagy a napszinten lebonyolított beszélgetések szövegével. A párbeszédek rengetegéből most felidézek egyet, amely később szerepet játszott az egész könyv sorsában.
A „falézolók”, vagyis a létszámellenőrző termek dicsőségtábláin gyakran feltűnt egy-egy szokatlanabb hangzású keresztnév: Benedek, Keresztély, Pius, ezek a bányászok majd minden esetben csángó származásúak voltak. Természetükben leginkább a svábokra hasonlítottak, munkájukban keményen összetartottak, a csapatukba régebben nem is fogadtak be idegent. Az idő múltával már széthullott az a szoros kötődés, az öreg segédvájár is, akivel elbeszélgettem, már vegyes összetételű csapatban dolgozott.
– Nem lehet semmit sem erőltetni, csak addig maradtunk csángók, amíg otthon éltünk. Öt faluban laktunk: Hadikfalván, Andrásfalván, Józseffalván, Istensegítsen és Fogadjistenen. Még Hadik András hozta őseinket erre a környékre, és azt hittük, hogy a legutolsó unokáink sem szakadnak el innen. Nem így történt.
– Először a németeket kezdték kitelepíteni a falvakból, még 1940-ben. Kezdetben még ígérgettek nekik: mindenki házat, földet kap majd Elszász-Lotaringiában. Aztán parancsszóval intézkedtek: aki nem ment 141önként, azt elvitték. Egy sem kapott kint házat, a háború végéig lágerekben laktak. Most azt halljuk felőlük, hogy dolgoznak és terjeszkednek, mindenki szidja őket, mert olyan szerző természetű népek, hogy a fél Németországot megvennék.
– A románok a magyarokat is el akarták küldeni a háztól. „Merdzsec lá Budapesztá! Menjetek Budapestre!” 1939-ben leégett Józseffalva, akkor mindenkinek meg kellett érteni, hogy nem lehet minket többé Bukovinában hagyni.
– Aztán Erdély egy részét visszacsatolták Magyarországhoz, de mi a román részen maradtunk, akkor már okvetlenül haza akartunk térni az anyaországba. Mindenki ládákat készített, elhoztuk magunkkal a bútorainkat, ruhaneműket, szerszámainkat, a templomok oltárfelszerelését, anyakönyveket. Eladtam mindenemet, még a lovamat is, mikor elindultam, egy tehén és egy borjú húzta ki a szekeremet a vasútállomásra.
– 1941-ben Bácska is visszakerült, akkor elhatározták, hogy itt telepítenek le minket. 13-14 ezer ember érkezett, az öt helység lakosságát 28 kisebb-nagyobb faluba osztották el, sokan a kitelepített csetnikek helyére kerültek. Házat kaptunk, hét hold földet, ehhez gyerekenként még egyet-egyet, évenként kellett törlesztenünk az árát. A jó búzanevelő föld bőséges termést adott, megszoktuk és megszerettük a vidéket.
– Közben a háború egyre közeledett hozzánk. 1944 szeptemberében a partizánok már le-lecsaptak. Mi még reménykedtünk, október 8-án épp búcsúra készülődtünk, mikor megjött a hír: menekülnünk kell, de minél hamarabb. A partizánok megtámadtak minket, kevesebben mentünk el, mint ahányan érkeztünk annak idején, a jugók legalább kétszáz emberünkkel nem tudtak elszámolni.
142– Átjöttünk a határon, két-három hétig is kóboroltunk. Zalában kaptunk helyet, 1945-ben onnan jöttünk át Bonyhád környékére. A kitelepített svábok házaiba kerültünk, én magam Egyházaskozárra. Kaptunk földet is, hét holdat, ehhez gyerekenként még egyet-egyet.
– A régi lakosság, a magyarok és a meghagyott svábok lenéztek minket. Szegényebb vidékről jöttünk, otthon faekét is használtunk, a kukoricát csak úgy „bolondjában” vetettük el, aztán egy fél holdat egy hétig kellett kapálni. Lassan mindent megtanultunk, de csak sokára szoktunk össze, évek teltek bele, amíg egy sváb lány hozzáment egy csángó fiúhoz.
– A régi gyökerek azonban nem eredtek meg. Kezdett felszámolódni minden, amit magunkkal hoztunk. Otthon, a faluban mindenütt virág és gyümölcs nőtt, mintha csak kertekben járnánk, itt tíz év alatt senki egy fát sem ültetett. Otthon hét-nyolc gyerekes családok éltek, aki utolsónak jött fel, annak már nem jutott nadrág, itt átvettük az egykét a sváboktól.
– Mikor meghalt a feleségem, beköltöztem Komlóra, a bányászszállóba, amúgy is untam már naponta átjönni a busszal. Itt ismerkedtem meg a második feleségemmel, ott takarított a szálláson, mikor összeházasodtunk, átköltöztem hozzá Kenderföldre.
– Nem volt semmi holmink, a feleségem előző férje húsz évvel volt idősebb az asszonynál, csak iparőrként tudott dolgozni havi ezer forintért. Nekünk kellett megvenni mindent az indulásnál.
– Arra most sem telik, hogy eljárjunk szórakozni. Műszak után ülök otthon, és gondolkodom a világról. Két rendszert is megéltem, úgy találom, nincs nagy különbség köztük, mert az emberek is egyformák. Akkor is gyűjtöttek, ma is, régen a földre, most kocsira, házra.
– Ritka volt az olyan ember, mint az én apám. Anyám143mal kapott volna egy hold földet hozománynak, de ő a felét visszaadta az apósának:
– Maguk öreg emberek, maguknak jobban kell, ha meghalnak, úgyis rám marad.
– És megsegítette az Isten. Ács volt, műhelyt teremtett, és nyolc holdat szerzett a meglévő háromhoz. Manapság nem születnek ilyen emberek.
Mindezt egy elővájáson jegyeztem fel, egy úgynevezett „provokációs robbantás” után, míg a csapat arra várt, hogy a szállongó por leülepedjen. Nem sejtettem, hogy a szövegben egy, az egész könyv anyagát fenyegető veszélyes mondat rejlik, hónapoknak kellett eltelniük, amíg ez kiviláglott.
Az 1956-ot követő időleges felfutást egy újabb visszaesés követte Komlón. „A harmadik ötéves tervciklusban – 1966 és 1970 között a nem gazdaságosnak minősülő bányaüzemek leállításával a széntermelés országos viszonylatban 11 százalékkal csökkent – írja egy tanulmány. A bányában szándékosan – tervszerűen – visszafogták a termelést. A bányászok anyagi ösztönzése szükségtelenné vált.”
Egy miniszteri bejelentés is elhangzott: 1975-ig leépítik a bányászlétszám egyharmadát. A hírek szerint Komlón csak Béta-bányának 500 embert kellett elbocsátania, a nagyobbaknak arányosan többet. Gyakorlatilag ennek a számnak a duplájával kellett számolni, mert a bányászcsaládok mindenképpen ragaszkodnak majd az elért színvonalukhoz, és hogy azt megőrizzék, inkább még egy családtag elmegy dolgozni, de hová?
Ha leszámítjuk a bányászatot, Komló ipari termelési értéke egymilliárd forint körül járt, ez az összeg csak az első pillanatban tűnik impozánsnak, elég arra gondol144nunk, hogy egy olyan közepes nagyságrendű város, mint Szekszárd kétmilliárdot tudott felmutatni.
Ezt az egymilliárdot is nagyrészt más régiókban könyvelték el haszonként. Komlót a kirendeltségek városának nevezték, és ebben kevés volt a túlzás, legalább negyven-ötven budapesti, pécsi és egyéb illetőségű vállalat helyezte ki Komlóra a részlegeit. Nem csak az egész országot behálózó Országos Takarékpénztár vagy az Állami Biztosító tartott itt fenn kirendeltséget, hanem a már említett Elektroakusztika, a Május 1. Ruhagyár, a Volán, sőt magát a szénbányászatot is pécsi székhelyűnek kellett tekinteni.
A vállalatokat főleg az olcsóbb munkaerő vezérelte a letelepedésre, itt átlagosan 15-20 százalékkal kevesebbet kellett fizetniük, mint például Budapesten. A város gondjának megoldásába, például a lakásépítésbe nem szálltak be, sőt ők igényeltek tanácsi bérleményeket.
Alig három-négy helyi központú vállalat működött a városban, ezek közül kiemelkedően a legfontosabbnak a Helyiipari Vállalatot, illetve utódját, a „Carbon”-t tekinthetjük – itt próbáltak meg minél több munkahelyet teremteni. Mint minden hirtelen nőtt városban, úgy Komlón is sok volt a gyors házasság és a még gyorsabb szakítás, legalább kétszáz elvált asszony családfenntartónak számított. A gyerekek is kijöttek az iskolából, és a többségük nem tudott és nem is akart a bányába kerülni.
A vállalatnál először a lábbelikészítés indult meg, ebben az iparágban legalább a szakmunkáslétszámnak egy töredéke rendelkezésre állt a régi cipészek személyében, a többit ipari tanulókból képezték ki. Harmincketten kezdték, a személyi állomány később a hatszázat is meghaladta. Évente félmillió pár házicipőt állítottak elő, főleg textil- és műbőrhulladékot dolgoztak fel. 145Divatcipőket is készítettek, itt a kereslethez kellett igazodniuk, ezért bedolgozóknak adták ki a munkát. Nem lehetett egyik héten felvenni húsz embert, a következő héten pedig elbocsátani őket.
1961-ben indult meg a vállalat második ipari vonala, a konfekció. Épület nem állt rendelkezésre, Magyarországon akkoriban egy közművesített területen létesített munkahely ötven-százezer forintba került, ennyi pénzt a vállalat nem tudott volna összekaparni. Annak idején a mázai bánya építkezésénél otthagytak egy felvonulási épületet, egy vasvázas román barakkot, most lehozták és társadalmi munkában felállították az udvaron. Technikailag is „piramis”-színvonalon kezdték, lábhajtásos varrógépekkel dolgoztak, csak 1969 és 1972 között cserélték le keletnémet „Textima” gépekre.
Ezután a bútorjavító részleget alakították át termelőüzemmé. Indulásnál összesen egy kisipari szalagfűrész és egy favázas gyalugép állt rendelkezésre. Eleinte fa tömegcikkeket gyártottak, később odáig fejlődtek, hogy önálló bútorgarnitúrákat terveztek és kiviteleztek. Az 1953-as 7 fős létszám 1969-ben 137-re, a korábbi egymillió forintos termelési érték pedig 25 millióra emelkedett.
Bejelentkeztem a „Carbon”-ba egy látogatás erejéig. Maga az igazgató fogadott, egy középkorú, nehézkes mozgású ember, szemüveget viselt, melynek egyik lencséje sötét volt, gyakran levette, és egy zsebkendővel megtörölte a szemét.
– Operálták? – kérdeztem.
– Igen. Quietilint szedtem idegcsillapítónak, és csak később derült ki, hogy ez a gyógyszer hályogot okoz. Már két ilyen eset is előfordult a pécsi klinikán, de gondolom, nem azért jött, hogy az én egészségi állapotom146ról érdeklődjék. Tessék kérdezni, megpróbálok a legjobb tudásom szerint válaszolni.
– Mennyi a létszám?
– Kétezer-kétezeregyszáz között ingadozik.
– Ennyi munkahely megoldja Komló gondjait?
– Már ma sem, és holnap még kevésbé. Az egész országban felhagynak a szénnel, a földgáz már nálunk is feljött egész Beremendig. Mostanában az egész ország visszhangzik az új energiahordozóktól, a szénhidrogének előnyeiről, a bányászat deficites iparággá vált. A termelés csökkentése miatt az árbevétel csökkent, az önköltség emelkedett, tonnánként 45 forinttal – és ez a folyamat csak tovább folytatódik.
– Az állam nem próbál segíteni?
– De igen. Hárommilliárd forintot ad, hogy megkönnyítsük a bányászatból kikerülő emberek elhelyezkedését. Ez nagy pénz, de hová tegyük? Nem lehet egy tízezer főt foglalkoztató gyárat építeni csak úgy bele a vakvilágba, mert kinek adjuk el azt az árut, amit megtermelünk?
– Régebben könnyen ment az ilyesmi, az egész ország egyetlen nagy vállalat volt, a gazdasági ügyvitelünk a piac tagadásából indult ki. De most már végre tudomásul kell venniük, hogy van piac, hogy a nyersanyagokat nem kis részben Nyugatról kell behoznunk, a forintnak nincs aranyfedezete, csak árukkal fizethetünk, és mindennél fontosabb, hogy olcsón állítsuk elő őket, különben nem tudjuk eladni. Csak azért, hogy kétszáz embernek munkát adhassunk, nem emelhetjük az önköltséget, és raktárra sem termelhetünk, mert likviditás hiányában már holnap lehúzhatjuk a rolót.
– Ez így elég kegyetlenül hangzik.
– Lehet, mentségemre legyen mondva: nem én talál147tam ki. De gondolom jobb, ha átmegyünk az üzemekbe, ott mindent jobban látni.
Keresztülvágunk a napsütötte és zsúfolt udvaron, szemmel látható, hogy az épületek elhelyezését nem a tervezők határozták meg, hanem a használati kényszer, fal falat ér, és a rakodómunkások kiáltása nyolc-tíz sarokról is visszaverődik.
Először a konfekciós részleget nézzük meg. Az egymás mögé telepített „varrógép-kolhozban” százhúsz nő dolgozik, a vasvázas barakképületben megreked a hőség, az izzadság a varrónők szemébe csurog, de csak néha nyúlnak fel, hogy letöröljék a homlokukat.
– Hány pihenőjük van a nyolc óra alatt?
– Kettő. Tudom, hogy Amerikában minden órában hét és fél percig áll a futószalag, de mi nem engedhetjük meg magunknak – legalábbis egyelőre.
– Most szerelőoverallokat varrunk a holland Echo cégnek, az anyagot ők adják, mi csak összeállítjuk. Régebben hatvanhét dollárcentet fizettek egyért, most ötven és hatvan cent között.
– Miért csökkentették a munkabért?
– Eljött hozzánk egy holland mérnök, kezében stopperral végigment a termen, és mérte, hogy mennyi idő alatt készül egy darab. Ezt az árat is el kellett fogadnunk, figyelembe kellett vennünk, hogy ők adják az anyagot, nem terhel minket eszközlekötés. Mi egyszerű árucikkeket készítünk, melyekkel a tőkés piacon nem lehet divatfelárat elérni, viszont a mi munkásgárdánkkal nem vállalkozhatunk többre.
Átmegyünk a cipőket készítő futószalaghoz, megmutatják a vállalat új modelldarabjait. Még az én igazán laikus szememnek is feltűnik, hogy a nyugati divatban már rég lejárt irányzatokból merítették őket. Természetesnek tekinthető, hogy egy német vagy francia 148cég nem engedi át sikertermékeinek gyártását, hanem csakis a lefutott szériákat – azokat is rejtett, minőségcsökkentő változtatásokkal. Emlékezetes példa ebben a tekintetben, mikor a FIAT cég átadta a Szovjetuniónak a FIAT 124-es típust – ez lett a Zsiguli –, néhány, egy-két milliméteres módosítást eszközölt a terveken.
Megemelek egy cipőt, még egy fél pár is lehúzza a kezemet. Az igazgató vállat von:
– Ilyen az anyag!
– Jobbat nem lehetett volna venni?
– Kaphatnánk Svédországból istállózott marhabőrt, az sokkal finomabb, de drága. Mi inkább argentin szabad tartású marhák bőrét hozzuk be, ez tele van ostorcsapások nyomaival, tüsketépésekkel, de áruval fizethetünk érte. Sokkal erősebb timsókezelést adunk, ez benne marad a bőrben, ha víz éri, a cipő oldalára kiül a fehéres lepedék.
Sétálunk végig a termen, csupa magyar, cseh és szovjet gyártmányú gépet látok:
– Nyugati gépeik nincsenek?
– Kevés. Ha egy tőkés országból akarunk venni valamilyen gépet, nemcsak az árát kell kifizetnünk a szállítónak, hanem ugyanakkora összeget külön letétbe kell helyeznünk itthon a Kereskedelmi Bankban is. Mondjuk: egy kétszázezer forintos gépre még kétszázezret, és ezt csak akkor kapjuk vissza, ha a gép értéke már amortizálódott.
– Mi indokolja ezt az intézkedést?
– Két oka lehet: ne vonjanak el a vállalatok túl sok devizát, és a fontosabb: így akarják biztosítani, hogy megvegyék a szocialista országokban gyártott gépeket.
Semmivel sem tűnnek vidámabbnak a szalagon kívüli kiegészítő munkák. Egy benyílóban hárman állnak a munkaasztalok mellett, bélést ragasztanak. Hosszú 149vászoncsíkokat kennek be bőrcementtel, a tempó gyors, ahogy az ecsetjük végigfut az egyik darabon, már nyúlnak a másikért.
– Mióta végzik ezt a munkát?
– Már két hete mindennap ragasztunk.
– Mennyit kerestek az elmúlt hónapban?
– Hatszázötven forintot, mert csak nyolcvanszázalékot teljesítettünk.
– Száz százaléknál mennyit kapnának?
– Kilencszáz forintot.
Az igazgató sietve hozzáteszi:
– Nagy különbségek vannak – teljesítmény szerint. Azok a bányászfeleségek, akiknek a férje jól keres, nem hajtanak úgy, mint azok az elvált asszonyok, akik két gyereket tartanak el a fizetésükből.
Odamegyek egy fiatal, de már rövidlátó, szemüveges lányhoz, aki forgókéssel vékonyítja le a szandál különféle részeinek élét, hogy könnyebb legyen majd összeragasztani:
– Hány részből áll ez a modell?
– Ötből.
– Magának mind az ötöt le kell élezni?
– Igen.
– Mennyit kap egy párért?
A lány nem tudja, az igazgató hosszan utánaszámol, kiderül, hogy tizenhét fillért.
– És mennyi az egy szandálra eső teljes munkabér?
– Mindent összevetve tizenhat-tizenhét forint.
– És mennyibe kerül egy ilyen szandál?
– Háromszázhúsz forintba.
– Miért ilyen drága?
– A mi iparágunkban az árukra húsz-harminc százalék forgalmi adó jön rá, másrészt, mint mondtam, az alapanyag tőkés importból származik, a bőr is, a mű150bőr is. A jó bőr négyzetmétere négyszáznyolcvan forint. Ez van.
Osztok-szorzok magamban: a munkáslány teljes havi fizetéséért három pár ilyen, enyhén szólva közepes minőségű szandált vehetne.
Még mielőtt egy rosszalló fejcsóválással lezárnánk ezt a témát, szükséges egy megjegyzést tennünk. A rendszerváltás keveset javított ennek a munkásrétegnek a sorsán, sőt sok helyütt tovább rontotta.
Az 1990-es évek derekán lent Záhonyban láttam a Benetton cég egyik varrodáját, melyben környékbeli és Kárpátaljáról átjáró ukrán nők dolgoztak. A kereseti plafonjuk épphogy elérte a minimálbért – ennél kevesebbet már nem fizethettek nekik. Az előírt normát a varrónők csak úgy tudták teljesíteni, ha fel sem emelték tekintetüket a gépről, akinek nem sikerült hozni a szintet, azt minden irgalom nélkül utcára rakták. Ha valaki egy műszak alatt kétszer is kikéredzkedett a mosdóba, az már kiváltotta a munkafelügyelő rosszallását, elképesztő hangnemben utasították rendre. Láttam középkorú, többgyerekes anyákat, akik a sértésektől vörösre dörzsölték könnyes szemüket.
Ezek a változások is beigazolták azt a fanyar megállapítást, miszerint „a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik”.
Vegyünk egy kis előleget Komló későbbi sorsáról, és fussunk végig a „Carbon” további történetén.
A vállalat élére új vezérigazgató került Szűcs István egykori bányageológus személyében, mivel én akkor már nem tartózkodtam a városban, az alábbiakban elsősorban az ő feljegyzéseire és Végh Antal riportjára támaszkodom.
1511971 és 1975 között robbanásszerű fejlődés következett be, ezt újabb sikeres időszak követte. Az 1970-es években a 6-700 ezer pár cipő, a konfekciótermékek és a 40-50 ezer „Gabi” heverő 60-70 millió forintos nyereséget hozott. 1983-ban a százmillió pár legyártott cipő a másik két ágazattal együtt már 134 millióra növelte ezt az összeget, 1986-ban pedig 182 milliós csúcsot állítottak fel.
A „Carbon” termékeivel mind a nyugati, mind a keleti piacon megjelent, de csak hihetetlen erőfeszítéssel állhatta a versenyt. Nyugaton egy gép két-három évig működik, aztán lecserélik, a Carbonnál 15-20 évet is ki kellett bírni a masináknak úgy, hogy közben saját bütykölésű pótalkatrészekkel javítgatták.
A megfeszített intenzitású munkát nem tükrözték a bérek. 1985 júniusában egy munkásnő egyórai keresetéből összesen két zöldpaprikát vehetett.
Az 1988-as évben bekövetkezett szovjetexport-összeomlás nem csak a szabolcsi almatermelőket tette koldussá, hanem itt Komlón is éreztette a hatását. Egyik napról a másikra megszűnt a korábbi kapcsolat, a „Carbon” nyakán ott maradt 150 ezer pár kiszállításra szánt cipő.
Mint általában, itt is egy vegyesvállalat megalakításában keresték a kiutat. Merx úr, a luxemburgi bejegyzésű „SPASOCIEDADE” társaság nevét képviselve jelentkezett befektetési szándékkal. A „Carbon” vezetői nem titkolták előtte, hogy a cég megingását a piacvesztés mellett a magas hitelállomány váltotta ki. „A vállalat állandóan kétszázmillió forint körüli hitelállománnyal finanszírozta az exportalapanyagot, az átfutás 3-4 hónap volt, a kamat mindent elvitt” – írja Szűcs István.
– Lesz piac, hitel nem kell, és rendbe jön a „Carbon"! – jelentette ki Merx úr. 315 millió forint alaptőkével 152megalakult a részvénytársaság, ezt rövidesen 535 millióra emelték. A külföldi fél 71 százalékos részesedéshez jutott, a többin az Állami Vagyonügynökség és Komló városa osztozott.
Az üzlet azonban sehogy sem akart beindulni. „A gondok maradtak, a tőkeemelés nagy része másfél év alatt elment bankkamatra – folytatja Szűcs István. A külföldi értékesítés késett. A vállalat két év alatt 400 ezer pár cipőt termelt, ebből Nyugaton összesen 49 ezer párat tudtak eladni. Konfekcióvonalon is teljes volt a csőd, az elveszített keleti piacok pótlására egyetlen új területre sem sikerült betörni. Az 1992-es év 302 milliós veszteséggel zárult.
A hitelező, a Magyar Hitelbank már sürgette a törlesztést. Merx úr állítólag 2 millió márkás újabb tőkeemelést tervezett, de most is bebizonyosodott, hogy a bajba jutott embert még az ág is húzza. Merx épp az ügylet lebonyolítása előtti napon agyvérzést kapott, falnak ütközött az autójával, a balesetben megbénult, fél szemére megvakult, élő halottként került be a klinikára.
A bankok mindent az ő személyéhez kötöttek, most, hogy Merx kiesett, nem vártak tovább, elindították a csődeljárást. 1993. július 6-án a bíróság meg is hozta ilyen irányú végzését.
Még folytak kísérletek a vállalat további, legalábbis részleges működtetésére. Az egyik korábbi főtanácsadó, az osztrák–német Reitmeier úr jelentkezett szándékával, RUMBA Kft. néven egy százfőnyi munkásgárdával dolgozó cipőipari kft.-t alakított a »Carbon«-tól bérelt épületben.«
Szűcs István idézi az indulásnál tett újságnyilatkozatát, úgy gondolom, érdemes ideiktatni, mert a stílusa kifejezi a „karvalytőke” nagyzolását és ígérgetéseit.
„Tervem az, hogy a jövőben életképes üzemrészt, 153esetleg üzemrészeket is átvegyek a biztos piaci kapcsolatokra építve. A »Carbon«-nak mindig előnye volt, hogy jó minőségű árut produkált. Kész vagyok három évig csak befektetni. Pszichológia szakot végeztem, tanultam gazdaságtant, két doktorátusom és 13 üzemem van, ebből 8 gyógyszergyártással foglalkozik, többségi tulajdonos vagyok egy varsói bérházban, valamint 2 ausztráliai bányában. Ezenkívül van egy újságom, amely gazdasági információkat közöl. Az én szándékom mindig az, hogy száz százalékig tulajdonos legyek. Egy számítástechnikai cégnél, a világ egyik legnagyobb vegyipari konszernjénél dolgoztam korábban. Öt évig foglalkoztam leányvállalataim átszervezésével és jövedelmezőbb tevékenységre való átalakításával. Ez az a háttér, ami motivált a magyarországi befektetésre. A Rumba Kft.-t én személyesen alapítottam. Ez egy 1 millió forintos tőkével létesített, egyszemélyi tulajdonban levő kft., amely bérli a »Carbon« Rt.-től az épületet, és felvette az onnan elbocsátott embereket. Nem dolgozunk együtt bankokkal, nincs hitelünk, nem is lesz. A kft.-t kizárólag én finanszírozom. 12 hónap után eldöntjük, hogy gazdaságilag-pénzügyileg stabil és pozitív egyenleget mutat-e…”
Sohasem hízelegtem magamnak azzal, hogy különösen mély emberismerettel rendelkeznék, de mikor egy Angliából hazalátogató egykori disszidens filmessel tárgyaltam, és az illető azt állította, hogy a Liverpool futballcsapata az ő személyes tulajdonát képezi, megveregettem a vállát, és szó nélkül faképnél hagytam. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a komlói vezetés miképp adhatott hitelt egy Reitmaierhez hasonló kreatúrának. Jelentős munkahelyteremtő támogatásban részesítették. A Rumba Kft. egy éven belül csődbe ment, és az osztrák a bérleti díj kifizetése nélkül távozott.
154Mindig is önkéntelen tisztelettel figyelem, hogy kezdő és haladó riporterek egy-egy interjú megkezdése előtt milyen magabiztos mozdulattal kapcsolják be a magnetofonjukat. Én, sajnos vagy nem sajnos, de még mindig azzal a kezdetleges módszerrel dolgozom, mint 1956 tavaszán, mikor elindultam első vállalkozásomra, a mohácsi jeges árvízhez. Most is csak spirál jegyzetblokkokat veszek magamhoz, lehetőleg olyan méretűt, hogy elférjenek a zsebemben, és féltucatnyi olcsó golyóstollat, melyet minden sajnálkozás nélkül elveszíthetek.
A magam mentségére csak annyit hozhatok fel, hogy ezeket a primitív eszközeimet gyakran és kiadósan használom. Sokszor nem csak az elhangzott adatokat, párbeszédeket vésem fel, hanem egy magam kitalálta hangjegy-rendszerrel még a beszéd emelkedő vagy ereszkedő lejtését is. Komoly szakmai büszkeséget éreztem, mikor Berendi Tibor, a legendás ferencvárosi állomásfőnök, elolvasva a róla szóló anyagot, meg volt győződve, hogy szavait egy rejtett hangkazettán rögzítettem. Nem dicsérem ezt a módszert, és nem is szándékom ajánlani senkinek sem, egy előnnyel azonban mindenképpen rendelkezik. Mikor sokat és pontosan jegyzetelek, félig-meddig már magát a könyvet is megírom. Kész, egyből átemelhető párbeszédek, leírások születnek.
155Közel egyéves ott-tartózkodás után Komlóról is nyolcvan-száz teli blokkal tértem haza. Ekkora anyag birtoklása magabiztosságot váltott ki bennem, hogy sikerül tető alá hozni a vállalkozásomat. Utánanéztem az ide kapcsolódó írásbeli anyagoknak is, de csak egyetlen igazán használható könyvet találtam, Babits András nagyszabású munkáját a komlói kőszénbányászat történetéről, később sokszor hivatkoztam rá, és gyakran idéztem.
Egy-két olyan személyiséget is megkerestem, aki ugyan már rég eltávozott Komlóról, de valaha szerepet játszott a város fejlesztésében. Közülük Vas Zoltán alakja emelkedett ki, aki egy ideig Komló első emberének számított. A tőle szerzett adatok nagy része belekerült a könyvbe, így felesleges volna újra megemlíteni őket, csak egy anekdota erejéig idézem fel a „nagy túlélőt”, a „persona non gratis”-t, ahogy önmagát nevezte.
Mikor ellátogattam hozzá, vittem neki egy könyvet, és dedikálva átnyújtottam. Vas Zoltán rögtön megfordította és megnézte a kötet hátlapján feltüntetett árat:
– Tizennyolc ötven – mondta, és zsebéből pénzt vett elő. – Parancsolj!
Elhűlve tiltakoztam:
– De hát én nem azért adtam, hanem tiszteletem jeléül!
Vas csak legyintett:
– Tiszteletért semmit sem adnak neked a Közértben.
Elraktam a pénzt, és elkezdődött a beszélgetés. Valamilyen elméleti kérdés merült fel Marx egyik tételével kapcsolatosan. Vas hirtelen rám nézett:
– Olvastad az én Marx-könyvemet, a „Cserébe a világot”?
– Nem, azt nem – tettem hozzá, hogy csak egyetlen 156művét ismerem, az annak idején kötelező olvasmánynak számító „Tizenhat év a fegyházban”-t. Vas levett egy példányt a könyvespolcról, és felém nyújtotta:
– Itt van, negyvenkilenc forint harminc fillér.
Az így tovább dúsult anyagra támaszkodva lendületesen és magabiztosan haladhattam. Három-négy példa közül választhattam ki azt, amelyiket a legmegfelelőbbnek találtam. A tempó gyorsasága csak viszonylagosan értendő, közel egy év is beletelt, amíg kitettem a pontot a kézirat utolsó mondata után. Legépeltettem, aztán megpróbáltam mintegy a kívülálló szemével felmérni a megjelenéssel kapcsolatos esélyeimet.
A „Magyarország felfedezése” sorozattal aláírt szerződésem, mint már említettem, egyértelműen a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz kötött. Visszaemlékeztem korábbi csatáimra az igazgatóval, Illés Endrével, hogyan halasztgatta el majd nyolc évig első kötetem, „Az idegen bajnok” megjelenését, később hogy tett hosszú-hosszú időre politikailag „szalonképtelenné”, a legkisebb illúziót sem tápláltam magamban, hogy most elkerülhetem az összecsapást.
Az irodalmi életben megszokott gyakorlat, hogy egy-egy könyvből előzetesen részletek jelennek meg újságokban, folyóiratokban, ez a beharangozás a figyelemfelhívás mellett némi mellékes pénzt is jelent az író számára. Többnyire én is éltem ezzel a lehetőséggel.
A Komló-könyvvel először a Népszabadságnál próbálkoztam, viszonylag ártalmatlan részleteket adtam le: a sportról, a komlói hitéletről és más hasonló témákról szólókat. Ezek simán lementek, úgy gondoltam, eggyel tovább léphetek, az „Új írás”-hoz benyújtottam a Béta-bányáról szóló fejezetet.
A közlés Komlón robbanásszerű hatást váltott ki, a szele még Budapesten is megrengette körülöttem a 157falakat. Csőstül jöttek a névtelen levelek: menjek csak le Komlóra, és ők majd a jó csontos bányászöklükkel magyarázzák el nekem az igazságot. Mivel meg voltam győződve, hogy egyetlen sort sem írtam le ártó szándékkal, és egyébként is mindig érdekelt az igazság, ezért éltem a szíves invitálással. Lelátogattam, megmutattam magam a „Béke” szállóban éppúgy, mint a legutolsó „becsületsüllyesztő”-ben, időt hagyva mindenhol, hogy ha valakinek baja van velem, lépjen oda hozzám, és magyarázza el – de senki sem jelentkezett ilyen szándékkal. Az nyomasztóbban hatott rám, hogy a város főterén olyan emberek mentek el mellettem köszönés nélkül, akiknél korábban ötször-hatszor is jártam vendégségben, és én is fogadtam őket Budapesten.
Egyik nap egy kisalakú csomag érkezett a címemre „Becker Dezső, Pécs” feladói jelzéssel. A papírt feltépve a „Malom a pokolban” című regényem egyik régi példánya került elő, az a bizonyos, melynek belső címlapján az emlékezetes kettős dedikációt hajtottam végre, az eredeti: „Gottlieb Matildnak őszinte szeretettel” eredeti ajánlást áthúzva, és utánaírva, hogy „de mindennél nagyobb és őszintébb szeretettel Becker Dezsőnek”.
A küldeményhez Becker egy levelet is mellékelt, az anyám őrizte dokumentumok között ez is megmaradt, idézhetek belőle néhány sort:
„…Nagy örömmel segítettem Neked abban, hogy a komlói bányák történetét meg tudd írni, de őszintén szólva nem gondoltam arra, hogy a történetírásból néhány pohár bor megivása után jelentkező hangulat vázolása lesz…
Gungl Ferenc reprezentációs ügyét épp én védtem annak idején szívvel lélekkel [a kiutalt, majd visszakért 158prémiumokról van szó – M. Gy.], mert becsületes embernek tartom, és most ő ismeri el a bűntényt…”
Néhány hasonló öngerjesztő sértődés felsorolása után Becker végre rátért a lényegre:
„… A komlói köztudatban az van elterjedve, hogy én Neked ezért a munkáért 35 000 Ft-ot fizettem. Te tudod a legjobban, hogy nem kaptál semmit. Vagy nem tiszta a lelkiismeretük, és ezzel akarják elterelni magukról a figyelmet?…
…Nagyon örültem volna, ha munkád befejezése után megtiszteltél volna azzal, hogy megmutattad volna az anyagodat, és bizonyára, mint élő tanú eltérítettelek volna a valóság felé! De Te tudod, hogy meddig mehetsz el!” [Ez az utóbbi mondat véleményem szerint igen jellegzetes meggondolást tartalmaz. Mint jó néhány más korifeus, Becker sem tudta elképzelni, hogy meg mertem volna írni a könyvet anélkül, hogy egy hatalmas pártfogó állna a hátam mögött, aki egyben azt is meghatározza, hogy mit és mennyit engedhetek meg magamnak. – M. Gy.]
…Én nem tudok veled egyetérteni, és hogy a rágalomhadjáratból kivonjam magamat (állítólagos 35 000 Ft-os juttatásod), sajnálattal, de még a nekem dedikált könyvedet is visszaküldöm…”
Becker költői minőségében is bosszút állt. Egy baranyai lap kevéssel később egy költeményt közölt Baranyay Donát tollából „Egy irodalmi szédelgőre” címmel. Csak két sorára emlékszem:
„…Csizmámmal mely kordován
Jót rúgnék Moldován…”
A pécsi-komlói illetékesek nem érték be ennyivel, feljelentettek minden létező fórumon, az újságoktól kezdve a minisztériumig. Egy „ellenkönyvet” is írattak, „Városunk, Komló” címmel.
159Akcióikkal annyit mindenesetre sikerült elérniük, hogy a még meg sem jelent könyvnek veszett híre támadt, mind a Népszabadság, mind az „Új Írás” leállította a további közlést, és a Szépirodalmi Könyvkiadóban is meginogtak a pozícióim.
Bár az anyag gondozására papíron kijelöltek egy lektornőt, de tudtam, hogy az ő személye nem sokat számít, előbb-utóbb úgyis az igazgatóval, Illés Endrével kerülök szembe. Végiggondoltam esélyeimet egy vele folytatandó vitában, nem sok adut tartottam a kezemben. A könyv esetleges közönségsikerére való hivatkozás inkább hátrányt jelentett volna, mint előnyt. Az állami kiadók – magáncégek még nem léteztek ezen a területen – gyakorlatilag nem voltak érdekeltek a magas példányszámokban: csak tovább apasztotta volna az amúgy is szűkre szabott papírkészletüket. Ezt más formában sem egyensúlyozhatták ki, az állam szándékosan alacsony szinten tartotta a könyvek árát, puskázásképpen belenézek a „Tisztelet Komlónak” 1973-as kiadásába, a húszíves, fotókkal illusztrált, keményfedelű kötet 27 forint 50 fillérbe került.
Azzal is számolnom kellett, hogy a nevem sem hangzik különösebben jól az irodalmi élet irányítóinak fülében. Alig egy év telt el azóta, hogy megjelent „Az elbocsátott légió” című regényem, mely kiváltotta a minisztérium, a Kiadói Főigazgatóság és más magas intézmények rosszallását, biztosra vehettem, hogy most alaposan a körmömre fognak nézni. Húzásokat, esetleges átdolgozást követelnek majd.
Ha a Magvetőnél jelent meg egy művem, Kardossal könnyen dűlőre jutottam ilyen tekintetben. Elolvasta a könyvet, egy sima ív papírra feljegyezte a kifogásait, aztán leültünk, és pontról pontra végigvettük őket. Általában tíz-tizenöt ellenvetést tett, illendőnek éreztem, 160hogy ebből kettőt-hármat, melyek jelentéktelenebb részleteket érintettek, elfogadjak. Így mintegy erkölcsi alapot szereztem, hogy elutasíthassam azokat, amelyek csorbították volna a mondanivalómat. Kardos soha nem próbált meggyőzni, de pontosan érezte, hogy milyen mértékben lépheti át a határokat:
– Ne kívánd, hogy odagurítsam nekik a fejemet! – szokta mondani.
Nem az igazgatói rang érdekelte, és semmiképp sem a pénz. A „Szocialista Hazáért”, a „Munkás-Paraszt Hatalomért” érdemrendekkel és még számos más magas kitüntetéssel rendelkezett, ha feláll a székéből és visszavonul, nyugdíja messze meghaladta volna a kiadói fizetését. Csak a kádári politika iránti elkötelezettsége és a magyar irodalom szolgálata tartotta meg a helyén, hordta a terheket beteg szívével és a börtönben szétroncsolódott érrendszerrel.
A Szépirodalmi Kiadó igazgatója, Illés Endre iránt viszont kevés bizalmat éreztem. Nem felejtettem el korábbi összecsapásainkat, és feltételeztem, hogy ő is megőrizte ezek emlékét. Most is konfliktusokra számítottam, elhatároztam, hogy a végletekig kitartok, ha kell, kivárom azt a három évet, ameddig a Szépirodalmi rendelkezik a kiadás jogával.
A dolgok akkoriban lassan mentek, hónapok teltek el a kézirat leadása óta, időközben már leköltöztem Őriszentpéterre, és belekezdtem az Őrségről szóló könyvembe, mikor Illés Endre üzent értem.
Mikor beléptem a szobájába, az igazgató, akit ősz haja és fejlett diplomáciai érzéke miatt a háta mögött csak „Ezüstróka”-ként emlegettek, éppen uzsonnázott. Egy porcelántányérkán szervírozott őszibarackot evett késsel-villával, jöttömre eltolta maga elől, és elébem sietett:
161– Megtiszteltetésnek tekintem, hogy felkerestél! – közben csak a tekintetével jelezte a titkárnőnek, hogy takarítsa el a terítéket. Leültünk a hosszú tárgyalóasztal mellé, Illés udvariasan rákérdezett a feleségemre, ismerte őt, mert Zsuzsa ugyanabban az épületben dolgozott, én válaszolgattam, de közben az asztal lapjára kikészített kéziratomat néztem, mellette egy jegyzetlap hevert.
Irodalmi pályám során kifejlődött bennem egy különös képesség: megtanultam elolvasni a velem ellentétes irányban lefektetett szövegeket is, de itt kudarcot vallottam, mert Illés gyorsírást használt.
– Őszinte híve vagyok a te makacs tehetségednek – mondta kis mosollyal, mintegy lezárva néhány évvel ezelőtt vívott csatáinkat –, most sem kellett csalódnom benned…
Az igazgató hosszan méltatta a könyv erényeit, de szavait elengedtem a fülem mellett, a lényeget bevezető „ámde”-re, illetve „viszont”-ra vártam.
– Külön örömömre szolgál, hogy a kéziratodban eszmei-kiadáspolitikai tekintetben is alig-alig találtam kivetnivalót. Kétségkívül felelősebben és összetettebben látod már a világot, mint korábban. Ha megengeded, sorra venném őket, légy nyugodt, nem érintik a mondanivalód lényegét.
Maga elé húzta a jegyzeteit, és olvasni kezdte. Bármennyire is ellenfelemnek tekintettem őt, el kellett ismernem, hogy a megjegyzései alaposak és indokoltak voltak, érezhetőleg nem akaszkodott bele egy-egy apróságba. A feszültség kezdett felengedni bennem. A listának már a vége felé közeledve Illés megállt, és rám nézett:
– Bocsáss meg, nem is kérdeztem: nem innál egy kávét?
162Rögtön felfogtam, hogy nem véletlenül, hanem nekirugaszkodásként tart itt szünetet, megráztam a fejem:
– Köszönöm, nem kérek. Gondolom: úgyis most jön a „feketeleves”.
– Ugyan már, semmi különös – Illés belelapozott a kéziratba, kikeresett belőle egy oldalszéli vonással megjelölt helyet –, a Zobák-bányáról szóló fejezetben írsz egy csángó bányászról. Megemlíted, hogy a második világháború idején el kellett jönniük Bukovinából, és a Bácskában telepedtek le. Az elbeszélőd aztán közli veled, hogy támadások érték őket, menekülniük kellett, de minél hamarabb. „Kevesebben mentünk el, mint ahányan ide érkeztünk annak idején. A jugók legalább kétszáz emberünkkel nem tudnak elszámolni…”
Illés leengedte a kéziratlapot:
– Ezt a magamfajta, a tárgyban járatlan személy csak úgy értelmezheti, hogy a partizánok megölték őket.
– Igen, ez történt.
(Csak úgy mellékesen emlékeztetem az olvasót, hogy ez a párbeszéd 1970-ben folyt le. A magyar köztudatban csak az újvidéki háborús „Hideg napok” emléke él, mikor a magyar csendőrök és katonák szerbek és zsidók ezreit lőtték bele a jeges Dunába. A túloldal megtorló akcióiról nem esett szó, pedig a partizánok kollektív bűnösként kezelve a magyarokat, ezreket öltek meg, és tízezreket kergettek el az otthonaikból.)
– Ez a mondat nem maradhat benn a könyvben. Mindenről lehet vitatkozni, ami a Magyarországon belüli ügyeket érinti – az igazgató egy kecses kézmozdulatot tett és az arcára sokat tudó mosoly ült ki –, mivel önpusztító nemzet vagyunk, amely szívesen szállít tollakat ellenségeinek nyílvesszőihez. Ezt a mondatot azonban külpolitikai provokációnak fognák fel, és súlyos 163államközi botrány kerekedne belőle, ezért, kérlek, tekints el tőle.
A Tíz Igét leszámítva minden átfogó jellegű tiltás önkéntelen ellenállást vált ki belőlem, ez most sem történt másképpen. Meg tudtam állni, hogy ne szóljak közbe, de az agyam forgott: most mit csináljak?! Mint az amerikai bíróságokon a tanúk, én is az igazságra, csak az igazságra és a teljes igazságra esküdtem munkámban. Ha hajlandó vagyok említés nélkül hagyni a csángók kivégzésének a tényét, elvesztem a jogomat, hogy olyan jelenségekről szólhassak, mint a történet másik felét alkotó újvidéki csendőrvérengzések. Illés tovább ostromolt:
– Tudom, hogy ez megalkuvás, és minden megalkuvás lélekvesztés, de gondold meg, a magyar irodalommal szemben is vannak bizonyos kötelességeid. A könyvedről már tudnak, a megjelent részletek komoly várakozásokat keltettek, ha most visszalépsz, okvetlenül botrány kerekedik, és ez korlátozza írótársaid közlési szabadságát is.
Ez az érv nem hatott rám. Soha nem tekintettem magam az irodalmi közélet részesének, nem kértem kollégáim támogatását, és én magam sem vállaltam fel velük szolidaritást. Egyetlen, művészek által kibocsátott proklamációt sem írtam alá, bármi is volt a tartalmuk. Be kell ismernem, most sem voltam egzisztenciámat fenyegető döntési kényszerhelyzetben. Nem kellett attól tartanom, hogy ha elutasítom Illés kérését, többé nem tudok megélni és támogatni a családomat, abban is biztos lehettem, hogy a Magvető továbbra is kiadja majd a könyveimet.
Csak egyetlen dolog aggasztott. Magának Komlónak, pontosabban szólva a komlói embereknek használok-e azzal, ha ez a riport, ha nem is örökre, de hosszú 164évekre az íróasztalom fiókjában marad. Emlékeznem kellett, hogy sokan abban a reményben bízták rám gyakran önveszélyes titkaikat, hogy ha azok napvilágra kerülnek, megváltozik nemcsak a személyes sorsuk, de az általános helyzet is.
Sem olyan önhitt, sem olyan naiv nem voltam, hogy azt képzeljem: egy könyvvel fel tudom forgatni ezt az erőszakból-képmutatásból-méltánytalanságból összeszőtt világot, de senki sem mentett fel az alól, hogy lemondjak a változtatások legkisebb lehetőségéről is.
Illés észrevette rajtam, hogy meginogtam:
– Megértelek: képtelen volnál saját kezűleg megtenni, és a tanúja sem kívánsz lenni. Arra kérlek, menjél ki egy pillanatra, és én elvégzem helyetted ezt a húzást.
Mint az alvajáró, úgy engedelmeskedtem, kint az előszobában támaszt keresve hátammal nekidőltem a falnak. A titkárnő egy csodálkozó pillantást vetett rám, aztán folytatta a munkáját. Egy perc is alig telhetett el, mikor Illés kijött értem és a vállamat átfogva visszakísért a szobájába:
– Szeretném viszonozni ezt az úri gesztusodat, ezért nem hozom elő a további változtatásokkal kapcsolatos javaslataimat.
Több mint harminc év telt el azóta, de én máig sem tudom eldönteni, hogy helyesen jártam-e el. Az eszem azt mondja, hogy mindenképpen meg kellett hoznom ezt az áldozatot a könyv megjelenésének érdekében. De a „szellemi csecsemőmirigy”, az eredendően tiszta elhatározások forrása, amely, úgy hiszem: soha nem fog visszafejlődni bennem, és még mindig azt sugallja, hogy nemet kellett volna mondanom, és a legkisebb kitérő nélkül továbbmenni az egyenes úton. Most már mindegy, majd eldől, ha az utolsó ítélet napján jobbra vagy balra küld ama Igaz Bíró.
Szükségesnek találom, hogy írjak néhány szót a könyv fogadtatásáról is. Az olvasók érdeklődéssel forgatták, a több tízezer példány hamarosan elfogyott, majd a második, később a harmadik és negyedik kiadás is. A kritika fanyalgott, nem tudta megemészteni egy irodalmi klikkeken kívülálló sikerét.
Faragó Vilmos – aki véghezvitte azt a bravúrt, hogy egy újságnak ugyanazon az oldalán két bírálatot is írt a könyvről: egy elismerőt és egy lesújtót – az olvasóra bízva, hogy döntsön tetszése szerint, summázva megjegyezte, hogy ez bizony csak riport és nem szociográfia, „amit érdekességben nyerni vélt, azt elveszítette mélységben és magasságban”.
Természetesen nem vitattam el Faragó jogát, hogy magasra értékelje a szociográfiát és lenézze a riportot „mint olyant”. Vigaszt csak az olyan hozzá képest elhanyagolható személyiségek véleményében találtam, mint Aristoteles, aki a riportot az irodalom alapműfajai közé sorolta, vagy Mikszáth Kálmán, aki egyenesen a jövő zsánerének tartotta.
Az idők folyamán aztán fel kellett fognom a magyar kritikusok alapállását: az ítész ujját benyálazza és a magasba emelve felméri az uralkodó szélirányt, aztán ahhoz alkalmazkodik. Sohasem támad meg olyan írókat, akik mögött komoly hatalmi csoportok, szekértáborok állnak, csak magányos és lehetőleg sebzett vadakat vesz üldözőbe, azon próbálja ki esztétikai arzenálját.
Ez a felfogás a társadalmi helyzet kiéleződésével egyre inkább politikai színezetet öltött, ezt a magam bőrén is tapasztalhattam. Azt, hogy nem az én személyes túlérzékenységemről van szó, egy találomra kiragadott kritikai részlet is érzékelteti:
„…Az a kritika, amely még egyáltalán foglalkozik Moldova művével, valóságos közellenségnek írja le, 166irodalmon kívüli, politikailag kártékony jelenségnek. Itt jobbára már nem a könyvekről, írói teljesítményekről, nézetek összeesküvéséről folyik a vita, hanem nyílt kirekesztési szándékról.”
A főleg liberális hecclegényekkel és hecckampánnyal folytatott nyílt konfrontációm az említett 1977-es Charta nyilatkozattal kezdődött, melyet én nem voltam hajlandó aláírni, és tart a mai napig is.
Hálát kell mondanom a sorsnak, hogy tisztelt ellenfeleim nem találták meg azt a legbiztosabb módszert, mellyel megingathatták volna könyveim hitelességét: egyikük sem követett a Zobák-aknába, sem a textilgyárak éjszakai műszakjaira vagy a záhonyi vasúti csomópont útvesztőibe, hogy beszerezze írásaimat megdöntő bizonyítékait. Helyette fizikai és szellemi törődéssel járó feladatokat vállaltak: főpolgármesterséget, képviselőséget, külföldi álláshelyeket.
Ha előbbre jutunk az időben, még találkozunk velük.
167 168A könyv megfordulhatott még egy-két hivatalban, majd két évvel a kézirat leadása után jelent meg. Mikor a kötet végre kijött a nyomdából, Becker Dezső üzent nekem az egyik közös ismerősünkkel:
– Ha mégy Pestre, mondd meg Moldovának, hogy ő megírhatta ezt a szart – bocsánat az alpári kifejezésért, de a pontos idézet a hitelesség anyja –, de arról ne is álmodjon, hogy valaki is elolvassa. A trösztnek nem kerül semmibe felvásárolni ezt a rongyos huszonötharmincezer példányt, amennyiben megjelenik majd.
– Mondd meg Dezsőnek – üzentem vissza a közös ismerőssel –, hogy a tröszt nagyon lekötelezne, ha felvásárolná azt a rongyos huszonöt-harmincezer példányt, amennyiben megjelenik majd, mert akkor jönne a második kiadás – és én anyagilag jól járnék.
A második, majd a harmadik kiadás is elkövetkezett anélkül, hogy a tröszt „begyűjtötte” volna az anyagot, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy boldog voltam. Bevallom, arról ábrándoztam, hogy a könyvért díszpolgárrá választanak majd Komlón, ez az álmom egyszerre a sárba merült.
A könyvet a megjelenése után is tovább üldözték, mikor a komlói Lenin téren kirakták a könyvesbolt kirakatába, Péter Lajos, az egyik tanácsi főnök összekapta magát, és személyesen fenyegette meg a boltvezetőt:
169– Ha nem veszi be a kirakatból, holnap a Köjállal záratom be a boltot.
Nyilván a fertőzésveszély miatt, melyet a gondolataimmal terjesztek. Szerencsére az öreg könyves gerinces ember volt, és nem rendezte át a kirakatot.
Néhány jel arra utalt, hogy ha szűkebbre fogva, de megőrizhettem volna bizonyos szűkebb kapcsolatrendszert Komlóval. Egy tanár elküldött nekem egy tanulmányt, melyben a könyv által felrajzolt képet hitelesnek és tisztességesnek minősíti. Jellemző azonban, hogy az írását egyetlen sajtóorgánumnak sem merte felajánlani. Egy régi főiskolai társam, aki a kultúrotthon könyvtárát vezette, az idők folyamán többször is hívott le író-olvasó találkozóra, de mindannyiszor elutasítottam. Nem tudtam elfelejteni azokat a pillanatokat, mikor Komlón járva ismerősökkel találkoztam, belenéztek az arcomba és nem köszöntek.
Az élet ment tovább, sorra jöttek a nagy riportvállalkozások, a vasúttól az Őrségig, a mezőgazdasági „trágyabombázóktól” a textilgyárakig. Százszor is átutaztam az országot keresztben-hosszában, de Komlót soha nem ejtettem útba. Sok évvel később, 1976 októberében, azért emlékszem az időpontra, mert éppen a második kislányunkat vártuk – illetve fiút vártunk, csak lány jött –, egyik reggel megszólalt otthon a telefon. Egy rádiós szerkesztőnő jelentkezett, azóta messze jobbra sodródott, nem hiszem, hogy örülne, ha a valódi nevén említeném, nevezzük tehát Karolának.
– Moldova elvtárs – mert akkor még „elvtársak” voltunk mindahányan, leginkább a mostani urak –, egy fellépésre szeretnénk megkérni. Most lesz Komló várossá nyilvánításának huszonötödik évfordulója, mi ebből az alkalomból egy műsort rendezünk a városi kultúrházban, és az előkészítő megbeszélések során ki170derült, hogy a komlóiak egy embert szeretnének látni mindenáron: magát. Csodálkozva kérdeztem vissza.
– Engem? Biztos, hogy nem Moldován Stefániát vagy Moldoványi Ákost? Hasonló neveket könnyű összecserélni.
– Nagyon kérem, ne viccelődjön. Szeretnénk, ha lejönne, annál is inkább, mert tudjuk, hogy rég nem járt Komlón.
Elgondolkodtam: csakugyan kár örökké forralni magamban a sérelmeimet, egyszer csak ki kell pakolni, és ki tudja, adódik-e jobb alkalom ennél:
– Egyet tisztázzunk: ki a gazda, ki fizet? Ha Komló, akkor nem megyek, ha a Rádió, akkor beszélhetünk róla.
– Mi rendezzük, november 4-én este. Azt is megígérem, hogy kocsin visszük-hozzuk.
– Akkor rendben van, elvállalom.
Feleségem ott állt mellettem, tudta követni a beszélgetésünket, épp elég időt töltött ehhez velem a komlói munkásszálláson, sápadtan kérdezte:
– Mi lesz ott?
– Nem tudom, ismered-e a történetet a baktervizsgáról?
– Nem.
– A baktert vizsgára rendelik be és egymásután teszik fel neki a kérdéseket. Mit csinál Ön, ha az A vágányon jobbról közeledik egy vonat? Tisztelgek és továbbmenetet jelzek neki balra. Rendben van. Mi a teendő abban az esetben, ha az A vágányon balról közeledik egy vonat? Tisztelgek és továbbmenetet jelzek neki jobbra. Helyes. Mi van akkor, ha az A vágányon jobbról is, balról is közeledik egy-egy vonat? Akkor beszólok az asszonynak: gyere ki, anyjuk, mert itt ak171kora karambol lesz, amilyent még életedben nem láttál. Hát ez lesz Komlón is.
A feleségem valahogy nem volt humoránál, alig nevetett ezen a szerintem kitűnő viccen, vállat vontam:
– Tudod mit? Ha érdekel, gyere le velem. Egyet megígérhetek: nem fogsz unatkozni.
A jelzett időben el is jött értünk a busz, néhány színész és rádiós társaságában leutaztunk Komlóra. Az irodalmi estet a nagy központi művelődési otthonban rendezték. A színházteremben sokan összegyűltek jellegzetes elhelyezkedésben: az első sorban ültek a városi tanács, a bányaüzem, a párt vezetői, utána egy sor üresen maradt, onnan aztán minden szék foglalt volt, sőt hátul a falnál még álltak is.
Én a műsor második felébe voltam beszerkesztve, az első részt végignézhettem. Feleségemmel meghúzódtam az üresen maradt második sor szélén, köszönésül biccentettem az előttem ülő vezetőknek. Szinte valamennyit ismertem, nyolc éve, mikor Komlón éltem, ők a maguk területén még csak a harmadik-negyedik embernek számítottak, azóta az első pozíciókba küzdötték fel magukat. Köszönésem egyeseknél udvarias, másoknál barátságos viszonzásra talált, néhány szót is váltottunk, de vigyáztam, hogy ez ne „fajuljon el” beszélgetéssé, mert sem vitatkozni, sem veszekedni nem kívántam.
Elkezdődött a műsor, szünet után az első számként kellett megjelennem a színpadon. A Rádió Kabaréban szerzett tapasztalataimból tudtam, hogy ez a legrosszabb beosztás: a büféből visszatért közönség még fészkelődik, nem vette fel a hangulat magasabb fordulatszámát, de minden ellenkezés nélkül elfogadtam a döntést.
A színpadra csak kerülő úton lehetett feljutni, mi172közben kapaszkodtam felfelé a lépcsőn, hirtelen Péter Lajos jött velem szembe, az a bizonyos tanácsi főnök, aki annak idején a Köjállal akarta bezáratni a könyvesboltot, ha nem veszik be a kirakatból a riportkönyvemet. Megálltam, és felkészültem egy keményebb összecsapásra, de a funkcionárius arcára széles mosoly ült ki és ölelésre tárta a karját:
– Gyurikám, jó szerencsét! De örülök, hogy látlak!
Biccentettem, és egy testcsellel elhúztam mellette. Mire felértem a tetthelyre, az ügyelő már intett is, hogy színpadra kell lépnem. „A beszélő disznó” című novellámból olvastam fel egy részletet, egyrészt azért, mert épp akkoriban fejeztem be ezt az írásomat, másrészt, mert a spiclirendszerről szól, amelynek Komlón mindig is gyökeres-magvas hagyományai voltak.
Produkciómra jó közepes tapsot kaptam, sokkal többre nem is számíthattam, mert az első sorban ülő vezetők időnként hátra-hátrasandítottak: kik azok, akik olyan nagyon lelkesednek? Meghajoltam, és kiballagtam a színfalak mögötti sötét térbe, a kulisszák mögött várakozva hallgattam a színészeket.
A műsor szokatlanul korán a vége felé közeledett, pedig az összeállítói beleraktak szinte minden olyan magyar verset-novellát, mely a bányászokról szólt, de hát hiába, ezek a tökéletlen költők és írók mindig is többet foglalkoztak a szerelemmel, a hazaszeretettel, mint a frontfejtésekkel. Karola, a rádiós szerkesztőnő odajött hozzám:
– Túlságosan rövid a műsor, ki kellene találni valamit.
– Az, bizony, nem volna rossz.
– Van valami ötlete?
– Az égvilágon semmi.
Karola eltöprengett:
173– Mi volna, ha maga tartana most egy író-olvasó találkozót? Biztos, hogy nagyon érdekelné az embereket, hiszen már hosszú évek óta nem hallották magát, rengeteg kérdést feltennének.
– Úgy gondolja? Szerintem senki se merne megszólalni.
– Ezt honnan veszi?
– Jöjjön csak ide!
Egy kulisszába vágott leskelődőlyukon át lenéztünk a nézőtérre:
– Látja: az első sorban ülnek, ők a város vezetői, a második sor üres – az a nő ott nem számít, ő a feleségem – utána minden szék foglalt, ugye? Na már most, ez a sor nem véletlenül üres a nacsalnyikok és az egyszerű polgárok között.
– Maga szerint mit jelent ez?
– Nincsenek statisztikai adataim, csak egy tapasztalatokból eredő feltételezésem. Ahogy távolodunk Budapesttől, a megtett kilométerekkel arányosan növekszik a helyi vezető hatalmaskodása, leszámítva a bányavárosokat, mert ott a hatodik hatványon. Amit valaki elmondhat Budapesten, azt nem mondhatja el Salgótarjánban, vagy például itt Komlón, mert a fontos posztokon kemény gyerekek ülnek, akik még az 1950-es években iskoláztak, és nem szeretik, ha a bolha köhög, ha egyszer nincs tüdeje. Ha most ezen az író-olvasó találkozón valaki venné azt a bátorságot, hogy megszólaljon és mondjon is valamit, annak utánajárnának, mint a mesék végén szokás említeni.
Karola alig leplezett lenézéssel nézett rám:
– Nem arról van szó, inkább hogy maga nem mer kiállni a közönség elé?!
Nehéz lett volna kitérni a provokáció elől, nekem 174egyébként is szép gyűjteményem van otthon az elébem vetett, párbajra kihívó fél pár kesztyűkből:
– Hát ha úgy gondolja, Karola, próbáljuk meg. Majd meglátja, mi jön ki belőle.
A bemondónő bekonferálta a műsort, aztán bejelentette, hogy most pedig író-olvasó találkozó következik szerény személyemmel. Be kellett ülnöm a színpadra egy alacsony asztal mellé, letettek elém egy mikrofont, a másikat pedig a színpad szélére, ha valaki kérdezni akart, abba kellett beleszólnia, hogy mindenki hallhassa. Előrekönyököltem és lestem, hogy előjön-e valaki a székek sűrűjéből, de senki sem jelentkezett. Talán öt perc is eltelt a fészkelődő nyugtalanságban, ami egy autóbuszon vagy egy kocsmában nem tűnt volna hosz-szú időnek, de itt a színpadon felért egy kis örökkévalósággal. Aztán csak felállt egy idősebb hölgy, és egy régi novelláskötetemet nyújtotta felém.
– Legyen szíves dedikálni a számomra!
Aláírtam és visszaadtam:
– Tessék parancsolni!
Újra csönd állt be, elszántam magam, és kezemben a mikrofonnal, felemelkedtem a helyemről:
– A dedikálás mindig az író-olvasó találkozó végét szokta jelenteni, vagyis azt, hogy Önöknek nincs kérdésük hozzám. Én viszont szeretnék szólni néhány szót. Ha lehetne, kérem, hogy kapcsolják be a magnetofont, mégpedig a Magyar Rádió magnetofonját, mert ha valaki fel akarna jelenteni, annak alapján tegye, amit valóban mondtam, nem pedig abból kiindulva, amit ő hallani vélt.
Nem is sejtettem, hogy a dolgok elevenére tapintottam. Csak közel húsz év múlva tudtam meg, hogy akkor már a Belügyminisztérium III/III-4-es alcsoportjának folyamatos megfigyelése alatt álltam „Bolygató” 175fedőnéven. 2005 januárjának elején kaptam meg az Állambiztonsági Szolgálat Történelmi Levéltárától a velem kapcsolatosan összegyűjtött közel háromszáz oldalra terjedő titkos feljegyzéseket. Ha valaha folytatom még önéletrajzi töredékeimet, részletesen foglalkozom majd ennek a dossziénak a tartalmával, itt és most csak azt a rendszabályt szeretném megemlíteni, hogy minden író-olvasó találkozómra beült egy ügynök vagy megbízott, aki jelentést adott arról, hogy mit beszéltem, miképp reagáltam az olvasók kérdéseire. Nehéz elképzelni, de előfordulhatott, hogy valaki odajön hozzám, dedikáltatja az egyik könyvemet, biztosít arról, hogy én vagyok a kedvenc írója, aztán hazaballag és szép kényelmesen feljelent.
A szóban forgó komlói eseményen is hasonlóan történhetett, az elmondott beszédemet magnóra vették, és aztán felterjesztették magához a belügyminiszterhez, akinek kéziratos megjegyzését meg is találtam a megfigyelési dossziéban őrzött szövegemen. Ahogy átlapozgattam a feljegyzést, újra felidéződött bennem az az este.
Az emberek érdeklődve hajoltak előre, én pedig részletesen elmeséltem a könyv ellen indított átok-gyilok háborút a hivatalos tiltakozástól a rejtett fenyegetésekig. Megemlítettem többek között, hogy Vas Zoltánnál is járt egy komlói küldöttség, megpróbálták rávenni az öreget: jelentse ki, hogy én a könyvemben meghamisítottam a szavait. Erre Vas Zoltán nem volt kapható, megerősítette, hogy pontosan írtam le, amit nekem mondott.
Úgy húsz percig „osztogattam a halált”, aztán megkértem a jelenlevőket, szíveskedjenek jól szemügyre venni engem, mert ez az utolsó alkalom, hogy velem találkozhattak, barátaimat továbbra is meglátogatom 176majd, de hivatalos meghívásra többé nem jövök le. Meghajoltam és kimentem.
Nem tudtam lejutni a nézőtérre a feleségemért, így ő jött fel az emeleti terembe, ahol afféle díszvacsorát rendeztek a művészeknek és a rádiós vendégeknek – hideg büfé-hideg hangulat alapon.
Érdeklődve kérdeztem Zsuzsát:
– Mit szóltak az emberek?
– Hát elég vegyes volt a fogadtatás. Előttem az első sorban azt mondták a főnökök, hogy le kell adni a fényképedet Komló szélső házaiban, nehogy valaki még egyszer beengedjen a városba, hátul viszont azt beszélték: na végre valaki, aki nem dumál mellé.
Bólintottam, nagyjából erre számítottam.
– Gyere, együnk valamit. Talán nem lesz megmérgezve a svédgomba.
Egy hosszú asztalon terítettek, az olaj köztudomásúlag nem keveredik a vízzel, a szén sem, ennek megfelelően az asztalfőn csoportosultak a komlói tanács, a párt, a bánya vezetői, és az asztal farkánál ültek a színészek, a rádiósok és én a feleségemmel. Bevallom: jól éreztem magam, hosszú évek után végre kimondhattam, ami a szívemet nyomta, mintha egy végtelennek tűnő út mocskától szabadultam volna meg egy kellemes zuhany alatt. Ettem-ittam.
Az asztal két vége között tátongó űr kezdett kényelmetlenné válni, Horváth Béla, a tanács művelődési osztályának egyik vezetője próbálta kitölteni, ide-oda járkált, úgy tűnt, elsősorban engem agitál:
– Gyere oda a vezető elvtársakhoz. Az első titkár és a tanácselnök elvtárs szeretne meginni veled egy pohár bort. Béküljünk ki, azt hiszem, már eljött az ideje!
Csak úgy a vállamon át felnéztem rá:
– Bélám, én ide nem békülni jöttem, hanem haragud177ni! Elmondtam ott fenn, hogy mit gondolok a komlói vezetőkről, ezzel én elégtételt is szereztem magamnak, többé semmi bajom, de inni nem akarok velük.
Béla elment, tolmácsolta a szavaimat, aztán visszajött, most már érzelmesebb húrokat pengetett:
– De hát gondolj arra, hogy hány szép hónapot töltöttél itt közöttünk! Nem lehet, hogy csak ez a fatális nézetkülönbség számítson a végén.
Meguntam a vitatkozást:
– Nézd, Bélám, ha akarod, csinálhatok botrányt, de az nektek sem volna jó, nekem se. Jobb, ha inkább hagysz engem csöndben enni-inni, és nem várod meg, amíg kijön belőlem a két elemi.
Mindezt nem olyan hangon mondtam el, hogy bárki viccnek foghassa fel, Béla fel is hagyott az én agitálásommal, és a feleségemhez fordult:
– Zsuzsika, emlékszik rá, hogy mikor maga itt lakott Gyurival, hány szép kirándulást tettünk?
– Hogyne, Béluskám, hogy is felejthettem volna el?! – mondta a szegény állapotos asszony a levegőben vibráló feszültségtől elfehéredett arccal, de Béla tovább ütötte a vasat:
– Emlékszik, mikor kint jártunk az orfűi tónál?
Az orfűi tó Komlótól nem messze terül el a hegyek között, partjain akkoriban kezdett kiépülni egy elegáns lakó- és üdülőövezet.
– Igen, az valami gyönyörű volt.
– Nagyon örülök, hogy tetszett magának Zsuzsika! Tudniillik arról van szó, hogy ott most parcelláznak, és lehetne kapni egy telket a tóparton hatezer forintért – Béla összedörzsölte a kezét, és hunyorítva rám nézett. – Van már rajta egy kis ház is, hatezer forintért. Na mit szólnának hozzá?
Elképedve hallgattam, őszintén szólva azt hittem, 178hogy viccel. Nem tápláltam túlságosan jó véleményt a komlói tanács vezetőiről, de azt egyikükről sem tételeztem volna fel, hogy népes hallgatóság jelenlétében próbál megvesztegetni egy kedvezményes árú telekkel, Béla viszont csak mondta a magáét:
– Be is van kerítve, egy kis stég is tartozik hozzá, hatezer forintért! Na, mit szólnak hozzá?
Csak akkor fogtam fel, hogy komolyan gondolja az ajánlatot, agyamat elborította a vér, és a feleségemhez fordultam:
– Zsuzsika, tedd a kezed a zsebedre, mert ezek csak így kezdik, utána majd lopnak is! – aztán a tanácsi emberre néztem, és kitörtem magamból. – Te szerencsétlen! Azt hiszed, ez volt az én bajom veletek, hogy hiányzott nekem egy telek Orfűn?! Hát ha ez lett volna az életem legfőbb vágya, nem tudtam volna venni magamnak?!
Aztán srófoltam még egyet-kettőt a hangerősségen, úgy, hogy zengett a terem. Többé egy órát sem voltam hajlandó Komlón tölteni, meg se vártuk a nekünk rendelt Zsigulit, hanem felkéredzkedtünk a rádió hangoskocsijára. Ez nem kevés kockázattal járt, mert a kocsi kis kerekei felvették az országút minden kátyújának rezdülését, fennállt a veszély, hogy lányunk a tervezettnél hamarabb lépi át ennek az árnyékvilágnak a küszöbét, szerencsére nem esett semmi baja.
179 180Megint hosszú évek teltek el anélkül, hogy visszatértem volna Komlóra, legföljebb Kaposvárra menet vagy onnan jövet vágtam át a városon. 2003-ban az egészségügyről szóló könyvemre készülve a pécsi klinika egyik vendégszobájában megtelepedve, onnan kiindulva jártam be Baranyát. Néhány napot a mentőkkel is eltöltöttem. Egyik reggel megkérdezett a főorvos:
– Ma hová akar kimenni, melyik állomásunkra?
Fejemet vakargatva néztem a térképet:
– Komlóra lehetne?
– Miért ne?
Elindultunk, Mánfánál nem tértünk le, egyenesen haladtunk tovább a város déli kapuja, Kökönyös felé. Az utat kísérő dombokon a kárpótlás után szíjparcellákká osztódtak fel az erdők, beljebb érve úgy tűnt, mind több kiskertet hasítanak ki az oldalakból, majd egy éles kanyarba érve meglátom a város határát jelképező kettős bányászkalapácsot.
És már a kökönyösi városrészben fut velünk tovább a kocsi. Az egyforma vízszintes pontházaknál a kapuk elé kitett padokon ülve öreg bányászok lógatják a lábukat, bámulják az utcai gaztól elhódított talpalatnyi kertekben kínlódó virágokat. Nem olvasnak, nem kártyáznak, nem is beszélnek egymással, sokan csak a delet várják, hogy elmehessenek ebédelni haza vagy az ínségkonyhára.
181Az egész város öregszik, egy tanulmány szerint 1980-ban 2763 lakos haladta meg a hatvanéves életkort, 1995-ben már 4629-en, a teljes létszámnak mintegy tizenöt százaléka. A gyertya a másik végén is olvad: 1991-ben 391 gyerek született, 1994-ben 294, és a bányák lezárása után egyre több fiatal pár hagyja el Komlót. Az arányok az elmúlt évtizedben csak tovább romlottak.
Már említettem, hogy Komló látványát régen csak az esti sötétben lehetett élvezni, ilyenkor lent a mélyben a kivilágított központ, a csillepályaudvar, az erőmű fényei egy igazi nagyvárost sejtettek. Nappal mindenfelől szénpor szitált, homokkal keveredve recsegett a járókelők cipője alatt, percek alatt belepte még a frissen lehullott havat is.
Az egykori „szocialista városok” mára tisztábbá váltak. Ózdról valaha egy szennytől kávébarna színű patak folyt kifelé, ma pisztrángok suhannak a vizében – igaz, az emberek ezreinek kenyeret adó kohászat lényegileg felszámolódott, és munkanélküliek tömege guberál a meddőhányókon vashulladékot keresve.
Komlón sem hull már a fekete por, eltűnt a szénosztályozó épülete, a csillepályaudvar, az altáró, felszámolták a bányászkodás utolsó maradványait is.
– Béke van – mondja a kísérőm –, a temető békéje.
Megtaláljuk a mentőket, miután sorra vettük a szakmai kérdéseket, átfogóbb témák felé próbálom terelni a beszélgetést:
–Milyen alapbetegségek mutatkoznak nagyobb számban?
– Szilikózis, alkoholizmus, a 40-50 éves emberek között sok tüdődaganatos akad, főleg azok között, akik lent a bányában a szállításon dolgoztak.
182– Ezek viszonylag fiatal emberek, nem tudnának elhelyezkedni?
– Munkát akkor sem kapnának, ha bírnák, megszűnt itt minden. Nemhogy a betegek, de az egészségesek is partvonalon kívül kerülnek.
– Miből élnek?
– 3-400 ember ingázik be Pécsre, reggelenként egész autóbuszkaraván indul arrafelé. Az emberek elmennek nyugdíjba, eladják a panellakásukat, és kiköltöznek a hegyoldali kiskertjükbe, a víkendházukba, olyan körülmények közé, hogy még folyó vizük sincs. Lehet, hogy épp ezért tudnak kijönni a pénzükből, mert a víz nagyon megdrágult, már nem szállítják ingyen a bányaszivattyúk, egy köbméterért 500 forintot kell fizetni. Van néhány könnyebbség is, például: Komlón működik egy saját vágóhíd, alacsonyabbak a húsárak, Pécsről is járnak ki ide vásárolni.
Búcsúzóul még bejárjuk a mentőállomást, 1955-ben építették, még a bánya segítségével. A garázsban két Toyota kocsi parkol, az egyik tíz-, a másik tizenegy éves.
– Itt szemben dolgozik egy teherfuvarozó vállalkozó, ő háromévenként lecseréli a kocsiját, nekünk pedig 15 évig kell kínlódnunk ezekkel a verdákkal. Télen nem érünk ki velük az előírásos 15 percen belül, sőt még nyáron sem. Előfordul, hogy kocsihiány miatt eleve negyvenperces késéssel indulunk.
Benézek az egyik kocsi belsejébe, a szokásos kép fogad, a műbőr borítás sok helyütt megrepedt, az eszközöket rögzítő patentek meglazultak és leszakadtak, egy elmebeteg dühöngésében még a plafont is beütötte a fejével. A tisztaság viszont kifogástalan, a falakat és a többi felületet naponta valósággal lemaratják a fertőtlenítő folyadékkal.
183– Vigyázunk, mindegyikünk abból indul ki, hogy a következő beteg talán az én gyerekem lesz.
Elköszönünk, a kísérőm udvariasan megkérdezi:
– Úgy tudom, Moldova úr, sokáig élt Komlón. Nem kell sietnünk vissza, ha úgy kívánja, ellátogathat valamelyik barátjához, szívesen megvárom.
– Jó uram, nekem nem maradtak barátaim Komlón. Egyesek azt is letagadják, hogy ismertek valaha, mások már kint vannak a temetőben. Menjünk csak vissza nyugodtan Pécsre.
A nosztalgia mégsem hagyott nyugodni. Vasárnap délelőtt, unva a klinikai vendégszoba magányát, rászántam magam, hogy újra kimenjek Komlóra. Úgy terveztem, hogy valahol megebédelek majd, de az egész belvárosban egyetlen vasárnap is nyitva tartó vendéglőt sem találtam. A Béke Szállóban éppúgy nem főznek, mint az egykori Fekete Gyémántban, mely az idők változásának jeleként jelenleg a Hollywood nevet viseli, fent, a szilvási városrészben működő Hétdomb étterem pedig már meg is szűnt. Az éhes útonjárónak ki kell mennie a sikondai tóhoz, vagy a városnak egy másik periferikus pontjára. A vendéglátás nyilvánvalóan a munkanapi közétkeztetés ellátására állt be, de ezzel a teljes vasárnapi üzemszünettel mintha átesett volna a ló túlsó oldalára. Nem ismerek Magyarországon olyan, majd harmincezer lakossal rendelkező várost, de még kisebbet sem, ahol hasonlóképpen állna a helyzet. Csak az autóbuszállomás mögötti büfésoron mutatkozott némi mozgás, az egyik kocsmában vettem két pogácsát, és ittam rá egy sört. Közben a falra dekorációként kirakott Lenin-, Sztálin-képet, mozgalmi vándorzászlót bámultam.
– Van itt valaki, akinek ezek még jelentenek valamit? – tűnődtem magamban.
184Folytattam sétámat a főutcán, arcomra tartózkodó kifejezést öltve, hogy kellő szerénységgel fogadhassam az engem felismerők üdvözlését, de senki sem hederített rám. Csak egy alkalmilag felállított sátorból kiabáltak utánam, a Dunántúli Napló című újság toborzott itt előfizetőket, és a megbízott engem is be akart sorolni a megrendelők közé. Ugy gondoltam: az ilyen séták igen hasznosak lehetnek a túltengő önhittségem leküzdésére.
A hétvége ellenére a kulturális intézmények körül is alig mutatkozik mozgás. Számuk a rendszerváltás környékén erősen megcsappant, majd a bányák leállásával végképp elveszítették legfőbb támogatójukat. 1999 júliusában a Városi Művelődési Központ megszűnt, a Május 1. Művelődési Ház is bezárta kapuit, átköltözködött a Gyermek- és Ifjúsági Házba, mely később ugyancsak bezárt. Kettőjük „jogutódja” a Színház és Hangversenytermet is magába olvasztotta. A közönség érdeklődésének hiányáról már korábban is beszéltem, ez az irányzat csak tovább fokozódott, már rendszeres mozielőadásokat sem tartanak a városban.
Még 1983-ban néhány kísérletező hajlamú pécsi színész a Városi Művelődési Központtal karöltve létrehozta a Komlói Játékszínt. Négyéves fennállása alatt öt vígjátékot mutatott be, működése végül anyagi csődbe torkollott. A műsor ezután a pécsi, illetve távolabbi városokban működő színházak vendégjátékaiból állt össze.
Egy helytörténeti tanulmány látványos adatokkal szemlélteti a látogatottság és a jegyárak alakulását. 1983-ban 170 színházi előadást, illetve egyéb programot tekintettek meg a nézők. A jegyek átlagára 50-60, a gyerekjegyeké 20-30 forint között mozgott. A vendégszereplő társulatok anyagi igényei sem súrolták az 185eget. 1983-ban a szolnoki Szigligeti Színház egyik operett-előadása számított a legdrágábbnak a maga 55 ezer forintos költségével.
1984 után átlagosan százra csökkent a rendezvények éves száma, a nézőké pedig 20-22 ezer főre. A ráfizetés növekedéséhez hozzájárultak az egyre fokozódó költségek is. Megjelentek a maszek szervezők, akik folyamatosan srófolták felfelé az áraikat: Hofi Géza kabaréestje 1988-ban 130 ezer, egy évvel később már 160 ezer forintba került. Napjainkra aztán szinte megfizethetetlenné váltak a műsorszolgáltatók igényei, egy színházi előadás átlagára egymillió forint körül jár, ehhez jönnek még a járulékos költségek, ennyi pénzt komlói jövedelmi viszonyok között egy 340 nézőt befogadó teremben lehetetlen kigazdálkodni.
Más kulturális területeken is szembeötlő a bányák támogatásának megszűnte, nincs többé olyan mecénás, aki betömje a költségvetés tátongó réseit. A József Attila Városi Könyvtár állománya lendületesen növekedett egészen 1989-ig, amíg a Bányaipari Dolgozók Szakszervezetének intézményeként működött. Éves átlagban több mint ötezer új kötetet vásároltak, napjainkban ez a szám messze ezer alá zuhant le – amihez persze az emelkedő könyvárak is hozzájárultak.
A város egykori büszkesége, az NB I-es futballcsapat is csődbe jutott. A Mecseki Szénbányák drasztikus ütemben vonták meg a támogatásukat, 1988-ban tíz és fél millió forintot adtak az egyesületnek, 1991-ben pedig már csak 2,8 milliót, ez az összeg épp arra volt elég, hogy szerződésük lejártáig biztosítani lehessen a sportmunkatársak fizetését. A csapat szétszéledt, a jelenlegi gárda a harmadik és a negyedik vonal között ingadozik, mérkőzéseire 50-100 néző kíváncsi.
A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy a kultúra 186néhány ágazata megőrizte régebbi rangját. A hagyományosan magas színvonalú kórusok mellett sikeresen működnek a különféle színjátszó és tánccsoportok is. Új kezdeményezésnek számít az úgynevezett „foltvarró” (patchwork) szakkör. Ezt a vállalkozást Fortuna különleges kegyébe fogadta. A helytörténet így ír erről:
„… A kórháznak érkezett holland adományok között tengernyi textilminta is volt, és az intézmény megkérdezett minket, nincs-e szükségünk ilyesmire. A csomagokat megkaptuk, és kiderült, hogy a foltvarróknak ez talált kincs, aranybánya, amelyből évekig válogathatunk… Köszönetet mondunk a kórháznak ezért és a gipszesgéz-csomagért is, amellyel időről időre segítenek bennünket.”
(A magam részéről én sem féltem a foltvarrókat, meg vagyok győződve, hogy ez a mozgalom a gazdasági helyzet romlásával mindinkább elterjed majd nem csak Komlón, hanem egész Magyarországon is.)
Sétámban még megállok a Béke Szállónál, valaha előtte emelkedett a Lenin-szobor, mára nyoma sem maradt, ugyanígy tűnt el a Kun Béla-emlékmű. Látok néhány új képzőművészeti alkotást, modernkedő irányultságukkal élesen kiválnak a város „Sztálin-barokk” képéből.
Még maradt időm a visszaindulásig. Talán akadna néhány ember, aki feltehetőleg örülne egy velem való beszélgetésnek: egy nyugdíjas bányamérnök, egy halott barátom felesége, de most nincs kedvem diskurálni. Iszom még egy sört, jólesően nyugtázom, hogy ezúttal ketten is megismernek, bólintanak felém.
Beállok a pécsi buszra várakozók sorába. Eltűnődöm: ha most újra harmincöt-negyven éves lennék, mint a „Tisztelet Komlónak” írása közben, vajon újra lelkesednék-e ezért a városért, beköltöznék-e egy munkás187szállóba, leszállnék-e néha naponta kétszer is a föld alá? Azt hiszem, nem, de ez lehet, hogy az én hibám, és nem a városé.
Annyit viszont belátok, hogy valamiképp mégis illenék kitennem a pontot egy befejezetlenül maradt mondat végére. Elszánom magam, hogy a nyár folyamán majd lejövök egy-két napra, és körülnézek a városban.
El kell mondani: Komló igyekszik szembenézni a múltjával, meglepően sok anyag jelent meg az elmúlt másfél-két évtized eseményeiről. Két vastag kötetet kitevő monográfia, városismertetők, emlékezések gyűjteménye látott napvilágot, ezeket böngészgetve próbálok felkészülni a látogatásra.
Komlón, mint az úgynevezett „szocialista városokban” általában, a Magyar Szocialista Munkáspárt aktívabb és meghatározóbb szerepet játszott, mint az egyéb településeken. Egy 1980-as adat szerint a vonzáskörzetében 44 alapszervezet működött 1500-1600 főnyi tagsággal – ehhez járult még a Hazafias Népfront, az ifjúságot átfogó KISZ és a többi félig társadalmi, félig politikai alakulat hálózata. Ez a hatalmi elrendeződés megingathatatlanul stabilnak látszott, holott valójában már meg voltak számlálva hátralévő napjai.
Már az 1960-as években megrendült a hazai szénbányászat helyzete, komoly versenyhátrányba került az olcsóbb kőolajjal és földgázzal szemben. Mind több felhasználó tért át ezekre az energiaforrásokra, az új létesítmények tervezésénél is eleve velük számoltak. Ennek a folyamatnak a következményei a dorogi, tatabányai, borsodi és más alacsonyabb kalóriatartalmú szenet adó tárnák nagy részének felszámolásához vezettek, de a legértékesebb területnek számító mecseki 188szénmedencében is megmutatkoztak. Bányák bezárására ugyan nem került sor, de a beruházásokat jelentősen visszafogták, a termelőállomány létszáma lecsökkent.
Az 1973-as évben bekövetkezett olajrobbanás után világszerte válsághelyzet alakult ki, és fokozódó igény mutatkozott a szén, elsősorban a kokszolható fekete szén iránt. A nemzetközi piacon megugró szénárak a devizahiánnyal küszködő magyar gazdaság számára az importot lehetetlenné tették, így nem maradt más választás, mint a hazai lehetőségek kihasználása.
A Dunai Vasmű egy új, évi egymillió tonna kapacitású kokszolóblokk megépítését tervezte, ezt a szándékát többéves huzavona után az állami tervbizottság is helybenhagyta, de a mecseki bányaüzemek a folyamatos leromlás után már nem voltak alkalmasak ennek a feladatnak az ellátására. Például a komlói Kossuth-bánya a stagnálás évei alatt föld alatti létszámának 22 százalékát vesztette el, termelése pedig közel az egynegyedével csökkent.
A fejlesztési program nem tartalmazta új bányák megnyitását, a már működő üzemek teljesítményét szándékozták felfuttatni. Bíró József tanulmányában sorra veszi a különféle technológiai kísérletezéseket.
Számos külföldi géppel próbálkoztak – kevés szerencsével. Az egyiket a vágatok kihajtásánál alkalmazták, de csak állékony főtéjű és vastag telepekben volt használható, ilyen feltételek viszont nem mindig akadtak, a gép csak 25-50 százalékban teljesített. Egy másik típus üzemszerű bevetésére nem is került sor. Egy harmadik anyagainak minősége kifogásolható volt, kezelése, mozgatása pedig körülményes.
„Összességében megállapítható – vonja le a következtetést Bíró József –, hogy a vágathajtások egyik tí189pusát sem sikerült átfogóan gépesíteni, csak a munkafolyamatok egy részénél.” Ez a próbálkozás a mecseki viszonyok között megoldhatatlan volt.
A közvetlen termelésben, a fejtésekben végrehajtott gépesítés sem alakult sikeresebben.
„A széngyaluk alkalmazásánál a legtöbb nehézséget a homlokkidőlésből következő omlások és a puha talp beduzzadása okozta, gyakori főteomlások következtek be.” A különféle fejtőgépek sem hoztak több eredményt, gyakran került sor átszervezésekre, ezek igen sok munkát és időt igényeltek, az összteljesítmény alig-alig haladta meg a kézi jövesztésű fejtések szintjét.
Nem sikerült megállítani a föld alatti munkaerő, elsősorban a vájár gárda további létszámcsökkenését sem, a stagnáló kereset és a gyakori katasztrófák elriasztották az embereket. A sok területen megmutatkozó balsiker kihatott az eredményekre, 1987-ben a tervekben rögzített 2770 kilotonna helyett ennek csak a 65 százalékát sikerült megtermelni.
1983-ig lehetett fenntartani az eredményes gazdálkodást, vagy legalábbis annak a látszatát, 1984-től a vállalat már veszteségtérítésre szorult, az összege 1986-ban a Mecseki Szénbányáknál már 706 millió forintra emelkedett. A folyamat elkerülhetetlen csődhöz vezetett, 1991-ben megkezdődött a felszámolási folyamat.
A mind nyomasztóbb körülmények között egyre fokozódott a bányászok elégedetlensége. Először a Pécs-bánya üzemben következett be munkamegtagadás, az éjszakás műszakból 150-en nem voltak hajlandók leszállni, mert egy intézkedés meg akarta adóztatni a hűségjutalmakat, ezt további munkabeszüntetések követték Bétán és Zobákon is.
Komló látványos fejlődése véget ért. A központi költségvetés az 1989-es évre 196 millió forintot ígért a vá190rosnak, ebből hatmilliót eleve meg sem adott, sőt a személyi jövedelemadóból remélt bevételek összege is csökkent.
Az országos irányzatoknak megfelelően Komlón is megingott a Magyar Szocialista Munkáspárt helyzete. 1989. január 9-én megalakult a Magyar Demokrata Fórum helyi szervezete, ezt követte a Független Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata Néppárt, majd a Szociáldemokrata Párt zászlóbontása. Május elsején közkívánatra elmaradt a felvonulás, helyette majálist tartottak.
Az események továbbra is gyors ütemben követték egymást. 1989 nyarán aláírásgyűjtés kezdődött Mérei Emil komlói országgyűlési képviselő visszahívásának céljából, ezzel szinte egyidejűleg megalakult az ellenzéki kerekasztal. A politika fokozatosan kivonult az üzemekből, augusztus elején „elszállt az utolsó fecske is”, megszűnt az utolsó függetlenített pártstátus is, Juhász István, Komló Bányaüzem párttitkára a továbbiakban harmadvezető bányamesterként kívánt tovább dolgozni.
Az állampárt kettészakadását követőleg a Munkáspárt 124 főnyi tagságot tudhatott magáénak, fő céljának a munkások, a szociálisan rászorultak és a nyugdíjasok érdekeinek védelmét tekintette. A Magyar Szocialista Párt a feloszlás szélére került, létszáma 1991-ben 80 főre, 1993-ban pedig húsz fő alá csökkent. Csak az ezredforduló után közelítette meg a 400-at.
Közben mind riasztóbb mértékben bontakozott ki a komlói bányászkodás csődje. A felhasznált energia áremelkedése, az égbe szökő anyagárak, a közterhek, a kamatok fokozódása és más hasonló tényezők hatásának meg kellett mutatkoznia a széntermelés költségeiben is. Csak két jellemző adatot említek: 1975-ben egy 191tonna szén kitermelése 610,5 forintba került, 1992-ben viszont néhány fillér híján megközelítette a 4800 forintot.
A felvevő piac is jelentősen összezsugorodott. A hagyományos partnerek között is a legfontosabbnak számító Dunai Vasmű maga is válságba került, az acélipari recesszió hatásainak leküzdésével birkózott, kiadásait minden eszközzel csökkenteni kívánta, a mecseki szén helyett az olcsóbbá váló importált kokszot használta. A vasút áttért a dízel- és elektromos üzemű mozdonyokra, csak állomási tartalékként pöfögött még egy-egy gőzös. A nagy fogyasztónak számító Pécsi Hőerőmű is mind magasabbra emelte az elvárásait, a belkereskedelem egyre kevesebb brikettet igényelt.
Különféle kétségbeesett átcsoportosítási és átszervezési kísérletek következtek, de ezek csak lelassították, ám el nem odázhatták az üzemek felszámolását. Béta és Kossuth megszűnte után 2000. január 31-én Zobák-bányából is felhozták az utolsó szénnel telt csillét, oldalán a lefelé fordított kettős kalapács és a tetejét elborító koszorúk jelezték, hogy több mint száz év után megszűnt a komlói mélyművelésű szénbányászat. A „gyászbeszédet” Turza István bányamérnök tartotta:
– „…Temetjük a jelenlegi technikai színvonalon gazdaságosan ki nem termelhető 74 millió tonna szénvagyont, melyet a VII. szint felett otthagyunk, beleértve a benne rejlő mintegy 2000 millió köbméter metán energiáját is, azzal, hogy a kincs hasznosítása az utókorra vár…
Temetjük a 17 3450 00 tonna szén kitermelésével járó fizikai-szellemi erőfeszítéseinket és kudarcainkat. Temetjük a bányákhoz fűződő reményeinket, csodavárásainkat, a munkahelyeinket… az elmúlt 10 évben 55 ezer bányamunkás távozott a szénbányászatból… 192a közeljövőben további 15 ezer bányász hagyja el választott szakmáját. Temetjük végül életünk és a sorsunk Zobák-bányához kötődő kisebb-nagyobb darabját, örökös hiányérzettel és különösen azokkal, melyekkel 69 társunktól elbúcsúztunk [ennyi áldozatot követeltek a katasztrófák – M. Gy.]
…Az Ótestamentum átvitt gondolatával búcsúzom: »Megmérettél, megszámláltattál és túlságosan nehéznek találtattál!« Utolsó jó szerencsét!”
A felszámolás során állás nélkül maradottak sorsát Komlón sem tudták megoldani, hiányzott a megfelelő könnyűipari bázis: a „Carbon” vállalata, mint említettük, 1994-ben felszámolódott, ugyanerre a sorsra jutott a Május 1. Ruhagyár komlói részlege is. A város legnagyobb munkáltatója a helyi önkormányzat és a kórház maradt.
1997 áprilisában az utolsó olyan megyei szintű vállalat, amely Komlón tartotta a központját, a Baranya Megyei Vízmű is befejezte végelszámolással a víz- és csatornaszolgáltatási tevékenységét. Ezt akár jelképnek is tekinthetjük, pecsétnek Komló gyarmati sorsán. Mint részeges mérnök barátom, Dobronay Egon megjegyezte egykor:
„Komló gyarmat volt és gyarmat is maradt, csak elveszítette gyarmati báját.”
A városmonográfia csak néhány kisebb volumenű céget említ a jelenleg is működők közül. A Mélyfúró Vállalat valaha feketekőszén-kutatással foglalkozott, ez a tevékenysége 1992-ben megszűnt, a szerszámgyártó részlegét privatizálták és kft.-vé alakították át. A Magyar Optikai Művek helyi gyárát is felszámolták, helyébe a FAKTOR 92 lépett, amely 135 dolgozót foglalkoztatott. A könyv még néhány hasonló vállalkozást sorol 193fel: sütödéket, pékségeket, rehabilitációs foglalkoztatókat.
Az ipari struktúra úgy alakult, mint az a fenyőfa, amelynek levágták a vezérhajtását – értve ezen a bányászatot. Az oldalhajtások nem tudták átvenni a feladatát, és a fa lassanként bokorrá csenevészedett.
Át- és átolvasgattam a nyomtatott anyagokat, kielégítőnek tűnő képet kaptam a város sorsának alakulásáról, de úgy gondoltam, a magam szemével is látnom kell. E célból megkerestem a komlói önkormányzatot, ahol készségesen fogadták a szándékomat.
194A rendszerváltás után Komló Hoppa Ferenc tanárt, a Magyar Demokrata Fórum tagját választotta meg a város országgyűlési képviselőjének. Tevékenysége méltánylást érdemel, egy értékelés megállapítja: küzdött azért, hogy a meglévő bányászati kultúrát ne lehessen elherdálni, a térségben továbbra is tartsák fenn a bányászkodást, a várható foglalkoztatási gondok megoldásának érdekében hajtsanak végre ipari szerkezetváltást. Nem Hoppa Ferencen múlott, hogy ezek a törekvések nem valósultak meg.
A Magyar Demokrata Fórum csak egy ciklus idejére tudta megszerezni a parlamenti mandátumot. Az 1994-es választásokon az országos irányzatnak megfelelően a szocialisták Komlón is visszahódították a pozícióikat.
A „régi gárda” jórészt már elvonult. Az egykori funkcionáriusok közül sokan meghaltak, mások a Munkáspárthoz csatlakoztak, és akadtak olyanok is, akik a politikánál fontosabbnak tartották „kiskertjük művelését”. Egy fiatalabb nemzedék lépett a helyükbe, ennek az új hullámnak a tagjai közül leginkább Páva Zoltán vonta magára a figyelmet, aki mind jelentősebb tisztségeket töltött be. Őt korábban nem ismertem személyesen, ezért utánanéztem pályafutásának a „Ki kicsoda” lexikonban.
Páva 1949-ben született, 18 éves korában kezdett dolgozni a Mecseki Szénbányáknál mint anyagátvevő, 195majd átkerült a Dunántúli Kőbánya Vállalathoz. Munka mellett tovább tanult, elvégezte a Politikai Főiskola közgazdasági szakát, ezt követőleg pedig a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolát. 1976-ban a hivatalos jelöltekkel szemben őt választották meg a KISZ Városi Bizottság titkárának. Az ifjúsági mozgalomból kiöregedve a városi sportcsarnok működését irányítja 13 éven át. 1989-ben felhagy a politikával, egyéni vállalkozóként papírcikk- és orvosi műszer-kereskedéssel foglalkozik. Később visszatér az aktív közéleti szerepléshez, 1994-ben országgyűlési képviselővé választják, jelenleg már a harmadik ciklusát tölti a Parlamentben. 1998-ban elnyeri Komló város polgármesteri tisztét is. „Hobbija: futball, tenisz, horgászás” – zárul a Páváról szóló szócikk.
Életrajzát olvasgatva bevallom, leginkább az keltett bennem bizalmat, hogy a pályája nem egy politikai tisztség betöltésével indult, hanem tízéves fizikai munkaviszonnyal. Nem képzelem, hogy a gerendák emelgetése vagy a kőzúzalék vizsgálata eleve jobb erkölcsöket szülne egy eljövendő közéleti szereplőben, de abban biztos vagyok: csak a személyes tapasztalatok alakítják ki a megfelelő ismereteket, arányérzéket az átlagemberek sorsának megítélésében. Páva nemzedéktársainak jó része, sőt a következő „Fidesz-generáció” többsége egyetlen nap munkaviszonyt sem tud felmutatni, az iskolapadból egyenesen a Parlament széksoraiba ültek át, vonatkozik ez persze a Magyar Szocialista Párt középkorú-fiatalabb kádereire is. Innen ered életidegenségük és az a hajlamuk, hogy az embereket akarat nélküli, sakkfiguraként mozgatható báboknak tekintsék.
Mostanában elszoktam a Hivatal udvariasságától, kivívtam magamnak a politikai „vogelfrei” státusát, akivel szemben bármilyen bánásmód megengedhető. 196Például szerettem volna egy riportkönyvet írni Ózdról kétszer is jelentkeztem az önkormányzatnál, de a szocialista polgármester egy visszahívásra sem méltatott, ami persze jogában állt. Páva viszont készséggel fogadott, az irodájában ültünk le, az asztalra a Komlóval foglalkozó legújabb kiadványok egész sorát készítette ki számomra. Beszélgetésünket félpercenként szakította meg az asztalon álló stabil és két-három mobiltelefon csörgése.
– Nem infarktusgyanús ez a forgalom? – kérdezem.
– Miért volna az?
– Kicsit sűrű. Valaha Keszthelyen láttam ilyent Bellák professzornál, fél évvel később jött a gyászjelentés.
Páva nem sértődik meg:
– Nekem azért engedjen valamivel több időt, hároméves a kislányom, és most várjuk az új babát.
Látom, hogy a polgármester most is idegesen ül a székén, igyekszem rövidre fogni a kérdéseimet:
– Hány lakos él jelenleg Komlón?
– Huszonkétezer és néhány száz.
– Mennyi volt a legmagasabb lélekszám és mikor?
– 1987. január elsején 32 629 fő. Ahogy leálltak a bányák, a Pécsről és a távolabbi vidékekről érkezett emberek nagy része hazatelepült. Főleg az értelmiség megy el, még akkor is elköltöznek, ha az új helyükön kevesebbet keresnek, mint nálunk. Nem mindenkinek vált be a helyváltoztatás, sokan, főleg azok, akik az Alföldön próbáltak egzisztenciát teremteni, rájöttek, hogy ott még nehezebb a megélhetés, és visszatérnek Komlóra.
– Hogy alakultak a lakásviszonyok?
– A városban ma 11 ezer körül jár a lakások száma. A régi tanácsi bérlemények nagy részét eladtuk, csak ezer maradt meg a város tulajdonában – főleg a legsze197gényebb családok lepusztult otthonai. Az árak alacsonyak, ha valaki elválik, Pécsen annyiért tudja eladni az ottani lakását, hogy Komlón kettőt vehet belőle. Egy lakásért, melyet 1998-ban 1,2 millióért építettek, ma jó, ha 800 ezret lehet kapni.
– Mekkora a munkanélküliség?
– Tizenöt százalékos, ez nem kiugróan magas. Szigetváron például nem szűntek meg bányák, és ott is 12 százalék körül mozog.
Nincs okom kételkedni a polgármester szavaiban, de nyilvánvalóan nem az a feladata, hogy a városnak rossz hírét keltse, természetesen olyan mutatókat igyekszik választani, melyek a lehető legelőnyösebb képet mutatják. Később Mázán, egy régi mecseki bányászfaluban tettem fel ugyanezt a kérdést, a vezetők tíz százalékról indultak, de tovább firtatva a helyzetet kiderült, hogy számos más címen is tartanak nyilván állás nélküli embereket, sokan már ki is estek mindenféle kategóriából, így a mázai végeredmény 35-40 százalékra emelkedett.
Páva tovább sorolja a pozitív adatokat:
– Egyre több prosperáló kisüzem működik Komlón, például egy műanyagalkatrész-gyártó cég, amely a Suzukinak is szállít. A Hídépítő Rt. komlói építésvezetősége részt vett a Lágymányosi híd munkálataiban, dedolgozott Lengyelországban, sőt Reunion szigetén is. A Lakics Kft. motor- és generátorházakat gyárt, kilencven százalékban nyugati exportra szállít.
Közben továbbra is szinte folyamatosan csengenek a telefonok, a polgármester újabb és újabb tennivalókat jegyez be az asztali naptárába. Elhárítólag emelem fel a kezem:
– Nem akarom fenntartani a munkájában. Bízzon rá valakire, aki körülvezet Komlón, aztán majd ha ráér, folytatjuk a beszélgetést.
198– Rendben van, de a bányászemlékművet én akarom megmutatni magának.
Átvágva a főtéren felkapaszkodunk egy meredek utcán. Elhaladunk a piac mellett, csak egy-két pulton árulnak élelmiszert, a boltok többségében ugyanazokat a bóvli ruházati- és iparcikkeket kínálják, mint szerte az országban, legföljebb a román utazó árusok hiányoznak.
Az emlékművön egy márványtábla áll, melyre a mélyszinti munka során meghalt bányászok neveit vésték be. A névsor az 1901-ben elhunyt Gungl Jakabbal és Schwarz Györggyel kezdődik, és az 1999-ben elhalálozott Szőke Istvánnal fejeződik be. Száz év alatt összesen 324-en vesztek oda. A Halál legbőségesebben 1951-ben aratott: 15 embert vitt el magával, de 1964-ben is 13-an estek áldozatul.
Böngészés közben furcsa neveken akad meg a tekintetem: 1954-ben halt meg Perey Peron Félix – az ipszilonos előnévből és keresztnévből kiindulva úgy képzelem, a fejtésekbe levezényelt „osztályidegen” katonák közé tartozhatott. Az 1980-as évek nagy vájárszakmunkás-hiányában lengyel bányászok érkeztek Komlóra, 1986-ban 649 fő, és még 1991-ben is 465, ők is vérrel adóztak: Konieczny Leszek, Jedlinski Wieslaw.
Az emlékművet alig néhány éve hozták helyre, de keveset törődhetnek a gondozásával, most is szemét borítja el a környéket, a polgármester restelkedve mondja:
– Ide járnak „szipózni” a drogosok!
A komlói belterület egyik legmagasabb pontján állunk, szabadon körbefordíthatom a tekintetemet, abban reménykedem, hogy innen végre megláthatom a tájképet egykor meghatározó aknatornyok valamelyikét: Bétáét, Kossuthét, Zobákét. De egyet sem találok. Ha199talmas alkotások voltak, a zobáki ötven-hatvan tonnát nyomott, úgy volt megszerkesztve, hogy elviselje a minden oldalról érkező hatásokat, egyszeri lefestéséhez öt tonna anyag kellett.
A bányák bezárása után valamennyit felrobbantották és a roncsaikat elszállították. Az öreg bányászok sokat keseregnek azon, hogy miért nem hagytak meg legalább egyet emlékül, de állítólag a Bányakapitányság biztonsági okokra hivatkozva nem engedélyezte. Hallani olyan tervekről, hogy valaha majd a városközpontban állítanak fel egy jelképes aknatornyot – egy valaha tartaléknak szánt szerkezet elemeit őrzik valahol, legalábbis a szóbeszéd szerint –, de ez kevésnek tűnik a több mint egy évszázados hagyomány megőrzéséhez.
A polgármester rábíz a munkatársaira. A kocsit, amely-lyel bejárjuk a környéket, egy bányászból lett sofőr vezeti, letelepedek mellé.
– Máshol nem tudott elhelyezkedni?
– Tudja: a bányász csak bányásznak való. Egyszer valaki azt ajánlotta, hogy próbáljanak meg vájárokat órásokká átképezni. Azt mondták neki: látta maga már életében egy bányász szemét, hogy torzult el lent a sötétben?! Arról nem is beszélve, hogy lapáttenyerekkel miképp tudnának apró alkatrészeket felcsippenteni. Itt csak az segítene, hogy ha újra elindulna a bányászkodás.
– El tudja képzelni, hogy erre sor kerülhet?
– Ezen a vidéken mindig volt szén. A pásztor tüzet rakott egy szénér felbukkanásánál, és napokig égett. A régi nagy bányákat nem fogják újra megnyitni, ez többe kerülne, mint egy új tárót felépíteni, de próba200fúrások most is folynak. Máza-Délen a talajszint alatt 60-70 méterre 6-7 ezer kalóriás feketeszenet találtak, talán ebből kialakul valami. Hová kíván menni?
– Nézzünk fel Bétára.
Nekivágunk a hegynek, elhaladunk egy meddőhányó mellett, a domb szénből, palából, zúzalékból áll össze, alkotórészei a hő és a fagy hatására lassan szétbomlanak, ezért útalapba nem lehet berakni. A lezárt bányaaknák tömedékelésénél használják fel.
– Valaha a pécsi erőműben ennél gyengébb anyaggal is tüzeltek – a sofőr előremutat –, nemsokára felérünk Bétára. Mikor járt ott utoljára?
– Régen.
– El fog csodálkozni.
Nem vitatkozom vele, de magamban nem számítok különösebb meglepetésre. 1971 októbernovemberében bejártam a leépült dorogi bánya vidékét, és számtalan emlék ragadt meg bennem. Láttam a felrobbantott aknatornyokat, betömedékelt aknákat, a műveletet azzal indokolták, hogy a körözött bűnözők ne szállhassanak le és ne bujkálhassanak a föld alatt. Valaki azt ajánlotta, hogy az egyikben rendezzenek be egy pincehelyiséget, ilyent még nem látott a világ: valódi bányakörnyezetben lehetett volna iddogálni, de a vendéglátóipar nem talált fantáziát a tervben.
A bányaépületeket bunkókkal verték szét, a betonból kiszedték az ép szürke gömbvasakat, a járatosabbak még egy-egy tolózárat is kiástak a törmelék alól. Erzsébet-aknán leszerelt motorok hevertek, egy percenként száz köbméter teljesítményű kompresszor darabjait halomba rakták, az egyik alkatrészről néhány nejlonfoszlány lógott le, a leütődött szürke festék alól kilátszott a piros mínium. A pécsi György-aknáról került ide, de mire ideért, Erzsébet-akna már „elúszott”, értékét a 201szakértők ötvenezer rubelre becsülték. Tokodot és Tokod-Altárót is elvitte a vízbetörés, minden ajtót lelakatoltak, az épületrészeket külön kerítés zárta le, csak egy-két iroda élt még, ahol a végelszámolásokat készítették.
Egy nyugdíjas mérnök kísért végig az ottani utamon, az utolsó állomáshoz, a IX. aknához érve elfordult és kigombolta a nadrágját:
– Bocsánat, ezt én építettem, illő, hogy én vizeljem le.
Míg ezeket az emlékeket idézgettem magamban, a kocsi továbbfutott velünk. Az aszfaltozott út hirtelen véget ért, elhajtunk egy meggörbült sorompó mellett, a kocsi lefékez.
– Itt vagyunk! – mondja a sofőr.
– Azt hiszem, félreértett, én azt kértem, hogy Béta-bányára menjünk ki.
– Ez az, ennyi maradt belőle.
Körülnézek: egy 8-10 hektár kiterjedésű csupasz fennsíkon állunk, ahol nem hogy épület nem emelkedik, de még bontási töredékeket sem látni, hiába keresek akár egy lepattant téglasarkot is. Nem akarom elhinni, hogy itt valaha emeletes épületek húzódtak, műszakváltás idején száz és száz bányász szállt le a mélybe. Semmi sem maradt meg, csak néhány öregebb fa. A sofőr int:
– Annál a hársfánál volt a mentőállomás készenléti helye, valaha én is szolgáltam ott.
Beljebb egy gránitkő hirdeti: „Béta akna 1952–1997”. Ez volt a nyugati szellőzőakna, itt távozott az elhasználódott levegő. Az aknatorony helyén kinőtt egy vadalmafa. A keleti aknát is betömedékelték, megsüllyedt, öt-hat méter mély kráter keletkezett a helyén, valaha ide is állítottak emlékkövet, de a földmozgás nyomán eltűnt a mélyben.
202Az egykori bányaterületet példásan rekultiválták. A fennsíkra szabályos alakzatban fenyőcsemetéket telepítettek, a méretükből ítélve négy-öt évesek lehetnek. A sorok között a közeli öreg fenyők lehullott tobozai hevernek.
– Az erdő lassan visszahódítja a környéket, egy ideig megtartották ipari területnek, hátha betelepül ide egy vállalkozó, de ma már tudják, hogy kár reménykedni ebben.
Kísérőm egy erdőszéli bükkfára mutat:
– Ez egy nevezetes fa, valaha ennek a tövébe temették el az utolsó talicskát, amelyet lent a bányában használtak. Érdekli még valami?
– Nem, mehetünk.
Továbbfut a kocsi, Zobákpusztán, az út mellett megállunk „Jenő bácsi kocsmájánál”. A névadó tulajdonos kényszervállalkozó, valaha Zobák-bányán dolgozott mint vájár, még 1992-ben százalékolták le szilikózissal, tüdőfelületének nagy része elhalt, 20 400 forinttal ment el nyugdíjba. Az idők során meglehetősen elhízott:
– A mozgásigényem megvan – magyarázza –, de nem bírok mozogni. Enni viszont eszem.
– Részesül valamilyen kezelésben? Valaha itt szanatóriumok működtek ilyen céllal.
– Ugyan már! Most rendbe hozzák a Sikonda-tavat, de melyik bányász fog hűsölni ottan?
Bár élelmiszert és cigarettát is tartanak, nagy forgalmat nem bonyolíthat le ez a kocsma. Most dél felé csak egy 45 év körüli férfi issza a fröccsét, letelepszem mellé, és szóba elegyedünk, meglepődöm, mikor elmondja, hogy már ő is nyugdíjas.
– Én is Zobákon dolgoztam, mikor bezárt a bánya, még nem értem el a korhatárt. Létezett ugyan egy olyan szabály, hogy 25 év vagy 4000 ledolgozott föld 203alatti műszak után el lehetett menni teljes nyugdíjba, de nekem és még néhány társamnak hiányzott hozzá egy pár hónap, illetve 100-150 sichta. Mit csináljunk? Attól féltünk, hogy az egész életünk munkája kárba veszett. A mecseki szénmedencében mi zártunk be utolsónak, egyetlen olyan táró sem maradt, ahol bepótolhattuk volna ezt a hiányt. A vezetőinkben volt annyi becsület, hogy áthelyeztek minket Ajkára, csak úgy papíron, nem szálltunk le, de írták nekünk a műszakokat, amíg össze nem jött annyi, amennyi kellett. Lehet, hogy csalást követtünk el, de nem rajtunk múlott, hogy ilyen helyzetbe kerültünk. Majd bepótoljuk az államnak, tíz-húsz évvel hamarabb meghalunk, mint az, aki egy gyárban vagy egy műhelyben dolgozott. Az átlagéletkor Magyarországon 72 év, a bányászoknál a 62-t sem éri el.
– Milyen összegű nyugdíjat kapnak?
– Átlagban 70-80 ezret, amikor a mi nyugdíjunkat megállapították, a forint még sokkal többet ért. A régi nagy sztahanovistáknak 110-130 ezer jár.
Indulunk vissza a városba, útközben még benézünk a felszámolt Zobák-bányatelepre is, de a kapu lánccal van lezárva, mögötte kutyás őr strázsál. A kapuoszlopra egy feliratot raktak ki:
– „Ha gyűlöli az erőszakot, csengetés nélkül ne jöjjön be!”
A német juhászkutyák őrjöngésére közelebb jön az őr, de hiába van velünk az önkormányzat munkatársa, nem enged be minket. A városnak semmi köze sincs ehhez a területhez, a felszámoló szervezet rendelkezik vele, ha be akarok jutni, tőlük kell engedélyt szereznem.
A Zobákra szánt idő felszabadul, megkérem a kísé204rőmet, nézzünk be az egykori kökönyösi munkásszállóra, ahol valaha magam is laktam.
A helytörténeti feljegyzések szerint a megszűnt bányavállalat tulajdonába tartozó épületek jó részét induló kisvállalkozásoknak adták el raktárnak, műhelynek, irodának. A vállalati lakások nagy részét is megvették a korábbi bérlők.
Alig megoldható feladatot jelentett viszont célpontunk, a munkásszálló hasznosítása. Három épületből egyet sikerült eladni, a másik kettőt többféleképpen próbálták meg hasznosítani, de a bevételből még az állagmegóvás költségeire sem futotta. Mikor a zobáki bányászok eltávoztak, a kihasználtság harminc százalékra csökkent le. A felszámoló végül a komlói önkormányzattal kötött szerződést, mely a létesítményt jelenleg öregek, rokkantak és hajléktalanná váltak otthonaként működteti.
Az első pillanatra fel sem ismerem az épületet, ahol majd egy évig éltem. Az előcsarnokba belépve körülnézek, feltűnik, hogy a faliórán nincsenek mutatók, mintha az idő és az időmúlás céltalanságát kívánná kifejezni. Más változást nem látok, legfeljebb annyit, hogy a portáspult a jobb oldalról átkerült a bal oldalra – bár az is lehet, hogy én emlékszem rosszul. A karbantartás az 1990-es évekig megfelelőnek számított, addig lengyel vájárok laktak itt, később mongol fiatalokat helyeztek el, akik vájárnak tanultak, aztán már kevés gondot fordítottak rá, mindenütt kopottság, a leromlás nyomai látszanak.
Felmegyek arra az emeleti folyosóra, ahonnan a szobák nyílnak. Alapterületük mindenestül 25 négyzetmétert tesz ki, a beköltözőket ágyak és az előtérbe beépített már roskatag szekrények várják. Magukkal hozhatják személyes tárgyaikat, ez ritkán áll egyébből, mint 205némi ágyneműből, egy televízió készülékből, elektromos főzőlapból, díszpárnákból, a falon lógó családi képekből. A komfortot az előtérbe felszerelt mosdó képviseli, a folyosó végén helyezkednek el a közös vécék.
Egy-egy ilyen kuckóban hol két, hol három-négy ember lakik, egy félreeső sarokban egy sor ágyat tárolnak, azok számára, akiket a téli hideg bekerget majd. Egy szoba bére havi 29 ezer forint, ahol kettőnél több ágyat állítottak be, ott arányosan növekszik ez az összeg, benne foglaltatnak a víz-, gáz- és az egyéb közüzemi költségek is.
Akad, aki viszonylag könnyen kifizeti a lakbért, például egy rokkant bányász 102 ezer forintos nyugdíjából, mások, például egy magányos özvegyasszony nehezen boldogul a maga 25 ezer forintos jövedelmével. Néhányan különféle használati cikkeket fabrikálnak: seprűt, kisszéket, madáretetőt, ebből próbálnak pénzelni.
Külső munkákhoz kevesen jutnak: építkezéseknél, fakitermelésnél találnak alkalmi elfoglaltságot, egy nap tízórás műszakkal kétezer-kétezer-ötszáz forintot keresnek. A többség nem tudná fenntartani magát, a kenyérgyár ingyen ad nekik hat-nyolc veknit, abból egy-egy főre negyed kiló jut. A vágóhíd karácsonykor húst küld, az ügyes-bajos dolgokban szociális munkások segítenek. Néhányan leselejtezett gáztűzhelyet, mosógépet, edényeket hoznak nekik.
A fegyelem szigorú, este 11 órakor zárják, reggel 5 órakor nyitják a kaput, beléptető rendszer működik. Mindenki félti a helyét, számtalan várakozó lesi a megüresedő szobákat. Lázadozást nem tűrnek, egy öreget állítólag eltávolítottak, mert panaszkodott az ÁNTSZ ellenőrének.
206A munkásszálló közelében működik a Szent Borbála Közhasznú Társaság által fenntartott öregek háza. Ebben az épületben negyven idős embert helyeztek el, fenn a gesztenyési városrészben még egy ötven főre méretezett részleget alakítottak ki. Az intézmény 1975-ben a bányák kibontakozó válságának idején létesült.
– Pécs-Vasason található egy hasonló jellegű otthon, a „Mecsek Szíve” Kht. fenntartásában. 125 hellyel rendelkeznek, ebből 80 „befizetős”, belépésnél 2-2 és fél millió forinttal váltják meg a helyüket, utána havi negyvenezer forintot fizetnek. Minálunk általában úgy alakul, hogy az öregek átadják a lakásukat a városi blokkházakban, utána 39 ezer forint a havi térítés, de azt inkább feltételes módban mondom, mert erre a gondozottaink 45 százalékának telik, a többit szociális alapon fogadjuk.
– Volna igény több helyre is?
– Ha lehetne, kétszáz ember is jönne hozzánk, a város lakóinak közel egy százaléka.
Bármilyen meglepően is hangzik, az egykori bányaváros polgárainak némelyikénél a jó években félrerakott anyagi tartalékok máig is kitartanak. Mesélik, hogy az elhunytak után néha 6-8 millió forintos összegre szóló takarékbetétkönyvek maradnak. 1981-ben a bányász nyugdíjasok a háziorvosok fizetésének 6-8-szo-rosát kapták.
A kertben épp egy névnapi ünnepséget tartanak az egyik lakó tiszteletére, süteménnyel és kólával, a névnapos is üdítőt iszik. Gratulálok neki:
– Nem esne jobban egy pohár bor?
– Aki szerette az italt, az már mind kinn fekszik a Stiglicz-kertben, én mindig megtartóztattam magam.
– Hány éves tetszik lenni?
207– Már kikerültem a két nagy kaszát, a 77-et.
– Mit tetszik tapasztalni: nagyot változott a világ?
– Nem sokat, régen patkószeg volt az utakon, most olajfolt. Az élet mindig is nehéz volt, megkapaszkodni ezen a rossz földön, erdőket kellett irtani, mocsarakat lecsapolni. Sváb vagyok, így tudom a legjobban elmondani: az én nagyapámnak még der Tod jutott, a korai halál, apáméknak die Not, a veszély, csak mi kaptuk meg a das Brotot, a kenyeret.
208A polgármester már korábban meghívott szokásos heti fogadóórájára, épp a kezdésre érek vissza a városháza épületébe. Az időpontot meghirdetik a komlói újságban, alkalmanként 25-30 fő szokott jelentkezni meghallgatásra.
Ma az első vendég egy önkormányzati tag, arról beszél, hogy a körzetében az úttesten kell tolni a gyerekkocsit az anyáknak, mert a járdák kigödrösödtek és nem hozzák helyre. Azt is szóvá teszi, hogy a járókerettel közlekedő öregekre a gyerekek vízzel teli zacskókat dobnak le az emeleti ablakokból. Most, a nyári szünetben az iskoláskorúak valóságos bandákba szerveződve háborgatják a köznyugalmat. Páva feljegyzi és intézkedést ígér.
A következő kérelmező egy gerincidegi bántalmak alapján leszázalékolt cigánylány, havi jövedelme alig haladja meg a 20 ezer forintot. Egy düledező házban lakik primitív körülmények között, az illemhelye használhatatlan, egy vödörbe végzi el a szükségét. Most az ÁNTSZ meg akarja büntetni, mert a ház előtti telken nem vágatta le a parlagfüvet. Páva igyekszik őt is megnyugtatni:
– Majd utánanézetek!
Egy béna asszonyt a lánya támogat be. Ötezer forint szociális segélyben részesül havonta, de csak a gyógyszerek kiváltása 7-8 ezer forintjába kerül. A lánya Ka209posvárra jár el dolgozni, reggel ötkor indul el a busszal, késő délután ér haza, az öregasszony addig egyedül marad. Az albérlők házában laknak, önkormányzati bérleményt szeretnének, de Páva ilyent még ígérni sem tud nekik.
Hasonló igénnyel jön egy fiatal cigány házaspár is. Szállón laknak, négy gyerekkel 33 négyzetméteren, 29 ezer forintos bért fizetnek. A férfi karja egy munkahelyi baleset következményeként könyöktől ujjhegyig be van gipszelve. A családot a sürgősségi listán tartják nyilván, de Páva őket sem kecsegteti közeli megoldással. A pár azonban váratlan bejelentést tesz:
– Polgármester úr! A Kazinczy utca 11.-ben kiköltöztek egy harmadik emeleti lakásból, teljesen tönkretették. Tessék kiutalni nekünk, mi rendbe hoznánk.
Páva nem tud erről az esetről, megígéri, hogy utánanéz és intézkedik majd. Én is felírom magamnak a címet, ki akarok menni a helyszínre.
Egy 62 százalékos rokkant négyórás munkát kérne, jelenleg alkalmi foglalkozásként egy kisállattemetőt kezel.
– És bírná még a munkát?
– Hogyne kérem, mi nem öregszünk, csak sárgul a keresztlevelünk. Az asszony csontritkulásban szenved, kell a pénz orvosra.
Páva megígér neki valamilyen közmunkát, csak úgy mellékesen megkérdezi:
– Máshol nem kért támogatást?
– Voltam a pártban, de ott nem segítettek rajtam, pedig én mindig is olyan vörös voltam, hogy még a tejbegrízt is pirospaprikával ettem.
A roham nem akar véget érni, újabb és újabb kérelmezők érkeznek, jórészt cigányok, a szenvedés, a nyo210mor pokolbeli körei tárulnak fel szavaikból, de Páva nem tud segíteni rajtuk, csak a fejét ingatja:
– Az alacsony iskolázottságú cigányok a rendszerváltás igazi vesztesei nem csak a múltban, hanem az elkövetkezőkben is. A jövő munkanélkülijeit is Orsósnak és Kalánosnak hívják majd.
Csak úgy eszembe jut, de nem mondom ki, hogy amíg működtek a bányák, a cigányoknak több esélyük nyílott a feltörésre, biztos munkahelyet találhattak, sőt, mint említettem, egy közülük kiemelkedő Balogh Ferenc nevű vájárt államilag is kitüntettek.
Komló és Róma között kevés hasonlóságot lehet találni, legfeljebb azt, hogy mindkettő hét dombra épült. A komlói magaslatok egyike a Somág-tető, egy 1973-as újságcikk a város legszebb részének nevezi. 1950-ben a bányászoknak már négyemeletes egyenházak épültek fel ezen a területen, azért pont négyemeletesek, mert az akkori előírások szerint az öt emeletnél alacsonyabbakat nem kellett lifttel ellátni, és ez komoly megtakarítást jelentett. Rangnak számított, ha valaki itt kapott helyet, valaha itt települt meg Komló nevezetes tanácselnöke, Gallusz József is.
Azóta nagyot változott a világ, a házak állaga fokozatosan leromlott, aki tehette, elköltözött innen. A polgármesteri fogadóórán említett Kazinczy utca is itt húzódik, amely a város egyik nyomornegyedévé vált.
Mikor kiszállok a kocsiból, tekintetem először egy kutyán akad meg: a hátára fordulva egy tócsányi ürülékben nyújtózkodik. A két szemben lévő házsor közötti utcarészt nagy foltokban elborítja a szemét, a tárolókból túlcsorog a hulladék, az újabb teli zacskókat már csak ledobálják mellé, a csapatokba verődve rohangáló 211cigány fiúk nem kerülgetik őket, ha az útjukba akadnak, egyszerűen felrúgják.
A sofőr megkérdezi, hogy mikorra jöjjön vissza, aztán elhajt, magamra maradok a kísérőmmel, egy fiatal önkormányzati tisztviselőnővel. Keresek egy szilárd pontot, ahová letehetem a lábam és elindulhatok, a hosszú épületsor egyik sarka előtt egy korábban dróttal körülfogott kertféleséget veszek észre, gazdája, egy idősebb cigány házaspár most is kinn üldögél, őket szólítom meg. Mindketten betegek, a férfit még 1965-ben rokkantosították le a bányánál 67 százalékos egészségromlással. Alacsony beosztásban dolgozhatott, mert csak 53 ezer forint nyugdíjat kap, ebből 20 ezer elmegy rezsire, 18 ezer forint pedig orvosságra. Az asszony fulladásos rohamokban szenved, időnként oxigénkezelésre viszik el a mentők. Nyolc-tíz éve nem vettek új ruhát, a havi maradék jövedelmükből egy cipőre sem telik. Megszűnt a régi ingyenes illetmény szén, a tíz mázsa tüzelőt is meg kell venni évente. Az egyetlen luxust a talpalatnyi kert jelenti az életükben.
– Hogy viselik el ezt a környezetet?
– Nehezen, itt az emberek már egymástól is lopnak, rácsokat kell tenni az ablakokra.
– Nem tudnának elköltözni innen?
– Saját erőből nem megy. Beadtunk egy kérelmet, de már tizenhárom éve nem intézték el.
Megkeressük a Kazinczy utca 11-ben azt a harmadik emeleti lakást, melyre a négygyerekes fiatal házaspár jelentette be az igényét a fogadóórán. Attól tartottam, hogy a bejáratát zárva találom, de tárva-nyitva tátong, a belső ajtókat ki is emelték a sarkaiból, és elvitték.
A kísérőm megkér, hogy hadd maradhasson kint a folyosón, egyedül indulok befelé. Jegyezgetem a látottakat: az illemhely csészéjében már száradó ürülék hal212mozódik, a cserépkályhát szétverték, a csupasz kéménynyílást újságpapírral tömték be, a villanyórát leszerelték és elvitték, csak drótok lógnak ki a falból. A „bútorzatot” egy rossz szekrény és egy ágy teszi ki – egy foszlányaira szakadt paplan és párna jelzi, hogy éjszakánként valaki itt szokott aludni. A kamrát is illemhelynek használták, térdmagasságig áll benne az ürülék. A mosdót is ellopták. El kellene képednem azon, hogy egy ilyen állapotú lakásért több pályázó is viaskodik, de az idők már leszoktattak a csodálkozásról. Tovább nincs mit nézelődni, visszamegyek a lépcsőházba. Kísérőm megkérdezi:
– Elég volt ennyi? – hangjából érződik a reménykedés, hogy igennel válaszolok. Egy pillanatig eltűnődöm, aztán eszembe jutnak emlékeim egy másik nyomortelepről:
– Létezik még a „Sport-dűlő"?
– Igen.
– Akkor menjünk ki oda!
A lejtő alján elfogy a kövezett út, sáros időben éppolyan nehéz megközelíteni, mint harminc évvel ezelőtt, mikor utoljára jártam itt. A telep összezsugorodott, csak két épület maradt meg, tíz család, összesen harminc fő lakik benne, cigány, magyar vegyesen. Kísérőnőm és a sofőr nem hajlandó kiszállni a kocsiból, nekem sem ajánlják, de én nem érzek semmiféle aggodalmat. Közel ötven éve riporterkedek, de még nem fordult elő, hogy tisztességes közeledésemre durva választ kaptam volna – leszámítva néhány hatalmától-pénzétől meg-kótyagosodott elvtársat és urat.
Egy kutya sétál oda a kocsihoz, szájában egy csontot szorongat, aztán arrébb vonul. Délidőben is szinte mindenki itthon tartózkodik, itt is találni nyugdíjas bányászt, akit ötvenéves korban szívinfarktus után száza213lékoltak le Kossuth-bányán, görnyedt tüdőbajos fiatalembert, fürkésző, bizalmatlan tekintetek fogadnak.
Egy régi szerkesztőségi sofőr, egykori csendőr tanácsa jut az eszembe: „a helyszínre kiérve először is keressünk egy megbízható illetőt”, én is kiválasztok egy középkorú, kigyúrt férfit, bemutatkozom, szerencsére ismeri a régi, Komlóról szóló könyvemet:
– Maga hogy kerül ide? – kérdezi. – 1974 óta még a város térképén sem vagyunk rajta. Nemcsak utunk nincs, de még egy telefonfülkénk sem.
„Házigazdám” végigvezet a folyosókon, egy-egy lakás 25 négyzetméteres. Az épületben jelenleg nincs víz, a vezeték a barakkokon kívül tört el, már régóta nem javítják ki. Egy villanyórát itt is leszereltek, már megszokott módon csak drótok lépnek ki a falból. A mosókonyha fala gombásodik a befolyó csapadéktól. Míg megyünk, üvöltés hallatszik a folyosón, összerezzenek, de alkalmi kísérőm csak legyint:
– Bolond!
A négy illemhelyből összesen csak egy csésze maradt meg, az ide nyíló ajtót lelakatolták. Elképedve figyelek:
– Hogy tudnak élni ilyen körülmények között?
Egy sarkunkban járó öregasszony letorkoll:
– Nincs itt semmi baj, ezeknek minden emeletes ház kellene.
A lakók, úgy tűnik, gyűlölik a környezetükben élőket, még a származásbeli közösségtudat sem köti össze őket. Egy cigány ember azt az ugyancsak cigány vállalkozót szidja, akihez dolgozni jár, egy reggel öttől este ötig tartó napszámért 1500 forintot kap tőle.
Azt hittem, hogy ezek a végletekig lepusztult odúk ingyenesek, de kiderült, hogy a lakásért és a vízért 1700 forintot kell fizetni, ehhez jön még a szemétszállítási díj. Majdnem megkérdezem, hogy ezért elviszik-e vagy 214ide hozzák a szemetet, de úgy találom, sértőleg hatna. A „házigazdámhoz” fordulok:
– Van kiút innen?
– Nekem van. Baromfizom, disznót tartok. Akarok venni egy tanyát, és strucctenyésztésbe kezdek majd. Indulásnál nyolc-tíz állatra gondolok.
Elköszönök, visszaülök az autóba, elindulunk. A kísérőnőm arcán látni, hogy megkönnyebbült. Megkérdezem:
– A Kazinczy utcában ki mert szállni velem, itt miért nem?
– Ez sokkal veszélyesebb környék. Például az a férfi, aki magának magyarázott, állítólag gyilkosságért ült, alig egy fél éve jött ki a börtönből. Csodálkozom, hogy nem óvatosabb.
Vállat vonok:
– Mitől féljek? Nem vagyok nagy préda.
– Befejeztük mára?
– Ha maradt egy kis időnk, még szeretnék megnézni valamit. Láttam, hogy a Lenin-szobrot elvitték a Béke Szálló elől. Már nem emlékszem rá, hogy milyen anyagból készült, kőből-e, fémből-e. Mi történt vele? Összetörték, beolvasztották?
– Nem, egyben maradt. Egy kft. telepén őrzik.
– Azt szeretném még megnézni.
Kísérőnőm udvariasan bólint, de az arcán látszik, hogy nem rajong az ötletért. Nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem:
– Nagyon elégedetlen velem?
– Ön nyilván tudja, hogy mi érdekli, de vannak Komlón pozitív dolgok is, azok, úgy látszik, nem vonzzák annyira.
– Majd egy más alkalommal végigjárjuk.
Átmegyünk az egykori csillepályaudvaron, a lebon215tott Altáró és Szénosztályozó helyére. A 6-7 hektárnyi területet rekultiválták és az ipari parkhoz csatolták. A gyakorlatilag belvárosinak tekinthető helyszínen már számos magánvállalkozás vetette meg a lábát, egy szoláriumgyártó cégtől a gépkocsis fuvarozókig. Lenin szobra is egy privát tulajdonú telken áll, körötte különböző építőanyagokat: sódert, homokot, zúzott követ halmoztak fel.
Komlón a bányászok nem szokták megtagadni emlékeiket. A bányaalapító jánosi Engel Adolf szobrát az első világháború után, zsidó származására való tekintettel eltávolították, a bányászok nem hagyták összetörni, elrejtették, a háború utolsó napjait a szénbánya gépkocsi-színében vészelte át. A felszabadulás után visszakerült, de 1952-ben a Hatalom mint munkásnyúzó kapitalistát távolította el, elrendelte: törjék össze és olvasszák be. A Kossuth-akna gépüzemén dolgozó iparosok azonban elrejtették és befalazták. Több mint két évig dugdosták, aztán a városi tanács előcsarnokában, majd a komlói múzeum előtt állították fel. Napjainkban a felszabadulási emlékművet sem rongálták meg, a változás csak annyi, hogy a városi önkormányzat már nem jár ki koszorúzni.
A hat méter magas Lenin-szobor ott áll az építőanyagtelep bejáratánál, posztamensét gondosan kifeszkéz-ték, úgy tűnik, magát a figurát is rendben tartják, állja a szelek és viharok rohamát.
– Gyakran érkeznek ide látogatók?
– Jönnek, lefotóztatják magukat vele, lehet, hogy szuvenírként.
Nincs miért maradnom tovább, ujjheggyel még megérintem a kőtalapzatot:
– Minden jót, Vlagyimir Iljics, vigyázz magadra!
216Már decemberre járt, mikor újra lejutottam Komlóra. Elsősorban a bezárt Zobák-bányát szerettem volna megnézni – mint már említettem, az elmúlt alkalommal hiába kísérleteztem vele –, ezúttal a felszámolást végző cég egyik vezetője megígérte, hogy átjön Pécsről, és lehetővé teszi, hogy bejuthassak a területre.
A találkozót a polgármesteri hivatalba beszéltük meg, én érkeztem hamarabb, várakozás közben maradt időm a felkészülésre, átfutottam Bíró József tanulmányának Zobák végső likvidálását leíró részét.
A termelés befejezése után a lezárandó föld alatti bányatérségekből minden szerves anyagot tartalmazó tartályt, edényt, gépet, berendezést eltávolítottak, csak olyan anyagok maradhattak, melyek nem okozhatnak környezetszennyezést. Még a mozdonygarázsok és olajtárolók betonaljzatát és falait is letisztították gőzborotvával. A szénhidrogénnel szennyezett vizet külszíni gyűjtőtartályokba szivattyúzták.
Az utolsó fejtési mezőt 2000 januárjában hagyták fel, ezután lezárták a fővágatokat, a gátak elkészülte után egy bányamentő raj kikapcsolta a fő szellőztetőt, lezárta a kihúzó oldali iszapgátba épített légcsatornát, majd a behúzó oldali falazott gátakra elhelyezték a gyorszáró ajtókat.
Itt is végbement a többi komlói aknánál korábban már alkalmazott betömedékelés. Ez a feladat itt több 217munkával járt, mert Zobákot III. osztályú sújtólég-veszélyességűként kezelték, ezért a szellőztetést – egyben a metán hígítását – két, egymástól százméternyire fekvő ikerakna biztosította – ezeket külön-külön be kellett tömedékelni. A munka jelentős veszélyeket rejtett magában, ezért a szükséges anyagokat metánmérő automaták védelme mellett, sújtólégbiztos, villamos meghajtású láncos vonszolókkal vitték a kijelölt helyre.
A szigorú intézkedések ellenére 2000. március 17-én a centrális légaknánál metánlobbanás következett be. Személyi sérülés nem történt, de a légaknai depressziós ház annyira megrongálódott, hogy le kellett bontani. A három aknába majd 140 ezer köbméter anyagot juttattak le, utána mindegyiket pontosan méretezett vasbeton lemezzel zárták le, a rokkanásra számítva utántöltő nyílást hagytak rajtuk. Egy pillanatra felnézek a tanulmányból, és megkérdezem:
– Ki fizette ezt a rengeteg pénzt?
Egy önkormányzati hivatalnok válaszol:
– Minden bányabezárást az államnak kell finanszíroznia.
Zobák már korábban is a Pécsi Hőerőmű keretébe tartozott, ennek tulajdonosa, a Pannonpower Rt. zárta be. A jelzett cég nyilvánvalóan nem akarta tőkéjét egy hasznot nem hozó, csak ráfordításokat igénylő ingatlanban hevertetni, ezért továbbadta a Pest megyei vállalkozók egyik csoportja által létrehozott Zobák Ipari Centrum Kft.-nek. A kft. ügyvezetője, Birta János 110 millió forintot ajánlott a harminchektáros területért és a rajta álló nyolc épületért.
A Népszabadság egyik cikkéből értesülhettünk arról, hogy a pénz kifizetése elképesztő körülmények között zajlott le. A kft. késett a vételár kiegyenlítésével, ezért az eladó 14 millió forint kötbérrel megfejelte az 218árat. A kft. egyébként azzal magyarázta a késését, hogy a cég pénzszállító autóját 2001. március 19-én Budapesten ismeretlen tettesek feltörték, és a járműből elvittek 80 millió forintot. Állítólag azért volt az őrizetlenül hagyott autóban ennyi pénz, mert a kft. vezetői épp indulni akartak Pécsre, hogy kifizessék a vételárat. Hogy miért készpénzzel és nem szabályszerű átutalással akarták megoldani az ügyletet, arra nincs semmiféle magyarázat.
A Zobák Ipari Centrum Kft. feljelentést tett, de a rendőrség mindmáig nem találta meg a tolvajokat. Mindent összevetve a cég eleve úgy startolt, hogy a vagyonát 94 millió forinttal megrövidítették a kötbérek és a tolvajok.
– Honnan volt erre pénzük? – kérdeztem később egy szakértőtől.
– Kétszázmillió forintos bankhitelt vettek fel, amellett – mivel főleg az állás nélküli romáknak teremtettek volna munkaalkalmat – valószínűleg kaptak támogatást az adott ügyben illetékes hivataloktól és alapítványoktól is.
Úgy beszélik, hogy az új tulajdonos terveinek megvalósulásáig egy alvállalkozóra bízta a terepet, amely gondatlanul látta el őrző feladatát, a szinte akadálytalanul bejutó tolvajok minden mozdíthatót elloptak.
A változásoknak nyoma sem látszott. Papíron ugyan születtek tervek, előbb egy nyúltelepet szerettek volna létesíteni, majd egy fűrészüzemet, de még a kezdet kezdetéig sem jutottak el. Birta a sikertelenségért Komló vezetését vádolta, azt állította, azért nem boldogultak, mert a város önkormányzata az egykori bányaterületet nem minősítette át ipari területté, így a kft. nem kaphatta meg a beruházásokhoz szükséges szakhatósági engedélyeket.
219Az ügyre rákérdeztem Páva Zoltánnál is, a polgármester értetlenül tárta szét a kezét:
– Miért lett volna szükség átminősítésre, mikor már hosszú évek óta ipari terület? Ami a szakhatósági engedélyeket illeti, ha benyújtják a kérelmüket, harmincnap alatt mindent beszerezhettek volna. De különben is: ki képzelheti, hogy én keresztbe teszek egy olyan tervnek, amely 4-500 munkanélkülinek ad kenyeret Komlón és környékén? Az összes politikai kapcsolatomat latba vetettem a siker érdekében!
Közben befutott Pécsről a felszámoló cég képviselője, F, megkért, hogy ne említsem meg a nevét. Kevés az ideje, azt ajánlja, menjünk ki a helyszínre, a dolgok további alakulásáról már a kocsiban ülve számol be:
– Az eltelt idő folyamán a kft. adóssága csak tovább növekedett, mára már elérte a 296 millió forintot.
– Kiknek tartozik?
– Egyszerűbb volna arra felelni, hogy kinek nem. „Sáros” két banknál, az adó- és illetékhivatalnál, a komlói önkormányzatnál és még sorolhatnám. Aztán az egyik hitelező megsokallta, és megindította a felszámolási eljárást, az ügyet a mi cégünk bonyolítja le, pontosabban szólva: próbálja lebonyolítani. Semmit sem tudunk pontosan megállapítani, Birta nem hajlandó együttműködni velünk, olyanokat mond, hogy azért nem tud dokumentációval szolgálni, mert meghalt a könyvelője, és annak élettársa kidobta a kukába az iratok nagy részét. Előbb-utóbb persze kénytelen lesz helytállni magáért.
Közben megérkeztünk Zobák-bánya egykori főbejáratához, a kutyák éktelen ugatására előjön az egyik őr, és megfogja a nyakörvüket. F igazolja magát, beenged minket. Az őr egy régi portásfülkében húzódik meg a hideg elől, a telepen a vizet, villanyt és minden más 220közművet kikapcsoltak, fával fűt és petróleumlámpával világít.
– Mit lopnak el leginkább a tolvajok? – kérdezem tőle.
– Mindent, ami vasból van.
Elindulunk befelé. Az udvar meglepően rendezett és tisztán tartott, az eladók nyilvánvalóan felmérték, milyen fontos az első benyomás, mely a lehetséges vevőkben keletkezik. A telep központját egy nagy szabad térség foglalja el, ekörül helyezkednek el az épületek. Néhány fát meghagytak rajta, ágaikat vastagon belepi a dér, egyébként minden üres, csak néhány olajoshordót látni, azokat is szabályosan felstószolták.
A pusztulás kívülről csak apróbb jelekben mutatkozik meg, egy üzemcsarnok ajtaját egy autógumival támasztották be. Egy falra erősített dombormű egy munkássapkát viselő férfit ábrázol, alóla ellopták a feliratot.
– Ki volt ez? – kérdezem F-et.
– Nem tudom, lehetett bányászemlék, munkásőr-relikvia. Én keveset jártam ki Zobákra. Először nézzük meg az irodaépületet.
Az ajánló prospektus így írja le a létesítményt: „Az iroda 4300 négyzetméteres, alagsorral együtt hatszintes építmény, mely a terület DNy-i részében helyezkedik el, közvetlenül az étteremmel, illetve a fürdőépülettel egybeépítve. Környezete kulturált kialakítású… A hat szinten az egyes irodák különböző alapterülettel lettek kialakítva. A belső infrastruktúra, épületgépészet blokkonkénti szakaszolásra alkalmas. Az elektromosenergia- és vízellátás, valamint a telefonhálózat a teljes épületben rendelkezésre áll.
Az épület statikai váza (alagútzsalus monolit vasbeton szerkezet) igény szerint lehetővé teszi a belső elválasztású téglafalazatok eltávolítását, amellyel az egyes szinteken a tartóoszlopok meghagyásával, összefüggő 221nagy légterű helyiségek hozhatók létre. Így igény szerint ezen épületkomplexum továbbra is irodaként funkcionálhat. Lakások vagy szociális intézményi létesítmények kialakítása is elképzelhető…”
Ez a felvázolt kép már a belépés pillanatában összeomlik. Az épületet kirabolták és szinte módszeresen tönkretették. Elvittek minden bútort, irodai gépet, a falakból kitépték a csöveket. Egy WC-kagylót ki sem csavaroztak, hanem feszítővassal tépték ki a padlóból, körötte összetörtek a padlócserepek is. Az összes radiátort lelopták, szerencsére nincs közüzemi szolgáltatás, így nem borít el mindent a víz.
Az igazgatói iroda ajtaját hangfogó piros műbőr párnák borították. Ezeket valaki késsel felvágta, és kézzel kirángatta a puffer anyagként szolgáló rafiát – nem lehet tudni: puszta vandalizmusból tette, vagy abban reménykedett, hogy elrejtett értékeket talál ott. A mennyezet mindenütt vedlik, felkunkorodott darabokban hull le a padlóra.
Az egykori munkás hétköznapoknak csak egy-egy emléke látszik, egy 1994-es reklámnaptár, egy sokszorosított tréfás felirat: „Ebben a szobában minden harmadik reklamálót lelövünk – ma már ketten reklamáltak.”
A felszámoló biztossal, aki egyébként nem jogászi, hanem közgazdasági végzettséggel rendelkezik, megállunk egy ablak előtt, és lebámulunk a mélybe. Én valaha legalább ötvenszer néztem innen felülről Zobákot, de tekintetem most útbaigazító tájékozódópontok nélkül vonul ide-oda:
– Maga szerint van esély arra, hogy megveszi ezt valaki? – kérdezem.
– Miért olyan lehetetlen?
– Az egész ország, de mondhatjuk úgy is, hogy az 222egész egykori szocialista világ úgy vár a beruházó tőkére, mint a homok az esőre. Ha valakinek van pénze, megveheti a klasszikus budapesti üzemeket: a Csepeli Fémműveket, a Goldbergert, pontosabban a helyüket, de ezekre sem akad pályázó. Senki sem bíbelődik szívesen renoválgatásokkal, foltozgatásokkal, a vállalkozók ehelyett inkább a zöldmezős beruházásokat választják. Ez a helyzet Budapesten, közel a minisztériumokhoz, a nemzetközi vasútvonalakhoz, a Dunához. Miért jönne valaki Zobákra? Pécs 220 kilométerre fekszik a fővárostól, Komló vagy harminc kilométerre Pécstől, Zobák még további tíz kilométerre Komló centrumától, kinn a hegyek között.
– A távolság relatíve csökkenni fog, ha megépül a Budapest és Pécs közötti autópálya.
– Nem hiszem, hogy ebben az évtizedben sor kerül erre a gyorsforgalmi útra, de ha megvalósulna, akkor még mindig csak Pécsen vagyunk.
– Onnan már jöhet a bekötőút.
– De miért éppen Komló felé jönne, és nem Szigetvár, Szentlőrinc vagy más városok irányában? Mi szól Komló mellett?
– A bányákat bezárták, de a munkások többsége itt maradt a környéken.
– Ózdon is így alakult a kohászat felszámolása után, mégsem tudnak talpra állni.
– Az más eset, a kohászat olyan szakma, amelyből nem nyílnak kijáratok, a kohász az kohász, és nincs tovább.
– Nekem azt mondták, ugyanez vonatkozik a bányászokra is.
– Nincs igazuk: a bányában épp a technikai fejlesztés következtében ezer és ezer szakiparos dolgozott: lakatosok, villanyszerelők és így tovább. Erre a képzett és 223gyakorlott munkaerőre bármilyen vállalkozást lehet alapítani.
– Ezt az esélyt-előnyt az idő lassan felemészti. A termelés az 1980-as évek végén gyakorlatilag leállt, ha valaki akkor, mondjuk, harmincéves volt, az már közelít az ötvenhez. Mire elkészül a Budapest – Pécs sztráda és hozzá a komlói bekötőút, az illetők már rég elérik a nyugdíjkorhatárt, ha közben el nem viszi őket a szilikózis.
Beszélgetőpartnerem szótlanul bámul ki az ablakon, nekem kell továbblendítenem a beszélgetést:
– Mire alkalmas ez a terület? Milyen speciális tevékenységet lehetne itt folytatni?
– Logisztikai központot lehetne berendezni, építőipari telepet, betonelemgyártást. Aggok házát…
– Esetleg börtönt.
Erre nem válaszol, csak leszegi a fejét.
– És most használják valamilyen célra?
– Egy paintballtársaság béreli ki versenyekre.
– Mi az a „paintball”?
– Egy újfajta sport, a játékosok háborút vívnak egymás ellen, de a fegyverükből golyó helyett kis, festékkel töltött labdákat lőnek ki az „ellenségre”.
– Ők mennyit fizetnek?
– Egy-egy alkalomra ötezer forintot.
– És mibe kerül a terület őrzése?
– Havi 800 ezer forintba, vagyis évente majd tízmillióba. A pécsi cég, amely ellátja ezt a feladatot, már nem nagyon akarja vállalni. Két ember biztosítja ezt a hatalmas területet. Mindenképpen túl kell adni Zobákon.
– Hányszor hirdették meg?
– Eddig négyszer, de még az idén újra megpróbáljuk.
– Mennyiért adnák el?
224– Az állag évről évre romlik, a fenntartási költségek növekednek, ha egy komoly vevő jelentkezne, 80 milliós árról is tárgyalhatnánk.
Az összeg elképesztően alacsonynak tűnik, de úgy érzem, a felszámoló ebből is hajlandó volna engedni, becslésem szerint akár a felére is lealkudhatnám az összeget. Átfut az agyamon az a képtelen ötlet, hogy ha eladnám a mi lakásunkat és a két lányomét, az árából megvehetnénk magunknak Zobákot családi bányának. Arról persze fogalmam sincs, mire használnánk, de elképzelem, milyen tekintélyt teremtene egy társaságban, ha csak úgy mellékesen megemlíteném, hogy: épp most jövök a bányámból.
– A vevőt egyébként semmiféle külön kötelezettség nem terheli, a bankhitelt és az egyéb pénzügyi terheket a felszámoló intézi, olyan kényszer sem áll fenn, hogy bizonyos ideig bizonyos számú munkahelyet kell fenntartani. Egyetlen megkötés létezik: az új tulajdonos köteles beengedni a területre a vágatok tömedékelését ellenőrző munkáscsapatot.
Visszatérünk a központi térségbe, és folytatjuk abbamaradt ismerkedő sétánkat:
– A felszámolási praxisában sok Zobákhoz hasonló eset akadt már?
– Igen, ugyanúgy lopták szét a pécsi laktanyát is.
– Mi volt a csúcs?
– Talán a simontornyai bőrgyár.
(Két hónappal később újra felhívtam F-et, érdeklődtem, hogy történt-e valami az ügyben. Beszámolt róla, hogy újra meghirdették eladásra Zobákot, két pályázó jelentkezett: egy külföldi, 50 millió forintos ajánlattal és egy magyar vállalkozó, aki húszmilliót ígért – de ő még a kötelező bánatpénzt sem volt hajlandó letenni.)
Megnézzük a centrális szállítóaknát, ennek a helyét 225is csak egy tábla őrzi: 1962–2001-es évszámmal, úgy érzem, mintha egy temetőben állnánk. Bepillantunk az egyik üzemcsarnokba, itt valaha szállítódaru működött, a pálya sínjeit szétvágták, és magát a darut ellopták. Miközben lezuhant, egy falat is kidöntött, totálkáros lett, fémhulladéknak adhatták el egy pár ezer forintért. A csarnok belső falait is kezdték lebontani, téglahalmokat stószoltak fel elszállításra felkészítve, mikor közbelépett a megszigorodott őrizet.
Búcsúzóul még egyszer körülnézek, nagyjából biztosra vehetem, hogy Zobák-aknát, pontosabban a helyét most látom utoljára. Úgy érzem, mintha a szocializmustól köszönnék el.
Elindulunk, a portánál most is alig tudjuk kikerülni a hosszú láncra engedett farkaskutyákat. Lefelé tartva átvágunk Zobákpusztán, a ködös időben egyetlen embert sem látunk az utcákon.
A városházára visszatérve látom, hogy a polgármester valamilyen hivatalos eseményre készül, fekete kalapot vesz fel, rövid fekete bőrkabátot:
– Piegl Jani bácsi temetésére megyek.
– Meghalt Jani bácsi? – kérdezem megdöbbenve, a nyári látogatásom során még találkoztam vele, és kint Sikondán megittunk együtt egy pohár bort.
– Már vagy három hete, most az urnáját helyezik el.
Piegl János 92 évet élt, a város meghatározó személyiségei közé tartozott, szinte mindegyik komlói bányában dolgozott, egy időben ő vezette igazgatóként Zobákot. A város, érdemei elismeréséül díszpolgárrá választotta, ezt a rangot nem viselte sokáig, mert a rendszerváltás után hivatalba lépő új hatalom visszavonta a korábban adományozott díszpolgári címeket, 226és ez a döntés Piegl Jánosra is vonatkozott. A város MSZP-s vezetése sem sietett helyrehozni ezt a méltánytalanságot. Az öregember látszólag nem vette fel a sértést, gyakran végigment a komlói utcákon, kiült a kertjébe, nemrégiben valamilyen baleset érte, és már nem kelt fel a betegágyából.
Kissé elkésve érünk ki a temetőbe, a szertartás már elkezdődött. Piegl János 1936 óta részt vett a munkásmozgalomban, így papot sem hívtak hozzá, a ravatalnál a város régi polgármestere beszél. A búcsúztató után elindul a gyászautó az urnával és a tetőre felhalmozott koszorúkkal, a család után ősz hajú sokaság vonul, közben a bányászzenekar gyászindulókat játszik.
A sírnál a Munkáspárt helyi titkára búcsúzik el Piegl Jánostól, urnáját az első felesége sírjában helyezik el, majd visszahúzzák a nehéz fedelet.
– Így talán nem háborgatják majd! – mondja valaki.
– Előfordulhat ilyen? – kérdezem megdöbbenve.
– Elő. Jazbinsek Vilinek, Zobák régi főmérnökének az urnáját a lányai haza is vitték. Lassan a temető is harci tereppé válik.
Felmerül bennem a vasakaratú, a tisztességes munkát mindig megkövetelő főmérnök képe, akivel néhányszor együtt jártuk végig a zobáki fejtéseket. Eltűnődöm, mit szólna a mostani világhoz, de kár ezen gondolkodni, kifelé indulok a temetőből.
VÉGE A NEGYEDIK KÖTETNEK
227