Pályám eleje úgy alakult, hogy nem dolgoztam egyetlen szerkesztőségben sem, csak olyankor látogattam el ezekbe a sajtóműhelyekbe, ha valamilyen közlésre szánt írást vittem be. Így történt, hogy kevéssé ismertem az újságírókat és magát a sajtó gépezetét mozgató politikai és anyagi rugókat. Sokáig megmaradtam eredendő naivitásomban, az átlagemberekhez hasonlóan én is vitathatatlannak tekintettem minden nyomtatásban megjelent sort:
– Biztos, hogy igaz, mert benne volt az újságban!
Megvettem minden lapot, ahol akár csak utalásszerűen vagy zárójelben megemlítették a nevemet, és hazavittem az anyámnak. Ő, szegény, szorgalmasan gyűjtögette ezeket, melléjük rakott néhány fényképet és nevesebb személyiségektől érkezett levelet, üdvözlőlapot is. Az idők folyamán jópár nagyméretű nejlonzacskót megtöltött velük, haláláig őrizte, mikor meghalt, húgom átadta nekem az anyagot.
Mindig is igyekeztem elnyomni magamban a nosztalgiázóhajlamot: nem járok vissza régi otthonaim környékére, nem hívom fel névnapjukon egykori szerelmeimet, nem találkozom külföldről tizenöt-húsz év után hazalátogató volt osztálytársaimmal. Ezeket az anyámtól rám maradt relikviákat is csak néha bolygatom, legföljebb akkor veszem elő, ha valamilyen máshol nem található adatot keresek.
7Ilyenkor leülök a szőnyegre, és kiborítom magam elé a sárguló, a szélein már töredező papírokat. Az újságkivágásokba csak ritkán nézek bele, pedig akkoriban még jóindulattal kezeltek, pályakezdésem éveiben több elismerést kaptam, mint utána hosszú évtizedeken át. Én már akkor is kritikus szemmel néztem az írásaimat, úgy találtam, hogy teljesítményemmel nem szolgáltam rá annyi dicséretre, és élt bennem a gyanú, hogy ezt egyszer még leverik rajtam. Az 1980-as évek elején jött el a „törlesztés” ideje, mikor a „rendszerváltó értelmiség” belátta, hogy nem számíthat az én csatlakozásomra. Visszavontak minden nevemre kiállított „bizalomcsekket”, tehetségemet idézőjelbe tették, vastagon áthúzták és múlt időbe rakták. Egy kritikus pontos számokkal írta le ezt a változást:
„1980-ig minden kötetéről tucatnyi, másfél tucatnyi kritikai ismertetés látott napvilágot, minden szépirodalmi folyóirat, minden központi napilap és a magazinok is kötelességüknek tartották hírt adni egy-egy Moldova-mű megjelenéséről. 1981-es könyvéről viszont már csak négy cikket tart számon a bibliográfia, 1986-ban megjelent négy kötetéről csak egyet. Találomra átlapoztam tíz irodalmi lapot az utolsó évtizedből, a legkülönbözőbb ízlésirányok orgánumait, és sem Moldovától, sem Moldováról nem volt bennük egyetlen sor sem…”
Megjegyezhetném, hogy ezen évtized alatt a könyveim négy-ötmillió példányban jelentek meg és fogytak el, de miként az áldásba, úgy az átokba sem illik tekintetünket felemelve belenézni. Az idők múltával egyre kevésbé igénylem azt, hogy az ítészek foglalkozzanak velem. Már ötven éve járom ezt a pályát, de még egyetlen komolyan vehető, legalább a szándékában tárgyilagos kritikát nem írtak rólam, sem jót, sem 8rosszat – mindegyikük „szigetelésén” átüt a politika vagy a személyi alapon álló elfogultság. Nem akarom azt állítani, hogy ez a sors csak nekem jutott osztályrészemül, nemzedékemből több nálam is jelentősebb, de kevésbé ellenálló tehetséget is kilátástalanságba, alkoholizmusba, magányba és végül pusztulásba kergettek.
A nejlonzacskókban összegyűjtött levelekbe viszont gyakran belenézek, néhány kedvesebb emberem küldeményénél hosszabban elidőzöm. Így akadt a kezembe múltkorjában egy régi üzenet, melyet még utolsó éves főiskolásként kaptam régi osztályfőnökömtől, Mészöly Dezsőtől.
A levél 1956. október 17-én kelteződött, a Magyar Posta átlagos munkatempóját ismerve közvetlenül a felkelés kirobbanása előtt kaphattam meg. Mészöly hallott róla, hogy drámát írok – valószínűleg a főiskolai diplomamunkának szánt Rajk-perről szóló darabom, a „Legenda a tábornokok pusztulásáról” híre jutott el hozzá. Egykori tanárom akkoriban dramaturgként dolgozott a Madách Színházban, és ebben a minőségében is érdekelte a darab:
„Most már, vagy most egyelőre (az óvatos különbségtevés komoly élettapasztalatokat takar – M. Gy.) nagyobbak a lehetőségek a színházak számára is. Talán érdemes lesz megint dramaturgnak lenni…
Majd ha találkozunk, elmondom: mi a helyzet most a színházaknál, úgy kell a merész új magyar darab, mint egy falat kenyér!…
Szóval: hívj fel mielőbb!”
Szívesen kipróbáltam volna magam színpadi szerzőként, gondoltam, hogy megmutatom Mészölynek a Rajk-drámát, de mielőtt jelentkezhettem volna, már dörögni kezdtek a fegyverek a pesti utcán. A felkelés leverése után a téma politikailag hosszú időre „sza9lonképtelenné” vált, nem akadt olyan színház, amely foglalkozott volna vele, aztán a kérdés magától megoldódott: a kézirat elveszett, és soha többé nem került elő. Mészöly sem maradt olyan helyzetben, hogy akár egy másik művel kapcsolatosan megismételhette volna az ajánlatot.
Aztán hosszú évek teltek el kazánszereléssel, filmgyári bedolgozó robottal. Az 1960-as évtized elején végre újra megnyílt előttem az irodalom kapuja – nem túl tágasra, csak annyira, hogy az illúzióim lehorzsolódásával éppen beférjek rajta. Hosszú állóharc után végül elfogadták első elbeszéléskötetemet, „Az idegen bajnok”-ot.
A rendszer könyvkiadási politikáját két tagadhatatlan pozitív vonás is jellemezte. Míg a háború előtt egy-egy terjedelmesebb regény vagy verseskötet egy mezőgazdasági, illetve gyári segédmunkás három-négy napi keresetének megfelelő összegbe került, az 1960-as években akár egyórányi bérért is hozzájuthattak az emberek. A Könyvhéten az olvasók kétezer forintért a teljes ünnepi választékot megvehették – ez az összeg ma talán már a kétmillió forinton is túl jár.
A kiadói politika másik pozitív tulajdonságát a megjelentetett szerzők táborának messze határokig elmenő kiszélesítése jelentette. Tiszteletben kellett tartani a rendszer néhány alapvető tabuját, ezek közé tartozott a Szovjetunió érinthetetlensége, a nacionalista és antiszemita felhangok kiiktatása. A „Magyar Nemzet” egyik újságíróját letiltották a lap hasábjairól, mert a rövid és hosszú „u” betű használatára a következő példasort hozta fel: „Szovjetunió, unom, utálom…” A figyelem még évtizedekkel korábban megjelent művekre is kiterjedt. Babits Mihály: „Cigány dal”-ának azt a sorát, hogy „zsidót, ha látsz, nekilátsz”, a gondos lektor „bo10gyót ha látsz, nekilátsz”-ra javította ki, gyakorló „bogyó” létemre az ilyesfajta túlzásokat nem helyeseltem.
Ha valaki nem sértette meg ezeket a tabukat, bizton számíthatott rá, hogy könyve előbb-utóbb megjelenik, ez még az olyan ordas fasiszta múltú szerzőkre is kiterjedt, mint amilyen Erdélyi József volt, a „Solymosi Eszter vére” című pogrom-hangulatot keltő vers papírra vetője. Egy korabeli anekdota szerint ő azzal érdemelte ki a bűnbocsánatot, hogy írt egy üzemi környezetben játszódó vígjátékot, „Solymosi Eszter bére” címmel.
Más tekintetben viszont hihetetlen hanyatlás következett be a háború előtti állapotokhoz viszonyítva. Fennmaradt az emléke annak az esetnek, mely szerint Karinthy Frigyes kiadója egyszer levelet küldött az írónak:
„Kedves Mester! Ha kedd reggelig nem adja le a könyve kéziratát, nem tudjuk garantálni az e heti megjelenését…” – vagyis a leírt szöveg néhány napon belül eljutott az olvasó kezébe.
A magát szocialistának nevező rendszerben ez a tempó elképzelhetetlennek számított. A demokrácia jegyében bárki benyújthatta a műveit az akkor kizárólagos állami tulajdonban lévő könyvkiadókhoz – ezeknek a száma összesen nem haladta meg az egy tucatot, és mindössze kettő foglalkozott felnőtteknek szóló magyar próza és költészet kiadásával. Ott kötelesek voltak még a „vér-dilettáns” művekkel is a legmesszebbmenőbb gondossággal törődni, különben a próbálkozó feljelenthette őket az illetékes pártbizottságon vagy állami szervnél, ugyanilyen óvatossággal kellett megfogalmazni az elutasító választ is.
Ha már ismertebb nevű író jelentkezett, vagy olyan mű érkezett be, amelyben megcsillant a tehetség szik11rája, két lektor is elolvasta, majd írásbeli véleményezést mellékelve továbbította az irodalmi vezetőhöz, aki ha egy csöppnyi bizonytalanságot is érzett, belevonta a döntésbe az igazgatót is. Egy-egy kéziratot valóságos „bőrpapír” köteg kísért, ezt azért hívták így, mert megírásukkal a lektorok a maguk bőrét igyekeztek menteni.
Tételezzük fel, hogy az anyag sikerrel túljutott a kiadói stációkon, ez még mindig kevés volt az üdvösséghez, meg kellett szerezni a Kiadói Főigazgatóság engedélyező pecsétjét is. A dolgok menete a továbbiakban sem gyorsult fel. Egy első, majd egy második nyomdai levonat készült, a szerzőnek gondosan át kellett néznie, a lektorok hasonlóképpen jártak el, előfordult, hogy még az utolsó órákban is megköveteltek bizonyos változtatásokat a szövegben, egy-egy vers, illetve bekezdés kihagyását.
A nyomdák sem törték magukat, hogy minél hamarabb megjelentessenek egy szépirodalmi művet. Gépparkjuk a végletekig lepusztult, a felújításhoz szükséges pénzt pedig csak a különféle gyáraknak, kereskedelmi cégeknek végzett bérmunkákból remélhettek: árujelzéseket, reklámcédulákat, díszdobozokat készítettek, az alacsonyan rögzített díjtételű könyvkiadást igyekeztek elhárítani maguktól, vagy legalábbis időben elcsúsztatni. Mindent összevetve egy-két évbe is beletellett, hogy egy kéziratból könyv szülessen, ha politikai kifogások merültek fel, akkor hat-nyolc év is ráment.
Amíg a kötetem megjelenésére vártam, természetesen folyamatosan dolgoztam tovább. Az elbeszélések és riportok mellett néhány kisebb szatírámat is leközölték a folyóiratokban, ez utóbbiak keltették fel a Petőfi Színház igazgatójának a figyelmét.
12Ez a színház alig egy-két éve kezdte meg a működését a pesti Nagymező utcában, a korábbi Thália épületében. Elsősorban musical comedyk, zenés játékok bemutatását tűzte ki célul maga elé. Az olyan klasszikusok mellett, mint a „Koldusopera” vagy az „Irma, te édes!”, magyar műveket is igyekezett a műsorába iktatni, például Karinthy Ferenc dramatizálta Aszlányi Károly „Hét pofon” című regényét, színpadra alkalmazta Mándy Iván egyik elbeszélését is „Szabadíts még a gonosztól” címmel. Katona Ferenc, a színház igazgatója ennek a törekvésnek a jegyében behívatott, és szerződést kínált fel egy zenés komédia megírására.
A színdarab számomra mindig is a legvonzóbb, egyben a legveszélyesebb kihívásnak számított. Egy regénnyel vagy riportkötettel nem lehet igazán látványosan megbukni, mert az olvasókhoz egyenként jut el, egyedül mélyednek bele, azt nem látja senki, hogyha dühükben a szemétbe dobják, vagy utazás közben kihajítják a vonatablakon.
A színpadon viszont a szó megtestesül és a megszületés forróságában szembesül a közönséggel, rögtön eldől, hogy „a mennyekbe röpíti vagy a pokolra taszítja” a szerzőt. Nincs egyértelműbb kritika, mint az üresen maradt, felcsapott székek százai a nézőtéren.
Megtisztelőnek találtam és el is fogadtam a színház ajánlatát, bár őszintén szólva egy alkalmas ötletnek még a csírája sem mocorgott bennem, mégsem estem pánikba. Még a főiskolai drámatörténeti órákról emlékeztem rá, hogy a világ nagy drámaírói közül is sokan és sokszor idegen ötletekből indultak ki. Molière minden szégyenkezés nélkül felhasznált Plautusnak, a latin vígjátékírónak a műveiből vett ötleteket, sőt, hosszú párbeszédrészleteket is átemelt. „Je prends mon bien ou le trouve!” – „Onnan veszem a javaimat, 13ahol találom őket” – vallotta be nyíltan. Shakespeare is merített Bandellónak, az olasz elbeszélőnek a történeteiből, sőt a „Lear király”-nál egy korábbi ismeretlen szerző tollából származó változatból is. Túl azon, hogy mindketten gyakorlati színházi emberek voltak, akiknek adott időpontra megfelelő darabokat kellett szállítaniuk a társulatuk számára, azért is szüreteltek szívesen gyümölcsöket idegen fákról, mert biztonságot adott nekik, hogy a téma, ha más formában is, de egyszer már megmérettetett és elfogadhatónak találtatott.
A mesterek példájából kiindulva én is körülnéztem a világirodalmi ócskapiacon, így akadtam rá a milánói varga legendájára. Ennek a vargának erős érzéke volt az igazsághoz és a méltósághoz – mint a susztereknek általában, nem véletlenül került ki közülük olyan sok tanácselnök az 1950-es években. Az említett milánói varga szabad idejében el-eljárt a törvényszékre, végighallgatta a tárgyalásokat, utána hazament, és otthon, mint egy egyszemélyes fellebbviteli tanács, újratárgyalta az ügyeket. Gyakran volt elégedetlen az elsőfokú döntéssel, felülbírálta, új ítéleteket hozott, és azt személyesen végre is hajtotta. Ha egy gyilkos körmönfont ügyességgel kimosta magát a bíróság előtt, a varga nem hagyta annyiban, utánament és leszúrta, más oldalról: pénzt dobott be az ártatlanul tömlöcbe vetettek családjának ablakán.
Ebből a legendából faragtam ki megírandó komédiám hősét, Rozsdás Jeromost. Ő az Elhagyott Leányanyákat Gyámolító Átmeneti Otthonban tevékenykedik mint portás-mindenes. Túllépve hivatala törvényes kötelmein, el-elbeszélget a szülésre váró leányanyákkal, és ha úgy találja, hogy a csábítójuk még a szokásosnál is aljasabban bánt el velük, megkeresi és az Örök 14Igazság nevében felpofozza őket. Jeromost szándékaiban a lelkiismeret-furdalás vezérli. Még katona korában egy hadgyakorlat során teherbe ejtett egy falusi leányzót, akit később a sorsára hagyott. A nő azóta meghalt, de a szelleme újra és újra megjelenik Jeromos előtt, és kéri, hogy bosszulja meg a hozzá hasonló sorsú lányokon esett méltánytalanságokat. A tettre való felszólítás bevezető mondatát, a „Légy szíves, Jeromos!”-t választottam a darab címének. A poénokat még utólag sem szabad elárulni, de annyit elmondhatok: a bonyodalmak ott kezdődnek, mikor az egyik szoknyavadászról kiderül, hogy ő Jeromos fiatalkori botlásának a gyümölcse.
Lelkesített az a szinte biztosra vehető esély, hogy a művemet bemutatják az ország tekintélyes színházának egyikében, napi nyolc-tíz órát dolgoztam a szövegkönyvön, alig egy hónap alatt el is készültem vele.
Valaha egy dramaturgiaórán Háy Gyula mesélte, hogy szovjetunióbeli emigrációjában egyszer úgy adódott, hogy egy neves orosz szerzővel egy időben nyújtotta be a kéziratát ugyanannak a színháznak. A honi írónagyság ráírta a dosszié fedelére, hogy: „pjervij vá-riánt”, vagyis „első változat”, mintegy előrebocsátva: hajlandó a művét átdolgozni magasabb elvi vagy politikai szempontok szerint. Háy undorral figyelte a ténykedését, és a saját alkotására ráírta: „paszlédnyij váriánt”, vagyis „utolsó változat” – ekképp jelezve alkotói megingathatatlanságát. (A csattanó rendkívül hatásosan hangzott azzal a kis mellékzöngével, hogy egyikünk sem hitte el Háynak: akkor és ott ilyen módon mert volna cselekedni.)
Én viszont nyugodtan használhattam volna az „első változat” megjelölést. Bár a dramaturgiát tanult mesterségemnek nevezhettem, két drámámmal már a gya15korlatban is kísérletet tettem, de most zenés bohózatot kellett írnom, mely a prózai színművektől eltérő szabályok szerint épül fel. Később hallottam, hogy Nyugaton az igazi musical comedyket szigorúan meghatározott „szerkezeti tükör” alapján építik fel, például a játék hetedik-nyolcadik percében egy duettnek kell elhangzania, egy félóra után pedig szükségszerűen egy tömegjelenet következik.
Az „outsiderek” rendíthetetlen magabiztosságával kezdtem munkába, de hamarosan kiderült, hogy a műfaj megkövetelte szabályok alól én sem vonhatom ki magam. Szerencsére Katona Ferenc igazgató kitűnő partnereket állított mellém, komponistaként a korszak könnyűzenéjének királyát, Fényes Szabolcsot, szövegíróként pedig a „rímhányó” Romhányi Józsefet.
Megilletődötten ültem le velük tárgyalni az igazgatói irodában, már a huszonnyolcadik évemben jártam ugyan, de igazi szakmai tapasztalatok nélkül kerültem szembe a két nagyágyúval. Romhányi észrevette rajtam az idegességet, és egy kínrímmel igyekezett megnyugtatni:
Fényes Szabolcs is bátorított, azzal kezdte, hogy mennyire tetszenek neki a szövegemben előforduló zaftos, de mégsem trágár káromkodások, nevetve idézett egy példát:
– Verjen meg ősöd, a farkatlan majom, akinek hosszabb a keze, mint a lába, és a fogával vakaródzik!
Fényes Szabolcs már akkor az élő klasszikusok közé tartozott, de még ma is sok legenda kering a személye körül. Kompozícióinak egy részét állítólag többször is 16eladta, ha egy színházi vezető ember felhívta kísérőzene ügyben, és ő éppen nem tartózkodott otthon, akkor a háztartási alkalmazottja bonyolította le az ügyletet, ő már pontosan tudta, hogy a gazdája melyik fiókban tartja az adott igénynek megfelelő belépőket, duetteket vagy finálékat. A „Légy szíves, Jeromos!” egyik-másik számát később én is visszahallottam egy másik darab betétdalaként.
(Általában véve azt hiszem, hogy a hasonló, kisebb-nagyobb trükkök bocsánatos bűnnek számítanak a zeneszerzők világában. Én csak egyetlen botránnyal járó esetről hallottam: egy román komponista a fasiszta „Vasgárda” indulóját eladta Albániába az állam új nemzeti himnuszának, szélhámosságára csak akkor derült fény, mikor egy albán-román futballmeccs előtt ezt kezdte el játszani a zenekar.)
A Petőfi Színház Ungvári Tamást adta mellém dramaturgnak. Őt még a „Csillag” folyóirat szerkesztőségéből ismertem. Őszintén tiszteltem magas szintű lexikális ismeretéért, de most egész közös munkánk során egyetlen ötletet sem tudott hozzáadni a darabhoz. Legfeljebb néhány hirtelenjében felszedett színházi szakkifejezést hangoztatott, például egy bizonyos fajta parókát „dekli”-nek nevezett, inkább csak nehezen értelmezhető elvi kijelentéseket tett, amelyeket sohasem lehetett a gyakorlat nyelvére lefordítani.
Megkockáztatom azt a kijelentést, hogy a színházaknál nincs is szükség az alkotás folyamatában részt vevő dramaturgra – legfeljebb az írókkal tarthat kapcsolatot, a világ drámatermését szemlézheti. A darabot az író írja, a rendező valósítja meg, köztes szereplőnek nem adatik hely. Ezt maguk a szakma művelői is érzik, akikben valódi tehetség rejlik, előbb-utóbb továbblépnek, írással vagy rendezéssel próbálkoznak.
17Pályám során jó néhány színházzal kerültem kapcsolatba, de a szó mesterségbeli értelmében vett dramaturggal csak eggyel találkoztam: Fényes Szabolccsal. A komponista magas fokú zenei felkészültsége mellett a drámai kompozíció törvényeit is kiválóan ismerte. Én állandó és azonnali hatásra törekedve mindig is hajlottam rá, hogy egy-egy kínálkozó poén kedvéért megszakítsam vagy másfelé tereljem a cselekményt. A vonalvezetésem ennek következtében az úton ballagó szamár vonulására emlékeztetett, aki hol a jobb, hol a bal oldalra tér le egy ízletes kórót lelegelni. Fényes Szabolcs a bohózat szövetében is felismerte ezt a hajlamomat és azt magyarázta nekem: soha nem szabad engednünk, hogy a felvillanó ötletek megváltoztassák a főcsapás irányát.
– Előbb az oszlopokat kell felállítani! – mondta, vagyis az alapvető fordulatokat, a karaktereket határozzuk meg, ha ezek az „oszlopok” már szilárdan tartják a darab szerkezetét, a poénok maguktól jönnek majd.
Romhányi is sokat segített, átkötéseket javasolt, amelyek lehetővé teszik, hogy a szereplőknek legyen ürügyük „dalra fakadni”. Pontosan érezte, hol csökken a cselekmény feszültsége, és a vígjátéki trükkök nagymestereként számtalanszor ajánlott megoldásokat.
Hetenként tartottunk ilyen megbeszéléseket, utána beültem a Hungária kávéházba, és nekiestem a darabnak. Újra és újra lemásoltam kézzel a hetven-nyolcvan oldalnyi szöveget, menet közben beépítve társszerzőim tanácsait. Soha nem elégedtem meg azzal, hogy csak a megjelölt hibákat javítsam ki, éreztem, hogy mindig is korábban rontottam el valamit, a megjelenés helyén csak nyilvánvalóvá vált a melléfogás. A következő héten esedékes találkozóra mindig egy erősen 18átdolgozott változattal jelentem meg, ez ötször-hatszor is megismétlődött, partnereim barátságosan méltatták a munkatempómat.
Később, őszinte sajnálatomra, konfliktusba keveredtem Fényes Szabolccsal. A végleges szerződés megkötésekor meg kellett állapodnunk, hogy osztjuk fel magunk között a jogdíjat. A bevételből 12 százalék járt a szerzőknek: ebből én hatot kaptam, Fényes Szabolcs négyet, Romhányi pedig kettőt – ez az arány nagyjából megfelelt a kialakult szokásoknak.
A békés természetű Romhányi minden ellenvetés nélkül elfogadta ezt a kvótát, de Fényes Szabolcs nem akart beleegyezni, azt szerette volna, ha ő is, én is öt-öt százalékot kapunk. Mivel végzetesen nagy összegek nem forogtak kockán, azt hiszem, hogy Fényes Szabolcsot nem az anyagi mohóság vezette, hanem inkább presztízs szempontok, rangján alulinak tekintette, hogy egy fiatal szerző többet kapjon nála. Attól is tarthatott, hogy az esetnek híre megy, és az itteni példa nyomán máshol is kedvezőtlen feltételeket szabnak neki. Én úgy gondoltam, hogy „az üzletet én hoztam”, vagyis Fényes Szabolcs és Romhányi csak az én ötletem és előzetes munkám nyomán léphetett be a darabba, ezért nekem nagyobb rész jár, mint nekik. A békesség kedvéért mégis kész lettem volna engedni, mikor a zeneszerző a következő kijelentést engedte meg magának:
– Én zsebből kifizetem neked a különbséget!
Ebből a megjegyzésből fölényeskedést, majdhogynem lenézést véltem kihallani, ezért elnyomtam magamban a megegyezési szándékot, és ragaszkodtam a hat százalékhoz, sikerült is elérnem. Ezután a zeneszerzővel való kapcsolatom csak a munkával kapcsolatos megbeszélésekre korlátozódott.
19Az „öreg színházi rókák” akkor szoktak késznek tekinteni egy darabot, ha a szövegkönyvet kemény fedőlapokba kötik bele – ez hamarosan megtörtént, megkezdődhetett a színészek kiválasztása. Jeromos szerepére Kazal Lászlót hívták meg vendégnek, én magam is örültem a népszerű komikus érkezésének, azt hittem, az ő személye egymagában garantálja a sikert. Nem értettem hozzá, nem mértem fel, hogy Kazal a maga hatásos, de külsőleges eszközeivel csak öt-tíz perces jelenetekben vagy magánszámokban érzi otthon magát. Egy háromfelvonásos mű főszerepét képtelen a vállára venni. Ilyen természetű feladatot éppoly tévedés volt rábízni, mint egy rövidtávfutót maratoni versenyen elindítani. Szerepépítési módszerére jellemző volt, hogy a próbákon papírral-ceruzával járkált, és szóvicceket próbált beépíteni a szövegébe. Így például, ha valakit Cseppentőnek hívtak, rögtön megkérdezte, hogy a társát hívhatja-e Csurgatónak.
Anyám megőrizte az egykori műsorfüzeteket is, ebből silabizálom ki a többi színész nevét. A női főszerepet Galambos Erzsi játszotta, a próbák során megpróbáltam elmondani neki, hogy milyennek képzelem a hősnő figuráját, de ő kurtán-furcsán lezárta a diskurzust:
– Nyugodtan rám bízhatja, meg tudom csinálni!
Ezután már én sem erőltettem a párbeszédet.
Itt találkoztam először későbbi barátommal, Agárdi Gáborral, akit korunk egyik legigazibb komédiásának tartottam és tartok ma is – félreértés ne essék, ezt dicséretnek szánom. Hamar ráéreztem a stílusára, megismertem kifejezőeszközeit, kitaláltam, milyen szerkezetű mondatok illenek a szájába. Kapcsolatunk évtizedekkel túlélte a „Légy szíves, Jeromos!”-t, később kisebb-nagyobb szerepek sokaságát írtam egyenesen 20az ő figurájára szabva. A rendszerváltozásnak kellett jönnie ahhoz, hogy a barátságunk megszakadjon.
A darabot az azóta elhunyt Seregi László rendezte – nem tévesztendő össze az azonos nevű kiváló koreográfussal. A nyári szünettel megszakított részpróbák után szeptember közepén került sor az első házi főpróbára. Még tartott a „vénasszonyok nyarának” melege, az igazgató és a színház többi vezetője rövid ujjú ingben, mosolygós arccal ült be a nézőtérre. Én feszült hangulatban senkivel sem kívántam beszélgetni, valahol a hátsó sorokban foglaltam helyet.
Már az első öt perc után úgy éreztem, ez a darab meg kell hogy bukjon. Nem hiszem, hogy valaha is írtak már hangulatosabb vígjátéki bevezetést, mint én a „Légy szíves, Jeromos!”-hoz. Öt-hat várandós lányanya vonult be a színre pizsamában, nagy kitömött pocakkal, öntudatos csárdásléptekkel, és elénekelték a zabigyerekek indulóját, szólt pedig ez a következőképpen:
Közben, szintén csárdásütemben, felvonulnak az ápolónők is:
Majd egy magnótrükkel maguk a csecsemők is megszólalnak:
A fogamat csikorgattam, de beláttam, hogy a felelősséget nem háríthatom a dalszövegeket író Romhányira, mert én teremtettem meg azt a szituációt, melyet ő csak megverselt. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a dalszövegek ízléstelenségével az általam írott dialógusok is felvették a versenyt. Hadd idézzek fel mutatóban egy gyöngyszemet, amelyben Jeromos egy újonnan jelentkező igen csúnya terhes nővel beszélget – hallatlanul szellemes kontrasztként a Szép Ilonka nevet adtam neki:
„Jeromos: Szép Ilonka: Jeromos: Szép Ilonka: Jeromos: Szép Ilonka: Jeromos: Szép Ilonka: Jeromos: |
Gyermekének apja, illetve valószínű apja? Aztat nem mondom meg. Miért nem? Mert nem ő tehet róla, felcsaltam a lakásomra és magam fölé tepertem. Egész nyugodtan megmondhatja, nem lesz semmi baja az illetőnek. Akkor megmondom: Bánó Imre. Lakhelye? Ajtósi Dürer sor 4, Vakok Intézete. (felháborodottan) És még van képe az újságoknak azt írni, hogy nálunk vigyáznak a vakokra?!” |
Hallgatva a saját szövegemet, kivert a halálos veríték. Most szembesültem azzal, hogy az orromnál fogva vezettem önmagamat, ugyanabba a csapdába estem bele, mint amit a filmgyári bedolgozó munka jelentett néhány évvel korábban. Igazi mondanivaló nélkül, pusztán a remélt sikerre sandítva, hiába dolgoztam egy munkaállat szorgalmával és kitartásával, megint egy kommersz elmeszülemény került ki a kezemből – gyakorlatlanságom miatt még az átlagosnál is alacsonyabb színvonalon.
Ültőhelyemből néha a színház vezetői felé néztem, a kezdeti nevetgélések után hamar elkomorodtak, de a szünetben az igazgató biztatóan veregette meg a vállamat:
– Ne idegeskedj! Ismered a babonát: rossz főpróba – jó előadás!
Ez kissé megvigasztalt, egyébként is úgy éreztem, hogy a második rész íróilag jobban sikerült. Márpedig ez a döntő – szokták mondani, hogy a néző végül is jó benyomásokkal lépjen ki az utcára, és ismerősei körében dicsérje a darabot. Aztán már a második rész kezdetén letargiába estem, a leendő anyák a következő bölcsődalt danolják – ígérem, ez lesz az utolsó idézet:
Alig tértem magamhoz ebből a sokkból, amikor újabb megrázkódtatás következett. Az intézetbe ellátogató svéd vendéget hívatlanul betolakodó csábítónak nézik, el akarják fogni, áttekinthetetlen kergetőzés robban ki – harsogó trombitaszó mellett. Egy süketnéma fiú is – a kiváló Harkányi Endre játszotta – beszállt a hajtóvadászatba. Harkányi a kelléktárban talált egy ősrégi tűzoltósisakot, melynek a tetejére egy telefon volt szerelve, ezt rakta fel a fejére, futás közben időnként lekapta a kagylót, és süketnéma létére izgatott hangú beszélgetéseket folytatott egy ismeretlen partnerrel.
Leszegtem az állam, hogy ne is lássak semmit, csak a befejező jelenetnél emeltem fel újra a tekintetemet. Egy öregember jön be a színpadra, kiderül, hogy ő az apja annak a lánynak, akit Jeromos még fiatal korában elcsábított, és főhősöm is megkapja a maga megérdemelt pofonját.
Az aggastyán szerepét egy fiatal, de már erősen kopaszodó, olajos tekintetű segédszínészre, Sándor Györgyre, a későbbi országos hírűvé vált „humoralistára” osztották ki. Ő kevesellte a rá jutó néhány perces és kevéssé hatásos színpadi jelenlétét, minden eszközzel megpróbálta feldúsítani. Az egyik próbán jelentkezett Seregi Lászlónál, a rendezőnél, közölte, hogy kitalált egy „geg”-et, és engedélyt kért a bemutatására. Az ötlet abból állt, hogy egy katonaládát hozott magával, és arra állt fel, mikor megpofozta a nála jóval magasabb Jeromos-Kazal Lászlót. A rendező nyers szavakkal utasította vissza ezt a sziporkát:
– Nem magáról szól a darab! Ne mutogassa magát!
Sándor most a főpróbára is megpróbálta becsempészni a katonaládát, de az ügyelő elvette tőle.
(Sándor György elkeseredett a kudarc miatt, később 24más színházakhoz kerülve sem tudott kibontakozni. Néha találkoztam vele a Hungária kávéház galériáján, magányosan, nyomott hangulatban üldögélt félhomályos asztala mellett. Bár csak felületesen ismertük egymást, nekem is panaszkodott. Beletúrt ritkuló, göndör hajába:
– Nézd meg, milyen ócska, vacak haj ez, mindenem elkopik. Persze hogy senki sem figyel fel rám, pedig az egész szakmában én értek a legjobban ahhoz, hogyan kell kapcsolatot teremteni az emberekkel és provokálni őket.
Feszült tekintettel körülnézett, miképp bizonyíthatná be nekem ezt a képességét. Emil, a homoszexuális törzsvendég jött éppen végig a galérián, egy kis kofferban régi sakk-könyveket árult.
– Figyelj! – mondta Sándor, és készenlétbe helyezte magát. Mikor Emil odaért az asztalhoz, megszólította:
– Hogy vagy, Emil?
– Hát, köszönöm, jól – motyogta, nem tudván mire vélni az érdeklődést.
– Nem megyünk el a fürdőbe, csak így kettesben? – a színész rám kacsintott, mintegy elismerést várva, hogy milyen fölényesen kezeli a helyzetet, de engem nyomasztott a szituáció, felkeltem az asztaltól.
Sándor később úgy döntött, hogy színházi szerepek helyett inkább önálló előadóestekkel próbálkozik. Az Egyetemi Színpadon kezdte egy-egy magánszámmal, szóviccekbe rejtett filozofálgatásaival hamarosan a minden újra és könnyen emészthetőre fogékony fiatalok kedvencévé vált. Biztos talajt érezve a talpa alatt, mintegy elégtételt véve a korábbi sikertelen évekért, magabiztos, sőt fölényeskedő stílust vett fel.
Egyszer, együtt utazva a Győr felé tartó gyorsvonaton, engem is kioktatott a szakmai és anyagi sikerek 25elérésének titkairól. Terepszínű, áhítatos arcot öltve figyeltem, közben nagyapám egyik régi mondása járt az eszemben:
– Amit te most tanulsz, azt én már rég elfelejtettem!
Az nem lepett meg különösebben, hogy Sándor a zsidó vallásról áttért a katolikusra, azt pedig már természetesnek találtam, hogy a jobboldali eszmék szócsövévé vált. A katolikusok és a jobboldaliak annyit nyertek vele, amennyit a zsidók és a baloldaliak vesztettek – valahol a nulla körüli tartományban kell kereskednünk –, a konvertálásának egyetlen hozadéka volt: alkalmat adott Déri Jánosnak, hogy egy klasszikus poénná vált kérdést intézhessen hozzá:
– Mondd, nem félsz attól, hogy amikor mégy hazafelé, belelövöd magadat a Dunába?
Az viszont már nem Sándor Györgyre, hanem a magyar sajtó mostani világára jellemző, hogy elmefuttatásai egyszerre jelennek meg a szélsőjobboldali Magyar Nemzetben és a liberális Hócipőben.)
A „Légy szíves, Jeromos!” főpróbája után összeült a színházi vésztanács. Katona Ferenc, az igazgató úgy döntött, hogy a siker érdekében harsányabb eszközökhöz kell nyúlni: szóljon erősebben és „dögösebben” a zene, egyik-másik szereplő ragasszon tökig érő szakállt, és néha botoljon meg benne. Romhányi is felvetett néhány ötletet, de ezeket jórészt visszautasítottam, mert operettből kölcsönzött sablonnak találtam, ezzel őt is sikerült magamra haragítanom.
Így jött el a premier 1962 szeptemberének vége felé. A bemutató alig-alig kapott hírverést, sem az újságok, sem a rádió nem foglalkozott vele. Egy magamfajta, félig ismeretlen, akkor még az első könyvének megjelenésére váró író nem számított húzó névnek, a sértő26dött Fényes Szabolcs pedig nem „dobta” be magát a darab érdekében.
Este fél hét tájban a szemközti Operettszínház előtt már tömegesen gyülekeztek a nézők, a Petőfibe viszont csak gyéren jövögettek. Apám fogadkozott, hogy átmegy, és a rivális színház látogatóit átkergeti a mi oldalunkra. A nyitány felhangzásakor is bőven akadtak még üres székek.
Mindannyiunk kellemes meglepetésére az előadás tisztes sikert aratott. Az okokat meg sem próbálom kibogozni, csak feltételezem, hogy az embereknek mindig van kedvük nevetni, különösen ha pénzt adtak érte, és nem szokták megválogatni, hogy mit raknak elébük. Lehet, hogy Fényes Szabolcs zenéje fedte el jótékonyan a szöveg gyengeségeit, vagy Agárdi, Galambos Erzsi, Holl István és a többi színész tett ki magáért.
A kritika vegyes érzelmekkel fogadta a „Légy szíves, Jeromos!”-t, az értékelésekből csak egy mondatra emlékszem: „Ez az első magyar szocialista musical comedy” – máig sem tudom, hogy az írója ezt bóknak vagy elmarasztalásnak szánta-e.
A darab beindult, néha már a „Minden jegy elkelt” táblát is kirakták a pénztárnál, aztán a harmincadik előadás táján beütött a krach. Leszakadt a plafon, és ez nem képletesen értendő, hanem valóságosan, akkora vakolatdarabok hulltak le, hogy egy százas szöget belevertek volna a padlóba. A balesetet sokan úgy magyarázták, hogy valaki állítólag kijelentette: „ez a Légy szíves, Jeromos! tulajdonképpen egy jó darab – és egy ekkora hazugságtól rögtön leszakadt a mennyezet.”
Senki sem tudta, hogy mihez kellene kezdeni, végül a „Petőfi” a Nagymező utcából átköltözött az Izabella téri színházi épületbe.
(Nagy tévedés az a filozófiai tétel, hogy nem lehet 27kétszer belelépni ugyanabba a folyóba, ezt a saját példámmal is bizonyíthatom. Vagy negyven évvel később írtam egy színdarabot, melyet Csiszár Imre a Thália [sokadik utódként épp ez működött az egykori Petőfi Színház helyén] akkori igazgatója elfogadott, már a szereposztásról beszélgettünk, mikor kiderült, hogy az épület műszakilag újra életveszélyessé vált, sürgősen be kellett zárni. Mire újra kinyitottak, Csiszár Imre már messze járt, és az utódjai nem vállalták fel a darabot, máig sem került színre.)
A „Légy szíves, Jeromos!”-ban nem rejlett annyi tartás, hogy ezt a helyszínváltást túlélte volna, a nézők szinte egy csapásra elmaradtak. Egy ideig még műsoron tartották, néha vidékről jött ismerőseimet el akartam kápráztatni mint sikeres színpadi szerző, és meghívtam őket a darab megtekintésére. A titkárságon jegyet kértem az esti előadásra, már akkor rosszat sejtettem, mikor egy egész páholyt a rendelkezésemre bocsátottak. A könyöklőre támaszkodva lenéztem a földszintre: lent összesen nyolcan ültek, ebből is négy katona – nyilván súlyos fegyelmi vétséget követhettek el, és szadista parancsnokaik a legsúlyosabb büntetésre: a darab megnézésére ítélték őket. Vidéki ismerőseim látva elkeskenyedő arcomat, résztvevően jegyezték meg:
– Azért elég gyalázatos dolog a színháztól, hogy pont akkor játsszák a te darabodat, amikor üres a nézőtér!
Kazal Lászlót Jeromos szerepében a Pécsről érkezett Tomanek Nándor váltotta fel, de ez már nem segített a darabon, a szezon végén levették a műsorról. Én is megvonhattam a pénzügyi egyenlegemet: a bevétel messze nem állt arányban a befektetett munkával, épphogy kijött az „egyforintos órabér”. Később is tapasz28talnom kellett, hogy nem érdemes bedőlni a kecsegtető anyagi szempontoknak, mindig is azokkal az írásaimmal kerestem a legtöbbet, melyeket a legkomolyabban vettem és a legfontosabb mondanivalóimat fejeztem ki bennük.
Mint ahogy az alkimistáknak aranycsinálás közben nem volt szabad a fehér elefántra gondolni, mert a kísérlet csődöt mond, az íróknak is úgy kell kiiktatni tudatukból a pénz, sőt a siker kísértését is.
A darabnak az emlékétől is szabadulni szerettem volna. Egy példányt félretettem örök mementóul, aztán összenyaláboltam a különféle változatok papírtömegeit, betömtem a kályhába, és meggyújtottam. Bámultam a tüzet, a lángok közül néha magasra pattant egy-egy szikra:
– Na, ez a poén végre elsült! – konstatáltam magamban mélabúsan, aztán kikotortam a rostélyról a vékony hamut.
Ez az „égő áldozat” nem oldotta fel nyomott hangulatomat, a kudarc, úgy éreztem, nem csak erre az adott alkalomra vonatkozik, hanem az egész életemet, teljesítményemet megkérdőjelezi. Csak ültem a Hungária kávéházban megszokott asztalomnál, félig kész regényemen, a „Sötét angyal”-on kellett volna dolgoznom, de nem fogott a fejem. Leírtam néhány szót, aztán áthúztam és csak bámultam ki az ablakon.
Eltűnődtem: hogy ragadjam ki magam ebből a kátyúból. Az írás továbbra sem ment, valamilyen szellemi segédmunka: humoreszk vagy dramatizálás adódott volna, de ez csak tovább terhelte volna ugyanazokat a fáradt idegpályákat. Úgy gondoltam, jobban járok, ha csak néhány hétre is, de újra fizikai munkát 29vállalok, ez még azzal a külön előnnyel is kecsegtetett, hogy a tapasztalataimat beleépíthetem majd a regény szövetébe.
Ezt a tervemet otthoni környezetemben maradva nem valósíthattam meg. Nehezen tudtam volna elviselni, ahogy a családtagjaim és ismerőseim arcára kiül a megdöbbenés, amint megjelenek előttük olajos-koszos munkaruhámban. Egyértelműnek tűnt, hogy le kell mennem vidékre. A térképet nézegetve ezúttal az ország számomra még ismeretlen keleti fele vonzott, végül is Nyíregyháza mellett döntöttem. Az újságokban találtam egy hirdetést, miszerint az Építési Minisztérium Szabolcs Megyei Állami Építőipari Vállalata segédmunkásokat keres, úgy gondoltam, ez éppen megfelel nekem, és vonatra szálltam. Akkori „ügyeletes” szerelmem, Gabi kísért ki az állomásra.
A másodosztályú fülke átforrósodott műbőr ülései, a mellettem helyet foglalók hónaljszaga, a kilöttyent sörök savanyú bűze hamar kizökkentett a könyvkiadóiszínházi környezetben kialakult magatartásformákból, újra meg kellett küzdenem azért, hogy helyet biztosítsak magamnak a Nap alatt. A nyírségi városban egyetlen ismerősöm sem élt, minden bajomban csak magamra számíthattam.
Mint életemben már annyiszor, most is, ahogy távolodtunk Budapesttől, úgy fokozódott bennem a döbbenet: megint mire vállalkoztam?! Miért adtam fel ismét a már kialakult kényelmes életpozícióimat? A gyomrom összehúzódott, mikor az előttem álló hetekre gondoltam.
Bevallom: alapvetően gyáva vagyok, és lehet, hogy furcsán hangzik, ezt nem szégyellem, hanem egyenesen büszkélkedem vele. Mert ha egy oroszlán bátor, az ember csak vállat von: mi a különös ebben? Egy orosz30lántól elvárható a merészség, de annál inkább megbecsülendő, ha egy magamfajta nyúl, belátva, hogy nem kerülheti el a harcot, a hátsó két lábára emelkedik, és támadásba lendül. Nekem minden vállalkozásom a fenyegetettség alapállásából indult ki, és mindig erősebben kerültem ki belőle – mint mondják: a nyulak legjobb tulajdonságaikat a rókák folyamatos üldözéseinek köszönhetik. Nincs kifogásom az ellen, hogy ha az utókor méltónak talál a megemlítésre, azt „Moldova, a bátor nyúl” formájában teszi meg.
A hirdetés alapján kiválasztott vállalat – azóta gondolom már régen feloszlott vagy elprivatizálták – központja a nyíregyházi Széchenyi utcában működött, néhány percnyire a vasúti pályaudvartól. Segédmunkásnak vettek fel, a régi munkakönyvem tanúsága szerint ötforintos órabérrel – ez egy forinttal kevesebb volt, mint amennyit öt évvel korábban Pesten a fűtésszerelő partiban kaptam. Nem vitatkoztam, nem a pénzkereset hozott le ide. Másnap reggel hat órakor egy óvoda építkezésén kellett munkába állnom.
A vállalat gondoskodott az elhelyezésemről, az Almatároló területén fekvő munkásszállóra utaltak be. Egy hatalmas, hetven-nyolcvan személyt befogadó terembe kerültem, az egyik emeletes ágy alsó fekhelyére. Általában az alsó vacok számít kedveltebbnek, mert ha az ember le akar feküdni, nem kell felkapaszkodnia az ágykereten, de itt, aki tudta, a felső helyet választotta, mert a szétfoszló szalmazsákokból a törek az alul fekvő arcába hullott.
A teret tovább szűkítették a bádoglemezekből készült öltözőszekrények. Csak itt helyezhettük el biztonságban a holminkat, bárhol másutt raktuk le, hamarosan lába kelt. Előfordult, hogy a frissen mosott zoknit kitették száradni a szekrény ajtórésének szorításába, 31a tolvajok kihúzni se tudták, ezért ollóval levágták a kilógó felet.
Lerakodtam, aztán átballagtam a szállóval szemközti kocsmába, előtte a járdán kerékpárok álltak tucatszámra, első kerekükkel egy tároló réseibe beakasztva. Ráérősen megittam egy korsó sört, de még mindig végtelen hosszúnak tűnt az előttem álló délután, vonattal kiutaztam a nevezetes városszéli Sóstóra. Tudtam, egyhamar aligha fürdök meleg vízben.
Úszónadrágot nem vittem magammal, a pénztárnál béreltem egy kék-fehér színű „fecskét”. A lépcsőn leereszkedtem a medencébe. Akkor még nem tudtam úszni – csak ötvenéves koromban tanultam meg úgy-ahogy –, kartempókat imitálva, egyik lábamat letéve haladtam a nyakig érő vízben.
A közeledő nyárvége ellenére még pezsgett az élet, kisebb-nagyobb kompániák sörözgettek a vízben a medence falának támaszkodva. A nap éppen odasütött, én is melléjük telepedtem, a társaság egyik tagja felém nézett, és énekelni kezdett:
– Mondd meg, ha kellek…
A produkciót kitörő nevetés fogadta, csak lassan fogtam fel, hogy homoszexuálisnak néztek, megszégyenülten húzódtam el a közelükből. Egy óra után eluntam magam és kikapaszkodtam a vízből, felöltöztem. A koszos kisvonat bevitt a város központjába.
Az egykor impozáns környék a háború utáni években lepusztult és lezüllött. A főtér szinte minden épületének alján egy-egy kocsma működött, melyekből időnként részegek tántorogtak elő, a zárt térből a szabad levegőre kerülve érvényesült az úgynevezett „pincehatás”, a díszbokrok közé hánytak, majd a rendőröktől tartva összehúzták magukat, és bizonytalan léptekkel eltűntek egy mellékutca torkolatában.
32Benyitottam az egyik talponállóba, nem kívántam igazán az italt, de húztam az időt, és el akartam zsibbasztani az idegeimet, hogy el tudjak majd aludni a szálláson. Bent kerek fajansztégelyekből sóstóhegyi rizlinget és kadarkát mértek. Egy liter tíz forintba került, olcsóbb volt, mint a házi nohabor, az alacsony ár a leglepusztultabb alkoholistákat vonzotta ide. Elnyűtt pecsétes ingeket, kitérdesedett nadrágokat viseltek, melyek szárából kikopott szálak lógtak le – az ország nyugati felén már rég a kukába dobták volna ezeket a rongyokat. Vettem egy nagyfröccsöt, és beálltam egy sarokba, ittam egy kortyot, a túltengő kemény savtól rögtön pezsegni kezdett a gyomrom.
A környezet apámat juttatta az eszembe: életében hányszor húzódhatott meg ilyen lebujokban, a szánalomnak egy szikrája támadt bennem iránta. Mellettem két középkorú férfi beszélgetett, divatjamúlt vásári díszítésű sportinget hordtak – csillagokkal, pálmafákkal, poharukba bámulva beszélgettek, egyikük torokhangon megjegyezte, valószínűleg egy vita folytatásaként:
– Azt hiszed, hogy a zsidóknak számít egymillió?!
Nem volt okom feltételezni, hogy ezt a mondatot nekem szánták, mégis összerezzentem. Nem merült fel bennem a szokásos szándék, hogy vitába szálljak velük. Úgy éreztem, a kilátástalan tengődésnek ezen a szintjén, amely ezt a kocsmát uralta, minden beszéd, még a tisztázó törekvés is felesleges, sőt kihívó. Megittam a fröccsömet, és kiléptem az ajtón.
Az almatárolói munkásszállóba már érkeztek a lakók, kint ültek a betonlapokkal burkolt udvaron, néhányan bográcsban vacsorát főztek, más társaságok demizsont, pálinkásüveget adogattak körbe, néha egy-egy magyar nóta is felhangzott. Engem is megérintett 33az este barbár békessége, de nem felejtettem el, hogy idegen vagyok, nem lehet részem benne.
Levetkőztem, ruhámat és cipőmet a szekrénybe zártam, aztán lefeküdtem a helyemre, az ital elálmosított, elaludtam. Éjfél körül ébredtem fel: a hálóterem ablakait nyitva hagyták ugyan, de ez nem tudta eloszlatni a bent terjengő nehéz testszagot, az emberek pizsama helyett a nappal is viselt fehérneműjüket hagyták magukon. Ha a felettem lévő ágyon alvó dobott magán, szalmazsákjából törek hullott rám. A legnehezebben mégis azt viseltem el, hogy a közvetlen szomszédom teli torokból horkolt. Megrázni nem akartam, tenyeremmel négyszer-ötször a padlóra csaptam, a csattanásra felriadt, hátáról az oldalára fordult, és elcsendesedett.
Nem sikerült újra elszunnyadnom, arra gondoltam, hogy felkelek, és kiülök az udvarra tiszta levegőt szívni, de beláttam, hogy fekve jobban pihenek. Kezemet összefontam a tarkóm alatt, gondolataim úgy jártak, mintha már kialudtam volna magam.
Mint ahogy este, most is felmértem, hogy egy tőlem idegen világba kerültem, száz és száz tapasztalat hiányzik belőlem ahhoz, hogy hasonlóvá válhassak a körülöttem fekvő, szabolcsi-szatmári falvakból jött munkásokhoz. Ez nem a komlói újdonsült bányászok lumpenvilága, melynek hangulatát már gyerekkorom óta ismertem, ehhez a létformához nincs kulcsom. Az őket meghatározó alapvető kollektív élmények: a szabad térségek látványa, a gyerekkori bandázás, a közös munka a földeken és a ház körül, a baj és a szerencse együttes elviselése számomra meg nem tapasztalt fogalmaknak számítottak. Ezzel nem vethettem össze egy külvárosi nyomortelepen, a gettóban vagy a főiskolán szerzett élményeimet. Tudtam, próbálkozhatok 34akármilyen igyekvéssel, állhatok bármiféle világmegváltó eszmei meggyőződés alapján, semmi sem emelhet át ezen a szakadékon. Elhatároztam, hogy nem próbálok meg kibújni a bőrömből, nem erőltetek semmiféle haverkodást.
Ahogy megvirradt, felkeltem, kimentem a mosdóba, amely egy bádogvályú fölé szerelt vízcsapsorból állott, rendbehoztam magam, a sporttáskámba beraktam a munkaruhámat, és elindultam. Útközben megálltam egy boltnál, az otthon megszokott tea helyett most tejet ittam, pohár híján csak úgy zacskóból. Ebédet is vásároltam, a könnyen megzöldülő olcsó felvágott helyett sajtot vettem, úgy gondoltam, ez nem romlik meg a délelőtti forróságban sem.
Az óvoda, amelynek építéséhez beosztottak, a központtól nem messze, egy, a várost átszelő patak vagy kanális mellett feküdt. Jelentkeztem a munkákat vezető mérnöknél, az egyik kőművesbrigádhoz irányított. A csapat tagjai egy helyről, a közeli Kótaj nevű faluból jártak be, ahogy később kivettem, rokoni kapcsolatok is fűzték őket egymáshoz.
Az idő még csak fél hat körül járt, jövendőbeli társaim munkakezdés előtt az árnyékba húzódva reggeliztek, a mérnök hozzájuk kísért:
– Itt az új ember! – mondta, és magamra hagyott velük. Akkor még nem magyarosítottam, így az eredeti nevemen mutatkoztam be:
– Reif György vagyok.
A név idegenes hangzása megütötte a brigádtagok fülét, de aztán egykedvűen ettek tovább, tudomásul sem véve a jelenlétemet, csak egy barna svájcisapkát viselő, vékony, állandóan mosolygó férfi szólított meg:
– Engem Bandinak hívnak. Pestről jöttél, Gyurikám?
– Igen.
35– És mit akarsz itt csinálni? Viszed majd a táskarádiót a mérnök úr után?
A társaság bólogatva nevetett, éreztem, hogy nem kerülhetem el a konfliktust, de egyelőre nem akartam felvenni a kesztyűt:
– Amit kell, azt meg fogom csinálni.
– Jól van, majd meglátjuk.
Azt találtam a legjobb taktikának, ha rögtön az elején megpróbálok bizonyítani. A földszintet takaró födémet betonoztuk éppen, a keverőgépből egy szál hajladozó pallón kubikoltuk fel az anyagot a terítést végzők keze alá. Én szándékosan többet lapátoltam a talicskámba, mint a társaim, hogy lássák, nem akarok lógni az ő rovásukra, de minden erőlködésemet csak lefitymáló mosoly fogadta. Bandi, aki már a bemutatkozásnál belém kötött, valahányszor elment mellettem, egy hangosat szellentett.
Később a mészoltáshoz vezényeltek át, ezt is olyan eszeveszett odaadással végeztem, hogy a mész kavarás közben az arcomba fröccsent és a szemembe is belecsapódott. Nem szóltam senkinek, csak a csaphoz mentem, hogy kimossam, a mérnök látta, hogy mi történt, csendesen figyelmeztetett:
– Vigyázzon jobban, még megvakul itt nekem.
Én azonban nem állítottam le magam, továbbra is szinte futólépésben végeztem a munkámat, délben remegő lábakkal vonultam félre, hogy elfogyasszam az ebédre vett sajtot. A brigád külön ült le, nem hívtak maguk közé, csak egy-egy felém forduló tekintetből sejtettem, hogy rólam beszélgetnek.
Mint az építkezéseken általában, ebéd után itt is lassult a hajtás, de én nem vettem lassabbra a tempót, csak három órakor, a „fejramtot” jelző kongatásnál álltam meg. A brigád összekapta magát, és a vasútállomásra 36sietett, egyedül maradtam. Az őr szólt, hogy ha akarok, megmosakodhatok a szomszéd irodaépületben. Beálltam a zuhany alá, a csőből hideg víz folyt, de átlangyosodott a napsütéstől, hosszan verettem magam a sugarakkal. Munkaruhámat leraktam a táskámba, tiszta gatyát húztam, és felvettem a viselő nadrágomat és ingemet. Ahogy az izmaim kihűltek, minden porcikám sajogni kezdett, a szemem is begyulladt a mésztől, kerestem egy orvosi rendelőt, a nővér becseppentett valamilyen szert, és figyelmeztetett, hogy másnap is jelentkezzem, nem szabad elhanyagolni a bajt.
Nem volt kedvem visszatérni a szállásra, sétáltam egy órát, aztán kimentem a pályaudvarra. Mint idegenben járva mindig, most is a vasútállomás jelentette számomra azt az utolsó menedéket, ahol meghúzódhatok. Itt mindig élt bennem az az illúzió, hogy változtathatok a sorsomon, felülhetek egy vonatra, és kiszabadulhatok szorongató környezetemből. Végigböngésztem az üvegezett állványokon kirakott menetrendi mezőket: ha jól emlékszem, napi öt vonat indult Budapest felé, még gőzmozdonyok vontatták őket, hat-hét óra alatt tették meg a 270 kilométeres utat, esténként hálókocsit is csatoltak a szerelvényhez. Eljátszottam a gondolattal: mi volna, ha itthagynék csapot-papot és hazautaznék, de beláttam, hogy nem tehetem meg, az egész vállalkozásom értelmét veszítené, otthon visszaesnék ugyanabba a kátyúba, amelyikből ki akarok mászni.
Vettem egy üveg sört, és leültem az állomás előtti parkba, arról próbáltam meggyőzni magam, hogy mindig csak az első nap jár annyi bajjal, ahogy múlik az idő, a szögletek-ékek lekerekednek. Önbizalmamat azzal is próbáltam erősítgetni, hogy már akkor célba értem, mikor elindultam, mert volt bátorságom, hogy felvállaljak egy idegen életformát.
37Másnap reggel mégsem minden feszültség nélkül indultam el az óvodaépítkezésre. A brigádom már megérkezett, fogadták ugyan a köszönésemet, de utána a maguk elé kirakott reggelijükre fordították a tekintetüket, nem volt nehéz kitalálnom, hogy az előző este rólam folyt a szó a kótaji kocsmában.
Átöltöztem és munkát kerestem magamnak, felmentem az emeleti szintre, és egy öntözőcsővel locsolni kezdtem a frissen lerakott betont. Bandi felóvakodott utánam, egy nagyot szellentett, és arcán a szokott mosollyal megkérdezte:
– Milyen vallású vagy, Gyurikám?
Automatikusan mondtam volna, hogy zsidó, de aztán úgy találtam, kár volna őt őszinteséggel megtisztelnem.
– Unitárius, úgy is mondják, hogy antitrinitárius. Az anyám pedig baptista volt.
Bandit megzavarta a felelet, erre nem tudta elsütni a nyilvánvalóan előkészített poénját, tanácstalanságában újra szellentett egy nagyot, és lemászott a lépcsőn. Az ügy azonban nem hagyta nyugodni, napközben többször is megkeresett, és szemrehányóan nézett rám.
– Nem szép tőled, Gyurikám, hogy letagadod a vallásodat!
A brigád többi tagja is alig leplezett gúnnyal beszélt velem, mikor egy újabb szint falazására került a sor, külön megköszöntek minden egyes téglát, melyet a kezük alá raktam:
– Ügyes vagy! Jó kőműves lesz belőled, csak veled csináltatom meg az új házamat.
Bár most már sokadszorra végeztem fizikai munkát, meg kellett bizonyosodnom, hogy a tapasztalataim nem érvényesek erre a kétéltű életformát folytató, egyszerre munkás és paraszti rétegre. Valaha a Konzerv38gyárban találkoztam hasonlókkal, de azokon sokat csiszolt a főváros közelsége. Ez a réteg, amely mind a két fajta foglalatosságban megtalálta a maga számítását, anyagilag messze a termelőszövetkezetekbe kény-szerített parasztok fölé emelkedett, szerencséjében önhitté és fölényeskedővé vált. Az én esetemben még a vidéken mélyen gyökerező antiszemitizmus is táplálta heccelődőkedvüket, Nyíregyházától alig húsz kilométerre fekszik Tiszaeszlár, a Solymosi Eszterrel kapcsolatos legsötétebb vérvád színhelye.
Fizikailag sokkal erősebb voltam, mint a „parádét” vezénylő Bandi, de nem akartam verekedéssel megoldani a szembenállást. Tudomásul vettem a helyzetem, úgy döntöttem, feleslegesen fecsérlem az energiámat, visszavettem a lendületemből. Én is átálltam a többiek időt húzó, „vagy eső lenne már, vagy este” jelszóval eget bámuló munkatempójára – a műszak végén alig éreztem fáradtságot.
Munka után bent sétálgattam Nyíregyháza belvárosában, a főtér közelében egy kapu alatt megláttam a megyei folyóirat névtábláját, úgy gondoltam, felmegyek, hátha találok valakit a szerkesztőségben. Szerencsémre éppen fogadónapot tartottak, ebből az alkalomból az Írószövetség helyi csoportjának szinte minden tagja összegyűlt egy kis társalgásra. Személyesen ugyan nem ismertek, de olvasták egy-két novellámat, mikor bemutatkoztam, szívélyesen kezet nyújtottak. Ahogy megtudták, hogy leköltöztem Szabolcsba és beálltam „culáger”-nek kőművesek mellé, elismerően bólogattak:
– Persze, neked könnyű, te még fiatal vagy!
Engem bosszantott, hogy ilyen könnyedén napirendre térnek a vállalkozásom fölött, már a nyelvem hegyére tódult a kérdés, hogy fiatal korukban ők mikor 39jöttek ki az eresz alól és mentek bele hasonló kísérletekbe, de még idejében visszanyeltem. Többségük tanárként, könyvtárosként dolgozott, beilleszkedett a város köznapi életébe, hétvégeken kijárt a piacra bevásárlókosárral a karján, alkudozott a kofákkal, ócska nadrágban kapálgatott a kiskertjében, autóját pucolgatta fényesre, a főtéren sétálgatva derűs mosollyal elbeszélgetett a tisztelőivel – és lelke mélyén mindegyikük tudta, hogy igazi tekintélyt csak ebben az állóvízben élvezhet. Aki többre vágyott: Ratkó József, Galambos Lajos, Végh Antal és a többi, előbb-utóbb felköltözött Budapestre.
A szó hamarosan irodalmi pletykákra terelődött, ezekről én keveset tudtam, még kevésbé érdekeltek, egy idő után el is köszöntem a társaságtól, és többé feléjük se néztem.
Az építőiparban is mind szélesebb körben vezették be az ötnapos munkahetet, a munkásszálló péntek délután valósággal kiürült, mindenki hazament, csak az maradt itt, aki már végképp elszakadt a családjától-otthonától. A fiatalabbak felvették a szekrény mélyén őrzött, divatos színes ingüket, és nekivágtak a városnak abban a reményben, hogy sikerül felszedniük egy nőt, az öregek pedig elpályáztak különféle kocsmákba.
Én kihasználva a csöndet, lefeküdtem, próbáltam behozni valamennyit az egész heti alvásadósságomból, de nem jött álom a szememre. Egy idő után felkeltem, és egy könyvvel kiültem az udvarra, majd az olvasnivalót is letettem, nem fogott a hely.
Kisétáltam a pályaudvarra, néztem a nyüzsgő tömeget, láttam elmenni az utolsó gyorsvonatot is Budapest felé, utána már csak késő este indult egy személyvonat. A várakozó csarnok lassan elnéptelenedett, de én to40vábbra se mozdultam el a padomról, ott ültem, amíg rám nem sötétedett.
El sem tudtam képzelni, hogy viselem el a rám váró hosszú hétvégét, de azt bizonygattam magamnak, hogy meg kell ismernem és át kell élnem az itteni átlagemberek tespedt passzivitását is. A folyamatos megpróbáltatások után azonban most fellázadtam önnön zsarnokságom ellen, és elhatároztam, hogy egy napra hazatérek Budapestre.
– Ennek bele kell férni! – mondtam félhangosan, hogy elhallgattassam megosztott lelkemnek a szabályok egyértelműségéhez ragaszkodó felét.
A töprengéssel elvesztegettem az időt, csak egy fél órám maradt, hogy elugorjak a szállóra a legszükségesebb holmimért, mire visszatértem, az éjszakai vonat már bent állt a vágányon. Szerencsére még kaptam jegyet a szerelvényhez csatolt hálókocsira, így viszonylag kényelmesen utazhattam. Hajnalban kiszálltam Kőbánya alsón, otthon nem számítottak az érkezésemre, a lakásban a szokásos rendetlenség uralkodott, csak megreggeliztem és mentem tovább. Felhívtam Gabit, együtt töltöttük a napot, megebédeltünk egy vendéglőben, aztán kimentünk a Vasas-meccsre.
Vasárnap délben indultam vissza Nyíregyházára, hétfő reggel hat órakor újra munkába álltam. A brigádom tagjai most is ott reggeliztek a fal árnyékába húzódva, köszöntem és elhaladtam mellettük, még hallottam, hogy Bandi egy hangosat szellent. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy piszkos és büdös inget kellene újra magamra húznom, elhatároztam, hogy nem tűröm tovább a társaim „zrikálását”. Verekedésnek vagy más erőszakos megoldásnak továbbra sem lett volna értelme, a műszak végén megkerestem a mérnökünket, és bejelentettem neki, hogy át akarok menni az épít41kezésen dolgozó másik brigádba. A mérnök felkapta a fejét:
– De hiszen az a csapat csupa cigányból áll!
– Engem nem zavar. Az is jobb.
– Mi baja van a mostani helyén?
– Nem jövünk ki egymással.
A mérnök maga is észlelhette a történteket, bólintott:
– Majd én beszélek velük.
Kemény szavakat használhatott, mert már másnap szembetűnő változás következett be. Újra bebizonyosodott, amit még a konzervgyári környezetemben tapasztaltam, hogy ez a „kétlaki”, egyszerre munkás és paraszt életmódot folytató réteg csak csapatba tömörülve mer kötekedni és csak a védtelennek látszókkal. A hatalom – melyet itt a mérnök jelenített meg – első szavára megjuhászodtak, a gondolata sem merült fel bennük annak, hogy a vétkesnek minősített társukkal szolidaritást vállaljanak. Sorra jöttek mentegetőzni:
– Már mi is unjuk az örökös fingását.
– A katonaságnál próbálta volna meg, ott jól elkenték volna a száját.
Nem érdekelt a mosakodásuk, bólintottam és továbbmentem, délben hazai elemózsiával kínáltak meg, de azt sem fogadtam el. Csak akkor szóltam hozzájuk, ha valami miatt elkerülhetetlen volt.
Ebben a nyugodt légkörben élveztem a munkát, érdeklődve figyeltem a kőművesek különböző mesterfogásait, például hogy egy frissen lerakott téglasoron egy drótot húznak keresztül, ez beépül a falba és fokozza a szilárdságát. Megéreztem, hogy ezekből a látszólag jelentéktelen ténykedésekből úgy épül fel a ház, mint ahogy az általam leírt egyes szavakból kibomlik egy történet, ebből is az alkotás öröme árad.
Lassan beteltem ezzel a környezettel, a harmadik hét 42után már csak a megfelelő ürügyre vártam, hogy leléphessek innen. Mivel semmi hasonló nem adódott, kitaláltam, hogy katonai tartalékos szolgálatra hívtak be, a vállalat központjában be is ütötték a „hozzájárulással kilépett” bejegyzést. A mérnök kivételével senkitől sem köszöntem el, még a piszkos munkaruhámat is otthagytam a szekrényben. (Azóta sokszor jártam Nyíregyházán, de meg sem fordult a fejemben az a gondolat, hogy megkeressem ezt az óvodát. Több mint negyven év telt el, talán már le is bontották.)
Hazafelé tartva úgy éreztem, hogy sikerült megszabadulnom a „Légy szíves, Jeromos!” nyomasztó emlékétől. Mintegy tisztítótűzön áthaladva visszanyertem korábban eltorzult arányérzékemet az élet dolgainak megítélésében, képes vagyok rá, hogy folytassam félbehagyott regényemet, a „Sötét angyal”-t.
43 44Pályám a várakozásom szerint alakult, 1964-ben, alig egy évvel elbeszéléskötetem, „Az idegen bajnok” után kiadták a „Sötét angyal” című regényemet is, a példányszáma az előzőnek a háromszorosára növekedett. Más kapuk is megnyíltak, a hivatalos előírások szerint két megjelent könyv után már jogomban állt belépni a Magyar Írók Szövetségébe, meg is kaptam tőlük az erre vonatkozó felhívást.
Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy csatlakozzam egy bármilyen néven nevezendő és akármilyen célkitűzésű szervezethez – klausztrofóbiások irtózhatnak így a zárt helyektől. El sem tudtam képzelni, hogy én bárki kommandójára másokkal együtt mozduljak – jobb meggyőződésem ellenére.
Az Írószövetségbe való belépés azonban megfontolást érdemelt. Akkoriban ez volt a tollforgatók egyetlen érdekvédelmi szerveződése – most már tíz körül jár a számuk –, a felveendők körét erősen korlátozták: az én egykori igazolványomon a 276-os sorszám állt.
Fel kellett mérnem, hogy ez a tagkönyv rengeteg zaklatástól mentesít, az igazoltatásoknál pótolja az „állandó munkahely” bejegyzés hiányát, elhárítja a fejem fölül a „kmk”, a közveszélyes munkakerülés vétségének a veszélyét, így, ha nem is minden fenntartás nélkül, de aláírtam a belépési nyilatkozatot.
Időben előreszaladva hozzáteszem, hogy 24 évig tar45toztam a Magyar Írók Szövetségének tagjai közé, 1988-ban léptem ki a szervezetből. Országszerte akkoriban zajlott le a magát szocialistának nevező, végnapjait élő kormányzat és a „rendszerváltó” értelmiség összecsapás-sorozata, ez alól az irodalom területe sem számított kivételnek. Itt legfeljebb az adott némi furcsa mellékzöngét, hogy az Írószövetség szektás kommunista titkárnője, Kisné, akinek kezében összpontosult a szervezet végrehajtó hatalma, az anyja volt Kis Jánosnak, aki ortodox marxistából vált az ellenzék fő ideológusává.
A vita két méltó ellenfél között zajlott le, a Magyar Szocialista Munkáspárt részéről Berecz János lépett a szorítóba – őt csak „paraszt Révaiként” emlegették a Rákosi-korszak kulturális diktátorára utalva, de a negatív jelzővel jelezték a köztük megmutatkozó színvonalbeli különbséget. Az ellenzéki szekértáborok Csoóri Sándort, legjobb debattereik egyikét állították vele szembe, aki valósággal elsöpörte ellenfelét.
Ezután indult el a boszorkányüldözés a baloldali írók ellen, a még élő kiérdemesült moszkoviták mellett politikai ellenfeleikkel is le akartak számolni. Én leginkább Fekete Sándornak, a Petőfi-kutatónak, a francia forradalom historikusának, az Új Tükör főszerkesztőhelyettesének ügyét vettem a szívemre. Ez az ember egész élete során az ország legtisztességesebb és legtöbbet vállaló polgárai közé tartozott. A világháborúban már 18 évesen fegyverrel harcolt a német megszállók ellen. A felszabadulás után minden erejét az új demokrácia célkitűzéseinek szolgálatába állította: a népi kollégiumok létrehozásától egészen a Petőfi-körben lezajlott vitákig. A hatalom egymást váltó birtokosai ezt soha nem bocsátották meg neki. A politikai változások mindig azzal indultak, hogy ellenőrizték: börtönbe 46csukták-e már Fekete Sándort, és csak ebben megbizonyosodva kezdték el énekelni a Himnuszt. Utoljára az 1956 végén hatalomra jutó Kádár-rendszer ítélte el, hét év börtönt kapott Hungaricus álnéven kiadott illegális röpiratáért, amely mindmáig a felkelés leghitelesebb elemzésének számít. Szabadulása után Fekete, sérelmeit félretéve tovább folytatta küzdelmét az általa elképzelt szocializmus eszményképéért. Szembeszállt a politizáló értelmiség bálványaival, így például Csurka Istvánnal, aki egy vitájukban nyeglén azzal próbálta bizonyítani igazát, hogy sokat keres, így adójával az átlagosnál többet tesz az országért, de Fekete nem hagyta szó nélkül a durva túlzásokra hajlamos Hofi Géza egy-egy megnyilvánulását sem.
Természetesnek volt tekinthető, hogy Feketét a rendszerváltás előkészítésének idején is az első számú célpontok közé sorolták, hallani lehetett torka körül a fogak csattogását. Az ingatag rendszer nem akart a védelmére kelni – funkcionáriusainak nagy része a maradék erejét önmaga átmentésére fordította –, úgy éreztem, hogy ilyen körülmények között nekem nincs helyem az Írószövetségben.
A kilépés nem igényelte űrlapok kitöltését vagy más hivatalos formaságokat, egyszerű bejelentéssel el lehetett intézni. Leültem anyám régi, furnérlappal letakart varrógépállványához – otthoni „íróasztalomhoz”, és megfogalmaztam a döntésemet. Megfordult a fejemben, hogy Csoóri Sándor nevében is írok egy ilyen tartalmú levelet, nevettem egyet rajta, aztán ezzel el is vetettem az ötletemet.
Ha jól emlékszem, 29-en léptünk ki az Írószövetségből, ebből 25-en később visszaléptek, nekem is felkínálták a lehetőséget, de köszönettel elhárítottam. Ez a két-három tucatnyi távozó az akkoriban már ezerre fel47szaporodott taglétszámnak csak a töredékét jelentette – mindenki nagyobb mérvű földindulásra számított. A jósolgatók nem vették figyelembe, hogy ezt az egyesületet jórészt olyan emberek alkotják – tanárok, muzeológusok és más hasonlók –, akik a műveikkel soha nem vonták magukra az olvasóközönség figyelmét, egész életükben nem értek el semmit, amit felmutathatnának, kivéve ezt az írószövetségi igazolványt. Melyikük volna olyan ostoba, hogy önként megválna tőle?!
Az újabb kilépési hullám csak 15 évvel később, 2003-ban Döbrentei Kornél költő emlékezetes szélsőjobboldali színezetű fellépése után következett be – jóllehet ezt a megnyilvánulást már számos hasonló eset megelőzte. Mint felejthetetlen társszerzőm, Romhányi József mondta: „Isten majmai lassan őrülnek!” Az újonnan távozók közé tartozott Szabó Magda írónő is, aki már másodszor lépett ki, kívánunk neki Istentől számos esztendőket, hogy majd harmadszor is csatlakozhasson a Szövetséghez, és harmadszor is kiléphessen belőle.
Akkor, 1964-ben az Írószövetségbe való belépés inkább csak virtuális rangot jelentett, nem járt kézzelfogható előnyökkel. Tagjait még félárú vasúti jegy váltására jogosító igazolvánnyal sem tudta ellátni, önálló orvosi hálózattal sem rendelkezett, mint például a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, az alkotóházakbeli helyekről sem ő, hanem az Irodalmi Alap döntött. Egyedül a könyvtára vonzott, számtalan, máshol nehezen elérhető mű állt a polcain, és az újonnan megjelenő kiadványokat is viszonylag gyorsan beszerezték.
Őszintén meglepett, mikor 1964 kora őszén értesítettek, hogy a Szövetség egy IBUSZ-társasutazás keretében egy főképp fiatal írókból álló csoportot indít egy 48szovjet körútra – a költségek felét magára vállalta, a többit a jelentkezőknek kellett állni.
Kossuth-díjasok vagy egyéb, hivatalos szempontból magasan jegyzett írófejedelmek nem tolongtak ezekért a helyekért. Ők inkább a ritkábban adódó elegánsabb utakért versenyeztek egymással, néhányan egyenesen önérzeti kérdésnek tekintették, hogy minél több ilyen „skalpot” tűzzenek az övükre. Ha G. költő – csak úgy mellékesen az MSZMP Központi Bizottságának tagja – elment Kubába, V. költő – éppolyan mellékesen országgyűlési képviselő – okvetlenül kiharcolt magának egy távol-keleti kiküldetést. Ez a rivalizálás, sajnos, szomorú véget ért. V. súlyos szívbetegségben szenvedett, de így is megitta a maga napi egy liter konyakját, nem volt hajlandó lemondani egy malaysiai látogatásról. Kint, a magas páratartalmú környezetben aztán hamar megkapta az utolsó szívrohamát, koporsóban hozták haza.
A szovjet körútra induló csoport persze azért összejött, annyi év, sőt évtized távolából már nehéz felidéznem, hogy kikből állt: Gergely Mihály, Mezei András, Szilvási Lajos, Végh Antal, Vihar Béla neve jut az eszembe. Úgy mindenestül „NB II-es”, vagy inkább „NB III-as” együttesnek minősültünk, ennek megfelelően a fogadó szovjet írószövetség részéről is másod-, illetve harmadosztályú bánásmódra számíthattunk.
Eleve feladhattuk azt a büszke öntudatot, melyet a tekintélyesebb küldöttek tápláltak magukban. A későbbi években többször láttam magyar államtitkárokat, országgyűlési képviselőket, amint sértődötten félrehúzódnak a repülőtér vagy a pályaudvar érkezési csarnokának sarkába, mert senki nem üdvözölte őket virággal, sóval-kenyérrel. Meg kellett értenünk a szovjet szervezőket: számos közvetlenül, illetve áttételesen 49vazallusnak számító országból érkező vendéget kellett fogadniuk, és nem jutott mindenkire köszöntésre felkészült hivatalnok.
A dolgok, persze, mindig elrendeződtek, botrányról csak egyről hallottam. Mesélik, hogy mikor egy filmes küldöttség leszállt a moszkvai pályaudvaron, hiába keresték a leterített vörös szőnyeget, csak a hordárok rohantak elébük: „Bágázs, bágázs!” kiáltással. A küldöttség vezetője nem tudta, hogy ez a szó oroszul poggyászt jelent, felháborodva döngette a mellét:
– Nye bágázs, gyelegácijá!
Az indulás napján az előírtnál jóval korábban kimentem a Keleti pályaudvarra, de a társaságunk néhány tagja már ott ácsorgott az előcsarnokban, a Moszkva felé induló vonat mellett, nem tudtak felszállni, mert a kalauz még nem nyitotta ki az ajtókat.
Én ritkán jártam az Írószövetség Bajza utcai székházában, ezért útitársaim többségét csak látásból ismertem, sorra bemutatkoztam nekik. Egy meg-megrángó fejű, szemüveges, őszülő göndör hajú férfi, Mezei András egy felbontott palackot nyújtott felém, valamiféle fűszeres, édeskés likőr szaga csapott az arcomba, undoromat leplezve ittam belőle egy kortyot, és visszaadtam.
Egy tömzsi, kopasz férfi, aki kezeit nem a csípőjére, hanem a bordáira támasztotta, és kidüllesztett mellel álldogált kopott szilvakék kabátjában, bólintott felém:
– Szervusz, Végh Antal vagyok.
Csodálkoztam, hogy nem visel kalapot vagy sapkát, hiszen tudnia kellett, hogy a hideg északnak vágunk neki, de gondoltam, biztos a táskájában tart valamilyen fejrevalót.
Bemutatkozás után körülnéztem, a tömegben elvegyülve néhány szürke köpenyt viselő szovjet katona is 50várt a vonatra. Az IBUSZ elég szűkmarkúan látott el minket rubellel – a bankokban akkor még a „népi demokratikus” fizetőeszközöket sem vásárolhattuk szabadon. A szovjet valuta forgalmára különösen szigorú szabályok vonatkoztak, minden erővel próbálták fenntartani a tekintélyét – jellemző, hogy egy dollárt kilencven kopejkán jegyeztek.
Én úgy próbáltam kiegészíteni gyér ellátmányunkat, hogy az Alkalmi Áruházban vettem egy rakás leértékelt zoknit, abban a reményben, hogy útközben majd el tudom adni. A szovjet katonákat látva átfutott az agyamon, hátha tőlük is lehetne vásárolni néhány rubelt. Mint már említettem, beszélek oroszul, így tudtam tárgyalni velük, félrehúzódtunk, és nyélbe ütöttük a nagyszabású tranzakciót, ha jól emlékszem, tíz rubel, illetve ennek megfelelő ellenértékű forint cserélt gazdát. Végh Tóni távolabbról figyelte a műveletet, mikor visszatértem, bejelentette igényét az összeg felére, vagyis öt rubelre. Az út során el tudtam „passzolni” a magammal hozott zoknikat is, párját három rubelért, ezt is beadtam a közösbe – megvetve ekképpen étel-ital fogyasztásunk anyagi alapjait.
Úgynevezett párnás (oroszul mjahkij) kétszemélyes hálókocsikban helyeztek el minket. Az út Moszkváig – egy kijevi megállással, városnézéssel megszakítva három napig tartott.
Reggel a hálókocsi kalauza bekopogott a fülkénkbe, és egy tálcán teát nyújtott be, hozzá jéghideg vodkával teli poharakat – mintegy ébresztő gyanánt. Aztán csak úgy melegítőruhában átvonultunk az étkezőkocsiba: virslit ettünk „gárcsicá”-val, csípős orosz mustárral és fekete kenyérrel, füstölt halat, főtt tojást, pezsgőt vagy gyenge orosz sört ittunk hozzá.
Közben futott velünk a vonat a végtelennek tűnő 51sztyeppéken, csak a napfényben felcsillanó fehér törzsű fák vagy egy erdőégés fekete maradványai váltak ki az egyhangúságból. Néha feltűnt egy-egy deszkapallóból összeácsolt vasúti megállóhely, fejkendős, kopott férfizakót viselő asszonyok álldogáltak rajtuk, vödreikből alig tyúktojás méretű zöldalmát, gombát, áfonyát árultak. Kemény, csontos arcukkal meglepően hasonlítottak azokra a régi nagy honvédő háborús plakátokra, melyeken az „Orosz anyácska” a haza védelmére hívja a fiait.
Mi már nem ahhoz a nemzedékhez tartoztunk, melynek tagjai még az 1950-es évek elején az elsők között jutottak el a „megvalósult szocializmus országába”, és bármit is láttak, azonnal készek voltak lelkesedni érte. Nonn Györgyről, az egykori főügyészről-pártfunkcionáriusról mesélték, hogy Moszkvában egyszer épp kint ült egy futballmeccsen, mikor zivatar tört ki, a többi néző fedett helyre menekült, de ő megdicsőült arccal figyelte az esőt, és odakiabált tető alá húzódott társainak:
– Nézzétek: sehol a világon nem esik ilyen óriási cseppekben. Két csepp megtöltene egy egész poharat!
Mi már nem viseltünk ilyen rózsaszínű szemüveget – igaz, ennek hordását már nem is követelték meg tőlünk. Láttuk a tetejükön mohával benőtt omlatag faházakat, amelyek előtt rongyokba burkolódzó öregek üldögéltek, a még szeptemberben is letöretlen kukoricát, a földeken kint hagyott gyümölcsöt: egrest, fekete ribizlit – a kolhozoknak nem érte meg a betakarítás, a munkásoknak több bért kellett volna fizetniük, mint amennyit az áruért kaptak volna. Nem beszéltük meg az észlelteket, tudtuk, hogy minden IBUSZ-turistacsoportba be van építve egy-egy tégla, aki jelenti a hallottakat illetékes helyen. Nem kívántuk, hogy a megjegyzéseink Kisné elvtársnőnek, az Írószövetség már em52lített mindenható titkárnőjének a fülébe jussanak. Ha valami különösen döbbeneteset láttunk, csak egymásra néztünk és biccentettünk.
A mi kis delegációnk több csoportra oszlott, én Végh Tónival és Mezeivel kerültem össze és maradtam együtt. A majdnem azonos életkor, a hasonló érdeklődés és mindenekelőtt a futball szeretete vonzott minket egy asztal mellé. Az első adandó alkalommal vettünk egy gumilabdát, és a pályaudvarokon-utcákon menet közben passzolgattunk vele. Ebből a magból bontakozott ki később a SzocReál Budapest, az Írószövetség futballcsapata.
Mindenki megtalálta a kedvére való foglalatosságot. Végh Tóni, aki legendás nőcsábász hírében állott, a vonaton töltött idő alatt is igyekezett gáláns kalandokat lebonyolítani. Kiválasztott egy-egy szólóban utazó lányt vagy asszonyt, és udvarolni kezdett neki. Ostromába a teljes orosz szókincsét bevetette:
– Szportszmen – mutatott magára, és ököllel a kidüllesztett mellére ütött, aztán a hálófülke felé mutatott – komnata! (vagyis szoba).
Ha hinni lehet neki, gyakran járt sikerrel. Én nem próbálkoztam hasonlóval, a szerelemben örök egyistenhívőként gondolataim egy remélt otthoni kapcsolat körül forogtak. Ha eluntam magam, áttelepedtem beszélgetni a delegáció többi tagjához. Meghallgattam a nálam jóval idősebb Vihar Béla költő történeteit, aki romantikus – nyilván magyarosított – vezetéknevével ellentétben a legbékésebb és legkedvesebb emberek közé tartozott. Beszédébe gyakran iktatott be régies fordulatokat: „Nemde, kedves Györgyöm?!”, „Egészen desperátus lettem tőle” – stílusban.
Vihar Béla számtalan históriája közül egy mindmáig megragadt az emlékezetemben. Az 1930-as évek vége 53felé cserkész-világtalálkozót rendeztek Magyarországon, melyen egy zsidó fiúkból álló csoport tagjaként Béla is részt vett: – a könnyebb említés kedvéért nevezzük őket 404-es Goldmark Károly cserkészcsapatnak.
Egy bemutatógyakorlat színhelyeként egy hatalmas Magyarország formát festettek a tábor melletti rét füvére, megyehatárokkal, városjelzésekkel, szaggatott vonalakkal jelölve a rajtuk túl fekvő, Trianonban elszakított területeket. A gyakorlatvezető cserkésztiszt parancsára egy-egy felszólított egység harci alakzatot vett fel, és a kiinduló pozíciójából átvonult egy másik megjelölt helyre, mondjuk Tolnából Zalába. A résztvevőknek egy, legfeljebb két ilyen váltást kellett végrehajtaniuk, a 404-es Goldmark Károly zsidó cserkészcsapatot viszont szinte percenként vezényelte a mikrofonhang új és új területekre, végigfuttatták vele az egész „országot”, Nógrádtól Csongrádig. Aztán a gyakorlat vége felé, mikor már alig tudtak járni a fáradtságtól, egyszerűen leparancsolták őket az ország térképéről, ki Kárpátaljára.
– Es tudod, kedves Györgyöm – mondta Vihar Béla –, pont Kámenyec-Podolszk térségébe küldtek minket, ahol két-három év múlva tízezerszámra ölték meg a Magyarországról kiutasított zsidókat.
Nem akartam elmerengeni a deportálásoknak ezen a kísérteties előképén, inkább hozattam egy deci vodkát, és egyből felhajtottam. Azon a délutánon már alig szólaltam meg.
Mint már jeleztem, az indulástól számított harmadik-negyedik napon megérkeztünk Moszkvába. A nyári szezon már véget ért, megfogyatkoztak a külföldi turisták, így történt, hogy a küldöttségünket nem vala54melyik diákotthonban, hanem egy közepes szintű nemzetközi szállodában helyezték el, és ennek megfelelő bánásmódban részesültünk. A hotelszemélyzet persze a mi kedvünkért se tudta átlépni a saját árnyékát, akik egy nagyobb asztaltársaságot is úgy szolgáltak ki, hogy minden egyes tányér levest vagy adag húsételt külön-külön fordulóban hoztak ki, egy-egy étkezés órákig is elhúzódott, mire a csoport vége jóllakott, az eleje már újra megéhezett. A szobánkban svábbogarak mászkáltak, néhányat agyonütöttünk és megmutattuk a takarítónőnek, ő egyetértően bólogatott:
– Nye igienicsno! – nem higiénikus!
A Szovjet Írók Szövetségét Budapestről nyilvánvalóan értesítették a jövetelünkről, ennek ellenére csak napokkal később fogadtak minket. Közülünk csak Szilvási Lajos nevét ismerték, némelyik könyve százezer példányos kiadásban, öt-hat nyelven jelent meg a Szovjetunióban, egyébként a legismertebb magyar szerzőnek Berkesi András, Molnár Géza, az Írószövetség párttitkára és Szamos Rudolf, a „Kántor” rendőrkutyáról szóló regények alkotója számított.
Bent a patinás székházban, melyben valaha Tolsztoj regényeinek számos jelenete zajlódott le, egy Salaminov vagy Salamonov nevű referens fogadott minket olyan arckifejezéssel, mintha vasárnap délutáni sziesztájában zavartuk volna meg. Ő a világháború idején szovjet katonaként járt Magyarországon, megsebesült és egy kórházban fekve ponyvaregényekből tanult meg magyarul – ez a kiindulópont nem csak a nyelvi ismereteit, de a stíluseszményeit is meghatározta.
Még az obligát vendégköszöntő vodkára sem méltattak minket, az asztalra sárga, zöld, rózsaszín üdítőitalokat tettek, de ezek csak színben különböztek egymástól, valamennyinek olyan íze volt, mintha őrölt sa55vanyúcukrot eresztettek volna fel poshadt szódavízzel. Hamar rájöttünk, hogy itt bizony a szánkat is kár kinyitni, mert úgysem érhetünk el semmit. Csak a joviális és udvarias Vihar Béla mentette meg a becsületünket egy kérdés feltevésével:
– Szeretnénk felvilágosítást kapni oly tekintetben, hogy amerre a vonatunk elhalad, milyen nevezetesebb műemlékeket láthatunk az ablakból.
Solominov (vagy Salamonov) íróasztala fiókjából kivett egy köteg orosz nyelvű prospektust, és elénk tolta:
– Pozsáluszta! Tessék!
Én csak az egyik kiadványba néztem bele, így kezdődött.
– „V mire jeszty mnogá gárádov!” – vagyis „a világon sok város van”.
(Ez a megdönthetetlen állítások közé tartozik, ennél mélyebben szántó megállapításra csak egyre emlékszem, egy temetkezési vállalat prospektusában szereplő mondatra:
– „Kedves Ügyfelünk! Az ember halandó!”)
Egy örvendetes esemény azonban mégis történt a székházban. Akkoriban – jelenleg nem tudom, hogy áll a helyzet – a Szovjetunió egyetlen nemzetközi szerzői jogi szerződés kereteibe sem tartozott bele, tehát nem fizetett az idegen nyelvekből lefordított művekért. Viszont, ha az írója alkalomadtán elvetődött Moszkvába, és utánajárt az ügyeinek, hozzájuthatott némi pénzhez. Én Szilvási Lajostól értesültem erről a kiskapuról, bementem a jogvédő ügynökségre, kiderült, hogy az utóbbi években megjelent egypár elbeszélésem, honoráriumként most kifizettek néhány száz rubelt. Ezen ugyan emeletes házat nem vehettem volna, de arra elegendőnek bizonyult, hogy Mezeivel és Végh Tónival leváljunk az IBUSZ-csoport közös programjairól. Ki 56nem állhattuk a Moszkvában mellénk rendelt idegenvezetőt, aki egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy a szovjetunióbeli állapotot összevesse a magyarországiakkal, természetesen úgy, hogy minden esetben mi jöjjünk ki belőle hátrányosan. Például a budapesti Astoria Szállónál akkor épült az első aluljáró, kísérőnk erre közölte, hogy Moszkvában már háromezer-hatszáztizenhat található.
Maga a leválás úgy történt, hogy mikor a csoport reggeli után összegyűlt a busznál – ha jól emlékszem, a Tárász Sevcsenko Emlékmúzeum megtekintése szerepelt a programon –, bejelentettem, hogy mi hárman, sajnos, nem tartunk velük. Az idegenvezető nem akart hinni a fülének:
– Hogyhogy nem jönnek, mikor ez a látogatás benne van a programban?! Ki a csoport felelőse?
– Én.
– Magával nem tárgyalok, már megfigyeltem, hogy erős hajlama van az anarchista fellépésekre. Ki a helyettese?
– Kettő is van: Végh elvtárs és Mezei elvtárs. Fel vagyok hatalmazva, hogy kijelentsem: ők is egyetértenek velem.
– Egy programot akkor sem lehet lemondani, ez még egyetlen idelátogató csoportnál sem fordult elő.
– Elég sajnálatos. Lenin elvtárs arra tanít minket, hogy a szocializmusban a program van az emberért, és nem az ember van a programért!
– Hol írja ezt Lenin?
– A Putyilov-gyár dolgozóihoz intézett levelében! – gyanakodó arckifejezést öltöttem. – Lehetséges, hogy maga nem ismeri ezt az alapvető művet?! Gondom lesz magára, tájékoztatni fogom a feletteseit. Viszontlátásra a vacsoránál.
57Elindultunk, hogy a saját szakállunkra felfedezzük Moszkvát. A nehéz reggeli után megszomjaztunk, többféle italt is kipróbáltunk. Előbb az utcai automatából vettünk magunknak szénsavas vizet egy kopejkáért – az összes fogyasztó ugyanazt az egyetlen üvegpoharat használta. Majd kenyérből erjesztett kvaszért álltunk sorba egy tankautónál – ezt savanyúnak találtuk és kiöntöttük. Végül a Gorkij utcában ráleltünk egy csemegeboltra, ahol kimért pezsgőt lehetett kapni, megittunk fejenként háromszáz grammot, vagyis három decit.
A pezsgő nem került többe néhány kopejkánál. A fogyasztási cikkek, ha éppen hozzájuk lehetett jutni, igen olcsóknak tűntek. A szovjet vezetés azt a taktikát követte, hogy az árakat tartotta alacsonyan, és nem a fizetéseket emelte. Egy-egy nemzetközi válsághelyzetben, mikor a fegyverkezés nagyobb hányadot vont el állami erőforrásokból, a nép számára elfogadhatóbbnak tűnt, hogy az árakat emelik, és nem a jövedelmek nominálértékét csökkentik, jóllehet ez semmit sem javított a helyzeten.
Kilépve a boltból, megálltunk a Gorkij utca sarkán, és eltűnődtünk, hogy merre folytassuk az utunkat. Végh Tóni néhány évvel korábban még tanárkodott, most szakmai érdeklődésből szeretett volna belülről is megnézni egy orosz iskolát. Tamáskodva húztam fel a vállamat:
– Engedély nélkül?! Nem hiszem, hogy beengednek minket.
Tóni azonban ragaszkodott a szándékához, addig mentünk, amíg találtunk egy általános iskolát. Énekszó és különféle szabályok kórusszerű ismétlése hallatszott ki az ablakokon. Megkerestük az igazgatót, elmondtuk, hogy magyar írók vagyunk, képzettségünk szerint 58pedagógusok, kértük, engedélyezze a látogatásunkat. Legnagyobb meglepetésünkre barátságosan fogadott minket, személyesen kísért végig néhány osztálytermen, szabadon beszélhettünk a gyerekekkel és az oktatókkal.
Mezei nem tudta legyőzni a hiúságát, odaszólt nekem:
– Fordítsd le nekik, hogy én költő is vagyok!
Teljesítettem kívánságát, a bejelentésre a gyerekek tapssal és lábdobogással követelték, hogy mondja el az egyik versét. Mezei kiállt a katedrára, egy poétától elvárható ábrándos arckifejezést öltött, fejét kissé oldalt hajtotta és elszavalta egyik alkotását – természetesen magyarul, amiből a gyereksereg ugyan egy szót sem értett, de a tanítónő tessékelő beintésére viharos ovációval jutalmazta.
A produkció befejeztével áthívtak minket a tanári szobába, ahol hirtelenjében rögtönzött, de étellel-itallal bőségesen megrakott asztallal vártak minket. Néhány pohár vodka után vendéglátóink lelkéből szokásos módon feltört a nemzeti büszkeség:
– Hol ehettek ennél ízletesebb füstölt halat, hol ihattok ennél tisztább vodkát? A világon mi hasonlítható a mi gyönyörű országunkhoz?
Vendégként illetlen lett volna megjegyeznünk, hogy a füstölt hal és a vodka mellett néhány más mutató is meghatározza egy ország képét, például a politikai szabadság, a technikai fejlettség, a más népekkel fenntartott viszony és így tovább. A vitákat elkerülendő az első adandó alkalommal elköszöntünk.
Másnap reggel az idegenvezető már nem is invitált minket hármunkat az adott napon esedékes programra, ami pedig rendkívül tartalmasnak ígérkezett: a cso59port amatőr kolhoztag szobrászok kiállítására látogatott el. Újra nekivágtunk a moszkvai utcáknak.
Végh Tóni megkért, hogy segítsek neki eladni egy pulóverjét, mely csuklótájt már úgy szétmállott, hogy csak könyökig felhajtva lehetett viselni, a ruhadarabot betettük egy nejlonzacskóba. Valaha sokat jártam zsibvásárokra, az ottani forgatagokból emlékeztem olyan árusra, aki hosszú hetekig kínálgatta egyetlen portékáját, egy zöld ászt, abban a reményben, hogy valakinek épp ez a lap hiányzik a paklijából.
– Mindenre akad pancser! – fejtette ki üzleti filozófiáját. Ezen az alapon Végh Tóni pulóverének is lehetett esélyt adni.
Néhány száz méterrel a forgalmas és jól karbantartott „proszpektek” és „bulvárdok” mögött kezdődött el az igazi Moszkva, leromlott panelépületek halmaza, amelybe itt-ott egy roskatag faház is beékelődött. A házak között egy helyen egy öt-hat tagú fűtésszerelő brigád dolgozott valamilyen felújításon, munka közben sűrűn megálltak, rágyújtottak, beszélgettek. Végh Tóni oldalba bökött.
– Próbáljuk meg nekik eladni!
Odaléptünk hozzájuk, elmondtam, hogy író vagyok, de valaha magam is folytattam az ő mesterségüket, aztán előrukkoltam az áruval. A lepusztult csuklórészt nehezen lehetett volha elmismásolni, hirtelen azt találtam ki, hogy háromnegyedes újjú.
A szerelők megnézték a pulóvert, de az nem hozta lázba őket, annál nagyobb érdeklődéssel vették körül társunkat, Mezei Andrást:
– Redszt du jiddisch? – Beszélsz jiddisül? – kérdezték tőle.
A jiddis egy régi német nyelvelemekből álló, szláv és héber szavakkal kevert idióma, kelet-európai és ame60rikai zsidó közösségek némelyikében ma is beszélik. Mezei csak a fejét rázta, mivel sokáig élt Izraelben, héberül válaszolgatott, ezt meg a kérdezők nem értették, a társalgás visszaterelődött oroszra. A szerelők, mikor megtudták, hogy magyar írók vagyunk, megkérdezték:
– Szabad a mai estéjük?
– Igen, vacsora után ráérünk.
–Akkor hat-hét óra felé látogassanak el újra hozzánk, addig ne egyenek túl sokat, mert szeretnénk vendégül látni magukat.
Jobb programunk nem lévén, köszönettel nyugtáztuk a meghívást. Nem akartam üres kézzel beállítani, ezért magamhoz vettem egy nagy zacskó magyar pirospaprikát és egy üveg, hasonló alkalmakra tartogatott szamorodnit, így indultunk el.
Közben a szerelőbrigád tagjai is járhattak otthon, az olajfoltos overalljukat tiszta, sportos ruhára cserélték át. Nem értettem, hogy miért a szerelőműhelyben fogadnak minket, de rákérdezni nem illett volna. Két magyarázat fordult meg a fejemben: vagy mindnyájan olyan szűkös körülmények között laknak, hogy nyolctíz ember el sem férne náluk, vagy csak itt látták biztosítva, hogy illetéktelen fülek nem hallgatják ki a beszélgetésünket. Az asztalt itt is fehér terítővel takarták le, és roskadásig megrakták étellel-itallal. Grúz vörösborral koccintottunk.
Végh Tóni unszolt, hogy vegyem elő a „háromnegyedes” ujjú pulóverjét és próbáljam meg elpasszolni:
– Tíz rubelért is odaadom.
A szerelők csak legyintettek, egyikük mutatta a rajta lévő acélkék kötött kabátot, a modern szabású, szinte új darabot tizenöt rubelért vásárolta egy Moszkvába 61látogató olasz turistától. Más üzlet nem került szóba, egyre kevésbé értettem, hogy mit akarnak tőlünk.
Az érdeklődés – akárcsak a délelőtti találkozásnál – Mezei András személye körül összpontosult, most már nyíltan megkérdezték tőle, hogy zsidó-e. Mezei segítségkérően nézett rám:
– Mit feleljek nekik?
Én nem éreztem semmiféle veszélyt a szituációban, azt javasoltam, hogy válaszoljon nyugodtan igennel, erre a szerelők még szorosabb gyűrűben tömörültek köré, alig győztem lefordítani a kérdéseiket:
– A származása be van-e jegyezve a személyi igazolványába? Szabadon kaphat-e útlevelet? Ha van gyereke, korlátozás nélkül felveszik-e az egyetemre? – és így tovább.
Fel sem tudtam fogni, hogy miért épp ezek a témák érdeklik őket, hogy tisztázzam a helyzetet, egy idő után visszakérdeztem. A szerelők elővették és megmutatták különböző azonosító irataikat, „bumázskáikat”, mindegyikben fel volt tüntetve, hogy „jevrej”, vagyis zsidó.
(Szinte látom magam előtt, hogy néhány olvasóm most elhúzza a száját, nem hiszi el nekem, hogy egy egész, fizikai munkát végző brigád zsidókból állt. Nem azt állítottam, hogy a Szovjetunióban a szerelők többsége a zsidóság soraiból rekrutálódott, ezt a csapatot nyilvánvalóan a személyes ismeretség és a kirekesztettség közös sorsa terelte egybe.)
A „jevrej” szót állítólag nem vallást, hanem nemzetiséget jelölő kategóriaként használták, de ez a különbség csak formális volt, mint a közmondás tartja, nem jelentett többet, mint hogy sűrűbb vagy ritkább lyukú szitán át passzírozzák a szart.
A szovjet vezetésben és magában az orosz nép nagy részében, ha átalakult formában is, de tovább éltek a 62cári korszak „Fekete Százai”-nak és más pogromlovagoknak az eszmei hagyományai. A Szovjetunió határain belül senki sem emelte fel a szavát az államilag nem csak megtűrt, de kezdeményezett antiszemitizmus ellen. A Nagy Honvédő Háború egykori zsidó tábornokai és katonái, zsidó tudósok és művészek sem tiltakoztak, sőt aláírásukkal támogatták a zsidó orvosok ellen indított koncepciós pereket. A hitközség vezetői is készséggel szolgálták ki a hatalom törekvéseit, később elsétáltam Moszkva egyik belső kerületébe, és ott megnéztem a város fő zsinagógáját, a falon egy nagy, héber és orosz nyelvű tábla lógott, mely arra szólította fel a híveket, hogy imádkozzanak a Szovjetunió állami és pártvezetőiért.
(Tizenöt-húsz évnek kellett még eltelnie, amíg a szovjet zsidóság körében kibontakozott a „refuznyikok”, elutasítók mozgalma, tagjai az egzisztenciájukat kockáztatva, a börtöntől sem megrettenve öntudatosan felvállalták zsidó azonosság-tudatukat, és követelték jogukat az ország elhagyására, az ő fellépésük nyomán aztán másfél-kétmillió zsidó vándorolt ki Izraelbe, egyik vezetőjük, Scsaranszkij még az izraeli kormányba is bekerült.)
Itt a szerelőktől hallottam először a Birobidzsáni Zsidó Autonóm Területről. Annak idején még a Sztálin irányította vezetés tervelte ki, hogy ide telepítik ki az összes Szovjetunióban élő „jevrej”-t. Térképen mutatták meg nekünk a szóban forgó helyet Moszkvától sok ezer kilométerre keletre, a transzszibériai vasút vonalának vége felé, a Bureján és Bandzsak hegység ölelésében. A zsidók eltávolításán kívül Sztálint és csapatát az a szándék is mozgatta, hogy egy látszólag önálló zsidó állam az Izrael iránti nosztalgiát is ellensúlyozza. Nem felejtették el, hogy Oroszország mindig is a cio63nista tömegszerveződések bölcsője volt, többek között innen indult el a „Hovevét Cion”, a „Cion szerelmesei” nevezetű mozgalom is.
Birobidzsánban lázas sietséggel kialakítottak egy Patyomkin jellegű látszatállamot. Itt igyekeztek minél több zsidót az előtérbe tolni kolhozelnökként, főorvosként, de még villanyóra-leolvasóként is.
(A szovjet politikai és gazdasági élet központjaiban másképp állt a helyzet, ott minden erővel próbálták háttérbe szorítani a mindig is megbízhatatlannak minősített és tekintett zsidó kádereket. Két jellemző viccre emlékszem abból az időből. Hruscsov idejében főrabbit keresnek Moszkvába, a feladattal megbízott funkcionárius leverten jelenti az első titkárnak, hogy nem sikerült megfelelő embert találni:
– Az egyik jelölt párttag volt, de nem ismerte a Tórát, a másik ismerte a Tórát de nem volt párttag, a harmadik párttag volt és a Tórát is ismerte, ez viszont zsidó volt.
A másik anekdota akkor született, amikor Brezsnyev bejelentette, hogy a szovjet repülőgépek tervezői ősi orosz neveket viselnek. Kohn és Grün utazik egy repülőgépen, azt mondja Kohn Grünnek:
– Nos, Tupoljev elvtárs?)
A bábköztársaságban egy jiddis nyelvű lapot is kiadtak „Birobidzsáner Stern” címmel. Az újság állítólag csak egyszer és akkor is csak egyetlen példányban jelent meg, ezt rakták ki mutatóban a pályaudvar melletti kioszk kirakatába. Egyszer egy véletlenül idevetődött turista meg akarta venni a lapot, az újságárus összetett kézzel könyörgött neki, hogy ne tegye tönkre, mert másik példányt sehogy és sehol sem tudna szerezni. Mikor a vevő tovább erőszakoskodott, az árus kihívta a helyi rendőrt, Iszák Mojszejevicset, aki félre64vonta a turistát, és az újság helyett jutányos áron felajánlott neki egy zsidó anekdotagyűjteményt.
Ha Sztálin tovább él, a szerelőkre, illetve a szüleikre is a távol-keleti kitelepítés sorsa várt volna, a deportálást legfeljebb Kaganovics, Sztálin zsidó származású apósa úszhatta volna meg.
Más nagy tervekhez hasonlóan a Vezér halála után ez az elképzelés is dugába dőlt. Földrajzi tekintetben Birobidzsán természetesen továbbra is létezik. A Larousse enciklopédia szerint 80 ezer lakosa van, származásbeli összetételüket a szócikk nem taglalja, én, a magam részéről nem hiszem, hogy túl sok mozdulni képes zsidó maradt volna meg ezen a kényszerlakhelyen. Az enciklopédia az ottani mezőgazdasági szerszámgyártásról is említést tesz, a Birobidzsánban készült faekék állítólag Oroszország-szerte igen keresettek.
A szerelők azt is elmondták, hogy az egyetemre való felvételnél régen is, most is a legszigorúbban vett „numerus clausus”, vagyis származási arány szerinti „zárt szám” érvényesül, különösen az ideológiailag fontosnak tekintett szakágaknál, mint amilyen a tanári vagy a közgazdaság-tudományi pálya. Később már Budapesten találkoztam egy ungvári zsidó fiúval, akit háromszor utasítottak el a közgazdasági kar felvételi vizsgáján, végül úgy jutott be, hogy megnyert egy össz-szövetségi tanulmányi versenyt. (Írás közben feljegyzem magamnak ezt a személyt, a továbbiakban még lesz róla mondanivalóm.)
A cári Oroszországban, majd a Szovjetunióban ez a kiválasztás nem csak a zsidókra vonatkozott, az örmények, a kaukázusi tatárok és még számtalan más nép és nemzetiség is hasonló körülmények között vegetált, őket is pogromok és kényszerkitelepítések pusztították. Az ország továbbra is a népek börtöne maradt. 65Harmad- vagy negyednap továbbutaztunk Leningrádba, a szovjet vasút büszkeségével, a „Vörös Nyíl” expresszel. Ez a vonat 23.55-kor indult Moszkvából, és másnap reggel 8.25-kor futott be a túlsó végállomásra, tehát majdnem végig sötétben haladt, de a lelkiismeretes Vihar Béla, ölében a prospektussal, folyamatosan bámult ki az ablakon, hátha a tekintetével sikerül elkapnia egy-egy műemlék körvonalait.
Itt fent északon már bekopogtatott a tél, a szél hideg permetet fröcskölt szét a Néva vizéből, a hőmérő reggel is mínusz tíz-tizenkét fokot jelzett. Mint ahogy már Budapesten az indulásnál is sejtettem, Végh Tóni nem hozott magával sem kalapot, sem sapkát, nyilván abban a meggyőződésben, hogy az igazi macsó hajadonfőtt jár, de most, mikor kopasz feje égővörösre fagyott, feljebb húzta a kabátját, és azzal takarta be.
A fő turistaszezon – Moszkvához hasonlóan – már itt is véget ért, ennek következtében a jelzettnél magasabb színvonalú, nemzetközi szállodában helyezték el a csoportunkat. Minden emeleten külön „gyezsurna-ja”, szobaasszony teázott a folyosó végében, ahonnan minden mozgást át tudott tekinteni.
Beszállásolásnál megnézte a portán kapott irányító papírokat, az enyémet nem találta rendben.
– Vi továris Moldov, no ggye továris Moldova? Maga Moldov elvtárs, de hol van Moldova asszony?!
Hosszan értekezett a recepcióval, míg végre hajlandó volt elfogadni a papíromat. Egyébként is szigorúan őrködött az előírások betartásán, napközben fel lehetett vinni „látogatókat” a szobákba, de megjegyezte, hogy ki fogadott vendéget, ha nem látta elmenni, éjfélkor dörömbölt a szobaajtón, és harsány hangon távozásra szólította fel az illetéktelenül ott tartózkodókat. A kom66munista erkölcs a szállodában nulla óra nulla perckor kezdődött.
Már ott-tartózkodásunk elején feltűnt egy húsz-hu-szonkét éves lány, aki reggelenként, amikor mi átjöttünk az étkezőből, már ott üldögélt a szálloda előcsarnokában. Sudár, egyenes tartásával, divatosan rövidre vágott hajával, nyilvánvalóan külföldi beszerzésből származó, vagy csomagból vásárolt középkék kosztümjében kivált a lobbyban mozgó nők sokaságából. Ránézésre franciának vagy hollandnak tűnt, de a pincértől oroszul rendelte meg az üdítőjét. Mindig egyedül ült az asztalánál, sem társaság, sem férfi partner nem csatlakozott hozzá.
Végh Tóni és Mezei első pillantásra besorolták őt a nemzetközi hoteleket ellepő kurtizánok közé, akik némi valutáért gátlástalanul mentek szobára az őket leszólító vendégekkel. Én nem értettem egyet velük. Nem mintha bőséges tapasztalatokkal rendelkeztem volna a nemzetközi prostitúció terén, de sehogy sem illett bele ebbe a képbe a lányból áradó riadt önbizalomhiány, melyet hiába próbált ellensúlyozni látszólagos fesztelenséggel.
Úgy emlékszem, ő szólította meg a társaságunkat, bemutatkozott: Vera Fominának hívták, a nagy orosz festőről, Rjepinről elnevezett főiskolára járt, művészettörténésznek készült. A tanintézetben még nem kezdődtek meg az előadások, Vera ráért, felajánlotta, hogy szívesen kalauzol minket leningrádi városnéző sétáinkon.
A Néva folyó hídjáról lenéztünk a fürge kisvontató-hajókra, amelyek hatalmas uszályokat húztak maguk után. A Palota téren megbámultuk Sándor cár Diadalmi oszlopát, melyet 600 tonnányi gránitból faragtak –önsúlya minden alapozás és külső támaszték nélkül 67talpon tartotta. A majd ötven méter magas oszlop tetején egy angyal állt, aki lábával a forradalmat jelképező kígyóra tapos. A központi sugárúton, a Nyevszkij proszpekten sétálva Vera Gogoljt idézte:
„Nincs szebb a Nyevszkij proszpektnél, legalábbis Pétervárott, amelynek ez a mindene. Mi mindennel nem ékeskedik fővárosunknak ez a gyönyörű útja?!”
(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyszer ez a legendás sugárút más arcával fordult felénk. Egy színházi program után éjfél körül tartottunk a szállodánk felé, és láttuk, hogy a Nyevszkij proszpekt egész hosszában rendőrök gumibottal verik a vendéglőkből előtántorgó renitens részegeket, így biztatva őket gyorsabb távozásra.)
A séta befejeztével visszatértünk a szállodába. Hálánk jeléül megpróbáltunk egy ötrubelest csúsztatni Vera kezébe, de a lány elhárította, csak egy teára szóló meghívást fogadott el. Hosszan eltársalgott velünk, láthatólag érdekelte a magyarországi életminőség és a társadalmi kapcsolatrendszer. Mikor magunkra maradtunk, Mezei gyanakodva kérdezte:
– Lehet, hogy ez a nő egy ügynök, akit ránk állítottak?
Leintettem:
– Milyen titkokat tudunk mi, amelyeket ki akarna szedni belőlünk?! Azt, hogy az „Élet és Irodalom” mennyi honoráriumot fizet egy gépelt oldalért?
Ez elég meggyőzően hangzott ahhoz, hogy eloszlassa a gyanút. Végh Tóni megpróbálta kihasználni az együttlétet, közelebb húzódott a lányhoz, és megszokott stílusában öklével megdöngette a mellkasát:
– Szportszmen! – majd felfelé mutatott: – Komnáta!
Vera úgy tett, mintha nem is hallaná a felhívást, elfogulatlanságot erőltetve magára tovább társalgott, az iránt érdeklődött, milyen színvonalon élnek Magyar68országon a művészettörténészek. Tóni ezek után nem pazarolt rá több fáradságot, odament a pulthoz, és egy pincérnővel bocsátkozott mély eszmecserébe, időnként odakiabált hozzám:
– Mit jelent az, hogy „nye hácsu”?
– Nem akarok.
– És azt hogy mondják oroszul, hogy van egy eladó pulóverem, jöjjön fel és nézze meg?
– Tudod mit, Tóni? Vegyél magadnak egy szótárt!
Azt hittem, hogy Vera megsértődött az inzultustól és elmarad tőlünk, de másnap reggel újra ott ült a szálloda előcsarnokában. Azt javasolta, hogy folytassuk a sétáinkat – ezúttal Tóni nélkül. Mezeivel hármasban vágtunk neki az útnak.
Megnéztük az épp akkoriban átadott új tengeri kikötőt. Mintegy a lassan, de biztosan közeledő „nyitás” előjeleként Leningrádot egyre több menetrendszerű személyhajójárat kötötte össze nyugati célpontokkal, finn, svéd, angol, sőt kanadai városokkal is. Vera vágyakozva figyelte a beszálló utasok tömegét, búcsút intett egy hajó után, amely nekivágott a nyílt tengernek.
Betértünk az Izsák-székesegyházba, az épület már rég nem egyházi célokat szolgált – a forradalom után múzeummá alakították át. A hasonló átszervezéseket tekintve járhatott volna rosszabbul is, a minszki nagytemplomban a belorusz vámosok által elkobzott csempészáruk állandó bemutatóját rendezték meg. Több ilyen helyen is jártam, és mindig úgy éreztem, hogy ezekből a csupasz, vallási díszeiktől megfosztott falakból még erőteljesebben árad a hit ereje, mint korábban, eredeti rendeltetésük idején.
Az Izsák-székesegyházban számos szobor, dombormű és más egyházi emlék maradt a helyén, melyet a látogatók megnézhettek. Feltűnt, hogy Vera kevéssé ismeri 69ki magát a pravoszláv szakrális fogalmakban, ez természetesnek látszott az ateista szovjet nevelési rendszerben, inkább csak úgy mellékesen kérdeztem meg, hogy milyen vallású. A lány arcán ideges rángás futott végig.
– Miért fontos ez?
– Nem fontos, csak úgy érdekelne.
– Vallásom nincs, csak nemzetiségem: jevrejka.
Ezt a szót Mezei is megértette, magához húzta és megcsókolta a lányt:
– Nem emlékszel rám, Vera? Ötezer évvel ezelőtt együtt indultunk el Keletről. Azóta elvesztettük egymást, de én tudtam, hogy egyszer újra találkozunk.
Mélyen megbántam, hogy szokásom ellenére rákérdeztem valakinek a vallására, azonnal meg is kaptam a büntetésemet: botcsinálta szerelmi tolmács szerepébe kényszerültem. A visszatetszésemet csak fokozta, hogy Mezei meglehetősen érzelgős stílusban udvarolt. A nála 15 évvel fiatalabb Verát következetesen „Mamá”-nak szólította, és infantilis gesztusokat engedett meg magának. Emlékszem: egyszer a feje búbján terjengő kopasz foltra mutatott, és gyerekhangot imitálva megjegyezte:
– A te fiadnak még nem nőtt ki a haja, simogasd meg, édes Mama!
Egyébként ő is az ágyban szerette volna kiteljesíteni a gyakran emlegetett ötezer éves kapcsolatukat. Látta azonban, hogy Vera erre nem mutat hajlandóságot, odavetette nekem, hogy küldjem el a nőt valamilyen ürüggyel.
Megint meg voltam győződve, hogy Vera megsértődött ettől az újabb kudarctól és a vele járó megaláztatástól. Azt hittem, hogy a szállodánknak még a környékéről is eltűnt, őszintén meglepődtem, mikor másnap reggel újra ott láttam szokott asztala mellett. Kérdő pillantást vetett rám, bólintottam, hogy átülhet hozzám.
70Közelebbről látszott, hogy a make up alatt egyre fáradtabb a bőre, a szeme sarkában apró vérerek ütköznek ki. Mindvégig a külföldről beszerzett középkék kosztümjét hordta, bár naponta gondosan átvasalhatta, kikefélhette, a ruha anyaga mintha fellazult, felbolyhosodott volna. A folyamatos kényszeredett mosoly is eltűnt az arcáról.
A reggelitől érkező Végh Tóni és Mezei elsiettek mellettünk, úgy tettek, mintha észre sem vettek volna minket, kettesben maradtunk. Megfordult a fejemben a gondolat, hogy most én következem, utolsóként a megkísértendő személyek sorában. Próbáltam előre megfogalmazni néhány udvarias elhárító mondatot, de Vera észlelte rajtam a feszültséget, kitalálta, hogy mire gondolok, csak megrázta a fejét:
– Ne félj tőlem, azt észrevehetted, hogy veled nem kísérletezem.
Igyekeztem gálánsan válaszolni:
– Elég szomorú a számomra!
– Ugyan már! Rajtad látszik, hogy folyton egy nő jár az eszedben. A feleséged?
– Nem, egy szerelem, annak is csak a reménye, de ne beszéljünk róla.
– Kár, hogy pont most találkoztunk.
– Majd találsz nálam különbet. Rendelhetek neked valamit?
– Van pénzed egy konyakra?
– Igen.
– Akkor azt kérek.
Magamnak is hozattam „száz grammot”, mikor koccintottunk, megkérdeztem:
– Miért csinálod ezt az egészet?
– El akarok kerülni innen, azért mutogatom magam. Valakinek megtetszem és feleségül vesz.
71– Veszélyes játék. Nem félsz, hogy egyszer kifogsz egy őrültet, és bajba kerülsz? Vagy rád száll a rendőrség.
– Aki nem kockáztat, nem nyerhet. Egyébként már voltak veszekedések, de meg tudom védeni magam.
– Kialakult már komolyabb kapcsolatod?
– Mindenki rögtön le akar fektetni, de nem hagyom magam. Ha megkapnának, nem vinnének el.
Vera üres poharára néztem:
– Kérsz még egy konyakot?
– Köszönöm, igen. Ti mikor utaztok el?
– Ma este a „Vörös Nyíl”-lal. Két nap az út hazáig.
– Szép Magyarország?
– Szép. Egyszer valaki írt is egy dalt: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország!” kezdettel. Az illető történetesen zsidó volt, a háború alatt éhen elpusztult. Te, nem hiszem, hogy túl jól éreznéd magad benne. Ha adhatok egy tanácsot: errefelé ne törekedj!
– Igen, biztos, hogy tőletek is újra csak továbbmennék.
– És van elképzelésed, hogy hol állapodnál meg?
– Azt hiszem, sehol, egyszer elfogy a térkép.
A konyak maradékával még egyszer koccintottunk, aztán Vera felállt:
– Hazamegyek, fáradt vagyok, csak tőled akartam elbúcsúzni – hirtelen mozdulattal felemelte a fejét. – Szabad a délelőttöd?
– Igen, már nincs programunk.
– Akkor még elviszlek téged egy olyan helyre, ahová senkit nem szoktam. Hívjál egy taxit.
A kocsi kivitt minket a leningrádi temetőbe, ahol egy múzeumban állandó kiállítás keretében mutatták be a háború alatt Európában elpusztult mártírokról megmaradt emlékeket. A bejáratnál szokatlan módon egy 72latin felirat hirdette: „Hic mortui vivunt, hic muti loquntur”, itt élnek a halottak és beszélnek a némák. Megilletődötten sétáltam végig az üveglappal borított tárlók előtt.
Láttam kivégzésre ítéltek ruhájában, sőt műlábuk-ban elrejtett búcsúleveleket, egy Bibliát, melynek fedelébe a tulajdonos tűvel szurkálta bele az utolsó üzenetét:
„Ne sirassatok, ne mondjatok szegénynek. Meghalok, mert egy eszmét szolgáltam.”
Egy fotó a koweli zsinagóga romjaira vérrel felírt szövegről készült:
„Az ajtók kinyílnak. Íme gyilkosaink. Fekete ruhában. Mocskos kezükön fehér kesztyűt viselnek. Kettesével kergetnek ki bennünket a templomból. Kezünket a fejünk fölé emeljük…Tudd meg, Ruven Atlas, hogy itt gyilkolták meg a feleségedet, Ginát és fiadat, Imuset. Zokogott a fiunk keservesen. Nem akart meghalni. Menj a háborúba, és bosszuld meg a feleségedet és az egyetlen fiadat. A halálba visznek minket, pedig ártatlanok vagyunk…”
Egy levél a lodzi gettóból származott:
„Kedves jó emberek,
a lányom szatyrában hagyok egy igazolványt. Halinka Frydmannak hívják, apja neve Einhorn, az élelmiszerjegyen Chaja Frydman szerepel. Négyéves, nem jól fejlett, ha vécére kell mennie, kijön a végbele. Így hát megkérem azt az illetőt, aki majd a gyerekkel foglalkozik, hogy legyen könyörületes az én szerencsétlen gyermekemmel. Egy kisfiút már elveszítettem. Talán viszontláthatom még az én imádott kislányomat. Nem tudok többet írni, érzem, hogy elfogy az utolsó erőm. Nem tudom én ezt az egészet túlélni.
73Mindenkit kérek tiszta szívemből: vigyázzanak a gyerekemre, olyan gyenge, tehetetlen, egészen védtelen.
Ölellek, drága picike Halinka
Anyád.”
Töredékes felirat a párizsi Fresnes börtön faláról:
„Sacha Rabinsky mester (olvashatatlan szó) szólista… (olvashatatlan szó) agyő, orosz balett…”
Végül Tányának, egy leningrádi kislánynak a naplója, ő családtagjainak pusztulását jegyezte fel, akik a tizennyolc hónapos német blokád alatt haltak meg:
„Zsenya 1941. december 23.
Nagymama 1942. január 25.
Léka 1942. március 17.
Vaszka bácsi 1942. április 13.
Ljósa bácsi 1942. május 10.
Mama 1942. május 10.
Szavicsev halott.
Mindenki meghalt. Tánya egyedül maradt.”
A mellékelt felirat szerint Tánya 1943-ban, 11 éves korában halt meg végelgyengülésben…
Idáig bírtam, akkor elfordultam és a homlokomat a falnak támasztottam. Sírni kezdtem, fogaimat csikorgattam, hogy megállítsam a könnyeimet. Magamban esküt tettem: a sorsom nem fordulhat úgy, hogy ne szálljak szembe a fasizmussal, bárhol, bármilyen formában is jelentkezik, és még a sírból is felkelek majd, hogy folytassam a harcot.
A temetőből kilépve Vera elbúcsúzott tőlem:
– Isten veled, szegény apám azt szokta mondani a 74búcsúzásnál: vszivo hárosivo na bjelom szvetu!! (Minden jót ezen a fényes világon!) – ezzel megcsókolt és elsietett.
Most utánaszámolok: épp negyven éve történt, azóta nem hallottam hírt Veráról. Az 1990-es években, mikor egymilliónál több orosz zsidó vándorolt ki Izraelbe, jó részük Budapesten keresztül, egyszer én is elutaztam Jeruzsálembe egy újságíró-konferenciára. Ferihegyen végignéztem a padokon, a kőpadlóra terített takarókon üldögélő menekülteket: összebújó családokat, imakönyvet lapozó pajeszos ortodoxokat. Leginkább egy komoran bólogató öreg férfi képe maradt meg az emlékezetemben – mellén a „Szovjetunió Hőse” kitüntetést viselte.
Verát persze nem találtam a tömegben, valószínűleg akkor sem ismertem volna meg, ha ott szorongott volna köztük.
Megígértem, hogy szólok néhány szót annak az ungvári fiatal zsidó férfinak a további sorsáról, akinek úgy sikerült bejutnia Kijevben a Közgazdasági Egyetemre, hogy megnyert egy tanulmányi versenyt. Iskolái befejeztével családjával együtt áttelepült Magyarországra, itt hamar beilleszkedett, külkereskedelmi vonalon karriert futott be. Az egyik legkitüntetettebb posztra, a szingapúri magyar kereskedelmi kirendeltségre helyezték, itt eltöltött néhány évet, aztán feladta az állami szolgálatot, és átment az „ellenfélhez”, a szingapúri magáncégek magyarországi megbízottja lett. Az ilyen esetek azt bizonyítják, hogy az üldözöttek nem mindig különbek az üldözőiknél, Mark Twain jegyezte meg: az a legrosszabb, amit a négerekről elmondhatunk, hogy pont olyanok, mint a fehérek.
Hazafelé a vonaton sem Végh Tóni, sem Mezei nem hozta szóba Verát. Végigfociztuk az utat, a gumilabdá75tól csak a csapi átszállásnál váltunk meg, az állomás előtti téren berúgtam a Lenin szobor talapzatánál elhelyezett koszorúk közé, talán még most is ott hever.
Hazaérve, mint ahogy említettem, megalakítottuk az Írószövetség futballegyüttesét, a SzocReál Budapestet, és beneveztünk a Budapesti Labdarugó Szövetség IV. osztályú bajnokságára. A mi kis triumvirátusunk azonban néhány év múlva felbomlott. Végh Tónit és Mezeit is elküldtem, azt hiszem, ennek köszönhető, hogy a csapatunk most is létezik. Nem csak a sportbeli kapcsolataink szakadtak meg, de a civil életben sem álltunk többé szóba egymással. Végh Tónit legfeljebb a Hungária kávéházban láttam néha, ilyenkor elmerültebben hajoltam a kéziratom fölé, ő is köszönés nélkül haladt el mellettem. Halála után viszont, azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki nyilvánosan tisztelegtem sokra hivatott, de véleményem szerint félrecsúszott tehetsége előtt. Mezeivel gyakrabban találkoztam, egy alkalommal kezet nyújtott, felajánlva a kibékülést, de én elhárítottam:
– Nézd, Andris, olyan kellemes volt haragban lenni veled. Most rontsuk el ezt egy rossz barátsággal?!
A távozásuk után Végh és Mezei egy „ellenkompániát” szervezett, melyet némi utánérzéssel „Szűrreálnak” neveztek el, de a vállalkozásuk rövid életűnek bizonyult, a csapat feloszlott. Ők ketten a magánéletükben is összevesztek, Végh Tóni nyomtatásban is megjelent emlékezéseiből tudjuk, hogy Mezei egyszer felhívta telefonon, vita kerekedett köztük, amelynek során a jeles költő minősíthetetlen szavakkal illette Tóni édesanyját. Végh úgy vett elégtételt, hogy a legközelebbi írószövetségi konferencián nyílt színen leköpte Mezeit. Mind ez az akció, mind a reakció – úgy vélem – híven tükrözi irodalmi életünk erkölcsi és szellemi emelkedettségét.
76Akkoriban már közeledtem a harmincharmadik évemhez, de még mindig együtt laktam szüleimmel és testvéreimmel a régi kőbányai kétszobás lakásban. Nem törekedtem arra, hogy megteremtsem a magam önálló otthonát és megházasodjak, nem ijesztettek meg a jóslatok, hogy elrohan mellettem az idő és végül magamra maradok. Figyelmemet-energiámat továbbra is a munkámra összpontosítottam, ami pedig az úgynevezett magánéletet illette, beértem a Léber Annával folytatott, minden romantika nélküli, de praktikus viszonyommal, mellette egy-egy alkalmi kapcsolattal.
A sors és a szerencse módosulásai időnként felkínáltak egy-egy esélyt élt és volt világom megváltoztatására – de csak egyszer próbáltam élni vele. A Kozmosz Kiadó megjelentetett egy kisebb riportjaimból összeállított válogatást „Rongy és arany” címmel. Az előkészületek során együtt dolgoztam a kiadó műszaki szakértőjével, L. Zsuzsával, megtetszett a nálam hat-hét évvel fiatalabb, fekete hajú, sötét szemű, lányos alakú elvált asszony. Mikor Leningrádban Verának beszéltem egy szerelem reményéről, akkor is őrá gondoltam.
Igyekeztem közelebb kerülni hozzá, de kevés sikerrel jártam, diskurzusunk sohasem terjedt túl a közös munkával kapcsolatos témákon. A szolid, polgári életvitelű nőkre általában ritkán hatottam, ha nem is elhanyagolt, de mindenképpen lezser ruházatommal, ag77resszivitásra állandóan kész modorommal. Egyszer húsvétkor meg akartam locsolni egy lányt, mikor elővettem a kölnisüveget, olyan ijedten kapta maga elé a kezét, mintha egy bombát húztam volna elő. L. Zsuzsánál azt tekintettem egyetlen számottevő eredménynek, hogy egyszer elkérte zöld ingkabátom belső oldalára varrott, esetleges foltozásra szánt kör alakú darabkáját. Könnyen beinduló fantáziám már afféle szerelmi zálognak tekintette ezt a gesztust de hamarosan kiderült, hogy tévedtem. Zsuzsa valójában ízléstelennek találta az ingkabátom színét, a foltra csak azért tartott igényt, mert egy tervezett könyvborítóhoz épp ezt az árnyalatot találta megfelelőnek. Felhasználása után valószínűleg kidobta a papírkosárba. Hevületem tovább csökkent, mikor értesültem róla, hogy Zsuzsa már évek óta együtt él a kiadó egyik lektorával, Lichtmanegger Zoltánnal – a férfi nevét Kormos István, a költő „Fénylőkantojási”-nak fordította le. Hamarosan feladtam a kísérletezést, és csak akkor mentem be a Kozmosz Kiadóba, ha hivatalos tennivalóm akadt ott.
Mint oly sok más helyen, ennél a kiadónál is különcnek tartottak, zárt, nehezen feloldódó természetem miatt nem tartoztam a kedvenc partnerek közé. Nem volt miért tartani tőlem, sem párt, sem társadalmi csoportosulás nem állt mögöttem, de még egy kiterjedtebb baráti társaság sem. Így történhetett, hogy a Kozmosznál egy otromba ugratás céltáblájává váltam. A fentebb említett Lichtmanegger egy vaskos fémventilátort csempészett be az asztalon nyitva hagyott sporttáskámba, és én gyanútlanul elvittem magammal, csak otthon vettem észre a heccelődést. Lehet, hogy az egész nem volt több egy iskolás szintű csínynél, de tudtam, hogy ha ilyeneket elnézek, utána súlyosabbak is következhetnek, nem szabad szó nélkül hagyni.
78Másnap visszaszállítottam a ventilátort, letettem az asztalra, és farkasszemet néztem a lektorral, a heccelődés kitalálójával. Ő először mosolyogva viszonozta a pillantásomat, csak akkor vettem észre, hogy az egyik szeme üvegből van, aztán a mosoly fokozatosan lehervadt az arcáról, és egyik karját védelmezően maga elé emelte. Ha az indulataimra hallgatok, megpofozom, de visszatartott az a felismerés, hogy a lektor nem ép ember – és Zsuzsához tartozik, akit közvetve sem akartam megbántani. Sarkon fordultam és elmentem.
Akkorra már sokat javult elfogadottságom az irodalom berkeiben, főleg annak következményeként, hogy Kardos György került a „Magvető” élére, és ő a kiadó meghatározó szerzői közé fogadott. Többé nem voltam kiszolgáltatva senki kényére-kedvére, így a „Koz-mosz”-ban is minden különösebb kockázat nélkül viselkedhettem önérzetesen. Be kell vallanom: egyenesen kerestem az ürügyet, hogy szakíthassak velük.
Egy újabb szerződés aláírásánál megpróbáltak hátrányos anyagi feltételeket rám kényszeríteni, nem akarták megadni a lehetséges ívhonorárium-plafont, melyet gyakorlatilag minden többé-kevésbé elfogadott író megkapott, ötszáz forintos különbségen kezdtek el vitatkozni.
– Ha te megkapod a plafont, akkor mit adjunk Illyés Gyulának? – kérdezte a kövér főszerkesztő, akit a demagógiája és a főnökök iránti alázatossága miatt a háta mögött csak „kőszáli poloská”-nak neveztek.
Ötszáz forintból nem csináltam volna kardinális ügyet, de fejembe szállt a vér, amiért a főszerkesztő Illyés Gyulát is belekeveri az ügybe, jóllehet tudtam, hogy a költő soha nem igényelt ilyen megkülönböztetést. Csendesen megkérdeztem:
79– Ki az az Illyés Gyula? – és eltéptem a már kiállított szerződési blankettát.
Ezzel a gesztussal az utolsó szál is elszakadt, amely a „Kozmosz Kiadó”-hoz fűzött, többé nem léptem át a küszöbüket. Zsuzsát leginkább csak reggelenként láttam a Hungária kávéház ablakából, véletlenül éppen felpillantva napi penzumomból. Majdnem mindennap elkésett, a Körút túlsó oldalán, a Bástya mozi előtt szállt ki a taxiból, hosszú kék bőrkabátjában és prémmel keretezett kerek fövegében, a zöld jelzést be sem várva szaladt át a zebrán a munkahelyére.
Zsuzsa néha bejött a kávéházba – többnyire egy-egy szerzővel tárgyalt, ilyenkor az asztalomhoz invitáltam, és egy kávé mellett elbeszélgettünk néhány percig. Mindig elegánsan öltözött — a ruháit Kanadában élő édesanyja küldte csomagban –, de lyukas talpú csizmában járt, újra nem tellett neki, mert keresete nagy részét kifizette annak a családnak, amelyik napközben a gyerekére vigyázott. Bár elég feszes hangot használtam, azt hiszem, éreznie kellett, hogy vonzódom hozzá, de nem akartam megzavarni az életét. Később azt is hallottam, hogy szakított az üvegszemű lektorral, de méltatlannak találtam kihasználni ezt az esélyt. Úgy éreztem, mintha egy hirtelen megüresedő állásra próbálnám ajánlani magamat. Tartózkodásom nem bizonyult indokolatlannak, hamarosan találkoztam az utcán Zsuzsával: egy szemüveges, nála fiatalabb kollégájába karolt bele, úgy siettek valahova.
Az évek lassan összefolynak az emlékezetemben, aszerint próbálok tájékozódni bennük, hogy felidézem: mit írtam akkoriban és kinek udvaroltam. A többi adat kihullik a memóriámból, már nem vadászok utánuk. 80Az anyám által megőrzött régi újságokat és a „Ki kicsoda” lexikon rólam szóló címszavát nézegetve jut az eszembe, hogy 1967-ben megkaptam pályafutásom első hivatalos elismerését, a Szakszervezetek Országos Tanácsának irodalmi díját. Azt viszont nem felejtettem el, hogy Soós Zoltánnal, az ugyancsak akkor kitüntetett költővel leültünk megünnepelni az eseményt, és életemben először ez alkalommal ittam pezsgőt vörösborral. Nem éreztem a keverék erejét, be is rúgtam.
A díjjal tízezer forint is járt, ez volt az első komolyabb pénz az életemben, amiért külön nem dolgoztam meg. Fontos kérdéshez érkeztünk, melyet nem kívánok megkerülni – művészi fennköltséget tettetve: milyen szerepet játszottak és játszanak ma is az anyagiak az életemben-munkámban.
Elöljáróban annyit: nekem a pénz soha nem okozott örömet, sem a megszerzése, sem a birtoklásának a tudata, az viszont roppant módon érdekelt, hogy mások miképp gondolkodnak erről. Változó időmben és múló világomban sokféle példát láttam.
Néhai barátom és sporttársam, Végh Antal gyakran hangoztatta:
– A pénz sok embernél van jó helyen, de nálam van a legjobb helyen – mondta, és a zsebére ütött.
A korszak legjelentősebb írói közé sorolt Déry Tibor anyagiasságáról már életében legendák keringtek. Az akkori magyar átlagfizetés hússzorosát kereste, de noteszébe feljegyezte, hogy hányszor borotválkozott meg egy pengével. Mikor egy honoráriumvitában reklamáló levelet intézett a könyvkiadóhoz, azt követelte, hogy ezt a levelet is tekintsék írói munkássága részének, fizessenek utána tiszteletdíjat, és térítsék meg a borítékra ragasztott bélyeget is.
Egykori tanáromtól, Czibor Jánostól hallottam azt az 81alapelvet, hogy: „én határozom meg, hogy a pénz miképp juthat el hozzám!”. Akkor tizennyolc-húsz éves koromban roppant mód imponált nekem ez a kijelentés, de utána kiderült, hogy a tanárom maga sem tartotta be a saját princípiumát. Sárközi Márta nemrégiben megjelent visszaemlékezéseiben olvastam, hogy Czibor, mikor a „Válasz” című folyóirat szerkesztőségében dolgozott, folyamatosan sikkasztott, pornográf könyveket árult a saját szakállára, és így tovább, a végén elkerülhetetlenné vált a kirúgása. Más forrásból az a pletyka is terjeng róla, hogy egy írónőtől kicsalta a pincében tartott tüzelőjét, és eladta.
A másik ezzel ellentétes példa Kádár János személyéhez kapcsolódik. A hagyatékából rendezett árverésen csupa filléres tárgy került kalapács alá, például egy szovjet gyártmányú televízió. Egy ismerős sofőr különös történetet mesélt erről a készülékről.
Magyarországon még éppen csak elkezdődött a színes tévéadással kapcsolatos feltételek kialakítása, mikor egy francia cég már betört az itthoni piacra. A hivatalos jóindulat elnyerése céljából egy autórakományra való színes televíziót küldött ajándékba az ország politikai vezetőinek. A sofőr elmondta, hogy mindegyik államférfi köszönettel el is fogadta a figyelmességet.
A szállítás útvonala úgy alakult, hogy Kádár János rezidenciája maradt utolsónak. A sofőr itt is leadta a küldeményt a portaőrnél, és ment volna vissza a kocsijába, mikor Kádár előlépett a kert mélyéből:
– Kedves elvtársam, mi az, amit hozott nekem?
– Kádár elvtárs, ez egy új francia televízió, alkalmas a kísérleti adások vételére, a gyártó cég ajándékba küldte Önnek.
– Értem, és lehet ilyent kapni a boltokban?
– Nem, egyelőre még nem.
82– Akkor arra kérem, hogy vigye vissza ezt a televíziót, majd ha mindenki megveheti, akkor talán én is vásárolok egyet. Egyébként jöjjön be és igyon meg egy kávét nálunk.
Ehelyett használta aztán a „fagylaltszínekben” játszó szovjet gyártmányú készüléket.
(Ez az eset csak egy a sokból, melyek Kádár János anyagi feddhetetlenségét bizonyítják. Nincs kétségem afelől, hogy utódai és ellenségei – a két fogalom a gyakorlatban többnyire egybeesik – végigvizsgáltak minden, aláírásával jelzett papírt, hogy akár egyforintnyi visszaélésre bukkanjanak, de nem sikerült találniuk. Ő és felesége legfeljebb kilóra vett szőlőt – nem hektárszámra.
1992-ben egy bennfenteskedő újságíró megkérdezett, hogy érdekel-e a jobb oldal első emberének [név és cím a házfelügyelőnél] titkos svájci bankszámlája.
– Az nem érdekel, de arra kíváncsi volnék, hogy Kádár Jánosnak volt-e ilyen.
Az illető azt ígérte, hogy utánanéz, de mindmáig nem jelentkezett újból.)
Közhelyszámba megy, hogy a család, a közvetlen környezet meghatározza az emberek indulását, nemzedékek felhalmozott tapasztalataikat adják át az utódoknak, mint egy logaritmustáblát, amelyben minden szituációban visszakereshetik a megoldást. De mihez kezdjünk mi, akik a nyomortelepek, földbe süppedt tanyák világából üres kézzel érkeztünk meg az értelmiségi létbe? Számunkra csak az elfogadott vagy elutasított személyes példák határozzák meg a követendő irányt. Én sokszorozottan hátrányos helyzetből startolva nehezen tájékozódtam a világban, hogy egyáltalán talpon maradhassak, igyekeztem minden jelenséget a végsőkig leegyszerűsíteni, nem fogadtam el kivételeket, soha 83nem mertem elengedni az általam feltételezett igazság kezét. Ezen az sem változtathatott, hogy az idők folyamán szereztem bizonyos nevet és elismertséget.
Lemondtam minden tisztességtelennek ítélt pénzről: politikai okokból motivált József Attila-díjról, díszpolgári címről, Pro Urbe díjról. 1983-ban, mikor meghallottam, hogy felterjesztettek Kossuth-díjra, azt is vissza akartam utasítani. Nem beszéltem senkinek ebbeli szándékomról, de kiadóm és barátom, Kardos György ismert annyira, hogy megsejtse, mire készülök. Leült velem egy parkoló kocsiban, és rákérdezett, mi a szándékom, neki őszintén elmondtam, hogy mi a tervem. Kardos hátradőlt az ülésen, nem nézett rám, csak úgy maga elé mondta:
– Tudom, hogy téged nem érdekel ez a díj. Sőt, ha elterjed a hír, hogy visszautasítottad, anyagilag is jobban jársz, mert megugrik a könyveid példányszáma.
– Neked mondjam, hogy nem ezért csinálom?! Alapvető fenntartásaim vannak a rendszerrel szemben.
– Lehet, hogy nem több és súlyosabb, mint nekem, aki negyven éve vagyok párttag. Csak egy dologra szeretnélek emlékeztetni: két lányod van, még kicsik, de eljön az idő, hogy leérettségiznek és szerelmének bekerülni az egyetemre, akkor nem lesz mindegy, hogy te most elfogadod a Kossuth-díjat, vagy sem.
Erre az érvre, bevallom, meginogtam és letettem az elutasítás gondolatáról. Ma már restellem, engednem kellett volna, hogy a gyermekeim csak a maguk erejére támaszkodva alapozzák meg a felnőttéletüket. A Sors nem díjazta a megalkuvásomat. 1993-ban, mikor Juliska, a kisebbik lányom egyetemre jelentkezett, a „vörös” Moldova név már hátrányt jelentett a számára, a „rendszerváltó” tanárokból álló felvételi bizottság szinte megszólalni sem engedte.
84Ezt az esetet leszámítva úgy hiszem, mindig következetesen jártam el. Életem első és egyetlen értelmiségi jellegű állását a „Ludas Matyi” című szatirikus lapnál töltöttem be. Jól fizetett és kevés kötelezettséggel járó főmunkatársi státust kaptam, heti egy cikket kellett leadnom két-három oldalnyi terjedelemben – ezt gyakorlatilag egy-két óra alatt összehoztam. Talán egy fél éve tartoztam már a lap kötelékébe, mikor a főszerkesztő, Árkus József ezt nyilatkozta rólam egy hetilapban:
– Szükségem volt Moldovára, ezért megvettem!
Másnap reggel bementem hozzá, egy papírlapot kértem, és ott helyben megírtam a felmondásomat.
Még egy történet ide kívánkozik. 1994-ben az országgyűlési választások előtt a rádiókabaré elkezdte „nagy tavaszi hadjáratát” a hatalmat birtokló jobboldali kormány ellen. Minden megyei székhelyen előadást hirdettek, sőt Budapesten kettőt is, mindenütt sok százan tekintették meg a produkciót, sőt a helyi kábeltelevíziók közvetítésével tízezrek látták. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy ez a rendezvénysorozat jelentős szerepet játszott az akkori Magyar Demokrata Fórum–kisgazdapárti rezsim bukásában.
Engem is felkértek a műsorban való részvételre, én igent mondtam, akkor megkérdezték, hogy mennyi honoráriumra tartok igényt, az akkoriban szokásos tiszteletdíjamat mondtam, már nem emlékszem rá, hogy húsz- vagy huszonötezer forintot fellépésenként. Vita nélkül megállapodtunk.
Egy óra sem telt el, mikor a szervező újra felhívott, hogy kiegészítse az ajánlatot, ha aláírok egy szerződést egy bizonyos alapítvánnyal, akkor nettóban kapom meg a pénzt, ha nem, akkor az adó levonásával, vagyis a nominális összeg felét.
85Ez az alapítvány annak idején megjelentetett egy vaskos kiadványt, amelyben felsorolta a tőle támogatást kérő írókat, a névsor Csurka Istvántól Göncz Árpádig terjedt – én nem szerepeltem benne. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy pénzt fogadjak el egy olyan alapítványtól, melynek alapállását egy számomra ellenséges párt, a Szabad Demokraták Szövetsége határozza meg. Nem felejtettem el, hogy a rendszerváltás idején ők szították a leghangosabban a kommunistaellenes boszorkányüldözést, valószínűleg arról akarták elterelni a közfigyelmet, hogy vezetőinek nagy része valaha ortodox marxista, sőt maoista szektás volt. Janicsárjaik kitüntetett célpontként rajtam is sűrűn gyakorolták a nyíllövést. Azt kell mondanom, hogy a jobboldal, amellyel mindvégig szemben álltam, soha nem hányt rám annyi sarat, annyi gyalázkodást, mint a liberális hecclegények. A megemelt színtű ajánlatot „élből” visszautasítottam:
– Jó lesz nekem az adózott összeg is! – feleltem, tudomásom szerint az egész népes csapatból egyedül én mondtam nemet.
A politikai-művészi „krém” erkölcsei a későbbiekben sem javultak. Néhány évvel ezelőtt a „Napkelte” televíziós műsorban léptem fel, mikor végeztem, az egyik bulvárlap főszerkesztője, aki szintén szerepelt a műsorban – kocsijával bevitt a városba. Menet közben megkérdezte tőlem:
– Te mennyit kaptál Princztől?
– Én? Milyen Princztől, mit?
– A bankártól. Ne hülyéskedj, Princztől mindenki kapott.
– Én nem hülyéskedek, én csakugyan hülye vagyok. Nekem az egészről fogalmam sincs.
Később egy gazdasági napilapban megjelent a ked86vezményezett közéleti és művészeti notabilitások hivatalos névsora, ki előnyös kamatfeltételekhez jutott, ki áron alul vásárolhatott telket. A Magyar Szocialista Párt egyik vezetője, Nagy Sándor, aki előtt korábban egy hosszú interjúban hajtottam fejet elismerőleg, talán valamilyen egymillió forintos tétellel játszotta el a tisztességét – legalábbis az én szememben.
A magam személyét illetőleg nem kívánok a valóságosnál jobb benyomást kelteni, elismerem, hogy én sem a puszta „köszönöm”-ért dolgoztam, ami jogszerűen járt nekem, azt keményen megköveteltem. A sorsom már gyerekkoromtól úgy alakult, hogy nemcsak a saját ruhámat, cipőmet és a többi személyes holmimat kellett a magam erejéből megszereznem, de a családom is rászorult a keresetemre – négy-öt ember megélhetését vállaltam magamra, részben-egészében.
Ez az alapállásom később még egy motívummal egészült ki, felfogtam azt a nyilvánvaló igazságot, hogy a pénzen időt is lehet vásárolni. Például, ha egy rendezvényen való fellépésért ötszáz forint helyett ezret kérek, akkor két este helyett csak egyet kell elvesztegetnem ilyen mellékes célokra. Erkölcsi meggondolások itt alig-alig játszanak szerepet, a pénzt nem a hajléktalanoktól vagy az aggok házában szenvedő öregektől vonom el, hanem a maguk hasznát ezzel is növelő profi kulturális szervezőktől. Íróolvasó találkozókra is megszabott honoráriumért jártam, kivéve az általam fontosnak tartott baloldali rendezvényeket, az iskolákat és a jótékonysági intézményeket. Emlékszem: egyszer a Vakok Intézetében szerepeltem, és tiszteletdíjként egy lottó- és egy totószelvényt kaptam, azzal a jókívánsággal megtetézve, hogy legyen vakszerencsém. Nem volt.
A könyveim az átlagosnál magasabb példányszámban jelentek meg, következésképpen többet is keres87tem, és ez sokak szemét csípte. Legutóbb egy fiatal kritikus a leganyagiasabb és legműveletlenebb magyar írónak nevezett, aki pénzen kívül soha mást nem olvasott. Nem szálltam vitába vele, a magamfajta „iparos” már azt is értékeli, ha legalább az író voltát nem vonják kétségbe. Egyébként ebben az esetben is beigazolódott anyám mondásának érvényessége: „Isten nem kőművesmester, hogy minden este elszámoljon, de nem marad adósa senkinek!” Az illető fiatal kritikus alig néhány hónappal később egy szerencsés kimenetelű motorkerékpár-balesetben elhunyt.
Bár nem vagyok sem országgyűlési képviselő, sem más magas állami funkció birtokosa, így nem tartozom vagyoni elszámolással, én szívesen megteszem. 1975-ben beszálltunk egy négylakásos társasház-építkezésbe, azóta mind a három szomszédom elköltözött saját villájába, mi 27 éve változatlanul itt lakunk. Nem rendelkezem bankkártyával, mint ahogy mobiltelefonom és autóm sincs, ezt persze megengedhetném magamnak, de meg vagyok győződve, hogy aki gyalog jár, gyalog gondolkodik. Életemben egyszer engedtem meg magamnak egy extra fényűzést, mikor megszülettek a gyerekeim, kivettem a munkahelyéről és otthon tartottam a feleségemet.
Barátom és pályatársam, Bajor Nagy Ernő jellemzőnek tartja korunk értelmiségijére, hogy általában nem tudja, hogy éppen mennyi pénz van nála. Ha nekem felteszik ezt a kérdést, pontosan tudok felelni rá: ebben a pillanatban ezerforintnyi apró és a tárcám rekeszében egy összehajtott ötezres, hogy ha úgy alakul, meghívhassam egy barátomat ebédre. Nagyobb összeget csak akkor veszek magamhoz, ha csekkeket kell feladnom a postán.
88A társtalanság csak néha zavart, leginkább az év végi ünnepek idején. Mint már elmondtam, a szentestét szerettem egyedül eltölteni, eltűnődtem a sorsomon, végiggondoltam a búcsúzni készülő évet. Általában meg voltam elégedve a teljesítményemmel, arra külön vigyáztam, hogy legyenek már megkezdett, de a következő esztendőre is áthúzódó munkáim, így, mikor január elsején leültem az asztalhoz, nem kellett tartanom az indulás mindig nyomasztó nehézségeitől.
A szilvesztert már nem tudtam ilyen egyszerűen megoldani. Ez nem magányos vagy családi ünnep, hanem közösségi mulatságnak számít, amitől én mindig is irtóztam. Ezzel a felfogásommal nem állok egyedül, későbbi családi barátnőnk, Székely Éva, az úszó olimpiai bajnoknő december 31-én délután el szokott köszönni az ismerőseitől, kikapcsolja a telefont, altatót vesz be, és csak újév reggelén ébred fel.
Éva módszerét nem kívántam követni – életemben még soha nem szedtem be altatót, otthon viszont semmiképp sem akartam maradni, mert anyám okvetlenül arra gondolt volna, hogy valami súlyos bajt takargatok, és vagy elkezd faggatni, vagy egész este lábujjhegyen járkált volna mellettem, mintha egy válságos állapotban lévő beteget kerülgetne.
Léber Anna anyjánál búcsúztatta az évet, ha megkérem, szívesen lemondta volna ezt a családi találkozót, 89de nem zavartam, egyébként sem hittem, hogy az ő társasága enyhített volna nyomott hangulatomon.
Így hát szilveszter este boldog újévet kívántam a családomnak, villamossal beutaztam a belvárosba, elsétáltam a Dunáig, majd onnan vissza a Keleti pályaudvarig. Itt kerestem egy reggelig nyitva tartó talponállót, egy sarokba húzódva bort ittam hosszú kortyokban – vigyázva, hogy ne lépjek túl a „zsibbadási határon”. Körülöttem zajlott a kocsmai forgalom, én soha nem kezdeményeztem beszélgetést, ha valaki szólt hozzám, válaszoltam, ha nem, akkor hallgattam.
Jólesett rátámaszkodni az asztal lapjára, poharamat meg-megemelve eltűnődtem régi évbúcsúztatókon. Legtöbbször az 1957-es évre forduló merült fel bennem, szerelmemmel, Gizellával akkor októberben kerültünk össze, ez volt az első együtt töltött szilveszterünk.
Még érvényben volt a felkelés leverése után kihirdetett kijárási tilalom, ezért benn, a főiskola diákszállóján ünnepeltünk, tízen-tizenketten lehettünk, a többiek kirajzottak különféle magánbulikba. A magnetofon még nem terjedt el az országban, csak külföldről csempésztek be néhány darabot, nálunk is hol a rádió szólt, hol a lemezjátszóra tettek fel egy-egy korongot.
Különösebb felhajtást nem rendeztek, a klubszoba asztalára egy-két palack tömény italt raktak ki, mellette egy demizsonban édeskés, direkt termő vörösbor állt, én inkább ebből fogyasztottam, a zavaros szesz hamarosan a fejembe szállt. Gizella kinyúlt kék melegítőjében mellettem ült, csókolóztunk, aztán felálltunk táncolni.
Én inkább csak csetlettem-botlottam a parkettán, Gizella vezetett, ő amatőrként a Vasas Művészeti Együt90tes tánckarában is szerepelt. Egy lassú számnál még szorosabban öleltük egymást, Gizella fülébe súgtam:
– Nincs valahol egy üres szoba?
Még sohasem szeretkeztünk egymással, önálló lakásunk egyikünknek sem volt, „kégli”-t sem tudtunk kölcsönkérni, a szállodákban csak házaspárok kaphattak szobát, annál viszont többre tartottuk a kapcsolatunkat, hogy első nászunkra egy kapualjban vagy a bokrok alján kerüljön sor. Gizella szeme felcsillant:
– Várjál, körülnézek.
A számot még végigtáncoltuk, aztán Gizella elsietett, egy-két perc múlva visszatért:
– A mi szobánk üres. Én előremegyek, te várj egy kicsit, aztán gyere utánam.
Ittam még egy pohár bort, közben százig számoltam, aztán követtem. Nem akartam feltűnést kelteni, ezért nem gyújtottam fel a folyosói lámpát, csak a falat tapogatva tájékozódtam, ujjam hegyével megkoccantottam a szobaajtót:
– Gizella!
– Gyere be.
Benyitottam, most jártam először a főiskolai diákszálló leányhálószobájában. A környezet a félhomályban is lehangolóan sivárnak tűnt: három sorban kilenc ágy állt, némelyiket bevetette a gazdája, mások úgy hagyták ott, ahogy felkeltek belőle. A párnákon és a paplanokon ledobott pizsamák és más ruhadarabok hevertek, az éjjeliszekrényeken kabalaállatok, flakonos kozmetikai szerek keveredtek félig elfogyasztott zsömlékkel és almákkal.
– Csukd be az ajtót! – mondta Gizella.
Elfordítottam a kulcsot a zárban, és Gizella ágyához léptem. Az olvasólámpa fényében látszott, hogy a fel91tehetőleg ünnepekre tartogatott almazöld hálóingét vette fel, kinyújtotta felém fedetlenül maradt karját.
Később, hosszú évekig tartó kapcsolatunk során talán száznál is többször szeretkeztünk, némelyik szenvedélyes együttlétünk képe még most is fel-feltolul bennem, de bármilyen különös is, ebből az első nászunkból csak magára az aktus megtörténtére emlékszem, apró érzelmi-hangulati mozzanatokra nem.
Akkorra már mindketten megszabadultunk a szüzességünktől, nem hiszem, hogy bármelyikünkben is hirtelen gátlások törtek volna fel, inkább arra gondolok, hogy a szokásos legendák és dicsekvések ellenére egy fiatal pár első ölelkezései ritkán szoktak tökéletesre sikerülni. Az összeszokottság hiánya, a túlzott bizonyításvágy is a feloldódás ellen dolgozik. A szerelem, mondják, olyan ház, ahol nem szabad megmaradni a földszinten, hanem érdemes felmenni a legfelső emeletre is. Bár egyikünk sem mondta ki, hajnal felé kissé csalódottan osontunk vissza a klubszobába.
Szilveszter éjszaka ezen és más hasonló emlékeken tűnődve szoktam könyökölni a talponálló ivópolcán, kivártam az éjfelet, utána felszálltam a hazafelé vivő villamosra. Mély lélegzetet vettem, hogy visszaszorítsam a feltörő bánatot. Azzal vigasztaltam magam, hogy újra átmentettem az életemet egy zökkenőn, és holnap újra teljes erővel folytathatom a munkámat. Mikor otthon kinyitottam a lakásajtót, a család már aludt, csak egy tányérnyi, asztalon hagyott sütemény jelezte, hogy a maguk módján ők is ünnepeltek.
Társaságba ritkán hívtak, nem is számítottam ilyen bulikra. 1966 decemberének vége felé találkoztam egy festő ismerősömmel, akivel főiskolás korunkban ugyanabban a katonai táborban töltöttük le az egy hónapos nyári kiképzésünket. Az eredeti nevére nem 92emlékszem, csak „Szakszi”-nak hívtuk, mert a képeladásból befolyó jövedelmét azzal egészítette ki, hogy szaxofonozott egy tánczenekarban. Megálltunk az utcasarkon, felidéztük néhány katonaemlékünket, nehezen tudtuk abbahagyni a nosztalgiázást, a búcsúzásnál „Szakszi” átadott egy névjegyet:
– Nézz fel hozzánk szilveszterkor! De okvetlenül!
– Jó – mondtam, de valójában nem kívántam élni ezzel az invitálással. Annyi barátságot viszont éreztem „Szakszi” iránt, hogy ha már megígértem, legalább futólag benézek hozzá. Nem akartam üres kézzel beállítani, vettem egy üveg, akkoriban még újdonságnak számító kubai fehér rumot.
Tíz óra felé csengettem be a budai lakás ajtaján, úgy gondoltam, épp időben érkeztem, a sokadalom már összegyűlt, a megjelenésem már nem kelt különösebb figyelmet, egy negyedóra múlva könnyen leléphetek és a szokásos módon valahol a Keleti pályaudvar melletti kocsmában búcsúztatom az óévet.
„Szakszi” ingujjra vetkőzötten nyitott ajtót, megdöbbenve nézett rám:
– Jó, hogy nem délben jöttél! Még csak most készülődünk.
Mintegy bizonyítékként a padlón heverő, felszerelésre váró lampionokra, füzérekre, tréfás álarcokra mutatott, a segítőtársa arcára is szemrehányó fintor ült ki. Elröstelltem magam a tapintatlanságomért:
– Ne haragudj, de nem ismertem a szokásaitokat. Úgyis csak néhány percig maradtam volna, mert még egy egész csomó helyre el kell mennem. Akkor én el is köszönök! – mondtam, és átnyújtottam a rumot:
– Egészségedre!
„Szakszi” megnézte a palack feliratát:
93– Bacardi fehér rum! Ez igen, ezért mindent megbocsátok, de állj be segíteni!
Levettem a zakómat, és én is beszálltam a munkába. Sosem dicsekedhettem különösebb kézügyességgel, most is csak annyi tellett ki tőlem, hogy feladogattam a díszeket a kétágú létrán ügyködő házigazdának és társának. Épp hogy elkészültünk, mikor már sorozatban szólt a kapucsengő, egymás után érkeztek a vendégek, „Szakszi” összecsukta a létrát.
Kimentem a fürdőszobába, kezet mostam, és belebújtam a zakómba. Változatlanul kitartottam eredeti elképzelésem mellett, iszom egy pohár bort, és lelépek.
Senkit sem ismertem a vendégek közül, félszegen jobbra-balra biccentve léptem oda az alkalmi bárnak kialakított asztalhoz. Töltöttem magamnak, aztán visz-szahúzódtam az egyik sarokba. A társaság követelésére „Szakszi” a nyakába akasztotta a hangszerét, segítőtársa a rámolásban a dob mellé ült, és felcsendült a zene:
– „Come on let’s go twist again, like we did last summer…”
Alig hangzott el egy-két szám és pihentek meg a táncolók, mikor egy magas, hosszú szőke hajú, huszonkét-huszonhárom éves lány jelent meg az ajtóban. Kint zuhogott az esővel vegyes hó, ennek ellenére csak egy derékig érő barna őzbőr kabátot és farmernadrágot viselt, sapka vagy kalap híján a haja is foltosra ázott. Valahogy mégsem a szegénység érződött rajta, hanem mintha puszta lezserségből öltözött volna ilyen hanyagul.
– Ki ez? – kérdeztem „Szakszi”-tól, a házigazda lenézően vonogatta a vállát:
– Egy bolond, hónaljszagú Brunhilda, festeget, verseket írogat. Nem tudom, hogy ki hívta ide, én biztos nem, remélem, hamarosan lelép.
94– Hogy hívják?
– Vadász Tünde.
A lány egyedül, partner nélkül érkezett, sorra járta a szoba különböző szögleteiben már kialakult kis beszélgető csoportokat, láthatólag igyekezett bekapcsolódni a társalgásba, magas, éneklő hangon itt is, ott is mondott valamit, de mindenütt csak kényszeredett, elutasító mosolyokat kapott válaszul. Továbblépett, újabb és újabb kompániákhoz próbált csatlakozni, majd mintha belátta volna, hogy reménytelenül kísérletezik, egy borospoharat félig teletöltött cseresznyepálinkával. Ezzel az „emberes” adaggal valószínűleg meg akarta döbbenteni a környezetét, de ügyet sem vetettek rá, ekkor behúzódott az egyik ablakmélyedésbe. Tünde apró kortyokban iszogatott, csak néha-néha integetett egy-egy újonnan érkező vendég felé, de már nem próbálta megszólítani őket, nyilvánvalóan beletörődött abba a helyzetbe, amely ma este osztályrészéül jutott.
Csak most, néhány lépésnyi távolságból láttam tisztán az arcát. Egy kubai film jutott az eszembe, amelyben arról beszéltek, hogy a szigetországban a kínai-fehér keverék nők a legszebbek, mert a ferde vágású szemük harmóniát alkot lágy és érzékeny vonásaikkal. Tünde mongolos metszésű kék szeme is így ragyogott ki sápadt arcából.
Továbbra sem szólította meg senki, és táncolni sem kérték fel. Nem értettem, hogy maradhat ennyire magára egy „klasszis” nő, de tudtam, hogy egy ilyen népes társaság, ha nem is jogosan, de nem is véletlenül vet ki magából valakit – a háttérben többnyire az rejlik, hogy az illető nem akar, vagy nem tud alkalmazkodni a megkövetelt normákhoz. Szerettem volna beszélgetést kezdeni vele és kifaggatni, de visszatartott a gátlás, hogy itt én is a legalsó kasztba, a „páriák” közé tarto95zom, és csak kiemelném Tünde elszigeteltségét, ha csatlakozom hozzá. Végül erőt vettem magamon, úgy éreztem: itt és most nincs vesztenivalóm, nem kell törődnöm azzal, hogy furcsálkodó pillantásokat vonok magamra. Kimentem a fürdőszobába, egy kis törülközővel tértem vissza, átnyújtottam Tündének.
– Dörzsöld át a hajadat. Csupa víz vagy, meg fogsz fázni.
– Persze, köszönöm – körülnézett –, csak nem itt, mindenki előtt. Kijössz velem a fürdőszobába?
– Nem inkább egy másik lányt hívsz? Az jobban tud segíteni.
– Nem, téged.
– Ha akarod, szívesen.
Az ajtónak dőlve figyeltem, Tünde hogy hozza rendbe magát, meglepett, hogy sem rúzst, sem make upot nem használ. Bár szinte pillanatonként nyitottak ránk a félreeső zugokat kereső párok, de nem hagytuk zavartatni magunkat a beszélgetésben. Bemutatkoztam, aztán megkérdeztem:
– Mivel foglalkozol?
– Tanulok, a Gyógypedagógiai Főiskolán vagyok másodéves.
– Eleve ide készültél, vagy csak ide vettek fel?
– Mindig ez akartam lenni, gyerekeket szeretnék gyógyítani, „Je suis venue pour la consolation des petits gens”. Érted, mit jelent ez?
– Igen, a gimnáziumban tanultam franciául. „Azért jöttem, hogy megvigasztaljam a kicsiket.” Ki mondta?
– Jeanne d’Arc, Szent Johanna. – Tünde közben végzett a toalettjével, egy pukedlit vágott ki. – Most már szép vagyok?
– Egyszer hallottam egy mondást: „A természet hétszer tévedett, hogy te megszülethessél”.
96– Ez bók vagy sértés?
– Bók.
– Akkor jó, köszönöm. Hogy érzed magad itt?
– Sehogy, csak véletlenül kerültem ide. Mikor te jöttél, már arra készültem, hogy lelépek.
– Menjünk el együtt, jó?
– Szívesen, de csináljuk úgy, hogy ne bántsuk meg „Szakszi”-t.
– Rendben van, bár szerintem örül, hogyha eltűnünk innen – mondta Tünde. – Legalábbis én. Ki kezdi?
Eltöprengtem:
– Én jöttem hamarabb, én lépek le elsőnek, és megvárlak valahol. Mi van itt a közelben?
– Nem tudok semmit, nem vagyok ismerős errefele.
– A buszmegálló a Lux eszpresszó előtt jó lesz?
– Igen, jó – Tünde egy tréfás fellengzős mozdulatot tett, mintha egy nagyvilági dámát utánozna. – A bien-tôt, mon ami!
Búcsúzás nélkül kiosontam a lakásból. Kint az utcán továbbra is zuhogott a nedves hó, a megbeszélt autóbusz-megállóba érve behúzódtam egy kapualjba.
Ahogy teltek-múltak a percek, úgy lohadt le bennem a csodaváró izgalom, egyre inkább úgy éreztem, hogy egy ugratás áldozatául estem. Megnéztem magam egy kivilágított kirakat belső tükrében: szánalmasnak találtam kopott bőrkabátomat és svájci sapkámat, széles arcomat, nagy fejemet, egész zömök alkatomat. Nem értettem magam, miképp is hihettem el, hogy egy lány tízpercnyi beszélgetés után az én kedvemért otthagy csapot-papot. Mi vonzhatta volna hozzám, hiszen nyilvánvaló, hogy száz, nálam fiatalabb és jobb külsejű férfi között válogathat.
– De az a néhány perc a fürdőszobában akkor is csodálatos volt – vigasztaltam magam, és arra gondoltam, 97hogy az eljövendőkben hányszor fel fogom idézni ezt a jelenetet elalvás előtt. Mint minden kudarcomból, ebből is megpróbáltam mozgósító energiát kifacsarni, úgy éreztem: másnap újult erővel szállok szembe az ellenséges külvilággal.
Karórát most sem viseltem, időnkét előléptem a kaputorkolatból, és megnéztem a sarki villanyórát: a mutatók fél tizenkettőt jeleztek, úgy gondoltam, háromnegyedkor elmegyek és beállok egy kocsmába, nem szerettem volna az utcán fogadni az új évet.
Ha lassan is, de leteltek a várakozásra szánt percek, szorosabbra húztam bőrkabátom övét, és előléptem a kaputorkolatból. Még egyszer elnéztem az autóbuszmegállót jelző tábla felé, megdöbbenve láttam, hogy Tünde ott várakozik a havas esőben, a hajából csurog a víz. Odarohantam hozzá, a fejére tettem a svájci sapkámat, és ráterítettem a kabátom fél szárnyát. Átöleltem és megcsókoltam hideg arcát:
– Mi történt?
– Amikor kiléptem a kapun, rossz irányban indultam el. Féltem, hogy nem vársz meg – mondta dideregve. – Úgy szeretlek.
– Én is. Hova menjünk?
– Ahová akarod. Rögtön éjfél lesz, gyere, igyunk valamit, aztán hazakísérlek.
Már nem lett volna időnk más helyet keresni, borravalót adtam a Lux eszpresszó ajtónállójának, és beengedett minket. Pezsgőt kértem, éjfélkor koccintottunk.
– Azt mondják, amilyen a szilveszter, olyan lesz a következő év is. Te hiszel ebben? – kérdezte Tünde még mindig a fején viselve az én öt-hat számmal nagyobb sapkámat.
– Igen.
– Akkor ez a mi évünk lesz.
98Fel sem merült bennem, hogy túl gyorsan jutunk el korábban nem is képzelt magasságokba. Nem zavart, hogy Tünde az ismeretlenségből jött, több mint 10 évvel fiatalabb nálam, pedig a velem egykorú, sőt valamivel idősebb nőkhöz csapódtam általában.
Éjfél után elállt a havazás, elindultunk, az utcára kilépve megkérdeztem:
– Fogjunk egy taxit?
– Nem akarok még hazamenni, sétáljunk.
– Merre laksz?
– Újpesten.
– Akkor menjünk arrafelé, át a Margit hídon.
Meg-megálltunk és lenéztünk a ködlő Dunára.
– Nős vagy? – kérdezte Tünde – Ha igen, az se baj.
– Nem vagyok nős. Egyszer akartam megházasodni, szerencsére akkor sem sikerült.
– Mivel foglalkozol?
– Írok – mondtam a nevemet, de nem ismerte. – „Szakszi” azt mondta, hogy te is írsz verseket.
– Arról ne beszéljünk, jó?
Alig valamivel voltam magasabb nála, de lehúzta a fejemet és úgy csókolt meg.
A hídon átérve a belvárosban kóboroltunk, megálltunk egy-egy kivilágított üzlet előtt, de csak egymás arcát néztük a kirakat üvegében.
– Mit vegyek neked? – kérdezte Tünde.
– Olyan gazdag vagy?
– Még nem, de biztos, hogy egyszer nagyon gazdag leszek. És te?
– Nem tudom. Én csak szegény öreg nem akarok lenni, vagy szegény nem leszek, vagy öreg.
– Mi az, amit gyerekkorodban nagyon szerettél volna, de soha nem kaptál meg?
– Egy légpuskát, söréteset. Kőbányán, a Jászberényi 99úton volt kitéve a kirakatban, azt nagyon szerettem volna. Apám néha azt mondta: rendben van, most megveszem neked. Elmentünk, de mindig kiderült, hogy vasárnap van, a bolt zárva tart. Ő persze tudta, csak szórakozott velem.
– Nem szeretem az apádat, ne haragudj.
– Nem haragszom, én sem rajongok érte.
– Én veszek majd neked egy ilyen puskát.
– Már nem kell. Ismered azt a francia közmondást, hogy „annak ad az Isten nadrágot, akinek nincs segge?”
– Bolond – nevetett Tünde.
A Kígyó utcában régi főiskolás színésztársaimmal találkoztunk, akik buliról bulira vándoroltak. Az utca közepén haladtak, egyikük időnként felkiáltott:
– Ki szeret izélni? – és rögtön fel is tette a karját – Én!
Nem akartam velük tartani, de valósággal magukkal ragadtak minket körútjuk következő állomására. Meglepődtem, mikor épp egy ismerős újságíró lakására csöngettek be, nem értettem, mit keresnek itt, aztán eszembe jutott, hogy az illető most éppen egy színésznővel él – innen eredhet a kapcsolat.
Éjfél már elmúlt, a hangulat lefutóban volt, a bútorok körvonalai szinte elmosódtak a sűrű cigarettafüstben, a párok pohárral a kezükben lötyögtek a parkettán. A férfiak olyan fogadásokkal szórakoztak, hogy ki tudja megszerezni egy-egy kiválasztott nő bugyiját.
Beléptünkkor unott, majdhogynem lenéző tekintetek fordultak felénk, méregették ázott külsőnket. Itt úgynevezett „művész társaság” jött össze: újságírók, festők, filmesek, de néhány kulturális intézmény vezetője is feltűnt. Körülnéztem, önkéntelenül régi ideálomat, L. Zsuzsát kerestem, de nem láttam sehol.
Szinte minden jelenlévőt ismertem, különféle szituá100ciókban már jó néhányukkal összecsaptam az idők folyamán, tisztában voltam vele, hogy az alkohol csak fokozza hajlandóságukat a kötekedésre. A háttérben egy szögön két pár bokszkesztyű is lógott alkalmi viták eldöntése céljából – ez akár a jelképe is lehetett volna a társaság vonzódásának a primitív és erőszakos megoldásokhoz.
Nem tartottam tőlük – főiskolás koromban évekig jártam ökölvívóedzésekre, és az erőnlétemet később is folyamatosan karbantartottam. Bár az elbeszélendő események kapcsán eddig is, ezután is gyakran felrémlik a fizikai összecsapások veszélye, az az igazság, hogy úgynevezett „irodalmi pofont” csak egyszer adtam.
Barátságfélébe keveredtem egy velem egykorú fiatal zeneszerzővel, mára már halott, de a gyerekei élnek, így nevezzük kitalált nevén Bonifácnak. Egyszer felvetette, hogy próbáljunk együtt dolgozni, elkérte tőlem első drámámnak, az „Árulók”-nak a kéziratát, úgy gondolta, esetleg egy operaszövegkönyv alapjául szolgálhatna. Nem tudom, elolvasta-e egyáltalán, néhányszor rákérdeztem, de Bonifác mindig kitérő választ adott. Egy idő után már nem is érdekelt a drámáról kialakított véleménye, csak annyit szerettem volna, hogy adja vissza az anyagot, mert nekem magamnak egyetlen példányom sem maradt belőle.
Egyszer összefutottunk a Vörösmarty téren, a Gerbeaud cukrászda előtt, egy biccentéssel elsietett volna mellettem, de megállítottam:
– Nagyon szépen kérlek, Bonifác, add vissza a kéziratot. Nem örökbe adtam neked.
– Elraktam valahová, majd ha lesz időm, megkeresem.
– Ajánlom, hogy minél hamarabb találj időt rá.
Fölényes pillantással mért végig:
101– Most mit játszod meg a Csekonitsot?
Azt hiszem, nem csak a kihívó választól dühödtem meg, hanem attól is, hogy úgy képzelte: egy magamfajta kültelki figurával ilyen stílusban kell beszélni. Minden gondolkodás nélkül pofon vágtam, a „tasli” olyan erősre sikerült, hogy a jobb kezem egy pillanatra csuklóból érzéketlenné vált, mintha csak egy lapát vagy egy kefe lógott volna a helyén. A lovagiasság általam elképzelt szabályai szerint módot akartam adni Bonifácnak, hogy revánsot vehessen, ezért nem siettem el a helyszínről, hanem lassú léptekkel körbesétáltam a teret, de a zeneszerző nem jött utánam. Most viszont ott láttam a lakás egyik sarkában, részegen hadonászott a poharával, és azt mondta a házigazdának:
– Haverom vagy? Akkor küldd ide a feleségedet és hagyj magunkra minket.
Nem akartam elrontani ezt az éjszakát:
– Menjünk innen, Tünde.
A lány belém kapaszkodott:
– Táncoljunk egy kicsit, csak száz lépést.
– Nem tudok jól táncolni.
– Mindegy, akkor csak lötyögjünk.
Tünde magához ölelt, eszembe jutott, hogy „Szakszi” hónaljszagú Brunhildának nevezte, lehajtottam a fejem, és beszívtam a nyakából felszálló illatot, könnyű és tiszta kölni áradt a bőréből. Összesimulva lépkedtünk, alig telt el egy kis idő, mikor már felhangzottak a megjegyzések:
– Miért állva csináljátok?
– Menjetek haza és feküdjetek le!
Egy szerkesztő úgy tett, mintha nem látna engem, többször is hangosan megkérdezte:
–Moldova már elment?
102Mozdultam volna, hogy odalépek hozzá, de Tünde visszafogott:
– Még van harminc lépés, aztán elmegyünk.
A lemezjátszón épp a Sinatra-szám, az „Idegenek az éjszakában” forgott, Tünde az arcomba suttogta a szöveget:
– „Two funny people we are…”
Letáncoltuk a még hátralévő „harminc lépést”, közben megpróbáltam felszabadítani magam a környezet nyomása alól. A zene hirtelen elhallgatott, a háziasszony korhelylevest hozott be, a társaság az asztal köré tódult, észrevétlenül ki tudtunk osonni. Felszálltunk az autóbuszra, a hátsó peronon álltunk meg, a rázkódástól a sapkám mindig előrecsúszott Tünde fején.
Megkérdeztem:
– Rosszul érezted magad?
– Most ne kérdezzünk egymástól semmit, majd holnap, majd jövőre.
– Már „jövőre” van.
– Akkor sem. Holnap, ahogy felébredsz, felhívsz?
– Igen.
Újpesten megálltunk a házuk kapujában, megcsókoltam, de éreztem, hogy didereg nedves ruhájában, beküldtem, és megvártam, amíg becsukódik mögötte az ajtó. Életemben – nem sokadjára – engedélyeztem magamnak, hogy taxiba szálljak.
Hazaérve ettem a süteményből, melyet anyám az asztalon hagyott, aztán lefeküdtem. Sokáig hallottam hangos, mégis nyugodt szívverésemet. Nem tudom, mennyit aludtam, mikor feleszméltem, kamrám alig négyzetméternyi vaskeretes ablakán túl még bontatlan volt a sötétség. Éreztem, hogy örülnöm kell, de nem fogtam fel rögtön, hogy miért, hirtelen merült fel bennem Tünde arca és a szilveszteréjszaka minden emléke.
103Csak boldog voltam, semmi más. Régen úgy gondoltam, hogy a szerelem az önmagammal kötött kompromisszumok felbomlásának az időszaka. Ilyenkor újra kell értelmezzem a világot, kísérletet kell tennem egy teljesebb, nyitottabb életforma kialakítására, vissza kell találjak az útnak ahhoz a pontjához, ahol a magam választotta ösvény eltért a társadalom normái által megszabott iránytól.
Régebben ilyenkor őszinte késztetést éreztem, hogy az utcán szembejövő ismeretleneknek is tiszta szívből jó napot kívánjak. Ez az idő elmúlt, végiggondoltam az éjszakai bulinkat „Szakszi”-nál és az újságíró belvárosi lakásán, és úgy találtam, hogy a konfliktus örökké vagy legalábbis a halálomig tart majd, sőt azon túl is: a sírból is fel kell majd kelnem, hogy védelmezzem majd azokat az eszméket, melyek mellett elköteleztem magam.
Beláttam, hogy ez merev, sőt embertelenül agresszív alapállás, már alig-alig különbözik ellenfeleim stílusától. Nietzsche egyik mondása jutott az eszembe: aki szörnyetegekkel viaskodik, az szörnyeteggé válik maga is, és aki sokáig néz az örvénybe, arra az örvény előbb-utóbb visszanéz. Azzal erősítgettem magam, hogy ez nem az én magánügyem, hanem számtalan kisemmizett, nyomorult ember nevében is verekszem az önhitt Hatalom és a társadalom „krémje” ellen. A világ visszajelezte rokonszenvét, a népszerűségem folyton növekedett.
Megfordult a fejemben: miképp illik majd bele Tünde ebbe a küzdelembe, megvan-e benne az önként felvállalt szolidaritás a szegények iránt? Hinni akartam benne, arra a Derkovits-képre gondoltam, amelyen az asszony ártatlan rajongással néz fel a tépelődéseibe elmerült festőre, és mi kettőnket képzeltem a pár helyébe.
104Kilenc óra körül járt az idő, legalább a tíz órát ki akartam várni, hogy felhívjam Tündét. Fekve maradtam, tarkómat a párnán összefogott tenyerembe támasztottam, és megpróbáltam elképzelni, miképp fogadja majd a jelentkezésemet, mintha nem is órák, hanem évek teltek volna el a találkozásunk óta.
Tovább tűnődtem: mi történik akkor, ha Tünde visszakozik, bezárja ezt a valójában még el sem kezdődött kapcsolatot? Hogy kínozzam önmagam, rögtön ki is találtam néhány történetet, mely ezt a lehetőséget valószínűsíti. Például azért érkezett egyedül „Szakszi” bulijára, mert hirtelen összeveszett állandó partnerével, de az éjszaka meggondolták magukat, Tünde hazaérkezése után beszéltek egymással, reggel már találkoztak is és kibékültek, a nyáron majd együtt utaznak a tengerpartra. Szinte láttam magam előtt elképzelt riválisomat: egy magas szőke férfit villogó fehér fogakkal, amint épp lecsap egy labdát a teniszpályán.
Sikerült felidegesíteni magamat, felkeltem, a belső szobából kihoztam a telefont a közlekedőfolyosóra, hogy a családból senki se hallja a szavaimat, és feltárcsáztam az újpesti lakást. A túloldalon abban a pillanatban felkapták a kagylót és Tünde szólt bele:
– Halló!
– Boldog újévet! – mondtam rekedten.
– Boldog újévet, úgy szeretlek!
– Én is.
– Mikor láthatlak?
– Amikor akarsz!
– Gyere ki most!
– Ne viccelj, a családod még biztosan alszik. Délután három óra felé már nem zavarok?
– Nem. Emlékszel rá, hogy hol lakunk, vagy várjalak meg valahol? Menjek eléd?
105– Odatalálok. Vigyázz magadra!
– Te is, szeretlek! – mondta Tünde –, és úgy várlak!
Azért mondtam három órát, mert nem akartam zavarni a Vadász család feltételezett újévi ebédjét. Én délben nem kívántam az ételt, csak egy-két szelet bejglit tettem a tányéromra, hogy elkerüljem anyám aggódó tekintetét.
Korán elindultam, a villamostól lesétáltam a Keleti pályaudvarhoz, az újpesti buszok belső végállomásáig. Egy alkalmi virágárusnál vettem három csokrot, emlékeztem rá, hogy éjszaka Tünde beszélt anyjáról és nővéréről, Gyöngyvérről, az apjának pedig egy üveg pezsgőt vásároltam.
A járműről leszállva még mindig csak két óra felé járt az idő. Bár szürke, új havat ígérő felhők borították az eget, nem volt kedvem beülni egy füstös eszpresszóba, inkább a környéken barangoltam, jóllehet a karomat majd lehúzták a csokrok. Alig találkoztam járókelőkkel, az utat szegélyező családi házak redőnyei le voltak eresztve, csak egy-egy öregember söprögette le a havat a kerti járdákról. Három óra előtt a biztonság kedvéért újra telefonáltam, Tünde kint várt a kapuban, megcsókolt:
– Kinek hoztad ezt a rengeteg virágot?
– Neked, anyádnak, nővérednek. Most jut eszembe: nagymamád nincs?
– Rég meghalt mind a kettő. Nagyon hiányoznak, velük tudtam a legjobban beszélgetni.
– A szüleiddel nem vagy jóban?
– Dehogynem, főleg az anyámmal. Csak én még többet képzeltem róluk, azt hittem, olyan leszek, mint egy kiskorsó, amelyet kézről kézre adnak majd. De ne fagyjál meg az én hülye szövegeim miatt.
106Tünde bevezetett a házba, bemutatkoztam, és átadtam az ajándékaimat.
A családfő, Vadász Jenő már túl járt a hatvanadik évén, de a génjeiben magával hozott őserő és a napi egy-két liter bor még egyben tartotta, sőt az aktivitását is megőrizte. Életében már számtalan foglalkozást űzött, most éppen egy többholdas rózsakertészetet tartott fenn magánvállalkozásban. A megtermelt áruk tömege és minősége, valamint megbízható kereskedelmi kapcsolatai révén a hazai virágpiac meghatározó beszállítói közé tartozott, és az amatőr kertészek is szívesen vásároltak rózsatöveket hűvösvölgyi telephelyén. Katalógusai több száz fajta rózsát mutattak be, jó néhányukat ő maga nemesítette, így a lányai tiszteletére elnevezett „Vadász Gyöngyvért” és „Vadász Tündét” is.
Vadász Jenő élete során bejárta Európát, többször is megházasodott, de egyik kapcsolata sem tartott hosszú ideig, elvált feleséget, gyereket hagyott hátra Párizsban, Münchenben, Bécsben. A háború után végképp hazatért Magyarországra, és kikötött egy testes, szemüveget viselő középiskolai tanárnő mellett. Elvette feleségül, feladatta vele az iskolai munkáját, de a maga üzleti tevékenységébe nem vonta bele, a házvezetést, gyereknevelést és családi ügyek intézését bízta rá.
Vadász a két közös lány közül az idősebbet, Gyöngyvért becsülte többre, aki erős szervezői és kereskedelmi érzékkel rendelkezett, az idők folyamán mind nagyobb részt engedett át neki a termékek forgalmazásából. Gyöngyvér családon belüli pozícióját tovább erősítette az a tény, hogy már férjhez ment, sőt gyereket is várt. Párjával, Storch Gézával is találkoztam, ő a külkereskedelemben dolgozott, de a hétvégeken sportmezt öltött, 107mert kedvtelésből másodosztályú futballmeccseken bíráskodott.
Apja lenézte Tünde humán beállítottságát, irodalmi kísérleteit, időnkénti festői próbálkozásait. Fenntartásait lánya társaságára is kiterjesztette, engem is gyanakodva fogadott, alig tréfásan „firkász úr”-nak szólított, bizalmatlankodó kérdéseket tett fel, csak akkor enyhült meg némileg irányomban, mikor látta, hogy a borospohár emelgetésében tartani tudom vele a lépést.
– A bor az öreg ember teje! – mondta.
Mikor kettesben maradtunk, megkérdeztem Tündétől:
– Téged miért nem vesz be az üzletbe?
– Régebben néha én is árultam rózsatöveket, de most már ki vagyok tiltva a kertből.
– Valamit elrontottál?
– Nem, kiderült, hogy egy kicsit saját zsebre is dolgoztam.
– Kevés zsebpénzt kaptál?
– Soha nem kaptam meghatározott összegű zsebpénzt, ha valamire szükségem volt, mindig külön kellett kérnem.
Akkor azt hittem, hogy túloz, de később magam is láttam, hogy csak igen kevés holmija lóg a fogasokon, fekszik a polcokon, igaz, ezek szinte mind márkás és jó minőségű ruhadarabok voltak. Januárban is ezért járt vékony őzbőr zakóban, mert restellt pénzt kérni télikabátra – bár ha szól, valószínűleg kapott volna.
Most, újév délutánján magas, rollnyakú pulóvert viselt, mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyel ránk, felhúzta a nyakába, és megmutatta két nagy, mégis feszesen ágaskodó mellét. Megbűvölten bámultam rá, de ő visszaengedte a ruháját:
– Vége a gyereknapnak!
108Az ingerkedést az tette igazán ellenállhatatlanná, hogy megmaradt játéknak, hiányzott belőle minden provokálási szándék, egy fél perc múlva Tünde már a kedvenc költőiről mesélt. Amíg beszélgettünk, kétszer is töltött magának az akkori évek legsikerültebb töményital-hamisítványából, az úgynevezett „feketecímkés” cseresznyepálinkából. Hektoliterszámra adták el a magyar kocsmákban, az emberek gyakran mondogatták: egész Európában nem terem annyi cseresznye, amennyiből ilyen mennyiségű pálinkát elő lehetne állítani. Valójában arról volt szó, hogy az alapként szolgáló krumpliszeszbe az adott esetben az átlagosnál jobb aromát kevertek.
Minden más, általam ismert nőnél visszataszítónak találtam volna ezt az iddogálást, de Tünde éppolyan ártatlan naivitással fogyasztotta el a szeszt, mint amilyennel megmutatta a mellét. Ez a szokása távolba tekintve sem zavart:
– „Gyerekkori gyógyíthatatlan alkoholizmus” – gondoltam –, majd leszokik róla, én is segítek neki.
Aztán jöttek a hétköznapok, Tünde szinte az egész napját benn töltötte a Gyógypedagógiai Főiskolán. A hallgatók az elméleti előadások hallgatása mellett, kemény fizikai erőfeszítést igénylő szakmai gyakorlatokat is végeztek különféle kisegítő nevelőintézetekben.
Esténként fáradt mosollyal lépett ki a kapun, arcát a vállamra fektette, és sokáig nem emelte fel. Mintegy lazításként beálltunk a közeli „Mikéne” kocsmába, a hely nem a görög városról vette a nevét, hanem onnan, hogy amikor beléptünk, mindig megkérdeztem:
– Mi kéne?
– Cseri, egy kis cseri.
Én is ittam egy pohár bort, aztán nekivágtunk a 109nyüzsgő utcáknak. Találomra jegyet váltottunk egy moziba, vagy csak egy eszpresszó asztala mellett melegítettem folyton fázó kezét. Büszke voltam rá, szerettem megmutatni a világnak, hogy hozzám tartozik.
Korábban elutasítottam a különféle rendezvényeken való fellépést, most elfogadtam. Tündét mindenhová magammal vittem, a szereplésem előtt mintha csatába indulnék, hosszan átöleltem és megcsókoltam, felolvasás közben tekintetemet gyakran felemeltem a gépelt szövegből, hogy a szemébe nézhessek.
Néhányszor elmentem Vadászék újpesti házába is. Alkalomról alkalomra tisztábban rajzolódtak ki előttem a családon belüli erőviszonyok, Tünde a ranglétra legalsó fokán állt. Az apja mindinkább kelekótyának tartotta, és ki is nyilvánította a véleményét, még azt is a szemére vetette, hogy a „Vadász Tünde” rózsa elfajzott. Nővére és sógora az érvényesülési szándék teljes hiányáért nézte le. A Storch házaspár minden erejét és idejét az anyagi előrejutásra és társadalmi presztízsének növelésére fordította. Házasságuk, bár feltehetőleg nem nélkülözte az érzelmeket sem, lényegében közös és korrekt üzleti kapcsolatnak számított, ennek jegyében mindent megtettek egymásért. (Évek múlva Storchnál rákbetegség lépett fel, amelynek áttételei hihetetlen gyorsan terjedtek szét egész szervezetében, a férfi fájdalmas emberi ronccsá változott. Gyöngyvér mindvégig önfeláldozóan ápolta a férjét, hazahozta a kórházból meghalni, az utolsó napjain is vele egy ágyban töltötte az éjszakát. Halála után megsiratta, de ugyanilyen következetességgel zárta le a rá való emlékezést is – alig egy hónap múlva már kézen fogva mutatkozott új partnerével.)
A házaspár a Tündével szembeni ellenérzést énrám is kiterjesztette. Bár udvariasan kezeltek, nem emlék110szem rá, hogy valaha is beszélgetést kezdeményeztek volna velem. Nem kutattam különösebben az indokaikat, csak most, ahogy ezeket a sorokat írom, fordul meg a fejemben az a gondolat, hogy talán hozományvadásznak tartottak, aki sértheti az ő anyagi érdekeiket is, jogainak követelésére biztathatja a lányt.
Tündével csak az édesanyja törődött igazán, az asszony mintha lelkiismeret-furdalást érzett volna, amiért kisebbik lánya ilyen nehezen találja meg a helyét a világban. Mintha őt is felelősség terhelné, hogy negyvenévesen, késő asszonykorában szülésre vállalkozott. Időnként türelemmel foglalkozott Tündével. A lánynak olyan rossz volt a zenei érzéke, hogy még a legegyszerűbb dallamokat sem tudta hibátlanul elénekelni, ez a defektus komoly nehézségeket okozott neki a sérült gyerekekkel való foglalkozásban is. Emlékszem, szinte már mulatságosan falsul adta elő a korszak egyik igénytelen slágerét, a „Kislány a zongoránál”-t. Anyja végül megsajnálta, leült a zongorához, és újra meg újra előjátszotta neki a dallamot. Tünde megkísérelte hangban követni, de már eleve olyan reményvesztetten kezdett bele, mintha egy tíz méter magas függőleges falra kellene felkapaszkodnia.
Az asszony ugyanígy kudarcot vallott, mikor a mindennapos háztartási munkákra, összetettebb viselkedési szabályokra próbálta megtanítani. Tünde nem érezte a mértéket, sokszor túláradónak, másszor görcsösnek bizonyult a kapcsolatteremtésben, képtelen volt társalogni számára érdektelennek tűnő ügyekről. Nem lehetett rávenni, hogy törődjön többet a megjelenésével, bár testileg makulátlanul tiszta volt, előfordult, hogy egy hónapig is ugyanabban a cipőben járt, mert energiájából, figyelméből nem futotta arra, hogy egy másik párat vegyen elő a szekrényből.
111Ha belegondolok, az én karakteremet is hasonló vadhajtások jellemezték, sőt további káros tulajdonságok is mutatkoztak, mint amilyen az időnként feltörő indulatosság és kemény agresszivitás. Mikor ilyen defektusokkal megpróbáltam változtatni Tünde sorsán, kissé anekdotabeli vakokhoz hasonlítottunk, akik a moziban ülve helyet cserélnek, hátha úgy jobban látják a filmet.
Alig telt el azonban néhány hét, és úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk kezd kihűlni. Feltételezem, hogy szinte minden szerelemben előfordulhatnak ilyen korai holtpontok, melyeket a párok többnyire elviselnek kölcsönös türelemmel, vagy legalábbis fegyelmezettséggel, és kivárják az új érzelmi fellendülés időszakát.
Belőlem, sajnos, még a morzsája is hiányzott ennek a képességnek. Ha életemben elkezdődött egy szerelem, rögtön az elején szerettem volna belerakni egy nagy csomagba mindent, amit csak adhatok: érzelmet, időt, ajándékokat, figyelmességet, aztán továbblépve a kapcsolatból, jóleső mazochizmussal elborongani azon, hogy mennyire idegenül és magányosan is állok ebben a világban – majd minden erőmet a munkámra fordítottam.
Tisztában voltam vele, hogy most „előrefelé” kellene menekülnöm, vagyis nem szenvelegni, hanem több időt és erőt rászánni a kapcsolatra, hogy a nehézségek ellenére kiteljesedhessék. Tünde, bár nem szólt, de várta a testi közeledést, ha szólok, szívesen feljött volna velem a Rottenbiller utcai lakásba, cserébe nem kért házassági ígéretet vagy fogadalmat évekig tartó viszonyra. Én mégis úgy éreztem, hogy ha lefeküdnénk egymással, elkötelezném magam.
Lassan, de biztosan eljutottam a szakítás gondolatáig, már csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy bejelenthessem Tündének.
112Sárközi Márta, a magyar irodalom nagyasszonya mindig egyértelműen, olykor drasztikusan fogalmazott. Egyszer, még a pályám elején tanácsot kértem tőle, hogy az adott időszakban elbeszélésekkel vagy inkább riportokkal foglalkozzam-e, Márta habozás nélkül azt felelte:
– Ha előbb azt a szart akarja ellapátolni, ami a lelkében halmozódott fel, akkor regényt vagy elbeszélést írjon, ha pedig azt a szart, amit maga körül lát, akkor riportot.
Eltöprengtem ezen az iránymutatáson, de úgy találtam, más szempontok is közrejátszanak a műfaj kiválasztásánál. Egy-egy regény megírása során hosszú éveket üldögéltem végig az íróasztalom mellett, el sem tudtam képzelni, hogy rögtön utána egy másikba kezdjek. Úgy éreztem, ezután vissza kell térnem a mindennapokba, mert az egyszer megismert valóságkép gyorsan semmivé válik, a tapasztalatok idejüket múlják. Újra kell kezdenem „tűrni és tanulni”, és erre mindig a riport látszott a legalkalmasabb eszköznek. Aztán ha feltöltekeztem a való világgal, ismét nekivághattam egy új regénynek.
Aztán az arányok eltolódtak, erőm és időm mind nagyobb részét fordítottam riportokra. 18-20 ilyen, a valóságot áttételek nélkül bemutató könyvem jelent meg, terjedelmük összesítve 400 ív, vagyis nyolcezer 113oldal körül járhat, ha a leírt sorokat láncba fűznék, ez talán száz kilométereket is kitenne. Mégsem állíthatom, hogy minden magamban feltett tervemet sikerült megvalósítanom, előfordult, hogy a labda a kapufáról nem a hálóba, hanem kifelé vágódott.
Az 1960-as évek elején kezdett kibontakozni az a tervgazdasági törekvés, mely a hazai szénbányászat minél nagyobb mérvű visszaszorítását célozta meg. Ebbe a folyamatba sok „csiki-csuki” iktatódott be: az úgynevezett „eocénprogram”, közgazdasági fejtegetések, amelyek szerint az ország olcsóbban megúszná, ha a bányászok csak a fizetésüket vennék fel, és nem termelnének ártámogatásra szoruló szenet. A folyamat első lépéseinek egyikeként a Sajószentpéteren és környékén, az úgynevezett „Pitypalaty”-völgyben elhelyezkedő tárnákat szándékoztak felszámolni. Az indoklás szerint az innen kikerülő, alacsony kalóriájú és magas hamutartalmú fiatalkori barnaszén az átlag fölötti ráfizetéssel jár, a kiesésével keletkező energiahiányt pedig könnyebb és olcsóbb volna pótolni a visontai nyílt színi lignitfejtésekből, illetve az olajtüzelésre való átállással.
Az ezzel kapcsolatos híradások nem jelezték ugyan, de elfedni sem tudták azt a tényt, hogy ez a terv nemcsak néhány táró bezárását jelenti, hanem távlatilag az elképzelt „magyar Ruhr-vidék” koncepciójának összeomlását is. Az 1950-es években ebben a borsodi térségben vetették meg a nehézipari fejlesztéseink alapjait: az ózdi és a diósgyőri kohászkodás felfuttatása mellett hatalmas vegyi kombinátok is épültek, éppen ennek az új iparterületnek az energiaellátására fogtak művelésbe újabb és újabb szénmezőket. Ezt az összefüggést számításba véve valószínűnek látszott, hogy a bányászkodás már folyó leépítését követi majd a kohók 114és vegyiművek termelésének korlátozása, sőt a gyárak esetleges felszámolása is.
Mindenképpen szerettem volna nyomon követni ezeket a változásokat, elhatároztam, hogy néhány hetet lent töltök majd Borsodban. Úgy találtam tisztességesnek, hogy még az elindulásom előtt lezárom kapcsolatomat Tündével.
Ő fel sem tételezte, hogy szakítani akarok vele. Mikor leültünk az eszpresszóba, szokásos módján egy fél cseresznyét kért, és hozzám bújt, úgy kellett beszélnem hozzá, hogy a feje a vállamon feküdt és a haja érintette az arcomat. Már nem emlékszem rá, hogy mivel is indokoltam a szándékomat – idestova negyven év telt el azóta –, bizonyára valamilyen előre megfogalmazott, jól hangzó, bár homályos érveket sorakoztattam fel a „küldetésemről”, az életképtelenségemről, a magányosságról és így tovább.
– Visszaadlak a világnak, ahonnan jöttél!
Tünde könyörgött, hogy ne szakítsunk, maradjunk együtt, hadd legyen legalább a szeretőm. Én a szokásos „fennkölt” felbuzdulásomban elhárítottam ezt a felajánlkozást. Nem szerettem azt a módot, ahogy megalázza magát, azt a tanulságot fogalmaztam meg, hogy minden szakítás utólag igazolja önmagát, mert akiktől elválunk, általában úgy viselkednek, hogy megindokolják a kapcsolat befejezésének jogosságát.
Más téren is úgy alakult minden, mintha a Sors az illúziók-remények legkisebb maradéka nélkül kívánt volna további utamra bocsátani. Értesítettek a „Kozmosz” Kiadótól, hogy újra meg kívánják jelentetni kisebb riportjaimnak már említett gyűjteményét. Bementem a titkárságon aláírni a szerződést, az új kiadás nem igényelt műszaki változtatásokat, így nem volt ürügyem a Zsuzsával való találkozásra, az a reményem 115sem teljesült, hogy véletlenül összefutok vele, pedig lassabban már nem lehetett végigmenni a folyosón, mint ahogy én tettem. Velem egy időben távozott egy ismerős szerkesztő, N. Ágnes, megszólított:
– Szeretnék beszélni veled, nincs kedved meginni egy kávét?
Nem tudtam, mit akarhat tőlem, de bólintottam:
– Szívesen, üljünk be a Hungáriába.
A kávéházban Ágnes hosszan nézett rám:
– Nem sikerült találkoznod Zsuzsával?
– Nem, de honnan tudsz erről?
– Zsuzsa a barátnőm, meg szoktuk beszélni a dolgainkat.
– Akkor én nem tudok újat mondani neked.
– Én neked drukkolok, de sajnos nincs sok esélyed. Zsuzsa változatlanul jó kapcsolatban él a partnerével, a fiú nála lakik, és imádja őt.
– Férjhez megy hozzá?
– Nem hiszem, de ha szakítanának sem reménykedhetsz. Zsuzsa erősen kötődik Imre Katalinhoz és a baráti köréhez, majd minden estéjét ott tölti náluk.
Imre Katalinnak csak a nevét ismertem, tudtam róla, hogy szavalóművészként kezdte, aztán irodalmárként folytatta, személyesen sohasem találkoztunk, de egy megnyilvánulása miatt látatlanban is megvetettem. 1957-ben a politikai okok miatt letartóztatott Eörsi István kötetéről, az „Ütni az ördögöt”-ről gúnyolódó kritikát írt „Ütni az Eördögöt” címmel. Soha nem szerettem Eörsit, de azt elfogadhatatlannak találtam, hogy egy börtönben ülő embert gyalázzanak.
Imre Katalin lakásán valósággal irodalmi szalon alakult ki fiatal szektás kommunista írókból és költőkből: Haraszti Miklósból, akit forradalmi hevülete miatt a társaság csak „Saint Just”-nek becézett, Tabák András116ból, Nyerges Andrásból és az úgynevezett „Tűztánc” nemzedék más tagjaiból, ez a csoportosulás a „Tűztánc” című antológiáról kapta a nevét. Ők Imre Katalinhoz hasonlóan hamar csatlakoztak az 1956 végén restaurálódó hatalomhoz, tűzzel-vassal harcoltak minden jobboldalinak vélt jelenség és személy ellen.
– Ők is hallottak rólad – folytatta Ágnes –, hogy te udvarolni próbáltál Zsuzsának, és azt mondták, hogy a Moldova babájának nincs helye köztük.
– Mi kifogásuk van ellenem?
– Téged most is ellenforradalmárnak tartanak, mert 1956-ban fegyvert fogtál, utána pedig inkább a fizikai munkát választottad.
– És Zsuzsa mit szól ehhez?
– Neki ez a társaság sokat jelent, nem akar szakítani velük.
– Rendben van, nem fogom zavarni. Mondd meg neki, hogy sok szerencsét, minden jót kívánok.
– Azért én megpróbálok hatni rá az érdekedben.
– Köszönöm, de ne fáraszd magad.
Másnap délután indultam el a borsodi utamra, Tünde kikísért a Keleti pályaudvarra, megcsókoltam, aztán felszálltam a vonatra, a vagon lépcsőjéről még visszanéztem rá, láttam, hogy az arca elfehéredik, és reszket a szája. Szerettem volna valami vigasztalót mondani neki, de egy szót sem tudtam kipréselni magamból. Eljött az indulás pillanata, a mozdony mellett megjelent a forgalmista, felemelte a tárcsáját, a szerelvény lassan kigördült a csarnokból, de Tünde nem mozdult álltóhelyéből, mereven és szótlanul nézett utánam.
Beljebb mentem, egy kupé sarkába húzódtam be, a kocsit most a februári hidegben sem fűtötték, az ablak117réseken bevágott a huzat, összekuporodva próbáltam minél többet visszatartani testem melegéből. Az ablakon kitekintve csak mindent elfedő fehérséget láttam, a szél hosszú, szaggatott fonalakban sodorta felénk a havat.
Lassan leereszkedett az este, a kalauz felkapcsolta a világítást, de csak minden harmadik-negyedik lámpa égett, olvasni nem lehetett a fényüknél. Elmerültem a gondolataimban, mint életemben már oly sokszor, most is próbáltam megfejteni, hogy kerültem ilyen helyzetbe. Mit és miért csináltam, ami ide vezetett, mi mozgatott ilyen kényszerítő erővel? Létezik-e egyáltalán az a magatartásbeli etalon, amelyet meg akarok valósítani, vagy az egész nem több, mint időről időre feltörő idegbaj?
A harmincadik évemet már rég betöltve végre el kellene fogadnom, hogy a világ dolgai nem egyértelműek és főleg nem tökéletesek. Nem érdemes visszautasítani egy szép lány szerelmét csak azért, mert hanyagul öltözködik és kapkodva beszél. Meg kellett volna próbálkoznom azzal, hogy elmondom neki a kifogásaimat, és ha ezek a hibák nem is szűnnének meg, de lecsökkennének egy elfogadható szintre.
Őszintén irigyeltem azt az elképzelt magamat, aki ilyen meggondoltan és türelmesen tudná kezelni a hasonló helyzeteket, élvezve a békés megoldásokból származó harmóniát, de tudtam, hogy ezentúl is mindig indulatból fogok dönteni: „a harag jó tanácsadó”.
– „De a megtörténtet semmi jóvá nem teszi!” – morogtam magamban félhangosan az üres kupéban, és megpróbáltam végiggondolni, hogy kellene megoldanom az előttem álló feladatot.
Az útra való készülődés sietségében elkövettem azt a figyelmetlenséget, hogy indulás előtt semmiféle hi118vatalos engedélyt vagy felhatalmazást nem szereztem be – leszámítva a „Kortárs” folyóirattól kapott megbízólevelemet. Elfeledkeztem a régi igazságról, hogy a „riporternek mindig felülről kell jönnie!” – egy miniszteri aláírás vagy az adott esetben egy tröszt vezérigazgatójának engedélye szabad utat nyit előttem nem utolsósorban azért, mert leveszi a felelősséget mindazon személyek válláról, akik a ranglétra alacsonyabb fokain állnak és tájékoztatást nyújtanak nekem.
(Bár itt is akadtak kivételes esetek. A vasutasokról szóló könyvemnél Urbán Lajos MÁV-vezérigazgató megbízólevelével kerestem fel Berendi Tibort, a ferencvárosi állomásfőnököt, a nekem adott nyilatkozatából mégis botrányt kavart a párttitkára, mondván:
– Aki ilyen negatívan állítja be a dolgokat, az nem sokáig marad főnök a „Fradi”-ban!
A párttitkár fenyegetőzését nem lehetett csak úgy félvállról venni, mert a vasúti ranglétrán magasabb fokon állt, mint az állomásfőnök. Tibor kétségbeesetten kért tőlem segítséget, de nem tehettem többet, mint hogy odaadtam egy másolatot a vezérigazgatótól kapott papíromról, amely minden vasutast felhatalmaz, hogy velem beszélhessen és a feladatkörébe tartozó ügyekről felvilágosítást nyújtson, de a párttitkár ezt is kevésnek találta. A riport rá vonatkozó részének közönségsikere – még egy rövid dokumentumfilm is készült belőle – végül megmentette Berendit a leváltástól, sőt a következő évben Állami Díjat is kapott.
A „Harun al rasid”-i, vagyis az önmagunk elmaszkírozásával, valódi kilétünk eltagadásával járó feltáró módszert viszont sohasem alkalmaztam, túl azon, hogy számtalan formában megbukhatok, úgy éreztem: ez a félrevezetés megsérti a velem kapcsolatba kerülők méltóságát.
119Ha valaki nem akart beszélgetni velem, akár azért, mert ellenszenvesnek talált, akár azért, mert a következményektől félt, sohasem próbáltam erőszakkal szóra bírni. Tudtam: nincs olyan dolog a világon, melyet csak egyetlen ember tudna, ha Péter nem akarja, majd megmondja Pál.)
A borsodi térség alközpontjának tekinthető Kazincbarcikán szálltam le a vonatról, az állomáson persze senki sem várt, egy ócska „fakarusszal” mentem be a centrumba. Az 1950-es évek eleje óta nem jártam itt, akkoriban dolgoztam a berentei szénosztályozó mű építkezésén, az eltelt időben Kazincbarcika területileg szétszórt községekből huszonöt-harmincezer lakosú várossá duzzadt.
A főútvonalak mentén sorakozó nyolc-tíz emeletes panelházak java részét annak idején kényszermunkára kivezényelt rabok húzták fel, és mintha a keserves robotjuk közben elnyögött átkaik mind megfogantak volna, az elkészült város nyomasztóan sivár képet nyújtott. A városban egyetlen olyan régi épület sem maradt meg, amelyen a tekintet megpihenhetett volna. A fejlesztési tervekben szinte kizárólag a mennyiségi célkitűzések érvényesültek: minél több lakás kellett minél rövidebb idő alatt, mert a bányák és a többi üzem csak így vonzhatott magához elegendő és megfelelő színvonalú munkaerőt. A költségekkel senki sem törődött, bár köztudomású tény volt, hogy egy blokklakás többe kerül, mint egy hagyományos, téglából épült, mégis azt erőltették.
Főleg az ifjabb korosztálybeliek költöztek ide. Kazincbarcikát sokáig „a fiatalok városának” nevezték, az utcák napközben megteltek gyerekkocsikat tologató asszonyokkal. Később a tervmódosítások következtében csökkent a munkahelyek száma, a lakóházak ál120laga leromlott, a megélhetési költségek növekedtek, Kazincbarcikán még a víz is drágább, mint Miskolcon, a megyeszékhelyen, mert keményebb, tehát erősebb kezelést igényel. Egyre többen távoztak el még a környékről is, elsősorban a könnyebben mozduló fiatal nemzedék tagjai. Akár a változások jelképeként is fel lehet fogni, hogy néhány évvel ezelőtt egy bölcsődét öregek otthonává alakítottak át. Látogatásom idején azonban még a folyamat elején tartottunk.
Beérve a város centrumába, a szállodában kerestem helyet, de itt valamilyen kongresszust tartottak, a résztvevők minden szobát elfoglaltak. Végül is egy átmeneti fogadónak használt városszéli munkásszállóban telepedtem le néhány éjszakára – egyike volt azoknak a felvonulási épületeknek, melyeket eredetileg csak néhány évre szántak, de évtizedekig, egészen napjainkig fennmaradtak. 1952-ben én is egy ilyenben laktam középiskolás rohammunkás társaimmal együtt. Egy első emeleti szobába raktak, ha éjszaka tehervonatok érkeztek, amelyeket reggelre ki kellett raknunk, nem illett lefelé a lépcsőt igénybe venni, az ablakból ugráltunk le.
Másnap reggel jelentkeztem a Borsodi Szénbányászati Tröszt – azt hiszem, így hívták – kazincbarcikai részlegénél. Nem tudtak mit kezdeni velem, hosszan nézegették a „Kortárs” megbízólevelét, aztán elkérték az írószövetségi tagsági könyvemet is. Tüzetesen átvizsgálták, gyanakodva fedezték fel, hogy arra az évre még nem fizettem be a tagdíjat, tehát az igazolvány érvényessége formailag legalábbis kétséges. Engem kiküldtek az előszobába, bent az irodában pedig elkezdődtek a vizsgálódó és utasítást kérő telefonbeszélgetések a magasabb főnökökkel, az ő utasításukra még az Írószövetséget is felhívták a politikai megbízhatósá121gomat firtatva. Végül csak egy korlátozott mozgási szabadságot engedélyező, bármikor visszavonható papírt adtak, a nyilatkozattal járó felelősséget a felkeresendő üzemrészek vezetőire hárították tovább. Azt is magamnak kellett megoldanom, hogy kijussak a különböző színhelyekre, a bányák direkt üzemi járatai helyett a menetrendszerű autóbuszokat kellett igénybe vennem, a megállótól sokszor még kilométereket gyalogoltam hóban-sárban, hogy célba jussak.
Nem bántam ezeket a kényszerű túrákat, közben meg-megálltam egy-egy bányászkolónia élelmiszerboltja előtt kabátban-sapkában iszogató társaságnál, az üzletben vásárolt szesz olcsóbb volt, mint a kocsmában kiszolgált. A bányászok az igényeikből is engedtek –valaha skót whiskyt fogyasztottak, most már csinált borral és hamis pálinkával is beérték. Ugyanígy szakítottam egy kis időt a még náluk is lecsúszottabb rétegre: a meddőhányók alján széndarabokat guberáló öregekre és rokkantakra is.
Elbeszélgettem velük, úgy tapasztaltam, messze reálisabban látják át a kialakult helyzetet, mint az ország gazdasági vezetői. A környéken fellelhető fiatalkori barnaszén nem tartozott ugyan a legtöbb kalóriát adó fűtőanyagok közé, nem is lett volna szabad tüzelésre felhasználni, rendkívül alkalmas volt viszont vegyészeti hasznosításra, például a szintetikus olaj előállításához szükséges párlatok készítésére. Ebben a tekintetben külön előnynek számított, hogy a gyulladási hőfoka jóval alacsonyabb, mint a korábbi keletkezésű barnaszeneké. Az emberek úgy vélték: a magasabb irányítás hibát követett el, amikor nem épített olyan speciális profilú üzemeket, ahol sokszoros hatékonysággal lehetett volna hasznosítani ezt a nyersanyagot.
122– Hiába, aki szegény, az a legszegényebb! – jegyezték meg a bányászok.
Az olvadó hótól gőzölgő „sturcon” guberálók mondták, hogy a mérések szerint a bányákból kikerülő meddő magas urántartalma miatt veszélyes szintű sugárzást bocsát ki, ennek ellenére a magyar házgyárakban bedolgozzák az építőpanelekbe, Tatabányán és az ország számos más vidékén egész lakótelepeket húztak fel belőlük az ott élőket közvetlen rákveszélynek kitéve.
A guberálók külön gyűjtötték a meddővel együtt a kiérkező fémtárgyakat, a biztosítógyűrűk bilincseit, tárnokat, sok ezer forintba kerülő kalapácsokat, sőt találtak már komplett fúrógépmotort is. Ezek a napszintre vetődő tárgyak pontosan jelezték a mélyben uralkodó munkafegyelem lazaságát.
Elköszöntem beszélgetőtársaimtól, és folytattam az utamat. Egy kanyar után – mikor már eltűntem a szemük elől – megálltam, és egy fának dőlve feljegyeztem a hallottakat –; a jelenlétükben nem akartam, mert egyből gyanút keltettem volna. Nem képzeltem, hogy átfogó képet kaptam belőlük, de arra alkalmasak voltak, hogy olyan kérdéseket fogalmazzak meg, melyekkel meglephetem a bányaüzemi vezetőket.
A felkeresett igazgatók, főmérnökök, párttitkárok nem tudták felmérni, hogy azok a problémák, amelyeket felvetettem, vajon ingatag alapon álló provokációk-e, vagy inkább egy jéghegy csúcsát alkotják, amely alatt ismeretek tömege húzódik meg. Óvatosságból mindenesetre komolyan vettek, és ha nem is bizalmasan, de egyenrangú partnerként tárgyaltak velem.
Ahol csak lehetett, beöltöztem és leszálltam megnézni a tárókban folyó munkákat, a bokáig érő vízzel 123borított sötét vágatokban caplatva kísérőim őszintén válaszoltak a kérdéseimre. Szavaikból nem csak a saját napi gondjaik bontakoztak ki, hanem az egész magyar nemzetgazdaság sorsának hanyatlását is sejteni engedték.
A meggondolatlan és megalapozatlan fejlesztések után, kifogyva a tartalékokból, szinte minden vonalon megkezdődött a visszavonulás, annak is a legköltségesebb és legnyomasztóbb formája: a rendezetlen visszavonulás. Itt Borsodban is, miközben már eldöntött ténynek számított egyes aknák közeljövőben történő bezárása, ezzel egyidejűleg hatalmas összegeket öltek bele új szénmezők feltárásába – amelyek semmivel sem ígértek többet a korábbiaknál – és új tárók mélyítésébe. Sajógalgócon akkoriban kezdtek bele egy új bánya létesítésébe, fel is építették az utolsó csavarig, de soha egyetlen csille szenet nem hoztak fel belőle. Több mint húsz évig milliókat költöttek a műszaki fenntartására, aztán végül a 2000-es évek elején bezárták. A merev irányítási rendszer képtelen volt a kezében tartani és egységes irányba terelni a különféle gazdasági folyamatokat. A balta feje lerepült a nyeléről, és mindenkit leütött, aki az útjába került.
A hét végén hazautaztam tiszta ingekért-gatyákért, egyúttal elintéztem a felgyülemlett teendőket. Átnéztem a távollétemben érkezett telefonüzeneteket, Hilda asszony, Tünde anyja is keresett, kérte, hogy ha megjövök, hívjam vissza. Az asszony elmondta, hogy Tünde ideg-összeroppanást kapott, otthon fekszik.
– Nem akarja meglátogatni őt? – kérdezte.
Elmondtam, hogy szakítottunk – kiderült, hogy Tünde erről senkinek sem beszélt –, az elválásunkat véglegesnek tekintem, és ilyen körülmények között nincs értelme egy újabb találkozónak. Hilda asszony nem 124vitatkozott, bocsánatot kért a zavarásért, és letette a kagylót.
Még csak néhány nap telt el azóta, hogy a Keleti pályaudvar csarnokában utoljára láttam a mozdulatlanságba dermedt Tündét, de már nem éreztem megkönnyebbülést, hogy „kivívtam” függetlenségemet. Nem akartam eltöprengeni, mennyire döntöttem helyesen, inkább lezártam magamban a dilemmát, szokásom szerint megfogalmaztam egy hatásosnak tűnő mondatot, és azt újra meg újra elismételtem:
– Csak az egyértelmű döntések tartják egyben a lelket!
Vasárnap este visszautaztam Kazincbarcikára, letelepedtem régi szállásomon, és folytattam az anyaggyűjtést. Munkámat továbbra is a már kialakult kettős feltáró módszerrel igyekeztem végezni: az „út menti beszélgetéseket” ötvöztem a bányákban történő tájékozódással.
A közemberekkel való kapcsolatteremtés most is simán ment. Az ismétlődő találkozások során bemutatkoztam ugyan, de a nevem semmit sem jelentett nekik – még egy év sem telt el az első két könyvem megjelenése óta, annyit tudtak rólam, hogy valamilyen újságíró lehetek. Ők nem mondták meg a maguk nevét – a lehetséges retorzióktól tartva –, de a feltáró szándékomat őszintének érezték és a maguk érdekében is helyeselték. Tisztában voltak vele, hogy a bekövetkező leépítések okvetlenül munkanélküliséget vonnak maguk után. A megoldásként beígért átképzés nem volt több puszta porhintésnél: egy negyven-negyvenöt éves bányász kérges, deformálódott kezével nem fog leülni egy varrógép mellé, hogy párnahuzatokat slingeljen. (Az ilyesfajta felelőtlen ígérgetés a rendszerváltás után már alig leplezett cinikus komédiába csapott át. Lent 125Szabolcsban az írástudatlan cigánylányokat televíziós bemondókat képző tanfolyamra iskolázták be.)
A bányairodában viszont egyre érezhetőbb gyanakvással fogadtak. Megszokták, hogy ha jön egy riporter, az csak néhány órát tölt el náluk, végigsétál egy-egy főkeresztvágaton, meghallgatja a „hivatásos nyilatkozóvá” előlépett brigádvezetőt, feljegyez néhány hitelesítő helyi színt, például hogy a bányászok szempillája a szénportól olyanná válik, mintha kozmetikus festette volna ki, aztán önnön merészségétől eltelve visszatér a napszintre. Megebédel a bánya vezetőivel, elrakja a reprezentációs ajándékokat tartalmazó zacskót, és elutazik. Otthon megírja a cikkét, melyet aztán a bányaüzemi lap is átvesz másodközlésben – tisztes honoráriumért.
Az én állhatatosságomat nem értették, miért kérdezek meg mindent akár háromszor-négyszer is, miért jegyzetelek tele újabb és újabb noteszeket. Mindenesetre veszélyes szándékokat sejtettek mögötte, ezért igyekeztek minél szűkebb keretek közé szorítani az anyaggyűjtéssel kapcsolatos lehetőségeimet. A vezetők egyre kevésbé értek rá a velem való beszélgetésekre, a tájékoztatásomat egy-egy nyugdíjas adminisztrátorra, amatőr ipartörténészre bízták, aki a dolgok lényegét nem érintő adatokkal traktált, az időtől már elsárgult albumokat és grafikonokat mutogatott. Én, mást nem tehetvén, „terepszínű arcot” öltve végighallgattam őket, de azzal az érzéssel indultam vissza Kazincbarcikára, hogy elvesztegettem ezt a napot.
A „taccsra játszásnak” ezt a formáját nem csak méltánytalannak, de jogtalannak is ítéltem. Úgy éreztem: én nem a magam, hanem az egész ország nevében próbálom feltárni a valóságot, és aki önkényesen megakadályoz ebben a munkában, az a nagy közösséget veszi 126semmibe. Egy állami gazdaság vagy egy bánya igazgatója nem a tulajdonosa, hanem a nép által megbízott kezelője egy üzemnek, és ennek megfelelően kell viselkedjen, nem vindikálhat magának kényúri jogokat. Próbáltam csillapítani magamban a felgyülemlő dühöt, de ismertem annyira saját természetemet, hogy tudjam: nem enyészik el magától, hanem előbb-utóbb kirobban belőlem.
Herbolyabányán az impozáns Terv táróra mentem ki. Itt kivételesen a főmérnök és a csapata fogadott, a hozzá nem értőknek kijáró lenézéssel tértek ki az elől, hogy érdemi válaszokat adjanak a kérdéseimre. Stílusukon akkor sem változtattak, mikor világossá vált, hogy a komlói bányászmunkám és a szakma iránt tanúsított érdeklődésem révén legalább az alapfogalmakkal tisztában vagyok.
A főmérnök összegöngyölített egy tervrajzot, mintegy jelezve, hogy a maga részéről befejezte az audienciát, de én nem voltam hajlandó belenyugodni, hogy az érdemi csatát meg sem víva vesztesként kullogjak el a harcmezőről. Úgy döntöttem, szóba hozok néhány meredekebb ügyet, amelyekről az „út menti” névtelen informátoraim már korábban tájékoztattak.
Vigyáztam rá, hogy ne emeljem fel a hangomat, mert korábbi tapasztalataimból már tudtam: beszélgetőpartnereimnek ilyenkor az az első reakciója, hogy rendreutasítanak: „ne üvöltsön, nem otthon van!” – és ezzel vissza is vonulnak. Visszafogott tónusban kérdeztem rá a kényes témákra: a bányákban használatos ipari robbanóanyagok szállítására és kezelésére, a biztonsági berendezések állapotára, tudtam, hogy mindegyik területen súlyos, sőt életveszélyes gondatlanságok fordulnak elő. Jó néhány konkrét példát is felsoroltam, 127osztatlan megdöbbenést váltottam ki velük, de senki sem válaszolt.
– Még mit kémkedett össze? – kérdezte az egyikük.
Utána soroltam fel, hogy milyen értékek kerültek kigondatlanságból a meddőhányóra, majd arra tértem ki, hogy milyen lelkiismeretlenül foglalkoznak a bányászok egészségének a védelmével.
A főmérnök elsápadt, a faliórára nézett:
– Most tíz óra van, negyed tizenegyig hagyja el a bánya területét, különben a rendészekkel dobatom ki.
Riporteri működésem addigi, majd tíz éve alatt előfordult, hogy nem jutottam be egy-egy kiszemelt helyszínre, de most történt először, hogy egy helyről kirúgtak, így még nem volt alkalmam megtanulni a kényszerű távozásnak a szakmai szabályai szerinti módját. A későbbi években már valószínűleg tovább kötekedtem volna, abban a reményben, hogy sikerül ellenfeleimből olyan mondatokat kicsalnom, amelyekkel lejáratják magukat, egyben gazdagítják az anyagomat. Most csak annyi tellett tőlem, hogy homályos célzásokat tegyek: ez az ügy nem ért véget az én eltávolításommal.
Az esemény híre egy-két óra alatt elterjedhetett. Másnap reggel a szuhakállói bányát kerestem fel, de a portás még a kapun sem engedett belépni, a tröszt valamennyi telephelyéről ki lettem tiltva. Nem kezdtem el vitatkozni vele, ő nyilvánvalóan csak a kötelességét teljesítette, másrészt alapvető felfogásom szerint: egy bizonyos szinten alul kereső embereknek mindig igazuk van – akkor is, ha nincs. Később olvastam erről egy találó megállapítást: „Aki portásokkal viaskodik, az maga is portássá válik!”
(Időben kissé előrefutva: sok évvel később jártam újra a környéken, addigra a bányászkodás végképp fel128számolódott Herbolyán. A Terv táró hatalmas aknatornyát felrobbantották és eladták ócskavasnak, az üzemi épületek is elhagyottan omladoztak, csak az egyikben rendeztek be valamilyen ideiglenes raktárt.)
A riport végül is nem született meg, úgy éreztem, nem sikerült elegendő, minden fontos ügyre kiterjedő információt összegyűjtenem, okvetlenül az egyoldalúság hibájába esnék. Dolgomvégezetlenül távoztam el erről a vidékről, de erősítettem magamban a hitet, hogy csak egy csatát vesztettem el, és nem a háborút. Nem adtam fel: heteket töltöttem a Thorezről elnevezett visontai lignitbányában, végigkísértem azt a folyamatot, ahogy a vízbetörések nyomán sorra elúsztak a dorogi bányák: Borókás, a IX-es, a XII-es akna, Tokod altáró és a többiek. A szakmájukban megmaradt bányászokat átkísértem új helyükre: Tatabányára. Megfogadtam magamban, hogy valaha még összecsapok a bányák önhitt uraival: „– Lobogómmal még találkoztok!” – mormogtam a Petőfi-verset.
129 130Így számadást készítve elmúlt éveimről azt kell konstatálnom, hogy soha nem alakultak ki az életemet meghatározó vagy akár csak hosszabb időszakot átívelő baráti kapcsolataim. Nem emlékszem olyan emberre, akivel megosztottam volna a titkaimat, kétségeimben tanácsot kértem volna tőle, vagy anyagi gondjaim szorongatásában pénzt. Később ebből is filozófiát gyártottam:
– „Ha soha nem hívok fel senkit olyankor, amikor úgy érzem: nem bírom ki anélkül, hogy felhívjak valakit és segítséget kérjek tőle, akkor nekem is jogom van elvárni, hogy engem se hívjon fel senki, ha ilyen helyzetbe kerül.”
Ez szerintem egy embertelen, de tisztességes álláspont, ki-ki gondolja meg, hogy elfogadja vagy elveti. Az egyensúlyhoz úgy is el lehet jutni, hogy ezer pontot adunk a világnak abban a reményben, hogy ugyanannyit kapunk vissza, és úgy is, hogy semmit sem adunk, és nem is várunk semmit. Ebben az utóbbiban mintha kevesebb kockázat rejlene.
Feltétlen bizalmat csak egy-két szerelmem iránt éreztem.
Sohasem töprengtem el azon, hogy miért alakult így a sorsom, most belegondolva a dolgok menetébe, számos és nyilvánvaló indok eleve megrostálta a lehetséges barátok körét. Ha valaki megkergetett engem 131sárga csillaggal a mellemen, vagy akár csak elfordította a tekintetét, attól felnőttkoromban is távol tartottam magam. Ha valaki közülük mégis megszólított és bizalmaskodva a gyerekkoromról beszélt, úgy tettem, mintha nem emlékeznék rá.
A velem egykorú zsidó gyerekekkel sem barátkoztam, mint ahogy ők sem keresték az én közelségemet. Történelmi véletlennek tekintettem, hogy életünk egy szakaszán azonos sorsot éltünk meg, azok az idők lezárulván útjaink elváltak, és az induló párhuzamosaink a végtelenben sem találkoznak többé.
Bezárkózásomban kétségkívül a nyomor is közrejátszott, nem járhattam színházba, nyelvórákra, tánciskolába, szinte sehova, ahol a fiatalok összejönnek. Vendéget is restelltem volna hívni elhanyagolt lakásunkba. Apám sem jelentett számomra utánzásra méltó férfi mintaképet, gesztusain átláttam, trükkjeit megvetettem, attól félek, ma is számtalan viselkedésbeli hiányosság jelzi, hogy engem asszonyok, anyám és a nagyanyám neveltek.
A Színház- és Filmművészeti Főiskolára kerülve sem engedtem fel, a versenyben előnnyel induló társaimat legyőzendő ellenfélnek tekintettem, majd a fizikai munka éveiben a memóriám egyszerűen törölte őket.
Minden bennem kavargó ellentmondás mellett élt bennem a vágy, hogy barátokat szerezzek. Nem közeledtem senkihez, az alkalomra bíztam, hogy kialakuljanak a kapcsolatok.
Míg egy-egy regényen vagy riportköteten dolgoztam, erőm és időm forgácsaiból mellékes munkákra is futotta. Még az 1960-as évek elején így kerültem az „Esti Hírlap”-hoz, külsősként tárcákat írtam.
Nem csináltam belőle nagy ügyet, másfél óra alatt „lekentem” a két-három gépelt oldalt, és folytattam a 132valóban komolyan vett munkámat. Ahogy leadtam, másnap vagy harmadnap megjelent, a lap pontosan és viszonylag jól fizetett.
Témául különféle, jártomban-keltemben felszedett apró életszilánkok szolgáltak, némi humorral leöntve; írtam az első hóesésről, a rendőri igazoltatásokról, a sportról és így tovább. Egyik nap egyetlen tárcára alkalmas történet sem jutott az eszembe, végül is régi főiskolás emlékeim segítettek ki.
Az 1950-es évek elején a magyar főiskolákon tanrendbe építve oktatták a honvédelmi ismereteket. Nagyalakú titkos füzeteket kaptunk, Pécs környékének szándékosan eltorzított méretarányú térképét Bányarév felirattal, és tanultuk a „lövészszázadot védelemben”, a „lövészszázadot támadásban”. A „lövészszázadot menekülésben”-t nem, mert „az mindig ment, elvtársak!”. A félévek végén éppúgy kellett vizsgázni belőle, mint a szakmai tárgyakból, ha valaki elbukott honvédelmi ismeretekből, az pótvizsgázott, osztályt ismételt, rosszabb esetben még ki is rúgták, mint provokátort.
Évfolyamtársunkat, F. Attilát kiemelték és kiküldték Moszkvába, a Filmművészeti Főiskolára. Ott kint sem kaphatott felmentést a honvédelmi oktatás alól, számolta a mágneses azimutot, rakta össze a Gorjunov géppuskát, és az év végén neki is meg kellett jelennie a vizsgabizottság előtt.
Attila nem sokat tudott az anyagból, udvariasan előreengedett mindenkit, hátha közben elfogynak a tételek, de hogy, hogy nem, egy neki is maradt: „A tank alkatrészei”. A falra ugyan ki voltak akasztva az alkatrészek nagyméretű fotói, de ez Attilán nem sokat segített, két, rúddal összekapcsolt küllős alakzatról gyanította, hogy ezek a kerekek lehetnek. Felrémlett előtte a bukás, pótvizsga, osztályismétlés, aztán úgy gondolta, 133nincs mit vesztenie, megpróbálkozhat egy trükkel, sarkosan a vizsgabizottság elé vágódott:
– Parancsnok elvtársak! – mondta – sajnos, egy kisbaj történt, mert ezt a tételt véletlenül magyarul tanultam meg.
Három szovjet tiszt vizsgáztatott, egyikük sem tudott magyarul, összenéztek: most mit csináljanak? Hivatalos póttétel, amivel „A tank alkatrészei”-t kicserélhették volna, már nem maradt, az idő is sürgetett, különben is magyar hallgatóról volt szó, népek barátsága, nemzetköziség, miegymás, rövid töprengés után bólintottak:
– Rendben van, mondja el magyarul.
Attila megállt a terem közepén, egy ideig töprengve bámulta a falon a tank alkatrészeit ábrázoló fotókat, aztán kinyújtott karral sorban rájuk mutatott:
– Hősvértől, pirosult, gyásztér, sóhajtva, köszöntlek, nemzeti, nagylétünk, nagy temetője, Mohács, Pécs, Harkány, Paks… – mert a tankban több alkatrész volt, mint ahány szó a híres vers kezdő soraiban, a folytatást viszont Attila már nem ismerte.
A vizsgabizottság újra összenézett, ha lehet, még tanácstalanabbul, mint az előbb, hányast adjanak egy olyan feleletre, amelyből egy árva hangot sem értettek? Végül, mert Attila szépen, folyamatosan beszélt, megszavaztak egy hármast.
Mondom, jobb híján ezt a történetet írtam meg, legépeltettem és bevittem a szerkesztőségbe. Nézem a lapot másnap, harmadnap, nincs benne az anyagom. Az ötödik nap eluntam a várakozást, és bementem az olvasószerkesztőhöz:
– Mi van, Laci? Miért nem jön a tárcám?
– Ravasz pali vagy, nagyon ravasz pali, de én észrevettem!
– Mit vettél észre?
134– Hősvértől pirosult gyásztér és szovjet tank?! Hagyd már ezeket az ötvenhatos dolgokat!
Elraktam a kéziratot, és nem is sértődtem meg, sőt önkéntelen tisztelet fogott el az olvasószerkesztő iránt, aki olyan dolgokat is meglátott az írásomban, amik nem is voltak benne. Hiába: nagy dolog, ha valakinek szakmája az éberség.
Mikor a legközelebbi tárcámat vittem be a laphoz, az olvasószerkesztő ajtaját zárva találtam, kérdeztem a szomszéd szobában dolgozó gépírónőtől:
– Nem tudja, hol van L. Laci?
– Hazán kívül – mondta a gépírónő, némileg ironikusan –, a múlt héten disszidált.
Ettől a múló epizódtól eltekintve jól éreztem magam az „Esti Hírlap” szerkesztőségében, a munkatársak örültek, hogy ha laza szálakkal is, de a laphoz tartozom. Komolyabb barátságféle azonban csak egy nálam tíz évvel idősebb újságíróval, Újpesti Ervinnel alakult ki.
Újpesti a szakma ismert személyiségei közé tartozott, nevéhez számos legenda fűződött. Így például ő adta az egyik leghatásosabb címet a magyar újságírás egész történetében. Egy győri házaspár tragédiájáról beszámoló riportja fölé azt írta:
„ – Szájba lőtte feleségét, mert nem akart gyereket!”
1946-ban egy délben megjelenő napilapnál dolgozott, a szerkesztő őt küldte le a dorogi bányakatasztrófához. A vízbetörés elzárt egy fejtőcsapatot, nem lehetett tudni, élnek-e, halnak-e, a bizonyossághoz még át kellett fúrni egy vastag sziklaréteget. A harmadik napon kilenc óra felé a fúrófej már mélyen behatolt a kőbe, remény volt rá, hogy egy óra múlva át is töri, de ez Újpestinek már késő lett volna, fél tízkor volt lapzártája, ha addig nem adja le az anyagot, a reggeli lapok viszik el a szenzációt. Újpesti gondolt egy nagyot, és megírta 135a cikket: „Kiszabadították a dorogi bányászokat!” – élénk színekkel lefestette, hogy segítik ki őket a keskeny résen, hogy örülnek a hozzátartozók –, aztán letette a kagylót, és rettegve várta, mi történik. Ha a bányászokat holtan hozzák fel, neki is vége van. A riporterek védőistene végül is megsegítette, sikerült a mentés.
Kapcsolatunk nem szakmai szempontokra alapozódott, ennél jóval szorosabb személyi kötődésből indult ki. Egy beszélgetés során kiderült, hogy Újpesti édesanyja, Uhländer néni valahol Újpesten tulajdonolt egy sarki szatócsüzletet, és a közelben lakó apai nagyanyám gyakran vásárolt a boltjában.
Egy év után eljöttem az „Esti Hírlap „-tól, de a barátságunk továbbra is megmaradt. Szinte naponta bejött hozzám a Hungáriába, „megittunk egy kávét és elmondtunk egy ávét”, meccsekre jártunk, sokszor kirándultunk együtt az újságírók természetjáró csoportjával.
Néha egy-egy kocsmába is beálltunk, itt Újpesti mindig páros számú deci bort ivott: kettőt vagy négyet, mert úgy hallotta, hogy egy titkos kaballisztikus könyv ezt tanácsolja. Poharazgatás közben folyamatosan válságban lévő magánéletén rágódott. Felesége súlyos elmebetegségben szenvedett, gesztusait nehezen lehetett elviselni, egyszer bement a rendőrségre, és feljelentette Újpestit és engem, hogy egy nemzetközi homoszexuális és kábítószer-terjesztő banda főnökei vagyunk.
Újpesti egymást szinte hetenként követő kalandokban keresett vigasztalást. Minden új szerelmébe maximális lendülettel vetette bele magát, de a szó szoros értelmében percek alatt képes volt kiábrándulni. Egyszer ügyeletes szerelmével kiment a makkosmáriai kápolnához, ott fogadalmat tettek, hogy a kapcsolatuk örökké tart majd, rögtön utána összevesztek, a nő ideges136ségében a haját tépte és el akart rohanni. Újpesti, hogy visszatartsa, elvette tőle a retiküljét, de a partnere ennek ellenére otthagyta. Újpesti ott állt egy nagy rét közepén, ha arra jött volna egy rendőr, nehezen tudta volna elmagyarázni neki, hogy került hozzá egy nagy fehér női táska.
Szakmai dolgokról ritkán esett szó. Újpesti zsurnalisztikai képességeit nem tartottam túl sokra, úgynevezett „örökszép” témákra szakosította magát, madarakról, gyerekekről, a Városligetről, különcökről, elváló és találkozó szerelmesekről írt. A megjelent cikkeit gondosan elrakta témák szerint, feliratozott dossziékba gyűjtve, egy-két év múlva, mikor a szerkesztőségben már elfelejtették, elővette és kissé átgyúrva újra leadta. Sohasem bukott meg, az írásaiból hiányzott minden olyan karakter vagy egyedi mondanivaló, amely megragadhatott volna az olvasószerkesztő memóriájában. Eleinte el-elolvastam a dolgozatait, megpróbáltam kifejteni neki a fenntartásaimat. Egyszer például kiragadtam egy mondatot: „a hóval belepett padok az elmúlt nyárról álmodnak”. Hiába magyaráztam neki, hogy ez a sor csöpögősen érzelgős, még egy slágerszövegben sem állja meg a helyét, Újpesti nem tudta vagy nem akarta tudomásul venni az értékelésemet, tanácsomat, hogy minél egyszerűbb mondatokkal próbálja meg kifejezni magát.
Töretlen önbizalommal ment tovább a maga útján. Inkább azokra hallgatott, akik a stílusát Krúdy Gyuláéhoz hasonlították, és arra biztatták, hogy írjon végre egy tehetségéhez méltó, nagyszabású művet. Újpesti egyszer neki is buzdult, és belekezdett egy regénybe. Egy nyomdából különlegesen finom hófehér íveket szerzett, azokra írt napi egy-két oldalnyi szöveget. A már kész anyagot mindig magával hordta a táská137jában, hogy bármikor elővehesse bejegyezni hirtelen támadó ötleteit. Már a második fejezet közepénél tartott, mikor egy alkalommal folttisztító szert vásárolt, és azt is betette a táskájába. Egy óvatlan mozdulattól az üveg eltörött, a tartalma ráfolyt a teleírt lapokra, az utolsó betűig eltüntette a rájuk vetett sorokat.
– Ha ez nem Isten ujja, akkor semmi! – mondta Újpesti, és ezt a malőrt figyelmeztető égi jelként fogta fel, hogy többé ne kezdjen hasonló vállalkozásokba, maradjon meg a madaraknál, a Városligetnél és az elmúlt nyárról álmodó hófödte padoknál.
Egyik reggel Újpesti savanyú arccal ült le az asztalomhoz a Hungária kávéházban. Vitába keveredett a pincérrel is, mert tejet kért a feketekávéjához, amit akkoriban külön felszámítottak, Újpesti viszont nem akart fizetni érte:
– De én nem egy teljes adag tejet kérek, hanem csak egy fél cseppet!
Intettem Lojzinak, hogy írja az én fogyasztásomhoz, aztán megkérdeztem az újságírót:
– Mi bajod van, Ervin?
– Semmi – dünnyögte alsó fogsorát kitéve a felső ajkára –, mi történhet egy magamfajta nímanddal?
– Ne hülyéskedj, beszélj komolyan.
– Tegnap este elmentem interjút készíteni Orsolya Erzsihez, tudod: ahhoz a régi nagy színésznőhöz. Épp ott ült nála látogatóban a volt öltöztetőnője, alázatosan összehúzta magát, félrevonult, egész idő alatt egy szót sem szólt.
Értem, és aztán?
– Hirtelen az jutott az eszembe, hogy a mi barátságunk éppen olyan, mint ennek a színésznőnek és az öltöztetőnőjének a kapcsolata.
– Hogy jön ez ide?
138– Te menő vagy, mindenütt forog a neved, énrólam pedig csak annyit tudnak, hogy a Moldova haverja vagyok.
Mély lélegzetet vettem, mielőtt megszólaltam volna.
– Nézd, Ervin, mi barátok vagyunk, hosszú évek óta szinte naponta találkozunk, beszélgetünk, csavargunk. Emlékszel egyetlen olyan pillanatra, mikor én bármit is vétettem volna a barátságunk ellen, lenézően viselkedtem volna veled, kihasználtalak volna?
Újpesti maga elé dünnyögött:
-Nem, azt nem mondhatom, de miért csak úgy ismernek engem, hogy „a Moldova haverja"?
-Ezen könnyen segíthetünk, zárjuk le a barátságunkat. Legyen ez a beszélgetésünk az utolsó, és most ne haragudj, de dolgozni szeretnék.
Újpesti savanyú arccal elvonult, néhány nappal később újra megjelent, megszokott mozdulattal le akart ülni az asztalomhoz, de én tiltón felemeltem a kezem:
– Ne! Ülj máshová, légy szíves!
Az eset óta közel negyven év telt el, de soha többé egyetlen szót sem váltottunk egymással, ha találkoztunk, egy biccentéssel üdvözöltük egymást. Így veszítettem el az akkori egyetlen barátomat.
Riportról riportra jártam, írtam az Állami Biztosító Társaság embereiről, öreg mohácsi iparosmesterekről, hajósokról, a Tisza II vízlépcső építkezéséről Kiskörén. Egy regénybe is belekezdtem, a megszokott folyamatos munkával szinte észrevétlenül múltak a napok. Már leestek az első nagy havak, mikor konstatáltam, hogy lassan az év is lejár.
Szenteste napján is beültem reggel a Hungária kávéházba, le kívántam tudni a magam által előírt penzu139mot, két-három oldalt. Néha letettem a tollat, hogy megpihentessem a szememet, elnéztem a lépcsőfeljárónál álló telefonfülke felé, szokatlanul erős forgalom bonyolódott le. A készüléknél egymást váltották az emberek, akik egész évben egyedül éltek ugyan, de ezt az estét nem akarták magányosan eltölteni, sorra telefonálták rokonaikat, barátaikat egy meghívásban bizakodva, majd feladva reménykedéseiket, elindultak hazafele.
Én nem kívántam ünnepelni, továbbra is kitörölhetetlenül élt bennem a gettóban töltött 1944-es karácsony emléke. Délben összeraktam a füzeteimet, jegyzeteimet, kezet fogtam a pincérrel, boldog ünnepeket kívántam és dupla borravalót adtam neki.
Végigsétáltam a Népszínház utcán, már rég bezártak a megszokott helyek: a borbélyüzlet, ahol szerelmes voltam a tenyeres-talpas fodrásznőbe, az Eszperantó kocsma, oldalt a kártyások és sakkozók kiskörében „a padok az elmúlt nyárról álmodtak”. A Kun utca sarkához érve lelassítottam a lépteimet, valaha itt állt a Palota mozi, ahová a sárga csillagos időkben jártunk a bátyámmal. Átvágtam a Teleki téren, ahol Bözsi nagyanyámmal furakodtunk át az eladók-vásárlók forgatagában, szememmel megkerestem a helyet, ahol apám a fekete bársonyra kitett dublé gyűrűket árulta. A remiznél felszálltam az utolsó villamosok egyikére.
Otthon ittam valamit, elővettem egy erre az alkalomra félretett olvasmányos könyvet: Vicky Baumot, Pitigrillit, Vaszary Gábort. Néhány oldal után már alig figyeltem a szövegre, nekiláttam a szokásos, egész elmúlt évemet felmérő „lelkigyakorlatomnak”. Felsoroltam magamban kudarcaimat, felesleges kötekedéseimet, el nem végzett tennivalóimat, szakításomat Tündével, összeveszésemet Újpesti Ervinnel, úgy találtam, hogy ezeket a mérleg másik serpenyőjébe vetett 140egyetlen valóságos teljesítményem: folyamatos munkám nem egyensúlyozhatja, az egyenleg negatívan alakult.
A családunk sorsában is nyomasztó fordulatok következtek be. A bátyám kevéssel azután, hogy önálló lakásba költözött, megnősült – mivel keresztény lányt vett el, anyám megszakította vele a kapcsolatot. Az esküvőjére egyedül én mentem el a családból, már középiskolás korú húgaim velem akartak tartani, én el is vittem volna őket magammal, de ahhoz ragaszkodtam, hogy ezt a lépésüket jelentsék be anyánknak, vállalják a felelősséget önmagukért. Nem tudtak összeszedni elegendő bátorságot, így inkább retiráltak.
Többször is megkíséreltem békét teremteni, de hiába szálltam vitába anyámmal és bátyámmal, mindketten összeharapott fogakkal ragaszkodtak a maguk igazához. Ismétlődő próbálkozásaim dacára úgy éreztem, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt, nyomasztott a lelkiismeret-furdalás, amiért nem találtam a megoldás módját. Anyám csak hosszú évek múlva, az első unoka megszületése után békült meg a bátyámmal.
Ennyi is elég lett volna egy évre, de kevéssel később egy újabb, ha lehet, még nagyobb skandalum történt a családban. Ami már hosszú ideje a levegőben lógott, az most bekövetkezett: összeverekedtem az apámmal. Ahogy utánagondolok, nem is maga az esemény volt váratlan, inkább az, hogy nem korábban került rá sor. Gátlástalanul visszaélt fizikai fölényével, bátyámat tizennégy éves korában végigkergette a lakáson, Árpi épp hogy be tudott ugrani előle a konyhába, és magára zárta az ajtót. Apám kint toporzékolt:
– Gyáva vagy! Ezért utálják annyira a zsidókat!
Mindent megengedett magának: hanyatt taszította 141Bözsi nagyanyámat, épp akkor, mikor kávét hozott neki, őrjöngésében felkapott egy ollót és anyámra fogta. Bennem gyűlt a düh és harag, mégsem készültem leszámolásra, a dolgok maguktól vezettek el idáig.
Egy éjszaka szokásos módján részegen jött haza, ordítva próbált parancsolgatni álmából felriadt anyámnak és húgaimnak:
– Miért nem kaphatok én egy darab levest?! – mondta a maga sztereotip szövegét.
Előjöttem a kamrámból, és rászóltam, hogy hagyja abba a kiabálást, mire nekem támadt, lekurvázta régi szerelmemet, Gizellát. Figyelmeztettem, hogy ezt ne folytassa, a lány soha egyetlen szóval sem vétett ellene. A szájából továbbra is ömlött a szitok, nem tudtam mit kitalálni, hogy elhallgattassam, átfogtam és ledobtam a díványra. Apám valósággal felpattant fektéből, és ököllel az arcomba vágott, éreztem, hogy vér folyik a számba. Reflexszerűen visszavágtam – nyitott tenyérrel, hogy ne okozzak komolyabb sérülést neki. Visszahuppant a díványra és átkozni kezdett, nehéz zsidó átkokkal: eleven rothadást, vakságot kívánt rám, még azt is megtiltotta, hogy majdan kimenjek a sírjához.
A régebbi esetektől eltérően most nem kerestem a kibékülés módját, soha többé nem álltunk szóba egymással. Mikor Kőbányáról átköltöztünk a kelenföldi panelházba, velünk jött. Nem akartam egy fedél alatt élni vele, anyám közvetítésével felajánlottam neki, hogy ha kijelentkezik, kap 40 ezer forintot – akkoriban ezért gond nélkül lehetett venni egy kisebb lakást. Elfogadta a pénzt, eltávozott, hivatalosan elvált anyámtól – most már másodízben.
Alig néhány hét múlva újra jelentkezett, felcsengetett, és bemondta a kaputelefonba, hogy vissza akar jönni, elhozta magával a 40 ezer forintot is.
142Lementem a kapu elé, és közöltem vele: semmi körülmények között nem fogadjuk vissza, nem engedem meg, hogy újból tönkretegye a család életét. Apám erre előrántott a zsebéből egy orvosságos üveget, és a benne levő tablettákat a szájába tömte. Már többször bemutatta ezt a trükköt, kiderült, hogy Seduxent vagy más nyugtatót vett be, most csak legyintettem:
– Hagyd abba a komédiázást! – mondtam, és visszamentem a lakásba. Anyám attól félt, hogy öngyilkos lesz, meg kívántam nyugtatni, ezért egy félóra múlva elindultam, hogy körülnézzek a környéken. Első utam a közeli Kelenföldi pályaudvarnál fekvő kocsmába vezetett, benéztem az ablakon, és ott láttam apámat az egyik ivópult mellett.
Apám aztán egyik alkalmi párkapcsolatából a másikba vetődött, korábban részeg éjszakáin azzal szokott dicsekedni:
– Akármikor kapok egy hatvanéves zsidó nőt!
Általában Moldova Sándor mérnökként mutatkozott be kiválasztottjainak:
– Én nem csalok, csak kölcsönvettem egyik fiamnak a nevét, a másiknak a foglalkozását! – magyarázta el egy vele véletlenül összetalálkozó ismerősünknek.
Virágot soha nem vitt, ezt férfiatlan dolognak tartotta. Egyszer, sok évvel korábban, együtt mentünk be a városba villamossal, én éppen randevúra tartottam, nem volt aprópénzem, kértem tőle egy forintot.
– Mi az, hogy egy forintot? Itt egy százas. Mire kell?
– Szeretnék venni egy csokor ibolyát.
– Ibolyát? Arra nem adok! – és visszatette a bankjegyet a tárcájába.
Ezeket a gesztusokat bókokkal pótolta, olyan divatos szleng szövegeket mondott, mint hogy „bokáig beléd estem”.
143Többször is megnősült – kocsmai pénztárosnőket, trafikosnőket vett el. Nem tudom, hányadik feleségénél halt meg – szörnyűséges módon. Egy alkalommal pálinkát kért az asszonytól, aki mutatta, hogy ott találja a kamrai polcon. Apám a rövidlátó szemével egy Diana sósborszeszes üveget vett le, melyben permetezéshez használatos nikotint tartottak, meghúzta és embertelen kínok között kiszenvedett.
Felesége magához vette óráját, pecsétgyűrűjét és egyéb értékeit, csak kopott köntösét és imaszereit adta ki. A temetést is ránk hagyta, ő maga ki sem jött a szertartásra.
Szégyen, nem szégyen, könnyek nélkül álltam a sírja mellett, sőt egyszer majdnem el is mosolyodtam: mikor a sírásók lapátolták a földet a gödörbe, a kupacból üres borospalack került elő.
Mindez később történt, ezen a karácsony estén apám még élt, sőt velünk is lakott. Tíz óra felé dülöngélve jött be az ajtón, köszönés nélkül ment el mellettem. Még olvastam néhány oldalt, de csak egyre rosszkedvűbbé váltam, elszántam magam, hogy lefeküdjek. Még fészkelődtem az ágyamban, eszembe jutott egy öreg zsidó ismerősöm megjegyzése:
– Azért szeretem legjobban a karácsonyt, mert ez a nap esik a legmesszebb a következő karácsonytól! Megint van egy teljes évem! – filozofáltam magamban, és befordultam a fal felé.
A megszokottnál jobban tartottam viszont a szilvesztertől, Tündével való találkozásunk első évfordulójától. Március óta nem láttam őt, és hírt sem kaptam felőle. Az én életemben sem jelentkezett egy új szerelem – igaz, nem is nagyon kerestem.
Ha emlékezetemben feltűnt a lány, mintha egy mögötte égő erős fényű lámpa világította volna meg az 144arcát és alakjának körvonalait, kezem önkéntelenül elindult volna, hogy megérintse. Gyakran elfogott a kísértés, hogy megkeressem, ilyenkor felhívtam telefonon, de még mielőtt jelentkeztek volna a túloldalon, letettem a kagylót.
Valamiképp meg kellett oldanom ezt a szilvesztert is. Úgy képzeltem, éjféltájban el kellene mennem Budára, a Lux eszpresszó előtti autóbusz-megállóhoz, hátha Tündének is eszébe jut a mi tavalyi havas-esős évvégénk, és ő is megjelenik. Aztán elhessegettem ezt a képzelgést, meggyőztem magam, hogy ez az emlék csak nekem fontos, a nők hamarabb és biztosabban felejtenek, miért épp Tünde számítana kivételnek? A fel-fellángoló tűz utolsó parazsát is el akartam taposni, emlékeztettem magam rá, hogy egyedül vagyok, csak az önfegyelem, a munkára való összpontosítás tarthat talpon, ha erőmet nosztalgiázásra vesztegetem el, menthetetlenül elsodor az ellenséges világ.
Viszont azt is tudtam, hogy most képtelen volnék régi szokásom szerint egy kocsma sarkába behúzódva kivárni az év fordulását, valamilyen közömbös, de oldottabb környezetet könnyebben elviselnék.
Az akkori utolsó barátomat, Újpesti Ervint is elveszítve semmiféle szilveszteri meghívásra nem számíthattam. A táncos-zenés, éjfélkor malacot kisorsoló, tombolát rendező szórakozóhelyek nem vonzottak, itt különben sem illett volna egyedül megjelenni, ezért jobb híján jegyet váltottam a Bábszínház éjszakai előadására, az itt játszott, felnőtteknek szóló paródiaműsor éjfél után ért véget, így áteshettem az emlékezés legnehezebb óráin.
December legutolsó napjaiban az utcán összefutottam egy ismerős jogásszal, mikor meglátott, megállított, és valósággal belém kapaszkodott:
145– De jó, hogy találkoztunk, van már programod szilveszterre?
Igyekeztem kiszabadulni a szorításából:
– Van.
– Kár. A kedvesem bulit rendez, és sokkal több lesz a nő, mint a fiú. Mindegy, ha mégis el tudsz szabadulni, ugorj fel hozzánk! – és a névjegy hátára felírta egy Hunyadi téri lakás címét.
A Bábszínház előcsarnokában minden érkező nézőt megkínáltak egy-egy pohár pezsgővel, valószínűleg afféle „helyi érzéstelenítésnek” szánták, mert az előadás színvonala a legszerényebb várakozásokat is „alulmúlta”. A színészek ripacskodtak, egymást szórakoztatták, mintha csak bosszút akartak volna állni, amiért a szilveszter estéjüket munkával kell eltölteniük. Meguntam a bohóckodást, a szünetben kivettem a kabátomat a ruhatárból, és leléptem.
Tizenegy óra körül járt, az utcán bolondos papírsapkákat viselő, trombitákat fújó, pezsgősüvegeket emelgető tömeg vonult. Igyekeztem kitérni előlük, de néhány fiú közrefogott, egyikük játékos ijesztgetésként az arcom felé kapott. Rosszul számította ki a mozdulatát, és a körme hegyével feltépte az államon a bőrt. Megijedt a kiserkenő vértől, bocsánatot kért, egy papír zsebkendőt nyújtott felém. Mivel nyilvánvalóan nem agresszív szándék vezette, nem próbáltam törleszteni, csak egy bólintással tudomásul vettem az esetet. Olyan undor fogott el a tömegtől, hogy letértem a Népköztársaság, a mai Andrássy útról.
Még korán lett volna elindulnom hazafelé, ezért továbbsétáltam, találomra fordultam be az egymást keresztező mellékutcák sarkán. Egy térre jutottam ki, ahol két egymásra merőlegesen elhelyezkedő bódésor húzódott, az árusító pultok farácsain csak néhány szál 146fagyott zöldség, zacskó és doboz hevert, középen eladatlan karácsonyfák halmozódtak. Nem ismertem ki magam a környéken, felnéztem az utcasarki jelzőtáblára: a Hunyadi téren jártam. Eszembe jutott, hogy az ismerős jogász ide hívott barátnőjének szilveszteri bulijára. Eltöprengtem, mihez kezdjek, aztán úgy véltem: nem sokat veszíthetek, ha felmegyek, előkerestem a névjegy hátára felírt címet. Nem akartam üres kézzel beállítani, egy kocsmában vettem egy üveg pezsgőt.
Fent a lakásban talán húszan jöttek össze, többségében harmincöt-negyven éves pedagógusnők, ahogy a meghívóm előre is jelezte: nem mindegyikük talált férfi partnert magának, egymással táncoltak.
Az idő éjfélhez közeledett, a házigazda szerepét betöltő jogász egy csárdásfelvételeket tartalmazó lemezt tett fel a gramofonra. Töltöttem magamnak is, és pohárral a kezemben a sarokba húzódtam, ismeretlen környezetbe kerülve mindig így helyezkedtem.
Azon tűnődtem, hogy miért nem mentem ki mégis inkább a Lux eszpresszó előtti autóbusz-megállóhoz. Továbbra sem képzeltem, hogy Tünde is eljött volna, de a hiábavaló várakozással, mint egy „engesztelő áldozattal” enyhíthettem volna valamit azon a lelkiismeret-furdaláson, amely oly gyakran elfogott iránta.
A jogász hirtelen leállította a lemezjátszót és felerősítette a televíziót, az óra tizenkettőt ütött, aztán felhangzott a himnusz.
– Elmúlt, ez is elmúlt! – mondtam magamban.
Meghallgattuk a köztársasági elnök köszöntőjét – meg nem mondom, ki töltötte be ezt a tisztséget az 1960-as évek derekán, egyátalán, ki emlékszik egyetlen akkori politikus nevére is, Kádár Jánosén kívül?
A beszéd után a jogász újra elindította a lemezjátszót, folytatódott a csárdás zene. Most kellett dönte147nem, hogy hazamegyek-e vagy maradok. Nem vonzott az otthoni nedves hálókamra, a további itt-tartózkodáshoz viszont muszáj volt eltompítani magamat. Előjöttem a sarokból, és megittam egy fél vizespohárra való házipálinkát, erjedt bundaszaga azonnal az orromba csapott, pezsgővel öblítettem le. Tudtam, rosszul járhatok, ha keverem az italt, de nem törődtem vele.
– Hölgyválasz! – kiabálta valaki, és kisvártatva egy szőkére festett, alacsony, nálam négy-öt évvel idősebb nő lépett oda hozzám:
– Szabad, uram? – kérdezte a fejét félrehajtva és aprókat kacarászva. Félszegen meghajoltam és bemutatkoztam, ő is biccentett.
– Eta vagyok.
Táncolni kezdtünk, a forgástól az ital egyre inkább a fejembe szállt, lépéseinket Eta irányította. Gondolataim is szertefutottak, magam is meglepődtem a saját mondataimon:
– Egyszer egy vak ember azt mondta egy mellette ülő nőnek, hogy Önnek, hölgyem nagyon szép fogai lehetnek. A nő meglepődött. Honnan tudja, hiszen nem is lát engem. Onnan, hogy gyakran nevet. Te is így csinálsz.
– Igaz, még minden fogam jó.
– Máshol is ilyen tökéletes vagy?
– Hallottál Dancs Jenőről?
– Az atlétáról?
– Igen, ő volt az utolsó szeretőm. Gondolhatod, hogy megnézte, kit választ.
– Tizenhárom hat.
– Ez mit jelent?
– Ennyit futott Dancs száztíz gáton.
Nem akartam kijózanodni, újra és újra ittam. Reme148gő lábakkal már nem mertem táncolni, leültünk, mintha egy pár lennénk. Eta hozzám bújt:
– Mondták, lehet, hogy feljössz, de én azt hittem, hogy te már egy öreg ember vagy.
– Épp elég öreg vagyok, és nem is itt kellene lennem.
– Hanem hol?
– Nem érdekes. Mi a foglalkozásod?
– Tanár vagyok, magyar-orosz szakos.
– Orosz? Akkor tudnod kell, mit jelent az a szó, hogy „csarogyejka"!
– Nem tudom.
– Boszorkány, tündér. Tünde – Etára néztem. – Egyedül élsz?
– Igen, egy társbérleti szobám van. És neked?
– Nekem az sincs. Teszek egy ajánlatot: töltsünk el együtt egy évet, pontosan egy évet, nem többet és nem kevesebbet. Jövő szilveszterkor elköszönünk egymástól.
– Részemről rendben van, nagyon örülök.
A házigazda jogász épp mellettünk táncolt el, hallotta a beszélgetésünket, részeg mosollyal bólintott:
– Mindenki úgy fűzi a nőket, ahogy tudja.
Eta haragosan nézett vissza rá:
– Felejts el minket, jó? – megvárta, amíg a jogász eltávolodik, és megjegyezte: – ő más partnert nézett ki neked, a szeretője húgával akart összehozni.
– Hányingerem van, menjünk el innen.
A nő egy Dohány utcai ház második emeletén lakott, a társbérletét az előszobában felállított szekrénysor választotta el a szomszéd bérleménytől. Bementünk a szobába, Eta beriglizte az ajtót, csak utána gyújtotta fel a villanyt, én közben befelé indultam, és majdnem felbuktam három bőröndben, melyek a parkettára voltak kirakva.
149– Hová készülsz?
– Lengyelországba megyek a hét végén. A téli szünetben egyszer már megfordultam, szeretném még egyszer megjárni.
– Mit csinálsz Lengyelországban?
– Csencselek. Egy barátnőmmel megyünk ki, élelmiszert viszünk, szalámit, mézet, paprikát, eladjuk, az árán bársonyt hozunk be, kristályt, ezüstöt, a Bizományi Áruházban átveszik. Kell a pénz.
– Mire?
– Lakásra gyűjtök, a tanári fizetésből soha nem jönne össze egy főbérlet.
Eta levetkőzött, azt hittem, kimegy megmosdani, de a lakrészéhez nem tartozott fürdőszoba, végigdőlt a sárga pléddel letakart heverőn, a testéből savanyú izzadságszag áradt. „Megaláztam szegény számat”, és megcsókoltam, szeretkezés közben mintha kiszálltam volna a testemből, kívülről figyeltem magam, nem értettem, hogy kerültem ide, miért kezdtem ki egy olyan nővel, akihez az érzelmeknek egy árnyalata, sőt valódi vágy sem fűz.
Hajnalban kapunyitáskor mentem el tőle, abban állapodtunk meg, hogy este hatkor találkozunk a Rákóczi úti Metropol Szálloda halljában. Mélyen megbántam, hogy belementem ebbe a kalandba, piszkosnak éreztem magam, otthon teleengedtem kopott zománcú fürdőkádunkat, és hosszan sikáltam magam.
Azt nem engedtem meg magamnak, hogy megszegjem az ígéretemet és elmaradjak az esti randevúról. Eta már ott ült az előcsarnokban, hódításra kiöltözve kiábrándítóan hatott. Ruháit mintha a használt cikkek piacán szerezte volna be: szürke műszőrme bundája már foltosan kifakult, fehér műbőrből készült széles karimájú kalapjában leginkább egy töppedő gombára ha150sonlított. Az éles fényben az is látszott, hogy az arcán, különösen az orra körül vörös foltokban kitágultak az erek, és ezt a puder sem tudta elfedni.
Eta ott akarta folytatni, ahol a reggeli elválásunknál abbahagytuk, nem tudtam elhárítani, hogy megcsókoljon, de aztán óvatosan elhúzódtam tőle. Ismertem olyan típusú férfiakat, akik egy-egy inkább testgyakorlatnak számító „pásztoróra” után is kötelességüknek érzik, hogy virágot vigyenek a partnerüknek, és puszta illendőségből egy ideig még fenntartsák a kapcsolatot. Biztosan rossz fényt vet rám, de belőlem hiányzik ez a lovagias vonás, ennek ellenére igyekeztem a legudvariasabb formámat hozni. Elnézést kértem a nőtől, amiért azt ígértem neki, hogy együtt töltjük el majd a következő esztendőt, és megköszöntem neki az elmúlt éjszakát. Eta nem indulatoskodott – életében már előfordulhattak hasonló esetek –, kérte, hogy azért ne szakadjunk el végleg egymástól, bármikor felkereshetem, ha akarom, egy kulcsot is csináltat nekem.
Azt hiszem, kevés, hozzám hasonlóan a harmincas éveinek közepén járó egyedülálló férfi utasította volna el ezt az ajánlatot. Csábítólag hatott volna rá, hogy a lakás alig ötven méterre fekszik a metró megállójától, bármikor felugorhat, nemcsak ha ölelkezésre támad kedve, de olyankor is, ha egy fél órát pihenne napközben, vagy akár felvarrnák az ingére a leszakadt gombot. Ennyi előny elfeledtetne vele néhány esztétikai hibát a nő külsejében.
Én mégis nemet mondtam. Egy ilyen kulcs már ott lapult a zsebemben – Léber Anna Rottenbiller utcai lakásába szóló, valahányszor a kezembe akadt, szégyen fogott el, amiért puszta kényelmességből fenntartom ezt a felületes kapcsolatot.
151 152Vissza akartam szorítani fel-feltámadó depressziómat, ezért olyan munkát kerestem, amely lefoglalja a gondolataimat, és minél többet köt le az időmből. Azt találtam a legcélszerűbbnek, ha nem kezdek új regénybe, mely folyamatos egyedüllétet és töprengést igényel, hanem kimegyek a világba, folytatom a riport-vállalkozásaimat. Ennek jegyében megfordultam erdei munkások, vásározók, halászok, az Állami Biztosító emberei között és még számos más helyszínen, de az érdeklődésem néhány nap, egy-két hét után mindig elapadt, egy nyomtatott oldalnyi anyag gyűlt össze. Néhány ilyen félig sikerült próbálkozás után azonban egy ígéretes lehetőség adódott.
Akkoriban, az 1960-as évek második felében a Honvédelmi Minisztérium sokat adott rá, hogy a közvéleményben kedvező képet alakítson ki a Néphadseregről. Céljának eléréséhez megpróbálta igénybe venni a különböző művészeti ágazatok segítségét is. Megrendelésére tucatszám születtek a honvédelmet dicsőítő kantáták, festmények, szobrok. Az Írószövetség sem számított kivételnek, évről évre magas ösztöndíjjal járó pályázatokat írtak ki a katonaélettel foglalkozó művekre, a legjobbnak ítélt alkotások még külön anyagi elismerésben is részesültek. Sok tollforgatót sikerült rábírni a részvételre, ők aztán összeütöttek egy-egy elbeszélést, illetve költeményt. A kényelmesebbje vala153milyen régen elfekvő „bóvliját” nyújtotta be pályamű gyanánt, legfeljebb beleapplikált a cselekménybe egy katonát, aki részt vesz az árvíz elleni védekezésben, vagy aratás idején hazamegy segíteni a családjának, a szerző így eleget tett annak az elvárásnak, hogy a fegyveres erők hazafiasságát, a néppel való összeforrottságát ábrázolja.
Én is rendszeresen megkaptam a Honvédelmi Minisztérium felkérő levelét, de mindig elhárítottam, nem kezdtem bele olyan dolgokba, amelyek nem érdekeltek igazán. Mint technikai analfabétát a szuperszonikus vadászgépek éppolyan hidegen hagytak, mint a legújabb távközlő berendezések.
Egyszer aztán az történt, hogy a Hungária kávéházban üldögéltem, és egy dilettáns író a „mindent jobban tudó” típusból, hívatlanul letelepedett az asztalomhoz. Miután megjegyezte, hogy milyen rondán kopaszodok, a riportjaimról kezdett beszélni.
– Bátornak próbálsz látszani, de valójában mindig semleges, fal melletti dolgokhoz nyúlsz. Téged és Hofi Gézát a hatalom biztonsági szelepnek használ, rajtatok keresztül leengednek annyi gőzt, hogy ne robbanjon fel a kazán!
Ez a feltételezés akkoriban eléggé elterjedt a politizálgató értelmiség körében. Ami Hofi Gézát illeti, sem jogom, sem módom nincs, hogy a nevében nyilatkozzam. Bár mindketten ugyanabba a kőbányai gimnáziumba jártunk – ő két osztállyal lejjebb –, fociztunk is egymás ellen a királydinnyés iskolaudvaron, de később ritkán találkoztunk, és még ritkábban beszélgettünk, így nem tudom, hogy vélekedett erről az ügyről. Engem nem zavart különösebben ez a gyanúsítgatás, nekem pont elég bajom volt azzal a füzetlappal, ame154lyet estére tele akartam írni, másra már nem maradt erőm.
Ha mégis előhozta valaki, elkedélyeskedtem a témát. Később Szegeden történt egy íróolvasó találkozó után, hogy egy kopasz és kövér férfi engedélyt kért, hogy egy darabon elkísérhessen, és útközben megkérdezte:
– Ki áll maga mögött?
Hátranéztem:
– Ha jól látom, senki.
– Ne humorizáljon, úgy értettem, hogy ki a patrónusa?
– Nekem patrónusom? Senki.
– Már ne mondja azt, hogy csak így, a saját szakállára meg merte írni „Az elbocsátott légió”-t, a „Szent tehenet” és a többi balhés könyvét?!
Azt hittem, hogy viccelődik, igyekeztem én is venni a lapot:
– Hát ha már így leleplezett, megmondom: Kádár János.
– Nem Aczél György?
– Nem. Választhattam, és nekem Kádár volt rokonszenvesebb.
– És hogy tartja vele a kapcsolatot?
– Egyszerű. A Kádár-villa háta mögött van egy villanyoszlop, mely valójában egy titkos biztonsági berendezés. Ott benyomok egy kilenc számjegyből álló kódot, erre jelentkezik egy hang, és megkérdezi a jelmondatot.
– Mikor legutóbb ott járt, akkor mi volt?
– „Ami paprikás krumpli, az legyen paprikás krumpli!” – mondtam már mosolyogva, arra számítottam, hogy a beszélgetőpartnerem velem nevet majd, de ő valóságnak fogva fel, szinte itta a szavaimat, igyekezett az emlékezetébe vésni, hogy baráti társaságban to155vábbadhassa értesüléseit. Ettől dühbe jöttem és elküldtem a fenébe.
Most az asztalomhoz letelepedett dilettáns íróval beszélgetve meg tudtam őrizni a nyugalmamat, kíváncsian kérdeztem tőle:
– Miért? Szerinted mi az a riporttéma, amellyel valójában érdemes volna foglalkozni?
– Ott van a „fegyelmező zászlóalj"!
– Az mi?
– Látod, fogalmad sincs a dolgokról! A honvédségi büntetőalakulatot hívják így, a katonák „futkosónak” nevezik, mert egész nap rohangálniuk kell. Homokzsákokat tolnak olyan talicskával, amelynek háromszögletű a kereke, felmosnak a rakás alatt, aztán visszahordják a zsákokat. Ettől a témától persze félsz, mert megütheted a bokádat.
Elégedetten nézett bele megdöbbent arcomba, majd kávéja kifizetése nélkül magamra hagyott. Az ötlet, amelyet felvetett, mozgásba hozta a fantáziámat:
– „Fegyelmező zászlóalj” – kóstolgattam –, milyen jó cím volna. Maga P. Howard is megirigyelhetné.
A Honvédelmi Minisztérium az adott évben is kiírta a soros pályázatot, ezúttal én is elfogadtam a meghívást. Mint általában, most is egy gyakorlóteret választottak a rendezvény színhelyéül, hogy emeljék az esemény ünnepélyességét, harcászati bemutatót, tüzérségi parádét is tartottak. Ebédre egy sátorban terítettek, a szokásos babgulyás-túrós bukta menüt szolgálták fel. A tájékoztatót egy Mandl nevű ezredes tartotta, aki a Politikai Főcsoportfőnökségtől érkezett, szavai végeztével odaléptem hozzá:
– Mandl elvtárs, az idén én is szeretnék elindulni.
– Nagyon örülök, Moldova elvtárs! Van már valamilyen konkrét elképzelése is?
156– Igen, a fegyelmező zászlóalj.
A tiszt arca megnyúlt:
– Pont ezt a témát találta a legfontosabbnak?! Ne haragudjon meg a hasonlatért, de ez olyan, mintha valaki vendégségbe menne önökhöz és először a vécében akarna körülnézni. Ön mit gondolna róla?
– Azt gondolnám, hogy az illető tapasztalt ember, sokat tud a világ dolgairól, mert a vécé állapota pontosan megmutatja az egész lakás színvonalát és rendjét.
Egy több menetben lezajló vita következett. Mandl őszintén szerette volna, ha részt veszek a pályázaton, de továbbra is megkísérelt lebeszélni az eredeti témaválasztásomról. Mikor belátta, hogy nem tágítok, végül is aláírta az engedélyt. Közölte, hogy ezt a vállalkozást a Honvédelmi Minisztérium nem kívánja támogatni sem ösztöndíjjal, sem más pénzügyi formában. Az erre fordított idő alatt a megélhetésemet és egyéb kiadásaimat magamnak kell fedeznem: tudomásul vettem.
Mandl külön figyelmeztetett, hogy az elkészült írást majd be kell mutatnom a Politikai Főcsoportfőnökségnek. A legkisebb kétségem sem lehetett afelől, hogy a katonai cenzúra a riportot aprólékos gonddal vizsgálja majd át. Ez a távlati fenyegetés azonban nem zavart különösebben, már számos esetben tapasztaltam a német igazságát, miszerint: „a slamposság enyhíti a diktatúrát!” Jó esélyeket láttam arra, hogy a maga idején majd kijátszhatom a katonai felügyelet éberségét, és a riport megjelenik. Az ezt követő botrány és megtorlás nem érdekelt, mit tehetnek? Legfeljebb lefokoznak tartalékos alhadnagyból segédhonvéddé. Miközben elhagytam a minisztérium épületét, kiképző őrmesterünk, Cs. Dobos gyakran hangoztatott mondása jutott az eszembe:
– Majd én kib…ok önökkel!
157Elmosolyodtam, és a megtisztelő küzdelemre készülődve összedörzsöltem a kezemet.
Immár zsebemben a Politikai Főcsoportfőnökség engedélyező nyílt parancsával, kimentem a rákospalotai Zrínyi laktanyába – itt helyezkedett el a fegyelmező zászlóalj. Az autóbusz útja épp Tündéék háza előtt vitt el, néhány pillanatig láttam az ablakaikat.
Az idő március elejére járt, a havat ígérő felhők alatt korán sötétedett, a városban súlyos szövődményekkel járó influenzajárvány dühöngött. A laktanyát csak egy fal választotta el a temetőtől, később számos gyászszertartást néztem végig a kultúrszoba ablakából.
Jelentkeztem a parancsnoknál, egy komolyabb feladatokból nyilván már feltehetőleg kikopott századosnál. Tudomásul vette, hogy a nyílt parancs szabad mozgást biztosít a számomra, de ő külön is igyekezett elhárítani magáról minden felelősséget. Beszélgetésünk meglehetősen monoton formában kezdődött:
– Egyszóval… – mondta a százados, aztán elhallgatott. Mintha minden lényegeset közölt volna, nem is folytatta a mondatot. Kitartó kérdezősködéssel később is csak annyit tudtam kiszedni belőle, hogy ő csak nemrégiben, alig egy-két éve került ide, jobban tenném tehát, ha az előző parancsnokot faggatnám. Ezt, sajnos, megnehezíti, hogy az illető még tavaly meghalt.
– Húsvétkor! – tette hozzá felemelve a mutatóujját, mintha ez a körülmény alapvetően más értelmezést tenne szükségessé.
Szavaiból annyit felfogtam, hogy aligha zavar majd, de nem is segít a munkámban, mindent összevetve ennyivel is beértem.
Hamarosan kiderült, hogy a zászlóaljnál nyomokban sem találhatom meg P. Howard idegenlégiós kalandregényeinek romantikáját, sem a tippadó író által jel158zett talicskát háromszögletű kerékkel, inkább egy agyaglábú tömeghadsereg lecsupaszított büntetőmechanizmusát figyelhetem meg.
Az elítéltek között akadtak frissen bevonult, már a szolgálati idejük elején fegyelmileg elmarasztalt „kopaszok”, de a huszonhatodik évüket betöltött „öregek” is, kétgyerekes családapák. Némelyikük végül negyven hónapot nyomott le a seregben, mert a fegyelmező zászlóaljban eltöltött idő nem számított bele az előírt másfél-két éves katonai szolgálatba. Komolyabb bűncselekmény egyiküket sem terhelte, a „futkosó” sem járt priusszal. Akit a bíróság két évnél hosszabb szabadságvesztésre ítélt, azt leszerelték és polgári börtönbe szállították. A rovásukon leginkább önkényes eltávozások, lőszerrel való visszaélés szerepelt: kézigránáttal halásztak, vagy követ robbantottak építkezőknek néhány liter pálinkáért. Bűnlistájukat továbbá katonai gépjármű vezetőjeként elkövetett közlekedési kihágások, elöljáróval való szembeszegülések és hasonló súlyú fegyelemsértések alkották. Tiszteket nem hoztak ide, ők a VÁP-on, a katonai városparancsnokság fogdájában töltötték le a rájuk kirótt ítéletet.
Az elítéltek automatikusan elveszítették a rendfokozatukat, hiába volt valaki az eredeti alakulatánál őrmester, itt egyszerű honvéddé fokozódott le, és minden őrkatonát az elöljárójának kellett hogy tekintsen. Az más kérdés, hogy az előírt távolságot ritkán tartották be, gyakran lehetett látni, hogy búcsúzásnál a rab és az őr megöleli egymást. Fegyvert nem viselhettek, bár egy háborús mozgósítás esetén őket is harcba vetették volna. A nemzetiszín sapkarózsájukat is leszedték, le kellett adniuk katonakönyvüket, órájukat, pénzüket, sőt a zsebnaptárukat is, egyetlen dokumentum maradt náluk: az önkéntes véradást igazoló kis kék könyv.
159A zászlóalj I. és II. századra oszlott, az I. pedig további két alegységre, az „A” részlegbe a keményebb fiúkat, a visszaesőket irányították, illetve azokat, akiket szándékos bűncselekményért egy évre vagy annál is többre ítéltek, a „B”-be pedig az enyhébb megítélés alá eső gondatlan elkövetőket. A II. századba az egy évnél rövidebb büntetéssel sújtott katonákat rakták.
Én az „A” alapegységben kezdtem az ismerkedést. Az ő beosztásukat szabták meg a legszigorúbban, napi egy órával több kiképzést, illetve műhelymunkát írtak elő számukra, mint a többieknek – ezt természetesen a pihenőidejükből vonták le. Napi kilenc cigarettát kaptak, és hetenként egy borotvapengét. Havonta két levelet írhattak, hazulról ugyancsak két levelet és egy háromkilós csomagot fogadhattak. Eltávozást csak közvetlen hozzátartozó temetésére engedélyeztek, ilyenkor az elítéltet egy tiszthelyettes kísérte zsebre tett pisztollyal.
Egy riport sorsa általában már akkor eldől, mikor a készítője először találkozik azokkal az emberekkel, akiknek a sorsával foglalkozni kíván. Ha valamiért ellenségesen fogadják, akkor a későbbiekben is nehezen tudja leküzdeni a bizalmatlanságukat, míg ha megnyílnak előtte, szinte puskalövés nélkül megnyerte a csatát. Nekem egy véletlen a kezemre játszott. A zászlóaljat alkotó két századnál külön-külön könyvtár működött – kellett a munkahely a tisztfeleségeknek –, az egyikben az A-tól K-ig terjedő kezdőbetűs szerzők műveit helyezték el, a másikban az L–Z betűsöket, a két részleg között mindenféle átjárás-cserélgetés tilosnak számított. Én szerencsére az utóbbiba kerültem az „A” századnál „M” kezdőbetűsként, viszonylag forgatott írónak számítottam, így kevesebb fenntartást tápláltak irányomban. Ami valószínűleg még többet számított, 160nem álságos részvétet mutatva közeledtem a katonákhoz, hanem őszintén érdekelt a sorsuk, és ezt megérezték rajtam.
Az első napok egyikén az esti parancskihirdetés után Alajos, a „század bölcse” és Oszkár, a legkeményebb vagányok egyike behívott a raktárba, különféle szögvasak, rafiagombolyagok, furnérlemezek között telepedtünk le. Az ügyesebb kezű katonák itt fusiztak különféle ajándéktárgyakat a tisztek számára, lámpaernyőket, gyertyatartókat, gyufaszálakból Eiffel-tornyot, saját használatra pedig diódás rádiót, főzőlapot, amelyen rántottát, lecsót, sőt madártejet is tudtak készítem. A laktanyában nem működött kantin, tilos volt bármilyen alkoholt behozni, de mivel ez a raktár is Magyarországon feküdt, ahol nehéz elképzelni egy tíz négyzetméternél nagyobb, közösségi használatú területet szeszes ital nélkül, ebben a raktárban is akadt némi „moslék”. Egy, a falba vágott és az eredetivel azonos színű tapétával álcázott mélyedésből előkerült egy üveg „dugi” konyak. Alajos töltött a poharakba, koccintásra emelte a magáét, közben megkérdezte:
– Mit fog írni rólunk, mester?
– Az igazat.
– Az igazat? Az csak plöss!
Bár nem ismertem ezt a szót, annyit azért sejtettem, hogy határozott kétkedést fejez ki:
– Miért, maga szerint, Alajos, mit nem fogok megírni?
– Például azt, hogy a szolgálatvezetőnk, Labancz őrmester ellopja a szappanunkat.
– Ehhez kevés az, hogy maga ilyent állít, nekem is meg kell bizonyosodnom róla. Ha kiderül, hogy Labancz őrmester csakugyan ellopja a maguk szappanét…
161– Nem csak a szappanunkat, de a tűket is a varrógépekből…
– …és a tűket a varrógépekből, én azt fogom megírni, és nem azt, hogy hazulról elhozza a saját szappanát is, annyira a szívén viseli a maguk tisztálkodási lehetőségeit. És ugyanez vonatkozik a varrótűkre is.
Alajos csak legyintett, mintha azt akarná mondani, hogy tudja, amit tud, ez a fölényeskedő gesztusa dühbe hozott.
– Nézze, Alajos, maga nem ismer engem, nem köteles hinni nekem. Én csak egy dolgot tudok felajánlani biztosítékul: a telefonszámomat.
– Mire biztosíték a telefonszám?
– Többre, mint gondolná. Ha ez a riport valaha megjelenik és maguk elolvassák, biztos találnak benne hibát, ez természetes. Maguk belülről élték meg azt, amit én csak kívülről láttam, tévedhettem. De ha úgy érzik, hogy én anyagi vagy politikai érdekből hamisítottam meg valamit, hívjanak fel engem ezen a telefonszámon. Én becsületszavamat adom, hogy megállok a Nyugati pályaudvarnál, és enyhe szögben előrehajlok, maguk pedig fussanak neki a Margit hídtól, és rúgjanak fenékbe. Ez elégséges biztosíték?
– Nem hangzik rosszul, tessék csak ideadni azt a névjegyet – mondta Alajos, és elrakta a kis noteszlapot.
Néhány hét alatt kitavaszodott, esténként, mikor befejeztem napi munkámat a laktanyában, nem szálltam fel rögtön az autóbuszra, szívesen lesétáltam egy-két megállót. Letörtem egy kerítés mögül kihajló aranyvesszőt vagy egy zöld ágat, és lépteim ritmusára csapkodtam vele a lábszáramat. Az egész nap összegyűlt fáradtság szinte hallhatóan szállt ki belőlem. A gyalog megtett 162táv hossza egyre nyúlott, elvetődtem Tündéék háza elé, többször is megfordult a fejemben, hogy a virágos vesszőt névtelen üzenetként beszúrom a vaskerítés valamelyik résébe, de aztán visszafogtam magam. Az ember vagy vállal valamit, vagy nem.
Olvasóként magam is nehezen fogadom el, ha egy elbeszélés szerzője nem indokolja meg elégségesen, hogy egy szereplő személy miért éppen az adott időpontban tesz valamit, és nem egy nappal korábban vagy későbben, pedig belátom, hogy a valóságban nem ilyen egyértelműek egy-egy fordulat körülményei. Életem során nemegyszer láttam átszakadni árvízvédelmi töltéseket, és ezek a katasztrófák sem az egyik pillanatról a másikra következtek be. Nem lehetett eldönteni, hogy melyik volt a meghatározó mozzanat: az első erecske felcsillanása a mentett oldalon, vagy az ár tomboló áttörése. Én sem tudom megmondani, hogy miért épp azon a bizonyos estén hívtam fel Tündét, hiszen már tízszer-tizenötször is elhaladtam a lakásuk közelében álló telefonfülke mellett, és mindig meg bírtam állni, hogy belépjek oda.
(Nem kellene bolygatni ezt a történetet – merül fel bennem a gondolat, miközben ezeket a sorokat írom. Miért beszélek egy mára már rég halott lányról, miért nem hagyom nyugodni az emlékét? Nem hiszek Osvát Ernő szavaiban, hogy a lélek igazi próbája: a töprengés a jóvátehetetlen dolgokon és a tiszta megbánások. Semmilyen cselekedetünket sem tehetjük jóvá, és csak az az egy vigasztalhat minket, hogy velünk együtt ezek is elmúlnak. Csak a mesterségem morálja kényszerít rá, hogy folytassam azt, amit elkezdtem, ne hagyjam cserben az olvasót, aki idáig követte a történetet.)
Hívás közben a tárcsa forgása visszhangzott a szűk térben, úgy tűnt, mintha valaki idegen szavakat mon163dana. Tünde jelentkezett a túloldalon, nehezen álltam meg, hogy le ne tegyem a kagylót, végül mégis beleszóltam:
– Szervusz. Ki az az ember, akivel a legkevésbé szeretnél beszélni?
– Te vagy az?
– Ha rám gondolsz, én.
– Mikor találkozhatunk?
– Amikor akarod.
– Most hol vagy?
– Egy fülkében, ötven méterre tőletek.
– Várj meg ott.
Kigyulladt a villany a ház homlokán, és kisvártatva Tünde lépett ki a kertbe, egy fakózöld-piros színösszetételű tavaszi kabátot viselt, szőke haját rövidre vágatta. Csak közelebb érve láttam, hogy lefogyott, arca át-szellemültnek tűnt volna, ha nem üt át rajta a nehezen visszafojtott mosoly. Belépett mellém, átölelt, és a fülke falának dőlve sokáig csókolóztunk, kis sóhajtások és nyögésszerű hangok törtek fel a torkán. Csak akkor mozdultunk meg, amikor néhány járókelő közeledett az úton. Tünde kézen fogott:
– Gyere be hozzánk.
– Most nem akarok. A családod biztos haragszik rám.
– Senki sem haragszik rád, de ha nincs kedved, nem kell bejönnöd. Sétáljunk.
Elindultunk, egymáshoz igazítva lépteinket: –Jó, hogy most hívtál. Két-három hét múlva már nem találtál volna itt. Átköltözünk Budára a Tölgy utcába, ott vett apu egy nagy rózsakertet. Feltört belőlem a kérdés:
– Ott voltál szilveszterkor az autóbusz-megállóban a Lux előtt?
164Tünde arca megrebbent:
– Nem. Ugye te sem?
– Én sem.
– Beszéljünk másról. Hogy van a mamád és a testvéreid?
– Jól, nincs semmi baj.
Egy kocsmához értünk, előtte a tenyérnyi kertbe már kiraktak néhány asztalt és merev hátú faszéket, a kerítésre felfutó vadsóska szárain is kiütközött néhány zöld levél.
– Bemenjünk? – kérdeztem.
– Igen, de inkább a kertben üljünk le.
– Mit kérsz?
– Cserit, egy kis cserit.
– Maradj itt, majd kihozom neked.
Magamnak egy pohár vörösbort vettem, letelepedtem Tünde mellé:
– Egészségedre.
– Egészségedre. Be fogok rúgni. Azóta nem ittam, hogy szakítottunk. Az orvos azt mondta, hogy nem szabad, de most akarok.
Lassú madárkortyokban fogyasztotta el a pálinkát. Attól tartottam, hogy rosszul lesz, de inkább mintha felengedett volna görcsös, feszült tartásából.
– Mi történt veled? – kérdeztem.
– Már másodéves vagyok a Főiskolán, a gyakorlatokon önálló csoportot vezetek. A halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozom: süketnémákkal, debilekkel. Ők otthon mindenkinek csak a terhére vannak, soha egy jó szót nem kapnak, olyan hálásak, ha valaki törődik velük. Úgy szeretném, ha egyszer látnál közöttük, olyankor egészen más vagyok, jobb véleményed volna rólam. Te mivel foglalkozol most?
165– Rákospalotára járok ki, a katonai fegyelmező zászlóaljról írok riportot.
– Az itt van közel hozzánk. Amíg még itt lakunk, megvárhatlak ott a kapu előtt?
Es valóban, minden este, mikor kiléptem a laktanyából, Tünde ott állt az autóbusz-megállóban.
Mindvégig igyekeztem bekapcsolódni a fegyelmező zászlóalj hétköznapi életébe. Nem csak a szabadidejükben találkoztam a katonákkal, beszálltam a kiképzés részeként előírt háromezer méteres terepfutásba, és a munkahelyeken is leültem közéjük.
Két nagy hodályban dolgoztak reggel fél nyolctól délután négyig. Az egyik műhelyben egy nagy suszterasztal mellett csizmákat reparáltak, talpbőrt áztattak, ívre hajlították a spitzvasat, felrakták a talpat, majd egy forgókorongba fűzött csiszolószalaggal eltüntették a javítás nyomait. Egy-egy brigádnak napi hét pár csizma rendbehozatalát írták elő normaként.
Egy másik csarnokban az elítéltek szabómunkákat végeztek. Ócska nadrágokat javítottak párokra oszolva, egyikük foltozott, a másikuk zsebet varrt. A napi norma páronként húsz nadrág volt. A terem mélyén ócska szalmazsákokat fejtettek szét, felhőkben szállt a por.
– Mire használják a bontott anyagot? – kérdeztem.
– Nem tudom – mondta az egyik –, remélem, szemfedő lesz annak, aki ezt a munkát kitalálta.
– Nem tudom, és nem is érdekel! – mondta a másik.
Az utolsó épületben lakatosok dolgoztak, szakadt sodronyú vaságyakba fűztek bele új rézdrótokat, és átkötötték kis gyűrűkkel, így alakultak ki a nyújtott rombusz formák. Tizenegy darab volt a norma, általában 166négy óra felé végeztek az utolsó darabokkal, azt úgy odavágták a betonpadlóhoz, hogy az összes kötés meglazult rajta, akár elölről lehetett volna kezdeni a javítást.
Tovább könnyítette volna számomra a kapcsolatok kialakítását, ha élek azzal a lehetőséggel, hogy a nyílt parancs birtokában a kapuőrség nem motozhatott meg engem, tehát gyakorlatilag bármit becsempészhettem volna, de ellenálltam a kísértésnek. Csak egyszer szegtem meg a szabályokat: Oszkár születésnapjára bevittem egy „kétdekás” vodkát, hogy ne keljen híre az esetnek, kimentünk a mosdóba, és ott előttem kellett meginnia.
Az idők folyamán megfordultam néhány büntetőintézményben, az aszódi javítóban, börtönökben és így tovább, mindenütt azt tapasztaltam, hogy a nyers fizikai erő határozza meg a belső viszonyok alakulását. Itt nem érzékeltem ezt a szellemet, összefogás, segítő szándék jellemezte a kapcsolatokat. Az esetleges „vamzerokat” hamarosan leleplezték és kiközösítették, őket még az elöljárók is lenézték. Mikor egyikük beállított a laktanyaparancsnok irodájába, és azt kérdezte:
– Beszélhetnék önnel mint kommunista a kommunistával? – a százados a fejét rázta:
– Úgy nem, csak mint elítélt a parancsnokával!
Szinte valamennyien jó néhány kiló túlsúlyt szedtek fel magukra, főleg a sok kenyértől – nem csak napközben falták, hanem este is ott pirultak a szeletek a kályha tetején. Elnehezedve csak a sokadik kísérletre tudták teljesíteni az előírt háromezer méteres terepfutást. Ha a program kiképzést írt elő, a katonák hetente egyszer fürödhettek meleg vízben, a még több kosszal járó műhelyes szakban hetente kétszer. Az elégtelen tisztálkodás számos fertőzés és betegség melegágyául 167szolgált. Az egészségügyi ellenőrzést végző orvos alezredes statisztikája szerint a fegyelmező zászlóaljban a személyi állománynak átlag öt százaléka szolgálatképtelen, de ez az arány néha megugrik, és a 15-20 százalékot is eléri. Az alezredes összehasonlításul megemlítette, hogy a hadsereg egészét tekintve másfél százalékot sem tesz ki az „alosztályosak” száma. Sokan azért próbáltak bekerülni a kórházba, mert ott nincs elkülönítés – rabrészleg és hasonló –, éppúgy fogadhatnak látogatókat, írhatnak levelet, fogyaszthatnak szeszes italt, mint a többi katona. Az alezredes véleménye szerint be kellene vezetni azt a szabályt, hogy a kórházban eltöltött idő ne számítson bele a szabadságvesztés tartamába.
Ilyen körülmények között az orvosok eleve gyanakodva fogadták a vizsgálatra jelentkezőket, mint a katonák megjegyezték:
– Minket csak akkor írnak ki, ha a hőmérő eldurran a hónunk alatt.
Egyszer én is benéztem a zászlóalj orvosi rendelőjébe, egy ötven év körüli, fehér köpenyes, vékony, fekete hajú századosnő fogadott:
– Ön orvos? – kérdeztem.
– Nem, felcser vagyok. A tanult szakmám ápolónő, a háború előtt a „City” szanatóriumban dolgoztam, onnan a zsidótörvények miatt elküldtek, akkor átmentem a „Csillag” pótkávégyárba csomagolónak.
1944-ben nem vonultam be a csillagos házba, egy Váci úti munkáskolóniában bujkáltam. Itt megismerkedtem egy fiúval. Szerelmes lettem, januárban, épp mikor felszabadultunk, született tőle egy kislányom.
– Összeházasodtak?
– Nem. Mást vett el, csak néha látom, amikor a fele168sége megengedi, de azért nagyon jóban vagyunk. Az illető jelenleg nyugdíjas felcser őrnagy. A lányom fodrásznak tanult, a szakmunkásvizsgája után Pesterzsébetre helyezték, de nem volt klientúrája a boltban, havi hatszáznyolcvan forintot keresett, nem érte meg kijárni oda. Szóltam egy elvtársnak a BM-ben, csináljatok valamit, betették egy nyomdába gépszedő tanulónak. Férjhez ment, van egy gyönyörű unokám.
– Hogy jutott eszébe, hogy nő létére katona legyen?
– 1947-es párttag vagyok, 1950-ben részt vettem az első koreai orvoscsoportban. Nyolc és fél hónapig dolgoztam a frontvonal mögötti tábori kórházban, mikor hazajöttem megkérdezték, hogy ki akar belépni a Néphadseregbe, akkor jelentkeztem. Még egyszer jártam Koreában a hetedik orvoscsoporttal.
– A koreaiak nagyon szerettek minket. Mikor megérkeztünk az első Rákosi-kórházzal – ez volt a nevünk –, éjszaka egy kiszáradt patak medrében rendeztek nekünk vacsorát, szőnyegekre, vastag vásznakra húsokat, gyümölcsöket raktak ki. Kaptunk szangyökérpá-linkát, a szangyökér náluk az örök élet jelképe. Mikor először jártam kint, szerelmes lettem egy koreai orvosba, hozzá akartam menni feleségül, de kiszivárgott az ügy, fenn a minisztériumban nem helyeselték, hazarendeltek. 1955-ben láttam újra az illetőt egy sziklapincében rendezett fogadáson, már orvos ezredes volt, úgy meghízott, hogy meg sem ismertem.
A századosnő beszéd közben gyakran ásított:
– Elnézést kérek, de nagyon alacsony a vérnyomásom. 1955-ben leszereltem a hadseregből, és egy gyermekkórházba mentem ápolónőnek, itt dolgoztam egészen 1956 októberéig. A tüntetések idején azt mondtam, hogy a csőcselék ment ki az utcára, erre behívatott a kórház vezetője, azt mondta: mi nagyon szeretjük 169magát, Panni nővér, de ha ilyen kijelentéseket tesz és bejönnek magáért a felkelők, mi nem tudjuk megvédeni. Ekkor gondoltam rá, hogy nekem ebben az országban nem lehet fegyver nélkül élnem. 1956 végén visszajöttem a seregbe.
Mint gondolhatni, nem az igazi maródik kerültek a gyengélkedő állományba, hanem a legdörzsöltebb, legrafináltabb szimulánsok. Hogy azért ők se egyék ingyen a Néphadsereg kenyerét, gazt irtattak velük a sportpálya környékén, de többet támaszkodtak a szerszámok nyelére, mint amennyit emelgették őket. Gyakran lelátogattam közéjük, társalgásukban szakképzésnek felérő eligazítást kaptam a szimulálás technikájáról.
– A megjátszásra nagyon kell vigyázni, mert hamar ráverik az emberre a „katonai szolgálat alóli végleges kibúvás szándékát”, és ez minimum hat év börtön – mondta W. honvéd, akit a társai csak „professzor úr”-nak szólítottak, és esküdöztek, hogy kisebb műtéteket is el tudna végezni. – Így járt egy szerencsétlen gyerek is, a vizsgálatoknál megszúrta az ujját, és vért csepegtetett a vizeletébe, már az első kanyarban megbukott, és annyit ült, mint a varjú a fán.
– Elég nagy hülye volt – szólt közbe a másik „gyengélkedő” –, annyit illett volna tudnia, hogy a vizeletbe nem vért kell csepegtetni, hanem mézet! Méghozzá tiszta akácmézet, mert ezt semmilyen vizsgálat sem mutatja ki, cukorbajnak minősítik. Ha egyszer nem nyomok bele két csöppel többet, már rég leszereltem volna.
W. leinti:
– A betegségek megjátszását nem a hadseregben kell 170kezdeni, ez olyan, mintha az egyetemen akarnád megtanulni a betűket. Én már akkor tudtam mindent, mikor bevonultam. Kint civilben, ha nem akartam dolgozni, egyszerűen összegyűrtem a cigarettadoboz lezáró szalagját és lenyeltem, az orvos gondolkodás nélkül kiírt gyomorfekéllyel. Ha nem ízlett a műanyag, megettem egy fél marék szilvahéjat, azt sem lehetett felderíteni röntgennel. Amikor gyanút fogtak és hánytatni akartak, akkor megváltoztattam a terepet, a karomra tormát kötöztem, úgy felmarta, hogy két hétre kiírtak.
– Itt a katonaságnál, mondom, óvatosan kellett kezdeni. Először is be kellett vágódnom, mert minél jobb a minősítésem, annál kevésbé gyanakodnak megjátszásra. Két hónapig nem volt különb katona a században W. harcosnál, tökéletes öntudat, mintaszerűen ellátott szolgálat – közben szorgalmasan tanultam a dilit egyetemi jegyzetekből.
– A hatodik hónap után úgy csináltam, mintha titokzatos hangokat hallanék. Éjszaka felugrottam az ágyból, és elüvöltöttem magam: „értettem”, és gatyában ki akartam menni az alakulótérre, úgy fogtak le a többiek. Reggel aztán úgy csináltam, mintha nem emlékeznék semmire. A parancsnokok állatiul meg voltak döbbenve, óvatosan kérdezgették: hogy vagyok, nem fáj-e a fejem? Nem, mondtam, és egy darabig megint én voltam Uborka, az ezred gyöngye.
– A következő ütemben már valami erősebbet kellett kitalálnom, mert ez a fajta demencia, amit én kinéztem magamnak az egyetemi jegyzetből, lökésszerű tempóban fejlődik ki. Elmentem az őrnagyhoz, és feljelentettem két fiút, hogy kémek és titkos rádió adó-vevővel rendelkeznek. Megnézték őket: se adó, se vevő. Akkor már kezdtek gyanakodni rám, de a „vigyorgó”-ba csak 171akkor vitettek be, mikor őrszolgálatban kétszer a levegőbe lőttem és jelentettem, hogy kitört a háború, néger ejtőernyősök támadják a laktanyát. Ekkor a parancsnokok már nem merték vállalni a felelősséget értem, kihívták a mentőket.
– Beraktak a zárt osztályra, itt valódi bolondok közé kerültem. Reggel arra ébredtem, hogy a szomszédom szappant aprít a teájába. Kérdeztem tőle, hogy miért? Azért, mert az ember kívülről gyakran megmosakszik, de a belülről való tisztálkodást elhanyagolja, ezt akarta pótolni a szappanevéssel.
– Volt benn egy fiatal orvos, az nem hitt a dilimben, hiába pazaroltam rá a legjobb szövegeimet:
– Isten nem hagyja, hogy bajom legyen!
– Látja, ez igaz – mondta – mert magának semmi baja sincs.
– Kezdte agitálni a többi doktort is, hogy szimulálok, ezt nem lehetett eltűrni. Kerítettem egy kést, a hátam mögé dugtam, persze csak úgy, hogy azért kilássék, és barátságos mosollyal érdeklődtem mindenkitől: látták-e valahol Csapó doktor urat, mert nagyon fontos beszélnivalóm volna vele. Kétszer elvették tőlem a kést, harmadszorra is szereztem, azután inkább békén hagyott.
– Aztán úgy jártam, mint az egyszeri veréb: a farkam után futottam és elvesztettem a fejemet. Bent a kórházban meg akartam tömni egy ápolónőt, félt tőlem, hogy valami őrültséget csinálok, erre elmondtam neki, hogy nem vagyok dilis, csak megjátszom magam. Nem tudtam, hogy a parancsnok „fogkeféje”, vagyis hogy a góré mindennap használja, a nő jelentett neki, másnap már vittek is a Fő utcába a katonai bírósághoz, onnan pedig ide a „futkosó”-ba kerültem. Mi a tanulság? Az ember soha nem lehet elég okos, előbb-utóbb megta172pogatja azt a téglát, amit az ő számára építettek bele a börtön falába – fejezte be W. honvéd.
Hunyorogva álltam a tavaszi napsütésben. Egy szót sem hittem el W. történetéből, a logikája száz helyen is sántított, de a szívem mélyéből irigyeltem őt a sodró cselekményért, azokért az apró valóságdarabokért, mellyel a „sztoriját” hitelesítette. Tudtam, ha megfeszülnék, sem volnék képes utánozni.
– Hiába, ő az igazi tehetség, én hozzá képest csak mesterember vagyok! – nyugtáztam keserűen.
Az elítélt állomány, illetve a tiszti-tiszthelyettesi gárda napi érintkezésében sűrűn előfordultak különféle konfliktusok. Az az igazság, hogy a börtönőr ugyanúgy oda van kötve a rácshoz, mint a túloldalon álló rab, itt a „futkosó”-ban is beigazolódott. A vezetők állandó idegfeszültségben éltek, a zászlóalj első embere, a százados reggeli beérkeztekor remegve nézett az őrparancsnokra, nem jelent-e valamilyen rendkívüli eseményt. Otthon is folyton elérhetőnek kellett lennie, ha moziba ment, meg kellett hagynia, hogy melyik széken ül. Ez a folyamatos lelki teher önkéntelenül is ingerültséget váltott ki benne az elítéltek iránt – és ebben a tiszttársai is osztoztak.
Remény sem látszott ennek az ellentétnek a megoldására vagy legalább az enyhítésére. A parancsnokok valódi nevelői ráhatás helyett inkább különféle büntetéseket alkalmaztak: feddést, fenyítést, összkedvezmény-megvonást, aztán következett a fogda – egyszerű vagy szigorított – másnaponként vízzel és kenyérrel.
Az a bizonyos Labancz őrmester, akit Alajos azzal vádolt, hogy ellopja a szappanukat, négyszemközt maradva tegeződött és „haverkodott” az elítéltekkel, de 173mindenféle ajándékokat, sőt készpénzt követelt tőlük. Aki ezt megtagadta – akár önérzetességből, akár azért, mert nem rendelkezett becsempészett „dugi” pénzzel, azt valamilyen ürüggyel fogdába juttatta. Még ott is kitolt velük, belódított a zárkájukba néhány vödör vizet, és arra akarta kényszeríteni az elítélteket, hogy a hokedlin guggolva töröljék fel a kőpadlót, soha nem engedelmeskedtek neki, inkább egyenest beleültek a tócsába. Tudomásom szerint Labancz volt az egyetlen elöljáró, akit a kiszabadult rabok megkerestek és véresre vertek.
Az elítéltek minden hónap első vasárnapján fogadhattak látogatókat, de az összkedvezményből kizártak akkor sem találkozhattak a hozzátartozóikkal, a körletükbe bezárva olvasgattak, beszélgettek. Akik nem voltak eltiltva, levonultak az étkezőbe, megcsókolták a vendégeiket, aztán nekiláttak az evésnek. Szinte levegőt sem véve kidülledt szemmel, mozgó fülekkel tömték magukat, mert az előírások szerint csak itt helyben fogyaszthatták el az ételeket, a körletbe semmit sem vihettek fel. Akár az átlagos lövészezred-katonák, őket is a hadsereg úgynevezett egyes normája szerint látták el, mindennap kaptak húst, inkább a sült tészta és a gyümölcs hiányzott nekik. A látogatók távozása után egysoros vonalba állították fel a századot és végigmotozták, egy alkalommal, mikor én is jelen voltam: műanyag tartóban méz, savanyúcukor és más hasonló „bűnjelek” kerültek elő, valamennyit elkobozták.
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ebben a tehetetlen, és ezért keménykedő, néha korrupt gárdában akadt egy-két nem túl magasan képzett, de legalább jóindulatú ember is – ezek közül leginkább egy „Bicska” gúnynevű századosra emlékszem. Az elnevezést onnan kapta, hogy állítása szerint tizennyolc 174mesterdobó harci késsel rendelkezett, harmincméteres távolságból centiméternyi pontossággal talált célba velük, mondjuk a megsemmisítendő személy negyedik és ötödik bordája közé. Ugyancsak tőle magától lehetett tudni, hogy Homokbányán ő oktatta a felderítőket a fegyver használatára. Én csak egy „bravúr stiklijét” láttam, szemből, kétlépésnyi távolságból belevágta az ajtóba a bicskáját, utána az asztalosoknak és a mázolóknak kellett eltüntetniük a „mesterdobás” nyomait.
A százados, elmondása szerint, állandó dilemmában élt, mert nem tudta eldönteni, hogy végül is milyen pályán kössön ki. Katonai végzettsége mellett olyan magas minősítésű táncmesteri diplomát is szerzett, amelyik nem csak oktatásra jogosította fel, de önálló szereplőként nemzetközi versenyeken is elindulhatott volna. Azt már csak futólag említette meg, hogy rendszeresen megmérkőzik az 1960-as évek egyik legnagyobb sakkozójával, a világbajnokjelölt Szabó László nagymesterrel.
– Hogy állnak egymással? – kérdeztem.
– Erős pariban vagyunk, tizenkét lépést tudok előre kiszámítani, és van egypár cselem, amit folyamatosan bevesz.
Minden primitív dicsekvése ellenére az elítéltek kedvelték „Bicskát”, amíg az ő lódításait hallgatták, elfelejthették, hogy a „futkosón” vannak.
Mintegy két hónapot töltöttem el a fegyelmező zászlóaljnál, akkor úgy éreztem, hogy elteltem az itteni eseményekkel, már csak többet láthatnék, újat nem. Megbizonyosodtam, hogy ennél az alakulatnál a nevelés helyett az emberek megtörését tekintik fő célnak, lelkileg rendeződött katonák helyett agresszív sérülteket adnak vissza a Néphadseregnek és a társadalom175nak. Később a civil börtönökről szóló riportkönyvem anyaggyűjtése során számos itt megismert elítélttel találkoztam – akkor már súlyos bűncselekmények álltak a hátuk mögött.
Mivel a Politikai Főcsoportfőnökségtől kapott engedély a visszavonásig szólt, pontos lejárati határidőt nem szabott meg, így bejelentés nélkül, egyik napról a másikra maradtam el a laktanyából. Úgy gondoltam, minél kevesebbet hallatok magamról, annál inkább elkerülhetem az illetékesek figyelmét.
Nem tudom, végül is meddig jutok el emlékeim leírásában, ezért nem akarok elvarratlan szálakat hagyni, most is inkább előresietek az időben. Mikor elkészültem a „futkosó”-ról szóló írással, el akartam kerülni a „szolgálati utat”, a riportot beleillesztettem egy szociográfiai jellegű válogatásomba. A Szépirodalmi Könyvkiadónál felmutattam a nyílt parancsot, és azt állítottam, hogy az egyben a Politikai Főcsoportfőnökség hozzájárulását is jelenti az anyag megjelentetéséhez. A legkisebb lelkiismeret-furdalás sem fogott el a csalásért, a lektorokat nem partnereknek tekintettem, hanem ellenségnek, akik a Hatalom érdekeit védik, velük szemben a taktikai trükkök nem csak megengedhetőek, hanem egyenesen dicséretesek.
A riport simán át is ment volna a bürokrácia szűrőjén, ha ellent tudtam volna állni annak a kísértésnek, hogy az egész kötetnek a „Fegyelmező zászlóalj” címet adjam, sajnos, nem sikerült legyőzni önmagamat.
Mint mondani szokás, az úszómedencébe majdnem mindenki bele szokott vizelni, mégis kihívásnak számít, ha valaki a trambulinon állva végzi el ezt a műveletet. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a publikálást 176bejelentő hír azonnal szemet szúrt a katonai illetékeseknek, és felkérették magukhoz az anyagot. Behívattak a minisztériumba, és méltatlankodó udvariassággal szót próbáltak érteni velem:
– Nagyszerű munkát végzett, Moldova elvtárs, ez a kortárs irodalom egyik kiemelkedő alkotása – mondta az előbbiekben már említett Mandl ezredes –, sikerült tipizálnia az alakjait, elmélyítette a konfliktusokat, leleplezte a múlt visszahúzó erőit, megmutatta a jövő távlatait…
Elismeréssel konstatáltam, hogy a főtiszt milyen járatos a korszak kulturális tolvajnyelvében, de nem kételkedtem benne, hogy a dicséretek után előbb-utóbb következik majd egy „ámde”.
– Egyetlen kérésünk volna – tért rá a lényegre Mandl ezredes –, az összképet kicsit sötétnek találjuk, szeretnénk, ha az eszmei egyensúly kedvéért beiktatna a riportba néhány pozitív, példamutató alakot is.
– Nagyon szívesen, de egy kérésem nekem is volna: tessék kijönni velem a zászlóaljhoz és ott helyben megmutatni őket, mert én – bizonyára a felületességemből kifolyólag – nem találkoztam ilyenekkel.
A főtiszt széttárta a karját:
– Miért fontos önnek ennyire a naturális valóság? A fától nem akarja látni az erdőt?! A szocialista realizmusnak kötelessége a pozitív távlatokat is felmutatni.
– A szocialista realizmus azt tehet, amit akar, de ha én olyat írok le ebben a riportban, ami megváltoztatja a valóságot, ez komoly veszélyt jelent a számomra.
– Milyen veszélyre gondol?
– Egyszer csak kapok egy telefont, hogy álljak meg a Nyugati pályaudvar előtt, háttal a Dunának, és dőljek előre enyhe szögben.
– Ezt nem értem, Moldova elvtárs.
177– Elég, ha én tudom, hogy miről van szó.
– Szóval nem.
– Nem.
– Ebben az esetben viszont nem engedélyezhetjük a riport megjelenését, mert hátrányosan befolyásolja a Néphadsereg megítélését.
– Értettem! – mondtam katonásan.
Ez az eset nem számított rendkívüli jelenségnek. A brutális letiltások ideje ugyan már múlófélben volt, de a Hatalom minden valóságfeltáró szándék élét igyekezett letompítani. Egy szociológus tanulmányt készített a textiliparban dolgozó nők egészségi állapotáról, és többek között azt is megírta, hogy a munkahelyi körülmények következtében ötven százalékuk hallása megromlott. A szakszervezet átnézte a dolgozatot, és támogatást ígért a megjelentetéshez, csak azt kérte, hogy a szerző úgy fogalmazza át az állítását: a munkásnők ötven százaléka nem szenved halláskárosodásban. Ami ugyanaz – és mégsem ugyanaz.
Aztán telt-múlt az idő, az 1970-es évek végén úgy éreztem, hogy megint tehetek egy kísérletet, hogy a „Fegyelmező zászlóalj”-at kiszabadítsam a némaság fogságából, ezúttal a Magvető Könyvkiadónál próbálkoztam.
A kéziratot elfogadták, a nyomdai előkészítőkhöz került, már azt hittem, szabad a pálya, amikor Kardos György, a kiadó igazgatója behívatott.
– Jobb, ha leülsz, fiú! – mondta, és egy hivatalos levelet nyújtott át nekem. Elolvastam: egyszerre két minisztérium tiltotta be a könyvet – a művelődési és a honvédelmi tárca, ha úgy akarom, akár még büszke is lehettem volna a megkülönböztetett magas figyelemre. Visszaadtam a levelet:
– Akkor most mit csináljunk, főnök?
178– Várunk még egypár évet.
Ez valamikor nyáron történt, a kiadótól egyenest utaztam le az őrségi házunkba, csak lent vettem észre, hogy a kézirat benne maradt a táskámban. Legyintettem:
– Nem érdekes, mindegy, hol lepi a por.
Megint eltelt egy kis idő. Nemesszeren, ahol a házunk áll, a harmadik szomszédom „kifalusi”, vagyis szintén Budapestről járogat le az Őrségbe, amellett még szakmabeli is: a „Mozgó Világ” című folyóirat olvasószerkesztője volt akkoriban. Egyszer átjött hozzánk, és kétségbeesve mesélte, hogy szétdobták a lap augusztusi számát, mert egy Trockij Leóról szóló terjedelmes, eszmeileg vitatható cikket is közreadtak volna benne.
– Kellene egy száz oldal körüli anyag, hogy egyáltalán megjelenhessünk, a lap ott áll szétdobva a kecskeméti nyomdában – mondta a szomszédom. – Tudnál adni valamit?
– Nincs semmim, illetve itt van ez a „Fegyelmező zászlóalj”, de hát ebből több bajotok származhat, mint száz Trockijból. Olyan volna, mintha egy bicikli elől menekülnétek és egy teherautó alá ugranátok.
– Nem számít, add csak ide.
Mit tesz Isten: a riport teljes terjedelmében megjelent a folyóiratban. Eltelt két hét is, mire a katonai cenzúra felfedezte, hogy mi történt, felháborodva hívták fel a folyóirat főszerkesztőnőjét:
– Hogy merte lehozni?! Moldova nem mondta, hogy ez az írás be van tiltva?
Moldova nem mondta. Tudniillik abból indultam ki, hogy az még rendben van, ha akasztani viszik az embert, ez mindenkivel előfordulhat, de hogy a saját akasztásomra én vigyem a kötelet, azt már nem lehet elvárni tőlem. Vegye meg a hóhér, legyen neki is vala179mi rezsije az egészre. Őrségi szomszédommal azt üzentem a főszerkesztőnőnek, hogy ne vegye túlságosan a szívére az esetleges fenyegetéseket. A hadseregnek egyetlen eszköz áll a rendelkezésére, hogy megtorolja a rajta esett sérelmet, ez pedig vele szemben nem érvényesülhet: nem hívhatják be katonának. Az sem valószínű, hogy a Dunáról hajóágyúkkal lövetnék szét a szerkesztőség épületét.
Én be is értem ennyivel, hiszen az írás végül is eljutott az olvasók kezébe, most már nem fog kéziratban elkallódni. Az hidegen hagyott, hogy a tartalékos állományú katonai cenzorok szokásos nyári továbbképzésén összesen két téma szerepelt: az első természetesen „példaképünk, a Szovjetunió élenjáró katonai cenzúrája”, a második: „katonai cenzúrai tapasztalatok és következtetések Moldova György: »Fegyelmező zászlóalj« című írásának megjelenésével kapcsolatban”.
Egy-két évvel a történtek után váratlanul egy újabb esély kínálkozott. Egyik nap felhív egy író barátom, H. Barta Lajos:
– Gyurikám, kérnék tőled valamit, ha akarod, teljesíted, ha nem, akkor sincs harag.
– Miről van szó?
– Írtam két kisregényt, benyújtottam egy kiadóhoz, tetszett is nekik, de azt mondták, hogy terjedelmileg kevés. Én nem vagyok túlságosan termékeny, egyhamar nem tudok tető alá hozni egy új novellát. A kiadónál azt tanácsolták, próbáljalak meg rávenni, hogy te is adjál valami anyagot, olyat, ami kötetben még nem jelent meg, így már kikerekedhet egy pofás kis könyv.
– Nézd, Lajos, nekem jelenleg csak egyetlen kiadatlan hosszabb írásom van, egy riport a fegyelmező zászlóaljról, de neked megmondom őszintén, ezt a katonai cenzúra betiltotta.
180Találkoztunk, Lajos a kezébe vette, átlapozta:
– Százhúsz papír, épp jó.
Mielőtt még belekezdett volna az olvasásba, áthúzta a címet, és egy pillanatnyi töprengés után beírta a helyébe: „Kerüld a nőket!”
– Ez mi? – kérdeztem elhűlve.
– Mi volna? Egy új cím. Erről senki sem fogja kitalálni, hogy a fegyelmező zászlóaljról szól.
Egy negyedóra alatt futólagosan átnézte és helyeslően bólintott:
– Úgy jó, ahogy van, viszem is be a kiadóba!
Nem akarom tovább nyújtani a históriát, a „Fegyelmező zászlóalj”, akarom mondani, a „Kerüld a nőket!” minden akadály nélkül befutotta a maga kiadói útját, és könyv alakban is megjelent. A katonai cenzúra ezúttal egy szót sem szólt, talán észre sem vették.
Nem akarom túlbecsülni ezt az írásomat, korántsem tartozik a legjobb riportjaim közé, de a sorsa azt bizonyítja, hogy a becsületes alapállásból létrehozott művek nem szoktak elveszni. Nagy példára hivatkozva: az a kockás fedelű füzet, melybe Radnóti Miklós a Borban és a halálos menet során született verseit jegyezte fel, még a tömegsírból, a költő holttestét borító mészréteg alól is előkerült.
Csak azoknak a könyveknek nincs esélyük arra, hogy eljussanak az olvasók kezébe, amelyeket kényelemből vagy gyávaságból „elfelejtettek” megírni. Ezért nem fogadtam el soha azt a megállapítást, hogy a Kádárkorszakban az a bizonyos három T (támogat, tűr, tilt) akadályozta meg az írókat nagyra törő vállalkozásaikban. Az illetőknek módjukban állt volna bizonyítani az igazukat, ha a rendszerváltás után, mikor felsütött nekik a Szabadság és a Demokrácia napja, előálltak volna eddig az íróasztal fiókjába kényszerült remekművekkel, de kevés ilyen „gyöngyszem”-ről van tudomásunk.
181 182Anyám nem szerette azokat a lányokat, akiknek udvaroltam. Bár sohasem mondta ki nyíltan, az a veszélyérzet munkált benne, hogy ha megnősülök és elköltözöm, veszélybe kerül a család megélhetése. Hiába biztosítottam: nem fordulhat úgy a sorsom, hogy magára hagyjam őt és testvéreimet, elég volt kiejtenem egy új kapcsolatom nevét, anyám már elkezdte rémisztgetni a húgaimat, hogy húzzák össze magukat, próbáljanak takarékoskodni, mert hamarosan nem fog telni semmire sem. Tudnia kellett, hogy erre nem kerülhet sor, de egyszerűen jól érezte magát ebben az elképzelt fenyegetett helyzetben, megnőtt a fontosságtudata.
Ha elhoztam valakit, hogy bemutassam neki, általában ellenségesen fogadta. K. Gabival egy hanukkai zsidó ünnepségen szerettem volna összeismertetni, ahol az akkor még gimnazista korú húgaim is szerepeltek a műsorban. Anyám korábban érkezett meg a rendezvény helyszínére, a Goldmark terembe, épp a rendezői asztal mellett állt és ismerősökkel beszélgetett, mikor meglátta a velem kézen fogva közeledő Gabit, sietve eltűnt a tömegben. Először azt hittem, hogy nem vett észre minket, követni próbáltuk. Anyám azonban nem lassította le a lépteit, valóságos üldözéses futóverseny alakult ki, ezt én méltánytalannak találtam, és abbahagytam. Az előadás után sor került ugyan egy kényszeredett, néhány szavas beszélgetésre, de Gabi kérte, 183hogy minél hamarabb távozzunk. Egy sötét kapualjba behúzódva sokáig sírdogált a vállamon.
Az amerikai „csak a halott indián jó indián, az viszont nagyon” – elv mintájára anyám csak azokat a szerelmeimet kedvelte, akikkel már végképp szakítottunk. Amíg együtt jártunk, ki nem állhatta Gizellát, a kapcsolatunk felbomlása után viszont gyakran hozta őt fel példának:
– Látod, ő még a férjét is otthagyta érted!
Anyámnak az is alapvető kifogásai közé tartozott, hogy a szerelmeim általában keresztény lányok voltak.
– Egy vegyes házasság soha nem lehet biztos.
– Mire jelent garanciát az, hogy valaki zsidó, miért válna ettől különbbé?! Ez kifordított antiszemitizmus!
Anyám úgy tett, mintha nem hallotta volna a közbevetésemet:
– Ha újra elkezdődik majd az antiszemitizmus, az első pillanatban cserbenhagy téged!
– Száz nőből mind a száz ilyen? Egy kivétel sem akad?
– Ha egy zsidó lányt hozol haza, kinyitom előtte a szekrényemet, és az utolsó ingemet is odaadom neki.
Fenntartásait könnyen halomra tudtam volna dönteni, ha célzást teszek rá, hogy ő nem mérvadó ilyen ügyek megítélésében, mert soha nem láttam rosszabb kapcsolatot, mint az övékét apámmal. Mindvégig kerültem azonban a keményebb vitákat anyámmal, nem felejtettem el, hogy szinte egyedül nevelt fel minket, és arra is figyelmeztettem magam, hogy egyszer elvesztem majd őt, és visszaemlékezve rá, minden neki mondott rossz szó súlyosan és jóvátehetetlenül nyomasztaná a lelkiismeretemet. Ezért, ha már nem bírtam tovább hallgatni, inkább felvettem a kabátomat, és elmentem hazulról.
184Tünde sem járt különbül, mint az elődei. Mikor anyám megtudta, hogy a lány szereti a cseresznyepálinkát, antialkoholista meggyőződése ellenére folyton tartott otthon egy üveggel, és kínálgatta: hátha berúg és én megundorodom tőle.
Még egy hasonló történet őrződött meg az emlékezetemben. Egyszer Tünde kijött hozzánk, és el akartunk menni a közeli Kőbánya mozi előadására, természetesen kettesben, de anyám váratlanul bejelentette, hogy őt is érdekli a film, eljött velünk. Mikor helyet foglaltunk a nézőtéren, a bal oldalamon ülő Tünde megfogta a kezem, mire anyám, mintegy jelezve, hogy fenntartja szülői jogait, jobb oldalról belém karolt. Tünde olyan komikusnak találta ezt a gesztust, hogy önkéntelenül elnevette magát, ezzel nem férkőzött mélyebbre anyám szívében.
Tünde családja vegyes érzelmekkel fogadta, hogy a hosszú időre megszakadt kapcsolatunk folytatódik. Anyja, azt hiszem, kedvelt, apja sem emelt kifogást ellenem, gyakran és szívesen iszogatott velem, de Gyöngyvér, Tünde nővére és a férje mindvégig messzemenő fenntartásokkal kezelt. Bár sohasem mondták ki nyíltan, de továbbra is élt bennük a gyanú, hogy bujtogatom Tündét: követelje ki a maga részét a kertészetből és az egész sokmilliós vagyonból.
Soha egyikünkben sem fordult meg hasonló gondolat. Tünde változatlanul a gyógypedagógiát érezte az egyedül fontos hivatásának, az egész „virág business” hidegen hagyta, még azt is hahotázva mesélte el, hogy a róla elnevezett „Vadász Tünde” rózsa végképp elfajzott. Tőlem is távol állt minden hasonló anyagi aspiráció, soha életemben nem áhítottam mások pénzét, sikerét, rangját, hatalmát. Mindig hittem annyira a magam képességeiben, hogy amennyi nekem és az enyéimnek 185kell, annyit ki tudok küzdeni-kaparni, többre pedig nem törekedtem.
(Ha mélyen magamba nézek, azt kell megállapítanom, hogy egész életemben csak két dolgot irigyeltem. Leginkább azt, ha valakinek sok gyereke volt, mert nekem csak kettő sikerült, ezenkívül pedig azt, ha valaki tökéletesen beszélt egy vagy több idegen nyelvet. Angolból és oroszból én is eljutottam a középfokig – mi több, még állami bizonyítványt is fel tudok mutatni róla, de ha arra kellene felelnem, hogy mondják az illető nyelven a „tojásrépát”, csak a „tojás” és a „répa” szó összeházasításával próbálkoznék, bár nyilvánvalóan létezik a megfelelő önálló kifejezés – aki ezt ismeri, az mondhatja el magáról, hogy otthon van az adott idiómában.)
Néha fellátogattam a Vadász család Tölgy utcai új házába. Az épület és az öt-hat holdas rózsaültetvény között egy szabad füves placcot hagytak, kerti bútorokat, tornaszereket helyeztek el, grillsütőt alakítottak ki. Dél felé, amíg a családtagok a munkájuk után jártak, többnyire kettesben maradtunk Tündével. Végigfeküdtem a kerti hintaágyon, és a szőke, kék szemű fiatal lány mellém ülve ringatott. Behunytam a szemem, és arra gondoltam: mit szólna a nagyapám, Berkovics Jakab, a margitai bolond kofa törvénytelen gyereke, akit a sofőrök csak „öreg Sztálin”-nak hívtak, ha fentről látna minket. Ez volt az első igazi kóstolom abból az életformából, melyet fényűzőnek szokás nevezni.
Könnyű izzadság ütközött ki a homlokomon, a meleg rózsaillatot hozó szél szárította fel. El-elaludtam néhány percre, ha felrezzentem, Tünde arcát láttam magam fölött, az égen pedig lassan vonuló felhőket:
– Szeretlek! – mondta, aztán újra elnyomott az álom, 186csak távolról hallottam a lány hangját, valamilyen dalt énekelt szokásos módon el-eltévesztve a melódiát.
Két óra felé, mikor elfordult a nap, felkeltem a hintaágyból, felhúztam az ingemet lepirult felsőtestemre. Kevéssel később a családtagok elkezdtek ebédelni, a mi kis idillünk legalábbis aznapra véget ért, hamarosan el is köszöntem.
Testi kapcsolatom vele is Léber Anna Rottenbiller utcai lakásában kezdődött, de attól tartva, hogy ez a szerelem is a korábbi viszonyaimhoz hasonló sivár véget ér, szerettem volna minél hamarabb feladni ezt a helyet.
Egy otthonfélét akartam teremteni magamnak, egy önálló lakás megvételére és fenntartására nem tellett volna, ezért Máriaremetén kibéreltem egy kertes kis hétvégi házat. Ha jól emlékszem, havi hatszáz forintot fizettem érte. Egyetlen szobából állt, minden mellékhelyiség nélkül, illemhelyül egy fa alatti zöldre festett deszkabudi szolgált, a vizet is egy utcai tekerős kútból kellett hordanom. Egy asztal, egy ágy, mellette éjjeliszekrénnyel, egy rakodószekrény alkotta a berendezést – eredetileg fehérre mázolták őket, de az időtől lassan megsárgultak, fényüket vesztették.
Május elején költöztem ki ide, autóbuszon két fordulóra hordtam ki a holmimat, elsőre egy nagy nejlonzsákban az ágyneműt, másodjára egy bőröndöt, amelyben elfért minden szükséges: a tollam, tintásüvegem, füzeteim, néhány könyv, egy táskarádió és egy villany főzőlap.
Mindennapos életformám hamarosan kialakult, hajnalban négy óra felé keltem, teát főztem magamnak, a bögrével leültem az asztalhoz, és írtam, öt óra után összehúztam az ablakon a függönyt, hogy a nap ne süssön rá a fehér kéziratpapírra. Közben a rádiót hall187gattam, sohasem zenét kerestem a hullámhosszokon lovagolva, hanem emberi beszédet, bármilyen témáról is volt szó, ilyenkor nem éreztem egészen magányosnak magam.
Nyolc órakor jelentkezett az első holtpont, mind többször kellett nekirugaszkodni egy-egy mondatnak. Letettem a tollat, vizet hoztam a kútról, megmosdottam, megborotválkoztam. Folytattam a munkát, a következő szünetet tíz óra után iktattam be. Lesétáltam a remetei templommal szemben működő élelmiszerboltba, húskonzervet, felvágottat, zsömlét vásároltam, mindig csak az adott napra elegendő mennyiségben, mert mindenfajta hűtőtároló hiányában a többlet csak megromlott volna az egysoros téglából épült ház átforrósodó levegőjében. Az ennivaló mellé bolgár üveges borokat is beraktam a sporttáskámba: „Dimiát”-ot, „Trákiá”-t, ezek nyilván a KGST-n belüli árucsere kapcsán kerültek a magyar piacra. Nálunk nem nyerték el a közönség bizalmát, a palackok egy rakásban álltak a boltok sarkaiban, húsz-huszonöt forintos leszállított áron, a kommersz magyar borok feléért-harmadáért keltek el. Én a magam részéről nem csak az olcsóságuk miatt kedveltem őket, de, ahogy a szakértők mondani szokták: „szép savaik voltak”, aromájukon érezni lehetett a vulkanikus termőhelyekre jellemző zamatot. Időnként Tündének is vettem egy üveg fekete címkés cseresznyepálinkát, változatlanul nem tartottam veszélyes szenvedélynek.
Visszabaktattam a házba, dolgoztam még egy-két órát, aztán megebédeltem. Ha nem kellett lemennem a városba, néha egész héten nem ettem főtt ételt, legfeljebb konzerveket melegítettem, a dobozt forró vízbe állítva.
Tündének még tartott a főiskolai szakmai gyakorla188ta, csak késő délután ért fel a hegyre. Néhány órát együtt töltöttünk, már besötétedett, mikor lekísértem a hűvösvölgyi Balázs vendéglő előtti autóbusz-megállóhoz. A söntésben még ittunk valamit búcsúzóul, néha Tünde nem akart felülni a buszra:
– Menjünk kerülővel! – mondta, és mindketten tudtuk, hogy ez mit jelent. Gyalog vágtunk neki a hegyen átvezető ösvénynek, két-háromszáz méter után behúzódtunk az utat övező fák rengetegébe, és összeölelkeztünk.
Elválásunk után nem siettem ki Máriaremetére, nem vonzott a hegyi kert közepén álló elhagyatott téglakalyiba. Ha oda felértem, a világ aznapra végképp bezárult, sem levél, sem telefon nem érhetett utol, a kertkapu zárva volt, ha meghalok, arról is csak másnap-harmadnap értesült volna a világ. A szomszédságomban üres telkek, gyümölcsösök húzódtak. Az út túlsó oldalán lakott egy öregember, Szén bácsi, de ő olyan süket volt, hogy mindig kétszer köszönt, mert az elsőt ő maga sem hallotta. Abba is belerekedtem, amíg a legegyszerűbb dolgokat elmagyaráztam neki, például, hogy a merítő vödör lecsúszott a kút aljára és ki kellene horgászni – egy hosszabb társalgást aligha győztem volna hangszálakkal. Más környékbeli lakossal nem kerültem beszélő viszonyba.
Még az NDK időkben többször is jártam Berlinben. A Központi Bíróság épülete mellett állt egy ódon kocsma, „Die letzte Instanz”, vagyis „Az utolsó beadvány” – a perbevontak itt vehették magukhoz az utolsó sörüket és az ahhoz járó rozspálinkát. Ilyen végső „alkoholvételezési lehetőség” volt számomra a Balázs vendéglő söntése.
Kértem egy korsó sört, és elnéztem a kocsma nyüzsgését. Mínusz ötcsillagos szajhák próbáltak rábeszélni 189egy-egy részeget, hogy vegyen nekik a büfépultnál füstölt kolbászt és uborkát. Egyszer – közepesnél erősebb alkoholos befolyásoltság hatására – egynek én is a nyomába szegődtem. Azt hittem, hogy a rezes orrú, löttyedt nő megtisztelőnek találja majd az érdeklődésemet, de mikor utolértem és igyekeztem a tárgyra térni, csak megvetően végignézett rajtam:
– Nem vagy a zsánerem! – mondta.
A legtöbbször azonban győzött a fegyelem, és felültem az autóbuszra. Nyolc-kilenc óra felé értem ki újra a víkendházba, a tornácra kiülve hallgattam a rádiót, felbontottam egy üveg bolgár bort és azt iszogattam, a testemből lassan kiszállt az egész nap felgyülemlett forróság. A borom lassan elfogyott, az idegeim is leeresztettek kissé, akkor elszántam magam rá, hogy lefeküdjek.
Éjszaka a kert fölötti út irányából lépteket véltem hallani, ágak reccsenését, kövek csikordulását, ezért a késemet kiraktam magam mellé az éjjeliszekrényre. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezután is számos nyarat töltöttem el még ebben a házban, de soha senki sem tört rám. Hajnalban aztán újra elindult a „verkli”.
Hetente egyszer hazamentem Kőbányára, tiszta fehérneműt és ágyhuzatot hoztam fel, átnéztem az időközben érkezett leveleket, elintéztem a városban összejött teendőimet, aztán visszaindultam Máriaremetére.
Júliusban véget ért Tünde főiskolai elfoglaltsága, ezután több időt töltött fenn a hegyen. Nem akart zavarni a munkában, amíg nem fejeztem be a napi íráspenzumomat, félrehúzódva olvasgatott, vagy rajzolgatott egy vázlatfüzetbe – ezeket a skicceket soha nem mutatta meg nekem. A módos polgári környezethez szokott 190lány minden fenntartás nélkül beilleszkedett a hegyi víkendház szegényes körülményei közé. Nem válogatott az ételben, fürdőkád helyett beérte a napon melegedett lavórnyi vízzel. A kevés adódó háztartási munkát is levette a vállamról: mosogatott, felsöpört, kiporolta a rongyszőnyeget.
Egyszer kihívtuk a házba uzsonnára az édesanyját, és Tünde terített meg, ő tálalta fel az ételt is, Hilda asszony elképedt:
– Hogy tudta rávenni? Erre otthon sohasem volt hajlandó.
A lány, ha tudott, éjszakára is ott maradt. A tornácon ülve sokáig néztük a kertet, amely a csillagfényben mintha a „Szentivánéji álom” díszletévé változott volna, a fák árnyékából mintha bármikor felbukkanhattak volna bajkeverő és engesztelő tündérek, színdarabot próbáló mesteremberek. Ilyenkor azt hittem, hogy örökké tart majd az élet.
Aztán feküdtünk a keskeny ágyon, a nyitott ablakon túl valósággal eltűnt a világ, a bokrok és a fák elvesztették a körvonalaikat, egybeolvadtak, csak a tücskök ciripeltek, Tünde félálomban a vállamra hajtotta a fejét:
– Szólnak a kis tücsérkék! – mondta, és elaludt. Éreztem az arcomon meleg leheletét, a vállam is lassan elmerevedett a feje súlya alatt, de kivártam, amíg magától mozdul meg és változtat a tartásán.
Néha, az éjszaka közepén, meghatározatlan időben – egyikünknek sem jutott eszébe, hogy kinyúljon az éjjeliszekrényen fekvő óra felé és megnézze a számlapját, kint pedig a sötétség bonthatatlannak látszott – Tünde felébredt, és mintha kialudta volna magát, beszélgetni kezdtünk.
A máskor ingatag tartású és gondolatainak kifejtésében oly bizonytalan lány ezekben az éjszakai inter191mundiumokban, világok közé zárt saját világunkban rendületlenül hitt a maga sorsában. Ma már sejtem, hogy ilyenkor a depresszió felfelé ívelő mániákus szakaszát élte át, erői mintha megsokszorozódtak volna. Képesnek érezte magát, hogy legyőzzön minden külső akadályt és a saját természetéből eredő nehézséget. Úgy gondolta, hogy elképzeléseit ebben az agresszív világban szelídséggel és önmaga folyamatos odaadásával valósíthatja meg. Gyakran mesélt példaképeiről:
– Gandhit egyszer felkereste egy asszony, akit bántott, hogy a fia túl sok cukrot eszik.
– Aggódom az egészsége miatt – mondta –, a fiam nagyon tiszteli önt, kérem, hogy beszélje le a sok cukorról.
Gandhi azt felelte, hogy vállalkozik rá, de két hét haladékot kért. Mikor az idő letelt, a fiú eljött az anyjával. Gandhi azt tanácsolta neki, hogy ne egyen több cukrot. A fiú elfogadta az útbaigazítást, az asszony hálálkodott, de aztán megkérdezte:
– Miért kötötte ki ezt a két hetet?
– Azért, mert ennyi idő kellett ahhoz, hogy magam is leszokjak a cukorról. Ugye szép?
– Igen, de mi a tanulság?
– Előbb bennünk magunkban kell megtörténnie annak a változásnak, amelyet a világban látni akarunk, és ha sikerül azt végrehajtanunk, minden átalakul körülöttünk.
– Csak úgy magától?
– Magától is, tőlem is. A dolgok összefüggenek és együtt mozognak. Ha egy kisbaba bölcsőjéből kiesik a csörgő, abba a Sirius is beleremeg.
Én csak közbe-közbekérdeztem, de nem vitatkoztam vele, nem akartam megingatni amúgy is labilis önbizalmát. Én magam sem álltam sokkal biztosabb lába192kon, a nagy elvont kérdésekre nem tudtam folyamatosan érvényes válaszokat találni. Néha hittem abban, hogy létezik Isten, és ő maga az örök Méltányosság, aki számunkra felfoghatatlan dimenziókban, de mindent és mindenkit érdemei szerint jutalmaz vagy büntet, de ezen az idilli képen hamarosan repedések támadtak.
Még a régi hittanórákon hallottam egyszer egy legendát. Az Úr egyik angyala emberi külsőt öltve egy rabbi kíséretében bejárja a várost. Egyik este egy házban barátsággal vendégül látják őket, mire reggel, távozóban az angyal megöli a család legkisebb gyermekét. A rabbi kétségbeesetten kérdezi:
– Miért cselekedtél így?
Mire az angyal azt feleli, hogy ha ez a fiú felnő, kegyetlen gonosztevővé vált volna és kiirtotta volna az egész családot, ezt előzte meg vele. Tízéves korom körül én is felfogtam ugyan a történetben rejlő didaktikus mondanivalót, de nem tudtam megbékélni vele: a fenyegető bajok megelőzéséhez más eszköz is rendelkezésére kell hogy álljon, mint egy gyerek megölése. Például: miért nem teremtette őt Isten eleve jónak?
Később, már felnőttkoromban a Szentírásban járatos vallásos zsidóktól magyarázatot kértem, hogy a holokauszt során az Isten miért engedett elpusztulni millió és millió embert, köztük csecsemőket vagy meg sem született magzatokat, azok mit vétettek és ki ellen!? Csak zavaros válaszokat kaptam, Isten mindent tud, nem kell fáklyával a kezünkben szaladni előtte, hogy megvilágítsuk az útját, a holokauszttal is megvolt a maga célja, és meg kell nyugodni az akaratában. Úgy éreztem, ők még nálam is távolabb állnak a magyarázat megtalálásától – ha egyáltalán létezik, csak a megszokás és a kialakult zsidó közösségi kapcsolatok automatizmusa tartja meg bennük a hitet, szent könyveik 193pedig olyan gyalukhoz hasonlítanak, melyekből nem áll ki a kés, és már nem hasítanak új forgácsokat.
Ma már azt hiszem minden szörnyűség forrásának, hogy a Gonosz mérhetetlenül több erővel rendelkezik, mint a Jó, eleve eséllyel indul az egymás ellen vívott ütközetekben. Osvát Ernő példája szerint: egy egész kosár egészséges alma sem képes megjavítani egyetlen közéjük helyezett rohadtat, Füst Milán azt mondja: számtalan olyan bomba létezik, mely elpusztít egy házat, de egy sem, mely egy újat felépítene.
A Gonosz szellemének hordozói mindig bátran támadhatnak, nem kell tartaniuk a gyáva Hatalomtól és a vak és passzív közvéleménytől, ezeket egyetlen cél vezérli: önmaguk átmentése. Erkölcsi felháborodásból vagy idegbajból – ez a kettő az én esetemben végzetesen közel esik egymáshoz – én mindig megpróbáltam előjönni az eresz alól, és megvívni már indulásnál reménytelen, de megtisztelő csatáimat. Istent egyetlen vállalkozásomba se vontam be csendestársnak – misztikus segítségében reménykedve. Az erőszak ellen csak az erőszakban hiszek, a Sátánra Belzebubbal kell válaszolni.
Be kell azonban vallanom, nem mindig futotta erőmből, hogy szembenézzek azzal a fekete semmivel, amit jövőnek hívunk. Néha, mikor szeretett embereim baj-ba-veszélybe kerültek, felajánlásokat tettem az ismeretlen Istennek, hogy segítsen rajtuk, böjtöt, italtól való tartózkodást és más, hasonló önsanyargatást fogadtam. Ezért a bennem uralkodó kettősségért sem éreztem feljogosítva magam, hogy vitába szálljak Tünde elképzeléseivel, vagy akár tanácsokat adjak neki. Hallgattam őt, amíg egyre ritkábban felhangzó mondatai jelezték, hogy elálmosodott, és újra a vállamra fektette a fejét:
194– Meg foglak váltani! – mondta, félig már álmában.
Én nem aludtam el, bámultam a lassan már világosodó mennyezetet:
– Nem tudsz megváltani engem, mint ahogy én sem tudlak megváltani téged! – gondoltam. Bámultam csukott szemű arcát, vállát, mellét, gyönyörűnek találtam, de nem kételkedtem benne, hogy a kapcsolatunk nem fog örökké tartani.
Azon az alacsonyabbrendűségi komplexusomon már túlestem, hogy egy nálam különb férfipéldány vár valahol Tündére mint jogos jussára, sőt élveztem azt a feltűnést, melyet a külseje keltett, ha valahol megjelent velem. Akkoriban focicsapatommal, a SzocReál Budapesttel a margitszigeti Úttörő Stadionba jártunk ki játszani. Egyszer egy hirtelen támadt eső egy eresz alá kergetett minket, ott álltam egy sportnadrágban, amikor megjelent Tünde szőkén, rövid, virágos mintájú nyári ruhájában, és izzadt mellemhez bújt, mint mondani szokás, társaim nyála ívben csurgott az irigységtől.
Tünde hűséges volt az utolsó közös pillanatunkig – a sorsom sokszor áldott meg nálam különb erkölcsi tartású nőkkel –, de azt is tudtam, hogy nem ő az, aki naponta türelmesen letörli a felhorzsolt lelkemből naponta kiszivárgó „váladékot”: hisztériáimat, állandó, haragtól vezérelt támadó szándékaimat, túlzásaimat. Nem képzeltem, hogy a jóindulat hiányán múlik, de fel kellett mérnem: arra sincs elég ereje, hogy a saját bajaival megbirkózzon.
Olyan asszonyról képzelődtem, akivel mint két, egymáshoz kapcsolt akkumulátor, feltöltjük egymást, ha a másik kezd lemerülni – a kép talán akkor is kifejez valamit a vágyaimból, ha – feltételezem – ellentmond a fizika alapvető törvényeinek.
195Közben lassan kivirradt, kint a kertben megszólaltak a madarak, óvatosan kivontam a vállam Tünde feje alól. Összehúztam az ablakon a karton anyagból varrt függönyöket, hogy a nap ne süssön az ágyra. Feltettem a teavizet, amíg felforrt, felvágtam és megkentem a zsömléket vajjal, paradicsomot, paprikát tettem melléjük. Egy tálcán bevittem a szobába, és letettem az éjjeliszekrényre. Az ágy lábánál lekuporodtam a padlót borító rongyszőnyegre, és vártam, hogy Tünde felébredjen. Nehezen ocsúdott fel, de amikor megcsókoltam, a szájából tiszta és üde illat áradt.
– Ilyenkor két erő indul harcba a lelkemért: az egyik az öröm, hogy élek, a másik a bánat ugyanezért! – mondta még becsukott szemmel.
– Az első fog győzni.
Néha a következő napon is kint maradt, csak besétáltunk a templom előtt álló telefonfülkéhez, hogy bejelentse anyjának, ne várja őt. Ilyenkor én is kevesebbet dolgoztam, napoztunk, vagy rossz időben az ágyból néztük a vihart: a villám néha belecsapott a villanyvezeték drótjaiba, ilyenkor az út egész hosszában felvillantak a nappalra már kikapcsolt villanykörték.
196Először a „Sötét angyal” című regényem jelent meg idegen nyelven – szlovén fordításban, utána más írásaim is felkeltették külföldi könyvkiadók figyelmét. Egy nap behívattak a Szerzői Jogvédő Hivatalba, egy ügyintéző közölte velem: a románok szerződési ajánlatot küldtek a „Gázlámpák alatt” kötetemre:
– Mit szólsz hozzá?
– Örülök neki, de volna egy kikötésem: a kötet ugyanazzal a szöveggel jelenjen meg, mint itthon, egyetlen soromat se vágják ki. Közöld velük, hogy amit ki lehetett húzni, azt már rég megtették a magyar lektorok.
– Ez jogos kívánság, meg fogom írni nekik.
Eltelt egy fél év, újra üzentek értem a Jogvédő Hivatalból, ugyanaz az ismerős hivatalnok fogad:
– Megjött a szerződésed Bukarestből. A román partner aláírta, részükről minden rendben, de nekik is van egy kikötésük: az egyik novelládat ki kellene hagyni a válogatásból.
Már akkor is alapelveim közé tartozott, hogy nem engedek változtatni a munkáimon, csak helyesírási hibákat és ténybeli tévedéseket vagyok hajlandó kijavítani, többek között ezért vártam kilenc évet az első könyvem megjelenésére is. Most is minden gondolkodás nélkül eldöntöttem, hogy visszalépek, csak a kíváncsiság kedvéért kérdeztem rá:
197– Melyikről van szó?
– A „Straznyiczky, a magyar apá”-ról. Meglepődtem, őszintén szólva másra számítottam, leginkább a „Joszif Sztálin szárnyvasút”-ra, mely a szocialista építkezések teljes anarchiáját mutatja be – Romániára is kiható érvénnyel:
– Mi rosszat találtak benne? Hiszen ez egy ártatlan példázat, egy ripacs segédszínész sorsa a magyar történelemben.
– Ez igaz, de egyszer azt szavalja a novelládban, hogy „…a Kárpátoktól le az Al-Dunáig…”
– De hát ezt nem én írtam, ez egy Petőfi-idézet!
– Engem nem kell meggyőznöd, de a románok nacionalista jelszónak fogták fel, irredenta követelésnek. Nagyon érzékenyek az ilyenekre, a múltkor visszaküldték Szabó Pál önéletrajzi regényét, mert szerepelt benne az a közmondás, hogy „úgy otthagyta, mint Szent Pál az oláhokat!”
– Velem nem fognak szórakozni. Tekintsétek semmisnek a szerződést, én nem írom alá.
A hivatalnok megrázta a fejét:
– Ezt nem teheted meg.
– Miért nem? Távpofozóval felképelnek Bukarestből?
– Azt nem, de nagyon komoly retorziók következhetnek. Tegyük fel, hogy most visszaküldjük nekik a szerződést azzal az indoklással, hogy te nem voltál hajlandó elfogadni. Rögtön felkapják a fejüket: aha, átláttunk a szitán! Nem maga a könyv volt fontos neked, hanem az, hogy becsempéssz egy felforgató szándékú írást – lám-lám, hogy kell vigyázni, fokozni kell az éberséget! És hoznak egy rendelkezést, hogy egy évig semmiféle magyar kötet nem mehet át a határon.
Ezek után, ha fogcsikorgatva is, de aláírtam a szerző198dést. Már nem emlékszem rá, hogy a „Gázlámpák alatt” román kiadása hány példányban jelent meg, azt pedig végképp nem tudom, mennyi jutott el belőle az olvasókhoz, mennyit fektettek el a raktárak mélyén.
A helyzeten persze az én kis megalkuvásom sem változtatott, a román hatóságok továbbra is tiltották az eredeti magyar könyvek magánforgalomban történő átvitelét. Komoly kockázatot vállalt magára, aki egy-egy kötetet megpróbált átcsempészni a vámon, ennek ellenére sokszor a lebukás, sőt a büntetés veszélyét is felvállalták.
Nekem is számos munkám került át ilyen módon Románia magyarok lakta vidékeire, a hírek szerint egy-egy példányt húszan-harmincan is elolvastak. Ennek nyomán történt, hogy egy Nagyváradon élő fiatal házaspár, maguk is publikáló szerzők, megkerestek levélben és meghívtak magukhoz látogatóba.
Totyó, anyai nagyapám az erdélyi Margittában jött világra, de soha nem beszélt szülővárosáról, bennem mégis glória fogta körül a „kisebbik magyar haza” képét. A szűk, lapos, túl sűrűn betelepült Magyarország után egy tágas, levegős, romlatlan világot képzeltem, magas hegyekkel, áradó folyókkal. Öntudatlanul éltek bennem az 1940-es évek „hongyarapító” korszakának költeményei és indulói is, az „Édes Erdély, itt vagyunk”, a székely himnusz, a Hadak Útján vágtató Csaba királyfi romantikája.
Az invitálás egy-két hétre szólt, de ismertem magam: nehéz vendég vagyok, legfeljebb három napot bírok ki egy-egy idegen házban, ezért úgy alakítottam át a programot, hogy Nagyváradról továbbutazom majd Kolozsvárra és Bukarestbe, meghívóim megígérték, hogy segítenek a szervezésben, kézről kézre adnak majd.
199Tündét szívesen magammal vittem volna, de lekötötték az iskolai foglalkozások, így egyedül vágtam neki az útnak. A határig olvasgatva szinte észrevétlenül telt el az idő, de Biharkeresztes után román határőrök szálltak fel a vonatra, töviről-hegyére átkutatták a poggyászomat, elvették a magyar újságokat, könyveket. Megcsapott a mindenre kiterjedő gyanakvás és állami ellenőrzés szele, úgy éreztem, mintha tíz évet léptem volna vissza az otthoni állapotokhoz képest.
A meghívó fiatal pár kijött elém a váradi állomásra, mindketten huszonöt év körül járhattak. Az asszony zsidó volt, a holdvilágszerűen sápadt, kidülledő szemű típusból, eredetileg Deutsch Verának hívták, de Domokos Eszter írói álnéven publikált. A helyi bábszínházban dolgozott dramaturgként, és kisebb szerepeket is játszott. A férj, Szele Péter erdélyi magyar volt, polgári foglalkozását tekintve nyomdász, a bal keze valamilyen baleset következtében elnyomorodott.
Észrevehetőleg nagyon készültek rám, de most, hogy megérkeztem, nem tudtak mit kezdeni velem: hogyan szólítsanak, milyen témákat hozzanak elő. Hirtelen pánik fogott el, úgy éreztem, hogy csapdába estem, el sem tudtam képzelni, miképp vészelem át az előttem álló két-három napot. Ha megtehettem volna, visszaszállok a vonatra.
Megpróbáltam feloldani a feszültséget, azt javasoltam, igyuk meg a pertut a pályaudvari restiben. Vera felhúzta a szemöldökét, Péter viszont szívesen ráállt, bent a söntésben egy-egy deci konyakot hozott ki magának és nekem, az asszony nem tartott velünk. Lassan kortyolgattam a „Murfatlar” márkájú dobrudzsai borpárlatot, minőségben messze felülmúlta a keményítőből gyártott magyar tömény szeszeket. Maga a kocsmai környezet is meglepően konszolidáltnak tűnt, nem 200láttam rongyos embert, a büfépult üvegje mögött sült máj és oldalas, sajtok, sütemények sorakoztak. Ceausescu diktatórikus rendszabályai akkor még leplezték Románia gazdasági romlását, egy lej két forintot ért, most, amikor ezeket a sorokat írom, egy fillér töredék részét.
Péter egy újabb rundót ajánlott, de a felesége rászólt:
– Elég volt, mennünk kell.
A belvárosi, nappal is homályos lakásban Vera szülei vártak ránk. Az apa, a hetvenes éveiben járó Deutsch László aktív korában épületfa-nagykereskedőként működött, mikor államosították a telepét, kihasználva zenei ismereteit, átnyergelt zongoristának, és különféle vendéglőkben játszva tartotta el a családját. Margit néni, Vera anyja viszont kereszténynek született, az iskolában apácák tanították, de a férje sorsát felvállalva betért a zsidó hitre. Az öregek láthatólag restelkedtek vejük miatt – Péter a megérkezésem tiszteletére itt is kitöltött egy-egy deci konyakot, idegen testként tűrték el a családban. A vacsora után elnézést kértek és visszavonultak, hármasban maradtam a Szele házaspárral.
Kikészítettek maguk elé néhány kéziratot, de egyelőre nem nyúltak hozzá, munkámról, magánéletemről kérdezgettek. Lassan felengedtem, de mikor Tünde került szóba, Vera elhúzta a száját:
– Hogy kaphat valaki ilyen nevet? Legfeljebb egy balatoni vitorlást hívhatnak Tündének!
Könnyen visszavághattam volna, hogy nem lehet mindenki Deutsch Vera, illetve Domokos Eszter, de méltóságon alulinak találtam felvenni ezt a kesztyűt. Elhallgattam, és ismét arra gondoltam, hogy milyen hosszú lesz az a két-három nap, amit itt kell töltenem. 201Vera észrevette, hogy elkomorodtam, témát váltott, felém nyújtotta az asztalra kitett kéziratot:
– Ha nem fáradtál el nagyon, nézz bele.
Átlapoztam néhány oldalt, hogy valami fogalmat szerezzek a stílusukról, képességeikről. Péter szatírákat írt, szövegében hemzsegtek a látszatpoénok, amelyeket egykori tanárom, Czibor János „humorságoknak” nevezett – megkülönböztetve őket a valódi humortól: „Falovakat Itató Szövetkezet”, „hámozott léggömb” és más hasonló, Pesten már rég lejárt ócskaságok.
Mintegy ennek ellentételeként Vera úgynevezett intellektuális prózát művelt, hősei gyakran folytattak filozófiai vitákat a lét és a halál végső kérdéseiről. Aki itt próbálkozik, már sokszor letarolt mezőn jár, inkább csak közhelyek kóróit találhatja, ritkán tud valami újra bukkanni. Vera szereplői többnyire olyan érveket használtak, amelyeket Romániában az idő tájt megjelent francia és német tanulmánykötetekből vettek.
– Az lett volna csoda, ha többet fognak fel a világból – morfondíroztam magamban olvasás közben –, ez a nemzedék már lekésett az alkotóerőt megtermékenyítő nagy katasztrófákról és változásokról. A polgári sorból jöttek és az abban megmaradtak életanyaga ma szegényes, olyan, mint a garázs tetejére borított földtakaróból kisarjadó bokrok, egy ideig elvegetálnak, de ha gyökereik elérik a számukra áthatolhatatlan betont, elsorvadnak. Szelééknél ehhez még hozzájött a kisebbségi lét, a „kuss, minoritar” korlátja is. Az asszonynál pedig mindezt betetőzte zsidó származása, ez nem számított nagy előnynek Nagyváradon, ahol alig húsz éve cigányzenével kísérték ki a zsidókat az Auschwitzba induló vonatokhoz.
Úgy lesték a véleményemet, mintha valamiféle kinyilatkoztatásra várnának. Kényelmetlenül éreztem 202magam, nehéz tanácsot adni más írónak – bárki is legyen az. Mikor első mesterem, Örkény István elemezgette zsengéimet, fel akartam jegyezni a szavait, de ő idegesen leintett:
– Ezt ne csináld, mert úgy érzem magam, mintha kőbe vésnék, amit mondok!
Nem véletlen, hogy lassan már öt évtizedes pályafutásom alatt összesen egy tanítványom akadt – a nevét nem írom ki, mert lehet, hogy ma már restelli kapcsolatunkat. A magam által követett módszert próbáltam alkalmazni rajta: végtelen javítgatást, sokszoros lemásolást ajánlottam neki, a robottól hamarosan megcsömörlött és lelépett – külön örömömre magával vitte egyik megunt szeretőmet is.
Most sem találtam értelmét, hogy felsoroljam sebtében kialakult kifogásaimat a Szele házaspárnak. Beláttam: ezzel csak kilátástalan vitákba sodornám magam, olyanokba, amilyeneket Újpesti Ervinnel folytattam az elmúlt nyárról álmodó ligeti padokról. Mindenki csak annyit tudhat a saját életéről, hogy még épp el tudja viselni azt, egy jottányival több ismeret már a létüket ingatja meg. Elbeszéléseikből találomra kiragadtam és megdicsértem néhány passzust.
A konfliktusokat ekképpen elkerülve a képzeltnél könnyebben telt el a nagyváradi két nap. Megkerestem Várad nagy költőjét, Horváth Imrét, a Körös partján üldögélt, állát botjára támasztva bámulta a folyót, nem mertem zavarni magányában.
Órákig ténferegtem a vásárcsarnokban, juhsajtot, házi kenyeret vettem, szerémségi bort ittam utána. A virágosstandon Vera anyjának az épp esedékes Margitnapra egy csokor liliomot vásároltam.
Esténként, mikor Péter a nyomdába, Vera a bábszínházba ment dolgozni, Margit néni a konyhában fogla203latoskodott, Laci bácsival beszélgettem. A hajlott hátú öregember csak úgy unalmában zongorázott, közben a szája sarkában folyton ott lógott egy cigarettacsikk, szívesen abbahagyta a játékot, ha letelepedtem mellé. A háborús évekről kérdezgettem:
– Mikor a bécsi döntés után Váradot visszacsatolták az anyaországhoz, mi, zsidók voltunk a legnagyobb magyarok, ott álltunk az ünneplők első soraiban, annyi virágot szórtunk a bevonuló katonák lába elé, hogy egy hétig azzal fűtötték a mozdonyokat. Nekünk, zsidóknak mindig is a vérünkben volt a túlzásokra való hajlam. Aztán később megértették velünk, hogy kár volt annyira lelkesednünk. Itt a visszatért Partiumban…
– Ez melyik területet jelenti?
– Az egykori Zaránd, Közép-Szolnok, Kraszna vármegyéket és Kővár vidékét, amelyek a 16. és a 17. század folyamán kerültek az államilag különálló Erdélyhez. Örültünk, hogy elkerültünk Romániától, mert ott nemzeti hagyománynak számított a zsidóüldözés. Ion Antonescut, a „Conducatort”, vagyis az ország vezetőjét Hitler is megdicsérte, hogy a zsidókérdést még nála is radikálisabban oldja meg.
– Ahogy a románok beléptek a Szovjetunió elleni háborúba, a világ egyik legkegyetlenebb pogromját hajtották végre, Odessza mellett hatvanezer zsidót öltek meg, sok embert vágóhídi húskampókra akasztottak fel. Más városokban is tízezres tömeggyilkosságokat rendeztek. A megmaradottakat gettóba zárták, zsarolták őket, és arra készültek, hogy a Bug folyón túlra deportálják, ahol a németek végeznek velük.
– Közben fordult a hadiszerencse. Nyugatról azt üzenték Antonescunak, hogy közeledik a leszámolás órája, és ha nem oszlatják fel a megsemmisítést előkészítő táborokat, a román uralkodó klikk ne is számítson 204irgalomra az amerikaiaktól. A „Conducator” berezelt, egy hét múlva sürgönyben közölte, hogy a táborokat megszüntetik, nem deportálnak több zsidót. Az öregember egy másik cigarettára gyújtott:
– Mi el sem tudtuk képzelni, hogy bármi hasonló megtörténhet nálunk Nagyváradon, a magyar kultúra évszázados fellegvárában: Ady, Juhász Gyula, Dsida Jenő, Nagy Endre, Er-nőd Tamás városában, ahol több magyar napilap jelent meg, mint most az egész Magyarországon.
– Aztán 1944-ben itt hajtották végre a leghamarabb és a legkegyetlenebbül a zsidók gettóba zárását, majd az elszállításukat Auschwitzba.
– Ezt a németek végezték?
– Nem, ők már sejtették, hogy a háború elveszett, és tartottak a megtorlástól, igyekeztek elhárítani magukról minden felelősséget, csak álltak a vasúti rámpán, és filmezték az eseményeket.
– Az akciót Horthy régi szegedi tisztje, Endre László vezényelte, a háború után az elsők között akasztották fel. Attól tartott, hogy a helybeli karhatalom összejátszik majd a deportálandókkal, ezért a Dunántúlról átvezényelt csendőrökre bízta a feladatot, akik reggelire is zsidót ettek volna.
– A gettókerítések mögött huszonötezer embert zsúfoltak össze, egy-egy szobában tizenöten-húszan feküdtek. Elfogyott az élelem, víz sem volt elégséges, naponta tucatjával haltak meg az emberek. A csendőrök nem engedték eltemetni őket:
– Majd mindannyiótokat egyszerre!
– A gettó területén álló haszid templomban stószol-tuk fel őket, a nyári melegben hamarosan oszlásnak indultak, irtózatos bűz terjengett a környéken. Már járvány fenyegetett, mikor végre kivihették a holttes205teket a temetőbe, két furgont adtak a szállításhoz, ebbe mindegyiknek bele kellett férni, az utolsó halottat kettéhajtották, úgy gyömöszölték be.
– A régi sörgyárban kínzókamrákat rendeztek be a csendőrnyomozók, mi ezeket „pénzverdének” neveztük, mert itt próbálták kiszedni a zsidókból, hova rejtették el a megmaradt értékeiket. Gumibottal talpaltak, homokzsákkal verték a vesetájat, kilós súlyokat akasztottak a férfiak heréjére, fémpálcákkal ütötték a nők mellét.
– Négy transzportot indítottak el Auschwitz felé, az utolsót éppen azon a napon, mikor a szövetségesek partra szálltak Franciaországban.
– Te hogy menekültél meg?
– Ezer barátom volt, de ismered a latin mondást: „Donec felix eris numerabis multos amicos, tempora si fuerint nubila solus eris” – „Jó időben sok barátod van, rossz időben magadra maradsz” – rajtam sem segített senki. Margit akkoriban a szeretőm volt, nem vehettem el, mert ez fajgyalázásnak számított volna, mindent csak neki köszönhetek. Elintézte, hogy mosónőként bejárhasson a gettóba, elhordta a kórház szennyesét, elbújtatott a piszkos ruha közé, megvesztegette a kapuőrt, és kivitt. A háború után házasodtunk össze.
– Most milyen az antiszemitizmus Romániában?
– Hol szeretik a zsidókat?!
– Arra nem gondoltatok, hogy kivándoroljatok Izraelbe?
– Amíg bírtam magam, addig nem engedélyezték, Ceausescu csak 1960 után kezdte kiengedni a zsidókat, fejenként 2000 dollárt fizettetett értünk. Én minek kellenék már oda? Velem avatnának fel egy új temetőt? Verára előteremtettem volna a pénzt, de ő magyar író akar lenni. Ő tudja.
206Az öregember egy újabb cigarettát forgatott az ujjai között, de nem gyújtott rá:
– Érdekes dolog ez az antiszemitizmus, sokat gondolkodtam rajta. Könnyen önhitté teheti a zsidókat, ha olyan nagymérvű és sokoldalú aknamunkával, terjeszkedési szándékkal és politikai befolyásolással vádolják őket, amely távolról sincs arányban elenyésző népességi hányadukkal. Ha a zsidók komolyan veszik ezeket a gyanúsítgatásokat, joggal tételezhetnek fel magukról olyan rendkívüli képességeket, melyeknek a nyoma is hiányzik belőlük. Az antiszemitizmus sokat nyerhetne azzal, ha felhagyna ezekkel a rágalmakkal és visszatérne a realitásokra. Igaz, ebből a zsidók is hasznot húznának, megint csak ők járnának jól.
Az öregember visszafordult a zongorához, és a „Lilly Marlent” kezdte el játszani.
– Ez most hogy jutott eszedbe, Laci bácsi?
– Azokban a napokban ez szólt minden hangszóróból – mondta és dúdolni kezdett. – „Ó, hogyha el kell menjek én, ki lesz jó hozzád, Lilly Marlen, ó, Lilly Marlen…”
Nagyváradról Kolozsvárra utaztam, Csucsánál kinéztem a vonat ablakán, hátha meglátom a Boncza-kastélyt, ahol emlékezetem szerint Ady Endre a mézesheteit töltötte Csinszkával. Egy magyarul tudó román útitársam megkérdezte, mire vagyok kíváncsi, aztán sajnálkozva megrázta a fejét: a kastély más irányban fekszik.
Egy-két perc múlva a vonat továbbindult. Társalgás alakult ki a kupéban, kifaggattak: ki vagyok, honnan jöttem, majd elhangzott a legfőbb kérdés:
– Mi a véleménye a románokról?
207Hogy kell válaszolni egy ilyen kérdésre?! Lehet, hogy most játszom el egyesek jóindulatát, a maradékot is, de én soha nem tudtam lenézni egyetlen országot vagy népet sem, minthogy a felsőbbrendűségüket sem voltam hajlandó elismerni, feküdjenek bár Keletre vagy Nyugatra tőlünk. Láttam az arcokon, hogy most többet várnak egy semleges vagy kitérő mondatnál, próbáltam olyan feleletet találni, amely kielégítheti az útitársaimat, és az Igazságnak sem kell bekötnie a másik szemét is.
– Mi a véleményem a románokról? – kérdeztem vissza, hogy több időm maradjon gondolkozni. – Büszke nép, kétségtelenül, igen büszke nép.
„Dupla fedelű” válaszomat beszélgetőpartnerem bóknak vette, elégedett mosollyal lefordította a fülkében üldögélő többi utasnak, aztán tovább kérdezett:
– És azt tudja-e: minden okunk megvan rá, hogy büszkék legyünk.
– Bizonyára, feltétlenül és semmi kétség – makogtam, és megpróbáltam olvasásba menekülni, de a beszélgetőpartnerem nem hagyta, megfogta a vállamat:
– Hallotta, hogy mi történt a világkiállításon?
– Melyiken?
– Melyiken? Amit tavaly rendeztek Mexikó fővárosában, Rio de Janeiróban.
Nagyot nyeltem, de hát végül is nem földrajztanárnak jöttem ide:
– Nos, mi történt?
– Versenyt rendeztek egy román és egy amerikai traktor között. Vastag drótkötéllel összekötötték, aztán sípszóra elindították őket – és a román traktor elhúzta az amerikait. – Eltöprengő arcomat látva gyanakodva megkérdezte:
208– Nem hiszi?
Még egyszer megpróbáltam kitérni:
– Hát, ugye, attól is függ, hogy mekkorák voltak azok a traktorok, milyen nehezek, hány lóerővel…
– Teljesen egyformák, sőt a román traktor egy kicsit még könnyebb is volt.
A fejembe szállt a vér:
– Akkor nem hiszem.
Beszélgetőpartnerem ezt is lefordította, szavai nyomán lehervadt a jóindulatú mosoly útitársaim arcáról. Hallgatagon ültünk egymás mellett, míg fel nem tűnt Kolozsvár külvárosa, egy-két perc múlva meg kellett érkeznünk a pályaudvarra. Ekkor látszólag közömbösen felállt az ajtó mellett ülő férfi, és elsietett a vagon folyosóján – nem voltak illúzióim afelől, hogy kit keres, beszélgetőtársam újból megszólalt, mintha csak a figyelmemet akarta volna lekötni. Semmi kedvem nem volt két-három napot eltölteni egy őrszobán, amíg tisztázódik, hogy a traktor lenézésével az egész román nemzetet is gyaláztam-e, hirtelen felkaptam a bőröndömet, és leugrottam a már lelassuló vonatról. Még láttam, hogy a kocsi végén felszáll egy rendőr, a tömegbe olvadva kisodródtam a pályaudvarról.
Az állomás előtt itt is egy fiatal író házaspár várt rám: Veress Zoltán és Telegdi Magda, őket Szeléék értesítették az érkezésemről. Szállást is náluk kaptam, egy panelház sokadik emeletén laktak, a szobák keskeny-hosszúkás arányait színes párnákkal, csergékkel, öreg cserépkorsókkal, fafaragásokkal igyekeztek feloldani – nem tudom, magukkal vitték-e őket, amikor néhány évvel később elmenekültek Svédországba.
A házaspár gondosan megszervezte a programomat, a városnézésen kívül találkozhattam néhánnyal Ko209lozsvár nevezetes egyéniségei közül – kívánságom szerint mindenekelőtt Balogh Edgárral. Őszintén tiszteltem ezt a legendás öreg irodalmár-politikust, aki három ország sorsán és kultúráján is rajta hagyta áldásos keze nyomát.
Balogh Edgár akkoriban már számos betegséggel küszködött, szívesen látott, de csak egyórás sétára vállalkozott:
– Merre menjünk? Mit akarsz látni?
– Kinéznék a házsongárdi temetőbe, ott fekszik az egyik kedvenc költőm, Dsida Jenő, szeretnék vinni neki egy szál virágot.
Sokáig bolyongunk a temetőben, illett körülnéznünk, mert éppolyan nemzeti kegyhelyünk, mint a kerepesi sírkert. Láttuk, az új román honfoglalás ide is kiterjedt már, a régi családi kriptákról vésővel faragják le a magyar neveket és ütik be az új tulajdonosokét, Bánffyak, Dávidok helyén csupa Dumitrescut, Olteanut.
Egy parcella szélén aztán megtaláltuk Dsida Jenő síremlékét is. Őt, egyelőre, még nem lakoltatták ki, de a szürke márványhoz valaki hozzávágott egy üveg tintát, a kék lé végigcsurgott a kő egész hosszán, alul a földön még ott hevert a tintatartó néhány cserepe.
– Ki tehette ezt és miért? – tűnődtem el magamban. – Hiszen Dsida igazán nem volt harcos nacionalista, kiváltságok, előjogok követelője és visszakövetelője. Ki gyűlölhette az ő szelíd személyét és miért? Hiszen a „Sírfelirat” című versében is azt mondja:
Házigazdám körülnézett, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy senki sem figyel ránk, aztán egy tehetetlen kézmozdulatot tett:
– Lehet, hogy azért csinálták, mert magyar szöveg áll a kövön.
Sokáig hallgattunk, aztán megkérdeztem:
– Hogy bírjátok ezt, Edgár bácsi?
– Sokan lázonganak, de mondok én neked egy példázatot. Képzeld el, hogy sétálgatsz az erdőben, egyszer csak hirtelen megcsúszik a lábad, és beleesel a verembe. Körülnézel: a verem nem üres, már ott áll benne egy medve. Eddig világos?
– Igen.
– Na már most: sem a medve nem tud kimászni a veremből, sem te, együtt kell élnetek ott, ki tudja meddig. Mit csinálsz ilyen helyzetben? Elkezded ingerelni a medvét?
– Értem – mondtam, és elindultunk kifelé a temetőből.
Megittunk egy kávét, aztán Balogh Edgár megszorította a kezemet, és egy számomra mindmáig felejthetetlen intelemmel búcsúzott:
– Ha neveltél gyereket, ültettél fát és küldtél könyvet kisebbségi magyarnak, akkor nem éltél hiába.
Nem mindegyik találkozóm folyt le ilyen baráti hangulatban. Elmentünk Servatius Jenőnek és Tibor fiának a műtermébe, az ifjabb szobrász fogadott, zavartan nézett rám, láthatólag fogalma sem volt, hogy hová tegyen.
– Olvastam a verseidet – mondta végül –, nagyon jók.
Mivel legjobb tudomásom szerint soha egyetlen verset sem írtam, szerettem volna némi információt szerezni róluk, ezért firtatni kezdtem:
211– És melyik tetszett a legjobban?
– Az az izé, amit a szeretődről írtál. Ott sikerült valami lényegeset megfognod.
Majdnem tovább kérdeztem, hogy a szeretőmnek a mellére vagy más testtájára gondol, de nem akartam visszaélni a vendégjoggal.
Egyik este meghívást kaptam egy fiatal írótól, Palocsay Zsigmondtól. Önálló lakásra még nem telt neki, apósával, egy országos hírű orvosprofesszorral élt egy fedél alatt, oda invitált. Mikor beléptem a teremnek beillő nagyszobába, meglepődve konstatáltam, hogy legalább tucatnyi helyi költő és író gyűlt össze a fogadásomra. Egyik pályatársam felesége sietett eloszlatni esetleges önhittségemet: csak azért vannak ilyen sokan, mert ezen a nyáron te vagy az első, aki lejött Budapestről.
Elképzelhető, hogy igaza volt, de megtisztelő ceremóniák jutottak osztályrészemül. Az asztalfőre ültettek, kék színű mintákkal díszített cifraszűrt adtak rám, a kezembe veretes jogart adtak, mintegy kineveztek az este királyának.
Családi kincsnek számító ódon, ezüstfogantyús kancsókból bort töltöttek a poharakba. Az asztal körött ülők magyarországi irodalmi események és szállongó pletykák iránt érdeklődtek, olyan kérdések hangzottak el, mint hogy:
– Mit mondott Szabolcsi Miklós az Akadémia közgyűlésén?
Én ezekről keveset tudtam, kitérőleg válaszolgattam, restelltem, hogy nem tudok megfelelni a várakozásoknak, egyre többet ittam, de a bennem munkáló feszültség nem csillapodott.
Ahogy fogyott a bor, úgy vált a társalgás egyre indulatosabbá. Ugyanazokat a szövegeket hallottam, mint 212az otthoni írók alkoholban oldott összeröffenésein. Méltánytalanságokat emlegettek, amelyek magyar voltuk miatt érték őket, az írói érvényesülés lehetetlenségét, némely társuk árulását, behódolását a hatalomnak, az anyaország részvétlenségét sorsuk iránt. Én nem avatkoztam bele a vitába, egyfelől nyilvánvalónak látszott, hogy jogosan panaszkodnak: írói létük sokszorosan nehezebb, mint magyarországi pályatársaiké, másrészt elragadott a beszédstílusuk, melyet idézetek, antik és népies szóhasználatok tarkítottak, azt figyeltem.
Tartózkodásom azonban hiábavalónak bizonyult, hiába takart be a díszvendég nimbusza, a támadások éle már ellenem is irányult:
– Kutyák vagytok ti ott Pesten – mondta egy, ha jól emlékszem, Szabó Zoltán nevű prózaíró –, letagadtok minket, mint egy szegény rokont, hagytok megdögleni.
Bennem is dolgozott a bor, szó nélkül levettem magamról a cifraszűrt, az asztalra tettem a jogart, és köszönés nélkül eltávoztam, szállásadóimat, Veress Zoliékat kint az utcán vártam be.
Fenn Bukarestben az ottani magyar írók és újságírók között ugyanilyen hangulatot tapasztaltam. Többnyire törzshelyükön, a „Katanga” gúnynevű eszpresszóban ültünk le. A társaság tagjai alig voltak idősebbek nálam, de közülük már sokan megjárták a kolozsvári, szamosújvári börtönöket, sőt a Duna deltájában létesített büntetőtáborokban is raboskodtak – szervezkedésért, nyilvános izgatásért, magyar nacionalizmusért. Kiszabadulásuk után nem nyerték vissza lelki egyensúlyukat, minden alkalommal, mikor találkoztam velük, hamar feltöltötték magukat alkohollal, és éles, személyeskedő vitákba kezdtek. Társaikat a hátuk mö213gött „szekusoknak”, vagyis a román állambiztonsági szervezet ügynökeinek nevezték.
Jó néhányuk erős tehetségű írónak számított, Budapesten is ismerték és elismerték őket. Mikor áttelepedési kérelmeket nyújtottak be, maga Aczél György karolta fel a sorsukat, szerzett nekik állampolgárságot, pesti állást és lakást. Az illetők aztán hamar elfelejtették a kommunista kulturális irányító segítségét, sokukból a magyarországi jobboldal hangadó személyiségei lettek, az irodalomban, a rádióban, a televízióban. Valósággal felelősségre vonják azokat a sorstársaikat, akik a baloldali sajtóban vállalnak szereplést.
Összesen egy emberrel kötöttem őszinte barátságot, Miklós bácsival, az egyik magyar nyelvű folyóirat sofőrjével. Ő fuvarozgatott engem a városban, meg-megálltunk egy-egy eszpresszónál, soha nem hagyott fizetni.
Az embernek külföldön mindig jobban kell a pénz.
A „sajtóbrancs” hisztériás őrjöngései után jó volt hallani az ő egyszerű megfogalmazásait. Ha régi sérelmeket hallott felhánytorgatni, megjegyezte:
– Halottakat a temetőből visszahozni szigorúan tilos.
A politikai változásokról pedig úgy vélekedett:
– Ha a húsleves forrni kezd, mindig a zavarosa jön föl a tetejére.
A többtucatnyi új ismerősből egyedül Miklós bácsi maradt, akinek rendszeresen elküldtem a megjelenő könyveimet.
Az utolsó nap megmaradt pénzemen vettem a húgaimnak két, akkoriban divatos fehér, pliszírozott, nejlon anyagból készült ruhát, aztán felszálltam a Budapest felé induló vonatra.
A körútról hazatérve nem töprengtem azon, hogy először és egyben utoljára láttam-e ezeket az embereket, vagy találkozunk még, a dolgok alakulását a sorsra bíztam. Ismertem azt a mondást, hogy még senki sem evett ingyen vacsorát, természetesnek tartottam, hogy a nekem tett szívességeket alkalomadtán viszonozni illik.
Vendéglátóim hamarosan hallattak magukról. Előfordult, hogy csoportosan jöttek Budapestre a magyar–román kulturális egyezmény keretében, még egy román novellistát, Dumitru Radu Popescut is hozták magukkal, ő az Írószövetség vezetőjeként toleráns, sőt baráti módon kezelte magyar nemzetiségű pályatársait.
A Kulturális Kapcsolatok Intézete adott melléjük egy kísérőnőt, de a hölgy szombat délután kettőkor kijelentette, hogy neki is jár a szabad hétvége, és sorsára hagyta a küldöttséget. Sebtében mozgósítottam két barátomat, és mi szerveztünk nekik programot: kimentünk velük egy futballmeccsre, aztán meghívtuk őket a Kárpátia vendéglőbe. Popescu néhány liter bor után örök barátságot ígért, később valóban küldött egy Bukarest barlangjait bemutató albumot.
Aztán egyesével is érkeztek, valamennyit elvittem vacsorázni olyan helyre, ahol cigányzenét hallgathattak. Nem emlékszem egyetlen olyan alkalomra se, amely ne botránnyal végződött volna. Ételt alig-alig fogyasztottak, viszont annál többet ittak, a barackpálinkát és unikumot sörrel keverték, egy óra alatt berúgtak. Hogy kedveskedjek nekik, az asztalunkhoz rendeltem a zenészeket – bár ne tettem volna.
Ha hivatalosan talán nem is, de kimondatlanul minden bizonnyal létezett egy lista azokról a dalokról-nótákról, melyeket a cigányzenekaroknak tilos volt nyil215vános helyeken eljátszaniuk. Azt rebesgették, hogy a szovjet–kínai konfliktus idején ott szerepelt rajta a „Bajza utca sarkán van egy palota, kisasszony, ha boldogtalan, jöjjön el oda” kezdetű operettszám, abból az okból kifolyólag, hogy a jelzett helyen állt a kínai nagykövetség épülete.
A jelzett időben ugyanilyen tabunak számított például a „szép város Kolozsvár”, mely az éber illetékesek szerint alkalmas volt soviniszta érzelmek felkeltésére. Nem kell külön mondanom, hogy erdélyi vendégeim mindig ezt rendelték meg elsőre, a cigányok, ha vonakodva is, de az én kedvemért teljesítették ezt a kívánságot, de a „magyar honvéd áll a Hargitán” eljátszását már megtagadták. Egyszer vendégeim egyike, egy bukaresti ifjúsági lap főszerkesztője akkora kravált csinált a visszautasításból, hogy a pincérek ki akarták hívni a rendőrséget. Nagy nehezen kimentettem, de annyira megharagudott rám, hogy soha többé nem állt szóba velem. Néha egymás között is összevesztek, egy örmény származású társukat lerománozták, mire az sértődötten elrohant.
A sorozatos kellemetlenségekre az tette fel a koronát, hogy Deutsch Vera (alias Domokos Eszter) elküldte hozzám egy nagyváradi barátnőjét, aki terhességének negyedik hónapjában járt, azzal az üzenettel, hogy segítsek a magzatelhajtást megszervezni, mert Romániában erre nincs mód. Túl azon, hogy akkoriban a küret nálunk is tiltott műtétnek számított, egy lebukás esetén engem is bűnsegédnek tekintettek volna, felháborított, hogy Vera milyen terhet próbál a nyakamba varrni. Szívem szerint rövid úton elküldtem volna a nőt, de aztán megkértem Tündét, hogy próbáljon találni a számára egy megfelelő orvost.
Utána igyekeztem kitérni a határon túlról érkező 216látogatók elől, de néhányan felkerestek a Hungária kávéházban. Ide jött be többek között egy fiatal prózaíró, megmutatta frissen megjelent novelláskötetét, de sietve hozzátette:
– A Szakonyi Karcsinak hoztam! – vagyis az egyik írótársamnak.
Ceausescu bukása után az erdélyi magyar humán értelmiségre nehezedő terhek is megenyhültek, szabadabban járhattak át az anyaországba, és vendégeket is könnyebben fogadhattak. A feltámadó Erdély-nosztalgiát kihasználandó magyarországi írók és újságírók siserahada lepte el a Partiumot, Székelyföldet. Két-három heti munkával összetákolt könyvek születtek, ezek nem csak a színvonalukban bizonyultak silánynak, de bajba keverték a többnyire név szerint említett riportalanyokat is, a helyi hatóságok nyíltan vagy alig álcázottan üldözték őket az elmondottakért. A magyarországi írókat itthon semmiféle inzultus nem érte, könyveik nagyobb kelendősége érdekében minden lehetséges fórumon nyilatkoztak, magasztalták önnön bátorságukat.
Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy beszálljak ebbe a konjunkturális versenybe, nemcsak az egész versengés erkölcstelensége taszított, de alkatilag is képtelen vagyok a rögtönzésre, nekem hosszú ideig el kell töprengenem, mielőtt belekezdenék egy-egy témába. Csak később és hivatalos jellegű meghívásokra utaztam ki, találomra idézek fel néhány ilyen alkalmat.
Egyszer a nagyváradi református egyetem kért fel, hogy tartsak egy szakmai előadást újságírónak készülő növendékei számára. Felkészültem, és azt hiszem, sikeresen teljesítettem a feladatot, a hangulatot csak egy 217disszonáns hang zavarta meg, egy fiatal, csak az esemény végére odaérkező fiatalember hőzöngött:
– Miért van az, hogy minden könyve végén megjelenik egy jószívű ávós vagy zsidó, aki megoldja a dolgokat?!
Bár a fiú nehezen tudta volna bizonyítani az állítását, méltatlannak éreztem belemenni egy vitába, rövidre zártam az ügyet:
– Ne erőlködj, öcsi! Mikor te vakarni kezdted a töködet, az enyém már rég fényes volt!
A poén elsöpörte a provokálót, én mégis úgy éreztem, mintha egy régen használt szobát hirtelen felnyitottak volna, és ott rothadó hulladékok, ürülékek, döglött egerek bűze csapott volna meg. Néhány évvel korábban még legalább két deci pálinkát meg kellett inni valakinek ahhoz, hogy egy ilyen kérdést feltegyen.
A rendezők igyekeztek kihasználni ott-tartózkodásomat, és másnapra is szerveztek programot, Kolozsváron egy művelődési házban találkoztam egy tucatnyi határon túli – vagy ha úgy vesszük, inneni – magyar íróval. Némelyikük arca ismerősnek tűnt arról a régi kolozsvári részeg éjszakáról, mikor vállamon a cifraszűrrel, kezemben jogarral díszvendégként ültem az asztalfőn. Vizslató, komor, sőt ellenséges tekintetek meredtek rám, ezért csak egy-két perces bevezetőt tartottam. Úgy gondoltam: ezzel a taktikai lépéssel nem növelem magamon a támadási felületet, ellenfeleim arra kényszerülnek, hogy szavaimból vett kapaszkodó nélkül álljanak elő a mondanivalójukkal.
Hosszas hallgatás után egymást váltva szólaltak meg a pályatársaim. Azzal vádoltak, hogy részvétlenül figyelem az erdélyi magyarság, ezen belül az írók sorsát. Nem érzem át a kisebbségi lét nyomorúságát. Nem vagyok hajlandó kilépni a kommunizmus nem218zetellenes eszmeköréből. Vádjaik nem hatottak rám az újdonság erejével, már otthonról ismertem őket. A jelenlévők nyilván értekeztek magyar írókkal és politikusokkal, akik tájékoztatták őket, hogy én nem csatlakoztam a „rendszerváltó értelmiséghez”, sőt szembefordultam velük.
Közbeszólás nélkül hagytam, hogy kifejtsék az érveiket. Fokozatosan megerősödött bennem a bizonyosság, hogy a fölöttem kimondandó ítéletet már az én megszólalásom előtt megfogalmazták, sőt le is pecsételték, és egy magamfajta realista embernek a halottaskocsin fekve már nem illik erőlködni. Semmit sem kockáztattam volna, ha felkelek a helyemről, és egy udvarias biccentéssel eltávozom, csak azért maradtam, mert elegánsabbnak tűnt, ha válaszolok a kérdésekre. Clausewitz, a nagy stratéga szerint egy csatában mindig az veszít, aki elhagyja a harcmezőt.
Sajnos, ismertem már annyira a saját természetemet, hogy előre tudjam: olyan dolgokat is mondok majd, amelyeket én magam sem gondolok egészen komolyan, egyedül az ellenfeleimet kívánom ingerelni velük.
A legélesebb váddal, a kommunistasággal kezdtem, ezen a téren már rendelkeztem némi rutinnal. 1994 tavaszán, még a jobboldali Boross kormány regnálása idején egy írásomban méltattam a Tanácsköztársaság emlékét, mire Tamás Gáspár Miklós lekommunistázott a Magyar Hírlap hasábjain. A szerkesztőség felajánlotta nekem a válasz lehetőségét, de nem éltem vele. Tamás Gáspár Miklós kirohanásának nem tulajdonítottam különösebb fontosságot, egyetértettem azokkal, akik őt „a rövidtávú véleményváltoztatás világbajnokának” nevezték, azt az igyekezetét is szánalmasnak találtam, ahogy igyekszik elmismásolni a zsidóságát és 219családjának kommunista tradícióit. Most, abban a kolozsvári teremben állva fordult meg a fejemben a gondolat: talán nem véletlen, hogy a jeles közíró épp erről a vidékről települt át Magyarországra.
A jelenlevőkhöz fordulva előrebocsátottam, hogy soha nem voltam, nem vagyok, és amennyire az ember a jövőjéért vállalhatja a felelősséget, a kommunista pártnak sem leszek a tagja. Kétségtelen azonban, hogy közelebb állok ehhez az eszméhez, mint minden liberális vagy konzervatív elvhez. Ha valaki érthetően és pontosan elmagyarázza nekem, hogy napjainkban mit jelent az, hogy kommunista, előfordulhat, hogy magamra vállalom ezt a minősítést. – Valaki emelt hangon közbeszólt:
– Majd én megmondom neked: a gulágokat, a meggyilkoltak millióit.
– Ilyen alapon a katolikus egyház sem maradhatna talpon, ha felidézzük az inkvizíció, a keresztes hadjáratok, a térítések vérengzéseit szerte a világon. Ha ti úgy vélitek, hogy felül kell vizsgálni a Földet uraló nagy eszmerendszereket, azzal én is egyetértek, de ne csak a kommunizmusra pazaroljátok a lőporotokat.
Ellenfelem tovább heveskedett:
– A kommunista önmagát zárja ki a nemzetből!
– Valóban nemzetellenes ez az eszme? – kérdeztem vissza. – Ismerek néhány példát a magyar történelemből, ami nem ezt bizonyítja. Az 1919-es Tanácsköztársaság idején, mikor a legendás székely hadosztály letette a fegyvert a románok előtt, egyedül a Kommün vörös katonái vették fel a harcot a kisantant csapatai ellen. Ha ők nincsenek, ma Miskolc a szlovákoké, Szeged pedig a szerbeké.
Vigyáztam arra, hogy ne emeljem fel a hangomat, ha megengedem, hogy a vita kiáltozásokká fajuljon, ok220vetlenül túlharsognak, de a szavaimmal önmagamat is gerjesztve egyre inkább elfogott az indulat:
– Ha más, közelebbi példát is akartok: a második világháborús német megszállás idején a kommunisták több emberüket áldozták fel az ország függetlenségéért, mint bármely másik politikai csapat, Pataki Istvántól, Gőgös Ignácon át Hámán Katóig és Braun Éváig, de még hosszan tudnám sorolni a neveket. Őket küldték meghalni a frontra vezényelt büntetőszázadokban, ők jöttek vissza partizánnak a Bükkbe, harcoltak és meghaltak.
Számos jelből látszik, hogy ti a magyarországi értelmiséghez hasonlóan magatokban már átírtátok 1956 történetét is, de nem változtathatjátok meg azt a tényt, hogy akkor is a kommunisták álltak a nemzeti felkelés első vonalában, Nagy Imrétől Gimes Miklóson, Maiéter Pálon át egészen Angyal Istvánig. Ez akkor is igaz, ha a megbukott rendszer védelmében is kommunisták áldozták az életüket: Mező Imre, Asztalos János, Kállai Éva és a többiek.
– Sztálinra, Rákosi Mátyásra és a híveikre is van valamilyen felmentő magyarázatod?
– Ők nem kommunisták voltak, hanem sztálinisták és rákosisták, épp az eszme legjobb katonáit vetették börtönbe és végezték ki. De túl ezen, Torquemada sem határozza meg a katolikus egyház imázsát és a nyilas Kun páter sem, aki reverendát viselve lőtte a Dunába a zsidókat. Román példákat sajnos nem tudok felhozni.
És ez nem csak Magyarországra vonatkozik. Azt hiszem, Malraux azt írta, hogy a „Résistance”-ban, a németek elleni nemzeti ellenállásban csak két csoportra lehetett bizton számítani: a hívő katolikusokra és a meggyőződéses kommunistákra. Erről, egyelőre, eny-nyit.
221Ami pedig a kisebbségi létet illeti, azt én is ismerem annyira, mint közületek bárki. Majd hatvan éve élek zsidóként Magyarországon, és mindenen végigmentem, ami csak jár ezzel a sorssal. Miért képzelitek magatokról, hogy ti vagytok a Szenvedés kizárólagos joggal rendelkező lerakatvezetői?!
Megint közbeszóltak:
– El kellene döntened végre, hogy magyar vagy, zsidó vagy kommunista?
– Sem Szálasi Ferenc, sem Rákosi Mátyás, sem az illetékes főrabbi nem kényszeríthetett arra, hogy ilyen szempontok alapján határozzam meg a helyemet a világban, nektek sem fog sikerülni. Egyébként egyik tulajdonságomat sem szégyellem, és nem is kívánok rajta változtatni.
A dolgok teljességéhez hozzátartozik, hogy egy fillér tiszteletdíjat sem fogadtam el az előadásért, sőt még a vonatjegyet is a magam zsebéből fizettem ki, tehát semmi sem kötelezett arra, hogy továbbra is eltűrjem a provokációkat. Még egyszer szembenéztem ellenfeleimmel, láttam, hogy én kenyérré változhatok, akkor sem tudom meggyőzni őket. Rögeszméikhez tűzön-vízen keresztül ragaszkodnak, új érveket még megfontolni sem hajlandók. Ha ezek a védőbástyák leomlanának, kénytelenek volnának szembesülni saját megalázó sorsukkal, mint már mondtam: mindenki csak annyit tudhat a maga életéről, hogy még épp el tudja viselni azt.
Felkeltem és elindultam kifelé, útközben még hallottam, hogy valaki odaszól a szomszédjának:
– Az írásain is látszik, hová züllött! Hol vannak a mostani könyvei „Az idegen bajnok”-tól vagy a „Sötét angyal”-tól?!
Nem fordultam vissza, hogy válaszoljak. Egy kivo222nulás akkor igazán elegáns, ha az ember nem töri meg a lendületét felesleges megállással, másrészt ezt az érvet is ismertem már. Régtől fogva és sokszor próbáltak lejáratni oly módon, hogy sajnálkozást tettetve felemlegették a régi műveimet, mennyivel magasabb színvonalon álltak, mint a jelenlegiek. Ez a trükk ahhoz hasonlított, mint ha egy fát olyan baltával szeretnének kivágni, amelynek a nyelét épp az adott fa ágából faragták ki.
– Nagy jövő áll mögötte! – mondták szellemeskedve, vagy: – Milyen tehetséges volt, kár, hogy eladta magát!
Én soha nem voltam hajlandó lelkiismeret-furdalást érezni, tudtam, hogy „az én vezérem bensőmből vezérel”, minden soromat a legjobb képességeim szintjén igyekeztem megfogalmazni, tehetségem eredendő korlátaiért pedig nem érhet szemrehányás, ennyit tudok, nem többet, a teljesítményem nem a szándékaimon múlott. Azt mindig felvállaltam, hogy az elveimért kiugorjak a tizedik emeletről, arra viszont soha nem vállalkoztam, hogy ugyanennek a nevében felugorjak a tizedik emeletre.
Biztos voltam benne, hogy híre terjed ennek a „kézitusának” és többé nem hívnak meg a környékre sem. Várakozásomban csalódtam, alig egy-két év múlva felkeresett a RMDSZ egyik sepsiszentgyörgyi munkatársa – civilben használt autógumik felújításával és eladásával foglalkozott –, és egy négy előadásból álló körútra kért fel. Úgy gondoltam, ez felér egy békülékeny kéznyújtással, nekem sem illik tovább haragot tartanom.
Bejártam a Székelyföld számomra addig ismeretlen városait: Székelyudvarhelyt, Barótot és így tovább. Megadatott nekem az a tisztesség, hogy Sepsiszent223györgyön abban a teremben olvashattam fel, ahol a szabadságharc idején Gábor Áron bejelentette: „Lészen ágyú!
Külön örömömre szolgált, hogy felkereshettem a Székely Múzeumot, amelyhez hasonlóan gazdag anyaggal rendelkező és az életet a maga hiteles színeiben bemutató intézményt keveset láttam.
Ezt a látogatást egy másik, számomra úgy lehet fontosabb cél is inspirálta. Már hosszú évek óta foglalkoztatott az a gondolat, hogy regényt írjak Mikes Kelemenről. A mindenkori számkivetett magyar írástudó mintaképét láttam benne, aki idegenbe kényszerítve szolgálja a Fejedelmet, a hazájában üldözötté vált szabadság gondolatát. Felmerül a kérdés: hogy érint engem ez a sors, milyen közöm van hozzá, mikor egyetlen napot sem töltöttem emigrációban? Erre legyen elég annyit mondanom: létezik határon belüli, önkéntesen vállalt száműzetés is.
A tervezett regénynek még csak a körvonalai alakultak ki bennem, abban reménykedtem, hogy itt a múzeumban további kiegészítő anyagot találok majd. Hihetetlen szerencsémre épp akkor látogattam el ide, mikor az egyik folyosó-szakaszon épp egy Mikes Kelemen-szoborpályázatra beküldött munkákat állítottak ki.
Kónya Ádámmal, a múzeum igazgatójával néztük végig az alkotásokat, nekem úgy tűnt, hogy szerzőik rosszul olvasták el a kiírást, és Mikes Kelemen helyett tévedésből Dózsa Györgyöt mintázták meg, erőteljes, marcona, harciasságot sugalló mellalakok sorakoztak egymás mellett – Kónya Ádám is hasonlóan vélekedett. Megkérdeztem:
– Létezik hiteles Mikes-ábrázolás?
– Igen, van egy portré 1710 körül, készíthette Rá224kóczi egyik udvari festője. Most itt lóg az irodám falán, gyere be, nézd meg.
A képet már ismertem, Mikes Kelemen összes műveinek élén is ez állott – fekete-fehér nyomatban, talán tíz centi hosszúságú ovális formára lekicsinyítve, csak kötelező attribútumként iktathatták oda. Most az eredeti festmény egész másként hatott, nem is annyira sokszorosan nagyobb méretei, mint amennyire a színei miatt. Hiányzott belőle minden marciális jelleg, inkább nőies jellegű vonások tűntek fel rajta: rózsás orcák, cseresznye formájú száj.
– Meg vagy lepődve?
– Hogy mondjam? Másnak képzeltem.
– Nem te vagy az első, aki így vélekedik. Tavalyelőtt rendeztek egy Mikes Kelemen-emlékülést, ott N. Mária művészettörténész kifejezte azt a gyanúját, hogy Mikesben természetellenes nemi hajlamok éltek.
Kis híján rosszul lettem. Tudom, hogy most liberális hecclegények és heccleányok tucatjai kapják fel a fejüket, mégis bevallom: a homoszexualitás minden formája taszít – bár az elsők között tiltakoznék polgári vagy bármiféle más jogaik megsértése ellen. Összezavarodtam a hősömről eddig kialakult elképzeléseimben – tudtam ugyan, hogy ha be is bizonyosodna meleg volta, az sem kisebbítheti irodalmi, sőt történelmi jelentőségét. El akartam oszlatni a kétségeimet, ezért elbeszélgettem erről a témáról néhány elismert erdélyi Mikes-szakértővel – most utólag úgy gondolom, hogy rosszul tettem. Még az ott-tartózkodásom alatt elterjedt a hír, miszerint én azt állítottam, hogy Mikes Rákóczi Ferenc szeretője volt. Hiába tiltakoztam, a pletyka csak tovább dagadt. Többen rákérdeztek: honnan vettem ezt a rágalmat, és hiába feleltem: én soha nem állítottam ilyet, megvető pillantással mértek végig. Hó225napok kellettek ahhoz, hogy helyreálljon a lelki egyensúlyom. Azt bizonygattam magamnak, hogy megjelenik majd a könyv, és minden tisztázódik.
Később ellátogattam Mikes szülőfalujába, Zágonba is. Egy alkalmi társasutazáshoz csatlakoztam, melyet Mikes szobrának felavatása alkalmából indítottak. Maga a szobor a Székely Múzeum pályázatára benyújtott modellek közül került ki, a nézőben ez is inkább egy marcona hadvezér képzetét hívta elő, semmint egy árkusai fölött töprengő öreg íródeákét.
Érdekelt, hogy a helybeliek mit szólnak majd községük nagy szülöttjének felmagasztalódásához, ezért az ünnepség napján kora reggel kimentem az akkor még lepellel letakart szoborhoz. Egy zágoni asszony és a kislánya álldogált a talpazatnál, mintha semmit sem tudnék, megkérdeztem őket:
– Kié ez a szobor?
– Mikes Kelemené, rá van írva.
– És ki volt ez a Mikes Kelemen?
– Nem tudom, de nem lehetett akárki, ha egyszer szobrot kapott.
– Mást nem tetszik tudni róla?
– Nem.
Félrehúzódtam, és felírtam egynéhány mondatot tervezett könyvemhez:
„…Valamikor Zágonra gondoltam és eggyé váltam vele, mert hittem, hogy én is ugyanannyit jelentek Zágonnak, most már tudom, hogy csak nekem volt fontos Zágon, én nem voltam fontos Zágonnak, hogy is eshettem ilyen tévedésbe?! Ha a medve haragszik az erdőre, az erdő mit sem tud róla. A paraszt nélkülem is beakasztja majd az ekéjét a földje végébe, mint ahogy már megtette előtte sok nemzedéke, a régi nagy tölgyfák a 226sáncokon évszázadokkal túlélnek majd engem, és jól van így.
Mégsem élhetek addig, hogy ne igyekezzek örökké iránta. Kinyújtom a kezemet, hogy ennyivel is közelebb kerüljek Zágonhoz…”
Több mint két évtizednyi töprengés és munka kellett hozzá, hogy megszülessen a „Ha jönne az angyal” címet viselő Mikes-regényem, írói pályám egyik büszkesége. Hogy nagy szavakat használjak: úgy éreztem, illik visszaadnom Mikest Erdélynek, ezért a kéziratot elküldtem Kolozsvárra, Kántor Lajosnak, a „Korunk” című folyóirat főszerkesztőjének, aki egyben egyetemi tanár és az egész helyi irodalmi élet nesztora is volt, és felajánlottam neki közlésre az anyagot. Kántor el is fogadta, nyolc vagy kilenc folytatásban lehozta a regényt. Kritikát, véleményt nem kaptam, csak Lászlóffy Aladárral, a neves költővel beszéltem, ő azt mondta, hogy a legjobb történelmi regény, mely a háború óta megjelent, és magának vindikálta a jogot, hogy elsőként írhasson kritikát róla.
Később kiadómmal, Urbán Tamással együtt szerettünk volna még egy gesztust gyakorolni, ismét megkerestük Kántort, és felajánlottuk, hogy a könyv premierjét ne Budapesten, hanem Kolozsváron tartsuk meg. Természetesen vállaltunk minden kapcsolatos költséget, mi fedeztük a vonatjegy árát, ellátásunkat, szállásköltségünket, sőt negyven ingyenpéldányt is vittünk magunkkal. Javaslatunkat úgy fogalmaztuk meg, hogy ha Kántornak nincs kedve a rendezvényhez, aranyhidat biztosítsunk neki a visszavonuláshoz, de ő készségesen magára vállalta a szervezést.
Leutaztunk Kolozsvárra, a program szerint délelőtt egy magyar középiskolában kellett tartanom előadást, este pedig a „Korunk” szerkesztőségében. Jelenéseimet 227plakátokon és a helyi magyar nyelvű újságokban is meghirdették.
A líceumban négy-ötszáz gyerek előtt beszéltem, úgy éreztem, átlagon felül teljesítettem – amit mindig is a legfontosabbnak tartottam: sokszor sikerült megnevettetnem a hallgatóimat, bizakodva készültünk az esti találkozóra.
Ebédnél a „Korunk” egyik fiatal munkatársával igyekeztünk tisztázni a teendők rendjét. Közben véletlenül elejtett egy enyhén szólva is meglepő megjegyzést: valamelyik bennfentes író, mikor a „Ha jönne az angyal” megjelent folytatásokban, azt kérdezte tőle:
– Ti már ponyvaregényeket is szoktatok közölni?!
Ettől illúzióim erősen megcsappantak, de a valóság még ezt a leszállított színtű várakozásunkat is alulmúlta. Kilenc vagy tíz ember jelent meg a kopott szerkesztőségi szobában, java részüket nem a Mikes-könyv érdekelte, zsidók lévén az Izraelről szóló útirajzom, a „Ki ölte meg a Holt-tengert” vonzotta ide őket.
Sok száz íróolvasó találkozó után már rendelkeztem annyi rutinnal, hogy megfelelően tudjam kezelni ezt a helyzetet. A jelen lévő hallgatóságon nem illett elverni a port mások távolmaradásáért, poénok bedobásával sikerült oldott hangulatot teremtenem. Tamás, a kiadóm, nehezebben viselte el ezt a részvétlenséget, a találkozó után a sárga földig leitta magát.
Másnap Kántor Lajos már azt a fáradságot sem vette magának, hogy kikísérjen minket a pályaudvarra, búcsú nélkül keltünk útra. A kupé sarkába húzódva a könyvet lapozgattam, mintha a részvétlen fogadtatás okait keresném benne. Megakadt a szemem a harmincnyolcadik fejezetet lezáró Mikes-panaszon:
,,– …Ó Erdély! Szemem fényét áldoztam fel, múló életem csekély maradékát, hogy leírhassam ezeket a 228könyveket. Nem vártam tőled jutalmat, csak annyit, hogy mint egy hűségesen csaholó kutyától, elfogadd a szolgálataimat. De te ellenségeskedsz prófétáiddal igazmondásunkért, és bakra ülteted a hiúságodnak hízelgőt… Lehetetlen, hogy el ne veszítsed magad…”
Azután csak fokozódott irántam a politikai gyökerekből táplálkozó ellenszenv, azt már természetesnek találtam, hogy Lászlóffy Aladár sem írta meg könyvemről a beígért kritikát. Ha találkozunk néha, keresztülnéz rajtam és én nem szólítom meg őt.
Lezártam magamban az Erdéllyel kapcsolatos képzelgéseimet, többször is hívtak rendezvényekre, de mindig nemet mondtam.
229 230Az 1968-as nyarat is kint töltöttem a máriaremetei víkendházban. Az a bizonyos augusztusi nap is a szokásos módon indult, mikor világosodott, felkeltem, kiléptem a kertbe, mélyet szippantani a friss levegőből. Körülnéztem. Az út keskeny betoncsíkjára sötét foltokban lecsapódott a harmat, a törpe fákon még sárgállott néhány késve érett barack, fent a kútnál csörömpölt a vödör, ahogy Szén bácsi vizet húzott. Az öregember észrevett és intett felém:
– Jó reggelt kívánok! Jó reggelt kívánok! – az első köszönését nyilván most sem hallotta.
Feltettem a rezsóra a vizet, és leültem az asztalomhoz írni, mániámmá vált, hogy minden töredék időt ki kell használni, ha csak két sort sikerül összehoznom, amíg a víz felforr, már az is tiszta nyereség. Bekapcsoltam a rádiót, az előző este nem hallgattam híreket, így csak most értesültem arról, hogy a Varsói Szerződés csapatai – köztük magyar katonai egységek is –bevonultak Csehszlovákiába. A hivatalos indoklás szerint ezt az akciót „a proletár nemzetköziség nevében, a szocializmus vívmányainak védelmében” hajtották végre, egy hangzatos nevű, nyilván quisling jellegű csoportosulás kérésére.
Letettem a tollamat, és kiültem a ház elé, képtelen lettem volna folytatni a munkámat, úgy éreztem, soha többé egyetlen mondatot sem vetek papírra. Ha ilyen 231szörnyűségek megtörténhetnek a világban, mit számít az én viaskodásom a szavakkal, hogy egy érzékletesebb jelzőt vagy egy életszerűbb párbeszédfordulatot kínlódjak ki magamból?! Vágy fogott el, hogy itt hagyjak mindent: munkát, családot, társadalmi harcokat, és leüljek valamelyik erkölcsi-politikai ideálom: Eötvös Károly, Károlyi Mihály vagy Raoul Wallenberg szobrához mellékalaknak, és egészen a halálomig ne mozduljak el vigasztaló árnyékukból.
Automatikus mozdulatokkal elkészítettem a teát, vajas kenyeret kentem mellé, egy tálcára raktam, és kiültem a ház elé, de egy falat sem ment le a torkomon.
Bár soha nem szoktam délelőtt alkoholt fogyasztani, most kibontottam egy üveg bolgár bort. Lebámultam a várost rejtő völgy felé, amelytől hiába próbáltam elszakadni, utánam jött a hegyre is a maga szörnyűségeivel.
Feltételeztem, hogy most az egész világ felháborodva tiltakozik a történtek ellen, de azzal is tisztában voltam, hogy itt, Magyarországon az emberek nem egyöntetűen reagálnak rá. A többség valószínűleg felhördül, káromkodik, az agresszorok elátkozásával könnyít magán, de bőven akadnak kivételek is. Nem csak a szektás kommunisták tapsolnak az inváziónak, akiket félelemmel töltött el Dubček csehszlovák pártelnök elkötelezettsége a demokratikus változások iránt, mert úgy érezték: ez a szándék az ő pozícióikat is megingathatja. Másokból egyszerűen a káröröm tört fel: végre a csehek és a szlovákok is megkapták a magukét, amiért annyit ugráltak a szovjet befolyás ellen – ez a réteg százezreket tett ki. Nincs erősebb gyűlölet annál, mint amelyet az elnyomottak különböző csoportjai éreznek egymás iránt. A levegőben most is ott lebegett Trianon szelleme, a kölcsönös „kultúrfölény” érzete. A magyar közvélemény gyűlölte az északi szomszédból ide érke232ző turistákat, akik „kizabálják” az országot, a korabeli vicc szerint a csemegeszalámit „csehmegette” szaláminak kellene átkeresztelni. Ez az elutasítás persze a túloldalon is érvényesült, a prágai vagy a pozsonyi boltokban is undorral szolgálták ki a magyarul megszólaló vevőket.
Szinte fizikailag is lebénultam a sokktól, melyet a megszállás híre kiváltott belőlem, órákig üldögéltem a hegyi víkendház előtt. Csak lassan szedtem össze magam annyira, hogy felöltözzek és lemenjek a városba tájékozódni.
Lent csak a szokásos gárdával: újságírókkal, irodalmárokkal és más humán értelmiségiekkel tudtam beszélni, óvatosan fogalmaztak, érződött rajtuk a szándék, hogy akármilyen változások következnek is be, ők átmenthessék magukat. Ez a semmit fel nem vállaló, az erősebbhez húzó magatartás mindig is jellemezte a magyar sajtót és az egész politizáló intelligenciát. Később Farkasházy Tivadar nevezetes balatonszárszói rendezvényein mindig pontosan meg lehetett ítélni az MSZP pillanatnyi jobb vagy rosszabb esélyeit abból, hogy az ebédnél több vagy kevesebb újságíró igyekezett letelepedni Horn Gyula mellé.
Megkerestem Kardos Györgyöt is, a könyvkiadó igazgatóját, legközelebbi barátaim egyikét. Ő úgy reagált, ahogy eleve számítottam is rá: szíve mélyéből sajnálta a történteket, de mint fegyelmezett kommunista, úgy vélte, a megszállás elkerülhetetlen volt – és ebbeli meggyőződése mellett mindvégig kitartott.
Ismereteink szerint az ország politikai és tudományos tekintélyei közül összesen hárman küldtek tiltakozó levelet: Lukács György, a filozófus, Hegedűs András – az ő gesztusát különösen ellentmondásossá teszi, hogy annak idején miniszterelnökként magyar 233részről éppen ő írta alá a Varsói Szerződést, melynek fegyveres erői most végrehajtották az akciót. Nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem: ha Hegedűs megtagadta volna a szignálást, nem akadt volna ezer másik személy, aki a helyébe lép és végrehajtja ezt a feladatot, de úgy képzelem, a politikai és erkölcsi következetlenségnek is kell legyenek határai. Senki sem tarthat egyszerre igényt a töviskoszorúra és a harminc ezüstpénzre.
A harmadik tiltakozó Tömpe András volt, a nemzetközi kommunista mozgalom egyik leghitelesebb és legromantikusabb életpályát befutó egyénisége. Harcolt a spanyol polgárháborúban, hosszú éveken át hírszerzőként működött Dél-Amerikában, három országban irányított németellenes partizánakciókat. 1968 augusztusában Magyarország kelet-németországi nagyköveteként szolgált. Tömpe nem érte be formális protestálással, megalapozatlannak, sőt hátrányosnak minősítette a bevonulást. Így ír a magyar kormányhoz és a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetőihez intézett levelében:
„Csehszlovákia azon az úton volt, hogy a szocialista országok közül elsőként valósítsa meg a demokrácia olyan fokát, mely a fejlett nyugati országokban élő dolgozók számára is vonzóvá tette volna a szocialista rendszert. A Csehszlovák Kommunista Párt nemhogy gyengítette volna a szocializmus pozícióit, hanem soha nem látott mértékben erősítette. Az ellenforradalmi erőkkel épp megnövekedett tekintélyére támaszkodva le tudott volna számolni…”
(Az évtizedekkel későbbi események is igazolják Tömpe értékelésének helyességét. A rendszerváltás után a Cseh Kommunista Párt maradt az egész egykori szocialista tábor legerősebb politikai tényezője, a 2342004-es országgyűlési választásokon is a szavazatok 17 százalékát szerezte meg. – M. Gy.)
„Megszállása után – folytatja Tömpe – Csehszlovákia a Varsói Szövetségnek igen gyenge láncszemévé vált, amin a varsói hadseregek jelenléte sem segít.
A megszállás célja a csehszlovák párt kongresszusának, az új Központi Bizottság megalakításának, a parlamenti választások megtartásának megakadályozása volt. Ez azonban nem a szocializmus ügyét szolgálta, ellenkezőleg, az ellenforradalmi erők számára olyan morális igazolást jelent, mely potenciálisan hosszú ideig éreztetni fogja negatív hatását.
Feltételezem, vannak a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságában is olyanok, akik azt állítják, hogy nem lehetett mást tenni, és ami történt, még mindig a kisebbik rossz. Nyilvánvaló, nagy megpróbáltatásokat vállaltunk volna magunkra, ha a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Magyar Népköztársaság kormánya nem vesz részt a Csehszlovákia elleni akcióban. A nagyobbik rossz azonban a részvállalás volt, melynek hosszú távra sokkal súlyosabb következményei lesznek – különlegesen Magyarország számára. Magyarországnak most volt meg az a történelmi lehetősége, hogy a magyar–csehszlovák viszony áldatlan múltját végleg likvidálja, és a nehézségek közös vállalásával a szocialista jövő szilárd alapjait lefektesse.
Nem lehet arra hivatkozni — mondja a továbbiakban Tömpe levele –, hogy a Szovjetunió iránti hűségből kellett együtt masíroznunk. A Szovjetunió iránti hűség nem azt jelenti, hogy olyan döntéseket, melyek a szocialista országoknak – ez esetben mindenekelőtt magának a Szovjetuniónak – és a nemzetközi munkásmozgalomnak kárt okoznak, magunkévá tegyünk. A XX. Kongresszust ilyen gyorsan senki sem felejthette el.
235Mindezért a Magyar Szocialista Munkáspárt és a magyar kormány vezetőinek Csehszlovákiával kapcsolatos döntéseivel nem értek egyet, és ezek képviseletét nem vállalom…”
Tömpe András levonva elhatározásának következményeit, minden formális búcsú nélkül elhagyta berlini diplomáciai állomáshelyét, és hazatért Magyarországra. Döntését itthon sem volt hajlandó visszavonni, a Párt egyes vezetői rágalomhadjáratot indítottak ellene, visszaélésekkel vádolták meg. Tömpe belátva a becsületéért folytatott harc kilátástalanságát, az öngyilkosságot választotta.
Valamikor 1968 őszén, már jóval az események után Kádár János egy tájékoztatót tartott az Írószövetségben, melynek akkoriban még én is a tagja voltam. A beszélgetés elején felállt pályatársunk, Kamondy László, és az első titkárhoz fordult:
– Mondja meg nekünk, Kádár elvtárs: Magyarországnak okvetlenül részt kellett vennie Csehszlovákia megszállásában?
Kádár a fejét rázta:
– Nem, Kamondy elvtárs, módunkban állt volna nemet mondani. Ez a döntés számtalan politikai és gazdasági nehézséggel járt volna, de a szovjet elvtársak tudomásul vették volna. A magyar állami és pártvezetés döntött úgy, hogy beszállunk ebbe az akcióba.
– Ha így van – felelte Kamondy –, akkor én meg kívánom jegyezni, hogy én lélekben nem vonultam be Csehszlovákiába!
– Ehhez joga van, Kamondy elvtárs, és távol áll tőlem, hogy meggyőzzem magát! – zárta le a vitát Kádár János.
(Kádár kétségtelenül táplált magában fenntartásokat az üggyel kapcsolatban. Nyers Rezső a bevonulást követő napon a Politikai Bizottság ülésén kijelentette:
236– Én nem értek egyet vele! – mire Kádár állítólag, tőle egyébként idegen szarkasztikus modorban azt felelte:
– Mi sem értünk egyet saját magunkkal!)
Szerettem volna Tündével is megosztani a tépelődéseimet, de ő nehezen ment bele ebbe a politikai töltetű témába, csak akkor szólalt meg, amikor én újra és újra előhoztam. Bár vonakodva és bizonytalanul fogalmazott, annyi mégis kiderült, hogy magától idegennek érzi és lenézi az egész szocialista-kommunista eszmerendszert. Indokaként a sokszor elhangzó, közhasznú érveket hozta fel:
– Maga az elv: az emberek egyenlősége, gyönyörű, ha azt vesszük, Krisztus volt az első kommunista, mert ő is ezt akarta. A gyakorlati életben viszont megvalósíthatatlan, mert az egyik ember szeret dolgozni és vagyont gyűjt, a másik ember pedig kocsmába jár és ott veri el a pénzét.
– Te csakugyan azt hiszed: az ezerszeres vagy milliószoros vagyoni különbségek abból adódnak, hogy valaki józanabb életű vagy szorgalmasabb? Proudhon mondta és nem a kommunisták, hogy „a tulajdon lopás”, a másik ember kizsákmányolásából származik.
Tünde témát változtatott, és Rákosi Mátyás bűneiről, a Rajk-perről, az internálótáborokról és börtönökről beszélt. Tudtam, hogy ezeket az érveket nem a saját „kútfejéből” meríti, hanem otthoni, családi környezetéből hozza magával. A gyors gazdagodásra törekvő nővére sem rajonghatott egy közösségi tulajdonon alapuló rendszerért.
Nem folytattam a vitát, de Tünde szavai zsigerekből jövő ellenállást váltottak ki belőlem. Bár a magát szocialistának nevező rendszer hibáiról és bűneiről többet tudtam nála, mégis idegen szájából hallva őket – önkéntelenül és logikátlanul – mentséget kerestem rájuk.
237Gyerekkoromból hoztam magammal a szocializmus iránti eredendő lelkesedésemet, melyet csak megerősített, hogy megadatott nekem a tanulás lehetősége. Zsidó származásom és proli voltom miatt egyetlen Magyarországon valaha is létező rendszerben sem kerülhettem volna be egyetemre vagy főiskolára. Erős akaratú anyám megfeszített munkával is csak annyit tudott volna elérni, hogy a legnagyobb gyerekét, Árpi bátyámat felsegítse az értelmiségi léthez vezető lépcsőn, húgaim és én soha nem valósíthattuk volna meg ezt az életformaváltást.
Ezt az elkötelezettségemet az idők folyamán súlyos, sőt kivédhetetlen csapások érték. Elsőnek az 1953-as Nagy Imre-beszéd, amelyet hallgatva úgy éreztem, hogy ifjúkori megszállottságom felesleges, sőt kártékony volt. Ugyanilyen bénítólag hatott rám 1956. november 4-én a szovjet tankok bevonulása és most ez a csehszlovákiai akció. Újra és újra tudomásul kellett vennem, hogy semmiféle közöm nem lehet ahhoz a rendszerhez, mely az én ideáljaimat csak álcázásként, a maga hatalmának megőrzésére használja fel.
És mégis, akkor is és még most is, túl a hetvenedik évemen nem tudtam és nem is akartam kitépni szívemből a szocialista meggyőződés gyökereit. Meszesedő nyakam is még mindig a régi indulók ritmusában recseg, és meghatódom olyan naiv dalszövegtől, mint hogy:
Ezen az sem változtatott, hogy egész életemben nem csak a polgári alapállású rezsimekkel kellett szembeszállnom, hanem – a Kádár-rendszernek egy-egy időszakát leszámítva – a szocializmust eltorzító érák is 238ellenségnek tekintettek, Rákosi Mátyás diktatúrájától egészen Medgyessy Péter „nemzeti közép” országlásáig bezárva, és valószínűleg nem ez volt az utolsó ilyen formáció.
Olyan dúvadnak számítottam, melyet az év egyetlen napján sem véd vadászati tilalom. Nem csak a Hatalom miniszteriális rangú birtokosai, de a rendszer kisebb-nagyobb janicsárjai is rajtam gyakorolták a nyíllövést. A köznapokban is megalázó helyzetekbe kényszerítettek bele: filmgyári könyvelők vitatták el tőlem ledolgozott munkám bérét, botcsinálta esztétaként eszmei hibákat számon kérve rajtam. KISZ-funkcionáriusok zavartak el a nyári táborokban tartott íróolvasó találkozóimról „revizionista” felfogásomért úgy, hogy egy fillér útiköltség sem volt a zsebemben, tíz kilométert kellett gyalogolnom az első kék buszállomásig, ahol már használhattam a bérletemet. Vidéki szakszervezeti titkárok mennydörögtek egy-egy novellám megjelenése után:
– Mi majd teszünk róla, hogy elhallgasson, visszavonatjuk az írói iparengedélyét!
Most, ebben az úgy lehet utolsó könyvemben, csendben megkérdezem:
– Most hol vagytok ti, nyolcszázezernél is több egykori párttagok vezetőitekkel, funkcionáriusaitokkal együtt, akik olyan szilajon oltalmaztátok a szocializmust ellenem?! Ti, akik a rendszer demagógia-páncélba öltözött lovagjai és lovagnői voltatok! Nem telt el túl sok idő, java részetek él még, miért nem álltok sorompóba és mutattok példát a szocializmus értékeinek védelmében, párttitkár, főosztályvezető, professzor, elnök, miniszter urak és elvtársak?
Tőlük hiába kérdeznék, hogy miért mentek át a túlsó oldalra vagy vonultak legalábbis „splendid isolation”-239be, fényes elszigetelődésbe, semmiről tudni nem akaró semlegességbe.
Már az 1990-es évek közepén egy televíziós vitában együtt vettem részt S. Tamással, a Kádár rendszerben elismert, sokszorosan kitüntetett jogász professzorral. Rólam akkor már köztudott volt, hogy Kádár Jánost a XX. század legnagyobb magyar politikusának tartom – ha belegondolunk a névsorba, ez talán nem is számít túlságosan nagy dicséretnek. A műsorvezető ezt a témát pécézte ki, rákérdezett, megpróbált nevetséges színben feltüntetni, de kitartottam a véleményem mellett.
S. mintha ott sem lett volna, passzívan figyelte a civódásunkat, mikor a felvétel véget ért és kialudtak a lámpák, félrevont egy sarokba:
– A rendszerváltás után engem bíztak meg, hogy nézzem át a Kádár-rendszer jelentősebb jogi döntéseinek egyik csomagját. Találtam benne egy érdekes dokumentumot. Még 1957-ben beterjesztették elé a kivégzendő személyek listáját, melyet előtte minden illetékes jóváhagyott. Kádár tizenöt-húsz nevet kihúzott belőle, saját szememmel láttam az aláírását.
– Miért nem mondtad el ezt addig, amíg égtek a lámpák?
S. vállat vont:
– Mit gondolsz? Hülye vagyok?!
Bizony, igaza volt egy öreg munkásnak, aki egy rendezvényen azt mondta az S.-hez hasonlókról:
– Azzal a fél téglával kellene agyonütni benneteket, amellyel régen a melleteket vertétek!
A tágabban vett családban Totyón, a feddhetetlen meggyőződésű, elveiért minden áldozatot felvállaló nagyapámon kívül két MSZMP-tag volt: az apósom és az egyik távoli rokonom, nagyanyám öccsének a fia. 240Apósom hatelemis munkáskáderként egy nagyáruházat vezetett, sőt miniszterhelyettesi rangig is eljutott. Híres volt szigorú éberségéről, kérlelhetetlenül lecsapott minden rendszerellenes vagy annak vélt jelenségre. Álmomban sem tudtam elképzelni, hogy akármilyen változás akár csak egy vonásnyira is megingathatná kommunista hitében.
1991-ben apósom – már nyugdíjasként – egy ötlettel keresett meg:
– Tudod mit kellene csinálni, György?
– Miért épp most tudnám? – próbáltam szellemeskedni –, én általában azt szoktam csinálni, amit épp nem kellene.
– Most, amikor kivonulnak a szovjet csapatok Magyarországról, mindenütt meg fognak szólalni a harangok. Ez lesz a jelképes szimbólum, te nem így gondolod?
– Valószínűleg az történik majd, de mi következik belőle?
– Az jutott eszembe, hogy kis miniatűr harangokat kellene készíttetni egy kisiparossal, rávésetni valamilyen szöveget, mondjuk: „1945–1991 – a Felszabadulástól a Szabadságig!” Szuvenírként piacra dobnánk, az emberek vinnék, mint a cukrot, szerintem százezer darabot is el lehetne adni belőle. Mit szólsz hozzá, György?
Még hápogni sem bírtam. Ha meg tudtam volna szólalni, valami olyant mondok, hogy te akarsz így ünnepelni, éppen te, aki az életedet, a karrieredet, mindenedet a Felszabadulásnak köszönheted, de csak egy kínos undorodó mosolyra futotta az erőmből.
A fentebb említett távoli rokonom – ő egy nemzedékkel fiatalabb volt az apósomnál – hithű párttagként eljárt a taggyűlésekre, és megosztotta velem az ott szer241zett ismereteit: velük már pénteken közölték, hogy hétfőtől milyen cikkeknek megy fel az áruk a boltokban.
Egyszer már a „közel-keleti” válság idején közölte velem, egy politikai tájékoztatón elemzést hallgatott végig, miszerint Izraelben elnyomják és kizsákmányolják az arabokat, akik ennek következtében mérhetetlen szegénységben és jogvesztettségben élnek. Hiába magyaráztam neki külföldi folyóiratok adataival alátámasztva, hogy a gazdag olajsejkségeken kívül aligha akad olyan arab állam, amelynek polgárai elérnék az izraeli arabok életszínvonalát, a rokonom, mint aki többet tud ezekről a dolgokról, kétkedően ingatta a fejét:
– Ugyan már! Legyél objektív!
Dühömben nem találtam higgadt érveket, csak Ádám Ottónak, a nagy színházi rendezőnek az egyik mondása jutott az eszembe:
– Nekem egy zsidó ne legyen objektív – vagy ne legyen zsidó!
Ezt a korlátozottságot még csak-csak tudomásul vettem volna, beláttam: mindenkinek joga van a saját fantazmagóriáihoz – feltéve, ha következetesen kitart mellettük. A számat csak akkor húztam el, mikor a rokonom a rendszerváltás után kimaradt a pártból, helyette „bezsidult”. Ellátogatott Izraelbe, otthon a vallási ünnepeken a fejére tett „sábeszdeklivel”, ájtatos arccal üldögélt a fehér asztal mellett, „hüpe”, vagyis sátor alatt adta férjhez a lányát.
Szakítani akkor illik egy emberrel vagy egy párttal, mikor jobban megy a sora, mint korábban, és nem olyankor, amikor válságba került – így gondolom.
Végül is csak hőbörgök, valójában büszke vagyok rá, hogy a Sors nekem, az ő rendszerük által örökösen megtagadott „fekete báránynak” juttatta azt a feladatot, hogy a szocializmus emlékéről megpróbálja letisz242togatni a folyamatosan ráhányt sarat. Mesélik, hogy egy lengyelországi, zsidók lakta kisvárosban egy őrt tartottak azzal a megbízatással, hogy jelentse, ha a Messiás megérkezne. Megkérdezték tőle, hogy van megelégedve a helyével, mire vállat vont:
– Rosszul fizetett állás, de örökös!
Tündével is mind gyakrabban keveredtünk vitákba és ezek nem múltak el bennem nyomtalanul. Már rég az ösztöneimbe ivódott a politika, aki hozzám tartozott, attól elvártam, hogy a világot ugyanúgy lássa, mint én. Ez az igény úgy erősödött bennem, ahogy az országban mind nyíltabban kibontakozott az elkerülhetetlen társadalmi összecsapás, biztosítani akartam a hátamat.
Augusztus vége felé fenn a hegyen esténként már erősen lehűlt az idő. Az egysoros téglafal nem tartotta a meleget, a szimpla ablakot is hiába takartam be éjszakára egy pokróccal. A gyenge, 15 amperes árammérő nem bírt el nagyobb terhelést, a kis elektromos kályhát csak egy-két órára kapcsoltam be. Reggelenként a hideg betonpadló a rongyszőnyegen keresztül is sütötte a talpamat. Csak szeptember közepéig bírtam kitartani, akkor egy csomóba kötöttem az ágyneműmet, a többi holmimat beraktam a bőröndbe, és visszaköltöztem a kőbányai lakás nedves és sötét hálókamrájába. Tünde számára is elkezdődtek a főiskolai foglalkozások, csak esténként találkozhattunk. Reggel hét óra után néhány perccel újra megjelentem a Hungária kávéházban, és kiraktam füzeteimet-jegyzeteimet a megszokott asztalra.
A víkendház lezártával elvesztettük ölelkezéseink eddigi színhelyét. A tulajdonosnővel megállapodtunk, hogy a következő nyáron is kiveszem, nálam hagyott egy kulcsgarnitúrát. Egyszer felszöktünk az elhagyott 243épületbe, a padlót és az ágyat elborította a leszedett és télre eltárolt alma. Egy darabon félretoltuk és leterítettünk egy műanyag fóliát, azon szeretkeztünk. Tünde fázott, beláttam: ide nem jöhetünk többé.
Szállodában nem kaphattunk volna közös szobát, rendszeres formában nem is tellett volna rá, az erdőben, kapualjakban sem akartunk bujkálni, így jobb meggyőződésem ellenére megkerestem Léber Annát, és elkértem tőle a Rottenbiller utcai lakás kulcsát. Attól tartottam, hogy az a szívesség, amelyet egy régi szeretőmtől elfogadok, tovább halványítja Tündével való kapcsolatunk romantikáját, és még egy lépéssel közelebb visz az elváláshoz.
244Egyik este már lefeküdni készültem, mikor csörgött a telefon, egy határozott, mintegy parancsoláshoz szokott női hang jelentkezett a túloldalon:
– A Mesterrel beszélek? Találkoznom kell magával.
– Mondana valamit arról, hogy milyen ügyben keres? Kiderülhet, hogy a dolog engem nem érdekel, és csak hiábavalóan vesztegettük az időnket.
– Ez most nem fordulhat elő. Egyelőre legyen elég annyi, hogy élete legnagyobb témáját kínálom fel magának.
Ma már eljutottam odáig, hogy ilyenkor bokros teendőimre hivatkozva nemet mondok, és leteszem a kagylót. Nincsenek világot megváltó témák: a szépségkirálynő halála magánügy, a bűn unalmas, az igazi szenzáció a mindennapokban rejlik, ehhez viszont nem szükséges tippadó, magunknak kell megtalálnunk. Akkor azonban még hittem a csodákban, különben is mit veszthetek? – gondoltam magamban.
– Rendben van, mikor és hol?
– Vasárnap délelőtt tíz óra, Astoria presszó.
– Valami különös ismertetőjel: virág, újság a hóna alatt?
– Én meg fogom ismerni magát.
A jelzett időben leültem az eszpresszóban, épp a kávémat kavargattam, mikor egy magas, cserzett arcú, 245szemüveges, negyven-ötven éves nő lépett oda az asztalomhoz.
– Moldova úr?
– Igen.
– M. Irma vagyok.
Helyet mutattam:
– Parancsoljon, miben lehetek a szolgálatára?
– Mi már régebben olvastuk a maga könyvét, a „Magányos pavilon”-t, és nagyon tetszett nekünk.
– Köszönöm.
– Most láttuk az egyik szatíráját a „Kortárs” című folyóiratban, az is nagyon tetszett és az a véleményünk, hogy maga még ennél is jobbakat tudna írni – ha hagynák.
– Nagyon köszönöm, asszonyom, de nem fogadhatom el ezt a bókot, mert ezek szerint elég volna egy rendelet, amely felszabadítja a kezemet, és máris én leszek az új Tolsztoj Leó. Sajnos, nem így áll a helyzet. Én, egyrészt, nem szoktam gondolni rá, hogy engem most épp hagynak vagy nem hagynak írni, ettől függetlenül végzem a munkámat, másrészt semmivel sem tudok többet annál, mint amennyi a könyveimből látszik. Egyet viszont én is szeretnék megkérdezni: miért használ mindig többes számot: olvastuk, láttuk, ez a véleményünk. Ez a családjára vonatkozik?
A nő, mielőtt válaszolt volna, óvatosan körülnézett:
– Kérem, én valaha az Államvédelmi Hatóságnál szolgáltam mint főhadnagy – a légvédelmi részlegnél.
Majdnem kiszaladt a számon egy megjegyzés, hogy ahány egykori ávéhással beszélgettem, mind azt állította magáról, hogy a számjelzéses szövegek dekódolásával vagy kulturális szervezéssel foglalkozott, olybá tűnt, mintha a Hatóságnak más részlege nem is lett 246volna. Szerencsére sikerült türtőztetni magam, a nő zavartalanul folytatta:
– … és most is tartom a kapcsolatot régi testületi társaimmal, az ő révükön kerestem meg most, hogy megkérdezzem: hajlandó volna-e megírni az Államvédelmi Hatóság történetét? Mi segítenénk benne.
Tűnődve néztem rá, az 1960-as évek második felében jártunk, az ÁVH-t már rég feloszlatták, de a testület értékelésével sem hivatalosan, sem egyéni kezdeményezésként nem foglalkoztak. Úgy tűnt, hogy az ügy megoldását szokásos módon a tisztázás helyett a felejtésre kívánják bízni. Péter Gábor, Farkas Vladimír és még néhány menthetetlenül kompromittálódott vezető megjárta a börtönt, de ez a retorzió csak igen szűk körre terjedt ki. Közszájon forgott az a történet, miszerint a belügyi szervek felajánlották Kádár Jánosnak, hogy felkutatják és felelősségre vonják egykori vallatóit, megkínzóit, de az első titkár leghatározottabban leállította ezt az akciót. Ez a felfogás eredményezhette, hogy volt ávéhások vezető pozíciókat töltöttek be a Rádiónál, a Televízióban, a diplomáciai életben és így tovább.
Hirtelen nem találtam magyarázatot rá, hogy M. Irma most miért keresett meg ezzel a témával. Nem tartottam magam olyan jelentős személynek, akit bármilyen okból, bármilyen célból érdemes volna ilyen bonyolult módon provokálni. Megpróbáltam tisztázni a helyzetet:
– Én vagyok az első, akinek felajánlja ezt a témát?
– Ez fontos?
– Legalábbis érdekes. De szeretném, ha őszintén válaszolna.
– Nem maga az első, már két újságíróval is próbálkoztunk.
– Ők mit mondtak?
247Irma széttárta a karját:
– Háátt!
Eltöprengtem: végül is nem hallottam semmiféle olyan rendelkezésről, amely kifejezett formában megtiltaná, hogy valaki az Államvédelmi Hatóság történetével foglalkozzék. Nem lehetett kizárni azt az eshetőséget, hogy a véletlen szerencse most és így kínálja fel nekem azt a bizonyos „nagy esélyt”. Ismét arra gondoltam, hogy nincs vesztenivalóm, legfeljebb annyi, hogy a megírandó könyv egy ideig majd a fiókomban marad. De, mint tudjuk, előbb-utóbb minden mű megjelenik, leszámítva azokat, amelyeket elfelejtettek megírni.
– Rendben van – mondtam –, próbáljuk meg.
Ritkán fordult elő, hogy ilyen csekély előzetes ismeretanyaggal vágtam bele egy témába. Minden ide vágó tapasztalatom abból állt, hogy a gimnáziumunk sakkcsapatát a Bástya, az Államvédelmi Hatóság sportegyesülete patronálta. Ennek ellenére később elterjedt a hír, hogy valaha magam is az ÁVH tagjai közé tartoztam.
– Ha a Moldova nem ávéhás, akkor én egy évig huhogok! Különben honnan tudná ezeket a dolgokat? –hallottam vissza egy kijelentést valakitől.
Néhány ávéhás is „emlékezett” rám:
– Moldova Gyuri? Igen, nálunk, a hármasoknál szolgált.
Nem kívántam mindenkinek külön-külön elmagyarázni, hogy még a testület feloszlatása idején is csak huszonkét éves voltam, és a Színművészeti Főiskola dramaturg főtanszakára jártam. Egyébként is úgy hiszem: az író általában sokat veszít azzal, ha megpróbálja eloszlatni a személye körül terjengő legendákat. K. még akkor is az ellenállhatatlan Don Juant játszotta, mikor már csak annyira emlékezett a nőkkel kapcsolatban, hogy ők voltak azok, akik tánc közben hátrafelé mentek.
248Aztán hosszú hónapok teltek el kemény adatgyűjtő munkával. Irma először a saját múltjáról beszélt, kiderült, hogy a tevékenysége távolról sem korlátozódott a légvédelemre, hanem beépített ügynökként felderítő munkát is végzett. Bejutott például egy földalatti fasiszta szervezetbe, hordta a jelvényüket is, a szárnyas sílécet, mely az eszmei mintakép nevét rejtette magában: „száll a si”, vagyis Szálasi.
Aztán Irma szinte futószalagon szállította a régi ávéhás bajtársait, sőt bemutatott a Hatóság néhány egykori foglyának, például ő vitt el Demény Pálhoz, a magyar kommunista mozgalom egyik jelentős és rokonszenves alakjához.
Pali bácsi évtizedeket töltött el előbb a Horthy-rendszer, majd a felszabadulás után az Államvédelmi Hatóság börtöneiben. A Sors méltánytalanul bánt vele: megérte a rendszerváltást. Ítélőerejének végletes gyengülését mutatta, hogy az MSZP-t baloldali pártnak gondolta, és országgyűlési képviselőséget is vállalt a vörös szegfű jegyében. Ott halt meg a Parlamentben, feltehetőleg a párt politikájában való csalódás végzett vele. Halála után az MSZP emlékérmet alapított baloldali személyiségek kitüntetésére szánva. 1995-ben aztán nekem is felajánlották, de elutasítottam, úgy gondoltam, méltatlan kezekből nem vehetem át. Pali bácsi lánya, Demény Vera értesülvén a döntésemről, megkeresett, és az apja emlékére kért, hogy fogadjam el. Neki nem mondhattam nemet, a fogamat szíva és köszönet nélkül végül is átvettem a kis műtárgyat.
Hivatalos dokumentumokhoz nem jutottam hozzá, akkoriban még hét lakat alatt őrizték őket, így az anyag más szemléleti formába kívánkozott. Egy történelmi elemzés helyett regényt kívántam írni belőle.
A találkozókra legtöbb esetben Irma zuglói lakásán 249került sor – elvált asszonyként tíz év körüli fiával és idős édesanyjával élt itt együtt. Figyelmemet arra összpontosítottam, hogy minél több tényt, történetet, egyéb használhatónak látszó motívumot szedjek ki a beszélgetőpartnereimből, így csak sokára tűnt fel, hogy Irma magatartása megváltozik, mind bizalmasabban kezel. Séta közben a fiával abban versengett, hogy melyikük veszi észre hamarabb a könyvesboltok kirakatába kitett köteteimet. Később már bor is került az asztalra, és néhány intimnek szánt gesztus azt jelezte, hogy kapcsolatunkat Irma már többnek tekinti egyszerű anyaggyűjtési együttműködésnél. Mikor észrevettem a szándékot, sietve kitértem az asszony próbálkozásai elől. Megköszöntem a segítségét, meghívtam egy vendéglőbe vacsorázni, és elbúcsúztam tőle.
Az addig összegyűlt anyagot kevésnek találtam ahhoz, hogy nekikezdjek a könyv megírásának, új és új érdekelteket kerestem, akik további adatokkal szolgáltak. Egyre világosabbá vált, hogy a Hatóság valóban csak a „proletárdiktatúra ökle” volt, csapásainak irányát a legfelsőbb vezetés szabta meg – nem csak képletes értelemben, maga Rákosi Mátyás követelte meg, hogy fizikai erőszakot is alkalmazzanak a letartóztatottakkal szemben. „Ha Horthyék politikai rendőrsége megtehette ezt az elfogott kommunistákkal, akkor nekünk is jogunkban áll!” – indokolta meg egy állománygyűlésen.
A terror sötétségébe csak egyik-másik rab méltóságteljes magatartása villantott fel fényeket. Imponált Tartsay Vilmos tábornoknak, a háború alatti antifasiszta ellenállás hősének egyik elegáns gesztusa. Mikor az ávéhások letartóztatták és bevitték a Sztálin út 60-ba, egy pillantással felmérte, hogy a sorsa már előre és minden részletében eldöntetett, ha vitába kezd, csak önmagát alázza meg, intett az őreinek:
250– Kérek egy konyakot és a vallomásomat!
Ugyanúgy felkavart barátom, Kardos György egyik története is. A felszabadulás után magas rangú tisztként szolgált a Katonapolitikai Osztályon, de a Rajk-ügy kapcsán leszerelték, mivel szoros barátság fűzte a per második számú vádlottjához, Pálffy György tábornokhoz. Az ÁVH hamarosan őt is „begyűjtötte” és a kitalált vádak sokaságát emelte ellene. Kardos jól ismerte a belügyi szakmát, tudta, ha életben akar maradni, „el kell vinni valamilyen balhét”. Ennek jegyében elvállalta, hogy visszaélt hivatali hatalmával, lopott-csalt, nőket csábított el erőszakos eszközökkel. A kihallgatást vezető főhadnagy azonban nem érte be ennyivel, tovább akarta növelni a „trófea” értékét, ezért külföldi kémszervezetekkel való kapcsolatot is rá akart bizonyítani. Ez a meggyanúsítás mélyen bántotta Kardosnak, az illegalitásban is kipróbált kommunistának az önérzetét, de látszólag elfogadta.
Papírt, ceruzát és cigarettát kért, mivel a verésektől már sem állni, sem ülni nem tudott, hasra fordult az iroda szőnyegén, úgy írta meg a vallomását. Kardos „beismerte”, hogy már régen az amerikai kémszolgálat zsoldjába szegődött. Felső kapcsolata maga Allan Dulles volt, a CIA főnöke, vele a Genfi-tó fenekén egy búvárharangban szokott találkozni. Legutóbb a Szovjetunió Vörös Hadseregének mozgósítási tervezetét adta át neki egy savanyúcukorba elrejtve. A főhadnagy valósággal ragyogott a boldogságtól, a jegyzőkönyvvel egyenest legmagasabb parancsnokaihoz, Péter Gáborhoz és Farkas Vladimírhoz sietett. Ők csak belepillantottak az iratba, és azonnal átlátták, hogy a fogoly gúnyolódott, kiadták az utasítást:
– Kardos szemtelenkedik! Adjatok neki egy akkora verést, amekkorát még senki sem kapott ebben a házban.
251Kardost eszméletlenre verték, négyen cipelték vissza a cellájába. Bár a kémkedéssel való gyanúsítást élete kockáztatásával elutasította, a többi, ellene felhozott konstruált vádpontokban elismerte a „bűnösségét”. Mások sem szállhattak szembe eredményesen az Államvédelmi Hatóság akaratával. A fentebb említett Demény Pál mondta nekem egyszer:
– Kizárólag érettségi előtt álló diáklányok képzelhetik, hogy végig és mindenben ellent lehet állni egy tapasztalt elhárítás erőszakának. Csak a halottaknak hiszem el, hogy valóban megtették.
Kardos alighogy kiszabadult a börtönből, 1956 októberében fegyverrel védte a belügyminisztérium épületét a felkelők rohamai ellen. Ahogy a rend helyreállt, az elhárítás egyik vezetőjeként dolgozott tovább. Tábornoki kinevezés előtt állt, amikor otthagyta a „Cég”-et, és átment igazgatónak a Magvető Kiadóba. Ez a kiadó a magát szocialistának nevező rendszer utolsó kulturális védőbástyája maradt. Környezetében megpróbált új harcostársakat nevelni. Ördög Szilveszter, a kiadó egyik lektora az ő biztatására jelentkezett párttagnak, és karrierje egész a Központi Bizottság tagságáig ívelt.
Kardos tőlem is megkérdezte, hogy miért nem lépek be a Pártba, mire minden iránta érzett tiszteletem és szeretetem dacára elnevettem magam:
– Én?!
– Igen te. Mit nevetsz ezen?
– Nézd, Főnök: egy pártba nem elég egyszer belépni, egy pártba naponta újra és újra be kell lépni. Naponta fel kell adnod magadból valamit, tudomásul kell venned mások döntését, sokszor olyanokét, akik tűzoltólétrával sem érnek fel a bokádig. És ha nem értesz egyet velük, akkor is felelősséget kell vállalnod. A te 252pofádnak kell égnie mások hülyeségéért, aljasságáért, és nem mondhatod az embereknek, hogy én is úgy gondolom, mint ti, csak tiltja a pártfegyelem, hogy csatlakozzak a véleményetekhez. Nem, köszönöm, ebből nem kérek.
Kardos indignálódva kérdezte:
– Szerinted a Pártban csak hülyék, karrieristák és kártevők vannak?
– Én ezt nem mondtam. Nem állítom, hogy megingathatatlan biztonsággal állok a talpamon, de olyan mélyre soha nem jutottam, hogy kétségbe vonjam mások pozitív jellemvonásait – csak azért, mert belőlem hiányoznak. Elismerem, hogy akadnak olyan emberek, akik az életüket tették fel a Párt szolgálatára, kettőt én is ismerek: az egyik Kádár János, a másik te vagy – senki másért nem tenném tűzbe a kezem. Én az életemet legfeljebb az Életre vagyok hajlandó feltenni, nem mások életére, így felejtsük el ezt az ügyet.
A barátságunk nem rendült meg, de azt hiszem, Kardos soha nem felejtette el, hogy reagáltam a Pártba hívó ajánlatára. Évekkel később előkerült egy rendkívül érdekes dokumentumgyűjtemény, Kardos barátjának, az 1948-ban kivégzett Pálffy György tábornoknak az életéről és tevékenységéről. Szívesen feldolgoztam volna az anyagot, de Kardos nem nekem adta oda, hanem az általa megbízhatóbbnak ítélt Száraz Györgynek, aki annak rendje-módja szerint kudarcot is vallott vele.
Némelyik frissen hallott történetet elmeséltem Tündének is, őt taszították ezek a históriák. Nem látott különbséget gyilkosok és áldozatok között, úgy találta, csak a véletlenen múlott, hogy melyik szerep éppen kire jutott.
Tünde egy testetlen, humanista világról álmodozott, amelyet olyan nagy kezdőbetűs fogalmak irányítanak, 253mint a Szeretet, a Barátság, a Részvét és így tovább. Én viszont ez ellen tiltakoztam, életem szinte minden napján megtapasztaltam, hogy ezek az ideálok a világ összefüggéseiből kiszakítva, mintegy kocsonyává sűrítve nem oldanak meg semmit. Sőt: könnyen kártékonnyá is válhatnak, mert tömjénillatú dekorációként használják fel őket abban a törekvésben, melyben a mindenkori hatalom a nyomorultakat méltatlan helyzetük elviselésére próbálja rábírni. Bennem élt a gyanakvás minden magasztosan hangzó fogalom iránt, akkoriban jegyeztem fel magamnak:
„– Még soha senki nem hivatkozott Népre, Nemzetre, Hazára vagy Osztályra, aki adni akart neked valamit.
A fenti fogalmak kizárólag arra a célra vannak fenntartva, hogy kérjenek, vagy rosszabb esetben, követeljenek tőled.”
Most már nem a kapcsolatunk féltése tartott vissza a vitáktól, hanem az a felismerés, hogy küzdelmeimben Tünde nem fog mögöttem állni afféle „eszmei markotányosnőként”. Lehet, hogy neki van igaza, de az embernek nem mindig az igazságra van szüksége – ezt többnyire magunk is ismerjük, és nem tudunk mit kezdeni vele –, inkább vigasz kellene nekünk és segítség.
Persze előfordulhat, hogy mindez csak azért jutott az eszembe, mert a testi vonzódás fokozatosan csökkent kettőnk között. Ebben a hangulatban bekövetkezett, amitől tartottam, mind gyakrabban feljártam Léber Annához, aztán le is feküdtem vele.
Anélkül hogy bárkinek is megemlítettem volna, megkezdtem összeállítani az ávéhások sorsáról szóló regény első vázlatait. A „Magányos pavilon” folytatásának szántam, és „Az elbocsátott légió” címet adtam neki.
254Akkoriban már magas, 50-60 ezres példányszámban adták ki az írásaimat – az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy egy átlagos terjedelmű könyv ára még mindig 15–30 forint között mozgott, a mai 3-4 ezer forintos szinten aligha sikerült volna. Külön szerencsémre több szatírám megjelent, ez jelentős előnynek számít az olvasók megnyeréséért folytatott harcban. Füst Milántól hallottam egyszer, hogy Tolsztoj vagy Dosztojevszkij hiába mélyebb és átfogóbb erejű alkotó, mint Csehov, mégis ő az olvasottabb, mert a műveit áthatja a humor.
Továbbra sem kerestem a Hivatal kegyeit – ezt nem dicsekvésnek szánom, mert ez az alapállás legalább akkora baj, mint amekkora dicsőség. Az Írószövetségben is kezdtek komolyabban venni, a beszámolóknál mind több zárójelben tűnt fel az én nevem is, ennek köszönhetőleg behívattak, és felajánlottak egy négyhetes szovjetunióbeli tanulmányutat. Ez a küldetés alapvetően különbözött a néhány évvel korábbi IBUSZ-kirándulástól, így éltem a felkínált lehetőséggel.
Ez az esemény különös módon két másik úttal is egybeesett. Anyámat befizettem egy prágai városnézésre, Tündét pedig az anyja vitte el egy franciaországi túrára – talán ezzel kívánta kárpótolni a lányt, amiért a családon belül háttérbe szorult a nővére mögött.
Hármunk közül én indultam el utolsónak. Soha nem 255értettem a csomagoláshoz, most nem volt itt anyám, aki segítsen, találomra pakoltam be a ruháimat. Ajándéknak szánva beraktam három üveg almapálinkát – akkoriban jelent meg újdonságként a boltok polcain –, az egyik még az utazás során eltört, szétfolyt a bőröndben, ettől fogva minden zakóm és fehérneműm átható cefreszagot árasztott magából.
Csak Léber Anna jött ki elbúcsúztatni, átadott egy csomagot a vállalati reprezentációból kimentett kisebb tárgyakkal, megittunk egy konyakot az Aero eszpresszóban, aztán felszálltam a repülőtéri buszra.
Moszkvában a Szovjet Írószövetség nevében most is Salamonov fogadott, az a szakreferens, aki, mint emlékezetes: katonaként egy kórházban ponyvaregényeket olvasgatva tanult meg magyarul. Önálló küldöttként érkezve megnőtt szemében a rangom, több figyelmet szentelt nekem, mint a néhány évvel korábbi alkalommal. Meghívott ebédre, a fehér asztal mellett összeállítottuk a programot:
– Hová szeretne menni, Moldova elvtárs?
Engem elkapott a mohóság, szerettem volna bejárni az egész Szovjetuniót. A referens jegyzetelgetett, aztán a maga kedve szerint válogatott a kívánságaimban. Ha valamelyik úti cél megszervezését bonyolultnak találta, kijelentette, hogy az adott helyen éppen hadgyakorlat folyik, ezért zárt területnek számít, így maradt ki például Alma Ata vagy Szamarkand. A program így is bőségesnek ígérkezett: az obligát moszkvai és leningrádi látogatáson kívül bekerült Lettország, Észtország, Irkutszk, a Bajkál-tó, Jasznája Poljana, Tolsztoj Leó nyughelye és még számos egyéb pont.
– Beszél ön oroszul?
– Mint az óceánjárón a néger szakácsok angolul – feleltem kitérőleg.
256– Tudniillik tolmácsot nem tudunk adni ön mellé, csak egy kísérőt – mondta Salamonov –, munkatársunkat, Sztanyiszlav Sztanyiszlavovicsot jelöltük ki, ő sajnos nem tud magyarul, de igen tájékozott és politikai tekintetben is megbízható elvtárs.
Szó nélkül tudomásul vettem, hogy az elkövetkezőkben napok, esetleg hetek telnek el úgy, hogy senkivel egy szót sem válthatok magyarul. Tiltakozni nem lett volna értelme, mert akkor sem alakulnak másképp a dolgok. Megkaptam a költőpénzemet, majd az Írószövetség kocsija elvitt egy jórészt külföldi vendégek fogadására szolgáló Inturiszt-szállodába. Salamonov megígérte, hogy a kísérőm hamarosan felkeres a rögzített és jóváhagyott útitervvel.
Lerakodtam és körülnéztem a szobában. Tudtam, ilyenkor sokan a beépített lehallgató „poloskákat” szokták keresni. Egy magyar külügyes egyszer a szőnyeg alatt talált egy rézkorongot, hatástalanítás céljából leszerelte, csak másnap tudta meg, hogy az alatta fekvő ebédlőben leszakadt a csillár, mert a horog azt rögzítette. Engem nem érdekelt különösebben, hogy ki és hol veszi fel a szavaimat, annál inkább örültem annak, hogy az egyik fotel mögött egy zöld nyakkendőt találtam, a szoba előző lakója felejtette itt. A Sors ajándékának tekintettem, mert elfelejtettem „kultúrmadzagot” hozni magammal.
Rögtön fel is próbáltam, amíg a tükör előtt állva igazgattam, háromszor-négyszer is megszólalt a telefon. Azt hittem, hogy a porta vagy a kísérőm jelentkezik, de női hangok szóltak bele a túloldalon, számomra ismeretlen nevű férfiakat kerestek. Hiába mondtam nekik, hogy az illető már nem tartózkodik itt, nem rakták le a kagylót, társalogni próbáltak, nekem kellett megszakítani a beszélgetést.
257Lementem sétálni, majd beültem egy borozóba. Mintegy az orosztudásomat kipróbálva beszélgetésbe elegyedtem a mellettem iszogató emberrel. Foglalkozását tekintve irodalmat tanított egy középiskolában, anyanyelvünk szépségének dicséretére verseket kezdtünk idézni, ő oroszul, én magyarul. Közben odasúgta nekem:
– Pugavica!
Nem ismertem ezt a szót, azt hittem, hogy besúgót jelent, valaki figyeli a társalgásunkat, de hiába néztem körül, semmit sem vettem észre. Ennek ellenére újra meg újra, még az elválásunknál is megismételte:
– Pugavica!
Otthon megnéztem a szótáramat: a „pugavica” gombot jelent, a sliccemre pillantottam, valóban nyitva volt rajta egy gomb.
Kísérőm, Sztanyiszlav Sztanyiszlavovics csak másnap keresett fel. Harminc év körül járhatott, haját rövid jezsuitafrizurára vágatta, arcáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly, széles kapafogai előremeredtek a szájából. Átnyújtottam neki egy kis csomagot, amelyet a Léber Annától kapott reprezentációs ajándékokból állítottam össze, aztán leültünk beszélgetni, kért, hogy szólítsam egyszerűen „Szlává”-nak.
– Szlává Bogu! – Hála Istennek! – morogtam magamban, megkönnyebbülve, hogy nem kell kimondanom hosszú és nyelvtörő teljes nevét. Szláva egyébként csak alkalmi kisegítőként vállalt munkát az Írószövetségnél, különben valamilyen egyetemen dolgozott, később kiderült, hogy folyékonyan beszél franciául és angolul is.
Először a Moszkvától délre fekvő Tula városba látogattunk el, attól 15 kilométerre található Jasznaja Poljana, Tolsztoj Leó szülőhelye és egykori birtoka. Én őszintén szólva egy nagyobb parasztházra gondoltam, 258ehelyett egy emeletes kastélyra bukkantunk – a Tolsztoj-család gazdagabb lehetett, mint képzeljük, muzsikok százai szolgáltak náluk. A ház előtt bal kéz felől áll a „szegények fája”, reggelenként itt ült az író-birtokos, és fogadta a kérelmező parasztokat.
A belső elrendezés arra utal, hogy Tolsztoj el kívánta különíteni az életét a családjától, mindenekelőtt békétlen feleségétől. A házon belül háromszor is megváltoztatta a dolgozószobáját.
Huszonegyezer kötetet gyűjtött össze, ennek háromnegyed részét megjegyzésekkel látta el, vagy más módon jelölte meg azt, amit fontosnak talált. Eszembe jutott a Karenina Annában a tudóst költöztető muzsikok megjegyzése, mikor észreveszik a glédában álló könyveket:
– Na, ez nem sokat korhelykedhetett életében.
Ebből a házból menekült el Tolsztoj 1910 októberében, hogy megtalálja önmagát. Feljegyezték, hogy mikor a szökésben segédkező kocsis megkérdezte: üzen-e valamit, Tolsztoj lenézett a földre, és azt mondta, semmit.
Útközben halt meg a Rjazany kormányzóságbeli Asztapovo állomásán. Testét vonaton szállították vissza Jasznaja Poljanába, a vagon szállítmányát felmutató bárca így összegzi a szállítmányt: „két hordó hering, egy zsák só, két láda cukor, egy koporsó”.
Szlávával kimentünk Tolsztoj végső nyughelyéhez is. Az erdőben egy „polosza tyisini”, „csendövezet” feliratú tábla jelzi, hogy közeledünk a sírhoz. Két, törzsével összecsavarodott fa alatt fekszik, testét egy felirat nélküli alacsony földhalom takarja. Ha volna arányosság a világon, minden más írónak csak konkáv, vagyis a földbe besüppedő síremlék járna.
Moszkvából Leningrádba telepedtünk át. Itt is az 259Inturiszt-lánc egyik szállodájában helyeztek el minket, Szlávát a szerényebb ötödik, engem az előkelőbbnek számító hetedik szinten. A beköltözésnél körülnéztem a hotel halljában, Vera Fominára gondoltam, arra a zsidó lányra, aki egy megszabadító házasság reményében itt próbált ismerkedni külföldi férfiakkal.
A kötelezőnek számító városnézés után csak késő este kerültem vissza a szobámba. Akárcsak Moszkvában, itt is tízpercenként szólt a telefon, női hangok különféle Alekszej Mihajlovicsokat, Peter Arnoldovicsokat, Leslie Winsztonovicsokat kerestek. Felfogtam, hogy ezek a hívások a partnerkeresés egyik bevett formájának számítanak, sokan és sokszor élnek ezzel a módszerrel, annál könnyebben tehetik, mert akkoriban mind Moszkvában, mind Leningrádban a telefontulajdonosok ingyen használhatták a készüléküket. Próbáltam kihúzni a dugót, de egybe volt építve a konnektorral. Melléraktam a kagylót, akkor viszont néhány percen belül bekopogott a recepciós, és megkért, hogy tartsam a telefont üzemképes állapotban. Halvány gyanúm támadt, hogy ebbe lehetett beépítve a lehallgatóberendezés.
Másnap este is épp hazaértem, megszólalt a telefon, egy fiatal női hang Vaszilij Afanaszjevicset kereste. Hirtelen kedvem támadt, hogy szemtől szembe kerüljek egy ismeretlen jelentkezővel, ezért belementem a társalgásba:
– Vaszilij Afanaszjevics nincs, van viszont Jurij Alekszandrovics! – mármint én.
A nő elhallgatott, aztán megkérdezte:
– Ön kicsoda?
– Magyar író vagyok.
A beszélgetőpartnerem nem értesülhetett róla, hogy 260ennél kisebb rang kevés van a világon, mert fellelkesülve folytatta:
– Mi egyetemisták vagyunk, nincs kedve beszélgetni velünk? Ha akarja, elmegyünk magáért kocsival.
– Jól van, jöjjenek.
Szedelőzködni kezdtem, nem akartam üres kézzel fogadni őket, bőröndömből elővettem az egyik épen maradt almapálinkás üveget. Nem lehetett kizárni egy esetleges csapdát, úgy gondoltam, jobban járok, ha Szlávát is magammal viszem, leszóltam neki telefonon. Közben befutottak az egyetemisták: négy fiú és két lány. Átnyújtottam nekik a pálinkát, és kértem, hogy várjunk néhány percig, amíg a kísérőm felér.
– Ő nem magával lakik? – kérdezte az egyik lány.
– Nem, lent az ötödiken.
– Hogy lehet az, hogy az oroszt rakták a rosszabb helyre?
Válasz helyett csak mosolyt erőltettem az arcomra és széttártam a kezem, megcsapott a sejtelem, hogy korántsem felhőtlen szórakozás vár rám. Közben Szláva is csatlakozott hozzánk, lent a szálloda előtt kocsiba szálltunk, egy régi építésű, de jól karbantartott és modernül berendezett házba vitt minket.
Megszoktam már, hogy a moszkvai és leningrádi lakások számtalan társ- és albérletre oszlanak, tudósok, művészek családostul is egyetlen szobával kénytelenek beérni. Ez a ház viszont láthatólag egyetlen család tulajdonába tartozott, tulajdonosa magasan kellett hogy álljon az állami vagy pártranglétrán.
Orosz szokás szerint pillanatok alatt asztalt terítettek kaviárral, sült húsokkal, különféle sajtokkal és édességekkel – ezeknek az étkeknek a nagy részét csak a funkcionáriusok számára fenntartott boltokban vagy a 261valutáért árusító üzletekben lehetett beszerezni – vodkát és pezsgőt raktak ki mellé.
Bár kitüntető szívélyességgel kezeltek, nem tudtam feloldódni vendéglátóim között. Otthon sem kedveltem az egyetemisták társaságát, bár egy időben szerették az írásaimat, nem fogadtam el a klubjaikba szóló meghívásokat, és a más formában történő találkozásokat is igyekeztem elkerülni. Tudat alatt nyilvánvalóan ott lappangott bennem a már megállapodott nemzedék tagjaira általában jellemző szorongás, hogy az újonnan érkezők soraiból előállhatnak olyanok, akik adottságaikkal-teljesítményükkel túlszárnyalnak minket, és megingathatják életünk támasztó oszlopait, mint ahogy annak idején mi is háttérbe szorítottuk az előttünk járó generációt.
– Egyszer majd jön az ifjúság, és bekopogtat az ajtón! – mondja Sollness építőmester Ibsen drámájában.
Emellett reálisabb okok is táplálták fenntartásaimat. Az egyetemi-főiskolai hallgatók Magyarországon, Ausztriában, Németországban és számos más helyen mindig is a szélsőjobb oldal legfőbb bázisát jelentették. A második világháború előtt és alatt többségük bajtársi kooperációkba tömörült, melyeket kommunista- és főleg zsidóellenesség hatott át. A bécsi egyetemen például azt követelték, hogy a zsidó orvosjelöltek csakis zsidók hulláin tanulhassanak boncolni. A budapesti oktatási intézményekben pedig tombolt a „Hirig Simon”, gyakran kiverték az épületekből a zsidó hallgatókat. Számos későbbi Nobel-díjas tudóst kergettek ki az országból. Most, negyvenévnyi szünet után, mint a statisztikai felmérések mutatják, a jobboldali szellem újra uralkodóvá vált a magyar egyetemeken.
Akkor és ott a leningrádi ház fényűzően megterített asztala mellett elhangzó alkalmi pohárköszöntőkben, 262megjegyzésekben is előjött jó néhány nagyorosz nacionalista és antiszemita mondat, melyek gondolatilag egybevágtak az első szovjetunióbeli utamon szerzett tapasztalataimmal. Nem volt kedvem vitába szállni velük, jobb szerettem volna visszamenni a szállodába, de nem engedtek, sőt kérleltek, hogy meséljek nekik valamilyen történetet.
– Ön, Jurij Alekszandrovics, mint író, bizonyára egy egész arzenált őriz az emlékezetében.
– Akad egypár, milyet óhajtanak?
– Már elmúlt éjfél – mondta az egyik lány –, valamilyen misztikus legendát, amelybe beleborzong az ember.
– Van olyan is – mondtam, és belekezdtem életem valószínűleg leghosszabb orosz nyelven előadott produkciójába. – Élt Prágában egy Lőw nevezetű csodatévő rabbi, ő volt az, aki agyagból megformálta a Gólemet, és az Isten nevét tartalmazó papírt a nyelve alá helyezve elindította a gettót megtámadó csőcselék ellen.
– Egyszer, már késő öregkorában, Lőw rabbi azt álmodta, hogy a Halál Angyala ott áll a prágai zsinagógában, egy hosszú listát tart a kezében azok nevével, akiket magával akar ragadni. Lőw felébredt, nem tudott újra elaludni, ruhát kapott fel magára, és átsietett a templomba – a Halál Angyala valóban ott állt az Almemor előtt, kezében egy papírtekerccsel, mely a halálra ítélt hívek nevét tartalmazta.
– Lőw rabbi birkózni kezdett az angyallal, hogy kiragadja a kezéből a listát, és ezzel megmentse a felsoroltak életét. Hosszú ideig viaskodtak, végül a rabbinak sikerült elvenni tőle, a küzdelem hevében a papír elszakadt, és a lap alsó széle, egy vékony csík a Halál Angyalának a kezében maradt.
263– Lőw hazasietett a listával, dobogó szívvel végigolvasta, községének minden tagja szerepelt rajta, Prága egész zsidósága elpusztult volna. Sokáig töprengett: mi lehetett írva arra a foszlányra, amelyet a Halál Angyala elvitt magával. Újra és újra átnézte a névsort, csecsemőtől aggastyánig senki sem hiányzott. Azzal nyugtatta magát, hogy talán egy dátum vagy pecsét állhatott rajta.
– És másnap halva találták a nagy Lőw rabbit – zécher cáddik livrocho, áldassék igazságos emlékezete. A leszakadt papírszeleten egy név maradt: az övé. Erre nem gondolt.
Azzal, hogy épp ezt a történetet választottam ki, jelezni kívántam fenntartásaimat az elhangzott antiszemita kijelentésekkel kapcsolatban, nem lepődtem meg, mikor vendéglátóim felzúdultak. Maga a zsidó téma felvetése is érzékenyen érintette őket. Még alig egy év telt el az úgynevezett „hatnapos háború” óta, amelyben a két és fél milliós Izrael legyőzte a százmilliósnál is nagyobb arab szövetséget. Ez a vereség a Szovjetunió számára is súlyos kudarcot jelentett, mert ő látta el haditechnikával Egyiptomot, Szíriát, Jordániát. A világ pontosan ismerte a számokat: 2000 tankot, 700 ultramodern harci repülőgépet, sok száz ágyút, 14 tengeralattjárót, 46 hadihajót, rakéták ezreit és számtalan más fegyvert szállított az Izrael megsemmisítésére készülő erőknek. Egyiptom és Szíria katonai doktrínáját, stratégiai terveit, tisztjeinek kiképzési módszerét a szovjet hadászati elvek határozták meg. A szovjet tanácsadók tömege segítette az arab hadsereget, akik a „hatnapos háború”-ban is aktív részt vállaltak, a világsajtó jellemző epizódként tálalta, hogy az izraeli katonák egy zsákmányolt „Katyusa” rakétakilövő lőállásában Balzac Goriot apó című regényének orosz fordítását találták meg.
264Túl a sok milliárd dollárt kitevő közvetlen veszteségen, ez a kudarc megingatta a fegyvervásárlók bizalmát a szovjet hadieszközökben, a megrendelések vészesen visszaestek, a nemzetgazdaság egyik legfontosabb bevételi forrása elapadással fenyegetett.
Vendéglátóim a szovjet politikai és technikai arisztokrácia családjaiból kerültek ki. Szívesen elviccelődtek a rendszer kisebb-nagyobb hibáin, de ha a Szovjetunió alapvető hatalmi érdekei jöttek szóba, azonnal elveszítették a humorérzéküket, ez történt az adott esetben is. Helyzetükből eredően átlagon felüli tájékozottsággal rendelkeztek, de érveikben megmaradtak a demagógia szintjén. Szokásos módon arról beszéltek, hogy Izraelben elnyomják és kizsákmányolják az arabokat, a vallási vezetők tartják kezükben az ország irányítását és így tovább.
– Izrael egy fasiszta állam – mondta az egyik lány –, nekem elhiheti, mert én magam is zsidó vagyok!
Vállat vontam:
– Az „antiszemita zsidó” már elég régen ismert fogalom! – ezzel felemelkedtem a helyemről, és intettem kísérőmnek, hogy távozni szeretnék, senki sem marasztalt, még a szokásos búcsúpoharat sem ittuk meg.
Szállodai szobámban fekve sokáig nem tudtam elaludni, még egyszer végiggondoltam a történteket. Számítottam rá, hogy ez az éjszakai vita nem marad következmények nélkül, Szláva hivatali kötelességként jelenti majd Salamonovnak, a referens pedig feljegyzést küld a magyar írószövetséghez, de most nem fogott el a konfliktusok utáni nyugtalanság, meg voltam győződve, hogy úgy viselkedtem, ahogy kell.
Hogy lezárjam az Inturiszt-szállodákkal kapcsolatos vitámat, elmondom: később ezeknek a telefonálgatásoknak köszönhettem az egyetlen szovjetunióbeli „gá265láns” kalandomat. Már hat hete eljöttem hazulról, mikor az egyik vendéglátóm megkérdezte: ez idő alatt akadt-e dolgom nővel. Bevallottam, hogy nem, erre ő „nyitki”-t ajánlott, nem ismertem ezt a szót, utánanéztem, kiderült, hogy cérnát jelent, nyilván az ügyben használatos szerv elkötésére célzott. Már csak sértett hiúságból is illendőnek véltem, hogy végre a tettek mezejére lépjek.
Leginkább attól tartottam, hogy valamilyen nemi betegséget szedek össze, ezért inkább elhárítottam a telefonon jelentkezőket, akik ebben a tekintetben különösen gyanúsnak tűntek. Egy nő azonban felkeltette a figyelmemet, már a beszélgetés elején kiderült róla, hogy a dohányiparban dolgozik, és feltételeztem, hogy egy ilyen egészségügyileg kényes helyen folyamatosan ellenőrzik a munkásokat, így nem kell fertőzéstől tartanom.
A sporttáskámba beleraktam az utolsó üveg almapálinkámat, és felszálltam a metróra. Egy panelházak rengetegébe telepített állomásnál szálltam le, a sötétben csak nehezen találtam rá a megjelölt címre. A harminc év körüli, vékony, inas nőt Tányának hívták, barátságosan fogadott, elmondta, hogy eredetileg a korábbi lakójával, egy bitang tatár férfival akart beszélni, de ő, úgy látszik, hazautazott, és nagyon örül, hogy én jöttem el helyette. A pálinka mellé ízelítőnek csak nyers uborkát tudott letenni az asztalra, megsóztuk és úgy majszoltuk. Tánya ivás közben is gyakran telefonált, minél többet ivott, annál hangosabban. Aztán ott maradtam, és vele töltöttem az éjszakát, most csak úgy fejben kiszámolom: harminchat év telt el azóta.
Leningrádból továbbrepültünk Szibériába. Féltem a hosszú úttól, ezért indulás előtt két Daedalon tablettát is bevettem, elkábultam tőle, csak néha-néha riadtam fel félálmomból, ilyenkor magyarul kérdeztem valamit a mellettem ülő Szlávától, aki egy szót sem értett belőle, de joviálisan mosolygott, szájában alig elférő kapafogaival.
A novoszibirszki repülőtéren a helyi írószövetség titkára fogadott minket. Ahogy szilárd földet éreztem a talpam alatt, hamarosan magamhoz tértem, és érdeklődve néztem körül.
– Most először járok Ázsiában! – mondtam a vendéglátóknak.
– Ön nem Ázsiában van, hanem Szibériában.
– De hát Szibéria Ázsiában fekszik.
– Akkor is! – és a hangján érződött, hogy a szőrszálhasogatásommal sokat elvesztegettem jóindulatából.
Nem akartam tépelődni ilyesmin, boldog voltam, hogy eljutottam erre a vidékre. Beszívtam a nedves, tél eleji levegőt, és visszacsengtek bennem a középiskolai földrajzórákon hallott nevek, a transzszibériai vasút állomásai: Omszk, Tomszk, Krasznojarszk, Novoszi-birszk, Irkutszk, Vlagyivosztok. A repülőtérről a város felé tartva minden út menti fát és bokrot megfejtendő titkok hordozójának véltem, sebesen jegyzetelgettem.
A titkár elkísért minket szálláshelyünkre, a Lenin téri „Centrálnájá”-ba és meghívott vacsorára a hotel éttermébe. Én csak valamilyen előételt fogyasztottam és bort kértem hozzá, ő elégedetlen volt a szerény megrendeléssel:
– Vi málojednyik – málopivnyik! – jegyezte meg, vagyis ön kisevő-kisivó!
A hasonló környezetben, ahol az írónak egy sorát sem olvasták, természetesen a külső adottságai alapján 267ítélik meg. Emlékszem, Komlón a behemót bányászok milyen csalódással fogadták a kor legnépszerűbb regényíróját, a vékonydongájú Berkesi Andrást:
– Ez mer regényeket írni?! Hiszen hetven kiló sincs!
Ennek ellentételeként a jelentéktelen tehetségű, de drabális testalkatú Katkó István Kubában el tudta hitetni a helybéliekkel, hogy ő a magyar „Papa Hemingway”.
A későbbiekben próbáltam visszanyerni a helyi titkár megingott jóindulatát, beszélgetéseinkben a személyére tereltem a szót, érdeklődtem a pályafutása iránt. Kiderült, hogy valaha a hadseregben szolgált:
– „Egy bizonyos beosztásban” – mondta, és nem részletezte tovább, de a hanghordozása nem hagyott kétséget a hely fontossága felől. Az én találgatásaim szerint az atombomba indítókulcsának őrzője éppúgy lehetett, mint a katonai törvényszék ítélet-végrehajtójának a segédje. Obsitba vonulása után kezdett el betűvetéssel foglalkozni, verses meséket ír, alkotásaiban a katonai ismereteit is felhasználja, nemrégiben jelent meg egy gyűjteményes kötete: „A kis tank mint cukrászinas” címmel.
A későbbi találkozások során kiderült, hogy a titkár a mi vidéki íróinkhoz hasonlít: a társasága és a szomszédjai előtt szívesen tetszeleg a művész pózában, fellép a némi honoráriummal is járó irodalmi esteken, közben éli az átlagos nyárspolgár életét. Arra készül, hogy lecserélhesse a Zsiguliját, ezért mindent alárendel a spórolásnak: a piacon alkuszik a kofákkal, foltozott nadrágban kapálgat a kiskertjében, ahogy mondani szokás: nagymosásnál nincsen rajta gatya.
Mindinkább megbizonyosodtam abban, hogy ez az egybeesés nemcsak a helyi és, mondjuk, a nyíregyházi írókra vonatkozik. Novoszibirszk hiába fekszik a ro268mantikus Szibériában, és lakóinak száma is hasztalanul közelíti meg a másfél milliót, hangulatában nem különbözik egy unalmasabb magyar megyeszékhelytől. Az emberek itt is tömött autóbuszokon ingáznak gépgyári, vasúti vagy áruházi munkahelyük és panellakásuk között, bezárkózott, szürke életmódot folytatnak, különösebb események és örömök nélkül. Elmúlásukat sem jelzi egyéb, mint a fényképükkel ellátott partecédulák a házhoz közeli villanyoszlopra kiragasztva.
A város nevezetességeivel egy nap alatt végezni lehetett: megnéztük a Lenin teret, a Kalinyin teret, a Szovjet teret. Láttuk Lenin szobrát, a fehérgárdisták elleni harcban elesett vöröskatonák szobrát, Pokriskinnek, a sztálingrádi csatában kitűnt pilótának, a Szovjetunió háromszoros hősének a szobrát. Hosszan álldogáltam Adrien Lejeunnek, a párizsi kommün egyik vezetőjének síremléke előtt, aki az I. világháború kitörésekor Novoszibirszkben telepedett le és itt is halt meg. Hamvait azóta már rég visszavitték Franciaországba, de a síremlékét a helyén hagyták.
Egyik este kísérőmmel, Szlávával elmentünk a helyi operaházba – ez a szovjet arányok szerint kamaraszínháznak számított, alig volt nagyobb, mint a mi Keleti pályaudvarunk. A 35 méter magas, 60 méter átmérőjű vasbeton kupolával fedett nézőtéren mindössze háromezer ember foglalhatott helyet.
Egy moszkvai színház vendégjátékára kaptunk meghívót, az „Egész Európára szóló lakodalom” című komédiát mutatták be. A műsorfüzet szerint ez a színdarab nem csak a végletekig kacagtató, de elvi tanulságokban is gazdag, súlyos erkölcsi csapást mér többek között a bércsalókra és a titkos pálinkafőzőkre.
Külföldön minden olyan színdarabot jónak találunk, amelyből az ember legalább tízpercenként megért egy-269egy mondatot. Ezen az estén többször is elkönyveltem hasonló sikerélményt, így nincs mit csodálkozni azon, hogy a második felvonás utáni szünetben jókedvűen mentem ki a folyosóra.
Csodálkozva láttam, hogy sokan egyenest a ruhatárhoz rohannak, valósággal kitépik kabátjukat a ruhatá-rosnő kezéből, és kettesével véve a lépcsőket eltávoznak.
– Mi van, Szláva, ezek tudnak valamit?! Lehetséges, hogy ilyen rossz a hátralévő két felvonás?
– Nem erről van szó.
– Hanem miről?
– Az a helyzet, hogy már fél nyolc elmúlt, és a boltokban csak este nyolc óráig árulnak vodkát, az illetőknek pedig, úgy látszik, csak most jutott az eszébe. Egyébként menjünk be, Jurij Alekszandrovics, csöngetnek.
Greenwichtől Kelet felé haladva minden hosszúsági fokkal egyre tovább nő az előadások időtartama, itt is fél tizenegy felé ért véget a negyedik felvonás. A lépcsők tetején megállva végignéztem a színház előtti hatalmas, ragyogóan kivilágított, de néptelen teret. Még nem volt kedvem a fülemre húzni a paplant, megkérdeztem kísérőmtől:
– Nem lehetne itt szórakozni valahol?
– Dehogynem, működnek az utcai mérlegek, csak bedob egy kopejkát és megméredzkedhet.
– Én nem kicsapongásra gondoltam, Szláva, léha dőzsölésre, én beérném egy vendéglővel vagy zenés eszpresszóval is.
– Nyolc óra után már minden bezárt.
– Akkor üljünk be a hotel bárjába.
A bár is üres volt, egy zongoristanő játszott, aki már kihízta a szalonkabátját, elöl nem ért össze, egy bizto270sítótű rögzítette a gombot a gomblyukhoz. Fizettünk neki egy konyakot, erre hajlandó volt elhallgatni.
Mikor végeztünk a nőkkel – persze csak elméletben –, rátértünk a másik témára, amely éjjel egykor is ébren tarthat két férfit a novoszibirszki szállodában, vagyis a futballra.
– Szláva – mondtam a kísérőmnek –, 1957 tavaszán Budapesten játszott a Moszkvai Torpedó, épp az én csapatom, a Vasas ellen. Három-kettőre győztünk, de én az egész meccsből már csak egy játékosra emlékszem, a Torpedó centerére. Szőke, tankszerű csatár volt, két gólt is rúgott nekünk, Eduárd Sztrelcovnak hívták, később hallottam, hogy válogatott lett, de az utóbbi években hiába keresem a nevét a sportújságban. Mi történt vele?
Szláva láthatólag keresgélte a szavakat:
– Hát kérem, az a helyzet, hogy Sztrelcovval egy kis baj történt.
– Megsérült, vagy disszidált talán?
– Nem erről van szó. Sztrelcov és még két válogatott játékos, vagyis ők hárman egy éjszakai bulin egy nőt, vagy az őket… tetszik érteni engem, bizonyos tekintetben? A bíróság azonban bűnösnek találta, és öt év szigorított és körülzárt, belügyi fegyveresek által őrzött helyen való állandó tartózkodásra ítélte őket.
– Vagyis börtönre! – szóltam közbe türelmetlenül.
– Ezt a kifejezést nem én használtam, hanem ön! – mondta Szláva, joggal feltételezve, hogy a szállodai bár falának is füle van, esetleg több is, mint képzelnénk. Kísérőm vigasztalólag bólogatott:
– Azért nem kell megdöbbenni, mert Sztrelcov bent is játszik, tagja a szovjet börtönválogatottnak.
– Börtönválogatott?! Van ilyen csapat?
– Hogyne, igen erős együttes.
271Bevallom, akkor kétkedve fogadtam Szláva szavait, de aztán az orosz újságok is foglalkoztak a center csatár sorsával, igaz, hogy vagy harminc évvel később. Kiderült, hogy a szóban forgó „partiba dobott” nő a lánya volt Furcevának, a Szovjetunió művelődésügyi miniszterének, aki a szovjet kulturális élet teljhatalmú irányítójának számított. Furceva a botrány kitörése után azt követelte Sztrelcovtól, hogy vegye el feleségül a lányát, mikor a futballista erre nem volt hajlandó, hivatali hatalmát kihasználva börtönbe juttatta, ahonnan csak öt év múlva szabadult. Sztrelcov klasszisára jellemző, hogy erőnlétileg meggyengülve, idegileg megviselten is vissza tudott kerülni a szovjet válogatottba, sőt a csapat karmesterévé vált. A megpróbáltatások azonban nem múltak el nyomtalanul fölötte, viszonylag fiatalon meghalt.
A történet nyomán elviselhetetlennek éreztem, hogy itt üldögélek egy kopott szibériai bárban, mely a maga talmi dekorációjával mintha azt a benyomást kívánná kelteni, hogy az országban minden a maga rendjén folyik. A díszlet egy pillanat alatt felfeslett, kiderült, hogy része egy álcázásnak, mely irtózatos önkényt, erőszakot, szenvedéseket próbál eltakarni. Ha rajtam múlik, azonnal elindultam volna hazafelé, de tudtam, hogy nem áll módomban, a legtöbb, amit tehetek, hogy minél kisebb lelki sérüléssel túlélem ezt az éjszakát, hozattam még egy konyakot.
Az egyik nap kilátogattunk a Novoszibirszktől harminc kilométerre fekvő Ákágyemgárádokba, a híres Tudományvárosba. Itt helyezkedett el a Novoszibirszki Tudományegyetem és a Szovjet Tudományos Akadémia szibériai részlege, húsz tudományos intézet – saját tervezőintézettel és kivitelezőüzemekkel. A tudósok erdei környezetben épült kétlakásos villaházakban lak272tak, külön a számukra fenntartott éttermekbe, mozikba járhattak, boltjaikat szovjet szinten kivételesnek számító áruválasztékkal látták el – persze tárgyilagosan nézve: mindez nem haladta meg egy átlagos osztrák vagy német postás életszínvonalát.
Mindezek a kedvezmények alig jelentettek többet, mint az aranyfüst a madarak kalitkáján, a tudósok többsége nem hagyhatta el Ákágyemgárádok körzetét, vendégeket is csak előzetes bejelentéssel fogadhattak, a hatóságok feltehetőleg így akarták megelőzni, hogy a tudományos kutatások eredményei kiszivárogjanak.
Az utcákon viszonylag jól öltözött, de rezignált arckifejezésű emberekkel találkoztunk, személyes beszélgetésekre nem nyílott lehetőségem.
Ha nehezen is, de csak elérkezett novoszibirszki tartózkodásom utolsó napja. A helyi írószövetség búcsúfogadást adott a tiszteletemre, a csoport tagjai dedikált műveikkel ajándékoztak meg, a titkár pedig egy kis alakú Lenin-szobrot nyújtott át.
– Ha nem megy a munka, Jurij Alekszandrovics, vessél egy pillantást a mi Vlagyimir Iljicsünkre!
Elfogadtam, bár tudtam, hogy ha megakadok az írásban, akkor nézhetek én bárkire és bármire, semmi sem segít. Az ajándéktárgyakat aztán nem vittem magammal, a könyvekből kitéptem az ajánlást tartalmazó címoldalt és beraktam egy fiókba, melléjük odatettem a Lenin-szobrot is. Így történt később mindegyik felkeresett városban.
A legtávolabbi pont, ahová utam során eljutottam, Irkutszk volt. A város neve a gyerekkoromban olvasott Verne-regénnyel, a „Sztrogoff Mihállyal” kapcsolódott össze, a főhős, a cári futár itt esett át legveszélyesebb kalandjain. Később puszta játékból megkérdeztem egy-egy járókelőt: ismeri-e Mihail Sztrogovot, általában 273nemleges választ kaptam, csak egy öregember emlékezett úgy, mintha az illető a helyi Komszomol titkára lett volna.
Verne egyébként jó érzékkel választotta ki ezt a helyszínt, a cári időkben Irkutszkban gyakran fordultak elő kegyetlenkedések, kivégzések. Az útikönyv Ejhmiller asztalos főbelövését említi, aki tettlegesen bántalmazta Szinyelnyikov főkormányzót, de ugyanígy járt az első szibériai kormányzó, Gagarin herceg is, „hallatlan” tolvajlásaiért bűnhődve, Rakityin vajda, aki kifosztott egy Kínából visszatérő kincstári karavánt, utódja, Plescsajev pedig azzal tette emlékezetessé a nevét, hogy ágyúpárbajt vívott a város püspökével.
Tudom, hogy a szavahihetőségemet kockáztatom vele, de az objektív tényekhez ragaszkodva kénytelen vagyok leírni, hogy az irkutszki írócsoport titkára, aki a repülőtéren fogadott minket, novoszibirszki kollégájához hasonlóan valaha ugyancsak a hadseregben szolgált, és obsitba vonulása után ő is mesekönyvek írásával kezdett foglalkozni. A különbség csak annyiban állt, hogy ő az idilli verses forma helyett a szatirikus prózai ábrázolást választotta, történetei a társadalmi vagyont megkárosító szarkákról és alkoholista gödényekről szóltak.
A város az irkutszki közigazgatási terület központja volt, a maga 782 ezer négyzetkilométerével nagyobb területet képviselt, mint Franciaország, Hollandia, Belgium, Ausztria, Svájc és Dánia együttvéve, lakosainak száma viszont csak három millió fő körül járt.
Az állam Irkutszkra kevesebb gondot fordított, mint például Novoszibirszk fejlesztésére. Az épületeken, az utcakövezeten, közműveken mindenütt látszottak az elhanyagoltság nyomai, a lakosság nagy részének életszínvonala is a nyomorküszöb alá szorult. Az év mele274gebb felében ez talán nem tűnt volna fel annyira – egy vékony nyári ruhát könnyebben meg tudtak volna venni az emberek, de most, a hidegben, a hóval fenyegető sötét felhők alatt még a háborús időkből megmaradt foltozott vattakabátokat hordták, kárászkendőt, szalmafonatból készített félcsizmákat. A nagyobb középületek, főleg az átalakított templomok előtt kérege-tők üldögéltek leterített rongyaikon, kezükben elmosódó árnyalatú szentképekkel. Megkérdeztem a titkárt:
– Ezek koldusok?
– Nem, csak viszonylag szegény emberek, akik önhibájukból kifolyólag kerültek ilyen helyzetbe. A társadalmi szervezetek hamarosan segítenek rajtuk.
– De hát kéregetnek!
– A Szovjetunióban nincsenek koldusok, tehát itt sem lehetnek.
Érdeklődésem gyanút keltett, így a városban eltöltött idő alatt igyekeztek korlátozni a mozgásomban. Az ilyen esetekben alkalmazott gyakorlat szellemében arra törekedtek, hogy minél későbben keljek fel, napközben minél többet egyek és főleg igyak, és a lehető leghamarabb térjek nyugovóra. Én igyekeztem kibújni a szorításból.
Bárhova is vetődtem, itthon és külföldön, mindig szerét ejtettem, hogy megnézzem a helyi piacot. Túl azon, hogy szerettem megkóstolni a lacikonyhákon, nyílt pékségekben készült ételeket, itt szereztem a leghitelesebb benyomásokat a városban zajló életről is. Ir-kutszkban is bejelentettem, hogy szeretnék kimenni a városi piacra, de megpróbáltak lebeszélni róla:
– Majd két év múlva elkészül az új kolhozpiac, oda majd érdemes lesz kilátogatni.
– Én viszont most vagyok itt! – gondoltam, aztán kihasználva egy alkalmas pillanatot, leléptem a kísérőim 275mellől, és taxival kimentem a piacra. Tulajdonképpen nem találtam itt semmi különösebbet, csak töményebben és leplezetlenebbül mutatkozott meg a városban a házfalak mögött rejtőzködő nyomor.
Az árusoknak már három-négy töpörödött almával vagy egy zacskó túróval is érdemes volt kiállniuk. A hentesnél három-négy vevő állt össze, hogy megvásároljanak egy girhes csirkét. Öreg emberek lehordott cipőt-csizmát kínáltak eladásra, miközben maguk magas szárú posztópapucsban topogtak a letaposott havon. Üres üvegeket, használt dísztávirat-blankettákat, egy-egy csomó rozsdás szöget is kiraktak. Aki néhány kopejkához jutott, beállt a büfé elé, és vodkát vett magának. A teret „komissziannij magazin”, a bizományi áruház épülete uralta a kintihez hasonló választékkal, de a valutáért árusító részlegén veretes vadászfegyvereket és szőrmebundákat is kínáltak, egy-egy, a városba üzleti ügyekben elvetődő külföldi válogatott bennük. Két-három órát tölthettem a piacon, de ezért a kirándulásért külön feljelentettek a magyar írószövetségnél.
A viszonylag enyhe télidőben az Angara folyó még nem fagyott be, így egy szárnyashajóval ellátogattunk a Bajkál-tóhoz. Ezt semmiképp sem akartam kihagyni, ismertem a közmondást, hogy „aki nem látta a Bajkált, az nem is járt igazán Szibériában”.
Kora reggel indultunk el, de a fedélzeten ülő utasok már nekiláttak az ivásnak, a kiürült üvegeket aztán egyszerűen ledobták a hajó padlójára, a pezsgősbutéliák és söröspoharak ide-oda gurultak a lábunk alatt, nekicsapódtak az oldalfalaknak. A hajó néha lelassított, mert hatalmas úszó fatörzsek tűntek fel a víz színén, az erdőkitermelést végző munkások gondatlanságából kerülhettek ide, ha ráfutunk valamelyikre, menthetetle276nül felborulunk. Megkönnyebbültem, mikor végre kiszállhattunk.
Azt hittem, hogy hajóval bejárjuk majd a tavat, csak a partján állva döbbentem rá roppant méreteire. A Bajkál hossza 636 kilométer – ez több, mint a Magyarország területén mérhető legnagyobb távolság, például Záhony is közelebb fekszik Szentgotthárdhoz –, a szélessége 25 és 70 kilométer között váltakozik. A kerülete 2100 kilométer, a menetrendszerű hajók két-három nap alatt járják körül – így erre az útra nem kerülhetett sor.
Félrehúzódtam és egy fának dőlve bámultam a vizet, mely Csehov szavai szerint: „átlátszó, mint a levegő, a színe szemet pihentető, leheletfinom türkiz”. Arra gondoltam, hogy jobban jártam volna, ha soha nem látom ezt a tavat, mert azt elviseli az ember, ha nem ismeri meg a világ csodáit, a latin azt mondja: „ignoti nulla cupido” – az ismeretlen iránt nincs bennünk vágyakozás. Az sokkal nehezebb, ha egyszer találkozunk valamivel, ami megragadja a lelkünket, aztán soha többé. Az egész életünket a közelében kellene eltöltenünk, nap mint nap újra elgyönyörködve a látványában. Búcsúzóul az idegenvezetőnk egy fehér lemezt vetett a tóba, még harminc-negyven méter mélyre merülve is látszott a kristálytiszta vízben.
Irkutszkból repülőn ellátogattunk Bratszkba is. Az erőmű építkezése 1955-ben kezdődött meg – az útikönyv adatai szerint. A tervezésnél a folyót kísérő sűrű nyírfadzsungelt és a kiterjedt mocsarakat a földön haladva nem tudták volna feltérképezni, ezért légi felvételekkel mérték fel a terepet – távolról sem kielégítő pontossággal, folyamatos korrekcióra volt szükség. A 800 méter széles folyó útját végül a Padlun szorosnál zárták el egy 127 méter magas, másfél kilométer széles duzzasztógáttal, az építkezéshez ötmillió köbméter be277tont használtak fel. A víztározó határait nem jelölték ki előre, elkezdtek duzzasztani, és csak utólag határozták meg, mekkora területet öntsön el az Angara.
Az építkezésnél mindvégig embertelen körülmények uralkodtak, a felhőkben támadó szúnyogok elől a munkások hiába bújtak sűrű háló alá, pusztító járványok tizedelték meg őket. A környék képét is alapvetően megváltoztatták, a „bratszki tenger” kialakításánál 238 falut, 7 várost és 57 ipari üzemet telepítettek át. Magát az eredeti Bratszk helységet is felszámolták, az új várost 50-60 kilométerrel arrébb alakították ki.
Ha mindezeket a tényeket már akkor ismertem volna és nem csak később jutnak a tudomásomra, valószínűleg felháborodok, de akkor a víztározó partján csak a hatalmas építményt és a már megváltozott tájat láttam. Tengeri hajók haladtak a vizén, üdülőhelyek, szanatóriumok emelkedtek a partján. A víztömeg megváltoztatta a környék mikroklímáját is, a téli középhőmérséklet 5-10 fokkal emelkedett. Magába az erőműbe – külön engedély híján – nem jutottam be, így megint csak az útikönyvből másolok ki néhány információt.
„A 20, egyenként 225 ezer kilowattos turbinán másodpercenként 240 köbméter víz zuhog át, évi termelése 25-26 milliárd kilowattnyi villamos energia. Egy kilowattóra önköltsége az 1970-es évek derekán 0,04 kopejka volt. A vízierőmű teljes személyzete a javítómunkásokat is beleértve 440 főt tett ki.”
(Akkor nem sejtettem, hogy harminc évvel később riporteri pályám legelkeseredettebb csatáját kell majd megvívnom a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ügyében – szembemenetelve a magyar sajtóval és közvéleménnyel. Ha ezt tudtam volna, több figyelmet szentelek Bratszkra.)
A repülőgépen ülve eltöprengtem, miképp lehet ös278szeegyeztetni egy ilyen, világviszonylatban is hatalmas technikai létesítményt a nyomor olyan feltűnő jeleivel, mint amilyeneket országszerte megfigyelhettem. A politikában és a kultúrában már elkezdődött az „otlyepel”, az olvadás, de nem lehetett tudni, hogy meghozza-e a szélsőségek kiegyenlítését, és ha bekövetkezik, akkor milyen fokon.
Irkutszkból visszatértünk az ország európai részébe, két balti államot, Lettországot, majd Észtországot látogattuk meg. Ezek az úgynevezett „latin betűs” országok – itt a nem cirill írásformát használták – mindig is külön testet képeztek a Szovjetunió európai felének szláv tömbjében. Finnországhoz hasonlóan „Észak németjei”-nek nevezték őket, hosszú évszázadokon át a terület német lovagrendek fennhatósága alá tartozott.
1918-ban Észtországban is kikiáltották a szovjet hatalmat, de a németek leverték ezt az úgynevezett „narvali kommün”-t, és fehérterrorista államot hoztak létre, ugyanilyen hatalmi változások mentek végbe Lettországban is.
A szovjet–finn háború idején a balti köztársaságok arra készültek, hogy a finnek oldalán szállnak be a harcokba. A Szovjetunió, hogy biztosítsa északi határait, 1940-ben kölcsönös segélynyújtási szerződést kötött ezekkel az országokkal, majd egy népi felkelést provokálva megdöntötte a polgári kormányokat, és a balti államokat az unió tagjai közé sorolta. Ez az állapot alig egy évig, a német hódítók betöréséig tartott. A balti hadseregek csatlakoztak a fasiszta megszállókhoz, SS-légióik és más csapattesteik fanatikus megszállottsággal harcoltak a szovjet katonák ellen.
A jeruzsálemi Eichmann-per jegyzőkönyvei szerint a 279németek a zsidóüldözésben is nagy hasznát vették ezeknek a segédkezőknek, ismerték a környéket, tudták, hol lehetnek a zsidók rejtekhelyei, kiknél találhatnak menedéket. Hamarosan ők lettek a zsidó lakosság rémei, a németek a legpiszkosabb munkákat bízták rájuk, például gyerekek kivégzését, emberek halálra botozását. A zsoldjukat többnyire a zsidóktól elrabolt pénzből fedezték, így anyagilag is érdekelve voltak az akcióik sikerében. A magukat „partizánok”-nak nevező litvánok csak a németek bevonulását követő napokban hatezer zsidót mészároltak le a fővárosban, Kaunasban.
– „A felszabadult lakosság öntevékenyen folyamodott a legszigorúbb lépésekhez bolsevik és zsidó ellenségeivel szemben” – emeli ki a területi német megbízott, dr. Stahlecker.
Koncentrációs táborokat alakítottak ki, csak egyedül a salaspilsiben százezer embert öltek meg. A térképeken küldött jelentésekben a zsidóktól „teljesen megtisztított” területet koporsó alakú ábrákkal jelezte a rajzoló.
Az áldozatok emlékére később egy emlékművet avattak, épp a salaspilsi láger helyén. Ide nem juthattam ki, így csak az útikönyv leírását idézhetem:
„…ott, ahol annak idején a szögesdrót kerítés húzódott, monumentális, 12 méter magas és 100 méter hosszú, megdöntött betonhasáb – jelképes táborkapu fogadja a látogatókat, rajta lett nyelvű felirat: »E kapun túl sóhajt a föld…« A bejáratnál fekete márványlapon szabályos rendszerességgel ismétlődő rovátkákat fedezhetünk fel – annak idején a foglyok is így rögzítették a napok múlását. A betonlapok alatt óriási metronómokat rejtettek el, ennek nyugtalanító, tompa gépi szívdobogását a mély csendben már messziről hallja a 280látogató… A hajdani gyermekbarakk helyén a sima betonfal ákombákom rajzai hű másai a tábor homokjában talált gyermekrajzoknak…”
A háború után a győztesek bosszút álltak, leszámoltak az ellenségeikkel, ez a reváns azonban nem oldotta fel a balti népek és a Szovjetunió egésze között fennálló feszültséget.
A hatalom Lettországban is a nemzetiségi arányok megváltoztatására, eloroszosításra törekedett. A betelepítések következményeként a 2,4 milliót kitevő lakosságnak már csak a hatvan százaléka tartozott a lett népcsoportba, az oroszok több mint huszonöt százalékot tettek ki, és a folyamat megállíthatatlannak látszott.
Egy-egy alkalommal magam is tapasztalhattam, hogy a hamu alatt izzik a parázs. Az egyik büfében sikerült magamra vonnom a sorban állók haragját. Az történt, hogy teát kértem, vesztemre oroszul, fizettem, aztán a teaesszenciát tartalmazó kancsóból töltöttem tele a poharamat, nem tudtam, hogy csak egy keveset kell venni belőle, aztán forró vízzel felönteni. A kiszolgálónő elsápadt barbárságomtól, és a hátam mögött is megjegyzések hangzottak fel, ezek jelentését a lett nyelv ismerete nélkül is felfogtam.
Utam végéhez közeledve be kellett szereznem az otthoniaknak szánt ajándékokat. Kézi masszírozóapparátot vásároltam, borostyánszemekből összefűzött nyakláncot Tündének és a húgaimnak, Léber Annának pedig egy féltenyérnyi nagyságú nyers borostyánkövet.
Anyámnak elektromos táskavarrógépet szerettem volna vinni a lábbal hajtott ósdi Singer masina helyett, de sehol sem találtam. Időbe tellett, amíg rájöttem, hogy azért nem kapok, mert oroszul szólaltam meg, ez pedig Rigában és Kaunaszban ugyanolyan hátránynak 281számított, mintha Pozsonyban magyarul kérnék két olcsó lepedőt. Végül úgy oldottam meg az ügyet, hogy megkértem egy ismerős lett írót, jöjjön el velem, az ő szavára rögtön előkerült az áruházi raktár mélyéről egy „Tula” gyártmányú varrógép. A tokját élénk színekkel festett orosz népművészeti motívumok díszítették, tartottam attól, hogy a repülőtéren magára vonja majd a vámosok figyelmét.
Szerettem volna megbeszélni valakivel ezeknek a belső nemzetiségi villongásoknak a hátterét. Kísérőm, Szláva szóba sem jöhetett, ha előhozom ezt a témát, csak tovább bővítem vétkeim bizonyára gondosan vezetett listáját. Végül a rigai Írószövetség egyik vezetőjében, Ernest K.-ban véltem felfedezni a megfelelő partnert.
Ernest – már a megismerkedésünknél megkért, hogy szólítsam a keresztnevén – alapvetően különbözött Moszkvában vagy Szibériában megismert funkcionárius kollégáitól. Egy régi, történelmi lett családból származott, mely a háborús konfliktusok idején szembeszállt a német elnyomókkal, több mártír is kikerült a soraiból, ezért később feltétlenül élvezte a visszatérő szovjet hatalom jóindulatát. Ernestet a família olasz oldalága már fiatalkorában felkarolta, művészettörténeti tanulmányait Bolognában végezte, majd Franciaországban és Spanyolországban kapott posztgraduális képzést. Lettországba hazatérve egy művészeti szemle főszerkesztője lett, ebben a minőségében került a lett Írószövetség élére.
Ernest az élet királyának számított. Olasz öltönyöket hordott színes sállal, minden külföldi útjáról két-három pár új cipőt hozott magával. Ha egy pohár bort kívánt meg a vendéglőben, mindig egy egész üveggel rendelt, a maradékot otthagyta az asztalon. Szabadide282jében naponta teniszezett, és saját kajütös motorcsónakján szelte a lett tengeröböl vizét. Egy ilyen tengeri kirándulására engem is meghívott, akkor említettem meg neki a nemzetiségi ellentétekről szerzett tapasztalataimat. A könnyű szőrme félbundába öltözött Ernest csak legyintett:
– Ugyan, barátom! Nézd meg, hogy fejlődik Lettország, 1940-hez képest tizennyolcszorosára nőtt az ipari termelés, a Szovjetunióban mindenütt rigai villanymozdonyokat látsz, Latvija buszokat, lett rádiókat. Az emberek jól élnek, a boltokban mindent kapni elérhető árakon, a vendéglőkben nem találsz szabad helyet. Ez az, ami számít, a többi csak mese.
Ingattam a fejem:
– Én azt látom, hogy egyetlen népet sem lehet kedvezményekkel megvásárolni. Az írek jól élnek Angliában, a palesztinok is Izraelben, de soha nem fogják abbahagyni a harcukat a maguk önálló államáért.
– A világ más, mint ahogy te képzeled, kedvesem. Egy nagy nép, olyan, mint az orosz, nem pusztulhat el, olyan embertartalékokkal, területi és anyagi háttérrel rendelkezik, mellyel minden megpróbáltatás után újjá tudja szülni magát. A kis népeket viszont állandó megsemmisülés fenyegeti, elég egy történelmi hibát elkövetniük, és eltűnnek a térképről. Ezért kell nekünk is egy erős szövetségeshez csatlakoznunk.
– Így filozofálhat a kis hal is a cápa szájában – mondtam, szerencsére magyarul, Ernest nem értette, csak egy csodálkozó mosolyt vetett rám, és a part felé kormányozta a motorcsónakot.
Egyre inkább elveszítettem érdeklődésemet az új és új környezet iránt, beteltem az ódon városközpontok és múzeumok látványával is. A napot lezárva elköszöntem a kísérőmtől, bezárkóztam a szállodai szo283bámba, és „magyar esteket” tartottam. Ez a szertartás abból állt, hogy a portán megvásároltam a Népszabadságot – ez az egyetlen lap jutott el a balti köztársaságokba is –, beszereztem egy üveg magyar bort, hozzá valamilyen sült halat, amely ízében hasonlított az otthoni piacokon kaphatóéhoz. Leeresztettem a függönyt, és leültem az asztalhoz a „kincseim” mellé, ettem, ittam, olvastam. Közben azt képzeltem, hogy Magyarországon vagyok, nem éppen Budapesten, hanem egy távolabbi megyeszékhelyen, mondjuk Kaposváron vagy Békéscsabán, és ha a kedvem úgy tartja, holnap vonatra szállok és hazautazok.
Akkor tapasztaltam meg először, hogy az ilyen játék nagyon veszélyes tud lenni. Az ártalmatlannak tűnő nosztalgiázás hamarosan lázas türelmetlenségbe megy át, az ember legszívesebben azonnal elkezdene csomagolni. A legjobb környezet is börtönnek tűnik, ha nem áll módunkban tetszésünk szerint elhagyni. Ettől a szokásomtól – nevezhetjük hisztériának is – később sem tudtam megszabadulni. Mikor a golyóstoll feltalálójáról, Bíró Lászlóról szóló könyvem kapcsán Buenos Airesbe kellett kiutaznom, a szükséges adatokat összegyűjtve annyira nem fogott a hely, hogy ötven dollárt fizettem, amiért a jegyemet „átcsekkolták” egy korábbi gépre.
Felhívtam Salamonovot, hogy ha lehetséges, hozzuk előbbre néhány nappal a hazatérésem időpontját. Szláva, a kísérőm nem értett egyet a szándékommal.
– Gondolja meg, Jurij Alekszandrovics, ezzel a lépésével elveszi a helyet valaki elől. Az ön magatartása ellentmond a szocialista humanizmus normáinak.
Nem mentem bele a vitába, gondoltam, ez is belefér abba a jelentésbe, amelyet rólam készít majd az illetékesek számára. Salamonov szerencsére úgy találta, hogy 284minél hamarabb szabadul meg tőlem, annál jobb, elintézte, hogy három nappal korábban távozhassak.
Reggel az Írószövetség kocsija kivitt a repülőtérre. Leadtam a bőröndömet, csak a „Tula” varrógépet vittem fel a fedélzetre, féltem, hogy rakodás közben összetörik majd. A vámosnak feltűnt az ormótlan fatok:
– Ti bil v kommangyirovke? Kiküldetésben voltál?
– Dá, igen.
Intett, hogy mehetek.
Azóta közel negyven év telt el, ezalatt csak egyszer jártam a Szovjetunióban, mikor egy Moszkvába tartó kamiont kísértem el. Ez a látogatás majdnem balul ütött ki, mert a sofőr eltévedt, behajtott a szigorúan zárt területnek számító Vörös térre, és majdnem belerohant a Lenin-mauzóleum előtt várakozó tömegbe. Most sem érzek vágyat, hogy újra bejárjam Oroszországot és a többi utódállamot, nekem elég az itthoni nyomort és nacionalista demagógiát figyelni. Egyre kevésbé vonzanak a nagy utazások, ha valaki közölné velem, hogy egy magasabb helyről származó rendelkezés értelmében többé nem hagyhatom el Budapest határait, bevallom: csak őszinte megkönnyebbülést éreznék.
285 286Érkezésemet nem jeleztem előre, így senki sem várt rám Ferihegyen. Busszal mentem haza, otthon lerakodtam, és átadtam ajándékaimat a családnak. Anyám egy papírról felolvasta a távollétemben érkezett üzeneteket. Tünde gyakran keresett, meghagyta, ha megjövök, azonnal telefonáljak.
Most tudatosult bennem, hogy az elmúlt hetekben alig gondoltam a lányra, legfeljebb egy-egy képeslapot küldtem neki úti állomásaimról, és most hazatérve sem éreztem a hiányát. Felhívtam, Tünde lelkendezett, rögtön szeretett volna látni, de elhárítottam:
– Fáradt vagyok, halasszuk másnapra.
– Kimegyek hozzátok.
– Ne haragudj, aludni szeretnék.
Léber Annával akartam beszélni, elmondani neki, hogy mit tapasztaltam. Tárcsázás közben is a Tündéhez fűződő kapcsolatom megingásán töprengtem, az a slágerbe foglalt közhely járt az eszemben, hogy a távolság olyan, mint a szél, a nagy tüzeket lángra lobbantja, a kis tüzeket kioltja. Elmerültem magamban, figyelmem kikapcsolódott, Léber Anna helyett újra Tündét hívtam fel. Belenevetett a kagylóba:
– Ugye eltévesztetted a számot, barátocskám?!
Makogtam valamit, hogy nem erről van szó, csak a hangját szerettem volna még egyszer hallani, de ma287gam is éreztem, ez a magyarázkodás nem tűnik túlságosan meggyőzőnek.
Annával lenn a Lövölde téren találkoztunk, átadtam neki a féltenyérnyi nyers borostyánkövet, aztán elindultunk szokásos körutunkra. Elmeséltem Annának, mit tapasztaltam a Szovjetunióban, nem szólt közbe, tudta, hogy valójában magamban beszélek, így próbálom feldolgozni a velem történteket – hallgatagon morfondírozva nehezebben menne.
Le kellett győznöm magamban azt az önkéntelenül feltámadó szándékot, hogy megszépítsem az élményeimet, mentséget keresve letompítsam az élüket. Azon tépelődtem, hogy a nemrégiben lezajlott csehszlovákiai bevonulás dacára – vagy éppen emiatt – egyre kevésbé védhetőek a szocializmus pozíciói. Maga a Szovjetunió sem számít kivételnek, a párt- és állami bürokrácia által diktált vasfegyelem ellenére előbb-utóbb felborít mindent a Nyugattal szemben fennálló gazdasági elmaradottság. Nem hozhatnak be két-három évszázados technikai elmaradottságot. Az ipari termékeikből csak az az elfogadható, ami a hadiüzemekben készül, a fegyvergyártás mellett fennmaradó szabad kapacitást kihasználva: mosógépek, hűtőszekrények. A Nyugat tudja, ha segítene rajtuk, önmaga ellen dolgozik, az üzleteknél is becsapja őket. Átadták nekik a FIAT 127-es típust, ebből lett a Zsiguli, csak éppen itt-ott megmásítottak a terveken néhány millimétert, ettől az egész konstrukció ingataggá vált – arról nem is beszélve, hogy a szovjet ipar nem tud megfelelő alapanyagokat előállítani. A mezőgazdaságnál pedig a látszólagos rekordok mögött kegyetlen ráfizetés rejlik, egy mázsa búzára a piaci ár két-háromszorosát költik. Ha pedig valami csoda folytán gazdaságilag sikerülne 288talpon maradniuk, akkor végez velük a népek és nemzetek törekvése az önállóságra.
Annyira elfogott az indulat, hogy a kialakult szokásom ellenére kihoztam még egy-két deci bort. Koccintottunk, Anna most szólalt meg először:
– És végül is mi történik majd?
– Nem tudom, azt hiszem, Shakespeare-nél olvastam egy mondatot: „ily sötét felhők nem tisztulnak meg vihar nélkül!” Talán polgárháború lesz vagy világfelfordulás.
– Nincs rá remény, hogy egy szelídebb új világ következik?
– Erre annyi az esély, mint arra, hogy ha meghalunk, a mennyországba kerülünk.
– És Magyarországon mi történik majd?
– A Szovjetunióhoz kötődünk, tehát nagyjából nálunk is ugyanannak a folyamatnak kell végbemennie, mint ott – lehet, hogy kulturáltabb formában, de az is lehet, hogy kegyetlenebbül.
– Nem félsz?
– Nem, tulajdonképpen megtisztelőnek találom, ha szembekerülhetnék azokkal, akik 1944-ben betereltek a gettóba, vagy az ő fiaikkal.
Hazakísértem, a Rottenbiller utcába bekanyarodva Anna elhallgatott, és lépteinek ritmusa is megváltozott, érzékelte, hogy most döntöm el magamban: felmegyek-e hozzá. Végül együtt léptünk be a ház éjjel-nappal nyitva tátongó kapuján.
Nem találtam szükségesnek, hogy időt vesztegessek az otthoni körülményekre való visszaszokásra, újra beálltam a régi kerékvágásba. Másnap reggel hajnalban keltem, hét óra után néhány perccel már ott ültem a Hungária kávéház sarokasztalánál. A pincérek persze észre sem vették a távollétemet, nem szokásuk figyelni 289hasonló dolgokra. Kálmán Jenőről, a „Sicc” kalandkönyvek néhai szerzőjéről kering egy ezzel kapcsolatos jellemző történet. Az első világháborúban két évig harcolt kinn a fronton, aztán orosz hadifogságba esett, onnan élete kockáztatásával megszökött, Szibériát, Kínát és Japánt bekóborolva, a világot megkerülve ért haza. Mikor öt év után galambőszen és fogatlanul, eredeti súlya felére fogyva bement a törzskávéházába, a pincér csak annyit kérdezett tőle:
– A szokásosat, szerkesztő úr?
Este aztán találkoztam Tündével, átadtuk egymásnak az ajándékainkat: én a borostyán nyakláncot, ő pedig a francia kirándulásról hozott, De Gaulle-t formázó golyóstollat. A mondanivalónk öt perc alatt kimerült, nem tudtam viszonozni a lány áradó gesztusait, ezt hamar észrevette, így ő is visszahúzódott. Menteni akartam a menthetőt, meghívtam egy kocsmába:
– Mi kéne?
Tünde arca felragyogott a régi játéktól:
– Cseri, egy kis cseri.
A „Ki kicsoda” lexikonból silabizálom ki, hogy abban az évben két könyvem is megjelent, a „Lakinger Béla zsebcirkáló” című szatirikus elbeszélés és egy regény: a „Malom a pokolban”. Ami egyszer már kikerült a kezem közül, az többé nem érdekelt, mint ahogy a kovácsok is ledobják az üllő melletti homokba a már elkészült patkót vagy vasrudat – majd elviszi, akinek kell, mindig az a fontos, ami most kerül a kalapács alá.
Új témákat keresve egy régen megfogant gondolat merült fel bennem. Már 1957 tavaszán beszéltem egykori tanárommal, Czibor Jánossal arról, hogy egy köny290vet szeretnék írni a gályarabságba hurcolt protestáns prédikátorokról. Czibor csodálkozva kérdezte:
– Mi érdekeset találsz bennük?
– A bíróság, amelyet Kollonits bíboros vezetett, az ellenreformáció jegyében perbe fogta és hármas választás elé állította őket: vagy lemondanak a hivatalukról, vagy kivándorolnak a hazából, vagy áttérnek katolikus hitre, bármelyik esetben bántatlanul szabadulnak. Ha viszont egyikre sem hajlandók, súlyos büntetés vár rájuk. A per fontos része volt Kollonits tervének, hogy „Magyarországot koldussá, rabbá, végül katolikussá teszem”. Az ország kétharmada akkor még protestáns hitet vall, de „verd meg a pásztort és szétszélednek a nyájnak juhai”. Úgy érzem, ez a helyzet messze túlmutat önmagán, megfogalmazódik benne a mindenkori magyar gondolkodók döntési kényszere…
– Úgy érted, a magyar értelmiségé? – vetette közbe Czibor.
– Nem, a magyar gondolkodóké, mert ez a két fogalom korántsem azonos, sőt néha ellentétes egymással. Szóval az örök választási kényszer érdekel: vagy a hivatásukról mondanak le, vagy emigrációba vonulnak, vagy vállalják a következményeit annak, hogy szem-beszállnak a Hatalommal.
– És éppen neked kell megírnod ezt a témát, nincs tőled túlságosan messze ahhoz, hogy azonosulni tudj vele? – csúszott ki a kérdés Czibor száján, látszott, már akkor megbánta, amikor kimondta. Rögtön felfogtam, mire gondol, elmosolyodtam:
– Nem tudom, ismersz-e egy bizonyos, Kellér Dezsőről szóló anekdotát. A háború alatt sárga karszalagos munkaszolgálatosként épp árkot ásott, mikor megállt mellette egy tiszt:
291– Mondja Kellér: igaz, hogy maga írta azt a nótát, hogy „Paplak mellett lakik a Katika"?
– Alázatosan jelentem: én.
– És azt, hogy „Száz piros rózsát küldtem akkor néked”?
– Alázatosan jelentem: azt is.
A tiszt megcsóválta a fejét:
– Hogy nem találtak erre a munkára egy tisztességes keresztény embert?!
– Nézd János, majdnem háromszáz év telt el a prédikátorok kálváriajárása óta, és egyetlen valamirevaló könyv se született róluk. Én nem kapkodok a munkáért, ha valaki elviszi előlem ezt a témát, én csak megkönnyebbülést érzek majd. Én más hittant tanultam, nem kellene elsajátítanom egy újat.
Több mint tízévi lappangás után azért támadt fel bennem újra ez az idea, mert azon töprengtem, hogy viselkednének a „szocializmus papjai”, magas és alacsony méltóságúak, ha megbukna a rendszer, amelyet szolgáltak. Úgy éreztem: erre az akkor még csak elképzelt helyzetre is érvényes lesz majd a magyar gondolkodók elé állított örök választási kényszer. A téma tehát túllépett saját idő- és térbeli határain.
Tudtam, hogy hosszú évek munkája vár rám, sokszor belefáradok majd, de bíztam benne, hogy sikerül majd mindig új erőt gyűjtenem. Hőseimnek, a negyven hitvalló prédikátornak a példamutatása meg nem szűnő és nem is lankadó tűzzel égett bennem. Mottóként felírtam egy füzetlapra Macaulay idézetét, és kiraktam magam elé az asztalra:
„A címertani nyilvántartásban nem szerepelt nevük – ám az Élet Könyvében megörökítették őket. Lábuk nyomában nem járt fényes szolgahad, ám az őrangya292lok serege vigyázta léptüket. Közülük a legparányibbnak sorsa is titokzatos, iszonyú jelentőséggel bírt: legjelentéktelenebb cselekedetét is szorongó szemmel követték a világosság szellemei, s még az ég és föld megteremtése előtt elrendeltetett, hogy oly üdvösség jusson osztályrészéül, mely fennmarad akkor is, mikor ég és föld már rég elenyészett…”
Most először próbálkoztam történelmi tárgyú regénnyel, itt nem támaszkodhattam a cselekmény helyszínén szerzett közvetlen tapasztalataimra, beszélgetésekre, melyeket a történések tanúival szoktam folytatni. Könyvek tucatjain, iratok százain kellett átrágnom magam. A legfontosabb anyagok, mint például a prédikátorok ellen lefolytatott per jegyzőkönyve és a számkivetettség egyes dokumentumai le sem voltak fordítva magyarra. Szótárral a kezemben kellett végigolvasnom őket, szerencsére élt bennem az a készség, amely a latin vígjátékról készített tanulmányom írása során alakult ki bennem.
Meg kellett keresnem a nyelvi megoldás modelljét is. Beláttam, hogy ezt a történetet nem lehet úgy megfogalmazni, mint a többi regényemet, vagyis mintha a Körúton vagy egy nagy építkezésen játszódna közeli napjainkban. Épp így riasztott a másik kézenfekvő lehetőség, az archaizálás is, nem akartam „féreg” helyett „perentel”-t írni, és így tovább hasonlóan.
Babitstól tanultam a legtöbbet, a Bolyai szonettje mindvégig mérték és példa maradt számomra. Anélkül hogy egyetlen kihívóan vagy kilógóan archaikus formát használna, „valá”-kat és félmúlt alakok tömegeit, csak a stílus kimetszett formáival megteremti az elmúlt idők adekvát hangulatát:
293Még hosszú évek teltek el állandó töprengéssel, meg-megszakadó munkával, amíg a könyv végére kitettem a pontot.
Már decemberre járt az idő, amikor N. Ágnes, a Kozmosz Könyvkiadó már említett szerkesztője, elérhetetlen ideálom, Zsuzsa barátnője bejött a Hungária kávéházba. Hellyel kínáltam, de nem ült le.
– Még mindig szereted Zsuzsit? – kérdezte.
Nem feleltem rögtön, elnéztem az arca mellett. Az óvatosság azt sugallta, hogy gondoljam végig azokat az eseményeket, amelyek a mi el sem indult kapcsolatunkat kísérték, de nem tudtam erre rászánni magam. Felülkerekedett bennem az a vonzalom, amelyet az első találkozásunk óta éreztem iránta.
– Igen.
– Maradj itt, lehozom.
Úgy éreztem, mintha néhány centivel a székem fölött lebegtem volna. Nem tudtam és nem is érdekelt, hogy mi történhetett Zsuzsával, ami kiváltotta ezt a változást, csak az adott helyzettel akartam foglalkozni. Zsuzsa néhány perc múlva megérkezett, kabátban, szőrmesapkában, láthatólag útra készen.
– Szervusz – mondtam – Készülsz valahová?
– Igen, meg kell néznem Uitz Béla kiállítását a Szépművészeti Múzeumban. Eljössz velem?
– Igen.
294Útközben közömbös témákról beszélgettünk, elmondtam, hogy jól ismerem Uitz sógorát, Kassák Lajost, az írót és festőművészt. Kapcsolatunk a Mester haláláig tartott, neki olvastam fel az első drámámat. Egyszer megkért, hogy írjak róla egy róla szóló képzőművészeti tanulmánykötetbe:
– Lajos bácsi kérem, én nem értek ehhez.
– Akkor is próbálja meg, különben a Sík Csaba ír rólam!
A ruhatárban levettük a kabátunkat, ezzel mintha a gátlásaimból is kibontakoztunk volna, csókolózva jártuk végig a kiállítást. Gondolom: rossz fényt vet kulturális érdeklődésemre, de Uitz egyetlen akkor látott alkotására sem emlékszem.
Mind a ketten aktív párkapcsolatban éltünk, megállapodtunk, hogy felmondjuk ezeket. Másnap leültem beszélgetni Tündével, megpróbáltam úgy irányítani a dolgok menetét, hogy ő mondja ki az „elbocsátó szép üzenet”-et. Úgy éreztem, ilyen módon sértetlen önbizalommal távozhatna, de ő nem is gondolt erre az eshetőségre, végül nekem kellett bejelentenem a szakítást.
Tünde nem értette, miért kell elválnunk, én csak annyit mondtam, hogy a mi kapcsolatunk már rég kiürült, túlélte önmagát, gyáva voltam bevallani, hogy egy új szerelem kezdődött el az életemben.
A lány előrehajolt az asztal fölött, a háta mintha hirtelen meggörbült volna, megfogta a kezem, kérte, ne fejezzük be így, adjunk magunknak még egy esélyt, de én csak hallgatagon ráztam a fejem, és intettem a pincérnek. Tünde belém kapaszkodott, és elkísért egészen a Hungáriáig, ahol Zsuzsa várt rám, itt elszántam magam, és mikor a lámpa zöldre váltott, átsiettem a zebrán.
Nem tudom, követett-e a távolból, vagy ismerősöktől tudta meg, hogy egy másik nővel találkoztam, de 295néhány nappal később kétségbeesett levelet kaptam tőle:
„Miért nem mondtad, hogy mást szeretsz, miért hagytál könyörögni, én tudomásul vettem volna – írta. – Így megalázva, becsapva honnan vegyek erőt, hogy a gyerekek elé álljak és segíteni próbáljak rajtuk…” Mikor eltéptem a levelet, úgy éreztem, mintha vér fakadna az ujjaim hegyéből.
Már tíz éve éltünk házasságban Zsuzsával, két gyerekünk is született, mikor újra és utoljára láttam Tündét. A lakásunkat szerettük volna egy nagyobbra cserélni, nézegettük az újságok hirdetés rovatát, így találtunk rá egy Kútvölgyi úti családi házra.
Egy vasárnap délután lányainkat kézen fogva kimentünk a megadott címre. Becsöngettem, a legnagyobb megdöbbenésemre Tünde jött elő a ház belsejéből, végigsétált a felázott őszies kerten.
– Szervusz, Tünde vagyok! – mondta halkan a feleségemnek.
Míg közeledett felénk, hosszú, felmérő pillantást vetettem rá. Úgy tűnt, külseje alig változott az eltelt évek alatt, csak az arcára ült ki egyre nyilvánvalóbban az állandó idegfeszültség lenyomata, és mintha nem tudná koordinálni keze-karja mozgását, túl széles, szavaihoz mérten aránytalan mozdulatokat tett. Minden elfogultság nélkül fogadott minket:
– Gyertek be, nézzetek körül!
Befelé tartva Julcsa, a kisebbik lányom megcsúszott a nedves füvön, Tünde egy tétova gesztust tett:
– Majd én segítek neked, megfogom a lábadat!
Bent rövid párbeszéd után kiderült, hogy a ház tulajdonjoga nem tisztázódott: az apa halála után az anya és a két nővér még nem állapodott meg az elosztás arányában, Tünde a hirdetés feladásával partizánakcióba 296kezdett. Így tulajdonképpen nem is volt miről tárgyalni, elköszöntünk.
Újra eltelt tíz-tizenöt év, ezalatt csak annyit hallottam Tündéről, hogy férjhez ment egy külkereskedőhöz, és vele együtt kiment egy dél-amerikai kirendeltségre. Aztán egy írását láttam a „Valóság” című folyóiratban, arról szólt, hogy a kezét termoforként használva, de gyakorlatilag hipnotizálással hogyan mulasztotta el egy indián gyerek hasi görcsét.
További sorsáról csak tavalyelőtt értesültem. Társaságban összeakadtam egy közgazdásznővel, aki a magyar követségen dolgozott abban a dél-amerikai országban, ahol a külkeres házaspár élt. Óvatosan rákérdeztem Tündére. Öngyilkos lett, de ez senkit sem lepett meg, csak azt nem tudtuk, hogy mikor következik be. Sokat veszekedtek a férjével, az gyakran meg is ütötte. Tündét mindenki szerette, írt és festegetett, láttam a munkáit, nagyon tehetséges volt.
A következő kérdésre nehezen szántam rá magam, de tudtam, hogy ez a közgazdásznő valószínűleg az utolsó ember, akitől választ kaphatok rá:
– Én soha nem kerültem szóba?
– Egyszer igen, de Tünde csak annyit mondott, hogy ez egy nagy szerelem volt.
297MEGJEGYZÉS
A dolgok leírásában kerülni kívántam minden tudományoskodást, ezért a felhasznált forrásművek jegyzékét sem iktatom ide. Csak a két végletet említem meg, a Szovjetuniót bemutató 1979-es kiadású útikönyvet, illetve Gideon Hausnernek, az Eichmann-per ügyészének az „Ítélet Jeruzsálemben” című művét.
298