„Az utolsó töltényt a katona önmagának tartogatja…”
5 6Már túlhaladtam a hetvenedik évemen, azt hiszem, én is teljesítettem minden feladatot, melyet a Sors általában ki szokott róni az emberekre: tisztességgel eltemettem szüleimet, felneveltem a gyerekeimet, építettem házat, ültettem fákat, melyeknek a gyümölcséből is ehettem. Re quasi optime gesta – dolgaimat mintegy a legjobban elvégeztem.
Mégsem dőlhetek hátra a székemen vigasztalást keresve elvásott szívemnek és kedélyemnek, mert még egy munka hárul rám: el kell számolnom a rám bízott tálentummal, papírra kell vetnem az életem történetét ezúttal minden bujkálás nélkül, nem húzódva semmiféle kitalált történet látványos díszletei közé. Szívesen halasztgatnám önmagam élve boncolását, de tovább már aligha lehet.
Nem tudom meghatározni, hogy kinek a kezébe szánom ezt a számadást, senkitől sem várok elmarasztalást és nem remélek feloldozást. Azzal is tisztában vagyok, hogy a vallomásommal feladom a védőállásaimat, veszélyeztetve a világban elfoglalt helyemet, de ez már nem érdekel különösebben. Sohasem voltak és ma sincsenek messzire tekintő igényeim, továbbra is beérem azzal, hogy végigsétálhatok egy napsütötte utcán, egy kocsmában megehetek egy zsíros kenyeret és ihatok rá egy pohár bort. Ami pedig a legvégsőket illeti: testem a föld felett nem marad.
7Semmi sem állt tőlem távolabb, mint hogy önéletrajzi könyvet írjak, nemcsak az illendő szerénység tartott vissza, hanem a hozzám közelállók időnkénti megjegyzései is.
– Egy igazán szürke és érdektelen hősöd van – szokták mondani –, saját magad.
Hajlok rá, hogy igazat adjak nekik, sőt, többé-kevésbé még büszke is vagyok erre a minősítésre. Nem az a dolgom, hogy személyemben tündököljek, hanem az életet ábrázoljam, képességeim szerint a legjobban. Egy ablaküveg legyen átlátszó és tiszta, ne önmagára hívja fel a figyelmet különféle elszíneződésekkel, ráfestett díszekkel.
Egyébként is osztottam azt a közkeletű felfogást, hogy mindenki írhat egy remekművet: a saját életrajzát, de a legtöbben ezt is elrontják. Ha kezembe került egy-egy hasonló könyv, általában hosszú és érdektelen családtörténeti részeken kellett átrágnom magamat, a szerző olyanokról mesél, hogy a dédapja az 1800-as évek végén daliás számvevőtisztként miképp találkozott Hódmezővásárhelyen a dédnagymamával, a tűzről pattant postáskisasszonnyal. Ilyenkor a huszadik oldal táján messzire szoktam hajítani a memoárt, és megfogadom, hogy ezentúl legfeljebb olyan visszaemlékezéseket olvasok el, melyek a szerzőjük halálával kezdődnek.
És ha most mégis rászántam magam, hogy papírra vessek egy önéletrajzi vázlatot, nyilvánvalóan kellett történnie valaminek, amiért a nyúl hajlandó legyen kiugorni a bokorból, melynek ágai eddig jótékonyan eltakarták.
Hogy kellene elkezdenem? A szónoklattan ismeri a „captatio benevolentiae”, a jóindulat megnyerésének a fogását. Beszédünk vagy írásbeli megnyilatko8zásunk elején fontos tennünk egy-egy határozott gesztust, mellyel eleve magunk felé fordítjuk a néző, illetve az olvasó rokonszenvét. Már magával a jól kiválasztott megszólítással is felrázhatjuk a közönséget, egy pap így elmélkedik erről:
„…A katolikus vallás sokféle megszólítást ismer, a barokkos „Krisztus drága vérén megváltott keresztény hívek”-től egészen az egyszerű „Testvéreim! Kedves Barátaim!” formáig.
Én az átlagos szinten szoktam maradni, az utóbbi években csak egyszer tértem el ettől. Karácsonykor olyan áhítatos hangulatú közönség jött össze, hogy nyitott figyelmük engem is meghatott, és belső sugallatra a Nagy Szent Leó pápa karácsonyi leveléből vett megszólítást választottam:
– Szeretteim! – és ez szerencsésen és sikeresen meghatározta az egész beszédem hangnemét és fogadtatását.”
Saját tapasztalatból teszem hozzá, hogy ugyanilyen kedvező hatást vált ki a minket fogadó városra vagy környezetre tett bók, amely valósággal simogatja a lokálpatrióta közönség önérzetét, és még ezerféle más eszköz is a rendelkezésünkre áll. Egyet azonban tudnunk kell: az embereket csak akkor tudjuk magunk mellé állítani, ha azt mondjuk, amit eleve hallani akarnak, felfogásukkal, érdekeikkel ellenkező hatásokat nem fogadnak el. Egy macesz-árus a Vatikánban aligha bonyolítana le jelentősebb üzleti forgalmat. Én most mégis megpróbálkozom valami hasonlóval: eleve lemondok a jóakarat megnyeréséről, helyette felvállalom a „captatio malevolentiae”-t, a rosszindulat esetleges kivívását.
Ennek jegyében előrebocsátom, hogy egyike vagyok annak a 12 781 embernek, aki a 2001. évi magyaror9szági népszámláláson zsidónak vallotta magát – egy még mindig tízmilliónál több lakossal rendelkező államban ez az arányszám a másfél ezreléket se éri el, ha jól számolom. Még inkább kisebbségbe szorulok azáltal, hogy a legtöbb zsidóval csak a bajokban vállalom fel a szolidaritást, az átlagos életmenetben nem sok közösséget érzek velük. Nem járok vallási-művészeti rendezvényeikre, visszautasítom az úgynevezett „unzeráner” bizalmaskodást. Arra sem tettem kísérletet, hogy a „nemzetalkotó többséghez” csatlakozzam, életem nagy elismerései között tartom számon egy ismerősöm megjegyzését, mely szerint: én a keresztények között zsidó vagyok, a zsidók között pedig keresztény.
Gondolom: akadtak olyanok, akik ismerték a származásomat és olyanok is, akik nem – pedig igencsak érdekelte volna őket.
„…Bár nem vagyok birtokában a teljes Moldova filológiának – írja egy 1999-es tanulmány szerzője –, azért csak a bizonytalanságomat jelezhetem: nem tudok az írónak olyan nyilatkozatáról, amely a zsidósághoz való személyes családi kötődésről beszélne. Pedig ezt az egyszerű biográfiai tényt – amelynek kinyilvánítása oly sokaknál éppen a rendszerváltás felszabadító hatásának tulajdonítható – csak az álszent, sunyi vagy (és éppen ezért) nyegle álliberális demagógia minősítheti feleslegesnek. Egyáltalán nem mellékes a motivációt illetően a zsidóságról és a magyarságról való beszéd minősítésekor a személyes kötődés, az emlékek, a hagyományok.”
Én úgy képzeltem, és ehhez a rögeszmémhez a továbbiakban is ragaszkodni kívánok, hogy egy írás minősítésénél egyetlen szempont számít: az adott mű színvonala. Nem helyeslem az idegenrendészeti kate10góriák alkalmazását, például hogy a magyar történelmi személyiségekről csak azok írhassanak, akik két-es ipszilonos családnévvel rendelkeznek, ellenesetben „magának, kis Kohn, mindenesetre kuss”!
Mindent összevetve nincs kétségem, hogy ezek után az elkövetkező oldalak kevés rokonszenvet keltenek majd irántam, sőt, visszamenőleg megkérdőjelezik a múltbeli és jelen népszerűségemet is. Ezt szívből sajnálom, de nem változtathatok eredeti szándékomon. Mindig boldoggá tett, ha valamelyik könyvem tetszett az olvasóknak, de soha nem a közönségsiker óhajtása vezérelt. Azt, ami a szívem mélyéből eredt, akkor is megírtam volna, ha biztosítanak róla, egyetlen ember sem lesz hajlandó elolvasni majd. Most, az újra öntudatra kapó, utcákat és stadionokat elfoglaló, zászlót égető fasiszták tombolásának idején meg kellett írnom ezt a könyvet – bár olyan naiv nem vagyok, hogy ennek nyomán a legkisebb változásban is reménykedjem. Úgy érzem, a tollamat hatszázezer halott figyeli, magam is könnyen köztük lehetnék, száz zsidó gyerek közül, aki hozzám hasonlóan az 1934-es év Magyarországán született, talán már kettő sincs életben. Nem képzelem, hogy különb voltam bármelyik áldozatnál, az Isten talán azért őrzött meg éppen engem, hogy a magam sorsán keresztül a világból lassan elvonuló nemzedékem történetét is megírjam.
Nem ígérhetem meg, hogy gondolataim szabályos rendben, megkívántan olvasmányos stílusban követik egymást, nem biztos, hogy erőmből és türelmemből futja majd erre a felfogásra. Bár tárgyilagos hangvételre törekszem, szubjektív értékelések és tanulságlevonások is helyet kapnak majd a következő lapokon. Azért is elnézést kérek, hogy többször is felmerülnek 11majd olyan utalások, melyeket korábbi könyveim valamelyikében már előhoztam.
Ennek a számvetésnek nincs szívet-lelket melengető, netalán lázba hozó romantikája. Nem merülnek fel benne szellemi hegycsúcsok és kies völgyek látványképei, csak sivár, leromlott nagyvárosi tájak és életszínhelyek között mozog. Vér, könny és ürülék, romok és rácsok, tiltótáblák lepik el a szemhatárt.
Belátom, hogy mindez nem tűnik túlságosan vonzónak. Mivel biztathatom az olvasót arra, hogy elviselje majd a bajok és szenvedések írott képét? Feltétlen őszinteséget szavatolok, azt is felvállalom, hogy átlépem az önveszélyesség személyes és társadalmi határait, magammal sem bánok kesztyűs kézzel, arról is beszélek majd, amit fájdalmas felidéznem. Nem képzelem, hogy az én életem története többet jelentene bárki másénál, de talán néhány ponton érinti és szándékaim szerint tisztázza is az ország XX. századbeli történelmének néhány mozzanatát is. Nem tudom, meddig jutok el, egyelőre 1963-at, első könyvem megjelenésének évét jelöltem meg határnak, menet közben olykor-olykor azért előrelopakodok az időben, hogy elvarrjak egy-egy szálat.
Azt is megértem, ha valaki nem kíváncsi a továbbiakra és itt leteszi a könyvet, sem az antiszemitákat, sem a liberális hecclegényeket nem kívánom meggyőzni, illetve megváltoztatni alapállásukban. „Belátom, hogy mindaz, ami történt velem, csak nekem fontos, mégis el kell mondanom lelkem nagyobb nyugsága végett” – szólt a Mester. Láttam a Hold túlsó oldalát, „világvége rutint” szereztem, és ezt kötelességem továbbadni akkor is, ha senki sem figyel a szavaimra.
12Csak nehezen becsülhetjük fel a magyar – vagy hogy a jobboldalnak is tegyünk engedményt –, a Magyarországon élő, „ideiglenesen itt állomásozó” zsidók számát, jószerivel még azt sem tudjuk meghatározni, hogy kit tekinthetünk zsidónak. Annak idején nem tűrtek el ilyen hanyagságokat, rendnek kellett lenni. A náci Németországban az úgynevezett nürnbergi törvények megnyugtató precizitással döntöttek: akinek az egyik nagyszülője zsidónak született, az maga is annak számított. Ezen a megítélésen érdemben csak ritkán enyhítettek, például Göring birodalmi marsall mentesített a törvény hatálya alól néhány, a saját üzemei számára fontos személyt („wirtschaftlich wertvolle Jude”, „gazdaságilag hasznos zsidót”), fenn is maradt egy ezzel kapcsolatos megjegyzése: hogy ki a zsidó, azt én döntöm el! Döntései ellen legfeljebb Hitlerhez lehetett fordulni panasszal.
A második világháború előtti Magyarországon is szigorúan vették a származás igazolását, még Imrédy Béla, a szélsőjobboldali miniszterelnök is belebukott egy zsidó felmenőági rokonba. Gyerekkoromból emlékszem: a feszületen Jézus teste fölött látható INRI rövidítését is úgy fordították le tréfásan, hogy: „Indultam Názáretből Rendezni Irataimat”.
Ma már, legalábbis nyíltan, senki sem idézi a nürnbergi definíciót, magát a zsidó fogalmat is kódszavak 13rejtik, például urbánus, idegenszívű, libás, agresszor, turista, kisebbségi, aki továbbiakra is kíváncsi, bizalommal fordulhat a jobboldali lapok cikkeihez. A régi daliás idők csak akkor sejlenek fel, mikor egyes „nemzeti érzelmű” politikusok szájából elhangzik a „zsidókérdés” kifejezés, melyre értelemszerűen meg kell keresni a megoldást, sőt, az „Endlösung”-ot, a végső megoldást is.
Időnként arról is vita kerekedik, hogy a zsidóság vallási, nemzetiségi, netán faji kategóriát alkot és ki melyikbe sorolható, vagy sorolja önmagát. Léteznek persze egyértelmű esetek, mikor mind a két szülő zsidó és vállalja is a származását. Izrael államában az úgynevezett „hazatérési törvény” szerint az anya személye a döntő, a zsidó nőtől született gyerek eleve jogot formálhat az izraeli állampolgárságra. Ismert az a felfogás is, amely szerint az a zsidó, aki zsidó életformában él, vagy a környezete zsidónak tartja, de ha belegondolunk, ez lényegében semmiféle kézzelfogható paramétert nem határoz meg. Egy bizonyos vagyoni szinttől, fül- és orrmérettől fölfelé csak kevesen kerülik el a zsidó származás gyanúját – legföljebb azok, akik a szerencse különös kegyéből cigánynak születtek.
Ennek következtében csak becslésekre támaszkodhatunk, a latolgatások nyolcvanezertől százötvenezerig terjedő lélekszámot tartanak valószínűnek. (Ez egyébként nem perdöntő fontosságú, az antiszemitizmus mértéke nem függ az adott országban élő zsidók számától, az ötezres lengyelországi maradékot ugyanakkora ellenszenv sújtja, mint a közel egymilliós francia közösséget. Antiszemita politikai mozgalom olyan államban is elképzelhető, ahol egyetlen zsidó sem él.)
14Ezekhez a saccolásokhoz képest meglepőnek és elgondolkoztatónak tűnik az az „Ajánlás”-ban már említett adat, amely szerint a 2001. évi népszámláláson 12 781 magyar állampolgár vallotta magát zsidónak. E mögött elsősorban bizonyos óvatossági meggondolások rejlenek, a válasz elől kitérőket az a régi példázat is motiválhatta, hogy túl sok lábnyom vezet befelé az oroszlán barlangjába és túl kevés kifelé. Sokan úgy gondolták: jobb, ha a nevük semmiféle listán nem szerepel, mert egy feltételezett antiszemita hullám esetén több esélyük marad a menekülésre. Bizalmatlanságuk mindenféle lajstromba vétel iránt egyébként sem mondható alaptalannak, sokan emlékeznek még azokra az 1944-es hatósági összeírásokra, melyek később a gettóba zárást és a deportálások levezénylését készítették elő. Az is nyílt titoknak számított, hogy az 1950-es évek elején végrehajtott kitelepítések áldozatait az 1930-as évek adó- és egyéb pénzügyi listái alapján válogatták össze. Úgy gondolták, nem célszerű kiadni magukat, kevés jel utal az idők kedvező változásaira.
Én gondolkodás nélkül diktáltam be a felmérés „vallás” rovatába a zsidót, erre nemcsak önmagam vállalása kötelezett, hanem az a tudat, hogy a félelem menekülés közben növekszik, másrészt az egyértelmű döntések ugyanolyan jótékonyan hatnak a lélekre, mint a magaslati levegő a szervezetre.
Tovább bogozva a származásomat, a családom apai ága a ma Szlovákiához tartozó Trencsénbánról, az anyai az erdélyi Margitáról jött Budapestre. Úgynevezett mezei zsidók voltak, földbérlőknek, iparosoknak, kereskedőknek dolgoztak kéz alá, önálló vállalkozásokkal, vagy értelmiségi státusszal nem rendelkeztek. Legfeljebb ügynökként helyezkedtek el, mintaként egy vég vásznat cipelve járták a munkáskoló15niákat, az állandó cipeléstől válluk kitekeredett pózba merevedett, vagy egy ócska bőröndből kínálgatták szegényes, gombokból, tűből, cérnából, zippzárakból álló árukészletüket.
Az anyakönyvbe eredeti családi nevemen Reif Györgyként jegyeztek be, ez szerepel a gimnáziumi és főiskolai bizonyítványomban is. Testvérbátyám, Árpád most is ezt a nevet viseli – két évvel fölöttem járt iskolába, ő volt a „nagy Griff”, én a „kis Griff”.
A „Moldova” nevet 1955-ben választottam magamnak, mikor az első írásom megjelent nyomtatásban. Szüleim mást szerettek volna, apám a „Réti”-t szorgalmazta – fiatal korában focizott és ezen a néven szerepelt a közép-magyar ifjúsági válogatottban. Felmerült még a „Rigó” és a „Rudas” is, mert a családom úgy tudta, hogy a magyarosított névnek ugyanazzal a betűvel kell kezdődnie, mint az eredetinek.
Engem inkább az „M” (unokám azt mondja: a mama betű) vonzott. Valamilyen melegséget, majdnem tavaszias sugárzást éreztem benne, valószínűleg azért hatott így rám, mert anyámat és első szerelmemet is Máriának hívták. Olyan nevek forogtak a gondolataimban, mint Madari, vagy Moharos. A „Moldová”-t egy Csokonai-versben találtam, amelynek egyik sora valahogy így hangzott: „Inkább élnék Moldovában, Bukarestben, mintsem a pénz-sipos, láncos fene Pestben!” Később hallottam, hogy van egy „Megy a cica Moldovába…” kezdetű gyerekdal is.
Hivatalosan még sokáig nem magyarosítottam, inkább hordoztam magamon a kettősséggel járó gondokat. A szerkesztőségi honorárium-kiutaló cédulákon a „Moldova” név szerepelt, a személyi igazolványomban viszont a „Reif”, a pénztáraknál ebből gyakran adódtak viták.
16Az egyik sakkpartnerem, akivel a Kálvária téren szoktam játszani, még az író voltomat is kétségbe vonta, mikor a megjelent elbeszélésemet mutattam neki:
– És van magának papírja arról, hogy ezeket a novellákat maga írta?!
Nem emlékszem pontosan rá, hogy mikor, talán 1970-ben már többkötetes íróként vettem fel hivatalosan is a mai nevemet. Máig is gyakran eltűnődöm, hogy jól tettem-e. Az ember úgy érzi, mintha az új nevét lopta volna, vagy álcázásként viselné. Ezzel mintha egy cezúra vágódna a sorsunkba, többé nem leszünk harmóniában önmagunkkal, a régi valónk lesüllyed a mélybe és mintha külön életet kezdene el élni, készen állva, hogy visszavegye primátusát az újtól.
A névváltoztatással mintha ütőkártyát is adtam volna a külvilág kezébe, melyet bármikor kijátszhatott ellenem. Sokan próbáltak úgy fölénybe kerülni velem szemben, hogy bennfentes, mindent tudó mosollyal „Reif Gyuri”-nak szólítottak, jóllehet életem korábbi időszakában nem is ismertek.
Annyi év elteltével már belátom, hogy ezt a procedúrát nem lehetett elkerülni, ha olyan nagy írók, mint Gárdonyi-Ziegler Géza, vagy Tömörkény-Steingassner István is így jártak el, én sem tehettem másképpen. (Bár másban is sikerülne hasonlítani hozzájuk!) Viszont, ha már meg kellett történnie, örülök, hogy végül egy idegenül csengő, szlávos nevet választottam és nem egy magyaros hangzásút, mert ez az utóbbi felért volna egy bocsánatkéréssel a származásomért, igyekvési szándékot mutatott volna, hogy besoroljak és felolvadjak a közösségbe. Egész életemben jelezni kívántam és talán tudtam is, hogy távol akarok maradni minden ólmelegtől.
17A hely, ahová a gólya lerakott minket, természetszerűleg meghatározza a sorsunkat. Aki, mint Che Guevara mondja, a szájában ezüstkanállal jött a világra, az már a startnál alig-alig behozható előnyt szerez, aki viszont egy nyomortelepen, vagy egy Isten háta mögötti tanyán született, az egy életen át magán cipeli induló helyzetének a terheit. Mindvégig megérződik rajtunk, hogy ha gyermekkorunkban nekidőltünk a falnak, egy fedő esett a fejünkre vagy egy Dante-kötet.
Én egy kőbányai szükséglakásban jöttem a világra, ugyanabban az egyetlen szobában, ahol huszonkét évvel korábban anyám is született. A 35-40 négyzetméteres bérleményben mindig legalább hatan-heten laktunk együtt: dédanyám, anyai nagyszüleim, anyám, apám, testvérem, én, időnként itt húzódott meg a nagyanyám két öccse is. Szentekre lett volna szükség ahhoz, hogy a szűk helyen annyi ember békésen megférjen egymás mellett, időről-időre kisebb-nagyobb családi perpatvarok robbantak ki. Das dales schlägt sich! A nyomor önmagát veri.
Dédanyám, Berkovics Lina egy erdélyi kofa, aki zabigyerekként szülte meg nagyapámat, vénségére megbolondult és a legképtelenebb cselekedetekre szánta rá magát. A családi legendák szerint egyszer felkapta a szoknyáját és meztelen fenékkel ráült az éppen sülő túrós rétesre. Jani, nagyanyám öccse kiszedett egy darabot a tésztából és odaadta nagyapámnak:
– Itt van a rétes, az édesanyja segge alól való!
A bajok másik állandó forrását apám jelentette. A zsidókról gyakran mondják, hogy ők az igazán okosak, 18mert nem isszák, hanem árulják a szeszt. Apám ebben kivételnek számított, esténként gyakran tántorgott haza részegen. Csak találgatni tudom, hogy mi sodorhatta az ital felé, talán a saját apja példája, aki gyakran úgy becsípett, hogy a konyhaajtó helyett a falra akasztott gyúródeszkán akart kimenni. Más is szerepet játszhatott: alkoholistákból álló társasága, az elégedetlenség sikerületlennek vélt életével. Ő maga kapatos állapotában kibogozhatatlan eredetű sérelmeket hánytorgatott fel, melyek, állítólag, anyám vagy nagyanyám részéről érték. Nem volt hajlandó bejönni a lakásba, leült kint a kert közepén leásott padra és elküldött engem vagy bátyámat sörért, kvargli sajtért, erős zöldpaprikáért.
Mindennapos életünkkel nem ütöttünk el a telepen kialakult szokásvilágtól. Az omladozó falú barakkokat még az első világháború idején alakították át hadikórház céljaira, néhány éves időtartamot szántak nekik, aztán a háború után még ötven évig szolgáltak lakóépületként. Az illemhely kinn volt a folyosón, a fürdőszobát egy kopott zománcú lavór jelentette. Gyári segédmunkások, utcaseprők, a lakószobájukból műhelyt kialakító flekksuszterek, foltozószabók, a pogromok elől elmenekült lengyel zsidók, nyomorékok, obsitos altisztek éltek itt. Eseményszámba ment, ha valaki új ruhát vett, vagy akár csak rendbe hozatta a régit. Emlékszem egy Magyar Gyuszi nevű szomszédunkra, aki séta közben kifordítva tartotta kabátjának elejét, hogy mindenki láthassa: új műselyem bélést varratott bele.
Bármilyen szegénységben éltünk is, egyetlen rossz emlékem sem maradt a gyermekkoromból. Mintha mindig sütött volna a nap, soha nem esett volna az eső vagy hó. Kezemben egy kristálycukorral vasta19gon beszórt zsíros kenyérrel, egy gatyában csatangoltam a telepi utakon, puszta kézzel fogdostam az ártalmatlan, fullánk nélküli dongókat, aztán egy gyufaskatulyába zártam őket, megráztam és úgy hallgattam a zümmögésüket. Nyáron a mosóteknő melegedni kirakott vizében fürödtünk.
Délutánonként elkísértem Totyót, a nagyapámat a telepet körülvevő kerítésig – minket, az unokákat totyókáknak nevezett, ezt mi visszaragasztottuk rá. Polgári néven Berkovics Jakabnak hívták, de a nagyanyám röstellte a zsidós keresztnevet, ezért Gyulának szólította.
Totyó, mint már említettem, Margitáról jött föl Budapestre, apját soha nem ismerte, az anyja és az utca nevelte fel, három vagy négy osztályt végzett. Lakatosnak tanult, de a gép levágta jobb kezének három középső ujjáról a felső perecet, így szakmát kellett változtatnia, előbb konfliskocsisnak állt, az én gyerekkoromban már sofőrként dolgozott a Szürketaxi, majd a Marta cégnek, mindenütt éjszakai műszakban. Rejtély, hogy tudott hosszú évekig megmaradni ebben a szakmában, ugyanis piros-zöld színtévesztő volt, csak az éppen égő lámpák elhelyezkedéséből ismerte fel, hogy szabad-e továbbhaladnia.
Totyó öt-hat óra körül indult munkába. Mindig elkísértem a telepszéli Égenhoffer szatócshoz, ott leméretett nekünk két almát vagy körtét. Megkérdeztem a boltostól, hogy melyik a nagyobb, visszafelé tartva a mohóságom vívódott a lelkiismeretemmel, hogy azt, vagy a kisebbet adjam oda a bátyámnak. Reggel, mikor felébredtünk, Totyó már hazaért a műszakból, és aludt, fejére húzva a csíkos cihájú dunyhát, mellette az éjjeliszekrény szürke erezett márványlapján egy csokoládés kuglóf feküdt. Ha a sütemény hiányzott, az 20két dolgot jelenthetett: nagyapám vagy „leégett”, vagy „facér” lett. A fogalmakat nem értettem, csak annyit tudtam felfogni, hogy a „facér” a nagyobbik baj.
Totyó megszállott, szélsőségesen baloldali szociáldemokrata volt, a fiókomban őrzöm egy későbbi, már a Magyar Kommunista Pártbeli tagkönyvét, ennek tanúsága szerint 1900-tól, 22 éves korától vett részt a munkásmozgalomban. Nézeteit úton-útfélen hangoztatta, a többi sofőr csak „öreg Sztálinként” emlegette, többet volt feketelistán, mint állásban. Zsidó vallásával nem sokat törődött, ha otthon nagyon noszogatták, főünnepeken beállt a templomba a padok mögé. Az imakönyv héber betűit nem tudta elolvasni és nem is próbálta azt a látszatot kelteni egy kivehetetlen szövegű gajdolással, mintha valóban imádkozna. Sokat gúnyolódott a vallásos álszenteken, például egy „Grosse Gott” ragadványnevet viselő kereskedőn, aki szombaton is nyitva tartotta ugyan az üzletét, de nem akart pénzhez nyúlni, ezért egy fakanalat nyújtott a vásárló felé, az belerakta a pengőket és a filléreket, melyeket aztán „Grosse Gott” belefordított a kasszafiókba.
Totyó kihívó magatartásával, mosdatlan vicceivel folyamatosan magára haragította a feleségét, Bözsi nagyanyámat. Bözsi egy galgamácsai zsidó kereskedő lánya volt, apja állandóan a nyomor szélén evickélt, a család megélhetéséhez tyúkot, kacsát, libát kellett tartani, zöldséget kellett ültetni. Bözsi még a tizenkettedik évét sem töltötte be, mikor az anyja egy agyvérzés nyomán megbénult, élőhalottként üldögélte végig otthon a hátralévő éveit, a családok akkor még nem bízták idegen kezekre a magatehetetlenné vált hozzátartozókat. Ezután Bözsire maradt a háztartás, két öccsének nevelése és a beteg gondozása. A ráháruló 21súly alatt keményre edződött és sokoldalúan kifejlődött. Mindenhez értett: varrónőnek tanult Püspökszilágyon a híres Paraszkay szabómesternél, de ha úgy adódott, kőművesmunkát végzett, vagy villanyt szerelt. Ő szúrta át felforrósított tűvel a kislányok fülcimpáját, hogy be lehessen tenni a fülbevalót. Bábaként szüléseket vezetett le, de ha titokban megkeresték, „angyalcsinálásra”, vagyis magzatelhajtásra is vállalkozott, sört főzött, sőt, öreg korában ügyesen bánt az én kis boksz fényképezőgépemmel.
Minden lehetséges fillért megspórolt a konyhán, „hamis gulyást” főzött, tökbélből húslevest, köröm nagyságú eldolgozatlan rántásdarabokkal teli főzelékeket ettünk, a ruhánkat egy rongyáig hordtuk – így össze tudott rakni néhány pengőt. Az 1930-as évek elején Károlyi gróf felparcelláztatta az érdi Ilkamajorban fekvő birtokát, propagandacélokból olyan alacsony árat szabott, hogy a kisemberek is hozzáférhettek. Bözsi is elővette félretett pénzét, és vett egy száz négyszögöles telket. Nem hiszem, hogy akár távlatilag is egy családi ház építését tervezte volna rajta, inkább befektetésnek szánta. Számos más kísérletet is tett, hogy a családot átmentse a látóhatár szélén már felsorakozó bajokon, mikor elterjedt a hír, hogy bevezetik a cukorjegyet, lerohant a boltba és vett tartaléknak egy negyed kiló cukrot. Én soha nem jártam az érdi telken, mert hamarosan napvilágot látott a jogszabály, hogy zsidók nem rendelkezhetnek semmiféle ingatlantulajdonnal, így el kellett adnunk. A kapott pénzen nagyanyám ólomkristály utánzatú üvegárut vásárolt: kompótoskészleteket, gyümölcsmosókat, ezeket flusszpapírba burkolta és egy lelakatolt faládában őrizte, ha új lakásba költöztünk, ezt rakta fel elsőnek a kocsiba.
22Bözsi az állandó feszültség és túlterheltség alatt megkeseredett és agresszívvé vált, fennhatóságát az egész környezetére kiterjesztette. Nem tűrt ellentmondást, ha visszabeszéltem, kemény kis kezével pofon vágott. A fő botránykőnek mégis a nagyapám számított. Ez a végletekig fegyelmezett és az előbbre jutást kereső asszony nem tudta elviselni Totyó kényelmeskedését és felelőtlen viccelődéseit. Valóságos őrjöngést váltott ki belőle férjének lompos, bokáig érő bőrkabátja és zsinóros sofőrsapkája, állandó dohányszaga és primitív étkezési szokásai. Ha egy-egy ünnepnapon Bözsi kitett magáért, Totyót az sem érdekelte különösebben, levesébe belefordította a cukros túrós tésztát és úgy ette meg, mondván:
– Úgyis egy gyomorba megy!
Az idő múlásával csak fokozódó ellenérzés a házastársi kapcsolatukon is mindinkább megérződött. Egy fél évszázad távlatából is nehezen tudom elképzelni, hogy kerülhetett össze ez az egymással olyan ellentétes pár. Véletlenül elejtett szavakból raktam össze a történetet. Bözsinek lánykorában egy állomásfőnök udvarolt, nem mehetett hozzá, de a régi szerelem emléke még öreg korában is fel-feltört benne. Mikor megemlítettem neki első kapcsolatomat, lemondóan legyintett:
– Minél hamarabb váljatok el, mert annál kevésbé fáj.
Nagyszüleim anyám megszületése után csak ritkán élhettek házaséletet. Totyó nem követelte férji jogait, a minőség helyett beérte a mennyiséggel. Olcsó alkalmi partnerek reményében gyakran leparkolt a toloncház előtt, a frissen szabaduló nők anyagilag le voltak égve, egy pár flórharisnyáért is hajlandók voltak lefeküdni vele a taxi hátsó ülésén.
23– Ki fogják rúgni, Gyula, ha az autót szállodának használja! – kiabált vele Bözsi, de Totyó nem vette a szívére a megrovást. Minden kisebb-nagyobb sérelmet lenyelt, senkivel sem ment bele pörlekedésekbe. Ha leülni készült és a bátyám vagy én kihúztuk alóla a széket és hanyatt esett a padlón, csak annyit mondott:
– Ne ellenkedjetek velem!
Bözsitől persze tartott, ha látta, hogy viharfelhők gyülekeznek a felesége homlokán, fogta magát és átment egy kapucínerre a Liget téri Központi Kávéházba, néha engem is magával vitt. Leginkább szociáldemokrata elvtársával, Havas bácsival beszélgetett:
– Maholnap megöregszem Havas úr! – mondta, ezt én szó szerint vettem és kíváncsian lestem, hogy ma vagy holnap nő hosszú fehér szakálla.
A körülöttem zajló perpatvarokat fel sem fogtam, otthon és biztonságban éreztem magam ebben a világban. Ezt sugallja legelső tudatomban megőrzött emlékem is. Hároméves lehettem, állok a telep kerítésének kapujában, egy női hang azt kérdezi:
– Kisfiú, te kijöhetsz a telepről?
– Kimehetnék – felelem –, de nem akarok.
Csak itt éreztem jól magam. Óvodába összesen egy napig jártam, mint bármilyen kézügyességet igénylő feladatra alkalmatlan gyerek, hamar kudarcot vallottam. A mintázásra kapott gyurmát szétszedtem darabokra, aztán a hüvelykujjam hegyével elkentem az asztalon. Az óvónő szörnyülködve kérdezte, hogy mit csinálok, mire mondtam, hogy kistányérokat. Látva, hogy nem méltányolják a törekvéseimet, másnap már el se mentem az óvodába. Kint a réten kóboroltam, az uzsonnatáskámat kitettem madárcsapdának egy bokor alá. Mindenáron szerettem volna egy vere24bet fogni, mert meg voltam győződve, hogy a testformájuk azért olyan, mint amilyen, mert egy-egy tyúktojás lapul meg a tollazatuk alatt. Madarat nem sikerült elejtenem, a kelepcének használt uzsonnatáskát viszont ellopták.
Beljebb a városban szinte sohasem jártam, természetemnél fogva olyan szédülős voltam, hogy még a villamos nyílt peronján utazva is elfogott a hányinger. Egyszer elvitt magával egy Sári nevű távoli rokonunk – ami az illető hölgy foglalkozását illeti, egy Béla bácsi nevezetű idősebb kereskedő bérelt neki egy szerelmi fészket a Szondi utcában. Útközben fokozatosan lelohadt a lelkesedésem, a függőfolyosóról nyíló sötét lakásban pedig úgy éreztem magam, mintha a börtönbe kerültem volna. Nem akartam sem enni, sem inni. Sári mindent megpróbált, teát főzött nekem, azt sem fogadtam el, azt kiabáltam, hogy szalonna van benne – ahhoz ugyan szegények voltunk, hogy kóser konyhát vigyünk, de a nyilvánvalóan „tréfli” ételeket igyekeztünk elkerülni. Közben megérkezett Béla bácsi is, egy kalapot viselő, szürkülő bajuszú úr, aki alig leplezte bosszúságát, amiért én a jelenlétemmel meghiúsítom soros randevúját Sárival. Szerencsére anyám rosszat sejtett, eljött értem és hazavitt.
25 26Csak a mai ismereteimmel tudom megállapítani, hogy ezt az idillt hétéves koromban, 1941 nyarán törte meg a Történelem. Gyerekként akkor csak annyit vettem észre, hogy egyik napról a másikra eltűnt a közelünkben lakó Teiger család: Teiger asztalos, Teiger néni és a gyerekek: Rózsi, Jenő, Frédi és Vilmos. Teigerék a legösszetartóbb családnak számítottak a telepen, még moziba is mindig együtt mentek, megálltak a székek előtt, egymásba karoltak és egyszerre foglaltak helyet. Egy júliusi napon rendőrök jöttek értük, alig egy órát engedélyeztek nekik a csomagolásra, aztán Teigerék a vállukra akasztott motyójukkal eltűntek a kerítés mögött – állítólag a Páva utcai gyűjtőhelyre vitték őket –, soha többé nem hallottunk hírt felőlük.
Ma már történelmi dokumentumokból ismerjük Teigerék és a hozzájuk hasonló családok sorsának hátterét. Tudjuk, hogy 1941. június 27-én az ország belépett a Szovjetunió elleni háborúba, a magyar hadsereg a németek oldalán harcolva bevonult számos olyan területre, melyet még az első világégést követő trianoni döntések csatoltak el, így Kárpátalja jelentős részét is. Felmerült az ötlet, hogy a „hontalan”, vagyis állampolgársággal nem rendelkező, Magyarországon élő zsidókat erre az elfoglalt területre kell kitelepíteni. Az elgondolást azonnal felkarolta vitéz leveldi Kozma Miklós kormánybiztos, álláspontjának megnyerte 27Werth Henrik vezérkari főnököt és Bartha Károly hadügyminisztert is. Werth e tárgyban előterjesztéssel fordult Horthy Miklóshoz; a kormányzó, valamint Bárdossy László miniszterelnök egyetértett a tervvel.
Július 12-én már meg is jelent az a rendelet, mely az áttelepítés jogi alapjául szolgált. A korábban érvényben lévő szabályozás szerint mindenki, aki Magyarországon született, magyar állampolgárnak tekintendő, az új határozatok szerint viszont mindenkinek iratokkal kellett igazolni a magyar állampolgárságát – ez az intézkedés kimondva kimondatlanul a zsidók egy bizonyos rétege ellen irányult. Kétségbeesett roham indult meg a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatal) irodái ellen, de a megfelelő papírok kiadását mind szigorúbb formaságokhoz kötötték, a hivatalos ügymenetet szándékosan lelassították, hogy a kérelmezők kicsússzanak a határidőből, a vitás esetek rendre elutasítással végződtek. A helyi tisztségviselők „önszorgalmú kutyaként” ehhez még hozzátették a magukét, sok helységben, például Putnokon az évszázadok óta ott élő, szabályszerű állampolgársági igazolványokkal rendelkező zsidó lakosság ötven-hatvan százalékát is listára vették.
Végül 18-20 ezer zsidót ítéltek kitelepítésre. A rendelkezés értelmében mindenki háromnapi élelmet vihetett magával, de ennek beszerzésére sem adtak módot, az emberek csak azt tudták hamarjában összeszedni, amit éppen találtak odahaza.
A kiutasítottakat szállító zárt vasúti szerelvények Kőrösmezőnél lépték át a magyar határt. A gyakran 24-48 órát kitevő út alatt a vagonok zárva voltak, a bent levők a legelemibb szükségleteik elvégzésére sem hagyhatták el, előfordult, hogy ilyen piszokban, 28minden orvosi segítség, sőt, mosdóvíz nélkül szülte meg egy asszony a gyerekét.
A határon átadták őket az SS Einsatzgruppe C-nek. A németek teherautókkal gyűjtőtáborokba szállították a foglyokat: Kámenyec-Podolszk, Horodenka, Sotramenc, Usecska, Galsin térségében.
A németek sem készültek fel rá, hogy ilyen nagy tömegben özönlenek majd az adott körzetbe a magyarországi zsidók. Kérték a deportálások leállítását, mondván, hogy nem tudnak mit kezdeni ennyi kitelepítettel, akik jelenlétükkel még az összeköttetési vonalakat is veszélyeztetik. A magyar hatóságok semmiképp sem fogadták vissza egykori állampolgáraikat, ezért a németek egy Vinyicában tartott katonai értekezleten eldöntötték a kérdést: likvidálják az ide szállított zsidókat. Franz Jaeckeln SS tábornok megnyugtatta a jelenlevőket, hogy 1941. szeptember elsejéig kivégzik valamennyi foglyot. SS egységek, ukrán segédcsapatok és egy magyar utász alakulat fogta körül a hazájukból kiutasítottakat, majd valamennyiüket gyalogmenetben útnak indították. Mintegy 15 kilométert megtéve olyan területre értek, ahol nagy átmérőjű bombatölcsérek mélyültek a talajba. Megparancsolták a foglyoknak, hogy vetkőzzenek le, majd legéppuskázták őket. Jó néhányukat súlyos sebesülten, de még élve temették el, a halomra lőtt tömeg fölött még órákig mozgott a föld. A Teiger család is itt és így végezhette.
Több mint hatvan év telt el azóta, de ezzel a több mint húszezer halottat követelő „előholocausttal” senki sem foglalkozott, nem követték meg a halottak emlékét, a tömegsírokat nem jelöli emlékmű. Úgy tűnik, mintha mindenki egyetértene Antall József egykori miniszterelnökkel, aki akképp nyilatkozott, hogy 29a holocaust Magyarországon csak 1944. március 19. után kezdődött, mikor az ország már német megszállás alatt állt. Ez a megállapítás a magyar államot feloldaná a felelősség súlya alól, de tudomásul kell venni, hogy Kámenyec-Podolszk mellett az újvidéki és egyéb helyeken lezajlott tömeggyilkosságok kitervelése és végrehajtása mást bizonyít.
A Teiger családot és a hozzájuk hasonlókat ért csapás minket csak időlegesen került el, a magyar belépés a második világháborúban népen-nemzeten kívül helyezte a zsidókat. Az ország nemcsak a fegyveres erőivel, iparával és mezőgazdaságával szállt be a küzdelembe, de a nép nagy része is teljes szívéből-lelkéből áhította a németek győzelmét. Nem kétséges, hogy maguk a zsidók is beálltak volna ebbe a lelkesedő tömegbe – emberi vonás, hogy szívesen csatlakozunk a többséghez, nem szívesen vállaljuk a különállást –, de nem engedték őket. Ez az elutasítás annyi haszonnal mindenesetre járt, hogy segített a zsidóknak a helyzetük felmérésében. Amelyikük nem volt ostobább a sívó homoknál, el kellett jusson ahhoz a következtetéshez, hogy ha a németek győznek, vele mindenképpen végeznek, sőt, akkor is, ha veszítenek.
Ellentétes érdekek alakultak ki a gazdanép és az adott kisebbség között. Az ország katonaként nem tartott igényt a zsidókra, csak munkaszolgálatosként vetette be őket, „fegyvertelen álltak az aknamezőn”. Őrségbe is csak lapáttal mentek, a közeledőket állítólag azzal a kiáltással próbálták feltartóztatni, hogy „állj vagy eláslak!”.
Az őket felügyelő keret abban volt érdekelt, hogy a kezük alá adott csapat minél hamarabb felszámo30lódjék, mert akkor ők feladatuk végrehajtásával legalább időlegesen hazatérhettek. A muszos század parancsnoka sokszor „az oldaltáskájában” hozta vissza az egységét, mert valamennyi zsidó beosztottja elpusztult, csak a névsoruk maradt meg egy papírlapon.
Mikor a korral foglalkozó történelmi tanulmányok, visszaemlékezések elérnek idáig, szinte kötelező jelleggel hangsúlyozzák a kivételeket: a munkaszolgálatosokkal emberségesen bánó tiszteket és tiszteseket, Reviczky alezredest és társait. Ők valóban méltók az utókor tiszteletére, de nem szabad manipulálni az arányokkal, a tisztességesek valóban kivételnek számítottak, elhanyagolható töredéknyi százalékot képviseltek a szadista gonosztevők tömegéhez viszonyítva.
A filmhíradóban gyakran mutattak be harci jeleneteket a keleti frontról, mikor a magyar és a szovjet katonák lőttek egymásra, vagy éppen kézitusát vívtak – ilyenkor nehéz volt eldöntenem, hogy kinek kell drukkolnom. Mint magyar ég alatt, magyar szóval és magyar kenyéren felnövő gyerek, szívem szerint a pirosbarna arcú magyar bakákért lelkesedtem volna a ferde pofacsontú üzbég vagy kalmük ellenében, azt viszont tudnom kellett, hogy az én életemet csak a Vörös Hadsereg mentheti meg. (Évtizedekkel később sokan magyarázgatták, hogy a szovjet haderő nem a leigázott népek felszabadításáért indult harcba, hanem önmaga védelmében és saját nagyhatalmi céljainak megvalósításáért, de mindez nem változtat azon a tényen, hogy minden egyes elesett „Iván” értem is meghalt.)
Később aztán a Sors segített feloldani ennek a kettős kötődésnek a maradványait is. Az iskolában, az utcán, a rádióműsorokban folyamatosan azt magyarázták, 31hogy a zsidó hiába beszél magyar nyelven, attól még nem válik magyarrá, idegen test volt és marad is a Hazában. Ez a ráhatás nálam olyan jól sikerült, hogy a gyermekkoromtól egész mostanáig egyszer sem ejtettem ki a számon pátoszos hangsúllyal a „haza” szót – és valószínűleg a továbbiakban sem fogom, nem adva módot senkinek, hogy „Magyarországot” „Palesztinára” vagy „Izraelre” igazítsa át. Később egyik kedvenc hősöm, Koterba lengyel orvos és antifasiszta ellenálló szájába egy idevágó mondatot adtam:
– Egy keleteurópai zsidó, ha valamit is ad magára, nem beszél szülőhazáról – legfeljebb egy országról, ahol megszületett –, ezzel sok megalázó megjegyzést háríthat el magától.
Megint meg kell adnunk a kivételnek kijáró tiszteletet, akadtak emberek Magyarországon, akik nem rokonszenveztek sem a magyar, sem a német fasisztákkal, sőt, Bajcsy-Zsilinszky Endre példája szerint szembe is szálltak velük, ők, az áldás szavaival szólva: „állíttassanak külön az Utolsó Ítélet napján!”. Csak megint az a baj, hogy roppant kevesen voltak és ennek az etikus magatartásnak egyetlen sugara sem hatolt le abba a nyomorult külvárosi környezetbe, ahol én éltem. „Az Úristen és a franciák messze vannak!” – sóhajtott fel annak idején Miczkiewicz, a lengyel költő.
A háború után hallottam „a világ igazairól”, keresztény emberekről, akik zsidókat rejtegettek vagy menekítettek, olvastam Raoul Wallenbergnek és más külföldi diplomatáknak zsidómentő akcióiról. Fejet hajtok előttük, tisztelegve a humanizmus végképp elveszni látszó, de az ő személyükben mégis testet öltő ideálja előtt, szívesen leülnék mellékalaknak szobruk talpazatára, de azokban a vészterhes napokban én 32a nevüket se hallottam. A szűkebben és tágabban vett családomon egyetlen ember sem segített. Most, hogy leírtam ezt a mondatot, túlságosan szigorúan hangzik, ezért még egyszer végiggondolom, de akárhogy töprengek is rajta, egyetlen olyan külvilágból érkező gesztus sem merül fel emlékezetemben, mely ennek ellentmondana.
Velünk szemben száz százalékig minden engedmény nélkül érvényesült a zsidótörvények szigora. A budakalászi gyűjtőtáborban megölték apai nagyszüleimet, kint a fronton két nagybátyámat, koncentrációs táborba hurcolták az anyámat, csillagos házba, majd falakkal lezárt gettóba tereltek minket. Belátom, akadtak olyan családok, akik még rosszabbul jártak: az utolsó szálig elvesztek, vagy csak mutatóba maradt meg egy-egy lélek, végül is 600 ezer magyar zsidó pusztult el.
Ezt a veszteséget és a vele járó fájdalmakat nincs értelme összehasonlítani azokéval, akiknek az apja egy Don melletti lövészárokban esett el, vagy lebombázott házak romjai alatt veszítette életét. A bánat nem rangsorolható és nem összemérhető, talán csak egy különbséget lehet találni: az ő halálukat egy egész nemzet gyásza és részvéte kísérte, a zsidókét pedig jó esetben közömbösség, rosszabb esetben káröröm. Zsolt Béla, a neves újságíró jegyezte fel, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt Nagyvárad vasútállomásán cigányzenekarral „búcsúztatták” az auschwitzi haláltáborba induló vonatot.
1941-ben vagy 42-ben a telepi barakkból átköltöztünk egy akkoriban felépült városi házba. Az új otthonunkat össze sem lehetett hasonlítani a régivel, két tágas szobából állt, a konyhában egy kétlángos gázrezsót szereltek fel, az ablak alatt élelmiszertárolót 33alakítottak ki – ezt valamiért Hitler-kamrának nevezték.
Bevallom, nem tudom magyarázatát adni, hogy egy zsidó családnak a háború első éveiben miképp utalhattak ki egy ilyen bérleményt. Ehhez kevés volt, hogy korábban heten laktunk egyetlen szobában – négy nemzedék. Csak arra gondolhatok, hogy Bözsi „megkent” valakit az elöljáróságon.
Leraktuk kevés holminkat, helyére került a zöldre festett puhafa konyhaszekrény, a három nagy ágy és az egyetlen luxus bútorunk: a tükrös toalettszekrény. A házszentelő abból állt, hogy anyám kipróbálta a gázrezsót, teát főzött egy belülről lassan már feketedő alumíniumlábosban.
Iskolát nem változtattam, továbbra is ugyanabba a nyomorult, fából eszkábált, rothadó padlójú elemibe jártam, amelyben anyám is tanult gyerekkorában. Itt ugyanaz a szellem uralkodott, mint országszerte: a tanítók és iskolatársaim is feltétlenül és lelkesen hittek a német győzelemben. Az igazgató, ha bejött helyettesíteni egy lyukasórára, nem korrepetálást tartott valamelyik tárgyból, hanem a Keleti Arcvonalon kialakult hadi helyzetet vázolta fel a táblára erélyes krétavonásokkal. Azt magyarázgatta a gyerekeknek, hogy a németek hol állítottak fel csapdát a gyanútlanul előremerészkedő bolsevista csapatoknak, ahol majd katlanba szorítják és felmorzsolják őket.
A németbarátsághoz természetesen párosult az antiszemitizmus is. Az egyik tanító nyilaskeresztet nyomatott kalapja izzadást felfogó bőrszalagjába, a másikuk Budapest földrajzának oktatásánál előbbre vette Budát, mert ott kevesebb zsidó lakik, mint Pesten.
Én akkoriban töltöttem be a nyolcadik évemet, a második osztályba jártam. Bár a memóriánk nyilvánva34lóan túloz, számunkra kedvező irányba korrigál, én úgy emlékszem, hogy barátkozó hajlamú, jóindulatú gyerek voltam. Anyagi körülményeimben semmiképp sem emelkedtem a szegényes átlag fölé: összesen egy ruhám volt, egy pár cipőm, a fő ünnepekre kaptam újat, mert apám dicsekedni akart velem a templomban ismerősei előtt. Tízóraira zsíros kenyeret hordtam, hozzá legfeljebb néhány kockacukrot. Ez az életszínvonalbeli hasonlóság is kevés volt azonban, hogy elkerülhessem iskolatársaim agresszióit.
Az egész iskolába csak két zsidó gyerek járt: Árpi bátyám és én. Amíg a régi telepen laktunk, nem fenyegetett minket inzultus, a hátsó kapun kilépve egyből otthon voltunk, az átköltözés után viszont az iskolától hazáig vezető utunk szinte mindennap vesszőfutásnak számított: a Pongrácz úton őgyelgő, csoportba verődő suhancok belénk kötöttek, lezsidóztak és „ti öltétek meg Jézust!” és más kiáltásokkal megkergettek. Útközben az úgynevezett „Menekült kápolna” előtt is elfutottunk, de Ivánka tisztelendő soha nem nézett ki az ordítozásra.
Már az utcára kilépve aggodalmaskodva kérdeztem a bátyámtól:
– Meddig vannak barátaid, akik segítenek nekünk?
Ilyen jótét lélek azonban ritkán akadt, pontosabban fogalmazva: soha senki, sem gyerek, sem felnőtt nem kelt a pártunkra, fejcsóválva vagy rejtett mosollyal elhaladtak mellettünk. A suhancok utolértek, hátba vágtak, leköpdöstek minket, iskolatáskánk tartalmát szétszórták. Én viszonylag erős, elszántan verekedő gyerek voltam, de a sokszoros túlerővel szemben csak ritkán mertem felvenni a harcot, inkább futásnak eredtem.
Ezekben a megpróbáltatásokban foganhatott meg 35bennem egész életem vezéreszméje: a szembeszállás az erejét fitogtató Hatalommal és a részvét minden üldözött nyomorult iránt – lett légyen az illető akár kulákparaszt, akár államvédelmi katona.
A negyedik elemit elvégezve Árpi a Szent László Gimnáziumban tanult tovább. Mint zsidó, a kor szellemének megfelelően itt is „másodosztályú állampolgárnak” számított, például nem vehetett részt a délutáni leventefoglalkozásokon, úgy látszik, még egy fapuskát sem kívántak megbízhatatlannak minősített kezébe adni, helyette lehullott faleveleket, szemetet kellett gyűjtögetnie egy vesszőkosárba. Osztályfőnöke, dr. Meggyes Ede nem engedte sokáig ezt a megaláztatást, berendelte segíteni a könyvtárba.
Árpi távozása után végképp egyedül maradtam zsidónak a telepi elemi iskolában. Elkerülhettem volna a naponta megismétlődő összecsapásokat a suhancokkal, ha egy tízperces kerülőt teszek a Pongrácz úttal párhuzamosan futó Korponai úton és a vasúti felüljárón át, de az önérzetem és a lustaságom egyaránt tiltakozott ez ellen, inkább vállaltam a konfliktusokat: a kék foltokat, a ruhám megszaggatottságát.
A telepi iskolában természetesen nem folyt zsidó hitoktatás, ha megérkezett a katolikus tisztelendő, én a „másvallásúakkal”, vagyis a református, evangélikus gyerekekkel együtt fogtam a táskámat és átvonultunk egy üres osztályba. Hittanórákra a Cserkesz utcai zsinagógába, illetve a hozzá kapcsolódó Tanácsterembe jártam, ha nem tévedek, vasárnap délelőttönként.
Ilyen alkalmakkor találkoztam a többi kőbányai zsidó gyerekkel. Szinte valamennyien a kerület belső, 36polgárosult környékén laktak, közepesen jómódú családokból származtak, orvosok, kereskedők, önálló iparosok fiai és lányai voltak. Szüleik igyekeztek megadni nekik minden tőlük telhetőt: nyelvekre taníttatták, külön tornára járatták őket. Elegánsan öltözködtek, méretre szabott ruhát viseltek. Az istentiszteletek alatt öntudatosan álltak szüleik mellett a lecsapható üléseken, abban a biztos meggyőződésben, hogy oltalmuk alatt semmi baj nem érheti őket. Ha valaki megszólította őket, udvariasan válaszolgattak. Szépek és kedvesek voltak, olyan barátságos és türelmes hangnemben beszélgettek egymással, melyet én otthon, a kemény mindennapi megélhetésért viaskodó környezetemben soha nem tapasztaltam.
Bár senki egy rossz szót sem szólt hozzám, én az utcán verekedő, gazzal felvert ösvényeken, vasúti sínek által befogott háromszögekben csavargó gyerek kiríttam ebből a környezetből. Minden önmegtartóztató szándékom ellenére gyakran használtam illetlen gesztusokat és szavakat, melyek suhanc ellenfeleim stílusából ragadtak rám, kicsiben igazolva Nietzsche gondolatát: „aki szörnyetegekkel viaskodik, szörnyeteggé válik maga is”.
Társaim többsége a hittanórákon kívül is tartotta a kapcsolatot egymással, a szülők kakaós-kuglófos születésnapi zsúrokat rendeztek, ezekből én természetesen kimaradtam. A hittanórák szünetében is csak néhány málészájú kislány volt hajlandó szóba állni velem, különféle kitalált történetekkel próbáltam tekintélyt szerezni előttük. Bizalmasan közöltem velük, hogy én egy titokzatos mérnök által szervezett csapatba tartozom, saját autókkal és fegyverekkel rendelkezünk, időnként találkozunk és gyakorolunk egy még nem részletezhető nagy akcióra készülődve. 37A lányokat őszintén érdekelte ez a rejtélyes alakulat, kérdezősködtek, hogy ők is beléphetnének-e, de én a titoktartásra kötelezettek zárkózott mosolyával elhárítottam jelentkezésüket.
Másszor azt a kérdést tettem fel nekik: mit csinálnának, ha egy törött szárnyú méhecskét találnának. Fantáziájuk addig terjedt, hogy betennék egy virágkehelybe vagy egy levélre raknák, hátha az anyja érte jön és elviszi magával, de én megráztam a fejem:
– Ez semmi! Meg kell ragasztani a szárnyát, hogy továbbrepülhessen.
– Megragasztani?! Mivel?
– Nekem van otthon egy olyan ragasztóm, ami nagyon könnyű: egy kiló belőle csak tíz deka, azzal kell bekenni.
(Csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy ezt az abszurd ötletemet fél évszázados írói pályafutásom alatt sem tudtam felülmúlni. Lehet, hogy akkor, a csúcson kellett volna abbahagyni?!)
A foglalkozásokra leginkább a hitoktató Landauer rabbi személye vonzott. A rabbi felismerte, hogy a gyermek lelkének a mese, a történet az anyanyelve, gyakran idézett példázatokat a szent és apokrif iratokból. Ezek mindig egy burkolt morális irányító szándékot rejtettek magukban. Íme egy emlékezetemben megmaradt példa:
„– Salamon király, aki az állatoknak éppúgy parancsolt, mint az embereknek, egy napon egy kis madarat látott a tengerparton. A madár éppen nagy munkában volt, apró csőrével vizet merített a tengerből és aztán a szárazra köpte, a száraz földről pedig homokot taszigált a tengerbe.
– Mit művelsz itt? – kérdezte Salamon.
– Bosszút állok a tengeren.
38– Mit vétett neked?
– Fészket raktam itt a parton, és a dagály elsodorta magával. Akkor megfogadtam, hogy bosszút állok ezért a tengeren. Nem nyugszom addig, amíg ki nem merítem ezt a nagy vizet és a helyét be nem temetem homokkal.
Azzal a madár folytatta a munkáját, Salamon pedig így szólt hozzá:
– Reménytelen vállalkozás az, mikor a gyenge bosszút akar állni az erősön.
– De hát nekem van igazam, ellenem vétettek!
– Akkor is mit érhetsz el, szívszakító nagy munkáddal, te kis madár? Évszázadok jönnek és a tenger, amely elsodorta a fészked, még mindig végtelenül itt fog hömpölyögni. Ha csapás ér, kis gyenge teremtmény, ne lázadozz, ne gondolj megtorlásra. Nyugodj meg, mert hiszen hiába minden. Magadat tönkreteheted, de ez az örök nagy erő még csak meg se érzi, hogy megharagudtál rá…”
A hamarosan elkövetkező sötét időkben, sőt, egész életem során gyakran eszembe jutott ez a példázat, de soha nem tudtam elfogadni a benne szuggerált mondanivalót, a szembeszállás reménytelen voltát. Azoktól, akiket hajlandó voltam mestereimnek elfogadni, megtanultam, hogy a „nem érdemes” a halva születés angyali üdvözlete, az a bizonyos unott kézlegyintés, amellyel az emberek elhárítanak minden kockázatvállalást, kezdeményezést, nagyra törő kísérletet. Belső elektromos rendszerük alacsony feszültségre van beállítva, minden cselekvésük csak a lélek pillanatnyi rövidzárlatából származhat.
Elindulni, megtenni az első lépést nem látványos, ennek nem a hossza, hanem az iránya számít, mégis az út nagyobbik felét jelenti, mert meghatározza, hogy 39merre kell tartanunk. Ez az a bizonyos archimédeszi pont, melyből ki lehet fordítani sarkaiból a világot, vagy az adott példánál maradva ki lehet szárítani a tengert.
Később megbizonyosodhattam, hogy a madár példázata nem egy különálló szem volt Landauer gondolkozásának láncolatában, hanem az egész világlátásába beleillett.
A rabbi nem sokkal élte túl a felszabadulást, majd két évtizeddel a halálát követően különös körülmények között találkoztam az emlékével. Az egyik könyvemben szerepelt egy Berend nevezetű szigetvári főrabbi, aki az 1944-es holocaust idején együttműködött a nyilasokkal, írt a fasiszta „Harc” című lapba, melyet a hírhedt antiszemita újságíró, Bosnyák Zoltán szerkesztett. Ezeknek a kapcsolatoknak köszönhetően Berend személyében bántatlan maradt a vészterhes napokban, amíg a szigetvári híveit a deportáló vagonok felé terelték, ő szivarozva sétált a város főutcáján.
A felszabadulás után letartóztatták kollaboráns tevékenységéért, de a Népbíróság ejtette a vádat és Berend az Egyesült Államokba emigrált. Ott állítólag „reformrabbiként” tevékenykedett, a vallási kötelmek mellőzésével is összeesketett párokat, eltemetett halottakat.
Sok ezer kilométeres távolságban élve is kezébe jutott az ő holocaust-tevékenységét is bemutató könyvem, felháborodott az abban leírtakon és itt Budapesten törvényszéki pert indított ellenem. A tárgyalásra készülődve elbeszélgettem néhány szakértővel, tisztázni próbáltam néhány meghatározó körülményt.
– Hogy fordulhatott elő, hogy 1945-ben a Népbíróság felmentette Berendet? – kérdeztem egy történésztől.
40– Több körülmény is közrejátszott. A Népbíróságot annak idején nem azért állították fel, hogy rabbikat ítéljenek el, hanem fasiszta háborús főbűnösöket. Másrészt Berend igen kellemetlen dolgokat tudott a holocaust alatt működő Zsidó Tanács vezetőiről és ha őt megbüntették volna, kétségkívül előhozakodik az ismereteivel. Az akkori ingatag politikai helyzetben jobbnak látszott elengedni őt.
Nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, tovább kérdeztem:
– Milyen ügyekről tehetett volna említést?
– Például megemlítette volna Stern Samunak a tárgyalásait a németekkel, vagy Landauer rabbi esetét.
Megdöbbenve kaptam fel a fejem:
– A kőbányai hitoktatóról beszél?
– Igen.
– Ő mit csinált?
– 1944 novemberében, mikor a nyilasok már átvették a hatalmat és megkezdődött a budapesti gettó kialakítása, Landauer állítólag felkereste Bosnyák Zoltánt, aki a Zsidókutató Intézet élén állva afféle ideológiai államtitkári posztot töltött be. Bosnyák kelletlenül fogadta a papot:
– Mit akar tőlem, főrabbi úr? Kár erőlködnie, vegye tudomásul, hogy a magyar zsidóságnak vége van.
– Ezzel magam is tisztában vagyok és épp ezt tudomásul véve tennék egy javaslatot. Ha a zsidók, mint a magyarországi népesség alkotóelemei el is tűnnének, az emléküket, a hagyományokat nem lehet egyszerűen kiiktatni a nemzeti tudatból, meg kellene őrizni, elsősorban tudományos szempontok miatt.
– És ezt hogy képzeli?
– Az Egyetemen ki kellene alakítani egy judaisztika tanszéket, melyet esetleg épp az Ön által vezetett 41Zsidókutató Intézet irányítana. Én ki is dolgoztam egy tervet a felépítés sémájára.
– Ez sémi séma volna.
Landauer udvariasan nevetett:
– Nagyon szellemes. Mondjuk én adnám elő a teológiai ismereteket – azt hiszem, harmincéves rabbi tevékenységem alkalmassá tenne rá, a fiam, aki magasan kvalifikált vallástörténész, foglalkozna a zsidó históriai vonatkozásokkal, a vőm pedig, aki ugyancsak rabbi képzettséggel rendelkezik, a héber nyelvet oktatná. A munkánk természetesen megkívánná, hogy a magunk személye és a családunk kivételezettségi alapon bántatlanságot élvezzen. Mindenekelőtt a vőmet kellene visszahozatni a munkaszolgálatos századból.
– Érdekes a terve, főrabbi úr – mondta Bosnyák –, alkalomadtán majd visszatérünk rá.
Erre aztán már nem futotta a nyilasok idejéből – folytatta a szakértő a tájékoztatásomat –, Berend viszont okvetlenül előhozta volna Landauer „különbéke tervét”, ha őt elítélik. Ha egy másik rabbinak szabad volt tárgyalnia a nyilasokkal, akkor neki miért róják fel? Botrány robbant volna ki, és az súlyos csapást jelentett volna a rabbikarra és az egész zsidó hitközségre nézve – fejezte be.
Ami az én holocaustról szóló könyvem ügyét illeti: Berend feljelentése nyomán lezajlott a törvényszéki processzus, végül a pört lezáró jogerős ítélet az én javamra szólt. Meg voltam győződve, hogy a felhozott érveim és bizonyítékaim döntöttek, de újabb húsz év elteltével egy olyan dokumentum került a kezembe, amely más színben tüntette fel a történteket.
A Magvető Könyvkiadó egykori igazgatójának, Kardos Györgynek az életrajzát készültem megírni, 42anyaggyűjtés céljából bejártam az Országos Levéltárba. Sorra bontogattam a masnikat a keményfedelű irattartókon, melyek az egykori Magyar Szocialista Munkáspárt kulturális anyagait tartalmazták.
Az 1970-es évtől kezdve néhányszor a saját nevemmel is találkoztam a feljegyzésekben, az irodalmi életet irányító hivatalnokok problematikus látásmóddal, nyilvánosság előtt tett rendszerellenes kijelentésekkel vádoltak. Ezeket csak átlapoztam, ismertem a jelentéstévőket, a rendszerváltás után szinte valamennyien jobbra sodródtak és a mellüket verve kértek bocsánatot a szocializmus idején elkövetett bűneikért. Ezeket úgy igyekeztek jóvátenni, hogy többek között engem is támadtak – ezúttal már jobbról.
Egy átirattól viszont szinte megállt bennem az ütő. Az MSzMP kulturális osztálya ezt a maga idején bizalmas és szigorúan titkos levelét a Fővárosi Bírósághoz intézte, tájékoztatta az intézmény vezetőit a Berend rabbi által ellenem indított perrel kapcsolatos körülményekről. Fontos politikai érdeknek nevezték, hogy Berend, aki az Egyesült Államokban folyamatosan rágalmazza a Magyar Népköztársaságot, ne kerülhessen ki nyertesen ebből az ügyből. Bár kifejezett formában nem írták elő, hogy az ítélet mit tartalmazzon, a befolyásolási szándék kézzel foghatóan kiviláglott és nyilvánvalóan meghatározta a végső döntést is. Sokáig ültem a levéltár olvasótermében, néztem a Pártközpont átiratának másolatát, és arra gondoltam, hogy milyen törékenyek a mi igazságaink és tévedéseink, milyen végletesen mélyre süllyednek életünk alászállásával együtt és végül egy vonás sem rezzen tőlük a világ közömbös arculatán.
Most utólag még egy emlék jut eszembe. A kamionosokkal jártam Európa nagy útjait, egy alkalommal 43Triesztben álltunk meg éjszakázni. A parkolóban már minden helyet elfoglaltak, a tenger egyik elhagyatott partszakaszára húzódtunk ki, közel s távolban sem mutatkozott semmiféle tisztálkodási lehetőség. A kocsira szerelt víztartályból töltöttem meg a fogmosó poharamat és a sziklákon messze belépdelve végeztem el a toalettemet – közben sirályok keringtek körülöttem sivalkodva. A sofőrfülkében, ahol aludtunk, szinte levegőt sem kaptam a melegtől, ahogy forgolódtam, belegubancolódtam takarómba és hálózsákomba, vékony erekben csordogált végig rajtam a verejték, de félálomban tovább szenderegtem. Egyszercsak Landauer rabbi képe merült fel bennem, arca körül erős fény lebegett, karját magasra emelte, mintha egy elbocsátó gesztusra készülődne. Erre már felébredtem, eltűnődtem, hogy annyi év után miért éppen most jött elő ez a látomás. Arra gondoltam, talán a tenger és a sirályok juttatták eszembe a régi példázatot a tenger ellen bosszút esküdő kismadárról.
44Ahogy múlt az idő, úgy szaporodtak a zsidók tevékenységét és mozgását korlátozó intézkedések. Az ingatlanok után a telefonjaikat és a rádiókészülékeiket is elvették tőlük, a villamoson csak a pótkocsira szállhattak fel, sőt, kutyát sem tarthattak.
Apámat mind sűrűbben hívták be munkaszolgálatra, de általában néhány nap után sikerült kiszabadulnia. Ha nem is jól, de elfogadhatóan látott, a szemén viszont valamilyen okból többszöri trachomás fertőzésre utaló elváltozások mutatkoztak, ezek a látóképesség szinte teljes elvesztésére utaltak, a katonaorvosok is ilyen kórismével bocsátották el. A mindinkább fasizálódó hadsereg azonban egy zsidót sem akart kiengedni a karmai közül, ezért újabb és újabb felülvizsgálatra citálták be. Ha adódott is volna valamilyen munkaalkalom a számára, nem élhetett vele, mert valamelyik szomszédunk feljelentette volna szimulálásért.
Dédanyám, Róza azon a napon halt meg, mikor Teleki Pál miniszterelnök öngyilkosságot követett el. Betegsége ellenére utolsó pillanatáig tartotta helyét a világban: tanácsokat adott, kapcsolatokat táplált – főleg haragokat őrzött. Kisebbik fiával, Jenővel évekkel korábban összeveszett, nem akart tudni róla többé, utolsó pillanatában sem kívánta látni, akkor halt 45meg, mikor Jenő épp rohant fel a lépcsőn, hogy elbúcsúzzon az anyjától.
A hat főre apadt családunkat anyai nagyszüleim tartották el. Bözsi belet mosott a ferencvárosi Bócz és Fleischmann cégnél, esténként, mikor hazajött, nyers hússzag áradt a hajából. Totyó megmaradt a régi szakmájában, de hamarosan bezárultak a kapuk előtte. A taxivállalatoknál kezdték elbocsátani a zsidó sofőröket, ő sem kerülhette el ezt a sorsot. Néhány régi szaktársa irgalomból, a lebukást is vállalva egy-két fuvarra átengedte neki a kocsiját. Benzint azonban nem adhattak vele, üzemanyagot csak jegyre lehetett kapni, minden taxihoz szigorúan megszabott adag járt. Azt találtuk ki, hogy a családunk minden tagja sorra járta a patikákat és két-három deci seblemosásra használatos benzint vásárolt, összejött néhány liter, Totyó ezt töltötte be a kocsi tankjába.
Totyó a sokasodó bajok között is megőrizte nyugalmát. A napot azzal kezdte, hogy a csapot jól kieresztette és megivott két nagy pohár hideg vizet, ez mintha karban tartotta volna az idegeit. Továbbra sem lehetett kizökkenteni flegmájából, ha egy tiszteletlen utas előreszólt, hogy sietnie kell, Totyó vissza sem fordulva válaszolt neki:
– Akkor tessék talán szaladni!
A család többi felsorolt tagja azonban ránk, a két gyerekre is kiterjesztette ingerült, feszült hangulatát. Új helyünkön egy közismerten nyilas érzelmű család, Gecsőék laktak alattunk, a férfi gyakran megjegyezte:
– A zsidók bejönnek a csőbe, a Gecsőbe!
Ennek az új városi lakótelepnek az épületei szinte karnyújtásnyi közelségben álltak egymáshoz, a tervezők nem hagytak köztük kerteket, játszótereket. Felállítottak néhány, fél méter magas betonperemmel ha46tárolt, fürdőzésre szánt medencét, de takarékossági okokból nem töltötték fel vízzel. Csak az eső pangott el bennük, a zöldülő tócsákból beledobált fél téglák álltak ki. Más szabad terület nem maradt.
Bátyámmal naphosszat beszorultunk a lakásba, olvastunk, kettesben snapszliztunk, megtanultunk sakkozni. Anyám, ha elment vásárolni, mindig a lelkünkre kötötte, hogy ne ugráljunk, mert a dobogásunk lehallatszik Gecsőékhez. Előfordult, hogy ennek ellenére megfeledkeztünk magunkról és kergetőztünk-futkároztunk a lakásban. Gecsőné ilyenkor feljött és leszidott minket. Mikor anyám hazatért a bevásárlásból – emlékszem, mindig nehéz súlyokat cipelt, a vesszőből font kosár füle vörös nyomot hagyott az alkarján – és elmondtuk neki, hogy mi történt, valóságos idegrohamban tört ki. Bátyámmal behúzódtunk a szoba sarkába és sokáig megszólalni se mertünk. Apám hazaérkezve ugyancsak leszidott, szüleink rajtunk vezették le azokat az indulatokat, amelyeket a külvilágon nem mertek.
Egyébként kevés figyelem jutott ránk, gyerekekre. Soha nem felejtem el 1944. március 12-ét, tizedik születésnapomat. Nem tudom, hogy van ez más zsidó családokban, de mi a névnapokat nem szoktuk megtartani, a születésnapokat ünnepeljük meg. A fent említett napon már a reggeli ébredéstől kezdve vártam, hogy felköszöntenek és kapok valamilyen ajándékot, de a felnőttek egész nap rám se hederítettek, a bajokról, főleg az anyagi nehézségekről folytattak indulatos vitákat. Este már nem bírtam tovább, a falon lógó naptárra néztem és mosolyt erőltettem az arcomra:
– Jé, ma volt a születésnapom!
Akkor a szüleim megcsókoltak, sajnálták, hogy elfeledkeztek az alkalomról, aztán anyám, hogy mégis 47teremtsen valamilyen ünnepi hangulatot, a megfeketedett belsejű nyeles alumínium fazékban vizet rakott fel és a szokásos „Planta” helyett valódi orosz teafüvet szórt bele.
Bármekkora nyomorban is éltünk, nagyapám továbbra is előfizette a Népszavát, a szociáldemokrata párt napilapját, mely a cenzúra által megszabott keretek között is igyekezett megőrizni baloldali irányultságát. Ami engem a legjobban érdekelt, a sportrovata gyakran és bő terjedelemben foglalkozott a Vasas labdarúgócsapatával, amelynek meccsei alig leplezett német- és fasisztaellenes tüntetésekké váltak. Ezeknek a cikkeknek a hatására kezdtem kijárni a Béke utcai pályára és lettem egy életre szólóan elkötelezettje a piros-kék színeknek.
Leginkább persze a háborús jelentéseket faltam, feszülten figyeltem az antifasiszta szövetséges hatalmak minden előrenyomulását, az izgalomtól égett a fülem, mikor azt olvastam, hogy az angol csapatok elfoglalták Antananarivót, Madagaszkár fővárosát. Megnéztem a térképen, hogy hol is fekszik ez a sziget, és próbáltam felmérni: ha még aznap elindulnának a katonák, mennyi idő alatt érhetnének onnan Budapestre.
A hírek másik forrásául Totyó sofőr szaktársának, az átellenes épületsoron lakó Schwarcz bácsi világvevő rádiója szolgált. Ültünk az elsötétített szobában, amelyben csak a készülék zöld „macskaszeme” világított, a hangot is visszacsavartuk, mert az ellenséges adások hallgatásáért súlyos büntetés járt. Figyeltük a londoni vagy a moszkvai magyar nyelvű híreket, a zavarás miatt el-eltűntek az éterben, utána kellett igazítani a keresővel. A beszélő hangja így is recsegett, közel kellett hajolnunk, hogy megértsük a szöveget.
48Totyó nem rendelkezett túlságosan magas szintű politikai és földrajzi ismeretekkel, Moszkva helyett következetesen Moszkovát mondott, Kairót összekeverte Koreával, így nekem kellett megjegyeznem a híreket, hogy beszámolhassak róluk az otthoniaknak. A szövetségesek hadi sikereiről szóló értesülések tartották a lelket a zsidókban, a nyilas sajtó csak „zs” vitaminnak nevezte ezeket az információkat.
Az 1970-es évektől kezdve el-eljutottam a régi nagy háborús csaták színhelyére: Gomelbe, Moszkva utolsó védővonalára, a „volokalamszki országútra”, Sztálingrádba a Mámájevszkij dombra is. Ezek sorában eddig utoljára a fehéroroszországbeli breszti erődöt néztem meg, melyet egy maroknyi szovjet belügyi egység tíz napig védett két teljes német hadosztállyal szemben, időt biztosítva arra, hogy az ország belsejében kiépítsék a védőállásokat. „Sztájáli naszmerty!”, „Helytálltak a halálig!” – hirdeti egy felirat.
A breszti erődben a legkegyetlenebb ütközet egy valahai gazdag bojár palotájánál, az úgynevezett Homszki kapunál zajlott le. Iszák Mojszejevics Fomin ezredkomisszár néhány katonájával több mint két napig tartotta ezt az őrállást. A németek csak úgy tudták legyőzni őket, hogy a rohamuknál élő pajzsként helybeli nőket és gyerekeket hajtottak maguk előtt, akikre a védők nem akartak tüzelni.
Hosszan nézegettem a falon elhelyezett emléktáblát, a komisszár kereszt- és apai neve magyarra lefordítva: Izsák, Mózes fia, kevés kétséget hagytak a származását illetőleg. Ki lehetett: hivatásos katona vagy békés civil, orvos, mérnök, tanár, aki a haza védelmére fogott fegyvert, soha nem fogom megtudni, de ismeretlenül is közel éreztem magamhoz:
49– Málágyec, vagyis brávó Iszák Mojszejevics, büszke vagyok rád! – mormogtam magam elé.
A német csapatok sztálingrádi veresége, Olaszország kiugrása a háborúból, a keleti front közeledése a magyar határokhoz a változás ígéretét jelentette 1944 tavaszán. A zsidókkal szemben is mintha enyhült volna a hivatalos szigor, nem látszott elérhetetlennek, hogy az év őszén a bátyámat követve én is a Szent László Gimnáziumban tanulhatok tovább. A március 19-i német bevonulás azonban minden reményt letarolt.
Az esemény híre csak lassan jutott el hozzánk, Kőbányára. Tíz óra felé mit sem sejtve lementem a lakótelep melletti Hungária moziba, hogy jegyet váltsak a délutáni előadásra, ha jól emlékszem, a „János vitéz”-t adták, Kiss Ferenccel a főszerepben. Ahogy be akartam nyitni az előcsarnokba, koccanást hallottam, a két ajtószárny között ott feszült a zár nyelve. Nem tudtam mire vélni az esetet, hiába kerestem valamilyen tájékoztató feliratot, csak délután kaptam magyarázatot. A futballmeccsről hazatérő emberek mondták, hogy a körutakon német „Tigris” páncélosok és motoros oszlopok vonulnak végig, megszállták a város legfontosabb csomópontjait.
Már a háború után olvastam arról, hogy a Gestapo, a német titkosrendőrség Budapestre települt részlegei azonnal akcióba léptek, letartóztattak néhány prominens közéleti és gazdasági személyiséget – a névsoruk Bajcsy-Zsilinszky Endrétől budai Goldberger Leó textilgyárosig terjedt. Egyesek később különböző üzleti paktumok folyományaként eltávozhattak a semleges Svájcba – részvénypakettjeiket és más tulajdonaikat 50ruházták át cserében a Göring által vezetett érdekcsoportra.
Azok a politikusok, pénzemberek, művészek és más, a társadalom magasabb rétegeibe tartozó személyiségek, akiket nem vittek el rögtön, még az első letartóztatási hullám során, megpróbáltak élni a szerencse által nyújtott rövid haladékkal. Önmentő akcióikban támogatókra is találtak: a születési, illetve pénzarisztokrácia az idők folyamán már számos rokoni és baráti szállal fonódott össze, jellemző legendaként emlegették, hogy budai Goldberger Leó egy kártyakompániába tartozott a kormányzó fiával, ifjabb Horthy Miklóssal.
A különféle memoárok szerint ezek a segítők megfelelő hamis papírokat szereztek védenceiknek, menedéket kínáltak fel nekik, sok budai villa pincéje-padlása és más rejtett zuga megtelt dekkolókkal. Néhányan még többre merészkedtek: katonai egyenruhában, maguk szerezte nyílt paranccsal megpróbálták kiszabadítani zsidó ismerőseiket még a Németország felé tartó deportáló vonatokból és a gyalogos menetoszlopból is.
Talán ezeknek az akcióknak a későbbi állandó emlegetése nyomán született meg az a keserű vicc, hogy mikor volt Magyarországnak harmincmillió lakosa? 1944-ben – hangzik a válasz –, mert akkor tízmillió ember üldözött – másik tízmilliót, akiket a harmadik tízmillió magyar bujtatott.
Félreértés ne essék: nincs okom kételkedni ezeknek a segítő szándékú akcióknak a valódiságában, de én csak azt ismételhetem meg, amit már korábban is mondtam: felénk nem nyúlt ki egyetlen oltalmazó kéz sem. Támogatás nélkül kellett végigmennünk minden 51állomásán annak a Golgotának, melyet a magyar állam az átlagos zsidó családok számára kijelölt.
Nem tudom megítélni, mi magunk mennyiben voltunk hibásak abban, hogy így magunkra maradtunk. Túlságosan is zártan, mindenkiben lehetséges ellenséget gyanítva, barátok nélkül éltünk, legföljebb a rokonainkkal tartottunk fenn szorosabb kapcsolatot, ők azonban zsidók lévén maguk is segítségre szorultak volna. Szüleim nemzedékében vegyes házasságok ritkán fordultak elő, aki ilyen társat választott, az félig-meddig idegenné vált.
Családom tagjai bizalmatlanul figyelték a külső világot, nemcsak tartottak a környezetükben élő emberektől, hanem le is nézték őket. Mint ahogy a lélektani könyvek leírják: szüleim is büszkék voltak a javukra szóló apró különbségekre, anyám a kereskedelmi iskolában szerzett érettségijére, apám pedig a zsidó szent könyvek ismeretére. Gáncs azonban aligha érheti őket ezért, mert csak az ilyen képzelt felsőbbség tudatában voltak képesek megőrizni önbizalmukat, életük ingatag kereteit.
Elgondolkodtató persze, hogy Totyó továbbra is megtalálta a kapcsolatot az emberekkel. Ha bokáig érő kopott bőrkabátjában, zsinóros sofőrsapkájában végigsétált a kőbányai utcákon, minden kocsmában, kávéházban, alkalmi társaságban szívesen fogadták, meghallgatták triviális vicceit.
Sok évvel később Izraelben járván több ottani fiatal ember nekem is feltette a számukra megfejthetetlen kérdést: a hatszázezer elpusztult magyar zsidó miért nem fogott fegyvert, vagy emelt akár utcakövet a gyilkosaira, hiszen a sorsa akkor sem alakulhatott volna tragikusabban.
52– Voltak-e olyan lázadások, mint például a varsói gettóban? – kérdezték.
Akárhogy töprengtem rajta, csak azt mondhattam: nem hallottam arról, hogy bárkiben is felmerült volna az ellenállás gondolata.
Az első világháborút követő nacionalista alapállásban eltelt hosszú évtizedek megtörték a magyar zsidók természetes önvédelmi ösztöneit. Kirekesztett voltukat azzal igyekeztek feloldani, hogy nagyobb magyarok próbáltak lenni, mint maguk a magyarok. Ezt a hasonulási hajlamot gyakran és sokfelé lehetett tapasztalni náluk. Heine joggal írta: a zsidó olyan, mint az a nép, amelyben él, csak még olyanabb. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a népek a zsidóban a saját meglévő hibáikat gyűlölik a legjobban.
Bármily elképzelhetetlennek is tűnik, de Horthy szegedi ellenforradalmi tiszti különítményéhez számos zsidó is csatlakozott, a zsidó iparbárók is szívesen fényképeztették magukat díszmagyarban, darutollas fövegben. Később a konszolidáció éveiben is példát kívántak mutatni jogkövetésből, a törvények és rendeletek messzemenő betartásából. Abban reménykedtek, hogy kifogástalan állampolgári magatartást tanúsítva sikerül átvészelniük az átmenetinek vélt nehéz időszakot.
Mintegy jutalomként lojalitásukért megkapták az egymást követő zsidótörvényeket, mindenekelőtt a „numerus clausus”-t. Néhány egyetemre fel sem vettek zsidó hallgatókat, például a jövendő textilmérnököknek Prágában kellett tanulniuk. A diploma megszerzése után itthon további mellőzések várták őket. Nincs mit csodálkozni azon, hogy Neumann János, Teller Ede, Wigner Jenő, Gábor Dénes és a többiek hamarosan elhagyták az országot.
53Jobboldali politikusok gyakran dicsekszenek azzal, hogy a lakosság számához képest aránytalanul sok Nobel-díjas született Magyarországon, de azt még egyszer sem említették meg, hogy közülük egyetlenegy sem halt meg az ország határain belül, mind új hazát keresett magának és ott tért végső nyugalomra.
Az emigráción kívül nem kínálkozott más választás a Horthy-rendszerrel való szembeszállásra. Ha valaki fegyvert szerez és kivonul partizánnak a Bükkbe vagy a Bakonyba, órák alatt lebukott volna, nem számíthatott volna az ott élők segítségére. Ezt bizonyította később a Szovjetunióból érkező, Észak-Magyarországon ledobott ejtőernyősök magányos és reménytelen küzdelme is.
Az igazságnak és hatszázezer halott emlékének tartozunk azzal a megállapítással, hogy ez a szolgai engedelmeskedés a Hatalom erőszakának Magyarországon nemcsak a zsidókat jellemezte. A magyar hadsereg katonái ugyanígy hagyták magukat a doni vágóhídra terelni, jóllehet fiatalok voltak és fegyvert tartottak a kezükben, melyet parancsnokaik ellen fordíthattak volna. Az 1950-es években, a kulákparasztok kitelepítésének idején sem hallottunk olyan esetekről, hogy a módos gazdák vasvillával fogadták volna az ávósok teherautóit, ellenkezés nélkül hajtották el őket a hortobágyi ólakba. Legfeljebb az fordult elő, hogy néhányan felakasztották magukat a házuk padlásán – erre és a méreg bevételére viszont a zsidók is képesek voltak.
Így mi is tehetetlenül figyeltük, hogy vonják egyre szorosabbra körülöttünk a megszorító intézkedések hálóját. Még tartott a tanév, mikor megjelent a sárga csillag kötelező viselését előíró törvény. Mellemen ezzel a megkülönböztető jellel kellett volna bejárnom 54az iskolába, felmérhetetlen agressziós rohamot vonva magamra, de a tanítónőnk megkönyörült rajtam, és néhány nappal a tanévzárás előtt kiadta a bizonyítványomat.
Az értesítőt anyám berakta a fontos iratok közé. Abban reménykedtünk, hogy őszre hátha mégis a gimnázium első osztályában folytathatom, de hamarosan fel kellett adnunk ezt az illúziónkat.
Szinte naponta ragasztottak ki újabb és újabb korlátozó rendeleteket, a vasúti pályával párhuzamosan futó szürke betonkerítésre, valamikor a nyár elején bejelentették, hogy a zsidóknak kijelölt, úgynevezett csillagos házakba kell költözködniük.
Kőbányán viszonylag kevés zsidó élt, ezért csak néhány épület került fel a lajstromra, nehéz volt megfelelő helyet találnunk. Először úgy gondoltuk, hogy a Cserkesz utcai zsidó templomhoz tartozó tanácsépület padlására hurcolkodunk át, de ott legalább négy-öt másik családdal kellett volna osztoznunk a szűkös helyen. Bözsi és a szüleim úgy döntöttek, hogy inkább a villamos töltésének túloldalán, az Auguszta-telepen nézünk körül.
Az Auguszta még a főváros leglepusztultabb nyomortelepei között is az utolsó helyek egyikét foglalta el. Az első világháború végén építették az Erdélyből érkező menekültek ideiglenes elhelyezésére. Számmal jelzett „kőépületekből” és erdélyi városneveket viselő fabarakkokból állt. Az eltelt több mint negyedszázad alatt a minimális javításokat sem végezték el rajtuk, az eredetileg rövid használatra szánt vezetékek és szerelékek tönkrementek, a faházak közös illemhelyeinek előterében magasan állt az ürülék, csak a belévetett téglákon lépkedve lehetett beljebb jutni. A lakók többsége meg sem próbálta használni, ha rájuk jött a szük55ség, fogtak egy vízzel félig töltött vödröt és a telep végi bozótosban rákuporodtak.
Arra nem emlékszem, hogy ruha- vagy fejtetű élősködött volna az embereken, de a poloskák serege éjszakánként szinte elborította a falakat. Hiába próbáltunk védekezni ellenük a legkülönbözőbb eszközökkel, például az ágy lábát petróleummal megtöltött konzervdobozba állítottuk, a poloskák felmásztak a mennyezetre és „zuhanó repülésben” vetették ránk magukat. Sokan irtóztak attól, hogy a poloskák a fülükbe is bemásszanak, ezért arcuknak a párnára fektetett oldalán visszahajtották a fülkagylójukat és így letakarták a nyílást, de a porcogóik egy életre deformálódtak, salátalevélhez hasonlítottak.
Mi a 12-es számú kőépületben találtunk cserepartnert, ha jól emlékszem, egy Szekszárdi nevezetű családot. Számukra komoly előrelépésnek számított, hogy átkerülhettek a villamostöltésen túli, viszonylag jó állapotban lévő emeletes házakba, de semmi jelét nem mutatták az elégedettségüknek, a kényszerhelyzetünket kihasználva újabb és újabb követelésekkel álltak elő. Még azt is felhánytorgatták, hogy az elhagyott lakásunkhoz csak két ajtókulcsot adtunk át, holott szerintük három járt volna. Azzal vádoltak minket, hogy a harmadik kulcsot azért tartottuk meg, mert alkalomadtán be akarunk surranni hozzájuk. Azzal fenyegetőztek, hogy a nyakunkra hozzák a rendőröket, végül beérték azzal, hogy még egy pótkulcsot csináltattunk nekik.
Különösnek hangzik, de én nem éreztem magam rosszul az Augusztán – kissé emlékeztetett arra a másik régi telepre, ahol a családunk hosszú éveken át lakott és ahol én is megszülettem. A töltések, utak és a szomszédos laktanya fala természetes határként 56zárta le a környéket – ezen belül nem kellett hordani a sárga csillagot. A házak között göcsörtös ösvények vezettek, néha bokáig merültem egy-egy gödörbe, a laza föld felülről belefolyt a cipőmbe.
A patkányok nappal is szabadon surrantak ide-oda, a lakásokba is bemerészkedtek, az asztalokról lelopták a kint hagyott kenyeret. Szöges deszkákkal verték agyon őket, de előfordult, hogy egyet-egyet élve kaptak el, a hátukba késsel mély sebet vágtak, sót hintettek bele, az állat emberi hanghoz hasonlóan visított, és úgy engedték el, abban a reményben, hogy elriasztja a társait.
Az elgazosodott kertekben líciumbokrok, kutyatej és más szállongó termésű gazok nőttek. Lakásunk előtt megtisztítottam egy földsávot, babot ültettem bele és zsinegekre futtattam fel a kacsokat. Találtam egy sánta kölyökkutyát, a szüleim megengedték, hogy befogadjam, itt senki sem törődött a zsidók állattartási tilalmával.
Nem emlékszem rá, hogy a telepen bárki is bántotta vagy szidalmazta volna a zsidókat. A nyomorult, kőből és fából eszkábált házakban epilepsziás, tüdőbajos betegek, mozdulni is alig képes öregek, munkanélküliek éltek, néhány családot városi házakból telepítettek ide, mert nem tudták fizetni a lakbért, itt az előírt néhány pengőt sem követelték rajtuk. Ezekre az emberekre nem hatott a hivatalosan gerjesztett folyamatos uszítás, azzal voltak elfoglalva, hogy valahogy megszerezzék a mindennapos betevő falatukat. Ünnepnek számított, ha a vágóhídon akkor még hulladéknak számító pacalt vagy tőgyet, húsos csontot tudtak szerezni.
Néhány zsidó család – minden polgári közösségből kihullva – már korábban is itt lakott az Augusztán, 57például Ferike, a rikkancs, aki naphosszat ordibálva fegyelmezte a két feleségét – senki sem tudta, melyikhez fűzik törvényes kötelékek –, mikor Ferike meghalt, a két asszony továbbra is együtt maradt, gyakran láttuk, hogy egy csészéből két kanállal etetik egymást tejbe áztatott kenyérrel. Általános tiszteletnek örvendett Ungár bácsi, a fűszeres, aki a régi, boldogabb időkben a telep dalárdáját vezényelte. A nyomorultak legnyomorultabbjai közé tartozott az ugyancsak zsidó Märzl család: a debilis mama és két iker lánya: Stefánia és Gertrúd. Lakásukban nem állt bútor, csak egy hiányzó lábú, téglára támaszkodó csikósparhert, a padlóra vetett rongyokon feküdtek és az utcán talált rossz kabátokkal takaróztak. A lányokról később is hallottam, a felszabadulás után mindketten férjhez mentek. Stefánia egy abonyi tanítót fogott ki, olyan féltékeny volt rá, hogy reggelenként, mielőtt elindult volna az iskolába, egy női kombinét adott rá – bonyolult csomórendszerrel rögzítve – abban a reményben, hogy így nem mer majd levetkőzni egy illegális pásztoróra céljából. Gertrúd, a másik iker az 1990-es évek jóvátételeinek idején hívott fel, hogy tanúskodjak a javukra. Bizonyítsam, hogy a lakásukban számos aranytárgy hevert – tálak, serlegek és így tovább –, melyeket aztán a nyilasok elvettek tőlük, ezért kárpótlás illeti meg őket. Válasz nélkül leraktam a telefont.
Az őslakók az új jövevényeket is befogadták. A zsidók csak meghatározott órákban mehettek ki az utcára, reggelenként keresztény szomszédjaik vásároltak be a számukra. A férfiak esténként összejártak kártyázni, nálunk is kialakult egy állandó ultiparti: apám, Schenk úr és Kertész bácsi, az asztal mellett kuporogva tanultam meg a kártyaszabályokat. Egy-egy 58nyugodtabb estén valahol elővettek egy felhúzós táskagramofont, mindig ugyanaz a szám szólt, valószínűleg nem is volt több lemez hozzá:
– Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország
Gyönyörűbb, mint a nagy világ…
Csak sok évvel később tudtam meg, hogy ezt a számot egy zsidó dalszerző írta, akit a háború alatt deportáltak és éhen halt egy vidéki gyűjtőtáborban.
59 60Az Auguszta-telepre sodródott zsidók közül sokan igyekeztek kikapaszkodni a csapdának tekintett környezetből. Nem szökéssel próbálkoztak, akinek lett volna hol megbújni, az eleve nem is került ide. Azt hitték, megoldja a sorsukat, ha áttérnek keresztény hitre, jártak a plébániára katekizmust tanulni. Budapestszerte olyan sokan indultak el ezen az úton, hogy egy korabeli keserű megjegyzés szerint a papok már nem győzték szenteltvíztartóval, hanem locsolótömlővel kellett megkeresztelni őket.
Néhányan nyíltan vállalták, hogy a zsidó vallás elhagyására készülnek, emlékszem az Auguszta-telepen egy René nevű nőre, aki azt magyarázta, hogy az ember az ingét is megunja egyszer, mások viszont restelkedve takargatták a szándékukat. A szomszédunkban lakott egy Hoffmann nevű, vörös hajú, állandóan hunyorgó fiú bizalmasan megsúgta nekem, hogy ők csak látszólag készülnek a keresztelkedésre, utolsó pillanatban visszalépnek majd, aztán persze ő is végigment az úton.
„Befektetésük” nem hozta meg a remélt hasznot, a nehezen szerzett keresztlevél sem adott esélyt a menekülésre. Török Sándor író elnökletével megalakult a Magyar Keresztény Zsidók Szövetsége, a „keresztény zsidó” elnevezést olyan ellentmondásnak érzem, mintha forró, kovácsolható jégről hallanánk. Bár szám61talan felhívást bocsátottak ki, semmiféle kedvezményt nem tudtak kiharcolni maguknak, a katonaköteles korban levő férfiakat épp úgy elvitték munkaszolgálatra, mint a zsidó valláson megmaradtakat, csak éppen sárga karszalag helyett fehéret viseltek. Társaik „tojások”-nak nevezték őket, mivelhogy kívülről fehérek, belülről sárgák.
Ami a mi családunkat illeti, apámnak sok hibát lehet a szemére vetni, de meg se fordult a fejében az a gondolat, hogy áttérjen. Nem tartozott a helytálló nagy jellemek közé, de mint az átlagosan vallásos zsidók, ő is ott őrizte a szekrényben a „kitli”-t, a hosszú fehér halotti inget, melyben majd eltemetik és megjelenik az Örökkévaló ítélőszéke előtt. Minden főünnepen elővette és ebben imádkozott, nem vállalta magára a hitelhagyás bűnét. A jiddis „geschmaddolt”, vagyis „áttért” szó egyben azt is jelenti, hogy „meghalt”, kétnapos gyászt kell ülni utána.
Némelyik iskolatársam szülei engem is faggattak:
– Mikor akarsz megkeresztelkedni? – kérdezték olyan hangon, mintha az iránt érdeklődtek volna, hogy mikor kívánok leoperáltatni az arcomról egy szerfölött nagyméretű és undorító szemölcsöt, én ilyenkor mindig megráztam a fejem:
– Soha!
Életem későbbi évtizedeiben sokszor nyílott alkalom, hogy elgondolkodjam ezen a kérdésen. Láttam néhány jellemző esetet. Aczél György, a Kádár-korszak legfőbb kulturális irányítója zsidónak született, az izraelita fiúárvaházban nevelkedett, mégis kitért, ha jól tudom, Radnóti Miklós költő volt a keresztapja, maga is prozelita katolikus. Nem tudom, Aczélt milyen szándékok vezették, hitbéli szempontok aligha irányították, inkább kedvezőbb társadalmi elfogadta62tásban reménykedett, de tapasztalataim szerint soha senki nem felejtette el neki, hogy honnan származik.
(Közismert történet, hogy Mendez-France volt francia miniszterelnök, aki nem szívesen vállalta zsidó eredetét, egyszer Golda Meir izraeli külügyminiszter asszonnyal beszélgetve kijelentette:
– Én először is ember vagyok, aztán európai, aztán francia, és csak utána zsidó!
Golda Meir bólintott:
– Ez igaz, de tudja, mi zsidók, mindig a sor végéről kezdjük az olvasást!)
Visszatérve Aczél példájára, az ő konvertálása egyáltalán nem volt szükségszerű. Barátja, Kardos György, a Magvető Könyvkiadó egykori igazgatója, a korabeli magyar irodalom fellendülésének meghatározó alakja, szintén zsidónak született, de sohasem tért ki. Bár vallástalan volt, úgy ítélte meg: egy ilyen lépéssel túlságosan nagy jelentőséget adna egy magában már régen lezárt ügynek. Ha felvetődött a téma, Kardos csak legyintett:
– Ha balhé lesz, engem egész másért és egész máshol fognak felakasztani!
Olyant is tapasztaltam, hogy valaki nekidurálta magát és megpróbálta felvállalni a származását, aztán félúton megtorpant és visszakozott. Bálint gazda, a televízió ismert agrárszakértője önéletrajzi könyvében leírja, hogy eredetileg Braunnak hívták és az anyakönyv szerint egy zsidó földbérlő volt az apja. Aztán, úgy látszik, menet közben túl meredeknek találta ezt a vallomást, ezért a továbbiakban előhozott egy anyjával folytatott beszélgetést, melynek során az asszony elmondja, hogy annak idején megcsalta az urát, Bálint gazda vér szerinti apja valójában egy nyalka huszártiszt volt, szó sincs tehát semmiféle zsidó beü63tésekről. Nincs okunk kételkedni abban, hogy így történt, szégyellje magát, aki rosszra gondol.
Meg tudom érteni, ha valaki mellébeszél az adott ügyben. Ebben az országban a „zsidó” szót nem lehet úgy kimondani vagy leírni, hogy az ember ne keltsen azonnal indulatokat, többnyire lenézőt vagy ellenségeset. A közvélekedésben olyan meghatározások terjengenek ma, hogy antiszemitának azt nevezzük, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat. Gyakran felteszik azt a találós kérdést is, hogy miért büdösek a zsidók. A megfejtés: hogy a vakok is gyűlölhessék őket.
A zsidó származásomat nekem is könnyebb volt önmagamban felvállalni, mint a külvilág előtt. Be kell vallanom, felnőtt koromban én is gyakran hagytam elsiklani a fülem mellett antiszemita megjegyzéseket, közben a semmibe bámultam és úgy tettem, mintha nem hallottam volna, vagy legalábbis énrám nem vonatkoznának. Megtehettem, mert a külsőmből hiányoznak a közfelfogás által jellegzetesnek ítélt zsidós vonások: görbe orr, kajla fül és így tovább, széles, könnyen lebarnuló arcom inkább parasztosnak tűnik, mint szemitának. Nehéz volna eldönteni, hogy ezt szerencsének vagy pechnek minősítsem, ha afféle „karikatúra zsidónak” születek, némely környezetben valószínűleg kevesebb jóindulattal fogadtak volna, viszont sok konfliktust elkerülök, mert a jelenlétemben nem hozzák elő ezt a kényes témát.
Egyszer, anyagot gyűjtve a rendőrségről szóló riportkönyvemhez, egy megyei főkapitány vendége voltam. Kint a kertben beszélgettünk-iszogattunk, ahogy a parancsnok feltöltötte magát, úgy jöttek elő belőle a rendőrökre akkor is jellemző rasszista fordulatok.
– Én tíz méterről, szél ellen felismerek minden cigányt vagy zsidót.
64– Hogy csinálod? – kérdeztem.
– Van a szemükben valami, ami elárulja őket.
Ránéztem, és vártam, hogy leleplezzen, de a főkapitányt ezúttal cserben hagyta kivételes ösztöne. Nem tartottam érdemesnek vitát kezdeni, hiszen maga Gyulay püspök úr is tett hasonló kijelentést, különben is: ha minden ilyen alkalommal közlöm, hogy én is zsidó vagyok, akkor akár az egész életemet végigveszekedhettem volna a változtatás minden reménye nélkül.
Nem szánom dicsekvésnek, de ha a dolgok kiéleződtek, mindig színt vallottam, soha nem tártam szét a karomat erőltetett műmosollyal:
– Ugyan, mit számít az?
A Negyven prédikátor című regényem megjelenése után több református egyházközségben is tiszteletbeli presbiterré választottak, erről az eseményről hírt adott a Reformátusok Lapja, én magam is írtam róla. Épp abban az időben kerestem eladó házat lenn az Őrségben, a nagyrákosi Nemesszeren megtetszett régi riportalanyom, Bita Kálmán bácsi üresen álló háza, mondtam neki, hogy szeretném megvásárolni. A ház azonban Kálmán bácsi lányainak nevére volt iratva, velük kellett megtárgyalni az adásvételt. Kaptam egy táviratot, hogy menjek le vasárnap hozzájuk, le is utaztunk a feleségemmel. Kálmán bácsiék mellett ott ültek a már családos lányok is, férjestül-gyerekestül.
Az alkut ebéd előzte meg, amíg ettünk, az öreg egy szót se engedett ejteni a ház áráról, csak a világ soráról beszélgettünk. A tányérokat cserélték, Kálmán bácsi felém fordult:
– Olvastam, presbiter lettél, több helyen is.
– Igen.
Az öreg, mint nagyothalló ember, magasra emelte a hangját:
65– És milyen hiten vagy?
Az asztal körül ülők felém fordultak és várták a választ. A feleségemben meghűlt a vér, később azt mondta, hogy úgy érezte: akkor is szívszélhűdést kap, ha megmondom az igazat, akkor is, ha letagadom.
Egy pillanatig én is eltűnődtem, bár tudtam, hogy csak a valóságot felelhetem. Éppen néhány nappal jártunk a legnagyobb zsidó ünnep, az Engesztelés Napja előtt, mikor az imádság szerint fenn a mennyekben lepecsételik a sorsunkról hozott ítéletet: ki éljen és ki haljon meg a következő évben, ki maradhasson békében és ki szenvedjen el üldöztetést. Bár nem vagyok vallásos, mindig megtartom a huszonöt órás étel-ital nélküli böjtöt, végiggondolva a mögöttem álló évet és a következő esztendő távlatait is. Semmiképp sem fogadhattam volna hazugsággal ezt az ünnepet. Másrészt viszont azzal tisztában voltam, hogy a válaszommal meghatározom az egész további, egészen a halálomig tervezett rendszeres tartózkodásomat Nagyrákoson, viszonyomat a helybeliekhez. Ezen a határ menti vidéken a háború óta aligha láttak zsidót, a fejekben talán még mindig a nyilas propaganda maradványai élnek, úgy tudják, hogy a zsidóknak szarva és patája van, mint az ördögnek.
– Én zsidó vagyok, Kálmán bácsi! – és közben hallottam, hogy a szavaim visszhangoznak a fejemben.
Az öreg nem értette, vagy nem akarta felfogni, a tenyeréből tölcsért formált és a füléhez emelte:
– Mit mondtál: mi vagy?
– Zsidó, Kálmán bácsi.
– Akkor hogy lettél presbiter?
– A könyvem alapján méltónak találtak rá.
A feleségem halálra sápadt. A Bita család tagjai lehajtották a fejüket és maguk elé néztek, feltehetőleg azon 66töprengtek, mit fognak szólni a nagyrákosiak, ha kiderül, hogy ők egy zsidó családot hoztak a faluba. Aztán végiggondolták, hogy már évek óta nem találnak vevőt az üresen álló házra, lassan tönkre is megy, így megenyhültek. Biztosítottak róla, hogy a zsidó is ember, és az elkövetkező hosszú évek folyamán következetesen hallgattak a származásunkról.
Az 1944-es év nyarának vége mintha fokozatos enyhülést hozott volna a helyzetünkben, apám, ha feketén is, de munkát talált az Augusztával szomszédos laktanyában, mindinkább beilleszkedtünk a helyi életforma keretei közé. A keresztény gyerekek a nyár elmúltával felvették megkímélés céljából félrerakott cipőiket és átjártak a töltésen túli iskolába, én igyekeztem tudomásul venni, hogy énrám sehol sem vár egy pad, még az elemi ötödik osztályában sem folytathatom. Délelőttönként egyedül csatangoltam a telep utcáin, csak a kutyám szegődött a nyomomba.
A hivatalos rendelkezések engedélyezték, hogy a zsidók délután, megszabott kijárási idejük alatt elmehessenek egy-egy kijelölt mozi előadására. A kőbányai „Alfa”, „Astoria”, „Hungária” tiltott volt számunkra, a műsoruk amúgy se vonzott volna, bármilyen hihetetlenül is hangzik: voltak hosszú hetek, mikor mind a három moziban a „Jud Süss”-t, a legvéresebben uszító antiszemita filmet játszották. Kísérő műsorként egy rövid szkeccset adtak, ezekben is a zsidókat szándékozták leleplezni, a görbe orrú szabó úgy számol derék magyar megrendelőjének, hogy: hatszor hét az hatvanhét. Villamosra ültünk – már említettem, hogy csak a hátsó kocsira szállhattunk fel – és bementünk a Teleki tér sarkán álló „Palota” 67mozgóba és megnéztük a „Hurrá, repülünk!” című háborús vígjátékot.
Bár sokat nevettem a burleszk jeleneteken, melyeket olyan kiváló színészek adtak elő, mint például Hans Moser, nehezen tudtam összeegyeztetni ezeket az idilli képeket a háború véres valóságával, melyet a híradó is bemutatott.
(A mai eszemmel visszagondolva erre a filmlimonádéra, úgy találom, híven tükrözte a háborút viselő náci Németország művészetpolitikai felfogását – évtizedekkel később, már a Filmgyárban dolgozva hallottam erről egy történetet.
Göbbels, a propagandaminiszter a következőképp szólalt fel a filmkészítők egyik kongresszusán:
– A Führer üdvözletét hozom Önöknek!
– Sieg Heil! – fogadták a jelenlevők.
– A Führer azt üzeni, hogy többé nem létezik pesszimista film! Csak az optimista film mozgósít a győzelemre!
A tragédia a maga érzelmeket-indulatokat megtisztító hatásával mindig is a demokrácia műfajának számított, humanista értékrendszere miatt nemcsak a Harmadik Birodalom, de minden totális rendszer irtózott tőle.
Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után sokáig nem engedték színpadra Az ember tragédiáját, pesszimistának ítélt világképe miatt. Hosszú huzavona után az 1950-es évek elején végül mégis bemutatták a Nemzeti Színházban. Akkoriban a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jártam, természetesen siettem megnézni az előadást. A nézőtéri felügyelőnő a legszélső, úgynevezett proszcénium páholyba irányított a többi főiskolással együtt. Meglepődve láttam, hogy a szomszéd páholyban nem kisebb személyiség foglal helyet, 68mint Farkas Mihály hadseregtábornok, honvédelmi miniszter, a legmagasabb pártfórumok tagja – természetesen biztosítóinak társaságában. Engem rendkívül érdekelt, hogy az illusztris személyiség miképp vélekedik a bemutatóról, ezért mikor legördült a függöny, azonnal kisiettem a folyosóra. Farkas Mihály már előjött a páholya mélyéből, kitárt karokkal hagyta, hogy az adjutánsai beemeljék a bőrkabátjába, közben kiköpte maga elé az elszívott cigarettáját és rátaposott:
– Az Isten b....a meg, pesszimista! – hangzott el az emelkedett esztétikai értékítélet.)
1944. október 15-én Horthy Miklós kormányzó rádiószózatot intézett a nemzethez, bejelentette, hogy Magyarország kilép a háborúból és béketárgyalásokat kezd a szövetséges hatalmakkal. Ezt a beszédet mi is hallottuk az Auguszta-telepen, a zsidók letépték a mellükről a kanári-sárga csillagot, sokan elbúcsúztak a szomszédjaiktól és kezdték összepakolni a holmijukat, hogy visszatérjenek a régi lakásukba.
A rádió hamarosan más tartalmú híreket kezdett közölni. A hadvezetés utasította a katonai egységeket, hogy ne tegyék le a fegyvert, hanem folytassák a harcot a németek oldalán, a Vörös Hadsereg ellen. Többször is megismételték a felhívást, hogy Beregfy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre.
Először nem értettük, hogy mit jelent ez a változás, de hamarosan puska- és géppisztolyropogás hallatszott a város belseje felől és a hazatérők elmondták, hogy a németek és a sebtében felfegyverzett nyilasok átvették a hatalmat. Ellenállásba csak a Népszínház 69utcai csillagos házaknál ütköztek, ahol néhány végletekig elszánt zsidó férfi rájuk lőtt.
Már a hatalomátvétel másnapján minden eddiginél szigorúbb intézkedések léptek életbe. A minimumra csökkentették a zsidók számára rendszeresített élelmiszerjegyekre kiadható mennyiséget, megtiltották a csillagos házak elhagyását.
Egy újonnan hozott rendelet értelmében a zsidók minden vagyona az államra szállt. Csak az istentiszteletekhez szükséges tárgyakat, leveleiket, taneszközeiket, edényeket és más személyes tárgyakat tarthattak meg, az ékszerek közül egyedül a jegygyűrűket. Egy-egy zsidó család legfeljebb 300 pengőt tarthatott a birtokában, ezen felül személyenként 100 pengőt engedélyeztek – ez a megszorítás minket nem érintett, az összegnek a felével sem rendelkeztünk.
Mindezt betetőzte az a kormányintézkedés, amely elrendelte, hogy a 18–50 év közötti zsidó nők is kötelesek munkaszolgálatra bevonulni – ez a rendelkezés az én anyámra is vonatkozott. A Tatterzálban, vagyis a Kerepesi úti lovarda épületében kellett jelentkezniük, szoros, alig néhány napos határidőt szabtak meg a számukra.
A hátralevő időben bátyámmal valósággal lógtam anyámon, sírva kapaszkodtunk bele. Apánk, mintha a helyzet fölé emelkedett volna, mindentudó mosollyal próbált nyugtatni minket:
– Nem a frontra viszik az anyátokat! Itt a közelben dolgoznak majd, minden este hazajárhat!
Kísérletet sem tett, hogy megmentse anyánkat a munkaszolgálat alól, holott kínálkozott volna rá esély. A telepen lakó, érintett korú zsidó asszonyok némelyike egyszerűen nem tett eleget a behívó parancsnak, és a későbbiekben sem bukott le ezért. Már egyre in70kább megmutatkoztak a Hatalom felbomlásának jelei, a nyilasoknak már nem futotta az erejükből, hogy felderítsék az intézkedéseiket megszegő személyeket.
Így hát október utolsó reggelén anyám felvette legmelegebb ruhadarabját, kopott, derékig érő fekete macskabundáját, melyen virított a sárga csillag és kezében egy papundekli bőrönddel elindult. Néztem utána, a földszintes lakássor végén beszólt a barátnőjéért, Laufer Magdáért, egymásba karoltak és úgy mentek tovább.
Sokáig nem kaptunk hírt felőle. Talán már hetek is elteltek, mikor egy ismeretlen férfi kopogott be hozzánk, azt a családi fotót hozta, amelyet anyám magával vitt a munkaszolgálatba. Mivel más papírt nem talált, a fénykép hátára írta fel a címünket és az utolsó üzenetét:
„– Visznek Németországba, Mama nevelje fel a gyerekeket!” – és kidobta a deportáló vonat ablakrácsán. Máig is megőriztem, néha elnézem szabályos, kalligrafikus betűit.
Az események menete továbbra sem lassult le, novemberben megkezdődött a pesti központi gettó kialakítása a VII. kerületben, a Dohány, Nagyatádi Szabó István, Király, Madách Imre, Károly körút által határolt területen. Ezt a régiót a betelepített zsidók nem hagyhatták el és a lakásaikba többé vissza nem térhettek.
A Nemzetközi Vöröskereszt és néhány semleges állam képviselői mentőakcióba kezdtek, fellépésüknek súlyt adott, hogy a Szálasi-kormány igényt tartott a nemzetközi elfogadtatásra. Svédország és Svájc de facto elismerték ugyan, de jogi szinten attól tették függővé a döntésüket, hogy a hungarista állam miképp kezeli a zsidókérdést. Vajna Gábor nyilas külügy71miniszter elfogadta, hogy a svájci, a svéd, a vatikáni követség menleveleket, úgynevezett „Schutzpassokat” adjon ki a védelmük alá helyezett zsidók számára, amely mentesítette őket a gettóba való bevonulástól. A Szent István park, az Újpesti rakpart, a Sziget utca korábbi csillagos háznak számító épületeit jelölték ki a számukra, becslések szerint majd negyvenezer embert helyeztek el itt. A mi családunk és a többi nincstelen, külvárosba szorult zsidó nem is hallott erről a lehetőségről, nekünk továbbra is a kijelölt úton kellett haladnunk, biztosra vehettük, hogy a központi gettóba kerülünk.
Bözsi felváltotta az utolsó százpengősünket és megpróbált tartalékot képezni. Egy kis bödönt megtöltött olvasztott zsírral, hosszan elálló sós kalácsot sütött. A rendelkezések szerint a rajtunk lévő öltözéket, két rend fehérneműt, egy rend ágyneműt és az élelmiszereinket vihettük magunkkal, gyakorlatilag annyit, amennyit vállon-kézben el tudunk cipelni. Egyetlen vagyontárgyunkat, az ólomkristály utánzat üvegeinket tartalmazó ládát Bözsi lerakta a szomszédos barakkban lakó Hanna néninél, egy magányos keresztény öregasszonynál, hogy ne keltsünk feltűnést, éjszaka cipeltük át hozzá.
Nagyjából felkészültünk a távozásra, felkelés után az ágyneműt lepedőbe kötöttük, hogy a vállunkra akaszthassuk majd, mégis pánikba estünk, mikor egyik reggel fegyveres nyilas suhancok puskatussal megverték az ajtónkat és bekiabáltak, hogy indulnunk kell a gettóba. A lakást nyitva kellett hagynunk – később hatóságilag lepecsételték –, a laktanya melletti szabad térség felé tereltek minket. Kihasználva a zűrzavart, még egyszer visszaszaladtam és elhoztam egy kis üveg szilvalekvárt.
72Hosszan álldogáltunk a réten, lassan átáztunk a december eleji jeges esőben, csak órák múlva adták ki a menetparancsot. Felkapaszkodtunk a MOVE (ma MTK-Hungária) futballpálya melletti villamostöltésre, elhaladtunk a temető falai mellett. A ráhulló esőtől a batyuink mind nehezebbé váltak, a Teleki téren átvágva már csak vánszorogni tudtunk. Útközben sokfelé láttam az üzletek kirakatába kitett Mikulásfigurákat és csokoládécsizmákat, a mi sorsunk alakulása nem zavarta meg az ünnepeket.
A gettót magas, frissen vágott deszkákból készült fal zárta le, amelyen négy kaput nyitottak. Mi a Dob utcai bejáratnál jelentkeztünk belépésre – úgy emlékszem, a Fészek Művészklub szomszédságában –, mikor az őrök beengedtek minket, továbbvonultunk a Klauzál térig, mely, mint a gettó területének legnagyobb szabad tere, afféle elosztóállomásnak számított.
A kísérő nyilas fegyveresek itt újra figyelmeztettek minket, hogy tilos magunkkal vinnünk pénzt vagy ékszert, le kell adnunk, mert motozásokat tartanak majd, és akiknél ilyen értékeket találnak, azonnal felkoncolják. Bözsi – tőle szokatlan módon – megijedt a fenyegetéstől, mikor továbbindultunk, kihasználva, hogy a lábak dobogása elnyomja a koppanásokat, elszórta a magánál tartott ezüst ötpengősöket. Sokra akkor sem mentünk volna, ha megtartja: a jegyre árult kenyér kilója egy pengő ötven fillérbe került ugyan, de a gettó falain belül kialakult ár az ötszáz pengőt is elérte.
December elején a gettó lakóinak száma 65–70 ezer fő között mozgott, de folyamatosan növekedett, mert a nyilasok – megszegve a külföldi követségekkel kötött megállapodást – a védett házakból is hoztak át csoportokat. A zsúfoltság minden elképzelhető mértéket 73felülmúlt, a Wesselényi utca 9. szám alatt, az „Universal” bútorüzlet egyik raktárában több száz ember préselődött össze, mozogni is alig tudtak, és még hosszan lehetne sorolni a hasonló példákat.
Minket a térről a Klauzál utca 10. számú házba tereltek volna, de a kísérők zárva találták a kaput, ezért tovább irányítottak a 12. számú épületbe. Később kiderült: ennek a jelentéktelennek látszó közjátéknak köszönhettük, hogy életben maradtunk. December 24-én a szovjet csapatok körülzárták Budapestet, a nyilas pártszolgálatosok a közeli felelősségre vonástól való félelmükben még inkább elvadultak, éjszakánként bejöttek a gettóba, fosztogatták a lezárt üzleteket, egy-egy házból az összezsúfolt zsidókat kihajtották a Duna-partra és a vízbe lőtték őket. December vége felé így jártak a Klauzál utca 10. lakói is, egyetlen ember sem maradt életben közülük.
A ház, ahol minket elhelyeztek, egy három- vagy négyemeletes, körfolyosós épület volt, az udvarát sárga klingerit tégla borította.
A pincéjében valaha egy tojástároló raktára működött, a mennyezetére több hatalmas ventilátor volt felszerelve.
Mi, két másik családdal együtt, egy földszinti lakásba kerültünk. Az előző keresztény bérlő egy komplettül berendezett zsidó házat kaphatott, mert úgy távozott el, hogy a bútorok és a berendezés nagy részét hátrahagyta. A konyhában maradt néhány edény, a szobában álló kombinált szekrényen egy sor könyv, a korszak divatos polgári szerzőinek művei: Vicki Baum-, Pitigrill-, Vaszary János-kötetek. Én egyiket sem ismertem, magamhoz kaparintottam és egész sötétedésig olvastam, segített megfeledkezni arról, hogy hol vagyok és mi történt körülöttem.
74A csapokból már rég nem folyt víz, az összegyűjtött havat kellett felolvasztanunk, vagy sorban álltunk a pincében ásott, már rég lezárt, de most újra feltárt kutaknál. A villanyszolgáltatás már leállt, tüzelőnk is kevés volt, csak a konyhában fűtöttünk. A sparhert mellett gyűltünk össze melegedni mindnyájan, az asszonyok néha énekeltek általam eddig még nem hallott magyar nótákat és sanzonokat. Én élveztem ezt a rögtönzött „kultúrműsort”, legjobban az a dal tetszett, amely egy olyan tolvajról szólt, aki bevallja a rendőrkapitánynak, azért lopott és rabolt, hogy síremléket állítson az anyjának. A befejezésre máig is emlékszem:
„…Lecsuklak, de becsüllek téged, te link, te utolsó vagány!
És másnap az anya sírjára virágot vitt a kapitány…”
Ilyenkor távollévő, ismeretlen sorsú anyámra gondoltam és elsírtam magam. Néha apám is kiengedte a hangját, elénekelte Szu Csong belépőjét a „Mosoly országa” című operettből:
„– Vágyom egy nő után, egy nő után kerget a vágy…”
Rászokott a pipára, igyekezett úgy a fogai közé harapni, hogy profilból minél férfiasabbnak mutatkozzék. Amíg anyám itthon volt, apám addig is lebonyolított néhány titkos pásztorórát. Egyszer Újpestre mentünk ki kettesben, engem a csapos gondjaira bízva lerakott egy kocsmában, meghagyta, hogy annyi málnaszörpöt ihatok, amennyit csak akarok, én éltem a lehetőséggel, végül is tizenkettőt fogyasztottam el. Otthon eldicsekedtem vele, anyám magából kikelve kérdezte apámtól:
– És te hol voltál ennyi ideig?!
Most nem értettem, kinek akar imponálni a hang75jával és a pipájával. Magatartása a környezetének minden rezdülését éles szemmel figyelő Bözsinek is feltűnt, hamarosan kiderítette, hogy apám B.-nével, az egyik beköltözött egyedülálló asszonnyal intim kapcsolatba került, titokban utánuk is járt és egyszer lent a szenespincében rajta is kapta őket. Bözsi nem rendezett botrányt, négyszemközt leült beszélni a vejével. Elmondta, hogy amíg nincs biztos tudomásunk anyám sorsáról, addig tartsa titokban ezt a viszonyt, ha visszatér, majd tisztázzák a helyzetet egymás között. Addig egyetlen érdek számít, az, hogy minket, a két gyereket megmentsenek. Megállapodtak és be is tartották a szavukat, de továbbra is kölcsönösen lenézték a másikat. Apám primitívnek gondolta Bözsit, ha berúgott, felhánytorgatta paraszt zsidó származását, valamilyen kifacsart tájszólást utánozva gúnyolódott vele, nagyanyám pedig a szíve mélyéből megvetette részeges-kurvás-pazarló vejét.
A Zsidó Tanács utasítása szerint csak délelőtt 9-11, délután pedig 2 és 4 óra között mehettünk ki az utcára, a rend fölött a sorainkból kinevezett lakásparancsnokok, házparancsnokok és a megkülönböztetésül fekete svájcisapkát viselő gettórendőrség őrködött. Délelőtt segítenem kellett hazahozni a gettókonyhán főtt ebédet a házunkban lakóknak, amennyi vizet vittünk, annyi levest vagy főzeléket kaptunk, hozzá egy-egy főre 8-10 deka kenyeret – ezt a Nemzetközi Vöröskereszt által szállított lisztből sütötték. Bözsi a maga adagját kettétörte és nekünk adta, az éhségtől el-elszédült, kiment a jéghideg előszobába és ott álldogált, amíg magához tért.
Nem tudni ki és hogyan hurcolta be az élősdieket, de fokozatosan eltetvesedtünk. A baj engem is elért. Egy zöld inget hordtam és egy reggel mintha apró 76tollpehely töredékek lepték volna el a mellrészét, össze akartam söpörni, de a fehér pihék megmozdultak, akkor derült ki, hogy tetvek másznak rajtam. Bözsi irgalmatlan harcba kezdett ellenük, havat kotort össze és felforralta, ebben próbálta meg kifőzni a fehérneműnket, irtotta a serkéket, de csak hetekkel később sikerült megszabadulnunk a tetvektől.
Ha néhány órára kisütött a decemberi nap, kissé oldódott a bezártság, délután kimentünk a gettó „városközpontjába”, a Klauzál térre. A középen felhalmozott hullahegyek körül is kavargott a forgalom, az emberek elvesztett családtagjaikat vagy ismerőseiket keresték, megpróbáltak híreket szerezni róluk. Kisebb-nagyobb üzletek köttettek: ékszerek, ruhadarabok cseréltek gazdát élelmiszerért. A gettó vezetői itt bonyolították le a hivatalos szervezés egy részét, iparosokat, szakembereket és más segítőket toboroztak. A Zsidó Gimnázium volt tanára, Kertész Dezső, a gettó belső futárszolgálatának parancsnoka is itt talált rám és a bátyámra, hívott a csapatába, mind a ketten elfogadtuk az invitálást.
Reggelenként jelentkeztünk az irodájában, megkaptuk a feladatot: mit hová kell vinnünk, kit kell értesítenünk vagy mozgósítanunk. A gettókapunál becsempészett gyógyszereket vettünk át és a Wesselényi utca 44. szám alatti szükségkórházba továbbítottuk. Itt 240 férőhelyen 1400 beteget ápoltak, a konyhaasztalon gyertyafény mellett naponta 40-50 sebesültet is megoperáltak.
1944. karácsonyéjszakáján is szolgálatban voltam. Fennállt a veszély, hogy a gettót a felszabadulás előtti utolsó pillanatban a nyilas fegyveresek egy pogrommal felszámolják, vagy a németek felrobbantják. A mozgásukat figyelőktől kellett jelentéseket hoznom. 77A nyilas osztagok akkor is bent kóboroltak a gettóban áldozatokra vadászva, sorozatlövéseik visszhangoztak a szűk utcákon. A falhoz simulva vártam ki, amíg a fegyverzaj elcsöndesedik és folytathatom az utamat.
Akkor fogadtam meg magamban, hogy nem felejtem el ezt az éjszakát, soha, sehol, semmiféle formában nem fogom megünnepelni a karácsonyt. Ezt a kötést mindmáig, hatvan éven át megtartottam, még arra sem voltam hajlandó, hogy egy karácsonyfa előtt állva hagyjam magam lefotózni. A karácsony számomra éppolyan lélekpróbáló meditatív idő maradt, mint az Engesztelésnapi böjt. Előfordult, hogy egy keresztény vallású szerelmem nálunk töltötte a Szentestét, de az ő kedvéért sem változtattam a szokásomon. Némelyik hasonló megpróbáltatásokon átment sorstársam, gondolom a gyerekeik megörvendeztetésére, különböző kompromisszumokat talált ki, például a karácsonyfa tetejére egy ötágú vörös csillagot rakott, engem nem vonzottak az ilyen megalkuvások. Felfogásomat még a saját lányaimra sem erőltettem rá, mind a ketten keresztény fiúhoz mentek feleségül, ha akarnak, a saját lakásukban tetszésük szerint ünnepelhetnek.
A futárként teljesített szolgálatunkért néha kaptunk egy-egy vekni kenyeret, ennek ellenére lassan elfogyott minden magunkkal hozott élelmiszer tartalékunk. A kis zsírosbödön kiürült, a sós kalácsnak a megpenészedett maradékait is elfogyasztottuk. Nem maradt más, mint egy zacskó szójabab, feltettük főni a tűzhelyre, de még a következő napon se akart megpuhulni.
Míg a szójababot kavargattuk egymást váltva a tűzhely mellett, mind közelibb és egyre sűrűbben ismétlődő géppisztolysorozatok hallatszottak, a január 17-78re virradó éjszaka pedig több detonáció rázta meg az épületet. A szovjet csapatok megpróbáltak az ellenség hátába kerülni, ehhez azt a taktikát választották, hogy nem az utca szintjén, hanem a pincéken keresztül hatoltak előre, felrobbantva az elválasztó falakat. A mi házunk pincéjén is áttörtek, sürgettek minket, hogy azonnal meneküljünk el, mert a németek egy ellencsapással újra elfoglalhatják a környéket. Néhány felszabadult zsidó inkább az életét kockáztatta, de kidöntötte és meggyújtotta a gettót lezáró deszkafalakat.
Mi elindultunk hazafelé, Totyó a hóna alatt hozta a lábast, melyben már úgy-ahogy megpuhult a szójabab, időnként belekóstolt:
– Csak nem hagyom itt ezt a jó babot! – morogta.
Két géppisztolyos szovjet katona egy szakasznyi szürkeköpenyes elfogott rendőrt terelt a gyűjtőhely felől, az utcák korábbi teljhatalmú urai minden ellenállás nélkül vonultak, csak az utolsó sorból lépett ki az egyikük, megpróbált belépni egy kapualjba, de a kísérők észrevették a szökési kísérletet.
A katlanba zárt német-magyar főerők már átvonultak Budára és onnan folyamatos tűz alatt tartották a pesti oldalt. Az Auguszta-telep felé tartva épp a Hungária úton fekvő MOVE pálya melletti villamostöltésen haladtunk, amikor tőlünk alig száz méternyire a tribün felett felrobbant egy akna, szétzúzva az építmény vázszerkezetét. Megálltunk egy pillanatra és néztük a pusztulást.
Mikor kijöttünk a gettóból, apám nem vette le magáról a sárga csillagot:
– Én büszke vagyok rá! – mondta, és kidüllesztette a mellét, a velünk tartó B.-nére nézve.
Ez a póz nekem már gyermekfejjel sem tetszett, úgy 79éreztem, hogy olyan veszéllyel száll szembe, ami már nem létezik, szólni persze nem akartam neki.
Míg az elpusztult futballpályát nézegettük, alulról egy hosszú köpenyt viselő szovjet katona jött felénk a töltésen. Megállt mellettünk, egyetlen rántással letépte apám melléről a sárga csillagot, a földre dobta és továbbhaladt. Ez az emlékkép megmarad bennem, amíg élek.
Már 2004-ben, az idő tájt, hogy ezeket a sorokat papírra rovom, olvastam jeles írótársam, K. Ákos tollából egy cikket, melyben a Kádár-rendszert bolsevistának nevezte, később pedig a „bolsevista diktatúra” kifejezést használta egy televíziós szereplése során. Én is épp ott várakoztam a jelenésemre, mikor K. kijött a stúdióból, megszólítottam:
– Nézd, Ákos, tudom: neked nincs szükséged arra, hogy beleszóljak az általad használt stiláris elemekbe, de egy dolgot mégis szeretnék megjegyezni. A „bolsevista” szó a második világháború alatti nyilas sajtónak van fenntartva, a „Magyar Futár”-nak, a „Harc”-nak, ott szerepelt a főcímekben: „szétvert bolsevista hordák menekülnek a Don felé” – és így tovább. Ezt használhatják és használják is az ő jelenlegi szellemi utódaik, de hozzád, aki magad is üldözött voltál, nem illik. Írtál volna legalább bolsevikot.
– De én mégis a bolsevistát tartom a pontos megjelölésnek.
– Értem. Lenin is bolsevista volt?
– Igen.
– Kádár János is?
– Ő is.
– És az a szovjet katona, aki 1944-ben megmentette az életedet?
80A beszédhibájából csak félig-meddig kigyógyult K. hirtelen indulatában dadogni kezdett:
– Engem az orosz nép szabadított fel, őket szeretem.
– Úgy érted, hogy Turgenyev vagy Tolsztoj Leó jött ide ebből a célból? Azt hiszem, tévedsz: egy katona jött, aki szovjet egyenruhát viselt, szovjet fegyverekkel harcolt, szovjet kommandó alatt. Ha úgy akarod, bolsevistának is nevezheted.
A választ már nem vártam meg, mert K. csak lassan formálta a szavakat, engem pedig jelenésre szólítottak.
81 82Akkor, 1945 januárjában még nem töltöttem be a tizenegyedik évemet, a világról alkotott képemet a Landauer rabbitól hallott példázatok és a filléres cowboyregények romantikája határozta meg. Természetesnek találtam, hogy amiként egy elvont történetben az igazság, egy ponyvában a rokonszenves főhős győzelmével helyreáll a világ rendje, a való életben is ugyanezt hozza magával a felszabadulás.
Meg voltam győződve, hogy az auguszta-telepi lakásunkat ugyanolyan állapotban találjuk majd, mint ahogy otthagytuk a gettóba vitelünkkor. A telep szélére érve, vállamon az ágyneműs csomaggal türelmetlenül előreszaladtam, abban reménykedtem, hogy kis korcs kutyám ott vár rám a vackán, de még a fekvőhelynek lerakott ócska rongyszőnyeg is eltűnt.
Később megtudtuk, hogy távozásunk után a nyilasok átkutatták a lakást, holminkból elvitték a nekik tetsző darabokat, majd bezárták az ajtót és egy lepecsételt papírt ragasztottak rá. A tiltással senki sem törődött, a szalagot letépték, a zárat feltörték, az ajtó ide-oda csapódott a szélben. Valaki egy időre be is szállásolta magát, a konyha kövén papundekli lapok és szétszórt rongycsomók emlékeztettek az itt-tartózkodására. Ezt a hulladékot és az ócska tűzhelyet leszámítva semmi sem maradt a lakásban, bútorainkat, edényeinket, ruháinkat mind elhordták.
83Bözsi elküldött, hogy próbáljak valamiféle tüzelőt szerezni. Elindultam, de a nemrégiben még oly otthonos környezetben most csak nehezen tudtam tájékozódni. A közeli laktanya birtoklásáért kemény, a környékre is kiterjedő harcok folytak, az Augusztán is felgyújtottak néhány házat és barakkot, nemcsak a falaikat, de a kéményeiket is lerombolták, egyedül az alap egy-két tégla vastagságban lerakott négyszöge jelezte egykori körvonalaikat.
Egy bottal megkotorva a hamut találtam néhány csak félig elégett bútorcsonkot, az elpusztult házak előtt kerítéslécdarabokat, a kiszáradt líciumbokrokról letördeltem az ágakat, és hazacipeltem a zsákmányomat. Bözsi begyújtott, ahogy a konyha felmelegedett, a pára kezdett lecsapódni az ajtó- és ablaküvegen.
Bár a téli hidegben bezárkóztak a telepiek, függönyként használt pokrócokkal rekesztették ki a huzatot, észrevették, hogy megérkeztünk. Először Hanna néni kopogott be hozzánk, a harcok alatt is épségben megőrizte a rá bízott mű ólomkristályokat, Totyóval és a bátyámmal visszacipeltük a ládát.
Korábban azt írtam, hogy az egész holocaust alatt egyetlen ember sem segített rajtunk, most módosítanom kell ezt az állításomat, ez a nyomorult szegény öregasszony kockázatot vállalt értünk, „zsidóvagyon” megmentéséért a nyilasok elvihették volna.
Bözsi hosszan köszönte a szívességét, aztán kinyitotta a lakatot és egy vésett virágmotívumokkal díszített gyümölcsmosót adott az öregasszonynak. Hanna néni egy darabig értetlenül forgatta a kezében, aztán megköszönte és hazament. Én kevésnek éreztem ezt a jutalmat, szóltam is érte, de Bözsi letorkollt.
(Más esetekben is azt kellett tapasztalnom, hogy a háborús szenvedések nem változtatták meg az em84bereket, nem lágyították meg a szíveket. Évekkel később, mikor anyám már hazatért, bekopogott hozzánk egy cigányasszony, aki rongyszőnyegeket kínált használt ruhákért cserébe. Alkudozás közben beszédbe elegyedett anyámmal, kiderült, hogy a háború vége felé ugyanabban a németországi koncentrációs táborban robotoltak. Egymás szavába vágva emlékeztek vissza a közös gyötrelmekre, éhezésre, különös, csak általuk értett fogalmakat emlegettek, olyanokat, mint „nénibácsik” – ma sem tudom, mit jelenthettek. Azt hittem, hogy egymás nyakába borulnak majd, anyám meghívja az árust egy teára, vagy egy vajas kenyérrel kínálja meg, ehelyett körömszakadtáig alkudoztak tovább, hogy egy rongyszőnyegért egy vagy két ócska szoknya, illetve pulóver jár.)
Körbejártuk a telepet, a többi eltűnt holminkat keresve, de csak nehezen és csak részben tudtuk visszaszerezni. Elkeseredett veszekedések folytak a szomszédokkal nemcsak egy szekrény, hanem egy-egy szék vagy tányér tulajdonjogáért is, egy asszony nem akart visszaadni egy tőlünk elvitt bögrét, inkább a földhöz csapta:
– Akkor ne legyen senkié se!
Hasonlóan járt a többi, gettóból hazatért telepi zsidó család is. Az Augusztát, mely a nyáron még a viszonylagos béke és megértés szigetének számított, most őrjöngő viták zaja verte fel, fellángolt az antiszemitizmus, gyakran hallatszott:
– Több zsidó jött vissza, mint amennyi elment!
Verekedésekre is sor került, gyakran rendőröknek kellett beavatkozniuk.
Nem akartunk az Augusztán maradni, megpróbáltunk visszakerülni a villamostöltés túlsó oldalán fekvő régi lakásunkba, de az sem ment simán. Egykori cse85repartnerünk, a Szekszárdi család nem volt hajlandó kiköltözni, közülük többen is beléptek a Magyar Kommunista Párt R. gárdájába, fegyverrel is rendelkeztek, bármilyen jogos is volt az igényünk, nem tudtuk érvényesíteni velük szemben. Megjegyzendő: apám is kiváltotta a téglapiros tagsági könyvet, 17651-es sorszámmal, 1945. februárjától az év végéig fizette az öt-, később tízpengős havi tagdíjat, majd azt tapasztalva, hogy ez nem ad különösebb előnyöket, végképp kimaradt.
A kőbányai elöljáróság végül úgy oldotta meg a helyzetet, hogy ugyanott, de egy másik épületben utalt ki nekünk egy hasonló méretű, kétszobás, megüresedett lakást. Velünk együtt költözött be B.-né, apámnak a gettóban szerzett kapcsolata, hozta magával hat-hétéves kislányát is. Viszonyukat egyre kevésbé titkolták, anyámról változatlanul nem érkeztek hírek, Németországban dúlt a háború, minden elmúló nappal csökkent annak az esélye, hogy túlélte a deportálást, hasonlóképpen állt a helyzet B.-né munkaszolgálatra elhurcolt férjével is.
Bár az asszony igyekezett megnyerni a kedvünket, különféle játékokat kezdeményezett: ország-várost, szópókert, olyanokat mesélt, hogy nemsokára tejszínes epret eszünk majd, részletesen elmondta az elkészítési módját. Mindenképpen oldottabban viselkedett, mint az én szigorúan puritán, állandóan csak a család megélhetésével és egyben tartásával foglalkozó anyám, de csak Totyóval tudott közelebbi kapcsolatot kialakítani. Nagyapám „ténsasszony”-nak szólította őt és a maga megszokott vicceivel traktálta:
– Képzelje, ténsasszony, behívtak!
– Magát, Gyula bácsi?
– Igen, a Víg utcában a lányok.
86Bözsi és mi, a két fiú nem méltányoltuk a próbálkozásait, a nyílt konfliktusok elől kitérve, de lábhoz tett fegyverrel figyeltük B.-nét.
Apám és Totyó nem talált munkát, változatlanul Bözsi tartotta el a családot. Nagy fazékban Planta teát főzött, szacharint dobott bele, aztán lement a vasútra és poharanként kimérte a veszteglő vonatok utasainak. Később melaszos süteményt is árult.
Nagyanyám kijárt a Teleki téri piacra, ahol ezer és ezer ember dolgozott, ahogy mondani szokás, „Jézuskától-géppuskáig” mindenfélével kereskedtek. Bözsi eladott néhányat a megmaradt ál ólomüveg dísztárgyak közül, az árukon használt ruhákat, sót, Háy-féle festéket vásárolt. Februárban, mikor a vasúti utazás már biztonságosabbá vált, batyuba kötötte a beszerzett cikkeket és a vonat tetejére felkapaszkodva lement vidékre, hogy élelmiszerre cserélje a portékáját.
Először a szülőfalujába, Galgamácsára utazott el. Bár már hosszú évtizedekkel azelőtt elkerült innen, időnként meglátogatta gyerekkori barátait, így sokan emlékeztek rá. Leszállva a vonatról Bözsi benyitott egy ismerős házba, ahol legnagyobb megdöbbenésére Janival, a testvéröccsével találkozott, aki egy alkalmi fuvarral bumlizott le Pestről. Épp arról mesélt a háziaknak, hogy Bözsi meghalt a háborúban, ő vette magához az unokáit, vagyis a bátyámat és engem. Jani célzott rá, hogy nem ártana, ha a jó emberek segítenének neki. Nagyanyám megjelenése osztatlan megdöbbenést keltett a háziakban, síri csend támadt, mintha kísértetet látnának, de Jani gyorsan feltalálta magát, a nővéréhez szaladt és átölelte:
– Bözsink, hát te élsz? Hála Istennek! Ha tudnád, hogy hányszor elsirattalak! – mondta ájtatos szemfor87gatással, holott a két testvér már többször is találkozott a felszabadulás óta.
1945. márciusában elindult az iskolai oktatás, a Szent László Gimnáziumba jelentkeztünk, bátyám a harmadik, én az első osztályba, minden különösebb nehézség nélkül be is jutottunk. Az évnyitóra illett volna kiöltöznöm, de az egész garderobom egy pulóverből és egy már régen kinőtt kék rövidnadrágból állott, zoknijaimból pedig egyet sem tudtam felvenni, mert féltenyérnyi lyukak húzódtak keresztbe rajtuk. Bözsi egyetlen pár féltve őrzött selyemharisnyáját adta rám. (Később a Joint nevű amerikai zsidó szervezettől kaptam egy rend használt ruhát és egy pokróc vastagságú anyagból készült szürke télikabátot, amelyet még az 1950-es években, főiskolás koromban is hordtam.)
A gimnázium épülete súlyos károkat szenvedett a harcok során. Néhány osztályterem használhatatlanná vált a belövések nyomán, az épen maradtakon is kitörtek az ablaküvegek, a nyílásokat furnír lapokkal vagy olajba mártott hártyapapírokkal zárták le, a helyiségekben félhomály derengett. Fűtőanyag sem állt rendelkezésre, minden diáknak egy-egy darab fát kellett naponta behoznia, én reggelenként az utamba eső kerítésekből törtem ki egy lécet.
A háború még folyt az ország nyugati részén, ennek köszönhetően az iskola korábbi bigott szelleme is alig változott. Az aulában továbbra is ott állt az egykori igazgató, Sajó Sándor irredenta és nyelvvédő költő mellszobra. Sajó életművéből csak egy germanizmus, a „tényleg” szó ellen írott versére emlékszem:
88A szélsőjobb mostani előretörése kellett ahhoz, hogy újra divatba jöjjenek Sajó olyan „hazafias” klapanciái, mint a „Fel, magyar ifjúság, tiéd a nagy jövőnek véres hajnala!” – kezdetű.
A testnevelést a korábbi leventeoktató irányította, B… tisztelendőt, a katolikus hittantanárt szinte kötelezően „dicsértessék”-kel illett köszönteni, működött az Actio Catholica, a cserkészet és sok más vallásos ifjúsági szervezet is.
Vitatható, hogy ennek a szellemnek egyenes következményeként vagy csak hozzá kapcsolódó torzulásaként, de változatlan maradt a falakba is beleivódott antiszemitizmus. Én az átlagosnál nagyobb fejemmel, csapott vállammal, nyomorult öltözékemmel akárcsak az elemiben, itt is a gúnyolódások és sértegetések céltáblájává váltam. Verekedésekre ugyan nem került sor, de feltolul bennem egy emlék: egyszer egy osztályok közti futballmeccset néztem az udvaron, mikor egy felsős fiú odasziszegte nekem:
– Kiherélünk zsidó és nem lesz utód!
Már sokszor elgondolkodtam azon, hogy ez az ellenszenv, mely végigkísérte életem első két évtizedét és részben a továbbiakat is, csak a származásomnak szólt, vagy belejátszottak a személyi tulajdonságaim is.
Be kellett látnom, hogy a bátyám, aki velem azonos körülmények között élt, ha nem is baráti, de elfogadható viszonyt tartott fenn a telepi fiúkkal és az iskolatársaival, tizedannyi összecsapásba sem keveredett, 89mint én. A gimnáziumi osztályomba is járt két másik zsidó diák, egyikük egy orvos, a másikuk egy magánpékség megözvegyült tulajdonosnőjének a fia, ők minden fenntartás nélkül be tudtak illeszkedni a közösségbe. A többiekkel együtt játszottak, látogatták a tánciskolát, próbálgatták a tiltott dohányzást, kijártak a szomszéd Rottenbiller-kertbe pornográf könyveket olvasni – engem soha nem hívtak hasonló helyekre és alkalmakra.
Nem tudom pontosan, mi váltotta ki a velem kapcsolatos fenntartásaikat, megtehetném, hogy a háborús élmények kiváltotta gátlásaim, vagy a családi nyomorunk kisugárzásának tulajdonítsam, de ez feltehetőleg nem volna igazságos.
Sem lehetőséget nem láttam, sem belső késztetést nem éreztem, hogy ezen változtassak, ez a kezdetben kialakult kapcsolat egész az érettségiig, sőt, az azt követő időszakban sem módosult. Visszahúzódtam magamba, a tízperces szünetekben is olvastam, a történelemtanárom a „rabbi” becenevet akasztotta rám.
Konfliktusokba nem keveredtem, csak egy kivételre emlékszem: H. Imrével kapcsolatos összecsapásomra. Vele az elemibe is együtt jártunk, már ott is az osztály dísztagjának számított: kitűnően tanult, otthon hitbuzgó katolikus és nemzeti szellemű neveltetést kapott, ünnepnapokon tündöklően fehér Bocskai-öltönyt hordott. Harmadik vagy negyedik elemiben történt, hogy egyszer megfázás miatt testnevelési órára nem mentem át a tornaterembe, hanem bezártak az osztályba, olvasással töltöttem az időt. A foglalkozás végeztével a fiúk visszajöttek, összerakták a tanszereket. H. akkor vette észre, hogy eltűnt a luxus, huszonnégy darabból álló Hardmuth színes ceruzakészlete. Mivel egyedül tartózkodtam a teremben, rajtam 90keresték, a tanítónő átvizsgálta a ruhámat és a padomat, de semmit sem talált, mai eszemmel is csak arra gondolhatok, hogy korábban veszett el valahol.
A kutatással ez az ügy látszólag lezárult, de másnap délben hazafelé tartva a Tisztviselőtelep sarkánál megállított H. Imre anyja és egy pengőt ígért, ha visszaadom a színeseket. Én dühömben egyszerre sírtam és káromkodtam – olyan cifrán, hogy a vallásosságáról híres asszony befogta a fülét és úgy menekült el a helyszínről.
Ez a sértés „manuit in alta mente repostum” – lelkem legmélyén lett lerakva. Évekkel később, már gimnáziumba jártunk együtt H.-val, mikor valamin összekülönböztünk, fogtam a padon heverő diáksapkáját és az iskolacímeres végével úgy fejbe vágtam, hogy felszakadt a bőre és a homlokára csurgott a vér. Bár erősebb volt nálam, sportolt, később válogatott tájfutó is lett, valami vészjóslót láthatott a tekintetemben, mert a kezét sem emelte fel, sírva kiment a mosdóba.
A nyomtatott betűn kívül még egy szenvedélyféle töltött el, a Vasas futballcsapata iránti rajongás. A sárga csillag kötelező viselete azzal a tilalommal is járt, hogy többé nem mehettem ki a mérkőzésekre. A detektívek rendszeresen razziáztak a tribünökön, és ha zsidót találtak, internálótáborba küldték. Csak a sportújságból követhettem a csapat sorsát. A Vasast 1944. áprilisában „Kinizsi”-re keresztelték át, és a színeit is megváltoztatták, piros-kékről kék-sárgára. Az utolsó hat bajnoki mérkőzésen csak egy pontot szereztek és kiestek az első osztályból. Aztán az egész futballéletet megzavarta a háború, a légiriadók felében-harmadában szakították meg a pályán folyó összecsapásokat.
91A felszabadulás utáni első bajnoki szezon május 6-án kezdődött, a csapat újra Vasas néven, piros-kék szerelésben szerepelt. Az első meccset az Üllői úton játszottuk a válogatottakkal megtűzdelt Ferencváros ellen. A zöld-fehéreknél Csikós, Rudas, Sárosi III Béla, testvére a legendás Sárosi doktor, Gyetvai szerepelt, nálunk pedig a legendás ellenálló idők hősei: Aknavölgyi, Nádas, Pósa, Szentandrási, Nagy „Púpos”, Junász, az újak közül Illovszky Rudi és az alig 150 centi magas balfedezet: Pápai „Procó”. Tizenkétezer ember gyűlt össze, nagyrészt a ferencvárosi „B-közép” tagjai, akik alig egy fél évvel korábban náci karlengetéssel, a „Horst Wessel” indulót énekelve biztatták a Fradit, most is fergetegesen hajtották játékosaikat az új demokrácia sportbeli jelképének számító Vasas ellen. Én is ott szorongtam az állóhelyen, szívem minden melegével szurkoltam a csapatért.
Az első gólt a Ferencváros szerezte, Gyetvai majdnem a partvonaltól káprázatos lövést küldött a „hosszú” felső sarokba, Aknavölgyi, a kapusunk a kezét sem tudta felemelni. Aztán a Vasas lendületbe jött, a törpe Pápai sorra fejelte el a labdákat a kétméteres, 48-as cipőt viselő Sárosi III elől, akiről az a legenda járta, hogy ha egy szabadrúgásnál eltalálja a kapufát, egy hétig szedegetik utána a forgácsokat. Hamarosan kiegyenlítettünk, majd Illovszky góljával meg is nyertük a meccset. Lelkemben akkor fogtam fel igazán a felszabadulást.
(Amíg el nem felejtem, elmondom azt is, hogy két-három év múlva tanúja voltam, miképpen omlott össze a Fradi-pálya tribünje. Lent a füvön a magyar válogatott az osztrákokkal játszott, két góllal vezettünk, a jobbszélsőnk, Egresi „Csöpi” a baloldalra átkeveredve épp cselezgetett, mikor a húszezres sokaság egy92szerre felhördült. Egy pillanatig nem értettem, hogy mi történt, hiszen sem az eredmény, sem az adott szituáció nem válthatott ki ilyen reagálást, aztán észrevettem, hogy az Üllői úti kapu mögött a tömeg hullámszerűen lefelé zúdul, akár egy homokbánya aláfejtett oldala. A lelátó elkorhadt oszlopai és vázazódeszkái összeomlottak, már nem emlékszem, hány sebesült vagy halott maradt alattuk. Csak egy fiú képe maradt meg bennem, aki a két gerenda között húzódó Maszovlet-reklámban kapaszkodott meg, a tűzoltók szedték le a tízméteres magasságból. Egyébként ez a katasztrófa bírta rá a sportvezetést, hogy végre nekilásson a Népstadion építésének.
Otthon elmondtam, mi történt, anyám elsápadt:
– Te jó Isten, apád is kinn volt!
Apám két órával később ért haza, anyám aggódva kérdezte:
– Mi történt?
– Semmi, megvertük az osztrákokat. Nem tudnak a „sógorok” focizni.
– Neked nem esett bajod?
– Miért esett volna?
Anyám lesújtóan bólogatott:
– Szóval kint voltál a meccsen és csak azt nem vetted észre, hogy leszakadt a lelátó? Hol jártál?
Apám látta, hogy vesztésre áll, keresett valamit, amibe beleköthetett és sietve eltávozott hazulról.)
Visszalépve az időben: 1945 májusának vége felé jártunk, mikor egyik délelőtt bejött az osztályba a pedellus és átadott egy nekem szóló üzenetet: hazatért az anyám Németországból. A tanár egy bólintással elengedett:
93– Minden jót kívánok neked is, édesanyádnak is.
Kint a folyosón ott állt Totyó, kezét felemelve mondani akart valamit, de én csak legyintettem és elfutottam mellette. A villamost kivárni sem volt türelmem, egészen hazáig futottam, izzadtan, kifulladva ugráltam fel a lépcsőkön. Az örömtől félig ájultan öleltem meg az anyámat. Azt a hosszanti fekete-fehér csíkozású kabátját viselte, melyet a koncentrációs táborban hordott. Annyira lefogyott, hogy az arcából valósággal kiugrottak a pofacsontok, bár még csak a 33-ik évében járt, hosszú, ritkás haja erősen megőszült.
Nagyanyám már tájékoztatta őt apámnak B.-nével folytatott viszonyáról, megtárgyalták a teendőket, arra a döntésre jutottak, hogy ha hajlandó lesz szakítani az asszonnyal, megbocsátják és elfelejtik neki a történteket.
Apám csak este jött haza, sóbálvánnyá válva nézte anyámat – meg volt győződve, hogy már rég meghalt, csak sokára szánta rá magát, hogy odalépjen hozzá és megcsókolja. Valamivel később B.-né is megérkezett. A négy felnőtt leült a konyhában, Totyó meg sem próbált csatlakozni hozzájuk, neki fontos dolgokban nem volt szava, minket, gyerekeket beküldtek a távolabbi szobába, semmit sem hallottunk a beszélgetésből. Csak a végeredményt észleltük: B.-né és a kislánya még azon az estén elköltözött, visszament egykori, ferencvárosi lakásába.
Mindenki azt hitte, hogy a helyzet ezzel megoldódott. Valójában egy majd három évtizedig tartó, végképp soha le nem csillapodó konfliktus kezdődött el, melyet csak B.-né, majd az apám halála zárt le.
Magyarországon lezajlott a világ állítólag legnagyobb méretű inflációja, az utcaseprők talicskával gyűjtötték össze és hordták a szemétbe az eldobált billió-94trillió pengős bankjegyeket. Mikor végre megjelent az új forint, amely már biztos fizetőeszköznek számított, a család úgy képzelte el a megélhetésünket, hogy egy standot állítunk fel a Teleki téri piacon. Ehhez és a nyitó árukészlethez indulótőkére volt szükség, az ólomkristály utánzatú dísztárgyak már rég elfogytak, de kiderült, hogy Bözsi még egy titkos tartalékkal is rendelkezik. A háborút megelőző években, mikor apám is, Totyó is dolgozott még, ő maga is keresett pénzt kisebb-nagyobb üzletelésekkel, vett belőle néhány lejárófélben levő zálogcédulát, különféle kisebb-nagyobb aranytárgyak: gyűrűk, láncok, medálok voltak rájuk beadva, kiváltotta őket, de senkinek nem szólt a szerzeményeiről. Az üldöztetés kezdetén az ékszereket egy csavaros tetejű üvegpohárba zárta, kivitte a temetőbe és elásta az anyja sírjába, mintegy a halott szellemének védelmére bízva. A felszabadulás után elővette és a párnája alatt rejtegette, most hajlandó volt egy-két darabot feláldozni a Teleki téri családi stand felállításáért.
(Sokszor eltűnődöm, hogy Bözsi, majd később az anyám is miért kuporgatott olyan elszántan, miért nem arra fordították a pénzt, hogy a családdal együtt egy fokkal jobban, kényelmesebben élhessék egyetlen és visszahozhatatlan életüket. Miért kellett olcsó, silány ételeket fogyasztanunk, miért hordtuk el egy rongyáig a ruháinkat, miért éltünk kéz alatt vásárolt, túlhasznált bútorok között. Nem tápláltak olyan illúziókat, hogy beszállhatnak egy hirtelen adódó nagy üzletbe, melyben a pénzük sok száz százalékos hasznot hajt majd. Megfoghatóbb célokat sem tűztek maguk elé: nem kívántak házat venni, vagy akár egy szobával nagyobb lakást. Ők mindig csak a rosszra, a még rosszabbra készültek. A pénzt támasznak szán95ták egy bármikor bekövetkezhető sorscsapás esetére, életüknek tartást adott, hogy valamilyen anyagi tartalékot őrizhetnek a család számára. „Egy zsidónak mindig kell, hogy legyen pénze!” – gondolták, és hagyták elfutni maguk mellett az élet örömeit.
Évtizedekkel később, mikor forgatókönyvíróként dolgoztam a Filmgyárban, igen jól kerestem. Én soha nem szerettem pénzt költeni magamra, a honorárium nagy részét hazaadtam anyámnak, kezelje belátása szerint. Magamnál csak egy százforintost tartottam, ha úgy adódik, hogy meg akarok hívni valakit egy üveg borra vagy ebédre, legyen nálam pénz.
Úgy számolom, annyi pénz gyűlhetett össze anyámnál, hogy egy családi házat lehetett volna vásárolni belőle, de ő inkább a takarékban őrizte, hogy baj esetén könnyebben hozzájuthasson. Az összeg az évek során megugró infláció következtében értékének nagy részét elveszítette, a végén egy rendesebb hűtőszekrényre sem tellett volna belőle.)
Végül is sikerült felállítani a Teleki téri standot, a pultot felülről és két oldalról ponyvasátor védte az esőtől és a tűző naptól. Apám kétféle cikket árult: ötvös kisiparosok által sorozatban esztergált rézgyűrűket, melyeket a jobb hangzás végett dublé ékszereknek nevezett és fekete bársonyterítőre rakott ki, hogy a csillogásukat kiemelje. A bizsuk folyamatos gondozást igényeltek, szinte mindennap át kellett dörzsölni őket sidollal, hogy meg ne rozsdásodjanak.
Az üzleti érdekek itt is megelőzték fontosságban az elveket. Az áru java részét egy olyan ötvös szállította, aki valaha közismert volt nyilas beállítottságáról, viszont az is kétségtelen, hogy ő ajánlotta a legjutányosabb árakat. Az eredendő szellemiség később sem 96halt ki az ötvös családjában, a 2002-es választásokon a fia felkerült a MIÉP képviselőjelöltjeinek listájára.
A gyűrűk mellett kiegészítő cikként édességgel is foglalkoztunk. Nagy kerek bádogdobozban, négy-öt kilós tételekben dropsz, selyem, töltött vagy töltetlen savanyúcukorkát szállítottak nekünk a gyártól, mi eladásra szánva „kiszereltük”. Ez a művelet úgy zajlott le, hogy kissé felfújtunk egy keskeny, hosszúkás kis celofán zacskót, beletettünk a cukorka méretétől függően négy vagy öt darabot, majd a végét egy csavarással lezártuk. Gyűlöltem ezt a borítékragasztásnál is primitívebb munkát, de részt kellett vennem benne. Az előírt számú zacskó megtöltése után tapadós kézzel álltam fel az asztal mellől, és a színezőfesték émelyítő szaga is sokáig benne maradt az orromban.
A bolt a szerény áruválaszték ellenére is viszonylag jól ment. A béke első hónapjait élvező emberek habzsolták az élet elérhető szerény örömeit: a cikóriából főzött kávét, a tarkababból és szacharinból készült gesztenyepürét, az ejtőernyők selyméből szabott blúzokat, a magas fatalpú szandálokat – ebbe a választékba a mi gyűrűink és cukorkáink is befértek.
Néha azért adódtak még a háborús emlékekből származó konfliktusok. A piac forgatagában sokszor összetalálkozott egykori munkaszolgálatos az őt megkínzó keretlegénnyel, és szabályos ökölharc alakult ki köztük, ebbe többen is beszálltak, a verekedésnek csak a rendőri beavatkozás vetett véget.
Magam is láttam azt az esetet, mikor egy asszony vállfára akasztva női ruhát kínált eladásra, az anyag jellegzetes fekete-fehér csíkozásáról az első pillantásra fel lehetett ismerni, hogy egy taleszből, zsidó imakendőből varrták, néhány vallásos árusnő nekiesett az asszonynak, alig tudta elkerülni, hogy megtépjék.
97Apám eredetileg a szűcs szakmát tanulta ki, de aligha tartozott a foglalkozás igazi mesterei közé. Egyszer szőrmegallért varrt fel anyám télikabátjára, az utolsó öltéseket már hangosan számolta: egy, kettő, három, kész! – ezzel átnyújtotta a kabátot, a gallér még aznap leesett. Az 1952-ben kiállított munkakönyvében a „legmagasabb iskolai végzettség” rovatban hat elemi szerepel, mint a kiállító megjegyezte, „ba.”, a munkavállaló bemondása alapján, márpedig apám hiúságát ismerve ő is inkább fölfelé kerekített, mint lefelé. Ennyi iskolával magasabb képzettséget igénylő állásra aligha pályázhatott – de valójában az Isten is vásári árusnak teremtette.
Apám utolérhetetlen módon tudta kezelni a vevőket. Tisztában volt vele, hogy a párban érkezők vásárlásánál mindig az asszonyok döntenek, őket állította meg, beléjük karolt, a standhoz vezette őket és valósággal udvarolt nekik. A gyűrűt felhúzta az ujjukra, biztos lélektani érzékkel felmérte, hogy attól a tárgytól, melyet már érintett a testével, nehezebben válik meg az ember. A következő fázisban, az alkudozásban viszont inkább a férj rokonszenvét igyekezett megnyerni, hiszen valószínűleg ő tartja magánál a pénztárcát, kacsintva utalt a közös sorsra, hogy mindketten papucs alatt nyögnek. Ha a vevő engedményt kért, megrázta a fejét, ő szívesen adná olcsóbban, de otthon el kell számolnia és a felesége botrányt rendez, ha megtudja, aztán lemondó sóhajjal, mint aki a vevő kedvéért a családi veszekedések terhét is a nyakába veszi, mégis kevesebbet kért ötven fillérrel-egy forinttal.
Remekül rögtönzött, ha valaki azt mondta, hogy ugyanilyen gyűrűt valakinél olcsóbban látott a múlt heti piacon, apám ráhagyta, hogy ez igaz, de az illető 98már börtönben ül, mert kiderült, hogy lopta az áruját.
– Az én áraim a legkulánsabbak! – szokta mondani.
– Ennél már csak az olcsóbb, ha nem vesz semmit.
Az üzletmenet azonban gyakran lehanyatlott, általában nem a vásárlók száma csappant meg, hanem apám részegedett le. Gyógyíthatatlannak látszó alkoholizmusban szenvedett – azért nem fogalmazok egyértelmű határozottsággal, mert soha meg sem próbált orvosi segítséget igénybe venni a leszokáshoz, így az esetleges kezelés esélyeit nem tudom megítélni. Be sem ismerte, hogy ivott, ha tántorgott is, legfeljebb egy boros teát vallott be. Ha az anyám szemrehányást tett neki, azzal vágott vissza, hogy ő van berúgva.
Ma már tudom, hogy apám dipszomániában vergődött, ivási kényszerben, ez az orvosi szótár meghatározása szerint: az alkoholistáknál időszakosan jelentkező, elmezavarszerű állapot. Egy hétig ivott egyfolytában, sört, bort, pálinkát összevissza, a lehelete ilyenkor a meghántolt napraforgómag szagára emlékeztetett. Utána egy bő hónapig, a következő roham jelentkezéséig alig nézett rá az italra.
Ezt a szokást egyszerű részegeskedésnek tartottuk, amely még fiatal korában kicsapongó barátai, futballista társai között ragadt rá. Csak évtizedekkel apám halála után jutott eszembe utánanézni, hogy miből eredhetett nála ez a kór. Az ideggyógyász magyarázata szerint valószínűleg egy meglévő súlyos depresszióra rakódott rá, amely ilyen módon is a felszínre tört.
Bármi is indította apámat arra, hogy a pohár felé nyúljon, a rohamok időszakaiban őrjöngött, valósággal kivetkőzött magából. Válogatás nélkül szidalmazott ismerősöket és ismeretleneket, ha leejtett egy százforintos bankjegyet – ez akkoriban egy munkás 99egyheti fizetését tette ki –, nem hajolt le érte, hanem beletaposta a sárba. Csak a Teleki téren posztoló vagy az ott átvonuló rendőrök kegyeit kereste, italt fizetett nekik, vagy megajándékozta őket. Ilyenkor a régi konfliktusok miatti szorongások támadtak fel benne. Fiatalabb korában különböző kisebb-nagyobb sikkasztásokat követett el, például nem tudott elszámolni egy-egy mintaként átvett vég vászonnal, megbízói többször is feljelentették, letartóztatták, bilincsbe verve villamoson szállították a bíróságra, anyám ilyenkor ott ült mellette és egy lábasból etette.
Apám gyakran a sorsára hagyta a gyűrűkkel és cukorkás zacskókkal megrakott standot, szomszédunk, Schwarz néni ilyenkor tudósított minket, valakinek át kellett venni a helyét, ha a felnőttek nem értek rá, én szálltam be. Csak anyám kérésére vállaltam el ezt a feladatot, mert a szívem mélyéből gyűlöltem az üzletelés minden formáját. Az én fülemben a „kereskedő” szó a „zsidó” rossz értelemben vett szinonimájaként csengett, és megalázónak éreztem, hogy valakit is megpróbáljak vásárlásra rábeszélni, ebből hasznot húzni és pénzt elvenni tőlük.
Italos időszakaiban apám a lakásban is poklot teremtett a családunknak. Mi nyolc-kilenc óra felé szoktunk lefeküdni, ő általában éjfél után tántorgott haza. Kinyitotta a szobaajtót, erre mindnyájan felriadtunk és hallottuk, hogy tenyerével tapogatva a falat, keresi a villanykapcsolót. Fényt gyújtott és ételt követelt:
– Miért nem kaphatok én egy darab levest? – ez a felszólítása máig is használatos szólásmondássá vált a családban.
Persze senki sem volt hajlandó felkelni, hogy kiszolgálja.
– Menjen ki a konyhába, ott talál magának ételt! – 100mondta az anyám, szüleim a veszekedéseknél mindig magázódtak, apám „Manci” helyett „Marcsá”-nak szólította.
Apám ilyenkor úgy, ahogy volt, nagykabátban leült a székre és vad átkozódásokba kezdett. Különféle bibliai idézeteket harsogott héberül, melyek általában a legkisebb mértékben sem vonatkoztak az adott szituációra. Gyakran elmondta: „zéher lökorbán”, ami azt jelenti, hogy „emlékezz a szolgaságra”. Az „átkokat” „omén vöomén” szöveggel zárta – ez az ámen ámennek felel meg, közben vallásos zsidók módjára sapka helyett a tenyerével takarta le a feje búbját. Sorra belekötött mindenkibe, leggyakrabban Bözsit, a család legellenállóbb személyiségét választotta céltáblának, évtizedekkel korábbra datálódó és akkor is aligha megtörtént eseteket hánytorgatott fel. Aztán a szoba melegében végképp úrrá lett rajta az ital, vagy az ágyához tántorgott, vagy még a széken ülve elaludt.
Másnap reggel sokáig feküdt, mikor felkelt, senki sem szólt hozzá, de ha egy szűkös alapterületű, kétszobás lakásban hatan élnek, ott nehéz haragot őrizni, a mindennapos teendők előbb-utóbb kikényszerítik a szóbeli érintkezést. Lassan újra kialakult valamilyen kezelhető állapot, mely apám legközelebbi nagy berúgásáig tartott. Ami engem illetett, mind nehezebben bocsátottam meg neki: nemcsak az álmunkat megriasztó handabandázást, amely mögött a külvilággal szembeni gyávasága rejlett, de még a lavórban hagyott, piszkos szappanhabbal borított mosdóvizét is utáltam, mindig otthagyta a hokedlin és másnak kellett kiönteni utána.
Az ajtót később egy kunmadarasi eset tette be végleg.
1946 májusában pogrom tört ki ebben az alföldi 101nagyközségben. Az egész atrocitás úgy indult, hogy háborús bűncselekményekért a Népbíróság elé akartak állítani egy volt leventeoktatót. A hetivásárra összegyűlt tömeg először csak tüntetett mellette, aztán a megmozdulás átment antiszemita zavargásba. Állítólag egy ondolált hajú szőke nő, aki Budapestről jött le fekete üzletet lebonyolítani, elkezdte terjeszteni, hogy a zsidók 130 keresztény gyereket eltüntettek országszerte és a Dob utca 7. szám alatt egy gyerekhús-szalámigyár működik. A tömeg feldühödött az izgatástól, a piacon felrúgták egy zsidó tojáskereskedő kosarát, aztán mivel az árus méltatlankodni kezdett, egy vascsővel szétzúzták a koponyáját. Valaki azt üvöltötte a holtteste fölött:
– Nesze neked magyar gyerekkolbász!
Utána nekimentek a többi zsidó vásározónak, akiket kórházba kellett vinni súlyos sérülésekkel, az egyik meg is halt. (Ez az eset nem számított kivételes jelenségnek. Ugyanebben az évben történt Ózdon, hogy a vasmunkások tüntető felvonulást rendeztek a forint védelmében a reakció ellen – ez a megmozdulás is pogrommá fajult. A résztvevők menet közben jelszavat váltottak, a nemrég kivégzett Szálasit és Imrédyt éltették, egy velük szembeszálló zsidó rendőrtisztet pedig lefogtak és meglincseltek.)
Mi a rádió híreiből értesültünk a vérengzésről, aggódva hallgattuk, mert apám is lement az árujával a kunmadarasi piacra, telefonnal nem rendelkeztünk, hogy értesíthetett volna minket a történtekről.
Apám másnap délben jelent meg, megállt a szoba közepén, sokáig hallgatott, aztán legörbült a szája széle:
– Megvertek! – mondta, és elsírta magát.
Anyám odarohant hozzá és vigasztalóan átölelte, a család egész délután kényeztette, lábujjhegyen járt 102körülötte, hogy megnyugodjon. Néhány nappal később kiderült, hogy a vásár idején lent se járt Kunmadarason, ismerősök látták, amint B.-nével karonfogva sétált a körúton.
Ezek, tudom, kiábrándító ügyek, akár érvként is szolgálhatnak azok kezében, akik megpróbálják eljelentékteleníteni a magyarországi antiszemitizmus méreteit és társadalmi hatásait. Azzal is tisztában vagyok: kevés embernek tetszik majd, hogy megírom ezeket a történeteket.
Feleségem Kanadában élő mostohaapja is mondta nekem, hogy egyáltalán nem kellene foglalkoznom a zsidókkal:
– Nem tudnak rólunk így is éppen eleget? – kérdezte felemelt hangon.
Sokkal jobban tiszteltem őt, semmint hogy vitatkozni kezdjek vele és próbáljam elmagyarázni, hogy felfogása gyakorlatilag „kifordított antiszemitizmus”. Arra egyébként sem számítottam, hogy sikerül meggyőznöm őt, az ortodox irányzatot vallók közé tartozott, akik még Gagarin űrrepülésének tényét sem fogadták el, mert ha valóban megtörtént volna, az űrhajónak érintenie kellett volna a „Siebente Himmel”-t, a hetedik Mennyországot, az pedig földi halandónak nem adatik meg.
Bennem viszont nem ingott meg az a meggyőződés, hogy az igazságot akkor is meg kell írnom, ha ezáltal egy zsidó tűnik fel kedvezőtlen színben – lett légyen az a saját apám. Én nem táplálok illúziókat semmiféle társadalmi megbékélésről, még a síromból is fel kell majd kelnem folytatni a harcot, de azt vallom, hogy még az elvont, elméletileg feltételezett remény is elveszik, ha a szépítgetések, elhallgatások irányában próbálunk elindulni.
103 104Még 1945 márciusában, a gimnáziumi tanévnyitóval szinte egy időben kezdődtek újra az izraelita hittanórák is. Ebből az alkalomból egy kisebb ünnepséget tartottak a templomhoz kapcsolódó tanácsteremben, összegyűltek a vészkorszakot túlélt kőbányai zsidó fiúk és lányok. Landauer felolvasta azoknak a névsorát, akik az előző évben hitoktatásban vettek részt, kiderült, hogy több mint hatvan százalékuk elpusztult az események során. Különös módon épp a legjobb anyagi körülmények között élők estek az üldöztetések áldozatául: orvosok, ügyvédek, kereskedők gyerekei – a mindennapi nyomor mintha jobban felkészített volna a szenvedések elviselésére.
Ezen a megnyitón hallottuk először, hogy a Joint, a fentiekben már említett nemzetközi zsidó segélyszervezet egy napközi gyermekotthont kíván nyitni Kőbányán, ahol ebédet is kapunk. A háború leszoktatott minket a derűlátásról, ebben a tervben sem hittünk, de április vége felé csakugyan megvalósult. Budapest számos más helyén is működött hasonló intézmény, irányításukat a különféle cionista csoportok osztották el egymás között, a kőbányai a szociáldemokrata ideológiai alapokon álló, Mákkábi Hácáir nevezetű szervezetnek jutott.
A gyermekotthonokat a templommal szomszédos földszintes épületben alakították ki, egy évtizedekkel 105korábban megszűnt maceszsütöde helyén. Egy, talán negyvenszer húszméteres udvar is tartozott hozzá, ez eredetileg a ház szintjénél jóval mélyebben helyezkedett el, építési törmelékkel és sóderrel töltötték fel, amelyben nem tudtak megkapaszkodni a növények gyökerei, csak az egyik sarokban állt egy fűzfa, és a falak mentén, ahol a lepergő mész kissé feljavította a talajt, ütközött ki némi gaz.
Az otthonban nem álltak fekhelyek, ki-ki továbbra is odahaza lakott és az iskolai előadásokra is be kellett járnia. A középiskolás korú fiúk többsége, így a bátyám is átiratkozott a Rökk Szilárd utcai zsidó gimnáziumba, a Tarbutba. Én is velük tartottam, de csak két vagy három napot töltöttem ott. Egyrészt változatlanul nem kívántam kimozdulni megszokott környezetemből, másrészt hamar rájöttem, hogy itt mindenkinek legalább úgy vág az esze, mint nekem, bántotta az önérzetemet, hogy semmiben sem tudok kitűnni. Ha matematikaórán megkérdezte a tanár, hogy az óra kis- és nagymutatója legközelebb mikor fedi egymást, én nekiálltam számolgatni, öt-hat fiú viszont előrecsavarta az óráját ebbe a pozícióba és jelentkezett a megoldással, indoklást utána is ráértek kitalálni. Rövid idő múlva kértem elbocsátásomat a Tarbutból és visszatértem a Szent László Gimnáziumba.
Az iskolából megérkezve ebédet kaptunk az otthonban, ez általában a Joint által szállított konzerv alapanyagokból készült. A segélyszervezet az Egyesült Államokba visszatért expedíciós hadsereg Európában hagyott tartalék készleteit vásárolta fel. Emlékszem a régi bádogdobozokra: a „corned beef” feliratú, erősen aszpikos marhahúsra, a sózott mogyorókrémre, az ömlesztett sajtra, a Golden Glory márkájú narancslekvárra. Ezt a konyha saját beszerzéséből 106csak tarhonyával egészítette ki, hetente kétszer-háromszor azt főztek, egy életre megutáltam.
Mindennap kaptunk egy kis tábla Hershey csokoládét, ez is a katonai raktárkészletből származott és állítólag brómot is tartalmazott a nemi vágyak csillapítására. A csokoládét általában zsebre raktuk és hazafelé tartva eladtuk a Vaspálya utca sarkán működő benzinkutasnak, egy forintot adott érte, ami egy mozijegy árának felelt meg.
Ebéd után bent töltöttük a délutánt, megírtuk a házi feladatunkat, utána cionista szellemű előadásokat hallgattunk. Ezeket többnyire az otthon vezetője, doktor Ivanovszky László tartotta, alijára, vagyis az őshazába való visszatérésre buzdítva minket. Ő később ki is vándorolt, de valószínűleg rosszul fogta kezében a térképet, mert Izrael helyett Kanadába távozott és ott is telepedett le. Ivanovszkyra is ráillett az a rossznyelvű jellemzés, miszerint azt a zsidót nevezzük cionistának, aki egy másik zsidó pénzén Izraelbe küld egy harmadik zsidót. Gyakran megjelentek az otthonban „sliáchok”, izraeli mozgalmi küldöttek, akik az újonnan megalakult zsidó állam harcairól és jövőjéről beszéltek, ismertetőkkel, héber nyelvkönyvekkel láttak el minket.
Hétvégeken sportversenyeket tartottunk vagy kirándultunk. A cserkész mozgalmakban szokásos menetgyakorlatokat végeztük, elemi formában alaki kiképzést is kaptunk, a nyarat táborokban töltöttük. Senki előtt nem számított titoknak, hogy a kivándorlásra készítenek fel minket.
Aki érettnek érezte magát a távozásra, az a gyerekotthonból az úgynevezett „plugára” települt át, kis, vidéki gazdasági képezdékbe, ahol a növendékek földműveléssel, különféle építői szakmák elsajátítá107sával foglalkoztak, és hamarosan fel is szálltak egy olasz kikötőben a kelet felé induló szállítóhajóra.
Hogy álltam én a cionista eszmével? Kétségtelenül hittem benne. Életem első tíz-tizenkét évében az állam, tágabb környezetem és az iskolám olyan meggyőző eszközökkel magyarázta el nekem, hogy én nem magyar vagyok, hanem zsidó, hogy el kellett fogadnom ezt a sugalmazást.
Vonzott a cionizmus romantikája is: évezredek után feltámasztani és felépíteni egy megsemmisített államot, közösségi nyílt életformában élni – elhatároztam, hogy elmegyek. Már láttam is magam, mint a bibliai tájakon fürkészve őrködő katonát. Mikor befejeztem a gimnázium negyedik osztályát, anyám elé álltam és kértem, hogy engedjen el Izraelbe:
– Tizennégy éves vagyok, ez sorsfordító időpont egy ember életében – mondtam kissé patetikus stílusban, csak később tanultam meg, hogy minden év az –, most még bármihez kezdhetek kint: tanulhatok, vagy szakmát választhatok, könnyebben megtanulhatom a nyelvet.
Anyám hallani sem akart róla, bár akkor felháborodtam, most már belátom, hogy igaza volt. Olyan erősen kötődtem a családomhoz és az egész környezetemhez, hogy az elszakadást aligha úsztam volna meg idegi krach nélkül. Egyik velemkorú, ugyancsak anyás természetű barátom – csak egy búcsúcédulát hagyva az asztalon – Ausztriába szökött, ott olyan súlyos depresszióba esett, hogy évekig ideggyógyintézetben kezelték.
Tudomásul vettem anyám döntését, de önérzetesen kijelentettem, hogy bármiképp is alakuljon a világ sorsa, én többé nem leszek hajlandó külföldre települni. Ezt csak egy hatásos fordulatnak szántam, nem 108gondoltam rá, hogy a sors még egyszer felkínálja majd ezt az esélyt.
Bár a gyerekotthont nagyjából szocialistának mondható szellemben vezették – Ivanovszky marxista elméleti témából írta a diplomamunkáját –, de semmiképpen sem bonyolódtunk bele a magyar politikai élet aktuális eseményeibe. Május elsején hajlandók lettünk volna részt venni az ünnepi felvonuláson, de csak azzal a feltétellel, hogy magunkkal vihetjük kék-fehér, Dávid-csillagos zászlónkat és viselhetjük az egyenruhának számító kék ingblúzunkat, szívünk fölött héber jelmondatunkkal. Ebbe a szervezők nem egyeztek bele és a kapcsolatot is megszakították velünk.
A közeljövő még kevesebb jót ígért. A szomszédos kelet-európai országokban akkoriban zajlott le a kommunista hatalomátvétel és az új rezsimek első intézkedései közé tartozott minden cionista szellemű intézmény betiltása. Nem lehetett kétséges, hogy hamarosan ránk is sor kerül.
A gyerekotthonban egy titkos szervezkedés indult meg azzal a céllal, hogy a kivándorolni szándékozók, amíg mód van rá, elhagyják Magyarországot és Izraelbe menjenek. Azokat a felső korcsoportba tartozó gyerekeket választották ki, akik feltétlenül eltökélték magukat a távozásra. Tökéletesen konspiráltak, a kívül maradottak nem is sejtették szándékukat.
Engem meg se kíséreltek maguk közé hívni. Már akkor is igyekeztem távol tartani magam minden kollektíven végrehajtandó cselekvéstől. A gettóba vezető úton megtanultam, mit eredményez, ha az akaratomat alárendelem a felülről diktált fegyelemnek, és ez a tapasztalat egy életre belém ívódott. Ezt a távolságtartást nyilvánvalóan ők is érezték rajtam, és alkal109matlannak találtak arra, hogy részt vehessek a vállalkozásukban.
Formailag hétvégi kirándulásra indultak, így a megtömött hátizsákjuk nem vonhatott magára gyanút. A számos kiindulópontból útra kelő kisebb csoportok a hegyekben megbeszélt találkozóhelyen egyesültek és rendeződtek. Éjszaka keltek át a Garam folyó vizén az akkor még szabadabb mozgást biztosító Szlovákiába. A túlpartra érve beültek egy várakozó vonatba, rájuk zárták az ajtót, útközben tilos volt megszólalniuk, a szerelvény végül a vasutasok és a határőrök „megkenésével” átjutott Ausztriába, onnan pedig már egyenes út vezetett le a tengerig, majd az izraeli partokig. Az idősebbek már a hajó fedélzetén katonai kiképzést kaptak, és egyenesen a frontra vonultak az arabok ellen vívott függetlenségi harcokban. Akkor is, később is sokan elestek közülük, nevüket egyforma, héber feliratos sírkövekre vésték a jeruzsálemi hősi temetőben és más sírkertekben. (A cionista szervezés a vészkorszak tapasztalatain megedződve a világháború utáni időszakban hibátlanul működött. Az Etiópiában élő sokezres, többnyire fekete bőrű zsidó lakosságot alig néhány óra alatt repülőgépeken kivitték Izraelbe. A lebonyolításnál még az oly mellékes körülményekre is volt gondjuk, hogy a kislányoknak sötétre festett játékbabákat adjanak, mert a fehérektől megijedtek volna. Igaz, arra ők sem számítottak, hogy néhány fázósabb menekülő tüzet próbál rakni a repülőgép padlóján.)
Mi az egész akcióról csak akkor szereztünk tudomást, mikor hétfő délben a tizenöt gyerekből alig hatan-heten jelentek meg az otthonban, a többiekre később is hiába vártunk.
Hamarosan bebizonyosodott, hogy eltávozó társa110ink, a legutolsó még alkalmas pillanatban hagyták el Magyarországot. A Rákosi Mátyás által vezetett rezsim hatalomrajutása után teljes lelkiismereti szabadságot hirdetett, de a valóságban felszámolta, vagy rövid pórázra fogta a vallási intézményeket, köztük a zsidó hitközség által fenntartottakat is. Mint ahogy várható volt, a szovjet blokk többi országához hasonlóan nálunk is betiltották a cionista szövetséget, sőt, a nemzetközi imperializmus rohamcsapatának minősítették.
A koncepciós perekben mindenütt bíróság elé állítottak legalább egy olyan magas beosztású zsidó politikust, akit a Joint vagy más nemzetközi zsidó szervezetekkel folytatott kapcsolatokkal vádoltak meg, néha egyenesen első számú bűnössé „léptették elő” az illetőt, mint például Slanskyt Csehszlovákiában. Nálunk a Rajk-perben Szalaira és Szőnyire osztották ki ezt a szerepet.
(A cionistaellenes alapállás Sztálin halála után is megmaradt a szovjet vezetésben, mintegy az állami szintű antiszemitizmus jéghegyének a csúcsaként. Már az 1970-es években jártunk, mikor megkeresett az Írószövetség akkori külügyese, egy orosz történésszel akart összehozni, aki bizonyítékokat keresett arra nézvést, hogy a cionista szervezetek miképp működtek együtt a német fasisztákkal a világháború idején. Biztosítottam róla, hogy ilyen argumentumokat nem fog találni, mert a cionisták nem kollaboráltak a németekkel, és rövid úton elküldtem őt.)
Az illetékesek a kőbányai hitközséget is kötelezték, vegye vissza a helyiséget a cionista irányultságú gyerekotthontól, valamennyi növendéknek távoznia kellett, az épületben egy aggok házát rendeztek be.
Egészen az 1952-es érettségimig és a Főiskolára való 111bekerülésemig ez volt az utolsó olyan környezet, ahol fel tudtam engedni és otthon éreztem magam. Bezárásával a világ újra közönyös idegenek, rossz szándékú kívülállók mozgásterévé vált, ahol én nem nagyon rúghatok labdába. Közel hatvan év telt el azóta, soha többé nem jártam a helyszínen – mivel nosztalgiára hajló típus vagyok, nem engedhetem meg magamnak a nosztalgiázást. Csak a templom kupolájára vetek egy-egy pillantást, ha a vonatom Kőbánya alsó állomás közelében jár, és egy fa emléke merül fel bennem, melyet én ültettem el az udvar rossz, feltöltött talajába és szinte a szemem láttára fogant meg. Vajon él-e még?
Megszűnt a részben héber oktatási nyelvű „Tarbut” gimnázium is, a tanulókat szélnek eresztették, bátyámnak is iskolát kellett keresnie, a Kölcseyben érettségizett le.
Ma már nehezen felderíthető meggondolásokból viszont továbbra is működhetett a zsidó imakönyveket gyártó nyomda, különleges betűkészlettel rendelkezett, termékei a világ számos országában is keresett cikknek számítottak, a magyar exportból származó devizabevétel jelentős részét ezek hozták.
Ugyancsak fennmaradhatott a legmagasabb szintű zsidó oktatási intézmény, az Országos Rabbiképző Intézet is. Egész Kelet-Európában ez az egyetlen ilyen képzést nyújtó főiskola fungált, itt végeztek nemcsak a magyar, de a csehszlovák, román és más népi demokratikus országokból, sőt a Szovjetunióból érkező rabbinövendékek is.
Egy kőbányai fiú, Milch Peti is ide járt, tőle tudtam, hogy igen különböző színvonalú és beállítottságú jelöltek folytatták itt a tanulmányaikat. A többséget feltehetőleg a papi hivatás iránti elkötelezettség moz112gatta, mások viszont csak azért jelentkeztek ide, mert az érettségi után más egyetemre nem vették fel őket – többnyire osztályidegen származásuk miatt, – viszont mindenképpen el akarták kerülni a sorkatonai szolgálatra szóló behívást, amely két-két és fél évet vett volna el az életükből. Ez utóbbiak nem vették túl komolyan a stúdiumokat, éjszakáikat gyakran töltötték a Pipacsban vagy más szórakozóhelyeken, egyenesen a bárból mentek be reggelenként a Rabbiképzőbe, aktatáskájukban magukkal vitték a táleszt, az imaszíjakat és más, szertartáshoz szükséges kellékeket, egyszerűen leadták a ruhatárban. Egyiküket sem habilitálták pappá, 1956-ban minden különösebb búcsúzkodás nélkül otthagyták a Rabbiképzőt és külföldre távoztak.
Az intézet korábbi évfolyamának növendékei között megfordult a majdani kabarészerző, Komlós János is, aki tanulmányainak folytatásával egyidejűleg az Államvédelmi Hatóság tisztjeként is szolgált. A legendák szerint a Sztálin (a mai Andrássy) út 60. szám alatti ávéhás központ folyosóján épp a tiszttársaival beszélgetett, mikor előtte vitték el letartóztatott és bilincsbe vert tanárát, dr. Blau Lajos főrabbit. Blau egy pillanatra megállt és figyelmeztetőleg felemelte béklyóba szorított kezét:
– Komlós úr! – mondta – ha még egy talmudóráról távol marad, nem tudom elfogadni ezt a félévét.
A gyerekotthon bezárása után sem változott a helyzetem, meg sem kíséreltem kapcsolatot teremteni az osztálytársaimmal. Úgy éreztem: minden társam röstellné, hogy velem barátkozik, igaz, agresszív gátlásaimmal én is elhárítottam minden közeledést.
113Szótlanul elismerték, hogy a humán tárgyakban a legjobbak közé tartozom – de ebbe a méltányolásba gyakran vegyült bele fenntartás, sőt idegenkedés is. Egyszer – talán a hatodik vagy hetedik osztályban – látogatást tettünk az Egyetemi Könyvtárban, kódexeket és más, kézzel írott, illusztrált könyveket mutattak nekünk. A kalauz szerepét betöltő sárga köpenyes könyvtáros a fény felé fordított egy képet, hogy jobban láthassuk és megkérdezte:
– Mi a jellemző a kompozíciójára?
Az osztály hallgatott, nekem eszembe jutott egy nemrégiben olvasott kifejezés: a „horror vacui”, az ürességtől való félelem. A bizantinus festők ennek jegyében alkotásaikat telezsúfolták a legkülönbözőbb motívumok sokaságával. Nem voltam biztos benne, hogy ez a meghatározás a bemutatott képre is illik, de az esetleges leégést is kockáztatva bedobtam:
– Horror vacui.
A könyvtáros megdöbbenve kapta fel a fejét.
– Honnan tudod?
– Hallottam róla.
– Azt is meg tudod mondani, hogy ez a „vacui” milyen nyelvtani alak?
– Genitivus.
– Jó, de milyen genitivus?
Erre már csak tippelni tudtam:
– Genitivus objectivus, tárgyra irányuló birtokos eset.
Ez is bejött, a könyvtáros nem engedett el maga mellől, végig nekem magyarázott. Azonnal megfizettem az árát: hazautazva a villamoson osztálytársaim kissé elhúzódtak tőlem.
Ismereteim általában inkább látványosak voltak, mint alaposak. Például: egyetlen Kassák Lajos-verset tudtam kívülről, a mintegy tízsoros Mesterembereket, 114magyar irodalmi dolgozataimban hosszú ideig félévente legalább kétszer idéztem. (Szégyenkezve vallom be, hogy sokkal többet később, az 1950-es évek végén sem ismertem, mikor Kassák – akivel személyes jó viszonyba kerültem – megkért, hogy írjak egy róla szóló tanulmánykötetbe:
– De Lajos bácsi, én ehhez nem értek!
– Mindegy, hogy mit ír uram – mondta –, az a lényeg, hogy a maga nemzedékéből ne Sík Csaba méltasson engem.)
Restelltem ezt a blöfföléshez hasonló technikát, igyekeztem is kiirtani magamból, de néhány vonatkozásban mindmáig elkísért. Nincsenek különösebb fogalmaim a fényképezésről, de hogy elkezdhessem a beszélgetést, gyakran megkérdeztem a fotósokat: hány dines film van a gépben – ettől szakértőnek tűntem fel.
Ahogy múlt az idő, úgy fokozódott a távolságtartás köztem és az osztálytársaim között. Ők egyre többet adtak a külsejükre, megpróbáltak alkalmazkodni a kor meglehetősen egyszerű és olcsón elérhető divatjához, tánciskolába jártak, hullámot nyomtak bevizezett hajukba, a bátrabbja tanítás után egy-egy alsós lányt kísérgetett a gimnázium közeli utcákon. Én lefojtottam magamban az irigységemet, és mintha magasabb szempontok vezérelnének, meg sem próbáltam követni őket. A közvetlen szerelmi élmények helyett maradtak a Maupassant novellák és más erotikus könyvek.
Sutaságomban a néhány adódó alkalmat is kihagytam. Még a cionista gyermekotthonban, ahol kitűntem a szellemi vetélkedők megnyerésével és örökös nyüzsgésemmel, egy nálam három évvel fiatalabb lány, nevezzük őt Mártának, megkért, hogy járjunk 115együtt. Én szívesen belementem volna ebbe a kapcsolatba, de egy alkalommal szégyenletesen levizsgáztam előtte. Márta és az öccse a közelünkben lakott, az otthonból együtt jártunk haza a Pongrácz úti vasúti kerítés mellett. Egyszer szokásos útvonalunkon haladva a túloldalról, az „állami” telep felől egy hozzám hasonló korú kamasz valamilyen durva, zsidókat gúnyoló szöveget kiabált át, mire én egy káromkodással válaszoltam. Az effajta összetűzések ilyen módon általában véget is szoktak érni, de ezúttal nem záródott le, a fiú átjött a mi oldalunkra és kihívásként felemelte az öklét. Nem tudom, erősebb volt-e nálam, mennyi esélyem lett volna ellene egy verekedésben, de a hirtelen rám törő félelem megbénított és valósággal eloldalogtam. Márta látta a gyávaságomat és soha többé nem kérte, hogy járjunk együtt. Később „mellékbüntetésként” végighallgathattam annak a fiúnak a dicsekvését, aki a helyembe lépett, elmondta, hogy csókolóztak, majd közösültek Mártával a konyhai „Hitlerkamra” tetején.
A történet különös módon még tovább is folytatódott. Talán negyven évvel az eset után, szokás szerint a Hungária Kávéházban ültem a kézirat fölé hajolva, mikor egy sovány, hajlott hátú, kék munkaruhát viselő férfi lépett be az ajtón, kávéfőzőgépszerelőként az egyik masina javítására érkezett. Talán a régi szembenállás kiélezett pillanata, vagy az arányaiban alig változott testalkata tette, hogy rögtön ráismertem egykori állami telepi kihívómra, ő volt, kétségtelenül ő volt. Addigra én már meglehetősen „kigyúrtam” magam, boksztréningre jártam, rendszeresen súlyzóztam, fociztam és tornáztam. Eltűnődtem: mi történne, ha most odalépnék a szerelőhöz és felszólítanám, hogy folytassuk ott, ahol 1948-ban a va116súti kerítés mellett abbahagytuk. Aztán beláttam, hogy nemcsak a szerelő, de a pincérek is joggal tarthatnának őrültnek. Így a tekintetemet visszafordítottam a papírra, háborgó bosszúvágyamat azzal csillapítottam le, hogy hátha majd az aggok házában összefutunk egyszer, és akkor mankóval vagy műlábbal felfegyverkezve végre „lejátsszuk majd a meccset”.
Ennek a szégyenletes emléknek volt köszönhető, hogy tizenéves koromban csak ritkán tértem ki az összecsapások elől. Ha megvontuk volna az általam adott, illetve kapott pofonok egyenlegét, azt hiszem, bizonyos plusz mutatkozott volna a javamra, jóllehet majdnem mindig túlerővel kellett szembeszállnom.
Egyszer a Szent László Gimnázium fociválogatottja iskolák közötti meccset játszott a Bihari úti Törekvés-pályán. Szurkolóként én is elkísértem a csapatot, a rozoga falelátó első sorában ültem le. Mikor körülnéztem, akkor vettem észre, hogy hátul egy környékbeli fiúkból álló banda telepedett le. Hamar megbizonyosodhattam, hogy rám vadásznak, előbb csak egy-egy kavics koppant mellettem a barnára pácolt deszkákon, aztán mind lejjebb jöttek. A meccs után futva kerestem menedéket, örültem volna, ha a lépcsőfokokon lefelé ugrálva elesek, mert betört orrom vagy vérző karom láttán hátha megenyhülnek az üldözőim és békén hagynak, de balszerencsémre szerencsém volt – simán leértem. Lent hamar utolértek és körbefogtak. Mielőtt nekem estek volna, ki akarták élvezni a fölényüket:
– Kinek drukkoltál?
– A Szent Lászlónak.
– Ne hazudj.
A következő kérdésükre már nem figyeltem, mind117egy – mondtam magamban. Kiválasztottam a banda főnökét, a nálam egy fejjel magasabb Czugit, és nekiestem, mint egy őrült, ütni kezdtem, orrán-száján folyt a vér. Megdöbbenésében mozdulni se tudott:
– Fogjátok le! – mondta a társainak, de én közben már felkaptam egy hosszú laposvasat és azt forgattam a fejem fölött. Közben ismerősök is érkeztek a helyszínre, így egérutat nyertem.
Márta után még egy – szinte villanásszerű – esélyem adódott egy lánynál. Sokat jártam a Liget téri Szabó Ervin Fiókkönyvtárba, és egy idő után már nem is törzstagnak, hanem munkatársnak számítottam. Ha egy-egy tervezett könyvismertetést az előadó váratlanul lemondott, én ugrottam be a helyébe, a könyvtár vezetőnője áttelefonált a gimnáziumba és megkérte az igazgatót, hogy engedjen el az óráról. Főleg általános iskolákban vezettem ilyen találkozókat. Bár a könyvtárban olvasóterem nem volt kialakítva, én leülhettem egy sarokasztalhoz átlapozgatni az új szerzeményeket. Egy alkalommal épp a polcoknál állva válogattam össze a soros adagot, mikor egy magas, hosszú szőke hajú lány jött be. Távolról ismertem őt, mindketten a Szent László Gimnáziumba jártunk, én a B-be, ő a párhuzamos, koedukált A-ba. Bent az iskolában egyetlen szót sem váltottunk, köszönni se szoktunk egymásnak, most is úgy igyekeztem, hogy ne kelljen tudomást vennem róla, de ő odalépett hozzám:
– Ajánljon valami olvasnivalót!
Én zavaromban fölényességet tettettem és vállat vontam:
– Olvasson, amit akar! – mondtam, aztán könyveimet felnyalábolva visszaültem az asztalhoz.
Fantáziámban aztán hányszor és hányszor átéltem és korrigáltam ezt a jelenetet. Elképzeltem, hogy az 118elutasítás helyett válaszolok, társalogni kezdünk, elkápráztatom irodalmi ismereteimmel, aztán megbeszélünk egy találkozót, persze valahol messze a Szent László Gimnáziumtól, hogy ne akadjunk össze a társaimmal, aztán ki tudja, mi történik még, talán a kezét is megfoghatom.
Ezek az „álmodozásmagvak” azonban alapvetően terméketlen talajra hullottak. Nem volt egyetlen elfogadható ruhám sem, amelyben megjelenhettem volna egy lányos háznál, hozzánk pedig végképp nem hívhattam vendéget. Nemcsak sok költözést megélt, megviselt bútoraink, kopott asztalneműnk, régen festett falaink miatt éreztem állandó szégyent, de a családi életünk konfliktusainak jeleit is röstelltem.
El-eltűnődöm, hogy miképp alakult volna a sorsom, ha én is átélhettem volna a tizenéves kor szokásos kalandjait, minden örömét és bánatát. Valószínűleg kiegyensúlyozottabb életutat futottam volna be, több megértéssel és hajlékonysággal vettem volna tudomásul a személyem körül és a külvilágban lezajló változásokat. Azzal szoktam vigasztalni magam, hogy nem jártam rosszul, megkaptam ezeknek a kihagyott élményeknek az ellenértékét, a világgal szembeni daccá szublimálódtak, annyi akarat és indulat halmozódott fel bennem, hogy egy életen át táplálkozhattam belőle. Egy összenyomott rugóhoz hasonlítottam, amely készül rá, hogy kipattanjon.
Közben szüleim kapcsolata végképp tarthatatlanná vált. Sejtettük, sőt bizonyosak voltunk benne, hogy apám nem szakította meg a viszonyát B.-nével. Az asszony néha megjelent a Teleki téri árusítóstandunk közelében, ha megláttam, anyám sugalmazása alapján „szajha néninek” kellett szólítanom. A családunk még119is megdöbbent, mikor egy januári napon apám megdicsőült arccal állított be a lakásba:
– Egy gyönyörű kislányom született – mondta –, őket választom.
Parázs veszekedés tört ki a szüleim között, de ez nem változtatott apám elhatározásán, beadta a válópert. A házasság lezárásával kapcsolatos ügyek elintézése végett néha együtt kellett menniük valahová, ilyenkor anyám védelmében én is csatlakoztam hozzájuk. Kint a nyílt utcán is tovább folyt a viszálykodás.
– Tizenöt éves asszony vagyok! – kiabálta az anyám, nyilván a házasságuk időtartamára értve, mire egy utcai csavargó megjegyezte:
– Tizenöt éves?! Milyen fiatal!
Apám mosolyogva egy kézmozdulattal intett köszönetet az ismeretlennek.
Apám átköltözött B.-né ferencvárosi, Viola utcai lakásába. Feladta a Teleki téri standot, egy zöldség-gyümölcs boltot nyitott új otthonának szomszédságában. Ahogy kitette a lábát, a család eddigi zaklatott élete lecsillapodott, többé nem kellett éjszakai lámpagyújtásra, részeg „áriákra” ébrednünk, én is sokkal szívesebben töltöttem otthon az időmet, esténként tea és pirítós mellett békésen elbeszélgettünk.
Előkerültek a régi családi legendák, őszintén meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a szüleim egy apróhirdetés nyomán ismerkedtek meg, amelyet Bözsi adott fel az újságban. Nagyanyám feltehetőleg úgy találta: minden kötelességének eleget tett azzal, hogy érettségit adott a lánya kezébe, a további taníttatással járó terheket már nem merte felvállalni.
Ez a döntése nem a kényelemszeretetére, hanem a helyzet reális felmérésére alapozódott. Öreg dédszüleim változatlanul velünk éltek, de egy fillért sem 120hoztak a házhoz, Totyó politikai szabadszájúsága miatt feketelistára került, többet volt állás nélkül, mint amennyit dolgozott, a család eltartása szinte kizárólag Bözsi vállára nehezedett. Ő kiutat keresve úgy gondolta, hogy ha vejeként egy biztos keresetű férfi kerül a családba, enyhülnek majd a gondok.
Anyám most sem mert tiltakozni Bözsi döntése ellen, egyébként sem tartott fenn kapcsolatot egy fiúval sem. Egyetlen titkos szerelme volt, egy Kőbányáról elszármazott, később országos hírűvé vált színész. Összesen egyszer találkoztak a tánciskolában, anyám akkor egy képet kapott tőle, amelyet mindvégig megőrzött, a halottas holmijai között is megtaláltuk.
Apám erre a hirdetésre jelentkezett. Braun József néven mutatkozott be. Braun József, becenevén „Csini”, az MTK labdarúgócsapatának jobbszélsője volt, tagja a halhatatlan emlékezetű: Braun, Molnár, Orth, Opata, Jeny csatársornak.
Egy cukrászdában ültek le első randevúra, ahol apám megfizette a pincért, hogy egy táblával járja végig a helyiséget: „Braun József urat kérik a telefonhoz!”
Apám néhány percig távolmaradt, aztán visszajött, magyarázatul megjegyezte:
– Holnap a Fradival játszunk és az elnök úr beszélni akart velem. Megmondtam neki, hogy engem ne rángasson ide-oda.
Az egész házasságukat apám önmutogató, rossz komédiáshoz illő allűrjei jellemezték, ezeket anyám kezdetben gyanútlanul elfogadta – a házasságkötésnél még alig töltötte be a tizennyolcadik évét –, később már átlátott rajtuk, de erejéből arra nem futotta, hogy elhárítsa őket magától.
121A Teleki téri zsibvásárt hamarosan felszámolták, a magánárusok helyét az állami kereskedelem vette át. Anyám egy könnyűfém olvasztó üzembe ment dolgozni, eleinte segédmunkásként talicskázott, később bekerült az adminisztrációra, Bözsi is intézte a maga apró, mindennapi üzleteit, meg tudtunk élni.
Ez a nyugalom nem tartott soká, apám alig néhány hónap múlva visszaköltözött, magával hozta B.-nétől született kislányát, féltestvéremet. Máig sem tudom, hogy mi állt ennek a váltásnak a hátterében: nem jött ki az új élettársával, vagy megunta a zöldségbolt működtetésével járó hajnali felkelést, egész napos cipekedést, álldogálást a hideg üzlethelyiségben. Azt sem értettem, hogy anyám miért fogadta vissza, szerelmes volt-e bele, soha más férfival nem kötött kapcsolatot, egyszer azt mondta nekem, hogy soha nem találta örömét a szeretkezésben, vagy arra gondolt, hogy mi nem nélkülözhetjük az apai kezet. Azt tartottam a legvalószínűbbnek, hogy ragaszkodott a megszokott rosszhoz, „nem kell kiönteni a piszkos vizet, amíg nincsen tiszta” – szokta mondogatni.
Apám már a visszatérése estéjén leült rovancsolni, felmérte, hogy áll a család anyagilag, a megtakarított pénzt azonnal magához vette – Bözsi lesújtó pillantásaitól kísérve. Edényeket, kötöttárut, vászonneműt vásárolt kéz alatt és részletekre kihelyezte a Drasche téglagyári vagy a Kerámia munkás kolóniáiba. Ezt az üzletelést hivatalosan nem engedélyezték, a lebukás veszélyével járt, ezért sokszor engem küldött ki maga helyett beszedni a soros törlesztést.
Anyám hamarosan teherbe esett, de mire ez kiderült, addigra apám már újra visszaköltözött B.-néhez, magával víve a kis féltestvéremet. Ilyen körülmények között anyám nem akarta világra hozni a magzatot, 122azt is elegendő tehernek érezte, hogy minket felneveljen apa nélkül, megpróbálkozott a kürettel, de végül is Bözsi, aki ismét a család fejének számított, lebeszélte róla. Megszületett a kisebbik húgom is.
Közben apám, lassan már hagyományosnak tekinthető módon visszaköltözött hozzánk, a két kislány együtt cseperedett nálunk, elválhatatlan társakká váltak. Apámat azonban ez sem változtatta meg, szinte szabályos időközökben elköltözött a Viola utcába, majd néhány hónap múlva újra visszatért hozzánk. Ez a fordulat legalább nyolcszor-tízszer végbement az idők folyamán. Minden lakóhelyváltást a két kislány kétségbeesett búcsúzkodása kísérte, egymás nyakába borulva sírtak, a nagyobbik megpróbált elbújni, hogy az apja ne vihesse magával. A helyzet csak akkor vált visszafordíthatatlanná, mikor B.-né valamilyen betegségben meghalt. Szüleim 1954-ben házasodtak össze újra – de nem örök időkre.
Ami a mi kettőnk viszonyát illeti, én szerettem volna szeretni az apámat. Gyermekkoromban, mikor láttam vonulni a munkaszolgálatosok menetoszlopában, büszkeség fogott el, hogy mennyivel szélesebb a válla, mint a mellette haladó, jórészt értelmiségi zsidóké, kedveltem érces hangját, amint a templomban imádkozott, vagy operett áriákat énekelt. Ez az érzelem aztán fokozatosan elenyészett, ahogy nőttem, úgy szálltam vele szembe egyre határozottabban részeg őrjöngéseiben. Bár még mindig erősebb volt nálam, nem mert megütni, csak a mellkasát kifeszítve lökdösött, mintha később arra kívánt volna hivatkozni, hogy ő egy ujjal sem ért hozzám.
Egyszer egy ollót fogott az anyámra, kihívtuk a rendőröket, mikor bejöttek és igazolásra szólították 123fel, apám összehúzta magát és megtörten nyújtotta feléjük a levéltárcáját:
– Én nem látok, kérem, tessék kikeresni a bejelentőmet.
A rendőrök lesújtóan néztek anyámra, miért kötekedik egy szegény vak emberrel.
Ilyenkor összevesztünk, hosszú időszakokon át nem is köszöntünk egymásnak – aztán mindig én kezdeményeztem a békülést. A család valamelyik tagjának születésnapján vagy az őszi főünnepekre készülődve kezet nyújtottam neki, és ő elfogadta a parolát. Igyekeztem megőrizni ezt a békés viszonyt, bár nehezemre esett, hogy „Apá”-nak szólítsam. Ezek a viharszünetek azonban nem sokáig tartottak, bekövetkezett a dipsomániás részegeskedésnek egy újabb periódusa, éjszakai villanygyújtásokkal, kiabálásokkal, anyám és nagyanyám sértegetéseivel, újra visszaállt köztünk az ellenséges viszony. Akkor már felfogtam, hogy soha nem fog megváltozni, gyáva megalkuvásait a külvilágban, lenézettségét az életmódja miatt továbbra sem tudja megemészteni magában, hanem otthon a családján vezeti le. Még több mint egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy végképp megoldódjék ez az áldatlan helyzet.
1242002 májusában volt ötven éve, hogy leérettségiztem a kőbányai Szent László Gimnáziumban. A hasonló jelesebb évfordulókon az egykori növendékek közül a legagilisabb – általában egy vidéki körorvos vagy sikeres vállalkozó, akit nem viselnek meg az értesítéssel-szervezéssel járó költségek – össze szokta hívni a régi osztályt. Körlevelek, telefonok indulnak el, most már SMS-ek is, nemcsak itthon, hanem a határokon túlra is: a távoli Svájcba, Kanadába, Izraelbe, az Amerikai Egyesült Államokba az idegenbe szakadtaknak, a címzettek között jó néhány „ő is velünk járt” nagyság: professzor, művész és politikus is szokott szerepelni. A meghívók bőséges és bensőséges programot kínálnak: látogatás az „Alma Mater”-ben, tisztelgés az utóbbi időkben elhunyt tanárok és társak sírjánál, az öregdiákok futballmeccse a jelenlegi tanulók csapata ellen. A nap fénypontját jelentő vacsorára vendéglői különtermet rendelnek, bérelt buszt állítanak be, hogy mindenki otthon hagyhassa a kocsiját és nyugodtan emelgethesse a poharat, az ünneplésben megfáradtnak helyi szálláslehetőséget is kínálnak.
Az én egykori, 1952-ben végzett osztályom, a VIII/B – akkoriban éppen nyolc évfolyamos gimnáziumok működtek – nem rendezett ilyen találkozót, tudomásom szerint korábban a huszonöt, illetve a negyvenéves jubileumot sem ünnepelte meg. Azért fogalma125zok ilyen bizonytalanul, mert én a magam részéről már az érettségi vizsgát követő bankettre sem mentem el. Mikor az osztálytársaim összegyülekeztek a nem tudom melyik vendéglőben, én már lenn jártam a Kazincbarcika mellett fekvő Berentén, beálltam dolgozni a nagy szénosztályozó-mű építkezésére.
A hasonló elhatározásokhoz, mert bizony több ilyen is előfordult az életemben, részint az érdeklődés vezetett, a kőbányai munkáskolóniák és nyomortelepek után egy eladdig ismeretlen magyar vidék felfedezése mindig jobban vonzott, mint egy esetleges külföldi utazás – igaz, az utóbbinak még a lehetősége sem merülhetett fel az adott években, ez a tény erősen megkönnyítette a választást. Másrészt anyagi okok is rejlettek a háttérben, a nyári keresetemből kellett megvásárolnom a következő esztendőben viselendő egyetlen öltönyömet és Berentén, mint a „szocialista építkezéseken” általában, viszonylag jól fizettek.
Az osztálytársaimmal csak a nyár végén, Sztálinvárosban végzett „önkéntes”, valójában kötelező jellegű, az egyetemi felvételhez is ajánlatos építőtáborban találkoztam néhány hétre, azután soha többé. Továbbra sem kerestem a barátság bizalmas formáit, kapcsolatunkról sokat elárul az az eset, hogy amikor megszerkesztették az érettségi tabló arcképeinek rendjét, senki sem akart mellém kerülni rajta. Igaz, ennek a helyzetnek a kialakulásához én is hozzátettem a magam részét.
Lelkem nagy megkönnyebbülései közé tartozott, hogy betehettem magam mögött a gimnázium kapuját és soha többé nem kellett kinyitnom, csak verejtékes álmaimban jártam ott.
Valamikor az 1970-es évek végén egy találkozót 126szerveztek abból az alkalomból, hogy egy Norvégiába disszidált osztálytársunk először kapott engedélyt a hazalátogatásra – erre kíváncsiságból én is elmentem. Végiglátogattunk néhány vendéglőt és éjfélig elbeszélgettünk, ezalatt mindannyian meggyőződhettünk arról, hogy nincs mit mondanunk egymásnak.
1952-t írtunk, ebben az időben szinte minden érettségiző számára egyenes út vezetett az egyetemre – csak az „osztályidegeneket” zárták ki méltatlan módon a továbbtanulásból, akinek valamilyen módon mégis sikerült bejutnia, az sem választhatott „ideológiai töltésű” szakmát, például nem lehetett pedagógus vagy történész.
Hiába tárult ki előttem a pálya, nehezen tudtam eldönteni, hogy merre induljak. Legszívesebben újságírónak mentem volna, de ilyen irányú képzés akkoriban nem folyt, viszont ha beállok „slapaj”-nak egy szerkesztőségbe, nem kaphattam volna felmentést a katonai szolgálat alól – a „maradék”-ból kellett választanom. A továbbtanulási lehetőségeket ismertető prospektusban először a geológusi, aztán a könyvtáros szakot jelöltem meg egy kereszttel, aztán a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg főtanszakán akadt meg a szemem – ezt írtam be első helyre a jelentkezési lapon.
Korábban soha nem hallottam ennek a hivatásnak a létezéséről sem, Kőbányán hasonló fogalmak nem keringtek a levegőben. A tizedik kerület többek között abban is különbözött a főváros más, polgárosultabb részeitől, hogy soha nem tudott eltartani egy önálló színházat. A Füzér utcai Kaszinóban időnként megpróbálkozott egy-egy társulat, de sohasem bírt ki egy teljes szezont, néhány hét alatt megbukott. A szomszédos Józsefvárosban viszont már évtizedek 127óta folyamatosan működött egy színház. Néhány ottani előadást magam is láttam, főleg operetteket adtak, ismert vendégszínészek felléptével: Gozmány Györgyre és Romváry Gertrúdra emlékszem, ők az Operett Színház színpada után megalázónak találhatták a józsefvárosi „brettlit”, rosszkedvűen darálták le a szerepüket.
A családban nem én voltam az első, akit a színházhoz-újságíráshoz közeli pálya vonzása megérintett. Reif Mihály, apám egyik, már elhalt testvére valaha egy szerkesztőségben dolgozott sordíjas volontőrként, vagyis az általa szállított és leközölt anyag terjedelme szerint fizették. Apám azt állította, hogy Mihály bátyja fontos és elismert személyiségnek számított: színésznő szeretőt tartott és a szakma nagyjainak kijáró Jókai-lepellel temették el. Anyám, merő dacból, néha kétségbe vonta ezt a családi önérzetet tápláló, szinte egyetlen legendát, ilyenkor őrjöngő veszekedés tört ki.
Úgy gondolom, hogy apám túlbecsülte bátyja valódi rangját. Már főiskolás koromban egy mozi üzemvezetője felfigyelt a családi nevemre és megkérdezte:
– Volt Önnek egy Mihály nevű rokona?
– Igen.
Erre elmesélte, hogy a nagybátyám slemilnek, bohócnak számított az újságíró brancsban, anyagilag folyamatosan le volt égve, ha beígértek neki egy pengőt, hajlandó volt négykézláb mászkálni a biliárdasztal alatt. Égő arccal jöttem ki az üzemvezető irodájából, bár továbbra sem akartam megtagadni Mihály bátyám emlékét, megfogadtam, hogy ha erre a pályára kerülök, én soha nem hagyom megalázni magam hasonló módon.
(Csak most, írás közben jut eszembe a családi mon128dakör egy másik darabja. Apám nővére, Zseni még a háború előtt kivándorolt Amerikába, ott férjhez ment, két fia is született: Edmund és Harry. Gyakran ábrándoztunk arról, hogy ezek az amerikai rokonok egyszercsak megjelennek majd nálunk, bőkezű ajándékokkal, esetleg el is visznek magukkal a jó világrészbe.)
A Főiskola dramaturgia szakára több mint százan nyújtották be a jelentkezési lapjukat, de az előírások szerint az induló évfolyam létszáma nem haladhatta túl a tíz-tizenkét főt. Ez a létszám a rostavizsgák folyományaként hat-nyolcra csökkent menet közben. Több új dramaturgra nem mutatkozott igény a színházakban és a Filmgyárban, a televíziós adások pedig még meg sem indultak Magyarországon. Az előzetesen beküldött írásbeli munkák – novellával, kritikával, tanulmánnyal egyaránt lehetett pályázni – már előzetesen szelektálták a társaságot, de a túljelentkezés így is háromszoros-négyszeres maradt, a végső megmérettetés a felvételi beszélgetéseken történt.
Túlélve az első fordulót, én is megkaptam a behívót. Ültem a vizsgabizottság terme előtti folyosón és figyeltem a társaim beszélgetését: reménytelenül, behozhatatlanul műveltebbnek tűntek nálam. A Szent László Gimnázium VIII/B osztályában hiába számítottam a legjobbnak a humán tárgyakból, ismereteimben óriási lyukak tátongtak. Nem olvastam még olyan drámai alapműveket sem, mint a Hamlet vagy a Tartuffe. Bár ezért elsősorban önmagamat illett okolnom, de most, vén fejjel már azt sem tartom lehetetlennek, hogy az irodalom tanáraim sem ismerték ezeket az alkotásokat. Kiütközött a kőbányai gimnázium versenyhátránya a belvárosi iskolákkal szemben.
129Azt is irigykedve hallgattam, hogy dicsekszenek az összeköttetéseikkel. Baron Tibor, egy korán kopaszodó fiú egy ismert színész unokaöccse volt, de akadt társaim között Kossuth-díjas zeneszerző lánya is.
A jelölteket egyenként szólították be. A felvételi bizottság alapfelfogása jól mutatta az adott, 1952-es év politikai hangulatát. Simon Zsuzsa, a főigazgató kijelentéseiben gyakran hangsúlyozta, hogy a Főiskola kommunista intézmény és az új hallgatók felvételével is ezzel összhangban álló elvárásokat kell alkalmazni. Az ilyen nyílt megfogalmazás még azokban az időkben is keményen hangzott egy olyan tanintézetben, mely alapvetően sajátos művészi adottságokra kellett hogy alapozzon. A felvételi bizottságok egyes tagjai feltétel nélkül magukévá tették ezt a direktívát, kedvező osztályszármazásuk alapján olyan merev mozgású színészjelölteket vettek fel, akik mintha egy medve és egy tölgyfa nászából születtek volna. Más elbírálók viszont, ha tiltakozásra nem is futotta a bátorságukból, szelíden megkérdőjelezték, hogy ez a szempont kizárólagos érvényű volna.
Bacsó Péter tanár, a Filmgyár politikailag éber dramaturgja – „civilben” egy neves írónő fia – teljes mellszélességgel kiállt amellett, hogy a felvételnél elsődlegesnek kell tekinteni a származást, az osztályidegeneket, sőt a polgári eredetű jelentkezőket is eleve el kell utasítani. Bizottságbeli társa, Hegedűs Géza csendes derűvel jegyezte meg:
– Nézd, Péter, a te anyád sem kimondott mosónő!
Hegedűs továbbment a passzív ellenállásnál, például amellett is kiállt, hogy felvegyék a Főiskolára Csurka Istvánt. Az ő bejutása első pillantásra elképzelhetetlennek tűnt: apja, Csurka Péter, úgynevezett népi író 1944-ben a horthysta Vezérkari Főnökség 6-os ügy130osztályán dolgozott, és ezt a tisztségét a Szálasi-időszakban is betöltötte. Mindezt Szabó Lukács „Csurka István múltja és jelene” című röpiratából tudhatjuk, melyet az alany, tudomásom szerint, soha nem cáfolt meg.
– „Azok, akik mögött ilyen családi háttér állt, a Rákosi-rendszerben még a középiskolába sem juthattak be, nemhogy egy elit felsőoktatási intézménybe!” – írja az akkor már politikussá átvedlett Csurka korábbi híve, majd ellenfele.
Hegedűs Géza támogatása önmagában kevésnek bizonyult volna az akadályok leküzdésére, a háttérben más erők is működtek. Szabó Lukács úgy véli, hogy Csurka rendhagyó megítélésében kétségtelen írói tehetségén túl az is közrejátszott, hogy apja a felszabadulás után hatalomra került kommunista rendszernek is tett bizonyos bizalmas szolgálatokat. Erről mi – akkoriban vele együtt felvételizők – természetesen semmit sem tudtunk, csak egy testes vidéki fiút láthattunk, aki öntudatos mosolyt erőltetve próbált gátlásai fölé emelkedni.
Visszatérve Hegedűs Gézára, nem minden esetben viselkedett ilyen „gut bácsi”-ként, ha kétségei támadtak a dramaturg jelölt képességei iránt, megengedett magának némi szelíd malíciát. Egy szerencsétlen, elhízott lány már vagy ötödször jelentkezett a Főiskolára, minden alkalommal különféle elvont témájú pályamunkákat nyújtott be: „Lelki motívumok Hoffmanstahl korai műveiben”, vagy „Görög hatások Plautus dialógus építésében” – maga a szöveg több-kevesebb ügyességgel összefércelt idézetekből állott. Hegedűs, mint a világirodalmat is oktató tanár elolvasta őket és kimondta felettük a később közszólássá vált szentenciát:
131– Ez, kérem, a zágson tipikus esete!
Mindent egybevetve, a bizottság munkájában előfordultak tévedések, felvettek gyenge képességű jelentkezőket, akik a beszélgetésen valódi formájuk fölött „hozták magukat”, de már az első rostavizsgán kiestek, másrészt elküldtek valóban tehetséges pályázókat is, például a később íróként-kritikusként ismertté vált Sükösd Mihályt. Az elutasítottak jó része csalódottan átment a Bölcsészkar magyar irodalom tanári vagy könyvtárosi szakára.
Mi, a folyosón várakozók csak úgy magunkban tippelgettünk a kiválasztottak személyére, de gyakran tévedtünk. Nem vették fel az általunk biztos befutónak vélt jelölteket, köztük a már említett Baron Tibort, a neves színész unokaöccsét sem, dúlva-fúlva, izzadtan, vörös arccal jött ki a bizottság terméből.
Bekerült viszont az általunk eleve reménytelennek minősített Steigerwald Frigyes, egy nálunk jóval idősebb, már huszonöt év körüli úttörőparancsnok, aki a felvételire is a mozgalmi egyenruháját öltötte magára. Fehér inget, kék nadrágot és sapkát viselt, „Előre!” feliratú derékszíjat, a mellén vörös sípbojt húzódott keresztben, és nem hiányzott róla az előírásos vörös nyakkendő sem, amely, mint tudjuk, egy darabja a világproletariátus lobogójának. Az úttörőöltözék kevéssé harmonizált az állcsontjáig lelógó kese bajuszával. Akkor még nem sejtettük, hogy egy szellemi színvonalban minden szintet alulmúló karrieristával akadtunk össze. A mozgalmi „indulótöltet” nem bizonyult elégségesnek, hamar kirostálódott a Főiskoláról, újságírónak állt be egy vidéki laphoz, gátlástalanul kiszolgálta az egymást követő bal- és jobboldali hatalmakat, végül a szélső jobbon állapodott meg.
Azt hiszem, Steigerwald nem tűnik el egészen a feledés132ben, legalábbis egy ideig. Csurka is, én is, ha egy-egy igazán aljas figurát ábrázoltunk, azt legtöbbször Steigerwaldnak hívták. Én például egy ávéhás letartóztató osztag parancsnokát neveztem el róla, aki merő gonoszságból eltöri az őrizetbe vett professzor szivarját.
– Ezt nem felejtem el magának, Steigerwald – mondja a prof. –, szivarom van sok, de jóindulatom csak egy.
Bejutott egy Munk Ervin nevezetű, Izraelbe kivándorolt, majd onnan hazánkba visszaszakadt, alacsony termetű, vastag lencséjű szemüveget viselő fiú is. Ő a felvételire szándékosan egy kinyúlt pulóverben és kitérdesedett nadrágban jelent meg, így kívánta jelezni, hogy valóban forradalmi gondolkodású proletár nem öltözik ki az olyan osztályharc szempontjából jelentéktelen eseményre, mint amilyen például ez a vizsga is.
Engem persze leginkább az érdekelt, hogy nekem is sikerült bekerülnöm, öt boldog év következett az életemben – pontosabban négy és fél, de erről majd később.
Azóta sokszor eltöprengtem: mi történt volna, ha elbukom ezen a vizsgán. Tragédia biztos nem következett volna be, továbbra is nyitva maradt volna az út, hogy tanulhassak, majdnem biztosra vehető, hogy felvettek volna az ELTE valamelyik tanári szakára, mehettem volna a Lenin Intézetbe, az Idegen Nyelvek Főiskolájára és így tovább. A diploma megszerzése után taníthattam volna egy középiskolában, felvettek volna tolmácstisztnek a Néphadseregbe. Sohasem tudtam volna meg, hogy mit vesztettem, „ignoti nulla Cupido” – mondja a latin, nincs bennünk vágyakozás az iránt, amit nem ismerünk.
133Nem kizárt, hogy valamilyen szerencsés véletlen elvitt volna az irodalom perifériájára: egy könyvkiadóba vagy szerkesztőségbe, aztán onnan is feljebb jutok, de sokkal valószínűbb, hogy elmerültem volna az átlagos filiszteri létben.
Szeptemberben elkezdődött az 1952–53-as tanév, senki sem sejtette, hogy ez lesz az utolsó, amely Sztálin mindent meghatározó személyi kultuszának időszakára esik.
A főiskolai megnyitóünnepségen Major Tamás – már hagyománnyá vált szokásként – elszavalta a „Levél egy színészbarátom után” című Petőfi verset. Én először hallottam, el voltam ragadtatva a produkciótól, soha nem felejtem el Majornak a ripacs színigazgatót karikírozó hamis fennköltségét:
Majd mohó, egyben sanyarú fintorát ezeknél a soroknál:
Kevesen voltunk, a Főiskola egész hallgatói létszáma 150–200 fő körül járhatott. Mi, elsőévesek alkottuk a legnépesebb csoportot: színészek, rendezők, dramaturgok, operatőrök külön oszlopban álltak. Le kellett tennünk valamilyen esküt, a szövegére nem emlékszem, így azt sem tudhatom, hogy a későbbiekben betartottam-e. (Általában érdekes volna, ha valaki egyszer összegyűjtené az összes, Magyar134országon megfogadott esküt és minden emberen számon kérné, hogy mit teljesített belőle.) A műsor lezárásaként egy Szentes környékéről érkezett színész „gólya”, bizonyos Őze Lajos egy Ady verset mondott el, mindannyiunk nevében köszöntve az iskolát.
Az ünnepség után ki-ki felvonult a maga osztálytermébe, mi, elsőéves dramaturgok a Főiskola Vas utcai részlegében kaptunk helyet – az épület eredetileg egy keresztény ifjúsági szervezet tulajdonába tartozott, de az államosítások során elvették tőle.
Az egész évfolyamunk kényelmesen elfért egyetlen hosszabb asztal mellett, úgy emlékszem: nyolc vagy kilenc fiúból és három-négy lányból állt. Meglepetésre ott ült köztünk Baron Tibor is, a híres színész már említett unokaöccse is. Bár elbukott a szóbeli felvételi vizsgán, a jelzett rokon el tudta intézni, hogy mégis bekerüljön, ha egyelőre csak rendkívüli hallgatóként is.
Az osztályfőnökünkre, Mészöly Dezsőre várva elfogódottan próbáltunk viccelődni és közben felmérni egymás képességeit, lehetséges esélyeit a szakmai érvényesülésre. Kiderült, hogy a fiúk közül mindenki író akar lenni – engem kivéve.
Két évvel idősebb bátyám mellett korán, már négy éves koromban megtanultam a betűket. Öt évesen már írtam egy „cowboy” regényt – nyilvánvalóan a számolatlanul olvasott piff-puff történetek hatására. A cselekmény fő szálát az alkotta, hogy a halottnak hitt seriff elmegy a saját színleges temetésére, mert tudja, hogy ott okvetlenül megjelennek majd az ellenséges banditák. A gigantikus méretű, majd két füzet oldalt is betöltő alkotás sajnos elveszett – számos későbbi írásom sorsának előképeként.
Első elemiben már brillíroztam írástechnikailag, idézőjelet, zárójelet használtam mondataimban. Egyszer 135a két egymással szembejövő kecske ismeretes történetét kellett megírnunk, amelyek nem férnek el a keskeny hídon, egyikük sem hajlandó engedni és végül beleesnek a vízbe – én dialógusba öntve fogalmaztam meg. A tanítónőnk felkapta a füzetemet és elszaladt az igazgatóhoz. Aggódva néztem utána, azt hittem, hogy elrontottam valamit, csak a visszatérő tanítónőnk dicsérete nyugtatott meg. Ezt a sikert Totyó is értékelte, megjegyezvén:
– Aki ecet akar lenni, az savanyú!
Egészen addig pislákolt bennem némi írói ambíció, amíg a gimnáziumi osztályunkba nem jött egy Novák nevű új tanuló. Viseltes felnőtt zakót hordott, színben eltérő nadrággal, korán kopaszodott, viszont csodálatos történeteket tudott kitalálni. Télapó napján – így hívták akkoriban a Mikulást – mindenkinek meg kellett ajándékozni a padszomszédját valami aprósággal: könyvvel, csokoládéval, hazulról hozott süteménnyel. Novák csak egy darab szenet adott a társának, de ezt öt-hat réteg fehér papírba burkolta. Minden lap egy-egy saját fantáziából merített, egymással összefüggő mesét tartalmazott, ezek arról szóltak, hogy Novák milyen valóságos és képzeletbeli tájakon bolyongott, milyen világot megrengető kalandokon esett át, amíg sikerült megszerezni ezt a széndarabot. Eredetileg gyémántkő volt, csak egy boszorkány átka változtatta át közönséges briketté. A Télapó-ünnepségen Novák fel is olvasta a dolgozatát, én az irigységtől lesújtva hallgattam. Be kellett látnom: tőlem soha nem telik ki semmi hasonló.
– Novák, az igen! – mondogattam magamban keserűen. – Ő az igazi tehetség. Én még tűzoltólétrára mászva sem érnék fel a bokájáig.
Később is úgy találtam, hogy az írói hivatás nem 136nekem való, a természetem túlságosan meditatív, befelé forduló, a fantáziám földhözragadt, a tapasztalataim tárháza egysíkú. Az meg sem fordult a fejemben, hogy milyen élménytartalékot jelenthet a háborús gyerekkorom, családi szegénységünk világa és – nem utolsósorban – állandó konfliktusokat kihívó magatartásom.
A felvételi vizsgán is megkérdezték, hogy táplálok-e magamban írói ambíciókat. Úgy éreztem: rosszul hangzana, ha nemmel felelnék, ezért inkább azt állítottam, hogy egy Sztálinvárosban játszódó regényt tervezek.
– Mi van meg belőle? – érdeklődött a bizottság egyik tagja.
– A címe.
– És az mi?
– Homok.
A felvételiztetők nevettek, ezzel az ügy el is intéződött.
Akkoriban még nem ismertem Bálint György klasszikus, az én életemet is befolyásoló mondatát: „különbözöm, tehát vagyok”, de ösztönösen is olyan úton próbáltam elindulni, amelyet a főiskolai környezetemben senki más nem választott. Úgy döntöttem, hogy drámatörténész leszek, ezzel mintegy eljegyeztem magam az állandó olvasással.
Ez az elhatározás egyáltalán nem esett nehezemre. Ha a felszabadulást egyetlen tárgyi jelképpel kellene kifejeznem, akkor a könyvet választanám. Anyámék kőbányai lakásában alig néhány kötet volt található, a kötelezőnek számító Petőfi összesen kívül – ezt később a húgaim cafatokra tépték – régi iskolai jutalomkötetek, P. Howard és Kockás Pierre ponyvaregények.
137Már 1945 végén megnyílt Kőbányán egy villamoskocsiban berendezett könyvtár, a Hölgy utcai hurokvágányra állt be, hetenként kétszer. A polcokon két-háromezer kötet sorakozott. Én mindig az egyszerre kivehető maximumot, négy-öt kötetet kértem ki, de így is három-négy naponként felkapaszkodtam a villamos kocsi lépcsőjén új olvasnivalóért. Ezt az ideiglenes megoldást váltotta fel a Liget téren nyíló, már említett Szabó Ervin fiókkönyvtár.
Az igazi paradicsomot aztán az akkor még a Nemzeti Múzeum épületében működő Széchenyi Könyvtár jelentette a számomra, a maga korlátlannak tűnő állományával. A főiskolai foglalkozások szüneteit, minden szabadidőmet itt töltöttem, az olvasóterem ma már hihetetlenül hosszan, reggel nyolctól este kilencig tartott nyitva.
Delenként sem távoztam el. A menzai ebéd befizetésére nem tellett az ösztöndíjamból és anyám szerény keresetéből, az sem változtatott a helyzetemen, hogy apám éppen nálunk lakott, még zsebpénzt sem kaptam tőle – igaz, nem is fogadtam volna el a kezéből. Ha megéheztem, az előtéri folyosó egyik ablakmélyedésébe behúzódva ettem valamit: egy szegedi cipót, egy „magyar banán” nevezetű csokoládészelettel, vagy zsírt izzadó nyári szalámit kenyérrel. Aztán vizet ittam rá és visszamentem az olvasóterembe. Ha az iskolai tanrend megengedte, egy nap nyolc-tíz órát is könyököltem a könyvek fölött, reggeltől estig két-három kötettel is végeztem. Úgy éreztem, csak ilyen tempóban tudom ledolgozni műveltségbeli hátrányomat.
A még üres kalász bátrabban felemeli a fejét, mint az érett, önjelölt drámatörténészként én sem apróbb-szerényebb feladatot választottam, hanem már a kez138det kezdetén is egy hosszabb tanulmányba vágtam bele. A gimnáziumban nyolc évig tanultam latint, erre a nyelvi alapra támaszkodva a latin vígjáték két típusáról: a fennköltebb stílusú „comoedia togata”-ról és a népi ihletésű, durvább hangvételű „comoedia attelana”-ról kívántam értekezni. Nem is sejtve, hogy milyen mértékben lépem túl az illendőség határait, útbaigazító tanácsokért felkerestem az ókori történelem- és irodalomtudomány jelentős magyar szaktekintélyeit, többek között Szilágyi János György és Háhn István professzort. Százévesnél régebbi forrásmunkákból latin drámák töredékeit gyűjtögettem össze és fordítottam le. Fokozatosan beleszédültem a téma végtelennek tűnő távlataiba, úgy éreztem, hogy egy egész életet rá lehetne szánni.
Ha az lett volna a célom, hogy feltűnést keltsek a környezetemben, azt sikerült elérnem. Az effajta és főleg az ilyen irányú kutatói megszállottság szokatlannak tűnt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A növendékek szabadidejükben külön kereseteket próbáltak meg felhajtani: statisztáltak, fotóztak, írogattak. Esténként lelkük mélységeit tárták fel partnerüknek, heves és gyors lefutású szerelmek követték egymást. Jellemző képként maradt meg bennem, hogy egy koreográfushallgató nemi szervét edzendő egy aktatáskát akasztott rá és reggelenként úgy végezte toalettjét a diákszálló mosdójában.
A vállalkozásom azért is gyanút váltott ki, mert sehogy sem vágott egybe a külsőmmel, változatlanul szegényes és gondozatlan ruházatommal, gyakran két-háromnapos borostámmal, hol félszeg, hol túlságosan is agresszív modorommal. Az egyik tanárom azt sem hitte el, hogy valamennyire is konyítok a latin 139nyelvhez, leültünk a szöveg mellé, ellenőrzésképpen rábökött egy-egy szóra:
– Mit jelent az, hogy „squamifer”?
– Pikkelyes.
A tanár visszakereste a szótárban, rábólintott és nem kötözködött tovább.
Hegedűs Géza világirodalmat tanított nálunk. A féléves vizsgákra úgy kellett bemennünk, hogy egy cédulára felírtuk, mit olvastunk a tételként kihúzott szerzőtől – Hegedűs oktatói alapelvei közé tartozott, hogy inkább „tőle” olvassunk, mint „róla”. Én egyszer Senecát fogtam ki nála, részletes olvasmányjegyzék helyett pofátlanul csak annyit írtam: „opera omnia, quae supersunt”, vagyis ismerem az összes fennmaradt munkáját – ebből annyi volt igaz, hogy végiglapoztam a tragédiagyűjteményét és a „Vigasztalások”-at. Hegedűs egy pillantást vetett a papíromra, aztán szó nélkül bevéste indexembe a csillagos ötöst. Az első félévben még öt tantárgyból kaptam hasonló érdemjegyet. A vizsgaeredményeket kiragasztották az aulában álló hirdetőtáblára, a hírem kezdett elterjedni a Főiskolán.
Sikereimtől elkapatva szenvedélyemmé vált, hogy hibák után kutassak a főiskolai jegyzetekben. A legnívósabb tévedés, amelyet találtam, Hegedűs Géza nevéhez fűződött. Világirodalmi összefoglalójában említést tett egy „Nővérek” című Terentius-vígjátékról, és kiderítettem, hogy a darab valójában a „Fivérek” címet viseli.
– Igaza van, uram! – mondta Hegedűs, mikor előálltam felfedezésemmel –, tudja mi zavart meg? A darab címe Adelphoae, mivel római szerzőről van szó, én mechanikusan a latin nyelvi szabályok szerint értelmeztem, ott pedig az „ae” végződés a nőnemű 140főnevek többes számú alanyesete. Megfeledkeztem arról, hogy Terentius görögül írt.
Felesleges részleteznem, hogy mennyit kell tudni valakinek ahhoz, hogy egy ilyen nívójú tévedést követhessen el. Később egy pontatlan Arany János idézetet találtam a verstanjegyzetében, azzal is előhozakodtam. Hegedűs nem haragudott okvetetlenkedéseimért, csak egyszer jegyezte meg szelíden:
– Az rendben van, uram, hogy maga mindent tud, csak az a furcsa, hogy mindent jobban tud.
Mindvégig kedvelt és elismerőleg beszélt rólam. Később, mikor már megjelentek az írásaim, megkérdezték tőle, hogy milyen jelenség vagyok, erre azt felelte:
– Moldova, kérem, Tarzan és Maupassant keveréke.
Más tantárgyakban is kutakodtam hasonló célzattal, így az orosz nyelvtani-irodalmi segédletben is vagy két tucat pontatlanságot fedeztem fel. Az oroszt oktató nyelvtanárnők általában rosszul beszéltek magyarul, egyikük összekeverte az „író” hivatást az „író” tejtermékkel, és az írós-vajat „piszátyelszkoje mászlo”-nak fordította le. Csériné, a jegyzetet összeállító tanárnő kikelt a beavatkozásom ellen, illetéktelennek minősítette, vita kerekedett belőle. Csak később derült ki, hogy érdemesebb lett volna egy másféle témáról beszélgetni vele. Csériné annak idején a sztálini Szovjetunióban élt mint egy magyar politikai emigráns felesége, mikor a férjét elítélték, őt is letartóztatták, és hosszú éveket töltött különféle börtönökben és lágerekben, együtt ült többek között Kun Béla hozzátartozóival is.
Utólag visszagondolva még most is beleborzongok abba a görcsös bizonyítási vágyba, amely akkoriban eltöltött. Ez az alapállás nemcsak engem jellemzett, 141hanem a háborút és a felszabadulást gyermekként megélt nemzedéknek számtalan más tagját is – leginkább azokat, akik valamilyen okból kifolyólag hátrányos helyzetből indultak. A Főiskolán egy évvel járt alattam Bene Gábor, egy vidéki református pap fia, akivel a felvételi bizottság nem bánt olyan nagylelkűen, mint Csurka Istvánnal, osztályidegen származása miatt több alkalommal is elutasították a jelentkezését. Mikor az idők enyhültek, végre sikerült bekerülnie a Főiskolára, az évfolyama legjobbjai közé emelkedett. Bene nem érte be ennyivel, teljes körű utólagos önigazolásra törekedett, feltette magában, hogy ő egyszer még tanítani fog abban az iskolában, ahová diáknak sem akarták befogadni. A diploma megszerzése után addig talpalt-kilincselt, míg elérte, hogy heti két órában verstant adhatott elő elsőéves színész növendékeknek. Bene lelki sebei ezzel be is gyógyultak, a televízió dramaturgjaként a magát szocialistának nevező rendszer hűséges mamelukjává vált. Ha néha összefutottunk az utcán és beszédbe elegyedtünk, fölényes legyintéssel tért napirendre úgymond eretnek politikai nézeteim fölött. Belegondolva, hogy mennyire különböző élethelyzetből indultunk és hová jutottunk, mennyivel több közöm lehetne nekem a sokat emlegetett „munkáshatalomhoz”, mint neki, és most ő védi ellenem, néha elborította az agyamat a düh és vitatkozni kezdtem vele, de aztán rájöttem, hogy ezzel csak az ő magabiztosságát növelem, büszkeségét, amiért sikerült túlnőnie rajtam. Ezentúl találkozásainkkor beértem egy fejbiccentéssel, és egy német közmondást ismételtem el magamban: „a molnár barmaiból és a pap fiaiból ritkán lesz valami jó!”
142Háy Gyula, a dramaturg főtanszak vezetője egyszer azt a kijelentést tette, hogy a növendékeknek három dolgot kell megtanulniuk: írni, olvasni és beszélni. Így hiába tartottam magam a jövő nagyreményű drámatörténészének, én sem kerülhettem el, hogy elsajátítsam a dráma és a széppróza technikai alapjait.
Ismereteink fejlesztésében természetesen a dramaturgiaórák számítottak a legfontosabb terepnek. Osztályfőnökünk, Mészöly Dezső akkoriban fordította le újra a Rómeó és Júliát, műhelymunkája tapasztalatait megosztotta velünk. Tőle hallottam először azt a meghatározást, hogy drámainak azt a szöveget tekintjük, amely szerkezetében kifejezi a gondolat születését. Mészöly nem tagadta meg a benne rejlő lírai költőt, a „Walesi bárdok”-ból idézett példát:
– „Ötszáz, bizony, dalolva ment lángsírba welszi bárd!” – figyeljék meg ezt a remek kiemelést –, a nyelvtanilag első helyre jogosult alanyt megelőzik a fontosabb érzelmi tartalommal telített mondatrészek. Az előírásos sorrendű szöveg: „Ötszáz welszi bárd dalolva ment lángsírba, bizony!” – teljesen hatástalanul hangzana.
Mészöly sokirányú elfoglaltsága miatt csak keveset foglalkozott velünk – hamarosan meg is vált a Főiskolától, a dramaturgia órákat többnyire a tanársegédje, Forgács István vezette, lelkiismeretesen, odaadóan, de korántsem Mészöly színvonalán. Szóról-szóra végigelemezte velünk Csehov „Ványa bácsi”-ját, igyekezett feltárni a szöveg minden szépségét. A darab vége felé Szonja azt mondja Ványa bácsinak:
– Nincs semmi baj, bácsikám, menjünk hajcsiba! – ide érve Forgács felemelte a hangját:
– Érzik, elvtársak, hogy ez milyen gyönyörű?! Azt fejezi ki, hogy az élet a személyes tragédia után sem 143áll meg, holnap elmennek Hajcsiba, az egy közeli város lehet, valószínűleg vásárt tartanak ott…
Félénken szóltunk közbe:
– Forgács elvtárs, „hajcsi” nem egy város neve! Menjünk hajcsiba, azt jelenti, hogy gyerünk aludni.
Forgács csalódottan nézett vissza ránk:
– Ez biztos?
– Biztos.
Forgács csalódottan nézett ránk:
– Miért mondták meg ezt nekem, elvtársak?! Úgy szerettem ezt a mondatot!
A technikai ismeretekkel való foglalkozás valódi terepe áttevődött a nyelvhelyesség, vagy valami hasonlóan nyakatekert elnevezésű tantárgyra – ennek keretében Czibor János oktatott minket stílusra. Czibor alig tíz évvel volt idősebb nálunk, de már változatos pályát futott be. Lektorként kezdte, első írásai a korszak tekintélyes folyóirataiban, a Válaszban, a Fórumban láttak napvilágot. Dolgozott a Filmgyárban, írt egy filmregényt is Gábor Áronról, a székely ágyúöntőről.
Nem tudni, meddig jutott volna el, ha tovább is kitart ezen az úton, véleményem szerint nem a megfelelő képességek hiányoztak Cziborból, sokkal inkább a hivatástudat, így, mint oly sok más írástudó, ő is elfogadta azt a döntetlent, melyet a lehetőségek kínáltak a tehetségének. Egy kiadóban dolgozott mint lektor, politikailag vagy más szempontból is fontos, de gyengén megfogalmazott könyveket írt át „négerként”, vagyis jelentős honoráriumot kapott ugyan, de a neve sem a címlapon nem szerepelt, sem a közreműködő munkatársak listájában.
Czibor egészen az alapoktól kezdte, az első órán egy cserepes növényt hozott be magával, letette az asztalra és mindegyikünknek külön-külön leírást kel144lett készíteni róla. Nekem nem sikerült különösebben, csak egy fellengzős, nyilvánvalóan utánérzéses mondatomra emlékszem: „egy önmagában zárt világ benyomását keltette”.
Az csak később derült ki, hogy ez az egyszerűnek látszó penzum valójában a legbonyolultabb technikai feladatok közé tartozik. Tolsztoj Leó szerint az írónak két igazi gonddal kell megküzdenie: a hosszú időmúlás összefoglalásával és a mozdulatlan tárgyak ábrázolásával.
A következő órában néhány további írástechnikai fogást gyakoroltunk. Címet adtunk egy elképzelt novellának, majd egy hatásos indítást próbáltunk szerkeszteni. Elolvastuk Phaedrusnak a farkasról és a kutyáról szóló példázatát, aztán ötleteket kellett adnunk, hogy ha ez a két állat emberi alakban jelenne meg, hogy hívnák őket. Ez az utóbbi, az úgynevezett „névtipológia” volt Czibor kedvenc területe.
Czibortól távol állt minden nagyképűség, egyenrangúként kezelt minket, csak azért nem tegeződtünk, mert a Főiskolán kialakult szokások nem engedték. Mi alig vártuk az óráit, mindannyian bizonyítani akartunk előtte.
(Tudom, hogy egyenes vonalon kellene haladnom, megtartva az események sorrendjét és nem előre-előre ugrani az időben, de míg ezeket a sorokat rovom, folyamatos kísértés él bennem, hogy abbahagyjam önmagam élveboncolását, és csak az Isten tudja, meddig tudom még a papír elé kényszeríteni magam. Így legalább a logikailag összetartozó részeket próbálom egymás mellé rakni, mint egy összedőlt ház távoli sarkába sodródott két fél pár cipőt. „Ugorgyunk!” – mondja Pósalaky úr Móricz Zsigmond regényében.
145Több mint negyven évvel később egy vidéki város főiskolája felkért, hogy vezessek egy stílus-kérdésekkel foglalkozó tanfolyamot a kommunikációs szak végzős hallgatóinak. Örömmel fogadtam, kiélhettem azt az ambíciómat, hogy kövessem Czibor példáját, továbbadjam tanácsait egy új nemzedéknek – a magam tapasztalataival megtetézve.
Hétfőnként kellett leutaznom a jelzett főiskolára, előtte a vasárnap délutánt a felkészülésre szántam. Az elmondandó anyagot részletesen kidolgoztam és bő vázlat formájában le is írtam, nem akartam elakadni, vagy kihagyni valami fontosat.
Soha nem képzeltem, hogy az Isten pedagógusnak teremtett volna, mégis meglepett az a közöny, amellyel a hallgatók engem és az egész tantárgyat fogadták. Nemcsak azért tűnt felfoghatatlannak, mert speciálkollégium lévén mindenki önként jelentkezett rá, hanem azért is, mert nem állami oktatási intézményről volt szó, hanem alapítványról, komoly tandíjat kellett fizetniük – tehát a passzivitásukkal a pénzük részbeni ellenértékéről mondtak le. Óra alatt ettek, aludtak, arcukat az asztalra fektetve, a legpimaszabbakat szelíden eltanácsoltam.
A pohár a tizenkettedik-tizenharmadik órán csurrant ki. Épp a címadás gondjairól beszéltem, elmondtam, hogy a cím aránytalanul fontos része egy-egy műnek, az író számára kompozíciós alaphangot jelent, amelyből kiindulva minden motívumot megfelelően értékelhet és elhelyezhet a szerkezet egészében, egyben figyelemvonzóként a közönségsiker alapfeltételéül is szolgál. A hosszú bevezetés után arra kértem az asztal körül helyet foglaló főiskolásokat: mondjanak egy általuk jónak ítélt címet. Vehetik regény, elbeszélés, vers vagy tanulmánykötet éléről és fejtsék ki 146néhány szóban, hogy milyen nyílt, illetve mögöttes tartalmat vélnek felfedezni benne. Öt-hat percig vártam, többször is megismételtem a buzdításomat, aztán beszéltem tovább, mintha semmi sem történt volna, de magamban eldöntöttem, hogy a következő félévben már nem vállalom az oktatást. Retorziót alkalmazni nem volt miért, az év végén, aki arra méltatott, hogy elém tegye az indexét, mind jelest kapott. Mikor utoljára léptem ki a kapun, önkéntelenül megemeltem a kalapomat Czibor emléke előtt, amiért annak idején lelkesíteni tudta a mi kis csapatunkat.)
Visszatérve Czibor előadásaihoz, a technikai elemekkel való ismerkedés után a második év vége felé eljutottunk addig, hogy mintegy vizsgamunkaként, egy komplett novellát kellett írnunk.
Ez a kötelem természetesen rám is vonatkozott, főtt a fejem, hogy milyen témát válasszak. Az igazán nagy élménytömbjeim még nem jöttek mozgásba, csak az emlékezetemben halmozódtak fel, végül egy közelmúlthoz fűződő esemény mellett döntöttem.
Már említettem, hogy az évi egyetlen – hétköznapra és ünnepnapra egyaránt használatos – öltönyömet és cipőmet nyári munkával magamnak kellett megkeresnem. Az idők folyamán kialakult egy állandó vakációbeli kapcsolatom a Fővárosi Útépítő Vállalattal. Először mintegy próbaként keményebb munkára osztottak be, a bontásoknál felszedett bazalt kockákat, beton tömböket kellett felpakolnom a teherautó platójára, majd lerakni egy gyűjtőhelyen. Isten tudja, hány tonnát emeltem meg egy-egy műszak alatt. Körülöttem szállt a felkavart por, a kövek lepattant sarkainak éles pereme szétszaggatta az ingemet. „Fejramt” után kimosdás nélkül, tépetten-koszosan mentem haza, mikor beértem a lakótelepre, a padokon 147ülők alig leplezett gúnyos pillantásokkal fogadtak, néha egy-egy megjegyzés is elhangzott a hátam mögött:
– Így kellene kinézni minden zsidónak! – mondták, és nem dicséretnek szánták.
Az útépítők, látván, hogy kitartok, megbecsültek. Kiemeltek a sima, „hórukk” munkából és felraktak kísérőnek egy Csepel teherautóra, az úgynevezett szerszámos kocsira. Cementet, egy-két köbméter sódert, a jelzőlámpákhoz petróleumot, csákányokat, lapátokat vittünk ki a fővárosban elszórtan működő építkezésekhez.
A kocsi személyzete a sofőrön kívül két emberből állott, a „főnököm” egy sánta maglódi öregember volt, Kalina Pálnak hívták, állandóan olcsó, büdös szivar lógott a szája sarkában és kopott katonasapkát viselt. Jól kijöttünk egymással, nem hajszolt, nem kötekedett, délben néha hazaugorhattam ebédelni, Kalina lebonyolította egyedül az épp soron lévő fuvart, majd megállt az ablakunk alatt és a sofőrrel feldudáltatott értem. Egyszer szemtanúja voltam, amint Kalina fogadásból a hátán vitt be egy raktárba egy mázsás törlőgyapotbálát, ezt a történetet írtam meg – kissé kiszínezve.
Czibor óráján először Csurka olvasta fel a dolgozatát. Ő is egy nyári munkával kapcsolatos emlékét dolgozta fel. Még középiskolás korában vasúti krampácsolók közé állt be, a brigád a műszakból befelé tartva kézihajtánnyal közlekedett, sorra kerülve neki is kellett volna húznia néhány száz métert, de nem bírta. Úgy emlékszem: szép és hangulatos írás volt, nosztalgikus, mégsem önsajnáltató.
Utána én következtem a „Kalina Pál”-lal. Elfogódottan kezdtem bele, de ahogy elsült az első poén és fel148hangzott a nevetés az asztal körül, nekibátorodtam és már-már színészi eszközökkel próbáltam élénkíteni a szöveget. Czibor elismerően bólintott:
– Nem akar komolyan foglalkozni az írással?
– Nem, tanár úr, én drámatörténésznek készülök! – feleltem önérzetesen
– Hát, ahogy gondolja, mindenesetre kár, hogy nem próbálja meg.
Csurka már akkor megtette az első lépéseket az írói pályán. Novellái hamarosan az országos hetilapokban és folyóiratokban is megjelentek, az olvasók új, jelentős tehetségként könyvelték el. Én is elolvastam őket, összevetettem a képességeimet Csurka adottságaival, úgy találtam: őfelé billen a mérleg nyelve. Belőlem változatlanul hiányzott az a magabiztosság, amellyel ő nekiállt az írásnak. Nem legenda, hanem általam is tapasztalt tény, hogy a dramaturgiavizsgára készülőben Csurka egy nap és egy éjszaka megírt egy komplett három felvonásos színdarabot, ha jól emlékszem, „Zsír” volt a címe. A történet váza valószínűleg már korábban készen állhatott benne, de a megvalósítás, mint fizikai teljesítmény, akkor is elképesztőnek számít.
Más dramaturg növendékek még messzebb jutottak, a két évvel feljebb járó Gáli Józsefnek már bemutatták egy mesejátékát az Ifjúsági Színházban, Galgóczi (azóta már Galgóczyvá nemesült) Erzsébetnek pedig önálló elbeszéléskötete jelent meg.
Én közben elkészültem a latin vígjátékról szóló dolgozatom első, még hevenyészett változatával, a lendület ezzel ki is futott belőlem. Beleuntam, az ötven-hatvan gépelt oldalt kitevő szöveget otthon felraktam a szekrény tetejére és vártam, hogy feltámadjon bennem a kedv a folytatáshoz.
149A „Kalina Pál” sikere után én is több időt és erőt szántam a novella kísérleteimre, de nehezen gyűrtem le az állandó bizonytalanságomat. Kis túlzással szólva egymagam eltartottam egy egész papírboltot, füzeteket írtam tele egy-egy mondat különféle variációival. Ha nagy nehezen kikínlódtam magamból egy-egy elfogadhatónak látszó részt, nem folytattam, hanem körbevittem a Főiskolán és felolvastam az összes ismerősömnek, aki hajlandó volt meghallgatni. Társaim között pánikszerűen terjedt a hír, hogy: „meneküljünk, a Reif megint írt egy mondatot!”. Felolvasva már rossznak találtam, még tízszer átfogalmaztam, kipróbálva minden lehetséges változatot, és csak ezt lezárva próbáltam továbbhaladni.
Úgy képzelem, tudni nem tudom, ha fiatal írók kapcsolatba kerülnek egymással, vagy nagyon jó barátokká és szövetségesekké válnak, vagy fenntartják a három lépés távolságot és legföljebb formális „haverság” alakul ki közöttük. Csurka és énköztem ez az utóbbi következett be. Tettem felé egy-két apró gesztust, szétrongyolódott bélésű zakóját hazavittem és anyám megvarrta, de hamarosan felfogtam, nem érdemes erőltetni a közeledést. Ő is kívülről figyelt engem, egyszer a tapasztalatait tartalmazó blokkot az asztalon felejtette, pillantásommal elcsíptem egy mondatot: „Reif nem iszik feketekávét”.
Ismeretségünk későbbi évtizedei alatt sem alakult ki köztünk barátság. Csak egyszer próbáltunk meg együtt dolgozni, egy rádiós pályázatra készítettünk egy hangjátékot. A mű arról szólt – ha egyáltalán szólt valamiről is –, hogy Olaszországban a fasiszta rendőrség miképp üldözi a forradalmi szellemű bátor fiatalokat, akik azonban a börtönben is kitartanak az eszméik mellett.
150Most közelről is megcsodálhattam Csurka már említett magabiztosságát. Kedvenc kifejezése szerint nem sokat „lacafacázott”, az első eszünkbe jutó párbeszéd-fordulatot azonnal legépelte, két vagy három ülésben összecsaptuk az egészet. Nekem ettől a módszertől megkeseredett a szám, egy idő után már vitatkozni sem próbáltam, de eldöntöttem magamban, hogy ez az első munkánk egyben az utolsó is lesz.
Csurka a kész művet elküldte az apjának, hogy tegyen rá észrevételeket, én csak egy Az ember tragédiájából vett idézetet írtam a címlapra: „csak hódolat illet, nem bírálat!”. Az idősebb Csurka azt válaszolta, hogy az egészben ez volt az egyetlen jó mondat.
Bár „von aus Haus” magával hozhatta az antiszemitizmust, Csurka akkoriban még nem tett zsidóellenes megjegyzéseket. Feltehetőleg óvatosságból is tartózkodott ettől, mert ha Simon Zsuzsa főigazgatónő fülébe jutott volna, egy órát sem maradhatott volna meg a Főiskolán, de talán más meggondolások is vezérelték. Mind beljebb kerülve az irodalom köreibe, Csurka valósággal hajszolta a zsidó literátorok barátságát. Lent a Hungária Kávéház „Mélyvíz”-ében ott ült Vas István, a Kellér fivérek asztalánál, együtt játszott „pénzlehúzóst” Réz Pállal, Ungvári Tamással. A társalgás jellemző szófordulatait is átvette, gyakran használta a „sajátságos”, „nem csekélység”, „egy zseni, aki vagyok”, „szabad megfújnom szittya lantomat” és más hasonló kifejezéseket.
Bár a „mélyvízi” beszélgetéseken hatalmas és eredeti lexikális tudásanyag keringett, Csurkát inkább a szabados hangulat, az elhangzó sztorik, a közös lóversenylátogatások, házi pókerpartik vonzották. A „mazsolák”, a közvetlenül felhasználható ismeretek érdekelték, melyek általában egy-egy Molnár Ferencről 151vagy Heltai Jenőről szóló történetben öltöttek testet – és a hatásosan idézhető mondatok.
Sajátjaként iktatta be valamelyik írásába G. B. Shaw aforizmáját: az emberiség két nagy részre oszlik – az egyiknek van takarékkönyve, a másiknak nincs – magunk között szólva jobbat is találhatott volna. Csehov „Ványa bácsi”-jában is megtalálta a számára hasznosítható fordulatot, egy vaskalapos tanár állandó citátumát: „Dixi et salvavi animam meam!” – elmondtam és ezzel megszabadítottam a lelkemet, később, politikus korában Csurka ezt a kifejezést szinte minden szónoklatában előhozta.
Latintudása egyébként nem terjedt túl a Bazilika homlokzatán álló feliraton: „Ego sum Via, Veritas et Vita”, vagyis „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”. El kell ismernünk, hogy ezt a csekély ismeretanyagot intenzíven hasznosította: az „Út”-ról elnevezte a Magyar Út Köröket, az „Igazság”-ból és az „Élet”-ből pedig összehozta a Magyar Igazság és Élet Pártját.
Ha kilépett ebből a szűkre szabott térből és saját kútfőből próbált dolgozni, a felületessége rögtön kiütközött. Egyszer egy napilapban megjelent tárcájában azt írta, hogy: „mert a tenger minden nyelven nőnemű!”. Mikor a legközelebb találkoztunk, megjegyeztem:
– Én ugyan nem tudok minden nyelven, mint te, de úgy felületesen ismerek néhányat – azoknál nem stimmel az állításod. A latinban a „mare” semleges nemű, ugyanígy a „morje” a szláv nyelvekben. Téged, Pista, az tévesztett meg, hogy a füstölt halnak p… a szaga.
Csurka elvörösödött és nem válaszolt, de az a kudarc nem tartotta vissza attól, hogy továbbra is „üveggyöngyökkel”, összefüggéseiből kiragadott idézetekkel próbáljon meg hatást kelteni. Elhűlve láttam az 152újságokban, hogy időnként Epameinondastól, vagy más görög bölcstől citál egy-egy mondatot.
Ugyanilyen szívesen sorol szóbeli arzenáljába sebtében felszedett idegen kifejezéseket, mint például nómenklatúra vagy Lebensraum. Ezekkel mintegy gondolati mélységet próbál kölcsönözni a mondanivalójának, de ezek a vezérszavak egy gondolattal sem emelik magasabbra a mondanivalóját. Csurka leáldozóban levő, de egykor kétségtelen hatásának titka abban rejlik, hogy ha valaki sikereket akar elérni a közéletben, az csak egy fokkal tudhat többet, mint az átlagemberek. A tömeg azt kedveli, ha a vezetői csak egész kis különbséggel állnak fölötte, az ő eszméiket és fejtegetéseiket érti meg leginkább. (A XX. század magyar történelme azt mutatja, hogy a Sors ebben a tekintetben kielégítette a tömeg igényét.) Aki több lépcsővel fölötte áll, attól idegenkedik, és a kiváló személyiség hiába is próbál összehúzódzkodni, jelentéktelennek feltüntetni magát: a tömeg csalhatatlan érzékkel leleplezi. Csurkához kegyes volt a sors, őt ez a veszély soha nem fenyegette, nem kényszerült rá, hogy erőszakkal nyomja le szellemi színvonalát hívei előtt.
153 154Talán az 1954-es esztendő elején történt, hogy az egy évvel alattunk járó dramaturg osztály néhány hallgatója elhatározta: egy stencilezett folyóiratot, kéziratgyűjteményt jelentet meg a Főiskola keretein belül. Szándékukat – hála a Nagy Imre beszédet követő szabadabb politikai széljárásnak – meg is tudták valósítani.
Az új, több-kevesebb rendszerességgel megjelenő lap Csehov színműve után a „Sirály” nevet kapta. A darab főhőse élete értelmét a népet szolgáló művészetben találja meg, a gyűjtemény is e célt tűzte a zászlajára.
A szerzőgárda jórészt már nyomtatásban is megjelent főiskolásokból rekrutálódott, közéjük tartozott Galgóczi – illetve Galgóczy – Erzsébet, Gáli József színpadi szerző és meseíró, az 1956-os felkelés majdani halálra ítéltje, akit csak a nemzetközi tiltakozás mentett meg a haláltól, Csurka István, Csanády János és Tarbay Ede költő, ők mindannyian a József Attila díjig vitték.
Írt a „Sirály”-ba néhány tanár is: Keszi Imre, a Szabad Nép kritikusa, osztályfőnökünk: Mészöly Dezső, Kökény Lászlóné, aki esztétikaoktatóként a szocialista realizmus egyedül üdvözítő voltát hirdette akkoriban, napjainkig eljutott a szürrealizmus dicsőítéséhez. Egy-egy cikk erejéig beszálltak a marxista-leninista tan155szék előadói is: Kutrucz Elemér, a kövér F.-né, akit csak „marxista anyakocaként” emlegettek, Vértesné, az ő távozásához később akaratlanul én is hozzájárultam.
A marxista szemináriumokon akkoriban már túlhaladtunk a korábbi szektás és szőrszálhasogató álproblémákon. Nem foglalkoztunk olyan témákkal, mint hogy ha egy grófi családban született gyerek már az élete első napján egy szegényparaszti családhoz kerül és továbbra is ott nevelkedik, azt osztály szempontból arisztokratának vagy agrárproletárnak kell tekintenünk. Az iskola jellegének megfelelően inkább művelődéspolitikai jelenségeket elemeztünk.
Az egyik alkalommal a ponyvaregények kerültek szóba. Még messze jártunk a kultúra igazi olvadásától, továbbra is központilag tiltották a krimik, a western vagy légiós regények, de még P. Howard könyveinek kiadását is. Csak egynéhány, még a háború előtt megjelent példány járt körbe bizalmasan kézről-kézre. Vértesné mint szemináriumvezető persze hivatalból elítélte a ponyvát, mint a proletár éberséget bénító maszlagot, tette ezt annak ellenére, hogy soha egyetlen egy kötetbe se nézett bele.
Én akkoriban már elértem a „kiváló hallgató” rangot, megengedhettem magamnak azt a merészséget, hogy vitába szálljak vele. Azt fejtegettem a hosszú szemináriumi asztal mellett ülve, hogy a ponyvaregények valóban nem jelentik az irodalom csúcsát, de sok embernek, így nekem is, szórakozást, felüdülést adnak. Akármilyen nemes borok is teremnek egy országban, attól még a málnaszörpnek, sőt, a szódavíznek is marad létjogosultsága. Némelyik ponyvaregény határozott művészi értékeket is hordoz, példaképpen Agatha Christie cselekményszövését, Chandler párbeszédtechnikáját, P. Howard humorát emlí156tettem. Vértesné letorkollt, arra intett, hogy ilyen hiábavalóságok helyett inkább a marxista klasszikusok tanulmányozására fordítsam az időmet. A megjegyzéseim azonban szöget üthettek a fejében, mert a következő szemináriumon újra előhozta az ügyet:
– Reif elvtárs, vasárnap volt egy szabad estém, gondoltam: vigye el a fene, végre elolvasok egy ponyvaregényt. Hát csak annyit mondhatok, hogy teljesen igazam volt.
Én megpróbáltam védeni az álláspontomat:
– Én nem azt mondtam, hogy mindegyik ponyva remekmű, csak azt, hogy néhányuknak vannak bizonyos jó tulajdonságai.
– Ugyan már! Egy hülye nőről szólt a könyv, aki megcsalja a férjét, egy vidéki orvost és mindenféle szerelmi ügyekbe keveredik. Hogy én mit nevettem rajta!
Szörnyű gyanú támadt bennem, de igyekeztem óvatosan rákérdezni:
– Mi volt a könyv címe?
– Bovaryné, ipszilonnal írják, valami dzsentriszármazék lehet. El is hoztam megmutatni, itt van!
Ezzel elővette Flaubert művének egy olcsó, puha fedelű kiadását és letette az asztalra. Elállt a lélegzetem:
– De Vértes elvtársnő! Ez a Bovaryné a világirodalom egyik legkiemelkedőbb alkotása, van, aki a Háború és békét tartja a legtöbbre, van, aki ezt.
– Ugyan már, ne akarjon nekem lyukat mesélni a hasamba. Én komoly könyveket olvastam, Szejfullinától az „Aranycsillag lovagját”, Nyikolájevától az „Aratás”-t, én meg tudom ítélni, hogy mi mennyit ér. Ez egy hülye nő, hogy én mit röhögtem rajta!
Elkövettem azt a meggondolatlanságot, hogy elme157séltem a történetet Hegedűs Gézának. A tanárunkat semmi sem vidította fel jobban, mint a látványos műveletlenség, percekig nevetett, mikor egy színészjelölt a világirodalmi vizsgán úgy határozta meg a szfinxet, hogy „az a szörny az Operánál”, ebben a sztoriban is örömét lelte, továbbadta, hamarosan elterjedt az egész Főiskolán. Vértesné nem sokáig viselte el, hogy köznevetség tárgyává lett, idegösszeroppanást kapott és a kórházi kezelés után már nem is tért vissza hozzánk – így a „Sirály” is elveszítette őt, mint lehetséges munkatársat.
A lap szerkesztőivel naponta többször is találkoztam – az osztálytermük szomszédos volt a mienkkel –, gyakran unszoltak, hogy írjak én is a lapba. Felajánlottam részleteket a latin vígjátékról készített tanulmányomból, de ők azt túlságosan elvontnak találták, inkább egy novellát fogadtak volna szívesen. Odaadtam nekik a nyelvhelyesség-órára készült elbeszélésemet Kalina Pálról, le is közölték a stencilezett lapokon, utána új anyagot kértek tőlem.
Bár az egész addigi írói „életművem” ebből az egyetlen novellából állott, mind határozottabban kezdett ébredezni bennem a becsvágy. Egyre komolyabban töprengtem, hogy milyen új témát találhatnék.
Egyszer épp az „íróasztalomon”, vagyis anyám furnírlemezzel borított varrógép hajóján könyököltem, mikor az ablakunk előtt elballagott egy régi ismerős, Mandarin, a közelünkben lakó csatornatisztító munkás. A telepen arról volt nevezetes, hogy versenyszerűen bokszolt, ha jól emlékszem, a Kistext ökölvívó csapatában. Nagy eredményeket sohasem ért el, bár hihetetlenül bírta a bekapott ütéseket, szinte téglával lehetett verni a fejét, de a sportág technikai és taktikai fortélyaiból az alapvető elemeket sem tudta elsajátí158tani. Ha a meccs elején nem tudta elkapni az ellenfelét egy-egy megrendítő egyenessel vagy horoggal, a harmadik menetre már elfáradt és kiszurkálták.
Mandarin erős és jószívű ember volt, szerette a gyerekeket, gyakran előfordult, hogy a karjára emelve hozta haza a moziból előadás közben elszenderedett húgaimat. Látva őt az ablak előtt elvonulni, eszembe jutott egy róla szóló legenda, egy szerelmi okokból bekövetkezett vagány vendetta története, a história többi szereplőjével is gyakran találkoztam a környéken. Hátha ezt írnám meg?! – ötlött fel bennem.
Akkoriban még nagyon ritkán fogyasztottam szeszt, apám krónikus részegeskedése miatt anyám nem tűrt meg italt a lakásban, de aznap este, már nem emlékszem milyen alkalomból, ittam egy pohár bort. Az alkohol megkavart, de fel is lazított, nekiláttam a munkának. Most nem töprengtem el órákig egy-egy mondaton, a tollamból szokatlanul gördülékenyen áradtak a sorok, az egyik helyzet szinte önmagától hozta a következőt. A könnyű indulást gyors befejezés követte, két-három ülésben elkészült a fiatal korom büszkesége, a „Mandarin, a híres vagány”.
Még háromszor-négyszer átírtam a novellát, kivágtam belőle egy mellékes politikai cselekményszálat: egy megbántott kommunista munkásember történetét, aztán kerestem valakit, aki legépeli, én máig sem tudok még két ujjal sem pötyögni az írógépen.
A kéziratot leadtam a „Sirály”-nak, a szerkesztők szokás szerint bevárták, amíg összejön hatvan-hetven oldalnyi szöveg, és kiadták az új számot, ebben a „Mandarin” is szerepelt. Ha jól emlékszem, még két novellám jelent meg a lapban, akkori beállítottságomnak megfelelően proletárromantikus alapállású, provokatív hangvételű történetek. Színvonalukban 159meg sem közelítették a „Mandarin”-t, félretettem őket egy fiókba, aztán kézen-közön elvesztek.
Amit sohasem gondoltunk volna: a „Sirály” karriert futott be. Előbb a főiskolai marxista tanszék bírálta különböző eszmei eltévelyedéseiért, majd öt-hat megjelent szám után már a Dolgozó Ifjúság Szövetsége első titkárának, Szakali Józsefnek kongresszusi beszámolójában is szerepelt, mint „legjellemzőbb jobboldali elhajlás”, ami egy ilyen kis stencilezett lapocskától, valljuk be, szép teljesítmény.
Talán ez az utóbbi esemény keltette fel az Írószövetség egyik vezetőjének, Veres Péternek a figyelmét, aki minden újságot, lapot elolvasott és számon tartott minden ígéretesnek tűnő tollforgatót. Behívatta magához a „Sirály” szerzői gárdájának egy részét, Galgóczyt, Csurkát, Csanádi Jánost már ismerte, vizsgáló pillantást vetett a többi előtte ülőre és megkérdezte:
– Melyikőtök a Reif?
Jelentkeztem nála, szerényen, ahogy egy élő érettségi vizsgatételnél illik:
– Én vagyok.
– De furcsa neved van! Nem tudnád megmagyarosítani legalább Reichre?
– Nem szeretném.
– Mindegy, a te dolgod. Hová való vagy?
– Kőbányára, Budapest tizedik kerület.
– Nem baj – mondta jólelkűen a magyar vidék nagy apostola –, azért ott is emberek élnek. Valami mozog benned, lehet, hogy tehetség, lehet, hogy giliszta. Meg kellene próbálkoznod a megjelenéssel, vidd be egy pár írásodat a „Csillaghoz”, én majd szólok nekik, hogy nézzék meg.
160A Veres Péternél tett látogatásunk híre lázba hozta az egész, az írói karrier bűvkörében élő dramaturg főtanszakot. A fölöttem levő osztályba járt egy Vizinczey István nevű írópalánta, megkérdezte tőlem:
– Mit szólt az öreg az én drámarészletemhez?
Vállat vontam:
– Semmit, szóba sem került.
Kisvártatva visszahallottam: Vizinczey azt terjeszti, hogy Veres Péter szerint ő az egyetlen igazi tehetség az egész csapatunkban. Kétségtelen, hogy benne is „mozgott valami”, 1956-ban disszidált, és Kanadában megjelent regényével, az „Öregedő hölgyek dicséretével” komoly sikert ért el, később magyar nyelven is kiadták.
Külföldre távozása után személyesen nem futottunk össze többé. Sohasem kedveltem azokat a társaimat, akik végleges érvénnyel elhagyták az országot – leszámítva azt az esetet, amikor halálos veszélyből kellett kimenteniük magukat ilyen módon. Úgy éreztem: kiléptek egy közösen viselendő súly alól és távozásukkal még nagyobb teher hárul a megmaradottakra. Harag persze nem élt bennem irántuk, csak azt szerettem volna, ha többé nem lépnek be az „életterembe”, ha hazalátogatnak, kerüljék el a velem való találkozást.
Sokan visszavették a magyarosítás előtti régi nevüket, vagy új hazájuk idiómája szerint alakították, így lett egy Kisfalvi nevezetű rendezőből újra Román, Ivanovszky doktorból, a gyermekotthon régi vezetőjéből Evans.
Vizinczey Magyarországon járva egyszer megkeresett, telefonon találkozóra invitált, de fontoskodva hozzátette:
– Szeretném, ha nem terjesztenéd, hogy itt vagyok. 161Ugyanis engem nem csak egy asszony, a feleségem szeret!
– A másik bizonyára a kedves édesanyád! – mondtam szárazon és letettem a kagylót. Többé nem jelentkezett.
A mi kis személyes idegenkedésünk Vizinczeyvel kezdettől fogva egy kiterjedtebb ellenszenvből táplálkozott: a mi évfolyamunk Vizinczeyék egész osztályát nem kedvelte különösebben. Néhány származási arányt javító vidéki fiút leszámítva meghatározóan budai és belvárosi zsidó polgárlányokból állott.
A lányok műveltek voltak, okosak és rámenősek. Remek dialektikával tudtak elemezni, asszociációik-megfigyeléseik szinte az egész világirodalomra kiterjedtek, mint hivatkozási alapra. Csak azt az egyet kellett nekik előzetesen megmondani, hogy a szóban forgó mű jó-e vagy rossz, mert azt maguktól nem tudták eldönteni. Ellenérzéssel fogadták azt a hírt, hogy Veres Péter épp bennem látott fantáziát, ezentúl csak úgy emlegettek:
– Ő az, akit még Veres Péter is öcsémuramnak szólított!
Mielőtt a Főiskolára kerültem volna, számomra a Fiumei út – Teleki tér vonala számított a belváros határának, bár semmi sem tiltotta az átlépését, ezen belül csak alkalmilag fordultam meg. A belvárosi zsidó polgári réteget nem ismertem, kőbányai zsidó osztálytársaim, bár szintén jó anyagi körülmények között éltek, nem hasonlítottak rájuk. Ez a pesti és budai körutak környékén lakó csoport hangosabb, erősebben összetartó közösségekben élt. Keresték egymás közelségét, akadt olyan középiskolai osztály, ahol a létszám felét-harmadát ők tették ki, nem kellett nap mint nap megvívniuk magányos harcukat az idegen, 162sokszor ellenséges környezettel. Családjuk sokat áldozott rájuk, ami a legfontosabb: már korán megtanultak tanulni. Jóval magasabb felkészültségi szintről indultak, mint én, két-három nyelvet is elsajátítottak, gyerekkoruktól magántanárokhoz jártak. Nekem Bözsi egyszer két pengőért vett egy magyar-orosz zsebszótárt és neheztelt, hogy két hét múlva még nem beszélek oroszul.
Említettem már: egy bölcs öregasszony egyszer azt mondta: nagy különbség van aközött, hogy ha valaki gyerekkorában nekidől a falnak, egy fedő esik a fejére vagy egy Dante-kötet. Ezek a lányok hamar eljutottak az irodalom klasszikus alkotásaihoz, Freudhoz, Ortegához, sőt, Trockij Leóhoz is, akiknek én a nevüket sem hallottam.
Közös bulikat rendeztek, a belterjes légkörben már az első szeretkezéseken is túlestek. Kialakult bennük az önérvényesítés képessége is, magabiztosan és erőteljesen törtek céljaik megvalósítására, természetes felsőbbséggel söpörték félre a magamfajta, gátlásokkal küzdő töprengőket. Közös nyelvrendszerük alakult ki, villámsebesen továbbították gondolataikat – elég volt egy-egy szóval utalni egy közmondásra vagy anekdotára. Kialakult véleményük volt a világ dolgairól, olyan „alapigazságokat” hangoztattak, hogy az anyák mind önzők, a szerelemben mindenki csak önmagát szereti és így tovább. Én, a könyvekből tanult romantikus eszmék neveltje, nem tudtam mit kezdeni a hallottakkal.
Ilyen lányok mellett az osztálybeli fiúk kevés vizet zavartak, úgy tűnt, mintha egy téves válogatás eredményeként kerültek volna be a Főiskolára – talán az egy Vizinczeyt kivéve. Egyikük, egy alacsony termetét kimért modorral ellensúlyozó férfi negyvenéves kor163ban szánta rá magát, hogy feladva addigi hivatalnoki státuszát, megpróbálkozzon a dramaturg mesterséggel. A másikuk karrierje jól indult, egy filmötletét megvalósították a Hunniában, de még mielőtt betöltötte volna a harmincat, üldözési mániába esett és öngyilkosságot követett el.
A felsőbb osztályból csak egy Ember Lajos nevű fiúval keveredtem közelebbi kontaktusba. Kapcsolatunk abból indult ki, hogy mind a ketten a Vasasnak szurkoltunk és együtt jártunk ki a meccsre, később szorosabb barátság alakult ki köztünk.
Közben a Főiskola könyvtárában megismerkedtem egy rendezőnövendékkel, Gizellával. Hogy írjam le a külsejét? Mikor főiskolai osztályfőnöke, Major Tamás először látta meg a kis házi színpadon, elragadtatva kiáltott fel:
– Nézzék meg! Hát nem olyan, mint egy frissen sült idei liba uborkasalátával?!
Gizella kékszemű volt, enyhén bandzsi és sötétszőke – ez utóbbi különösen hatott rám, valaki azt mondta egyszer, hogy a szőke éppúgy első a nők között, mint a túrós a rétesek között. Még innen állt az érett asszonnyá válás határán, de a formái már megteltek, magatartásából áradt az az öntudat, melyet egy írónő p. gőgnek nevezett el. Elbeszélgettünk, különös közös jellemzőket fedeztünk fel az életünkben, ami a legfurcsább volt: egy évben, egy hónapban, sőt, ugyanazon a napon születtünk: 1934. március 12-én.
A magam félszeg módján megpróbáltam udvarolni neki, de kiderült, hogy Gizella már asszony, épp Ember Lajos barátom felesége. Azonnal feladtam hódító szándékaimat, de afféle „házibaráttá” váltam, gyakran beszélgettünk, sétáltunk hármasban.
164Megismertem kapcsolatuk történetét. Szenvedélyes szerelemnek indult, Lajos inkább lemondott a vacsorájáról, hogy a feleségének tíz deka téliszalámit vehessen – bár fél kiló parizer ugyanannyiba került és abból mindketten jóllakhattak volna. Négyszemközt maradva Lajos férfias szeméremmel áradozott nekem: éjszaka órákat tölt ébren, hogy hallgathassa felesége csendes szuszogását.
Aztán a házasságuk fokozatosan leromlott, a diákszállón kirakták őket a különszobájukból, az alkalmilag adódó félreeső helyeken kellett lebonyolítaniuk a szerelmi életüket, néha rájuk is nyitottak, ezek a traumák Lajosnál időleges impotenciát váltottak ki. Egyéb különös szokásokat is felvett: huszonöt éves korára csipkedte az arcán kiütköző pattanásokat, amúgy is fisztulázó hangja még sipítóbbá vált, gyakran beállt az utcán focizó gyerekek közé, ilyenkor órákra megfeledkezett arról, hogy Gizella várja a szállón.
Lajos író akart lenni, és azt hiszem, volt esélye, hogy valóban azzá váljék. A véleményemet azért fogalmaztam meg ilyen bizonytalan formában, mert soha semmilyen művét nem olvastam, jóllehet, ha nem is megszállott kitartással, de folyamatosan dolgozott. Még 1954-ben kezdett el írni egy verses drámát Magellánról, az afrikai földrészt megkerülő nagy hajósról, de nekem egy sort sem mutatott meg belőle, csak a vezéreszmét fejtette ki:
– Akármilyen bajban is van az ember, ne hagyja el magát! – ami ugyan igen szép és hasznos gondolat, de elég általánosnak hangzik, sokkal inkább szolgálhatna egy baptista lelkész vasárnapi beszédének alapgondolatául.
A dráma lassan készült, az első részletét, az „Elő165játék”-ot majd ötven évvel később, 2001-ben láttam megjelenni egy kisebb folyóiratban.
Gizellával továbbra is gyakran elbeszélgettünk, vele tárgyaltam meg feltűnő, majd mélybe hulló szerelmi illúzióimat, néha csak azt vettük észre, hogy a kinti világ ránk sötétedett. Végre ideje bevallanom: évekig szerettem őt anélkül, hogy akár egy szót is szóltam volna az érzéseimről. Azt is tudtam, hogy más a zsánere: a magas, fekete, mulatós természetű fiúk vonzották, én pedig kevéssé illettem ebbe a képbe.
Egyszer elmesélt egy viccet:
– Az atomháború után két életben maradt ember feljön az óvóhelyről, és az egyik megkérdezi a másikat:
– Most milyen társadalmi rendszer van? Honnan lehetne megállapítani?
– Nézzük meg az autókat – feleli a társa –, ha öreg zsidók ülnek benne, akkor kapitalizmus, ha fiatal zsidók, akkor kommunizmus.
Gizella nem ismerte a származásomat, csodálkozott, hogy nem nevetek. Ez az eset még egy mérfölddel növelte bennem a kettőnk közti távolságot.
Tovább jártam a magam útját, naphosszat az előadásokon vagy a könyvtárban ültem, esténként színházba jártam, de a nyomtatott és kimondott szavak mind kevésbé oldották fel a bennem munkáló feszültséget. Már akkor kirajzolódott életem meghatározó stratégiai alapállása: mindig a legkönnyebb ellenállás irányába indultam el, csak ez nálam nem az elérhető szakmai-anyagi előrejutást jelentette, hanem az indulataim, ha úgy tetszik, hisztériáim szabad kiélését, gyors 166és érzelmi alapon hozott döntéseket. Akkor találtam ki azt a jelszót, mely oly gyakran meghatározta az életemet: „A harag jó tanácsadó!”. Ma is azt hiszem, hogy a felháborodásból hozott döntéseinkkel általában jól járunk. Érzelmeink többnyire csak azt az utolsó lépést teszik meg, amelyet értelmünk már rég elhatározott, de sápadt eszünk nem merte végrehajtani.
Ilyen felfogással szinte magától adódóan szövetségesévé váltam minden olyan törekvésnek, mely a rendre-fegyelemre törekvő, uralkodó Hatalom ellen irányult. A főiskolai esztétikatanárnő már a „Kalina Pál” című írásomat is bírálta a „Sirály”-ban.
„A nézőpont szűk, s benne valami tudatosan vállalt ösztönösség kerül megdicsőülésre. Jelentkezik a fizikai munka egyoldalú dicséretében, Kalina Pál felmagasztalásában, akihez képest a többi ember fületlen gombot sem ér. Szerinte minden, ami a Kalinához hasonlóakon túl esik, úri hóbelevanc, amit, ha igazán tisztán akar élni, itt kell hagynia és visszamenni Kalina mellé a szállítókocsira. Reif leszerződik az ösztönösség dicsérete mellett, a perspektívákat tagadja”.
Ezek az 1955-ben megfogalmazott szemrehányások felértek egy alig burkolt feljelentéssel, de nem tudták megváltoztatni eredendő alapállásomat. Könnyen lehet, hogy egy Krisztus paródiára hasonlítottam, aki folyamatosan magával hordja a keresztet, nehogy ennek hiányában a megfeszítés elmaradjon. Provokatív hajlamaimat később sem szorítottam vissza, már az első pillanattól kezdve, hogy az úgynevezett „igazi irodalomban” megjelentem, sorozatos botrányokat kavartam.
Fehér Ferenc filozófus és irodalomkritikus akkoriban épp a minisztériumban vagy a Pártközpontban dolgozott, valamilyen, közepesnél magasabb beosz167tásban, egyszer összefutottam vele egy szerkesztőség folyosóján. Bizalmasan magához intett és félrevont egy sarokba:
– Nézd: olvasom az írásaidat, és azt akarom mondani neked, hogy nekünk, zsidó gyerekeknek nem áll jól az az ellenzékieskedő ágálás, amit te csinálsz.
– Nektek, zsidó gyerekeknek nem, de nekem igen. Ebben a tekintetben én nem vagyok zsidó.
Fehér később nyugaton folytatta nagybecsű munkáját, kemény és kérlelhetetlen bírálója lett a magyar kommunista kulturális vezetésnek, melyhez annak idején maga is hozzátartozott.
Ezek a konfliktusok mindmáig végigkísérik az életemet. Egyszer hallottam egy dél-afrikai mondást, mely szerint mikor a zsidók mennek el valahonnan, akkor még korán van menekülni, amikor a portugálok, akkor már késő. Erdei Grünwald Mihály, a magyar rádió jeles munkatársa, oly sok, magyar valóságot feltáró műsor alkotója és szerkesztője már a rendszerváltás előtt megijedt, és eljövendő pogromokat vizionálva meg sem állt a jeruzsálemi rádióig. Ott kibekkelt négy évet és a szocialista választási győzelem után hazajött. Egy Közért üzletben futottunk össze és azt hiszem, igen kevéssé voltam kedves hozzá, fel is tűnt neki:
– Mi bajod van velem?
– Semmi, csak nem szeretnék majd újra és újra négy évet verekedni azért, hogy te megint hazajöhess!
A „túloldalhoz”, a keresztény többséghez a Főiskolán sem csatlakoztam – ha más nem, az okvetlenül visszatartott, hogy újra és újra szembetalálkoztam a gyűlölködés jeleivel. Emlékszem egy párbeszédtöredék168re, melyet két főiskolai társam folytatott egy színházi előadás szünetében:
– Mit csináltatok tegnap este?
– Politizáltunk, szidtuk a zsidókat.
Ilyen esetben egy nálam bátrabb ember botrányt rendez vagy legalábbis vitát provokál, én, be kell vallanom, csak elvörösödtem és eloldalogtam. Később ritkábban fordultak elő ilyen jelenetek, egyeseknek „gyanússá” vált a származásom. Egyszer egy kocsmában ülve egy színész évfolyamtársam elkérte a személyi igazolványomat, és hosszan lapozgatta, nyilván azt hitte, hogy továbbra is feltüntetik benne a vallási hovatartozást – akkor már összegyűjtöttem annyi bátorságot, hogy kikérjem magamnak. A későbbi időkből is számos hasonló epizód idéződik fel bennem.
Tanáraink közül talán Raffay Gyula szcenikust és jelmeztervezőt kedveltük a legjobban. Ellenállhatatlan humorú, példátlanul gazdag tartalmú óráin egyenrangú társként vonta be a hallgatókat is. Extravagáns öltözködése is tetszett nekünk, ruházatára gomb, kapocs, sőt cipőfűző helyett is cipzárat varratott. Én különösen szívesen hallgattam a történeteit, néha elkísértem a színházába is, hogy séta közben is beszélgethessünk.
Raffay sztorijai a legváltozatosabb környezetből származtak. Az orosz hadifogságban tanúja volt, hogy a tisztek a legényeiket négykézlábra állították, a hátukra ültek és egy üres üvegekkel jelzett pályán iskolalovaglást mutattak be.
Egy munkapad mellől kiemelt hat elemis káderrel elhitette, hogy már az évezredekkel korábbi ősközösségi társadalomban is létezett kifejlett drámai forma: a gyökérszínpad. Egyik történetétől aztán elakadt a lélegzetem:
169– Képzeld el – mondja nekem, míg a régi gettó területén átvágva a színháza felé tartottunk –, a háború után az egyik barátom kint járt Bécsben. Épp a Judengasse, vagyis a Zsidó utca környékén nézegette a kirakatokat, amikor odalép hozzá egy kaftános galíciai zsidó és rászól:
– Maga mit vesztegeti itt az időt?! Jöjjön, rögtön kezdődik a kongresszus!
Elfelejtettem mondani, hogy ez a barátom kreppelt hajú, görbe orrú fazon volt, tősgyökeres kálvinista létére máskor is gyakran nézték zsidónak. Érdekelte az ügy, a kaftánossal tartott. Egy zsinagógába mentek, ahol a Cion bölcsei, a legfőbb zsidó hittudósok épp tanácskozást rendeztek. Azt a határozatot hozták, hogy a zsidóságnak meg kell vennie vagy más eszközökkel meghódítania Magyarországot, mert földrajzi fekvését és egyéb adottságait tekintve ez felelne meg leginkább a második zsidó államnak Izrael után. A tanács egyhangúan támogatta a döntést, balhéból a barátom is mellette szavazott…
Raffay tovább beszélt, elképedve néztem rá, előbb azt hittem, hogy csak viccel, és majd egy nagy röhögésben oldódik fel a helyzet, de az arckifejezése meggyőzött arról, hogy komolyan beszél. Nem tudtam felfogni, hogy egy hozzá hasonló életismerettel rendelkező ember miképp tudja elképzelni, hogy ha – föltéve, de meg nem engedve – valóban tartottak volna ilyen titkos tanácskozást, akkor az utcáról tereltek volna oda ismeretlen embereket, pusztán abból kiindulva, hogy görbe az orruk vagy kajla a fülük. Később tanultam meg, hogy az antiszemiták között még a legmagasabban képzettek is hajlamosak leereszkedni a saját színvonaluk alá, ha egy zsidóellenes legenda kerül szóba.
170Nem szóltam egy árva kukkot sem, attól tartottam, hogy ha megmondom neki: én is zsidó vagyok, azzal lehetetlen helyzetbe hozom őt. Raffay megijed majd, hogy jelentem valakinek az általa elmesélt történetet és ez komoly következményekkel járna. Más hasonló esetek tapasztalataiból kiindulva az is visszafogott, hogy megpróbálja majd „kaserolni” magát, valószínűleg olyan formában, hogy neki már gyerekkorában is szinte csak zsidó barátai voltak, vagy a családja a sárgacsillagos időkben számos üldözöttet bujtatott.
A Főiskolára visszatérőben újra az egykori gettón vágtam át, ahol alig néhány éve még gúlába rakott holttestek között bujkáltam a nyilasok géppisztoly-sorozatai elől. Eltűnődtem: lehet-e barátkoznom valakivel, sőt, lelkesednem érte, ha kiderül az illetőről, hogy antiszemita? Tovább folytatva: le kell-e mondanom Richard Wagner vagy Liszt Ferenc műveinek hallgatásáról, mert a szerzőik gyűlölték a zsidókat? Izraelben évtizedeken át nem szerepelhetett Wagner a hangversenyek műsorán, ha jól tudom, Zubin Mehta karmester vállalta a kockázatot, hogy megtörje ezt a csendet. A dolgot a végletekig kiélezve: megszakíthatom-e majd minden kapcsolatomat a világ jelentős részével, bármennyire is érdekel a sorsuk, akármilyen közel is érzem őket magamhoz? Végül én húzom fel magam körül egy új gettó falait, átvitt értelemben olyan leszek, mint a háborús idők Bécsben tanuló zsidó orvostanhallgatói, akik a hivatalos rendelkezések szerint csak zsidók hulláit boncolhatták.
Húsz életévem minden tapasztalata azt mutatta: nem szabad, hogy közöm legyen a zsidógyűlölőkhöz, és vitatkozni sincs miről velük. Fájó szívvel, de úgy döntöttem, hogy ezentúl elkerülöm Raffayt és az általa elmesélt legendáról is hallgatok. Később, egy másik 171esetben akaratom ellenére nem ezt a megoldást választottam és ennek a következményei máig is nyomasztanak.
Dramaturg létünkre színész mesterséget is tanultunk, hogy legalább az alapfogalmakat elsajátítsuk. Ezeket a foglalkozásokat Bodor Tibor, a Madách Színház tagja vezette. Tisztában volt vele, hogy mi sohasem fogunk színpadra lépni, ennek megfelelően nem tulajdonított túlzott fontosságot a mi ilyenirányú képzésünknek, az órán inkább barátságos társalgás alakult ki. Bodor megmutatta, hogy kell összeakasztani a lábfejünket, ha el akarunk esni a színpadon, elmagyarázta, miért hangsúlyosabb a játéktér jobb oldala, mint a bal. Ránk annyi feladatot rótt ki, hogy mindegyikünknek be kellett mutatnia egy helyzetgyakorlatot, életünknek egy kisebb-nagyobb epizódját kellett dramatizálnunk, leginkább rövid pantomimhoz hasonló formában.
Először a névsorban elöl álló Baron került sorra, a története a lehető legkínosabban hatott rám. Azt játszotta el, hogy 1944 végén menekül a nyilasok elől, az egész gyakorlata abból állt, hogy föl-le szaladt a terem sarkában kialakított kis alkalmi házi színpadon, közben néha megállt, rettegést sugárzó arccal háttal a falhoz simult és a szemét felfelé fordította. Én tapasztalatból tudtam, hogy ilyen helyzetben az embernek nincs módja félni, hanem ösztönösen minden erővel a menekülés lehetőségét keresi, ezért Baron gesztusai visszataszítóan erőltetettnek, hatásvadásznak tűntek. Baron nyilvánvalóan arra spekulált, hogy alig néhány évvel a holocaust után senki sem mer megbírálni egy ilyen témájú jelenetet.
Bodor tanár úr jóindulatúan értékelte a „produkciót”, együttérzően beszélt a szenvedésekről, melye172ket Baron kiállhatott, csak néhány szakmai kifogást emelt – társunk ennek ellenére felszegte a fejét, nyilvánvalóan megsértődött.
A tanár vasárnaponként néha kirándulásokat szervezett a budai hegyekbe, főleg kedvenc színészhallgatóit, Szabó Gyulát, Kovács Ibolyát hívta magával, de bárki csatlakozhatott hozzá. Sétáltunk a hegyi ösvényeken, közben beszélgettünk, játszottunk, Bodor és Szabó Gyula egyszer valami egyházi éneket dörmögött, ha jól emlékszem, a „Keresztények, sírjatok…” kezdetűt. Én nem ismertem ezt az imát, nem akartam szöveg és dallam nélkül, dünnyögve csatlakozni hozzájuk, inkább lemaradtam tőlük néhány lépéssel.
A következő héten Baron megkérdezte, hogy zajlott le a kirándulás, én gyanútlanul elmondtam neki mindent – az éneklést is beleértve. Néhány nappal később behívattak Simon Zsuzsához, mikor benyitottam, csodálkozva láttam, hogy Baron már benn ül és a háttérben ott áll a személyzeti osztály vezetője is. Simon Zsuzsa minden teketória nélkül a tárgyra tért:
– Reif elvtárs, igaz, hogy azon a bizonyos kiránduláson Bodor tanár úrék klerikális dalokat énekeltek?
Megdöbbenve néztem az oldalamon ülő Baronra, a jelenléte már önmagában is bizonyítéknak számított arra, hogy a jelentés tőle származott, de ő nem emelte fel a tekintetét, csak ujja hegyével kopogott a térdén fekvő táskája tetején. Elöntött a szégyen, hogy ha szándékomon kívül is, de bajba juttattam egy kedves emberemet. Megpróbáltam menteni a menthetőt, igyekeztem olyan válaszokat adni, amelyek lehetőleg jelentéktelenné minősítik az ügyet, de a főigazgatónő felfedezte a védelmező szándékot és minden feleletemet letromfolta.
173Az ügy végül is egy Bodor Tibor ellen indított fegyelmivel zárult, a döntés értelmében a tanárnak el kellett hagyni a Főiskolát. Azt hiszem, a pártszervezet a munkahelyén, a Madách Színházban is megpróbált utánanyúlni, de Bodor kemény válaszlépéseket helyezett kilátásba, ezért inkább felhagytak szándékukkal.
Az osztályból néhányan elmentünk a színházba, az öltözőjében kerestük fel, én elsírtam magam és bocsánatot kértem a történtekért. Bodor nem hibáztatott semmiért, sőt, még ő vigasztalt engem. Később hosszú évtizedekig megmaradt közöttünk egy baráti jellegű kapcsolat, például a regényeimet ő olvasta rá a Vakok Könyvtárának magnótekercseire.
Ezek után Baron helyzete tarthatatlanná vált az osztályban, rövid idő alatt el is tűnt, azt hiszem, hogy a Bölcsészkaron folytatta, később – már magyarosított néven – színikritikus lett. Egyszer találkoztunk a Széchenyi Könyvtár folyosóján, megszólított:
– Tulajdonképpen miért is haragszunk egymásra?
Válasz nélkül elsiettem mellette.
Bodor esete egyébként nem számított egyedülinek a Főiskola fegyelmi ügyvitelében. 1953 márciusában a felettünk járó dramaturgosztályban az egyik lány azt mondta a társnőjének, Arató Juditnak:
– Neked nem is fáj igazán Sztálin elvtárs halála, mert a gyászünnep alatt kirúzsoztad magad!
A megtámadott káderszempontból amúgy is „pettyesnek” számított, mert egy főorvos családjából származott, anyja pedig valaha egy kozmetikai nagykereskedést vezetett. Judit megpróbált szakítani kispolgári környezetével, egy munkás származású fiút választott udvarlónak, hazatérve bezárkózott és nem érintkezett a szüleivel, de anyja reggelenként egy tálcán becsúsztatta hozzá a kakaót és a kalácsot. Ilyen 174ingatag alapon nem tudott védekezni a vád ellen, hogy megsértette Sztálin emlékét, felfüggesztették hallgatói státuszából, egy évre le kellett mennie a győri vagongyárba fizikai munkát végezni és csak aztán folytathatta a tanulmányait.
A mi, 1952 őszén indult dramaturg osztályunk képe és összetétele is erősen átalakult menet közben. Félévenként úgynevezett „rostavizsgák” ritkították a sorainkat, de más jellegű változások is történtek.
Már említettem Munk Ervin nevét, aki a háború után megjárta Izraelt, aztán visszatelepült Magyarországra és felvették a Főiskolára. Még az első évet sem végezte el és átiratkozott az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarára – általában az volt a tőlünk távozók új állomáshelye. Nem értettem hirtelen lelépésének okait, Munk, ha nem is emelkedett ki a társaságból, az átlagot mindig hozta, később innen-onnan hallott mozaikokból kellett összeraknom a történetét.
A Főiskola Vorosilov (ma Stefánia) úti diákszállójában néhány osztálytársam egy szobába került: Csurka, Steigerwald, Bajusz és Munk. A viszonylag legjobb körülmények között Csurka élt, a szülei vidéken laktak, rendszeresen kapott tőlük csomagokat: kolbászt, sonkát és egyéb hazait. Az elemózsiát a diákszálló éléskamrájában tartotta, egy idő után azt tapasztalta, hogy valaki rendszeresen dézsmálja a húsokat. Csurka csapdát állított a tolvajnak: esténként téglaporral szórta fel a kövezetet az élelmiszertároló környékén. Azt is figyelte, hogy nem hallatszik-e vízcsobogás a közeli zuhanyozóból, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a tolvaj megpróbálja lemosni magáról a téglaport. Hajnalban felsöpörte az előteret.
Az egyik éjszaka „kattant az egérfogó”. Munk, úgy 175találva, hogy a társai már alszanak, kiment a hálószobából és egy idő után vörös lábbal tért vissza, nem tette fel vastag szemüvegét, így nem vette észre, hogy felszórták a padlót.
Csurka villanyt gyújtott és botrányt rendezett. Munknak a leheletéből is áradt a kolbász fokhagymás illata, nehéz lett volna letagadnia a dézsmálást, ezért védekezés helyett támadásba ment át. Azt kiabálta, hogy antiszemita, sőt – mivel tagja volt a Magyar Dolgozók Pártjának – kommunistaellenes provokáció történt. Felelősségre vonta az eseményeket hallgatagon figyelő osztálytársát, az ugyancsak párttag Steigerwaldot:
– Steigerwald elvtárs, miért nem segítesz?! Milyen elvtársam vagy te nekem?!
– Hagyjál nekem békét! – mondta Steigerwald, és egy vállrándítással kitért a közbeavatkozás elől. Munk felöltözött, és kirohant az éjszakába. Nem tudom, követte-e az ügyét fegyelmi tárgyalás vagy csak egyszerűen átkérte magát a Bölcsészkarra. El sem köszönt az osztálytól, sorsa további alakulásáról csak annyit tudtam, hogy írásai megjelennek az Egyetem hallgatói által szerkesztett folyóiratban.
1956 végén Munk újra nekivágott a nagyvilágnak: Oxfordban, majd a Sorbonne-on tanult ösztöndíjjal, lapot alapított, könyveket írt. Végül Párizsban telepedett le, itt adta ki visszaemlékezéseit az októberi magyar népfelkelés során véghezvitt harci tetteiről. Ezeket a memoárokat nem olvastam, csak másodkézből, közvetítéssel jutott el hozzám egy részlet:
„A barikád mögött épp célzásra emelem a páncélöklöt egy közeledő szovjet tank ellen, mikor a földön kúszva megérkezik M. György, a fiatal novellista és int felém:
176– Ervin, azonnal gyere! Nagy Imre hivat!”
Az M. György név valószínűleg engem takar, ami magát a történetet illeti, nem esküdözöm rá, de semmi hasonló nem történt. Azokban a napokban nem is láttam Munkot, viselkedésével kapcsolatban azt tartottam legvalószínűbbnek, hogy mikor meghallotta az első puskalövéseket, úgy megrémült, hogy beleugrott az első kutyafenékbe és onnan drótköteles csörlővel sem lehetett kihúzni.
Munk a rendszerváltás után visszatért Budapestre, itt szinte pillanatok alatt beilleszkedett a liberális sajtóba, a vastag okuláré alatt is kancsal tekintetű fényképe fel-feltűnt az újságok hasábjain, terjedelmes eszmefuttatások fölött. Írásaiban kioktatott minket, itthon maradottakat, hogy kellett volna megőriznünk a népfelkelés eszmei örökségét, majd később ellenállni a jobboldali túlerő nyomásának.
(Nincsenek kétségeim afelől, hogy ha a fentebb leírtakat valamelyik zsidó kulturális egyesület rendezvényén mondtam volna el, okvetlenül a szememre hányják, hogy miért szállítok tollakat az ellenség nyilaihoz, az antiszemiták felhasználhatják, hogy ennyi ellenszenves írástudót mutatok be. Nem érdekel túlságosan, hogy a zsidógyűlölők milyen eszközöket mozgósítanak, a tapasztalat azt mutatja, hogy mindig összehozzák a támadásaikhoz szükséges muníciót, engem csak akkor érhetne „gáncs és megvetés”, ha nem a valós tényekből indultam volna ki. A zsidó literátorok nagy része pályája során legalább egy köpönyegfordítást végrehajtott, Rákosi-ódák írói váltak szabadságharcosokká, ultraforradalmár maoista lázadók liberális vezérszónokokká. A rendszerváltás után a tőkés rétegekhez csapódtak, nemcsak ők maguk kaptak külföldi ösztöndíjakat, de még a magukkal vitt 177gyerekeik dadáit is a protektoraik fizették. Még az úgynevezett nemzeti elkötelezettségű pártoknál is keményebben üldözték a baloldalt. Életidegen önelégültségükben elfeledkeztek arról, hogy az ország elszegényedett, szellemi-erkölcsi tartása megingott, a valódi bajok orvoslása helyett a drogélvezet bizonyos szabadságát propagálták. Kudarcaik után sokszor kiáltottak farkast, egyikük „baloldali fasisztoid”-nak nevezett, gyakorlatilag kirekesztettek az irodalmi életből, de hát aki ismeri a pályámat, tudhatja, hogy én soha nem is akartam ebbe a körbe tartozni.)
Az eltávozott osztálytársak helyébe érkeztek újak, egy rendkívüli hallgató Munk Ervin szabaddá vált székébe telepedett le. A jövevényt Szirmai Ottónak hívták, a Magyar Rádió aktív dramaturgja volt, nyilván a pozíciójához szükséges ismereteket kívánta elsajátítani és megszerezni a diplomát. Ez a középkorú, csonkakezű férfi duzzadt a harsány életkedvtől, olyan mondásaira emlékszem, hogy a 2000-ik év szilveszterén pezsgőt iszik majd és lepisál az utcára lakása erkélyéről. Sajnos Szirmai nem érte meg ezt az időt, mert a felkelés eseményeiben való részvétele miatt letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték. Emlékét márványtábla őrzi a Rádió épületének aulájában.
Szirmain kívül is sok vendéghallgató látogatta az előadásokat, közöttük nem kevés külföldi. A minket követő dramaturg évfolyamba járt egy anyai ágon magyar származású, de csehszlovák állampolgárságú fiú. Simeknek hívták, és a szomszédos országból azért irányították budapesti tanintézetbe, hogy azt elvégezve a csehszlovákiai magyar anyanyelvű színházi élet vezetőjévé nevezzék ki. Jóindulatú, de buta fiú volt. Egyszer el akart indulni, hogy a Keleti pályaudvar környékén egy rosszlányt fogjon magának. A társai lebeszélték:
178– Ne menj, vérbajt szedhetsz fel, a stricik kifosztanak!
Simek figyelmesen végighallgatta, aztán bólintott:
– Igazatok van, majd holnap megyek.
A legtöbb idegen a filmes főtanszakon tanult: jó néhány albán, bolgár, sőt, még két észak-koreai növendék is akadt. Ezek állítólag úgy kerültek hozzánk, hogy minden politikailag megbízható, elfogadható értelmi színvonalon álló érettségizett diákot felsorakoztattak Phenjan főterén és elirányították őket a különféle népi demokratikus országok egyetemeire: ti ezren elmentek orvosnak, ti ezren közgazdásznak és így tovább. A végén maradt kettő, akivel már végképpen nem tudtak mit kezdeni, azokat küldték a mi főiskolánkra. Hamar beleszoktak az itteni közegbe, egyikük „Lajos”, a másikuk „Laci” becenevet kapott. Lajos ragyogó fehér fogait villogtatva egyszer bizalmasan megjegyezte nekem:
– Simon Zsuzsa dzsidó, Gátiné (a titkárnő) dzsidó, Bergl Hédi (a párttitkárnő) dzsidó. Itt mindenki dzsidó!
Lajost egyébként hamar hazazavarták, nem az antiszemitizmusa miatt, hanem egy botrány következményeként. Egyszer társadalmi munkában kukoricát törtünk egy termelőszövetkezetben, ő is velünk tartott. A parasztoknak annyira megtetszett Lajos ferde vágású szeme és kiugró pofacsontja, hogy addig itatták, amíg berúgott.
A napot egy hivatalos vacsora zárta le, amelyen a termelőszövetkezet vezetői megköszönték a munkánkat. Lajos felállt és bejelentette, hogy a magyar–koreai barátság tiszteletére szeretne elénekelni egy népdalt, sűrű csukladozások közepette el is énekelte:
179– Hazavittem, lefektettem, jól megkeféltem, de jól megkeféltem, de jól megkeféltem…
Idáig jutott, amikor rátört a hányinger és lerókázta az ünnepi asztalt. A jelenlevők nevettek, kicserélték a terítőt és folyt tovább a vacsora, de Lajos, ahogy magához tért, vigasztalhatatlan volt:
– Mit fog szólni apánk, Kim Ir Szen, ha ezt megtudja?!
– Azt fogja mondani, egészségedre!
Koreában azonban másképp vélekedhettek, mert Lajost hamarosan hazarendelték.
180Sokáig töprengtem, hogy éljek-e Veres Péter biztatásával és a már korábban elindult iskolatársaim példája nyomán én is megpróbálkozzam novelláim megjelentetésével. A „Csillag”, amelyet ajánlott, egy vaskos, írószövetségi folyóirat volt, hasonlatos a későbbi „Kortárs”-hoz, ha egy kezdőt itt leközöltek, úgy érezhette, hogy félig-meddig hivatalosan is íróvá fogadták.
Főszerkesztője, Király István egyetemi tanár az ország legnevesebb esztétái és kulturális politikusai közé tartozott, alig harmincéves korában megkapta a Kossuth-díjat is. Távolról már ismertem őt, pontosabban szólva egy alkalommal már közelebbről is láttam. Még 1950-ben a Szent László Gimnáziumban egy nyolcadikos diák előadást tartott Arany János elbeszélő költeményéről, Az elveszett alkotmányról, és erre az eseményre az iskola tanári kara meghívta Királyt. Ő el is jött; egy idős, elhanyagolt külsejű salabakterra számítottunk, ehelyett egy fiatal és elegáns férfi érkezett, már eleve megnyerte a diákokból álló közösség rokonszenvét, az előadáshoz fűzött, érvekben és érzelmekben gazdag felszólalása csak fokozta ezt a kedvező benyomást.
– És most ehhez a nagy emberhez kellene bemennem? – morfondíroztam. Végül elszántam magam, beraktam egy félíves borítékba mind az öt novellá181mat, egész addigi „életművemet”, és beállítottam vele a „Csillag” Gorkij fasorban működő szerkesztőségébe.
Nem Király fogadott, hanem a főszerkesztő-helyettes Szabolcsi Miklós, aki semmit sem tudott rólam, úgy látszik, Veres Péter elfelejtett átszólni az ügyemben. Úgy fogadott, mint ahogy az utcáról betoppanó próbálkozókat szokás, nyájas mosollyal, de bizalmatlanul forgatta a kezében az elbeszélésemet tartalmazó borítékot:
– Biztos nagyon érdekes. Hány éves Ön?
– Huszonegy.
– A próza általában az érettebb korosztályok műfaja, de természetesen akadnak kivételek. Hová küldjük vissza?
– Rá van írva a nevem és a címem.
Sértődöttségemben leraktam volna elé a postabélyeg árát is, de ezúttal – ritka eset – sikerült legyőznöm agresszív, minden elém vetett kesztyűt felszedő hajlamaimat.
Öt vagy hat hét telt el minden válasz nélkül, nem tudtam, hogy ez sok vagy kevés, az írói pályán már elindult főiskolás társaimtól nem akartam megkérdezni, mennyi a szokásos elbírálási idő, a lehetséges kudarcra gondolva még a próbálkozás tényéről sem szóltam nekik. A Főiskola portájáról néha felhívtam a szerkesztőséget, de a titkárnő semmiféle érdemi döntésről nem tudott az ügyemben. Lassan fel is hagytam a telefonálgatással – egy tantusz 20 fillérbe, egy zsömle árába került, és nekem akkor ez a szerény összeg is számított.
Lassan fel is hagytam a várakozással, az ügyet minden különösebb csalódottság nélkül lezártam magamban. Csak a novellámat szerettem volna visszakapni, 182az írásokból nem maradt másodpéldányom, odaraktam volna ezeket is a szekrény tetejére a latin vígjátékról szóló tanulmányom mellé. Emlékeztem, hogy az újságokban szokott állni egy közlemény, miszerint: „a szerkesztőség kéziratot nem őriz meg és nem juttat vissza”, gondoltam hiába írtam rá a nevemet és a címemet a borítékra, az én szerény kísérleteim így is a papírkosárban végezték. Egy bő hónap múlva már minden különösebb reménykedés nélkül megkockáztattam még egy telefont, mikor bemondtam a nevemet, a titkárnő lelkendezve sürgetett:
– Azonnal jöjjön be, Király elvtárs már régen keresi.
– Ott volt a címem a borítékon.
– Igen, de azt hittük, hogy van otthon telefonja.
Bent a szerkesztőségben kézről kézre adtak, végül is a legbelső, főszerkesztői szobába vezettek, nappal is félhomályban, egy égő asztali lámpa mögött ott ült Király István. Mikor beléptem, felállt, bal lábát kissé húzva odalépett hozzám és kezet nyújtott, a gesztusából annyi indulat és érzelem áradt, hogy attól tartottam, megcsókol, önkéntelenül is hátrakaptam a fejemet. Végignézett rajtam:
– Éppen ilyennek képzeltem el az írásai alapján!
Király arca már kevéssé hasonlított arra az ideálképre, melyet emlékezetem még az 1950-es iskolai látogatásból őrzött meg róla. Bár még csak harmincas éveinek közepén járt, barna arcába mélyen ülő ráncok vágódtak, a homlokán és kétoldalt a járomcsontok fölött egy-egy szemölcs nőtt, amelyek majdnem szabályos egyenlő szárú háromszöget zártak be, később azt tapasztaltam, hogy ha Király felháborodik valamin, a szemölcsök kivörösödnek, mintha ki akarnának gyulladni.
Alig váltottunk néhány szót, mikor a szerkesztőség 183több tagja is benyitott a szobába, egyikük, Ungvári Tamás, a kritikus, elragadtatva csapta össze a kezét:
– Tisztára úgy néz ki, mint a fiatal Gelléri Andor Endre. Van otthon egy képem róla, majd megmutatom.
– Az írásaiban is kísérteties a hasonlóság.
Elhúztam a számat: Gellérit túlságosan is nagy írónak tartottam ahhoz, hogy egy magamfajta pályakezdővel vessék egybe. Mintha megéreztem volna, hogy az effajta dicséreteket valaha még keservesen leverik rajtam. Megtanulhattam: az emberek szeretnek csodákat várni egy hirtelen feltörő fiataltól – lett légyen az művész vagy futballista – annál csak egy dolgot szeretnek jobban: csalódni benne. Így áll helyre az átlagember csalhatatlannak vélt értékrendszere, miszerint a világ gyalázatosságra van teremtve és előbb-utóbb mindenki szükségszerűen elzüllik benne. Minden következetes, meg nem alkuvó életpálya azért irritálja őt, mert kénytelen változtatni ezen a véleményén – csak késve hajlandó rá, leghamarabb az illető halála után.
Király biztosított róla, hogy okvetlenül az ország jelentős írói közé emelkedek majd, talán azt is megígérte, hogy valaha utcát neveznek el rólam. Huszonegy éves voltam, életem első nagy sikerét arattam le, ez az ajnározás természetesen a fejembe szállt, elkezdtem illegetni magam:
– Én más akarok lenni, mint a többi magyar író!
– Miért? Ők milyenek? – adták alám a lapot.
– Olyanok, mint a villamosok.
– Ezt hogy érti?
– Tessék megnézni: az összes villamos elején ott áll egy iránytábla. Mindegyiknek más a szövege: Moszkva tér – Móricz Zsigmond körtér, Jászai Mari tér – 184Közvágóhíd, vagy Keleti pályaudvar – Rákos patak és így tovább, de mindegyik tábla túloldalára ugyanazt a célirányt festették: „kocsiszínbe”. Az íróknál is ugyanaz az ábra, az egyik azt hirdeti, hogy ő a maga személyében a munkások érdekeit képviseli, a másik a parasztság sorsáért száll harcba, a harmadik nem adja alább az egész magyar nemzetnél, a negyedik a mindentől független, tiszta művészetet kívánja megvalósítani, de a „táblájuk” túloldalára mindegyiknek az van írva, hogy „kocsiszínbe”, vagyis nem rázkódni tovább a síneken, szállítani az utasokat, szolgálni az embereket, inkább a hírnév kellene, egy jó állás, pénz, egyszóval nyugodt és kényelmes megélhetés – felemeltem az ujjamat –, én viszont nem igyekszem semmiféle „kocsiszínbe”! Lehet, hogy rosszul végzem majd, de „kocsiszínben” semmiképpen!
Nem tudom, honnan vettem az alapot ehhez a meglehetősen rosszindulatú általánosításhoz, fantáziám valószínűleg a Főiskolán szállongó irodalmi pletykákat fokozta fel. A szerkesztőség tagjai el voltak ragadtatva ettől a hasonlattól – természetesen egyikük sem vonatkoztatta önmagára –, újabb kinyilatkoztatásokat is szerettek volna hallani tőlem, de én elhárítottam ezt a várakozást, megéreztem, hogy nem tudnám „überolni” és vagy felsülnék, vagy bohóccá válnék.
Király rátért írói bemutatkozásom ügyére, azt ígérte, hogy soron kívül, már a lap következő számában leközli a „Kalina Pál”-t, a novella meg is jelent az 1955 júniusi „Csillag”-ban.
A tiszteletpéldányhoz mellékelt zöld színű honoráriumutalványon szokatlanul magas összeg szerepelt: ezer forint – ez három-négy havi ösztöndíjamnak felelt meg, soknak találtam, rosszat sejtve néztem bele a lapba. Azonnal észrevettem, hogy két mondat hi185ányzik a szövegemből – az a kettő, amiért az egészet megírtam. Most, majd fél évszázad távlatából már csak az egyikre emlékszem, valahogy úgy szólt: „látja Pali bácsi, most urat akarnak csinálni belőlem, de eljön az idő, hogy itthagyom ezt az úri hóbelevancot és felmászok maga mellé a kocsiülésre. Tudom, hogy szívesen fogadna”.
Az olvasónak bizonyára feltűnt, hogy a „Csillag”-ban is ugyanazt a „proletár romantikus” gondolati réteget igyekeztek kiiktatni a novellából, melyet korábban a főiskolai esztétikatanárunk is kifogásolt az elemzésében.
Soha nem harcoltam azért, hogy valamelyik írásom is megjelenhessen. Mindig hittem abban, hogy sorsukat csak ideig-óráig befolyásolhatják külső tényezők, mert az értékük szerint ítéltetnek majd meg: ha jók, eljutnak az emberekhez, ha rosszak, akkor végképp és jogosan eltűnnek. Viszont mindig az őrjöngésig feldühített, ha egy szerkesztőségben engedélyem nélkül hozzányúltak a kéziratomhoz és akár egy vesszőt is változtattak rajta, gyakran életre-halálra összevesztem a lappal. Az első ilyen csatát akkor vívtam meg a „Csillag”-gal.
Felhívtam Király Istvánt, elmondtam mindennek, az eljárását irodalmi útonállásnak neveztem, a főszerkesztő egy idő után megunta a szidalmazást és letette a kagylót. Nem hagytam magamba fojtani a szót, trolibusszal átmentem a Gorkij fasorba – azzal a feltett szándékkal, hogy összetöröm az egész szerkesztőséget.
Belátom, hogy ez a reagálás túlzottnak tűnhet és még szokatlanabbá válhat attól, hogy most, hetven éves koromban is ugyanilyen agresszivitással lépnék fel. Feltételezem, hogy az orvostudomány ezt a maga186tartási formát már rég besorolta az idegbetegségek közé és valami szép latin nevet is adott neki, de ez, sajnos, semmit sem oldott meg nálam. Eredendő természetem és megélt sorsom úgy formálta ki a lelkemet, hogy a fontosnak vélt elhatározásaimba nemcsak a megoldásával arányos erőt fektetek bele, hanem az egész életemet teszem fel rá. Mint ahogy egy bokszoló nemcsak az öklét, hanem az egész teste súlyát igyekszik belevinni az ütéseibe. Ilyen értelemben nem tudtam és nem is akartam szocializálódni, „a harag jó tanácsadó!”
A „Csillag” szerkesztőségében épp valamilyen értekezletet tartottak, nyolcan-tízen is összegyűltek, beláttam: aligha engednék, hogy felborogassam az asztalokat vagy összetörjem az írógépeket, de azt mégsem hagyhattam, hogy szó nélkül maradjon az engem ért sérelem.
– Vegyék tudomásul, hogy én befejeztem az írást, nem érdekel többé ez az egész cirkusz! – és ömlött belőlem a felháborodás, Király csak sokára jutott szóhoz:
– De hát, ha nem akar író lenni, akkor mihez kezd?
Most kellene valami jó vadat mondani nekik – gondoltam magamban –, olyat, amitől elfogja őket a lelkiismeret furdalás, de mi volna az, amitől ezek a kérges szívű emberek megdöbbennének?! Valahogy kicsúszott a számon:
– Vegyék tudomásul, hogy én holnap elmegyek Komlóra bányásznak!
Magam sem tudom, hogy jutott az eszembe ez az ötlet. Valami toborzó hirdetést láthattam: „Magyar Ifjú! Gyere Komlóra bányásznak!” – szöveggel, akkoriban ilyen plakátok tartották egyben faluhelyen és a külvárosokban a rossz léckerítéseket, valószínűleg 187Kőbányán is kiragasztottak néhányat, így tolulhatott fel a memóriámból.
A bejelentés minden várakozáson felül hatott, a szólás-mondás szerint: mindenkinek úgy leesett az álla, hogy kampóval kellett visszahúzni a helyére. Teljes elégtétel érzéssel vonulhattam ki az utcára. Azt sem tartottam tragikusnak, hogy becsaptam magam mögött az írói karrier kapuját, ez az ambíció csak nemrégiben merült fel bennem és nem is lobogott valami nagy lánggal.
Örömömre csak egy árnyék vetült: hogy lehetne elintézni gyorsan és biztosan, hogy ne kelljen elmennem Komlóra, mert a legkisebb kedvem sem volt ahhoz, hogy bányásznak álljak. Indoklás nélkül viszont nem visszakozhattam, mert a „Csillag”-ban sokan hallották a kijelentésemet és joggal mondhatták volna, hogy csak a szám járt.
Azt kellene csinálnom – szövögettem magamban a tervet –, hogy bemegyek a Főiskolára Simon Zsuzsához, a főigazgatónőhöz és azt mondom neki:
– Simon elvtársnő! Én holnap elmegyek Komlóra bányásznak!
Ő erre csak azt felelheti:
– De hiszen az szörnyű nehéz, ne menj Moldova elvtárs! (Mivel az első megjelent írásomat már ezzel a névvel jegyeztem, a Főiskolán is így szólítottak. Társaim közül is sokan átestek ezen a „keresztelőn”, így lett például Grószból Garas, Wiesbergerből Avar.)
Mire én, ha vonakodva is, jobb meggyőződésem ellenére, de fejet hajtok:
– Rendben van, Simon elvtársnő, meggyőztél, maradok.
És ezek után a „Csillag” szerkesztőségében egy szót sem szólhatnak mindenféle felelőtlen pofázásról vagy 188gyávaságról. Ezzel az eljárással csak a nagy Rabelais mondását váltottam valóra, miszerint: „elveimért, ha a máglyára nem is, de egészen a lángokig hajlandó vagyok elmenni”. A jól végiggondolt tervvel jelentkeztem is a főigazgatói irodában – a Bodor Tibor-ügy óta először jártam itt, mondom:
– Simon elvtársnő! Én azért kereslek, hogy bejelentsem: holnap reggel elmegyek Komlóra bányásznak! Az engedélyedet szeretném kérni!
A főigazgatónő levette a szemüvegét és rám nézett:
– Gratulálok, Moldova elvtárs, menjél!
Elállt a lélegzetem:
– De Simon elvtársnő! Te nem tudod, hogy mi folyik Komlón? Nem lehet úgy kinyitni egy meszesgödröt, hogy egy-két hulla elő ne kerüljön belőle.
– Vannak még hibák, de azt tudnunk kell, hogy a szocializmus építése nem fáklyásmenet!
Éreztem, hogy szorul a hurok a nyakam körül, kétségbeesésemben rögtönözni próbáltam:
– És arról is hallottál, hogy a szabadtéri színpad deszkái alá meztelen női holttestek vannak felszegezve ácskapcsokkal? Rozsdás ácskapcsokkal!
– Igen, erről is hallottam.
Kész! – gondoltam magamban – dudált a Bőrgyár! A továbbiakban meg sem próbáltam feltartóztatni a főigazgatónő szóáradatát:
– Sok a nehézség, Moldova elvtárs, annál szebb tőled, hogy kiveszed a részed a széncsatából – odament a könyvespolchoz és levett egy kis alakú József Attila kötetet –, ez az ajándékom, vidd magaddal és olvass fel belőle a mi hős bányászainknak – munka közben lelkesítsd őket.
Nem tudom, Simon Zsuzsa hogy képzelte el a bányát: egy vágat egy olvasóterem, a könyvet minden189esetre a hónom alá fogtam – ami megvan, az megvan –, és elindultam a Bajcsy-Zsilinszky úti toborzó irodába, hogy bányásznak jelentkezzem.
Ha jól emlékszem, azon a héten összesen hatan iratkoztunk fel bányásznak az említett irodában. Lajstromba vettek minket, aztán orvosi vizsgálatra küldtek, föld alatti munkára csak egészségileg első osztályúnak számító embereket alkalmaztak – úgynevezett „napszinti” beosztásba nem volt érdemes beállni, mert ezt nem fizették különösebben jól. Az orvosi ellenőrzést viszonylag alaposan végezték, például a fülész szakorvos úgy mérte fel a hallóképességünket, hogy a hátunk mögé kerülve azt suttogta: „hatszor hét”, a páciensek többsége nem tudta megoldani ezt a bonyolult feladatot, csak megismételte: hatszor hét, de hát nem is matematikaprofesszorokat kerestek.
Aki bevált, az ötszáz forint szerződési jutalmat kapott és a következő hétfő reggel el kellett indulnia Komlóra. Én is bekerültem a csapatba, elbúcsúztam anyámtól, szegény, már rég megszokta hóbortos vállalkozásaimat, most sem próbált meggyőzni, hogy milyen veszélyek várnak rám a föld alatt, csak annyit kérdezett:
– Hány inget vasaljak, fiam? Kettőt, hármat, vagy mind a négyet?
Egy, a bányatröszttől érkezett felügyelő kíséretében csoportosan utaztunk el a komlói vonattal. Az útitársaimra már alig emlékszem. Egy idősebb kopasz férfi figurája rémlik fel, akit az apja hozott ki az állomásra és ő jól nevelt fiúhoz illően kézcsókkal búcsúzott el tőle. Ránézésre gyengének tartottuk a ránk váró kemény fizikai munkára, de ő azt bizonygatta, hogy 190a megszokott napi négy korsó sör és a vele járó négy féldeci épp elég erőt ad majd neki. Valószínűleg nem akart kijönni a jól bevált ritmusból, mert félrevonult egy másik kupéba, üvegeket szedett elő és hozzálátott, hogy feltöltse magát a kívánatos kondíció szintre, a többiek hasonlóképpen fel voltak szerelkezve, csatlakoztak hozzá. Én akkoriban még egy kortyot se ittam, de leültem melléjük és hallgattam a beszélgetésüket. A szesz megoldotta a nyelvüket, és abban állapodtak meg, hogy akkor mennek le a bányába, majd ha muskátli nő az ablakokon.
– Télah a mélah! – vonták le a tanulságot – le kell lépni! Kijátszották a minket kísérő felügyelő éberségét, valamelyik közbülső állomáson leugrottak a vonatról, zsebükben a szerződési jutalom maradékával. Ezzel tulajdonképpen sikkasztást követtek el, a hátrahagyott munkakönyvek alapján fel is jelenthették volna őket, de tudták, hogy a rendőrség nagyobb szabású szélhámosságok tetteseit sem keresi. Rajtam kívül csak egy Dudus Jancsi nevű cigány fiú maradt, ő túlbecsülte a teherbírását, úgy berúgott, hogy nem tudott lemenni a vonatlépcsőn.
A sarokba húzódva bámultam ki az elmaradó tájra, már rég megbántam, hogy belevágtam ebbe a kalandba, de meg sem fordult a fejemben, hogy retiráljak. Vállalnom kellett a saját döntésemet, bizonyítanom kellett önmagam előtt, hogy helytállok azért, amit mondtam – akkor is, ha indulatból, meggondolatlanul tettem. Egy olyan magatartásbeli formát képzeltem folyamatosan magam elé, melynek csak a harcias, ellenálló szellemű romantikáját éreztem, de valójában nem tisztáztam pontosan, mit jelent. Éles szemű tanárom, Háy Gyula mondta nekem később:
– Maga mindig zászlók alatt menetel és teli torokból 191harsog valamit, de amikor közelebb ér, kiderül, hogy a zászlóknak nincs színük és nem érteni, hogy mit kiabál.
Bár ennek a megállapításnak legalábbis részbeni igazságát nem tagadhattam, egy Nietzsche-idézettel vigasztaltam magam: „csak káoszból születnek fénylő csillagok”. A Történelem aztán sokat segített, hogy valódi tartalommal tölthessem fel ezt a magatartásbeli keretformát.
Komló akkoriban, az 1950-es évek közepén földszintes város volt. Minden létesítményt felvonulási barakkokban helyeztek el: raktárakat, üzleteket, orvosi rendelőket, külföldi szerelők vendégszállását, két hosszú utcát alakítottak ki „talponállókból”, vagyis kocsmákból is. Már épült azonban néhány többemeletes panelház is, én ezek egyikében, a Zója utca 4. szám alatti munkásszálláson kaptam helyet. Egy-egy szobában emeletes ágyakon tíz-tizenkét ember lakott. Én meglehetősen vegyes összetételű társaságba kerültem, egykori csendőr éppúgy akadt köztünk, mint a felszabadulás utáni Néphadseregből kirúgott tiszt, állástalanná vált zenész és becsvágyó futballista, aki a Komlói Bányász éppen formálódó profi csapatába szeretett volna bekerülni. Társaim gyakran összekülönböztek nőügyeken, le nem törlesztett adósságokon, de még olyan apróságokon is, hogy egyesek különös divatból gatya nélkül viselték a nadrágjukat és ezt mások illetlenségnek tartották. Néha tömegverekedések zavarták meg a szálló nyugalmát, előfordult, hogy a haragosok a félkatonai szervezetnek számító Szabadságharcos Szövetségtől elhozott kispuskákkal lőttek is egymásra. Sokszor az eszméletlenségig berúgtak és az ágyukba csináltak, ez már nem számított bocsánatos bűnnek, az illetőt másnap kirúgták a szál192lóról, hiába hivatkozott arra a közhasznú bölcsességre, hogy emberrel esik meg az ilyesmi.
A jövevények között egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, akit ne a pénz hozott volna le Komlóra. Az élen járó „kirakat”-brigádok valóban jó fizetést kaptak, brigádvezetőjük azt hangoztatta: nem engedem meg, hogy az embereim fizetésénél felváltsák a száz forintot, vagyis hogy egy műszak alatt ennél kevesebbet keressenek. A politika dicsfénye is rájuk ragyogott, az egyik feltáró brigád föld alatti munkahelyére be volt vezetve a telefon, időnként maga Rákosi Mátyás hívta fel őket, a brigádvezetőt tegezte:
– Hány százaléknál tartotok? – érdeklődött.
– Nyugodjon meg Rákosi elvtárs, az imperialisták ma is kapnak tőlünk a pofájukba.
Az átlagbérek viszont meg sem közelítették ezt a szintet: az átlagos vájár műszak nem haladta meg a negyven forintot, a segédvájároké a harminchatot, a csilléseké a harminckettőt. Ezt némileg ellensúlyozta, hogy a munkásszállón olcsón lehetett élni, havi ötven forint lakbért kellett fizetni, tíz forint tíz fillérért napi háromszori étkezést szolgáltattak, olyan bőségeset, hogy a reggelire kapott zsír maradékával a csizmánkat kentük meg.
Aki törekedett és plusz műszakokat vállalt, így is félretehetett a keresetéből – sokan elhatározták, keveseknek sikerült: elment a pénz italra és rosszlányokra. Emlékszem egy pékből lett öreg bányászra, aki folyton azt hajtogatta, hogy ő eddig csakugyan ivott és „bőr alá dugta a pénzt”, de ezentúl egy fillért sem költ ilyenekre, megy haza a kereset postán a családnak. A soros fizetését persze megint elitta, csak egy tollszárat mutogatott javulásának bizonyítékaként:
– Ezzel fogom kitölteni az utalványt!
193Persze az is igaz, hogy az emberek egyetlen fillért sem kaptak ingyen, mindenért megszenvedtek. Komló akkoriban a magyar pokol legmélyebb bugyrai közé tartozott – és nemcsak geológiai értelemben.
Az országban már előrevetette árnyékát a gazdasági összeomlás, a szénhiány olyan méreteket öltött, hogy sorra leálltak a személyszállító vonatok, a városokat is csak napi egy vonatpár kötötte össze Budapesttel. A komlói bányákat rablógazdálkodásra kellett átállítani. A feltáró munka leállt és a fenntartást végző csapatokat is a fejtésekbe irányították át.
Lent a munkahelyeken sok alapvető biztonsági berendezés is hiányzott, mivel jelzőkészülékek nem voltak felszerelve, állandóan fenyegetett a metánrobbanás veszélye – az öregek gyakran emlegették, hogy régen ketrecbe zárt rigókat vittek be, a madarak ugyanis érzékenyen reagálnak a gáz sűrűsödésére. A rendbehozatalra gondolni sem lehetett, ez a költségeken kívül termeléskieséssel is járt volna, Komló adta a kokszolható fekete szén nagy részét a rendszer büszkeségének, a sztálinvárosi acélműnek.
A szellőztetés sem működött megfelelően, a 600 méternél is mélyebben fekvő munkahelyeken elviselhetetlen volt a hőség. Akkoriban még nők is dolgoztak lent – csak 1956 után szüntették meg a mélyszinti foglalkoztatásukat. Kabakban, vagyis védő fejfedőben, melltartóban, bugyiban és gumicsizmában ültek a rájuk bízott gépek és felszerelések mellett, a férfiakon ugyanez volt – melltartó és bugyi nélkül, szemérmüket jótékonyan befedte a szénpor.
A hozzám hasonló újonnan felvetteknek hat napig tartó „bányajáráson” kellett beilleszkedniük a környezetbe. Ez idő alatt papíron csak a biztonsági előírásokkal, munkakörülményekkel, közlekedési és menekü194lési útvonalakkal kellett volna megismerkednünk, de a gyakorlatban már az első napon leszálltunk és munkára fogtak minket. Az egész műszak alatt vályúra emlékeztető acél idomokat szállítottam különböző helyekre, a transzportőrszalag mellé felszerelve a bunkerba tartó szén lehullását akadályozták meg.
„Kifürdés” után hazamentem a szállóra, megebédeltem, utána szabad voltam egész másnap hajnalig. Láttam, hogy a szobatársaim fürkészve néznek rám, nem értettem, miért figyelnek, csak amikor felmásztam az ágyamra, akkor nevették el magukat, kiderült, hogy szokásban állt kilesni: lefekszik-e az újonc az első műszakot követő délután. A nevetés bántotta az önérzetemet, felkeltem és lementem focizni a szálló előtti rétre.
Hasonlóképpen múlt el a „bányajárás” többi öt napja is. Utána nem kaptam állandó beosztást, a standbeli bányászok nem szívesen fogadtak be idegent a brigádjukba, mert attól tartottak, hogy az illető nem teljesít majd megfelelően és lerontja a brigád eredményeit, a megüresedő helyekre inkább csak rokonokat vagy falubelieket hívtak. Engem sem fűtött a vágy, hogy közéjük álljak, tudtam, hogy ha erőszakoskodva be is jutnék, hamar megtalálnák a módját, hogy kiutáljanak. Végül egy szedett-vedett, különféle alkalmi feladatokat ellátó úgynevezett „fregoli” csapatba kerültem.
Dolgoztam olyan vágatokban, ahol a rosszul szabályozott főte (mennyezet) megereszkedett és a magassága a fél métert sem érte el. Ilyen helyen nem hogy felállni, de térdelni sem tudtunk. Ha bányafát cipeltünk, nem vehettük a vállunkra, de még a hónunk alá sem foghattuk, kötéllel a lábunkhoz erősítve vonszoltuk magunk után a sáros és egyenetlen talajon csúsz195va. Ha rosszabb fekvésű szakaszra kerültünk, naponta tízszer-hússzor is végig kellett húznunk a 150-200 méter hosszú vágaton.
Nehezemre esett emelgetni a szívlapátot is – a szólás szerint azért hívták így, mert a szívre hat –, egyszerre tizenöt kiló nedves szén is ráfért. Én igyekeztem a lehető legkisebb lapátot kiválasztani, nem törődtem az olyan lenéző megjegyzésekkel, hogy: nálunk otthon ilyenekkel tésztát osztanak. Így is gyakran elfáradtam, nem is a karom erejével vágtam bele a szénhalomba, hanem a nyél végét a hasamnak támasztva nyomtam meg.
Tapasztalataim szerint az ember mégsem a robotot, a börtön bezártságát vagy a háborús életveszélyt viseli el a legnehezebben, hanem a kényszerű társait. A csapatomban számos frissen szabadult bűnözőt is lehetett találni, Komlót akkoriban afféle „szabad város”-nak nyilvánították, ha valaki lejött ide dolgozni, a rendőrség általában eltekintett a szokásos felügyeleti rendszabályoktól.
Ezek a lumpen elemek összefogtak, a munkacsapatokon belül magukhoz ragadták a hatalmat és terrorizálták a többieket, maguk helyett dolgoztatták. Verekedtek, a gyengébbektől elvették a pénzüket és a jobb holmijukat, előfordult, hogy belevizeltek társaik kulacsába, vagy arra kényszerítették őket, hogy belenyaljanak a fenekükbe. Engem békén hagytak, ezt annak köszönhettem, hogy az erőmet meghaladó munkától állandó idegfeszültségben éltem, hallgattam ugyan, de véreres szememen látszott, hogy egy veszekedésnél könnyen felkapom a csákányt. Beérték annyival, hogy szándékosan mellettem elhaladva szellentettek, egyébként megadták az őrülteknek kijáró 196tiszteletet, már csak puszta kényelemből is kevésbé veszélyes áldozatokat pécéztek ki.
A hatodik vagy hetedik ott töltött hetemen egy omlás következett be egy frontfejtés közelében, fejvesztve menekültünk. Futás közben beleléptem egy sínváltó korongba, kificamodott a bal bokám, alig tudtam elvánszorogni a felvonóig.
Az orvos fekvést és kétóránként cserélendő ólomecetes borogatást rendelt. Ez az utóbbi gyakorlatilag megoldhatatlannak látszott, a szállóból már régen elloptak minden lavórt, amelybe az ólomecetes vegyületet ki lehetett volna keverni – végül egy lámpaburát szereltünk le erre a célra. Kimarjult bokámmal nehezen tudtam volna lekászálódni a felső ágyról, az alattam fekvő Cseh Jancsi vállalta el, hogy időközönként felfrissíti a lábamra borított pakolást. Ezt megtette éjszaka is, az első kérő szavamra felkelt, csukott szemmel bemártotta a törölközőt és félálomban felnyújtotta nekem.
Tíz-tizenkét napig feküdtem maródiként, ezalatt mindig akadt valaki, aki unalmában leült mellém beszélgetni. Általában a saját sorsukról meséltek, mely Komlóra vezetett. Akkoriban még nem szoktam feljegyezgetni a hallott történeteket, de néhány így is megragadt bennem.
Lassan már közeledett az ősz, ezzel együtt az új tanév kezdete a Főiskolán, úgy gondoltam, eljött az idő, hogy visszatérjek Budapestre. Lelkem egyik fele további itteni helytállást követelt volna, de ezt sikerült megnyugtatnom, teljesítettem, amit vállaltam, amit akartam, megmutattam.
Ahogy rá tudtam lépni a lábamra, „leauszoltam”, vagyis felmondtam és leszámoltam a munkahelyemen. Elbúcsúzni nem volt kitől, csak Cseh Jancsitól 197köszöntem el. Megittunk egy korsó sört a „Pepitá”-ban, Jancsi még megkért, hogy vigyek el egy levelet különváltan élő feleségéhez és próbáljam rábeszélni, hogy fogadja vissza őt. Budapestre visszatérve megkerestem az asszonyt, de a közbenjárásom nem járt sikerrel, az elegáns, világoskék kosztümöt viselő nő hallani sem akart a volt férjéről.
Ez volt az utolsó szál, ami Komlóhoz fűzött, utána hosszú időre megszakadt minden kapcsolatom a várossal.
198Bözsi még azon a nyárvégen megbetegedett, szervezete a sok évtizedes örömtelen, erején felüli robotban elhasználódott, szíve, ér- és idegrendszere egyaránt tönkrement. Mozdulni is alig bírt.
– Már lakatnak sem tudtok használni! – kesergett. Én vittem le néha a levegőre, nagykendőjébe burkolózva üldögélt a padon.
Egyik mesterem azt mondta, hogy az életünk hossza nagyrészt lelkünk szándékától is függ – ha ez igaz, nagyanyám lélekben feladta. Mintha felmérte volna, hogy megtett mindent, ami rá hárult: a bátyám már diploma előtt állt az egyetemen, nekem is megjelent az első írásom, B.-né halála után a szüleim újra összeházasodtak, rendezett világot tudva maga mögött Bözsi nem küzdött tovább az életéért. Mielőtt rosszul lett volna, épp sört főzött nekem, az asztalra téve ott hűlt egy üvegkorsóban.
A Bajcsy-Zsilinszky kórházba vitték be, bementem hozzá, fejét lehorgasztva üldögélt az ágya szélén – emlékszem, nyomott mintás szürke fejkendőt viselt. A világ jelenségeire mindig éberen reagáló asszony már csak befelé figyelt, egy vagy két kérdést tett fel az otthoni állapotokkal kapcsolatban, de nem várt választ rájuk, búcsúzóul is csak bólintott. Napról napra gyengült, aztán az Isten megadta neki a könnyű halál kegyelmét, elaludt és többé nem ébredt fel.
199Csak a temetésén derült ki, hogy hány ember érezte őt közel magához, százak rótták le előtte a végső tiszteletadást, sok olyan keresztény ember is, aki talán még soha nem járt zsidó temetőben. Én könnyek nélkül álltam a koporsója mellett, tudtam, nem őt kell siratni, aki teljes életet élt másokért, minden energiáját felhasználva testét üresen rakták be a koporsóba, hanem minket, akik itt maradtunk nélküle. Másnap visszamentem a felkupacolt halmokhoz és „négyszemközt” megköszöntem neki, hogy volt.
Totyó is megbetegedett, agyvérzést kapott, de csodával határos módon felépült belőle, járó- és beszélőképességét egyaránt visszanyerte. A szüleim nem voltak hajlandók visszafogadni őt a lakásba – egyedül én ragaszkodtam hozzá –, elintézték, hogy bekerüljön a kőbányai zsidó szeretetotthonba.
A tanév kezdete előtt letettem elmaradt vizsgáimat a Főiskolán, Hegedűs Géza most is beírta az indexembe a csillagos ötöst, aztán kérdően nézett rám:
– Mik a tervei? Folytatja a tanulmányát a latin komédiáról?
– Nem, már nincs kedvem hozzá.
– Ha érdekli, tudok szerezni magának egy ösztöndíjat a magyar neoromantikus vígjátékról szóló dolgozatra. A maguk idejében jelentős írók próbálkoztak vele: Rákosi Jenő, Dóczy Adolf és mások.
Kaptam tőle néhány kötetet: „A csók”-ot, az ,Aesopus”-t, de nem vonzott az ásatag stílusuk, visszaadtam őket:
– Köszönöm, tanár úr, de mostanában inkább novellákat szeretnék írni.
Végiggondoltam néhány témát, egy szimbolikus 200történetet vázoltam fel a bábeli torony elképzelt kubikusáról, aki az építők szertezüllése után megpróbálja újrakezdeni a munkát – de ez az elképzelés túlságosan elvontra sikerült. Izgalmasabbnak tűnt egy, a komlói munkásszálláson megismert figura sorsa, akit az 1950-es évek elején azért távolítottak el a tiszti iskoláról, mert magasabb parancsnoki tiltás ellenére egy kulák lányát vette el feleségül. A házasságuk aztán tönkrement, a fiú elzüllött.
A valóság sűrűjéből, vagy legalábbis „zaccából” érkezve, az élő beszéd fordulataival frissen feltöltve könnyen ment az írás. Mikor kitettem a pontot az „Elátkozott úton” című novellám végére, elgondolkoztam, mihez kezdjek vele, hová vigyem. Majd harminc gépelt oldalt tett ki, egy hetilap aligha vállalt volna el ilyen hosszúságú szöveget, arra gondoltam, hogy a másik irodalmi folyóiratnál, az „Új Hang”-nál próbálkozom, de értesülve hazatértemről, Király üzent nekem, hogy keressem fel.
A főszerkesztő olyan bizalmassággal fogadott, mintha csak az előző napon és a legnagyobb békében váltunk volna el. Kifaggatott sorsom alakulásáról, tapintatosan rákérdezett az anyagi helyzetemre is, amelyet, bizony, nehezen lehetett volna kiegyensúlyozottnak nevezni. Apám alkoholizmusa egyre súlyosabbá vált, egyre rövidebb idő iktatódott be a két dipsomániás szakasz közé, a család biztonsággal csak anyám keresetére támaszkodhatott.
Király megpróbált segíteni, felajánlotta, hogy a „Csillag” minden számába írhatok egy-egy rövidebb novellát garantált ezerforintos tiszteletdíjért. Szívem szerint visszautasítottam volna ezt a felkínált lehetőséget, mert lekötötte időm jelentős részét, de beláttam, hogy a családom terhére nem lehetek túlságosan 201önérzetes. (Akkor már ismertem azt a mondást, hogy egy zsidó író soha nem bukhat igazán nagyot, mert nem hagyja a család, és soha nem emelkedhet igazán magasra, mert azt sem engedi a család. Tévedés ne essék: sem a szüleimet, sem a testvéreimet nem vádolom azért, mert nem emelkedtem tolsztoji magasságokba, nem őrajtuk múlott.)
– Köszönöm! – préseltem ki magamból.
– Nincs mit köszönnöd, a lap is jól jár vele. Most pedig lássuk, hogy mit hoztál.
Király ott helyben elolvasta az „Elátkozott úton”-t, elfogadta és rögtön átadta a nyomdai előkészítőknek. A következő számban le is közölték, ezúttal egy betűt sem hagytak ki a kéziratból.
A megjelenést váratlanul botrány követte, többek között azért, mert a cselekmény során egy tiszti iskolai parancsnok egy pofont is leakaszt kedvenc növendékének, amiért a házasságával „osztályárulásra” készül. Nemcsak a különböző fegyvernemi tiszti iskolák, de más katonai intézmények is tiltakoztak ellene, például a Honvéd Kórház orvosainak testülete. Ezt az utóbbi protestálást egy orvos alezredesnő írta, megmutattam első mesteremnek, Örkény Istvánnak, tanácsát kérve, hogy mit kezdjek vele, ő úgy vélte, erre csak egy méltó választ lehet adni: meg kell keresni az illető orvosnőt és, hogy finoman mondjam, bensőséges kapcsolatot kell létesíteni vele.
Támadóim egybehangzóan azzal vádoltak, hogy írásommal megrágalmaztam a Néphadsereget. Tetemre hívtak a tisztiiskolában, nekem esett az összes katonai irányítás alá tartozó heti- és havilap, de még a Ludas Matyi is. Ha belegondolunk, tulajdonképpen megtisztelő egy író számára, ha egy novellája ekkora figyelmet keltett, még ha negatív megítéléssel is.
202A „Csillag”-ba folyamatosan vastag levélkötegek érkeztek ebben a tárgyban, a szerkesztőség igyekezett válaszolni valamennyire, de nem találhattak ki új és új magyarázatokat, ezért egy sztereotip fordulatot alkalmaztak:
„…A magunk részéről mindent megteszünk, hogy a fiatal író tehetségét a szocializmus építésének szolgálatába állítsuk…”
A szóban forgó témáról Királlyal is elbeszélgettünk, mély, vontatott torokhangján megjegyezte:
– Sokkal nagyobb meggyőződéssel tudnánk kiállni melletted és az írásod mellett, ha meg volnánk győződve arról, hogy valóban feltétlen híve vagy a szocialista rendszerünknek. Megtisztelnél azzal, hogy őszintén elmondod, mit gondolsz magadban erről?
Az eltelt évek alatt megőriztem azt a tulajdonságomat, hogy felvettem az elém dobott kesztyűket, sőt, egyenesen kerestem őket, most sem tértem ki a kihívás elől:
– Nézd Pista: én soha nem felejtem el, hogy lekötelezettje vagyok ennek a rendszernek. Ha nem jön a felszabadulás, én soha nem kerülhettem volna be egy főiskolára és író sem lehettem volna. Úgy érzem, nem voltam hálátlan, mindent megtettem a rendszerért, ami csak kitellett tőlem: tüntettem, agitáltam, békekölcsönt jegyeztem és jegyeztettem, népnevelőként ismeretlen emberekhez kopogtattam be és felvállaltam, hogy megzavarom az esti nyugalmukat. Ha egy háború tört volna ki, habozás nélkül feláldoztam volna az életemet a szocializmusért. Ma már másképpen gondolom.
– Mikor változtál meg?
– Hamarább, mint mi először találkoztunk volna, 1953-ban, a Nagy Imre beszéd és a vele kapcsolatos új 203kormányprogram után. Megingott a rendszerbe vetett hitem.
– De miért?
– Mert tizenkilenc éves voltam, és úgy éreztem, hogy addig cinikus játékot űztek velem és minden hozzám hasonló sorsú fiatallal. Hazudtak nekünk és félrevezettek minket szimpla hatalmi célok érdekében. Én akkor megfogadtam, hogy soha többé nem azonosulok egyetlen rendszerrel sem.
Király leverte cigarettájáról a hosszúra nőtt hamut:
– Nem vitatkozom veled, jelentéktelen dolgokon akadsz fel és vonsz le belőlük messzemenő következtetéseket. Nem a közösségi ember fejével, hanem individualista módon gondolkodsz.
– Korábban is inkább abban kellett volna hinnem, amit láttam.
– A szem nemcsak az eszköze, de a korlátja is lehet a látásnak…
(Király szívesen használta ezt az úgy tudom, Hegeltől eredő idézetet, ellenfelei gyakran profanizálták. Egy elterjedt legenda szerint a nászéjszakáján egy táviratot küldtek neki: „a hímvessző nemcsak eszköze, de korlátja is a közösülésnek” szöveggel.)
– …de nem vitatkozom veled. Nietzsche azt mondja, hagy a világtörténelem egyben világítélőszék is, a jövő a kommunizmust fogja igazolni, száz év múlva csak a fényei látszanak majd.
Hallgattunk, Király az órára nézett:
– Késő van már, rendeljek neked egy taxit?
– Tudod, hogy soha nem ülök taxiba.
– Tudom, ez is a proletár romantika elvi alapján: aki gyalog jár, gyalog is gondolkodik.
– Erről van szó.
– Azért harag nincs?
204– Miért volna? – kérdeztem vissza, és becsuktam magam után az ajtót.
(Életem során sokszor eltöprengtem, hogy közösségi ember voltam-e, vagyok-e, természetesen nem olyan értelemben, hogy az autóbuszon átadom-e a helyemet egy állapotos nőnek, hanem társadalmi szinten mérve. Nem, azt hiszem, nem vagyok közösségi ember. Előfordult, hogy ideig-óráig besorolódtam egy-egy átfogó vagy részérdekű csapatba, de minden alkalommal hamarosan eltávolodtam tőlük. Kezdetben ösztönösen, majd tudatosan nem akartam alárendelni a még oly korlátozott cselekvési önállóságomat sem, bármiféle közös politikai, eszmei, művészeti, vallási vagy akármilyen másféle akaratnak. Soha nem léptem be egyetlen pártba sem és amennyire az ember a jövőjéért is vállalhatja a felelősséget, megígérem, hogy a hátralevő éveimben sem fogok.
Ez, valószínűleg, meghatározó alkati tulajdonságom, úszni azért nem tanultam meg gyerekkoromban, mert mindenkiről feltételeztem, hogy oktatás közben puszta szórakozásból elengedi a kezem és én a vízbe fulladok. A jobb emberismerők már korán felfedezték ezt a vonásomat. Tizenhárom éves koromban, amikor a zsidó közösség formailag is férfiként fogadja be a fiúkat, Landauer, a hitoktatónk egy imakönyvet ajándékozott nekem és a frigyszekrény előtt állva beszédet intézett hozzám. „Mélyen érző, tehetséges ifjú”-nak nevezett, aki előtt szép jövő áll, de különös hangsúllyal hívta fel a figyelmemet, hogy a képességeimet igyekezzek elsősorban a közösség javára fordítani. Intelmét igencsak áttételesen fogadtam meg.
Rám már nem hatnak a nagy kezdőbetűs főnevek. Azt tapasztaltam, hogy még soha senki nem hivatko205zott Népre, Nemzetre, Hazára, Osztályra vagy magára az Istenre, ha valakinek adni akart valamit. Ezek a fogalmak kizárólag arra vannak fenntartva, hogy a nevükben kérjenek, vagy rosszabb esetben követeljenek az emberektől.
„Negatív glóriát” sem kívánok a fejem fölé tűzni és az „áldott” rossz ember szerepében sem tetszelgek. Egész életemben, ha úgy adódott, akár önveszélyes módon is kiálltam minden általam fontosnak vélt társadalmi cél érdekében, de ezt mindig személyes elhatározásból tettem és nem csapatérdekek szolgálatában.)
Király a számára valószínűleg kiábrándító beszélgetésünk után is változatlan rokonszenvvel figyelte írói törekvéseimet. Egyszer, szokásos gigantomániámmal, azt az ötletet vetettem fel, hogy sorra járom az összes budapesti gyárat (lehetett akkoriban tizenöt-húszezer belőlük) és egy könyvben mindegyikről írok majd egy fejezetet. A főszerkesztőt annyira elragadta a lelkesedés, hogy fel sem mérte az egész vállalkozás képtelenségét.
– Ha most itt volnál, megölelnélek! – mondta a telefonban.
Az elképzelés persze nem valósult meg, hamar rájöttem, hogy ez a munka nem egy-egy ember, hanem több egymást követő nemzedék munkáját igényelné és jó, ha ötven-száz kötetben össze lehetne foglalni az anyagot.
Néha vacsorára is meghívott. Király a Kossuth téren lakott, ablakaiból rá lehetett látni a Parlament előtti fogadóplaccra, ahol a külföldről érkezett előkelőségek szoktak végigvonulni a leterített vörös szőnyegen. A lakás berendezése híven tükrözte Király lelkének kettősségét: a hithű kommunista meggyőződés min206dig is keveredett benne gyermek- és ifjúkorának nacionalista érzelmeivel. Stílusán az is érezhető nyomot hagyott, hogy apja református papként pasztorizált.
Könyvespolcain a marxista klasszikusok sorozatai mellett magyar remekírók sorozatai álltak, díszként alföldi és erdélyi cserépkorsókat és paraszti faragványokat helyeztek el. Felesége – úgy tudom, a második házassága volt – a munkásmozgalom legendás hírű Landler családjából származott. A vacsoránál meglepett, hogy milyen elegáns polgári módon terítettek, díszes evőkészlettel, még a poharakon is a tányérok mintájával azonos kis mütyürkék lógtak, de a felszolgáló háztartási alkalmazottat elvtársnőnek szólították.
Közeli kapcsolatunk dacára Király eszmei kérdésekben a legkisebb kompromisszumot sem kötötte velem. A „Mandarin, a híres vagány” című novellámat hiába tartotta sokra művészileg, szó nélkül visszaadta, mert a szemléletét anarchistának ítélte. Olyan epizódokat kifogásolt benne, hogy Mandarin lehajítja a villamosról azt a katonatisztet, aki le akarja tépni a nyakában lógó keresztet.
Ugyanerre a sorsra jutott életem legjobb elbeszélése, az „Olasz Kálmán főhadnagy” is. Ezt különös módon bent a főszerkesztői szobában élőszóban mutattam be. Úgy történt, hogy már az „olvadás” idején Kun Bélának Moszkvából hazatért lánya ellátogatott a „Csillag”-ba és Király afféle irodalmi bemutatót rögtönzött a tiszteletére az éppen bent tartózkodó Csanády János költővel és velem. Csanády egy új versét mondta el, olyan hangulatú sorok hangoztak el benne, mint hogy: „Csapódj vissza lágyan, mint szívbe a golyó!”
Aztán én következtem, az „Olasz Kálmán főhadnagy”-gyal. Az írás arról szólt, hogy az 1950-es évek 207elején a Tito Jugoszláviájával folytatott ellenségeskedésekbe a szektás kommunisták gyanakvása folytán miképp pusztul el egy meggyőződéses kommunista magyar határőrtiszt.
A Moszkvából érkezett vendég megdöbbenve hallgatta végig a produkciónkat:
– Két ilyen tehetséges fiatal író hogy lehet ennyire pesszimista felfogású?!
– Én is gyakran kérdezem tőlük! – tette hozzá Király.
Én már akkor hajlottam az aforisztikus megfogalmazásokra, ezért azt feleltem, hogy sokkal jobb pesszimistának lenni, mert annak csak egyszer kell tudomásul vennie a dolgok reménytelen voltát, az optimistának viszont naponta újra és újra.
(Ez az „Olasz Kálmán főhadnagy” később különös sorsot futott be. Egy ideig a szokásos úton haladt, ha a „Csillag”-ban nem is, de a konkurensnek számító „Új Hang”-nál elfogadták közlésre. A tervek szerint az 1956 novemberi számban jelent volna meg, a nyomdában már ki is szedték, de a felkelés eseményei, majd ezt követőleg a lap megszűnése miatt mégsem látott napvilágot. Később „megsúgták” nekem, hogy ha megjelent volna, az 1957-es felelősségre vonásoknál nem kerülhettem volna el az internálást.
Maradtak ugyan gépelt példányaim az írásból, de ezeket szétosztogattam, a „vastartalékként” megőrzött utolsó példány pedig egy költözésnél tűnt el és soha többé nem került elő. Később gyakran álmodtam erről az elbeszélésről: megtaláltam egy polcon vagy egy rejtett fiókban, ilyenkor álmomban is édes íz gyűlt össze a számban.
Már több mint húsz év telt el azóta, mikor egyszer 208úgy adódott, hogy három órát kellett várnom a kocsinkra egy zalaegerszegi autószervizben. Leültem egy eszpresszó teraszára, nem tudtam mivel eltölteni az időt, olvasnivalót nem hoztam magammal, csak egy füzetet és tollat. Amíg üldögéltem, épp ráláttam arra a laktanyára, ahol Olasz Kálmán figurájának eredeti modellje szolgált, hirtelen eszembe jutott: mi volna, ha ebben a „talált” időben megpróbálnám rekonstruálni ezt a régen elkallódott novellát. Mit kockáztatok? Ha sikerül, jó, ha nem, akkor sem vesztettem el semmit. Megfogtam a tollat, és egy mély lélegzetet véve nekikezdtem. Az eredeti szövegből csak a záró mondatra emlékeztem, mikor a főhős szembenéz a rá emelt fegyverrel és arra gondol, hogy „bár ez a puska lenne ibolya vagy orgona, virágok tavasszal”. Természetesen ezt sem használhattam, az egészet újra kellett írnom.
Lassan feltámadt bennem az évekkel korábbi teremtő képzelődés, láttam, amint Olasz Kálmán főhadnagy elindul ellenőrző útjára a rábízott határszakaszra és egy lerombolt őrtoronynál jugoszláv fogságba esik. A megújult szenvedély kitartott a munka végéig. Az anyag menet közben kibővült, az egykor húszegynéhány oldalas elbeszélés kisregénnyé terebélyesedett, „Árnyék az égen” címmel be is került a következő kötetembe.)
Közben a Főiskolán tovább gyűjtögettem fejemre az eleven szenet. Egyik este hazafelé tartva betértem egy fröccsre egy Rákóczi úti talponállóba a mostani EMKE helyén. Félrehajtottam a bejáratnál felfüggesztett szélfogó posztófüggönyt és körülnéztem, hátha találok ismerőst. Szerencsével jártam, az első ivópultnál ott 209könyökölt Ambrus Gyuri, a Főiskola tanulmányi osztályának ügyintézője, életkorban-felfogásban inkább diáknak számított, mint hivatalnoknak. Hiányzásainkból, lógásainkból nem csinált nagy ügyet, ha olyan házilag gyártott orvosi igazolást hoztunk, amelyre kórismeként: „Psalmus Hungaricus” volt írva, azt is elfogadta. Leraktam mellé a poharamat, Ambrus a kezét nyújtotta:
– Gratulálok!
– Mihez?
– Ma délután dőlt el, hogy te kapod meg a Rákosi-ösztöndíjat! – Döbbenten nézett rám. – Mi bajod van?
Én valósággal megdermedtem ettől az értesítéstől. A Rákosi-ösztöndíj volt a legmagasabb hivatalos elismerés, melyet tanulmányait folytató egyetemista vagy főiskolás kaphatott. Egy oktatási intézményben legfeljebb egy hallgatónak adományozhatták, az összeg, ha jól emlékszem, havi háromezer forintot tett ki – az aktuális ösztöndíjam hatszorosát.
Ma is csak nehezen tudnám kibogozni, miért támadt bennem az a robbanásszerű reagálás, hogy semmiképp sem fogadhatom el ezt a kitüntetést. A tiltakozás számtalan szálból szövődött össze. A kibontakozó heveny politikai csatározások nyomán tovább mélyültek bennem a magát szocialistának nevező rendszerrel kapcsolatos fenntartások, lassan napvilágra került az ország addig agyonhallgatott, elhazudott nyomora, a földönfutóvá tett parasztok, az iparosítás csődje, a befogadóképességük kétszáz százalékáig telezsúfolt börtönök és mindezek a jelenségek éppúgy Rákosi Mátyás nevéhez fűződtek, mint maga a szóban forgó ösztöndíj.
Ezek az okok önmagukban is elégségesnek látszottak volna, de egy tudat alatti, irracionálisnak tetsző 210tényező is hozzájárult az elutasításhoz. Még csak egy évtized telt el a felszabadulás óta, élt bennem a Horthy-rendszer által belém dresszírozott alacsonyabbrendűségi érzés, a félelem és az indokolatlan, de minden pillanatban jelen lévő bűntudat. Eget-földet megrengető politikai változások ígérkeztek és ezek Magyarországon mindig magukban rejtik a zsidóellenes akciók veszélyét. Arra gondoltam, hogy ha bármely formában visszatér a fasizmus és mint minden zsidó fölött, úgy fölöttem is törvényt ül, már a kiindulásnál bűnösnek találtatok ugyan, de annál súlyosabb büntetést kapok, minél jobban kötődöm a rendszerhez és minél magasabbra emelkedtem a keretei között – ősi, sok évszázados gyávaság munkált bennem. Tudtam magamról, ügyetlen és társ nélküli vagyok ahhoz, hogy bármilyen módon megúszhassam ezt az elképzelt felelősségrevonást, a háborús emlékeim azt sugallták, hogy én nem fogok felférni az utolsó, menekülteket elszállító vonatra és most sem akadna olyan ember, aki akár egy napra is elbujtatna. Lehetséges, hogy ezek a képzelgések betegesek voltak, pszichiáterekkel kellett volna beszélnem róluk, de mindez nem csökkentette belső kényszerítő erejüket. Tudtam, hogy az ösztöndíj visszautasítása nem marad majd aktuális következmények nélkül, mégis emellett döntöttem.
A szóba jöhető mozgató rugók közül egy viszont biztosan hiányzott: nem számítottam rá, hogy közelebbi és távolabbi környezetem elismeréssel fogadja majd ezt a lépésemet. Lehet, hogy majd mélyen a szemembe néznek és megveregetik a vállamat, de magukban habókosnak vagy az átlagnál is rafináltabb, szemfényvesztő csalónak tartanak, aki sokszorosan kárpótolja majd magát ezért a veszteségért. Ma211gyarországon soha senki sem hiszi el, hogy valaki önként lemond bármilyen megszerezhető pénzről. Feltételezésük nem egész alaptalan, mert a díjakra kiszemeltek mindig találnak indokot, mely igazolja, hogy elfogadhatják a pénzt. Egy közelmúlt példát véve: M. Gusztáv hírlapíró elég távol állt a Magyar Szocialista Párttól, de habozás nélkül átvette tőle a Szabad Sajtó-díjat. Egyesek kissé neheztelő pillantására méltatlankodva reagált:
– Azért, mert elfogadtam tőlük a díjat, azért még nem tartozom hozzájuk!
Én a továbbiakban is háromszor hárítottam el kisebb-nagyobb kitüntetést – negyedszerre aligha lesz módom, az illetékesek nem kockáztatnak még egy kudarcot –, de ezekért sem kaptam semmiféle magasztalást. Ezért teszi jól az ember, ha elsősorban a saját lelkiismeretének elismerésére törekszik. A közvélemény az át nem vett kitüntetést elfelejti, épp úgy, mint a sport évkönyvek is csak a hivatalosan rögzített győzelmeket jegyzik fel, nem a kihagyott gólhelyzeteket.
Ambrus Gyuri nem a levegőbe beszélt. Másnap Simon Zsuzsa valóban behívatott az irodájába, levette a szemüvegét és mosolyogva közölte, hogy nekem ítélték oda a Rákosi-ösztöndíjat. Azt hitte, hogy örömömben megcsókolom, de én kijelentettem, hogy az ország jelenlegi politikai helyzetében nem fogadhatom el ezt a kitüntetést, mert ezzel, ha áttételesen is, de részt vállalnék az embertelen személyi kultuszból. Az ösztöndíj névadójára való célzás kimondatlanul is érthető volt.
Ez a visszautasítás árnyékot vetett volna a Főiskola hírnevére és az itt folyó politikai munkára, ezért minden eszközzel megpróbáltak rávenni, hogy vonjam vissza a döntésemet, de én makacsul kitartottam. Ad212minisztratív intézkedéseket ellenem nem lehetett bevetni, már az ország legtöbbet emlegetett fiatal írói közé tartoztam, egy velem szemben alkalmazott retorzió rossz vért szült volna, az amúgy is forrongó közvélemény aligha hagyta volna szó nélkül.
Végül utolsó kísérletként anyámon keresztül próbáltak hatni rám. Szegény berakta a műfogsorát – ritkán viselte, mert törte az ínyét, bejött a Főiskolára, végighallgatta az agitációt és bár a családnak igazán szüksége lett volna az ösztöndíjjal együtt járó pénzre, csak annyit mondott:
– Az én fiam tudja, mit csinál!
Ezután a vezetők feladták a velem kapcsolatos szándékaikat. Persze találtak mást, aki készségesen elfogadta a Rákosi-ösztöndíjat – csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy az illető később nem sokra vitte a pályán, jelenleg epizodista a pécsi színházban, ha közben el nem küldték nyugdíjba.
Fentebb már utaltam rá, hogy nincs nagyobb erkölcstelenség, mint a jövőnkért vállalni a felelősséget, mert ezzel bevalljuk, hogy már semmi olyan változás nem történhet bennünk, amely különbbé vagy boldogabbá tehetné az életünket. Én a saját jövőmmel kapcsolatban mégis megkockáztatom azt az állítást, hogy soha többé nem lesz már olyan jó évem, mint az 1955 szeptemberétől 1956 kora őszéig tartó időszak volt. Az ország legtekintélyesebb folyóiratában jelentek meg a novelláim, annyit kerestem, hogy akár mindennap elfogyaszthattam volna egy fatányérost a Főiskola melletti Bástya vendéglőben – ezt csak azok tudják értékelni, akik ha beléptek a hentes boltba, visszaköszönt nekik a kettőhúszas nyári szalámi.
213Erre az időre esik az első külföldi utazásom is. Akkoriban még szerencse számba ment, ha valaki átléphette a határt, nemcsak nyugat felé – ez a sportolóknak, újságíróknak és kémeknek volt fenntartva –, hanem az úgynevezett népi demokratikus országok irányában is le volt eresztve a sorompó. Először vettük hasznát, hogy Simek, a szlovák vendéghallgató nálunk tanul, ő szervezett meg egy hivatalos cserelátogatást a prágai Színművészeti Főiskolával – előbb a csehek jöttek hozzánk, aztán ők fogadtak minket.
Úgy készültem erre az útra, mint egy ünnepre. Gábriel bácsinál, a telepi sánta szabónál varrattam egy öltönyt – ez volt az első, méretre készült ruhám. Anyám eljött velem a próbákra, tíz centit lealkudott a szabó által kért szövet hosszából, a zakó vállát kitömette vatelinnel, hogy ellensúlyozza hanyagnak ítélt testtartásomat, a leeső maradékokat is elkérte, hátha szükség lesz rájuk a későbbi javításoknál. Borbélynál mosattam meg a hajamat, a tükörbe nézve szomorúan konstatáltam, hogy a nedves szálak mind ritkábban és laposabban fekszenek a fejtetőmön. A mester azzal vígasztalt, hogy ha megszáradnak, majd felugranak maguktól.
– Különben sem maga az első ember Magyarországon, aki megkopaszodik! – tette hozzá vígasztalólag.
A prágai vonat este indult a Nyugati pályaudvarról. Csapatunk, mely osztálytársaimból és az alsóbb évfolyamokba járókból állott, az egyik restiben gyülekezett bőröndöstül-szatyrostul. Előttük az asztalon sörösüvegek és féldecis poharak sorakoztak, mire eljött a beszállás ideje, szinte valamennyien berúgtak. Leginkább talán Csurka részegedett le, ilyenkor felszabadult az óvatosság diktálta gátlásai alól, teli torokból 214szidta a kommunistákat, náluk jobban talán csak a zsidókat. Alkalom most is adódott: a vagon folyosóján néhány fekete kaftánt és szőrmedíszítéses fejfedőt viselő zsidó öregember ment végig. Csurka kinyitotta a kupé ajtaját és utánuk nézett:
– Ülésezik a jeruzsálemi klérus!
A vasútról még egy emlékem maradt meg vele kapcsolatban. Prága akkoriban már sokkal inkább nyitott volt nyugat felé, mint Budapest, ez meglátszott a boltok áruválasztékán is. A hírek szerint érdemes lett volna vásárolni olyan, itthon még ritkaságszámba menő holmikat, mint például nejlon zoknit, műszálas anyagú formatartó inget, porózus talpú cipőket, modern melegítőruhákat, de sajnos csak gyéren juthattunk csehszlovák koronához. A forint még a béketáboron belül sem számított átváltható valutának, emlékszem a prágai banktisztviselő elhárító mozdulatára:
– Forintov nye kupujeme! – vagyis forintot nem veszünk.
Ki-ki úgy segített magán, ahogy tudott: a cseh diákpartnereknek budapesti látogatásukon forintot adott, melyet kint koronában kapott vissza, kicsempészett valutát, vagy a határon túli rokonait pumpolta meg. Csurka cigarettát vitt ki eladásra szánva – valaki úgy tájékoztathatta, hogy ebben nagy üzlet rejlik –, egy kisebb bőröndöt telerakott dobozokkal. Még azt a fáradságot sem vette, hogy álcázza a csempészárut, a vámosok rögtön felfedezték és kérdőre vonták, Csurka egy-egy pakli Munkással próbálta megvesztegetni őket. Le akarták szállítani a vonatról és hazazsuppolni, csak nagy nehezen tudtuk lebeszélni szándékukról a fináncokat.
A prágai kiránduláson természetesen nem Csurka személye foglalkoztatott. Ez volt az első külföldi fővá215ros, melyet életemben láttam. A szerencse mindig megkímélte Prágát, a hadak vonulása nem erre vezetett, a második világháború sem okozott a budapestihez hasonló pusztítást. Romok sehol sem rontották az utcák képét, álltak az évszázados épületek és hidak, a Tyll színház, ahol Mozart Don Giovannijának ősbemutatóját tartották.
Az élet polgárosult, kialakult keretek közt folyt, a Vencel téren még a villamosok is halkabban csengettek, mint otthon a Nagykörúton. A futballstadionban Coca Colát ihattunk, amit Magyarországon csak hírből ismertünk, mint imperialisták által terjesztett kábítószert.
Vendéglátóink megmutatták nekünk Prága nevezetességeit, az „U Kalicha” vendéglőt, ahol fekete sört főztek réges-rég halott szerzetesek receptjei alapján, egy stampedli becherovkát illett inni hozzá és ha egy korsó kiürült, kéretlenül is hozták a következőt. Láttuk a „Mala Strana”-t, a Moldva kis oldalát, ahol hónuk alatt mappát vagy festőállványt szorongató festők siettek meg-megbotolva az egyenetlen utcaköveken. Délben megnéztük az „Orjol” harangjátékát, méltóságteljesen körbevonuló figuráival.
Ellátogattam a régi zsidónegyedbe is, bejártam a temetőt, ahol a szűkre szabott hely miatt nem parcellákban ástak sírokat, hanem egymás fölé, toronyt alkotva rakták le a koporsókat az egymást követő nemzedékek. Megismerkedtem Lőw rabbi emlékével, aki agyagból megformálta a Gólem figuráját, Isten nevét egy papíron a nyelve alá csúsztatva életre keltette és elindította a pogromlovagok által fenyegetett gettó védelmére.
Leckét kaptunk, milyen lehet élni egy olyan városban, amely működik. Sokat beszélgettünk cseh meg216hívóinkkal is, úgy tapasztaltuk, hogy a prágai főiskolán egész más szellem uralkodik, mint nálunk. Itt nem követeltek meg naponkénti hűségnyilatkozatokat a rendszer mellett, hangzatos vallomásokat, hogy a halált is vállalnák, ha fasiszta vallatópribékek kezébe kerülnének, a szovjet típusú fegyelmen és komszomolista romantikán átsütött az egykori benesi demokrácia visszfénye.
– Az életet nem érdemes semmiféle eszmére feltenni, mert nem arra való, az életet élni kell! – mondta nekem egy főiskolás színészlány, akit, csak úgy mellesleg, hiába próbáltam elkápráztatni Gábriel szabó által kreált eleganciámmal.
Eljutunk-e mi is valaha erre a magaslatra, akik a XX. századi múltunkban nemhogy egy korszakra terjedő demokráciát, hanem egy napra valót sem tudunk felmutatni? Mi, akik megvívott forradalmunk helyett ajándékba kaptuk a fasizmus alóli felszabadulást. Eljön-e az idő, hogy a társadalom a demokrácia sima borítású útján haladhat tovább és nem az önkény-erőszak sodró, piszkos patakjának medrében kell küszködnünk minden lépésnyi előrejutásért, kötésig elmerülve? Hoznak-e igazi változást az országban meginduló mozgalmak, vagy ezekkel is úgy járunk, mint az, aki hamis pénzen vak lovat vásárol?
Utána még azon az őszön kimehettem volna Bécsbe, az úgynevezett „íróhajóval”. Az Írószövetség kihagyott az utasnévsorból, de Király elintézte, hogy utólag bekerüljek. A minisztériumban az ezzel foglalkozó tisztviselő láthatólag nem kedvelt, azt mondta, hogy csak akkor tud fogadni, ha egy órán belül viszek igazolványképet a vízumhoz. Lelkem mélyén nem akartam utazni, nem szívesen néztem volna szembe a nyugati életformával, attól tartottam: ez 217a túl erős fény megzavarja félhomályhoz szokott látásomat. Szándékosan megmakacsoltam magam:
– Egy óra alatt nem lehet képet csináltatni, minimum két óra kell hozzá!
– Egy óránál többet nem vagyok hajlandó várni magára!
– Tudja mit? Ne várjon rám, küldjön valaki mást!
És végül is itthon maradtam.
218Az 1956-os év természeti katasztrófákkal indult, pusztító földrengések rázták meg az országot, többek között a Csepel-szigetet is. Ambrus Gyuri, a tanulmányi osztály már említett ügyintézője összetoborozott néhány főiskolást és kijártunk Szigetszentmiklósra, segítettünk a rombadőlt házak újjáépítésében.
Tavasszal rég nem tapasztalt méretű jeges ár öntötte el a Duna-melléket. A korabeli anekdota szerint ez egy végzetes ékezethiba következménye volt: az illetékesek partépítés helyett pártépítést végeztek.
Legendák terjengtek az árvíz erejéről és csodáiról. Valaki azt mesélte, hogy esténként a víz alatt is kigyulladtak az utakat megvilágító lámpák. Egy öregember elutasította a mentésére érkező motorcsónakot, azt mondta „őt kihívta a víz” és ott maradt a háza tetejére terített subán ülve. Úgy gondoltam, ezt az eseményt nekem mindenképpen látnom kell, hogy megvalósíthassam a szándékomat, életemben először egy riportra vállalkoztam.
Magáról a műfajról alig tudtam többet, mint egy átlagos újságolvasó. A Czibor által tartott „nyelvhelyesség” órákon csak egyszer került szóba, akkor sem különös alapossággal. Közös elemzéssel annyit állapítottunk meg: a riport alaptulajdonsága, hogy valami új tényt, vagy egy új értékelést közöl az olvasóval. A „Hamlet”-ben erre azt mondják:
219– „Ezt tudtunkra adni nincs szükségünk éppen szellemekre!”
A szervezés viszonylag egyszerűen ment, a „Csillag” szó nélkül adott ezer forint előleget, ebből fedezhettem az útiköltséget és szállást. Az előírások szerint ételre-italra nem fordíthattam a pénzből, napidíj nem járt, úgy segítettem magamon, hogy a talpon töltött éjszakákról is írtam egy-egy tízforintos számlát valamilyen kitalált szállásadó nevén, ezekből meg tudtam ebédelni.
Este kellett elindulnom Mohácsra, otthon épp pészáchot, az Egyiptomból való kivonulásra emlékező ünnepet tartottak. A gyertyák fényében apám épp pászkadarabokat osztott az áldás szövegét mormolva, mikor felálltam az asztal mellől. Felhúztam a főiskolai katonai oktatómtól kölcsönkért csizmát, vállamra vetettem a sportszatyromat és elköszöntem. Apám nem szólt, de úgy nézett rám, mintha ott és abban a pillanatban tagadtam volna meg Istent.
Mohácsig lejutottam vonattal, oda bejött értem a vízügyesek rohamcsónakja, a „rocsó”. Azóta már tizenöt, többnyire vaskos riportkötetet írtam, de ott, a tengerré növekedett Dunán körülnézve fogott el először az az érzés, amely minden hasonló vállalkozásom mozgatójává lett: az élet túl érdekes ahhoz, hogy egy egyhúrú hegedűhöz tegyük hasonlatossá, minden mozgásunkat, tevékenységünket beszorítsuk egy szűkre szabott karám falai közé. Szerettem volna, ha az írói mesterség mellett a vasutas, rendőr, földműves, pilóta, szerelő, vízügyes és még sok más foglalkozást is kipróbálhatok – erre a riportutak módot nyújtottak, kiélhettem minden képzelgésemet. Valahányszor eljutottam egy-egy eladdig ismeretlen vidékre vagy szakmai környezetbe: favágók, vásáro220zók, halászok közé, új hegyeket, vizeket, mezőket láttam, az izgalomtól összeszorult a gyomrom, örömömben mélyen beszívtam a levegőt, hogy ezt a kis külön világot is megadatott megismernem. Egy-egy szokatlan falunév is úgy hatott rám, mint a távoli múltból érkező üzenet, melyet meg kellene fejtenem. Ezt a hangulatot az sem törte meg, ha tudtam, hogy valamilyen okból csak évek múlva, esetleg sohasem írhatom meg, amit tapasztaltam.
A jeges árvíznél töltött néhány nap alatt megingott bennem a világ oly szilárdnak látszó váza: reggel felkelés, délben ebéd, este lefekvés, közben elvégezzük ugyanazt a munkát vagy magántevékenységeinket. Itt naphosszat csónakokban ültem, felhalmozódott, zöldes színű jégtáblákat másztam meg, éjszakai robbantásokat figyeltem, közben akkor ettem, mikor éppen volt mit, és akkor aludtam, ha éppen nem akadt dolgom. Mindenek fölött állott azonban az élmény: hosszú beszélgetéseket folytattam olyan emberekkel, akikkel különben soha nem találkozhattam volna, és megismerhettem a történetüket.
A riport megjelent a „Csillag”-ban, vegyes érzelmek fogadták, sokan üdvözölték, mások azt ajánlották, hogy ne térjek el ebbe az irányba:
– „…Ne foglalkozzék olyan munkákkal, melyeket bármelyik középiskolai tanár vagy tanácsi funkcionárius éppolyan jól el tud végezni, mint Ön, fordítsa erejét inkább elbeszélések vagy regények írására!” – szólt az egyik olvasóm levele.
– „…Hát valószínű – válaszoltam neki –, hogy ezek a riportok aligha jelentik majd a világ kilencedik-tizedik csodáját, előfordulhat, hogy egy órával sem élik túl a maguk aktualitásának szűkre szabott idejét, bár a regényeimre sem ajánlott fel az Állami Biztosító 221halhatatlansági szerződést – én fontos és hasznos műveknek érzem őket, arról nem is beszélve, hogy a megírásuk nekem magamnak is örömöt szerez.”
Lehet, hogy elbizakodottan hangzik, de én alapvetően regényírónak hiszem magamat, ezt a műformát azonban soha nem tudtam „monokulturális” kizárólagossággal művelni. Csak akkor kezdtem bele egy regénybe, ha úgy éreztem, hogy az adott témával kapcsolatban különleges és fontos életanyag, hozzá megfelelő személyes mondanivaló gyűlt fel bennem. Ez persze nem jött össze minden nap, sőt minden évben sem, a köztes időt is ki kellett töltenem. Állandó íráskényszerem, vagy nevezzük meg nyíltan: grafomániám nem engedélyezett hosszas pihenőket, ahogy a latin mondja: „nulla dies singi linea”, egyetlen nap sem múljék el tollvonás nélkül. Így fordultam más műfajokhoz is; a szatírához, az aforizmához és mindenekelőtt a riporthoz.
És nem csak az én írói személyemről van szó.
Sokat beszélünk arról, hogy a művészeteket a szabadidő teremtette meg, arról már kevesebb szó esik, hogy ki teremtette meg a szabadidőt. Nem isteni, természeti adomány az, mint a víz, vagy a levegő, és én igyekszem gyakran az emlékezetembe idézni, hogy valahol Magyarországon másfél-két ember dolgozik azért, hogy én nyugodtan írhassak. Ezt a kapcsolatot szerintem minden írónak fel kellene ismernie, néhányan közülük mégis úgy élik meg, hogy ezek a virtuális eltartók legyenek büszkék, amiért szolgálhatnak a művészetnek általában és a művészek fenntartásában különösen. Ez a felfogás különösen a magát szocialistának nevező rendszerben dívott, ahol minden, az elfogadhatóság alsó határát elérő dolgozat megjelenhetett, igaz, nem fizettek érte vagyonokat, de min222denki meg tudott élni. Az irodalom egy vadvédelmi területhez hasonlított, ahol minden állat tudta és tapasztalta, hogy az erdész az ő számára is lerakja a nem túl bőséges, de elégséges ennivalót, és közben büszkén száguldozhat az avaron, az erdő királyának képzelve magát.
Napjainkban ezek az állami források elapadtak, a Soros Györgytől és más mecénásoktól csurdogáló pénzek is kifogyni látszanak. A piacról kellene megélni, a toll mesterei elgondolkodhatnak azon, hogy kik és miképp biztosították eddig nekik nemcsak a kalácsot, hanem a bele való mazsolát is.
Én mindig is úgy gondoltam, hogy az „eltartóimmal” való kapcsolat rám is kötelezettséget ró, viszontszolgáltatást várhatnak el tőlem. Miből állhat ez a kiegyenlítés? Én nem termelek anyagi értéket; nem tudok asztalt faragni, vagy autóbuszt vezetni, hivatásomnál fogva egyetlen dologra vagyok alkalmas: jelentést adni az embereknek a saját életükről és a társaik sorsáról. Hiába szól ugyanis a riport egy viszonylag szűk területről vagy életszeletről, tanulságai az egész ország sorsára általánosíthatók kell, hogy legyenek, ha nem képes betölteni ezt a szerepet, akkor riportnak sem ér sokat.
Az átlagos ember élete beszűkült, sem ereje, sem ideje nem marad arra, hogy felemelje a fejét és körültekintsen. Be kell érje azzal, hogy az egyre fokozódó ritmusú robotban megállja a helyét és megpróbálja naponta újrateremteni a munkaerejét. A mozgásuk alig néhány útvonalra korlátozódik: otthon, munkahely, üzletek, rokonok, egy-két ismerős. Mégis ember, társadalmi lény kíván maradni, meg akarja őrizni kapcsolatát a közösséggel, tudni szeretné, hogy mi tör223ténik az országban, miképp alakul a hozzá hasonlók sorsa.
A tömegtájékoztatás eszközei az idők múlásával fejlődtek és szélesedtek, de nem váltak korrektebbé, az írott és elektromos sajtó politikai-kereskedelmi manipulációk kiszolgálója maradt. Egy újságíró joggal jegyezhette meg: csak az a hír, amit el akarnak hallgatni, minden közlés lényegét tekintve hirdetés.
A cenzúra nem szűnt meg, csak átalakult, a direkt tiltószó helyébe a megjelenés lehetőségének elvonása lépett. A Hatalom és a Tőke – e két erő szinte a szemünk láttára fonódott egybe – ellenségesen fogad minden feltáró szándékot, a valóság bemutatása nem áll érdekében, ezért igyekszik lehetetlenné tenni eljutását a tömegekhez. Akit nem tud megvásárolni, azt megpróbálja eltaposni.
Mivel a világ teljesebb megismerésének igénye, legalábbis egyelőre, nem szűnt meg, a feltáruló valóság szenzációját mind alantasabb életpótlékokkal helyettesítik, alacsony tudatszintű, futtatott „sztárokkal”, a legalantasabb elvárások kielégítésével igyekeznek kielégíteni ezt a kívánalmat.
Nem véletlen, hogy a valóság elszánt kutatói napjainkra végképp eltűntek az irodalmi élet palettájáról. A „nagy nemzedék” kihalt, és senki sem lépett Galgóczy Erzsébet, Márkus István, Zám Tibor és a többiek örökébe. A valaha egész szellemi életünket felrázó „Magyarország felfedezése”- sorozat is csődbe jutott, jó, ha évente-kétévente ki tud állítani egy kötetet, derültségemre most már újsághirdetésekben keresnek pályázókat, ösztöndíjakkal kecsegtetve őket, a helyzet ahhoz hasonlatos, mintha a kutyát bottal kellene kergetni nyúl után. A sorozat szinte teljesen elveszítette az olvasótáborát is, komoly eredménynek számít, ha 224egy-egy műből ezer-kétezer példányt el tudnak adni.
Mindez természetesen nem véletlenül alakult így, kulisszák mögötti titkokat nem ismerek, de személyes tapasztalataim szerint falmelletti konformizmus jellemzi a sorozat szerkesztőit. Az „Ég a Duna!” című, a bős-nagymarosi vízlépcsőről szóló riportkönyvemet csak abban az esetben lettek volna hajlandók kiadni, ha – a főszerkesztői jelentést idézve: „az író kidomborítja a rendszerváltó értelmiség érdemeit ebben az ügyben”. Mivel ilyeneket mikroszkóp alatt sem találtam, helyettük viszont annál több tudatlanságot, mellébeszélést, kísérletet, hogy a hidrológia, fizika, geológia és más tudományok megdönthetetlen alapelveit alárendeljék kicsinyes politikai céloknak, ezért végül is kenyértörésre került sor köztünk.
Az „Ég a Duna!” végül is máshol jelent meg – magasabb példányszámban és nagyobb figyelmet keltve, ez is mutatja, hogy nem a magam érdekében beszélek. Már betöltöttem a hetvenedik évemet és a hátralevő időmre is bőven el vagyok látva munkával, így inkább a szakma, pontosabban szólva a hivatás csődje nyomaszt. Ha valaki megkérdezné tőlem: érdemes-e egy egész életet társadalmi szuronyrohamokkal, illetve azokra való készülődéssel eltölteni, csak azt felelhetném, hogy akiben ez a kérdés egyáltalán felmerül, annak nem. Megjegyzem: ilyen dilemmával még senki sem fordult hozzám.
Tehetséges riporterek most is akadnak, semmivel sem rosszabbak, mint mi voltunk a magunk korában, a különbség csak annyi, hogy ők másképp látják a világot. Úgy vélik, nagyobb szenzáció, ha egy szépségkirálynő botrányokba keveredik, mint az, hogy egy kórházi ápolónő milyen megélhetési gondokkal küzd. Arról megfeledkeznek, hogy szépségkirálynő legfel225jebb egy-kettő akad az országban, társadalmi értelemben vett fontosságuk nagyjából a zenélő szökőkutakéval azonos, ápolónők viszont ezerszámra dolgoznak, és az életünk múlik a munkájukon.
Még 1956-ban az árvízről készített riportom után úgy határoztam, hogy folytatom ezt a műfajt. Nem lévén újságíró, hivatalos témaforrásokhoz nem juthattam hozzá, jobb híján beültem a Nők Lapja szerkesztőségébe és elolvastam néhány tucat névtelenül beküldött, tehát hivatalból a papírkosárba vágott panaszkodó levelet. Az egyik Csöndéről, egy Szombathely melletti állami gazdaságból érkezett. Pálfi Gerzsont, a nemrég kinevezett igazgatót vádolta be, amiért hivatalos hatalmával visszaélve egy falubeli család három nőtagját is megpróbálta megerőszakolni, és mikor nem járt sikerrel, elbocsátotta őket az állásukból.
Úgy gondoltam, lemegyek Csöndére és felderítem ezt az ügyet. Csak tisztelettel és szánakozással tudok visszanézni az akkori 22 éves önmagamra, amiért hittem benne, hogy egy ilyen konfliktusnak a végére járhatok, és a megírásával mintegy a társadalom nevében igazságot szolgáltathatok.
Elképzelésemet nem igazolták be a riport következményei. Gyakorlatilag semmin sem tudtam változtatni, de számomra mégis haszonnal járt. Ott lent Csöndén sokat megértettem a számomra akkor még ismeretlen magyar vidék életéből, belső erőviszonyaiból. Megtapasztalhattam, hogy a politikai reformmozgalmak hiába bontakoznak ki Budapesten mind erőteljesebben, a fővárostól távolodva a hatásuk fokozatosan elhal. Pálfi Gerzson, az igazgatónak leküldött pártmunkás továbbra is a falu korlátlan ura maradt, keze messze elért, még az írás megjelenését is késleltetni tudta.
226A riport 1956 októberében jelent meg az „Új Hang” című folyóiratban, a „Csillag”-nál nem is próbálkoztam, mert Királyt addigra már felállították a főszerkesztői székből.
Az auschwitzi gázkamrák áldozatainak végpusztulásából tudjuk, hogy a kamrába betereltek egymás testére taposva próbáltak mind magasabbra törni, hogy levegőhöz jussanak. Bocsánatot kérek az áldozatok emlékétől, amiért a személyi kultusz idején kompromittálódott írók 1956-os magatartását, ha jelképesen is, az ő menekülési kísérletükhöz hasonlítom. Alig akadt olyan magyar tollforgató, aki ne írta volna meg a maga ünneplő tirádáit Sztálinról vagy Rákosiról, esetleg mind a kettőről, a névsor Csoóri Sándortól Zelk Zoltánig tart – az olyan jelentéktelen kurzusköltőket, mint például Eörsi Istvánt már meg sem érdemes említeni. A kibontakozó új nemzeti áramlathoz mindannyian csatlakozni kívántak, sőt nem érték be önmaguk puszta átmentésével, a változásokat irányító élgárdába akartak kerülni. Ehhez a váltáshoz szükségük volt néhány bűnbakra, akit mintegy engesztelő áldozatként kiszolgáltathattak a közvélemény haragjának és megvetésének – elterelve a figyelmet saját viselt dolgaikról.
Az így körülírt szerepre a gyakran szereplő Király Istvánt is kiválóan alkalmasnak találták. Mivel egy Landler családból származó nőt vett el feleségül, korábban is elterjedt róla az a „bonmot”, hogy „benősült a Kreml falába” – tudniillik ide temették el a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő személyiségeit –, de ez csak kezdete volt az ellene indított lejárató kampánynak. Újra és újra előhozták, hogy milyen álláspontot képviselt a különféle kulturális vitákban.
227Tételes felsorolás helyett hadd idézzek egy részletet a „Tisztító vihar” című könyvből, melyet Aczél Tamás író és Méray Tibor újságíró jelentetett meg 1959-ben, már bombabiztos nyugati emigrációban. A történet Illés Béla „Honfoglalás” című, akkoriban kiadott regényével kapcsolatos, erről az új könyvről Gimes Miklós, az októberi felkelés későbbi mártírja dicshimnuszokat zengett a Szabad Nép hasábjain, még ugyanazon a napon vitát rendeztek a műről az Akadémia utcai pártszékházban; ezen Révai József, a kulturális élet akkori irányítója is megjelent.
„A legelső felszólaló Király István, a fasisztából lett kommunista, az egzisztencialistából lett marxista, a kommunista irodalompolitika legalázatosabb talpnyalója – egyébként az egyetem irodalomtörténeti katedrájának előadója – volt – írják a szerzők. Király, aki tudta, hogy mi a kötelező és mi nem, és azt is, hogy a Szentírás gyenge utánzat a Szabad Néphez képest, felszólalását e szavakkal kezdte:
– Teljesen egyetértek Gimes elvtárs mai cikkével…
Eddig jutott.
Révai felkapta a fejét, és a maga vad erőszakosságával odavetette az elvörösödő Királynak:
– Elég baj ez magának!
A termen halk nevetés hullámzott végig. Királyt osztatlanul és szünet nélkül utálta mindenki, a legszebb öröm a káröröm – hangolta jobb kedvre az egybegyűlteket. (Ez a mondat szerintem értelmetlen, vagy legalábbis zavaros, de nem kívántam belenyúlni. M. Gy.) Király azonban nem zavartatta magát, és miután eme odavetett mondatból meggyőződött arról, hogy Révai véleménye nem azonos Gimes véleményével, következésképpen a sajátjával sem, – így folytatta:
228– Noha meg kell mondanom, hogy komoly hibákat fedezhetünk fel a bírálatban…
A kijelentést dermedt csend fogadta. De Király nem törődött ezzel: hosszú felszólalásában – kissé felkészületlenül ugyan, hiszen az ellenkezőjét akarta mondani – mégiscsak kifejtette, hogy mennyire igaza van neki, és mennyire téved Gimes. Révai nem válaszolt. Arcán megvetés tükröződött. Tudta, hogy kivel áll szemben, ez azonban egy percre sem zavarta, hogy együtt dolgozzék Királlyal…”
Ez a pálfordulás, ha valóban így történt, nem vetít glóriát Király István feje fölé, de aljasabb köpönyegforgatásokat is tapasztaltunk az adott korabeli magyar irodalom történetében. Csak az idézett könyv szerzőinél maradva: a forradalmár szerepében tetszelgő Aczél Tamás annak idején elfogadta a Sztálin-díjat, Méray Tibor pedig a Szabad Nép koreai haditudósítójaként saját kútfejéből merítette az imperialisták – soha nem létezett – baktérium-háborújának legendáját. „Mi ebből a tanulság? Abszolúte semmi” – összegezi egy régi slágerszöveg.
Király, mint már említettem, nem maradhatott meg a helyén, a tisztogatások során eltávolították a „Csillag” éléről. Az utolsó bent töltött munkanapján felkerestem, hogy elbúcsúzzak tőle, mint szerkesztőtől. Én – Szerb Antal meghatározásával élve – hasonló vagyok ahhoz a patkányhoz, amely felmenekül a süllyedő hajóra. Mindig is kedveltem a megbukó régi hatalmasságokat, karrierjük „végjátékában” olyan rokonszenves emberi vonások szoktak előjönni a jellemükből, amelyeket hatalmuk csúcsain állva csak ritkán lehetett tapasztalni náluk; önkritikusan, szellemesen fogalmaztak, udvariasak voltak, szétosztogatták a lemenő napjuk utolsó fénycsóváiban rejlő kalóriát. 229Csak néhány percet beszélgettünk, utána Király kezet nyújtott, megköszönte a tiszteletadást.
– Nagyon magadra maradtál? – kérdeztem, Király Adyt idézte válaszul:
– „…Im tábor vagyok gőgben, egyedül…” Biztos vagyok benne, hogy a mi barátságunk nem szűnt meg, sőt azt is remélem: még mint író és szerkesztő is találkozunk majd.
Király leváltása nem számított egyedi jelenségnek, egyre több olyan szál szakadt el, mely a humán értelmiséget a fennálló rendszerhez fűzte – a politikai vezetés minden erejét bevetve hol mézzel, hol korbáccsal próbálta megállítani ezt a folyamatot.
Nemcsak az olyan országos jelentőségű mozgalmak, mint a „Petőfi Kör”, hanem a kisebb jelentőségűek is magukra vonták a felsőbbség figyelmét, ezek sorában a mi „Sirály” körül kialakult író csoportunk is.
A Dolgozó Ifjúság Szövetsége – ezt a szervezetet bizonyos tekintetben a KISZ elődjének lehetett tekinteni – vezetője, Hollós Ervin többször is ellátogatott a Főiskolára. Hatalmas tálca szendvicseket hozott, letelepedett a „Sirály” szerkesztőivel és íróival, Galgóczyval, Csurkával, velem és másokkal megvitatni az aktuális politikai kérdéseket. Én őszintén tiszteltem őt, bár alig lépte túl a negyvenet, történelmi mértékű munkásmozgalmi múlt állt mögötte. Tizennyolc éves kora óta részt vett az illegális kommunista párt harcaiban. Ságvári Endrével együtt irányította az Ifjúsági Bizottságot, a Batthyány örökmécsesnél és a Petőfi szobornál tartott antifasiszta tüntetések fő szervezői közé tartozott. Lebukott, a rendőrségen félig agyonverték, hosszú börtönbüntetést is kiállt. Életútja a je230lenlévők közül, azt hiszem, csak nekem imponált, az „öreg Sztálin”-ként is emlegetett Totyó unokájának. Tudom, ha nem is mondták ki nyíltan, csak a Hatalom egyik képviselőjét látták benne.
Hollós harsány, agitatív stílusát a szocialista rendszer egyik vezető funkcionáriusaként is megőrizte, teli torokból kiabálva, de minden fölényeskedés nélkül tárgyalt velünk. Természete szerint hajlott a megegyezésre, a háború alatt is megtalálta a közös hangot a különféle keresztény ifjúsági szervezetekkel és együttes akciókra bírta rá őket. Kompromisszumkészsége azonban nálunk nem érvényesült, mi már régen nem értük be a lehetséges apróbb reformokkal, átfogó változásokat követeltünk, ezek némelyikét pontosan meg tudtuk határozni, a többit inkább csak általánosságban, de mindegyikük meghaladta azt a szintet, amelyet Hollós és az általa képviselt politika elfogadhatott. Mindig veszekedve váltunk el, de egy pár hét elteltével Hollós újra megjelent szendvicses tálcáival és folytattuk a vitát.
A félévi szakmai vizsgán összecsaptam osztályfőnökömmel, a Mészöly Dezsőt felváltó Háy Gyulával, aki egyébként az egész főtanszak vezetőjének tisztét is betöltötte. Az előírások szerint egy dolgozatot kellett írnunk valamilyen szabadon választott dramaturgiai témáról, például: „A kritikai realizmus megjelenése Csiky Gergely művében”, vagy „A drámai hős kettős kötöttsége”. Nem volt kedvem az ilyen elmefuttatásokhoz, inkább egy ideológiai kérdést választottam. Azt fejtegettem, bevallom: kissé nagyképűen és felületesen, hogy az 1953-ban megkezdődött reformmozgalom azért felszínes és azért nem tudja igazán megmozgatni a tömegeket, mert a huszadik század magyar történelméből hiányzik egy valódi szocialista 231forradalom – például többek között a jugoszláv partizánháborút elemezgettem, mint a forradalmak egyik különleges megjelenési formáját. A forradalom elmaradása okozta – írtam a továbbiakban –, hogy a szocializmus lehetősége felkészületlenül érte a magyar népet, nem tudta valódi értékét megbecsülni, mintha egy bútort nem saját maga készített volna el, hanem csak úgy bedobták volna hozzá a nyitott ablakon.
Feltételezésemet nem mondhatnám túlságosan mélynek vagy szerfölött eredetinek, azokban a hónapokban százszámra röppentek fel hasonló elgondolások, és tűntek is el kihunyó szikraként, a dramaturgiai vizsgám mégis botrányba fulladt. Háy dörgő hangon kérdezte Kutrucz Elemértől, a vendégként jelen lévő marxista tanszékvezetőnktől:
– Maguk ilyeneket tanítanak, Kutrucz elvtárs?
– Dehogyis tanítunk, ez az ő saját elmélete.
Én nyilvánvalóan visszaéltem azzal, hogy már ígéretes írónak számítottam, ha kirúgnak a Főiskoláról, mindenki politikai machinációt sejtett volna mögötte. Háynak nem is állt a szándékában ilyen megtorlás. Szó nélkül persze nem vehette tudomásul ezt a rebellis dolgozatot, visszautasította és egy új vizsgamunka megírására kötelezett.
A vizsga az ötödik emeleten folyt le, de mikor elengedtek, lementem és a kapuban megvártam Háyt. Jött is hamarosan, töprengve összehúzta a szemöldökét, menet közben elővette a slusszkulcsát, azon rendkívül ritka személyek közé tartozott, akik már 1955-ben magánautóval rendelkeztek Magyarországon. Meglátott engem, megállt:
– Mit kíván?
– Van egy perc ideje?
– Kísérjen el a kocsiig.
232Mentünk végig a Vas utcán.
– Én tudom, hogy Háy elvtárs ott fönn a bizottság előtt nem mondhatott mást, és higgye el, hogy én nem is haragszom, amiért kirúgott, de itt négyszemközt szeretném megkérdezni: ugye belátja, hogy igazam volt abban, amit leírtam?!
Háy végigmért:
– Mit képzel? Nekem más véleményem van az ötödik emeleten és más a földszinten?
– Ja, az más, akkor elnézést kérek a zavarásért.
Megírtam az új dolgozatot, kaptam rá egy hármast, és ezzel az ügy végképp lezárult.
Közben telt-múlt az idő, végül is eljött az 1956-os év ősze. Az ötödik, vagyis az utolsó évemet töltöttem a Főiskolán, a következő nyáron volt esedékes a diploma megszerzése, vizsgamunkaként egy színdarabot, vagy egy film forgatókönyvét kellett benyújtani.
Én egy négyfelvonásos drámába kezdtem bele – ez a szerkezeti forma akkoriban jött divatba a színházi büfésnők legnagyobb örömére, mert a szünetek száma így eggyel szaporodott –, a „Legenda a tábornokok pusztulásáról” címet adtam neki.
Azt hiszem, már említettem, hogy ez a tervezett színdarab áttételesen a Rajk-perről szólt. Az 1956-os nyarat ennek a példátlan politikai botránynak a kibomlása tartotta forrongásban. Újabb és újabb részletek derültek ki a koncepciós perben kivégzett Rajk, Pálffy, Szőnyi és Szalai likvidálásáról. Csontjaikat sok év után összeszedték a temetők eldugott sarkaiból és a gödöllői országút melletti árkokból, majd október 6-án ünnepélyesen eltemették őket. Nem voltam jelen, csak rádión követtem a szertartás menetét, emlékszem, hogy a neves riporter, Ember György milyen meghatottsággal rezegtette a hangját.
233Rám nem hatottak a Rajk Lászlót dicsérő frázisok, már élt bennem a felébredt politikai balekok gyanakvása, meg voltam győződve, hogy ha a Párt érdeke úgy kívánta volna meg, ő is hasonló módon számolt volna le bárkivel. Később igen kifejezőnek találtam azt a megjegyzést, melyet egy öreg kommunista tett a temetésen:
– Szegény Laci, ha élne, de közénk lövetne!
Rajk László történetét csak főbb vonásaiban ismertem, ezekhez sem mindenben tartottam magam. Bár viszonylag alacsonyabb beosztásban vett részt a spanyol polgárháborúban, én egykori tábornokot kreáltam belőle, a nemzetközi csapatok magasrangú irányítóját – úgy éreztem: ezzel megemelem személyének jelentőségét. Új, a valóságostól eltérő családi környezetet rajzoltam köré és a nevét is Futóra változtattam.
Mivel a dráma általában idő- és térbeli sűrítést kíván meg, az eseményeket onnan indítottam, hogy egy este egy titokzatos férfi jelenik meg Rajk-Futó házában, Juan Modesto, akiben a főhős felismeri polgárháborús tábornoktársát. A viszontlátás öröme után kiderül, hogy Modesto magasabb helyről származó megbízatással jött: rá kell beszélnie a barátját, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom érdekében vállalja magára a rendszerellenes szervezkedés bűnét. Maga Rajk-Futó és a környezete is tiltakozik, elkezdődik a harc az egykori tábornok, jelenlegi miniszter lelkéért.
Megengedtem magamnak, hogy egy időre kiszakadjak az otthoni környezetemből, és kényelmes feltételek között írhassak. Szeptember végén néhány hétre lementem az Irodalmi Alap szigligeti alkotóházába, reggeltől késő délutánig dolgoztam a színdarabon.
234Az Alkotóházban tartózkodó többi íróval csak a vacsoránál találkoztam; sakkoztunk, vagy leültem egy-egy kiválasztott asztalhoz hallgatni a beszélgetésüket.
Emlékszem, egyszer Kassák Lajossal és a mára elfeledett Nádass József költővel hozott össze a véletlen. Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem tőlük:
– Ti ugye jól ismertétek József Attilát?
Ha vontatottan is, de mindketten bólintottak.
– De úgy tudom, hogy nem barátkoztatok vele, sőt igazi kapcsolat sem alakult ki köztetek – folytattam. – Ti mindketten szocialisták voltatok, Józsi bácsi egyenesen kommunista, ráadásul az avantgárd felfogású írók közé tartoztatok, miképp fordulhatott elő az, hogy nem vettétek észre, mekkora költő József Attila? Mert úgy tudom, hogy nem vettétek észre.
Sokáig hallgattak, aztán Kassák válaszolt.
– Akkor nem lehetett tudni.
– Hidd el, ez nem olyan egyszerű! – tette hozzá Nádass József.
Én ezt akkor elképzelhetetlen vakságnak tartottam és csak azzal tudtam magyarázni, hogy lelkük mélyén mindketten nagyobb költőnek tartották magukat József Attilánál, csak ezt nem akarták nyíltan bevallani.
Ebben a megítélésben csak évtizedekkel később kezdtem el kételkedni, mikor elolvastam Déry Tibor egyik feljegyzését. József Attila már a szanatórium zárt osztályán feküdt végképp felbomló idegzettel, mikor Déry meglátogatta. A költő egyszercsak egy darab papírt szedett elő a párnája alól, és felolvasott róla néhány rímet, melyet még nem szedett metrumba:
„Piros vérben tatata (ez nyilvánvalóan az elképzelt ritmust hordozó szövegpótló – M. Gy.) a lanka nyúltatata lekonyultatata alkonyul…”
235Déry, hogy megnyugtassa a költőt, megdicsérte ezt az összefüggéstelen vázlatot, fogalma sem volt, nem is nagyon lehetett, hogy ebből a három rímből nő majd ki a magyar irodalom legszebb, halált vizionáló versének egyik szakasza:
Ahogy belegondoltam József Attila sorsába, összeszorult a gyomrom: ha ő depressziós öngyilkosként a vonat kerekei alatt végezte, mi, akik tehetségben nem is mérhetjük hozzá magunkat, mit várhatunk? El tudjuk-e viselni majd az élet minden sarkából felénk háruló nyomást, kitartunk-e céljaink és reményeink mellett, megírjuk-e „az igazat és nem csak a valódit”, vagy megkötjük a magunk különbékéjét. Nem adhat felmentést sem a fillér nélküli nyomor, sem a testet-lelket görcsbe feszítő idegbetegség, sem az olvasók-írótársak közönye, mert József Attilának is el kellett viselnie mindezeket.
Összekocogtattam a fogamat, ökölbe szorítottam a kezemet és megfogadtam: soha nem fogok írni olyat, ami a meggyőződésem ellen szól, előre elátkoztam magam, ha mégis megtenném. Igyekeztem elnyomni a lelkem mélyén lappangó kétkedést, hogy sikerül-e majd így áthaladnom az előttem álló évtizedeken.
236