„Van rá okod, van rá okod szívem…”
Shakespeare
5Anyám emlékére
M. Gy.
61954. november 17-én, mikor a szolgálat végeztével Kőhidai Miklós visszatért az irodából a hálókörletbe, egy képeslapot talált az ágyán. A lapon látszott, hogy még a háború előtt nyomták alkalmi üdvözlőkártyaként, illusztrált oldalán rajzos holland babafigurák táncoltak. Méretei túllépték a postai szabványt, portóbélyeget ragasztottak rá, talán ezért is hozta fel külön a falusi kézbesítő.
Délután négy óra felé járt az idő, már sötétedett, Kőhidai felkattintotta a villanyt. Margit írt neki, a fiú sokáig nézte a címzést: „Kőhidai Miklós kiskatonának…”, csak aztán kezdte el olvasni a sűrűn rótt sorokat.
„Felejthetetlen édes kisfiam!…”
Meg kellett hogy álljon, úgy érezte: ezek a sírkőre illő szavak mintha egész kapcsolatuk reménytelenségét sugallnák. Mélyet, sóhajtásszerűt lélegzett, megdörzsölte a szemét és tovább olvasott:
„…Olyan régen láttalak, és olyan lassan múlik az idő nélküled. Régen úgy képzeltem, hogy egyetlen nap sem telhet el anélkül, hogy legalább valami kis öröm ne érné az embert, és most már olyan ritkák az örömök, hogy ha ragaszkodom hozzájuk, ki kell tolnom a nap határait, háromszor-négyszer huszonnégy óra is eltelik, amíg valami jó történik velem. Addig nem is szoktam lefeküdni, amíg ez a várt jó dolog be nem következik – ez egyébként nem nagy áldozat, mert amióta elmentél, nehezen alszom el. Ha este az első álomhozó szellők nem találnak az ágyban, később már minden hiába, egész éjszaka csak forgolódok, inkább felkelek és olvasok, vagy megpróbálok írni valamit.
7Sokat dolgozom. A múlt héten jártam a Dunántúlon, és egészen rendkívüli emberekkel ismerkedtem meg, elmondták nekem az egész életüket; bár még fiatalok, annyi csodálatos dolog történt már velük. Két nagy füzet telt meg ezekkel a jegyzetekkel, ha meg tudom írni, olyan könyv születik belőle, amilyen még soha senkinek nem sikerült, mert az írók nem gondolnak rá, hogy az élet megváltozott, és más dolgok fontosak egy ember életében, mint régen…”
Közeledvén a lap aljához a sorok egyre sűrűbben torlódtak össze:
„…és most érzem csak, hogy olyan boldog voltam Veled, mint a hurkapálcika a vattacukor közepén, és soha semmi sem történhet már velem, ami ehhez hasonló volna. Csak azért élek, mert hiszek benne, hogy egyszer visszajössz, és minden ott folytatódik majd, ahol abbahagytuk: vársz rám a menzán, vagy a Széchényi Könyvtárban, és újra van értelme a napnak.
Olyan jó volt látni Téged, biztosan irtó helyes vagy katonaruhában. Isten veled. Nagyon szeretlek.
Margit”
Kőhidai még egyszer elolvasta a lapot, aztán kettőbe hajtotta és a tárcájába tette Margit utolsó levele mellé. Bár tiltotta a szabályzat, végigdőlt az ágyon, és kezét a tarkója alá támasztva elgondolkodott. A sorok között is érezte, hogy a lány egész tartása fellazult, újra elfogta őt az a depresszió, melyből egykori szeretője, Lancsa István halála óta sohasem lábolt ki egészen. Nyugtalanították azok az újabb ismeretségek is, melyeket Margit megemlített a levelében – Kőhidai emlékezett rá, hogy a lány milyen gyanútlanul sétált bele a legátlátszóbb csapdákba is, és megalázva, sérülten került ki belőlük. Tudta: Margitnak szüksége volna rá, hogy ő most mellette álljon, és hiába írna neki akár mindennap, innen a távolból nem segíthet rajta.
Nem bírt tovább fekve maradni, az ablakhoz ment, és kibá8mult a laktanya mögötti sötét rétre. A korán jött első hó már elolvadt, a föld kissé fölmelegedett, és a patak szennyes medre felől sűrű köd közeledett hömpölyögve. Kőhidai egy ideig gondolatok nélkül bámulta a tájat, ujjai önállósították magukat, összesöpörték az ablak belső oldalán lecsapódó párát, aztán megrázkódott, és megtörölte kezét a nadrágjába. Visszament az irodába, és kitöltött magának egy üres, kimenőt engedélyező papírt, melyet B. Papp százados aláírásával ellátva az egyik asztalfiókban őrzött.
A kimenő négy-öt órája még ahhoz is rövid lett volna, hogy megjárja Nyíregyházát, így csak a laktanyához közeli kocsmába ment át. Az ösvényen átvágva Kőhidai érezte az ázott föld kesernyés szagát, a bokrok alsó, védettebb ágain egy-egy zölden megmaradt levél is mintha tavaszt ígért volna.
A sötét főutcán csak a kocsma előtt látszott egy lámpa ködben vibráló fényköre. Kőhidai benyitott, levette a köpenyét és kigombolta gimnasztyorkája nyakát, kényelmesen elhelyezkedett egy asztal végében, nagyfröccsöt rendelt a környékbeli savanyú borból. Ahogy előrekönyökölt, derékszíja megfeszült a hasán, bevonulása óta felszedett néhány kilót.
Ivott egy kortyot, megtörölte a szemüvegét, aztán körülnézett a tágas teremben: túloldalt az egyik sarokasztalnál volt szakaszparancsnoka, Zsótér tizedes ült két sorkatona társaságában. A tizedes már sokat ihatott, és éppen akkor hozatott ki egy újabb üveg bort. Átizzadt gimnasztyorkáját előbb végig kigombolta magán, majd mintha maradék önfegyelme tiltakozott volna a lazaság ellen, megpróbált újra begombolkozni, de ez összevissza sikerült. Derékszíja lecsúszott a padlóra, a sapkája is elhányódott valahol, és a máskor hallgatag, visszahúzódó tizedes most meg-megcsukló hangon magyar nótákat énekelt, a pohár talpával verte hozzá a ritmust. Észrevette Kőhidait, intett neki, hogy jöjjön át az asztalukhoz, de a fiú feltett szándéka szerint el9került minden bizalmasabb kapcsolatot, most is mosolyogva bólintott, és egy bocsánatkérő mosollyal jelezte, hogy nem akarja zavarni a társaságot. Zsótér felkelt, ingatag léptekkel odajött hozzá – részegségében is igyekezett szertartásosan fogalmazni.
– Ha meg nem sértem, egy pohár borra… ezen a napon…
Nem lehetett kitérni a meghívás elől, Kőhidai átült a sarokasztalhoz. A tizedes töltött egy negyedik pohárba is, hirtelen billentette meg az üveget, a vastag sugárban kizúduló bor végigfolyt az asztalon, de ő nem törődött vele, felemelte a poharát:
– Igyunk arra, hogy önök, a Magyar Néphadsereg katonái…
A síkos pohár kicsúszott a kezéből, és elgurult a padlón. Zsótér nem hajolt le érte, feje hátracsuklott, és könnyei végigperegtek az arcán. Kőhidai még sohasem látta őt hasonló állapotban, megdöbbenve kérdezte:
– Mi történt?
Zsótér összefüggéstelenül feltörő szavaiból csak nehezen értette meg a helyzetet. A tizedes nem hivatásos, hanem sorállományú katona volt, november végére várta a leszerelését – akkor telt le a szokásos idő, szolgálatának huszonnegyedik hónapja. Már elígérte társainak kisebb használati tárgyait, otthon is várta a családja, de ma délben az ezredparancsnok berendelte magához, és közölte vele, hogy egy fél évvel meghosszabbítják a szolgálati idejét. Zsótér hiába tiltakozott, egy korábbi miniszteri parancs lehetővé tette, hogy a hiányzó hivatásos állomány pótlására visszatartsanak egyes kiváló minősítésű sorállományú tiszthelyetteseket. Zsótér a magasba emelte a karját:
– Ön sokkal fejlettebb, mint én, tudom, hogy egyetemre is járt, mondja meg ön: igazság ez?! Van olyan katona, aki végiglógta a két évet, és most mégis időben leszerelhet és hazamehet, én pedig, aki mindig igyekeztem, itt maradok még egy fél évig. Én a szolgája, a bolondja voltam eddig a Seregnek, de most már 10nem csinálom tovább. El is köszönök öntől, nem fogunk találkozni, mert én már többet leszek börtönben, mint szabadon…
Eltakarta az arcát, nyilvánvalóan hányingerrel küszködött. Kőhidai felmérte: ha Zsótér most visszamegy a laktanyába, rosszul lesz, szinte bizonyosan lebukik és a fogdába kerül, intett az asztal mellett ülő két katonának:
– Vigyétek át az iskolába, és fektessétek le a tornateremben a szőnyegre, vigyázzatok, nehogy megfázzon. Maradjatok vele ti is, a papírt majd én elrendezem. Induljatok.
A két katona vállával benyúlt Zsótér hóna alá, és szinte a magasba emelve kivitte. Kőhidai magára maradt a kocsma üzletvezetőjével, jobb híján leültek sakkozni.
– Szegény srác, jól kitoltak vele – mondta a kocsmáros, és játék közben halkan dudorászott:
– Maga tud tirpákul, főnök? – kérdezte Kőhidai. – Mit énekel?
– Valami olyat, hogy bárcsak összedőlne a kaszárnya, mert az anyám sokat sírt előtte.
Kőhidai elgondolkodva lengette a levegőben a bástyáját:
– Összedőlne a kaszárnya? Nem is volna rossz.
– Főleg, ha maga nincs benne, igaz?
– Tudja mit? Akkor is összedőlhet, ha én benne vagyok.
Unottan tologatták a figurákat, mikor B. Papp nyitott be az ajtón, a fiú fel akart ugrani a helyéről, de a százados visszanyomta a tábla mellé.
– Maradjon csak ülve, kocsmában nem kell tiszteletadást teljesíteni! – ő is leült, és nézte a játékot.
– Százados elvtárs tud sakkozni? – kérdezte Kőhidai.
– Azt hiszem, tudok egy kicsit, kilenc lépést kombinálok előre, és ismerem az összes cseljátékot: királycsel, vezércsel és így 11tovább. Valamikor sokat játszottam egy nagymesterrel, nem mondom, ő több partit nyert, mint én, de mindig megizzadt bele.
Kőhidai nehezen fojtotta vissza mosolyát a százados szokásos túlzásain, de udvariasságból felajánlotta:
– Játsszunk egy partit?
– Este már nem szoktam, annyira beleélem magam a játékba, hogy aztán nem tudok elaludni.
Mikor a játszma befejeződött, a kocsmáros felállt:
– Mit hozzak, Sanyi?
B. Papp kinyitotta az aktatáskáját, és egy zsíros papírba tekert csomagot vett elő, a felcsapó erős füstölt szag jelezte, hogy kolbász van benne.
– A szokottat, Józsikám, nekem is, a katonának is.
A százados megvárta, amíg az üzletvezető eltűnik a konyhaajtó mögött, és az asztalra könyökölve előrehajolt:
– Zsótért láttam az iskolánál?
Kőhidai nem tudta, mit feleljen, hogy ne ártson a tizedesnek, végül határozatlanul bólintott:
– Igen.
– Berúgott?
– Sajnos.
– Gondoltam, én is hallottam, hogy mi történt vele. Sok a baj ezekkel a hosszabbításokkal, próbáltam segíteni rajta, de nem sikerült.
A kocsmáros visszatért a konyhából, két tálon gőzölgő kolbászos rántottát hozott be, és egy üvegben bort. A százados pillanatok alatt felhabzsolta az ételt, ivott rá, aztán egy fogpiszkálót harapott a foga közé, és jólesően böffentett:
– Boszorkányos. Nagyon unja már ezt a mezei kuplerájt, katona?
Kőhidai vállat vont:
– Itt is letelik valahogy a két év.
12– Az igaz. Nem is számítana ez a két év, ha legalább öt életünk volna. Aztán meg lehet fejelni még egy fél évvel, mint ahogy ezzel a szerencsétlen Zsótérral is csinálták. Vagy maga tud valamit ellene?
– Nem, ha velem ki akarnának tolni, én éppúgy nem tehetnék semmit, mint most Zsótér.
– Én megpróbálok segíteni magán, katona. Hirtelen adódott egy lehetőség: most, ha akar, elkerülhet innen. Azért is jöttem le maga után, mert sürgősen válaszolni kell.
– Miről van szó?
– Az újvári ezredhez kérnek valakit, ott is leszerelnek most sokan. Az új sorvánnyal pedig százszámra jönnek az analfabéták, cigányok. Egypár érettségizett ember kellene nekik: írnoknak, rajzolónak, kultúrosnak, mit tudom én. Magának úgyis ilyen srófra jár az esze, érdemes volna megpróbálni.
Kőhidai felemelte a tekintetét, de B. Papp rezzenéstelenül állta a farkasszemet:
– Miért menjek el Újvárra? Hogy ugyanazt csináljam, mint itt? – kérdezte a fiú rekedten.
– Mert Újvár egy város, nem olyan koszfészek, mint a mi falunk. Az ottani ezrednél sokkal kulturáltabbak a körülmények, és hat óra alatt fel lehet jutni Pestre – ami, azt hiszem, magának nem mindegy, biztos van fenn egy kislány.
Kőhidai elfordult.
– Ez jutalom volna vagy büntetés?
– Azt hiszi, hogy át akarom verni? Katona, maga nincs észnél! Ha én ki akarnék tolni magával, ezer és egy módom volna rá, úgy belepasszíroznám a földbe, hogy csak a jobb keze maradjon kint, hogy tisztelegni tudjon.
B. Papp füstölögve töltötte ki a poharakba a maradék bort.
– Nyugodjon meg: nem kapok dicséretet, amiért épp magát ajánlom. Moyzes őrnagy úr, ez az öreg Hitler-imádó maga ellen 13volt, nézte a káderlapját és vakaródzott. Azt mondta: maga biztos valami botrányt kavart az egyetemen, azért kellett eljönnie onnan, és csak leégünk, ha magát ajánljuk. Még egyáltalán nem is biztos, hogy sikerül keresztülhajtanom az ügyet.
Csend állt be, a százados felállt, és becsatolta a derékszíját.
– Nem agitálom tovább, katona, nem erőszak a disznótor. Most gondolkodik, holnap reggel nyolckor jelentkezik nálam, és közli, hogy döntött – intett az üzletvezetőnek –, írj fel mindent, Józsikám.
B. Papp kilépett a kocsmából, Kőhidai eltűnődve nézett maga elé.
Kőhidai futó félálomban töltötte el az éjszakát, fel-felriadva kinézett az ablakon, lesve, hogy mikor világosodik. Aztán az ágy valósággal kivetette magából, már négy óra előtt felkelt és kiment a mosdóba. Ezen a napon nem volt meleg víz, borzongva állt be a hideg zuhany alá.
A kapuőrségnél felvette irodája kulcsát, egy előző napi dátumra kiállított eltávozási jegyet írt Zsótérnak és a vele tartózkodó két katonának, nem akarta, hogy mások is értesüljenek az ügyről, ezért maga vitte át az iskolába.
Kopogott a tornateremnek használt kis faépület ajtaján, bentről nyögés és elfojtott káromkodások hallatszottak ki, aztán résnyire kinyílt az ajtó.
– Mi van? – kérdezte az egyik kísérő katona.
– Itt a papír – mondta Kőhidai, közben bepillantott az ajtórésen, és látta, hogy egy nő is ott fekszik a földre vetett tornaszőnyegen, feltételezte, hogy a katonák az egyedül élő takarítónőt dobták partiba –, ébresztőre be kell érnetek.
14– Jól van, rögtön megyünk – mondta a katona, átvette a cédulát és becsapta az ajtót.
Kőhidai csalódottan botorkált visszafelé a sötétben, bántotta az az elutasító hang, ahogy a szolgálatait fogadták. – Nem érdemes, minek csinálod? – mormogta magában.
Leült az irodában, és fejét a tenyerébe támasztotta, még mindig nem tudta, hogy milyen választ adjon B. Pappnak. Minden ok nélkül ingerültség fogta el, mintha méltánytalannak érezte volna, hogy olyan nehéz helyzetbe hozták, ahol a döntés meghaladja az erejét. Kívülről szeretett volna valamilyen útbaigazító jelet kapni – mintegy elhárítani magáról a felelősséget.
Hallotta, hogy a napos végigmegy a folyosón, és suttogva beszól a hálótermekbe – a rajparancsnokokat egy negyedórával korábban keltették fel, mint a többieket. Kőhidai tudta, hogy ezek az utolsó zavartalan percei, megpróbálta még egyszer végiggondolni az adott helyzetet.
Mikor be kellett vonulnia, Kőhidai megfogadta, hogy a katonai szolgálat két éve alatt semmiféle vállalkozásba nem kezd, feltűnés és kockázat nélkül él majd, mint a szélben a földhöz simuló apró füvek, és minden változás ellentmondott volna ennek az elhatározásnak. B. Papp indítékairól nem táplált illúziókat, nyilvánvalónak látszott, hogy a százados már rég el akarta távolítani őt a zászlóaljtól, mint sikkasztásainak koronatanúját, és most élni akar a kínálkozó lehetőséggel.
Kőhidai kényszerítette magát, hogy a távozás mellett szóló érveket is mérlegelje. Úgy találta: Újvár mint város valóban szabadabb mozgást ígér, maga a beosztás is esélyt nyújthat, hogy gyakrabban találkozik Margittal. Végül úgy döntött, hogy elfogadja a felkínált lehetőséget.
Reggeli után bekopogott B. Papphoz, a százados várakozóan nézett rá:
– Na mi van, katona? Széna vagy szalma?
15– Jelentem, százados elvtárs, elvállalom.
– Végre megjött az esze, gratulálok.
B. Papp egy papírköteget vett elő, és az előtérben álló kis asztalra tette.
– Töltse ki ezeket az adatlapokat és írja meg az önéletrajzát.
– Már van a dossziémban.
– Ők újat kérnek. Most dolgom van, majd jövök vissza.
Mikor a százados mögött becsukódott az ajtó, Kőhidai leült, egy tollat keresett, és maga elé húzta az elmosódó betűkkel sokszorosított kérdőíveket – a bal felső sarkukba odapecsételték: „Kitöltés után titkosként kezelendő!”
Egy-egy kérdésen eltöprengett, de megalázónak érezte volna, hogy egy ilyen alantas helyzetben még taktikázni is próbáljon, mindig a legjobb tudomása szerint válaszolt. Megemlítette, hogy Kirschner volt az eredeti családi nevük, az előző lakhelyei címszónál felsorolta az Auguszta telepet és a Klauzál utcai gettóházat is, végül aláírta a kérdőívet. Az önéletrajzot külön lapon kellett mellékelnie, lassan írt, figyelve a sima íven átlátszó sorvezetőt. Hirtelen kinyílt az ajtó, B. Papp tért vissza.
– Elkészült vele, Ablak?
– Az önéletrajz végénél tartok.
– Fejezze be gyorsan, még át kell vinnem aláírásra az őrnagyhoz is. Annyit számít ugyan az öreg, mint az 1936-os naptáron a légyszar, de azért nem kell kikezdeni vele, mert ha akar, tud ártani nekünk.
Kőhidai írt hozzá még néhány sort, aztán átadta a lapot; a százados gondosan átolvasta a szöveget, és elégedetten bólintott:
– Ez a bula Zsófi, nem az anyádé! Olyan szép, hogy majdnem elsírtam magam. Menjen át az irodába, ha végeztem, majd ott megkeresem. Addig is gondolkodjon azon, hogy ki állhatna a maga helyére.
16Ahogy B. Papp eltűnt a papírokkal, Kőhidait pánikszerű rémület fogta el, hogy ezzel a döntéssel végképp tönkretette a sorsát, de belátta, hogy ugyanezt érezte volna akkor is, ha elutasítja az ajánlatot. Visszatért megszokott íróasztalához, elvégezte a napi rutinmunkákat, aztán egy fiókba rejtett könyvet olvasgatott. B. Papp csak ebéd után jött be hozzá.
– Sikerült, Ablak, pedig már nagyon úgy nézett ki, hogy dudált a bőrgyár.
– Mi történt?
– Az öreg elolvasta a maga önéletrajzát, és most is nagyon elhúzta a száját. Azt mondta, hogy a Magyar Néphadsereg ezerszer jobban járna, ha maga helyett egy hatelemis parasztfiút küldenénk el Újvárra, akiben él a becsvágy, és nem cinikusan megpróbálja kihasználni a helyzetet, mint maga.
– Én csak az igazat írtam.
– Nyugodjon meg, kapott tőlem hideget-meleget. Elébe raktam a papírt: Újvárról érettségizett sorkatonát kértek tőlünk, és nekünk nem az a dolgunk, hogy a parancsot felülbíráljuk. Erre nagy nehezen aláírta, én már el is küldtem a futárral.
– Mikorra várhatom a választ?
– Ez már nem rajtam múlik, lehet, hogy egy hét, lehet, hogy egy hónap is beletelik – kezét vigasztalólag Kőhidai vállára tette –, egyébként az öreg Hitler-imádóval nem kell törődnie, ha minden jól megy, az életben nem látja többé.
17Mint ahogy B. Papp megkérte, Kőhidai megpróbált betanítani a maga helyére egy újonnan bevonult katonát, de nem jutott hozzá, hogy a teljes ügyvitelt átadja neki, mert szokatlanul gyorsan, alig egy hét múlva megérkezett az a parancs, mely áthelyezte őt Újvárra.
A parancs kézhezvételét követő napon éjfélig kellett jelentkeznie az újvári ezrednél, alig harminchat órája maradt ügyeinek elintézésére. Fegyverét, felszerelési tárgyait és szinte minden ruhaneműjét le kellett adnia a raktárban, Kőhidai szeretett volna minél korábban végezni, de ezen a szombati napon egyik raktárvezető tiszthelyettest sem találta a helyén, már beesteledett, mire le tudott számolni. Elszalasztván az utolsó vonatcsatlakozást is, ezt az éjszakát még a zászlóaljnál kellett töltenie.
A szokások szerint Kőhidainak ezen az estén illett volna meghívni néhány társát a kocsmába, hogy búcsúzóul megigyanak egy pohár bort, de senkivel sem került olyan közeli kapcsolatba, ami ezt indokolta volna.
A kívülállásnak is megvannak a maga előnyei – gondolta, és valamilyen fanyar ízt érzett a szájában.
Csak B. Papptól szeretett volna elköszönni, az irodai telefonon felhívta a lakását; a felesége vette fel a kagylót, a nő zavaros, kitérő válaszaiból Kőhidai felfogta, hogy a százados nem kíván még egyszer találkozni vele, így a fiú csak egy rövid búcsúüzenetet hagyott.
Hajnalban kellett elindulnia, ezért már este megborotválkozott és bepakolt a zöld katonaládába; csak néhány könyvet ra18kott be, egy váltás fehérneműt, egy vászonzacskót a tisztálkodási szerekkel és az úti élelemcsomagját.
Alig néhány órát aludt, álmában futó töredékes jelenetek követték egymást: régi, még gyerekkorában elveszett kutyáját látta sínbe rakott törött lábbal, lefelé futott egy lépcsőn, aztán egy öregember németül szólította meg:
– Zeit zu abgehen! – mondta, majd nyomatékosan megismételte magyarul is: – Ideje elindulnotok!
Kőhidai nem értette, hová kell mennie és miért használ az öregember többes számot, de az felemelt mutatóujjal még hozzátette:
– Das ist die letzte Grenze! Ez az utolsó határ!
Még a vekker megszólalása előtt felébredt, lenyomta a csörgő gombját, és az órát is berakta a nyitott katonaládába. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy kire hasonlított az álmában látott öregember és miért beszélt németül, de nem talált magyarázatot rá. Megmosta az arcát, és sietve öltözködött, gyalog kellett lemennie a vasútállomásra.
A kapunál őrködő posztnak felmutatta az áthelyező parancsot, kinyitották előtte a kis vasajtót. Kőhidai kilépett az útra, míg elrakta az iratait köpenye zsebébe, még egyszer visszanézett a laktanyára, semmiféle meghatottságot nem érzett, és tudta, hogy ő sem fog hiányozni senkinek, néhány hónap múlva a nevére sem emlékeznek majd.
– Ezen már túl vagyok, akárhogy is lesz utána – mormogta magában.
Csizmáján megpendült a sarokvas, ahogy nagy lendülettel nekivágott az útnak, de szemüvege hamar bepárásodott a szitáló ködben, lépései óvatosabbá váltak, és a hirtelen felbukkanó figyelmetlen teherautóktól tartva lehúzódott a kocsiút melletti földes ösvényre. A botorkálással sok időt vesztett, mire leért az állomásra, a vonat már benn állt, indulásig épp hogy le tudta pecsételtetni a menetjegyét.
19Mint a menetlevelén is feltüntették, csak kerülővel juthatott el úticéljáig, az ország északkeleti sarkában fekvő Újvárra, előbb Nyíregyházán, majd Miskolcon kellett átszállnia. A Tiszai pályaudvaron végigjárta az Újvár felé tartó vicinálist, már minden kupéban sokan ültek, csak egy padsor szélén kapott helyet. Levette a köpenyét, de minden ajtónyitódásnál végigvágott rajta a huzat, így inkább a vállára terítette.
Becsípett borosgazdák vonultak el mellette rövid mikádó kabátban, újborral telt demizsonokat cipeltek magukkal. Ha egy-egy ismerőst fedeztek fel az utasok között, tenyerükkel megtörölve az üveg száját, megkínálták őket, azok néhányszor meghúzták a demizsont, és bólogatva-csettintgetve dicsérték a bort. Egy-egy ilyen alkalmilag összeverődött társaság néhány megállót utazott együtt, más utasok is hamar leszálltak, megüresedtek az ülőhelyek, Kőhidai behúzódott az ablak melletti sarokba, fejét az oldalfalnak támasztotta és elaludt.
Nem tudta, meddig alhatott, arra rezzent fel, hogy kicsurgott nyála hidegen szárad az álla fölött. Megdörzsölte az arcát, és kinézett az ablakon: szőlővel borított magas hegyek közeledtek. Innen az ablakból is látszott, hogy a táblák egy részét már nem művelik, a még novemberben is sötétzöld gazzal borított parlag fokozatosan kúszott le a völgy felé.
A vonat váltókon haladt át kattogva, majd lassan elveszítette a lendületét és megállt. Kőhidai kinézett: megérkeztek Újvárra, az óra az állomásépület falán fél kettőt mutatott. Szedelőzködni kezdett, derékszíját a köpeny dragonja alá igazította, és a katonaládát is ráérős mozdulatokkal vette le a csomagtartóból, nem akart túlságosan korán megérkezni az ezredtörzsre.
Az állomáson megkérdezte, hol találhatja meg a laktanyát – a város túlsó végén feküdt, sem autóbusz, sem más közlekedési eszköz nem vitt ki addig, Kőhidai gyalog indult el.
Hirtelen kisütött a nap, és az állomástól a városba vezető fa20soron felfénylettek a lehullott és megázott falevelek, az erős fényben színük élénkebb sárgába váltott. A fiú felszedett egy levelet a földről, tenyerében apróra morzsolta és az arcához emelte: illata valamiképpen a nyers dohányéra emlékeztetett. A dohányról nagyapja, Kirschner Gyula jutott az eszébe, az ő biztonságos pipaszaga, már több mint egy fél éve nem látta az öregembert, és anyja is alig-alig említette ritka leveleiben, elhatározta, hogy ha legközelebb szabadságot kap, kimegy hozzá a kőbányai szeretetotthonba.
A fiú még sohasem járt Újváron, érdeklődve forgatta a fejét jobbra-balra, de a fasor melletti polgárházakat magas kerítések zárták el. A jó időben nyitva hagyott ablakokon még a vasárnapi ebéd: főtt zöldség és rántott hús, édes vanília illata áradt ki, Kőhidainak megkordult a gyomra, és beállt egy közeli kocsmába. Elővette a ládából az úti élelemcsomagot, felbontotta a májkrémkonzervet, és megkent egy szelet kenyeret, lassú falatokban megette, aztán folytatta az útját.
Elhagyva a fasort Kőhidai hirtelen az újvári zsinagógával találta szemközt magát. Egy kisebb dombra emelték, ezáltal még magasabbnak tűnt az egyébként is hatalmas épület, és minden más részletében is ugyanez a nagyra törekvés hatotta át. Oldalát szürke márvány- és kőlapok borították, emeleti ablakait lant alakú vasrácsok takarták el. A templom homlokzatát dór oszlopok tagolták, fölöttük háromszögletű oromfal zárta le a síkot.
A bejárat fölé egy jelmondatot véstek, szokatlan módon magyar nyelvűt – Kőhidai eddig csak héber feliratokat látott zsidó templomok homlokán. A betűkből már nagyrészt kikopott a fekete festék, így a fiú csak nehezen silabizálta ki a szöveget: „Adj esőt és adj harmatot!”
Kőhidai önkéntelenül elmosolyodott, mert büszkeséget, sőt önhittséget érzett ki abból, hogy ez az egykor nyilván erős és gazdag közösség nem oltalmat kért Istentől, segítséget halálos 21veszedelemben, hanem beéri esővel és harmattal – mintha azt mondaná: ha ezt megkapjuk, minden más gondunkat magunk is meg tudjuk oldani. Ha ez gőg volt, kihívás a Sorshoz – gondolta a fiú –, akkor is megfizettek érte, velük is elindultak a zsúfolt tehervagonok Auschwitz felé, és csak kevesen tértek vissza erről a távoli útról.
Felkapaszkodott a dombra vivő lépcsőkön, a kapu zárva volt, így a fiú csak körüljárta a templomot. A falak mentén bodza burjánzott, és vadrózsabokrok, Kőhidai karjával félrehárítva a szúrós ágakat, benézett egy oldalsó ajtó üres ablakkeretén. Az épületben már évek óta nem tartottak istentiszteletet, egész állaga romlásnak indult. A tetőt feltépte a szél, a réseken porral keveredő fénynyalábokban vetődött be a délutáni napsugár. Az egyik oldalhajóban hordták össze az asztalokat és a padokat, melyeken itt-ott megvillant egy-egy fémlap, az egykori ülésbérlők rácsavarozott névtáblája. Közvetlenül az ajtó mellett egy vörös márványból készült fali kézmosót látott, felette az előírt áldás héber betűit, sokat adott volna érte, ha el tudja olvasni a szöveget.
Körbejárva a templomot, Kőhidai csizmájának orra hirtelen megakadt valamiben, lehajolt: a magas fűben egy fából faragott angyal maradványai feküdtek. Ujja hegyével végigsimogatta az angyal arcát, az egykor kemény, szívós fa belülről elkorhadt már, és a könnyed érintés nyomán is megroskadt, egy lyuk támadt az arcon. Mintha ez az elpusztult szobor éreztette volna meg vele az egész közösség végzetét, Kőhidai szíve szabálytalan ritmusban kezdett el verni, felállt, attól félt, hogy a hirtelen vértolulástól nem kap levegőt, erőlködve teleszívta a tüdejét, és elindult.
Az úton, amerre Kőhidai a város központja felé tartva továbbhaladt, szinte minden házon feliratok és hámló festékrétegű cégtáblák jelezték, hogy itt valaha boltok, raktárak és nagyban 22árusító borospincék működtek. Már hosszú évekkel ezelőtt bezárták őket, rácsok, rozsdás keresztvasak feszültek rajtuk.
Mire Kőhidai beért a város főterére, lassan már alkonyodott és szél kerekedett a hegyek felől. Beleunt a sétába, a katonaláda is meghúzta a karját, körülnézett, hogy hol üthetne el néhány órát. A bezárt üzletsoron csak egy vendéglőben és egy moziban égett a fény, megnézte a mozi kirakati vitrinjét: már látta azt a filmet, melyet éppen játszottak, egyébként is csak tíz-tizenkét éves gyerekek álltak sorban a pénztár előtt.
Benyitott a vendéglőbe, orrát megcsapta a padlódeszkák olajszaga, körülnézett: alig néhány asztalnál ültek, hátul feltépett posztójú biliárdasztalnál játszott egy kompánia. Fröccsöt kért a pincértől, amíg kihozták, újra kinyitotta a katonaládáját és evett néhány szelet nápolyit. Megitta a fröccsöt, aztán a szemközti falon lógó órára nézett: még mindig csak fél ötöt mutatott. Arra gondolt, hogy rendel még egy italt, de a zavaros pancsolt bor a fejébe szállt, és nem akarta megkockáztatni, hogy kapatosan érkezzen meg új helyére.
Nem vonzotta az ablakok előtt sötétbe merülő város sem, úgy döntött, hogy nem húzza tovább az időt, hanem korábban jelentkezik a laktanyában. Feltételezte, hogy kényelmesebben elhelyezkedhet a körletben, és talán ahhoz is hozzájut, hogy levelet írjon Margitnak. Becsomagoltatott két üveg bort, eldugta katonaládájának aljába, a pincértől megkérdezte, hogy merre találja meg a laktanyát.
Majd egy félórába tellett, amíg egy bekötőúton kiért a város határában fekvő épületbe. Az ügyeletes tiszt csak egy pillantást vetett az áthelyezési parancsra, melyet Kőhidai felmutatott, aztán előhívta az egyik őrt, és utasította, hogy kísérje hátra a jövevényt, és helyezze el a körletben.
– Miért nem a raktárba megyünk? – kérdezte Kőhidai a katonától. – Fel kellene szerelnem. Jobb volna most rögtön.
23– Nincs bent a szolgálatvezető.
– Hogy lehet az?
– Vasárnap van.
– És nem helyettesíti valaki?
– Senki, majd holnap reggel is ráérsz felszerelni.
Egy darabig szótlanul mentek egymás mellett, megeredt az eső, az utat borító salak megázott, és mintha frissen került volna ki a kazánból, átható füstszagot árasztott. Mikor az épületek takarásába értek, az őr megszólalt.
– Hoztál valami moslékot?
Kőhidai provokációtól tartva sokáig farkasszemet nézett vele, aztán körbefordította a tekintetét – megfelelő helyet keresve. A katona intett a díszbokrok mögé:
– Álljunk be oda.
Behúzódtak egy sötét benyílóba, Kőhidai előkereste ládájából az egyik borosüveget, mutatóujjával benyomta a dugót, és a társa felé nyújtotta. Egymásnak adogatva újból és újból meghúzták a palackot.
– Milyen szobába akarsz kerülni? – kérdezte közben az őr.
Kőhidai elcsodálkozott:
– Lehet válogatni?
– Most igen. Az „öregek” már elmentek az ezredtől, és a „kopaszok” még nem érkeztek meg. Szóval milyet szeretnél?
– Minél kisebbet – mondta Kőhidai abban a reményben, hogy így kevesebb emberhez kell majd alkalmazkodnia.
– Téged ugye írnoknak helyeztek ide?
– Még nem tudom pontosan, de valami hasonlónak.
– Akkor van egy príma hely.
Az őr felvezette az emeletre, a folyosón megmutatta, hogy hová kell akasztani a köpenyt, aztán a lépcsőn túl benyitott egy kis alapterületű, inkább már kamraszerű helyiségbe. Itt két ágy állt, de csak az egyik alá volt becsúsztatva katonaláda.
24– Az ablak alatti ágy szabad, jó lesz? – kérdezte az őr.
Kőhidai körülnézett: a sarokban álló ágy hanyagul volt megvetve, és a polcokon is összevissza álltak a különféle felszerelési tárgyak, el sem tudta képzelni, hogy az ágy gazdája miképp engedheti meg magának ezt a rendetlenséget.
– Igen, jó lesz. Ki alszik a másik ágyon?
– Oszi, ő most eltávon van, valamilyen hivatalos ügyben.
– Mikor jön meg?
– Nála ezt sohasem lehet tudni, ma este még biztos nem. Akarsz vacsorázni?
– Nem vagyok éhes.
– Esti parancsra nem kell lejönnöd. Aludj jól, nőt sajnos nem tudok szerezni neked.
Az őr elköszönt, Kőhidai magára maradva kibontotta a lepedőbe kötött ágyneműt, bár egyébként frissnek látszott, magába szívta a fűtetlen szoba hidegét és nedvességét – lefekvésig kirakta száradni az ágy peremére.
Benyomta a másik borosüveg dugóját is, ivott egy kortyot, aztán eldugta az üveget, és leült az asztal mellé. Kiemelt egy dupla lapot a füzetből, és egy levélbe kezdett Margitnak. Lassan és eltűnődve írt, mintha minden szót külön mérlegelne, hogy örömet okoz-e vele a lánynak, egy-egy humoros fordulaton maga is elmosolyodott. Írás közben hallotta meg a takarodót, de nem zavartatta magát, még befejezte a levelet, csak annyi helyet hagyott a lap alján, hogy az új címet és a postafiók számát pótlólag beírhassa majd. Éjfél körül feküdt le, a nedves ágyneműben hamar megizzadt és fázni kezdett, felkelt, lehúzta a pokrócot a másik ágyról, és azt is magára terítette.
25Hajnalban arra ébredt, hogy a gyomra összehúzódik valamilyen kínzó feszültségtől és szorongató lelkiismeret-furdalás fogja el. Az ébresztőórára nézett: néhány perc még hiányzott az öthöz, de Kőhidai felkelt és rendet rakott maga körül. Az ágyneműt tartalmazó csomagban talált egy törülközőt is, a vállára vetette, és átment a mosdóba; a falról hiányzott a tükör, csak ujjheggyel tapogatva az arcát megborotválkozott.
Hat óra előtt elindult, hogy megkeresse a szolgálatvezetőt. Kint lassan már oszladozott a sötétség, Kőhidai kíváncsian nézett körül. Az ezred bázisa valamikor a XIX. század végén épülhetett, emlékezett rá olvasmányaiból, hogy a hasonló laktanyák egyformák voltak az Osztrák–Magyar Monarchia minden nagyobb városában; ugyanolyan barna téglával burkolták be a falakat, azonos méretű ablak- és ajtónyílásokat szabtak rájuk, még a lépcsőházi korlátok kovácsoltvas díszei sem különböztek egymástól. Távolabb a tiszti lakótelep újabban felhúzott kétemeletes szürke házai látszottak.
Kőhidait a raktárban csak egy álmos és rosszkedvű sortiszthelyettes fogadta, aki nem tudott az érkezéséről, sokáig kutatott a papírok között, amíg megtalálta a nevét. Egy halomba dobálta elé a különféle felszerelési tárgyakat, a nyári időszakra rendszeresített egyenruháját is becserélte posztónadrágra és -zubbonyra, a „pilotkát” pedig szőrmés sapkára. Kőhidai ott helyben átöltözött, a többi holmit pedig egy papírzsákba tette és átvitte a körletbe. Visszafelé tartva egy a novemberi hidegben is meztelen felsőtesttel gimnasztikázó csoportot látott, az előírásos tizenhat ütemű reggeli tornagyakorlatot végezték, futó pillantást vetett rájuk: szinte valamennyien öt-tíz kiló súlyfelesleget hordoztak magukon.
Szobájába érve az előírásos szerelést berakta a hátizsákba, 26rászíjazta a tereptarka sátorlapot, a tokba dugott gyalogsági ásót, és az ágya fölötti polcon is rendet rakott. Mikor befejezte a rendezkedést, fogta kopott zöld evőcsészéjét, és elindult az étkező felé. Szovjet mintára itt is különösen nehéz reggelit adtak: babgulyást és lekváros buktát. Kőhidai keveset evett, a csapnál elmosta az edényt, és elrakta. Megkereste az ügyeletes tisztet, úgy gondolta, hogy az esti jelentkezését meg kellene ismételni – az ügyeletes a törzsfőnök-helyetteshez, Bicskei őrnagyhoz utasította, aki egy személyben a személyügyi tiszt feladatát is ellátta, Kőhidai úgy ítélte meg, hogy azért, mert mind a kettő meglehetősen jelentéktelen beosztásnak számít az ezrednél.
Az őrnagy telt arcú, sötétbarna szemű, bajuszos, rendfokozatához képest szokatlanul fiatal férfi volt, még a harmincadik évét sem töltötte be. Feltehetőleg azok közé a gyári munkások közé tartozott, akiket a munkapad mellől emeltek ki, és egy-két éves tanfolyam elvégzése után azonnal parancsnokká neveztek ki – velük váltva le a régi horthysta tiszti gárda megmaradt tagjait.
Kőhidai bejelentkezett, és átnyújtotta a papírjait, a szeme sarkából körülnézett. Az iroda falán szinte egymásba értek a képek: Marx, Engels, Lenin, Sztálin és Rákosi arcmásai, második világháborús szovjet harci jelenetek, a katonai eskü bekeretezett szövege, kitüntető és elismerő oklevelek, az íróasztal és a polcok szabad felületeit pedig szobrok, miniatűr harckocsik, ágyúk és más dísztárgyak borították.
Az őrnagy hagyta állni Kőhidait az íróasztala előtt, egy dossziét vett ki a fiókból, mely a fiú átküldött személyi anyagát tartalmazta, lapozgatott az ívek között, kicsavarta a töltőtollat, és minden szabálytalannak vélt betűt gondosan utánarajzolt:
– Az önéletrajzában mit jelent az a kifejezés, hogy az apja feltehetőleg 1944-ben halt meg? Nem tudja pontosabban meghatározni?
27– Nem, apám a háborúban tűnt el. 1944 márciusában vonult be, többet nem tudok róla.
– Katona volt?
– Nem, munkaszolgálatos.
Bicskei felnézett, Kőhidai állta a pillantását, el volt szánva rá, hogy a legkisebb sértően hangzó megjegyzésre is óvatoskodás nélkül visszavág, de az őrnagy tovább olvasta a kérdőívet.
– Maga csakugyan végzett négy félévet az egyetemen?
– Igen, az Államigazgatási Főiskolán. Ha szükséges, írok haza, hogy küldjék utánam az indexemet.
– Rendben van – mondta az őrnagy –, itt ha valaki csalni próbál, az úgyis hamar kiderül. Még egy kérdésem van magához, szeretném, ha őszintén válaszolna. A Magyar Néphadsereg egyik élenjáró ezredéhez került, fontos és bizalmas beosztásba, él magában katonai hivatástudat?
Kőhidai arcára önkéntelen mosoly ült ki, szája szélén volt a válasz, hogy nem érdekli különösebben az egész katonai szolgálat, de el akarta kerülni a bonyodalmakat, ezért határozottan bólintott:
– Igen, van hivatástudatom.
– És ezt elégségesnek érzi?
– Igen, őrnagy elvtárs, elégségesnek.
– Én nem vagyok meggyőződve róla.
Kőhidai nem tudta, illendő volna-e megsértődnie, de inkább kitérően válaszolt:
– Azt hiszem, egy embert csak a munkája alapján lehet megítélni.
– Esküszöm: nem kell, hogy ilyesmikre tanítson engem! Nekem mindenkin rajta van a szemem, itt senki sem fogja megjátszani a Csekonitsot.
Ez a kültelki fordulat olyan meglepően hangzott, hogy Kőhidai felkapta rá a fejét. Bicskei az előtte fekvő papíron áthúzott 28egy sort, és fölébe írt valamit, a fiú feltételezte, hogy módosította az eredetileg neki szánt beosztást, aztán végigmérte az előtte álló Kőhidait.
– Felszerelt már?
– Igen, voltam a raktárban.
– Másutt nem?
– Még nem, tegnap este érkeztem.
– Akkor most jelentkezzen orvosi vizsgálatra, ha ott végzett, jöjjön vissza.
– Ide az őrnagy elvtárshoz?
– Nem, majd az irodában közlik magával a beosztását.
Kőhidai engedélyt kért a távozásra, mikor az őrnagy intett, hogy leléphet, szabályszerűen sarkon fordult és kiment a szobából. Kint az irodában kapott egy irányítólapot, ezzel elindult megkeresni az orvosi rendelőt. Eltűnődött, mivel vonhatta magára az őrnagy ellenszenvét, mint lehetséges ok megfordult a fejében származása, magasabb iskolai végzettsége, láthatóan civil természete, de egyik sem tűnt elegendő magyarázatnak. Tartott tőle: ez az ellenszenv megnehezíti majd az életét.
Szinte önkéntelenül ő is felvette az ezredtörzsön folyó munka ráérős, lassú ritmusát: menet közben nézegette a feliratokat, elolvasta a faliújságokat.
Az orvosírnok kiállított neki egy nyilvántartó kartotékot, és beküldte a vizsgálóba. Bent, az asztalnál háttal fordulva a bejáratnak egy orvosnő ült; gesztenyebarna haját rövidre vágatta, de enyhén bebodoríttatta – ezt a hajviseletet egy szovjet film néger gyerekszereplője után Maximka frizurának nevezték. Kőhidai, aki férfi orvosra számított, zavartan köszönt, és megállt a helyiség közepén. Az orvosnő mintha tudomásul sem venné a jelenlétét, hosszan jegyezgetett egy papírlapra, csak aztán fordult felé; huszonhat-huszonnyolc éves lehetett, erős mellén és vállán megfeszült a fehér köpeny. Pillantását Kőhidaira emelte, nem 29hordott szemüveget, de kissé merev pupillái jelezték, hogy rövidlátó.
– Vetkőzzön le.
Kőhidai levetette posztózubbonyát és hosszú ujjú alsó trikóját.
– Jöjjön közelebb, vagy azt akarja, hogy én menjek oda magához?
A fiú az asztalhoz lépett, az orvosnő rutinszerűen belenézett a torkába, álla alatt megnyomogatta a manduláit.
– A fogai rendben vannak?
– Úgy-ahogy.
– Minden szerdán van fogorvosi rendelés, jelentkezhet.
Az orvosnő közelebb hajolt hozzá, és sztetoszkópját több helyen is a mellkasára szorította, a fiú megérezte nehéz mósuszillatú parfümjét, felülről látta, hogy haja valószínűleg festett, mert néhány fürt a természetesnél sötétebb árnyalatúnak tűnt. Az orvosnő feljegyzett valamit a kartotékra, közben hátraszólt:
– Vesse le az alsónadrágját.
Kőhidai elvörösödött, és ösztönösen arra gondolt, hogy nem engedelmeskedik az utasításnak, de aztán nem is a rendreutasítástól való félelmében, mint inkább attól tartva, hogy nevetségessé válik, kioldotta a nadrágszíját, és alsónadrágját leengedte a lábára. Az orvosnő előrehajolt, és deréktól lefelé is megvizsgálta a bőrét, feltehetőleg pattanások és nemi betegségek más látható jelei után kutatva. Mikor észrevette, hogy a fiú körül van metélve, fürkészően az arcába nézett. Kőhidai feszülten, de mozdulatlanul kivárta, amíg az orvosnő int, hogy felöltözhet.
– Rendben van, elmehet – aláírta a kartotékot, és átnyújtotta –, adja le az írnoknak.
Elhagyva a rendelőt, Kőhidai szerette volna megtudni, hogy hívják a doktornőt, de a fehérre mázolt ajtóra nem raktak ki semmiféle névjelzést. Az idegességtől még mindig feszülten va30lami édességet kívánt, megkereste a kantint, és vett egy „magyar banán” nevezetű olcsó csokoládészeletet, két harapásra megette.
Visszament a személyzeti részlegre, Bicskei őrnagy előszobájában egy továbbszolgáló öreg őrmester fogadta, mikor megszólalt, látszottak ritkás, megsárgult fogai:
– Martinecz őrmester vagyok, én leszek az ön közvetlen felettese – mozdulataiból, mellyel szavait kísérte, látszott, hogy már sokadszorra mondja el ugyanazt a szöveget. – Ami a közös munkánkat illeti, én a három „K” híve vagyok, ez nem három kurvát jelent, hanem az utasításaim fokozatait: „kérelem”, „kívánalom”, „követelés”! Remélem, erre a harmadikra ritkán lesz szükség, értve vagyok?
– Igen, világos.
– Akkor most jöjjön velem.
Martinecz átvitte a könyvelésre, megmutatta az íróasztalt, ahol dolgozni fog, egy számológépet, vonalzókészletet, tollakat, ceruzákat és egy ollót adott neki, aztán ismertette vele a feladatait. Kőhidai úgy ítélte meg, hogy munkája nem sokban különbözik majd attól, amit az előző helyén, D.-ben végzett – néhány más írnokkal együtt az ezred különféle anyagnyilvántartó kartotékjait kellett vezetnie.
A leszerelések következtében felhalmozódtak a tennivalók. Kőhidai rögtön maga elé húzott egy vastag papírköteget. Kipróbálta a számológépet; a szerkezet „szorzás”-ra volt beállítva, véletlenül az „osztás” gombot nyomta meg, ettől az egész gépezet csikorogva szétesett, félretolta, és minden műveletet papíron végzett el.
A beilleszkedés első óráinak feszültsége után ez a mechanikus, figyelmet alig is igénylő munka lassan megnyugtatta a fiút. Reménykedett benne, hogy különösebb nehézségek nélkül töltheti majd el szolgálatának hátralevő másfél évét.
31November végén egy pénteki napon doktor Boschán Katalin az előírások szerint délután fél háromkor fejezte be rendelését az újvári ezrednél. Mikor kilépett a kapun, egy szürke Pobjeda autó kanyarodott elé, bevitte a városba, az állami gazdaság központjába, ahol másodállásban üzemi orvosként dolgozott.
Csak két-három beteg várt rá a folyosón üldögélve, és később sem érkeztek újak, négy óra felé hazaengedte az asszisztensnőjét. Készülődni kezdett, már levette a fehér köpenyt, mikor a portás bekopogott az ajtón és egy csomagot adott át neki.
– Az igazgató elvtárs küldi a doktornőnek.
Katalin bólintott, és a kézitáskájába rakta a csomagot, súlyából és fogásából megérezte, hogy a vastag papír valamilyen húst takar – inkább csak névleges összegért, havi négyszáz forint tiszteletdíjért dolgozott a gazdaságnak, fizetését ilyen módon szokták kiegészíteni.
A munkaidő a legtöbb helyen már véget ért, Újvár belső utcái megteltek hétvégi bevásárlókkal, sokan köszöntek az orvosnőnek, egy öregasszony meg is állította:
– Pá, Katika! Örülök, hogy látom, már arra gondoltam, hogy megkeresem.
– Mi történt, Irma néni? Megint fáj a nyaka?
– Az mindig fáj, csak a sárga föld fogja meggyógyítani. Hanem tudja, valamelyik nap az édesapjáról álmodtam, olyan tisztán láttam, mintha most is élne. Ünnepiesen ki volt öltözködve, azt a szép fekete szakállát rövidre vágatta, kezében két szál fehér virágot vitt, kérdeztem tőle: hová megy, doktor úr? Azt felelte: 32maga nem tudja, Irmuska, hogy ma van a lányom esküvője?! – az öregasszony megrázta a fejét. – Ilyen butaság! Lehet, hogy azért jutott az eszembe, mert a jövő héten Katalin-nap lesz és magára gondoltam. Isten éltesse, doktornő!
– Köszönöm.
– Higgye el: a városban mindenki szerette az édesapját, én is egészen desperátus vagyok, mióta 1943-ban elvitték őt. Szörnyű, hogy ilyen dolgok megtörténhettek ebben a híres huszadik században.
Katalin ösztönösen ki akarta javítani, hogy 1944-ben deportálták az apját, de nem látta értelmét a helyesbítésnek, egy mosolyt erőltetve az arcára lezárta a beszélgetést, és elköszönt. Átvágott a Fő téren, aztán balra fordult a Schönherz Zoltán utca felé, melyet egykor Ráskay Lea utcának hívtak. Itt, a város villanegyedében született és élt azóta is – az 1944-es bujkálást és az egyetemen töltött éveket leszámítva.
Hazaérve sietősen kinyitotta a kaput, majd újra kulcsra zárta maga mögött, felkattintotta a ház homlokzatát megvilágító lámpát, az előkertben letépett egy őszirózsát, a virágot az arcához szorítva lépett be az ajtón.
A konyhában kibontotta az igazgatótól kapott csomagot: két-háromkilónyi őzcombot talált benne, berakta a jégszekrénybe, közben elgondolkodott, hogy kinek adja majd, ő maga hónapok alatt sem fogyasztott el ennyi húst. Pongyolát vett fel, és karóráját a nappali szoba kis asztalára tette – ez a szertartásszerű mozdulat jelentette számára a nap lezárását.
Katalin úgy tervezte, hogy ma este rendezgetni fog a lakásban – hetente kétszer bejárt hozzá egy környékbeli öregasszony, de elégedetlen volt a munkájával, és a hétvégeken utánatakarított. Kezébe fogta a porrongyot, de aztán egy hirtelen mozdulattal félredobta.
Egy lemezt tett fel a korongra, Zagubsky szimfonikus költe33ményét, a mű első tétele „ostinato lugubre”, kitartott gyász ritmusban szólt, mozdulatait önkéntelenül is a zenéhez szabva Katalin egy kehely alakú vörös ólomkristály pohárba konyakot töltött magának, és lábát felhúzva egy karosszékbe kuporodott.
A konyaktól és a magzati pózhoz hasonló testtartástól elmerevedve Katalin figyelme fokozatosan befelé fordult. A szimfonikus költemény második tétele könnyű táncos ritmusban folytatódott, ettől gondolataiban újra felmerült az a nyári délelőtt, mikor az újvári gettóban összegyűjtött zsidókat elindították Auschwitz felé. Akadtak olyan polgárok, akik tiltakozásuk jeléül összehúzták a függönyöket ablakaikon, de a Fő téren, az utcákon, amerre a szánalmas csoport elvonult, és a vasútállomáson a deportálóvagonok előtt cigányzenekarok játszottak és sűrű tömeg ünnepelt.
Katalin nem látta ezeket a jeleneteket – tizenhat éves lányként egy budapesti apácazárdában bujkált hamis néven –, csak később hallotta, hogy apja az első sorban ment. Korábban nem vitték el munkaszolgálatra, mert a behívások nyomán alig maradt orvos Újváron, ezért doktor Boschán Pált a város vezetői az utolsó pillanatig tartani próbálták, de a deportálás alól már nem menthették fel. Egyedüli javakorabeli férfiként fejjel kimagaslott az asszonyok, öregemberek és gyerekek közül, magától értetődően a csoport vezetőjévé vált. A szemtanúk szerint Boschán ezt a szerepét méltósággal fogta fel, minden megalázkodás nélkül tárgyalt a deportálást végrehajtó csendőrökkel és magyar katonákkal, gyógyszerekből már kifogyván szóval és gesztusokkal próbálta lecsillapítani az idegrohamban vergődőket. Utolsóként szállt be a vagonba, és mielőtt rácsukták volna a gördülő ajtót, még egy hosszú, nyugodt pillantást vetett a tust húzó cigányzenekarra és a körötte éljenző tömegre, majd mintha csak most értett volna meg valamit, bólintott, és elfordította az arcát. Valahányszor végigfuttatta emlékezetében ezt a jelenetsort, Kata34lin különös örömet és megnyugvást talált abban, hogy apja termetével és magatartásával is kimagaslott a tömegből.
Sokáig mozdulatlan maradt, az évek során kitapasztalta, hogy így viseli el a legkönnyebben a rátörő fájdalmakat. Arra rezzent fel, hogy a lemez már lefutott, surrogva forog a korongon, és csöngetnek a ház utcai kapuján. Minden sietség nélkül elzárta a gramofont, arra gondolt, hogy úgy tesz, mintha otthon sem volna, és nem nyit ajtót, de rájött, hogy a ház homlokzatán égő lámpa elárulja. Feltételezte, hogy valakinek orvosi segítségre van szüksége, azért keresik, nadrágot húzott, és kisietett a kertbe.
Bicskei állt a kapu előtt, az őrnagy most civil öltönyt viselt nyakkendővel, kezében egy csokor virágot tartott. Katalin csodálkozva nézett rá.
– Mi van? Mit keresel itt?
– Szervusz. Katalin-nap lesz, fel akartalak köszönteni.
– Igen? Kedves tőled, de tudod, hogy én nem tartom a névnapomat.
– Azért bemehetek egy pillanatra?
Katalin merően szembenézett a férfival.
– Bejöhetsz, de én most is ugyanazt gondolom, amit utoljára mondtam. Nem fogok turbékolni veled.
– Egy pohár borra sem hívsz be?
– Jó, gyere – mondta Katalin, és félreállt a kapuból, de nem zárta kulcsra. Bent a nappali szobában Bicskei átadta a virágot:
– Isten éltessen.
– Köszönöm, ülj le. Borom nincs itthon, konyak megfelel?
– Mindegy, csak épp a koccintás kedvéért.
Katalin töltött még egy pohárba:
– Mi van veled? Úgy nézel ki, mint egy macska, amelyiknek ég a szőre. Valami bajod van?
– Látod, mi folyik bent; a főnökök lógnak, üzletelnek, vagy járnak fel a minisztériumba pofafürdőre, hátha áthelyezik őket Pestre vagy Miskolcra.
35– Meg lehet érteni őket, ki akar Újváron maradni?
– De az összes munkát az én nyakamba varrják. Előfordul, hogy egy tiszt sincs bent rajtam kívül.
Katalin vállat vont:
– Miért nem mész el te is, be a városba vagy lovagolni? Különben is annyi segítséget vehetsz magad mellé, amennyit csak akarsz. A héten is jött az az új fiú, az a szemüveges.
Bicskei felemelte a poharát, jelezve, hogy még kér konyakot, aztán hátradőlt:
– Az az érzésem, hogy „szimat”, leselkedni küldték ide.
– Miből gondolod?
– Valahogy túl öntudatos, semmi katonás nincs benne.
– Nem minden hanyag katona spicli.
– De mit keres itt valaki négy egyetemi félévvel? Ezer más helyet találhatott volna magának. Nem gondolod?
– Én nem gondolok semmit. És mit akarsz csinálni vele?
– Várok egypár hetet, aztán megpróbálom taccsra játszani. Találok valami hibát a munkájában, és átrakom valami olyan helyre, ahol nem lát bele a dolgokba. Valahová ki a határba.
– Ha csakugyan küldte őt valaki, úgysem hagyják, hogy félretold. De miért félsz tőle, van valami titkolnivalód?
– Ugyan, mi volna?! – Bicskei indulatosan legyintett –, csak utálom, mikor figyelik a kezemet, hogy mit csinálok.
– Nem gondolod, hogy túl sokat beszélünk erről a fiúról? Úgyis ki fog derülni róla, hogy kicsoda.
– Igazad van. Egészségedre.
Újra koccintottak, Bicskei fenékig ürítette a poharát, Katalin csak a szájához emelte a magáét, de nem ivott, úgy érezte, szüksége lesz az éberségére. Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a gondolatai lassan kitisztulnak.
– Egyébként csakugyan rosszul nézel ki. Ne írjak fel valami idegcsillapítót?
36– Tudod, hogy nem hiszek az orvosságokban, csak a természetes dolgokban.
– Igazad van, a konyak sokkal jobb ízű, mint az altató. De miért nem mész el szabadságra? Hazautazhatnál, kipihennéd magad.
– Nincs hová menjek.
– A szüleid?
– Már rég meghaltak, meséltem róluk, elfelejtetted?
Katalin bólintott, bár nem emlékezett rá, hogy Bicskei valaha is beszélt volna a szüleiről. A férfi újra ivott, arca kivörösödött, meglazította a nyakkendőjét, a konyak láthatólag a fejébe szállt. Katalin tudta, ha nem eszik, elkerülhetetlenül lerészegedik, megfordult a fejében, hogy készíteni kellene néhány szendvicset, de nem akarta, hogy a férfi marasztalásnak higgye.
– Hiányzol! – mondta Bicskei tompán.
– Gyengédség?! Hagyd abba.
– Olyan sok jó van az életedben, hogy a mi kapcsolatunk nem is hiányzik neked?!
– Nincs túl sok jó, de a mi kapcsolatunkkal sem volt több.
– Szerelem volt.
– Ugyan. Tipikus munkahelyi szexcsapda volt az egész – ha egy férfi és egy nő sokáig dolgozik egymás mellett, előbb-utóbb beleesik valami hasonlóba. Ez még nem is baj, csak tudni kell, hogy miről van szó, és nem szabad utána nosztalgiázni. De azt hiszem, ezt már megbeszéltük.
Bicskei felállt, és Katalin karosszékéhez lépett:
– Egy kapcsolatból akkor sem lehet úgy kilépni, mint egy piszkos ingből.
– Ne hidd azt, hogy ha valakivel lefeküdtél, akkor egész életedben tulajdonjogod van rá. Szeretném, ha elmennél.
Bicskei nem válaszolt, lehajolt és átölelte a nőt. Katalin egyre közelebbről érezte a leheletét, elfordította a fejét, és megpróbált 37kicsúszni az ölelésből, de csak annyit ért el, hogy sikerült felemelkednie a karosszékből. Hangtalanul állva dulakodtak, Katalin vállával előredőlt, hogy alsóteste ne érjen hozzá a férfihoz, egy pillanatra kívülről látta magukat, és önkéntelenül elmosolyodott, úgy találta, viaskodásuk egy görög–római stílusú birkózómeccshez hasonlít.
A férfi változtatott a fogásán, csak az egyik karjával szorította, szabad kezével kigombolkozott, és megpróbálta letépni róla is a nadrágot. Katalin mindjobban kifáradt már, arra gondolt, hogy könnyebben túlesne az egész ügyön, ha engedné lefektetni magát a sezlonra, mikor egy hirtelen fordulatnál nekitántorodtak az alacsony asztalnak, és a bútor hegyes sarka megütötte a térdét, úgy érezte, mintha az ízület eltörött volna. Fájdalmában és feltámadó dühében kibontakozott a szorításból, körmével végigmarta Bicskei arcát, aztán ellökte magától. Hátralépett, felkapott egy vázát, és a magasba emelte:
– Takarodj innen!
A férfi sokáig mozdulatlanul állt. Katalin attól tartott, hogy egy hirtelen lendülettel újból nekiesik majd, megnyugodva látta, hogy Bicskei megtapogatja vérző arcát:
– Lemosom magam.
– Itt nem. Most azonnal menj el, és felejtsd el az utat a házamig.
Hogy szavainak nyomatékot adjon, Katalin összehúzta magán a pongyolát és előresietett, kisvártatva hallotta, hogy a férfi cipősarka is megkoppan a parkettán. Szótlanul tárta ki a kaput, mikor Bicskei kilépett, kulcsra zárta mögötte.
Visszatért a lakásba, egy pillanatig tűnődve megállt a nappali közepén, vissza akart találni abba a hangulatba, melyet Bicskei érkezése foszlatott szét. Újra felidéződött benne apja képe, a konyhaszekrényből egy vastag gyertyát keresett elő, fejét kendővel betakarva meggyújtotta, és sokáig nézett a lángba.
38Az oldalt fekvő kis szoba, melyben érkezésénél Kőhidai elhelyezkedett, szerencsés választásnak bizonyult, mert kiesett az ellenőrzések szokásos útvonalából, és a takarításhoz vagy a különféle udvari-konyhai munkára is ritkábban kerestek errefelé embereket, Kőhidai meg merte kockáztatni, hogy munka után visszahúzódjon ide és olvasgasson.
Egyik este is könyvvel a kezében feküdt az ágyon, csak a vacsorára és az ezt követő parancskiosztásra akart lemenni, mikor kongó lépések közeledtek a folyosón. Reménykedett benne, hogy az illető a lépcsőnél elfordul majd, de a lépések iránya nem változott meg. Kőhidai felugrott, néhány mozdulattal úgy-ahogy rendet rakott maga körül, és mintegy ürügyként kezébe vett egy honvédségi szabályzatot. Kinyílt az ajtó, és egy alacsony, kövér katona lépett be, állán keresztben feltűnő rózsaszínű forradás húzódott. Köpenyét menet közben vetette le, vállán megcsillant a legalacsonyabb őrvezetői rangot jelző egyetlen aranyszínű stráf. Jóindulatúan legyintett.
– Pihenj! – kezet nyújtott. – Te jöttél Vili helyébe az anyagkönyvelésre?
– Igen, szevasz, Kőhidai Miklós vagyok.
– Én meg Oszkár, a nők barátja és a fogkő ellensége. Együtt fogunk lakni, biztos, hogy kijövünk egymással.
Oszkár összemarkolta a köpenyét és a hátizsákját, a sarokban álló ágyra dobta, nyújtózkodott, közben hangosan szellentett. Kőhidai kutatóan nézte az arcát, úgy rémlett neki, hogy valaha már találkozott Oszkárral, emlékezetébe hirtelen beugrott a bevonulás utáni első, a vonaton töltött éjszaka.
– Nem te húztad meg a vészféket a nyíregyházi újoncvonaton? Mikor kettészakadt az egész szerelvény.
Oszkár szeme felcsillant.
39– Te is ott ültél azon a vonaton? Ugye, milyen jó balhét hoztam össze?!
– Persze. Akkor téged ugye elvitt a készültség, mi történt veled aztán, hogy kerültél ide?
Oszkár legyintett, mintha nem tartaná érdemesnek, hogy szót vesztegessen erre az ügyre, az állán húzódó forradásra mutatott.
– Bevittek a VÁP-ra és megvertek, ez az egy emlékem maradt róla. A smasszerek általában ügyesebben ütnek, vigyáznak, hogy ne hagyjanak nyomot, én pechemre egy kezdő „etetőt” fogtam ki – megtapogatta a forradást –, eleinte zavart, de aztán rájöttem, hogy tetszik a nőknek.
Kint a folyosón hirtelen parancsszó harsant fel:
– Vacsorához sorakozó!
A kiáltás nyomán szobaajtók nyitódtak-csukódtak, hallatszott a gyülekező katonák zsivaja, Kőhidai is levette a polcról az evőcsészéjét.
– Menjünk.
– Csak nem akarod te is azt a szart enni, amit ezek a parasztok? Majd ha nem lesz más.
Oszkár kinézett a folyosóra, és odahívta a napost:
– Nem megyünk le vacsorára, és parancskiosztásra sem. Ha olvassák a nevünket, jelentkezzetek helyettünk. Meg vagyok értve?
– Jól van, Oszi.
Becsukta az ajtót, aztán kinyitotta a hátizsákját, házi sonkát, kenyeret és süteményt szedett elő.
– Egyél.
– Honnan szerezted?
– A főnökök át akarják építeni a lőteret; oldalt mozgó céltáblákat kellene felszerelni, de nincs hozzá sín. Mind olyan tehetetlenek, hogy a szél kifújja a szart alóluk, engem kértek meg, hogy szerezzek. Lementem Vésztőre egy szakasz emberrel, ta40láltam egy elhagyott kisvasutat, felszedtük a síneket, a vasutasok még örültek is, hogy megspóroljuk nekik ezt a munkát, telirakták a hátizsákomat kajával. Várj, igyunk előtte egy kortyot.
– Italt is hoztál?
– Nem, az akad itt is.
Oszkár elfordította a kulcsot a zárban – a bezárkózás súlyos fegyelmi vétségnek számított, Kőhidai gyomra összehúzódott az idegességtől, de társa láthatólag nem zavartatta magát. A szoba sarkába ment, és a falból kiemelt egy harmincszor harminc centis falapot, melyet észrevehetetlenné tett a környezettel azonos színű és mintájú festés. A lap mögött egy jókora üreg tátongott, két üveg pálinka állt benne, Oszkár kivette az egyiket, és töltött a poharakba:
– Igyunk, hogy legyen hugyunk!
Koccintottak, Kőhidai csak óvatosan kortyolt, de Oszkár fenékig kiürítette a poharat.
– Ez jólesett, a gatya alja fogta meg! – mondta, és újra töltött magának. Vastag szeleteket vágva a sonkából és a kenyérből, enni kezdtek, Oszkár teli szájjal és széles mozdulatokkal mesélt, Kőhidai figyelte, és megpróbált a történetek mögé nézni.
A kisebb dicsekvő túlzások ellenére valószínűnek látszott, hogy Oszkár, aki civilben asztalosként dolgozott, a hadseregben is megtalálta a maga üzleteit. Már a letartóztatása után kisebb-nagyobb bútorokat készített vagy javított parancsnokainak rendelésre. A tisztek azzal hálálták meg a szolgálatait, hogy rövid idő elteltével kihozták őt a büntetőalakulattól, előléptették őrvezetőnek, és áthelyezték az újvári ezredhez. Papíron karbantartó asztalosnak osztották be, de Oszkár itt is számtalan szívességet tett a fölötteseinek, főleg olyan ügyekben járt el, melyeket ők maguk személyesen nem intézhettek el: benzint, elsikkasztott cementet adott el, Pesten pedig hiánycikknek számító árukat szerzett be – ennek ellenére Kőhidai túlzásnak ta41lálta társa dicsekvését, hogy ilyen vagy olyan formában, de szinte mindegyik tisztet a markában tartja.
Kivárta, amíg lecsillapul Oszkár mesélőkedve és ő is szóhoz juthat, a személyügyi tisztre kérdezett rá:
– Ki ez a Bicskei?
A név hallatán az egyébként magabiztos és határozott Oszkár is eltöprengett.
– Rajta én sem ismerem ki magam. Próbáltam üzletet kötni vele, de ő mindig elzárkózott, pedig szerintem ő sem különb a többinél, csak jobban fél a lebukástól. Valami nem stimmelhet nála.
– Micsoda?
– Ezt még egyelőre nem tudom.
– Akkor honnan veszed?
– Mert egészen biztos, hogy ismerem valahonnan. Én zuglói vagyok, ott találkoztam vele.
– Mikor?
– Még valamikor a háború előtt.
– Ő idősebb nálad.
– Ez igaz, de én mindig a nagyobb fiúkkal lógtam egy bandában. A bajusza zavar a legjobban, akkor persze még nem hordott.
– És névről nem emlékszel rá?
– Nem, mert az is biztos, hogy akkor még nem Bicskeinek hívták, hanem valamilyen tót vagy sváb neve volt.
– Nem téveszted össze valakivel?
– Nem létezik, én ilyesmiben sohasem tévedek – Oszkár letette a kést. – Most felcukkoltál, ha legközelebb hazamegyek Zuglóba, megkeresem egypár idősebb haveromat, ők biztos többet tudnak azokról az időkről, hátha valami kiderül róla, és meg tudom szorongatni a tökeit. Egy sötét ügyét egyébként már 42ismerem, van itt az ezrednél egy nője. Boschán Kati, a főorvosnő.
Kőhidai hitetlenkedve kérdezte:
– Az a Maximka frizurás?
– Igen.
– Biztos?
– A srácok már látták kijönni a nő lakásából Bicskeit, épp hogy a sliccét nem gombolgatta közben, és ugyanabban az időben szoktak felmenni Pestre is. Különben nekem is tetszik ez a nő, egy zsidó bula, made in Juda.
Mint életében már oly sok hasonló esetben, Kőhidai most is úgy érezte, hogy nem lehet rejtőzködnie, mély lélegzetet vett, hogy meg tudjon szólalni:
– Itt valami nyomdahiba lehet.
– Micsoda?
– Én is zsidó vagyok, nem látszik?
Oszkár csodálkozva nézett rá.
– Akkor hogy kerültél ide? A zsidó krapekokat a seregben általában jobb beosztásba rakják, nem írnoknak egy Isten háta mögötti ezredhez.
– Mit csináljak? Én egy hülye zsidó vagyok, és ha egy zsidó hülye, akkor nagyon hülye.
Oszkár nevetett:
– Ne haragudj, nem akartalak megsérteni. Egyébként kezet foghatunk, mert az én anyám cigány volt – engesztelőleg megfogta társa vállát –, nincs brajgesz?! Ne vesszünk össze ilyen hülyeségen.
Hirtelen kopogtak, Kőhidai előbb megdermedt, aztán néhány sietős mozdulattal megpróbálta eltakarítani a pálinkásüveget és a poharakat, de Oszkár leintette az igyekezetét, a zárt ajtóhoz lépett és kiszólt:
– Ki az?
43– Gyere, Oszi – mondta a napos kívülről –, az Öreg már kétszer is keresett.
– Jól van, nem lóverseny, ő is várhat egy kicsit.
Oszkár minden sietség nélkül kiitta a poharát és megemelte a pálinkásüveget:
– Kérsz még?
– Kösz, elég volt.
– Akkor elrakom, de itt van a helyén, bármikor ihatsz belőle. Ha elfogy, majd lesz másik. Adjál egy kis fogkrémet, bekenem a számat, ne szálljanak rám a muslicák.
Oszkár visszatette az üveget a falba vájt üregbe, és újra eltakarta az álcázó falappal. Készülődni kezdett, hátizsákjából egy csomagot szedett elő – formájából Kőhidai úgy gondolta, hogy szövet vagy valamilyen más nehezen beszerezhető ruhaanyag lehet benne –, köpenye mellébe dugta:
– Szevasz. Nem tudom, mikor jövök vissza, reggel ne ébresszél fel.
Mikor Oszkár után becsukódott az ajtó, Kőhidai visszadőlt az ágyra, de nem olvasott tovább, könyvét kinyitva a mellére fektette. Oszkár történetei, egész stílusa összezavarta a gondolatait – mintha csak egy gömbvillám cikázott volna át a szobán. Eltűnődött a manipulációkon, titkos kapcsolatokon, és újra elfogta a szorongó szégyenkezés, hogy mennyire nem ismeri ki magát a világban, mindig csak a dolgok felszínéig tud eljutni, mint egy hangya a tojás héjáig. Esetlennek találta a saját viccelődését zsidó voltán, úgy érezte, hogy túlságosan is megalázkodott, és valami fontosat, jelentőset megtagadott magában.
– Nem szabad lefelé menekülni – mormogta.
A pálinka egyre inkább a fejébe szállt, nem bírta ki fekve a zárt szobában, eloltotta a lámpát és kinyitotta az ablakot, fejét kidugta a hűvös kora éjszakai szélbe.
44November utolsó vasárnapján az újvári ezrednél szolgáló katonák látogatókat fogadhattak. Kőhidai időben megírta a dátumot Margitnak, és bár nem kapott választ, biztos volt benne, hogy a lány lejön hozzá. Előre kimenőt kért délutánra, hogy lekísérhesse majd a vonathoz.
Szombaton Kőhidai Oszkárral kitakarította és rendbe hozta a szobát – egy egész hátizsákra való hulladékot és üres üveget kellett kicsempészniük a szeméttárolóba. Takarítás közben Oszkár felajánlotta, hogy másnap délelőtt osztozkodjanak meg a szobán, ki-ki tölthessen egy órát egyedül a látogatójával, Kőhidai hitetlenkedve kérdezte.
– Be lehet hozni valakit ide?
– Ezt csak bízd rám.
A látogatás tíz órakor kezdődött, de már hajnalban vastag kabátos, csomagokat szorongató öreg parasztemberek tűntek fel a kapu előtt hárászkendős asszonyaikkal, ők még az előző nap vonatra szállhattak az ország valamelyik távoli sarkában. Az idő előrehaladtával egyre több fiatal nő is csatlakozott a várakozók csoportjához, néhányan kisgyereket tartottak a karjukon.
A katonák a szokásosnál gondosabban borotválkoztak meg, tenyéréllel hullámot nyomtak vizes hajukba, rendbe hozták a ruházatukat, utána tétlenül és idegesen járkáltak fel-alá a kultúrteremben a hosszú asztalok és padok körül keringve.
Tíz órakor a látogatók kezükben személyi igazolványukat szorongatva felsorakoztak a laktanya bejárata előtt, a kapuügyeletes feljegyezte az adataikat, és tízfős csoportokra osztva beengedte őket – egy-egy őr kíséretében mentek fel a kultúrterembe.
Kőhidai homlokát az ablaküvegnek támasztva figyelt lefelé, a tolongásban nem ismerte fel Margitot, fokozatosan ritkult a kint 45várakozók tömege, de a lány alakja továbbra sem tűnt fel. Nem akarta elhinni, hogy nem jött le, de tudta, hogy az utolsó vonat, mellyel időben megérkezhetett volna, már rég befutott, csak abban reménykedhetett, hogy a lány valamilyen alkalmi fuvart talált, amely lehozza Újvárra.
A fiú továbbra sem mozdult a helyéről, csak néha fordult vissza, egy pillantást vetve a kultúrterem belseje felé, a hosszú asztalok egyik oldalán a látogatók ültek, a másikon a katonák – oldalról nézve kopaszra nyírt fejükből élesen kiugrott az orr vonala –, habzsolva ettek a hazulról hozott csomagokból. Néhányan vontatottan, a szavakat keresgélve beszélgettek a szüleikkel, mások az asztalon áthajolva csókolóztak a látogatóba érkezett nőkkel.
Oszkár egy pad legszélén ült – takarva a felügyelő őrmester szeme elől –, egy vékony, fehér sapkát viselő lány kezét szorongatta. Néhány perc után felkelt, és egy szelet mákos bejglivel Kőhidaihoz lépett:
– Nem jön a kislány?
Kőhidai vállat vont:
– Úgy látszik.
– Még megérkezhet.
– Lehet, nem tudom.
– Akkor mi most felmegyünk, jó?
– Nyugodtan.
– Egy órán belül itt leszünk, utána a tiéd a kégli. Ha mégis megjön a kislány.
– Jó.
Először a fehér sapkás lány ment ki, retiküljét magához szorítva, mintha csak a WC-re tartana, majd nem sokkal később zsebre dugott kézzel Oszkár is kisétált.
Ahogy múlt az idő, Kőhidai feladta a reményt, hogy találkozik Margittal. Előbb arra gondolt, hogy a lány talán hirtelen 46megbetegedett, azért nem jött le, de sokkal valószínűbbnek látszott, hogy most is idegeinek rövidzárlatával birkózott, és képtelen volt úgy elrendezni a dolgait, hogy szabaddá tegye magát. Csalódottan bámulta a laktanya előtti üres, fehér murvával felszórt teret.
– Hátha csak nekem fontos ez az egész?! – mormolta magában.
Egy óra elteltével előbb a fehér sapkás lány jött be a kultúrterembe, retiküljét most is a melléhez szorítva, majd Oszkár is visszatért, kérdőn felhúzott szemöldökkel nézett Kőhidaira, aki ugyancsak szótlanul széttárta a karját.
Tizenkettő után néhány perccel megjelent az ügyeletes tiszt, és felszólította a hozzátartozókat, hogy búcsúzzanak el. Mikor az utolsó látogató is kilépett a teremből, a katonákat egysoros vonalba állították fel, és megmotozták őket, hogy nem próbálnak-e becsempészni valamilyen szeszes italt, utána elvonulhattak a körletükbe.
A látogatási napokon szinte senki sem ment le ebédelni, kirakták a hazulról kapott csomagokat, és közösen falatoztak. Oszkár is megkínálta Kőhidait, a fiú evett egy szelet töltött húst és ivott egy kortyot a fali üregből előkerült pálinkából.
Ültek az asztalnál, Oszkár egy cérnaszállal pótolva a fogpiszkálót kiszedte a maradékokat a fogai közül, közben lassan, mintegy újra átélve és élvezve elmesélte, hányszor és milyen testhelyzetben közösült a fehér sapkás lánnyal, majd látva, hogy a társa alig figyel rá, témát váltott:
– Miért nem jött le a kislány?
Kőhidai kitérően válaszolt, és elhárította a burkolt vigasztalást is. Olvasni próbált, de egy idő után kibírhatatlannak érezte a szűk szoba levegőjét, fél kettőkor felvette a köpenyét és zsebre dugta a kimenőcéduláját.
– Kimegyek, járok egyet a városban.
47– Meddig maradsz kint?
– Még nem tudom.
– Találkozzunk öt órakor a főtéri mozinál, jó?
– Jó.
Kőhidai előbb az újvári vasútállomásra sétált ki, lelke mélyén még mindig nem tudta feladni a reményt, hogy Margit ha késve is, de megérkezik. Megnézte a pénztárablak mellé kiragasztott menetrendet. Hamarosan jött egy vonat Miskolc felől, egy félórát kellett várnia. Fel-alá sétálgatott a sínek végében.
A vonatról alig néhány utas szállt le: parasztemberek, katonák és egy különös Eden-kalapot viselő, ezüstfejű botra támaszkodó öreg férfi. Kőhidai egyetlen pillantással felmérhette, hogy Margit nincs az érkezők között, mégis sokáig állt mozdulatlanul. Megfordult a fejében, hogy nem törődve semmivel, felugrik a visszafelé forduló vonatra, és felmegy Budapestre, de legyűrte a kísértést. Gépies mozdulattal megigazította a derékszíját, és bement egy fröccsre az állomás büféjébe.
Céltalan sétára indult, csak a mind kopottabb falú házak és a járda meg-megroskadt aszfaltcsíkja jelezte, hogy kifelé tart a városból. Néhány egykori üzlethelyiségbe lakók költöztek be, az udvar felől jártak be, az utcai kapu nyílását ablakmagasságig felfalazták, csak a földbe betonozott, a tégláknak nekifutó lépcsőfokok emlékeztettek a helyiségek egykori rendeltetésére.
Menet közben utolérte és elhagyta azt a régimódi eleganciával öltözött öreg férfit, akit a vonatról látott leszállni, egy darabig hallotta maga mögött botjának éles koppanását. Egy futballpálya elé ért, a deszkakerítésről félig már levált az utolsó őszi meccset hirdető plakát, benézett egy résen, mely egy kihullott 48fenyőgörcs helyén támadt; a játékteret már a télre készítették fel, a kapufákat kiemelték a helyükből, a füvet vékony tőzegréteg borította.
Továbbhaladt, néhány száz méterrel lejjebb a zsidó temetővel találta szembe magát. A temető kapuját zárva tartották, Kőhidai körbejárta az alacsony vaskerítést, és a kidőlt tartóoszlopok között belépett egy résen.
A magas fűben alig látszott a nyughelyek egykor elrendezett szabályos vonala, már csak alig néhány sírkő állt a megroskadt vagy éppen besüppedt halmok fölött – a repedésvonalak mentén vaspánt fogta össze őket. Kőhidai óvatosan lépkedve, hogy rá ne taposson egy sírra, megnézte a kövekre vésett jeleket. Gyerekkora hittanóráiról emlékezett rá, hogy a kézpár áldásra széttárt ujjakkal papi származást jelez, a vizeskorsó és a mosdótál szolgáló levitát, az ág nélküli, derékban eltört fatörzs pedig azt, hogy fiatalon elhunyt férfi nyugszik lent. A már törött vagy kidőlt sírköveket a hátsó falnál halmozták fel, itt időnként alkalmi társaságok iddogálhattak, mert a földön sörösüvegek cserepei fénylettek.
A temető közepén alacsony téglaépület állt, Kőhidai benézett az ablakán: az örökmécses fényénél egy sírhalmot látott – valószínűnek találta, hogy az egész épületet ennek a védelmére emelték. Mélyen előrehajolt, hogy elolvasson egy-két szót a sírkőre írott szövegből, mikor valaki megszólalt a háta mögött:
– Uraságodnak nyugszik itt valakije?
Kőhidai visszafordult: az az ezüstfejű botra támaszkodó öreg férfi állt mögötte, akivel ma délután már kétszer is találkozott futólag. A fiú zavarba jött, attól tartott, azt feltételezik róla, hogy valamilyen tisztességtelen szándékkal járkál itt a sírok között, megrázta a fejét:
– Nem, én nem vagyok idevalósi, csak nézelődöm.
Az öregember különösen erős és zengő hangon beszélt:
49– Mi érdekeset talál egy ilyen pusztuló temetőben, melyet maholnap beszántanak?
– Apám munkaszolgálatos volt, és eltűnt a háborúban, nem maradt sír utána…
– Értem – az öregember kezet nyújtott –, engedje meg, hogy bemutatkozzam: doktor Récsényi Zsigmond vagyok. Az újvári hitközség elöljárója voltam, még abban az időben, mikor ezt a várost „Kis Jeruzsálem”-nek hívták. A kereskedők valaha hét keleti és északi ország felé közvetítették a magyar bort, az almát, a mézet. Rég volt – fuimus Troes…
– Ön most is itt él?
– Megmaradt az újvári lakásom, de felköltöztem Pestre a nővéremhez. Egyébként Isten hozta – az öregember bocsánatkérően meghajolt –, ne haragudjék a gyanakvásomért, de túlságosan gyakran járnak be idegenek, és meggyalázzák a sírokat, előfordult, hogy kiásták a koporsókat is, kincseket kerestek bennük.
– Senki sem vigyáz a temetőre?
– Fizetünk egy öregembert, aki néha lekaszálja a gazt, és ha épp erre jár, elzavarja a labdázó gyerekeket, de lényegét tekintve ez a temető szabad préda. Hagyjuk, erről nincs mit beszélni, a gonoszok a pokol kapujában sem térnek meg. Szabad tudnom a becses nevét?
– Kőhidai Miklós.
– Hadd segítsek körülnézni, kedves Kőhidai úr.
Récsényi egy kulcsot keresett elő a zsebéből, és kinyitotta az alacsony téglaépület ajtaját.
– Fáradjon beljebb, ez egy úgynevezett „Óhél”, vagyis magyarul fészek. Még a háború előtt emeltük szent életű főrabbink, Paneth Simon sírja fölé. Curiositatis causa, vagyis az érdekesség kedvéért említve: az ő koporsóját abból az íróasztalból szabattuk ki, amely mellett végigtanulta az életét, senkit sem találtunk 50méltónak arra, hogy leülhessen a helyére. Ez a „fészek” Isten különös csodája folytán épen maradt a háborúban – Récsényi körbemutatott –, ide a belső falra írattuk fel azoknak a nevét, akiket 1944 júniusában Újvárról Auschwitzba deportáltak és nem tértek vissza többé. Mint láthatja, mind a négy fal megtelt nevekkel, sajnos az én családom is közte van: az én anyám volt a legidősebb áldozat, a két ikerfiam a legfiatalabb.
– Hogy lehetett ezt elviselni?
– Sehogy. Mint a latin mondja: „in alta mente repositum”, a lelkem mélyébe raktam le, még ma sem tudom elhinni. Maga, kedves Kőhidai úr, nem fordul meg az utcán minden ember után, aki az apjára hasonlít?! Miért? Mert nem arra gondol, hogy hasonlít rá, hanem arra, hogy ő az. De mit tehetünk?
A homályos háttérben Kőhidai még egy kisebb, márványból készült koporsót látott:
– Ebben mit őriznek?
– A széttépett és meggyalázott szent könyveket. A templomunkban lóistállót rendeztek be, az alomból tizennégy Tóra-tekercs maradványait szedtük össze, az egyik darab pergament a városi kisdobostól vettük el, ezzel borította be a dobját. A vallási előírások szerint ezeket el kellett temetnünk, és mi ezt a helyet és formát választottuk. Bocsásson meg, egy rövid imát mondanék.
Míg az öregember hol mormolva, hol felcsapó hangerővel kántálta a héber szöveget, Kőhidai mozdulatlanul állt, kívülről látta önmagát: egy hosszú köpenyt viselő kopott és esetlen katonát, aki távolból és véletlenül vetődött ide, hogy tehetetlenül tisztelegjen a halottak emléke előtt.
Én is köztük lehetnék, miért maradtam meg éppen én? – gondolta, mint életében már oly sokszor.
Récsényi jajongva és hosszan elnyújtva ejtette ki a gyászima utolsó mondatait, az egyiknél az előírások szerint hármat lépett 51hátrafelé, egészen a szűk építmény faláig, kimondta az áment, aztán megtörölte az arcát.
– Még egyszer kérem, hogy bocsásson meg. Mehetünk, ha úgy gondolja.
Kiléptek a kis téglaépületből, míg Récsényi bezárta az ajtót, Kőhidai mélyet szippantott a kinti friss levegőből. Az öregember hirtelen elmosolyodott, és üdvözlésre felemelt karral elindult a kerítés felé, Kőhidai követte a tekintetével: szemben velük a padon egy fiatal nő ült, haját fekete kendővel kötötte le, napszemüveget viselt, és arcát a gyenge ősz végi sugarak felé fordította.
– Katika, úgy örülök, hogy látom, bár mindenképpen megkerestem volna – mondta Récsényi, és egy mozdulattal odahívta a távolabb álldogáló Kőhidait –, ez a fiatalember a temetőnkre volt kíváncsi, ritka mostanában az ilyen érdeklődés. Nem tudom, ismerik-e egymást?
Kőhidai bemutatkozott, a nő levette a szemüvegét és kezet nyújtott, a fiú megdöbbenve ismerte fel benne az ezred főorvosnőjét, aki őt is megvizsgálta a befogadásnál.
– Doktor Boschán Katalin vagyok, már találkoztunk.
Keze hűvös volt, a szorítása szokatlanul erős. Récsényi minden meglepődés nélkül vette tudomásul a helyzetet:
– Szeretnék beszélni magával, Katika, a segítségét kérném egy bizonyos ügyben. Bejönne hozzám egy percre?
Kőhidai megköszörülte a torkát, hogy elköszönjön, de az öregember nem engedte el.
– Magát is meghívom egy csésze teára, itt lakom a közelben. Tiszteljen meg azzal, hogy meglátogat.
A választ meg sem várva belekarolt a vendégeibe, és elindult velük:
52– Katikát gyerekkora óta ismerem, az édesapja városi főorvos volt Újváron, a templomban egymás mellett imádkoztunk. Sajnos az ő nevét is fel kellett írnunk a mártírjaink közé.
Katalin válla megrándult, Kőhidai Récsényi testén keresztül felfogta ezt az önkéntelen mozdulatot. Egy pillantást vetett a nőre: a fekete szemüveg alatt rezzenéstelennek látszott az arca.
– Meg is érkeztünk, ugye, nem kellett sokat gyalogolni? Fáradjanak be.
A lakásban kellemes meleg fogadta őket, Récsényi esetenként előre jelezte, hogy mikor látogat le Újvárra, ilyenkor az egyik szomszédasszonya befűtött és kitakarított. Az öregember csak a konyhát használta, itt állt fekete pléddel letakart ágya is, a szobák maguk áthatolhatatlan homályba merültek, a leeresztett redőnyökön nem szűrődött át a fény.
A leterített kerek konyhaasztal mellé ültek le, Kőhidai körülnézett, megcsodálta a szekrény ajtaján a kiterjesztett szárnyú faragott madárfigurát. Récsényi teát főzött, és egy tálon ánizsos süteményt rakott le a vendégei elé.
– Elnézésüket kérem, amiért mind a három csésze különböző, de az a helyzet, hogy minden régi teásszervizünkből már csak egy-egy darab maradt meg. Kőhidai uram katonaember, talán kér valami komolyabb italt is?
A fiú nemet intett, gyomra még mindig égett a délben elfogyasztott pálinkától. Récsényi tudomásul vette, és az orvosnő felé fordult:
– Bocsásson meg, Katika, hogy azonnal rátérnék a személyes ügyeimre, de lehetséges, hogy már nem sok alkalmunk lesz találkozni egymással.
– Ugyan, Zsiga bácsi, maga nagyon jól tartja magát, még húsz-harminc évig fog élni! Ezt egy orvosnak elhiheti.
– Nem erre gondolok; az életünk hossza sajnos nem a lelkünk kívánságaitól függ. Meg fog érteni, ha elmondom, hogy miben kérem a segítségét.
53– Tessék, hallgatom, Zsiga bácsi.
– Bizonyára maga is értesült arról, hogy hamarosan liberalizálják a kivándorlással kapcsolatos előírásokat. Megbízható helyről tudom, hogy hetvenéves koron túl nem gördítenek majd akadályokat a jelentkezők távozása elé. Én élni kívánok ezzel a lehetőséggel.
– El akar menni?
– Igen, ez a feltett szándékom. Úgy tervezem, hogy a jövő év elején beadom az útlevélkérelmemet – egy magyarázó mozdulatot tett –, erre a két-három hónapos „lauf”-ra mindenképpen szükségem van. El akarom adni ezt a lakást és néhány egyéb tulajdonomat, értékesebb személyes tárgyaimat, szeretnék elegendő pénzt hagyni a nővéremnek.
– Matild néni nem menne magával?
– Nem, neki kevés volt egy Auschwitz – Récsényi a fiú felé fordult –, az egész családunkból csak ő tért vissza, akkor sem lehetne elvinni innen, ha biztos volna benne, hogy újra jönnek a nyilasok és megölik. Gondolom, érti, Katika, hogy azért kell mindent előzetesen eladnom, mert a rendszert ismerve alapos okom van feltételezni, hogy a kivándorlókérelmem benyújtása után azonnal zárolni fogják minden vagyonomat.
– És hová készül, Zsiga bácsi? – kérdezte az orvosnő.
– Egy unokatestvérem Amerikában él, egy másik rokonom egy izraeli kibucban, mi, Récsényik híresek vagyunk szoros családi kötelékeinkről, mind a ketten szívesen fogadnának. Én még nem döntöttem el, hogy melyikhez mennék – feltételezve persze, hogy egyáltalán sikerül kijutnom innen.
– Ha ennyire nincs határozott célja, miért megy el?
– Az egész dolognak az a facitja, hogy nem akarok itt maradni. Ha itt raknának le a sírba, a testem görögni kezdene a föld alatt, és elvándorolna innen.
Egy pillanatig szótlanul bámulták maguk előtt a fehér asztal54terítő szövött mintáit, Kőhidai ivott egy korty teát, aztán újra Récsényi törte meg a csendet:
– Úgy látom, furcsának találják, amit mondtam.
– Talán inkább kicsit túlzottnak – mondta Katalin –, persze elfogadom mint Zsiga bácsi személyes véleményét.
– Ezt az én személyes véleményemnek tartja? Lehetetlen, hogy elfelejtette volna azt, ami 1944-ben történt.
Az orvosnő ingatta a fejét:
– Az többé nem ismétlődhet meg.
– Ezt mire alapítja? Hogy most sok zsidónak jól megy és a vezetők nagy része zsidó származású – azért mondom így, mert ezt ők maguk nem vállalják – Récsényi legyintett. – De ez nem számít, körülbelül annyit veszítünk a személyükkel, amennyit a kommunisták nyernek velük. Másról van szó, alapvetően másról.
Récsényi átment az egyik szobába, villanyt gyújtott, most látszott, hogy a bútorokat világosszürke porhuzat takarja, a könyvespolcról kikeresett egy kötetet, és azt lapozgatva tért vissza a konyhába.
– Herzl Tivadar, a politikai cionizmus megalapítója, aki egyébként magyar származású volt, egyik levelében a következőket írja: „a magyar zsidóságot utol fogja érni a végzete, minél később, annál biztosabban, minél gazdagabbá és hatalmasabbá válik közben, annál szörnyűbb formában – és ez elől nincs menekvés!”
Az öregember eltűnődve csukta össze a könyvet:
– És én rendkívül röstellném magam, ha még egyszer beleesnék ugyanabba a csapdába. Nem az életemet féltem, mit féltsek én már az életemen? – csak ahogy Shakespeare mondja: „gyalázat volna kitanult eszemre!”
Katalin hangja felcsattant, és egyre indulatosabban sorolta az ellenérveit. Kőhidai bámulta maga előtt az üres teáscsészét, az 55egész helyzet merőben valószínűtlennek tűnt előtte, reggel, mikor Margit érkezését várta, fel s alá sétálva a laktanya kultúrtermében, még elképzelni sem tudta volna, hogy este itt ül majd ebben a konyhában, és ezt a beszélgetést hallgatja. Egy idő után Récsényi türelmes mosollyal lezárta a vitát:
– Semmit nem kívánok annyira, mint hogy tévedjek a feltételezéseimben, de azt hiszem, maga, Katika, illúziókban ringatja magát – rövid és hosszú távon egyaránt. Az antiszemitizmus akkor is tovább él majd a kelet-európai országokban, mikor az utolsó zsidó is rég eltávozott már innen, bele van ivódva a lelkekbe, akárcsak a falakba a füst szaga vagy a rámázolt kátrány. De beszéljünk inkább gyakorlati dolgokról, nevezetesen ennek a lakásnak az eladásáról. Azt tudom, Katika, hogy magának nincs szüksége rá, de szeretném, ha segítene egy vevőt találni – a zsebébe nyúlt –, adok magának egy kulcsot, ha találna érdeklődőt, hozza be őket, és mutasson meg nekik mindent.
Katalin átvette a kulcsot:
– És mik a feltételei, Zsiga bácsi?
– Nincsenek feltételeim, az egész nem ér annyit, hogy tovább vesztegessem az időt. Legkésőbb februárban be akarom adni a kivándorlóútlevél-kérelmemet, addig ennek mindenképpen le kell bonyolódnia.
– Mégis, mondjon egy árat!
– Nekem minden ár elfogadható, magára bízom, hogy mit tud kihozni belőle.
Csöngettek, majd a választ be sem várva egy öreg házaspár nyitott be a konyhába. Ölelésre kitárt karokkal Récsényi felé siettek, de mozdulatuk megtorpant, ahogy észrevették az asztal mellett ülő, katonaruhát viselő ismeretlent, bólintottak és a háttérbe húzódtak. A fiú megértette, hogy a személye csak zavarna, felkelt, és megköszönte a vendéglátást:
– Sajnos, mennem kell.
56Récsényi megrázta Kőhidai kezét:
– Hát igen, ilyen a katona élete. Nagyon örültem az ismeretségnek, remélem, hogy a közeljövőben újra találkozunk. Ha lejövök Újvárra, értesíteni fogom Katikán keresztül.
– Majd igyekszem szabaddá tenni magam.
– Sok könyvet itt kell majd hagynom, és inkább magának adnám, mint idegeneknek. Majd átválogatom, és amit érdekesebbnek találok, elküldöm.
– Köszönöm.
Az orvosnő is felemelkedett a székéből.
– Nekem is mennem kell, Zsiga bácsi. Meddig marad még?
– Két napig.
– Holnap este átnézek, és mindent megbeszélünk.
Récsényi megcsókolta a nő homlokát, még egyszer kezet fogott Kőhidaival, és kikísérte őket. Kint az utcán Katalin magyarázólag megjegyezte:
– Igaza volt, illett eljönni. Zsiga bácsi ilyenkor egy csomó embernek hoz Budapestről különféle gyógyszereket, kávét, cukrot, szét akarta osztani, és ehhez nem szeretne tanúkat.
A keskeny aszfaltcsíkon ketten nem fértek el egymás mellett, Kőhidai egy lépéssel előreengedte Katalint, most is megérezte parfümjének erős mósuszillatát.
– Visszajön a laktanyába? – kérdezte rekedten.
– Nem, én itt lakom, bent a városban, a régi családi házunkban.
– Maga nem katonaorvos?
– Nem, én polgári alkalmazott vagyok. Nincs kedve elkísérni egy darabon?
– De, szívesen.
– Megmutatnám magának a várost, de az az igazság, hogy semmi érdekes nincs benne. Mikor a háború után lezárultak a határok, itt minden meghalt, a kereskedelem megszűnt, ipart 57viszont nem telepítettek, mert ahhoz meg túl közel volt a határ. Régen itt mindenki szőlőt művelt, és eladta a borát, de az adó miatt most erre is ráfizetnek, parlagon hagyják, és elmenekülnek az új ipari városokba: Ózdra, Barcikára, ott legalább a kenyerüket megkeresik. Újváron csak azok maradtak, akik már annyira öregek, hogy nem tudnak változtatni a sorsukon.
– És maga miért nem ment el?
– Engem minden ide köt.
Egy iskolaépület mellett haladtak el, Katalin megállt, és benézett a vaskerítés lándzsái között:
– Ide jártam gimnáziumba. Látja ott azt a kőből faragott földgömböt? Az alján van egy repedés, az órák közti szünetekben oda dugtam el az első szerelmes leveleimet, a fiú tudott róla, és tanítás után érte jött. Otthagyta a saját levelét, és én másnap megtaláltam.
A kanyargós út visszavezetett a futballpályához, Katalin intett a játéktér felé:
– Újvárnak valaha nagy csapata volt, a Barátság, az NB II-ben játszottunk. Én is kijártam minden meccsre, még vidékre is elutaztam a csapattal. Itt is volt egy szerelmem: Hajós „Ladik”, a középcsatár.
Beljebb értek a városba, az út kiszélesedett, Kőhidai előrelépett, és a nő mellett baktatott tovább.
– Mit szól Zsiga bácsihoz? – kérdezte Katalin hirtelen.
– Én úgy találom, hogy okos és művelt ember. Mi volt a foglalkozása?
– Ügyvéd.
– Azt hittem, hogy tanár.
– Itt a mi vidékünkön az ügyvédeket mindig jobban érdekelte a kultúra, mint a tanárokat. Sokat utaztak tárgyalásokra, külföldre, nem zárkóztak be a kerítés mögé. Nagy szőlész is volt az öreg, egy pár száz négyszögölön olyan bort termelt, hogy ország58os versenyeket nyert vele. Kár, hogy nem ismerte akkor, mára már csak romok maradtak belőle. Sokszor meglátogatom Pesten: ül otthon egész nap, és titokban, iparengedély nélkül parfümöket kever, abból él.
– A maga parfümje is tőle származik?
– Igen, ez egy fantáziaillat. „Fleur de la fin d’été” – a nyárvég virága. Illik hozzám?
– Nem értek a parfümökhöz, de azt hiszem, ez nagyon karakteres, nem átlagos.
– Köszönöm.
Katalin tépelődött magában:
– Nem kellett volna belemennem ebbe a vitába vele, nem is illik, de Zsiga bácsi szájából minden olyan véglegesen reménytelennek hangzik.
– És nem az?
– Nem akarom elhinni – Katalin töprengve nézte az utat maga előtt –, papíron én nem is számítok zsidónak, 1944-ben apácák bújtattak, és meg is kereszteltek. Maga szerint ez jelent valamit?
– Nem tudom, én annak idején nem találtam ilyen apácákat.
– Ó, istenem! – mondta a nő, és elfordította az arcát. Sokáig mentek egymás mellett szótlanul, egy kertes utca sarkán Katalin megállt:
– Itt lakom a Schönherz utcában. Köszönöm, hogy elkísért. – Katalin felemelte a tekintetét. – Azt hiszem, nekünk még kellene beszélni egymással.
– Ahogy gondolja, én nagyon szívesen.
– Majd módot fogok találni rá.
– Köszönöm, a viszontlátásra.
Kőhidai félszegen meghajolt, megvárta, amíg a nő eltűnik egy kerítéskapu mögött, aztán tájékozódást keresve körülnézett. Viszonylag könnyen megtalálta az utat a Fő tér felé, ahol Oszkár már várt rá a mozi előtt. Kezet fogtak.
59– Hová menjünk? – kérdezte Kőhidai. – Üljünk be a vendéglőbe?
– Ne, ott sok a fejvadász, állandóan razziáznak. Tudok egy pincét a hegy alatt, ahol igazi furmintot mérnek.
– Jól van, menjünk oda. Nem keresett valaki?
– Sokan, de én mindenkinek azt mondtam, hogy a minisztériumba hívattak, ki akarnak nevezni valaminek.
Egy kavicsot passzolgatva egymásnak elindultak a völgybe vezető úton.
60December elején egy éjszaka az újvári ezred laktanyájában megszólalt a riadót jelző csengő. A katonák kiugrottak az ágyból, és a kialakított riadópárok összerakták a felszerelésüket. Kőhidai Oszkár köpenyét is koszorúba tekerte, mert társa azzal volt elfoglalva, hogy a csajkájában tárolt pecsenyezsírt ellenőrzéstől tartva átkaparja egy konzervdobozba és elrejtse a falmélyedésbe. A hátizsák és a fegyver súlya alatt meggörnyedve kifutottak az alakulótérre, ahol az ezred már felsorakozott, de sikerült feltűnés nélkül beállniuk a helyükre.
Vezényszavak harsantak, aztán a telihold meszes fényében az egység kikanyarodott az országútra. A századok felvették az előírt térközöket, a parancsnokok újra és újra végigjárták a sorokat, figyelték, hogy nem üt-e zajt egy-egy csajka vagy más rosszul rögzített szerelék.
– Aki lemarad, ne bőgje el magát, mert a gyereksírásra felfigyelhet az ellenség! – mondta egy őrmester.
Alig tettek meg néhány száz métert, mikor fojtott parancsszó hallatszott:
– Gáztámadás!
A katonák oldaltáskájukból előszedték a gázálarcot. Kőhidai, mielőtt felvette volna, kifordította a szürke gumimaszkot, és a kiképzésen tanultak szerint a páramentesítő szappannal bekente az üvegek belső oldalát, aztán felhúzta a fejére, de a lélegzete így is lecsapódott a felületen, félig vakon botorkált a sorban. Nehezen kapott levegőt, és klausztrofóbiához hasonló szorongás tört ki rajta.
61– Te hülye! – suttogta Oszkár – csavard szét a csövet, különben megfulladsz.
Kőhidai leszerelte a szűrőszelencét, és a harmonikaszerű csövet bedugta az oldaltáskába, a sűrű vászon felfogta a lélegzetvétellel járó hörgő hangot. A pára hamarosan eltávozott, és újra biztosan látott. Még alig nyugodott meg, mikor új parancsszó hallatszott:
– Repülő!
A katonák behúzódtak az út menti árokba, és a földre vetették magukat. Kőhidai próbált valamilyen szárazabb helyet találni, de az enyhe éjszakában mindenütt tócsák csillogtak, a riadó elmúltával tetőtől talpig sárosan tápászkodott fel.
Néhány kilométer után a század letért jobbra, a hegyek felé vezető útra. Az emelkedő lábánál a parancsnok eligazítást tartott: a feltételezés szerint a hegy peremén ellenséges erők ásták be magukat. Őket kellett kivetni az állásaikból.
Szakaszokra oszolva, egy-egy tiszthelyettes vezetésével elindultak fölfelé, rég felhagyott szőlőkön vágtak keresztül. A lankásabb szakaszon szökellve haladtak előre, az egykori teraszok szélét védő kőfalazatok már rég megbomlottak, egy-egy óvatlan lépésnél fölülről föld csurgott be a katonák csizmájába. Feljebb kúszásban kellett folytatni az útjukat, Kőhidai vigyázott, hogy az utolsó szökellése a lehető leghosszabbra sikerüljön, mert így biztonságosan és folyamatos mozdulatokkal tudott lefeküdni a földre.
Embermagasságú gazban kúsztak előre, arcukba hullott a disznóparéj, a pásztortáska és a többi gyomnövény érett magva. Kőhidai tölténytáskájából kócot keresett elő, és eltömte a puskacsövet, nehogy valamilyen szenny kerüljön bele.
Ötven-hatvan méterre közelítették meg a hegy peremét, mikor az akciót vezető őrmester utasította őket, hogy felvéve az előírásos oldaltávolságot, bontakozzanak szét egysoros vonal62ba, töltsék meg a puskájukat, és készüljenek fel a rohamra. Suttogva jelezték, hogy végrehajtották a parancsot, akkor az őrmester felugrott, és elkiáltotta magát:
– Hurrá!
A szakasz felzárkózott mögé. Vaktölténnyel célzott lövéseket kellett leadniuk a feltételezett ellenség irányába, de a sötétben és a kialakuló zűrzavarban többen is eltévesztették a célt, és összevissza lövöldöztek. Kőhidai érezte, hogy valaki alig egyméternyire az ő fülétől húzta meg az elsütő billentyűt, a dördüléstől majdnem beszakadt a dobhártyája. Igyekezett minél hátrább maradni, hogy kivonja magát ebből a veszélyes zónából.
A roham utolsó ötven-hatvan métere, melyet néhány imitált szuronydöféssel kellett befejezni, teljesen kimerítette Kőhidait. Most érezte meg, mennyire meghízott és elnehezedett az elmúlt hónapok alatt. Nyelve a szomjúságtól megdagadva alig fért el a szájában, de a riadó kezdetén elfelejtette megtölteni a kulacsát, és a társaitól hiába kért, már rég megitták a magukkal hozott vizet. Eltámolygott egy fehérre lepusztult sziklához, lehányta magáról a felszerelését, és derékig kigombolkozva leült. Arra rezzent fel, hogy Oszkár egy marék szőlőt nyújt felé:
– Egyél!
– Honnan szerezted?
– Itt nőtt fönt a hegyen, útközben szedtem. A szőlő nagyon erős növény, nem pusztul el rögtön, mikor abbahagyják a gondozását, még sokáig hoz valami termést.
Kőhidai mohón nyelte az apró, de édes, jéghideg szemeket. Eltűnődött Oszkár szavain, és arra gondolt, hogy az életben a dolgok gyökerei mélyebbre nyúlnak és szívósabbak, mint ahogy ő feltételezi róluk. Talán az ő megunt mindennapjai is több szállal fűződnek a világhoz, semmint hogy egyszerű elhatározással és könnyedén el tudná szakítani őket. Lenyelte az utolsó szőlőszemet is, ragadós tenyerét megtörölte a köpenyében.
63Egy távolból felhangzó trombitaszó jelezte, hogy lefújták a riadót, az egységek felvették eredeti alakzatukat, és elindultak vissza a laktanya felé. Kényelmes ritmusban meneteltek, puskájukat lógatták a vállukon, de a tisztek most már nem figyelmeztették őket. Egy ZIL teherautó döcögött el mellettük, sebesülteket szállított: egyiküknek egy vaktöltény égette meg az arcát, mások a kezüket vagy a lábukat törték el.
Bent az alakulótéren újra felsorakoztak, az ezredparancsnok megdicsérte a katonákat a gyakorlat kiváló végrehajtásáért, de figyelmeztette őket, hogy nem fekhetnek le addig, amíg rendbe nem hozzák a ruházatukat. Kőhidai elkeseredetten nézett végig sáros köpenyén.
– Reggelig sem pucolom ki.
Oszkár legyintett:
– Ugyan hagyd már. A raktáros egy üveg piáért becseréli egy tiszta köpenyre.
– Komolyan?
– Ha teszünk hozzá egy doboz cigarettát, még tábornoki váll-lapot is varr rá. Add most ide nekem, te meg feküdj le nyugodtan és aludj.
Az éjszakai riadó fáradalmai jelezték Kőhidainak, hogy komoly bajok vannak az erőnlétével, megpróbálta helyrehozni magát. Elhatározta, hogy ezentúl nem fogyaszt sok kenyeret és zsíros ételt, lehetőség szerint leszokik az italról, és újra rendszeresen fog tornázni.
Már másnap körülnézett a laktanyában alkalmas gyakorlóhelyet keresve. A rohampálya melletti téren egy féltető alatt tornaszereket talált: korlátot, nyújtót és néhány súlyzót, melyet vasrudakból és rájuk öntött betontárcsákból tákoltak össze.
64Egy szabad estéjén a decemberi időben is trikóra vetkőzött és nekilátott. Lefelé haladva nyaktól bokáig bemelegítette izmait és ízületeit, aztán megmarkolta a legnagyobb, mintegy harminckilós súlyzót. Úgy gondolta, hogy első lépcsőként százat emel vele, de igyekezetében túlságosan is meghajtotta magát, néhány perc alatt kimerült, neki kellett dőlni a tető egyik tartóoszlopának, hogy meg ne tántorodjon. Erősen megizzadt, félt, hogy megfázik, ezért nem állt le, futott néhány kört a rohampálya körül. A körlet felé tartva megmasszírozta izmait, úgy érezte, mintha máris felfrissült volna.
A következő alkalomra megpróbált valamilyen tervet összeállítani, de nem volt kitől tanácsot kérjen, így maga határozta meg az elvégzendő feladatokat. Hogy ne terhelje meg túlságosan érzékeny gerincét, szerzett egy padot, és fekvő testhelyzetben hátát megtámasztva emelte magasba a súlyzót, az adagot húszas sorozatokra bontotta, közte lazításképpen futott és gimnasztikázott.
Kezdetben egyedül dolgozott, aztán Oszkár is kedvet kapott a mozgáshoz, és beszállt. Kőhidai nem sokat tételezett fel szobatársa fizikai képességeiről, őszintén meglepődött, mikor az alacsony, kövérkés, korán kopaszodó fiú felállt a korlát két rúdjára, és első kísérletre megcsinálta a hátraszaltót.
– Te sportoltál valaha?
– Nem, csak tudod: nekem mindig bajom volt a tanítókkal, a munkában a mesterekkel, a rendőrökkel, itt a tisztekkel, és ezeknek sohasem volt fantáziájuk, csak egy trükköt ismertek: testileg próbáltak összetörni. Akkor megtanultam, ha valaki vagány akar lenni, annak fizikuma is kell hogy legyen hozzá.
Néha egészen a takarodóig tornáztak együtt, Oszkár elintézte, hogy utána bemehessenek a kazánházba, és meleg vízben lezuhanyozhassanak, a konyháról tejet szereztek, felosontak a szobájukba és megitták. Erőnlétük két-három hét alatt feljavult, 65és a tükör elé állva Kőhidai látta, hogy a derekán kezdenek eloszlani a zsírpárnák.
Egyik este már a kiszabott adag vége felé tartottak, mikor az istálló felől egy lovas közeledett, hamarosan beért a rohampályát megvilágító neonlámpák fénykörébe, felismerték benne Bicskeit. Az őrnagy leszállt a nyeregből:
– Maguk mit csinálnak itt?
– Jelentem, tornázunk.
– Ki adott rá engedélyt maguknak?
– Sipos hadnagy elvtárs, a sporttisztünk – mondta Oszkár.
Bicskei bólogatott:
– Akit a múlt héten elvezényeltek iskolára.
– Mielőtt elment volna. Ha visszajön, tessék megkérdezni tőle.
Az őrnagy legyintett, jelezve, hogy nem akar felesleges vitába keveredni. Körbenézett a féltető alatt, megvizsgálta a szereket, próbaképpen megemelt egy súlyzót. Oszkár közelebb lépett hozzá:
– Nincs kedve benevezni egy kis lökésversenyre, őrnagy elvtárs? Látom, van ott kraft.
Bicskei elmosolyodott.
– Provokálni akar? Maga is ráülhet a súlyzóra, úgy is felemelem, ha akarja, egyszer kipróbálhatjuk.
Oszkár nem tágított:
– Mikor?
– Majd szólni fogok. Egyelőre elég nekem a lovaglás.
Kőhidai félig elfordulva a súlyzókat rakosgatta, de a szeme sarkából végigmérte az őrnagyot – mióta értesült róla, hogy az orvosnő szeretője, most látta először közelebbről. Úgy találta, telt barna arcából, melyen átlátszott a vér egészséges játéka, diószínű szeméből, hetyke bajuszából szinte árad az önbizalom és a határozottság. Bár válla körül megereszkedtek az izomkötegek 66és hasa is kitüremkedett a derékszíj fölött, Kőhidai el tudta képzelni, hogy egész katonás megjelenése tetszhet a nőknek.
Bicskei eloldotta lovát az oszloptól, távozni készült, de Oszkár odalépett mellé.
– Kérdezhetek valamit?
– Tessék.
– Ha meg nem sértem: hová való az őrnagy elvtárs?
Bicskei gyanakodva nézett vissza rá:
– Miért érdekli ez magát?
– Olyan ismerősnek tűnik – Oszkár mentegetődző mozdulatot tett. – Persze ha ez titok valamiért, akkor bocsánatot kérek.
– Nincs benne semmi titok: pécsi vagyok. Vasas-bányáról kerültem tisztiiskolára. Maga is arra a környékre való?
– Nem, én zuglói vagyok. Gyerekkoromban a Limanova téren laktunk, nem messze a piactól.
– Nem jártam arrafelé.
– Érdekes, mert mintha már találkoztunk volna.
– Nem emlékszem magára, pedig elég jó a memóriám.
– Akkor biztos én tévedek.
Bicskei hangja felcsattant:
– Egyébként fejezzék be ezt a partizán tornázgatást, takarítsák el ezeket a súlyzókat! Nem szeretném még egyszer itt találni magukat!
Az őrnagy köszönés nélkül felszállt a nyeregbe és ellovagolt, Oszkár összehúzott szemmel nézett utána:
– Mit szólsz hozzá, hogy felhúzta magát? Ha a fenekében lennék, most a Dunába szarna.
– Miért provokálod ezzel a zuglói ismeretséggel?
– Mert biztos, hogy jól emlékszem, és most már juszt sem hagyom ennyiben.
Kőhidai rosszkedvűen rakta össze a tornaszereket:
– Kár, hogy többet nem jöhetünk le ide.
67– Már nehogy úgy legyen! Kisfiú ő ahhoz, hogy elkergessen minket innen. A súlyzókat vigyük el, nehogy valakivel szétveresse, nálam van egy régi lezárt zuhanyozó kulcsa, oda berakhatjuk egy időre, nyugodj meg, hamar visszahozhatjuk. Holnap megyek be az ezredeshez, amúgy is van egy boltom vele, majd kérek tőle egy papírt, hogy a hadseregbajnokságra készülünk és minden este gyakorolnunk kell – fenyegetően nézett Bicskei után. – Majd meglátjuk, hogy ki kerül lapátra?!
68Karácsony előtt két nappal, 1954. december 23-án reggel egy táviratot kézbesítettek ki az irodán dolgozó Kőhidainak. A fiú lassan bontogatta szét a papírlapot, biztos volt benne, hogy csak rossz hírt tartalmazhat. Anyja értesítette, hogy nagyapja, Kirschner Gyula meghalt és december 24-én délelőtt temetik. Kőhidainak hirtelen eszébe jutott látogatása az újvári temetőben, és felötlött benne a régi babona, hogy aki önszántából elmegy a temetőbe, az hamarosan arra kényszerül, hogy valamelyik hozzátartozóját kísérje ki oda.
Megnézte a vasúti menetrendet: legkésőbb a délutáni vonattal el kellett hogy induljon. Mivel két héttel korábban is járt kint a városban, közvetlen felettese, Martinecz őrmester nem mert újabb eltávozást engedélyezni neki, hanem átküldte Bicskeihez. A titkárnő el akarta utasítani, de Kőhidai nem hagyta magát, és hosszas vita után bejutott az őrnagyhoz.
– Miért erőszakoskodott ennyire? – kérdezte Bicskei.
Válasz helyett Kőhidai átnyújtotta a táviratot. Bicskei rezzenéstelen arccal elolvasta, aztán sokáig forgatta a papírt az ujjai között.
– És ezt el is higgyem magának?
– Nem értem, őrnagy elvtárs.
– Mit nem ért ezen?! Tisztiiskolás koromban tudja én is hányszor öltem meg a nagymamámat, ha egy jó numera kínálkozott valahol? Maga is csak haza akar ugrani egy kicsit karácsony előtt, vallja be.
Kőhidai arca telifutott vérrel, de nem válaszolt. Tudta, ha 69megszólal, az csak olyan vitához vezethet, melyben ő húzná a rövidebbet, és végképp elveszítené minden esélyét, hogy időben eljusson a temetésre. Leszegte a fejét, mereven nézte maga előtt a parketta kikopott réseit.
– Szóval?! Nincs egy jobb mese? – firtatta tovább az őrnagy.
– Ez az igazság, nem tudok mást mondani.
– Ez viszont kicsit sovány. Hagyja itt ezt a táviratot, most nincs időm foglalkozni vele, később majd értesítem arról, hogy döntöttem.
– De…
– Nincs semmiféle „de”! Ez nem vitafórum. Végeztem.
Kőhidai előírásosan tisztelgett, sarkon fordult és elhagyta az irodát. Képtelen lett volna visszaülni a helyére és tovább rendezgetni a kartotékokat, elszánta magát, hogy megszökik, vállalva minden következményt, mikor hirtelen eszébe jutott, hogy megpróbál segítséget kérni Boschán Katalintól.
A temetői találkozás után néhány napig várta, hogy az orvosnő ígérete szerint üzenni fog érte, de nem jelentkezett, így lassan ő is megfeledkezett róla, de most úgy találta, ez az egyetlen esély. Átsétált a szomszédos épületbe, szerencséjére a helyén találta az orvosnőt.
– Épp a napokban gondoltam magára… – kezdte zavartan Katalin, de Kőhidai félbeszakította a mentegetődzést. Megpróbálta nyugodtan előadni a kérését, de a hangja el-elcsuklott közben. A nő bólintott:
– Megpróbálom elintézni. Várjon meg itt.
Levette fehér köpenyét és elsietett. Kőhidai leült egy támla nélküli kerek bőrszékre, kigombolta zubbonya legfelső gombját. Csak most, hogy tétlen várakozásra kényszerült, fogta fel teljesen, hogy nagyapja nincs többé. Maga elé meredt, és felidézte Kirschner világító kék szemét, ősz haját és fogatlan, nevető száját.
70Hosszú évek óta készítette fel magát erre a pillanatra, ha idejéből futotta, mindig meglátogatta nagyapját a szeretetházban, kevés pénzét megosztotta vele, mintha előre meg akarná nyugtatni a lelkiismeretét, hogy minden tőle telhetőt megtett. De most hirtelen világossá vált az, ami eddig csak alaktalanul lebegett a lelkében, hogy nem az öregembernek volt szüksége rá, hanem őt érte veszteség. Érezte, hogy szívverésének ritmusa szabálytalanná válik, egész testét görcsbe rántotta a fájdalom, hogy nagyapja már nem vár többé rá a szeretetházban, és nem mosolyodik el, ha ő megjelenik a hálóterem ajtajában. Visszafogott nyüszítő sírás szűrődött ki összeharapott száján, észre sem vette, hogy közben Katalin visszatért. Az orvosnő a vállára tette a kezét, és néhány papírt nyújtott felé.
– Itt van az eltávozási lap és a vonatjegy. Szóltam lent a kapunál, kiviszik kocsival az állomásra, el fogja érni a vonatot.
– Köszönöm.
– Rosszul érzi magát?
Kőhidai nemet intett és indulni akart, de az orvosnő visszaültette a helyére, megmérte a vérnyomását, és egy nyugtató injekciót adott be neki.
– Ha visszajön, keressen meg újra. Valami nincs rendben a szívével, meg kell vizsgálnom.
Kőhidai felállt:
– Jó, de most már mennem kell.
– Van pénze az útra?
– Van valamennyi.
– Itt van száz forint, majd a zsoldnál megadja.
– Köszönöm. Viszontlátásra.
Kőhidai bólintott, visszament a hálókörletbe a köpenyéért és kevés útiholmijáért, aztán kilépésre jelentkezett a kapuőrségnél, egy terepjáró kocsi bevitte az újvári állomásra. Mire felszállt a vonatra, erőt vett rajta a nyugtató injekció, vérnyomása lesül71lyedt, szájában édeskés ízt érzett. Egy sarokba húzódva félálomba merült, már bent Miskolcon riadt fel, az utasok már mind leszálltak, csak futva sikerült elérnie a pesti csatlakozást.
Megpróbált tovább aludni, de a szemhéja újra és újra felcsúszott, kibámult az ablakon: az elmaradó halott táj fölött lassan megeredt a hó, csak alig néhány méterre, a pályatesten túli vékony nyárfákig lehetett ellátni. Eltűnődött azon, hogy valamelyik ismeretlen nevű megállóban leszáll a vonatról, elindul a behavazott tájon, és valahol a távoli hegyekben egy elhagyott házba vagy barlangba veszi be magát, ez a képzelődés lassan megnyugtatta.
Már beesteledett, mire a vonat beért vele a Keleti pályaudvarra. Az idő kissé felengedett, és elolvadt a frissen lehullott hó, a csarnokból kifelé tartva Kőhidai csizmája meg-megcsúszott a nedves aszfalton.
Kint a pályaudvar előtt egy telefonfülkét keresett, bedobta a tantuszt és tárcsázott. Bízott a szerencséjében, hogy sikerül elérnie Margitot, tudta, hogy másnap a temetés után délben vissza kell indulnia Újvárra, és akkor már nem marad ideje találkozni a lánnyal. A hívás többször kicsörgött, de a vonal túlsó végén nem vették fel a kagylót.
Kőhidai eltöprengett, hogy mihez kezdjen. Már hetek óta nem kapott levelet Margittól; lehet, hogy elutazott, vagy hazament Kunszöllősre, otthon tölteni a karácsonyt. Úgy gondolta, megpróbálja a Zichy Jenő utcában megkeresni, trolibuszra szállt.
Az úttest fölé kinyúló üvegezett tetőről már messziről megismerte a házat. Felsietett a második emeletre, megigazította a sapkáját és köpenyét, aztán becsöngetett a lakásba. Míg válaszra várva topogott kint a függőfolyosón, hirtelen észrevette, hogy egy lepecsételt papírszalag húzódik keresztben az ajtón, és leszerelték a régi főbérlő névtábláját is.
72Kőhidai lement a házmesterhez megérdeklődni, hogy mi történt. A házmester csak annyit mondott, hogy a Weiner házaspár, Margit szállásadója meghalt, a tanács lezárta a lakást, és a lánynak el kellett költöznie, egy papírra felírta az új címét. Egy csomó levelet mutatott fel:
– Azt mondta, hogy eljön majd a postájáért, de már hetek óta nem láttam. Ha találkozik vele, szóljon neki.
A kötegben Kőhidai felismerte az általa küldött leveleket is. Gyalog vágott neki az útnak, közben eltöprengett: mi történhetett a lánnyal, hogy nem értesítette őt a címváltozásról. Most már biztos volt benne: Margit azért nem látogatott le Újvárra november utolsó vasárnapján, mert nem kapta meg az értesítést.
A jelzett címen egy öreg kétemeletes házat talált, mely kívülről teljesen lepusztult; a téglákra már csak foltokban tapadt a vakolat, az esőcsatornákból méteres darabok szakadtak ki, a bejárat előtti gödrökben összegyűlt az olvadt hólé.
A lány neve még nem volt kiírva a kapu alatti nyilvántartó táblára, Kőhidainak itt is be kellett csöngetnie a házmesterhez. Egyenruhája bizalmat keltett iránta, a házmester kiment vele az udvar közepére, és megmutatta a lakást: az első emeleti függőfolyosó sarkába esett.
A fiú becsöngetett, az ajtót takaró vastag pokróc mögül sokáig semmiféle mozgás nem hallatszott, megismételte a jelzést, ekkor az ajtó hirtelen kinyílt, és a résen egy harminc év körüli nő nézett ki.
– Jó estét – mondta Kőhidai –, Mihály Margitot keresem.
– Jó estét, Miklós, nem emlékszik rám? Lent Kunszöllősön találkoztunk, Beck Edit vagyok. Most egy szobában lakunk Mariannal…
– Mariannal?
– Margit mostanában jobb szereti, ha így hívják.
– Értem. Itthon van most?
73– Sajnos nincs.
– Mikor ér haza?
– Fogalmam sincs. Ismerheti: nála ezt sohasem lehet kiszámítani.
– Egyáltalán Pesten van? Nem utazott el valahová?
– Én azt hiszem, hogy hazajön, mert holnap szenteste van és várja az anyját.
Egy pillanatnyi kényszeredett hallgatás után Edit befelé mutatott:
– Szívesen behívnám, de most társaság van nálam.
– Nem akarok zavarni. Van telefon a lakásukban? Később érdeklődnék, hogy megjött-e Margit.
– Sajnos nincs telefonunk.
– Akkor írok egypár sort neki, hátha elkerüljük egymást.
Kőhidai egy rövid üzenetet hagyott, aztán elköszönt Edittől. Lement az utcára, és egy bezárt üzlet előtt nekidőlt a falnak. Csalódottan fogta fel, hogy ha sikerülne is találkozniuk Margittal, a szobatársnő miatt akkor sem maradhatnának kettesben, több mint hét hónap telt el az utolsó szeretkezésük óta, és most görcsösen, fogvacogva kívánta a lányt.
Bámulta a szemközti házak ablakait; külső párkányaikhoz kötözve fenyőfák álltak, és néhány papírdoboz. Tíz órakor bezárták a kaput, de Kőhidai tovább várakozott. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mikor a Lövölde tér felől feltűnt a lány alakja – megszokott széles mozdulatairól már távolból felismerte –, közelebb érvén látszott, hogy most is régi rövid félkabátját viseli egy piros-zöld kockás sállal. Margit nem volt egyedül, egy alacsony, széles vállú férfi kísérte. Kőhidai előrelépett a félhomályból:
– Margit! Szervusz!
Elszoruló szívvel látta, hogy a lány arcán az öröm zavarral keveredik.
74– Szervusz, megjöttél? – Margit magyarázólag az alacsony férfira mutatott. – Utazunk vidékre egy karácsonyi műsor megnyitójára.
– Fenyőfaműsor! – szólt közbe az alacsony férfi.
– Igen, fenyőfaműsor. Most csak épp hazaugrottam a holmimért.
– Muszáj menned?
A lány helyett a kísérője válaszolt.
– Igen, reggelre le kell érnünk Szabolcsba. Egyébként Szórádi vagyok, a Közalkalmazottak Szakszervezetének instruktora. Margit most nálunk dolgozik.
Kőhidai csüggedten bólintott.
– Mit csináljak? Ha menned kell, menjél – ajkával megérintette a lány hideg arcát. – Isten veled, majd írok.
– Miklós, maradj egy kicsit!
Margit néhány lépésnyire félrehúzódott Szórádival, és izgatott kézmozdulatokkal magyarázott neki. A férfi hevesen megrázta a fejét, az órájára mutatott, aztán hirtelen sarkon fordult és köszönés nélkül elsietett, Margit csak egy határozatlan gesztussal próbálta meg visszatartani.
– Nem kellett volna összeveszned vele – mondta Kőhidai –, biztos, hogy fontos neked valamiért.
– Nem számít, ha ő felmond, legfeljebb más helyre megyek majd dolgozni, úgyis most ígértek egy nagyon érdekes állást – szembefordult a fiúval –, Miklós, úgy örülök neked.
Összeölelkeztek, és csókolódzva dőltek neki a falnak, Kőhidai benyúlt a rövid félkabát alá, és a pulóveren keresztül megfogta a lány mellét, csak akkor váltak szét, mikor közeledő lépések koppantak a járdán.
– Meddig maradhatsz?
– Holnap délben vissza kell mennem. Meghalt a nagyapám, csak a temetésre engedtek haza.
75– Szegény! – mondta Margit, és megsimogatta a fiú arcát. – Biztos nagyon szomorú vagy. Én is sokat sírtam, mikor a nagypapa meghalt.
– Üljünk le valahol.
– Hol? Már tíz óra elmúlt.
Kőhidainak eszébe jutott szülei kedvenc vendéglője. – A Maloschik talán még nyitva lesz.
A borozóban kaptak helyet, Kőhidai forralt bort rendelt, aztán maga felé fordította a lány arcát. Most a fali lámpakarok fényében nézte meg először: bőréről eltűnt a régi természetes élénkség – mintha ezt akarta volna pótolni, erősebben rúzsozta magát, szeme sarkából vörös erek ágaztak szét a fáradtságtól, a fülében olcsó virágmintás klipszet viselt, de Kőhidai nem akarta tudomásul venni a változásokat, fejét a lány vállára hajtotta.
És ez a külső romlás mintha a belső szétesés jele is lett volna, Margit hisztérikus felhangoltsággal szinte egyfolytában beszélt a terveiről – Kőhidai mindegyiket képtelenségnek érezte. A lány találkozott egy rendőrtiszttel, aki állítólag felajánlotta neki, hogy felvéteti nyomozónak, egy másik ismerőse megígérte, hogy bejuttatja egy tudományos kutatócsoportba, mely a magyarok ázsiai őshazájába utazik majd.
Margit idegileg is sokkal rosszabb állapotban volt, mint a legutóbbi találkozásuknál, és Kőhidai attól félt, hogy ez a felbomlás csak fokozódik majd. Óvatosan megpróbált rákérdezni:
– Jársz vissza a kórházba ellenőrzésre?
– Ó, már nem, csodálatosan jól vagyok, és mindenki azt mondja, hogy egyáltalán nem is kellett volna bemennem, mert az emberi szervezet úgy van felépítve, hogy önmagát gyógyítja, és nem szabad mesterségesen beleavatkozni a működésébe.
Kőhidai nem akart vitatkozni, ivott egy kortyot a forralt borból.
– És mit írsz mostanában?
76– Egy egészen új könyvbe kezdtem bele, rájöttem, hogy nem elég csak az életet figyelni, jegyzeteket készíteni az emberekről, mert léteznek láthatatlan erők is, melyek éppen úgy befolyásolják a sorsunkat. Most olvastam Jung Halottaskönyvét, mely a buddhista halotti szokásokat írja le. Borzalmasan érdekes, azt mondja, hogy a halál után a lélek nem száll ki rögtön a testből, hanem egy ideig még benne marad, ezért valaki odaül a halott mellé, és napokig a fülébe súgja, hogy a léleknek el kell távoznia, új helyet kell keresnie – tudod, ők hisznek a lélekvándorlásban. És olvasok spiritiszta könyveket is, ott is sok olyan dolgot találtam, amikről az embereknek fogalmuk sincs. Csak az írhat igazán jót, aki a világnak ezt a két vetületét egyformán bele tudja foglalni egy könyvbe.
Kőhidai eltűnődve hallgatta Margit szóáradatát. Bár tudta, hogy ez a túlfűtöttség is bizonytalanságot takar, és a lány egyszer majd épp olyan hirtelen felhagy ezekkel az új kísérleteivel is, mint ahogy a régebbiekkel tette, mégis önkéntelen tiszteletet érzett iránta, amiért mindig tovább próbálja építeni az életét. Ő maga, úgy ítélte meg, mindig megadta magát a sorsának, passzívan és engedelmesen fogadta el a külvilág parancsait.
A pincér megállt a vendéglő közepén, és mintegy a zárórát jelezve, tenyerével nagy bőrtárcájára csapott, majd sorra járta az asztalokat. Kőhidai zubbonya zsebéből előhúzta az orvosnőtől kapott száz forintot, fizetett, aztán elindultak. Az ajtóból még visszanézett a falon lógó órára: már csak néhány perc hiányzott az éjfélhez.
Kőhidai már hónapok óta nem járt errefelé, most úgy tűnt neki, hogy az eltelt idő alatt tovább züllött a környék. A járdán, ahol elhaladtak, dombok emelkedtek kidobott limlomokból, elhordatlan szemétből és salakból, lekényszerítve őket az úttestre, itt is gyakran megbotlottak a kátyúkban. Már a Köztársaság téren túl jártak, mikor halvány fény vetődött keresztbe az 77úttesten: egy ház kapuja nyitva maradt, és bent az udvaron égett a lámpa. Margit a fiúra nézett:
– Bemenjünk ide?
– Miért? Mi van itt?
– Gyere.
Megálltak az udvar elején, bent semmi sem mozdult, csak a lehulló köd szitált a sarokban álló ecetfa levelein. Margit körülnézett, aztán a hátsó lépcső felé húzta a fiút:
– Menjünk fel.
– Ismerős vagy itt?
– Nem, de nem is fontos. Így sokkal izgalmasabb.
A lépcső a padlásbejáró előterébe vezetett, közeledtükre galambok rebbentek fel a sötétben. Megálltak, Margit átölelte a fiút, Kőhidain átfutott az aggodalom: hogy jutnak ki a házból, ha közben valaki bezárja az utcai kaput, de aztán nem törődött semmivel, beszédültek egy száraz porszagú sarokba. A lány szájából meleg és édes borillatú pára áradt; anélkül, hogy félbeszakította volna a csókot, kapkodva leengedte a nadrágját. Kőhidai is kigombolkozott, szemközt próbált ölelkezni a lánnyal, de csak sután döfködte a lábaközét:
– Fordulj meg – suttogta.
Így végre sikerült behatolnia. Minél tovább akarta élvezni a lány testét, lassú ritmusban mozgott, közben simogatta Margit hideg farát, majd ahogy elértek a csúcsponthoz, hirtelen magához szorította, érezte, hogy lökésszerű hullámokban árad bele forró magja. Mikor szétváltak, nedves alteste hirtelen fázni kezdett, kibontotta úticsomagját, elővette a törülközőt, és az egyik végét a lány felé nyújtotta.
Leosontak a lépcsőn, a kaput változatlanul nyitva találták. Kint az utcán Margit az ölelkezéstől még mindig lihegve hátával nekidőlt egy parkoló teherautó oldalának, és néhány pillanatig megpihent, a fiú fölébe hajolt és megcsókolta.
78Egymásba kapaszkodva sétáltak tovább, megálltak a Rottenbiller utcai ház előtt, s hosszan búcsúzkodtak.
– Mikor jössz legközelebb?
– Nem tudom, mikor engednek el, talán februárban.
– Olyan sokáig nem látlak? Lemegyek veled holnap Újvárra, illetve már ma, mert elmúlt éjfél. Szeretném megnézni azt a várost, ahol te élsz.
– Le tudsz jönni? – kérdezte hitetlenkedve Kőhidai.
– Persze, úgyis szabad vagyok, láttad: lemondtam ezt a fenyőfaünnepet.
– De szenteste lesz, és azt mondta a szobatársnőd, hogy feljön az édesanyád.
– Nem baj, anyu meg fog várni. Akkor kint a vonatnál találkozunk majd. Mikor indulsz?
Kőhidai odaadta a papírt, melyre feljegyezte magának a vonat indulását, és búcsút intett, de hirtelen a szemébe ötlött, hogy a lány nyaka csupaszon maradt.
– Hová lett a sálad?
Margit idegesen tapogatta végig a félkabát mellét:
– Istenem, elveszett! Pedig nem is az enyém, Edittől kaptam kölcsön. Hol hagyhattuk?
– Úgy emlékszem, mikor a vendéglőből kijöttünk, akkor még megvolt, csak a padláson maradhatott.
– Menjünk, nézzük meg.
Visszafordultak, és végigsiettek az egyszer már bejárt útvonalon, figyelve a járdát maguk előtt. Kőhidai alig tudott lépést tartani a türelmetlen lánnyal. A házat nyitott kapujáról könnyen felismerték.
– Maradj itt, majd én felmegyek – mondta Kőhidai.
– Én is veled megyek.
A köd lassan feloszlott, de bent az udvaron most sem látszott semmiféle mozgás. Felszaladtak a hátsó lépcsőn, a padlásbejárat 79téglapadozatán ott feküdt a piros-zöld kockás sál. A lány megnyugodva a nyakába kerítette, utána mosolyogva és várakozóan a fiúra nézett, a gyér fényben is látszott, hogy a szája csillogva kinyílik, és feltűnik a kis rés metszőfogai között.
– Akarod újra?
– Igen.
Margit leengedte a nadrágját és megfordult, Kőhidai köpenyét sátorként csupasz altestük fölé borította, és hosszan szeretkeztek.
Ezúttal is sikerült észrevétlenül kiosonniuk a házból, letértek a Rákóczi út felé, távolból látszott a Keleti pályaudvar homlokzati órája: fél három múlt néhány perccel. A lány ragaszkodott hozzá, hogy ezúttal ő kíséri el Kőhidait:
– Egy órával többet tudsz aludni, én pedig ráérek reggel felkelni.
Kőhidai csak a Teleki térig engedte jönni, a remízből épp húzott ki egy hajnali villamos, feltuszkolta rá a lányt:
– Szervusz.
– Akkor kint a vonatnál találkozunk.
Kőhidai megvárta, amíg a szerelvény eltűnik a pályaudvar felé hajló kanyarban, aztán ő is útnak indult. Gyalog ment, mire hazaért, sarka megfájdult a nehéz csizmában. Átvágott az udvaron, és óvatosan kopogott a lakásajtó üvegén. Anyja riadt fel, kiszólt:
– Ki az?
– Én vagyok, Miklós.
Elfordult a kulcs a zárban, Kőhidai lenyomta a kilincset és belépett, áporodott éjszakai szag csapta meg. Letette úticsomagját, és megcsókolta anyja arcát, Kárpátiné összefogta pongyolája mellét:
– Korábbra vártunk.
– Csak most tudtam jönni.
80– Éhes vagy?
– Nem, inkább lefeküdnék.
– Megágyaztam neked, reggel majd keltelek.
– Jól van, csókolom, jó éjszakát.
Kőhidai belépett régi szobájába, melyet annak idején az éléskamrából alakítottak ki. Felgyújtotta a lámpát, és körülnézett: úgy találta, semmi sem változott, mióta bevonult, csak a szigetelésként felszögezett pokrócok váltak el a faltól, és a mennyezet egyik sarkában látszott egy újabb beázás nyoma. Könyveit, súlyzóit, apja régi sakk-készletét vastag porréteg fedte.
Levetkőzött, és felvette a párnára kikészített pizsamáját, közben egy pillanatig érezte, hogy a bőréről felszáll Margit kölnijének és szeretkezésüknek mély vízillata.
Kőhidai nem volt álmos, szívesen megivott volna egy pohár bort, de nem tartotta valószínűnek, hogy a lakásban szeszes italt talál. Hanyatt dőlt az ágyon, és sokáig bámult fölfelé, csak rövid időszakokra nyomta el az álom, látta, hogy lassan kivilágosodik az üveggel fedett kéttéglányi szellőzőrés.
Hat óra után mozgást hallott kint a konyhában. Kőhidai felkelt és kiment. Anyja a reggelit készítette, köszönt neki, aztán egy mosófazékban vizet tett fel, míg melegedett, leült az asztalhoz.
– Hogy halt meg az öreg? – kérdezte anyjától.
– Délután felkelt, és ahogy szokott, elment a Közértbe a szeretetotthon mellé, vett magának egy Bambit, tudod, azt szerette. Aztán leült egy ládára a bolt előtt, megitta a Bambit, és hátracsuklott a feje, nekidőlt a falnak. Kijöttek a mentők, de addigra már meghalt, azt mondják, hogy megállt a szíve, egyáltalán nem szenvedett…
81Kárpátiné tovább beszélt, de Kőhidai fáradt idegei nem fogták fel a szavait. Magába süppedve eltűnődött, különös megnyugvást érzett, hogy nagyapja nem a szeretetotthon fülledt hálótermében halt meg, hanem kint az utcán, ahol az egész szabad élete lefolyt.
Fél hét után nyílt a szobaajtó, előbb a mostohaapja jött ki a konyhába, aztán az öccse, Péter. Kőhidai kezet fogott velük, néhány szót váltottak, közben a víz felmelegedett, a lavórral behúzódott a kamrába és megfürdött.
A temetés kilenc órakor kezdődött, Kőhidai kiszámolta: marad majd annyi ideje vonatindulásig, hogy hazaugorjon és átöltözzön, így megengedhette magának, hogy civil ruhát vegyen fel. Régi cipője kissé összeszáradt, de a csizma után így is különösen kényelmesnek és könnyűnek tűnt. Kis féltestvérét, Andreát elkísérték az általános iskolába, utána villamosra szálltak és kiutaztak Rákoskeresztúrra.
A családon kívül csak Kirschner néhány szeretetotthonbeli szobatársa jelent meg a temetésen, épp hogy kitelt belőlük a halotti ima elmondásához előírt tíz férfiból álló közösség. Kőhidait bántotta az a mohóság, mellyel a temetői alkalmazottak a markukat tartották, a sarcolás már a vízcsapnál elkezdődött, ahol a belépő gyászolóknak kezet kellett mosniuk. Kárpáti vette kezébe a teendőket, fojtott hangon vitatkozott a halottmosdatókkal, öltöztetőkkel, sírásókkal a borravaló összegén – mindannyian rápénzt követeltek, amiért szenteste napján kellett dolgozniuk.
Kárpáti fogadta a megérkező papot és a kántort is, félrevonult velük a ravatalozóépület irodájába megbeszélni a búcsúztató beszéd tartalmát. Néhány perccel kilenc előtt egy kék cejg munkaruhát viselő férfi lépett oda a családhoz, mondott valamit Kárpátinénak, az asszony kérdő tekintetet vetett a fiaira.
– Lezárják a koporsót, meg akarjátok nézni előtte még egyszer?
Kőhidai nemet intett, nagyapja élő arcára akart visszaemlé82kezni, Péter is megrázta a fejét. Kárpáti közben visszatért az irodából, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy át kell menniük a ravatalozóba. Bent a teremben négy fáklya lobogott a gyalulatlan deszkából készült, feketére festett koporsó körül, petróleummal kevert borszesz lángolt benne, száraz meleg szagot árasztva.
Kőhidai felment az emelvényre, és beállt a pad mögé. Csak egy-egy szót fogott fel a pap beszédéből:
– Mikor a Halál Angyala eljön valakiért, először a jobb kezét nézi meg, mert oda vannak felírva az ember tettei: jó cselekedetei és bűnei…
Kőhidai alig figyelt az egész szertartásra, magában el akart búcsúzni a nagyapjától. Kezét ökölbe szorítva még egyszer kipréselte idegeiből az öregember fénylően tiszta arcát; mikor végre megjelent lecsukott szemhéja belsején, szótlanul mozgó ajakkal beszélt hozzá. Megköszönt mindent, amit kapott tőle: a csokoládés kuglófot, amit az öreg sofőr éjszakai munkája után hozott nekik, és gyerekkoruk reggelein ott várta őket az éjjeliszekrény szürke márványlapján, csonka kezének szorítását, míg nyári vasárnaponként vitte ki őket a népligeti vurstliba. Hirtelen a vállához értek, összerázkódva felnézett, Kárpáti intett, hogy csatlakozniuk kell a temetési menethez.
Követték a kézikocsira felrakott koporsót, elhanyagolt kripták és elszáradt dudvával benőtt sírhalmok között vonultak, Kőhidai tekintete meg-megakadt a rájuk vésett feliratokon és családneveken, de nem talált köztük ismerőst. Émelyítették a „nyugodj békében”, „pihenj békében” szövegek, mert ezek a szóvirágok azt az érzést sugallták, hogy csak egy időre kell megválni a halottaktól, kipihenik magukat, és újra visszatérnek. Szerette volna, ha az ő sorsa valaha úgy alakul majd, hogy nem kerül ebbe a temetőbe, hanem valahol távol, ismeretlen helyen végzi, halott teste tengervízben, sivatagi homokban vagy forró fémben oszlik szét.
83Mélyen hátul a temetőfal mellett, egy agyagos részen kiásott gödörnél a menet megállt, és a sírásók leengedték a mélybe Kirschner Gyula koporsóját. Nehezen birkóztak meg a fagyott göröngyökkel, egyszerre csak fél lapátokkal tudtak dobni a fekete deszkákra, hosszú percekbe tellett, amíg felkupacolták a sírt és elhelyezték rajta a virágcsokrokat.
A pap megkérdezte a családtól, hogy akar-e valaki halotti imát, „káddist” mondani az elköltözöttért. A jelen levő férfiak közül csak a két unoka számított vérrokonnak, Kőhidai volt az idősebb, rá hárult a feladat. A kántor egy mozdulattal jelezte, hogy segít neki, de ő elhárította, előrelépett a parcella sarkán elhelyezett táblához, melyre fel volt írva az ima héber szövege. Csak lassan haladt, mivel nehezen tudta elolvasni a hieroglifaszerű rajzos betűket, mikor a végére ért, a sír között állók áment mormoltak rá. A gyülekezet illendőségből néhány pillanatig mozdulatlanul várakozott, csak a pap elbocsátó biccentésére indultak el visszafelé. A fiú igyekezett megjegyezni a sírhoz vezető útvonalat, hogy a legközelebbi alkalommal is odataláljon.
A ravatalozó előtti téren még egyszer megálltak, Kárpátiné itt mindenkitől elköszönt. Kőhidai végignézett a kopott öreg csoporton, úgy érezte, hogy mindannyian az élet veszteseinek számítanak, és testükben-öltözékükben is reménytelenül nyomorultak. Bántotta, hogy ő is közéjük tartozik, de tudta, nincs választása.
A családdal együtt fogadta a részvétnyilvánításokat, közben egy pillantást vetett Kárpáti karórájára: indulnia kellett, hogy elérhesse a vonatot, elköszönt a szüleitől, és hazasietett. Otthon újra felvette a katonaruháját, a lakáskulcsot betette a villanyóra szekrényébe, a szomszédos Közértben vásárolt egy üveg bort az útra, és kivillamosozott a Keleti pályaudvarra.
Lepecsételtette a jegyét a pénztárnál, és megkereste a miskolci személyvonatot. Azt hitte, hogy szenteste előtt üres lesz ez 84a déli járat, de meglepően sokan utaztak vele. Az egyik kupéban megkért egy szabadságos katonát, hogy foglaljon le neki két ülőhelyet, aztán hátrament a rámpához. Körülnézett, de Margitot sehol sem látta. Nem kockáztathatta meg, hogy lemarad a vonatról, ezért ahogy közeledett az indulás időpontja, Kőhidai a vonat végéhez húzódott, tekintetével újra és újra végigpásztázta a tömeget, majd meghallva a kalauz füttyszavát, felugrott a lépcsőre. Bent a kupéban intett, hogy csak az egyik hely kell, katonatársa bólogatva kérdezte:
– Nem jött el?
– Nem.
– Így szokott ez lenni. Te kiteheted a lelkedet értük, ők akkor is elmennek a szórakoztatóval.
A vonat már a nyílt pályán futott, Kőhidai benyomta a dugót a borosüvegbe, megkínálta a társát, aztán ő maga is ivott. Nem érzett különösebb csalódást, lelke mélyén eleve számított rá, hogy a lány nem kíséri le Újvárra – biztos volt benne, hogy okvetlenül történik valami, ami Margitot eltéríti majd a szándékától.
A szabadon maradt helyre Aszódnál egy hazafelé tartó katona ült le, hosszabbra meghagyott vörös haja jelezte, hogy szolgálatának már a második évét tölti. Ő is meghúzta a borosüveget, és azt ajánlotta, hogy huszonegyezzenek. Az elsőnek beszállt katona a fejét rázta, Kőhidai megszámolta a pénzét, és beleegyezőleg bólintott; csak öt-hat forintja maradt, úgy gondolta, ezt nyugodtan elveszítheti, könnyebben eltelik az idő Miskolcig.
Nem értett különösebben a kártyához, de hamar megállapította, hogy a vöröshajú inkább csak játssza a profit, a látszatra rutinos keverés közben esetlenül törte a lapokat. Ugyanilyen fölényeskedve taktikázott, tizenkilencre még egyet húzott, és rendre besokallt, Kőhidai előtt hamarosan halomban állt az aprópénz.
85– Akinek szerencséje van a játékban, annak nincs szerencséje a szerelemben – mondta a harmadik katona, aki csak figyelte a partit.
A vöröshajú vissza akarta nyerni a pénzét, egy százforintost váltott, Kőhidai a papírpénzt elrakta zubbonya zsebébe, elhatározta, hogy ehhez nem nyúl, megadja belőle adósságát az orvosnőnek. Szeme sarkából a partnerére nézett: erősen izzadt, és egyre indulatosabban vágta ki a lapokat, Kőhidai feltételezte, hogy ha tovább veszít, valamilyen ürüggyel beléköt és verekedni kezd. Ezért próbálta úgy irányítani a játékot, hogy a maradék pénz visszakerüljön, szerencséjére a vöröshajúnak Füzesabonyban át kellett szállnia Eger felé, fogai között sértő félmondatokat morogva csapta be maga után a kocsi ajtaját.
A játék silány izgalma hamarosan leülepedett Kőhidaiban, gondolatai visszatértek Margitra. Most először érezte úgy, hogy nincs hatalmában megvédeni a kapcsolatukat, bármit is próbál tenni, szerelmük nem fogja elviselni azt a másfél évet, mely még hátravan a katonaidejéből. A feltörő önkínzó fájdalomba azonban különös megkönnyebbülés is vegyült; nagyapján és Margiton kívül alig is kötötte kapcsolat a környezetéhez, most az egyik végképp elszakadt, és a másik is felbomlani látszott. Egy sivár, de korlátlan szabadság távlatai tűntek fel előtte.
Mi lenne, ha elmennék innen? – kérdezte magában hangtalanul, és felidéződött emlékezetében egy régi mese foszlánya: „valami jobbat, mint a halál, mindenütt találunk.”
Ez a hirtelen támadt ötlet felélénkítette gondolatait, míg a kerekek egyhangúan kattogtak a síneken, eltűnődött, hogy hová is mehetne. Követhetné gyerekkori társait, akik kivándoroltak Izraelbe, de úgy érezte, sorsuk végképp elvált egymástól, mikor 1948-ban nem tartott velük. Hét évvel megelőzték őt egy új 86életforma kialakításában, és ezt a hátrányt már nem tudná behozni.
Felötlött benne, hogy talán megkereshetné apja nővérét, aki még a háború előtt emigrált és az Egyesült Államokban élt. A felszabadulás után váltottak néhány levelet – a nagynéni az egyikben egy egydolláros bankjegyet küldött, nem tudni, jelképnek vagy sértésnek szánta –, de az utolsó években teljesen megszakadt a kapcsolatuk. Ezt az ábrándot is elhessegette magától, megfogta a borosüveget, kiitta, aztán kivágta a nyitott ablakon.
Este öt óra után érkezett meg Újvárra, a forgalmista kinézett, de látva, hogy csak egy utas száll le a vonatról, visszahúzódott az irodájába. Kőhidai nekivágott a kihalt utcáknak, amerre elhaladt, az ablakok mögött már világítottak a karácsonyfák színes gyertyái.
A fiú nem érzett vágyat, hogy ő is részese lehessen az ünnepnek, eszébe jutott a tíz évvel ezelőtti szenteste, melyet még gyerekként a körülzárt gettóban töltött. Újra felidézte magában a légoltalmi pincében megjelenő téríteni szándékozó katolikus papok beszédét:
„…térjetek meg hozzá, és ha az Ég szélére volnátok is taszítva, onnan is összegyűjt és onnan is felvesz titeket. Elétek tárok ezen az éjszakán Életet és Halált, de ti, ó, válasszátok az Életet!…”
És feltűnt Koterba nyugodt alakja, aki horthysta tiszti egyenruhájában kiutasította a papokat az óvóhelyről, gondolatai most szívesen csapongtak a gettót menteni próbáló lengyel orvos emléke körül – mintha apja árnya merült volna fel benne.
Eltöprengett, hogy mi történt az óvóhelyi vita után, hirtelen eszébe jutott, hogy egy csecsemőt cipelő nőt kísért haza a gettó géppisztolysorozatokkal végigpásztázott utcáin, és a nő fent a 87lakásban vízzel feleresztett keményítővel próbálta jóllakatni a gyereket.
Ezek az emlékek erőt adtak, hogy elviselje maga körött az ellenségesnek érzett külvilágot, szorosabbra húzta derekán a szíjat, és úgy markolta meg az úticsomagját, mintha fegyvert vinne a kezében.
88Kőhidai szokásos módon épp a nyilvántartó kartotékok fölött könyökölt, amikor telefonon felrendelték Bicskeihez. Félbehagyta a munkáját, és átment a törzsfőnökhelyettes irodájába. Mindenre felkészült, elhatározta, hogy akármit is akarna tőle Bicskei, nem hagyja magát provokálni. Kopogott, aztán előírásosan jelentkezett, megállt az ajtó közelében, meglepetésére Bicskei szívélyes mosollyal fogadta és hellyel kínálta:
– Üljön le, tizedes elvtárs! Sikerült időben odaérnie a temetésre?
– Igen.
– Remélem, nem értette félre azt az ugratást a nőügyekkel kapcsolatban, férfiak vagyunk, viccnek szántam. A jóindulatomat abból is láthatta, hogy az eltávozási papírját én írtam alá.
– Köszönöm.
– Nem kell köszönnie semmit, örülök, hogy segíthettem. Gondolom, nagyon szerette a nagyapját, de hát sajnos ez az élet rendje, próbáljon megnyugodni.
– Igen.
– Most én is kérek egy szívességet magától. A „Vörös Zászló”-nak, a Néphadsereg központi lapjának kell küldenünk egy beszámolót az ezred utolsó negyedévi munkájáról. Régebben volt egy beosztottam, épp a maga elődje, aki meg szokta írni az ilyen cikkeket, de hát ő leszerelt. Arra gondoltam, hogy talán maga a helyébe léphetne, mégiscsak négy félévet végzett az egyetemen, az átlagnál magasabb az általános műveltsége, gondolom, fogalmazni is jobban tud, mint egy négy általánost végzett katona. Van kedve hozzá?
89– Nem tudom, még nem próbálkoztam újságírással.
– Nem boszorkányság, majd meglátja. Az összes szükséges adatot a rendelkezésére bocsátom, ezekből könnyen össze tudja állítani azt a két-három gépelt oldalnyi szöveget, amit fenn várnak tőlünk. Ha sikerül, nem leszek hálátlan, lehet, hogy függetlenítjük magát a kulturális és sajtófeladatok elvégzésére.
Kőhidai tétovázott:
– És ha nem sikerül?
– Akkor sem harapom le a fejét, legföljebb összeülünk és közösen kijavítjuk. Nos, hogy gondolja?
– Megpróbálom.
– Helyes. Itt van a dosszié az anyagokkal, a cikk megírásának idejére felmentem az irodai munkája alól. Mennyire van szüksége: egy hétre, tíz napra?
– Azt hiszem, hogy tíz nap elég lesz, de nem tudom pontosan megítélni.
– Ha valami problémája van, szóljon majd.
Kőhidai átvette a dossziét, és engedélyt akart kérni a távozásra, de az őrnagy intett, hogy maradjon még ülve. Bicskei arca elkomorodott, a fiú megsejtette, hogy a cikkírás alig volt több puszta ürügynél, és a parancsnoka most tér rá valódi mondanivalójára. Nem tudta, milyen szándék vezérli, csak feltételezte, hogy az iránt érdeklődik majd: milyen alapon kérte Katalin közbenjárását.
– Még egy dolgot szeretnék kérdezni: nem tud valamit a fényképemről?
Kőhidai megütközve nézett rá:
– Milyen fényképről?
– Ki volt rakva a fotóm az emeleti díszfolyosóra, a „Büszkeségeink” sorozatban, akkor került oda, mikor megkaptam a Vörös Csillag Érdemérmet. A múlt héten valaki levette a falról és elvitte.
90– Nem tudtam.
– Szóval nem hallott róla?
– Nem, semmit.
– És arról sincs valamilyen elképzelése, hogy miért vihették el?
Kőhidai azt hitte, hogy Bicskei őt gyanúsítja a lopással, tiltakozni akart, de az őrnagy intett:
– Nem magát vádolom, csak a véleménye érdekelt, és meg akarom kérni, hogy ha valami a fülébe jutna, tájékoztasson engem is róla. Azt hiszem, ez távol áll attól, amit spicliskedésnek szokás nevezni, egyszerűen azt akarom, hogy rend legyen az ezrednél. Mindannyiunk érdekében.
– Értettem.
– Ha az illető megbánta a tettét, én nem kívánok bosszút állni, nem vagyok kíváncsi a nevére sem, beérem azzal, hogy akár magán keresztül, akár bármilyen más formában visszajuttatja nekem a képet. Számíthatok magára?
– Igen.
Kőhidai várt még néhány pillanatig, majd látva, hogy az őrnagy most már valóban befejezte a mondanivalóját, engedélyt kért a távozásra. Míg a dossziét szorongatva a hóna alatt visszafelé tartott az irodájába, eltűnődött azon, hogy az őrnagyot miért aggasztja ennyire az ellopott fotó? Hiszen valószínűleg megmaradt az eredeti film, és szükség esetén lehet másolatot készíteni róla.
Egyik este lefekvésnél ruháját összehajtogatva Kőhidai meghallotta, hogy zubbonya zsebében megzörren valamilyen papír, belenyúlt: egy százforintost talált benne. Hirtelen eszébe jutott a huszonegyes parti hazafelé a vonaton, és hogy ezzel a pénzzel 91tartozik, másnap egy borítékba rakta, és megkereste doktor Boschán Katalint.
– Köszönöm – mondta –, nagyon jól jött.
– Nincs szüksége rá?
– Nincs, kaptunk zsoldot.
– Ha már eljött, komolyabban meg akarom nézni, a múltkori szédülése nem tetszett nekem. Vetkőzzön le.
Kőhidai levette az ingét, és megállt az orvosnő előtt.
– Van valami panasza? – kérdezte Katalin.
– Nem tudom, néha érzek valamit a szívemen, de biztos, hogy csak hisztéria az egész.
– Mikor érezte utoljára, hogy egyáltalán van szíve?
– Most a temetésen.
– Feküdjön le a díványra – az orvosnő kinyitotta a szekrényt, és kiemelt egy készüléket –, van egy EKG-gépünk, ócska, háború előtti olasz gyártmány, de egy fokkal több a semminél.
Katalin fölébe hajolt, és valamilyen vizes krémmel bekente a fiú bokáját és csuklóját, aztán felrakta az elektrokardiográf érzékelőit. Most, hogy közelről és teljes fényben látta az orvosnő arcát, Kőhidainak feltűnt, hogy bőre a kikészítés alatt fehéren hámlik. Elfordította a tekintetét, de az orvosnő észrevette.
– Az arcomat nézi? Téli allergia, ha kisüt a nap, elmúlik magától. Ha volna rend a világban, nekem valamilyen déli országban kellene élnem.
Katalin bekapcsolta a gépet, és összehúzott szemmel figyelte a képernyőn végigvonuló hullámokat:
– Azért egy kicsit többről van szó, mint hisztériáról, olyan a görbéje, mint egy síugrósánc. Az utóbbi időben érte valami nagyobb megrázkódtatás?
Kőhidai vállat vont:
– Nem tudom, mit nevezzek annak, talán a nagyapám halála, vagy az egész élet itt a seregben?!
92– Ezt én sem tudom megállapítani, ilyen dolgokhoz nem orvos kellene, hanem valamilyen alkalmi léleklátó – Katalin nem kapcsolta ki a készüléket, eltűnődve figyelte tovább –, mindenesetre előhívatom a felvételt, ez a gép filmre is dolgozik. Itt van egy kis vatta, törölje le magáról a vazelint.
A fiú megdörzsölte a csuklóját és a bokáját:
– Tornáznom szabad?
– Nyugodtan, ne legyen betegségtudata, ha valami komolyabb bajt találtam volna, higgye el, azt is megmondanám. Azonkívül: minden mozgás csak jót tesz a szívnek.
Kőhidai felkelt a díványról:
– Köszönöm.
– Majdnem elfelejtettem, Récsényi Zsiga bácsi lent járt, úgy látszik, sikerült vevőt találni a házára. Egypár könyvet küldött magának. Itt vannak.
– Nagyon kedves tőle, köszönöm.
– Viszontlátásra – mondta Katalin, és a kezét nyújtotta.
Kőhidai visszament az irodába, előszedte a Bicskeitől kapott dossziét, tartalmát szétrakta maga előtt az asztalon, és tovább dolgozott a Néphadsereg lapjába szánt beszámolón. Főiskolás évei óta alig fogott tollat a kezébe, utoljára a Rajnai Andorról szóló szakdolgozatot írta, most örömet okozott neki, hogy a grafikonokat, számokat élvezhető szöveggé tudja feloldani. Észre sem vette, hogy az ablakon túl lassan besötétedik, csak a távozó parancsnokok erősödő-halkuló cipőkoppanásait hallotta.
Otthon egyedül volt a körletben, Oszkár fenn járt Pesten, kibontotta a csomagot, melyet Récsényi küldött neki. Elsőnek egy Herment nevű francia szerző könyvét emelte ki, és olvasgatni kezdte:
„Egy fajnak alkonyán született ember vagyok, felhevült és mégis fáradt lelkem, melyre ránehezedik minden ősöm emléke, szkepticizmust vegyít össze elérzékenyüléssel…”
93Kőhidai valamilyen tánchoz hasonló szédületet érzett, a mondat megfogalmazásának fénye és ereje sokat oldott a bánatán. Tovább lapozott, már éjfél elmúlt, mikor eloltotta a villanyt.
Másnap reggel munkára jelentkezvén Kőhidai megdöbbenve látta, hogy az iroda közepén valóságos domb emelkedik szétszórt iratokból.
– Mi történt? – kérdezte Martinecz őrmestertől. – Én úgy emlékszem, hogy tegnap este mindent bezártam.
– Ne eméssze magát, nem tehet róla. Régebben úgy hívták az ilyet, hogy: „berepült a gólya”! Az éjszaka éberségi ellenőrzést tartottak. Ahogy én rekapitulálni tudom: sorra felemelték az asztalokat, és próbaképpen megrázták. Valahol kiesett egy fiók hátsó lapja, akkor benyúltak, és kirángatták a többi fiókot is, a tartalmát ide borították középre – gondterhelten hozzátette: – bár rossz jós lennék, de szerintem fegyelmi lesz belőle.
– Ki rendelte el ezt az ellenőrzést?
– Úgy tudom, Bicskei őrnagy elvtárs.
Kőhidai segített rendet rakni Martinecznek, közben eltűnődött, hogy valóban egyszerű éberségi próbáról volt-e szó, vagy Bicskei keresett valamit.
Ezen az estén is kint tornázott a féltető alatt, mikor Oszkár megérkezett.
– Milyen utad volt? – kérdezte a barátjától.
– Vacak, egész nap jöttünk. Ez az ócska ZIL egy kilométeren egy litert fogyaszt, és az emelkedőn egy gyalogos is megelőzi.
Kőhidai egy sorozatba kezdett a súlyzóval.
– Nem szállsz be?
94– Most nem, de te csak dolgozz nyugodtan. Ha befejezted, majd beszélgetünk.
– Történt valami?
– Hallottam egy érdekes dolgot, majd elmesélem.
– Akkor abbahagyom, menjünk be.
Bent a szobában Oszkár borral kínálta meg Kőhidait, a fiú csak egy rövid kortyot ivott, de a fáradtságtól ez is rögtön a fejébe szállt, össze kellett szedni magát, hogy figyelni tudjon a társa szavaira.
– Emlékszel: már sokszor mondtam neked, mennyire izélte a csőrömet Bicskei múltja. Tudom, hogy találkoztam vele gyerekkoromban, és mégis képtelen voltam megállapítani, hogy kicsoda. Ha nem utáltam volna annyira, talán hagyom a fenébe az egészet, de te is láttad, hogy újra és újra belém kötött. Most volt egy kis időm fenn Pesten, elhatároztam, hogy utánanézek.
– Mit találtál ki?
– Az első emeleti folyosón a dicsőségtáblára ki volt rakva Bicskei képe, azt leszedtem…
Kőhidai bólintott.
– Tudom.
– Honnan?
– Rajtam kereste.
– Nem baj. Szóval kiloptam a képet az üveg alól, és beraktam a hátizsákba, magammal vittem. Otthon sorra jártam a haverokat, megmutattam nekik, hátha emlékeznek rá, és végül találtam valakit. Albi a neve. Öreg tintás, de amit mond, arra házat lehet építeni, megnézte a képet, és megesküdött rá, hogy ismeri Bicskeit, valaha Wébernek hívták.
Kőhidai értetlenül nézett vissza rá:
– Na és?
– Mi az, hogy: „na és”?! Te nem hallottál a Wéber családról?
– Nem, kik voltak?
95– Azt hittem, hogy ismered a nevüket. Az öreg Wéber Lajos a zuglói nyilasok egyik vezetője volt. 1944 októberében, mikor Szálasi átvette a hatalmat, felhúzta a fekete egyenruhát, fegyvert fogott, és egy rohamosztagot szervezett villamoskalauzokból, postásokból és csavargókból. Százszámra öltek meg zsidókat, katonaszökevényeket és mindenkit, aki nem tetszett nekik.
Oszkár ivott egy kortyot:
– Decemberben a Stefánia úton vonultak, mikor valamilyen ellenállók kézigránátokat dobtak közéjük, és hazavágták az öreg Wébert, ott kenődött szét az agya az aszfalton. A nyilasok megpróbálták elkapni az ellenállókat, kergették a Keleti pályaudvar felé, de azok behúzódtak egy mellékutcába, és lőttek rájuk, a nyilasok sürgősen visszavonultak a kerületi parancsnokságukra, akkoriban, azt hiszem, a „Hűség Házá”-nak hívták.
– A haverod honnan tudja ezt ilyen pontosan?
– Onnan, hogy ő is ott volt – Oszkár Kőhidaira nézett –, mondjam tovább, vagy nem érdekel?
– Folytasd.
– Szóval a nyilasok összeültek, ittak és arról tanácskoztak, hogy kellene bosszút állni az öreg Wéber haláláért. A fia, a kis Wéber is ott volt köztük. Tudod, ki ő?
– Honnan tudnám?
– A mi jó Bicskei őrnagy elvtársunk.
– Ez lehetetlen!
– Miért volna lehetetlen?
– Mert időben nem stimmel, hiszen majdnem egyidős velünk. Hány éves volt akkor?
– Tizenhat vagy tizenhét, de az ő kezében is fegyver volt már, nála kisebb gyerekek is lövöldöztek akkor, emlékezhetsz rá. Szóval a többiek biztatták, hogy bosszulja meg az apja halálát, berúgtak, aztán a fiú lement a „Hűség Háza” pincéjébe, ahol a 96foglyokat őrizték, és egy csomó embert kinyírt, a haverom úgy hallotta, hogy legalább tízet vagy tizenötöt.
Kőhidai alig tudott megszólalni a döbbenettől:
– És hogy lehetett belőle tiszt?
– Ezt nem tudom. A háború után eltűnt a környékről, a többi nyilas kaserolta, azt terjesztette róla, hogy meghalt, így vallottak a bíróságon is. Te bibsi gyerek vagy, többet tudsz erről: nagyon utánanéztek a dolgoknak akkoriban?
– Nem láttam közelről, tizenhárom éves voltam, csak olvastam róla. Annyit hallottam, hogy 1945-ben frissen kinevezett tapasztalatlan rendőrök nyomoztak a nyilasügyekben, az illetőtől csak azt kérdezték, ami épp az ő ügyére vonatkozott. Felkötötték vagy börtönbe zárták úgy, hogy a többi gyilkosról szóló információk bennük maradtak. Siettek az ügyekkel, mert rengeteg volt, szinte futószalagon ment minden.
– Akkor értem. Szóval úgy történhetett, hogy Wéber elmenekült az oroszok elől, nevet változtatott – vagy frankón, hivatalosan, vagy valakinek, egy halottnak az igazolványával élt tovább. Leköltözött Pécsre, egy bányában dolgozott, ha igaz, és onnan jelentkezett tisztiiskolára. Aztán mikor bekerült a seregbe, jól helyezkedett, megbízható káder lett, és senki sem nyomozott utána többé. Ennyi a mese, és most mit csináljunk?
Kőhidai tétovázott, egyelőre alig tudta felfogni a helyzetet:
– Mennyire biztos az, amit a haverod mondott?
– Ezer százalékig. – Oszkár egy fényképet vett elő. – Ideadta ezt a régi képet is.
Kőhidai megnézte a fotót: egy nyilas fegyveres csoportot ábrázolt fekete egyenruhában, Árpád-sávos karszalaggal, az első sor közepén ott guggolt egy tizenhat év körüli fiú, aki valóban hasonlított Bicskeire.
– És ha úgy alakul a helyzet, a haverod elvállalja ezt a bíróság előtt is?
97Oszkár lekicsinylően legyintett:
– Ne légy kétéves nyeretlen; ha egyszer elindul a nyomozás, akkor őrajta már nem múlik semmi, ha megpróbál hallgatni, kiverik belőle. Ő speciel nem fél, már leülte a magáét, nincs sara. Én nem akarok beleavatkozni az ügybe, te sokkal műveltebb vagy, mint én, jobban kiismered magad, csinálj, amit akarsz. Igyuk meg ezt a kis maradék bort.
Még sokáig töprengtek a lehetséges fejleményeken, már éjfél körül járt, mikor lefeküdtek, de Kőhidai akkor sem tudott elaludni. A történet, melyet Oszkár elmesélt, körvonalaiban ismerősnek tűnt neki.
Hirtelen felötlött benne Koterba halála az ostrom utolsó napjaiban. Ahogy a vakmerő lengyelt elkísérő nyilas rendőrtiszt elmondta az eseményeket, a körülmények néhány különbségtől eltekintve azonosak voltak. A rendőrtiszt elbeszélése szerint: egy zuglói rohamosztagban harcoló nyilasnak felrobbant a kezében egy „Szálasi-röppentyű” nevezetű ködgránátvető, és meghalt. Az ő tizenhat év körüli fia állt bosszút a Royal Szállóban őrzött túszokon, társaival együtt annyi embert ölt meg, hogy a vértől eldugult a mosókonyha lefolyója. A lengyel is ott esett áldozatul, Szalai már haldokolva hozta vissza – jutott eszébe Kőhidainak, és a fogai összekoccantak a megdöbbenéstől. De ezeket az Oszkártól másodkézből kapott értesüléseket nem tekinthette vitathatatlannak, úgy gondolta, hogy mindenképpen meg kell bizonyosodni a hitelességükről.
Reggel megkérdezte Oszkártól, hogy visszahozta-e a Bicskeit ábrázoló képet, melyet a folyosó faláról vett le. A fiú vonakodott előadni, de mikor Kőhidai megígérte neki, hogy őt nem keveri 98bele az ügybe, kiment a szobából, és néhány perc múlva az újságpapírba takart fotóval tért vissza.
Három-négy napon belül mindenképpen jelentkeznie kellett volna az őrnagynál, mert lejáróban volt a cikk megírására kapott terminus. Kőhidai eddig kényelmeskedve húzta az időt, de most felgyorsította a tempót, és már másnapra elkészült a kézirattal.
Telefonon bejelentkezett Bicskeinél, aki azonnal magához rendelte. A fiú magával akarta vinni a fotót is, melyet Oszkár vett le a falról, de aztán úgy gondolta, hogy a nagy alakú tárgyat semmiképp sem rejthetné el, és az már az első pillanatban meghatározná a beszélgetés menetét, így csak a dossziét fogta a hóna alá.
– Szóval elkészült vele? – kérdezte az őrnagy.
– Jelentem, igen.
– Mutassa. Üljön le, rágyújt?
– Köszönöm, nem dohányzom.
Bicskei figyelmesen olvasott, vissza-visszalapozott az anyagban, Kőhidai mozdulatlanul ült, és félig leeresztett szemhéjjal figyelte, a hangsúlyozottan katonás külső mögött próbálta megtalálni egy gyilkos kamasz egykori vonásait. 1944 végén sokszor találkozott nyilas egyenruhába bújt fiúkkal, mikor újabb és újabb csoportokat tereltek be a gettóba vagy kísértek le a Duna-parti kivégzésekre. Emlékezett feszült tekintetükre, kiáltásra elhúzódott szájukra, egész arcukra, melyre kiült az élet és halál fölötti hatalom mámoros önhittsége. Az őrnagy arcát természetesen nem tudta azonosítani az emlékeivel, de úgy gondolta, ez semmit sem dönt el.
Nyolc-tíz perc is eltelt, mire Bicskei letette a kézirat utolsó lapját:
– Rendben van, pontosan erre gondoltam, máskor is maga fogja írni ezeket a cikkeket. Én azonnal fizetek, szóljon a parancsnokának, hogy mára kimenőt engedélyezek magának.
99Kitöltött egy papírt, és átnyújtotta; arra számíthatott, hogy Kőhidai átveszi, feláll és elmegy. Mikor a fiú csak elrakta a cédulát, de továbbra is ülve maradt, Bicskei értetlenül nézett rá.
– Akar még jelenteni valamit?
– Igen, az őrnagy elvtárs fotójával kapcsolatban.
– Megtudott valamit?
– Igen, azt hiszem, elő fog kerülni.
– Ki vitte el?
Kőhidai megrázta a fejét.
– Nem mondhatom meg. Az illetőnek megígértem, hogy titokban marad a neve.
– Újra kérdezem: ki vitte el és miért? Mindenképpen tudni akarom.
– A múltkor ön is azt mondta, hogy ha a fénykép megkerül, az elkövető neve nem érdekes.
– Azóta átgondoltam a dolgot: ha szó nélkül eltűrnénk egy ilyen szabálytalanságot, meginogna az egész ezred fegyelmi helyzete. Minden renitens vérszemet kapna. Szóval: ki és miért lopta el a fényképet?
Kőhidai nem válaszolt, úgy gondolta, könnyebb lesz végrehajtani korábban végiggondolt tervét, ha az őrnagy indulatba jön és elveszti mértéktartását, mélyet nyelt, és próbálta megnyugtatni szabálytalanul verő szívét. Bicskei előrehajolt az asztal mögül, és valósággal az arcába beszélt:
– És maga is megütheti a bokáját, ha bűnösöket próbál mentegetni. Nincs bérlete az újvári ezredtörzshöz, már holnap átkerülhet olyan helyre, ahol egész nap izélheti az anyaföldet.
– Ne fenyegessen!
– Velem akar kikezdeni, maga kis pápaszemes buzi?!
Kőhidai nem fordította el a fejét.
– Nem félek magától – és lassan, szinte hangonként ejtve a nevet, hozzátette –, Wéber úr!
100Mereven figyelte a szemben ülő őrnagyot, tudta, hogy ebben a pillanatban el kell dőlnie a köztük kialakult párviadalnak – ugyanaz a feszültség fogta el, mint mikor versenyszerűen sakkozott és egy tétre menő játszmában tisztet áldozott. Megkönnyebbülten vette észre, hogy Bicskei fegyelmezett arca megrándul, és a szemén is árulkodó villanás fut keresztül.
– Milyen nevet mondott?
– Jól hallotta: Wéber. – Kőhidai felállt, és megigazította a derékszíját. – Elmehetek?
Az őrnagy nem válaszolt, a fiú ezt beleegyezésnek tekintette, és elhagyta az irodát, térde remegett a csak lassan oldódó feszültségtől. Semmi kétsége nem maradt ezek után, hogy Oszkár értesülései megfelelnek a valóságnak. Próbálta végiggondolni a kialakult helyzetet: biztosra vette, hogy az őrnagy minden eszközt megragad, amivel elháríthatja a lebukást, megpróbálja őt eltávolítani az ezredtől, és más, előre nem látható intézkedésekhez is folyamodhat.
Kőhidai visszament az irodába, azt ítélte a leghelyesebbnek, ha feljegyez mindent, amivel Bicskeit gyanúsítja, és megbízható kezekben hagyja az anyagot. Négy nagy alakú füzetoldalt írt tele, borítékba tette, mellérakta a nyilas fegyveresekről készült csoportképet, és lezárta. Eltöprengett, hogy kire bízza, megfordult a fejében, hogy postán hazaküldi Pestre a saját nevére, de nem lehetett kétsége benne, hogy anyja felbontja a borítékot, és azt is el tudta képzelni róla, hogy első rémületében elégeti az anyagot.
Oszkárral szeretett volna beszélni, végigjárta utána a körletet, de sehol sem találta. Megállt az épület árnyékában, és gondolatban végigfutott laktanyabeli ismerősein, akiknél lerakhatná a borítékot, de csak Boschán Katalin jutott az eszébe. Az orvosnő ellen szólt, hogy az őrnagy szeretője – legalábbis Oszkár szerint –, Kőhidai mégis úgy érezte, hogy Katalin nem marad közömbös, ha megtudja, miről van szó.
101A rendelési idő rég lejárt, az orvosnő nyilvánvalólag hazament már. Kőhidai még aznap este szeretett volna találkozni vele, zsebéből előkereste a Bicskeitől kapott kimenőpapírt, aláíratta Martineczcel – reménykedett, hogy az őrnagy időközben nem szólt le a kapuőrségnek érvényteleníteni az engedélyt, megkönnyebbült, mikor az ügyelet kiengedte.
Kőhidai zárva találta a Schönherz utcai ház kapuját, sokáig nyomta a csengőt, de bent semmi sem mozdult, az ablakokra is csak kívülről vetődött fény. Nem akarta elveszteni az esélyt, hogy a lehető leghamarabb találkozzon az orvosnővel, így nem távolodott el a környékről, áthúzódott az utca túlsó, néptelenebb oldalára, és fel-alá sétált. Félóra telhetett el így ideges várakozásban, mikor észrevette, hogy a nő alakja feltűnik a Fő tér felől, elébe futott. Katalin összevonta sötét, rövidlátó szemeit, és zavartan megállt:
– Jó estét, énrám vár?
– Igen. Kerestem bent a laktanyában, de már eljött.
– Minden péntek délután bent rendelek az állami gazdaság központjában. Történt valami?
– Mindenképpen el kell mondanom magának valamit. Nem tart soká, üljünk le a vendéglőben.
– Jöjjön be hozzám.
– Nem akarom zavarni.
– Ugyan már, hagyja ezt.
A házban tökéletes rend fogadta őket, csak a parketta-paszta halvány terpentines szaga érződött a levegőben. Katalin a nappaliban mutatott helyet:
102– Üljön le, töltök egy kis konyakot. Úgy látom, szüksége van rá.
Szótlanul ittak, aztán Katalin letette a poharát:
– Miről van szó?
– Bicskeiről tudtam meg valamit…
– És miért ilyen szégyenlősen adja ezt elő? – az orvosnő arca elsötétült –, szóval magához is eljutottak a „fülesek”?! Azt mondják, hogy a szeretője vagyok Bicskeinek?
Kőhidai kényszeredetten bólintott, Katalin megigazította a szoknyáját a térdén, és elfordult.
– Senkinek sem tartozom magyarázattal, de higgye el: soha még a kezemet sem fogta meg. Az más kérdés, hogy hányszor próbálta. Ezek után is érdekes még, amit mondani akart, vagy az egész csak Bicskei őrnagy szeretőjének lett volna címezve? Esetleg arra akar figyelmeztetni, hogy hűtlenkedik a palim?
Kőhidai lába önkéntelenül megrándult, hogy felkeljen a székből és elmenjen, de kényszerítette magát, hogy ülve maradjon:
– Engem nem érdekelnek ezek a pletykák, mást akarok mondani Bicskeiről.
– Mit?
– Majdnem biztos, hogy a háború alatt nyilas volt és 1944-ben embereket ölt meg.
– Ez lehetetlen, ennél jobban ismerem őt.
– Lehet, hogy tévedett.
– Ezt csak úgy gondolja, vagy bizonyítékai is vannak rá?
Kőhidai felsorolta az eddigi fejleményeket – ígéretéhez híven Oszkár nevét kihagyta a beszámolóból –, mikor mondanivalója végére ért, a feljegyzéseit tartalmazó borítékból elővette a zuglói nyilas fegyveresek csoportképét.
– Nézze meg azt a fiút az első sor közepén.
Katalin szemüveget tett fel, a fotót közelebb emelte a lámpához, hosszan vizsgálta, aztán leengedte az ölébe.
103– Igen, ez Bicskei, vagy legalábbis nagyon hasonlít hozzá. Micsoda szörnyű fazék ez az ország, mi fortyog benne a fedő alatt! – levette a szemüvegét, és szinte ellenségesen fordult Kőhidai felé –, és most mit akar tőlem?
Kőhidai feljegyzéseit az asztalra tette:
– Mindent felírtam ide, amit most elmondtam. Szeretném, ha magához venné.
– Szóval vigyem én vásárra a bőrömet?!
– Nem erre gondoltam, én nem akarom másra hárítani a kockázatot.
– Akkor mit akar tőlem?
– Bicskei minden tekintetben jobban áll, mint én: tiszt, jó káder, magas kapcsolatai vannak. Hiába tartok bizonyítékokat a kezemben, előfordulhat, hogy Bicskeinek sikerül lebuktatnia engem, vagy valamilyen más módon fogja be a számat.
– De maga hisz benne, hogy igaza van, akkor miért fél?
– Mert ez nem biztos, hogy elég lesz. Szeretném, ha ez az ügy akkor sem állna le, ha én lebukom, hanem valaki folytatná. Nem ismerek senkit, aki erre képes volna – magán kívül. De ha úgy gondolja, hogy mégsem vállalja, én nem fogom rábeszélni.
Katalin eltűnődött, aztán felvette a borítékot az asztalról, és bezárta egy fiókba.
– Rendben van. Maga csakugyan lehetségesnek tartja, hogy egy gyilkossal éltünk együtt?
– Én mindent lehetségesnek tartok, és általában tudomásul is szoktam venni: így van és kész! De ezt az ügyet, azt hiszem, nem lehet szó nélkül hagyni.
– Tudja, hogy milyen kemény vizsgálat lesz? Ez az ügy háborús bűncselekménynek számít, ami sohasem évül el, az ilyeneket általában nem szokták szó nélkül lenyelni, de magát is borzasztóan megrángatják majd. Nem fél?
– De igen. Tudom, hogy mindenki engem fog gyűlölni, azt 104mondják majd, hogy miért keverem a szart? Mit akarok tíz évvel ezelőtti dolgokkal?
– Ha előre tudja, akkor miért megy bele?
– Mert akiket ő megölt, azok már nem tudnak panaszt tenni. Én lehet, hogy azért maradtam életben, hogy kiálljak a nevükben. Ennyi az egész, ne haragudjon a zavarásért.
Kőhidai felállt.
– Ne haragudjon, de most el kell mennem. Ha valami történik, meg fogom keresni.
– Rendben van, én is értesítem majd.
Katalin kikísérte a kapuig, és ott hosszan megszorította a kezét.
105Katalin megvárta, amíg Kőhidai elfordul a sarkon, aztán visszasietett a házba, és telefonon felhívta az ezredügyeletet. Bejelentette: fontos ügyben ki akar menni a laktanyába, kérte, hogy küldjenek érte egy kocsit.
Attól tartott, hogy feltörő indulataiban valami olyat tesz, amit később megbánna, úgy próbálta fegyelmezni magát, hogy szándékoltan lassú mozdulatokkal öltözködött és tett rendet maga körül. Éppen elkészült, mikor meghallotta, hogy a terepjáró kocsi lefékez a ház előtt. Katalin elindult, de félútról visszafordult, és betette retiküljébe a Kőhidaitól kapott borítékot.
Menet közben látta, hogy Kőhidai a bekötőút mellett baktat – a fiú fel is emelte karját a katonai rendszámú kocsi felé –, ő mélyen behúzódott az ülés sarkába.
Nem akarta, hogy mások is észrevegyék, mit szándékozik tenni, ezért a laktanyakapunál kiszállt a kocsiból. Bement az orvosi rendelőbe, ott mintegy alibiként tett-vett néhány percig, aztán a villanyt égve hagyta, és kiosont, kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Átvágott az udvaron a kerítés mellett elhelyezkedő úgynevezett nőtlen tiszti házak felé, itt a középső épületben lakott Bicskei. A szokásos szervezés szerint egy-egy szobában két embert helyeztek el, az őrnagy önálló lakást kapott, beosztása semmiképpen sem indokolta volna ezt a kivételezést, Katalin tudta, hogy csak követelődző fellépésének köszönhette.
Becsöngetett, kisvártatva Bicskei kinyitotta az ajtót, áporodott leheletén érződött, hogy pálinkát ivott, néhány pillanatig 106hitetlenkedve nézte a félhomályos folyosón álló nőt, aztán elmosolyodott.
– Tudtam, hogy egyszer el fogsz jönni!
Át akarta ölelni, de Katalin félretolta a karját:
– Hagyd ezt, már mondtam egypárszor, hogy befejeztük. Bemehetek?
– Gyere.
Katalin idegenkedve ment át a lakáson, nem szerette a szögletes típusbútorokat és a primitív katonai dísztárgyakat, melyekkel Bicskei a berendezés egyhangúságát próbálta enyhíteni. Az egész környezet elhanyagoltnak, sőt piszkosnak tűnt, óvatosan ereszkedett le az egyik fotel szélére. Bicskei észrevette tartózkodását, és legyintett:
– Igen, ez nem egy családi villa, hanem egy átmeneti szállás. És nekem nincs időm takarítani, rendet tartani. Tudom, nem szereted, ha ilyen dolgokról beszélek, de hiányzik innen a női kéz – megemelte a pálinkásüveget. – Iszol?
– Nem kérek.
– Étellel nem is kínállak – felemelte a tekintetét. – Gondolom, nem véletlenül jöttél, mit akarsz?
– Hallottam rólad valamit, és szeretném tudni, hogy igaz-e?
– Tessék, miről van szó?
– Igaz, hogy téged Wébernek hívtak valaha?
Bicskei elfordult:
– Ezek szerint nálad is járt az az ember. Komplett őrült.
– Nem az az érdekes, hogy ő bolond vagy nem bolond, hanem az, hogy igaz, amit állít vagy sem? Igaz?!
– Nem igaz. Te vagy olyan jóba az ezredparancsnokkal, hogy ha akarsz, hozzá tudsz férni a káderanyagomhoz, kérd ki és nézd meg. De tegyük fel, hogy az az őrült igazat mond, akkor is mi szégyellnivaló van abban, hogy valaki megmagyarosította a nevét? Ha jól tudom, az ő családját sem Kőhidainak hívták erede107tileg, hanem Kirschnernek – ez nem baj? Azt hiszem, ezért kár volt iderohannod.
– De mást is mondtak rólad.
– Mit? Azt, hogy kutyát izéltem az utcasarkon?!
– Azt, hogy 1944-ben nyilas voltál, és embereket lőttél agyon fenn Budapesten. Ez sem igaz?
Mereven figyelte Bicskei arcát, a félhomályban is jól kivehetően elsápadt.
– Hozd ide azt a szemetet, és álljon elém, ha mer. Különben én megyek érte.
– Azt állítja, hogy bizonyítékai vannak.
– Milyen bizonyítékok?
– Tanúvallomások, például egy Albert vagy Albi nevű öreg zuglói csavargóé, aki ugyanabba a nyilas fegyveres csapatba tartozott, mint te.
– Ez őrültség! Milyen csoportról beszélsz?
Katalin benyúlt a retiküljébe, és kitette az asztalra a Kőhidaitól kapott régi csoportképet, rámutatott az első sorban térdelő fiúra:
– Ez te vagy? Hiába próbálod összetépni, van belőle egy csomó másolatom.
Bicskei felgyújtott egy olvasólámpát, és a képet a fényébe emelte:
– Ez?! Nem is hasonlít rám! Ha érdekel, hozok neked Pécsről képeket, hogy néztem ki tizenhat éves koromban.
– Honnan tudod, hogy ez a fiú a képen tizenhat éves?
Bicskei kikelt magából, és közel hajolva Katalinhoz, valósággal az arcába kiáltott:
– Ne vallass engem! Mondhattam volna tizenötöt vagy tizenhetet is. Hagyjál békén engem a hülyeségeiddel, úgy látszik, a szűzi élet az agyadra ment! Figyelmeztetlek rá, hogy ha elkezditek kavarni a szart, ti jártok rosszul. Fel foglak jelenteni rágal108mazásért, és a tárgyaláson ki fog derülni egypár dolog rólad, amit ugyancsak szégyellnél!
Katalin egy határozott mozdulattal kivette a csoportképet Bicskei kezéből és elrakta, megkönnyebbült, hogy a rábízott fotót újra magánál tarthatta:
– Én csak egy dolgot szégyellek az életemben; azt, hogy veled lefeküdtem. Ezt sohasem bocsátom meg magamnak.
Felkelt és kifelé indult, az előszobában még egyszer megállt, és szembenézett Bicskeivel:
– Én elhiszem, amivel vádolnak, és úgy tekintelek, mint az apám gyilkosát.
– Őrült vagy.
– Az lehet, de jobb, ha megtudod, hogy én ezt az ügyet nem fogom ennyiben hagyni, a legvégsőkig elmegyek, amíg ki nem derül a teljes igazság. És még egyszer figyelmeztetlek: ne próbáld meg bántani azt a fiút!
– Mi van?! Ő a trónörökös, ő használ most téged?!
Katalin nem válaszolt, elfordította a kulcsot, és kilépett a félhomályos folyosóra.
Kőhidai megérkezett, és bejelentkezett a kapuőrségnél, mikor elfordult a körlet felé, feltűnt neki, hogy az orvosi rendelőben ég a lámpa, meg sem fordult a fejében, hogy Katalin benn tartózkodhat, arra gondolt, hogy takarítanak a helyiségben. Oszkár ébren várta, Kőhidai beszámolt összecsapásáról Bicskeivel.
– Ugye, hogy jól emlékeztem – mondta Oszkár. – Hová tetted a fényképet?
– Leraktam valahol, biztos helyen.
– Hol?
– Most ne kérdezd. Különben is, amit nem tudsz, attól nem lehet meleged.
109– Igaz.
– Mit gondolsz, most mi fog történni?
Oszkár eltöprengett:
– Nem tudom. Annyi biztos, hogy nem kell beszarni, teli van a kezünk ászokkal. Igyunk valamit.
A zaklatott nap után Kőhidai nehezen aludt el, többször is felriadt az éjszakai hidegben lehűlő bútorok egy-egy reccsenésére. Már éjfél elmúlt, mikor valaki mintha lenyomta volna a kilincset, először ezt is képzelődésnek hitte, de aztán hirtelen felgyulladt a villany a szobában, hunyorogva felnézett: Bicskei állt az ajtóban. Az őrnagy ingadozva dőlt neki a félfának, és a szűk helyen hamarosan érezhetővé vált a szilvapálinka nyers szaga, maradék erejét összeszedve megpróbált határozottan viselkedni.
– Kőhidai tizedes, keljen fel, beszélni akarok magával.
Kőhidai szótlanul öltözködni kezdett, Oszkár felült az ágyán, és szembefordult az őrnaggyal:
– Mit akar tőlünk éjszaka? Várja meg az ébresztőt, nekünk is jár annyi pihenő, mint a többieknek.
– Kuss, nem osztottam lapot! Maga is megkaphatja a magáét. Ha leoltom a lámpát, takarodó, ha felgyújtom, ébresztő.
Oszkár felmérve, hogy Bicskeinek nincs tanúja a beszélgetésről, visszavágott.
– Anyádat ugráltasd a ravatalon.
– Hogy mer letegezni?!
– Ne játszd itt az eszedet, inkább szégyelld magad. Alig állsz a lábadon a piától, ha benyúlsz a szádba, az ujjaddal eléred.
Kőhidai el akarta kerülni az összecsapást, intett a szobatársának:
– Hadd, Oszi, ez a mi dolgunk.
– Jöjjön velem! – mondta Bicskei Kőhidainak, és előrement, a fiú követte, Oszkár utánaszólt:
110– Vigyázz vele! Látszik a szemén, hogy meg van vadulva, ilyenkor mindenre képes. Ha egy negyedórán belül nem jössz vissza, utánatok megyek.
– Honnan tudod, hogy hová megyünk?
– Majd az ablakból nézem, hogy hová vezet.
Átvágtak az éles fényű neonlámpákkal megvilágított laktanyai udvaron, és átmentek a tiszti lakótelepre. Felmentek az emeletre, Bicskei remegő kézzel kinyitotta lakásának ajtaját. Beléptek a szobába, Kőhidai egy pillanatra mintha megérezte volna Katalin parfümjét, de ezt nyilvánvaló csalódásnak vélte.
– Üljön le – mondta Bicskei.
– Nem ülök. Szeretném tudni, hogy mit akar tőlem.
– Így is jó. Maga megpróbál engem kikészíteni.
– Nem értem, mire gondol.
– Ne játssza meg magát, értesüléseim vannak arról, hogy fel akar jelenteni.
Kőhidai feltételezte, hogy csak blöfföl, közbe akart szólni, de az őrnagy folytatta.
– Felírt mindent, és lerakta jó kezekbe a papírokat meg azt a régi képet is.
A fiúnak az arcába szökött a vér, megértette, hogy Katalin tájékoztatta Bicskeit az ő felfedezéseiről.
– Ugye, nem számított rá, hogy mindent megtudok?! – a zsebére csapott – itt van nálam az összes adu! Jóindulatúan figyelmeztetem, hogy ha szívóskodik, csak saját magának okoz problémát. Garantálom, hogy nem fogja szárazon megúszni a dolgokat. Nem érdemli meg, de én adok magának még egy lehetőséget.
Bicskei egy papírlapot tett az asztalra.
– Írjon egy kérelmet, hogy családi problémák miatt el akar kerülni Újvárról, közelebb Pesthez, el fogom intézni, hogy áthelyezzék Miskolcra.
111Kőhidai az idegességtől nehezen nyelte a nyálát, de próbálta megőrizni a nyugalmát:
– Rendben van, de előtte egy dolgot tisztázni kell.
– Mit?
– Igaz-e, amit mondanak magáról, hogy Wébernek hívták, nyilas volt és embereket ölt?
– Nem igaz egy szó sem. Engem mindig Bicskeinek hívtak, és 1944-ben Pécsen éltem, az apám második feleségénél.
– Akkor mitől fél, miért nem engedi menni a dolgokat a maguk útján? Csak én bukhatok le, én viszont vállalom.
– Maga nem csinál semmit, hanem marad a valagán, kis buzi. Látja, ezekért az áhrem dolgokért utálja mindenki a zsidókat.
– Ezt fejezze be.
Kőhidai hirtelen meglátta Bicskei szemén, hogy ütni készül, oldalt kapta a fejét, ellenfele ökle így is súrolta az arcát, lesodorta a szemüvegét, félig vakon visszavágott, az őrnagy mellét találta el. Ösztönösen közelebb lépett Bicskeihez, hogy annak ne legyen helye újra ütésre emelni a karját.
Összeakaszkodtak, és birkózva hemperegtek a szőnyegen. Kőhidai megérezte, hogy az őrnagy részegen is erősebb nála, és fokozatosan kiszabadul a szorításából. Bicskei összehúzta az izmait, aztán mély lélegzetet vett, megfeszítette a mellkasát, letépte magáról a fiú karját, ellökte, és tántorogva az íróasztal felé tartott. Kőhidai attól félt, hogy a pisztolyát akarja elővenni a fiókból, felugrott, és megpróbálta ismét lerántani az ellenfelét, de egy újabb ütést kapott az arcára, ínye felhasadt, és a vér ízét érezte a szájában.
Hirtelen kinyílt a szobaajtó, és Oszkár lépett be, egyetlen pillantással felmérte a helyzetet, az íróasztal elé ugrott. Szembefordult az őrnaggyal, ütést imitálva felemelte az öklét, mikor Bicskei is felvette a szabályszerű vívóállást, hirtelen szemen köpte, aztán leütötte elvakult ellenfelét. Ahogy Bicskei a padlóra zuhant, bele akart rúgni a fejébe, de Kőhidai elrángatta.
112– Ne csináld, csak baj lehet belőle.
Oszkár lihegett.
– Gondoltam, hogy szemétkedni próbál, a fegyverét kereste, mi?
– Azt hiszem.
– Gyere, hagyjuk itt a fenébe – egy pillantást vetett a vérző fejű Bicskeire.
Visszaosontak a körletbe, szobájukba érve Kőhidai sajnálkozva fogta meg Oszkár vállát:
– Ne haragudj, hogy belekevertelek ebbe az ügybe. Nem akartam.
– Nem érdekes, most már nem kell törődni vele. Ide figyelj: ha ez a szemét a nyakunkra küldi a készültséget, tagadd le az egészet. Szerintem senki sem vette észre, hogy ott jártunk nála, nincs tanúja rá. Ha mégis kiderülne, mondd azt, hogy csak ő ütött, mi nem, utólag nem tudják megállapítani, hogy mi történt.
113A készültség hajnalban törte rájuk az ajtót, Kőhidait és Oszkárt is megbilincselték. A katonák géppisztolyuk csövével bökdösve átterelték őket az udvaron – körülöttük már éledezett a laktanya, a konyha felől füst és ételszag áradt, az éjszakai ügyeletesek megálltak munkájukban, és álmatlanságtól sápadt arcukat a foglyok felé fordították.
Kőhidai arra számított, hogy itt maradnak az ezred fogdájában, de a kapunál egy ponyvával letakart teherautó várt rájuk. A kocsi rakodófelületére négy sor padot szereltek, a foglyoknak a legbelső padra kellett ülniük, háttal a menetiránynak, velük szemben telepedett le négy fegyveres katona, és szemmel tartotta minden mozdulatukat. Kőhidai csuklóját törte a bilincs, megpróbálta elfordítani a kezét, de felszisszent, mert belevágott a csuklójába, Oszkár odasúgta:
– Ne tekerd, annál rosszabb.
– Fogd be a pofád! – mondta az egyik őr.
– Ne játszd meg magad, hiszen együtt húztunk csizmát.
Az őr Oszkár bordái közé csapott a fegyverével, a fiú fenyegetően nézett vissza rá:
– Ezért a kezedbe adom a fejedet, te köcsög.
A katona pofon ütötte, de Oszkár tovább acsarkodott, amíg egy pokrócot nem dobtak a fejére. Kőhidai ismerte annyira a társát, hogy tudja, nem véletlenül viselkedik agresszíven, hanem azért, mert idegei így tudják elviselni legkönnyebben az előttük álló megpróbáltatásokat. Ő nem érzett magában elég erőt, hogy átvegye Oszkár taktikáját, csendes mozdulatlanságba süppedt.
114Két-három órás utazás után a ponyván átszűrődő külső zajok jelezték, hogy egy nagyobb településre értek, a megtett távolságból kiindulva Kőhidai feltételezte, hogy Debrecenben vannak. Kisvártatva az autó lefékezett, majd egy táruló kapu sarokvasának csikorgása hallatszott, éles ívben jobbra kanyarodtak, és a kapu újra becsukódott.
– Lefelé! – kiabáltak az őrök, felhajtották a ponyvát, és egy lépcsőt támasztottak a kocsi végéhez. A foglyok megbilincselt kezüket maguk elé tartva óvatosan kapaszkodtak le, vigyáztak, hogy meg ne csússzanak a vas lépcsőfokokon.
Egy minden oldalról falakkal körülzárt belső börtönudvaron találták magukat, de nem maradt idejük, hogy körülnézzenek, mert azonnal továbbterelték őket az épület belsejébe. A folyosót, melyen áthaladtak, több helyen is vasajtók zárták le, itt mindig meg kellett állniuk, és kivárták, amíg az őr megbizonyosodik, hogy a következő szakaszon senki sem tartózkodik.
Az irodai szárnyra érve szétválasztották őket, Oszkárt továbbkísérték – egy biccentéssel köszönt el a társától. Kőhidait egy sarokba állították arccal a fal felé fordulva, gyötrő vágyat érzett, hogy megbosszulja ezt a megaláztatást, de nem reménykedhetett benne, hogy valaha is mód nyílik rá. Mereven nézett maga elé, hogy elterelje a gondolatait helyzetéről, sorra vette a várható kérdéseket, úgy találta, nincs oka különösebb taktikázásra, nyugodtan megmondhatja az igazat.
– Forduljon vissza! – kiabált az őr.
Egy alacsony, fiatal főhadnagy jött ki a folyosóra, állával Kőhidai felé mutatott:
– Őt hozták az újvári ezredtől?
– Igen.
– Vegye le róla a bilincset, és hagyja itt nálam. Maga menjen át az ügyész elvtárshoz, kap majd tőle egy papírt, hozza be nekem.
115Az őr kongó léptekkel eltávozott, ők beléptek az irodába. A főhadnagy az ablaknak háttal ült le, mögötte éppen kelt fel a nap, Kőhidai hunyorogva nézett szembe vele. A tiszt papírt fűzött be az írógépbe, közben egy mellékes mozdulattal intett egy szék felé:
– Oda.
Kőhidai helyet foglalt, lábát előbb kinyújtotta, aztán keresztbe rakta, a tiszt rászólt:
– Döntse el, hogy akar ülni, és maradjon úgy!
A fiú bólintott, és a monoton hangon feltett kérdésekre bediktálta a személyi adatait. A főhadnagy két ujjal kopogva a gépen kitöltötte a jegyzőkönyv első két oldalát, majd felnézett az írásból, közölte Kőhidaival, hogy gyanúsítottként fogja kihallgatni, figyelmeztette jogaira és kötelességeire, aztán felszólította:
– Mondja el, mi történt tegnap este!
– Kezdhetem előbbről?
– Ha valamiért fontosnak tartja, akkor igen, de ne próbálja meg húzni az időt.
Kőhidai beszámolt arról, hogy miképp kezdett Oszkár gyanakodni az őrnagyra, utána elmondta, hogy társa később megbizonyosodott Bicskei nyilas múltja felől, ezt kiegészítette saját gettóbeli emlékeivel és Koterba halálának történetével. A főhadnagy itt szólt közbe először:
– Miért nem jelentette ezt az ügyet az ezred elhárító tisztjének?
– Nem volt rá időm, csak tegnap este értesültem a bizonyítékokról.
– Mik ezek a bizonyítékok?
– Leírtam mindent, és beraktam egy borítékba, mellé betettem egy képet is, mely Bicskeit egy fegyveres nyilas egységben 116mutatja – úgy gondolom, ezt össze lehetne hasonlítani Bicskei más fotóival.
– Bízza ránk, hogy mit csináljunk. Maga üljön nyugodtan a helyén, ne cserélgesse a lábát, különben felállítom, és úgy folytatom a kihallgatást.
– Értettem.
– Hol van most ez az állítólagos boríték a feljegyzéseivel és a fényképpel?
Azután, hogy Katalin elárulta az ő terveit, Kőhidai nem számíthatott arra, hogy sikerül visszakapnia az anyagot a doktornőtől, ezért megpróbált kitérő választ adni:
– Leraktam valakinél, ha kell, majd visszakérem az illetőtől.
– Kell, de még mennyire kell, egyelőre nagyon rosszul áll az ügye – a főhadnagy egy pillantást vetett a jegyzeteire –, a feljelentés magánlaksértéssel, elöljáró bántalmazásával, társtettesként elkövetett súlyos testi sértéssel vádolja, a mostani vallomása után még hozzájöhet a rágalmazás is – belenézett egy szürke vászonkötésű jogi zsebkönyvbe –, ha megáll a vád, leszerelik, és hat-hét év civil börtön néz ki magának. Nincs más esélye, mint hogy megpróbálja megszerezni azt a borítékot – ha valóban létezik. Kinél van? Hajlandó elárulni?
Kőhidai rekedt hangon bediktálta Katalin nevét és címét, közben kopogtak az ajtón.
– Szabad!
A Kőhidait kísérő őr lépett be, egy lapot adott át a főhadnagynak, aki átfutotta a papírra gépelt szöveget és Kőhidai felé fordult:
– Közlöm önnel, hogy előzetes letartóztatásba helyezem, ennek tartama harminc napra terjedhet. Írja itt alá, hogy tudomásul vette. Ha nem ért egyet a határozattal, azt is feljegyezheti, de ennek természetesen nincs halasztó hatálya.
Kőhidai aláírta a jegyzőkönyvet, kiegészítve a szöveget azzal, 117hogy ártatlannak érzi magát és panaszt emel a letartóztatása ellen.
– Akarja értesíteni valamelyik hozzátartozóját a letartóztatásáról? – kérdezte a főhadnagy. – Figyelmeztetem, hogy csak közvetlen rokon jöhet szóba.
Kőhidai elképzelte, milyen rémületbe esne az anyja, ha megtudná, hogy börtönbe került, megrázta a fejét.
– Egyelőre nem.
– Ha meggondolja magát, jogában áll, hogy később is megnevezhessen valakit.
A főhadnagy kitöltött és aláírt egy nyomtatványt, aztán átadta az őrnek:
– Vigye át a gyanúsítottat a fogdába.
A katona felrakta Kőhidaira a bilincset, és átvezette a fogda irodájába, itt ismét szabaddá tette a kezét. A fiúnak ki kellett raknia a zsebét, elvették a szemüvegét, derék- és nadrágszíját, aztán valósággal lerángatták róla az egyenruháját és csizmáját. Kőhidai nem fogta fel pontosan, hogy hol van és mi történik vele, úgy érezte, mintha a víz alá került volna, ahol a körötte mozgó embereknek és a tárgyaknak csak az imbolygó körvonalai látszanak. Tehetetlenül tűrte, hogy ide-oda lökdössék, kiabáljanak és gúnyolódjanak vele. Meztelenül küldték át egy másik raktárba, ahol egy horthysta időkből maradt zsávoly uniformist, molinó alsóneműt és egy szakadt bakancsot löktek elébe, aztán továbbvitték, a belső helyiségben csajkát, poharat, kanalat és két pokrócot adtak neki. Miután felszerelt, felkísérték a cellájába, a második emeleten nyitottak ki előtte egy vasajtót.
A katonai fogdának használt egykori börtönt még a múlt században építették, a cellákba nem volt bevezetve a víz, az ivóvizet egy piros ceglédi kannában tartották, a foglyok egy klóros folyadékkal töltött küblibe végezték el a szükségüket. A villanyfény is csak a kinti folyosóról szűrődött be. Kőhidai körülnézett 118a gyéren megvilágított helyiségben: négy személyre méretezhették, de már hatan szorongtak benne – mindannyian az övéhez hasonló öltözéket viseltek. Csalódottan vette tudomásul, hogy Oszkár nincs közöttük, bár felfogta a nyomozók szándékát: azért választották külön őket, nehogy bűntársakként összebeszéljenek.
Egy alacsony, széles vállú, kopaszra borotvált fiú megmutatta a fekhelyét. A szokások szerint Kőhidai mint frissen érkezett a deszkából ácsolt priccs szélére került, közvetlenül a nedvesen omló fal mellé, párnát nem kapott, az egyik pokrócot lepedőnek, a másikat takarónak kellett használnia. A kopasz fogoly, aki Dudits néven mutatkozott be, utasította arra is, hogy hová tegye a csajkáját és a poharát, közben olyan hangnemet használt, mely jelezte, hogy afféle kápószerepet tölt be a cellában. Kőhidai hallott már arról, hogy a legerősebb fogoly: a „menő”, a többiek korlátlan hatalmú zsarnokává válik, társait csicskásként utasítgatja és kihasználja. Kőhidai elszánta magát rá, hogy mindenáron megőrzi viszonylagos függetlenségét.
Leült, és megdörzsölte a csuklóját, melybe lila árkokat vágott a bilincs. Cellatársai köréje gyűltek, így közelből látszott, hogy az arcuk megduzzadt és a levegőtlen helyiségben szürkéssé vált. Faggatták, hogy miért került be, a fiú csak szűkszavúan válaszolgatott, a foglyok hamarosan visszatértek korábbi foglalatosságukhoz: megrágott és festett kenyérgalacsinokkal malmoztak, egy másik társaság ugyancsak kenyérből gyúrt kockákkal játszott.
Kőhidai magára maradva eltöprengett azon, hogy alakulhat a további sorsa. Megerősödött korábbi feltételezésében, hogy nincs esélye Bicskeivel szemben, az őrnagyot most már nemcsak a helyzetéből adódó előnyök segítik, de szabadlábon maradva módjában áll a vizsgálat menetét is befolyásolni: bizonyítékokat tüntethet el, felkeresheti és maga mellé állíthatja az esetleges tanúkat. A hirtelen támadó idegességtől nem tudott tovább ülve maradni, fel-alá járkált a cella szűk előterében.
119Újra és újra kinyílt az ajtó, az őrök kihallgatásra szólították egyik-másik foglyot, de ezek nem sokáig maradtak távol, egy-két órán belül valamennyien visszatértek. Közömbös arccal számoltak be a történtekről, mindegyikük legalább három hónapot eltöltött már a cellában, Kőhidainak meg kellett értenie, hogy az ügyek rendkívül lassan intéződnek, és nem volt oka feltételezni, hogy az ő esete kivételnek számít majd.
Fél tizenkettő körül az egyik fogoly odaült az ajtó elé, és mint egy gazdájára váró kutya, lesni kezdte az ételosztó őröket. Pontosan délben beadták az ebédet: krumplit és rizzsel töltött hurkát. Kőhidainak az idegességtől forgott a gyomra, de kényszerítette magát, hogy egyen néhány falatot. Hamarosan megbánta, hogy erőltette az evést, mert az avas zsírban kisütött hurkától rosszul lett, és csak nehezen gyűrte vissza a hányingerét.
Az idegfeszültségtől lázas félöntudatlanságban múltak el az órák, az ablaktalan cellában nem érzékelte az idő múlását, csak a vacsora és az esti szemle jelezte, hogy letelt a nap. Lefeküdtek, a cellában nem működött a fűtés, Kőhidai fázott a vékony takaró alatt, a lepedőnek szánt pokrócot is magára terítette.
A cella nem tudott elpihenni, az egyik fogoly magában beszélt és sírt, egy másik felült, és csajkája fenekével svábbogarakat ütött agyon. Kőhidai is csak egy rövid időre aludt el, arra rezzent fel, hogy egy zseblámpa az arcába világít, az ellenőrzést végző katona rászólt, hogy feküdjön a hátára, és a kezét tegye a takarón kívülre. Kőhidai engedelmeskedett, aztán megdörzsölte a bal vállát, mely hozzáért a falhoz és valósággal megdermedt a nedves hidegtől.
A két-három órás zaklatott pihenés is elegendő volt ahhoz, hogy egy időre kitisztuljanak a gondolatai. Bámulta a homályos plafont, közben végiggondolta várható sorsát. Úgy érezte: ereje talán elegendő lett volna arra, hogy a katonaság hátralevő hónapjait végigcsinálja, de azt a hat-hét év börtönt, melyet a fő120hadnagy kilátásba helyezett, már semmiképp sem tudja elviselni.
Ez a felismerés, különös módon, megnyugtatta Kőhidait, mert többé nem kellett erejét messze meghaladó teljesítményt elvárnia önmagától, jogot szerzett ahhoz, hogy ha a terheket elviselhetetlennek találja, feladhassa a küzdelmet. Erre a döntésre semmi ellenkezés nem kelt a belsejében, mintha az élethez húzó ösztöne már rég kialudt volna.
Gondolatai átváltottak Katalinra. Nem értette magát, miért bízta rá az iratokat, de most már nem akart törődni ezzel. Úgy ítélte meg: nehéz helyzetében okvetlenül el kellett követnie valami olyan hibát, mely szükségszerűen vezetett lebukásához.
Két nappal később kihallgatásra vitték Kőhidait. Úgy tűnt neki, hogy a vizsgálótiszt jóindulattal kezeli az ügyét, bejelentette, hogy megpróbálták beidézni doktor Boschán Katalint, de az eltelt idő alatt az orvosnő nem jelentkezett bent az ezrednél, és a lakásán is hiába keresték.
– Lehet, hogy Pestre utazott? – kérdezte Kőhidai.
– Nem tudom, két helyen is hagytunk neki idézést, előbb vagy utóbb elő kell hogy kerüljön.
A főhadnagy, ha célzatosan kiragadott szemelvényekben is, de ismertette vele, hogy mit tartalmaznak az eddig összegyűlt vallomások. Bicskei azt állította, hogy a két katona hívatlanul és váratlanul jelent meg a lakásán, feltehetőleg bosszúból támadtak rá, mert ő már többször is kifejezte elégedetlenségét a munkájukkal kapcsolatban. Ami a verekedést illeti, Bicskei azt vallotta, hogy ő a kezét sem emelhette fel, mert Oszkár orvul leütötte, és orvosi bizonyítványt is csatolt a sérüléseiről. A főhadnagy egy másik papírlapot is kiemelt a dossziéból:
– A bűntársa viszont azt mondja, hogy nem maguk kezdeményezték a verekedést, nem is ütöttek, csak védték magukat. Mi az igazság? Ki ütött kit?
121Kőhidai igyekezett úgy fogalmazni, hogy ne keverje bajba Oszkárt, de a főhadnagy hamarosan felismerte a szándékát.
– Hagyjuk ezt, maga kaserolni akarja a barátját – mondta, legyintett, és lezárta a kihallgatást. – Gondolkozzon még egy kicsit, és ha eszébe jut valami érdekes, akkor üzenjen. Nekem nem sürgős.
Múltak a napok, de reggelenként egyszer sem szólították Kőhidait kihallgatásra. Eseménytelenül telt az idő, hogy ne süllyedjen apátiába, a fiú megpróbált bekapcsolódni a cella életébe, néhányszor ő is rakosgatta a kenyérgalacsinokat a priccsbe vésett malomábrán, de megerőltette a szemét a félhomályban, kötőhártyája begyulladt. Felhagyott a játékkal, naphosszat a sarokba húzódva hallgatta a többiek beszélgetését.
Majd minden történet a nők körül forgott. Kőhidai tudta, hogy az események nagy része nem több puszta képzelődésnél, mégis megérintette őt a rámenős ismerkedések, hódítások és vad közösülések romantikája. Ha társai néha szünetet tartottak elbeszélésükben és ránéztek, mintegy neki is felkínálva a szót, Kőhidai kis zavart biccentéssel jelezte, hogy nincs semmi mondanivalója – valóban úgy érezte, hogy semmi sem történt vele Margithoz fűződő szerelmén kívül, erről viszont nem akart beszélni.
Hogy ne követhessenek el öngyilkosságot, az előírások szerint a foglyok nem tarthattak maguknál semmiféle borotvát, fogságának második hetében Kőhidait borbélyhoz vitték, aki megborotválta és újból kopaszra nyírta a fejét. Munkája végeztével a borbély elébe tette a tükröt, a fiú közelebb hajolva egy pillantást vetett a homályos üveglapra, úgy látta, már az ő arcbőre is szürkésre színeződött és egész feje megduzzadt.
122Arra ért vissza a cellába, hogy az egyik társa búcsúzik, ügyét kivizsgálva vádat emeltek ellene, leszerelték és polgári börtönbe irányították át. Címeket cserélt az ott maradottakkal, Dudits, az alacsony, széles vállú fiú, aki a kápó szerepét töltötte be a cellában, egy tábla csokoládét és cigarettát adott neki – mintegy utólag megjutalmazva szolgálataiért, mert a távozó csicskási feladatot töltött be mellette. Kőhidai nem ismerte a fiút, közömbös kézfogással köszönt el tőle.
Ebéd után csoportokra oszolva szokásos módon átvonultak a mosdóba elmosogatni a csajkájukat, Dudits Kőhidai felé nyújtotta az edényét:
– Mosd el ezt is.
Kőhidai szinte gépiesen átvette a csajkát, de hirtelen felfogta, hogy itt többről van szó, mint egyszerű szívességről, ezzel a gesztussal Dudits megpróbálja besorolni őt eltávozott csicskása helyébe; egy határozott mozdulattal visszaadta az edényt.
– Ne haragudj, de nekem elég a magamét elmosni – és csatlakozott a mosdó felé vonuló csoporthoz.
Ez a visszautasítás a börtönszokások szerint a „menő” elleni lázadásnak minősült, és mivel mások is hallották, Duditsnak mindenképpen helyre kellett állítania a tekintélyét. Kőhidai tudta: keresni fogja az alkalmat, hogy belékössön. Nem akart ürügyet adni a provokációra, délután szokásos módon a priccs sarkába húzódott, és fejét a falnak támasztva próbálta felmérni Duditsot, úgy találta, erősebb, mint ő, és feltehetőleg tapasztaltabb verekedő. Örült, amikor az esti ellenőrzés a nap végét jelezte.
Álmatlanul feküdt a priccsen, eltöprengett azon, hogy gyerekkora óta miért kerül mindig szembe az erőszakoskodókkal. Próbálta megtalálni magában azt a tulajdonságot, mely rögtön elárulja, hogy könnyű áldozattá válhat. Ezt nem magyarázhatta pusztán zsidó mivoltával vagy személyes körülményeivel, hiszen 123például öccse, Péter szinte azonos életformát élve nem jutott hasonló helyzetbe.
Arra rezzent fel, hogy valaki megáll a lábánál, Kőhidai azonnal fel akart kelni, hogy szembenézzen vele, de hirtelen egy nedves rongyot dobtak az arcába. Először azt hitte, hogy vizes, de áporodott keserűmandula-szag csapta meg az orrát, megértette, hogy ondót töröltek bele. Máskor akarata megbénult volna egy ilyen megaláztatástól, de most egyszerre tört fel benne az elmúlt napok minden szenvedése, agyát elborította valamilyen fekete düh, felugrott a priccsről, és nekiment Duditsnak.
Hogy ne vonják magukra az őrség figyelmét, eltorzult arccal, de hangtalanul ütötték egymást. Dudits átfogta ellenfele derekát, és egy gánccsal megpróbálta padlóra vinni, Kőhidai lábát megfeszítve ellenállt, de egyre nehezebben tudott talpon maradni. Körülnézett, próbálta kiszámítani, hogy hová zuhannának a szűk előtérben, aztán hirtelen engedett a gáncsnak, ő került alulra, de kiszabadult a szorításból, a földet érés pillanatában két kézzel felrántotta Dudits fejét, és teljes erejéből belevágta a priccs éles szélébe. Ellenfele halántéka szétnyílt, felkiáltott és hanyatt vágta magát. A többi fogoly végig Duditsnak szurkolt. Kőhidai attól tartott, hogy most bosszúból nekirontanak, felkapta a csajkáját, és ütésre emelte, de a priccsen ülők egyelőre nem mozdultak.
Dudits jajkiáltására futó léptek közeledtek a folyosón, az őrök félrehúzták az ajtó külső biztosítóreteszeit, és beugrottak a cellába. Ellenállásra számítva felemelték a gumibotjukat, de Kőhidai mozdulatlanul álltó helyében maradt, megbilincselték és elhurcolták magukkal.
Az őrök átvitték a párnázott falú, úgynevezett „dühöngő szobá”-ba, és homokzsákkal ütni kezdték, a fiú ide-oda támolygott, de minden sarokban újabb ütés érte. Az egyik őr a lába közé rúgott, akkor térdre roskadt, a szűk helyen nem tudott lefe124küdni, kezével próbálta védeni a fejét, aztán egy gerincét érő csapástól hirtelen elájult. Leöntötték egy vödör vízzel, és belökték egy magánzárkába.
Kőhidai megbilincselt kézzel végigtapogatta magát, úgy érezte, hogy csontja nem törött, de a testét szinte elborították a fájdalmas zúzódások és véraláfutások. Körülnézett a zárkában: a helyiséget éles villanyfény árasztotta el, és fent a magasban egy vasráccsal lezárt ablak is látszott, Kőhidai mintha egy távoli vonatfüttyöt hallott volna beszűrődni. A berendezés egy hokedliből és egy priccsből állt, melyre egyetlen pokróc volt vetve.
Az éjszaka közepén benyitott hozzá egy őr, levette a kezéről a bilincset, és döngve rácsapta az ajtót. A fiú nem feküdt le, a hidegtől úgysem tudott volna elaludni. Leült a hokedlire és a térdét felhúzva magához a pokrócba burkolódzott – ebben a görnyedt testtartásban töltötte el az éjszakát.
Az ablak fokozatosan kivilágosodott. Kőhidai felállt, és néhány tornagyakorlattal megpróbálta átmozgatni az ízületeit, de hamarosan abbahagyta, mert minden mozdulat fájdalommal járt. Hét órakor az őrök kenyeret és vizet adtak be – a szigorított fogdára ítéltek csak másnaponként kaptak szabályszerű kosztot. A fiú nem kívánta a száraz barna kenyeret, de nem akarta, hogy éhségsztrájkkal is megvádolják, ezért darabokra törte és visszarakta a csajkába, úgy látszott, mintha evett volna belőle.
Délután lejött hozzá az ügyével foglalkozó főhadnagy, jegyzőkönyvet vett fel a verekedésről.
– Miért nem tért ki előle?
– Nem tudtam.
– Meg kellett volna próbálnia, mert ezzel végképp elvágta magát. Ezek után ki fogja elhinni, hogy nem maga támadt rá Bicskei őrnagyra?
– Mindegy – mondta Kőhidai –, nekem már nincs vesztenivalóm.
125– De van, esetleg még egy évet kaphat. Azt hittem, már rájött, hogy a börtönben egy nap is sok.
Másnap reggel fel kellett mosnia cellája kövezetét, aztán kivezették a zárt börtönudvarra, ahol egy óra hosszat rendgyakorlatokat végzett az őrkatona parancsszavára – a magánzárkásoknál ez pótolta az előírásos sétát. Az őr látható részvéttel volt iránta, és gyakran beiktatott pihenőt, Kőhidai mégis támolygott a gyengeségtől, mikor visszavitték a cellájába.
Beadták az ebédjét, és ezen a napon többé már nem nyitották rá az ajtót. Kőhidai ült a hokedlin, és igyekezett valahogy lekötni a gondolatait. Próbálta felidézni magában olvasmányait, hogy viselkednek a regényhősök hasonló helyzetben. Úgy emlékezett, egyikük utánaszámolt a sakk feltalálásáról szóló legendának, mikor a feltaláló jutalomként az első kockába egy, a másodikba két búzaszemet kér a szultántól, és így tovább, míg a négyzetesen növekvő mennyiség minden vagyonából kifosztja az uralkodót. Mások verseket írnak, vagy különféle idegen nyelvű szövegeket memorizálnak, felhívásokat fogalmaznak magukban. Kőhidai bárhogy is erőltette az emlékezetét, semmi olyan nem jutott az eszébe, mely akár egy félórányi feledést is nyújtott volna.
– Ennyi maradt hát az egészből! – dünnyögte maga elé, végiggondolva, hány órát töltött könyvek fölé hajolva gyerekkorától egészen az egyetemi évekig. – Valamit elrontottam, többet kellett volna törődnöm magammal, meg kellett volna építenem a lelkemet, hogy erősebb, ellenállóbb legyen.
Eltöprengett, hol kellett volna másképp döntenie, de nem talált egyetlen ilyen pontot sem az életében. Úgy emlékezett: ereje mindig csak arra volt elegendő, hogy egy-egy nehéz helyzeten vagy időszakon átmentse magát. Mintha kibékült volna önmagával, megsimogatta borostás arcát.
A szigorított fogdabüntetés első hetében egyszer vitték fel ki126hallgatásra, Oszkárral szembesítették, hogy tisztázzák a vallomásukban megmutatkozó ellentmondásokat. Kőhidai úgy találta, Oszkár jobban viseli a fogságot, mint ő, tekintete nyugodt volt, mozdulatai magabiztosak. Később kiderült, hogy rendszeresen tornázott a cellában, eljutott a napi ötszáz fekvőtámaszig, szabad idejében pedig slágerek dallamára különféle szövegeket írt.
A nyomozótiszt arcára kiült az érdektelenség, eleve nem várt sokat a szembesítéstől, és mikor mindkét gyanúsított fenntartotta korábbi állításait, kísérletet sem tett a további tisztázásra. Alig negyedóra alatt lezajlott a szembesítés, mikor aláírták a jegyzőkönyv utolsó oldalát is, Oszkár bátorítóan hunyorított Kőhidai felé.
127Katalin attól tartott, hogy Bicskei késedelem nélkül akcióba lép, ezért a következő napon már kora reggel kiment a laktanyába. A kapunál szokásos módon átvette a kulcsait, közben megkérdezte az ügyeletest:
– Történt valami éjszaka?
– Két katonát letartóztattak, és bevitték őket a debreceni ügyészségre.
– Hogy hívják őket?
– Nagy Oszkár és Kőhidai Miklós. Ismerte őket a doktornő.
Katalin sarkon fordult, és az orvosi rendelőt elkerülve a parancsnoki épülethez sietett. Először az elhárítótiszttel akart beszélni, de őt nem találta a helyén, így az ezredparancsnoknál, Takács alezredesnél kért kihallgatást. Takács nem fogadta, titkárnője azt ajánlotta, hogy írásban nyújtsa be a kérelmét, mikor Katalin továbbra is ragaszkodott a személyes találkozáshoz, abban állapodtak meg, hogy ha a parancsnok napközben tud időt szakítani számára, majd üzen érte.
Katalin türelmetlenül várta a hívást, alig figyelt a munkájára, de csak délután három óra felé csörrent meg asztalán a telefon. Takács most is megpróbált kitérni, de az orvosnő bejelentette, hogy most azonnal átmegy hozzá, és sietve letette a kagylót.
Az alezredes, magas, de abnormálisan elhízott, ötven körüli férfi, Katalin belépésekor éppen rágyújtott. Súlyfeleslege asztmaszerű tüneteket váltott ki nála, teli szájjal nehezen vette a levegőt, ettől ajka állandóan fénylett a nyáltól, a cigarettája is átnedvesedett, és néhány szál dohány ráhullott a zubbonyára:
128– Mi van, szépségem? Be akarja vallani végre, hogy csakis engem szeret?
Az orvosnő elpirult a dühtől:
– Ne viccelődjön. Tudja, hogy két katonát letartóztattak az éjszaka?
Az alezredes lesöpörte szája széléről a nedves dohánytöredéket, és ingerült hangon válaszolt:
– Nem tudtam, kiskegyedre vártam, hogy majd jön és jelenti nekem! Mit képzel magáról?
– Miért vitték el őket?
– Nyugodjon meg, nem azért, mert fordítva ültek a biciklire. Már mind a kettőjüknek sok volt a rovásán, főleg ennek a Nagy Oszkárnak, mindenféle kétes üzletekbe igyekezett belevinni a tisztjeimet, még ahhoz is volt pofája, hogy velem is próbálkozzon, gondolhatja, hogy tőlem aztán kapott hideget-meleget.
– De most mi történt?
– Betörtek Bicskei őrnagy elvtárshoz, és véresre verték, majdnem megölték. Megkérdeztem Bicskeit, azt mondta, fegyelmi büntetést akart adni nekik, ezért támadtak rá.
– Nem igaz, Bicskei provokálta őket.
– Honnan tudja? Maga ott volt?
Katalin elmondta neki azt, amit előző este Kőhidaitól hallott, a feljegyzéseket és a csoportképet is megmutatta. Takács elsápadt, nyilvánvalóan tartott attól, hogy egy széles körű vizsgálat az ezrednél milyen következményekkel járhatna.
– Ezek hámozott léggömbök, nem bizonyítanak semmit. Ha én le akarnám buktatni magát, én is tudnék ilyeneket produkálni.
– Szóval nem hajlandó semmit sem tenni?
– Ha akarnám, sem tehetném, ez nem rám tartozik. Nyugodjon meg: a katonai ügyészségen vagány fiúk dolgoznak, nem lehet átverni őket. Ha a maga védencei ártatlanok, a hajuk szála sem fog meggörbülni.
129– Nem nyugszom meg. Ebben az országban már olyan sok dolog nem derült ki, és attól félek, hogy nem is fog.
– Mihez akar kezdeni?
– Még nem tudom, de annyi biztos, hogy nem hagyom ennyibe ezt az ügyet.
Az orvosnő felkelt és kifelé indult, távozóban még hallotta, hogy Takács a levegőt kapkodva utánaszól:
– Megtiltom, érti, megtiltom!
Katalin felmérte, hogy itt az újvári ezrednél nem érdemes tovább próbálkoznia, ezért a déli vonattal felutazott Budapestre. Anyai nagynénjénél, Veruskánál szállt meg, de épp csak lerakta a holmiját, és elsietett, Récsényivel akart beszélni. Szerencséjére otthon találta az öreg ügyvédet – megszokott kenyérkereső foglalatosságát űzte: kölnit kevert egy kalibrált mérőpohárban, Katalin jöttére levette fehér munkaköpenyét, és átvonultak a nappali szobába.
– Kér egy teát, Katika?
– Kérek. Hogy haladnak az ügyei, Zsiga bácsi?
– El ne kiabáljam: komoly vevők jelentkeznek, árukon kelnek el a dolgaim. Úgy látszik, elég pénz összejön a húgomnak, egy hónapon belül beadhatom az útlevélkérelmet. De maga, gondolom, nem ezért jött. Mit segíthetek, Katika? Mondjon el mindent részletesen.
Récsényi figyelmesen végighallgatta az orvosnőt, arcán felháborodás és részvét váltakozott; mikor Katalin befejezte az elbeszélését, felállt, és kezeit hátul összefonva sokáig járkált fel-alá.
– Úgy gondolja, hogy hivatalos úton, például a Honvédelmi Minisztériumban hiába próbálkozna?
– Reménytelen, Zsiga bácsi. Polgári alkalmazott vagyok, szóba sem állnának velem.
– Értem. Akkor ezt a lehetőséget el kell vetnünk. Elhiheti, 130Katika, hogy a legszívesebben magam venném kezembe az ügyet, de sajnos én már rég nem praktizálok.
– Nem is erre gondoltam, szeretném, ha ajánlana egy ügyvédet.
– Sok ügyes allround embert ismerek a szakmában, de amennyire én meg tudom ítélni, jelenleg egyikük sem teremthetne kapcsolatot ezzel a szerencsétlen fiúval és a társával. Az ügy nyomozati szakaszában, különösen az első hetekben, a nyomozók nem engednek be ügyvédet, el akarják kerülni, hogy segítse a gyanúsítottat a vallomása megtételénél.
– Joguk van ehhez?
– Joguk nincs, de a gyakorlatban megtehetik. Legfeljebb élelmet vagy tisztálkodási szereket juttathatunk el hozzájuk, de ezt is csak abban az esetben, ha valamelyikük magát jelölte meg kapcsolattartóként, Katika. Így történt?
– Eddig még nem értesítettek, de nem is tartom valószínűnek, hogy eszükbe jutottam. Szóval nem lehet semmit sem tenni?
– Én egyetlen lehetőséget látok: kapcsolatot kell keresni magán a katonai ügyészségen belül, vagy más olyan biztonsági szerveknél, akik összeköttetésbe léphetnek velük. Ők összehozhatják magát az illetékesekkel, és felmutathatja a bizonyítékokat. Szerintem csak az első lépés volna nehéz, initium debile – ahogy a latin mondja –, utána könnyebben menne. Van ilyen személy az ismeretségi körében?
– Sajnos nincs – felelte Katalin, bár az ötlet nyomán emlékezetébe beugrott egy régi név, de ezt nem akarta közölni az öregemberrel.
– Nehéz ügy ez. Bűnösnek lenni sem jó, áldozatnak sem, mindkettőt szégyelli az ember.
Katalin felkelt:
– Köszönöm, Zsiga bácsi. Remélem, hogy találkozunk még.
– Okvetlenül el akarok búcsúzni magától.
131Katalin visszasietett nagynénje lakására, előszedte régi, még egyetemista korában használt noteszeit, újra és újra végiglapozta őket.
– Mit keresel? – kérdezte Veruska.
– Egy telefonszámot.
– Kiét?
– Nem mindegy? Úgysem tudod.
Egy idő után be kellett látnia, hogy hiába kutakodik. A telefon mellé ült, és sorra felhívta egykori évfolyamtársait. Kapcsolatukat az évek múlásával is megőrizték, kisebb csoportokban gyakran találkoztak. Fölnagy János után érdeklődött tőlük. Valamennyien emlékeztek rá, de semmi közelebbit nem tudtak felőle, végül egy orvosnő, aki a Belügyminisztérium egészségügyi szolgálatánál dolgozott, megadott egy munkahelyi számot azzal a megjegyzéssel, hogy több mint két éve nem beszélt már Fölnaggyal, és könnyen lehet, hogy ez a hívószám már érvénytelenné vált.
Kint már rég besötétedett. Katalin az órájára nézett: hat óra elmúlt, de úgy gondolta, hogy semmit sem kockáztat, ha feltárcsázza ezt a számot, legalább annyit tisztázni tud, hogy érdemes-e tovább próbálkoznia ezen a nyomon. A hívás kicsöngött, a túloldalon kisvártatva felvették a kagylót. Egy férfihang bemutatkozás helyett megismételte a hívott számot, aztán megkérdezte:
– Kit keres?
– Jó estét kívánok, Fölnagy elvtárssal szeretnék beszélni.
– Kapcsolom.
Katalin görcsbe álló ujjakkal szorította a kagylót, még mindig nem akart hinni a szerencséjében, de hirtelen meghallotta az ismerős hangot:
132– Fölnagy. Kivel beszélek?
– János! Én vagyok, Kati, Boschán Kati. Ne haragudj, hogy felhívtalak.
– Miért haragudnék? Az ellenség nem támad telefonon keresztül. Régen láttalak, mi van veled?
– Semmi sem változott. Szeretnék beszélni veled. Nagyon fontos volna, és sürgős is.
– Értem. Most hol vagy?
– A Fürst Sándor utcában, a nagynéném lakásán. De szívesen elmegyek bárhová, ahol neked megfelel.
– Még dolgom van, nem tudom, mikor végzek, de útközben hazafelé találkozhatunk. Egy félóra múlva menj le a Néphadsereg utcába, és sétálgassál ott.
– Merrefelé?
– Ezzel ne törődj, meg foglak találni. Szervusz – mondta Fölnagy, és letette a kagylót.
Nagynénje végig figyelte a beszélgetést, most lesújtóan kérdezte:
– Szóval a régi vőlegényeddel randevúzol?
– Igen, de nem csókolódzni akarok vele, hanem egy szívességet kérek.
– Én szóba nem állnék vele azok után.
Katalin reménytelenül legyintett.
– Már elmagyaráztam neked, Veruska, hogy Jánosnak választania kellett: ha elvesz engem feleségül, el kellett volna jönnie a belügytől. Én osztályidegennek számítottam.
– Te? Akinek az apját megölték Auschwitzban?!
– Ez nem számított, ha nem vidéken élek, talán ki is telepítenek. De ha én lezártam magamban ezt az ügyet, légy szíves, te se háborogjál a nevemben.
Katalin egy cédulára felírt néhány adatot, melyet Kőhidai ügyében meghatározóan fontosnak tartott, aztán magára kapta 133hosszú, barna irhabundáját, és lesietett az utcára. Céltalanul sétálgatott a megadott környéken, nézegette a kirakatokat, majd megállt, egy padnak dőlve a játszótér homályos hátterében ugrándozó kutyákat bámulta, gondolatai elcsapongtak. Több mint négy éve nem látta Fölnagyot, akit ifjúsági mozgalmi instruktori beosztásából akkor emelt ki a belügy, csak annyit tudott róla, hogy kevéssel kikényszerített szakításuk után megnősült, egy vidéki lányt vett el, aki gépírónőként került fel a minisztériumba, aztán politikai iskolára küldték.
Vajon hogy élhetnek együtt? – tűnődött –, és mi hogy éltünk volna, ha együtt maradhatunk?
Fékcsikorgásra emelte fel a fejét, a kocsi nem messze, egy már bezárt postahivatal előtt állt meg. Az utcai lámpa fényében látszott, hogy egy magas, szőke hajú, homokszínű szövetkabátot viselő férfi száll ki belőle, és hosszú léptekkel elindul felé, de csak közvetlen közelről ismerte fel benne Fölnagyot.
– Szervusz – mondta a férfi szívélyes, de tartózkodó mosollyal. – Csinosabb vagy, mint valaha.
– Köszönöm. Te sem változtál.
– Ha ezt külön ki kell mondani, akkor már baj van.
– De komolyan. Merre menjünk? Üljünk be egy kocsmába.
A férfi megrázta a fejét:
– Nem. Ezen a környéken minden kocsmában lehet valaki, akinek feltűnnénk. Inkább sétáljunk.
– Még mindig úgy szeretsz sétálni?
– Igen, de ritkán jut rá időm, pedig legalább öt kiló felesleg van rajtam.
– Most mennyit tudsz rám szánni?
– Talán egy negyedórát, ne haragudj.
– Ezt is köszönöm.
Lassú léptekkel elindultak a játszótér körül.
134– Jó, hogy most hívtál – mondta Fölnagy –, egypár hónap múlva már nem találtál volna meg.
– Hová kerülsz?
– Kiküldenek a Szovjetunióba.
– Minek?
– Papíron továbbképzésre, gyakorlatilag talonba, legalább két évre. Elkezdődtek a rehabilitációk, biztos hallottál róla, fejeket követelnek, és az enyémet a legkönnyebb odagurítani. De beszéljünk inkább rólad. Hogy élsz?
– Sehogy.
– Nem akarsz feljönni a víz alól?
– Nem. Hitler elrontotta a gyerekkoromat, Sztálin az ifjúságomat, a maradékot szeretném a magam ízlése szerint tönkretenni.
– Igen, megértelek. Valamennyien túlbecsültük a világot magunk körül, és most nem tudunk mit kezdeni vele. – Megállt, és hosszan nézett Katalinra. – Jó volna lefeküdni veled még egyszer.
A nő állta a pillantást:
– Tessék. Mi akadálya?
– Az, hogy akkor nem bírnám tovább. Illetve bírnám, mert muszáj, de sokkal nehezebb volna.
– Te tudod. De leszel szíves egyszer majd újra megszületni, még egyszer húszévesnek lenni, és akkor újra találkozni velem.
Fölnagy elfordult:
– Miért hívtál? Mit segíthetek?
Katalin neki is elmondta a Bicskei-ügyet, majd átnyújtotta neki a papírlapot:
– Ide felírtam minden fontosabb adatot. Mit gondolsz, lehet csinálni valamit?
Fölnagy elrakta a lapot.
– Azt hiszem, ez tiszta ügy, legalábbis egyelőre annak látszik. 135Menj haza nyugodtan, leszólok Debrecenbe, ők értesíteni fognak.
– Mikor?
– Néhány napon belül. Csak úgy mellesleg kérdezem: fontos neked az a fiú?
Katalin határozatlanul bólintott. Visszaértek sétájuk kiindulópontjára, Fölnagy elköszönt:
– Szervusz.
– Isten veled, János. Látlak még valaha?
– Nem tudom – szája elhúzódott –, az élet olyan gazdag, ugye, és mi olyan fiatalok vagyunk még – és hosszú léptekkel elindult a várakozó autó felé.
136A szigorított büntetés utolsó napjaiban Kőhidai úgy döntött, hogy nem tér vissza a régi közös cellába. Nem lehettek kétségei, hogy Dudits leszámolásra készül, és ő nem tudná megvédeni magát. Arra is számítania kellett, hogy az őrök közömbösek maradnak majd, sőt inkább az ellenfelét segítik, mert mint kápó alkalmi besúgóként is szolgálja őket.
Kőhidai ismerte a szabályzatot: ha újabb fegyelmi vétséget követ el, két héttel meghosszabbíthatják a szigorított fogdabüntetést, és feltételezte, hogy ennyi idő alatt ügye eldől valamilyen irányban. Igyekezett valami ürügyet kitalálni, az látszott a legegyszerűbbnek, ha a vizsgálatot vezető főhadnaggyal száll szembe valamilyen kevésbé jelentős dologban, így nem vonja magára az őrök haragját, mely elviselhetetlenné tette volna az életét.
Csak attól tartott, hogy a büntetés lejártáig nem találkozik újra a főhadnaggyal, megkönnyebbült, mikor az egyik reggel kihallgatásra szólították. Nyugodtságot erőltetve magára lépkedett az őr előtt, ki akarta várni a megfelelő alkalmat.
Belépve az irodába, Kőhidai lehajtott fejjel nyújtotta a csuklóját az őr felé, és csak akkor nézett fel, mikor levették róla a bilincset. Az ő megszokott helyén egy nő ült, megdöbbenve ismerte fel benne Boschán Katalint, tétován megállt, nem tudta, hogy kell viselkednie. A főhadnagy egy másik székre mutatott:
– Üljön le. Úgy néz ki, hogy tisztázódik az ügye.
– Megkérdezhetem, hogy mi történt?
– Jött a minisztériumból egy leirat, a szövege nagyjából egy137bevág a maga vallomásával. Tudomására kívánom hozni, hogy Bicskei őrnagyot letartóztatták.
Kőhidai felemelte a fejét:
– Hogy derült ki?
– Boschán elvtársnő felvitte a minisztériumba a maga feljegyzéseit és a többi bizonyítékot: fényképet, tanúvallomásokat.
– Értem. És most mi történik majd velem? Elengednek?
– Még néhány napig itt kell maradnia, amíg lezárjuk az ügyét, és a fegyelmi büntetése is érvényben van még. Látja: mondtam, hogy nem kellett volna verekednie. Egyelőre ennyit kívántam közölni, van valami kérése?
– Igen. Ha letelik a büntetésem és még továbbra is itt kell maradnom, a hátralevő időre szeretnék egy másik zárkába kerülni, nem abba, ahol voltam.
– Miért?
– Erről nem akarok beszélni, csak annyit szeretnék mondani, hogy így volna jobb.
– Utána fogok nézni. Ha más nincs, akkor végeztünk – a főhadnagy kiszólt az őrnek –, tizenöt perces beszélgetést engedélyezek a fogolynak.
Kint a folyosón ültek le egy padra, az őr felfogta, hogy Kőhidai helyzete kedvezőbbre fordult, ezért jóindulatúan távolabb húzódott tőlük. A fiú hallgatagon nézett maga elé, Katalin törte meg a csendet:
– Miért haragszik rám?
– Mit csodálkozik ezen? Maga juttatott ide.
– Én? Hogy?
– Miért mutatta meg a levelemet Bicskeinek?
– Igaza van, nem kellett volna, de nekem külön elszámolnivalóm volt vele, a szeretőm volt. Egyszerűen nem bírtam magamban tartani.
138– Mikor beszéltünk róla, maga azt mondta, hogy soha semmi sem volt maguk között.
– Akkor úgy gondoltam, hogy ez nem tartozik magára – az orvosnő legyintett –, különben sem volt okom büszkélkedni vele.
– Hogy találkozott Bicskeivel?
– Mikor maga aznap este elment, átrohantam hozzá a laktanyába, és a szemébe mondtam, hogy milyen aljas. Most már én is tudom, hogy hülyeség volt.
– Mit mondott?
– Letagadott mindent, rácsaptam az ajtót és otthagytam. Mikor meghallottam, hogy magukat elvitték, higgye el, mindent megtettem, hogy segítsek. Felmentem Pestre, napokig kilincseltem, de nem akartak szóba állni velem. Felkutattam egy magas állású ismerősömet, aki végre hajlandó volt komolyan venni az ügyet. De még akkor is borzasztó lassan haladt a vizsgálat, sok időt veszítettünk, és ezt Bicskei kihasználta. Beszélt közben a régi ismerőseivel, megpróbálta eltüntetni a nyomokat, szerencsére a belső nyilvántartásokhoz nem tudott hozzáférni, és a börtönben is találtak olyan életfogytiglanra ítélt nyilasokat, akik emlékeztek rá. Ott az irodájában tartóztatták le, elő akarta venni a pisztolyát, úgy csavarták ki a kezéből. Megbilincselték és feldobták egy teherautóra.
– Minket is úgy vittek el. – Kőhidai eltöprengett: – Lehet, hogy most ő is itt van?
– Lehet, nem tudom.
Katalin a fiúra nézett:
– Mi történt magával? Szörnyen néz ki.
– Ez itt nem üdülőhely – mondta Kőhidai, és elhallgatott.
– Miért nem mond valamit? Mit segíthetek? Nem hisz nekem?
– Nem érdekes, hogy hiszek-e magának vagy sem, mi függ 139ettől? Egyszerűen: nekem könnyebb, ha most nem mondok semmit.
– De egyszer majd beszélünk róla?
– Lehet, nem tudom, mi lesz.
Az őrkatona közelebb lépett:
– Lejárt az idő! Fejezzék be!
Katalin megsimogatta a fiú borostás arcát, rövidlátó barna szemét ráemelte, aztán felkelt, és retikülje szíját a vállára akasztva elsietett a folyosón. Az őr újra felrakta a bilincset Kőhidai csuklójára, és visszakísérte a cellájába.
A vizsgálatot vezető főhadnagy teljesítette Kőhidai kérését, és a fegyelmi büntetés lejárta után egy másik cellába helyezte át, egy világosabb és kevésbé zsúfolt helyre. Hamarosan megtalálta a helyét a zárka közösségén belül; írni-olvasni alig tudó társainak leveleket fogalmazott, meghallgatta a családi gondjaikat, jogi tanácsokat adott. A bajtársi szellem is erősebb volt, mint Duditsék cellájában, a kívülről beadott élelemcsomagokból mindenki kapott, takarodó után éjfélig is elbeszélgettek. Kőhidai békésen végigaludta az éjszakákat, és reggelenként csak az őrök kiáltozásaira ébredt fel.
Fogságának ötödik hetében, egy pénteki napon Kőhidait reggeli után a börtönirodára kísérték. A kihallgatásokat vezető főhadnagy várta, felolvasta előtte a fogva tartást megszüntető határozatot, aztán szokása szerint megkérdezte:
– Van valami jelentenivalója?
– Igen. Hol kapok elégtételt, amiért öt hétig itt tartottak ártatlanul?
A főhadnagy elmosolyodott:
140– Mit mond?! Elégtételt?! Mi az adott helyzet ismeretének megfelelően jártunk el, a szabályok szellemében. Az esetleges tévedéseket mindenki tűrni köteles, Rákosi elvtárs nem fog lejönni Debrecenbe, hogy személyesen kérjen bocsánatot magától. Más kérdése nincsen?
Kőhidai lehiggadt:
– A társam, Nagy Oszkár, akivel együtt hoztak be, szintén most szabadul?
– Igen, maga után.
– Megvárhatom?
– Itt bent nem, az épületen kívül természetesen azt csinál, amit akar.
A főhadnagy egy csomagot vett elő, és átnyújtotta:
– Itt vannak a lefoglalt könyvei és levelei, írja alá, hogy átvette. Végeztem, a többi már nem tartozik rám.
Kőhidai megfürdött és megborotválkozott, a borosta hosszabb volt az arcán, mint alig serkenő haja, utána végigjárta az elbocsátás szokásos útvonalát. A raktárban visszaadták az egyenruháját, itt már alig figyeltek rá az őrök, így át tudta csempészni azokat a vécépapírra írt üzeneteket, melyeket cellatársai bíztak rá. Egy vászonzacskóból elébe öntötték az asztalra személyes tárgyait. Most, hogy újra feltehette a szemüvegét, sokkal biztosabban és határozottabban mozgott.
Kilépve az irodai szárny kapuján, egy parkba jutott, megállt a szemközti első világháborús hősi emlékmű előtt. A bent töltött öt hét alatt mintha kitavaszodott volna, bár még csak február közepe volt, a virággruppok nedves földszagot árasztottak magukból. Szórakozottan belelapozott a visszakapott könyvekbe és Margit leveleibe.
Kőhidait annak idején köpeny nélkül hozták be, posztózubbonyában fázni kezdett, föl-alá járkált. Úgy gondolta, hogy már több mint egy órája várakozik, mikor Oszkár alakja végre feltűnt 141a kijáratban. Az alacsony fiú hunyorogva nézett körül a napfényben, aztán odafutott a társához, és összeölelkeztek. Kőhidai doh- és verejtékszagot érzett rajta.
– De büdös vagy! Én is?
– Te sem vagy az a kimondott gyöngyvirág. De nem számít, fő, hogy túlestünk rajta.
– Menjünk, ki kell érnünk a vonathoz.
– Ráérünk. Egy úr nem siet.
Egy kocsmát kerestek a közelben, a pénztárnál Oszkár blokkot váltott egy-egy deci konyakra és korsó sörre, szinte egy hajtásra megitták, utána Kőhidai is kihozott egy fordulót.
– Iszunk még valamit? – kérdezte a félig már üres korsóval a kezében.
– Persze, de majd egy másik kocsmában.
Még egyikük sem járt Debrecenben, így a járókelőktől kérdezték meg, hogy juthatnak ki a pályaudvarra. Útközben vásároltak néhány újságot, az egyikbe Kőhidai becsomagolta a visszakapott leveleket és könyveket.
Kint a pályaudvaron elment lepecsételtetni a menetutalványokat, és megnézte a csatlakozást Újvár felé, talált egy vonatot, mely másfél óra múlva indul, és még aznap este visszaérhetnek vele a laktanyába.
Kőhidai kezében a papírokkal visszatért a büfébe, Oszkárt már alkalmi ismerősök társaságában találta. Az ivópultra könyökölve épp egy kopott melegítőruhát viselő férfinak magyarázott, mellette egy divatjamúlt fekete turbánt viselő rézvörös arcú nő bólogatott a szavára.
– Én azt hallottam okos emberektől, hogy mindig páros számú deci bort kell inni: kettőt vagy négyet – mondta Oszkár –, sohasem egyet vagy hármat, mert az sokkal egészségesebb, a szervezetben harmónia lesz tőle…
Kőhidai sikertelenül próbálta leválasztani a társaságról, Osz142kár derűs mosollyal, de makacsul elhárította a kísérleteit, egy húszforintos bankjegyet vett elő a zubbonya zsebéből, és a melegítőruhás férfit újabb italokért küldte – biztosnak látszott, hogy nem áll meg a teljes lerészegedésig. Kőhidai maga is félig kábultan már a szesztől abban reménykedett, hogy ha társa eszik néhány falatot, az ital nem száll még jobban a fejébe.
– Veszek valami kaját, addig itt hagyom neked a könyveket és a leveleimet, vigyázz rá.
– Jól van, csak menjél.
Beállt az ételespultnál húzódó sorba, néhány kisebb sült halat és kenyeret vett, de mire kezében az átzsírosodó papiroscsomaggal visszatért, Oszkár már eltűnt a társaságával együtt, az ő könyveit ott hagyták a pult szélén, már többen is nyúltak felé, Kőhidai csak dulakodva tudta visszaszerezni.
Körülnézett a büfében, aztán kint a széles folyosókon hullámzó tömegben és a várótermekben is, de sehol sem látta Oszkárt – feltételezte, hogy kiment folytatni az ivást egy környékbeli kocsmába, ahová ő már nem követhette.
Csak egy reménye maradt: társa talán megjegyezte a vonat indulását, és az utolsó pillanatban mégis felkapaszkodik rá. A leghátsó kocsiba szállt be, derékig kihajolt az ablakon, hogy észrevehesse a közeledő Oszkárt.
Néhány perc múlva a vonat megrázkódott alatta és elindult. Kőhidai le akart szállni és tovább keresni a társát, de mire kiért a kocsi peronjára, a vonat már olyan sebességgel futott, hogy nem merte megkockáztatni az ugrást.
Kőhidai leült, és tehetetlenségében nekilátott a zsíros, hideg halnak. Míg evőeszköz híján ujjaival kaparta le a húst a vékony, fehér szálkákról, azzal vádolta magát, hogy hibát követett el, mikor magára hagyta Oszkárt. Szinte biztosnak látszott, hogy részegen csatangolva összeakad majd a pályaudvar körül cirkáló katonai rendészekkel, letartóztatják, és visszakerül a fogdába.
143Alig tudta felfogni, hogy változhatott ez a szerencsésen induló nap néhány perc alatt ilyen nyomasztóvá. Megrázta a fejét, mintha nemet mondana egy el sem hangzott kérdésre. Úgy érezte, már nincs ereje állandó készenlétben fogadni a fenyegető veszélyeket.
Kőhidai didergett a hideg kupéban, összehúzta magát, és bámulta az elmaradó tájat. Kint a felhős ég alatt hamarosan besötétedett, mikor Miskolcon kiszállt, a sínek fölött nagy pelyhekben már havat sodort a szél. Várnia kellett a csatlakozásra, zsebéből összekaparta maradék pénzét, és a söntésben vett egy fél deci pálinkát, undorodva küldte le a torkán, de aztán az ital kissé átmelegítette.
Betolatott az újvári vonat, de a lámpákat csak az indulás után gyújtotta meg a kalauz a kocsikban. Az apró villanykörték pislákolva égtek, Kőhidai próbálta olvasgatni a magával hozott újságokat, de a szeme hamarosan kifáradt. Gondolatai újra és újra visszatértek Oszkárra, de nem talált módot, hogy segíthetne rajta.
A szél észak felől hozta a havat, az újvári állomás rámpáját már vastag rétegben elborította, recsegett Kőhidai csizmája alatt. Fázósan elindult a kijárat felé, mikor az épület város felőli oldalán egy női alak vált ki a fal melletti árnyékból. A fiú a szemüvegén megolvadt hótól csak nehezen ismerte fel Boschán Katalint. Az orvosnő elébe jött:
– Jó estét, tudtam, hogy ma vagy holnap érkezik.
Kőhidai hitetlenkedve nézett rá:
– Énrám várt?
– Igen. Jöjjön el hozzám, és melegedjen át.
Katalin kinyitotta az ernyőjét és belekarolt a fiúba, a szembe144fúvó szélben kissé előredőlve nekivágtak az útnak. A sűrű hóeséstől félig vakon Kőhidai csak nehezen tájékozódott, a fordulóknál a nőhöz igazította a lépteit, felsőkarja alatt érezte mellének domborulatát.
– Milyen szépen esik a hó.
– Igen, pedig reggel még itt is tavasz volt. Átvenné az ernyőt? A szél kitépi a kezemből.
Óráknak tűnt, amíg odaértek a kertes villák utcájába, a ház ismerős kőkerítéséhez, Katalin sietve kinyitotta a kaput. Bent az előszobában Kőhidai megállt, sáros csizmájában nem akart beljebb lépni, a nő egy pár papucsot vett ki a szekrényből.
– Vegye fel, és üljön be a szobába.
Kőhidai a régi amerikai típusú Heating kályha mellé húzódott, figyelte a kék lánggal égő kokszot az üvegezett oldalfalon keresztül, valósággal rásimult a kályhára, de így sem tudott átmelegedni, mert még a trikója is átázott a zubbony alatt. Katalin egy tálcán teát, rumot és süteményt hozott be, Kőhidai vacogva fogta meg a csészét.
– Van meleg víz, fürödjön meg – mondta a nő.
Kőhidai illetlennek érezte volna, hogy levetkőzzék egy idegen lakásban:
– Nem olyan fontos. Reggel fürödtem bent a börtönben, mielőtt kiengedtek volna.
– Nem azt mondtam, hogy piszkos. A vízben jobban át tud melegedni.
– Nincs velem tiszta ruha, amit felvehetnék utána.
– Adok egy köpenyt az apuéból – egy pillantással felmérte a fiút –, bár ő egy kicsit magasabb volt magánál. Menjen át, addig összekészítek mindent.
Kőhidai a fürdőszobában megengedte a csapot, s míg zubogott a víz, körülnézett: a berendezést még a háború előtt szerelték fel választékos ízléssel és nem törődve a költségekkel. Az 145egész fürdőszobát fehér színben tartották: a csempét, a fürdőkádat, a porcelánmosdót, fehérre festették a fából készült szennyesruhatartó ládát, és fehér szőnyeg takarta a fehér-fekete franciakockás kőpadlót is. Az éles fényben villódzó fehérségből csak a rézcsapok és a rézdugaszolók sárgája vált ki.
Oldalt állt Katalin öltözőasztala: kristály parfümszóró, porcelántégelyek, olló és csipeszkészletek sorakoztak rajta, körömlakk, hintőpor és egy összehajtogatott kis selyemkendő. Az egész helyiséget átlengte az orvosnő parfümjének nehéz mósuszillata. – „Fleur de la fin d’été”, a nyárvég virága! – dünnyögte magában.
Kőhidai levetkőzött, csatakos ruháját a meleg fürdőkályha mellé akasztotta, hogy hamarabb megszáradjon. Egy pillantást vetett a tükörbe, melynek csiszolt szélei szivárványszerűen törték meg a fényt, úgy tűnt neki, erősen lefogyott a börtönben, járomcsontja élesen kiugrott az arcából.
Elzárta a csapot, és beleereszkedett a vízbe, előbb mélyen hátradőlt, de ahogy beszívta a felszínen lebegő forró párát, gyomra felkavarodott, ezért hirtelen előrecsúszott és felült. Lassan masszírozta az izmait, és szinte félálomban érezte, hogy a meleg átjárja sajgó ízületeit.
Nem tudta, mennyi ideje ülhetett már a kádban, mikor kopogtak az ajtón, be nem várva a választ, Katalin lépett be, és egy csíkos fürdőköpenyt akasztott fel a fogasra, az egyenruhát és a szennyes alsóneműt kivitte magával. Kőhidai még áztatta magát néhány percig, aztán belebújt a köpenybe.
A nappaliban Katalin egy könyvet olvasott. Kőhidai jöttére letette a fotel karfájára.
– Jólesett?
– Igen. Mit olvas?
– Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja, ismeri?
– Nem, még nem hallottam róla.
146– Nekem ez az egyik kedvenc könyvem, az egyik a három közül, amit arra a bizonyos szigetre magammal vinnék. Ha érdekli, kölcsönadom majd.
– Miről szól?
– A régi téma: nincsenek véletlenek, madárka tolla nem hullhat le Isten tudta nélkül. Üljön le, kér még egy teát?
– Igen. – Kőhidai körülnézett. – Mennyi szép tárgyat tart itt maga körül.
– Anyámé volt mind. Ő szeretett magas kőkerítésen belül élni. Ahogy megutálta az embereket, úgy szerette meg a tárgyakat maga körül.
– Hogy vészelték át a háborút ezek a bútorok?
– Szerencsénk volt – többször is. 1944 nyarán egy német tisztet szállásoltak be ide, akiben volt annyi civilizáltság, hogy nem hozta be magával a lovát is. A harcok után pedig én hamar visszatértem a bujkálásból, és nem engedtem, hogy széthordják. Talán az is számított, hogy a családunkat szerették Újváron, elsősorban persze az apám miatt. Sok embert meggyógyított.
Katalin kiszólt:
– Veruska, légy szíves hozzál nekünk még egy teát.
– Ki ez a Veruska?
– A nagynéném.
Fekete ruhát viselő sovány, égő szemű öregasszony lépett be, gyér őszes haját kontyba fogta össze, letette a teáskannát az asztalra, bemutatkozás helyett csak bólintott:
– Jó estét. Kivasaltam a fehérneműt, és letettem kint az előszobában.
– Köszönöm.
– Fáradt vagyok, lefekszem. Jó mulatást! – mondta az öregasszony, és elvonult, hallatszott, hogy kulcsra zárja maga mögött a szoba ajtaját. Kőhidai nézett utána:
– Azt hiszem, nem talált túl rokonszenvesnek.
147– Ne vegye a szívére, Veruska nem szereti az idegeneket körülöttem, a saját tulajdonának tekint. Az ő egész családja is elpusztult Auschwitzban, csak én maradtam meg neki. Fent lakik Pesten, ha felmegyek, nála alszom, időnként ő is megjelenik nálam, és itt marad egy darabig. Úgy vigyáz minden lépésemre, mint egy gardedám.
Katalin felemelte a tekintetét:
– Szerettem volna, Miklós, ha itt marad ma éjszakára, de Veruska miatt sajnos nem lehet. Azért persze nem kell elszaladnia, mesélje el, hogy zárult le végül az ügye.
Kőhidai akadozva beszámolt szabadulásának körülményeiről, Oszkár eltűnéséről a pályaudvaron, kérte Katalint, hogy reggel próbáljon átszólni Debrecenbe, és ha tud, segítsen a fiún. Az orvosnő kelletlenül bólintott.
– Megpróbálom, de azt meg kell mondanom, hogy én nem rajongok a barátjáért. Szerintem egy kis ügyeskedő, csencselő vagány. Az összes tiszttel lepaktált.
– Lehet, de én örülök annak, hogy van valaki, aki elfogad engem.
– De talán mégsem kellene lefelé barátkozni.
– Ez nem rajtam múlik. Tulajdonképpen soha nem voltak barátaim, még a testvéremmel sem jöttünk ki igazán.
Kőhidai forgatta a csészét a tenyerében, a tea lassan kihűlt, tetejére vékony olajfoltra emlékeztető réteg ült ki.
– És maga hogy él – sután hozzátette, először szólítva keresztnevén a nőt –, Katalin?
– Nincs igazán jókedvem, megviselt az ügy Bicskeivel. Emlékszik, a múltkor még hogy vitatkoztam Récsényi Zsiga bácsival, és most én is kezdem úgy érezni, hogy el kellene mennem innen Újvárról.
– Eddig nem gondolt rá?
– Nem. Tulajdonképpen azt hittem, hogy apám visszatér még 148egyszer, hiszen meghalni senki sem látta őt. Azért akartam egybetartani mindent úgy, ahogy volt. De ugye, már nem jöhet vissza?
– Nem hiszem, bár senki sem tudhatja biztosan. Annyi mindent írtak már erről.
– Nem, persze hogy nem jöhet. És nekem már nincs is erőm takarítani, rendezgetni, cserélgetni a huzatokat, javíttatni a bútorokat. Az egész életem így múljon el?
– Mit akar csinálni?
– Most volna egy vevő a házra. Eredetileg azért jött, hogy Récsényi Zsiga bácsi házát vegye meg, de az már elkelt. Körülnézett nálam, és nagyon megtetszett neki. Ha jól számolom, kapnék érte annyi pénzt, hogy vehetnék egy lakást belőle Budapesten. Érdemes volna felköltöznöm, mit gondol?
– Azt hiszem, előbb-utóbb minden vidéki zsidó felmegy Budapestre. Jobban meg tudnak élni, és egy baj esetén egy nagyvárosban könnyebben elbújhatnak – így volt 1944-ben is.
Katalin haragosan megrázta a fejét:
– Nem szeretem, ha beraknak valamilyen skatulyába. Én megdolgoztam azért, hogy engem mint Boschán Katalint szeressenek vagy gyűlöljenek, és ne mint „egy vidéki zsidó”-t kezeljenek, ahogy maga mondja.
– Lehet, de nem én találtam ki ezeket a kategóriákat. A világ az, amely szeret ilyenekben gondolkodni.
Katalin tenyerét a fiú kezére tette:
– Ne haragudjon, de én úgy teli vagyok már dühvel és bánattal, hogy más már nem is jut el hozzám, tulajdonképpen mindig önmagammal beszélgetek. Igyunk valamit, jó?
– Mióta kijöttem a börtönből, egész nap ittam.
– De én most úgy megkívántam, és nem szeretnék egyedül inni.
– Jól van.
149Katalin rumot töltött a két mélypiros metszett pohárba, mohón ivott, és tovább morfondírozott:
– Mindenképpen el kell mennem innen, legalábbis az ezredtől.
– Miért?
– A Bicskei-ügyből akkora botrány lesz, hogy semmiképpen nem maradhatok itt.
– Mitől fél?
– Maga is tudja, hogy itt minden tisztnek van valamilyen vaj a fején, és azt hiszik, hogy most őket is le fogom buktatni. Magát is fekete báránynak fogják tartani.
– Lehet, de én nem mehetek el az ezredtől, még több mint egy évem van vissza.
– Próbáljak segíteni magán?
– Mit tud tenni?
– Holnap majd megvizsgálom, lehet, hogy találok valamit, amivel leszerelik. Már a múltkor is volt valami baj a szívével.
– Nem hiszem, hogy sikerül.
– Akkor igyekszem elintézni, hogy felkerülhessen Pestre. Persze azt nem tudom megígérni, hogy egyik napról a másikra.
– Köszönöm. – Kőhidai az asztali órára nézett. – Már tíz óra elmúlt? Indulnom kell, nem szeretnék túl későn beérni.
– Várjon egy kicsit.
Katalin felkelt, és kiment a fürdőszobába, Kőhidai úgy gondolta, hogy előhozza az ott száradó egyenruhát, tekintetével megkereste kivasalt alsóneműjét, melyet a nagynéni rakott le az egyik fotel karfájára.
Katalin üres kézzel lépett ki az ajtó mögül, járása mintha megváltozott volna; ringatta máskor feszesen tartott felsőtestét, megállt a fiú előtt, magához emelte a fejét, és szájon csókolta. Kőhidai nyaka a meglepődéstől hátracsuklott, de aztán átfogta 150Katalin derekát, és magához húzta, közben érezte, hogy egy harapástól kiserken a vér az ajkából.
– Csendben! Veruska ne hallja!
Katalin az ölébe ereszkedett, Kőhidai keze becsúszott a szoknya alá, ujjai sima meztelen bőrhöz értek, a nő bent a fürdőszobában levetette a bugyiját. Ő is kibontotta a fürdőköpenyét, Katalin lovaglóülésben fölébe ereszkedett, ölelkezés közben rövidlátó sötét szemei tágra nyíltak, feszülten, szinte haragosan nézte a fiút, és csak a csúcspontot elérve buktatta előre a fejét.
Utána sem bontakoztak szét, már éjfél is elmúlt, mikor Katalin, apró csókokkal behintve Kőhidai arcát és vállát, felemelkedett, egy törülközőt szorított a lába közé:
– Istenem, egy egész óvoda kijönne belőle. És még azt mondják, hogy egy igazi férfi nem ér annyit, mint egy török fürdő!
Kiment a fürdőszobába, mikor visszatért, Kőhidai is megmosakodott és felöltözött. Bőrének jólesett a frissen átvasalt fehérnemű. Búcsúzóul Katalin átölelte a nyakát, és lehúzta magához:
– Szervusz, vigyázz magadra.
– Nem maradhatnék mégis itt?
– Nem, Veruska reggelig vár arra, hogy elmenj, hagyjuk aludni őt. Holnap majd megpróbálom hazaküldeni, akkor nyugodtabban leszünk. Gyere be délelőtt a rendelőbe.
Kőhidai hóna alatt a könyveket és leveleket tartalmazó papírcsomaggal kilépett a kapun. Kint enyhült a szél, de a ház előtti lámpa fényében is látszott, hogy változatlan lassú keringéssel ereszkednek le a hópelyhek. A fiú egyelőre nem fázott, mégis futásnak eredt, hallotta maga mögött az óljukból előugró házőrző kutyák vonítását, de csak akkor lassította le a lépteit, mikor a hideg levegőtől görcsbe állt a légcsöve, két öklét a mellére szorítva várta ki, amíg a görcs felenged.
Letért a laktanya felé vezető mellékútra, a védtelen lapos tájon a szél halmokba fújta össze a havat. Kőhidai nehezen emel151gette a csizmáját, az erőlködéstől megizzadt, a ráhulló hó megolvadt és csomókban ráfagyott a zubbonyára. Elgémberedett, hóna alól kicsúszott a csomag, az átázott borítópapír szétrepedt, és a szél elsodorta Margit régi leveleit, melyeket a nyomozók a hálókörzet átkutatásánál szedtek össze. Kőhidai kapkodva nyúlt utánuk, de nem tudta egyszerre mindet felszedni, némelyik már lesiklott a dombról a patak menti bokrok közé, és eltűnt. A sötétben reménye sem lehetett, hogy megtalálja őket. Továbbindult, tekintetét a laktanya távoli fényeire függesztve; mikor beért, a kapuban elfulladva megállt, a poszt csodálkozva nézett rá:
– Merre jártál?
Kőhidai türelmetlenül legyintett, jelentkezett az ügyeletes tisztnél, átadta a katonai ügyészség elbocsátó levelét. Átvágott a laktanyaudvaron, a körlet előtt leverte magáról a havat, és benyitott a szobába. Megdöbbenve vette észre, hogy bent ég a villany, Oszkár ott ült az asztal mellett, és csajkájából valamilyen gőzölgő ételt kanalazott:
– Üdvözlöm, Szőr! Azt hittem, már sohasem érsz haza – felényújtotta a csajkát. – Nem vagy éhes?
– Hogy kerültél ide?
– Stoppoltam egy teherautót Debrecenben, egész Újvárig elhozott.
Kőhidai leereszkedett az asztal mellé.
– Én meg azt hittem, hogy elkaptak.
– Engem?! Oszkár sohasem bukik meg, mert mindig több haverja volt, mint pénze – vizsgálódó tekintetet vetett Kőhidaira. – Te nőtől jöttél!
Kőhidai megpróbált kitérni a válasz elől:
– Ne hülyéskedj.
– Nekem dumálsz? Ki van szíva a nyakad, és összevissza harapták a szádat. Ki ez a nő?
152– Nem ismered.
– Ahogy akarod. Egyébként találkoztam a napossal, jött egy leveled, odatettem az ágyadra.
Kőhidai nem ismerte fel a címzés betűit, megnézte a feladót: Mihály Jánosné küldte. Margit anyja arról számolt be, hogy a lány ideg-összeroppanással kórházba került – a dátumból ítélve már több mint három hete postára adták a levelet, kérte a fiút, hogy ha tudja, látogassa meg Margitot. A fiú még egyszer elolvasta az üzenetet, aztán összehajtotta és a tárcájába tette.
A szíve nehéz volt, úgy érezte, ezen az éjszakán meginogtak azok a törvények, melyek szerint eddig élt, többé nem segíthetik, hogy megőrizze az önérzetét. Nyomasztónak tűntek az előtte álló napok, megbánta, hogy szeretkezett Katalinnal, elhatározta: mikor legközelebb találkozik a nővel, lezárja a kapcsolatukat.
153Másnap reggel a két fiúnak orvosi vizsgálatra kellett jelentkeznie, a több mint egy hónapos börtönélet után szükséges volt az egészségügyi ellenőrzés. Kőhidai úgy intézte, hogy először Oszkár kerüljön sorra, mert utána kettesben maradhatott Katalinnal.
– Képzeld el – mondta az orvosnő, becsukva Oszkár után a rendelő ajtaját –, Veruska megsértődött miattad!
– Miért?
– Biztos hallott mindent, és amit nem hallott, azt kikombinálta magában. Az emberek imádnak mások nemi szerveiben élni. Mindenesetre ma reggel összepakolt és elment. Nem kellett valami ürügyet kitalálnom, hogy elküldjem.
– Ne haragudj.
– Ugyan már. Nem ő fogja meghatározni, hogy éljek, különben is mindig meg szokott békülni. Hogy mondják a franciák: „Isten mindig megbocsát, mert ez a dolga.” Vetkőzz le derékig. Van valami panaszod?
– Nincs.
Katalin végigtapogatta Kőhidai bordáit:
– Ezeket a kék foltokat nem is láttam rajtad tegnap, rendesen összevertek. Vegyek fel látleletet, fel akarod jelenteni őket?
– Nem, nem kell. Elég a Bicskei-ügy.
– Majd adok egy krémet. Kenegesd. És mi van a szíveddel?
– Bent a börtönben sokszor fájt.
– Szóltál az orvosnak?
154– Nem is láttam orvost benn. De tulajdonképpen nem bántam, sőt örültem neki, szerettem volna meghalni.
– Bolond vagy. Feküdj le a díványra.
Katalin most is felrakta az elektrokardiográf érzékelőit és bekapcsolta a készüléket, összevont szemöldökkel figyelte a képernyőn végigfutó hullámokat.
– Valami rosszat látsz? – kérdezte Kőhidai.
– Nem akarok hízelegni neked, de a szíved olyan elhasznált, mint egy ötvenéves emberé. Vigyáznod kell magadra, felírok neked egy nyugtatót.
– Még sohasem szedtem semmit.
– Most sincs akut szükséged rá, de jobb, ha karbantartod a szívereidet. Ahogy lehet, beküldelek Miskolcra felülvizsgálatra. Beutalnálak a gyengélkedőbe egy kicsit pihenni, de akkor este nem tudsz kimenni.
– Hová kell mennem?
– Hozzám. Vagy nem akarsz?
– Gondolod, hogy adnak eltávozást?
– Most mindent megkapsz, mert attól tartanak, hogy botrányt csinálsz, mindenkinek rossz a lelkiismerete veled kapcsolatban. Csak merjél követelni nyugodtan. Felöltözhetsz. Akkor este várlak.
– És ha közbejönne valami?
– Miért jönne? Szervusz.
Búcsúzóul megcsókolta a fiút.
Kőhidai ott akarta folytatni a munkáját, ahol a letartóztatása előtt abbahagyta, visszament az irodába, és az őt helyettesítő katonától átvette a kartotékokat, de alig dolgozott egy-két órát, mikor áthívatták az ezred elhárítótisztjéhez. Újra el kellett mondania mindent, amit Bicskeiről tudott, vallomását most is jegyzőkönyvbe vették. Mikor aláírta az utolsó lapot is, a tiszt megjegyezte:
155– Továbbítom az ügyészségnek.
– Mi fog történni?
– Megy minden a maga útján. Tárgyalás lesz.
– Mikor?
– Nem lehet tudni. Előfordulhat, hogy már hetek múlva, de hónapok is beletelhetnek.
Kőhidai nem mozdult az asztal mellől:
– Szeretnék kimenőt kapni ma estére.
A tiszt felnézett:
– Máris?! Hiszen csak tegnap este jött meg! A csikkje még ott füstölög a kapu előtt.
– Egy hónapot töltöttem benn a börtönben, és úgy érzem, most tör ki rajtam a klausztrofóbia.
– Az mit jelent?
– A zárt helyektől való irtózás. Szeretnék egy kicsit sétálgatni a városban.
Kőhidai még mindig bizonytalanságot látott a tiszt arcán, ezért hozzátette:
– Boschán doktornő szerint is baj van az idegeimmel, felülvizsgálatra akar küldeni.
Az elhárítótiszt kelletlenül fintorgott:
– A doktornő persze jobban tudja. Ő általában mindent jobban tud. Rendben van, majd intézkedem.
Kilépve a folyosóra Kőhidai már megbánta, hogy megemlítette Katalin nevét, mert ezzel csak további alapot szolgáltatott a kapcsolatukkal összefüggő pletykákra. Igyekezett megnyugtatni magát, hogy az ügynek nincs semmi jelentősége, de az idegességtől hirtelen verejték borította el.
Bár változatlanul arra készült, hogy ma este lezárja a kapcsolatát Katalinnal, szeretett volna valamilyen ajándékot vinni neki. A kantinban akkor sem tudott volna vásárolni semmit, ha lett 156volna pénze, végül egy íróasztal-nehezéknek használt, kék színben játszó nyers kvarckristályt dugott a zsebébe.
Reggel már megborotválkozott egyszer, de a szolgálat befejeztével újra lehúzta a szakállát, bár nem vágta meg magát, száraz és érzékeny bőrén a penge nyomán kiserkent a vér. Kikefélte egy hónapja a folyosón porosodó köpenyét, felvette, már útra készen állott, mikor Oszkár benyitott a szobába.
– Egészen berozsdásodtam, nem jössz este tornázni? – egy pillantással felmérte Kőhidai külsejét. – Aha, szóval így áll a helyzet?
Oszkár bal keze ujjaiból kört formált, és jobb mutatóujjával belebökdösött közösülést jelezve, Kőhidai megbántottan elfordult. Oszkár észrevette, és barátja vállára tette a kezét.
– Igazad van, ne haragudj. Egy katona mindig akkor egyen, ha van mit, inni, ha adnak neki, és akkor izéljen, ha van kivel, soha nem kell várni a sült galambra. Csak annyit mondj meg: ismerem a nőt?
– Már kérdezted; nem ismered.
– Hol szedted fel?
– Majd egyszer elmesélem – meghúzta a derékszíját –, most már indulnom kell.
– Itt van egy tízes, tedd el, majd megadod. Gumid van?
Kőhidai legyintett:
– Ne hülyéskedj.
– Jól van, én szóltam. Ismertem egypár embert, aki öt perc élvezetért tizennyolc évig fizetett. A farkát úrrá tette, magát pedig koldussá.
– Ne félts engem ennyire, szevasz – mondta Kőhidai, és kilépett a szobából.
Napközben olvadt, de most estére újból ropogósra fagyott a hó, egy-egy jeges szakaszon megcsúszott a fiú csizmája. Megállt azon a helyen, ahol emlékezete szerint előző este szétszóródtak 157Margittól kapott levelei. Mélyen előrehajolva körbejárt az út mentén, megpiszkálta a bokrokat is, de csak egy képeslapot talált. Egy országúti lámpához érve megnézte a szöveget, foltosan elmosta az olvadó hó, alig tudta elolvasni Margit szétesően rótt betűit:
„Nessun maggior dolore, che ricordarsi del tempo felice nella miseria M2”
– Nincs nagyobb fájdalom, mint a bajban visszaemlékezni a boldog időkre! – mormogta maga elé a Dante-sort, és elrakta a képeslapot.
Kőhidai nem akart túl korán odaérni a kertes villák utcájába, ráérősen körbesétált a Fő téren. Bár a tél még töretlennek tűnt Újváron, lépten-nyomon eltakarítatlan, kormos felületű hórakások emelkedtek, a házak előtt hamuval szórták fel a jeges járdákat, mégis feltűntek már a közeledő tavasz jelei: egy-két moziba tartó fiú már vékony átmeneti kabátot viselt, és egy tompa fényű utcai lámpa alatt egy berlinerkendőbe burkolódzó öregasszony kosarából hóvirágot árult. Kőhidai vett egy csokrot, az árusnő újságpapírba takarta:
– Somogyból hoztam, egész éjszaka utaztam vele. A vonatköltséget sem keresem meg.
Fél nyolc elmúlt, mikor becsöngetett a Boschán-ház kapuján. Katalin futva jött ki ajtót nyitni, fekete pulóvert és fekete nadrágot viselt, testéből áradt a benti meleg.
– Gyere be – mondta, felágaskodott és megcsókolta a fiút.
– Hoztam neked valamit.
– Mit?
Kőhidai bent az előszobában elővette zsebéből a kékes színben fénylő kvarckristályt, és átnyújtotta a hóvirággal együtt.
– Köszönöm, ez az első virág, amit ebben az évszázadban kaptam. És honnan tudtad, hogy imádom a köveket? Menj be a szobába, ülj le, rögtön készen vagyok.
158Az ebédlőben égett a kristálycsillár. Katalin vacsorára terített a régi porcelánkészlettel, Kőhidai megfordított egy tányért: az alján kék kardokat látott, a meisseni gyár márkajelzését.
– Szereted az őzcombot? – kiabált be Katalin a konyhából. – Azt főztem neked. Az állami gazdaságban kaptam.
– Azt hiszem, még sohasem ettem.
– Hogy lehet az?
– Sokfélét nem ettem még életemben.
Kisvártatva Katalin behozta a vacsorát: vékony barna mártással készítette el a húst, zsemlegombócot és áfonyalekvárt adott mellé. Mielőtt szedett volna az ételből, rumot töltött a poharakba.
– Igyunk előtte, csak száz cseppet – koccintott, és szájon csókolta Kőhidait. – Egyél!
A fiú vett a húsból, aztán öntött rá egy kanál mártást és megkóstolta: ismeretlen fűszerek íze áradt szét az ínyén, ráharapott egy borókabogyóra is. Hónapok óta nem ült már családi asztalnál, lassan és élvezettel evett. A szálas vadhús beragadt fogai hézagába, az asztalon nem látott fogvájót, megpróbálta a nyelvével kipiszkálni.
– Ízlett?
– Finom volt.
– Tanuld meg, hogy csak értelmiségi nőnél szabad vacsorázni, mert azok ritkán mennek ki a konyhába, ilyenkor viszont ambicionálják, hogy jót főzzenek.
Vacsora után átmentek a nappaliba, leültek és sokáig hallgattak, a kályhában sustorgott a koksz.
– Szombat van – mondta Katalin –, szeretem a szombatokat. Bezárom a kaput, posta már nem jön, a rádiót kikapcsolom, hétfő reggelig nem történhet semmi rossz. Vagy ha történik is, én nem tudok róla.
– Az ünnepeid hogy múlnak el?
159– Vagy bemegyek ügyeletre a városi központi rendelőbe, vagy altatót veszek be. Karácsonyt, újévet, a deportálási évfordulót mindig átalszom.
– Miért nem utazol el?
– Próbáltam, úgy sem jobb. Tulajdonképpen az a baj, hogy nem szeretem eléggé magamat, rosszul érzem magam a saját társaságomban.
– Ezt én is ismerem.
– És gondolod, hogy ez már végleges?
– Nem tudom.
Katalin hátradőlt a fotelban:
– És te? Nem akarod elmondani az „Életed történeté”-t?
– Az én életemnek nincs története. Látod, még őzhúst sem ettem eddig.
– Azt tudom, hogy nem vagy nős. Van valakid?
– Igen, szeretek egy lányt. Már el akartam mondani neked.
– Róla nem akarsz beszélni?
Kőhidai úgy érezte, hogy elárulja Margitot, ha egy másik nőnek beszél róla, de szinte önkéntelenül kibuktak belőle a szavak. Úgy hallgatta a saját mondatait, mintha csak egy idegen ember beszédét figyelné, és gyakran úgy találta, hogy túloz, a valódinál mélyebbnek és erősebbnek mondja kapcsolatát a lánnyal, és azt sem említi meg, hogy gondolatban már hányszor feladta a viszonyukat. Lassan elbizonytalanodott, és akarata ellenére mind hangosabban kezdett beszélni, ingerültté tette, hogy Katalin változatlan arccal figyel rá.
– …tegnap este elárultam őt, és ettől az egész életem tarthatatlanná vált! – fejezte be. Kőhidai indulatai kifulladtak, úgy érezte, mintha fejjel neki akart volna futni a falnak, de a fal elhúzódott volna előle.
– Ennyi? – kérdezte Katalin, és vállat vont. – Szerintem nem 160kondulnak meg a harangok attól, hogy lefeküdtél velem. Máskor nem fordult elő veled?
– Soha.
– Akkor sem értem, hogy miért kell ezt így eltúlozni?
– Én csak úgy tudom elviselni az életet, ha hiszek benne: szigorú arányosság van a tettek és a következmények között.
– Irigylem, hogy ilyen fiatal tudtál maradni. Ott tartasz, ahol a régi ótestamentumi próféták, akikről gyermekkoromban tanultam: Isten sok szenvedéssel sújtja őket, megbetegszik a családjuk, elhullanak a juhaik, egy cserépdarabbal vakarják sebeiket a szemétdombon, de aztán, amikor kiállták a próbát, az Örökkévaló igazságot tesz: meggyógyítja fiaikat-leányaikat, és még több juhot ad nekik. Akkora nyájat, hogy a csodájára járnak. Valaha én is hittem benne, de ma már tudom, hogy az Életben nincs semmiféle méltányosság; méltatlan és ki nem érdemelt szenvedéseket kell elviselnünk minden jutalom nélkül. Miben vétkesek azok a csecsemők, akik meghaltak egynapos korukban? Vagy hogy lehet megmagyarázni Auschwitzot: az apám meghalt, tehát bűnös kellett hogy legyen, a hóhérok viszont életben maradtak, tehát szükségképpen ártatlanok? Hol kapja meg az apám a jutalmát, kinél jelentkezzen érte? Remélem, legalább a mennyországban nem hiszel?! Nem, uram, nincs méltányosság és arányosság. Ha a halottak beszélni tudnának, nem lehetne elmenni a temetők mellett, akkora kiabálás volna ott bent, mindenki azt bizonygatná a föld alól is, hogy vele milyen méltatlanul bántak el, és lehet, hogy mindegyiküknek igazat is lehetne adni. – Kőhidaira nézett. – Különben újra csak azt tudom mondani: csodálatos, hogy ilyen sokáig él benned a gyerekkor.
– Ez hogy jön ide?
– Mert csak a gyerek keres mindenre pontos magyarázatot, figyeld meg, hogy mennyire szeretik a szabályokat: a dolgok 161vagy gömbölyűek, vagy kocka alakúak – pedig valójában egyszerre gömbölyűek és kocka alakúak.
Kőhidai ivott egy kortyot, így is csak rekedt hangon tudott megszólalni:
– Lehet. Arra is van magyarázatod, hogy miért maradtam ilyen?
– Talán azért, mert túlságosan korán vesztetted el az apádat. Freud többet tud erről.
– Miért mondod ezt? A te apád is korán meghalt.
– Én azért már nagyobb voltam, mint te, úgy látszik, az a két-három év is számít. Vagy lehet, hogy egyszerűen arról van szó: a nők mindent könnyebben elviselnek.
Kőhidai nem tudott megnyugodni:
– Most sem értem: mit jelent az, hogy tovább él bennem a gyerekkor? Infantilis vagyok?
– Nem, csak mindent másképp látsz, mint az átlag: színesebben, tragikusabban. Kicsit úgy, mint én, mikor romlani kezdett a szemem és a világ körvonalai már nem voltak olyan élesek. Úgy emlékszem, hogy akkor mindent nagyon szerettem magam körül, mert boldoggá tette a képzeletemet. Ne szégyelld magad ezért, ez jó tulajdonság, kívánom neked, hogy sokáig ne veszítsd el. Az illúziók mindig átváltoznak valamilyen erővé, egyszer csak kinyílik majd az életed. Minden sikerül majd neked, az a lány is meg fog várni, akiről beszéltél.
– Nem hiszem. Én mindig is úgy gondoltam, hogy csak tévedésből élek – mondta Kőhidai.
– Tévedésből? Miért?
– Engem 1944-ben halálra ítéltek – egy állam, vagy inkább az egész világ körülöttem. Az ítéletvégrehajtók trehányul dolgoztak, tíz emberből csak hetet vagy nyolcat öltek meg, és én véletlenül kicsúsztam a kezükből, de ez nem jelenti azt, hogy az ítélet már nincs érvényben, fel sem függesztették, csak bizonytalan 162időre elhalasztották. És ezen semmi sem változtathat. – Kőhidai kitört magából. – Hogy lehet, hogy ezt te nem érzed? Neked is érezned kell!
– Szörnyűségeket beszélsz.
Katalin a fiúhoz lépett, letérdelt elé, és átölelte a fejét. Lassan, vonakodva, de Kőhidai karja is elindult, átfogta a nő derekát. Katalin szembenézett vele:
– Ezt ne csináljuk így. Ha le akarsz feküdni velem, te szólj, én sohasem foglak hívni.
– Menjünk át hozzád.
A háló volt az egyetlen szoba a házban, melynek eredeti arculatát Katalin átalakította. Itt rózsaszínű tárgyakkal vette körül magát: rózsaszínű polcokkal, rózsaszín tapétával bevont rádióval, szemüvegtartóval, a csíkos biedermeier heverőre is rózsaszínű lepedőt, párnát és vastag plédet borított. Levetkőzött, Kőhidainak úgy tűnt, hogy a bőrén is rózsa- és tejszínű reflexek törnek meg. Katalin minden sietség nélkül vonta magával az ágyba a fiút, éppúgy, mint az első alkalommal. Ölelkezés közben el-eltolta magától, és összehúzott szemmel figyelte.
Utána sokáig és szótlanul feküdtek egymás mellett, Kőhidai úgy képzelte, hogy a nő kimegy a fürdőszobába. De Katalin nem mozdult.
– Nem kell védekezned?
– Nem, én még sohasem estem teherbe – Katalin felkönyökölt. – Jó velem neked?
– Jó.
– Ugye, én vagyok a második nő az életedben? Én úgy szeretek második lenni. A férfiaknál az első kapcsolat teli van görccsel, hazugsággal, olvastak vagy hallottak valamit a szerelemről, és ezt kötelezőnek gondolják. A második nő viszont maga a szabadság, vagy legalábbis a szabadság kezdete.
– Te minden férfinak tetszel – mondta Kőhidai, becsúsztatta 163kezét Katalin lába közé, és ott hagyta combja sima és síkos belsején.
– Azt hiszed? Bár így volna. Az egyik első szerelmem, mert én sajnos már túl vagyok a másodikon, egy professzor volt, aki tanított engem az egyetemen, ő mondta nekem egyszer: „Akinek tetszel, az megvész érted, akinek nem, az ki nem állhat – nekem speciel nem tetszel” – tette hozzá kedvesen.
– És… – kezdte Kőhidai, aztán hirtelen elhallgatott, Katalin ránézett:
– Mit akartál kérdezni? Bicskeit?
– Őt, de nem túl fontos. Ha akarod, hagyjuk.
– Nem, egyszer beszélnünk kell róla, de többet ne hozd elő, nagyon kérlek rá. Egy fél évig járt utánam, amíg a szeretője lettem. Azt hittem, hogy az egész nem lesz több egy kellemes közjátéknál, de ő drámát vitt az ügybe.
– Ez mit jelent?
– Ő az ágyban is győzni akart, bizonyítani önmaga előtt. Férfinak nem volt különös, izélés közben folyton dicsérni kellett. – Katalin elnevette magát. – Azt szerette hallani: „kan vagy, kan vagy!”, pedig hol volt ő attól. Gyakran berúgott, és olyankor alig élt. Várj, betakarlak.
Összeölelkeztek, a fiú megtapintotta Katalin karját, köteges izmokat érzett az ujjai alatt:
– Te sportoltál?
– Persze, én modern elvek alapján nevelt úrilány vagyok, ha nem tudnád. Apám úgy gondolta – és ő messze okosabb volt, mint bárki ebben a városban –, egy szülő két dolgot adhat a gyerekeinek, aminek biztos hasznát veszi: jó fizikumot és nyelvismeretet – minden más dolog tökéletesen bizonytalan. Engem már hároméves koromtól rászoktattak a mozgásra, beírattak Újvár egyetlen Montessori-rendszerű óvodájába, tornáztunk, balettoztunk. Mostanában is lejárok a Bodrogra evezni tavasztól 164egészen őszig – bár már az sem olyan, mint régen, fent a szlovákok beleengedik a cserzőanyagok hulladékát, megfesti a vizet, bőrbajt okoz. Mi volna, ha egyszer bemennénk Miskolcra úszni egyet?
– Nem tudok úszni.
– Hogy lehet ez a huszadik században?
– Én nem tanultam meg semmilyen bonyolultabb mozgást, nem tudok biciklizni, és táncolni sem.
– Ez is azért van, mert szegények voltatok?
– Nem, ez az egész az én hibám. Az öcsém ugyanúgy nőtt fel, mint én, mégis tud táncolni, és sportol is.
– Akarod, hogy megtanítsalak úszni?
– Nem hiszem, hogy sikerülne. Én úgy hallottam, hogy csak gyerekkorban lehet, a felnőtt már fél a vízben.
– Nem igaz. Az egész csak azon múlik, hogy hiszel-e bennem, rám mered-e bízni magadat. Igen?
– Igen.
Kőhidai nem értette, miért beszél Katalin közös jövőjükről, hogyan felejthette el az ő vallomását, hogy Margithoz tartozik. Zavartan bólintott, és megismételte:
– Igen.
– És szabad vagy, akkor mész el, amikor akarsz. Én örülök minden napnak, amíg velem maradsz, és megtanítalak mindenre, amire csak hagyod magad. Itt az ágyban is. Ha csak hozzád érek, meg fogsz remegni.
– Most rosszul csinálom?
– Nem, csak rossz iskolát kaptál, egy nőt nem megizélni kell, hanem ölelkezni vele. Engedj engem felülre.
Kőhidai teste tiltakozóan megmoccant, de aztán elengedte magát, és elrejtette arcát a rásimuló nő két harangozó melle között, beszívta Katalin bőrének verejték- és parfümillatát.
Én, a földnek fekete göröngye eljutottam ide, és ez már megmarad bennem, akármi is történik ezután – gondolta.
165Katalin marasztalta, hogy ráér másnap hajnalban visszatérni, de Kőhidai nem akarta tovább bonyolítani helyzetét a laktanyában, éjfél felé elköszönt. Meglepetésére Oszkárt most is ébren találta:
– Na, hogy telt el az este?
– Jól.
– És mit tud a doktor néni?
Kőhidai összehúzta a szemét:
– Ki mondta neked?
Oszkár legyintett:
– Ugyan már! Amit ketten tudnak, az nem titok, és téged nem ketten láttak, amikor bementél hozzá, az egész ezred rólatok beszél. Nyista pleff, ne szégyelld magad, én csak irigyellek érte.
Elővette a falrésből a pálinkásüveget, és töltött:
– Mindig imádtam azokat a nőket, akik valamilyen férfias dolgot csinálnak, például hegedülnek, sportolnak vagy gyógyítanak. Ugye, Katit is csak imádni lehet?!
– Nem akarok beszélni róla.
A szokatlanul kemény hangra Oszkár felkapta a fejét, de aztán csak legyintett.
166Récsényi március elején üzente meg Katalinnak, hogy megkapta a kivándorló-útlevelet és indulásra készen áll. Katalin attól félt, hogy lekésik a búcsúzásról, még azon a napon felutazott Budapestre. Hogy ne veszítsen időt, a holmiját nem rakta le Veruskánál, hanem egyenesen a lipótvárosi lakásba sietett, és szinte kétségbeesetten nyomta meg a csengőt. Maga Récsényi nyitott ajtót, Katalin átölelte, és fejét a vállára hajtotta.
– Ugyan már, Katika, nem szabad sírni. Törölje meg az arcát – mondta az öregember, és egy régimódi, nagyméretű fehér zsebkendőt nyújtott felé. – Mi baj van?
– Úgy érzem, Zsiga bácsi, mintha most menne el végleg az apám.
– Az emberek nem mennek el végleg, olvasta bizonyára Maeterlincktől a „Kék madár” című könyvet, amíg gondolnak valakire, az addig él bennünk és körülöttünk. Egyébként én biztos vagyok benne, hogy még látjuk egymást, ibi-ubi, ott ahol.
– Igen, én is hiszek benne, csak mostanában olyan furcsán alakulnak a dolgok, folyton búcsúznom kell valakitől, és lassan már senki sem marad körülöttem.
– Megértem magát, Katika, sohasem azt kell sajnálni, aki elmegy, hanem azt, aki ugyanazt az életet folytatja tovább. De hadd főzzek magának egy teát, attól majd megnyugszik.
Mikor kezében a tálcával visszatért, Katalin végigmérte a külsejét; az öregember láthatólag felkészült az útra. Maradék ősz haját rövidre nyíratta, új szemüveget csináltatott, és a szájában néhány frissen villogó korona jelezte, hogy a fogait is rendbe 167hozatta. Récsényi észrevette a pillantást, és mintha egy kérdést érzett volna ki belőle, bólintott:
– Igen, igyekeztem rendet teremteni magam körül kis és nagy dolgokban egyaránt. Magánügyeimmel nem akarom untatni, de annyit elmondanék, hogy megnősültem.
Katalin meglepődve kapta fel a fejét:
– Gratulálok, Zsiga bácsi. Ismerem az illetőt?
– Nem. Hosszú évekig álltam kapcsolatban egy asszonnyal, én már férfinak is régóta nyugdíjas vagyok, kapcsolatunk az emlékek szintjére emelkedett. Ez a hölgy mindig szerette volna, ha asszonynéven élhetne. Elvem: minden kapcsolatunkat gazdagabban kell elengedni, mint ahogy érkezett, így most elvettem feleségül. Ez természetesen nem jelent többet egy puszta anyakönyvi bejegyzésnél, ő nem tart velem Amerikába, és anyagi támogatásomra sincs szüksége, egy jól menő kalapüzletet vezet a Belvárosban.
A szoba közepén álló bőröndök és a vámosok által már lezárt-lepecsételt láda felé mutatott:
– Ami a ruházatot illeti, igyekeztem úgy ellátni magam, hogy minél később kelljen vásárolnom bármit is. Csináltattam három öltönyt és négy pár cipőt, a meglevő holmimmal együtt ennek már ki kell szolgálnia engem.
Katalin ivott egy kortyot, aztán letette a teáscsészét:
– Tudom, hogy maga nem szeret anyagiakról beszélni, Zsiga bácsi, de van elég pénze? Szívesen segítenék.
– Köszönöm, Katika, de ismeri a mondást, hogy „egy zsidónak mindig kell hogy legyen pénze”! Mert sehol semmi másra és senki másra nem számíthat. Mint már említettem a múltkoriban: egy megfelelő összegű takarékkönyvet tudok hagyni a húgomnak, és én magam sem távozom üres kézzel.
– Mennyi valutát vihet magával?
– Az előírások szerint öt dollárt kaptam a Nemzeti Banktól, 168és mikor átlépem a határt, épp ennyi lesz nálam, egy vörös centtel sem több. Az más kérdés, hogy ennek ellenére kint sem fogom a nulláról kezdeni.
Katalinnak önkéntelenül kicsúszott a száján:
– Hogy sikerült? Illetve bocsánat.
Récsényi elmosolyodott:
– Legyen elég annyi, hogy az a „gépezet”, mely gyógyszereket, kávét, teát hozott be külföldről Magyarországra, ellenirányban is működik.
– És mi a szándéka vele? Beszáll valamilyen vállalkozásba?
– Nem, én már nem kezdek semmibe. Higgye el, nem arra születtem, hogy pénzt síboljak ki az országból, csak egyszerűen bántotta volna az önérzetemet, hogy hetven év után kifosztva, üres kézzel kellene eltávoznom innen. Olyan ellenfél sújtott volna le, mely nívóban a cipőm sarkáig sem ér.
Az öregember nehezen tudta legyűrni indulatait:
– De ne rontsuk a kedvünket ilyen komor dolgokkal, beszéljünk valami kellemesebbről. Mikor még 1939-ben elvették az újvári szőlőmet és pincémet, kis saját „bormúzeumom”-at egy ládába raktam, és elfalaztam városi házam pincéjében. Isten különös csodája folytán néhány palack épségben átvészelte a háború viszontagságait, közte a kedvencem, egy 1931-es évjáratú Muscat Otonel.
Récsényi a szekrényhez lépett, elővett egy homályos falú félliteres, jellegzetesen hegyaljai formájú üveget, és három pohárral együtt egy ezüsttálcára tette:
– Ritka alkalomra tartogattam, nos, úgy vélem, ez az alkalom elérkezett. Megtisztelne-e, Katika, azzal, hogy megiszik velem egy pohárral?
– Nagyon szívesen.
Az öregember kihúzta a dugót, az egyik pohárba dobta, öntött rá az üvegből, csak azután töltött maguknak. Megkóstolta:
169– Hőfoka, színe kifogástalan. A zamata pedig, ahogy mondani szokás, üvegbe zárt napsugár. – Koccintottak. – Magának hogy ízlik, Katika?
– Csodálatos.
– Köszönöm a bókot. Lehet, hogy boldogabb lettem volna, ha egy borospincében töltöttem volna el az életemet, és nem az irodákban, a törvényszéken. Sajnos nincs ellenpróba, az élet nem olyan, mint a fogalmazásórák voltak az iskolában: két papírt kaptunk, egyet a piszkozatra, ahol mindent kipróbálhattunk, egyet a tisztázatra, a végleges formára.
Az öregember hamar kivörösödött a bortól, hangja még mélyebben és komorabban zengett:
– Visszatérve a sorsom alakulására, nincs az az illúzióm, hogy győztesen megyek el innen. Minden távozás egy országból, ahol születtünk, egy vereség beismerése, és az volna még akkor is, ha kint aranyhegyek várnának rám. Nem sikerült az életem, be kell látnom, hogy nem sikerült. Földönfutó lettem.
Katalin elszoruló torokkal kérdezte meg:
– Tudom, hogy most már butaság ilyet kérdeznem, de csakugyan muszáj elmennie, Zsiga bácsi? Most is úgy érzi, hogy nem tehet másképp?
– Igen, és meg vagyok győződve, hogy én csak előrementem. Ha majd mindenki számára megnyílnak a határok, és ez szerintem előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlenül bekövetkezik majd, a maradék zsidók is ki fognak vándorolni Magyarországról, Lengyelországból, sőt a Szovjetunióból is.
– Úgy gondolja, hogy ez törvényszerű?
– Igen. A zsidóság már évszázadok óta úgy reagál a vérengzésekre, tömeggyilkosságokra, hogy elvonul a pusztulás színhelyéről. Az inkvizíció után eltűntek Spanyolországból, még a környékéről is, most a háború után pedig Ausztriából és Németországból. Legkésőbb ötven év múlva mi is eltűnünk, mint az 170avarok, templomainkat átépítik hivatalokká, könyvtárakká, temetőinket pedig felszántják.
Katalin kissé felrázta a bort a pohárban:
– És mi marad utánunk?
– Nem sok, néhány műszaki ötlet, örökzöld sláger és verseskönyv, melankóliánk és csapongó szélsőséges gondolataink a magyarság vérébe keveredve, lázadó hajlam és hisztéria, egy-egy furcsa savanyú vagy édes íz az ételben, de hát ez már nem énrám tartozik, hogy is mondják mostanában: én kiszálltam a buliból! – Katalin szemébe nézett: – Csak azt tudom tanácsolni, Katika, hogy éljen becsomagolt bőrönddel, akármilyen terhet is ró ez idegrendszerére. Bár lett volna valaki, aki annak idején, mikor annyi idős voltam, mint maga, engem is figyelmeztetett volna. Lehet, hogy a kisfiaim még ma is élnének.
Az ajtóban hirtelen megfordult a kulcs, Matild, Récsényi húga érkezett haza.
– Isten hozott, Katika! Mi újság otthon? – megcsókolta a lányt, de a válaszát be sem várva eltűnt a konyhában. Közben figyelmeztető pillantást vetett a bátyjára, Katalin észrevette, és felemelkedett a helyéről:
– Nem akarom zavarni, Zsiga bácsi. Mikor indul?
– Holnap fél egykor a Keleti pályaudvarról, vonattal megyek Bécsig, elém jön az unokatestvérem, ott várjuk be az amerikai vízumot.
– Már holnap?! Kikísérhetem, Zsiga bácsi?
– Nem szeretném, Katika. Teli leszek idegcsillapítóval, és így sem biztos, hogy tudok majd uralkodni magamon. Attól félek, hogy hasonlítani sem fogok arra az emberre, akit maga, Katika, gyerekkora óta ismert és talán szeretett is.
– Igen, szerettem.
– Úgy hiszem, az volna a legjobb, ha most így békében, nyugodt lélekkel köszönnénk el egymástól – felemelte a hegyaljai üveget. – Tölthetek még egy pohárral?
171– Csak annyit, hogy koccintani tudjunk, már ez is a fejembe szállt.
Récsényi öntött egy ujjnyit a mézszínű borból:
– Így hát akkor Isten magával, Katika, löchájim gut, a jó életre – ivott egy kortyot, aztán megkérdezte: – Apropó, mi van azzal a fiúval, akinek az érdekében közbenjárt a múltkor? Sikerült segíteni rajta?
– Igen, kiszabadult.
– Lehetséges, hogy valamilyen tartalmasabb kapcsolat alakul ki maguk között?
– Nem, ő csak a barátom, nem több.
– Értem. Szerettem volna tőle is elköszönni. Mélyen impresszionált engem találkozásunk a temetőben, úgy tűnt, mintha egy eleven gyászszobor volna. Ha illendő volna megbontott palackot ajándékozni valakinek, elküldeném neki ezt a Muscat Otonelt, de így is mondja meg neki, hogy szívből üdvözlöm.
– Átadom majd. Segíthetek még valamit, Zsiga bácsi?
– Egy nagy szívességet kérnék. Néha, amikor amúgy is fent jár Pesten, látogasson el a húgomhoz. Szerencsére társaságteremtő alkat, vonzza az embereket, de én magában jobban megbízom, mint a barátnőiben. Megírom majd a címemet, ha valami baj történne vele, kérem, hogy értesítsen.
– Ezt megígérem. Valami más?
– Nem, ez minden.
– Megígérem. Nem is tartom fel tovább, Zsiga bácsi.
Récsényi kiszólt a konyhába:
– Matild, gyere be, Katalin szeretne elköszönni.
– Egy perc.
– Ha megengedi, elmondanám az áldást maga fölött, vegye úgy, mintha az apja mondaná.
Katalin előrehajolt, fején érezte az öregember széttárt ujjait és hallotta az ünnepélyes, zengő szavakat:
172– „Tegyen az Úr olyanná, mint Sára, Rivka, Ráchel és Lea volt. Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg, fordítsa feléd az arcát, és legyen irgalmas hozzád, fordítsa feléd az arcát, és adjon neked békét!…”
Katalin egy hónap múlva kapott egy képeslapot az öregembertől, magát Récsényit ábrázolta; a császári palota kertjében állt, átkarolva egy sovány, kalapot viselő férfi, valószínűleg az unokatestvére vállát. Katalin elsírta magát, meglátva az erőltetett mosolyt és a régimódi vastag bogra megkötött nyakkendőt az öregember nyakán. A kép hátoldalán csak egy bécsi hotel címe állt, alatta nyomtatott betűkkel egyetlen mondat: „Útban a Semmi felé, ahová már akkor megérkeztem, amikor elindultam. Récsényi.”
Katalin később megtudta, hogy a postán rejtjelzésnek találták ezt a szöveget és sokáig vizsgálgatták.
173Kőhidait nem érdekelte a politika, de tudomásul kellett vennie, hogy a világ változásai felgyorsultak körülötte, a kötelező elméleti foglalkozásokon és a laktanyában naphosszat szóló rádióadásokban egyre több utalás jelezte a korábban megingathatatlannak látszó hatalom fokozatos felbomlását.
Katalintól gyakran kapott egy-egy Budapestről érkezett hetilapot vagy irodalmi folyóiratot, elrejtette őket az íróasztalára kirakott kartotékok között, és lopva olvasgatta az ország nyomoráról, az erőszakos intézkedésekről, konstruált perekről szóló verseket és riportokat.
– Megmozdult a világ – mondta Katalin egyik este, mikor ott feküdtek a biedermeier heverőn. – A te életed is megoldódik majd, meglátod.
Kőhidai felkönyökölt:
– Mire gondolsz?
– Visszatérhetsz majd a főiskolára, vagy ha nem akarsz, tanulhatsz tovább egy másik egyetemen.
– Én már nem ülök vissza a padba.
– Miért nem?
– „Hogy Wittenbergbe visszamenj tanulni, ez óhajtásunk ellen van nagyon…”
– Ez mi?
– Hamletnek mond valami hasonlót a mostohaapja.
– Nem értem, ez miben vonatkozik rád?
– Már nem volna türelmem tanulni, öregnek érzem magam ahhoz, hogy újra előadásokat jegyzeteljek, órákra készülődjek.
174– Most fáradt vagy, a börtön is megviselt. Ha kipihened magad, másképp fogsz gondolkozni.
– Lehet, de én csak a mostani magamért tudom vállalni a felelősséget.
– Mégis, mihez akarsz kezdeni, ha leszerelsz majd?
– Fogalmam sincs. Talán beállok egy budapesti könyvtárba altisztnek, cipelem majd a könyveket és olvasgatok.
– Miért nem akarsz valami többet? Miért nem hiszed el, hogy ha itt demokrácia volna, az a te utadat is megnyitná?
Kőhidai mereven nézte a plafont:
– A dolgok nem változnak meg.
– Egyszer okvetlenül meg kell változniuk.
– Itt minden változás következményei kiszámíthatatlanok, csak egy biztos: a Rossznak mindig százszor több esélye van, mint a Jónak, a véletlenek szükségszerűen őt segítik. Most az állam adja meg az esélyt azoknak, akik a tehetségük alapján nem tudnának érvényesülni, hitbizományban kapják az állásokat. Ha pedig megvalósulna, amit te elképzelsz, akkor sem a képességek döntenének, hanem az, hogy ki helyezkedik ügyesebben vagy ki beszél hangosabban. Ezt ne vedd panasznak, én tudom, hogy ez a világ természetes rendje, csak azt az egyet ne kívánd, hogy én magam is lelkesedjek érte.
– Hiába próbálod távol tartani magad a világtól.
– Azért megpróbálom.
Katalin felsóhajtott:
– Mit lehet csinálni veled? Jó volna, ha minél hamarabb le tudnál szerelni. Igyekszem elintézni, hogy behívjanak felülvizsgálatra.
Kőhidainak napról napra tapasztalnia kellett, hogy a külvilágban végbemenő változások az ezred belső fegyelmét is aláássák. A tisztek egyre több szabadosságot engedtek meg maguknak, különféle ürügyekkel korábban leléptek, ebéd után már 175csak elvétve lehetett megtalálni őket az irodában. A laktanyában és a laktanyán kívül gátlástalanul üzleteltek, és elmulatták a megszerzett pénzt.
Oszkárt egyre több megbízással látták el, a fiú ideje nagyobbik részét Budapesten töltötte. Február utolsó napjaiban visszatérve egy „Esti Budapest” példányt hozott magával, melyben egy cikk Bicskei ügyével foglalkozott. Kőhidai elolvasta, és meglepődött a cikk hangnemén; úgy ismertette az őrnagy ellen felhozott vádakat, mintha már eleve bizonyítottnak kellett volna tekinteni őket.
– Te ehhez jobban értesz, magyarázd el, hogy nekünk kettőnknek mit jelent ez – kérte Oszkár.
– Ha jól értem, akkor egy nagy nyilvános tárgyalást akarnak rendezni, és nekünk nem egy szűk körben, az ügyész vagy a bíró előtt kell majd vallomást tenni, hanem ott lesz a sajtó is, hozzátartozók, nagyközönség. Biztos, hogy a cikkel valami hasonlót próbálnak előkészíteni.
Oszkár a fejét csóválta:
– Nem örülök neki. Figyeld meg, hogy mi leszünk az ezredben a feketeseggűek!
– Mit csináljunk?
– Ne engedd, hogy rád szálljanak. Ha valaki beléd akar kötni, ne állj le vele tárgyalni, hanem vágd szájon úgy, hogy a takony menetet vágjon a nyakán. Biztos, hogy nem mer feljelenteni, mert azt hiszi, hogy valami nagykutya áll mögötted. A dumákkal pedig ne törődj, meg kell tanulnod égni előttük.
Kőhidai naphosszat érezte magán a kutató-figyelő pillantásokat, de hangos megjegyzést egyelőre senki sem tett.
176Egy héttel később Kőhidait berendelték a miskolci katonai kórházba. Katalin meghagyta neki, hogy a vizsgálatok alatt mindenképpen beszéljen az egyik főnökkel, egy Lengyel Pál nevű orvosőrnaggyal, aki tud az ügyről, és megígérte a segítségét.
A porta eligazító ablakánál Kőhidai kereste Lengyelt, de azt a felvilágosítást kapta, hogy az őrnagy aznap nem tartózkodik bent. Kőhidai nem tudta, hogy mihez fogjon, szeretett volna tanácsot kérni Katalintól, megpróbálta telefonon felhívni, de nem sikerült elérnie. A vizsgálatra szóló berendelés parancsnak számított, így kénytelen volt jelentkezni, és elindulni az előírt úton. Kartonjával a kardiológiára irányították, itt egy alacsony, fiatal orvos fogadta, mikor bemondta a nevét, kelletlen fintor ült ki az orvos arcára.
– Megint egy protekciós! Csak azt nem tudom, hogy ha mindenkit leszerelünk, akkor ki védi meg a hazát?!
Kőhidai szótlanul álldogált előtte, kissé megkönnyebbült, mert a szavaiból arra következtetett, hogy Lengyel őrnagy, ha nem is tudott jelen lenni, közbenjárt az érdekében. Az orvos – akiről kiderült, hogy főhadnagyi rendfokozatot visel – végig indignálódva végezte a vizsgálatot, ingerült hangon utasítgatva a fiút. Mikor végzett, szembefordult vele:
– Mit szólna, ha azt mondanám, hogy ebben a pillanatban legalább tízezer olyan ember szolgál a Magyar Néphadseregben, aki mind betegebb magánál és mégsem próbál meg leszerelni?
Kőhidai leszegte a fejét, és a kövezetet nézte maga előtt. Az orvos főhadnagy vitára számított, hogy kitértek előle, indulatai nem találtak fogódzót, megvetően legyintett.
– Tudom, hogy maga nem törődik az én véleményemmel, és a protektorai is átnyúlnak majd a fejem fölött, de én akkor sem fogok asszisztálni egy nyilvánvaló csaláshoz, én nem adom a ne177vemet – valamit írt a lelet aljára, közben tovább füstölgött. – Én csak annyit tehetek az igazságért, hogy továbbítom az ügyet Budapestre a Központi Katonai Kórházba, majd ott leszerelik magát, ha akarják. – A papírokat egy borítékba tette és két kapoccsal lezárta. – Tessék, ezzel kell jelentkeznie.
Kőhidai úgy találta, hogy a főhadnagy indulatai nem állnak arányban az egész vizsgálat jelentőségével, sőt mintha nem is neki szólnának, homályos indítékokat sejtett mögöttük. Belátta azonban, hogy nem tisztázhatja az ügyet, tisztelgett és elhagyta a rendelőt.
A fiú gyalog ment ki a pályaudvarra, így is elérte az Újvárra tartó déli vonatot. Nem akart világosban mutatkozni a kertes villák utcájában, ezért behúzódott az újvári állomás söntésébe, egy pohár bor fölött könyökölve kiolvasta az újságokat, és csak sötétedés után indult el. Katalint már otthon találta.
– Mi történt?
Kőhidai szótlanul átnyújtotta a borítékot, a nő kihajtotta rajta a kapcsokat, és kivette a leletet – először az aláírást nézte meg rajta:
– Monori doktor vizsgált meg?! Miért nem Lengyelhez mentél, úgy, ahogy megbeszéltük?
– Először őt kerestem, de nem volt benn.
– Akkor haza kellett volna jönnöd vizsgálat nélkül.
– Nem tudtam, mit csináljak, hívtalak telefonon, de nem találtalak meg.
Katalin elolvasta a szöveget, haragosan bólintott:
– Igen, tőle nem is lehetett mást várni. Meglátta az én nevemet, rögtön megpróbált keresztbe tenni.
– Honnan ismered őt?
– Az egyetemen egy tanulócsoportba tartoztunk, szeretett volna lefektetni. Akkoriban én nem csináltam nagy ügyet az ilyesmiből, de az ő szövegét speciel untam. Folyton a kispolgá178rokat szidta előttem; legyek megtisztelve, hogy ő tősgyökeres népi származék létére hajlandó volna beemelni nekem.
– Ezek után mennyi esélyem maradt arra, hogy leszerelnek?
Katalin újra megnézte a leletet:
– Nem vállalta a döntést, hanem megtette a maga piszkos kis megjegyzéseit és továbbpasszolta az ügyet.
– És most jobbak az esélyeim, hogy leszerelnek, vagy rosszabbak?
– Ne törődj vele, Pesten is megvannak az összeköttetéseim, megpróbálom mozgósítani őket. Most gyere vacsorázni.
Átmentek az ebédlőbe, Katalin vajas kenyeret kent a tea mellé, közben megjegyezte:
– Délelőtt kerestek.
– Engem? Kicsoda?
– Egy nő. Elég furcsa volt, nem tudom, mit gondolt arról, hogy mi egy laktanya? Valami szanatórium, ahová csak úgy be lehet sétálni, ha kedvünk támad? Aztán addig beszélt a portán, amíg beengedték, és egyenest hozzám utasították. Úgy látszik, már mindenki tudja, hogy én vagyok a te lerakatvezetőd. Roppant megtisztelő.
Kőhidai nem értette Katalin ingerültségét, de nem akarta átvenni ezt a hangnemet:
– Hogy hívták őt?
– Valamilyen Margitnak. Ő az a szerelmed, akiről a múltkor beszéltél?
– Hogy nézett ki?
– Hosszú barna haja van, zöld szeme, és olyan rövid kabátot hord.
– Igen, azt hiszem, ő volt.
– Ne haragudj, nem zavaros egy kicsit ez a nő?
– Beteg volt, most jött ki a kórházból. Sokáig volt itt?
– Legalább egy órát beszélt nekem.
179– Mit akart?
– Nem is értettem pontosan. Valami olyat magyarázott, hogy bármilyen hosszú szöveget is mondanak neki, prózát vagy verset, ő kapásból rávágja, hogy hány betűből áll. Hogy ezt egész Európában egyedül csak ő tudja megcsinálni, és szó van arról, hogy cirkuszban fog fellépni vele. Nekem is ki kellett próbálnom, kellett mondanom egy verset neki.
Kőhidai lehajtotta a fejét.
– Nem hagyott valami üzenetet?
– Nem, csak annyit mondott, hogy nem fontos az egész, csak véletlenül járt erre. Aztán elment egy nagy fekete Volgával, ha jól láttam, egy alacsony, széles vállú férfi várta. Annak alapján, amit meséltél róla, másnak képzeltem, de hagyjuk, semmi közöm hozzá.
Kőhidai szeretett volna mondani valamit Margit védelmében, de mire megtalálta az érveket, Katalin már kiment a konyhába, hogy behozza a teát.
180Kőhidait március huszadikára idézték be a Legfelsőbb Katonai Bíróságra tanúvallomást tenni. Katalin egy nappal korábban utazott fel.
– Egy barátnőmnél fogok lakni Budán – mondta a búcsúzásnál. – Felírom a telefonszámot.
– Mikor keresselek?
– Ne beszéljük meg pontosan. Majd fenn meglátod, hogy alakulnak a dolgaid, ha úgy gondolod, hívjál fel. Ha nem fér bele az idődbe, akkor majd a bíróságon találkozunk, ha ott sem sikerül, majd itthon.
A vonat késett, Kőhidai csak egy óra felé ért fel a Keleti pályaudvarra, egyenest a Rottenbiller utca felé indult. Becsöngetett Margit albérletébe, egy öreges hang válaszolt:
– Igen. Azonnal megyek.
Az ajtót nyitó asszonyban Kőhidai Margit édesanyját ismerte fel. Mihályné kezet nyújtott.
– Isten hozta, Miklós, jöjjön beljebb.
Kőhidai zavartan köszönt, és követte az asszonyt. A szobát most látta először belülről, úgy tűnt neki, mintha raktárnak használták volna.
– Egy kissé zsúfoltan vagyunk – mondta Mihályné –, az a helyzet, hogy a főbérlő ide is berakta a felesleges holmiját. Én is csak a nyakukra jöttem a lányoknak – egy összecsukott vaságyra mutatott –, itt szoktam aludni. Próbálom hasznossá tenni magam, stoppolok, megvarrogatom Margit ruháit.
– Sokat tetszik itt lenni?
181– Mióta Margit kórházba került ideg-összeroppanással, gyakran feljövök – Mihályné felnézett a varrásból. – Megírtam magának, Miklós, hogy beteg volt, elkallódott a levelem?
– Nem, megkaptam, de sajnos nem adtak eltávozást, nem tudtam meglátogatni – mondta Kőhidai, nem akart beszélni arról, hogy börtönben ült abban az időben.
– Sajnálom, biztos örült volna magának. Egy hónapot töltött benn a kórházban, mikor kijött, egypár napra felköltöztem ide, és azóta is mindig feljövök, ha a patikából elengednek. Látom, hogy szüksége van rám – Mihályné hirtelen sírni kezdett. – Istenem, ez a szerencsétlen lány! Hogy számolok el vele az apjának a túlvilágon?
– Valami baja történt Margitnak?
– Az orvosok azt mondják, hogy meggyógyult, de én látom, hogy az egész élete félresiklott, nem találja meg a helyét a világban. Belekap mindenbe: grafológiát tanul, beáll egy textilgyárba, hogy szövőnő lesz, aztán két nap múlva otthagyja. A szemem láttára pusztítja el magát, nem eszik, nem tud elaludni, egész éjszaka olvas.
Hirtelen csend állt be, Mihályné felnézett:
– Folyton azon gondolkodom, hogy mit kellene csinálni. Lehet, hogy az segítene rajta, ha férjhez menne? Talán, ha nemcsak önmagával kellene törődnie, hanem egy családdal, komolyabban fogná fel az életét.
Kőhidai vörös arccal bámult maga elé:
– Nem tudom, hogy segítene-e rajta. Mikor jön haza Margit?
Mihályné megértette, hogy visszautasították, de a hangja változatlanul jóindulatú és szívélyes maradt.
– Ismerheti, Miklós, hogy mindig mond valamit, de sohasem lehet komolyan venni. Lehet, hogy beállít egy óra múlva, lehet, hogy csak holnapután. Maga meddig marad Pesten, Miklós?
182– Holnap este vissza kell mennem. Szerettem volna találkozni vele.
– Nagyon sajnálom, hogy semmi közelebbit nem tudok mondani. Megtalálja magát valahol, vagy maga keresi majd őt?
– Majd visszanézek ma este vagy holnap reggel.
– Isten magával.
Kőhidai elköszönt, és szinte még a lélegzetét is visszatartva lefutott a lépcsőn. Nem tudott szabadulni a szégyentől, amiért nem válaszolt nyíltan, hogy hajlandó volna-e feleségül venni Margitot.
Miért nem mondtam meg neki, hogy a saját életemet sem tudom megoldani? – gyötrődött magában.
Lassan ballagott visszafelé a Rottenbiller utcán, a nap kisütött, és fénye visszaverődött a csatakos járdán, vékony pára szállt fel. Kőhidai elgondolkodott, hogy ha a körülmények lehetővé tennék, együtt tudna-e élni a lánnyal? Elképzelte közös hétköznapjaikat egy kis lakásban vagy egy albérleti szobában, és belátta, hogy kapcsolatuk néhány hét vagy hónap alatt felborulna.
Leért a végállomáshoz, ahol fel kellett szállnia a hazafelé vivő villamosra. Még korán volt, nem akarta az egész estét a ferencvárosi lakásban eltölteni; beszélgetni az anyjával, vagy behúzódni a szobájába. Lement a közeli pincekocsmába, és blokkot váltott egy fröccsre, majd két tantuszt is kért a pénztárosnőtől.
A falra szerelt telefonkészülék közelében tette le a poharát a pultra, ivott egy kortyot, aztán előkereste zsebéből a papírlapot, amelyre Katalin felírta a budai lakás telefonszámát, tárcsázott. Mintha számított volna a hívásra, a túloldalon Katalin azonnal felvette a kagylót.
– Szervusz. Megjöttél?
– Igen. Van időd?
– Persze. Hol vagy most?
– A Keletinél egy kocsmában.
183– Ne rúgjál be, hanem gyere ide – Katalin bediktálta a címet. – Csókakő utca 14. Tudod, hogy kell idejönni?
– Ismerem az utat! Csak az a baj, hogy még nem mentem haza átöltözni. Egyenruhában vagyok.
– Nem érdekes, gyere úgy, ahogy vagy.
Kőhidai villamossal átutazott Budára, a megadott címen a János Kórház fölött egy újonnan épült, háromemeletes társasházat talált. A kapu zárva volt, be kellett nyomnia egy csengő gombját, hogy bejusson, mikor felért az első emeletre, Katalin már ott állt a lakás nyitott ajtajában.
– Gyere be.
Kőhidai belépett és körülnézett: a lakást még alig rendezték be, a szobákban csak a legszükségesebb bútordarabok álltak. A hálószobát különféle ötletekkel próbálták hangulatossá tenni: a mennyezeten egy útépítésről ellopott vörös jelzőlámpában égett a villanykörte, a falakra háború előtti harsogó színű plakátokat akasztottak ki.
– Hogy tetszik?
– Érdekes. Ki ez a barátnőd?
– Ő is orvos, most ment el ügyeletbe, csak holnap délben jön meg. Egyébként el akarja adni ezt a lakást, mert a János Kórházból áthelyezték Pesterzsébetre, és innen messze volna bejárni. Nekem is kínálta. Mit gondolsz, megvegyem?
– Van annyi pénzed?
– Az újvári ház árából kitelik.
– Ahogy gondolod.
– Majd beszélünk róla.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Kőhidai.
– Nincs kedved most beugrani a Christián Pál Klinikára? Ott van egy uszoda, régi egyetemista társam az igazgató, szabad bejárást adott.
– Mondtam, hogy nem tudok úszni.
184– Én is mondtam, hogy megtanítalak majd. Úgy szeretnék lemenni, csak egy félórára.
A fiú tétovázott:
– Nincs velem semmi.
– Törülközőt viszünk hazulról, csak neked kell majd egy úszónadrág, azt pedig ott kapunk.
A klinika még a háború előtt épült fenn a Szabadság-hegyen, mozgásszervi betegségek gyógyítására – az akkori idők luxusigényei szerint. Az 1940-es évek végén államosították, és a fegyveres erők egészségügyi szolgálatának tulajdonába került. Az uszoda a klinikát övező park mélyén helyezkedett el, a bejáratánál egy kék köpenyes öregasszony állt, ismerősként üdvözölte az orvosnőt.
– Már bezártunk, de maguk egy félórára még bemehetnek. A kedves vőlegénye, Katika?
Kőhidai elvörösödött, Katalin csak mosolygott.
– Az unokatestvérem, ugye, hasonlít rám? Tudna adni neki egy fürdőnadrágot?
– Itt van az úszómesteri szoba kulcsa, ott találnak a polcon egy csomót.
Az orvosnő egy tízforintost dugott az öregasszony kezébe, aztán elindult befelé. Egy félhomályos folyosón mentek végig, ebből nyílt a kék csempével kirakott uszoda, bent csak néhány lámpa világított, hideg zölden csillogott a víz.
– Csak ilyen helyeken szeretek úszni – mondta Katalin –, nyilvános uszodába nem merek menni.
– Mitől félsz?
– Mindenféle hülyeségeket olvas az ember, hogy belekapaszkodnak valakinek a lábába és lehúzzák a mélybe.
– Ezek rémképek, ne gondolj ilyesmire.
Az úszómester szobájában először Kőhidai vetkőzött le, a polcon talált megfelelő méretű kék-fehér vászon fürdőnadrágot, 185és belépett egy fatalpú papucsba. Míg Katalinra várt, ujja hegyével benyúlt a vízbe, hidegnek találta, összeborzongott. A nő lassú léptekkel közeledett a félhomályból, fehér úszósapkát és bőrhöz simuló fekete fürdőruhát viselt, teste különösen erősnek és feszesnek tűnt. Kőhidai vágyakozva megérintette a karját, de Katalin elhárította:
– Gyere be a vízbe.
Lemásztak a fémlétrán, és megálltak a medence végében, Kőhidai összeharapott fogakkal próbálta legyőzni a vacogását.
– Nincs szó nagy dolgokról, nem akarok bajnokot nevelni belőled – mondta Katalin mosolyogva. – Csak annyira tanulj meg úszni, hogy ha egyszer menekülnöd kell, át tudj menni a Lajtán.
– Milyen széles a Lajta?
– Száz méter elég lesz.
– Jó. Mit csináljak?
– Engedd el magad, és feküdj végig a vízen. Ne félj, nem tudsz elsüllyedni.
– És ha mégis elmerülök?
– Akkor sincs semmi baj, a víz bent középen is csak a válladig ér. Ha elcsúszol, az egyik lábaddal kilépsz előre, és könnyen fel tudsz állni.
– Nem bírom elengedni magam.
– Nem hagylak megfulladni, nem hiszed?
Kőhidai elszánta magát, kezét Katalin felé nyújtotta és végigfeküdt a vízen, fejét hagyta félig lemerülni, testét kinyújtva, mozdulatlanul lebegett a hátán.
– Most már biztos megtanítalak úszni – mondta Katalin megkönnyebbülve, és karjánál fogva néhányszor végighúzta Kőhidait a víz felszínén. – Állj fel!
Megmutatta a kar- és a lábtempót, egy félóra múlva Kőhidai a faltól elrugaszkodva már keresztben siklott a medencében.
186– Ennyi elég is mára. Még a lélegzetvételt kell megtanulnod, hogy kapcsoljad össze a kéz- és a lábtempóval, és akkor tudod az alapokat. Fázol?
– Igen.
– Menj ki a medencéből, melegedj át a zuhany alatt, addig én úszom egy kicsit.
A fiú beállt a zuhanyozó alá, behunyta a szemét, mely égett az uszoda klóros vizétől, és sokáig verette magát a meleg sugarakkal. Megtörülközött, felvette a magával hozott tiszta alsóneműt és az egyenruháját, épp végzett, mikor Katalin belépett.
– Kint megvárlak.
Fel-alá sétált a folyosón, csizmasarkának koppanása élesen visszhangzott, így inkább leült egy padra. Érezte, hogy izmai jólesően ellazultak, elálmosodott. Néhány perc múlva Katalin is kilépett az ajtón, megállt és szemét összehúzva körülnézett, mikor észrevette Kőhidait, odafutott hozzá és megfogta a kezét:
– Van valami dolgod ma este?
– Nem, nincs semmi.
– Akkor meghívlak vacsorázni. Hová menjünk?
– Nem tudom, nem ismerem a budai vendéglőket.
– Én tudok egy halászkertet lent a rakparton. Nemrég nyílt meg, azt mondják, hogy nagyon jó hely.
Belekarolt a fiúba, autóbuszra szálltak és lementek a Duna-partig. Lent a víz megáradt, ellepte a rakpartot, letört ágakat, deszkadarabokat és a homályban kivehetetlen körvonalú tárgyakat vetett ki a lépcsőket elborító iszapra.
– Úgy látszik, elolvadt már a hó fenn a hegyekben. Olyan friss szaga van a víznek. Lehet, hogy egyszer mégis tavasz lesz?
– Már illik, március van.
– A mi első tavaszunk.
Megálltak, Katalin lehúzta magához a fiú fejét, és hosszan csókolództak.
187– Sokkal szelídebb vagy, mint akkor voltál, amikor megismertelek – mondta a nő.
– Milyennek láttál?
– Ha megszólaltál, mindig azt hittem, hogy most kést fogsz rám, vagy elsírod magad. El sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer lejössz velem az uszodába. Hidd el: mindent be lehet pótolni, ami kimaradt az életedből. Majd én segítek.
– De mi az értelme? Nagy munkával faragsz belőlem egy átlagembert? Ennél azért többe vagyok önmagamnak is.
– Te nem tudnál úgy élni, mint az átlag, még ha akarnál, akkor sem, én ezt belátom. Csak ne keress magadnak külön szélmalmokat, amikkel verekedhetsz. Hidd el, hogy az étel, az ital, az ágy, a napsütés mind jó dolog, és neked jogod van hozzá. Menjünk, mert éhes vagyok – az a legnagyobb baj az úszással, hogy sokat kell enni utána.
Az újonnan megnyílt halászkertet ezen az estén is sokan felkeresték, minden asztal foglalt volt. Kőhidai és Katalin néhány percig a fal mellé húzódva várakozott, már arra gondoltak, hogy továbbmennek és keresnek egy másik vendéglőt, mikor megürült egy sarokasztal. Leültek egymással szemben, lábuk összeért az asztal alatt. Nézegették az étlapot, kis idő múlva kezében a blokkal, várakozóan megállt mellettük egy pincér:
– Parancsolnak?
– Mit kérsz? – kérdezte Kőhidai.
– Mit illik ilyen helyen? Halászlét és túrós csuszát.
– Akkor én is azt kérek, és mit igyunk?
– Kérj egy üveg pezsgőt.
Mikor a pincér felvette a rendelést és elment, Kőhidai csodálkozva nézett a nőre:
– Születésnapod van, hogy pezsgőt hozattál?
– Nem, neked van születésnapod. Most születtél meg nekem 188– Katalin benyúlt a táskájába, és egy kis füles ezüstpoharat vett elő. – Ez a tiéd.
– Mi ez?
– Az újvári zsidóknál régen az volt a szokás, hogy ha egy gyerek született valahol, a rokonok egy ezüstpoharat vettek neki – ez állítólag szerencsét hoz, ahogy az apám mondta: elhárítja a gonosz végzetet. Neked, ugye, még nincs ilyen poharad?
– Nincs.
– Pedig féltem, hogy valaki már megelőzött.
Kőhidai forgatta a poharat:
– Nagyon szép munka, hol vetted?
– Lent Újváron egy öreg ékszerésztől. Mikor 1948-ban államosították az üzletét, sikerült kimentenie egypár darabot. Nézd meg: a nevedet is belevésettem.
– Köszönöm. De tartsd te magadnál, én nem tudom hová tenni.
Közben folyamatosan érkeztek a halászkertbe az érdeklődő új vendégek, az ajtót néha nyitva felejtették maguk mögött, ilyenkor éles kereszthuzat vágott át a helyiségen, Kőhidai a lába közé szorította Katalin selyemharisnyás hideg térdét.
Először a pezsgőt hozták ki, a pincér töltött a poharakba, de mikor magukra maradtak, Katalin öntött a kis ezüstpohárba is.
– Ez is valamilyen szertartás?
– Igen, fel akarom avatni.
– Mire igyunk?
– Arra, ami már biztos a miénk, arra, ami már elmúlt. Ugye, jó velem?
– Igen.
Azután az üvegpoharakból is ittak, Kőhidai érezte, hogy a pezsgő a fejébe száll.
– Lehet, hogy be fogok rúgni.
– Nyugodtan. Haza kell menned?
189– Nem várnak otthon. Azt sem tudják, hogy feljöttem Pestre.
– Aludj nálam. Még sohasem voltál velem egy egész éjszaka.
– Jó.
Feltálalták a halászlét, de épp csak megkóstolták, és Kőhidai újra megfogta a pezsgősüveget:
– Tölthetek még?
– Persze.
– „Ne legyünk a megunt idő rabszolgái.”
– Még úgysem láttalak berúgva. Milyen részeg vagy? Vad vagy csöndes?
– Nekem tulajdonképpen nem érdemes innom. Vagy nem hat rám, vagy szomorúbb leszek tőle.
– Más sem dob fel?
– Nem nagyon.
– Pedig a nyomottságba is be kell iktatni néha egy kis szünetet – mindenáron. Ha az ember folyton szerencsétlennek érzi magát, nemcsak boldogtalan lesz, hanem hajlamossá válik mindenféle betegségre is. Ha az orvos úgy találja helyesnek, még gyógyszerekkel is fel kell oldani ezt az elhúzódó passzív állapotot – vagy ha a pontos nevét akarod tudni: depressziót.
– Adsz nekem ilyen gyógyszert?
– Adhatok, nem tilos, de jobb, ha arra gondolsz, hogy hányszor megbántad már, hogy nem voltál boldog akkor, mikor lett volna okod rá. Próbálj meg örülni, hogy most egy klassz nő ül veled szemben, egyél, vagy igyál még egy kis pezsgőt.
– Jó, megpróbálom.
Kőhidai maga elé húzta a tányért, de alig evett néhány falatot, mikor az eddigieknél is erősebb kereszthuzat csapta meg a térdét. Fejét ingerülten a bejárat felé kapta, megdöbbenve látta, hogy az ajtónyílásban Margit áll két férfi társaságában – az egyik hullámos, ősz hajával, zöld szemüvegével ismerősnek tűnt még a régi egyetemi menzáról, a másikat, egy húsz év körüli magas, vékony fiút 190emlékezete szerint még nem látta. Tekintete összeakadt Margitéval, a lány felemelte a kezét, és elfogulatlan mosollyal integetett felé, Kőhidai csak bólintani tudott. A zöld szemüveges férfi indulatosan és méltatlankodva vitatkozott a pincérrel, amiért nem kaptak helyet, aztán a társaság kilépett az utcára.
Katalin megérezte a feszültséget, előbb Kőhidaira nézett, majd a tekintetét követve az ajtó felé fordult, összehúzott szemmel figyelte a jelenetet, mikor a jövevények eltávoztak, megkérdezte:
– Ő volt az? Margit?
– Igen. Honnan tudod?
– Ő keresett téged bent a laktanyában. Nem akarsz utánamenni? Én elengedlek.
– Nem akarok utánamenni, és elhiheted, hogy nem én hívtam ide randevúzni.
– Találkoztatok ma délután?
– Nem.
Kőhidai hozzá akarta tenni, hogy kereste Margitot, csak nem találta otthon, de meggondolta magát, nem akarta elrontani az estét. A megalkuvástól viszont hirtelen düh támadt benne, egy pohár pezsgőt töltött magának, egy hajtásra kiitta, de így sem tudott uralkodni magán.
– Egyébként, ha úgy gondolod, te is elmehetsz.
Katalin felkapta a fejét:
– Ezt miért mondod?
– Nem vagyunk összekötve. Ha nem tetszik valami, nem vagy köteles eltűrni.
– Miért akarsz összeveszni velem?
– Túl jó vagy hozzám.
– El akarsz zavarni magadtól mindenkit, aki segíteni akar neked?
– Nincs szükségem senkire…
191Kőhidai kívülről látta magát, felfogta, hogy minden szavával a saját sorsát rontja, és csak rajta múlna, hogy ezen változtasson, de képtelen volt leállítani az indulatait.
– …nekem sokkal egyszerűbb egyedül. Szabadabb vagyok, nem kell törődnöm senkivel.
– Mikor voltam én a terhedre?! Mikor kértem én tőled, hogy udvarolj nekem, legyél hozzám hű vagy bármi hasonlót? Én is kérethettem volna magam hónapokig, amíg lefekszem veled, csak úgy éreztem, hogy az méltatlan volna hozzánk. De rendben van, legyen úgy, ahogy akarod. – Katalin pénzt vett elő – légy szíves, fizessél, aztán menjünk.
Kőhidai intett a pincérnek, aztán az asztalon álló ezüstpohárra nézett:
– Ezzel a pohárral mi lesz?
– Csinálj vele, amit akarsz. Neked vettem, és én egy ajándékot sohasem adok másnak, mint akinek szántam. Ha utálod, dobd el.
Kiléptek a vendéglő kapuján, Kőhidai összeborzongott a Duna felől fúvó szélben. A Margit hídig szótlanul lépkedtek egymás mellett, a villamosmegállónál szembefordult a nővel.
– Isten veled!
Katalin átölelte:
– Miért nem tudsz felnőni már? Gyere, te bolond! – belekarolt, és fejét a fiú vállának támasztotta.
Másnap Katalinnak kellett korábban megjelennie a bíróság előtt, fél kilencre idézték, Kőhidai papírja csak tíz órára szólt, de kevéssel a nő távozása után ő is eljött a budai lakásból.
A Rottenbiller utcába sietett, szerette volna elkerülni a talál192kozást Mihálynéval, ezért nem ment fel az albérleti szobába, hanem most is a házzal szemközti közértkirakat mélyedésébe húzódott be. Abban reménykedett, hogy a lány reggel elindul hazulról intézni az ügyeit. Feltételezése bevált, fél kilenc után Margit kilépett a kapun, arcára most is sértődött fintor ült ki és mozgott a szája, láthatóan beszélt magában. Kőhidai előlépett a mélyedésből:
– Margit!
A lány elfogulatlan mosollyal nézett rá:
– Szervusz, hogy vagy?
– Szeretnék beszélni veled. Üljünk le valahol.
– Nem lehet, dolgom van.
– Hová mész?
– Budára, a Népművészeti Intézetbe, azt hiszem, újra kapok tőlük munkát. Időre oda kell érnem.
– Elkísérlek.
A Lövölde téren trolibuszra szálltak, kint maradtak a peronon, karjuk összeért a kapaszkodónál.
– Ne haragudj – mondta Kőhidai –, hogy tegnap a vendéglőben nem tudtam odamenni hozzád.
– Miért jöttél volna? Én sem voltam egyedül. Láttad azt a magas, barna fiút mellettem?
– Igen, ki az?
– Ő a vőlegényem. Orvos, bent a kórházban ismerkedtünk meg, utána randevút kért. Hárosi Bercinek hívják.
– Férjhez mész? – kérdezte Kőhidai elszoruló szívvel.
– Igen, tulajdonképpen nagyon érdekes lesz, mert Berci családjánál fogunk lakni. Nagyon gazdagok, nekem nem kell majd elapróznom magam, elmenni színjátszó csoportokba meg riportokra száz forintért, lesz időm, hogy megírjam a könyvemet. Anyám mondta, hogy jártál nálunk, mit akartál?
– Semmit, csak fel kellett jönnöm Pestre egy törvényszéki tárgyalásra, gondoltam, hogy megkereslek. Nem érdekes.
193– Tegnap úgy örültem, mikor megláttam a vendéglőben, hogy nem vagy egyedül. Olyan jó, hogy te is megtaláltad azt, akit szeretsz.
Kőhidai közbe akart vágni, de nem volt ereje megszólalni. Margit megsimogatta az arcát:
– Gyere, szálljunk le.
Gyalog mentek át a hídon, a lány belekarolt a katonaköpeny ujjába.
– De ugye szép emlékünk marad egymásról? Nekem mindig te maradsz az én felejthetetlen édes kisfiam, mindig úgy fogok emlékezni rád, ahogy ülsz a Széchényi Könyvtárban, vagy felolvasod az utcán a levelet, amit nekem írtál. Milyen kár, hogy már nem vagy olyan, mint akkor voltál.
– Nagyon megváltoztam?
– Szerinted nem változtál?
– De, biztos, csak én nem láthatom kívülről magam.
– Lehet, hogy csak én érzem úgy, de régen élt benned valami titokzatos erő, ami csak úgy lángolt. El tudtam képzelni, hogy valami olyan dolgot viszel végbe, mint senki más. Szembeszállsz a hatalommal, és feláldozod magad, vagy egy rendkívüli gondolat jut az eszedbe.
– Én sohasem voltam ilyen, csak te képzeltél hősnek.
– Nem, hidd el, hogy igazam van. Egyszer megmutattam az egyik leveledet egy grafológusnak, csak úgy név nélkül, nem tudhatta, hogy ki vagy, különben sem ismer. Ő is azt mondta, hogy aki ezt a levelet írta, az örökké nyugtalan, és nyugtalanságot kelt maga körül akkor is, ha egy szoba sarkában ül és látszólag nem csinál semmit. Ez veszett el belőled, ez a csodálatos feszültség.
Kőhidai ingatta a fejét:
– Azt hiszem, túlbecsültél. Nekem az erőm mindig csak arra volt elég, hogy valahogy életben maradjak.
194– Igen, persze ez a legfontosabb, de mégsem ez minden. Ismered azt a régi példázatot, hogy a tigris csapdába esik és csak úgy tud kiszabadulni belőle, hogy leharapja a saját lábát. Én mindig úgy éreztem, hogy képtelen lennék rá, nem tudnék láb vagy kéz nélkül élni.
Közben odaértek a Népművészeti Intézetbe, a lány megállt, és magához szorította a könyveit:
– Be kell mennem.
Kőhidai akadozva kérdezte:
– Egyszer majd megkereshetlek? Találkozunk még?
– Persze, képzeld el: sétáltatjuk a gyerekeinket, és összetalálkozunk majd a Margitszigeten. Én a te gyerekeidet is éppúgy fogom szeretni, mint téged. Most akkor: szervusz.
Hosszan néztek egymás szemébe. Kőhidai biztos volt benne, hogy a lány nem mondott igazat, és nem készül férjhez menni, de azt is tudta, hogy a kapcsolatuk most, vagy valamelyik következő találkozásuknál mindenképpen véget ér.
– Isten veled! – mondta végül elfulladva.
– Isten veled!
Margit besietett az Intézet székházába, Kőhidai nézett utána, azt kívánta, hogy bár örökké tartana az a néhány lépés, ameddig látszik még a lány távolodó alakja, de a lépcsőnél elfordult jobbra és eltűnt. Erőt vett magán, derékszíja alatt megrángatta a köpenyét, eligazította a ráncokat, és elindult a bíróság felé.
A törvényszék bejáratánál meglátta a kifelé tartó Katalint, a nő is észrevette, futva jött le a lépcsőn. Szokatlanul elegánsan volt öltözve: vastag, sötétkék kosztümöt viselt, és csipkezsabós fehér blúzt. Kőhidai megcsókolta:
195– Olyan vagy, mint egy érettségiző diáklány.
– Köszönöm.
– Már végeztél?
– Igen. Képzeld el, egy sor tanú el se mert jönni a tárgyalásra, a bíró szerint biztos megfenyegették őket. Így engem hívtak be először.
– Milyen volt?
– Szörnyű, nem is akarok beszélni róla. Te mikor szabadulsz előreláthatólag?
– Nem lehet kiszámítani, talán egy-másfél óra múlva.
– Itt van szemben egy eszpresszó, addig beülök oda és megvárlak.
Kőhidait csak hosszadalmas igazoltatás után engedték be a Katonai Bíróság épületébe. A ruhatárban le kellett adnia a köpenyét, és egy őr kísérte fel a tárgyalóterem előtti folyosóra. Alig néhány percet várakozott, mikor az ajtónálló katona az ő nevét kiáltotta és kitárta előtte az ajtót.
Pillantása először a neki háttal ülő, rabruhát viselő Bicskeire esett, csak aztán nézett körül a teremben: várakozásával ellentétben nem gyűlt össze civil közönség, a hallgatóságnak szánt padokon csak négy-öt egyenruhás tiszt foglalt helyet.
Az elnök maga elé szólította, és elkérte a katonai igazolványát. Kőhidai odaadta, közben a torka kiszáradt, attól tartott, hogy meg sem tud szólalni majd, nagyot nyelt. Az adatok felvétele után az elnök az 1944-es emlékeiről kérdezte.
– Hol kezdjem?
– Hogy került be a gettóba?
Kőhidai nehézkesen keresgélte a szavakat, már több mint tíz év telt el azóta, hogy a nyilasok összeterelték az Auguszta-telep zsidó lakóit, és gyalogmenetben bekísérték a város belsejében kijelölt gettóba – ezalatt alig is beszélt valakinek az élményeiről. Most újra felidézte magában azokat a napokat, melyeket a 196deszkákkal lezárt zsúfolt negyedben töltött, az utcafalakon visszhangzó géppisztolysorozatokat, a halomba dobált meztelen holttesteket az üres üzlethelyiségekben és a gettó központjában, a Klauzál téren. Olyan erővel támadtak fel az emlékei, hogy hirtelen kiverte a verejték és elhallgatott. A jegyzőkönyvet vezető írnok egy pohár vizet öntött neki, mohón ivott. Az elnök megvárta, amíg úgy-ahogy magához tér.
– Akkor térjünk rá Koterbára. Ki volt ez az ember?
Kőhidai elmondta, hogy Koterba egy lengyel zsidó orvos volt, aki részt vett a varsói gettó felkelésében a németek ellen. A közé a néhány harcos közé tartozott, akik a lázadás leverése után ki tudtak csúszni az SS-csapatok ostromgyűrűjéből. Később Jugoszlávián keresztül Magyarországra jött, és segített megszervezni a mentőakciókat. A nemzetközi zsidó segélyszervezetek hozzá juttatták el a pénzt, ezen élelmet szerzett, ő tartotta a kapcsolatot az illegálisan tevékenykedő fiatal cionistákkal, és sikerült összeköttetésbe lépnie nyilas pártfunkcionáriusokkal is.
– Hogy tudott ez a Koterba ilyen szabadon mozogni? – kérdezte az elnök –, nem tette fel a sárga csillagot?
– Nem. Horthysta tiszti egyenruhát viselt, ha jól emlékszem, őrnagyi rangjelzéssel.
– Tiszti igazolvánnyal is rendelkezett?
– Azt hiszem, igen.
– Kitől kapta ezt az igazolványt?
– Nem tudom. A Vadász utcában gyártották a hamis iratokat, lehet, hogy ez is ott készült.
Az elnök előrehajolt, és ceruzájával a levegőbe szúrt: – Miért tartja kizártnak, hogy az a tiszti igazolvány valódi volt?
– Nem értem. Hogy lehetett volna egy lengyel zsidónak magyar tiszti igazolványa?
– Például úgy, hogy kapta valakitől, akinek az ügynöke volt. 197A történelmi kutatások bebizonyították, hogy a cionisták összejátszottak a fasisztákkal.
– Ez képtelenség.
– Nem a maga dolga minősíteni ezeket az eseményeket! – az elnök belenézett az iratokba. – Mit tud Koterba halálának körülményeiről?
– 1945. január 13-án vagy 14-én Koterba a gettóbeli támaszpontjáról elment a körúti Royal Szállodába. Itt kellett találkoznia a nyilas fegyveresek vezetőivel, akikkel már korábban is tárgyalt.
– Miről?
– Megállapodott velük, hogy félmillió pengő váltságdíjat fizet nekik, ha életben hagyják a gettó megmaradt lakóit, mintegy hetvenezer embert. Azon a napon kétszázötvenezer pengőt vitt magával, a váltságdíj felét.
– Maga látta nála?
– Igen, egy kis bőröndben volt.
– Honnan származott ez a pénz?
– Nem tudom pontosan.
– Mégis, mit gondol?
– Szerintem a Joint vagy egy másik amerikai zsidó szervezet juttatta el hozzá.
A bíró összenézett a két ülnökkel:
– Én is erre gondoltam. Nem tartja gyanúsnak, hogy puszta szolidaritásból ennyi pénzt adtak neki?
– Nem. – Kőhidai kitört magából. – De miért fontos ez? Szerintem itt most nem Koterba a vádlott.
– Ne vezesse helyettem a tárgyalást, tartsa meg magának a véleményét.
Kőhidai lehajtotta a fejét, és nem vágott vissza, de el volt szánva rá, hogy ha még egy sértő megjegyzést tesznek a halott lengyelre, nem szólal meg többé.
198– Mikor tért vissza Koterba? Még azon a napon?
– Nem, másnap késő délután hozták vissza, formálisan agyonverték. Egy ütéstől kifolyt a szeme, az altestét összezúzták puskatussal, néhány órás szenvedés után meg is halt.
– Ha jól értem: maga nem kísérte el Koterbát a Royal Szállóba?
– Nem.
– Egyedül indult el oda?
– Nem, egy nyilaskeresztes karszalagot viselő tiszt ment el vele.
A bíró felkapta a fejét:
– Hogy hívták az illetőt?
Kőhidai eltöprengett, felidézte magában a tiszt kövér, rézszínű arcát, emlékezett rá, ahogy benyitott a szobába Teitelbaum rabbit keresve, és hirtelen beugrott a neve is.
– Szalai Pál.
– Biztos benne?
– Igen.
A bíró feljegyezte a nevet, közben magyarázólag mondta az ülnököknek:
– Ismert ember, ő volt a nyilaskeresztes párt rendőri vezetője. – Tovább kérdezett. – Szalai jelen volt, mikor agyonverték Koterbát?
– Igen, ő mesélte el, hogy mi történt.
– Adja elő, hogy mire emlékszik Szalai Pál szavaiból.
Kőhidai jegyzőkönyvbe diktálta az eseményeket, úgy, ahogy annak idején Szalaitól hallotta. Mikor befejezte, a bíró néhány kérdést tett fel személyes kapcsolatairól Bicskeivel, a verekedésről az őrnagy lakásán, a fiú semmi újat nem tudott mondani, csak megismételte a nyomozóknak adott vallomását. Az elnök bólintott:
– Én a magam részéről befejeztem. Kinek van kérdése?
199A védő felemelte a kezét:
– Én szeretnék kérdezni valamit. Ön milyen indokok alapján tételezi fel, hogy a Royal Szállóban történt gyilkosságot Bicskei Antal követte el?
Az elnök türelmetlenül közbevágott:
– Ne vitasson olyan tényeket, melyeket maga a vádlott is elismert!
– A beismerő vallomás, mint tudjuk, önmagában nem tekinthető perdöntő bizonyítéknak. Ismételten hangsúlyozni kívánom, hogy a tanúvallomásokban nyilvánvaló ellentmondásokat látok, melyek tisztázására a bíróság nem tett megfelelő kísérletet. Nagy Oszkár tanú szerint az esemény a zuglói Hűség Házában történt – a védő Kőhidai felé intett –, ön viszont úgy emlékszik, hogy a Royal Szállóban zajlott le az esemény. Kinek higgyünk?
– Én csak azt mondhatom, amit tudok.
Az elnök újra közbeszólt. Kőhidai mozdulatlanul és hallgatagon figyelte személyeskedésbe átcsapó vitájukat. Megkönnyebbült, mikor az elnök rászólt:
– Írja alá a jegyzőkönyvet és eltávozhat.
Az őr lekísérte a kapuig, Kőhidai kivette a köpenyét a ruhatárból, menet közben öltözködött fel, derékszíját már kint az utcán kapcsolta be. Automatikusan elindult a Margit hídi villamosmegálló felé, már megtett néhány száz métert, mikor eszébe jutott, hogy Katalin vár rá a szemközti eszpresszóban. Sietve visszafordult. A nő, mikor meglátta őt, rögtön felkelt az asztal mellől.
– Menjünk, sétáljunk egy kicsit, nagyon sápadt vagy.
Lementek a Duna-partra, a szél már elcsendesedett, tavasziasan sütött a nap. A lépcsőkön megrepedezett és kéregben levált a rászáradt iszap és sár.
– Neked is nagyon nehéz volt? – kérdezte Katalin.
200– Eléggé.
– Mit kérdeztek?
– A háborús évekről faggattak, Koterbáról és a gettóról. És én nem szeretek emlékezni.
– Már én sem. Álljunk meg itt egy kicsit, olyan szépen süt a nap.
– Jó. Harcoljunk a szép másodpercekért.
Egy szélvédett sarokba húzódtak, Katalin behunyt szemmel napozott, Kőhidai átnézett a pesti oldalra.
– Mondd, ha idegen volnál, aki először jár itt, el tudnád képzelni, hogy ott, a túlsó parton, ahol most emberek sétálnak, villamosok és autók járnak, valaha ezer meg ezer embert lőttek bele a vízbe? És még alig tíz éve, hogy megtörtént.
Katalin összehúzta magán a kosztümkabátot:
– De hát mit vársz az emberektől? Azt, hogy éjjel-nappal itt üljenek, gyertyát gyújtsanak és gyászoljanak?
– Tudom, de akkor sem bírok másra gondolni, menjünk innen.
Felkapaszkodtak a lépcsőn, Katalin megkérdezte:
– Szerinted mennyit kaphat Bicskei?
– Amennyire én ismerem a jogi gyakorlatot, be fogják számítani neki, hogy még fiatalkorú volt, mikor elkövette a gyilkosságait, az is enyhítő körülmény lesz, hogy mint katonatiszt fontos beosztást töltött be, kitüntetéseket, dicséreteket kapott. El tudom képzelni, hogy megússza hat-nyolc évvel.
– Lehet, hogy egypár év múlva, ha újra itt sétálunk a Duna-parton, egyszer csak szembejön velünk Bicskei, és mondjuk kutyát sétáltat?
– Nem kizárt dolog. De csakugyan hagyjuk már, elég volt.
201Április közepén Kőhidainak vizsgálatra kellett jelentkeznie a Központi Katonai Kórházban. Míg a folyosón üldögélve szólításra várt, társai elejtett félszavaiból felfogta, hogy szinte mindegyiküket magas beosztású protektorok támogatják, és joggal bizakodhatnak abban, hogy sikerül elérni a céljukat. Neki is tapasztalnia kellett, hogy meglátva Katalin nevét a papírok alján, az orvosok néhány perc alatt lezárták az ügyét. Abban reménykedett, hogy ott helyben megtudja majd az eredményt, de csak annyit közöltek vele, hogy az ezredet értesítik majd a döntésről.
Nem tudta, hogy ez az értesítés meddig várathat magára. Visszatérve Újvárra, valahányszor Martinecz szólította vagy csengett a telefon az asztalán, reménykedően felkapta a fejét. Több mint hat hét telt el folyamatos várakozásban és feszültségben, mikor Katalin egy délután áthívta a rendelőjébe, és megmutatta a parancsot, mely Kőhidai leszereléséről intézkedett.
– Ezen még ülnek majd egy darabig, de egy-két héten belül el kell engedniük. Írhatsz haza, hogy küldjék el a civil ruhádat.
Kőhidai nem akarta elhinni.
– Most már biztos?
– Azt hiszed, viccelek veled?! Azért ma este még várlak.
Délután Kőhidai megkereste Oszkárt, és elmondta, hogy mi történt. Az alacsony fiú leszegte a fejét:
– Most fel kell mennem Pestre, de holnapután megjövök. Ha leszerelsz, akkor rendezünk egy búcsúestet. Most próbálj kimenőt kérni, kaptam egy kocsit, ha akarod, beviszünk Újvárra.
Az irodában Martinecz őrmester gúnyosan kérdezte:
202– Visszajön még egyáltalán?
– Nem értem.
– Mert lassan többet tartózkodik kint, mint bent a laktanyában. Persze magának most már mindent szabad – mondta Martinecz, és aláírta a papírt.
Kőhidai nem akart törődni a kötekedéssel, arra emlékeztette magát, hogy ez a jelenet is nyomtalanul eltűnik majd a gyorsan változó időben. Megkereste Oszkárt, és beült a kocsi hátsó ülésére.
Alig tettek meg néhány métert, mikor a Pobjeda jobb első gumija minden látható ok nélkül szétrepedt, maroknyi korom folyt ki belőle. Kiszálltak, Oszkár rászólt a sofőrre:
– Rakd fel a pótkereket, és menjünk.
– Nincs pótkerekem.
– Akkor hozz egyet a raktárból.
– Ők sem kapnak már legalább egy éve.
Tanácstalanul álldogáltak a kocsi körül, Oszkár arca hirtelen felderült.
– Menj hátra a konyha mögé, és szedd le a gulyáságyú kerekét, ugyanolyan, mint a mi Pobjedánké.
A sofőr nem mondott ellent, de kételkedve nézett Oszkárra. Kisvártatva egy viszonylag jó állapotban levő kerékkel tért vissza, mely csakugyan megfelelő méretűnek bizonyult, felszerelte a kocsira.
– És ha kell a gulyáságyú? – kérdezte Kőhidai.
– Majd viszik a hátukon. Menjünk.
A Fő téren elköszöntek egymástól, Kőhidai intett a távolodó kocsi után, majd a már megszokott kerülő útvonalon a kertes házak utcájába sietett. Meglepetésére a Boschán-ház kapuját nyitva találta, nem értette, mi történhetett, töprengve figyelt befelé, élénk beszélgetés szűrődött ki, azt hitte, hogy valamilyen ismerősök látogattak el Katalinhoz. A társalgásból azonban ha203marosan kivette, hogy egy vevőként jelentkező házaspár néz körül a lakásban. Nem akart zavarni, áthúzódott az utca túlsó oldalára, fel-alá sétált, kivárta, amíg a jövevények eltávoznak, csak aztán csöngetett be.
Katalin csak a sokadik csöngetésre nyitott ajtót, a szemén látszott, hogy sírt.
– Mi történt? – kérdezte a fiú.
– Nem érdekes, gyere be.
Bent a házban Kőhidai leült megszokott helyére a nappaliban:
– Kik voltak ezek?
– Egy pesti házaspár. A férfit most helyezik le Újvárra, helyrehozzák a régi mezőgazdasági gépgyárat, és őt nevezték ki igazgatónak. Le akar telepedni itt, és most lakást keres.
– Tetszett neki a házad?
– Nagyon, a legszívesebben azonnal beköltöztek volna. Azt kérték, hogy a bútorokat is hagyjam itt nekik, a szőnyegeket, könyveket, mindent. Azt mondták: így harmonikus, és ők nem tudnák összeszedni maguktól.
– Szerinted komolyan lehet venni őket?
– Igen. Ha telik arra, hogy újra elindítsanak egy gyárat, akkor kell hogy legyen pénz egy igazgatói lakásra is. Holnapután visszajönnek, és már ügyvédet is hoznak magukkal a szerződéshez.
– És te? El akarod adni?
– Igen. Mindenképpen.
– Régebben nem voltál ilyen biztos benne. Történt valami?
Katalin egy papírlapot vett elő.
– Nézd meg, tegnap dobták be a postaládába.
Kőhidai elolvasta a nyomtatott nagybetűkkel írott levelet. Szerzője már tudott Bicskei pöréről, figyelmeztette Katalint, hogy ha nem vonja vissza a vallomását, az életével fizet. – „Nem tudsz elbújni előlünk, te jude kurva, kivárjuk ezt a kis időt! 204A sírodból is kiásunk és megbüntetünk – úgy, ahogy ti tettétek velünk!”
Kőhidai a nőre nézett:
– Ki küldhette?
– Azt hiszed, én tudom?!
– Elképzelésed sincs? Nem voltak a családodnak régi ellenségei?
– Nem, Újváron senki sem vállalt kockázatot a zsidókért, de nem voltak különösebb kegyetlenkedések sem, mint más vidéki városokban. Mit gondolsz, ha elvinném ezt a papírt a rendőrségre, ők meg tudnák állapítani, ki írta?
Kőhidai újra a kezébe vette a levelet: átlagos postai levélpapírra írták, figyelmesebben megnézte a betűket és a szöveg képét is, de úgy találta, semmi olyan jelet nem mutatnak, melynek alapján fel lehetne deríteni szerzőjének személyét.
– Nem hiszem, hogy a rendőrök sokra mennének vele – persze, ha úgy gondolod, próbáld meg. Én csak annyit tartok valószínűnek, hogy egy helybeli ember dobta be a postaládába.
– Miből gondolod?
– Egy idegen nem vállalta volna a kockázatot, hogy kérdezősködni kezdjen, merre lakik Boschán Katalin. Bár ez sem biztos, csak valószínű.
– Lehet, hogy olyan valaki küldte, akivel mindennap találkozom? Mosolyog rám és beszélgetünk?
– Nincs kizárva.
– De hát akkor hogy éljek itt tovább? Kihez szólhatok egy szót is ezek után? Hát nem kell eladnom ezt a házat?!
Kőhidai vállat vont:
– Azt hiszed, máshol jobb lesz?
– Mindegy, ott legalább idegenben leszek, és nem azon a helyen neveznek majd zsidó kurvának, ahol az apám élt.
Katalin sírni kezdett, Kőhidai érezte, hogy meg kellene vigasztalnia, de nem talált érveket, inkább csak maga elé beszélt.
205– Ismertem egy öregembert, az szokta mondani: „az ember nem épít házat másnak a telkén.” Azt hiszem, eddig sem lett volna szabad ennyire kötődnöd ehhez a házhoz, városhoz, semmihez sem. Figyelni kellene rá, hogy töröljünk el mindent az emlékezetünkből, ami önmagából kifordulva elviselhetetlenné válhat.
– Akkor egyáltalán mire lehet emlékezni? Te mire emlékszel?
– Valaha én is bemagoltam az emlékeimet, úgy éreztem, nem vagyok több, mint azok puszta halmaza, de most már próbálok mindent elfelejteni.
– És nincs is az életedben semmi, ami annyit jelent neked, mint Újvár nekem?
– Mondtam már, hogy nincs. Miért hazudnék?
– És sohasem szerettél volna valahol otthon lenni a világban?
– De, az életemet adnám érte, ha valahol megállhatnék vagy leülhetnék, és úgy érezném, hogy semmi bajom nem történhet, mert ahol vagyok, mindenki vigyáz rám. Még a föld is segít, és segítségre számít tőlem is – Kőhidai mosolyogni próbált. – Nem tudom, honnan veszem ezeket a képzelgéseket, hiszen sohasem láttam még ilyen helyet.
– A gyerekkorból, minden a gyerekkorból jön – Katalin megtörölte a szemét. – Jól van. Várj egy kicsit, rögtön rendbe hozom magam.
Átmentek az ebédlőbe, Katalin csak egy tányért tett az asztalra, Kőhidai felnézett:
– Te nem vacsorázol?
– Nem vagyok éhes, de te csak egyél. Vegyél a juhsajtból, friss, most kaptam az állami gazdaságban.
Néhány falat után a fiú is letette a villát:
– És ha eladod a házat, mihez kezdesz?
– Azt gondolhatod, hogy nem maradok Újváron, elég volt. 206Előbb-utóbb el tudom intézni, hogy felhelyezzenek Budapestre, vagy ha mégsem hajlandók, akkor elmegyek a honvédségtől, és keresek egy másik állást. Ezért a házért és a bútorokért legalább százezer forintot kell kapnom, ennyiért már vehetek egy lakást valahol Budán egy társasházban, talán azt, amelyikben a múltkor aludtunk. Ha minden jól megy, be is tudom rendezni a ház árából. Ha mégsem elég, van valami tartalék pénzem.
– Szóval minden rendben van?
– Igen, csak egy dolgot szeretnék tisztázni: hogy férek bele majd az életedbe? Együtt maradunk, vagy elmerülsz a tengerben? Egyáltalán, mik a terveid?
– Nincsenek terveim.
– Ne érts félre: én nem akarom, hogy feleségül vegyél, a dolog nincs kipróbálva, nem biztos, hogy kijövünk egymással. Tudom, hogy utálsz dönteni, de most az egyszer sajnos nem kerülheted el, mert valahogy nekem is meg kell szerveznem az életemet, nem köthetem magam a telefonhoz, hogy mikor hívsz fel.
– Köszönök mindent…
Katalin felemelte a kezét:
– Nem kell, hogy hálás legyél, te is sokat adtál nekem. Nem vagyunk adósai egymásnak, de most mind a ketten fordulópontra értünk, ha valami jobb esélyt látsz magad előtt, mondd meg.
Kőhidai eltűnődött; Margit elveszett az életéből, fenn Pesten csak rég idegenné vált családja várt rá, de attól is tartott, hogy ha összeköltözik Katalinnal, akkor végképp elkötelezi magát. Bizonytalansága az arcára is kiült, a nő felnevetett:
– Nagyon megijedtél, hogy fel kell tenned a zsetonjaidat? Hagyjuk, majd beszélgetünk róla máskor. Igyunk valamit.
Rumot töltött a két mélyvörös kristálypohárba, aztán befészkelte magát a fotel mélyébe:
– Mégis, mihez kezdesz majd? Kezdjük az elején: leszerelsz, 207felszállsz a vonatra, megérkezel a Keleti pályaudvarra – és aztán mi lesz?
– Fogalmam sincs, de nem is érdekel.
Katalin átfogta a fiú nyakát.
– Ne hagyd el magad, hidd el, hogy ezek az utolsó napok, és mindig a váltás a legnehezebb. Utána már nyár lesz, fent fogunk élni Pesten, eljárunk majd kirándulni, napozunk, úszunk…
– Újra döntött helyettem! – gondolta magában Kőhidai, nem akart vitatkozni, de ezen az estén korábban elköszönt.
Visszatért a laktanyába, a körlet folyosóján az ügyeletes egy levelet adott át neki, mely a délutáni postával érkezett. Kőhidai azt hitte, hogy anyja írt neki a leszereléssel kapcsolatban, csak bent a szobában nyitotta ki. Katalinhoz hasonlóan ő is egy újság betűiből összeállított névtelen üzenetet kapott, halállal fenyegették meg a bíróságon tett vallomásáért.
Végigolvasta, szíve néhány pillanatig szabálytalanul vert, aztán mély lélegzetet vett, és lassan helyreállt a ritmus. Nem akart tovább tűnődni ezen, összehajtotta a betűkkel teleragasztott lapot, és elrakta.
Leült levelet írni; egy napot sem akart a családja nyakán élni, és Katalintól sem fogadott volna el segítséget, ezért jelentkezett néhány nagy budapesti könyvtárban, felajánlotta, hogy bármilyen munkát elvállalna. A választ anyja címére kérte.
Kiemelte a falba illesztett festett falemezt, a résben most csak egy félig üres borospalackot talált, belekóstolt: az ital már megecetesedett a nyitott üvegben, csalódottan tette vissza a helyére.
– Mihez kezdjek? – kérdezte magától Kőhidai. Újra végiggondolta a körülményeket, melyek között élnie kell majd a kinti világban, de nem talált semmi vigasztalót. Lefeküdt, nem tudott elaludni, olvasni próbált, de hamarosan letette a könyvet és eloltotta a lámpát.
Újra a névtelen levél jutott az eszébe, most a sötétben súlyo208sabbnak érezte a benne foglalt fenyegetést. Gyomra összeszorult a félelemtől, hiába magyarázgatta magának, hogy semmi újat nem jelent, ha ellenségei ragadnák a kezükbe a hatalmat, az ő sorsa mindenképpen megpecsételődne.
Hamarosan megérkezett a csomag Pestről a kért ruhákkal: egy sportöltönnyel, melyet Kőhidai még a kazánszerelőknél kapott fizetéséből vett, fehérneművel és egy fekete félcipővel. Április 29-én az esti napiparancsban kihirdették, hogy Kőhidai leszerel, másnap leadta a felszerelését és átöltözött civilbe.
Mielőtt berakodott volna a katonaládájába, megkérdezte Oszkártól, szüksége van-e valamire az ő holmijából, barátja csak néhány könyvet választott ki. Az irodában felvette utolsó havi zsoldját, és meghívta Oszkárt egy búcsúpohárra – a fiúnak nem volt érvényes kimenőpapírja, de megnyugtatólag intett.
– Menj csak előre, egy óra múlva találkozunk a Fő téren.
Kőhidai a kapuból még egyszer visszanézett a laktanyára, most nem érezte azt a megkönnyebbülést, mint alig egy fél éve a d.-i zászlóaljtól búcsúzva, úgy tűnt neki, hogy itt aránytalanul sok és pótolhatatlan erőt vesztett volna el. Megállt, keze önkéntelenül megmozdult, hogy búcsút intsen, de az udvaron nem látott ismerőst, így a búcsúmozdulat legyintéssé változott, mély, sóhajtásszerű lélegzetet vett, és elindult a város felé. A könnyű félcipőt alig érezte a lábán, szinte futott, sütött a nap, Kőhidai megizzadt, és lelassította lépteit.
A május elsejei ünnepségre feldíszítették Újvárt, de a zászlók és a drapériák csak még feltűnőbbé tették a város pusztulásának jeleit: a hámló vakolatú falakat, a kihalt és lezárt üzleteket. Mintha az egész város egy öregember tulajdonába tartozott vol209na, aki már sem erővel, sem pénzzel nem győzné rendben tartani a birtokát.
A Fő téren egy tribünt ácsoltak a másnapi ünnepségre. Kőhidai ide ült le, maga mellé téve a katonaládáját. Mintha a katonaság és a civil élet peremén lebegett volna, megszabadulva minden gondtól és felelősségtől, élvezte a napsütést. Oszkár egy félóra múlva érkezett meg.
– Adtak papírt? – kérdezte Kőhidai csodálkozva.
Oszkár legyintett:
– Á, dobbantottam.
– Hová megyünk?
– Tudok egy új borospincét a Rókarántón, most kezdték el a kimérést, persze csak úgy sutyiban. Az esti vonattal utazol fel Pestre?
Kőhidai bólintott, bár úgy beszélte meg Katalinnal, hogy nála tölti az éjszakát, de nem akarta, hogy Oszkár tovább kérdezgesse erről. Kacskaringós utcákon vágtak keresztül, egy cölöplábakon álló, széthullott strandépület mellett átkeltek a Bodrog hídján. A pincék a folyó túlpartján éppúgy pusztulásnak indultak, mint a házak bent a városban, ebben a délutáni órában is alig látszott mozgás a környékükön. Oszkár fürkészve körülnézett, aztán beszólt egy korhatag ajtón:
– Marci bácsi!
Egy borostás öregember nézett ki:
– Mit akarnak az urak?
– Az unokája üdvözli.
– Jó napot, jöjjenek be – mondta, és visszahúzódott, Kőhidai bizonytalanul kérdezte:
– Honnan ismered az unokáját? Ki az?
– Nem ismerek senkit, ez csak jelszó, mert az öreg fél és nem fogad idegeneket. Menjünk be.
A pince előterében már iszogattak néhányan, Oszkár isme210rősként üdvözölte őket. Egy liter bort rendelt, közben levett a polcról egy fonnyadt sárga almát és beleharapott.
– Az egész környéken csak itt kapni igazi bort. Kár, hogy csak most fedeztem fel.
Az öregember furmintot rakott eléjük két félliteres üvegben, Kőhidai fizetni akart, de Oszkár megelőzte:
– A vendégem vagy – koccintásra emelte az üveget –, szevasz. Szóval letelt?
– Igen, kétszáztizenhét nap.
– Elég olcsón megúsztad. Sok szerencsét.
Ittak, majd Kőhidai papír után kutatott a zsebében:
– Felírom a címemet.
Oszkár legyintett:
– Hagyd el, nem szeretem az ilyen címcseréket. Hány ilyet láttam már: itt összecsókolódznak, esküdöznek a barátságra, kint civilben pedig meg sem ismerik egymást. Ha csakugyan akarsz majd találkozni velem Rákospalotán, a Vén Diófa eszpresszóban megtalálsz, az a törzshelyem.
Kőhidai felírta és elrakta a papírt zakója felső zsebébe. Oszkár ivott egy kortyot:
– Nekem még egy bő évem van hátra. De unom már itt! Lehet, hogy én is megpróbálok valamit.
– Mire gondolsz?
– Bedobom a dilit. Ha jól csinálom, el kell hogy fogadják. Annyit már tudok, hogy ezzel nem bukhatok le egy röntgenen vagy EKG-n.
– Úgy érzed, hogy menni fog?
– Megpróbálom, de rendesen fel kellene készülni rá. Küldesz valami könyvet erről?
– Jó, szerzek valami könyvet vagy egyetemi jegyzetet; ha nem értesz valamit, kérdezd meg Katitól.
– Ne a laktanyába címezd, megnézik a csomagot, és felplan211kolják, hogy mire készülök. Meg lehetne kérni Katit, hogy ő vegye át, aztán én majd érte megyek, mit gondolsz, megteszi?
– Biztosan, majd szólok neki. – Kőhidai intett az öregembernek. – Még egy kört, legyen szíves.
– Vigyázz, ez nem zsúplé, hanem igazi furmint, kemény bor.
Kőhidai vállat vont:
– Te vigyázz, velem már nem történhet semmi.
– Igaz. Találkozunk mostanában?
– Biztos, hogy ha máskor nem, a Bicskei tárgyalásán másodfokon. Írd meg, hogy mikorra idéznek be. Vagy üzend meg Katival, és akkor leülünk valahol.
– Jó. Belefér még egy feles?
Kinyílt az ajtó, és egy háromtagú katonai járőr lépett be, körülnéztek, parancsnokuk, egy alhadnagy kezét Oszkár felé nyújtotta:
– Papírokat!
– Nincs.
– Velünk jön.
Oszkár minden sietség nélkül megemelte az üvegét:
– Mindjárt, uram, csak előbb megiszom ezt a kis bort.
– Ne szemtelenkedjen velem!
– Arról lehetne beszélni, hogy ki szemtelenkedik kivel.
Az alhadnagy intett a két katonának:
– Vigyétek!
Oszkár ellenállt, megpróbált az asztalba kapaszkodni, de csizmája megcsúszott a pince síkos kövén, a katonák ezt kihasználva hátracsavarták a karját és megbilincselték. Kőhidai előrelépett, hogy segítsen a barátjának, de a bal vállán eltalálta egy gumibot, a fájdalomtól összegörnyedt, szájon vágták és belökték egy sarokba. Egy pillanatra elkábult, aztán összeszedte magát és feltápászkodott, de mire kilépett a pincéből, a járőrkocsi már nagy porfelhővel elhúzott az úton. Lehajtott fejjel visszament a 212katonaládájáért, az öregember előjött a hordók közül, és vizet öntött egy lavórba.
– Mossa meg az arcát. Kár volt kikezdeni velük, tudhatja, hogy úgyis csak nekik lehet igazuk.
Kőhidai csak egy kézzel törölte meg az arcát, bal karját meg sem tudta mozdítani, úgy érezte, hogy eltörött a vállcsontja. Biccentett köszönésül, és kilépett a pincéből. Kint megállt és eltöprengett: biztosnak látszott, hogy Oszkárt a laktanya fogdájába vitték, ahová ő már nem juthatott be, csak Katalin közbenjárásában bízhatott, a fájdalomtól sziszegve elindult a Schönherz utca felé.
Útközben is gyakran megállt, hogy pihentesse sérült vállát, már besötétedett, mire odaért a Boschán-házhoz. Csöngetett, hallotta, hogy mintegy válaszként a csöngetésre odabent elindítják a lemezjátszót, Beethoven Hegedűversenyét tették fel a korongra.
Katalin kinyitotta az ajtót; hosszában csíkozott selyemblúzt viselt, bő, cigányos szabású fekete szoknyáját vastag piros öv szorította meg a derekán. Egy alkalmi verset kezdett mondani, melyben Kőhidai leszerelését köszöntötte, mikor észrevette, hogy véres a fiú arca.
– Úristen! Gyere be!
Míg a fürdőszoba felé tartva átmentek a lakáson, Kőhidai látta, hogy a vázákba virágot raktak, és ünnepiesen megterítették az asztalt is. Leült a kád szélére, és beharapott szájjal tűrte, hogy Katalin kitisztítsa a sebét.
– Mi történt?
Kőhidai néhány szóban elmondta, hogy vitték el Oszkárt a katonák, Katalin segítségét kérte az ügyében. A nő kelletlen arccal, de megígérte: utánanéz, hogy mit tehet. Közben levette a fiú ingét, Kőhidai felszisszent: a vállcsontja fölött már megkékült a bőr.
213– Eltörött?
Katalin óvatosan megtapogatta a duzzanatot:
– Nem hiszem, a gumibot ritkán tör csontot. Be kell borogatni – egy törülközőt tekert át a vállán, és biztosítótűvel rögzítette a kötést. – Ülj le az asztalhoz, majd én kiszolgállak.
Kőhidai szabad kezével épp csak turkált az ételben, Katalin merően figyelte.
– Nagyon megviselt ez az inzultus?
– Nem. Emlékszem, még főiskolás koromban egyszer megütött valaki a házunk előtt, valami kocsis volt.
– Ismerted őt? Valami baja volt veled?
– Semmi, talán kétszer láttam életemben. Azon a környéken mindig sikk volt megütni a gyengébbet, főleg ha zsidó az illető. Akkor majdnem belehaltam, a japán mondásra gondoltam: elvesztettem az arcomat, akit büntetlenül megüthettek, annak nincs joga az élethez. Azóta már történt annyi, hogy száz pofon sem rázna meg, de magát az erőszakot nem tudom megszokni. Azt, hogy bármikor szembesülhetünk valami aljas erővel, és akkor nincs tovább. Még egyszer kérlek: ne felejtsd el Oszkár ügyét, félek, hogy visszaesőnek minősítik majd, és nagyon keményen megmázsálják.
Katalin felírt valamit egy papírra.
– Jó, majd szólok bent. Eszel még, vagy szedjem le az asztalt?
– Köszönöm, elég volt – hátradőlt a székén. – Veled mi történt ma?
– Reggel itt jártak a vevők, az igazgató, akit te is láttál, az ügyvéddel.
– És?
– Megállapodtunk – Katalin egy köteg százforintost mutatott –, lerakták az előleget.
– Szóval most már biztos. Mikor kell kimenned a házból?
– Napra nem állapodtunk meg. A jövő hónap közepéig.
214– Kár, hogy nem leszek már itt, szívesen segítenék pakolni. Ha akarod, lejöhetek.
– Köszönöm, de nincs szükség rá. Megvesznek majdnem mindent, nem marad sok holmim.
– Azt hová rakod?
– Kaptam egy kétszobás lakást bent a tiszti lakótelepen, ott elférek majd. Egyébként sincs szó hosszú időről: egy fél évről, legföljebb nyolc hónapról, azt ígérték, addig elintéződik az áthelyezésem és felkerülök Budapestre.
– Megvan már a pesti lakásod?
– Megveszem a barátnőm öröklakását, tudod, amiről beszéltünk, a Csókakő utcában. A barátnőm a jövő héten lejön hozzám, és odaadom neki a pénzt.
– Szóval már biztos az ügy?
– Igen. – Katalin két lapos kulcsot tett az asztalra Kőhidai elé. – Nem tudom, hogy mikor találkozunk, ezeket most vedd magadhoz, én majd csináltatok magamnak másikat tartalékba.
– Mik ezek?
– Az egyik a bejárati kapu kulcsa, a másik a lakásajtóé. A címet tudod, akkor mész föl, amikor akarsz, vagy ha úgy gondolod, hogy nem kell, dobd be a csatornába.
Kőhidai sokáig nézett maga elé, aztán elrakta a kulcsokat, Katalin megsimogatta:
– Ne légy ilyen szomorú, hiszen most ünnepelünk. Milyen érzés civilben lenni?
– Furcsa. Jó volna minél hamarabb elhelyezkedni.
– A pénz miatt?
– Nemcsak azért. Így mintha lebegne az ember.
– Sietsz az egyik kötöttségből a másikba? Nehogy egy szabad napod legyen?
– Hiába mondod, nincs sok választásom.
Kőhidai jobb kezével megtapogatta a vállát, érezte, hogy a törülköző alatt is lüktet.
215– Kezd átmelegedni.
– Kicserélem a kötést. Le akarsz feküdni?
– Azt hiszem, jobb lesz.
A fiú levetkőzött, és végigdőlt a heverőn:
– Ezek szerint most vagyok itt utoljára?
– Igen, azt hiszem. Jó volt itt? De őszintén.
– Ez volt az a hely, ahol életemben a legjobban éreztem magam.
– Ne is mondd. Én is úgy élek majd ezentúl, hogy mindennap meghalok egy kicsit. Próbálj aludni.
– Nem tudok.
– Hozok neked egy fájdalomcsillapítót.
– Most már nem fáj annyira, inkább csak ideges vagyok.
– Reggel nem kell felkelned. Maradj, amíg akarsz, majd dobd be a kulcsot a levélszekrénybe.
– Nem, a reggeli vonattal el akarok menni. Talán még holnap el tudom intézni a személyi igazolványomat, ez kell ahhoz, hogy munkába álljak.
– Ahogy gondolod. Beállítom az órát fél ötre, akkor kiérsz időben.
Kőhidai kinyújtotta a kezét:
– Gyere, feküdj ide mellém.
– Vigyázz a válladra. Engedj engem felülre.
Míg szeretkeztek, Kőhidai látta a Katalin haján átszűrődő utcai fényeket, kintről semmi zaj nem szűrődött be. A nő vigasztaló szavakat suttogott, Kőhidai nem értette, csak a ritmusukat fogta fel. Mikor szétváltak, Katalin kicserélte a vállán a kötést.
– Veled alhatok? Nem zavarlak.
Kőhidai arrébb húzódott:
– Gyere.
Katalin háttal fordult neki, altestét az öléhez szorította, Kőhidai sokáig hallotta még a szuszogását, aztán őt is elnyomta az 216álom. Azt hitte, hogy csak néhány percet aludt, mikor végigsimítottak az arcán.
– Miklós, fél öt van. Vigyázz a válladra, majd segítek felkelni neked.
Felnézett: Katalin állt fölötte kék pongyolájában.
– Kész a tea, gyere.
Kőhidai ép kezére támaszkodva felkapaszkodott. Csak most vette észre, hogy a heverő fejrészénél egy magas üvegpohárba néhány lemetszett virágzó barackfaágat raktak. Mikor feltette a szemüvegét, látta, hogy a víz felszínén apró szénsavgöbök gyűltek össze, és néhány virágszirom lehullott az éjjeliszekrényt fedő üveglapra. Hallotta, hogy Katalin hívja át az ebédlőbe, krákogva próbálta kitisztítani a torkát:
– Igen, megyek.
217Otthon három levél is várta Kőhidait, először egy képeslapot vett a kezébe, melyet Margit ide címzett, valószínűleg nem találta az ezred postafiókszámát. Megnézte a dátumot, még a szakításuk előtt kelt, és csak egysornyi írás állt rajta: „Amo te hic et ubique, nunc et semper, usque dum vivam et ultra… M2”
Még élt benne a régi diák, és mintha egy latinórán ülne, automatikusan lefordította a szöveget:
– „Szeretlek téged itt és bárhol, most és mindig, amíg csak élek, és azon túl is…”
Mélyet sóhajtott, nem akarta újra felidézni magában régi kapcsolatukat, homályosan sejtette, hogy szerelmük még nem ért véget, lassan, sok ütemben múlik el majd, hasonlatosan ahhoz, ahogy az inga elveszíti a lendületét. Összehajtotta a képeslapot, és eltette a tárcájába.
A másik két küldemény hivatalos helyről érkezett: a Széchényi Könyvtár és a Szakszervezeti Dokumentációs Központ is elfogadta a jelentkezését. Mind a két helyen „segéderői”, vagyis altiszti beosztást kínáltak, nagyjából azonos feltételekkel, a fiú eltűnődött, és a szakszervezet ajánlatát választotta, nem akart visszatérni főiskolás éveinek környezetébe, ahol számtalan ismerőssel futhatott össze.
Este vacsora után leült beszélgetni anyjával és Kárpátival, kibontottak egy üveg bort is, Kőhidai alig-alig nyúlt a poharához, tudta, hogy anyja és mostohaapja amúgy is alkoholistának hiszi őt.
– Mik a terveid, Miklós? – kérdezte Kárpáti.
218– Nincsenek különösebb terveim.
– Ugyan már, fiatal vagy, előtted az élet, biztos van valamilyen elképzelésed.
Kőhidai úgy találta, nincs értelme belemenni a vitába, fordított a beszélgetés témáján:
– Ha nincs szükségetek az éléskamrára, szeretnék ott aludni. De ha más tervetek van vele, keresek egy albérletet.
– Hogy mondhatsz ilyet? Neked ez a lakás az otthonod.
A fiú bólintott:
– Köszönöm. Majd hozzájárulok a háztartás költségeihez, de még nem tudom pontosan, hogy mennyit fogok keresni.
– Most ezzel ne törődj – mondta Kárpátiné –, hála istennek, most egy kicsit jobban megy az üzlet. Inkább próbálj magadhoz térni, felejtsd el ezt az egy évet.
– Persze, előbb-utóbb majd elfelejtem. – Kőhidai ásítást mímelt. – Ne haragudjatok, álmos vagyok.
– Menjél nyugodtan, már megágyaztam neked.
Kőhidai elköszönt, és behúzta maga után az éléskamra ajtaját. A helyiség közepén még most májusban is egy villanykályha küszködött a hideggel. Mikor belebújt az ágyba és a nedves paplan hozzáért a bőréhez, teste összeborzongott, mintha egy koporsóba feküdt volna bele. Nem tudta felfogni, hogy élhetett itt évekig. Végiggondolta a lehetőségeit: egy albérletet feltehetőleg nem tudott volna megfizetni, de azt lehetségesnek találta, hogy legalább a nyárra egy olcsóbb víkendházat béreljen fenn a hegyekben.
Már a hazaérkezését követő napon jelentkezett jövendő munkahelyén, egy ötemeletes új beton-üveg épületben. A dokumentációs központ a szakszervezeti székház legfelső emeletén helyezkedett el, a lapos tetőt sütötte a nap, mivel a mesterséges szellőzést nem oldották meg, a folyosókon és a munkaszobákban már ebben a tavaszi időben is átforrósodtak a falak. 219A kutatók, alkalmazottak minden ablakot kitártak és kitámasztottak, ha valaki ajtót nyitott, a helyiségeken éles kereszthuzat vágott át, katalóguscédulákat és más papírdarabokat sodorva magával.
Kőhidait a személyzeti osztályra irányították, itt egy szemüveges, kövér, állandóan mosolygó nő kikérdezte, főleg azt akarta megtudni, hogy miért éri be egy olyan állással, mely még középiskolai érettségit sem kíván meg. A fiú kitérően válaszolgatott, családi körülményekre hivatkozott, a személyzetisnő azzal zárta le a beszélgetésnek ezt az ismerkedő szakaszát, hogy ha megállja a helyét, ősszel továbbtanulásra javasolja majd.
A személyzetisnő ismertette a munkafeltételeket: úgynevezett segéderőként minden munkában részt kellett vennie, a takarítástól a ruhatári szolgálaton át a könyvek, folyóiratok, kéziratok kihordásáig és visszaosztásáig. Azokban az években az ügyek vitelében a Lenin által javasolt modellt követték: a kutató- és olvasótermeket a lehető legtovább nyitva tartották, hogy a dolgozók munkaidejük után is eljuthassanak a dokumentációs központba, ennek következtében reggel nyolctól este tízig, vasárnap pedig délig a közönség rendelkezésére álltak.
A heti 48-50 órás, két műszakban végzendő munkáért havi kilencszáz forintos bért ajánlott fel, Kőhidai kiszámolta, hogy ha négyszázat hazaad, a megmaradt pénzből úgy-ahogy meg tud élni.
– Rendben van – mondta.
A személyzetisnő meglepődött azon, hogy a fiú vita nélkül elfogadta ezt az iskolai végzettségéhez képest szerény összeget, hogy enyhítse a helyzetet, néhány hónapon belül fizetésemelést ígért. Kőhidai megírta az önéletrajzát és kitöltött néhány nyomtatványt, többek között egy hivatalos eskümintát, hogy megőrzi a tudomására jutott hivatali titkokat, aztán átment a gondnok220ságra, ahol megkapta a belépőjét, munkaruhaként egy hosszú kék köpenyt, és befizette az ebédjegyét.
Ideiglenesen a folyóiratraktárba helyezték, egy altiszt éppen ezekben a napokban lépett ki innen, és még nem tudták betölteni a helyét. Kőhidai úgy találta, szolgálata nem sokban különbözik attól a módszertől, melyre még a Széchényi Könyvtárból emlékezett.
Az olvasók leadták igénylőcéduláikat a teremfelügyelőnél, aki csöngetéssel jelzett neki. Kőhidai kikereste a polcokról a bekötött vagy kemény papundeklilapok közé fogott és spárgával átkötözött évfolyamokat.
Az anyagot nem vihette egyenest az olvasóterembe, előbb meg kellett mutatnia az ellenőrzéssel megbízott könyvtárosnak, aki néha nem is engedélyezte a kötet kiadását. A Kőhidaival közös műszakban dolgozó cenzort Salgó Sándornak hívták, egy üzemi könyvtárból emelték ki, úgy került a dokumentációs központba. Salgó mindössze nyolc elemit végzett, műveletlenségéből származó baklövéseiről legendák keringtek. Salgó állítólag zárt anyagba helyeztette a „Reiseführer Ungarn”-t, mert azt hitte, hogy a „führer” szó Hitlerre vonatkozik, ugyanígy zároltatta a „Horti Hungariae”, a „Magyarország kertjei” gyűjteményt, Horthy Miklóst, Magyarország volt kormányzóját sejtve a cím mögött. Ugyanakkor gondolkodás nélkül engedélyezte a nyilas „Magyar Futár” vagy „Összetartás” kiadását, mert a felszabadulás után kiadott tilalmi indexnek csak a második kötetét kapta meg, az első kötet, mely a leguszítóbb fasiszta újságok és könyvek címét tartalmazta, valamilyen tévedés következtében elkerülte a figyelmét.
Kőhidait óránként alig egyszer-kétszer szólították, az asztalok mellett csak néhány öreg kutató üldögélt, akik a munkásmozgalom történetének egy-egy jelentéktelen epizódjával foglalkoztak, vagy szakszervezeti tisztségviselők, akik itt próbáltak felkészülni politikai előadásaikra.
221Reggelenként az előző nap kihordott köteteket az altisztek szinte találomra sorolták vissza – ezek, kikerülve a decimális rendszer és az ábécé kereteiből, gyakorlatilag feltalálhatatlanokká váltak. Kőhidai számtalan értékes könyv hiányából arra következtetett, hogy az altisztek rendszeresen dézsmálják az állományt, és ezzel a szándékolt rendetlenséggel próbálják elleplezni a hiányt. Megfordult a fejében: talán tenni kellene valamit a lopások ellen, de nem érzett kedvet magában, hogy szembekerüljön a környezetével.
Tartózkodási helyéül egy belső udvarra néző irodát jelöltek ki, ebből egy ablaktalan belső lomkamra nyílt, ha az irodákban leoltották a villanyt, itt észrevétlenül eltűnhetett. Behúzódott a kamra sarkába, rátelepedett egy-egy köteg folyóiratra, és fejét a falnak támasztva behunyta a szemét. Mintha most egyszerre jött volna ki rajta az elmúlt hónapok fáradtsága, gyakran elaludt, és csak a teremfelügyelő türelmetlen csengetésére riadt fel.
Délben megebédelt a Szakszervezeti Dokumentációs Központ alagsori étkezőjében – addigra le is járt a műszak nyolc órája –, utána kollégáival átment a közeli pinceborozóba. Behúzódtak egy mélyen elnyúló pinceágba, és az ivópultokon könyökölve elbeszélgettek. Általában politikai témák jöttek elő, két-három fiatalabb munkatárs eljárt a Petőfi Kör rendezvényeire, beszámoltak az ott felmerült témákról.
Kőhidai őszintén tisztelte kollégáinak műveltségét és naprakész ismereteit – úgy érezte, hogy ő már behozhatatlanul lemaradt mögöttük, de azt gondolta, hogy egy forradalmi változás esetén nem a hozzájuk hasonló emberek játszanák a főszerepet. Hitt benne, hogy ez is, mint minden más folyamat, eljut majd önmaga végletéig, visszaemlékezve 1944 októberére feltételezte, hogy a fegyverek és velük együtt a dolgok irányítása a legalacsonyabb színvonalú réteg kezébe kerülne.
Ha úgy adódott, Kőhidai szívesen vállalt túlórákat, a saját 222műszakja végeztével átvette a referensszolgálatot. Szüksége volt a pénzre – fizetéséből csak kétszázötven forintot tartott meg, a többit hazaadta az anyjának –, de kedvelte is ezt a munkát. Módjában állt átlapozgatni korábban nem ismert kézikönyveket, elbeszélgetett az útbaigazítást kérő olvasókkal. Egyik alkalommal eszébe jutott, hogy Oszkárnak megígérte: küld neki idegbajjal foglalkozó könyveket; a biológiai gyűjteményben összekereste az anyagot, kivette a saját nevére, és feladta Újvárra Boschán Katalinnak, a csomaghoz csak néhány közömbös üdvözlő szót írt.
Hat óra után általában kiürült már a terem, és Kőhidai magára maradt, de így is ki kellett várnia az előírásos zárási időt. Átnézett néhány újságot, aztán kitakarította a termet – ez a munka másnap reggel mindenképpen őrá várt volna –, tíz óra előtt pár perccel lezárta a helyiséget, és leadta a kulcsokat a portán.
Igyekezett életét úgy szervezni, hogy minél kevesebb időt töltsön otthon. Ha nem túlórázott, akkor sem ment haza egyenesen, hanem megállt a városligeti Fáskörben, és nézte a sakkozókat. Néha ő is leült a tábla mellé, és a helyi szokások szerint pénzben játszott. Általában könnyen nyert képzetlen ellenfeleivel szemben, ezek nem akarták pénzzel a zsebében elengedni, újabb és újabb visszavágókat követeltek tőle – ilyenkor éjfél is elmúlt már, mikor lenyomta a ferencvárosi lakás kilincsét. A játék idegi feszültsége sokáig nem oldódott fel benne, álmatlanul feküdt az ágyán, szemrehányásokat tett magának, amiért engedi kifolyni kezéből az életét, de ilyenkor sem talált semmi olyan célt, mely lelkesíteni tudta volna.
Anyja esténként kikészítette a vacsoráját az asztalra, és reggel sem szólt, mikor érintetlenül találta a tányért, de Kőhidai attól tartott: előbb-utóbb okvetlenül kérdőre vonja majd. El akarta kerülni a vitákat, így a szabad vasárnapján is korán elment hazulról.
223Kijárt a margitszigeti Palatinus strandra. Reggel, mikor még kevesebben tartózkodtak a medencében, próbálgatta a Katalintól tanult úszómozdulatokat, eleinte a fal mellett maradt, hogy ha rossz ritmusban fújná ki a levegőt, meg tudjon kapaszkodni a fémkarokban, de később már bemerészkedett középre is, egyre hosszabb távokat teljesített.
Délben, mikor megtelt napozókkal a Palatinus letaposott füve, Kőhidai kezdte kényelmetlenül érezni magát. Attól félt, hogy magányossága és gátlásos gesztusai miatt partnerre vadászó homoszexuálisnak nézik majd, ezért inkább felöltözött és otthagyta a strandot. Átsétált a pesti oldalra, a tejbüfében megebédelt, és utána moziba vagy futballmeccsre ment. Hazatérni még ilyenkor is korán lett volna, anyja és Kárpáti csak nyolc óra felé szoktak elindulni vacsorázni megszokott Népszínház utcai vendéglőjükbe, sötétedésig bolyongott a Körúton a kirakatokat nézegetve.
Már több mint négy hét eltelt azóta, hogy leszerelt és eljött Újvárról. Az egyik vasárnap este Kőhidai a szabadsághegyi kis moziban nézett meg egy filmet. Az előadás után lesétált a fogaskerekű vasút végállomásához, de épp akkor indult ki a szerelvény, nem volt kedve várakozni a következőre, gyalog vágott neki az útnak.
Találomra fordult be az utcasarkokon, az egyik kereszteződésnél váratlanul a Christián Pál Klinikával találta szembe magát, eszébe jutott, hogy itt kapta az első úszóleckét Katalintól. Önkéntelenül megtapogatta zakója felső zsebét; most is ott lapult benne az a két lapos kulcs, melyet a nő az elválásuknál adott neki. A Csókakő utca nem esett messze, Kőhidai úgy gondolta, hogy elsétál odáig.
Mióta itt járt, kitavaszodott, és a környékbeli bokrok virágba borulva eltakarták a kerítéseket, de Kőhidai felismerte a társasházat. Még mindig nem tudta tisztázni magában kapcsolatát 224Katalinnal, ezért nem akart találkozni vele. Tekintetével megkereste az első emeleti lakás ablakait; egyik mögött sem látszott világosság.
Kinyitotta a kaput, és elindult fölfelé a lépcsőn, fejét leszegve bámulta a lépcsőfokokat maga előtt, nem akarta, hogy valaki az arcába nézzen és megkérdezze, kit keres. Felért az első emeletre Katalin lakása elé, a félhomályban nem látta, üres-e a kulcslyuk, ellenőrzésképpen becsúsztatta a kulcsát a zárba, el volt szánva rá, hogy ha megkoccan egy belül levő kulcson, visszalép és lesiet a lépcsőn, de nem érzett semmiféle ellenállást. Elfordította a kulcsot, és belépett az előszobába.
Villanyt gyújtott és körülnézett: Katalin az újvári ház régi bútoraival rendezte be a lakást, hogy a nagyméretű tárgyak ne tegyék zsúfolttá a teret, egybenyitotta a két szobát. Kőhidai felismerte a régi szőnyegeket, terítőket, vázákat is. – Úgy látszik, mégsem tudott megválni tőlük – gondolta, és felgyújtotta a barokk oszlopon álló lámpát. Az asztalon egy levél feküdt, megnézte a címzést, neki szólt:
„Isten hozott, Miklós!
Érezd jól magad, és maradj addig, ameddig akarsz, nem zavarlak. Ha te is úgy gondolod, egyszer majd látjuk egymást. A konyhában találsz mindent.
Csókol: Katalin”
Kőhidai kiment a konyhába, evett az asztalra kikészített száraz süteményből, aztán kibontott egy üveg vodkát, és töltött magának. Visszatért a szobába, poharát egy képzelt koccintásra a magasba emelte. Bekapcsolta a rádiót, aztán megnézte az asztalon heverő könyvet, melyet Katalin olvashatott az utolsó ittlétekor. Hosszan nézegetett egy aláhúzott idézetet: „Bárhogy is visszahúzódsz az Élettől, semmit sem mulasztasz, mert minden pillanatban oly mondhatatlanul sok dolog történik a világban, hogy az, amit önszántadból elveszítesz, már alig is számít…”
225Ez a tehetetlenség angyali üdvözlete – gondolta magában Kőhidai, és tovább olvasott. Békésen, szinte észrevétlenül múlt vele az idő, arra gondolt, hogy itt marad reggelig, de nem akart másnap magyarázkodni otthon. Meghallgatta a rádió tízórás híreit, és felkelt a karosszékből, az ajtóból még egyszer visszanézett: a sarokfotelen ott hevert az a fehér, horgolt nagykendő, melyet Katalin a derekára szokott csavarni.
Kint már lehűlt a levegő, az eső is szemerkélt, a ház előtti kertben érezni lehetett a szirmait kitáró orgona éles, tiszta illatát.
Július végén a Szakszervezeti Dokumentációs Központ bezárt hathetes nyári szünetre. A személyzet kivette a szabadságát, a nemrégiben belépett Kőhidainak még nem járt ilyen hosszú idő, neki másnaponként ügyeleti szolgálatot kellett adni.
Üres napjain most is elment hazulról reggelenként, sétákat tett a budai hegyekben; általában Budakalászon szállt le a helyiérdekű vasútról, és elindult a Kevély-nyereg felé, vagy továbbutazott, és Szentendrén tért rá egy turistaösvényre. Néha órák hosszat nem találkozott emberekkel, mikor elfáradt, leült egy-egy magaslat fehérre kopott sziklájára vagy egy fából ácsolt kilátó lábához, és olvasott, amíg a napsütésben káprázni nem kezdett a szeme.
Ha esett az eső vagy felhők borították az eget, mikor reggel kilépett a ferencvárosi lakás ajtaján, Kőhidai bent a városban kóborolt. A vásárcsarnokok kis lacikonyháiban ebédelt, moziba járt, órákig válogatott a Múzeum körúti antikváriumok könyvesládáiban, vásárolt néhány olcsóbb regényt vagy elbeszéléskötetet.
Esténként elálldogált a vasúti pályaudvarok várótermeiben, 226figyelte a környékről bevetődő hajléktalanokat, csavargókat, néha szóba is elegyedett velük, ha kértek, adott nekik egy-két forintot, vagy megivott velük egy fröccsöt a söntésben.
Meglepődve tapasztalta, hogy milyen sokan élnek az ő mostani állapotához hasonló életformában. Egyre gyakrabban köszöntek neki látásból ismerőssé vált emberek, mintha őt is besorolták volna maguk közé, sokszor meghívták beszélgetni egy-egy lepusztult üzletlakásba vagy zsúfolt társbérletbe.
Ezek a beszélgetések egyre inkább hasonlítottak egy különös szabadegyetemre vagy minden hivatalosságot nélkülöző vitakörre. A résztvevők nyíltan és szenvedélyesen érveltek igazuk mellett – bár mindannyian tisztában voltak vele, hogy egy-két spicli is ül közöttük, aki az elhangzottakat jelenti majd a rendőrségnek.
Egy alkalommal Kőhidai találkozott azzal a göndör, ősz hajú, zöld szemüveges férfival, akit már látott Margit társaságában. Érdeklődött utána: doktor Heller Györgynek hívták, valaha ügyvédként működött, de csalásért és egyéb bűncselekményekért elvették a diplomáját. Életének ezekkel a sötét foltjaival Heller egyáltalán nem foglalkozott, ha magáról beszélt, azt emlegette, hogy a háború alatt részt vett az ellenállási mozgalomban, és a későbbiekben csak azért nem csinált karriert, mert elveiben mindig ragaszkodott egy magasabb erkölcsi szint követelményeihez. „Az utolsó vörös európai”-nak nevezte magát, és osztatlan tekintélynek örvendett a társaságban.
– Mi a véleménye: lesz itt forradalom? – kérdezte tőle valaki.
– Maguk tudják rólam, hogy én szerettem volna egy európai kultúrájú kommunizmust. Ma már nincsenek illúzióim, hülyeséget akartam elméleti és gyakorlati síkon egyaránt. Mint tudjuk, nincs szörnyűbb a felébredt baleknál, mostanra csak egy vágyam maradt, hogy romokban lássam mindazt, amit az én elképzeléseim helyett felépítettek.
227– Maga nem úgy néz ki, Heller, mint egy forradalmár szabadságharcos, aki az első trombitaszóra fegyvert ragad és kirohan a barikádra.
– Nem, én erre alkalmatlan vagyok a visszereimmel, a dupla fenekű szemüvegemmel. De amit én elgondoltam, azt fogják elvégezni helyettem az értelmetlenek. Azzal a kis különbséggel, hogy ami nálam eszme volt, az náluk puszta anyagi kényszer lesz: vágy egy nagyobb darab kenyérre és húsra. És kegyetlenebb eszközökhöz nyúlnak majd, mint én tettem volna, nem szívesen idézem Napóleont, de igaza volt, mikor azt mondta, hogy nincs szörnyűbb az üres gyomrok forradalmánál. De azzal együtt minden rokonszenvem ezé a tömegé lesz.
– Furcsák maguk, úgynevezett zsidó forradalmárok – jegyezte meg egy öreg férfi –, ott voltak a háború után, amikor meg kellett alakítani ezt a rendszert, és most, hogy meg akarják dönteni, megint maguk állnak az első sorban.
– Hogy hányadik sorban állunk, azt most ne feszegessük, de amit maga mond, az lényegileg igaz. Sajnos ez az évszázad úgy alakult, hogy nincs klimax a Lipótvárosban nélkülünk, hiába fizettünk érte súlyos árat már számtalanszor, minket mindig fel lehet lelkesíteni, ha megérezzük a Történelem szelét. Kit hatalomvágy hajt, kit félelem, de legtöbbünket az illúziók – egészen egy újabb fordulatig.
Ezeken a beszélgetéseken mindig sokat ittak, Kőhidai reggelenként undorodva érezte meg hálókamrájában a kilehelt alkohol bűzét és valami nehéz olajos szagot, melyet az üzletlakásokból hozott magával a ruhájába ivódva, mégsem változtatott napjai menetén, minél messzebb akart kerülni korábbi céltudatos világától.
Ügyeleti napján nem lett volna kötelessége fogadni a feleket, legföljebb a telefont kellett volna felvennie, de unta volna ma228gát, ezért meghagyta a portásnak, hogy ha valaki kéréssel jelentkezne, engedje fel hozzá.
Egyik délben már ebédelni készült, kibontotta a papírból a magával hozott vajas kenyeret és uborkát, mikor a portáról felszóltak:
– Egy nő szeretne felmenni, valamilyen szakkönyvet keres. Felküldhetem?
Kőhidai tétovázott, aztán beleegyezett, visszapakolta ennivalóját és kezet mosott. Néhány perc múlva Margit lépett be, az eltelt egy-két hónap alatt egész külseje megváltozott: hosszú gesztenyebarna haját rövidre vágatta és vörösre festette, szűk blúzt és testre feszülő kockás szoknyát viselt – az aljába díszként egy stilizált, nagy alakú biztosítótűt szúrt. Kőhidainak úgy tűnt, mintha kihívó megjelenését Margit maga sem vállalná teljes szívvel, mozdulatai és egész viselkedése még szétszórtabbá vált.
– Te itt dolgozol? – kérdezte Margit, szavait a megszokott élénk kézmozdulattal kísérve –, biztos nyári gyakorlatra küldtek ide.
– Nem, én itt vagyok állásban.
– Biztos nagyon érdekes, én is mindig szerettem volna könyvek között élni.
– Segíthetek valamit?
Margit hosszú és zavaros történetbe kezdett, melyből Kőhidai csak nehezen tudta kivenni, hogy elvesztett egy néprajzi kézikönyvet, melyre szüksége volna a munkájában. Próbálta megszerezni a nagy budapesti könyvtárakban, de valamennyi nyári szünetet tartott – így vetődött el a Szakszervezeti Dokumentációs Központba.
Kőhidai ismerte annyira Margitot, hogy joggal feltételezze: valószínűleg sohasem hozza vissza a könyvet, de szótlanul kikereste a polcon, kiírta a saját nevére, és átadta a lánynak.
– Köszönöm – mondta Margit, és tétován álldogált a pult előtt, gyomra hallhatóan korogni kezdett.
229– Nem vagy éhes? Hoztam egy kis vajas kenyeret.
– Ó, nem, éppen most ebédeltem. Legfeljebb egy falatot.
Leültek egy kis asztal mellé, Margit apró darabokat tört a kenyérből, Kőhidai a kezére nézett: nem viselt karikagyűrűt.
– Hogy élsz, Margit? Mit csinálsz?
– Ó, mostanában nagyon sok érdekes dolog történt velem. A Nemzetközi Vöröskeresztnél keresnek valakit, aki végigjárná a második világháborús katonasírokat egész Európában, és írna róluk – egy albumról volna szó sok fényképpel. Már beszéltem velük, és azt mondták, hogy az összes ajánlkozó közül én tetszettem nekik a legjobban.
– Mikor kezdenéd?
– Majd értesíteni fognak.
– És van kedved hozzá?
– Persze. Képzeld el, hogy eljuthatok a szibériai fogolytáborba is, és megtalálnám apuka sírját.
Szemében könnyek csillogtak, Kőhidai megpróbálta más irányba terelni a beszélgetést:
– És mit írsz mostanában?
– Valami nagyon érdekes téma jutott az eszembe, ezért is jó, hogy találkoztunk most. Mi volna, ha egy könyvben megírnánk a mi szerelmünk történetét? Mert mi szerettük egymást, ugye?
– Igen, azt hiszem.
– Borzasztó érdekes volna, hogy ugyanazt az eseményt én is leírnám a magam szempontjából, és te is a magadéból. Azt hiszem, ezt még soha senki nem próbálta meg. Volna kedved hozzá?
Kőhidai ingatta a fejét:
– Én nem tudok írni, és nem is akarok.
– És az emlékek sem fontosak?
– Tudod, hogy van: ha egy kutya elás egy csontot, soha nem megy vissza érte.
230Margit nevetett:
– Igen, azt már én is észrevettem, de azért jó volna, ha gondolkoznál rajta. A jövő héten majd úgyis találkozunk, mikor hozom vissza a könyvet. Jó?
– Jó, ahogy gondolod.
– Akkor én most megyek. Szervusz.
Margit a melléhez szorította a könyvet és kisietett. Kőhidai hátradőlt, széke hátsó lábán hintázva eltöprengett, hogy csakugyan érdemes-e megírni mindazt a kínlódást és vergődést, mellyel a kapcsolatuk járt, de feltételezte, hogy az egész ajánlat nem volt több puszta ötletnél. Margit valóban nem jelentkezett többé a dokutmentációs központban.
231A dokumentációs központ nyári szünete már a vége felé közeledett, mikor Kőhidai idézést kapott a Legfelsőbb Bíróságra – Bicskei ügyét tárgyalták másodfokon. Az értesítést először az újvári ezredhez küldték, onnan késve továbbították a ferencvárosi címre, így csak két nappal a tárgyalás kitűzött időpontja előtt kapta kézhez.
Kőhidai szeretett volna beszélni Katalinnal, kereste őt a budai lakásban, de nem találta. Ezután Oszkárra gondolt, őt is be kellett hogy idézzék, és bár nem adott hírt magáról, elképzelhetőnek látszott, hogy valamivel korábban feljön Budapestre. A lakáscímét nem tudta, de zsebében ott őrizte azt a cédulát, melyre a búcsúzáskor felírta Oszkár törzseszpresszójának a nevét.
Másnap délután autóbusszal kiutazott Rákospalotára, és megkereste a „Vén Diófát”. Az eszpresszó egy bontásra ítélt környéken működött, kapui két utcára nyíltak – egy esetleges razziánál jó esélyeket kínálva a menekülésre. A helyiséget most is megtöltötték a színes ingeket viselő szélesvállú fiatal férfiak és elhízott, töprengő arckifejezésű, öregebb tanácsadóik. Kőhidai látta, hogy többen is gyanakodva néznek rá, de nem fordult vissza. Végigment a termen, csak attól tartott, hogy valamelyikük kinyújtja a lábát és elgáncsolja, megkönnyebbült, mikor baj nélkül sikerült eljutnia az egyetlen szabad asztalhoz a zongora mellé.
Leült és a zongoristára nézett; festett, platinaszőke, középkorú nő volt, fekete szmokingját már rég kihízta, elöl gomb helyett egy paszománttal fogta össze. A szűk teremhez képest szokatlan hangerővel játszott, az alumíniumtálca, melybe cigaret232tája hamuját verte le, fémes zörgéssel rezonált minden billentyű leütésére. Kőhidai kivárta, amíg szünetet tart, aztán megkérdezte tőle, hogy látta-e mostanában Oszkárt.
– Tegnap este járt nálunk, ott a nyoma – a zongoristanő a falra mutatott –, kihozatott nekem egy fél konyakot, mondtam neki: köszönöm, Oszi, nagyon kedves vagy, de most nem iszom, erre fogta a poharat, és az egész konyakot a falra öntötte. Szatirikusan meg is jegyeztem: Oszi, ha te bemennél egy diliházba, senki sem gondolná rólad, hogy idegen vagy ott!
– Ma este be fog jönni?
– Nem tudom, de ha itthon van, mindig be szokott nézni.
Egy barna arcú pincér állt meg az asztal mellett, külseje éppoly kétesnek látszott, mint a vendégeké, szája sarkába egy fogpiszkálót harapott, Kőhidai egy üveg sört rendelt nála. Közben a zongoristanő újra játszani kezdett, fejét jobbra-balra döntve gyakran a fiúra nézett, jelezve, hogy neki szól ez a dal.
– Tetszik neked Hajnalka? Ha akarod, összehozhatlak vele, én is tőle kaptam a tripperemet – szólalt meg Oszkár a háta mögött. Kőhidai felugrott, és összeölelkeztek:
– Ma nem is akartam bejönni, de úgy éreztem, hogy valaki keresni fog. Gyere el hozzánk.
Oszkár kifizette a sört, és elindultak, hamarosan letértek az aszfaltozott járdáról, és homokos talajú, vidékies mellékutcákon mentek tovább.
– Mi történt veled? – kérdezte Kőhidai –, május eleje óta nem tudok rólad semmit.
– Akkor bevittek a fejvadászok, jól megvertek, aztán két hétre sittre vágtak. Az öreg alezredes kiabált, hogy elég volt, többé már nem szól az érdekemben, de aztán nem ment a bolt nélkülem, és mégis elintézte, hogy kiengedjenek. Egyébként már nagyon unom az egészet.
– Az idegbajt megpróbáltad bedobni?
233– Igen, elkezdtem, egyébként kösz a könyveket. Csak nagy a kockázat, ha lebuksz, rád verik, hogy ki akarsz bújni a katonai szolgálat alól, és ez négy-öt év börtön. Kati segíthetne rajtam. Szoktál találkozni vele?
– Mióta leszereltem, nem láttam őt.
– Hogy lehet az? Valami hézag van?
– Semmi, csak így alakult. De ha összefutok vele, majd szólok neki az ügyről.
Oszkár benyitott egy kert drótkerítésbe ékelt kapuján, magyarázó kézmozdulatot tett:
– Itt lakunk az élettársammal.
A kerti út, melyet kőlapok helyett üres akkumulátortartályokkal raktak ki, gyümölcsfák és virággruppok között vezetett át, egy öntözőcsapból vízsugarak pásztáztak szét. A telek mélyén egy kis téglaház állt, Oszkár befelé mutatott:
– Tessék.
Kis konyhába léptek, melyből ablaktalan szoba nyílt – valószínűleg azért alakult így, mert a hátsó fala egybeépült a szomszédos házzal. Harminc év körüli nő hajolt a tűzhely fölé, bár csak sortnadrágot és rövid ujjú trikót viselt, dőlt róla a verejték a levegőtlen, szűk helyiségben. Csirkét rántott ki vacsorára, a kisült húsdarabokat egy vájdlingba dobálta. Kőhidai bemutatkozott, a nő csak az alsókarját nyújtotta, csuklóján bőr érszorító feszült, jelezve, hogy nehéz fizikai munkát végez:
– Ne haragudj, de vizes a kezem – mondta el-elakadó nyelvvel –, Stefi vagyok, te pedig Miklós, ugye? Oszi már sokat mesélt rólad.
Oszkár lesújtóan bólogatott:
– Megint tajt siker vagy. Mondtam, hogy ne igyál annyit vacsora előtt.
– Ne haragudj, apukám, csak egy kis cseresznyét kaptam be. Nem bírtam már a zsírszagot.
234– Legközelebb nem hagyok piát a közeledben. Csináld már a vacsorát, éhesek vagyunk. Addig kiülünk a kertbe.
Oszkár meggyújtott az ajtó fölött egy görbe nyakú tányéros villanylámpát, a kert mélyéből szürke és sárga lepkék tűntek fel a fényre. Letelepedtek egy kerek, öreg ebédlőasztal mellé, melynek lapján és oldalán már felkunkorodtak az esőtől elvetemedett furnérlemezek. Oszkár sört töltött a poharakba.
– Ugye, szarul nézek ki? – kérdezte Kőhidaitól, és meg sem várva a választ, rögtön legyintett –, ne udvariaskodj, ebben az évben minden összejött nekem, tönkrevágott. Fájnak az ízületeim, nem tudok aludni, én, aki ha letettem a seggem, rögtön elaludt a fejem. Kivagyok idegileg, lassan már nem is kell megjátszanom a dilit, megy majd magától. Te hogy élsz?
Kőhidai néhány szóval beszámolt munkájáról a könyvtárban, és az otthoni helyzetéről is beszélt.
– Szóval te is a cipőd mellett jársz? És hogy akarsz ebből a kovászból kimászni?
– Sehogy, nincs erőm hozzá. Szerinted mit kellene csinálnom?
– Nekem van egy ötletem, elmondom, hátha te is beszállsz.
– Miről van szó?
– Nézd, tegyük fel, hogy minden a legjobban sikerül, és leszerelek még ezen a nyáron. Akkor is mihez kezdek? Huszonöt éves vagyok, ráadásul már priuszt is összeszedtem, nem sok fű terem itt nekem. Link stószokkal persze lehetne pénzt keresni, de nem akarok belekeveredni, mert ezeknek soha nincs vége.
– Akkor mihez kezdesz?
Oszkár egy pillanatnyi szünetet tartott és óvatosan körülnézett:
– Le akarok lépni.
– Lelépni? Hogyan?
– Meg lehet oldani, mostanában már sokan elmennek. De 235ezzel ne törődj, most csak azt akarom megkérdezni: van-e kedved velem jönni? Ilyen balhéba nem szabad egyedül belevágni, és én nem akarok összeállni olyan frájerokkal, akik száz forintért hajlandók feldobni engem. Te agyas gyerek vagy, és meg is bízom benned. Azt elhiszed, hogy ha úgy alakul, én sem hagylak cserben téged – Kőhidaira nézett. – Van kedved hozzá?
– Nem tudom.
– Ideköt valami?
– Tulajdonképpen nem sok.
– Jó volna, ha gondolkoznál rajta, és eldöntenéd, mire én leszerelek, addig úgysem érdekes az egész – Oszkár türelmetlenül csettintett. – Hol van Stefi? Éhes vagyok, beszólok neki. Mit iszol vacsorához, vörösbor jó lesz?
– Jó.
Kőhidai egyedül maradt, hanyatt dőlt a székében, és mélyet szippantott a levegőből; a forró nap után az esti öntözéstől felüdültek a virágok, és illatuk egybekeveredett a felázott föld szagával. A kerítésen túl, a szomszéd kertben rádió szólt, tánczene és kártyázó férfiak beszélgetése szűrődött át. Már sokszor képzelgett arról, hogy mi történne, ha egyszer elmenne Magyarországról, de most, hogy nyíltan felajánlották neki a lehetőséget, éppolyan bizonytalanság fogta el, mint mikor első alkalommal próbált ráfeküdni az uszoda vizére. A választás kényszerétől fizikailag is rosszul érezte magát, szédült és hányinger kerülgette.
Oszkár kisvártatva visszatért, komor arccal megterített, aztán újra fordult: egy tálban rántott húst, kenyeret és savanyúságot tett az asztalra, a hóna alatt egy üveg vörösbort hozott.
– Stefi nem eszik velünk?
– Nem, berúgott és összepisálta magát. Mondtam neki, hogy mosakodjon meg és feküdjön le. De unom már! Ahogy leszerelek, lekoptatom majd. Ne törődj vele, egyél.
Kőhidai kivett egy combot:
236– És hová szeretnél menni?
– Először csak öt centivel legyünk túl a határon, aztán majd meglátjuk. Annyi biztos, hogy messzire kell menni innen, nem szabad megállni Ausztriában, ahonnan az ember hazalát. Kanada, Ausztrália, Dél-Afrika – ahol kellenek a fehér emberek, és ha van valami ötleted, segítenek, egy műhelyt kaphatsz, földet, bankkölcsönt. Egy biztos: mindenképp össze kell szedni egy csomó pénzt, mert nem fog simán menni a lelépés. Jó volna megtanulni angolul is, te persze tudsz?!
Kőhidai vállat vont:
– Angolul csak az angolok tudnak.
Tíz óra felé álltak fel az asztal mellől, Oszkár lekísérte barátját az autóbusz-állomásig:
– Találkozunk holnap? Engem tíz órára idéztek be, téged mikorra?
– Kettőre.
– Akkor nem tudlak megvárni, a déli vonattal vissza kell mennem Újvárra. – Oszkár búcsút intett. – Ha történik valami, majd megírom neked. Hová címezzem?
– Vagy haza, vagy a könyvtárba.
Az autóbusz beállt, Kőhidai felugrott a hátsó peronra, még látta Oszkárt, amint felemelt ujjal arra figyelmeztette, hogy gondolkodjon beszélgetésükön.
Délben, mielőtt Kőhidai elindult volna a bíróságra, anyja megkérte, hogy hat órára érjen haza.
– Vendégeket várunk, szeretném, ha te is itt volnál.
– Kik jönnek?
– Egy házaspár, elég fontos ügyben.
237– Jól van, igyekszem majd.
Kőhidai feltételezte, hogy azért idézték be ismét a főutcába, mert új adatok merültek fel Bicskei ügyében. Meglepődött, mikor ezen a tárgyaláson is ugyanazokat a kérdéseket tették fel, mint a vizsgálat korábbi szakaszában – megjelenését nyilván csak formális jogi szempontok indokolták, és rövid meghallgatás után el is engedték.
Reménykedett benne, hogy összetalálkozik Katalinnal, nem akarta magára vonni a bíróság előtt posztoló katona figyelmét, ezért áthúzódott az utca túlsó oldalára. Sokáig várakozott, de a nő nem tűnt fel, Kőhidai tudta, hogy nem áll módjában érdeklődni utána, csalódottan elindult hazafelé.
Ígérete ellenére elkésett otthon, látta, hogy bent már ég a csillár összes gyertyája – csak ritka alkalmakkor szokták mindet becsavarni. Benyitott: a terített asztal mellett egy ötven év körüli, ünnepiesen kiöltözött pár ült, a férfi sötétkék öltönyt viselt és bordó nyakkendőt, az asszony felrakta az ékszereit is. Kőhidai nem érzett erőt magában a társalgásra, egy biccentéssel bemutatkozott a vendégeknek:
– Kőhidai Miklós.
– Kepes Jenő.
A fiú még egyszer biccentett, és be akart menni a kamrába, de anyja átfogta a vállát, és megkérte, hogy üljön le közéjük.
– A fiam a Szakszervezeti Dokumentációs Központban dolgozik, amellett tanul az Államigazgatási Főiskolán, mindenki azt mondja, hogy nagyon szép jövő előtt áll.
– Igyunk arra, hogy egyszer még büszkék lehessünk rá – mondta Kepes –, a mai világban egy tehetséges zsidó fiúból még minden lehet, hála istennek.
Hogy visszafojtsa feltörő ingerültségét, Kőhidai kivett egy kekszet a tálból, és próbálta megfejteni a látogatás célját. A kölcsönös udvariaskodások után hamarosan rátértek a lé238nyegre – mely láthatólag csak őt lepte meg –, az öccse, Kőhidai Péter el akarta jegyezni Kepesék kisebb lányát, Editet, és a szülők most bemutatkozó vizitre jöttek.
Bár az utóbbi években eltávolodott az öccsétől, Kőhidai most mégis őszintén meghatódott, hogy a fiú ilyen módon is felnőtt korba lép, ellenérzései eloszlottak, és egész este kitartott az asztal mellett. Később Péter is megjelent menyasszonyával, egy fekete hajú és összenőtt szemöldökű lánnyal, Kőhidai megcsókolta sápadt, hideg arcát.
Mikor a vendégek eltávoztak, már későre járt, de a család nem tért aludni, Kárpáti elővett egy kockás füzetlapot, és rajzolgatni kezdett. Úgy tervezték, hogy az esküvő után Péter jövendőbeli felesége odaköltözik majd, és úgy kellett átrendezni a lakást, hogy az új pár önálló szobát kaphasson. Kárpáti azt javasolta, hogy a mostani konyhát alakítsák át szobává, a konyhát pedig egy új ajtó nyitásával helyezzék át a most hálónak használt éléskamrába. Kőhidai megdöbbenve figyelte a füzetlapra kirajzolódó vázlatot:
– És én hol fogok élni?
Kárpáti összenézett a feleségével, hogy melyikük mondja ki, végül az asszony szólalt meg.
– Te úgyis alig vagy itthon, egyelőre a mi szobánkban aludnál, amíg kitalálunk valamit.
– Ezt hogy gondoljátok?
– Az egyik sarkot függönnyel leválasztanánk, és oda átvinnénk az ágyadat.
Kőhidai megrázta a fejét, elképzelhetetlennek tartotta, hogy huszonnégy éves korában egy szobában háljon a szüleivel. Kárpáti közelebb lépett hozzá, és a vállára tette a kezét:
– Csak egypár hónapról van szó, ezt az ócska házat úgyis lebontják, és kapunk a tanácstól egy új lakást, biztos, hogy nagyobbat, mint ez, esetleg kettőt, ott neked is lesz saját szobád. Viseld el ezt a rövid időt a testvéred kedvéért. Rendben van?
239Kőhidai felállt az asztal mellől.
– Szerintem hamarabb is meg lehet oldani.
– Hogy gondolod?
– Úgy, hogy én elmegyek.
Bement a hálókamrába, és a szekrény tetejéről leemelt egy bőröndöt, az indulattól félig vakon kapkodva kezét bevágta a szekrény sarkába, de nem törődött vele. Felhajtotta a bőrönd fedelét, néhány inget, gatyát dobott bele, a tisztasági szereit és egypár könyvet. Szülei utánajöttek, és a kamraajtóban állva figyelték a készülődését.
– És ha beköltöznél Andrea mellé a kisszobába? Ahol most Péter alszik?
Kőhidai szótlanul nemet intett, most már mindenképpen végig akarta vinni a szakítást, érezte, ha indulatai lecsillapodnak, képtelen volna újból elölről kezdeni. Anyja közelebb lépett hozzá:
– El akarsz menni innen?
– Igen.
– Hová?
– Nem érdekes.
Kárpátiné kitört magából:
– De neked itt van az otthonod.
– Nem, ez a ti lakásotok. Előbb vagy utóbb úgyis el kellene mennem innen. Ne tartsatok vissza.
Kőhidai becsukta a bőröndjét és felemelkedett.
– A többi holmimért eljövök valamelyik nap, akkor majd megbeszélünk mindent.
Megcsókolta anyját, biccentett Kárpáti felé – a megdöbbenéstől megmerevedve egyikük sem tartóztatta. Kilépett az ajtón, sietve megtett néhány száz métert, nehogy valaki utolérje, aztán egy utcai lámpa alatt megnézte, mennyi pénze van, háromszáz forintot számolt össze. Úgy gondolta, ha sikerül szereznie egy 240albérleti szobát, ennyiből ki tudná fizetni egy hónapi bérét. Arra nem számíthatott, hogy ezen az estén sikerül megfelelő helyet találnia, elindult a budai társasház felé.
Katalint most sem találta a lakásban, bár néhány apró jel mutatta, hogy nemrégiben itt járt. A gramofonon is rajta hagyott egy lemezt, Kőhidai újra felrakta a kart, mély férfihang zendült fel:
Nem zárhatta ki a lehetőséget, hogy Katalin még befut ezen az estén, ébren akarta bevárni, csak éjfél után szánta rá magát, hogy lefeküdjön. Kőhidai igyekezett minél kevésbé megzavarni a lakás rendjét, csak egy pléddel és egy párnával ágyazott meg magának a heverőn.
Másnap reggel Kőhidai kiment előbb a Nyugati, majd a Keleti pályaudvarra, végignézte a környéken kirakott hirdetőtáblákat, és inkább csak találomra felírt néhány címet. Tíz óra felé beugrott a központba, abban reménykedett, hogy a munkatársai segítenek majd, de még tartott a nyári szünet. Csak az ügyeleti váltótársa tartózkodott benn, ő azt tanácsolta, forduljon az egyik takarítónőhöz, akiről úgy tudta, hogy van egy kiadó szobája.
Kőhidai lent a portán megtalálta az asszonyt. Kiderült, hogy két hét múlva megüresedik a szoba, hajlandó is volt kiadni a fiúnak, hívta, hogy valamelyik este nézze meg. Kőhidai irtózott attól, hogy nyakába vegye a várost és a szállásadókkal alkudozzon. Mikor megtudta, hogy a felkínált albérlet a központ közelében 241fekszik, külön bejáratú és megfelelő térítésért a fürdőszobát is használhatja, látatlanban lefoglalta. Attól tartott, hogy jövendő háziasszonya meggondolja magát, ezért valósággal rátukmált száz forint előleget.
Kőhidai megpróbálta kihasználni sorsának szerencsés lendületét, minél gyorsabban be akarta fejezni az átköltözést, ezért még aznap este átment a ferencvárosi lakásba ott maradt holmijáért. Anyja a hálókamra padlóján már halomba rakta a könyveit, jegyzeteit, tornaszereit, az ágyra kikészítette a ruháit is. A fiú csodálkozva látta, hogy a köteg tetejébe odatette azt a sötétkék, fehér erekkel csíkozott ünneplő öltönyt, melyet apja, Kőhidai Márton viselt utoljára.
– Tudom, hogy mindig számon tartottad, legyen a tiéd. Nézd át, hiányzik-e valamid – mondta anyja az indulattól elfúlva.
Kőhidai feltételezte, hogy távozása óta a szülei egymást bujtogatták, el akarta kerülni a veszekedést velük, így csak bólintott.
– Köszönöm, minden megvan.
– Ha olyan rosszul érezted magad nálunk, elvárom, hogy minél hamarabb kijelentkezel.
– Rendben van. Már találtam egy szobát, ha a főbérlő aláírja a bejelentőt, elhozom. Vagy jobb, ha postán küldöm el?
– Ahogy tetszik.
A holmija nem fért el a két bőröndben, egy csomagot a hóna alá kellett vennie, a súlyzót pedig ujjai hegyével szorította hozzá az egyik fogantyúhoz. Azt hitte, hogy Kárpáti segít levinni a terhet legalább a villamosmegállóig, a férfi szolgálatkészen el is indult, de felesége tiltó tekintetére félúton megtorpant. A szégyentől Kőhidai feje telifutott vérrel, és köszönés nélkül lépett ki a lakásból.
A külvárosi környéken nem kapott taxit, így holmiját végig kellett cipelnie a városon, inge csatakosra izzadt, mire felért a 242budai lakásba. Bőröndjeit nem pakolta ki, csak beállította az előszobaszekrénybe – így akarta magával vinni majd az albérleti szobába, ruháit felakasztotta a keresztrúdra.
Kint vihar készülődött, Kőhidai kinézett az ablakon; a sötét égbolt alatt a szél valóságos felhőkben sodorta le a fákról a száradó leveleket.
Itt az ősz – gondolta magában, és összerázkódott.
Éhes volt, de a konyhában most nem talált ennivalót, fel-alá járkált a lakásban. Kiemelte apja öltönyét a szekrényből, arcához szorította a zakó hűvös szövetét, érezte a molyok ellen védő olajfa csokor illatát, a felső zsebből kihúzta a régi, háború előtti villamosjegyet.
Egy hirtelen ötlettel felpróbálta magára a kabátot, csodálkozva észlelte, hogy pontosan illik rá. Úgy emlékezett, mintha apja vékonyabb testalkatú lett volna, mint ő. A zakóban a tükör elé állt, levette a szemüvegét, és próbálta felfedezni arcában apja vonásait, de úgy találta, teljességgel hiányzik belőle Kőhidai Márton tekintetének nyugalma és harmóniája. Szeretett volna minél jobban hasonlítani hozzá – ezzel mintha apja emlékének védősátra alá helyezte volna magát –, elhatározta, hogy ő is bajuszt növeszt, és a haját is hosszabbra hagyja.
Kőhidai még figyelte magát a tükörben, mikor kulcszörgés hallatszott és kinyílt a lakás ajtaja. Katalin lépett be, kezében élelemmel megrakott kosarat hozott, minden meglepődés nélkül vette tudomásul, hogy itt találja a fiút, szemét összehúzta:
– Új ruhád van? Végre, hogy vettél egyet, az a sportöltöny már nagyon lógott rajtad. Segíts bevinni ezt a kosarat.
A konyhában megvacsoráztak, utána kiültek a fedett erkélyre, kint tovább tombolt a vihar, Kőhidai tenyerébe támasztotta a pohara talpát, és kibámult a meredek hegyoldalra.
– Mi történt veled? – kérdezte Katalin. – Így ránézésre nem látszol túl boldognak.
243– Azt hiszem, elértem a „point of no return”-t.
– Ezt hol olvastad?
– Valamilyen háborús könyvben, azt nevezik így, mikor a harci repülőgép már annyi üzemanyagot használt el, hogy többé már nem tud visszatérni a kiinduló bázisára.
– Ez nagyon jól hangzik, de mit jelent a te esetedben?
– Én sem térhetek vissza a régi életembe.
– Nem lehet?
– Talán lehetne, de már nincs türelmem hozzá.
– És a következő napjaidat hogy képzeled?
– Találtam egy albérletet, két hét múlva beköltözhetek.
Katalin a fiúra nézett:
– Nem mégy sehová. Ez a lakás a te „point of no return”-öd.
– Nem akarok a nyakadon élni.
– Ha megnyugtatja az önérzetedet, szállj be a költségekbe éppúgy, mint anyádnál – vagy ha úgy akarod, el is tarthatsz engem, én szívesen otthagyom az állásomat.
Kőhidai önkéntelenül elmosolyodott, és ivott egy kortyot, Katalin folytatta:
– Hidd el, én nem foglak zavarni semmiben sem. Mondd meg, hogy mit szeretnél: mégis rászánod magad, hogy továbbtanulj és diplomát szerezz? Lábujjhegyen fogok járni körülötted, légy szárnya sem rebbenhet. Szórakozni akarsz, vendégeket hívni? Sütök, főzök, feldíszítem a lakást. Csak egyet ne várj tőlem; azt, hogy én adjak értelmet az életednek, én csak hozott anyagból tudok dolgozni, ebben a tekintetben nekem sincsenek tartalékaim – megfogta a fiú kezét –, maradj itt velem.
Kőhidai határozatlanul bólintott.
– Újra megígérem neked, hogy ha mégis el akarsz menni, én egy ujjal sem foglak visszatartani. Menjünk be, kezdek fázni.
Bent a szobában Katalin átölelte a fiút.
– Isten hozott.
244Másnap reggel mindketten bementek a Legfelsőbb Katonai Bíróságra, és meghallgatták az ítélethirdetést Bicskei perében. A bíróság, úgy, ahogy Kőhidai előre is feltételezte, számításba vette az összes enyhítő körülményt, a volt őrnagy viszonylag alacsony büntetést: hét év börtönt kapott. Kifelé tartva a bíróság épületéből Kőhidai eltűnődve megjegyezte:
– Lehet, hogy hamarabb fogunk találkozni vele, mint képzeljük.
– Ne gondolj rá. Én babonás vagyok, hiszek benne, hogy a félelem mindig meg is szüli azt, amitől félünk.
Kőhidai kikísérte Katalint a Keleti pályaudvarra, az orvosnő a déli vonattal visszautazott Újvárra. Már megkapta áthelyezését Budapestre, a Központi Katonai Kórházba, de egy hónapot még lent kellett töltenie régi állomáshelyén.
Maradt még egy órájuk a vonat indulásáig, megebédeltek a pályaudvar restijében. Utána megkeresték az első osztályú kocsit, Kőhidai felrakta a bőröndöt a poggyászhálóba, aztán leszállt, és megállt az ablak alatt:
– Vigyázz magadra.
– Te is. Pénteken feljövök.
– Várni foglak.
– És ne csalj meg, légy szíves. Hidd el, nem érdemes, irtó jó nő vagyok, ha nem vetted volna észre.
– De, észrevettem. Isten veled.
A vonat lassan kigördült a csarnokból, a nő integető keze eltűnt a kanyarban. Hogy magára maradt, Kőhidai összeborzongott és a sírásig elérzékenyült.
245– Úgy látszik, kivannak az idegeim – dünnyögte –, össze kellene szedni magam.
Átsietett a pályaudvarral szomszédos 72-es postahivatalba, és feladta anyja címére a Katalin által aláírt bejelentőszelvényt – úgy gondolta, valamelyik nap benéz a rendőrségre, és bejegyezteti a címváltozást a személyi igazolványába.
Szeptember elsején a dokumentációs központban véget ért a nyári szünet, Kőhidai újra felöltötte magára az altisztek kék munkaköpenyét, de hamarosan kiemelték régi beosztásából. Egy öreg cenzort nyugdíjba küldtek, néhány fiatalabb munkatárs pedig kilépett: könyvkiadókban, újonnan induló folyóiratoknál helyezkedtek el, őket pótlandó Kőhidait átvitték a szerzeményezési osztályra, és esténként továbbra is gyakran túlórázott a referenszpult mögött ülve. A fiú tiltakozás nélkül elvállalta a különmunkát, minél kevesebb időt akart tölteni az üres lakásban.
Egyik alkalommal hazatérőben két levelet is talált a postaládában; az egyiket Katalin, a másikat az anyja küldte. Előbb Katalin levelét olvasta el, beszámolói mindig feloldották a rosszkedvét, úgy érezte, mintha a nő élő hangját hallaná, a papírt teleragasztotta újságokból, könyvekből kivágott kis rajzos figurákkal, karikatúrákkal.
Mielőtt a másik levelet is felbontotta volna, Kőhidai felsóhajtott és megivott egy ujjnyi vodkát, de meglepetésére anyja szokatlanul szívélyesen írt, mintha csak a legteljesebb békében váltak volna el egymástól. Soraiban nyugtázta és visszaküldte a bejelentőlapot, utána megjegyezte:
„…persze a mi lakásunk továbbra is a te otthonod lesz, akkor jössz vissza, amikor akarsz, ránk mindig számíthatsz. Háziasszonyodat tisztelettel üdvözöljük…”
A levél végén bejelentette, hogy Péter a következő szombaton megtartja eljegyzését, és kérte nagyobbik fiát, hogy okvetle246nül jöjjön el. Kőhidai nem értette ezt a sietséget, mikor Katalin péntek este hazajött, megmutatta neki a levelet.
– Mit gondolsz, miért olyan sürgős nekik ez az eljegyzés?
– Két oka lehet. Vagy meg akarják akadályozni, hogy valaha is visszaköltözhess…
– Ezt nem hiszem. Ők pontosan tudják, hogy én már semmiképp sem megyek vissza.
– Akkor meg az a valószínű, hogy a jövendőbeli sógornőd terhes, és sietni kell az esküvővel.
– Igen, ezt el tudom képzelni. Mit gondolsz: el kell mennem erre az eljegyzésre, vagy elég, ha egy táviratot küldök?
– Mindenképpen ott kell lenned. Volna egy kérésem.
– Tessék.
– Ha nincs kifogásod ellene, én is szeretnélek elkísérni.
Kőhidai csodálkozva nézett Katalinra:
– Én nem bánom, sőt örülök neki, de nem félsz attól, hogy kiutálnak majd?
– Engem szeretni szoktak a fiús mamák, meglátod, meg fogom hódítani a te anyádat is.
– Ahogy gondolod. Szoktak vinni ilyenkor valami ajándékot is?
– Igen, de ezt bízd rám, te csak vedd meg a virágot: páros számút és fehéret – eljegyzésre ezt illik. Miben jössz?
– Abban a sötét ruhában, ami az apámé volt.
– Azt oda nem veheted fel, a családod ismeri, olyan volnál benne, mint a Kővendég a Don Juanban, azt hinnék, hogy provokálni akarod őket. Veszünk neked egy rendes öltönyt. Mibe kerülhet? Adok kölcsön annyit.
– Köszönöm, de van tartalék pénzem.
– Nem erőltetem.
Kőhidai megsimogatta az arcát:
– Ne haragudj, de ha kellene, tőled elfogadnám.
247Másnap Kőhidai elkérte magát a munkahelyéről, és elmentek egy áruházba – először fordult elő, hogy ilyen alkalommal nem az anyja kísérte. Régen Kárpátiné elsősorban arra ügyelt, hogy a fiú csapott bal vállát megfelelően kitömesse, Katalin nem szólt közbe, de pénzt adott a kiszolgálónőnek, hogy újabb és újabb öltönyöket hozzon elő a raktárból, végül egy sötétszürke kétsoros ruhánál bólintott.
– Ezt vedd meg. Elegáns is, sportos is, minden alkalomra felveheted.
Az eljegyzés délutánján korábban indultak el, mert Katalin szerette volna látni azt a környéket, ahol Kőhidai élt. Összekaroltak, szabad kezükben csomagot vittek: Katalin a családtagoknak szánt ajándékokat, a fiú pedig virágcsokrot. Ráérősen sétáltak a kopott ferencvárosi utcában, Kőhidai megmutatta az egykori Szent Imre Gimnáziumot, ahol annak idején leérettségizett.
– Sokat gondolsz rá? – kérdezte Katalin.
– Napközben soha, de néha álmodom róla, ilyenkor kiver a verejték, nyolc évig jártam ide, de egy jó napom sem volt itt. – Kőhidainak hirtelen az eszébe jutott: – Volt egy iskolaindulónk, nem vagy kíváncsi rá?
– De igen. Énekeld el!
– Ha még emlékszem rá.
Kőhidai dúdolni kezdett:
– Hogy tetszik?
248– Szörnyű – mondta Katalin nevetve –, nem te írtad véletlenül?
Ráfordultak arra az utcára, melyen főiskolás korában Kőhidai hazafelé járt, megmutatta Katalinnak azt a helyet, ahol összeverekedett a gúnyolódó suhancokkal. Ebben a szombat délutáni órában a szokásosnál többen sétáltak az utcán vagy ültek a házak előtti kertekben, köztük egy-egy ismerős arc is feltűnt, csodálkozva figyelték az elegáns Katalint. Kőhidai összehúzott szemmel, visszavágásra készen nézett rájuk, de úgy találta, hogy egykori ellenségei nemcsak felnőttek, hanem mintha már meg is öregedtek volna. Bizonytalan rossz érzés fogta el, közelebb húzta magához Katalint.
– Lehet, hogy az az évekig tartó mindennapos szörnyűség: gúnyolódások, gyűlölet, minden, ami tönkretette az életemet, tulajdonképpen csak egy jelentéktelen balhé volt, nem is kellett volna törődnöm vele?
– Én ezt nem tudom, te élted át. Azt hiszem, ők már nem is emlékeznek az egészre, más bajaik lehetnek: nincs pénzük, beteg a feleségük, vagy kitol velük a főnökük a gyárban. Talán még jó emlékük is maradt rólad, együtt nőttetek fel, közös gyerekkori környezet, élmények, ha most találkoznátok egy kocsmában, szívesen meginnának veled egy pohár bort. Hidd el, ez az egész ügy már csak neked fontos, és a legjobb, amit tehetsz, ha te is megpróbálod elfelejteni, nem raksz külön terhet az idegeidre.
– Nem vagyok képes rá.
– Igaz, mondtad már, hogy te bemagoltad az emlékeidet, nem tudod kilökni magadból.
Odaértek a földszintes házhoz, Kőhidai megállt és befelé mutatott:
– Itt lakunk, illetve laktam. Ha nem akarod, nem kell bemennünk, tulajdonképpen nem számítanak ránk, nem írtam nekik.
– Ne viccelj, persze hogy bemegyünk. A szüleid tudnak arról, hogy én is a világon vagyok?
249– Még nem beszéltem rólad.
– Mit gondolnak: hol laksz?
– Azt hiszik, valahol albérletben egy öregasszonynál. Tudod, hogy eredetileg oda készültem.
– Az öregasszony tulajdonképpen stimmel. Induljunk, nem lesz semmi baj. Coraggio!
Katalin megszorította a fiú kezét, és együtt léptek be az udvarba. A Kárpáti lakás felől zsongás szűrődött ki, a vendégek már megérkezhettek. Kőhidai lenyomta a kilincset, és beléptek, körülnézett: az eljegyzésre átrendezték a lakást, a nagy konyhai asztalt bevitték a hálószobába, és ott terítettek vacsorára, már nyolcan-tízen ültek a székeken; Kárpátiék és néhányan a menyasszony családjából. Az ajtó nyitódására Kárpátiné jött ki elébük, várakozóan megállt a számára ismeretlen Katalin előtt.
– Jó estét.
– A barátnőm – mutatta be Kőhidai bizonytalanul –, doktor Boschán Katalin.
Katalin félretolta a fiút, és megcsókolta Kárpátinét:
– Örülök, hogy végre megismerhettem, Ida néni. Miklós már olyan sokat mesélt magáról.
– Tényleg? Az én rossz kisfiam…
Katalin egy kis csiszolt üveget vett ki az ajándékokat tartalmazó csomagból.
– Próbáltam kitalálni, hogy mi lehet Ida néni kedvenc kölnije, abban biztos voltam, hogy az édeskés illatokat nem szereti.
– Igen, az orgona vagy gyöngyvirág kölni olyan közönséges, de mást nem lehet kapni mostanában.
– Nekem van egy illatszerész ismerősöm, a „Molnár és Moser”-nél dolgozott…
– Ó, az a híres régi cég!
– Ezzel az ismerősömmel kevertettem ki egy különlegességet, 250az egykori 4711-es kölnire emlékeztet, szerintem nagyon illik Ida néni egyéniségéhez. Tessék kipróbálni.
Kárpátiné szétdörzsölt egy csepp kölnit a kézfején, és megszagolta:
– Nagyon delikát.
– Akkor majd hozok máskor is.
– Köszönöm szépen, de nekem ez már egy életre kitart. Fáradjanak beljebb, Katika.
Katalin belekarolt Kárpátinéba, és együtt mentek be a szobába, Kőhidai csodálkozva figyelte, hogy a nő olyan otthonosan mozog, mintha már számtalanszor járt volna ebben a lakásban.
– Maga, Katika…
– Ugyan, tessék engem tegezni.
– Te, Katika, ügyvéd vagy? Már a doktori címedről gondolom.
– Nem, orvos.
– Végre lesz a családban egy orvos is.
Bent Kőhidai körbeköszönt, aztán behúzódott a sarokdíványra, mostohaapja egy pohár bort hozott, és leült mellé, elismerően bólintott Katalin felé.
– Ez igen, pajtás, szép és elegáns. Rég ismered őt?
– Egy éve, a katonaságnál találkoztunk.
– Sokkal különb, mint az a nő, aki a múltkor itt járt.
A fiú először nem értette, hogy Kárpáti kire céloz, csak később fogta fel, hogy Margitra gondol, arra az egyetlen alkalomra, mikor a lány – Lancsa halála után – felkereste őt itt a lakásukon, nem felelt, csak bólintott válaszképpen.
Gondolataiban hetek óta először merült fel Margit képe, de most úgy tűnt neki, mintha csak órákkal ezelőtt sétáltak volna az őszi ködben vibráló Múzeum körúton, a lány belekapaszkodik, lehúzza magához a fejét, csókja Margit hideg arcát éri, teste önkéntelenül megrezzent, mintha megismételné szeretkezésük 251mozdulatait az albérleti szoba ágyán. Kőhidai szeretett volna felkelni, és itt hagyni ezt a lakást, melyet elborított a párolgó húsleves és a rántott szelet szaga, arra rezzent fel, hogy Katalin odabújik hozzá.
– Húsz fillért adok a gondolataidért.
Kőhidai mosolyogni próbált:
– Nem érnek annyit sem. Jól érzed magad?
– Jól.
– Honnan tudtad, hogy anyám a 4711-es kölnit szereti?
– Sehonnan, volt néhány üvegem, még Zsiga bácsitól kaptam. Gyere, adjuk oda mi is az ajándékokat.
Kint az előszobában Katalin a barna csomagolópapírból kibontott egy porcelánvázát – Kőhidai úgy emlékezett, hogy látta ezt az újvári lakásban –, odaléptek a jegyespárhoz és átnyújtották, Kőhidai félszegen megcsókolta öccsét és jövendőbeli sógornőjét.
– Sok boldogságot!
Mikor továbblépett, helyet engedve a következő gratulálónak, szeme sarkából látta, hogy anyja megfordítja a vázát, megnézi az alján a cégjelzést és mutatja Kárpátinak.
– Valódi kínai!
Feltálalták a vacsorát, a család az asztal mellé ült. Kőhidai a menyasszony apja mellé került, Kepes, leszámítva néhány formális kérdést, melyre be sem várta a választ, egész idő alatt végig a pénzről beszélt. Megemlítette, hogy a hírek szerint a kerületi tanácsok újra kiadnak majd vásározói kereskedő iparigazolványokat, ha neki is sikerül szereznie egyet, társas viszonyra lépnek Kárpátival, bérelnek egy teherautót, és járják az országot. Kérdezte Kőhidait, nem akar-e ő is beszállni ebbe a vállalkozásba, magas keresetet helyezett kilátásba, de a fiú csak a fejét rázta:
– Sajnos nincs bennem kereskedői vér.
252A vendégek elmondták a szokásos pohárköszöntőket az új párra, aztán a lány szüleire és a Kárpáti házaspárra, megköszönve nekik, hogy felnevelték a fiatalokat. Kőhidai várta, hogy megemlítik halott apját is – legalább afölött sajnálkozva, hogy nem érhette meg ezt a napot –, mikor senki sem szólt róla, fel akart emelkedni, de Katalin esdeklő pillantására a helyén maradt.
A társaság a vacsora után sem bontott asztalt, kérték Kárpátit, hogy énekeljen el néhány operettdalt, ő vonakodott egy ideig, de végül megköszörülte a torkát, és elkezdte Szu Csong belépőjét „A mosoly országá”-ból.
Az iskolázatlan, de erős hang betöltötte a szűk szobát, megrezdültek az ablakok és a kombinált szekrény tolóüvegjei is. Kőhidai unatkozva nézett maga elé, minden családi ünnepen végig kellett hallgatnia ezt a produkciót, Katalin felé fordult, és szemöldökét felhúzva kifelé mutatott, de a nő félmosollyal türelemre intette. A szám befejeztével Kepes tapsolni kezdett.
– Ezt a dalt én már Szűcs Lászlótól is hallottam, a Józsefvárosi Színházban, ne vedd bóknak, Andor, de semmivel sem volt jobb nálad!
Már éjfél is elmúlt, mire elbúcsúzhattak, Kárpátiné átölelte a fia vállát:
– Már nem jár a villamos és itt taxit sem kaptok, nem akartok itt maradni éjszakára? Rendbe hoztam a régi szobádat.
Kőhidai még a gondolattól is összeborzongott, Katalin felelt helyette:
– Köszönjük, de inkább Ida néniék jöjjenek el majd hozzánk. A jövő hónapban felhelyeznek Pestre, mindig itthon leszek.
253Gyalog indultak el a Körút felé, néha szembejött velük egy-egy kóborló részeg, Kőhidai karja ilyenkor megfeszült, felkészült egy esetleges verekedésre, de közben folyamatosan beszélt tovább, nem akarta, hogy Katalin észrevegye az aggódását:
– Neked volt igazad, meghódítottad a családomat. Valósággal a kezedből ettek.
– Azt hittem, hogy sokkal nehezebb esténk lesz. Te, azt hiszem, nem érezted túl jól magad.
– Rosszul tűrtem, mikor egymást ünnepelgették, az apámról pedig egy szót sem szóltak.
Katalin megállt, és Kőhidai szemébe nézett:
– Édes egyetlen szerelmem, fogd fel végre, hogy ennek vége már, ezt már csak te őrzöd magadban. Mióta él együtt anyád a második férjével? Tíz éve?! Értsd meg, hogy ez egy jó házasság, még mindig szorongatják egymás kezét az asztal alatt.
– Ha csak az idő számít, apámmal tovább éltek együtt.
– Nemcsak az idő. Lehet, hogy anyádnak feleannyi köze sem volt szegényhez. Mondod, akkor sem volt otthon, mikor apád bevonult, előfordulhat ez egy igazán jó házasságban?! Próbálj meg jó képet vágni hozzá, mert ez a te családod, nem változtathatsz rajta.
– Szerintem a család csak akkor volna fontos, ha bajban lennének: éheznének vagy valamilyen veszély fenyegetné őket, olyankor mindent meg kell tennem értük, amit csak bírok – különben nem sokat számít az egész.
Kőhidai elmosolyodott:
– 1944-ben, mikor az Auguszta-telepen laktunk, átjárt hozzánk egy öregúr, Bonifert bácsinak hívták, ő szokta mondani: „rendjénvaló, hogy az embernek legyen családja, de az is fontos, hogy ne legyen jóban vele!”
– És ha neked volna egy fiad vagy lányod, ez rájuk is vonatkozna?
254– Ezt hagyjuk, mondtam neked, hogy én sohasem akartam gyereket.
Hallgatagon mentek tovább egymás mellett.
November közepén behívatták a dokumentációs központ személyzeti osztályára, és felajánlották neki, hogy elküldik egy esti felsőfokú tanfolyamra. A tanév már szeptember elején kezdődött, de az eredeti jelölt visszalépett.
A fiú először ösztönösen nemet akart mondani, de közölték vele, hogy a részvétel munkaidő-kedvezménnyel és fizetéskiegészítéssel jár, ha sikerrel levizsgázik, arra is számíthat, hogy magasabb beosztásba kerül, ezért rövid töprengés után mégis aláírta a jelentkezési lapot.
Este referenszszolgálatát töltve összekereste a tanfolyam jegyzeteit, ajánlott olvasmányait. Aggodalmasan forgatta a lapokat, attól tartott, agya már túlságosan szikkadt a tanuláshoz, megkönnyebbülve tapasztalta, hogy első olvasásra is könnyen felfogja az anyagot. Bízott benne, hogy ha összeszedi magát, be tudja hozni tanfolyamtársainak két hónapos előnyét. A dokumentációs központ vezetői, akiknek mindenképpen pótolniuk kellett az eltávozott magasabb képzettségű munkatársaikat, tudomásul vették, hogy egész nap tanul a raktárhelyiség asztalához visszahúzódva.
Egyik este is már órák óta olvasott, szeme kifáradván, mind közelebb hajolt a lámpa fénykörében fekvő könyvhöz, mikor a portás felszólt, hogy várnak rá lent a bejáratnál.
– Megyek – mondta a telefonba, felkapta a kabátját, és lesietett a lépcsőn.
A bejárati előtér magas dísznövényei közé húzódva egy ala255csony, vékony katona állt, Kőhidai alig ismerte fel benne Oszkárt; teste megfogyott, de arca egészségtelenül megduzzadt és minden ok nélkül fintorokba rándult, lassú és bizonytalan léptekkel jött elő.
– Üdvözlöm, Szőr!
Összeölelkeztek, Kőhidai orrát megcsapta az egyenruhából áradó keserű orvosságszag.
– Van valamikor egy kis időd?
– Persze, most rögtön elkérem magam.
Lementek a központ munkatársainak megszokott borozójába, egy távoli pinceágban nekitámaszkodtak a falnak. Oszkár elismerően nézett körül:
– Végre egy hely, ahol nincsenek „téglák”! Bent a kórházban azt is felírják, ha megvakarom a tökömet.
– Mi történt veled? Szörnyen nézel ki.
– A sereg nem enged ki olyan könnyen, mint ahogy elképzeltem. Megtanultam a dilit a könyvekből, és szép lassan vezettem elő, ahogy írják. Először csak a fejem fájt és szédültem, naponta jelentkeztem gyengélkedőre. Kati nagyon rendes volt, nem dobott fel szimulálásért – gondolom, te szóltál neki rólam.
– Igen, kértem, hogy segítsen neked.
– Adott valami orvosságot, amitől már csakugyan rosszul éreztem magam. Egyszer elzuhantam az udvaron és rángatózni kezdtem, habzott a szám, aztán egyszer csak felültem, és úgy csináltam, mintha nem emlékeznék semmire. Akkor már figyeltek rám, és a következő rohamnál felhoztak Pestre a Központi Katonai Kórházba, a zárt osztályra kerültem.
– Milyen ott bent?
– Kerüld el, ha tudod. Az ember a bolondviccekből indul ki, és azt hiszi, hogy ott majd csupa vidám embert talál, és halálra 256röhögheted magad rajtuk, de az az igazság, hogy hülyének lenni éppolyan nyomasztó, mint ha valaki normális. Ők sem boldogabbak – Oszkár ivott egy kortyot. – A főnök, egy adjunktus nem hitt a dilimben, a viziteknél csak legyintett, és meg sem állt az ágyam mellett. Én kihallgatást kértem nála, és bejelentettem, hogy szeretnék mihamarabb meggyógyulni, mert vissza akarok térni az ezredhez. Azt mondja, ez nem lesz nehéz, mert magának nincs semmi baja. Láttam, hogy nem fog simán menni. Feladni, abbahagyni nem lehetett, mert azonnal a Fegyelmező Zászlóaljba küldenek, kockáztatnom kellett. Szerencsére vittem be magammal egy kis pénzt, az egyik ápolótól vettem egy marék gyógyszert, amphetamint, depridolt, egyszerre beszedtem mindet, és ittam rá egy kis pálinkát is, mert emlékeztem a könyvekből, hogy alkoholos közegben jobban hat.
– Hülye vagy, Oszkár, belehalhattál volna.
– Azt hiszed, én nem tudtam? De akkor már végig akartam csinálni. Két napig nem voltam eszméletnél, csak arra emlékeztem, hogy régi egyiptomi vagy indián díszleteket láttam, olyan tisztán, hogy le tudnám rajzolni, és a szoba sarkából egy hang szólt rám, hogy szálljak fel a vonatra. Botrány tört ki, bejött a nagyfőnökség, megnézték a lapomat, kiderült, hogy az adjunktus egyáltalán nem kezelt, orvosságot sem írt fel nekem! A parancsnokok amúgy is haragudtak rá valamiért, nagyon rávertek a fenekére. Bosszúból lekötöztetett az ágyra, és tele akart nyomatni mindenféle injekcióval, de az ápoló akkor már a haverom volt, csak kamut adott be, az ampullákat kidobta a vécébe. Aztán újra produkáltam egy rohamot, ez majdnem túl jól sikerült, Szent Péter előszobájából rángattak vissza. Az én kis adjunktusom megint megkapta a maga beosztását, figyelmeztették, hogy a következő esetnél kirúgják. Akkor végre leült az ágyam mellé, kettesben voltunk, azt mondja:
257– Kössünk egy üzletet. Én becsületszavamat adom, hogy egy hónapon belül leszerel, maga pedig ígérje meg, hogy nem rendez több haldoklási jelenetet. Ezt persze nem fogadtam el, mert lehet, hogy csak provokálni akart.
– Nem értem, miről beszél, én meg akarok gyógyulni, hogy visszamehessek az ezredhez. – De olyan pofát vágtam hozzá, hogy megértse, én is hajlandó vagyok belemenni a buliba. Pár nap múlva berendelt magához, és megmutatta, milyen zárójelentést akar írni.
– Én ezt nem értem, adjunktus elvtárs.
– Dehogynem. Maga többet tud erről a szakmáról, mint egy harmadéves medikus.
– Hát megpróbálhatom.
Elolvastam, láttam, ennyi elég lesz ahhoz, hogy leszereljenek, mondtam a dokinak: oké, rendben van. Tegnap reggel kiengedtek a Vigyorgóból, most két napot otthon tölthetek, aztán visszamegyek leszerelni Újvárra. December végén, ha minden sikerül, már én is civilben leszek. Mit szólsz hozzá?
Kőhidai megemelte a poharát:
– Gratulálok, szépen harcoltál.
– Egészségedre. Veled mi van? Együtt éltek Katival?
– Igen, egyszer gyere el hozzánk.
– Nem azért mondom, de állatiul irigyellek érte. Mondd meg neki, hogy köszönök mindent, nagyon sokat segített.
– Jó, átadom.
Oszkár a pulthoz ment, és még egy liter bort hozott ki, reszkető kezében csörömpölt az üveg és a poharak.
– Egy kicsit kikészültél – mondta Kőhidai.
– Ne félj, majd összekapom magam. Amiről a múltkor beszéltünk, neked már nem érdekes, te már nem akarsz átlépni velem a taccsvonalon. Te itt megtaláltad Amerikát: jó nőd van, jó állásod, miért hagynád itt?
258– Nem tudom, lehet, hogy mégis elmennék veled.
– Komolyan? Ha leszerelek, megkereslek. Bent a Vigyorgóban volt egypár hóhem frájer, adtak egy ötletet. Nekem nagyon tetszik.
– Mi az?
– Minek mondjam meg? Az ügy rizikós, ha lebukok, neked is bajod lehet belőle.
Oszkár megfogta a poharat.
– De akárhogy is lesz, azért ugye szépen verekedtünk?! Már mind a ketten kinn vagyunk, a sok surmó pedig, akivel együtt húztunk csizmát, még több mint egy évig izélheti a földet.
259– Hogy akarod tölteni a szilveszterestet? – kérdezte Katalin december utolsó napjaiban. – Menjünk el színházba vagy vendéglőbe?
– Neked mihez van kedved?
– Rajtad múlik.
– Én jobb szeretnék itthon maradni.
– Nem unod magad kettesben velem?
Kőhidai legyintett:
– Senkire sem vagyok kíváncsi rajtad kívül.
– Ez még akkor is szépen hangzik, ha nem igaz. Uram, ön egy igazi lovag.
Szilveszter délelőttjén Kőhidai lemondta a dokumentációs központban rendezett óévbúcsúztatót, és kiment a rákoskeresztúri temetőbe nagyapja sírjához. Kirschner Gyula halála óta már letelt az egy év, amíg a vallási előírások szerint tilos volt befedni a sírhalmot, de a család még mindig nem hozatta rendbe, a megroskadt halmot kövirózsákkal dugdosták tele, az öregember nevét csak egy földbe szúrt pléhtábla jelezte.
Kilépve a temető kapuján a fiú bekopogtatott egy nyitva tartó sírköves műhelybe, és megegyezett velük, hogy elkészítik a síremléket, ötszáz forintnyi összegyűjtött pénzét odaadta előlegnek.
Katalin ezalatt budapesti rokonait járta végig, de három óra felé már mindketten hazaértek. Mintegy önmaguk előtt is jelezve, hogy lezárták az 1955-ös esztendőt, becsukták a lakásajtót, és a kulcsot is kihúzták a zárból.
260Kőhidai megfürdött, és felvette a köntöst, amelyet Katalin apjától örökölt, kiszólt a konyhába:
– Tegyek fel egy lemezt?
– Igen, a Lohengrint.
– Nem is tudtam, hogy szereted Wagnert.
– Csak a Lohengrint, ott jött rá a mester, hogy mindenütt jó, de a legjobb izélni. És hozzál valamit inni is, ne sokat, csak úgy jelzésszerűen. Az újévben lehet, hogy antialkoholista leszek.
– Miért?
– Csak úgy eszembe jutott. Ha az ember változtatni szeretne a sorsán, mindig az a legegyszerűbb, ha önmagát korlátozza.
Kőhidai vodkát töltött, és kivitte a poharakat a konyhába. Katalin csak hátranyúlt az italért, a villanytűzhely fölé hajolva kavargatta az ételt.
– Mit főzöl?
– Őzcombot. Szereted?
– Igen. Nálad ettem először Újváron. Áfonyát adtál hozzá, és zsemlegombócot.
– Persze. Istenem, már nekünk is vannak közös emlékeink?! – Megemelte a poharát. – Sokasodjanak és gyarapodjanak!
Megszólalt a telefon, az egyik orvos barátnője kereste Katalint, megkérdezte: nincs-e kedve lemenni éjfél után a volt Christián Pál Klinika uszodájába. A medence mellett összegyűlik a társaság; fürdenek és megisznak egy pohár pezsgőt, mindenki addig marad, ameddig akar. Mielőtt válaszolt volna, Katalin tenyerével eltakarta a kagylót és Kőhidaira nézett: – Van kedved úszni egyet?
A fiú szívesebben maradt volna otthon, de látta a nő arcán, hogy szeretne elmenni.
– Persze, ahogy gondolod.
– Akkor köszönjük a meghívást, éjfél után találkozunk, szervusz – búcsúzott el Katalin a barátnőjétől.
261– Ki volt az?
– Az én régi egyetemi bandám, megtudták, hogy feljöttem Pestre, szeretnének látni. Kellene vinni valamilyen italt, de csak egy pezsgő van itthon, nem mennél le még egy üvegért? Mire megjössz, én rendbe hozom magam, így nem mehetek, az ételszag bevette magát a hajamba.
A fiú felöltözött, és elindult egy nyitva tartó boltot keresni. Meglepődött, hogy ezen a máskor olyan csendes budai környéken most részeg kompániák vonulnak át énekelve és papírtrombitákat fújva. Megpróbálta kikerülni őket, de a sorban egy középkorú férfi, aki magas bohóckalapot viselt és a kabátgombjára feltekerte egy libegő léggömb fonalát, kilépett a társai közül, ijesztgetésül feléje kapott, de rosszul számította ki a mozdulatot, és körmével feltépte a bőrt Kőhidai állán. A fiú keze ütésre mozdult, de a férfi bocsánatkérően megfogta a vállát:
– Ne haragudj, pajtás, nem akartam.
Kőhidai legyintett, zsebkendőjét vérző arcára szorította és továbbsietett. A közeli boltok már mind bezártak, csak lent a Moszkva téren talált pezsgőt, egy utcai árusnál. Az alkalmi bódé előtt hosszú sor állt, valósággal viaskodtak a palackokért, akinek nem jutott, megpróbálta kicsavarni a szerencsésebbek kezéből. Hóna alatt a zsákmányával Kőhidai áttörte magát a tömegen, vállával viszonozva a taszigálást, feje fölött egymás után robbantak fel a léggömbök, melyekhez valaki hozzáérintette cigarettája parazsát.
Otthon Katalin fürdőköpenyben várta, nedves haját kendőbe csavarta.
– Már nem tudtam, mi lehet veled – mondta türelmetlenül, de hirtelen észrevette a sebet a fiú állán. – Mi történt az arcoddal?
– Semmi, egy részeg belekapott.
– Szörnyű vagy, nem lehet téged kiengedni a házból, rögtön kötekedni kezdesz.
262– Ha velem jössz, te is látod: az utcát elöntötte az erőszak.
– Várj, rögtön lekezelem.
– Igaza volt anyámnak: jó egy orvos a családban.
Kőhidai leült a kád szélére.
– De csakugyan, furcsa a hangulat lent az utcán, a gyerekeket szinte eltapossák. Úgy emlékszem, két-három éve még nem voltak ilyen durvák és agresszívek az emberek.
– Ehhez én nem tudok hozzászólni, Újváron én átaludtam a szilvesztereket. Gyere vacsorázni.
Kőhidai lassú falatokban, étvágytalanul evett, Katalin aggódva nézett rá:
– Nem ízlik?
– De, nagyon jó.
– Mi bajod van?
– Még mindig azon gondolkodom, hogy miért olyan idegesek és vadak ma az emberek?
– Szilveszterkor csak az jöhet ki belőlük, ami egész évben összegyűlt bennük. És az utóbbi időben elég összegyűlt.
– Lehet, hogy 1956 a robbanás éve lesz?
– Nem hiszem.
– Én emlékszem egy Shakespeare-sorra: „ily sötét felhők nem tisztulnak meg a vihar nélkül.”
– Istenem, ne jósolgass.
Leültek a nappaliban, bekapcsolták a rádiót, Kőhidai olvasni próbált, de figyelme el-elkalandozott. Időnként megszólalt a telefon, előbb Veruska, Katalin nagynénje jelentkezett, aki a délelőtti találkozásnál elfelejtett közölni valamit, majd Kárpátiné kívánt boldog újévet.
263Gyalog akartak felmenni a Christián Pál Klinikára, hogy időben odaérkezzenek, előre összerakták a fürdőholmijukat. Éjfélkor csak meghallgatták a Himnuszt, koccintottak egy pohár pezsgővel és elindultak. Már az előszobában jártak, mikor újra csengett a telefon. Kőhidai visszalépett, és felvette a kagylót:
– Tessék.
A vonal túlsó oldalán egy elmosódó beszélgetés hátteréből egy férfihang bontakozott ki, érződött, hogy valódi hangszínénél mélyebben ejti ki a szavakat:
– Boschán lakás?
– Igen. Ki keresi?
– Nem érdekes. Mondja meg annak a kurvának, hogy megbosszuljuk Bicskei Tónit. Ne féljen, egyszer meglátogatjuk még.
Kőhidai vissza akart vágni, de nem jutott hozzá, mert a túloldalon letették a kagylót, a központ bontott, és csak a vonal zúgása hallatszott.
– Ki volt az? – kérdezte Katalin.
– Megint megfenyegettek téged Bicskei miatt.
– Kicsoda?
– Gondolod, hogy bemutatkozott? – vágott vissza Kőhidai, de rögtön megbánta ingerültségét. – Ne haragudj.
Újra leültek a nappaliban.
– Mégis, nincs valami elképzelésed, hogy ki lehetett? – kérdezte a fiú.
– Semmi, már mondtam neked lent Újváron.
– Amikor együtt voltatok, Bicskei nem mesélt neked az ismerőseiről?
– Nem. Gondold meg: ő le akarta tagadni minden régi kapcsolatát, mert ezeken csak lebukhatott volna.
264– Akkor most a pör során figyeltek fel rá a régi fegyvertársai, és így jutottak el hozzád.
– Ezek még élnek? Még nem haltak ki?
– Hogy haltak volna ki tíz év alatt? Harminc–ötven év között járnak.
– Mennyien lehetnek?
– Sokan, mikor Szálasi átvette a hatalmat, egy óra alatt húszezer embert fegyvereztek fel, utána pedig Isten tudja hányat.
– Azt hiszed, hogy komolyan kell venni ezt a fenyegetést?
– Talán nem, ha csakugyan készülnének valamire, nem jelentik be előre. De azért vigyázni kellene.
– Hogy vigyázzak?! Álarcot tegyek fel, vagy ne mozduljak ki a lakásból?
– Ne törődj vele.
– De törődök. Szerzek egy pisztolyt.
– Hogy?
– Kérek fegyvertartási engedélyt, bent a Honvédkórházban el fogják intézni nekem. Mindig is szerettem a fegyvert.
Kőhidai legyintett:
– Mit érsz vele?! Ha egy tömeg támad rád.
– Ha van fegyverem, talán át tudok jutni az utca túlsó oldalára, és ha már ott vagyok, vannak esélyeim.
– Mint nekem, hogyha átúszom a Lajtát.
– Igen. Induljunk.
Katalin új, hosszú fehér irhabundát viselt. Kőhidai röstellkedve nézett végig saját kopott szürke kabátján.
– Ugye nagyon topis vagyok? Nem fogsz leégni velem a barátaid előtt?
– Ne félj, nem olyanok. De igazán vehetnénk már neked egy rendes kabátot.
Kőhidainak eszébe jutott, hogy minden tartalék pénzét odaadta a sírkövesnek, bizonytalanul bólintott.
265– Lehet, de erre a télre már nem érdemes.
Most, közvetlenül éjfél után még senki sem járt a hegyre vezető úton – amerre elhaladtak, a házak kivilágított ablakai mögött táncoló árnyak imbolyogtak – a csend csak még sűrűbbé vált, mikor vastag pelyhekben megeredt a hó és felfogta lépteik koppanását. Mikor Kőhidai a nő arca felé hajolt, látta, hogy az elolvadó hótól kissé elkenődött szemöldökének ceruzával kihúzott vonala. Katalin lehúzta magához a fejét, és szájon csókolta:
– Most először és utoljára mondom neked: szeretlek. Menjünk tovább.
A Christián Pál Klinikán a portás egy üveg bor mellett virrasztott, boldog újévet kívánt, és hátrakísérte őket az uszodába. A teremben most még néhány villanyradiátort is beállítottak a beépített fűtőtestek mellé, meleg pára szállt fel a vízről, lecsapódott a mennyezeti lambérián, majd ritkás cseppekben visszahullott. Egy kisméretű olasz magnetofon – Kőhidai még sohasem látott hasonlót – a „Piccolissima Serenatá”-t játszotta, néhány fürdőköpenyes pár már táncolt a medence szélén. Katalin letette a magával hozott pezsgőt a kis piknikasztal sarkára, összecsókolózott néhány ismerősével, és bemutatta nekik Kőhidait – a fiú meglepődött, hogy a nők itt az uszodában is kifestették magukat.
Koccintottak a társasággal, aztán elvonultak átöltözni. Egy közös helyiségben rakták le a ruhájukat, Katalin meztelenül hozzásimult Kőhidaihoz, de mikor a fiú magához akarta szorítani, hátralépett.
– Most ne, majd később.
Kézenfogva mentek ki a medencéhez, köpenyüket és törülközőjüket egy székre dobták.
– Kezdjed te – mondta Katalin –, szeretném látni, hogy megy neked az úszás.
266Kőhidai az uszoda peremén megfordult és háttal mászott le a fémlétrán, a víz most sem lehetett melegebb huszonhárom-huszonnégy foknál, de összeszorított foggal legyőzte a borzongását. Mély lélegzetet vett, aztán elrúgta magát a faltól, úgy, ahogy tanulta, mellúszó stílusban haladt, fejét benn tartotta a vízben, csak levegővételnél emelte ki. Kar- és lábtempója máskor gyakran szétesett, most vigyázott, hogy a mozgása folyamatos és rendezett maradjon. Ha erőlködve is, de teljesített két hosszat, elszánta magát, hogy nekivágjon a harmadiknak, de Katalin leszólt a partról:
– Hagyd abba, elfáradtál.
Kőhidai lihegve fogta meg az uszoda szegélyébe épített fémkapaszkodót:
– Miből látod?
– Kezd vörösödni a hátad, de így is klassz voltál. Szerintem már oda-vissza át tudnád úszni a Lajtát. Gyere ki és melegedj át, addig én is úszom egyet.
Kőhidai kimászott a medencéből, és beült egy sekély betonteknőbe, ahol vörös gumicsőből forró víz folyt, újra és újra végigverette magát a sugárral. Mikor átmelegedett, kikászálódott a teknőből és felvette a köpenyét, egy pohár pezsgővel leült egy székre. Behunyt szemmel hallgatta a társalgást, összerázkódott, mikor Katalin hozzásimult, felnézett:
– Ilyen hamar meguntad?
– Igen, hideg a víz, most nem szeretnék megfázni.
– Mire érted azt, hogy most?
– Hát ilyenkor, szilveszterkor. A babona szerint az ember egész évben náthás lesz.
A magnetofonon épp kicserélték a szalagot, a készülék gazdája elégedetlenül csóválta a fejét:
– Sajnos a hang nem valami tökéletes. Csak szétszedve tudtam áthozni a magnót a határon, és nem sikerült rendesen összeraknom. Van még egy szalagom, hátha az jobban szól rajta.
267Egy Bing Crosby-dal, az „Égi lovas” hangzott fel, Katalin megfogta a fiú kezét:
– Gyere táncolni.
– Tudod, hogy nem megy nekem. Már mondtam: azok a bizonyos bonyolult mozgások…
– Ne törődj ezzel. Lassú szám, lehet lötyögni rá.
Az ünnepi alkalomra felterített kék kókuszszőnyeg végébe húzódtak, eltávolodva a többi pártól. Egy férfi széles mozdulattal intett feléjük:
– Gratulálok, Kati, neked van a legtüzesebb táncosod.
– Ki ez? – kérdezte Kőhidai.
– Nem emlékszel rá? Monori doktor. Mikor bementél Miskolcra felülvizsgálatra, ő nevezett téged szimulánsnak.
– Ahhoz képest most elég barátságos.
Mikor lefutott a szalag, nem tettek fel újat, a társaság összegyűlt az asztal körül. Egy nő valamilyen pamfletet olvasott fel régi egyetemi emlékeikről, tanáraikról, a strófákat hangos nevetés kísérte. Kőhidai, aki senkit sem ismert a szereplők közül, lassan elálmosodott az unalomtól, megpróbálta visszatartani az ásítást, de Katalin észrevette.
– Menjünk? – kérdezte suttogva.
– Nem fontos.
– Menj előre, rögtön megyek én is.
Kőhidai hátralépett a fadézsákban álló növények közé, és kiosont a közös öltözőbe. Felvette a ruháját, de a bőre még jólesően zsongott az úszástól. Érzékei is felélénkültek, megkívánta Katalint, emlékezett az elutasításra, de most úgy gondolta, ha kiérnek a szabadba, újra megpróbálja. Mikor a nő is elkészült, kiszöktek a fürdőépületből, átvágtak a klinika parkján.
– Még maradhattunk volna – mondta Kőhidai –, lassan minden társaságból kikopsz miattam.
– Ugyan, már régen nincs semmi közöm hozzájuk, olyan iga268zából nem is nagyon volt. A fiúknál alapelvnek számított, hogy házinyúlra nem lövünk, leszámítva Monorit, aki mindenkire ráhajtott. A lányok meg előbb attól féltek, hogy lecsapom a kezükről a vőlegényüket, most pedig azért haragszanak rám, mert nem szállok be a csoportos izéléseikbe.
– Akkor mi tartja egybe ezt a társaságot?
– Semmi, az emlékek, a haverság. Nem kell minden kapcsolatot kősziklára építeni.
Kiléptek a kapun, a hó változatlanul esett, már vastagon belepte az utat.
– Északról fúj a szél. Minden rossz észak felől jön – mondta Katalin. – Tudtad, hogy a nők valaha csak az északi kapun léphettek be a templomba?
– Nem tudtam – Kőhidai körülnézett. – Menjünk egy kis kerülővel, vagy fázol?
– Nem, mehetünk.
Letértek egy oldalösvényre, mely már eltűnt a hóban, irányát csak a szegélyező magas bokrok vonulása jelezte. Alig száz méterrel hagyták el a széles utat, mikor Kőhidai megállt és magához ölelte Katalint, a nő viszonozta a csókját, de altestével elhúzódott tőle.
– Nem lehet, hidd el, majd otthon.
– Most akarom, egész este kívántalak.
Katalinon reszketés futott át, elengedte a fiút, levette a bundáját, és rádobta a hó tetejére, felhúzta a szoknyáját.
– Gyere rám! Én is megőrültem érted.
Végigdőltek a kabát irhabélésén, és lassan szeretkeztek, testükön elolvadt a hó, Katalin torkán artikulálatlan mély zokogás tört fel.
– Mi bajod van?
– Semmi, hülyeség.
269Már világosodott, mire hazaértek, a hajnali fényben nyomasztónak tűnt a félig lerakatlan asztal, Katalin nekiállt mosogatni:
– Ne kezdjük piszkos edénnyel az új évet.
– Ez is babona?
– Igen.
Kőhidai megivott egy pohár sört és lefeküdt. Nehezen aludt el, álmában Katalint látta, de a nő mintha az anyja lett volna, ellentmondást nem tűrő hangon ráparancsolt, hogy menjen be egy rendkívül alacsony szobába, melyről kiderült, hogy valójában börtön, és két hetet itt kell töltenie. Álmában is érezte, hogy ez a büntetés jogtalan, az egész testét elfogó tiltakozás görcsétől felriadt. Körülnézett: mellette üres volt az ágy, Katalin már felkelt.
A konyhából meleg kuglóf szaga áradt be, mintegy felidézve gyerekkora ünnepi reggeleit, Kőhidai szájában összefutott a nyál. Felvette a köpenyét, és kiment, Katalin éppen vasalt a konyhaasztalon, mögötte fénylett a felhők közül kibukkanó nap. Kőhidai káprázó szemmel nézett rá.
– Szervusz. Hogy aludtál?
– Jól. Felébredtél? – vízzel hintett meg egy inget, és rászorította a vasat. – Rögtön kész vagyok, főzök teát.
Kőhidai a fürdőszobában rendbe hozta magát, mire visszatért, Katalin már megterített:
– A vércukrod, úgy látszik, leszállt a nulla alá. Tegyek egy kis rumot a teádba?
– Kérek. Te nem iszol?
Katalin a fejét rázta, elfordult, és nekitámaszkodott a falnak, Kőhidai letette a csészét:
– Mi bajod van?
– Nem akartam elrontani a szilveszteredet, de most úgy gon270dolom, tisztességesebb, ha megmondom: terhes vagyok. Hat hete késik a mensesem. Mit szólsz hozzá?
Kőhidai mereven nézte maga előtt az asztal lapját.
– Egyszer beszéltünk róla, te azt mondtad, nem kell vigyázni, mert eddig még sohasem estél teherbe. Ez igaz volt?
– Igen, én azt hittem. Többször is megvizsgáltak, ha akarod, megmutatom neked a leleteket. El nem tudtam képzelni, hogy ez előfordulhat.
– Értem. És most mik a terveid?
– Ha ki bírom hordani, megtartom a gyereket. És te mit gondolsz róla?
– Én soha nem akartam gyereket, és most sem akarok – mondta Kőhidai.
– Miért?
– Nem tudom, hogy mondjam neked. Ezerféle bajom van, amit örökölhet tőlem…
Katalin közbevágott:
– Én orvos vagyok, nekem ilyeneket ne magyarázz. Ezt én végiggondoltam, hidd el, én sem szeretnék egy debil gyereket. A mi gyerekünknek épp annyi esélye van, hogy egészségesen szülessen meg, mint bárkinek, bármilyen más családban.
– De azt te sem gondolhattad végig, hogy ebben a gyerekben mit romboltak már előre a mi szenvedéseink és félelmeink. Lehetetlen, hogy ne érezze meg ő is azt, amin nekünk keresztül kellett mennünk.
Katalin megrázta a fejét:
– Ez csak képzelődés, az élet mindig erősebb, mint a mi hisztériáink, folytatódni akar.
– De én nem akarom, hogy az én életem folytatódjék. Elég volt, ami rám jutott ebből a világból. Nem tudtam megoldani az életemet: sem elmennem nem sikerült, sem itt maradni igazából – és most egy nemzedékkel kitoljam a döntést? Lehet, hogy ez a 271gyerek éppúgy nem akar megszületni, mint ahogy én sem akartam volna, ha megkérdeztek volna.
Kőhidai öltözködni kezdett, a nő belekapaszkodott a karjába, és megpróbálta visszatartani.
– Mitől félsz? Ebből az egészből semmi sem hárul rád, az én gyerekem lesz. Ez nem egy trükk, amit azért találtam ki, hogy feleségül vegyél.
– Ne birkózzunk, engedj most elmenni, nem bírom ki itt.
Katalin keze lehullott a válláról, Kőhidai behúzta maga után az ajtót. Az utcát még nem takarították fel az ünnep után, undorral kerülgette a törött üvegeket, eldobált papírtrombitákat és sapkákat, a vöröses hányástócsákat, bennük a félig megemésztett ételek maradványaival, felfelé kapaszkodott az úton, feltételezte, hogy a hegyi környéket nem szennyezték össze annyira.
Próbálta elhitetni magával, hogy csak álmodta Katalin bejelentését a terhességről, behunyta a szemét, abban reménykedett, hogy ha újra kinyitja, az ágyban találja magát, de csak a saját sápadt tükörképe nézett vissza egy-egy lezárt bolt kirakatüvegéből.
Amennyire meg tudta ítélni a helyzetet, nem látszott biztosnak, hogy Katalin ki bírja hordani a gyereket, de nem engedte meg magának, hogy a gondolatai bizonytalan esélyekbe kapaszkodjanak. Azt a lehetőséget is ki kellett zárnia, hogy Katalint bármilyen érvekkel is rá tudná beszélni a küretre.
Egy kőből épült bástyaszerűen kiképzett kilátótoronyhoz ért, felment a lépcsőkön, és lenézett a városra: fújt a szél, elvitte a ködöt, szokatlanul élesen látszott a Duna vonala és a pesti oldal összeolvadó szürke épületsokasága. Kőhidai állát a tenyerébe támasztotta és eltűnődött, érezte, hogy az épületek sem csak megfogható anyagokból állnak, hanem ott lebeg bennük azoknak a lelke is, akik éltek bennük. Az sem veszhet el nyomtalanul, hogy ő most itt áll a kilátóban.
272Gondolataiban gyerekkori képek merültek fel: nyári este, apja ül a régi asztalosműhely előtt a földbe ásott padon, a térdén tartja őt, testéből-ruhájából árad a gyalult fenyődeszkák biztonságos gyantaillata. Magát képzelte apja helyébe, hogy ő fogja ölében a saját gyerekét, és neki kellene megvédeni a külvilág fenyegetései ellen – reménytelennek látta ezt a harcot.
Lassan magához tért, belátta, hogy amíg nem jut túl a nehézségeken, nincs joga magára hagyni Katalint, de arra is elszánta magát: okvetlenül elmegy, amint ezt tisztességgel megteheti. Még egyet szippantott a hűvös és tiszta levegőből – mintha egy korty hideg tejet nyelne –, és elindult hazafelé, korán sötétedett, a kilátó lépcsőit egybemosta a homály.
Katalin kisírt szemmel engedte be, Kőhidai átfogta a vállát, és bevitte a szobába.
273Katalin rögtön az év elején megvalósította azt az elhatározását, melyet a fenyegető telefon váltott ki belőle: elintézte, hogy engedélyt kapjon önvédelmi fegyver tartására. A papír birtokában egy kisméretű cseh pisztolyt vásárolt két doboz tölténnyel.
Szerette volna kipróbálni a fegyvert, és rendszeresen gyakorolni vele; mivel a kórházban nem volt módja rá, ajánlást kért a fölötteseitől, hogy bejárhasson a Budapesti Rendőr-főkapitányság egyik lőterére.
A lőtér egy régi belvárosi bérházból kialakított belügyi intézmény alagsorában helyezkedett el, az egykori légoltalmi pincében. Katalin felmutatta engedélyét a kapunál posztoló rendőrnek, utána lebotorkált a lépcsőkön. A falakon a szokásos kinyújtott mutatóujjú kéz helyett a stilizált pisztoly rajza jelezte az irányt, a nő végül egy tágas előtérbe jutott, vele szemközt a lőteret lezáró páncélajtón vörös fény égett, jelezve, hogy tilos belépni, bentről pisztolylövések éles csattanásai hallatszottak ki.
Katalin eltöprengett, hogy megnyomja-e a csengőt a páncélajtó mellett, jelezve ittlétét, de aztán úgy döntött: megvárja, amíg kijön valaki. Leült, és nézegette a falra kiragasztott vaddisznó-, őz-, szarvasábrázolatokat, testükre lőlapokat nyomtak.
A helyiségben alig-alig moccant a dohos pincelevegő, egy idő után Katalint hányinger fogta el, mély lélegzetvétellel sem tudta visszafojtani, zsebkendőjére egy csepp kölnit hintett és az arcára szorította. Terhességének még csak a második hónapjában járt, úgy találta, túlságosan korán kezd érzékennyé válni.
Néhány perccel később kinyílt a páncélajtó, négy-öt rendőr274tiszt sietett el Katalin mellett, utánuk egy kék köpenyes, ősz hajú férfi nézett ki a folyosóra:
– Kit tetszik keresni?
Katalin felmutatta az engedélyt, a férfi befelé intett:
– Fáradjon be, elvtársnő – a küszöbön kezet nyújtott –, Szabó főtörzs vagyok, fegyvermester, én vezetem ezt a lőteret.
Bár az előző turnus távozása után bekapcsolták a ventilátorokat, még mindig érződött a lőpor szúrós szaga, Katalin ezt elviselhetőbbnek találta, mint a várakozóhelyiség dohos levegőjét. Körülnézett: mintegy tizenöt méternyire helyezkedtek el a megvilágított céllapok, a lőállás előtt egy fal csökkentette a helyiség magasságát, borító lambériájára egy-egy kézírásos jelmondatot szegeztek fel:
„Lőj, ne lövöldözz!” „Vigyázz! A véletlen nem ismer lehetetlent!”
Katalin kivette a dobozból újonnan vásárolt fegyverét, és a lőállásban elhelyezett kis asztalra tette, Szabó töprengve nézett rá:
– Az elvtársnő lőtt már pisztollyal?
– Még nem.
– És más fegyverrel?
– Egyetemista koromban kispuskával és géppisztollyal honvédelmi foglalkozásokon.
– Akkor ezek szerint tudja, hogy kell célozni csapott célgömbű irányzékkal. Biztos, hogy a pisztolylövés is jól fog menni, az a tapasztalatom, hogy a nők sokkal ügyesebbek.
Szabó megmutatta, hogy kell megtölteni a tárat, aztán intett Katalinnak, hogy lépjen be az egyik lőállásba.
– Ne úgy lőjön, mint a filmekben látni, hanem emelje rá a fegyvert a cél alsó széle közepére, a keze mozogni fog, de várja meg, amíg ez a mozgás a legkisebbé válik, akkor tartsa vissza a levegőt és lassan húzza meg az elsütőbillentyűt, nem hibázhat. Vegye fel a fülvédőt, és rajta.
275Katalin feltette a szemüvegét is, és lassú mozdulattal a megvilágított céltáblára emelte a pisztolyt, a fegyvermester még egyszer igazított a tartásán, úgy, hogy addig nyújtva tartott alkarját behajlította:
– Tessék, mehet.
Katalin hosszan célzott, közben arra gondolt, hogy most fel kellene idézni maga elé a névtelen telefonos fenyegető elképzelt arcát, aki miatt fegyvert fogott a kezébe, de tudta magáról, hogy minden indulat csak elmerevítené, így a céltáblára összpontosított. Az utasítások szerint hosszan célzott, lassan húzta meg a ravaszt, maga is meglepődött, mikor a fegyver elsült és megrándult a kezében. Az üres hüvely koppanva lehullott a lába mellé, egy pillanatig mintha érezte volna az arcán a rézhüvely melegét. Leengedte a fegyvert és várta Szabó véleményét. A főtörzs távcsővel megnézte a céltáblát, és elismerően bólintott:
– Nyolcas, tíz óra irányában. Gratulálok, mondtam, hogy menni fog. Töltsön újra.
Katalin élvezte a foglalkozást, míg a fegyverrel bíbelődött vagy célra tartott, tökéletesen megfeledkezett gondjairól. Húsz-harminc perc alatt elhasználta a magával hozott két doboz lőszert, arra gondolt, hogy kér még néhány töltényt a fegyvermestertől, de Szabó csillapítóan intett:
– Elsőre elég lesz ennyi. Mindig akkor kell abbahagyni, mikor a lövésznek még viszket a tenyere. Inkább megmutatom, hogy kell megpucolni a pisztolyt.
Távoztában Katalin többé már nem érezte a pincefolyosó dohszagát, és kint az utcán is nyugodtabban és magabiztosabban nézett a járókelők arcába, mintha a fegyver felszabadította volna lelkét a ránehezedő nyomás és félelem alól.
276Ezentúl Katalin hetenként egyszer-kétszer lejárt a pince lőtérre. A versenyszerű körülményeket egy idő után túlságosan merevnek, sőt feleslegesnek találta, arra kérte Szabót, hogy életszerű helyzetekben oktassa. Megtanulta egyetlen mozdulattal előkapni pisztolyát nadrágja övéből, félfordulatot téve kétkezes kapáslövéseket adott le, vagy váratlanul felhangzó jelre tüzelt.
Egy alkalommal Katalin a lőállás kis asztalkája fölé hajolva épp az utolsó adag lőszert töltötte be a tárba, mikor megszólalt a bejárati csengő. Szabó intett a nőnek, hogy hagyja abba a készülődést, és dohogva kinyitotta az ajtót, de meglátva a belépőt, vigyázzba kapta magát:
– Szabó főtörzs, jelentkezem! – az előírások szerint az érkező felettest sem rangján, sem nevén nem szólíthatta meg, amíg engedélyt nem kap rá tőle.
– Üdvözlöm, Ferikém. Van egy szabad lőállás?
– Magának mindig. Parancsoljon.
Katalin ismerősnek találta a hangot, visszafordult: Fölnagy János állt mögötte. A férfi csodálkozva nézett rá:
– Mit csinálsz itt, Kati? Csak nem jöttél át a „Cég”-hez?
– Nem, csak lejárok ide.
– Sport helyett?
– Nem, inkább megnyugtat, és helyére teszi bennem a dolgokat.
– Igen, a lövészetnek van egy előnye a politikával szemben: itt nem lehet a lyukat beledumálni a céltáblába – vagy eltalálod, vagy nem. Ráérsz egy kicsit?
– Hogyne.
– Lelövöm a magam penzumát, utána szeretnék beszélgetni veled.
Katalin bólintott, helyére csúsztatta a tárat, és újra felrakta a 277fülvédőt. Csőre töltött, közben szeme sarkából a szomszédos osztatban álló Fölnagyra nézett: olyan természetesen fogta a fegyvert, mintha a kezéből nőtt volna ki, lassú mozdulatokkal tartott célra, és minden sietség nélkül húzta el a billentyűt. Bár egy kisméretű negyedíves céltáblát választott, Szabó elismerő bólintása jelezte, hogy Fölnagy találatai általában a tízes kör közelében ülnek. Tízet-tizenkettőt lőtt, aztán egy biccentéssel megköszönve visszaadta a pisztolyt a fegyvermesternek.
– Mehetünk, Kati.
Lassú sétára indultak, a behavazott utcán a dohos alagsor után különösen frissnek tűnt a hideg levegő. Fölnagy kissé elhízott, és mintha zavarná kezdődő pocakja, karját hátul összefonta és előregörnyedve lépegetett.
– Most magyarázd el nekem, hogy jutott eszedbe, hogy fegyvert szerezz.
Katalin beszámolt a névtelen levelekről és a fenyegető telefonokról, a férfi bólintott:
– Lehet, hogy igazad van. Bár én azt hiszem, hogy inkább csak szórakoznak veled, de mostanában semmit sem lehet tudni biztosan. A dolgok hirtelen meglódultak.
– Veled mi van?
– Azt ugye mondtam a múltkor, hogy kiküldtek továbbképzésre Moszkvába?
– Igen.
– Eredetileg egy évről volt szó, a jövő hónapban letelt volna, de most hazarendeltek, és közölték, hogy még egy évig kint kell maradnom.
– Mivel indokolták?
– Semmivel, a mi szakmánkban nem szoktak indokolni. Egyébként legalább száz embernek hosszabbították meg ugyanígy a külföldi tartózkodását, és épp a leghasználhatóbb belügyi 278tiszteknek. Mintha direkt azt akarnák, hogy ne legyünk itthon a balhé idején.
Katalin riadtan nézett a férfira:
– Számítasz valamire?
– Nem tudok semmi biztosat, a szovjetek már nem bíznak bennünk, inkább a saját embereikkel dolgoznak.
– Mégis, mire gondolsz?
Fölnagy körülnézett az üres utcán, és halkan, majdnem suttogva mondta:
– Úgy hallom, Ivánék attól tartanak, hogy itt is bekövetkezik az a balhé, ami Berlinben és Poznańban történt, és szeretnék minél kisebb megrázkódtatással megúszni. Azt hiszem, kidolgoztak egy új taktikai tervet, hasonlít ahhoz az elképzeléshez, amit ti, orvosok szoktatok alkalmazni az aktív védőoltásoknál: ugyanazt a bacilust próbálják beoltani a szervezetbe, mely a betegséget okozza – de legyöngített formában. Magyarul egy miniatűr felkelést szeretnének, melyet kevés áldozattal le lehetne verni, állítólag azt is kiszámították már, hogy hány szovjet, hány magyar katona és hány civil eshet el.
– Mi volna a céljuk?
– Az, mondjuk, világos. Ha leverik a felkelést, hidegre lehetne tenni az egész ellenzéket, főleg az értelmiséget, mert rájuk lehetne kenni a felelősséget az egészért.
Katalin összeborzongott:
– Ez agyrém.
– Lehet, mindenesetre sok a furcsa jel. Ennél az akciónál a magyar fegyveres erők csak útban volnának, ezért megpróbálnak taccsra játszani minket. A magasabb egységek mellől elhelyezik a támogató csapatokat, hogy magyarázzam, hogy megértsd: mondjuk, egy lövészhadosztály Pesten marad, de a tüzérségét leküldik Veszprémbe, a páncélosait Szegedre – az egész hadosztály, sőt az egész hadsereg ütőképtelenné válik. Amellett 279a parancsnokok és a politikai munkások mindenféle utasításokat kapnak, hogy mit kell eltűrniük, milyen provokációkat kell lenyelniük. Ma is hallottam valami furcsát. A Kilián laktanyában, ahol az osztályidegen származású katonák állomásoznak, eddig csak huszonnégy géppisztolyt tartottak, azt is két külön fegyverkamrába elosztva, hogy egy zendülésnél ne férhessenek hozzá egyszerre valamennyihez. Most viszont egy egész ezrednek elegendő fegyvert szállítottak oda – mintha direkt fel akarnák kínálni nekik az alkalmat, hogy próbálják kezükbe keríteni a laktanyát. Lehet, hogy én nem érem fel ésszel ennek az egész provokált felkelésnek a tervét, de attól félek, hogy az események túlnőnek majd rajta. Felidézik a szellemet, aztán a szellem nem fér vissza a palackba. De hagyjuk ezt, lehet, hogy csak képzelődöm.
Fölnagy átfogta Katalin vállát.
– Beülsz velem valahová egy kávéra?
A nő csodálkozva nézett vissza rá:
– Te tudod, hogy én bárhová elmegyek veled, elég bokor alján fordultunk meg együtt. De te nem félsz, hogy meglátnak? Még tavaly is csak sétálni mertél velem. A szent konspiráció!
– Igazad van, de már nem tudom úgy kézben tartani magam, mint régen.
Beültek egy eszpresszóba, Fölnagy kávét és rumot hozatott:
– Egészségedre.
– Egészségedre.
A férfi tenyerébe fogta Katalin kezét.
– Fested a körmöd? Eddig még nem is láttam.
– A piros köröm annak köszönheti a karrierjét, hogy színben annyira elüt a mosogatóvíztől, így akkor is látom a saját kezemet. Mondjál magadról valamit. Hogy élsz a feleségeddel?
– A régi germánokról olvastam egyszer, hogy a csata előtt egymáshoz kötözték magukat, hogy senki se bonthassa meg a 280csatasort, csak együtt győzhettek vagy veszthettek. Egy ilyen kötél a mi házasságunkat is összetartja, de többről sajnos már nincs szó köztünk. Egy évet töltöttem távol tőle, és alig jutott az eszembe – Katalinra nézett. – Szabad vagy ma este?
– Nem lehet, János.
– Az a bizonyos nagy Ő?!
– Többről van szó, gyereket várok.
– Gratulálok, Kati, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
– Köszönöm.
– Majd egyszer, egy jobb időben szeretném megismerni a férjedet – kiitta a poharát. – Vigyázz magadra, és csak magadra vigyázz!
281Január közepén Oszkár megkereste Kőhidait a Szakszervezeti Dokumentációs Központban, civil ruhát viselt.
– Leszereltél?
– Le, mint abszolút kripli. Még a katonakönyvemet is elvették.
– Gyere, igyunk valamit.
Átmentek a megszokott borozóba, Oszkár blokkot akart váltani, de Kőhidai nem engedte:
– Emlékszel? Amikor én szereltem le, akkor te fizettél Újváron. Most én vagyok a soros.
Koccintottak:
– Egészségedre, Oszi. Most mihez kezdesz?
– Már a múlt héten beálltam segédnek egy bútorasztaloshoz.
– Milyen a munka?
– Semmilyen, fal az egész. Én fizetek neki ötszáz forintot, amiért bejelentett.
– És akkor miből élsz?
– Amennyi nekem kell, annyit akkor is megkeresek, ha az egyik kezemet a seggembe teszem. Az az igazság, hogy nem akarom lekötni magam napi nyolc-tíz órára.
– Még mindig le akarsz lépni?
– Igen, és most már találtam egy biztos tippet.
– Ezt komolyan mondod?
– Ha egy tipp biztos lehet, akkor ez az. És te hogy élsz, mi újság?
– Kati terhes.
282Oszkár felkapta a fejét:
– Gratulálok.
– Nem kell. Neked megmondom, én nem akartam ezt a gyereket. De most már mindegy, amíg Katinak szüksége lesz rám, addig vele maradok.
Oszkár legyintett:
– Te már nem fogsz kilépni ebből a buliból.
– Azt hiszed? Nem fogom elfelejteni neki, hogy megkérdezésem nélkül szül tőlem egy gyereket. Egy éven belül lelépek akkor is, ha az utcán kell aludnom.
– Akkor jó volna beszélnünk valamiről. De menjünk el innen.
A hótól latyakos városligeti sétányon elindultak a Fáskör felé.
– Nem tudom, hallottad-e, hogy már mindenkinek adnak útlevelet Csehszlovákiába? – kérdezte Oszkár.
– Igen, de állítólag kell hozzá valamilyen meghívólevél.
– Azt el lehet intézni, egy haverom már járt kint, az ő rokonai küldenének.
– De miért mennénk ki? Nejlonzoknikat akarsz behozni, vagy Pozsonyba akarsz disszidálni?
– Ne hülyéskedj, nem viccelek. Ismerek egy jogászt, aki válogatott úszó volt, sok üzletet kötöttünk annak idején, ő szervez most valamit. Ő is körülnézett Pozsonyban, kiszaszenolta, hogy mindennap indul egy sétahajó. Álljunk itt meg, mert akarok mutatni valamit.
Nekidőltek egy fának, Oszkár egy kisméretű térképet vett elő, mentegetődző kézmozdulatot tett:
– Elég régi, és vacak is, de nem tudtam jobbat szerezni. És legalább nincs szándékosan eltorzítva, mint a mostani térképek. Nézd: a hajó nyugatnak tart, Dévény felé, félúton, mikor a Duna közepén halad, a túloldal már Ausztria, van ott egy falu is, Hainbergnek hívják. Ha ezen a ponton valaki beugrik a vízbe, annak csak száz-százötven métert kell úszni, és ha kijut a partra, az 283osztrákok már nem adják vissza. Ez a jogász ismerősöm utánanézett: nincs kiadatási egyezményük a magyarokkal. Állítólag kapsz egy „hontalan útlevelet”, és mehetsz, ahová akarsz. Mit szólsz hozzá?
Kőhidai vállat vont:
– Túl szépen hangzik. Egész biztos, hogy ez a cseheknek is eszébe jutott, és vigyáznak a hajóra.
– Igen, egy rohamcsónak kíséri cseh határőrökkel, és lehet, hogy a fedélzeten is cirkálnak egypáran, de ez a jogász ismerősöm azt mondja, hogy nem mernek lőni, mert a Duna a folyó középvonalától már osztrák területnek számít a nemzetközi jog szerint.
– És mi van akkor, ha a határőrök hiányoztak akkor, amikor a nemzetközi jogot tanították, és mégis lőnek?
– Hát igen, ez a rizikó benne van a pakliban – Oszkár összehajtogatta és elrakta a térképet. – Hidd el, én is inkább vennék egy első osztályú jegyet Bécsig az Orient expresszre, de nem vagyok benne abban a két-háromezer paliban, aki Magyarországon kaphat ilyet.
– Forduljunk meg, vissza kell mennem dolgozni – mondta Kőhidai. – Szerinted ez komoly esély?
– A jogász azt találta ki, hogy egyszerre legalább tíz-tizenkét embernek kellene beugrani a vízbe, mert minél többen vannak, annál inkább megoszlik a határőrök figyelme – ezért is vett be minket a buliba, pedig tulajdonképpen alig ismer. Szerintem legalább ötvenegy százalék esélyünk van, és ezt már érdemes megjátszani. Mennyire tudsz úszni?
– Nem nagyon jól.
– Ez baj, de még van idő bőven, május előtt nem indulhatunk úgysem, mert a Dunának legalább 18–20 fokra kell felmelegednie, de szerintem a nyár vége vagy a szeptember valószínűbb. Ha addig rendesen gyakorolsz, bele kell jönnöd, végül is nem a La 284Manche csatornát kell átúszni, csak száz-százötven métert a Dunában, és még az ár is az osztrák part felé sodor.
Visszaértek a dokumentációs központ elé, megálltak. Oszkár várakozóan nézett Kőhidaira.
– Egyelőre én is csak ennyit tudok. Hogy döntesz? Szar vagy kalaposinas?
– Nem tudom.
– De van hozzá kedved egyáltalán?
– Azt hiszem, igen.
– Akkor csináljuk azt, hogy ha valami történik az ügyben, rögtön megkereslek – búcsút intett. – Szevasz, ha átérünk a túlsó partra, az első fröccsöt én fizetem.
Oszkár a vártnál hamarabb, már január végén jelentkezett. Összeköttetései révén sikerült egy uszodát találnia, ahol a hivatalos záróra után hetenként kétszer gyakorolhattak. Mivel Kőhidai továbbra is túlórázott és eljárt a továbbképző tanfolyam előadásaira is, ezzel az utolsó szabad estéit is betáblázta, csak a hétvégeken ért haza nyolc óra előtt.
Katalin nem kérdezte, merre jár, nem tett szemrehányásokat, ha a fiú elmaradt, és nem változtatott az eddig kialakult házi szokásokon sem. Reggelenként ő indult el korábban munkába, de az asztalon hagyta a reggelit, esténként bevásárolt, és a szekrénybe is bekészítette a fiú tiszta fehérneműjét.
A nő szombat délutánonként néha megkérte Kőhidait, hogy kísérje el a sétájára. Mindig ugyanazt az útvonalat választották: a fogaskerekű vasúttal felmentek a Szabadság-hegyre, a végállomásnál a Normafa irányába tértek le.
Séta közben megbeszélték az elmúlt hét eseményeit, Katalin 285beszámolt róla, hogy mit mondtak neki a terhességi vizsgálaton – az orvosok szerint minden szabályszerűen alakul, számításaik szerint a gyerek július közepén fog megszületni. Megkérdezte a fiút, van-e kifogása ellene, hogy a terhesség utolsó heteiben és a szülést követő időszakban Veruska, a nagynénje átjárhasson hozzájuk segíteni és néha ott is alhasson. Kőhidai ellenvetés nélkül beleegyezett, nem szerette az öregasszonyt, de tudta, hogy senki másra nem számíthatnak. Magában tovább számolgatott, úgy gondolta, ha minden megfelelően alakul, augusztus végén nekivághat Oszkárral a dunai útnak. A séta végén néha beültek vacsorázni egy kis hegyi vendéglőbe. Kőhidai emlékezett rá, hogy egyszer járt itt Margittal. Katalin ivott egy pohár bort, és kissé félrehajtott fejjel megkérdezte:
– Nincs változás?
– Miben?
– Még mindig úgy érzed, hogy neked nem jelent semmit ez a gyerek?
Kőhidai nem válaszolt, csak a morzsákat söpörte össze maga előtt az asztalon.
Gyalog mentek vissza a fogaskerekű végállomásáig, otthon korán aludni tértek. Kőhidai néha megkívánta Katalint, ő, bár fáradt volt a sétától, ellenkezés nélkül engedte át magát. Szótlanul, megszokott mozdulattal ölelték meg egymást, de testük mintha felszabadult volna minden érzelmi gátlás alól, tombolva, egymást tépve szeretkeztek. A nő utána felkelt és bezárkózott a fürdőszobába, Kőhidai megtörülközött és lefeküdt, párnáját az arca alá gyűrte, már félálomban érezte meg az ágyba visszatérő Katalin arcának tejkrémillatát.
Vasárnaponként hajnaltól késő estig tanult – a továbbképzőn nem kapott halasztást, a félév végén neki is le kellett tennie a vizsgákat. Kőhidai egyre nehezebben bírta a mindennapok fokozódó terhelését, hiába reménykedett abban, hogy egy idő 286után túlesik a fáradtság holtpontján. Mind gyakrabban fordult elő, hogy leülve a referenszpult mögé, néhány perc alatt elaludt. Szerencséjére a könyvtár vezetői ilyenkor már hazamentek, így nem vonhatták felelősségre – valamelyik felvilágosítást kérő olvasó keltette fel.
Március 6-án, egy hétfői napon is helyettesítést vállalt, kitette maga elé a tankönyveit, de alighogy leült, elnyomta az álom. A telefon csörgésére riadt fel, a központos név szerint őt kereste, mikor jelentkezett, kapcsolta a hívót.
– Kőhidai Miklós? Köves hadnagy vagyok, a Budapesti Rendőr-főkapitányságról. Azonnal haza kell jönnie – utasították a vonal túlsó végéről.
– Viccel?
– Ha nem hisz nekem, hívjon fel a saját otthoni számán.
A hang határozottsága kizárta az ugratás lehetőségét. – Nem lehetne egy kicsit később? Dolgozom, és nem tudom kinek átadni a szolgálatot.
– Nem számít, zárjon be és menjen le a portára, tíz perc múlva ott lesz magáért a kocsi.
Kőhidai felállt, megkérte az olvasókat, hogy fejezzék be a munkájukat. Beszedte a folyóiratokat, közben levette kék köpenyét, és felakasztotta a fogasra. Végiggondolta a helyzetét: nem kételkedett benne, hogy a rendőrség felderítette Oszkár disszidálási tervét, és most összeszedik a vállalkozás résztvevőit. Szédült az álmosságtól, megmosta az arcát, hogy magához térjen. Ahogy gondolatai kitisztultak, különösnek találta, hogy nem közvetlenül a könyvtárba jöttek érte, hanem felhívták előtte, módot hagyva az esetleges menekülésre – ebből arra következtetett, hogy a rendőrség nem tekinti jelentősnek az ő szerepét.
Mire leért a lépcsőn, két bőrkabátos fiatal férfi várta már a portán. Felmutatták az igazolványukat, és az épülettől távolabb 287parkoló szürke Volga gépkocsihoz kísérték. Kőhidai arra számított, hogy megbilincselik, de a rendőrök szokatlan tapintattal bántak vele, egyikük cigarettával kínálta meg.
– Rágyújt?
– Köszönöm, nem dohányzom. – Kőhidai beült a kocsiba. – Megkérdezhetem, hogy hová visznek?
– Nem mondták, hogy a lakására?
– De igen, csak nem voltam biztos benne.
– Többet én sem tudok.
A Volga átvágott a városon, és csak a Csókakő utca sarkán állt meg, itt egy őrszem feltartóztatta, majd egy intéssel továbbengedte – beljebb még két másik rendőrautó is vesztegelt, személyzetük, az ajtónak támaszkodva, cigarettázva várakozott. Házuk elé érve Kőhidai megdöbbenve lépett ki a kocsiból, tanácstalanul nézett kísérőjére, aki a bejárat felé mutatott.
Bent a lépcsőházi feljáró mélyében három-négy civil ruhás férfi előrehajolva méregetett valamit, előttük egy krétavonalakkal körülrajzolt vértócsa terjengett, melybe beleért egy ugyancsak vérfoltos barna csomagolópapír. A kövezeten egy bevásárlószatyor tartalma szóródott szét: egy összetört tejesüveg cserepei, egy zacskó zsömle, sajt, egy köteg zöldség.
– Kit lőttek le?
A helyszínt biztosító rendőr elhárító mozdulatot tett.
– Tessék felmenni a lakásba, ott majd mindent közölnek magával.
Kőhidai észrevette Katalin elgurult retiküljét, felfogta, hogy mi történt. Felkiáltott, és felrohant a lakásba, valósággal feltépte a fürdőszobaajtót, a vécékagyló fölé hajolva újabb és újabb rohamokban hányt, az erőlködéstől szempilláin szivárványosan fénylettek a könnyek. Mikor a gyomra lecsillapodott, átment a szobába, meglepetésére egy rendőrtiszt várt rá az asztal mellett ülve:
288– Jó estét, Köves hadnagy vagyok, én hívtam fel magát a könyvtárban.
– Hol van a feleségem? Mi történt vele?
– Bevitték a Honvéd Kórházba, megoperálják.
Kőhidai felugrott:
– Oda akarok menni!
– Ne idegeskedjen, most úgysem tudna segíteni rajta. Megállapodtam az orvossal, hogy ha valami történne, idetelefonálnak, magának pedig megígérem, hogy odavisszük.
Egy tablettát és egy pohár vizet nyújtott Kőhidai felé, a fiú alig tudta lekényszeríteni a torkán, mert a nyelőcsöve görcsbe állt. A rendőrtiszt egy jegyzőblokkot vett elő:
– Szeretnék néhány dolgot megkérdezni.
– Nem lehetne inkább holnap?
– Sok időt veszítenénk vele, próbálja összeszedni magát.
– Rendben van, kérdezzen.
– Történt-e az utóbbi időben valami szokatlan esemény magukkal? Voltak a feleségének ellenségei?
Kőhidai beszámolt a Bicskei-pörről és a Katalinnak címzett fenyegetésekről, megemlítette az újvári ház postaládájába bedobott levelet, a szilveszteri telefonhívást és a nő állandó félelmét attól, hogy valaki figyeli. A rendőrtiszt felírta az adatokat, aztán a tekintetét Kőhidaira emelte:
– Miért nem jelentették be ezt nekünk?
– Mondja meg őszintén: meg tudták volna védeni őt?
– Ha láttuk volna, hogy komoly a veszély, kirendeltünk volna mellé egy biztosítót.
– Mennyi időre? Örökre? Egy egész évig kísérgethette volna egy rendőr Katit, és akkor is lelőtték volna egyszer, lehet, hogy már a következő év első napján.
– Nem kizárt dolog, hogy így történt volna. Ezzel együtt meg kellett volna próbálni.
289Kőhidai maga elé nézett.
– Igen, én is erre fogok gondolni, amíg csak élek. Mit gondol, kik lőhettek rá?
– Még csak keveset tudunk, és azt sem pontosan. Megígéri, hogy amit mondok, köztünk marad?
– Igen.
– Ebben az évben már két embert öltek meg hasonlóan preparált tölténnyel.
– Ez mit jelent?
– Valaki fűrésszel belevágott a lövedék rézköpenyébe, hogy minél nagyobb érképleteket vágjon ki, a háborúban ezt dumdum golyónak hívták. Ugyanazt a fegyvertípust használták, egy Walter PPK pisztolyt. Ezt a náci Németország rendőrségében és hadseregében rendszeresítették a háború alatt, 1944-ben Budapesten is könnyen hozzá lehetett jutni, valószínűleg azóta rejtegették. Úgy gondolom, itt is ők dolgoztak.
– Hogy történt?
– Mondom: nagyon keveset tudunk, végigkérdeztünk mindenkit a környéken, de mint szokásos: senki sem emlékszik semmire sem. Csak feltételezzük, hogy egy autó állhatott lenn az utca sarkán. Az élettársa mindig ugyanabban az időben szokott hazajönni a munkahelyéről?
– Nagyjából igen, hat óra körül.
– Akkor ezt sajnos bemérhették maguknak.
Kőhidai félbeszakította:
– Nem lehetne beszólni a kórházba, hogy mi van vele?
– Megállapodtunk, hogy ők jelentkeznek, és higgye el, hogy jót jelent, ha nem telefonálnak. Folytassuk: általában ugyanazon az útvonalon közlekedett?
– Igen.
– Lerajzolná ide a blokkomra, onnan, ahogy leszáll az autóbuszról?
290Kőhidai néhány vonalat húzott a lapra, külön bejelölte azt az üzletet, ahol Katalin esténként vásárolni szokott. A rendőrtiszt eltöprengve nézte a vázlatot.
– Ma este is nyilván ott járt, a szatyra ott feküdt mellette. De nézzük elölről: mikor az élettársa kilépett a boltból és befordult a Csókakő utcába, a kocsi, amely várt rá, szintén elindult, előnyt szerzett, lerakott egy vagy inkább két embert a ház előtt, aztán továbbhajtott, valahol a közelben leparkolt és várakozott. Azok, akik kiszálltak a kocsiból, a ház előtt bevárták a maga élettársát, és valamilyen ürüggyel megszólították. Napközben be szokták zárni a kaput?
– Igen, gombos zár, kívülről kulccsal lehet kinyitni, belülről kilinccsel.
A rendőrtiszt feljegyezte, és folytatta:
– Akkor valószínűleg valami olyat mondhattak neki, hogy vendégségbe jöttek az egyik lakóhoz, és kérték, hogy engedje be őket – magyarázólag intett –, ez szakmai dolog, maga nem tudhatja, de egy zárt térben százszor kisebb a lebukás veszélye, mint kint a nyílt utcán. Bent a maga élettársa elindult a lépcső felé, a merénylők lemaradtak, mintha csak a lakónévsorban keresnék az ismerősüket, aztán az egyikük öt-hat lépésről tüzelt. Az volt az egyetlen szerencse a bajban, hogy a maga élettársa azonnal visszalőtt, egy félfordulatot tett, mint a profik, az egyiket el is találta, ott vannak a vérnyomok a kapunál.
Kőhidai megdöbbent:
– Katinak volt fegyvere?
– Egy cseh gyártmányú 7.65-ös pisztolyt tartott a zsebében, csőre töltve. Maga ezt nem tudta? Nem voltak bizalmas kapcsolatban egymással?
– Dehogynem, mindent elmondtunk egymásnak. Egyszer említette, hogy szeretne egy fegyvert, de arról nem szólt, hogy meg is szerezte.
291– Értem, a merénylők talán még egyszer lőttek rá, de aztán megijedtek a lebukástól, kinyitották a kaput, a várakozó autóhoz futottak, és eltűntek a környékről. De mondom, ez nagyrészt találgatás.
– Értem. És mi a valószínűsége annak, hogy megtalálják őket?
– Most egy ideig az egész csoportunk ezen az ügyön fog dolgozni, és általában nem szoktuk elpasszolni a tetteseket. Megengedi, hogy körülnézzek a lakásban?
A rendőrtiszt kinyitotta a szekrényeket, és végigtapogatta Katalin ruháit, majd az íróasztal fiókjait vizsgálta át; félrerakott néhány levelet és feljegyzést, Katalin házi telefonkönyvét. Egy papírnál hosszasabban elidőzött:
– Azt sem tudta, hogy hetente kétszer lőgyakorlatra járt?
– Lehetetlen.
– Itt az engedélye a bepecsételt dátumokkal. Számított valamire, és meg akarta védeni magát. Klassz nő lehet.
Köves utána a fényképeket tartalmazó dobozokat vette sorra, kiválasztott egy tucatnyi képet, és azt is magához vette. Az egész lefoglalt anyagról lajstromot állított össze, és elismervényképpen átadta. Közben kopogtak az ajtón, a szemlét végző civil ruhás férfiak léptek be:
– Befejeztük, Gyuri. Feltakarítottuk a helyszínt is, mehetünk.
– Jól van – a rendőrtiszt Kőhidaihoz fordult. – Köszönöm, egyelőre végeztünk. Valamelyik nap be kell jönnie hozzánk, s folytatjuk. Majd keresem telefonon, itt vagy a könyvtárban. Az egyik kocsi majd átviszi a Honvéd Kórházba, tíz perc múlva visszajön magáért.
A rendőrök elköszöntek, Kőhidai automatikus mozdulattal rendezgetni kezdett, egyenként végignézte Katalin előszedett fotóit – mintha végigfutott volna az egész életén. A csecsemő felvételek után kislányként ott ült apja térdén és süteményt rág292csált – doktor Boschán Pál hatalmas keze oltalmazóan fogta a derekát. Hátán iskolatáskával néz a gépbe – feltehetően az első tanítási napon. Egy háború után készült képen feje összehajlik egy főkötőt viselő apácáéval, majd az egyetemi index fotója következett.
Egy másik dobozban az utolsó évekből származó felvételeket gyűjtögette, Kőhidai csak most vette észre, hogy Katalin arckifejezése az idő múltával egyre inkább elkomorodott, mind keskenyebbre húzta össze rövidlátó szemét. Szívből sajnálta, hogy nincs közös fotójuk.
Visszarakta az íróasztalba a kihúzott fiókokat, ujjai közben egy fémtárgyon akadtak meg: Katalin régi naplói és néhány orvosságosüveg között az az ezüstpohár feküdt, melyet közös életük kezdetén csináltatott neki – a homlokához emelte, és becsukta a szemét.
Kinyílt az ajtó, Köves lépett be:
– Ha úgy gondolja, mehetünk.
Elindultak lefelé a lépcsőn, Kőhidai csak most vette észre, hogy a lövések szétzúzták az üvegezett bejárati kaput is.
A Honvéd Kórház kapujában leeresztett sorompó zárta le az útjukat, a motor zajára előjött az éjszakai portás és beengedte őket. Köves intett:
– Én is bemegyek magával.
Végigkopogtak a félhomályba merülő folyosókon, keresték az operációt végző orvost, szerencséjükre bent találták, épp vörösbort ivott a szobájában.
– Megkínálhatom önöket?
– Nem kérünk.
– Operáció után mindig jólesik. Sajnos a sérültről nem tudok semmi biztatót mondani. Ezek a dumdum golyók iszonyatosan roncsolnak, a sebekből vattaszerű irhadarabokat szedtünk ki, a lövések kitépték a kabátból, és átsodorták az egész testen.
293Az orvos röntgenképeket mutatott:
– Nézzék meg: a találati hely sokkal kisebb, mint a kimeneteli, olyanok a sebek, mint egy-egy fordított tölcsér, elöl a mellen és a combon négy-öt centi az átmérőjük. Szétroncsolták az egyik combízületet, izmokat, csontok sérültek meg. A felébe is belehalhatott volna, még ott a helyszínen.
– Mik az esélyek? – kérdezte Köves.
– Nem vagyok sem jós, sem Isten. Gondolhatja, hogy mindent megteszünk érte, és nemcsak azért, mert a kolléganőnk.
Kőhidai végre ki tudott szabadulni dermedtségéből, előrelépett:
– Az élettársa vagyok.
– Örülök, hogy megismerhettem. Azt sajnos tudni kell, hogy Katalin elvetélt, bár ez volna a legkisebb baj.
– Értem, segíthetek valamit?
– Mire gondol?
– Vért adhatnék, például.
– Nincs szükség rá. Menjen haza, és próbáljon megnyugodni. Kér valami idegcsillapítót?
– Igen, kérek.
– Holnap reggel próbáljon telefonálni, talán valamivel többet tudunk majd. Keressen engem, Perényi doktor vagyok.
Kőhidai elköszönt, és lesietett az utcára. Céltalan sétára indult, zavartan nézett a járókelők arcába, próbálta elképzelni, hogy melyikük hasonlíthat Katalin merénylőjéhez, úgy találta, bármelyik szembejövő férfi elkövethette volna a bűntettet.
– Meg fogok őrülni! – morogta magában.
Szeretett volna Oszkárral beszélni, a Keleti pályaudvarnál taxiba ült, és kiutazott Rákospalotára, de a „Vén Diófa” eszpresszóban nem találta meg a barátját. A kövér zongoristanő szerint már napok óta nem mutatkozott a környéken.
Kőhidai visszavitette magát a városba, beállt egy kocsmába, 294és addig ivott, amíg a pénzéből futotta. Az idegei nem csillapodtak le, az ital mintha a lábaiba szállt volna, ide-oda tántorgott a járdán.
Öntudata lassan elhomályosodott, nem tudta, hogy merre jár, ismeretlen embereket szólított meg, és érezte, hogy valaki végigtapogatja, turkál a zsebében. Már öreg éjszaka volt, mikor annyira összeszedte magát, hogy haza bírjon menni.
A Csókakő utcai ház előtt megállt, és felnézett az ablakukra; a függöny mögött valamilyen fény égett. Őrült reménység támadt benne, hogy Katalin vár rá. Kulcsát nem találta, ezért átmászott a betört üvegű kapun, kezét megvágta a cserepekben. A korlátba kapaszkodva felvonszolta magát a lépcsőn, az ajtózárban megtalálta az ott felejtett kulcsot, elfordította, belépett és körülnézett, de a lakás üres volt, távozásakor ő hagyhatta égve az íróasztali lámpát.
Szédült, és félt, hogy hányni fog, a fürdőszobában ült le egy székre, hátát a falnak támasztotta. Gondolatai még mindig örvényszerűen kavarogtak, előbb úgy érezte, fogadalmat kellene tennie a nő gyógyulásáért, valamiről le kellene mondania, amihez ragaszkodik, de bárhogy is töprengett, semmi olyan tárgy, szokás vagy szenvedély nem jutott az eszébe, mely igazán fontos lett volna neki.
Aztán imádkozni szeretett volna Katalinért, de becsukott szeme előtt csak az a gyerekét ölében tartó Szűz Mária-kép jelent meg, mely régi elemiiskolás tankönyveinek címlapján állott, elhessegette magától ezt a látomást, és összefüggéstelen mondatokat dünnyögött maga elé.
Összeszedte magát és feltápászkodott, megmosta üvegcserepektől véres kezét, bement a szobába, és végigvetette magát a szőnyegen.
295Kőhidai reggel öt órakor ébredt, a másnaposságtól fájt a feje, de nem tudott fekve maradni, megivott egy egész kancsó hideg vizet, aztán fel-alá járkált a lakásban. Kivárta a hat órát, és felhívta a Honvéd Kórházat, de az ügyeletes semmi újat nem közölt Katalin állapotáról.
Nem bírta volna ki az üres lakásban, felöltözött és bement a dokumentációs központba. El akarta kerülni a beszélgetést munkatársaival, ezért behúzódott a szobájába, és csak a teremfelügyelő jelzésére jött elő. Óránként telefonált a kórházba, de továbbra sem kapott híreket.
Alig néhány perc hiányzott a tizenkettőhöz, mikor újra megszólalt a csengő. Kőhidai feltápászkodott, és bement az olvasóba, azt hitte, hogy a felügyelő el akar menni ebédelni és neki kell helyettesíteni őt, de a felügyelő hüvelykujjával a háta mögé bökött:
– Keresik magát.
Köves hadnagy állt ott, a kézikönyvtár polcait nézegette, biccentett Kőhidai felé.
– Jó napot. Szeretnék beszélni magával egypár szót, van itt valami nyugodt hely?
– Ha az én szobám megfelel. Nem különös, de le tudunk ülni benne.
– Nekem jó.
Átmentek a termen, Köves jobbra-balra forgatta a fejét:
– Klassz helyen dolgozik. Én is szerettem volna könyvek között élni.
296– Van felvétel.
Köves felnevetett:
– Csak azt nem tudom, hogy az én helyemre ki állna. Esetleg cserélnénk?
Kőhidai nem válaszolt, hellyel kínálta a rendőrt.
– Azóta nem jutott eszébe semmi? – kérdezte Köves.
– Nem.
– Erőltesse meg egy kicsit a memóriáját. Magát nem érdekli, hogy megtaláljuk-e a merénylőt?
Kőhidai ránézett:
– Ha megtalálják, akkor Kati biztosan életben marad?
– Hogy mondhat ilyen hülyeséget?
– Engem nem érdekel semmiféle bosszú. Még 1944-ben egy öregember azt mondta, hogy ha a németek megölik az egyetlen fiát, akkor bizony az ő szemében a németek nyerték meg a háborút, akármi is történt a csatatereken. Kár is velem foglalkozniuk.
– Ha maga nem akar segíteni, akkor kire támaszkodhatunk?
– Gondolom, megvannak mindenütt a maguk emberei.
– Azt hiszi? Bár magának volna igaza. Itt van például az a merénylő, akit a maga felesége eltalált. Rengeteg vért vesztett, a golyót is ki kell venni a testéből, nem túl egyszerű eset, sok embernek kell tudni róla, és én becsületszavamat adom, hogy nekünk senki sem jelzett semmit. De nem agitálom tovább, majd megkeresem, ha egy kicsit megnyugszik – a rendőr felkelt. – Maradjon csak, kitalálok.
Kőhidai újra felhívta a kórházat, ezúttal bent találta a sebészt, aki megoperálta Katalint.
– Egyelőre nem tudok semmit – mondta az orvos –, de vannak esetek, mikor az a legjobb hír, ha nincs semmilyen hír.
– Mikor láthatom őt?
297– Nem tudom. Ha minden a legjobban megy, akkor is kell várni legalább egy hétig.
Kőhidai aznap korán hazament, rendet rakott a lakásban, utána leült az íróasztalához és éjfélig tanult. Nyugtalanul aludt, álmában egy dalt énekelt, melyből reggelre csak egy mondatnyi töredék maradt meg benne, mosakodás közben furcsállkodva ismételgette:
– „Álmok vezérlik az útjaimat…”
Úgy emlékezett, hogy sohasem hallotta ezt a dalt, de útközben és a munkahelyén is újra és újra felidéződött benne. Óránként telefonált a kórházba, mindig ugyanazt a semmitmondó választ kapta, hogy Katalin állapota változatlan.
Már napok óta nem evett meleg ételt, bár most sem volt étvágya, délben elszánta magát, hogy lemenjen ebédelni, utána kollégáival megivott egy pohár bort a pincekocsmában. Amikor visszafele tartott a munkahelyére, kisütött a nap, Kőhidai le-lehunyta fáradtságtól véreres szemét, de így is érezte arcán a sugarak melegét. Ebben az évben először gondolt rá, hogy megjön a tavasz is.
Alig ült le a szobájában, mikor megszólalt a telefon. Köves jelentkezett:
– A kórházból hívom – mondta a rendőr, és elhallgatott.
– Mi történt?
– Az orvosok engem kértek meg, hogy közöljem magával: a felesége meghalt. Őszinte részvétem. Most már megmondhatom: egy pillanatnyi esélye sem volt, hogy életben maradjon, ezeket a sérüléseket nem lehetett kiheverni.
Kőhidai letette a kagylót maga elé az íróasztal lapjára, a rendőrtiszt hangja csak távoli mormogásként hallatszott.
298Kőhidai képtelennek érezte magát, hogy elintézze a temetés formaságait – úgy tűnt neki, mintha az utolsó éveket végig a temetőben töltötte volna –, Veruska, Katalin nagynénje vállalta magára a feladatot. Átvette a fiútól a pénzt, a szekrényből kikeresett egy halottasruhának való hosszú hálóinget és fejkendőt, bement a Síp utcába a hitközség központjába – estére úgy tért vissza, hogy befizette a sírhelyet és rögzítette a temetés időpontját is.
Anyja is átjött, leültek a konyhában Veruskával, és összeállították azoknak a névsorát, akiknek partecédulát kellett küldeni. Majd hirtelen felcsattant a konyhában beszélgetők hangja, arról kezdtek vitatkozni, hogy ki örökli majd a lakás tulajdonjogát – az élettárs vagy a vér szerinti rokonok. A fiú felvette a kabátját, és lement az utcára.
A temetés reggelén Kőhidai idegcsillapítót vett be, túlméretezte az adagot, szemhéja le-lecsukódott, figyelme kikapcsolt, alig tudta felfogni, hogy mi történik körülötte. Mivel egyházi temetést rendeztek, Katalin munkahelye, a Központi Katonai Kórház hivatalosan nem képviseltette magát, a halottasház előtt álldogálók között csak néhány, a szilveszteréjszakai összejövetelen látott arcot ismert fel homályosan, külön csoportot alkotva félrehúzódtak a hozzátartozóktól. A környezet, a kellékek és a szertartás azonossága miatt Kőhidainak úgy tűnt, mintha most is a nagyapját temetnék.
Felkupacolták a sírt, és elhangzott az utolsó ima is, a gyászolók elindultak visszafelé, de Kőhidai mintha várt volna még valamire, nem tudta rászánni magát, hogy elmozduljon a helyéről. Kárpáti odalépett hozzá, átfogta a vállát:
– Meg kell nyugodni Isten akaratában. Menjünk, Miklós.
– Hagyjál békén.
299Kőhidai lerázta magáról mostohaapja karját, és továbbra is moccanatlanul állt, mikor megérezte, hogy valaki belekarol.
– Gyere, testvér!
Oldalt nézett: Oszkár állt mellette, átölelte, és hagyta, hogy elvigye magával, messze lemaradva követték az elvonuló csoportot. A temető kapujában kivártak egy szabad taxit.
– Az Élmunkás térre – mondta a sofőrnek, és magyarázólag intett Kőhidai felé –, most ott lakom egy elvált asszonynál.
A kocsi egy szovjet minták után épült, úgynevezett „pontház” előtt állt meg velük. Felmentek a második emeletre, a csengetésre negyvenöt év körüli nő nyitott ajtót, Oszkár megcsókolta, aztán bemutatta Kőhidait.
– Emmikém, ő a legjobb barátom, tudod, már beszéltem róla neked. Kőhidai Miklósnak hívják.
– Isten hozta, Miklós, tessék helyet foglalni minálunk.
A belső szobában ültek le, Oszkár vizsgálódó pillantást vetett Kőhidaira:
– Agyon vagy nyugtatózva, töményt nem adok, mert fejre állsz tőle, de egy fröccs nem fog megártani. Egyél előtte valamit.
A fiú falatonként lekényszerített egy szelet parizert, aztán felhajtotta a fröccsöt.
– Nem volna jó, ha most visszamennél abba az üres lakásba – mondta Oszkár –, aludj inkább itt.
– Nem akarok idegenben maradni, úgy még rosszabb. Ha tudsz, inkább te gyere el velem.
– Ez a sárkány ma este biztos nem enged el, itt kellene megbeszélnünk a dolgokat. Össze tudod szedni magad, vagy hagyjuk máskorra?
– Észnél vagyok, mondhatod.
– Kati meghalt, nem tudod feltámasztani. Van, ami itt tart, vagy velünk akarsz jönni Ausztriába?
300– Veletek megyek, hogy áll az ügy?
– Előbbre hoztuk az indulást, mert mások is felfedezték, és az első balhé után biztos leállítják majd a járatot. Az ismerősöm, aki az egész ügyet szervezi, kint járt, körülnézett, és lefoglalta a jegyeket a pozsonyi sétahajóra.
– Mikor kell indulnunk?
– Május közepén, három hét múlva.
– Megkapjuk addig az útleveleket?
– Már lejárt minden határidő, pár napon belül ki kell hogy adják. De azért menj be és sürgesd meg.
Kőhidai bizonytalankodva kérdezte:
– Nem kellett volna még gyakorolnom az úszást?
– Szerintem már bőven tudsz annyit, amennyi kell. De még lemegyünk egypárszor a Rómaira, ott kipróbálhatod élesben is, szerintem Pozsony fölött sem lehet szélesebb a Duna.
Kőhidai minden vita nélkül beleegyezett abba, hogy Veruska magánál tartsa Katalin retiküljét a megtakarított ötezer forinttal, az öregasszony ebből akarta kifizetni a sírkövet.
Neki magának alig maradt pénze, eladhatott volna valamit, de Kőhidai úgy akarta otthagyni a lakást maga után, mint amikor először belépett oda. Bevitte könyveit az antikváriumba, és a dokumentációs központban is megkapta az elmúlt negyedévben ledolgozott túlórák díját, ebből fedezni tudta az utazás költségeit.
Ebben az évben szokatlanul korán beköszöntött a tavasz, a május eleji napsütésben a Duna vize tizennyolc-húsz fokra felmelegedett. Egy hétköznap délelőtt Kőhidai kiment Oszkárral a Római-partra, a szezon még nem kezdődött el, a kabinok 301ajtaján mindenütt lakat lógott, a csendben csak egy-egy javítgató asztalos kalapácsütései hallatszottak.
Oszkár minden tétovázás nélkül benyitott a csónaktároló hangárba, megkereste a gondnokot, kezet fogott vele és átvette egy kabin kulcsát.
– Aztán majd jövünk és segítünk visszatenni a csónakot.
Oszkár bent a kabinban kenőcsöstégelyt tett az asztalra:
– Faggyú, de nem natúr, egy patikában kevertettem, kend be magad vele. Van egy pár gumi lábuszony is, nem akarod kipróbálni?
– Mi ez? Mire jó?
– Ha felhúzod, sokkal erősebb lábtempókat tudsz venni. Nyugatról hozzák az úszók, tőlük vásároltam.
– Nem érdemes kipróbálni, már úgysem tudnám megszokni.
Visszatértek a csónaktárolóhoz, és vízre rakták a kielboatot. Oszkár befelé evezett.
– Bent a Duna közepén erős az ár, kilenc kilométer óránként, hagynod kell, hogy egy darabig magával sodorjon, kifelé viszont egyre gyengül. Ha minden jól megy, százötven-kétszáz méterrel lejjebb fogsz kiérni a partra. Csináljuk egy az egyben; próbálok olyan irányban megállni, ahogy a hajó fog majd Pozsony fölött. Lökd el magad jól, vegyél egy erős lábtempót, mert az felhoz a víz tetejére, de a fejedet csak akkor emeld ki, ha elfogyott a levegőd, hat-hét kiemelés biztos elég lesz majd. Ne ijedj meg, végig ott leszek melletted, ha valami baj lesz, ki tudlak húzni.
Közben a Duna közepére értek, Kőhidai ledobta a sortnadrágját és kilépett a szandáljából. Oszkár lassan a megfelelő irányba fordult a csónakkal:
– Nézd meg a partot, mérd be, hogy hová akarsz kiérni, aztán indulj.
302Kőhidai előbb a lábát lógatta ki, hogy megszokja a hideg vizet, aztán messze hangzó hörgéssel teleszívta a tüdejét és a Dunába vetette magát. Egy pillanatig szinte megbénult a víz fagyos érintésétől, felemelte volna a kezét, hogy visszakapaszkodjon a csónakba, de a folyó sodra magával rántotta. Ösztönösen megcsinálta a begyakorolt erős lábtempóját, érezte, hogy a teste a felszínre emelkedik.
Mikor elfogyott az induló levegője, egy pillanatra kiemelte a fejét; a part viszonylag közelinek látszott. Újra lebukott, és inkább csak lábtempókkal haladt előre. A víz mind sűrűbbnek és szennyezettebbnek tűnt, de hirtelen mintha az agyagos fenékbe nyomódva kavicsok fénylettek volna alatta. Kőhidai úgy gondolta, hogy már kiért a sekélyebb részre, megpróbált felállni, de a lába még nem ért le, ettől elveszítette a biztonságát, vizet nyelt, és vakon kapkodott az evezőlapát után. Oszkár mélyen kihajolva felsegítette a csónakba. Kőhidai a perembe kapaszkodva kiokádta az olajos vizet, társa közben tartotta a fejét:
– Nagyon jól ment, talán két tempóval számoltad el. Legalább kiderült, hogy rá kell majd hagyni egypár métert ahhoz képest, ahogy a partot gondolod, és a vízben kell kivárnod azt is, amíg a csehek elvonulnak a rohamcsónakkal. Egyébként nyugodj meg, tudsz majd teljesíteni, olvastam, hogy a szervezet cukrot halmoz fel a májban, és ez vészhelyzetben felszabadul. Például ha egy oroszlán kerget.
Kőhidai lélegzete lassan visszatért szabályos ritmusába.
– Különben minden rendben volt?
– Igen. Direkt figyeltem, hogy milyen célpontot nyújtanál a határőröknek, de nagyon jól merültél, szinte semmi sem látszott ki belőled.
– Megpróbáljam még egyszer?
– Feküdj ki a napra, pihenj egy órát, addig én úszkálok egy kicsit.
303Kőhidai időben megkapta a piros, kemény fedelű, Csehszlovákiába szóló útlevelet, ennek birtokában megvette a vonatjegyet Pozsonyig. Más különösebb felkészülésre nem volt szüksége, úgy gondolta, minden, amit magával akar vinni, elfér egy sporttáskában.
Vizsgáira hivatkozva kivette a szabadságát munkahelyén, minden reggel kijárt úszni, utána a part menti fák alatt olvasgatott. Minél kevesebb időt akart tölteni a lakásban, ahol minden tárgy Katalint juttatta az eszébe, úgy gondolta, éveknek kell eltelni, amíg szembe tud nézni a nő emlékével.
Többször is kilátogatott a szüleihez, Katalin temetése óta anyja ragaszkodott hozzá, hogy hetenként háromszor-négyszer náluk vacsorázzon. Kőhidai beszélgetés közben elmondta, hogy kirándulásra megy Pozsonyba, egy papírra felírta családja kívánságait: porózus gumitalpú sportcipőt, nejlonzoknit, ruhaszövetet kértek tőle.
Kőhidai fejében megfordult, hogy valamilyen módon megpróbálja átjátszani a lakást öccsének, de végül úgy döntött, nem kockáztat, nem árulja el, hogy mire készül. Utolsó alkalommal is úgy köszönt el a családjától, mintha a közeli napokban újra találkoznának, csak anyját ölelte meg szorosabban. Az asszony csodálkozva nézett fel rá:
– Valami baj van, Miklós?
– Nincs. Mi volna?
Kiment a temetőbe is, még egyszer megnézte Katalin és nagyapja sírját, az elutazását megelőző napon pedig Margittól szeretett volna elbúcsúzni. A Keleti pályaudvarnál vett két szál rózsát, mire a Rottenbiller utcai házba ért, a virágok szárát borító flusszpapír átnedvesedett a tenyerében.
Bekopogott az albérlet ajtaján, melyet belülről most is vas304tag pokróc takart le, az ablakon is leengedték a redőnyt. Kőhidai feltételezte, hogy senki sincs otthon. Egy papírt keresett, hogy írjon néhány sort, mikor a zárban elfordult a kulcs, és az ajtó résnyire kinyílt:
– Te vagy az? Történt valami?
– Szeretnék beszélni veled.
– Gyere be.
Bent délidőben is égett az állólámpa, fénykörében az ágyon könyvek és füzetek hevertek, az éjjeliszekrényen félig telt teásbögre állt, Margit az ágyon fekve írhatott valamit.
– Ülj le.
Kőhidai leereszkedett egy rozzant fotelba:
– A barátnőd?
– Elköltözött, összeállt egy nős férfival. Most egyedül vagyok, de én sem maradok itt, anyuka azt akarja, hogy menjek haza egy időre. Nincs semmi bajom, csak az utóbbi időben kissé túlhajtottam magam a munkában, az orvosok nem is akarták elhinni, hogy mennyi mindennel foglalkoztam és milyen sokat sikerült elvégeznem. Olyan vagyok, mint egy nagy építész, hatalmas íveket húztam fel a saját gondolataimból és az élményeimből, és most bolyongok alattuk. Nem furcsa?
– És a könyved miről szól?
– A mi nemzedékünkről, amelyik elvesztette az apját. Ugye, te is úgy látod, hogy szinte mindannyian így jártunk.
– Lehet, hogy azért kapaszkodunk az apánk emlékébe, mert mi magunk életképtelenek vagyunk.
– Dehogyis, épp ellenkezőleg… – kezdett magyarázni Margit. Kőhidai hagyta a lányt beszélni, alig figyelt a szavaira, csak az áradó mondatok fel-felcsapó ritmusát hallgatta. Nézte Margit sápadt és ideges arcát, valaha vörösre festett, de tövében már eredeti gesztenyebarna színére lenőtt haját, egész lefogyott és megereszkedett testét, emlékezetében csak nehezen 305tudta összerakni annak a fiatal lánynak a képét, aki néhány évvel ezelőtt füzeteit a melléhez szorítva szembejött vele a Széchényi Könyvtár folyosóján.
– Nem lehetett volna megmaradnunk egymás mellett? – csúszott ki a száján önkéntelenül. – Azt tudod, hogy szerettelek és mindent megtettem volna érted. Szerettem volna betenni a szívemet, az egész életemet egy nagy csomagba, és odaadni neked. Hol romlott el, én voltam az oka?
Kőhidai elszoruló szívvel látta, hogy a lány szemén ellenséges fény villan át:
– Nem illettünk egymáshoz: én királynő vagyok, te pedig rabszolga.
– Ez mit jelent?
– Én parancsoltam a Sorsnak, hogy olyan legyen, amilyennek én akarom, te pedig elfogadtad a parancsokat, beálltál abba a sorba, ahová küldtek.
Kőhidai vállat vont:
– Én sohasem éreztem úgy, hogy választhatok. Egy kész világba születtem bele, folyton azt magyarázták nekem, hogy rabszolga vagyok, engedelmeskednem kell. Hogy az ember nemet mondjon, ahhoz vagy meg kell kapaszkodni valami biztos fogódzóba, vagy ki kell lépni a világból. Nekem egyikre sem volt engedélyem. De most már mindegy, Margit, búcsúzni jöttem, elmegyek innen.
– Hová?
– Külföldre.
– Hosszabb időre?
Kőhidai elgondolkodott, hogy mit válaszoljon, aztán úgy érezte, meg kell mondania az igazat, még akkor is, ha a lebukás kockázatával jár:
– Végleg, lelépek.
Margit kinyújtotta a kezét.
306– Gyere ide hozzám.
Kőhidai odaült mellé az ágyra, a válluk összeért:
– Miért akarsz elmenni?
– Ne kérdezd, hogy miért.
– És kint mi vár rád? Jobb lesz?
– Nem érdekel semmi, az sem, hogy átjutok-e a határon, vagy eltalálnak és leúszom a Fekete-tengerig.
Margit ujja hegyével lecsukta a fiú szemhéját, és mikor nem láthatta őt, megcsókolta az arcát. Szétnyitotta a pongyoláját, és magához húzta.
– Aki elmegy, azt meg kell ajándékozni? – kérdezte Kőhidai elfúló hangon.
– Ne beszélj, ó, istenem, ne beszélj.
Kőhidai átölelte, hanyatt dőltek, testük alatt besüppedt az ágy. Végigcsókolta a lány arcát és mellét, elképzelte, hogy távol kell élnie tőle és többé nem láthatja, hosszan nézte Margit testét, mintha fel akarná tölteni magát az emlékével.
Sokáig szeretkeztek, kint már esteledett, mikor felkeltek. Margit bevizezett egy törülközőt, és Kőhidai felé nyújtotta, közben felkapta a pongyoláját. A fiú indulni készült, de visszatartotta:
– Várj, előbb kinézek a folyosóra – kidugta a fejét, megcsókolta a fiút. – Mehetsz. Isten veled.
– Isten veled – mondta Kőhidai, és kilépett az ajtón.
A pozsonyi vonat csak este tízkor indult a Nyugati pályaudvarról, Oszkárral kilencre beszélték meg a találkozót, de Kőhidai már délfelé készülődni kezdett. Lement a borbélyhoz és megnyiratkozott. Kőhidai ritkán nézte magát meg egy tükör307ben, most feltűnt neki, hogy homloka fölött két széles él vágódik a hajába, önkéntelenül végigsimított rajta. A borbély észrevette a mozdulatot:
– Nem maga lesz az első ember, aki megkopaszodik.
Kőhidai kényszeredetten mosolygott, és sietve kilépett az utcára. Hazament, megfürdött, aztán kirakta a holmiját. Nem lett volna értelme, hogy bármit is magával vigyen, hiszen úgyis a hajón kellett hagynia. Először csak egy tisztasági csomagot akart berakni a sporttáskába, de attól tartott, hogy a határellenőrzésnél gyanút kelt majd, ezért betett egy pulóvert, két rend fehérneműt és néhány könyvet is.
Leült és levelet írt az anyjának, bocsánatot kért, amiért nem közölte vele a szándékát, és elköszönt, megígérte, amint lehetősége adódik, jelentkezni fog. A lakás tulajdonjoga a törvények szerint valószínűleg az államra száll majd, ne várják meg, amíg a berendezést is lefoglalják, osztozkodjanak meg rajta Veruskával, Katalin nagynénjével. Új öltönyét, könyveit és néhány más személyes használati tárgyát az öccsére hagyta. Keresett egy kis dobozt, és boríték helyett ebbe tette be a levelet, mellécsúsztatta a kapu- és az ajtókulcs másodpéldányát, a dobozra egy vinyettát ragasztott anyja címével, aztán berakta sporttáskája oldalzsebébe. Más elintéznivalója nem maradt; talált egy darab olvadt csokoládét, megette, lefeküdt a heverőre, és bámulta, hogy sötétedik el fokozatosan a mennyezet. Hét óra felé fölkelt, kimosta a bomló édességtől savanyú száját. Még egyszer megnézte Katalinnak az íróasztalon álló fényképét, addig figyelte, amíg úgy látszott, hogy a kép megelevenedik, és válaszol az ő ki nem mondott búcsúszavaira. Bezárta az ajtót, ezt a kulcspárt bedobta a postaládába, nem érdekelte különösebben, hogy ki és mikor fogja megtalálni. Sietett, hogy még nyitva találja a pos308tát, a pályaudvar melletti hivatalban sikerült feladnia az anyjának szánt küldeményt.
Fél kilenc után nyitott be a restibe, Oszkár már ott ült a fehér asztal mellett; ingére rövid ujjú pulóvert húzott, és egy kis bőröndöt tartott maga mellett a széken.
– Üdvözlöm, Szőr! Mit igyunk?
– Borzongok, mi jó ilyenkor?
– Egy kis gyógypálinka.
– Igyuk meg, aztán menjünk.
Elindultak a vonat felé. Amerre elhaladtak, a pályaudvaron különös élénkséggel nyüzsgött a tömeg, de Kőhidai úgy találta, ebből a zsongásból nem ütközik ki az a bujkáló rosszkedv, mely például a szilveszteri dühöngéseket jellemezte. Egy-egy szögletben fiatalok csoportosultak, ismeretlen mintájú lemberdzsekjeik és hátizsákjuk már messziről jelezte, hogy külföldről érkeztek; lengyel, cseh, szerb dalok és kiáltások harsantak fel.
– Hozzánk is sokan jönnek már – mondta Oszkár.
Lehet, hogy valami új világ kezdődik – gondolta Kőhidai, de nem érzett magában kedvet, hogy erről a feltételezett új világról képzelegjen.
Már a felszállásnál ellenőrizték az útlevelet és a menetjegyek érvényességét, a vonat késve indult, teljes sötétségben gördült ki a csarnokból. A külvárosban gyéren világítottak a lámpák, Kőhidai csak itt-ott tudott megkülönböztetni egy-egy középületet, sporttelepet vagy kocsmát, egy idő után befelé fordult, nem kívánt búcsúzkodni.
Mintegy két óra múlva a határra értek, minden nehézség nélkül átestek a vizsgálaton, a vonat folytatta az útját. Oszkár eltűnt, néhány perc múlva sörösüvegekkel tért vissza.
309– Kóstold meg, pilseni.
Kőhidai ivott egy kortyot, szemhéja lassan elnehezedett. Akkor aludt el, mikor a vonat kerekei egy vasúti hídon kattogtak át egy sötét folyó fölött.