Éjfélre járt, már csak néhányan üldögéltünk a Kiskör betonból öntött játékasztalai mellett. Két kitartó sakkozónak kibiceltünk – sok hibával, de elszántan, „két királyig” játszottak – komoly pénzbe. Partiról partira emelték a tétet, az utolsó játszmára a vesztésben lévő sakkozó zakója felső zsebéből kotort elő egy összehajtogatott ezerforintost.
Észre sem vettük, hogy Zizi közeleg a villamosmegálló felől, csak akkor figyeltünk fel rá, mikor beért a lámpák fénykörébe. Aki régen látta őt, alig-alig ismerte meg: arcbőre eldurvult és foltokban megvörösödött a börtönben, kék szeme nedvesen fénylett, mintha folyton sírni készülne, haja csomókba ragadt össze. Kinyúlt kötöttruhája kilógott fakó ballonkabátja alól, cipője sarkát is már rég félretaposta. Zizi egy nyitott üveg jugoszláv konyakot hozott magával, körbekínálta:
– Origináltan adta a manus, garantáltan AIDS-mentes.
Ittunk, közben végetért a sakkparti, a vesztes utolsó pénze is elúszott, dühösen csapkodva pakolta össze a készletet és elcsörtetett. Zizi ránk nézett:
– Hа ti ráértek, én is maradok. Aludni úgyse tudnék, negyedmagammal lakom egy szobában Púpos Ödönnél, mindegyikünknek sara van, óránként razziáznak nálunk a rendőrök.
Leült, két ujját összedörzsölve cigarettát kért:
– Rossz napom van. Kint jártam a temetőben, ilyenkor mindig elzsibbadok.
– Kinél voltál?
– A férjemnél. Nem ismertétek? Igaz, amíg együtt éltünk, addig ritkán láttatok itt a Kiskörben. Maradt még egy korty?
3Meghúzta az üveget és mikor már üresen cuppant, maga mögé dobta a fűbe:
– Tudjátok, nekem az volt a szokásom, hogy ha megcsináltam a balhét, utána elmentem a rendőrségre és feladtam magam. Nem a feljelentéstől féltem, aki megpróbált volna „bevamzolni”, annak a régi testőreim „örök mosolyt” varázsoltak volna az arcára egy borotvapengével. Én egyszerűen adtam magamra: én Zizi vagyok, az egyetlen magyar kurva, akit kísérő nélkül is beengedtek a Hilton Kaszinóba, engem ne körözzenek listáról, mint egy repedtsarkút.
Akkor, 1983 tavaszán is, mikor láttam, hogy már bekerítettem magam, önként jelentkeztem. A retikülömben bevittem a megmaradt korpuszokat: egy fél kiló aranyat vettek el tőlem. Ötvenegy rendbeli csalást ismertem be, ez a nyomozás során lement a felére, sok károsult kijelentette, hogy soha nem is látott engem, az emberek ritkán büszkék arra, hogy egy nő becsapta őket. A kerületi kapitányságról aztán átvittek a Tolnai Lajos utcába, a vizsgálati osztályra, útközben kérdeztem a rendőröket:
– Nem tudjátok, ki lesz az előadóm? Batári vagy Zsuffа „Böbe”?
– Egyik sem, most kifogtál egy szépfiút, Zizi: doktor Harczi Pál főhadnagy. Csak aztán nehogy magad fölé teperd!
– Ugyan már, ne fárasszatok ilyen szövegekkel.
De nem hazudtak: ez a Harczi csakugyan egy „herzganef”, egy szívrabló férfi volt, ahogy az én szegény bibsi nagyanyám szokta mondani: magas, szőke, kék szemű. Intett, mikor beléptem az irodájába.
– Ülj le, Zizi!
Csak ez kellett nekem, letenyereltem elé az íróasztalra:
– Na, ide figyeljen, főhadnagy úr! Tőlem maga lehet akármekkora doktor, engem akkor se tegezzen! Hа jól tudom, nem jártunk együtt a Skót Kisasszonyokhoz. Várja meg, amíg én felajánlom a pertut!
– Azt hittem, hogy így közvetlenebb!
4– Engem ez nem érdekel. Közvetlenül is megkapom majd a négy évet, meg közvetve is.
Ezért a szövegért egy keményebb zsarutól akkora pofont kapok, hogy lepkehálóval kergetem a fogaimat Ceglédbercelig, de Harczi csak bólintott és bocsánatot kért:
– Igaza van, ne haragudjon.
– Jól van, kezdjünk hozzá, mert délig sem végzünk.
Harczi elhallgatott, becsavarta a papírt a gépbe és kezdte felvenni a vallomásomat. Úgy gépelt, mint a villám, vagyis néha-néha lecsapott, a formai dolgokat sem ismerte, nemrégiben kerülhetett a vizsgálathoz. Én a magam kilenc bebukásával már öreg bútordarabnak számítottam a Tolnaiban, sokan szerettek: reggel felhozattak a fogdából és estig ott tartottak, főztem a kávét, mosogattam, törölgettem a port. Mellettük megszoktam a profi stílust, nem tudtam nézni, hogy ügyetlenkedik Harczi.
– Engedjen már oda a géphez, főhadnagy úr, tíz ujjal gépelek, majd én vezetem a jegyzőkönyvet.
– Hogy képzeli?!
– Sose szégyenkezzen! Majd ha annyi rutinja lesz, mint nekem, akkor magának is könnyebben fog menni.
Végül is gépelni nem hagyott, de az ellen nem tiltakozott, hogy szinte szó szerint diktáljam neki a szöveget:
– „…a gyanúsított kérdésre előadja…” – stílusban. Mikor végeztünk, elkértem tőle az aktát, átnéztem, kitöltöttem az üresen hagyott rubrikákat és kijavítottam a géphibákat is. Harczi hálából felhozatott nekem két francia krémest a büféből.
– Ugye nem régen csinálja? – kérdeztem tőle. – Hol dolgozott eddig?
– Bent a minisztériumban.
– Igen, az a magának való hely: vasalt nadrág, elegáns fogadások, évente kétszer odaállni a szőnyeg szélére kitüntetésért, prémiumért.
– Lehet, hogy nem hiszi el, de én ott is komolyan dolgoztam.
– Miért ne hinném? Vallásos családból származom. Ide jött vagy küldték?
5– Én kértem magam ide. Itt a „fronton” nagyobb szükség van rám.
Láttam, hogy megszállott, legyintettem:
– Ha nincs több kérdés, szóljon ki az ügyeletnek.
Azt hittem, hogy többé már nem látom Harczit, de hamarosan újra összetalálkoztam vele. Bent a Főkapitányságon egy botrány tört ki: rendőrtisztek be akartak szervezni éjszakai lányokat besúgónak, de ahelyett, hogy normálisan beszéltek volna velük, kajakra vették az ügyet, ütötték-verték őket. Én ismertem a vonalat, beidéztek tanúnak. Harczi kísért el a tárgyalásra, bent a bíróságon kiderült, hogy felcseréltek valami sorrendet, várnunk kellett, leültünk a folyosón egy padra, beszélgettünk. Azt hiszem, először társalgott élő kurvával.
– Ha szabad megkérdeznem Zizi, mire szokott gondolni, mikor lefekszik egy pasassal? Lélektanilag érdekel.
– Mire gondolok? Mindig ugyanarra: jaj, de jó lenne, ha már vége volna.
– Semmi másra?
– De igen, arra, hogy jaj, de jó lenne, ha még egy üzlet összejönne mára.
– Meddig tart egy ilyen „üzlet”?
– Kinél meddig! Én az egészre egy negyedórát szánok. Ebből négy perc elmegy előtte tusolásra, négy perc utána, az ügyre magára hét perc marad.
– Nem sok.
– Ó, hét percbe rengeteg belefér. Egyszer ki lehet próbálni, legyen szerencsém, a Flamenco bárban mindig megtalál.
Esküszöm, elpirult. Megsajnáltam és más témát dobtam be.
– Ha én is kérdezhetek: maga hogy lett rendőr?
– Az apám is a cégnél szolgált, őrnagy volt az elhárítóknál, gyerekkoromban sokszor megmutatta nekem azt a fát, melyre 1956-ban fel akarták akasztani. Engem otthon úgy neveltek, hogy nem is lehettem más, mint rendőr.
Közben odajött hozzánk egy ügyész és valamilyen hivatalos 6ügyben elhívta Harczit. Az én kis főhadnagyom keresett egy őrt, akire rábízhatott volna, nem talált, odabilincselt a padhoz.
– Rögtön jövök! – mondta és elment. Elbeszélgette az időt, másfél óra múlva tért vissza, egy csomag iratot hozott a hóna alatt:
– Várjon, leteszem ezeket az aktákat és előkeresem a kulcsot.
– Ne fárassza magát vele.
Kihúztam a kontyomból egy hajtűt, meghajlítottam és semmi perc alatt kinyitottam vele a rossz, kopott bilincset, mondhatom, elállt a lélegzete:
– Hа ki tudja nyitni, miért nem szökött meg?
– Sohasem akartam nagyobb balhét annál, mint ami már amúgy is összejött – rátettem egy kis dorombolást –, és magát sem akartam bajba keverni.
– Köszönöm Zizi. Mivel hálálhatom meg?
– Ugyan, maga kisfiú ahhoz. Hа nekem megy a bolt, kilóra megveszem magát libamáj árban. De tudja mit? Majd, ha kiszabadulok, vegyen nekem egy szép olasz cipőt, abból soha nincs túl sok, azt elfogadom.
Kezet adott rá, hogy megkapom, én nem vettem komolyan az egészet, pedig az én bibsi nagyanyám azt szokta mondani: az életben előbb-utóbb minden bejön, az elvesztett kisbicskák a túlvilágon fel vannak akasztva egy szögre és várják a gazdájukat.
Mondtam már, hogy négy évre számítottam, de csak kettő lett belőle. Meglátszott, hogy a Tolnaiban én fogalmaztam meg a saját jegyzőkönyvemet, a bíróságon mindent a javamra írtak. Hа megöltem volna apámat-anyámat, enyhítő körülménynek tekintették volna, hogy teljesen árva vagyok.
Lent a kalocsai börtönben sokat pihent a vérem. A mosodában dolgoztam, a gőz, a piszkos, forró víz tönkreteszi a bőrt, kihozza az ereket az ember arcán. Sokszor eszembe jutott az anyám, mindig azt jósolgatta nekem, hogy ha így folytatom, 7negyvenéves koromra egy pocsolinda leszek. Én minden este megfogadtam, hogy kiszállok a körből, sürgősen férjhez megyek egy némethez vagy olaszhoz, aki elvisz innen.
Persze ahogy kiléptem a börtönkapun, mindent elfelejtettem. Az autóbusz-végállomásról haza se mentem, beültem a Flamenco bárba, a pincér rendelés nélkül hozta a száraz martinit:
– Szervusz Zizike – mondta –, megjöttél a szanatóriumból? Jól nézel ki.
– Jól, csak még egy kicsit sápadt vagyok, nem engedtek ki az árnyékból. Nem szomjas a személyzet?
Két óra alatt a fenekére vertem kétéves rabkeresményemnek, annyi maradt belőle, hogy egy csokor rózsát vettem az anyámnak – ennek köszönhettem, hogy nem rúgott ki, mikor félig mákosan beállítottam.
Másnap még szabadságot adtam magamnak, bementem a Tolnaiba, gondoltam, megkeresem Harczit és behajtom rajta a tartozását – egy szép olasz cipő épp jól jött volna az induláshoz. Belestem az irodájába: egy másik „szürke” ült az asztala mögött, egy Procó becenevű hadnagy, régi ismerősöm volt, megkérdeztem tőle:
– Harczi beteg vagy szabadságon van?
– Harczi már nincs itt a Vizsgálaton, összekapott az egyik főnökkel és kikérte magát a kerületbe.
– Hol találom meg?
– Kérd a kapitányság központi számán.
– Lakástelefonja nincs?
– De van – Procó felírta egy papírra –, de ne mondd meg neki, hogy tőlem tudod.
Ha már megindultam, hajtottam tovább, este megittam négy-öt Martinit – a lányok ünnepelték meg, hogy kijöttem –, aztán mikor már a robotpilóta átvette az irányítást az agyamban, felhívtam Harczi lakását. Olaszul jelentkeztem, ez a mániám, a paliktól rámragadt néhány szó, tudtam, hogy a „putana” az kurvát jelent, a „carcere” meg börtönt.
8– Buona sera signore! – mondtam Harczinak. – Io sono una povera putana dá carcere. Eсco lá!
– Mit akar? Ki maga?
– Nem ismer meg? Zizi vagyok, a maga nevelt lánya. Hol van az a szép olasz cipő, amit megígért nekem a bíróságon?
– Bocsásson meg, de most nem érek rá beszélgetni magával. Éppen ma este van az eljegyzésem.
– Igen? Akkor áldásom magukra: vas egészséget, ezüst hajat, arany lakodalmat. Arrivederci!
Összetéptem a papírt a telefonszámmal. Gondoltam, adtam egy esélyt Istennek, hogy segíthessen rajtam, ez nem jött be, kénytelen vagyok magam kézbevenni az ügyeimet. Mindjárt hozzá is kezdtem: felültem a bárszékre és a cipőm talpára rúzzsal felrajzoltam egy kérdőjelet – ebből mindenki érthetett, konkrét számot csak a primitív, két lábon járó „krumplisütők” „Brúnó apó kunyhói” írnak.
Elmúlt egy év, de én úgy éreztem, mintha tíz lett volna, a rossz idők lassan telnek. Anyám nem engedett visszaülni a placcra, legfeljebb egy-két vajaskenyér túrát tudtam lebonyolítani napközben – azt akarta, hogy helyezkedjek el valahová adminisztrátornak. Én meg is próbáltam, csak sajnos egy kissé lyukas volt a munkakönyvem, itt egy év hiányzott belőle, ott kettő. Ha fel is vettek, később valakinek okvetlenül eszébe jutott, hogy érdeklődjön utánam, kiderült, hogy a priuszom már épp a bokámig ér és mindig találtak valamilyen ürügyet, hogy kirúgjanak. Esténként ültem otthon és hallgathattam az anyám lelki fröccseit, hogy majd ő a kezébe veszi a sorsomat és csakugyan, fel is adott a nevemben egy házassági hirdetést. A beérkező válaszokat is ő maga szortírozta, akit megfelelőnek talált, oda rendelte a lakásunkra. Egyik este valamilyen vidéki kőművesmestert vártunk hét órára, de nem jelentkezett időben, kilenc óra is elmúlt már, mikor csöngettek az ajtón.
9– Ki az?
– Rendőrség.
Anyám, azt hittem, szívrohamot kap.
– Milyen disznóságot követtél el?
– Mikor követtem volna?! Az utolsó csikkem még füstölög lent Kalocsán.
Kinyitom az ajtót: Harczi állt ott civilben, rögtön megéreztem rajta az italszagot:
– Hivatalos ügyben jött?
– Nem, beszélni akarok magával.
– Akkor hópehely, apukám! – mondtam neki, vagyis tűnjön el azonnal, de ő félretolt az útból, belépett a szobába és kezetcsókolt az anyámnak:
– Asszonyom, doktor Harczi Pál jogtanácsos vagyok, engedje le velem Zizikét egy kávéra.
Anyám csak hápogni tudott a megtiszteltetéstől:
– Tessék, kérem, tessék.
Leültünk egy eszpresszóban, rendelt két Camparit, de én nem koccintottam vele.
– Miért mondta azt, hogy jogtanácsos? Már nincs a rendőrségnél?
– Nem, átmentem a Ganz-Mávaghoz.
– Mi történt? Maga örömrendőr volt.
– Már nem lehetett kibírni a korrupciót. Minden ügy mellé használati utasítást adtak, kihez lehet hozzányúlni, kihez nem. Én nem erre esküdtem.
– Ez a te dolgod, de hogy kerülök én a képbe?! Neked menyasszonyod van.
– Szakítottunk, egy héttel az eljegyzés után.
– Újra mondom: nagyon hideg vagy nálam.
Pali megfogta a kezemet:
– Mit szólnál hozzá, ha együtt járnánk?
– Az volna gyönyörű: egy kurtizán meg egy partizán!
– Én komolyan akarok foglalkozni veled.
– Az Isten szerelmére, hagyj békén, én férjhez akarok menni.
10Vitatkozás közben bedobtunk egy pár fordulót, a Camparit szétcsapattuk egy kis konyakkal. Pali hirtelen rosszul lett, vesegörcsöt kapott, dőlt róla a víz. Kicipeltem az utcára, de egyetlen taxis sem akarta felvenni, attól féltek, hogy telihányja az ülést. Pali végül elővette a rendőrigazolványt és megállított egy szolgálati kocsit:
– Segítsetek, gyerekek!
Én csodálkoztam, hogy maradhatott nála ez az igazolvány, ha otthagyta a céget, de nem volt idő ezen filózni. Bevitték a Szántó Kovács kórházba, ott telenyomták injekcióval, éjfél körül a saját felelősségére kiengedték. Ott álltunk az üres utcán, olyan egyedül, hogy nem tudtunk mást, mint egymásba kapaszkodni.
– Menjünk fel hozzád, Zizi!
– Nem lehet, Раli. Az anyám még azt sem szereti, ha máshol fekszem le valakivel, nem hogy az ő lakásában. Nálad mi a helyzet?
– Én is a szüleimmel lakom, nem vihetlek fel magamhoz. Nem tudsz valami helyet?
– Ismerek egy penziót, fenn a Gellérthegyen, jártam oda pasasokkal. De ott magyarokat nem fogadnak.
– Van nálam kétszáz márka.
– Az talán elég lesz. Beszélsz valami idegen nyelvet?
– Németül.
– Próbáljuk meg.
Mire felértünk a taxival, Pali összeszedte magát. Ő tárgyalt a portással, elfogadták németnek, kétszáz márkáért adtak egy szobát. Felhozatott egy üveg pezsgőt, ráivott a görcsoldó injekciókra, aztán végigvetette magát az ágyon. Féltem, hogy újra rosszul lesz, nem mertem lefeküdni, ott kuporogtam a lábánál, ő sem tudott elaludni:
– Zizi, ott a tollam a zakóm zsebében, keress valahol egy levélpapírt és írd, amit diktálok.
Leültem az asztalhoz:
– Mondhatod.
– „Nyilatkozat. Alulírott doktor Harczi Pál”… – az adatokat 11másold ki a személyimből – „…kijelentem, hogy az itt jelenlevő Barabás Zitát” – ide írd be a te adataidat – „…1 azaz egy hónapon belül feleségül veszem.”
– Megőrültél.
– „…Feltételül szabom, hogy alapvetően változtassa meg életmódját a szocialista erkölcsi normáknak megfelelően. Dátum: 1986. szeptember 6.” Az aláírás helyét hagyd ki.
– Te csakugyan szeretsz?
Nem válaszolt, csak maga fölé húzott, egy numerát ringattunk reggelig. Délben ébredtünk fel, akkor elkérte a papírt és aláírta:
– Zizi, én állom a szavamat, remélem, te is.
– Jól van, de most kísérj haza és ments ki az anyámnál.
Feljött hozzánk, anyámat előbb Matild néninek szólította, aztán anyukának:
– Anyuka ne tessék haragudni Zizikére, együtt töltöttük az időt és én úgy döntöttem, hogy komolyan akarok foglalkozni vele.
Anyám annyira meghatódott a lánykéréstől, hogy felajánlotta Palinak: költözzön oda hozzánk. Este elmentünk a holmijáért a szülei lakására, az apja nem is köszönt nekünk, bezárkózott a szobájába. Amíg Pali pakolt, az anyósom kihívott a konyhába egy kávéra:
– Nézd Zita: nagy szolgálatot teszel nekünk, ha elvállalod Palit. Mi úgy neveltük őt, hogy soha nem látott italt és a rendőrségnél sem volt baj vele, amíg a Vizsgálati Osztálynál dolgozott. Egy régi barátunk, Árky alezredes volt a parancsnoka, Pali rajongott érte – aztán egyik napról a másikra összevesztek valamin, ma sem tudom, hogy min. Aztán kihelyezték a kerületbe, ott összejött az öreg szeszkazán hekusokkal, eljárt velük a kocsmába, rászokott az italra. Hamarosan ott tartott, hogy már reggel részegen vette fel a szolgálatot. Az egyik őrültséget a másik után követte el, kemény bűnözőket engedett ki a saját szakállára, kint találkozott velük és együtt ittak. Arra sem mernék megesküdni, hogy nem fogadott el pénzt tőlük. A parancsnokai át akarták adni az ügyét a Katonai Ügyészségnek, könyörögtem nekik, hogy 12ne jelentsék fel, hanem engedjék leszerelni! A férjemre való tekintettel beleegyeztek – erre hálából elmondta őket is mindenféle korrupt disznóknak. Benyomtuk a Ganz-Mávag jogi osztályára, de most már innen is ki akarják rúgni, a pénze fizetéstől-fizetésig nem elég neki italra – pedig, nem panaszként mondom, de egy fillért sem ad haza.
– Hogy esett szét ennyire?
– Nem tudom. Arra gondolok, hogy mi neveltük rosszul. Az apja mindig is inkább katona volt, mint rendőr, túlságosan keményen fogta, én viszont mindent elnéztem neki. Próbáltuk megnősíteni, hátha az önálló család, a felelősség a gyerekért majd megváltoztatja. Nem sikerült, a menyasszonya egy szent volt, de ő sem bírta ki mellette, visszaküldte a gyűrűt. Ne haragudj, te is rendes lánynak látszol, nagyon örülök neked, de figyelmeztetni akarlak rá, hogy mit vállalsz.
Én nem törődtem vele, akkor már szerettem Palit. Azt hittem, majd én megmentem őt, turbékoltam, éjjel-nappal vigyáztam rá. Én mondom nektek, csak egy kurva lehet ilyen érzelmes hülye.
Az esküvőre meghívta a régi testületi társait, de csak a szeszkredenc haverjai jöttek el, Árky alezredes még egy dísztáviratot sem küldött.
– Azért ez elég nagy parasztság tőle – mondtam. – Tulajdonképpen mi történt köztetek, hiszen ő volt a te példaképed.
– Nagyon csúnya ügy, megkérlek rá, hogy ne is beszélj róla senkinek. Árky feleségének volt egy butikja a Keleti pályaudvarnál, az egyik északa egy szomszédos portásfülkéből falbontással betörtek hozzá és kirabolták, többmilliós értéket vittek el. Persze elkezdődött a nyomozás, de az operatívak nem találtak semmit, félretették az ügyet.
Én borzasztóan szerettem volna segíteni Árkynak, csak úgy suba alatt elkértem az aktát és végignéztem. Már az első vallomás sem stimmelt, azt írták, hogy Kiss Péter, Csepel, Rákóczi út 17. 13szám alatti lakos ezt meg azt mondta, kimentem hozzá: ilyen nevű emberről nem is hallottak a házban. Ugyanígy jártam a legtöbb tanúval, a nyomozók majdnem mindent az ujjukból szoptak, valójában egy lépést sem tettek, a szakmában ezt úgy hívják, hogy íróasztal körüli nyomozás.
Elkezdtem a kutatást elölről, engedély nélkül a saját szakállamra. Kiderült, hogy a betörés előtt egy pár hónappal a kiindulópontul szolgáló portásfülkében egy trafik működött, megkerestem a régi bérlőt: nem emlékszik-e valami érdekesre az utolsó időkből. Igen, valaki benézett hozzá és megkérdezte: nem akarja-e átadni a bérleti jogot? Jól körülnézett a helyiségben. Napokig faggattam a trafikost, de csak annyit tudott mondani a látogatóról, hogy az illető egy negyven év körüli férfi volt és büszkén mutogatta fajtiszta rotweiler kutyáját.
Csak ezen a nyomon indulhattam el, a nyilvántartásokban végig kellett néznem az összes budapesti rotweiler tulajdonost, még az volt a szerencse, hogy az illető nem német juhászt tartott, mert akkor sohasem értem volna a végére. Húszegynéhány név akadt fenn a rostán, ezeket leprioráltattam, az egyikről, egy Bányai Gusztáv nevű negyven körüli férfiről kiderült, hogy „kávés”, vagyis különösen veszélyes bűnöző, betörő. A „modus operandi”-ból, az elkövetési módszerek leírásából azt is meg lehetett állapítani, hogy többnyire falbontással dolgozik. Tudtam, hogy megtaláltam az elkövetőt, rohantam Árkyhoz, elmeséltem mindent és vártam a dicséretet, de ő csak annyit mondott:
– Nagyon szépen kérlek Pali felejtsd el az egészet.
– Miért?
– Mert a feleségemnek a jövő héten fizetne a Biztosító, de ha tettest produkálunk, nem kap egy fillért sem. Milliókról van szó.
Tudod, hogy a példaképem volt, de most úgy néztem rá, mintha az anyámat strichelésen kaptam volna rajta. Nem hagytam annyiban, az esküm tiltotta, hogy eltusoljak egy nyilvánvaló bűncselekményt. Behozattam ezt a Bányai Gusztávot, el is vitte 14a balhét, de azt vallotta, hogy százezer forintos értéket sem tudott összeszedni a boltban, csak ócska vacakokat talált.
Árkynak jó képet kellett vágni az ügyhöz, nem tört ki botrány, de el kellett jönnöm az osztályról, kimentem a kerületbe. Azt hiszem, jobb lett volna, ha akkor rögtön leszerelek.
– Ugyan már, az ember nem hal bele, ha csalódik valakiben.
– Igen, de kinyílt a szemem és mindent láttam, amit addig nem akartam észrevenni a Cégnél, olyan eseteket, hogy a gyomrom felfordult. Egy négytagú család nekirohan a vasúti sorompónak, mindannyian szörnyethalnak, az intézkedő rendőr pedig kilopja a kocsijukból a pótkereket. Egy iskolai osztályperselyből eltűnik ötven forint, kimegy a körzeti megbízott és kényszervallatást alkalmaz tízéves gyerekekkel szemben. Egyre kevesebb különbséget találtam a társaim és a bűnözők között, nem tudtam, hogy kellene tovább élnem, akkor kezdtem el inni. Az anyám biztos elmondta, hogy aztán mennyi marhaságot csináltam.
– Nem baj, majd elfelejted, Pali. Megígérem, hogy segítek neked.
És akkor – úgy emlékszem először és utoljára – megcsókolta a kezemet.
Aztán lassan elmúltak a mézeshetek. Az ágyban nem értettük meg egymást, sohasem ismétlődött meg az a gellérthegyi éjszaka. Néha éjjel háromig simogatott, én már beindultam, mikor Pali azt mondta: na, akkor ideje aludnunk – aztán reggel hatkor húzta le rólam a hálóinget. Persze, hogy nem álltam meg szó nélkül:
– Ne csinálj belőlem bohócot, vegyél magadnak egy automatát. Ha valakit szeret az ember, nem így bánik vele.
– На jól emlékszem Zizi, mi nem örök szerelmet fogadtunk egymásnak, hanem abban állapodtunk meg, hogy összeházasodunk. Ne arra gondolj, hogy mi hiányzik, hanem annak örülj, ami megvan. Azt talán elismered, hogy az új neveddel új életet kezdhettél.
15Ebben igaza volt, ez csakugyan sokat jelentett. Mikor jelentkeztem adminisztrátornak például a Szivárvány Áruházba, mint Barabás Zitát szó nélkül kirúgtak, mint doktor Harczi Pálnét egyből felvettek, még erkölcsi igazolványt sem kértek. Végiggondoltam mindent, aztán úgy döntöttem akkor járok a legjobban, ha befogom a számat. Ahogy az én szegény bibsi nagyanyám szokta mondani: a szegény embernek a retek is alma.
Esténként Pali egyenest hazajött az irodából, beült egy sarokba, hogy senki se szóljon hozzá, a foteljét körülrakta könyvekkel újságokkal és töltögetett magának, általában sört ivott, alá pedig valamilyen kemény pálinkát. Ezzel a szórakozással ő be is érte, könyörögnöm kellett neki, hogy legalább néha mozduljunk ki hazulról.
Egyik hétvégén sikerült kicsalogatnom, lementünk vendégségbe Zsókához, a legjobb barátnőmhöz – valaha a kalocsai börtönben az utolsó csikket is megosztottuk: egy hajtűre szúrtuk és hol ő szívott belőle egy slukkot, hol én. Vacsora után Zsóka valamilyen koktélt kevert, valósággal elájultam tőle. Egy óra múlva, mikor magamhoz tértem, azt látom, hogy Pali és a barátnőm ott fekszik meztelenül az ágyon.
– Nincs is szebb dolog, mint a hűség! – mondtam.
A férjuram csak legyintett:
– Mit akarsz! Ezt az ügyet már ezerszer megbeszéltük.
– Gyere haza összepakolni, aztán takarodj.
Otthon le akartam csapni neki két nagy pofont, aztán rájöttem, hogy ez nem az én stílusom, köszönjünk el szépen, leültettem még egy utolsó pohárra.
– Ezt a házasságot nem én akartam, Pali, most a végén már igazán elmondhatod, hogy miért vettél el feleségül. A pénzemért igazán nem, a cipőm mellett jártam a nyomortól. A jóhíremért sem, akkor én voltam Budapest első számú kurvája. Nem értem.
– Komolyan érdekel? Éppen azért, mert rólad mindenki tudta, hogy ki vagy. Bosszút akartam állni a Cégen, meg akartam mutatni, hogy volt rendőrtiszt létemre pont téged veszlek el, ennyire becsülöm azt az egyenruhát, amit viseltem.
16– Szóval én csak „dаfké”-nak voltam jó, a többi mind mellékes volt?
– Igen.
– Köszönöm az őszinteséget. És most menjél, Zsóka biztos vár már.
Ezek után sok illúzióm nem maradhatott, rá kellett jönnöm, hogy nincs szerencsém a jámbor élethez, elköltöztem hazulról és ott folytattam, ahol Pali előtt abbahagytam.
Egy évvel később lent a Balatonon felcsíptem egy olaszt – törpe volt, kopasz, talán még olaszul sem tudott rendesen, valamelyik arab országból szalajsztották, egyetlen jó tulajdonsággal rendelkezett: éppen engem akart elvenni feleségül. Ehhez viszont illett volna elválnom, hosszú utánjárással megtaláltam Palit, olyan sovány volt, hogy szinte elszállt. Beültünk egy presszóba, hogy aláírja a papírokat:
Szóval most már a nevem sem kell neked? – kérdezte. – Kár, mert egyelőre mást nem tudok adni neked. Még azzal az olasz cipővel is jövők.
Belőlem már elszállt a régi harag, ahogy néztem, egyre jobban tetszett.
– Ha nem akarod, nem muszáj elválnunk. Nincs kedved egy második menethez, Pali? Egy szavadba kerül és elküldöm haza ezt az olasz törpét. Nem nagy láv.
– Ne hagyd ki ezt az esélyt.
– Én szívesen várok rád, csak annyit mondj, hogy összefutunk-e még a kanyarban?
– Nem, azt hiszem, már nem.
– Annyi jó van az életedben, hogy egy klassz nő már nem is hiányzik?
– Én nem az életre születtem, olyat nem tudsz mondani, ami igazán érdekelne.
– Ugyan, hagyd már ezeket a mozi szövegeket!
– Mit csináljak? Nem tudom kinőni őket. Isten veled, Zizi, ha majd újra megszületünk, keresni foglak.
Én próbáltam jó képet vágni, dеhát az én szegény bibsi 17nagyanyám azt szokta mondani, hogy szépen hallgatni sokkal nehezebb, mint szépen beszélni.
Elváltunk, de én nem tudtam túltenni magam az ügyön. Az esküvő előtt egy órával berúgtam és szétzavartam a násznépet. Visszamentem a Balatonra, béreltem egy Mercedest és megjátszottam a hazalátogató hazánklányát, amint éppen unatkozik. Megismerkedtem agrár balekokkal, összejöttem a családjukkal is, márkás farmereket, aranyláncokat vittem ajándékba. Aztán beállítottam hozzájuk kisírt szemmel, hogy összetört a Mercedesem, nem tudok hazajutni, kérni sem kellett, százezreket adtak, csak úgy megemlítették, hogy valutában szeretnék visszakapni.
Egy év múlva már ítéletem volt, vittek Kalocsára. Szerencsére épp üres volt a régi helyem a mosodában. Múltak a hónapok, most már nem nagyon érdekelt az egész, tudtam, hogy én még egyszer már nem tudok felúszni a víz színére.
A félidőnél járhattam, mikor az „operás”, az elhárító tiszt berendelt az irodájába:
– Mit tud a volt férjéről, Barabás?
– Mit kellene tudnom, százados úr? Csak nem keveredett bele valamibe?
– Csak igen. A leszerelésnél valamilyen módon megtartotta a rendőrigazolványát, összeállt utazó betörőkkel, beült a kocsijukba és az igazoltatásnál kaserolta őket. Legalább egy évig csinálta, negyven ügy „állt meg” ellene.
– És most mi lesz vele?
Már semmi. Mikor lebukott a banda, ő szabadlábon maradt, arra számítottunk, kilép a határon. Ő kiment a Dunapartra, leült a lépcsőre, bevett két doboz Eunoctint és megivott rá egy üveg vodkát – egy elefántnak elég lett volna. Két napig ült ott mereven, amíg valaki odament hozzá megnézni, hogy mi újság.
Azóta, tudjátok, kiszabadultam. Az egyik nap tolja a másikat, egyre ritkábban gondolok Palira, nagyobb ügyek is elkopnak, de ha berúgok, mindig egy rendőrt keresek valami őrült reménykedéssel.
18Ján Strátilek, az egykori Ferenc körúti postarabló már a tizenkettedik éve ül a szegedi „Csillag” börtönben. Még nincs negyvenéves, de az egykori „kigyúrt” sportfiú már lelazult a rabkoszttól és a mozgás hiányától, hastájékban megfeszült rajta a sötétkék posztó fegyenckabát. Vörös haja kihullott, csak kétoldalt a tarkója körül maradt meg egy-egy kis babarko. Udvariasan, a kissé nagyothallók figyelmével várja a kérdéseket:
– Ján, eredetileg milyen pályára készült?
Mikor megszólal, kiderül, hogy még mindig nem tanult meg rendesen magyarul, a kiejtése idegenes és néha keresgéli a szavakat is.
– Az iskolában rosszul tanultam, cseh nyelvből négyesem volt – ez a magyar kettesnek felel meg –, középiskolába nem vettek fel, a kilencedik osztály után szakmát kellett választanom. Én pincérnek szerettem volna menni, de anyám szigorú és indulatos asszony volt, nagy párttag, attól félt, hogy egy vendéglőben elzüllök, inkább beadott egy gyárba ipari tanulónak. Nem akartam szembeszállni vele, 1968-ig az ifjúsági mozgalomban is dolgoztam, mint aktivista.
1968-ban, mikor bejöttek az orosz tankok Prágába, minden kilátástalannak tűnt, a hatalom olyan emberek kezébe került, mint Вilák, aki a háború előtt nadrágszabóként működött. Még az én mindent vörösen látó anyám is megingott.
Egy nagyvállalat egyik üzemében dolgoztam, mint gépjavító lakatos. A katonai szolgálatom előtt 1000 korona, a leszerelés után 1200 korona fix fizetést kaptam. A munka piszkos volt és megerőltető, a hajcsárok folyton ott álltak a hátunk mögött.
43Először arra gondoltam, hogy lelépek és valahol angol nyelvterületen élek majd tovább, de nem kaptam útlevelet. Valami máshoz kellett kezdeni. Összejöttem egy barátommal és elhatároztuk, hogy „emelni fogjuk az életszínvonalunkat”.
– Ez azt jelenti, hogy „balhék”-ba kezdenek?
– Igen. Úgy gondoltuk, hogy nem magánszemélyek ellen fogunk bűncselekményeket elkövetni, hanem egy olyan állam ellen, mely maga is lop és kizsákmányol.
A barátom, nevezzük, Ivánnak, hozta az első ötletet. Látta, hogy a Vencel tér egyik mellékutcájában egy cipőboltból esténként két nő viszi át a bevételt a bankba. Négy-öt nejlon szatyrot tartanak a kezükben – valamelyikben ott lapul a pénz, elhatároztuk, hogy egyik este lecsapunk rájuk.
Az akcióhoz mindenek előtt egy kocsit kellett szereznünk. Nem tudtuk, hogy kell autót nyitni, de dolgozott a gyárban egy férfi, akit valaha kocsilopásért csuktak le, egyszer elvittük sörözni, berúgattuk és kiszedtük belőle a technikát.
1971 novemberében loptunk egy Skodát. Egy uszoda elől hoztuk el, láttuk amint a tulajdonosa bement, tudtuk, hogy legalább egy óráig leköti az úszás, addig nyugodtan dolgozhatunk, de tíz perc alatt sikerült felnyitni és rövidre zárni a gyújtást. Később is a foci- és hokipályák elől kötöttük el a kocsikat – az emberek ilyenkor a meccsre gondolnak és nem figyelnek – néha még a slusszkulcsot is benne hagyják a zárban.
Most már nekiláthattunk az akciónak; én töltöttem be a sofőr szerepét, Ivánnak kellett megszerezni a táskát. Egy mellékutcában álltam meg a kocsival, innen nem láthattam be a térre, abban állapodtunk meg, hogy Iván lesi a bolt kijáratát és ha észreveszi, hogy a nők kiléptek, akkor megfogja a sarki lámpát és én erre a jelre indulok be. Fél nyolc felé Iván jelzett. A nők mögé szegődött és egyetlen rántással kitépte a zacskókat, aztán beugrott a Skodába. Eldöngettünk, a Vencel téren túl a Metró építkezésnél otthagytuk a kocsit és felszálltunk egy autóbuszra.
A zacskóban 91 ezer koronát találtunk. Másnap az újságok sajnálattal közölték, hogy mit követtek el ismeretlen tettesek.
44– Nem félt, hogy felismerik?
– Nem a megszokott külsőmet viseltem, grafittal beszórtam a hajamat, kamu szemüveget vettem fel. Később is mindig változtattam valamit: hol volt bajuszom, hol nem, hol rövidre hagytam a frizurámat, hol hosszabbra. Kitaláltam olyan szerepet is, hogy egy diák vagyok, aki táncolni megy. Nem is gondoltam a lebukásra, még azt a fáradságot sem vettem magamnak, hogy kesztyűt használjak. A pénzből felruházkodtunk, feljártunk síelni a hegyekbe, de hagytunk valami tartalékot is, vártuk a következő alkalmat.
Volt egy Richárd nevű barátom, akit valamilyen rendőrségi ügy miatt kirúgtak a munkahelyéről, egy használt autókat árusító vállalattól. Richárd eljött hozzám panaszkodni, észrevette, hogy az eltelt egy év alatt feltörtem. Nem mondtam meg neki, hogy mi történt, de volt annyira dörzsölt, hogy megsejtette.
Ismerte a felfogásomat, ezért Richárd azt ajánlotta, hogy rámoljuk ki egy jómódú pártember házát, mindjárt javasolt is egy villát Bensov felé. Kimentem vele a helyszínre: olyan volt, mint egy lovagvár – keresztvasakkal, berácsozott ablakokkal –, de azért sikerült „megcsinálnunk”. Perzsaszőnyegeket, festményeket vittünk el, Richárd el tudta passzolni, mert új munkahelyén ilyen műkincsekkel foglalkozott. Végeredményben csak húszezer koronát kaptunk értük, úgy gondoltam, jobb lesz, ha a boltoknál maradunk.
Richárdot összehoztam Ivánnal, nem voltak elragadtatva egymástól. Iván hallgatag, bölcs „fószer” volt, szíve mélyén szeretett volna kilépni a buliból, Richárd viszont folyton dumált és próbált ügyeskedni, keményen kellett fognom, ha nem akartunk lebukni.
Le kellett próbáztatni az újoncot. Richárd munkahelyének közelében kinéztünk egy cipőboltot, úgy terveztem, hogy én veszem el majd a pénzes zacskókat a boltvezetőnőtől, de Richárd ragaszkodott hozzá, hogy ő csinálhassa. Aztán a tett helyén befuccsolt, a kezét sem merte kinyújtani.
Másnap szerepet cseréltünk, Richárd valaha taxisofőr is volt, 45a kocsit rá lehetett bízni. Pechem volt, azon az estén három nő jött ki a boltból, gyanakodva figyeltek jobbra-balra és mindnek teli volt a keze szatyrokkal. Én tudtam, hogy melyikük kezeli a kasszát, annak a karjáról téptem le a táskát, de a nő belekapaszkodott és két-három métert is húztam a földön, amíg ki tudtam venni a kezéből. Csak 18 ezer koronát találtunk, másnap olvastam az újságban, hogy 38 ezer a másik szatyorban maradt. Iván nem vett részt ebben az akcióban, de ő is kapott egy harmadot.
Nagyobb fogásra készültünk; egy postakocsit vagy egy gyári pénzszállító autót akartunk kirabolni. Ilyen akciókhoz viszont fegyver kellett volna. Sokáig próbálkoztunk, még egyikünk sem járt börtönben, nem volt kapcsolatunk az alvilággal.
Én akkor már kiléptem a gyárból, utáltam azt a helyet, ahol kipréselték a fiatalságomat. Egy raktárba álltam be mint szállítómunkás, de nem dolgoztam, hetente kétszer-háromszor megmutattam magam, aztán hazamentem. A sofőr rakodott helyettem napi ötven koronáért és persze a fizetésemért.
Én sportolgattam, zenét hallgattam, eljártam szórakozni, de csak módjával, mert mindig az volt a véleményem, hogy az életmódunkat kell a bűnözéshez igazítani és nem a bűnözést a szenvedélyeinkhez. Richárd nem akart megérteni:
– Persze neked nem kell a pénz.
– Miért ne kellene?
– Mert neked könnyű, rád nem buknak úgy a nők, mint énrám. Kopaszodsz, nincs jó dumád.
– Jól van, erre majd visszatérünk.
Le kellett törni Richárd szarvát, ráhajtottam a menyasszonyára és egy hét alatt lefektettem – utána már csendben maradt.
Aztán én is úgy gondoltam: meg kell csinálni egy balhét, hogy pénzhez jussunk. Most is egy boltot néztünk ki, este egy férfi és egy nő vitte a bevételt a bank felé. A szereposztás szerint én maradtam a kocsiban sofőrnek, Iván biztosított, Richárdnak kellett volna kitépni a táskát a férfi kezéből, de megint gátlásai voltak, a táska a földre esett, megijedt és ott akarta hagyni, és kiugrottam és felkaptam. A kiáltozásra felfigyelt egy közelben 46parkoló Renault, taxi jelzést viselt, de valójában a titkosszolgálat két tisztje ült benne, egy nyugatnémet vendégre lestek a szálloda előtt. A nyomunkba eredtek.
Én a padlóig nyomtam a gázpedált, belementem minden vörös jelzésbe, de hiába szereztem előnyt, a Renault gyorsabb volt a mi Skodánknál, mindig utolért. Nem lőttek ránk; vagy nem akartak kockáztatni, vagy biztosak lehettek benne, hogy így is elkapnak minket. Behajtottam egy parkba, ismertem itt egy gyalogösvényt, mely meredeken vezetett fölfelé, ráüvöltöttem a többiekre, hogy ki kell ugornunk, oldalt kidobtuk magunkat a fűre és visszaengedtem a kocsit az ösvényen. A Renault észrevette, hogy mi újság, rükvercbe kapcsolt és ki tudott térni a visszafelé guruló Skoda elől, de vesztett annyi időt, hogy mi le tudtunk lépni.
A két társam stresszhatás alá került, én puszta véletlennek tulajdonítottam az ügyet. 150 ezer koronát osztottunk szét, nekem annyi jutott, hogy egy Skodát tudtam venni belőle és maradt arra is, hogy kényelmesen élhessek tovább, de az a bizonyos „nagy rablás” már önmegvalósítási céllá vált a számomra.
Végre sikerült fegyvert szereznünk. Biztos voltam benne, hogy ki tudunk rabolni egy pénzszállító autót, melyet csak két polgári személy és egy fegyveres őr kísért – nem kételkedtem, hogy havi ezerötszáz koronás fizetésért egyikük sem fogja kockáztatni az életét. Elmentem dolgozni a Postához, hogy belülről is megismerhessem az egész rendszert.
Aztán lekövettük a kocsikat a végcéljukig, a gyár méreteiből, az ott dolgozók számából ki lehetett kombinálni, hogy körülbelül mekkora összeget szállítanak. Végül a régi munkahelyemet, a CKD gyárat választottam, itt egy fizetésnél öt-hаtmillió koronát osztottak ki. A körülmények is kedvezőnek látszottak, az útvonal szűk utcáit folyton javítgatták és a kocsit a környező sikátorokba terelték el, a gyárkapuhoz közel egy kanyarban akartuk feltartóztatni.
Elégnek ítéltem, ha ketten hajtjuk végre az akciót, Richárdot választottam magam mellé. Úgy gondoltuk, hogy a Skodámmal valahol feltűnés nélkül leparkolunk, lopunk egy kocsit, azzal 47hajtjuk végre a rajtaütést, majd a pénzzel visszatérünk a Skodához. Mikor elővettem a fegyvert, Richárd megijedt, nem akarta nyíltan bevallani, de titokban kilyukasztotta a Skodám gumiját, hogy lekéssünk az akcióról. Pechére én túl gyorsan megcsináltam a kerekeket, akkor Richárd egyszerűen meglépett.
A másik társammal, Ivánnal is összevesztünk. Úgy történt, hogy a boltvezetők az egész országban bűnbakot csináltak belőlünk, ha el akarták kenni a sikkasztásaikat, egyszerűen bejelentették a rendőrségen, hogy mi raboltuk el a bevételüket. Másnap persze megírták az újságok és Iván el is hitte, meg volt győződve, hogy a saját szakállamra dolgoztam. Lehordott a sárga földig, többé látni sem akart.
Így aztán egyedül folytattam. Lementem Pilzenbe és egy bank előtt kikaptam egy vasládát egy nő kezéből. Beugrottam a kocsiba, de idegességemben bent hagytam a kéziféket. Nem tudtam elindulni, a tömeg körülvett, ugráltak a tetőn, be akarták törni a szélvédőt. Egy járókelő a kerekek elé feküdt, de mikor végre meg tudtam ugratni a kocsit, felpattant és kitért előlem, így nagynehezen sikerült lelépnem. Ötvenegyezer koronát találtam a ládában.
Éreztem, hogy egyre szorul köröttem a hurok, nem kezdtem új balhéba, abban reménykedtem, hogy a vihar majd elvonul fölöttem.
A szakításunk után Richárd le akarta győzni magában a kisebbrendűségi érzést, be akarta bizonyítani magának, hogy nélkülem is boldogul. Én mondom magának uram: nincs rosszabb, mint egy bűnöző, akinek mély lelke van. Összeállt egy szlovák fiúval és lakásbetörésekbe kezdett – pillanatok alatt megbukott. Az újságokból követni tudtam, hogy egyre több bűncselekményt vall be, nem lehetett vitás, hogy előbb-utóbb engem is lebuktat majd.
Egyik nap keresett a rendőrség, szerencsémre nem találtak otthon. Bár úgy gondoltam, hogy egyelőre csak kóstolgatni akarnak, sürgősen betegállományba kértem magam és átköltöztem egy barátnőmhöz – ezt a szó szoros értelmében kell venni, 48csakugyan a barátnőm volt és nem a szeretőm. Tudtam, hogy minél hamarabb el kell tüzelnem külföldre, kapcsolatokat kerestem. A barátnőmnek egy Lesek nevű lengyel udvarolt, ő ismert két jugoszláv férfit, aki Budapesten embercsempészettel foglalkozott, úgy gondoltam, ez jó út lehet, ha csehül beszélek a magyarok elhiszik nekem a határon, hogy horvát vagyok vagy macedon.
Cseh útlevelem volt, bár számítanom kellett rá, hogy köröznek már. A barátnőmmel elmentem Losoncra, a dombról megnéztem a határt, úgy gondoltam Litke körül át tudok jutni az Ipolyon. Indultam is, hogy átúszok, mikor egy motoros rendőr elkapott:
– Hová készülsz?
– Sehová, pisálni akartam, de úgy látszik, itt azt sem lehet.
A kocsiban tartottam egy pár üveg sört, megkínáltam. Összehaverkodtunk, lekísért minket a határig, a határőrök látták, hogy jóban vagyunk, simán felhúzták előttünk a sorompót.
Az Intercontinental Szállodában kerestem Lesek két jugoszláv ismerősét, a hotelportás azt mondta:
– Átköltöztek a sándorházai hotelbe.
Én nem fogtam fel, hogy hülyéskedik. Megkerestem a térképen Sándorházát, mikor szembe találtam magam a magas börtönfallal, akkor fogtam fel, hogy a jugók lebuktak. A barátnőmet hazaküldtem a kocsival, én pedig visszamentem Budapestre; 1000 márka, 300 dollár és 13 ezer forint volt nálam.
Otthon Prágában a Tuzexből, a valutás boltból öltöztem, még egy cseh zoknit sem vettem fel magamra, a Váci utcában nyugati turistának néztek. Váltottam pénzt, közben érdeklődtem, hogy hol találhatnék szállást, mert nem akartam hivatalosan bejelentkezni. Végül egy cigányfajzat nő azt mondta, hogy az egyik rokonánál ellakhatok – így jöttem össze a későbbi bűntársammal, Berki Kálmánnal. Előbb csak egy éjszakáról volt szó, de aztán ottragadtam náluk.
Tudtam, hogy a meglevő pénzem kevés egy hamis útlevélhez, meg kell csinálnom valami komolyabb srenket. Észrevettem, hogy itt is alig-alig biztosítják a pénzszállítást, kifigyeltem, hogy a 49Margit híd budai hídfőjénél levő Közértből esténként egy öreg férfi viszi át a bevételt az OTP-be. A férfi mindig a bolt hátsó kapujánál lépett ki és úgy indult el a Bem mozi irányába. Egyik alkalommal lecsaptam rá és elhoztam a táskát 157 ezer forinttal.
Akkor már egy hónapja ott laktam Kálmánnál, egy idősebb nőrokona tudott szlovákul, tőle tudtam meg, hogy Berki már öt évet töltött börtönben és most is csak egészségügyi okokból helyezték szabadlábra. Egy kicsivel mindig beljebb mentünk az erdőbe, kiderült, hogy ő is el akarja hagyni Magyarországot.
– Menjünk együtt – ajánlottam neki –, én finanszírozom, te szervezd meg, beszélj helyettem, mert én egy rúd szalámit sem tudtam volna megvásárolni magyarul.
Berki egy jugoszláv láncon keresztül összehozott egy ugyancsak jugoszláv férfival, aki a Maxim bár előtt szokott lógni. Elvállalta, hogy megszerzi az útleveleket, de itt Budapesten nem tudta megoldani, ki kellett mennie Nyugatnémetországba. Ötvenezer forint előleget kért, megállapodtunk, hogy a továbbiakat majd valutában számoljuk el – zálogban itt hagyta nekünk a kocsiját.
A forintomat át kellett váltanom feketén valutára. Ezt Pesten is meg lehetett volna oldani, de Kálmán azt ajánlotta, hogy menjek le egy rokonához Szegedre, ő kedvezőbb árat ad. Levittem a rokonnak 120 ezer forintot, átvette, mondta, hogy rögtön jön, üljek le addig a Virág cukrászdába. Záróráig vártam, nem jelentkezett, én visszatértem Pestre és elmondtam Kálmánnak, hogy átvertek. Berki nem hagyta annyiban a dolgot, ő is leutazott Szegedre és 70 ezret visszaszerzett a pénzből, a többiből az illető rokon megrendezte a lánya lakodalmát.
Még három-négy hétig kellett várnunk a jugókra, hogy megjöjjenek Münchenből, nekem napról napra rosszabb kedvem lett. Eszembe jutott minden bánatom: szüleim nem engedtek pincérnek tanulni, társaim elhagytak, hazám sorsa is savanyúan alakult.
– Sanyarúan, úgy mondják magyarul.
– Köszönöm, szóval sanyarúan alakult és most is csupa 50élősdiek vesznek körül. Úgy éreztem, mindenről a szocializmus tehet, elhatároztam, hogy megbüntetem az államot egy nagyobb szabású srenkkel.
Egyszer elvetődtem a Ferenc körútra és észrevettem, hogy egy viszonylag kis postahivatalban milyen sok pénzt tartanak. Jó volna megcsinálni – gondoltam magamban és megkérdeztem Kálmánt, van-e kedve segíteni nekem? Neki imponált a szakértelmem, hogy egy pillanat alatt ki tudtam nyitni bármiféle kocsit, hamarabb, mintha kulcsom lett volna hozzá. Kálmán nem félt és meglepő könnyen vette az utasításaimat, pedig inkább mutogattam, mint beszéltem.
A Marx téren szereztünk egy kocsit és azzal köröztünk a Ferenc körúti posta előtt. Az első nap egy rendőr állt a sarkon és nem tágított a helyéről, ezért csak másnap léptünk akcióba.
Berki vezetett, úgy csinált, mintha elromlott volna a kocsija és megállt a körútra merőleges mellékutcában. Én bementem a postára, beálltam a sorba harmadiknak, előrenéztem; az első asztalon nem láttam pénzt, arra gondoltam, hogy nemrégiben járhatott itt a szállítókocsi. Sok időm nem volt töprengeni, hirtelen előrántottam a browningomat, belelőttem a plafonba és elkiáltottam magam:
– Senki se mozduljon! Kezeket fel!
Előzőleg sokáig gyakoroltam a szöveget, hogy az emberek ne gondoljanak külföldinek. Átugrottam az elválasztó üvegpalánkon és egy zsákba söpörtem a pénzt. Nem találtam ötszázforintosokat, csak százforintos kötegeket, így is összejött 130 ezer forint. Miközben előrehajolva dolgoztam, hátulról valaki fejbe vágott, de olyan erővel, hogy azonnal elöntött a vér. Visszafordultam; egy postásfiú állt mögöttem kólásüveggel a kezében, ráfogtam a pisztolyt:
– Gyere ide!
Nem akartam megölni, belső gátlásaim vannak attól, hogy emberre lőjek, a fiú elszaladt – tulajdonképpen ezt akartam. Kifelé indultam, mikor átugrottam az üvegpalánkon megbotlottam, és 51véletlenül meghúztam a ravaszt. A golyó átütötte a kirakatüveget, kint egy telefonfülkébe csapódott be.
Mikor kiléptem, a bejárat előtt szétszaladt a tömeg, de két önkéntes a nyakamba vetette magát, leráztam őket. Épp be akartam ülni Berki kocsijának hátsó ülésére, mikor lőni kezdtek ránk. A golyók elsüvítettek mellettem, de Kálmánt eltalálták, még el tudta indítani a kocsit, de hamarosan annyira vérzett, hogy nekem kellett előre ülnöm a kormány mellé. A Nagyvárad téren egy másik kocsit loptam, átszálltunk, így a rendőrök elveszítették a nyomunkat.
Kálmán azt javasolta, hogy a Mátyás téren bújjunk el, egy ismerőse be is fogadott minket. A golyók benne maradtak Kálmán testében, jöttek haverok és megpróbáltunk belenyúlni a sebbe, de nem tudtuk kivenni. Később közvetítő útján találtunk egy műtőssegédet, aki segített rajta.
Ápoltam őt, éjszaka a szőnyegen feküdtem az ágya mellett, hogy meghalljam, ha kér valamit. Nem csak a szolidaritás hajtott, de a saját érdekem is: számításaim szerint két-három nap múlva meg kellett érkeznie a jugoszláv férfinak az útlevelekkel és csak Kálmánnal együtt volt esélyem, hogy átjussak a határon.
Annak idején úgy állapodtunk meg, hogy a Park szállóban találkozunk majd. Többször is benéztem, hátha megjöttek, közben észrevett egy kurva, aki ismert, korábban látott pénzt váltani, intett két civilruhás rendőrnek. Igazoltattak, mondtam, hogy a Keleti pályaudvar megőrzőjébe raktam be a táskám az útlevelemmel, azt persze nem jelentettem be, hogy mellette ott van a pisztolyom is. Kikísértek a Keletibe, mikor beértünk a tömeg sűrűjébe, megváltoztattam a szándékomat: kiugrottam a papucsomból és belefutottam a forgalomba, egyenest az autók közé. Ide senki sem mert követni, csak kiabáltak, hogy fogják meg.
A Szabadság Szállónál jöttem ki, itt sokan elém álltak, de én valaha rögbiztem, tudtam, hogy kell testcselekkel átjutni az élő emberfalon. A hotel mögötti mellékutcában próbáltam elbújni, de épp szembejött velem egy rendőr járőr. Egy Polski Fiat 52parkolt a közelben, odaugrottam, de egy nő ült benne, mikor meglátott, gyorsan bezárta az ajtót. Az egyik rendőr fegyvert fogott rám, kicsavartam a kezéből, közben a másik hátulról leütött. A Tolnaiban tértem magamhoz a Főkapitányság vizsgálati osztályán. 1977-ben tartóztattak le, 1978 márciusában ítéltek el huszonöt napos tárgyalás után 15 év fegyházra.
– Azóta egyfolytában Szegeden ül?
– Nem, közben egyszer kikértek a csehek. Szerettek volna a nyakamba varrni egy csomó ismeretlenes ügyet. Tudták, hogy valami súlyosabb bűncselekményt kell megjelölni, mint amit Magyarországon elkövettem, különben még ideiglenesen sem adnak ki. Azt találták ki, hogy egy postát, amit valaha én „csináltam meg”, újra kiraboltak, de most másodjára már rendőrgyilkosság kíséretében. Szerencsére semmit sem tudtak rámbizonyítani, így vissza kellett engedniük Magyarországra.
– A magyar börtönökben jobb volt a bánásmód?
– Össze sem lehet hasonlítani. Ott a kereset 76 százalékát eleve elveszik rabtartásra, ha valaki három hónapig nem tudja teljesíteni az előírt normát, akkor szabotálónak minősítik és megbüntetik. Csak egy hozzátartozóval lehetett kapcsolatot tartani – a magyar börtönökben akár néggyel is. Tízhavonta kaphattak egy csomagot, az sem lehetett nehezebb egy kilónál. És a műszak után is folyton hajtották az embereket, nem hagyták megpihenni. Ha valaki tíz évet letöltött egy cseh börtönben, az nem maradhatott normális, szerintem ezek a tönkretett emberek gyújtották fel a cukorgyárat, röpítették a levegőbe a vasutat és ők követték el a többi terrorcselekményt is, amiről nemrégiben hallani lehetett.
(Talán fölösleges megjegyezni, hogy ez a beszélgetés még a csehszlovák hatalomváltás előtt folyt le.)
– Itt Szegeden könnyen beilleszkedett a börtönviszonyok közé?
– Rosszul kezdődött. Súlyos minősítéssel érkeztem ide, egy évig piros címkés voltam, vagyis nem engedtek ki dolgozni.
– Féltek magától?
53– Igen, de azt hiszem, nem a testi erőmtől. Az őrök általában nem szeretik az értelmes rabokat, mert attól félnek, hogy a fejükre nőnek. De egy év után megkaptam a kék címkét és átmehettem a bútorgyárba. Először a kárpitos szakmát tanultam ki, majd annyira vittem, hogy kineveztek főszabásznak. Úgy gondoltam, hogy csak úgy tudom elviselni a börtönt, ha iskolának tekintem – igaz annak egy kicsit hosszú. Beiratkoztam a szakközépbe, éjszakánként tanultam, az udvaron égett egy lámpa, annak a fénye beesett az ablakon, egy tükörrel az ágyamra irányítottam és úgy olvastam. Úgy érettségiztem le, hogy tulajdonképpen alig értettem a magyar nyelvet – szóról szóra be kellett magolnom minden tételt.
– A zárkatársaival hogy jött ki?
– Ebben is zavart, hogy nem tudok jó magyarul. Hallottam, hogy szidják egymás anyját, azt hittem, ez valamiféle szokás, beszédfordulat és nekem is kicsúszott a számon, erre nekem ugrottak. Nagy problémát nem jelentett, akkoriban még „gyúrtam”, levertem őket, mint vak a poharat. Mostanában nem rajongunk egymásért, adódnak ellentétek. A kulturális foglalkozás itt olyan, mint az üzemi konyha, ahol mindenkinek ugyanazt kell ennie. Én Maria Volonte filmjeit szeretem, itt meg a Nils Holgersson a legnagyobb szám meg a Hupikék Törpikék, a gyilkosok ülnek a tévék előtt és tátott szájal nézik. Én már nem szólok, inkább olvasgatok.
– Mi volt a legnagyobb könyvélménye?
– Itt jöttem rá, hogy a Biblia milyen jó könyv, főleg az Újszövetség.
– Ha már itt tartunk, ne vegye szenteskedőnek a kérdést: Megtalálta a lelki békéjét?
– Igen. A vágyaimat visszaszorítottam, sokat gondolkodom. Úgy érzem, mintha egyszer már éltem volna ezen a Földön – de lehet, hogy ez csak valami olvasmányemlék.
– Mikor szabadul?
54– 1992. október 12-én. Ha engedik a folyamatot Csehszlovákiában, hazamegyek és ott fogok élni.
– Mihez kezd?
– 42 éves leszek, nagy terveket már nem szőhetek. Emberek között szeretnék élni, szívesen dolgoznék például valamilyen boltban vagy vezetnék egy mozgó könyvtárat.