A Desperado, a kalózok hajója felszedte a horgonyát, és lassan kiúszott a kikötőből. Csak egy nő integetett utána a Sólymok Szirtjéről: a szép Yvonne volt, a kalózok szeretője. Mikor a Desperado vörös vitorlái és lövésre szegezett ágyúi végképp eltűntek a lefelé hajló láthatáron, Yvonne elindult haza.
Vele szemben egy körmenet közeledett, élén kánoni papok füstölővel, újraszentelték az utcákat az istentelen kalózok után. A mögöttük lépkedő tömeg felismerte Yvonne-t, és rákiáltott:
– Íme, itt van a kalózok szeretője!
Leköpdösték, hajánál fogva a földre rántották, és vonszolták a kövezeten, csak a szerencséjének köszönhette, hogy élve szabadult ki a kezükből.
Yvonne megtépázva tért vissza kis vendéglőjébe, mely az Étoile, vagyis a Csillag nevet viselte. Már várták a városi elöljáróság emberei, közölték vele, hogy elkobozzák az Étoile-t, ezentúl a Tricolore National, vagyis a Nemzeti Háromszínű Lobogó nevet viseli majd. Különös megaláztatás szándékával megengedték neki, hogy megmaradhasson mosogatólányként ott, ahol valaha gazda volt. Éjszaka egy pokrócot is ledobhatott magának a folyosó kövére.
Yvonne beállt a piszkos edények halmai mögé, helyéről átlátott az étterembe. Fel-felemelte a fejét, és figyelte a vendégkoszorút; ugyanazok az arcok tűntek fel, mint régen, köztük a kalózok egykori kerítői, orgazdái, ügynökei, spionjai. Viseletük természetesen megváltozott; a kalózok divatját utánzó ellenzős sapkák és hosszú viharkabátok helyét gall sisak és a három nemzeti színben pompázó széles keresztszalag vette át. Új díszeik mögé húzódva üzleteltek, csaltak és loptak, olyan aljasságokat követtek el, melyekért Jehan, a kalózok nagy kapitánya az árbocrúdhoz köttette volna valamennyit, és végigvereti a „hétágú macská”-val.
Mulatságaik csúcsán a vendégek ki-kitántorogtak a mosogatóba, durva tréfákat űztek Yvonne-nal, gyalázták a kalózokat, kigúnyolták régi indulóikat.
5Míg a férfi a vállát harapta, Yvonne a kalózokra gondolt. Mintha egy álmot látna, elképzelte, amint a láthatáron majd újra feltűnnek a Desperado vörös vitorlái. Majd közelebb érve mind tisztábban kirajzolódnak a hajó körvonalai, az árbocok kötélzete, a kormányállás és a partnak szegeződő hatvanöt ágyú. Gondolataiban hallani vélte a sortüzet, mely elsöpör majd minden ellenállást, és a partra szálló kalózok csizmáinak koppanását. Biztosan tudta, hogy egyenest hozzá jönnek majd, maguk előtt terelve a tanácsurakat, az átvedlett orgazdákat, kerítőket. Megállnak előtte a kalózok, tekintetükkel felmérik az ő testének pusztulását, aztán hangjukban haraggal a foglyokra mutatnak:
– Kit öljünk meg közülük, és hányat?
Az ábrándozó Yvonne szája önkéntelenül kinyílt, és azt mondta:
– Mindet!
Ritka szabad óráiban kijárt a kikötő fölött magasodó „Sólymok Szirtjé”-re, de tekintetével hiába kutatta végig a tengert, csak lomha teherszállító bárkák érkeztek, előttük a révkalauzok kis hajói vágták a hullámokat; Yvonne megtörölte a szemét, arra gondolt, hogy egy nap megint elveszett az életéből; visszatért a vendéglőbe, tovább mosogatott, és tűrte a vendégek gúnyolódásait.
Aztán egy délben
Yvonne eldúdolt egy lassú tangót, hófehérre mosta a kezét, és kiment a kikötőbe. Ismerős vitorlák tűntek fel a távolban, olyan sebességgel közeledtek, melyre csak a kalózok hajója volt képes – nem tévedhetett. Yvonne egy percre becsukta a szemét, és azt suttogta maga elé:
– Mindet!
6Mikor kinyitotta a szemét, azt hitte, hogy rosszul lát, a vitorlák nem vörösek voltak, hanem fehér színűek, és az oldalára festett Desperado név is Détente-re, Enyhülésre változott. Nehezen lehetett elhinni, hogy ugyanaz a hajó tért vissza.
Partközelbe érve a kalózok nem intéztek sortüzet a védművek ellen, sőt virágokat és mézcukrot dobáltak az összegyűlt tömeg közé, néhányuk a templomba is betért, és térdet hajtott az oltár előtt.
A menet élén nem a régi nagy kapitány, a rettenthetetlen Jehan haladt, hanem Jules, aki elődjének a csizmaszíját sem oldhatta meg. Yvonne megdöbbenve kérdezte tőle:
– Mi történt veletek?
– Sokat gondolkodtunk, és sokat tanultunk. Rájöttünk, hogy ágyúval, vérrel, bosszúval nem szállhatunk partra Európában; civilizált és modern módszereket kell alkalmaznunk.
– És én? Én mit csináljak az életemmel? – kérdezte Yvonne kezét a mellére szorítva.
– Vállalkoznod kellene. Esetleg majd megemlítem a főtanácsos úrnak, hogy adjanak ki neked engedélyt egy trafikra, vagy egy nyilvános illemhelyre. Nagyon jól meg fogsz élni belőle! – csippentett szemével biztatóan Jules, és elsietett. Yvonne magára maradt a Sólymok Szirtjén.
7Végh főminiszter úr egész éves áldozatos és fáradságos munkája után általában a tihanyi kormányüdülőben pihente ki magát. Reggelenként mélyet szippantott a fűszeres, ózondús levegőből, lesétált a Balaton partjára, szedett néhány kecskekörmöt, és ujjaihoz illesztve eljátszott a gondolattal, hogy alkalomadtán fel lehetne-e tüntetni oroszlánkörömnek!
Az élvezetek csúcsát természetesen a világhírű tihanyi visszhang jelentette a főminiszter úrnak. Megállt a templom mögött, fellépett a nevezetes kőtuskók valamelyikére, és néhány boldog órát azzal töltött, hogy különféle mondatokat kiáltott, melyeket a visszhang természetesen készséggel megismételt.
Ez a foglalatosság esztétikai örömöt jelentett neki – a főminiszter úr nem ismert a sajátjához hasonlatos érces zengésű hangot –, de államférfiúi tevékenységében is bizonyos formában tartó tréninget jelentett. A szavaira érkező visszhangot hallgatva úgy érezte, mintha a Parlamentben vagy a Magyar Gerincpárt központjában beszélne. Tihany arra vetődő látogatói mély megilletődöttséggel figyelték a főminiszter úr ihletett szavait:
– Én vagyok az egyetlen felelős magyar államférfi, akivel a Nyugat hajlandó szóba állni.
– Nem ismerek nálam jobb alternatívát. A teljes sikerhez azonban szükségem van még egy ciklusra.
Ebbe a mondatba valamilyen akusztikus torzulás csúszott bele, mert a visszhang, akár a tű alatt elakadt lemez, többször is megismételte: „még egy, még egy, még egy ciklusra”!
A főminiszter úr levezetésként néhány tréfás mondókát is elkiáltott; olyanokat, mint: „répa, retek, mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó”, később felvette repertoárjába az „október huszonharmadikai Parlament előtti” nyelvtörőt is:
– „Árpád bátyám száját tátván száz bávát látván kábává 8vált…” – majd megnyugodva és friss energiával feltöltődve visszatért az üdülőbe.
Ahogy múlt az idő, a Csokonai liget fái mind magasabbra nőttek a sekrestye előtt, így a templom északi oldaláról egyre gyengébben verődtek vissza a hangok, a „Nyugat” helyett például csak „ugat” hallatszott. Munkatársai azonban biztosítani akarták, hogy a főminiszter úr továbbra is hódolhasson kedvtelésének. A minisztertanács éppen ráérő tagjai, a Magyar Gerincpárt nagyválasztmánya és a kormány szóvivője elrejtőzött a közeli bokrokban, és ők kiáltották vissza a mondatokat. Némely tekintetben felül is múlták az eredeti visszhangot; a miniszterek készségesen nevettek a tréfás megjegyzéseken, a szóvivő pedig azonnal értelmezte is az elhangzó mondókát:
– A főminiszter úr, mint felelős államférfi, ez idő szerint valóban úgy véli, hogy korán reggel ritkán rikkant a rigó, de ez nem jelenti a szólásszabadság semmiféle korlátozását hazánkban!
Aztán, ahogy múltak a jövők, sajnálatos módon mind keményebbre fordult az ügyek menete az országos politikában. A Magyar Gerincpárt csigolyáira hullott szét, a főminiszter úr csak a legfelső, bólogató csigolyában bízhatott – ebből egy speciális műtét eleve kiiktatta az oldalirányú, vagyis tagadó mozdulat lehetőségét. A Parlamentben is mind gyakrabban tapasztalt ellenséges hangokat.
A főminiszter úr 1993 őszén külföldi gyógykezeléséből visszatérve alig várta, hogy végre lejuthasson kedvenc tihanyi pihenőhelyére. Reggel kedvenc apostola, Péter társaságában rövid tóparti sétát tett, utána most is felállt a megszokott kőtuskóra, majd a tenyeréből tölcsért formálva elkiáltotta magát:
– Korán reggel ritkán rikkant a rigó.
És ekkor következett be az a bizonyos „tihanyi csoda” néven ismert jelenség, melynek megfejtésével mindmáig adós maradt a tudomány: a visszhang mást válaszolt, mint amit a főminiszter úr beleharsogott a szélbe:
– Elegünk van a rigókból – főleg a sárgákból!
– Minden felelős ágra megbízható szajkókat kell ültetni!
– Éljen a szajkótisztesség! Náluk ez a csúcs!
A főminiszter úr értetlenül nézett kísérőjére:
– Régen mi teremtettük meg a magunk visszhangját, lehet, hogy most a visszhang alakít minket?
– Attól félek, főminiszter úr, hogy már régen azonosak va9gyunk a saját visszhangunkkal. Az echó csak késett egy kicsit, most adja vissza azokat a szövegeket, amelyeket ön és a régi alelnök már évekkel ezelőtt világgá kiáltott.
A főminiszter úr elgondolkodott, hogy lelépjen-e, de aztán a helyén maradt. Tájékozódott, majd a visszhang forrása felé fordult:
– „Ha pedig bárki tapasztalná e visszhang eltorzulását, kérem, hogy azonnal közölje velem…”
A visszhang megismételte szavait:
– „A köztársasági elnöki tisztség nem használható fel bűnpártolásra…”
10A „Nyugodt Erő” FC már kevéssel megalakulása után megmérkőzött a Magyar Kupáért az elkényelmesedett és önbizalmában is megingott „Vörös Zászló”-val. A meccs sorsát a nézőközönség lelkes biztatása döntötte el a „Nyugodt Erő” javára, bár egyes szakírók szerint a szurkolóknak közömbös volt az eredmény, egyedül az érdekelte őket, hogy a „Vörös Zászló” vereséget szenvedjen.
Józseff, az új kupagyőztes kapitánya nagy taps közepette vette át a serleget. Ígéretet tett rá, hogy tavasszal kitakarítják a stadiont, befoldozzák a hálón tátongó lyukakat, leszállítják a belépőjegyek árát, és a pályagondnok szamarát is leváltják a büfé éléről, ahová még a „Vörös Zászló” nagy hatalmú és korrupt klubvezetői nevezték ki.
Az ígéretek azonban sajnálatos módon beváltatlanok maradtak. A „Nyugodt Erő” játékosai nem törődtek mással, mint hogy minél jobban kihasználhassák a kupagyőzelemmel járó előnyöket: győzelmüket minden héten megünnepelték, és ebből az alkalomból újabb és újabb prémiumokat utaltattak ki maguknak. Különféle bankoknál és cégeknél tiszteletbeli állásokat vállaltak igencsak busás díjazásért, gyakran jártak külföldre élménybeszámolókat tartani, magával a futballal alig törődtek.
Ilyen körülmények között érkezett el a következő kupadöntő, mikor a „Nyugodt Erő”-nek nem kisebb ellenféllel kellett felvenni a harcot, mint a „Törpe Luciferek” SC, melyben a „Mikiegerek” legjobb játékosai is helyet kaptak.
A közönség seregestül tódult ki a Nép-nemzeti Stadionba. Mérges zúgolódással vették tudomásul, hogy a belépőjegyek árát a tízszeresére emelték, megszűnt a nyugdíjas kedvezmény is, a stadiont minden eddiginél vastagabb rétegben borította el a szemét – csak a zászlórúd hegye látszott ki belőle, maga a zászló nem –, a pályagondnok szamara pedig fölfelé bukott; a büfé 11éléről bekerült a klub vezetésébe, Józseff kapitány közvetlen helyettesének számított.
A Nép-nemzeti Sport beharangozójában kiegyenlített küzdelmet jósolt, ezért általános megdöbbenést keltett, hogy a kupavédő csapat egy pillanatra sem tud ellenállni a rohamoknak. Az 1990-es mérkőzés egykori sztárjai már láthatólag kiöregedtek, néhányan nem is vállalták a szereplést. A hirtelen toborzott, rutintalan új emberek pedig szemmel láthatóan az alapszabályokkal sem voltak tisztában, csak annyit tudtak, hogy itt játszaniuk kell valamit; az egyikük sakktáblát, a másikuk búgócsigát hozott be magával. A szerkezeti hibák már a felállásnál kiderültek, mindenki jobbra húzódott, nemhogy a baloldalon, de középen sem maradt senki.
Józseff kétségbeesett átcsoportosításokba fogott. Szlovák Balázs, a csapat Jolly Jokere eredetileg belül kezdett, de Józseff addig rakosgatta ide-oda, míg végül a kispadon kötött ki. Csicseeri, a csapatjáték egyik szervezője a partvonalon állt, és nem mozdult onnan, nem lehetett tudni, hogy játszik-e valójában. A jobbszélső Hajdú Dezső sorra rugdosta az öngólokat, a csapatkapitány ezt sokáig csatári tevékenysége részének minősítette, de mikor Hajdú kijelentette, hogy a kapitánynak bütykös a lába, és jobban tenné, ha szögre akasztaná a futballcipőjét, Józseff azonnal lecserélte. Hajdú dohogva levonult, de eltépte a „Nyugodt Erő” FC igazolását, és egy új klubot szervezett, amely elsősorban a méltatlanul elhanyagolt magyar sporthagyományok ápolásával foglalkozik majd: métával, pilinckával, nemzetesdivel, és főleg az „utolsó párt, előre fuss”-sal.
Schneider Tamás, a csapat legképzettebb cselezője igyekezett lelassítani az ellenfél rohamait, megpróbálta privatizálni a labdát, de kárpótlási jegyekért is hiába kínálta. A kispadon bőgő szamár biztatása sem segített. A mérkőzés második félidejének vége felé a „Törpe Luciferek” 101 : 0-ra vezettek, a kupa – és Kupa – sorsa már eldőltnek látszott. Ekkor – általános meglepetést keltve – Hajdú Dezső felkelt a kispadról, és határozott léptekkel elindult a pálya közepe felé. Többen is csatlakoztak hozzá: a „Nyugodt Erő” tartalék játékosai, akik úgy érezték, hogy eddig méltatlanul mellőzték őket, Ócskay és Köpönyeges, a „Vörös Zászló” egykori csatárai, Perzay Jenő, a „Rokkantak Old Boys” vaslábú centere, a sor végére beállt Csicseeri is a partvonal mellől. Hajdú felemelt kézzel megállt a középkörben.
– Nem ér a meccs! Mondjuk ki azonnal, hogy a „Törpe Lu12ciferek” vereséget szenvedtek, és ezentúl csak a New York-i vagy a jeruzsálemi bajnokságban indulhatnak.
A bíró értetlenül kérdezte:
– Akkor hirdessük ki, hogy a „Nyugodt Erő” győzött?
– Ő sem győzhetett, mert tulajdonképpen ugyanaz a csapat.
– Akkor kié legyen a Magyar Kupa?
– Csak a miénk lehet; ha bárki más nyerné meg, az a magyar futball végét jelentené.
– Már megbocsásson – mondta a „Törpe Luciferek” kapitánya –, maga is játszott ezen a meccsen, addig nem volt semmi kifogása, amíg nyerésre álltak. Döntsük el az eredményt inkább a pályán.
Csicseeri közbeszólt:
– Nem lehetséges. Maguk elfáradt és elkésett játékosok, még a dresszük színe is idegen a magyar lelkülettől. Ezt a kupadöntőt ezennel érvénytelennek nyilvánítom, helyette a Magyar Nép-nemzeti Kupa elnyerése számít majd.
Hajdú Dezső Csicseerivel, Ócskayval, Köpönyegessel, Perzay Jenővel elvonult a balatonszájtépi edzőpályára. Néhány száz szurkoló követte őket, akik hiábavalóan reménykedtek abban, hogy a stadion díszpáholyában kapnak helyet, sőt az ajándék luftballonok osztogatásából is kimaradtak.
Balatonszájtépin a játékosoknak nép-nemzeti technikai minimum vizsgát kellett tenniük. Ennek során többen is vérhólyagot rúgtak a labdára, meg-megbotlottak a kampós fűszálakban, de egyöntetűen ezt mellékesnek ítélték; a játékosok elsősorban embernek tekintették magukat, másodsorban magyarnak, és csak harmadsorban futballistának.
Felálltak a középkörben, és önmagukat biztatva elindultak a labdával a képzelt ellenfél üres kapuja felé.
13Mivel sem a rádió, sem a televízió nem mondta be, és az újságok sem közölték, kétségtelenül hitelesnek kell tekintenünk az alábbi esetet. A Rózsadomb 1/A szám alatti, doktor Földesi-Fuchs Jenő tulajdonát képező villa kertjében a házigazda Desperado nevezetű spanyol juhászkutyája megharapta Szakonyi Elemér postai kézbesítőt. A szerencsétlen postás olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy idő előtti nyugdíjba kényszerült. Szakonyi kártérítési igénnyel élt doktor Földesi-Fuchs ellen, de keresetét a bíróság elutasította; indoklása szerint a postás hivatásának elfogadott szakmai kockázatai közé tartozik, hogy időnként megharapják.
Az igazgatóság pályázatot írt ki Szakonyi üresen maradt körzetére. Csak egyetlen aspiráns jelentkezett, a fiatal Kovács 119 Béla, aki eddig Angyalföldön dolgozott, és abban a reményben kérte az áthelyezését, hogy a villanegyedben bőkezűbb borravalókat kap majd. A hivatalvezető kötelességszerűen tájékoztatta őt elődje szomorú sorsáról; figyelmeztette, hogy hasonló incidens vele is megeshet, de Kovács 119 magabiztosan vállat vont:
– Ne tessék félteni engem, én tudok bánni a kutyákkal! Mindig szemből kell közeledni, és az sem árt, ha az ember leguggol hozzájuk. Megszagoltatom velük a kezemet, utána megdicsérem őket: jó kutya, szép kutya, okos kutya, és akkor a nyakukat is hagyják megvakarni.
– Jól van, én mindenesetre szóltam – mondta a hivatalvezető –, itt írja alá, hogy elvégezte a munkavédelmi átképzést.
A mindennapos munkával járó kellemetlenségek hamarosan elfeledtették a figyelmeztetést Kovács 119-cel. Őszinte megdöbbenésére kevesebb borravalót kapott, mint régi helyén, az angyalföldi munkáskörnyezetben. Pénz helyett inkább régi, feleslegessé és kényelmetlenné vált holmikat adtak neki, többnyire Lenin-szobrokat, kopott vörös zászlókat, kitüntetéseket. Gyakran előfordult, hogy tőle kértek kölcsön olyan emberek, 14akikről köztudomású volt, hogy lehetetlen megoperálni őket, mert a bőrük alatt húzódó vastag pénzrétegtől nem férhetnek hozzá belső szerveikhez. Ha munkája elhúzódott, a postás ismert bankvezéreket látott, amint titokban egymás szeméttárolójában kutakodtak visszaváltható üvegek és értékesíthető fémhulladékok után.
Egyik nap Kovács 119 Bélának egy nagyalakú nyomtatványt kellett kézbesítenie a Rózsadomb utca 1/A alá – a házszám valamiért ismerősnek tűnt neki, de nem jutott eszébe, hogy milyen okból.
Kovács 119 becsöngetett, majd a berregő hang megszólalása után benyitott a kertbe. Alig tett meg néhány lépést, amikor valami átsuhant a levegőben, és egy hatalmas súly a földre döntötte. Maga fölött hallva egy kutya fogsorának csattogását, Kovács 119 rájött, hogy balsorsa abba a kertbe vezette, ahol Desperado, a spanyol juhász megmarta elődjét, Szakonyi Elemért. A postás reflexszerűen kitért a tűszerűen hegyes fogak elől, megpróbálta kiszabadítani magát a szorításából, és mikor ez nem sikerült, önmaga számára is meglepetésszerűen beleharapott Desperado nyakába. Szája telement szőrrel és a nyugati kutyasampon szagával. Desperado vonítva menekült el a ház biztonságos belsejébe. Kovács 119 felállt a fűről, leporolta magát, letette a teraszra a nagyalakú küldeményt, és remegő lábakkal eltávozott.
Az újságok, melyek annak idején egyetlen szóval sem említették meg Szakonyi Elemér balesetét, most hosszan és kiemelt helyen foglalkoztak a szenzációval. A bulvárlapok nagyjából a valóságnak megfelelően tálalták a történteket, magyar Drakulának, emberfarkasnak titulálva a postást. A kormánypárti újságok viszont a hagyományos nemzeti értékrendet veszélyeztető merényletnek tekintették az esetet, és megpróbálták úgy feltüntetni, hogy a kutya harapta meg a postást. A rádió kutyaműsorában neves kynológusok elemezgették: ha a kutya harapását szőrével kell gyógyítani, emberharapást lehet-e szakállal vagy bajusszal orvosolni. Egy konyhaművészeti lap receptet közölt: hogyan lehet a kutyatej virágából sajtot készíteni.
Kovács 119 Béla megpróbálta függetleníteni magát a kibontakozó sajtókampánytól, és lassan el is mosódott benne a különös párharc emléke. Több mint egy hónap telt el az eset óta, mikor idézést kapott a tisztiorvosi hivataltól. A postás azt hitte, hogy a szokásos időszaki munka-egészségügyi vizsgálatra ke15rül sor; legnagyobb megdöbbenésére azt közölték vele, hogy a kutya gazdája kérelmet nyújtott be: vizsgálják meg a postást, be van-e oltva veszettség ellen, nem mutat-e észlelhető kórjeleket.
Bár a vizsgálat „nagy valószínűséggel negatív” eredményt hozott, doktor Földesi-Fuchs feljelentette a Magyar Postát mint a kézbesítő munkaadóját. Nemcsak az orvosi költségek megtérítését követelte, hanem külön kárként azt is feltüntette, hogy elesett a Desperado fedezői tevékenységével járó haszontól. A tenyészkan nyaki sebe olyan csúnyán forrt össze, hogy teljesen elvesztette vonzerejét a szukák között. Mellékletül csatolta a kutya emberbőrre írt nemesi oklevelét.
Doktor Földesi-Fuchs beadványához csatlakozott a Rózsadombi „Legjobb Barátunk” Kutyakör, és követelte a kézbesítő azonnali elbocsátását. A Magyar Posta, dicséretére legyen mondva, próbálta megtartani állásában Kovács 119 Bélát, de mikor egy titkos állatvédő szervezet újságokhoz eljuttatott nyilatkozatában bejelentette: „amennyiben a kézbesítő továbbra is a helyén marad, ők tiltakozásul megmérgezik a hentesboltokban árult csirkeszárnyakat”! Köztudomású, hogy ezt a húsáruféleséget csak emberek fogyasztják – már amennyiben a nyugdíjasok és az alacsony keresetűek államilag is embernek tekinthetők.
Az esetleges merénylet kockázatát a posta természetesen nem vállalhatta, elbocsátotta Kovács 119 Bélát. A fiatal kézbesítő néhány napig az utcákat rótta, kezében egy „Végre vegyenek kutyába minket!” szövegű táblával, aztán az akció kudarcával elkeseredésében beállt a Fővárosi Sintérintézethez. Sovány alakja gyakran feltűnik a Rózsadomb aljában, kezében automata hurkot hordoz – és villognak a fogai.
16A rendőrséget ezúttal nem érheti szemrehányás: az ügy fontosságára való tekintettel a legképzettebb és legtapasztaltabb nyomozóit vetette be. Valamennyien emberfeletti munkát végeztek, de a rájuk háruló feladat meghaladta erejüket; nem sikerült tisztázniuk, hogy kik, milyen céllal és miképp lopták el a korpádi főutcát.
A nyomozás csak annyit derített ki, hogy a bűntényt éjjel negyed egy és fél kettő között bonyolították le, anélkül hogy bárkinek is feltűnt volna. A kivitelezés gyorsasága és észrevétlensége arra enged következtetni, hogy rendkívüli teljesítményű és halk üzemű gépeket használtak. Az az elsődleges feltevés, hogy a mindvégig ismeretlen kilétű tettesek az útburkolat anyagára tartottak volna igényt, magától elesett. Könnyen belátható ugyanis, hogy az így remélhető haszon semmiképp sem állt volna arányban az akció horribilis költségeivel, másrészt az elkövetők az útalapul szolgáló értéktelen agyagréteget, sőt a mélyebben húzódó homokvonulatot is kivájták.
A főutca helyén mintegy száz méter mélységű, széltében szegélykőtől szegélykőig terjedő árok alakult ki, a medret hamarosan feltöltötte az elvágott csatornák hordalékával keveredő talajvíz. Az árok hosszanti irányban is messze túlterjedt Korpád közigazgatási határain.
Az árok szinte mértani szabályszerűséggel egy észak–déli tengely mentén választotta ketté Korpádot. A kisebbik, nyugati részen működtek a városi hivatalok, bankok, szállodák, a Korpád–Frankfurt Testvérváros Egyesület, az országos hírű „Margarinvirág” cukrászda, fenn a dombtetőn pedig a helyi vezető személyiségek villáiból kialakult két városnegyed, a régebbi Jancsiszeg és az újabb keletkezésű Józsiszeg húzódott. A keleti, nagyobbik oldalon helyezkedtek el az ipari létesítmények: a Körvinkligyár, a Közép-magyarországi Reszelő-zsírozó Állomás, a régi zsinagógából kiképzett „Új Élet Koporsólízingelő”, továbbá a városi dögkút és szemétégető és a „Mors bona, nihil 17aliud” nevezetű szeretetotthon. A fennmaradó terület nagy részét a lepusztult Korpádi-Kratochwill Ferenc lakótelep tízemeletes épületei foglalták el.
A bajt csak tetézte, hogy Korpád megőrizte falusias, „egyutcás” jellegét, semmiféle kerülő útvonalat nem lehetett kialakítani, ezért az árok folyamatos és áthatolhatatlan közlekedési akadályt képezett a város két része között. Az önkormányzat természetesen nem vehette tudomásul a kialakult állapotokat, megpróbált ideiglenes hidakat lerakatni, de a gyalogjárda nem viselte el a hídfő szereppel járó aránytalan megterhelést; több helyen is beszakadt, tovább növelve az egykori főutca két oldala között tátongó űrt.
Kísérletet tettek egy légihíd létrehozására. A hadseregtől kölcsönkérték a frissen beszerzett, legmodernebb, fa- és széntüzeléssel egyaránt működő MIG–21-eseket. Sajnos a próbarepülés során kiderült, hogy a gépek nehézkesen gyorsulnak, a légihíd egyik állomását Brazzaville-Kongóban, a másikat Nyizsnyij Novgorodban (azelőtt Gorkij) kellett volna felállítani, és az utasokat onnan csak rénszarvasszánokon, illetve tutajokon lehetett volna eljuttatni Kelet-, illetve Nyugat-Korpádra.
Az önkormányzati próbálkozások kudarca után a Magyar Ösvény Mozgalom városi szervezete tűzte zászlajára az átjárók ügyét. Szakemberei népi-nemzeti alapokra fektetett talajgyökérfonatokkal próbálkoztak; sajnos az építmény már az avatóünnepségen leszakadt a mozgalom elnöke alatt – a rögtönzött híd az elnöknek csak az erkölcsi súlyát bírta volna el – igaz, annak akár az ezerszeresét is. A vízbe lógó roncsok örvényeket kavartak, és tovább rontották az esetleges vízi közlekedés esélyeit.
A szegényes telefonhálózat nem tudta fenntartani az elszakadt városrészek közti összeköttetést. A korpádiak napestig kint álltak az árok két oldalán, teljes hosszában ellepve a partot, különféle hangosítóberendezésekkel, vagy csak egyszerűen a tenyerükből tölcsért formálva fontos hivatali és családi üzeneteket kiabáltak át a túloldalra. Ez az érintkezési forma csak akkor szorult háttérbe, amikor elhallás folytán egy földterület helyett annak tulajdonosát, a városi gázcseretelep vezetőjét vágták négyfelé.
Sokáig fennmaradt a korpádi polgárok azonosságtudata, elevenen élt a morális tiltakozás a város kényszerű szétválása ellen. Minden hónap tizenkilencedikén, a főutca ellopásának 18napján gyertyát gyújtottak, és hömpölygő menetben vonultak le az árokhoz. Pártökumenikus ünnepséget tartottak: életfákra felkapaszkodva integettek, madarakat röptettek, narancsot, kereszteket, szegfűt próbáltak átdobni a víz fölött. Mindkét oldalon zengett a korpádi himnusz:
Később Korpád nyugati feléből a szolidaritás jeleként élelmiszer- és ruhacsomagokat indítottak a keleti oldal felé, a bálákat léggömbökhöz rögzítették. Csak kevesen tudták, hogy a ballonba beépített robotpilóta egy nagy kanyarral mindig visszatéríti a küldeményeket eredeti felbocsátási helyükre. A városi testületekbe csak Korpád újraegyesítésének programjával lehetett bejutni; mindkét oldalon egy-egy széksort jelképesen üresen hagytak a távol levő túlparti képviselők számára.
Csak néhány elvetemült lelkületű, nyugat-korpádi illetőségű polgár érezte úgy, hogy valójában jól jött neki ez a szétválás; nem kell meglátogatnia a „Mors bona, nihil aliud” Szeretetotthonba berakott öreg szüleit, és a túloldalról jött szutykos kéregetők nem rontják a bevásárlóutca összképét – de még ezek a cinikus emberek is óvakodtak attól, hogy kifejezést adjanak érzelmeiknek.
A szokások kialakult rendjében egy angol táncdalénekes okozta az első zavart; hangversenyt vállalt a nyugat-korpádi sportcsarnokban, és fellépése időpontjául 19-ét, a szolidaritási felvonulásra fenntartott napot választotta. A szervezők hiába kértek tőle másik terminust, így jobb megoldás híján a felvonulást kellett átrakni huszadikára. A baj szokásos módon most sem járt egyedül: adminisztratív hanyagság folytán elfelejtették értesíteni a változásról a keleti oldalon élőket, azok 19-én este most is megjelentek az árok mellett, és sokáig ácsorogtak a szokásos üdvözlést, narancsot, keresztet, szegfűt várva. Felháborodásukban a következő hónap 19-ik napján ők maradtak el, ezzel az afférral végképp megszakadt a hagyományos felvonulások sorozata.
Az idő múltával mindinkább megmutatkoztak a különbségek, amelyek már korábban is fennálltak a két városrész között. A nyugati oldalon tovább fejlesztették azt a nagy teljesítményű fúvóberendezést, amely Jancsiszegről és Józsiszegről átsodorta 19a város szélére a légszennyeződéseket, jégesőket, radioaktív felhőket. Az elválasztó árok mintha a különféle akut népbetegségeket is a keleti oldalon tartotta volna – széles néprétegeknél jelentek meg a táplálkozási hiánytünetek, újra feltört a torokgyík, a tuberkulózis, a kolera. A Korpádi-Kratochwill Ferenc-lakótelepen élők átlagéletkora alacsonyabb volt, mint az árok túloldalán tartott házimacskáké.
A keleti oldalon sorra álltak le a korszerűtlen gyárak, a korábbi rendszeres ingázók sem juthattak át a nyugati partra – helyüket olcsó román és vietnami munkaerővel töltötték fel.
A nyugati résznek kifejezett előnyt jelentett, hogy sikerült megszabadulnia a ráfizetéses keleti üzemektől, a pozitívvá váló költségvetésből mind többet fordíthattak a belváros fejlesztésére. A polgármester kijelentette: nem nézhetjük tovább a keleti parton élők nyomorát, ezért a part teljes hosszában magas paravánokat kell felállítani.
A munkanélküliség csak a keleti oldalt érintette, ideát a hivatalokban tovább növekedett az alkalmazotti létszám. Megszűntek a gyárak és az üzemek, többé nem kellett foglalkozniuk jelentéktelen termelési mutatókkal, helyette rágógumit, pamutpólókat, szórakoztató elektronikai készülékeket adtak-vettek.
Hamarosan közös, többnemzetiségű cégek alakultak. Elsősorban a német tőke jelentkezett részvételi szándékkal, ennek jegyében a nyugati városrész nevét is megváltoztatták Korpádról Die Korporationra, ami magyarul egyesülést jelent. A városi muzeológus terjedelmes tanulmányban mutatta ki, hogy Korporation, illetve Corporatio volt a város eredeti latin neve. Külön érdekességként megemlítette, hogy valaha épp az ellopott főutca helyén húzódott két római provincia határvonala. Die Korporation még a fejlettebb Pannóniához, Kelet-Korpád viszont már az elmaradottabb Dáciához tartozott.
20A napokban felhívott egy régi ismerősöm:
– Ne haragudj a zavarásért, de szeretnék adni neked egy ötletet. Írd meg Hajdú Dezsőről, a Magyar Ösvény kijelölőjéről és túravezetőjéről, hogy SS, vagyis Sikkasztó Spicli.
Az ötlet, úgy találtam, nem jobb a közepesnél, óvatosan visszakérdeztem:
– Hogy jutott ez eszedbe? Úgy emlékszem, te szeretted Hajdú írásait.
– Igen, de a három per hármas ügye, meg most a jogtalanul felvett huszonnyolcmillió után kiábrándultam belőle. Remélem, lesz majd egy vagány bíró, aki el meri ítélni.
– Ne reménykedj, Hajdú mindig be tudta bizonyítani, hogy nem ő szart a saját nadrágjába. Nekem hihetsz, a sors különös kegyelméből 1952 óta ismerem őt.
Játsszunk a te kártyáiddal, vegyük sorra a két „S”-t, hátha tudok valami újat mondani, ha csak apróságokat is. Kezdjük a Sikkasztóval, vagy ahogy mostanában mondják, a menedzserrel. Hajdú ebben a minőségében nem Pallasz Athéné fejéből pattant ki teljes fegyverzetben: megvoltak neki a maga elődei és példaképei. Egyik mestere, Cz. engem is tanított, emlékszem a téziseire, olyanokra, mint hogy minden pénzt el kell fogadni, legfeljebb nem szabad csinálni érte semmit! Később Cz. oltárra is emelte magát, mondván: „Én határozom meg azt az utat, ahogy a pénz eljuthat hozzám!” Hajdú figyelt, tanult, és következtetéseket vont le. Nem azt, hogy „ha kedvét pezsgőbe öli, iszonyodó kis szegények üres levesét hörpöli”, hanem azt, hogy óvatosnak kell lenni, vigyázni kell a pénzre, minél több jusson kártyára és lóversenyre. Ha valamelyik színháznál vagy kiadónál felvett két-háromszázezer forintot – ez ma már nem hangzik soknak, de ne felejtsük el, hogy akkor öt forintba került egy dupla a Hungária kávéházban, ma meg talán nyolcvanba –, Hajdú soha nem virított a pénzével. Fejét leszegte, hogy elégedettségtől csillogó szeme ne keltsen feltűnést, és ha találkozott 21egy ismerőssel, habozás nélkül kölcsönkért tőle. Mindegy, hogy egy „mallér”-t vagy egy „bé-mallér”-t – a gyengébbek kedvéért tíz vagy húsz forintot –, egyetlen taktikai cél vezette: a kölcsönkéréssel megtámadott személy ne sejtse meg az ő aktatáskájában meglapuló vastag köteg bankjegyet.
Azt is beszélik – bár én tudom: csak a rosszindulat és az irigység mondatja az illetőkkel –, hogy Hajdú az egyik amerikai körútja során olyan sikeresen leplezte le az akkor még uralkodó szocialista rendszert, hogy a tiszteletdíjából összejött egy kocsira való. Meg is vásárolta, és hazatérve vámkedvezményt kért ugyanannak az átkos rendszernek nem kevésbé elvetemült hatóságaitól.
Én a magam részéről azon sem akadok fenn, hogy Hajdú benyomta a fiát a főhatóságnak arra az osztályára, ahol a lóverseny ügyeit ellenőrzik. Hagyott ő ott annyi pénzt, hogy legalább ilyen formában viszontláthasson valamit belőle. És a Nemzeti Italházon, a késve fizetett irodabéreken is csak azok akadnak fenn, akik a kákán is egy csomót keresnek. Azokkal a parasztemberekkel sem kell törődni, akik azt mondják majd:
– Avas pénz, avas túró, avas szalonna, avas becsület! – és talán köpnek is egyet.
De vegyük sorra a második „S”-t, Hajdú spicli mivoltát. A Mester itt is a megelőző taktikai csapások híve volt. Még alig száradhatott meg az aláírása a III/III-as ügyosztály beszervezési nyilatkozatán, amikor a mélymagyar vacsorákon – mert voltak ilyenek korábban is – az öhöm és a birkatest között Hajdú szívesen célozgatott arra, hogy melyik író vagy újságíró lehet beépített ügynök. Holott akadtak szép számmal, akik tudták, kire gondoljanak, ha a Raszputyin nevet hallják.
Soha nem felejtem el, egy régi október 23-i napon a Magvető Könyvkiadóban valamilyen szakmai értekezletet tartottak, melyet szokás szerint Kardos György, az igazgató vezetett. A tanácskozás közepén egyszer csak kinyílt az ajtó, és Hajdú Dezső lépett be kapatosan, magasba emelte a markában szorongatott félig telt whiskysüveget:
– Igyunk a forradalom emlékére!
Ha ismerted Kardos Györgyöt, tudhatod, hogy sok témáról lehetett beszélgetni vele, leszámítva talán 1956-ot. Ama vészterhes napokban ávéhás tisztként a Belügy épületét védte – az utolsó pillanatig kitartva a felkelők ostromgyűrűjében. Helye22sen tette vagy nem, azt nem az én dolgom megítélni, én csak a tényt rögzítem.
A teremben „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”, mindenki azt hitte, hogy Kardos tombolva kiutasítja majd Hajdút, de ő csak elmosolyodott – volt egy mindentudó mosolya –, és bólintott:
– Szívesen! – mondta, és az üveg után nyúlt, márpedig ha Kardos ivott, mindig tudta, hogy kivel iszik.
Még egyszer köszönöm neked az ötletet, ha valaha megírom ezt a két „S”-t, egy harmadikat is hozzá fogok tenni, ami a „Silány” rövidítése volna. Mert mindennél jobban bánt az az alacsony színvonal, amelyen Hajdú előadja a dolgait, hadd mondjak erre is példát.
Biztos emlékszel rá, hogy mi van kiírva a Bazilika háromszögletű oromfalára: „Ego sum via, veritas et vita!” „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet!” Ezt Hajdú is olvashatta, megnyugtatlak, ebből áll az egész latin szókészlete, és nézd meg, hogy mit hozott ki belőle: egy „Magyar Ut”-at, egy „Magyar Igazságot és Életet” – anélkül, hogy akár egyetlen fillér jogdíjat fizetett volna az eredeti szerző jogutódjainak. Tiszta plágium, nem?! Bocsáss meg, az előbb tévedtem; egy parlamenti felszólalásából értesülhettünk, hogy még egy mondatot tud latinul: „dixi et salvavi animam meam”, „szóltam, és ezzel megtisztítottam a lelkemet”. Nem kell külön mondanom, hogy ezt sem a klasszikus auktoroknál olvasta, hanem egy Csehov-drámában találta, mint egy sablonember közhelyidézetét. Hajdú ezt a kifejezést is rosszul használta: ő már nem szólhat annyit, hogy megtisztítsa a lelkét.
23– Te hallottad mostanában Dózsa György hírét – kérdezte B., a decens filozófiadocens. – Én utoljára tavaly vagy tavalyelőtt találkoztam a nevével, az is jellemző, hogy milyen alkalomból. Egy tévéműsort akartak készíteni György-napra, amelyben megidézték volna a világtörténelem nagy Györgyeinek szellemét Georges Washingtontól Jurij Gagarinig – ennek kapcsán merült fel kóbor, mellékes ötletként Dózsa György is. A műsorban szerepeltek volna a jelenben élő Györgyök is – a terv éppen ezen bukott meg, mert Sanyika Gyuri, a kormánypárti humorista nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni Donga György ellenzéki országgyűlési képviselővel. És ennyi az egész, azóta nem tétetett említés Dózsa Györgyről.
Pedig talán még öt éve sincs, hogy az egész ország ápolta a Nagy Lázadó kultuszát. Utcákat, tereket neveztek el róla, képmása felkerült a húszforintos bankjegyre, a Belügyminisztérium bajnok futballcsapata is az ő nevét viselte a mezén, szavalóversenyeken szerepeltek a róla írott Petőfi-, Ady- és Juhász Gyula-versek – most pedig ez a csend körülötte…! Miért?
Csak találgatni tudunk. Megszokhattuk már, hogy minden politikai rendszer elveri a port az előző rezsim kedvencein. Rákosi a nyomorba taposta Horthy „munkásarisztokratáit”, a nyomdászokat; Rákosi hősi piedesztálra emelt esztergályosait és bányászait aztán Kádárék szorították háttérbe. Napjainkban pedig megérhettük a pedagógusok kisemmizését, akik a „puha diktatúrá”-ban messze a számarányuk fölött szerepeltek a parlamentben, és a hatalmi gépezet egészében is. A következő fordulatnál talán az ügyvédekre vár majd hasonló sors.
Ugyanilyen váltógazdasági elvek érvényesülnek az eszmék képviselői között is. Kossuth előbb „gyári gőzdudá”-nak bélyegeztetett. Jött helyette Széchenyi – jobb sorsot érdemelt 24volna –, vagy még inkább a mai jogállamnak nevezett úri tákolmány igazi elődje, Werbőczy.
Persze hogy Dózsa Györgyöt aztán végképp nem lehetett megtűrni, ő lett a rendszerváltás igazi vesztese. Elvették utcáinak java részét; Rákospalotán még jól járt, mert ott csak Fő utcára változtatták a nevét, Újpesten viszont minden árulók szentjének, Görgey Artúrnak kellett átadnia a helyét. Van még papír húszforintos az ő képével? Én ritkán látok ilyet mostanában. Csak egy-két nyomorult termelőszövetkezet és árva művelődési otthon őrzi a nevét. Esélye sincs további említésre, hacsak egy nemzeti érzelmű vendéglős ki nem találja majd a Dózsa-steaket: parasztpecsenye vastrónon sütve.
Itt nemcsak a névről van szó. Nézd végig a pártok jegyzékét, hány politikai alakulat vétette magát nyilvántartásba? Kétszáz, háromszáz? A Sörivóktól az Elvált Férjek Védegyletéig mindent megtalálhatsz köztük, de egyetlen párt sem tűzte zászlajára Dózsa György nevét. Még a szélsőségesek sem vállalják fel, pedig nem tilos, csak hátrányos, a társadalom oltárképére a „szerző ember” került, minden pártprogram hozzá imádkozik.
Akárhogy forgatjuk is a dolgokat, ennek az ágrólszakadt Dózsának nincs valami nagy szerencséje. Nemcsak az elmúlt rendszerben élvezett kultusza teszi gyanússá – bár ehhez annyi köze sem volt, mint a Mackó sajtnak a brummogáshoz –, az osztályhelyzete is hátrányos napjainkban. Most van kereslet nemesekben – gróftól felfelé valósággal utánuk hajítják az állásokat, esetleg még egy telivér paraszti származással is lehetne kezdeni valamit –, de kinek kell ez a különös öszvér, egy „népért síró, bús, bocskoros nemes”?
Vagy vedd a székely eredetét. Össze sem tudod számolni, hányan csináltak nálunk karriert arra támaszkodva, hogy Erdélyből jöttek: politikusok, írók, televíziós személyiségek. A történelmünkbe is átmentettünk fejedelmeket, püspököket fölös számban, Dózsa az egyetlen, akit ez a rendszer nem vállalt fel közülük. Ő ott maradt a rongyos székelyek eszmei Moszkva terén, és hiába is ácsingózik elfogadtatásra.
Azt még elviselnénk, ha csak Dózsa György járt volna így, de kiment a divatból minden hős, akit a szegények forradal25mának mélye küldött. Ki hallott mostanában Budai Nagy Antalról, Esze Tamásról, Táncsics Mihályról? És ki hallott mostanában őszinte szót magukról a szegényekről? „Szegények pedig nincsenek, és róluk semmiféle említés ne tétessék.”
– A vacsora után régi osztályfőnököm, Ferencz tanár úr felvette kopott trencskóját, és lekísért a villamoshoz. A szerelvény éppen előttünk húzott ki a megállóból, kivilágítva és csörömpölve indult el a Móricz Zsigmond körtér felé – kezdte B., a decens filozófiadocens.
Ezen a városszéli vonalon ilyenkor már csak negyedóránként követik egymást a járatok, megálltunk a járdasziget végében. Régi közös ismerőseinkről folytattuk a beszélgetést, helytállásról és árulásról politizáltunk. Láttam a tanár úr arcán, hogy valami kikívánkozna belőle, de nehezen tudja rászánni magát, hogy előhozza. Végül intett, hogy induljunk sétára a megálló hosszában – távolabb kerülve a többi várakozótól:
– Úgy hallom, hogy mostanában megint készülnek a listák arról, hogy kiket kell majd letartóztatni. Csak annyit szeretnék mondani, hogy ha neked is el kell bújnod, gyere ki hozzánk, itt nem találnak meg – és körbemutatott a sötétben elmerülő hegyoldalon.
Nem jutottam hozzá, hogy válaszoljak, mert a tanár úr egy gesztussal jelezte: csak ennyit kívánt mondani, minden vitát feleslegesnek tart – és a villamos is befutott közben.
Csak a város felé zötykölődve gondolkoztam el a szavain. Ha más teszi ezt az ajánlatot, talán csak legyintek, de a tanár úr nem hajlott a hisztériákra, mindig is az események sűrűjében élt, a Sors átkergette őt árkon-bokron, sőt még réztrombitán is – feltételezései mindenféle listáról most mégis túlzottnak tűntek.
Csak lassan merült fel bennem, hogy egyszer mintha már mondott volna nekem valaki hasonlókat, időbe tellett, amíg ki tudtam bogozni azt az emléket. Húsz évvel ezelőtt hasonló politikai széljárásban, tornyosodó országos bajok közepette egy őrségi parasztember, Bita Kálmán félrevonta a feleségemet, és azt üzente vele, hogy ha veszélybe kerülök, nála el27bújhatok, ha kell, átsegít a határon, onnan már szabad az út a tengerig, a tengertől pedig bárhová – épp ez a jó a tengerben.
– Lehetséges, hogy már megint itt tartunk? – morfondíroztam el magamban. A villamos közben tovább döcögött, hunyorítva próbáltam kinézni az elmaradó tájra, de az ablak befelé tükrözött, nem tudtam megállapítani, merre járhatunk.
Lassan feltolultak bennem a csak fél füllel elkapott és eddig komolyan nem vett szóbeszédek. Én is hallottam már, hogy készülgetnek listák különféle módon; néhol polgári társalgások során a megfelelő beszédtémák kimerülésével szedik elő a neveket, másutt viszont komoly indulatokkal fröcsögve állítják össze a főbelövendők új klubjainak tagságát. Előlegképpen egyre nyíltabban röpködnek a fenyegetések, néhol már ütésre emelkednek az öklök, megvillannak a tőrkések.
A csatorna feltörő szennytócsáit kis ügyességgel és szerencsével persze ki lehet kerülni, a kérdés inkább az, hogy mi lesz, ha ez a szándék kilép a magángyűlölködések köréből, és államrezonná válik. Azt hiszed, hogy rémeket látok? Keveset tudsz arról az édes érzésről, melyet a hatalom jelent, a boldogító nullák a hátad mögött, melyek a sokszorosára növelik meg az értékedet, könnyen adódhat úgy, hogy jelenlegi birtokosai nem kívánnak megválni tőle. Arról már megbizonyosodhattál, hogy nem szégyenlősek, láthattad, hogy foglalták el a tévét és a rádiót, hogy spájzolták be maguknak egy ország vagyonának szegényes maradékát. Annyi álcázást azért feltehetőleg alkalmaznak majd, hogy nem a saját képükben keménykednek, hanem elengedik csak szóban megtagadott, maguk nevelte vérebeiket, melyek már olyan türelmetlenül rángatják a láncaikat. Ők majd elvégeznek mindent, ami szükséges. A listák összeállításával nem lesz különösebb gond: Magyarországon mindig ugyanaz a pár tucatnyi ember áll a Hatalom útjában.
És ha mindez bekövetkezik, mit kell csinálnom? Bújjak el előlük? Eljátszom a gondolattal: milyen lehet egy rejtekhely? Beágyaznak a heverő fiókjába a lepedő és a paplan közé, vagy a padlás sarkában dugnak el az üres tévésdoboz mögé? Aztán az is meggondolandó, hogy milyen legyen a felkészülés: miképp kell konzerveket becsempészni, vagy inkább energiában gazdagabb csokoládét, esetleg ásványvizet rekeszekben. Ahogy 28ismerem magam, valamit biztosan elfelejtek majd. Hogy kapom el majd a megfelelő pillanatot: mikor kell bemászni, és mikor kell kimászni? És akkor mi van, ha meghal Ferencz tanár úr, sírba vive magával rejtőzködésem titkát, és örökre ottfelejtenek? Nem, ez nem fog menni, inkább jöjjön a szép, kényelmes és barátságos csatatér. Szóval, Ferencz tanár úr és te, sárban-gondban elmerülő őrségi paraszt, köszönöm nektek, de nem élek az ajánlatotokkal. Bár jó gondolni rá, hogy ti is a világon vagytok.
29– A múltkoriban lapozgattam a Magyar szólások és közmondások mindmáig legteljesebb gyűjteményét, a „Zs” betűhöz tévedve hiába kerestem a „zsidó” címszót – kezdte B., a decens filozófiadocens. – A könyvet még 1966-ban adták ki, az egyébként kitűnő szerzőt is valószínűleg a Kádár-korszak álszemérme vezette: amiről nem beszélünk, az nem is létezik. Emlékezetes példa erre a felfogásra Babits Mihály „Cigánydalá”-nak átírása, a szerkesztők az eredeti „Erdőn hogyha zsidót látsz, meg se nézed, nekilátsz” sort „Erdőn hogyha bogyót látsz, meg se nézed nekilátsz”-ra változtatták.
Pedig van egynéhány ezzel kapcsolatos szállóige, szófordulat, kép, egypár nekem is eszembe jut minden különösebb töprengés nélkül. Az köztudott, hogy a „zsidó” a kereskedő, üzletelő ember szinonimája a magyar nyelvben, az talán kevésbé ismert, hogy a kártyapakliban keverés közben megfordult lapot is „zsidó”-nak nevezik a zsugások.
Megemlíthetünk néhány közszájon forgó szólást is: „bujkál benne, mint zsidóban a fájás”, „ha egy zsidó hülye, akkor nagyon hülye”, „akkor szép a magyar, ha részeg, a zsidó, ha taknyos” – ez utóbbit magától Vida Pepi bácsitól, gyerekkori szomszédunktól hallottam.
Emlékezetesek továbbá a régi „abszolút viccek”, közülük egyet hadd iktassak be ide példának. Mi az abszolút szenzáció? Ha a rendőrök diplomaosztó bálját megzavarja a zsidó bányászok sztrájkja.
Ez a múlt, napjainkban, ha jól látom, a „zsidó” jelző újabb jelentést kapott. Az „ellenzékiség”, a „másság”, a „felforgatás” minden képviselője automatikusan zsidónak minősíttetik néhány pártszékházban, kormányhivatalban és kapcsolt részeikben: népgyűléseken, nemzeti birkagulyáspartikon, némely budai teadélutánon.
A minősítés ellen fellebbezésnek helye nincs, nem véd meg tőle az „y” betű sem a vezetéknév végén, kész rá a megfelelő 30magyarázat: „kétkoronás név”, vagyis még a galíciai nagypapa vásárolta két koronáért, néhány kiló toll áráért. Jobb ipszilonosok nem is tiltakoznak ellene, talán Keresztély, dán király ismeretes példája lebeg előttük, aki a német megszállás idején maga is feltette a sárga csillagot. Bizonyos körülmények között illik zsidónak lenni.
Felmentést kap viszont a meggondolatlan származással járó hátrányok alól minden olyan zsidó, aki hajlandó belátni, hogy jelenlegi világunk a lehetséges világok legjobbika.
Ez a kettős megítélés néha különös ellentmondásokat teremt. Érdemes megemlíteni F…y humorista példáját, aki egyszer azt mondta munkatársának, a nürnbergi törvények hatálya alá eső, de kormánypártivá vedlett kabarettistának:
– Mindig engem találtak meg a fenyegetésekkel, a büntetésekkel. Vedd tudomásul, hogy helyetted voltam zsidó!
Ez a „zsidó” fogalmat átértékelő felfogás szerény véleményem szerint a legalaptalanabb hízelgés, mellyel valaha is illették a zsidókat. Isten a tanúm rá, hogy közülük sokan nem szolgáltak rá erre a megtiszteltetésre.
A zsidók körét nem véletlenül igyekeznek minél szélesebbre tágítani, jelentőségüket számarányuk és valódi társadalmi súlyuk fölé növeszteni – egy kisebbség csak így válhat alkalmassá arra, hogy az évszázad összes történelmi bűnét neki tulajdoníthassák.
Ma már nemcsak a Tanácsköztársaságot írják a zsidók számlájára – Szamuellystől–Kun Bélástól, a második világháború utáni kommunista Rákosi–Farkas–Gerő-trojkát, de ők lettek az oka napjaink főbb bajainak is: a gazdasági nehézségektől a kedvezőtlen külföldi megítélésen át egészen a futballmeccsek eredményének befolyásolásáig.
Gábor Andor emlékezetesen megírt fizikatanárát hallani most újra és újra; a kiváló pedagógus minden eredménytelen kísérlete után csak egyetlen magyarázatot talált a kudarcra, izraelita diákjainak susmusát:
– A kísérlet nem sikerült, mert a marha zsidók fecsegtek!
Ez a mostani nagyméretű kísérlet sem sikerült igazán, és azt hiszem, csak fokozódik majd minden rendű és rangú fizikatanárok indulata, mellyel a kudarcukat indokolják. Tanításuk, úgy látszik, termékeny talajra hull, egyre hangosabban szól a fasizmus eszperantója: a zsidógyűlölet, pártplakátok ábráin sas csap le horgas orrú, nagy fülű, cilinderes patkányra, nyilaske31resztek tűnnek fel a falakon, a földalatti vasúton már a tőrkés is megvillant.
Sokan közömbös arccal sietnek el a jelenségek mellett, néhányan alig titkolják elégedettségüket, hogy ezek őket nem érintik. Nekik üzenem: sekély e kéj – és nem tart sokáig. Már nemcsak az ellenzéket, a másként gondolkodókat minősítették át zsidóvá, megkapták ezt a besorolást a cigányok, homoszexuálisok, szabadkőművesek, külföldiek, és még ki tudja, hányan. Valamilyen kategóriába mindenki belefér majd.
32Végh főminiszter úr szokásos módon liberális sajtót vacsorázott, egynéhány zsírosabb cikk megfeküdte a gyomrát. Olvasott egy keveset a Szentírásból is, hogy leküzdje feltörő hányingerét, de így is nyugtalanul aludt el.
Álmában a Sínai-félszigeten járt ószövetségi időkben. Egy vonuló sereget látott, Izrael fiai voltak azok, akik kijövén Egyiptomból, és átkelvén a Vörös-tengeren, már harminckilencedik éve bujdostak a pusztában, de még nyoma sem volt az Ígéret Földjének. Táplálékuk is igen megromlott, manna és fürjek helyett mind gyakrabban csak sáskák hullottak az egekből. Az a veszély fenyegetett, hogy lázongás tör ki a nép között.
A választott vezetők: az ezredesek, a századosok, az ötvenedesek, a tizedesek és egyesek, akik mögül csak a nullák hiányoztak, hogy komoly politikai tényezőkké váljanak, tanácskozásra hívták Mózest, a Mestert és Tanítót.
A gyűlés az Engedetlenség Dombján a civakodások jegyében indult. A tisztségviselők közül felállt egy kövér háromharmados, és rátámadt Mózesre. Azt állította, hogy a kivonulás ellenére nem történt meg az igazi országváltás, mert a vezetők lepaktáltak Egyiptommal.
– Még mindig a fáraók járszalagjára vagyunk felfűzve, a szent szolgálatra rendelt Levi törzs is elárulta a népet, valamennyien a Levi’s cég ügynökévé váltak, és ezt mi, hitben és vallásban gondolkodók nem fogadhatjuk el – folytatta a háromharmados. – Te alkalmatlan vagy rá, hogy rendet csinálj, magad is tudod, hogy nem vezetheted el a népet az Ígéret Földjére, beteg ember nem való a pusztába, viszont itt vagyok én, aki egészséges vagyok, mint a makk!
A kiáltozó háromharmadost többségi szavazással eltávolították, Végh főminiszter úr álmában látta, amint néhány társával elindul a maga útján, a maga életén és a maga igazságán, nagy táblákat vittek magukkal „Fáraó, konyec!” felirattal.
33A dombra további lázongók léptek fel, és egyre tiszteletlenebb hangot ütöttek meg:
– Neked nem volt erkölcsi alapod kihozni minket Egyiptomból! Mi bajunk volt ott nekünk?! Dolgoztunk a nagy építkezéseken: Pithomban, Ráhámesen, sarat kevertünk, téglát égettünk, az a kevés, de szükséges enni- és innivalónk mindig megvolt, sőt sokan már egy kis magántalicskát is tudtak venni, mellyel letolhatták a családjukat a Nílus-parti telkükre.
– Aztán jött a mániád az újratemetésekkel, minden koporsóra kerekeket és vonórudat kellett szerelni, mert sohasem volt biztos, hogy ott marad az eredeti gödörben. Most is hurcoljuk magunkkal József hamvait – bár az összes Józsefről kevés jót lehet elmondani. Persze te magad sohasem álltál a koporsó mellé, hagytad, hogy mások vigyék.
– Aztán elkezdtél misztifikálni a küldetéstudattal! Azt állítottad, hogy téged nappal egy felhő, éjszaka pedig egy tűzoszlop vezet, holott mindenki látta, hogy egy zsoldodban álló szolga lépked előttünk: nappal bevizezett, éjszaka pedig szabadon lángoló fáklyával!
– Leszamaraztad bölcs Salamont! Összevesztél minden szomszédunkkal, Ámálékkal, Oggal, a kaldeusokkal, a jebuzeusokkal, a vandalusokkal!
Az álmában is feszülten figyelő főminiszter úr alig várta, hogy lezáruljon a pártütők sora, és végre Mózes emelkedjen szólásra. Az Engedetlenség Dombján ülők előrehajoltak, és hegyezték a füleiket; a Mesterről köztudomású volt, hogy a Vörös-tengerbe való lemerülésénél elharapta a nyelvét, azóta néha úgy belekeveredett a fogalmazásba, hogy körmondatainak elejét külön fullajtárok hozták vissza Egyiptomból.
– Kétségtelen tény – mondta a próféta, aki mindig ezzel a fordulattal vezette be legvitathatóbb állításait –, hogy induló céljaink semmiben sem változtak! Az Úr, aki az összes felelős államférfi közül csak velem tart személyes kapcsolatot, gyakran felhív a Sínai-hegyről, megerősítette azt a szándékát, hogy néktek adja a tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Ezen az a körülmény sem változtat, hogy jelenleg komoly gondjaink vannak a tej- és főleg a mézellátással – örülök, ha legalább a madzagra jut egy kevés a tartalékokból. Látszólag mintha egyre beljebb jutnánk a sivatagba, mégis felelősséggel kijelenthetem, hogy a népnek nincs nálam jobb vagy bal alternatívája – a próféta felemelte a 34kezét. – A bizalmatokat bírom, legalább még egy negyvenéves ciklusra van szükség, hogy elvezesselek titeket Kánaánba!
Az Engedetlenség Dombján ülők felugrottak a helyükről, és rázták az öklüket:
– Nem kellesz tovább, és a helyettesed, Minden Áron sem veheti át tőled a vezérséget. Józsuát akarjuk, aki már Egyiptomban is a vezérünk volt, és bizonyított!
A törzsek többsége szembefordult Mózessel, ekkor hirtelen megrepedt fenn az ég boltozata, és egy szózat hangzott el:
– Sajnálom, Mózes, de ezek után már én sem tudlak tartani tovább. Épp te mondtad, hogy a nép szava – az Isten szava!
Felméne aztán Mózes a Nébó hegyére, a csúcsnak is a tetejére, és megmutatá neki az Úr azt a földet, melyről megesküdött, hogy az ő magjának adja.
– Megmutattam ezt, hogy látnád szemeiddel, de oda be nem mégy, mert veled senki sem jutna be.
És a háttérben megjelent Jafiél angyal és politikai csődgondnok, aki hivatva volt eltakarítani a próféta maradványait.
Végh főminiszter úr felriadt, és megigazítva a párnát a feje alatt, levonta a tanulságot: ezentúl elalvás előtt kormánypárti lapokat kell olvasnia – azokban nincs semmi, ami riogatná.
35Mi, a Magyar Állami Vagyonügynökség illetékes részlege gondos felmérést végeztünk a magyar közlekedési viszonyokkal kapcsolatban. Vizsgálódásaink eredményeként megállapíthatjuk, hogy a hazai közúti forgalomból a járműárak, a benzinköltség, a biztosítási díjak emelkedése következtében hamarosan eltűnnek a magyar kocsik. A külföldi autósok számára német és angol feliratokat kell kihelyezni, és a jelzéseket is a nyugati előírásoknak megfelelően alakítják majd át. Így sor kerülhet a magyar közúti jelek és jelzések magánosítására (korábbi nevén privatizáció, még korábbin szemérmetlen panama), és ennek megfelelő alkalmazására.
Bár az elgondolás még csak a tervezés szakaszában tart, szándékunk kiszivárogtatása nyomán már befutott néhány előzetes igény és kérelem, ezekből közlünk néhányat tájékoztatás céljából.
Először természetesen a mozgékony magánvállalatok jelentkeztek; mivel nem kívánunk burkolt reklámtevékenységet űzni, ezért csak az érdekesség kedvéért említjük meg, hogy a „bukkanó” KRESZ-táblát, mely két egymás mellé helyezett félgömbből áll, a „Cicifix” melltartógyár kívánná megszerezni.
A politikai szervezetek közül, mint ez várható is volt, elsőnek a kormánykörök mutattak érdeklődést. Szándékaik szerint külön felirattal kívánnák rögzíteni a jobb oldalról érkezők abszolút előnyét – bár ezt a tényt a szabályzat már eddig is egyértelműen rögzítette. További kérelmük teljesítését, miszerint minden utcát lássanak el „kötelező jobb oldali haladás” jelzéssel, a lehetőségek egyelőre nem engedik meg, kisegítő megoldásként szóba jöhet, hogy a bal oldali utcákra „zsákutca” jelzést rakunk ki, a szocialista párt elé pedig egy „stop” táblát. A Szövetség utca nevét Koalíció utcára változtatjuk, és kiteszünk egy „megfordulni tilos” jelzést. Megfontolás tárgyává tesszük a Kultuszminisztériumnak azt az igényét, hogy az iskolák előtt egy tábla hirdesse: „Itt Istennek előnye van!”
Természetesen a szélső jobboldalról is érkeztek kívánalmak. Minden utat Magyar Útra kellene átkeresztelni, a keresztező36désekben hátrányt jelző háromszög csúcsaira pedig fel kellene írni, hogy „New York–Párizs–Tel-Aviv”. A kórház közelségét jelző „H” betűre a Hunnia Demagógiai Alakulat nyújtott be igényt, nem egészen alaptalanul, mivel bizonyos kórházakkal való kapcsolatteremtésük mindenképpen indokoltnak látszik.
Komoly igényekkel jelentkezett a vállalkozók tömörülése is. Ők az eredetileg a parkolási lehetőséget jelző „P” betűt vennék igénybe többcélú hasznosítással. A nagy P egyrészt a politikai ellenfeleknek mutatná meg, hogy hová menjenek, másrészt a „P” további betűkkel kiegészítve a pártelnök nevét, cégét, kedvenc időtöltését, sör- és szivarmárkáját, mosodáját is népszerűsíthetné. Igényt nyújtottak be továbbá a „Kisbér” helységnévtáblára és országos szinten történő elterjesztésére.
A továbbiakban mód nyílik a közlekedési jelzőlámpák három színének magánosítására is. A Lapostelki Alapítvány és a Magyar Pénzbank a sárga színt fehérrel kívánná helyettesíteni, így nemzeti összetételben a zászlókat és egyéb dekorációkat pótolhatná jelesebb ünnepeken, a sárga lencsét díjmentesen átengednék a Magyar Zsidó Hitközségek használatába.
Megítélésünk szerint reálisabbnak tűnik a jelzőlencsék egyenként történő értékesítése. Előzetes tájékozódásunk nyomán a sárga színre – a már megvalósult román példa nyomán – a Camel cigarettagyártó cég tartana igényt, középre beillesztenék a cég jelképét, a tevét.
A zöld színre valószínűleg a nemzeti konzervatív ifjakból és velük rokonszenvező aggastyánokból álló Zöld Párt aspirál; a lencse közepén két egymást derékban metsző egyenest helyeznének el, végeiben nyilakkal, ezek az általuk kötelezőnek vélt haladási irányt jeleznék, nem annyira közlekedési, mint politikai értelemben.
A vörös jelzést rózsaszínként, illetve szegfűszínként tudtuk volna értékesíteni, honi jelentkezők hiányában csak a külföldi érdeklődésekre hagyatkozhatunk. A Kínai Kommunista Párt venné át japán kölcsönből, így a belső jelzés a felkelő vörös csillagot ábrázolná. Az egyedül hiteles vérvörös szín kialakításához a Mennyei Béke téri irányjelzőt ajánlják etalonnak.
A három lencse természetesen egyszerre és egyidejűleg égne – felhasználói jogosan tarthatnak igényt erre a megoldásra. A közlekedés résztvevőire volna bízva, hogy melyiket vegyék figyelembe, kiszélesednének a társadalom más területein is oly kívánatos egyéni kezdeményezés lehetőségei.
37– Minden eszme sorsa azon múlik, hogy milyen embereket tud a zászlaja alá állítani – kezdte B., a decens filozófiadocens –, a letűnt, szocialistának nevezett rendszert sem ellenfeleinek ereje döntötte meg, hanem saját híveinek morális hitványsága.
Azt hiszem, túl nagy feneket kerítettem a dolognak, pedig csak anyai nagybátyámról, Jezsek Károlyról szeretnék mesélni neked. Még kifutóként dolgozott egy fűszerüzletben, mikor odaszokott hozzánk, minden hétvégén-ünnepen nálunk ebédelt. Nagyapám, az öreg foltozószabó évente egyszer vett kéz alatt egy használt öltönyt, és átszabta Károly nyúlánk alakjára.
1943-ban apámmal egyszerre kapták meg a SAS-behívót – ez állítólag a Sürgős Azonnal Siess rövidítése volt –, a család ugyanolyan katonaládát vásárolt nekik, de a sorsuk nem egyformán alakult. Apám még kifelé tartva meghalt, vagonjukat telibe találta egy bomba, Károly fogságba esett valahol Ukrajnában.
Jezsek Károly hatelemis, de jófejű ember volt, mindig pontosan tudta, hogy a kenyér melyik felét kenték meg vajjal, képességei a hadifogolytábor parancsnokainak is feltűntek, kiemelték társai közül, és antifasiszta iskolába küldték. A háború túl hamar ért véget ahhoz, hogy harcba vezényeljék, de megbízható és sokra hivatott káderként tért vissza Magyarországra.
Rokonunk megjelent nagyapám Holló utcai kis műhelyében, magával hozta orosz feleségét is – az asszony legalább tíz évvel idősebb volt nála.
– A mi kapcsolatunk nem az üres érzékiségen nyugszik, hanem két öntudatos ember életre szóló szövetsége. Így van, Raisza Nyikiforovna?
– Ták, Karl Bódogovics! – mondta a nő, és egész este meg sem szólalt többé.
Nagybátyám nem jött üres kézzel, egy ötdekás csomag teát hozott ajándékba:
– Valódi orosz tea! – jegyezte meg jelentőségteljesen.
38Nagyapám leültette a vendégeket, fánkot tett az asztalra nagyanyám házi baracklekvárjával.
– Mesélj valamit, Karcsi; milyen az élet a Szovjetunióban?
– Én csak annyit mondok, Zsiga bácsi, hogy ott még az eső is más. Tudja, mekkora cseppek esnek? Egy fél pohár is megtelik eggyel.
Rokonunk megette a fánkot, és elköszönt, többé nem jelentkezett a Holló utcában. Csak az újságból értesültünk sorsa alakulásáról. Bekerült abba a néhány száz munkásigazgatóból álló válogatott gárdába, mely az államosítások során átvette az ország nagyüzemeit és vállalatait, őt mint egykori kereskedősegédet az egyik országos áruházi lánc irányításával bízták meg.
Nevét Jávorra magyarosította – vékony bajuszával hasonlított is valamennyire a híres filmszínészre, ha megkérdezték, hogy valóban rokonok-e, nem válaszolt, csak sokat sejtetően mosolygott. Magas beosztásával kiérdemelte a meghívót az Operaházban tartott ünnepi rendezvényekre, sőt kétévenként előrébb is rukkolt egy-egy sorral. Rokonunk bizalmas kapcsolatai révén megszerezte az Operaház egyébként szigorúan titkos alaprajzát, és kiszámolta: ebben a tempóban haladva legkésőbb 1984-ben az első sorban fog ülni.
Családunk csak távolról figyelte Jávor karrierjét. Ha néha elmentünk a moziba, és a Híradóban feltűnt egy-egy nagygyűlés elnöki asztalánál, összemosolyogtunk:
– A Károly!
Meg sem fordult a fejünkben, hogy zavarjuk jelentkezésünkkel, csak nagyapám gratulált neki egy táviratban, mikor miniszterhelyettessé nevezték ki. Én csak egyszer találkoztam vele. Az iskolából hazafelé tartottam egy konzervdobozt rugdosva magam előtt, hirtelen egy fekete Volga fékezett le mellettem. Nagybátyám nézett ki a hátsó ülésről:
– Fejlődsz? – kérdezte szigorúan. – Méltónak kell lenned a lenini Komszomolhoz, mert egyszer ti veszitek át tőlünk a stafétabotot! – ezzel bólintott, és intett a sofőrjének, hogy továbbhajthat.
1950-ben nagyapám egy felszólítást kapott a tanácstól: egy héten belül adja le az iparengedélyét, és költözzön ki a Holló utcai műhelyből, mert a helyiséget közérdekű célokra veszik igénybe.
Mióta apám meghalt, nagyapám egyedül tartotta el a családot. Már betöltötte a hatvanadik évét, magániparosi múltjával 39nem tudott elhelyezkedni az átalakult szakmában, nyugdíjra nem volt jogosult, a műhely bezárása a biztos nyomort jelentette volna. Nagyapám azonban nem esett kétségbe:
– Ugyan már, majd a Karcsi segít! – mondta, és ravaszkásan hunyorított. – Tudjátok, mekkora ember?! Neki csak egy szavába kerül.
Kivette a szekrényből molyűző olajfacsokrok között őrzött fekete öltönyét, táskájába berakott egy üveg házi baracklekvárt, jól emlékezett rá, hogy Jávor mennyire szerette ezt a fánkhoz. Az ajtóból még visszaszólt:
– Ne várjatok ebédre, Karcsi biztos meghív.
– Csak agyon ne etessen! – óvta a nagyanyám.
Nem fogod elhinni, de Jávor Károly nem fogadta a nagyapámat, az öregember hiába ismételgette a portásnak:
– Csak annyit mondjon neki, hogy Bodenlosz Zsigmond keresi, a Zsiga bácsi!
Másnap is hiába próbálkozott, akkor egy levelet írt neki, ajánlva adta fel – jobb meggyőződése ellenére, mert nagyapám úgy tartotta, hogy rendes ember nem küld ajánlott levelet. Jávor mint miniszterhelyettes a szabályok szerint köteles volt válaszolni minden írásban benyújtott kérelemre. Egy hónap múlva, mikor már rég kiürítették és lepecsételték a Holló utcai műhelyt, megérkezett a válasz. Rokonunk azt írta, hogy most, mikor a nemzetközi osztályharc példátlan méretekben éleződik ki, és új tűzkohót szít a tőkés Nyugat, a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának tapasztalatai arra intenek minket, hogy a legkisebb elvi engedményt sem tehetjük – márpedig nyilvánvalóan ennek minősülne, ha egyes Bodenlosz Zsigmondok megtarthatnák műhelyeiket a Holló utcában, naponta újjászülve a kapitalizmust.
Nagyapám végigolvasta a levelet, gondosan meg is fordította a lapot, hátha a másik oldalán is áll valamilyen szöveg, aztán elővett egy lepedőt, és letakarta vele a tükröt, éppúgy, mint 1943-ban, mikor apám halálhíre megérkezett a frontról.
– Halottunk van – mondta magyarázólag.
Nem tudod elképzelni, hogy mekkora nyomor szakadt ránk. Nagyapám a nyakába vette a várost, és addig talpalt, amíg felvették éjjeliőrnek egy szövetkezetbe. Otthon titokban megpróbált régi mesterségében dolgozni, ismerősöktől igazításokat, télikabát-kifordításokat vállalt. Kézzel varrt, hogy a gép zaja el ne árulja, a függönyöket is összehúzta az ablakon, de a szom40szédok így is észrevették, és feljelentették jogosulatlan iparűzésért. A rendőrök bevitték a Tolnai utcába, olyan cellában tartották, ahol nem fűtöttek, és villany is csak a kinti folyosón égett, nagyapám egy hónap múlva betegen jött ki, és soha többé nem tért magához.
Mikor meghalt Bodenlosz Zsigmond, annyian mentek ki a temetésére, hogy egy egész villamoskocsit megtöltöttek; még Kanadából is érkeztek rokonok, csak Jávor Károly nem jött el. Később láttuk a Filmhíradóban, hogy mint a Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnökségi tagja Moszkvában járt, valamilyen aranyérmet vett át.
– Biztos ezért maradt el! – mondta a nagyanyám.
Azt hittük, hogy jelentkezik majd, és kimenti magát, de csak az orosz felesége, Raisza Nyikiforovna keresett meg minket:
– Búcsúzni jöttem, galambocskáim – mondta, és zsebkendőjével nyomogatta kisírt szemét –, tizenmásodikán megyek vissza Moszkvába.
– Csak nem nevezték ki Karcsit nagykövetnek? – kérdezte a nagyanyám.
– Nem, Karl Bódogovics elküldött magától, azt hányta a fejemre, hogy nem fejlődök eléggé. De tudjátok, hogy mi az igazság: az utcájában voltam, ma már nem divatos az orosz feleség. Isten veletek, kedveseim, minden jót ezen a fehér világon.
Aztán hallottuk, hogy Jávor újra megnősült, a titkárnőjét vette el. Nagyanyám elbölcselkedett:
– Így van ez, az állását az első feleségének köszönhette, a második feleségét pedig az állásának.
Aztán az évek múltak tovább, bekövetkezett az az idő, melyet a politikában olvadásnak hívtak. A magamfajta filozófushoz minden illik, kivéve a filozofálgatás, de azt hiszem, hogy a Történelem úgy bánik a világgal, mint a macska a horgolt terítővel, ha egy szálat kitéphet belőle, az egészet szétfejti. Így bomlott le a rendszer is 1956-ban.
Kint már folytak a harcok, géppisztolysorozatok pattogtak végig az aszfalton, olyan hangot keltve, mintha valaki száraz borsót szórt volna széjjel, mikor egy este kopogtak az ajtónkon. Épp tanultam, könyveimet kirakva nagyapám széles szabóasztalára, feltápászkodtam, és kinéztem: egy magas, fejkendőt viselő nő állt a folyosón, karján egy vesszőkosarat tartott.
– Ki az? – kérdeztem.
– Engedj be! – válaszolta egy mély férfihang a kendő alól. 41Jávor Károly volt a jövevény, ellenségei halálra keresték, bajuszát leborotválva, női ruhában menekült előlük. Betelepedett hozzánk, és ott maradt napokig.
– Mert hová is menjen az ember, ha bajba kerül?! Csak a rokonoknál találhat menedéket. Hiába, a vér nem válik vízzé.
Jávor naphosszat járkált fel s alá a lakásban, fájdalmas arcot vágva megette az összes baracklekvárunkat. Egyszer épp kanalazás közben megkért, hogy keressem fel a második feleségét, és adjak hírt róla:
– De óvatosan járj el, a nevemet ne említsd, csak annyit mondj, hogy a „Maci” él!
Az asszony azt üzente vissza, hogy az öreg bolsi maci nyalja ki a fenekét, és majd ő fog brummogni közben. Jávor keserűen bólogatott:
– Ez a Sors büntetése, amiért elhagytam igazi társamat, Raisza Nyikiforovnát. Ha életben maradok, térdre borulok előtte, és visszakönyörgöm magam. De akarok kérdezni tőled valamit: amerre jöttél, hallottad valahol azt a jelszót, hogy „kommunisták, fegyverbe!”?
– Nem.
– A Klauzál téren sem?
– Nem.
– És a Nagydiófa utcában?
– Ott sem.
– Pedig egyszer el fog hangzani, és nem véletlenül, mert a véletlen a szükségszerű megjelenési formája.
Nem tudni, hogy rokonunk melyik ország kommunistáit kívánta fegyverben látni, nem is kérdezhettem meg tőle, mert november negyedikén este eltűnt, és többé nem láttuk a környékünkön. Csak a Filmhíradóból értesültünk róla, hogy visszakapta régi tisztségét a minisztériumban, a Magyar–Szovjet Baráti Társaságban, és újra megnövesztette a bajuszát is. Visszafogadta a második feleségét is azzal az indoklással, hogy az asszony végeredményben nem tett mást, mint hogy a medvéhez hasonlította, mely köztudomásúlag a baráti orosz nép jelképállata.
Nagyapám azt szokta mondani, hogy Isten nem kőművesmester, nem fizet minden hétvégén, de bizonnyal érdemein számol el mindenkivel. Lassan Jávor alól is kifutott a föld, az Operaházban rendezett ünnepi megemlékezéseken kétévente egy sorral hátrább került, míg végül elérve a hátsó falat, nyug42díjba küldték. Ezután gyakran utazott Nyugatra, kanadai rokonaink írták, hogy jelentkezett náluk, szállást és kisebb kölcsönöket kért – később, forintban történő kiegyenlítésre.
Nekem a kisebb bajom is nagyobb volt annál, mint hogy Jávor Károly sorsának változásait kövessem. Elvégeztem az egyetemet, tanultam tovább, az egyik nap tolta a másikat, elérkezett az idő, hogy meg kellett védenem doktori értekezésemet a Filozófiai Intézetben. Mivel a teremben alig negyvenen fértek el, csak a meghívott kollégák foglalhattak helyet, megdöbbentem, mikor megláttam Jávort az ajtóban.
– Jávor Károly vagyok! – mondta a meghívót reklamáló hivatalsegédnek, aki megdöbbenve beengedte, és csak utána kezdett el töprengeni, hogy ki az ördög lehet az a Jávor Károly. Nagybátyám leült az első sor közepére, figyelmesen hallgatta előadásomat Gottfried Wilhelm Leibniz állítólagos infinitezimális számítási rendszerének pragmatikus kritikájáról. Néha oldalt döntötte a fejét, és elhúzta a száját, mintha megvolnának a maga ellenvetései az adott tárgykörben, csak nem tartja illendőnek zavarni a fejtegetéseimet. A ceremóniák végeztével odajött hozzám, és megölelt:
– Konzekvencionális ember vagyok – mondta –, tőlem ne várj nagy szavakat, csak amit a szív sugall magából. Fogadd el tőlem ezt a csekélységet.
Egy ajándék könyvet nyújtott át, „Az ember tragédiájá”-nak az egyik olcsó kiadását. Ajánlást is írt bele: „Ember küzdj és bízva bízzál! Madách – Nagybátyád!” Később fedeztem fel, hogy a tizenhetedik lap alja le van vágva – a kölcsönkönyvtárak ide szokták benyomni a tulajdonbélyegzőjüket.
Annyit már megtanultam, hogy Jávor semmit sem ajándékoz, legföljebb befektet, és a feltételezésemben most sem csalódtam. Előbb csak apróbb szívességeket kért: beutalót az Akadémia üdülőjébe, meghívót színházi bemutatókra, de egy nap, már 1992 nyarán, előállt a farbával. Kissé messziről kezdte:
– Tapasztalhattad, hogy mennyire a szívemen viselem a sorsodat. Eddig nem akartam mondani, de nagyapád a halálos ágyán énrám bízott.
– Erről valóban nem tudtam.
– Nagyon szeretett engem a Zsiga bácsi. Én maholnap megöregszem, gondoskodni akarok rólad, mert kire számíthatsz rajtam kívül?! Szeretném, ha anyagilag összeszednéd magad, 43ezért egy üzletet ajánlok neked. Egy ötletet hoztam, nem kérek érte semmit, legfeljebb adsz harminc-negyven százalékot a haszonból, meg valamennyi költségtérítést, azt úgyis leírhatod majd az adódból.
– Miről volna szó?
– Most, mikor végre kimennek a szovjet csapatok a hazánkból, mindenütt meg fognak szólalni a harangok. Ez lesz a jelképes szimbólum.
– Értem, de mi volna az ötlet?
– Kis miniatűr harangokat kellene készíttetni, ráírni: „1945–1992, a ’Felszabadulás’-tól a Szabadságig”. Szuvenírként piacra dobnánk, az emberek vennék, mint a cukrot, százezer darabot is el lehetne adni belőle. Mit szólsz hozzá?
– Te akarsz ilyen harangokat árulni, éppen te?
– Miért ne? Ha valaki áldozata volt a szovjet terrornak, akkor én voltam az! Fogalmad sincs, hogy Raisza Nyikiforovna milyen hangosan horkolt, és azt nekem tűrnöm kellett! De ez most nem érdekes, mit szólsz az ötletemhez?
– Én csak egy harangot volnék hajlandó finanszírozni, azt, amelyik a te temetéseden szól majd.
Azóta nem találkoztunk, csak néha mondják vissza az ismerősök, hogy ha szóba kerülök a beszélgetések során, Jávor felsóhajt, és legyint:
– Személyes nevelési kudarcomnak tekintem, hogy ez a fiú bolsevik lett.
44– Egyik nap egy cédulát találtam az egyetemi üzenetfachomban, Sajbán adjunktus kért meg, hogy este hatkor menjek át hozzájuk a politológiai tanszékre egy könnyű sörözésre – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Telefonon nyugtáztam a meghívást, és megkérdeztem, ki jön még. Sajbán néhány kollégát említett, köztük Hegedűst, a három éve nyugdíjba vonult – vagy inkább küldött – régi tanszékvezetőt.
– Az az igazság, hogy miatta rendezem az egészet; tudod, hogy a mesteremnek tekintem őt. Ti is jóban voltatok, örülnék, ha szánnál ránk egy kis időt.
Késve érkeztem, a társaság már összejött. Egy tálon néhány „férfi-szendvics” kínálta magát: vajjal vastagon megkent kenyerekre testes szalámiszeleteket raktak – közepükre egy-egy csöpp Piros Aranyat nyomtak. A sarokban néhány üveg turistaútból származó spanyol konyak állt, körötte zöld cédulás Dreher sörök.
Az asztal körül heten-nyolcan ültek, ismertem mindenkit, csak egy ősz, előrefésült hajú férfit nem tudtam hová tenni. Már mozdult volna a kezem, hogy bemutatkozzam neki, de az óvatosság visszatartott. Valószínűtlennek látszott, hogy egy ilyen találkozóra idegent hívtak volna meg. Végül abból kiindulva, hogy az illető a fő helyen, az egyetlen bőrkarosszékben ült, kikövetkeztettem, hogy csak Hegedűs lehet.
Az egykori tanszékvezető kezet nyújtott, és a keresztnevemen szólított – igazság szerint a hangjáról sem ismertem fel, pedig valaha nemcsak személyesen találkoztunk, hanem számtalan előadását is hallottam.
– Hazavisztek kocsival? – kérdezte Sajbántól, és az igenlő fejbólintásra maga elé húzta a konyakosüveget. Egy mozdulattal engedélyt kért, hogy ne várja be a kínálást, hanem ő tölthessen magának. A töményt sör alá itta, de nem rúgott be tőle, illetve elért egy bizonyos szintet, és ott maradt.
Emlékeztem Hegedűs régi stílusára: hagyta folyni a társal45gást maga körül, figyelt, és mindig tempóban szúrt közbe egy-egy ellenállhatatlan poént. Most nem figyelt senkire, megállás nélkül beszélt, méltánytalanságokat emlegetett; egykori tanítványai elzárkóztak attól, hogy segítsenek rajta, letagadták régi cikkeit, melyekben már tíz évvel ezelőtt megjósolta a mostani állapotokat, panaszkodott megromlott kapcsolatára feleségével és fiaival.
Zuhatagszerű kitárulkozásába csak néha-néha lehetett közbeszólni. Gáborfi professzor, aki egy sorozatot vezetett a televízióban, felajánlotta, hogy valamikor behívja szerepelni, de Hegedűs legyintett, és kitátotta a száját:
– Nézd meg: fölül már nincs fogam. Hogy állhatnék ki az emberek elé?!
– Miért nem csináltatod meg?
– Miből? Hetvenezer forintba kerülne, ez háromhavi nyugdíjam! – és több kérdést nem engedve, tovább folytatta végtelen szóáradatát. Lassan mindenki elhúzódott Hegedűs közeléből, csak egykori tanítványa, Sajbán tartott ki mellette, üvegesedő szemmel figyelt.
Szinte lebénulva léptünk ki Gáborfival az egyetem kapuján.
– Mit szólsz Hegedűshöz? – kérdeztem. – Folyamatosan végigbeszélte az estét.
– Tudod, mihez hasonlít? Egy olyan rádió adó-vevő készülékhez, mely véglegesen adásra kapcsolt, és már soha többé nem áll vissza vételre. Már rég nem jut el hozzá semmiféle valódi inger, külső hatás a világból, csak a régi sérelmei áramlanak belőle folyamatosan és megállíthatatlanul. Ki tudja, hol és mikor romlott el ez az egykor oly pompás készülék?! – mondta Gáborfi búcsúzóul.
Gyalog mentem tovább, de nem tudtam szabadulni az este nyomasztó emlékétől. Nagy úr jutott az eszembe, egy sírásó a szülővárosomból, valaha a kormányőrségnél szolgált, megbukott valamin, aztán kirúgták. Mikor hazamegyek, megkeresem őt a kocsmában, és hülyéskedünk.
– Hogy megy a bolt, Nagy úr? Nem kellene egy jó kis járvány?
– Itt már nincs szükség járványra, nézzen körül csak, itt, a kocsmában már minden öreg megérett a koporsóra. Akkor ölték meg őket, mikor elvették az önérzetüket. A nyomorult nyugdíjukból már nem telik ajándékot venni az unokáknak, elmaradnak a puszik. Naponta elromlik valami a házukon, de nincsen 46pénzük, hogy megjavíttassák. Többé disznót sem érdemes nevelniük, mert egy kiló hús többe kerül nekik, mint ha a boltban vennék meg. És mindegyik beszélni szeretne, de senki sem kíváncsi rájuk, maguk elé motyognak, és lassan megmérgeződnek a saját szavaiktól. Újra mondom magának: itt már nincs szükség semmiféle külön járványra.
– Elgondolkodva ballagtam tovább – fejezte be B., a decens filozófiadocens –, azt mormogtam, hogy „semmi, semmi”, és az ujjamon számolgattam, hány betűből áll ez a szó. Aztán észrevettem magam, és abbahagytam.
471944 áprilisában a Dísz téri Frenyó Vilmos Gimnázium II/B osztályának tanulói, hogy elkerüljék a feleltetést, ellopták a biológiai szertárból a Leó névre elkeresztelt csontvázat, és elásták a Vár egyik romokkal borított sarkában.
A diákok a tanév végén természetesen nem mentek vissza érte, csínjük azonnali kicsapatást vont volna maga után, később meg is feledkeztek róla. A csontváz majd ötven évig pihent a helyén, csak 1994 januárjában fedezték fel az új kormányzati negyed építkezésén szorgoskodó munkások. A lelet osztatlan feltűnést keltett a sajtóban és a közvéleményben, az előzményekkel természetesen senki sem volt tisztában, sokan vitatták és találgatták a halott kilétét.
A feltárás után néhány nappal a Magyar Gerincpárt futára az elnök személyes üzenetét kézbesítette ki a Választmány tagjainak: szigorúan titkos és halaszthatatlan fontosságú ügyre hivatkozva azonnali hatállyal berendelte őket a párt székházába.
A tisztségviselők egy újabb privatizációs hullám bejelentésében reménykedtek – K-vonaljukon új bundát ígértek a szeretőiknek –, de bizakodásuk szertefoszlott, mikor meglátták, hogy az elnök komor arccal áll oda az asztalfőre:
– Bizonyára értesültek róla az urak, hogy a jövendő várbeli kormányzati negyed építkezésén egy emberi csontváz került elő…
Az elnök itt rövid hatásszünetet tartott, a megjelentek érdeklődve hajoltak előre, arra számítottak, hogy új adatokat hallanak majd a titokzatos üggyel kapcsolatban.
– Új adatokat, sajnos, én sem tudok közölni – folytatta az elnök –, de annyit felelősségem teljes tudatában kijelenthetek, hogy nekünk, akik a magyar gerincet választottuk jelképül, kötelességünk felvállalni minden magyar csonttal kapcsolatos ügyet. Akcióba kell lépnünk, mégpedig haladéktalanul, mert a választásokig már csak kevés idő maradt hátra, és nem engedhetjük meg, hogy egy feltételezett, de meg nem engedett vere48ségünk esetén az ellenfeleink húzzanak hasznot ebből a csontvázból.
Bejelentése nyomán mély csend támadt, csak sokára szólalt meg egy tisztségviselő:
– De hát fogalmunk sincs róla, hogy kinek a csontjai kerültek elő. A szakértők szerint csak annyit lehet tudni biztosan, hogy a csontváz néhány évtizedes, de éppúgy lehet a nyilas vérengzések áldozata, mint a háború utáni kommunista megtorlásoké, vagy az 1957-es sortüzeké. Az is előfordulhat, hogy egy kórház hullakamrájából vitték oda.
– A szakértők szerint azt is tisztázni kellene, hogy miért vannak az ujjpercei drótra felfűzve, és ki akasztotta a nyakába a „homo sapiens” feliratú táblát!
Az elnök gúnyos mosollyal fogadta a kételkedő hangokat:
– Volt alelnökünk, Hajdú Dezső sok dologban tévedett, például az én kedvezőtlen megítélésemben is, de egy tekintetben igaza volt: az úgynevezett szakértelem ócska bolsi trükk – és ez az adott helyzetre is vonatkozik. A látszólagos rejtély megfejtésére a rendelkezésünkre áll egy közvetett, de megcáfolhatatlan bizonyíték. Emlékeznek az urak arra, hogy kik ellenezték a leghevesebben az új kormányzati negyed felépítését a Várban?
– A liberális-szocialista ellenzék.
– Úgy van, és miért? Mert ők eleve tudtak erről a sírról, és féltek, hogy napvilágra kerül. És honnan tudhattak? Csak onnan, hogy az ő bűnös tevékenységük következtében vagy közreműködésük folytán halt meg az ott talált ember. Azt hiszem, az okfejtésem logikus és világos. Uraim, az adott helyzetben nem tehetünk mást, mint hogy meghirdetjük a Magyar Csontok Hetét, és az események csúcspontjaként eltemetjük a halottunkat.
Az ügyet a Magyar Gerincpárt kebelén belül már korábban kialakult tekintélyes ágazat, az úgynevezett temetkezési lobby vette a kezébe. Az itt csoportosuló képviselők a díszelhantolások nyomán már edzett gyászhuszároknak számítottak, egyikük – egyébként a Don–Budapest hosszú távú futás egykori csúcstartója – már a gyászhuszár-vezérezredesi rangot is megkapta. A bizottság elnöke Szlovák Balázs volt miniszter lett, akinek csontügyekben való illetékességét kétségtelenné tette az a tény, hogy gyakran látták csontrészegen.
Irányításuk alatt a párt propagandagépezete kidolgozta a csontváz eredetének azt a változatát, mely leginkább megfelelt 49a kitűzött céloknak. A csontváz egykori viselőjét Magyar Gerzsonnak nevezték el, így szinte természetesen lehetett asszociálni róla a Magyar Gerincpártra. Életrajza szerint 1945-ben mint nemzeti érzelmű leventét az ÁVÓ letartóztatta, és mivel nem volt hajlandó részt venni a Rákosi Mátyás által szervezett antifasiszta iskolán, egy szibériai Gulag-táborba vitték „málenykij robot”-ra. Itt sem hagyták békén, előbb arra kényszerítették, hogy „kék cédulák”-kal a kommunista parancsnokokra szavazzon, majd kulákká nyilvánították, és a végrehajtók a barakkja padlásáról lesöpörték a maradék mahorkát. Később a budapesti Köztársaság téren a pártház alatti titkos kazamatákban őrizték őt, ahonnan természetesen egyetlen főiskolára sem jelentkezhetett, de ha jelentkezett volna sem vették volna fel osztályidegen származása és nemzeti elkötelezettségéből eredő megbízhatatlansága miatt. 1957-ben egy sortűz végzett Magyar Gerzsonnal – liberális felbujtásra, ugyanis ezek a körök meg akarták akadályozni, hogy majd 1992. október 23-án Árpád-sávos zászlót lengessen a Parlament előtt, az igazság kiderülésével bajba sodorva a liberális zsoldban álló „Egyenleg” stábját. A koporsóban talált drótdarabokból, melyekkel nyilvánvalóan Magyar Gerzson csuklóját kötözték meg, csak a bántalmazások nyomán fúródott bele az ujjperceibe, és a gúnyolódó „Homo Sapiens” táblából jól lehet következtetni a kivégzés embertelen körülményeire.
Az így megszerkesztett történettel természetesen bő adásidőben foglalkozott a televízió is. Felhívásban keresték Magyar Gerzson hozzátartozóit és egykori sorstársait. A családtagok közül – valószínűleg egy félreértés következtében csak a Magyar Viscosa Művek jelentkeztek, de számtalan tanú akadt, aki hozzá hasonló utat járt be, sőt néhány alkalommal találkoztak is vele, valamennyien jelentős pénzösszegeket kölcsönöztek neki, melyek megtérítését kérték most az államtól.
A Híradó, hogy közvetlen és hiteles kapcsolatot teremthessen Magyar Gerzson lelkével, meghívta és adásában felléptette a Sony cég házi asztaltáncoltatóját. Sajnos a szakértő rendelkezésére bocsátott asztalt egy magyar bútorgarnitúrából vették, lábai egyenlőtlen hosszúságúak voltak, így a szakértő keze alatt a remélt hazafias üzenet helyett egy magyarnóta-részletet kopogott ki:
50– „…Nyissanak ajtót, azt a vén rajkót szeretném látni, repülni tud-e?”
A helyzet kínosságát fokozta, hogy a dalrészlet elhangzása után minden jelenlévő az elnöklő főminiszter úr felé fordult.
A csontváz származásának hitelességét később a párthoz közel álló tudományos szakértők is megerősítették, csak Beszely antropológus professzor vélekedett úgy, hogy valójában Petőfi Sándor maradványait rejti magában a koporsó. Az erőteljesen kifejlett talpcsont csak a „Talpra magyar!” szerzőjéhez tartozhatott.
A csontokat közszemlére tették ki, naphosszat sűrű tömeg hömpölygött a díszládák előtt. Lelkiismeretlen, de élelmes árusok alkalmi emléktárgyként műanyagból készített nemzetiszínű csontokat hoztak forgalomba „1945–1957–1994” felirattal. A gúnyolódó ellenzéki sajtó ezeket a magasztos szuveníreket „lerágott csontok”-nak nevezte, de hát mit is várhatunk ezektől a firkászoktól?!
A csontváz végső nyughelyével kapcsolatban több elképzelés is felmerült. Az illetékesek szükségesnek ítélték, hogy ne csak itthon, hanem külföldön is felkeltsék a figyelmet a bukott rendszer bűneit tanúsító relikvia iránt, ezért komoly formában foglalkoztak azzal a tervvel, hogy az éppen megürülő Lenin-mauzóleumot megszerezzék a csontváz kiállítására. Külön költséggel nem járt volna, mert a mauzóleum bérleti díját le lehetett volna írni az orosz államadósságokból. Végül azonban a bizottság a magyarországi temetés mellett döntött.
A Parlament előtti ravatalnál Hajdú Dezső, a Magyar Ösvénypárt társelnöke mondott beszédet:
– Magyar Gerzson nekünk halt meg, a Kovács Jánosoknak, a Nagy Béláknak, a Szabó Jenőknek, a Sóvágó Bendegúzoknak… („itt terjedelmi okokból töröltük a még tizenhat gépelt oldalt kitevő névfelsorolást” – a szerkesztő megjegyzése) és nem a Rosenblatt Árminoknak, Zuckertort Iccigeknek, Kolompár Gézáknak, Orsós Zsigmondoknak… („Lásd a fenti megjegyzésünket” – a szerkesztő.)
– Te annak idején megbeszélted Gerzsonnal, hogy kinek halt meg? – kérdezte suttogva Hajdút egy mellette álló képviselő.
A társelnök legyintett:
– Jól néznénk ki, ha a halottak véleményével is annyit kelle51ne lacafacázni, mint az élőkével. Gerzson a mi halottunk, és a mi halottunkról azt mondunk, amit akarunk.
Csak egyetlen epizód zavarta meg az ünnepséget. A tér sarkából messzire hangzott egy öregember kiáltozása:
– De hát ez nem is Magyar Gerzson, hanem Leó, az iskolai csontváz, mi ástuk el annak idején. Nézzétek meg a kezét, tintaceruzával ráírtam: ne lopj! Ha nekem nem hisztek, kérdezzétek meg Penész tanár urat, ő is él még, fel fogja ismerni…
De senki sem törődött vele:
– Idejekorán! – mondta a főminiszter úr, és a menet hömpölyögve elindult.
52– Menekültél már úgy, hogy csak annyit vihettél magaddal, amennyit a két kezedben elbírsz? – kérdezte B., a decens filozófiadocens. – Azt ajánlom, ha nem muszáj, ne próbáld ki, nekem hihetsz, én már kétszer is átéltem ezt a próbát: egyszer a háborúban, egyszer 1956-ban.
Mind a két esetből ugyanarra a torokszorító pánikra emlékszem vissza. Percek alatt kellett döntenem, és nem tudtam, mihez kapjak: egy könyvhöz, egy párnához, halott apám képéhez, jobbik kabátomhoz, végül, persze, felesleges dolgokat vettem magamhoz: egy üveg szilvalekvárt, kedvenc teásbögrémet.
Aztán elindultam, elmaradt mögöttem a lezárt lakás, és sokáig a magammal hozott, tűzből mentett tárgyakból kellett felépítenem gondolatban az otthon emlékét.
Miért jutott ez az eszembe? Hiszen tegnap, ma, és talán holnap is ugyanahhoz az asztalhoz ülök le, ugyanabban az ágyban fekszem le, és amennyire biztos lehet valami ebben a forgandó világban, olyan biztos, hogy „én futni nem fogok”, nem megyek el innen. Csak itt szólhatok ahhoz a néhány emberhez, akit szeretek és magamhoz hasonlónak hiszek, és itt találkozom majd egyszer az ellenségeimmel is, akikkel a sötétben már oly régen szembenézek.
De tapasztalnom kell, hogy lehet egy helyben maradva is menekülni. Nem egyszerre, hanem lassan, fokozatosan elhagyni mindent, ami az otthont jelenti, kilépni a helyről, melyet a világban elfoglaltunk. Elszokni szívednek valaha kedves vidékektől, baráti társaságoktól, esti mulatozások dallamaitól. A lemondások útján ugyanúgy számkivetésbe indulsz, mintha nyilas suhancok terelnének ki otthonodból, vagy a határ felé tartó teherautó ponyvája alá bújnál be.
Ennek a láthatatlan menekülésnek azért mégis megvannak a maga előnyei. Most nem egy óra, esetleg egy perc alatt kell döntened, hogy mit őrzöl meg magadnak, kiválaszthatod, ami fontos, eltöprenghetsz rajta.
53A választék bőséges, szinte zavarba ejtő, minden év lerakta a maga hordalékát. Egy példázat jár az eszemben, amely segíthet az eligazodásban, azt ne kérdezd, hogy kitől hallottam, miért pont erre emlékeznék?!
Vietnamban valaha százszámra éltek kínai vendéglősök, hosszú nemzedékek adták tovább egymásnak az édes és csípős ízek titkait, gazdag és tekintélyes polgároknak számítottak az országban.
Aztán kitört a polgárháború, észak felől közeledtek a Vietkong-csapatok, a fenyegető válságot a kínai vendéglők is megérezték. Előbb a bőkezű külföldi vendégek tűntek el az asztalok fölött lebegő lampionok fényköréből, aztán a városi törzsvendégek is elmaradtak. A vendéglősök vártak még egy ideig, aztán, mikor már szabad szemmel is látszottak a partizánok fegyvereinek torkolattüzei, megértették, hogy menekülniük kell. Száz év után is idegennek számítottak az országban, és tapasztalatból tudták, hogy minden győztes terror első dühe az idegenek ellen irányul.
Kissé megkésve határozták el magukat, a várost már körülzárta a Vietkong, az utolsó repülőgépek is elszálltak Amerika és Európa felé. Csak a dzsungelen keresztül kínálkozott egy ösvénye a reménységnek – ez keskeny volt, mint minden ösvénye a reménységnek, autók, sőt lovas kocsik sem fértek el rajta, előállt a klasszikus menekülési alaphelyzet: mindenki csak annyit vihetett magával, amennyi a két kezében elfért.
Mit gondolsz, mit vettek magukhoz a vendéglősök? Asszonyaik selyemruháit, féldrágakövekből faragott szobrokat, tulajdonlapok kötegeit? Nem, a vendéglősök mindezt hátrahagyták, és a zsírosfazekakat kapták fel. Ezekben az edényekben őrizték a sokéves, fűszerekkel, ritka növényekkel és szárított húsokkal kikevert zsírokat, minden hagyományos ételük alapját, ízeik meghatározóját. Tudták, hogy ha valaha újra megnyithatják majd a vendéglőiket, cégtáblát, faragott bútort, sütőköveket találnak majd, de a zsírokat nem pótolhatja semmi.
A párhuzam, megértheted, több mint egyszerű. Ebben a láthatatlan, egy helyben toporgó menekülésben, melyet napjainkban Életnek vagy Történelemnek nevezünk, nekünk is a legfontosabbat kell magunkkal vinnünk: hivatásunk, sorsunk meghatározó edényeit. Azokat a gondolatokat, magatartás54formákat kapd fel, és emeld a válladra, melyeket a szüleidnél is fontosabb példaképeid hagytak rád: a nyomorultak védelmét, a szembeszállást a gyilkos, ostoba gőggel, a gondolkodás szabadságát – de mit soroljam, már te is megtanulhattad, hogy miről van szó. Csak az a fontos, amivel újrakezdheted, ha „lesz még egyszer ünnep a világon”, a többiért nem kár, legyen szabad zsákmánya a dzsungel sötétjéből hunyorogva kilépő martalócoknak.
55– Úgy látom, mintha mostanában sűrűbb cseppekben hullana a díjeső – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Nemcsak az állam vásárol lelkeket ilyen módon, az amerikai magyarok is mélyen belenyúlnak a díszmagyarjuk zsebébe, és a tőke is levágott néhány kupont erre a célra. Még a részeges Rizsai művész urat is kitüntették – őt állítólag a Budafoki Borpincészet terjesztette fel díjra. De te ne táplálj illúziókat magadban, a névsor nem lehet olyan hosszú, hogy te is beleférj.
Megértelek, ha méltatlankodsz magadban. Az a pénz, amelyért meg kellett dolgoznunk, soha nem jelent igazi örömöt, természetesnek vesszük. Lelkünk mélyén a szent Potyáról álmodozunk, a kincsről, mely munka nélkül hull az ölünkbe.
Rosszkedvedben fogadd el tőlem a következő példázatot, ha nem is vigasztalásul – mert mások szerencséjét soha nem tudjuk igazán megemészteni –, de legalább azért, hogy világosabban megértsd a helyzetedet. Lehet, hogy már elmeséltem neked, de, esküszöm, nem árt még egyszer meghallgatnod.
Egyszer valamilyen előadás okán egy művelődési otthonban jártam, és betévedtem a galambász szakkör foglalkozására. Amint észrevettem magam, rögtön vissza akartam vonulni, de olyan szívélyesen fogadtak, hogy le kellett ülnöm közéjük legalább néhány percre.
A vita éppen arról folyt, hogy a különféle versenyeken és bemutatókon kik kapják a díjakat, a galambok vagy a galambászok.
– Nem mindegy? – kotyogtam közbe tájékozatlanul.
Értetlenül néztek vissza rám:
– Már hogy volna mindegy?! Ha a galamb számít, akkor bármelyik mezítlábas amatőr előszemtelenkedhetne madaraival egy falusi vagy külvárosi padlásról, és elvihetné a pénzt meg a dicsőséget. Az az egyedül helyes felfogás, miszerint csak a Magyar Galambász Szövetség tagjai jogosultak a díjakra – attól merőben függetlenül, hogy milyen galambokat nevelnek.
56Több mint egy félórát töltöttem el a szakkörben, de elmondhatom: ritkán fordítottam az időmet hasznosabb dologra. Valami nagyon fontosat fogtam fel az életből, és azóta is sokszor elismételgettem magamban: a díjakat nem a galambok kapják, hanem a galambászok, a Magyar Galambász Szövetség tagjai.
Ha egyszer hivatalosan vagy félhivatalosan kizártak vagy kiléptél a Magyar Galambász Szövetségből, rosszabb esetben oda belépni sem tartottad érdemesnek, sorsod örök időre megpecsételtetett, feketeseggű lettél. Azután már nevelhetsz olyan galambokat, amilyeneket csak akarsz: magyar pávagalambot, budapesti rövid csőrű gólyás keringőt, Strasser galambot, Texán galambot, Garibaldi csárdás kis galambját, vagy akár Picasso békegalambját, minden hiába, soha senki nem fogja elismerni a teljesítményedet. Hiába tátod a szádat díjak sültgalambjait várva.
Az államilag vagy más társadalmi szervezetek által futtatott galambászok viszont egyszerűen nem tudnak hibázni. Kudarcaikat itt a Hivatal, az ellenoldalon a Mozgalmak kimagyarázzák és átminősítik sikerré. Az ő galambjaik lehetnek egylábúak vagy félszárnyúak, sőt akár verebek is, tenyészthetnek tévedésből galambgombát, vagy írhatnak tanulmányt Galamb Sándor dramaturgiai kézikönyvéről, ők állnak a szőnyeg szélére, mikor a díjnyertes galambászokat szólítják.
Hát ez a helyzet, és nemcsak a galambvonalon, de azért ne keseredj el, nincs értelme. Egyrészt, mert akkor sem változik semmi, ha a tenyeredbe temeted az arcodat, másrészt annak is megvannak a maga előnyei, ha kívül állsz minden rendű és rangú galambász szövetségen.
A példázatnál maradva akármilyen nyomorultul is élsz, nem szorulsz rá, hogy a „kormányzati fekete galambok”-at elfogadd fehérnek, és a felcsicsázott ellenzéki gerlék sem kell hogy tessenek neked alacsony ívű, visító röpködésükben. Mert bizony a díjak ilyen ellenszolgálatokkal járnak.
Belátom: semmi olyat nem mondtam neked, amit magad is ne tudnál. De becsüld meg azt, ami neked jutott: a többi szenvedelmes galambász jó szavait tisztelettel elvégzett munkád iránt, és meghatott gyönyörködésedet az égen szabadon szárnyaló galambjaidban.
57A Technoch Vállalat 1993-as első félévét lezáró üzleti mérleg kimutatta, hogy a cég könyvkiadó részlege csődbe jutott. Többmilliós adósságot gyűjtött össze, raktárában egészen a mennyezetig halmozódtak az eladatlan kötetek, köztük a nemi élet és a táplálkozás viszonyát elemző „Sex és kex”, egy nőcsábász biliárdbajnok életét bemutató „Sex és rex”, valamint a nemi élet jogi vonatkozásait felölelő „Sex és lex”.
Kézhez kapva a mérleget, Noch József, a vállalat vezérigazgató tulajdonosa berendelte magához a részlegvezetőt, és erélyes hangon felelősségre vonta. A beosztott tehetetlenül tárta szét a karját:
– Hiába; a kultúra és ezen belül az irodalom világszerte válságba került. – Majd rövid gondolkodás után nyomatékképpen még hozzátette: – Leáldozott a Gutenberg-galaxis.
Noch ingerülten csapott az asztalra:
– Ne ködösítsen itt nekem mindenféle Gutenberg-galacsinnal! Én is olvastam már könyvet életemben, nem is egyet, hanem legalább fél tucatot! A könyv éppolyan áru, mint bármi más a világon, egy jó üzletember ezzel is tud pénzt keresni. Nem hiszi? Majd én megmutatom magának. Adjon nekem egy kéziratot, mindegy, hogy milyet.
– Sajnos, már mindent visszaadtunk a szerzőknek.
– Úgy értsem, hogy nem maradt semmi?
– Csak egy filozófiai tanulmánykötet, Gróf Lajos írta: „A világ összes dolgairól és némely egyebekről”. De ez kiadhatatlan, szerződést sem kötöttünk rá.
– Mindegy, adja csak ide.
Noch elment egy liberális hírben álló elméleti alapítványhoz, bemutatta a kéziratot, és anyagi támogatást kért a megjelentetéshez. A kuratórium a témát – a világ összes dolgait és némely egyebeket – kissé szűkre fogottnak találta, ezért Noch hozzáírt egy találomra kiragadott fejezetcímet is: „negatív tendenciák a szubsztancia experimentális megközelítésében” – így a dön58tésre illetékesek már nem támasztottak akadályokat, kiutalták a kért pénzt.
Noch természetesen nem érte be ennyivel. Átgépeltette az első oldalt, a címet „Keresd a nőt!”-re változtatta, Gróf Lajos nevét pedig Lajos grófra – úgy vélte, ez az arisztokrata szerzőre való utalás javítja az esélyeket. A kézirattal most a kormánypárti kiadványok fő szponzoraihoz, a Pénzbankhoz és a Laposteleki Alapítványhoz fordult. Előadta, hogy a könyv a pártállam vétkeiről kívánja lerántani a leplet egy különös és eredeti aspektusból, a nő funkcionáriusokat bemutatva: Ratkó Annától Andics Erzsébeten át egészen Szlovák Juditig. Noch aggódott, hogy valaki beleolvas majd a kéziratba, és nem találja a felsorolt személyeket, megkönnyebbülve tapasztalta, hogy senki sem veszi magának azt a fáradságot, hanem kiutalják a kért összeget.
A befolyt pénzen Noch felvásárolta az államtól a csempészektől elkobzott „kiszőkített” háztartási olajat, tetszetős üvegekbe töltötte, és „Mister Lucifer” márkajelzéssel kölniként hozta forgalomba. A pénzt már többször is megforgatta, mikor a könyvkiadó részlegvezetője figyelmeztette: – Lassan lejár a határidő, melyet a könyv kiadására elvállaltunk. Mindenekelőtt szerződést kellene kötni az íróval, aztán megállapodni egy nyomdával.
Noch felkereste Gróf Lajost, a nyugdíjas öreg tanár elsápadt a megtiszteltetéstől, mikor meghallotta, hogy milyen ügyben keresik. Noch megveregette a vállát:
– Mi a Gutenberg-galacsint szeretnénk, hogy úgy mondjam, tovább görgetni. Ennek jegyében egy rendkívül előnyös szerződést kínálunk önnek. Részesedni fog a haszonból, mégpedig a következő kulcs szerint: egymilliós példányszám fölött minden egyes eladott kötet után ön ezer dollárt kapna. Tehát elég egymillió-egyezer példány ahhoz, hogy ön egymillió dollár boldog tulajdonosa lehessen.
– És mennyiben adnák ki a könyvemet?
– Egyelőre tíz példányban.
– Nem kevés az?
– Itt üzleti szempontok érvényesülnek, ezekhez ön, mint a szellem embere, nem érthet igazán. Le kell tesztelnünk a piacot. A kultúráért természetesen önnek is kell hoznia némi áldozatot, egyelőre a tíz példány egyikét kapja tiszteletdíjul.
– De hát ilyen alacsony példányszámnál a nyomdaköltség sem térül meg.
59– Elfelejtettem megemlíteni, hogy egyelőre nyomdaköltséget sem vállalhatunk, ezt a tíz példányt önnek kell kézzel leírnia. Úgy gondolom, a tetszetősebb kivitel érdekében jó volna, ha minden oldal rajzos jeleneteket ábrázoló betűkkel kezdődne.
A váratlan lehetőségtől felajzott Gróf nekilátott a munkának, kölcsönöket vett fel, hogy megvásárolhassa a papírt és a többi szükséges anyagot. Éjjel-nappal dolgozott, mivel nem tudta kifizetni a villanyszámlát, lakásában kikapcsolták az áramot, a nyugdíjas egy körmére ragasztott gyertyával világított magának. A kézirat margójára széljegyzeteket rótt: „ihatnám”, „ehetném”, „még jó, hogy ahhoz már öreg vagyok!”
Gróf néhány hét múlva elkészült, és le is adta a tíz példányt. Noch egyet-egyet elvitt a szponzoroknak mintegy bizonyítva a vállalt kötelezettség jogszerű teljesítését. Újabb támogatást vett fel egy „Sex és stex” című, a nemi élet és a pénz kapcsolatával foglalkozó műre.
– Látja, nagyjából így kell ezt csinálni! – mondta a könyvkiadó részleg vezetőjének.
– És mi lesz, ha Gróf anyagi igényekkel jelentkezik? – kérdezte aggódva a beosztott.
– Azt is megoldjuk.
A nyugdíjas tanár valóban beperelte őket, de Noch viszontkeresettel élt, arra hivatkozott, hogy a kiadó nevét a méltányosnál kisebb betűvel írták fel a címlapra, és a nem dologi kárért tízmillió forintos kártérítést kért. A bíróság helyt adott az igényének, Gróf a teljesíthetetlen bírság elől a halálba menekült.
A végrendeletében a nyugdíjas tanár bőrét keserű gúnnyal a kiadóra hagyta – más vagyonnal ugyanis nem rendelkezett. Noch elgondolkodva forgatta Gróf testamentumát; a részlegvezetőhöz fordult:
– Ha már itt van ez a bőr, nem lehetne egypár példányt bőrbe kötve kiadni?!
60– Egyre nehezebben viselem el a nyarakat – kezdte B., a decens filozófiadocens. – A meleget még úgy-ahogy eltűröm, de július végén, augusztus elején megjelenik a vadkender. Már ismerem a menetrendjét: először csak a hosszú, fás szárak törnek elő a földből, levelei öt-hat keskeny, fogazott, szétterülő lebenyből állnak, apró, zöld bimbói szártetőző fürtökben ütköznek, majd rövid idő múlva kibomlanak élénksárga virágai. Porát felkapja és széthordja a szél, és egy nap bedagad a szemem tőle, folyik az orrom, nyolcas-tízes sorozatokat prüszkölök, az egész szervezetemet irritálja, a gyengeségtől, ha nem szégyellném, ágynak dőlnék.
A józan ész – értve ezen a feleségemet – azt tanácsolja ilyenkor, hogy el kellene utazni valahová, ahol nem nő vadkender vagy legalábbis elvirult már erre az időre, talán a tengerre, de te is tudod, hogy ez hiú ábránd, az egyetemi fizetésekből a Velencei-tóra sem telik.
Én próbálom megtenni, ami rajtam múlik, a házunk előtti közös kertben már július közepén kitépem a kikelő vadkendert, a homályos sarkokat is ismerem, ahol különös előszeretettel tenyészik, de rá kellett jönnöm, hogy nem sokra megyek vele.
A múlt héten hosszú utat jártam be, és láttam, hogy a vadkender már az egész országot elborította. Száz és száz holdakon hullámzik összefüggő táblákban, a többi gaz már-már szégyenlősen eltűnik a harsány lángolásban.
Hol volt eddig ez a rengeteg vadkender? Gyerekkoromból nem emlékszem rá, hogy virult volna, de valamikor régen okvetlenül tenyésznie kellett, és ami gaz egyszer megtermett a magyar földeken, az már örökre ott lappang a talajban, a felszín közelében vagy mélyebbre elmerülve bekkeli ki a nehéz időket, aztán egyszer, mikor a védekezés csökken vagy el is marad, feltör, és elborít mindent.
Mit gondolsz: ez a feltámadás a titkos lappangásból természeti törvény lehet? Például mi történne, ha Magyarországon 61felhagynának a búzatermesztéssel? Egypár év múlva kiütköznének-e a földből vetés nélküli önmagukat átmentő kalászok, csúcsukon az „élet”-et, néhány búzaszemet ringatva? Ami engem illet, nem hiszek benne, a gaznak mindig is százszoros esélye volt a hasznos növényekkel szemben. De ne is fárasszuk magunkat elméleti találgatásokkal, a parlag százezer holdakkal gyarapodik, a búzanevelő területek zsugorodnak, hamarosan meglátunk majd mindent a gyakorlatban.
A vadkendert az is bátoríthatja, hogy senki sem törődik vele. Agrárminiszterünk, doktor Hobbi Kertész úgy véli, hogy ha már van vadkender, irtani felesleges, inkább azon kellene gondolkodni, hogy miképpen vehetjük hasznát! Ha az igazi kenderből lehet készíteni kenderkötelet, akkor miért ne gyárthatnánk vadkenderből is vadkenderkötelet?! Azt már csak én teszem hozzá, hogy szükség esetén majd csak akad egy vadítélet-végrehajtó is, aki megcsomózza a kötelet.
Az átlagpolgárok azt sem tudják, hogy mi nő a földeken és a kertjeikben. Nem telik nekik az egyre drágább újságokra, nem értesülnek róla, hogy a világ műveltebb felében már keményebben beszélnek, törvénnyel köteleznek mindenkit, hogy irtsa a vadkendert! A magyar embernek ez csak egy virág a sok közül, méghozzá nem is a legalávalóbb: magas, fess tartású. Meghagy a kertjében egy-egy gruppot belőle, ha pedig nincs kertje, vásárol egy-egy csokorral a piacon, érdemes ezt választani, nem adják drágán. Ha pedig az idén megszokta, jövőre már keresi, így lesz majd nemzeti virág – kiszorítva a muskátlit, mindenféle szegfűket, de még a tulipánt is. Már ismerjük azt a pártot, amelyik rájött, hogy a vadkendert kell címervirágnak választani.
Ki örül még a vadkendernek? A kábítószerek élvezői. Szerény drog, hatóanyaga alig egy százaléka a nagy mérgekének, úgy viszonylik az igazi hasishoz vagy a kokainhoz, mint egy magyar vidéki sör a Löwenbrauhoz. Úgy tudom, csak a csúcslevelei használhatóak, ezeket is soká kell válogatni, főzni, amíg nagy nehezen végre árthat vele magának az ember. De minden hátrány eltörpül amellett, hogy ingyen van, és mindenütt meg lehet találni, valósággal kínálja magát.
De hagyjuk a filozófiát, maradjunk meg magánál a jelenségnél, a vadkender-allergiánál, és próbáljunk meg azon segíteni. Vannak gyógyszerek, de úgy tapasztaltam, hogy ezek rosszab62bak a betegségnél, az a lényegük, hogy idegeinket takarékra állítjuk, nem figyelünk semmire sem. – Vadkender? Kit érdekel?!
Én beérem annyival, hogy magasabbra vetem a fejem alját, így több levegő szivárog át lepedékkel borított torkomon.
Kényszeres félálmaimban át-átfut az agyamon, hogy nemcsak én szenvedek ebben a nyavalyában. Százezrek vagy talán már milliók hánykolódnak hozzám hasonlóan fuldokolva és égő szemekkel. Mi volna, ha szólnál nekik, és kitépnénk a vadkenderből annyit, amennyit csak bírunk? Végleg kipusztítani aligha sikerül, már az is nagy eredmény volna, ha a levegő nem fertőződne tovább.
63Míg egyes destruktív alapállású liberális és bolsevista körök – csillagok? – csak a vészharangot igyekeztek megkongatni a sáskarajok magyarországi feltűnése nyomán, addig a valóban nemzeti eszmeiségű erők ezt a jelenséget is megpróbálták az ország javára fordítani.
A Magyar Táplálkozási Fórum egy tervezetet dolgozott ki a sáska népélelmezési célokra való felhasználásáról. A minden részletre kiterjedő elaborátumot nyilvános vitára bocsátották a szakértők körében, a kiadott anyagból mi is közlünk néhány olyan részletet, amely megítélésünk szerint a nagyközönség érdeklődésére is számot tarthat.
„…A sáskafogyasztásnak mint történelmi jelenségnek a gyökerei mélyen belenyúlnak az emberiség múltjába. Feljegyezték, hogy Szent János sivatagbeli magányában gyakran vett magához táplálékul sáskákat, melyeket egyedül a hite erejével Orly-módra készített pontyszeletekké tudott változtatni majonézzel és sült krumplival. A szent könyvekben arról is említés tétetik, hogy Álszent (Pseudosanctus) János igen gyakran ajánlotta fogyasztásra a sáskát, bár ő kizárólag másoknak.
…A magyar nép egészséges fajtaérzékenységével mindig is elvetette a kozmopolita-internacionalista befolyásoltságú ételeket, ezektől való idegenkedését már az elnevezésükben is kifejezte: bécsi szelet, rácponty, orosz krémtorta, franciasaláta és így tovább. A pártállam bukásával bekövetkezett örvendetes tudati változások közé tartozik, hogy a felsorolt ételek fogyasztásáról is hamarosan leszoktak honfitársaink. Helyüket átvették az igazi nemzeti fogások: a feketeleves, a mindig forrón megevett kása, a kormány-szendvics – két ígéret közül kilátszó lóláb – és legújabban a sáska.
…A sáska alkalmasnak látszik a néptáplálkozással kapcsolatos gondok megoldására. Biológiai mutatói kiválóak: húsában kevés a koleszterin és a telített zsírsav, sőt telítetlen is alig-64alig található benne. Mivel a tenyészhelyéül szolgáló mezőkön már évek óta nem permeteznek, és műtrágyát sem szórnak ki, a kártékony kémiai szerektől is mentesnek tekinthető.
…A sáskatenyésztés egyébként is mezőgazdasági stratégiánk fontos részévé válhat. Azok a földek, amelyeket eddig szégyenkezve puszta ugarnak, parlagnak voltunk kénytelenek minősíteni, most fontos szerephez juthatnak mint sáskakeltetők. Hazafias és vallási szempontból rendkívül fontos volna ezeknek a területeknek az ünnepélyes felavatása és felszentelése, a környékről feddhetetlen nemzeti alapokon álló hölgyeket lehetne felkérni sáskaanyának…
…Természetesen komoly gondot kell fordítanunk arra, hogy a szaporításra legalkalmasabb típust válasszuk ki. A három számba jöhető sáskafajta közül a vörös sáska hazánkban végképp kipusztulni látszik, bár egyes tudományos megfigyelések szerint, ha jól megkaparjuk a különböző helyeken jelentkező vándorsáskaegyedeket, hátukon gyakran feltűnik az eredeti vörös szín. Kerülni kell az úgynevezett koalíciós sáskát: a gőgös sáska, az ájtatos manó és a pancser sáska kereszteződését is. Ez a fajta nemcsak olyan rágószervvel van ellátva, hogy egy fél országot képes letarolni, hanem olyan zsebekkel is rendelkezik, melyekben a maradék fél országot is képes elrejteni. Irtása csak négyévenként lehetséges…
…Próbálkozásaink a sáskafogyasztás elterjesztésében már messze túljutottak az elméleti kísérletezés szintjén. Rendkívül fontos, mondhatni megalapozó szerepet játszott az az ebéd, melyet Katona államtitkár adott a Hotel Majestic gálatermében – az alkalom tiszteletére az államtitkár nevét Sáskatonára változtatta. Az államtitkár azt kívánta bizonyítani, hogy a megélhetési költségek növekedéséről szóló hírek erősen eltúlzottak: egy alapvetően sáskahúsból készített ebéd nyolcvan-száz forintból is kiállítható: Az éteksort tatárszentgyörgyi lakodalmas sáskabecsinált nyitotta meg, ezt előételként »sáska-sóskával« követte. Fő fogásként lábakból készült sáskaropogóst szervíroztak, és sáskagerincet nemzeti szósszal. Az ebédet egy kiadós sáskapogácsa zárta le.
…A fogadáson jelen lévő Hobbi Kertész agrárminiszter pohárköszöntőjében kiemelte, hogy a sáskaevés honpolgári kötelességünk, mert minden egyes sáska elfogyasztásával a hazai élelmiszeripart támogatjuk, és a magyar mezőgazdaságot is megszabadítjuk egy-egy kártevőtől…
65…A Pénzbank és a Laposteleki Alapítvány támogatásával létrehozzuk az országos Edd Mac Sáska büféhálózatot egyelőre a rovartanilag rokon Hangya Szövetkezet keretében. A tervezett gyorsételek sorából kiemelkedik a hót sáska…
…A Magyar Táplálkozási Fórum közli Önökkel, hogy legközelebbi körlevelében a többi várható természeti csapás – árvíz, kőhullás, véreső, elsőszülöttek halála – nemzetgazdasági hasznosításával foglalkozik majd.”
66„Ifjú Herceg!
Azt mondják, járod az országot, ünnepelteted magad. Alacsony növésedet kipótolandó naponta magasabb hordóra állsz, és fennen hirdeted, hogy jövőre tiéd lesz Dánia királyi trónja.
Utadban csak egy akadály áll, Jó Hercegem; a dán trón jelenleg foglalt. Mint jól tudod, nagybátyám, Claudius ül rajta, és nagyon úgy fest, hogy magától nem fog megválni tőle. Igyekezned kell tehát, ha el akarod érni célodat.
Az ellenségeid is elismerik, hogy ügyesen csinálod, ifjonti heved céltudatos ravaszsággal párosul. Seregeket gyűjtesz, de elmarod közülük minden lehetséges vetélytársadat, paktumokat kötsz mindenkivel, aki egy körömfeketényit is a hasznodra lehet. Emlékezetem szerint nem így indultál, sírnivalóan tisztességes és bátor ifjúként szegény kocsmák mélyén mondottál ki gazdag szavakat – életrevalóságod szomorú bizonyítéka az a gyorsaság, mellyel túltetted magad illúzióidon.
Szándékaid változását minősíteni nem az én tisztem. Sejtelmeim azt súgják: Isten óvja tőled Dániát, de téged is Dániától. Azt mondják, hogy aki királyságot akar, az jó dolgot akar, az adott esetben erről nem vagyok meggyőződve.
Kizökkent az idő, ó kárhozat! Mikor atyám végtisztességére visszatértem Wittenbergából, nem ismertem rá arra az országra, melyet annak idején itt hagytam. Már dán partra lépve megéreztem, hogy valami rothad az államgépezetben, de csak lassan fogtam fel, mi történt.
Atyám meghalt, nyugossza angyal éneklő sereg! Egykori udvaroncai, emlékének mai megtiprói azt mondják, hogy túlélte önmagát, az öreg Hamlet király akadálya lett minden fejlődésnek, makacssága már rég gúzsba kötötte országunk előrevivő erőit. Bennem a dánnál több a római, megérteném, ha a Történelem fejlődése atyám életét követelte volna áldozatként. Ha fogamat csikorgatva is, de a formát is eltűrném, ahogy végbement: nem nyílt hősi párbajban győzték le, hanem orvul meg67mérgezték, de az az igazság, hogy bukásával Dánia egy millimétert sem haladt előre, egy pancser zsarnok lépett a helyébe.
Mindenki ismeri Claudiust, az országuralkodás zsebtolvaját, ki polcról lopta el a koronát, úgy dugta zsebre. Kit atyámhoz képest kolduson hagyott már a természet maga is: hadari, zavaros beszédű, tisztátalan előítéletek foglya, önmagában Narcissusként tetszelgő, minden ereje kimerül kisszerű földöncsúszó cselszövésekben.
Nézd, mivé lett uralma alatt Dánia! Az ország fele koldussá vált, a szemétből próbálja kikaparni kenyerét, Dánia ifjaira most csukódott rá a reménytelenség koporsója, melyről atyám temetésén voltál szíves beszélni nagy hatású szavakkal. De éjjel fenn van, és dőzsöl a király, vele mulat udvara, a nép kirablói. Nincs oly gazember széles Dániában, ki megrögzött cinkosa ne volna.
Miért csodálkozol tehát, hogy szellemek járkálnak fenn a várbástyákon, hangoztatva vélt vagy valódi igazukat és reménykedve abban, hogy bosszúálló támad csontjaikból. És felvirágzott minden őrület, fertőző fekély, tenyésző gaz, vak balhiedelem, melyet atyám idejében már kipusztultnak hittünk.
És ha legalább megmaradtak volna az ország határai között, becsuktuk volna ajtónkat eltakarni bajainkat és szégyenünket, de Claudius kihívta Dánia ellen minden szomszédunk haragját: belviszályokba avatkozott bele, fegyvereket csempészett, oktalan gőgöt hintett szét, mintha feltett szándéka volna, hogy az egész világon a dáné legyen a leggyűlöltebb név.
Voltunk néhányan, akik nem paríroztunk úgy, ahogy Claudius szerette volna. Ha nem is maradt országunkban egy rejtett zug sem, melyet lovának patái ne tiprottak volna szegénységre és szolgaságra, mi lelkünkben megőriztünk egy talpalatnyit álmaink szabad Dániájából. Védelmeztük ezt szilajon terror és körmönfont praktikák ellen. Munkánkért nem számítottunk jutalomra, hittük, hogy majd elszámol velünk ama Igaz Bíró, de itt a földön többet vesztettünk, mint valaha is képzeltük volna. Nemcsak testi jólétünket kellett feladnunk, de lelkünk, gondolataink minőségéből is engedni kényszerültünk. Mi, akiket Wittenbergában a dolgok sokszínű és az ellentmondásokat is tudomásul vevő szemléletére oktattak, most kénytelen-kelletlen elfogadtuk a harccal járó egyértelműséget; a minden árnyalat nélküli »igen«-t és mindenekelőtt a kizárólagos »nem«-et.
68De térjünk vissza arra a helyszínre, amely egyedül fontos: a Jelenbe. Most, hogy Claudius napjai már meg vannak számlálva, a zenészek hangolják szerszámaikat, hogy mélabús takarodót játsszanak a bukásához, és ők ugyanazok, akik annak idején szerenáddal köszöntötték a trónra lépését. De hát mit is várhatunk a zenészektől?!
Már kefélik a sarat fellépő díszruháikról a trón új pályázói, és te ott állsz az élen, Ifjú Hercegem. Jó lett volna, ha korábban jössz, és nem azzal törődsz, hogy egyezhetnél ki Claudiusszal, hogy manipulálhatnál a rád bízott állami javakkal, méltánytalan előnyt biztosítva magadnak.
De hát ez ma már mindegy, és holnap még mindegyebb lesz. Ha tiéd lesz a hatalom, találsz majd historikusokat, akik a Történelmet átírják majd a szájad íze szerint, bebizonyítják majd, hogy így kellett eljárnod, sőt csakis így járhattál el.
De mindez már nem az én dolgom, az én küldetésem letelik majd, mikor megállok egy pillanatra, és jelentem atyám árnyékának Claudius bukását. A többi néma csend.
Ha életünk hossza lelkünk kívánságaitól függ, akkor nem fogom megérni a Te trónra lépésedet. Ebből a fajtából elég volt nekem Claudius, mindenképpen elég volt, és tudom előre, hogy a te lovad vaspatája is kíméletlenül végigtipor majd régi és új szegényeken. Ezt a szándékodat soha nem is titkoltad, én viszont nem fogadhatom el: Hamlet a bántott félhez tartozik, amíg e zavart golyóban fészkel az emlékezet.
Most hát egész szívemmel Jó Uram magamat ajánlom, zászlaidat Isten óvja.
Hamlet
királyi kastély, Helsingörben, este.”
69Az esetleges rablótámadások meggátlására egy szuperérzékeny német gyártmányú riasztókészüléket szereltek fel a Magyar Bank sóvári fiókjában. Tervezői felmérték, hogy fenyegetett helyzetben a pénztárosnak többnyire nincs módja lenyomni egy gombot, ezért olyan megoldást alkalmaztak, hogy ha öt másodpercig mereven nézi a jelzőt, éles, sivító hangon megszólal egy csengő. Átható hangja kihallatszik az utcára, a járókelők azonnal észlelik, és vagy személyesen lépnek közbe, vagy értesítik a rendőrséget.
Az esemény egész Sóvárt fellelkesítette, csak a Magyar Bank mellett működő divatáru üzlet tulajdonosát sújtotta le. A butikos nagyobb tétel, szemmagasságban kivágott sísapkát szerzett be, abban a feltételezésben, hogy az esetleges bankrablók puszta kényelemből a közelben vásárolják meg az álcázáshoz szükséges kellékeket. Ezt a reményét végképp szertefoszlatta a bank kirakatüvegére kiragasztott felirat, miszerint az intézményt nagy hatékonyságú riasztó biztosítja. A nagyobb üzleti veszteség elkerülésére a butikos kiárusítást hirdetett, a szemmagasságban kivágott sísapkákat eredeti áruk feléért hirdette. Így valóban jelentkezett néhány vevő, a feltételezések szerint jelmezbálon viselték a sapkákat, senki sem sejtette, hogy a vásárlók között egy bűnöző banda is akadt, akik a butikból egyenesen a bankba mentek.
Egy pisztolynak látszó pisztolyt fogtak az alkalmazottakra, pénzt követeltek; a teljes forintkészletet és valutaállományt – a román lej kivételével.
A pénztárosnő gúnyos mosollyal fogadta a felszólítást, kipakolta a pultra a bankjegykötegeket, közben tekintetét a jelzőre összpontosította. A műszaki leírásokban garantált módon a csengő öt másodperc múlva valóban megszólalt, a fültépő vijjogás betöltötte a sóvári főutcát.
A biztosítókészülék megszólalása gyorsabb cselekvésre késztette a rablókat. A forintkötegeket a táskájukba dobálták, a 70valutát pedig egy másik kezelőablaknál berakták BC-számlára – bízva a bank nyilatkozataiban, melyek teljes titoktartást ígértek a számlatulajdonosok személyével kapcsolatban. Dolguk végeztével sietősen eltávoztak.
Észlelve a riasztást, az egyik járókelő megpróbálta felhívni a rendőrséget, de a sóvári kapitányságon már napok óta nem működött a telefon. Hosszú idő telt el, amíg egy járőr arra vetődött, korábbi rossz tapasztalataik nyomán előbb arról tájékozódtak, hogy nem egy rendőrtársuk gyanúsítható-e a bűncselekmény elkövetésével, csak aztán léptek akcióba. További órákat vett igénybe, amíg a központi belügyi raktárból lehozatták azokat a hőálló botokat, melyekkel a forrónyomokat szokták ütni.
A jegyzőkönyv felvétele után a bank fiókvezetője megpróbálta leállítani a változatlanul vijjogó riasztót, de a kísérlete nem járt sikerrel. Kiderült, hogy a készüléket nem a németországi gyárban, hanem egy magyar fióküzemben készítették, és több apró módosítás mellett a kikapcsológombot sem építették be – nehogy a magyar készítmények konkurrenciát jelentsenek a világpiaci versenyben.
A fiókvezető nem tehetett mást, mint hogy fizetés nélküli szabadságra küldte a személyzetet, helyettük a helyőrségi lőtér mellett működő Süketnéma Intézetből hozatott kisegítőket, akik jól bírták az állandó zajt. A bank alkalmazottai nem fogadták el ezt a döntést, sztrájkba léptek, tábláikon feliratok hirdették: „Inkább szabadság nélküli fizetést, mint fizetés nélküli szabadságot!”.
A riasztókészülék változatlanul vijjogott, de néhány nap múlva megszokták a környéken. A köznyelvbe belekerült a „sivít, mint a banki riasztó” hasonlat, útbaigazításnál mind gyakrabban használták az „ott, ahol a riasztó szól” megjelölést, később a sóvári rádió is adaptálta mint szünetjelet.
Hamarosan átalakult a sóvári belváros képe is. Az állandó sivítástól nemcsak a bank épülete, hanem a környékbeli házak falai is megrepedeztek, hamarosan le kellett bontani őket, csak maga a riasztóberendezés maradt érintetlenül.
Az így kialakult szabad térségben megrendezték a „Sóvári Sivító”-t, mely hamarosan az ország legjelentősebb könnyűzenei fesztiváljainak sorába lépett. A fesztivál kiírásában alapvető feltételül szabták meg, hogy az előadásra szánt szerzeményekbe be kell építeni a riasztó hangját, mint alapmotívumot. 71A szakértők véleménye szerint általában ez volt a bemutatott számok legdallamosabb részlete.
Aztán egy nap, fel nem derített okokból, elhallgatott a riasztókészülék. Az emberek nehezen vették tudomásul a hirtelen beálló csendet, esti beszélgetéseiken gyakran felemlegették a sóvári élet egyetlen igazi eseményét: a riasztó vijjogását.
– Nem baj! – vigasztalták egymást. – Nemsokára úgyis jönnek a választások.
72Sixth Nobody junior, a Nemzetközi Hitelalap kelet-közép-európai ügyeinek referense ezen a reggelen a magyar kormányküldöttséggel folytatandó tárgyalásra készült. Még otthoni dolgozószobájában összerendezte a szükséges iratokat, úgy ítélte meg, hogy a mai fordulóban nem kerül sor hosszadalmas megbeszélésekre, ezért délutánra egy külön programot állított be magának. Mivel a Hitelalapnál viselt beosztása túlságosan jelentéktelen volt, megélhetése biztosításához Sixth Nobody junior egy mellékállást is betöltött: pénzügyi főrevizorként a városi sintértelep munkáját felügyelte. Ezekben a napokban néhány olyan visszásságot tapasztalt, mely sürgős orvoslásra szorult, tervezett utasításait felírta egy papírlapra, és hogy kéznél legyen majd, betette az iratgyűjtőjébe.
Lakását elhagyván Sixth Nobody juniort egy kisebb baleset érte, megbotlott a küszöbben, hanyatt vágódott, és beverte a fejét. Bár néhány perces pihenő után talpra tudott állni, szédülés és hányinger kerülgette, látási zavarokkal is küszködött. Az enyhe rosszullét a magyar kormányküldöttséggel való találkozás idejére sem múlt el.
Sixth Nobody junior röviden üdvözölte a megjelenteket, majd csak a legszükségesebb szavakkal rögzítette a forduló témáját: az újabb hitelkérelmek teljesítésével kapcsolatos feltételeket kívánta közölni a magyar politikusokkal.
A referens benyúlt az iratgyűjtőjébe, a rosszullét kiváltotta dekoncentráltsághoz a körülmények szerencsétlen összejátszása is hozzájárult, csak így történhetett, hogy a Hitelalap okirata helyett azt a papírlapot vette elő, melyen a városi sintértelep alkalmazottainak szánt utasításokat rögzítette:
– A mostani nehéz körülmények között nincs helye semmiféle látszathumanizmusnak, egyetlen lehetőségünk van a viszonylagos stabilitás fenntartására: minden vonalon csökkentenünk kell a kiadásokat.
Sixth Nobody junior felemelte a tekintetét, elégedettséggel 73nyugtázta, hogy a magyar küldöttség tagjai helyeslően bólogatnak.
– Rátérek a részletekre – folytatta. – Kétségtelen tény, hogy önök, és főleg az önök hivatali elődjei liberális és pazarló irányítási módszereket alkalmaztak, a kutyák nagyon elszemtelenedtek és elvadultak. Ezt nem lehet tűrni tovább.
A magyar delegáció vezetője egy pillanatnyi megdöbbenés után felnevetett:
– Kutyák?! Nagyon jó! Önnek olyan frappáns humora van, mint Végh főminiszter úrnak. Ha megengedi, ezt a kutya hasonlatot otthon terjeszteni fogjuk.
– Bár önök alkalmaztak bizonyos megszorításokat, a populáció még mindig túl sokat eszik, ez megengedhetetlen, okvetlenül korlátozni kell a belső fogyasztást. Ez alól természetesen csak a csahos szerepét betöltő kutyák jelentenek kivételt, biztonsági okokból a nekik járó koncokat nem szabad csökkenteni.
– Ez így igaz, majd keményebb eszközökhöz nyúlunk.
– Túlságosan sokat ugatnak, zavarják a rendet, és ezzel felesleges terheket rónak az irányítók idegeire. Tudatosítani kell bennük, hogy – képletesen szólva – nem a sintértelep van a kutyákért, hanem a kutyák a sintértelepért.
A magyar küldöttség vezetője lázasan jegyzetelt:
– A szánkból vette ki a szót!
– Ki kell terjeszteni az apportfa használatát.
A vezető magyarázólag fordult a társaihoz:
– A referens úr az áfára gondol.
– Végül van egy saját meglátásom is: a kan kutyák farkából le kell vágni egy darabot, mert mikor elhagyják a fűtött ketreceket, a túlságosan hosszú farkuk miatt csak késve lehet becsukni utánuk az ajtót, és így rengeteg hő elvész.
A küldöttség tagjai töprengve néztek össze.
– Ez már egy kicsit nehezebb ügy, de menni fog.
Még néhány megszorító kikötés hangzott el: az ebek harmincadját ebek negyvenedjére csökkentették, a kutya vacsoráját kötelező jelleggel bizonytalanná tették, és a különféle költséges állategészségügyi módszerek helyett minden kutyaharapást kutyaszőrrel kell gyógyítani.
A magyar küldöttség vezetője bólogatva fogadta az áttételes formában megfogalmazott feltételeket, átvette a „Kutya világ – szűk félesztendő” jelzésű dokumentumvázlatot. A sajtóértekezleten alig titkolt elégedettséggel jelentette ki:
74– Nem is remélhettük, hogy ilyen kedvező, toleráns feltételeket harcolhatunk ki a Nemzetközi Hitelalaptól.
Programjának következő állomásán – még mindig az enyhe rosszullét kiváltotta figyelmetlenséggel küszködve, a városi sintértelepen azt a tervezetet olvasta fel, mely a magyar hiteligények elfogadásának feltételeit tartalmazta. A gyepmesterek egyöntetű felháborodással utasították vissza:
– Nincs a világon egyetlen olyan magára valamit is adó sintértelep, amelyre ezeket a szörnyűségeket rá lehetne kényszeríteni.
75– Tanulnunk kellene a léggömbök példájából – kezdte B., a decens filozófiadocens. – A második világháborúban gyakran előfordult, hogy egy-egy megtámadott ország fővárosa nem tudta megvédeni magát az ellenséges légicsapásoktól, mert sem elegendő vadászgéppel, sem megfelelő elhárító tüzérségi erővel nem rendelkezett. Kényszerű megoldásként hatalmas méretű léggömbrajokat bocsátottak fel, így próbálták zavarni az ellenséges bombázók mozgását. Aztán mikor a hadiszerencse kedvezőre fordult, és a vész elhárult, a béke első légiparádéjaként a bravúrpilóták légcsavarral levadászták a luftballonokat, mint önmagukat túlélt, a normális közlekedést akadályozó tárgyakat.
Ez ma már történelmi közhely, ahhoz viszont már kell bizonyos éleslátás, hogy észrevegyük: a léggömb-zárat ingatag politikai rendszerek békeidőben is alkalmazzák – taktikai eszközként. Hogy jobban megértsd, vegyünk egy példát Magyarország huszadik századbeli történetéből. Vagy tudod, mit? Vegyünk kettőt!
1957-ben a Kádár-rendszer korai időszakában átfogó irodalmi-művészeti bojkott bontakozott ki. Írók vonultak írás helyett elefántcsonttoronyba, egy színésznő pedig egyenesen megesküdött, hogy nem lép színpadra addig, amíg az utolsó orosz katona is be nem csukja maga után az ajtót Csapnál. Azzal most ne foglalkozzunk, hogy az elefántcsonttorony lakbérét végül is a gyűlölt szocialista állam fizette ki, és később ama színésznő is összetette a kezét, ha szerepet kapott – ha ennyire kukacoskodunk, soha nem tudunk összehozni egy hatásos történelmi példázatot.
Szóval a Kádár-rendszer feje fölött védtelenül tátongott a művészeti-irodalmi légtér, valahogy el kellett zárni. A Hatalom csatasorba állította az összes hadra fogható salabakterét és csotrogányát, harcikígyóját és harcibékáját; rég halottnak hitt filozófusimitátorokat szedett elő, akiknek egész életműve nem 76állt többől, mint hogy lefordítottak néhány Marx-tanulmányt csehből lengyelre, párthű századtrombitások avanzsáltak költővé és jelentkeztek bevetésre. Ezeket a vörös léggömböket bocsátották a forradalmi munkás-paraszt légtér védelmére. Aztán ők írták alá a magyar értelmiség nevében az Egyesült Nemzetek Szövetségéhez intézett tiltakozó leveleket, ők petézték tele az újságok és folyóiratok hasábjait, ők vették át sötétkék ruhában a művészeti díjakat.
Szolgálatuk addig tartott, amíg az eszmei légiveszély el nem múlt. Az értelmiség persze megbékélt – a magyar értelmiség lelke elég ingatag és nehezen kiszámítható, de egyet biztosra lehet venni nála: ha elegendő időt hagynak neki, bármilyen hatalommal megbékél. A kiegyezés hangulatában aztán már nem volt szükség a kiérdemesült léggömbökre, le is vadászták őket annak rendje-módja szerint. Kiderült persze, hogy üresek, csak felfújták őket, a légcsavarnak már a szelére is kidurrantak. Az öreg századtrombitásnak például elég volt annyi, hogy lehozták egy kétsoros népies mondókáját:
Aztán hosszú idő telt el, amíg 1990-ben végre ránk köszöntött a valóban plurális demokrácia hajnala, és mint tudod, én szeretem a hajnalt. Csak egy kínos hasonlatosság tűnt fel: az értelmiség most sem gazsulált, és ez a négy évecske rövidnek tűnt arra, hogy megbéküljön. Csak a negyedik-ötödik vonalat sikerült mozgósítaniuk maguk mellett, ez olyan, mintha a konzervgyárban úgy készítenék a gyümölcslekvárt, hogy összesöprik a gyárudvart. A Történelem süllyesztője a szemünk láttára kapcsolt rükvercbe és okádta kifelé az évtizedek alatt felgyűlt hordalékot: a kisegítő jellemszínészeket, a kétoldali megvesztegetésben szenvedő sanda mészárosokat, tanulóként is megbukott tanerőket. Jöttek elő a talonból a makk nyolcasok, tök alsók, és kinevezték őket ásznak.
A légkör megint veszélyekkel terhessé vált, keletről is, nyugatról is, újra léggömböket kellett felküldeni, a dekorátor ezúttal nemzeti színűre pingálta ki őket. A léggömbök most sem tiltakoztak, miért is tiltakoztak volna?! Végre egyszer fenn lehettek, villoghattak a napfényben, és nem kellett hordozniuk semmiféle súlyt. Másra talán nem is valók.
77Ha biztosan tudhatunk valamit is, akkor abban az egyben nincs kétségünk, hogy eljön majd ama repülőnap, mikor ezeket a léggömböket is levadásszák majd. Egy-egy tájékozottabb léggömb már le-leszökik a földre, és „hol lehet altiszt, azt kutatja”.
Bevallom neked, csak egytől félek: lehet, hogy valahol már töltik és festik az új léggömböket, és egyszer majd látjuk őket, amint fejünk fölött felszökkennek az égbe.
78Mi, akik a futball bűvkörében éltünk mindig, és többre becsülve a zöld gyepen vívott csaták izgalmát a zöld asztalnál folyó politikai küzdelmek álfeszültségével, jól emlékszünk még a fradista Dékány doktorra. Az alacsony, szőke balfedezet a mai fogalmak szerint beállóst játszott a poszt legjobbjainak – Zakariásnak, Berendinek, Bányainak – a színvonalán. Dékány doktor már túljár hatvanharmadik évén, ügyvédként nyugalomba vonult, de most is részt vesz a Ferencváros labdarúgó szakosztályának irányításában.
– Hány első osztályú meccsen szerepelt?
– 273-on.
– Válogatott volt?
– Nem, csak a kispadon ültem tizenhárom alkalommal. Kétszer álltam közel a bevetéshez, Svédország ellen a Rasunda stadionban a kezdőcsapatba jelöltek, már kint a pályán melegítettem, mikor Sebes Gusztáv, a kapitány meggondolta magát és lehívott. Második esetben Prágában már öt–nullra vezettünk a csehszlovák csapat ellen, kértem Zakariást, hogy „sérüljön meg”, hadd játsszak legalább egy pár percet, de nem volt hajlandó rá.
– Játékosként mi volt a legnagyobb erőssége?
– A szerelőkészségem. Védekező fedezetként nem csilloghattam, nem mehettem fel a támadásokkal, ha egy méterrel túlléptem a félvonalon, Kispéter Misi, a középhátvédünk már szólt, hogy Pofi, gyere haza! Ha szemben álltam az ellenféllel, és egy másik csatáruk a hátam mögött helyezkedett, Kispéter csak annyit mondott, hogy „kívül” vagy „belül” – a partvonal felé vagy tőlem befelé. Én erre rájátszottam, eldőltem a „rossz” irányba, felkínálva a lehetőséget a csatárnak, hogy elgurítson mellettem, aztán hirtelen visszafordultam, és elcsíptem a labdát. Rengeteg ilyen „taktikai téglá”-t kidolgoztunk, jutott rá időnk, éjszakákat végigbeszélgettünk és végigittunk a fiúkkal. Én valójában nem szerettem a szeszt, de a többiek nem hagyták, 79hogy málnaszörpöt fogyasszak. Csak annyi kedvezményt engedélyeztek, hogy ők nagyfröccsöt rendeltek, én pedig kisfröccsöt vagy hosszúlépést. A futballisták akkoriban barátságban éltek.
– A Fradi–MTK ellentét sem létezett?
– De, az igen. Nem olyanokra gondolok, hogy Sándor Csikar mikor pályára lépett, rögtön azt mondta Dalnokinak: mi van, te favágó, már megint itt vagy? Van öt mázsa fám otthon, gyere el, vágd fel, jól megfizetem. Összecsaptak úgy, hogy a fű is szikrázott, de civilben semmi bajuk nem volt egymással. Azt viszont nehezen nyeltem le, mikor 1953-ban az utolsó forduló előtt már bajnoknak számítottunk, de az MTK megóvta az egyik meccsét, visszakapta a két pontot, aztán az Üllői úton megvertek minket és így lettek elsők.
– Hány klubban játszott a pályafutása során?
– Végig egyben, a Ferencvárosban, 1945-től 1961-ig. Rajongtam az egyesületért, még tizenöt éves koromban a Sárosi doktor adott nekem egy tábla csokit, mert az edzésen dobáltam be neki a labdát, lehet ezt elfelejteni?! Hívtak más csapatokba, mikor szétszedték a Fradit, Puskás azt mondta nekem: gyere át hozzánk, Pofi, azt nem garantálom, hogy minden meccsen játszani fogsz, de mindig megkapod azt a pénzt, amit a többiek. Nem mentem.
– Miért hagyta abba 1961-ben? Még csak harminckét éves volt, és a posztja rangsorán az első öt között szerepelt.
– Az történt, hogy az egyik tréning után félrevont az edző…
– Ki volt az?
– Hadd ne mondjam meg a nevét, már meghalt. Ha nagyon érdekli, nézze meg a régi sportújságban, hogy ki volt akkoriban a Fradi edzője. Szóval félrevon: Pofi, most szóltak át a szakszervezettől, hogy baj van veled, túl sokat dumálsz, szidod a rendszert. Meglepődtem, ami a dumát illeti, az igaz volt, a magamfajta alacsony emberek mindig agresszívek, lásd például Napóleont vagy Sztálint, ha a csapat érdekeiről volt szó, mindig én tátottam el a számat, de a politikától távol tartottam magam. Egyszer már korábban is megpróbáltak belekeverni hasonló ügyekbe. Kertész Tomi, aki évekig játszott nálunk jobbszélsőt, zsidó fiú volt, szerettem őt annak idején, még én ajánlottam, hogy hozzák át a Vasutasoktól. Egyszer egy Honvéd-meccsen Puskásék beszorítottak minket a tizenhatosunkra, a fülünkön vettük a levegőt, Kertész pedig csak ácsorgott a pálya szélén. 80Odamentem hozzá és azt mondtam: annyi millió tisztességes zsidó meghalt a háború alatt, és pont te maradtál életben, aki lopod itt a napot! Ebből nem sikerült ügyet csinálni, mert Tomi nem haragudott rám; később, mikor főmérnök lett és járta a világot, mindenhonnan írt nekem.
Az edző szavait nem hagyhattam annyiban, bementem az Élelmiszeripari Szakszervezet elnökéhez, a fő patrónusunkhoz és megkértem, mondja meg, milyen politikai kifogásokat támaszt ellenem. Az elnök csak nézett rám, semmiről sem tudott. A következő edzésen elmondtam a trénerünknek, hogy miről beszéltünk, kértem, üljünk le hármasban tisztázni az ügyet. Ő csak legyintett: sokat tudnék mesélni, ha lehetne, de jobb, ha nem forszírozzuk a dolgokat. Akkor megértettem, hogy itt nekem már a cukor is keserű, és ahogy mondani szokás, szögre akasztottam a csukámat.
Utána edzősködtem a Láng Vasasban. Ez a tevékenységem addig tartott, amíg a januári alapozásnál megkérdezte az elnöke, hogy márciusban milyen összeállításban kezdünk majd. Mondtam neki, hogy valószínűleg három kapussal állunk fel és elköszöntem.
Mintha eleve el akarna hárítani egy ellenvetést, Dékány doktor felemeli a karját:
– Ezt ne vegye panasznak, mert ami szépet és jót az élettől kaptam, azt mind a sportnak köszönhettem. Apám mozdonyfűtő volt a MÁV-nál, egy vasutas kolónián laktunk, 1944. július másodikán a nagy szőnyegbombázás elsöpörte a házunkat a föld színéről, akkor a Szent László utcába mentünk egy egyszoba konyhás lakásba, és ott éltem egészen 1949-ig. Mikor bekerültem az első csapatba, fehérneműt, cipőt, ruhát kaptam a klubtól, szereztek nekem egy kétszobás bérlakást is, és berendezték zöld bútorokkal. 1956 tavaszán egy ismerősömtől átvettem egy félig kész zuglói házat, a Fradi segített befejezni, ma is ott lakunk a feleségemmel. Lehet, hogy mások sokkal többet hoztak ki a sportból, de mi még 4–600 forintért játszottunk egy meccset, és nem 4–500 ezerért, mint mostanában előfordul, és egy edző sem kérhetett nyolcmillió forintot, ha áthívták egy másik klubhoz. De hagyjuk a focit.
– Hogy ment a tanulás?
– Elemiben, középiskolában végig tiszta kitűnő voltam, 1947-ben érettségiztem a Wesselényi Felsőkereskedelmiben.
– Mi vonzotta a jogi pályára?
81– Semmi. Eredetileg orvosnak jelentkeztem, de három évig nem vettek fel. Amikor láttam, hogy nem sikerül, akkor felvételiztem a jogi karra, 1950-ben.
– Össze tudta egyeztetni a focit a tanulással?
– Nekem ez sohasem okozott gondot, épp ezért nehezen fogom fel, ha ma egy játékos panaszkodik: nem tudom hozni a formámat, mert nekem magamnak kell törődnöm az autóm szervizével. Az edzőim eleinte válaszút elé akartak állítani: vagy a Fradi, vagy az egyetem, őket is meg tudtam győzni, hogy ez a két foglalatosság nem zárja ki egymást.
Az egyetemen kezdtem egy kicsit hanyagolni a tanulást, mindenki haver volt. Egyszer büntetőjogból vizsgáztam, nem brillíroztam a feleletemmel, mikor végeztem, a professzor rám nézett:
– Ráérsz mostanában?
– Igen.
– Akkor gyere el még egyszer vizsgázni.
– És ha azt mondtam volna, hogy nem érek rá?
– Akkor átengedlek.
Az előadások felét-negyedét kihagytam, a jegyzetekből pótoltam be az anyagot. Végül is közepesre diplomáztam, a nemzetközi jog és az általános jogtörténet volt a kedvencem, a leggyengébb jegyet oroszból kaptam.
– A gimnáziumban egy padban ültem egy fiúval, aki – magához hasonlóan – a futball mellett szerzett diplomát. Később sokszor találkoztam vele, mindig rosszkedvű volt, sőt komor, egyszer azt mondta: a diplomáért a fiatalságommal fizettem. Maga hogy viselte el hangulatilag ezeket az éveket?
– Engem nem nyomott ez a kettős terhelés, sokat hülyéskedtem a csapattársaimmal, „Ékszerész”-nek hívtak, mert a külföldi túrákról hoztam nekik órákat és olcsó fuxokat. Mikor végeztünk, a professzor elköszönt tőlünk. Dékány doktor eltöpreng. – Hogy is hívták? A, B, C, D, E…
Csodálkozva kérdezem:
– Miért sorolja itt az ábécét?
– Mert így eszembe szoktak jutni a nevek – legyint. – Ez most sajnos nem jött be. Szóval ez a professzor azzal bocsátott el minket, hogy mindent, amit itt tanultatok, el kell felejtenetek. És igaza is lett, mikor a bíróságon az egyik tanáromra hivatkoztam, európai hírű jogi tekintélyre, azt felelték: maga itt ne idézgessen, ügyvéd úr, mi nem a kódexekhez, hanem a Legfel82sőbb Bíróság által meghatározott helyes alapelvekhez tartjuk magunkat.
– A klub segített az elhelyezkedésben?
– Én a pályámon soha nem kértem a Fradi segítségét. A Szeszipari Vállalat jogi irodájában kezdtem, az itteni munkám mellett 1959-ben elmentem a Kertész utcai ügyvédi munkaközösségbe jelöltnek. A standbeli ügyvédeket helyettesítettem, eljártam a bíróságra. 1960-ban Onódy Lajos áthívott a Büfé Vállalathoz, a jogi osztályt vezettem náluk.
1964-ben Onódyt letartóztatták, biztos maga is emlékszik még az ügyre. Akkoriban mindenki azon csámcsogott: dolce vita-bolsevita, csokoládéban fürösztött színésznők, vesztegetések, sikkasztások, valójában az utolsó koncepciós perek egyike volt. A Halász-tanács két évre ítélte el Onódyt. Somogyi Jenő lett az utóda, a székfoglaló beszédében kijelentette: mindenki dolgozzon csak tovább nyugodtan, de engem külön behívatott:
– Ön Onódy bizalmi embere volt, nekem is szükségem van ilyen beosztottra, viszont nincs hozzá üres státusom. Azt hiszem, ebből le tudja vonni a megfelelő következtetést.
– Természetesen, kérek két hetet a távozásra.
– Adok egy hónapot.
1965-ben léptem be a 21-es Számú Ügyvédi Munkaközösségbe, amely a Népszínház utcában működött. Addigra már megfelelő praxist alakítottam ki, utcáról érkező ügyfeleket nem fogadtam, csak azokkal foglalkoztam, akik név szerint kerestek engem.
A cigány emberek mindig is vonzódtak hozzám, játékoskoromban barátkoztam a nagy prímásokkal, Sallai Misivel, aki a Fradi-indulót szerezte, Toki Horváthtal. Most kliensként is elsősorban cigányok jöttek hozzám, a szakmában csak Vajdának hívtak.
A cigányok életformájukból következőleg intellektuális bűncselekményt ritkán követtek el, túlnyomórészt erőszakos ügyek: rablás, nemi erkölcsbe ütköző „balhék” szerepeltek a rovásukon. Gyilkos védelmét nem vállaltam.
– Azt nem tételezte fel, hogy az illető személy esetleg ártatlan?
– A gyilkossági ügyeket a rendőrség mindig alaposan kivizsgálja, harminc év alatt, ha jól emlékszem, összesen három személyt mentettek fel a gyilkosság vádja alól.
83– Tudom, hogy furcsa kérdés, de volt kedvence az ügyfelek között?
– Szerettem a jó memóriájú ügyfeleket, mert rájuk lehetett építeni megfelelő taktikát, a rendőrök és a bírák sem tudták összezavarni őket. Emlékszem egy műkincskereskedőre, restaurátorokat foglalkoztatott, fejből tudta a periratokhoz csatolt 250 tételes vagyontárgyjegyzéket.
Maga a kapcsolattartás sok nehézséggel járt. A cigányok tömegben szeretnek mozogni, négyen-öten is betódultak az irodámba:
– Azonnal kimentek, csak a gyanúsított maradhat meg egy kísérő!
Megpróbáltak egymás között cigányul beszélni, de ezt sem tűrtem:
– Nekem ne nyomjátok a roma vakert, mert úgy elküldelek titeket, hogy egy hétig egy irányba szaladtok.
Mikor végre előadták, hogy mi történt, sokszor fel sem tudtam fogni, miért tehették. Olyan emberek másztak bele filléres piszlicsári ügyekbe, akik sorra vették meg a régi zuglói házakat, és palotákat emeltek a helyükbe:
– Miért követted el, hiszen gazdagon éltél?!
Ők sem tudták megmagyarázni, én, mint lélektanban laikus, úgy gondolom, a vérmérsékletükkel állhat összefüggésben. Hazudni nem hagytam magamnak:
– Ide nézz a komálósba egyenest! Te követted el ezt a balhét?
Igazából csak egyszer csaptak be. Egy kigyúrt pincérfiú, akkora volt, mint egy telefonfülke, egy tengerész feleségével folytatott szerelmi viszonyt. Ha a férj elutazott, oda is költözött a lakásba. Aztán ahogy lenni szokott, a tengerész egyszer a vártnál korábban jött haza, és ott találta a párocskát az ágyban. Verekedés tört ki, a férjet hordágyon vitték el a mentők, maradandó sérüléseket szenvedett. A pincér és a szeretője úgy nyilatkozott, hogy a férj kezdeményezte a verekedést, ezért jogos védelmi helyzet állt fenn. Én mint védő, kértem a felmentésüket, a bíróság el is fogadta az érvelésemet. Mikor jött be a pincér az irodámba, megkérdeztem tőle:
– Most már megmondhatod: csakugyan így történt?
A képembe röhögött:
– Ugyan már! Még be sem lépett az ajtón, már ütöttem és rúgtam.
84– Miért hazudtál nekem is, aki védtelek téged? Ha nem kötne az ügyvédi titoktartás, feljelentenélek!
Nem vagyok a pénzem ellensége, de nem fogadtam el tőle a honoráriumot.
– Hogy fizettek az ügyfelei?
– Nyolcvan százalékuk tisztességgel elszámolt velem. Aki sáros maradt, előbb-utóbb az is felkeresett valamilyen ügyben, ilyenkor azt mondtam nekik: ha azt akarod, hogy szóba álljak veled, akkor most ide leteszed a pénzt.
Sok csatát vívtam, aztán több mint harminc év után kezdtem elfáradni. A szervezetem benyújtotta a számlát: magas a vércukrom, hasnyálmirigybajok is felléptek, jobbnak láttam, ha nyugdíjba vonulok. Aktív koromban havi tizenegyezer járulékot fizettem be – még jó pénzbe, most 6600 forintos járandóságot állapítottak meg. Bevallom: protekciót kerestem, most 14 900 forintot kapok. Már csak a folyamatban levő ügyeimet viszem végig.
Dékány doktor egyre sűrűbben nézi az óráját, délután otthon játszik a Ferencváros a Honvéd ellen, szeretne időben kiérni a pályára. De, mivel ügyvédről van szó, egy kérdést nem lehet kikerülni:
– Foglalkozik mostanában politikával?
– Nézze: mi az Állam és Jogtudományi Egyetemen végeztünk, tehát mi vagyunk az egyetlenek, akik iskolában tanultuk a politikát, ezért sokan azt hisszük, hogy értünk is hozzá. 1990-ben elindultam az országgyűlési képviselő-választáson, a Kisgazdapárt ferencvárosi jelöltje voltam, Szabó Iván és Tölgyesi Péter után a harmadik lettem, de jó néhány szavazatot hoztam a pártnak. Ma már nem vállalok semmi hasonlót. Az élet persze érdekel, rosszul alszom, reggel hatkor már nézem a tévét, azt a műsorvezetőt… Hogy is hívják? A, B, C, D – sorolja lassan a betűket.
85Doktor Gunnar Gunnarson, a Svéd Királyi Akadémia megbízottja a budapesti Hotel …-be hívott meg egy fontosnak jelzett beszélgetésre. (A kipontozott rész nevesítésére van mód – természetesen megfelelő díjazás ellenében. Ezzel kapcsolatban versenytárgyalást hirdetek, a pályázni kívánó szállodák nálam vehetik át az információs egységcsomagot 10 000 forint plusz áfa áron.)
Gunnarson úr már várt rám, ragaszkodott hozzá, hogy kihozathasson egy-egy whiskyt. Mikor kezébe foghatta a poharat, közölte velem, hogy ebben az évben én kapom meg az irodalmi Nobel-díjat, szemében a valódi meghatottság könnyeivel gratulált.
– Ez a díj méltó helyre került, a szellem valódi hordozóját, a futó érzések és illékony hangulatok mesteri megsejtőjét és ábrázolóját jutalmazták vele.
Akik ismernek engem, természetesnek találják, hogy elrejtettem jogos neheztelésemet, amiért ilyen késéssel kaptam meg ezt a díjat. Sérelmeimen felülemelkedve gyakorlati kérdésekre tereltem a szót:
– Mennyi a Nobel-díj összege?
– Mintegy kétszázezer dollár.
A pincértől kértem egy újságot (az újság nevének feltüntetésére is érvényes a fentebb említett versenytárgyalási forma, ez az információs egységcsomag is nálam igényelhető 9000 forint plusz áfa ellenében), megnéztem a dollár árfolyamát, aznap 104 forint körül jegyezték.
– Akkor ez mintegy húszmillió forintot tesz ki. Nem mondhatjuk túl soknak, ezért feltétlenül meg kell oldanunk, hogy ezt a pénzt lehetőleg minél kevesebb levonással kaphassam kézhez. Én, mint a szellem valódi hordozója, a futó érzések és illékony hangulatok mesteri megsejtője és ábrázolója – mint ahogy Ön volt szíves jellemezni engem –, ehhez természetesen nem nagyon értek, ezért csak egy lehetséges elképzelést vázolnék fel.
86– Hallgatom Önt! – mondta Gunnarson úr a rá oly jellemző szívélyességgel.
– Tájékoztatni kívánom, hogy nekem van egy kisebb, lényegileg egyszemélyes betéti társaságom, az Áhrem Művészeti és Gazdasági Bt. Itteni tevékenységem viszonylag széles körre terjed ki – jogosítványom a gyertyaöntéstől a lovasfutár-szolgálatig, dodzsemek működtetésétől ravatalozók fenntartásáig terjed, bár elsősorban természetesen a művészettel foglalkozom.
– Rendkívül érdekes, amit mondott, bizonyára az én hibám, hogy nem fogom fel, milyen kapcsolatban áll beszélgetésünk alaptémájával.
– Mindezt azért bocsátottam előre, hogy megkérdezzem: volna-e mód rá, hogy a Nobel-díjat ne nekem adják, hanem az Áhrem Művészeti és Gazdasági Betéti Társaság kapja?
Gunnarson úr továbbra is töprengeni látszott:
– Ne vegye dicsekvésnek, uram, de negyven éve állok a Nobel-díj kuratóriumának élén, sokszoros tapasztalatból tudom, hogy a lángészt a – mondjuk úgy – különctől csak egy lépés választja el, mégis ki merem jelenteni, hogy még soha nem fordultak hozzám hasonló kéréssel. Örülnék, ha elmondaná, hogy milyen meggondolások mozgatják.
– Szívesen szolgálok magyarázattal, bár attól tartok, hogy én mint a futó érzések és illékony hangulatok megsejtetője és ábrázolója, nem tudok kellő pontossággal fogalmazni, ezért igyekszem a lényegre szorítkozni. Ha mint magánszemély kapom meg a Nobel-díjat, akkor kumulatív módon bekerül a személyi jövedelemadó-alapomba, és negyvennégy százalékos adókulcs alá esik. Mivel én az adóbevallásnál a tízszázalékos általános költségelszámolási formát alkalmazom, nem volna módom a Nobel-díjnak mint tételnek tíz százalék fölötti ellensúlyozására, különféle egyedi, rendkívüli költségek felszámítására. Az Áhrem Betéti Társaságon keresztül viszont lehetőségem nyílik bizonyos csökkentő megoldásokra: levonhatok lízingdíjakat, igénybe vehetem a félszázalékos reprezentációs keretet, és magunk között legyen mondva, annyi számlát vásárolhatok a számlaösszeg húsz százalékáért, amennyit nem szégyellek. Adott esetben most erőt veszek magamon és nem leszek szégyenlős.
– Értem, művész úr – mondta doktor Gunnar Gunnarson a rá oly jellemző férfias komolysággal. – Természetesen teljesítem 87a kívánságát, bár minden bizonnyal kelt majd némi feltűnést, ha bejelentem majd a díszközönségnek, hogy az 1994-es Nobel-díjat az Áhrem Művészeti és Gazdasági Betéti Társaság nyerte a futó érzések és illékony hangulatok megsejtéséért.
– Gondolom, számos televíziós állomás is közvetíti majd az eseményt, ezért szeretném, ha megemlítené gyertyaöntő és lovasfutár-szolgálatunkat, illetve lehetőségeinket világszínvonalú dodzsemek és ravatalozók működtetésére. Jelenleg ugyan egyik szakággal sem foglalkozunk, de a jogosítványaink élnek, és hátha éppen ez a közvetítés hozza meg a megfelelő partnert.
– Végül is semmi akadályt nem látok. Úgy gondolom, ez az idők szava, hozzá kell szoknunk egy új korszak újfajta jelenségeihez. Óhajt még valamit?
– Újfent kérem: vegye számításba, hogy a szellem embere, a futó érzések és illékony hangulatok megsejtője vagyok, és bátortalanul botorkálok a rideg gyakorlati világ útvesztőiben. Félek, hogy naivnak és túlságosan elvont gondolkodásúnak talál majd, de azt szeretném, ha a Nobel-díjat nem utalnák át Magyarországra, mert az átváltással jelentős százalékveszteséget szenvednék el. A díjat sajnos letagadni nem tudom, de igyekszem megkeresni a módot, hogy forintban számolhassak el.
– És mi történjen a kétszázezer dollárral?
– Át kellene utalni Bulgáriába, Sztára Mahorka városába „Áhrem Áhremovics” Szövetkezet nevére.
– Létezik ilyen?
– Momentán még nem, de órák alatt meg tudom alapítani társaságom bolgár részlegét.
– De hát mihez kezd ott a pénzzel?
– Ön előtt nincsenek titkaim. Már korábban értesültem róla, hogy Sztára Mahorkában most készülnek felszámolni a régi temetőt, és valutáért rendkívül jutányosan meg lehetne vásárolni a régi márvány sírköveket, több ezer darabot. Az eredeti feliratok eltávolítása után csak némi polírozásra volna szükség, és újra felhasználhatókká válnának. Az Áhrem Betéti Társaság ravatalozói jogosítványával élve behoznánk ezeket a sírköveket, és a magyar piacon értékesítenénk őket. Mivel módunkban állana ennek az akciónak vallási jelleget tulajdonítani, a műveletet semmiféle adóvonzat nem terhelné. Kedvező árakat érhetnénk el, számításaim szerint meg lehetne duplázni a Nobel-díj eredeti összegét.
– Fantasztikus! – mondta Gunnar Gunnarson, hangjában a rá 88oly jellemző férfias elismeréssel –, de gondolom, ezt még nem kell az utolsó lépésnek tekintenünk.
– Korántsem. Ebből a pénzből létrehoznék egy alapítványt, mely a még életben levő Nobel-díjasok támogatását tűzné ki célul. A névadó előtti tisztelgésként talán „Lelki Dinamit Nobel Alfréd Alapítvány”-nak lehetne elnevezni.
– Lehetséges, hogy rosszul ítélem meg a dolgokat, de ismereteim szerint a Nobel-díjasok közül kevesen szorulnak gyámolításra – legalábbis anyagi tekintetben.
– Éppen ezért volna kifizetődő vállalkozás ez az alapítvány. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy mint friss Nobel-díjas, csak én tölthetem be az alapítványi elnöki, továbbá a főkurátori tisztséget. Legyen meggyőződve, hogy megfelelően gazdálkodnék a lehetőségekkel.
– Már ezzel kapcsolatban is kialakította az elképzeléseit?
– Ez az alapítvány, amely nevében hordja a legnagyobb polgári díjat, joggal keltené fel a világ minden országának a figyelmét, vagy azért, mert ad a kialakult tekintélyére, vagy mert éppen megerősítésre szorul nemzetközi reputációja. Biztos vagyok benne, hogy az adományok özönlenének a számlánkra, és egyéb támogatásra is számíthatnánk. Biztos vagyok benne, hogy világméretű versengés bontakozna ki, számos ország szeretné, ha náluk hoznánk létre székhelyünket, városokat, szigeteket, sőt egész tartományokat ajánlanának fel a „Lelki Dinamit Nobel Alfréd Alapítvány”-nak.
– És Ön melyiket szándékozna elfogadni?
– Természetesen mindet, ez csak növelné a mozgásterünket. Csak futó ötletként vetem fel, hogy felvenném a kapcsolatot a világ nagy szektáival. Alkalmat nyújtanék a velük kapcsolatos tévhitek megcáfolására, miszerint ők csak gyűjtik a pénzt, de nem adakoznak, mi bármekkora összeget elfogadnánk tőlük.
– Gondolja, hogy erre hajlandók volnának?
– Nyilvánosan a világsajtóban szólítanám fel őket, csak jó hírük teljes feláldozásával utasíthatnák vissza az ajánlatunkat, ezt semmiképp sem mernék megkockáztatni. Én lennék az első, akinek sikerülne megfejni a gurukat. Ezen a vonalon tovább haladva szó lehetne bizonyos pénzek fehérre mosásáról is az alapítványon keresztül.
– Az elgondolás nagyvonalú, sőt merész, de nem értem, hagy Ön milyen személyes hasznot húzhat belőle?
– Ne várjon tőlem túl sokat, hiszen mint szíveskedett meg89jegyezni, a futó érzések és illékony hangulatok megsejtője vagyok, ha mesteri fokon is. Én a lelki elégtétel érzésén kívül, mely eltölt minden önzetlenül munkálkodó szellemet, legfeljebb olyanokra gondolok, hogy az alapítvány tőkéjének beruházásánál előnyben részesíthetné azokat a vállalatokat, melyek hajlandók volnának fáradozásaimat az összeg húsz százalékával honorálni – természetesen diszkrét formában. Továbbá mint főkurátor, én szabnám meg az elnöki javadalmazásomat és mint elnök, a részemre mint főkurátornak járó juttatásokat. Biztosíthatom, hogy mindkét minőségemben megfelelően méltányolnám a szolgálataimat.
– És miképp védekezne az adóhatóságok ellen?
– Mivel a „Lelki Dinamit Nobel Alfréd Alapítvány” nemzetközi jellegű volna, sem a magyar, sem a külföldi hatóságok nem befolyásolhatják a működését. Különben is, ez volna az első alapítvány, melynek ügyeibe a magyar állam megpróbálna beleszólni. Felfedtem kártyáimat Ön előtt, Gunnarson úr, már csak egyetlen kérdés maradt nyitva: bírom-e terveimhez az ön bizalmát és támogatását.
– A magam részéről kötelességszerűen tájékoztatom majd a Svéd Királyi Akadémia illetékeseit, és beterjesztek majd egy kiegészítést is.
– Ez miben áll?
– Javasolni fogom, hogy önt ne csak az irodalmi, hanem a közgazdasági Nobel-díjjal is megjutalmazzák. Rendelkezem bizonyos ökonómiai jártassággal, ezért bátran kijelenthetem, hogy hosszú életem során nem hallottam összetettebb és körültekintőbb gazdasági elemzést, mint amit az imént volt szerencsém megismerni.
Lesütöttem a szemem, és tiltakozóan intettem:
– Ön túlértékel engem, Gunnarson úr, és érdemtelenül elbizakodottá tesz. Higgye el: én is ugyanazt csinálom, mint Magyarországon mindenki, aki szeretne úgy élni és dolgozni, hogy az állam ne vegye el tőle keresetének nagyobbik felét.
901956. október 23-án kora este, mikor az Országház előtt tüntetők kifütyülték az őket elvtársaknak szólító Nagy Imrét, én a vállamra vetettem egy emlékül félig ronggyá tépett nemzeti zászlót, és hazaballagtam Kőbányára. Már 9 óra körül járhatott, mikor régi szerelmem, M. kijött hozzánk. Elmondta, hogy a Rádió épületénél áll a harc, ő is belekeveredett a tumultusba, és elvesztette a retiküljét az igazolványaival együtt. Próbáltam megnyugtatni, hogy semmi baj sem fenyegeti: ha a rend helyreáll, majd kap másik személyit, ha pedig kitör a forradalom, senki sem fog igazolványokat kérni tőle. Hazakísértem M.-et, utána a Szabad Nép székháza felé indultam. A József körút elején már két villamoskocsi lángolt, teherautókon hallgatag osztagok tartottak valamilyen titokzatos cél felé. Bent a pártlap székházában a főszerkesztő, Horváth Márton beszélt a hangszóróban, nyugalomra és távozásra próbálta rábírni a tömeget. Ekkor hirtelen megjelent egy férfi, és a lángoló villamosok fényében felmutatott egy véres diáksapkát és egy vérrel átitatott fehér zsebkendőt:
– A Rádiónál ölik a gyerekeket!
A hangszóróból csak egy mély, húzó lélegzetvételt lehetett hallani, majd a főszerkesztő végképp elhallgatott.
Tovább indultam felfelé a Rákóczi úton, a Vas utcánál lefordultam – akkoriban oda jártam a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Három évfolyamtársammal is találkoztam, megálltunk tanakodni, ösztönösen szerettünk volna valamilyen fegyvert kapni a kezünkbe, széttörtünk egy virágárus standra láncolt széket, mindegyikünknek jutott egy-egy láb.
A Bródy Sándor utca sarkánál megálltunk. Balra a Gutenberg tér felé egy tank állt, vezetője nyilvánvalóan nem tudta eldönteni, hová csatlakozzék, ezért, hogy felmentesse magát a szerepvállalás kötelezettsége alól, inkább kiengedte a benzint a tartályból.
Egy másik tank a Rádió bejáratával szemben állt meg, és 91ágyújával befelé lőtt, a védők az épület belsejéből és a háztetőről viszonozták a tüzet. Az egész utca dörgött a sorozatok visszhangjától, mintha egyszerre száz kovács sújtott volna le kalapácsával.
Ez az ostrom reggelre eldőlt, megalakult a Szabad Kossuth Rádió. Küldetésében és küzdelmében aztán túlélte a november 4-i szovjet beavatkozást, munkatársai közül néhányan illegális újságokba húzódtak vissza folytatni az ellenállást, majd bojkottal, hallgatással tiltakoztak. A legbátrabbak börtönbe kerültek, egykori osztálytársam, Szirmai Ottó bitófán veszett el.
Később, már 1957-ben beszélgettem egy író-pártfunkcionáriussal. Vesztenivalóm nem sok maradt, a főiskoláról már el kellett jönnöm, megengedhettem magamnak, hogy mindent kimondjak, ami csak az eszembe jut:
– A Rádió ostroma folytatódik, csak most ti, a Hatalom vagytok kívül, s mi belül. Most ti szeretnétek megszerezni a Hangot, a lehetőséget az emberek tájékoztatására.
A funkcionáriusnak megtetszhetett ez a kép, mert később felhasználta az egyik regényében, én meg elmehettem egy évre kazánt szerelni.
Végül ez a második ostrom is áttört, a Hatalom megtalálta a maga zsoldosait, a Szabad Kossuth rádió régi tagjai közül is sokan jelentkeztek náluk szolgálattételre. Ekkor mondta egy öreg barátom:
– Ha valaki ezt a tíz évet úgy töltötte el a rádióban, hogy semmiféle fegyelmi ügye nem adódott, és egyszer sem bocsátották el, azt minden bírói ítélet nélkül a falhoz lehetne állítani és kivégezni.
A barátom, azt hiszem, nem a hangtechnikusokra vagy a takarítókra gondolt.
A történelem kedvelheti az egyszer-kétszer már bevált helyszíneket, mert a rendszerváltás első hullámai, mondhatnánk hanghullámai is a rádióból indultak ki. Nagy hatású, országos felfedezésekben gazdag műsorok bomlasztották szét a szocialista állampropaganda megrendült bástyáit. Aztán 1990-ben ez a harmadik ostrom is áttört, a felületes vagy optimista – ezt a két tulajdonságot egyébként is kevés választja el egymástól – szemlélők úgy képzelték, hogy évszázados béke köszönt majd a rádióra.
Aztán mégis bekövetkezett a negyedik ostrom, ez a mostani. Mint minden várvívást, ezt is előcsatározások vezették be. 92A jövendő támadók felsorakoztatták demonstráló segédcsapataikat, a Bródy Sándor utca sorozatos tüntetések színhelyévé vált. Rikoltozó üregurak és hölgyek vonultak fel táblára festett kínrímekkel, melyek közül csak az a bizonyos német mondóka hiányzott: – „Wir alten Affen sind die neuen Waffen!” –, vagyis mi öreg majmok vagyunk az öreg fegyverek. A B(alhé) Gárda szigorú telefoninspekciót tartva szidott minden ellenzékinek bélyegzett műsort.
Aztán megkezdődött a végső rohamot előkészítő belső bomlasztás is. Leváltották a régi várkapitányt – ki gondolta volna, hogy komolyan veszi majd esküjét?! Egy alkapitányt kellett kinevezni a helyébe. Ki legyen az?! – tűnődött el néhai Végh főminiszter úr, és mormogott magában:
– Kossuth-adó, Petőfi-adó, Bartók-adó – ki lehetne ide jobb, mint egy adószedő?!
És így is lőn. Kívülről, belülről egyszerre indult meg ez a negyedik ostrom, mindenkit leváltottak, aki egyszer is feltűnt a vár fokán, ahol tudvalevőleg a szellemek honosak. Állítólag az örök rebellis Szirmai Ottó is rajta volt a listán 130.-nak, csak később szólt valaki, hogy bocsánat, őt már kivégezték egyszer.
A védőknek most esélyt sem hagytak az ellenállásra, a fegyvert kilopták a kezükből, szemüket lesütő, rangban előrukkoló Júdások között kellett elvonulniuk.
Tél tábornokék pedig még egyszer, utoljára bekapcsolják a fagyasztógépeiket; jégvárrá változtatnák a Rádiót – egy, már életében oszlásnak indult rendszert kellene konzerválnia. Aki ismeri a naptárt, az tudja, hogy már nem tarthat soká, jön az ötödik ostrom rájuk, a napsugaraké, a világosságé, s szól a tavaszi üzenet:
Az Országos Választási Bizottmány közleményéből:
„…Bizottmányunk jelen tervezetével egy döntésre már régen megérett problémát kíván megoldani. Több jobb- és szélsőjobboldali párt is beadvánnyal keresett meg minket, melyben arról panaszkodtak, hogy nem jutnak elegendő számú zsidó származású közéleti személyiséghez, akit egyedül és kizárólagos joggal ők támadhatnának, ilyen irányú kampányukkal javítva esélyeiket a következő országgyűlési választásokon. Joggal vetik fel, hogy a jelenlegi körülmények között egyes pártok tisztességtelen előnyhöz jutnak. Példaként a Magyar Gerincpártot szokták felhozni, mely az előző választások során valósággal kisajátította magának ezt a lehetőséget, jórészt ebben a szellemben fogant „Faterok és Mórickák” című röplap terjesztésével mért döntő csapást legnagyobb ellenfelére, a Madárpártra.
A helyzet azóta örvendetes módon javult, több párt is bekapcsolódott az ilyen irányú tevékenységbe, a helyzet ennek ellenére sem mondható rendezettnek. Gyakran előfordultak sajnálatos aránytalanságok: egy-egy különösen exponált zsidó közéleti személyt többen is támadtak, mások viszont méltánytalan mellőzést szenvedtek. Mi a kérdés valóban plurális és őszintén demokrata értelmezése alapján a legtisztább jogállami szabályokhoz kívánunk nyúlni. Egyelőre ideiglenes jelleggel – feltehetőleg a választások befejeztéig – bevezetnénk a „Zsidójegy”-et, amely lehetővé tenné a készletekkel való ésszerű gazdálkodást.
A jegy – terveink szerint – egy szabványos fejlécből és két perforált, letéphető szelvényből állna, az utóbbiakat „A”, illetve „B” betűvel jelölnénk. A fejlécen a címer alá egy megfelelően kiválasztott Széchenyi-idézet kerülne, az alatt pedig a Magyar Köztársaság Zsidójegye felirat szerepelne. Elvi okokból elutasítjuk, hogy ezt a nyílt és pontos meghatározást bármilyen egyéb, a politikai szlengben használatos 94jelzőkkel helyettesítsék, úgymint: liberális, libareális, verbális, urbánus, turista, merkantilista, plutokrata és így tovább. Azt az elgondolást sem fogadhatjuk el, hogy a magyar szöveget a szokásos héber olvasat szerint visszafelé írják fel.
Az „A” szelvényre az Országos Választási Bizottmány által készítendő listáról megfelelő mennyiségű és minőségű zsidót szolgáltatnának ki – a befutó kérelmek szerint igazságosan elosztva. Természetesen arra is törekszünk, hogy a szabadpiaci ajánlatokkal összehasonlítva lényegesen alacsonyabb árfekvést alakítsunk ki – esetleg kárpótlási jegyeket is beszámítanánk. Bizonyos belső arányok természetesen érvényesülnének: egy-egy politikai párt legfeljebb egy tévérendezőt, másfél akadémikust és két egész héttized újságírót kaphatna. Kivételes méltánylást igénylő esetekben hangsúlyozottan egyedi megoldásként kiutalható volna egy-egy bankigazgató, pártelnök, angol pénzember vagy amerikai szenátor is. Alacsonyabb jövedelmű vagy politikával nem foglalkozó zsidók egyelőre nem kerülnének kereskedelmi forgalomba.
Zsidó vagy zsidónak minősülő szervezetek nem nyújthatják be ez irányú igényeiket, ők helyette bő gatya vagy fütyülős barackpálinka kiutalásban részesülnének.
Ez az elosztási rend életbe léptetése után kötelező érvénnyel bírna, áthágása komoly szankciókat vonna maga után. Ha egy párt egy másik párt számára kijelölt személy ellen indítana kampányt, a jogaiban megrövidített párt is támadhatná a visszaélést elkövető pártnak juttatott közéleti szereplőt. Rövidebben fogalmazva: „Ha te ütöd az én zsidómat, én ütöm a te zsidódat!”
A „B” jelzésű, úgynevezett „ellensúlyszelvény”-re egy-egy olyan zsidót szolgáltatnának ki, aki igazolja, hogy őt annak idején épp az illető párt elnöke vagy más vezetője bújtatta, és jelenleg szabad meggyőződésből csatlakozott a párthoz, mint az egyetlen, előítéletektől valóban mentes politikai alakulathoz. A készlet itt is a jelentkezés sorrendjében kerülhet kiosztásra, az igényeket ajánlatos időben benyújtani, mert a színvonal, sajnos, igencsak egyenetlen: országgyűlési tisztségviselőtől az Izraelita Vitézi Rend elnökén keresztül egészen le a kormánypárti humoristákig terjed.
A „Magyar Köztársaság Zsidójegye”, terveink szerint, meg95felelő kulcs alapján átváltható volna a később bevezetendő cigány-, szabadkőműves- és homoszexuális jegyekre is. Terjesztésével a Magyar Pénzbankot és a Laposteleki Alapítványt kívánjuk megbízni. Szélesebb körű megismertetésére egy rajzfilm elkészítését tervezzük.
A jegyek próbanyomását több lengyelországi nyomdában is megrendeltük, a teljesítési határidők nem azonosak, az első példány, a hírek szerint, Tarnopolból indult el.
96És szólt az Úr Ábrahámhoz:
– Elveszejtem Szodomát és Gomorát, mivelhogy a bűneik igen megnehezedtek.
Ábrahám az ég felé tárt karokkal könyörgött:
– Elveszejted-é az igazat is a gonosszal egyben?! Talán élnek ötven igazak abban a városban, kegyelmezz meg az ő kedvükért!
Az Úr eltűnődött:
– Jó, legyen kérésed szerint. Ha találok a városon belül azok között csak ötven igazat is, irgalmasságot gyakorlok Szodomán.
Ábrahám maga többször is járt Szodomában, és visszaemlékezve a várost ellepő erkölcsi fertőre, úgy találta, kissé magasra tette az itteni igazak számát. Újra az Úrhoz fordult:
– Talán az ötven igazaknak lészen öt híja. Elveszítenéd-e az egész várost ezért a hiányzó ötért?
– Legyen kedved szerint, Ábrahám, nem veszejtem el, ha találok ott negyvenötöt.
– Megeshet, hogy csak harmincan élnek ott igazak!
– Ábrahám, Ábrahám, nem a kedvezményes piacon vagyunk, sem a pártoskodók székházában, ne vitatkozz és ne alkudozz, mondd ki végre az utolsó ajánlatodat.
– Legyen tíz, miként a kéznek ujjai.
– Tudod mit? Ha megígéred, hogy többé nem ostromolod a füleimet, én még lejjebb megyek. Nem veszítem el Szodomát, ha csak egyetlen igaz ember is találtatik benne. Az ügyet két angyalomra bízom: Jofiélra és Sámáélra, ők majd eljárnak a nevemben, átvizsgálják a lelkeket Szodomában.
És elméne az Úr, minekutána elvégezte volna a beszédét. Ábrahám pedig várt kínok és kétségek között, amíg megjelent nála a már említett Jofiél és Sámáél. Az angyalok már bejárták Szodomát, és azzal a hírrel tértek meg, hogy egy igazra sem leltek a város falai között. Ezért jelentkeznek az Úrnál, és meg97erősítik korábbi szándékában, hogy bocsásson harmadnap kénköves tüzet az égből Szodomára, süllyessze el a város minden lakosával egyetemben, és még a földeken tenyésző füvet is perzselje fel. Az Úr ki is hirdette szózatát, a föld és az ég zengett bele.
Ábrahámban nem szűnt meg a sajnálat a város iránt, elsietett Szodomába, hogy ellenőrizze az angyalok vizsgálódását. Két nap, két éjszaka járta a lapályra épült város utcáit, míg végül rátalált egy igaz emberre, aki a Nahum nevet viselte.
Ha valaki gonosszá válik, azt mindig természetesnek és érthetőnek találjuk, a jóság viszont mindig magyarázatra szorul, és végső fokon így is felfoghatatlan marad. Teljes biztonsággal erről a Nahumról is csak annyit mondhatunk, hogy még gyermekkorában hozzájutott valamiképp a csak később kihirdetendő Tíz Ige tervezetéhez. A szent szavak olyan mélyen érintették, hogy kifüggesztette a pergament nádkunyhója falára, és ezek szerint intézte életének futását. Minden reggel újra elolvasta az igéket, este pedig gondosan kipipálta őket, ahogy a teljesített feladatokat szokás. Ahogy Szodomában mondani szokták: még rá is tett egy lapáttal, távol tartotta magát minden élőlény húsától és a részegítő italoktól, magokon, őrölt fakérgen és forrásvízen élt, elfojtotta vágyakozását az asszonyi állatok iránt is – bár ez az idő múltával mind kevésbé esett nehezére.
Ábrahám megbizonyosodva Nahum igaz voltáról, a legközelebbi csipkebokorból felhívta az Urat, de az értesülve szándékának mibenlétéről, alig titkolt bosszúsággal az ügyben illetékes Jofiel angyalhoz utasította őt.
Jofiel érezhető kétkedéssel hallgatta meg Ábrahám bizonyítékait, hogy mégis akadna egy igaz Szodomában, akinek a karjára rászállnak az égi madarak, és az erdei vadak megpihennek a lábánál.
– És miképp fordulhatott elő, hogy én nem vettem észre őt?
– Nem hibáztatlak érte, minden felülről jövő vizsgálat szükségképpen felületes. Az is köztudomású, hogy a Gonosz mindig feltűnőbben tudatja magát.
– Hagyd itt nékem ezeket a papírokat, és én kimerítő vizsgálatot fogok indítani. Az első eredmények legkésőbb a következő Teremtés derekára várhatók.
– Akkor hát az Úr addig megkegyelmez Szodomának?
– Azt sajnos nem tehetjük. Az Úr már kihirdette ezt a döntését, tehát publikussá vált, gondold végig: milyen reagálások 98következnének, ha visszavonná vagy felfüggesztené. Az Úr nem tévedhet, ha egyetlenegyszer is bebizonyosodna, hogy helytelenül döntött, minden korábbi intézkedését kétségbe lehetne vonni. Jönnek a rehabilitációs perek: a kígyó a Paradicsomból, Káin, a vízözön áldozatai és még lehetne sorolni a neveket. Hidd el, nem éri meg ez az egész felhajtás Nahum körül, csak az Úr ellenségei húznának hasznot belőle.
Ábrahám nem akart hinni a fülének:
– Ezek szerint Nahum is bent pusztul?
– Igen, vele sem tehetünk kivételt, de őt természetesen kárpótolni fogjuk – Jofiel egy pillantást vetett az Élet Könyvébe. – A feljegyzések szerint még öt évet élt volna, ezért méltányosságból öt évvel hamarabb fog feltámadni, nem, legyen inkább hat év, ennyi jár neki.
– De hát ha egy igaz is találtatik benne, Szodoma méltatlanul pusztul el!
– Az Úr majd ezt is jóváírja megfelelő formában, én majd Ninivét ajánlom neki kegyelemre. Még annyit tehetünk, hogy a kénkő és tűzzuhatag közé néhány koszorút is keverek majd részvétem jeléül.
Ábrahámból, kitört az indulat:
– Nem a te dolgod ítélkezni, hanem az Úré!
– Ebben tévedsz. Mi már régen azonosak vagyunk az Úrral, és az Úr velünk.
– Akkor mondd meg az Úrnak – kezdte Ábrahám, de közben meggondolta magát. – Illetve, ne mondj semmit.
99– Most, a hatvanadik születésnapomon én is megkaptam a szakmánkban szokásos selyemzsinórt, a felkérést a Filozófiai Szemle szerkesztőségétől, hogy írjam meg elveim summázatát egy hatvan sornál nem hosszabb cikk formájában – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Elolvastam e levelet egészen az apró betűs lapalji jegyzetig, miszerint a szerkesztőségnek nem áll módjában tiszteletdíjat fizetni, de készséggel bocsát rendelkezésemre néhány különnyomatot, aztán összehajtogattam, és négy egyenlő részre téptem fidibusznak.
Az egyik csíkkal rögtön rá is gyújtottam a pipámra. Ahogy fújtam a kék karikákat, eltűnődtem: ha válaszoltam volna, mit válaszoltam volna. A szakmai elveim nagyjából rendezettek, éppúgy, mint a könyvek polcaimon, de a magánéletemben is léteznek-e feltétlenül érvényes morális szabályok? Könnyen lehet, hogy úgy haladtam át az éveimen, mintha csak egy dodzsemet vezettem volna; rögtönzésszerűen tekertem a kormányt, hogy lehetőség szerint elkerüljem az erkölcsi karambolokat.
A Tíz Igéből legalább nyolcig, esetleg a Francia Forradalom hármas jelszaváig persze én is eljutottam, de belátom: ennél többre lett volna szükség. Miért nem sikerült létrehoznom egyéni és egyedi, márványból faragott vagy rozsdamentes szellemi acélból esztergált szabályokat? Azt hiszem azért, mert túlságosan is szerettem a jelenségeket, az élet szabálytalan mozzanatait, a tiszteletlen kivételeket. Egy kocsmában hallott szóvicctől elhalványult bennem a mesterek minden tanítása.
Azért néhány tájékozódási pontot én is lerögzítettem az életemben, de azok olyan szerények, hogy megjelenésük a Filozófiai Szemlében szóba sem kerülhet. Magam is csak egyet akarok elővezetni közülük: ne lépj rá a földön fekvő emberre. Most elhúzod a szádat, pedig ne hidd, hogy ez olyan kevés, mindig is annyit jelentett, mint szél ellen haladni vagy legalábbis lemondani minden hátszélről. A huszadik század Ma100gyarországán minden olyan pozícióhoz, melyet nem a képességeinkkel érdemeltünk ki, a földre tiportak testén át vezetett az út. Gyerekkoromban a hazátlan bitang kommunistákat illett megtaposni, aztán a zsidókat, majd a kulákokat, később az ávósokat, most megint a kommunistákat, de hát te is ki tudod bővíteni ezt a sort. Én mindig a hosszabb kerülő utat választottam, nem is jutottam túl messzire. Némi elégtételt csak az jelentett, hogy mikor néhány földön fekvő felkelt, sőt társadalmi reflektorfény emelte ki az alakjukat, milyen szégyenteljes bocsánatkérő táncra kényszerültek előttük egykori megtipróik.
A körötted tomboló társadalmi harcokban sokáig kevés volt a pontos eligazító jelzés. Ha meghallgattad a feleket, érvelésükben nem tudtad felfedezni sem a hitelesítő fémpróbát, sem a talmi aranyozás jeleit, így kénytelen voltál mindkettőjüknek igazat adni. A Jó és a Rossz is álarcban jelentkezett, és egyik sem tette meg azt a szívességet, hogy ábrázatuk egy darabját is kivillantsa a takarás alól.
De napjainkban keményednek és sötétednek az idők. A Gonosz színre lépett, és már nyíltan vállalja önmagát. Többé nem válogat az eszközeiben, nem finomkodik, nem pazarolja idejét puskák töltésére, még kések fenésére sem, ősi voltának bizonyítására amúgy is hatásosabb, ha átharapja kiszemelt áldozatainak torkát. Most már nem érheted be a passzív és elzárkózó tisztességgel.
Épp ezért figyelni tartozol, éjjel és nappal, közel- és távolban, hol hallod a fogak csattogását valakinek a torka körül. Ilyenkor kötelességed közbelépni önmagad kockáztatásával is. Nem hivatkozhatsz arra, hogy nem szereted azt a bajba jutott embert, kicsit rá is szolgált a sorsára, mindez nem adhat neked felmentést. Majd ha megszabadítottad, felelősségre vonhatod, vagy akár a bíróságra is bízhatod az ítéletet.
Ez „suprema lex”, legfőbb törvény, mestergerendája a világnak, ha nem támasztod alá, egyszer a te fejedre is rászakadhat a tető, és nagy bajodban te sem számíthatsz majd segítségre.
Ez kegyetlen és nehéz munka, talán önérzetedet is bántja, hogy filozófiai ismereteidnél itt nagyobb hasznot meríthetsz mindennapos kocogásoddal szerzett állóképességednek. De ne félj, nem leszel egyedül, „nagy a kísértés a jóra”. Áldott legyen mindenki, aki kiáll az őrjöngő tömeg elé, elindul az éjszakai utca csendjében vagy saját testét veti akadályként a gyilkosok útjába, hogy megmenthessen egy életet.
101Ebben az évben korán beköszöntött a tél, fenn a Gellért-hegyen is lehullott a hó. A lejtőkön gyerekek szánkáztak, hóembert gyúrtak, megkezdődött a téli bálok sorozata, a hétvégeken kocsikaravánok indultak el a külföldi síparadicsomok felé. Az enyhe éghajlattal kecsegtető távol-keleti és kanári-szigeteki turistautakra is elkeltek a jegyek. Kellemetlenséget csak az a néhány lelkiismeretlen koldus és hajléktalan okozott, akik a hideg éjszakákon megfagytak a hegyi autóbusz-megállókban vagy más félig védett rekeszekbe húzódva. A belügyminiszter utasítására sűrítették a rendőr járőröket, melyek már a hegy lábánál másfelé irányították a gyanús elemeket.
November végén a hegy nyugati lejtőjén álló villák kertjében váratlanul kinyílt az orgona. Illata sajnálatos módon nem érte el a szokásos májusi virágzás bódulatát, sőt a lombok különös kénkőszagot árasztottak magukból. Ezt a jelenséget az időjárás semmiképp sem indokolta, hiszen hamarosan friss hó lepte be és hervasztotta el a lila fürtöket. Az esemény megmaradt az időszaki szenzációk szintjén, a hírlapi találgatások az ózonlyuk további kiterjedését hozták fel magyarázatul. A kozmetikai gyárak olyan krémeket dobtak piacra, melyek fokozottabban védenek a káros sugárzástól.
A Gellért-hegyen lakók még alig tértek napirendre a különös virágbomlás fölött, mikor amatőr barlangászok a hegy üregeiben tucatszámra találtak sült egereket. Kevéssé tűnt meggyőzőnek az a feltevés, hogy rendkívüli kézügyességgel és kulináris ismeretekkel rendelkező macskák készítettek volna maguknak ilyen módon vacsorát. Majd ezt követően osztatlan megdöbbenést váltott ki, hogy a hegy mélyén kialakított tározóban felforrt a víz.
Az ózonlyuk állítólagos kiterjedése már semmiképp sem tűnt kielégítő magyarázatnak, elkerülhetetlennek látszott az alaposabb tényfeltárás. A kormány hamarosan ki is jelölte az ügyben illetékes pártatlan vizsgálóbizottság tagjait: a Magyar Csend102őrök Humanista Világszövetségének alelnökét, a Magyar Sör és Borház ügyvezetőjét, az Állami Vagyonügynökség szökőkutak privatizációjával foglalkozó referensét, egy ismert televíziós műsorvezetőt és a japán Sony cég magyarországi központjának portását. A bizottság természetesen szakértők segítségét is igénybe vette. A vizsgálat eredményét nemzetbiztonsági okokból természetesen nem hozták nyilvánosságra, csak a sajtó szivárogtatta ki a titkot: a Gellért-hegy mélyében vulkanikus tevékenység indult meg és teljes joggal lehet lávakitöréstől tartani.
Az esemény megrázta az egész országot. Ellenzéki körökben felmerült a gyanú, hogy szokásos módon most is egy jól szervezett panamáról van szó; egyes, a kormánypárti körökkel kapcsolatban álló üzletemberek így próbálnak hatalmas haszonhoz jutni. A fenyegetésekkel lenyomják a Gellért-hegyi ingatlanok árát, majd olcsón felvásárolják őket. Az egyik baloldali párt közleményben jelentette be, hogy a vulkánkitörés a Sors szimbolikus büntetése, amiért a Gellért-hegyi Szabadság-szobor mellől elvitték a szovjet katona mellékalakját. Egy jobboldali szervezet viszont abban látta a baljós események kiváltó okát, hogy magát a Szabadság-szobrot a helyén hagyták. Az egyházak ökumenikus istentiszteleten próbálták rábeszélni a vulkánt, hogy hagyjon fel a tervezett kitöréssel.
A folyamatos vizsgálatok kimutatták, hogy a veszély egyre inkább fokozódik. Pontos számítások láttak napvilágot, melyek szerint a kitörés során annyi láva tör majd a felszínre, amennyi elegendő ahhoz, hogy három méter vastagságú réteggel borítsa el az egész fővárost. A hír hallatára a szlovák Julius Binder egy módosított ajánlatot terjesztett elő: ha a láva a Dunát is elrekesztené, létrejöhetne a bős–nagymarosi vízlépcső módosított formája Bős és a Gellért-hegy között.
A kormány, mint már oly sokszor, most sem késlekedett: azonnali és erélyes intézkedéseket hozott. A Moszkva tér nevét visszaváltoztatta Berlin térre, a színházakban, mozikban és más nyilvános helyeken leszereltette a „bal oldal”-t jelző táblákat. Végül a legkeményebb eszközhöz nyúlt: azonnali hatállyal betiltott mindenféle vulkanikus tevékenységet az ország területén. A budapesti önkormányzat is megtette a szükséges lépéseket: tüll-lepedőkkel vonta be az egész Gellért-hegyet és testvérvárosi ajánlatot tett a Vezúv lábánál fekvő Pompejinek.
Az intézkedések nem érték el a céljukat, hamarosan a gesz103tenyefák is szirmot bontottak, majd termésként sült gesztenyéket hoztak. Az Édesipar gellérthegyi raktárában a Mikulásfigurákról leolvadt a püspöki palást, úszónadrágban maradtak és csak nyári mikulásként lehetett piacra dobni őket. Az eredménytelenség leplezésére állandó tűzijátékot rendeztek a Gellért-hegy térségében, a költségek fedezésére felemelték az adókulcsokat és „Vulkán”-kötvényt bocsátottak ki a bécsi tőzsdén.
Mind sűrűbben szállt fel a kénes füst a Gellért-hegy belsejéből, a feltörő kövek átrepültek a Dunán és be-bezúzták a Parlament ablakait is. A kormánytisztviselőknek a szó valóságos értelmében égett a talpuk alatt a talaj, átvették a hatalmat önmaguktól, kitelepültek a veszélyeztetett környékről és Sopron–Brennbergbánya térségében hoztak létre egy új támaszpontot Gyepű I. elnevezéssel.
Mindenki elmenekült, aki tudott, a kényszerből itt maradók is a lakásukba bezárkózva várták a végzetet. Csak egy koldus ült a pesti Duna-part lépcsőjén, főtt halakat fogott ki a folyóból, közben áztatta fagytól fájós bütykeit.
104– Ne vigyél kötelet a saját akasztásodra, legyen a hóhérnak is valami rezsije rá! – kezdte B., a decens filozófiadocens. Azt hittem, ez a tétel már említeni sem érdemes közhelynek számít, de úgy látszik, hogy a legegyszerűbb igazságokat is újra és újra ki kell mondani, mert a tévedéseket is folyton megismétlik.
Művészeti és szellemi életünk notabilitásai napjainkban és a szemünk láttára elegáns Euro-csomagolásban kínálják fel a kötelet az alhóhéraiknak; hosszú hírlapi listákon jelentik be, hogy nem hajlandók engedélyezni műveik újrasugárzását a képernyőn és a rádió hangszórójában – amíg X. és Y. el nem távozik a helyéről.
Ez a megfogalmazás áthallásos, sajnos túlságosan is emlékeztet egyes 1957 elején tett kijelentésekre: nem írunk le egyetlen sort sem, illetve nem lépünk színpadra addig, amíg az utolsó szovjet katona be nem teszi maga után az ajtót Csapnál. Később tanúi lehettünk annak, hogy köttettek nívótlan és elvtelen kompromisszumok, de nincs jogunk kételkedni abban, hogy a mostani szózatokat valóban komoly szándékkal zengették el.
„Bár én ország nagyja nem vagyok, és nekem itt szavam nincsen,” mégis engedtessék meg elmondanom szerény véleményemet. Előre csak annyit bocsátok, hogy én magam soha nem lelkesedtem a Hatalomért, különösen nem az olyan képviselőiért, mint amilyenek a rádió és a televízió jelenlegi, pancser zsarnokai. Ha Isten azzal verne meg, hogy elveszi a maradék eszemet, az ízlésem még mindig visszatartana egy ilyen lépéstől. „És most lássuk a medvét!”
Először is, ami a dolog formai részét illeti, úgy képzelem, hogy minden közéleti szereplőre kötelező egy bizonyos szerénység. Senki sem képzelheti, hogy épp az ő fenekén fut át az Egyenlítő, az ő személyes döntései alapvetően meghatározhatják e nagy világ dolgainak menetét – és ennek megfelelő pózba sem illendő vágnia magát.
105Nem tudom megállni, hogy ide ne iktassak egy régi színházi történetet. Egy segédszínész valami kis szerepet játszott „Az ember tragédiájá”-ban, talán a második demagógot; kevesellte és valami külön betétszövegre kért lehetőséget. Az igazgató természetesen nem engedélyezte, mire a segédszínész teljes méltósággal kijelentette:
– Ebben az esetben nem engedem kiírni a nevemet a színlapra!
Az igazgató vállat vont:
– Mit csináljunk?! Marad Madách egyedül.
Ez persze az ügynek csak az ízlésbeli része, de mégis elgondolkodtató, hogy némely írónak az aláírás vált kizárólagos műfajává és egyes színészeknél pedig a harcos kiállások pótolják az alakításokat. Vonatkozik ez a „barikád” mindkét oldalára.
A dolog lényegét tekintve, belátom, sőt helyeslem a harcot. A sztrájkoknak sem vagyok ellene, minden olyan munka- és bérküzdelmet támogatok, ahol a gazdasági vagy politikai kényszer hatására valódi kockázatokat vállalnak magukra a résztvevők. Vegyük példának a mozdonyvezetőket, akik az emberi létminimumért, sőt a száraz kenyérért szálltak be a politikai ringbe, és ezzel a lépésükkel az állásukat, a jövőjüket is kockáztatták. Ha bizonyítani nem is, de kizárni sem lehet a későbbi megtorlás veszélyét.
Itt viszont, ha jól értem, nem erről van szó. Az aláírók felajánlják életüket és vérüket, de „avenam non”, egy szó említést sem tesznek a zabról. Az urak ugyanis nem a kenyerüket reszkírozzák, még csak nem is a kalácsukat, legföljebb néhány mazsolát belőle. Senki sem képzelheti, hogy a valóban európai színvonalú író, akit jogosan jutalmaztak magyar és nemzetközi díjakkal, a tévé másod- és harmadközlési koldusfilléreiből tartaná fenn magát. Arra is mernék fogadni, hogy a prominens aláírókat ez a két kultúrtörpe sem meri elbocsátani sztárpozíciójukból, éppúgy, mint ahogy a Kádár-korszakban sem érte őket retorzió kissé megkésetten kritikus magaviseletükért. Lehet, hogy ezért jutott eszembe róluk az ántivilágban elterjedt „földszintes Dugovics Tituszok” meghatározás.
De tegyük fel, hogy tévedek – mert ez bizony egyáltalán nem lehetetlen –, és ez a látványos gesztus valójában mégis egy roppant horderejű, meghatározó lépés – a dolog akkor válik igazán nyomasztóvá, sőt elkeserítővé. Mert vannak néhányan, akiknek tisztessége nem alábbvaló azokénál, akik a listákban 106szerepelnek, és nekik folytatniuk kell a harcot másod-, harmad- sőt századközlésben is. Nem hagyhatják abba, számtalan okból.
Például ízlésük és önérzetük tiltja, hogy elfogadják sorsukat meghatározó ellenfeleknek a törpe diktátorokat, hogy ellenük való tüntető gesztusból odahagyják az őrhelyüket. Én a tévés és a rádiós alelnök helyében most nem bírnék a büszkeségemmel, gőgösen feszítenék, mint két krumpli egy zsákban.
Például azért sem retirálhatnak, mert tudják, hogy ha ők elmennek, akkor nem ideológiai légüres tér marad mögöttük, hanem utat engednek az ugrásra kész ordas törekvéseknek. Nincsenek olyan illúzióik magukról, hogy modern interkontinentális rakéták lehetnek, de megmaradnak kartácsnak a Demokrácia ósdi ágyúiba töltve.
Például azért sem adják fel, mert úgy érzik, hogy nincs joguk elvonulni vasalt nadrágban, szájuk sarkában szivarral, mint ahogy nem állhat fel a helyéről az a munkás sem, aki a vízművek csápos kútjainál arra vigyáz, hogy az ivóvizünk tiszta maradjon, vagy az a technikus, aki az Elektromos Műveknél a kapcsolótáblát figyeli, hogy legalább testi sötétségben ne maradjon az ország. Én, a magam demagóg módján úgy képzelem, hogy az ő munkájukat, sorsuktól kapott röghöz kötöttségüket nézik le ezzel az elegáns önkéntes kivonulók.
Például azért, mert mint sportemberek szégyellnének küzdelem nélkül veszíteni, sikerélményt nyújtani az ellenségnek. Ne higgyétek, hogy a gőgös úri Hatalom nem használja ki ezt az esélyt; ellenetek és ellenünk fordítja a mindennapi bajoktól ingerült, a látványos pózoktól irtózó embereket. A nép elvárja, hogy a vezérei állva haljanak meg és ne félreállva.
Egyáltalán: mit akartok elérni?! Összehívtok tíz-tizenöt ezer embert és nem szóltok hozzájuk, csak néhány magányos aláíró bolyong a tömegben másodosztályú szövegeket mormolva. Ez kevés, nagyon kevés. Elég volt már a virágokból és a gyertyákból, a túloldalon már régen fegyvereket emlegetnek. Ha csak ennyit tudtok, maradjatok meg magatoknak, élvezzétek egymás társaságát.
Vagy azt hiszitek, hogy minél rosszabb, annál jobb?! Hát ne higgyétek. Mert jövőre vagy nem lesz változás – és ez a lehető legnagyobb változás –, vagy végre elindul valami és akkor nem lesz mindegy, hogy honnan kezdjük újra, hogy most milyen mélységekbe engedjük letaposni magunkat. 107Sajnos nem élünk örökké, kis életünkből már így is túl sok idő veszett el.
A véleményem persze nem ítélet, jogotok van dönteni magatokról és a magatok nevében, nem is vitatkozom, nem is vitatkozunk – a hozzám hasonlókat foglalva bele ebbe a többes számba. A mi kopott és megtizedelt falanxunk a helyén marad, harci becsülete és meggyőződése megóvja attól, hogy hisztérikussá váljék, bevárja amíg meglátja a támadó ellenség szeme fehérjét és akkor emeli fel a kardját. De akkor felemeli.
108Szózat a magyar magyarokhoz!
Ne remegjen meg a ti szívetek és a ti nadrágotok felebarátaim, amiért úgy tűnik, mintha körben beborult volna és közeli vihart jelezne az ég alja pirosa is – mert mindez csak látszat, káprázat, szemeteknek az ő csalódása.
Mit számít az, hogy elesett a rongyos Litvánia, a nyavalyás Varsó, a degenerált Görögország, a korrupt Róma, a szifiliszes Nápoly, a széllelbélelt Genova, a perfid Velence, legújabban pedig a jelentéktelen Potsdam a szóra sem érdemes brandenburgi tartománnyal együtt. Nyugodjatok meg: itt nem lesz változás! Mi megtettünk minden tőlünk telhetőt, idejekorán félrevertük a harangokat, akasztott ember házában nem beszéltünk kötélről, a falu végére kiraktuk az összes vasvillánkat a kolera ellen; ide nem juthatnak be nemzetidegen mételyek, liberális franckórok, szocialista miazmák.
Minket csak egy veszély fenyeget: az ősi magyar átok: a belső árulás, a titkos féreg foga, a keblünkbe maró melengetett kígyó, a hátunkba tőrt döfő ötödik hadoszlop. De nem szaporítjuk tovább a szót, úgyis több van belőle, mint kellene, olyanok mint demokrácia, nyilvánosság meg hasonlók, tudjátok meg végre, hogy minden bajunk forrása és kútfeje egy átkozott falu: Farkasháza. Miatta esik túl kevés vagy túl sok eső, miatta nem találkoznak a párhuzamosok a végtelenben, miatta rossz az idei kavicstermés, miatta mennek a rákok a vetésbe, vele tévesztik meg a kóbor apácákat, egyszóval, miatta támad visszavonás nemzetünkben, miatta nem ragyog ránk az egyetértés isteni dicsfénye! Apage Farkasháza!
Híresebb és egykor bűnösebb helységek is megtértek már zászlaink alá, hogy csak a valaha oly vörös Alajosházát említsük, melytől csak egy ugrásra maradt le Sugárháza, de ez a kis semmi Farkasháza csak raccsol és szemtelenkedik tovább. Az ember szíve már örülne, hogy minden magyar faluban olyan 109szép csend, rend, fegyelem uralkodik, hogy alig lehet megkülönböztetni hol végződik a temető és hol kezdődik a falu, csak az a nyomorult Farkasháza keveri a szart.
Bűnlajstroma már olyan hosszú, hogy a bokájáig ér. Még elmondani is szégyen, hogy ebbe a faluba hiába küldtünk árusokat dúsított szentelt vízzel, kereskedőket extraszagosított tömjénnel, portékáikra nem akadt vevő, a farkasházi ember nem vett belőlük. Elutasította azokat az ugyancsak állami megbízatású kalmárokat is, akik a nemzeti zászlónknak egy még nemzetibb változatával jelentkeztek nála. Olyan nevetséges kifogást emelt, hogy megbuherálták a lobogót. Nem mintha a pirosat jobban szeretné – ha csak ezen múlna, akadnak köztünk olyanok is, akikkel szót tudna érteni ilyen tekintetben, de őbelőle csak a puszta provokációs szándék szólt. Azt a nyilvánvaló igazságot is kétségbevonta, hogy a zászlórúd legfőbb hivatása: ütőfegyvernek lenni az ellenzékkel vívott közelharcokban és ilyen alapon sűrített nemzettudatnak tekintendő.
Szinte mindennap hozzátesz még egyet vétkeinek amúgy is a végtelenbe nyúló sorához. Hol másutt merték volna dalnak nevezni a Himnuszt, mint éppen Farkasházán?! Azt sem felejtjük el, hogy a múlt nyáron egy farkasházi összehívta háza kertjébe az egész magyar mesevilágot, meg is jelent mindenki, de mikor mi próbáltuk meg ugyanezt, csak egy ezredre való Hüvelyk Matyi és Hüvely Manyi jött el.
Természetesen nem nézhettük ölbe tett kézzel, hogy terjed a konkoly búzánkban, borunkban, békességünkben, pártköltőnk Telezsák Sándor egy bravúros szabadversben leplezte le Farkasháza üzelmeit, melyből nemzetünk okulására ideiktatunk egy részletet.
– „…Eme fertelmes cselekedetek veszedelmesek, elmebetegeknek sem engedtetnek meg, ezekre mentelmet sem nem kereshet, sem nem nyerhet, vesszen el!”
A verset, melyet joggal lehet Telezsák poétai pályafutása csúcsának tekinteni, szó van róla, hogy rockoperaként színpadra viszik, a költő egy utolérhetetlen szellemességgel zárta: Farkasházát Kutyaházának keresztelte át.
Puszta nagylelkűségből szabad és tisztességes utat engedtünk neki a távozásra, Farkasháza is levonulhatott volna a térképek második-harmadik kiadásáról, ahogy a többi huszadrangú és torz gerincű falu, de ő elbizakodott és gőgös megátalkodottságában nem sietett megadni magát. Mozgósítottuk elit110alakulatunkat a B. (balhé) Gárdát, meleg kagylóváltással hívták Farkasháza összes vonalát, de ez sem ingatta meg.
Ezek után mit is tehettünk volna Farkasházával? Kihasználtuk azt a sötétséget, melyet Nagy Halottunk gyászdrapériái borítottak az ország fölé és ideiglenesen mentesítettük Farkasházát attól, hogy továbbra is Farkasháza legyen. Lehetőséget nyújtunk neki, hogy ezentúl Alsó-Lakitelek szerepét töltse be, vagy Budapesten legyen a Csúcs-hegy egyik mellékvonulata. Persze nem marad majd utána lyuk a térképen, a község élére a szomszédos Szarházáról rendelünk majd külső szakértőket, néhány igazán megbízható szarházit.
111Van Gőgh kapitánytól, a Titanic felelős és egyedül törvényes parancsnokától a hajó minden tisztjének! Sürgős és szigorúan bizalmas! Nyilvánosságra kerülése esetén azonnal letagadandó!
Uraim!
Sajnálattal közlöm Önökkel, hogy hajónk, melynek irányítását néhány évvel ezelőtt oly nagy reményekkel vettük át, rövid időn belül kikerülhetetlenül összeütközik egy jégheggyel, és elsüllyedése biztosra vehető; meg kell hoznunk a szükséges intézkedéseket.
Jelen rendelkezésem kibocsátásával egyidejűleg az összes eddig hatályban levő utasítás ezennel érvényét veszti, a továbbiakban a Menekülési Szabályzat előírásait kell alkalmazni. Mivel a tengerhajózási gyakorlat tanúsága szerint a menekülésnél csak a szervezetlen menekülés jár nagyobb veszélyekkel, felhívom a Tiszt Urak figyelmét a Szabályzat szellemének és betűjének szigorú betartására – az alábbiak szerint.
1. Azonnal fel kell jelenteni és lerövidített határidővel a hajóbíróság elé kell állítani minden olyan személyt, aki nyilvános helyen bármilyen formában célzást mer tenni a hajó esetleges elsüllyedésére.
2. Tudományos előadásokon kell ismertetni azt a történelmi tényt, hogy sok más szomszédos hajó már korábban elsüllyedt.
3. Minden erővel támogatni kell a „Neptun” című szörnyopera bemutatását és Viktor atya, hajókáplán kérésének megfelelően az orfeumot ökumenikus imaházzá kell átalakítani.
4. A hajó másodosztályú fedélzetén nemzetközi kiállítást kell rendezni – a tervezettnél szerényebb méretekre való tekintettel „PITITANIC-EXPO” elnevezéssel.
1125. Propagandánkban ki kell emelnünk a mindenkori kapitányok helytállásának fontosságát, de határozott kampányt kell indítani elődöm, John Ceder parancsnok és az általa fémjelzett felfogás ellen. Jól látható helyen ki kell függeszteni azt a fényképet, melyen Ceder bizalmas hunyorítással épp jegeskávét fogyaszt, így lehet érzékeltetni, hogy közvetett, de nyilvánvaló módon ő az okozója a jégheggyel való összeütközésnek.
1. Sürgős intézkedéseket kell tennünk, hogy mentőcsónakjainkat, melyeket szerződésileg átadtunk a Sétahajózási Kft. használatába, minél hamarabb visszaszerezhessük, ha másképp nem lehetséges, lízing formájában.
2. A hajón működő kisebb-nagyobb üzemeket: a pékséget, a cipészetet, a vegytisztítót stb. magánosítani kell és a befolyt pénzt a jövő évi kapitányválasztás költségeire letétbe kell helyezni. Van Gőgh parancsnok természetesen elindul majd ezen a megmérettetésen, mint a tisztikar listájának első helyezettje, legalább még egy ciklusra okvetlenül szüksége van, hogy a hajót mélytengeri búvárkomppá tudja átalakítani.
3. Az egységes cselekvés érdekében a hajó tisztikarából el kell távolítani mindazon személyeket, akik eleve arra spekulálnak, hogy a felrobbanó Titanic roncsaiból majd tutajokat, dereglyéket, bödönhajókat vagy bármely más úszó járművet építsenek és ezeket a saját parancsnokságuk alá helyezzék.
4. A tőzsdén hosszú lejáratú Titanic-kötvényeket kell kibocsátani, és a nemzetközi intézményektől is a lehető legsürgősebben fel kell vennünk minden kölcsönt és hitelt a hajó további fejlesztésére.
5. A hajóról menekülő patkányokat, akiket korábban nagy áldozatok árán csábítottunk ide, hivatalos kapitányi átokban részesítem, megfosztom őket eddig élvezett kiváltságaiktól. A továbbiakban semmiféle fórumon nem képviselhetik a Titanicot. Taktikailag kívánatos volna a patkányokat megerősíteni abbeli szándékukban, hogy velünk ellenséges hajókra költözzenek át és ott folytassák a működésüket.
6. Minden tiszt köteles leadni a marsallbotot, melyet eddig a tarsolyában hordott.
1131. A kapitány – korábbi gyakorlatának megfelelően – alámerül és kibekkel.
2. Menekülés csak jobbfelé lehetséges, balra zárni kell, elkerülendő a litván és lengyel katasztrófa megismétlődését.
3. Minden fontosabb halottat lehetőleg propellerrel és úszótalpakkal ellátott koporsóba kell elhelyezni a várható újratemetés megkönnyítése céljából.
4. A végleges elmerülésig hátralevő időre a tisztikarnak szabad rablást engedélyezek. Ez az intézkedés különösebb indoklást nem kíván, mivel csak meghosszabbítja és kiterjeszti a hajón eddig is érvényben levő gyakorlatot.
114– Az elmúlt majd négy év úgy él bennem, mint egy négynapos ünnep – kezdte B., a decens filozófiadocens. Mintha egybevonták volna pünkösdhétfőt, június 26-át, amely köztudomásúlag a szabadság napja, augusztus 20-át, és, mondjuk, a Mikulást – ez újabban egykori kormányzónk, vitéz nagybányai Horthy Miklós névnapja is.
A zsidó és mohamedán böjtnapok az első csillag felkeltével érnek véget, ez a hosszú ünnep az utolsó csillag leáldozásával kezdődött. Az első este óceánjárókká előléptetett átkelőhajók parádéztak a Dunán, tűzijátékprogramok cikáztak végig az égen. Élelmes vendéglősök jó üzletet sejtve egész hosszában kibérelték a budai partot, hogy a közönség minél kényelmesebben figyelhesse a látványosságot, és mi ültünk a teraszon és fecseghettünk végre szabadon, úgy, mint korábban soha. Igen, ismerjük el utólag is, szép volt az első este.
Másnap harangszó és ősi tárogatók játéka ébresztett; meghatódtam ezeken a rég nem hallott hangokon, csak később kezdtem idegeskedni, mikor kiderült, hogy ezt a zenés ébresztőt egész napos, nonstop zenei programnak szánják.
Leballagtam a postaládához az újságaimért, a kötegben egy díszes programfüzetet is találtam, amely értesített, hogy az ünnepet a könnyebb áttekinthetőség végett alünnepekre osztották fel: újratemetési ceremóniákra, felszentelésekre, szoboravatásokra, illetve szobordöntésekre, idegen haderők kivonulása, illetve bevonulása fölötti vigalmakra.
Mit csinálhat az ember egy ünnep délelőttjén? Bekapcsoltam a televíziót. Csak népi-nemzeti és vallási műsorok mentek, a fújtatók teljes kapacitását kihasználva szóltak az orgonák, a kísérleti szagos adás is tömjénillatot árasztott szét.
Ezt az egyhangúságot csak néha szakította meg egy-egy közvetítés hivatalos állami ünnepségekről. A szónokok olyan szövegeket mondtak, melyeket már gyerekkorunkban is sokszor hallottunk; feltehetőleg azt hitték: fontossá és újjá válnak 115attól a puszta ténytől, hogy most ők mondják el. Főfoglalkozású, függetlenített ünneplő csapatok alakultak, sorrajárták a rendezvényeket és vezényszóra érzékenyültek el.
Az elit kettős szereposztásban tüntette ki magát. Délelőtt az egyik fele osztotta az ordókat és a másik fele állt a szőnyeg szélére, délután pedig cseréltek. Este pedig az elit mindent elitt.
Bevallom neked, hogy én már az első nap kezdtem unni ezt a hosszú ünnepet, de nem tartottam illendőnek, hogy szóljak; arra gondoltam, hátha a többségnek tetszik, és a nép szava – Isten szava!
Aztán jöttek a kellemetlenségek. Kiderült, hogy az ünnep előtt bespájzolt tartalékok kezdenek kifogyni a kamrából, a boltok többsége viszont nem nyitott ki, legfeljebb néhány alkalmazott görnyedt folyamatosan a polcok előtt és nyomta az árukra az új és újabb, minden esetben magasabb számokat. De ha véletlenül nyitva is lettek volna az üzletek, akkor sem tudtunk volna vásárolni, mert munkahelyünkön a fizetési nap is az ünnepekre esett, ezért eltolódott. Csak az az egy vigasztalt minket, hogy nehéz helyzetben levő kormányunk tovább tudja használni a pénzünket.
A repülőtér viszont éjjel-nappal működött, a gépek hozták külföldről hazaszakadt honfitársainkat. Ők aztán tudták, hogy kell ünnepelni; már a Ferihegy betonján kirakták a ropogós csárdást, olyan régi nótákat tudtak, hogy szemünk-szánk elállt: „Megállj, megállj, kutya Szerbia!”, meg „Fel magyar, az ősi föld veszélyben!”
Másoknak is tetszhetett az idők ilyetén múlása, mert egyesek azt javasolták, hogy ezt a hosszú ünnepet toldjuk meg még négy nappal – azalatt majd igazán kimulatjuk magunkat.
De mi már nem is órákban, hanem percekben számoljuk a hátralevő időt, magunkban fohászkodunk:
– Hosszú, hosszú ez az ünnep Uram, szinte már a végtelenbe virrad, nem is hisszük, hogy Tőled származik.
Álmainkban összesöprik az ázott drapériákat és kifulladt tárogatókat, a jelmezek visszakerülnek a kölcsönzőbe, ébren viszont aggódunk, hogy mit hoznak majd a hétköznapok az ünnepek után? Jön a „blau montág”, a nyomasztó, macskajajos suszterhétfő, mire lesz képes eddig tespedésre kényszerített kezünk és agyunk?!
116A „Magyar Zsibvásár Párt” sajtótájékoztatóját az elnök két bejelentéssel kezdte. Nyilvánosságra hozta a szervezet frissen elkészült jelképét: a stilizált piaci legyet, ez azért szolgált rá címerállati státusára, mert a maga módján visszaszerez valamennyit a nemzetközi tőke által elrabolt magyar cukorból.
Második napirendi pontként bemutatta a párt új országgyűlési képviselőjelöltjét, Nemes Elza egykori balerinát – a hír nem váltott ki különösebb meglepetést, ez volt a tizenhetedik jobboldali párt, melyhez a művésznő csatlakozott – az újságok „jobb balerina”-ként emlegették.
Az elnök átengedte a szót Nemes Elzának, a jelenlevők arra számítottak, hogy a táncosnő egy piruettet vagy más figurát mutat be, de ő váratlanul dobot ragadott, közlése szerint édesapjától, néhai Nemes Bódog ezreddobostól örökölte ezt a zeneszerszámot. Eljátszotta saját szerzeményét, mely „A kommunisták babot esznek” címet viselte, a naturista felfogású mű gyomorkorgást és szellentést utánzó hanghatásokra épült. Előadását gyér taps követte, majd a művésznő bejelentette képviselői indulásának egyetlen célját: Polgár Mátyás madárpárti vezető politikus lejáratását.
– Az ő apja, Polgár Richárd, a Rákosi korszak vérbírái közé tartozott; mint tanácsvezető bíró felelős az 1951. februári ítéletidőért, és pártmegbízatásból tagja volt az Utolsó Ítélet előkészítő bizottságnak is. Nem vagyok a rabja semmiféle előítéletnek, de abban egyetértek a tisztelt marxistákkal, hogy a származás meghatározza a tudatot, az utódokra kihatnak a szülők élő génjei, sőt halogénjei is…
Itt Nemes Elza beiktatott egy népies dobszólót, melyet énekszóval kísért:
– „Azért élek-halok én
Ha valaki halogén…” – majd folytatta nyilatkozatát.
– Én nem ismerem személyesen Polgár Mátyást, csak annyit tudok róla, hogy közvetlen kortársak vagyunk, mert egy év egy 117napján születtünk. Abban viszont így is biztos vagyok, hogy az ilyen szülők gyereke a nemzet bizalmát bitorolja, és nem szabad megengedni, hogy újra bekerülhessen a magyar parlamentbe. Én magam szállok vele szembe személyesen, bárhol jelölteti is magát, én ellenjelöltként lépek majd fel.
Nemes Elza beváltotta ígéretét. Először Kőbányán lépett porondra – a Madárpárt eredetileg itt kívánta indítani Polgár Mátyást. A politikus ki akart térni az összecsapás elől, átment a budajenői körzetbe, majd egy hirtelen testcsellel visszatért Káposztásmegyerre, de nem játszhatta ki Nemes Elza éberségét: minden változásról tudomást szerzett és követte őt félelmetes dobjával. „Dobbal fogok Mátyásmadarat!” – hirdette a zeneszerszámra akasztott plakát.
A Madárpárt szerette volna kipróbálni, hogy meddig terjed Nemes Elza vállalkozókedve, ezért Polgár Mátyást próbaképpen benevezték egy kisebb portugál városba a tűzoltóparancsnoki tisztség elnyeréséért kiírt pályázatra. Legnagyobb megdöbbenésükre Nemes Elza ide is jelentkezett, a Lapostelki Alapítvány és a Magyar Pénzbank támogatásával megjelent a helyszínen. Az egykori táncosnő csak akkor adta fel itt a harcot, mikor a szakmai felvételi vizsgán megbukott, mert egy gyomorégést nem tudott eloltani.
A végsőkig kiéleződött konfliktust egy váratlan esemény oldotta meg. Egy öreg szülésznő a halálos ágyán papot hívatott és vallomást tett előtte:
– Évtizedekig dolgoztam a pestszentervini közkórház szülészetén; egykori főnökeim tanúsíthatják, hogy milyen tisztességgel és felelősséggel láttam el a feladatomat, hosszú pályafutásom során csak egyszer tévedtem meg.
Egy időben került be osztályunkra Nemes Bódog hivatásos ezreddobos és Polgár Richárd törvényszéki bíró felesége. Gyakran elbeszélgettem a két várandós anyával: Nemesné mindenképpen lányra számított, Polgárné pedig fiúgyermekre.
A két kismamára azonos időben jöttek rá a szülési fájdalmak. Szörnyűséges téli éjszaka volt, a hóakadályok miatt sem az ügyeletes orvos, sem a személyzet nem tudott bejönni a klinikára, egyedül tartózkodtam az osztályon. Kényszerhelyzetben nekem kellett levezetnem a két szülést, az egyik ágytól a másikhoz ugráltam. Szerencsére egészséges csecsemők jöttek a világra, Nemesné fiúval, Polgárné lánnyal ajándékozta meg a férjét. A két asszony már a szülés folyamán valóságos önkívü118letbe esett a kiállt fájdalmaktól, utána mindketten egészséges mély álomba merültek.
Én megvizsgáltam a két újszülöttet, mindkettőt egészségesnek találtam, tekintetem közben az alvó asszonyokra esett, és megfogant bennem az az ötlet, amely még most a halálos ágyon is nyomja a lelkemet. Úgy gondoltam, boldoggá teszem mindkét anyát azzal, hogy beteljesítem előzetes vágyakozásaikat – és kicseréltem a két gyereket. Reggelre virradva a két szülő nő nem emlékezett a világra hozott magzata nemére; boldogan elfogadták magukénak az áhított kisfiút, illetve kislányt. Isten bocsássa meg a vétkemet, de én most is azt hiszem, hogy nincs közöttük olyan nagy különbség, a csecsemők és a politikusok hasonlítanak egymásra – mondta az öregasszony és kiadta a lelkét.
A vallomás természetesen napvilágra került, a „Magyar Zsibvásár Párt” kénytelen volt visszavonni a vérbíró lányának bizonyult Nemes Elza jelölését. Polgár Mátyás viszont a választási kampány szempontjából hatásosabbnak találta felvenni természetes apja, az egykori hivatásos ezreddobos családi nevét is, ezért a továbbiakban Nemes Polgár Mátyás néven szerepelt, és benyújtotta igényét apja egykori dobjára is.
1191993. október 11-én a magyar képviselőház hétfői ülése szokásos módon napirend előtti felszólalásokkal kezdődött. A jobboldali képviselők nyílt és szemmel láthatóan összehangolt támadásba mentek át, nemcsak a liberális-szocialista ellenzéket kritizálták, hanem az ország alkotmányos intézményeit is kikezdték. Azt állították, hogy ezek a jogi alapvetések nem mások, mint az előző rendszer átmentésének fedőszervei. Az ellenzéki honatyák visszautasították a vádakat, a vita egyre inkább elmérgesedett, az érdemi munka lehetetlenné vált, tartani lehetett tőle, hogy az összetűzés hamarosan verekedéssé fajul.
Váratlanul kinyílt az ajtó és egy ősz hajú, fehér egyenruhát viselő ezredes lépett be az ülésterembe, sokan felismerték benne a köztársasági elnök szárnysegédjét. A magas rangú tiszt fellépett az emelvényre, közel hajolt a házelnökhöz, suttogva engedélyt kért, hogy felolvashassa a magával hozott elnöki üzenetet. A házelnök csodálkozott, de egy bólintással jelezte hozzájárulását.
„Én, mint a Magyar Köztársaság elnöke, a kialakult állapotokra való tekintettel, és figyelembe véve az ország rendjét fenyegető veszélyt, saját kezdeményezésemre ezennel megfosztom a képviselőházat döntési jogkörétől. Egyben beszüntetem a képviselőknek járó mindenféle javadalmazás folyósítását. Az országot parlament által sújtott területnek nyilvánítom, és az új választásokig bevezetem az elnöki kormányzást.
A Magyar Köztársaság Elnöke”
Az ezredes katonásan biccentett, jelezve, hogy küldetését befejezettnek tekinti és eltávozott az emelvényről. Amit a négy éve folyó tárgyalások nem tudtak elérni, azt az anyagi hátrányokkal való fenyegetés egy csapásra megvalósította: létrejött az egység a kormánypártok és az ellenzék között.
120Minden képviselő egyetértett abban, hogy az elnök döntése törvénytelen, sérti az alkotmány szellemét. Hajdú Dezső, a Magyar Ösvénypárt elnöke emlékeztetett rá, hogy ő már korábban jelezte, milyen veszélyekkel járhat, ha az elnök elkötelezi magát a New York–Tel-Aviv tengely mellett. Pityi Pál független honatya élesebben fogalmazott: véleménye szerint az elnök ezzel a döntésével önmagát tette alkalmatlanná az általa betöltött méltóságra, javasolta, hogy fosszák meg a tisztségétől, és ott helyben válasszák meg az utódját.
A parlament elfogadta a felvetést, és az ügy horderejére való tekintettel az írásbeli szavazás mellett döntöttek. A jelenlevő 349 képviselő leadta a voksát; az összesítésnél kiderült, hogy 347 elnökjelöltet neveztek meg, a fennmaradó két szavazat érvénytelennek bizonyult. Dienes Jónás képviselő is önmagára szavazott, de mint analfabéta, aláírás helyett egy sertéspörkölt konzervről levett képet ragasztott a lapra. Tarhay Kálmán nyugdíjas vezérezredes pedig a sajnálatos módon már korábban elhunyt Horthy Miklós nevét írta fel.
Végh főminiszter úr, a nagy taktikus, azt javasolta, hogy egy pókerversenyen döntsék el az elnöki tisztség sorsát, ezt a képviselőház mint átlátszó trükköt egyhangúlag visszautasította; mindenki tisztában volt vele, hogy a kormány blöffölésben legyőzhetetlen. Ugyancsak elvetették egy esetleges gombócevő vetélkedő gondolatát is.
Végül azt a borítékot, amely az új elnök kinevezését tartalmazta, a Parlament előtti zászlórúd tetejére ragasztották ki. Aki leghamarabb felkapaszkodott a háztartási tüzelőolajjal bekent rúdon, az nyerte el az úgynevezett „pünkösdi elnökség”-et. A versengésben a leleményesen társai fejére taposó és ezzel előnyt szerző Pikirt Győző bizonyult a legjobbnak. Székfoglaló beszédében kijelentette, hogy tizenötmillió magyar ifjú elnöke akar lenni, és nem tűri majd a politikai Pluto kutyák és törpe Belzebubok ármánykodásait.
Mindenki tisztában volt vele, hogy ezt a párbajt a Hadsereg dönti majd el – aki mellé a katonák odaállnak, az minden bizonnyal veszít. Szerencsére a Hadsereg pártatlan maradt, csak a zászlórúd kenéséből visszamaradt olajra jelentette be az igényét néhány főtiszt.
Sorozatos tömegmegmozdulások szerveződtek. A Parlament előtt koncertet rendeztek: Grósz Feró csirkéket darált, Cserkész Imre színművész a „Magyar Fohász”-t szavalta, de alig néhány 121érdeklődő jelent meg. A szólásra emelkedő Pikirt Győzőt pedig egy maroknyi sarló-kalapácsos vörös zászlót lengető suhanc lehurrogta.
Tovább folytatódtak a kinevezések. Az elnökhöz átállt tizenkilenc magas rangú tisztségviselő helyére a kormány a már komoly tapasztalatokkal rendelkező Szlovák Balázs volt tárcanélküli belügyi, sport- és ifjúsági minisztert nevezte ki. Az első tanácskozásra a Parlament egyik ablakában került sor.
Hamarosan megérkeztek az első külföldi visszhangok is. Jelcin távirata mindenkit megelőzött: „Legalább mi, elnökök tartsunk össze!” – hangsúlyozta, és a magyar elnököt – politikai fogoly múltjára utalva – a moszkvai Lefortovó börtön tiszteletbeli rabjának nevezte ki.
Lépése kedvező fogadtatásától az elnök vérszemet kapott. Kikapcsoltatta a Parlamentben a villanyt, a telefont és a vizet – lehetetlenné téve ezzel, hogy a képviselők egyes döntéseik után moshassák a kezüket. Megemelték a büfében a kisfröccs árát, melyet addig önköltségi alapon számoltak.
A képviselők kénytelenek voltak tudomásul venni az adott helyzetet; úgy döntöttek, hogy a Parlament épületét, melyet lényegileg a saját tulajdonuknak tekintettek, átadják hasznosításra azoknak a vállalatoknak, melyekhez eddig is tartoztak igazgatósági tagként vagy tanácsadóként.
Az épület átalakítása nem járt különösebb nehézségekkel, hiszen már korábban is az üzleti tárgyalások jelentették a fő profilt, csak a régi vörös csillag helyére tűztek ki egy lassan körbeforgó új tízezer forintos váltópénzt.
122– A Mester azt tanítja, hogy az embert nem lehet nevelni, mégis kötelességünk, hogy újra és újra megpróbálkozzunk vele – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Én sem reménykedem benne, hogy elfogadod a tanácsomat, de azért kimondom: ne tarts lépést!
Ne vedd át szűkebb és tágabb környezeted lihegő igyekvését, vad hajrázását, hogy minél hamarabb megszerezzék a státusjelképeket. Ne törődj az autószalonok friss kínálatával, ne hasonlítgasd össze a családokon belül egy főre jutó kocsik számát. Ha véletlenül akad költeni való fölös pénzed, akkor is olcsóbb kocsit és inkább kényelmesebb lakást vegyél, ha pedig „vékony” vagy, a kisujjadat se mozdítsd, vágtató bádogdobozokért ne verd magad hitelekbe!
Ne akarj ott lenni a reprezentatív bálokon, ne törd magad meghívókért a követségi fogadásokra. A főbb erővonalak kikerülnek téged, ott lesz majd az asztal vége, ahová te leülsz, jelentéktelen mellékalakká válsz a fontosgézák szobrai alján. A nagyságok előtt tisztelgő díszlépés helyett válaszd inkább a jó savanyú borból készült hosszúlépést egy sarki kocsma mélyén – ott a te fenekeden megy át az Egyenlítő.
Kerüld el a síparadicsomokat és ne szerezz be magas felárral az „év színé”-ben tartott léceket és botokat sem. Elégedj meg a second hand üzletek két-háromszáz schillinges kínálatával, ha tudsz síelni, akkor ez a szerelés is jó, ha nem tudsz, még ez is fényűzés.
Ne utazz el szafári-túrákra vagy mélytengeri halászatokra, Buenos Airesbe a Labdarúgó Világkupa idei döntőjére. Hidd el, ezek a szenzációk csak luxusszintre emelt, de egyenfogyasztásra szánt szellemi hamburgerek. Terád az igazán nagy kalandok itthon várnak, ha felszállsz a vonatra egy magyar szárnyvonalon, vagy benyitsz a „szakadtak” törzskocsmájába.
Ne lépj be az épp divatos pártba és ne tarts lépést a politikai lépésváltókkal sem: jobb-bal, jobb-bal, belépés-kilépés. Ne hidd 123el, hogy a „jobb” a „jó” megemelt középfoka és akkor se ijedj meg, ha azt hallod, hogy valahol Szibériában egy kopaszodó ügyvédjelölt már elindult új útjára – táskájában lázadó és lázító vitairatokkal. Ne siess sehová, a te pártod még nem alakult meg.
Ne rugdoss döglött oroszlánokat, ne tiszteld az értéktelent, ne fogyassz szellemi egytálételt, ne menekülj lefelé a primitívbe, bármilyen nagy is a kísértés és bármennyire teszik is ezt körülötted.
Engedd meg, hogy beleszóljak a magánéletedbe is. Hiába látsz rá ezer példát, ne cseréld le a feleségedet. Ne költözz be olyan lakásba, ahová régen csak alkalmi szeretkezésekre jártál fel, óvakodj az olyan szobáktól, ahol az ágy az összképet meghatározó bútor. Elhiszem neked, hogy ez az új viszony feltölt energiákkal: könnyebben ébredsz, újra elkezdesz tornázni, megveszed magadnak azt az inget, amelyet eddig túl fiatalosnak találtál. Aztán az inga egy idő után visszaleng, a lendület hamarosan elfogy, és behajtják rajtad a kölcsönvett illúziók bérleti díját. És egyáltalán nem biztos, hogy tudsz majd miből fizetni.
Újra mondom: ne tarts lépést! Ne hagyd, hogy állandó görcsbe kényszerítsenek, ugrásra készen lesd: mikor kell elindulnod, hogy ne maradj le a többiektől – maradj csak le nyugodtan.
Tapasztalni fogod, hogy az előnyök kézzelfoghatóak: kikerülsz a mozgásodat akadályozó tömegből, és többé nem kell beszívnod az elhasználódott rossz levegőt. Újra szabadon tájékozódhatsz, és biztosítalak, hogy eljutsz majd oda, ahová a többiek. Rizikód a felére-harmadára csökken, minden veszélyes közlekedési manővert egyéni akcióvá alakíthatsz át, egy-egy nagy ívű kanyarodásnál nem kell alkalmazkodnod senkihez.
Azt sajnos nem ígérhetem, hogy a napi divatokkal szemben érvényre jut majd az értékek valódi rendje – biztos, hogy jól járnánk vele?! Az viszont megint kétségtelen, hogy ha lépéseidben megőrzöd a magad ritmusát, előbb-utóbb egyéniségnek fogsz tűnni – egyetlen fillérnyi befektetés nélkül. Sőt tapasztalni fogod, hogy részvényeid értéke megugrik a tőzsdén, tehát már csak üzleti szempontokból is érdemes elfogadnod a tanácsomat.
Még egy apróság, de ha úgy tetszik jelképnek is felfogható. A katonai szabályzat előírásai szerint a hidakon csapatalakzatban átkelő egységeknek tilos lépést tartaniuk, mert ez olyan rezgéshullámokat kelthet, hogy leszakad alattuk a híd. Áldott a láb, mely megtöri a lépések unott és kényszerű ritmusát.
124A húsvétot a volapök fővárosban, Volapök Cityben töltöttem; barátom és házigazdám rábeszélt, hogy tekintsük meg a helyi hippodrom ünnepi programját. Itthon sem szoktam lóversenyre járni, ezért megpróbáltam kitérni az invitálás elől, de a barátom nem tágított:
– Most rendezik a Felix Bernard-emlékversenyt, ezt okvetlenül látnod kell!
Továbbra is vonakodva, végül engedtem a hívásának. Azt vártam, hogy ez a nevezetesnek mondott futam is a filmekből és híradókból ismert formában zajlik majd le: a kis kocsiban ülő hajtók felsorakoznak lovaikkal a rajtvonalon, és egy adott jelre elindulnak. El kell hogy ismerjem: hatalmas meglepetés ért.
Kívülről, egy utcára nyíló tágas kapun rontott be a versenyben résztvevő három hatosfogat, egy-egy ágyútalpra szerelt, leginkább stilizált koporsóra emlékeztető ládát húztak maguk után. Egyetlen, de teljes erővel végighajrázott kör után bevágtattak a célba, hajtóik gyalogszerrel, messze lemaradva követték őket. A közönség a helyéről felállva tombolt, a pályavendéglő bérlője, egy leginkább bagolyhoz hasonló szemüveges ősz férfi vándorserleget adott át a győztes fogat tulajdonosának.
Mivel ez az emlékverseny számított a nap legfőbb eseményének, szokásos módon egy rövid szünet következett, barátommal kiültünk a teraszra kávézni.
– Ki volt az a Felix Bernard? – kérdeztem két korty között.
– Volapökia főminisztere és a „Háromszínű Tulipán Párt” elnöke. Annak idején a Hadisírgondozó Intézet igazgatóhelyettesi székéből került a volapök nemzeti mozgalom élére. Az irányítása alatt álló kormányzatot reményteljes indulás után sorozatos kudarcok érték, ezek megrendítették az egészségét és meghalt – barátom felemelte a hangját. – Tartozunk az igazságnak annyival, hogy Felix Bernard tehetséges és tisztakezű államférfi volt – legalábbis környezetében és utódjaihoz viszonyítva.
Halála súlyos helyzetbe hozta a „Háromszínű Tulipán Párt”-ot, 125az eltelt évek alatt amúgy is elvesztette hitelét az emberek szemében, a hamarosan sorra következő választásokon biztos vereségnek nézett elébe. A párt vezetősége úgy döntött, hogy megpróbál előnyt kovácsolni a veszteségből, Felix Bernard temetésével kell visszaállítani a mozgalom megingott népszerűségét. Volapökiában eleddig szokatlan méretű búcsúztatást írtak elő – bár az egy főre jutó dísz- és újratemetések tekintetében az ország vezető helyet foglalt el a világstatisztikákban – kivitelezését a Volapök Állami Televízió egyik rendezőjére, Gábriel Tikolára bízták. Tikola korábban a volapök nemzeti hősről, Sanyaró Vendelről készített rockopera bemutatásával szerzett magának hírnevet.
A rendező elsöprő lendülettel látott hozzá a temetés megszervezéséhez, mindenekelőtt három teljesen egyforma díszkoporsót csináltatott. Az egyikben feküdtek Felix Bernard földi maradványai – ezt egy speciális hűtőszekrényben őrizték, óva a holttestet a felbomlástól. A másodikat a volapök főváros Capitoliuma elé tették ki közszemlére, itt a gyászolók gyorsabb mozgatása érdekében egy futószalagot szereltek fel, így sikerült elérni, hogy – a nyilvánosságra hozott adatok szerint – minden volapök polgár legalább háromszor vonult el a ravatal előtt.
A harmadik koporsót a temetés majdani televíziós közvetítésének begyakorlásához használták fel. Tikola nehéz feladat elé került, korábban kialakult formák hiányában kénytelen volt új szertartások egész sorát kitalálni: a tisztelgő vértesek lándzsa összeütési ceremóniáját, éjféli tulipánültetést a Capitolium előtti kertben, a „Felix” keresztnév „X” betűjének felbontását két „V”-re, a győzelem jelére és így tovább. A tér éjszakánként harsogott a majdani menetet kísérő díszőrség mozgását irányító rendezői utasításoktól, Tikola a kamera követelményeinek megfelelően változó magasságba emeltette és különféle szögekbe fordíttatta a koporsót.
A legnagyobb gondot a temetési menethez szükséges hat, előírásosan fekete ló beszerzése jelentette. A volapök állami ménesek lóállománya az állandó külföldre történő eladások nyomán annyira lecsökkent, hogy csak változatos színű ménekből és kancákból lehetett volna összehozni a fogatot, ami sokat levont volna a menet méltóságából.
Kényszerhelyzetéből Tikola egyetlen kiutat talált; felkereste a volapök főváros hippodromját, és az istállók tulajdonosaitól kölcsönkért hat fekete lovat. A magasztos célra való tekintettel a 126menedzserek készséggel álltak a rendelkezésére, több tucatnyi jószágból választhatott. Nagyobb nehézségek mutatkoztak a megfelelő lószerszámok beszerzésénél; a lóversenyen csak világosabb árnyalatúakat tudtak felajánlani, a szíjakat, szemellenzőket és a többi kellékeket Bagarollal kellett feketére átfesteni. Mivel ez a cipőkrém vízben könnyen oldódik, a temetés időpontját többször is módosítani kellett a fenyegető esők miatt.
Ez a hosszas halogatás további zavarokat okozott, mert a gondatlan nyilvántartás következtében a három egyforma koporsó összekeveredett. Senki sem tudta teljes bizonyossággal, hogy melyikben nyugszanak a főminiszter hamvai. Mivel a koporsókat már lezárták és beszentelték, senki sem vállalta azt a kegyeletsértést, hogy felnyissa a fedelüket.
Tikola ismét kénytelen volt átalakítani eredeti elképzeléseit, további kétszer hat fekete lovat és ennek megfelelő számú szíjazatot kért kölcsön Volapök City hippodromjától. Két plusz ágyútalpat is beszerzett a szomszédos Luxemburgban – a volapök hadsereg fegyverzetéből nem futotta volna ennyire. Így végül is elfogadható megjelenésben lehetett kiállítani a három hatosfogatot.
Egy esőmentesnek ígérkező napon a menet végre elindulhatott hosszas útjára Volapök Cityn keresztül. A hasonló ceremóniákban járatlan versenylovakat az alkalmi gyászhuszárok már indulástól fogva nehezen bírták fékentartani, de talán el tudták volna látni feladatukat, ha a gyászszertartás útvonalának kijelölői nem követnek el egy végzetes hibát. A menet épp a hippodrom mellett vonult el és a lovak – megérezve az ismerős szagokat és meghallva a versenylátogató közönség kiáltozását – beidegzett reflexeik hatására kitörtek és a nyitva levő utcai nagykapun keresztül bevágtattak a salakra – megzavarva, sőt feldúlva az éppen folyó futamot – és nagy lendülettel húzva maguk után a koporsót, bevágtattak a célba.
A botrányt csak úgy lehetett eltussolni, hogy ott helyben átírták Felix Bernard politikai végrendeletét, egy olyan cikkelyt szövegeztek bele, hogy az egykori főminiszter annyira a szívén viselte a volapök mezőgazdaság, különösen a lótenyésztés fejlődését, hogy még a temetésével is szeretett volna egy lökést adni neki.
Mivel ez az esemény húsvétkor történt, így került be a hippodrom ünnepi programjába a Felix Bernard-emlékverseny. De menjünk, mert kezdődik a következő futam – emelkedett fel a helyéről volapök barátom és házigazdám.
127A pestszentervini Központi Postahivatal 1990 februárjában zárta be kapuit a közönség előtt – átengedve területét a renoválást végző vállalatnak. Az idők folyamán az épület állaga nagymértékben leromlott, így a munkálatok több mint négy évig elhúzódtak, és a hivatal csak 1994 márciusában nyithatott ki újra.
Az ünnepi alkalomra nehezen lehetett megfelelő időpontot találni, mivel a márciusi hónap szinte elejétől végéig be volt táblázva pártállambeli, illetve jelenleg is érvényes évfordulókkal; a nőnaptól kezdve március 15-én és az 1944-es német bevonuláson keresztül egészen 21-ig, a Tanácsköztársaság egykori emléknapjáig. Az illetékesek végül is 31-ét jelölték ki – abban a reményben, hogy egyetlen párt vagy állami szervezet sem jelenti be igényét erre a dátumra.
Térty-Vevény Jenő, a hivatal vezetője természetesen már néhány nappal a nyitás előtt kézhez kapta a kulcsokat, és végrehajtotta az előírt műtanpostási bejárást. Bármilyen hosszan húzódott is el a renoválás, Térty-Vevény attól tartott, hogy az építők mégis hagytak maguk után valamilyen rejtett hibát, ezért gondosan átvizsgált minden szögletet.
Elidőzött a központi levélfelvevő teremben, itt a falra kiírták a postás tízparancsolat első mondatát: „Nincs olyan sürgős küldemény, amelyet megfelelő késleltetéssel ne lehetne még sürgősebbé tenni, így egyre fokozódó fontosságú szolgálatot nyújthatunk!”
A hivatalvezető benyitott a közönség fogadására szánt bemutatóterembe, ahol hátoldalukon különféle vitaminos gyümölcsízű ragasztókkal kezelt bélyegeket lehetett nyalni, ugyancsak bélyeg méretben árulták a munkavállalók jogait felsoroló kiadványt.
Térty-Vevény lassanként megnyugodott, már csak puszta lelkiismeretességből nyomta le a folyosó egyik félreeső zugából nyíló lomkamra kilincsét; legnagyobb megdöbbenésére a 128helyiséget zsúfolásig megtöltötték a porlepte továbbítatlan küldemények. A hivatalvezető csak úgy találomra kihúzott egy lapot a halomból: 1990. februári keletbélyegző állt rajta – kétségkívül még a renoválás megkezdése előtt rakták be ide és később megfeledkeztek róla – a többi papíron is hasonló dátum szerepelt.
Térty-Vevény emlékezetében felrémlett, hogy négy évvel ezelőtt a búcsúünnepség után vissza akart térni ide útbaindítani a küldeményeket, de mikor megpróbált kikerülni egy borosdemizsont, megbotlott egy sörösládában, és elfeledkezett a szándékáról.
Tüzetesebben is megvizsgálta az anyagot: szinte a teljes mennyiséget az 1990-es országgyűlési választáson induló pártok megcímzett propagandaanyagai tették ki. Térty-Vevénynek eszébe jutott az a hivatalvezető, aki néhány napos késedelemmel továbbította egy miniszter hírleveleit, és ezért áthelyezéssel büntették; ő is szinte látta már magát a záhonyi éjszakai postavagonban ülve. Utolsó reménységként áthívta helyettesét, Csiga Bélát, a tapasztalt öreg postást.
– Mi volna, Béla, ha elégetnénk az egészet, vagy lehúznánk a vécén?
– Nem megy, Jenő. Ebben a nyomorult épületben gázkazán fűt, egyetlen nyílt tűz sem ég, a csatorna pedig eldugulna ennyi papírtól.
– Akkor mit csináljunk?
– Hagyj most itt engem Jenő, és gyere vissza egy óra múlva, addig én átnézem ezeket az iratokat.
Térty-Vevény átment a szomszédos Mennyiségi Borozóba, és hivatása rabjaként az ajánlott borból expressz bevágott háromszor három decit háromszor, aztán visszatért a hivatalba.
– Átnyálaztam ezeket a nyomorult papírokat – fogadta őt Csiga –, össze is hasonlítottam a most feladott választási propagandaanyagokkal és úgy tapasztaltam, hogy semmi különbség nincs az 1990-es és a jelenlegi kiadványok között. Most is jószerint ugyanazok az ígéretek hangzanak el, és a pártok is ugyanúgy gyalázzák egymást. Nekem speciel az 1990-es felhívások még jobban tetszettek, inkább lehetett hinni nekik.
– És a képek rajtuk?
– Azok nem számítanak, tapasztalhattad, hogy a politikusoknak nincs képük. Szerintem az egész miskulanciát úgy ahogy van, betehetjük a holnapi járatba és kiküldhetjük a cím129zetteknek – leszámítva azt a bizonyos békásmegyeri meg azt az Ó utcai házat. Ha átjavítjuk a dátumot, senki sem fogja észrevenni a különbséget.
Nekiláttak a munkának, a hatalmas térfogatú anyag nem fért el a gyűjtő-tárolókban, néhány száz levél kimaradt. Térty-Vevény segélykérőn nézett a helyettesére:
– És ezzel mit csináljunk?
– Rakjuk csak le valahová, legfeljebb majd az 1998-as választásokon elsütjük őket.
130Alulírott Agárdi Péter nemesúr egy helyreigazítási nyilatkozat közzétételére kérem a nagyságos és vitézlő szerkesztőséget. Tudomásomra jutott ugyanis, hogy egy Heltai Jenő nevezetű, általam ismeretlen skribler „A néma levente” című színpadi förmedvényében minden alapot nélkülöző módon kiforgatta valójából szeretett feleségemhez, Ziliához fűződő kapcsolatomat.
Fent említett fércművében Heltai nem kevesebbet állít, mint hogy Zilia egy alkalommal azt kérte volna tőlem: egy csókjáért cserében vállaljak egy évig tartó némasságot. Ezt az önmagában is képtelen feltevést különféle hangzatos és nevetséges megállapításokkal fűszerezi, hogy csak egy példát idézzek: „Az élet szép, tenéked magyarázzam?!” Azt hiszem, Heltai úr komoly nehézségek elé kerülne, ha a fenti tételét bizonyítania kellene.
A teljes és hiteles valóságot a következőkben kívánom előadni. Én a jelzett időben csakugyan kapcsolatba szerettem volna lépni Ziliával, de a tényekkel szöges ellentétben áll az a megállapítás, miszerint én locsi-fecsi, szavajátszó személyiség lettem volna, olyan, aki inkább nem eszik, csak hogy az idő alatt is beszélhessen. Sokkal inkább a szófukarság jellemző rám, előfordult, hogy egy mondatot kedden kezdtem el és a következő hét csütörtökjén is csak a negyedik szót követő kettőspontig jutottam el – ennek igazolására mellékelem a területileg illetékes karthauzi barátok tanúsítványát is. Ziliával folytatott kapcsolatomat is inkább a tettek, mint a szavak jellemezték, legyen szabad hivatkoznom e tekintetben a későbbiekben megszületett tizenhárom közös gyermekünkre. De egyelőre ne szaladjunk előre az események taglalásában.
Kapcsolatunk kezdetén valóban elhangzott egy kérés Zilia részéről, de a Heltai Jenő által inkriminált feltételezéssel ellentétes tartalommal. Ziliát zavarta közmondásos hallgatagságom, fukarkodtam a bókokkal és a külsejét magasztaló szavakkal, ezért azt az áldozatot kívánta tőlem, hogy megtagadva ereden131dő természetemet, egy álló évig beszéljek egyfolytában, éjjel-nappal, nem tekintve szünetnek az evésre és alvásra fordítandó időt sem. Nem adhattam volna súlyosabb bizonyítékát szerelmemnek, mint hogy elvállaltam ezt a szerepet. Megállapodásunkat követőleg Zilia egy csókkal felszabadította addig oly igen rest számat.
Hogy behozzam addigi lemaradásomat, minden órában huszonkilenc percig Zilia szépségét dicsértem és egy percig az erényeit – visszagondolva azokra az időkre, ez az arány nagyjából fedte is a valóságot. A teljes egyhangúságot elkerülendő, a maradék félórákban másról kellett beszélnem.
Mint afféle magát megvonó, befelé forduló vitézi személynek nem voltak különösebb társalgási témáim, így a folyamatos beszédhez csak a környezetemben megfigyelt jelenségeket vehettem alapul. A legkézenfekvőbb üggyel: a napi időjárással már hajnali hat óra felé végeztem, hogy búzát hordhassak nyelvem malmára a továbbiakban kénytelen voltam városunk társadalmi eseményeivel foglalkozni. Természetesen elsősorban azok késztettek megszólalásra, akik leginkább a szemünk előtt tevékenykednek: a hivatalokban fungáló tanácsurak, a király személynökei, a tisztelendő atyák, jelesebb kalmárok és szerencsejátékosok.
Kimondtam mindent, amit csak tudtam róluk, megengedem: néhány kellemetlen, sőt kompromittáló apróság is kicsúszott a számon. Köztudomású, bár nyilvánosan sohasem említett esetek: erőszakos birtokszerzések, sunyi összejátszások, a hatalom gonosz uzurpálása és így tovább hasonlóan. Természetesen felfogtam kijelentéseim veszedelmes voltát, amíg hallgattam saját hangomat, magam is elszörnyülködtem:
– Te jó isten, miket mondok én itt?! Egyszer úgy tunikán billentenek, hogy az orvosok vésővel szedik ki a csizmájukat a végbelemből!
Szívesebben mondtam volna legalább néha valami jót is róluk, de bárhogy törtem is a fejemet, semmi ilyesféle nem jutott az eszembe. A beszédet viszont nem hagyhattam abba, mint fentebb említettem már: gyönyörűséges szerelmemnek, életem értelmének: Ziliának tett fogadalmam kötelezett rá.
Folyamatos szóözönömnek természetesen híre ment, mind több hatalmasságnak számító személyiség keresett fel:
– Miket pofázol itt te jó vitéz? – kérdezték tőlem.
132– Azt, amit nemesúri kedvem diktál. Elvégre nálunk szólásszabadság van.
– Az nincs, legfeljebb szólástisztesség, mint hallottad Benedictus atyától. Ha nem kívánsz szavaidat bánó emberré válni, tanulhatsz a kopasz Ákos mester példájából, akit úgy rúgtak ki a Nemzeti Doboldából, hogy a levegőben átöltözhetett.
Látták, hogy erővel nem boldogulnak velem, ezért színleg megértést mutattak beszédkényszerem iránt, sőt megpróbáltak a maguk oldalára állítani. Adtak néhány hírlevelet, melyekben gazdasági és hivatalbeli sikereiket taglalták – ezeket kellett volna állandó ismételgetésekkel népszerűsíteni. Elutasítottam ajánlatukat, annyival tartozom vitézi voltomnak, hogy ha már beszélnem kell, az igazságnak legalább egy szikrája legyen benne a szavaimban.
A hatalmasok bosszúja nem késett soká. Nemesi szabadságjogaim megakadályozták, hogy tömlöcbe vessenek, de kizártak minden vitézi bajvívásból, ahol korábban pénzem javát kerestem. Setét Alajos lett a harci porond hivatalosan kinevezett királya, aki az összes szúró- és vágófegyver közül csak a hóhérbárdot és a nagy fúrót tudta megfelelően forgatni. Szerepléseiben méltó társnak bizonyult a két udvari bohóc: Bajusztörpe és Faggyas Bubu is, akiknek egyetlen mutatványuk volt – fordítva vették be a hashajtót.
Aztán végre letelt a kényszerű beszéd átkozott ideje, egy esztendő után számat elhallgattatta gyönyörű Ziliám felszabadító csókja. Megtartottuk az esküvőt, aztán nekem módom nyílott a hallgatás nemes erényét gyakorolni.
Ne adja a magasságos isten, hogy még egyszer úgy alakuljanak a dolgok, hogy én még egyszer kinyissam a számat, hogy én még egyszer elkezdjek beszélni – mint bölcs Salamon mondá vala. Nincs kedvem hozzá, de ha muszáj, meglesz.
Tisztelem a nemzetes és vitézlő szerkesztőséget:
Agárdi Péter nemesúr
133– Délután hazafelé tartva, egy megállóval korábban leszálltam az autóbuszról, megálltam az emelkedő tetején és végignéztem az utcánkon: ez hát a március! – kezdte B., a decens filozófiadocens.
Azon a hegyi környéken, ahol lakunk, mindig késve érkezik a tavasz. Lenn a Városmajorban már rég virágoznak a cseresznyefák és a kórházak magas, szélvédte falai mellett is fehérlenek a kökénybokrok, mikor végre itt is kidugják bátortalan fejüket az első krókuszok.
A hó, ha nehezen is, de az idén is eltakarodott, már látszik, hogy mit hagyott a tél maga után. A járdán újra felbukkan minden őszről itt maradt szenny: az egyberohadt falevelek, az eldobált újságlapok és szakadt műanyag szatyrok, az összenyomott sörösdobozok.
Hiába próbálok lelépni az úttestre, itt is megbotlom a régtől kijavítatlan kátyúkban. Utamat egy megrepedt csapból szivárgó vízfolyás kíséri, az ér egyszer csak eltűnik a burkolat egyik repedésében és nem bukkan fel többé, elpang lenn a mélyben, kiássa a földet, csak idő kérdése, hogy mikor szakad be az aszfalt. A szegélykövek sora is hiányos, oldalról becsurog a híg hegyi sár, összekeni a cipőmet, szeplőkben verődik fel a táskámra.
Ki-kisüt a nap, először csak a reflexei bujkálnak a házak falán, még maguk is szürkék a szürkében, az utcára nyíló ablakok üvegtáblái rejtett izzású fényben lobognak, aztán egyszerre csak teljes erővel fellobban fölöttem az ég. Kigombolom a kabátomat és a sapkámat is a kezembe veszem, arcomat a nap irányába fordítom.
Bólintok, mintha csak válaszolnék valakinek: igen, nehéz és mocskos tél volt. Előre éreztem, hogy mit hoz majd és nem is akartam tudomásul venni a közeledtét. Próbáltam prolongálni magamban az őszt: a hidegben is ballont hordtam, sokat sétáltam és kinn a kocsmaudvaron ittam meg a sörömet. 134Élt bennem egy tétova remény: ha nagyon figyelek és vigyázok, megakadályozhatom, hogy becsempésszék körém a telet – aztán egyszer mégis csak itt volt, sunyin és nyomasztóan. Az ég sarkai mintha az alacsony kéményekbe lettek volna beakasztva.
Ez a tél nem adott méltó és lelkesítő harcokat a Természettel, apáinktól látott férfias küszködést jéggel és faggyal. Jégcsapok nem nőttek ereszeinken és a fákról is csak ritkán kellett hosszú botokkal lelökni az ágtöréssel fenyegető havat, de gyerekeinket sem láttuk kipirult arccal szánkózni és a fehér karácsony békéje sem pihentette meg elfáradt kedélyünket.
Lelkünkben is ilyen nyomasztóan és látványos események nélkül múlott el rosszkedvünknek ez a tele. Nagy súlyok egyszerre és hirtelen nem nehezedtek ránk, de minden egyes nap rárakott a vállunkra néhány gyufaszálat és lassan elviselhetetlenné nőtt rajtunk a teher, lábunk tizedmilliméterenként nyomódott bele a földbe. Magunk sem vettük észre, hogy amíg fogcsikorgatva és elmerevedő izmokkal küzdünk a talponmaradásért, lassan elveszítünk mindent, amiért élni érdemes: önmagunkon túlmutató alkotóerőt, önbizalmat, játékos kedvünket. Lassan olyan dermedtté váltunk, mint a legendabeli jámborok lelkei, melyeket a mennyországba kerülve maga az Isten dédelgető keze sem tud többé felmelegíteni. Más kérdés, hogy a mi szürke nyomorúságunkért az Úr egy perccel sem tolja előbbre az Utolsó Ítélet mutatóját.
Miért érzem most mégis ezen a márciusi utcán haladva, hogy túlvagyunk a nehezén, lelassíthatom a lépteimet és felemelhetem a fejemet? Hiszen a naptár nem számít, jöhet terméketlen tavasz és üres, pangó nyár is, mégis a testemből sugarakban száll ki az összegyűlt fáradtság.
Nem, semmiképp sem reménykedem tavaszi csodákban, az a láz elült, annak a láznak vége már, de a kezem önkéntelenül is mozdul a tavaszi teendőkre. Amilyen későn vettem fel a télikabátot, olyan sokáig hordtam, de most már fel kell húzni az ócska melegítőt, előszedni a lapátot és a nyikorgó talicskát, az utcáról eltakarítani a hordalékot, legalább a ház elől, ahol nem csak a törvény, de a tisztesség is megkívánja. A fű közül gereblyével ki kell húzni a leveleket még ma, mert a gaz nem várt a keléssel, a kutyatej már rég kibontotta az ernyőjét, egy tőről húsz-135harminc szár is fakad, holnapra ellepné az egész kertet. És el kellene tüntetni a ház faláról is a repedéseket, ez a ház nem a miénk, tudod, hogy nem örökségül kaptuk apánktól, hanem kölcsön és megőrzésre a gyerekeinktől.
A testi munka felszabadítja a gondolataidat, míg a gereblyét forgatod, egy-egy hiányzó szót keresel Petőfi verssoraihoz. Benned is ott zeng a szabadság márciusa, de ezt az ünnepet még hagyod a hivatásos és hangos kokárdaárusoknak, hadd keressenek még utoljára. Majd legközelebb! – mondod magadban.
136– Amíg ott álltak a Vérmező északi sarkában a fémből öntött feltűzött szuronnyal vonuló katonák, fölöttük a szószékből előre hajoló Kun Bélával, tulajdonképpen alig figyeltem fel rájuk – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Elismerően nyugtáztam ugyan a mester bravúrját, mellyel túllépett a megrendelő Hivatal szándékán: a néptribun helyett a mellékalakoknak szánt fegyvereseket állította előtérbe – de hát annyi jó szobrot láttam már életemben.
Mióta azonban levették a katonákat és elszállították a Diósd határában levő történelmi elfekvőbe, mind gyakrabban bámulok ki a villamos ablakából egykor volt hűlt helyükre, gyalog jártamban pedig meg is állok előtte. Csak a szürke macskakövekkel borított, enyhén lejtő talapzata maradt meg, a tér felőli oldalát nem zárják le korlátok, bárki felkapaszkodhatna ide, de még az anyák is leintik szaladgáló gyerekeiket: nem illik! Úgy látszik, egyetlen szobor sem bocsát ki magából annyi sugarat, mint az a puszta hely, ahonnan eltávolították.
Éppen most hetvenöt éve, hogy az a bizonyos fölháborult matróz feje fölött vörös zászlót lobogtatva, „fegyverbe, fegyverbe!” hívott mindenkit, és ezek a gyárakból, bányákból, hivatalokból toborzott katonák az Andrássy úton gyakorlatozva megtanultak a fegyverforgatásból annyit, amennyit megtanultak, aztán elindultak feltűzött szuronnyal.
A határok felé vonultak, melyek akkor szinte az ország közepén húzódtak, a kisantant a Tiszánál állt. A katonáknak Miskolcot és Salgótarjánt kellett megvédeniük a csehek ellen, éjszakai rohammal vetették ki szolnoki lőállásukból a románokat. A Mesebeli János, az örök magyar baka akkoriban bizony a Forradalom őszirózsáját viselte a sapkáján.
Ha telne az időmből, kedvem volna ezt a napot Diósdon tölteni. Megbújnék két Lenin-szobor vagy felszabadulási emlékmű között és figyelném: lesz-e majd párt vagy magánember, aki ezen az évfordulón lerakja majd koszorúját a katonák fém ba137kancsai elé. Ki vállalja el ezt a biztos lenézést kiváltó tiszteletadást?
Könnyebb azt megjósolni, hogy ki nem teszi majd tiszteletét Diósdon. Nem lesznek ott maguk a katonák, pontosabban az életbeli modelljeik. Számoljunk utána: közülük a legfiatalabbak akkor húsz év körül jártak, így mostanra már a százat közelítik. A kor amúgy sem engedélyezett nekik hosszú életet: leveretésük után 300 ezer korona, vagy százezer lej vérdíjat tűztek ki a katonák fejére, Prónay, Héjjas Iván, Ostenburg különítményei tűzzel-vassal szántották ki a vörös vetést. Aztán jött huszonöt év konszolidált, de módszeres üldözés feketelistákkal, csendőrök puskatusával, fegyházi cellákkal.
Nem lesznek ott, miért is lennének ott Diósdon a régi ellenségek, akikkel ezek a katonák annak idején farkasszemet néztek: a „sötétben bujkáló gaz ellenforradalmárok”; a dunai monitorok lázadói, a cinkosan hátráló áruló, székely hadosztály, a szabotőr vasutasok. Az utódok, azok a mai tízezrek sem látogatnak ki Diósdra, akik ott szorongtak a katonák bűnös Budapestjét tetemre hívó Horthy Miklós újratemetésén.
Nincs miért elvárni az egyházakat sem, az ő házukban még ott lóg az akasztott ember kötele, a katonákat megáldó marcali Simon pap emléke. Egyébként is alapelv: ahogy az élők, úgy a halottak között is tétessék megfelelő különbség.
Elmaradnak persze a jobb úri szocialisták is. Azokra a katonákra mostanában csak fanyalogva illik emlékezni: „egyrészt-másrészt”, illetve „bár kétségtelen – de viszont” – stílusban. Vigyázni kell, ellenségeink nehogy megsértődjenek, a barátaink úgyis megbocsátanak majd.
Távolmaradásukkal tüntetnek majd a kitüntetettek is, például azok, akik pár évvel ezelőtt megnyerték a katonák emlékét dicsőítő indulóra kiírt pályázatot. A zeneszerző most Zalánról komponál operát, a szövegíró Stern Gyuri pedig egy kis önkaserolás céljából megnégyszögesíti a kört, megpróbálkozik a kormánypárti kabaréval.
Azt hiszem, hiába állnék ott akár egész nap is Diósdon, csak az éppen arra fújó szél és a területileg illetékes eső látogatja majd meg a katonákat. Szép lelkek azt mondják, hogy a halottak a könnyekből élnek, de ezek a katonák nem igényelnek semmiféle sírást-zokogást és a feltámadásra sem számítanak. Éltüket már akkor elszánták, mikor elindultak, uszítani őket nem kellett Kun Béla szavalata. Megtették a magukét és egyszer s minden138korra kivonultak feltűzött szuronyaikkal a történelemből. Útjuk nem vezet visszafelé, bakancsaik nyomán nem száll fel többé csillagpor – ez megmarad Csaba királyfinak.
Már nem az ő dolguk azzal törődni, hogy példájukat milyen csatákban használták fel harci dalként, hány Szamuelly repült el fölöttük, hogy váltak negyven év háttérdekorációjává, aztán pedig egy új fehér kurzus régi céltáblájává.
Jó harci szerencsét, katonák, az elmúláshoz! Adja Isten, hogy különb seregek lépjenek a nyomotokba, ha a Haza veszedelme úgy kívánja és ne a martalócok, akiket csak a csaták utáni szabad rablás ígérete csábít a zászlók alá.
139Én, Ányos XXII. Mátyás metró mozgólépcső-segédfékező jelentem a tisztelt Igazgatóságnak. A három tanulóvezető koalíciós irányítása alatt álló szerelvény, mely a 457 120 sorszámot viseli, már reggel úgy állt be a kiinduló állomásra, hogy az utolsó kocsi közepén egy rakás 00 osztályú emésztési végtermék halmozódott. Elnézést kérek a körülírásért, de mindenképpen el akartam kerülni a szar szó használatát.
A fenti tényről értesítettem a vezetőket, de ők azzal voltak elfoglalva, hogy a kormány birtoklásáért marakodtak – bár ez a kormány, akárhogy is csavargatják, semmire sem jó. Ilyen körülmények között kötelességemnek tartottam, hogy elkísérjem útján a szennyezett kocsit, tapasztalataimról a következőkben számolok be.
A felszállók többsége természetesen az első pillantásra érzékelte a helyzet mibenlétét, a maradék az első lélegzetvételre. Arcukról lefagyott a mosoly, már az ajtóból visszafordultak és előrébb siettek. A többi kocsi azonban hamarosan megtelt, így az utasok bekényszerültek hozzánk.
A Pillangó utca Hauptbahnhofon még lehetett válogatni a helyekben, az utasok a vegyileg kevésbé fertőzött távoli sarkokba húzódtak. Hamarosan parázs vita alakult ki a rakás eredetével kapcsolatban. Egy vadászkalapot és lódenkabátot viselő idősebb személy arcán szarkasztikus mosollyal megjegyezte:
– Szerintem annak idején eleve így hozták be a kocsit a Szovjetunióból. Ez is rajta volt a pótalkatrészek listáján – az anyaguk mindenesetre azonos.
Egy Lenin-sapkás férfi tiltakozott:
– A szociálizmusban ez nem fordulhatott elő!
– De tudja miért nem?! Mert ott mindent egymásra kentek!
Végül is arra a közös nevezőre jutottak, hogy egy munkanélküli csövestől származik a fentebb vázolt rakás. Ettől a megállapítástól a szaga egyáltalán nem lett elviselhetőbb, egy arra tévedő vadászgörény díszlépést vert ki előtte.
140A szerelvény közben befutott Astoria Glovnára. Néhányan, akik már kényelmetlennek találták, hogy a távoli sarkokban állva szorongjanak, feladták korábbi ellenérzésüket, fokozatosan középre húzódtak és végül elfoglalták a fentiekben ecsetelt rakás melletti ülőhelyeket.
– Jobb, ha mi ülünk itt, mintha szélsőséges elemeket engednénk ide! – magyarázták döntésüket, de a kocsiban egyöntetűen az a vélemény alakult ki: teljesen mindegy, hogy ki ül a szar mellett! Elnézést a szó szerinti idézetért.
Az új pozíciókat elfoglaló személyek, hogy helyzetüket szalonképessé tegyék, igyekeztek tetszetős külsőt adni a középen fekvő alkalmi képződménynek. Különféle kis zászlókkal tűzdelték körül, régebbi szar- illetve szertartásokból visszamaradt gyertyákat gyújtottak meg, többen felvetették az esetleges egyházi felszentelés gondolatát is.
Egy alkalmi hangszóróból a nagy spanyol zeneszerző, Sarasate egy kevésbé ismert művét, a „Babfőzelék-szimfóniá”-t sugározták.
A szag közömbösítésére magyar gyártmányú dezodorral próbálkoztak, de ez csak tovább rontott a helyzeten. A kocsin keresztben kifeszítettek egy transzparenst: „Továrisi ennek konyec! Végeztünk! Tavaszi nagytakarítást!” Valódi takarításra azonban kísérletet sem tettek, legfeljebb fizikai fenyítést helyeztek kilátásba az exrementumnak. Ezt először nem értettem, de később lefordították: akartak adni a szarnak egy pofont. Újfent elnézést kérek az alpári fogalmazásért.
Az utazóközönség menet közben cirkulált, de ők végig kitartottak a rakás mellett. Ez irányú érdemeikre hivatkozva különböző kedvezményeket követeltek maguknak, de egyelőre csak egy-egy kapaszkodófogantyút kaptak, ezzel igazolhatták, hogy mégiscsak sikerült elérniük valamit.
A végállomás felé tartva az elsőként helyet foglaló úgynevezett lapító atyák megfogalmazták programnyilatkozatukat. Statisztikai adatokkal bizonyították, hogy a rakás az eddig megtett út alatt egyáltalán nem csökkent, sőt ha hozzávesszük a Nemzeti Bank toalettjében őrzött tartalékokat is, örvendetes növekedést lehet megállapítani. Mindazonáltal még egy menetre szükség van, hogy a rakás a maga teljességében tudjon kibontakozni.
Célul tűzték ki, hogy az utolsó kocsi érje utol Európát – vis141szautasították azokat a cinikus hangokat, melyek szerint előbb talán az utolsó előtti kocsit kellene utolérni.
Követelték a Metró vonalának további lajososítását; Batthyány Lajos és Kossuth Lajos után Fürj Lajosnak is kell kapnia egy megállót.
A nemzeti hagyományokkal kapcsolatos tennivalók körébe felvették a Horthy-hadseregben alkalmazott „karpaszományos” rendfokozat visszaállítását, a körülményeknek megfelelően „szarkapományos”-i formában.
Megfogalmazták a választási jelszavakat is:
– Nyomják a kárpótlási jegyeket puhább papírra!
– Le az ellenzéki sajtóval, mely a kakán is csomót keres!
Épp itt tartottak, mikor végre befutottunk Budapest Südre, ahol az egész szerelvényt holtvágányra állították. A koalíciós vezetés ezt nem vette észre, minden figyelmüket lekötötte az igyekezet, hogy a kormányt még jobbra forgassák.
142Noch József, a „Technoch” Vállalat elnök-tulajdonosa a Nemzeti Tőkés Liga felkérésére úgy döntött, hogy elindul az országgyűlési választásokon. A sóvári körzetben jelöltette magát, itt legkeményebb ellenfelének doktor Bunkóczy Lőrinc, a Magyar Csakazértis Párt elnöke ígérkezett. Noch megbízta kampányfőnökét, Zölderdő Ervint, az öreg Grünwald bácsi legkisebb fiát, hogy szerezzen be minél több információt a vetélytársról.
– Bunkóczyt politikai körökben csak „Pajtás”-nak hívják – kezdte beszámolóját.
– „Pajtás”-nak? Miért, úttörő volt?
– Nem volt úttörő, de nincs az országban olyan pajta, ahol már ne tartott volna politikai beszédet. Ugyanez vonatkozik a fészerekre és csűrökre is.
– És miről szónokol?
– Ha győz a választáson, bíróság elé akar állítani minden olyan személyiséget, aki háborgatni merészelte a magántulajdon szentségét. Ez a halottakra is vonatkozik, azt javasolja, hogy hantolják ki Dózsa Györgyöt, Esze Tamást, Táncsics Mihályt meg a többi népvezérecskét és felforgatócskát és egy bitófára felakasztva lőjék agyon őket egy mérgezett puskával. De itt van egy videofelvétel a szerepléséről.
– Melyikről?
– Az mindegy, mindig ugyanazt mondja.
Noch elhűlve figyelte, hogy a mikrofont különlegesen vékony kábelre szerelték, mert Bunkóczy beszéd közben többször is lenyelte – csak műfogsora akadályozta abban, hogy meg is rágja, percekig különféle emésztési zörejek hallatszottak a hangszóróban, amíg a két szárnysegédnek komoly erőfeszítéssel sikerült visszarángatni a mikrofont. Utána a pártvezér egy vagon görögdinnyét vetett saját kezűleg a disznók elé, jelezve, hogy milyen sors vár a kívül zöld, de belül vörös érzelmű politikusokra.
143– Kétségkívül ügyes bohóc – jegyezte meg Noch a videofelvétel megtekintése után. – Van valami ötlete, Zölderdő, hogy tudnánk lejáratni a szavazói előtt?
– Azt mondta, elnök úr, hogy „bohóc”? – kérdezett vissza a kampányfőnök elgondolkodva. – Ez nagyon érdekes.
Zölderdő még aznap felhívta a Magyar Csakazértis Párt székházát, és személyes találkozót kért Bunkóczytól. A pártvezér rendkívül sűrű programjára hivatkozva csak a délután fél négykor esedékes orrfúvása időpontjában tudott biztosítani neki tizenöt másodpercet. Zölderdő névjegy helyett egy köteg ötezer forintos bankjegyet tett le az asztalra.
– A választási küzdelem, vagy ahogy Ön nevezi, a „Mein Kampány” költségeire. Ez természetesen csak az előleg.
– Ó, kérem, tessék helyet foglalni. Mivel szolgálhatok?
– Egy jótékony célú rendezvényre készülünk és Önt is szeretnénk felkérni közreműködésre, elnök úr. A magyar politikai élet legjelesebb résztvevői vállaltak fellépést különféle művészi produkciókkal. Így például Hajdú Dezső, a Magyar Ösvénypárt elnöke az „Egy ügynök halála” című színdarabból ad elő egy részt, feltehetőleg három harmadot. Dienes János képviselő úr a „Rágalom-áriát” intonálja balfelé fordulva, aztán el is tűnik a balfenéken. Ön, úgy gondoltuk, hogy közismert humora segítségével egy bohócot alakítana.
– És a tekintélyem, kérem?!
– Ebben a tekintetben megnyugtathatom. A rendezvény szigorúan zártkörű, így nem okozhat semmiféle presztízsveszteséget.
Zölderdő érvelése és a további anyagi támogatás kilátásba helyezése végül meggyőzte az elnököt.
A műsor megbeszélésénél először Bunkóczy ajánlott egy számot; Háry Jánost kívánta volna eljátszani, aki háromszor veri vissza Döbrentein, hogy elvette tőle szépséges Iluskáját. Zölderdő viszont egy, az elnök stílusához jobban illő anekdota elmondását javasolta.
A történet szerint a gyümölcsösben rajtakapott tolvajokat azzal büntetik, hogy az általuk lopott gyümölcsöket beledugják a fenekükbe. Az első tolvajnak egy szőlőszemet nyomnak fel, a másodiknak már egy szilvát, de a vétkesek ennek ellenére fuldokló nevetésben törnek ki.
– Mit röhögnek maguk szerencsétlenek? – rivalnak rájuk.
– Ott jön a társunk a görögdinnyével.
144Bunkóczynak tetszett az anekdota, csak azt szerette volna még belevenni a szövegbe, hogy ha a dinnye nem fér be, akkor Lőrinc napján majd a disznók elé vetik a kívül zöld, de belül valójában vörös gyümölcsöt. Zölderdő nem járult hozzá a változtatáshoz.
Ezután már csak a rendezvény időpontjának meghatározása maradt hátra. Bunkóczy naptárában nagyítóval sem lehetett felfedezni szabad terminust, így végül abban állapodtak meg, hogy a csepeli sportcsarnokban rendezendő nagygyűlés előtti órákban kerül sor a fellépésre.
Zölderdő egész buzgólkodása egy jól átgondolt szörnyűséges kelepcét rejtett. A jelzett időben az elnököt bohócruhába öltöztették, a fejére csörgősipkát tettek, lábára felkunkorodó orrú cipőt húztak, aztán vastagon kimázolták fehér és piros festékkel. Mikor végeztek a kikészítéssel, a kocsi nem a beígért jótékonysági rendezvényre vitte Bunkóczyt, hanem a csepeli Sportcsarnokba, a Magyar Csakazértis Párt nagygyűlés színhelyére, ahol az elnök várakozó hívei már zsúfolásig megtöltötték a nézőteret.
A bohócnak kifestett pártvezérnek egy görögdinnyét nyomtak a kezébe és kilökték a nyitott pódiumra. Zölderdő elmosolyodott és hordozható telefonján jelentette Nochnak, hogy megoldotta a feladatot, sikerült végképp lejáratnia az elnök-tulajdonos egyetlen vetélytársát. A beszélgetés végeztével Zölderdő puszta kíváncsiságból beült a nézőtérre.
– Nem vesz észre valami különöset Bunkóczyn? – kérdezte a szomszédjától, de az vállat vont:
– Mindig ilyen, mi a különbség?! – mondta és tapsolni kezdett. – Halljuk a királyt!
Bunkóczy fogadta a köszöntést és felmutatta a görögdinnyét:
– Egyes politikusok hasonlítanak ehhez a dinnyéhez: kívül zöldek, de belül vörösek…
145– Én mindig is kedveltem a megbukó régi hatalmasokat uralmuk utolsó óráiban – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Fénykorukban magamfajta nímand a közelükbe sem juthatott, hívek, tanítványok és egyszerű bámulnokok zengték körülöttük kiválóságuk himnuszát. Aztán ezek a csacsenolók az idők változásaival tovalebbentek, mint a Cyrano kalapja, vagy egy pillangó, vagy mit tudom én, mi szokott tovalebbenni, aztán leverték megalázkodásuk szégyenét egykori bálványukon. Az egykori nagyemberek magukra maradtak, hálásak voltak, ha valaki szólt hozzájuk egy szót.
Néhány hullócsillagot én is láttam. Nem fogom elfelejteni Neuwelt elvtársat, aki annak idején egy tollvonással tiltott be filozófiai iskolákat, egy félmozdulattal utasította a Tudatot kijelölt helyére a Lét meghatározottságába. Őt 1957-ben államtitkári székből helyezték át hozzánk, a Filozófiai Intézet élére. Testes és tohonya figuráját osztatlan ellenszenv kísérte, mikor végiglihegett az Intézet folyosóin, kollégáim a „Mobutu” gúnynevet akasztották rá – biztos nem emlékszel rá: a kongói polgárháború legaljasabb rablóvezérét hívták így.
Én akkoriban kerültem az Intézethez kezdő kutatóként – ott volt az asztal vége, ahol én leültem. „Mobutu” egyszer behívott magához, elbeszélgettünk, kiderült, hogy ő is szeret sakkozni, ezentúl végigjátszottuk a benti napok délutánjait. A többiek gúnyosan kommentálták kialakuló kapcsolatunkat.
– A „temetőkapu változat”-ot játszod meg?
– Az mi?
– Oda van kiírva, hogy „feltámadunk”! Ha újra feltörne, téged biztos vinne magával.
Mit mondjak erre? Úgysem hitték volna el, hogy amilyen gőgös volt a hatalma csúcsán Neuwelt, olyan barátságos lett a bukása után. Cigarettáit ügyetlenül elnyálazva a szája szélén eltöprengve mesélt, mintha csak leltározni akarta volna a sztorijait. Tőle hallottam először azt a történetet, hogy doktor Ale146xandr Aljehint, a sakk világbajnokát, mint a fehér hadsereg katonáját a bolsevikok letartóztatták és csak úgy szabadult ki, hogy hajlandó volt játszani Leninnel – egy partit el is kellett vesztenie ellene.
Aztán persze Neuwelt is elment a járt úton, Bajusz György követte őt először az államtitkári majd sorsa fordultával az Intézet igazgatói székében. Tudnod kell, hogy sohasem tartoztam Bajusz kedvencei közé, egyszer behívatott a minisztériumba és elébem vágta a könyvem szuperlektorálásra felküldött kéziratát:
– Tudja milyen maga?! Mint egy kivont kard, amely nem hajlandó megmaradni a tokjában. Majd mi teszünk róla, hogy senkit se vághasson meg! Van valami megjegyezni valója?
– Csak egy: szerintem a kardnak nem tokja van, hanem hüvelye.
Becsületére legyen mondva, nem rúgatott ki ezért a poénért.
Aztán az 1980-as évek vége felé, mikor Bajusz is odakerült az Intézetbe, körülötte is kibontakozott a csendes bojkott. Megint csak én voltam az egyetlen, aki szóba állt vele. Ilyen szerény luxusokat mindig is megengedtem magamnak; ha a magatartásom nem is hasznot hajtó, de legalább látványos és egyéni, „különbözöm, tehát vagyok!”.
Bajusztól már meg mertem kérdezni, hogy véleménye szerint mi marad meg a tankönyvekben arról a vezetőgárdáról, melyhez ő is tartozott. Hosszan elgondolkodott és azt felelte:
– Semmi. Mi csak barkácsoltuk a Történelmet.
Aztán ő is elődjeihez takaríttatott, minden régi sérelmem dacára jó érzésekkel gondolok rá. Utolsó találkozásaink jutnak az eszembe, lírai túlzással: a lenyugvó Nap, mely már nem perzsel és a szemet sem bántja.
Miért kaparom most elő ezeket a rég elásott csontokat? Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy kis magánérvényű tapasztalataimat kivetítsem egy országos méretű filmvászonra.
Figyeld meg, hogy a búcsúzó Hatalom most, uralmának negyedik évében, annak is az utolsó hónapjaiban már nemcsak korbácsot ragad, hanem egyre több mézet is ken a madzagra. Persze nem a saját elkötelezett párthíveit kínálja vele, azok eddig is nyakig ültek egy hordó mézben, csak éppen nyalniuk kellett. Kiterjeszti a kárpótolandók körét, felemeli az ápolónők fizetését – ezentúl majdnem eléri az éhbér szintjét – ellenségeivel is igyekszik úgy bánni, mintha csak az ellenfelei volnának. A most megbukóban levő régi hatalmasokról lassan az a kép 147alakul ki, mintha ők maguk is emberek lettek volna, mielőtt belemerültek volna a politikába – legalábbis ezt az illúziót próbálják kelteni.
„Ignoramus et ignorabimus”, nem tudjuk és már sohasem fogjuk megtudni, hogy ezek a jelen időben megbukó régi hatalmasok miért csak most, uralmuk negyedik évében álcázzák magukat embereknek. Még azt a feltételezést sem lehet elfogadni, hogy az anyagiakon múlott – a jóindulat és a tisztesség ingyenes befektetés, bár az is igaz, hogy anyagi előnyöket nem ígér.
De mindez legyen már a múlté, forduljunk a jövő felé, ennek jegyében tenném meg én is a magam szerény, sőt valószínűleg amatőr javaslatát. Azt ajánlom, hogy a következő kormány ne az első évével kezdje meg a működését, hanem mindjárt az utolsóval, a negyedikkel. Győzelmi mámor helyett a megmaradás fölött érzett aggodalom vezesse az első lépteit, az első száz nap hangulata helyett az utolsó százé. Választóit ne rövid úton megregulázható szolgáinak tekintse, hanem sorsát eldöntő gazdáinak.
Az ilyen kormány, ha becsülettel leszolgálja a bevezető negyedik évét, reménykedhet benne, hogy utólag bizalmat kap a harmadik, második, sőt talán az első évre is.
148A régi vadászok hanyatt-homlok elmenekültek, hátrahagyva tanyáikat, magasleseiket, kirakott csapdáikat. Távozásukra a farkasok előmerészkedtek földbe kapart fészkeikből és zsákmány után kutatva bebarangolták a környéket. Alig néhány nap után egy tárogatón felhangzó hallali zavarta meg őket, megérkezett az újonnan alakult „Magyar Demeter Fegyverestársaság” szánkója és egy egész csoport puskás szállt le róla.
A farkasok visszahúzódtak az erdő áthatolhatatlan mélyére, éberen és ugrásra készen virrasztották az éjszakákat, tartottak tőle, hogy a vadászok majd a nyomukba vetik magukat. Azok azonban nem merészkedtek beljebb, kirabolták a közelben elhelyezett csapdákat, az elhagyott kunyhókat, lelőtték a könnyű prédának bizonyuló szarvasokat, őzeket, nyulakat és a maradék vadállományt is elűzték virtusos fegyverropogtatással, teli torokból elüvöltött hazafias indulóikkal. A farkasok nem találtak táplálékot, éhségükben mind közelebb húzódtak a vadásztanyához, szemük és foguk villogott a sötétben.
Négy hosszú nap és négy éjszaka tartott a dáridó, majd a még mindig böfögő és tántorgó vadászok nekiláttak, hogy felpakolják zsákmányukat a szánkóra. Felkerültek a nehéz prémek, a lábuknál fogva összekötözött nyulak füzérei, a szarvasok díszes agancsai, a környékbeli juhászoktól ellopott bárányok húsa és gyapja, de még a tanyában talált díszesebb bútordarabok is – ezeket az eredetileg társasági tulajdonban levő tárgyakat az egyes tagok a maguk nevére íratták át. Mikor a vadászok is elfoglalták a helyüket, a szán talpa mélyen belesüppedt a hóba, a lovak csak istrángjukat szaggatva tudtak elindulni vele.
A farkascsorda úgy érezte, hogy kirabolták és bosszúért lihegve a szánkó nyomába vetette magát. A vadászok a zsákmány tetején ülve célozgattak rájuk, egy-egy óvatlanul közelre merészkedő farkas fel is bukott, terjengő vérfoltot keltve maga körül a hóban. Ezen okulva a csorda lőtávolon kívül helyezkedett el. A vadászok, hogy mégis felmutathassanak némi ered149ményt, az útból kiálló göröngyöket és kampós faágakat nevezték farkasoknak, ezekre pufogtatták el amúgy is megfogyatkozott lőszerkészletüket. A farkasok megérezték a tüzelés lanyhulását, mindinkább csökkentették a távolságot, már alig néhány lépésnyiről követték a szánkót, az egyre fáradó lovak nem tudták fokozni futásuk iramat.
A vadászok belátták, hogy ha meg akarnak menekülni, mindenképpen könnyíteniük kell a szánkó terhén. A zsákmányukat meg kívánták őrizni, ezért a legkövérebb vadászt, a „Magyar Demeter Fegyverestársaság” alelnökét lökték le a farkasok prédájául – döntésüket az is befolyásolta, hogy az alelnök többször is megpróbált beleszólni abba, hogy a kocsis milyen irányba vezesse a szánkót.
Ez az áldozat azonban nem hozta meg a kívánt megkönnyebbülést, sőt ellenkező eredménnyel járt. A szánkón maradtak legnagyobb megdöbbenésére a kidobott kövér vadász varázsigéket mormolva átbukfencezett a vállán, még a levegőben farkassá változott és együtt üvöltött a farkasokkal, ő is beállt az üldözők közé.
Nem maradt más választás, néhány kisebb súlyú vadászt is utána kellett dobni: Amerikából hazahívott ál-cowboyokat, akik többször is eltalálták a farkasok képzelt szarvai között ugyancsak képzelt tőgyüket, a tévedésből fővadásszá előléptetett Klára amazont, akinek egyetlen előnye volt, hogy nem emezen az úton ment, hanem amazon, de a kör- és csillagvadászatokon folytonosan bakot lőtt. A farkasok azonban ügyet sem vetettek rájuk, egy percet sem vesztegettek szétmarcangolásukra, makacsul folytatták az üldözést.
Egy „Győztes” névre hallgató fiatal, de igen ármányos farkas odahagyta a falkát, érintésnyire megközelítette a szánkót. A fővadász magasba emelte a „Demokrácia” feliratú, régi-nemzeti motívumokkal díszített bunkóját és le akart sújtani rá, de általános meglepetésre a fiatal farkas emberi hangon megszólalt:
– Egy ajánlatom van Önöknek: vegyenek fel engem is a szánkóra! Én is gyűlölöm azt az öreg farkast, aki a baloldalon a legelöl szalad, már rég farkasszemet nézek vele. Ő nem is vérbeli toportyán, hanem csak farkasbőrbe bújt bárány, aki a legszívesebben eltiltana minket attól, hogy kedvünkre elragadjuk a juhokat. Mindkettőnkre nézve ő jelenti a legfőbb veszélyt, össze kellene fognunk, és együtt legyőzhetnénk őt.
150A fővadász hajlott az alkura, „Győztes” megpróbált fölkapaszkodni a szánkóra, de a hozzá legközelebb álló társa lerángatta onnan.
A szánkó mind nehezebben futott a már kásásan olvadozó havon, a fővadász végső kétségbeesésében a hozzá mindig hűséges szánkókáplánt kérte meg, hogy intézzen szózatot a farkasokhoz. A káplán a „farkas is jóllakjon, a bárány is megmaradjon” – szövegű szentírásbeli idézetet választotta beszéde alapgondolatául, első lépésként néhány bárányfelhőt ajánlott fel a farkasoknak ideiglenes táplálékul. Nem ért el különösebb sikert, valahányszor azt kiáltotta: „páter noster”, a farkasfalka azt felelte: „jó, jó, de hová lett a báránycomb”?
És a hosszú vágtában lassan végre kitavaszodott, május elején, feltehetőleg egy pénteki napon a hó maradéka is elolvadt. A szánkó végképp megfeneklett a sárban, az utasok vérfürdőtől tartottak.
A falka tisztes távolságban megállt, a vezérfarkasok összedugták a fejüket, majd közelebb jöttek és közölték a döntésüket:
– A legtöbbet lövöldöző vadászoknak távozniuk kell, magukkal vihetik a zsákmánynak azt a részét, melyet a nevükre írtak. A többiek maradhatnak.
– Akkor nincs is változás?! – kérdezték a vadászok reménykedve.
– Dehogy nincs, a következő télnek mi vágunk neki a szánkóval.
151Noch József, a „Technoch” Vállalat elnök-tulajdonosa savanyú arccal hallgatta végig a mérlegbeszámolót, majd a beosztottaihoz fordult:
– Az rendben van, hogy papíron veszteséggel zártunk – inkább a Dunába dobnám a pénzt, mint hogy adót fizessek –, de sajnos a valóságban sem értünk el száz százaléknál nagyobb nyereséget. Ennyit akár tisztességes eszközökkel is megkereshettünk volna. A szabad tőkénket más vállalkozásokba kell fektetnünk, kinek van valamilyen ötlete?
Kérdését mozdulatlan csend fogadta, csak egy fiatal ügyintéző, az utolsó sorban ülő Zölderdő Ervin – az öreg Grünwald bácsi legkisebb fia – emelte fel a karját:
– Véleményem szerint a gyertyagyártásra és kereskedelemre kellene átállnunk!
– Ezt hogy érti, Zölderdő?
– A jelek szerint ennek az árucikknek van a legnagyobb jövője Magyarországon. Nézze végig az elmúlt évet, elnök úr! Túl a vallási ünnepeken, legalább egy tucat olyan tüntetést, megemlékezést, temetést rendeztek, ahol a résztvevők gyertyát gyújtottak. És akkor még nem is említettem az újratemetéseket. Szerény becslésem szerint minimum egybillió gyertya fogyott Magyarországon.
Noch eltöprengett:
– Úgy gondolja, hogy volnának esélyeink?
– A gyertyapiacon jelenleg teljes anarchia uralkodik, határozott fellépéssel megszerezhetjük a monopóliumot. Engedje meg, elnök úr, hogy egy kísérletet tegyek.
Noch vállat vont:
– Tudja mit?! Próbálja meg, mi rezsink van rá?!
Zölderdő már másnap felkereste a világítási ügyekben egyedül illetékes Nemzeti Szemfényvesztő Széket – az egykori Állami Demagógiai Hivatal utódját – és előadta a „Technoch” kérelmét. A Szemfényvesztő Szék vezetője, Müller V. Fábián – 152korábban Müller F. Vladimir – az ajánlat hallatán elhúzta a száját:
– Szép, szép, de megmondaná, hogy miért pont maguknak adjuk meg ezt a monopóliumot? Gondolhatja, hogy száz meg száz pályázatot nyújtottak be.
– Mi megszolgálnánk ezt a kedvezményt.
– Például hogyan?
– Amennyire módomban állt megfigyelni, Önök a legutóbbi dísztemetéseiken arra törekedtek, hogy bebizonyítsák: az Önök halottait nagyobb részvét kíséri, mint az ellenzéki, ne adj’ Isten, volt kommunista személyek elhantolását. Így van ez?
Müller V. Fábián felsóhajtott:
– Igen. Sajnos a kijelentéseink megmaradtak a puszta állítás szintjén, mert nem találtuk meg azokat a konkrét mutatókat, amelyekkel igazolhattuk volna a fölényünket.
– Mi segíthetünk. Felajánljuk, hogy a legközelebbi temetésükre a „Technoch” sorszámozott gyertyákat hoz forgalomba, így könnyű lesz állításaikat számokkal is bizonyítani.
– Ez jól hangzik, de rejt magában bizonyos kockázatot – jegyezte meg óvatosan a Nemzeti Szemfényvesztő Szék vezetője.
Zölderdő megnyugtatóan intett:
– Arra gondol, hogy nem fogy majd elég kormánypárti gyertya, és ez kiderül? Nos, ezen is lehet segíteni, a sorszámoknak nem kell okvetlenül egyről indulnia, lehet egymillió egyről is.
– Meggyőzött, Zölderdő úr, az önöké a monopólium.
A „Technoch”-nak le kellett tenni egy bizonyos összegű biztosítékot, arra az esetre, ha többé nem menne le a Nap és így nem tudná eladni a termékeit – ezt a pénzt a jelzett esemény bekövetkeztéig a Magyar Gerincpárt választási alapja kezelte.
A Vállalat megkapta a kizárólagos jogait bizonyító zárjegyeket, többé a futballmeccseken sem lehetett „gyertyát rúgni” a „Technoch” előzetes engedélye nélkül. A monopólium tulajdonosa termékeinek választékában valóban plurális felfogásról tett tanúságot, a nemzeti szellemű vevők mellett minden más gyertya, mécses, pilács, fáklya igényt is igyekezett kielégíteni. Szolgáltatásaik egészen a pártállami szimbólum gyertyákig terjedtek, melyeket főleg nosztalgikus célokból vásároltak, a forgalom észrevehetőleg megugrott április negyedikén és november hetedikén.
153Néhány újdonságot is forgalomba hoztak, ezek sorában nagy érdeklődést keltett a „Koalíciós kormánygyertya”, melyben a kanócot egy miniatűr magnetofon helyettesítette – nem világított ugyan, de folyton hangsúlyozta, hogy semmilyen más gyertya sem tudna élesebb fényt terjeszteni, ezért a vásárló legjobban teszi, ha vásárol még egyet.
Noch elégedetlen volt az elért haszonnal:
– Csökkenteni kellene az önköltséget!
– Talán az alapanyagon lehetne spórolni – tűnődött el Zölderdő.
Jutalékos alkalmazottakat szerződtettek, akik a rendezvények másnapján összegyűjtötték a helyszínen a megemlékező és díszgyertyák maradványait, majd beszállították a központi műhelybe. Itt némi színezőanyag hozzáadásával újraöntötték a masszát. Az egyes maradékokból bármilyen más formát ki lehetett alakítani: sarló-kalapácsból csodaszarvas figurát, magyar narancsból koronás címert, jogi paragrafus ábrából fityiszt mutató öklöt, szónoklásra nyitott szájból segget. Az átalakítások olyan jól sikerültek, hogy csak egy-egy szakértő szem ismerte fel az eredeti alapanyagokat.
154„Kedves Fiaim!
Ezt a levelet azonos szöveggel, de két példányban írom Nektek, mivel tőletek is külön-külön hasonló tartalmú levelet kaptam.
Talán elhiszitek nekem, hogy életemnek egyetlen és kizárólagos célja volt: a ti boldogulásotokat elősegíteni. Engem mint egyszerű patikust sohasem vetett fel a pénz; mit lehet lopni egy patikában? Legfeljebb némi sebbenzint, esetleg desztillált vizet. Igyekvésem meghozta a maga gyümölcsét: te, Lajos fiam, minden figyelmeztetésem ellenére a pedagóguspályát választottad, elfeledkezve a régi mondásról: akit az istenek utálnak, megteszik tanárnak, de tiszteltem szándékodat. Miklós öcséd rezonábilisabban döntött, mikor az ügyvédi hivatásra szánta rá magát.
Mivel a sors kegyelméből mind a hárman továbbra is szülővárosunk, Sóvár területén éltünk, megadatott számomra az az öröm, hogy tanúja lehettem előrehaladásotoknak. Míg régebben titeket ismertek úgy mint Noszlopy patikus fiait, most már engem emlegettek Noszlopy tanár úr és Noszlopy doktor úr apjaként. Kívánom, hogy valaha nektek is legyen részetek ilyen szerencsében.
Atyai örömömet nem árnyékolta be az sem, mikor a kommunista rendszer bukása után mindketten belevetettétek magatokat a politikába. Te, Lajos a Magyar Gerincpárt zászlaja alá álltál, te pedig, Miklós a Madárpárt soraiba. Élvezettel olvastam cikkeiteket a „Sóvári Polgár” (korábban „Sóvári Dolgozó”) című helyi lap hasábjain, megnyugvással tapasztaltam, hogy a különböző pártállásotok összefér megértő testvéri kapcsolatotokkal. Repesett a lelkem, mikor megkötöttétek azt a paktumot, melyben egybehangzóan elismertétek pártjaitok nevében a jobbkéz-szabályt, a szeplőtelen fogantatást, a kora délutánt, továbbá: hogy az átkos kommunista rendszer bűneinek kö155vetkeztében a vízbe mártott testek jelentősen vesztenek a súlyukból.
Nem ragadtam volna tollat, ha nem kellett volna azt tapasztalnom, hogy idén mint pártjaitok képviselői a közeli országgyűlési választásokon már nem találjátok meg a közös hangot, hanem szembekerültök egymással – mégpedig rendkívül éles formában.
Pedig ez a kampány is milyen szépen indult! A szívem repesett a gyönyörűségtől, mikor megjelentek az első gerincpárti plakátok Lajos fotójával: „Noszlopy tanár úr az egész országot tanítsa!” – a „tanítja” valamivel jobb lett volna, de a régi kommunistáknak abban az egyben igazuk volt, hogy csak az hibázhat, aki csinál valamit. Azt is örömmel hallottam, hogy a gimnázium régi évkönyveiből kikeresték Lajos egykori növendékeinek nevét és ha legalább elégséges érdemjegyet kaptak annak idején, most a támogatásukat kérték cserébe. Az már keltett bennem némi visszatetszést, mikor a jelenlegi növendékek szüleit azzal próbálták meggyőzni, hogy ígéretet tettek nekik: Noszlopy Lajos megválasztása esetén négyszáz darab történelem ötöst sorsolnak ki a gyerekeik között.
Az örömtől akkor is szűknek éreztem a kabátomat, mikor láttam, hogy a Miklósunk által képviselt Madárpárt sem tétlenkedik, a várost ellepik a „Miklós sóvárog Sóvárért!” feliratok, valamint az arcképével ellátott „Sóvárra még sok só vár” szövegű plakátok.
Büszke atyai szívvel figyeltem Miklós úgynevezett népszerűsítő sétáit is, mikor találkozhatott lehetséges választóival, tette ezt olyan sűrűséggel és rendszerességgel, hogy a városi autóbusz-megállókban az 1-es, 2-es és T – vagyis hétvégi telkes járatok mellé kiírták, hogy mikor és merrefelé közlekedik a madárpárti képviselőjelölt. Általában minden óra húszkor indult a Fő térről, ellenjáratban pedig óra negyvenkor a Széchenyi (volt Kossuth Lajos) utcából. Elismeréssel adóztam Miklós találékonyságának, hogy a járókelők a jelzett útvonalon nem csak ügyes-bajos dolgaik iránt érdeklődhettek, de Miklós válaszolt olyan tréfás kérdésekre, hogy egy szabad madár hányat lép félre egy esztendőben, külön szolgáltatásként elvállalta házi vonósnégyesek hiányzó tagjainak helyettesítését is.
Kezdetben véletlennek találtam, hogy Lajos tavaszi nagyta156karítást jelképezve mindig arra locsol egy tűzoltókocsival, amerre Miklós menetrend szerinti járatként elhaladt. Később meg kellett bizonyosodnom felőle, hogy az oly békésnek ígérkező vetekedés elmérgesedik a két testvér között. A kiváltó okot valószínűleg abban kell keresni, hogy a Fidesz-jelölt örök nyugalomra szenderült a sóvári aggok házában – így szabaddá vált az út a második helyért. Kezembe került Lajos választási szórólapja: „…Ha helyesen akar dönteni, kérdezze meg a Madárpárt mélyen tisztelt jelöltjétől a következőket:
1. Evett-e porcukrot gyermekkorában és pótolta-e a hiányt VIM súrolóporral?
2. Beletörölte-e az orrát a házi kanáriba?
Végül, de nem utolsósorban: ki volt az a személy, aki 1954. május 14-én délután fél háromkor a Noszlopy család konyhájának asztala alá végezte el a szükségét és utána megpróbálta ráfogni a macskára? Érdeklődéssel várom a tisztelt jelölt úr válaszait!
Még nincs késő a megfelelő embert választani, ajánlom magamat!
Noszlopy Lajos”
Sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy a Madárpárt sokáig késett a válasszal. Miklós várost járó sétái során azoknak a bizonyítványoknak a másolatait, melyek tanúsították, hogy Lajos annak idején többször is megbukott történelemből, összetévesztette Lenint a leninggel és részvétele a párthatalom lebontásában mindössze annyiban állt, hogy a sóvári pártház kapujáról eltulajdonította a nagy értékű bronzkilincset.
Mégis, a meglepetés erejével hatott rám külön-külön érkezett, de azonos tartalommal fogalmazott leveletek. Arra kértek, hogy ideiglenesen szüneteltessük a közöttünk fennálló apa-fiú viszonyt. Egyetlen esélyetek maradt ugyanis vetélytárssá vált testvéretek legyőzésére: ha különféle leleplező adatokkal tudok előállni szüleivel kapcsolatban. Édesanyátok korai halála miatt csak én jöhetnék számításba, engem viszont meg akartok kímélni a hasonló meghurcoltatástól, inkább egy-egy kitalált személyre zúdítanátok szidalmaitokat. Nem tudtam meghatottság nélkül olvasni azt a kiegészítő megjegyzéseteket, hogy az országgyűlési válasz157tások után szó lehetne a szülő-gyermek kapcsolat teljes körű helyreállításáról.
Ajánlatotokat természetesen elfogadom, csak egyet sajnálok, hogy fogantatásod idején nem volt elegendő pénzem, hogy inkább mozijegyet vegyek anyáddal.
Sok sikert kíván volt apád
Noszlopy Gedeon
okleveles gyógyszerész
Doktor Strelecz Ambrus, a térdelő testhelyzetű kisöbű könnyű sportpuskalövés egykori olimpiai bajnoka már több mint tíz éve töltötte be közmegelégedésre a Magyar Lövészklub elnöki tisztét. Nemzetközi lövészszervezetek választották tagjaik közé, és itthon is szembeszállt a pártállami idők túlzó törekvéseivel. Egyesek ugyanis azt javasolták, hogy bunkócskával – vagyis eleven fa gircses-görcsös ágával – is lehessen célra dobni, vagy hogy puska helyett az Auróra cirkáló hajóágyúival tüzeljenek egy a Téli Palotát formázó célpontra.
Ezért lövészkörökben osztatlan megdöbbenést keltett, mikor három évvel a rendszerváltás után Strelecz doktort is leváltották. Az esemény egyébként meglehetősen szokatlan formában ment végbe: a Magyar Lövészklub elnöke egy hirtelen gyomorhurut miatt bevonult egy utcai vécébe, és az illemhely kezelője egészségügyi papír helyett a felmondólevelet adta át neki. Később beszólt a fülkébe:
– Ketteske, még van itt valami magának! – és bedobta a Magyar Köztársaság altiszti kiskeresztjét is. – Ha a papír elfogy, ezt is használhatja.
A lövésztársadalom érdeklődéssel várta, hogy kit jelölnek ki Strelecz utódjául. Mint a lóversenyeken a turfújság, kézről kézre járt az új bestseller: a Toldy-gimnázium régi évkönyveinek reprint kiadása, amely minden vezetői poszt legesélyesebb jelöltjénél a főminiszter úr egykori iskolatársainak nevét tartalmazta. Általános meglepetésre egy a szakmában teljességgel ismeretlen személyt: Májer Bélát nevezték ki a Magyar Lövészklub élére.
A hivatalos közlemény ismertette az új elnök életútját. Májert fiatal korában egy súlyos szerencsétlenség érte; túlzásba vitte kedvenc időtöltését, a súlyemelést, és mikor egy csúcsot akart felállítani, elveszítette a szemevilágát, melyet soha többé nem nyert vissza.
Májer rendkívüli akaraterőről téve bizonyságot, elvégezte a 159faköböző technikumot és a „Vörös Fenyő” Faipari Marxista Továbbképzőt. Párthűségére jellemző, hogy egy lyukas fogára korona helyett ötágú csillagot rakatott. Forradalmi munkában részt vett a „vak vezet világtalant” elnevezésű szocialista menedzserképző mozgalomban is.
Májer a fordulat után belépett a Magyar Gerincpártba; eredetileg a cirkuszba indult, és csak a vakságával visszaélő gonosz emberek irányították a Gerincpárt központjába, merő rosszindulatból. Itt is aktív szerepet vállalt, ő tette át a Magyar Gerincpárt programját Braille-írásra – az anyagot nemzetiszínű sóskifliken adták ki. Sokan meg is ették. Máig is bánják.
A párt hamarosan megbízatással látta el hűséges katonáját: a Festőművészeti Akadémiára nevezték ki színellenőrnek. Vakbuzgóságának köszönhetően rendkívüli odaadással és magas hatásfokkal dolgozott, szinte hetenként eltalált egy-egy színt, különösen a vörösre volt érzékeny. Tehát nem a vakszerencse folytán, hanem jó munkája elismeréseként került át a Magyar Lövészklub élére.
Kinevezése felzúdulást váltott ki a lövészsajtóban, de az illetékes miniszter elutasította a tiltakozást:
– Mert mi kell ahhoz, hogy valaki jó lövész legyen: politikai megbízhatóság, keresztény valláserkölcsi világkép, makulátlan családi élet, egy kormánypárti lap előfizetési utalványa és megfelelő lőni tudás – a felsorolt kívánalmak közül ez utóbbi mellőzhető a leginkább.
Májer Béla hamarosan átvette új tisztségét. Igyekezett megfelelő szakembereket maga mellé venni, sikerült megnyerni munkatársul a lőtér kisegítő takarítónőjének unokahúgát, aki a Rákóczi téren szerzett komoly golyófogó gyakorlatot. Később néhány rabsicot, erdei orvvadászt is szerződtetett.
Az újonnan felállt csapat nekilátott a központi lőtér nemzeti szellemű átszervezésének. Csökkentették a kozmopolita jellegű puskák arányát, helyette parittyát, dárdát, hajítófát alkalmaztak. Itt is mutatkoztak kisebb nehézségek: a Nemzeti Hajítófa Művekben készült hajítófák nem értek egy hajítófát sem.
A lövészeteknél szakítottak az előző rendszerből visszamaradt elavult értékelési rendszerrel is. Úgy döntöttek, hogy ezentúl nem kötelező a direkt találat, a lyukat bele is lehet beszélni a céltáblába. A helyi egyházkerületek és a koalíciós pártszervezetek ajánlásai alapján megfelelőnek ítélt személyeket mesterlövészeknek lehet kinevezni.
160Megkezdődött a Központi Lőtér új céltábláinak kialakítása is, Makutyi Gerzson neves építészt kérték fel ezek megtervezésére. Makutyi szomszédos államok térképeit, liberális és szocialista személyiségek torzképeit rakatta ki a sablonos körökkel tagolt céltáblák helyett.
A felavatáson maga Májer is részt vett, személyesen akarta kipróbálni az újjáalakított lőteret. Az elnök fordítva feküdt le a lőpadra – a személyzet védőállásba menekült, így csak a lőtér bizonyíthatóan pártállami múlttal rendelkező macskája esett áldozatul. Végül is a fegyvert egy alkalmi satuba fogva csőnyílással a cél irányába rögzítették, a lövészet folytatódhatott. Az elnök mindkét szemét behunyva célzott.
A sajtó később részletesen beszámolt a bekövetkezett sajnálatos eseményekről. Kiderült, hogy a nemes szándékkal, de hozzáértés hiányában kialakított új célberendezés nem felelt meg a biztonsági követelményeknek. Májer Béla nyilvánvalóan túllőtt a célon; az általa leadott lövés, mely baloldali célokra volt irányítva, megpattant az egyenetlen felületen és kiszámíthatatlan szögben vágódott vissza, épp a lőpadon fekvő Májert találta el. Az eset bekerült a lövész-annalesekbe, azzal a megjegyzéssel, hogy ezentúl vigyázni kell, mert máskor is előfordulhat, hogy a céltábla visszalő.
161Mondanivalómat egy mostanában hallott történettel szeretném bevezetni. Előre is „köszönöm a türelem erejét, a nyugalmat”, mellyel végighallgatnak, majd meglátják, hogy a négy év alatt sokat mentem össze. Bár annyit talán nem, mint az MDF. És most induljunk el „biztos lépésekkel”.
Egy vidéki városban futballmeccset játszanak. A küzdelem kemény, mint a jég verése, országos eső ígérkezik, mert alacsonyan repülnek a csatárok. A bíró az egyik hátvédnek felmutatja a figyelmeztető sárga lapot, mire az illető bekk, a játékvezetői jelentés hivatalos szövegét idézve: „hátsófelét a bíró számára búvóhelyül ajánlotta!”. A játékvezető újra a zsebébe nyúl, előhúzza a piros lapot és kiállítja a magáról megfeledkezett futballistát.
A meccs után a bíró és a partjelző átmegy a pályával szomszédos Mennyiségi Borozóba. Isznak, persze mértékkel és tartózkodással, a mérték: egy hordó, tartózkodás az asztal alatt. Aztán jön egy fél sör – egy fél láda.
A bíró meghívja magukhoz vacsorára a partjelzőt. Hazafelé botorkálva rájuk támad egy kutya, a bíró benyúl a zsebébe, előveszi a sárga lapot, felmutatja az acsarkodó állatnak, de az tovább villogtatja a fogát. A bíró felmutatja neki a piros lapot is, majd hogy nyomatékot adjon intézkedésének, előkapja a KGST-piacon vásárolt revolverét és lelövi a kutyát. Mint egy kutyát!
Gondosan és gazdaságosan kihasználva az utca mindkét oldalát meg is érkeznek a bíró lakására. A ház asszonya csókkal fogadja a férjét, megterít, italt tesz az asztalra és kiszalad a konyhába vacsorát melegíteni. A partjelző elismerően mondja a bírónak:
– Ez igen, pajtás! Tudod, mit csinált volna az én feleségem, ha ilyen mátósan megyek haza? Úgy kirúg, hogy a levegőben átöltözködhetnék.
– A múlt héten még az enyém is ezt tette volna. De azóta már van egy sárgája!
162Újfent köszönöm a nyugalmat, a türelem erejét, amivel végighallgattak, bár senkit sem ismerek, aki ezt a viccet nálam jobban adta volna elő és ezért megérdemelném, hogy még négy évig hülyéskedhessek. De mielőtt még azzal vádolnának, hogy mellébeszélek, mint az egyszeri Surján, ha a gyógyszer árát kérdik, előadom valódi mondandómat: a magyar politikai életben is be kellene vezetni a színes lapok módszerét. Sárga: figyelmeztetés, piros: kiállítás.
Persze lehet, hogy nyitott kapukat döngetek, mert a kormány részéről már korábban is történtek hasonló kísérletek, igaz, ők játékkártyákkal próbálkoztak, mégpedig népi-nemzeti szellemünknek megfelelően magyar kártyával. De bebizonyosodott, hogy Piatnik csak kártyát adott, észt nem mellékelt hozzá. Elképesztő, hogy játszottak: három kis tökre bemondták a koalíciót, a hajtószínük mindvégig a zöld maradt, előléptetett alsók üthették az igazi ászokat. Aztán a nép rájött, hogy keverik a lapot, kontráztak, és most bizony a kormánynak még az ultija is veszélybe került. Szóval ez a kártyavár összedőlt.
De nem tudom, tetszettek-e hallani róla: mostanában lesz majd egy nagy politikai meccs, nem mondom, hogy rangadó, mert az APEH meghallja és még ezt az adóformát is bevezeti. Szóval lesz egy nagy meccs: odavágó meg visszavágó egyszerre, itt kipróbálják a politikai sárga és piros lapok általam javasolt módszerét.
Most nem az ábrándos szemüvegű Balfai Paragráf küldi ki majd a maga házi bíróit – akik színtévesztők, zöld helyett mindig pirosat látnak, akik eltűrik, hogy a kapukról lelógó rongyos szociális hálót ne befoltozzák, hanem beszenteljék, elnézik a szabálytalan kirúgásokat és mindig mindenben az ősz hajú pályavendéglős utasításai szerint döntenek. Ő még csapos korában rászokott, hogy mindenbe beleszóljon, azóta a csapból is ez a csapos folyik.
Nem, ezen a meccsen a Nép vezeti majd a játékot. Kiosztja majd a lapokat azoknak, akik nem osztottak lapot neki. A Rendszer már rég összeszedte a maga sárgáját – mit gondolnak, miért remegett annyira a nadrágja, mint főminiszter urunk szokta mondani. A szabálytalanságaiért és durva belemenéseiért most akkora piros lapot mutatnak fel majd neki, hogy Hegyeshalomtól egészen Csengersimáig ér.
163És a kiállítást követi majd a fegyelmi, én a magam részéről a magyar pályákról való örökös eltiltást javaslom.
Egy sportkedvelő festőművész már el is készítette a mezekre való jelképeket. A győztes csapat dresszén három szabad madár egy piros szegfűt visz a csőrében, a vesztes csapatén pedig egy tulipános életfáról potyognak a hosszúkás, gömbölyű, banán alakú és mindenféle más narancsok.
164– Azt kérdezed, hogy ha a közéletben szerepelsz, mire kell a legjobban ügyelned – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Azzal nem kell törődnöd, aki veled szemben helyezkedik el, azzal sem, aki tőled jobbra vagy balra húzódik, te csak arra vigyázz, hogy valaki mögéd ne álljon, mert onnan tud a legjobban belerúgni a seggedbe! Isten óvjon meg a híveidtől, hogy a rajongóidról már ne is beszéljek!
Eleve ne tarts túl sokat a népszerűségről, csak addig és annyiban vagy érdekes, amíg és amennyire mások beléd tudják látni saját vágyaikat és képzelgéseiket. Egyik mesteremtől, Ferencz tanár úrtól hallottam annak idején: az emberek imádnak valakitől várni valamit, ennél csak egy dolgot szeretnek jobban: csalódni az illetőben. Lett légyen szó akár futballistáról, akár politikusról.
– Figyeljétek! Ilyet még nem láttatok! – mondogatják egymásnak egy-egy új sztár feltűnésénél. – Ő majd rúg egy ötöst annak a nagyképű olasz bajnokcsapatnak, vagy: ő majd lelövi végre azt a nyomorult miniszterelnököt. Aztán ha az illető csak egy mesterhármast vág be, azt sem az olaszoknak, hanem mondjuk Luxemburgnak, vagy csak egy vitában semmisíti meg a miniszterelnököt, a tömeg keserűen legyint: – Ez is csak egy luftballon volt, felfújták és eldurrant.
Ha az ügyeletes sztár ezt időben felméri és kellően cinikus is hozzá, felmenő korszakában mindent megenged magának, mert leszálló ágban úgyis leverik rajta. Legalább legyen mit! – gondolhatja magában.
És ha ennyivel túl lehetne esni az egészen, egyszer leköpnek és kész, de tapasztalni fogod, hogy az emberek soha nem bocsátják meg neked a tévedésüket, százszor és ezerszer az orrod alá dörgölik majd. Bár tudom, hogy illetlenség, hadd hivatkozzak mégis a saját példámra.
Még pályám elején, ha jól emlékszem 1955-ben írtam egy tanulmányt, melyben azt fejtegettem, hogy a háború utáni ma165gyar fejlődést eleve meghatározta, hogy a felszabadulást nem belső forradalmak, hanem kívülről érkező erők hozták. A tanulmány keltett ugyan bizonyos feltűnést, de ha azt mondom, hogy összesen tíz elismerő telefont, méltató kritikát, gratuláló levelet kaptam, akkor már erősen fölfelé kerekítettem a számot.
Soha nem felejtem el, már valamikor az 1970-es évek végén egy Rákóczi úti népbüfében épp serpenyős rostélyost ettem vizes uborkával, mikor leült mellém egy félig-meddig ismerős miskolci tanár, fejből elmondta a tanulmányom bevezető mondatait, majd megvetően végigmért:
– Ilyen ígéretes indulás után miképp züllhettél el ennyire! – majd megvetően végigmért, mint ahogy a hitehagyottakat szokás és elvonult. Egy pillanatra kedvem lett volna felköpni a levegőbe és aláállni.
A dolog egész nap nem engedett nyugodni, otthon elővettem azt a régi tanulmányt és megnéztem a tőlem kitelhető legkritikusabb szemmel. Esküszöm, hogy semmi különöset nem találtam benne, ebben is ugyanazt mondtam, mint utána száz és száz másik írásomban. Miért hát ez a felháborodott számonkérés?! Csak lassan és sokára értettem meg: a fákat szeretik olyan baltával kivágni, melynek nyelét az illető fa ágából faragták.
Azt is kérdezed, hogy érdemes-e ragaszkodnod a népszerűséghez. Magadat kívülről persze nem láthatod, de másokon megfigyelheted, hogy építik le magukat a népszerűségük fenntartásáért. Ha kezd velük süllyedni a léghajó – márpedig még senki sem látott olyan léghajót, amely örökké fenn maradt volna –, kidobálnak mindent a kosárból, csak hogy egy perccel tovább tartózkodhassanak a fényes magasságban. Elvetik elveiket, kitekert pózokba merevedve ellensúlyoznak, köteleiket hozzá csomózzák más ígéretesnek vélt léghajókhoz. És még a földre zuhanva is tovább küszködnek: parókát tesznek fel, ráncaikat felvarratják, azt hiszik, hogy prolongálják az ifjúságukat, pedig csak az öregedésüket teszik még nyilvánvalóbbá, már életükben kizöldül a fű a sírjukon.
Napjainkban a „műbalhék” is divatba jöttek, sima üzletemberekre, politikusokra, filmesekre, feltalálókra már nincs vevő, csak a botrányok tudják eladni őket. Te megtámadsz engem, én viszonzásul megrágalmazlak téged – a hasznon majd megosztozunk. Folyik a cirkuszi mutatvány – valódi indulatok és kockázatok nélkül.
Ezt a sorsot végül te sem kerülheted el, ezért ha lelsz magad166ban annyi erőt, hogy idejében feledd ambícióidat mindenféle népszerűségre, hidd el: te jársz jobban. A „népszerű”-ből csak a „szerű” veszik el, de megmarad a „nép”. Olyanná lehetsz, mint a többi normális ember, nem több, de nem is kevesebb. A szó, melyet bárkivel is váltasz, többé nem önreklám, agitáció, felhívás támogató szavazatra, jegyvételre. Csak olyan kérdést teszel fel, melyre valóban szeretnél választ kapni, ha pedig felelsz valamire, akkor legjobb tudásod és hangulatod szerint teheted.
Ma olyan idézgetős kedvemben vagyok, hadd iktassam ide egy friss olvasmányom töredékét. Rég halott mesteremnek, F.-nek jelent meg egy Shakespeare-elemzése, ebben azt állítja, hogy Polonius tanácsa, melyet búcsúzó fiának ad: „Légy hű önmagadhoz!” – valójában közhely, nem több egy ostoba öregember látszatbölcsességénél. Megálltam mesteremnek ennél a mondatánál, és nem tudtam meggyőzni magam, hogy igaza van.
167Az 1950-es évek közepén a legnagyobb magyar sajtóbotrányt egy keresztrejtvény váltotta ki. Az ominózus rejtvény a hatalmat birtokoló Magyar Dolgozók Pártjának központi lapjában, a Szabad Népben jelent meg. Első pillantásra nem keltett különösebb figyelmet: a hosszú sorok egy időszerű mozgósító jelszót adtak ki, a rövidebbek a szokásos kis műveltségi agytornára késztettek. Már csak a kész példányokat átvéve vette észre egy illetékes, hogy ha huszonöt-harminc fokkal elforgatjuk a rejtvény ábráját, a fekete kockák egy tetszetős nyilaskereszt rajzát adják ki. A lapot visszarendelték az expedícióból, a felelősöket pedig letartóztatták. Ha jól emlékszem, később kiderült, hogy az adott rébuszt nem a lap állandó rejtvényszállítója készítette, kényelmességből kiadta a munkát albérletbe, így következhetett be a botrányos eset.
Mostanában többször is eszembe jutott ez a trükk, és kissé csodálkoztam is, hogy senki sem próbálja feleleveníteni valamilyen formában, hiszen annyira benne van a lehetőség korunk levegőjében. „És mi hátra volt, még elkövetkezett…”
Ügyvéd barátom felhívta a figyelmemet a „Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő” 1994 márciusi számára, mely felirata szerint „Az Országos Találmányi Hivatal Hivatalos Lapja”. Az 548. lap alján a lajstromozott védjegyek között az alábbi bejegyzés található – a zárójelbe tett magyarázatok tőlem származnak:
11. 136 269 (Ez a lajstromszám.)
22. 91. 12. 12. (Ez a bejelentés napja.)
21. 2253/5311/91. (Ez a védjegy lajstromozását elrendelő határozat száma.)
15. 93. 07. 06. (Ez a határozat elrendelésének időpontja.)
73. Gardiner Communications Corp Garland Texas (US) (A védjegyjogosult cég neve, székhelye, egyébként egy Texas állam törvényei szerint létesült vállalat.)
16874. S. B. G. & K. Budapesti Nemzetközi Szabadalmi Iroda, Budapest (Ez a képviselő neve és lakhelye, pontosabb cím: 1061 Budapest, Dalszínház u. 10.)
54. A védjegy, amiért elmondom az egészet:
Szíveskedjék a fenti ábrát egy negyedfordulattal elforgatni bármilyen irányba és meggyőződhetnek, hogy klasszikus nyilaskereszt jelenik meg – éppúgy, mint az említett keresztrejtvénynél.
Nem hiszem, hogy nekem tűnt fel először. Tudomásom szerint az Országos Találmányi Hivatalban többen is észrevették ezt a nem túlságosan bonyolult trükköt, és vissza akarták utasítani a bejegyzést, ellene nyilatkozott az Igazságügy-minisztériumból felkért szakértő is, de a Hivatal vezetője mégis megadta a hozzájárulást.
Mit mond a Jog az adott helyzetre? Idézet az 1993. évi XLV. törvényből:
„Önkényuralmi jelképek használata
269/B § (1) Aki horogkeresztet, SS-jelvényt, nyilaskeresztet, sarló-kalapácsot, ötágú vörös csillagot vagy ezeket ábrázoló jelképet
a) terjeszt;
b) nagy nyilvánosság előtt használ;
c) közszemlére tesz,
ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétséget követ el és pénzbüntetéssel büntetendő…”
Videant consules! – az illetékesek figyelmébe ajánlom ezt a hivatalosnak tekinthető lapban megjelent közlést. Ez a trójai receptre becsempészett nyilaskereszt nem marad meg az Értesítő lapjain, ezt jelzi a bejegyzés utolsó sora:
„51.57 09 Szatellit hírközlési rendszerek és tartozékok” (Tevékenységi köre: híradás-technikai gépek és berendezések gyártása és forgalmazása.)
169Elterjed majd a jelszó: „támogasd a nyilasipart, az Őrület Jele megteszi a néhány fokos fordulatot, kiegyenesedik és ellepi az országot”.
Mi következhet még? Esetleg egy német cég engedélyt kér majd egy ortodox kóser pékség megnyitására: „Jud Süss!” – márkanévvel, nincsenek kétségeim, hogy a Hivatal ezt is elfogadja majd.
170Elég volt, mindenképpen elég volt. Nem képzelheti kedves néném, hogy mennyi kínnal írtam ezeket a nyomorult leveleket, melyek száma már fölözi a kétszázat. Én egy jó percet sem találtam bennük, mindig is úgy kényszerítettem magam az asztal mellé, írás közben felbuzgott gyomromban a sav, és megátkoztam anyám fájdalmát is, mellyel világra szült. Kínnal okoskodtam ki Kéd vidámítására minden tréfát és komolyabb példázatot.
Mégis mindenkor legyőztem szegény gyötört lelkem ellenkezését és hetente kerestem valami apróságot életem folyásában, melyet kiemelhetek az egyforma árból és belefoglalhatok elvontságra törekvő gondolataim közepébe, mint ahogy a borostyán szokott őrizni egy-egy földi bogarat. Írtam árkust árkusok hátán kezem szakadtáig. Ez a görcs soha nem hagyott el, hajtott a következő levél felé.
Parancs nem kényszeríthetett volna ilyen roppant munkára, magamtól vállaltam el ezt a szolgálatot. Azt szerettem volna, hogy ne borítsanak minket a néma feledésbe, legalább ezekben a kedves nénémnek írott sorokban tudathassuk magunkat.
Mily különös csapat voltunk is mi, számkivetettek hazánkból, mily furcsán intéztük is dolgainkat. Ültünk az idegen ég alatt, magunk elé idézve a távoli Magyarország képét, ahová egyszer majd visszavihetjük libertásos zászlainkat. Hasonlatossá váltunk a Bábel partján gyászoló zsidókhoz, akik felakasztották az ágakra zeneszerszámaikat, és úgy zengették siralmaikat elveszett szülőföldjükről – mindig készen a visszatérésre. Hideg mámorban éltünk, mi örökös mordályégetők.
Amíg Nagyságos Fejedelmünk ezt a világot járta, mindannyian őrá tehettük le gondjainkat, pásztorunk volt, nem gazdánk. Ahogy őseihez takaríttatott, magunkra maradtunk. Már mindenki elment azóta; néhányan méltó halállal távoztak, má171sok öreg korukra bohócot csinálva magukból, kapkodtak az Élet elveszett édességei után, mint tette ezt a Bercsényi uram, felesége társalkodónője mellé téve le a gatyáját. Csak ketten maradtunk a végére Zay úrral, az Isten a minap őt is kivette a bujdosásból.
Már nincs, aki válaszoljon szavaimra, ócska kalyibámban kóborolva magamban motyogok, néha megijedek a saját hangomtól, oly idegennek tűnik. Maradék magamból kellene új erőt merítenem, hogy tovább írhassam ezeket a leveleket, átok és gyász, hogy én maradtam itt bólogatni.
De elég volt, mindenképpen elég volt. Túl a hatvanadik évemen, átlépve a rendelt és köteles idő határát, nincs miért folytatnom tovább. Valamikor Zágonra gondoltam és betöltötte a lelkemet, most már tudom, hogy csak nekem volt fontos Zágon, én nem voltam fontos Zágonnak. A paraszt nélkülem is beakasztja majd ekéjét a földje végébe, mint ahogy megtette előtte sok nemzedéke, és a régi nagy tölgyfa a sáncon évszázadokkal túlél engem.
Kinek és minek is folytassam tovább? Ember nincs, aki figyelne rám, a szélbe dobtam homokot és a víz hátára írtam soraimat. Hallom kedves néném szavát, ahogy tiltakozva elkerekíti a száját: hát én ki vagyok? Az igazat megvallva, kedves néném, már alig emlékszem Kédre, memóriám már átrajzolta arcának minden vonását, jobban hasonlít már Mikes Kelemenre, mint önmagára – amivel bizony igen rosszul járt. Olyan illékony minden emberi kötődés, a világ számomra már régen önmagamból áll.
Elég volt, mindenképpen elég volt. Megtettem mindent, ami csak elvárható volt tőlem, nem védekezem többé, már nem érzem magam nagy prédának. A dolgok ilyen kimenetele nem meglepő, nincs mit csodálkozni azon, hogy a meggyújtott gyertya egyre fogy.
Időm csekély maradékát mégsem kívánom beledobni abba a tűzbe, melyben életem ellobogott – senki sem melegedett lángjai mellett, legföljebb a magas szférákat fűtötte. Élek még egy keveset a magam kedvére, megeszem az utolsó falatokat a kenyérből, melyet Isten idegenben rakott le nekem. Még egyszer körülnézek hol jártam, és megadom a magáét testemnek, ennek a szegény állatnak. Meggyúrom csomós kezemet, kiülök a napra, mikor melege a legkevésbé bánt, talán még a szomszéd török boltoshoz is lemegyek sak172kozni majd. És ennyi az egész, tőlem többé leveleket, kedves néném, ne várjon.
„Kérjük tehát együtt a jó halált és az üdvösséget, amikor megszűnünk a kereséstől, mind a bűntől, majd a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól.”
Ámen.
173– A szalonkocsit, a feljegyzések szerint, 1907-ben gyártották a Francia Államvasutak Párizs melletti vagonépítő főműhelyében – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Egyedi luxus kivitele a legkényesebb igényeket is kielégítette, tágas belső tere kisebb konferenciák megrendezésére is alkalmassá tette. Honállomásának a Párizs Austerlitz pályaudvart jelölték ki, egy expressz-szerelvénybe sorolva menetrendszerűen közlekedett Bordeaux-Saint-Jean és Bayonne állomások érintésével a nevezetes Biarritz fürdőhelyig.
1914-ben a háború kitörésekor a hadsereg saját hatáskörébe vonta a szalonkocsit, különféle híradási felszereléssel látta el, és a vezérkar egyik konzultációs és tájékozódási központjává építette ki.
A szerelvény, melyhez tartozott, követte a front mozgását, majd később a hadi vonalak megszilárdulásával Picardie megyében Compiègne állomás raktári csonkvágányán kötött ki erdős-ligetes környezetben.
1918. november 11-én Foch francia tábornagy ebben a szalonkocsiban fogadta a fegyverszünetet kérő német katonai küldöttséget. A franciák, mint ismeretes, különösen megalázó feltételeket szabtak és ezeket az aktus lebonyolításának durvaságával is tetézték. A német tiszteket nem kínálták ülőhellyel, és mikor egyikük vizet kért, egy poharat nyomtak a kezébe és az állomás falára szerelt közkifolyóhoz utasították.
Ezt a hallatlan sértést a német nacionalista szervezetek lelkük legmélyébe vésték be. Minden november 11-i napon megemlékeztek a nemzet képviselőit ért megaláztatásról, és jelképes áldozásként megittak egy pohár vizet, melyet egy vasúti állomás közkifolyójából vettek – közben a „Deutschland trink!” – felkiáltást harsogták.
Nem sokáig kellett várniuk a bosszúra. Alig negyedszázaddal később, 1940 tavaszán a német csapatok átkeltek a Somme-on és a Maginot-vonalat megkerülve előretörtek egész a svájci ha174tárig, majd június 14-én egyetlen puskalövés nélkül elfoglalták Párizst.
Philippe Pétain, francia marsall Madrid diplomáciai közvetítésével fegyverszünetet kért a németektől; beleegyeztek a megalázó feltételekbe, melyek szerint az Atlanti-partot és a Genf–Tours-vonalat német csapatok foglalják el és a francia államnak kell viselnie a megszállás minden költségét.
Az egyezmény aláírásának színhelyéül Pétain a Bourbon-palotát ajánlotta, de Hitler ragaszkodott hozzá, hogy hozzák elő a Francia Hadi Múzeumból az egykori Compiègne-ben állomásozó szalonkocsit, szállítsák ki az 1918-as fegyverszüneti megállapodás színhelyére, és itt menjen végbe az aktus. A rendezők arról külön gondoskodtak, hogy minden vizeskancsót távolítsanak el az intarziával díszített asztalokról.
A küzdelem azonban nem ért véget. Charles de Gaulle, a nemzeti ellenállás, a Résistance vezére ezekben a napokban elhagyta Franciaországot, és Londonból rádióbeszédben jelentette be a német hódítók elleni harc folytatását.
Nem egészen öt év telt el, és 1945. május 7-én Alfred Jodl vezérezredes és a kíséretéhez tartozó Hans Georg von Friedeberg tengernagy, valamint Wilhelm Oxenis légimarsall társaságában megjelent a nyugati szövetségesek reimsi főhadiszállásán, hogy aláírja a német haderő kapitulációját. A küldöttséget távozóban feltartotta egy francia különítmény, gépkocsiba tuszkolta és erős fedezet mellett a compiègne-i erdőbe szállította. Az állomás raktári csonkavágányára már megszokott módon beállították a szalonkocsit, és Jodl vezérezredest arra kényszerítették, hogy ismételje meg a megadást jelző aláírást. A lelki megrázkódtatástól megszomjazott Jodl most is hiába kért vizet, csak egy poharat kapott.
Bár az események azóta nem tették szükségessé a szalonkocsi újbóli használatát, emléke nincs elfeledve. A német titkos újfasiszta mozgalmak a kocsi stilizált ábráját használják fel revansista céljaik jelképéül, „Majd újra a kezükbe nyomjuk a poharat!” – hangzik a jelszavuk. Azt hiszem, nagy jövő áll mögöttük.
Azt kérdezed, hogy most miről jutott eszembe ez a szalonkocsi és mit akarok mondani a történetével. Semmi az egész, igazán semmi, csak mostanában a magyar rendszerváltások természetéről és stílusáról gondolkodom.
175A Magyar Gerincpárt, a Magyar Ösvény Mozgalom, a Vérturul Szárnyalás, a Magyar Csendőrnyomozók Humanista Világtestvérisége, a Magyar Antibolsevista Talajgyökér és egyéb hazai, valamint külföldi nemzeti szellemű szervezetek az alábbi szövegű közleményt juttatták el szerkesztőségünkbe:
„Nem örülünk Horn Gyula úr sajnálatos balesetének, de tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy a felelősség egyedül és kizárólag a Magyar (?) Szocialista Párt elnökét terheli, amint ez a helyszínen járt megfigyelőink és utólagos elemzőink egybehangzó jelentéséből kiderül.
Előre kell bocsátanunk, Horn úr eleve gondatlanul járt el, amikor úgy döntött, hogy egy olyan családba születik bele, ahol az apát a két világháború között, az idősebb fiút pedig az 1956-os forradalmi események során ölték meg – mindkettejüket politikai indítékból. Ez a meggondolatlanság oly mérvű felületességre vall, mely megkérdőjelezi Horn úr egész államférfiúi alkalmasságát. De térjünk rá a baleset részleteire. Horn úr egy választási nagygyűlés ürügyén, ám valójában az afrikai terrorszervezetek képviselőivel tárgyalt Miskolcon az egyiptomi tíz csapásból visszamaradt dögvészt, kőzuhatagot, véresőt, sáskainváziót stb. kívánta felvásárolni, hogy itthoni felhasználásukkal megingassa a magyar nemzetgazdaságot. Később felhagyott ezzel a szándékával, kijelentése szerint a megingatás egyszerűbben és biztosabban megy végbe, ha a jelenlegi kormányra bízza.
Horn úr hazafelé tartott SAAB márkájú kocsiján – elemzőink kimutatták, hogy ez a keleti SABA királynő anagrammája, és jelzi, hogy az autó valójában az izraeli titkosszolgálattól származik –, mikor egy teherautó jelent meg vele szemben. Megbízható adatok szerint ezt a teherautót is Horn Gyula úr vezette – megtévesztés céljából fogtechnikusnak álcázva –, ezzel kapcsolatban a tanúk holnap megteszik vallomásukat a Televízió megfelelő műsoraiban, már kértünk is eltávozást számukra a 176svéd állami börtönből. A sábás Horn Gyulával szemben közlekedő teherautós Horn Gyula éppen visszafelé guruló dollárokat vitt – MDF-es és kereszténydemokrata tisztségviselők megvesztegetésére szánta –, hogy egy esetleges szocialista győzelem esetén ne lépjenek be a pártjába. A sábás Horn Gyula észlelte ugyan a Horn Gyula által vezetett teherautó közeledtét, de nem tért ki előle. Úgy emlékezett, hogy az út alatt itt fut keresztbe az a titkos folyosó, mely az egykori nyékládházi pártszékházat köti össze a munkásőrmúzeumnak álcázott heremorzsoló és bordaegyenesítő teremmel. Abban reménykedett, hogy ide majd be tud húzódni a kocsijával; megfeledkezett róla, hogy már régebben berobbantotta a folyosót a saját utasítására, így kívánva eltüntetni jobbik, kimenő pufajkáját.
Így történt, hogy a sábás Horn Gyula csak az utolsó pillanatban próbált meg kitérni önmaga, vagyis a teherautós Horn Gyula elől. Nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy ezt a manővert is balra eszközölte – sikertelenségéből kiviláglik, hogy a biztos megoldás minden ellenkező híreszteléssel szemben a jobboldalon található.
Az út menetirány szerinti baloldalán azonban egy IFA teherautó vesztegelt, melyet ugyancsak Horn Gyula vezetett. Illetve nem vezetett, mert épp azzal foglalatoskodott, hogy a következő szónoklatát egy süketnéma tolmács segítségével áttegye jelbeszédbe – megtakarítva a televíziónak az ezzel kapcsolatos költségeket.
Így esett bele végül a sábás Horn Gyula a teherautós Horn Gyula által előkészített, és az ifás Horn Gyula által kivitelezett csapdába.
Az eseményeket elemezve csak találgatni tudjuk Horn Gyula úr tettének valódi indítékait. Feltehetőleg azért mesterkedte be magát épp egy miskolci kórházba, mert szavazatát az itteni körzetben kívánta leadni, ilyen módon is támogatva a helyi szocialista jelölt ingatag pozícióit.
A fondorlatos csalás szándéka ezek után nyilvánvaló, javasoljuk az eljárás megindítását Horn Gyula ellen. Egyidejűleg kezdeményezzük az Egyesült Nemzetek Szövetségénél a Horn-fok elnevezésének megváltoztatását, őszintén örülnénk, ha Horn úr végre otthagyná a fokát.
Utóirat: Elnézést kérünk a gépelés gyenge minőségéért, de az eredeti írógépünket még 1957 januárjában elkobozta tőlünk egy alacsony termetű gonosz karhatalmista.
177– Sok évvel ezelőtt esténként szorongva jártam haza, válófélben voltam, és nem tudhattam, hogy a kulcsom továbbra is nyitja-e az ajtót vagy a volt feleségem napközben kicseréltette a zárat és hiába próbálkozom – kezdte B., a decens filozófiadocens. – A hasonló lelki sérüléseknek az a természete, hogy egy idő után függetlenednek attól a helyzettől, amelyben eredetileg megjelentek, és arctalanul, tehát mindenre érvényesen keringenek tovább az emberben. Az a házasság is már régen elmúlt, talán az az ajtó sem létezik többé, de bennem – még sokszor és sokféle helyzetben – feltolul a bizonytalanság, hogy érvényes-e még az a kulcs, melyet a kezemben tartok.
Persze példákat akarsz – utoljára az 1980-as évek végén kellett eltűnődnöm ezen. Akkoriban én a Tanszék fenegyerekének számítottam, szembeszálltam professzoraim mundérbecsületet védő nyilatkozataival, valamiféle eszmei vegyesfelvágottat hirdettem; az utópista szocializmus romlatlanságát egy szentferenci szeretetvallással egybekeverve. Hangoztattam: mindaz a demokrácia és nagylelkűség, melyet az ország megengedhet magának, a nyomorultakat kell hogy illesse.
Hírem-hírhedtségem hamarosan túlterjedt az Egyetem falain, mind többen voltak kíváncsiak a véleményemre, szinte minden héten meghívtak egy-egy értelmiségi rendezvényre vagy ifjúsági klubba. Mivel általában szabadon rögtönözve beszélhettem, egy idő után megengedtem magamnak annyi kényelmet, hogy néhány hatásos gondolati panelből építsem fel a mondandómat. Csak egytől tartottam: olyan valaki is ül a nézőtéren, aki már hallott korábban, és lebiggyeszti az ajkát, amiért mindig ugyanazokat a lemezeket teszem fel. Ma már tudom, hogy nem volt okom félni, az tapsolt volna a leglelkesebben, aki ismeri a szövegemet. Az emberek, sajnos, szeretik az előre megfőzött, sőt megrágott szellemi egytálételeket, melyek minden fárasztó gondolkodás nélkül elfogyaszthatók. Fogadd szerény dicsekvésként, de mindenütt nevettek a viccei178men, elgondolkodtak dupla fedelű mondataimon: a szentferenci utópista szociálizmuson.
Valamikor, már 1989 nyarán egy komáromi klubba hívtak meg, az újonnan nyílt vendéglő elegáns különterme a meleg kora délutáni órán is megtelt. Már rutinosan fogtam meg a mikrofont, és indításként fellőttem az egyik bevált szellemi petárdámat, majd a másodikat és a harmadikat is, de ezúttal nem hangzott fel a máskor mindig bejövő nevetés. Egy pillanatra megálltam és farkasszemet néztem a közönséggel; a feszülten vagy inkább gyanakodva figyelő arcokból megértettem, hogy mást várnak tőlem, egy új Amerika felfedezését vagy legalábbis annak a bejelentését. Szent Ferenc és az utópisták együttvéve sem hatottak többé.
Egy pillanat alatt kivert a rosszkedvű verejték. Meg kellett bizonyosodnom abban, amit korábban is sejtettem, hogy az a világ, melyben életem javát leéltem, összedőlt és az omló falakból felszálló poron túl egy új épület homlokzata tűnik fel.
A nap persze másnap is felkelt, húztam tovább a megszokott igát, de elfogott a vissza-visszatérő szorongás: nyitja-e majd az én kulcsom a világ új kapuját – vagy csak bámulhatok rá, mint a példabeszédbeli borjú?!
Ha akkor 1990-ben egy valóban tehetséges és tisztakezű, egyként magyar és európai rend jött volna el, én eldobhattam volna a kulcsot. Én is elmehettem volna slapajnak egy nyugati egyetemre, vagy beállhattam volna reklámszövegeket gyártani.
Mély kábulatban telt el néhány hónap, amíg végre felfogtam, hogy az én szempontomból semmi sem változott. Ha továbbra is ki akarok állni a nyomorultakért, az emberek utópista egyenlőségéért, egy helyet biztos találok magamnak, ahol megtehetem – az ilyen posztokat csak ideiglenesen szokták elfoglalni, vagy még úgy sem. Ugocsának most sem kell koronáznia: kedvemre szembeszállhatok a látványos kézmozdulatokkal hazudó, saját zsebre dolgozó, korlátoltságát az egyedül üdvözítő kiútnak feltüntető új rendszerrel. Őrült, őrült rendszer, de lehetnek benne szavak! – mondtam kissé kiforgatva Poloniust. Érvényes maradt a régi kulcs fokának minden kimunkálása – a kritika, a gúny, az adatok vitathatatlan szentsége. Megkönnyebbültem.
Kellér Dezső jutott az eszembe, aki felköszöntve a hatvanadik születésnapját ünneplő Kabos Lászlót, azt mondta a színésznek:
179– Lacikám! Komikust csak egyetlen csapás érhet, ha hirtelen megszépül. Hozzád kegyes volt a Sors!
Egyszóval: régi kulcsom beleillett a zárba, nyitogattam is a kaput legjobb erőm és képességeim szerint. Nehezen, de lelki békességben múltak el az évek, a feketéről soha nem kellett bebizonyítanom, hogy fehér vagy éppen nemzetiszínű.
Az idő most újra fordulni készül. Kíméletlen tülekedés folyik, tart már az előzetes osztozkodás, látványos és láthatatlan paktumok szövődnek. Bekövetkezett a köpönyegek sokadik forgatása, amit oltalmaztunk szilajon, azt ellenünk már mások védik, tétjeinket az egykori ellenfelek söprik be. Engedd meg nekem, hogy ne beszéljek érthetőbben.
Mégsem fog el bizonytalanság; a kulcsom illeni fog ennek a kapunak a zárjába is. A nyomorultak terhei nem enyhülnek, aki segíteni akar rajtuk, az mindig szembekerül majd a Hatalommal – bárkik birtokolják is.
Egy lengyel kisváros zsidó negyedében régi szokás szerint állandó őr figyelte a Messiás eljövetelét – néhány szánalmas garas fejében. Megéri ez neked? – kérdezték tőle részvétteljesen. Hogyne – felelte az őr –, rosszul fizetett állás, de örökös.
180Akkor, bizony, már nagyon rosszul ment a sora a jó rátótiaknak. A falu egyetlen üzeme, a „Ferde Rombusz Kombinát” megpróbált betörni a világpiacra egy saját szabadalmú libalopó automatával, de egy technikai hiányosság következtében a gép karjai rosszul fogták a liba nyakát és az elgágintotta magát. A Kombinát belebukott ebbe a kudarcba, be is kellett zárni. A bajt csak tetézte, hogy a köves földeken tévedésből tarhonyát vetettek el és műtrágya helyett kecsöppel szórták be. Nincs mit csodálkozni azon, hogy ha a jó rátótiak pénzért nyúltak a zsebükbe, akkor tökmag akadt a kezükbe. Azt is hitelbe vették.
Aztán egy szép napon megjelent Rátót határában három széllelbélelt vándor: doktor Tulipánn Péter, doktor Toportyán József és doktor Sumák László. Nem jöttek ám üres kézzel, egy nemzetiszínűre mázolt szentfazekat hoztak magukkal, bár azt nem tagadhatjuk le, hogy a fazék füle egy kicsit kormos volt.
Megtelepedett a három széllelbélelt vándor a faluvégi réten, a fazekat megtöltötték vízzel és feltették főni. Mikor már lobogva forrt a víz, fogtak egy nagy követ és az edénybe vetették, amin a jó rátótiak igencsak elcsodálkoztak:
– Mit főztök ti három vándorlegények?
– Mi bizony nem mást, mint kőlevest. Meg akarjuk mutatni nektek, hogy is kell csinálni, mert az a cél, hogy mind a tizenöt millió rátótinak ez főjön a fazekában. Hiszen ha másban nem is, de kőben azért bővelkedtek.
– Aztán jó étel-e az a kőleves?
– Hogy lehet ilyet még csak kérdezni is?! Nincs ennél finomabb leves a világon! Persze, azért egy kanál zsír nem ártana bele.
Ezen már ne múljon! – gondolták a jó rátótiak, összekapartak egy kanál zsírt a bödön aljáról. Doktor Tulipánn Péter belerakta a levesbe, elmerülten kavargatta és meg is kóstolta:
– Most már olyan jó, hogy hét üres faluban sem esznek kü181lönbet. Hát persze, azért egy kis zöldséggel még lehetne javítani rajta: talajgyökérrel meg ilyesmivel.
A jó rátótiak nem voltak restek, előkaparták a pince homokjából a maradék sárgarépát, karalábét, zellert. Doktor Tulipánn Péter köszönte alássan és ezt is bevetette a nemzetiszínű fazékba.
– Nahát, ez aztán olyan leves lesz, hogy a Nyugat is megnyalhatja utána mind a tíz ujját, de még a kamatlábát is. Talán még egy dolog hiányzik belőle.
– Mi volna az?
– Egy tyúk. Az se baj, ha jó kövér.
Mit volt mit tenni, a jó rátótiak már futottak a pénzük után, megfogták az utolsó tyúkjaik egyikét és odaadták azt is. Doktor Tulipánn megnézte: nem dugtak-e el benne a kommunisták egy aranytojást, doktor Toportyán beadta neki az egyik beszédét, ettől a tyúk felfordult és doktor Sumák már könnyen fel tudta boncolni. Mehetett a tyúk a levesbe.
Végre elkészült az étel, a három széllelbélelt vándor megterített magának és leült enni. A kellemetes szagokra odavetődött egy negyedik vándor is, egy bizonyos Narancs Viktor, aki már unta a banánt és szívesen odaült volna a húsosfazék mellé, de a többiek elzavarták, így egy félfordulattal eltűnt.
A három vándorok megették a húst is, meg a zöldséget is, szép lassan, kényelmesen, volt rá idejük, még több is, mint kellett volna. Ürült-ürült a fazék, a jó rátótiak előrenyújtott nyakkal lesték, hogy a kővel ugyan mihez kezdenek majd, de a három vándor nem nyúlt hozzá:
– Ezt itt hagyjuk nektek, hogy ti is tudjatok majd jó kőlevest főzni! – mondták komoly pofával, aztán elmentek jobbra, most már ellenzéki irányba.
A jó rátótiak ezen igencsak felháborodtak: na, megálljatok csavargók! Örök figyelmeztetésül otthagyták a fazekat a falu végén.
Aztán megint csak jött két másik vándorlegény: a Szekfűs Gyula meg a Madaras Gábor. Ők is letelepedtek a vándorlegények megszokott szállásán, a faluvégi réten. Megtalálták a fazekat, úgy-ahogy lekapargatták róla a nemzetiszínű mázt, letörölgették a füléről a korom nagyját, aztán eltűnődtek, hogy mit csináljanak a kővel. A jó rátótiak, akiknek már volt tapasztalatuk csalatásban és fenében, feszülten figyeltek: kidobják-e, vagy ők is felteszik főni levesnek?
182– Túl nagy disznót öltetek – mondta Vogel –, nem bírtok vele egyedül, attól féltek, hogy kifog rajtatok, és ezért vendéget akartok hívni a disznótorra. Azt ti is jól tudjátok, hogy az összes szomszédotok közül csak ránk számíthattok: a Tulipán család megégette a száját a rablóhússal és azóta vegetáriánus elveket hirdet, Toportyánék a saját korcs kutyáikból próbálnak meg szalonnát készíteni, Keresztesék pedig nem malacot, hanem malasztot akarnak.
Mi régi politikai kártyások vagyunk, annak idején nem vettük be a zöld disznóról szóló meséket és most a piros disznót sem fogadjuk el fenntartások nélkül. Ezt a disznót sem együtt őriztük.
Az esetleges meghívásunk ügyét megbeszéltem a nagy Vogel családdal, és nyíltan meg kell mondanom, hogy nem alakult ki egységes vélemény. Akadtak köztünk olyanok, akik egy kisebb disznóhoz sokkal szívesebben fogadták volna az invitálást, mert ebben az esetben jutott volna hely az asztalon a mi kedvenc ételeinknek is: a varjúlevesnek, a strucctojásrántottának, a verébpörköltnek.
Az is kedvezőbb feltételeket teremtett volna, ha a disznó nem kizárólag a tiétek lenne, hanem még az elválasztás során legalább az egyik csülkét átengedtétek volna a mi tulajdonunkba. Mint a népies mondóka is tartja: „itt a kezem, ha van disznóláb!”.
Ezek a családtagjaink azt ajánlják, hogy semmiképp se menjünk el hozzátok a disznótorba. Sokkal kisebb felelősséggel jár, ha nem ülünk le mellétek, hanem csak bebámulunk az ablakon, és kinézzük a szátokból a falatot. Alapelvünk: el nem fogyasztott hurkáktól még senki sem kapott hasmenést.
Persze hangsúlyoznom kell, hogy az ő felfogásuk csak részben határozza meg az egész Vogel család álláspontját, inkább egy lehetséges tárgyalási témát jelent. Sokkal fontosabb kérdésnek tekintjük, hogy ki kezelje majd a nagy össznépi kolbásztöltő gépet. Ehhez, szerintem, mi rendelkezünk a legmeg183felelőbb emberekkel, köztudomásúlag a mi családunkhoz tartozik a legtöbb művész, ők esztétikus jelleget tudnának adni a várható nagy ledarálásnak.
Az sem lehet közömbös számunkra, hogy milyen fűszereket tesznek majd a húsba, piros paprika használatát elvileg sem tudjuk elfogadni, mivel a színe miatt igen könnyen lehet pártállami jelképnek értelmezni. Ugyanezen okból nem egyezhetünk bele abba sem, hogy gumibot vastagságú töltelékárut készítsetek, mivel azt a köznyelvben Kádár-szaláminak nevezik.
Ismerjük azt az érveteket, hogy közös disznótorra vagyunk ítélve, de ezt ti magatok sem gondolhatjátok komolyan. Mindenki előtt ismeretes: a ti családotokban is akad egy olyan ember, aki nem ül le a disznótoros vacsorához, ha mi nem veszünk részt rajta. És az illető nem akárki, hanem maga doktor Bádogi Manó, aki a ti étlapajánlatotokat összeállította. Ő sem ért egyet azokkal, akik az asztal bal sarkában olyan rigmusokat énekelgetnek, mint hogy még az idén felnevelheti mindenki a maga disznaját, és minden fiatal kapjon ingyen legalább egy malacperselyt. Ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy mi őrizzük a kamrakulcsot, mielőtt az illetők szétosztogatnák a rendelkezésre álló szerény húskészletet.
Ha már az anyagiaknál tartunk, természetesen elvárjuk, hogy megtérítsétek a kiadásainkat, melyeket arra fordítottunk, hogy a családotokat támadjuk a sajtóban, a televízióban és a falragaszokon. Nektek is be kell látnotok, hogy ezek a ti javatokat szolgálták, egyébként aligha tudtátok volna ilyen kövérre felnevelni a disznótokat.
Egy személyi feltételt is kell támasztanunk, mégpedig a házigazdát illetőleg. Nem fogadhatunk el olyan személyt, aki a helyi történelmi szakkör műkedvelő „Piroska és farkas” színielőadásán mind Piroskát, mind a farkast eljátszotta. Azt is nehezen tudjuk elképzelni, hogy ő, aki annak idején a disznót leszúrta, miképp jelenhet majd meg az Állatvédő Liga díszülésein. A magunk részéről sokkal szívesebben látnánk a helyén doktor Bádogi Manót.
Nekünk az egész ügy tulajdonképpen nem túl fontos, valójában nem is vagyunk éhesek, a nyálunkat csak azért nyeljük, hogy folyamatos edzésben tartsuk az emésztőrendszerünket, fél lábon is kibírunk még négy év koplalást. Hála istennek, az új demokratikus társadalmi formák között többé nem erőszak a disznótor. „A disznótor nem szükségszerűség, hanem lehetőség!”
184Ezrek és ezrek vonulnak el a sírja előtt, a tömegben évről évre visszatérő alakok tűnnek fel. Fejkendős öregasszony teszi le a virágot:
– Te vetted ki a kezünkből a koldusbotot, de most visszaadták duplán.
Egy sötét szemüveget viselő, sovány, eszelős férfi kiabál:
– Kádár élt! Kádár él! Kádár élni fog!
A sír már nem látszik ki a virágok közül. Kádárnak szerencséje volt, hogy júliusban halt meg. Ilyenkor érik be a dömping rózsa és szegfű, fillérekért árulják. Ha decemberben tartanák az évfordulót, ezek az emberek nem tudnák megvenni a virágot.
Senkit nem agitáltak a megjelenésre, miért mégis ez az évenként megismétlődő áradás? Mit képzelnek róla az emberek? Ösztönös bizalom él bennük azok iránt, akik látták valaha a hold túlsó oldalát, az életükkel bizonyítottak. Kádár hetvenhét évéből hatvanat a Történelemben töltött el. Két rendszer börtönét is megjárta, a harmadikat megúszta.
Nem maradt róla jó fotó, nem támasztja arcát hatásos mozdulattal a kezéhez. A megemlékező díszelnökség mögött egy öregkori fényképe lóg: szeme táskás, soványodó arcában megnőtt az orra, vonásain nem tud megülni a rebbenő félmosoly. Arra gondolok, hogy ennek az embernek soha nem volt egy jó órája.
Az ítéletet már megfogalmazták fölötte, a nyomozás és a bizonyítás még várat magára. Az emberek több hibáját tudnák elfogadni, ha olyanok szájából hallanák, akik mögött egy ha185sonló szintű életút áll fedezetül, de túl nagy az aránytalanság. A niemandok fölényeskedve, bennfentesként ismételgetik: törvénytelen gyerekként született Fiuméban, és eredetileg Csermaneknek hívták, gyilkos volt és hazaáruló. Hatásosabb, pontosabb érvek kellenének – ha vannak.
Zúg a tömeg, spontán jelszavak hangzanak fel, felírok egy régit és egy újat:
– Munkát! Kenyeret!
– Az urak ne használják a csillagos diplomát!
Horthy egyszer tárgyalni akart az illegális kommunista vezér Kádár Jánossal. Nem tudta, hogy álnéven az ő börtönében raboskodik. A lehetséges elvi párhuzam több mint tanulságosnak tűnik.
Sokan próbálják meg úgy leegyszerűsíteni az 1994-es országgyűlési választások eredményét, hogy Kádár János legyőzte Horthy Miklóst.
Egyszer beszéltem vele hosszabban. A szembogara sugarasan tört meg, mint egy üveg, melyet szétrobbantott egy közepébe dobott kavics. Vagy mintha cigarettát nyomtak volna bele. Rejtély, hogy látott.
Nem rajongott a politizálgató értelmiségért:
– Úgy hordják magukon a meggyőződésüket, mint a zsoldosok az egyenruhát – mondta egyszer.
Azt hitte, hogy egy politikai folyamatot csak akkor kell komolyan venni, ha már a munkásosztályra is kezd hatni. Úgy látszik, tévedett.
186Már sokan megkérdezték tőlem, hogy nem érdekelne-e A., B. és a most bukó rendszer többi politikusának titkos svájci bankszámlaszáma, balatoni telekmanipulációi – pedig még el sem mentek. Kádár öt éve halott, de még senki sem tett említést általa átmentett pénzről vagy ingatlanról. Ebben a nagy nemzeti temetőben kevesen fekszenek olyanok, akik nála nyugodtabban várhatják az utolsó ítéletet.
Az egyik rendező azt mondja, hogy jövőre már nem lesz megemlékezés, csak a kerek évfordulókat tartják meg.
Metróval jövök el a temetőből, a Moszkva téren szállok le. A tér közepén az üdvhadsereg tea- és kenyérosztáshoz készülődik. Talán kétszáznál is többen sorakoznak fel a kondér előtt, rongyosak és megviseltek, testük áporodott szaga megcsapja a járókelők arcát.
187– Most már én is benyújtom a kárpótlási igényemet – kezdte B., a decens filozófiadocens –, de az én kérelmem annyiban különbözik az átlagostól, hogy nem az átkos fél évszázadra vonatkozik, hanem a leköszönő rendszer négy évére.
Ne érts félre, én nem arany ékszereket, gyárakat követelek vissza, sohasem gyűjtöttem vagyont, még a temetőben sem lesz saját tulajdonú földem, huszonöt év engedélyezett porladás után a síromból is kitelepítenek majd. Azzal sem illik előállnom, hogy a négy év alatt kikopott életemből a könyvvásárlás gondtalansága, a színház, a szolid vendéglők luxusa, a három öltönyöm is egyre megviseltebben lóg a vállfán. A nyomorról panaszkodni maradjon azoknak az öregeknek az előjoga, akik a napi fél liter tejet sem tudják megvenni maguknak.
Én azt tekintem személyes káromnak – és efölött nem is vagyok hajlandó napirendre térni –, hogy fel kellett adnom gondolkodásom évtizedek alatt kikínlódott minőségét. Gondolataim lehetséges pályái beszűkültek, és lassan visszacsúsztak az egyértelműségbe.
Hiába tanultam meg a mestereimtől, hogy a világ dolgai sokszorosan összetettek, hogy minden fény mélyén látnunk kell az ott lapuló sötétséget, és az éjszakában is ott lebeg valamilyen világosságféle, ez alatt a négy év alatt mégis arra kényszerültem, hogy a fehéret egyértelműen fehérnek, a feketét feketének mondjam, mert csak így remélhettem, hogy állításaimat mindenki megérti majd. Meggyőződésem csapongó, parttalan szabadságát feladva megálltam a világot alkotó végtelen gondolati láncolat egyik szeménél, és kijelentettem, hogy innen most nem mozdulok tovább.
Ne mondd azt, hogy ez méltatlan egy filozófushoz, ezt tudom magam is, mégsem tehettem másképp. Látnom kellett mindannak a visszatérését, amit még a háború előtt a húgy- és tömjénszagú, tornatanárok és papok által uralt elemi iskolában meggyűlöltem: a szegénység és gazdagság Istentől való eredezteté188sét, a többségben rejlő erő kultuszát, a felsőbbrendűség állandó hangoztatását, a dicső halálra való készenlét kötelességét – az összes két lábra állított, hatalmasra növelt főnevet és jelzőt. Most tartoztam annyival annak a gyereknek, aki voltam, hogy nem voltam hajlandó visszaülni az egykori iskola formahű másába, nem felnőttekre szabott padjaiba.
Elhiheted, hogy erőmön felül kellett megfizetnem nyakasságomért. Minden reggel cserepekből kellett összedrótoznom a lelkemet, hogy kitartson estig az állandó nyomás alatt. Mind több alkohollal csillapítottam fellazulni nem hajlandó idegeimet, de a düh és a megaláztatás íze még a sörömbe is belevette magát.
Négy hosszú éven át folyamatosan ki kellett fosztanom az életemet. A választott úton haladva tekintetemet magam elé szegeztem alig egylépésnyi távolságban, hagytam elfutni mellettem minden könnyű örömöt, egy idő után észre sem vettem elmúlásukat, megtapasztaltam, hogy „nem a szépségre való már ingerült szemem”.
Mégis azt kell mondanom, hogy emberekben vesztettem a legtöbbet, öröknek hitt, évtizedes gonddal ápolt barátságok törtek derékba órák alatt. Nem maradt erőm és bizalmam vitatkozni azokkal, akik hajlandók voltak megérteni az ellenségeinket, minden látványos objektivitás felingerelt. Lehet, hogy ebben nem értesz egyet velem, de nekem meggyőződésem, hogy a Hatalom javára nem szabad tárgyilagosnak lennünk. Mindegyik barátság másképp zárult le, néha durván szakítottam, máskor, egy szerencsésebb passzban tudtam uralkodni magamon, mosolyogtam, de utána vastag filctollal húztam ki az illető számát a telefonkönyvemből. Megértettem a rendőrtiszteket, akik csak a belügyes nők közül választják ki társukat és szeretőjüket, mert nem bíznak meg abban, aki más életet él, mint ők. Nem tudom, visszaállíthatók-e ezek a régi kapcsolatok. Annyi biztos, hogy sokáig kellene ülnünk egymás mellett, sokat beszélni, és talán még többet hallgatni, amíg csontjaink legmélyéről kipárolog majd az indulat.
És még mi más pusztulhatott el bennem és körülöttem! – ezt csak akkor mérhetem fel, ha újra leülök majd írni az íróasztalomhoz, vagy az Auditorium Maximumban szembenézek majd a hallgatóimmal. Egy kényszerből szabálytalanul forgatott kapcsoló vajon hogy működik majd, ha megint rendeltetésének megfelelően használják?!
189Négy év nagy idő, a régi felfogás szerint négy év alatt egy fejlődő fiatalembernek kicserélődik a majd teljes sejtállománya. Én már rég túl vagyok ezen a koron, de én sem leszek már az, aki voltam. Milyen kártérítést kérjek, mennyi a forgalmi értéke, mondjuk, száz méter leépült idegpályának, vagy egy könyvnek, melyet nem írhattam meg?! És kinek nyújtsam be panaszomat, hol követeljek új Nürnberget a békebűnösöknek?
Mestereink azt tanították: a Történelem egyben Ítélőszék is, minden megméretik és elbíráltatik érdeme szerint – de ezúttal nem fogadok el hosszú távú biztatásokat. Most kell törlesztenetek ti jó urak! Legalább hallgassatok el, és tűnjetek el, csak hegyi sétáimon találkozzam veletek, amint zavartan szemetekbe húzzátok öreges vadászkalapotokat.
190– Szépen győzni sokan tudnak, szépen veszíteni csak kevesen – kezdte B., a decens filozófiadocens –, az igazi uraknak azonban ez is a vérében volt. Hadd idézzek egy példát, csak hogy értsd, mire gondolok.
Kávay Dénes horthysta tábornok a második világháború végén bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, majd a felszabadulás után segített megszervezni a demokratikus honvédséget. Az új rendszer mégsem tekintette a maga emberének, a „tisztogatások” során Rákosi Mátyás az ő személyét is célba vette, az államvédelmisek letartóztatták, és bevitték a Sztálin út 60-ba. Kávay nem tartozott a nyeretlen kétévesek közé, tudta, hogy a vádat már rég megfogalmazták ellene, de nem kezdett el könyörögni vagy bizonygatni ártatlanságát. Leült a vallató tisztje elé, és a szemébe csippentette a monokliját:
– Kérek egy konyakot és a vallomásomat! – aztán ugyanilyen úri „nonchalance”-szal lépett fel a vesztőhelyre is.
Az ő példájából sokat tanulhatnának a hatalomtól most búcsúzó urak. Ha már távozniuk kell, tehetnék ezt elegánsan, hatásos abgangokkal, mint szokás ez a stílusukra igazán adó közéleti szereplőknél. Persze ehhez egy Kávay tábornok erkölcsi tartása és profi tisztessége szükségeltetne.
A körülmények nem alakulhattak volna szerencsésebben, a Történelem szokatlanul udvarias volt a most távozó gárda tagjaihoz. Módot nyújtott nekik, hogy bebizonyíthassák: méltók példaképeikhez, akiknek a porait újratemették, jelszavait oly sokszor zászlaikra írták. A nagy hagyományok szellemében állva halhattak volna meg. Az urak megmutathatták volna, hogy az ő jellemüket nem rontotta meg a negyven vörös esztendő, eszményeik következetes vállalásaként oda kellett volna dobni a liberálbolsevikok ördögpatái elé azokat a rongyos állásokat, pozíciókat, szinekúrákat, min191denféle kedvezményt. Az urak nem éltek ezzel a tálcán kínált lehetőséggel.
Azt mondod, ne beszéljek talányokban, kézzel fogható példákat kérsz – legyen tetszésed szerint.
A magyar idegenforgalom egyik vezetőjének, Amerikából hazánkba szakadt hazánkfiának is letelt a mandátuma mostanában, készül vissza a jó világrészbe. Távozásához, úgy hírlik, ingyenjegyet kért a Malévtől, meg is kapta. Csodálkozom egykori honfitársunk szerénységén. Magyarország szegény ország, de a Hatalomnak arra mindig tellett, hogy ellenfeleinek aranyhidat építsen a meneküléshez, bár itt az „arany” szó használata némiképp túlzás, hiszen egy 25–30 ezer forintos buliról van szó. A jeles menedzser helyében én legalább egy Malév feliratú trikót és néhány garnitúra műanyag evőkészletet is igényeltem volna.
Akik itt maradnak, azoknak sem illene kitölteni idejüket a legutolsó percig bankok, múzeumok élén, ne hasonlítsanak a kommerciós cselédekhez, akiknek Szent György napján kellett felpakolniuk a betyárbútort, vagy a summásokhoz, akik újév napján rakodtak szekérre.
Történelmi példaképeiktől megtanulhatták volna, hogy kell fogadni a közbizalom elfordulását. Még a császári és királyi időkben esett meg egy hadgyakorlaton, hogy egy tábornok rosszul manőverezett csapataival. A jelenlévő I. Ferenc József ránézett, és csak annyit mondott:
– Csodálkozom, uram!
És ez elég volt ahhoz, hogy a tábornok még aznap leköszönjön a rangjáról. Ő tudta azt, amit egyes bankigazgatók és múzeumi főnökök nem látszanak felfogni: a szerződésekre hivatkozva kierőszakolt maradék időn nincs áldás.
Az sem igazán elegáns, mikor az egynyári tévériporterek utoljára még szemtelenkednek egy sort a Hatalom új birtokosaival, és saját külön bejáratú düheiket megpróbálják közvéleménynek adjusztálni. Az viszont már az önveszélyesség fogalmát is kimeríti, hogy még ki is tüntetgetik egymást – mintha nyomjelző lövedékeket durrantgatnának saját csapataik fölött, pontosan meghatározva a támadásra készülődő ellenségnek, hová kell zúdítani a tüzüket.
Az urak azt hangoztatják, hogy csak egy időre távoznak a hatalomból, vissza kívánnak térni – talán még ebben az évezredben. Ez esetben az elegancia különösen kívánatos volna, 192sokat jelentene, ha jó benyomást hagynának maguk után. Tehetnének egy-egy gesztust, melyre Átlag Jenő elismerősen csettintene:
– Nagyképű, szemét tolvajok voltak, de szépen léptek le!
Egyszóval mondom: a sasnak álcázott szarka nem foghat legyeket, főleg, mikor már eltalálta egy kő, és zuhan lefelé a semmibe.
193– Valaha úgy osztályoztam az újságokat, hogy vannak köztük egymegállósok, kétmegállósok, nagy ritkán hárommegállósok, tudniillik ennyit haladt velem az autóbusz, amíg minden lényegeset kiolvastam belőlük – kezdte B., a decens filozófiadocens –, aztán a lapot összehajtogattam jó apróra, és az ülések mögött kerestem egy rést, ahová észrevétlenül bedughattam.
Pár évvel ezelőtt kezdett mindinkább megnyúlni az elolvasáshoz szükséges idő, hamarosan tíz percet is igénybe vett, később az utazás teljes tartamára kiterjedt, sőt olyan eset is előfordult, hogy már le kellett szállnom a buszról, és még mindig nem végeztem, kénytelen voltam elrakni a táskámba az újságot, és otthon fejeztem be egy-egy cikket.
Régóta hallgató egyéniségek szólaltak meg újra, írók és tudósok választották könyvek és katedrák helyett egy-egy újság hasábjait megnyilatkozásaik színhelyéül. Az el nem ismert érdem hősei és kalandorok jelentkeztek, közlésvágyuk a börtönből frissen szabadultak szenvedélyéhez volt csak hasonlítható. Indulataik engem, az olvasót is magukkal ragadtak, néha alig győztem kivárni egy-egy folytatást, vagy a nyilatkozat után az ellenoldal replikáját.
Élvezettel figyeltem, ahogy a hivatalos szocreál szürke évei után rég letűntnek vélt stílusok szabadulnak fel. Aki elvontan szeret fogalmazni, az többé nem törekedett földöncsúszó közérthetőségre, hanem bátran telezsúfolta mondatait absztrakt kategóriákkal. Előkerültek a sifonérból a veretes népi kifejezések, újra divatba jött Szabó Dezső stílusromantikája, az égen újra kifeszülhetett a biblikus nyelv szivárványa.
És ez a felfrissülés nemcsak az első oldalakra vonatkozott, az újságokban még a hirdetések is olvasnivalóvá váltak. Soha nem sejtett árú villákat, luxusautókat kínáltak eladásra, busás hasznot ígértek viszonylag szerény befektetésekre. Egy-egy nyílt tér rovatban elparentált halottnak már nemcsak a munkásmozgalmi érdemeit lehetett felsorolni, hanem azt is, hogy pápai kama194rás volt, vagy a Nehéz Fiúk Asztaltársaságának tagja. A párjukat keresőknek sem kellett többé odabiggyeszteni az addig kötelező toldalékot: „házasság céljából”, sőt finoman jelezni lehetett a különleges hajlamokat is. Talán csak a vízállás rovat maradt változatlan, illetve az sem, gondolj csak a Dunára Bősnél vagy a Szigetközben.
Így múlt el négy év olvasói izgalmakkal, mindennapra jutó szenzációkkal, a papírt szinte lángra lobbantó, valóságot kutató riporteri szenvedéllyel. Szinte megvalósult a közhiedelem: „igaznak kell lennie, hiszen az újságok is megírták”!
Cáfolj meg nyugodtan, ha tévedek, de napjainkban újra érzem az újságokon azt a bizonyos második ízt; a szenzációk mögött az ürességet, a felsrófolt hangerő mögött a bizonytalanságot. Elfáradtak és megismétlődnek a témák és a motívumok, előre kiszámítható a megközelítés módja, a cikkírók mintha már rég kitaposott harci ösvényeken járva támadnának és védekeznének.
Az újságok ma már nem az Élet jelenségeit mutatják be: eseményeket, eredeti gondolatokat, vagy legalább minden szellemi termék legalját: poénokat. Most inkább már csak támogatják vagy megkontrázzák egy-egy politikus nyilatkozatát, egy tévéműsort – a feszültség legfeljebb abban áll, hogy kolumnisták egymásnak riposztozgatnak. Újságból csinálnak újságot, a folyamat a háborús idők gumigyárainak technológiájához hasonlít: régi tömlőket, pneu-ket darálnak le, ebből készülnek az új termékek, amíg egyszer végképp kifogy az alapanyagból a gumi.
Az írók érdekesebbnek hiszik magukat a témájuknál, a jelenségek elé állnak. Meg merik engedni maguknak az élő beszéd fésületlenségét, olyanokat lehet olvasni, mint hogy: „Na már most…” Kisajátítják a riportalany szellemes megfogalmazásait, nem törődnek vele, hogy a riporter becsülete mindig is a megszólaltatott alany megnyilvánulásának színvonalában áll.
Ezen az sem változtat, ha az olvasók többsége nem veszi észre a hanyatlást. Nehezen mondom ki, de Magyarországon kevesen tudják megkülönböztetni a jó újságot a rossztól. A megítélés egyetlen szempontja: azt találják meg benne, amit olvasni akarnak, semmi mást.
Ha így haladunk, az inga lassan visszaáll régi helyzetébe, megint elegendő lesz egy-két buszmegálló, hogy végezzünk a sajtóval, három megállót már csak ritkán ér meg egy-egy maffiaakció, vagy egy délről támadó háborús fenyegetés.
195– A lányom október végén született, tehát a tanügyi előírások szerint évvesztesnek kellett volna lennie – kezdte B., a decens filozófiadocens. – Én sokáig ingadoztam, hogy hagyjam-e még egy évig az óvodában, vagy latbavessem összeköttetéseimet, hogy szeptemberben mégis elkezdhesse az iskolát. Teréz néni, az óvónő döntötte el a dilemmát. Két sorba állította a gyereksereget, az egyikbe a magasabbak kerültek:
– Ezek mind elmennek iskolába.
A másik sorba a tejbegrízképűek, az ujjukat szopók kerültek:
– Ezek maradnak jövőre is az óvodában. Nézze meg, B. úr: a maga lánya úgy fest köztük, mint a juhok között a szamár.
– Ne engedjünk neki még egy boldog évet?
– Én láttam már boldog iskolásgyereket és boldogtalan óvodást.
Hittem Teréz néninek, akcióba léptem, és lányom szeptemberben a hátára csatolhatta az iskolatáskát.
Soha nem képzeltem, hogy valaha még a magam személyében is hasonló választás elé kerülhetek, de a sors fantáziája termékenyebb, mint az enyém.
1994 májusában felhangzott a trombitaszó, amely lefújta a háborút. Az a csapat, amellyel együtt harcoltuk végig az elmúlt négy évet – „kevesen voltunk, de sokan maradtunk” –, most kikapaszkodott a lövészárokból.
Figyeltem a mozgásukat: a lövészárok óvodához hasonlóan leegyszerűsített, parancsokkal szabályozott világa után szinte mindegyikük útja magasabb képzési formába, a Hatalomba vezetett. Kiket tényleges tisztségek, pozíciók vártak, az ő újságjaik kapják meg azokat a jól fizető állami és bankhirdetéseket, melyek eddig a nemzetes lapoknak jutottak, mások visszavehetik rovataikat a televízióban, a rádióban – mert mindannyian rovatmúltúak.
Annyit mindenképp el kell mondani a javukra, hogy okosabbak és tehetségesebbek, mint azok a régi, kicsapott ne196bulók, akiknek padbeli helyére leültek. Egyelőre azonban nem tudják mire használni az évek során kialakult támadókedvüket, leomlott a fal, melynek régen nekifeszülhettek, inkább csak találomra csapkodnak, gumigyíkokat fújnak fel krokodilokká.
Mindezt előre ki lehetett számítani, gondolatban már rég felkészültem rá, most mégis eltűnődöm, államat öklömmel feltámasztva: mit is kellene csinálnom? Csak egy dolog bizonyos: én nem megyek el velük, sem a közös harcok emléke, sem a személyes rokonszenv nem bírhat rá. Nélkülem kell felépítenetek a kapitalizmust, barátaim! Persze az is lehet, hogy a helyzet egyszerűbb, mint képzelem, gond egy szál se, mert hiába is próbálkoznék, úgysem fogadnának be; az eretnekek feltehetőleg most is gyanúsabbak, mint a pogányok.
Így hát, Teréz néni, én itt maradok az óvodában a kiscsoportosokkal: nyáladzó jobboldaliakkal, törpe baloldaliakkal. Ők nem zavarják homokba rajzolt köreimet, nincs, és nem is lesz közünk egymáshoz.
Nem panaszkodhatok, tulajdonképpen nem telnek rosszul a napok. A lövészárokban elgémberedett tagjaimból szinte hallhatóan száll ki a zsibbadás. Idegeimet sem nyomasztja a hatalom részeseinek állandó igazolási kényszere, nekem semmiféle feketéről nem kell bebizonyítanom, hogy fehér, vagy legalábbis szürke.
Itt a kiscsoportosok között nem terhel semmiféle felelősség, nyugodtan kiabálhatnék kígyót, békát, szegfűt, madarat, de a profi becsületem visszatart tőle. Most még egy halk „nem”-et sem mondhatok ki határozottan.
Gondolni kell rá; hátha most jön el minden világok legtökéletesebbike. Igaz, kevés jel vall rá, de egyelőre arra sincs kétségtelen bizonyíték, hogy nem valósulhat meg. Ami nincs, annak hadd lehessen bokra, ami lesz, az hadd lehessen virág. A tiszta fehér lap, a most született gyerek joggal igényelhet bizalmat. Akkor sem tagadhatjuk meg tőle, ha már ezer és ezer lapot láttunk teleírni szörnyűséges igékkel és annyi meg annyi újszülött vált a szemünk láttára a szokott pimasszá.
Lelkemre mondom: még sohasem tévedtem volna olyan szívesen rosszat sejtető tapasztalataimban, mint éppen most. Utolsó lehetőség kínálkozik, minden jelenlegi és eljövendő óvodás sorsa most fog eldőlni. Isten áldja és segítse minden lépéseteket, melyet értük tesztek.
197Most még nyár van, a hőség természetes, ezt az időt még nem ti hoztátok magatokkal. De ha a napok múltával sem következik be az ígért enyhülés, megjöhet az annyiszor beharangozott forró ősz is.
Addig csak figyelünk, mesterem, Ferencz tanár úr azt mondta a múltkor: meg kell várni, amíg a céltáblák újra felállnak majd.
198Ti el sem tudjátok képzelni, kedves gyerekek, mennyit áhítozott és küszködött a szegény vaskoronás király meg a szép királyné, hogy végre egy gyereket ringathasson a karján. Bánatukban utolsó reménységként a javasasszonyokhoz fordultak segítségért, sok száz ilyen tudós öregasszony élt az országban, de ők csak a java javasasszonyokat keresték fel, szám szerint tizenhármat.
Ők aztán megtették a magukét, naphosszat rotyogtak az üstökben a titkos főzetek és kenőcsök, belevetettek minden csodaszert: porrá tört baziliszkusz bogarat és meg nem született denevér máját, keresztúton akasztott ember kötelét, a Kommunista Kiáltványt, a renegát Kautskyt, Milton Friedman műveit, sokkterápiát és szociális hálót. Kavarásnál bele-belekóstoltak, és elégedetten csettintettek, bíztak benne, hogy ez lesz a megbízható megoldás.
És lássatok csodát: megszületett a kislány. Azt jól sejtitek, hogy olyan szép volt, hogy hét üres faluban nem akadt párja, azt viszont rosszul képzelitek, mintha ezt a kislányt Csipkerózsikának hívták volna, szülei nemzetsége után a Fecskeszegfű nevet kapta. Nem tagadhatjátok, hogy ez is gyönyörű név.
A királyi pár nagy keresztelőre készülődött. Úgy gondolták – ezt a szófordulatot jól jegyezzétek meg, gyerekek, mert minden modern mese úgy kezdődik, hogy: „úgy gondolom” –, nem a rokonokat vagy a barátokat kell elsőnek meghívni, ők úgysem szaladnak el, és a késedelmet is megbocsátják, hanem azokat, akik a legtöbbet tették a kislány világra jöveteléért: a tizenhárom javasasszonyt. Először úgy állapodtak meg, hogy a király nyolcat hív meg közülük, a királyné pedig ötöt, de aztán, nem tudjuk, hogy miért, megváltozott az arány: a királyra kilenc jutott, a felséges asszonyra viszont csak négy – az viszont igaz, hogy ezeket a legfontosabb javasasszonyok közül választotta ki.
199Már neki is láttak, hogy megterítsenek a lakomára, mikor kiderült: csak tizenkét aranytányér van a palotában. Töprengtek, tanakodtak, hogy mitévők legyenek, hogyan szolgáljanak ki tizenkét tányérral tizenhárom vendéget. Végül a főudvarmester szólalt meg, ő igen okos ember volt, egyszerű szekeresből küzdötte fel magát magas posztjára:
– Uram, királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, nincs más megoldás: az egyik javasasszonynak otthon kell maradnia.
– Jó, jó, de melyik legyen az? – kérdezte a király bólogatva vaskoronájával. – Ezért mindannyian felelünk, együtt kell majd elvinnünk a balhét.
– Én azt ajánlom, hogy a legöregebbet hagyjuk otthon. Előbb-utóbb úgy is ki kell tenni a szűrét.
– De, gondoljátok meg, megvannak a maga érdemei. Ő már akkor is velünk volt, mikor a kislány megszületésében senki sem hitt. És a négyévenként megismétlődő boszorkányszombatokon is mindig ő kapja a legtöbb szavazatot. Csak abban bízhatunk, hogy nem jut el hozzá a lakoma híre.
Összejött a díszes vendégkoszorú, a javasasszonyok megkeresték a helyüket az asztal mellett. Volt, aki két-három székbe is megpróbált beleülni, amíg végre megtalálta a megfelelőt.
Aztán jött maga a keresztelő. Igazán sajnálhatjátok, kedves gyerekek, hogy nem voltatok ott, mert ilyen ünnepséget még sohasem láttatok. Erre a keresztelőre nem hozták az ajándékokat, hanem vitték őket; minden meghívott vendég kapott egy kis tárcát, vagy apróbb-nagyobb széket. Éppen áldomást ittak, mikor hirtelen betoppant a tizenharmadik javasasszony; nem köszönt senkinek, nem nézett senkire, fennszóval így kiáltott:
– Ti ugyan nem hívtatok meg engem a lakomára, de én mégis eljöttem. Most a tizennegyedik, tizenötödik, százhuszadik és az összes többi javasasszony nevében is beszélek, akiket számon kívül hagytatok. Ne panaszkodhassatok, hogy fukar vagyok, én nem viszek, hanem hoztam ajándékot.
A bölcső mellé letett egy orsót, melyre olyan szavak voltak ráírva, minthogy „nacionalizmus”, „kommunizmus”, „anarchia” meg „infláció”. Nem is sorolom tovább, gyerekek. História néni majd tart nektek belőle bemutató előadást.
– Mikor a királylány felnő, akkor megszúrja magát ezzel az 200orsóval, és örökre elalszik majd, akár a gazdasági fellendülés – mondta a tizenharmadik javasasszony, és kisietett a teremből. A főudvarmester sietve kiadta a parancsot:
– Dobjátok ki ezt az orsót!
A király rezignáltan bólintott vaskoronájával:
– Dobhatjátok, ezer meg ezer akad ilyen az országunkban. Nagyon kell majd vigyázni!
A mesének itt vége van, a többit majd meglátjátok, kedves gyerekek. Csak annyit mondhatok: ne irigyeljétek a szegény Fecskeszegfűt.
201