Marsall László Szélketrec 2002 3-543
Marsall László
Szélketrec
Szélketrec
– megjelent és meg nem jelent versek –
3 4
Vízjelek
5 6
Teremtő-rontó szél
Kirekesztett gyerek
Valahol az öröm örökforgó cigánykereke
valahol csupa-kéz-láb küllős kerék forog
valahol egy mozdulatlan üveggolyó
bárány-, és tigrisnyál üvegéből gömbölyített
Éden-tükre szem
valahol zápor mint hunyorgás kapor mint sejtelem
rügy-szívdobogás kibújó csiga mint szimatolás
valahol zöld almán Nap-ablak mint visszapillantás
a gyerek
aki voltam
az idő vízözönében aki elsodródott
és eltűnt hirtelen
Mihaszna védekezés
ügyetlen mozdulat az emlékezés
ócska esernyőt kifeszítve
száraz szigetet kerekítve
magamat elkülönítve
magamat magamat
mint az esőt kettéhasítom az időt
magamat magamat
mert májusi anyatej-zápor
és aki meztelen ázik
az a Másik
a tér ős-tejét szopja
bordás fekete bizalmatlan
denevér-szárnyam alól
irígyen nézem
buta teremtő műve
a vágyakozás az emlékezés
köralakú száraz jelenlétem
7
Légyröpködés ez tejjel befuttatott üvegben
köd-boltozat homály-horizont
a Vízöntő gőzölgő leheletében
gyerekfej-Napmesszi aureolatéli korong
volt volt
idebent visszhangzó koppanásaim hangja
túl e homályos üvegen
játék-foszlányszélszagú mondókaütemes
min állasz? – cserépenmin lebegsz? – levélen
mi van a szádban? – kékkőköpd ki – nem lehet
fordulj hármat az ég alatt ne nevess
Hogy betörjek oda minden áron
hogy megegyem hogy életem tápláléka legyen
ott keresem
az ólban
hol nyulaim táncoltak egykor (az ő nyulai!)
erjedt répától mámorosan
Elszédítettem magamat
árnyéka rajzolata körüllövöldözve fotonokkal
nem derengett a retkes ól-deszkán
e sárpöttyös lemezen
noha lapul egy ős-szem a bőröm alattfalánk szem
hogy fölzabáljam megegyem
ha mást nem árnyék-magamat
De nincs deszka csak levegő vanfeledékeny levegő
zápor kurvája villanásokéengedékeny levegő
se ól se árnyék
csak patkány-étvágyú idő
nosztalgiám emelte körém
az idő légnemű testét kettéhasító falakat
édenre néző ablakaim
fényképalbumban gyerekkori képek
vakablakok
kizárják az élő napot
a gyerek hajában épített fészket
velővel beszélgetve
ott halt meg minden este
8
koponya-kutacsán
legenda
akár a szeretők porából sarjadt rózsafák
de ki hiszi el hogy minden halál vakablak
hogy nem lehet rózsaként áthajolni
hogy nincs tovább
Egyszer majd nem kívánok vágyakozni
se emlékezni
ahogy a falrésben lakó ecetfa
lebontja lerontja otthonát
Első szerelem
Tejfogaim a körte húsában. Szememben a meszesláda vakító négyzete. Tarkómon
lázas tenyér: a Nap. És a kerítésen túl a szomszédban mind magasabb a nyers
téglafal. Egy délelőtt óriási
piros hajó. Váratlanul érkezett, mint a mesékben. A poros-zöld birslevelek fölött,
közvetlenül a Nap köldöke alatt három fütyörésző
kőművest hintáztat a fedélzetén. Fejükön fehér-, meg kékpöttyös
kendő. Angyalok, idegen matrózok, kopácsoló lányok egyszerre.
Elfelejtettem lélekzeni, nem tudom, ki vagyok.
„Kiskomám, egy körtét! Dobj fel egy körtét!”
Nem tudom, ki vagyok. Valaki téglánál súlyosabb körtét szorongat.
És odafent lecsendesednek a mozgó verejték-tükrök, az imbolygó
kendők. Maguk is kíváncsian várnak: rám bízták a döntést.
Sosem felejtem: forró dübörgő csönd. A legszebb, a Mellkas-isten
ragyogása visszaad a kezemnek. Súlyos körte repül. Kiáltozom és
ugrálok, forogva szállnak a körték.
Mindet neki adom. Egyedül Neki.
Este, ágyam fogatán a nyakát átölelve robogtunk. És mit számított,
hogy reggelre párnává változott át!
9
Csak álmodjam
Tehén elvetett poklát
a kutyák fölfalják éjjel
gyerekkor fehér dunyha
tollastól így tűntél el
Anyátlan-borjú arccal
farolok haza-hátra
fagyos fülemet födje
nagy álom-szalmapárna
Kint jég-repesz Nap forog
tű-röptető szelekben
csak álmodjam büntetlenül
hogy egyszer megszülettem
Kitörés
Sarokba szorított kakasok riadalma a reggel
kétségbeesett cselek
váratlan kitörés
rohanok
torkomban a felböfögött savanyú tej
mögöttem suhogó vessző
előttem az ócska kerítés
Iskolatáskámat csúzli-alakú résen
mint döglött macskát dobom át
négykézláb mászok az orgonabokrok alatt
húzom az ezüst csíkot
hajammal rabolok pókháló-koronát
S hogy idekint végre meghal
a Tanulj az Igyekezz a Muszáj
faldarabbal a járdakövére
rajzolok nagyfaszú ördögöt
számban összegyűlik a savanyú nyál
köpök az ördög hasára
rezgő tejfehér köldököt
10
Csengettyű
Életem-prédáló vadóc-csillag korom
mit is kezdjek most veled?
Csengettyű elgurul csengettyű elalszik
mély álomból ébredek
Úristen hol a hang? Borszagú pohárban?
nők nyelve alatt lapul?
Őrzik-e valahol lepkével kibélelt
emlékező dobozok
baráti noteszek tintarózsás lapok
elröpülő kezemet?
Madárcsont-hangulat bűvölő faforgács
ördögszarvas tövisek
padlásnak fióknak csupa lom nem alom
ezekből mi marad meg?
Újra a csengettyű? Fülelnek valahol?
lakatokkal bajmolok
Zárakkal vitázva angyalhaj-szaglászva
voltam mint a tolvajok
Ikon
A gát sötét ravatala.
Mozdulatlan ráncok:
alkonyi part.
Halotti színek az ég peremén.
Arany.
Kobald.
A fűzbokrok siratóasszonyok.
Legörnyednek könnyeik folyójára.
Csönd.
Meghaltál régen.
Nincs feltámadás.
Egy beszélő galamb dalolt utoljára.
11
Napforduló
Tavaszok pinceajtaját
dühös kutyára zárva
fölhallatszik a mágiák
sírása-vonítása
a házak éles mészkő-homloka
mögött megvadul a dob a zongora
leanderes folyosóra rohannak mind a lányok
s mint szirom-, és kesztyű-égető századok
a verejtékes ruhákat zajos
szeretkezések éjjelén
a párnákba elásva
megkezdődik a csillagfény
s a csípők lázadása.
Teremtő-rontó szél
Mikor éjjel
a szél
burkukból bontva a fákat
a szél
a formátlan sárra támadt
s a gerendavégen
a szél önkívületében
vadnyúlbőrök hintáztak
mikor a szél
meg a hold meg a felhők
kioldva bomolva
újra egyetlen ősi tájjá forrva
lezuhantak a földre
a nap nyomait eltörölve
a szél
arcod arcommal szembeszegezve
csókkal esővel megfürösztve
a szél
otthagyott minket egy gomolyban
hogy teremtve
viharzó önkívületben
mikor a szél
újra lezúdul a fákra
egymásból kibomolva
belevesszünk a földbe a sárba
12
Add a kezed
Add a kezed a homlokomra,
tíz fehér pánt, hogy összefogja
sistergő vagyonom;
fejem ma borok csont-hordója,
lepke pofozza és villám;
hajnalig lengjek részegen,
nyerítő izzadt székeken,
csikk-füst sörényű lovakon,
négylábú forgóhintán?
Hol a kezed, hogy lesegítsen,
hol a markod, hogy kimerítse
a cefreszagú iszapot?
Savanyú kút-peremen
azt a hatalmas ölet keresem,
hol zöldár zuhan át szememen,
míg hajadat ujjamra feltekerem,
megkötni a röpülő mozdulatot.
Hol a kezed, hogy összetörje
a poharakat, hogy feltörölje
loccsanó szégyenemet?
Hol lángoló rózsa szalad,
életem gyúlékony lapja alatt,
ujjad ollója elmesse a szárat;
kösd fejemre két tenyeredet,
mint esőtől hűvös leveleket,
nyugtató posta, tízágú bocsánat.
Káprázat
Átszalad a téren hóporozta jégen
átszalad a ligeten
puha hógolyóra érzékeny tarkója
hajsátortól melegen
viszi pillantásom de a zúzos fákon
fennakad a szerelem
Széncinkévé válva ugrálnék utána
elfogni a kapuban
benn farsangi bál van madármaskarában
13
diákok közt elsuhan
a zenélőláda ikerkarikája
körbe-körbe fut rohan
Álmomban röpülve mögéje kerülve
két nagy szemét lefogom
sárkánynak öltözve lassan tekergőzve
gyerek-testét befonom
úgy forgatom táncba kialszik a lámpa
észrevétlen eloson
Ott siklik a téren hóporozta jégen
szél-harangja fa alatt
megérzi ha nézem elcsúszik a jégen
orrán piros daganat
ha ölembe kapom átnéz a vállamon
szamárfület mutogat
Szemed csapdája
Hajadba markolok, nézz a szemembe.
A szemedbe nézek, most meglátom, ki vagy.
Szemedben mogyorónyi arcom mákszemnyi szemem,
mákszem-szememben gombostűhegy-arcod,
tűhegy-arcodban vasreszelék-szem.
A szemedbe nézek a szemembe nézel,
senki sincs odabent.
Szüret után
Arcomat érintik szürke nyúlfülek,
simítok szöszös hegedűtokot,
messzi avas pincében hegedülnek,
vagyok mégse vagyok.
Egykor a nyúlfülek csiklandozása,
most a bor meg az ének,
aztán a szakállas némaság,
aztán kagylóbúgása
óriási szürke fülek szélkerekének.
14
Bolyai koponyájában
Váratlan szeszély volt? kíváncsiság? Kísérlet, hogy a gyerekkorrá
tágult anyaméhből, a lehetőségek e délibáb-zsákjából szabjak
magamnak legényruhát? Az álmukban meztelenek félénkségével
tértem ki igazi szörnyetegem elől? Tettem, mintha nem hallanám a
hívó hangot, vagy nem szólt senki? Csak bolyongtam az utcán, vagy
akárhol, céltalanul, de sohasem távolodva el túl messzire a labda-
döngette falaktól, csak mentem a katonák egyszerű terveivel: menet –
rövidpihenő – menet? És mélyet lélekzett a gömbökből, kúp-
szeletekből eszkábált angyal, rámfújt valahonnan, oldalba kapott
az ős-szélgép huzata és besodort az egyetem kapuján? Hát ki lépdel
itt a széles lépcsőkön, kezében szűz leckekönyvem, a nyelve tövén
lágy lüktetés, csupa rövid hang, szapora kemény hangok: ma te ma
ti ka…? Már a szigorú folyosók vezetnek, a párhuzamosság jelképei,
körfolyosók, hol Orfeusz állatai az égimechanika képleteivé változtak
át. És látom magamat zsivajos iskolában öregen, kezemben mérges
osztálykönyv, morgok, harapok. És ez a ma még szűz index, teli
pecséttel a legalsó fiók mélyén elásva szerelmet vall egy ócska
notesznek, melyben a legüdébb lányok nevenapját, a rajongó lányok
nevenapját piros tintával húztam alá.
Ha fölölteném a gaussi vívómaszkot
ha fölkapcsolnám a geométer-vértet
és hozzánőnék és véremmel táplálnám
a gömböket a geodétikus dudorokat;
vagy ha behúzódnék oltalmas szavak lugasába
és magamra gombolnám a költő-maskarát,
ha a céhkönyvbe bepecsételnének
és írnám mindennapi vers-leckémet
a rám rakott légoszlop is könnyű lenne
mint a tollbaba szíve
mint a lepke bajusza
Tantermem Bolyai koponyája. Ülök a padban, mint a moziban;
világkezdeti izgalom, izzadó tenyerek és homlokok láthatatlan
holdfénye; az ajtók fölött még égnek a lámpák. Szemközt a
mozivászon: a tábla. Végéhez közeleg a félig letörölt ábrák, az
érvényüket vesztett krétajelek korszaka – és a mozdulatlan
hirdetéseké. Most: abrosz az asztalon, télialma-kontúr, vázaalakzat –
cézanne-i csendélet. Rálátás negyvenötfokos szögben, a tér bele
kitárva. De mi a nagy filmet várjuk. Mert ez robban fel a vásznon:
az euklideszi tér, asztalunk meghitt rendje, utcai bolyongásaink
távlatai, a találkák és összeborulások simára gyalult padja valamennyi
parkban. Hirtelen minden lámpa elalszik, világteremtés
15
előtti sötétség. A matematika mozijában most mindenki magára
marad. Mozgásvihar, köhögés: az elöregedett tér légcsőhurutjának
hallható tünetei, Bolyai koponyájában görnyedeznek a kétségbeesett
egyenesek. Kivilágosodik a vászon. Új tér özönvize önti el a világot!
S mindeneket el kell temetnünk, akik csak önmagukkal
párhuzamosak.
harapás düh szó bánat csönd szél angyal-villanás
minden ami jön,
a sokaság
csak egyszer találkozik s tovatűnik,
a paralellák ott egymást metszik át:
imbolygó pont, úszó sziget a semmiségben;
és fejemben: a te geometriád
Ez volt
a keretek keretezése a foglalat formáló szabatosság
s a tertium non datur fekete-fehér napja
matatás a tér desztillált vizében
teremtés tiszta kézzel üvegkesztyűben
s a szeráfi mikro-préssel szorongatott semmi
végül zérusnak nevezte magát
de a halak mocsári ikrás öreganyja
túl szutykos volt
és nem bocsáttatott be az égi pálinka-sivatagba
Itt körzővel vonalzóval szerkesztett város épült
a pithagoraszi álmatlan angyaloknak
Itt nem lehettem a határtalan testvére
a magzatvízi homály ringatottja
egyszerre sár és sarat gyúró kéz
csak a fölséges idegenséget szaporíthattam
a mesterséges tél barázdáit húztam
kedveszegetten tér-hóekébe fogott vízicsikó
Angyalra körzőre elmére
bízom ezt a világot,
s arra aki csont szerint odavaló
16
Senkiföldi múzeumban
Mint farbarugott Ádám
bozontján a lángverés hamuja
még nem ember
háta csupán egy kerub tekintete
bordás mellét még nem zárta le
a mellcsont tolózára
Hát így vagyunk
Még az ős-szeméremcsont kapuja mögött
sorstalanul
a senkiföldi múzeumban
vén vitrinek temérdek maszk
a halottak ide akasztják a bőrüket
ide dobálják a csontjukat
széles hős-állkapcsok szanaszét
álmodó szemek szerepek
fiziognómia-vázlatok
és egy hang:
Meg kell jelenned valahogy
a létezők négydimenziós asztalánál
mellet becsukni
hátul az angyalcsontokat eldugni
nézz szét
és válogass
Szösz
az átlényegült húsleves-evők
és akik az elejtett gyufaskatulyát is
asszonyaik horgas szemével nézik
és akik a szót: normális
arasznak használják
kotlószárny-körzőnek
látóhatárt rajzolni önmaguk köré
túl vékonynak túl hosszúnak túl borzasnak látnak
17
fejcsóválással kaszálandó délibábnak
ha kérdik: mi a szösz?
Rólam beszélnek
Hát mit csináljon
az egyszeri űrszéltáncfigura
csontvelőben a csillagcsont-por
a hevülő éter?
A züllött barát tanácsa
Válassz magadnak maszkot!
Kell a lakat az abroncs
meztelen arcod robban
röpül a csont-roncs
pupillád szög-koszorúja süvít
ráncok szilánkja
állcsúcsod lángja
valakit megsebesít.
Válassz magadnak maszkot!
Válaszd a bókoló Birkafejet
tüzesítsd ki belülről
ajkon-csüggéssel figyeléssel
szapora köszönéssel
simogass
homlokodon lovagoltass
ostoba hiú Fenekeket.
Válaszd a kacagó Pocak-arcot
az örökös Bohóc-pofát
meg a rikogó trom-trombitát
tiéd a repedő rekeszizmok perce
köpködj röhögj
ujjaddal szűzlány-mellekre bökj
s a halál nyakát örökre kitekerted.
Válaszd a Bádog Szélkakast
húzz a fejedre
szelekhez igazodó Forgópalotát
tornásztasd csak az izmaidat
nehogy eltörjön sima tornyod alatt
tested az ápolt kacsaláb.
18
Maszkot! Maskarát!
Trágyadomb-ostobát
külön a Mamut márvány-mosolyát
a fércelt cápafejet
a Szelídgerlice-arcot
a kipingált Pöfeteget
a Gólyalábú topogót
az örökös Kipufogót
Válassz magadnak maszkot
meztelen arcod
szétrobban
az alvadt vér betemet
kíméld a maszkosok világát
az önző érdekek palánkját
kíméld
a hűtlen arcokat kezeket.
Sóhaj
E törzskönyvezett csigaházak e spirituszba tett lelkek,
hogy untatnak a szavaikkal ezek a korszerű múmiák!
csupa álarc és csupa szerep tízezeréves kövületek
nem ember aki nem akarja szétrobbantani önmagát.
Holdraforgó
Raszkolnyikovi könyörgés
Megszülettem
ne hagyj el Hűséges
nem volt másutt ágy
születnem
csak a Balta jelvénye alatt
hatalmas forgó rózsa
sötét lucsok-ár mosta
19
a vágóhídfalakat
ne hagyj el Hűséges
míg szárnyas Balta zuhog
kecskeláb-nyelű szörny-targoncák
a hold tébolyodott
mész-nefelejcse alatt
megrokkant népek
megvasalt vagonok
Don-kanyarok
drótok és barakkok
elkapart magzatok
házából kipofozott
öregasszony zokog
a meggyilkoltak s a gyilkosok
lapockája összeakadva
képtelen szélmalom-vitorla
kaszabolva forog
nem volt másutt ágy
születnem
s a Balta jelvénye alatt
csak szárnyas Balta zuhog
ne hagyj el Hűséges
szenvedéseink testünkbe falazott
menyasszonya
légy velem Hűséges
szótalan Szonya
te irgalmazz
Elmaradt lakodalmak
Már-már a cicomás Termőágé az álom is
menyasszony sürgető szeme
a függő páros-meggy
a bearanyozott
Hogy a fehér
pattogatott-kukorica füzér
a bőséget hozó csillagok
ne hagyják pihenni
a sürgölődő kezet
maga is teremtve termő ág
Már-már álmunkban születnek
a piros fánk-babák
20
És akit sohase vártunk
mindig megérkezett
mámorok dobogó útján
ismerős
pusztító szédület
mindig feketében
Odaég a kalács
izzó vaskorona
tömegsírok
sokféle Mohács
Kormos ág
leégett aranyozás
aztán a szél
mert ostor lesz a leszakadt füzér
veri a fekete sebeket
De nincs más
újra aranyozzuk az ágat
a páros-meggyet
a menyasszony kisírt szemét
Magunkban lakozó hazárd szörnyetegünk
ne gyere többé
pusztulj
vagy légy könyörületesebb
Álmomban született könyörület
Fehér
gipsz-fehér mosoly
lehasaltam
kezem tarkómon sötét kő repült
árnyék és láng a kerítés
futottam
valahogy mégis elébem került
Elfelejtett szökés?
csak néztelek
mintha már egyszer megbirkóztunk volna
és akkor is bevérzett kék szemed
21
Világrengések másnapja
délután
és ijedtség utáni düh
nem látsz csak hadonászol vakon
a völgy fölött
napos domboldalon
megcélzol a mutatóujjaddal
a teremtést rád bízta valaki
fakéreg pattan
majdnem szél
fütyülve röpülnek a levegő halai
Szemem lehunyom
ott vagy
ott is rajzolsz
most lehasalsz
már fogom a követ
újra játszuk
rohansz
eléd kerülök
üres a kezem
szivárgó szem
friss gyantaszagú a könyörület
Tolvaj kezek
Álnok melegházak a kesztyűk
bűnös kertészetek
ahol falánk virágok tenyésznek
tolvaj kezek
lapulnak
ha kinyílnak
máris a holdfejű pénz után nyúlnak
lenyelik akár a zsebek
becsukódnak
titokban szaporodnak
összeérnek
valamit mindig eltakarnak
valamit mindig megfeleznek
ökölbe szorulnak
oldaladba szúrnak
22
ha megsokasodnak
elérik a gombot
az öngyújtó ravaszát
és lángol a levegő is
lángol a víz is
lángol a világ
Az óriási tűz dele
Azt nem lehetne elfelejteni
se közel se távol
mintha seholse lenne vagy mindenütt
lassudan megdagad egy fehér hóvirág
az elmúlt nyári delek
az összes
és egyszerre
És szempillám a pupillámba ég
káprázatos vesszőfonadék
izzó kosár-Góliát
Még megindulna feléd a kezem
és leválik rólam a mozdulat
tapogatják a hamu-ujjhegyek
az ismeretlen pernye-völgyeket
gőz-halántékodat
hirtelen lekopott korom-szobrodat
És te
odaát
az óriási tűz delét aki megalkottad
a Másik vagy
a magányos
örökké
helyettem kiáltozol bolyongva
álmatlan
Nem mersz
nem létező szemembe nézni többé
23
Tömegsírfelirat
Itt soha-föl-nem-kelésre
mindenki lerogyattatott
örök szégyenünk a láthatatlan vonal
embert embertől elkerítő
mert szögesdróttá fagyott
s mert a drót csak halált adott
most szégyen-halált hal az élő
itt ő a halott
Kapu
Fölöttem
szél-gerenda
isten-szemöldök
talpamra szögezve a küszöb
mozdulatlan
hogy ne ismerjek már több utat
és üresen pörögjön mellem piros motorja
hogy felejtsem
volt egyszer kakukkos-óra
mert soha többé a fészkek
arasznyi cipőm talpa alatt
soha többé a sár
soha
a rohanások
a pápaszemes iskola
soha
a Légy Valaki
a Ragadd Üstökön a Szerencsét
katekizmusa
soha
Egyhelyben öltözöm
ama lötyögő ruhába
csak ráncosodik a bőr
talpamra szögezve a küszöb
hogy elérhetetlen legyen a halál
24
csak két viaskodó kapufélfa
a süket csengő odva
a rebbenő szempár
a révülten petéző lepke
a telihold pajzsa mögött
meg a csecsemőfejű rézgomb
a kiáltó Nap
Kijelölt szeretőm hív
a Névtelen zokog
A kapu elszáll velem
vagy szétszakad
Nem térsz vissza
Egyetlenegyszer ébredsz földrengésre:
csontod kiszáradt mederben robajlik.
Aztán a csönd: egy eltaposott bogár
roppanása, aztán már az se hallik.
Ez lesz majd ama mozdulatlan hajnal,
melledben óriás üvegcsillag tágul,
bármi lehetsz: már csak az áradásra
emlékszel, kihulltál az éjszakából.
Nem térsz vissza, s ha álmodban a lábad
mint esetlen zsákot egyszer hazaszállít,
hol egykor nyögve sebezve tengődtél,
már pici fehér létra-roncs világít.
Holdraforgó
Megölellek és zuhanunk
akarsz-e forró délre lelni?
Megölellek és zuhanunk
nem lehet többé megfelelni
csak ölelkezve és zuhanva
egymásba tódult lábbal
egy ős-zuhanásra felelni
25
még nagyobb zuhanással
kővé válva gurulni a dombról
hogy fogunk összeverődik
zökkenni fától-fáig
dobódni kőtől-kőig
Megölellek és zuhanunk
két élve forgó világ
malomköve közt porló
szagosfejű kamillák
Megölellek és zuhanunk
kavics ugrik a szánkba
hajló recsegő csonkok
zuhanás dadogása
Megölellek és zuhanunk
az eget összetépve
szelet szül a világnak
a mell külön-örvénylése
Megölellek és zuhanunk
egy lázas holdraforgó
nyolckezű szélmalom-virág
forog röpül az éjszakák
huzatos kapuin át
Érem
Pörög
a Rablók egének holdja
pörög a veret
a Gyilkos-király
ezüst cigánykereket hány
forog az ócska
körirat
Enyém
nyémE
émEny
legurul az égről az érem
hever bukott világok szemetében
26
Mit akarsz velem
Énem-Cet
Hús-albérlet
Zsugori ketrec
Mit akarsz velem?
Kóborlott jószággal kitömött
Te hörcsög-pince
Mit akarsz velem?
Hogy rágjam neked?
A földet a szenet a sót
Rügy-csecsemőket a testvér-zsigereket
Rágjam reszeljem rontsam lebontsam
Véreddé pároljam
Hízva szoríts szorítva növekedj?
És a bakzás dobja!
bomm-robo-robo-rom-bomm-bomm
Hogy döngessem
Hogy kitüzesedjen a rózsa
Meg a forgó toklász
Meg a csiklandozások
A magadnak való élvezetek
Hogy röhögve röhögve röhögve!
Hogy a hiúság nyál-bilétáját
Rám köpd
Mikor magadra köpve
És kinyalva
Mit akarsz velem?
Hogy tartsam a tükröt?
Meg az irigység epe-gyára
Hogy nyakig sárga legyek
Meg a kelletések a megkedveltetések
A divatozások bőr-maskarája
A könyékig csáva
Hogy gyúrjalak terepszinezzelek
Az igazodásra?
A lakatok
A mindenki kizárása
A féltés a kimélés
A kotty-kotty a kotló-szárnya
27
Hogy neved vas-betűi alatt
Rakjam a tüzet?
Te kérdés-nevű
Te Mi Lesz Velem
Meg a mélyhűtések
Az örökös halálfélelem
Mit akarsz velem?
Hogy védjelek álmomban éberen?
Hogy Neked és Érted és Veled és Téged!
Csak Te! Csak Te! Csak Te! Csak Te!
Hogy Én vagyok Te és Te vagyok Én!
Hogy Érted és Miattad
Hogy felejtsem
A Nagy-Úszást-Lebegést?
Mikor a diluviális tengertáncok
A ringatózások ó Anyaméh!
Mikor a bolyongások a Mindenekben!
Mikor saját látomásában úszott
a folyékony szem
Dalok csöndjében a huzatos fül
Mikor még nem két fukar cső volt az orr
De határtalan szelek!
Mikor
Ezer vessző-pofon és zuhanás után
És recsegő csigolya és kibicsaklott öregujj
Hogy csupán Érted
Énem-Cet
Zsugori ketrec
Hogy megszerezzelek
Vertem szét makogó büdös majom-tanyámat?!
Én: járványos önérdek-tenyészet
Én: mindenkit meglopók orgazdája
Én: gyilkosok utolsó tanyája
Én: végső imperium
Elegem van!
Elegem
Te köpedelem
Te szemétrevaló
Te szétszedlek
Ó Születéselőtti
Határtalan
28
És otthonok
A porszemekben is
Ujra a Mindenek
A Mindenkik!
Huzatos maskarák
A harácsolók sorsát elélték előlem
a farkas-szakállasok
a tolvaj-családok
a gangos ükapák
már nincs ott számomra hely
ahol a birtokok bogáncsa vicsorog
és a határkő rád-kiált
„Ez itt az enyém! Takarodj!”
már pókháló-raktár koponyák
fakó huzatos maskarák
a tulajdonosok
már elmosta a zápor
a fekete képet:
szélben inognak örök
gyászkocsi mögött
a szegények
De minden szó s az évszakok
a létezés ártatlan hullámverése
a csönd szűkülő-táguló anyaméhe
s a kiáltás is mind nekem jutott
(Bolyongva álom-útvesztőben
ha védtelen vagyok
ott még elérhetnek
kergethetnek terelgethetnek
a határkő-angyalok)
29
Könyörgés
Könyörülj rajtam.
Kaszáld le kiséretemet
a vas-csalánokat.
Szöges kesztyűmet
húzd le kezemről.
Sebző szavaim
szikráit fújd el.
Üsd le fejemről
a drót-kosarat.
Nem kívánok
törni se marni se gyötörni
rátelepedni se rátenyerelni
udvarolni se megtorolni
ijedezni se védekezni.
Könyörülj rajtam.
Belefáradtam
hogy itt is ott is
hacsak egy kicsit is
de mégis csak mindenki
külön-Valaki.
Belefáradtam
hogy végülis
egyenként
mindenki
külön-
külön:
Én.
Holtpont
a világ végén
a szomorúság holtpontján
olykor hátulról látni
ponyvával félig-letakart
teherautót
a borus ég háttere előtt
farában üres ládák
30
piskóta-forma fekete lyukakkal
ott valaki havat csavar
cigarettapapírba
rágyujt
és nyeli a langyos esőt
Dal-gerinc
„Elmegyek elmegyek,
hosszú útra megyek…”
Út-köpönyege:
por.
Elmegyek.
Leoldott bánat-zsinór.
Könnyek gombja
porba veszett.
Meztelenül megyek.
Szél.
Levedlett bőröm rezeg.
Elmegyek elmegyek.
Foszlott zsinór.
Csont-liszt a por.
Már a jó szél.
A szél dalol.
Folyó a világ végén
(vízszintes és függőleges olvasatban)
Partszegély
31
tűz tűz
kiégett agyag a parton
döf szúr mint a kő
dogmák hitványan illeszkedő
cserepei gyík-lágyrepedések
holt a halottal összenő
víz víz
magzatmázas hínár-hurok
kagyló-agyú kések nyeldeklő
forgó torok
szárazra vetett hal vergődik
vízbefúlt ember hánytorog
de itt a víz a tüzet nyalja
de itt pávázik a pára
ahol a részeg partszegély tántorog
szívünkben
vergődik a hal énekel
a szív a dob
Víz-bizonyosság
Hosszasan nézem a folyót
foglyul ejtem rázárom szemem
keletkezik szememben
egy mélyebbre pillantó szem
álmatlanságok
émelygések
mélységeiben elföldelt kút
mozdul párnányi kerek gyep-darab
egyszerre fölszakad
két víz találkozik a víz két pólusa
valahol bennem összeér
víz-bizonyosság
víz-hatalom víz vagyok
sértődötten köröznek valahol
a gémeskút-angyalok
Holtág utca
32
ahol a kanyargós utca holt medret követ
ott vénebb a tenyerek ránca
repedt köröm az ablak elmeszesíti a holdat
a muskátlik hiánya
verejték a folyó
régen beleömlött
a tenyér sorsvonalába
árad dagad mint a kenyér
apad vénség szikvirága
egyszer dirib-darabra tört a folyó
az égbolton
széthintett só sóval bevont kéz
remegő tisztasága
Asszony és folyó
itt a folyó a legmeztelenebb
kicsapongó asszony
kézfogása után
a szoknyát igazító mozdulat
vet függönyt a holdra is
inget a lányra is
kendőt a halottra is a folyóra
fűzfalombokat
éjjel a folyó
a holdból a temetőre zuhog a temetőből
asszonyok testébe ömlik át
itt reggel mindenki szégyelős
keskeny folyó lesütött szemek
vízjel-hold
már égig ér a gát
Folyó és beszéd
33
a horgász egyszál húron játszik
a révész egyszál kötelet penget
hegyes hang pattan
a víz bőréről
táncoló tűk szanaszét
í-vel beszél az itteni nép
csupa égő gyertya
szavaiban bíbic sikít
sok kicsi híd
íve púposodik
itt nincs itt nincs
sértetlen magasság szűz mélység
veri pipiskedő szó csáklya üti át
szélesen hentergő vizek ellen
hömpölygő hordák ellen
tüskés ostorvég hosszú daruláb
A zsilipnél
szukák
szemetekben a sárga agyagrög mögött
részegek pohara imbolyog
mindig fölveti a víz
a fanyelű kést
belerezzen az apák mája
torkunkban tűzkerék forog
tengelye lukán
piros folyó kiált
lennék ha nem volna gát!
de a zsilipnél vékonyka kendőn át
csókolóznak a szeretők
ahol a mohóság
szitán szüremlik át ott a beteljesülés
a szó
a gáton túl
csak sóhajtozás csak panasz csak vallomás a folyó
Folyó és nap
34
fejjel lefelé
térdig felhőben
lábol a folyó
haja
kristály-zápor-fésű a föld
álomhaj-gombolyag
benne rigó alszik
fölriad
csőrével hasogatja a megsebzett folyó
a földre zuhan
elterül
örökre ottmarad
elhagyta minden csontja
hajnalodik vérző folyó-test
halom folyó-csont
folyó-koponya
ha földobják fehér
nem esik le soha
Gát
két földfal végtelen vakablak
örök hátatfordítók háta
a mellük is hát
két ember két gát
bizalmatlan zárójelek
hogy senki se nézzen oda
csak félig lássa
a hullámok betűit
az eldobott vízgyűrűt
az aranykarikát
két comb völgyében elkapart gyerek
a folyó véres temető
itt valaki nagyon félt
nagyon gyűlölt nagyon szeretett
mert mindig föltámadt
akit elásott nem bírta többé
a bizonytalanságot
35
Kerítések
léckerítések megtestesült í-betűk
beszéd helyett
a némaság tájszólása
ahol semmit se mond a szó
két léc között kérdőjel kanyarog
futórózsa ága
ez a meztelen bordák világa
már nem titkolható
a teremtő lehelet
végülis levágjuk a rózsa-kérdőjelet
túl közel önmagunkhoz
semmire sincs felelet
Folyó és kert
itt a folyó a föld alól figyeli a kertet
a jácint-gumó
szonettek ágyásaiban a virágzó szó
félig papírhajó
örökké útra készen
vesztegel egy halott szemgödrében
az elhatározás kitaposott kerti csapás
elmosható
akár a gang akár a ház
ha tűz lobog
itt nem a vizes fa maga
a sárból rakott
katlan zokog
keserű a füst indulni kell
a kút vize fölbuzog indulni kell
a kerítés lécei között
döglött vakond
szivárvány halálos uszonyok
36
Csillag folyó tükör
ártér gyepén az elveszített tükör
kiszemel magának
egyetlen csillagot
ott behorpad az ég
ég-jégcsap csüng
csúcsa megérinti a tükör közepét
csillagra csimpaszkodva
szálltában szeretkezne
a tükör
csak vigye magával az ég
szökik a csillag
a víz alatt már halak hasát mustrálja
a tükör
ijesztő hibrid-mancs vérünk
csillagos ikrás kotujában
ott matat
ahol kőre követ rakunk
ahol kő kövön nem marad
Ártéri varázskagyló
éjjel az ártéren
szembefordul a félkagylóhéj
domború sötét háta
homorú gyöngyház hasa
mintha kettéválna a félkagylóhéj
és kifordulva csukódna össze
fonák tokjában
fekete hold terem
harapj belőle melled kipattan
hátad kihasad
lukas vagy átlátni rajtad
két kéregarcú hatalom
gyilkolja egymást a rövid folyosón
pontosan a szíved helyén
ugrál két ellenséges kés
titokban testvérek
de te idegen vagy téged ér minden ütés
37
Búvóhely
orgonabokor és kerítés között
bujkáló kölyök folyosója
orgona
szarvas homloka óvja
az anya se mehet oda
meghal a család
a járdán döngő léptek deszkából kilökött görcs
hüvelyében
lekerekített utca megnyíló szoknya
égi szeméremdomb fekete vakondja
a gyerek gerincén végigoson
a halál partján kanyargó folyosón
állati ezüst gyönyör nyálkás csiganyom
kiszakadt szíven meleg kavicson
Kapu és kulcs
ég és föld között ahol a merevítő deszka
kettéosztja
a faintarziás kaput
álmatlan kilincs
fölötte faküllős Nap
fa-föld
fa-föld alatt
félelmünk a fekete kakas bukdácsol
halálunk a fekete kutya ugat
és lábunk a küszöbé lesz
fejünk a napba zuhan
kezünket a kilincs ragadja el
ég és föld között
kilép-belép
a folyó-alakú végtelenség
a kulcs te vagy
a kulcs delel
38
Az állatöv artistája
Sztriptiz
Könyékben behajlik
két kar
könyékig eltűnik
a sötét oldalon
ujjak valahol hátul
mellmagasságban
Két csillámos félgömb hídja
középen beroggyan
híd gömb lezuhan
Szemek
köröskörül
szaporodó szemek
Könyékben behajlik
két kar
csuklók a csípőcsonton
övmagasságban
Tükrös öv mozdul csúszik
lezuhan
Szemek
köröskörül
kerek szemek
még kerekebb szemek
Könyékben behajlik
jobb kar
elöl a fényes oldalon
jobb-mutatóujj-köröm
állcsúcstól szeméremcsontig
a bőrt végighasítja
Bőr mint levetett overál
reflektorkéken
egycsomóban a kőpadlón
39
Szemek
köröskörül
szűkülő szemek
igen vékony szemek
Könyékben behajlik
bal kar
elöl a fényes oldalon
bal-mutatóujj-köröm
állcsúcstól szeméremcsontig
a húst végighasítja
Hús mint lila kezeslábas
barna zsigerek füstölögnek
egycsomóban a kőpadlón
Szemek
köröskörül
táguló szemek
kanális-fekete szemek
Könyékben behajlik
alkarcsont a koponya fölött
ujjpercek kézközépcsontok csukló
lecsapódnak a koponyára
Csontok szanaszét
szétrombolt pálcika-ház
reflektorkéken a kőpadlón
Szemek
köröskörül
vacogó szemek
bevérző szemek
Kopár asszonyi hang
a két csillámos félgömb fölött
az öv fölött
a bőr-csomó a hús-csomó
a csontok fölött
kopár asszonyi hang
Itt vagyok
ki visz el innen engem?
ki visz haza magához engem?
40
Már nem szemek
csukott szemek
befelé se látó szemek
Mindenki hazaviszi magához
Távozó
Örök forgóajtó,
türelmetlenek szélrózsája.
Kipörögtem.
Csak behunyt szemmel fordulhatnék vissza
bőrömre bízva sorsomat
a régi borzongásra.
Álomnak látom:
két sor tükör között
holdkórosok sötét futása
átlátszó bordák
zsebredugott kéz
remegés
percmutatók a szíven.
És te
Sóvárgó szem,
verdestél kielégületlen
mert nem volt fészked.
Vak tükörbe rakja petéit az unalom.
Csoszogó lábak
forgó hüvelykujjak:
üresen jár a malom.
Kipörögtem.
A méltóságot a várakozásnak
Most visszaadom.
41
Bizonytalan óra
Várakozás?
Vőlegény volnék?
Valaki elképzelte velem
a kinyithatatlan ördöglakatot?
Csírák szorgalma?
Angyalok poharából
titokban
eltikkadt szavakat itatok?
Csupán orgonaszagú csillagok?
Melyik vagy
Kérlelhetetlen?
Az igazi kezeddel
adj valami jelet.
Bízz bennem
vakon.
Rejtőzködni igyekszel?
Azt is elfogadom.
Sors-alagút
Álmodtam volna?
Sötét alagút
Újra négykézláb
És kövek és út
Itt ment előttem
Öt ujja nyoma
Lágy teknő rovátkás
Magzatkoponya
Most a tipegés
Távoli tojás
42
Hártyáján-meszén
Csibe-kopogás
Most a lehelet
Ölelés szaga
Vállgödör partja
Súlyos éjszaka
Utólértelek?
Nedves tű-lakat
Vacogó szemed
Szemhéjam alatt
Kiáltás csőrén
Holtod holttalan
És holtomtalan
Csönd csönd parttalan
Kőrösi Csoma Sándor
jak-hátán
pénz nélkül
hegy-hátán
apa-anya nélkül
nap-hátán
imamalom nélkül
ég-hátán
egyszál maga nélkül
és egyre magasabban
Szemközt az ismeretlennel
Te Fekete Másik
a titok ablakában
te kifürkészhetetlen
és közöttünk
43
az üvegbe szorult légbuborék
a királyi délibáb lehelete
ahol a szárnyas légy-Sziszifusz
az önmagát cipelő
és nyomorult páncélja
a kő
ahol a könyörtelen csillag
és a panasszal villámló szem
örök tusakodása
Te Fekete Másik
mi van még hátra
Se vereség se győzelem
már véznán zümmög a légy is
a halálunkat is elvesztettük
mi van még hátra
Légbuborék
reménység neumája
ha túl közel egymáshoz
ha nem látjuk egymást többé
arcom arcodon
ha egymást szorongatva
mikor még nem volt ablak
csak csorgó csillag
csak gomolygó gőz volt a szem
ha újra ikrek leszünk
aztán egyetlen magzat
úgy legyen
csak szoríts magadhoz
Névtelen
Konc a Másiknak
Kenyeremet aki naponta megrágod
Kabátomat aki magadra gombolod
hajammal fejeden
ábrázatommal a pofádon
44
mulass jól
vagy bukákolj a bortól
gyakd az asszonyi félvilágot ha bírod
vagy ereszd le szemérmességem redőnyét
vagy tépd ki
hancúrozz rajta
mit bánom én
maroknyi csönd hiányzik belőled
az örömödből a játékaidból a halálodból
hát nem veszed észre hogy elhagytalak
te nyomorult
Az állatöv artistája
állni lábujjhegyen
lassan meredeken
dőlni hanyatt hátra
dőlni
míg talpat érint a haj
míg a haj forgója
a sarkat körülzárja
akkor
a fejtetőről elrugaszkodva
röpülni fejtetőig
áttörni a koponyát
átütni a talpat
belső végtelenségünkbe kitörve
körbe-körbe
röpülni röpülni röpülni
45
A csönd mélységei
„Egy néma angyal halkan áthalad”

(Juhász Gyula)

Ének ének előtt
Halogatók ősi kórja
gyöngeség idegen kapuk előtt
csak hánykolódom félig ébren
csöpögő csapok énekében
emlékezem és fütyörészek
csak hánykolódom félig ébren
Gyöngeség idegen kapuk előtt
pofozott asszony rettegése
éles szimat bolyongó szem
egy lehelet ellen védekezem
ma nincs párnám nincs kenyerem
éles szimat bolyongó szem
Egy lehelet ellen védekezem
csira mozog pohár koccan
utálom a fehérséget
cigarettafüstön élek
verejték-gyöngyös perceken
utálom a fehérséget
Csira mozog pohár koccan
színvakság dél majd alkonyat
csak düh van düh és szerelem
és szegfűk néznek hidegen
hold-foltosan és kócosan
csak düh van düh és szerelem
46
Beszélni éjszakákon át
Csak beszélni
éjszakákon át
beszélni
hozzád
mint seregélyfiókák
mikor a csupacsőr világ
elnyeli az ég láng-bogarát
csak beszélni
éjszakákon át
mint aki kiitta
a Hold poharát
s valami ezüst-mámortól részeg
mintha jég verne kutyakoponyát
régi torony alatt
hova álmukban lezuhannak
a denevérek
Csak beszélni
mintha üvegcserép záporozna
a kertvégi kőlugasokba
kilökött cimbalomra
beszélni
hozzád
mint kútvíz-pofozta vödör
kézzel vert dobok
beszélni hozzád
mint orgonákhoz
a léckerítésen pörgetett botok
Csak beszélni
éjszakákon át
beszélni hozzád
míg arcomat elöntik a verejtékcseppek
hogy összeütődve csengnek
mint grádicson lerúgott üvegek
pincébe görgő pohár
Csak beszélni
hozzád
míg kiver a só
hogy ezüst-álarcban
mint a halál szólítja meg a haldoklót
véglegesen megalkossam a csendet
teljességét a szerelemnek
47
Beszélsz
Beszélsz beszélsz, asszonyos villódzással
szememet hívod türelmetlenül,
beszélsz beszélsz kés születik a szádban,
kibukik, vaktában felém repül.
Az ős-lárma szilánkra összetörve,
az ős-lárma, a halál-ijesztő,
már csak fecsegsz, csak gyilkolod a csöndet,
mert elsodort a vad reklám-idő.
Visszhangtalan húsomba áll a késed,
beszélsz beszélsz, a burok kihasad,
fogad vacog: az elcsöpögött csöndért
most visszanyelnéd minden szavadat.
Végső
Te megszólíthatatlan fűzfa-ember
te vízből meredő mozdulat
te arcod-ráncai
te vízözön utáni rajzolat
mikor halt meg a szó közöttünk?
csak nézzük egymást
szerelem?
álom?
bűntudat?
pókszálra kötött álca-dög ketyeg
beszéd helyett
és időt nem mutat
Nem hagyhatjuk el egymást
soha többé
ott is csak csönd van
a föld alatt
szemem lehunyom
látni se akarlak
48
most kipattan az utolsó lakat
közös csöndünkben csak egy moccanás
csöndünk hajszál-harang zenéje
Már születésem előtt vártalak
A csönd mélységei
Szél-álma volna?
Partra dobott halak dúdolása?
Elásott sípcsontban
a nyüzsgés zsoltárai?
Már nem a fül hallja
a Bőralatti Valaki füleli
Papírlap sötétben
kiáltó vízjelek
krumplicsírában
a tenger mikro-hullámverése
falról
az alvó arcába visszaverődő lehelet
szén-láncok lágy csörrenése
szárnytoll érinti
a szív csontvázába befűzött kezet
mert nem néma az angyal
a suttogónál suttogóbb
és félelmetesebb
Kétféle csöndünk
Kővé válnak a csönd hasában
az elhallgatott szavak
ott magam is követ zabálok
ott lassudan kővé válok
ott kő-fülbe zuhan a kérdés kígyója
összezúzódik megmered
tompa fülünkben füldugóként
hordunk fallikus sírkövet
49
És hal-csordák a csönd hasában
a még-meg-nem-lelt szavak
úszom a vízmélyi lubickolásban
egy néma angyal halkan áthalad
ott örvény a fül s a kérdés kígyója
nyüzsgő sötétbe csüngő görbe bot
egy szót fogna csak egyetlenegyet
méregfoga a kérdőjel-horog
A csönd-történelem őskora
1
a megnevezések előtt
a bűvölők tollas tánca előtt
csak tűz
csak barlangfalú éj
tűz
reves kő-éj
összebújva
egygubancban heverünk
három fejünk
hat lábunk hat kezünk
a megnevezések előtt
torkunk farkas-vonítása
öűűű öűűű öűűű
szavak helyett csecsemő-beszéd
amit csak kéz fog
amit csak szem lát
minden csak ős-izé
a megnevezések előtt
csak ordítás van
alig van szavunk
csak vemhes zsírkőasszony-csöndünk
csak néma angyalunk
2
Mikor kő zúzza a követ
a csönd steatit-hasából kizuhanó
nyálkás szikla a szó
négykézláb mászó kő
50
és a kőpattintó
foga alatt mint a homok
forog ropog a szó
és kő-vágó balta a kő
kőszerszám a szó
követ kiált
a szószerszám-pattintó
és eljön a kő
és eljön a homok
szavak gyér tüzénél
didergünk éjjel
tüzesített kövek a szavak
a fekete csönd-boltozaton
egy néma angyal halkan áthalad
A csönd anyanyelve
Aki nem hajolt még alvó terhes asszonya hasára
a lélegzetét is visszafojtva
mintha szélben hajolna
egyszál tenyérrel óvott gyufára
hogy hallja az elrejtett magzati óra ketyegését
az nem tudja még
hogy lehet beszélgetni nagy messzeségből bárkivel
szavak nélkül
hangtalanul
a csönd szorgalmas örvényeivel
a csönd hangyalábú örökmozgó vonulataival
Beszélgetés pirosharisnya nyelven
Nem mosolyogtál rám, ismeretlen, nyakig a postásgallér kék
förgetegében, csaknem összeérő söröskorsóink fölött, pedig egyszerre
láttuk a magas ablakban, térdig a lépkedő tűsarkú létrát, piros
harisnyában. Összenéztünk, de nem kacsintottunk; nem mosolyogtál
rám, ismeretlen. Mégis a kétágú piros láb ritmusa alatt a szavak
pincemélyi csöndjével beszélgettünk, a sörhab-feletti füst-zónában,
sokféle halálról, árvaságról, cinkosság nélkül emelve meghitté
a komolyságot, még mielőtt egymásra nyílt a szemünk.
51
Kezednek elhiszem
Kiszáradt part agyagcserepek
a szavaid
és homlokodon kidagad az ér
mert vízből szőtték a szelek
az álomnál törékenyebb szerkezetet
szitakötő
szavak repedésébe bújik
eltáncol
kitér
De a kezed
a szerszámok bizalmának néma nyoma
a fényes ujjbegyek
az olaj sorsvonala
a dudor a körömszéleken
Nem tudom kimondani
kezednek mégis elhiszem
Fordulóban
Nem-néma angyal, lassan elérkezem a te országodba. Amit csöndnek
hittem, nem csönd, én voltam süket. Búcsúzom a meghitt zajoktól,
az ismerős kiáltásoktól, a mindennapi fecsegéstől, a megszokott
beszédtől: fül-öblögetés volt, agy-zsírozás, hangokból eszkábált
hangfogó: süketítő-süketelés. Elmaradoznak az oltalmas idiómák,
a szó-háncslugasok, a csönd ál-polgárainak menedékházai.
Iskoláskönyveim! Köszönet a puszta szavakért, a szótagokért. De
csak érettük. Gyönyörűek vagytok szánkból kikelő, tulajdon meleg
leheletünkkel kikeltett szárnyas halacskák; átlátszóak, mint az üveg
és mégis tükör-pikkellyel kipitykézett lények, hogy mindegyikben
látszik a másik is, és mi magunk is, és minden arculat. De gyanúsak
már nekem a drótok, a huzalok, amelyekkel megöltek, megdermesz-
tettek és összefűztek benneteket. Tündöklő létrákat építettünk,
felkapaszkodtunk a némának hitt angyal várába, megálltunk a
kapuban, és láttunk odabent még nagyobb várat. Hogy megmásszuk,
fölhúztuk halacska-létránkat – összetört. És hidakat építettünk
szavainkból szájtól-fülig, átjártunk egymáshoz, de nem jutottunk el
52
egymás gerincének velejébe. Túl gyorsan, túl rövidre építettük a
hidakat.
Mégegyszer köszönet a puszta szavakért, őket magammal viszem.
A drótok, huzalok vastagabb felét eldobom.
Nem-néma angyal, én a tulajdon nyelvét tanultam, a ragadozás
nyelvét, a megkülönböztetés nyelvét. Országodban, váradban, a
kibérelhetetlenben, a bekeríthetetlenben ormótlan tákolmányaimmal
moccanni se tudok.
Lassan elérkezem hozzád. Csak megértselek. Csak jó tolmácsod
legyek.
Fogantatás
Csontszín lépcsőkön
Leány-szem szögecskékről
asszony-szem csillagokról
csüngnek széljárta gangon
a paprikafüzérek
Minden piros toronyban
egy-egy virágos Május
minden piros toronynak
ajtaja is virágos
Megyek feléd a magvak
csontszín kerek lépcsőin
oda hol összefutnak
a bíbor-bolthajtások
ott ülsz vársz mozdulatlan
ott aranykoszorúban
és elfogynak a lépcsők
mint könnyek elpörögnek
53
Lényünk közös testében
Leheletem se borzolja tarkód árkát
ujjad hegyének hő-kupolája
visszahúzódik a körmöd alá
nem érintjük
csak nézzük egymást
és meghalunk
a tekintet iker-légcsatornája
négy végét szemünkkel zártuk le
a konyha kőkockái fölött
kettős ős-barázda
beletemetkezünk
közös szemgödrünkbe hullt a szemünk
már nem a tiédmár nem az enyém
az asztal lapja felett
négyszemű óriás született
picassoi kéthangú négykezű
oltalmas szörnyeteg
saját szemébe néz
(még nem nyílt ki a szeme)
de megcsókolja magát
férfi-hangján megszólítja magát:
Gyere
mikor a szemén át a szemeddel a szemembe néztem
mikor férfi-kezével asszony-szájához emelte a csészét
mikor hajába szórta a morzsát
(hogy megitatta magát magának így köszönve meg)
mikor örömét megosztva önmagával bezárkózott kétarcú mosolyába
nappá fölforrósodva hogy elgőzölgött a konyha
iszonyú volt a magányossága
csak egy távoli csöngetés aritmiás-szívverés
a jelenvaló szenvedés
gyermek-álmából ujdonsült nap-álmából csak az riasztotta
és akkor először
körülnézett
54
talán anya
visszafogad bennünket mint ikreket a hasába
anya
de láthatatlan mint a szél csontváza
én
előző élete fele
hogy nevezzem?
talán tegezzem?
Törékeny egyetlenségünk
szerelem-hőségben kopár proton-ember csavargó-társulása
egymásra fotografált arcunk
ráragasztva a tükör hátlapjára
s a tükör sebesen körbeforog
belenézel belenézek
vagyok-vagy-vagyunk-vagy-vagyok

Idegen város
ahol nyugodtan elveszíthetjük egymást
eltévedhetünk
se főtér se cím se óra
csupán játék a bolyongás
egymás keresése ál-csavargás
bárhova becsengetsz ajtót én nyitok
bárki becsenget ajtót neked nyitok
ahol ketten lakunk
ahol mi vagyunk az utcák az ajtók a falak
ott maga a távollét kallódik el
oly szerencsétlen
hogy már-már sajnálni kell
Két helyen egyszerre
megjelensz itt is ott is
55
ahol asszony-szemed ugrál a páros kottafejeken
ahol asszony-kezed a levegőbe rajzolja az ütemet
ott hullámokon utazol
ének-víz-csónakos gyerekszáj fújta pehely
ahol a töltőtoll mozog
férfi-kezed a szavak testén
ott most magadat faggatod
úgy teszel mintha csodálkoznál
hogy a felelet partját ott ne érd el soha
nehogy lecsitítsd valahogy a hullámot amott
az ének vizét
nehogy elboruljon a kottafüzet ötráncú homloka

Körülveszed velünk magadat
ahogy mellemen fonom össze a karjaimat
de aki veled s a hozzád hasonlókkal
veszi körül magát
az özön-kezűt özön-szeműt
alig ismerjük még
lehetőségünknek tűnik
az emberiség-testű végtelenség
Embléma
Zilahi György emlékére
Kőkapu
megfagyott madarak
csontjából kevert vakolat
angyal nyoma
az emlékezés szürke krétaporában
De nem szökhet vissza soha
Már nem is szeleké a torony
lakatlan tanya
egyszer meglódul és lecsúszik a völgybe
56
Nincs szemérmesebb
mint e tünésre ítélt világ
fájdalmát a kőkapun csempészi át
Hulló por csillag-por a por pora
Irgalmas kéz
te álmodban szőtted a szitát
Egy pohár tej ünnepe
Kérész alig virágzó szárnya
papírpohár
elítélt ruhában érkezel
csak ruhádat láttam
fáztam
most mögöttem vetkezel
gomb koppan távoli dörej
zippzárad hangja tetők szirénája
inged forró szele megcsap
elejtett nyakláncod beomló ablak
pergő cserepek
már nem lehetsz meztelenebb
utolsó korty
a csönd tej-fehér húsa
te magad
enyém vagy láthatatlan
és eldobom a papírpoharat
Kút és galamb
Kútgém feje
hintázó galamb
padlásgerendán gyerekkori léptek
57
Odalent
virrasztó halántékok
eres kövek
Kút
rezdülő sötét szemüreg
némán búcsúznak el az öregek
De az elfelejtett temetők
mélyen a szemfenék alatt
Kút
lapockacsontok
elhányt kapavasak
De a Kút könnyei
a búcsúzó a legszomjasabb
mindenkit megitat
Galamb
fehér ágylepedő
gyerekkor padlása
Galamb
boldogok vitorlása
rajongók utazása
Találkozás csodája
vér kalandozása
búcsúzó szem utolsó lobbanása
Enyém a kútgém ringatózása
Kút és Galamb
Örök
Felszálló légáramlás
A közértben pénztár-folyócska torkolatában két vaskosár között
várom a nekem szánt számológép-zenét csoszogáson túli hersenés
kávézacskó-hasítás szerelmeslevelek feltépett borítékjainak hatalmas
recsegése vidító papírgyárak papírzsákokon ölelkező szerelmespárok
a falak mögött az üvegek mögött a kabátok mögött óriási drót-
kosarakban nyitott szardiniás dobozokban olajosan remegve bekapcsolódott hát
az automata-ventilátor! itt a felszálló tavaszi légáramlás!
58
Áradat
sebesen növekvő fűszálak mint oldott nyersgumi-ragasztóból kikapott
hüvelykujj csüngő huzalai látom virágszárak párosával mint nyuló
u-szögek és hirtelen kibomló virágok lila vesszők ű-betű-zuhatag
egyetlen szóvá csokrozódva gyönyörű és egy botos bácsika szél
tüskézte-haja mindez dobogó sorrá tömörül a számban
„áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje
mindent egészséggel látogató szele”
ez volt hát a megtalált sóhaj telitüdőből ősi közösségem a széllel a
lendület amellyel végigskálázunk önmagunk pocikáltanságán meg
nem beszélt jeleink légutain az áradat szerelmünk áradat áradat
Csontváry
A cédrus mögül a homok az izzó rózsaszín salak
Taormina egéről egy sárga felhőcafat
a tanító gyapjú-drót szakálla
a hortobágyi híd
öt látható s egy félig látható lyukán át
szemünk szánk orrunk fülünk és elménk
kapuján át
bezúdul
egymásra rétegeződve egymásba csavarodva-omolva
izzó felhő-szakáll-salak
s a másik három lyuka a hídnak
a láthatatlan
ahol a csikós karikása sohase csattan
új érzékszerveink nyílása
tűzözönök előtt és után
kékszemű mágikus áradat csöndje
a jelenvaló oltalmas boltozatban
59
Világűr negyedálomban

Táj ahol minden barna holdkráteres kenyérhéj hatalmas kenyérbarna kontinens lassan emelkedik egyenletes tömör sötétségben égő higanygőz-kukac vaskosabb mint a repülőterek szélzsákja lengedezve kenyérhéjbarna kráterből a függőlegesen emelkedő barnából kiemelkedik és most egy másik harmadik tétován kóvályognak mint messzi viharlámpák a novemberi szélben harmonikázva és most fölröppen a leghosszabb acetilén-fényű giliszta vastag ráncos elefántormány hajladozik mint a barna táj legbüszkébb kisérlete hogy fényes csápjával átüsse a sötétséget nem! meghajlik felém dől szuggesztiv fa-zuhanás akár ha filmeken lángoló fa a vászonból a nézőtérre kidől ösztönösen elkapom a fejem két fejem van? a másik meg se moccan higanygőz-giliszta-óriás közeleg egyre mélyebbre hajlik tüzijáték-rakéta ívben és dagad kétoldalt szükülő sötétség már keskeny gyászkeret a fény rám-dől lágy ütés mintha léggömb koppanna a homlokomon de nincs burok csak elviselhetetlen fényesség semmi forróság csak elviselhetetlen fényesség és csönd kezemet emelem nincs kezem maga a fényes gőz behunyom a balszememet és jobb szememmel orrom tövét figyelem nincs orrom fényes gőz lábam sincs fényes gőz de megyek gyerekkori sokáig-egyhelybenforgásérzés könnyű szédülés megritkít „átdugom mellem közepén a kezemet” hátamonérzem az ujjamat de a mellem a kezem és talán a hátam is maga az egynemű hömpölygő fényes gőz köd csend semmi fulladás spirál-érzések olykor magamból kicsavarodva kiugorva mint a rugó otthagyom magamat fényes gőz a fényes gőzt a fényes gőzben valahol álombeli szökellés gátfutás lassított-felvételérzés egyre ritkább vagyok egyre könnyebb és otthagyja az egyre ritkábbat az egyre ritkább az egyre könnyebb

Villamos
Sem itt sem ott
csak indulóban csak érkezőben
indítócsengő-lárma és fék-szusszanás között
mikor az elhagyott megálló halott
s a jelzőoszlop-tetem balzsamban hever
és pólyában ring a meg nem haladott
az utazás magzati hullámzásában
mikor duhad és lappad a kabát-burok
mikor magam-mindnyájunksága
az ablaktükörben
arc-arcon-arc
arc-hullámú folyó
két döccenés között
sehol és mindenütt
a pillanat végtelenségében
60
a villamos
Ádám és Éva összenőtt csípője
látomás
Éden
Áramkör
a városok a házak
föld-konnektorban vasbeton-dugók
köröskörül falsárga búzatábla
repülőgép légy-perspektívája
valahol az űrben
kigyúlad a lámpa
Nap-izzószál-tűz-százlábú mászkál
a bőrünk alatt a szemünkben a tenyerünk szívében
és a süllyesztett kapcsoló
valahol
foszforeszkáló bibikákó
e fény-sötétség szellem-hintára
felváltva ugrik
Blake és Rimbaud
Vasárnap

Mikor a vasárnapi labda, az édeni Nap gyepszőnyegen guruló bőrszobra cikkcakkos útján elindul, és az utcák átadatnak a szélnek meg a fák lélegzetének, és a szobák elhomályosodnak, és az emberi tekintetek, e nyugtalan elektromos pálcikák vége összeér, fellobbantva a képernyők fehér tüzét, és a stadionok kő-galériája morajjal mérhető varázslat örvényében forog, te figyelem-, és reményszülte középcsatár-isten, amikor átvállalod a felületi feszültségek föloldását, a csipcsup indulatok kitörését megelőzve, te, aki embereket közelítesz egymáshoz, kilencvenperces társaságokat teremtesz, és a szavakat a beszédet mozgékony művészeteddel helyettesíted – kiemelsz bennünket önmagunkból: ember-formájú világűröket alkotsz, ahol magukra hagyatva kóvályognak megjelenésed előtti befejezetlen mozdulataink, félbeharapott mondataink, a lehetőségek útja eltorlaszolva; ott bolyonganak álombeli ismerőseink, a sugallatok, hatodik érzékünk vattába bugyolálva ott árválkodik, és a minden dolgokból kiáradó üzenetek ott öregszenek, s ott várakoznak porosodnak a teremtés testcseleket nem méltányoló angyalai; te vagy az, aki vasárnapi labda-zajoddal körülhatárolod a birodalmamat, anélkül, hogy tudnál róla, föláldozod magad értem, s én elfogadom az áldozatot: a varázslatodtól elfordulva megnyitom az emberformájú világűrök ajtóit, s otthont adok nekik, akiket a te megjelenésed számüzött: a kószálóknak, az elhagyatottaknak.

61
Villám-békesség
akár bennem akár benned vagy bárhol
már a kapuk mögött
ahol a sors rekesztő-sövénye ritkul
ahol a dühös kutyák leonardoi harcos-feje
már csak árnyékunkkal csatázik
szédelgés-körökben
e pofánk zománcával bevont lavorokban
forrásvízzé válva
és kilöttyintve a csillagok szeme közé
a fényes vakság hazátlanságában
a koponyámban megdermedt villám határkövében
ime fölséges békességem
mindannyiunké meg senkié sem
Fogantatás
A Merítkezés délutánján
hunyorogva a parton
kezed a homlokomhoz ér
baptisták szélfútta lepedője
a gyerek elveszett libája
hófehér
alámerülünk
a Harmadik
aki az iszapban lakik
egyedül velünk találkozott
méhedben hoztad fel
meztelenül
és boldogabban mint a Boldogok
62
A vasárnap útjai és útvesztői
63 64
A vasárnap útjai és útvesztői
Ködben kővel a ködöt eltalálni
hogy szétszakadjon
röptében kitüzesedő kővel
még a dobás előtt
mikor ködben az ököl és ökölben a kő
van olyan pillanat
hogy elszántan kell a hajnalt megalkotnunk
és néha délben tűző napon akárhol
leválik rólam az üzenet:
legyen világosság
és mint a halott
aki papírcsomagban cipeli csontjait
és hirtelen elszakad a spárga
csak úgy vagyok
Széktámla
saját csöndje tokjában
holdbeli borotva éle
ahogy pillantásommal világra hozom
e négylábon álló süketnéma
meztelen lapockáját
és vele együtt magamat
aztán lerugott cipőmmel találkozom
aztán egy üres borosüveggel
aztán a lámpa vashorgával a mennyezeten
velük sámfázom ki a húsomot
és pontosan tudom hol a lábam ujja
és pontosan tudom hol a fejem
lakályos vagyok-e a csöndnek
nem érdekel
nem nyílik ajtó sem ablak
csak alszom csak eszem
vibráló szemhéj vagy levelek
pókháló vagy hajszál a homlokomon
nincs szükségem a csontjaimra
fűben heverészve vízparti homokon
mit kéne észrevennem?
mit kéne megneveznem?
az óhaj hogy tükröm legyen
akár egy kvarcszemecske
akár egy csöppnyi víz
az óhaj elverődik csapong
kanyarog az anyag ős-hézagában:
levél-közi levél
szemhéjon túli szemhéj
fűben vízparti homokon
Ha nem láthatlak halljam a hangod legyen a hangod a húsom
figyelek csontvázam a figyelem
„magad vagy” recsegi a padló
„nem vagy szöcske” üzeni a szöcske a fűből
a rádió gombját csavarom
ha nem láthatlak halljam a hangod
ön-temetés az unalom
hernyóként összekunkorodó magának beszélő telefon
Ki az utcára
ahol pillanat-maszkom a szembejövők arca
megtestesült névtelenségem az előresietők háta
e vagyok-nemvagyok játék időtlen amőba-beszéd
kirakat plakát sokszorozza az emberi domborzatok
üzenetét
négy fallal körülhatárolt alkalom
megtelepedhetek szó-közelben
és a beszéd már majdnem beszéd
de inkább mozdulat
a vendég öntudatlan cinkossága
mosoly vagy pénz vagy hangulatlámpa
Mozi
valameddig csak tarkók csak könyökök
közös húsunk ember-és cukorka-szaga
létem hogy soronként egymás mellett ültök
testem az „adj király katonát” lánca
és a Király a vászonról rohan felém
már történetem van már ő vagyok én
ha szalag szakad tudatja bosszúságom
ál-életem halál az idő-lyuk fenekén
Étterem-Espressó
elkerítve a Valakivel
együtt és mégis külön
ahogy az Asztal akarja
evés-ivás ürügyén
zsongás zene és bor
interferenciája
valakit fölrajzol a homlokomra
belülről magam helyett:
aki tánc vagy várakozás vagy beszéd
valaki mindig jöhet
megöli a homlok-fiókát
vagy hívogatja mint a csigát
vagy itt is van már
vagy maga is homlok-fióka
közös asztalunk foglya
a halál spanyolfalán belül
s egy oldalpillantás könnytavában
fecsegve úszik és meztelenül
Valakiékhez meg vagyok híva
Vita? Tánc? „Veled mi van?”
Egy távollévő testében találkozunk
hogy üregei fölerősítsék szavainkat?
barokk-zene sűrűsödése-ritkulása
a csönd helyett a konzervált öröm?
lesz feketekávé lesznek még páran
lehet hogy eltévedek Veled
(ha te is ott leszel)
a sötét lépcsőházban
Veled találkozom
Ki vagy?
(csontom velejétől így kérdezem
te mindezt nem tudod)
Bensőm belsejéből válaszolsz
látom a szád mozog:
nem tudom kimondani
a Te száddal sem a nevemet,
ez az a pillanat
mikor Másnak kell
ködben kővel a ködöt eltalálni
bárkinek
(majd bennünk tüzesedik
röptében a kő)
Nő vagy?
nincs utca
csak úgy mint a gyufa a zsebemben
kódorgunk csöndünk
köd-féle burkolatában
bárhol
mindenütt selyempapír-figurák
felénk sodródnak páran
megszököm veled
eltévedünk a köd-lépcsőházban
Férfi vagy?
halálunkon túl
vagy születésünk előtt
majd egyszerre érintjük
amit már megérintettünk:
valamelyik Nap közepét
ha sohase is látlak
az csupán az idő vaksága
elhibázott születés
valamit fecsegsz a szomjuságról
nyelved arra forog
hogy szóviharod
pörgesse bennem az ősapa-port
hogy formálódjon egy fallikus ábra
legyen kinek üzenjen a melled a farod
négy fallal körülhatárolt alkalom
te akartad
megesszük a vacsorát
szajha-zsongásod aztán a bor
aztán az ágy
kettéválunk és nincs tovább
a kilencedik hónapban
a legtüzesebb a kő
csak vakság van
de nincs magány
ködben kővel a ködöt eltalálni
a szó a szerszám a szó a kő
fölröpül
és Naplegyen világosság
megint megszületik a ködből
a világteremtő
A tengertáncos kilenc hónapja
1
ölelkezésünk csupa kéz-láb-ágyékból épített falak
kívülünk egymásban nem volt otthon senki
és nem várva haza a tékozlófiú-időt
ágyékunk összezárt kagylóhéjában kalandoztunk
bolygók hermafrodita hegedütokban
elliptikus pályán a gyönyör
üveghangokból alkotott napja körül
míg a tékozlófiú-idő kilenchónapnyira tőlünk
kifényesítette a nikkel-szerszámokat
befűtötte a szülőszobát
elmaradt vérzéseddel jelezte hogy él
gyerekfejet rajzolt fehér géz-fátyolra
ölelkezésünk ember-formájú távlatát
2
Szétzüllött kaleidoszkóp
csont-abroncs pirosforgású félbe tört kerék
küllős sziv-alakú tengely mint megcsonkított Nap
(alig parázsló csak alvadt hamu alatt)
föltáratlan ősi temetőkből
innen-onnan megindul
hogy mindegyik meglelje a másikat
hogy újra összeálljon és kitüzesedjen
az emberi névvel nevezhető kerék
egymásra-szomjazásunk feneketlen poharában
ez ős-zűrzavarba torkolló hüvelyben
ott egyesülnek a bognármühelyben
tűz forgás tűz forgás tűz
táguló anyaméh
3
Nap-lényecske két térdem között
az anyai gordonka derekát átölelem
haja húrját ujjamra föltekerem
Nap-lényecske a kos havában
mit játsszak neked anya-simogatással
65
tavaszi szél vizet áraszt
találkozunk a szélvízár ütemében te meg én
táncoló fehér bárányfelhők
a kecskelábú pelenkaszárító nyolc zsinegén
4
a lehetőséget hogy szeder-ruhában megrekedj
elrejtett Lehel kürtjében
s hogy páfrányokkal versenyezz
eléred-e a krétakori tengerek partját
eldobtad csupa-szem növényiségedet
szavaim kopoltyuit hogy megszerezd
egy zárt vers akváriumában
hogy az angyalok szájából lélegezz
hogy szippantásnyi szikrától részegedj
mielőtt állattá büvölnéd magadat
5
te akarod hogy körültáncoljalak
szavakkal vagy félálomképeskönyvemet ollózgatva
ál-holnapoddal játszadozom
körülveszlek más-júniusi ál-játszóterekkel
pörgő búgócsiga-világegyetemekkel
sugárzó uránium-jelenléted
sarjasztja bennem a tévelygés-betegséget
6
Tengertáncos életed felén túl
kezeslábas nagyhasú bólya
az anya-háromszög súlypontjában
csatázol a gravitációval
a dagállyal és a holdtöltével
asszonyom szemén mérem
a hősi dühödet jelző fáradtság-karikákat
a hold szemén a könyörtelenséget
s a holtakkal teli föld súlyát
az egyre mélyebbre sűllyedő ágy
döndülő rugóinak panaszán
66
7
Már viharaiddal mozgatod
az anyai türelem pókháló-rendszerét
az anya szomjával szomjazol
asszonyi kiterjedéseddel
anyatest-forma holdudvaroddal
leendő világodba belepúposodva
kissé visszanyomod kiszorítod a rosszindulatot
helyet kiméletet követelsz
az utcai forgalmat is öntudatlanul irányitod
nem versenghetek veled nagy költő
aki a tulajdon hasává átváltoztatott asszony
nehézkes lépteivel beszélsz
8
a tagolatlan krumpli-tömegből kihámozódva
de még a neandervölgyben
a legbátrabb szarvasok merészségének határán
amnion-jelbeszéddel inni hivod a csordát
nyolcadik hónap
a totemfaragó kéz utolsóelőtti simitása
végsőkig fokozza az állatok bizalmatlanságát
esti sétán
egy utcai kutya szűkölő tétovasága
remegő horpasza megtorpanása
tudatta velem
már átléptél ide a másik világba
a szarvasszagúban már ott vagy idegen
9
Ne nézz vissza a kerek pillátlan szemekbe
Tengertáncos Nap az iszapból kiszökött
Ne nézz vissza a kerek pillátlan szemekbe
így is nehéz lesz átlépni a csont-küszöböt
67 68
Szerelem alfapont
69 70
Kötél nélküli kötéltáncos
Szélkóros
Szélcsendben is szél ellen
mindig egy tetőgerincen
a cserepezők már-már áhítatos lépteivel
egy tova magát semmiző ökörnyál
árnyékába fogódzva
éltemiglen-holtomiglan
Bontakozás
szem-összevillanás helyett ma
szem-összevillanás és szem-visszavillanás
és valahol magasan egy pincérnő hangja
„másod-mili-pillanat máris itt vagyok”
emléke telefonalthangodnak
kinagyított másod-mili-pill
és közeledve növekvő szemed a
könnyet-cserélhetnénk-akár-vagy-szempillákat
közelségig domborodó szemkagyló-fekete
emlék-szemed hízva rám esteledik nappal is
vakulok hagyok elhagyok hanyagolok
ahol nem vagy jelen onnan sebesen
(vasárnapi ebéd levesbevalóit kínáló
zöldségpiacról hagyma ha kell is
túl sokan mustrálják – nem érdekel)
onnan sebesen elkotródom és lépteimtől
a járásod azonnal „ha betonon ha szőnyegen
mozgólépcsőn kötél nélküli kötéltáncos”
s mert szem-visszavillanásos elkopogásod
a folyosó-kontinuumban míg látlak s ha vissza-
pillantva te is „látom hogy látsz és látlak”
MindigMost egyhelyben jársz tehát a folyosó
telicsoszogott padlóját egyszál
küszöbdeszkává bármely falát oszloppá
tömörítve menve is maradsz alapállapotába
visszarándítva a fala-padlója-kifeszítette
71
ágyrugó és/vagy csúzligumi-teret
így vagy most vagyandó bennem aki
folytatódni leszegetsz
Végtelen csavar
Egész nap fejemben körözöl
talán forog veled a világ én magam
szédültödet csukott szemhéjam mögül
szemlélem mozdulattalan
magasba nyujtott karral lezuhansz
végtelen csavar függőlegesen
örökké-sohasem örökké-sohasem
Fölajzott körkörös kopárságom
volnál csupán
ha nem bennem följajduló
búgócsigám
És aznap …-án álmomban

már-már sulyomvirág uszodává kiképzett pincei erjesztőmedencék és „fegyelmezettségemet átvállalta a félelmem”-szerű homály kikopott kőlépcsőkön lefelé lefelé félre-fejjel hogy a bolthajtásról csüngő pókháló pofámba ne ragadjon le-lép-csőn-le-lép-cső már-már sulyomvirág szétlábkéz meztelenül aki fürdesz? vársz? halott? már-már sulyomvirág a lebben-alebbe-bille-tolla-bolla medence vizében meztelen és hordozád szétlábkéz kehelyben tornyát fekete hajadnak és két szemed feketéjét is benne hordozád és hirtelen ébredéssel onnan-a-lebbena-tolla-bolla elgyengülve kiveszek

Zene a dobhártya mögött
gyönyörűm gyönyörűségem és gyönyörűségem
és gyönyörűm és gyönyörűségem és újra
gyönyörűm gyönyörűségem és még gyönyörűbbem
és leggyönyörűbbem és gyönyörűbb gyönyörűségem
süketülésig berekedésig gyönyörűségem
leggyönyörűbb gyönyörűségem és újra csak
72
gyönyörűm és leggyönyörűbbem és leggyönyörűbb
gyönyörűségem és ne legyen más a szó
szótár és szavak pusztuljanak ne legyen más szó
ha nem vagy velem elég nekem ez a röhejig
berekedésig orrvérzésig gyönyörűm
lankadásig elfáradásig leggyönyörűbbem
álomtalan alvásig gyönyörűségem és ne légy velem
halj meg holnapig holnaputánig ne légy velem
hogy légy csak gyönyörűm és gyönyörűségem
és leggyönyörűbbem és gyönyörűségem
hogy legyen a hiányod is távolléted is
gyönyörűségem vágyam ellenére is
hogy te meg én hogy lennék veled arcom arcodon
gyönyörűm hogy vágyam ellenére melled mellemen
leggyönyörűbbem ágyékom ágyékodon gyönyörűségem
óhajom ellenére is holnapdélelőttig tegnaputánig
csak ez a szünetlen gyönyörű gyönyörűm
csak ez az egyetlen leggyönyörűbb gyönyörűm
torok- és fül- és ágyék-robbanásig kopásig csönddé-
omlásig csak ez a lágydübörgésű-Te gyönyörűségem
és vesszen és rohadjon el minden más szó
amit kimondtam: „süketülés berekedés lankadás
elfáradás álomtalan alvás” és „távolléted
és óhajom” és az is hogy: „rohadjon el”
és a „minden más” és ez a szavakkal
szavak közt csetlés-botlás és minden
ami nem: gyönyörűm gyönyörűségem
és gyönyörűségem és gyönyörűm és újra
gyönyörűm gyönyörűségem és még gyönyörűbbem
és leggyönyörűbbem és gyönyörűségességem
és újra csak gyönyörűm és leggyönyörűbbem
és leggyönyörűbb gyönyörűségem
Trrrrrrrr

körülsasszézva a velenehogytalálkozzt füledbe sugdaló marginális toportyánodat, e félfürdőszobányi légteret – mert úgy döntöttem: legyen e féreg képlékeny s ha láthatatlan is, mégis elérhető –, reggel mosakodás előtt, beszorítva kád és porcelánkagyló közé – e félig képzelt alakot – piszokul megsorozom, kiütöm, hogy elnyekken a kendermagos betonon: „hiába minden praktika, te léggané, holnap csakazértis kéznyújtásnyira tőle, ölelésnyire bár egy nemzeti klasszikus márványölében!” – és szutykos alsógatyámba csavarva e sittyegő dögöt a szennyesláda szarkofágjába búbig benyomom.

73
És ha a szememből
és ha a szememből kipattanó gyufa
két melled közt lobban
s minden szirszar konfekció ég
pánt és drót és műanyag-marok és
füst és hamu és hamu és végre
bőröd végtelen sivatagjában
királyi állat elindulhatok
megkeresni téged
boldogtalanul és magányosan
Jelentés összefutásról
telefon: teénte máris indulj máris
csupáncsak-hadargó egzisztenciák
csóklom-szia falai között máris
irány a lépcsőház beton-dugóhúzója
s mintha mezítláb koppanástalan
álom-saspályán körözz le felém
teénte ütemét halld csak magam is
palack bikavér piros mélységéből
máris fölfelé én is indulok
s nyíljon lefuttodban szoknyád meg fölöttem
ernyővé táguló égboltom legyen
s tükröm a köldököd sötét sarkcsillagja
én nézek le a magasból magamra
ős-homlokom van újra s egyszemem
gyorsuló futásunk s e volt-nincs összenézés
formáljon élő tölcsérévé minket
lépcsőházat közös „gyere!” vesse szét
tölcsér-magunkat és minden összenézést
eggyészületésünk kezdetén
csak ég van és tenger van
csak tenger van meg ég
74
Cs
csak csöndcsakhogycsalétek-csönd
csakhamar csipkéscsakugyan csók
csaknem csupaszcsaknem csoda
csakugyan csókcsakhamar csata
csakhogy csaláncsak csalán-csapda
Inga
Ingázol bennem eltávolodsz
hűlt helyedet lassan betölti
egy kupac téglatörmelék
rezgő szúnyogfelhő törött nyelű lapát
Legyen téglarom-szoknyád lapátnyél-törzsed
meszes vaslemez-arcod szúnyog-kombinéd
megalkotom bosszúból momentán-magamat
romokból összehordva ittléted látszatát
S már eljátszhatnék a hiányoddal is
udvarolok a lapát-szúnyog-hasonmásnak
onnan is ahol vagy onnan is elkergethetnélek
bekeríthetnélek kifullaszthatnálak
Sejted talán? Újra közeledsz
se szúnyogfelhő se téglatörmelék
se törött nyelű lapát
Dübörgő üresség
keskeny fájdalom-csík
hogy újra a szúnyog a törmelék és így tovább
Körbe-körbe
Legyek tűzgyík-ülésű biciklid
csípőd táncolóban
hajad lecsüngve
fejjel lefelé
taposd a légnemű pedált
hajad örvényeltetve
lihegtető üldözéses-
versenypályán
75
kergesd
körbe-körbe
azt aki seholis
azt aki vakon
Jónapot, született bébidollom!
Jónapot, született bébidollom!
légy nekem átlátszó, mint a szél,
te csupa pimaszság csupa csont,
telefonból virágzó pipacsom,
essen veled hanyatt egy részeges hintaszék,
– s grádicsról pottyant álmos pulyka –,
gurulj toll-labdám, akarom,
döcörögj fel csak a combomon,
míg utadat végiggondolom
s tarkómat tíz körömmel cefettül vakarom,
pattanj az ölembe, jobb lesz neked is,
ha rám csak két gömbbel fenekedsz,
könnyeden, született bébidollom,
míg kifogy a tinta, elnyaklik a tollam,
s míg végül mindkettőnket a fekete fene megesz.
Interruptus
Süket öregasszony a kertbe ki
be a szobába ki-be huszonötször míg veled
képzeletemben a küszöbön veled
(bár emlékeznék tenyered egyetlen dombjára)
bolyong tördelve kezeit törögeti
a láthatatlan diót
négy rekeszéből majd kiszállong
a poring a porfőkötő a porharisnya-pár
de még a kertbe ki be a szobába
talán utoljára hág a kezemre a küszöbön
mikor tenyered legnagyobb dombjáról
hüvelykujjam lesiklana a forró
barázdás lapályra
76
láthatatlan elreccsen a dió
hol a kezed és hol a kezem?
por poring por
mindent eltemető portakaró
Időzene
érdobverő nyakamon csuklód
könnytelen zokogás verőérdob
énteén nyakadon pihe-
másodperceket borzoló fuvalom
teénte nyakamon függő
fekete ingaórám
mellemen-bordafalamon
elütöd szerelem-negyedet
dala-dom
mellem dala teénte
ketyegő fekete türelem a
dala-dombmelledből a rugót ha
kilopom türelem
ráncpercmutatók a homlokodon le-
szerelem ki perc ki
időkakukkfióka kiterelem
pihemásodperceket borzoló fuvalom
tebenned kipihenem a te bennem kipihened a
dala-dom dala-dom
időtlen időkönnytelen nyugalom
Álmatlanságos
Neveznem meddig azokat ágyad fölött ott
a mütyürke- meg pocak-árnyékokat
a mennyezeten – légy Sigismundo te
nagyfarbeli te brekuc-lovag lámpástúl
mondjuk Bábula valamint Pasztafitty
neveznem mondjuk Sipabá – összevonjuk
s mindjárt becézve is bővijjük is Bulka
Mundica Fitya Mubufi fölséges
cafatjuk préselve össze ulka-ca-tya
77
neveznem thik-the-khet ha meg nem
gárgyulok reggelig ágyadnál ágyad
fölött ha el nem alszom holló-Holo
kombinatorikus kotyvalékok – miért?
Ism – Szta – Ipa… a fenébe is!
Ágyad mellett
Csukott szemhéjadat nézem.
Látom:
rajzszöggel rögzítek a falon
egy élő denevért.
Most veszem a szárnyverdesés
tágasságának logaritmusát
az idő függvényében.
Rákezdi valami szüntelen
végérvényesnek ígérkező szél.
Csukott szemhéjadat nézem.
Talán elsírnám magamat
ha megmozdulnál.
Jelentés egy megfutásról
Az elmédben bolyongó fénypontba, melyet
René Descartes úr, hívén, hogy elkapta,
mint röptében a legyet, leginkább cogitó-nak
mondott, e futamékony origóba döfve
a körzőt, megvontad az önvédelmi búra
alapkörét, és aznap én – és akárki talán,
aki nyelve szerint egyazon idioma halmazába
besorolható – kirekesztve, miért is vártam volna meg,
míg szemed csövecskéiből köréd fúvódik a lombik,
a szűzhártyánál érzékenyebb, gyémántnál keményebb?
Mondtam: képtelenség, hogy mondod: „a frász
fog veled tovább csámborogni”, és úgy állunk az utcán,
mint fölbonthatatlan kapcsos-, és kerek-zárójelek –;
mondtam volna, de fordultam sarkon s lódultam is:
kotródásra az a gőg itélt, a körző-forgató,
mely – elvégezvén az önvédelmi geométer-munkát –,
kifordított sündisznóbőr-kesztyűben, magával
magát szúratva, más húsából facsar „Csinált Gyötrődések”
78
címkéjű pálinkát, s e kinin-keserű és maró lében
René Descartes úr cogitó-ját feloldva lerészegednem
– s így ergo non sum – akkor oltalmasabbnak
tetszett, mint lépdelve egymás mellett, együtt
és mégis külön, köréd-szilárdulása után
megvárni még a lombik időzíthetetlen s nem tudni
meddig el-, kitartó szétrobbanását.
Inkább szomorúan
Inkább szomorúan inkább elárvultan inkább riadtan
mintha altató tarkóütése után és életben még
és dongó vergődik a nyúltagy vattájában
és begerjedt rezgőnyárfa a bőröm alatt hogy már-már zörgök
semmi latinos vonal de vadgesztenye burkostól a belemben
semmi plasztika semmi dantei arcél
kukások átizzadt inge a pofám
gyűrötten lóg az orrgyök fogasáról
és mindenütt bújócska és cseréptörés és csorba tükör
Valami elveszett valami kiesett az élet belsőzsebéből
a genezis szabói szabta ruhám zsebéből kiesett
az elmém szatyrából micsoda? frászkarika? tegnap? tegnapelőtt?
se az ágyban se a fiókban 2×4 és 5×4 és 10×4 lépés a szoba
kavarog vacog a fal – Ur-sanábi hágd meg a hajódat
könnyű az elképzelt kormányosnak „megújulsz újra mint e fűszál” –
„a neve e titkos növénynek” – azt vágják hozzám igen
a diéta-igéket kímélő-igéket kamilla-igéket flastrom-igéket
mégis egy szakara roszog a fogam alatt – és hirtelen csengő
mint szalagfűrész ha szögbe harap – már vártam –
igen a lényem belsőzsebéből
és újra a dobhártyámra leadott sorozat
és alkonyi perspektívában a postás vén sas-sziluett
elém löki a papírcsomagot nincs feladó
csak az általános alany el nem hangzó le nem írt szövege
és a „kíváncsian várjuk” stb.
kezelgetem a madzagokat
Inkább szomorúan inkább elárvultan inkább riadtan
és Arany János zsörtös bajusza is itt van valahol
tegnapról vagy tegnapelőttről egy megfontoltan boros lehelet
„kötni: összekötné hálótok egy bogba,
oldani: széjjeloldná hosszan a habokba” –
nincs mentség ha gyerek volnék is tudnám
ez nem a kézrefűzősdi-kézről-ujjhurkolatos-leemelősdi madzaga
79
semmi ártatlanság ha kurva volnék is megsejteném
e papírban Lédererné kosara – álom?
Inkább szomorúan inkább elárvultan inkább riadtan
előtünedeznek az alvadtvéres részletek újságpapírba csavart
csontjaim egy kézfej leöntve híg mésszel – a kezem
arcom lefejtett bőre kartonra gombostűzve – nincs feladó –
mindenütt bújócska és cseréptörés és csorba tükör
valami kiesett a genezis szabói szabta ruhám zsebéből kiesett
nem ez a pofa-skalp kis ember-maradék
nem a zsörtös bajusz a vén sas-sziluett
mintha vacogna hullámzik a fal torlad a padló alattam
inkább szomorúan inkább elárvultan inkább riadtan
Meddő ellen-meddő
Minek lélegeznem, ha szeretlek,
ébredeznem aludnom innom ennem,
éhesnek lennem szomjaznom is minek,
beszélnem rólad hallgatnom, ha szeretlek,
s mondanod: „szeretlek” – ha szeretlek,
s kérdeznem: „szeretsz-e?” – ha szeretlek,
ha csupán csak szeretlek – minek?
Árnyéka
Ott kell lenned valahol mögöttem
nézek hátra senki sehol
lenned kell ott mögöttem valahol
rohansz előttem is mögöttem
végtelen sugarú kör ívén rohansz
ha áruház kelme-falú útvesztőin
ha ellenirányú mozgólépcsők
mindenkor másikán de hiába
hiába a létek szaporázása
a szökevény csigalassúsága
utolérjem valami zénoni gonosz
apória érvény tiltja
s marad: a Mögöttem kétes birtoklása
s marad: a bizonyosság haszontalansága:
délibáb-tükre lényednek magam is
80
magam is valaki JóCsöndHerceg
sietős árnyékának árnyéka
magam is
Apogeum
kezemben a pálca: hiányod silány
alakzata dögleszteni szőrös hernyót
két levél-rongyos szilvafa között
undorodni míg összekunkorodik
az idő – ki tudja mióta
újra meg újra a megöltet ölöm
magam is pálcává vékonyulva
két levélrongyos szilvafa között
Nap és Káin-verejtéke eső
eső és Nap
mióta
távol tőled
mióta
lefeszített rólad az üresség erekciója
A szomorú figyelem óráján
eképpen:
a toronylakó galambok már elültek,
a vendéglőkert vasrácsában
felsír a magányos csavar,
rozsdasivatagba kicsapva sírdogál,
imitált néma féreg.
„porvihar van valahol porvihar”
– kimondod – : szájmozgás hangtalan,
tízezer évvel ezelőtt
fekszünk a fűben,
hanyatt egymás mellett,
süketen és meztelen.
81
Kötél nélküli kötéltáncos
ha betonon is ha szőnyegen mozgólépcsőn:
kötél nélküli kötéltáncos lépteivel megkísértve-
kísérelgetve látszat-szakadékba zuhanást,
s a maga külön útjára tévedő láb önkényét
a csípő ingázásával ellensúlyozva,
mégis állati biztonsággal, de kugligolyókon
imbolyogva; és mint aki fekete hajával befont
óriás korsót cipel öröktől fogva koponyája tetején,
s mégis egy valódi szakadékba zuhanás emlékével,
mintha széttörve egykor porceláncsésze-héjú tojást
s kikelve a mély feketekávé-szagú homályból,
többé már el nem vétené a szakadék peremét- ;
így lépdelsz, te nő-testbe bújt immár-, s most
bizonyosságom; és ha előttem: délibáb-rezgésű
bizonytalanságom, tükreként annak,
ami egyszerre mögötted s előttem van.
Kis disputa
KL.

(Jegyzet, mint mottó)

E fejezet főszereplője: Kluzsinszky – akit a következő lapokon Kl. rövidítéssel, ha tetszik: fonéma-duóval jelölök – félig valóságos, félig képzelt személy. Mind valóságosságát, mind képzeletességét hadd jellemezzem két megnyilatkozásával. (Elismerve egyben, hogy az efféle jellemzés nem felel meg semmiféle „összetett képződmény” leírására vonatkozó vagy ennek szabályait meghatározó módszertani előfeltevéseknek, – vagy szigorúbban fogalmazva: konzisztencia-kritériumoknak.)

1. (szín: gimnázium I/b. osztály, óra kezdete 8,00, Kl. 8,30-kor belép)
Kl.– Elkéstem, tanár úr.
T.– Látom. Már megint miért?
Kl.– Mert elaludtam. Csak hajnalban feküdtem le, mivel éjjel nyevjorkban
kiütöttem a gőzgépet.

2. Egyszer Kluzsinszky, meglett korában, anélkül, hogy jelen lett volna, találkozott velem, és azt mondta: „azért szeretlek kevésbé, mint magamat, mert barna szemed van. Igaz, hogy nekem is barna szemem van, de munkálkodj rajta, hogy legyen a 82szemed kék, mivel, mindenkiben két ördög bujkál – a kék szemű emberben barnaszemű, és megfordítva –, és mégis jobb, ha az ördögöd elparazsasodott hegyű karóval rikoltozva hadonászik, mintha valami borzongató kékeszöld folyadékkal teli kémcsövet vizslat és fölöttébb gúnyos pofával.”

Kl. egyszerű modellje
Kezdetben és most jól figyelj, a hoooó-
dítás – vagy ahogyan te mondod a „nő-
fűzés” – modelljét mondom el: a férfi s az ál-
tala éppencsak hogy kiszemelt-választott nő a
kronológia, a külsőnek nevezett idő egy-
másra következő pillanatainak talp-
fasorával összekötött sínpárként együtt
fut ama humano-civilizaciolnális térben: két pár-
huzamos euklídeszi egyenes, egymásról
sejtenek hacsak annyit, mint bükkmakkról a macska,
távolodnak? nem. Közelednek? nem. Éppen e szi-
gorú párhuzamosság képviseli modellemben is –
a teljes a majdnem ordenáré közönyt.
1. stáció
Szem-összevillanások után, ha midőn akarat-
talanul, öntudatlan (ah! de talanul-e valóban?)
többször párzottak már itt meg ott meg amott a szem-
jánosbogarak, de még csak a hitty-hetyegő maszk
vagyon adva, de semmi se kötelező, a pillan-
tó is a visszapillantó is, azaz mindkét ösz-
szepillantó kis/nagy dolgára mehet még a maga menet-
rendje szerint elutazhat akár Kakucsig, s a köl-
csönös szemügyrevevés még szem-ügy igazából:
vettelek észre meg észrevettem, hogy észrevettél –
noha az ész e tárgykörben még csupa-csupa ágyék-
központú kívánság egyszerű rögzítés, rögzít is
vagy nem az úgynevezett ész –, gyakran ütheti fel fe-
jét, testét netalán fejestől az egyik emlékezetében a
másik! s mint felkiáltójel, hasraesett, felpattanhat, mint
félálomcirkusz porondján annak rendje-módja szerint szar-
vas-bőrözött talpa alatt bőrlabdát gurigáló
83
flitteres fenomén – ad libitum metafora –, de mondd,
ficere, nem hasít-e beléd az a régies, de suttogásig
el-, be nem rekedő úrhangja: nekem ez a nő kell!
2. stáció
Ha nekibuzdulsz s ráharapsz, ficere, a kell
jó imperativuszát a „vele együtt és ben-
ne valahol-valamikor, ám jaj, ne sokára” követe-
léseként karikázod bé, egyszerű modellemben
így duruzsolsz: „sínpárocskám-huzamosocskám,
ha az vagy, párhuzamoskám, ne az euklídeszi tér-
ben légy az, de a Klein-féle térmodellben, s bár-
míly nagy sugarú is, legyünk gömbi fő-
körök, mucus, hogy messük egymást”, – noha egye-
lőre bizonytalan és gyöngyöcskédtől alaposan függő
időpillanatban, igen, mivel hossza a sínszakasznak
modellemben = időtartam; így surrogsz legomb-
ostűzve kakaska-szándékod, egyelőre magadban,
és mit tudja ő, csak sejti netán, miféle végzet
vár rá a melled alatt (mert pillantásaid lassú lángján
ínyednek puhára főzni húsát, s csak ripsz-ropsz
bekanalazni szerelmi ragulevesedet à la Trisztán,
nagyfene ritkaság, ámbár nem olyan nagy); meg kell
szólítanod, fölszárnyalni vele a duma-univerzum –
mondjuk meg bátran – Fülbeduruzs nevű bolygójára,
ahol is képlékeny csigaként kell füle hézagán át há-
zacskájába bebújnod, tartózkodón is ugyanakkor,
valamint a gyérszavú pápaszemes mellényes, noha
lágyadozó szivű diplomata, ültetve hölgyike-félét
kerti édes-kettes szeparéba, „Daysika – kezdi a fül-
bemászást –, hogy szenvedek én, túl sokat tudok
ugyanis”, aligha árt a füle torzsáját, derekát
panírozni forró lehelettel simogatással ekkor,
s jó esne hallani tüstént felszakadó ódon só-
hajt: „Ó, maga Konstantin, picikét szeleburdi!”
nyert ügyed volna, de nincs Konstantin, azaz:
marad a modellből is kihüvelyezhető stratagéma.
84
3. stáció
Szaporázva találkát, ámde mindig szigorúan rag-
aszkodva az „egyet én – egyet ő” ostáblaszabályhoz,
illik őt nyaszatolni levakarni több fokozatban a
néki kedvesekről a mind őt gyakorítókról, kicsa-
varni, valamint elektromos izzót a család a barát-
nők rézhüvelyes foglalatából, hajrá! ki vele a neki
jaj de bizonytalan ismeretlen, kanszivarszagtalanított
spáciumba, a korlát nélküli álom-csigalépcsőházba,
ijedezve ott, legott hozzád kezesedjék-dereka-
sodjék, mert föltéve, hogy valamely ott-jól-
való itt, ahol is nem ott-való: itt-nem-jól-
való, és a nem-jól-való annyi, mint ingatag – uccse!
4. stáció
Kezd már vala távolodni magától s közeledni hoz-
zád, de a távolság midőn odahagyott magától ki-
sebb még, mint közelisége tehozzád; s ha fülébe pötty-
inted ekkor a „szeretlek részegen is, vagy mint a veréb a ló-
citromot”, vagy holmi hasonlót, bizony ő feje-
fölkapván, dereka-kiegyenesítve menten vissza-
pattan odahagyott magába, s zéruson állnak újra
a szerelnemi-mutatók, leleplezett lihegő, te, kezd-
heted újra – nagyobb kulimászban, az ő füttyére ti-
pegve a nőstény-tüzesítő fuvalatos procedurát;
vallani szerelmet ah! – „reveláció ereje”-féle
s egyéb, fifikék szótárából ollózott figurák, ah! –,
a siker ülepét megtapogatandó csak ama pillanat-
ban előnyös, ha midőn föltehetően kezesedő aranyod
távolsága tetőled s odahagyott volt-magától: azonos-,
pontosabban e mili-pillanat epszilon-sugarú környe-
zetében, azaz: „előbb kicsinység, vagy kicsikét később”
(jaj, de ne túlontúl, jaj! az ismét baj, ficere!),
másként: elhamarkodva a majdanit, eltücskölsz-boga-
rálsz valamely későbbi gyökig teljesedő állapotot
(vénhiba a késés maga is evidens, hát légy eszeden).
Ime parainézisem (bízva a bennem lapuló bolhányi
fifiség szép szavára jelentést), bizsergését vallani
ne szorítsd őt sohasem, még mielőtt nevezett aranyod
túlbizseregte volna magát.
85
Meditáció, avagy, Kl. modelljéről szóló beszámoló megemésztése
A megnevezéssel kezdődött volna csökött szárnyunk toldása?
De nem voltam-e földszintes mindig, mint a cékla?
S ha netán felülről szemléltem bármit is, mint a kútakna vizét,
itt tő-közelben nevek tollpihéjét vajjon azért köpöm,
hogy összeálljon valami nagy madár:
szárnyam helyett szó-szárny, pót-fölröptető?
Szárnyról beszélek? És ha beszélek, nem név-e a szárny is?
Ha lábnyom volna, nem kettőznénk-e akkor is:
talpat, utat, embert, vonulást? nem szaporítanék?
Minek mégegy világ, ha ott a sónak vagy csak a csillámlása –
villámlássá nagyítva bár –, vagy csak az íze,
ha fúrófej marásává fokozva is?
Mire a Duma-univerzum, ha likacsos sajtféle a szó,
és hol egérfarka van belefűzve, hol meg egérnyál csíkozza,
de nem látni soha a kis szögfej-szemet?
És mi az, hogy két szótag között egy böhöm tölgyfa néha átesik?
Szó-szóró szájak lettünk, s e csóvák összehegedve
rajtuk függünk magunk is?
Új köldökzsinór: Csecs a csecs helyett?
Párbeszédünkre aggatottak, talpunk alatt sár, szőnyeg, beton?
Ki mondja: noha nyelvvel, foggal fogódzunk szavainkba,
a talpunk alatt, hézagtalanul, – föld, föld, föld?
És így cicázva akárki kérdezővel, miért ne tódítaná:
talp és száj között a tér játszatja bicepszét,
és mi, csinálmányainkkal együtt e tér-izom nótára táncolunk –
Behorpasztjuk? Beleemberesedünk a térbe? És amaz belénk-teresül?
Komám, nem látszat ez?
S ha lógaszkodva a beszéd csecsén űrben kalimpálunk?
És csak ez a díszlépés-bizonyosságú mozdulat?
Ha csupán sajog a sarok, de semmi ütközés, veretés,
semmi konok és kemény?
Ha minden véglegesnek hitt fel-, és el-, és túlviharzik,
elhagyja-beéri-elhagyja önmagát, torlódik-elomlik,
akár te meg én meg ő, hérakleitoszi világszélben ökörnyál,
és külön ökörnyál-szél, önmagát szálakra szétfésülő,
és külön szál-szél, magát gombolyító, magát szaggató?
Kinek a tévedése tanít, idomít bennünket?
A magát földbe ledugó, földből föltörő erdő helyett,
a szüntelen növényi körbe-karika helyett: „mag-szár-virág-mag”
86
csak ácsolunk három szóból grádicsot?
És mag helyett is mammogás és gagogó torok?
És – mondjuk – géz-földbe ültetve a zenévé préselt leheletet,
annak is kottafejét: kinő a géz-levelű, géz-nyelű, géz-micsoda?
Miért nem képzeled magadat szótárnak inkább és nyelvtannak?
Nem vagy-e akkor isten, akit csámcsogva megesznek és kiadnak?
már-már levegő és kenyér?
Kéne-e sokat mozognod, ha csak írófélék tornásztatnának?
De ha önhitt vagy is, ha kákabéleden átpréselődik a világ,
meghalnál-e, míg két ember él?
És ember-szülőid nélküled élhetnek-e?
Meggyilkolni mernének-e téged, hogy fejest ugorjanak
a fehér papírlap csöndjébe vagy a létezés özönvizébe?
Egyfajta halál árán lekopni, mint a kavics, miért nem merünk?
És ha a szavak nélküli szerelmet választanám?
KL. jótanácsa
Kulafibarátom, ne ily védtelenül – ó! – kecskebak-
módra csak neki egy határ szoknyás ős-ravaszságnak,
noha egykönnyű álmodni moziról, hol a jegyszedő
asszonyságok a biléta farka helyett
ingedről a gallért szakítják le – és ráadásul
a gombokat is, legyen a kanok melle födetlen – ;
Durrbele bátyó kettőt lép és Taktipraktika Néne
vihogva elugrik előle odakacagván: „+pattogj,
pattogj csak bogaram, lábujjam körmét se csippented le
harapófogó-csápocskáddal, a nekivadult nymfa-űző
mindig szembekötősdit játszik” – s magában ugyanakkor –
„ha levigyorgom is őt, nopersze tetszik nekem
ez a bumfordi cséphadaró” –; barátom, nincs pazsaluszta,
ez a puha egereken lépdelő szoknyás-fajta,
s mert csiklandós imitt-amott és agyában hordja
kicsinyítve a combjatövét, izeg-mozog, hajlik
ágaskodik-nádaskodik: örökös volt-nincs, aki ha tudja,
akkor nem tudja, hogy kell jelenvalóként eltünedezőben
föltünedezni s adva nem adni; és ha tudja,
akkor nem tudja, hogy kell távolvalóként föltünedezőben
eltávologni s nem adva adni… ad infinitum;
Kulafi, ellene – ó! – kettőtökért! –, s mert agyadban
zordon pofa regulázza az ágyékmozgású gondolatokat,
mondhatni rájuk húzza a vizeslepedőnek álcázott
87
formaruhát, őellene – mondom – fegyvered néked
egyedül a gondos elemzés, valamint a megfontolt
stratagéma.
Holdláng-könnyű
álmatlan kutyában bujkáló holdláng
a vonítás jajongó huzatában ha kiszökik
kedvesem
majdandan olyan könnyűek leszünk
mint függő akácvirágfürt éjjel
magasan
egy halom szétrágott csont fölött
Disputatio alacri animo
Kl.Most kéne kifüstölődnöd belőle
valamint rókalyukból s elkotródnod
„forwards boys!” – ó-cowboyregényesen,
ép bőrrel, megmaratlan,
és kacsintással rád-duplázott szeme-sörétje
bozótod felett – sitty! – csak elfütyülne.
Vágtass tehát, pillantásának holtterében,
vágtass, rőtfarkú komám.
Én.Fúródjam inkább én bele, tűzkullancsfej,
mint kecskebékába légpuskagolyó,
nyúlánk teste hiányának légüres terébe,
s hízzam hosszudadra ott, betöltsem,
dagadó tüzes fej, magamnak is idegen,
fölpumpálható ólom-kecskebéka.
Kl.Ah, a kedves kis QueenElisabeth II-őd
egyszercsak pohos Erzsike lesz,
hasa teli bruttoregiszter uborkával,
megvénül! s mint öblös kanca-bárka,
a Hármashatárhegy csúcsán fennakad,
s míg savanykás tatja elszivárog,
párzás közepette nagyokat böfög.
88
Én.Mester, én mindig Cecíliáról álmodom,
Cecíliáról szüntelen,
áll bikiniben a Balaton partján,
csípőjét vakarja s az Úrnak énekel.
Kl.Barom.
Járdaszéli dalocska
Sárkány-spermát – mondjuk – nektársört meg zenét
körénk függönynek, ha agytér-tárgy-kukacok
köpdösködnek felénk lajstrom-barikádról
„ún. közvélemény” – szájuk íze – szerint
rotty-fazonú nyálat, pletykácska maszatot,
s gömbbé fútt acsargás rágógumi-pukká
széthablálódva ha nyulamlós cafatok
patkány meghízlaló fröccse felénk spriccen,
négy fülünk torzsáját hahogy csípni meg,
strigae doctorom, mi egymásba lebukunk,
függöny ha ránkszakad s rojtokban sercenet,
testünk kiflijében mi makulátlan
cigarettázgatunk és szerelmeskedünk,
figymálgatva körénk rogybantott iszapot,
sanctus-benedictus akkor is azért is,
ha vagyunk szemükben selymák és acatok.
KL. aforizmái

Az egyidejű és kölcsönös csábítás csábíttatás megment az ön- és egymás-igazolás erőszakosan bevert csapszegeitől, s nincs szükségetek az ámítás és a hazug jóindulat köszörűkövére: eleve a platoni ideális olló két szára vagytok, eleve élesek, és könnyed összecsattanástok, bármelyőtök kicsorbultáig egyaránt elvágja a Deáknévásznát meg az iridiumrudat.

Úgy tetszik, már tegnap tudtátok, hogy már tegnapelőtt beköltözhettek és holnap beköltözhettetek volna egy átlátszó befőttes üvegbe, avagy a főtéri főáruház főkirakatába –, időtlen bizonyosságtok: a rejtőzés tagadása: átléptek az üvegfalakon is, hadd repedjen, akár a vakok a függönyökön.

89

Óvakodjatok, hogy ki-ki a másik előtt múltja próbababája ölébe üljön, vagy próbababáját ölébe ültesse: a szerelem ragadozó, mániákus választás, a sextöbbesszámért a maga elpusztításával áll bosszút: magatok is próbababává bűvöltettek: egymás-ölében-jelenlétetek múltja lesz valaki X és Y ölébeni külön-külön jelenlétnek.

Nyílt színen
Nem ügy többé, légnemű-madárcsontos
Boszorkány-doktorom, utcán, vagy akárhol,
botránkoztató nem comme il faut pózban
megbúni egymást nyílt színen, nem ügy,
s egymás által mutatni körbe azt,
amit egyedül csak behajlított kar-
s bicepsz-fitogtató mozdulatokkal
nagy daleszkért körbemutogatunk:
ezt nektek piszlicsáré papuskáim,
kik mindig trottyos gatyában ügettek;
s ha karót nyelve, pislákolva netán
disztingvált fehér abroszok fölött
üldelgettek –; mi, ruhánkat ledobva,
pucéran, mint a halottak, az asztal
terített ágyán, töltött pulyka-párnán,
saláta-derékaljon borsó-dunyhán,
ponty-szálkákon, csípőig áfonyásan,
vérünk pezsgőjét ömlesztve egymásba,
s kiáltozva, hogy még! még! és szeretlek!
papuskáim, mi ott változunk rezgő
egy-angyallá az orrotok előtt.
90
…-hoz és …-tól
Ajtónk
Ajtó:anyaga nincs ajtó
átjáró-visszajáró csend – ha reggelig.
Ajtó:hullámpapír és deszka
szótagolható sakk-csend – ha reggelig
Ajtó:sodronnyal beszőtt ajtó
a sütővas meg az állat marakodása – ha reggelig.
Üzenet
folyóparti pálca-torladékból
kipiszkálva szikkadt ipszilont,
ejtsem hajadba észrevétlen,
fésülködéssel fejtsd meg jelbeszédem,
mert folyó a haj s a haj folyó?
Nem sejted hogy olyan partszegélyen
járkálsz, hol nincs se csönd se szó?
Vízizene
vízfelhőtlen hullámlikvíz
fürdőruhád aranyövkarikáivillámlikvíz
bedőlt nyárfatörzs hintafa
hullámlik nyárderekad felhőtlen
aranyövkarikázik a nap
szeretlek
övarany ázik szeretlek nap
ázik a zöld hintafalevél a zöld hintafaág
vízág-nesznapágnesvíz
nap-neszvízágszeretlek
felhőtlen fürdőruhád hullámlik
91
fölöttem szeretlek víz felett
alattam szeretlek öv alatt
aranykarikázik a nap a zöld
bujj bujj zöldág hintafalevél
zöld ködhintafaágzöld ágfekete ág
köldököd alatt fekete köd
elvirágzik a fürdőruhád
derekad aranyövkarikátlan
hullámlik alattamvízszeretlek
vízfelhőtlen hintafám
fekete ágfekete nap
szeretlek
rám-kulcsolódó fekete övkarikám
Diagnózis

Kezed kezemben nem te, másmagad, álarc sétál most velem, megismételve és utánozva volt-együttlétet valaki harmadikkal, aki úgyszintén másmaga volt, mint a látszatra nem álarc-magaként veled akkor – valamikor-együttsétáló – ; így kényszerítve téged, meglehet önkéntelenül, hogy e kétértelműséget – csak mint homlokodnak neki- s máris tovapillenő lepkét megérezd; te magad is – talán akkori magadnak is váratlanul, mert hirtelen – másmagad légy, mint aki nem álarc-magaként akart együtt lenni vele: örökölve tehát és gyakorolva az együtt-nem-jelenlétet az együttlét idején: itt és most, az én kezemben is csak a keze másmagadnak aki már másik másmagad, mint aki akkor lehető álarcmagaként volt együtt vele: így kényszerítesz, meglehet úgyszintén önkéntelenül, hogy kezed kezemben – alig észrevehető, nyomás, nagyujj-reflex, tenyerem szive káprázik – ne én, másmagam legyen együtt, és nem is veled, de másik másmagam másik másmagaddal.

Novellett
Egyszer bekopogsz Miskin herceghez,
helyette én szólók ki: „már vártalak.”
Belépsz, parafatalpú ál-esetlenséggel
hangsúlyozva kecsességet, mint aki helyben jár,
belépsz: „Herceg, cipőmből kiálló, talpamat igencsak szúró
szögön jártam, amikor Ővele sétálgattam a hegyen,
ahol valami babonák szerint minden hónap
első szombatján összegyűlnek devernyálni a boszorkányok.
92
Cipőm talpából a szöget végülis Ő húzta ki.
Eldobta? Lenyelte? Zsebrevágta? – Hát tudom?
Ám, herceg, azóta hazudom neki: előtted, kedves,
csak egyvalakim volt, noha úgy azt már
kilencszázkilencvenkilenccel
És vagyok, mintha kilencszázkilencvennyolcszor
megcsaltam volna, mert kilencszázkilencvennyolcszor
hazudtam neki. Mit tegyek?”
„Te tiszta vagy” – mondom Miskin herceg nevében,
mert közben magamban, egyszer se hangosan,
kilencszázkilencvennyolcszor elmondtam-daráltam sebesen,
azaz kilencszázkilencvennyolcszor elárulhattam volna
Miskin herceg nem én vagyok.
Kilencszázkilencvennyolc hazugságai számláját
kilencszázkilencvennyolc hazugságokkal kiegyenlítve
visszaváltozhattam azzá, akit kilencszázkilencvennyolcszor
megcsaltak, mielőtt megismertek – és mondtam:
„ha már nem létezik, miért nem itt, ahová bekopogtál,
Miskin herceg miért nem itt lakik?”
Név-testesülések
Te cigánymeggyből kibuktatott mag,
jósoló Rózák fehér tányérján,
és kétes jövendőm tányér és Rozália vagy,
Tányéros Rózsa de Eszter nem lehetsz,
s Irisznek túl hebrencs vagy, Böskének túl sovány.
de férfivágóhídon szúnyogfelhőszavú
Duruzs Julcsa is vagy s inyevéres Amál, –
ha kell nősténysakál toalett tükörben,
s vernyogó Gizella mindig szárazon,
melle közt sündisznó, szenved kecsesen,
ha egy fölfokozott udvarló csigázza,
latolgatás csigája, ál-Szélvészkisasszony,
egyhelyben forgó Orkán Orsolya vagy,
Margitnak tág pórusú, Magdának túl imbolygó,
Mária tehát Szívek Aranykullancsa Mária,
s bársonylégy-szempillás szenvelgő Júlia,
bőrbe kötött könyvek halmán elhempergő,
de bölcsesség híján csak zsörtös Zsófia,
s igenjét tagadó, nemjeit igenlő
Cserfes Csilla is vagy, ágyi-telefonos,
93
ki bugaci cicit kever nylon habba,
s teste újsütetű pudingját kínálja,
bolond Abigél is, utcán futamékony,
kun-Édua maszkban félszűz koszorúslány,
Artemisznek barna, Olgának szőrtelen,
Klárának túl tövises, Böskének túl sovány,
Ágnes hát nyersvasból, állsz egy borsószemen,
deszka alatt hordó, bohóc alatt deszka,
acetilén lángú fehér Cecília,
hímszív-butykossal jojózgató Jolán,
s donna Elvíra hah! leendő Rosszanya,
soha Magna Mater, csak macska csak Madam.
Egy képzelt rejtvény megfejtése
Ha most egy téglával könnyedén
bezúznám koponyádat
és agyadat szükségképpen kicsinyített
rónává szétgöngyölve
eleven mésszel égetném meddővé minden zugát,
hol bárki pocok-ember fészkel
– senki ne lakjon téged kívülem –,
és nagyítóval nagy gonddal megvizsgálva
fölfedezném
e többszörösen összefüggő felület zárványaiban,
mint kiszáradt bagoly-ökrendékben
az emészthetetlen szőrt s a csontokat,
egy igen fölfokozott létezés
összezsúfolt és átrendezett maradványait,
elviselnék-e még egy éjszakát,
vagy egyetlen órát is,
együtt e fürkészéssel magamban vetített hekatombákkal;
vagy bezúzva saját koponyámat
és agyamat azonképp szétgöngyölve,
és fölfedezve egyik zárványában
a Te maradványaidat,
s bennük mindazt amit már fölfedeztem, –
ne tudnám,
már mindennek előtt, már most is:
a gyilkosság-sorozat, ha van első tagja:
végtelen?
94
Nyárvégi Orfeusz
Tábortűz-hamuban – döglődő darázs.
Sátrak hűlt helye: elsárgult fű-négyzetek.
Már józanságát is kialudta volt,
mozdulatlanul guggol
a borral meglocsolt bokor.
Alatta újságpapír-cafat,
alatta emberi ürülék.
Hír-cafat: . . . . . az a
. . . . . . . . csak . . . kereste-kurkászta Euridykét.
Messzi kajak, csápoló bogár,
víz fölött vizen víz alatt.
A fenékdeszkán emberpár-töredék.
Alulírott csontvacogás
Tarts meg engem ellenemre magadnak.
Tartsd meg magadat ellenemre nekem.
Óhaj „ó” nélkül. Inkább auftakt.
A következhetőt hallató felütés.
Mert szél berreg a bordáim között.
(Mintha. És szúr a „mintha” is.)
Szenvedni jelentés-inségben:
oltott mésszel átfestetett plakát.
Átdereng: VAL NYARALON MELLETT
Lehetne zaklató, de csak jéghegynemű.
Jéghegy, bennem úszó, ami nincs.
Mintha.
Ám a hidege, a hidege!
Aszalnék jeget. Akárhol.
Aurea prima sata est. . . . Félmeztelen
aszalnék jeget. . . . vindice nullo sponte sua.
És te, aki távol, ülsz lavor-kagylóhéjban
– az istenit!
Mosdasz és mosolyogsz és majdnem vágytalan.
95
Ocsúdni egymásban úgy remény,
mint lehelni a füled mögötti zugba,
a fia-haj mederbe: „teakinekem … (csend)
teakinekem . . . . (igenis: csend!)
Mivel megvirradva gyűretlen lepedő fölött
arc-magasban egy szem valótlanul kivilágosodik.
(romlásra, elromlásra, a csontra egyenest.
Odavetve itt-ott hús-féle szivárványló zárvány.
Kimondásának kényszere. Ahogyan mondatik.)
Most alulírott vagyok. Alulírottad.
Legalulírott. Storno-valaki. Verebed ha.
Őszülő félszárnyas. Útszélére söpört.
Lesbia, ha te, én: passer-pancserod. Ám…
– semmi incselkedés, semmi deliciae meae
puellae – mondom: félszárnyasod! –
. . . . egyszer, fickó! Inkább porfolyó mint utca,
azaz porfolyó-utca közepén, Catulluskám, felverni
szárnnyal a port és végig marokszám csipogók
végig utcahosszas-porpofozkodás… deli-
Macskám, köpd ki a tollakat.
Ellenedre tarts meg magadnak.
Ellenedre tartsd meg magadat nekem.
(ugyan! nyelv-szabász üzemben a kívánság,
akár egy megkopott kabát – kifordíttatik.)
Tartsalak meg téged ellenedre magamnak.
Tartsam meg magamat ellenedre nekem.
(mondatvágó olló, remény fércei, ugyan!
lehetetlen szabásminta mentén
próbálom kiszabni a lehetőt?)
Tarts meg engem ellenedre magadnak.
Tarts meg magadat ellenemre nekem.
(ámen. elvérzik. ámen.)
ha te el ha te el
ha te lépcsőn le
96
magam alattad gerinclépcsőfokok
ha te el ha te el
ha te mozgólépcsőn fel
magam-mélylélegzet
bordaföltorlódok
ha te el ha te el
talpaddal hódított
folyosók perronokhátamon teveled
magam mozdulatlan
magam mozdulatlan.
És újra a tükör. Magamért valónak elmarasztaltatom.
Tupír tükör hajlakk tükör sisegő flakon.
Hát fintorogva nemes hajlakk-gőzben,
én vagy akárki, a világmindenségből
mily nagyságrendű a bárki elevent
tán csak szeszélyből megfullasztható
legparányibb tér-kontinuum,
(aláírás? – bioszférádnak döglődő bogara.)
Bőrömből kiduhadó vénáimon
kezed futamló kíváncsisága.
„vénülő vakond labirintusa?
isa por és chomu
szívkirály várának alagútja?
dagadó szennycsatorna?”
Isa por és chomu.
Döggel hulladékkal ha telitelnek,
akkor ha idióta-csakazértis
– ököllel asztalra akkor is –
higgyem: velem ott vak
pirosszemű légiók menetelnek.
S hétvégi hajrád hazafelé?
mindenkor kullogni tűnő vonaton?
s ház közelgőbb ház-haza-ház,
egyre jelenedő Anya-bázisodon
közelgő marcona ítélet:
„rá szeretődre a géppisztolyt,
bökni bele a kést!”
97
Girhes teve szubmikroszkópikustűfokon,
s ha átúszok majdnem növényi levél-lélegzettel:
„szeretlek persze” – pösztméte-szirmokon
ha átúszom a sejtfal határi tündöklést?
Ha végsősoron?
Te penig szerzettem átkozott
„amit az illető még hátrahagyott”
(aura secunda öt perc és kész?)
Tűzben mind fejenként égjetek vesszetek
Est, park, veréb-szarta pad,
„amit az illető netán hátrahagyott”
– Cassius Clay kiütéssel győzött –
alatta pad alatt a nevezett halott.
Kóstold meg, véremnek körmömnek hajamnak,
kóstold meg, a szavaimnak is,
csapd le tenyereddel, kóstold meg egyenként,
minden porcikámnak,
mindennek ami téged megérintett,
a tormánál is égetőbb
rád-várás-íze van.
ecetfám keserű-levelűm
ecetfám édes-árnyéktalan
feküdnék árnyékodban
ecetfám keserűm
amíg csak magam is
ecetfád keserűd
ecetfám keserű-levelűm
ecetfám édes-árnyéktalan
Hasztalan csöngetések
Mozdulatlan ajtó hasztalan csöngetések.
Ha fordulok vissza ha bármerre megyek,
célozza tarkómat csak célozza szüntelen
köldököd kémlelőablakából
egy vénember kegyetlen és szomorú szeme.
98
…-hoz és …-tól
. . . . -hoz és . . . -tól mintha gyökerestűl
levelestűl ágastúl két pár kerék tengelyére
ledöntve citrusfa gyökerestűl ágastúl
valaki húz és tol oda-vissza
s én merevgörcsben a semmi
egy ujjon billegetett lejtőjén
ideodázó gurigán csak . . . -hoz és . . . -tól
s ha midőn az egy ujj körme élén
megfér már a világ valamennyi szagolhatója
megláthatója foghatója
de már a messzeség gombostűfején
elsodródván gurigástól ujjastól alólam
dugattyúvá lényegülve magam
a meg nem támasztott bibikákó hitt közepén
már nem találkozom soha veled
csak . . . -hoz és . . . -tól csak hajtom
a küllőtlen abroncstalan tengelytelen kereket.
Példázat
Mintha szemtől-szemben is háttal.
Mintha nem álmodnád.
(tudom: nem álmodod.)
Mintha szemrehányások nélkül.
(egymásnak háttal is.)
Kipillantasz egy farács födte gödörből
vagy kanálisból. Fölpillantasz.
Alattad sár vagy iszap.
(náladnál mélyebb, náddal megtűzdelt iszap)
Fölötted lassan elvérzik valaki.
Valaki cseppekben hullik rád.
(nem álmodod.)
99
Rimbaud ha kérdezné Rimbaud-t
Miért is hittem, hogy a Nap földre dobott bakancsa a szó?
Lábamra húzom, fölizzom, és ha akarom,
belépek a szívedbe, kedves, vagy egy tetüserke
tűzarany lényegébe, és ott virrasztok?
Miért hittem, hogy sebet üthet a kapli?
S a veszett kutyákat mind horpaszon rúghatom?
hogy agybarázda-utakon örök sajgású nyomot hagy a patkó?
Félálomban, ha ráhagyatkoztam, nem ocsudtam-e térdig kotuban?
Öregujjam bütyke nem fagyott-e viszkető-veresre?
Nem botlottam, estem eleget, hogy a bőr is lejött a pofámról?
És a mászások fölfelé részegen? a reccsenő létrafok?
és a lábszag övezetei?
Sajnáljam talán, hogy e kölöncöt olykor lerúgtam,
s odvába köptem, hogy egér se lakja ezután?
Nem jobb-e a tettek megszállottjaival mezítláb rúgni a port?
magam is félig por? vagy szakadatlanul szeretkezni?
Hát nem a némaság, a másik húsa éget csontig?
Nem a hintázó csönd a legtüzesebb?
De hittem-e: hó-É, kék-Ó?
S ha szemlátomást fonéma-szivárvány?
Vagy: egy-É, három-Ó, s ha netán minden száj-szülemény
pithagoraszi derű kristály-éle? S ha mindig más?
másolás? sorsa: jellé változás?
Már egy-hó-É, három-kék-Ó?
Ó- meg É-árnyék-szaporodás, noha árnyéktalan,
(mert hótalan az É, mint árnyéktalan az Ó?)
És bánjam-e, hogy süket-É, süket-Ó?
hogy minden azonosan süket?
Faggatható? (Csak az ember kérdez?): faggatható?
(Csak ha van: kék meg egy meg három meg
és kérdező ha van?) És ha van kérdező?
Ha magányos, miként az É, az Ó?
Két rejtvény egymást fejti meg?
széttépve egymást cafat-cafattal párosul?
S ha rejtvény nemzenek a rejtvény-miszlikek?
Nem sejtettem-e régóta, én, kis mikron-É, mikron-Ó?
100
Vétkem-e, hogy mindig magam elé löttyentem,
habomat hagyva rád és veszélyesnek tűnő víznyelők nyílását,
ordaS pofájú lukakat?
Hátramaradt magam ha kiloccsant magamat visszaszívhatta volna,
gondolod, nem ülnék még most is ott, Veled,
egy kérdés-felelet-játék asztalánál?
A „mi lenne ha” végigtapogatása, az álom-kóstolgatás,
nem lett volna talán soha véget nem érő Utolsóvacsoránk,
és balsejtelmek nélkül, mert Jézus és Júdás ott egy személy?
Hogy jóllakattuk volna egymást kérdésekkel és feleletekkel,
és faltuk volna kenyér helyett a szállongó lehetőségek
nullásliszt-porát? Nem nyilvánvaló?
Igen, kérdezem: „mi lett volna ha…” – s nem álmot kóstolgatok?
Még most is? elnyelődésem után?
De mit kezdjek a habommal? a hátrahagyott lukakkal, üregekkel,
melyeket magam vájtam a fogható sötétségbe?
s mit a zavaroddal, hogy maradj-e, vagy kövess?
De megsúghatom-e neked, hogy minden üreg útvesztőnek álcázott zsák?
És hihetem-e még, hogy el-, feléd-tűnésemmel a lehetőségeket
vacsorázók asztalát robbantottam,
ha magamat befalva a valódi kenyérbe,
itt a pék-melegben újra kérdeznem kell?
Marad tehát a kérdezés retorikája?
Az elmúlásé?
A némaság?
Te, se kérdező se felelő se néma,
ki vagy?
Fenyő-példázat
A tér ágcsúcs-pontján tapogatózik
gyanta-létrán kaszáspók-szövőszéken
úgy ahogy fölfelé a légnemű hontalanban
és lefelé is tágítva tű-terüjét
úgyszintén hontalan földben szétgyökérzik
tágasabb vakond-, majd vékonyabb giliszta-utakon.
Miért is nem maradtál meg fenyőnek
valahogy így csak jelképesen.
Akarnám: csak első együttlétünk
origójából erednél s egyedül annak emlékével
s egyszerre két idő-arányba
fogantatásod és halálod pillanata felé.
101
Tükör a tükörben
Tükör a tükörben
most-polcsor padláslépcsőn tükör
olló-szárny törülköző lavor vizében kitárt ablakszárny
tükrében
borotvahabos grimaszom imbolygó sátor-spanyolfal előtt
lavor tükrében törött grádicson vetkezel
meggyürdelt égbolt kisimul borotvakéses
helikopter kitárt karokkal
felhőhabtalanított kékes arcizom telepedj
sima állcsúcsomra szerelmem
parányi meztelen szélmalom
Te heverészve a fűben – MégMindig? Én a verandán írom
„Te heverészve a fűben…”
olvasod
las casadas son de oro – MégMindig „MégMindig” írom „olvasod”
Naplapozol mondja-hallja a golyóstoll kék szája
a papír fehér füle
que se ha divociado
aquella casa
tiene cuartos desquillados „mondja-hallja”
negra a leírt szó is
MégMindigMégMindig „szeretlek”
új tiszta lapon
mondja-hallja kagylótlan-tárcsátlan
dróttalan telefon
102
hangyabolyongás
kiszáradt combcsontnyakban csillagnézés helyett
egymásbahalásunkig szám úttalan útja
meztelen hasadon
ahol nem elrévedni
csak eltévedve lehet MindétigMost csók-lépésekben
ajak-lábakon
álló-viharzású fehér gyönyörpont-fűzér szám úttalan útja
bizsergő csipkelabirintus
be nem omlik köldöktől szeméremdombig
szám úttalan útja
kettőnknek egyetlenegy
meztelen hasadon
soha jel soha nyom
tüskekarcos kezünk a „szeretlek” szó-közelében akácrőzsetűz
az egymásban fölszítandó Nap világunk világossága
apogeumán a kimondott szeretlek ágról-ágra ugrik
két-egy bolygó árnyéka is „szeretlek”: ideodáz
vörös gumimatracon a kimondatlan szeretlek kunkorodó parázs
majd a combokon
majd a derekadon oltatlan aluszik
gyúlatlan gyúlad egyszerese már a csend gyűrű hamuhodás
ágyék Napközelben a legfeketébb csend
gyufa-lobbanás
103
ágyad fölött vasárnap
itt ott
a materosaurus duruzsa füled tölcsérén át virtuális ujjam a halántékodon
„tiszteld ?-? anyádat” agyalapi mirigy de engem választva mért nem magadat
„légy engedelmes mint a virgács” nyilalló szó bizonytalanság: téged választva
egyszerre
viasz-ujjamnak
viasz-Hamupipőke vagy magad
és árnyékod is koponyádban materosaurus
lenyomat
„tehát: hagyd el őt!”
„helyed: a szoknyám alatt!” akarod
ezt is azt is ami lehetnénk
„lányom ebből elég!” viasz-Hamupipőke
csonkká-korommá elég
ez is az is
csak semmi veszteség
díványon
tíz ujjal
magamnak borzasra írtalak teM-felem fésűvel
hátszélben boszorka hajbolhaszál
node! szerteugrató
tupír-trükk önfodrász-lelemény
megtagad
tükör-légtükörben pára-lakk
nem nekem való comme il faut tollazat Másoknak fölbodort
elegáns olvasat jel jelzés kié vagy
frizura-tünemény
mondd ki vagy
világszűrőkanalam éhes vagyok lyuktól-lyukig
te jól fölfogó-tartóztató „nem ereszti át”
végülis én sehonnai
tegnap beléd születtem-szűrettem
pontszerű étek
végülis én sehovai
aki ott ahol szűrőlyukcsillagokat lát
felfalhatom magamat
végül végülis aki felfalja magát
szószögközi űrben te bimbóiddal (kettő meg három)
meg (három meg öt) szabályos Ág-
nesz
emtelen telente
„oly vígan az olajkályha mellett”
to be or not to be
eldönthetetlen fehér-fekete Kaspar-Reiliger falócáján
nyaranta1853
beugrott fecske fecske DELI
„Kátozzék sógor!…”
táncolj tehát „odalenn délen
ágnes úgy tél idején”
két nyelvöltés között „oly vígan az olajkályha mellett
1853
te-se-ma-se-ma-én
104
szószögekkel a papírfehérre raszterelt asszonyi
SzentSebesty
Én fájó pontok vasszegekkel akit holttá alkot a meghatározás
non-Esse = Delikát-
ESSE = sebsokaság ime1 ime2 ime3 (és így tovább)
ECCE
a szerelem
antik nyilai sokajajság „egyszer
egy asszony szülés közben…”
egy lány beleszeretett a …”
bonbonnal kirakott boncterem de
sebközi űrben
fehér fehér fehér
sekori sohaság
lehető (x1 x2 … xn) magad akiket most (el) temetsz közülük egyetlenegy
xk valaki
közülük most
valamikor aki lehettél volna valahány (y1 y2 … ym)
eltemetett
y1 valaki
egyetlenegy
kétemeletes ruhafogas szarvai meg-megújul-ható bőrödet
-hatott itt és most
leveted-fölakasztod aki meztelen
sok egyszerre „Igen és Nem” aki vagy vagyandó
nemNem
– embrió –
nemNem
félfelruházottan félhantolt ámen kényszer és/vagy félelem
vagy aki vagy egyetlenem
105
tekintet ejti az utcát egypontosult látás bebolyongható testet
fülből motorzaj kigurul lemeztelenült hallás hangoló staccato-lihegést
orr kiereszti a füstöt szagtalanult szaglás nyak-váll-szög szagot
siklik nyelvgyök mögé savanykás örökhó kóstolás emberízű szájat
ujj levakar varas ruhaszövetet embrionális tapintás bebolyongható bőr-meleget
azaz
ötüresérzékszint teremt pohárban szemet szemben poharat
szélben fuvolát fuvolában szelet
forgó árnyékot pipacsban
forgó árnyékban pipacsot
szó-holdnyugtától
nemiszerv-napkeltéig teremt mellben vörös kályhát
kályhában szív-brikettet
csípőben haláltáncot
soha menüettet
csöndünk közösse szóhangzatos
félhangzatos egyszeretlekEggyem
körötte külön csönded én
körötte külön csöndem te
véletlen hozta jószág egyszeretlekEggyem
körötte körben egy hang
egyszeretlekeggyem elcsöndelt
csöndhangzatos egyszeretlekEggyem
körötte külön szavad én
körötte külön szavam te
véletlen hozta jószág egyszeretlekEggyem
hangunk közösse szócsöndelt
csöndhangzatos egyszeretlekEggyem
106
Szüntelen közeledőben
Fokozott fehér
fehérnélküled magadban
(se lány-voltod se lány-voltodatlan se huzat se lepedő
se test se álom)
fehérebbmegfeleztünk valamit
(két ágy ma két behavazott ággyá szétváltan a testekké
szét nem váltat is megfeleztük)
legfehérebbhó és csont csont és hó és
(mit tud a fehér a fehérhez? havazunk időtlen idők óta
havazunk a föld alatt)
Változatok egy témára
Távolléted hízlalja karórámat,
fölém égboltozódó üveglapja alatt
látóhatártalan szám-sivatag,
véget nem érő kettyenés-vájta árok,
mélyén egy várakozástól aszott
múmia körbevánszorog
Távolléted egemet zsugorítja
karórám konvex üvegévé olvadó lapja alatt
torlódó szűkös szám-sivatag,
szapora ketyegés záporában
vágtat egy soha kifulladó
gőzölgő maratoni futó.
107
Távolléted hízlalja új ruhámat,
mennyezetemmé terülő válltömések alatt
fekete, notesszel bélelt sivatag,
golyóstoll-rajzolta tinta-árok
mélyén egy várakozástól aszott
meztelen gyerek kucorog
Távolléted szobámat zsugorítja,
svájcisapkámmá omló mennyezete alatt
kiégett villanykörte-sivatag,
csüngő jojózó izzószálak
spirálisan egy hóka-fakó
sovány pofájú kapaszkodó.
Távolléted koponyám zsugorítja
cigarettadobozzá, csontfödele alatt
függőleges dohányrúd-sivatag,
véget nem érő füstölgésben
örök várakozástól aszott
szürke nikotinista tántorog.
Távolléted hízlalja cigarettadobozomat
koponyámmá gömbülő boltozata alatt
füstölgő neuron-sivatag,
s a pókhálódzó barázdákban
labirintushoz szokott
mentol-ariadné angyalok.
Ha hihetném
Ha hihetném: most rám vársz,
meglehet, rád várnék magam is,
vagy csak a rád-várás nem szűnését várnám,
és nem: hamar-elmúlását
még-meg-nem-jöttödig.
108
Ha tudnám, hogy most mást vársz,
meglehet mást várnék magam is,
vagy csak a rád-nem-várás nem szűnését várnám,
és nem: hamar-elmúlását
talán váratlan megérkeztedig.
Ha hihetném: karodban hiányommal
forgolódsz ágyadon,
most hiányodat ölelném át én is
– hiányaként kétegy-hiányunknak –,
oly szorosan,
hogy hátad hiányán karkeresztöltéssel
már magamat is,
oly szorosan,
hogy hiányomat karátöltve, helyetted
a hiányomat ölelném át újra.
Szüntelen közeledőben

érkezőben feléd mindegy hogy a nagykabátomként levetett villamos ott-nem-létemet bekebelező tovatűnő helyszín, vagy sárga hókupacként roskad össze magát gyürdelve magába

én kopogás te kitárás kopokitá hálóablakingedből és ajtókabát-gyomblyukadból a gombagomb a kitá még mellbimbódhoz a legközelebb mert egymással szemben és állva még de már kimozdulóban abból aki a melledhez a legközelebb mert egymással szemben és állva még de már kimozdulóban abból aki melledhez a legközelebb szakadatlanul elhagyva azt aki ott-való és magad is melled csúcsánál már hozzám közelebb szüntelen közeledőben és elkövetkezőben magunkból egymás felé bontakozóban magunk mögé magunkat levetkőzőben kopokitáruló

arcközeledben arcodhoz közeledő arcközelem arcodig és ütközés szeretlekig a csók után száj hangokká formálja a nem-mondható iramot lelassítva a bontakozást hogy a magunk mögé dobált valamennyi levetkőzött magunk egyenként kit-kit utolérjen

hogy újra legyen a pillanat közelmúltjából várható-érkező hosszan nézhető szem a szemnek mell a mellnek és kéznek átlölelhető derék és váll és

a mindétigMost felé visszanyert magunkon át újra megindulóban lábujjhegyen kézujjhegyen szem- és száj-ujjhegyen én is én is ismerős ismétléssel lassan kopokitá igen lassan szökve magunkból egymásba egymás által egymást túlárasztóan.

109
Siklórepüléssel
Utazni fölötted ω-iránt együtt veled
kucorodni pupillánkba α-szárnyak szempilla
szívhang-hajtány szempilla α-szárnyak
tested fölött mélyrepüléssel arasznyi
irdatlan magasságban ötlábujj felől
ajak α-szárnyak a lábszár belvonalán
térded alatti konkáv öböl-kikötő fölött
(arcom hova majdan érkező más úton más időben)
ajak α-szárnyak átkéklő vonulaton
mélyrepüléssel combod horizonttá kiterülve
horizontján szeméremdombod sebesen fölmagasló
mélyrepüléssel súrolva szőrkoronát
föl újra félkarnyi fölsustorgató magasságba
sötét kacsintású köldök zenitjére
siklórepüléssel ahonnan alá ω-iránt
követve borda-hullámhegyvölgyeket gyorsuló
lebukással ujjíznyire hatalmasan emelkedő
mellbimbód széthullámgyűrűző pirossa fölött
véred e tó-kerekké kirobbanása telibetaláljon
vakon a pupillámból kizuhanva ajak α-szárnyak
tenyerembe le a tapintás gyalogútjaira le
Ω-iránt süllyedni le ágyékomba szeméremdombod alá
Álkulcs
Minden szeretkezés csípőmozgása
két testet ha összecsavarna:
lábammal egybeírt lábadú egyetlen,
a legszebb álkulcs benyitni oda,
ahol az S meg a Z betű egymaguk
szélben független örökkévalóság.
110
Jegyzet mihaszna várakozásról

Koszorúslány-fényképed horgászhorogra tűzve s fölkötve fejem fölé damillal a kisállomási nyeszlett fa ágára, míg két vonat között rád várok, és szememet egy logikai szintakszisról szóló értekezés sorain futtatom, magad helyett üzenetnek már elég lett volna ez a vonat-kavarta szélben meg-megpördülő fekete-fehér ikon, „minden más emberi vizsgálódás csak a tényállásokra és az egzisztenciára vonatkozik és ezek nyilvánvalóan nem alkalmasak a bizonyításra” –, de semmi, csak hőség, váróterem-üresség, lézengés, kavics-tűz, sín-tűz, előérzete a szemrehányásnak, de égető az is, éles és hatszögletű és „tartalmaz-e valamiféle, a tényállással és egzisztenciával összefüggő kísérleti következtetést? Nem.” – és helyetted a perronon sündörgő kislány kíváncsisága: vajjon én vagyok-e én, vagy valaki más vagyok, aki nem táviratozta: HOLNAP ÉRKEZEM –; történt tehát és történik: bárhol bármi lehetsz – fej vagy írás –: otthon mezítláb tyúkok között, vízparton, ágyban meztelen, vagy elsötétített szobában megfojtva, halott – fej vagy írás –, „lángokba vele, mert szofisztikán és képzelgésen kívül mást nem tartalmaz”; itt a vágányok között kívánom: legyen még forróbb a dél! körém a kiszakadó-görbülő síneket! legyen a hiányod izzó ketrec-csapdám, nekem is el kell hajítanom azt a létrát, miután felmásztam rajta. – Veletek vagyok, mesterek, itt és most, szemembe kaparó verejtéktől narancs-, és ibolyavakon az utolsó grádicson.

Ma úgy szeress
Ma úgy szeress,
hogy tegnap is holnap is ma szeress,
hogy még ma megbocsásd: tegnap is holnap is
magam magammal gyötretve téged
gyötörlek s gyötör gyötörtetésed gyötrődésed is
…Amatores te salutant
újra mondd: „a tiéd akarok lenni” – és behunyt szemmel,
míg ágyad szélén ülve hajlok arcod fölé –,
hogy a sokszor megtörtént, szemhéjunk mögé föltáncolva
újra láttassa velünk szeretkező magunkat,
és mindent, ami eljövendő test-rengésünk előtt
már megtörtént és újra megtörténni fog;
hengerítsd most is a falhoz a paplant,
111
lássak feltárulásodban több volt-feltárulást:
nem lila hálóingből; fekete melltartóból előhalmozódást,
merevedő mellbimbód múltjait ajkaim multjában,
és lásd fejem volt borulását, hajam tűnt szóródását
melled multja fölé; és lássam közvetlen közelről bimbód:
udvara újra teljes látóhatárom; és érezd
melled hegyének szempillámmal-verését,
míg tenyerem lefelé hasadon, nagyujjam begye gyöngéden
köldököd bukkanóján át – gumi-szorítás nylon percegés vonulása
csuklóm felé a kézfejemen –, mintha naposcsibét simogatnék,
végigfut a hasadat felező puhább szőrvonalon: borzoló borzongatás:
bőr-nyelven mondom, ágyékszőr-nyelven mondod: szeretlek –,
és most mondd is ki: „szeretlek” – és hallom is a „szeretlek”
lágyan elcsettenő k-hangját mélyén a fülcimpámat
bizsergető leheletednek, mert melledről arcon csúsztam
Ajakfészkébe: a kulcscsontod fölötti völgybe én lehelem:
-vv-, míg ujjam között a szőröd és leghosszabb ujjam
a combod tárulásával fölhasadó sós és síkos kagylóba csúszva,
megnyílik egy mélyebb és tágasabb, vörösen pulzáló
tűzvonalakkal spirálozó fekete világ – és igen lágyan,
pianpiano megnyomom egy tengeralatti zongora haltapintású
billentyűjét és visszahallom többszörösen visszhangzó
nevedet nevemet, testemben fölerősödve, hogy ágyékom közepében
már dübörögnek a nevünk-, s az újra kétszeresen kimondott
„szeretlek” hangjai; torlódva ott sűrűsödnek,
hogy merevedve mereven…
nyitott szemmel mereven nézzük a forró fekete semmit egymás
szemében, vetkőztető kezünk hajladozását koreográfiáját
szemünk sarkából csak szemünk multja látja:
az egymásig egymásra várakozás szív-kalapács:
domborúra kalapálja szemünket, és a közös tekintet
hatalmas zsarnoki Most-ja mellől fehér-látással látom
fehérségénél fehérebb combodat, a szőrháromszög fekete-foltját,
és majdnem lopva látod azt, ami belédhatol;
és majdnem pihenés a hanyattdőlés, a melled-tenyeremben
rád-borulás, egy csókig csak, míg a csókban
a csókon túli test-morajlást meg nem áhítja a mellel
körbesimogatás mell, fölpörgetve a vérben
az ágyékod felé köröző búgócsigát, hogy melledről,
derekad alól csípőd alá induló kezem a test és a lepedő
közti meleg homályban lassan szorító simogatással emelje
csípődet az „enyémem” nyakadba lehelésének pillanatáig –;
s most újra mondd: „szeretlek”, széttáruló combjaid,
és vakon kereső hús-függönyeid tenger- és könnyízű szavaival…
kimondhatatlan a végtelen pillanat, mikor a belőlem
kimeredő magam szőrödet érinti csúszik és lassú-lassudan
112
lágy hús-gyűrűd o-ja tágul – óó-o … sóhajtsd
hús-gyűrűd magadba záró óó-o pillanatát a fülembe,
most a te gyönyöröd az enyém is: „szeretlek és benned
ne beljebb még”, hogy a szorítás-ernyedés szorítás-ernyedés
ritmusában első vörösen habzó mélységedbe zuhanj –;
és nézem megnyíló szádat s a rebegő szemhéjad alól
valami álmon túli tükörbe meredő szemedet,
hogy szememmel szívjam magamba gyönyöröd vak látomását –,
és óó-o-ja sóhajodnak mellemben fölfokozott vakság:
hangtalan arany-zokogás, hogy még és még és bennedebben
beléd…
és köröző ágyékod ütemére most kimondod a nevem,
mélyebb lehelésű tengerből, mégis éberebben,
comboddal átkulcsolva, s bundás ajakkal siklódva-körbefogva
azt,
ami gyűrűző csatornádban tőlem-neked hús-kompként mozgó
üzenet –;
és áramló fal-faló falak dagálya, még még és óó-o lassú
közeledés
fekete-vörös hintázásban újjászülő halálra…
és újra a megnyíló szád, és szemhéjad alól
halálon túli tükörbe meredő szem,
és látom magunkat arcod felől a melled mögül,
comb-rengésedet ágyék-vetődésünket, és méhed
utolsó jajgatását ágyékom vörös egyszeme látja:
kifeszülő combod megmeredő tested remegése,
tarkomtól talpamig torlódva robbanásom,
vörös-fehéren szétszikrázó semmiben óó
tebennemedben zuhanva zuhanva zuhanva…
Miféle dögtemetőből
Ki-élő fiából, miféle dögtemetőből, magadból,
honnan lopnád ki a csontot,
hogy hónod alá fogva, mint a hőmérőt,
ha higanyként fut-kiforr a velő hüvelyéből,
s ha végleg magadra maradnál is,
azt mondhasd:
tessék, ma így és ezzel a forrósággal
bizonyítom, hogy szeretlek?
113
Levélféle

Hogy hívó-megvető szépségedből kihajoltál, s felém: köszönöm –, s hogy rajtad, ki önmagad szobrává is lettél, tekintetemre ablak nyílt, s benne elárvult arc és bizakodó kéz lobbant – mert égő gyertya is – csak nekem; és köszönöm, hogy csak így jelezhetted – és gyötrődve, mert túl-, a szemérmességig-fokozott gőggel –: egyedül vagy könyörtelen szépséged negatívjában, mindig magaddal eltakartan, kifelé villámló foncsorba falazva –; s hogy mondatlan mondtad: „vedd már észre, te csakugyan árválkodó, tiéd ez a forró vacogás, ez a… mindig sírás előtti… ez a…”–; s hogy valóban arcomhoz ért az az arc és kezemhez az a kéz – köszönöm

Ha majd
ha majd melletted
félpotens meszes derék
ha majd mellettem
húsevőbb húsosabb hús
ha majd melletted
magamra váró várakozás
ha majd mellettem
rám váró várhatatos várakozás
ha majd melletted
süketnéma arcizom-tornáztatás
ha majd mellettem
fokozott sóhaj semmi-sokk kaparászás
ha majd melletted
holtat játszás vagy unt pofázás
ha majd mellettem
sírás csapkodás pofavágás
ha majd melletted
dehiszen deígyis demiért
ha majd mellettem
dehiszen deígyis demiért
ha majd melletted
ideig ideiglenes idegenség
ha majd mellettem
ideig ideiglenes elevenség
ha majd melletted
„hát így” halálfia-somolygása
ha majd mellettem
futtodban-irgalom magad másutt-rázkódtatása
114
ha majd melletted
embrionális ránc hosszú-hosszadalmas cigaretta-delelés
ha majd mellettem
„sietek-ked-már-itt-se-ves” lihegő elszelelés
ha majd melletted
„voltam egyáltalán?”
ha majd mellettem
„voltál-e?… talán-talán”
Szakadatlan szeretkezőben
a még még
ugráló labda a mellemre nőtt kertben
a hasadra nőtt kertben az óó-o
a hús-borzoló huzat a még a táncoló
vörösörömpont a pórusok ki-be-hangyái
belőled felém nyüzsgőben beléd
átbizsergőben a neuron-pezsgő a még-még
a sóhajgömbbé formálódó óó-o a fülemen
át ágyékodba leguruló a még-még
a gömbvillámmá alakuló még ágyékomból
a hüvelyeden át benned a bennedebbedben
szerteszaporodó szüntelen szeretkezőben
óó-o özön vörösörömponttá szétrobbanó
csontunk helyett csontunk a föltoronyló
még-még húsunk helyett húsunk a föltorlódó-
merülő óó-o a hunyorgó elcsituló
belém átbizsergőben beléd kinyüzsgőben
a táncoló dilatáció a vörösörömgömb
a pórusok ki-be-hangyái és újra
a huzat a húst-borzoló a hasadra nőtt
kert remegőben a még-még ugráló labda
a mellem alatt
Szakadatlanul szeretkezőben
Ódondad kérelem
még valamikor ma mondd el nekem
szerelmed változásait
ébredésedkor moccanásait
amikor a tarkódtól meleg
115
párna tollában mélyebbre pereg
az elmult napi szerelem-szilánk
éles és mégis kristálycukor-szemcse
mikrolencse és benne koponyánk
egybegyúrva az álomtollazatban
gyűszűnyi nap egy kapuboltozatban
hol párban álló önmagunkat látva
elalszunk ott fenn mi gyűszűnyi lámpa
mert minek mégegy fény oda
hol a búcsúzók homloka
úgy világít a kapuboltozatban
mint a holnapi szerelem-szilánk
mikrolencse és benne koponyánk
a holnapesti álomtollazatban
midőn majd a tarkódtól meleg
párnád tollában mélyebbre pereg
és ha leendő moccanásait
szerelmed apró változásait
már ma valaha elmondtad nekem
Zsoltár
és Te aki közös ősgerincünkön fölfelé aki mentedben
lehelsz áhítat-oltotta meszet minden falakra
fölfelé ingathatatlan imbolygó golyó-toronyban
holdkóros őr te aki felőled felém fölfelé
és Én aki közös ősgerincünkön felőlem feléd
úgyszintén fölfelé ujjaim hegyéből aki bukdácsoltamban
falakra kvarc-esőt imbolygathatatlan ingó
golyó-toronyban földkóros őr úgyszintén fölfelé
egymásba vetődő lépcsei egymásnak hogy leszünk
vakító foton-esőben égtől-égig úgyszintén egytorony
eleitől fogna tebenned bíztunk eleitől fogva
116
portáncfigurák
117 118
bugyrok és beteg katedrák
Álomkrimi
Szapora fűzvessző-szavak
megfonva megcsavarva
ahogy az áradás szeszélye akarta
lakk-fényű fonatok
térbeli huroknak álcázott
csapda
túl közönségesen káprázatos.
Egymásra dobált kosarak Igen
álmomban csalogattak ide
úttalan holdas kosársivatag
vessző-kráter feneke
valótlan gyöngyvirág
Mosolyog?
Itt kell megtalálnom
a harmatnyirkos borító alatt
Mutatóujjammal meglököm
fordul a fonat
Ide rejtettük
Ha nincs is itt
hetedik napja itt van Ő
szétfeszített szájában
kockakő
Verebek
Volna bár vattával zsebe mind kitömve –
da da-dann légkalapács
fülek padlatán dobogó
Verebek mi akik csicseri-csicsere
Babák toll-pólyában
– de dubogás
„Menne az anyád is világgá!!”
és a hó meg a hó
119
Elröppenhetünk-e innen? igen? és ha elhal
itt ez a félvilág-átjárója folyosó?
„Igen!!”
Volnánk holló fekete hiácint vagy bármi szárnyas
csipedett ibolyán nyalakodó
ahol egy néhai géppuskás ragyogó
megfagyott inge alatt
kettétört nyak-
csigolyák da-da-dann
és a hó meg a hó
Néptöredék
Állapot-fűszálról pillanat-fűszálra
pillanat-fűszálról állandóbb fűszálra
csempészve szöcskeként magát
útja töröttvonal alig rugó-forma
folytonos lendület táguló saspálya
csupán collstok-kígyó cikkcakk-léniája
ha föl rakétaként szédelgő rakéta
le békaemberként hosszas csigalétra
csontgolyó futása szöggel kivert posztón
ütközés oszlopnak golyókat megosztó
kipányvázott lelkek szanaszét-ugrása
ugró és pányvázó megaláztatása.
Zuhanó nemzedékek
Íme a Margithíd. Kevesen látják, hogy a Nap delelése
után, míg álmosító hínáros a csend, megnyílik az egyik
nagyhasú pillér, ott a kőpárkányi petúnia sáros lombja
alatt, a míniumos gázcsőtől jobbra, s előbukkan hanyagul
kifestve egy szűk lépcsőház, szabályosnál kissé rozogábban
– este nem látszik – és a Dunára csavarodva lefut.
Tudni kell, hogy valahány mostoha bátyám vadszívű ember,
régi kivégző osztagok dísze-virágai így már érthető,
hogy a nyáron, arra jártunkban jómagamat e lukba belöktek.
Egy ideig tapogattam, ujjaimon nevemet próbáltam ki-
betűzni, de mindig elvétvén fütyörésztem végül rosszízű
indulót. (Szövegét ideírnám, ámde miért kavarjak elfeledett
emléket?)
120
Meghallotta e dalt hat-nyolc öcsikém, halott volt
már akkor valamennyi, sejteni kellett orrfacsaró
szagukról, csirkelevesben főtt répaszerű tenyerükről
a kézfogás pillanatában.
Töredezni látszó csigalépcsőn libasorban lépdeltünk lefelé
a folyóhoz, hol azt hiszem, többnyire éjszaka volt.
Meg kell állni, hogy elmondjam, minemű bőrérzés-félék
bizseráltak, amidőn a magasbani fészkekből potyogott
sirály-trágya s iszap keveréke szandálom likain behatolt.
Mintha egybenyitott hét termen futnék szinte repülve
keresztül, tortára kanálra sült fácánra vadasnyúl barna
levére tiporva, mintha képzelt országom a nudrák
diplomatája állna előttem tollköpönyegben hosszú szónok-
lat közepén megakadva. Mosolyognom kellett, ámde
a puszta mosolytól mellig vízbe merültem s láttam
öccseim is fanyar arccal inognak –, eleinte rossz,
de utóbb megszokja az ember.
Összefogózva, szemben az árral, többnyire lábujj-
hegyen állva evickéltünk, valamint a Lótuszevők,
akikről nemrég olvastam (angol a szerző és neve,
emlékszem T-betűvel kezdődik).
Furcsa sok alkotmány ombolygott errefelé az árral,
az egyik, a legkisebb öcsikém koponyáját majd lesodorta,
bár szükség e helyen inkább uszonyokra lenne.
Jött egy lucfa sudárból szépre kivájt, faragott nagy
deszkacipő, krokodilusbőr paszományokkal kidíszítve,
a mélyén elhanyagolt fétisek, rajzszöggel a belső
falra nyomott fotokópia-sor ruhanélküli nőkről,
(tüstént legvénebb mostohabátyámra – régi kivégző –
osztag dísze-virága – gondoltam, hogy örülne neki).
Gyógyfürdő-makett is billegett arra, volt egy metszete,
mely föltárt sok látnivalót: kalciumos vízben uszodává
képzett pincei erjesztőmedence-sorokban kormányfők
s pederaszta urak heverésztek, s ahogyan ki tudtam
venni beszédükből, mert gramafon szólt émelyítő vinnyogással,
pusztító tűzözön erejét elemezték.
Még más monstrum is úszott, elmondani unnám, az is igaz,
hogy közben a Margitszigetre kimásztunk, hol éppen
dél volt s jólesett a finom fövenyre feküdni,
nagylábujjheggyel jeleket karcolni, élni az isten
s a gyermek időt vesztett örömét.
Nem időztünk itt se sokáig, lármás rézfúvók riadoztak,
a környék vízimadár-hadát levegőbe röpítve – nem egy
a tojásait is összetörve odahagyta ijedten –, tűzojtó
csapatok jöttek nagy víztarlányt és rozsdabíró ács-
kapcsokkal sűrűn teletűzdelt bükkfagerenda-tákolmányt
121
taszigáltak az úton. A parancsnok ránk kiabált, de előbb még
dézsa vizet zuhintva közénk röhögött nagy hangon,
mint mostoha bátyáim szokták, a régi kivégzők.
Nem nagyon ujjongtunk, de kiváltképp én nem, muslica
hullt a szemembe, mégis ugrani kellett át nagy tűz-
karikákon, tudni, kibírjuk-e a sáncásás mind szaporább
ütemét meg a bordaropogtató csizmát.
Újra reggel volt, amidőn az egyensúlyszervtől, a fülbeli
három ívű csigától – róla mit se tudunk, amíg van,
ám a hiánya félénkké tesz az ébrenlét idején – parancsra
megfosztották mind a hatunkat.
Dülöngélve taszigáltuk a hídon a rozsdabíró ács-
kapcsokkal teletűzdelt bükkfagerenda tákolmányt, dideregve
a szélben –, bár ezt is megszokja az ember, főként ha a
szívdobogást sikerül áthangolni e pergő száj-kitalálta
ütemre –, míg újra megnyílt az egyik nagyhasú pillér,
ott a kőpárkányi petúnia sáros lombja alatt, a míniumos
gázcsőtől jobbra, s még látva egy percig a hárshegyi
erdőt, már magunktól is beleszédülvén e lukba,
kezdődött minden újra előlről.
A temető temetője
A lepuskázottak, ők a fejfák
a fegyverek dögtemetőjében,
sehol senki,
holtak fogával töltve
irtják csak irtják egymást
a még eleven géppisztolyok.
T-sors
tej tente tipegés tanti titi-tá
tereltetés tedd-ide-tedd-oda tanonckodás
tánc tallabille toporgás Te tapogatás
tény test táj társ talán találkozás
teher terhesség tisztaság tisztesség tisztség
törődés talp töretés talpalás tartozás
tető tikkadás tivornya tűrés túlzás
tévedés törés tompaság tétovaság
tolószék takaró temető takarodás
122
T-háború
tagozódik tökös törzs totális trombózis
torlódás
tahó-taktika tra-ta-ta ta
töltény-tapéta támadás
tarack takk! talált!
tank takarít
túr tör
trupp tuszkol túsz
tűz!
tipikus tizedes tizedel
tábeszes tábornagy tárgyal
triccs-traccs
tajtékzik toporog tombol
túróst! turhája tolul
trinitrotoluol
tovább!
tölts! tűz!
törzs túsz trupp tank tragacs
tropára!
T-vallatás
tanú tagad
törvénytelen-tenyér tör tágít
tapasztalt tigris tüzesít tekercs tárcsa
tanú támlásszék tehetetlen tűr
tagad térdel tiltakozik
tüdő torok tágul
tartály tál tenyér táncol telitöm
tanú tátog
tenyér terel talicska tolat tisztás
tagló tarol
tanú tar test
tetem
totem
123
Triumfálás
tuba trotyog trombita
tutul tilinkós tata
törzsfő tapsol
törzstag társul
táritoppos
tüll-tőgytáras
takaroska táncol tám
tikmony tojó tulipán?
térre toppan tágulj! tolat
tubarózsát tömjént tapod
tagság tapsol
triumfáló toportyán
tar tomporos
Tamerlán
Telefonfülke
Teréz tárcsáz trr-trrrr
tacskó Tomi te tetovált tíztusás
tücsök te!
totoja tubi-turbék
Teréz tréfikál trafikál
tompora tüzel
tarkódon tapasz? tündéri!
taglal tálal
tegnapi tapi timi-tömi te!
toppant torkol truccol
takonypóc te tohonya trotty!
tromfol tátog
takarodj tünj! tupa! te!
tikkad támolyog támaszt
tárcsáz trr-trr-trrrr
turcsika Tomika te tetovált tücsök
tiéd! taposs tacskó tiéd! tiéd!
124
Adj innom…
valamit. Valami égető erőset
és nagyon keserűt.
Keresek egy istállót.
Csókolózni akarok a legmegfáradtabb szőrük hullajtóbb szamarakkal.
Gonosz főbérlők
azok odaát
Odaáték
mit csinálnak odaát?
a büdösbogárporos
méregzöld skatulyát
nyitják s teliszórják
az albérlő kisfia tejespoharát
s míg hallgatják édelegve
a Händel-szerzette halleluját
vihogva mint a fakutyák
megitatják a pulyát.
azok odaát
Odaáték mit csinálnak
odaát?
kifeszítik az ajtót
dúlják a szekrényt a ládafiát
kajtatják az albérlő pénzét
zaciba vágható vagyonát
túrják a párnáját batyuját
s mert nem lelik a lehetőt
kakával kenik a lepedőt
hogy napokig bűzölögjön az ágy.
azok odaát
Odaáték mit csinálnak
odaát?
döntik a szekrényt a falakat
tüzet raknak a polcok alatt
s kihasználva zavarát
125
gyufaszállal bökik szembogarát
majd macska-reterát-
nak való tepsi homokjában
zanzásítják az albérlő fejét
gázcsőbe húzzák a nyakát.
megelégelve zenebonát
felsirülök s vagyok
Odaátéknál
magam is odaát
képembe vágják menten
a büdösbogárporos
méregzöld skatulyát
fejemre húzzák a nyanya feneketlen
szennyeskosarát
vihogva rám uszítják a kutyát
s hallgatják édelegve
a Händel-szerzette halleluját.
Sacco és Vanzetti dala
Öklöddel a számban
bitang bütykeid résén
hogyan kiáltanám ki
a magam igazát,
hanemha kiköphetetlen
felbőrözött csontboxer
szájharmonikává változik át.
Kiszolgálhat-e…
valakit egy tisztába tett pincér?
A lába között pelenka-bagyula,
totyog mintha lúdtalpas volna,
tálcáján pohár benne cseresznyepálinka,
mint folyékony üveg.
„megjött a klórszolgálat” – mondja és mondom:
létezik egy és csak egy ikonikus személyiség
kihipózott szárnyakkal kispiritualizált testtel,
egy szenvtelen majdnem-krétapor költemény.
126
Példázat a kommunikációról
Nem ólom-rotty éjszaka
Vazul füle hézaga
szurdékába, de közember
hallójába hó-dugó
– félpipányi rossz bagó –
piszkálgatám tűz-szeremmel,
szurinkálgatom: beton
– belebökjem tán botom? –,
hogy „hogyozzon?” vagy hallja már
– körkörösen tágulva
enmagát kidugulja –:
„barátom, ön nagy szamár!!”
Áthallás usque nulla,
közöttünk a hulla-bulla
törvény-szöge a rés-záró –
„Üdvözli önt Pikk és Káró!
Hallja-e?!”
Célosabb hát jócskán koros,
ráncosacskán is púderes
mamit futtatni oda
– ki egyebütt épp nem soros –,
kezdődjék a fülbeduruzs,
– tüzel a hölgy potroha.
Rezdegél már beton-dugó,
„Mondja, ki volt Viktor Hugó?
Hallja-e?!”
– kérdi mami s combját gyűri,
dudor iránt csípi-csűri,
az fintorral jelzi: tűri,
harangocska ingadoz
mosolyocska olvadoz.
Ámde mivel rossz pilács,
kihalt vulkán, vén Gulács,
mami durcás – kelepel
s en-likán át tűnik el.
Ekkor jön a didergető,
fülbe dal-sróf tekergető,
istenesen szelepel
127
tömött fület hézagol,
puskacsövet huzagol –
nagy varázsló, s mondja: „hallod-e?
fűrész jár a gerinc-torson,
agyalapi mirígy-borsón
göncöl-kerék csikorog,
atyatengely-forma
lényed farában forog
mindörökre csípős-tüzes torma!”
Beton dugó kihullván,
„hallod-é?” – azt is hallván
ordibál:
„mit kérdeztél? mondd, ki voltam?!”
„oá-oá!” – de már holtan.
Bots Gábor persecutor jelentése
Examinálva lett Lyukvasz Mihályné Kis Hencen és mondta:
a ménkesi Ollári Marcsa mondta, hogy Süllyös napa látta
Bucskada Balázst, az ű vőjét, hogy fődhöz verte erőssen,
hogy gyött Csonkásról a Hatyházi portára, Lesbikknél is
már ráhányta a virgát, Pecöly-szegen páskumi Dikó Sarolta
is mondta KisBözsi hogy rizsás bogácsába tarcódi
Csutaj Máli hóna-szőrét, hogy vaduljon a szurdokpüspöki
fiú, sütötte bent még Bódicson kavarta Hagymás-kút
vizével a Gereg István házánál, Czirbolya Zsófi, Csutajné,
kis Pezső Zsuzsanna, még persecutor Nemes Burzik Pál
is ett belőle, hogy pévás szart hányt – mondta – a Clarissa-
kútnál, hogy Csutajné is meg kis Pezső Zsuzsánna Bódicstól
a Füleki keresztig pucér farukat hányván futtak négykézláb,
múgattak is Nagy-Által-kőig is elhallott, Süllyös napa mondja,
a nagydobodéni Róka Janit Üvöltő hegynek aljában elkaszálták,
ispánveszi ember látta, hogy a Róka Jani csilibinkóját
frissen ízibe szett kakukkfűvel ugyan dürgölik, hogy tiszta
ződ lett, mint a Harangláb-tölgyes, míglen Szalajka-háznál
néző KisBözsi nézte Bőr-kúti meg Bukfenc-kúti vízzel
„nagynyakú béka kisnyakú béka szídd el a ződet” mondja,
meg ihálóláposi Kákics Ferkó szamárkancája tejével megönti,
még páskumi Dikó Sarolta is abba kóstolt, Czirbolya Zsófi,
meg ménkesi Ollári Marcsa mondja is 1 mo. „kifehéredtünk”,
2 do. de cetera nihil. Lesz holnap téve kezök Fatenseknek
KisBözsi fejire. Deliberatum est.
128
Részlet Casanova apokrif naplójából
Monika baroneszt (de Felsőlegyend) Veneziában hollander szósszal
cuppanós máltai naranccsal kenegetve s vele Claris kishugát is
őrölt cukorban mellig meg süldő Lizácskát ribizkével tubák-
finom fahéjjal szórva meg Persa szőnyegen csemcsegni való
Mousseline-mártáskáim! és köztük hűvös Betty nurse virgó-
csípején Madeira-borban desztillált parajjal fölséges!
Fiorenzában delikát falat Angelica Possit rezge farú kövér
Giulia Rimbettit, ki mint májas pisztáciás Malac-galantin
s magát az érett báróné Susannát (de Felsőlegyend)ki ízes
szardellás burissal töltött lófelsál omlósra párolva adaggio
a Canale della Grazián gondola fafazekában prima! s ekkor!
időzve ugyanott „halt” kiált rám szívem dobaja eláll és
Kolozssvári Cementes (alchimista ungherese) recipéje szerint
Őt, Jan Lobkowitz leányát princessa Mariettát Balneum vaporis
után 1 font közolajjal doctor gyanánt derekacskáját kenegetem
míg olyan is mint egy pástum és ennek utána ültetem ölem
nyeles serpenyőjébe s midőn látom dissolváltatik s érzem
föltajtékzik tűzről elveszem majd legott tűzre teszem hogy
lassan forrjon legyen méz-sűrű teszem utána márvány-hideg
lepedőre hol megcongieáltatik s lesz olyan mint egy lép,
majd spiritusommal füle bizserálva s szublimált szókkal
ültettem újra lutált töküvegbe hogy jő ki lac virginis
mint egy fehér víz sikogat is hogy beront leskelő komorna
Jirinka Vrchlic rezgő mirígy-rózsa szobalány Boriska Madzsar
(juhtúrós csusza combtövön kapom) s még húsa szerint cardinális
„fogas” (di lago Balaton) mater dorothea ágyiruhában mindüket
ott márki Condozzini (Asinellonak is hivatik) palazzojában
libiai gyékényen hamm! subito bekapom s még aznap éjjel…
Egy múltszázadvégi almanach-költő históriája
Három növendék szűzlányom… Van? Volt? Eh!
„…Júdási csók, főd véres koronája
Az igazságnak kézmosó bírája…”
Egyszóval: három. Névszerint: Abigél, Mária és Annuska,
ki Beatricémnek hívék.
Kedvelték ösztövér kandúromat és délutánonta a cukortalan
barnácska teát.
129
Rámára húzott gobelint varrogattak nagy csöndességben,
és várták, mikor kezdi el már a másik azt a régit:
„…midőn az a barna kispap, a csalfa kiugrott a rendjéből…
emlékszem, ősz volt…”
Sósborszeszes cukrot ropogtattak, míg magam a régi
tölgyfaasztalnál Christobal nevű hajóm katasztrófájáról
képzelegtem:
„…Vala pedig akkor vén vihar, setétség…”
Ők csöndeskén rágicsáltak.
„…És nagy, halmos hullám söpört által a deszkán…”
– És kívántam, én magányos, lennék bár vak, akár Munkácsy
föstményén az ősz Milton, s ülnék fauteuil-ben kézelmim
heve zilálta hajjal, szétvetett lábbal, fekete bársonyzekében
és harsognám… mit is?… mit suttognék?…
Ráesztendőre szemem világa valóban kihúnyt.
S most setétségében várom világosságát az örökkévalóságnak.
De akkor!
Ülve már fekete bársonyzekében vakon – merengtem:
„Miként citromos teába löttyintett tej csomókba összefut,
s kortyintván belőle megrázkódtat az efféle kotyvalék…
Hát igen. Módos kérők híján kis fruskáim úgy töpörödnek,
s aszalódnak savannyá atyjoknak körülötte…”
Hallottam szinte szemszegletük ráncainak megszaporodását,
mivel a szeme világát vesztettnek füle hegyes.
És akkor mormolám:
„…És nagy halmos hullám söpört által a deszkán…”
És hallám, fruskáim fújnak, lihegnek mind a hárman,
fel-felsikkantanak, s kiáltják: „még!! még!!”
És látám: térdükön ráma helyett immár papírlap, kezükben
iron.
És kicsiny Beatricém, szemközt vélem, rádőlve asztalomra,
állva jegyzé szómat.
Ihletem sejdíti lázas leheletét, midőn tollba mondom fennen,
s írják:
„…És nagy, halmos hullám söpört által a deszkán…”
Hittem: szemszegletük ránci ez órán elsimulnak.
„Még! még!” sikoltják. Hogy belésajdult szívem.
Akkor először, én világtalan, könnyeztem is. Eh!!
„…Júdási csók, főd véres koronája
Az igazságnak kézmosó bírája…”
Eh!! A hozzám járatos orvosdoktor, ki akkor a szobába
váratlan belépett, rebegé el később megindultan minémű
gyalázatot látott, hogy menten visszatántorul.
Abigélem s Máriám, miközben fennen én:
130
„…És nagy, halmos hullám söpört által a deszkán…”
Fruskáim ülnek ifiuracsok ölében pucéran, térdükön papír,
kezükben iron…
S Beatricém is… Mit?! Rongy rima Nusi!! Ki asztalomra
dőlve jegyzé… mit is?…
Egy pernahajder, állván szorosan a tompora mögött, csak
ádámévázza szertelen…
Gyalázat!
Higgyétek el, hogy lát a vak: Júdás arca légypetével telides,
és mosogatják hasztalan könnyei.
És ama hullám általsöpört végül a deszkán.
„Reá kötözve életem…”
Nincs tovább.
Én mégis, vakon is megbocsájtok mindannyiotoknak.
Eligazítás egy betöréshez (1903)
Zeökeö úr portáljával szemben a kis Titanik albérletébe
Bőszös Elekné poloskás szobáját, s lent flangált na!
(mintha babakocsiban tologatnák „ejje-ajja”) mondja:
ékszerészsegéd Goldes K. – hiszi vakondot nyelt álmában,
s érzi is vakondot nyelt s jár doktorhoz –, rolót este
hétkor lerántja, kirakatból a széfbe, kulcsok a balzsebében,
illemhely előterében vele kis Titanik megütközve megfújni
vashalacskát nem ment; Bontunk. Falat. Akció „Papíralpacca”,
kilencszázhárom június hetedikén tizenegykor este – tehát
nem fagyoskodunk, jégcsapot farvágatból kidobni! – Stohn
és Sanyóver sarkon áll –: egy fütty: fütyi nincs; kettő:
pucolás, likon-nemlikon szétspriccelünk; távirat-levél:
„Bucaresti, Poste Restante, C.Cucea”, szöveg: „alvázakat
Pókfareába nagytételbe hozom” – Sanyóver ide és megy
Kisganéval, kint bontasz fal, széf te, bentesz, tizennyolc
luk körben – rádiusz tíz centiméter, tízszög, rektifikálható
görbe, ahogyan jön(?) csak csavarkulccsal a tarkójára, Highék
bagázsa ahogy szokta, mi nem; – bőrzsák, tartja Bizsukás,
viszi Patkány Mamsell – ha a poloskás mámi kinyiffant,
football-bíró fütty sípból rövid, s mindnyájan elzengünk,
gyorsvonatokra jegyet Stomi vált, váltjuk őt is, mikor már
megváltotta, bridzs-kártya zsebben, bőrzsák öreg Didekhez,
(fején tölgyfaszék karfa – lakásában sok – bármikor –)
fröccsenünk szét, ahogy Joker jön s bank elütése után,
mégeccer: Papíralpacca, ha non fütyi, bontunk tovább sarokig,
és ettől fogva semmi etvasz – végeztem. Jó éjt.
131
Anekdota (1)
valamíg
Bese Ákos és Füleki Dini „a halál… a halál…”
s a toronyszálló „irmanénis placcán” (sic! a négyéves
Moeles Hubertke) a szőke ír Mrs Fittbond
– látja Halper Juli Bőszös Eleké Siegbert Krisztina –
tyúkmellű Stark Szepi nyaraló ékszerszélhámos ajándékát,
„rubinkő a la Beteigeuze” melltartójába
(si leger qu’il ne sent pas – Simon Pérele salon Páris)
ejti akár egy szem savanyú cukorkát,
valamíg
Póka Csibi – f-nyilásain át K.Kovács János trágyájával
telitömött – gordonkája hasára húrként fölfeszítve
– hallja Süllyös napa Bohusné Gereg Mária –
vinnyog a purdé Lajoska,
a dilinkós kis Tüssig-diogenésszel az alma máter
lyukas hordójában kucorgunk és cigarettázunk.
Anekdota (2)
A gammás Szabóczik fiacskája háromkerekű-
biciklijére szerelt Ganz-Tümmler segédmotorett
– pedállal-lánccal meghajtva a pubi-járgány –,
meglódul a Fehérvári út ötödik sarka felé,
hol jó Pókincs néni lakik (ad mazsolás kalácsot),
és kergeti félkanta vízzel a karján
mezitlábas Gyuricza gyerek és hízásra hajló vizsla –
akkor
szemközt a fehérkígyós Halper Patikával motor
úgy robban szét, mint Vécsey-féle támadó kézigránát;
és Halper úr Rex nevű zsemlyeszín nehézded kutyája
bizony vakolatra s félig vakolat-hiányra kenődik;
valamint Hoffer-Schranz-Clayton-Southleworth
gépgyárat alattomban menten szanálják „ámen”
s míg alfarvajában ülve sértetlen sír a járdán
kis Szabóczik, ,,the army that … gyö-gyö-gyö…ing”
betűzgeti Mr. Chamberlain a titkos jelentést s:
„a francba is! megint a budiban hagytam az olvasó-szemüvegemet”
132
Pletykarovat 1832
Ott voltak még: Kákóczky Dusi és vőlegénye
dr Higharád Ernő és gróf Koheretz is,
alias üvegszemű Tindl-Tokáry Ármin,
valamint a motorcsolnakok principálisa,
ki Velwérth Piroskával jegyben GrüszGott!
s a porcelános Sturth-Nach családjából
„frakkos Pepi” zselészín öltönyében,
khaki lábtyűben, nostra primavera!
könnyes szemű tanár úr ifj. prof. Hudenák és
fivére, prof. Maximillian Hudenák is,
Unghi Besszy és Baán Bürgéselle
Kluzsinszkyval, ki farpofák balkézzel
széthúzva MAFCTEÁN diszkréten szellent
s a csokros táncmester Pehelydi Imsi,
„lelki haluskánk” – úgymond –, és a zászlóanya,
özv. Krohmpulininé, kinek a svájci piktor,
Herr Bölsch szerint „cüngött cece az terd”,
s még articsóka színű toalettben
a spanyol követ lánya Palmonella,
s Malmi Kuksi, Ék Fanny, Turcs Jojóka,
Habért Edgár, a jeles taccs-bedobó,
Pokincs Róbert a hecc-maiszter, ki guszta
fotografiákat csettintgetett a vidám
ensemble-ról és inkognitó B.G.
ki bár spicceskén, új tintenkulijával
ez excellent-listát mégis lejegyezte.
Egy elfuserált magánépítkezés
Százkilogrammos Pezső Zsuzsánna férjét midőn Róka Jánost
őt, szulápos-rédelyes örköritófülpösi háza tornácáról
bikacsökkel s bizony ugrott is, hogy ülepén hasadt
leértékelt, exportból visszamaradt bácsikás nadrágja
s tűnt is végleg a rohadt, hogy lett terület osztani ketté
Gazsos Elemérnek, vejének házhelyül, mivel Hudenák György
mérnök 1:10 000 cm már Szentkarácsony előtt vetette
pauszpapírra, s Gazsos Elemér s sógora kőműves Rekez Ignác
s még asszonya Róka Gizella is csökkent látással látta –
oka B.G. szerint Debrői Hárslevelű –, kevertek is már
rá-tavaszkor kalákázgató Dittával – hónapos-retekszín
133
melltartója gyakorta lepattan – leendő házhelyen a
kivágott barackfák alatt olvashatatlan aláírással, de
pöcséttel, Dzsök Tibor utalványozta cementet, és Czirbolya
fater is homokot a Dühgödörből félsódarért sódert is
meg felkanosító kisüstiért pénteken meg köveket a házláb
módját megadni, tosza Tamás eljött Magasépítő V.L2-es
üzeméből lopott spec-kőműves-kalapácsával pattintgatni
ott kerekdedre „na, Bódog Ármin is befürdött a Z.T.K.
szénáján!”, és döngöl beton-alapot Czirbolya fater csak
demizsonból a szodé! nohaborért kuncsorog, de rőt lángosok is!
Pezső Zsuzsanna konyhájából építőknek, hogy rém-zsírszagra
tüstént ott terem inbecil Mamájagyámhatóság Piroska
kis Bodri meg nagyBodri nevű kutyájával játszani elhagyott
sörösüveggel pincének kiásott hatköbméteres gödörben,
hol a demizson is, és „gyere egyél” meg, „tűnj az anyádba!”
és Hudenák György, aki 1.10 000 cm is odahajt
generál felcsinált Wartburgjával, és Gazsos csáléra
dőlt nohás demizsonjából szivornyál, cikákol, orrán
jön és jön Ollári doktor, aki háborúkor kankós ifjasszony
keze vastagjába harapott szódabikarbónával ricinussal
purgálja, s fuvar holnap Czirbolya fater állomástól-
házig meg Godek Iván a terüt „végülis alap van!
lépték meg gatyaeleje le van hányva! éjjel is nappal is
idestova lakni fogsz hol, fiam!”
Burleszk házibuli és billiárdgolyó
És Kokérdi Ancsáéknál kriptonnal beojtott piros fotoizzó
alatt Rostos Évi balcicirózsáját megharaptam és delfintánc
konyak pogácsa cillárom és kis Csapó Henrik ,,kisCsapó-Gaza
cégnél rózsaszín kagylóba belesörözni tilos!” Évi-auu és
vágja magát hanyatt a bige, vitrin inog és bang! pottyan
a tetejéről műüveg váza sliccemre és padlóra belőle Kokérdi
bátya elefántvadász és billiárdbajnok fehér golyója
Chaplinként gopakozó Kuksi lába alá gurul, vágódik el
csúszik farmer-komplén epe-sárga bukléig, be a zongora alá
a gatyás „dzsöki, főzzük az ajjerból pálinkát” Romanek
lábára, aki fektében basszolarmi! és löki meg oféliás
nymfa-Gizit, hogy koszfolt a lengő oldalbordán, Kokérdi
bátya Uba-Aba fekete góré vendégeként Ugandában lőtt ele-
fántja agyarából esztergált golyó és delfintánc konyak
vágódik Pezsgő Zsóka, „mit lövitek a borzaskámat!” combjának
jaj! és rúg bele mezítláb újra-jaj! hogy szőnyegen hanyatt
134
rózsaszín-kagylózó kisCsapó Henrik állkapcája koccan tossszz!
és felkapva golyót megvágja és Fried Pál pasztellje „a mezi-
telen primavera” falon keretben hasad, üvegszilánk alvó
Kokérdi Zsuzsó bögyire és Kuksi „terpesztett esernyőt meg
csókát a farodba!” horkan és delfintánc és konyak és újra
neki Pezső Zsóka bokája krumplijának – „talált”! és polcról
dr Kogutowitz Manó és tsa. földgömbje nymfa-Gizi hisztis
mozgású lába közé forogni kezd és Rostos Évi fejem a vitrin-
fiókban nyögdel fiókfenék alatt golyó csihad konyak cillá-
romromrom Kogutowitz gömbje lassul és dauerrotip Kokérdi
bátya elefántvadász szürke fogsorral aranykeretben a dívány
fölött a falon egyhuzamban reggelig röhög.
A rendcsinálás Kokérdi Jenő-féle terve
(melyet a nevezett Süllyös Mihályné takaritónő részére „Algoritmus mamikának” címen a nagyasztalon letétbe helyezett)

l. lépésMegolvassuk a szanaszét hagyott – többnyire több helyen elszórt – más-más tércellákat betöltő – ruhaneműk, cipők, újságok, csikkek, szemét stb. – azaz dolgok – D-halmazát.

2. lépésMegolvassuk a dobozok, polcok, ágyneműtartó, fiókok, szemetesvödör stb. – azaz tárolórendszerek – T-halmazát.

3. lépésValahány tárolórendszert tárolásra kész állapotba hozunk (szemetes vödröt be a szobába! kihúzni mind a fiókot! stb.), azaz: definiáljuk a tárolórendszerek halmaza „valódi részhalmazainak” sorozatát, és megnézzük, hogy pl. valamely fiók nincs-e félig vagy egészen egy másik fiókban, azaz: két résztárolórendszer nem „metszi-e” egymást.

4. lépésA tárolórendszerek T-halmazából kitüntetett figyelemmel elkülönítjük a szemetesvödröt, s a maradék rendszereket e vödör kiegészítő (komplementer) halmazának nevezzük.

5. lépésA szanaszét hagyott dolgok D-halmazából kiválasztjuk:
a. a „szemétnek minősülő valamik” valódi részhalmazát.
b. az „elrakni való dolgok” kiegészítő halmazát nagyjából rendezve, a szoba közepén szétkupacoljuk (más-más tér-cellába helyezzük).

6. lépésMeghatározunk valamely függvényt imígyen: rendelje hozzá a szemétnek minősülő dolgok halmazát a tárolórendszerek „szemetesvödör” nevű halmazához, s e függvény jelezte utasítást a gyakorlatban is végrehajtjuk. (Szemetet a vödörbe! vödröt kivinni!)

135

7. lépésMost az „elrakni való dolgok” kiegészítő halmaza valódi részhalmazainak sorozatát szerkesztjük meg „az együvé valók kerüljenek egy helyre” elve szerint, nehogy rendezés híján pl. a piperecikkek halmazának „púderdoboz” nevű eleme az „ágyneműk” halmazába kerüljön.

8. lépésMeghatározunk ismét valamely függvényt: rendelje emez az iménti részhalmazokat (ruhaneműk, ingek, lábbelik stb.) a tárolórendszerek kiegészítő halmazának részhalmazaihoz (pl. ingeket szekrényfiókhoz, cipőket sufnihoz stb.) A függvény jelezte utasítást gyakorlatban úgyszintén végrehajtjuk. (odavisszük-beletesszük). Ekkor a szoba rendezése befejezettnek tekinthető.

(u.i. Kedves mamika, elnézését kérem, hogy a fenti leírás matematikailag nem tökéletesen szabatos, és hogy a leszerelési tárgyalásokon használatos játékelméleti modellek helyett a halmazok leképezéséhez folyamodtam, kedves buzgólkodását megkönnyítendő. – Melegen üdvözlöm! Sok sikert kívánok!)

Egy takarítónő panaszai
Belentaproféktól Kokérdiékhez hétfőn szokok menni van
is ott büdösség olyan mondom fűtenek ezek árvaganyéval
vagy mi? szelelnek álló éjjel mondom atyaisten tíz ke-
zem volna is kevés lámpáról lepókászni egérszagú zoklit
ablakkilincsről kani hulahopp-karikát-zongorabillentyű-
re pökött meggymagokat a héj meg mind a szőnyegbe du-
pózva sehol egy nyelet pályinka üveg meg annyi még ösz-
szeszedni is! mondom na mindjárt itt a Jenő úr is a
rendezett halmokkal mifene haggyán de söpörni marokszám
kekszmorzsát veres szőrökkel stanecliba rekamirról az
Ancsa lepedőjéről merő rúzsfolt emez meg jön és nyeker-
gi mint egy rossz gramofon hogy koszhalmok része vagy
réze fújja az algebrás hülyeséget közben dekecs-fekete
harisnyából strumpántlit kiforgatni meg konyakospoha-
rat reped-ragad meg lavornyi csikk betört föstmény ü-
vege szanaszét sercli meg papírgaluska amolyan nagy to-
jószék alatt büdöshal dobozostól csupa kulimájsz még
a szemöldökfa is porrongyos partvissal ágaskodok nyö-
gök a rosseb! hát nem beront a Jenő úr mondja egy popó
meg egy popó az hány popó mamika pukkadok mit-hova az
meg csak darál rendet csinálni bagatel vagy bagalet
mifene meg ami nem kell az kidobnivaló meg söpörék hal-
maz nagyessel nagyhával hogy billenteném már nagyhával
136
hátul az ő nagyessét mit idegesít de csak így mamika
úgy mamika negyesz szemetek halmazát rendelni kukához
meg piperélő cuccok nagypé halmazát leképezni vagy fel-
képezni tojilettfiókra hogy gárgyulok de csak a halmok
újra meg jólrendezés meg metszet hogy igenis így csi-
nálja el a káoszt az atyaisten is meg valami Kantor és
mutatja és viszi máris ki a csócsinkát a lapáttal na-
hát kapom is az üres üvegeket a hóhérdumádért mondom
ezeket legalább assz-passz dugom a szatyromba totyogok
ügetek le a lépcsőn máris volt szerencsém csak utánam
ne sirüljön mielőtt az utcára leérek…
Ma éjjel…
bizonyára büdös vagyok.
Mint egy jókedvű kurva lakkcipője.
Mint egy rettegő ember bakancsa.
Mondanád-e ha ébren: „És a harakiri, fiú?”
De kinél nem büdösebbek a saját belei?
És ha egyszer az első fürdővíz tisztaságára ébredünk
és fejest ugranék egy pöcegödörbe,
vagy villám csapna egy csordultig teli kukába?
?
szutykos kis Szombatok
szagoska Vasárnapok
ti parafa-féle patákon
és cérna-lepentőcske
szárnya-kesztyűszárnyon
ugrázó amorozó
repdelő csivogó
kis verebecske-népek
turkálva sörben habban
és nőstény-tollazatban
találkozunk-e még
az ősi forgatagban
mint világ-faló
óriás Százszorszépek?
137
Beteg katedrák
(A Mester)
A modern mágus elnyujtott szavakkal
vasvöcsköt hívott urándombra lépve,
északra száll az érkező tavasszal,
ki beavatva lép majd örökébe,
s most heroin-mámorban egy arasszal
a józanság alatt siklik a révbe,
hol eszközeit körben kiteríti,
s a túlsó partot a félhomály keríti.
Vese és csillag pillanata: habzó
pezsgőspohárba bámul épp a látnok,
s az inspiráció, mint egy vonalzó
vezeti át az elpusztult világot:
egy üvegtóban hétfáklyás menyegző,
kormos selyem, ruhának illő lángok,
a férj az asszonyt csípőben szorítja,
és reggelre a tengert vér borítja.
E nászt sok tanú, sok ifjú tanítvány
a lelki-erkély ablakából nézi,
de csődöt mond az ősi alapítvány,
mely sárkányhátad szárnyakkal tetézi,
egyharmad láng és kétharmadnyi kátrány
a Jelképeket halványan idézi,
s ezért csak vétek hull a vallatóra,
a képzeleti transzformációra.
(A Tanítvány)
Ki lassudan a leendő érvények
bogára léptem, ott ahol a fércek,
az „esse” és a „posse” mint véglények
csillangóznak, s a nagy Egység a mérce,
s egy félszűz angyal begőzölt férjének
titulált volt ős-hídépítők élce,
ott Paracelzus műveit kiásva,
vártam mint nő a lélek vérnyomása.
Majd elhagytam a nehezülő testet,
míg duál-párok főzetének gőze,
lágy erkölcs-szag épp tettemben kereste
a lényeget, de besűrűsödő kőzet
138
formájában szép kadmium-veresre
festett egy zápor s már nincs oly tetőzet,
mely porladástól védene s az árok
mélyén várnak a giliszta-bazárak.
Mert a vigasz csak Doktorok pecsétje,
mert csődöt mondott Hermész kémiája,
a halandót a mítosz nem csitítja,
csak Prométeusz létét védi mája;
Bár eltűnök a Mindenség zsebében,
bár virágzik majd fiam körtefája,
e tant mint szeszt alkalmast kiokádom,
s vigyorgok ülvén kemencelapáton.
Valamely dramaturg monológja
gorsó-kikere gorsó-kikere hidd meg tebarátom eh! bele-
fáradtam gorsóznom-kikerélnem napestig és cseng a vekker
kikere-kikere mondani neked, miért hogy abba öregedtem –
sz’ nem vala mindig így – hittem életem ókorában valamint
ama szarvasállat: én is én is én is magam is vagyok
én is vagyok az atyaistentől hozzád követ én is
tudok magam is teremtő vagyok én is magam is csináló homo
faber bár megtanítottak írni az oskolában szépírni kiműveltek
szutyongattak, csináltam – eh! jöttek pedig a csúnya bácsik
orrukat irkámba lógatták s mondták fennen: Helyes-
írás – ficere – jeles noha helyes kis írásod egy sem is
Külalak – letudható de igencsak hasonmása túlos belalakodnak
Tartalom – azonban meglehet elégséges, bátor azesetben
ha szépírásuk jeles akiknek magad irígységedben elégtelent
adtál – Igenis, tebarátom! felindultanak bennem szerelemfél-
tésre hasonló érzemények s ellazsnakoltam őket, kitűnőt,
akiknek hivatásomnál fogva illene adnom, s elhessentenem
valamennyit – legyenek mind én-féle ha magam ők nem lehetek
és gorsó-kikere! szólaldoz éjjel a családom kórusa is nekem
a bukszámat cseni ki nadrágom balfarzsebéből, bizony kicseni
és vissza csak akkor adja, ha kezem szotyogó szívemen felfo-
gadom: Tartalmát szépírásaimnak ezután eme többrészes
bőrmű külalakjához igazítom – hát! eh! na! tebarátom
rákaptam a fontolgató rontásra el-kicsinálásra – Jövedelmez! –
(szívem ah!) a mást rontó maga rontja magát bizony úgy!
meg az álmok! nagy busszal gurulok hegyi lejtőn s!
mindenütt ők, a nálam kitűnőbbek – karazéroznak csiocseregnek
s látom nárcist rágnak itt meg amott szalmakalapban rám
139
vigyorognak s virágot lábam elé höcc kiköpik köhö-
géssel elfűrészeltem valamennyit – s fordítom maradékát
ki valamint a kesztyűt eh! de a bélésük csupa homorú meg
domború tükör-töredék, bajomra magamat bennük fölszele-
telve belalakomat látom miként külalakomat – na! ember-
töreket kiborítva kubista mozsárból – széles pofa-terü!
felüvöltök „Picassot – de utálom!” nárcisostúl vigyorognak
„ne kátozzék sógor – bököm a szót neki,
talán bizony nincs ki mind a négy Kereki”
danolják, eh! de azóta tebarátom! e rigmus rímeit vágom ket-
tőbe forgatom is „sógor?” „kereki?” – nem! nem! de bi-
zony gorsó-kikere! gorsó-kikere!
Prométheusz monológja az orvosi rendelőben
Hiába, doktorkám, maga ezt nem érti, ez is meg-
szokható, akár a fogfájás, ha jól berug: a gyötrelem.
Megy az utcán, mondjuk, vasárnap, virít a legszebb
öltönyében, és a keselyű szárnyas piócaként lóg
az oldaláról és májacskáján zabál, de maga rágombolja
zakóját, sandít a kirakatüvegbe; „nini, egy slussz-
kulcsforgató hapek, acélkékben, éppen most hagyja
el őt a bele, kiduhad, nagy izgő-mozgó sérvkötő,
álcázott belgaóriás mifene, -röhejes”, és valóban
vigyorog, hogy szemernyivel se más, mint a többi
ráncpókláb- szemszegletű koros ürge, aki kongó bádog-
doboz, és örökös röhögéssel álcázza hessegeti a
benne leplombált ürességet ihaljla! Bizony ihajla,
doktorkám, mert nézze csak a ménkű szárnyascsavart,
oldalamba tekert görbölőt! Nem vagyok-e olyan, akár
egy beriglizett falusi fabudi, ám holtomig kinyit-
hatatlan – „szarjátok össze magatokat, én csak röhögök
hihihi –, de karomat ha gyöngéden bögye alá csusz-
szantom, tente baba tente, és jön az éjszaka holddal,
szekrénnyel, recsegéssel, és madaram elalszik májamon,
melegebbik pizsamám szárnya alatt, csőre metszőol-
lója bizony kilazul, szirommá lágyul, éjfélre tátika
– mit mondjak! –, csecsemő-íny! Kan létére anyának
lenni, megismerni a babusgatás gyönyörét! Eh, úgy nincs
gőze róla magának, doktorkám, mint ennek a keselyűnek!
De én rákapattam! „Idesüss, csípicsóka-jani, most
jön Promi bácsi, a nevelőd, a nagy idomár”, s menten
ökölbe szorítom a kezem, mintha tojás volna, és
140
dugom a szárnya alá, pölyhös hónalját hetekig bi-
zserálom; csípdes a rohadt, játssza a metszőollót,
„kotlasz-e már, te istencsapása?!” – és, doktorkám,
ha izeg-mozog is, bizony egyre csitúl, mint asszo-
nyaink a klimax vége felé; estente már ha szoppint
is egyet-egyet a májamból, oly igen jól vagyunk,
hogy ihajla! „Nana, mi van veled, elaludtál, lejártál,
te tollmasina? hol a kulcslyukad meg a kulcs, hadd
húzom fel benned a rugót!”, meg se rándul, esküszöm,
doktorkám, sajnálom is, ha éppen nem támad fütyül-
hetnékem; odatelefonoznám az állatorvost, bakkantson
rá, reperálja meg ezt a kornyadozó tollseprűt, ezt
a rakás gyagyát, de helyette a kisasszonyt zenélem
oda, akinek a restiből elloptam a gyufát, hogy rá.
gyújthasson élete első szivarjára, na, rágyujtott,
azóta duhad-mozog ez a csípicsóka az ingem alatt,
és jön a kisasszony és gyujtunk ám szivarra kettesben
– mit! hármasban, doktorkám, rázkódik rajtam a lyány
madarastól, miákol is, hogy szélörvényben röpülő
macskával álmodik ez a tollas fickó, és röptében
amint elkapja, föl is ébred az oldalamon, megcsikar
úgy, hogy ugranom kell, mint a seggbeforrózott kutyá-
nak, visít a szivaros kicsike, magam is nyüszítek,
egyikünk csőre se is be nem állna, s öklöm a szárnya
alatt tentélgethetem hetekig dinnyényi tollbokrétámat,
míg újra rájön a kotlás, míg újra megszerzem mind-
kettőnknek a betevő anyai örömöt. Csak a szivaros
kisasszonynak meg ne szerezzem, mert mi lesz, ha a
kis Promi kölyök kotlani, azaz csihadni képtelen
elfajzott keselyűvel a máján jön világra és bőg
nekem naphosszat? Ez az én gondom, ezért vagyok itt
magánál, doktorkám.
Téli gyermekdal
A vonzódás egy pegazus felé,
ki röpít módos hajlékok felé,
de könnyeden vérebbé változik
– és hallani kiáltozást: zik-zik;
és kérdést: bűz? valaki rothad-é? –,
tsingált teraszon nagy ugra-bugra,
hogy loccsansz lent a peremről lerúgva,
járdán eb fal, fent peremőr bokázik,
egy úr pofázik s Micimackó fázik.
141
Ha míg…
Ha míg despotát vigyázó
kapu s úrral furikázó
glancos mobil s gyalogjáró
morgós talpas szegénylegény,
elkerítő tüskeösvény,
uszulékony véreb őreb,
(mint valamely chimist-gőreb
pocakjában rontó főzet
– ha béfalod rotyog fáj is –)
eccetera… mint a dudva,
békességben-háborúban
politico-naturális
ember által megterem,
s ha mint labda, torkon át is
parancs böffen s félelem
(félbevágva: fél-elem),
s pattog ama térfelen,
kinek mása olyan térfél,
hol emberrel jól megférnél,
ha nem volna:
„hüccs ki! ezt én bérelem!”,
– addig minden, ki nem kopó,
sose kápó, hanem kópé,
nem is bakó, bizony bákó,
kinek a konc plecsni lóvé
kb. mint a kutyagumi
annyit ér, mint mesés Kuni-
gunda bundáján egy kani
(föltéve: nem ő az, aki
bundán buzgó), tehát Mihály
Vitéz-pennájából irály
addig véghetetlenül csereg,
bürökkel a rossebet,
itatván szemet-fület;
addig állván, vagy keringve,
rásercintve ócska ingre,
Képeskönyvnyi világ-ringben
a víg flótás-bak Tersánszky
serbedliből sípot ránt ki,
s csőbe mind fuvall a fickó
– nem erőlköd, kedvtelés,
akár a szeretkezés –;
avagy à la Rabelais, buckó
142
Berda-bátya altájharssal
zeng csak összekürtölve
fűt-fát medve-pörköltre,
(mivel doszt meghintve borssal
jó falat a zsíros mackó):
addig vénséges vén tuskó,
csecsemőnek már ősz Krúdy
– csipet brúgót lassú úri
gyömködéssel dunccsá gyúrva
s elpöccintve, hogy a facér
vigécarcú szoknyapecér
orrán ragad kenyér-gyurma –
hahogy durmol,
aludva is románt mormol;
bizony míg ülepet szúr a
zsoldos-szarvú armatura,
s tartatik nagy vegzatúra
a világi tereken,
„ezt ütöm, azt terelem”,
véghetetlen szekatúra
procedura s keskenylő a türelem,
– addig itt-ott s már régóta
dal-buborék gömböc-kóta
szivárványlik, mindig himbáz,
hömbölög-pezsg szertelen,
hol bár papos zord kabátos,
vénasszonyok drágalátos
padocskáival határos,
vizsályt-szító diplomátos nagyterem;
mindégig oly világponton,
hol azt mondják: „rontom-bontom,
ki nem rossz is megverem”,
– mivel rázkódik a csengő,
lélekzetes hús esendő,
valamint csont potroh tor,
ürességbe porló por,
s hasztalan kérdik leendő
ovodásnyi nagybabák,
életmentő hangok: „bátyi!
bátyi, maga nem mohátyi?!”
– leszünk mind szélben kerengő
beroggyantó toll-kabát.
143
Misztériumjáték öreg gyerekeknek

Koromsötét szín. Majd két hirtelen kigyúló reflektor két talpig feketébe öltözött öregasszonyt világít meg: egyenes támlájú széken ülnek, egyvonalban, arccal a nézőtér felé, mereven, mozdulatlanul. Közöttük pár lépésnyi térség, másutt sötétség.

ELSŐ ÖREGASSZONY
Vakító fekete csöndben alszunk.
Mindnyájan. Örökké.
Egy süket dobhártya mögött.
Egy süketé mögött, aki nincs.
Árnyéka kószál olykor a havon.
Vonítva körültáncolják a kutyák.
MÁSODIK ÖREGASSZONY
Csak hó, csak hó,
körültáncolja a hó a hava.
Vagyok? Csak hó. Szólók? Csak hó.
Kérdezem: Szólok-e?
Csak a hó kérdezi a havat.
Csak a hó havazza a havat.
ELSŐ ÖREGASSZONY
Fekete ürességből elszenesedett kenyér.
Elszenesedett kenyér fekete ürességéből.
Kiszakad.

Mennydörgés robajlik, majd sivítást hallunk, mintha közvetlen közelre bomba zuhanna.

Pörög, zuhan. A szűzhóba becsapódik.
Vonítva körültáncolják a kutyák.
MÁSODIK ÖREGASSZONY
Csak hó havazza a havat.
Virraszt a hó a hóban.
Hónak mondják a havak:
Hó-valaki.
ELSŐ ÖREGASSZONY
Valahol megnyekken az ágy.
Valaki fölébred.
Mocorog, kibotorkál.

Közben a színpad kivilágosodik. A hóderengéses hátsó falon vetített fekete árnyékember bolyong-imbolyog a két öregasszony közötti síkban.

144
Billeg, mint álmos gyászkocsi.
Négykézláb túrja a havat.
Vonítva körültáncolják a kutyák.
Négykézláb tapogatózik.
Hóban, hó alatt. Keresi.
Az elszenesedett kenyeret keresi.
Aki az ürességből
Kiszakadt.

Az árnyék egy pillanatra megmerevedik, és miközben elhalványul, az egyre világosodó színre, a két szék közé kétkerekű marionett-kordély ereszkedik alá lovastól. Amint földet ér, kócos, kopott, szedett-vedett kótyagos társulat csörtet be nagy dobajjal a színpadra. Mindegyikük vas-nyakörvet visel, vékony vaslánc kapcsolja sorban egyiket a másikhoz, kezükben huzalon függő marionettbábuk. Úgy állnak fel, hogy se a két merev, szfinksz-öregasszonyt, se a kordélyt ne takarják. Együtt szólalva meg: ők a kórus, külön-külön, ki-ki a maga bábuja szövegét mondja, s olykor, ha azt humorosnak véli, nagyokat röhhent. Akinek nincs szerepe, némán lökdösődik, társát nyakláncánál fogva rángatja, bábujával játszik, orrát piszkálja, könyökével vakarózik, stb. Amikor kórusban szólalnak meg, elragadja őket valami eszelős és fölfokozott közös lelkesedés.

KÓRUS
debige debige bangó
dobiga dobiga kongó
nyújtsd a kezed irgalom
útszélen barangó
debige debigebangó
dobiga dobiga kongó
KIKIÁLTÓFÉLE
Két pej mögött egy kordély
e kordély vándor-bordély
bordélyban áll egy mordály
mit láb közt hord egy hordár
csövében por meg bomba
végén egy bolondgomba

Piros hordársipkás fej meg flaskát tartó kéz emelkedik a kordély pereme fölé. A figura meghúzza az üveget, majd nyomban visszahanyatlik a kordélyba.

BODZASÍPOS
Parti-trillás
béka-pákász
kordély-résen leskelek
de mint káka-
bélű béka
csak bodzára frecskelek
meglocsolva
nő a bodza
145
sípnak való ágat ad
síp-sikítva
som vadszilva
csipkevessző megfakad
ring bogyója
csontja-húsa
síp-sikolya lepereg
szájon át a
bélbe csúszva
majd a földre tekereg
bodzadaltól
bélen által
földbe hal a bodzamag
meglocsolva
nő a bodza
sípnak való ágat ad

Ezalatt a színre a zsinórpadlásról aláereszkedik a kétlábú bokor, a mankós Béka, a féllábú Víziborjú.

KÓRUS
Táncra nyomorék
táncra kotorék
mankó-bankó
ugrafa
hegyeken át
ugrana

Az érkezett s a színen lévő bábuk és mozgatóik ugra-bugra tánca közben leereszkedik a macskafejű ezüstszőke Holdkisasszony és a kordély szélén lebegve megáll.

KAMASZ
Égen macskakoponya
két szeme két ibolya
gyöngyvirág a csigolya
vadsóska a mosolya
farka kecses tujafa
de mért szőke a haja?
HOLDKISASSZONY
Leeresztem föltűzöm
ujjam közé befűzöm
föl toronyba csavarom
bodorítom berakom
föltorlasztom tarajom
eloldom lecsüngetem
pilláimmal csöngetem
146
KAMASZ
Azt hiszi hogy nem látom
hintázik a párkányon
játszik vele az álom
ajkam a melléhez ér
ha sikít a denevér
reggel dunyhahuzatán
három véres tulipán

Közben a Kamasz a kordélyhoz ér és átöleli a lehajló Holdkisasszonyt, majd mindketten beugranak a kordélyba s eltűnnek. Előugrik a Csigagatyás és terpesztett lábbal ugrál.

CSIGAGATYÁS
Csigagatya
kavicsing
csüngj csörögj rajtam
eldobom az
eszemet
nő a hatalmam
Asszonytesten
bábjankó
felcsingálja vérem
löködnék az
ágyban hol
kopik a szemérem
KÓRUS
debige debige bangó
dobiga dobiga kongó
öltsd ki nyelved irgalom
útszélen barangó

A Csepűhajú lányt mozgatója a kordélyba fogott ló hátára lódítja.

KÓRUS
Bodza-tenyér
réztányér
csepűrágó lánya hopp!
pej hátára lerogyott
Ídi-ídi szalmaszál
kalászatlan kalimpál
CSEPŰHAJÚ LÁNY
Aki engem leteper
az ma ördöggel hever
örömében odaát
falhat zsályát ibolyát
Anyja csontja velejét
szívja őse ujj-sebét
csípőmön ki igazul
a foga is kilazul
147

Közben a Csigagatyás odatáncol hozzá, lerángatja a ló hátáról, a kordélyba löki és maga is utánaugrik. Valamennyi színen maradt figura – a ló is meg a kordély is ugrabugra táncot jár.

KÓRUS
Táncra nyomorék
táncra kotorék
mankó-bankó
ugrafa
hegyeken át
ugrana
KIKIÁLTÓ
Víziborjú hova futsz?
pikkelyhasú pereputty
részegedve hínárbortól
szökkelj hibás csápodon
át meg át a lápokon

A szín hirtelen elsötétül, hallani, amint a társulat csörögve-dobogva kivonul. Majd amikor újra kivilágosodik, a két öregasszonyt látjuk reflektorfényben, mint először. Köztük a színpad hátsó falán a megmerevedett árnyék-ember. A színfalak mögül a kórus halkuló danája.

KÓRUS
debige debige bangó
dobiga dobiga kongó
nyújtsd a kezed irgalom
útszélen barangó
nyújtsd a kezed irgalom
dobiga dobiga kongó

Csend.

MÁSODIK ÖREGASSZONY
Fölébredt? A hó fölébredt? A hó?
Ha nem aludt el soha még?
Kibotorkál?
Soha senki át nem lép küszöböt.
Keresi a hóban? Négykézláb a hóban?
Az elszenesedett kenyeret keresi?
Ha fekete ürességből ki nem szakadt soha?
Keresi? Fekete ürességben? Keresi?
Ha nem volt fekete üresség soha?
ELSŐ ÖREGASSZONY
Valaki havasan virraszt a hóban.
Csípőin melengeti csuklói erét.

Az Árnyékember kezét csípőre teszi.

148
Két ökle zsebében. Szeme lehunyva.
Fekete tükör. Látja magát.

Az Árnyékember összezsugorodik.

Parányi valaki. Virraszt a hóban.
Ökle zsebében. Billeg mint álmos gyászkocsi.

Az Árnyékember eltűnik az első öregasszony felőli fal sötétjében.

Mocorog. Elnyújtózik. Megnyekken az ágy.
MÁSODIK ÖREGASSZONY
Csak hó csak hó.
Körültáncolja a hó a havat.
Vagyok? Csak hó. Ki szól?
A hó. Ki kérdez? A hó. Ki felel? A hó.
Hó havazza hóval a havat.

Az egyik reflektor kialszik. Csak az első öregasszonyra esik fény, ez is egyre halványul. A szöveg végére teljes sötétség.

ELSŐ ÖREGASSZONY
Vakító fekete csöndben alszunk.
Mindnyájan. Örökké.
Egy süket dobhártyája mögött.
Egy süketé mögött, aki nincs.
Árnyéka kószál olykor a havon.
Vonítva körültáncolják a kutyák.
Utazás Emendőországba
Senki sem ébresztget senki sem altatgat
szemem tojásfehérjében csigaszarvak úsznak,
fényeske-szalagon orrlikamba csúsznak,
hamari tüsszentéssel turcsi-trombitacsövön
bodzabél-rakétán sisteregve önmagamból kiszököm,
bizsergető felhőben szódavizes csillagon
jobbik öregujjamat szélkakasként forgatom
s biztatom: vénfiú, bökd a csicsás csillagot –,
már a talpam odalent csalánosban toporog,
idefent a csőröm csiklándja meg csókolja
Sárga Birskirály-úr lánya bögyét kóstolja,
pedzi már a csikókám ott középütt a máját,
holdtöltére világgá pottyantja kisbabáját,
149
s immár hárman utazunk Emendőországba,
nádicsikós Csamangó ültet nyerges fűszálra,
kocogunk-ügetünk, merre kajtat a kezem?
Lomb-apó hajából levéltetűt kiszedem,
sírdogál a tengeri, üszök nőtt a derekán:
„küldd ide a kezedet, legyen gyógyos boronám.”
„Nőjj körmöm! horgasodj-élesedj! légy szike!
Mondd, üszök, hasogattatván éber-e alszik-e?”
Tejjel pingált házikó Tehén-Anyó portája,
„hahó Anyó, melyik út visz Emendőországba?”
„Tíz hektó tejemet tőgyemből ha kifejed,
megmondom, ha Györgynapig megköpülöd kevered”,
Máris kész a vajascsúszda, lecsúszunk a porhóba,
zúzmara-fenyőtűs szánkanyomos íróba,
s tova a nyomokon tej-tejelő fák alatt
Hófehérke hűsíti csalán-csípte talpamat,
Birs-babánk buksengel, csupa túró csupa tej,
„hol van Emendőország? Nádlovacskám, te felelj!”
csilingel mint zabola, köhögve fútt furulya,
mintha tóban ezüst-kacsa virityel:
„békalencsét irányozz, abban csőrrel kutakodj,
iszapos homályban lelsz egy csuka-furatot”,
Gyalulja a hajunkat kákabélű alagút,
kacsazúza-sötétben csak négykézláb haladunk,
beütöm a fejemet, kölyökvakond pityereg,
karmolják a hajamat dühös édesgyökerek,
„ölemből nyúl egyujjam, nyúlj előre, mi van ott?”
„Kőgödörbe bakkantam, csupa tövis csupa fog,
szivárványos bundában jön Hernyólány ékszeres,
kiált: kotródj pereputty! Engem szeress viszeres!”
bütykös ujjam kihátrál: „tegyünk úgy mint a halott”,
holtak vagyunk, megszagolgat girnyó hernyó megcirógat,
az ölemben karikáz egyujjamra kunkorog,
Birs-babám kimered, Birsasszonyom tántorog-fintorog,
orromból tép szőrszálat, elől-hátul prüszkölök,
„hurkold rá a nyakára, fojtsd meg ezt a rosszdögöt!”
rágyűrűzve nyomorgatja szálszerűen kunkorgatja,
szorongatja, nyelve alól gyöngyszínű mag kipattan,
s lesz belőle paprika piroseres kupola,
Birseimmel föltorlódó maglépcsein futok a
magosba, hol piros képpel nem Napóleon de Nap
szivarjából, vigyorogva hét szivárványt pöfékel,
„hol van Emendőország?”, „Ott hol meg nem rontanak”,
Azaz itt, hol vörös narancs sárga zöld kék ibolya,
hétszín-pelyhes hattyúnyak CzudarCézár jogara,
s Hófehérke hét kishúga gyors záporban röhécsel.
150
A rekviem megtagadása
Mintha ritkulnánk
keresztbe- és hosszant-csíkosan.
Magunkon belül önmagunk: egyre ritkásabb rács.
Beszél a neuron-ember a háló-koncentráció:
„álmomban élek lengő-szálló ketrecek között”
De kit nem kísért meg tárt ajtó ablak huzat
keresztülsüvítő világosság?
Dal
Vagyok baglyas hajú
setét Nagyapó-ház
füstölgök merengek
papírlap-szemekkel
Vagyok tüskésbőrű
szikrás Boszorka-ház
mint döglött sündisznó
megszórva cimettel
Vagyok sárga vizes
sipító Gyerek-ház
kis bürke-szobácskám
a földig magzatmáz
Vagyok csizmás karmos
rezes Katona-ház
vascsutora-likból
fortyogó sárkány-láz
Vagyok tejjel meszelt
Fehér Menyasszony-ház
toll-buckás kamrámban
fitos egér matat
151
Vagyok fecske-begyes
gangos Vőlegény-ház
fűti gyomromat
törkölyszagú huzat
Vagyok pólya-mintás
piskótás Anya-ház
bélés kemencémből
kisördög kiröhög
Vagyok ádámcsutkás
pislogó Apa-ház
emberfejű kanóc
derékig olajban
Vagyok hordószagú
öblös Nagyanyó-ház
kong bennünk az ének
tücsökszó a lajtban
Vagyok mint galambdúc
ágas Varázsló-ház
pelyhet beszippantok
madarat kiköpök
Adó és Vevő párbeszéde
Ha fehér ha fehér ha fehér
Hungarocell falakban
láng cicereg ösztövér…
Ne elveszett gyertyaszál,
legyek csípős tűzgyökér,
kanyargó villám: torma.
Sikítok ha számhoz ér…
Kanyargó villám: torma
Örök tűzgyökér-forma.
152
Hogyan találkozhatnánk ha…
Játék négy jelenetben
Személyek:
FÉRFI
CITERÁS
NENŐ
ARANY
NŐI HANG
I.
FÉRFI
„Hogyan találkozhatnánk ha…
Folytasd. Nem hallod? Folytasd, ismeretlen.
„Ho-gyan-ta-lál-koz-hat-nánk-ha…
Jön. Hisz egyszer el kell jönnie, ha késik is.
Lépteimet akkor hozzáigazítom az övéihez.
És közvetlenül közelről:
„Hogyan találkozhatnánk ha…
„Kérdezhetnéd, ha végre megszólalnál…
Beszélj hát! Most te következel.
„A napfénynek fülcsengés-hangja van…
Folytasd. Egésszé e félbetört sorokat
egyedül te kerekítheted.
Csak te tudhatod, miként lesz teljessé
a papírlapként eltépett éjszaka,
a töredék szöveg kerekded vallomássá.
Magam már csak szavakat követő
szavakat nem felejtek nem felejteni.
Csak zsúfolt, világtalan vonat folyosójára,
csak papírlap-hersenésre és kezekre
emlékezem S egy citerára
CITERÁS
És a citerán két
száraz öreg kéz, csak azok tudják már,
hogy náluk is vénebb citerás kezei.
Bárki más hihetné, mondom, akárki:
darabidőkre keze eredt az éjszakának.
És ha egy-egy vénfajta citerás
még akad is imitt-amott elvétve:
egy-ugyanaz mind: a vén éjszaka, s nem változik…
153
FÉRFI
Velem szólsz öreg?
CITERÁS
… miként magad sem változol.
Csellengj bár itt a pályaudvaron, nagy idők óta
váróteremben, peronon, az utolsó vonat érkeztéig,
ugyanaz vagy: megátalkodott, ki magában beszél,
holmi kezekről… Vagy nem is kezekről?
Ne szólj közbe!
FÉRFI
Szót sem szóltam, öreg.
CITERÁS
Kiáltottál volna torkodszakadtából:
találkoznunk kell itt meg itt! megállj!
FÉRFI
Kiről-miről fecsegsz?
CITERÁS
Hitted, pulya, hogy álmodol.
Ébren mégis csak akkor voltál. Temérdek utas.
Da-da-damm, da-da-damm… Úgy bizony. Valahányat
bóbiskoltatja – nem citera – vaskerék-dana.
FÉRFI
Vonatfolyosó. Éjszaka. Sötétség. Nincs arca.
Csak keze van. Őszibarack-tapintású meleg keze.
Kéz-keze-kéz. Mintha kezéből kéz virágzana.
CITERÁS
Két kéz-halacska úszkál a kabátok sűrűjében
egymás felé, meg-megérintik egymást, szétriadnak,
köröznek, simúlva simogatnak – halak nászi tánca –,
s végül megülnek-telepednek a tengeralatti
citera húrjain. Vékonyka pendülések: szerelmet vallanak.
Már megszólíthatnák egymást, de félnek, mert a szó
riaszthat is; kiálthatnának, ámde túlcsordultak.
Minden valótlan, mi nem citerául mondott
kéz-beszéd. Két csókolózó kéz, s a csók:
éles pendülés.
154
FÉRFI
Magamhoz rántom őt öreg!
De ott tehénkedtél, ott kornyadoztál bóbiskolva
behemót faládán közöttünk citerástól, akár
lehugyozott elsárgult kóró!
CITERÁS
Hazudsz, pulya.
Nem volt erőd, bátorságod ölelni-ébredezni.
Kezek búcsúja midőn elkövetkezett
s a citera jajdult helyetted? Akkor?
FÉRFI
A riadalom kaptára voltam. Zúgás. Bizsergés.
Csupa: „nem lehet. Nem, hogy soha többé,
ne lássam őt… – Most hol keressem?
CITERÁS
Csíptél volna ki darabka húst nyakadból,
s nyomtad volna markába! Vérednek ízéről
hamarabb rád ismerne, toklyó! De te…
kapkorásztál csak, turkáltál a zsebedben,
láttam én! előhalásztál holmi cetlit,
száddal s félkezeddel tépted ketté,
hogy jobbkeze az övét szorongassa addig is.
Magad helyett adtad. A címedet talán?
FÉRFI
Verslap felét. Félsorokat. Leszállt.
a vonatról, rápillantott, összegyűrte s dobta.
Nincs folytatás, öreg…
CITERÁS
Meggyőző álom és lakályos
akár az anyaméh, s nincs kedved ébredezni.
Kéz a kezet könnyedén elbocsájtja. Megragadni
citerát, iront, kalapácsnyelet számára üdvösebb,
pengetni, firkálgatni, kopácsolni – egyre megy:
a fontoskodó álmot választjuk, magunkat óva ébredéstől.
Mégis, ha könnyű kéz felnyitja szemedet,
nincs vagyonod más, csak kicsiny álom-cédula,
abból tépsz cafatot ajándékul a fölébresztőnek,
vigye. Nem a kezedet s vele magadat adod,
de esélyeket a véletlennek, toklyó…
Ha nem álmodni nem mertél, – keresni merj!
155

Minden kimondott félsor után citera pendül.

FÉRFI
„Hogyan találkozhatnánk ha…
„Kérdezhetnéd, ha végre megszólalnál…
„És most is míg kimond…
„Fekszem, mögöttem fekszel a …
„Megyek, mögöttem lépdelsz…
„Sarkon fordulok: sehol…
„Ha hátranézek hirtelen…
„Ne mondd, hogy velem…
„Végre légy, ha voltál és …
CITERÁS
Folytasd megkezdett történetedet,
jómagam rég az álmot választottam.
Vagyok, mint az a sűrű anyagú
fekete csillag, kiről tudósok mondják,
szökni magából fikarcot sem enged,
S ha még kívánnék is találkozni…
FÉRFI
Kivel?
CITERÁS
Vele, aki majd útbaigazít… feléje
elpendülő hangjaimat magamhoz visszarántom,
s fogva tartom, itt kvártélyomban, itt,
az örökös jelenben. – Eridj.
II.
NENŐ
Tudtam, hogy jössz, fiacskám. Vártalak
Vagy talán nem is vártalak. Énhozzám valahány
fiacskám, lánykám visszajön. Olyanok vagytok mind,
akár azok a picike izék, tudod, amit ott
egy gomolyagban táncolnak… Muslicák!
Stty! valaki közibük suhint, szétsittyennek
és újra összetáncolódnak egygomolyagba. Kérsz? Kérsz.
Egy kortyocska jó köménylikőrt fiacskám,
mert fiacskám vagy, nemde? és én az anyácskád,
vagy netán a szeretőd? he-he…
156
FÉRFI
Azért jöttem ide… és pontosan ide…
NENŐ
Jó-jó!
Ne hápogj, bolond nem vagyok. Vegyük például,
hogy is hívják, mondd, azt a hosszú szőkét? A barátodat?
Aki egyszer egy kiránduláson fennen így:
„Barbara néni, a szád, akár egy tűzszázlábú!”
Firnyákos, mi?! Bár csókolóztunk volna.
Gyhorshan! the! ökhöllel! a hátamat püföld!
Köhögnöm kell khe-khe… Úgy-úgy, te koskobak…
Ha köhöghetnékem volt, lapigatnotok kellett
itt-ott. Hát hogyne emlékeznél…
FÉRFI
Egy lányt keresek. Nem tudok róla semmit…
NENŐ
Mondom… Szét hiába fröccsentek, akár
bolha-csorda, ha közibük köpnek, visszatértek.
Tévedsz, ha hiszed, hová szétpattantatok,
ott kint éltek, álltok, ültök, járkáltok igazán!
Frászkarikát! A valóságban kép meg név meg cím
meg hang vagytok, kik itt laknak énvelem.
Másként miért járnátok vissza hozzám? He?!
A világpáston, kint, hiányzik magva lényegeteknek:
sok nagypofájú tojáshéj gurdulgat erre-arra,
a sárgáját keresi mind, belül üres.
A csírát én őrzöm: képetek, hangotok satöbbi polcomon!
Sorjáznak lajstromok, magnótekercsek, dossziék,
telefonkönyvek, címtárak, üdvözlőlapok, akár a magvak
oltárra való görögdinnyében. Mit akarsz?
El nem kallódhat senki. Mit keresel te itt?
FÉRFI
Sötét volt. Vonatfolyosó-éjszaka. A kezét,
Csak azt ismertem. Se arc, se hang, se név, se cím.
Csak negyedrét papír. Firkantva rá együgyű versike.
Kettétéptem. A fele nálam… Csupa kezdetek…
NENŐ
A fele meg nála… Csupa zárlat, csupa vég.
Illő volna, te koskobak, az alkalmas tekercsről…
khe-khe… Ühsd a hátam! … a hangcsinálást hallanod.
Tekercs pörögj, szülj szerkentyű, te meg figyelj.
157

Citera-akkordokat hallunk magnetofonról.

FÉRFI
Citera?
NENŐ
Ne hápogj húsom! Nem hallottál még citerát pönögni?
FÉRFI
A vonaton… ott… egy öreg citerás…
NENŐ
A vonaton? Öreg?
Ha fiatal is, akkor is öreg, a hangszer maga vén,
és aki rajta penget, hozzávénül a húros-fához,
akár vonaton játszik tücsköt, akár másutt. Vonaton?
Az mondod: vonaton? Csak hallgasd tovább.
FIÚHANG

magnetofonról

Barbara néni, tegezz, Barbarám!
NENŐ
Most következik. Csóknyi csönd. Te mafla!
Tegezz te is, csókolj meg te koskobak. Netán
köménylikőrt kérnél, vagy másfélét? Másféle nincs.
Igaz is, babám, a jó kömény elfogyott…
FÉRFI
Hosszú csönd.
NENŐ
Tüstént meghallod, édesem, fülembe mit susog
a kisgané úgy húsz… ugyan! … negyven év multán.
CITERÁS

magnetofonról

Ha cseréltünk is szájat vagy ágyékot.
S én te voltam, s te én, a kézben bíztam mindig,
a kezemben, mert nem kézhez vonzódott –, húrhoz.
Föllázítsam a tenyerem? Törjek citerát? Késő.
Alkalom híján a lehetőség? Zérus.
FÉRFI
A citerás… a citerás…
Ki játszik itt velem?
NENŐ
Veled történhet csak a megtörtént?
A lányt keresed, vagy a firkált, széttépett versikét?
158
FÉRFI
A kettő ugyanaz.
NENŐ
Tehát? Félversedhez a másik fele kéne?
hozzá a hang, a hanghoz a név, a névhez cím, címtáramból,
a címhez valaki-leány s a lányhoz kellesz te?
S ha én vagyok az, akit keresel? Csókolj meg, tücsköm,
s átváltozom leányocskáddá, akit keresel…
FÉRFI
„Hogyan találkozhatnánk ha…
NENŐ
khe-khe… Ököllel, barom.
A hátamat püföld… Úgy… és most hallgasd tovább.
Kezdődik – kezdődik? –, kezdődött – úgy neveztem –
a félverselgetés.
ARANY

magnetofonról

… S még ráadásul, ahh! romantika,
egyszóval töksötét volt…
NENŐ magnetofonról
Ne fecsegj, a verset mondd, Arany.
ARANY

magnetofonról

nem váltunk el egymástól soha.
FÉRFI
„Kérdezhetnéd, ha végre megszólalnál…
ARANY

magnetofonról

… de nekem ez már nem elég.
FÉRFI
„A napfénynek fülcsengése-hangja van…
ARANY

magnetofonról

…első emlékem s azóta velem vagy.
FÉRFI
És most is, míg kimond…
159
ARANY

magnetofonról

…om ve-lem-vagy jól tudom.
om… om… Melyik szóról hasadhatott le: om?
NENŐ

magnetofonról – énekel

om-om-omm
iri-iri-om-om-omm
om-om-omm
dili-dili-om-donn-omm
NENŐ
A zöngeménynek vége, nincs tovább.
FÉRFI
Fekszem, mögöttem fekszel a…
De hol? A fűben tán, szalmából font sötét harangban?
A lányt Aranynak hívják?
NENŐ
Hát érdekel? Ha dolgodat el nem omogtam volna,
versikéd folytatását, mit kezdenél magaddal, koskobak?
Hazakullognál akkor is, és pfű-pfű az ágyban,
kásafújás reggelig, s a kis tojáshéjacska,
a keljfeljancsi újra gurdigálni kezd
FÉRFI
A címét akarom!
a lány címét, akit Aranynak hívnak.
NENŐ
Üsd föl, fiacskám, azt a lajtstromot, a kékfedelűt,
egy űzekedni vágyó sárga kanca képe ráragasztva,
kiollóztam a lótenyésztők vaskos albumából,
azt üsd fel, s vigyázva meg ne hágd a kanca-donnát,
rózsaszín maslis-szalagos dosszié; benne megtalálod.
III.
FÉRFI
„Hogyan találkozhatnánk ha…
Folytasd! Egésszé e félbetört mondatot
egyedül te kerekítheted… Arany…
ARANY
Ki maga, mondja, miért tegez és mit akar velem?
160
FÉRFI
Semmi. Mondtam. Szétpukkant. Egy régi játékot
kívántam játszani. Ahogy ma mondják: „kétszemélyes játék.”
Az egyik fél elkezd egy mondatocskát…
ARANY
… és folytatja a másik.
FÉRFI
Neandervölgyi kisiskolásoknak beszéd- és értelem.
gyakorlat, unatkozóknak mihaszna játék, hogy unatkozóbbak
legyenek s unalmukat megunják, Bocsánat.
ARANY
És ha én,
mondjuk, szeretnék effélét játszani?
FÉRFI
Folytassa. Tehát?
ARANY
Hogyan találkozhatnánk ha… a Délisarkon valamelyikönk
hosszú gleccser két jéglapja között,
napestig jégteremben föl s alá járva azt szavalná:
hogyan találkozhatnánk ha…
FÉRFI
Ne gúnyolódjon.
ARANY
Ez már válasz?
FÉRFI
Nem a szövegemnek csupán egy megoldása van.
ARANY
Aligha játék, ha játszótársunknak túl szűk utat szabunk,
s ha mégis: afféle „zöldre mindig kék következik.”
FÉRFI
Unalmas? Nekem nem.
ARANY
Talált-e bárkit, aki mindig
– mint várja – csupán a magának tetszőt válaszolja?
161
FÉRFI
Őt keresem.
ARANY
A játékos létezik?
FÉRFI
Egyetlenegy.
ARANY
Kíváncsi lettem.
FÉRFI
Vonatfolyosó. Éjszaka. Sötétség. Lámpa nincs. Talán.
álltomban elaludtam. De kezem… A kezem kezet talált.
ARANY
Egy lány kezét?
FÉRFI
Csak én kérdezhetek! S ha nem
lódít feléje válasz, meddőn időzöm, bár a világvégén,
vagy közepén: nem vagyok. Mi mást mondhatnék…
„zöldre sose kék”, a bizsergető játék, a nyomozás
rossz elárulása. A türelmetlenség: stratégiám. – Tűnök!
ARANY
Ne még! Ha újra kezdené…
FÉRFI
„Hogyan találkozhatnánk ha…
ARANY
– – – nem váltunk el egymástól soha”
FÉRFI
„Kérdezhetnéd, ha végre megszólalnál…
ARANY
… de nekem ez már nem elég”
FÉRFI
„A napfénynek fülcsengés-hangja van…
ARANY
…első emlékem, s azóta velem vagy”
162
FÉRFI
„És most is míg kimond…
ARANY
…om, most is velem vagy jól tudom”
FÉRFI
Fekszel, mögöttem fekszel a …
ARANY
Mögötted? Már nem.
Előtted állok… om-om-omm… Itt vagyok.
FÉRFI
Harang. Aranyharang. Arany. A fülem zúg. Arany?
Azt hittem róla, összegyűrte. Félvers, félpapír… Eldobta,
elfeledte…
ARANY
Nem. Nem dobta el. Elveszítette – igen.
De várt és várt. Alkonyodik. Az ablak előtt asztal.
Teáscsésze. Üres, de benne mégis naptea. Arany.
Érinteném, megfognám – és távolodva eltűnik. Magamban,
igen, magamban mondanám akkor- mondanom kell – mit is?
„Nem váltunk el egymástól soha” – szomorú vagy?
Miért?
FÉRFI
Mert megtaláltalak. S most új történet kezdődik.
A bizonytalan lett bizonyos, a lehető: való
Szalmából font laza fülcsengető harang érccé változik.
És kong halálomig. A hűség ijesztő.
ARANY
Kong, igen. Akár a Nenő dobozaiban meg polcain
az összes lehetséges név meg cím meg hang, minden volt
s lehető esemény: harang. De te meg én kiléptünk.
Mi: MI VAGYUNK. Cserbenhagytuk ottani jeleinket.
Sorsod volt eljutni hozzá.
FÉRFI
A citera küldött. A citerás.
ARANY
A citerás?
163
FÉRFI
Csodálkozol?
ARANY
A magam csodálkozásán csodálkozom.
Hogy megszólítottál… Hogyan találkozhatnánk ha…
S amit már azonnal tudtam: féltem érteni.
Elgyávulásomért bocsáss meg, és hogy elraboltam
magunktól néhány percet.
FÉRFI
De lehetek-e, aki ott és akkor…?
Ha itt és most veled s általad valaki más vagyok?
ARANY
Az is ez is te vagy.
FÉRFI
Nem váltunk el egymástól soha?
ARANY
Vonatfolyosó. Éjszaka. Sötétség.
FÉRFI
És citera.
ARANY
Igen. Citera.
FÉRFI
Darabidőkre keze eredt az éjszakának.
ARANY
Keze az éjszakának?
FÉRFI
Halk pendülés, majd hangra hang.
ARANY
A citerás. Valami dalfélét pengetett.
FÉRFI
S a kezed.
ARANY
Kezedben.
164
FÉRFI
A kezünk hol bolyongott?
ARANY
Az éjszakában.
Két tenyér bezárta külön éjszaka: éjszaka bolyongott
éjszakában.
FÉRFI
De igazság-e az igazság, ha híja van?
Ha csak, mint félvers, félpapír?
„Megyek, mögöttem lépdelsz…
Folytasd!
ARANY
Mit? Mit folytassak? A verset magad nem ismered?
FÉRFI
Csupán sorai kezdetét. Pengettél valaha citerát?
ARANY
Győztél, azt hiszed?
FÉRFI
Ki belopta magát egy történetbe,
őt győztem le.
ARANY
Győztél. Igen. És mégsem győztél.
Mintha kiverve, téli éjszakában állnék meztelen,
és őrá várok, aki magával felöltöztet. Úgy vagyok.
A történet enyém is. A reményem régen megérdemelte.
Én megtanultam várni.
FÉRFI
És Ő, az igazi, ki a félverssorok…
ARANY
… folytatását ismeri… Ismertem. A Nenőnél.
ő mondta el nekem, és csak nekem: vonatfolyosó, éjszaka,
sötétség. Sötétség – – – – – – – A citeráról hallgatott.
A papírlap fele nála van.
FÉRFI
Hogy hívják? Hol lakik?
165
ARANY
Azóta elvesztettük egymást.
Lakik? Nem tudom. A neve Tünde.
IV.
FÉRFI
„Hogyan találkozhatnánk ha…
Folytasd! Nem hallod? Folytasd, ismeretlenem!
Jön. Hisz egyszer el kell jönnie, ha késik is.
Lépteimet akkor hozzáigazítom az övéihez.
Igazítja a vakhalott! Se igazítás, se toporgás többé!
Semmi! Szemet szegezz! Üveges szemmel előre!
A sehovába! És mi az, hogy „mit akar?”
S mi az, hogy „ki maga?” Nem hallom”
Tonnányi rágógumit tömtem a fülembe!
Süket vagyok. He?! Miről fecsegsz? He?!
Süket vagyok, akár egy kiszolgált tüzér.
Néma vagyok. Nem hallod? Amit mondok, nem mondom?
Csönd van, te süket! Mi?! Kettéhasadtam?
Fele vagyok a nyolclábú-kétfejű valaminek,
aki Mi vagyunk. Talán-tán-tán, talán-tán-tán…
Ez nem szívdobogás, vonatzakatolás. Nem! Nem.
Üres, kivénhedt lajtot vernek piszkavassal
a világvégi hómezőn…
CITERÁS
Ugyancsak fölébredtél.
Vagy ébredesdit játszol úgy, hogy magadat túlébredve
az ébrenléten álmodba újra visszapottyantál,
ám a túloldalon.
FÉRFI
Hagyd a bölcselkedést, öreg.
CITERÁS
Az elkezdett történet, jaj! Kisiklott? Ütközőbak?
Zsákutca?
FÉRFI
Hagyd fogd a kulcsot. És tekerd ki
citerád csavarjait s dobáld a vágányok közé.
A húrokkal szeletelj háziszappant. Drótozz
fazekat velük. A citerád a leghazugabb jószág.
166
CITERÁS
Te vagy hazug. Hogy toporoghass körben,
mentségek után kurkászol. Találsz egy hangot,
a hanghoz nevet, hozzá címet, a címhez csapdafélét,
hurok szorítja torkocskádat s vinnyogsz:
nincs éjszaka, nincs kéz, nincs vers; a semmi van.
Jogodat eljátszottad a nagy álmodozáshoz.
Nincs visszaút. Nyomoztál? Jó. Keresd tovább.
FÉRFI
Hol a pokolban, mondd öreg?
CITERÁS
Hát tudjam én?
FÉRFI
Minden csak mintha, de semmi az. Elég –
Az az éjszaka nem is létezett. Te sem létezel.
Kitalált téged valaki, öreg.
CITERÁS
S ha ő, akár te, úgyszintén keres? És jár utánad,
talán nyomodban, hol-mikor elkésik, máskor meg
itt-ott megelőz? Cserben hagyod? keresés árulója.
FÉRFI
Ne velem játssz tovább, öreg.
CITERÁS
Pedig már itt van.
Két ember-mértékű út s idő néhanap találkozik.
FÉRFI
Itt volna?
CITERÁS
Hidd és mondd a versedet.
FÉRFI
„Hogyan találkozhatnánk ha…
NŐI HANG
… nem váltunk el egymástól soha”
FÉRFI
„Kérdezhetnéd, ha végre megszólalnál…
167
NŐI HANG
… de nekem ez már nem elég”
FÉRFI
„A napfénynek fülcsengés-hangja van…
NŐI HANG
… de nekem ez már nem elég”
FÉRFI
„És most is míg kimond…
NŐI HANG
… om, most is velem vagy jól tudom”
FÉRFI
„Fekszem, mögöttem fekszel a …
NŐI HANG
… koponyánk majdnem összeér”
FÉRFI
„Megyek, mögöttem lépdelsz …
ARANY
… szorosan a nyomomban”
FÉRFI és CITERÁS
Sarkon fordulok, sehol…
NENŐ
… senki – tarkóm mögött bujkálsz”
FÉRFI
„Ha hátranézek hirtelen…
ARANY
… elég! ne játssz tovább”
FÉRFI és CITERÁS
„Ne mondd, hogy velem…
NENŐ
…vagy, ne szólj, kerülj elém”
FÉRFI
„Végre légy, ha voltál és…
NŐI HANG

távolodik

… vagy, az arcomnak szüless meg akarom!
168
Engram
Feleim, akik autó-bogárkában
majálisos dombon zümmögtök igazán,
te Vízözön-lelkem, ne feledd el őket,
az interglaciális szeretőket
e magányosan úszó Tiszafán.
Kluzsinszky beszéde „kisebbik sógorához” a restiben
Mit bámulsz, kisebbik sógorom, addig jó, míg köpülni
tud az ember, és akinél nincs meg az egyensúly,
és akinek fáj hogy súlytalan, az egyen súlyt,
aki meg mind a kettőt akarja, az szopjon be egy korsót,
mert senki sem mondja, hogy öt korsó sörnek meg három
kisüstinek nincs súlya, és ettől, ha úgy adódik,
imbolyog is az ember, és hiába bámul rám, kisebbik sógorom,
az ember egyszerre szeretne lenni maga is meg én is,
nemcsak egyvalaki, vagy csak a másik, és hiába bazsalyog,
mert maga se tudja eldönteni: mi könnyebb: egy rókáról
két bőrt lehúzni, vagy két rókára egy bőrt ráhúzni,
na mit mond? nem mond semmit; nem tudja mit feleljen?
talán hiú? talán fél? nem akarja kiadni magát az embernek,
mert hiszi: nyelvét a kisüsti táncoltatja, száját a sör
csattogtatja, és őt magát kisebbik sógoromnak nevezi.
Igen is, nem is, de hát, kisebbik sógorom, maga köd,
felhőnemű ember, az ilyenről mondja a Mester, mindegy
miféle mester, a Mester, azaz mondaná: egy asszonyszemély
van jövendő feléd… szemeddel megcsippented, amaz
visszapillant, és mintha keresztülnézne rajtad,
és mégis, melletted elhaladóban, amikor egy cinkos
oldalpillantással már leleplezhetné magát, olyan
köpedelem-közönnyel tűnik el, hogy nincs kétség, kisebbik
sógorom, a mester így mondja: „va-la-mi be-gya-kor-lott
és el-nem-hi-báz-ha-tó-fen-ség sú-rol-ta lé-nye-det”,
és magát az isten is valahogy úgy csinálta meg,
valami ál-oldalpillantással és azt mondta: „de jó
hogy szemtől-szembe: nem, és be sajnálatos, hogy
egymásnak háttal: igen”, szószerint így mondta,
és maga ebből a megjátszott közönyből, ebből a
169
szándékosan elfuserált lehetőségből keletkezett,
mert akit akarnak is meg nem is, az felhőneműnek
születik, mindig csak majd-van, csak úgy, leszeget;
de maga sose történik meg egészen; mert igaz, hogy
az ember is, akár a köd, jobbára vízből van, meg
néha kisüstiből, de mondja csak, ki tud sálat meg
cipőt rántani a felhőre, és csontnak is miféle pálcát,
vagy mit dugjanak belé? nem, ne higgyen nekem, de ami
magából látható, az a csont meg a ruha, na mondjuk,
a szőr meg a bőr, tehát: madárijesztő-féle, és le-
fogadom, hogy magától már gatyábaszaró kora óta
rettegnek a kutyák, és ha meglátják a sok csontot
meg szövetet meg felhőt, és mindezt külön látják,
bizony ugatnak, és ezért nem felel a kérdésemre,
hogy mi könnyebb azokkal a rókákkal, csak bazsalyog
de ha azt mondom: „tudja-e, hogy kell valakit két
karral szorosan átölelni”, kisebbik sógorom máris
berzenkedik, borzolja a szőrét; ám ha azt mondom:
„tudja-e, hogy kell valakit tőből levágott kézzel
jól marokra fogni” – máris elsimul a szőre, ez már
tetszik neki, és mégis arra vár, mint minden szivárvány,
hogy valaki hurkapálcára föltekerje, mivel kisebbik
sógorom kisasszony sejtezetű, akár a vásári vatta-
cukor, azt szeretné, ha valaki elültetné cserépbe,
hogy végre legyen, egy drágalátos kéz locsolgatná,
és a csuklókon kissé ódivatú csipkefodrok ugyebár,
mint a kihörpintett korsó falára tapadt hab Ó, intézetek!
ó sósborszesz! ó matrózgallér! ó enyhe februári
torokgyulladás! ne bazsalyogjon, mindez nekem is
tetszett holnapelőtt vagy tegnapután, de én nem
varasbékával találkoztam, guggolva a káposztásban,
mint kisebbik sógorom, és a csipkét is gyönyörű
jégvirágokból csinálták a vén dilettantik, ami most
én is vagyok, csakhogy kétszárú gatyában, bocsánat,
nem akarom sértegetni, se fárasztani rossz viccekkel,
mondja, hogy menjek és én már itt se vagyok, de tehetek
én róla, hogy februárban, amikor a délután eltaknyosodik,
megállít egy csupa-jégvirágos kirakat, de nem is az
állít meg, hanem két jégvirágtalanított kukucska-
rés az üvegen, még csak nem is az, hanem egy zöld
szempár a résben, az a majdnem fekete-zöld, amiről
biztosan tudni, hogy nő szeme lehet, mint anyánké,
olyanféle, amikor apánkra haragszik a „drága oktondi-
kám”, ahogy valamelyik dédapánk mondaná, és mi kis
szarlabdák vagyunk még és lapítunk az asztal sarkán,
és anya pipás az öregre, mert mondjuk zaciba vágta
170
a mama kedvenc katufrékfát és borotválatlan is meg
részeg, de ez a majdnem felrobbanó szem, mégsem
harag-felfútta gölödin, csak a szem eleje, a szem
előszobája parázslik, a belső helyiség csupa riadalom,
nem azért, mintha az illető nem adná át magát lába
öregujjától a haja hagymazatáig a haragnak, minden
másnemű – és mondjuk félárbócra eresztett érzeményt
kiszorítva, érzemény! ez a jó szó, kisebbik sógorom,
és figyelje meg, a jó szó keresése is hasonlít a
harag mögötti riadtság lassú de biztos előbukkanásához,
amiről locsogok, amit riadalomnak nevezek, mert a
pontos kifejezés tű a szalmakazalban, és mennél
tovább keressük, annál ijedtebbek vagyunk, hátha
nincs is ott, egyszóval: riadt is az a szem, mert
aki azon a fekete-zöld gömböcskén átkukucskál,
sejti, hogy akit lát, az ködből való valaki, akit
a harag nyakon soha nem csíp, inkább szétszórja,
hogy már látni-fogni sem lehet, egyszóval: sejti-e
már, kisebbik sógorom, miféle szempár meredt rám a
jégvirágok mögül, és hogy maga meg én, én meg maga,
meg mondjuk még valaki, aki a katufrékot zaciba vágta:
egy személy vagyunk, felhőféle személy, és vau-vau-tu-tu-tu,
így a kutyák, és ahogy a mester mondja, mindegy hogy
milyen mester, lehet hogy most egy másik: ,„meglátván
titeket riadoznak az asszonyi szukák”; és akkor eltűnik
a szempár, kinyílik az ajtó és „én nézek rád te nézel
rám”, ez a helyzet, és én öreg vagyok, ő meg fiatal,
és ő halottnak lát, és én látom, hogy ő még szinte
meg sem született, „te nézel rám én nézek rád”, és
tudja, akkor az ő szemével láttam magamat: csupa csont
meg bőr, meg szőr, feketén világló szagtalan irdatlan-
ság és köd és idekint tél és BONCTEREM: IDEGENEKNEK
BELÉPNI TILOS, nem láttam, de esküszöm ez a tábla volt
belülről kiakasztva az üzletlakás ajtajára, és mielőtt
kilépett, hogy keresztül iszonyodjon a csontjaimon,
illedelmesen kopogott, kikopogott, vagy bekopogott,
mindegy, és a nézéséből éreztem, hogy Arankának hívják,
mert különlegesen fájt, ahogy keresztülnézett rajtam,
mintha köves szénrög gurulna át a fejemen, és nekem
az Aranka név egyenlő kövesszénrög és magamban
Aranyoskának becéztem, hogy ezzel is meglágyítsam,
ne hasogassa úgy az agyamat, de nem sikerült útját
állnom, megakasztanom, átsüvített rajtam, a szeme
kétcsövű pisztolyából önmagát lőtte ki valami mögöttem
terjengő célpontra, aki maga volt, kisebbik sógorom,
magát pillantotta meg rajtam keresztül mögöttem, a
171
hozzá illő ködfigurát; és most értem csak, ahogy itt
ül előttem és bazsalyog, de szintén keresztül néz
rajtam, hogy maga meg őt keresi rajtam keresztül,
vagy talán már látja is, és én csak ablak vagyok,
vagy inkább távcső, és maguk ketten rajtam át
fürkészik egymást, ki tudja melyikük látja kicsinyít-
ve, melyikük fölnagyítva a másikat, de ez alig érdekes,
mert én segítek: itt a lakáscíme, a fényképe hátulján,
tessék, fogja, kisebbik sógorom és menjen utána, de
gyorsan! még mindig itt van? Fizetek!
Döcögő idő
Százzal döcögnék s egy fenyvesnél talán Ő:
„gyerekeim!!” – és karjait kitárja
– fehér ing cukorspárgából font nyakkendő
lila félcipők –
sarkánál „keim-keim-keim!”
sipítja egy béka
Felszáll
kitárt karokkal
„a pópa volt? jel? valami prédikátor?”
feledkezem a motorról fékről
(kilométernyi csöndet sír a társam)
Történt halál kétszeres halál „szeress!”
vacoghatnék, mivel fenyves
súgni kezdő szél belőlem süvítő? merre? Bataillon!
megküzdeni egy elgázolt békával e helyt lehet-e?
(Mindezt csak kigondoltam: – – egy elgázolt békával,
a dies irae dies illával
ekkor és itt nagy monstrum-másával aki csak döcög –
nagyságos idő hitvány futásával)
172
Utolsó vonat
Az utolsó vonat utolsó kocsija peronjáról
mozdony iránt kilőtt puskagolyó
– az általános relati-
vitás hogy éretted vagyok
s te érettem?
vitás hosszas ezüstben és fehérben
egy tejüzem félfele a vonat ablakából
„nagy tartályos autó hátrál anyukám”
Állunk – nincs idő
valaki elkobozzák
Tej vagyok én meg büdös olaj meg kitérő
Hőmérő – – – – negyvenegész – kettő
Állunk – megindulunk
vitás hosszasan és fehérben
Odahalálékozgatnám
hozzád
Beatrix monológja
Táskámban kotorásztam. Hova lett az egyszem
nyugtató tabletta?
Mert aligha kerített akkor körém fülelő őzeket
és havas házikókat „Kellemes Karácsonyi Ünnepeket”
kívánó levelezőlap, és el nem zsongított
de sebesített a sebes, és megalázott a lassú beszéd.
Téli napforduló napján másodosztályú presszóban,
kevéssel záróra előtt, ahol magányosan,
vakfoltos tükrökben barnaragya-verte
két-három arcommal találkozom.
Táskarádió recsegősen mondja:
„Attis Attis Attis illetlen s tiszta báj
téged csúfolnak ők nevedtől zeng a táj…”
Repkényt kívántam én is,
körültáncolják éjjeli fehér lepkék,
vagy még inkább hópehely-örvényben csonka fenyőágat,
s hogy tűjével meghitten malacka futkározzék,
asztal alatt, még karcsú lábam szára körül.
Zsibbadok, fények sárga szivárványlásában,
mivel könnybelábad a szem, mivel sírni kell.
173
Szemközti maltersalátás falról lecsordogál
a plakát-Csontváz, kámzsája barna vitorlája is,
és alóla az alkohol hajótöröttjei az ágas vasfogas
iránt sodródnak, ahol fekete télikabátban
néhai aranyszőke-Én,
mondom: néhai aranyszőke-Én
összeölelkezve ülök néhai
delfin úsztatta Arionnal, vagy Kluzsinszkyval… kivel?
Tudom is én!… Nem látom, mivel sírni kell…
„…Szép muzsikusok a fenyők
Őszesti szélben zengik ők
A karácsonyt a régit…”
Egy szürkeszemű odahajol

Ne szólj bele! – az életemet úgy rontom, ahogy nekem tetszik! ahogy Turbucról mesélek nektek, a kuvaszomról, bor mellett, este, egyre dadogósabban, mondom „Turbuc finom”, bizonyisten, hidd el, még a málnát is megette a tenyeremből – ne szólj bele! – téged sem érdekel, engem sem – nevess csak nevess! – úgy mondom, ahogy nekem tetszik, Turbucról vagy a nagyapám gyertyáiról, hittel hitte, a gyertya olyan mécses, melynek edénye önmaga, és a szeme kimered, hogy Európa térképét, az Atlaszomat ollóval miért vágom körül „dilinós te! – már a kollégám is mondta – te meg mért akarod a Földet összezsugorítani? Hogyan kerüljünk egymáshoz közelebb? bújjunk egymásba?” – kacsint is, nem bánom ha nem is figyelsz ide, ha dilinós vagyok is, holnap is elbajlódom a mosatlannal, a szeméttel – ne szólj bele! – nyugalmat, azt adjatok nekem, egy félévet, míg gyógyíthatatlan anyámat is eltemetem. …látod, mondom-mondom, pedig meglakolok a marasztalásért, a gyöngeségért ma is, igen, hogy silányka mesékkel hajnalokig tartóztatlak benneteket, máris szuszogsz, ne tagadd… és ha most valódi gyíkbőr cipőben, kisminkelve, vagy mezítláb flitteres ruhában grasszálnék a TV-ben, tizennyolc éven felülieknek? kit sértene, ha foghegyről odavágnám, „ az életemet úgy rontom, ahogy nekem tetszik!” vagy locsognék Turbucról-gyertyáról-térképről? vagy hogy mindjárt elalszom? de mondd meg előtte, te mondd meg hova legyek? – ne szólj! egy szót sem! – ezt a fekete göncöt meg levetem, holnap is, levetettem tegnapelőtt is –, nem baj ha sírok? sírni jó volt akkor is, a töltésnél is, amikor Turbuc loncsos hátán a cigányka gajdolászott „dalekám-dalekkám csi dukal to jilo” – ne nézz ide, fordulj el! – ha nem látsz is, azért még vagyok, vagyok mert fázom, reszketek mert vagyok, nehogy elbőgd magadat már te is! csucsujja te, … az édes álom pillangó képében… apolgassál már te nyavalyás!

174
Krúdy Gyula emlékére
Dohos huzatban papírforgó… vagy afféle…
öreg Bohus úr tágas pincéjében
a királyhordó csapjára tűzve
szivárványcsíkosan forog, ha forog…
Fehér-boltíves szobában odafent
klavír-akkordok s valaki Réka
vagy az a másik lengyel-nevű lány
vak Mikoló bácsinak újságban olvasgat
asszonya Valeri most is lapátra piszkol
a cementkád mögött az udvaron…
És vannak csibék meg sokan Irmuskák
meg rokkák s fogason zsíros kalapok szarvasgombák
„mikor barackbefőttet loptunk a padlásról”
– ők mesélik a garamvölgyi hronkák
mivel halinacsizmás angyalok –
s 1886 május 11-én vadászkürt harsogott
s lövészegyletből gangos Matheidesz Dániel
„szöget lőtt osztó nélkül” – sör csorog…
sssss a papírforgó a királyhordó csapján
szivárványcsíkosan forogton forog…
Gyors
…és önmagunk elől újra megugorva
már nem pata-, fakerék-törte utakon
beton-futószalagon műanyag járdán álltunkban robogunk
elágazásnál szökellve farolva
bámészkodáskor is gyakorolva
a térdrugózást a rúdugrók puha esését
velünk lódulnak a szél öreganyjánál vénebb hegyek is
kipattanva a földből megindulnak a villanypóznák
s mint kutya a vizet rázva magukról a göröngyöt
sietős gyökér-százlábúvá változnak a fák
meginognak a próbababák összeborulnak a kirakatban
és hanyatt-homlok a házak drótostól-csövestől
valahány alvó ágyastól nekiszánkázik a falnak
nem ébred álmában ócska biciklit hajt
jár keze-lába paplana fölcsúszva egygubancban
hullámzik derekán
és tetű a leggyorsabb autó is muzeális
175
mozdonyok vánszorognak lassabban mint a vakvágányok
kiszakadva a kőzúzalékból s megindul a sín is alattuk
hernyótalpak a talpfák és külön a kőzúzalék a kavics is
kő-kövön görögve mint a hegyomlás patakja
és rétegenként a mély talaj alatta agyag a márgán
morzsolva morzsolódva csuszamlik
mintha forgó kerékben vele
egytengelyű forgó kerék-
ben vele egyten-
gelyű forgó kerék-
ben vele
egy ten-
és szüntelen szembe-szél
könnyes szemek majd szemüvegek
mindenirányú-rohanat kavarta szelek
hátszelek oldalszelek széltépázta szelek
szalmavirág- és karbolszagú szelek
forgószelek és szél-elegyek
és tüsszentés takony és megzavart orr
vonítva futkosó kutyák
sose valahol
nincs valahol
nincs itt csak odább
és mégodább az odább
sóvárogj most ha van most
kétökör fara mögötti bakra
lehunyt szemhéjad barna pázsitjára
vetíts anyaöl-forma nyugágyat
képzeld magadat is oda
lábujjhegyen közeledsz
kifordul az öl felpúposodik az ágy
mintha valaki a csíkos vászon alatt
láthatatlan heverésző tápászkodva fölállna
közeledsz
lábait kétfelől maga alá kapja a nyugágyad
emelkedve csattog a tartó keresztléc a rovátkát taraján
s hirtelen előre-hátra kirúg
és megiramodik előled az ágy
szemedet kinyitod
már nem is állva robogsz
lépteid önmagukat szaporázzák gyorsuló betonon
már mindnyájan rohanunk
kerékpárra kapunk majd motorra satöbbi
és mindig satöbbi
úgy csattan el a találkozás mint a pofon
már fölgyorsított magnetofon csicsergése a köszönés
176
az érkező máris távozó
eldobott sziréna hangja a kiáltás
odavetett szó pincébe zuhanó glisszandó
és van
aki futamló betonon már nem nyargal karikázik
süvöltésből csiripelésből oldalt kiveti magát
zuhan az első vele-repülő székesegyház fala tövébe
két kézzel fogódzik a villámhárító vezetékébe kiszögellésbe
fülét a tömör falra tapasztja hogy dobhártyája mögül
ős kő-csönd kiszorítsa a lármát
a kő is zuborog
szemcse bolyhok rohamoznak
alaptól kupoláig összecsapnak
mikro-ütközetek arcvonala végigpásztázza a falat
oda-vissza egyre sebesebben
kitüzesedik a fal
nem fal csupa szikra
függőleges izzás robbanás molekula-dörej
s a kőnek hitt robajlást fülelő fül fekete hézagába
betör a ropogás forróság gerjeszt koponyát
örvénylenek a szem előtt infravörös karikák
és táncoló rácson át hömpölygő füstoszlopnak
tetszik odakint a torony
égő olaj a vér fölgyorsul a szívdobogás
fortyog a csarnokvíz kitágul kétszeresére hízik a szem
a tekintet a tűzfölösleget lövelli szét
mint bőrünk szakadatlan párolgása mint leheletünk
széllel könnyebbít az iram
a szüntelen szembe-szél
örökös a koranyár arasznyira a bőrünk felett
s párolgó szikrázó nővel rohanva párban
száj-szájon ágyékon-ágyék rátapadva az ágyra
tűhegy-pillanat az orgazmus a csírák találkozása
ocsudsz és hirtelen hízó vulkán
dagadó idegen has taszít le magáról
csúszol verejtékes lejtőn lefelé
visszanézel a magzat már nincs odabent
deresedő fejjel rohan előtted
s akivel együtt-feküdtél már az is idegen
s korhad repedez az ágy
darázs tora a szög ribizlibokor a deszka
de ég a röpülő bokor is és belehullt a darázs
nincs szülőszoba
nincs temető
magad vagy az apád és a fiad
nincs se Én se Ő se Magad
177
sose volt elképzelt nyugágy se muzeális mozdony
se székesegyház se kétökör fara mögötti bak
még látja a szem a pörgő búgócsiga-eget
a körkörös fénycsík-csillagokat
fák szivárvány-szalagját op-art városokat
aztán már nincs mit látni
nincs látni mivel
látvány és szem egyetlen rohanat
sose voltak színek
csak örökmozgó Az
vízből csinált magának tükröt a víz
s a vízben nézi a víz a vizet
Bútormúzeum
Fejsze szekerce gyalu
tánca óráján
szűnik a leveles ág-
szél-párbeszéd,
böngészd holt nyelv jeleit:
politúr máza alatt
elliptikus
fagörcsök metszetét.
Bodzaanyóka
Holott keskenyebb holott bogasabb
teste hőudvara közepén
magából egyre keskenykébbet lakik
darázs szimatolta szoknyájából
rejti lukas csontjába a lángot
szél ellen
s szökik a kertbe ki
lila húsa bogyói közé
sípcsont-gyertya világnál
eszelős-óvatosan
lopja elmúlt nyara hitvány gyümölcsét
előle aki már odabent
aki már várja
teliteljen a tál.
178
Búcsú
Arcom parányi torzképe
szomorú szürke szemgolyóban.
Ez volt a búcsú.
Szemtől-szemben is láttam a hátad.
Alig domborodó teknő.
Az éjszaka.
Kétszárnyú tilalomfa.
Ha föl nem vonyít két párzó macska
nekidőltem volna
a lapockádnak.
Rekviem barátomért
Szende Károly emlékére
mintha várnálakmintha még jöhetnél
cseng a balfülemvakablak rezeg
veri a holdfénynoha dél és harang
sűrűbb a nyálvan aki émelyeg.
veri a holdfénybádogtutajodat
hullaház jegéncseng a balfülem
jég-pörc se mozdulmégis elhajózol
dél van és harangtalán rekviem
vakablak rezegpárkányán a talpad
konzervdobozbansárga művirág
homlokom fölöttferde eső-fésű
cirpelget atető fogsorán
veri a holdfénynoha dél és harang
öröktől fogvacseng a balfülem
mintha várnálakmintha még jöhetnél
csak én megyek el csak én érkezem
179
Férfi puskával
Férfi puskával vajszínű ruhában
lábujja bütykén feslő tornacipő
kopár és özvegy földön
áll határtalan dominón
salak fekete partján
kerek szimmetrikus teknőnek
nézi az oltott mészként
füstölgő fehér tavakat.
Valahol volt egy ház
ahol a reumás nagymama
ravatala kigyúladt.
És emléke egy motyorászó
virrasztóasszony kérdéseinek:
„hallottál-e fiam túlhevült
mészkoszorús szívet elpukkani?
akár tűzbe hajított villanykörte…”
És volt egy lány a kezében szárnya-
csattogtató kerekes famadár.
Majáliskor tűnt el örökre,
egy vattacukor-bóbita mögött.
Nézi az oltott mészként
füstölgő fehér tavakat.
A rekviem megtagadása
…ha egybegyűjthetném valamennyi barátomat, ismerősömet,
volt szerelmeimet, rokonaimat, de mindenekelőtt a halottaimat…
…nyár, érkezőben valahonnan, hazafelé elképzelem,
hogy újra föltápászkodik a jelenlétem hiányára roskadt
szobám, mintha egyre közeledő lépteimmel fújnék fel egy
beomlott harmonikát, falait lassan kinyújtóztatva,
a lakó jogán, megérkezésemmel teremteném újra a megszokott
kocka-alakú teret, ahol én…ahol én…és ekkor benyitok:
köröskörül a megizmosodott falak előtt, a hideg kályha
két oldalán, kedvenc ruhájukban ott ülnek mozdulatlanul,
tágra nyitott merev és preparált szemmel, mintegy
hirtelen megszakított beszélgetést visszhangzó csendben:
a nagyapáim és nagyanyáim, apám, anyám és állatorvos
barátom – a halottaim, romlékony zsigereiktől megfosztva,
talán kitömve, mint a madarak, maradandóra cserzett bőrük
szinte világít…
180
Nincs többé temető. Nincs parcella, sírhely és urna.
És a hamvasztókemencék ajtaját megzabálhatja a rozsda…
…miért dugjuk őket a fű alá, a kőlapok mögé, a
kolumbárium kazettáiba? miért verjük el őket a háztól?
Oszlás, hullaszag, romlás, rontás, járvány-: félelem-
daganatok, nagy sötét bogok, és ahonnan a cigaretta-
füstnél finomabb fonál előtekereg, ott a düh gyufafeje
sercen. Valóban: meghal valakid, és máris parázslasz.
Valóban füstféleség. Felszáll, szemedet csípi, könnyezel:
„nem bírom nyitva tartani…”, „nem bírok ránézni…”
„Takarodjon a föld alá! De hamar!” „Én-eleven más vagyok…”
Hevesen más: halott-üldöző, akit ha tűntével, utolsó
rándulásával szívgödrön rúg az üldözött: fénykép-őrző,
emlékét sajgással keretezem, és a távollét és az idő
nyugtató-tablettáit naponta háromszor szedem…
…felejtés…
Tágasság sóvárgója, zsúfolt valaki, kívánnád, hogy a
tárgyaid, eszközeid begubózzanak. „Míg nem füttyentek,
gömbölyödjetek össze, mint a sündisznó. Hol a tér?
Az én terem? Ide vele! Húzzátok meg magatokat!”…
Összecsukható ágy, collstok-szekrény, fölgombolyít-
ható asztal…
Zsúfolt valaki, képzeld, hogy itt ülnek a szobádban,
visszahódítva a föld alá kergetésükkel, urnába ros-
kasztásukkal nyerhető teret. Nem holmi negatív térfogatok;
test-alakú hiányukon nem járkálhatok át, beléjük botlom,
kerülgetnem kell őket, huzat multán megfésülni össze-
kuszált hajukat, letörölgetni róluk a port…
…és meg-
nyúlnak-hosszabbodnak a szobában az utak, kanyargósabbak,
ügyelni kell: a labirintussá épülő tér gyökere: fegyelem.
És a portörlő kéz hosszadalmas, gyöngéd és bonyolult
sétái feledtetik, hogy valahol, kívül e szobán, akárhol,
gesztikulálva hiányt kaszabolhatsz, a véglegesen eltűnt
hiányát: tér-fantomot…
…egyetlen ronthatatlan méltóság: a jelenlévő halott…
Olykor mozgatom őket, kísértet-jeleimet, leforgatok
egy keskenyfilmet – jönnek-mennek –, bekapcsolom a
magnetofont, hangjukat, szívdobogásukat hallgatom.
(Ha volna efféle emlék!) Fényképüket rakosgatom.
Ami volt-elevenben összefogottan és egyszerre szó-
181
lalt meg, az most szobámban – elosztva: dobozokba
skatulyázott dobozok, tér-bugyrok és lazán szétnyíló
idők:
vázában divergens virágcsokor. Talán csak úgy
halottak már, ahogyan elevenek a pergő filmszalagon:
valamennyi képe egy nála elevenebb élőnek, egy nála
halottabb halottnak…
Ülnek a székükön, de a küszöbön is, a küszöbön,
ahol az ügyefogyott Lantos megállt és hátranézett…
„Nem elég neked, ha koronként összegereblyézed törmelék-
holmijukat, apró-cseprőségeiket, a szokásaikat
helyettesítő jeleket, rálöttyintesz e kupacra valami
oltott-mész hangulatot, s összeáll a kis ól-féle, ahová
kutyahűséged behúzódhat? Nem elég róluk egy felhős kép,
vagy valami körülmargózható, de kiegészíthető, átkó-
dolható, nézhető, körül- és olykor keresztülmerenghető?
Kriptában laknál magad is? A napi átlagban tizenegy és
fél kötelmedhez hozzácsatolnál még hármat vagy hetet?
Ez mind új abroncs – és vigyázz, a hetedik úgy szorít
már, hogy kiguvad a szemed, és bevérző lencséje lassan
tárggyá, szemétre dobandó konzervdobozzá torzítja
múmiáidat, ezeket a sovány viaszos vigaszokat…”
…Nem ehetjük meg őket elevenen, nem szívhatjuk a
vérüket, velejüket… Nem hisszük az ős-transzfúzióban…

Talán tükrök…
…mintha vekkerként hirtelen ébresztene
álombéli kalandod nyomasztó és álmodban is rühellt
fordulata –, úgy térítenek magadhoz. Eléd állnak.
Hebehurgya ügyeid között felejtett lényedet e tükörben
gyerekként látod viszont: széket húz a konyhai polc
elé, föláll, matat, leveri a bögrét, – összetörik –,
megijed és ő maga is leesik…
Jelenlétükben nőnöd kell
még, nőni a hallgatásodnak is, ne csak a tiéd legyen, a
saját csönded; nőni a legmihasznább fülcimpa-vakarás-
rangú moccanatodnak is; tágulnod kell, hogy elférjen
benned, ami belőlük hiányzik: a pontszerű és mégis
hatalmas. Mert képei csak ők egy náluk elevenebb élőnek,
egy náluk halottabb halottnak…
182
Anima et spiritus absunt.
Merev szemüket ha mókusszőr ecsettel tisztogatom…
Anima et spiritus absunt.
Jelenlévő alakzatok – a távollét kukacfogú darálójába
zuhantak helyett.
fogható konzerv-emberek – az absztrakt por helyett.
A rájuk-pillantás, a kerülgetés, a tisztogatás szer-
tartása – az emlékezés, az álmok, a krizantém helyett.
A megszokás, a hullamosók rutinja, a kötelesség nyomora –
a felejtés helyett.
A „hátha ellopják, vagy elrontják őket” a „hazamegyek
és nincsenek ott” lehetősége –
a „soha nem történhet már velük semmi” bizonyossága
helyett.
A „ki lopta el, ki rontotta el őket” kérdései, a
találgatás útvesztői –
a „por és hamu” cáfolhatatlan és egynemű válasza helyett…
Ti tudjátok, ti királytetemeket lopók, és ti, varázsló-
itokat szélbe függesztett koporsóba temetők: vannak
a halottnál halottabb halottak is.
…hatalmas alvó fekete kutya gyomrából botorkálunk
a nyelőcsőbe vágott csigalépcsőn fölfelé, kezünkben
fáklya, vállunkon a zsákmány, és halljuk, valahonnan
a hátunk mögül a bádogtepsik összekoccanását, a bonc-
mester kiáltásait, a hullaszállító autók ajtajának
csapódását, a mormoló papot, a gyászhuszárok pálinkás-
üvegének kuttyogását, a halál nagyüzemi lármáját…
Már a zápfogak hepehupáin bukdácsolunk, már idedereng
a kinti világosság, fáklyáinkat eloltjuk, már hallik
a metszőfogakon túli város-moraj, már latolgatjuk:
taxival vigyük haza? villamoson? – kilépünk – és máris
ott van a mindenkori szürkeruhás esernyős-ókulás
emberke: „hova viszi ezt, kérem, a lakására? de kérem,
hova gondol, de kérem, a szokások, botránkozás, a
maga ferde ízlése, kérem, a halott az halott, a halottnak
ott a helye, ahol halott lehet, kérem, még arra is lusta,
hogy a temetőbe kijárjon…”
Anima et spiritus absunt.
Merev szemüket ha mókusszőr ecsettel tisztogatom…
Anima et spiritus absunt.
…kihalászva őket a jövőtlen egyneműből, a porból
183
hazacsempészve őket, nézz jelenlétük
nagyítótükrébe, és látod a hajszálvékony vágást, a
mikro-méretű barázdát; és hogy a halál, akár Wen-hui
fejedelem szakácsának kése: nincs vastagsága, soha
nem kell köszörülni, nesztelen siklik át az alig-hézagon,
búvik át a test bármelyik tűfokán – s a nyoma szakadék…
…nőnöd kell még… tágulnod, míg a koponyacsontod
mögé kerül, míg agyad könyvébe íródik ez a barázda –
és akkor befelé fordul a szem…
De addig a kés nyelén tömör jelképe a vágásnak és
annak, amit a penge félbehasít: ezüst emberpár ölelkezik
de közöttük a felolvaszthatatlan merő ezüst…
(De addig ne aranykesztyűt, fáslit, balzsamot, ne
virággal, tujával, márvánnyal álcázott deportáló
táborokat; belátást, jó konzerváló anyagot, elszántságot,
új mumifikáló módszereket!)
Holtak postája
Üzenetes levélkét
boríték feltöretlen
„a címzett ismeretlen”
öreges kocogással
kis kukac-kuncogással
szállítjuk oda-vissza
mint négy keréken ringó
ódondad postakocsik
e kürthangjukat vesztett
kénsárga tulipánok.
184
amíg a föld forog
Ki!
„kiment a ház az ablakon…”
Szájon át kizuhanni magunkból
szoba négy fala közé
embernyi semmi bent reked.
Ablakon át kiugrani szobástúl
utcára ki az ég alá
szobányi semmi
szobányi semmiben embernyi semmi
bent reked.
Felhőrésen át kiröpülni szobástúl az utcástúl
ki a határtalanba
utcányi semmi
utcányi semmiben szobányi semmi
szobányi semmiben embernyi semmi
bent reked
A határtalanból kiröpülni határtalanostúl
szobástúl utcástúl
ki önmagába
míg a semmibe rekesztett semmi
s az abba rekesztett semmi
messze-messze
sehol
Két lábra áll
Lökni mellső lábbal el a szimatolt szilárdat.
Lökni a hátsó láb alá.
Legyen maradandó végleg két talp alatt.
Homorú ívben lezuhan az ég.
Iszkol a látóhatár.
185
A hátról félfele leszakadt.
A tarkóntúliból valaki
átnyilallik az arcelőttibe.
Kapok utána.
Nem szájjal.
Ötujjas-körmös összezárul.
„Maroknak” nevezem.
Nyitom.
Kifordul belőle
összegyűrt folyékony mellső
lábnyomom.
Hüvelykujj és a mutatóujj találkozása
Kiválik a sorból a hüvelykujj kihajol,
torlaszt barázdás dombot,
tenyérrengés.
Előredől,
mint vágtázó meggörnyed,
vállán szaru-csuklya,
érző begyével tapogatózik,
bókol a kisujj lába előtt.
Majdnem galamb-szabadság,
már-már súlytalan.
Fölmagasodik, jár-kel a tenyér egén,
botra tűzött napja
a négy másik ujj
bordáján fölröppenő boltozatnak.
Hívja-csábítgatja a mutatóujjat,
a nála magasabbat,
hogy lassudan elközeleg.
Megvan a nászajándék.
A megcsippentett gyík.
186
Beszámoló a röplabda leütésének pillanatáról

Három aprózott, kívülről befelé kanyarodó lépteddel nem valaki közeleg majd osztóvonaltól-hálóig puhán, a pálya határait oldalgással és nagyjából kijelölve, de a hirtelen támadt színvakság, a fokozódó viszketés, a bőr-alatti vakarhatatlan; s a szemközti adogató kéz döndülése a labda hátán – ha van háta a gömbnek –, van –, de nem is az közeleg: a döndülés fel-, és elrezgő visszhangja a test üregeiben, miközben a színekre érzéketlen szemed látóterét áthasítja a hamar felgyorsuló egynemű kemény-szürke gömbbé tömörülő volt-pepita; de mindez máris megtörtént – a következőben a bekövetkező következik, vagy bekövetkezhet, mert nem az előtted eléd föladott labdára ügyelsz – az, valahol mögötted levágódóban –, de a dobbantás pillanatára-pontjára, ahol a megfékezett, lágy-fogású, már-már pepita gömb arcod elé tálalva megjelenik; és a dobbantóláb kitámasztása, a megfeszülő musculus peroneus longus három hátrahagyott léptedet is magához rántja, s velük együtt valamennyi, e három-lépést megszülő sokszázszor gyakorlott három léptedet is; és e léptekbe szétszórt, átcigarettázott éjszaka-töredékeket is, amikor a tréner-kiterítette mérnöki pauszpapíron megszerkesztett szektorokat már izmaid érzékelték-nagyították az elkerített hengerelt salak nekik megszokott méretére; és a dobbantásban ama sokszor három lépést követő dobbantás is ott van, minden begyakorlott lépted elkísér, sereg vonul át fahídon – „általmennék rajta” –, és a peronoeus longus feszülésének csúcspontján, mintha a mögüled induló labda sodorná röptében maga előtt – érkezőben a tarkód felől, és mégis a testedben –, hallani véled valóban a „ki s ki népei vagytok?”, Haj, a magyar népe!” dallamát-ütemét, de inkább emlékét csak: valami tamm-ta-ta-ta-ta-tamm bujkál-bizonytalankodik benned, és most csak benned, mert igenis, most egyedül vagy, jóllehet mikro-villanatra, míg valami izmon túli izom sejti, hogy csontot és inakat becsapva és fölülmúlva, a máris-itt-a-pillanatban magasba lendülő könnyedséggel és mégis már-már gyilkos eréllyel egyetlen gyors és összefüggő mozdulatsorral egyszerre kell megcáfolnod történelmi apályokat utánzó játék-stílusokat, edzői stratégiát, legjobbnak vélt védelmi szerkezetet, mulasztott edzést, hanyagolt mozdulat-elemet, mindig mindenütt jelenvaló őslazsálást; s a foszlékony felhőszerű tudást – az izmokon túli izmok felelősségét – máris szétszakítja a hátralendülő kar, valamint a teret is körkörösen szertehessenti; nincs más, csak a szemed-sarkából felmért végtelenségből alámerülő vászonfehér csík s a hirtelen eléd vágódó négy kifeszített sáncoló tenyér, vaktükrök, hogy bennük csak úgy lásd magadat, mint a saját térfeledre bombaként visszapattanó labdát; kiáltásnyi, lélegzetnyi idő négy tenyérnek, egymáshoz igazodásra; fölemelkedtedben, a hígneműre talpalva és róla is el-, följebb rugaszkodva, mindez álomszerűbben lassúbb: a nyújtózkodás majdnem kényelmes póza a musculus pectorális maior megszokott sajdulása, mintha földre rántattatásod előtt előnyt adna, rászedne, a magát ugyancsak lustának álcázó gravitáció, hogy föntlétedben a holtpontodat megelőző pálya-ponton, hordozó rakétaként váljon le rólad a tested is, s ez ezerszer(?) gyakorolt mozdulat megszerkesztettsége és szabadsága legyen valami pithagoraszi momentán-derű, a testet elhagyó, a tömegből kifosztott testből kilövődő, náladnál s vélt magasságodnál magasabbra 187felvágódó ariel derűje, a merő lebegés káprázata, valami angyali intellektus légmunkája, képesség s a horizont süllyedésével növekvő lehetőség, hogy a négytenyeres páros sáncot csípő-kar csellel holtpontodon kicselezd, míg tovább foszlik a röptödben látás által szétszivárványló s valahogy megpuhult tér – s mégis határozott pontokkal teli, melyekről el nem dönthetni, valóban e tér-szivárványon át, valóban látod-e őket, az edzői geometria kijelölte neuralgikus pontokat a rőtesnek tűnő (vagy rőtesnek tudott?) salakon, hová az ellenfél egyike – a beállós – csak a leggyorsabb, de abban a másodpercben sikerrel alig kecsegtető – mily nevetséges itt és most, és akkor és ott a szó: „kecsegtető” –, hátát meghorzsoló salakon-csúszással érkezhet meg időben, a kétségbeesettek „csakazértis”-reményével; de ez a lehető csakazértis, mint a már sejtett győzelem negatívja – karod előrelendülőben –, áttetszőségében is szilárd pont a talpad alatt, mintha ott, a magasnál már hihetetlenebb magasban, vékony röntgenlemezre hágva, s azt elrúgva vennél lendültödben még leheletnyibb lendületet, hogy szinte hallod: a te időd a leütő s a védő, reflexeitek gyorsaságán mérhető ideje kettéhasad, mint a megfeszített csúzli egyik sokéves fáradt gumija, míg párja, mint tellvilmosi íj húrja kitart, hogy még a látóhatáron túli szivárványló almát is lepuffantja –; s még mozdulta előtt érzed a másik megkésett reflexét – akár a részegeké –, s máris szétválik a két remek – támadó és védő – idő –, „tizenegyest védeni nem, csak rosszul rúgni lehet” – s míg aszinkronban, – már tenyered centruma alá süllyed a négy zárt védő-tenyér, szétnyílik, s mint négytornyú katedrális hajója, a magasból hirtelen letekintve, beroggyan –, eltolódott pálya-pontjai kézközepeknek – s te mindezt szivárványosan- és mégis mikroszkopikus pontossággal mutató kilátótornyodból, e momentán-pontról – de végülis a „mit érdekel, hogyan és hova” könnyedségével, de mesterlövészi pontossággal – a balczói ihlet virtuális angyalai mozgatják csukódat-forgódat –, ellen-csípőcsellel közösülve a végtelenséggel, megtervezhetetlen és éppen ezért néma csuka-diadalordítással látod mindez légiesen evidens 2×2 –, lágyan, igen gyengéden, mintha alvó kisfiad hasonlíthatatlan aranyfüst-haját simogatnád, és mégis nemzet-megtartó a labdát, igen lágyan, nyesve-simogatva pattintod közvetlenül és védhetetlenül, le a sánc mögé, a salakra, hogy semmi melldagasztó fölény, semmi öröm, csak állati (vagy angyali?) szomorúság, inkább a bánat kísértése –, az követ aláhulltodban, s homlokodra arcodra szemereg, mint pofozott labdáról szemedbe a salakszemcsék; s talán kielégült lennél, ha ez volna a mérkőzés utolsó pillanata, és nem kellene értük és helyettük, akik vállon csúsznak a salakon érted és helyetted – és ha adódik, magad is – megismételned – igen, most árva Sziszifusz vagy –, s ki tudja hányszor még! – ugyanezt ugyanúgy, és hátha még gyöngédebben, még magasabbra ugorva.

Forgató
Pehelybe burkolt óra
meg tollseprű-virág
a fejbúbod forgója
kavarván tér porát
188
Örvényben ha laktam
körhinta volt e tó
tölcsér- meg kúpalakban
Ikarusz-forgató
Lefelé fejjel forgás
forgók ha összeérnek
s röpül a haj mint forgács
fejbúbbal taps az égnek
Prológus
Vagyok – item: non existo,
nem kívánta bár a histo-
ria öljek félpofányi
kenyérért; rögeszme-hányni
kellett az agy böndője,
mivel igen falt a dőre
geométer-filozófok
szava-szövő eszme-pókot,
csípős húgyú stil-varangyot,
pragmatikus kapcarongyot,
ízes táppal elegy masszát,
csalfa tézisek cafatját
békóstolta, s ó-palackját
elménk gyomrának e csáva
feszegette – s kiokádta.
Ámde nem is erről… Cirka
vezessen az irka-firka,
rímmel, kocával vagy kannal,
vers-lénián enjambement-nal,
s legyen mindegy: ösztöke
piszkál, és hogy vesztek-e,
nyerek-e, s hogy eggyel több
szög szurinkál, rúd bököd.
Vagyok – item: non existo,
néha fölfútt kávészacskó,
belső nyomás eltikkasztó,
külső nyomás elfárasztó.
Sejtem, itt bent sokan vagyok:
sas-félék meg gyík-alakok,
Szentistván meg szarospista,
hosszú szöktetéskor lusta,
kétballábas futbalista,
189
s többen buzgón félszegek,
meg egy hőzöngő keszeg,
ki a vízből midőn kicsap:
horogra harapó bicsak,
s ha bugyborol s éhen pampog,
vízbe nyomott bal vakondok,
s fölszállandván buboréka,
csak horgász mond: heuréka!
De másom, ki e szót várja,
latolja interpretálja,
csak mondi: ha a puska nagy
– ócska trükk jön! –: apus kan-agy,
Eger várából kiöklel
muskéta forma tülökkel,
kishonából szép szó-köpet
dönt törököt ólom-löket…
S van teljében, kinek bitó
nem áll, lassú lány-csábító,
faros-mellyes kisasszonyka
rikáltató atombomba,
kani-léte csepp-alakban,
tágulékony hús-falakban
özönvizes térbe hull,
ősanyánkba bevonul,
Noénéba, ki bárka,
deszka-asszony hasába,
hol az ősgalamb burukkol,
s ahány négylábú, berukkol,
s Gordon Pym, a tengerész,
mondja egyönk – s kb. kész…
Ezt az mondja, aki másik,
míg sokadik énem sásing-
ben tocsog a csicsogóban,
nem igaz ám! nem is ott van!
s ezt ő mondja, az, amelyik
tizedik vagy kilencedik,
ki a penna csikkjét rágja,
rím kell, tehát kitalálja
a sásinges nyolcadikat,
aki nincs, elfeledt alak,
(tehát már ma temethető,
mint befőttesüveg-tető
kuka-bödönybe tehető
sárgalátos műanyag,
törpe-cintányérnyi mag…)
S mondja valamelyőnk: itthon,
190
– mivel kevés a bonhomme –,
ha levetvén gatyát-inget,
akkor bizony mint heringek
– lágy olajban herings fillet –
lökdösődünk egymás felé,
összepréselten vagyunk,
egymás előtt a húgyunk
(gyakori, hogy serbedlivel
terhes alkar el-elível
orrom alatt s konyha kövén
vonul telides könnyedény,
pörkölt-faló szánk alatt
bűzös falat elhalad).
Mondom: vagyok – non existo,
nem kívánta bár a histo-
ria öljek félpofányi
kenyerért, de mint Gvadányi
borzalmatos Rontópálja,
miguláját hogy babrálja;
nem kívánta kacsazsíron
csuszinkáljak, de papíron,
s nem is bősz trombita-rottyra,
jóval inkább kitrákottyra,
s kedvönk szerint, mint nő bodza,
rubrikákon össze-vissza,
pókásszon a filozófok
könyveiben eszme-pókot
Unom… Vagyok jónéhányan:
kis tüsök a ló véknyában,
akad zöngő langaléta,
hamar-szája szó-muskéta,
estelente mondja: költő,
s általában elöltöltős
puska, hosszra préselt fickó,
huzagolt furatos kuckó,
hosszúdadra cuppantott orr,
meredező csöves vektor,
ki ha elsül: kék azúrba
egy lövéssel beleszúrva
magos égbe durrantott bumm!
– reductio ad absurdum…
191
Amíg a Föld forog
Buffo misztérium hangokra
in memoriam Dylon Thomas
BORÍZŰ HANG

… meg honnan a fenéből kerülnek elém ezek a combok? Már combja van a tölgyfának is meg fara a templom-toronynak? És valaki odafönt bepelenkázhatná ezeket a vizelő furcsaságokat is… mert alighanem esik az eső… Ez is csak arra jó, hogy a halottak húsát kimossa a temetőből a kukoricásba… Ott meg csak nő és nő a dudvaféle virág… Mereszt akkor rózsaszín szemet, akár a gyereksegg… És dudál is. Hallják? Dudálnak a virágok, meg locsognak össze-vissza…

VIRÁGOK
Kicsi csiga kicsi csiga
temetői fűzfaszár
villás fejű arasznoka
síkos talpú csíkos vár
cupp-pá-csi
sipp-pá-csu
özönvízi tésztaforma
tengermélyi zúgattyú
henteregj a hintőporba
legyen szarvad jószagú
FÜLES MINT CSECSEMŐ

Oá-oá-oá ma-ma-umi-á-oá

ORVOS

Itt a gyerek! Megvan a gyerek! Derékig sárga, mint a répa, a képe meg vörös, akár a cékla. Megvan a gyerek! Én mondom, a kövér doki! Jöhet a víz meg a hintőpor!

CSIGA
Lepkék méhek bogarak
csúfolódó virágokon
csiklandóska virágokon
ha jóízű por akad
szívjátok a csövetekbe
csövön át a begyetekbe
begyen át a torba tarka
192
por omoljon tarkabarka
ezt mondja a csiga maga
viragpor
hintőpor
kell a babafarba

Darázs-zúgás fortisszimó

DARÁZS
tátika bazsarózsa liliom!
Itt a kandarázs!
Megnyitni a bögyöcskét a szívókámnak!
Na, virág-Mancik! Ide azzal a porral!
VIRÁG

Takarodsz innen, te posztó-fütyülőjű viasz-pofájú zúgattyú!

FÜLES

oá-oá-oáoá!

CSIGA
Szívjátok a csövetekbe
csövön át a begyetekbe
begyen át a torba tarka
por omoljon tarkabarka
virágpor
hintőpor
kell a babafarba
VIRÁG

Mit bíztatod ezt a szopókás dögöt, te nyálházi, te öreg Csupi csiga nyúlós unokája! Nem adom a poromat!

CSIGA

Kell a babafarba, a testvérkém farába, mert a baba olyan mint a csiga, a fülecskéje mélyén pici csiga csavarodik és én szeretem a testvérrel teli fülűeket.

FÜLES

oá-oá-oá-oá! ma-ma-ma-umi-á-oá!

ANYA

Oá-oá! Oázzon a világ minden babája, mert az én fiacskámnak is oázhatnékja van!

Kórus csecsemő-hangokból, gerjesztve

193
CSIGA
Megjött hát a baba
fejében a velő
síkos csavaros ábra
ilyen volt vén Csupi ősöm
legutolsó álma
házához hasonló
szarvához hasonló
síkos is meg csavaros
jaj a szegény öreg Csupit
a vízfenék zavaros
kotujában bekapta egy márna!
ÖREG CSUPI

visszhangosítva

Hulla lettem onokám
elébb víz majd pára
leköpettem a földre rosseb a márnába!
Hulla lettem onokám
szopnak a virágok
gyökerükben mint a víz
vagyok lekvár csiga-íz!

A csecsemőkórus fölerősödik

ANYA

Csendesen, pulyák! Csitt-csitt! A világ minden kölke fogja be a csőrét, mert az én kicsim aludni akar!

A kórus zár.

ORVOS

Nocsak! A sírásó és a szülésznő házasságának gyümölcse most olvad el az első saját-álmában, mint szappan a vizeslavorban. Mit álmodhat?

FÜLES

(gyerekhang)

Fülembe csúszik az öreg Csupi csiga
lembe-lembe-lembe bóbitája
ínyem közt kipottyan a számból
a rét minden buta tátikája
ÖREG CSUPI

Rosseb a márnába!

FÜLES
Hamba-hamba-hamba fülembe
csúszik vén Csupi leves barackja
194
szürcsölgetem az édes tengert
újra bezárva a langyos palackba
ANYA

Tüsszenteni fog.

ORVOS

Dundi-bandi höcc-höcc!

FÜLES

Virágszagot szimmantok… ck-ck-ckba-ckba

ANYA

Megfázik itt kint… a napsugár is satnya, meg kehes, mint a kofák lova.

FÜLES

ck-ck-ckba-ckba

CSŐRCSINÁLÓ
Én vagyok a Csőrcsináló
Fogreszelő rokona
éles-béles gyilkos-bilkos
horgas pengés koponya
FÜLES

Mit akarsz, te Csőrcsináló? Én még félig alszom.

CSŐRCSINÁLÓ
Tüsszents ki az orrlikadból
szirmot bimbót virágot
megnyuvasztom szekercémmel
mindegyikkel kibánok.
ANYA

Mindjárt pityeregni fog.

ORVOS

Dundi-bandi höcc-höcc!

FOGRESZELŐ
Én vagyok a Fogreszelő
Csőrcsináló rokona
négyagyaras fűrészfogas
sárga tigris-koponya
FÜLES

Mit akarsz, te Fogreszelő? Mondom, hogy félig alszom.

195
FOGRESZELŐ
Kergesd ki a fülecskédből
Csupi csigát, hogy a szám
eljátssza a ropogósdit
síkos nyálas derekán
ÖREG CSUPI
Röhögök rajtad, Reszelő,
rég meghaltam – rosseb a márnába!
FÜLES

Oá-oá-oá-oá!

ANYA

Felébredtél, porontyocskám? Akkor a világ minden pulyája ébredjen fel! Kezdődjék a nyivákolás

Csecsemő-kórus – forte

ORVOS
Dundi-bandi bőgj te is
sír az összes kisgyerek –
csak a virágok nyavalyognak.
VIRÁGOK
Híj förtelmes a bőgés
fáj a szárnak a szagnak
vad gyökerek pörsennek
álla csúcsán a tavasznak
Híj förtelmes a zúgás
darazsak mocskos combja
izgatott csapatunkat
ganajos földre nyomja

Hatalmas darázs-zúgást hallunk.

Híj a szemérem sajdul
dundi fejek legelésznek
jönnek a legdarazsabbak
kelyhükön heverésznek
CSŐRCSINÁLÓ ÉS FOGRESZELŐ
hegyezünk és élezünk
szerelemre vértezünk
srűű-sitty srűű
Csőrcsináló Fogreszelő
196
forgácsolunk hántolunk
kanit kocát
bizony összepántolunk
FÖLD

Én vagyok a Föld! Megérkeztem, gyerekeim, a Tavaszpontra! Most aztán mindent, ami belefér!

ÖREG CSUPI
Szétmálltam onokám
istenigazából
fából kukucskálok
béka valagából
CSIGA,

sírva

Bácsikám… Jaj, szegény Csupi bácsi…

FÖLD
Megérkeztem a Tavaszpontra! Ne gatyázzatok, gyerekek!
Gyerünk, ami belefér!
SÍRÁSÓ

Ilyen estét se láttam! Rugdalóznak meg köpködnek a halottak. Nincs olyan sírásó kívülem, aki ilyet látott volna. Én sem, pedig régóta erigetem a csontot meg a bőrt meg a szőrt a gödörbe lefelé! Megyek megnézem a kisfiamat. Viszek neki csigaházat, kecskebogyót, kakukkfüttyöt, virágot! Ezt e! Itt is tépem.

VIRÁG

Ne cibálj, te vén hülye! Tüskekovács, szúrd meg a bütykét!

VIRÁGOK
Jajjaj-ajjaj-jajjaj
Kit letépnek kit learatnak
kik abaraknak összeharapnak
s spenót a pulya-hasba leszédül
bűz csurigál rá a fogkeféről
Mégis a bimbós mégis a száras
csapjuk össze gyökérnyi bokánkat
fejjel közzel csáppal előre
macska fal így a friss libabőrbe
odvakon át szár-szarv-tekeredve
nyújtózzunk ki a zöld levelekre
föl-le föl s le a békaragacsba
mint szerelemkor a vér a kakasban
197
FÖLD

Ooá-oá-oá! A szentlábát! Megkergültem én is!

FÜLES

Sírtam-bőgtem eleget, meg szoptam is. Meguntam a tejet a hasamban, meguntam a hintőport a fenekemben. Nagy vagyok én már, számolni is tudok. Egy-kettő-három-négy…

SÍRÁSÓ

öt-hat-hét… Tizenhárom fodor van a szoknyámon…

ANYA

Mi van veled, apa? részeg vagy? Berúgtál a temetőben?

SÍRÁSÓ

Gyere mama, csináljunk másik gyereket. Ez már nagy és még mindig nőni fog, akár a gyík farka!

FÜLES

Hú, de gyorsan növök, meg tágulok, mint a disznóhólyag, ha beleszelelnek!

FÖLD

ma-ma-ma-umi-á-oá

SÍRÁSÓ

Gyere, mama, csináljunk gyereket!

ANYA

Na, nyughass már… Ne itt a gyerek előtt.

SÍRÁSÓ

Mars ki a kertbe!

ANYA

Eridj ki, fiacskám, játssz a kertben csigával, virággal… Húzd meg a cica farkát.

VIRÁGOK
Mégis a bimbós mégis a száras
vágjuk össze gyökérnyi bokánkat
fejjel közzel csáppal előre
macska fal így a friss libabőrbe
FÜLES
Az ágyon túl a kerten innen
döglött macska lóg a kilincsen
Megyek, vágok fakardot és úgy odasomok a virágok fejéhez,
hogy kereshetik egész éjjel a kerítés tövében.
198
VIRÁG

Jaj! Már az apád is megkopasztott! Ne csépelj te nagyfülű!

FÖLD

oá-oá-mam-umi-á-oá! Itt hentergek a Tavaszponton!

CSŐRCSINÁLÓ ÉS FOGRESZELŐ
Ni, a székfű a kölök
kardja előtt könyörög
derekad bár kard vagdalja
mégis rajta torokír
ugrálj ugrálj
mit számít ha
elsápad a klorofil!
FÖLD

Gyerünk, gyerekek! oá-oá! Ami belefér!

Gongütés – elrezeg

KAPORNAGY

Álljon meg a menet! Ezt én mondom, a nagy Kapornagy, a lágyszárúak törvényhozója. Álljon meg a menet.

Temérdek fékcsikorgás hallatszik

ANYA

No, fiam, megérkeztünk. Az ott, kint a főváros, ez a nagy tetős vonatház meg a főváros főpályaudvara.

FÜLES
Hír-sörényes reklám
szentséges féldecik
faros-mellyes pulykák
kora következik.
KAPORNAGY

Álljon meg a menet!

ANYA

Nana, fiam, nem azért hoztalak ide világot látni, hogy elkapasd magad. Se reklám se pulyka se féldeci. Lakatold csak le a torkodat meg a sliccedet.

KAPORNAGY
Fardobáló pöttyös békák
üzekedő gyöngyvirágok
zsigerízű hullám-járta
ikra-pásztor zöld hínárok
199
Minden aki él és mozog
tőgyfej puspáng porzó bibe
minden akit fertelem hajt
párja tyúkja fenekibe
Írmag vető vad gegyülnök
násztollnok és tarajozó
lágy csöveket indulatos
hullámzással olajozó
készítem a ketreceket
a súlyt meg a nehezéket
minden bujálkodás ellen
meghoztam a fedezéket!
ANYA

Fiam, óvakodj a rossznőktől meg a jóbarátoktól. Itt ez a lánc, rajta egy kis szív, akasztd a nyakadba és gondolj az anyádra, ha effélék megközelítenek.

FÜLES

Jó.

KAPORNAGY

Álljon meg a menet! Fölolvasom az új szabályzatot, amit egyenest a háromcsillagos égi konyak-generális okádott égnek meredő kaportenyerembe egy márciusi éjszakán, míg ti, csigák, virágok, macskák, pulykák üzekedtetek.

PULYKA

Én, a legfalánkabb pulyka, csak annyit mondhatok, hogy megette a fene az egészet, ha Kapornagy úr felolvas.

KAPORNAGY

Egy. Mindennémű szárnyas ketrecbe kerül, minden hal akváriumba, minden virág cserépbe és eladatik. Záradék. Ne legyenek idegen ketreceitek, cserepeitek, akváriumaitok.

FÜLES

Zutty! Búcsúcsók után, elindulok a Körúton. Előre, mint a háromkirály, akiket felpiszkált a csillag.

KAPORNAGY

Kettő. Patkányok, egerek, pókok, svábbogarak, molyok, lepkék, kiknek a falak likai, a padlók rései, a fiókok zugolyai és az egyéb enyvszagú, zseb-szöszmötös, pormacskás, morzsás, terpentin- és tökmagszagú eresztékek megnyittattak, pusztuljatok el forróvíz klór- és lúgözön által, vagy rátekeredve a partvis keresztjére.

200

Három. A szombat-vasárnapi nagytakarítások eredményeképpen és zabálások következményeképpen valamennyi növény és állat zuhanjon a szemetesvödörbe, a kukába vagy a reterátba.

Fékcsikorgás

SOFŐR

Az anyádba! Nézz szét avval a nagy ökör szemeddel itt az út közepén!

FÜLES
Majd elgázolt a marha,
míg a farom vakartam
itt az út középen
hej de itt az útközépen!
KAPORNAGY

Négy. Tiszteld a falánk embert.

Öt. Hagyjátok magatokat leölni. Nem utolsó, sőt kitüntető dolog jégszekrényben, vázában hűsölni, mikor olvad az aszfalt és a kisasszonyok tipegője beleragad.

VIRÁG
Kék vázában virítani? Túróst!
Poshadt vízből szívni napestig
való az ilyen szari kapornak
ha a molyok tüdejére borulnak
és köpetükkel torkig eresztik!
KAPORNAGY
Ne hepciáskodj, te bűzfapoéta-virágom!
Olyan randa muskátliszagod van, mint az érett asszonyok
hónaljának.
FÜLES

Végül benézhetek ide a templomba is… Itt jó hűvös van.

FÖLD

Hóha, virágocskák! Nem kell becsinálni! Kapornagy úr csak jártassa a száját, én Föld ammondó vagyok, ha ti elrohadtok is vázában, cserépben, a kölykeitek tovább élnek!

FÜLES
Kyrie kyrie eleison
az eszemet a pénzemet eliszom
aztán ballagok a körúton
mert ma éjjel nincs hol aludnom.
201
BÁDOGAGYÚ DÖME

Mit karattyolsz, hapikám? Ki vagy, he?

FÜLES

Mi közöd hozzá! Az anyám szülésznő, az apám sírásó.

BÁDOGAGYÚ DÖME

Én Bádogagyú Döme vagyok.

Megutáltam az egyensúlyszervet
ki az embert mindig visszafogja
a fülbéli babalabirintust
beáztattam kilencdeci borba.

Jó, mi? Most találtam ki. Munkát keresel?

FÜLES
Dolgozni holnap az se rossz
de jobb a sínre köpni
s ha elcsúszik a villamos
a szemébe röhögni
Majd csöndörögni másfelé
hol zsírban ég a lángos
csikk-füstön át a szájba lép
egy jó korsó világos.
S a kátrányszagú reterát
szép csészéjére állva
csak bámulni a falon át
nők pőre fertályára
Majd aludni egy matracon
ha ebből elég mára
és kapaszkodni Absolon
torzonborz hajába.
KAPORNAGY

Hat. Molyok, pulykák, mindenféle szirszar bogarak…

FÖLD

Elég már ebből, Kapor!

KAPORNAGY

De a fenébe is! Bármerre nézek, mindenütt parázna saláta meg szabados tökinda, kedve szerint tejelő pitypang! És a sok baromfi, kedvére grasszáló, ketrecet fumigáló szárnyas!?

202
PULYKA

Én, a legfalánkabb pulyka, csak annyit mondhatok, jobb lesz ebből a rohadt ketrecből mennél hamarabb lelécelni!

Baromfi rikácsolás

BÁDOGAGYÚ DÖME

Hallod a rikácsolást, hapikám? Ez itt a Nagyvásártelep. Ettől a sivalkodástól úgy begerjedek, hogy cefrébe vágnám az összes szárnyast és pálinkát főznék belőlük!

Jó a pulyka-pálinka
kicsinálja a gyomrot
rá egy pohár kacsamust
nadrágodat megoldod!
FÜLES

Nézd a kurva pulykáját! Kimászott a ketrecből! Ott vágtat e! egyenest a Dunába!

PULYKA
Én a legfalánkabb pulyka
örvényfészekbe huppanok
a toll a szárny lazán kioldva
és azt mondom hogy jónapot
Szemem jeges gigámon át
ha víz folyik ha pára
embert többé nem hizlalok
nem fekszem asztalára
KAPORNAGY

Hét. Ne lopjatok! Ne fosszátok meg az embert combocskátok, májacskátok, szagocskátok élvezetétől!

PULYKA
Kapornagy úr te vén csülök
légy tepsi alján kozma
én vízben felhőn üdülök
s a földben szerteosztva
ÖREG CSUPI

Hallgasd meg az öreg Csupit

Hulla lettél pulyikám
szopnak a virágok
gyökerükben mint a víz
lekvár leszel pulyka-íz
203
FÜLES

No, ez a pulyka is beadta a kulcsot. De meg kell hagyni derekasan csinálta, akár egy nyakon csípett anarchista.

BÁDOGAGYÚ DÖME

Ne beszélj hülyeségeket, amikor nincs mit falnod, nincs hol hálnod! Hallgass a barátaidra. Itt is jön egy haver. Telipofával zabálja a kolbászos kenyeret. Majd ő eligazít. Én meg megyek az anyámkínjába.

HAVER

Köll egy kis kolbász?

FÜLES

Adhatsz.

HAVER

Te! Ha ilyen veszetten zabálsz, a ló is meg a disznó is üvölt fájdalmában, akiket a kolbászba beledaráltak. Forgasd azt a falatot a szádban, ott ahol zápfogak dudorodnak, meg nyál siklik a gyomor hacacáré redői felé.

Kolbászból nyerítek
ízes ló-darabka
csapdosnék farkammal
zápfog-darazsakra
DISZNÓ
Kolbászból sivítok
Ízes disznó-miszlik
mit tehet a malac
ha már szertefoszlik
HAVER

Tudod-e, öcsikém, hogy én mi vagyok?

FÜLES

Tudja a fene.

HAVER

Mondok egy éneket, találd ki abból.

Kezemben szög vagy roppant
forgácsot hántó ropánt
és ébenfában tipli
mint négerszájban kifli
Majd spirituszba nyomjuk
204
a politúros rongyot
s ki tüsszenteni merész
az elkapja a fűrész

Az utolsó sor helyett azt is mondhatod: megeszi a penész.

– Nos?

FÜLES

Asztalos. Én meg…

Az anyám csecsemős
az apám hulla-csősz
majd leszel valami
mondták – ha nagyra nőssz.
HAVER

Azaz nem vagy senki. Gyere asztalosnak.

BORÍZŰ HANG

Én kezdtem ezt az egész cécót. Mostanáig csak hallgattam. De menjünk már tovább! Az élet is folyvást előrefele lódul.

Mifenének annyit beszélni. Ennek a kölöknek is meg kell érkeznie az ágyék a kéz meg a fejkorszakba.

KAPORNAGY

Folytatom. Nyolc…

FÖLD

Menjünk tovább! Senki se kíváncsi, sem a nyolcadra, sem a kilencedre, sem a tizedre, sem a sehányra. Mérgemben mindjárt le is keverek neked egyet!

Mennydörgés hallatszik

HAVER

Hú, az anyját! Micsoda zivatar kerekedik! Szél-meg szagözön! Húzódjunk be ide a bútorgyár kapuja alá!

FÜLES

Zimm-zumm! Istenfejből pattantyú, hagymahéjból kopoltyú! Ez ám az égi-légi bolhacsárdás!

HAVER
Tökrészeg volt
a fater
akkor csinált
engem
úgy jött mint a
205
zivatar gatya nélkül
ingben
Babot ettem
nap mint nap
vasárnap is
babot
a fűszeres
babot is
csak hitelbe
adott
De a babba
kolbász lett
mint csík a sport-
száron
gólt rúgok meg
feneket
s hízik a kol-
bászom
VIRÁG

Idi-idi hangarét!

ÖREG CSUPI

Rosseb a márnába!

Brühühü-brehehehe

PULYKA
Tikmony-pulykamony
abból lesz nagy csipp-csipp-csipp

Szélzúgás, csipogás, sivalkodás

ROBBANTÓ RÉZMUS

Csend legyen. A nevem: Robbantó Rézmus. Foglalkozásom: gyújtogató. Azt mondom, hogy csend legyen. Ha tovább tomboltok és nem fértek a rekes bőrötökbe, felrobbantom az összes elevent és holtat. Még a svábbogaraknak és a poloskáknak se kegyelmezek. Én a nagy fekete semmit akarom, köröskörül, ameddig a szem ellát.

KAPORNAGY

Ezt mondom én is, Rézmus úr. Meg kell regulázni ezeket a nekieredt gegyülnököket, parázna irmagolókat, fenenagy életkedvűeket. Maga csak bánjon el a kétlábúakkal, én meg kinyírom a négylábúakat meg a lábatlanokat meg a gyökeres-töveseket.

206
ROBBANTO RÉZMUS

Stimmt, oké és fasza. Dologra fel.

KAPORNAGY
Jó Rézmus úr majd robbant
Kapornagy úr parancsol
a törvényhozók lába
kiomló vérben pancsol
A téglakuckók rabját
majd meglepi az éhom
vagy kikészíti egyből
a durranó salétrom
Az írmagot a kedvet
csavarjuk piszkafára
fölesküdvén a semmi
nagy lyukas csillagára
ROBBANTÓ RÉZMUS

Jöjjön a szárazság! Reves gerincével reszelje csak a szájat a nyelvet a torkot a gyomrot!

Pestis nekik trallala
gügyögő kis kolerát
sztereotíp nyavalyát
terjesszen a reterát.
FÜLES

Mit akarnak ezek? Kedélyes pasasoknak látszanak.

HAVER

Kedélyesen kitépik a belünket és elgőzölik a vizünket. Gyújtogatnak-robbantgatnak.

BORÍZŰ HANG

Ne bámészkodjatok, hé! Felnőttek vagytok! Megérkeztetek a kéz- meg a fej-korszakba! Vigyázzatok, hogy a súly essen belétek!

Vezényszavak-fegyverropogás

ROBBANTÓ RÉZMUS

Kezdődhet a kiszárítás-hadművelet.

KAPORNAGY

Brekegj, vartyogj Béka-Jeremiás a kútban. Hirdesd a nagy gerincreszelő elközeledését! Hirdesd a kiaszott ráncos gyomrot, a hangszálak száraz, nyáltalan pattogását.

207
BÉKA JEREMIÁS
Keri-ree-kiá-kiá
ker-re-kiá
tövegült id-fánál
víztelen kölyü csörgő kolokány
Apa-marcangon síva kocódik
kiderekíttak besötétegültek
ker-re-kiá
kitolult magzat holta-hallják
párolog vizük fölösük
Jajmangók-bajmangók
hova csempül a szív
hova csurigál a vér?
ingyenke-ungon csontiga-börlők
ker-ree kiá-kiá
keri-re-kiá!

Egy mulató belső zaja – zene

ÉNEKESNŐ
Itt a töveg a föveg
hijjá-mijjá
a löveg
Szügyön szúrva a házak
hijjá-mijjá
bombáznak
FÜLES

Miféle lepratelepre cipeltél?

HAVER

Nem hallottál a Hortenzia bárról? Itt dudorodnak a székre azok a pulykák, akiknek a bugyijában minden nap harang kongat.

ÉNEKESNŐ
Víz sincs már a Dunában
hIjjá-mijjá
előre a nagyhordóba
pálinkába ginbe borba
utánam!
KISSZAJHA

De bitang lánc csüng a nyakadról! Még szív is van rajta.

208
FÜLES

Van nekem még bitangabb, de az nem csüng ám!

BÁDOGAGYÚ DÖME

Nini, hapikám! Idejöttem én is forgatni lapogatni a sejhajokat, sodorni-pödörni a didiket. Gyere ciceréljünk együtt!

BÉKA JEREMIÁS,

az ének dallamára

Keri-re-kiá-kiá
keri-kiá
tövegült
Id-fánál a víztelen
keri-kiá
köhölyű
ROBBANTÓ RÉZMUS

Tüskekovács, Fogreszelő, mindenféle árusok, uccu demoralizálni a tömeget!

KAPORNAGY

Úgy van, Rézmus úr, ezt mondom én is. Uccu, kopaszra seperni, hamura pörzsölni a földet, aztán pajszerrel verni szét szilánkra!

FÖLD

Hát még mi a radai rossebet!?

1. ÁRUS

Gyufát, lottószelvényt tessék.

2. ÁRUS
Kezdődik hej az irtás
naftalinból rézgálicból
nagy a választék!
Kezdődik a felhajtás
bogár-jajtól tücsök-bajtól
zúg a fiók meg az ajtó
sír a rés az ereszték
Vegyetek hát naftalint
arzént sztrichnint heroint
égessetek ágat
holnapután mint a barmot
titeket is levágnak!
209
ROBBANTÓ RÉZMUS

Megy ez, mint a karikacsapás.

KISSZAJHA

A barátod elaludt. Talán nem tetszik neki a mütyürkém?

HAVER

Tisztelem a huzatját, hogy ebben a világi dorombolásban hagyta az állkapcáját kilazulni.

CSŐRCSINÁLÓ
Én vagyok a Csőrcsináló
Fogreszelő rokona
éles-béles gyilkos-bilkos
horgas-pengés koponya
FÜLES

Mi kell, apuskám?

CSŐRCSINÁLÓ
Tüsszentsd ki a múltat-jövőt
tátsd el a szád a kaput
ürülj ki a beleden át
légy visszhangos alagút
FÜLES

Jó nekem így is.

FOGRESZELŐ
Én vagyok a Fogreszelő
Rézmus bácsi rokona
négyagyaras fűrészfogas
sárga tigris-koponya
FÜLES

Mi kell, apuskám?

FOGRESZELŐ
Kergess ki a kobakodból
apát anyát barátot
megmarom és elmorzsolom
mindegyikkel kibánok
LÓ ÉS DISZNÓ
Nem jó ma miszliknek
nem kerül a földbe
üvegtálba teszik
ganéba rekesztik
210
baktériumtelep
lehet csak belőle.
FÖLD

Hrrr…krrr…

Nagy köpés hallatszik.

Én vagyok a Föld. Megérkeztem erre a hetikás Őszpontra… Akkora tócsát köpök, hogy elúszik a tetején egy egész város. Hrrr… krrr…

Robbanások

ROBBANTÓ RÉZMUS

Tomboli-bomm-bomm! Most jön a töve-veleje! Előbb csonttá, szőrré, bőrré sikerítem a kétlábút, majd szénné, mésszé, foszforrá, nátriummá satöbbi deriválom a csontot a szőrt meg a bőrt!

KAPORNAGY

Tomboli-bomm-bomm! Ez bogárnyelven, virágnyelven, csiganyelven jelenti a nagy tűzözön vakbélgyulladásos dárdáját, a szárba puhányba trehányba hulló tűz-kolbászt, amitől halálos hasmenést lehet kapni!

ROBBANTÓ RÉZMUS
Ha serceg a bogárzsír
ha repked a tégla
véritatós hamuvá
roskad az aréna
Fára tűzött testeken
kackiás hasíték
táncoltok még meztelen
szűzlány-fasírtért!
FÖLD

Gyerekeim! Itt a tűznyavalya, a pörzsláz! Az orrfacsaró füst! Hogy még az Őszponton is köhögni meg köpni kell tőle!

ÉNEKESNŐ
Szügyön szúrva a házak
hijjá-mijjá
bombáznak
FÜLES

Hijj, a ropogósát! A ház a kő a flaszter! Potyorász!

211
HAVER

Ég az utca, vágtassunk, mert minket is elvisz a rézfaszú bagoly meg a morkoláb! Nyakunkon a tüzes gerenda meg a sistergő parkett az összes sercegő poloskával! Kiabálnak még azok is!

POLOSKA
Ha a poloska főzöl
s nem élő sem halott
hát dúlnak a begőzölt
alakulatok
és halál sincs se élet
csak fene nagy kopárság
és fából vaskarika
a légység a bogárság.
ROBBANTÓ RÉZMUS

Rajta, bádogagyúak, töketlenubulok, spulnira csavarni a hangot, a villany- a telefondrótot, a vízvezetéket, az összes csövet, a gázvezetéket, az ürülék-vezetéket, valahány kéményt! Ellopni, betemetni, szétverni minden csatornát! Fölpörzsölni az ábécét! Letojni minden hírt, üzenetet!

KAPORNAGY

Meg minden emberi, állati idegpályát is! Elmetélni!

ROBBANTÓ RÉZMUS

Még a vérköröket is!

BORÍZŰ HANG

Hóha! Ne fröccsenjetek szanaszét, mert rátok dől a Semmi és agyonnyom! Le kell pofozni ezeket a tűzmestereket a természetes gyógyvizekbe.

FÜLES

Hallod?

HAVER

Hallom.

VIRÁG

Hallod, hogy hallja?

LÓ ÉS DISZNÓ

Halljuk, hogy hallják és halljátok.

ÖREG CSUPI

Rosseb a márnába.

212
KAPORNAGY

Baj szaglik a tűz mögül.

ROBBANTÓ RÉZMUS

Hiába recsegnek-ropognak, lángot nyilallnak az ajtókeretek, ugranak meg a téglák, nyílnak kopasz rések a falon a melleken…

KAPORNAGY

… ezek úgy üvöltenek, acsarognak ellenünk, mintha komondort nyelt volna mindegyik. Mi lesz velünk, Rémus úr?

ROBBANTÓ RÉZMUS

Én elrejtőzöm a múzeumba. Beállok egy üvegvitrinbe középkori kínzószerszámnak.

KAPORNAGY

Ott jönnek! Ott, ahol az az igen nagy száj habzik.

HAVER
Ott lapul a vénfütyi
melle fölött pléh-medál
alatta meg néhai
stopperórám kalapál
FÜLES

Ott oson a tébolymester

VIRÁG

Kapornagy hova lett?

FÜLES

Marjuk el a nyakaszegit

ÖREG CSUPI
Múzeumban settenkedik
rosseb a márnába.
BÉKA JEREMIÁS
Kri-ree-kiá-kiá
keri-re-kiá
jövend-jövend a csorbafedelítés
boszmogi huhogás
gyöktelenítő odvazó testén
cirgő-börgő bogárhad
karazérozása
keri-re-kiá
213
ÖREG CSUPI
Hulla leszel Rézmus úr
elébb víz majd pára
földre köpetsz akár én
rosseb a márnába
Hulla leszel Rézmuskám
szopnak a virágok
gyökerükben mint a víz
leszel rezes budi-íz
FÖLD

Kell a fenének! Nehogy gödröt vájjatok a húsomba és belém tömjétek ezt az alakot!

FÜLES

Akkor mit csináljunk vele?

FÖLD

Dugjátok rakétát az ülepébe és lőjjétek fel egy fekete holdba.

PULYKA

Én, a legfalánkabb pulyka, meghaltam rég, de rikkantok egy hulla-bullát.

Kapornyagyot a vén csülköt
a tepsialji kozmát
nem bánnám meg ha valaki
utána pofozná.

Sivítás hallatszik.

FEKETE HOLD
Én vagyok a fekete Hold
jó Rézmus úr betegágya
pátyolom őt míg engem is
lehúznak a
nagy kozmikus reterátba.
KAPORNAGY

No, engem is elkergettek Rézmus úr mellé szarjankónak. Most mi a lópisztolyt csináljak?

ROBBANTÓ RÉZMUS
Gyere Kapor itt a helyed
nem iszunk több aludttejet
kozmikus port legelünk
vasporos a fenekünk
214
VIRÁG

Idi-idi hangarét!

Brühühühü-brehehehe!

PULYKA
Tikmony-pulykamony
abból lesz nagy csipp-csipp-csipp!
VIRÁGOK
Mégis a bimbós mégis a száras
Csapjuk össze gyökérnyi bokánkat
fejjel közzel csáppal előre
macska fal így a friss libabőrbe!
HAVER

Most aztán virágot, madarat a szobákba, nem parkettet, linóleumot festéket. Bevetem a sufnit meg a konyhát meg a budit búzamaggal, virágmaggal. Nőjjön csak hétöles erdő, szagassa szét a mennyezetet, fusson mohaszőnyeg az ágyam alá!

FÜLES
Tenyésszen a lakás
vízesést a kádba
őzet az asztalra
indát a széklábra!
HARKÁLYMESTER
Harkálymester kikopálok
zárványokká záró falat
kezdődjék átbujinkálás
födém fölött tető alatt
Egybenyitni átröptékre
minden odút ez a fontos
madármódi szellős világ
készül nyitott labirintus.
TÖKINDA
Húzni inda-fonalam
általbújtatni magam
orron fülön dézsa-résen
kulcslyukon és repedésen
csíznek hinta-palinta
pofázza vén tökinda
215
BÁDOGAGYÚ DÖME

Te meg mit csinálsz itt, hapikám? Én ketreceket tördelek, lakatokat olvasztok, kulcsokból fűzök nyakláncot és keresem a nagyfarú Böbét, akit befalaztak, hogy kivágjam onnan és bevágjak neki.

FÜLES
Elmegépet esztergálok
enmagamat forgatom
utazhassak Mikepércsre
Mexicoba Ukkra vércse-
háton avagy tökmagon
1. ÁRUS

Itt az Árus! Vegyetek tőlem pénzt! Őt forintért ötöt adok, tízért tízet satöbbi!

LÁNY

Sündisznót vegyenek! Nem akarsz sündisznót?

FÜLES

Mennyiért adod?

LÁNY

Egy csókért.

FÜLES

Aztán mit kezdjek a sündisznómmal?

LÁNY

Ereszd útjára, én is csak azt csinálom.

FÜLES

Akkor az olyan, mintha te vetted volna tőlem?

LÁNY

Olyan.

FÜLES

Akkor adj érte egy csókot.

LÁNY

Adok.

FÖLD

Itt a Föld, kicsinyeim! Újfent megérkeztem a Tavaszpontra, sebesen, mint a hasmenés!

körbe
216
rohanok rohanok
körbe körbe
rohanok rohanok rohanok
Őszpont tavaszpont
Őszpont tavaszpont
össz-tassz össz-tassz
öta-öta-öta-öta
ssssssssssssz
LÁNY

Tíz lábam van, tíz kezem, vagy tizenkét szívem is van meg szárnyam.

FÜLES

Nekem is szárnyam… Vagy tizennyolc.

LÁNY

Akkor most repülünk.

Repülőgépzúgás

UTAS

Úgy zúg ez a rohadt repülőgép, mint egy jancsiszeget nyelt óriásdarázs.

MEGAFONHANG

Magasság tízezer méter.

LÁNY

Szeretsz?

FÜLES

Szeretlek és dobjuk le a ruhánkat a földre.

LÁNY

Itt a levegőben akarod…?

MEGAFONHANG

Magasság tizenkétezer méter. Alattunk a Háborgó Ágyékok Tengere.

UTAS

Meddig megyünk még? És honnan-hova-merre? Ki mondja meg?

217
MEGAFONHANG

William Blake úr, magyarázza meg.

BLAKE

Én ugyan meghaltam – állítólag –, mint a legfalánkabb pulyka, meg az öreg Csupi csiga, de mondom. „Minden emberi alak azonosult, még a fa, fém, föld és kő is. Minden emberi alak azonosult: élő: útrakel és fáradtan visszatér az évek, hónapok napok és órák bolygócsillagéletében s megpihen. – S végül felébred a halhatatlan élet kebelén.”

BORÍZŰ HANG

Lássuk már, halljuk a születést, a gyereksírást. Mire jó ez a lacafaszázás? Kiütni gyorsan a kilenc hónapot a kozmikus gongon!

Miközben a gong kilencet üt:

FÖLD

egy-kettő-három-négy… nesiettessehetehek… nyolc… kilenc…

CSECSEMŐ

Ooá-oá-oá-mama-umi-á-oá

ORVOS

Itt a gyerek! Megvan a gyerek! derékig sárga, mint a répa, pofája meg lila, mint a cékla! Jöhet a víz meg a hintőpor…

Csecsemők oázó kórusa

218
Dal
Hahogy jácint bennem
hahogy jácint benned
jácint a jácintban
csak jácint csak jácint
Ha jácint sohasem
ha jácint seholsem
se magad se magam
ha jácint jácint sem
Kis iránytű
I.
Előttem:
papírlap-Szűz
fehéren sárló négyzet
vádol és kacér
Balkézre: Jobbkézre:
koporsóforma pohárszék cigarettám füstje
kenyér cukor zsír a tevékeny semmi gyolcsa
Mögöttem:
két gyerek
álom-sulyomindián
párna-léghólyagocskán lebeg
II.
Előttem:
túl a hús nyögdécselő mocsarán
csontjaim Jegestengere gazdátlan ágy
hol ereimből a lüktetést kilopták
Szív iránt: Máj iránt:
mindig zsibbasztó kanlárma-pálinka
asszonyi gravitáció barát és szó
Mögöttem:
mintha visszapillantó-tükörben
karneol-színű diáksapka
a magzatburok utolsó cafatja
nagy röhögés ütemére ugrál elálló fülemen
219
Szárnyas szerkezetek
1.
homlokszem
pillantás
csitt! itt sincs – cinn!
cillárom
cimbalom füllentés
virágom
pagoda
dereka
húrjára billentés bordája dana-dom
ahol a
lólába sehol is
dobog a
dana dom
2.
ember
abszolút fekete test gipszfehér fonákja
fényt
ki visszaver
mint holdfelszíni por arcán föld homálya
álmában
Nap iránt szemergő
szára húrján utazik fölmagzott vadkapor
részecskéi paránya
áramló
húr-ember
ernyed-jajong iránya sorsa iránya
220
3.
aranykörömpont
jégkockacsengettyű én d körtáncos anyajegy
benne
te m
szív üvegpohár nyildaló húskorona
alfa
légvíz-borotva tűzhelyföldes szoba
egy egy
do-Sem-mi-fa tüdő szó-sár-mi-la
re-elrezgő fal homloka
gyök-
szél távol a ágyék foga
ér
ember maga kút asszonya
tűz
té-tova békakirály-korona
omega
2×2-es mátrix szorzatok
Brancusi emlékére
1.
füst szó száll mész
szó ár forr szék
füst száll szó forr szó száll ár forr
füst mész szó szék szómészárszék
2.
közepe önmaga márványcsíra láthatatlan
madár fehér magja sirály
közepe márványcsíra önmaga magja madár márványcsíra fehér magja
közepe láthatatlan önmaga sirály madár láthatatlan fehér sirály
221
Szavak fickós fortyogása
Ha módi a kopár forma,
sehol bodor sem cikornya,
ha a vers pár csont-golyó,
ha tetszik, hogy összekoccan,
mandíneres fül-sarokban
csontváz-táncot jár a szó;
és a nyelv ha dákó vége,
markolatja bunkós gége,
s fogak bütykén ildomos
megtámasztva falssal bökni
szó-golyót, hogy mind a többi
csattog, s ez a dallamos;
szűk pillarés – keskeny gomblyuk –,
ha vigyázza, s ráncolt homlok,
és ha méri görbe szem:
szó-golyó-boly rendje szép-e,
csillagképe ösztövér-e? –,
s az ész mondja: „úgy legyen”;
csak azért is elme-tőben,
sötét múzsa-keltetőben
török jó pár szó-tojást,
hogy sok borzas múzsa-pipe,
szőrös baba-Beatrice
megkezdje a futkosást;
szó-golyó-héj szerterugva,
szárny-billentős ugra-bugra
a vers pádimentumán
jelentse, hogy elegyesen,
Vitéz, veled keveredem,
Csokonai, ős-komám –,
s nyelv dákója kirügyezzen,
gége-szélben farktoll rezzen,
palatális ég alatt,
páva-hús az ínyvitorla
és a szó is páva tolla –;
csontgömb-zene elmarad;
cirmolják bár intrikával,
mord szemöldű metrikával
222
habzik, mint a tej ha forr:
szavak fickós fortyogása
zubog füled csarnokában –
más minden csak vadkapor.
Oui!!!
Madámkám, vörhenyes mókusszőrből
tucatnyi hegedűből
barkácsolt izgalom,
rám s alám guruló szeplős-fehér
húsom rágcsáló
örökéhes egér,
vinnyogj csak ölemben
oui!!! oui!!!
cet enfant ma is igen árva
s mivel mon Dieu maga
porokká porladott vala
s te is infecondé rima-dáma,
búrádban gyertyám égten égjen,
vörhenyes női hangszekrényben
láng láng oui!!! oui!!!
míg hamuvá leszen vágy meg szégyen,
egymásra gyújtsunk a sötétben –
világítsunk magunkkal magunknak.
Hóförgeteges éjszaka
Karattyol a szél a redőnnyel
huú! vuú! kiri-kiri-patatata
éjjeli őrbódéban csattog a kártya
dunyha-csíkos a hold
hánykolódnak az ágyak
magnéziumfényben
ég egy baba kádja
Balázs fiam szutyorog
forog birkózik a holddal
khű-phű kiri-kiri-patatata
beledobol újra a pörge redőny
223
vaslábon toporog a babakád
hátára Balázs föl is ugrik
s vágtat ki a hóba
az ablakon át
Nyargal házteteji hó-legelőkön
döndül a padlás
csiri-csere recseg az ócska cserép
csiszonkál a havas
jegeces tetőkön
kéményre gerincre hág a csikó
zománcként hullik a csíkos
holdból a hó
Részeg a járdán odalent
ugat ám havasan
kluttyan üvege kilottyan
holdfehér bora szivárog
„kád-paripás te ott a magasban
idegyere menten!”
klitty-klutty dadognak az üvegben
az orrára pirulni
siető virágok
Bor-dadogásra
hrr-krr a szobákban
ébredeznek buta hősgonoszok
kik hálni beleikbe lecsuszamlanak éjjel
pattogzik róluk a barna szutyok
a lopott hús lerohadva
s összezatyúlva
a tegnapelőtti ebéddel
Vastag lila ínyüket nyalogatják
csámm-klicsi-csámm szuszorászva morogva
huú! vuú! hívják a Görényt
idézik a nagyapját
„húst ide vén büdösek!
babaszagot érzek marhatod a csontját
ha tüstént elkapod megkeresed!”
gömbölyödnek a vackuk tollazatába
lábuk alá téglát
lúdvérc melegít
füstöl a kapricuk erjedő petrezselyem
vaki-vaki-pfű-pfű
224
vén Görénynagyapó
kefe-farkát hegyezi szőrt sodorint
táncol havas ingó
ketreceken
Máris kád-paripás fiamat
Balázst kergeti megiramodva
kacatos huzatos padlásokon át
csiri-csere recseg az ócska cserép
a csíkos holdból hullik a hó
„elkapom ezt a tutajt
zománc-paripát
meg nem ugrik előlem a fogravaló!”
Áj-báj erjeteg bűzös odujukban
patkányúl vigyorognak
a buta hősgonoszok
„ínyemet bizserálja már a gyerek
telik a bőréből
lesz gatya párnahuzat
bevonjuk a csicsergő zenedobozokat
csontjából faragunk rá gombot
kiskereket!”
Oá! Gyü! rikoltja Balázs
köröz a vascsigalépcsőn
csatta-ta-ta ledobog
pincébe gurított rossz vasaló
cirr-cirr a kazánházban
telelő rovarok
pata-dübörgésre mind kifarolnak
futtában kapdossa el őket
dühös Görénynagyapó.
Pulyán ám kád-paripástól
a kazánba beugrik
röpül hamu szilveszteri csákó
zörögnek tűzrevaló papírfurulyák
krepp iszalagban gázol
Görénynagyapó
sirr-sürr fekete szalag lebben a hátsó
kazán-szurdokban a fonatos hágcsó
Sipp-supp kiri-kiri-patatata
másznak keskenylő korom-alagútban
óriás gatyaszárrá szélesedik
225
hol dundi dob dübörög
dum-ba-ba
baba-dum-ba ba-dum-ba
ott állnak a buta hősgonoszok
valamennyi röhög
„Itt a falatka no végre
megjött a kölök!”
Éremmel kacifántos
frakkjukat mind ledobálják
röpdöznek e zsíros fekete hollók
lábukra tekercselt
celluloid-gatyaszárból
a banditafilm-szalagból
húznak kést valamint körömollót
srű-sitty nyissz-nyassz hadonásznak
„örökre csicsíja lesz a babának!”
Hú! széllel meg porhóval libatollal
kityi-krá-krával kakasriadóval
tüdőm teleszívom
rájuk fuvallom e pépet
Hú! Vú! kotródni világgá gyülevészek!
gödö-dö-dö Balázs kacarászik
s Görényék gonoszék
mint a szutyoklé
kanális rohadékában elenyésznek
Káposztalepke
Vándorkövet körülkarazérozó
káposztalepke rajzolsz
szárnyaddal kőnek szárnyat
fehér sokaságát mőbiusz-szalagoknak
táncolj körül most engem
hadd legyek udvarommá
szétrezgő délibáb
ha már a kő is a kőből
általad menekíti
s zárja ki önmagát
226
egy világ mintája
227 228
Ballada békeidőben
Ballada békeidőben
A szemközti ház legszélső ablakában
hetek évek évszázadok óta
estente van valaki
a villanyt eloltja a zsalut kitárja
a zsalut kitárom a villanyt eloltom
és lessük egymást mint két tanyaház
órákig a sötétben
Mozdulatlan fehérség amott
kézfej? hóban madárnyom?
holdas halánték? japánliliom?
Sajgató könyöklés zsibbasztó álldogálás
órák évek évszázadok óta.
És lassan megnövekszem mint távcsőben a hold
hajszálkereszt keresgél-táncol a homlokomon.
Mutatóujjamat begörbítem
és meghúzom a ravaszt.
Fénykitörés
szemközt valahány ablakon át
mintha ott bent a házban kel fel a Nap.
A zsalut berántja a zsalut bezárom
minden fényeknek elalvása
Világ-sötétség itt és amott.
Elköltözött-elköltöztem.
isa por es chomu… isa por es
Lehasalok a mészlaskás fal tövében, kúszom
japánliliom-sor széles levelei alatt.
Lépcsőfeljáró kőkorlátja –,
két baluszter között kilesek:
túlfelől meztelen villanykörte,
a hadak után valahogy itt maradt,
csigásra kovácsolt lámpavasról lecsüngő.
229
Légyfogó-sárga derengésben ott ül
a soha meg nem ismerhető, föl-s eltűnő
embernek álcázott Ő, a mindig valaki Más,
a mindig átváltozó név, év és adat,
ott ül a félfarnyi vadász-széken, Ő,
a soha nem tudni kihez beszélő.
Önmagát kérdezi most is, mint valaki Mást:
„Lássa csak, drága,
maga is csak olyan, mint a lepkék hazard
menyasszonytánca, itt fölöttem. De hova gondol?
a megölt szeretők, társak vajon süketek?
Nem kiáltoz-e itt is ott is egy kupacnyi föld?
És miért zárult be a zsalu és miért költözött el?
Mi az a sürgős-hirtelen…?
És felel is. Önmaga, a kérdezett helyett:
„Őt faggassa, akit sohase láttam, csak sejtettem,
és bekötött szemmel szeretkeztünk a sötétben,
és a hamut chomunak mondtuk, torokhangon,
holt nyelven beszéltünk bekötött szemmel a sötétben,
hogy sose lássuk „csak tudjuk, ami bekövetkezhet.”
És újra kérdez: „kegyiggyen és bulsássa? A lelkifurdalás?
ma dolce stil nuovo bekötött szemmel holmi gyilkolás?”
És felel, de most egy Más helyett:
„Én még abból az időből vagyok, amikor ünnepélyesen
és komoran szóltak az emberek, miként a prédikátorok,
és sötét ruhában jártak maguk a szavak is,
és szikrázott minden szószék, és minden házasság meddő!
elégtünk volna, ha láttuk volna egymást mezítelen:
rejtezkedés vala minden társulás, árulás a szerelem,
késpárbaj sötét padláson bekötött szemmel – két idegen;
és az ölés vala: végzet –, hördülés, káromkodás.
Nem én tettem. Mire a kérdés, a faggatás?”
…és talán madarak immár, sármány meg sárgarigó,
tétovaság itt-ott, hogy levélrés-e vagy ablak,
először bent a házban kel fel a Nap,
fény-erekció, elgyöngül a légyfogó-sárga,
talán madarak, a meztelen villanykörte alatt
se vadász-szék se beszélő se beszéd.
megyek a salátás fal tövében visszafelé,
230
japánliliom japánliliom…
adódhat pillanat: félszemen lehunyom
s egy virág kelyhe-nagyítójába nézek,
benne lila pont és abban kicsiny ablak,
sötét keretében a veszejtő nyom:
egyszál japánliliom.
Hátha megérkezik Ő
Már jártam itt. A kútgém, a porszürke kapufélfa,
ördögcérnában a félszarvú talicska, a loncgarád.
Mégis valaki más, valaki idegen helyett emlékezem.
Egyetlenegyszer erre lovagolt és inni kért.
Fekete volt és asszonyszaga volt és inni kért.
Markában úgy tartotta a kannafödőnyi vizet,
mint álmában valaki isten a rengő tengert tartja.
(Egy refrén kívánkozott akkor oda: „Soha ne hidd el őt,
ne a lovaglócsizmát, csak a rossz tornacipőt.”)
Ahol most a szerszámoskamra hebehurgyán fölvakolt fala,
a teknőt látta ott –, elpárolog ő is, a meztelen leány.
Köbméter földnyi lárva-elevenség, bögrényi tenger-rengés.
Teknőnyi vízben fürdő meztelenek tükörképe a szomjúság.
– Így nevezem, vagy így nevezi meg helyettem valaki más
ezt az udvarból világból kiszakadt helyet.
Ott állok, ahol az idegen állt. „Soha ne hidd el őt,
ne a lovaglócsizmát, csak a rossz tornacipőt.”
Alattam a vízóra-akna sustorog. Valaki helyettem emlékezik
Már jártam ott. Látom a szerszámoskamra falát.
Látom őt is. A vízóra-akna fedelén állt.
Nézte a lebontott lakodalmas asztalt, a kétpár bakot,
a hatszál padlódeszkát, az elázott némuló násznépet.
És látta a … „soha ne hidd Őt, a rossz tornacipőt,
csak a…” Hirtelen makulátlan a gang cementje, a ház fala.
Fehér mint a szomorúság. Csak a kulcs van odahaza.
Az ablakban gyufa, gyertya. „Hátha megérkezik Ő…”
Ördögcérnában félszarvú talicska, félpár csizma,
– odább rossz tornacipő.
231
A hazatérő
Kezdetén valamiféle időknek
rét vala ott és csikók játszódása, ahonnan jöttem.
Most porszürke vagyok, szomjas meg sovány.
…A loncgarád, a kútgém, a kapufélfa…
De hol a lány? És hol a gyerek?
Ő fogta az ágon általvetett kötél végét,
és remegett a keze, mint kannafödőben a víz.
Kevés vala akkor a világ valamennyi vize.
Csak ittam és ittam, míg elsötétülő tavat láttam.
Édeskés volt a víz, az ég zöld, fekete a Nap.
Kötélhurok volt a nyakamon. De hol a lány?
Hol a násznép? És hol van a gyerek?
Vérzéses túlparton fehér abrosszal letakarva
hatszál padlódeszka kétpár bakon.
A mellemből valaki kikéredzkedett.
,,Engedj, a nagyapát, a falikígyót ezentúl én itatom.”
És egy hang a túlparti éjszakából:
„Kapd el, öcsi, nekem már füstös, nekem már vacog.”
Kötélhurok a nyakamon. – Megfojtottatok.
Őbenne botorkálok tovább
Elalszom, mielőtt elaludnék,
kinyújtom, mielőtt nyújtanám a kezem.
Mintha ébren botorkálnék egy alvó álmában.
Idegen szobában tapogatózom a villanykapcsoló felé,
kezemet kopár falon futtatom.
„…és rét vala ott és csikók játszódása,
ahol nyögdécselés meg hajak hullása,
és férfi meg asszony egyaránt kopasz…”
Ágytól ajtóig fényévnyi az út.
Mészdarabkák a körmöm alatt.
A sötétben anyámnak ütközöm – hatéve halott.
Ujjaim fölismerik az arca dombjait-völgyeit,
egy kislány arca, sosevolt kislányom arcának képzelem.
Nekiütközöm. Lélegzetnyi ideig holdtölte van.
Lépek, Őbenne botorkálok tovább.
Hűvösebb, légnemű közeg, első hóesés utáni éjszaka.
Képtelen lelkifurdalás.
Mint megérdemelt, de meg nem kapott pofon.
232
„Miért felejtettem el kitalálni a nyújtható világosságot,
a halála előtti végtelen napot?”
Kezem a kopasz falon, a villanykapcsolón.
Másféle hűvösség. Nekem való megszokott hideg.
Mintha az utolsó szó jogán mondanám:
„…és rét vala ott…
a halála előtt végtelen napon.”
Képzelgés álmatlanul
Elképzelem hogy kislányom van.
Ül a földön, egy kihullott hajszálammal játszik.
Állok fölötte mint vén gémeskút és nézem.
Közöttünk irdatlan szeles pusztaság.
Kiálthatnék, hogy hallja, helyette suttogom:
requiesco in pace.
Pedig táncolok, mint szélben a tyúktoll,
eltáncolok a homlokáig meg vissza.
Látóhatárát kicifrázza nagyságos jelentéktelenségem.
Megérintem az állát, hajam szálát kezéből kicsippentem.
„Játsszuk azt, hogy loncsos kutya vagyok.
Fülemet elkapod, morzsolgatod…”
Ha valóban létezne, akkor sem engem látna.
Most így vagyok magam is.
Egy halott vagy egy öreg misztikus képzete vagyok.
Holdtölte van, fekszik valami dikón,
alszik mielőtt elaludna, magában motyog:
„Üres házban kóvályog, megpöccinti a tükröt,
a sublódfiókot kihúzza-visszatolja,
lány-gyereket képzel magának, vagy engem képzel el,
fekszem a dikón és motyogok, és elképzelem őt,
mint aki holnaputáni poharaktól másnapos…”
Valaki elképzelt kabátja vagyunk. Végülis leveti.
„Kapd el, öcsi, nekem már füstös, nekem már vacog…”
233
Glossza egy örök strófára
Eloldaték a négy angyal,
ki elkészítvén vala
órára napra hónapra
kardjok által megölessék
az embernek harmada.

(Legátus rigmus. Jelenések 9/15)

Pörgő terhes cseresznyefán szemez fehérgatyás kölyök,
aki megpörgette, látja, függ fülén is páros-piros,
nemzetiszín búgócsiga testében, mint kalitkában,
„hol a ropogós, az édes? nyújtom kezem, el nem érem,
hol a ropogós, az édes?” – émelygő kertész álmában,
ág-roppanás, borda reccsen, „mért lohad a gerjedelem?
volt szerelmet felednem, új szerelemben hihetnem?”
A pillanat most elpattan, és magában, amiként van,
csak miként fa, cseresznyefa, megborzasztó és idegen,
terüje tölt levélronggyal, Aggódás, Gond, Kár meg Restség,
eloldaték a négy angyal.
De már régen, mintha soha, midőn érett sötétségben,
teszi magát fűnek, fának, és kiosztja hajnalodtán,
sápadásoknak mértékét, – dél iránt nyilallnak fecskék,
Restség legamóz a vackon: taglalna szét régi üstben,
fövő tetemim rotyognak, szürőkanállal merítse
fölös csontom, vagy kergessen egyetemre Bolognába,
hol pörgetett nagykeréken, forog diák tizenhárom,
egy lepottyan, onnan essem ördög macskaszáj-markába,
s elhajítván forgószélbe, ama pörgő cseresznyefát
keressem és ne találjam, legyek tető-meghasgató
garaboncás, kinek viharfelhő-setét homloka,
ki elkészítvén vala.
Észak lesz a Föld, jégbörcös, gyönge hóháló rákötve,
meztelen szűzlányra dobott hetvenhét marok békasó,
és kerengek körülötte, kisbolygó, egy cseresznyefát
keresek, virágos testét, tempósan, mint öregember,
akit sem csengő sem vekker nem riogat, föl nem piszkál,
s a harmadik angyal, a Kár, aki magát elaprózván,
kintről érkezik darabszám, számba, szikkadt csiríz-gombóc,
ha elrágni: nem, – csak rágni –, érkezik mint nagy fehér térd,
„miért fáj, hogy semmi sem fáj? édeseid lenyomtatom,
testük szilácsra morzsolom, mint gígád milljom darabra,
órára napra hónapra.
234
Cseresznye csemetét, árvát, ahol látni összebújva
óvodás-vesszőcske bolyban, még mielőtt eljövendő
hó, halál, de még sarjadoz földközeli félhomályban,
nyarak tévelygése –, a Gond, himbálódzva gyorsvonaton,
homlok-hideg párás üveg, s mintha gyönge bárány helyett,
döglött pulival nyakában, minden elfutó póznának
nekidőlve mozdulatlan, mindig ugyanaz a pásztor
mondja, hallszik: „tíz Betlehem, faragva cseresznyefából,
tíz vagon, húsz pár keréken, tavasz meg ősz, bicskaélen
elhúzzon s kik benne lakók, egyik a másiknak essék,
kardjok által megölessék.
Hol a halott nyoma: gyerek, mért fáj, hogy az emlék is fáj?
földnek valahány tikkadtja pörgő terhes cseresznyefán
egybegyűlik: Aggodalom angyala ott tollászkodik,
minden városok éhese-szomjasa egy búgócsiga
testében kereng és kortyot, szájból szájba adni adna,
villámlás a koponyámban, benső tűz van, benső nyár van,
„Lelkecském, ki velem párban kerengsz, akkor el ne hullj”,
aki megpörgette, lássa, függ füleken páros-piros
pörgő terhes cseresznyefán Ádám-Éva garmada
az embernek harmada.
Szomorkás
A kisujj körme élén
őszi holtak tevékeny
lelke muslinca
megpihen míg a mustos
kádakig elröpülne
azután úgyis didergünk
öt-földrész-ujjas
lyukaskesztyű világban
235
Parafrázisok Ámos próféta könyvére
Bogáti Fazekas Miklós emlékére
Ki láttatál vélem
kosár érett gyümölcsöt
elszottyanót, népem
aláhullta hogy eljött,
hunyt szemem tükörében
mutattatnod jelképben
neked hamar úgy tetszett.
Mivel nincs bocsánat,
hajgatás fohász mit ér?
jajjá változának,
dal szó csorog, mint a vér,
vőlegényök halálnak
kettőt csak fordulnának,
viharban abaposztó.
Kik szegényre törtök,
vesztére – meghalljátok,
mert gabonát őrtök,
vékát hamisítjátok,
élet árát fölvertek,
csalásokkal hergeltek,
silányíttok jószágot.
S szegényt akik pénzen
vásáltok, szűkölködőt,
lelkéért félrészben
adtok sarut egy öltőt,
vétketek megtetézve
nem lészen feledése
színem előtt soha már.
Ne rengjen miatta,
repedjen a szelíd föld
talpának alatta,
kivel szegény csak pörölt?
magát torkig dagadja
buzduló indulatja,
gátja túlnanján buzgár.
236
És azon a napon
Nap födözé fényeit,
s szólok: csarnakolom,
hogy besötétíttetik,
kormos vitorlám vonom,
bajos árnya homlokon
csomor redőket majd von.
Gyászruhát borítok
mind valahány derékra,
kit megkopaszítok,
fogom haját marokra,
óbégatás meg szitok
mit sem ér, tüzet szítok
éhet szomjat irántam.
Nem csihad szomj éhség,
hiába kenyér ital,
elaszott nemzetség
hasztalan kortyol meg fal,
nem adatik tehetség
megleljék csak keressék
beszédem, ki szomjat olt.
Nélkülük én árva,
most magamban bolyongok,
mint a lúdvérc lángja,
s orcámat mint vakondok,
úgy látják, mert bezárva
embert-magnyi határba,
tetemükben furdalnak.
Szemetek nyissátok,
odútokon lukakat
üssetek, zárkátok
fala, lássam, kifakad,
hogy ti is meglássátok
ama világosságot,
kallódnunk hol oltalmas.
237
Két egy-árva
Egy régi hivatal padlásán,
mint halott nagyanya kendője sátra alatt,
öröknek tetsző szürkeségben
kuporgok vala poros gerendán,
kezemben kecses fenyőforma
francia-sakk figura,
fehér Futár,
érvényüket vesztett pecsétnyomók dobozából.
Gyerek és királyi játék bábja,
két egy-árva,
mint eltörött karácsonyfa-dísz gömbtükrében
parányi gyászlobogó megfakult nemzeti zászló,
oly egyedül
a macska szagú homályban,
hogy már csak egy reccsenés,
már csak az van hátra,
és omlik alá a tető és zuhog a cserép,
oly igen egyedül,
hogy már csak a Világ Világossága,
óriási izzó csillag rám-roskadása.
Ballada a bolygómérnökről

(a bolygómérnök, vagy tüzes indzsellér, a magyar néphit szerint, a határban bolyongó halott, aki elmérésekből eredő bűneiért vezekel.)

Kérdezlek, te bolygómérnök,
hol az utcám, hol a házam?
– Nem én voltam, nem felelek.
Eső ki nem kezdte falam, ép cserepek,
szú nem furdalta szarufák, szelemenek?
– Nem felelek, nem én voltam.
Jöttél bolygó indzsellér, te,
mohó brancsból főparanccsal,
238
dózerrel, csákányosokkal,
jöttél házam szétverni.
– Nem én voltam, nem felelek.
Hol a sárkányölő Györgyös
formázat a homlokzatról?
– Nem felelek, nem én voltam.
Sógor Észak-éjszakából,
eljönnek finn indzsellérek,
kérdik: házak? homlokzatok?
hol sok míves formázatok?
– Nem én voltam, nem felelek,
mivel többen, ínségekben
jószágot kapnunk eleget,
csak ha itt-ott eb-tanyányi
házak sorját szétveretek.
bolygómérnök, hol a házam?
Beton-torony zárt magasán
szoba-kockát átbotozom
hálóingben, ha nem holtan.
Nem felelek, nem én voltam.
Sötét tanyaház

Vajon van-e odabent valaki?- Kopogni nem lehet, zörgetni, mert hátha kitör és árnyékomra támad eszeveszetten valaki elvert ebek fattya Abaddon a csorva földön, és falja a göröngyöt, morzsolja-köpi, falja a levegőt, rágja habzsolja, és mint büdösséget, mint szén-, mint kéngázt kifújja, hogy elsorvad még az acat a paréj is; zabálja a jöttment csillagot is, ropog a foga alatt a szilícium a vas, szikrázik, mint a kovakő és lángrakapnak mindenek, akár a száraz bozót, és elhamvad körül a félvilág, maga is ég mint benzinbe mártott overall –, csak engem nem bánt, csak én maradok épkézláb, de végleg egyedül, mint a legutolsó ember, tűzben megedzett vas, se ágadzó-leveledző, se korhadó –; csak mint légüres térbe ütött fejsze. Zörgetni nem lehet. De van-e odabent valaki? – Egy igen öreg fogatlan macska bár, összegömbölyödve a kihűlt vastűzhely sütőjében, alszik, mint álomkóros boszorkány –; vagy egy soha le nem járó óra perceg, jelképeként az idők éhségének, 239őrölvén az örökös jelent. És ha csupán két fenyőfaágy van ott, összetolva, és benne halott emberpár, vének-ráncosak, valaki Baucis és Philemon, kiket egy hanyag isten elfelejtett hárssá, meg tölggyé átváltoztatni, egy kihalt nép két utolsó halottja? Vajon van-e odabent valaki? – A kérdés kérdezi akkor önmagát, kevéssel éjfél után, mikor a dűlőutakon bolyong, és váratlan elébe áll egy sötét tanyaház.

Hérakleitosz utódja
A halálfejes gyufaskatulyában
lehetősége az egyszeri lángnak.
Össztűz! Tűz-Logosz!
Eldönthettem-e, amit helyettem eldöntöttek?
Jobbára égő és fehér vagyok.
De lesz aki eltakarítja, tiszteletem!
– a salakot.
Szökevénynek és rosszfélének
Ki külországba kotródik, teret
mivel nem lel e megfogyatkozott,
vastag őshadak kóborlotta végen,
s magának elég jószágot – mehet,
ha véli: itt vén tenyész-túzokok,
elülepedvén nagy rezervált székben
reáhörrennek, hahogy oly magot
vetni merész, mi megfogan, s ha zsendül,
nem őslényt emtet, de ország s világot;
s hogy lőn perszóna nem kívánatos;
vagy parolázgat véle szutyok banda:
„öcsi, magocskád netán megfoganna,
termése legyen csak Én-Te-Ő jussa,
a törvény szita, akad ablakocska,
hogy kibújjunk, és te lészesz a hulla:
revizor? Nulla. Judicium? Nulla.”
Hát kotródj, igen, s ahány szutyok banda
– mindig haráccsal cipekedő hangya –;
ki jószágból igencsak kifogyott,
én fontoljam, netán eltünnöm innen?
Magyarországtól kérek menedékjogot.
240
S nem szégyellnéd, félútról visszanéznem
– elvámolni való: az életem –;
s hogy ellenetekre ezt is kibírjuk
nehányka négyzetkilométeren?
Magadat szégyelld vélned „mit hülyül?
koponyájában süsük sűllye ül,
csak szavak égő szalmáján hevül.”
Tudd: nincs számomra hely már e kívül.
Emlékezés régi cenzorokra
Akkortájt minden cenzornak három lakása vala.
Az egyik: a szavakban, szájaktól-fülekig –,
s útitáskájában hangfogós pisztoly vagy kicsorbult borotva.
A másik: koronként hitelesített íróasztalokban;
levéltárak polcain, szenvedve majdani papírlap-sárgaságban.
A harmadik: a kemény fejben is, félálomban is,
akár a héja, örökös magaslesben.
És mindőjüknek félelme, már-már gyerekes vágya:
aludni az igazak álmát, bár csupasz ökörkoponyában,
asztal, pisztoly és borotva nélkül, mint anyaölben,
megdicsőülten és elesetten.
Enigma
A vágy és a remény tartományában
megszaporodik a szó.
A kéz ámokfutó
vagy a homlokon vesztegel.
Tenyér tükrében a fej.
Ó! á-bé-cé-dé…
Ha csupán gondolható
a hang-lapocskákból ki nem rakható.
241
Vén harcos kandúrral
Egy nap ha ennem kéne
filézett aranyórát
– bendőmben eláll,
békeidőkben
befőtt kamra-polcokon –,
mivelhogy jönnek hadak,
kik mint a szarkák,
szarkának bögyét metszve,
mohók, onnan is
kotornának csillogót,
tűntükkel kiváltanám
magamból kimetszeném,
sokak szeme láttára,
tollköpönyegben
kitojnám mint varázsló,
s lennék mítoszi
aranymadár-királyfi –;
ücsörögjek csak inkább
mindétig rozsdás
vastelepen, vén harcos
kandúrral egykenyéren.
Sötét és világos
Portisch Lajos nemzetközi nagymesternek
Ha szorongattatván akárki-ember,
legyen bár ököl-jellem vagy balog-
béka, s ugrik bár tonnás hadsereggel,
vagy lapu alatt súny, félig halott,
de veszejt jószágot, ölet fiút,
anyát ríkat s elbitangol egy ország,
s mert rongy stratéga, áldoz s nincs kiút,
az elpazalltat sincs kik visszahozzák,
s lesz kisnádasban elgyöngült betyár
a rossz fajtából – néki nincs tovább,
mint álomfilmben lassudan pofozzák,
neve órája késleked s lejár;
fattyú csatárka, effélék okozzák,
jó fej helyét uralja kacska láb,
242
és vesztükre is hasznukra kobozzák,
mit közössének munkál a világ –;
de ellenükben, akik fölfokozzák
szózat-sóvárgó ocsú lényüket,
Te jelen vagy, bábok közt soha báb
semmi dúvadság, semmi révület –;
oly hadvezér, ki a közkatonát
a véletlen esélye ellen véded,
s míg van esély, bizony nem adod át
az jó hamar lovak nyargalta véget;
tékozló lelkek csárogjanak itt
s ott, Apolló maradjon veled,
e4 – c5, eljuttatsz valakit
oda, hol lennie kell…
– tisztelet.
Régi dal
Fehér a szomorúság
tejescsupor méhében
ficánkoltam kis varangy
mennyi milosztben valék
Igátlan szép távolok
Fehér a szomorúság
teremtüvé elevé
lépdelek a szélrózsán
Mivel rákívánkozék
oz tiluit gyimelcsre
Fehér a szomorúság
betűt hívó papírlap
Turkuk migé szokasztja
gödörből ett krizantém
mivel véle fonnyadok
Fehér szomorúság.
243
Zrínyi álma
Húsvétos kislány-arcot
arany Florencet
látok manap álmomban
talján jácintosokat.
Lármafa fölparázslik
rajtam kolompol
pogány s lopja megtaglott
szablyátlan emberimet.
Kötvén csuklóm hánytorgok
cirmol király úr
torkom porcát markolja
mellemet megtérdeli.
Istenanyám! – kiáltok –
szárnyatlan röpül
tetemimről magasba
kereng koronás ölyü.
Elgyöngülvén hadamért
dombról bucskáznak
utólérem markolom
bokájuk hozzám vonom
Térjenek jószágukba
nálamnál valók
agyar hasít s ki sem ád
értem satisfactiot.
Elröpülni kátozni…
Hálni szennyesládában
szutykos lepedőn
csont-bőr egerek fészkén
Szittyós füzényes parton
mint fostos kölyök
csöpp harmatban elaszni
244
Sokszagú utak vesztvén
együgyű darázs
ujjnyi borban tengeni
Megvénült síkság martján
páncéltoronyban
álmodni elvérezni
Roggyantható falakba
ütt cölöpökkel
elröpülni kátozni
Hegynagy halott oldalán
Fekete hálózsákban
apámmal alszom újra
és hold van telihold van
hideg bodzavirágot
álmomban rágicsálok
hogy fogam abba sajdul
valahol vér szivárog
hallszik messzi morajlás
egy kút lágyan beomlik
hördülő hálózsákban
gubbasztok és didergek
hegynagy halott oldalán
245
Zsoltár (1)
Gyönyörűm, mint szántani
palatáblácskát
Úr tüzes vesszejével
tavaszkor ki megindul
kisiskolások
setesuta kezében,
járván anyanyelvemet
magamban s benned,
elmondandót formázni,
úgy kell megkövesselek,
mivel ellened,
vélem, igenis vétek,
veszendő idiómát
fölragyogtatván,
valamint a régiek,
Gyönyörűm, éretted is.
Zsoltár (2)
Magamba térek, Uram
mivel üres ma bennem
minden ki foglalható
Legyek ott hol fű s bozót
magaslábemeléssel
futók döngölte tisztás
És verődjék fejemnek
gömbnyi pöttöm fehérség
zöld pingpong asztalokról
S futtom fölverte szélben
magával eljátszódjék
jojózó labdarózsa
246
Méhes márcos bokorból
míg iramtan-hulltomig
céloz acélbotjával
Sötétszemüveges úr
Hívnám akkor és jönne
Mielőtt elpatkolnék, látnom kellene egy fekete golyót,
majd meg egy ezüstöset, rezgő ezüstöset.
Összekoccannak. Koccannak-e, ha lappad az ezüst,
magából elcsorog, és mint eső az ablaküvegen.
Mondjuk: elpárolog – nyoma nincs többé.
És látnom kellene a kiterjedésre itélt sötétség tétovaságát,
látnom, csak egy pillanatra, mint rutinos fekete macska
a járdán parkoló autó alá szökken, meglapul és vár,
míg a közelgő fénysáv, az együgyű, elhúz előtte,
mint foszforba mártott egymillió egér –,
és akkor egy iramodással át! – Sötétség.
Kegyes fejedelemnek ha vala dajkája,
őt hívnám akkor el, és jönne gyertyával a kezében.
Csengetés? Semmi hang, semmi kopogtatás.
Tárva az ajtó, az élet, a föld, a hamvasztókemence.
Teáznánk darabidőt – tudván, hogy a teát utáljuk,
de mégis!
Megfognám a fejét, haján a csipkés főkötőt,
néznénk egymás szemébe, míg megszólalna:
Öreg vagyok már hozzá, úrfi,
képzelnem a fejedelem országát megnyírbálva,
vasollóval vaslemezből kivágva-sarabolva,
meg a halálból is mára elegem van,
mint ezekből a maguknál való poros-füstös büdösségekből.
Daloljunk egyet bestye fattya!
MINT A SZÉP HÍVES PATAKRA
A SZARVAS KÉVÁNKOZÉK
És mert egyszer a zsoltárnak is vége,
felcihelődne, mint egy kacér fekete macska,
hirtelen tűnne el, gyertyával a kezében,
s visszaszólna még:
„Meghalni tudni kell, méltósággal, drágám,
247
csak mint a fejedelem.
Az ocsúja, utolsó lehüjében is tiszta gatyára szorul!”
És még volna idő elárvulni, elkornyadozni,
fekete meg ezüst golyók közt elkormányozni
az életemet addig a …
Világ vezet majd látót
a szem bogarában villámló tűhegyig.
248
Szélkelep
Prae-maturus
Valaki kimódolt-kicsinált, hajánál fogva előráncigált,
valaki egyenesnek akart helyett a csűrt és megcsavart,
„Igen” helyett a „Valahogy úgy, de mégsem”,
„Nem” helyett a „Nem éppen úgy, de mégis”,
valaki, aki más:
kalapácsnak formázott szög, szögnek kikalapált kalapács,
beton-csónak, vitorlás kőszikla, fából vaskarika,
befalazott madár-kalitka, mennyezetre akasztott eb-vizelde,
tetőnek fundált pince, pincének ácsolt tető,
álorca, álnév, álszakáll, magát okozó okozat,
valaki, kéménybe korommal írt olvasható szöveg,
magába visszakunkorodó, magát fattyúnak megszülő,
hat ló és gyászkocsi egyszerre, s a koporsóban is ő,
valaki N.N., aki N.N.-nek ír és N.N., aki lesi a postást is ő,
valaki magát ledöfő, trancsírozó, zsírjában húsát kisütő,
magát feltálaló és befaló, vérét poharába eresztő,
magával koccintó, maga vérétől lerészegedő,
valaki, magával összemelegedő, gerjedő, magával összevesző,
maszturbáns szerető, vén Nárcisszusz algebrista danája:
valaki halmaz, önmagát egyetlen elemére leképező,
valaki szedett-vetett, valaki kaparék-maradék,
valaki kaskantyúban préselt pörgettyű,
bárány-bökedékből, aki formáz tapétát, falvédőt szemfedőt…
Mintha mindez voltam volna.
Emlékeznék rá? Ül az iskolapadban,
fején füléig érő diáksapka,
ha röhög, nem tudja: vajon magát kikacagja?
ha sír, nem tudja: vajjon magát siratja?
– s az ős Pannon tenger hullámzik alatta.
249
Az ábécés könyv margójára
Cseresznyeszüretelő kétágú létrája – A
lomb között aligha rejtezkedem
hegy-völgy-hegy hanyatt a földön – B
– hanyatt?! inkább álldogálva – lomb-árnyékában
a ficogó lány máris félmeztelen
kacag is mígnem a fogyó hold – C
de látom őt s a hold növő –D
azaz íjjam feszül s egy csorba létrán – E
kapaszkodom nesztelenül.
Padláslépcsőn lefelé
magamat b-eteggé lefokozom
A-lmakompót B-urgonya teába C-itrom
ha kertedbe lehetnék
hol üstházadból kunkorog némi korom
gyógyulnék labdarózsa-vidéken
csattogó comb-szárnyakkal az oldalamon.
Cseresnyés-bácsi kétágú létrája – A
haptákban immár és dől föld iránt
bizony – I azaz római egyes eldől
és meg nem tartja semminő égi fonal
mert „éljenminden bájos szép nő!”
s légyen tenyerem ahány barázdája
melleken csípőkön örök sorsvonal.
Ábra
A száj itt a közelben
érinteni lehetne
már lehelettel is
250
A fej bent a tékában
mint szomorú birsalma
érik ráncosodik
A kéz a messzeségben
búzaszálat egyenget
véle bajmolódik
A nemiszerv a konyhán
lődörög a vaníliás
fekete tál körül
A szív ökörnyál-párnán
égre fröccsenő földben
hánytorogván röpül
Kis meditáció a felejtés hatalmáról
Tulipán-csészébe, pirosba, midőn mutatóujjamat mártottam,
gyüjtvén begyére korma porát porzónak,
settenkedve, loboncos ördög néhai gyümölcsösben,
cseresznyeszüret idején, hirtelen eléje toppantam
egy vihogó takaroskának,
s bűnöző ujjlenyomatát, pecsételtem fekete bélyeget
kacagása ráncaitól cirmos homloka bőrére,
combjatöve hogy nedvesedett, s egyszarvam előmeredő,
s ha történt volna efféle de máskor, gerjedten
„kilóst a literesbe” – korhadozó szerszámos kóbliban,
miért nem súrlódom fehér ágylepedőjéhez akkor,
míg homlokom kisebesedik, merő vér, sem akkor sem soha,
életem roggyantáig ha képzeletemben, bár az anyám
verejtékezik abban az ágyban, egyre sápad –, s ha nemsokára
magam is meg ő is, kinek volt vala korom-pecsét
homloka bőrén, fekszünk mint fehér gyertyák a dobozban,
s valaki tulipán-csészébe, pirosba, mártja mutatóujját.
251
Régi egyetemek
Menekülnöm a nagy Lagrange elől még
előny adatott a folyosó-kanyarban,
de szembe Csérp jött, mivel őt jelölték
díszdoktornak, s én diétás zavarban,
aszalt soványan, „jónapot” hadartam,
s fordultam be a zsúfolt díszterembe,
kabát-erdőben utacskát kapartam,
s hasmánt csúsztam a kis deszkaverembe,
mely neve szerint gólya-tuszkulánum:
a pódiumnak alatta lapultam
– sötét öltönyhöz pókszál-korrelátum –,
és fölöttem a láb-döngötte túlnan
cipőt csiszált, hogy sárgömböckék hulltak,
mint ökörszem, ha nagybőgőbe döglik,
e nyúl-drazsé esőben ott kinyúltam,
lestem: a résen Nap-csík átalködlik.
És csönd lesz, deszka hajladoz, kövéren
székfoglaló Csérp szava amint buggyan:
„Imprlist át nem búj semmi bástyarésen!”
Tudsz-e kapálni? – pókhálóba súgtam.
„a láncoskutya már ott a batyuban!
Bekötjük! Vízbe dobjuk! Összeverném!”
– csiszonka-hang a padlaton, besuttyan
a nagy Lagrange is, és odakúszik mellém.
És kérdi: álom? Nincs poentírozva.
Amaz csak fújja; Gaussnál volt a mérték,
de Bolyaival szemben falurossza!
Ő maga beszél? Felhúzták, Vagy kérték?
Vagy szalagol szájából eszme-térkép?
Barátocskám, a logika itt sérül…
– így Lagrange – s az –: de adóját bemérték!
középről is meg jobbról és balszélről!”
És Lagrange így: kimarjult a parókám,
ma chausette is a bokámra lecsúszott,
az odafenti ciróka-marókát,
örülnék, hogyha itt alant megúszod.
Möszjő Fejért kerestem, s vízigótok
szó-trotyogását amidőn megintem,
252
majd tekernek rám áram-teli drótot,
hát oltalmas, möszjő, eltűnnöm innen.
Tűnés, taps, poreső; meg egér-csontváz
rázkódik, mint a földrengéses erdő,
mint kokas alatt tyúk e pódium-ház,
a francba is! egy jó kuruc kesergőt!
Jól jönne most vén pálinkás tekergő,
ha idekúszna rumos szélkeleppel,
hogy szellőzzem, s egy légvonatos kürtő:
szálljak azurvást kopasz istenekkel.
Püthagorasz keresztrejtvényei
I.
és megbocsássatok feleim nem én ki szétszabdalta volt
in praesidio nem én vagyok e sártekét
de Magóg ki győzedelemesen „gagyog s ragyog”
nem én vagyok hozsanna szállni jó és félelmetesen
fűben hanyatt nagy hasbeszélgető csak elevent zabál
nem én vagyok állatszelidítő és ustor hajcihő
feleim én én vagyok in praesidio
ki lepkeszárnyon ül élő? halott? rezzenetlenül
„hazádnak rendületlenül” halottnak élő mindétig egyedül
II.
mindétig egyedül akár a korom ólomkristály pohárban
sakkló-ugrás formában közötte háztömböknek közelgek feléd
pályámat járom hullok számban jácintusokkal
ajkadat érintem kicsinyke veszély fényes magosság
mindez turpisság csak halál annak aki él
mert ki szertelen csak szálldos örök huzamosság
a szerelmet is mint a lepentőcske próbálja: halott
túl-elvigyázza fényköre járva verejtéke vagyok
az ki miért kérdezi alél itt in aeternitate
253
III.
itt in aeternitate körömnyi arany Földöm te elkurvuló
hajtom kereked virágozz magadat mutogató
tavaszi napforduló Johann Sebastian Bach ki ma született
emlékezz világosságom világosságom pelenka bagyulában
csak hajtom csak járom aranyesőcske te csak emlékezz
meg ne halj nekem világom-virágom bölcsebb ha lehetsz
sine lege fidem akárki vagy elmenekülj és maradj
rectumque colebat add meg nekem s rázz le magadról
csak hajtom csak járom kis aranykoromat sokasodj megbocsássatok
Februári régi vagonok
Vala idő szenesvagon
terhe dobván, szívlapát
járt kezemben – meló-malom –
megcsökkenteni a vagon
kétszázmázsás állagát
Éjtől virradtig kidobom
a rámpára túlnan át,
pallót csiszálj táblás botom,
ne senyveszd az ember potom
békaizmát, sódarát.
Volna bár boszorka-halom,
kit ítélet tűzre szánt,
kemencébe be nem tolom
egyét sem, legjobb alkalom
gyúrdalnom sok víg banyát.
De csak a pallót kotorom,
s rám szállandó hímporát,
fölkavarom úgy takarom
véle fagyos csuklóm, karom,
csalván csípős februárt.
Csökkenőben hozott borom,
súgónak teszi magát:
254
„szárnyad helyét kiporolom,
ha tíz perc s le nem tarolod
szén-maradék vékonyát.”
„Megőrültél, kissógorom?!
– a térmester rám kiált –
ördög fúrt meg az orrodon,
onnan még ma kisrófolom,
guruljunk át, oda át.”
Kocsmában rövid rum-toron
húnyt szememben szívlapát
járja máig, kiskan-korom:
rum szén mester, végsősoron
valék fagyos nagykabát.
Példázat foton-fi ifjúságáról
A. Einstein és H. Minkowsky emlékére
A kronométer tikk-takk keringőjét
– annabáli szoknyák alsó szegélye –,
egy fordulat háromszázhatvan fok –,
nem az időt vágom ketté s kalapálom
méter-rúddá, hogy régi rőfös-pulton
hosszúság lesz, s a szabász-asztalon,
diszkrét kacsintással mért pontsorrá, fiam,
foton-fiam, te leggyorsabb iramló,
míg „közepes-méretű” apád keze
két comb közt bizony kiesen időz,
s mivel náladnál nincs rakéta gyorsabb,
van igaza oly Hieronymus Boschnak,
ki fösthetett firnyákos földalatti pályát,
hol akadhat néhány látó vakondok,
s szemükben te, a kis hajszálkereszt
középpontja, valamíg őkelmük furdigál,
elsüvítesz messzinek vélt jövőbe;
apád akkor már jégeralsós lajhár,
s ferencjóska-kabátját rég sarokba vágva,
a kettőságyba félvakon botorkál,
255
s míg sebességed által, Te fiatalodva
sittyensz a Szíriuszra, bizony itt szunyókál
két fittyedt emlő közt a vén Pató Pál.
Legenda a szélmalomról
Borsszem Vitéz, mint anti-don Quijote
– Padre nuestro! igen rohamoz
parány szélmalmot, amely mezza voce
kelepelget és huzatot okoz,
s még nem tudhatni, vajon filantrop-e,
vagy pöttöm embert menten fölpofoz,
ő pikájával úgy szügyön döfi
a malmocskát, hogy röpül Fossbury-
stílusban, száll hanyatt és vitorlája,
mert fuvallanak felszálló szelek
– nem éppen úgy, mint tengervízi rája,
de mint golyóbis-hasú szélkelep –
míg hull megőrt liszt s gabona korpája –,
Habsburgok földje fölött ellebeg:
csodálja küsz, érsek, büdösbogár,
sztratoszférában minő sáska jár.
Keskenyke végen kis tücsök lovacska,
kit lovasa csak úgy szólit – ,,hamar
lovam”, s lovasa a béget kopasztja,
Bálint úr, kit épp Cupido zavar,
a csillagokra néz – „ahun a szablya!”
– kereng magasban kasza-légcsavar –
,,Csapj a mákosra!” – s gubófej-török
áfium vére menten csöpörög,
hol kis parasztka hajnal óta talpon
és mormol ám: „Ki világa-veri,
lásson csak jancsárt kétannyit itt holtan
– mondom –, és tüstént földbe söpöri…
Kapja ám be a nagy mócsingot halkan,
ki mákosomat töri-elveri…”
– s mint zsák lisztben a dölyfös bakegér,
szellent halkat s még ami belefér,
Hogy tülök harsan, Bornemissza Gergő
hanyatt-szélmalmot a földre lecsal,
256
studírozza, hogy működik a pörgő
vitorla, csavart itt-ott megcsikar,
s röppenti el a malmot: kobak-erdőt,
rongya-turbánt hogy zsinórrá csavar
nyakravalóul, s lúdnyak nyörgi: gá!
– török-nyak nyúlik égre s föld alá.
És rikkant Borsszem Vitéz; „Sancho Pansa
– ki szamárbőrrel öröklött fazon –
kinek hódolatunk, kimúlt, kancsó van ma!
Telicsöcsig borostömlőt! Azon
fáradozz nékem, taljánt idevonzza!
De kötve legyen sárkány-szélmalom,
kicsinyke népnek mert vigyázni kell,
hol bürgebőrben toportyán telel.
Homárt kosztol signore Lionardo
francúzokkal, de áramlástanok
kalmára jön: „Ah ungherese! Kard? Ló?
Borsszem Giscomo? Török bántalom?
Qei bei fiori! Ah o questo ordo!
Van magnificio röpülő malom!
(Tolmács ha jő is, jól átverjük őt,
az égi-légi malom-röptetőt.)”
S fontolgatás, alku – nagy-idő-rések –
„Ecco, szerkesztett röppös gondola…
törökverések bár jó törekvések,
angyal-fogni Pico Mirandola
e szálló pörgettyűért küldött s őszentségek
látni kívánják. Itt e pongyola,
gyönggyel ékes tapettók s bőrövek!
s még szablyát adunk érte s tőröket,
ötszáz szekérrel – mond az epopeia –
s isznak áldomást, szűzlány a talon,
hamis arany hulland, akár a pelyva,
fölkapdossák, dikics döf… Irgalom:
veszett fejsze nyele – ó aletheia! –
igaz halál nincs! –, lopódik malom,
hatökör húzza, részeg Borsszem ébred:
„az ódalamból kihúzhadd a térded.”
– „Mert máj-szúrás múltán itt összeverni
nagy Paszkievics herceget s hadát,
257
Windischgrätz belét oszlopra tekerni
és disznókkal falatni bélsarát –
nem ügy! – sokáig! De signore Fermi,
Bela Bartok és Neumann és Szilárd
– agyő Segesvár! lándzsa teszi ezt –
New-Kukutyinban nem zabot hegyez.”
S az elcsórt malmot bizony megvizsgálja
fűzisz-fürkésze, sárga Toktemir:
„lehetne madár hamar-öccse, -lánya
– mese mond mesét, mire a papír? –,
helikopter vagy Démeter kormánya,
gépszörny modellje, kozmikus radír…
Vadászsólyommá bütyköljük s ha kész,
ráuszítjuk – fusson Borsszem Vitéz
S már jövel is – „Ó Jézus, légy vendégünk!
s Oá!-oá!” – a mécses eltörött –
„Borsszem Vitéz! Gergő! Bálint! ha végünk?…
– Hol a malom, a mák, a jó török?!
– Netán e pástos pusztán összeférünk?…
– A Létek mind kozmikus börtönök…”
– „Cö-cö… nem sejti gálya fertálya,
piszkavas-e Búvár Kund baltája…”
Rogy-e léggömb, kit szellentés dagasztott?
Nyílik-e forrás, szómosás lika?
Olyan forrás, kit Szent László fakasztott?
És prestissimo törik-e pika?
Ám vagyunk, a történés megszalasztott,
nem úgy, mint Toldi Miklóst a bika.
Sok szó fröcsög, és olyik enni kér.
S a halott mind nagyságos és pucér.
Egy boszorkányra
Holdas szemöldökű boszorkánnyal esni szerelembe
koranyáron, aki éjente kerülgeti a sötét
koncert-termeket és a meszesgödröket, az álnokokat,
ahol a volt megrontottak tetemei enyésznek,
mintha kútból, mintha a világ túlfeléről
hallanék hangot:
258
„víz alá víz aláá víz a malom aalááá…
lehúzlak piros kutamba
őröllek fekete malmomban…”
és nincs férfierő, csak a vágy hullámain hintázom,
pedig itt ül mellettem
közönséges nyári ruhában, szabvány-díványon,
s szemöldöke kérdőre ugrik:
szomjas vagyok, ugye megitatsz?
Csak vakkant rám
Most lazsál bennem a kisasszony,
kit Múzsának hívtak a régiek,
heverész haraszton, folyóparti padon
sütteti nyárvégi Napon
grill-csirke pirosra a mellét a farát,
és vakkant rám ha körüldöngicsélem,
s címezve nekem e vakkantás:
„lesz két vagy három sor-töredéked”
– azaz két-három vakkantás.
Ódalba bököm golyóstollal
„cseszd meg, mint kies akasztófa
akasztott ember házába piros villám,
úgy csapjon beléd a piros iron!”
– nyikkan és pattan, holmi tiszai morotva
felszínén szökdös, illeg-billegeti magát.
Vízbe vetődöm test-lelkecskéje után,
el nem érem, ha kergetem el nem érem,
habár újra haraszton, folyóparti padon
sütteti nyárvégi Napon
barnára a mellét a farát –,
nem veszkődöm tovább!
gyere el te! fehér papírlapon
ami írva vagyon
ekkor és itt – jelenléted nyoma? –
ma sem töltöm veled az éjszakát.
259
Öt festmény elképzelt háttere
A Nap bukósisakja
az éjszakában egy kitárt könyv
meg a csöngettyű forma lámpa
külön teret teremt magának
az éjszakában
a horizont zöld válla
tartja Nap bukósisakját
s e szivárványtól csórt színekben
pompázó tojás
héja s repedése
az éjszakában
mintáz ember-mértékű drámát
midőn újra kezdődik
a világ teremtése
Agárfej-kisasszony
a hattyúnyakú Agárfej-kisasszony,
lábára andalgásokra való rózsakertek
holdtöltééiből és gyöngéd kapor-zöldből
szőtt pókháló-finom harisnyát képzel,
s a térdén harmatcseppek, a mellében hinta…
– ah! leányszöktetés! kölni-wasser! mintha
röptetnének, s te karmolásoktól vérzel,
s mégis röpülsz a zöld porcelános égbe,
hol ölelkezel vasmaszkos vitézzel.
Öregasszony és a szűz
Gyöngy-kláris és fekete kalamáris
elképzelt Páris
hol gazdag habos ágyban…
„Módos fehér-kesztyűs márkinak
leszek szeretője, „barack-szájú?”
„Lányom, a szépség valahány lánya
unokahúga,
és a szépségversenyek sok piros-ász aduja
ott kitartott, lett elegáns gazdag kurva.
260
Íme az indóház, ne félj kicsikém,
ez a fekete mozdony
a delikát örömök kertjébe
az efféle gyönge szűzecskét
pöfögve behúzza…”
Mindezt csak képzeli,
ki magát Krúdynak képzeli,
plakátok mögül leskelő fotográfus:
„rettegj csak rigócskám,
megmaratik ott a szépek húsa!”
Zokogni kezd és lekonyul bajusza.
Vén fa
Ágaival ki a levegőeget kitartja,
s a felhőgöngyöleget,
és gyökér-markában óceán tetézte
rozsdás földet cipel,
vénebb emezeknél, bár ezek is vének.
Ám a megtartók bölcsessége vénebb,
súlyosabb, mint a megtartottaké,
kik ágálnak villámcsapás tüzével.
Ki veszett fejsze nyelétől származott,
jussa: dajkálni földet s egeket.
Egyszarvú
Embernek tudom magamat,
én, akit az emberi képzelet állatnak lát,
Egyszarvúnak láttat,
gyűrűző indák között fekve mondom:
csak álmodjanak rólam,
simogassák szügyemet, csüdjeimet
lányok, akik úgy esnek hanyatt,
hogy csipcsup fickók alatt
nem lesznek asszonyok, csodálatosak.
Unom a kiégett nőstény-embert,
a hamvába roskadót,
az italos kacagásokat,
s utána a nagy sírás-rívást.
Én, aki gyűrűző indák között
261
hátranézve és előre tekintve megtalálom
az öngyilkos bálnát is a parton,
s árvíz-rohanta fán a meggyet,
hogy embernek örökké szűzlány maradok
csak úgy tudom, mint az egyszeregyet.
Zivataros tekergők nyara
Kormos István emlékére
Kóricálunk a Balaton északi partján,
bakkantnak ránk összedobált hegyek,
Stop! – intenek lekacsolt venyigék –
Tízóraizzatok itt! Vagy sitty!
cseszelődjetek a tó fenekén!
Illő bemutatnom, a triót is, aki elzeng:
Csalánca, Gázolaj, valamint Én.
Négy kerekünk azért nincs, mivel eggyel több van,
tengelyünk meg végtelen sok van – a világgömbbe
bárhonnan akárhány kard beledöfhető –,
karosszériánk az egész tér, ahol árva
darázs a bödönben, úgy lötyögünk,
avagy bent is odakint jár a levegő.
Süttetett kelttészta- s cipó-pocakok,
mint bélbeli vakondtúrások dudorodnak,
itt-ott család-telicsámcsogi pokróc-rónán,
sok nyárfalevél védte ormány és fehér homlokon germán
fényszűrő konkáv szemüveg és gyönyörű fraj
szólal was wollen Sie hier?! Peter! Thomas! –
s menten felhő mögé búvik a Nap…
Most Csalánca bókolva s maga forogva
föl-alá oldalog s végigcsipkodja a népet
és olyik Balázs: „beborult! itt a szúnyog!
a schrecklich darázs! hah! a lebarnulás mind odalett!
vakarózzunk! bőrre a rovarirtó spray-ket!”,
s: „Parles vous francaises?” – így a venyige-lábú Minette.
Mária lenne is maga a spray, nyomja a gombot,
kibúvik azonban a bújj-bújj felhő,
felhőcske-takarócska mögül a Nap,
pörköl ám cefetül, hogy Csalánca begubózik
s aligha műveli tovább a nyárdéli bőrdíszművességet.
Gázolaj haverunk gopakoz és füstként
Pukk! Puch! Puck! – permetezi szerte magát,
azaz essenciáját vidoran fröcsköli szét:
262
kiki síkosodik, tüstént retkesre lebarnul,
klárissal szemüveggel mindenik szép.
S most, végefelé a hacacáré ügynek –
röhögök jókorát, hogy röppen rakéta veres, vészjelző,
s tó torlad, hogy a strandbeli népek
tarajok láttán prüszkölnek, csikkes gyepre igyekeznek
rángatván le feredő-eszcájgot, frottir
köpeny alatt huzigálnak vizes tomporra hasra bugyit,
gatyát, s száraz melltartó didit óv s tataroz,
„Zivatar! hahh!” – ijedelem sokakat hazafuvaroz.
Csak Titánia-rendű Boriska marad ott pucéran,
szél s eső ellen fara, sámfácska válla kitartva
teste sátra vigyázza a hangyabolyt, hogy hazaérjen –,
igaz is! Fékompress bugyogómat – ez valami testre
való anyagocska – rádobom, de szűnik tarajolás meg eső,
hogy ernyedezve szoborrá cementesedő tavon
jelenik naphíd s valaki húszéves Oberon,
s holmi szem- s szemüveg közt hajként szivárványlik alkony;
a míg eltrotyogóban kis motorett, már otthon a kádban
párjával tisztul a sok Mária Xénia Péter,
s cidrizik erkélyen fiújával venyigelábú Minette –,
triónk – mivel eggyel több van – úgy old kereket,
maradjon két fölösünk forogva kuszálni-kaszálni
szőlő-hal- ember-sorsokat, és tovakóricálni
a Balaton északi partján vagy a tó fenekén,
efféle Puck-tréfát elpukkantania gyorsan s menni tovább
az ősbúsba: Csalánca, Gázolaj, valamint Én.
Öreg ember az esőben
Haha? Hát hova? hova hát hólyagos esőben?
Medardus részeg, Medardus újra köpköd.
Jó volna halat fogni, kapás van, dugni az ingem alá,
lássa kisÉvám ha-ha-Naapó! pocc!
potyka fickándoz odaát az ingem alatt a pocakomon,
elázna az is a trikó alatt Picckém, mivelhogy
én is elázom, mert Medardus részeg, elrugdal tőled!
kisÉva unokámat ma is elszereti, mert Picckém
nem szenvedheti ma sem az Asszony, ha ázott ingben
a konyhán füstölgök, hokkedlin, elázott csicsogó
cipőben, és magas az ég, és vörösbegy táncol a mennyezeten,
Nagyurak szeme az –, mint a vércsöpp! Egy vércsöpp,
kicsi szeplő csak az orromon Picc! – Emlékszel?
263
Hazamegyek a vízözönből, a parti kotuból kivánszorgok,
Medardus részeg Medardus újra köpköd.
Fejem a köszöbre! ha-ha-Naapó! A lábam meg odafent,
tótágast állok, sarkammal kopogok az ajtón,
és recseg az üveg, törik cserépre, képemre rá!
meg a potyka is kicsusszan az ingem alól, le a!
le a küszöbre az orrom alá, elkapnám, kupám koppan…
De hiszen sose volt ajtó, se kisÉva, Picc, se Asszony!
se ha-ha-Naapó, se potyka, csak a fájós térdem, a borda!
Esküszöm, csináljanak bélyeget rólam, ez kéne, bélyeget,
mint a királyról, és ragasszanak Medardus pampulájára,
mert részeg a bitang Medardus, részeg és újra köpköd!
Akkor és ott
A kormos özvegy, aki gyertya-arcát s menyasszony kora
mellén feszülő kombinéje ritkás raszter-rácsát
egyszerre mutatja,
megmutat sok sejthetőt érthetőt félreérthetőt,
s mivel bókjaim józanabbikja
„okosnak-szépnek” mond minden kisbabát,
és koránál fiatalabbnak ráncosacska nőt,
a járókát kórteremnek s a babaágyat koporsónak látom,
zsugorítva tehát és megfordítva a köztes időt,
„Ugye nem látszom annyinak, mint amennyi vagyok?” –
mondja séta közben, s én elfogadom, staccato füttyögetve,
életkorát képzetes törpék ujjával gyúrom össze,
s magát csírává, aki bármikor ugyanaz és más,
láthatatlan ponttá: feketeruhás özvegy elektron,
aki láthatatlan bolyong világnyi szérüskertben
– ahol keletkezett igen fényes út –, mint pötty akár,
vagy pöttyös-héjú törött pulykatojás.
Epizodista ángilus színfalak mögött
Színfalak döntője
el- s túllöködője
föstött ház mögé ha búj
maszkák régi őre
jelmez őrizője
mielőtt függöny lehull
264
cinkkarddal körölve
hátúlról betörve
deszkára hol holt mozdul
nézőknek előtte
vált ő kesergőre
hadonász és könnye hull
mert kis heverője
gyapján bírlalt nője
léggömbjébe más tutúl
s a helyt megkötője
ügyetlen bökője
világdeszkán lekonyúl
s ha jőne előnkbe
tapsért nagy örömben
s pendülne érette húr
legyen felöltője
rossz elöltöltője
távozzék – s tudja ki úr
Fényképed szemközt a bíró
Arany János emlékére
Futamékony ugra-bugra
képzeletem kötni bogra,
a széklábához lekarózom,
fényképed szemközt a bíró,
tekinteted csípős fúró.
hogy feszengek, vakarózom.
S pönög olykor ideghúr is,
közöttünk a corpus juris:
verses lapjaid vastagja,
s őt, ki véli illetékes
magyar nyelvben szólni s vétkes –,
megítéli kifaggatja.
S paragrafja szerint Márkus:
vén hazuggal, vele páros,
hamis esküt mond a földre,
„igen-nemre” lőn bár kényes:
syntaxisa tekervényes,
gondolatja mivel görbe.
265
Csalni tőrbe enmagamat,
(most jegyzem meg, „csillag alatt”),
mímelvén szavad járását,
van lőcslábam, Arany-maszkom –,
s bakk! botlom rossz asszonancon,
összetörve lényed mását,
kit felölték… „Ebből elég!”
– szólsz, szavad, mint vas-reszelék,
fülem torsát meghorzsolja –:
„Búsulj, kölyök, csak az búsul,
aki nem tud arabusul…,
bögyöllőjét elmorzsolja!
Bizony jobb neki a’ nélkül,
mint nyelvét forgatni csépül,
idiómát úgy hadarni,
fele magja benne reked
kalászában, vagy elpereg,
mint anyjába belemarni!”
Ítéleted elodáznom
ugyan, mégse hadovázom,
professzor úr, még néhány sort!
Legyek inkább pókos rudas,
kicsinyég még velem húzass,
csak szóltam volt, kapd az ustort.
Ha kötni kell, oldozástól
oldj el, mint szél felhőt sávol,
kártoljon bár – még kitartom,
s ha oldni kell, bontsd el bogom,
szálazz szét, míg átdobogom
létemet e mért piarcon.
Ne mondd: jeges víz alá fuss,
ha ma példám ama Márkus,
csak ha mint ő összevétem:
„ég kizárjon, föld kidobjon”,
hogy maradjak lét-éhkoppon:
legyen végső büntetésem.
266
a hirtelen elárvulás óráján
Kaptatni fölfelé
Időnek előtte vala sötétség és havazott.
Ébredek, indulok, mögöttem szertesarjadzó utak,
helyben jár a hegy a talpam alatt,
kaptatás fontolgatja, amit a szem láthatna:
táguló szivárványos köröket,
Imperio solitudinis – ami egyre közelebb.
Kutya vonít lent a vadőr-völgyből,
kutya a préda-magasságból,
kutya a talpam alól,
kutya tüdőtájt, ott bent,
ahol rákezdi a zokogó szél.
Diluviális falban pornográf löszbaba.
farmernadrág cafatja ott lent a folyóparton,
vitorlának már ki nem feszítem.
Mögöttem áradás elmosta temető,
ételtartónyi lábaskában a halottaim,
a partszegély, az ősi homlok, a végtelen redő.
Elszámolás, hogy fölfelé is meg lefelé
roppan legroggyan meg fölgörög az idő.
Ugyanígy, valahol, ezen az órán,
Empedoklész, mint megnyúzott farkas
vánszorog fölfelé
az Etna kaptatóján.
Metszet
Fakuló arcok
barátaim leendő néhai arca
s a jelenvalóké is
most egyre közelibb egyre élesebb
torony gombjába zárt régi pénzeken
vén-ezüst fejek
egy végtelenbe futó ránc
egy út
kietlen holdárokban hű kutya
szájába kapja s ejti kezemet.
267
Múlt időben beszélni rólad…
Papp Zoltán emlékére
Múlt időben beszélni Rólad.
és már csak emlékezni rád,
mintha úgy volna lehetetlen:
körömnyi bakkecskék nem ugrándoznának
pohár-mértékű gyűszűben;
ízinknyi lovak nem vágtáznának
üres demizsonban, hasas borosüvegben.
De még ott pattognak, és egy fekete bak,
meglehet magad,
füstös képén az ördög vigyorával
öklel, egyszerre kívülről és belülről
tömör üveget, megfagyott választóvizet.
Előtte: innen nézve meg amonnan is,
itt is ott is: kirakat,
ahol többnyire maszkok állnak, ülnek, feküsznek,
próbababák, félelmük lövellte
kékítő aurájában menekülnek
akár a tintahalak.
De a lovak, még a lovak is
ott nyargalnak a táguló „vörös felé tolódó”
einsteini világ-demizsonban: hajrá!
– tribün körkörös háncs-fonat,
most ott látlak üldögélni, barátom,
foszlékony háncson, és káromkodsz istenesen:
„viszed a kedvemet, pénzemet sok hülye kecske!”
És távolodsz, mivel élre vág
az apokalipszis négy lova és lovasa,
és karja a Csontosnak kinyúl,
futtában elragad – két zsoké egy nyeregben –,
vele vágtatsz valamely űrben –,
új aréna, új picador, matador, új Fiesta
a világ-mértékű demizsonban,
és mégis gyűszűben és mégis magad,
aki titokban tudtál szeretni,
„adj király katonát!” majd játszunk
Once upon a midnight dreary
a földben ott, a föld alatt.
268
Távolodás
Elsőnek az apák maradnak el
s vélük a nevetés, uram, s a félelem is.
Azután fogytán a bor is, valamint a kenyér.
Akkor már én is itt vagyok
az egyszerre magas és mély
gordonkahangok napközelén,
én aki te aki névtelen,
csupa egyesszám harmadik személy.
Csalánca balladája
Kormos István emlékére 1980.
Sültcsirke-combot harapdál,
ül temetőkút-káván,
dob vízbe csontot zsírpapírt –,
már lehunyt szemmel látám
ugorni kidőlt köveken,
szikra-morzsákban hull a hó,
parcella-kockán iramlik
rézsút, fehérfutó.
„Már őszönte megforgattam
a dióverő kampót,
minek feküdjön erjedjen
kotuban, aki kan volt?
Temető? – Bürokrácia,
elvágólagos enyhhelyek,
nagyobb kaland egy zsírpapír
ránciból nyalni csirkezsírt.”
Már iramlik is elfelé,
útőr-bódéban álldogál
s nézi: léptet fakó lován
Edwárd király, angol király.
Csikordul lova lánctalpa,
s böki:
„sápadt komám,
te mondd meg nekem, mennyit ér
e kies tartomány!?”
„A tyúk télvízkor sem tojik,
ülepe csöndes, mint a sír,
269
de akad pár meggyűrt zsírpapír,
s ránciban zsír, kóstold te, Sir!”
Király morog és elpatáz:
„Ez mind ilyen… Úgy kell neki”
Ám hussan bódéba cigánylány,
szurtos kártyán sorsát veti:
„Gazdag leszöl te kékszemű!
– tudd, aki mint él, úgy ítél
főként, ha barna pázsiton
egy őrbódéban birbitél.”
Csalánca igen csiszonkál
bőrnemű fehér tomporon:
„Langyos esőcske záporoz,
nagymamát sír gyermekkorom…
Vajon Münchausen tojásán
ülve sirüljek el oda?”
Teherautóstop, őrbódé,
fékez keki kiskatona:
„Pattanj pajtás a bakra fel,
nézem, hóttodban eleven,
patrultól megóv téged is
a szabadságoslevelem.”
És pálinkáznak, brummognak,
szikra-morzsákban hull a hó:
„No, utólértük, újra itt
Edwárd, a király meg a ló”
Ki panganét villogatván
ordít az úton:
„halt! Komám,
gógyizd ki, sápadt, mennyit ér
e kies tartomány?!
Ha lapítasz, a fejedet
nyakadon körbetekerem!”
„Pöcsétjét fújja rád, király,
a szabadságoslevelem.”
És gázt bele, hogy bőg motor,
röpül utána panganét,
Csalánca mond:
„hegyes fullánk
csípi a hátam baltekét…
Ott bent a motor bugyborol,
dobrokol három csődör,
ez járna ki az élőnek,
ki szökött halott-bőrből?
Útszélen megállj katona,
ahány útszéle: otthon,
270
mert cihelődik, kiskoma,
minden árokból nagymama,
és emtet míg élsz s eltemet
szabadságos levéllel –,
királyi tél? a kétszer holt
szagos szénában fészkel…”
Csíráz, majd leget harapdál,
és lehunyt szemmel látám:
nyeldekel jó esővizet,
s ül temetőkút-káván.
Rögtönzött öröklétben
Hárman Spalatoban – nyár, éjszaka, telihold –
egy vendéglőcske teraszán, kék-sárga csíkos ernyő alatt
Kovasiccsal és Vapcarovval ülünk
valami rögtönzött öröklétben,
mint szétpattanható buborékban, mindegyikünk szótlan
mosolyog, és mosolyunktól fölröppen a kék-sárga ernyő,
dől szék, asztal roggyan, eltörnek a poharak,
újabb évezrednyi pillanatig ülve maradunk, koccintunk,
de nem nyúl kéz pohárért, így búcsúzunk –
hárman, halottak.
Azután: nem mi bontunk asztalt, az asztal bontja magát,
a székek már égnek ropognak;
örök záróra, indulni kell, útnak, valaki képzeletében.
Vapcarov: „Én délnek tartok, oda, ahol valaha éltem,
de éltem-e valaha?”
Kovasics: „Ha másutt haltam, akkor is valahol itt halok,
maradok, úgy döntöttem.”
Én sietősen Északnak vánszorgom…
Már útban hazafelé: valami másféle, de jelenvaló múltban?
vagy álmomban, egy elfelejtett álmomban talán?
valaki más álmában? – már nem emlékszem, és mégis emlékszem:
költők, együtt voltunk hárman, ahol a raguzai petrarkisták,
vagy valaki más, valaki másik három…
Igyekeznem kell egy régvolt holnapon, hogy Abdára érjek,
hogy időben megérjem a halálom pillanatát,
vérmocskos cipőmet is levetem, már mint Kosztolányival
„száguld tovább a gőzvasút velem,
s a hajnal, mérgező leheletével
leng tejszínűn az alvó táj felett…”
271
Halt! – kiáltják, de már utól nem érnek –,
míg e pár sort idézem, már meg is érkezem,
ruhámat ledobom – valami nagy gödör van ott –,
dörrenés, kék villanás, lefekszem tisztességesen,
végre otthon, végre névtelen halott vagyok,
megmarkolom a kék villanást, és torkomra szorítom:
a hajnalcsillagot.
Hogy apám halott
Hogy apám halott, volna idő és történés
parányi tévedése?
Most a falitükör előtt borotválkozik.
A sarokban halványzöld lámpa áll:
valahol tavasz van, serked zöld szakáll,
s szivacs lemosta arc álmomban foszforeszkál,
s a Földgömb búrájában semmi sem változik.
A hirtelen elárvulás óráján
1.
A hirtelen elárvulás óráján
a pötyögő csapokból kicsapódik a réz,
szemcsénként utazik vízzel a vízben
visszhangos ciszternák tisztítómedencék felé,
és tovább a visszagöngyölődő folyón
patakon források torkán át lecsorog,
bolyong egyre szűkebb egyre tüzesebb
andezit-folyosókon a tűzhányókitörések
volt vala idejében a sánta kovácsok
műhelyébe leszivárog, hol a kalapács meg az üllő;
döndülések a mellemben, kezemben borotva,
behabzott arccal állok vakuló tükör előtt,
míg szakálltalanra fakul az arcom,
gyerekkori fénykép, dann-dann-dann
a régi otthon falai törettetnek, porlik
körülöttem a tégla a mész a homok,
szertepilléz, vissza az agyagbányákba hegyekbe,
s én gyerekké öregedve, államra száradt habbal
állok az aszályos csillagos ürességben,
272
s árnyékom reá vettetik valamint árnyéka reám,
aki mint én, sokadmagunkkal áll a híg
térözönben és embernek mondja magát –
és kiáltoz: hol vagy? hol vagy?
2.
A hirtelen elárvulás óráján,
midőn a lombtalanítás bevégeztetik,
ha kinek van maradéka, megálljon
az utcára kidobott nagyságos tölgyfa-asztal előtt,
hogy lapjába belerójja-körmölje
hevenyészett végrendeletét:
„Reád hagyom a múlttalan térségeket,
a reményt meg a gondot, szerkesztd össze,
ha épületté: hass, alkoss, gyarapíts!”
Ódon vagy akkor a beszédben, szomorú,
ünnepélyes és árva kétszeresen,
múltakból kiforgatott jövőkből kivetett.
És akkor
a deszkára fűrészelt gyalult pácolt
enyvezett rekeszekre tagozott
lap ropog-reped a szét-
választott erezetek görcsök,
cellulóz-sejtek megindulnak illő
a ráillőre tapadva, hogy a fává újra
tölgyesedő asztal ágadzik-
leveledzik gyökeret mereszt,
és nincs lom-halom ház utca,
cigarettacsikkes beton –,
csak egy tölgyfa
lebeg határnyi holdas térben,
nyíló odvában csontjára lekopott asztalos
legénnyé fiatalodva, hajdani ipartestületben
karácsonyi kislányka-kórust billiárd-dákóval dirigál
„…a nagy bölcsességet, a nagy dicsőséget
rajtam kezdé…” hajnali szürkésfehérben,
dagerrotip csoportképen, éneklik ülve az ágon
a hirtelen elárvulás óráján
hallod, mint ama három bölcs egyike
kocogván öszvérháton.
273
3.
A hirtelen elárvulás óráján
fölüti fejét egy szál cigaretta az éjszakában,
köröz bolyong imbolyog,
parázsló orra a sátánkutyájának,
valaki szimatol, nyomot fogott,
valaki hadonászik, nem leli helyét,
magában motyog az utcasarkon
alkoholista halál toporog.
Tüzet kérni elindulok feléje,
átvegyem az izzást az első mély szippantás
utáni hirtelen bódulatot,
mikor virágzik a vadbirs,
lehúnyt szemhéjam alatt a világteremtés
előtti utolsó pillanat: lét-készültségben már
a minden leendő alakzatok, de még bolyhosan,
lassú forgásban, de még gyűrűsen-udvarosan;
Tüzet kérek – és senki sehol,
csak terjeng a füst, égett csont szaga,
mintha gombostű szitálna,
maró csontszilánk-eső csepereg,
és odább
újra fölüti fejét a parázs,
az Artkturusz meridiánban vörösen didereg.
Torkomban forog
Estéim étvágytalan vacsorák. Lőtt madár
megrághatatlan szívét forgatom a számban,
a lenyelhetetlent, őrölném, forgatom
hirtelen megöregedve, fogatlan.
S a nyitott ablak párkányán, villódzó
macskaszem-zöld ruhában valaki süldő-lány
hintázza magát, lába harangoz, és várja kiáltsak:
„ezerkilencszáz nyolcvanhárom július másodikán…”
– szólnom, nyikkannom lehetetlen, nyelnem se is,
lőtt madár szíve torkomban forog… – Álom.
Csak álom: te tudod, zöld lány, Tihanynak elkallódott
ríjjadó leánya – az vagy, akarom –, te hangtalan,
miként magam; torkomban megrághatatlan madár-szív
forog és forog –, néma vagy, néma vagyok.
Csak nézd, csak szemedet futtasd soraimon,
274
egy lapján e beszélő-füzetnek, és tudd: a kiálthatatlant
kerülgetem; s hogy ürügy a kép a látomás a metafora,
a mesterség minden fortélya alkalom, elodáznom
kiáltsam: ezerkilencszáz nyolcvanhárom
július másodikán elsőszülött fiam … És semmi echo:
„…szülött fiam… fiam…” Mert nem a lejegyzett,
de a kimondott szó, a „legyen!” – „ne legyen!”
és hadd higgyem most! csak most! – visszairamlik: a fejem
még fiam baglyas fejéhez bólintom, párba fogott lovak
bazaltos hegy alján, s lent a tó-kékség még sima.
Asszonyok, kikből férjek, és anyák, kikből fiak
kifogyának, ti tudjátok: most csalok, hazudok,
ne hallgassatok rám! Mondd ki – bár te mondanád helyettem –
te macskaszem-zöld, te ríjjadó leány,
„július másodikán elsőszülött fiam a vihar fölverte
tóba zuhan, fölbukkan, vergődik, süllyed, végleg elmerül…”
– és bennem visszhangzik a hangod: ,,… végleg elmerül…”
Most, most futtasd a szemedet soraimon: Végakaratom:
míg torkomban a forgó madárszív kihűl,
elkallódott Echo, némát a némához hozzáadlak,
vízbefúlt fiamat fogadd el férjedül.
Ülni az ablak előtt
Ülni az ablak előtt és várni valakit,
akár az öregek,
szemmel halászni rezgőnyárfát, álmos vonatozóknak
korán lett szürkületben…
Senki, te! kódorgó kuvasz, négy lábon járó
savanyú tej, te köd!
kezem fejéhez aki bozontoddal súrolsz – láttalak!
Most hol vagy? Hova osontál? – Fölriadtam.
Szemközt a daganat-kórház kertje:
csupa megőszült pitypang, csupa csont –,
műtőskocsin valakit most gurítanak betegszobába,
ahol a halál egyel.
Dél van.
Forgasd csak az aszaló időt akárhol
te, dühös öreg, köpködő! vasvilla szemmel
a befülledt boglyát, forgasd az elsárgult felhőket!
Egy kupica pálinkát ide! étvágyam gerjedjen,
mert száraz avar, száraz sírkoszorú lesz vacsorára,
tál pozdorja, vasreszelék, öreg!
275
Ülni az ablak előtt és várni valakit…
Alkonyodik.
Tudom: a volt volna már sohasem lehet.
Ma sem jön, holnap sem.
Már sohasem jöhet.
Szemtől szembe
A tó alúlnézetből, harcsa-szemszögből.
Felszíne visszájáról fölöttem hínáros égbolt,
sulyom-zöld Nap.
De hasalva uszadék között, ott fent is én lebegek:
homályos tükörben elmerült magamat nézem,
százéves, iszapos gyerek-arcot.
Engem, aki majdan ő lesz, ő is néz
odalentről – iszapból, vízből gyúrt alak,
engem néz, aki valaha voltam, és vagyok
sulyom-zöld Nap.
Közöttünk a tó kalibán-teste teknő,
lent holmi félmúlt, fent múlttá lekopó jövő,
egy fölszökő nádszál kopjafája,
egy magasból vetülő felhőárnyék szabálytalan gúlája,
összenéz két jel, vízmélyi-, és légi temető.
Leendő-múlandó, elmúló-lehető
darabideig egymás-fürkészhető;
– felszáll egy lélegzetnyi buborék lassan
elsüllyed egy hajszál, vagy sebesebben egy kő.
Többé meg nem markoljuk egymást a víz testében,
nincs átjárás, az érzékszervek sorra kiáznak,
csak a ványolt emlékezés nyúlik, hasad, repedez;
molnárka szökellése, halak csalinkázása;
ember előttieké, másneműké ez a víz-idom,
itt nekik adatott időtlen idő.
Süllyednem kell mélyebbre s fölszállnom magasabbra;
ahol már nem is a nád-kopjafa gyökere, nem
a föld, de a magma, az ősi tűz;
s ahol már nem a felhő-árnyék gúla-alapja,
nem is a felhő, a Nap maga: két tűzfészek
zuhan egybe –; két felforrt arc egymásba ömlik, – nincs tükör –
Mondanám: áss ki tíz méter mélyen egy darabban
fástúl, virágostúl, földestűl, fejfástúl két (azaz: kettő)
hektárnyi temetőt, lökd ki az űrbe, mint két hajót,
fenékkel forraszd össze… Talán így,
276
mint felhő-tépés meg kő
így lehetünk: Egy-mindenki itt-ott, mindenütt,
marokra fogva alfa meg omega,
örök ököl összepréselte múlt jelen jövő
Ahol otthon
Telefonfülkében, az ágyadtól ötpercnyire,
ott álltam, – érmét (így mondjátok: érme)
érmét kellett bedobni egy szürke tartályba.
Ott álltam, amikor temettetek.
„Halló! – mondtam – és világosság!
Ingyenes világosság!
Mintha éjszaka botorkálva a lépcsőházban,
és megpattintom a villanykapcsoló gombot: földerűl,
hirtelen megriadtam, fáztam, s elgondolkodtam:
mondjam-e: halló öregem, megtaláltam
mindnyájunk gyerekkorában a szigetet,
alig hallótávolságra, az ágyadtól ötpercnyire,
ahol a van: lehet, ahol még otthon az otthon.
A kezét keresem
Álmomban régi baromfiudvarunkon álltam,
mellettem a fiam négy- vagy ötévesen,
télikabátban, piros hócsizmában,
szakállasan havazott, és behavazott
fehér kakasok sorjázva ültek legallyazott
fehér fatörzsön, a kidöntötten, búva
egymáshoz feszengésig – és mozdulatlanul,
ahogy a sirályok utaznak lefelé a Dunán
áradáskor úszó uszadékfán.
„Azok ott! Miért ülnek ott?
Álmomban felelni akarok „nem tudom semmit sem tudok.”
Dívány rugója döndül alattam,
a dann a dann a dann – torkomig fölrezeg,
az elvarázsolt kakasok, a fehér lenyakló fejek
a csőrök pendítik meg az alattam eltemetett
zongora legmélyebb húrját,
– félébren a fiam kezét keresem az ágyban mellettem,
277
brutális repedés a teljes ébredés,
többé nem többé nem többé nem lelem,
egyfelől a lehető, másfelől a lehetetlen,
hirtelen kettévált a világ,
emitt a való a hihető, amott a hihetetlen.
Emberi bőrt keresek
Most a ruhás-szekrényben vagyok,
élem elhordott barna kabátod történetet
Karjával átkarolok egy elmúlt vállat,
hogy fölvillanjon a vállcsont csúcsa,
a lámpa tejfehéren:
Most látnom kell.
Voltaképpen egy rámszabott emberi bőrt keresek,
vízhatlant, mert el kell menjek újra oda,
ahol a holnapi Noé is alszik,
elsüllyed a bárka,
és örökös a vízözön.
Egy csontszilánk
Egy csontszilánk, haláltól visszaváltott,
bőröm alatt a húsomban vándorol,
mint sebesültben háborús repesz,
elsüllyed majd konokan és békésen,
mint patkószög bronzkori temetőben.
Egy csontszilánk, ki semleges nemű.
Lehetne dédapámé, és neve lehetne:
memento mori –, de szúr meg sajgat.
S neve: fájdalom, neve: emlékezés.
Rólad beszélek döglődő őszirózsák fölött.
Állok én, és fekszik Ő, de egy csontszilánk…
Mondom: csontszilánk, mert adatik metafora rá,
hogy éjjel, álmomban érkeztére riadok – hát így –,
gipsz-Fantomas arc hajol fölém, és keze
ügyetlen óvodás-kéz, babrálja hajamat.
Amíg ember van és beszéd van, nyelv, költészet,
kettőzés, metafora – mondhatom: egy csontszilánk,
fiam csontjából forgácska-szilánk, jel és ember
278
és ő maga –, bennem bolyong, testem földjében,
másik otthonában rója írdalja izomra, zsiger-dúcra
ruháit, sajgatókat… Állok és emlékezem.
Most a járművek múzeumában vagyunk, az első villamos,
a születő autó majdnem szemérmetlenül, élve eltemetve
kitárja magát, és te kis bámészkodó élet, potenciális
halott, kérdezgeted: „és ugye ez a motor?” „ez a rács?”
„és ez a keskenyedő fekete?” – Állunk a gép-múmiák
temetőjében, s te kitrákotty-hangon firtató,
most szakadozol sejt-, molekula-láncokra, el-szét
a földben; s a gépek fölött a falon megszövegelt
arcképek, a dinamikák és mechanikák ordas óráival
teli lények, a feltalálók, korhadnak, mégis vannak,
míg emlékezet vagy tűzözön… – egy csontszilánk,
mint csontszilánk a bőröm alatt égten ég…
Itt állok a metró lépcsőjén, parcella, talpalatnyi.
Batthyány tér: név, emlékezés, kivégeztetett –;
egy csontszilánk, cipőm talpán át talpamba szúr –,
és a fiam is, aki erre járt egyszer, akarva-akaratlan
minden metró-lépcsőn… Itt van a talpam alatt,
talppal fölfelé ereszkedik lefelé… (igaz, vagy nem:
nem érdekel –, a beszéd sokértelmű, és egyértelmű
a fájdalom) – Iskolatáskája pontosan itt, a jobbkezében,
keze, ahol a kezem, a gumikorláton – ,,Minek? –
mondanám? –
minek már neked az ott? Ejtsd el, dobd el, oszd el a
könyveket is a leckés füzeteket is, kapja fel bárki,
vigye, vegye, nézze, vagy…”
csontból csontnak szilánkja
a húsomba, memento
mori, törékeny ember,
utazunk-alászállunk…
Mi lesz velünk, ha egyszer ránk derül:
az élő halott és a halott élő,
és fájsz nekem, mint én fájok neked,
s nem felenként, de mindig üt az óra,
és minden való: a volt a van és a leszen,
s az ember is csak örök metafora…
279
És Ő eltűnt elveszett éjjel
Ilia Mihálynak
Hátizsákod mint a kiskatonáké békeidőben
– a hátadon sose láttam –,
itt előttem a széken, itt a szobámban,
benne múlandó nád-susogás van
szárny-suhogás –, mint a régi költők verseiben.
Csörögve röpül ki belőle egy szárnyas vekker,
röpdöz az időben oda-vissza, követem.
Vele vagyok, mint vele voltam
félmúltban s most félévnyi múltban;
megtelepszik, fészkelődik a telefonban –,
csörög-csörög, s megszólal emberi hangon:
a Balaton, a háborgó Balaton … hajó borult,
és Ő eltűnt elveszett éjjel…
„Én szegény ott mit beszéljek,
Milyen pártfogókat kérjek…”
cum vix justus sit securus.
Hátizsákod, a vízből kihalászott, Napszítta merev
– benne pár trikó gatya zokni –,
csak a zsák száját-, s nem a szívedet görcsölő zsineget,
csak azt lehet kibogozni.
Piros pólóing, megaszalt, az arcomra borítom,
húzom kétfelé akár a harmonikát,
hogy perceg-resteg, szál-szakadásig húzom,
és látom, mint piros vadbirs-szirmon át
a nagyszerű halállal ázott reves arcod –,
mint megváltásért csúszó lassúcska csigát –,
és rozsdafoltos ott kint a világ.
És szárny-suhogás –, mint a régi költők verseiben,
szívemben hátizsák-bugyor, és torkomban a szívem…
Eltűnt elveszett a vízben,
„Rex tremaendae majestatic,
De a jót megváltod ingyen,
Salve me fons pietatis.”
280
Ahol a legfényesebb
Néhány vászon nadrág, pár színes pólóing,
hátizsák, üres szappantartó, kihalt zseblámpa
– ennyi maradt utánad,
te, vízbefúlt kedves,
emlékeznem rád még mindig túl sok,
volt léted jelének túl kevés –,
dísz helyett fölaggathatom a karácsonyfámra,
s a fát a nálam árválkodó
biciklid csomagtartójára állítom-kötözöm,
és Szentestén ha a nyeregbe pattanok,
s a fát fölgyújtom
és beletaposok a pedálba
és tekerek hogy a láng mögöttem föllobog,
hegyi utakon fölfelé, föl a tetőkre,
föl a firmamentumra,
ott, ahol a legfényesebb legizzóbb, ott keress!
ott égünk egymásba, összeégünk,
oly hihetetlenül és képtelenül,
akár tűzhányókitöréskor
motyóstúl egy régi ószeres.
Most csak egy kutyát
Most csak egy kutyát.
Akit megcsókolhatnék, mivel a feje,
akár a fejed, és az arca is.
És a szeme ha rám néz, a végtelenbe néz.
És pároscsillag mögött is lát
még egy csillagot.
S az orra fagyos:
tél van és karácsony.
Csak egy kutyát, korcsot, kivertet,
járdaszélen zsadaló, osonó senkit,
aki így-úgy rád hasonlít.
Most csak egy kutyát.
281
Kitépi magát a kezemből
Álmomban újra ott lopakszom ártéri füzes tekergő
keskeny ösvényén, hol váratlan elém toppant a zöld szakállú
vénember – álmomban újra álmodok valahai álmot? –
vállamra ejtette göcsös kezét, s én tudással tudtam:
eleven bölcsődalokat keresgélünk a kövér fűben.
Most sehol senki, csak az aranyzöld ingovány, és óvakodó
lépteim nyomában a fölfakadó víz, lángoló sárga,
mint a parázsra vetett só ha föllobban,
s a lábnyomokban fejüket felütik aprócska sírkeresztek
– mintegy koszorúzva rajzó szitakötőkkel – sebesen
magasodnak, növekednek, mintha valamely idegen törvény
szava teljesedne; hát lépteimmel teremtek lápos szigeten
elsüllyedt temetőt? – Körül körben parttalan víz hullámló
méltósággal, hogy lüktetésére ráncokat vet ez a csicsogó
pázsit is alattam, hullámvölgyéből fölmerül hirtelen
egy kicsi autó, akár az elromlott gyerekjáték, olyan:
négy kerék, alváz, motor, kormány, kétüléses, karosszéria
nincs; de mered közepéből dagadó fekete vitorla
– bő parasztszoknya, pirossal zöld levelekkel írottas –,
gördül de röpül is, mellettem fékez:
a fiam ül a volánnál, alig tizenkét éves, barna haja
boglyas, fedi félarcát átláthatatlan ezüst szemüveg;
int, s én máris mellette ülök – hol a sziget? a keresztek? –
robogunk valami hídon veszteglő régi-fajta vasúti szerelvény
folyosóin át, kétoldalt az ülésen az ő megvénült
osztálytársai darvadoznak, váll-vállnak dőlve, szakállasan,
ottfeledve a most jelenvaló jövőben, és távoli,
igen távoli harangszó hullámain vitorlázunk a messziről jött
lökkenések puhította térben, s most házfalak nyílnak előttünk,
csukódnak mögöttünk, mintha volnának vízből valók – „talán
bolyongunk? talán tavaszi ferde napsugarak délutánja
emeli elénk ezt a régi uradalmi magtárat?” s itt a fővárosban,
a Mártírok útja kanyarában? Izzó narancs-színe torpant,
mint a tébolydák homlokzata – meg kell állni!
fék nyekken és levonatik a fekete szoknya-vitorla, és már
benne botorkálunk, félsötétjében a régi irodaszékekkel
telizsúfolt kultúrteremnek, csak a mozivászon világít,
s rajzolja a nézők fejének fekete sziluettjét –; a vászon
teljességét betölti irdatlan kerek cápa-szem, zöldes
írisze halványul, a sötét szembogár egyre izzóbb, fényesebb –,
és hirtelen a fiam kitépi magát a kezemből, indul feléje,
már szalad is, dobbant, ívben veti magát fejjel az izzás
pupilla-közepébe –; és hallok narrátori hangot:
„a tüzet is fölgyújtom, a vizet is eloltom, a földet is
elföldelem!” – Összejátszom a katartikus halállal?
Kápráztató sötétség ezután.
282
amíg a szél a Nap
Hang a mélyből
Mind bontásra ítélt házban
mint paticsolt vályogházban
mind egy régi országházban
mind süllyesztett pinceházban
mind elmerült udvarházban
mind földrengés fészke házban
mind ásatag kőfalakon
mind mállatag kőfalakon
hol fikarcnyi karcolat
Elletbewl neep mynd ky megyen
Ott kinek gigája torka
ösmeretlen nyelven öblög
„fijjá küess lábu reszket”
kelle ma is őt követnem
kelle ma is alászállnom
hozzá benső éjszakámba
sem nem völgyön sem nem hegyen
Elletbewl neep mynd ky megyen
rég holt nyelvet megnyálaznom
ízlelgetnem szétszálaznom
kell kócmadzag rágó kölyök
Mert földrengés fészke házban
mert elmerült udvarházban
mert süllyesztett pinceházban
mert egy régi Országházban
mert paticsolt vályogházban
mert bontásra ítélt házban
hol itt hol ott bujkolódik
Uram kövült magzatmázban
magát vélem keresteti
feledteti jelenteti
nyelven rája nincs fülem
Teszi benső éjszakámban
állhatatos csobogása
teszi legyen s én ne legyek
teszi legyek s ő ne legyen
Fíjjá küess fíjjá küess
úgy követem
Elletbewl neep mynd ky megyen
283
Régi ének Árpádházi László királyhoz
Eföldi valónknak
gyalázatosbik fele
– furfang léhaság halál –
szeszélyében hál vele,
fölcsingálja és dobja,
hogy az magába vetve,
világ kopasz lelence,
árválkodik, titubál –
kéri, emeld nyergedbe
kegyes szent László király.
Maga hova lenne
ember is, kit sok furfang
bájol udvarol s cibál,
kit néki hízelgő hang
– valamíg hamu-dunyha
lassudan készíttetik,
mivel tűz-ágy vettetik –
félistennek titulál,
légy most is őrzője
kegyes szent László király.
És még néki is,
ki vastag fűzisz-tudó,
gyógyfűszerszám kitalál,
vagy átommag hasgató,
s árendába elméjét,
csak mint a szó-faragó
adja, mivel eladó
s berzenkedik hezitál,
kerekítsd őt magadhoz
kegyes szent László király.
Baj mert bajjal jár,
vétkezéssel hasítván
világ, félfele zabál,
ínyéhez igazítván
sok jó elemózsiát,
másik levegőégen
el-elpampoghat éhen,
szárai torokkal rikál,
kéri légy emtetője
kegyes szent László király.
284
Ám egyáltalán,
kinek hatalmasságok
s föld-emésztő arzenál,
lopók és méltóságok
ordóját megszolgálni
kötésök és jutalmuk,
létük míg irmalik-fut,
valamíg jonhuk zihál,
terhüket megkönnyebbítsd
kegyes szent László király.
Tehát fölindul,
magában hogy föllelje,
kit ronttan is jubilál,
s magát hozzá emelje,
ki már őt fölemelte,
ember, s mert szutykot talál
lénye házában, csutál,
árválkodva kunyorál,
bennünk is maradj velünk
kegyes szent László király.
Heon derűre
Ha önmagán általbújtatott
háncsból fonattatott szakajtót
hegyes pikámmal által is döfök
lisztöcske mind kiszivárog
akár jó óvónéni
két ujja hajtogatta
kockás negyedrét irkalapka
lecsípett hegyű de formás
földnek fordított süvegén –
játszódó derék Gellért püspök
két első likas metszőfoga
selypegésekre késztető résén
csak sisegi mondogatja
… van bötyű malom éjhes lyeánka
s ha bárminő időkben ora et labora
és félkor egészkor kongatna homokóra
nekem neked meg őnekik
heon derűre ha soha is
halálra ha keservre háborúra
– búza mindenkor őrletik.
285
Kelemen mester hold-hete
Hét hétfő szükséges.
Egy: holtakkal álmodásra,
egy: álmomból ocsudásra,
egy: vízben megtisztulásra,
egy: test-lélek táplálásra,
egy: dolog fontolására,
egy: jószág gondozására,
egy: gyümölcsfa ápolására.
Hat kedd kelletik.
Egy: szerszám reparálásra,
egy: ház-alap ásására,
egy: abban buzgólkodásra,
egy: beton lasgatásra,
egy: téglával bajmolásra,
egy: fal gonddal rakására.
Öt szerda szükséges.
Egy: szarufa nagyolásra,
egy: szelemen ácsolásra,
egy: koszorú kapcsozásra,
egy: illően csapolásra,
egy: macskafa csinálásra.
Négy csütörtök kelletik.
Egy: cserépléc gyalulásra,
egy: tetőszék állításra,
egy: cserép rakosgatásra,
egy: födém vizsgálására.
Három péntek szükséges.
Egy: gyerek apolgatásra,
egy: rokonnal mulatásra,
egy: asszonnyal vidulásra.
Két szombat kelletik.
Egy: könyvekből okulásra,
egy: családdal nagy játszásra.
Egy Vasárnap szükséges.
Tűzhely felmorgatására,
porta takarítására,
hozzáérők látására,
286
velük együtt maradásra,
ügyek megfontolására,
egymással igazodásra,
együtten igazulásra.
Fehér árnyékok
A sötét szobában a mozgékony feketében
in soliditáte
s a közvetlen szomszédban ama mozgékony világosságban
in liquore
itt az édesanya-küszöbön
Én nevezett Maxwell-démon
tudom a világosságot-sötétséget
egymásnak hogyan nyitom és csukom.
Örök csókolódzás
gyönyörű fényözönben és vakon.
René Descartes hanyatt az ágyban.
Az ablakszemen hintázó falevél.
Őszi harmat után
Fekete ablakkereszt.
Meghatározott vascsúcs pont és villám.
Vagyunk ekként.
Hóval lepi bé a tél.
a Ha. a Miként lehetne elfutni Ha.
Csak mint dióhéj-papucsban a macska.
a Volt-volna. a Lehetett-volna-vala.
Üldögélvén az ős Pannon tenger partján
dúdolgatván csak lehunyt szemmel.
Héj halászok halászok.
Bartók és Wittgenstein találkáján
lehetne metsző szél kutyavonítás
fázóknak egy mérő tisztított zab.
Hallgatás reggelig.
287
Emitt:
a molekuláris ítéletnél a priori
nem lehet igazabb!
Amott:
ha minden sípcsontot kihantolunk
és megszólaltatunk!
Hang és tétel –
nincs bizonyosabb és bizonytalanabb.
Parainézis
Akácvirág-bor csöppje homlokon:
pecsét.
Hitelesítve dolgozó méhek által.
Szorgalom. Rend. Méltóság.
Majd királyi ordináliákból
szűzecske kisasszony
már őszirózsán katicabogarat
bimbajával simogat
kibontja kis csecsét.
Még akkor is
ha abszolút zérusfoknyi fagy.
Maradandóság. Rend. Irgalom.
Még akkor is
ha megdermedt nagy jégbaba
valahány férj és feleség.
Barokk óda egy régi ártézikúthoz
Csak ez a huzamos nyelvtőnek higanyos kénnel elegyes zamatos
vele csatakos kőpadokon is langyos zuhogás aranyos
jó-víz beszéd
kiolthatatlan gőzölgő katlan üstjében fő egy lakatlan
földmélyi kamilla-rét.
Rekkenő agyagos ívek alatt izzó parazsak bozsgatnak ős-mocsarat
porrá porlik a kő homokban elrekedő nomád temető
valahány halottja forróvíz bújkálta csontja lassan elég.
288
Mintha tülökbe fújnak szarmata állkapcsok kilazulnak
s a holtak szájából kimosott kortyot víz-falatot a múltnak
fészkéből kilopott szárcsatojást e régiek leheletét
tar koponyákra gurítja szemüregekbe szorítja mandulává idomítja
felszín iránt eredő kénes áramerő görgeti kéztöveken
által pontoszi karperecen futtatja tarsolylemezen
mintha
régi vésnökök keze szerint a
fonatos minta
útjait járná a megcsavarintva
bujkáló inda
ezüst veretét
mintha sokágú szíjfonatok szála sodoratban úgy kanyarog
nomád lovasrohamok vágta-útján a hurok
mint aki keresi nem leli eredetét.
Mintha régi barackos termése potyorászna terüje kiterülne
kádakba begyűlne erjedne elülne majd gyúladna alatta máglya
s mint füstös szeszfőzde üstje fölött felhőzne rotyogó baracklé
földméhe alkémiája szesze a pára
s egy bámuló isten huzatos orrlikán át az aranyos
felhő betörne sárga acélcső torkolatába.
S míg döngeti az alkonyat a míniumos lajtokat
és nem szűnik a kiskapuk ezer csörgő szarka hangja
összekonduló kannák harangja víz-hordások ditirambja
asszonyok-gyerekek víz-szüretre jönnek ahol e kő-kemence
ontja javát a körmedence csattog a rácsa cementje
locsolja minden nemzedék berepedezett jobbkezét
ingujjak fehér szőttesét udvarolja e víz-beszéd
körülfolyja a gyöngyházgombot kidudorodó csuklócsontot
kannák hasában ingadoz hintázik akár éjen át
tisztaszobában a násziágy
s e kerek kávának dörülötte
telik a kanna dübörögve
s a bögre
szakad e langyos áradat mindétig örökre
289
Kései vallomás
Kerek vásári tükör
hátlapján a te fotográfiád
a Te nem evilági szépséged
aki akkor a téglajárdán
csak nekem csak enyém
Te boldogasszony
kinek arcát a községi fotográfus
együgyű leleménye
csonkamagyarország hátterére kopírozta vala
az ártézikút télvégi gőzében – aranyom
karodon két teli kanna
csípőd farod mozgása most és most
süketnéma éjszakában
midőn Némo kapitány vízmélyi útját újra járom
szép vagy most is
én akkori boldogságom
bizonyosság in aeternitate
mivel negyvenhétévesen
álmomban azt a tükröt a körösparti füzesben elástam –
Reád ébredtem – sírok igenis!
fejemet most hova hajtsam?
vagyunk szerteiramló idő
nagyságos utasai
árva tücsök ciripelése
kiszáradt lajtban
Egy másik világ havazása
de magas kék derűben.
Ódivatú tűnődés az ablaknál – téli hajnal.
Csak mint csendből kortyintott csend.
Az első cigaretta – az első szippantás.
Egy hang: aludj aki vagyok – ha ébren.
És most mindenek állhatatosak és engedékenyek.
Most szó szerint mindenek velem vannak.
Tudom – tűnődés – tűnés.
Üres pohárba fújom a füstöt – és elgomolyog.
Valaki bennem is üres pohárba fújja a füstöt – és elgomolyog.
290
Lenni – mégsem lenni most nem szorongató.
És tollbaba haja a csodálkozás hogy másképp hull a hó.
S hogy nincs kinek a szemébe néznem.
Könnyelmű jótékonyságnak nevezem.
Hadd kavargassa a… Hadd táncoltassa a …
Mivel suttyomban besompolygott.
Amíg a szél a Nap
Üres hordókon imbolygó
Dunára kivetett padozat
ahol veled most holtomiglan
ahol veled most holtodiglan
amíg a szél a szél a Nap
Két csukott szem két vakablak
látja irdatlan iramlat
körülfolyja a pillanatnak
ingatag telkét láthatatlan
ahol egy inggomb érintésre
szakadna deszkán perdülésre
két kéz két homlok két szemérem
sirály-világba szétsugárzik
madárszemnek is észrevétlen
amíg a szél a szél a Nap
Csontunk úszik ott és halálunk
homokszemcsék egy fűzfaágon
más beszéd az nem tudni kié
kvarc-pendülés csönd aqua vitae
szegény víz hiszen ő is árva
egyszer minket is elragad
sodorban forgó fűzfa-sárga
tükörképünket elzilálja
egy tűt lelni csak sárga férccel
egy szúrást beteljesüléssel
ahol veled most holtodiglan
ahol velem most holtomiglan
löszbabái egy pillanatnak
csók a víznek a víz alatt
amíg a szél a szél a Nap
291
Egy pohár szeretetről

Milyen lehet egy jó pohár szeretet? – Először csak az üveget látni, reggel a kamrában matatva, eldugva hátul a polcon, régi szilke garaboly vendely mögül mereszti nyakát, hasán rongyos vinyetta, tintaceruzával ráhevenyészett írás, csaknem olvashatatlan, mint egy telibetalált postavonatról a hóra vetett, elázott táboriposta lapok címzése. Nem tudni, hogyan-miként került oda, de vonzza a szemet, bűvöli, akár az ismerős palackocska a pálinkára kiéhezettet. – Forgatnám? Töltenék? nézegetném? szimatolnám? – Vajon sötétsárga, mint az ó-furmint? És a szívében aranygyűrű forog, mint aprócska csík? Vagy inkább temérdek gombostűfej-csillag benne szikráz, mint megannyi fotonná varázsolt ember, holtak elevenek és leendők? Valami emberbuborékos pezsgő? Vízahólyagon átszűrt, derített szent-rizling – olyan? isteni tűzhányókitörés vulkánikus lejtőjének porrátört bazaltja, ha száz évekig ázik szerelmesed verejtékében? Csak mint a víz? gyógyvíz, de halványzöld, mint a koranyári vajalma? Lehet-e sűrű és piros, mert benne rubin, egy kétszáz évet megélt fejedelem gyűrűjéből? – És íze? Mint György-napi harmaté? lombikban párolt ibolyáé? – És ha újra kérdezek? miért? hogy előtolakodnak képzetek, elmúlt idők borseprőjéből, népdalok házatájáról, alkímisták koponyájából, Nap-evők asztaláról? – Lehet, hogy egyszerű anyatej. Vigályos búzát öntöző esővíz, tücskök itala, kalászok szárán lecsorgó? Vagy maga a semmi, hogy üres a vele töltött pohár, és aki hörpinti, lesz részeg józansággal, ámde másokká szertesemmisül, és bennük munkál, mint jól végzett dolgok utáni hatalmas csöndesség. És többé nem kérdezi: milyen lehet egy jó pohár szeretet?

Szombat reggeli pillanat
Egy Árúházban
cigarettás-polc előtt tétováztam,
amikor mögöttem valaki,
hangján anyámnak így szólt,
hangján anyánknak így szólt:
„hiába, azt a pácolt büdös
bagót hiába tetszik keresni.
Nincs!!!”
És megfordulok és látok
bájos nénikét közértes
kék köpenyben, ősz
hajszálain halál-közelben
játszó fény-szikrácskákat –
ámde… („ámde” – midőn leírom,
magamat elszégyellem),
nagy kék szeme éggömbjében
csak: szeretten-szeretlek.
292
Miért kell újra mondjam:
„látok halál-közelben
játszó fény-szikrácskákat?”
S miért kell mondja: Isten
kék – s szeme egy nénikének?
És jutsz eszembe, bátyó,
ki ocsondék időkben
áldottan és megverten,
kék szemedben halálos
fény-szikrácskákkal, Szergej
Jeszényin, te is itt vagy,
s a polc mögül két, kilós
kenyér közötti résen
nézel halál-közelből
egy közértes anyácska
ártatlan kék szemével.
Múltjából ki tép
Az időkben együtt gyaloglóknak
túl hosszú vagy túl rövid a lába,
előrefutnak vagy elmaradoznak,
véli mind: éltem hiába – nem hiába.
És útjuk mentén kétfelől elszórva:
furulya-roncs meg nyűtt ciha, cserép,
örökös tavalyt mutató zsebóra,
kinőtt nagykabát és gomb-töredék.
Sorolhatni, hogy mennyi potyadék:
díszoklevél, vers, együgyű kérvény,
levél, notesz, sok panasz-maradék,
záradék, érvényét vesztett érvény.
Hulladékát ki magával húzza,
mert kezében göcsös gereben,
múltjából ha tép, csak magát nyúzza,
jár irhátlan, irhás tereken.
Lesz kihaló madár, mint a túzok,
s ha illeti ős-gerjedelem,
van ki mondja: szárnyát nyesem s húzom,
rezervátba visszaterelem.
293
S lesz ki tép magának,
nemzette fiának
méltóbbat abból mi volt,
adni: arra hajlott,
mondani óhajtott,
ám sose is birtokolt.
Múltat is, képet is,
emléket népet is,
esendőt is, félszeget,
holtnak szájából
volt idők nagyjából
szakít derék részeket.
Hogy érvényes már ne legyen vesztett érvény,
és nincs panasz, nincs panasz-maradék,
és tény a hír és teljesül a kérvény,
a papír, kire írvák: potyadék.
Ádám köldöke a gomb-töredék,
a mellkasban nagy időt jár az óra,
a haj sűrű és korsó a cserép,
mi egykor törten út szélére szórva.
És nincs nyomuk, nincs: előttük-utánuk,
kik angyalfényes óriás kristálykőben
– és nem hosszú és nem rövid a lábuk –
együtt vonulnak időtlen időben.
Régi ábécés könyvem
Pottyanván ős-almafáról
bőr-szúrkáló fagyosságba,
és a bába
hátam-szárnyam megpaskálta,
s felbőgtem mint rossz klanét,
míg a lábam földet ért,
várt már szavak nemző apja,
negyven betű öntudatlan,
s leendő ábécés könyvem
páva-soros fedőlapja.
Számmal kerek Ó-t formáztam,
gigámat is tornásztatván
szoptam Ó-Á-t,
cikákolva híg likvidát,
294
mint kit forróláz kiráz,
és reszketve gurguláz,
világ betűit bekapjam,
tejjel pempővel tudatlan,
lőn kanál ábécés könyvem
páva-soros fedőlapja.
Kanálból tej, méz orvosság,
gyarapodás rontás ellen
abból csorgott,
ha a morkoláb vicsorogott;
s hengeredve kis körbe,
lett belőle kék bögre,
azaz kiskondás kalapja,
ily formát lelt öntudatlan
leendő ábécés könyvem
páva-soros fedőlapja.
S lőn rejtőző lapok maszkja,
féreg fúrt, hogy végre lássam
mindahányát,
mint ki bábra díszdolmánynak
ócska rongyért bogarász,
vén sifonban kotorász,
s a lepedőt olvasgatja,
pörgött betű öntudatlan,
felüttön ábécés könyvem
páva-soros fedőlapja.
Szivarparázs csípte nadály
lábszárról ledobja magát,
elpattantam
iskoláról, s olykor padban,
belém verje tudását,
kussadtam míg kupán vág
tanító úr csepp haragja,
nyak-behúzva öntudatlan
rám koppant ábécés könyvem
páva-soros fedőlapja.
Később is és mindmáig is,
midőn szavakkal cicázok,
nyelvrontáson
eltűnődvén szó-bontáson,
hogy ki büszke költő „és”,
enmagának hírverés,
295
anyanyelvemnek nagyapja
félálomban öntudatlan
fölmerül ábécés könyvem
páva-soros fedőlapja.
Múló létem ha bezárva
földbe ásott gordonkába,
ha súrolva
emlékezés egyszál húrja
tűnékeny vonó által,
s hallatik hang, ki reám vall,
testem porát táncoltatja,
hangszekrényben öntudatlan;
kottája ábécés könyvem
páva-soros fedőlapja.
Egy világ mintája
Az elkövetkezendők majd így formáztatnak.
Végy egy tojást, szúrd átal árral óvatosan,
ott ahol kipúposodik, és avval átellenben is.
Szívd ki fehérjét-sárgáját, mint Húsvét előtt
a pingáló asszonyok, hogy növekedjék benne üresség.
Majd végy rövidke szalmaszálat, jól szelelőt,
valamint az úri pipa csutorája, s fúrj rajt három lyukat,
hogy legyen akár a síp, és toldd át gonddal az üres
tojáson, két likán, ahogyan vasnyársra fűzi a szalonkát,
és mesd le csaknem tövig a kiálló végeket.
Íme a többszörös világ formája-mintája.
És bent a tojás-űr sötétjében, belső falán a héjnak,
járja kanyargós útját a hangya-emberiség,
és valahánya óvakodik, hogy a belső ürességbe zuhanjon.
Olyik átvergődik a szalmaszálra, mely mint a világtengely,
tartani látszik földjét, ösvényeit a vonulóknak
jár-kél e rúdon föl, alá, olykor csavarvonalban,
és a belső sötétségen át; s mint valaki király,
fölülről látja-kémleli amazokat.
Meggyújtja darabidőkig lámpását, és a héj vándorai:
„Járja már az égi bakter.”
De néha, mikor a túlnani térség szele keresztülsüvít
a szalmaszál-sípon – megáll.
Felkapja fejét, akár az őz, – és fülel.
„Lépj be” – súgja valaki; „térj vissza a tieidhez” –
296
súgja a másik. Utána csönd, s a hosszas süvítés.
Van, aki riadtan nekiindul, kúszik bár föl,
vagy csúszik lefelé: megtalálja a hazautat:
ahol a szalmaszál végetér, s mint sátorkaróról
pók a ponyvára, áthág a héj-belső valamely ösvényére,
és bármerre indul, előbb-utóbb akad akit köszöntsön.
Ám ha a szalmasíp lyukára rátalál, és belép,
mint sötét huzatos barlangfolyosóba és benne vándorol,
melynek visszáján annakelőtte, s a lékből
a héj hátára vergődik: körül s fölötte
más mintájú távlatok.
Új lényként születik tágasabb világba.
Ének a jelenvaló rejtőzködőről
A Minden ugyanaz-Egyet,
a hunyorogván, pillaszálon
pörgő hangtalan búgó-
csigaként szivárványlót,
s onnét az orr hegyére,
majd a világnak mondott
vegyeskereskedésbe
által-srrr tovaforgót,
s ott kis lapáton omlót,
nullásliszt kupacocskát,
s világi szélhuzatban,
mint fölkavargó porhó-
tölcsérből előtűnő
fehér far szarvasünőt.
nullásliszt porban is,
kit mindig mintha-látnánk,
s meglővén fogván ölve
nyúzva tagolva vágva,
kedvünkre sarabolva
darálva gyömöszölve,
konzervdobozba gyúrva
fölcímkéznénk legottan:
„egyétek és vegyétek!
im fáin Abszolutum-
Eszencia – héj! ens in se,
ki percipiált valóság,
297
már est in intellectu!
vitamin elme polcain,
egyétek és vegyétek!
meghódultatta ráció,
tehát garantált íze jó,
hitelesítték praxisok
– csecsemőknek is adható –,
tálalva lőn a lényeg!” –;
Őt, aki neve-nincsen,
szélben vihogó ágon
már-már bújócska játszót
szemünk sarkából látjuk,
s fejünket odakapva,
pilláink csippentében,
immár tarkónkról startol,
és térül-terül újra,
mint földiekkel játszó
ficogó rangya szajha,
ott a világnak mondott
vegyeskereskedésben
tűnik mérleg és pult alatt,
kit konzerv Abszolutum-
Eszenciának könyvelénk,
hitünk szerint eldobozolt
önmagát szerterúgva,
mint ószeres tragacsa
tűzhányókitöréskor,
csillagzik szerte szilácsa,
az is magának tükre,
s biceg mint vén gyalázatos
égi-földi szélhámos,
az is magának tükre –;
tátogunk bizony s kergetjük,
ens in se vagy álom?
lőjjük elkapjuk megtörjük?
– már enmagunkba rejtezett:
„amicus analiticus,
te ostoba pulya,
mit tudsz még magad ellen?
netán létezni óhajtol,
elbontasz tán szétszálazol?
nyeled vagyok, te fésűfog,
tüzemben felém kunkorodj,
emtetlek gárgyult kisbabám,
holtodig szopd a mellem.”
298
Negyvenegy öregek
299 300
Röpke vallomás az öregekről

Ma már aligha tudnék számot adni róla, hogyan és mikor fedeztem fel az öregeket.

Születésem idején a nagyszüleim létükben háborítatlanul már a föld mélyének lakói voltak. Nem súrlódott az arcomhoz nagyanyai arc, nem nehezedett fejemre nagyapai kéz. Némi tudákossággal úgy is mondhatnám, nem voltam részese a folytonosságnak, a nagyszülőt, a szülőt és a gyereket egyetlen család nagyobb testében érzékelhetőnek és tapasztalhatónak.

Nem a családhoz tartozó, nekem mégis csak idegen nénik és bácsik váratlan betoppanása, jelenléte és eltűnése láttatta-jelenítette az „öregeket”.

Ha gyerekkoromban valamely hím-nő-semleges nemet megkülönböztető anyanyelvet beszéltem volna, akkor szótáramban az öregeket föltétlenül a semleges nem illeti.

Kétélű volt a rejtély, vagy még inkább két villájú, mint a csúzli ágasa. Honnan jönnek és hova mennek ezek a bácsik meg nénik? Hallottam ugyan – anyám mondta –: „…az öreg Daniék házát már tatarozni kellene…” Hát van házuk? És láttam ugyan a léckerítés résén át Dani bácsit, meg láttam az utcán is. De mit keres itt az utcán? Honnan jön, hová megy?

Hát kik ők, az öregek?

Sem nem kisfiúk-kislányok, sem nem nagyfiúk-nagylányok, sem nem apám-anyám korú bácsik-nénik – noha mégis azok és különneműek, mégis valami más társaság. Gyerekfejjel úgy képzeltem, hogy két életük van. Az egyik életük hasonló ahhoz, amit a szüleimmel egykorú emberek élnek: laknak valahol, öltözködnek, esznek-isznak, jönnek-mennek. De a másik?

– Összejönnek valahol, valami, valami pusztaságon, tűz mellett, mint a kártyában a Makk Ász. Nézegettem a kártyát, mint a képeskönyvet, és sejtettem, tudtam, hogy csak: kép. De hátha nemcsak kép. Talán van valahol egy ország, ahol a Makk Ász lakik, meg Reding Itel, meg Kuoni pásztor. És az öregek is ott laknak igazából, velük. Talán azért szeretnek kártyázni, mert akkor otthon vannak.

Ez a rejtély egyik ága.

És a másik: olykor ezek a kártyavilágból érkező idegen öregek közel hajolnak hozzám, mondanak valamit, két oldalt megcsókolják az arcomat, vagy magukhoz emelnek és megsimogatnak. Nem figyelek oda, mit mondanak, mert az arcukat nézem közvetlen közelről. Látom a ráncokat-barázdákat, a bőr alatt megereszkedett húst, vagy az arcok csontjait kirajzoló bőrt, mint sátorkaróra lazán kifeszített ponyvát. Ha a filmszakmából venném a hasonlatot, azt mondanám Balázs Bélával: láttam a „fiziognómia mikrodramatikáját.”

Közvetlen közelről az arc körvonalai elmosódtak, s maradt az orr, a ráncos arc, a barázdált szájszél, a szemszeglet sok vonalkája.

Valami sajátos, talán gyermeki optika tette, hogy ezeket a ráncokat nem bemélyedni, hanem az arcból kiemelkedni láttam, és úgy tetszett, hogy ezek a vékonyabb-vastagabb szálak túlfutnak az arcon, mintha valami messzi tárgyakra, pontokra volnának fölfüggesztve: a húzóskútra, az esőcsatornára, a futballpálya lelátójának tartógerendájára, a református templom tornyára, a csillagra, amit esthajnalcsillagnak 301mondtak. Ezek a szálak tartották-feszítették ki az orrot, a szőr-pihés vagy bajuszos szájat, és mindenekelőtt a két szemet, a szemeket, az öregek vérárkos, könnyel teli vagy villogóan csudálatos szemét.

Eddig a magányos-magánzó-gyerek magán-mitológiája: érkezésről, el-jövetelről, és távozásról, jelenlétről és tartamról, az idő lét-állapottá fabrikálásáról.

Az öreg bácsik és öreg nénik örökkévalóságának megteremtéséről volna szó?

Másfelől: az arc, elmosódó körvonalain túlfeszülő hálózatról, az arcvonások támaszpontjait önkényesen kijelölőkről.

Meglehet, Bergson és Einstein jár itt kísértetesen.

Húsz és harminc éves korom között, mintha megfeledkeztem volna róluk, az öregekről. Erőm vakmerősége, valami semleges buzgalom, a járdán inalás nagy kedve – erről beszélhetnék. Emlékszem rá – amit az akkori korombéli, mai fiataloknál tapasztalok –, mentemben indulatoskodtam: „miért totyog itt ez a vén túzok, miért járja olyan lassan a járdát és miért mindig előttem, aki siethetnék?” Gyors sasszékkal vágtam át magamat közöttük, teli háborgással.

Később, úgy a negyvenes éveim felé – nem, nem a megbocsátás; valami belátás és magamnak is ismeretlen irgalom fedeztette fel őket – talán szégyenkezésnek is mondhatnám –: segítettem cipelni csomagjukat, és átballagdálni őket az úttesten. Nem, nem mindenkor, nem a karitász megszállottjaként, csak alkalomadtán, kedvem szerint, mint magát hirtelen elszégyellő bús lovag. A kártyavilágban való másik létezésük is félig-meddig ekkor omlott össze.

Irtóztatóan jelenvalóknak és kiszolgáltatottaknak láttam, hallottam, és fogadtam magamba a vénség egykor semleges neműnek hitt dimenzióját. Mintha Weöres vers sorai visszhangoznának: „téged megettek / téged leszórtak / te már elégtél / mehetsz aludni…”

Ez volt az az idő, inkább pillanat, ahogyan egy villanykörte hirtelen elpukkan, amikor tudásomban az öregek megkülönböztették magukat. Láttam, mint: Patay László festményén a kerítésre támaszkodó öreg néniket; a szelíd és kiszolgáltatott botozókat; az autóbuszra-villamosra lassacskán fölkapaszkodókat; a zsörtölődőket; akik, ha úgy adódik, magukban beszélnek, szidják a világot tetőtőtől-talpig, és a fiatalabb nemzedéket istenesen megmorogják, mint szeretnivaló vén kutyák; találkoztam velük is, a kocsmázókkal, akikre ez a Dylan Thomas-idézet illenék: „Ne ballagj csöndben amaz éjszakába / Lobogj, öregkor, a jó szürkületben / Tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála…” – akik hozzájuk szólván egy szót is, azonnal készek egy jó nagy pofont lekeverni.

Bergsont említettem az imént, aki az időt, az egyenletesen múlót, a belső megélt időtől, a tartamtól elkülönítette. Az elméleti fizikában az órát így határozzák meg: „létezik olyan, bármikor reprodukálható mechanikai rendszer, melyben a sebesség állandó érték, melynek számszerű jellemzése önkényes”. Kacifántos definíció ugyan, de igaz. Viszont mi ez az időhöz, az emberre szabotthoz viszonyítva, a kívánságokéhoz: „bárcsak örökké tartana ez a pillanat” –, „bárcsak elmúlna ez a keserű óra”.

Érett fejjel kellett tapasztalnom az idő nekilódulását: fiatal koromban – s ezt valahányunk megéli –: egy nap, egy hét fél örökkévalóság –, azután évek és évek mosódnak-zsugorodnak össze, és máris itt a molesztáns öregkor. Fölfigyeltem rájuk, azokra az öregekre, akiket a várakozás bűvöl, az idő múlásának sürgettetése, akik 302reggel kívánják, lenne már dél, délben, lenne már este, és éjjel ágyukban forgolódva a hajnalodást lesik, így kopnak ki lassan a jelenlétből. Ezenközben tesznek-vesznek, szöszmötölnek, szinte ádázan keresnék az értelmes cselekvés lehetőségeit; kötnek-főznek, ételhordóval bicegnek, alusznak, kártyáznak, sétálnak; – ki-ki a maga módján, mégis öntudatlanul lassítani igyekszik vadul vagy türelmesen ezt a rohanatot. Ők a magányossá lett öregek, akiknek szárnya alól kiröpült a család, elárvulnak, vagy a nyugdíjazás, mint a fűrész a vén fát dönti ki őket, és a türelmetlenség csákánya a vén tönköt is kifordítja.

Az Öregek Tanácsa régi és törzsi kultúrák megtiszteltje volt, rang és méltóság övezte tagjait. Az idő legyőzésére a mai öregeknek a királyi méltóság birtoklása helyett marad a megszállottság. Ők a foglalkozásuknak elkötelezettjei, akik furton-fúrnak-faragnak, szerelnek, alkotnak, unokákat pátyolgatnak Ők a kivételek. A zömük beteg, fáradt, árva. Számukra az öregség a kegyetlen haza.

Marad a kérdés: hol leljenek hazára?

Kluzsinszky epigrammája
Ha estétől hajnalig táncot járnék egy zsebfésű fogain,
tücsökké változnék holdtöltekor,
s az enyém lenne mindenek szerelmének éjszakája.
A harangozó
Balra csavarodik a toronylépcső.
ünneplő cipőm sarkának balszéle abba kopott.
Negyven éve naponta fölfelé,
Vasárnap délben támaszkodva a falnak,
hogy a bal-tenyerem is ráncosabb fehérebb,
meg kell állni, meg-megállni,
mivel a szív ütője félreverve már tüzet jelez.
De ott fönt a Nagyharang maga!
Meglódítom és tetőtől-talpig rezgek,
mint Nándorfejérvár és Hunyadi János óta
rezeg a vert-áldott emberi állat is a Földön.
A harang szíve szívem ütője lészen,
mikor már kék a szemem, és állok az Úr tenyerén
mezítláb, süketen.
303
A száraz öreg
Száraz vagyok és vékony mint a papír,
Ha álmatlan forgolódom az ágyban,
hallom, ahogy a bőröm recseg – szent igaz!
Majd egyszer levedlem, nagy darabokban, salátásan,
piros és kék leszek, vánnyadt izomember.
És ha jönnek a nyanyuszok,
fejemről hirtelen lekapom a párnát –
huú! buú! – üvöltök rájuk, hogy ijedtükben
elsárgul a bugyigójuk ülepe!
Bezzeg adnak akkor inni szódavizet, teát, meg bort is,
vödörszám, – mint a kitikkadt lónak!
Ágyamhoz odaront valahány unokám!
Én meg csak vedelek röhögve, míg emezek sápítoznak!
És a kicsik, levedlett bőrömből hajtogatnak papír-repülőket,
és ugrálnak-üvöltöznek: Ni! Ott röpül a nagyapa!
Meg ott is! Amott is! Neki a Napnak egyenest!
Zelk Zoltán
Zoli bácsi, kedves, most alszol, és aki van:
pipiskedve, csak lábujjhegyen…
Szürke arc, onnan túlról már megbélyegezett.
Onnan túlról sete-sután, csáléra áll a fara,
idesomfordál egy sintérnek ítélt kutya,
szájában lóverseny-biléta,
csak álldogál tétován a fehér kórteremben.
Kezedet nyalogatja? Szimatolja újmódi szagát?
Csönd, klór szagú.
Azután kisomfordálunk, Zoltán,
Jóéjszakát.
Boér Jenő embertársunk
Szeretteim, ti, akik most éltek a II. Nagyháború után
azt kívánjátok, amit kívántatok tőlem 1905-ben is,
amikor Marseille-ben bocskorban kikötőmunkásnak álltam,
hogy a takarékosság, a szorgalom, a gyűjtögetés
304
hármas csillagzata jegyében építsek magam köré
hasznos javak tégláiból várat, ahol jól elvagyok,
mint óljában a kutya, aki véletlenül embernek született,
és hosszú szivarral, mint elbarnult pulykalábbal a számban –
„Jé, de vicces ez a nagymama – írja az újság,
muskátlival eteti papagáját!”
„A makk-filkót pedig adu-hetessel elütöm!”
„Ugyan! A Dardanellákat nem hagyja az Angol!”
Az életetek, fecsegésetek szomorú vize nem kell, kiköpöm!
Alkonyodó odúmban itt és most is Franciaországban
a kommunista kolónia telkének szénapadlásán
egy régi gyöngyházgombot nézek mereven,
s támad hirtelen fényesség, aki Saulust Pállá avatta,
szétroncsolja fukar-fene Énségemet, sodorja csöppjeit
egy világ-zsáknyi tojás csíráiba, akik ti vagytok.
Ezután: a csodálkozás, a tisztelet, a szeretet
ingathatatlan tanára leszek és vagyok – így döntöttem
vagy döntött általam, ő, akit Teremtő Életnek mondok.
Török úr
„Magát úgy csinálták, Laci bácsi, hogy egy kandúr
meg egy bőregér összeállt” – mondta a Kékgolyó-sarki fiú.
Vala igazsága és mégis tévedett.
Mert volt ott egy kakas is, egy örökkön kamasz kakas is,
81 éves, kicsi és fürge, szemüveges, hajnalban rikoltozó.
Környék-csodája ember, bácsinak kisiskolás, ősz hajú óvodás,
hajnalig meg nem ül a padban:
„most a pincébe levisszük azt a rossz vaskályhát,
most könyvespolcnak megfúrjuk a falat,
most nem érek rá, de csak pár pillanat, és máris…
csak az izé fiának a biciglijéből kivesszük a nyolcast,
fejre nekem ne álljon, ezek a gatyában karikázók… hajajaj!
most a tetőgerendát ékelem, amit ezek a hivatalosak…
elpartizánkodták a cserepet is, jön a tél és maga beázik,
most jöjjön! a csövet meghajlítani itt a láng” – s így tovább…
„Meggyantolom én, Marsall úr, ha kell a kergebirkát is!
meg az a lapos nőt a negyedikről, szép tatot faragok neki
ne mondja, – nem vagyok faragatlan…”
Bizony bizony mondom néktek: csoda ő, örökös jelenléte,
mint valaki idetévedő praktikus istenemberé:
305
halálán túl kitartó és vitathatatlan:
kukorítás, beavatkozás, az örökmozgás bája – szeretem.
Benne: ördög veri a feleségét – süt a Nap, esik az eső –,
talán még álmában is barkácsol, s ha nincs is, akkor is van.
Felvinczi Takács Zoltán
Egy igét rá, Zoltán bácsi, amit ős-neutrumnak és abszolutumnak mondasz, – „Találkozni.”
Ha lényednél mélyebb tudással érted, mit jelent,
már kezet foghatsz a kővel is a fával, mert az is te vagy.
Most újra kamasz vagyok, és újra nálad
– a szobád! a szobrocskák! meg a könyvek! és lehetne még itt
negyvennyolc felkiáltójel!!!… – hogy láthassalak és hallhassalak.
Igazodván régi keleti intelmekhez, immár csak közhelyeket:
voltál kék-derülés, ég-természetű,
voltál bölcső a tengerek fenekén, koporsó az égen.
Életem vadvizébe dobott kő, csobbanás nélkül belém merülő.
És kérdezze bár állig fegyverben két félvilágnyi sereg,
kétkedve-röhécselve, mintha a Mars-lakók felől tudakozódna,
de kérdezze: „Bodhidharma vajon Délről lesz eljövendő”
mintha a válaszon múlna, mintha állatbeleket vizslatók
jóslata lenne: vajon melyikünk győz, ha összecsapunk
kérdezze bár akárhol, együtt, vagy külön-külön bármelyik sereg,
Te, erre csak annyit, valamint ama régi Mester:
„Én szünetlen az előttem hömpölygő folyó képét látom,
tavasz van, a fák virágoznak, a madárka cseveg-csicsereg.”
Egy öregember álma
Álmomban egy leveles-virágos
gallyat kergettem nagyságos szélben.
S amikor már elértem volna,
valahány virága-levele leszakadva róla,
tovaröpült, tovább, még tovább…
Elrendelés-e, hogy az elérhetőnek tetsző
elérhetetlen?
Hogy nincs jó ló, íjj, nyílvessző,
306
rakéta, versenyautó?
Vagy csak nekünk, embereknek megformált
és kitalált káprázat,
hogy egy csupasz gallyal a kezünkben
megtorpanjunk, és csak legyünk?
A boros öreg
Már öregember volt, amikor megismertem,
büdös, mint a rókalyuk, és szemében
mint kicsinyke bányatóban,
meg nem rezdülő csillag.
Mindig az alumíniumról beszélt,
alumínium-tetőkről, -falakról, -fazekakról,
alumínium repülőgépekről, turbina-csavarokról,
képzeletében: a fém pehely-könnyedségének paradoxona,
képzeletében: a Szent György páncélzatává
szellemült ezüst – olcsó ezüst, gyúrható –
a keze ökölben, két nagyfröccs között
úgy hadonászott egy szutykos borivóban,
a reves küszöbön, a halál küszöbén,
már-már szemem láttára birkózta le a sárkányt.
Az ábrándozó
Tavasszal itt gurult el az ablakom alatt az özvegy,
pedálos frászkarikán, rámosolyogtam, fityiszt mutatott
Nyáron már jegyben jártunk együtt a Vidám Parkba.
Ősszel házasodtunk a gesztenyefák
kicsi sündisznóinak társaságában a kórházkertben.
télen, telente, látogatom a temetőben
szegénykémet, volt özvegy Senkinét.
Mariska nene mondogalódása
Szoba-konyhám tavaszkor a Nagyrét,
míg meg nem nősült a gyerek…
307
A szobában is a konyhában is,
szőnyegről ha pölyhöt csippentek, követ fölmosok,
lehajolok és faromat paskolja az Öreg.
Elment volt Ő, és jött a menyem,
stippen asszony, a nyelve balta, ekevas,
kiszántott a szobából, megaprított,
ahol faromat estente paskolja az Öreg.
A funér-fal mögött szutyorgok a konyhazugban,
míg világra kibújta magát az unokám.
Bömbölj huszár! Tágasság neked! Meg terep!
Jól megvagyok én a sublód-fiókban is.
Ám itt a falon, a fiók-falon a régi képkeret!
Az Ő képe –, benne elalszom, az üveg alatt,
és napestig paskolja faromat az Öreg.
Tanyasi öreg
Hétszámra az ablakban könyököl:
„a viharfelhőt lesem, fiam, a villámot, hogy lesújtsa
azt a megkopaszodott fát, amott!
ha volna erőm kivágni télire tüzelőnek!”
Kivágnám neki télire tüzelőnek, ha volna érkezésem,
városi mihasznának.
A szégyent átvállalja a képzelet,
az irgalmat a hümmögés meg a bólogatás.
Utolsó ünnep! Háznyi máglyán most ökröt sütünk!
Ökröt sütnénk – és bételik az idők pohara:
a vályogfal kidől, a tető beroggyan, a tanya megroskad,
és ő lebegve az ablakban könyököl,
épen, sértetlenül: a viharfelhőt lesi, a villámot.
Az igen öregeknek és a halottaknak nincs haláluk.
Vangyel nenő
Én, Vangyel Rózsi néni, 1984-ben, huszonöt éve
halott voltam,
és mégis lementem abba az unháimlih pincébe
a fekete ruhámban, fekete szalmakalapomban,
308
és megittam egy deciliter bort,
és leültem sakkozni Bélával, pénzért, fogadásból,
és ott voltak mindenkik,
a költő is meg a szerkesztő urak is, meg a halál is –,
megnyertem a partit.
Fiacskám, aki nem való vagy, pölyhös netán-tán?
és még csak félig születtél meg, fél-egészen,
föl-föltámogattál azon a macerálóknak szűkített lépcsőn,
hogy az aluljáró
kamaszok, meg a ferde hajlamúak
már nézték-lesték, sárgás-e a fehérneműm szegélye.
Nyertem a partit! – És összeestem?
A kizárt öreg
A kilincs néhanap irgalmatlan volt.
A kulcs mindig irgalmas.
Az ajtó közömbös.
Benyitottam
és találkoztam önmagammal.
Az ajtó ma is közömbös
A kilincs lett irgalmas.
De irgalmatlan a kulcs.
A macskás Irmuska
Öt macskám szemének kereszttüzében és keresztvizében
kicsinyke bérért kártolok meg fonok, birkagyapjút,
etethessem őket meg az ablakom alatt a ketrecekben
éppen üzekedő nyulaimat, és Kormos kutyámat, a rattlert,
aki farkával a hokedli lábát pofozza, és örökké csak enne.
Mások kétszobás kastélyukban szoronganak és ingerülten
vakkantanak a gyerekeikre, sok húst esznek, kövérek,
és agyalágyultnak mondanak engem:
„Az a púpos vénkisasszony! az udvari lakásban az állatfarmmal!”
Mit tudják ezek: öt macska öt efébosz, tíz Hold, tíz szem
kering nappal, s éjszaka az ágyam körül,
s hogy féltékenyen fuvakodnak a talpamnál meg a hónom alatt.
Halottnak álmodom magamat, s ők csíkos csergébe csavarnak,
s visznek elfelé: a szaporodás angóra orgiái
309
a csergén, de a torkomon, a mellemen, a hasamon is
és az ötödik kandúr-Hold! – Mit tudják ezek,
a kétszobás Kastélyban –, hogy befurakodva a cserge alá,
engem melegítve kihűl, halottnak tetteti magát,
hogy életre ébredjek, és életre melegítsem őt is, emtessem,
és Kormos kutyám arany álarcban előreszalad,
hogy a sírból, ahová majd eltemetnek, már annak előtte kikaparjon.
A szárítódróton a japántyúkjaim… Istenem, róluk megfeledkeztem.
A beteglátogató
Most akarom elmondani, most!
Mivel még mindig a kezét fogom és húz-von magával.
Először fehéres volt, fehéres mint a vaj,
mint az almaleves…
„semmi baj, öregem, majd egy kis vörösbor,
semmi baj…”
Azután még fehérebb, akár a doktorok köpenye.
„a vére – mondta a főnővér – tudja a vére…”
Azután még fehérebb, akár a megkötött gipsz,
azt formázta az arca – kezemben a keze,
féltem, nem mutattam, és félek,
vajon az öregek félelmében van-e irgalom?
Nincs odaát
Hanyatt fekve a kórházi ágyon,
mentek fölfelé az ablakon át
felhők? horizontok – kéken?
ment az anyám menyasszony-fehérben,
vonult az apám kékes-szürkében,
azután feketében…
Hanyatt fekve a kórházi ágyon,
mentek fölfelé az ablakon át
felhők? horizontok kéken?
Ó, nincs odaát, nincs odaát.
310
Professzor Hun Nándor gerontológus
Tanár úr, hogy magára gyűrődnek azok a hegyek,
ahol csak lapulni lehet és puliszkán megélni,
állon vágva a nyomorító kő-redőzetet,
kiugrik a tektonikus száj-zárból, és idesírűl,
szívvel, majd fél-, harmad-, ötöd-, nulla szívvel,
s hogy vénülő kamaszként kamasz-tengerész mohósággal
magába öblögeti a világot – nem csoda.
De a múlást, a foszló pizsamákat, s bennük való
Vén testek bolyongását, hogy tudja és kimondja
olyan okosan, mint a hirtelen férjezett asszonyok,
és az özvegyek – az csoda: parainéziseit
a jóleső öregedésnek, megrendülve maga is – halott –,
ne tagadja! „hogyan kell gondozni egy igen öreg fát”.
És mert szerette volt a művészetet,
búcsúzom öntől örökre, tanár úr, a Holbein metszetek
ábrázolatja szerint: halott vagyok-e:
vagy kaszával a kezemben is a vigasztaló halál.
Mariska néni együgyű példázata
Én már csak fűszálacska vagyok, gyermekem,
érdes leffentyű nyelvével
magába lapátol a tehén,
az a nagy hegy, ott szemközt!
az a felhő a farka, szarva csak éjjel van,
amikor mészárosokra vadászik.
Utam a bendő, a recés-, az ojtó-,
a mittudoménmégmilyen gyomor,
visszakérődzni ám ember-füvecske testemet,
őröl, elmorzsikál, azután újra elnyel,
és még nagyobbra nő tőlem, vagy én töpörödöm?
Végre is három nagy lepény leszek,
három földre szakadt csillag,
akik betemetik az egész Földet,
és táplálnak sok-sok füvecskét.
311
A nagy halász-vadász mester
Weöres Sándornak
Minden világok kalózkapitánya – héj!
Noék bárkája törött árbocán
fél kezeddel a sudárba fogódzva
másik kezed a duzzadt vitorlán
elszakadva a tengernyi vízen
imbolygó hajótesttől
világszél röptetten
vadászni csillagközi szarvasállatot
Vitorla hasad – el-tova
egy űrbéli nagy karón
mely mint legallyazott világfa
vele pörögsz-forogsz
vele zuhansz lefelé – a tengerre csattan
süllyed lassan az áramlatos mélybe
s megáll egy atlantiszi főtér kellős közepén
hol templom van s éppen cápa-körmenet
egy kört jársz ott a cápa-pappal,
s már a vízikutyák füttyödre uszúlnak
s már üldözöd velük a tenger-bolygó bálnát
– mondjuk a fehér púpút Moby Dick ükapját
minden világok kalózkapitánya – héj!
Gé-bácsi
Jön az eső – én mondom Gé-bácsi –.
nem odakint, prütyköm, ott a kutyák nyelve is elpárolog.
Idebent! Itt a gatyámban! sárga eső, ebbe a tartályba,
ebbe a berber tömlőbe, a két púpú pipaszár combom közé!
Nem őszi csepergés! De júniusi zivatar!
Megáztatom benne a protézisemet otthon.
Hogy nem kedvedrevalóan mondom? Gusztustalan vagyok?
Melyik öreg nem az, amikor baja van?!
Légy csak finnyás, prütyköm, ha majd így öregszel,
otthon te is lekapod a tömlőt, és jobbal kapásból
az ajtó felsősarkába vágod!
312
Kluzsinszky, az agg király
A tárgyalás, hogy halálra ítéltessem, holdtöltekor kezdődött volna.
De Bíró nincs, Ügyész nincs, Ügyvéd nincs.
Az Esküdtek otthon az ágyban húzzák a lóbőrt.
Én, a vádlott öreg király – már megmérték javaimat, a palotát, a kertet,
– átmentem Gondvánába, ama szárazulatra, amit a későbbiekben,
ti legatyásodott társaság, a „Devon korszak nagy elsüllyedt
földrésznek neveztek Déli féltekén.” – Egy jövőből átmentett
gepárdommal aludtam, kértem, szemfogát leginkább a nyaki verőeremen
tornáztassa félálmában – így csillapítottam. Szép volt:
kettesben röpülünk Nap iránt –, kissé melegünk volt,
de átúsztunk – nyakát öleltem – az izzó Öregen.
Meglehet, ez afféle hazugság, amit igencsak megtapasztaltam,
én Kluzsinszky, agg király, a „mondás világában, ahol sok a szó”.
Az égtájak, a hosszas égi orgonapontok még bizonytalanok voltak.
Mégis rám találtak, akik a halálomat akarták.
Mondták: megrendezzük a temetését, sokaknak igen tetsző,
népszerű temetés lesz, s még színjátszókkal is eljátszatták,
bájos dramolett volt, vesznem is hogyan kell, a dicsőség minő.
De birtokukban valahonnan, egy más időből, száz láda pezsgő,
öt arabs telivér, falkányi jó kopó, tíz meztelen asszonyszemély,
szárnyasok, vaddisznók, töltve pulykamájjal.
Tálalták nekem az egész csudát!
Gepárdom fölhördült: „ezek szarháziak!” – csak így.
Én fölültem az ágyban, és azt mondtam nekik:
„Én finnyás beszédű vagyok, mert lészen egy puritánabb és szemérmes
ország, ahol ki-ki tudja a kötelességét, a méltóságát, a rangját,”
tehát: „menjetek abba a piros kutacskába, ahonnan kibújtatok.”
„És közben, míg oda megtértek, hozzátok ide, ide az ágyam elé,
azt a mérgezett pulykamájjal töltött vaddisznót, szárnyast,
azt a tíz vérbajos riherongyot, azt a száz, arzénnal kettyintett pezsgőt,
meg az öt rúgós-harapós kancát.” – Fölhördültek, a fejüket lesunyták.
És ekkor a Bíró, az Ügyész, az Ügyvéd,
az ágyban hortyogó Esküdtszék örök alomba merült.
Távoztak ezek pipiskedve, én a gepárdommal nyakamon újra elaludtam.
Fejér Lipót
Már ismertük. Ültünk a padban, fecsegésünk,
és a bekövetkezhető csoda zűrzavarában. Lotyogtunk:
a huszonegynéhány éves gyerek csak félig érti,
mondhatni balga, csak harmadában érti,
313
amikor betotyog a terembe, két nagy füle tartván a kalapját,
a XX. század matematikájának egyik csodálatosa:
Fejér Lipót.
Vén ember ekkor, de mint a kisfiúk, a reggel harmatos szeműek.
Csak járt-kelt fel s alá a padsorok között:
„Érted-e gyerek, most e végtelenül szigorú tudomány lelkéről,
a legcsöndesebben rejtőzködő axiómáiról beszélek.”
Miért nem pattantunk fel, és öleltük meg?
Miért nem öleltük magunkhoz azonnal?
Gyávák voltunk és kicsikék? Nevetgélve némák?
Mielőtt tudással tudtuk volna tudását,
hagytuk őt kiköltözni belőlünk örökre.
Czövek Erna
Ha valaki, hát én aztán nem ismertelek.
De tudtam rólad, mint mindenki e hazában,
aki énekeltében körtvélyfa lesz, vagy zongorázik.
Most elképzellek:
kopaszka, rossz paróka-féle haj, és szürke slafrok.
Ülsz a sezlonyodon, kezedben egy pohárka ocsondékkal,
cukorka-fogakat elmaró cukrozott konyakkal,
támaszkodva egy hosszú fekete esernyőre,
mint aki képzeletben, kitámasztott födelű zongora
húrjain hanyatt fekve – „héj Jancsika, Jancsika…”
dallama veretve pezsdül és rezeg…
És valaki öreg tigris, ott alattad, a rugók alatt,
ott hörrög lent, gyűrűz a farka, jár,
s nagy pormacskákat kikever a sezlony-sutból,
rá a bokádra – dó-re-ti-fa – a szürke harisnyára –
„marha állatja! nyughass már!” – s esernyő
bodogabbik fényes felével megbököd
„cicuskám, ezt a ramaty édességet a pohárból,
ezt a trottyok nedűjét nyalogasd ki már!
Halnod kell helyettem, én ma is a zongora-
pedagógia és didaktika Vesztaszűze vagyok!”
Kanális-rács húrja zongora, veri mancsával a tigris,
ördöggel korrespondencia, tejet iszik a tigris,
– sok fehér-fekete csík megmered – és hörög.
314
Az öreg pincér
Amikor fölállt és botját a jobbjába kapta,
„Fiam, ebben a vendéglőben, mikor az olasz úr!
Én terítettem neki, paradiso príma!
Lenta la neve fiocca fiocca fiocca,
ez magyarul azt mondja – ippeg havazik.
Én tudom a nyelvüket, fiam, az olasz úr,
rangos fekete öltönyben, és hosszú zsiráf,
az étlapot is hosszasan eltanulmányozza,
Szenti una dzana dondola pianpiano,
– ez meg azt mondja – úgy elringadoz a bölcső,
azután! az ember a túróscsuszát kihozza!”
Megindul bicegve, jobbjában a botja –
„Volt szerencsém, te, halálfia-ember!”
Lenta la neve fiocca fiocca fiocca…
Bukovi Márton halálára
Ember, aki tudtál futni és futtatni mást is
hogy a labda lovasa legyen,
aki Magyarország labdarúgását egyszer gatyába ráztad,
most csak egy szál fehér szekfűt neked,
de még inkább egy Hold-kőből faragott
súlyos, háznyi ezüst kupát.
Mert ezüst az, Holdtöltekor,
amikor benne kiáltasz visszhangzóan,
amikor fölvágott a halál.
Az ősz Ádám utolsó verse
Kezdetben folyandár voltam, tulipán meg páva,
és elsárgult vadzab is.
Azután jöttek a fazekasok a korongolók,
és lettem kiégetett edényük máza-mintája,
edény, kiben a hosszú vadzab merő díszlet,
és nem egylábú koronás király a szélben.
Hát kérdezte tőlem valaki: amíg élsz
megkettőzhetlek-e? Élsz, létezel
315
napfényt is lélegzel, és ugyanakkor
az edény urnája falára pingálva halott is vagy.
S ha végleg tesznek róla, hogy eleven ne legyek,
csak ékes vázában hosszú vadzabszál,
én kérdezem: vajon voltam-e pazar elevenség?
És mikor csak pazarlás? mikor temető?
Mikor csupán emlékezés a pazar elevenségre?
Csíbor Juci néni
Nénikém, magácska, aki házaknál szappant főzött,
és „zsírt bele” – mint kártyázáskor kocsmában a férjek –
meg szódát bele üvegszám, halálfejeset,
mikor úrfiként a tisztaszobájában aludtam,
marha dunyha alatt, míg apáink dajdajoztak,
és a kemencéje belógó fara süti arcomat,
hallanom kellett seppegő szájából Csamangót meg a sárkányt,
meg szélviharkor a kéménybe felkötött úr,
hogyan okádik meg ugat – és más boszorkányos meséket,
hogy télen, éjjel a gáton a hóba, a megrontott fiú
por-szürke szőrös gombócokat ürít és belehal…
Jól megciteráztatván a lelkem bőre, lapultam
– és tél, szél, kuvasz torok-hangja, farsangi éjszaka –,
akkor megsimogatta volt a kezemet, és akarta
– „mese ez, mese, kicsikém” – végre elpilledjek vala,
halálfejes szódákkal álmodván a halálba is beavattatva,
anyáknál is mindentudóbb anya.
Vén Dsuang Szi a borospohárba
A sóvárgás tábortűz-parazsa elöntetik bennem,
az aggodalom göröngyei mellemről kétoldalt legörögnek,
a szomjúság terjengő olajfoltját gumová gyúrja,
partjaira kicsapja az idők folyóvize,
örömöm-robbanásaim röppentyűi felizzó vakvilágok,
hamuvá légszomjban zsugorodnak.
Mint csontváz, ódon szélmalom lapátjára akasztott,
csonttalan csontváz,
csak kerengek ama nagy sötétség kerekén.
316
Az álmodozó
Medve, starking alma, anyám lánykor arca, szipka,
pálinka, Gauss féle eloszlás függvényének képe,
Coreggio madonnája, vízbe fúlt gyerek…
„A világ találomra odavetett dolgok halmaza”
– mondotta volt a nagy Hérakleitosz…
Ülök az álom fölgyorsuló könyvespolca előtt,
színek, fejlécek, címek,
Gulliver utazása –, de sem az óriások országába,
sem liliputba – de a pokolba, de csak egy asztali lámpa
lehunyt szemhéjam mögé mardosó fénymezején,
vagy hol – bánom is én!
Íme egy szekfű, egy forgó szekfűszál kéken.
Ülök és bámészkodom Drakula vagy a Sátán
fekete ruhája sötét zsebében.
Péter Rózsa professzor-asszony
A vámosok a koffert felnyitották, megnézték belvilágát,
lezárták – azután tisztelegtek.
Talán legenda, te nőnek csúnyácska, embernek aranyos.
Bocsáss meg Rózsi néni, aki ma már igazolni, cáfolni sem tudod
hogy a vámosok a koffert felnyitották, megnézték belvilágát…
A külvilágból, kongresszusról jövet,
talán legenda, te, nőnek csúnyácska, embernek aranyos,
bőröndnyi óvszert találtak benne ott, a vámosok,
lezárták, azután tisztelegtek, a vámosok.
Kedves professzor-asszony, a lány-tanítványoknak
– talán legenda –: a lány-tanítványoknak, hogy menten kiosztod:
„most olyan idő járja, te óvd, kicsim, magadtól a kölköt!”
Lezárták a koffert, azután tisztelegtek a határon ott,
a vámosok lezárták, és tisztelegtek ott.
Halál-elő –, te nőnek csúnyácska, embernek aranyos,
kedves tanítványodnak Kossuth-díjadból veszel öröklakást,
Rózsikám, akkor tenné-e még valaki e hazában most?
a ha ki fiad-leányod, tanítványod, ki akkor élt
gondol-e még úgy néha-néha rád, te embernek aranyos…
A koffert lezárták, a feketét, és tisztelegtek a vámosok.
317
Ákos bácsi
Matematika tanárom, öreg Ákos bácsi,
amikor összeütköztünk az utcasarkon…
„Tiszteletem tanár úr.” – „Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál.”
Kezet nyújtott, először és utoljára, a keze, mint kopott fehérek kréta.
„te csak úgy nekimennél az öregnek?
én meg csak úgy nekimennék a fiatalnak?
Csókollak. – Volt egy szirakúzai zsarnok – ezt jegyezd meg!
elliptoid alakú szobát készíttetett a kihallgatandóknak,
nagyobbat, mint ez a cukrászda itt!
egyik fókuszában a két gyanusított sutyorgó,
ő meg a másik fókuszában jóelőre ott.
De voltak nyílások, és per definiciónem, az ellipszis már csak ilyen,
minden áldott szavukat meghallotta.
Ha olyan vagy, mint ő, kövesd a hegyek között zakatoló kopaszt!
Nekem már nem kell, én már megvénültem.
Csak a halottak érdekelnek, meg néha a magadfélék,
meg a pelenkás unokák.”
Az elszánt zordon
A hatvanadik évemen túl mondom;
„sokasodjatok, halottaim!” – invokációnak épp elég,
nekem is, túlélőjüknek, félig-meddig már az övék vagyok.
Megfordított, haja-fölfelé földnek szegezett,
falnak támasztott ócska partvist,
szippants be, te humusz alatti óriási porszívó.
Öreg Varjas
Röplabda edzés után
futánk a Körút sarkán, betódulni a Bandliba estefelé,
a sörözőbe, ahol ugyan a kisVarjas pörgeti ujjait
egy fogoly nutria játékszerének tetsző pianínón,
de Ő, az öregVarjas, a kikopott cigányzenész,
mint tollatlan holló a sarokban csipegeti vacsoráját,
és feléje sandít minden asztal, fogyatkozóban
minden emberi türelem, hogy helyette pampognak már a szájak,
318
sürgetvén a komótos táplálkozást – és kitör
Ö-reg-Var-jas! Ö-reg-Var-jas! Ö-reg-Var-jas!
Nincs tapasztalásom, ti holtak és elevenek,
nincs tapasztalásom hasonló, midőn
kis ételhordóját hirtelen az abroszra csapva
fölpattan, s mint maga a nagyságos Győzelem,
Szamothrakei Níké, „soha-soha már! Odavan a virágos nyár!”
a halál fülcimpáján félkézzel függeszkedő,
röpül, rohan az asztalsarok között, „soha-soha már!” Odavan a virágos nyár!”
a halál fülcimpáján félkézzel függeszkedő,
röpül, rohan az asztalsorok között, „soha-soha már!”
térdre-könyökre bukik – és rekedt hang,
és immár hason csúszva „odavan a virágos nyár…”
Edith Piaf, te Franciaország pacsirtája, madmoazell!
Gilbert Bécaud úr, nézz a szemébe pódiumról vagy a föld alól!
Álla már a szutykos padlót veretve,
vaj-sárga arccal kinyúlva immár,
a legnagyobb énekművész, aki nekem hallatta magát –
„so-ha-már-so-ha-már…”
Philemon monológja
Néma voltam? vagy néma voltál?
a kiáltó ééé-t már nem kell visszanyelnem,
sem a fakó eee-t, a pattanó d-t,
sem a szél és a fenyves találkozása sss-t,
a hangok ízét egymás után: édes.
Ha kimondhatatlan is, itt bujkál, mindenütt.
Sötét van, nem látjuk egymást,
vagy vakító ez a túlos fényesség?
A látás lát bennünket, és nem a szem?
feléd nyúlok, és tested hiányát ölelem?
Mégis itt vagy, belém temetve, s én benned veled.
Most korhatagos tisztáson társul velünk
egy jó csipetnyi szél, fenyő meg fenyőrigó.
Ülök a hokedlin: együtt vagyunk mindhárman a sötétben,
s ha mindenek úgy akarják, csevegünk hajnalig.
319
Vénülő Berda Jóska bá
Hát nem azt mondja nekem – nekem! – ez a
töpörtyű kölök, ez az ülepén a tojáshéjas, ez a
Berzsenyi kapcájából miszliknyi cérnaszál,
hogy nem egészen sikerült mű az Anyakocához írt versem?!
ez a disznóöléskor disznóhátról pöcébe pottyant böllér,
ez a lyukas tepsiben vackoló félkövér Lohengrin?!
Mérgemben durrantottam is akkorát,
mintha a Deákné legjobbik vászna hasadna,
hogy ablak törött menten, és prrrrrr…
röpült is kifelé három lektor, két olvasó-,
meg harminchat tördelő-szerkesztő, öt titkárnő!
De az utolsó bokáját elkaptam!
És le róla minden textil cugehőrt!
és sitty-sutty! Glóri-glóri halleluja,
az asztal alatt, János bácsi a csatában!
– Ennyi kijár nekem a ledöfött Anyakocámért!
A megvirradó
A szemétre vetett repedezett bakancs nosztalgiája,
mint áttetsző függönyön át kék téli hajnal,
óvatos merengés.
A szájíz keserű, azután rákezdi a vekker,
azután a borotva, és újra egy nap,
kint a járdán egy magamfajta öregember,
vízszintesen,
mint amikor az üveges magasba bámul a föld.
Doktor Senex filozófus
Kíváncsi voltam rá, a Végső Titokra – így hívtam egykor –,
a Nagy Ismeretlenre.
Kívántam lenni, mint egy középkori metszeten az a barnacsuklyás
szerzetes barát,
aki fejjel általütve búráját a firmamentumnak,
égnek álló üleppel elbámuljam a csillagokon túli csillagok
jeges világát,
320
koponyám odakint az ijesztő űrben, testem a lakályos
földön idebent,
de még inkább kívántam, hogy legyek, mint a macska,
kinek feje – mint mondják –, ha átfér a kerítés-résen,
már maga a macska is.
Bújtam volna ki, nekiiramodni a szikrázó sötétségnek,
meglelni csíráját.
És elbúsultam, hogy valami visszafog… a vállam?
az ágyékom? vagy mi?
Most egyre fogyatkozom, és vagyok már-már mint a macska,
lassacskán nincs ami visszafog, kibújhatok, átosonhatok
Oda, hol titoktalan a Végső Titok,
ahol semmi csoda, és nem hallom, mint kopognak rám
a föld-morzsák, mint dübörögnek deszkámra a göröngyök.
A borozói Medvevadász
Egy borívó pincében hetyke barátommal, a Medvevadásszal,
aki társam alkalmi képzelgésekben,
s valamely másik életben még vénebbek voltunk de szíjasak,
két koccintás között:
„emlékszel, te szőrös tuskó,
mikor a Mackenzie középfolyásán, hókesztyű és télvíz idején
tutajunkról tizenkét senkiházit a sellős fortyogó vízbe ökleltél?!”
,,Hajjaj! se botozó kormányzás! se tisztesség bennük!
se vér a pucájukban! csak a hirtelen gazdagodás vágya!
Csak a tutajra kötözött kutyák állták a hintapalintát!
– De nem ez a lényeg, tatus, nyertem az előző partit!”
És rokonszenvünk jelképes, emberre szabott jelbeszédével:
„ez kilencet mondott, mikor csak öt volt a kezekben,
kiökleltem a parti tutajából mind a hármat!”
Te tovább játszottad a snóblinak nevezett játékot,
én meg elinaltam két üveg borral a magamra szabott sötétségbe.
A csillag-csalogató
A Duna-, a Tisza-, az Ob-, az Amazonas partján
kutyaház-féle sátor,
mikor már elültek az öröklétűnek tetsző szúnyogok,
egy cigarettányi békeidőben
321
az ember az égi Végát lecsalva a földre,
vele gyújtaná meg fűzágakból rakott kis tábortüzét,
és lángjára vetődve, ballonként fölszállatná magát,
oda, ahonnan az a csillag lecsalatott.
Cseréljünk helyet, öreg, így igazságos!
Vénebb vagyok nálad, az én földi időm szerint.
És ha már idelent vagy, te csalj le magadhoz,
az Amazonashoz, az Obhoz, a Tiszához, a Dunához,
kutyaház-féle sátorodhoz,
és gyújtsd meg velem a te tábortüzedet.
Nagyapám
Fiam, érzem, most kedved lenne a nagyapádnak lenni.
Felvidéki kisvárosban esperes úrnak,
aki a parókia kertjében, hátul a derekán összekulcsolt kezekkel
sétálgat a tulipános-ágyások között,
és szórakozottan olvasgatja: hány sárga? hány piros?
és elméjében a vasárnapi prédikáció foszlányai kavarognak,
csak úgy mint a lesipuskás folyondár, tavasztól buzduló paréj,
„Pál apostolnak a korinthoszbeliekhez írott levele…levél
itt is ott is levél, hát igen…” Mennyi kecsesen hegyes
tulipán-levél, és gyönge szár –: a gyülekezet
Fejükön az Úr adta piros meg sárga hevület. Így gondolád, fiam.
Azután rád jönne a szükség, a magadból kiöntözködhetnék,
és megcéloznád az eső ittas földből kibúvó gilisztát:
néki ártó vízözön, ami néked szükség nagy bögre tea után.
„Ne tekeregj nekem, te paradicsomi kélgyó!” így adódott,
és vihognának az ablakból leskelődő kislányaid, akik nincsenek.
De nekem vannak! Sárga meg piros főkötős angyalok!
Veled érezne nagy könnyebbedést pár izmosabb tulipán.
Azután, talán egy más korban fakadna ott holmi csipkefa,
anyád, a lányom vajúdna alatta, és hanyatt feküdnél a pázsiton,
te, akinek fiad van, hogy könnyebbíts ily formán is menyed kínján,
és darabidőre a harangozás után mondaná egy piros fejű tulipán:
„kelj föl és járj!” – és megszületne, akit még megláthatsz talán,
az unokád, és megszületnél te, az unokám.
322
Város papírmadárból
323 324
Az átváltozás kísértete ma
Ma jó volna csak mintha-lenni
rigócska-begytoll ellebegni
a háztetők fölé
egy kémény csücskén fönnakadni
csak egy kicsinyég ottmaradni
s szállni kertek felé
ember-voltomról mit se tudni
tallabillézve alábukni
s hol bőr csont és izom
ugrál tikk-takkol mint az óra
egy vén márkusi koporsóban
élő aggodalom
alábukni nem érni hozzá
az érzékszervek fölfokoznák
pihécske lényemet
megfognának és neveznének
s rólam szólna épp ez az ének
s lennék csak észlelet
az énekben is nyelvi tárgy csak
vagy más tárgyaknak tárgyi társa
s gomblyukba tűzött jel
piheségemet is lerontják
egy „madár-indexének” mondják
bár mire sem felel
lebegjek inkább mintha-létben
kékellő égi tinta-lében
mint prior tétova
megszűnne vágy gond és kísértés
és nem felelet – ha van is kérdés –
a „talán sehova”.
325
Egy barokk kanálra
És végül visszatérültem egy fiókba,
a nemesfémek fogyatkozó családjába,
ezután egy zálogházban laktam,
majd egy piros-orrú alkoholos orgazda-félénél.
Aztán – mint mondatik, „hirdetésre” – visszavonultam,
akár egy régi katonatiszt,
sötét fiókba, a nemesfémek családjába,
hideg-fekete és egyértelmű gyönyörtelenségbe.
A nagy zabáló
Jázmint vacsorázik a Hatalmas ember
friss katona-vérrel, a hűtőszekrényben
sokáig eláll.
Fogát csattogtatja a Hatalmas ember.
Ágyútölteléket s darált pulyka-pépet
őrölvén zabál.
Új fogást falatoz a Hatalmas ember:
mozaik-állatot, feje helyén farok,
senkit sem kínál.
Rántott majomvelőt a Hatalmas ember
nádcukorral, édes tigrisbundát, mézest
csámcsogva darál…
Macskakölyköt enne a Hatalmas ember
gyöngyvirág-mártással friss ecetes sással
tovább vacsorál.
Még tovább vacsorál a Hatalmas ember,
a pincérek lesnek csaknem hasra esnek,
a Hatalmas ember int, nem kiabál,
fal s nem retirál.
326
Kanalak szótalan pincérek
A kanalak jeleknek álcázzák magukat,
de szótalan pincérek is.
Valahányukat külön-külön egy-egy kéz irányít.
dolguk csupán: átadni szájaknak az ízek üzenetét.
A mosogatóvíz, a szárító kisemmizi őket szerepükből,
emlékeikből is, mint roham idején a katonákat.
Nem mondhatja egyike a másikának:
Én: sárga tyúkleves forró tavába alámerültem,
a cérnametélt hínárosában vagdalkoztam,
valami felszél fuvallata hűsített, két ajak fogója bekapott,
és láttam egy másik világban „szájpadlásnak”
– s mint parabola-tükör –, láttam „fogsornak mondott
piros ég alatti itt-ott csorba hegyvidéket,
meg egy duzzadt csápoló leffentyűt.
Én: Oldalamra fordultam és kettészeltem egy keszegnyi répát
„tárkonyos” barna lében, és ölemben „babnak” mondott
óriási vesékkel be-, majd kicsusszantam,
és közben egy ingatag, kemény-hegyes kúp, fehér,
teknő-hátamra lecsapva fordult ki piros alapjából.
Mondja a jó étvágyú filozófus:
nincsenek emlékeik, lefürdetve és szárazon,
csupán jeleik az ízeknek, a való éhségnek,
hírnökei a formáló kéznek-gépnek
feküsznek egymás mellett a fiókban,
vízszintesen, mint táborban a deportáltak.
Dante intelmei a szögesdrótok őreinek
Izgága fosszíliák. Mégis vannak:
Joszifiánus, puskás társaság,
kik őrei rácsnak és vakablaknak,
bár kopandóban már a sztár-kabát,
leskelődnek a kukucska-lukon
– kirakat mélyből nagy plasztik-babák –
mondják: „ha baj van segít Apjukom.
Lőni meg ütni – másra nincs herótom,
fegyver míg létezik le nem bukom.
327
S kötelmeimet máig ha leróttam
adatik nékem némi nyereség,
s ha rigóként a kies tüskedróton
fütyürészőt lövöm: az eleség
a kóbor szárnyasnak ólom-magocska,
s pottyan szökevény férj és feleség,
vagy nálam hál és lesz kopasz-lapocska,
s nem tudja, keskeny hús-e avagy lant-e,
míg vinnyog, csajkáját a vércse fossa
teli-csordultig – de valami Dante
álomban jön és köp és diskurál:
majd csőben sülsz, tu sei uno brigante
a bőrömet már nyúzza lecsupál
poklodba bújsz s most halld fondorlatom:
puskád csövében menet vagy, spirál…
elébb csupán-csuszkálj a porhavon
aztán majd cibál tüzes vasszakáll,
amit tettél agyadra rárovom…”
Izzaszt, ébredek – a világ megáll.
Meghökkenés és torpanás
Nem hittem volt, hogy még „az én időmben”
– gyerekkoromban így mondták az öregek –
elzakatolnak a tratata-gitárosék, MÍG-esek, Katyusásék
a „Folyón át a FÁK közé”.
(és Hemingway hitte volna-e: regénye címének
más jelentése is lehet magyar nyelven?)
S így „keletkezik egy igen fényes út, s halastó állás”
– pardon – vácuum.
Nagy föllélegzések, sóhajok és káromkodások tere,
benne aszalódó tapsviharok. Hihettem-e,
hogy jönnek nagy határozások, tétovaságok, kavargások,
rendeződések, vitatkozások, üvöltések, titubálások,
ki-, és beugrások, hezitálások, csoportosulások,
talányok, töprengések, törvénybe iktatások,
prémium-hiányok, pimaszságok, prézsmitálások?
328
A tapsosok és a tovarisok piros tagkönyveknek
pajzsa-sorfala mögül a réseken át kikúsztak,
és akár az elhagyott laktanyák, félig összeomlik
a vörös pentagrammákból emelt kártyavár,
– hittem-e, hogy hirtelen napóleoni aranyra váltható
a stallum, a beneficium, s hogy jól megjegyezve
a számkombináció és a trezorok nyithatók?
S hogy az új nyelvújítás már önvédelmi takarás,
u.n. felzárkózás a Nap-nyugvás iránya iránt
az u.n. „fejlett” gazdagokhoz: karban tartás és remény!
Vénebbnél vénebb Kazinczy – értenéd-e
az új ideogrammákat, lázasan újdondad neveket?
Nagy show, big és great „Bio-regenerálás és solarium”
OMO, Persil, Amway L.O.C-Concentrate,
OMBRA, Voll Dusch, Shampoo, Panda butik,
a bajusz-kötő helyett Samson hair-elegante,
de Motel Blau Katze, Hotel Marina, Frische Fishen bár
kapnád Ford Sierrád gázpedálját nyomva
a policáj trafipax-át vagy látnád Samsung
(nem disznó-, de moni-toron).
Öreg neológusom, ma szépeket írnál Berzsenyiről,
hát így olvasom én a neo-neológia szószedetét
neon-tüzes reklámokon itt-ott, sokhelyütt, mosolygok
inkább, mint acsargok; töröm a kobakomba valót,
mikor is lenne trago-fix trag-édia-édiam,
szokásommá, hogy zoling-ga-mo (derator) creator
az írógép vagy a komputer (mi ez? nem tudod!) betű
készletéből új nyelv ad libitum.
Kép és jelkép
Az Én kikiáltásának napja
elfelejtjük az alázatot
Az ízeket is – bors gyömbér kakukkfű kömény távolodóban.
Csak szénsavval dúsítva – üvegekben.
Színes címkék és reklám.
Halottakkal állati meg emberi csontokkal megterézett Föld
Járva rossz aszfaltját jószagú zöldjét.
Az Én kikiáltásának napja.
Mindenek magukba roskadtak.
Szemérmesen adtunk helyet a ki-kirikácsolásnak.
329
Akartuk is.
Nem-lenni egyszerűbb.
Megbirkózni a Vaddisznóanyával.
Az Isten: ő alig-alig lakik.
Zavarban a felhők, a rókák.
Az Én kikiáltásának napja.
Van, aki öklét rázza és harap.
Harap, tülekszik, bírlal és fél.
Ki mondja? Maradj meg kegyelmeddel.
Te fűszál te gyökér.
Mi Ti Ők – kik még?
Ki még a bizodalmunk?
A külföldi kufár háborgása
Átjutottam egy „keményen ellenőrzött” határon,
furgonom teli dugig szemetes kukákkal.
Minden kukába egy-egy lopott
arany-szentségtartót rejtettem,
gondosan bagyulálva orrfacsaró szagú kupacba,
minden arany-szentségtartóba régi Világatlaszt.
A világatlaszokba felerészben éles
kézigránátokat gondosan csomagoltam.
A másik felébe heroint, marihuánás cigarettát.
A szemetet szétszórtam a közparkokban,
meg éjjelente a gyéren megvilágított köztereken.
Eközben lopott szentségtartóimat elemelték,
s mint utóbb megtudtam, kábítószereimet is
felerészükben elcserélték USA-dollárért,
kis kurváikkal maguk szívták el a többit.
Kibiztosítva egyik kézigránátomat,
fölrobbantották a furgonomat,
A többit gyúlékony anyagokkal dolgozó üzemek
raktáraiba dobálták – kérdezem: mi ez?
Hogyan lehet itt s kivel fair play kereskedni?
330
Balkáni lakodalom
A lakodalmas ház felől meg-megszakadó
kopácsolás, elszánt. Szöggel deszkát – deszkába,
és hang-cafatok onnan: „felülről fújt a szél.”
„Még csak ez hiányzott!”… „Nincs másik, így kell tenni.”
„Nincs több fa itthon… „Honnan a fenéből?!”
„Egyszálig részegek lesznek.” „Dolgok rendje, igyunk!”
A lakodalomra meghívottak ordójában csak félig,
csak úgy balkézről meghívott, hetedik hónapban
a menyasszony, zavart, illő besomfordálni; az asztal,
a lakodalmas, terítve, nagy deszkaládára méltó
rászögezett födelével, virágos girland, lámpák.
A domború has csipke habokkal álcázva, szép ő, igen.
Van dosztig pörkölt meg sütemények, borok,
roma-zenészek, és a jó öreg, a kecskebőr dudás is
fújja, táncolunk – én egy sóhajtozó pirinyóval,
inkább álmomban való, tenyerem derekán – már senki?
Kurjongatások szertartása? Részegek. Részeg vagyok?
Viszik a menyasszonyt a házba, vele a doktor, a nászasszony.
Mindenek megőrültek? Nyögések, sikoltások a házból,
sehol a vőlegény, asztalról lesöpörve tányér, pohár,
a deszka-láda asztalra szögezett lapját szétverik,
sírnak, ráng bajusz, és kiemelik a ládából alulról
a fekete szövetbe csavart halott nagyanyát.
A kerítésnél kukucskáló halottak, bent fölsír a gyerek.
Ki-ki vigyázzban áll, karok lendülnek: tisztelegnek
– álom volna? valóság? Reggel majd szédülök. –
A kapu mellett a Mercedes és az Opel Corsa ott áll.
A kémény négyszögén sakktábla, házgerincen ül a pallér
Vele szemben, feketében valaki főnök-ember ugyanúgy
eleve elfuserált sakkpartit füstösen játszanak ott; – igaz.
331
Európai vacsora úgy keleten
Szeretném, ha egy nagy szárnyas-pástétom
s egy „körzeti megbízott” asztalom közepén,
Körforma-meisseni tálban a pástétom,
körötte piros „salad à la paradiso”,
pentagramma alakban tálalva üvegtálacskákban,
körülötte a meisseni tálnak
a „megbízott” immár a karthauzi rendbe belépett,
ül csak a díszes étkek halmaza mellett,
böfög és csámcsog, némasági fogadalma védi
„beköpni” bárkit a nagypecsétű hatóság színe előtt.
Charles d’Orleans herceg ekkor belépne, a rosszfiú Villon
válla-karolva – részeg a páros jócskán,
transzcendens medicinákról, valamint a
barbarosoknak a pentagrammatikus kul-
túrájáról értekez herceg, és Villon
prüttyöget, illedelmes vala, mint a
csont-bőr kecske mekegése, phiff…
phaffogás nincs, hisz a „körzeti megbízott”
karthauzi fogadalom szája lezárta néma.
„Bort a hercegnek!” – mondom – „ez a rasnya
szájú poéta is inna” – vannak italozásában.
„Fald, edd a pástétom velejét,
Gulágra, szó-pucerájba való körzeti szerzetesem!”
S végül a herceg Burns-t megidézi:
„a kacsa csípi apácskát” – eldől a megbízott,
asztal alatt hortyog, a bele puffad.
Háttérből dirigálok, s tántorog ki az ajtón
Charles d’Orleans herceg, rossz-fiú Villon
válla karolva lebucskáznak a karcagi síkra.
Ökör szememet akkor lehúnyom reájuk,
s visszatérek az éjbe – magamba.
332
Ó! Manierista álom-háttér
Voltam már én is pintyőke a lovagi költők
metaforája szerinti – mint ők maguk is – egy megbízható
vénséges, terebélyes fa ágára lógasztott kalitkában,
s körül ágak afgán-tőrével éjsötét ruhás némber,
a Világ bármely börtönét is őrzi, éjszakánál öregebb,
– s ebben a képben, mint szakadt kárpitú fekete-
tapétás ebédlőben, van valami mesterkélt fenyegetés
– nagybajszú füstös-kardos generális arcképe a falon –
míderes kisasszonyokat borzongató kosztümös
horror-film hazugság, amikor még a gumibot-Apjuk
Hétfőtől-Szombatig a sublód fiókjában unatkozik.
Voltam már én is pintyőke lógasztott kalitkában,
és ott ült a vörösszőrű macska, és engem lesett.
Akkor úgy tetszett, hogy a jó házőrző kutyák
távoli ugatása templomi ének – a kalitka az öreg templom –
vagy moraj a föld alól, halottak káromkodása.
Voltak ilyen emlék-féléi Berkeley püspöknek is,
meditálva róla, hogy a Világ percepciók halmaza csak,
és mint én ebben a pillanatban, elkapni készült
egy unos-untalan orrára szállni igyekvő legyet.
Meditáció hajnalodáskor
Orsójára visszagombolyodik az idő
és lesz, mint úttesten heverő nyúl teteme,
de még inkább roncstelep, kietlen télvégi havazásban.
És minden mulasztás vétek,
egy-egy szerepét vesztett, rozsdás csavar,
s a vágyakozás és latolgatás,
mint porviharban gyalogló ember lábnyoma,
és minden föl-fölmerülő foszlékony –
elsárgult újságok cafatja szanaszét.
És akiről mondják: „alusznak álomtalan”,
csak valami másnemű csillag szemhéja alatt,
nincs cél, se szorongás, se hiány, se halott, se magány.
Ez a fák uralkodói jelenvalóságának időtlen ideje,
a fáké, kikben magasba és mélybe tekintő
az elfödözött szem, s elfödözött az évente egyet dobbanó szív,
és övék, amit a virágaik nemiszervei akarnak,
333
övék a tudatlan fájdalom is, hogy ott helyben állniuk kell.
És minden átadatik a gyarló és szeszélyes emberi képzeletnek,
nekem is, hogy helyettük rohangáljak, s mint hirtelen
fölröppenő álombeli páva, hódítsam azt, ami még nincs,
csak a lehetőt, a csak öntudatlant.
Öregember karácsonya, 1989.
1.
Se aranydió, se angyalhaj, se szaloncukor.
Csak volt a régi békeidőben –,
de nekem már a tavalyelőtt is békeidő.
Most rákötök egy madzagot a nyakára,
viszem az utcára,
megsétáltatni a karácsonyfámat.
Ha szerencsém van, megugat valakit,
vagy kap egy falás mákoskalácsot vacsorára.
De meglehet, pottyant egy piciny karácsonyfát,
és ha a takaroskát sikerülne eladnom,
talán vehetek még az árából magamnak
egy üveg szilvabefőttet.
2.
Megsétáltattam a karácsonyfámat.
Sehol egy árva lélek.
Tüske-fogával a lábamba mart,
rácsaptam ülepére,
s a tenyerembe harapott menten.
Gaz jószágom, te! Ülepedben is fog van?
Nem vagy te sem ember, sem angyal,
de maga a sátán!
Sehol egy árva lélek.
Madzagjánál fogva fölakasztottam fámat
egy gazdagon aranyló, cirádás, régi kilincsre.
334
Jelentéktelennek tetsző találkozás
Holland kismesterek stílusában
Nagy januári havazás után,
csak a fákra festett turista jeleket követve,
tétován taposom az akkori szűzhavat.
Gyalogolok, tehát élek: a bizonyosságom.
Az is ingatag – meg-megcsúsztam a hóban.
S egyszerre előttem egy koradélelőtti
néma falu, mint csönd jelképe meg örökség.
Hatalmas gúnár áll – fehér a fehérben –
a faluszéli nyomóskút rácsa-tócsája előtt,
előtt, a világ előtt! magában
egyedül és gyigyereg: látomás is, szobor is.
Nem moccan. Én sem. Csak néz, és lát,
engem, mint mogyorószín kabátos óriást?
Állok és nézem, nem mozdul, nem virityöl.
A csodák még meg nem írt könyvéből kitépett lap:
voltunk az Ige, a Logosz együgyű képe,
két-egy lélek, a közeli úton hörrögő teherautó
kaotikus latyakban, akár céltalan nyomorúság,
középkori pokolból fölhalló hang, kínzottaké.
Akkor összetévesztette magát a mítoszban
Léda meg a Hattyú – nem történik semmi – állunk.
Valaki nominalista ördög bökött meg szelíden.
Elindultam az országút iránt, s maradtam
ott és abban a pillanatban, mint örökös jelenlétben.
Egy német kisasszonyra
Mintha lezárt légedényben
üldögélnék? üldögéltem?
Német Fräulein, mellyes Mária
der-die-das-ról prézsmitálna?
És was ist hier und was ist dort…
figurákra nem ügyeltem,
mozgó száját, azt figyeltem.
335
Meglestem, mint ring az ágya,
alul is volt piros szája,
csettegett nicht hier aber dort,
ő sóhajtott, később horkolt.
Másnap vagy ma? légedényben
kezét fogva üldögélnem
almát rágcsáló csak ülök
léggömbben vele röpülök.
Német Fräulein, mellyes Mária,
mintha noch einmal zihálna,
míg a piros léggömb pukkan,
lepottyan és összelottyan.
Fekszünk piros hálózsákban
kaktuszosban prézsmitálva,
mintha még ma, de már akkor
nincs: was ist hier, nincs: was ist dort.
Elégia
Ha már halott volnék,
de csak úgy, mint egy ideiglenesen letartóztatott akárki,
és nem tudnám, mi oka van, hogy itt vagyok a zárt hűvösségben,
olyan ünnepélyesen, mint a messziről érkezett gyalogember vagy a Pápa,
és magamban mondanám: az ítélet jogos, mert ki az? ki? aki véletlen?
aki nem törte bele kulcsát a városkapu zárjába?
aki nem kevert le soha egy megfontolatlan pofont?
– amúgy is vastag havazás volt, a gyerek üvöltött meg a kutya.
Ha már halott volnék,
de csak úgy ideiglenesen letartóztatott akárki,
teríteném éppen gönceimet a rám kimért ágyra,
a hirteleni magányból – nem: magamba roskadtan,
de bedőlve-zuhanva, eltűnve magamban, akár egy öregedő csillag,
aki már nem az, aki voltam és vagyok –, és onnan kileselkedve mégis,
vajon úgy látnék-e – mondjuk – behavazott fehér fenyőfaágat,
amint az valójában van a csak madárlátta világban odakint,
a nagy és tisztult embertelenben?
A szememet itt és most mintha enyvezett szél kenegetné,
öreg erdészé kötőhártyagyulladáskor a magaslesen,
távcsővel fürkésző tizenhetedik századi hajóskapitányé.
336
Istenem, ha látnék! megelőlegezett, óvatos reménykedéssel látnék,
mint cellájában az ideiglenes halott – a pokróc elvágólag –,
ha most látnék, bele egyetlen fenyőtoboz magjába –,
és csupán a megtisztulás álomtalan fenséges-fehérsége meg az öröm!
– és nem beszélnék ilyen tekervényesen-csúfosan –
már jelet vetni se lehetne róla –
lehetnék-e ugyanaz, aki –, vagy csak zene és alázat?
A fiam
halálának tizedik évfordulójára
Ma újra a fiam…
Meg-megjelenik egy-egy gondolat? kép?
látomás-cafat szabdalta repedésben.
De ez mégsem így igaz.
Közelebb van; valahol a szemszög-
s látótér határa homályos peremén,
és mintha a szájpadlásomon érezném
jelenléte szagát meg ízét.
Hirtelen odakapom fejemet,
visszahúzódik azonosan, sebesen.
Lehunyom szememet, máris itt áll előttem,
szinte hallom a lélegzését.
Hunyorogni kezdek lassan, ravaszul,
szűk pillarésben fakózöld pólóing csak,
vajon az övé? ráemelem szememet
gyorsan – vipera-támadás –,
már-már erőszakosan: „most megvagy!”
A tévé sötét képernyőjét látom: fehér
ajtó-él tükröződik, de mintha mozogna.
Egyoldalú, reménytelen szembekötősdi.
Öklömre a fejemet! Hátha a képzelet megsegít.
Háttal felém térdepel a padlón,
egy mozdonyt, parányi autót tologat?
Ismerem azt a kék ruhát, két lábszárat,
a cipőt is! – de arca ködlik, foszlik.
Istenem, nem tudok arca elé kerülni!
Még a szigorú felidézés módja is elhagy?
Valaki mefisztói gonosz doktor átszúrta
a „mostok” rostját, az idő felületét,
s a múltból átszivattyúzta lényed
részleteit, s avval ma beoltott engem?
337
„Emléked örökké él” – jegyzés sírfeliratokon.
Emlék? – Node miféle sarlatán badarság:
„örökké él” – hogyan? Csupa kudarc.
Miért nemzettelek, ha nem vagy,
s ha nem vagy, miért vagy ilyen cudarul,
létezve nem-létezőben, távolodóban.
Botrány. El kell viselni ezt is.
Új temetkezés
Ha most egy ócska kocsmában
vagy egy száz-csillagos étteremben
együtt iszogatva lőrét amott
s emitt Martinit, whiskyt
elvinnék egy ocsondék rongya, pártváltó gazembert a temetőbe,
s tojva a humanitásra, temető-kapuzárás után is
leütném s dobnám rák-elrágta volt feleségem és halott fiam
közös – akkor már volt virágzó – sírjába
ezt az élve idefenti dögöt, –
természetesen életfogytra ítélne az élők törvénye
– de csak élők hitelesítik! –
Vajon a halottak anti-törvénye
ha van – nem ugrana-e ki a gödörből, mint a „vén Márkus”,
megdühödve rám a gyalázásért,
és ettől életre vált fiam, volt feleségem
nem ütnének-e oda! le! régi lábszárcsonttal –
„kissé mindig halott a költő, még a gazember is az”?
Ők meg sok éves álom után ócska kocsmában
olykor zeneteremben lőrét nyakalva,
illetve száz-csillagos szállodában élnének idefönt,
kijárna nekik, – élők!
Lent meg a fejjel-lefelé Juszticia
égnek álló mérlege egyik serpenyőjében én,
a másikában az ocsondék, pártváltó gazember
lógnánk csontvázzal lefelé
valami hetyke dimenziójú térben
míg száz lábon elgyalogolna a sírhoz
a Sixtusi kápolna,
s benne Michelangelo Buonarotti freskójának
Krisztusa – ha ütne akkor,
s mozdulna a képlet,
vajon melyikünk röpülne a mennybe
s ki görögne le a pokolba?
338
Adó-galopp
Adót vetni a levegőre, adót a vízre, nappalra, éjszakára,
kamatos kamattal, s ha sokasodik az éjszakák száma,
maga az éjszaka annál több éjszakányi dézsmát fizet,
és maga a levegő is meg a víz meg a tűz is.
Vagyok a Világ Főbérlője, Nagyságos ura, küldöm a legényeket,
„csípjétek nyakon a Napot”, mert igenis van nyaka,
és ordítsátok a képébe: jó ha még tovább tüzel, terpeszkedik,
– „mehr licht!” mondta már Goethe is halála előtt, –
de fizess – adót – több Nap, több adó, és ha pörköl
földet és teremt sivatagot, adót rá akkor is, ha nem
nyugdíjaztatom; de mégsem: nem örökös sötétségtől félek,
de hogy elveszítem jól sugaradzó polgáromat! És adózzék,
aki éppen megfogant az anyaméhben, ébrénynek mondták egykor,
és még többet, ha megszületik, s még annál is többet, ha nem,
adót a versre, nem a költőre, a verssorra, egyetlenre akár:
Falu végén kurta kocsma oda rúg ki a Szamosra –a betűre
és a papírra nyomtatottra: az Országnak nincsen háza,
mert fiainak nem hazája – e két sor adózzék, nem aki írta;
az emléke az emlékműve, és adót a nyomdagép-rotorra.
Mifenének pörög és kinek? Adózzék minden alkatrész,
és külön maga a gép, és adót vetni az időre – idő-adót
minden kar- és zsebórára, nem rá, aki használja, – ne használja –
de magára a fogaskerékre, mutatókra és percenésre,
adót a szívdobogásra, öregedő sejtek tunyulására,
egyáltalán adót rá: a falevélre, ha bimbózik, ha hull!”
Temetői kettős portré
Egy öregasszony arca a temetői pad ülőkéje fölött,
a viráglopó s a virágot újra meg újra eladó
kóbor kutya-népség osonása szerteszét, körülötte.
Arcának ráncai már nem az öregedés neumái,
nem a szomorúságé; a heroikus, a poliszi, az agonális
erkölcs törésvonalainak tetszik, abba zuhant a három éthosz
ott maradtak, megfeketültek. Az öreg arc mindig
piszkosnak tetszik, és mégis fényes.
És autója a temetői díszutakon parkolóknak, a díszsír
előtt fékező, egyetlen jól karbantartott utasa
kipattanó medálja tűjével „megsebesíti” ujja begyét,
csak sziszeg és káromkodik, anti-ima a halottért,
339
még egy bordája összerugdalt, golyótól perforált belű
kis tizedesre sem gondol (bár gondolhatna néhány
háborús fotóra). Elit-öltönybe rejtett „személyisége”
mocskolódó szájával azonos, sírjában már élve forog.
Két csikánkoló madár röptének momentán férce
tűzi-fűzi egybe a fotó-negatívként elővilágoló
trágár száj üregét s a fehér barázdát.
A függélyes ország terve
1.
Tornászok tömegéből emelendő gúla a minta.
Rá figyelmeztetett a Pálinkás-Csávás-Boromissza trió
(P.Cs.B. geométer-mérnök és geodéta) csinálni egy országból
kettőt egymás fölött. Te, Holland! Szorítottad magába
vissza a tengert! Nyeresége a száraznak! A kis országok
föl! föl! kis talajon. Nézd! A Municipal Building!
A „magát szűnni nem akaró álmokban hintázni szerető
Hunniát” cirklivel, vonalzóval P.Cs.B. igen tagolja.
geométer-mérnök és geodéta rühelli az álmodozást.
2.
Először az Ország Térképe, É-D tengely felébe hajtva:
adódik É-D irányban Balassagyarmaton át le délnek, Kelebia felé
(de attól Dél-Nyugatra a metszéspont forró kukoricásban)
keleti hosszúság tengelyére tükrözve az Ország, mint a Trianon
és Potsdam (szerződéskötő helyek győzteseknek, és ügyében etnikumok
gonoszul ravasz, de Tudatlan Bácsik),
Sopron tükörképe Bátorligettől vagy 15 km-nyire Dél-
Délkeletre esett volt a mai Románia területére, adódott
sok más kicsapódás a keleti szélesség tengelye mentén.
Pl. Drávaszabolcs behajlása Szlovákia területére – jócskán.
Feladat: rektifikálni, levágni, igazítani a kilógó
ország-részecskéket, s majdan ezeket emelni
a háromemeletes gúla csúcsára, föl-föl harmadiknak.
3.
A P.Cs.B. először köbörcökkel, majd 10 m2 – 100 m2 – 1000 m2
területek kiemelésével – fölemelésével kísérletezett.
Minden technika – csúszózsaluzás, támaszok, beton és olaj-
340
meg hidraulikus emelőkre épített lég-, olaj- meg
nemesgáz emelők – majd 1 km mélységben kiemelve
a talajt, – alábélelve erős pentagonális mintájú
műanyagokkal. A helyükben maradottaknak
fölébe nőttek a jegenyék; s a vagy 10 m magasra
lassúdan emelt barackfák gyümölcse alkalmas
szüretelni. És jött a nagy találmány szagára
s lecsapni reája sok ügynök, ipari kém (alig vala idő
becsalni őket a méhesbe, és rájuk nyitni a
kaptárt, hogy inaljon, vagy holtig bedagadjon
a képe és a visszája) – így mondták az ott való népek.
4.
Amikor a megfelelő keleti hosszúság (Balassagyarmattól
le Délnek, úgy Kelebia felé) szerint 1 km mélységben
sok alátámasztékos P.Cs.B. szabadalom
védte gépezetekkel az É-D tengely menti ország-
részt fölemeltük! Ohó! A folyók – A Duna kivált-
képpen majd elöntötte a volt Dunántúlt!
5.
De akkorra már a kiragadott félországrész alatt
kiképezve az alázuhogó folyók medre, s a nagy acél-
hálók, fölfogandó a potyogó körtefát meg a ker-
tek alatt osonó tolvajokat – volt aki az alant való
kéményt bezúzva zúzódott Cegléd alatt a 31-es kilo-
métert jelző zöld-fehér jelzőtáblán.
6.
„Két lépésben” – mondták, helyezzük az úgymond: bee-
melt országrészt a fölemelt félnek fölébe, de
addig riasszunk jó kutatókat, mind a fölemelt
alja-talaját, mind az alatta-valót fürkészni.
7.
Az Ország nyugati fele így kettőződött: fele a mélyben,
más fele a magasban. Odafönt, mint volt, alant a vizek
terelése, teraszos művelés, fóliás kultúra, gejzíres
gyógyforrások építése, skanzenek, múzeumok, sose látott
geológiai őslények tárlóival – édenkert neves geológusoknak.
Világ csodája – hála P.Cs.B.-nek Velence megmentése nem ügy!
341
Primavera táncol az asztalomon
Jócskán tavaszodván az anyaméhekben is, fejjel lefelé,
mint alvó denevérek mocorognak már a magzatok,
a régiek „ébrényei”, de polcolt könyveim mögül
zord úr kiált: „oratio recta”!
A varjak még visszatérnek a parkoló autók alól,
csikk-szemetes hókupacokról elröppennek,
szőrmesapkád fészkén megülnek, hogy reggel
munkába menet varjú-korona lesz az útravaló.
De mondja a magáét a feketerigó képzeletemben,
meghosszabbított kezemen megül a cinke,
ő a merészebb a fás-parkos fórumon,
azaz könyvtáram egyik ó-könyvében,
ügybuzgó hosszú védőbeszédben,
védi őket Ciceró.
Ám hűtőszekrényben a könyvek, mert újra a hó.
És most fölkiált a köntörfalazó latin öreg
– fekete a varjú és fehér a hó –
„tertium non datur – in abstracto…”
Hozzávágok egy cinkét: „csípd le az orrát”
– s fölrobban a könyvtár, könyv roppan
és megorrolt holló, Holmi Primavera táncol az asztalomon,
hajamba cinke kuszál, és tépdes a feketerigó.
Ha kineveznének
Ha kineveznének Magyarországon magyar nagykövetnek,
– a diplomácia tág terepén semmi sem lehetetlen –,
s megbízólevelem átadnám az illetékes szervnek,
és a Magyarország „Magyar Nagykövetség” kijelölt
villájának jól berendezett szobáit körbejárnám
testőreimmel, valamint a tujafás kertet is,
a fűnyírottat, és eligazítván a személyzetet,
másnap eltűnnék, telefon zsinórja kihúzva,
ürügy: „a Magyar nagykövet magyarországi fogadása”
en passant, autóstopos, egy ramaty Trabanttal
meglátogatnám az illegális és legális Madámokat,
a Rákóczi téri meg a masszázsszalonokat. Majd,
mintha egy képzeletemben létező hosszú kígyó
tekeregne, onnan alulról a belemen át a torkomig
fölfelé és sziszegne is, kicsalnám a hüllőt,
342
diplomata-fogadás idején sziszegve marná
nagykövet-kollégáim ülepét, s Szakorvosi Kong-
resszuson a „Kígyómérgek hatása” című előadáson,
szérummal jól szerelt embereim adagolnák az anti-
biotikumokat – élve maradnak. De én már akkor
a szentendrei sziget Duna-ága vizében hűsölnék
sok napokig. – Visszahívnának, bevonnák
követi megbízatásom dokumentjeit – ó! –
mondanám: „varietas delectat” meg
„árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át”
és végül is emigráltam Magyarországról Magyarországra.
Ha Catullus beszéde meghasad
Ma az a régi vágy bizserget:
írnom egyszerű, áttetsző dalt,
dalt, igenis, dicsérni pacsirta dalát,
mint a paraszt Kaedmon,
dalát Beda Venarabilis idézi.
Szidalmazni egy római fürdő
szakállas markecolóját, akár Catullus –,
„ki ne húzasd újjadat ülepedből!”,
írni csak ócsároló dalt egyet akár…
No, de fátumom lebzsel itt,
aki lévén gótikus lélek
rozettát, gyönyörűt ülepembe verne,
hogy szellentenék szivárványszínekben
szemet bizseráló üvegablakokat
a nagy bordás ívek definiálta térköz
építészeti mintáit kitöltőt.
Honnecourt vázlatai jelölnék őket
és a geometrika agyafúrt íveit is.
Megsokasodva a magasság, tere betöltve,
kőangyalok sokasága mögött a Három-egy
Isten eltűnik vala – s megjelenik?
Nem! Nem! Leszek immár katalán freskó,
nagy szemem, akár az ököré, barna,
s áll előttem fotó-masinás,
egyébiránt is lopott javait Svájcba
kimentő – pártból-pártba verődő bárki.
Szememmel nyelem magamba őt is
a nőjét is, a szemem mögötti
pázsiton lumpen-kurafiaknak
343
szőr-bőrösdit játszani átadom.
Fürdetem őket
wassermani módszer
szifilisz-előhívó feredőjében.
Hát ki menekülne innen – mégis?
Akkor szememet lehúnyom reájuk,
s visszatérek az éjbe, magamba.
Kopár pokol
A szobám kopár, a bútorok bennük üldögélnek,
laknám őket, de akár a vénkisasszonyok,
ráncos az ölük, barna; ha rájuk ülök,
sértődötten pendülnek, mint elhanyagolt zongorák;
asztalom négy lábon vigyázzban áll,
régi hadtudományi iskolákban dresszírozott ló,
a könyvek elporladnak, a mennyezet beázik,
sublótomban egymásra kalotált kézirataim
egymást nyomtatják-untatják, ódon lajstromok.
Dantei enteriőr ez, megszürkült özvegyeknek,
akiket én, az úr, mint régi befőtteket,
olyan pokolba száműztem, ahol nincs ördög,
nincs fortyogó szurok, nincs kín, üvöltözés.
a florenci szépség nem benzinnel elöntött hintón vágtat,
lángoló-farkú, sörényű lovakkal –; csak Proszektura
Vasárnap éjjel, a hétfői boncolás előtt.
Ha most betörne ide néhány fekete-harisnya-maszkos
ördögnek álcázott fiú, forrasztó lámpájukban a láng:
csonkig égett gyertya, fegyverük csöve menten befagyna,
és félelmükben, vagy megrendülésükben,
térdre kényszerítené őket négy barna vénkisasszony,
és fegyvereikkel, mint kötőtűkkel, vastag molyrágta pamutból,
maguk az özvegy, barna székek kényszerítik őket –
immár maguk is foglyai e merev pokolnak,
hosszú szálat kötnének, lassan, eleinte ügyetlenül;
azután elunva azt is, abbahagynák, mivel meddő munka
szemenként fejleszteni azt, ami mint magunk
megdermed, és megáll a tér-időben,
és el-, hozzájuk barnulnának a régi bútorokhoz,
nem is titokzatosan, már megfejhetően,
hogy akik egy valahai bűntény elkövetői,
vagy nem valakik – ott: senkik – egy percre
344
ha betévednék oda, látnám, megfagyott áldozatok –,
és megsimogathatok szék-karfát, asztalt,
és elvásó harisnya-álarcokat.
Város papírmadárból
Nekiindulok céltalanul és kedvetlenül,
mindegy miféle utcákon, tereken át, és hogy hová.
Látszatra a Nap is ugyanaz, mint gyerekkoromban.
A szemem mögött, valahol a koponyámban
forog az „érzéki észrevételek”, a percepciók darálója:
a plakátokat, szoknyákat, kirakat-béli javakat
egyetlen törek-halmazba összezúzó,
romboló demiurgosz nagy, fogas szerkezete –,
a zsurnaliszták együgyű frazeológiája nevezi ezt
egy háború lerombolta, majd zagyván újjáépített
s itt-ott hebehurgyán lerombolt „főváros forgatagának”:
„épülő-szépülő Budapestünk” – kolibri közösül elefánttal.
Könnyű a dolga – mondom – egy még nem létező főváros,
modern Urbs tervezőjének: a táblán a rajzpapír tiszta,
és vannak körzők, függeszthető vonalzók, van tustoll,
és létezik terv meg igény, és adott a „természeti környezet”.
Majdnem isten, akit a feladat kijelölt,
hogy megrajzolja a szerkeszthetőt perspektivikus vetületekben;
elegendő rá az euklidészi tér ismerete meg a Monge-projekció,
a gömbi-geometria, a statikák tudása, a jóféle arányérzék.
Nem kell toldoznia-foldoznia –, azt is csak olyanformán,
mintha a nászasszony belekarolna a vejébe.
Gyűrűn húzott keresztül egy lila kendőt kisszerű bűvész,
úgy suttyan át rajtam a hányinger, de inkább
csak egy rosszullét-villám képzete… Leültem egy padra,
szememet lehunytam.
És megjelent Áko, a japán kislány,
a zene- és papírhajtogató-művész, aki csupán
egy négyzet-formára kivágott papírlapra koncentrált,
és hajtogatta – akár félnapon át is tette volna –
a nekem kusza ábrák vonalait, neki senki se volt, semmi
e kívül a világon, s így-úgy forgatva-illegetve a papírt
keletkezett lábas-csőrös-szárnyas-farkos libácska.
A padon erről az elszánt együgyűségről meditáltam,
345
s míg magam is a keze felidézte elszánt együgyűségre vágytam,
erre a nem evilági pontosságra, talán a társa voltam
– a viszonylagos pontosság mértéke szerint – Kicsoda?
Egyetlen pillanatig talán maga a hattyú voltam?
Nekem ajándékozta ezt a papirka-csodát.
„Ha széjjelhajtogatnám, vajon miféle térkép összefutó,
egymást keresztező, egymás egypontjába-haló-szűnő
– nekem kesze-kusza – egyenesek hálózata volna? Miféle
szellemek városának alaprajza? És újra meghajtogatva,
mint Ő tette akkor, vajon kik s hogyan élnénk
abban a madár-forma városban? Őrültek? Bolyongók? Szentek”
Ős-öreg nyelvem
Gyerekkorom szerkesztett nyelvén: „Agai-aa-o-ti”
virágzó fát jelentett. „Agai” – esthajnal csillag.
„aa-o” – fa, „ti” – gyermek, „aa” – eső, folyó, zokogás.
Szavak egymásutánja – ennyi a grammatika.
Magán titkot adott a nyelvem, és „én” – ,,ti” a gyermeknek
„ugurdim Agai-aa-o-ti” meztelenül fölmásztam
a kertben a virágzó cseresznyefára, s voltam
egyszerre az, aki, s a Termékenységnek égi istene is,
virágzás eső, zokogás is, visszazúdult rám-ránk
jeltárgya nyelvemnek valamennyi, s e titkok íze
máig a számban – nem vala akkor paradiso perdotto.
Kucorognám dívány ölében
Jó pár hete kimúlt kedvem
fehér lapon verekednem,
betörni szárnyas lovat,
Pegáz csontját összetörni,
nyergéből a földre dőlni,
volna kedvem heverészni,
lesni cirmos vadnyulat.
De legyen ott óriás dívány,
bármi öreg, rongyos, hitvány
öblében kucorognom,
legyen tálnyi szilva, körte,
346
számba hulljon, ne a földre,
meg egy üveg Szürkebarát,
öblögetni a torkom.
Országházas, hites varjak,
nehogy bármelyükbe marjak,
fölöttem jó magasan
károljanak pizsamában,
megférnék én a gatyámban,
volna kedvem szunyókálni,
napon süttetni hasam.
A távolban autó-morgás,
jelezni a sürgés-forgást,
gyújtanám a mécsesem,
ma csak ilyen kis-kozmikus,
heverészős, idillikus,
pilácsoskás estre vágyom,
csak lenni tökélyesen.
A király zárkája
Afrikkal bélelt mozsárágyú csőben,
bálteremnyiben, bent hálni kies,
gyönge selyemmel tapétás húgycsőben,
kerek nyílásán akárki kiles,
ki táncos farkú golyóbis maga,
s kettényílván szemhéja hézaga
– kétszárnyú míves díszpalota-ajtó –
kukkoló Egyszem ott kidomborul:
a király szeme, bíró s végrehajtó,
csak mered és a világrend borul;
nagy reccsenés, dől édenkerti fa
s bedugul Ádám füle hézaga.
Nincs több fű-fa, kiskonya apródok
telefonoznak, jön a sok „füles”,
hal és madár s az angyalok is drótok,
a Föld merő drót –, egyébként üres;
betömődik a magát hergelő
mozsár-formájú bálteremnyi cső:
347
hermetikus tér a drót vákuumban,
kopasz Király az afrikcsőben hál
– afrik-bozótos afrikjába huppant –
Mátyássá lenni! – dörg és tapsikál,
hogy Borromini barokk építész
föld alatt fölül – „Itt megáll az ész!
Ilyen huzagolt-csavarintott módit
sose láttam, de kicseszek veled!
Az építész, ha épít, csal vagy lódít,
építek neked tűhegy-műveket,
és tűt tervezek, és te iciny átom
tüsténkedhetsz fél-bolhafing határon.”
Elképzeltem, vagy képzeltettem-ember,
én búsongjak, vagy írjak dokument?
Vagy mondjam nyeglén: hunter santer enter…
ágyúknak csöve a fejembe ment,
azaz – fúródott kicsiny tűhegy csücskük,
mert van, ki mond: a szemünket lesütjük,
és más: amazt apolgatjuk vagy ütjük.
Hölderlin tornya
„Pihenj csak nyugodtan, gondoltam –
amikor ismét hajóra szálltunk…”

(Hüperion)

1.
Valami innen hiányzik.
Valami bútordarab.
A vésővel kivájt, házi Lár-apám.
a szürke, porszürke,
poros asztal-láb faragvány:
csalánfő – mondtam gyerekkoromban.
És hiányzik a kéz, aki U? és V-alakú?
vésővel nekiindult a fának.
Hiányzik a Kéz. Kinek a keze volt?
Ember és kéz – Napnyugtakor.
Én volnék, itt a derék asztalos
toronyszobájában, kertjében is,
tiszta zsebkendőt meg-meglebbentve
megnyugtatok egy aranyeső-ágat.
348
Valami bútordarab, régi? Csalánfő?
attikai virágporok a zsebkendőmben.
Voltak talán? Itt vannak! Itt!
Holnap is ma kel föl a Nap?
Valami innen hiányzik. Egy Május,
szekrény alatt bujkál a zsebkendő?
A lámpaernyő tisztasága estente. Ámen.
2.
Milyen is volt? Nagylábú üstökös is.
A gyerekek, a fiúk sose látták. De!
Ott a szemközti szigeten: ők.
A toronyból nézhette volna.
Ki?! Goethe úr meg Schiller úr?
voltak volna, akik paralellogramma
formán kimetszett gyepe-zöld
pázsiton: barátom, a világtalan előtt
rugdalták lábukkal az esti,
az esti, igen, az esti fölsugárzást,
a Napot. Itt lent a Neckar, Diothyma
vadkacsái, a zöld-kék-feketék begyesek…
Istenek voltak-e? Talán a Más szája
mondja általam, amikor hallom alulról
a gyalu hangját – én is! én is,
Neckar – toronyból édes lesz az esti Igen.
3.
A Sötétségben azonnal – de mit jelent:
„sötétség”, „azonnal”, hideg van és meleg?
Fényes csíkok, galambok meghúzatva
szemetesbödönök fölött – hosszú
testek meghúzatva, igen, és részegesek
talla-billéje magasán. Meglehet, tévedek.
Istenem, játszol velem, vagy csótány-igazság?
Olyan fiatal az utca: aranyeső, kanális!
Bürüjén a kecskegidák ugra-bugrája – föl!
Már ez sem igaz. Leírtam volt, már nem igaz.
Beöltöztettek bőrébe másmagamnak.
Hallom a sötétséget. Fölszippant. És fehér…
349
Őszirózsa virágjába harapott
Vas Istvánnak
Egy keskeny bajuszú olasz pizzateriás,
olyan kávéval szolgálhatott neked,
hogy te: „ich bien ein – ungherese.”
Egyszerűbb volt mondani magyarul
öreg diófa alatt borozgatva öreg kocsissal,
beszédét kedveled meg unod.
Itthon: certamen in spirito és vastag
zöld-piros vastag-forma árnyékok dülöngélnek.
végülis imbolygott-imbolyog a házam, a hazám.
Mondjuk, mondod: Maimonidész gyönge kapor
levél-csipkézetébe harapott egyszer titokban,
s míg éjjel nyíladoztak a völgyben a kerti virágok
– megrendülsz, ámde a maga helyére sorolja benned
ezt is a Nagy Évkönyvek jegyzőinek egyszeri pontossága,
meg a befelé-zokogást is vállaló analitikus Szellem.
Egy T-betű keresztje
Tóth Árpád emlékére
Hátulnézetből nem tudom elképzelni őt, csak így:
kezében fekete esernyő, ballagál előttem egy ember,
havas járdán, fekete télikabátban;
nem látom kávéházi oszlopok között megülő-
vagy terjengő szivarfüstben –, csak szemtől-szemben:
hó van és éjszaka, és a fekete égen
csillagok helyett hosszú kalligrafikus betűsorok –
s egy T-betű keresztje két szárára akasztva,
mint fülekre a két-lencséjű, messzeségbe néző szemüveg,
mögötte szemcsésen villódzó sovány és függőleges köd,
éles és tükörfényes a magja –,
s itt lent, míg cipőtalpak alatt ropog a hó,
hirtelen és váratlan megforduló évszakok rendje szerint,
föltetszik balkéz felől egy koraőszi erdő,
sárguló homlokzatát a nyugati szél rázza,
ott bent, mélyen a fák között egy szék,
rajta egy ember ül, térde között violincelló,
messzi hang, előtte az avarban sovány, szemüveges arc,
néz fölfelé a májusi kék égre, testét avar takarja,
és ő ül a széken is, vonója lassudan járja jobbra-balra,
a halottak siratóját gordonkázza.
350
A rossz vendég
Orbán Ottónak
az E.A. Poe „bús mezején” kalandozónak
Egyszer egy bús éjféltájon
piszkálva sült csirke-májon,
nagyétvágyú pribékeknek
étvágytalan kis csatár,
ajtóm tájt valami reccsent,
nadrágomra zsírcsöpp freccsent,
nem lehet: kint madár feccsent?
csettent zárdugattyú-zár?
„Rossz vendég lesz, ha valóban
csettent zárdugattyú zár –
Magamfajtát lőni jár.”
„Pocakjában díszteremmel
nem hinném, hogy soha sem mer
eljönni a kopasz ember” –
vagy volna csak memoár?
Hátha nem jön üres kézzel,
tőlem lopott estebéddel
a szobámban megvendégel,
kezében teli pohár,
koccintgatunk nyájas arccal,
kezében teli pohár,
tálcáján sült s kaviár.
Mint pincébe dobott dobban,
földrengéskor kavics koppan,
hallom bent, valaki itt van
súgja: „ez nem Bach-korál”.
Ijedtemben vén mamuskák
főzte rezgő grízgaluskát,
ettem volna dudva-suskát,
gége-metszett vén tanár
hörgi: „ez nem Bach-korál”.
Képzeletben izgatottan
lezárt závárom nyitottam,
fegyvert kibiztosítottam,
balomban a nyél, a tár –
„legyen bár ön nő is, kan is
együtt s külön, ez is, az is,
lét-elírás ez és hamis:
„bújjon elő vén szamár!
351
egér maga vagy gazember,
motozni vagy lőni jár?
Ez géppisztoly, nem gitár!”
Füleléstől meggörbedtem,
járt a szemem körbe-körben,
pillanatra a tükörben
rámvillant a cső, a tár,
s hasztalan volt fél-sötétség,
ráncos-csöppség arcú vénség,
magamra, mint kopasz rémség,
én céloztam, agg csatár:
„Rossz vendég vagy önmagadban –
mondom – ki rád lőni jár”,
csettent zárdugattyú-zár.
Gondolkodjunk! pro – és kontra,
jelentést szálakra bontva
elemezzünk, nem vakondok
vagyok, aki bújni jár.
az elemzést újrakezdem:
miféle tény ez s itt: pedzem,
belesajdít felfedeznem:
énem köre a határ.
Nem-tükörben, vagy tükörben
talán életem az ár?
Magam, ki rám lőni jár.
Tanköltemény érzékszervekből
Lucretius emlékére
Hogy minemű aura burkolna, ki sejti, ki tudja, ha már
ízlelő szervük nincs az angyaloknak – hegedülnek örökkön –
ízlelő szervük sincs, s vajon tudnak-e fogni marokra
fejszenyelet, női melleket, péksüteményt?
Házaló komputereknek képzelem őket, agyamon át – meg át-
csavarogva nukleon-gombokat nyomogatnak – ez a dolguk.
„Ihlet” –, s „angyal”-terminusz-tagadó francia filozófok
– kigöbézettek – kombinatorikának jobb híján nevezik
e műveletet à la siècle des lumières – fő az okosság!
Engem, ha itt-ott vonattal utazom, orron üt a bőrgyár
savanykás csávaszaga, disznóhizlaldák remek aromája,
mint a bőröm, a szám, a tüdőm, a hónaljam, a lábam, ülepem,
352
a genitális háromságom elemezhető szag-elegye –
kitűnő diktatúrák nyomkövető kutyái messzebbről szimatolják
illatom gömbhéj-burkolatát – egyre hígabb az elegy
tőlem távolodóban… De ezt fokozzák vastag ugatással.
Most jöjjön a kisugározott hőre kiképzett termikus ember.
Szobában a tűzhely mellett ül a régi, jó Philemon,
és Baucis az ablak alatt télen didereg, vetemedett
„nyílás-záró szerkezetek” híján, vörös izzásban a kályha,
jön hőmérővel-füzetecskével az amatőr sógor, s járja
körkörösen körül a kályhás-ablakos helyiséget, és jegyzi
nulla-egész-öttized eltérésnyi hibával a kályha-zúgtól
egyre távolodóban, egymértékű Celziusz-pontú köreit.
Mér sok pontot, és vonallal köti össze őket, közeledvén
a zúzmarás ablakig, izzástól a fagyos lábak iránt,
megvonja a szabálytalan izotherma-görbéket, írja föl
füzetébe az u.n. Gauss-féle geodetikus vonalak gradiensét,
számítgatja s vihog – dönti magába a cujka nevű kisüstit,
s jósul Csíkszeredán gutaütést Philemonnak, görvélykórt
Baucisnak, a feleségének… (Palimpszesztek szerkesztője
volna a szerző? vagy látta? s jó napot kívánt a pulikutyának?)
A fölmérő lehet, hogy vak volt, és megtapogatta egy láda
faragásait ujjával, és megtalálta a vésett mintát, az ujja
elindult egy vésett tulipán völgyeiben, és megérkezett
a kimeredő csúcsra – ujjbegyében vajon egy clitoris
kamaszkori simogatásának emléke? fülében hegedű-glisszando?
s a noteszában jegyzett adatok mind hamisak voltak, az izotermák
eltűnnek füzetestűl?
Itt az akusztikumok fülelője: „a hangok!
a hangok!” a „Picsivaci, drágám! csókolom azt ott és mást is!
Kötök a köldöködre, mint szerelem-ittas lovagocska, csokorka
gyöngyvirágot!” – naphosszat csácsog, ordít meg csicsereg –
„Elemérnek nevezett énem reggelig hallja a sötéten búgó
nőstényi alt hangodat, a manipulált fagott hangjára hasonlót!”
és beleszeret a hangba – ki tudja kiébe, de mint Mata Hariba
a vodka-ezüst nyakkendős őrült, ugrik az ágyból menten,
s nemigen érdekli, a hívott sovány-e, kövér-e –, miféle
alak, fizimiska, dudorodó idomú, vagy „ama porbafingó”
ülepű paralellepipedon-szerű nőstény, s rádiója üvölt
„imádlaaak!!!” meg „nagy botokkal a részeg csőcselék
a hegyekbeli városkában a »másféle« bagázst szétverte…”
Nem ismeri a karácsonyfák éjszakai csöndjét ünnepi vacsora
után, hogy elment ágyába aludni a család –, üvölt, és mint
Panurg, ha házasságot kötni tétova, nagyokat ugrik s durrant
a levegőbe, és rikkant – belereped a szomszéd ablaka is.
353
Chopin ujja ilyenkor lehervadott a billentyűkről, az akkori
fortepiánóról, és a gyertyák lángja meg egy baleári korsó
táncot járt a meszelt falon.
Valaki most a haláláig csámcsog,
hol angolosan tálalt bélszín rizses vadalma körettel a bársony
abroszra kiterített languszta, párolgó, ágylepedőben – una
volta – fölfalok néhány, konstans-hűségre vetett apácát,
sült húsuk olíva olajban, és ez a példázat kitűnő a rágós
húsú mátereknek is, kik a kerengőn meztelen sétifikáltak,
a nagy egyházszakadás idején, és Franzl Császárról merengtek,
a nagy futball-kapitányról ábrándos szemekkel s a Dierk Bouts
madonnái böfögtek a kerengőn, amikor a combjukat sütögettem,
és tudtam: a zabálás középkori meg nomád hajlam, az üstben
Sátán elvtárs forr! hamm! hamm! keserű az epéjétől a mája.
A világ becsinált ragu-leves – empirikus kivégzők táltól-
tálig, dolce vita kivégzői, ti! Farral az Üstbe! Főjj!
Harapom az enciklopédikusuk szakácskönyveit is: magasak,
kétméteresek, közébe lapjaiknak a jó Drakula illesztett
valahány recept lapjai közé a főzési utasításnak megfelelően
elkészített hidegtálat, könyvjelzőnek – recipe-utasítás
szerint… És vala nagy zabálás ad infinitum…
A homo per oculum is kiművelte magát, ókulásan először majd
szubmikroszkópikusan, hogy látott csatárt elektron-labda beadni,
aprócska fejet, kapus-öklöt ütközni-pattanni, hol a labda?
De másfelől ott volt Tycho Brahe is: gubbadni látjuk
a maga szerkesztette, éjszakai égre szegezett agyafúrt távcső
lencséje előtt, párbajban elvesztett orra kevéssé akadályozta,
hogy a legközelebb hajoljon kvadránsa hajszálkeresztes üvegéhez,
és a távoli fénypontot odacsalja nemlétező orra hegyére,
s ekként belepillantva a Sátán temérdek fekete gyomrába,
csillagnak látott sok égő pöttyöt, noha a Sátán
ménkű adag törkölyt, whiskyt ivott aznap – és hajrá!
lenyelt egy Dóri-bundát s egy kézigránátot rá a gyapjára:
robbant (Big-Bang-effektus); a tűzvész múltán parazsak
szétszórt kis-pilácsai gyomrában, ez a csillagos ég:
De Tycho csöve útmutatás vala az ajtóknak, kulcslyukaknak,
meg a kisszerű kukkolóknak-leskelődőknek, hogy játsszák a
véneket meg lássák a feredőző, vagy birbitélő
Zsuzsika-Zsuzsannákat,
lehetőleg befogott füllel, mert anti-akusztikusok is;
ne zavarja őket hang-moraj, trombita-recsegés.
És mindez történik – nihil est in intellectu quod
non fuerat in sensu –, Budapesten, Bécsben, a Midway
szigeteken akár… Ilyenkor a szerző: Ave atque Vale.
354
Találós mese mesélőknek
Hol volt a mese eleje
ha már itt a vége?
De sejtjük-e, a mesélő
vajon mesét mesél-e?
Hol volt a farkas eleje,
ha volt csak Hófehérke?
Sejtjük-e a mesélő
versnyi mesét mesél-e?
Ha itt van már a „vége van”,
a vége éppen hol van?
De sejtjük-e a mesélő
elevenen vagy holtan?
Farkas-fog csattogtatta
Piroska s Hófehérke,
elevenen vagy holtan
vajon mesét mesél-e?
Hol volt Piroska feneke,
kerekded Hófehéreke?
megmarcangoltan hol van?
Farkas mellényzsebében?
Hol volt a Farkas eleje,
mellényzsebe mesében?
Piroska, ő mesélgetett
mesét másik mesében?
Másik mesében Farkas úr
saját mellényzsebében?
maradt Piroska, Hófehérke?
Egy vers vajon mesél-e,
ha nincs eleje, csak vége?
355
Három metafizikai dialógus a matematikáról

1. hang: Anthroposz (A.)

2. hang: Mathesis (M.)

1.
A.Milyen ízed van: Megcsókolhatlak? Szeretsz?
Van-e öled? Nőstény-szagod? Árvaság-szagod?
M.Magamnak. Magammal. Magamért.
A.Narcisszuszi tükör-doboz volnál? Villanyárammal
folytonosan telített magasfeszültségű drótok
körkörös mágneses tere föld alatt, földön, égen?
M.a2 + b2 = c2 (Püthagorasz is meghalt.)
2.
A.A szagod? Az a bölény-szag? A marhahúsé?
tormás kolbászé? Női fültövek, hajak?
Pöcegödör bűze? Személyvonat reterátja?
M.Máshol álmodsz. Ébredni: a/b – reláció.
A.Annak a kislánynak, ott a röplabda-öltözőben
szőr volt a vállán. Ott valahol, Steigner úrnál
egy jó pörkölt? Kóstolhattalak téged?
M.Szumma összeg. Meg halmazok uniója.
(de ez már nem az én beszédem.) Élsz? Badarság.
3.
A.Ütni akarlak! Harapni! Karmolni! Van húsod?
Csak ma, csak most, csak egy tizedmásodpercig!
Ez a „tizedmásodperc”-szó tetszhet neked.
Udvarlás, megkísértés, feléd oldalgás, virág.
M.(csend, egyetlen fehér vászon fényben)
A.Én mondom: „Csoport is vagy” – (gruppenszex?) Gyere!
Mondom, Goedel vagyok! És igenis bármely
axióma-rendszerben létezik legalább egy eldönthetetlen…
M.Ha így tetszik neked: állni szélként a szélben.
Ave atque vale.
356
A fogatlanítás nótája
Dr. Korchmáros Pál Mesternek
Mikor megszáll a fog-szú tudósan: caries
lyukad mint meglőtt bunker sistereg a fogam,
pocokká dagad arcom – gyerek vagy, megijedsz –
fejem verem a falba üvöltök, nyafogom:
„félek sróftól-csipesztől í!! rohaszt a mulasztás!”
mit érnek már a pépek, az Elmex s a hülye fogpor!
állkapocs-rázó fúrás lészen s vér-kifakasztás,
sas-csőrű harapóval jön Pál Mester, a Doktor
Kit érdekel a tézis meg anti- meg szintézis!
Itt a hánytató massza íny-nyomat magam ellen,
s javamra is, protézis – lesz-e még holotézis?
A szájam őreiben semmi de semmi „szellem”.
Ökör-bölcsész-ideák. Hová lettek a „gyöngyök”,
kiken nyelvem bizsergett Énekek Énekében?
Lelek a számban egyke rossz löszbaba-göröngyöt.
a szám palotájában ha egyszál kard is épen.
Kiképzett elit-osztag jó mű-csont gatyás banda,
fogadott robot-népség váltható gatya a számban.
A szavukon ha szólok? Csak seppegő halandzsa!
A régi harminckettőt magamból „kipofáztam”.
Most csont-brigádok hipp-hopp a Mindenségben itt-ott
kalcium-népség, téged, ki sem sirat-keresztel,
törekké szétszóródva monádkák: rossz regiszter.
Mi lesz az új fogakkal? Jósolja Pál! A Mester!
Bizonyos korlátok és bajok
Megidézni a gyerekkor emlékképeit,
a megrágott kenderkóc-madzag akkori ízét,
ujjak begyén a szétdörzsölt kapor akkori szagát,
újra látni az akkori asztalt az asztal alól –
nehezebb feladat, talán munka, mint most beverni egy képszöget,
most kiválasztani-lefotografálni egy gólhelyzetet:
357
az akkori evidenciák, szemszögek, mozdulatok, színek
mosódnak, akár pár év múlva a közeli mostaniak,
megpördülnek egy mesélgető öreg emlékezetében,
egy könyv kihullott lapjai, a naplóját elvesztett
naplóíró hasztalan munkája, szerencsétlensége.
Lehet-e meggyőző, netalán eligazító egy szeméttelep?
színváltáskor, éppen átrendezésben egy színpad?
egy bombamerénylet, éppen a robbanás pillanatában?
Már készülődő, de még ki nem szakadt kiáltásokra hasonlók,
amikor még nincs kiáltó, se hang, se halló fül,
valami éles-élesítő rezgés, köszörűkő a dobhártyának.
Hérakleitosz ízű és fűszertelen mélázás…
A voltat és a leendőt szétfeszítő-tágított jelen:
két völgy között egy taraj, vagy két taraj között egy völgy.
Csupa szorongás, készenlét, szódavízforrások fakadása
a bőr alatt, de áldott üresség is. Benne imbolyognak
halottaim, akiket szerettem, benne torony épül,
benne bolyonganak a szétvert seregek maradékai is,
keresve alakulatukat idegen földön…
Elérkezik az a villám is,
a koponyámból induló s a bal kulcscsontom alá becsapódó. Ámen.
Ha szárnyam volna avagy egy lehetőség dimenziói
Miért nincs szárnyam? Nem olyan, mint a mítoszi Ikaruszé,
tollakat viasszal összeragasztott legyező,
ha magasabbra és még magasabbra felkörözök,
megolvad, törik, zuhanok-nyekkenek.
De igazi szárnyam! A lapockám, azaz: angyalcsontom alól
hirtelen kiparancsolnám, miután ingem-kabátom levetettem.
Nem lenne tollam, inkább téli-meg nyári-anorákom
– alkalmas villámzáras hasítékokkal a hátamon –,
az egyik jó hidegálló anyaggal bélelt, a másik lenge-hetyke,
prrr… húznám a zárat le hátul, elöl a mellemen-hasamon meg föl.
Manapság könnyű ilyen badar öltönyt szerkeszteni-szabni.
Mondjuk: Vasárnap reggel van, borotválkozom, s húzok-illesztek
Fra Angelico-i angyal-maszkot az arcomra szél ellen,
azután komótosan a zárakkal bíbelődöm – sitty! – máris röpülök;
nem nekifutással fölröppenve, de mint a helikopter, helyből,
és akár a nagy, szárnyuk terpesztő vadászmadarak,
meglelve hamar a felszálló légáramlást, a termikeket,
fölköröznék – most itt, ebben a pillanatban a Mecsek egyik dombtetejéről,
358
kikerülve az ágakat és röpülnék egyenest a Fővárosba,
és csillag helyett egyenest az Országház tetejére telepednék,
s még röptömben rágicsálnék kenyérrel keménytojásokat
– közel a Húsvét –, s ott meditálnék új Státusról, Alkotmányról.
Ott fönt, mert addig kitanulnám a varjú-nyelvet,
rikálnék – kár-kár-kár – mint aranyjánosi Rebi néni,
még ha „hess madár” is! Bizony, a szárnyaimmal segítenék magamon,
kivágnék a vízszintes-púpos tetőgerinc-lovacskám hátán
u.n. „magyar-vándort”, olimpiai színvonalon akár!
Azután irány a földek felé, mint valódi levegőt járó régi madár,
mutató-, s hüvelykujjamat összecsippentve, roskatag Tanácsházák
odu-ablakain benyúlva, húznék picinyes kukacokat, akik mondják:
„vagyok az Atyaistentől én is hozzád követ.”
Majd két talpamon állnék a földön, szárnyaimat visszarejtve
lapockáim alá –, anorákomat levetem, angyalmaszkomat is,
kis tornagyakorlatom elegyengetné a szokatlan repüléstől
elmerevedett izmaimat – s feküdnék hanyatt puha ágyon,
szememet lehunyom és látok forgó tölgyeseket, és röpülök újra.
A szárnyas ember monológja
Miféle szárnyam volna s minő matériából?
toll-evezős aligha, sérülne ha behúznám
a lapockám alá, a bőrömmel bélelt tokba
– emberközelben olykor fontos az óvatosság –;
bőregér-féle bőrös! kopertához hasonló,
de hajszál-vékony csontok, iridium-szilárdak
szolgáltatnák a vázát, mint régi paraplénak –
bőregér-mérnökökkel valaki kifundálta,
s ki-ki osztozna immár kreátor-dicsőségben.
Hogy meg ne pörkölődjék az ultraviolettek
bombái záporoztán, olajjal kenegetni,
majd estelente mosni kellene akkurátus
gonddal és szárítgatni mielőtt összezárnám.
Magamba betokolva, púposkán görbe háttal,
kezem kulcsolva hátul, spacéroznék az utcán.
„Te vén trotty!” – szólna hozzám ifi-izompacsirta –
hatalmasat röhögnék: Te tudsz-e így?! – s üdvöske
bajszából szőrszál-csípve, csak sitty-sutty elsirülnék.
359
Ez az ártatlan szárnyas kaland
Ez az ártatlan szárnyas kaland tiltható lehetne,
ellen-helikopterek fölöttem leszorítani akarnak a földre.
Látomás lehet ez is – meglehetős. Egy Körösparti kölök,
a Krisztina-zúgtól a Szana-zúgig terjedő, én magam a nyakamon.
Menne ez a légi-zsiráfosdi, de le az akácosba, a dobozi erdőbe,
le a tüskésbe, a lombosába, képzeletemben sincs kedvem hozzá.
De én meg a Körösparti kölök, aki már másvalaki, füzesek taposodottján…
Folyó? Tenger! „Clausus erat Pelago”… egyenest a fülembe,
teszem azt, egynegyed nagyképűséggel, gatyájába rottyintva, büdös is…
Kiszemeltek valami radarok, de nem vagyok üldözhető, a helikopter
forgóját kivédik a fűzfák – benzines palackot, napalmot idevág?
Mi lenne, ha már a csuka is elkapja – benzines-csuka-palack?
Istenem, bocsásd meg ad hoc elhülyülését, a minket űzni,
a velünk golyóbisaival üzekedni akaró pilótának.
Ránk jön? kaszáljon – mit? Kosárfonásra való fűzfavesszőket?
Maradunk –, de most nincs kedvünk himnuszokat énekelni.
Ha már volna szárnyam
Ha már volna szárnyam, és Platon definícióját nem hazudtolva
lennék „kétlábú tollatlan állat”, de szárnyat kiterpeszthető.
nem: karonülő sipkás vadászsólyom-féle pocok-, vagy ürgevadász,
és nem repülőgép – hol volna a műszerfalam? a kerozitot kiokádom.
Az éjszaka sötét, akár a róka-labirintus belvilága, és a szemem
nem a macskáké; vakoskodik –, s nincs tárgyakat érintő
térben eligazító bajuszom, csak fraangelicoi álarcom angyali,
de angyal nem lehetek – azaz: hajnalodáskor adatik rajtolnom,
és ott fönt ógörögről latinra váltva mondanám a régi memoritert:
„Daidalosz interea Kréten longumque perosus
exilium tactusqe loci…” – és Budán, máris a Horváth-kertben,
lassan körözve a fák fölött – a Krisztina templom tornyát
oltalmasan elkerültem, s tapintatosan, de minden bágyatag érzés nélkül,
a volt Werbőczi – ma Petőfi – gimnázium osztályterme vár-felőli
ablak-párkányán állnék szárnyaim tátogatva, kezem a keresztfán,
hívom egykori magamat, a lapulósat, s osztálytársaimat, akik voltam,
vajon észrevéve a váratlan sötétedést ijedeznének-csodálkoznának,
megismernék-e az akkori hangomat, mivel ott, most akkor volna,
és súgnám a memoriter folytatását: „natlis amore…” a felelőnek?
vagy úgy lőnek meg hüvelyk-s mutatóujjra hurkolt befőttes gumiba
illesztett ú-szöges-csúzlival, hogy hanyatt kifordulva
360
immelmann-fordulóval kamaszkoromból, az akkori most-ból kirepülnék,
magamban skandálva a folytatást: „clausus eret Pelago – inquit et undas” bevonva
szárnyaimat és lehúzva fejemről a maszkot ülnék tabáni padon,
és latolgatnám, vajon kudarc volt-e, vagy bosszú, hogy repülnöm kell?
361 362
Pókhálófüggvények
363 364
Tragoedia poetae
Tragoedia poetae
Jól formált rímes vers fején
szűk strucc-tollas kalap,
mint cigány-átok ül,
néha reped-hasad
kívül-belül.
Poéta-nyakra csúszva
szorítván húzza-nyúzza
istentelenül.
Szár-koponyás a művész
s egy magánvaló fűrész
aláereszkedik,
s angyal-járta bűvész
szétfűrészeltetik.
Ilyformán félbe nyírva
két fél-költő a síkra
oldalvást ledől,
az egyik égő páva,
a másik rottyos láva
– úgy körülbelül.
Lénye a fűrészlappal
csak kb. önmaga,
– a vers két félkalappal
illik az alaplapra.
Két test két félkalap
rímel és nem hasad,
egybeillik a két rész,
a költő, mármint a fűrész
fölszáll, emelkedik,
s ha űr-plazma-szél fújja,
egy-azonos lesz újra
vasárnap-hétfő-keddig…
„Elég! Ne tovább! Eddig!
Hasad szét homlokom” –
mondja a szalonnázó
vastagon borban ázó
szklerótikus rokon.
365
Álombeli csúszda
Álombeli csúszdán csúszom, strandfürdő zsivajon,
villámzáram állig húzom, farom nyoma csiganyom.
Csúszdám egy-egy szegmentuma másodrendű felület,
kölyök-csorda rittyent oda, özön síkos kis ülep.
Kis pilóta: kis aroma, aromás a terület,
zuhanó mélyrepülésben légierő szaporáz,
fogytán a kénhidrogénem, ám gyorsul a zuhanás.
Most a pálya csavarodik, faron ülök ég-iránt,
magam bennem kavarodik, giroszkópom dől haránt.
Lábam közt egy pilóta-fej, helyette én tülkölök,
fenn a csúcson tej permetez, bebagyulál az ős-köd.
Netalántán anyus volnék? Két gázálarc füstölög.
Pelenkázó dadus vagyok? Óvodában kiskölök?
Önéletrajz-töredék
Zsiráf-nyakú kotrógép,
habár struccot se formáz,
„alsókenője” voltam
volna, ám sose lettem:
két állapothatáro-
zó szó leírt: az egyik:
pápaszem-hídja fölött kék
atyaszem bíztatása;
másik: vérpiros mezben
V. Meteor röplabdás
ugrottam és legeltem,
majd’ szeszes eksztázisban,
pördülő labda körzeté-
ben torlódó légi
körgyűrűket habzsoltam.
„Alsókenőből fölső-
kenőnyi” kis Elizi-
umban, csak virtuális
gépolajos kenőcsben
láboltam föl a létrán
a fővezér állásba.
Volnék „alsókenő” – csillag-
fej szidolozva? – lettem
ihlető gépzsírokba
tollát mártó balfácán.
366
Memento önmagamnak
Siker volt-e, kudarc-e?
mint ánti-politikosz
hominus marginális
(az orvosok kevernek
latin nyelvet göröggel
értekezni imádó
– orrukban dollár, bankó
legyen bár Ft, Dollár
/USA/, szagára képzett
fejlett ízlelőbimbók –)
hozzácsapódom egy s más
leselkedő csapathoz?!
Siker volt-e, vagy kudarc
nem fitatgatni végül(?)
emennek castel jutna,
ellátmány? annak stallum?
Ti, possessionate
bene –, nem vagyok benne.
Magyar baleknak lenni,
s fehér lapot művelni
golyóstoll-díszekével,
jobb így nekem, mint inga-
dozni, meg igazodni,
önigazolni holtig.
Vesszek meg. – Így döntöttem.
A nevemre
Akad-e magyar pályázó
a nevemre ácsingoló:
a MARS recseg ALL ellebeg
robbanó papírszelet.
Ki akarna felkalászló
lenni vadzab – „marsalllászló”?
Ha fordítja, kiteríti,
ha LLA-SRAM-má merevíti,
betű-kódos elpompázló,
csak a lelke gyöke bánja.
Nevet forgat visszájára,
„társalkodna MARSSAL Vénusz”,
367
ifjúi bőr vagy vén hús,
nem lesz Széchy Mária
utókori párja.
Magyar író ilyen néven
űrkabinos a mesében,
„vastag valót” nem vigyázza,
„idegenesség” az ára.
Ki nevemre magyarít,
idegbaj felé kanyarít,
kormányt, origót összezavar
máris puhogó kormos avar.
Vagyok négyzetgyök mínusz egy
a komplex függvénytanban,
Fehér Lipi-bának ajánlva,
az ember ilyennel mire se megy,
sem számrendszer, sem egyszeregy, –
nevemmel nem lesz imaginárius páva,
maradok vessző, – gerelyek rezgő tolla
hulltomban emelkedve, emelkedtemben hullva.
A tizenharmadik forgó
Nem én tehettem róla, fejem tizenhárom forgója,
hogy megkopva is szanaszét áll a hajam,
hasztalan idomította anya feleség szerető,
kezükben kefe vizesfésű…
Egy katonai oktató,
szavakban lassan baktató, rökönyödve rám bökött:
„az embernek vannak ízlései – illegális a maga haja,
hiába mondja: nevebetűinek száma is tizenhárom
s csavartak névadáskor a koponyájába tizenhárom srófot
belülről kifelé, s hogy így keletkeztek a forgók…”
Látom komorodó arcát s a káderlapra pillogató
szemeken át megnyílni látom agyában a zárt
Lombroso-raktárt, sok ott a felforrt uborka-befőtt.
Láttam már más nyelvekre is pottyanni poshadt paradicsomot,
már majdnem mondják: kusza haj = rosszember = kutyaütő idegen.
Mint két borbélytányér csukódik a szemhéj, csippent a szem,
és máris itt a Figáró, borotvával ijeszt? „játsszunk fejest,
ippeg szerencséd, hogy az érettségid, a matura jeles.”
– lekopaszt – „indulj a fekete keretes ablak felé
368
kiváltani hosszított gyászkocsi-bérletedet,
nem az első leszel – sokadik.”
Nem a fejem tizenhárom forgója, nem én tehettem róla,
hogy a „jó káder” szőrzete tükörben a fésűvel párosodik.
Abszurd etüd (1)
A Seholban „külön sehol”
mintha gallérom alatt
drága rühatkát vadásznék
ingyen rühatka alatt
Seholban seholka bújós
itt van – mintha – pillanat –
máris másutt csípős szúrós
Sose-volt gallér alatt
A sose-volt gallér sehol
külön Sehol rossz falat
Létezik-e maró senki
Sose-volt gallér alatt?
Viszonylagos a világom?
Seholban nincs fordulat
A nem-való csípést vájom
Sose-volt ülep alatt?
Külön-sehol a Seholban
feketelyuk torkolat
teszi magát külön-senki
csak volt-gallérom alatt.
Abszurd etüd (2)
Csak fél-cinke ül az ágon
nem két lábon csak féllábon
félcinkényi denotátum.
Studírozza egész cinke
másik fele van-e nincs-e?
gerincére szimmetrikus
félcinkének lenni tilos.
369
Az a félcinke ha cinkel
egészre utaló index
ha játssza hogy félbevágott
akkor is A cinkét látod.
S ha jelkép a fele-cinke
metszett ágon – heraldikus –
cukros-bácsi kommersz inge
jelentése gyermekgyilkos.
Fél-detektív ül az ágon
csak félfarú denotátum
„gyilkos cinke ült az ágon
nem féllábon sem két lábon
de elröpült – konstatálom”.
Háztáji egy belvárosi lakásban
Tíz éve kedvem támadt vésővel-kalapáccsal
a padló-parkettáját fölszedegetni s rendben
tölgy-gerendákból ácsolt polcokon elhelyezni
a fél-köbnyi pakkot jól kalotálva deszkán.
Aztán az ex-parketta pad-kopaszán vízhatlan
gyorsan kötő pasztát szétpepecseltem, kentem,
szórni rá virágföldet, tűzni bele karót itt-ott.
Öntözök-vetek-nézek, fészkezek hüvelyesnek,
zöldbab lencse borsó izzó halogén fényben,
kúszómászó drágák, répa, saláta bokros,
máris vízért óg-móg, öntözök szaporázva.
Motor-bűz, kén, szén: zérus, gépkocsi-lehelet nulla.
Eszmék mélyhűtőben, fagynak az „izmusok”, fáznak,
Főfej, Vezér, Fejfő borsika-köménymag pácban.
Háztáj: lakóházban most Szemiramisz kertje,
itt nincs Bank, trágya van, a macska besegít olykor.
Hívom a rá méltót ünnepi vacsorára,
koccintunk, mivelhogy kertavatás lesz, hacsak…
370
Szépséges rontó lelkecskék
Zumzum egyhelyben ül
köpj alája elnyeli Sűlly
fonja hínár folt a láp-férc
villog tűként bolygó Lúdvérc
Házad fala ledönteni addig ugatja
a föld alól fölacsargó Pumudli kutya
míg dől tető végső lehű az anyai csók
lelked farát megrugdalják a Prikulicsok
Ülj macskafán vasgerendán kamillát szagolj
csőrrel veri csuklód erét Rézfaszú Bagoly
ha pottyansz az előkertbe oda se szarhatsz
foga csattog rágja lábad a Csordásfarkas
Földed szélén heverj agyag-ragya kupacon
csípőd gyökét megtáncolja Boszorka Asszony
csöcsén kapva dobd parázsra tűzben égesd
jönnek tüzes föld-elmérő indzsellérek
Maradj veszteg egyhelyben ülj
jön anyácskád Nap-övestül
elragad a sugár-küllő
sín sikogat Villő! Villő!
Írtam krumplihéjra
Álmomban kurta bicskával krumplit hámoztam
a konyhasátor előtt, mint katona-egyetemista,
spirál palástban szeltem a héját egész épségben,
a kés hegyére tűztem, emelve rugóztattam.
A kívül reves barna, belül avas-vaj sárga
növényi rugó-hinta csak játszódott magában.
Reákínlódni pár sort a barnájára, tusba
mártott hegyes ecsettel el-elbíbelődgettem:
„Szerető húgám” – ecsetem újra mártom –
nehezemre esik emelnem mázsa krumplit –
„láto-gasd meg he-lyettem az új Delfoi jósdát…”
Mellemben valaki jeges eső szünetlen kalapálgat.
371
Görcsbe kötött szonettek 1–14.
1.

A férfiúi vizelés ívének magassága az életkor függvénye. Gerontológiai adalék.

Mint kisfiú, kétméteres palánkot
általvizeltem, mintha sárga spárga
vetett volna a csúcsán szikra-lángot,
egy fél-ellipszis első deriváltja
érintője: az egyenes. Talán ott
alulról látta császár armadája,
mint ívelte át koronás atyánkat,
Egyptoszban, mielőtt partra szállna.
Most mintha hanyatt oldalvást, a mesgye
szélén vadzabra prickolnék, te bestye
pipitérem, akáclevélig juss el!
Billeg a fatty, kis zápor mintha esne,
malac-vályút öntözve sárga tussal
be kell érnem macska-ugrásnyi jussal.
2.
Ős-fej duhad, vöröslik, szőre lobban,
mint párzás előtt kondában a vadkan,
tipródik, röfög, tép, agyara koccan,
a csont-falon belül a csülke dobban.
A nyomás nő, s az ős-fej héja roppan,
belső dübörgés gömb alakú dobban,
termikus tánc-özön parányi lukban,
foton-fi csíra résen át kibukkan.
Nyomában izzó parány-csorda trappban:
agy-orgazmus, az ős-fej összelottyan,
sok-tér-bugyorba lövellő elixír,
az „1” per tíz ad „n” mércére róttan
a „mérő én” s a műszer is romokban:
egyhalomban a leendő tömegsír.
372
3.
Hát mit képzelsz, te ravasz körte-agg,
te szél szajhája kerek ég alatt,
mozgáskárosult dudor-csapatos,
te mozdulatlan álló csupa göcs,
porcikáidban is alattomos,
teniszkönyökű világban honos,
hogy harminc kezed, negyven körteág,
ki áttekeri magán önmagát,
hát mit szól rólad a piszkebokor
te vasfogó csavarta drót-csokor?
Leskelő vén? A Nap: fürdő Zsuzsánna?
Véled: ha gyököd menten lábra kapna,
ugorsz, mellére csókot mézga lopna?
Maradsz göcs talpig – utána hozsánna.
4.
Ma hajóskapitány szeretne lenni
lényem bal-teke s Johnnie Walkert inni
volna öblös nagy kívánkozásom,
s lecsusszanni egy ferde kúppaláston.
Ölemben sötét bőrű fruska zötyköl,
rumot hörpint, kortyot mellemre lögyböl,
két-egy párunk sós tengervízbe pottyan,
míg férfi-tormám forog benn a lukban.
A hajóm neve – mondjuk – volna Diszkund,
lényem jobb-teke parton várja – fix pont,
és fölöltve a kapitányi plasztront,
mögém lökvén a gyakott fruska-asszonyt,
lényem jobb-teke géppisztolya köpköd:
leszünk vérgőzös balkán-széli ős-köd.
373
5.
Kapufa a rengetegben Ábel,
míg kotrógéppel építtetik Bábel,
állatgondozó Niels Henrik Aabel(1)
s lakatosinaska Isaak Babel.
Kupi-kapus a franciskánus fráter,
és Kazinczy ma pianinó-tráger,
„littli-kóros” a tömény-piás jáger,
és pénzügyminiszter a vén Kaláber.(2)
Sztratoszférában nyújtóz hosszi kábel,
s ha tolvaj-órán vérében papver(3)
papucsban billéz rajta Vaclav Havel.
Nos, lezuhan? Lesz elnyekkent kadaver?
,,East Europa! was ist?” – ordít a Teufel. –
„Pol-Czecho-Ungar! guggon ülsz? Hát állj fel!”
6.
Pocsék idő jár, aligha vitás,
csak posszibilis balfácán vitatja,
vagy az újgazdag kleptomániás,
kinek agyából kilóg agya-fattya,
ki fagyöngy-sarj és tolvaj-fajzatás,
dakszli erkölcsű préselt entitás,
a házi helikoptert megugatja,
s ugattában en-gerincét kikapja.
Vagyunk trágyában tocso-pocsolás,
gumós atyának kifia-bolondja,
maga az atya középkelet végen,
elmében szittyós, nádas mocsolás,
ráncos bőrű, és törkölyös kalandja:
vérfertőzés egy modern BMW-ben.
7.
A képzelt versnek hogyha tárgya volna
és szól „erről vagy amarról” akár,
még születése előtt szétfoszolna,
és szerzőjének nem kára a kár.
374
A lejegyzett vers szavak tolakvása
magán-roham vagy elmés rendezés
a „szó-szedet”, míg a vers-medret ássa,
másik szemszögből akár hordalék.
De lehet füle-farka egye-mása,
„és” – „is”-t rejtő-meglapultatása
lehet tökélyes ember-féleség.
Mondhatni rája: ennyi épp elég,
és enmagának lehet fordítása,
a ,,nagyságos” halványa: tévedés.
8.

Parafrázis Kalmár György Summa c. művének ,,Alpha, első Ómega utolsó” egyik passzusára.

Ki volt – most is van és lészen örökkön,
kínja kit váj és vágya kit fokoz,
míg Tőle függ a „mindétigi rögtön”,
mind egyes lélek búj hozzá –, Ahhoz.
Mert, van – amaz, kell lennie emeznek,
féli Őt hű szív s bízza Ész-Erő,
állnak nyilván a rendben rendezettek
s magáért van a koronkénti Ő.
Maradt kit szabály regulája edzett,
nyomód agyába pecsét, s kit ha pedzett,
feléje nyúlánk és kapaszkodó,
Sz’ rendje szerént Ő vala az Elő,
a maradandó ős-együttható,
bizony Alpha Ő és maga az Ó. (4)
9.
A szeméttárolónak beltartalma
erkölcsi értékké alakul
és tartályuktól immár elpártoltan
ember-eszménynek szolgál alapul.
375
Teliholdkor villanykörtének látszik
s a tolvaj-elme spirál-foglalat,
nyúlkáló kézen kis karom virágzik,
már csípdes, rajta bármi fennakad:
romlott hús, lábfej és bőrgyári csáva
béfalatik és tömetik a szájba
s tüdőbe, amit fölszippant az orr.
Lőn pragmatikus illemhely az elme,
a test-szövet húgy-átitatta kelme,
epe-köves a koponya-trezor.
10.
B. múltidőben tépi-marja
N.N.-t aki ma épp alias
C.C., – ordít, aligha hallja
a döntést, lészen holnap kisinas
kikészítések terjedt idején –
önnön dicsétől elvakulva
karrierjének fele-elején
az őszülő Á.-t hátba szúrja.
Hátba szúrt Á. B. mellébe lő,
mivel a nagy gőg sohasem vitás,
fullánkját B. épp most kapja elő.
C.-Á.-B.-s egyszerre gyilkolás
– mondotta P. policiás –,
közös teremben lévén számadás.
11.
In memoriam Salvador Dali
Ha vadméh-fészek zsong a fülben
és terjeng, mint a harcigáz,
a szó-képző száj-nyelv ha füllent,
megfullánkolja húsz darázs.
A két orr-csőben tíz giliszta
hol ki, hol béfelé forog
és szívni-fúni oda-vissza:
konyec-filma: gége, torok.
376
A szempárom két ürdüng-pille
mint részeg kacsa szárnya billeg,
a köldökben kolibri fészkel,
fartájt alant nadály ebédel,
a bőrön bizsgő hangyaboly,
s pénisz-kupakon hóka moly.
12.
Emberre szabott szinguláris hóbort:
építessék egy Préselt-Alga Gyár,
az itt-ott sátras leszegeti-kóbor
négy fal között hamari talpra áll,
algát gyúrdal, szövődik alga-kelme,
táblán futtat sztűloszt és fél-kezet,
a szorzó-korong megcsiszolta elme
tudja ki szám, ki szó, ki ékezet.
algát préselni lesz a napirendje,
est-reggel művel, kövez, alapít,
algát algára rakva telepít.
A Császár-Alga célja: napi trendje.
Alga-főnök vagy Én? – kérdhetni, rend-e:
embermasszát vagy ki kit alakít?
13.
Lekváros kenyér első napja óta
két irkalap közt szilva-íz lapul –
háti-bakóval száll a skólanauta
krétás világba, jóféle pokol,
hol képzett fejjé főhet idióta,
szurkos kispadban lángol alakul,
mint szellentés-gáz töltötte dióda
tanári szótól villan, – s alapul
vétetik a pénisz-béli kvóta,
vastagabb? hosszabb? Dala-dala-dul.
Bizonyítja ki Szolga, ki Úr.
377
Alkohol mosta táblájára rótta
Ősöreg: a jelek letörlése
valahány mérték megsemmisítése.
14.
Mögöttem előzmény vagyok,
s hogy lettem, tett és esemény,
nap-időközig tünemény,
gyufával fölgyújtott farok.
Benzin-locsolta macska ég
állati szőr és fűzfaág,
az Emberállat önmagát
pörzsölvén en-területét.
Sok beszélt erről, és magam
metaforácska lehetek,
drót-fonta gólyafi-lelet,
mozdultan is mozdulatlan,
elevenen, ha hullva hulltan
ember-tüdő, csőr, lehelet.
A szonett megfenyítése és annak feleselése
– Mondhatnám néked: magad útja járni
leszel nőstény-maszk, csípőd ingva-ring
filiszter-agyat csócsával kavarni –
nem ügy mostanság, bárki rábólint.
– Ha bemondlak, hogy jobboldali párt vagy?
Vagy bal-passzáton érkezik a szél?
A marginális űrbe visszaváglak,
léssz, „beszélőben” kis száj, ha beszél.
– El nem térítesz, ezt a randa verset
Én írom benned, s ha majd visszavágok,
gúnyolhatod a jöttöd-jötte percet.
– A tudattalanod? Nyekk! Pörce perceg!
Hablatyos agyad rossz firma, ha krákog!
Hogy mi?! Kettesben leszünk jóbarátok?!
378
Írnok Csokonai álmában
Írnok Csokonai álmában
Mint ingó-bingó hintást,
durrantó kecske-tündért,
smaragd-színű de zöldes-
kék bugyogójú cafkát,
ha rőt határban ordas
támadja borzaskádat,
megmentenélek tőle
pasquillussal vagy tőrrel,
szúrással gúnyirattal?
Jácintus illatú vagy
májusi éjszakában,
netán nőstényi harc-mű,
megmentenélek vajon,
téged, röpdöző hintást,
durrantó kecske-tündért
Vitéz Mihály gézengúz
álmában, részeg írnok,
ki ez sorokat jegyzé?
Kedélyes fogócska
Ifjabbik énem, a hazard-virgonc egyszer nekiiramodik,
ballagdáló öreg molesztáns énemet megelőzve,
fölgyorsul, és lesz aszfaltos hadiút bukkanója
utolsó lejtőjén robogó kerekes fehér kórházi ágyban
ordibáló, fekete tarkójú különc úrvezető.
Öreg-énem hökken és tátog: „állj! állj, te marha!”
Elszántan maga is nekilódul, tüdejében vörösbegy pukkan,
de angyalcsontja alól kipattannak a kopottas szárnyak,
már-már utoléri szökevény ifjabbik magamat,
de amaz kerekes kórházi ágyastul a temető kapuján át
beront, s pottyan az esztelen, kitátott kriptába.
Én, az öreg, szárnyaimat visszahúzom, állok fölötte:
,,No, mi van, öcskös?” – ,,Hagyj aludni, te múmia Ká-Bá!
Éld fel a jussunkat, öreg, egüptoszi lélek!”
Mellette-fölötte lebegek. Számban savanyodik a sötétség.
379
Kölyök-idillium
Vérpiros kaszárnyákban
őrt álltam volna hajdan
mint feslő rózsabimbó
kedves kis pisztolyom volt
mint vén Thököly úrnak
kit Héttoronyba zártak.
Akkortájt a kaszárnyák
mind egy-pókháló szürkék
kénhidrogén mocsárgáz
ammóniás büdösség
párolgott volt belőlük.
Én feslő rózsabimbó
csak hervadoztam volna
rozsdás kis pisztolyommal.
Ám jöttek boszorkányok
és duzzadó pisztollyal
láttak – nőttem – s hülyültem.
A szép-hatvan előszobájából
1.
A nyugdíjassal kegyes, vagy éppen kibabráló hatvanadik
életévem, 6×10 = 60 felé araszolgatva kukac-dáridósan,
egyik tegnapelőtt, röhejesen ménkű nagyságrendű
malomkőnyi de nem létező születésnapi tortámba képzeletben
beledöftem a hatvanadik gyertyát.
Egy pillanatra kiszakadtam a kotyogó időből.
Semmi hökkenés, szorongató sajnálkozás: minimális.
Sandítva tükörbe, mögülem a kampón lógó levetett
bácsikás gatyám sliccéből visszakacsintottam.
Mégis, a szó- és sorközök közül most mintha visszabeszélne
– nekem? – egy bizonyos fércnek imaginárius darabkája:
„cseréltess szemüveget! egyél, igyál, prüttyögess, húzz,
füstölj” – és ha életed kenyere javát meg is etted, öregem,
gumi, gatya, férc, és emberi ábrázat elmállik.
Énekelj tehát valami régieset és deákosat:
„Gaudeamus igitur…” – de hát minek folytatnád tovább –
„nos habebit huumus” – és ismételgesd ugyanezt szüntelen,
míg frászt kapnak tőled a veled élő u.n. szeretteid.
380
2.
Mennél inkább szaporodófélben a születésnapi origójától
jegyzett zérusra végződő éveid száma – fontos-pontos jegyzés –,
az egyszál gyertyás torta-félétől meg a cipellőtől
távolodóban, lehetsz még-hőzöngőbb-hiúbb!
Lehetek Ady-látta „pimasz szép arc”, beledurrantok a
politikába, hősszerelmes, gyilkos, segédmunkás, orvos,
ám egyre szűkülnek a lehetőségek és a kitérők.
De mindig ketyeg valaki, mintha vasporos üvegcserepet falna:
Létezik ám időmérő eszköz, benne a sebesség egyirányú, és vektor,
abszolút értéke, számrendszerű jellemzése önkényes, fiam!
Ha csak erre a kotyogásra ügyelsz, vékonyulsz egyre
kibírhatatlanul hegyes pályaudvari percmutatóvá.
Gondolok most két igen tekintetes úrra.
Egyikőjük: Ludvig van Bertalanffy, aki is, végülis
tojik a kronométerre, mivel advák a genetikus kódok,
a be- és kilélegzett levegő-adagok; a ki-hánytak, be-faltak,
és egyebek, nem részletezem – egyensúlya. Elmét-fütyit
nem időmérő köszörül, hajat nem centrifuga tép-színez.”
A másikuk: a kaukázusi pásztor-ember, 2200 méter fölött
ballagó láncdohányos, aki naptárt-órát úgy hajít le
százéves múltán a szakadékba, hogy ijedtében a sas lezuhan.
Ha hihetni is emezeknek, áltatásra buzdít, az aranyszájú
– barát-barátnő – „Te most is olyan vagy, nem változol… ratata…”
meg a ló-rúgta sánta pap, harákol a dikón…
„Így is, úgy is a fene megette az egészet.”
3.
Kerülve minden pártot
modern Klán Nagycsaládot
kis cenzusú de mégsem
kukákban horgász-körmös.
Nincs dácsám úri autóm
kicsinyke kenyérhéjas
illemhelyszagú konyhám
megbújni benne télen.
Híján dollár-esőknek
s beázós csattogásnak
úszómedencés kurvák
mizerábilis zoknik
teréből kivénhedtem
Jó horáci középfi
381
lajstrom az edző-pályán
vagyok gazdag az engem
jómagamat és Rilkét
s még annyi hasonszőrűt
meglepő angyaloknak
földúlt meg csöndes ágya.
Káromkodás-becézés
szellemi s testi teste
komolykodó vén tölgyes
disznó-bélsár köröttem
vagy százas nagyságrendű
cikázós világban
bakugró büdös kecske.
Öreg hegedűs monológja a metró-aluljáróban
Hegedű voltam és vonó, állkapocs alá szorítva
megvonattam, hogy a távoli kutyák fülüket fölütötték,
üveghangomtól Párisban a kristály-poharak repedeztek,
álmukból fölsirültek a besurranó-tolvajok,
s falakon jártak magaslábemeléssel mint megrontott pókok.
Impresszárióim elhagytak, a Dagi Honkongban tőzsdés,
a Kismenyét egy szalonban pókerezik soványan lekopottan.
Most itt húzom – magamat? hegedűmet? – a lepusztult
aluljáróban, már-már egysíkban a temetőkkel.
Süket-sietős a hallgatóság, ütközik elkavarog,
fölül havazik, keseredett vizes túró potyorász.
Ülök a kövön párnán, auftakt! reggelizem
kisüstibe mártott puskaporos kenyeret, rá égő gyufát.
Marché sziporkák röppentyűznek belőlem,
csomója pattantyúz, látom és látja az Úr jobbik szeme is,
csontvázzá összeáll a halottak pora odalent,
sírjában tapsol egy belga királynő, mint régen, a díszpáholyban.
382
Korszerűtlen beszélgetés dédapámmal

Major István emlékére
(Honvéd hadnagy, Klapkánál volt
bombász, majd Bem seregében,
Erdélyben szolgált, Világos után egy
szegedi halászember hajóján rejtőzött.)

Mi volna, ha csakúgy besétálnál egyszer,
Viseletes csizmában, gangos bombász-mester,
Magam bemutatnám, én, a dédunokád,
Sarkat összeütnék, tornacipős bokát.
Szemed megszűkülne, szájad sarka nyílna,
Pöknél görgő-forgóst félig rótt papírra,
Vagy lábamra csavart ungemütlich térkép
Fűzőjére vetnéd szádnak lövedékét.
Már ha lezökkennél könyves hálószékre,
Hol csak az ülőknek jut sódarnyi rése,
S jobbféle cirmos bor kedvünk ha karmolja,
A be-bemutatást kezdjük szóval újra.
Mondanád: „Nem nótám a sok áztam-fáztam,
Ám nálad büdös van, mint a bordélyházban,
Holis vatrantyukból fölpárolgó kénkő,
Még ha lehasalsz is, alád búj, föléd nő.
„Bőr-szőr lemenője Katinka lányomnak,
Hóka színű sarjú, kit víz alá nyomtak,
Veszett fejsze- s kutya-nyelvű dédunokám,
Mondás szerint költő volnál, ha talán-tán.
a keresztnevedre akadna rím: zászló,
Inkább horgászbottal címeres halász-ló
Avagy légi szarvas, ember-parlamenter
Bucskázhatsz, nyakadon fűzvessző-kereszttel.
„Téres képzelmekből rakatik a várad,
A benne bolyongók angyalt szalonnáznak,
Égő rőzse-hangon spékelt maradéka
Pukkan, pucájából potyog unga-béka.
Légvár-torony roskad, el is kámpicsorodsz,
Új, fundusi pontot fúrni máris forogsz,
Légies kedvedben oszmán-török tőrrel,
Akkor se is gondolsz adóellenőrrel.
383
„Széthányt számlás fiók, macskaszőrrel poros,
Ajtófélfa, szekrény dörzspapír-ótvaros.
Biguládat csűri szerelem – s mióta!
Lélek orgazmusát felejtetted volna?
Sok poudre cosmetique lehúzott a fárul,
Nyuszogsz ha angolul, zsöhörsz franciául.
Hiánylok nyakadról nagy boltos koponyát,
Velőben ki pácol státus-alchimiát.
„Fúrják fejed-zsebed szaporázó bajok,
Csak a nem derekas lopó, ki nyavalyog,
Csak az markolássza bukszája kevesét,
Bütyke-melegíti, hűti szabadesés.
Nem a mód, libertás van eltolvajolva,
Ideje-órája Rákóczi úr óta;
Csak telitüdőből annak áhítása,
Csak a lelkesültség visszatámítása.
„Megköszörült elme, ingénium kevés,
Jussodért szólalni: in se ellenkezés.
Ha perelsz, a pered mint ürdüng csúzlija,
Holtod órájáig szabva kinyúlnia
Kaucsukfa leveléből sodort gumi szára,
Ha fölmadzagolva a te ágasfádra,
Más húzza a végén bőrtokban az ólmot,
A lepénzelt ügyész, ügyvéd vagy bértollnok.
„Még ha kiállnád is – mifenének állnád!
Ablakod sínylené ólom koppanását…
Ország kabátjának bár te vagy a férce,
Ki a bélésbe bútt, annál van a mérce.
Többesszámban beszél – mi – legális banda –,
Ki magáét mondja, szava handabanda,
A sor közepéről húzódjék leghátra,
Névtelen katonák szőrös átlagába.
„Irgenyes lettél, csitísd agyad lázát,
Kattintsd szoba-mozid üvegajtós házát,
Halld, mái poéták mint bugyborékolják
Magyar nyelv-nyesedék habla kotyorékát:
Csűrt galaktikákban fürt-bennlóg a piszke,
Benne magszem Évát hágja ein giliszta,
Ó-sátáni rendből előkerekedő
Tigris-fogú csillag tüchtig átom-velő…
„Hallgasd: a kiszabatik/dul a lyány orra
Légzsáknak fúvatik árbócfővi-torla…
384
Föl is tápászkodom, elegem van mára,
Fogytán a tüdőmből leheltető pára,
Visszafekszem nyájas rögöknek alája,
(Légy büszke az Öreg maradiságára).
Ha majd újra lesznek idefenn bolondok,
Meglátogatlak és székfoglalót mondok.
Még látom arcukat
Nagyobbik fiamé a két köbméternyi otthon
a föld savai-sói birtokán legalul,
fölötte, le-, bele-pusztulva a szülőanyja,
volt feleségem: emlék, ing-darab, álombeli képek,
más-más a jelentésük tavaszkor, ősszel, télen.
Túl hebehurgyán láttatják magukat. Az idefenti-ember
kicsi őrzött lényébe gabalyodva vágyakozik, ha remél aggályos,
porviharban szívó-szúnyogot keres a kezefején,
odamázolja: miért ne iktathatnám ki a múltat,
ha létezik esse, posse – s még közepes füvön legelészik?
Mindig lesznek akik a halottakat épen áthelyezik
tágas orvosi várószobába, halk zene, purgatórium képe,
lelkek ők? agy-húzás lesz érzéstelenítés nélkül,
mindegy, a páciens izgul, karfát fog, belekékül,
várja-e ős-otthonban ránctalan tenyerű unoka?
Nézem az arcukat, fotóalbum álombeli képek,
kopik alattam a szék, a padlat, árnyékom rövidül.
Hová is kéredzkedném a csupaszító időtől
elfelé, hatvan után már nincs aki várat,
szimatolgatom az „egyszer volt sose voltat”.
Még írok, a vers-futóárok fegyvertelen katonázni
koptató nagy esők idején még jószerencse lehet,
de ki kell hullani szívből lazuló tüdőből,
rá az enyimeimre – tavaszkor? ősszel, télen?
Maradni az ideföntiben már csak neve-van barátnak.
385
Visszatérő álom egyszeri változata

Jobb időket megélt ház homályos padlásán a mestergerendán lépdelek és a koszorúfákat összekötő fecske-fark kötéssel ácsolt vékonyabbakon, óvakodva, hogy rá ne hágjak a társalgó fölötti pozdorja-lemezekből egybeillesztett padlatra – alulnézetből festett kazettás mennyezet: sejtem? vagy tudom? Fölhallik a murira gyülekezők harsánykodása, rikolgatása, telő-ürülő poharak csendülése, kések, villák és tányérok zenéje. Balra lehajtott fejjel fülelek, és megpillantom a félig nyitott ajtajú régimódi páncélszekrényt. Belső űrméretéhez igazodva, kissé meggörnyedve, pipiskedve belépek a vaskazettába. itt mintha világosabb volna. Lábam előtt kötegnyi papírbankó, ismeretlen ország betűi, jelei és címletei. Az egyikőjük ábrázolata: keresztmarkolatos egyenes kard, mellette sisakos fej, akár a száguldó motorosoké. A kazetta sarkában megfeketült vagy eleve fekete, nagyméretű, kúp-forma lámpaernyő, belső szilárd váza keskenyülő spirális, talán acél.

Odalent hirtelen házrengető erővel rock-zene robban, tíz hangfalból támadó földrengés. A páncélszekrény billeg, inog, én is vele együtt járom a táncom, fejem az acélfalba ütődik, a szekrény ajtaja becsapódik. aknára futott tengeralattjáró matróza vagyok egy padláson? kezemben a bankóköteggel zuhanok, hallom a reccsenést, amint szekrényestül áttörtem-áttöröm a pozdorja-kazettát. Még egy reccsenés, a terített asztal lapja szétzúzva, a falrengető zene abbamarad, generálpauza? cseng a fülem, a páncélszekrény ajtaja kipattan. Ügyefogyottan kikászálódom, kucorgok, és látom a hökkent, ünneplőbe öltözött, nyakkendős népséget, a volt-asztal alatt gubbasztok, fölöttem nagy kerek szemek, kétkedők és kíváncsiak. „Kiféle szerzet ez? Mintha nem tudná, hol van? Hogyan? Pénz van nála! Csak teszi magát a kölök!” A bankó-köteget kikapják a kezemből. Amíg itt-ott összebújva nézegetik, silabizálják, belenézek a fekete kúp keskenyedő tölcsérébe. Mintha nagy magasságból látnám szédelegve, mint egy cérnával összefércelt papír-helikopter pilótája, a társalgó zöld-barna és tarka-pokróc mintás szőnyegén „arányos rövidülésben” öregek ülnek, kártyáznak, söröznek, gyerekek labdáznak, lángost majszolnak, fagylaltot nyalogatnak, mint valami közligetben majáliskor. Talán szédülök? A lámpaernyő kúpját kifeszítő fekete acél spirálisban körözök lefelé, de nem is én, hanem talán ő, akinek szemszögéből E.A. Poe láttatta a Malström örvényét. Miért mondom? – és hallom is a hangomat – valami mögém került időből, annak iskolatáskás szegmentumából – ,,voltak-e ünnepek, kis ugrások? nagy esések? feledések?” – Zenekari árok féléből-magasságából basszus hang: „Könnyek, Judit, könnyek, könnyek…”

386
Magyarnak lenni
Xéniák, minden magyarul beszélőnek
Magyarnak lenni: késlekedni
késni: lapulni, bicska-fenni,
fenni: fogat, gigát harapni,
harapni: bújni, megmaradni.
Magyarnak lenni: ó-feszengés,
üres jog-házban szó-kerengés,
kényszerből kalap-emelintés
kopaszodás és korpahintés.
Magyarnak lenni: dörgölőzni,
eszme-vacsorát sütni-főzni,
utált rokonnál elidőzni,
kocsmázgatni meg temetőzni.
Magyarnak lenni: csapótőrben
koponya – velő-csupra – törten,
ficogó csuka lápgödörben,
tátogat rózsaszín vödörben.
Magyarnak lenni: hűlő kartács,
szanaszét való gyalu-forgács,
tátorján szélben firgés-forgás,
élő halott és ifjú kortárs.
Magyarnak lenni: sutyorgások,
súgások: agydúc-aláásók,
ásó: halott-kiforgatások,
kiforgatás: káromkodások.
Magyarnak lenni: sulykos vermek
padlóján tilolók összevernek,
kecses szavakkal megtekernek,
álmodban beszélsz, megfigyelnek.
Magyarnak lenni: virágének,
ének: a sűllynek a fenének,
fene: duhadó kelevények,
elfakadásos kis remények.
387
Magyarnak lenni: ének-virág,
kóstolni izzó vaskarikát,
fizetni tűz-víz-lég-tarifát,
megvesszőzni a fűzparipát.
Magyarnak lenni: kapni-adni,
adás-vételből kimaradni,
ha csak adni: víznek rohanni,
kapni: zsírosan fölragyogni.
Magyarnak lenni: simogatni,
eltaszítottan hívogatni,
hívogatni: elhalogatni,
hívni: balkézről kitagadni.
Magyarnak lenni: majmolások,
„haudujudu” manap: hatásos,
és rockandrollos bik-makk pátosz,
szabadító meg álnokságos.
Magyarnak lenni: rezgés, kétség,
időlyukakban egér-félszség,
tibutálgatni: kis egészség,
magyarnak lenni is: merészség.
Magyarnak lenni: szád ne nyisd ki!
utcádat, ágyad járja spicli,
neked kell őket megfizetni,
a kis névtelen. „hüccs ki! üsd ki!”
Magyarnak lenni: várton-várni,
túlerő elől dezertálni,
menekültekkel élni-hálni,
enni ölelni ülni állni.
Magyarnak lenni: kúszni hátra!
berontani a zsákutcába,
és ki-kitörni mégis: „hátha!”
vagy kikötünk a másvilágban,
vagy besorolunk egy Más világba.
388
Sorok alkonyodáskor
Egyszer csak ráébred az ember:
út, csoda, istencsapása,
a Nap lejár valahol,
mondhatni: kellemes még a temperatúra,
a föld szikes, mélyen a látóhatár.
Az élvezetek – úgynevezett – kincsei:
pontszúrások, de belülről.
Lábnyom ágyban, homokban, gyerekcipő
Talán volt ott valami alagút is.
A Clark tértől a Horváth kertig?
Neonfénycső fellobbanása belül,
halántékcsonttól-halántékcsontig,
jobbról-balra.
Van itt valaki? Csönd. Nekem kell vigyáznom
erre a maroknyi világra? Rá?
Valaki nagyobb, embernyi gyerekre?
ha út, ha csoda, ha istencsapása?
A Nap lejár valahol.
Gombnyomások
A tan.seg. széljegyzete
A humanisták alkotmánya fázós,
mint vascipő alatt a pocsolya,
galamb-kabátjuk örökbéke-zászló,
de a bélése békakocsonya.
Géppisztolyt kódolnak, brekegésre
újdondad halász-vadászlé a láp,
a túlélőé sírhely fele-része,
megvicsorgják csont-fej nagyapák.
389
Gé-bácsi mondja
talán műfordítás
Itt ágyba trágyát rázni nem szokás,
kisujj a szájban: LSD-szopás,
lányka-fül-nyalás, perverz borzadás,
kés a szívünkbe: család-horpadás.
Mindennel egyetértünk – nem vitás,
másképp utcánkban van ám ordítás,
lesz hatósági végelszámolás,
nem gurdul hozzánk főtt aranytojás!
Persze jó az idegborzolás,
újgazdagoknak új honfoglalás.
Tetszetős vétség az adócsalás,
a vőm mondja, az állam-krónikás.
A sütnivaló macska túl kevés,
ám errefelé sok a mérgezés
gyomormosás utáni ébredés
csak szemfényvesztés, pletyka, tévedés,
s hogy ágy alatt a csalót rejtegetjük,
kifosztjuk aztán ott feledjük?
Öreg lornyonos riporternő négysorosai
1.
Miss Hungaria pohárban delelne,
habzik rajta a lila tafota,
hideg rázná, ha mikrofonra lelne,
mivel kipottyant alsó fogsora.
2.
Ki vízöblítés nélkül szagtalan
napilapokon elhál hajnalig –,
„tanár voltam, vécésné, hasztalan –,
a húgy-özön majd nyugdíjtalanít.”
390
A részeges rezidens balkáni helyzetjelentése
„Volt-e valaha egész, ami nem rész?”
„rotty-állag” – állítja Uncle Sam.
Ex-láncos, kutyát szaglász USA-szemlész,
mű KÁGÉBÉs-ből pottyant pót-elem?
Egy diplomatára
Mint a galamb szártetőre,
felségjeles zsebkendőbe
rottyint nagykövet,
ha kloakás madár-nőstény-
tettet, s nemzetközi törvényt
tanú összevet?
Ott a szárnyas csakúgy freccsent,
itt a rezidens ráreccsent:
„micsoda dolog?!”
„Úgy vélem, egy madár miszter
elébb grádicsol minisztert
illető fokot.”
„Kérjük, ha ön postagalamb,
legyen tiszta és fostalan
próba-ruha báb,
jelölt posztján összevesse:
házipapuccsa nem zsebje,
sem grand reterát.”
Nagykövet: lesz dísz-seregély,
tűnik a külügyi veszély,
– sétál egy madár –
kalitkában „követ-göncben”
járja magát nyakkendősen
begyes-párt titkár.
391
Az öregedő Liszt Ferenc látomása
Tegnaptól fogva föld iránt az arcom,
szív és agyag és szívlapát
hasított úttest gödre ellen harcol,
Amati brácsát cementeznek a sarkon,
és megfúrják a zenetanodát.
Bevetésben a betonkeverő,
zenészek alatt Új Köztemető.
Költő télben
Ágyúból kilőtt égő bőregér
a vers, költőjét úgy üti kupán,
kecskebucskázik s ha mint földet ér
Kemend-Olláron, Két-Pón Óbudán,
téli szaletli padján csikorog,
szájából – mondják – „mérges gáz ködöl”.
De papír-fattyúra kap, fireg-forog,
és nyerít is! és nem fél senkitől.
Intimusz
Szobámban a dolgok egymásnak nem köszönnek,
legyint a bontatlan levél a sakktáblára,
hörren a firkált lapokkal borított magnó
a klasszikus és barokk hanglemezekre;
a falak falhoz állnak, négylábon a szekrény,
csak a macska a cirmos jelenlét,
kacérkodik a leheletemmel,
csak a hérakleitoszi töredék érvényes:
„a világ találomra odavetett dolgok halmaza”.
Intermezzo
Nagy Házban ölnek és marják egymást
öreg „összeférhetetlenségiemék”,
így hívják magukat, van is nincs is
392
születési bizonyítványuk, ülnek rajta,
akár agyonmosott szőnyegen és bársonyszékben
és fogyatkozott számú a csámpás kanapé.
A révnél
„Óránként indul Ararát hegyére a bárka,
tíz perc várakozási idő egy pohár sörre,
múlassa magát, míg megjön a révész,
akad itt szigetmonostori kútvíz,
válasszon a könyvtárból kései Ady-prózát,
duruzsolja magában… lamma Sabaktáni…”
Lapszélre
Ha cirmost nemzek, neve Csinszka lesz,
ha bulldogot, a neve Molotov.
Ady Endréné déltájban neszez,
a KGB-tag éjente kopog.
A révészné tanácsa
Egye-igya a pártfiak politikáját,
eméssze a „Népünk” szót meg az „Emberiséget”,
kérdje szomszédját: ugye, az ön neve: „Népünk
Zoltán?”, az ön neve: „Emberiség Tibor?”
Nem ajánlom kiröhögtesse magát,
Eligazítja „kategória kalkulusom.”
Kamion parkoló
Járnak-kelnek az autós prikulicsok,
mondja szürke öreg: „hát sok, ami sok”,
furdal a depóban a vőm, a fiam,
oldalt dőlve rezeg a két ozmán kamion.
393
Petárda durran az égen kék-veresen,
kurvák fara dugattyúz sebesen.
Laposkúszásban Minotaurt hova vinnék?
Játszanak térgyelve egyhelyt Ariadnét.
A futtató mami (ugyanott)
A menyem is szép, tántorító ülepe
fodros csipke kombiné födözi be,
mivel – mondjuk: fehér halovány a mája,
a Hold fenn a kanti „praktikus ész kritikája.”
Menekülő
Hajtányomban váltókon kibicsaklom,
fejre állok, mint kerge jancsiszög,
a padlat alatt ijedezve csuklom,
a „Kússz ki! Mássz ki!” – csak piszeg-pöszög.
Mint bifokális szemüveges horgász,
ha peccentője elcseszett radar,
vagyok hajtány alól kikúsz-kimász,
aki forgalmat, halat nem zavar.
Reményes horgász
Ki új pályát jár egyengetve látja,
reményes horgász, sejti hol a hal,
de szél-bodorta, tarjagos a pálya
és minden holnap gyökkentő vonal.
394
Sub profundo
1.
A föltámadó holtat ha ölöm,
régebben holtat, ifjabb halott,
kapok-e „Holt-Ölő Halott” – külön-
díjat, állami pulpitus-kövön,
s melyikünk emel elébb kalapot?
2.
Élőnek tetsző nyegle csont-zenész,
legalulról, a legholtabb ha int,
– madártávlatból, nádor vagy kenéz –
a halottas okmányból ki-kinéz.
Győztes? (Holtak minisztere szerint.)
3. (Epilógus)
Köszöntik-e az incifinci gyilkost,
vagy vén Ádám apóval paroláz?
A kordinátor körbe-körbe futkos.
Az űrben vörös torok hahotáz.
Elvont pofonok és orrok
1.
Ha két pofon ma egymásnak esik,
pofon: P „pofon-halmazt” szélesít,
pofont adnak-kapnak a pofonok,
a pofonra szánt két arc vigyorog.
2.
Két orr – orr-orr – egymásba tüsszent,
keletkezik két tüsszentés-elegy,
sértetlenek az arcok és az orrok,
gurul a Föld mint nyálka-göngyöleg
395
Kakas-bölcselem
Erőszakolni büntetéseket,
legyek holnapra ketrecelt kakas.
Minek? A ketrec úgyse végleges,
jön a csontozó Róka-űrutas.
Jóasszonyok – rosszanyák
1.
A Jóasszonyok tőlünk elsúrlódva
bányászbékázgatnak a Fertő-tóban.
Hideg hasukból kél ki ebihal,
viszi taligán kétszarvú bivaly.
2.
A rosszanyák is két tempót ha úsznak,
fiacskájuk cikákol víz alatt,
bokáját marják, kotuba lehúzzák,
– érkezőben a cementes vonat.
Leszerelő katona
A gyávaságot és a bátorságot
eluntam, mint a spenótfőzeléket,
tükörtojás szeretnék lenni mától,
zöldes pépen fehérlő gomba-sárga,
kis tálban élnem nagy Népszerűséget.
Egy gáznyomóra
Posztónadrág és „Gyorsasági Eszme”
dagasztja autós feje ülepét.
Most éppen fejen áll útszéli kereszten,
szegycsontja veres, hasa hupikék.
396
Fenomenologia
„Varnyúban hál a kódorgó boszorkány,
mint szekrényemben nyűvő ruha-moly”.
– Macska-szemszögből: két sornyi koholmány,
gyapjú-szemszögből tüzeskard-pokol
Folyosói nyanyuszok
A nyílt folyosón magában motyog
tíz nyanyusz, három közülük a cserfes.
Korcukban szeszes butykoska kotyog,
NyelvMester, vigyázz, nyolcat el ne kergess.
A protagonistát, hogy meg ne ölnéd,
s le ne pisszegd a meggyszín-pongyolást,
szádba nyomják a nyelves jegyű tőrt és
bánod foghíjuk tűzkutya-vasát.
Kártyaparti
Francia ágyon hármasban – a kártya:
piros ulti, vagy póker – nem tudom.
Meztelen kibic: Mia – Zsú – Agáta,
kint fönn a Hold, mint vízzel telt koton.
397
A tenger meg az ember
A tenger meg az ember
Genezis-töredék
Csobbanás emléke
esemény-térképre
rá nem íratik
torladt-e taréja
terült-e karéja
csúszós izmait
nem kell tapogatni
inkább odahagyni
ősi szem-fülek
hallottak-e láttak
bukó vadkacsákat
ingó felület
mondani felejti
sohase is jelzi
ki, hogy sértette
a lesi madárról
aláhulló farktoll
mint érintette
mivel volna „vanna”
magában haladva
sem vélekedik
pillanat az „olykor”
lódul visszafordul
pedz és kanyarít
ha testébe tapad
kis fickós forgatag
resteg szaporul
benső csobbanása
se hallja se látja
ki abban szorul
minutig – sokáig
jéghegyben se fázik
398
se szomja-éhe
nem fél ő rettegést
csak libabőrödzés
hullámverése
ha akad „akkorja”
váratlan morajja
hörrög és tágul:
kétlábú tollatlan
se víz, se tűzhatlan
állat kilábol
csobbanás-emléket
esemény-térképet
irháján Az ír
kinek agya-tolla
önmagát borzolja
oszt és hamisít
s véli „ő” a „Másik”
tér-idő omlásig
zúz gyilkol kutat
bárány apolgató
oroszlán ős-anyó
kertjén vág utat
s tudja eltakarja
de odabent marja
hogy halnia kell
eszét fölülmúlja
szülőjét szapulja
kérdez és felel
álló nap faggatja
holnap megtagadja
gyűri hasztalan
a kétség marad csak
zérusba haraphat
Semmi asztalán
ha víz alól ránéz
Milétoszi Thálész
vaksi görög szem
csorgós pupillába
csap szúnyog-szárny-hártya
recés végtelen
399
víz bizonyossága
maga valósága
hogy borul-derül
„hovája” a „honnan”
mivel alattomban
van s nem öregbül
csobbanás emléke
esemény térképre
rá nem íratik
gátja partja hosszán
lappasztja – torlasztván
csúszós izmait,
és mindazon által
és mindazonáltal
kocsmai beszéd
ordítás torlódás
veszke asszony-sírás
csupa szerteszét
A trombitás bevonulása
Meditáció után, éjjel
Vajon egy- s más-fajtája megszerkeszthető-e
a csöndnek? jól szigetelt hangstúdióban
egy éjszakára hogyha ott-rekednék
– mint John Cage mondja: „hosszan fülelünk,
idegrendszerünk alaphangját halljuk” –
hallanám-e a fülemre tapasztott
óceáni kagyló búgását – voltak
kagyló-kürtök és ihletett zenészek.
Vagy: ülve éjjel kihalt város-téren
a Dóm kórusán orgona-közelben,
sok reccs, puffanás, üvöltés után
érezném-e tüdőmbe áramolni,
mint meg nem szólalt orgonasípok,
400
a tagozódott ártatlan teret?
volna-e hangja? talán a macskám élné,
emberi fülnél negyvenegyszeresen
élesebb hallásával? S nekem csupán
egyetlen homogén csönd jutna? – kérdés.
Jelképezné-e, „amaz ősi nyugvást…?”
Midőn egek és vizek még nem voltanak.
Talán Honnecourt sejdített csönd mögött
– s a katedrálisok-tervező társak –
csöndek mögötti és előtti hangzást,
szökkenőben fel, csokorba fogva
kő-szárakat, szabályos ágazatokat,
mintát tervet, és bátorsággal hittek,
nem kell félni: félni – ám követni
az ívet, aki bennünk rajzolódott,
faragni követ, illeszteni nap-nap
egyét a másikára gondosan,
mert nagyobb életű lesz a teremtmény,
mint életünk hossza. Tenyerükbe köptek,
fogták a kalapácsot, és csinálták,
tették, amit már megtanultak. Ámen.
Egy elmaradt találkára
Ma hozzád készültömben,
borostám borotválva,
s mint csiklandozott ördög
az aerozolos habból,
ki, borostám alatt vihog,
jutván eszembe bök-vers,
röhögtem s szippantottam
tüdőre baljós párát,
hogy engem, légi-tornászt,
kerülgetett nagy ugrót
propán-butános knockout.
Elképzeltem, te otthon,
tükröd előtt mezítelen
kenekedsz palmolívos
zöld-arany ringló-szilva,
rám vársz és dobbantóján
vágyteli állatoknak
401
oly szférájába röppensz,
hol fürj és szárnyas tigris
méretkülönbség nélkül
birbitél félálomban.
Hát fröcsköljön a kádban
orromba zuhanyrózsa
szagos vizet, szédelgek,
akárha inhalálnék
tehén-istálló mellett,
trágyadomb-aromában
reggelig darvadozva.
Téblábolás két konok vers-sor között
Két árva verssor bolygolódik bennem:
„Viszket a lapockám, érezném, nő a szárnyam
a Kőszáli Sas Kiképző Iskolában.”
Zuhany alatt vadonat sörtés kefével vakarom
vizslatva tükörbe oldalvást hátrafelé,
de honnan a kőszálisasos bonyodalom?
Tegnap még senki sem csípett – egyezség, tárgyalások…
– hang-lé rotyog rádió, csapból a víz csöpög,
asztalról lefricskázom a tegnapi légy-dögöt,
barátom látogatását holnaputánra várom…
„Viszket a lapockám, érezném, nő a szárnyam
a Kőszáli Sas Kiképző Iskolában.”
402
Hogyan tovább? minemű tanokat studíroznék? lebegést?
S a harmadik sor: „Csőr-ütés: jó! zuhanásban haladok.”
– nyúznom képemről a szőrt az elite borotvahabot. –
„Ó! Mecénás! Ki jó aviatikus ajánlást adott!
Hajnali röptém; jeles, megy az egér, főként a pocok.”
– államba nyestem, a vért jég-darab hibernálja,
de a bajusz-hely torsa még kicsinyég roszog,
gőz! tea forr, homályló tükör – ügyelj a teáskannára.
„Holnap emberre megyünk…? Jómagam a barátomat várom,
majd kicsi mindenható kurvákkal petyerészünk.
„Viszket a lapockám, érezném, nő a szárnyam
a Kőszáli Sas Kiképző Iskolában.”
A szerző jelenti egy másik születésnapján
Bőrét nyelvével a kígyó, a magáét néha éppúgy megszagolja az ember,
daktüloszok ütemében nyalakszik, a legifjabb állat!
Ebből a ráncosodó hacukából többé ki se bújhatni,
nincs megújulás, barátom, mint régi reggeleken,
hogy kapom magamat – berontok menten az utcasorba,
sasszézgatva, tipegő nyanyuszok között előre,
rohanás, csattog az orrvitorla, hova tartok – mindegy.
Most elibém ugrik az orv kirakati tükör: „Papuskám!
itt puffadt, ott száraz a bőröd, tested arányait
átírta a kivénhedt plasztikai sebész a maga kedvére,
írthatatlannak tetsző sörényed ritkuló vércsederes.”
Már csak ezért is, nekifekszik a halandó és gyaszatolok
(láttam az állatkertben), de magam ágyban paplan alatt
derékig meztelenül benne a csatakos alagútban,
hogy többször is nyüszít az ember párja, liheg újra,
röpül gyönyöre padlására, szeme hártyája rebeg,
végzetes a majdnem végtelenített hinta-palinta,
míg eljutok én is a robbanásos aknamezőre.
Máskor is, mint a kupán vágott, álomtalanul
alszom négy órát s jön a Morkoláb a piszkavasával szúrni,
riadok, alul-fölül kiszorul belőlem a szusz is.
Hosszan bámulom, félem a szűkölő epeszagú sötétséget,
a szekrény reccsenése közeli puskadörej, és látok
éles fényvonalat, cseng a fülem, és távoli motorok
moraja torlódik, tűzhányókitörés itt a közelben.
Sokasodnak az utak, a magukba visszakunkorodók,
csappanak a lehetőségek odakint-idebent jócskán,
már nincs ki örökbe fogadna, se juss, se kis azilum,
nincs mit visszaperelni, közepesen ócska a bukszám,
villámáras bal-mellem alatt, de belül harapdál,
s fújja tüdőmre a füstöt, – a gyomrom is belekordul.
Most petroniuszi nagy lakomákat látok, az őzgerinc
tűzdelve szalonnával szárnyas-pecsenyék nyergében,
szállnak tábornok-féle vadászok bor-sörös asztalára.
Randa poszáták! rossz politikás banda, hurkolja a torkom,
rontom magamat is, kis etiles kupicácskák gőze
agyamba belerobban, villamosszék rezegő gengsztere,
igenis az vagyok, négykézláb térdepelek, farpofa égnek áll,
így védekezem, a beleimben vidám ördögszekerek tánca.
Csodás volt! de mára a testem a csúnya piszka-madár
kiutálta belőlem a jószagú sisera poharak nagyját;
403
füzet előttem, ülök teagőzben, kicsodás ketyeri szó-nép
óhajtja rendbeszedetten kalligramokban látni magát?
Vers, hogy lett: van, de az ex-lex lopó-kórus karnagya is:
„Még tank se kell hozzá, földbe taposnunk ezt a rögeszmét.”
Vers-pipe etető-őr maradok, csakazértis, teszem a dolgom.
Betegsége fölpanaszolása
Itt fetrengek az ágyban cserepes szájjal a láztól
föl-fölébredve éjjel, Celsius úr skálája
40° fele közeleg, csapzott a hajam, úszom a verejtékben,
az álomnak nevezett aszintaktikus képsor
fehér vászonlepedőket didergetőket csavarint rám,
hogy erektálódva, a fütyülőm, döfi a pávaszemes pokrócot,
s fortyogó felhőkből sündisznók másznak az arcomra,
tépkedve le számról vékonyka epidermiszt.
Párosával nyelem a doktor javasolta panaceákat,
most is éppen, míg papíromra iregve-firegve írok,
de esteledik – mára agyő! tabletta lesz s limonádé.
Megzavarodnak-e bennem a gonosz molekuláris bandák?
Ennem kéne, de nem kell – folytatom másnap az írást.
Itt vannak, csapatostul a vírusnak nevezett nagyeszű csordák,
várják a keserű orvosságot, rákaptak a repetára,
habzsolják –, most vizeletes uram az odalentem-hólyag-
fejében lafatyolnak s erigetnek szürke pókfonal-félét,
molylepke-szárny töreket – „Uram, a hólyaghurut evidens!”
– így a doki, – a tizedik nap – én a dühös maródi:
„Kaptok italt tőlem: kamilla elegyítve méregerős szesszel.”
Jelenleg idegbajosak, véremben sok hülye részeg vírus
rock-and-rollozik leitatva, csökken a hőm 37 fok,
„Fúljatok a kamillás törkölybe, istenes gezemicébe!
Ma kétlábú lovamon sétálok az utcán! Azután meglátjuk!”
404
Karácsonykor – hogy is?
Mintha mindenkor valakik,
hol nem tudom, hol sejtem,
hogy kik ők, azok, „akik”,
naponta elfelejtem,
csak játszódnak velem.
Mintha egy részeg karácsonyfácskát
hat kurva provokálna,
közülük egy épp a síromat ásná,
kapával lehuzigálna.
Mintha kellene bemutatkoznom:
„Karácsonyfa” vagyok,
állok családos poszton,
gyertyalángostul apadok.
töltöttkáposzta-pálinkásból
egylábon kirohanni,
ez volna gondom, hátul
a koponyám-béli sufni
robban, s hatezer csillagszóró,
mint ENSZ-kommandós összetűz,
szikrázik belőlem gyerekecske meg aggszűz.
leszek úgy félig-meddig
jövő karácsonyestig
angyalhajastul porló
szép kopasznyakú kóró.
Túlélők
1.
Túlélők emlékezetében a halottak,
Kéredzkedő kezük írásjele
asszony lehelete
hideg tükörben
és elharapott cérna.
Öt lépésnyire a sírtól
a temetettek csontja régen
eltakaríttatott.
Ásott, urától rámaradt
gyalogsági ásóval
405
a villámzáras műanyag zsákig,
benne tavalyi karácsonyfa,
lapos, tűleveletlen.
Otthon, valahai mában
zöld papírba ágait csavarta,
ezüstbe a dobókockákat
aggatja ágra
a csúcson uram zenélő zsebórája
mennyből-az-angyal
estefelé.
2.
Túlélő halottak
kezük írásjele
lehelet
pára hideg tükörben
elharapott cérna.
öt lépésnyire…
temetett csont régen
eltakar… urától rámaradt
gyalogsági ásó
villámzáras műanyag zsákig.
Benne tavalyi …
… tűleveletlen.
Otthon valahai má…
zöld papír
ezüstben a dobókockák
aggatja
zenélő zsebóra
„mennyből-az-angyal”
…felé.
Pocsékos állapot bonyodalmas kimúlása
Ma kedvem olyan ocsondék, mint a bibliai Szegény
Lázáré, ha üres tányér fölött ezüst villába harap,
reccsen két-két metszőfoga, köpi abroszra, damasztra,
és utána csókolnia kell dús mellű lányka bimbaját.
406
Mit játszódol velem, te újgazdag, lököd elém a lányod?!
Negyed-álomban három lábamat égnek merevítve csináltam
tornász-gyertyát, és nagylábujjam a függöny zsinórjába akadt.
Karnis-szakadás, falra szögezett kép- s ráma-leindulás.
Ex-sporoló magamfajtának bérelt öreges hotelben
Apáczai Csere János portré-posztere fejemet általütötte.
Megalázó aktus a Mester feje helyén fejjel kidudorodnom
– a ráma félig a párnán, vállamon-mellkasomon.
Költői képzelet volna utólagosan: a Szegény Lázár
sült pulykát nyaszatol-csikorgat késsel ágyam alatt – vonyít?
Ocsondék kedvem kimúlt, mivel a mellem kasára ültem,
senki se ordít-nyöszörög – meglehet, megsüketültem.
Alkonyi dal
Klasszikus szobrok foltozott gatyában
meg öreges urak, alfelük mezítelen,
galambszar-fejfedőben,
a vállukon guáno-
epolett – fonnyadt rózsa –
állnak az utcák sarkán,
szekrénysutban szobákban.
Játszó- meg osztálytársak,
végül is teátrális
kezdemények
képződmények
tünemények
végződmények,
szomszédukban mind a házak
vakondtúrássá lapulnak,
így hódítják meg a teret,
ürességet, megtágultat.
Ráncos csöppség, tenyerükben
megágyazok s fektemben trombitálok
a lassan áradó beltengereknek.
407
Lehetséges zongoraverseny
Ólálkodik a zongora fedele alatt,
lassan bekúszik a Bé-kalapács alá,
az Á, a Cé, a Há filce alá,
kicsinyem hasmánt mocorog a húron.
Veri hátát billegető mester,
ki pufogást hall s hiszi, megsüketült,
hangolót kér és újabb zongorát,
üti-csépeli derekasan: pufogás.
Minden rezeg-törik, Euterpé
cserepezi a művészi koponyát,
röppen már elfelé kicsinyem,
tüdejébe ütve a B-A-C-Há.
Londonban van a nemzetközi verseny,
a nagysúlyú elnök Bach Sebestyén,
reccsen-roppan a szék alatta,
mint a kiszáradt kapor szára.
Kicsinyem változik zongorává,
mint művész billegeti maga-magát,
forr, zongorástul tűnik elfelé,
ül, négyhangú akkord, egy szőrös,
Éden előtti fülkürtőben.
A trombitás bevonulása
1. (introduzzione)
Ki falrepesztő garral
rontsz be aulába, Nagy Pé,
mindig tüstént félőrült,
trombitás, menet közben
már félig levetkőzve,
és félig átöltözve
bévül duhadt szmokingba
vas-nemű orosz tisztként,
s rézfejű harsa-torok
á-dúr trillát okádik,
408
hogy abrosz, asztal-kendő
bukfencet hány, repülne.
Leszállni nem tud, újabb
trombita-szél repíti:
vakolat-mámor, porzik
rekesztő fal s visszája.
De hál’ isten, e percben,
annak is közepében
önnön magába omlik.
tüdő-örvényes száj-vész,
s az u.n. fúvós hangszer
kivilágos szobában
eltévedt denevérként
röpdöz ki nyitott ajtón
kivirradtig – ha tűnik.
2. (tenorhangra, piccolóra és gordonkára)
Bőrömbe bekötve
milyen betűk könyve
vagyok és ki szalasztott
ki szabadalmaztatott
ki az a fős-tollas
aki bennem olvas
lajstrom vagyok vagy index
netán ócska palimpszeszt?
A volna agyam
– tűröm vagy nem hagyom –
a májam, szívem
bőr-kötésben cipelvén
a vérkeringés
É meg a bél-rengés
eF-innal viszem-hozom
I-futással fokozom.
Szavakká összetett
agybéli s más szelek
csavarnak meg húznak tust
spácium- és kontaktust
lesz bennem mondat is
igaz is meg hamis
ha térdelek ha ülök
ha fektemben fütyülök.
409
Majd a bonc-asztalon
– nem épp divat-szalon –
bőr-köpenyem lefejtik
csak holtukban felejtik
a sok bölcsességet
bennem rejlőséget
szöveg-izompacsirtát
látnak mint kicsikarták
s nincs hely ahová rejtik.
3. (dadogó, rekedt női hangra és szinusz-generátorra)
Volt már Osztály
ki jogfosztály-
osan osont kert alatt
csettent vala sok lakat
Okos Kopasz idió-
ta tatus ribilliót
fölkavart és felkevert
ha hájpacni vala stucni
sör ingyenes „fél kevert”
telihold fejű magiszter
játszogatva két regiszter-
en a rendekből kivert
s egy Én vétek hogy egyén
aztán kimúlt
porrá húmult
és utána tuDJák monDJák
dolgozni az se rossz
de jobb a síre köpni
kupac ember munka-rögbi
gázol csúszik villamos
jön de-dezinformált lángos
gyógytinkturától virágos
orr potroh és drink-tanya
kopott fanszőrös banya
költő ma ott csics-
ereg vidul pics-
og móg pufog fánk a fán
holnapelőtt délután
410
4. (bariton hangra és tubára)
Végítélet
lóg egy fél-eb
fán inog
bámuldálta a kapornagy
angyali rend-béli őrnagy
s onnét el nem támított
madár-tanya
agyag-ragya
verte ki
széllel röpül – imént fán volt
mint gatyában kerek Pán-folt –
madár-tudós kergeti
fűben fekvő
vizes teknő-
ből Mami
szól és kél „ma van csütörtök
égből trágyáz ránk az ördög
kaka-kő fog hullani”
s telt méz-fákon
kelt-tésztát nyom
és dagaszt
amíg eljő a nyájas éj
megpirul a kelttészta-héj
illeszt rája ragtapaszt
semmi rémzet
táncos képzet
rám rohan.
411
Fekete turisztika
Beszámoló a „tartály-menedékhelyről”
Álmában bablevest aligha eszik az ember,
hazafelé ballagtán kanalacskával.
Lépegettem törkölyös halolajjal
meglocsolt járdán, kivert ludvércként araszoltam.
Már láttam az otthonomul kijelölt ház keleti fertályát,
s mire odaértem, felém dudorodó hatalmas
konzervdoboz-henger lett, festetten pirosló
míniummal: – fedele-ülepedett gáztartály.
Rajta, domborodó ajtócska szép felirattal:
NINCS GÁZVESZÉLY! BELÉPÉS CSAK A HONTALANOKNAK!
Említeni kell, honosnak, kulcsom illik a zárba.
Belépek, szimatolok – alpesi fenyves-illat.
Ó, Fővárosi Gázművek! Honosított menedékhely!
Szalmazsák, sok párna-tapétázott és lélek
egy szál sem! Csak a kedves asztali lámpa
fénye, hogy ágynak esem, nyakig fölhúzva a pokróc.
Alszol-e, mint csecsemő? Ám orrfacsaró bűz árad,
alvó testek nyílásai lehelte szag-özön, és férfiúi
vizeldék ó-aromája –, alvásom idején telitelt
valahány párnás ágy. Vivát ammonia! kén-szag!
Éljen az Illatos út! A törkölyös böfögés!
Ózon-pajzsot az orromra kifiától kérjek?
Baka-szag ez a javából! Ó, Fővárosi Gázmű!
Szippantsd, dolgozd fel, elkerülendő a Csődöt.
Gondosan zárom az ajtót, hogy el ne inaljon
kén-, foszfor-, törköly-szag, a lakótelepeknek
jó meleget juttatsz a zordon téli időkre.
Aligha győzöm szóval a „Közművi Ideát.”
Mióta is, hogy nem mosakodtam? Most hazaérek.
Új ágy. Új ember. Gyönyörű az álomi kitérő.
412
Változatok egy elfelejtett rondóra
1.
Borzongató ma a Holdtölte is, tavasz a télben.
A Vízöntő vízzel önti vizükből kifelé a Halakat.
A politikák elvadult temetőjében feketednek
a mű-levelüket ejtő műanyag koszorúk.
Az emberfölöttiben szakadozó fehér kontinensek,
benne ugrálnak itt-ott a hasadt körmű kecskegidák.
Meg-megvillan villás körmük – emléke égiháborúknak?
Valahol fekete frakkjában gubódzik egy régi mozdony,
aki vitorlázó gólya volt valamikor – gőzölög.
Ma külön Holdtöltém van, bal szemhéjam rebeg,
mint félszárnyú lepke szárnya.
Mintha a vizükből kiöntött Halakra kacsintanék.
2.
Ma külön Holdtöltém van, balszemhéjam rebeg.
Álmomban a „zérussal jelölhető” nulladik számú
fogamat kerestem ábrákkal telirótt tálcán,
majd egy földi világból fölgyökeredző torma
haragoszölden burjánzó levélzete alatt,
volt kertünkben kúszva óvatosan.
Ha megtalálom? És valaki a homlokomba üti?
Leszek mítoszok egyszarvúja? Megyek az utcán,
megbámulnak-csodálnak, kiröhögnek?
„Kecskével hált az apja vagy az anyja.
Vágd, nyúzd a fejét, jó lesz ruhafogasnak.”
Úgy hírlik, zároltatik a Bankbetét,
és körülhatároltatott a gubernium.
Az Oroszlán és a Szűz jegyében
épül Államhatárokat csaknem érintő
makro-méretű, ellipszis-forma részecskegyorsító.
Legyen már jelképe a „működő rendszer” jó igyekvésének.
Úgy hírlik, „magasan képzett” elfogulatlan tekintetű
kristályos agyú szaktudósok vizsgálódnak majd
vezérlő-, ellenőrző-, avatkozó- meg vissza-
csatlakoztató pontokon. Szójababot esznek salátával.
De embert megméretni, ki-ki önként veti magát
értékes javakért rászabott centrifugába.
413
Meglehet, magam is kövéres politikással forgok,
mint fekete macska a mosógépben.
Kibernetikus mogorva hangja:
Ez volt az első kísérlet – túlélni önmagadat.
Most következik a kihallgatás.
3.
Költők lesik, egymást szapulva, az alig mérhető
minősítést, s hogy jő-e angyaluk, kopog-e vagy dörömböl?
Koronként nevezik „ihletnek”, „megragadottság állapotának.”
Hátha érkezik porciózható almával, diktátumokkal.
Ha jön a fényes mag sziderikus burokban,
vagy magához ránt, vagy „hálót rá”, meg kell fogni,
kihalászni a térből, az ezoterikusból, megfőzni levesnek.
Angyalleves, párolog, sikátlan ezüst-kanál szagú.
Én csak a szegycsontját kérném, belefőzném húsa levesébe,
s ha megfőtt, egy ország címere közepébe illesztem-
ragasztom, belepátyolom, gyöngéden, pólyását az anya.
Borzongató lesz a Holdtölte is, tavasz a télben.
A Vízöntő önti vizükből kifelé a Halakat.
Ajánlások és parainézisek
Bevezetés
1

Létezni egytömbből faragottnak, mégis maradni többnemű és mozgékony elemekből szerkesztett szervezetnek sokféle szétporladók árnyékában.

Tanulmányozni Brâncusi szobrászatát, az ön-, és a gyermekgyilkossági, valamint a válási statisztikákat.

Kiképezni a látófán ülők, a föld- és víz-kóstoló jósok, a bioáramok, a legfirnyákosabb piaci kofák és brókerek felderítő csapatát.

Hetente ellenőrizni a felelős vezérkar intelligencia-hányadosát.

Váratlan veszélyhelyzeteket megtervezni kísérleti közutakon, telefon-vonalakban, kocsmákban, járműveken és azonnal mérni a környék kutyáinak, lovainak pulzusát, vérnyomását.

Rögzíteni minden felelős döntéshozó tétovázásának állapothatározóit.

Tudással tudni, hogy öregedőben és túl ifjan nehéz kitekerni szíjas fűzgallyakat, lecsapni félkézzel az Eiffel-tornyot, a cikázó legyet és a jól navigáló vadászrepülőgépeket.

Nem kell megmosolyogni őket, a szemeteskukák beltartalmainak elemeiről ex abrupto elszámolókat, sem a kukásokat.

414

Komolyan ráfigyelni a reggeli ekszkrememtumok vizslató stábjára, ők a köz- és magán-étkezések lakmuszpapír-orrai.

Fölneszelni egy éjjel váratlan megrepedt falra: életek éltetése, tehát szemed legyen a macskákon és a természetes majmokon.

A politikusok karamboljait a biliárdasztalon kell szimulálni.

Nem árt elalvás előtt fejben megoldani egy kétismeretlenes lineáris egyenletrendszert vagy egyenlőséget.

Tapasztalt szimatolással elemezni az ajzottak verejtékének szagát, ízét a szájban, férfi-nő találkákon: alaptétel.

Fölkészülni a világ, a föld, az ország, a város, a falu ezredvégi kataleptikus összeomlását előrejelző csapat-munkára.

Tudni kell köszönőben kívánni „jó reggelt” vagy „jó éjt.”

Bevezetés
2.

Takarékoskodni a testben és elmében gyülemlő … gyúanyaggal.

Nagy gonddal formázni a túlnyomás-regulázó szelepeket.

Óvakodni a szó-diaréktól, a combtő-villantó izgága kiskurváktól, az öregedő nimfomániás hölgyektől, a jegygyűrű-forgatóktól.

A hirtelen támadt dudorodásokat hajhálóval szorongatni, könnyen megoldhatóval, adódhat idilli alkalom is.

Nem nyitni masszázs-panziót se Leányfalun, sem a Kanári-szigeteken.

Óvakodni a vének túlzó félszétől, nincs a kéményen kulcslyuk.

Nem kell az ágy alá bújt sárkényt fröcskölni Légy- és Szúnyog-irtóval.

A bundázó csimbókosok vezérének veséjébe látni azonnal.

A politikusi nyilatkozatok mögött szövetelemzés híján értékelni a jelentést.

Óvakodni a pártok bármelyikéhez húzóktól – akár a pénzdobálós játékautomatáktól.

A „ruha teszi azt embert” ó-tézisét vizslatni hunyorgó gyanakvással.

Dossziéba gyűjteni a dioptriátlan szemüvegű autóbontók ajánlóleveleit és dokumentjeit.

Fölismerni a nyelvet eltorzulva beszélők csávás szövegelését.

Tüstént fölfedezni a kabát, derékszíj, nadrág alól kiduhadó fegyvereket.

Úszni, írógépelni, autót vezetni, beszélni angolul tudni kell.

Idegen mecénás, ha két kalap dollárt ajánl, sejteni: netán egyenlő egy kalap szar.

A sóvár szemű beszédes győzködőket budiba dugni és rájuk zárni az ajtót.

A leendő örökösökkel, vevőkkel koccintás után földhöz vágni méreg-(?) poharat.

Mesterlövész, kíber, késdobáló imádja a lomb-közi kepeszkedést.

Gyakorolni a nyájasság mosoly-, szó- és gesztus-változatait.

Ügyelni a fülbemászó-toklászokra, bogarakra, elszólásokra.

Az ajtókat éjjelre nem kulcsra zárni, de érteni settenkedni a tetőgerincen.

415

Tartani házadnál macskát, nem félni, a kutya csak ugat meg támad.

A hozzáértő vállalkozó ne villájában időzzék, a parókia kertje gyepén verjen sátrat.

Bodzafák mögé húzódva szorgosan tanulmányozni az Elfogulatlanság meg nem írt könyvét.

Fekete turisztika – eligazítás

Nincs „mutassátok meg” és efféle nyájaskodás.

A többes szám második személy esetünkben törlendő.

Megmutatni valahány országoló turista-csoportnak a kínzóeszközök múzeumait, a vallatócellákat, várbörtönök tárlóit.

Döbbenteni a nézőket, fölidézni borzongást-borzasztást, pontosan tervezett fokozással orcájuk elé tárni-tenni – legyenek a szembogarak tágak és rettegésesek – a relikviák gondosan rendezett látványát.

Vezetni a csoportot, akár Virgilius Dante Alighierit, a Gulag jóegynéhány és a hitleráj deportáló táborai zömén, randa bugyrokon által, kiváltképp reggeli és ebéd után.

Az időpontot a fölvezetőkre bízni.

Hangszórók ügyelői szakadatlanul fújják a Csárdáskirálynő keringőit – vágás ad libitum –, beleüvöltettni a kínzók félholt nyihogását, kínzottak ordítását, a káromkodásokat.

Semmi álldogálás útközben – rövidke ürítkezés itt-ott.

A szálláshelyeken vas-sodrony, párna és takaró nélkül.

Reggelire-ebédre: csalánleves és balánda, dohányozni tilos!

Elfekvéskor óránként visíttatni házi szirénát, szobánként pásztáz két reflektor.

Reggel, pontosan 05h-kor indulnak a légkalapácsok – fal alatt.

A kedves alt hangú hölgy szólal: „Kérem vendégeinket, akiket netán sokkos állapotban leledzeni vélnek, segítsék az érkezett mentőautókhoz!”

„Ma a kolimai aranybányák túlélőihez kalauzoljuk önöket. A további utazást mellőzőktől-megtagadóktól vízum és bármely valuta elkoboztatik.”

(A hazatérni szándékozók forduljanak mindenkor készséges nagykövetünkhöz.)

Folyamodni a „Beatrice” és „Dante” utazási irodákhoz!

Elszállítás kényelmes rabomobilokban – ingyenesen.

Kiosztani az újabb turnus jelentkezőinek kód-lapjait.

Hegyek tölgy-rozsdás ősze vagy zöld legelők látványa – meleg déli-szél hangulat – csak rácsos ablakon át.

Ígérni jutalmakat, mellékelve a legkiválóbb tréfa-írók mellékletét.

Némi vidulás kell.

De savanyított uborka- meg patkány- és egérszag is.

416
Napi parancs

„Bizonyára nagy dolog, hogy az emberek között hadakozások legyenek, és hogy így az emberi állat az maga felének veszedelmére siet.”

(Zrínyi Miklós: Vitéz Hadnagy)

Megpróbálásra, éles- és kiképzőgyakorlatokra, táborokba rendelni és szállítani a Földkerekség minden épkézláb és épelméjű katonáját tisztestől-tiszttől vezérlő tábornokig.

Harcban járatos, magasan kvalifikált kommandó, légiflotta és desszant, valamint mindennemű vészhelyzetek elhárításában kitűnő parancsnokoknak szolgálattételre jelentkezni.

Alkalmi kurvázást, részegeskedést, drogozást a törzslapjukból törölni.

Őket jelölni zászló-színekkel és felségjelekkel különböztetett alakulatok elöljáróivá és kiképző parancsnokaivá.

A diplomáciai konyhák üstjeinek alágyújtogatóival és fortyogtatóival csak négyszemközt beszélhetnek.

A tekintet határozott és zordon, a kéz pofonra kész.

Kiképezni minimum ötszáz elit légiót, fölszerelni a legkorszerűbb fegyverekkel.

Eligazítás in genius loci.

Megfuttatni tizenöt méter hosszú gerendán puskaport csak állatok orvvadászatán és kocsmai vagy családi csetepatékban szagolt „békebeli” tiszteket, és a tábornoki kar egyedeit, különös tekintettel a pocakos-tokásokra.

Ugratni őket át két és fél méteres palánkon, földet érve jobbra vagy balra tüstént gurulnak géppisztolyostul és lőnek szeszélyesen mozgó, futószalagon elhelyezett féldecis poharakra, sörös meg boros üvegekre, vágtázó mű-négylábúakra.

Megígérni nekik, hogy az őzek nem helyettük lőnek vissza.

Gondosan számlálni a lepotyogások, seggreesések, képtelen hengergések, elvétett lövések (mindegyik, akár a pusztába kiáltott szó)minőségét és számát.

Bízni a döntést rájuk: – kúsztak bár vietnami bozótosokat aknatűzben, vagy kúsztak jeszenyini ritkás nyíresben, golyózáporban vagy robbanások szabdalta homoksivatagban – a merő-ráncosokra: ez katona: „Marad”, az nem katona: „Hullik”.

Méltóságos vén harcosokra, akik ökölcsapással ütik le a legyet, tenyéréllel hasítják a téglát, a két colos deszkapallót, a tűzhely öntöttvas platniját.

A ,,Hullók” szó szerint mondják fel Carl von Clausewitz A háborúról c. munkája bármely fejezetének 41 sorát, ex abrupto.

Öt hiba – és nyugdíjuk javát átutalni az árvák, a sokgyerekes magányos anyák javára.

Kivételezettek az I. A. terepjárt sebesült vén obsitosok.

Gyülekezés jeleit fújni, dobbantani behívókra pecsétet civil újoncoknak.

Ők a háttér-hadsereg; gyorsított alap-kiképzés.

Kimunkálni a kiképzés részleteit.

Végeztem.

417
A magyar labdarúgó-válogatott egyik mesteredzőjének levele utódjához
Mely – megadandó a módit – egy kiugrott kispap által szedett hexameterekbe
Ropogós jó valutában a pénz legyen első princip,
Vágni zsebre lehetőt, s mosolyogni röhögni
tréneri kis kabinetben, mint bájos filoméla
fölcsicseregne, érteni egyet a többi madárral,
szidni az ellent, háta mögött csak érteni egyet:
egy hunyorítás: megteszi majd az egál is a pályán,
győzni minek, hisz a bőr-gömb suttyanhat kapu mellé.
Két hunyorítás, pille-jelecske: győz a sötétkék.
Orrodat megfacsarod: fiú, menj a bokára! Kidőljön
gólra kapóban a bárki-csatárka, ha pénz a zsebedben.
Vadhúsos vacsorákon semmi dilemma: ne győzzön
nyerni igyekvő, győzzön a pénz-navigátori szellem.
Asszonyi bankszámlára utald a „hála-siralmat”,
– drukkereid zsebét sajgassa adó! Ne tiédet!
Meglopni akarna az évai szőrös kulcslyukú asszony?
Nagy pofonok járják, de lássa a házi figáró.
És a segédedződ ha szélkelepelve uszítja
rád a törzsöki bandát, nincs okod rá ijedezni,
– mondja csak „ennek van zsebe, nincs köze labdarúgáshoz”.
Dugj szájába szivarka helyett kis krumplivirágot,
mártsd kloroformba, ha szédül, fölkarolod, kezesed lesz,
mint a tojásából kikelő pipe, hónod alatt sír.
Mard „csoda-centeredet”, „kapuvédőd” és a riportert,
üss a belébe en passant, már hiszi, te vagy a sámán,
vadliba-őst lovagolsz, hogy lángol a tolla-puhája.
Szidj játékvezetőt: klinikákon szemefenekében
túrtak a doktorok, lát pár méternyire! Vaksi!”
Terjeszd: már le-lejárta magát ez a csámpafi-füttyös.
És ha ugatnak itt-ott: „hívjunk külhoni edzőt,
csapjuk el innen ezt a dilettáns rosszkutya gányót!”
Téma-velőt halogass, bízd másik szarka-bagázsra.
Nem lesz burkus edző itt, a digónak is lőttek.
Csípné bőröd alól valutádat a randa csavargó,
rugdaljuk csak a labdát így-úgy, nagy foci nem kell!
Így döntöttünk mint mind s a nagy ülepű vezetőség!
418
Most gyere, jó Catullus
Szeretnék találkozni vastag vagyonügynökkel
masszázs-szalongőzben, alkata szerint pohos,
lehetne buzi-kurva, oldalamon a priccsen,
és szavalna szuszogva: „bízz a szavamban, testvér,
jegyezz kötvényt javadra, ígérem, diszponálom.”
Szeretnék rásziszegni: „te bestye ingyenélő,
kátozz csak, randa holló, tízparancsolatodból
a „ne lopj” tiltást kilőttem, s ha netán dörgölődznél,
hívj meg egy munka nélkül tengődőt díszebédre.
Mit! részed nagyja részét utald át kamat nélkül
Visonka bácsikának, ki botozgat az utcán.
Szeretném az ő botját seggeden törni ketté.
De valakitől félsz-e? Puffadt pocak alatti
zsigerben tiktak órád félreketyeg-e? mondd csak,
harácson kívül tudsz-e egy billenő fecskéről?
jácintus illatokban szél-angyal sompolygásról?
Nekem is nagy ebéd jár tisztára mosott pénzből!”
Most gyere, jó Catullus, mint kaskából kiugrott
szökött vadász-gepárdom, szemfogad hófehérje
pattintott kőszerszámként fölgőzölt ülepből
marjon ki jó falatnyit, mástól nem ijedezne,
magasb hatóság védi, s lesz fölmentő ítélet.
Fantájt majd én ijesztem tüzes franciakulccsal.
Az „árnyalt módszerek”
Ma ébredéskor jó reggelt intettem az „árnyalt módszereknek”
akik már elliptoidot formázó lócitrommá tömörültek
a lábam felöli torontáli szőnyegen – egyetlen lócitrommá,
és válaszul sárga meg zöld villogásokkal kacsintottak.
Sejtettem, ott azok „árnyalt módszerek”, de térve magamhoz
még elmém fél-világosságában nem rögzítettem, kik is ők valójában:
az „árnyalt módszerek”, lócitromukból kinyúlt megemésztetlen zab-szálka,
rátűzve papírlap – menten szemüvegre kaptam – ,,Még nem késő!
Alapozd a jövődet! Itt a csekk, adj ötezer ft. előleget!
Nyerhetsz a lutrin előfizetést a Sex-Má-ra, Opel Corsát!”
Ülök az ágyban, Istenem vennem hat pöttyös ivóbögrét!
A régieket felerészükben ejtettem vagy a falhoz vágtam.
Az „árnyalt módszerek” nevű lócitrom csak dagadozott,
419
mintha lócitrom-fúvó ló-segédmunkás telitüdőzte volna,
zöld-sárga felületén, raszter-rácsán a betűk rendeződtek.
„Meghalhatsz, te, kirekedt, azonnal! Itt a budipapír
meg egy korty whisky, Johnny Walker, himlőhelyek ellen!”
Fuvalkodva a torontáli szőnyegről már itt a lábamnál.
Akkor-hát! Fejest ugrottam beléje, a massza-felületet átütve
érkeztem finoman csipkézett, bugyi-tapétás tárgylóterembe,
sok dioptriás szemüvegek, asztalfőn meg az „árnyalt módszerek” ült.
Nem akadt helyem itt sem, összefogva karral a térdemet
ültem a nyúzott gepárd-bőrön a sarokban.
Álmosított a börze- meg a tőke-exportos hadova,
észre se vettem, hogy felrobbantunk – lócitromostúl.
A fejekben sűrített mocsárgáz tartományai
Valaki, ki tudja, mire vágyó falánk és zavart elmék,
szájuk is volt –, „elméknek szája” – mivel a képzavar is
tőlük eredő – hosszas éveken át gondosan fölzabálták
a fertőzött posványokat, megrágták lenyelték,
és őzcombbal elegyítve vadászházakban emésztették,
hogy agyukban keletkezett rotáló mocsárgáz,
s ez belesüvített a politikásoktól készen kapott
– mindig is kész – ,,sűrítő Eszme-tartályaiba”
(apriori adottak, bár koronként változók),
a mérges csócsa formált gondolatot, pofon-minőséget,
szótárat, közbeszédet, légkört, idiomát, tájat;
többszörös ki-be lélegzéssel, belefújták, -beszélték
a fák gyökerébe, hálószobákba, oktatók logarlécbe,
hogy a követendő például szolgáló bölcselem
a maga átláthatatlan sürejéből erigessen
gumibotokat, végtelen idézéseket, végzéseket,
kijelentéseket, hamisított jelentéseket, följelentéseket,
és Ariel fogja be az orrát, húzzon fejére gázálarcot,
balkáni gerle, a Békegalamb – fóliát a labdarózsára! –
templomi kórust halott besúgó csont-keze dirigáljon,
aki valódi tavaszi szelet szimatol, halljon üvöltést,
talpa legyen érzékeny, a bőre libabőrös,
és ha volnának még hiteles bírák,
csak magukban lássák az egyszál antik marathoni futót.
420
A paragrafus jel értelmezése
P ~ §
A két egymásba illesztett S-forma jel
egyiknek a másik visszafelel:
két S-vonal ahol összemulat,
a P-pontban van egy csavarulat,
hol az S-vonal a túloldalára fordul át,
s követi visszáján a szalag
Moebius geometriáját.
A P-ponttól a „szerződő felek” …
átforgatják a „jelentést” – nem a jelző jelet:
nem igaz, hogy „kötelezik magukat?”:
a cikkely megcsűrött hasa alatt
átcsúsznak a jelentés fonákjára,
mintha a pártok belépnének az Igazgatókba
és emezek valamely pártba.
Illegnek zsombokon, illegitim a mocsár,
de palazzójukban soha is Tél, örökös a Nyár;
ki általvetődik a kerek-jog hézagja lyukán,
landol dollárkötegek paradicsomi túloldalán,
gyakorolja a startugrást, a fejest,
pecunia kupacba esik egyenest.
Elhúzom a szám, én eme cukaharát kihagyom:
nem izgat a pénz köteges vastagja, a szari-vagyon.
Egy rímkedvelő kriminológus feljegyzése
Vízszintes és függőleges olvasatban
421
Istenes öreg pofont minap lekevertek.
A guberáló „Kandúr és tsa. Elcsapi portás”
a Föld hátizmán landolt, a szemétdombi kertek
alján, ki két-egy kan volt ma véres fejű „telt ház”.
Törzsnyi nájlonba húzták gumi-fej lett sisakjuk,
majd kórboncnokok nyúzták, testüket szike nyeste
„a jegyzőkönyvet este holnapra átaladjuk”,
törzslapjukat egy beste köpenyes kikereste
Történt. Én elaludtam. Mókusfészekben háltam,
izomzat-kínzó lukban, félig csak poppon ültem
félrészben macska-ébreszt – gondoltam hőgutára,
„a tápászkodás éleszt” – föl, jobb karomra dőltem,
hőmérő-fokához képest aránylagost lehűltem,
csak macska körme vérez? Talpraállás az ára.
Tárcáim
Művelődésügyi
tárcámban öt ujjal kotorászok,
tudjam elmémben, hogy mifene készül
Egészségügyi
tárcámban altatót kaparászok,
pitty-inggomb jut ki ma osztályrészül.
Belügyi
tárcámban rotyog a sör, az erős ászok,
az ember tüstént helyi retyóra szédül.
Pénzügyi
tárcámba papír-pénzért papírászok,
vészhelyzet. bent ő maga a Vész ül.
Földművelődésügyi
tárcámban kis én-rögként hezitálok
kapjam önmagamat így-úgy felerészül.
Iparügyi
tárcámban vélt uránt buzerálok,
kezemben a fél-kilincs: konya-rézfül.
Hadügyi
tárcámban éles bicskára vadászok,
töltényhüvely ugat ujjamra vitézül.
Igazságügyi
tárcámban lábtól búbig belemászok,-
autonóm énem csurdalék ülepén ül.
Munkaügyi
tárcámban csikk-ceruzát kihalászok,
s ez az iromány ilymód végleg kiegészül.
422
Vén kastélyban nyaki „Allemande” és „Gigue”
Szoba ötablakos fehér,
lámpátlan sötétségben,
két méter vastag lepedő,
íves drapériás – nyáron is kiveri a dér –
hadargóknak magánlakás,
kastélyossága puszta tézis,
nem csoszog papucsos halkan,
ha nem a falban
Joannes Simor
Episcopus Jaurinenésis.
Fertőtó-fútt északi szél,
szúnyog-hadnyi szúnyog-beszély,
moll hangok dúr csípések,
térd alatt áll alatt
duncos piros képződmények,
huzat, ajtó-döndülések.
Érkezésben csőstül vendég,
Niederlander-Osztrák-Magyar,
lub-lub-rúgás pulyka-taraj,
sokas kölyök-visítás,
minden pulya emigráns,
villanykörte-csavaró,
zokog a tört zsebrádió.
Kápolnára táruló
ablakfőből látható,
Jézus elé térgyelő,
korántsem előkelő
föstményből kilóduló
bűnbánatos Magdolna
mezitláb a folyosón
a mosdóba beoson,
tépi gönceit.
Kisdolgomat ahelyt végzem
lámpátlan sötétségben,
dús ajak rés tárulkozó,
orgonahang fuvolaszó
káromkodás döngő bőrönd,
pamlagomon macska őrjöng
„Wo bin ich?!” –
423
ajtó mögött kölyök vonít.
Tömör falban Episzkópusz
pókot legyez legyet pókász
– kápolnába leskelek,
hókusz-pókusz, hogy Magdolna
zuhanyzóból megtérten
Jézus előtt a föstményen
újonnan ott is újfenn térden,
wienerwalzeres eset
emeletről aláesett, –
kövön csúsz a kertbe ki
hasba rúgott poliészter sebedli.
A támadó szeretet-alakulatai
xx. századi életkép
Váratlan, mint egy öröm-infarktus,
jöttek a szeretet-kommandósok
égszínkék sisakban s fejük fölött
még egy búra „azúr égboltozat”,
és velük a szeretet önkéntes tartalékosai
jöttek zúgokba húzódó, ácsorgó tántorgó
ide-oda csámbor ember-különítményekre,
lehető gyülekezetekre lőni nagy tétel szeretetet.
Géppisztolyuk tára teli illat-labdaccsal.
Együk: örök tavaszból szívott gyöngyvirág-illattal,
jácintus aromával, sűrített jázminos szaggal
lövellt s egyszerre egyhelyütt becsapódva lövedékük,
kórusban vonítottak a házi- meg a kóbor kutyák-,
második hullámban ejtettek nagy skatulyát
kirobbant beléből J.S.Bach miséje „Glóriája”
és Mozart „Benedictusa”, „Kis éji zenéje”;
harmadik hullám: Schubert „Ave Mariája”,
hogy a macskák visítva függöny karnisára
fölkúsztak s májjogva ott lapultak,
hasonultak ötvenöt félős határvadászra,
szőrük hullott – drótkefével elbánt dromedárok. –
A második szeretet-hullám igazi hacacáré.
Nyolcszáz méternyi magasságból kilóstasakokban
lezúgott a sivítva C-, a B-, az E- meg az F-vitamin,
fele tasak a levegőben kipukkant,
potyadék csattog cserépen, flaszteren, ex-tetők ereszein.
Baleset-e, hogy a tatus fejére zacskónyi konzerv esett?
424
Azután lövik a várost,
mindegy, hogy itt rom vagy ott rom,
érkezik ágyúból lőporos paradicsom és citrom,
a géppuskából meg aszaltszilva,
a maradék fal lila, a csócsinkát
kinyúlva kézzel falról kell levakarni.
Ezután eltakarodnak, mint volt öröm-infarktus
jöttek és mentek a „szeretet-kommandósok.”
Meglehet, a szeretet önkéntes tartalékosai,
kiket „isten hidege majd megvesz”
maradnak s mondják: „lesz ami lesz.”
Anthropos tézisei
1979–1990
Az ún. Heine-Borel „lefedési” tétel bizonyítása félálomban
Egy százszor-százszor-százas
(méterről van szó – tudjuk)
borzalmatos faládát
vágtam félbe középütt,
tudván, valamely félben
rejlik, mint neutrino (?)
(ősanya olló-vágta
szemölcse, a padlásnak
eldugott zugolyában).
Ládám egyik felében
mezítláb osonkodtam
zseblámpámmal, talpamba
szálka ment, kivájtam – ,
nem volt ott, kit kerestem,
(bár tüzetesen néztem
érzékeny műszeremmel,
s ijedtemben csuklottam,
hogy visszhangzott a bódé),
tüsszentettem, hogy mentem
elfelé ki a külső
térbe és bammegeltem.
425
„Már tudom, te paránykám
vagy: másik láda-térben,
s most véled én elmésen
vágom félbe az első
fél-ládát, fűrészemmel.”
Ódon-mód átkozódom,
izzadtságom törölve,
támad okádhatnékom.
Ám torna lábtyűt húzok,
s fél-láda fél-felébe
bújok a műszeremmel –
már csak avval kerestem
a rejtőző monádot.
Nem volt szemszegletemben
semmi jelzés, a műszer
K.O.-t mond önmagának.
Itt nincs szálka, de vikszos
padló, hogy esem seggre
(vén tanár-hang: „va bene”).

Mentemben káromkodtam,
mint züllött alkimista,
elfelé küslő térbe.
Az egész negyed részét
fűrészeltem épp félbe,
jócskán kisebb kazettát,
hátha e partiumban
a virtuális izink
– Mol-tojás nincs se párja.
Nyolcadolok fűrésszel,
trancsírozok továbbá,
már unom részletezni:
százszor-százszor százas
kóbli szőrhagyma-féle
szektorában találtam
a láthatatlan pöttyöt.
Áldomást ittunk rája
Heine és Borel úrral,
kik elméjük zsákjával
röptében is elkaptak
zárt tartományban egykor
rejtőzködő kis légyfit.
426
Meditáció a matematikáról
1.
Egyedül az emberé vagy-e: Valaki más elképzelhető gondolható
lényeké is, akik valaha voltak, vannak, megszületnek?
Csak átabotában tudhatsz a vajúdó anyáról, a gyermekről,
aki tüskés vadgesztenyegombócot rugdal a járdán – és nem tudni,
mikor és miért, de váratlanul sírvafakad.
Lehet-e ábrándod a vágyról-reményről, a félelemről, a gyűlöletről
s az emlékezésről, a testünk-zsigereinkben kavargásról?
A már-már szemétre hajított öregek hasadt éjszakáiról, ahol örökös
az északi szél a fagy a vacogás? Mit sejtesz a halálról az átlépésről?
Mindez, hiszem, nem neked jutott: osztályosuk az ember.
Rólam sincs tudomásod, sem képed – nem bővítettem hazádat,
de még ha abban kontárkodtam volna is, úgy átnyilallnál rajtam,
akár a veled bíbelődő aprólékos és mégis gondos agyvelőkön,
Bolyaién is, aki hitte, „semmiből teremtett új világot.”
Majd mindenki berzenkedik tőled, a jó meg a rossz tanítók,
a könyveiket kurkászók, akik veled szemeznek, sőt! néznek farkasszemet.
Magadról sem tudsz, a létezésedről, akár egy vízcsap, vagy az Óceán.
Marad a kérdés: nélkülünk vagy-e – az összes lehető és leendő világban
ember s madár nem látta hatalmas falat, alfáktól omegákig nyújtozkodó?
Elképzelhetetlen, hogy beszédes kedvedben vagy, s egyszer csak szólsz:
„hohó! ismerlek téged, Goedel, mint a hóban ugató fehér-rókát
az arktikus éjszakában! 1930-ban te bizonyítottad rólam lenyűgöző
apparátussal – hogy végtelen vagyok, örök:
kijárok önmagamból és átjárok egy másik önmagamba.”
Legyen a hiúság az intellektusé. Én vagyok – de ez sem érdekel.
2.
Ha áthúznék egy kecskét irídiummal jól bélelt egérlyukon,
vagy egy tevét valódi svédacél varrótű fokán,
meghámozódnának, ropognának, s még sikeres volna műveletem,
ha lennék mint fiatal petrezselyemgyökér, vagy mint a cérnaszál,
valódi testi nagyságuk az átellenes oldalon reked lecsupáltan,
s az átjutott már nem kecske, nem teve, valami más.
Köznapi praktikus elme, emlékezz a húsdaráló facsarására.
És ha tűhegy-fecskendővel, finomra-légneműre párolt
kecske- vagy teve-elixírt lőnék át a résen, talán átjutna –
a nagyja a túloldalra, de belül a keskeny rések felületén
a matériából parányi, de jól elemezhető szemcse-maradvány
lerakódna – fölmosott kőpadlón az emberi vér nyomait
427
a bűnügyi laborokban luminolos-benzedrines módszerrel előhívni
hasonló kísérlet, szabály és szertartás is.
Ha a matematika egyetlen tézisét fűznénk tűbe és átbújtatnánk,
látnánk a tű mikroszkopikus nyomait, de fölismernénk-e:
átjutott akármi is, A Tudományt magát nem kérdezhetjük,
csak hűbelebalázs-kérdéseinket tatarozhatjuk, kérdezhetjük újra,
ismeretünk. amit a macska ismert az eperfa kis lila gyümölcséről.
Semmi nyom; nem jelek vonalak ábrák sodródnak át, de a logika
még nem látott ősképei – nyomtalanul,
talán a transzformációk elképzelt marka megcsavarta-facsarta,
akár a pelenkát – kirázhatóak, és hajlott síkban kötélre aggatjuk:
képzelt platoni világban a rágcsáló kecske meg a kérődző tehén.
Mint SalvadorDali kötélre vetett nem száradni való zseb- és karórái.
3.
Láttál már magasfeszültségű távvezetéken púpos boszorkányt
– Rebi Nénit – jóllakott varjúkkal birbitélni?
alattuk a tűzoltóság-vezényelt egyenruhások osztaga,
éles reflektorfény alulról és fölülről is egy helikopteré;
a párzó boszorkány, már mint madár elröppen, a másik lehullik,
akár hídlásba a lóganyé – de ebből elég –, a mágia jelképeit,
vagy szándékoltan egybesodródó helyzeteket látni, fölfénylőket,
félálomban vagy krumpliföldre süppedt éjszakában, reménytelen
a Te tükörtermedben elképzelni: az Univerzáliák üstjéből
kipottyan a mezei pocok, hátán egy nagybeszédű de pici obsitossal,
aki kártya- meg ivócimborákra, kifosztott temető-kriptában vadászik;
Pascal ha ott van, hol ilyen hol olyan szögből a lapjárást figyeli,
a keverést, a leosztást, az esélyeket, a várható nyereményt,
és ha kérik, „ugyan meséljen már arról a rendjéből kivert apácáról,
aki a béressel a kazalban csak úgy volt” –, a Mester fejében
pókhálónál finomabb és érzékenyebb szálak szövődnek, „a lét badarsága
s az eszencia hiánya nem támogatható” – Rebi-néni-drót helyett
az eloszlás-függvények hálózsákjában utazik, matematika emteti,
„semmi kardvágás, semmi földtúrás, semmi bor-tánc-asszony!
csak magasan hordott orr, idegenség – messziről jött ember…”
Lehorgasztott fejek itt is ott is, legyintés, békétlenség.
A zabáló csak rázkódni tud, elárvulni a gondolkodó,
de sem a gulyásleves, sem a matematika nem tud nevetni.
428
4.
Éppúgy jelen lehetsz egy isten lehunyt szemében,
mint a róla mintázott-öntött bronz-szobor zárt belső terében,
a meglódított harangban, a madártoll szárában, a tyúktojásban.
Sose öregszel, rajtad ugyan nem fog az idő.
Vén vagy és voltál örökké, akár a mi időnkből visszalátva
egy vén salabakter, vénebb, mint a willendorfi Vénusz, s még öregebb.
Ki beszélhet a pelenkádról vagy a szakálladról a sírkövedről?
Belebújsz önmagadba – kocsma sarkában a magányos zugivó,
nagy hajak és terek fodrásza, aki napra nap, reggeltől estig
horgászik egy nem létező folyó partján elüldögélve,
és a nem létező folyó is te vagy, a hal is meg a horog.
Olyan magányos vagy, mint betemetett gödörben a kiégett villanykörte,
aki mégis valamennyi hálózat összes foglalatába becsavarva
világít, és izzószála soha el nem ég, és ha elégne,
csak önmagaddal vagy pótolható.
Egyedül Ő foghat meg, akinek fejét nem káposztalé vagy csáva járja
– de az ártatlan, morgó-gyanakvó vagy vidám állatok sem.
A hominus intellectualis kapja el a neki megfogható grabancodat,
a foghatatlant, és lerángat magához, studíroz: „Mit kezdhetnék Vele?”
A költészet blake-i viharzása rád sem hederített, áthatolt rajtad,
a képzelet párhuzamos vagy kitérő iramlása elkerült.
Feladatom: egy karámba terelni Téged meg a képzelet Monstrumát.
5.
Nem a kíváncsiság, a magából kitüremkedő, a magát túlmúlni-legyőzni
kívánkozó vágyakozás, nem ismeretlen kényszer,
nem jóféle ébredéskor támadó éleslátása, élessége a mindent-látásnak
szerkesztették meg a Tudás Fája nem létező gyümölcsét, aki vagy:
légy-szem kristályokból összeillesztett gömb, mint határérték,
alma – Euler poliéder tételének szabálya szerint;
keltében megfagyott Nap is, jéghegybe dermedt porsivatag,
búrában villanykörte világítasz és nincs kapcsoló se zárlat.
Még azt se tudhatni, nem az öröklét Fáján termettél-e?
Ha alma vagy, olyan matériából, kit nem rohaszt penész,
nem rágja magát beléd, húsodba a kukac. Ha alma vagy,
sokdimenziós fán, emberi és állat látásnak láthatatlan,
elképzelhetetlen, porszemből kiszakított mamut, aki nagy utakon
legelészel; vagy táncolsz egy bokszkesztyűben, kígyó farka hegyén.
Megemelni, de megbillenteni téged, van-e érkezése rá bárkinek is?
Elhajítani – Toldi Miklós a malomkövet –, meghajigálni, megpofozni,
kezet fogni Veled, és megsimogatni: „jól van, kiskutyám”.
És ki mondhatna kiskutyájának, kiféle totojázó földszintes ember?
429
Tudás Fája, Öröklét Fája – régies allegóriák, egyetlen síkodon vesznek,
halványak, elvesznek, mint ócska kérvény lapján a pecsétek.
Ha beléd harap egy még nálad is keményebb fog, fúrófej fúrja magát
a gyöködbe, akár emberi bőrbe a kullancs, előre a mag felé, s tovább,
galandféreg, intellectus homini – megáll, fogait kiköpi.
Nincs mit rágni benned, hiába őrli, ássa magát tovább és még tovább
a vághatóba, a megfúrhatatlanba.
Mindeneken áthatoló vagy, nem érintő,
de kunkorodó-csavarodó, magadba vagy egyetlen partikuládba gubodzó,
örvénylő-ágadzó, egyetlen virtuális pontodba zsugorodó.
Nem vagy soha fáradt, bánatos, nem röhögsz tájadon – ha volna tájad.
Nem emlékszel, nem vágyakozol, nem félsz, nem gyűlölsz, nem ismersz,
– kit-mit-miért? – testetlen csavarintmányaid útján elvérzik a kérdés.
Nem vagy dolog: nem tányér-kenyér-só, kiket egy asztal nevű tárgyra
ráhelyezünk, és mert közöttünk vagy: dologféle mégis.
Nem vallhatunk neked szemtől szembe szerelmet, ágyunkba nem lökhetünk.
Ki választotta meg a matematikát kormányfőnek?
Te utálatos és fenséges! Riherongy és Artemisz egybegyúrva,
és magának való egyre tágasabb, tetszeni sem akaró Apolló úrfi!
Önmagad vagy: a feleséged és a gyereked, de nekik sem kellesz,
mint ahogy neked sem kell senki, még a magad birtokán sem.
Testvére lehetnél a legrendetlenebb rendetlenségnek.
Nehéz élni Nélküled és Veled.
6.
Az újkori meg a katonatemetőket aki kimódolta,
a rácsok egyszerű szimmetriáját, a börtönrácsokét is,
az ismeretlen geométer, e képződmények megalkotása pillanatában
„tudatát a lényén kívül helyezte”, vagy akarta, száműzte és maga,
sopánkodások és kételyek nélkül – kómában élőhalottak,
félhülye, vágyaikba beleroskadt szeretők az orgazmus pillanatában,
– ha létezik akkor mérhető idő – … tökéletesen lebegett.
És a kívülrekedt négyzetes rácsokat rombuszokká széthúzni igyekszik,
maga is megazisten bikafejjé formálódó tudat – más szemszögek szerint –
békalenese-szögből nézi a békát – lesz rá mód, hogy csípjen nyakon akkor –
a négyzetes rácsokat rombuszokká széthuzigálja, maga, eltökéltséggé…
Mégis itt-ott áthatva a geometriai tér szirmait és tollpelyheit –
valóban a láthatatlan pontokat kijelölte, irányait és kötéseit,
úgy volt magányos, hogy embernek színtelen szagtalan ízetlen, mint a
desztillált víz a szájban, két porfelhő, de pohár bor után, délben.
Ha volna megfogható lelked!
Jött egy csöcsös-faros baba akárhonnan,
kis elméjű de sóvárgó és filmes mosoly – a geométer ülepére ült,
és odarepült egy katonakoponya is, neki az alkotónak,
430
hogy annak belső üressége menten telítődött vággyal és rémülettel.
És a katonatemetők halottai felpattantak-ledöntötték-összezavarták,
a kereszteket a rácsokat – a börtön rácsait is törték pozdorjává,
hogy négyszögű udvarra kizuhantak-törtek.
Csak asszonyok sírtak, nem a temetők.
7.
Bármelyik axióma-rendszer lehet olyan gyönyörű,
mint a karácsonyesti havazás, fémpénznyi pelyhekben hull a hó,
s legyenek a pelyhek „külön-külön-elemek”, az Ősapa
vagy Numi-Tarém atyuska örökké maradandó szakálla szálai.
És támadjon szél, és legyen „művelet”: két pehely összetapad:
az lesz a harmadik, de a két másik aláhulló is mint volt, megmarad.
Nem a mért földi időben, angyalok terében hulltában fagyva hull a hó.
És legyen a pelyhek özönében egyetlenegy izzó parányi,
csak egyetlenegy, aki akár a betlehemi csillag,
és fényét veszti, ha bármelyik csillagos pehellyel összetapad:
van és mégsincs, összefagy bármelyik pehellyel. Ő maga a pehely,
és mégis van és mégis megmarad, nincs veszteség és nincs halál.
És adassék minden pehelyhez egy csak egy, de másikba,
kivel ha összetapad, mint búzában a szeretők egymásba semmisülnek,
külön-külön is létezők, és nemzik az egyetlenegy izzó parányit,
aki akár a betlehemi csillag – megteremtetett
az axióma-rendszer – gyönyörű, mint a karácsonyesti havazás,
fémpénznyi pelyhekben hull a hó.
8.
A hordájából kivert ridegfarkas most megeszi önmagát.
Tüdeje nyomorában a matematikus Abel, a norvég, szemét lehunyta,
megpillantotta, amit az ideig senkinek látni lehetetlennek tetszett.
„A ridegfarkas”: egy elem, egyetlenegy, és megeszi önmagát.
A „megeszi” csak logikai operáció. Ebben a pillanatban fényesség:
minden rendeződött; a püthagoreus képzelet vastag, mint a hajókötél.
A tényt kiemeltük az történés idő-folyamából, fókát az eszkimó,
és megmarad a magányos ridegfarkas örökké, aki örökké megeszi önmagát.
Ettől fogva minden egyszerű, mint egy múltbéli megemésztett
régen elfelejtett parányi tévedés, az elsüllyedt-elporladt.
A ridegfarkas megeszi önmagát.
Az evő és az evett egy-ugyanaz.
A ridegfarkas, ha önmagát eszi, csak ridegfarkast.
Az evő-zabáló és az evett egy-ugyanaz: Ő.
431
Telihold van, s mint a néprajz kutatói mondják: arktikus téboly,
az emberek megzökkennek, és mint a részeg alusznak s másznak fára.
A matematikus Abel fölnyitja szemét – északi fény –
a csontvelőben is hótalan, hamvatlan, fertőzetlen jég.
„Létezik sokaság, de egyetlen tagja is magában: sokaság.”
A hordából kivert ridegfarkas mindétig önmagát eszi.
9.
Ma nem sikerül zöldágra vergődnöm Veled.
Te és a zöld ág! Már ez is sutaság – egymásnak semmirekellők vagyunk.
Ha berángatnálak a képbe: leveleket számlálok „1,2,3…n”;
visszaülepedek a kisiskolás padba,
vagy találkahelyen álldogálok, várakozástól elbutult szerelmes,
nagy görögdinnyét bámulok üres fejjel a zöldséges ládájában.
És mégis. Itt morajlasz valahol, mint közeli város,
itt berregsz mint falban légbuborékos vízvezeték,
itt ólálkodsz a közelben, utcára kivert lepusztult kutya.
Megveregethetném a vállamat, kínosan röhögve magamon,
hogy csak efféle hasonlat sikeredett rólad.
Elszomorító, hogy betű- és szófaragó különcök kamrájában
vagy karámjában éppen Teveled kellett találkoznom – és akartam is.
De mindig is hergelt: fából vaskarikát csinálni és vaskarikából
Moebius-szalagot és belőle hasonlót fából ad infinitum.
rézdrótot meg sulyomindát összetekerni, elültetni a levegőbe,
karóhoz raffiázni és várni: vajon megfogan-e?
Vagy – és most hiányzol, mint kamaszkoromben a nőstények húsa-szőre.
Lehet, hogy magad helyett csupán az ördögöd van jelen,
aki föl nem lelhető nyíláson át csípős ördög-szódavizet
fröccsent a koponyámba, és telepít minden idegszálamra bolhát.
Ma rühellem, hogy nem kezesedsz a mesterségemhez,
s hogy én sem kezesedem Hozzád: a képlet nem szimmetrikus.
Együgyű alázat sem segít, és az árvaság megaláz.
De még találkozunk!
432
Anthroposz két passzusa a mathesisről
1.
Jóval egyszerűbb volna meghatározni habár nyersen
ki, micsoda nem vagy, mint azt: ami.
Bizonyosság: az öreg kopasz könyvelő hortyogása
bolhaszínű karosszékben az üres nyári kertben
csak az én gyermek-élményem volt, akár a Csibész
nevű kutya egyetlen hosszú ugatása., Öreg és kutya pusztult,
akkori emlékük meg velem együtt. És ha maradnak
egy túlélő szótárban, mint a szavak: „öreg”, „kopasz”,
„bolhaszínű”, „ugatás”,
de hortyogások és ugatások akusztikai képe,
ábrázolása az „intenzitásnak az idő függvényében” csak a tiéd
még akkor is, ha betűik-hangjaik a törekei alá buknak
beszélőik holtán a megformázott nyelvek. elenyészett királyok,
s ha téged is elér ez a Sors, ahogy a régi görögök nevezték,
nagy-halom „f(x), plusz-mínusz meg Summa Produktum”
jelei alatt nem te rohadsz el, korhadozol,
mert vagy egész, magánvaló, ki tudja hol, örökké.
2.
Hasonlítva magamat Hozzád, aki is a zenével,
mint kedvenc húgával kar-karban ábrázolható,
allegóriákra érzékeny együgyű korszakokban,
s vele együtt olyan mihaszna létező vagyok,
akár az egyhetes káposztáskocka-maradék elmosatlan
kislábosban, és Nyelv-anyácskám sincs másként.
Tudunk ugyan konyhanyelven is beszélni,
vagy írásjeleket vastag káromkodással pótolva szaporán.
Tanultam beszélni magyarul e sorok szerzője – én is,
de mondhatnám a magamét valami nemzetközi
trixi-paxi-trikk-trakk-trágárúl akár.
Csodák csodája az emberi nyelv is, akár a Zene,
de valaki nagyapónak tetsző farkas vonítása is,
meg tölcséresen lefolyó víz hörrögése a kád torkából.
Mégis a Te mindenségedben kis szegénykék vagyunk,
a Tiédben, aki valamennyi nyelvet magadba kerítettél.
Mondjuk magyarul „on-en-ön” – „ine-enütt-u-o”-t aligha
Benned elfér a „blü-lahla-rogac-porib” –
s még mi-mindennémű hang-betű variáció.
Bárki beszélő, mint monogramos étkészlet fiókban
433
elrendezve, „szakosítva” embernek igen tetszően.
1930 óta tudjuk, mióta Goedellel megszólaltál:
„Gyermekeim, zenék és nyelvek – ti picinyek –:
a matematika végtelen. Gyertek csak, gyertek!
Ebédelni belőlem! Van, hogy rágós a falat.”
Vita