Két vidám fickó a mozi előcsarnokában. Zoro és Huru, a két hűséges cimbora, akik soha egy lépést se tesznek egymás nélkül.
A fiú megállt előttük. Kinyújtotta a kezét, mintha rá akarna koppintani a papundekli Zoróra, a papundekli Hurura.
Egyedül volt a délelőtti előcsarnokban. Körülötte a falon filmszínészek képei, a következő hetek filmjeinek képei. De mindez eltűnt az életnagyságú Zoro–Huru mellett. A pénztárnál álltak. Kicsit sértődötten, hogy egyedül hagyják őket a homályos előcsarnokban.
A többiek meg talán odabent ülnek a sötét délelőtti nézőtéren, Rudolph Valentino, Bánky Vilma, Barbara La Marre, Richard Dix… Odabent ülnek, a vászon összehúzott függönye előtt, maguk elé bámulnak, és hallgatnak. Semmiféle zaj nem jut el hozzájuk, csak a porolás egy távoli udvarból. Odabent ülnek, a hosszú széksorokban, Rudolph Valentino, Bánky Vilma, Barbara La Marre, Richard Dix…
Zoro és Huru az előcsarnokban. A hórihorgas, bajuszos Zoro és a derűs, kövér Huru. Kabátjukról már régen leszakadtak a gombok, valami madzag tartotta össze. Kezükben kis csomag. De hogy mi lehet abban a csomagban?
A fal beborítva a filmjük képeivel.
„A strand fotográfusai.”
A két derék cimbora csíkos fürdőtrikóban az egyik képen. 310Zoro bebújt a fényképezőgép sötét kendőjébe, Huru pedig a strand hölgyeit igazgatta a gép előtt.
Igen, gondolta a fiú, Zoro és Huru a strandon mókáznak. Zoro talán ki se bújik a gépből, Huru meg egyébbel se törődik, csak a lányokkal. Az egyiknek megigazítja a karját, a másiknak az állát, és közben házasságot ígér. Könnyen lehet, hogy Huru az egész strandot megszédíti.
„A strand fotográfusai.”
Képek a filmből, szöveg a képek mellett.
Zoro és Huru, akik már annyi mindent megpróbáltak, elhatározzák, hogy felcsapnak strandfotográfusnak. Összecsomagolták nem létező holmijukat, és elindultak az Északi Expressz mellett.
Zoro és Huru az üres sínpárok között kocogtak. Huru bizakodva tekingetett előre, Zoro szemében ködös bánat. A hosszan lelógó bajusza is olyan kókadt.
Zoro és Huru, a két elválaszthatatlan jóbarát, az Északi Expressz után pár napi késéssel megérkeztek a fürdőhelyre, ahol azután ismét mint strandfotográfusok mulatságosabbnál mulatságosabb helyzeteken mennek keresztül.
Mulatságosnál mulatságosabb helyzetek…
Huru arca olyan húsos, Zoro pedig mintha megdermedt volna.
– A szemével kezdődött az egész – szólalt meg valaki a fiú mögött.
A fiú nem fordult meg. Tudta, hogy ez csak az öreg gépész lehet. Otthagyta a vetítőkamrát, és lemászott ide. Néha már kora reggel a fülkéjében a gépet vizsgálgatja, a tekercseket. Vagy éppen elkezd vetíteni, úgy magának.
Most pedig ott volt Zoro előtt, lötyögős tréningruhájában, kerek sapkájában.
– Az biztos, hogy sokkal régebben állt a jupiterlámpák elé, 311mint ez a másik, ez a kövér. Már régen híres színész volt, amikor ez a másik…
– Hát nem együtt kezdték? Zoro és Huru?
– Hogy együtt kezdték?! – A gépész úgy nézett Zoróra, mintha bocsánatot akarna kérni tőle. – Ó, még nagyon is jól emlékszünk rá, amikor ez a kis köpcös beállított Zoróhoz, hogy valami munkát kérjen. Talán nem is éppen a filmnél, csak hogy mégis legyen valami. Közben szívfacsaró történeteket mesélt az édesanyjáról, aki beteg, és akit el kell tartani. Zoróról pedig mindenki tudta, hogy ez az, amivel le lehet venni a lábáról.
– Csak valaki elkezdi az édesanyját, és Zoro?…
– Arról van szó, hogy Zoro nagyon korán elvesztette az édesanyját. Zoro lakása tele van az édesanyja képeivel, szobraival.
Aztán arról beszélt, hogy Huru megkapta ezt a tippet. Huru megkapta ezt a tippet, és meg is játszotta. Az csak jóval később derült ki, hogy Huru soha egy fillért se adott az édesanyjának. Akkor sem, amikor már világhírű filmsztár volt.
Az előcsarnokban álltak, a pénztár mellett. Zoro, aki oly korán elvesztette az édesanyját, és Huru, aki soha egy fillért se adott az édesanyjának.
– Úgy is halt meg a néni, egy menhelyen. A temetésre is a szomszédok adták össze a pénzt. Mondanom se kell, hogy Hurut hiába kerested volna azon a temetésen.
Az biztos, hogy Huru eleinte csak kisebb szerepeket kapott Zoro mellett, és senki se bízott benne. De az is biztos, hogy Huru alaposan megdolgozta a közönséget.
Huru ellátogatott az iskolákba, mókázott a gyerekekkel. Még azt is megcsinálta, hogy beült a padba (persze matrózruhában!), és szörnyen izgult, hogy kihívják felelni. És ki is hívták felelni (persze meg volt beszélve!), és hebegett, habogott a tábla előtt, úgyhogy sarokba állították.
312Huru valahogy elfelejtette Zorót magával vinni ezekre a kirándulásokra. Igaz, hogy Zoro nem is ment volna. Zoro lekapta Hurut. Azt mondta, hogy ő is szereti a gyerekeket, de egy csöppet se szereti a bohóckodást. Huru csak vigyorgott, és hallgatott. Aztán a lapokban olyasféle hírek kezdtek megjelenni, hogy Zoro lenézi a közönséget, különösen a gyerekeket. És a sorok között, igen, a sorok között még az is be volt csúsztatva, hogy Zoro irigykedik Huru egyre növekvő népszerűségére. Zoro akkor Huru orra alá dugta a lapot. „Mi ez?” Huru esküdözött, semmiről nem tud.
A fiú rádőlt a pénztár korlátjára. A pénztár ablaka bezárva. Fölötte a tábla. Erkély, támlásszék, zsöllye…
– Nem vitás, hogy Huru valóságos hadjáratot indított Zoro ellen… természetesen alattomban. Zorót akkor már többen figyelmeztették, hogy vigyázzon, de ő még mindig nem akart hinni a kósza híreknek. Még az sem tűnt fel neki, hogy egy-egy film bemutatása után az iskolások zászlócskákkal vonultak Huru elé. Huru elé! És nem Zoro–Huru elé! Még az se tűnt fel neki, hogy az iskolások miket kiabálnak. „Ne félj, Huru! Mi veled vagyunk!”
Huru megesküdött, hogy nem tud semmiről, és Zorónak ez elég volt.
A fiú átlendült a pénztár korlátján.
– Közben pedig Huru betört Zoro házaséletébe. – A gépész lekapta a sapkáját, beletúrt a hajába. – Ez az, amit még ma se tudnak megfejteni! Zoro egy tüneményes szépségű dán színésznőt vett feleségül, Dalma Dagmarsont. Házasságuk felhőtlen volt egészen addig… Igen, Zoro most se akart hinni a suttogásnak, eldobta a névtelen leveleket.
Zoro bokáig érő hálóköpenyben rótta a szobáját. Kezében egy névtelen levél. Olykor belepillantott. „… az ön felesége, művész úr, és az ön partnere mostanában igen gyakran mutatkoznak együtt. Meg kell jegyeznem, hogy az utóbbi időben 313már a külszínnel se nagyon törődnek.” Zoro egy lépést tett a felesége szobája felé, de aztán összetépte a levelet.
Nem akart hinni a pletykának, a rágalomnak, a suttogásnak. A feleségének se akart hinni, amikor egy napon eléje állt.
Dalma odaállt Zoro elé, a szemébe nézett.
– Mi nem élhetünk többé együtt.
Azt is megmondta, hogy mi miatt, azazhogy ki miatt.
Zoro megkapaszkodott az asztal szélébe, feje előrecsuklott.
A gyönyörű Dalma és Huru!… Hogy mivel tudta levenni a lábáról?!
– Zoro nem állt a szerelmesek útjába. Elengedte a feleségét. Huruval továbbra is együtt filmezett. Az igaz, hogy műtermen kívül alig beszélt vele. Rettenetes fejfájások gyötörték ebben az időben. Fejfájás és álmatlanság. Ha éppen nem dolgozott, lehúzott redőnyök mögött feküdt, borogatással a homlokán. Vagy járkált. Hosszú, elnyújtott léptekkel járkált egyik szobából a másikba. A szeme pedig gyöngült, egyre rosszabbul látott. Barátai tanácsára orvoshoz fordult.
Egyik vizsgálat a másikat követte. Számokat olvastattak vele egy tábláról, különféle üvegeket dugtak a szeme elé. „Ezzel jobb? Így tisztábban lát?” Bevitték egy sötét szobába, ahol sokáig kellett feküdnie. Köpenyes alakok mozogtak körülötte. Egy pillanatra mintha a felesége állt volna mellette. Mintha Huru kerek képe bukkant volna fel. Egy lámpa apró gömbje a sötétben. Közelebb, egyre közelebb, aztán már akár egy jupiterlámpa. A vizsgálat végén pedig kijelentették: „A beavatkozás elkerülhetetlen.”
A gépész hátrament a szárnyas ajtóig, ahol beengedik a közönséget. Egy pillanatra kinyitotta az ajtót. A hosszú folyosót lehetett látni az oszlopokkal, a büfé pultjával.
– Zorót műtőasztalra dobták!
Ezt mondta a gépész.
314A fiú lecsúszott a korlátról. Nem kelt mindjárt fel, egy darabig még ottmaradt a kövön.
– Híres szemészprofesszor operálta Zorót. Nem egészen ingyen. Csinos kis összeget gombolt le róla. És ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy Zoro akkor már nem állt éppen a legjobban. A felesége nem ment el tőle egy szál ruhában, elhiheted. A műtét… hát igen. Sikerült, ahogy mondani szokták. Csak éppen Zoro nem látott semmivel se jobban.
– Mind a két szemét operálták? – A fiú már megint fölkapaszkodott a korlátra.
A gépész eltűnt a szárnyas ajtó mögött. Ahogy előkerült, egy üres pipát ütögetett a tenyerébe.
– Zorót sokáig bent tartották a műtét után. Hogy voltak-e látogatói? Persze hogy voltak. De ő csak egyvalakit várt.
Zoro kötéssel a szemén feküdt az elsötétített szobában. Egy hangra várt, hogy valaki megérintse a takarót, leüljön az ágya mellé. Hiába várt. Dalma Dagmarson, aki elhagyta Huru miatt, egyetlenegyszer se nyitott be hozzá.
Huru, az igen…
Huru valósággal felfordította a kórházat. Vidám társaság élén jött. A folyosón megcsipkedte az ápolónőket, autogramot osztogatott, pezsgőt bontott. Az csak természetes, hogy a filmhíradó is vele volt. A Világ Szeme.
Ahogy belépett Zoróhoz, megállt az ajtóban. Egy darabig csak így állt, mozdulatlanul. Aztán széttárta a karját, és ráborult Zoro ágyára. „Hát így kell találkoznunk?!”
A filmhíradó gépe berregett, és a következő héten már mindenki láthatta, hogy nincs hűségesebb barát Hurunál. A Világ Szeme azt is hozta, ahogy Huru sír. „Addig nem megyek el innen, amíg nem vihetem magammal Zorót.”
Azt már nem hozta a Világ Szeme, hogy Huru még aznap meglépett a kórházból…
Zoro ottmaradt.
315A műtét ugyan sikerült, de a prof úgy gondolta, hogy meg kell próbálkozni egy újabbal. Megpróbálkoztak. Legalább három műtéttel megpróbálkoztak.
A gépész most valami drótdarabkával piszkálgatta a pipát. Majd megint a tenyerébe ütögette. Fölnézett a fiúra, és a pipa ottmaradt a tenyerében.
– Az lett a vége, hogy Zoro üvegszemmel hagyta el a kórházat.
Sötét szemüveg, sál, felöltő, kistáska. Így állt Zoro a kórház kapujában. Nem volt rajta a Világ Szeme. Az újságírók se figyelték, ahogy egy ápoló megfogja a karját, és kivezeti a kórház kertjéből. Valahogy még a barátai is elfelejtettek eljönni. Az a néhány barátja, aki még megmaradt a régi időkből.
Bágyadtan keringtek a levelek a kórház kertjében. Zoro megállt, tétova mozdulattal nyúlt egy levél után. Szeretett volna még egy kicsit ittmaradni ebben a kertben, talán le is ült volna egy fa alá. De az ápoló vitte.
Tömpe orrú kis kocsi a kapunál. A kórház hívta ki. Ezt még megtették Zorónak.
Az ápoló megigazította Zoro sálját, bemondta a sofőrnek a címet, aztán benyomta Zorót a kocsiba.
A házvezetőnő felsikoltott. Összecsapta a kezét, amikor az ablakból meglátta a gazdáját a kistáskával. Kirohant a kapu elé.
– Nagyságos úr! Drága jó nagyságos úr!
Zoro hagyta, hogy a nő felvezesse, hagyta, hogy leültesse, hogy teát itasson vele. Megkérte a nőt, hogy bontsa fel a postáját, olvassa fel a leveleket, amik időközben érkeztek.
A nő nem tudta felbontani a postát, mert nem érkeztek levelek. Se a filmgyártól, se máshonnan. Majd később mégis előhozott egy levelet. Zoro bankja írt, hogy sajnos kedvezőtlen híreket kell közölnie, a részvények estek, nem is estek, zuhan316tak, és a bent levő összeg, amely már amúgy is erősen megcsappant…
Zoro intett, hogy elég, hagyja abba. Magára akart maradni. Nem akart semmi mást, csak hogy ott kuporoghasson a dívány sarkán.
Kuporoghatott a dívány sarkán!
Ha a kórházban kevés látogatója volt, akkor most meg már egyáltalán…
A fiú a korláton csücsült.
A gépész úgy állt előtte, mintha a következő pillanatban ő is fel akarna ugrani a korlátra. De csak felhúzta a vállát, ahogy azt mondta:
– És eljött az a nap, amikor Zoro bement a filmgyárba. Ne hidd, hogy kocsit küldtek érte. Úgy kellett beslattyognia abba a gyárba, amelynek alapító tagja volt. A portás köszönt neki, de nem jött elő a fülkéjéből. Inkább mintha még jobban behúzódott volna. Így volt ez a többiekkel is, akikkel összeakadt az udvaron vagy a folyosókon. Zavartan makogtak valamit, és félrehúzódtak. Még olyan is akadt, aki meg akarta állítani: „Felvétel van! Nem lehet továbbmenni!” Zoro azért mégiscsak továbbment a maszkmesterek, sminkesek, statiszták között.
Szomorú út volt Zoro útja a maszkmesterek, sminkesek, statiszták között. Aztán egyszerre csak összeakadt valakivel, és akkor már igazán meg kellett állnia.
Hórihorgas fickó, kétoldalt lecsüngő bajusszal, savótekintettel. Valami lehetetlen matrózsapka a fején, hosszan lelógó szalaggal.
A folyosón álltak, Zoro és a savótekintetű.
Egyszerre csak kiabálás hallatszott.
– Felvétel indul! Felvétel!
Egy darabig még nem mozdultak. Majd hirtelen megjelent Huru. Neki is matrózsapkája volt.
– Nem hallod, hogy felvétel?
317Azzal belökte a savót a műterembe.
Zoro a felöltője gallérjába húzódott, s nem szólt egy szót sem.
Huru kifújta magát, megigazította a matrózsapkát. – Nagyszerűen dolgozik a fiú, a közönség máris megszokta.
– Megszokta – bólintott Zoro.
– Jobban mondva, észre se vette, hogy elindítottam egy új Zorót. Hogy egy új Zorót lanszírozok.
– Lanszírozol?
Huru széttárta a karját. – Öregem! nem várhattunk rád. A közönség, ez az ezerfejű cézárunk türelmetlen. Hiszen te is tudod. Te aztán ismered a közönséget! Szóval neked még össze kell szedned magad.
– Össze kell szednem magam…
– És különben is! – Huru közelebb hajolt. – Ez az üvegszem… A közönség észreveszi az ilyesmit. Tudod, hogy van ez. Na de, hát nézd meg az új Zorót!
– Zoro én vagyok!
Huru vigyorgott, bólogatott. – Te vagy… te vagy! – És szinte már dalolta. – Vagy te… vagy más!
Huru eltűnt. Zoro egyedül maradt a folyosón.
– Zoro én vagyok!
De aztán egyszerre összecsuklott. Úgy belevágott a fájdalom a homlokába, hogy nekiesett a falnak. Valaki megfogta, kivezette az udvarra, leültette egy székre.
Kisszéken ült az udvaron. Vállát felhúzta, tenyerét széttárta. Még hallotta a műterem lármáját, a dudát, ahogy csattan a csapó táblája. Aztán felállt, és elindult. De nem haza ment. A Film Temetőjébe.
A fiú lecsúszott a pénztár korlátjáról. Most valami olyasmit fog hallani, amit az öreg még soha nem mondott el senkinek. És amit majd ő mond el este a téren vagy a kapu előtt Streig Gyurinak meg a többieknek.
318– Sokan azt hiszik, hogy a Film Temetője Kaliforniában van, valahol a Film Városában. Hát ez nagy tévedés! A Film Temetője Északon van, Zoro hazájában. A világ minden tájáról ide utaznak azok a sztárok, akik már kikoptak mindenhonnan, és mégsem akarják, hogy menhelyen végezzék. A legnagyobb titokban utaznak ide. A legnagyobb titokban teszik meg az utat a külvároson keresztül a Liget felé. Egy kopott kis mozi az első állomás. Soha nem tartanak előadást ebben a moziban. Öreg plakátok borítják a falat. Minden filmsztár megtalálja azt a plakátot, amelyiken a legnagyobb betűkkel szerepel a neve. Összegöngyöli a plakátot, magával viszi.
Ne hidd, hogy kereszteket meg sírokat találsz ebben a temetőben. Összetört jupiterlámpák, elgörbült kábelek, megrozsdásodott daruk jelzik az utat. Bedőlt műtermek, elhajigált kellékekkel.
Szétmállott falú szoba egy főúri lakásból, hasadt lábú asztallal, tört székekkel. Külváros kiégett utcasora, leszakadt emeletek, elhagyott lugas és sétány, ahol már nem jár senki. Csak egy kiöregedett színész vagy színésznő. Végigmegy a sétányon. Aztán megint ott van a műteremben. Megy, megy, egészen addig, amíg egy szobába nem ér. A falon fényképek a legnagyobb szerepeiről. A szoba is díszlet a legsikeresebb filmjéből. Akkor már nem kell semmit se csinálni, csak leülni egy öreg fotelba. Nézni a falon a képeket, belebámulni a levegőbe. Közben még rá is lehet gyújtani egy szivarra vagy egy cigarettára. Italt is találni valamelyik sarokban. Marad még egy ottfelejtett üveg a Huszárok Ingolstadtban felvételeiből.
Idejött Pearl White, a legtündéribb bakfis, amikor leszorították a film vásznáról. Theda Bara, az igazi démon, és Milton Sills, a kalózok kapitánya, vén tengeri farkas. Pearl White megtalálta régi labdáját, ugrókötelét, Theda Bara tollas fejdíszét és kerevetét, ahol végigdőlhetett, Milton Sills pedig a hajóroncsot a tépett kalózlobogóval.
319Idejött Zoro. Átkelt a külvároson, a Ligeten. A moziban, abban a bizonyos moziban kiválasztotta a plakátját. Azt, ahol lándzsával száll szembe a szélmalmokkal. A Don Quijote plakátját.
Zoro összegöngyölte, és vitte magával.
Összetört jupiterlámpák között vitte magával a film plakátját. Megrozsdásodott kábelek, megvakult lámpák, kihunyt fényszórók között. Zegzugos utcák tépett szalagjai, félig beomlott házak leszakadt lépcsői jelezték az utat. Összetört szobrok, fej nélküli szobrok, kar nélküli szobrok, bevert fejek, hasadt homlokok. Üresen kongó csarnok, lyukas üvegtetővel, áruház áru nélkül, málladozó oszlopok, korlátok.
Elmaradt a Díszletek Temetője.
Sivár, üres mezőre érkezett. Valami nyihogásfélét hallott. Feltűnt egy ló váza. Sárgás, lehetetlenül sovány ló váza. Ha mozdult egyet, a csontjai egymásba szaladtak. Mellette, a földön piszkafa lándzsa meg pajzs.
Zoro letérdelt, fejét tenyerébe hajtotta. Így maradt egy darabig. Lassan fölegyenesedett. És már ott ült a lovon, lándzsával, pajzzsal.
Szélmalmok a távolban.
Zoro sálja kibomlott, felöltőjének szárnya lebegett, ahogy a ló elindult vele.
Forogtak a szélmalmok. Már várták, hogy felröpítsék a levegőbe, hogy továbbadják, egyik a másiknak, egyik a másiknak…
Fújt a szél, a felöltő lebegett, ahogy Zoro magasra tartott lándzsával elindult a szélmalmok felé.
Egy ló árnya, egy lovas árnya a nagy, üres mezőn, ahogy megy a lassan hátráló szélmalmok felé.
Csönd volt. Nem lehetett tudni, mikor hallgatott el a gépész, de most már csönd volt a délelőtti előcsarnokban. A falon filmszínészek képei, a következő hetek filmjeinek képei. 320Zoro és Huru a pénztár mellett. A két hűséges cimbora, akik soha egy lépést se tesznek egymás nélkül.
Csönd volt a délelőtti moziban. Majd a gépész:
– Borotválkozás közben jött rá. Hát igen, úgy találták meg, elvágott torokkal. – Megfogta Zoro vállát. – Már régen figyelték, már a gyárban is gyanús volt, és aztán azon a reggelen, borotválkozás közben… Azt mondják, nem tudta elfelejteni azt a napot, amikor a filmgyár folyosóján eléje állt a régi Zoro, az igazi Zoro. Azt mondják, azóta valósággal könyörgött, hogy adjanak neki valami mást, még ha vacak kis szerepet is, inkább statisztál, csak ne legyen Zoro! Aki pedig utána jött, azzal is volt valami… azzal is történt valami…
A gépész keze lecsúszott Zoro válláról.
A fiú felhúzódzkodott a pénztár korlátjára.
– Mi van a Zorókkal, hogy azok mindig?… Tessék mondani, mi van a Zorókkal?! Tessék mondani!
Nem jött válasz.
Lehuppant a korlátról. Még egyszer fölnézett arra az üveges tekintetű, hosszú bajuszos alakra, aztán becsapódott mögötte a mozi ajtaja.
321Az a nyak!
Akár egy hatalmas, letarolt földrész. Itt-ott néhány elszórt bozótos. Középen árok vágja ketté. Időnként dühös hullámzás fut végig rajta. Emelkedik, majd visszasüllyed. Olykor mintha ki akarna vetni magából valamit. Fákat, bokrokat… de aztán megint csak visszahúzódik ingerült remegéssel. Maga a koponya teljesen csupasz. Micsoda viharok szánthattak rajta végig! Irtózatos esőzések. Odafent a tetején a megmaradt növényzet. Ha ugyan annak lehet nevezni azt a néhány kusza, egymásba kapaszkodó szálat.
Zsámboky lenyűgözve nézte.
Ő pedig, mintha megérezte volna ezt a tekintetet, hirtelen megfordult. Egy monokli félelmetes villanása.
Erich von Stroheim.
Mégpedig rendezés közben. Éppen a forgatás kellős közepén. Fehér atlétatrikó, bricsesznadrág. Így állt a felvevőgép mellett. Körülötte a stáb. Az operatőr, az asszisztensek és világosítók.
Legjobb, ha elhordom magam, gondolta Zsámboky. Ha egy szót se szólok, csak minél gyorsabban…
– Most meg mi jut eszébe! – mordult rá Stroheim. – Ki tudja, mióta bámészkodik itt, aztán egyszerre fogja magát, és meglép?
Zsámboky makogott valamit, de Stroheim ezt már nem is hallotta. Az asszisztensek felé intett.
399– Indítják már a Deutschmeistereket?!
Az asszisztensek szétrebbentek. A következő percben bevonultak a Deutschmeisterek.
Zsámboky hátrébb húzódott. Az osztrák ezred elvonult előtte. A tisztek csillogó egyenruhája, aztán a legénység. Szóltak a trombiták, peregtek a dobok.
Zsámboky megpillantott egy pavilont. Csöppnyi asztalka a színes sátor alatt. Mögötte valamilyen épület csúcsos tetővel. Talán játékkaszinó. És mindez egy fürdőhelyen. Előkelő fürdőhelyen. Akik az asztalkánál ültek, a játékkaszinóban tölthették az éjszakát. Zsámboky mindjárt megismerte őket. Mary Philbin és a bajuszos Norman Kerry. Mary Philbin szörpöt szívott szalmaszálon. Nem nagyon törődött Norman Kerryvel. Norman uniformisban volt, és roppant izgatottan suttogott valamit. Előtte egy halom cigarettacsutka, konyakospohár.
Stroheim felemelte a botját.
A Deutschmeisterek megálltak. A felvonulás abbamaradt. Egyáltalán minden abbamaradt. Mindenki csak azt a botot nézte.
Stroheim odament az egyik tiszthez, igazított valamit a vállrózsáján. Egy lépést hátrált, szemügyre vette az uniformist.
– Honnan hozták ezt? A kölcsönzőből? – Mielőtt még bárki is válaszolhatott volna, magát a tisztet vette szemügyre. Belemeredt az arcába. – És ezt az alakot hol találták? Ez tiszt? Ez katona? Ez egy kereskedősegéd! Mondja, fiam, ki tud maga húzni egy kardot? Egyáltalán, hogy lóg az a kard az oldalán?
A kard már Stroheim derekán. Úgy állt ott atlétatrikóban, bricseszben, karddal a derekán. Még mindig belemeredt abba a megfélemlített arcba. Egy mozdulat, és kirántotta a kardot. A kard pengéje a két arc között. A kard meztelen pengéje.
Megvillant a penge.
Stroheim letisztelgett.
400Ismét a bot volt a kezében. A magasra tartott bot.
Lovasok tűntek fel. Egy szakasz könnyűlovasság.
– Gebék! – sziszegte Stroheim. – Kimustrált gebék!
Ezredek vonulása, lovasok vágtatása.
Stroheim váratlanul beugrott a pavilonba, Mary Philbin és Norman Kerry közé. Valósággal félrelökte Normant.
– Hogy lehet így ülni?! Mit tehénkedik az asztalra? Gondolja, hogy osztrák tisztek így tehénkednek? Ráadásul egy hölgy társaságában? Ember!
Megmutatta, hogy ül egy osztrák katonatiszt hölgy társaságában. Még akkor is, ha előző este súlyos veszteségek érték a kaszinó játékasztalánál. Ha esetleg a saját pénzén kívül még egy bizonyos rábízott összeget is eljátszott.
Megmutatta, hogy veszi elő egy katonatiszt a cigarettatárcáját. Hogy kínálja meg a hölgyet. Majd hogy gyújt rá ő maga.
– Mindezt bizonyára nagyon jól tudja – hallatszott egy hang Zsámboky mögött. – Ugyan ki tudná jobban, mint ő!
Egy másik hang, mintha zsoltárt énekelne.
– Erich Oswald Hans Carl Maria Stroheim von Nordenwald!
– Ez a Nordenwald! Ez különösen lenyűgöző. De hogy te így megtanultad!
– Volt rá időm!
A holló károgására emlékeztetett ez a hang. És csakugyan! Két holló Zsámboky mögött. Két borotvált arcú, sötét ruhás úr. Nem tartoztak a stábhoz, de vendégek se voltak. Senki se mert rájuk szólni, hogy ki hívta önöket, mit keresnek itt? Inkább riadtan elhúzódtak tőlük. Az egyik úr rámutatott a kaszinó épületére.
– Mily megható, hogy idevarázsolta nekünk.
– Kerül, amibe kerül.
– Nála az ilyesmi nem számít.
401Ismét elvonult egy század. Tollas csákó, könnyű puska a vállon.
– Olaszok – bólintott az egyik sötétruhás.
– Az előbb osztrákok voltak. Osztrákok meg magyarok.
– De ezek olaszok. Bersaglierik. Megismerem a tollbokrétájukról.
– Aha, a tollbokréta! Még hány ezredet vonultat fel?
– Ki tudná azt megmondani? – Felnézett a magasba, és ismét elénekelte. – Erich Oswald Hans Carl Maria Stroheim von Nordenwald!
A szőke, telt ajkú Mae Murray cilinderben indult és ezüstös köpenyben. Állj! intett Stroheim, és Mae Murray megállt. Stroheim ezüstfogantyús botot adott a kezébe, és újra indította, újra leállította. Nem, nem, ez sok lesz! Kivette a botot a kezéből.
Kérem újra!
És Mae Murray újra indult cilinderben és ezüstös köpenyben.
Szólt a zene a játékkaszinó épülete előtt.
Jöttek, jöttek a katonák. Stroheim sorra elvonultatta az ezredeket.
Felemelte a botját. Magasra tartotta. Valósággal beleszúrta a levegőbe.
– Kérem az ulánusokat!
Ráhajolt a gépre, valósággal hozzátapadt. Mintha tulajdonképpen csak ők ketten lennének a műteremben. Akárhogy is, de senki másra nem számíthat, csak erre a gépre.
Pedig ott állt mellette a barna pulóveres operatőr, a kameraman – és hát a többiek. Mind arra vártak, hogy utasítást ad. Vagy legalábbis mond valamit. De ő, mintha tökéletesen elfeledkezett volna róluk.
A beállítást nézte. Azt az egymásba gabalyodott három alakot valahol a szoba mélyén. Két katonatiszt és egy fátylakba burkolt idősebb nő. Úgy tűnt, hogy az éltes hölgy és az egyik tiszt cinkosok. Közrefogták azt a másik tisztet (a hölgy az öklét is ráemelte), és könnyen el lehet képzelni, hogy nekiugranak. De még vártak valamire. Talán egy jelre. Csakhogy semmiféle jelt nem kaptak. Úgy maradtak beledermedve egy mozdulatba.
Az operatőr csípőre tette a kezét. Érezte, hogy teljesen fölösleges ez a mozdulat. Égett a szeme, valósággal szúrt. Árpám lesz, ha Stroheimmel dolgozom, mindig árpám lesz.
Az egyik asszisztens arra a szoborcsoportra nézett. Ételt kéne nekik odavinni. Legalább felvágottat vagy tudomisén. Táplálékot, némi táplálékot.
Pension Andreas…
A jelmeztervezőnő erre a penzióra gondolt, ahogy Stroheim előrehajló hátát nézte. Lejött onnan fentről, a szabászok közül. Aranyoskám, mondta odafent a szabász, hogy is van ez? Ott álltak körülötte a tűzők és a szabászok. Aranyoskám, ezt a csatot meg receficét remekül ideképzelte, csak éppen azt felejtette el velünk közölni, hogy honnan vegyük, mert az üzletben nincs, nincs, Aranyoskám! Aranyoskám lemenekült a szabászok és a tűzők elől. Stroheimet nézte, azt a hatalmas, ingerült hátat. Ó, igen, a Pension Andreas! Egyszer Bécsben ott szálltak meg a férjével. Lehet, hogy Stroheim is ott volt. Vagy akkor már elhagyta Bécset? Bécset is meg a hadsereget is. Főhadnagy lehetett vagy százados. A hadseregben kellett volna maradnia. Miért nem maradt ott? Összezördült a feletteseivel? Lehet, hogy ő vezette a penziót. Nem ereszkedett le a vendégek közé, de mindent ő irányított. Egyszer mintha láttam volna az ebédlőben. Intézkedett, hogy tegyenek virágot az asztalra. A mi asztalunkra, talán éppen ő maga személyesen…
A két sötét ruhás úr Stroheim mögött. Valahogy olyan elnyűtten. Mint akik már többször körbejárták a műtermet. Felrohantak a főnöki irodába. Rövid tanácskozás után ismét visszatértek. Nem kétséges, bizonyos utasításokkal.
A hatalmas, csupaszra borotvált koponya mögött ácsorogtak. Riadt turisták a kopár szikla tövében. Lesz-e erejük, hogy elinduljanak fölfelé? Hogy nekivágjanak az útnak? Abban az árokban, a nyak tájékán talán megpihenhetnek egy kicsit. Kifújják magukat. Erőt gyűjtenek. Nehézkesen szuszogva másznak majd ki onnan. Az egyik odanyújtja kezét a másiknak. Fogd csak meg! Kapaszkodj jó erősen! Tovább! Tovább fölfelé!
404De hát mindez csak tervezgetés. Egyszerűen nem mertek nekivágni. Odalent álldogáltak a mélyben. Bátortalanul bámultak fölfelé.
– A hiúságom redői!
Mit kell kibontani a hiúságom redői mögül?
Igazán nem sokat értettem az egészből, amikor hozzám lépett a forgatás szünetében. Azokban a ritka pillanatokban, amikor eszméletlenül kifacsarva, hányingerrel küzdve fekszem (vagy inkább elnyúlok) valahol a műterem sarkában. Valaki az arcomat dörzsölgette, a halántékomat. Egy másvalaki narancsszeleteket dugott a számba. Akkor hajolt fölém azzal az elgyötört kutyaarcával. Virágot nyújtott át. Fehér atlétatrikóban, lehetetlen bricseszben egy csokor virágot…
– Bízza rám magát, nagyon kérem, bízzon bennem!
Akkor mondta azt is, hogy a hiúságom redői. Talán, hogy a tehetségem vagy a lényem… Az én lényem! Mit akar vele? És hol van már az én hiúságom?!
Ezüstös köpenyt adott rám. Úgy kellett átmennem a termen cilinderben és ezüstös köpenyben. Megállított, és ezüstfogantyús botot nyomott a kezembe. Úgy indultam, a botot ujjaim között pörgetve. Megállított. Ez sok lesz! Kivette a botot a kezemből. Újra indított. Ismét megállított, és leparancsolta rólam a cilindert. Táncosnő egy harmadrendű lokálban! Mármint hogy úgy hatok cilinderben. Átfésültette a frizurámat. A fodrásznőnek olyanokat mondott, hogy sírógörcsöt kapott. Sírógörcsben fetrengett. A köpenyemet is ledobta rólam. Leállította a jelenetet. Odajött hozzám, valósággal lerántotta rólam a köpenyt, és elhajította. Majd ő maga terítette újra a vállamra. Újra és újra ismételnem kellett.
Ki merte volna ezt velem megtenni?! Fitzmaurice? Robert 405Z. Leonard? Mindenbe beleüti az orrát, és ezzel én már torkig vagyok!
Bízzak benne! Miért bízzak benne? Mindenesetre ahogy fölém hajolt azzal a virágcsokorral… Osztrák katonatiszt volt. Von Stroheim Nordenau… mit tudom én! Azt mondják, hogy Brünnben bármikor lehet beszélni az apjával, ha az ember belép abba a kis boltba. Csakhogy a cégtáblán nem az áll ám, hogy Nordenau vagy ilyesmi. Bánom is én, hogy mi áll a cégtáblán!
Nem tűri, hogy behozzam a saját öltöztetőnőmet. Ez a gyári banya pedig olyanokat ad rám! Azt hiszi, nem tudom, hogy komoly összeget kap Pola Negritől, hogy minél lehetetlenebb holmikba bújtasson?! Nyilvánosan meg akarnak szégyeníteni, és akkor még a hiúságom redői!
Félkopaszra nyíratja a férfiakat. John Gilbert, Roy D’Arcey úgy állnak mellettem egyenruhában, félkopaszon. Félkopasz férfiak vesznek körül.
Virágot nyújtott át nekem. Meghajolt, és kezet csókolt. Régóta vártam az alkalmat, hogy együtt dolgozhassunk, és ez az alkalom eljött. Most már csak arra kérem, hogy bízzon bennem.
De miért bízzak benne?
Egyet tudok. Egyetlenegy bizonyosságot.
Újra és újra indulnom kell cilinderben és ezüstös köpenyben.
Stroheim megérintett egy vállat, megfogott egy kart. Egy arc felé intett. Arrébb, kissé arrébb! Nem, nem annyira, éppen csak egy kissé…
Az arc úgy maradt tétován a levegőben.
Mögéje lépett, arrébb fordította.
És ismét előretolt egy vállat. Határozottan, de mégis olyan gyengéden.
406Ott állt mellettük. Egy váll, egy kar, egy arc mellett.
Gyalogezredek vonulása.
Mae Murray felveszi ezüstös köpenyét, és indul.
Zasu Pitts a pénzét számolja a vaságy szélén, és felriad.
John Gilbert fehér uniformisban, pökhendi pimaszsággal pörget egy teniszütőt.
Zasu Pitts rámered egy ajtóra.
Az asztal magára maradt. Ünnepélyesen megterítve, mintha csak most hagyták volna el a vendégek. Dúsan megrakott gyümölcsöstál. Szőlőfürtök, alma, narancs, banán egymásra dobálva. Félig üres borospoharak, karcsú pezsgőspoharak. Összegyűrt szalvéta. Talán egy hölgy gyűrögette, miközben az ünnepi beszédet hallgatta. Az ünnepi beszéd szónoka frakkban, pohárral a kezében. Mögötte az inasok. A szónok magasra emelte poharát. Ebben a pillanatban egy meglehetősen ittas vendég felkapott egy banánt a tálból, és hozzávágta. Ezzel megadta a jelt. A többiek is felugrottak, és naranccsal, almával bombázták az ünnepi beszéd szónokát. És nemcsak az urak, ó, dehogy! A hölgyek is kivették részüket a mulatságból. Szőlőszemeket lődöztek a szónokra. Apró kis papírgalacsinokat. Borral locsolták az ingmellét, szódát spricceltek a képébe.
Az inasok mozdulatlanul nézték. Szobormereven. Hirtelen megmozdultak. Rávetették magukat a szónokra. Hátracsavarták a karját, és elcipelték.
Az asztalnál csönd lett.
A vendégek visszaültek a helyükre. Még egy kicsit diskuráltak, majd felálltak, és átmentek kávézni a dohányzóba.
Az asztal magára maradt.
Megjelent a két sötét ruhás úr. Az asztal körül keringtek. 407Az egyik felemelt egy borospoharat. A fény felé tartotta, mintha a bort vizsgálgatná.
– Te tudod, hogy mit akart ezzel a szanitéc?
A másik abbahagyta a sétáját. Áthajolt az asztalon.
– Micsoda?
– Na miért? Honnan tudod, hogy Erich von Stroheim éppen százados volt? Százados a Monarchia seregében! A fekete-sárga lobogó alatt! Nem is hangzik rosszul. De hát ki tud erről valamit?
– De mégis, hogy szanitéc!
(Szanitécek futása. Ködös, szürke reggel hordággyal a kezükben futnak a szanitécek. Körülöttük szétszórt sebesültek, halottak. Távoli ágyúdörgés, robbanások. Egy kopasz, meglehetősen nagy fülű szanitéc bizalmatlanul, mogorván belemered a levegőbe.)
Az első számú úr leült az asztalhoz. Valósággal leroskadt. Tenyerét halántékához szorította. – Arról most ne is beszéljünk, hogy legalább fél éve forgatja ezt a filmet, és még semmit se mutatott belőle…
– Sámuel úr még semmit se látott?
– Egy kockát se. De erről most ne is beszéljünk. Hanem ez az egész! Például mit akart ezzel az ünnepéllyel? Amit ezzel a szerencsétlen szónokkal műveltek! Borral locsolták, szőlőszemekkel lődözték. De miért? Te tudod? Mert én nem tudom.
– És a pókok! Igen, igen, pókok másztak elő a fiatal herceg uniformisából. Pókok meg mindenféle rovarok. A nagy szerelmi jelenet közben. Amikor ott álltak a szép özveggyel a teraszon.
– Állnak?! Keringőznek, barátom, keringőznek! Holdfény, hangulat, mámor. És akkor jönnek elő a pókok. Letelepednek a vállrózsákra.
– Meddig tűri ezt Sámuel úr?! Meddig tűri?!
Az első számú úr kiemelt egy banánt a tálból. Hanyag moz408dulattal ki akarta bontani a héjából. A banán váratlanul megingott a kezében. Elgörbült, mintha valamilyen sötét tréfát űzne. Egyszerűen szétesett.
Ő meg csak nézte azt a szétrohadt, latyakos micsodát a sárgásbarna foltos héjak között. Úgy tartotta a kezében dermedt tehetetlenséggel. Aztán odacsapta az asztalra.
Az ifjú herceg a karjában tartotta a szép özvegyet. Az életvidámat, a mulatni vágyót. Úgy vitte át a keskeny pallón. A nő a vállán át egy pillantást vetett a kedélytelen, szürke folyosóra. Még jobban belekapaszkodott lovagjába. Az még jobban magához szorította. És mégis! A hölgy cipellője vizes lett. Ázottan csöpögött. Bosszúság futott át a herceg arcán. A bosszúság és a harag villáma. Különös, de mintha a nőre haragudna. Hát hiába ölellek át féltő szorítással! Rémület tükröződött az özvegy tekintetében. Mintha valami olyat látott volna meg azon a másik arcon…
– Daniló! Mit forgatsz a fejedben?
Jó erősen megcsavarta a herceg fülét. Daniló felnevetett. Beleharapott a nő kezébe. A nő arca eltorzult a fájdalomtól. De egy pillanatra se engedte el a herceg fülét.
– Tudom, hogy meg akarsz tőlem szabadulni!
A fiatal herceg valósággal pörgött a pallón. Egy lépés, és megtántorodott. Most már mind a ketten vizesek lettek. Csöpögött róluk az iszapos víz. A férfi mintha letérdelne. Mintha féltérdre ereszkedne. A gyöngysor elszakadt a hölgy nyakán. A gyöngyök szétgurultak.
Egyre jobban sötétedett. Köd szállt a folyó felett.
Ázott rongy az özvegy habkönnyű selyemruhája. Sötét iszapfoltok a herceg büszke egyenruháján. Maga a herceg mozdulatlanul állt. Tekintetével a folyót kémlelte. A nő belekapaszkodott a nyakába.
409– Ó, Daniló! Daniló!
Hátracsuklott a feje, élettelenül lecsüngött.
Daniló lecsúsztatta a karjáról, maga előtt lökdöste a síkos pallón. Váratlanul ölbe kapta.
– Haha, Glavári Hanna! Ez lesz a te vonulásod!
A kastély termében.
Az öreg herceg felkelt bársonyos trónusáról. Széttárta karját.
– Hol késik a mi vendégünk?
A tisztek és a frakkos urak magasra emelték poharukat.
– Hol késik Glavári Hanna?
– Mikor hozza el Daniló a szép özvegyet?
Kitárult az ajtó. Néma döbbenet az arcokon. Az öreg herceg visszazuhant bársonyos trónusára.
Az ifjú Daniló lehetetlenül gyűrött egyenruhában a küszöbön. Karján valami összeragadt iszapcsomóval. Sás tapadt hozzá, töredezett darabokban. Sás meg nád. Láb meredt elő, cipő nélkül. Félrecsuklott fej, szétázott arc.
Daniló végignézett a társaságon. Magasra emelte hölgyét.
– Elhoztam nektek Glavári Hannát!
Akár a mélytengeri tekercsek.
Egy csomó egymásba csavarodott celluloidszalag a vágószoba asztalán. Különféle vékony fapálcikákon is filmszalagok lógtak. Beborították a szobát.
Egy kéz belenyúlt a tekercsbe, felmarkolt egy csomót. Odavitte az ablakhoz. Óvatosan, vigyázva kigöngyölítette.
Erich von Stroheim az ablaknál. Szemüvegben, fáradt, megöregedett arccal. Ujjával végigsimította a tekercset. Arcán mérhetetlen rosszallás. És valami olyan döbbenet. Mintha nem is emlékezett volna ezekre a jelenetekre. Ezekre a kockákra. De hát most végig kellett néznie. A furcsa, fekete arcokat a kifehéredett szájjal, szemhéjjal.
410Egy férfi, karjai között egy nővel. A nő jó erősen átöleli a nyakát. Valamilyen vékonyka hídon állnak. Vagy éppen csak egy pallón?
Egy férfi, karjai között egy nővel. A nő jó erősen átöleli a nyakát. Hozzáhajol, és jó szorosan átöleli.
Stroheim egy pillanatra belemeredt a levegőbe. Visszafelé pergette a képeket.
Így se tűnt sokkal vigasztalóbbnak. Az egész paksamétát lecsapta az asztalra, és kirohant a szobából.
411– Nem ismertem meg mindjárt.
A sötét folyosón állt, a vágószoba mellett. A falhoz húzódott. Oly szorosan, mintha az előbb nekiment volna egy szekrénynek vagy egy ládának, és most már moccanni se mer. Köszöntöttem. Jobban mondva dadogtam valamit. Mindig megriadok, ha úgy hirtelen elém kerül. Olyan kifejezés van az arcán, úgy tud nézni… Nem köszönt vissza. Észre se vett. Nyugodtan álldogálhattam előtte. A szemem lassan megszokta a homályt. Néztem, néztem azt az arcot. Nem, mi nem találkoztunk az Andreasban. Ebben most valahogy biztos voltam. De amikor a férjemmel kirándulást tettünk az Alpokban, az osztrák Alpokban… Kis fogadóban szálltunk meg. Egy este ő is megjelent a csoportjával. A külföldiekkel. Külföldieket kalauzolt. Az egyik turista hölgy láthatóan rajongott érte, de ő nem nagyon törődött vele. Elég kelletlenül üldögélt az asztaluknál. Mint aki csak arra vár, hogy minél előbb fölpakolja őket, és aztán majd lelökdösse a hegyoldalról. Elsőnek azt a bizonyos hölgyet. A férjem még mondta is. Elcsábítja a turisták feleségeit. Von Stroheim… És most ott állt a folyosón, a vágószoba mellett. Elhagyatva a stábjától, a színészeitől, mindenkitől. Sötétbe borult, komor, boltozatos koponya. Mintha árnyékból lenne, árnyéklemezekből. A szeme fénylett, átragyogott a homályon. Mormolt valamit, dünnyögött, majd váratlanul egy-egy szót hirtelen dühvel lökött ki magából. És most már mondta, mondta, olykor elakadva, majd mint a sziklarobbanás.
– Rasende Pferde, Gebete, Geschrei…
Flüche… Cornett!
Nem sokat értettem az egészből, de nem tudtam elmozdulni. Ott álltam, és hallgattam.
– Stille: Cornett.
Und noch einmal Cornett!
Und heraus mit der brausender Reiterei.
Később láttam, ahogy a csapnál lemossa az arcát. A folyosó 412csapjánál, ahol még csak kezet se mosnak. Előrehajló nyak a csap fölött. Belehajtotta arcát abba az aprócska szutykos medencébe. A vizes tenyerével csapkodta, ütögette. De még akkor is csak az hallatszott hörögve, bugyborékolva.
– …Aber die Fahne ist nicht dabei!
A császárvadászok átfutottak a téren.
A hölgy fehér csipkés hálóköntösben megjelent az ablakban. Félrevonta a függönyt, leintett a katonáknak.
Stroheim felemelte a botját.
A hölgy eltűnt az ablakból. A katonák eltűntek a térről.
Stroheim ismét felemelte a botját.
A császárvadászok átfutottak a téren.
A hölgy megjelent az ablakban. Mögötte egy tiszt. A tiszt arcán fájdalmas, lemondó kifejezés, ahogy a hölgy vállán át lenézett a katonákra.
A tiszt eltűnt.
A hölgy eltűnt.
A hölgy megjelent szürke köpenyben, útitáskával a kezében. Mögötte a tiszt. Kezét lassan sapkája ellenzőjéhez illesztette, ahogy lenézett a katonákra.
Egyenruhák között…
Ott állt abban a hatalmas, homályos teremben. Az egyenruhák próbababákon feszültek. Mögöttük a polcokon csákók. Mélységes csönd a teremben. Stroheim se mozdult. Úgy állt az uniformisok között, mintha parancsra várna. Egyszerre csak parancs érkezik, és akkor ő, Erich von Stroheim megindul a hadosztályával. Addig szemlét tart. Végigsimított egy ulánustiszti uniformison. Megérintett egy vállrózsát. Mintha le akarná szakítani. Egyáltalán, mintha valamilyen lefokozásra ké413szülne. Akadnak köztünk néhányan, akik méltatlanok az egyenruha viselésére!
Egy huszáratilla előtt elmosolyodott. Á, igen, a huszárok. Ördöngös fickók, meg kell adni. A vértesekkel persze más a helyzet. A vérteseket csak akkor lehet ütközetbe dobni…
Dohánybarna tiszti egyenruha. Halványkék, palackzöld, hófehér. A gárdatisztek fehér uniformisa. A gárdatisztek sorfalat állnak a várkápolna előtt, míg Őfelsége… Ez az alázat órája. A fenséges alázaté.
Felkapta a fejét.
– Valami nesz, moccanás. Mi az? Jár itt valaki? Van itt valaki?
A csákók félelmetes rendje a polcokon.
Elment előttük. Ráhajolt egy uniformisra.
Roppant a padló. Egy bodros, szőke fej lebukott az aranygallérok közé. Hiába! Nem menekülhetett. Stroheim két ujjal – félelmetes, kampószerű ujjak! – kihalászta az egyenruhák közül.
– Aranyoskám!
A nő szólni se tudott. Szemét lehunyta. Meg se kísérelte, hogy kihúzza a nyakát az ujjak közül. Majd mégis felpillantott. Felvetette a tekintetét.
– Benéztem, hogy minden rendben van-e…
Ismét lehunyta a szemét. Térde megroggyant.
– Hogy minden rendben van-e? És ezt most kell megnézni? Erre eddig nem volt ideje? Maga aztán a jelmezesek királynője!
A nő arca megvonaglott.
Eszméletlen, túlvilági mosolyba ragyogott fel, ahogy Stroheim a torkát simogatta.
Stroheim két ujját végighúzta a torkán. Megrázta. Akárcsak egy palackot rázogatna. Elhajította.
A nő hangtalanul zuhant az egyenruhák közé.
414Stroheim megint a tisztjei között. Úgy látszott, többé semmi se zavarhatja meg ezt a csendet. Az egyenruhák csendjét.
Ők is úgy emelkedtek fel, mélységes csendben. Mintha eddig a földön lapultak volna. Vagy félig bevarrva a tiszti köpenyek bélésébe. De most előbújtak. Két sötét ruhás úr. Néhány szalmakalapos fiatalember. Meglepően merev arcok a szalmakalap alatt. Egyszerűen nem volt tekintetük.
– Megzavartuk? – kérdezte az egyik sötét ruhás.
– Nem volt szándékunkban.
Egy lépéssel se jöttek előbbre. Stroheim se mozdult.
– Bizonyára az egyenruhákat vizsgálgatja. Szemlét tart felettük. Ó, ön ennek nagy szakértője.
– Meglehet, hogy egytől egyig átszabatja. Vagy inkább újakat rendel. Új uniformisokat és új regimentet.
– Miért ne? Hiszen még csak fél éve forgatunk.
– Tulajdonképpen hány órás filmet készít? Húszórásat? Vagy csak tizenhat órásat?
Stroheim rádőlt az egyik uniformisra. – Elárulnák végre, hogy mit akarnak? Egyáltalán hogy mertek ide betörni?
– Ó, persze az ön birodalmába!
– Ahol ön korlátlan úr, Erich Oswald Hans Carl Maria Stroheim von Nordenwald! Azt kérdi, hogy honnan tudom a nevét? Volt időm megtanulni! Volt rá időm!
– Miféle ostobaság ez?
– Az, az, ostobaság! Vágja csak a képünkbe! Hiszen ön báró meg őrnagy, vagy mégse?
– Semmi báró? Semmi őrnagy?
– Szanitéc… talán csak egy szanitéc?
– Nem, ez nem lehet! – emelkedett fel Aranyoskám. – Így nem beszélhetnek vele!
Stroheim egy pillantást vetett rá. Egyetlenegy pillantást. A nő összecsuklott.
Stroheim egy lépést hátrált. Talán csak azért, hogy rávesse 415magát ezekre az alakokra. De akkor egy vöröses arcú, fehér sörényes férfi lépett elő.
– Sámuel úr!
A sötétruhások meghajoltak.
A szalmakalaposok leemelték szalmakalapjukat.
Sámuel úr csak Stroheimet nézte. Stroheimet az egyenruhák és csákók között.
– Rövid leszek, barátom. Sok mindent mondhatnék, de csak annyit mondok, hogy elegem van magából. Nincs többé forgatás. Befejeztük, érti? Kész. Vége. – Elhallgatott. Váratlanul ordítani kezdett. – Nekem nem építteti fel, és nem romboltatja le Monte Carlót! Nekem nem vonultat fel hónapokig ezredeket! Nem nyavalyog hetekig egy beállítással! Magam vágom meg a filmjét! Rövid filmet csinálok belőle. Burleszket! Villámtréfát!
– A pénzéért…
– Igen, a pénzemért! És most megkímélem attól, hogy bármit is mondjon. Ki innen!
A szalmakalaposok megindultak Stroheim felé. De abban a pillanatban meg is torpantak.
Stroheim felemelt bottal az egyenruhák között. Úgy állt ott komoran és mozdulatlanul.
– Mi lesz?! – sziszegte. – Mi lesz, Sámuel úr, szatócsok ivadéka, kesztyűsök unokája, dísze a szőrmeszakmának? Az idő sürget, az idő pénz! Ki tudná ezt jobban, mint maga? Hát akkor mire várunk?!
416